ANTONY BEEVOR

Sztálingrád
A keleti front fordulópontja
1942-1943

AQUILA KÖNYVEK
 AQUILA KÖNYVEK
HADTÖRTÉNETI SOROZAT
SOROZATSZERKESZTŐ: DR. MOLNÁR GYÖRGY

A mű eredeti címe: STALINGRAD

Copyright © Antony Beevor and Artemis Cooper, 1998
All rights reserved

A fordítás a Penguin Books 1998. évi

kiadása alapján kézült

Borító: © AQUILA

Fordította: Kőrös László

Hungarian translation © Kőrös László, 1999

1. kiadás
© AQUILA KÖNYVKIADÓ 2000

ISBN: 963 679 104 X

ISSN: 1418-3285

Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

Felelős szerkesztő: dr. Molnár György
Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető
Műszaki szerkesztő: Jámbor Marian
 Tartalom
Tartalom .............................................................................................................. 3
KÉPEK JEGYZÉKE ........................................................................................... 4
Térképek .............................................................................................................. 6
Előszó .................................................................................................................. 7
Első rész „A VILÁG VISSZAFOJTJA MAJD LÉLEGZETÉT” .................... 11
1. Barbarossa kétélű kardja ................................................................................ 12
2. „A német katona nem ismer lehetetlent!”1 .................................................... 19
3. „Elég bezúzni az ajtót, hogy az egész korhadt építmény összeroskadjon!” ... 26
4. Hitler hübrisze: megkésett csata Moszkváért ................................................ 34
Második rész A BARBAROSSA ÚJRAINDÍTÁSA .......................................... 48
5. Paulus tábornok első csatája .......................................................................... 49
6. „Mennyi föld kell egy embernek?” ................................................................ 63
7. „Egy lépést sem hátrálni!” ............................................................................. 75
8. „Elértük a Volgát!” ........................................................................................ 89
Harmadik rész „A VÉGZETES VÁROS”1 ...................................................... 104
9. „Az idő vér”: a szeptemberi csaták .............................................................. 105
10. Rattenkrieg ................................................................................................ 122
11. Árulók és szövetségesek ............................................................................ 138
12. Erődök törmelékből és vasból ................................................................... 155
13. Paulus végső rohama ................................................................................. 172
14. „Mindent a frontnak!” ............................................................................... 181
Negyedik rész ZSUKOV CSAPDÁJA .............................................................. 194
15. Az Uranus hadművelet .............................................................................. 195
16. Hitler rögeszméje....................................................................................... 214
17. „A tető nélküli erőd”.................................................................................. 224
18. „Der Manstein kommt!” ............................................................................ 235
19. „Karácsony német módra” ......................................................................... 249
Ötödik rész A 6. HADSEREG LEGYŐZÉSE ................................................. 265
20. A légihíd .................................................................................................... 266
21. „Megadásról szó sem lehet” ...................................................................... 280
22. „Egy német tábornagy nem öli meg magát körömollóval!” ...................... 297
23. „Tánc állj! Sztálingrád elesett!” ................................................................. 314
24. A holtak városa .......................................................................................... 322
25. Sztálingrád Kardja ..................................................................................... 331
FÜGGELÉK ....................................................................................................... 342
I. A német és szovjet harcrendek 1942. november 19-én ................................ 343
II. A statisztikai vita: a 6. hadsereg létszáma a katlanban................................ 349
Hivatkozások ................................................................................................... 351
Jegyzetek ......................................................................................................... 354
Válogatott irodalomjegyzék ............................................................................ 390
Név- és tárgymutató ........................................................................................ 403

- [3] -
 Képek jegyzéke

A borító belső oldalain és az előzéklapokon: 1943. február. Sztálingrád. A

fegyverletétel után német hadifoglyok vonulnak a táborok felé.
1. 1941 ősze: szovjet hadifoglyokat hajtanak a hátországba
2. 1942 júliusa: Sztálingrád felé vonuló német gyalogság
3. Egy az előrenyomulás során elpusztított falu
4. Német harckocsik a doni sztyeppen
5. 1942 augusztusa: német tüzérek Sztálingrád előtt
6. Dr. Beck, a 297. gyalogoshadosztály tábori lelkésze
7. Paulus, Hitler, Keitel, Halder és Brauschitz a Wolfsschanzéban
8. 1942 szeptembere: a 24. páncéloshadosztály előrenyomuló harckocsijai
9. 1942 szeptembere: a Vörös Hadsereg harckocsizói Hruscsov beszédét hallgatják
10. Ez a látvány fogadta az erősítésként érkező orosz katonákat a Volgán való átke-
léskor
11. Egy német tiszt és katonái gyárépületeket támadnak
12. Védekező orosz gyalogosok
13. 1942 októbere: sztálingrádi civilek összeszedése
14. A 62. hadsereg főhadiszállásán: Krilov, Csujkov, Gurov és Rogyimcev
15. A Vörös Hadsereg egy rohamosztaga „az utcai harcok sztálingrádi akadémiá-
ján”
16. Csujkov egyik hadosztályparancsnoka egy fiatal híradós nővel
17. 1942 októbere: német gyalogság foglal el egy szétlőtt üzemet
18. Zajcev mesterlövész a 284. szibériai lövészhadosztályból
19-20. 1942 novembere. Az Uranus hadművelet: a 6. hadsereg bekerítése
21. Junkers Ju-52-es szállítógép felszállása
22. 1942 decembere: Hoth 4. páncéloshadseregének tüzérei
23. A 6. hadsereg bekerített katonái ejtőernyővel ledobott utánpótlástartályokat
gyűjtenek össze
24. 1943 januárja: Rokosszovszkij tábornok
25. 1943 januárja: hóviharban visszavonuló német gyalogság
- [4] -
26. 1943 januárja: Edler von Daniels tábornok, úton a hadifogságba
27. 1943 januárja: Göring, Hitler hatalomátvételének tizedik évfordulóján
28. 1943 januárja: Paulus tábornagy és Schmidt tábornok a megadás után
29. Oroszok egy bunkeréből kipiszkált német katonát rugdalnak
30. A 6. hadsereg maradványai - úton a hadifogságba
31. Német és román hadifoglyok

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezúton mondok köszönetet a volgográdi Arhiv Muzeja Panorami

Sztalingradszkoj Bitvinek (a Sztálingrádi Csata Panorámikus Múzeuma Archívu-
mának) a 10., 14., 18., 19., és 20. képért;
A Helmut Abt Verlagnak (Alois Beck: Bis Stalingrad) a 6. képért;
Az AKG Londonnak a tábla belső oldalain és az előzéklapokon lévő, vala-
mint a 24. és 30. képért;
A londoni Archive Photosnak a 12. és 15. képért;
A koblenzi Bundesarchivnak a 2. és 21. képért;
A londoni Getty Images-nek az 1., 3., 17., 22., 23., 25. képért;
A londoni Imperial War Museumnak a 4., 5., 8., 9., 11., 26., 28., 29., 31.
képért;
A Methuen & Co Ltd-nek (Walter Goerlitz: Paulus and Stalingrad: A Life
of Field Marshal Paulus) a 13. képért;
Egy magángyűjteménynek a 27. képért;
Az edenbridge-i (Kent) Topham Picturepointnak a 16. képért;
A Westdeutsches Verlagnak (Martin H. Sommerfeldt: Das Oberkommando
der Wehrmacht Gibt Bekannt) a 7. képért.

- [5] -
 Térképek

1. A Barbarossa hadművelet, 1941. június-december

2. A Kék hadművelet, 1942 nyara
3. A Sztálingrád elleni német támadás, 1942. szeptember
4. Az Uranus hadművelet, 1942.
5. A Téli Vihar és a Kis Saturnus hadművelet, 1942. december
6 A Gyűrű hadművelet, 1943. január

- [6] -
 Előszó

„Oroszország - figyelmeztet Tyutcsev, a költő - ésszel nem fogható fel.”

Hagyományos vizsgálódással a sztálingrádi csata sem érthető meg igazán. A tisz-
tán katonai szempontú elemzés nem alkalmas arra, hogy egy ilyen titáni küzdelmet
a maga valóságában ábrázoljon - ugyanúgy, ahogyan a szenvedő katonáitól távol
tartózkodó Hitlert is elszigetelték, fantáziavilágba rekesztették a térképei a
rastenburgi Wolfsschanzéban.
Ezzel a könyvvel az a célom, hogy a hagyományos történeti elbeszélés kere-
tein belül megmutassam, mi mindenen mentek keresztül a két szembenálló oldal
katonái. Számos, főleg oroszországi levéltárakból származó új forrást dolgoztam
fel. A források sokfélesége fontos a küzdelem egyedülálló voltának, valamint an-
nak az érzékeltetésében, hogy mindazoknak, akik kénytelenek voltak részt venni
benne, alig volt esélyük a túlélésre.
A források közt szerepelnek hadműveleti naplók, tábori lelkészek jelentései,
személyes beszámolók, az NKVD (Belügyi Népbiztosság) által a német és más
nemzetiségű hadifoglyok kihallgatása során felvett jegyzőkönyvek, magánnaplók
és résztvevőkkel készített interjúk. Az orosz védelmi minisztérium podolszki köz-
ponti archívumában található legtanulságosabb források közé tartoznak azok az
igen részletes napi jelentések, amelyeket a sztálingrádi frontról küldtek Moszkvába
Alekszandr Scserbakovnak, a Vörös Hadsereg politikai osztálya vezetőjének. Ezek
nemcsak hősi akciókról számolnak be, hanem „rendkívüli eseményekről” (a ko-
misszárok eufemizmusa az árulásra) is, például szökésről, az ellenséghez való átál-
lásról, gyávaságról, rátermettség hiányáról, öncsonkításról, „szovjetellenes agitáci-
óról”, sőt ittasságról is. A szovjet hatóságok Sztálingrádnál körülbelül 13.5001 saját
katonájukat végezték ki - több mint egy teljes hadosztálynyi létszámot. Mint hama-
rosan rájöttem, elsőrendű feladatom, hogy megpróbáljam mérlegre tenni a Vörös
Hadsereg sok-sok katonájának valódi önfeláldozását, ellentétben a rendkívül brutá-
lis kényszerrel, amelyet az ingadozókkal szemben alkalmaztak az NKVD különle-
ges osztagai (melyek kevéssel később betagozódtak a SzMERS-be - a kémelhárí-
tásba).
A szovjet rendszer alig hihető kegyetlensége nagyrészt - bár nem teljesen - a
magyarázat arra, hogy miért harcolt a németek oldalán a Vörös Hadsereg ily sok
egykori katonája. Sztálingrádnál a német 6. hadsereg harcoló hadosztályaiban több
mint 50.000 német egyenruhát viselő szovjet állampolgár szolgált. Egyeseket bru-
tális módszerekkel, fogolytáborokban való éheztetéssel kényszerítettek erre, mások
önként jelentkeztek. Német jelentések tanúsítják, hogy ezek a „Hiwik” az utolsó
csaták során bátran és híven harcoltak saját honfitársaik ellen. Mondanom sem
kell, hogy amikor Berija NKVD-je felfedezte az illojalitásnak ezt a fokát, őrjöngő
gyanakvás lett úrrá rajta.
Ez a téma Oroszországban még ma is tabu. Egy gyalogsági ezredes, akivel

- [7] -
történetesen közös hálófülkében utaztunk Volgográdba (az egykori Sztálingrádba),
először nem volt hajlandó elhinni, hogy akár egyetlen orosz is képes volt német
egyenruhát ölteni. Végül azzal sikerült meggyőznöm, hogy beszéltem neki a 6.
hadsereg összetételével kapcsolatos, német levéltárakban fellelhető statisztikákról.
Ahhoz képest, hogy - mint kiderült - gyűlölte Sztálint a Vörös Hadseregben végre-
hajtott tisztogatások miatt, elég sajátosan reagált. „Azok már nem voltak oroszok”
- mondta nyugodtan. Csaknem pontosan ugyanúgy fogalmazott, mint az ötven év-
vel korábban a Scserbakovnak Moszkvába küldött jelentések, amelyek „volt oro-
szokat”2 emlegettek. A Nagy Honvédő Háborúval kapcsolatos érzelmek közt ma
éppúgy nem szerepel a megbocsátás, mint egykoron.
Az egész história tébolyult, kegyetlen és tragikus volta számos meglepő
módon nyilvánul meg. Ami a német oldalt illeti, a legmegdöbbentőbb nem annyira
az, hogy Wehrmachtnak nyilvánvalóan köze volt háborús bűnök elkövetéséhez -,
ami Németországban még ma is heves viták tárgya -, hanem az, ahogyan összeke-
verik az okot és okozatot, különösen a politikai nézeteket és következményeiket.
Oroszországban a német csapatok - mint oly sok Sztálingrádból írott levél bizo-
nyítja - a teljes morális káosz állapotába kerültek. Az olyan célok megjelölése,
mint a szlávok leigázása, illetve Európa megszabadítása a bolsevizmustól preventív
csapás útján, enyhén szólva is a szándékolttal ellenkező hatást váltott ki. A sztá-
lingrádi csatát számos német túlélő a mai napig a szovjetek ügyes csapdájának tart-
ja, amelybe szándékos visszavonulásokkal csalták be őket. Következésképpen haj-
lanak arra, hogy magukat ne e katasztrófa okozóinak, hanem áldozatainak tekint-
sék.
Egy dolog mindenesetre kétségbevonhatatlan tény. A sztálingrádi csata
olyan ideológiai töltésű és szimbolikus jelentőségű esemény maradt, amellyel kap-
csolatban még hosszú évekig nem mondják ki az utolsó szót.
*
Az e könyvhöz végzett kutatásokra fordított idő jó részét elvesztegettem
volna, és értékes lehetőségeket szalasztottam volna el, ha nélkülöznöm kellett vol-
na a levéltárosok és könyvtárosok tanácsait. Különösképpen hálás vagyok Irina
Renz asszonynak (Bibliothek für Zeitgeschichte, Stuttgart), Meyer úrnak és
Ehrhardt asszonynak (Bundesarchiv-Militärarchiv, Freiburg), Stang asszonynak és
a potsdami Militärgeschichtliches Forschungsamt munkatársainak, Valerij
Mihajlovics Rumjancevnek (Orosz Védelmi Minisztérium), valamint a Védelmi
Minisztérium Központi Levéltára munkatársainak, dr. Kiril Mihajlovics Andersen-
nek, a jelenkori történelmi dokumentumok konzerválására és tanulmányozására
alakult moszkvai központ igazgatójának, dr. Natalja Volkovának, az Orosz Állami
Irodalmi és Művészeti Levéltár igazgatójának, valamint dr. Dina Nyikolajevna
Nohotovicsnak, az Orosz Föderáció Állami Levéltára munkatársának.
Végtelenül lekötelezett dr. Detlef Vogel (Freiburg), aki kutatásaim kezdetén
sokféleképpen szolgált nélkülözhetetlen segítséggel, és rendelkezésemre bocsátotta

- [8] -
a német és osztrák Stalingradbundok (veteránszövetségek) kiadványaiból álló
gyűjteményét. Dr. Alexander Friedrich Paulus volt szíves hozzájárulni, hogy ta-
nulmányozzam nagyapja, Friedrich Paulus vezértábornagy iratait, és átadta nekem
a témával kapcsolatos későbbi családi tevékenységük dokumentumainak másolata-
it. Prof. Dr. Hans Girgensohn, aki a sztálingrádi katlanban - vagyis a Kesselben - a
6. hadsereg patológusa volt, részletesen beszámolt ottani munkájáról és tapasztala-
tairól, ismertetvén a körülzárt, éhségtől, hidegtől és a stressztől tizedelt német ka-
tonák pusztulásának okait. Ben Shepherd volt szíves megismertetni kutatásaival,
amelyeket a második világháborús front-stresszel kapcsolatban végzett. Ugyancsak
rendkívül hálás vagyok Kurt von Schweinitz grófnak Sztálingráddal kapcsolatos
hadászati megállapításaiért, ugyanígy az 1942 novemberében, a rádióüzenetekben
alkalmazott katonai terminológia jelentőségével kapcsolatos megjegyzéseiért.
Az orosz forrásokkal kapcsolatos tanácsaikért és egyéb javaslataikért lekö-
telezettje vagyok dr. Catherine Andreevnek, prof. Anatolij Alekszandrovics
Csernobajevnek, prof. John Ericksonnak, dr. Viktor Gorbarevnek, Jon Hallidaynek,
Lemar Ivanovics Makszimovnak (Orosz Védelmi Minisztérium Történeti Irodája),
és Jurij Ovzijankónak. Ugyancsak mélységesen leköteleztek, akik lehetővé tették,
hogy találkozzam Sztálingrád németországi és oroszországi túlélőivel, s akik
mindkét országban oly nagylelkűen voltak segítségemre: Chris Alexander, Leopold
von Bismarck gróf, Andrew Gimson, Joachim Freiherr von Maltzan őrnagy, Gleb
és Harriet Sesztakov, dr. Marie-Christine von Stauffenberg grófnő és Christine van
der Welde.
Nagyon hálás vagyok dr. Raisza Maratovna Petrunyovna volgográdi egye-
tem rektorhelyettese szíves segítségéért, valamint munkatársainak, prof. Nagyezsda
Vasziljevna Dulinának, a történeti és kulturális kutatások irányítójának, Galina
Boriszovnának a történeti tanszékről, Borisz Nyikolajevics Ulkónak, az egyetemi
múzeum igazgatójának, valamint Nyikolaj Sztyepanovics Fjodorovnak, a Volgo-
grád megyei háborús veteránbizottság elnökének, és Gennagyij Vasziljevics Pav-
lovnak.
Az orosz szövegeket dr. Galja Vinogradova és Ljubov Vinogradova fordí-
totta le nekem - utóbbi a tárgyalásokon, amelyeket a levéltári anyagokhoz való
hozzáférésünk érdekében folytattunk, remek diplomáciai képességekről, kitartásról
és jó humorról tett tanúbizonyságot. Közreműködésük – hogy barátságukat most ne
is említsem - úgyszólván egész vállalkozásomat átformálta.
Nagyon hálás vagyok azoknak a résztvevőknek és szemtanúknak, akik ké-
szek voltak oly sok időt és erőfeszítést szentelni a múlt felidézésének. Sokan rop-
pant nagylelkűen publikálatlan kéziratokat, leveleket és naplókat adtak kölcsön ne-
kem. Az ő nevüket - hármukét kivéve, akik az anonimitást választották - a Függe-
lékek után, a Hivatkozások közt sorolom fel.
Ez a könyv nem jöhetett volna létre Eleo Gordon (Penguin Books) - maga
az ötlet is tőle származik - és Peter Mayer (USA), valamint Hans Ewald Dede

- [9] -
(Németország) nélkül. Kutatásaimat az első pillanattól fogva az ő lelkesedésük és
támogatásuk tette lehetővé. Különösen szerencsésnek érzem magamat, hogy And-
rew Nurnberget tudhatom irodalmi ügynökömnek - emellett pedig barátomnak és
tanácsadómnak.
Legelsősorban azonban feleségemnek és első számú szerkesztőmnek,
Artemis Coopernak tartozom köszönettel, aki, miközben én hónapokon át külföld-
ön tartózkodtam, rengeteget segített nekem, holott neki magának is bőségesen
akadt tennivalója.

- [10] -
 Első rész
„A VILÁG VISSZAFOJTJA MAJD LÉLEGZETÉT”

- [11] -
 1.
Barbarossa kétélű kardja

1941. június 21-én a berliniek ragyogó szombat nyári reggelre ébredtek.

Sokan vonatoztak ki Potsdamba, hogy a napot a Sans Souci kastély parkjában tölt-
sék. Mások a Wannsee vagy a Nikolassee partjára indultak, hogy ússzanak egyet.
A kávéházakban a Rudolf Hess Angliába repülésével kapcsolatos viccek bőséges
repertoárját már kiszorították a Szovjetunió küszöbönálló megtámadásával kapcso-
latos mendemondák. Akadtak, akiknek nem tetszett a háború további kiterjesztésé-
nek gondolata: ők abban reménykedtek, hogy Sztálin az utolsó pillanatban lemond
majd Ukrajnáról Németország javára.
Az Unter den Linden-i szovjet követségen a diplomaták a helyükön voltak.
Moszkvából egy sürgős távirat „azonnali magyarázatot”1 követelt a határok mentén
a Baltikumtól a Fekete-tengerig folyó nagyarányú katonai előkészületekre.
Valentyin Berezskov első titkár és főtolmács felhívta a német külügyminisztériu-
mot a Wilhelmstrassén és találkozót kért. Közölték vele, hogy Joachim von Rib-
bentrop birodalmi miniszter nincs a városban, és Joachim von Weizsäcker állam-
titkár sem érhető el telefonon. A délelőtt folyamán újabb és újabb - híreket követe-
lő - sürgető üzenetek érkeztek Moszkvából. A Kremlben a visszafojtott hisztéria
légköre uralkodott: egyre sokasodtak a németek szándékairól árulkodó bizonyíté-
kok (az előző nyolc hónap során több mint nyolcvan ilyen figyelmeztetés érkezett).
Az NKVD helyettes vezetője csak az imént jelentette, hogy az előző napon nem
kevesebb, mint „harminckilenc repülőgép sértette meg a Szovjetunió légterét”2. A
Wehrmacht sem sokat szemérmeskedett előkészületei során, a titkolódzás hiányát
azonban Sztálin a maga körmönfont észjárásával úgy értékelte, hogy mindez alig-
hanem egy tipikus Hitler-féle terv része: a Führer nagyobb engedményeket akar
kicsikarni.
A berlini szovjet nagykövet, Vlagyimir Gyekanozov osztotta Sztálinnak azt
a meggyőződését, hogy az egész nem más, mint dezinformációs kampány, amelyet
eredetileg a britek kezdtek el. Még saját katonai attaséjának arról a jelentéséről sem
volt hajlandó tudomást venni, amely szerint a határ mentén száznyolcvan német
hadosztály fejlődött fel. Gyekanozov, Lavrentyij Berija pártfogoltja, ugyancsak
grúz, és az NKVD magas rangú tagja volt. Külügyi jártassága nemigen ment túl
más, valóban tapasztalt diplomaták kihallgatásán és likvidálásán. A szovjet misszió
többi tagja, jóllehet nem merték túlságosan határozottan képviselni nézeteiket, nem
kételkedtek abban, hogy Hitler támadni készül. Sőt bizonyítékképpen benyújtották
egy orosz kifejezésgyűjtemény kefelevonatát is, amelyet egy kommunista német
nyomdász vitt el titokban a szovjet konzulátusra. A hasznos kifejezések között az
alábbiak orosz megfelelői szerepeltek: „Add meg magad!”, „Kezeket fel!”, „Hol a
kolhoz elnöke?”, „Kommunista vagy?” és: „Lövök!”
Berezskov újból és újból telefonált a Wilhelmstrasséra, ahol mindannyiszor

- [12] -
közölték: Ribbentrop „nincsen benn, és senki sem tudja, mikor tér vissza”.3 Délben
másvalakivel, a politikai osztály vezetőjével próbálkozott. „Azt hiszem, valami tör-
ténik a Führer főhadiszállásán. Valószínűleg mindenki ott van” - hangzott a válasz.
Csakhogy a német külügyminiszter nem hagyta el Berlint. Ribbentrop ezekben az
órákban „Sürgős! Államtitok!” jelzésű utasításokat fogalmazott a moszkvai német
követség számára. Másnap korán reggel, körülbelül két órával azután, hogy az in-
vázió megkezdődött, a nagykövet Friedrich Werner von der Schulenburg grófnak,
ürügy gyanánt, sérelmek hosszú listáját kellett eljuttatnia a szovjet kormányhoz.
Ahogyan Berlinben a szombat délután estébe fordult, a moszkvai üzenetek
egyre ingerültebbekké váltak. Berezskov minden fél órában felhívta a
Wilhelmstrassét, de továbbra sem sikerült kapcsolatba lépnie egyetlen vezető tiszt-
viselővel sem. Irodájának az ablakából látta a követséget őrző rendőrök ódivatú
Schutzmann-sisakját. Távolabb berliniek korzóztak a szombat esti Unter den Lin-
denen. A háború és béke ellentéte szürrealisztikus módon keveredett egymással. A
Berlin-Moszkva expressznek nem sokkal később kellett áthaladnia a várakozó né-
met seregek között, hogy átlépje a határt, mintha minden a legnagyobb rendben
volna.
*
Moszkvában Molotov szovjet külügyminiszter a Kremlbe hívatta Von der
Schulenburg grófot. A német nagykövet, miután ellenőrizte a követség iratainak
megsemmisítését, elindult a fél tízre kitűzött találkozóra. Amikor szembesítették a
német előkészületek bizonyítékaival, tagadta, hogy invázió volna készülőben.
Mindössze megdöbbenését fejezte ki afelett, hogy a Szovjetunió nem képes a hely-
zet megértésére, és egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, amíg nem kon-
zultál Berlinnel.*
Schulenburgnak - aki régi vágású külügyér volt, és hitt a bismarcki szálló-
igében, miszerint Németországnak sohasem szabad háborúznia Oroszországgal - jó
oka volt, hogy megütközzék a Kreml tájékozatlanságán. Több mint két hete ma-
gánebédre hívta az akkor éppen Moszkvában tartózkodó Gyekanozovot, és figyel-
meztette Hitler terveire. Az idős gróf nyilvánvalóan úgy érezte, hogy - miután a
Führer arcpirító módon hazudott neki, és azt állította, hogy nincsenek Oroszország-
ellenes tervei - semmiféle lojalitással nem tartozik a nemzetiszocialista rezsimnek.
Gyekanozov azonban a meglepő közlés hallatán azonnal valamilyen trükkre
gyanakodott. Sztálin reakciója ugyanez volt. „A dezinformáció immár nagyköveti
szinten folyik!”4 - fakadt ki a Politbüróban. A generalisszimusz biztosra vette,
hogy a legtöbb figyelmeztetés „anglijszkaja provokacija” - azaz része annak a

*
Hitler végül bosszút állt. Schulenburgot, akit 1944-
ben a júliusi összeesküvők a tervezett rastenburgi me-
rénylet után külügyminiszterükké akartak kinevezni, a
nácik ugyanazon év november 10-én felakasztották.
- [13] -
cselszövésnek, amelyet Winston Churchill, a Szovjetunió ősellensége sző, hogy
háborút robbantson ki Oroszország és Németország között. Amióta Hess Skóciába
repült, Sztálin gondolataiban egyre nagyobb teret kapott egy bonyolult nemzetközi
összeesküvés gyanúja.
Sztálin, aki egészen eddig a szombat délutánig nem volt hajlandó elfogadni
az invázió lehetőségét, továbbra sem merte provokálni Hitlert. Goebbels némi jog-
gal a kígyó által hipnotizált nyúlhoz hasonlította. A határőrcsapatoktól sorra jöttek
a jelentések: a határ menti erdőkben harckocsik várakoznak járó motorral, a német
műszaki csapatok hidakat vernek a folyókon, és eltávolítják a szögesdrótakadályo-
kat állásaik elől. A Kijevi Különleges Katonai Körzet parancsnoka figyelmeztetett:
órák kérdése, hogy megkezdődjék a háború. Jelentették, hogy a balti kikötőkben a
német hajók hirtelen abbahagyták a rakodást, és hazaindultak. Sztálin, a totalitárius
diktátor azonban még mindig nem tudta megemészteni a gondolatot, hogy a dolgok
esetleg az ő akarata ellenére is történhetnek.
Aznap éjjel, miután dolgozószobájában sokáig tárgyalt a Vörös Hadsereg
magas rangú parancsnokaival, beleegyezett, hogy valamennyi nyugati katonai kör-
zet parancsnokságának küldjenek rejtjelezett táviratot: „1941. június 22-23. folya-
mán váratlan német támadásokra kerülhet sor a Leningrádi, a Balti Különleges, a
Nyugati Különleges, a Kijevi Különleges és az Odesszai Különleges Katonai Kör-
zet arcvonalán. Csapataink álljanak ellen mindenféle provokációnak, amely még
nagyobb bonyodalmakat okozhat. Ugyanakkor katonailag... legyenek teljes harcké-
szültségben, hogy feltartóztathassák a németek és szövetségeseik esetleges megle-
petésszerű csapását.”5 A flotta, valamint a Vörös Hadsereg egyes magas rangú ve-
zetői csendben elengedték a fülük mellett Sztálinnak a mozgósítást megtiltó paran-
csait. Sok egység számára azonban a figyelmeztető parancs, amelyet csak éjfél
után adtak ki, már túlságosan későn érkezett.
*
Estére Berlinben Berezskov felhagyott minden reménnyel, hogy eljut Rib-
bentrop irodájáig. Körülbelül hajnali háromkor megszólalt a telefonja. „Herr
Reichsminister von Ribbentrop - közölte egy ismeretlen hang - azonnal fogadni
kívánja a szovjet kormány képviselőit a Wilhelmstrassén, a Külügyminisztérium-
ban.” Berezskov magyarázkodott: időbe telik, míg felkeltik a nagykövetet, és ren-
delnek egy autót.
„A Reichsminister automobilja már az önök követsége előtt várakozik. A
miniszter azonnal fogadni óhajtja a szovjet képviselőket.”6
A követség előtt, a járda szélénél Gyekanozov és Berezskov egy várakozó
fekete limuzint pillantott meg. Ajtaja mellett a külügyminisztérium egy teljes dísz-
be öltözött képviselője állt, a sofőr mellett egy SS-tiszt ült. Amint elindultak,
Berezskov észrevette, hogy a pirkadat a Brandenburgi kapun túl, a Tiergarten fái
felett már megfesti az eget. Gyönyörű nyári hajnal volt.

- [14] -
 Amikor eljutottak a Wilhelmstrassére, a minisztérium előtt nagy tömeget ta-
láltak. A kovácsoltvas ernyőjű bejáratot híradóstábok lámpái világították meg. A
két szovjet diplomatát körülvették a sajtó emberei, és átmenetileg elvakították őket
fényképezőgépeik villanófényeivel. A meglepő fogadtatás láttán Berezskov a leg-
rosszabbtól tartott, úgy tűnt azonban, hogy Gyekanozov továbbra is rendíthetetle-
nül hiszi: Németország és Oroszország között még mindig béke van.
A szovjet nagykövet, akinek „a magassága alig érte el az öt lábat”7 (152,4
cm!), az orra kampós volt, és kopaszságát néhány, a koponyájára tapasztott haj-
tinccsel leplezte”, nem volt impozáns megjelenésű ember. Hitler, amikor először
fogadta, két legmagasabb SS-testőrét adta mellé kíséretül - a kontrasztot hangsú-
lyozandó. A kurta grúz mindazonáltal veszélyes tudott lenni azokra, akik a hatal-
mába kerültek. Az orosz polgárháború után a Kaukázusban végrehajtott megtorló
akcióival „a bakui hóhér” nevet vívta ki magának. A berlini követségen még kínzó-
és kivégzőkamrát is berendeztetett az alagsorban: ide kerültek azok, akiket a szov-
jet közösség tagjai közül árulással gyanúsítottak.
Ribbentrop, mialatt várta őket, „ketrecbe zárt fenevad módjára” járkált fel-
alá irodájában. Nem sok látszott rajta abból „az államférfiúi méltóságból, amelyet
kiemelkedő alkalmakra tartogatott”.8
„A Führernek teljesen igaza van, hogy most támadja meg Oroszországot -
ismételgette, mintha magát próbálná meggyőzni. - Ha mi nem támadnánk meg az
oroszokat, ők bizonyosan megtámadnának bennünket.” Beosztottainak meggyőző-
dése volt: képtelen belenyugodni, hogy megsemmisül, amit a legfontosabb alkotá-
sának tartott, a Molotov-Ribbentrop-paktum. Az is lehet, hogy kezdte gyanítani:
megeshet, hogy Hitler vakmerő játszmája a történelem legnagyobb katasztrófájába
torkollik.
A két szovjet diplomatát bevezették a Reichsminister hatalmas irodájába. A
tárgyalóasztal az intarziás parkettájú helyiség túlsó oldalán állt, a falakat állványo-
kon elhelyezett bronz mellszobrok szegélyezték. Közelebb érvén Berezskovot
megdöbbentette Ribbentrop külseje. „Arca skarlátvörös és puffadt volt, szeme
üveges és gyulladt.”9 Azon tűnődött, vajon nem ivott-e a külügyminiszter.
Ribbentrop - a lehető legfelületesebb kézfogások után - odavezette őket az
asztal egyik oldalára, ahol aztán leültek. Gyekanozov elkezdett felolvasni egy nyi-
latkozatot, amelyben biztosítékokat kért a német kormánytól, Ribbentrop azonban
félbeszakította, és közölte: a találkozónak, amiért idehívták őket, egészen más a
célja. Akadozva elmondott valamit, ami hadüzenetfélévé állt össze, bár a háború
szót nem ejtette ki a száján: „A szovjet kormány ellenséges magatartása Németor-
szággal szemben, s a komoly fenyegetés, amelyet a Németország keleti határain
összevont szovjet erők jelentenek, a Reichet katonai ellenintézkedések megtételére
késztette.”10 Ribbentrop különböző megfogalmazásban többször elismételte ezt, és
mindenfélével megvádolta a Szovjetuniót, például azzal, hogy a Vörös Hadsereg
katonái megsértették Németország területi szuverenitását. Berezskov előtt hirtelen

- [15] -
világossá vált, hogy a Wehrmacht alighanem már meg is indította az inváziót. A
Reichsminister egyszer csak felállt. Átadta Hitler memorandumának teljes szöve-
gét Sztálin nagykövetének, aki szólni sem tudott. „A Führer megbízott engem,
hogy hivatalosan tájékoztassam önt ezekről a védelmi intézkedésekről.”11
Gyekanozov ugyancsak felállt. Alig ért Ribbentrop válláig. Most értette
csak meg teljes jelentőségében, amit hallott. „Meg fogják bánni ezt a sértő, provo-
katív, és minden tekintetben zsákmányszerző jellegű támadást a Szovjetunió ellen.
Nagy árat fizetnek majd érte!”12 Megfordult, és nagy léptekkel az ajtó felé vonult,
Berezskov a nyomában. Ribbentrop utánuk sietett. „Mondják el Moszkvában - sut-
togta nyomatékkal -, hogy én elleneztem ezt a támadást.”
Már hajnalodott, amikor Gyekanozov és Berezskov beszálltak a limuzinba,
hogy megtegyék a rövid visszautat a szovjet követségre. Amikor az Unter den Lin-
denre értek, látták, hogy a tömböt már körülvette egy SS-különítmény. Odabent a
személyzet tagjai várták őket, és közölték velük, hogy elnémultak a telefonok. Be-
állították rádiókészüléküket egy orosz állomásra. Moszkvában egy órával a német
nyári időszámítás előtt jártak, azaz 1941. június 22-e vasárnap reggel hat óra volt.
Meglepetésükre és megdöbbenésükre a hírblokk középpontjában a szovjet ipar és
mezőgazdaság termelési mutatóinak növekedése állott, majd reggeli tornát sugá-
roztak. A német támadásról szó sem esett. A követségen szolgálatot teljesítő maga-
sabb rangú NKVD- és GRU- (katonai hírszerző-) tisztek azonnal felmentek a leg-
felső szintre, egy elzárt részbe, amelyet megerősített acélajtók és acélredőnyös ab-
lakok zártak el a külvilágtól. A titkos dokumentumokat a vészhelyzet esetére beál-
lított gyorségető kályhák nyelték el.
*
Az orosz fővárosban riadókészültségbe helyezték a légvédelmi erőket, a la-
kosság túlnyomó többsége azonban még mindig nem tudta, mi történik. A nómen-
klatúra tagjai, akiket berendeltek hivatalaikba, úgy érezték, megbénultak: nem
volt, aki utasításokat adjon nekik. Sztálin hallgatott. Nem akadt, aki meghúzza a
határvonalat a „provokáció” és a totális háború között, és senki sem tudta, mi tör-
ténik a fronton. A támadás megbénította a kommunikációt.
Lassan még a legfanatikusabb kremlbéli optimisták reményei is összeomlot-
tak. Hajnali 3 óra 15 perckor a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka megerősítette: a
németek bombázták a szevasztopoli haditengerészeti bázist. A szovjet tengerész-
tiszteknek akaratlanul is az 1904-es, Port Arthur elleni meglepetésszerű japán tá-
madás jutott eszükbe. Sztálin egyik legbizalmasabb embere, Georgij Malenkov
nem hitt Nyikolaj Kuznyecov admirális jelentésének, ezért titokban ő maga is tele-
fonált: meg akart bizonyosodni róla, vajon nem trükkről van-e szó, nem egyes ma-
gas rangú parancsnokok akarják-e manipulálni a generalisszimuszt. Fél hatkor - két
órával azután, hogy a nyugati határon megkezdődött a támadás - Schulenburg átad-
ta a náci Németország hadüzenetét Molotovnak. Egy jelenlévő szerint az öreg
nagykövet szemében a harag könnyeivel beszélt, és saját nevében hozzátette, hogy

- [16] -
úgy gondolja, Hitler őrültséget követett el. Molotov ezután Sztálin dolgozószobá-
jába sietett, ahol ekkorra már összeült a Politikai Bizottság, a (Politbüró). Sztálin,
értesülvén a fejleményekről, a székébe süppedt és hallgatott. Sorozatos baklövései
és hibás helyzetértékelései miatt igencsak lett volna mit a szemére vetni. A vezér,
aki kíméletlen ravaszságáról volt híres, olyan verembe esett, amelyet nagyrészt
maga ásott magának.
A hírek, amelyek a következő néhány napon a frontról érkeztek, oly kataszt-
rofálisak voltak, hogy Sztálin, akinek kíméletlen személyiségében jó adag gyáva-
ság is volt, titkos megbeszélésre hívatta Beriját és Molotovot. Talán – akárcsak
1918-ban Breszt-Litovszkban, bármi áron, s nem törődve a megaláztatással - kös-
sön békét Hitlerrel? Feladhatnák Ukrajna nagy részét, Belorussziát és a balti álla-
mokat. A Kremlbe hívatták Ivan Sztamenovot, a bolgár nagykövetet. Molotov
megtudakolta tőle, hajlandó volna-e közvetíteni, ő azonban a házigazdái megdöb-
benésére nemet mondott. „Önök akár az Urálig is hátrálhatnak, végül mégis győzni
fognak.”13
*
A szovjet hátországban élő népesség túlnyomó többségének fogalma sem
volt az országot ért csapásról. Munkaszüneti nap lévén Moszkva belvárosa kiürült.
Kuznyecov admirális, a haditengerészet vezérkari főnöke miközben a Kreml felé
haladt gépkocsiján, a békés utcákat nézte. „A főváros lakói még nem tudták, hogy
a határaink lángokban állnak, s hogy első vonalbeli csapataink heves harcot vív-
nak.”
Végül, június 22-én délben nem Sztálin, hanem Molotov szólalt meg a rá-
dióban. „Ma, hajnali négy órakor Németország csapatai, anélkül hogy [Berlin] a
Szovjetunióval szemben bármiféle követelést megfogalmazott volna, vagy bármi-
féle hadüzenetet intézett volna hozzánk, megtámadták országunkat.” Bejelentése
nem tartalmazott részleteket. „Az igazság a mi oldalunkon áll - jelentette ki szára-
zon. - Az ellenséget vereséget fog szenvedni. Győzedelmeskedni fogunk.”
Molotov laposan fogalmazott, és sután adta elő mondanivalóját, bejelentése
mégis óriási visszhangot keltett az egész Szovjetunióban. A Volga menti Sztálin-
grád városa messze volt ugyan a küzdelem helyszínétől, ez azonban nem csökken-
tette a hatást. „Úgy megdöbbentünk, mintha egy bomba csapott volna le az ég-
ből”14 - emlékezett egy akkori diáklány, aki nyomban jelentkezett is ápolónőnek.
Barátai, különösen a Komszomol-tagok, gyűjtésbe kezdtek a háboríts erőfeszítések
támogatására.
A tartalékosok nem várták meg a mozgósítási parancsot, nyomban jelent-
keztek szolgálatra. Viktor Goncsarov a Molotov beszédét követő fél órán belül el-
indult otthonából a gyülekezőhelyre. Vele tartott idős édesapja - Goncsarov azt
gondolta, azért, hogy elbúcsúztassa. A felesége, aki a város szélén, a sztálingrádi
villamos-forgalmitelepen dolgozott, nem jöhetett el, hogy istenhozzádot mondjon
neki. Goncsarovnak sejtelme sem volt arról, hogy apja, a nyolcvanegy éves kozák,
- [17] -
„aki négy háborúban harcolt”15, vele együtt be akar rukkolni önkéntesként. Az öreg
Goncsarov dúlt-fúlt haragijában, amikor a sorozóközpontban nem voltak hajlandók
bevenni.
A Sztálingrádi Műszaki Egyetemen - az intézmény a város hatalmas trak-
torgyára közelében helyezkedett el - a hallgatók egy hatalmas térképet akasztottak
a falra: zászlócskákkal akarták jelölni rajta a Vörös Hadsereg előrenyomulását
Németország belseje felé. „Azt gondoltuk - mesélte egyikük -, hogy egyetlen ha-
talmas, döntő csapással szétzúzzuk az ellenséget.”16 Számtalan, a harckocsigyártás-
ról és a repülőtechnika eredményeiről szóló híradófilm arról győzte meg őket, hogy
a Szovjetunió hatalmas ipari kapacitással és katonai erővel rendelkezik. Ezek a fel-
vételek kétszeresen is hatottak egy olyan országban, amely egészen a legutóbbi
időkig igencsak lemaradt a műszaki fejlődésben. Ráadásul alattvalói megdönthetet-
lennek látták a sztálinista rendszert határokon belüli mindenhatósága miatt. „A
propaganda jól előkészített talajra hullott” - ismerte el egy másik sztálingrádi diák.
- Valamennyien erősnek hittük a szovjet államot, ezért aztán az országot is legyőz-
hetetlennek hittük.” Egyikük sem sejtette, milyen sors vár a Szovjetunióra, még
kevésbé azt, ami utóbb Sztálingráddal, a mintavárossal - ipartelepeivel, parkjaival,
a széles Volga túlpartja felé néző magas, fehér lakóépületeivel - történt.

- [18] -
 2.
„A német katona nem ismer lehetetlent!”1

Aznap, június 21-én éjszaka a diplomaták Berlinben és Moszkvában legfel-

jebb találgathatták, mi történik a két országot elválasztó határon. Külügyminiszté-
riumok még sohasem voltak ennyire feleslegesek. Finnországtól a Fekete-tengerig
körülbelül 3 millió 50 ezer német katona várta a Szovjetunió elleni invázió kezde-
tét: a többi Tengely-barát hadseregekkel együtt összesen vagy négymillió ember.
„A világ visszafojtja majd a lélegzetét!” - jelentette ki Hitler hónapokkal korábban
egy tervezési értekezleten. A végső cél „védelmi vonal létesítése az ázsiai Oroszor-
szággal szemben a Volga folyótól Arhangelszkig”2. Az utolsó ipari területet, amely
ezután az Urál hegységben még megmaradt volna Oroszországnak, aztán már meg-
semmisíthette volna a Luftwaffe.
Ez volt az év legrövidebb éjszakája. A Kelet-Poroszország és a megszállt
Lengyelország nyír- és fenyőerdeiben rejtező sok százezer főnyi haderő teljes rá-
diócsendben várakozott. A tüzérezredek, amelyek hetekkel azelőtt állítólag had-
gyakorlatra érkeztek a keleti határrégiókba, alaposan felkészültek. Kelet-
Poroszországban a lövegek kezelőszemélyzete helyi civilektől kölcsönkért ócska
ruhákban, parasztszekereken fuvarozta előre a tartalék lőszert az előre kijelölt tüze-
lőállások közelébe, ahol aztán álcázták a készleteket. A katonák többsége elhitte,
hogy amit csinálnak, egy hatalmas elterelő akció része, amely a Nagy-Britannia
elleni invázió előkészületeiről hivatott elvonni az ellenség figyelmét.
Sötétedéskor azonban kiadták a parancsokat, s a német katonák nem marad-
tak tovább bizonytalanságban. A lövegekről levették az álcahálót, vagy kivontatták
őket a rejtekhelyükül szolgáló csűrökből-pajtákból. Lovakat fogtak eléjük, vagy
eltakart lámpájú félhernyótalpas járművek, illetve tüzérségi vontatók után kapcsol-
ták és tüzelőállásba vontatták őket. Az előretolt figyelők a gyalogsággal néhány
száz méternyire megközelítették a szovjet határőrök pozícióit.
A második lépcső hadosztályainak egyes tisztjei a megszállt Franciaország-
ból származó pezsgővel és konyakkal mondtak pohárköszöntőt a küszöbönálló
hadművelet tiszteletére. Néhányan ismét belelapoztak De Caulaincourt tábornok
emlékirataiba, akinek Napóleon 1812-ben, az invázió előestéjén ezt mondta:
„Avant deux mois, la Russie me demandera la paix.” Egyesek megpróbálták elkép-
zelni, mi következik, s azt az orosz kifejezésgyűjteményt forgatták, amelyet
Gyekanozov követsége oly hiábavalóan küldött el Moszkvába. Jó néhányan a Bib-
liát olvasták.
A katonák, hogy távol tartsák a szúnyogokat, tüzeket raktak álcázott tábor-
helyeiken. Harmonikások érzelmes dalokat kezdtek játszani. Néhányan énekeltek,
mások gondolataikba merültek. Sokakat rettegéssel töltött el a gondolat, hogy ha-
marosan átlépik annak az ismeretlen országnak a határát, amelyről addig csak bor-
zalmakat hallottak. Elöljáróik figyelmeztették őket, hogy ha orosz házakban alsza-

- [19] -
nak, rovarcsípésekre és betegségekre számíthatnak. Sokan mindazonáltal kinevet-
ték azokat a bajtársaikat, akik, hogy meg ne tetvesedjenek, kopaszra nyiratkoztak.
Mindenesetre többségük elhitte a tiszteknek, hogy ami a téli kvártélyt illeti, nincs
ok az aggodalomra. A 24. páncéloshadosztálynál például Von Rosenbach-Lepinski
százados állítólag ezt mondta motorkerékpáros felderítő zászlóaljának: „Az Orosz-
ország elleni háború mindössze négy hétig fog tartani.”3
Ez a magabiztosság több oknál fogva is érthető volt. Még a külföldi hírszer-
ző szolgálatok is arra számítottak, hogy a Vörös Hadsereg összeomlik. A Wehr-
macht minden idők legnagyobb támadó haderejét gyűjtötte össze: 3350 harckocsit,
körülbelül 7 ezer tábori löveget, és több mint 2 ezer repülőgépet. A német hadsereg
a francia hadsereg gépjárműveivel feljavította gépjárműparkját, annak a 305. gya-
logsági hadosztálynak a teherautói, amely a következő évben Sztálingrádnál pusz-
tult el, hetven százalékban Franciaországból származtak.4 A Wehrmacht azonban -
bár villámháborúiról volt híres - igencsak rászorult arra a 600 ezer lóra, amelyek az
ágyúkat, az elsősegély- és az élelmiszeres kocsikat vontatták. Mivel pedig a gya-
logság legtöbb tagja a saját lábán menetelt, az előrehaladás átlagos üteme aligha
volt sokkal gyorsabb, mint 1812-ben a Grande Armée-é.
Számos tiszt vegyes érzelmeket táplált a vállalkozással kapcsolatban. „Hihe-
tetlenül optimistává tettek a lengyelországi, franciaországi és balkáni könnyű győ-
zelmek”5, emlékezett annak a páncélosszázadnak a parancsnoka, amely tizennégy
hónappal elsőként érte el a Volgát Sztálingrádnál. Csakhogy ő is olvasta
Coulaincourt-t, ezért „Oroszország hatalmas térségei kellemetlen érzéseket keltet-
tek” benne. Emellett úgy gondolta, hogy „ezt a nagyratörő hadjáratot” az év koráb-
bi szakában kellett volna megkezdeni. A Barbarossa hadművelet az eredeti tervek
szerint május 15-én kezdődött volna. A több mint öthetes késésben, amelyet gyak-
ran kizárólag Hitler balkáni hadjáratának tulajdonítanak, valójában sok más ténye-
zőnek is része volt: a kivételesen heves tavaszi esőzéseknek, annak, hogy a
Luftwaffénak nem sikerült idejében megépítenie előretolt repülőtereit, és annak,
hogy a motoros szállítójárművek késedelmesen érkeztek meg a hadosztályokhoz.
Aznap este az ezredek tisztjeivel bizonyos „különleges parancsokat” ismer-
tettek az előttük álló konfliktussal kapcsolatban. Ilyenek voltak a partizántevékeny-
ség övezetében elhelyezkedő „falvakra érvényes kollektív kényszerítő intézkedé-
sek”, és a „komisszárparancs”. A szovjet politikai tiszteket, a zsidókat és partizá-
nokat át kellett adni az SS-nek vagy a tábori titkosrendőrségnek. A törzstisztek
többsége és bizonyosan minden felderítő- és hírszerzőtiszt hallott Von Brauchitsch
tábornagy április 28-i parancsáról, amelyben meghatározta a hadsereg parancsno-
kai, illetve az SS Sonderkommando és a mögöttük fekvő területeken ténykedő biz-
tonsági rendőrség viszonyának alapszabályait. Az utóbbiak „különleges feladatai”,
úgymond, „a két szemben álló politikai rendszer végső összecsapásának”6 lesznek
részei. Végül az úgynevezett „jogszolgáltatási parancs” megfosztotta az orosz civi-
leket mindenfajta jogorvoslat lehetőségétől: a katonák gyakorlatilag büntetlenül
bármilyen bűncselekményt - gyilkosságot, nemi erőszakot, rablást - elkövethettek

- [20] -
ellenük. A parancs, amelyet Keitel tábornagy május 13-án írt alá, ezt azzal indokol-
ta, hogy „az 1918-as összeomlás, a német nép szenvedésének erre következő idő-
szaka, továbbá a nemzetiszocializmus elleni küzdelem - és a mozgalom rengeteg
véráldozata - a bolsevik befolyásra vezethető vissza. Ezt egyetlen németnek sem
szabad elfelejtenie”.7
Amikor Alexander Stahlberg hadnagyot unokatestvére, Henning von
Tresckow - később a júliusi összeesküvés egyik kulcsszereplője - bizalmasan tájé-
koztatta a „komisszárparancsról”, így fakadt ki: „Ez egyszerűen gyilkosság!”8
„A parancs pontosan ezt jelenti” - felelte Tresckow. Stahlberg ezután meg-
kérdezte, honnét származik a rendelkezés. „Attól az embertől, akinek az esküdet
tetted – felelte az unokafivére. - Ahogyan én is” - tette hozzá átható pillantással.
Jó néhány tiszt nem volt hajlandó elfogadni vagy továbbítani effajta utasítá-
sokat. Ezek általában olyan katonák voltak, akik tisztelték a hadsereg hagyomá-
nyos étkoszát, és ellenérzéseket tápláltak a nácik iránt. Sokan, bár nem mindnyá-
jan, katonacsaládokból származtak: a tisztikar rohamosan csökkenő részét alkották.
Legkevésbé a tábornokoknak volt kibúvójuk. Több mint kétszáz magas rangú ka-
tona hallgatta végig Hitlernek azt a beszédét, amelyben nem sok kétséget hagyott a
küszöbönálló háború természetével kapcsolatban, amely, úgymond „két ellentétes
világnézet csatája”9 lesz, „megsemmisítő küzdelem a bolsevik komisszárok és a
kommunista értelmiség” ellen.
A Rassenkampf, a „faji háború” ideája előzmények nélküli jelleggel ruházta
fel az oroszországi hadjáratot. Ma számos történész azt állítja, hogy a nemzetiszo-
cialista propaganda oly sikeresen dehumanizálta a szovjet ellenséget a Wehrmacht
szemében, hogy a katonák erkölcsi tekintetben az invázió kezdetétől „érzéstelenít-
ve” voltak. Az agymosás sikerének átütő voltát leginkább talán a Wehrmachton
belüli elhanyagolható mértékű ellenállás mutatja a zsidók tömeges kivégzésével
szemben, amelyeket szándékosan összevegyítettek a hátországban foganatosított
partizánellenes biztonsági intézkedések képzetével. Számos tiszt szembesült azzal,
hogy az Ostfront-on (a keleti fronton) a Wehrmacht figyelmen kívül hagyja a nem-
zetközi jogot, de csak elenyésző kisebbségük adott hangot felháborodásának a mé-
szárlások miatt, még akkor is, amikor már egyértelművé vált, hogy azok egy fajir-
tási program részét képezik.
Meglehetősen nehéz elhinni, hogy sok tiszt, különösen pedig törzstiszt, oly
mértékben tájékozatlan lett volna, ahogyan a háború után állították, saját korabeli
dokumentumaik ugyanis számos bizonyítékkal szolgálnak az ellenkezőjére. A 6.
hadsereg parancsnoksága például együttműködött a Sonderkommando 4a-val,
amely Ukrajna nyugati határától egészen Sztálingrádig mindenhol a nyomában járt.
A hadseregtörzs tisztjei nemcsak hogy pontosan tudták, mivel foglalkozik a
Sonderkommando, hanem még katonákat is adtak segítségül a kijevi zsidók össze-
gyűjtéséhez és a Babij-Jar szakadékhoz szállításához.
Visszamenőleg különösen nehéz megállapítani, hogy ezredszinten mennyire
- [21] -
voltak tájékozatlanok a tényleges „programmal” kapcsolatban, amelynek eszköztá-
rában mind közül a halálra éheztetés bizonyult a legkegyetlenebb fegyvernek. Csak
kevés csapattiszt látta a május 23-i direktívát, amely felszólította a keleti német
hadseregeket, hogy sajátítsanak ki bármit, amire csak szükségük van, továbbá,
hogy emellett Németországba is küldjenek évente legalább hétmillió tonna gabo-
nát; mindazonáltal a helyszíni rekvirálás mértékéből nem lehetett nehéz rájönni, mi
az alapvető cél: az ország kizsigerelése. A nemzetiszocialista vezetőknek nem vol-
tak illúzióik azzal kapcsolatban, milyen következményekkel jár a civilekre nézve
Ukrajna kifosztása. „Sok tízmilliónyian fognak éhen halni”10 – jósolta meg Martin
Bormann. A nép kénytelen lesz kozák nyergeket enni - gúnyolódott Göring.
Amikor 1941 márciusában a jogellenes Barbarossa-parancsokat kidolgoz-
ták, Franz Halder tábornok, a vezérkari főnök volt a felelős azért, hogy a hadsereg
elfogadta a civilek ellen alkalmazandó kollektív megtorlásokat. Ezeknek a titkos
parancsoknak a másolatait Helmuth Groscurth alezredes – aki csak kevéssel élte túl
a sztálingrádi kapitulációt - már korán, 1941 áprilisának első hetében megmutatta
két, a rezsimmel szemben álló személyiségnek, Ulrich von Hassell volt nagykövet-
nek és Ludwig Beck tábornoknak. „Égnek áll az ember haja - írta Hassell a napló-
jába -, ha az Oroszországban foganatosítandó intézkedésekről hall, meg arról, hogy
szisztematikusan korlátlan despotizmussá alakítják át a meghódított lakosságra vo-
natkozó hadijogot. Ez valóságos karikatúrája a jognak. Az ilyesmi olyanféle lé-
nyekké változtatja a németeket, amilyenek eddig csak az ellenséges propagandában
léteztek.”11 „A hadsereg - mint ezután megállapítja - fel kell hogy mérje, milyen
felelősséget rónak rá az olyan gyilkosságok és gyújtogatások, amelyeket eddig ki-
zárólag az SS követett el.”12 Hassel borúlátása indokolt volt. Jóllehet néhány kato-
nai parancsnok habozott továbbítani az utasításokat, jó néhány más elöljáró olyan
parancsokat adott ki, amelyek egyenesen Goebbels hivatalából is érkezhettek vol-
na. A leghírhedtebb parancs Von Reichenau tábornagytól, a 6. hadsereg parancs-
nokától származott. Herman Hoth tábornok, aki a sztálingrádi hadjárat során a 4.
páncéloshadsereget vezette, kijelentette: „Ugyanazoknak a zsidóknak a megsem-
misítése, akik támogatják a bolsevizmust és annak gyilkos szervezetét, önvédelmi
intézkedés.” Erich von Manstein tábornok, a porosz gárdatiszt, akit az egész máso-
dik világháború legragyogóbb stratégájaként szokás csodálni, s aki bizalmas kör-
ben elismerte, hogy részben zsidó származású, kevéssel azután, hogy átvette a 11.
hadsereg parancsnokságát, kiadott egy parancsot, amelyben kinyilvánította: „A
zsidó-bolsevik rendszert egyszer s mindenkorra gyökerestül ki kell irtani.”13 Sőt
ezután szentesíti „a zsidóság elleni kíméletlen intézkedések szükséges voltát” is.
Erről nem tesz említést a háború után írott Elveszett győzelmek című emlékiratai-
ban.
A nemzetiszocialista jelképek uniformisra kerülésének elfogadása, valamint
a Hitlernek tett személyes hűségeskü még a látszatát is megszüntette annak, hogy a
hadsereg független maradt a politikától. „A tábornokok e körülmények között is
követték Hitlert - ismerte el sok évvel később a szovjet fogságban Paulus tábor-
nagy -, s ennek eredményeképpen messzemenően belekeveredtek politikája és
- [22] -
hadvezetése következményeibe is.”14
*
A német hadsereg 1941 júniusában - a nácik minden átalakítási kísérlete el-
lenére - ezredszinten korántsem volt oly monolitikus, mint némely szerzők beállít-
ják. Azonnal észre lehetett venni a különbséget egy bajor és egy keletporosz, vagy
egy szász, de főképpen egy osztrák hadosztály között. Még az egy bizonyos régió-
ból sorozott hadosztályon belül is éles kontrasztok mutatkozhattak. Az utóbb Sztá-
lingrádnál csapdába esett 60. gépesített gyalogoshadosztály önkéntes zászlóaljai-
nak fiatal tisztjei közül például sokan a danzigi (Gdansk) műszaki főiskoláról ér-
keztek, ahol magával ragadta őket a város Németországhoz való visszatérésének
mámorító hangulata. „Számunkra - írta egyikük - a nemzetiszocializmus nem párt-
program volt, hanem német mivoltunk leglényege.”15 Ugyanakkor a hadosztály
felderítő zászlóaljának, a 160. Aufklärungs-Abteilungnak - ez afféle gépesített ön-
kéntes lovasság volt - a tisztjei főképpen keletporosz földbirtokos családokból
származtak. Közéjük tartozott zu Dohna-Schlobitten herceg is, aki 1918-ban Uk-
rajnában a császári gárdában szolgált.
A 16. páncéloshadosztály erősen ragaszkodott a régi porosz hadsereg ha-
gyományaihoz. 2. páncélosezrede (Panzer Regiment 2), amely a következő nyáron
a Sztálingrád elleni előretörést vezette, a legrégebbi porosz lovasezred, a „Nagy
Választó Testőrvértesei” utóda volt. Az ezredben annyi nemes szolgált, hogy csak
néhány tisztet szólítottak katonai rendfokozatán. „Herr Hauptmann vagy Herr
Leutnant [százados úr, hadnagy úr] helyett - emlékezett egyik volt harckocsizó ka-
tonájuk - Herr Fürst vagy Herr Graf [herceg úr, gróf úr] járta.”16 Az ezred oly cse-
kély veszteségeket szenvedett a lengyel és a francia hadjáratban, hogy békebeli ál-
lománya és hangulata gyakorlatilag változatlanul megmaradt.
Az egy régebbi korból származó tradíciónak megvoltak az előnyei. „Az ez-
reden belül - állapította meg egy másik páncéloshadosztály tisztje - nyugodtan le-
hetett beszélni. Berlinben senki sem űzhetett volna úgy tréfát Hitlerből, ahogyan
mi tettük”.17 A vezérkar tiszti összeesküvői akár még be nem avatott tábornokok
előtt is beszélhettek Hitler megbuktatásáról, nem kockáztatták, hogy feljelentik
őket a Gestapónál. Dr. Alois Becknek, a 297. gyalogoshadosztály katolikus tábori
lelkészének meggyőződése volt, hogy „a Wehrmacht három haderőneme közül
legkevésbé a hadsereget hatotta át a nemzetiszocialista ideológia”.18 A
Luftwaffénál azok, akik nem kedvelték a rendszert, inkább csendben maradtak.
„Azokban az időkben az ember egyetlen németben sem bízhatott meg”19 - mondta
a 9. légvédelmi tüzérhadosztály egyik Sztálingrádnál fogságba esett hadnagya.
Mindössze egyetlen tiszttársával mert nyíltan beszélni, aki egyszer bevallotta, hogy
a nácik meggyilkolták egy elmebeteg unokatestvérét.
Egy történész rámutatott, hogy habár „a Wehrmacht nem tekinthető homo-
gén entitásnak”20, az a mérték, amelyben különböző elemei „hajlandóak voltak
részt venni a Szovjetunió elleni megsemmisítő háborúban - akár mint oroszellenes,

- [23] -
akár mint antibolsevista, akár mint zsidóellenes keresztes hadjáratban - a kutatás-
nak olyan területe, amely további vizsgálódást igényel”. Dohna herceget (60. gépe-
sített gyalogoshadosztály) „megdöbbentette saját érzéketlensége”21, amikor sok
évvel később újraolvasta naplóját. „Ma felfoghatatlannak tűnik, hogy tiltakozás
nélkül hagytam, hogy magával ragadjon ez a megalománia, de eluralkodott rajtunk
az érzés, hogy egy hatalmas hadigépezet részei vagyunk, amely ellenállhatatlan
erővel gördül kelet felé, a bolsevizmus ellen.”
*
Június 22-én német idő szerint hajnali 3 óra 15 perckor a tüzérség megnyi-
totta az első zárótüzeket. Mielőtt az NKVD határőrei reagálhattak volna, a folyók
hídjait már el is foglalták. A határőrök családjai, akik az őrsök közelében éltek, ve-
lük együtt haltak meg. Egyes esetekben a rombolótölteteket hangtalanul támadó
különítményesek távolították el. A „Sonderverband Brandenburg” (a különítmény
Berlin külvárosában álló laktanyájáról kapta a nevét) már az orosz határőregységek
hátában tevékenykedett, a telefonvezetékeket vágta el. Április vége óta folyamato-
san szivárogtak be a határon kicsiny, rádiókészülékkel felszerelt antikommunista
orosz és ukrán önkéntes csoportok. Beriját már április 29-én tájékoztatták, hogy a
határon való átkelés közben elfogtak három kémcsoportot, amelyek tagjainál rá-
diókészülékeket találtak. Azokat, akik élve kerültek kézre, „további kihallgatás cél-
jából átadták az NKGB-nek”.22
Június 22-én, amikor a gyalogság előtt a keleti látóhatáron derengeni kez-
dett a hajnal, az első vonalba, a vízi akadályok partjára vezényelt egységek be-
másztak rohamcsónakjaikba. Jó néhány gyalogezred katonái, miközben az utolsó
néhány száz métert tették meg megindulási vonalaik felé, hallották a hátuk mögül
hullámokban közeledő bombázók és vadászok zúgását. Alacsonyan szálló, sirály-
szárnyú Stukák az ellenséges vonalak mögött harckocsi-összevonásokat, parancs-
noki harcálláspontokat és hírközlési központokat kerestek.
A Vörös Hadsereg egyik műszaki tisztjét, aki a 4. hadsereg parancsnoksá-
gán szolgált, repülőgépmotorok sokaságának a hangja ébresztette. A spanyol pol-
gárháborúban ismerte meg ezt a fajta zajt, ahol tanácsadóként teljesített szolgálatot.
„A bombák átható süvöltéssel hullottak - emlékezett. - A hadsereg-parancsnokság
épületét, amelyet kevéssel azelőtt hagytunk el, füst és porfelhő borította be. A le-
vegőt hatalmas robbanások reszkettették meg, a fülünk csengett. Megjelent a kö-
vetkező hullám. A német bombázók magabiztosan ereszkedtek a katonai létesítmé-
nyek fölé. Amikor a támadás véget ért, jó néhány helyen sűrű fekete füstoszlopok
emelkedtek az ég felé. A parancsnoki épület egy része romokban hevert. Valahol
egy magas, hisztérikus női hang sikoltozott.”23
A Luftwaffe a legnagyobb erőkkel a Vörös Hadsereg repülőezredeit támad-
ta. A következő kilenc órában a megelőző légi csapások 1.200 szovjet repülőgépet
semmisítettek meg, túlnyomó többségüket a földön. A Messerschmittek pilótái
nem akartak hinni a szemüknek, amikor egy-egy repülőtér fölé kanyarodva, ponto-

- [24] -
san úgy, ahogyan a légi felderítés felvételein látták, megpillantották a több száz
ellenséges gépet - szépen felsorakoztatva a kifutópályák mentén. Azok is könnyű
célpontnak bizonyultak, akiknek sikerült felszállniuk, vagy akik keletebbre fekvő
repülőterekről érkeztek. Sőt olyan szovjet pilóták is akadtak, akik, mivel vagy so-
hasem tanultak légiharc-eljárásokat, vagy pedig tudták, hogy elavult gépeikkel
semmi esélyük, német gépeknek repültek neki. Egy Luftwaffe-tábornok ezeket a
tapasztalatlan pilóták ellen vívott légi csatákat gyermekgyilkosságoknak minősítet-
te.
A páncéloshadosztályok harckocsijai és féllánctalpasai járó motorral vára-
koztak, a katonák csak a fejhallgatók által közvetített hangokat hallották. Azt a pa-
rancsot kapták, hogy mihelyt a gyalogság biztosította a hidakat és átkelőhelyeket,
nyomuljanak előre. A páncélosalakulatoknak az volt a feladatuk, hogy vágják el,
aztán pedig kerítsék be az ellenséges hadsereg zömét, ejtsék csapdába egy
Kesselben, azaz katlanban. A Wehrmacht így akarta megsemmisíteni a Vörös Had-
sereg harcoló erőit, hogy aztán szinte ellenállás nélkül nyomuljon előre három fő
célja: Leningrád, Moszkva és Ukrajna felé.
A Von Leeb tábornagy vezette Észak Hadseregcsoport fő feladata az volt,
hogy Kelet-Poroszországból benyomuljon a balti államokba, és elfoglalja a kikötő-
ket, majd tovább induljon Leningrád felé. A Közép Hadseregcsoportnak, amelynek
élén Fedor von Bock állt, Napóleon útvonalát követve Moszkva felé kellett halad-
nia - miután bekerítette az útjába eső szovjet csapatösszevonásokat. Brauchitschot
és Haldert azonban igencsak megzavarta, amikor Hitler úgy döntött, hogy meg-
gyengíti ennek a központi csoportosításnak az erejét, hogy általuk járulékos jelen-
tőségűnek ítélt hadműveleteket támogasson. A Führer úgy hitte, ha egyszer meg-
kaparintotta Ukrajna dús mezőgazdasági tájait és a kaukázusi olajmezőket, a Biro-
dalmat többé senki sem győzheti le. Ezzel a feladattal a Gerd von Rundstedt vezet-
te Dél Hadseregcsoportot bízták meg, amelyet a jobbszárnyon egy kicsiny magyar
hadsereg és két román hadsereg támogatott. Ion Antonescu marsall, a román diktá-
tor örült, amikor tíz nappala Barbarossa kezdete előtt tájékoztatták a hadművelet-
ről. „Természetesen kezdettől fogva ott leszek - mondotta.24 - Ha a szlávok ellen
kell harcolni, Romániára mindig számíthatnak.”
Napóleon wilkowski császári főhadiszállásán kelt proklamációjának évfor-
dulóján Hitler hosszú nyilatkozatban magyarázta meg a Szovjetunióval fenntartott
kapcsolatok megszakítását. Az igazságot kiforgatva azt állította, hogy Németorszá-
got „körülbelül százhatvan, a határokon összevont orosz hadosztály fenyegette”.25
Ekképpen a bolsevizmus elleni európai keresztes hadjáratot”26 egy szemérmetlen
hazugsággal kezdte. Hazudott saját népének, és hazudott saját katonáinak is.

- [25] -
 3.
„Elég bezúzni az ajtót, hogy az egész korhadt építmény összeroskadjon!”

Kevés támadó élvezett olyan előnyöket, mint a Wehrmacht 1941 júniusá-

ban. A Vörös Hadsereg egységeinek többsége, amelyek parancsba kapták, hogy ne
válaszoljanak a „provokációkra”, nem tudta, miképpen reagáljon. Sztálin még ti-
zenkét óra elteltével is kétségbeesetten remélte, hogy lesz még egy utolsó esély a
megbékélésre, és habozott, hogy engedélyezze-e csapatainak, hogy visszavágjanak.
Egy tiszt D. G. Pavlov vezérezredesnek, a középső frontszakasz parancsnokának a
szobájába lépve hallotta, hogy az idegesen és elgyötörten kiabálja a telefonba,
amikor éppen egy újabb frontparancsnok tett jelentést a határ mentén zajló német
tevékenységről: „Tudom! Már jelentették! Odafenn jobban tudják!”1
A három szovjet hadseregnek, amelyeknek Sztálin parancsára a határ teljes
hosszában kellett széthúzódniuk, kezdettől semmi esélyük sem volt,
páncélosdandárjaikat pedig, amelyek mögöttük vonultak fel, a légitámadások el-
pusztították, még mielőtt szétbontakozhattak volna. Breszt-Litovszk nagy, tizen-
nyolcadik századi erődje körül - 1918-ban a német császár vezérkara itt kényszerí-
tette a megalázó békediktátumot Leninre és Trockijra - az első néhány órában be-
zárult a gyúrú. A Közép Hadseregcsoport két, Hoth és Guderian vezette
páncéloscsoportja két gyors bekerítő hadmozdulattal nagy szovjet erőket zárt körül.
Erőik öt napon belül a határtól mintegy háromszázharminc kilométernyire, Minszk
közelében egyesültek. A Vörös Hadseregnek több mint háromszázezer katonája
esett fogságba, 2.500 harckocsija semmisült meg vagy került német kézre.
Északon, Kelet-Poroszországból a Nyeman folyón át előretörve a 4.
páncéloscsoport könnyűszerrel átgázolt az orosz vonalakon. Öt nappal később Von
Manstein tábornok LVI. páncéloshadteste naponta csaknem nyolcvan kilométernyit
nyomult előre, már majdnem a fele utat megtette Leningrádig, és biztosította a
Dvina folyó átkelőjét. Ez a „lendületes roham - írta később Manstein - minden
páncélosparancsnok legmerészebb álmainak beteljesülése volt”.2
A Luftwaffe közben folytatta a Vörös Hadsereg légierejének megsemmisí-
tését. A küzdelem második napjának végére az elpusztított szovjet gépek száma
kétezerre emelkedett. A Szovjetunió gyárthatott új gépeket és kiképezhetett újabb
pilótákat, ám ez a villámgyors „gyermekgyilkosság” hosszú időre megtörte a had-
erőnem morálját. „Pilótáink már a felszálláskor halottnak érezték magukat3 - szá-
molt be az egyik repülőszázad tisztje a politikai tisztnek tizenöt hónappal később, a
sztálingrádi csata táján. - Igazából ez okozta a veszteségeinket.”
Délen, ahol a legerősebb szovjet erők álltak, a német előretörés nem ment
ennyire gyorsan. Kirponosz tábornoknak sikerült mélységben tagolt védelmet ki-
alakítania ahelyett, hogy egy vonalban sorakoztatta fel a seregeit a határ mentén.
Jóllehet hadosztályai súlyos veszteségeket okoztak a németeknek, saját vesztesége-
ik azonban összehasonlíthatatlanul nagyobbak voltak. Kirponosz sebbel-lobbal

- [26] -
harcba vetette páncélosalakulatait, még mielőtt azok hatékonyan felfejlődhettek
volna. A második napon, június 23-án Ewald von Kleist 1. páncéloscsoportja a ha-
talmas KV harckocsikkal felszerelt szovjet páncéloshadosztályokkal csapott össze,
s a német katonák most először láthatták a T-34-est, a második világháború során
kifejlesztett legjobb közepes harckocsit.
A Pripjaty-mocsarak és a Kárpátok között húzódó déli front felszámolása a
vártnál sokkal tovább tartott. Von Reichenau tábornagy 6. hadseregét folyamatosan
zaklatták a balszárnyán, az erdős mocsarakban operáló elvágott orosz erők.
Reichenau ragaszkodott hozzá, hogy a foglyokat, tekintet nélkül arra, hogy elfogá-
sukkor viseltek-e még egyenruhát vagy sem, kivégezzék mint partizánokat. A Vö-
rös Hadsereg itt harcoló csapatai ugyancsak agyonlőtték a maguk foglyait, különö-
sen az ejtőernyővel földet ért Luftwaffe-pilótákat. Arra nemigen volt lehetőségük,
hogy hátraküldjék őket, azt pedig nem akarták, hogy az ellenség előrenyomulása
révén kiszabaduljanak.
Lvovban, Galícia fővárosában az NKVD lemészárolta a politikai foglyokat -
elejét veendő, hogy a németek kiszabadítsák őket. Az akció kegyetlenségéhez egy-
értelműen hozzájárult, hogy a városban eluralkodott a zűrzavar és a gyanakvás lég-
köre, sokan lerészegedtek, fosztogattak. Lvov nemcsak légitámadásokat élt át, ha-
nem a németek által szervezett ukrán nacionalista csoportok szabotázsakcióit is. Az
erőszak és félelem hangulatához hozzájárultak a nem orosz lakosság efféle meg-
jegyzései: „Jönnek a németek, és elintéznek benneteket!”4
*
Hitler azon meggyőződését, hogy a Szovjetunió „korhadt építmény”, amely
„össze fog roskadni”, számos külföldi megfigyelő és hírszerző szolgálat osztotta. A
tisztogatásokat, amelyeket Sztálin 1937-től fogva hajtott végre a Vörös Hadsereg-
ben, utánozhatatlan gyúelegy robbantotta ki: paranoia, szadista nagyzási hóbort,
továbbá gondosan ápolt bosszúvágy régi, még az orosz polgárháború és az orosz-
lengyel háború idejében elszenvedett sérelmek miatt.
Összesen 36.671 tisztet végeztek ki, börtönöztek be vagy szereltek le, és a
hétszázhat dandárparancsnoki vagy magasabb rangú tiszt közül mindössze három-
százháromnak nem esett bántódása. A lefogott tisztek elleni vádak rendszerint gro-
teszk koholmányok voltak. K. K. Rokosszovszkij ezredes ellen - az ellen a pa-
rancsnok ellen, aki utóbb Sztálingrádnál megadta a kegyelemdöfést a németeknek -
olyasvalaki tanúvallomását használták fel, aki akkor már csaknem húsz esztendeje
halott volt.
A legnevesebb áldozat Mihail Tuhacsevszkij marsall, a mozgó hadviselés fő
szószólója volt. Letartóztatása és kivégzése egyben a Vörös Hadsereg hadászati
gondolkodásának szándékos felszámolását jelentette, az ugyanis súlyosan veszé-
lyeztette Sztálin hadvezetési monopóliumát. Tuhacsevszkij vezetésével volt cári
tisztek kifinomult „hadművészeti” elméletet dolgoztak ki, amely „a tömeges tűzerő
és a mozgékonyság viszonyának tanulmányozásán” alapult5 és 1941-re ez már hit-
- [27] -
szegő eretnekségnek minősült, ami egyben arra is magyarázatot ad, hogy a Vörös
Hadseregnek miért csak olyan kevés tábornoka merte tömegbe összevonva bevetni
páncélosait a németek ellen.
Két és fél évvel a tisztogatás kezdete után a Vörös Hadsereg katasztrofáli-
san leszerepelt a Finnország elleni téli háborúban. Vorosilov marsall, Sztálin régi
cimborája még az 1. lovashadseregből, a képzelőerő megdöbbentő hiányáról tett
tanúbizonyságot. A finnek újra és újra túljártak ellenfeleik eszén. Géppuskásaik
halomra kaszálták a hómezőkön bukdácsoló, tömegben rohamozó orosz gyalogsá-
got. A Vörös Hadsereg csak akkor kezdett felülkerekedni, amikor már ötször annyi
katonát vonultatott fel, mint a finnek, és hatalmas tüzérségi erőket vont össze. Hit-
ler izgatottan figyelte az oroszok siralmas teljesítményét.
A japán katonai hírszerzés másként látta a dolgot. Ekkoriban ők voltak az
egyetlen olyan külföldi titkosszolgálat, amely nem becsülte le a Vörös Hadsereget.
Egy sor határvillongás a mandzsúriai határon, amelyek aztán 1939 augusztusában a
Halhin Gol-i csatában érték el csúcspontjukat, megmutatta, mire képes egy agresz-
szív fiatal parancsnok, ebben az esetben a negyvenhárom éves Georgij Zsukov tá-
bornok. 1941 januárjában Sztálint rábeszélték, hogy léptesse elő Zsukovot vezérka-
ri főnökké. Ezért aztán éppen a központban szolgált, amikor az invázió másnapján
Sztálin létrehozott egy legfelsőbb vezérkart, amely a régi, cári időkből való
Sztavka nevet kapta. (Tolsztoj is Sztavkának nevezi Kutuzov főhadiszállását a
„Háború és béké”-ben - a ford. ) A Nagy Vezér ezek után kinevezte magát honvé-
delmi népbiztosnak és a szovjet fegyveres erők főparancsnokának.
*
A Barbarossa első napjaiban a német tábornokok, különösen a front közép-
ső szakaszán, nemigen tapasztaltak semmit, ami megváltoztatta volna a szovjet pa-
rancsnokokról alkotott nem éppen hízelgő véleményüket. Heinz Guderian tábor-
nok, akárcsak bajtársainak többsége, megdöbbent, hogy a Vörös Hadsereg pa-
rancsnokai milyen könnyedén tékozolják el félelmetesen sok emberük életét. Egyik
jelentésében megemlíti, milyen súlyosan akadályozzák őket „az állami vezetés po-
litikai elvárásai”, és hogy „alapvetően rettegnek a felelősségvállalástól”.6 Ez a
rossz koordinációval kombinálva oda vezet, hogy „túl későn adják ki a szükséges
intézkedések, különösen pedig az ellenlépések megtételére vonatkozó parancso-
kat”. A szovjet páncélos erők „kiképzése elégtelen, és az offenzíva során sem intel-
ligenciát, sem kezdeményezőkészséget nem mutattak”. Mindez igaz, de Guderian
és a többi német tábornok nem számolt azzal, hogy a Vörös Hadseregben megvan
az akarat, hogy tanuljon saját hibáiból.
Ez a folyamat természetesen sem könnyű, sem pedig gyors nem volt. Sztá-
lin és mamelukjai, főképpen a magas rangú komisszárok, nem voltak hajlandóak
elismerni, hogy a kezdeti katasztrófákat az ő politikai indíttatású beavatkozásaik,
rögeszmés korlátoltságuk okozták. A front- és hadseregparancsnokokat megbéní-
tották a Kreml katonai szempontból ésszerűtlen utasításai. A helyzetet csak súlyos-

- [28] -
bította a „kettős parancsnoklás” július 16-án újra bevezetett rendszere, amelynek
értelmében a parancsokat a komisszároknak jóvá kellett hagyniuk. A Vörös Hadse-
reg politikai irányítói úgy próbáltak megszabadulni felelősségüktől, hogy árulással,
szabotázzsal vagy gyávasággal vádolták a frontvonalbéli parancsnokokat és törzs-
tisztjeiket.
Pavlov tábornokot, a középső arcvonal parancsnokát – aki a telefonba ordí-
totta volt, hogy a felsőbbség jobban tudja, mi történik - nem mentette meg, hogy
teljesítette a parancsokat. Árulással vádolták meg, s ó lett a Vörös Hadseregben
végzett második tisztogatási hullám legnevesebb áldozata. Elképzelhetjük a főha-
diszállás bénító légkörét. Amikor egy aknaspecialista utásztiszt a terepet jobban
ismerő NKVD-s határőrök társaságában érkezett egy parancsnoki harcálláspontra,
rémült arcok fogadták. Egy tábornok szánalmasan hebegte: „Én a katonákkal vol-
tam... megtettem mindent... nem követtem el semmit.”7 Az utásztiszt csak akkor
értette meg, amikor pillantása saját kísérőinek zöld parolijára esett: a törzs tisztjei
azt hitték, azért jött, hogy letartóztassa őket.
A felelősségáthárítás e hisztérikus légkörében kezdődött meg az újjászerve-
zés megalapozása. Zsukov 1941. július 15-én kelt Sztavka-utasítása „a fasizmus
elleni háború három hetének” számos tanulságát vonta le. Fő következtetése az
volt, hogy a Vörös Hadsereget gátolta a rossz hírrendszer és a túlméretezett, ne-
hézkes alakulatok, amelyek egyszerűen „a légitámadások legsebezhetőbb célpont-
jait jelentették”.8 A nagy, sok hadtestből álló hadseregek „megnehezítették a veze-
tés és ellenőrzés megszervezését az ütközetek során, különösen azért, mert tisztje-
ink közül sokan fiatalok és tapasztalatlanok”. (A tisztogatásokról Zsukov egy szót
sem ejt, ezek következményeiről azonban akkor aligha feledkezett meg bárki is.)
„A Sztavka ezért - írta - úgy gondolja, hogy változtatásra lesz szükség: kis, legfel-
jebb öt vagy hat hadosztályból álló hadseregek rendszerét kell kialakítani.” Ez az
intézkedés, amikor végül is megvalósították, jelentősen felgyorsította a szovjet
erők reagálását: többé-kevésbé azáltal, hogy kiküszöbölte a hadsereg és a hadosz-
tály közti parancsnoki szintet, a hadtestet.
A német parancsnokok akkor követték el a legsúlyosabb hibát, amikor alá-
becsülték az „Ivánokat”, a Vörös Hadsereg közlegényeit. Hamarosan tapasztalhat-
ták, hogy a bekerített szovjet katonák túlerővel szemben is tovább küzdenek, olyan
helyzetben is, amikor a nyugati hadseregek közkatonái már megadták volna magu-
kat. Az orosz katonák már a Barbarossa első reggelétől a rendkívüli bátorság és
önfeláldozás számtalan példájával szolgáltak. Talán még ennél is többször került
sor tömeges pánikra, ámbár ez nagyrészt a zűrzavarnak tulajdonítható. Az előbbit a
breszt-litovszki citadella védelme példázza a legszembeszökőbben. A XVIII. szá-
zadi erődöt a német gyalogság heves harcok árán egy hét alatt foglalta el, de a Vö-
rös Hadsereg egyes katonái még egy teljes hónapig kitartottak anélkül, hogy ezalatt
lőszer- vagy élelmiszer-utánpótlást kaptak volna. Az egyik védő ezt karcolta a fal-
ba: „Meghalok, de nem adom meg magam. Isten veled, hazám! ‘41. VII. 20.”9 Ezt
a faldarabot ma is kegyelettel őrzik Moszkvában, a Fegyveres Erők Központi Mú-

- [29] -
zeumában. Arról már kevesebb szó esik, hogy jó néhány, az erődben fogságba esett
szovjet katonának sikerült életben maradnia a náci hadifogolytáborokban. Amikor
azonban 1945-ben felszabadultak, ahelyett hogy hősökként bántak volna velük, a
SzMERS egyenesen a gulágra küldte őket - Sztálin ama parancsa alapján, amely
szerint árulónak kell tekinteni mindenkit, aki az ellenség fogságába esik. Sztálin
még saját fiát, Jakovot is megtagadta, akit július 16-án, Vityebszk közelében fogtak
el.
*
Ahogy a nyár folyamán az orosz oldalon csökkent a zűrzavar, úgy vált mind
elszántabbá az ellenállás. Halder tábornok, aki július elején még úgy érezte, hogy a
győzelem karnyújtásnyira van, hamarosan már nem volt ennyire biztos a dolgában.
„Az oroszok mindenütt az utolsó emberig harcolnak - írja naplójában. - Csak ritkán
adják meg magukat.” Guderian ugyancsak elismerte, hogy az orosz gyalogosok
„szinte mindig elszántan védekeznek”10, s hozzátette: ügyesen harcolnak erdőben
és éjszaka. Ez a két előny, mindenekelőtt az éjszakai harc, utóbb jóval fontosabb-
nak bizonyult, mint a németek gondolták.
A német parancsnokok úgy vélték, hogy az a társadalom, amelyet politikai
terrorral kormányoznak, nem lehet képes megvédeni magát egy elszánt külső tá-
madással szemben. Az, hogy a civilek meleg fogadtatásban részesítették őket, sok
németet arról győzött meg, hogy a végső győzelem az övék lesz. Lelkes ukránok,
akik a történelem egyik legrettenetesebb ember okozta éhínségét szenvedték el, a
fekete kereszt felségjelével érkező katonai járműveket úgy fogadták, mint az Anti-
krisztus elleni új keresztes hadjárat első hírnökeit. Hitler hódító és kizsákmányoló
tervei azonban hosszú távon csak erősítették a „korhadt építményt”, hiszen még
azokat is a sztálinista rezsim támogatására szorították, akik gyűlölték azt.
Sztálin és a kommunista pártapparátus gyorsan felismerte, hogy retorikájuk-
ban ideje eltérniük a marxista-leninista kliséktől. „A Nagy Honvédő Háború” kife-
jezés már az invázió után először megjelenő Pravda egyik címsorában felbukkant,
és hamarosan Sztálin maga is használni kezdte ezt a szándékos utalást a Napóleon
elleni „Honvédő Háborúra”. Még ugyanebben az évben, az októberi forradalom
évfordulóján már az orosz történelem olyan, igencsak nem proletár hőseit is felem-
legette, mint Alekszandr Nyevszkij, Dimitrij Donszkoj, Szuvorov és Kutuzov.
Sztálin személyes tekintélyének megőrzéséhez nagyban hozzájárult a lakos-
ság többségének politikai tudatlansága. A nómenklatúrán és a jó kapcsolatokkal
rendelkező értelmiségieken kívül csak kevesen kapcsolták össze személyét a német
fenyegetés felismerésének elmulasztásával és a június végi katasztrófával. Július 3-
i rádióbeszédében Sztálin természetesen semmilyen felelősséget sem vállalt magá-
ra. „Fivéreim és nővéreim”-ként szólította meg az embereket, s elmondta nekik,
hogy a haza nagy veszélyben van, mert a németek mélyen behatoltak a Szovjetuni-
óba. Ennek elismerése - a bejelentés példátlan őszintesége folytán - a beszéd min-
dent összevéve használt az ország moráljának, hiszen a hivatalos kommünikék ad-

- [30] -
dig csak az ellenségnek okozott súlyos veszteségekről szóltak. Ezzel együtt soka-
kat mélyen megrendített, például a sztálingrádi műszaki egyetem diákjait is, akik
már alig várták, hogy zászlócskáikkal jelölhessék a Vörös Hadsereg németországi
előrenyomulását fali térképükön. Amikor fény derült a Wehrmacht „megdöbbentő
és érthetetlen”11 előretörésére, a térképet nagy sietve levették a falról.
Bármit gondoljunk is a sztálinizmusról, nemigen férhet hozzá kétség, hogy
ideológiája a maga szándékosan manipulált alternatíváival kíméletlenül hatékony
érvekkel szolgált a totális hadviseléshez. Minden tisztességes gondolkodású em-
bernek el kellett ismernie, hogy a fasizmus rossz, és mindenképpen el kell pusztí-
tani. A fasizmus teljes mértékben a kommunista párt elpusztításának szentelte ma-
gát, ezért a harcot ki más is vezethetné, mint a párt. Ez a logikai formula jelenik
meg Vaszilij Groszman Élet és sors című regényében. „Az a gyűlölet, amelyet a
fasizmus ébreszt bennünk – mondja Mosztovszkoj, a régi bolsevik, aki összeütkö-
zésbe került a sztálinizmussal -, ismét csak Lenin ügyének igazát bizonyítja, még-
pedig roppantul meggyőző módon.”12
A politikai érvek azonban a lakosság túlnyomó része számára másodlagos
jelentőségűek voltak. Az igazi ösztönzést a zsigeri hazafiság jelentette. A „Haza
anyácska hív!”13 szövegű toborzóplakáton egy jellegzetes orosz asszony látható,
amint, a háttérben szuronyok sorával, a katonai eskü szövegét tartja kezében. Nem
valami kifinomult képzőművészeti alkotás, de akkoriban igen hatásosnak bizo-
nyult. Hatalmas áldozatokra volt szükség. „Nem egyszerűen milliók életét akarjuk
megvédeni - írta egy fiatal harckocsiparancsnok naplójában, pontosan egy hónap-
pal az invázió után. - Nem a saját életemről beszélek. Egyetlen tennivalóm van ve-
le, az, hogy valamiképpen feláldozzam a haza javára.”14
Négymillió ember jelentkezett a hadseregbe, vagy érezte úgy, hogy be kell
lépnie az opolcsenci népfelkelő alakulatokba. A véráldozatok hihetetlen méreteket
öltöttek: a mészárlás céltalanságát talán csak az az eset múlta felül, amikor a zulu
király harcosainak egy egész ezredét (vagyis impijét) egy szakadék széléről a
semmibe meneteltette, hogy demonstrálja fegyelmüket. Kiképzetlen, gyakran
fegyvertelen, olykor még civil ruhás harcosokat küldtek a Wehrmacht páncélosala-
kulatai ellen. Leningrád ostroma még el sem kezdődött, és máris szinte teljesen
megsemmisült négy teljes népfelkelő hadosztály. A családok - akik mit sem tudtak
a fronton uralkodó káoszról és hozzá nem értésről, a részegeskedésről és a foszto-
gatásokról, az NKVD által végrehajtott kivégzésekről - gyászoltak, de szinte egyál-
talán nem bírálták a rezsimet. Haragjukat az ellenségnek tartogatták.
Az azon a nyáron végrehajtott hőstettek legnagyobb része sohasem került
nyilvánosságra: feledésbe merültek, mert akik szemtanúik voltak, azok is meghal-
tak. Egyes történetek azonban később mégiscsak napvilágra kerültek, részben
azért, mert a legénység kezdte nagyon méltánytalannak érezni, hogy a sok bátor
ember tette semmiféle elismerést sem kapott. Sztálingrádnál például egy bizonyos
Malcev nevű sebészorvos holttestén találtak egy levelet, amellyel tanúsítani szeret-
te volna egy bajtársának a szörnyű visszavonulás során tanúsított bátorságát. „Hol-
- [31] -
nap vagy holnapután nagy ütközetre kerül sor - írta -, s engem valószínűleg megöl-
nek, és én arról ábrándozom, hogy ezt a beszámolót közzéteszik, hogy az emberek
tudomást szerezzenek Licskin tetteiről.”15
A bátorságról szóló történetek ekkoriban aligha jelenthettek vigaszt. Július
közepére a Vörös Hadsereg kétségbeejtő helyzetbe került. A harc első három heté-
ben 3.500 harckocsit, több mint 6.000 repülőgépet és körülbelül kétmillió embert
veszítettek, köztük a tisztikar jelentős részét is.
A következő katasztrófát a július második felében lezajlott szmolenszki csa-
ta jelentette, amelynek során több szovjet hadsereget is bekerítettek. Bár legalább
öt hadosztály egérutat nyert, augusztus elejéig mégis újabb háromszázezer szovjet
katona esett fogságba. Odaveszett több mint 3.000 harckocsi és ugyanennyi löveg
is. Utóbb számos további szovjet hadosztályt áldoztak fel, hogy megakadályozzák
Von Bock tábornagy páncéloshadosztályait a jelvajai és jaroszlavli vasúti csomó-
pontok elfoglalásában és egy újabb katlan bezárásában. Egyes történészek azonban
meggyőzően állítják, hogy ezzel döntő pillanatban hátráltatták a német előrenyo-
mulást, aminek később fontos következményei lettek.
Délen Von Rundstedt tábornagy hadseregcsoportja, amelyet immár román
és magyar erők is támogattak, százezer foglyot ejtett azokból a hadosztályokból,
amelyeket augusztus elején kerítettek be az umanyi katlanban. Úgy tűnt, a németek
megállíthatatlanul nyomulnak előre Ukrajna tágas, füves pusztaságain, a naprafor-
gó-, szója- és a még lábon álló kukoricatáblák közt. Csakhogy a legjelentősebb
szovjet csapatösszevonást az ukrán főváros, Kijev körzetében hajtották végre. Az
itteni főparancsnok Sztálin egy másik régi jó embere, Bugyonnij marsall,
főkomisszárja pedig Nyikita Hruscsov volt - utóbbira elsősorban az ipari üzemek
keletre menekítésének a felelőssége hárult. Zsukov tábornok figyelmeztette Sztá-
lint, hogy a Vörös Hadseregnek, ha el akarja kerülni a bekerítést, sorsára kell
hagynia Kijevet. A szovjet diktátor azonban, aki csak nemrég jelentette ki Chur-
chillnek, hogy a Szovjetunió sohasem fogja feladni Moszkvát, Leningrádot és Ki-
jevet, felháborodásában leváltotta Zsukovot vezérkari főnöki tisztéből.
Amikor Von Rundstedt mozgékony erői végeztek Umanynál, délre, Kijev
déli oldala felé kanyarodtak. Ezután az 1. páncéloscsoport észak felé fordult, hogy
egyesüljön Guderian hadosztályaival, akinek a középső frontszakaszról mért gyors
csapása meglepetésként érte a szovjet vezérkart. Nyilvánvalóvá vált, hogy rettene-
tes csapda van készülőben, Sztálin azonban nem volt hajlandó lemondani Kijevről.
Véleményét csak akkor változtatta meg, amikor már túlságosan késő volt.
Szeptember 21-én befejeződött az ukrán főváros bekerítése. A németek, ál-
lításuk szerint, újabb hatszázhatvanötezer foglyot ejtettek. Hitler „a történelem leg-
nagyobb csatájáról”16 beszélt, Halder, a vezérkar főnöke pedig ugyanezt a keleti
hadjárat legsúlyosabb baklövésének nevezte. Ahogyan Guderian, ő is úgy vélte,
hogy a németeknek minden erejüket a moszkvai irányra kellett volna összpontosí-
taniuk.

- [32] -
 Az előretörő hódítók, miközben egymás után rohanták le a szovjet védelmi
pozíciókat, vegyes érzésekkel - zavarodottan, hitetlenkedve, megvetéssel és féle-
lemmel - figyelték, ahogyan a kommunista ellenség a végsőkig kitart a harcban. A
hegyekben álló hullák még kevésbé voltak emberszerűek, ha megszenesedtek,
vagy egy gránát robbanása letépte róluk uniformisuk felét. „Nézzük meg jól ezeket
a halottakat, ezeket a tatár, ezeket az orosz hullákat - írta egy újságíró, aki a német
hadsereggel haladt Ukrajnában. - Ezek új holttestek, abszolúte vadonatújak. Most
hozták őket a pjatiletka [ötéves terv] nagy gyárából. Mind egyforma. Tömegter-
mék. Egy új, kemény fajt testesítenek meg, ezek a holttestek egy sajátos ipari bal-
esetben meghalt munkások tetemei.”17 Bármily hatásos azonban e tabló, hiba volt
feltételezni, hogy a halottak életükben egyszerűen a kommunizmus modern robot-
emberei lettek volna. Olyan férfiak és nők voltak, akiket az esetek többségében egy
részben zsigeri, részben spirituális patriotizmus mozgatott.

- [33] -
 4.
Hitler hübrisze: megkésett csata Moszkváért

„Oroszország hatalmas. El fog nyelni bennünket”1 - írta feleségének Von

Rundstedt tábornagy közvetlenül azután, hogy hadseregei sikeresen befejezték az
umanyi bekerítő hadműveletet. A német parancsnokok hangulata kezdett változé-
konnyá válni: hol az önelégültség, hol a nyugtalanság töltötte el őket. Hatalmas te-
rületeket hódítottak meg, a szemhatár azonban éppoly határtalannak tűnt. A Vörös
Hadsereg több mint kétmillió embert veszített, mégis újabb és újabb szovjet hadse-
regek bukkantak fel. „A háború elején - írta naplójába Halder tábornok augusztus
11-én - körülbelül 200 ellenséges hadosztályra számítottunk. Mostanra 360-at szá-
moltunk össze.” Az ajtót bezúzták, az épület azonban az istennek sem akart össze-
dőlni.
Július közepére a Wehrmacht elveszítette kezdeti lendületét. Egész egysze-
rűen nem volt elegendő ereje, hogy egyszerre három irányban hajtson végre offen-
zívát. A veszteségek - augusztus végéig négyszázezer ember - meghaladták a ter-
vezettet, és járműből is jóval több ment tönkre az előzetesen becsültnél. A motorok
elszennyeződtek a felhőkben gomolygó portól, és újra meg újra leálltak, pótalkat-
részből viszont nagyon kevés volt. A közlekedési és távközlési rendszer hiányos-
ságai ugyancsak megbosszulták magukat. A vasúti pályákat, amelyek az európai-
aknál valamivel szélesebb nyomtávúak voltak, át kellett alakítani. A hadseregek a
térképeiken feltüntetett műutak helyén földutakat találtak, amelyeket már egy rövid
nyári zivatar is ragadós sártengerré változtatott.
A német csapatoknak számos mocsaras helyen meg kellett építeniük saját
„kordbársony” útjaikat - egymás mellé fektetett nyírfatörzsekből. Minél mélyebben
nyomultak be Oroszországba, annál nehezebb volt előrejuttatni hozzájuk az után-
pótlást. Előreszáguldó páncélososzlopok gyakran voltak kénytelenek megállni,
mert elfogyott az üzemanyaguk. A gyalogoshadosztályok, amelyek a hadsereg zö-
mét alkották, „naponta akár hatvannégy kilométert is meneteltek”2 (többnyire
azonban körülbelül harminckettőt). Csizmáik égették a lábat a nyári hőségben. A
Landserek (`bakák’], azaz a gyalogos katonák - az acélsisakot, a puskát, a lőszert, a
gyalogsági ásót is beleszámítva - körülbelül huszonkét-huszonhárom kilogramm-
nyi málhát cipeltek. Vászon és bőr hátizsákjukon lógott a csajka, benne egy étke-
zésre elegendő konzerv, egy Esbit tábori főző, egy villával kombinált alumínium-
kanál, a fegyvertisztító készlet, tartalék ruhadarabok, sátorcövekek és rudak, tábori
kötszercsomag, varrókészlet, borotva, szappan, Vulkan Sanex óvszerek - jóllehet
civilekkel hivatalosan tilos volt a szexuális kapcsolat. Övükön lógott a kulacs, ben-
ne langymeleg, egyre rosszabb ivóvíz.
A gyalogos katonák a megerőltető, teljes felszereléssel végrehajtott menet-
ben úgy elfáradtak, hogy sokan közülük jártukban elaludtak. Még a harckocsizók is
kimerültek. Miután rendbe tették járműveiket - a legnehezebb munka a lánctalpak

- [34] -
karbantartása volt -, és megtisztogatták a lövegeket, gyorsan megmosdottak egy
vászon mosdótálban, kezükről azonban sosem tudták teljesen eltávolítani a bőrük-
be ivódott piszkot és olajat. Ezután megborotválkoztak, közben-közben egy-egy
pillantást vetve a géppuskaállványra akasztott tükörbe. Szemük bedagadt a kime-
rültségtől. A gyalogság fekete kezeslábasaik miatt die Schwarzénak, feketéknek
hívta őket. A haditudósítók „a modern hadviselés lovagjaiként”3 emlegették őket,
porban fuldokló harcjárműveik azonban monoton rendszerességgel romlottak el.
*
A kudarcok konfliktusokat idéztek elő a parancsnokok körében. A többséget
- közülük Heinz Guderian tábornok adott hangot a legnyíltabban véleményének -
kétségbe ejtették Hitler kitérői. Moszkva nemcsak a Szovjetunió fővárosa - érvel-
tek -, hanem nagy közlekedési és hadiipari központ is. A támadás a főváros ellen a
megmaradt szovjet hadseregek számára is a végpusztulást jelentette volna. A Füh-
rer azonban úgy tartotta féken tábornokait, hogy kihasználta vetélkedésüket és né-
zetkülönbségeiket. Nem tudnak semmit a gazdasági ügyekről, mondta nekik. Le-
ningrádot és a Baltikumot, úgymond, biztosítani kell a létfontosságú svédországi
kereskedelem megvédelmezése érdekében, Ukrajna mezőgazdasága pedig nélkü-
lözhetetlen Németország számára. Mindazonáltal abban, hogy ösztönösen kerülte a
Moszkvába vezető utat, részben Napóleon „nyomdokainak” babonás kerülését kell
látnunk.
A Közép Hadseregcsoport, miután elfoglalta Szmolenszket, és július végén
bekerítette a város mögött elhelyezkedő szovjet hadseregeket, parancsot kapott,
hogy álljon meg. Hitler Hoth páncéloscsoportjának nagy részét északra küldte,
hogy segédkezzék Leningrád lerohanásában. Ugyanekkor a „Panzerarmee
Guderian”-t [‘Guderian-páncéloshadsereg’] - az elnevezés jellegzetes Hitler-féle
konc volt egy kellemetlenkedő, de nélkülözhetetlen tábornoknak - dél felé fordítot-
ták, hogy a nagy kijevi bekerítő hadművelet északi karját képezze.
Hitler szeptember elején ismét meggondolta magát, és végre hozzájárulását
adta a Moszkva elleni Tájfun hadművelethez. További időveszteséget okozott,
hogy Hoth páncéloshadosztályai még harcban álltak Leningrád külső körzeteiben.
A Tájfun hadműveletre kijelölt erők végül is csak szeptember legvégén álltak ké-
szen. Moszkva valamivel több mint háromszázhúsz kilométernyire volt onnan,
ahol a Közép Hadseregcsoport megállt, és már nem sok idő volt hátra a sáros őszi
időjárás, aztán pedig a tél kezdetéig. Amikor Friedrich Paulus tábornok, Halder
jobbkeze a Barbarossa megtervezésében, korábban szóba hozta a téli hadviselés
problémáját, Hitler megtiltotta, hogy ezt a témát a későbbiekben egyáltalán felves-
sék.
A Wolfsschanzéban tartózkodó Hitlernek szokása volt, hogy olykor rápillan-
tott a hadműveleti térképre, amely mutatta a seregei által névleg ellenőrzött óriási
területeket. A fantasztában, aki éppen abban az országban szerezte meg a teljha-
talmat, amely történetesen a világ legjobban kiképzett hadseregével rendelkezett,

- [35] -
ez a látvány a legyőzhetetlenség érzetét keltette. Ez az íróasztal-stratéga sohasem
rendelkezett valódi hadvezéri kvalitásokkal, mert nem vett tudomást a gyakorlati
problémákról. A rövid lengyelországi, skandináviai, franciaországi és balkáni had-
járat során az utánpótlás olykor nehézségekbe ütközött, de sohasem jelentett le-
győzhetetlen nehézséget. Oroszországban azonban a logisztika ugyanolyan döntő
tényezővé lépett elő, mint amilyen a tűzerő, az élőerő, a mozgékonyság és a harci
morál volt. Hitler alapvető felelőtlenséget követett el - lélektani szempontból érde-
kes lehet, hogyan hívhatta ki ennyire maga ellen a sorsot -, amikor elindította a tör-
ténelem legnagyratörőbb invázióját, s ugyanakkor nem állította át a totális háború-
ra a német gazdasági életet és ipart. Utólagos bölcsességgel megállapíthatjuk: úgy
cselekedett, mint egy kényszeres szerencsejátékos, aki tudat alatt állandóan a tétek
emelésére törekszik. A milliókat érintő szörnyű következmények, úgy tűnik, csak
fokozták megalomániás vágyait.
*
Von Bock tábornagy másfél millió katonának parancsolt, de páncéloshad-
osztályait meggyengítette, hogy pótlásul nem kaptak elegendő új harckocsit és pót-
alkatrészt. Amikor az offenzíva előestéjén összehívta parancsnokait, november 7-ét
(az orosz forradalom évfordulóját) tűzte ki az orosz főváros bekerítésének határide-
jéül. A nagyravágyó Bock szerette volna, ha Moszkva meghódítójaként vonul be a
történelembe.
A Sztavka eközben már azóta számolt a Moszkva elleni német offenzívával,
hogy a Közép Hadseregcsoport augusztus közepén megtorpant. Sztálin Jeremenko
tábornokot megbízta, hogy szervezzen hadseregeket egy új, Brjanszki Front számá-
ra; egyidejűleg két másik frontot - a Nyugatit és a Tartalékot - is a főváros védel-
mére irányítottak. Mindezen előkészületek ellenére azonban Jeremenko erőit mégis
meglepték: szeptember 30-án reggel az őszi ködből rájuk törtek Guderian déli
szárnyának páncélosai. A nap hamarosan kisütött, meleg, derült, az offenzíva
szempontjából eszményi nap következett. A németeket a levegőből semmi sem fe-
nyegette. Ekkorra az európai Oroszországban a Vörös Hadsereg légierejének már
mindössze kevesebb mint öt százaléka maradt meg.
Október első napjaiban az offenzíva német szempontból kifogástalanul foly-
tatódott, a páncéloscsoportok és Kesselring tábornagy 2. légiflottája szorosan
együttműködtek egymással. Jeremenko engedélyt kért a Sztavkától a visszavonu-
lásra, az engedélyt azonban nem kapta meg. Október 3-án Guderian előőrsei a
jobbszárnyon elérték Orjolt: a város Jeremenko vonalai mögött 200 kilométernyire
fekszik. A meglepetés tökéletesen sikerült. Amikor az első harckocsik a villamosok
mellett végigszáguldottak a főutcán, a járókelők, azt hiuén róluk, hogy oroszok,
integettek nekik. A Vörös Hadseregnek arra sem volt ideje, hogy tölteteket helyez-
zen el a fontos hadiüzemek felrobbantása céljából. Október 6-án kevéssel dél után
Jeremenko és törzse hajszál híján a német páncélosok fogságába estek. Mindenfaj-
ta összeköttetésük megszakadt. A következő napok zűrzavarában Bugyonnij mar-
sall, aki elvileg a Tartalék Front parancsnoka volt, még a főhadiszállását is elveszí-
- [36] -
tette, Jeremenkót pedig, aki súlyosan megsebesült a lábán, légi úton kellett kimen-
teni.
A Kremlben a szovjet vezetők először nem voltak hajlandók elismerni,
mekkora veszély fenyeget. Október 5-én egy vadászpilóta jelentette, hogy Moszk-
vától nem sokkal több, mint százhatvan kilométernyire, a juhnovi úton egy gyorsan
közeledő, tizenkét kilométernyi hosszúságú német harckocsioszlopot látott. Ki-
küldtek felderítőútra egy másik pilótát is, aki megerősítette az előző jelentését, ám
a Sztavka nem volt hajlandó hitelt adni a szavainak. Kiküldtek egy harmadik pilótát
is, aki szintén megerősítette az észlelést. Még ez sem zavarta meg abban Beriját,
hogy mint „pánikkeltőket” le akarja fogatni és ki akarja hallgatni a parancsnokukat,
de a hír végre felrázta a Kremlt.
Sztálin összehívta az Állami Védelmi Bizottság rendkívüli ülését. Utasítást
küldött Zsukov tábornoknak, aki éppen brutális intézkedéseket foganatosított Le-
ningrád védelmére, hogy azonnal repüljön vissza. Miután Zsukov a maga szemével
látta a káoszt, Sztálin utasította, hogy abból, ami a katasztrófa után megmaradt,
szervezzen egy új nyugati frontot. Minden mozgósítható egységet bevetettek, hogy
valamiképpen összeférceljék a frontot, amíg a Sztavka tartalékai felvonulnak.
Most, hogy maga Moszkva volt veszélyben, népfelkelőként több mint százezer fér-
fit mozgósítottak, és negyedmillió civilt, nagyrészt nőket vezényeltek ki
harckocsiárkokat ásni.
Az első hó október 6-án éjjel esett le, aztán hirtelen elolvadt, és huszonnégy
órára sártengerré változtatta az utakat. Bock páncéloscsoportjainak még így is sike-
rült végrehajtaniuk két nagy kettős bekerítést, egyet magánál Brjanszknál, és egy
másikat Vjazmánál, a Moszkvába vezető legfontosabb útvonalon. A németek azt
állították, hogy a Vörös Hadsereg hatszázhatvanötezer katonáját vágták el, és 1.242
harckocsit pusztítottak el vagy zsákmányoltak - többet, mint ahányból Bock három
páncéloscsoportja összesen állt.
„Micsoda hatalmas elégtételt jelenthet Önnek, amikor látja, hogy tervei
ilyen messzemenően teljesülnek!”4 - írta Von Reichenau tábornagy Paulus tábor-
noknak, aki korábban vezérkari főnöke volt, hamarosan pedig utóda lett a 6. hadse-
reg parancsnoki tisztében. Az orosz katonák egyes csoportjai azonban, habár körül
voltak véve és a katlanokban semmiféle utánpótláshoz nem jutottak, csaknem a
hónap végéig harcoltak. „Megerősített állásaikat egyenként kellett elfoglalnunk5 -
jelentette Paulusnak egy hadosztályparancsnok. - Nagyon gyakran lángszórókkal
sem tudtuk kipiszkálni őket, diribdarabra kellett szétrobbantanunk az egészet.”
E küzdelem során több német páncéloshadosztály is a rendhagyó fegyverek
egy új fajtájával találkozott. Azt vették észre, hogy orosz kutyák futnak feléjük,
testükön különös nyereggel. A nyergen valamiféle málha volt, amelyből rövid füg-
gőleges rúd állt ki. A harckocsizók először azt hitték, elsősegélydobozt visznek,
utóbb azonban rájöttek, hogy a kutyákra robbanóanyagot, harckocsiaknákat erősí-
tettek. Ezeket az „aknakutyákat” a pavlovi elvek alapján képezték ki, nagy jármű-

- [37] -
vek alá kellett beszaladniuk, hogy megkapják élelmüket. A rúd nekiütközött a
harckocsi aljának, és felrobbantotta a töltetet. A kutyák többségét lelőtték, mielőtt
elérhette volna célját, de a vérfagyasztó módszer demoralizáló hatást váltott ki.
A Wehrmachtot akadályozó tényezők legfontosabbikává azonban hamaro-
san az időjárás lépett elő. Az esős-sáros időszak, a raszputyica október közepe előtt
kezdődött. A német élelmiszer-szállító teherautók gyakran elakadtak, úgyhogy a
több száz kilométeres körzetben található falvakból és tanyákról egylovas
parasztkordékat, úgynevezett panyje-kocsikat (a panyje a Wehrmacht szlengjében
lengyel vagy orosz parasztot jelentett) vezényeltek a helyszínre. Egyes helyeken,
ahol nem akadtak nyírfatörzsek, hogy „kordbársony” utat építhettek volna belőlük,
oroszok holttesteit használták „pallóként”. A Landser gyakran elveszítette csizmá-
ját, mert a térdig érő sár lehúzta azt a lábáról. Motorosok csak úgy tudtak előrejut-
ni, hogy helyenként leszálltak, és maguk vonszolták át járműveiket a sáron. A pa-
rancsnokok, akik amúgy nem nélkülözték a segítőket, akik kitolták a kátyúból
gépkocsijaikat, nem értették, hogy akarhat háborúzni bárki ilyen körülmények kö-
zött. Mindannyian féltek azonban a hidegtől, amelynek hamarosan ugyancsak be
kellett köszöntenie. Senki nem feledkezett meg arról, hogy minden nap számít.
Az előretörést vezető német alakulatok küzdöttek, ahogy csak tőlük telt. A
centrumban, október 14-én a 10. páncéloshadosztály és az SS Das Reich hadosztá-
lya elérte Napóleon borogyinói csataterét: a dombos tájat részben erdő borította,
részben gazdag szántók és gyümölcsösök. Moszkva nyugati széle innét már csak
száztizenkét kilométernyire volt. Ugyanezen a napon a fővárostól százhatvan kilo-
méternyire Kalinyin városát, annak Volga-hídjával együtt, elfoglalta az 1. páncé-
loshadosztály, s ezzel elvágta a Leningrád-Moszkva vasútvonalat is. Közben a déli
szárnyon Guderian páncélosai felkanyarodtak Tula mellett, hogy immár alulról,
délről fenyegessék a szovjet fővárost.
A Moszkva ellen kibontakozó háromirányú támadás térnyerése pánikba ej-
tette a szovjet vezetést. Október 15-én éjszaka a külföldi követségeknek az taná-
csolták, készüljenek fel a Volga menti Kujbisevbe költözésre. Berija is hozzálátott
saját főhadiszállásának evakuálásához. Az NKVD vallatói legfontosabb foglyaikat
is magukkal vitték. Ezek közt voltak magas rangú tisztek is, akiket, bár a fronton
kétségbeejtően nagy szükség lett volna rájuk, továbbra is időről időre péppé vertek,
hogy vallomást csikarjanak ki belőlük. Háromszáz további foglyot csoportonként
kivégeztek a Ljubjankában.
A hónap végén azonban Sztálin utasította az NKVD főnökét, hogy állítsa le
azt, amit maga Berija „húsdaráló gépezetnek” nevezett. A szovjet diktátor nagyon
is szívesen folytatta volna a „defetisták és gyávák” agyonlövetését, de pillanatnyi-
lag elege lett Berija összeesküvés-elméleteiből, amelyeket ekkor „baromságnak”6
nevezett.
Sztálin pontos jelentéseket követelt a frontról, de mindenkit, aki meg merte
neki mondani az igazat, azonnal pánikkeltéssel vádolt. Nehezére esett lepleznie sa-

- [38] -
ját nyugtalanságát. Úgy vélte, Leningrád el fog esni, legfontosabb gondja tehát az
volt, hogyan vonhatná ki az ottani csapatokat, hogy segítsenek megmenteni
Moszkvát. Az a tény, hogy a lakosság éhezik, éppúgy hidegen hagyta, mint Hitlert.
Ez idő tájt egyetlen biztató fejleményre került sor. A Vörös Hadseregnek a
mandzsúriai határról érkező hadosztályai kezdték elfoglalni állásaikat Moszkva
térségében. Sőt az elsőként érkező szibériai lövészezredek közül kettő néhány nap-
pal korábban Borogyinónál útját állta az SS Das Reich hadosztályának, még több
hétig tartott azonban, amíg a transzszibériai vasúton megérkezett az erősítés zöme.
A legfontosabb tokiói szovjet ügynök, Richard Sorge kiderítette, hogy a japánok
nem a szovjet Távol-Keletet akarják megtámadni, hanem az amerikaiak rovására
terveznek déli irányú előretörést a csendes-óceáni térségben. Sztálin Sorgéban sem
bízott meg teljesen, a kémjelentéseket azonban ezúttal lehallgatott rádióadások is
alátámasztották.
Amikor október 16-án reggel Alekszej Koszigin, a Szovnarkom, a Népbiz-
tosok Tanácsa elnökhelyettese belépett a hivatalába, azt vette észre, hogy az épüle-
tet elhagyták. A huzat papírdarabokat sodort, az ajtók tárva-nyitva álltak, az iro-
dákban csörgő telefonokat senki sem vette fel. Koszigin arra gondolt, hogy a tele-
fonálók talán azt szeretnék megtudni, vajon a vezetőség elhagyta-e a várost. Egyik
asztaltól a másikhoz ugrott, megpróbálván felvenni a kagylókat, de a vonal másik
végén akkor is hallgattak, ha sikerült időben felkapnia a telefont. Mindössze egyet-
len fontos hivatalos ember mert bemutatkozni, s nyíltan megkérdezte, vajon felad-
ják-e Moszkvát.
Október 17-én Sztálin válságtanácskozást hívott össze a Kremlbe. Jelen volt
Molotov, Malenkov, Berija és Alekszandr Scserbakov, a Vörös Hadsereg politikai
osztályának új főnöke. Gyárak, hidak, vasutak, utak felrobbantásának terveit vitat-
ták meg, sőt még a sztálinista kirakatberuházás, a moszkvai metró rombolása is
szóba került. A maradék minisztériumok Kujbisevbe evakuálását nyilvánosan nem
jelentették be, ám ahhoz képest, hogy milyen szigorúan büntették a defetista meg-
nyilvánulásokat, a hírek megdöbbentő gyorsasággal terjedtek. Beszélték, hogy
Sztálint egy kremlbéli puccs során letartóztatták, hogy német ejtőernyősök értek
földet a Vörös téren, és más, szovjet egyenruhát viselő ellenséges katonák is beszi-
várogtak a városba. Attól való féltükben, hogy a várost át fogják engedni az ellen-
ségnek, ezrek rohanták meg a vasútállomásokon a vonatokat, és próbáltak kijutni.
Az élelmiszer-fejadag miatti zavargások, a fosztogatás és a részegeskedés sokak-
nak az 1812-es káoszt juttatta eszébe, amely végül Moszkva égéséhez vezetett.
Sztálin is távozni akart, de meggondolta magát. A „szenvtelen Buddha-
arcú”‘, apró, pisze, gombszerű orrán vastag, szarukeretes szemüveget viselő Alek-
szandr Scserbakov, aki „egyszerű khaki gimnasztyorkáján mindössze egy kitünte-
tést - a Lenin-rendet - viselt”, jelentette be a Moszkvai rádióban, hogy Sztálin úgy
döntött: marad.
Október 19-én bejelentették az ostromállapotot. Berija többezrednyi

- [39] -
NKVD-csapatot rendelt a városba, hogy állítsák helyre a rendet. „Pánikkeltőket”,
fosztogatókat, sőt részegeket is lőttek agyon. Az egyszerű emberek szemében egy-
valami szolgálhatott cáfolhatatlan bizonyítékul arra, hogy megvédik vagy feladják-
e a várost: „Vajon [az októberi forradalom évfordulóján] megtartják-e a katonai
parádét a Vörös téren?”8 Úgy tűnt, a moszkvaiak nem várják meg, hogy vezetőik
nyilatkozzanak, maguk adták meg a választ. A pontosan öt esztendővel azelőtti
madridi eseményekhez hasonlóan a közhangulat a tömegpánikról az általános el-
szántságra váltott.
Sztálin a maga titokzatos ösztönével hamarosan felismerte a Vörös téri dísz-
szemle szimbolikus jelentőségét – jóllehet Lenin mumifikált holttestét ekkorra már
biztonságosabb helyre szállították. Molotov és Berija először őrültségnek tartották
az ötletet, hiszen a közelbe települt Luftwaffe könnyűszerrel lecsaphatott, Sztálin
azonban utasítást adott nekik, hogy minden rendelkezésre álló légvédelmi üteget
vonjanak össze a város környékén. A ravasz vén rendező úgy gondolta, kölcsönve-
szi Madrid ostromának legdrámaibb effektusát: 1936. november 9-én a külföldi
önkéntesekből álló 1. nemzetközi brigád végigvonult a Gran Víán, a lakosság pe-
dig túláradó lelkesedéssel, bár a helyzetet némiképpen félreértve „Vivan los
Rusos!” kiáltásokkal üdvözölte őket. Nyílegyenesen keresztülmasíroztak a város-
on, hogy annak nyugati peremén szembeszálljanak Franco Afrikai Hadseregével.
Sztálin úgy döntött, hogy Moszkvában a Zsukov hadseregei számára küldendő erő-
sítések átvonulnak a Vörös téren, tisztelegve elhaladnak Lenin mauzóleuma előtt,
aztán továbbindulnak, hogy felvegyék a küzdelmet a támadókkal. Tisztában volt
azzal is, hogy milyen hatással jár majd, ha az eseményről készülő híradófilm bejár-
ja a világot. Azt is tudta, mi a megfelelő válasz Hitler beszédeire. „Ha irtóháborút
akarnak - mennydörögte az évfordulós díszszemle előestéjén -, lesz benne ré-
szük!”9
*
A Wehrmachtot mostanra már komolyan akadályozta az időjárás. A
Luftwaffe „repülő tüzérségét” a rossz látási viszonyok bénították. Bock tábornagy
hadseregeit, amelyek október végén kénytelenek voltak megállni, hogy bevárják az
utánpótlást és az erősítést, immár a kétségbeesés hajtotta előre, hogy még az igazi
tél beállta előtt végezzenek az ellenséggel.
November második felében kíméletlen küzdelem folyt. Az ezredek létszáma
mindkét oldalon már csak töredéke volt az eredetinek. Guderiant Tulánál,
Moszvától délre heves ellenállás tartóztatta fel, így aztán hirtelen elkanyarodott
jobbra. Hoth páncélosai előrenyomultak, hogy átkeljenek a Moszkva-Volga-
csatornán. Moszkvától északra egy bizonyos magaslati pontról a német katonák
távcsöveiken láthatták a Kreml köré telepített légvédelmi ágyúk torkolattüzeit.
Zsukov utasította Rokosszovszkijt, hogy a 16. hadsereg maradékaival tartsa az ál-
lásait Krukovónál. „További visszavonulás nem lehetséges” - rendelkezett novem-
ber 25-én. Rokosszovszkij tudta, hogy komolyan beszél.10

- [40] -
 Az oroszok olyan elszánt ellenállást tanúsítottak, hogy a meggyengült né-
met erők lassanként elakadtak. Von Kluge tábornagy november végén utolsó kísér-
letképpen egy nagyobb harccsoportot indított el egyenesen a Moszkvába vezető
úton - a minszki országúton -, amelyen Napóleon katonái is meneteltek. Sikerült is
áttörniük, de a dermesztő hideg és az orosz ezredek halálra szánt ellenállása meg-
akasztotta a támadást.
Guderian és Kluge saját kezdeményezésükre elkezdték visszavonni a legve-
szélyesebb helyeken lévő ezredeiket. Guderian úgy döntött, meghúzódik a Jasznaja
Poljana-i Tolsztoj-házban - ennek az épületnek a közelében volt a nagy író behava-
zott sírja. Találgatták, mi történik legközelebb a középső arcvonal egészén.
Moszkva két oldalán a mély német kiszögellések sebezhetőek voltak, azoknak a
csapatoknak a nekikeseredettsége és rossz felszereltsége azonban, akikkel eddig
harcoltak, arról győzte meg őket, hogy az ellenség is erői végére jutott. Meg sem
fordult a fejükben, hogy a szovjet vezetés titokban új hadseregeket gyűjt össze
Moszkva mögött.
*
Teljes erejével beköszöntött a tél, esett a hó, süvöltött a szél, a hőmérséklet
mínusz húsz fok alá zuhant. A német harckocsik motorjai befagytak. A frontvonal-
ban a kimerült gyalogosok bunkereket vájtak - legalább annyira a hideg, mint az
ellenséges tűz ellen. A föld úgy átfagyott, hogy először nagy tüzeket kellett gyújta-
niuk rajta, s csak aztán próbálkozhattak ásással. A törzsek és a hadtáplépcsők kato-
nái orosz parasztházakba húzódtak - miután lakóikat kikergették a hóba.
Az, hogy Hitler nem volt hajlandó téli hadműveletekkel számolni, szörnyű
szenvedéseket hozott a német katonák számára. „A legénységből sokan papírba
burkolt lábbal jönnek-mennek, s nagy hiány van kesztyűkben” - írta az egyik
páncéloshadtest parancsnoka Paulus tábornoknak.11 A német katonákról most
mindössze szenesvödörforma rohamsisakjuk árulta el, hogy a Wehrmacht tagjai.
Szoros, acélpatkós csizmáik még gyorsították is a fagyási folyamatot, ezért gyak-
ran folyamodtak hadifoglyok és civilek ruháinak-csizmáinak elrablásához.
Jóllehet a Tájfun hadművelet újabb óriási károkat okozott a Vörös Hadse-
regnek, a kisebb méretű Wehrmacht azonban pótolhatatlan veszteséget szenvedett
képzett katonáiban és tisztekben. „Ez már nem a régi hadosztály - írta a naplójában
a 18. páncéloshadosztály tábori papja.12 - Mindenfelé új arcok. Ha az ember érdek-
lődik valaki után, mindig ugyanazt a választ kapja: meghalt vagy megsebesült.”
*
Von Bock tábornagy december elején kénytelen volt elismerni, hogy nincs
már remény „stratégiai sikerre”. Hadseregei kimerültek, és a fagysérülések száma -
amely karácsonyra elérte a 100 ezret - hamarosan felülmúlta a sebesülésekét is.
Egy csapásra szertefoszlott a németeknek az a reménye is, hogy a Vörös Hadsereg
sem képes további offenzívára - mégpedig éppen akkor, amikor a hőmérséklet mí-

- [41] -
nusz huszonöt fokra süllyedt.
A szibériai hadosztályok - köztük számos sízászlóalj – csak egy részét alkot-
ták annak az ellentámadásra összpontosított erőnek, amelyet a Sztavka utasítására
állítottak össze. A Moszkvától keletre fekvő repülőterekre új gépeket és új repülő-
századokat vontak össze a Távol-Keletről. Bevetésre készen állt 1.700 harckocsi is,
nagyrészt T-34-esek, melyeknek szokatlanul széles lánctalpa sokkal könnyebben
boldogult a hóval és a jéggel, mint a német páncélosokéi. A Vörös Hadseregnek
igen sok - bár korántsem minden - katonája rendelkezett a téli hadviseléshez szük-
séges felszereléssel: vattázott kabáttal és fehér rejtőöltözékkel. Fejüket usanka -
fülvédővel ellátott kerek szőrmesapka -, lábukat valenki (nemezcsizma) védte a hi-
degtől. Védőtakarókat alkalmaztak fegyvereik mozgó alkatrészeire is, és speciális
olajjal akadályozták meg, hogy a hideg működésképtelenné tegye őket.
December 5-én Konyev tábornok Kalinyini Frontja támadást intézett az
északi német kiszögellés külső védelmi vonala ellen. A roham vérfagyasztó előhír-
nökei a német katonák által Sztálin-orgonáknak nevezett rakéta-sorozatvetők (a
katyusák) össztüzei voltak. Másnap reggel Zsukov bevetette az 1. csapásmérő had-
sereget, Rokosszovszkij 16. hadseregét, valamint két további hadsereget a kiszö-
gellés belső oldala ellen. Moszkvától délre Guderian szárnyait különböző irányok-
ból ugyancsak támadások érték. Összeköttetési vonalai három nap leforgása alatt
súlyos veszélybe kerültek. A centrumban folyamatos támadások akadályozták meg
Kluge tábornagyot abban, hogy 4. hadseregéből csapatokat küldjön a fenyegetett
szárnyak megsegítésére.
A légi fölényt most először a Vörös Hadsereg birtokolta. A Moszkva mö-
götti repülőterekre vezényelt repülőezredek megóvták gépeiket a hidegtől, ugyan-
akkor a meggyengült Luftwaffe, amely rögtönzött kifutópályákról operált, kényte-
len volt minden egyes gépét a motorok alatt rakott tüzekkel fagymentesíteni. Az
oroszok roppant elégtétellel vették tudomásul, hogy fordult a hadiszerencse. Tud-
ták, hogy a visszavonulás kegyetlenül meggyötri majd a hóviharokban és a fagyos
hómezőkön bukdácsoló, gyatrán felruházott németeket.
A hagyományos ellentámadásokat hatásosan segítették a németek hátában
végrehajtott, pánikot és zűrzavart okozó rajtaütések. Az NKVD határőrtisztjei által
szervezett, az ellenséges vonalak mögé küldött partizánkülönítmények a befagyott
mocsarakból, nyír- és fenyőerdőkből támadtak. A ködből hirtelen az 1. csapásmérő
hadsereg szibériai sítalpas zászlóaljai bukkantak elő: megjelenésükre mindössze
síléceik surranása figyelmeztetett a fagyott havon. A Vörös Hadsereg lovashadosz-
tályai - apró, fürge kozák lovaikon - portyáik során ugyancsak mélyen behatoltak a
német vonalak mögötti területekre. Hirtelen századok, sőt egész ezredek jelentek
meg húsz-harminc kilométerrel a front mögött, hogy kivont szablyával és rémítő
csatakiáltással tüzérségi ütegeket és utánpótlásraktárakat rohamozzanak meg.
A szovjet bekerítési terv gyorsan körvonalazódott. Tíz nap leforgása alatt
Bock hadseregeit vagy százhatvan kilométernyi visszavonulásra kényszerítették.

- [42] -
Moszkva megmenekült. A német erők, amelyek nem rendelkeztek megfelelő fel-
szereléssel a téli hadviseléshez, mostantól a szabad ég alatt szenvedtek.
A világ más részein is fontos eseményekre került sor. December 7-én, há-
rom nappal a fő ellentámadás kezdete után a japánok megtámadták Pearl Harbort.
Négy nappal később Hitler a berlini Kroll Operában ülésező Nagyobb Német Biro-
dalmi Gyűlésben bejelentette, hogy hadat üzent az Egyesült Államoknak. A jelen-
lévők éljenzésben törtek ki.
December második hetében az örömmámorban úszó Sztálinnak meggyőző-
désévé vált, hogy a német erők a széthullás szélére jutottak. A jelentések, amelyek
szerint visszavonulásuk útját elhagyott ágyúk, lótetemek s megfagyott gyalogosok
félig hóba süppedt holttestei jelezték, csak erősítették egy újabb 1812 vágyva vá-
gyott képét. A német utóvéden néha a pánik is úrrá lett. A segédcsapatokat, ame-
lyeknek járművei a rettenetes körülmények következtében gyakran váltak használ-
hatatlanná, jóval a vonalak mögött váratlan támadások nyugtalanították. A néme-
tekben feltört a zsigeri félelem a barbár Oroszországtól. Úgy érezték, nagyon távol
vannak otthonaiktól.
Sztálint lázba hozta a lehetőség, és maga is beleesett Hitler tévedésébe, azaz
vakon hitt az akaraterőben, nem számolt viszont az utánpótlás valóságos hiányával,
a rossz szállítási lehetőségekkel és a csapatok kimerültségével. A szovjet vezér
ambíciója, ha a Sztavka „döntési térképére” pillantott, nem ismert határokat. Ko-
rántsem érte be a Közép Hadseregcsoport elleni offenzíva kiterjesztésével. 1942.
január 5-én a Sztavka és az Állami Védelmi Bizottság közös tanácskozásán részle-
tesen ismertették Sztálin általános ellentámadást előirányzó tervét. Nagy offenzí-
vákat irányzott elő északon a Leningrádot ostromló német erők elvágására. Ugyan-
így délen is - az elveszített Ukrajna és a Krím területén. Az utóbbi elgondolást
Tyimosenko marsall határozottan támogatta. Zsukov és a többiek, akik megpróbál-
ták felhívni Sztálin figyelmét a veszélyekre, teljes kudarcot vallottak.
*
A Führer, akit ugyancsak kísértett 1812 emléke, parancsok sokaságát adta
ki, melyekben mindenfajta visszavonulást megtiltott. Meggyőződése volt, hogy ha
ezen a télen kitartanak, sikerült elkerülniük mindazok sorsát, akik a történelem so-
rán megtámadták Oroszországot.
Közbelépése régóta vita tárgya. Egyesek azt állítják, Hitler döntése mentette
meg a német hadsereget a megsemmisüléstől. Mások úgy gondolják, amikor ra-
gaszkodott ahhoz, hogy hadseregei mindenáron tartsák állásaikat, rengeteg jól kép-
zett katona szükségtelen elvesztését okozta. Az oroszok viszonylagos gyengesége
miatt a keleti front végül nem omlott össze, csak tovább fokozta Hitler - immár pa-
tologikus - makacsságát.
A küzdelem egyre kaotikusabbá vált, ahogyan Sztálin általános offenzívája
tervszerűtlen összecsapások sorozatává züllött, s a frontvonalak már mindenféle

- [43] -
irányokba kígyóztak. Jó néhány szovjet alakulatot elvágtak, mert kellő támogatás
nélkül törték át a német vonalakat. Sztálin alábecsülte a német csapatokat, amelyek
pedig nagyon is képesek voltak rá, hogy egy-egy vereség után talpra álljanak. Leg-
többször heves ellenállást fejtettek ki, hiszen jól tudták, milyen következmények-
kel jár, ha nyílt területen győzik le őket. A parancsnokok a helyszínen rögtönzött
harccsoportokat állítottak össze, amelyekbe gyakran a kiszolgáló egységek tagjait
is bevágták, védelmüket pedig minden lehetséges fegyverrel, elsősorban légvédel-
mi lövegekkel erősítették meg.
Moszkvától északkeletre, Holmnál Scherer tábornok parancsnoksága alatt
kitartott egy ötezer főnyi egység, amelynek ejtőernyővel dobták le az utánpótlást.
A sokkal nagyobb gyemjanszki Kesselt, amelyben százezren rekedtek, fehérre fes-
téssel álcázott Junkers Ju-52-es szállítógépek látták el. Napi több mint száz szállít-
mány, összesen 60 ezer tonnányi utánpótlás és harmincötezer sebesült evakuálása
tette lehetővé a védőknek, hogy hetvenkét napon át kitartsanak több szovjet hadse-
reggel szemben. A német katonák már félig éhen haltak, mire április végén megér-
kezett a felmentő sereg, a katlanban rekedt orosz civilek sorsa azonban összehason-
líthatatlanul rosszabb volt. Senki sem tudja, hányan haltak meg közülük. A katonák
számára levágott lovak belein kívül semmilyen táplálék nem jutott nekik. Ez a
hadművelet mégis megerősítette Hitlert abban a meggyőződésében, hogy a bekerí-
tett csapatoknak automatikusan ki kell tartaniuk. Nem egészen egy évvel később ez
a rögeszme nagyban hozzájárult a sztálingrádi katasztrófához.
Sztálin közönyösen magára hagyta Andrej Vlaszov 2. csapásmérő hadse-
regét, amelyet a Gyemjanszktól százhatvan kilométernyire északnyugatra elterülő
erdőkben és mocsarakban vágtak el a főerőktől. Az esetből azonban Hitler nem ta-
nult, annak ellenére sem, hogy a fegyverletétel után az elkeseredett Vlaszov vállal-
ta egy Sztálin-ellenes orosz hadsereg megalakítását. Ennek mintegy drámai ellen-
párjaként Walther von Seydlitz-Kurzbach tábornok, a gyemjanszki felmentő sereg
parancsnoka, miután Sztálingrádnál fogságba esett, Hitlerrel fordult szembe. Aztán
1943 szeptemberében, mint látni fogyjuk, felajánlotta, hogy létrehoz „egy kis hadi-
fogoly-hadsereget”, amelyet légi úton juttatnának Németországba, hogy ott felke-
lést robbantson ki. Javaslatát a gyanakvó Berija elutasította.13
*
Most, hogy a német csapatoknak a szabad ég alatt kellett tűrniük az olykor
negyvenfokos hideget, valamiképpen jóvá kellett tenni, hogy Hitler csupa baboná-
ból nem volt hajlandó rendelkezni téli ruházattal való ellátásukról. Goebbelsnek
rövid úton sikerült ellepleznie a valóságot. Az otthoni lakossághoz intézett felhívás
a nemzeti szolidaritás filmhíradókban megörökített példáit eredményezte: nők
nemesszőrme-bundáikat adták be, még síbajnokok is lemondtak léceiktől az
Ostfront javára. Ezek a reakciók arra indították Hitlert, hogy a Wolfsschanzéban
ebéd közben kijelentse: „A német nép meghallotta hívó szavamat!”14 Amikor
azonban a ruhák december végén kezdtek megérkezni a frontra, a katonák ciniku-
san vigyorogva vagy álmélkodva próbálták fel őket. A tiszta és gyakran naftalin-
- [44] -
szagú ruhadarabok furcsa hatást tettek az eltetvesedett címzettekre. „Az ember
szeme előtt megjelenik a nappali, benne a szófával - írta egy hadnagy, vagy egy
gyerekágy, esetleg egy fiatal lány szobája, ahonnan ezek a dolgok érkeztek. Mintha
egy másik bolygóról származnának.”15
Az otthonnal kapcsolatos érzelmes gondolatok révén a katonák nemcsak a
valóság férgei és szennye elől szerettek volna menekülni, hanem a környezet egyre
fokozódó brutalitása elől is: ebben a közegben a hagyományos erkölcs elképesztő
mértékben eltorzult. Német katonák, akik odahaza kétségkívül többségükben szere-
tő apák és fiúk voltak, Oroszországban afféle perverz háborús turizmust űztek. Pa-
rancsot kellett köröztetni, amely megtiltotta „a [német] katonaszökevények kivég-
zésének fényképezését”16 - azokét az eseményekét, amelyek a morál rohamtus ha-
nyatlása folytán igencsak gyakorivá váltak. És - a képeken látható közönség szá-
mából ítélve - még ennél is több Wehrmacht-egyenruhás amatőr fotográfust von-
zottak az ukrajnai kivégzések, melyek során zsidókat és partizánokat öltek meg.
Egy német tiszt leírta, mennyire megdöbbentette őt és katonáit, amikor
orosz civilek derűsen vetkőztették halott honfitársaikat. A német katonák azonban
élő civilektől vettek el maguknak ruhadarabokat és csizmákat, aztán kizavarták
őket a dermesztő pusztaságba, ahol többnyire a fagy- és éhhalál várt rájuk. Magas
rangú tisztek arra panaszkodtak, hogy katonáik úgy festenek, mint az orosz parasz-
tok, együttérzésükből azonban nem jutott az áldozatoknak, akiket a katonák kifosz-
tottak, s akiknek az adott körülmények között reményűk sem maradt az életben
maradásra. Egy lövés alighanem kevésbé kegyetlen lett volna.
A Moszkva alól való visszavonulás során a német katonák mindent, amit
csak meg tudtak kaparintani - állatot és élelmiszert - elrekviráltak. Felszaggatták a
lakószobák padlódeszkáit: hátha krumplit dugdosnak alattuk. A bútorokat és a há-
zak egyes részeit feltüzelték. A lakosság még soha, egyetlen háborúban sem szen-
vedett ennyit - mindkét féltől. Sztálin november 17-én aláírt egy parancsot, amely-
ben utasította a Vörös Hadsereg egységeit - a légierőt, a tüzérséget, a sícsapatokat
és a partizán-különítményeket -, hogy „a német vonalak mögött hatvan kilométer-
nyi mélységben pusztítsanak el és égessenek porig” minden házat és tanyát, ne-
hogy menedékül szolgáljanak az ellenség számára.17 Az orosz nők és gyerekek sor-
sával senki egy pillanatig sem törődött.
A harctéri stressz és a háborús borzalmak együttes hatására a német katonák
körében megnőtt az öngyilkosságok száma. „Az öngyilkosság háborús körülmé-
nyek között egyenértékű a szökéssel - figyelmeztette egy parancs a csapatokat - a
katona élete a hazáé.”18 A legtöbben magányosan, őrszolgálatban lőtték agyon ma-
gukat.
A legénység a hosszú, sötét éjszakákat azzal töltötte, hogy hazagondolt
vagy szabadságról ábrándozott. A szamizdatok, amelyeket az orosz katonák talál-
tak halott németeknél, azt bizonyítják, hogy cinikusok éppúgy voltak köztük, mint
szentimentális lelkek. „A karácsony - így egy parancsparódia19 - az idén elmarad,

- [45] -
éspedig a következő okokból: Józsefet behívták katonának; Mária jelentkezett a
Vöröskeresztbe; a Kisjézust a többi gyerekkel együtt vidékre küldték [a bombázá-
sok elől]; a Háromkirályok nem kaphattak vízumot, mert nem tudták igazolni árja
származásukat; csillag az elsötétítés miatt nem lesz, a pásztorokat őrségbe vezé-
nyelték, az angyalok meg Blitzmädchenek [telefonos-kisasszonyok] lettek. Csak a
szamár maradt, egy szamár pedig nem elég a karácsonyozáshoz.”*
A katonai hatóságok attól tartottak, hogy a szabadságra hazautazó katonák
az Ostfront-ról hozott rémtörténetekkel demoralizálják majd az otthoni lakosságot.
„Katonai törvények vonatkoznak rátok - szólt az erélyes emlékeztető -, és most is
büntethetőek vagytok. Ne beszéljetek fegyverekről, harcászatról vagy veszteségek-
ről. Ne beszéljetek rossz ellátásról vagy méltánytalanságokról. Az ellenséges hír-
szerzés készen áll, hogy kiaknázza.”20
Egy katona - vagy ami valószínűbb, katonák egy csoportja - megalkotta a
„Tudnivalók szabadságra utazók számára” című sajátos útmutatót.21 Abbéli igye-
kezetük, hogy humorosak legyenek, sokat elárul az Ostfront brutalizáló hatásáról.
„Ne feledjétek: egy nemzetiszocialista állam területére léptek, amelyben az életkö-
rülmények nagyon különböznek az általatok megszokottaktól. Legyetek tapintato-
sak a helybéliekkel, vegyétek át szokásaikat, és őrizkedjetek attól a viselkedésmód-
tól, amelyet itt olyannyira megkedveltetek. Élelem: Ne szaggassátok fel a parkettát
vagy a padlóburkolat egyéb fajtáit, a burgonyát ugyanis nem ott tartják. Kijárási
tilalom: ha otthon felejtitek a kulcsotokat, először azzal a kerek fogantyúval pró-
báljátok kinyitni az ajtót. Kézigránátot csak rendkívül sürgős esetekben használja-
tok. Védekezés a partizánok ellen: Civilektől jelszót kérni, rájuk rossz válasz esetén
tüzet nyitni nem ildomos. Védekezés állatok ellen: Az aknákkal felszerelt ebek a
Szovjetunió faunájának különlegességei. A német kutyák a legrosszabb esetben
harapnak, de nem robbannak. Előfordulhat, hogy ha minden, a szemed elé kerülő
kutyát lelősz - bár a Szovjetunióban ez az ajánlatos eljárás -, esetleg kedvezőtlen
benyomást keltesz. Kapcsolatok a polgári lakossággal: Az, ha Németországban
valaki női ruhát visel, még nem jelenti szükségképpen azt, hogy az illető partizán.
Ennek ellenére az ilyen egyének veszélyesek minden, a frontról szabadságolt sze-
mély számára. Általában: Ha hazamégy a Vaterlandba, ne beszélj a szovjetunióbeli
paradicsomi életről, hacsak nem akarod, hogy fű-fa ide akarjon jönni, és tönkrete-
gye idillien kellemes viszonyainkat.”
A cinizmus némiképp még a kitüntetéseket is kikezdte. A következő évben
kiadták a téli hadjárat résztvevőit jutalmazó kitüntetést: nem sokkal később már
„Fagyasztotthús-rend” néven emlegették. Az ellenállás komolyabb módokon is
megnyilvánult. Von Reichenau tábornagy, a 6. hadsereg parancsnoka majd felrob-
bant mérgében, amikor közvetlenül karácsony előtt a következő feliratok jelentek
meg a főhadiszállásául lefoglalt épületeken: „Haza akarunk menni Németország-

*
„Nem értem - írta a fordítás aljára a Vörös Hadsereg
egyik hírszerzőtisztje. - Mi akar ez lenni?”
- [46] -
ba”; „Elegünk van ebből”; „Koszosak vagyunk, tetvesek vagyunk és haza akarunk
menni”; „Nem akarjuk ezt a háborút!”22 Reichenau, bár elismerte, hogy az „ilyen
gondolatokat és hangulatokat” nyilvánvalóan „a nagy feszültség és a nélkülözés
okozzák”, mindazonáltal teljes mértékben a tisztikart tette felelőssé „katonáik poli-
tikai és morális állapotáért”.
Miközben pedig egy maroknyi jó családból való tiszt Henning von
Tresckow vezetésével összeesküvést szőtt Hitler meggyilkolására, a legénység so-
raiban legalább egy kommunista sejt is tevékenykedett. Az alábbi felhívás a „Hár-
mas Számú Frontlevél-ben”23 jelent meg, amelyet egy orosz katona egy német ka-
tona köpenyének bélésében talált: „Bajtársak, ki az, aki nincsen nyakig a szarban
itt, a keleti fronton...? Hitler elszabadított egy bűnös háborút, amely pokolra juttatja
Németországot... Hitlertől meg kell szabadulni, s mi, katonák, végre tudjuk ezt haj-
tani. Németország sorsa a fronton lévők kezében van. Jelszavunk legyen: ‘Le Hit-
lerrel!’ Le a náci maszlaggal! Ez a háború a halált jelenti Németország számára.”
A totális háború során a hatalom dinamikája elkerülhetetlenül tovább erősí-
tette az állami ellenőrzést. A rezsim ellen irányuló bármiféle bírálatot az ellenség
által sugallt propagandának minősíthettek. Hitler fölényét a tábornokaival szemben
senki sem kérdőjelezte meg: az egykori tizedes saját hóbortjainak következménye-
iért őket tette meg bűnbaknak. Azokat a parancsnokokat, akik 1941 decemberében
nem értettek egyet vele abban, hogy mindenáron ki kell tartani, elmozdította. Tá-
vozásra kényszerítette Von Brauchitschot, és azon az alapon, hogy egyetlen tábor-
nok sem rendelkezik a szükséges nemzetiszocialista akaraterővel, magát tette meg
helyette főparancsnoknak.
A német hadseregnek Szmolenszktől keletre sikerült ismét létrehoznia egy
erős védővonalat, de gyakorlatilag bizonyossá vált, hogy előbb-utóbb ez is elesik.
A visszatekintés bölcsességével immár megállapíthatjuk, hogy 1941 decemberé-
ben, amikor a Wehrmachtnak nem sikerült elfoglalnia Moszkvát, Amerika pedig
hadba lépett, az erőegyensúly - geopolitikai, ipari, gazdasági és demográfiai tekin-
tetben - döntően megváltozott a tengelyhatalmak hátrányára. A háború döntő lélek-
tani fordulatára azonban csak a következő télen, a Sztálingrád városáért vívott üt-
közettel került sor. A csata, részben a város neve miatt, személyes párbajjá vált,
amelyben a két bajvívót tömegek helyettesítették.

- [47] -
 Második rész
A BARBAROSSA ÚJRAINDÍTÁSA

- [48] -
 5.
Paulus tábornok első csatája

Az eseményeknek az a különös láncolata, amelynek révén Friedrich Paulus

tábornok a 6. hadsereg élére került, 1941. vége felé, Hitler dühös csalódottságával
kezdődött - egy évvel később pedig egy nagyon hasonló frusztráció okozza majd
Paulus és hadosztályai tragédiáját.
1941 novemberében, miközben a világ a Moszkva felé előrenyomuló német
erőkre figyelt, Kelet-Ukrajnában a helyzet óráról órára változott. A Dél Hadsereg-
csoport előrenyomulásának végpontján Kleist páncéloscsoportjának első hadosztá-
lyai november 19-én - hófúvásban - elérték a Don menti Rosztovot. Másnap elfog-
lalták a nagy folyó hídját: immár semmi sem állhatta útjukat a Kaukázusig. Csak-
hogy a szovjet parancsnok, Tyimosenko, gyorsan reagált. A német támadó él bal-
szárnyát gyengén biztosították: ezen a részen magyar csapatok helyezkedtek el. Az
oroszok itt nyomultak előre, ugyanakkor pedig ellenlökéseket hajtottak végre a be-
fagyott Donon át, ami hamarosan visszavonulásra késztette Kleistet.
Hitler dühös volt, hiszen csak az imént történt, hogy egyszerre érezte a mar-
kában Moszkvát és a kaukázusi olajmezőket. Mindennek tetejébe a német hadsereg
a második világháború során most először vonult vissza. Nem hitte el, hogy Von
Rundstedt tábornagy nem rendelkezik a szükséges erőkkel és utánpótlással. Azt
sem ismerte el, hogy Kleistnek engedélyt kellene kapnia erői hátravonására a
Mijusz folyó vonaláig: a tábornok katonái tömegesen szenvedtek súlyos fagysérü-
léseket.
Rundstedt november 30-án jelezte, hogy ha parancsnokként immár nem él-
vez bizalmat, szeretné, ha felmentenék beosztásából. Hitler másnap korán reggel
leváltotta. Reichenaunak, a 6. hadsereg parancsnokának adott utasítást a megürese-
dett poszt betöltésére és a visszavonulás azonnali leállítására. Ezt Reichenau meg is
kísérelte - vagy legalábbis úgy tett, mintha megkísérelné. Néhány órával később,
botrányosan rövid idő elteltével, üzenetet küldött a Führer főhadiszállására, amely
szerint elkerülhetetlenné vált a Mijusz mögé való visszavonulás. Reichenau hiper-
aktív, buldogszerű ember volt, akinek gutaütött arckifejezését monoklija is fokozta.
Nem sikerült megkedveltetnie magát Rundstedttel, aki utóbb így jellemezte: „durva
alak, aki félmeztelenül rohangálva végezte tornagyakoplatait”.1
December 3-án a Führer Ukrajnába repült Focke-Wulf Condorján, hogy
megállapítsa, mi történt. Először Sepp Dietrichhel, az SS Leibstandarte hadosztá-
lyának parancsnokával beszélt. Dietrich Hitler megdöbbenésére Rundstedt döntését
támogatta: vissza kell vonulni.
Rundstedt és Reichenau főhadiszállása egyaránt Poftavában működött, ott,
ahol XII. Károly svéd király, Oroszország első újkori megtámadója 1709-ben vere-
séget szenvedett Nagy Pétertől. Hitler kibékült Rundstedttel, aki még nem távozott.

- [49] -
 Abban állapodtak meg, hogy az öreg tábornagy mégiscsak hazatér, csak-
hogy immár betegszabadságra. Kilenc nappal később születésnapi ajándékképpen
egy 250 000 birodalmi márkás csekket kapott a Führertől. Hitler, aki még mindig
gyanakodott kissé Reichenaura, kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy ő maradjon a
6. hadsereg és a Dél Hadseregcsoport parancsnoka is. A vacsora során azonban,
miközben a Führer elmélyülten rágcsálta köles-, tök- és burgonyafelfújtját,
Reichenau meggyőzte, hogy nem képes egyszerre két parancsnoki poszt betöltésé-
re. Javasolta, hogy a 6. hadsereget korábbi vezérkari főnöke, Paulus tábornok ve-
gye át. Hitler, bár nem túl lelkesen, de beleegyezett. Így aztán az 1942-es esztendő
első napján Paulus, aki korábban még csak hadosztályt vagy hadtestet sem vezé-
nyelt, azon vette észre magát, hogy a páncéloscsapatok tábornokává léptették elő.
Öt nappal később kinevezték a 6. hadsereg élére - közvetlenül azután, hogy
Tyimosenko nagyszabású, ám nem eléggé összehangolt offenzívát indított Kurszk
felé.
*
Friedrich Wilhelm Paulus hesseni kisbirtokoscsaládból származott. Apja, aki
egy javítóintézet könyvelőjeként kezdte pályafutását, utóbb Hessen-Nassau fő-
kincstárnokává emelkedett. Az ifjú Paulus 1909-ben jelentkezett a császári hadi-
tengerészethez, de elutasították. Egy ével később a hadsereg bővítése révén újabb
lehetőség nyílt előtte. Paulus, aki származása miatt majdnem bizonyosan társadal-
milag hátrányos pozícióban érezte magát a császár seregében, mindenáron szeretett
volna kitűnni. Kortársai a „der Lord” titulust ragasztották rá. 1912-ben feleségül
vette Elena Rosetti-Solescut, két tiszttársának a húgát, akik egy hercegi rokonokkal
is rendelkező román családból származtak. Az asszony nem szerette a nácikat, vi-
szont igen valószínű, hogy Paulus, aki az első világháború után, a bolsevizmus el-
leni küzdelem idején jelentkezett a Freikorpsba, osztotta Reichenau csodálatát Hit-
ler iránt.
A 13. gyalogezred századparancsnokaként a magas, elegáns Paulus értette a
dolgát, de a géppuskásszázad parancsnokával, Ervin Rommellel összevetve színte-
len, hétköznapi egyéniség volt. Rommeltől, az energikus parancsnoktól eltérően,
aki hajlamos volt arra, hogy semmibe vegye a feljebbvalóit, Paulus túlságosan is
tiszteletben tartotta a hadseregbeli hierarchiát. Törzstiszti munkáját lelkiismerete-
sen és rendkívül alaposan végezte. Szívesen dolgozott késő éjszakáig, térképek fölé
hajolva, kávézva, kezében cigarettával. Szabadidejében Nalpóleon oroszországi
hadjáratának hadmozdulatait rajzolgatta térképre. Fia 3. páncéloshadosztály-beli
tiszttársai szerint „Rommellel vagy Modellel összevetve inkább tudós volt, mint
katona”.2
Paulust kitűnő modora népszerűvé tette feljebbvalói előtt. Még az érdes
Reichenauval is jól kijött, mikor 1939-ben a vezérkari főnökévé nevezték ki.
Együttműködésüket a többi magas rangú tiszt is méltányolta a háború első évében,
amelynek legemlékezetesebb pillanata számukra Lipót belga király kapitulációjá-
nak fogadása volt. Nem sokkal Franciaország meghódítása után Halder tábornok
- [50] -
Berlinbe hívta Paulust, hogy ott a vezérkar fő tervezőjeként dolgozzék. Itteni leg-
fontosabb feladata a Barbarossa hadművelet lehetséges változatainak elemzése
volt. Amikor pedig az invázió már teljes lendülettel folyt, Reichenau kérte Haldert,
adja vissza neki vezérkari főnökét.
Paulus hadseregparancsnokká való „fantasztikus felemelkedését”, ahogyan
barátai a gratuláló levelekben írták, pontosan egy héttel később elrontotta valami.
Pártfogója, Von Reichenau tábornagy 1941. január 12-én reggeli futására indult
Poltavában. A hőmérséklet mínusz húsz fok volt. Ebédnél a tábornagy nem érezte
jól magát, majd összeesett: szívrohamot kapott. Hitler a hír hallatán utasította dr.
Fladét, a 6. hadsereg főorvosát, hogy Reichenaut azonnal szállíttassa vissza Né-
metországba. Az eszméletlen beteget egy Dornier fedélzetén, székbe szíjazva indí-
tották útnak.
A pilóta ragaszkodott hozzá, hogy Lembergben leszálljon üzemanyagot fel-
venni, csakhogy már a leszállópálya közelében kénytelen volt kényszerleszállást
végrehajtani. Doktor Flade a lábát törte, de sikerült jelzőrakétákat kilőnie, hogy
segítséget kérjen. Mire azonban a csoport a lipcsei kórházba ért, Reichenau meg-
halt. Flade utóbb azt jelentette Paulusnak, hogy a balvégzetű kényszerleszállásra
filmbe illő körülmények közt került sor. „Még a tábornagy marsallbotja is ketté-
tört.”3 Hitler állami temetést rendelt el, ő maga azonban nem vett részt rajta.
Rundstedtet tüntette ki azzal, hogy helyettesíthette.
*
Bár Paulust meglehetősen tartózkodó modora hideg embernek mutatta, ka-
tonái hogyléte jobban foglalkoztatta, mint számos tábornoktársát. Állítólag ő ér-
vénytelenítette Reichenau 1941. október 10-i parancsát, amely szerint „szigorúan”
kell bánni a zsidókkal és a partizánokkal, amikor azonban a 6. hadsereg elérte Sztá-
lingrádot, a tábori csendőrség nyilvánvalóan parancsot kapott, hogy fogja el a
kommunista aktivistákat és a zsidókat, majd „büntető intézkedések céljából”4 adja
át őket az SD Sonderkommandónak.
Bizonyos, hogy Paulus igen nehéz feladatokat örökölt. A zsidók és cigányok
lemészárlását már a Barbarossa legelején is szándékosan és szívesen kapcsolták
össze partizánok kivégzésével; főleg a zsidó szabotőrök frázis segített elleplezni e
cselekedetek törvénytelen voltát, és alátámasztani a „zsidó-bolsevik összeesküvés”
eszméjét. A partizán és a szabotőr fogalmát hamarosan jóval tágabb értelemben
használták, mint a nemzetközi jog, amely csak megfelelő bírósági tárgyalás után
engedélyezte a halálbüntetést. 1942. július 10-én a 6. hadsereg parancsnoksága fi-
gyelmeztette a katonákat, hogy bárki civil, aki kurtára nyírt hajat visel, szinte bizo-
nyosan a Vörös Hadsereg katonája, s ezért agyon kell lőni. Ugyancsak agyon kel-
lett lőni az ellenségesen viselkedő civileket is, továbbá azokat, akik élelemmel lát-
ták el a Vörös Hadsereg erdőkben rejtőző katonáit. Ahogyan a komisszárokat és a
zsidókat, a tábori csendőrségnek vagy az SD Einsatzkommandónak kellett átadni
általában minden „gyanús elemet”, így a szovjet tisztségviselőket is - a helyi párt-

- [51] -
titkártól a kolhozelnökig szinte minden állami alkalmazottat. Egy következő pa-
rancs „kollektív intézkedéseket” irányzott elő: szabotázs megtorlásául kivégzéseket
vagy a falvak felperzselését. August Häfner5 SS Obersturmführer tanúvallomása
szerint Reichenau tábornagy 1941. július elején maga adott parancsot háromezer
zsidó megtorlásul történő agyonlövésére.
A Dél Hadseregcsoport számos katonája különösen kegyetlenül viselkedett.
Reichenau 6. hadseregének parancsnoksága 1941 augusztusában a következő pa-
rancsot adta ki: „A hadsereg ellenőrzése alatt álló területek számos pontján az SD,
a Reichsführer SS-e és a német rendőrség vezetői bűnöző, bolsevik és túlnyomó-
részt zsidó elemek kivégzéseit hajtották végre. Előfordult, hogy katonák szolgála-
ton kívül segédkeztek az SD-nek, vagy nézőkként voltak jelen, és fényképeket ké-
szítettek.”6 Az ilyesmiben való részvétel ettől fogva tilos minden katona számára,
„aki erre nem elöljárójától kapott parancsot”, ugyanígy tilos e kivégzések végigné-
zése és lefényképezése is. Utóbb Von Manstein tábornok vezérkari főnöke közölte
a Krímben tartózkodó 11. hadsereg Offizierkorpsával [tisztikarával], hogy „a zsi-
dók kivégzésén való jelenlét megszégyenítő a tisztekre nézve”.7 A német katonai
logika, okot és okozatot ezúttal is összekeverve, szemlátomást nem ismerte el an-
nak lehetőségét, hogy a tiszteknek már amúgy is minden okuk megvolt a szégyen-
kezésre, amiért egy effajta bűnökre képes rendszer céljait szolgálták.
Az atrocitásokat olykor leállították, bár csak rövid időre. Augusztus 20-án a
295. gyalogoshadosztály tábori lelkészei közölték Helmuth Groscurth alezredessel,
a hadosztály vezérkari főnökével, hogy Belaja Cerkov városkában visszataszító
körülmények közt tartanak fogva kilencven zsidó árvát, akik közül a legidősebbek
hétesztendősek, a legkisebbek csecsemők voltak. Rájuk is golyó várt, akárcsak a
szüleikre. Groscurth - protestáns lelkész fia és a nemzetiszocialisták meggyőződé-
ses ellensége - volt az, aki tavasszal, még elhárítótisztként titokban eljuttatta Ulrich
von Hassellnek a Barbarossához tartozó törvényellenes parancsokat. Groscurth
azonnal megkereste a körzetparancsnokot, és követelte a kivégzések leállítását.
Ezután kapcsolatba lépett a 6. hadsereg parancsnokságával - annak ellenére, hogy
Blobel SS Standartenführer, a Sonderkommando vezetője megfenyegette, hogy az
illetéktelen beavatkozásról jelentést tesz Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjé-
nek. Von Reichenau tábornagy Blobel mellé állt. A kilencven zsidó gyereket, a
Sonderkommando német tagjainak lelkivilágát kímélendő, másnap este ukrán mili-
cisták lőtték agyon.
Groscurth részletes jelentést írt, amelyet közvetlenül a Dél Hadseregcsoport
parancsnokságához küldött el. Irtózva és haragosan így írt feleségének: „Ezt a há-
borút nem tudjuk megnyerni, és nem is szabad megnyernünk.”8 Az első adódó al-
kalommal szabadságra utazott, hogy felkeresse Párizshan Von Witzleben táborna-
gyot, a Hitler-ellenes mozgalom egyik vezetőjét.
*
A Belaja Cerkov-i ártatlanok lemészárlása hamarosan eltörpült egy sokkal

- [52] -
nagyobb vérengzés mellett. Kijev elfoglalása után a Sonderkommando 4a, vala-
mint két rendőrzászlóalj szeptember utolsó napjaiban, a város közelében lévő Babij
Jar szurdokban 33.771 zsidót mészárolt le. Ezt a Gross-Aktion-t ugyancsak a 6.
hadsereg által ellenőrzött területen hajtották végre. Reichenaunak, aki néhány
kulcspozícióban lévő tisztjével 1941. szeptember 27-én részt vett a városparancs-
nok tervező értekezletén, tudnia kellett arról, milyen sors vár a zsidókra - annak
ellenére, hogy a katonáknak, akiket a begyűjtési akcióban segédkeztek, azt mond-
ták, „evakuációban” működnek közre. A szovjet zsidóknak fogalmuk sem volt, mi
vár rájuk. A náci antiszemitizmusról nemigen voltak ismereteik, mert a Molotov-
Ribbentrop-paktum értelmében a szovjet sajtó nem bírálta a nemzetiszocializmus
politikáját. A városparancsnok plakátokon kiragasztott kiáltványában ráadásul a
következőképpen igyekezett elaltatni bármiféle gyanakvást: „Hozzák magukkal
személyazonossági okmányaikat, pénzüket és értékeiket, továbbá meleg ruháza-
tot.”9 A Sonderkommando, amely öt-hatezer zsidóra számított, megdöbbent, ami-
kor több mint harmincezren jelentkeztek.10
Reichenau tábornagy hírhedt parancsa,11 amelyet 1941. október 10-én inté-
zett a 6. hadsereghez, s amelyet Rundstedt tábornagy is támogatott, meglehetős
egyértelműséggel mutatja a Wehrmacht parancsnoki hierarchiájának közös felelős-
ségét azokban a kegyetlenkedésekben, amelyeket Ukrajnában a polgári lakosság és
a zsidóság ellen követtek el. „A keleti hadszíntéren a katona nem egyszerűen a há-
ború szabályaival összhangban küzdő ember, hanem egy nemzeti eszme kíméletlen
zászlóvivője, és a németek ellen elkövetett valamennyi bestiális tett megbosszulója
is. Ezért a katonának teljes mértékben fel kell fognia a szigorú, de igazságos meg-
torlás szükségességét, amelyet az emberinél hitványabb [‘szubhumán’] zsidó faj
ellen végre kell hajtani”. A katonák feladata, úgymond, hogy „mindörökre meg-
szabadítsa a német népet a zsidó-ázsiai fenyegetéstől”.
A megtorlásul végrehajtott gyújtogatások és kivégzések nem értek véget
Reichenau halálával és Paulus megérkezésével. 1942. január 29-én, három héttel a
6. hadsereg új parancsnokának hivatalba lépése után például Harkov közelében po-
rig égették a százötven házból álló Komszomolszk falut. 12 E művelet során nyolc
felnőttet lőttek agyon, két gyerek pedig, akik valószínűleg rémületükben elrejtőz-
tek, halálra égett.
A német katonák a rezsim kilencesztendei szlávellenes és antiszemita pro-
pagandájának hatására hajlamosak voltak a civilek bántalmazására, még ha ez idő
tájt közülük kevesen is igazodtak tudatosan a nemzetiszocialista értékrendhez. A
háború, természeténél fogva, olyan érzelmeket váltott ki, melyek egyszerre voltak
primitívek és bonyolultak. Bár előfordult, hogy katonák a parancs ellenére vona-
kodtak kivégzéseket végrehajtani, a civilek iránti tökéletesen természetes szánal-
muk érthetetlen dühvé alakult, amelyet az az érzésük táplált, hogy nőknek és gye-
rekeknek semmi keresnivalójuk a hadműveleti területen.
A tisztek lehetőleg kerülték az erkölcsi állásfoglalást, ehelyett a megfelelő
katonás rend fenntartására összpontosítottak.
- [53] -
 Azokat, akik még hittek a hadviselés szabályaiban, gyakran elborzasztotta
katonáik viselkedése, de a szabályok betartását szorgalmazó parancsok nem voltak
különösebben hatásosak. „A kihallgatásoknak a fogoly elbocsátásával vagy táborba
helyezésével kell véget érniük” - nyomatékosította a 371. gyalogoshadosztály tör-
zsének egyik parancsa.13 „Senkit sem szabad kivégezni az illetékes tiszt parancsa
nélkül.”
A tiszteket a fosztogatás arányai is kétségbe ejtették. Csupán kevés katona
ajánlott fizetséget a helyieknek állataikért és terményeikért, elsősorban azért, mert
a német kormányzat nekik sem adott elégséges fejadagokat. A Landserek egysze-
rűen bemennek a konyhakertekbe, és mindent összeszednek”14 - írta naplójába még
ugyanezen a nyáron a Sztálingrád felé való előrenyomulás során a 384. gyalogos-
hadosztály egyik tisztje. „Még a háztartás kellékeit is elviszik, székeket, fazekakat.
Botrány. Szigorúan megtiltottuk az ilyesmit, de az egyszerű katona nemigen fogja
vissza magát. Az éhség viszi rá, hogy így viselkedjék.” A következmények egy
olyan szélsőséges éghajlatú országban, mint Oroszország, különösen súlyosak vol-
tak. Az élelmiszer-tartalékok elrablása a tél beköszöntével éhhalálra ítélte a polgári
lakosságot. Még a méhészkedés is lehetetlenné vált, hiszen még azt a cukrot is el-
vették, amellyel a télen át életben lehetett volna tartani a méheket.
A rettenetes igazság, amelynek felismeréséhez csak nagyon kevés tisztnek
volt lelkiereje, az volt, hogy a hadsereg, amelyet kivontak a hadi és nemzetközi jog
hatálya alól – mivel megtűrte vagy támogatta a „faji háború” nemzetiszocialista
doktrínáját a keleti fronton - elkerülhetetlenül kezdett félbűnöző szervezetté válni.
A tábornokok tiltakozásának elmaradása az erkölcsi érzék vagy az erkölcsi bátor-
ság teljes hiányára utalt. Fizikai bátorságra semmi szükségük nem lett volna. Ha
egy magasabb rangú tiszt felemelte volna szavát, a legrosszabb, amit a nácik az
orosz hadjárat kezdeti fázisában tenni mertek volna vele, hogy elmozdítják pa-
rancsnoki beosztásából.
Hitler hátborzongató módon értette a módját, miként manipulálja táborno-
kait. Bár a 6. hadseregben a tábornokuk többsége nem volt meggyőződéses nemze-
tiszocialista, lojálisak voltak Hitlerhez, vagy legalábbis úgy tettek, mintha azok let-
tek volna. Egy levél dátuma például, amelyet április 20-án adtak fel, így fest: „A
Führer születésnapján”15, a proklamációkat pedig ezzel a mondattal fejezték be:
„Éljen a Führer!” Úgy is maradéktalanul lehetséges volt azonban egy tábornok
számára, hogy megőrizze függetlenségét és töretlenül folytassa karrierjét, ha in-
kább katonai, mint politikai beszédekkel buzdította katonáit. Karl Strecker, a XI.
hadtest parancsnoka - veterán harcos, aki az ördögtől sem félt -, nagy súlyt helye-
zett arra, hogy sohasem ismerje el a rezsimet. Katonáihoz intézett felhívásait efféle
mondatokkal zárta: „Előre Istennel! Hiszünk a győzelemben. Üdv, derék katoná-
im!” Ami ennél is fontosabb, személyesen érvénytelenítette a felülről érkező tör-
vénytelen parancsokat; egy alkalommal autón járta sorra az egységeket, mert meg
akart győződni arról, hogy a tisztek pontosan megértették. Groscurthot választotta
ki törzse élére, Sztálingrádnál együtt irányították a legutolsó katlanrész ellenállását,

- [54] -
hűen teljesítve, amit kötelességérzetük - nem pedig a Führer - diktált.
*
A hadviselés valamennyi szabályával ellentétben a megadás nem garantálta
a Vörös Hadsereg katonáinak életét. Az ukrajnai invázió harmadik napján August
von Kageneck, a 9. páncéloshadosztály egyik felderítőegységének parancsnoka
felderítő járműve tornyából „azonos testhelyzetben fekvő halott emberek szabályos
sorát”16 pillantotta meg „az országút mentén, a fák alatt - arccal lefelé”. Nyilvánva-
ló volt, hogy nem harcban estek el. A nemzetiszocialista propaganda, amely egy-
szerre provokálta az emberekben lappangó atavisztikus félelmet és gyűlöletet, arra
uszította a katonákat, hogy mindkét okból gyilkoljanak, ugyanakkor emlékeztette
is őket, hogy bátor német katonák. A lelkekben mindebből nagy hatású, pusztító
elegy jött létre, hiszen a legerőszakosabb reakciók mindig abból fakadnak, amikor
valaki gyávaságának külső jeleit igyekszik elleplezni. A nemzetiszocialista propa-
ganda leginkább a fogságba eséstől vaki félelmet igyekezett beleplántálni a kato-
nákba. „Féltünk - ismerte el Kageneck -, féltünk, hogy elkapnak bennünket az oro-
szok, akik kétségkívül bosszúért lihegtek, hiszen figyelmeztetés nélkül megtámad-
tuk őket.”17
A hagyományos értékeket valló tisztek még inkább elborzadtak, hallván,
hogy katonáik célba lőnek a német hátország felé botorkáló szovjet hadifoglyok
oszlopaira. Ezeket a végtelen sorokban vánszorgó, barna egyenruhás, pilotka
(‘ködvágó’) sapkás legyőzött embereket, akik éhesen, de főképpen szomjasan von-
szolták magukat, alig tartották többnek barmok csordáinál. Egy olasz újságíró, aki
sok ilyen oszlopot látott, ezt írta: „Többségük sebesült. Nincsenek bekötözve, ar-
cuk vértől és portól kérges, egyenruháik rongyokban lógnak, kezük fekete. Lassan
haladnak, egyik a másikat támogatja.”18 A sebesültek általában nem kaptak orvosi
ellátást, azokat pedig, akik nem tudtak továbbmenni, vagy összeestek a kimerült-
ségtől, azonnal agyonlőtték. A szovjet katonákat tilos volt német katonai járműve-
ken szállítani, nehogy tetűvel vagy bolhával fertőzzék meg a kocsikat. Ne feledjük,
1941. szeptember 3-án hatszáz szovjet hadifoglyot gázosítottak el Auschwitzban,
ahol ez volt az első kísérlet a Zyklon B-vel.19
Azoknak, akik élve eljutottak a hadifogolytáborokba, a túlélési esélyük alig
volt több egyharmadnál. Mindent összevéve a Vörös Hadsereg 5,7 millió katonájá-
ból több mint hárommillió halt meg a német táborokban: betegségek, fagyhalál,
embertelen bánásmód végeztek velük. A hadifoglyokért maga a német hadsereg
volt felelős - tehát nem az SS vagy bármely más nemzetiszocialista szervezet. A
Wehrmacht viselkedése II. Vilmos császár szavait juttatja eszünkbe, aki 1914-ben
kijelentette, hogy a Tannenbergnél foglyul ejtett 90.000 orosz foglyot „hagyni kell
éhen halni”.20
A déli fronton, a lozovajai német táborban, amely Tyimosenko januári elő-
retörése során szabadult fel, elképesztő viszonyokra derült fény: a Vörös Hadsereg
fogoly katonái „hidegtől, éhségtől, brutális bánásmódtól”21 haldokoltak. Jurij

- [55] -
Mihajlovics Makszimov, a 127. lövészhadosztályból, aki 1941 őszén esett fogság-
ba, egyike volt azoknak, akiket Novo-Alekszandrovszkba vittek.22 Az itteni úgyne-
vezett táborban nem voltak barakkok, az egész mindössze egy szögesdróttal körül-
vett nyílt területből állt. A tizennyolcezer ember tizenkét kondérból kapott enni,
amelyben lóhúscubákok főttek vízben. Amikor a szolgálatban lévő őrök ráparan-
csoltak az oroszokra, hogy lépjenek előre, és vegyék át az adagjukat, mindenkit,
aki futni kezdett, géppisztollyal agyonlőttek. Holttesteiket figyelmeztetésképpen
három napig a helyszínen hagyták.
A fronton szolgáló német tisztek praktikus okokból azt akarták, hogy bánja-
nak jobban a foglyokkal. „Használhatóbb információt kaphatunk tőlük az ellenség
számáról, szervezetéről és szándékairól, mint a tulajdon hírszerző szolgálataink-
tól23 - hangzik a 96. gyalogoshadosztály felderítőfőnökének egyik utasítása. - Az
orosz katonák - folytatja - naiv módon válaszolnak a kihallgatások során.” Az
OKW propagandaosztálya ugyanekkor utasításokat adott ki, melyek szerint az oro-
szokat bátorítani kell a dezertálásra, ezzel ugyanis német életek menthetők meg. A
fronton dolgozó felderítő törzsek azonban jól tudták, hogy az ilyesmi „csak akkor
hat, ha a dezertőröknek tett ígéreteket meg is tartják”.24 A baj csak az volt, hogy
rendszerint velük is ugyanolyan rosszul bántak, mint bármely más fogollyal.
*
Sztálin sem kedvelte a nemzetközi jogot, és ez illett Hitler megsemmisítő
háborút előirányzó terveibe, úgyhogy amikor a Szovjetunió alig egy hónappal az
invázió után szorgalmazta a hágai egyezményhez való kölcsönös ragaszkodást, a
jegyzék megválaszolatlan maradt. Sztálin általában nem tulajdonított jelentőséget
az efféle nüanszoknak, a német roham hevessége azonban még őt is megrázta.
A Vörös Hadseregben formálisan nem léteztek a Wehrmachtnál kiadott jog-
tipró parancsok megfelelő, de az SS tagjait, később pedig például a táborok őreit és
a titkos tábori rendőrség tagjait fogságba esésük után szinte bizonyosan azonnal
agyonlőtték. A Luftwaffe pilótáit és a harckocsik személyzetét is fenyegette a lin-
cselés veszélye, foglyot azonban összességében ritkábban lőttek agyon, mint ahogy
a németek eleinte gondolták. A szándékos kegyetlenség inkább helyi és véletlen-
szerű jelenség volt. A szovjet vezetés mindenáron foglyokat akart, elsősorban ki-
hallgatható tiszteket.
A partizánok, köztük a Vörös Hadsereg különítményei, a kórházvonatokat
legitim célpontoknak tekintették, és nemigen akadt pilóta vagy lövegirányzó, aki
megkímélte volna a sebesültszállító autókat vagy a tábori kórházakat. A 22. páncé-
loshadosztály egyik orvosa mondta: „A mentőautóm tetején géppuska volt, az ol-
dalán vörös kereszt. A vörös kereszt Oroszországban vicc volt, csak a mieink szá-
mára szolgált jelzésül.”25 A legszörnyűbb incidensre 1941. december 29-én került
sor, amikor a szovjet erők a krími partvidéken, Feodoszijában26 lerohantak egy
német tábori kórházat. A szovjet tengerészgyalogosok, akik közül jó néhányan
szemlátomást ittasak voltak, körülbelül 160 német sebesültet öltek meg. Egy ré-

- [56] -
szüket az ablakokon dobálták ki, másokat kivittek a szabadba, vízzel öntötték le
őket, majd hagyták, hogy megfagyjanak.
Azok az esetenkénti primitív atrocitások, amelyeket a Vörös Hadsereg ka-
tonái az első tizennyolc hónap során elkövettek - ha visszavonulásuk nem lett vol-
na annyira gyors, szinte bizonyosan több effélére került volna sor - sok németet
késztettek a harmincéves háborúval való összevetésekre. Az igazi párhuzamot
azonban az orosz polgárháború jelentette volna, a huszadik század egyik legke-
gyetlenebb konfliktusa, amelyet Hitler bolsevizmusellenes keresztes hadjárata is-
mét lángra lobbantott. A háború előrehaladtával azonban az oroszok felháborodását
és bosszúvágyát mindinkább feltüzelték azoknak a tetteknek a hírei, amelyeket a
németek „megszállt területen” követtek el: falvak megtorlásképpen való porig ége-
tése, civilek éhen veszejtése, lemészárlása vagy munkatáborokba deportálása. Az
oroszok úgy érezték, szlávellenes népirtás folyik. Ez az érzés és a bosszúvágy le-
győzhetetlen elszántsággá állt össze bennük.
*
Paulus tábornok nem könnyű pillanatban vette át a 6. hadsereget, s valószí-
nű, hogy Reichenau halála is jobban megrendítette, mint amennyire mutatta. Első
hadsereg-parancsnoki élménye Sztálin 1942. januári, átgondolatlan általános táma-
dása volt - a Vörös Hadsereg Moszkva környéki sikerei után. A déli fronton harco-
ló minden német erő számára nehéz időszak volt ez. A Krímben Von Manstein 11.
hadseregének még nem sikerült elfoglalnia Szevasztopolt, a Vörös Hadsereg pedig
a Kaukázusból meglepetésszerűen előtörve december végén elfoglalta a Kercs-
félszigetet. Hitler őrjöngött dühében, és hadbíróság elé állíttatta Von Spoeneck gróf
tábornokot, az érintett hadtestparancsnokot.
Paulus előrehelyezte a 6. hadsereg törzsszállását Harkovba - ide tartott
Tyimosenko. A hőmérséklet mínusz harminc fokra, néha ennél is alább süllyedt. A
német vasúti és közúti szállítás „befagyott”, a lovas kocsik pedig csak a minimális
élelmiszer-utánpótlást biztosíthatták.
Tyimosenko azt tervezte, hogy elvágja a Donyec-medence iparvidékét, és
egy hatalmas bekerítő hadművelettel beveszi Harkovot, ám csak az olló déli szárá-
val sikerült áttörnie a német vonalakat. Ezzel a sikeres előretöréssel több mint száz
kilométeres kiszögellés jött létre az arcvonalon. A Vörös Hadseregnek azonban
kimerültek az erőforrásai és elfogytak a pihent katonái, ezért két hónapi elkesere-
dett küzdelem után a szovjet csapatok megtorpantak.
A 6. hadsereg kitartott, Paulus mégis nyugtalan volt. Von Bock tábornagy,
akit Hitler csak kelletlenül nevezett ki a Dél Hadseregcsoport parancsnokává, nem
rejtette véka alá azt a véleményét, hogy Paulus túlságosan óvatos volt az ellentá-
madás során. Paulus protektora, Halder tábornok, támogatásával mégis megőrizte
pozícióját. Helyette vezérkari főnökét, Ferdinand Heim ezredest mozdították el.
Helyét Arthur Schmidt ezredes lépett, egy hamburgi kereskedőcsaládból származó
karcsú, éles vonású és éles nyelvű vezérkari tiszt. Schmidt bízott saját képességei-
- [57] -
ben, és hír neki is megvoltak a maga támogatói, a 6. hadsereg parancsnokságán so-
kaknak szálka volt a szemében. Paulus sokat adott a véleményére, ennek eredmé-
nyeképpen aztán jelentős, sőt egyesek szerint túlságosan is jelentős szerepet ját-
szott az az évi események menetéhen.
*
1942 kora tavaszán azok a hadosztályok, amelyek utóbb Sztálingrádnál
pusztultak el, nem foglalkoztak a vezérkarnál keringő pletykákkal. Pillanatnyilag
sokkal inkább izgatta őket a létszám és a fegyverzet kiegészítése. Sokat elárul a
német hadsereg szakmai rugalmasságáról (és jóval kevesebbet az életösztönéről),
hogy mihelyt megérkezett a tavasz és az új felszerelés, a szörnyű tél emlékei úgy-
szólván elfelejtődtek. „A hangulat ismét javult. Jó formába lendültünk”27 - emléke-
zett egy parancsnok, akinek százada ismét teljes volt: tizennyolc harckocsiból állt.
Az sem nagyon zavarta őket, hogy még a Panzer III harckocsi hosszú csövű válto-
zatát is csak 50 milliméteres löveggel szerelték fel, amelynek gránátjai gyakran
nem ütötték át a szovjet harckocsik páncélját.
Jóllehet a hadosztályok szintjén semmilyen bejelentésre nem került sor,
mindenki tudta, hogy hamarosan újabb nagy offenzíva következik. Márciusban
Pfeffer tábornok, a 297. gyaloghadosztály parancsnoka egy századosnak, aki vona-
kodott Franciaországba utazni zászlóalj-parancsnoki tanfolyamra, félig tréfásan ezt
mondta: „Inkább örüljön, hogy kap egy kis szünetet. A háború éppen elég soká fog
tartani, és elég szörnyű lesz, hogy alaposan belekóstoljon.28
Március 28-án Halder tábornok Rastenburgba utazott, hogy bemutassa a
Hitler utasítására elkészített terveket a Kaukázus és Dél-Oroszország (közelebbről
a Volgáig terjedő területek) elfoglalására. Nem sejtette, hogy Moszkvában a
Sztavka viszont Tyimosenko terveit tanulmányozza, amelyek szerint az oroszok
Harkov térségében felújítanák az offenzívát.
Április S-én a Führer főhadiszállása kiadta a parancsot a hadműveletre,
„amely meghozza a végső győzelmet Keleten”. Az Észak Hadseregcsoportnak az
elképzelések szerint az Északi Fény hadművelet keretében sikeresen be kellett fe-
jeznie Leningrád ostromát, majd pedig összeköttetést teremtenie a finnekkel. Az
ezzel egy időben zajló fő hadművelet – a Kék hadműveletté átkeresztelt Siegfried
hadművelet - színteréül Dél-Oroszországot jelölték ki.
Hitler még mindig szentül hitte, hogy a Wehrmacht „minőségi fölényben
van a szovjetekkel szemben”29, és nem látta szükségét tartalékok elkülönítésének.
Mintha a hadseregcsoport-parancsnokok leváltása eltörölte volna a közelmúlt ösz-
szes kudarcának emlékét. Von Bock tábornagy, aki a leghamarabb került vissza a
posztjára, kételkedett abban, hogy a németeknek megvan az erejük a Kaukázus
megszerzésére - a megtartásáról nem is beszélve. Attól tartott, hogy a Szovjetunió
tartalékai nem fogyatkoztak meg annyira, mint a Führer és vezérkara hitte. „Az a
komoly aggodalmam - írta

- [58] -
 naplójába május 8-án -, hogy az oroszok a maguk támadásával esetleg meg-
előznek bennünket, semmit sem csökkent.”30
Ugyanezen a napon Von Bock üdvözölte Walther von Seydlitz-Kurzbach
tábornokot, akinek sikerült áttörnie a demjanszki gyűrűt. Az eredetileg tüzér
Seydlitz Nagy Frigyes azon nagyszerű lovassági tábornokának leszármazottja volt,
aki arról volt nevezetes, hogy fiatal korában lovával átugratott egy teljes sebesség-
gel forgó szélmalom lapátjai között, leginkább azonban a hétéves háborúban aratott
nagy rossbachi győzelem tette híressé, ahol az ő tömegben rohamozó lovasszázadai
segítették diadalra a poroszokat. Walther von Seydlitz őséhez hasonlóan impulzív
személyiség volt, de neki sem kedvezett a szerencse, és öregkorára ő is megkesere-
dett ember lett. Seydlitz aznap délután repülőgépen érkezett meg königsbergi sza-
badságáról, ahol, mielőtt átvette volna Paulus hadseregében az LI. hadtest parancs-
nokságát, néhány napot felesége társaságában töltött. Amikor Seydlitz a repülőté-
ren elbúcsúzott az asszonytól, egyikük sem sejtette, „hogy csaknem tizennégy esz-
tendőre mondtak istenhozzádot egymásnak.”31
A tábornok másnap továbbindult Harkov felé. Mint megállapította, a város
ostroma nem járt súlyos pusztítással. „Az épületek nagyrészt a cári időkből valók,
kivéve a dagályos sztálinista stílusban megépített egyetemet és az amerikaiak által
épített hatalmas traktorgyárat. A központban szinte minden építmény téglából van,
a külső részeken viszont fából.”32 Mint megállapította, új hadteste két osztrák had-
osztályból áll: a 44. gyaloghadosztályból (amely a régi Habsburg Hoch- und
Deutschmeister ezred utóda volt), valamint Pfeffer tábornok 297. gyaloghadosztá-
lyából.
Május 10-én Paulus ismertette Von Bock tábornaggyal Fridericus fedőnevű
tervét. Ez annak a barvenkovói kiszögellésnek a felszámolását irányozta elő, ame-
lyet Tyimosenko alakított ki januári offenzívája során. Von Bocknak a szovjet tá-
madástól való félelmei hamarabb bizonyultak indokoltnak, mint gondolta.
Tyimosenko 640.000 embert, 1.200 harckocsit, és csaknem ezer repülőgépet vont
össze. Május 12-én, a Fridericus hadművelet tervezett kezdete előtt a Vörös Had-
sereg kettős támadást indított Volcsanszk térségéből és a barvenkovói kiszögellés-
ből, hogy elvágyja Harkovot a német főerőktől. Von Bock figyelmeztette Paulust:
nehogy túlságosan korán vagy légi támogatás nélkül indítson ellentámadást, csak-
hogy a szovjet harckocsidandárok aznap estére Walther Heitz tábornok VIII. had-
testének szakaszán áttörték a frontvonalat, és még aznap estig 20 kilométernyire
megközelítették Harkovot.
Másnap reggel Von Bock felismerte, hogy az ellenség Volcsanszk környéki
áttörése nagyobb gondot okoz, mint hitte. Paulus 6. hadseregét egyszerre több
irányból keményen támadták. Hetvenkét órai, nagyrészt szakadó esőben vívott
harcban tizenhat zászlóalj pusztult el. Paulusnak meggyőződése volt, hogy a meg-
oldást csak az jelentheti, ha - ahol szükséges, visszavonulva - tartják állásaikat.
Von Bocknak azonban más elképzelései voltak. Rábeszélte Haldert: győzze meg
Hitlert, hogy Kleist 1. páncéloshadseregének támogatásával indított bátor ellentá-
- [59] -
madás győzelemmé változtathatja a visszavonulást. A Führer, aki az efféle pillana-
tokért élt-halt, nyomban felismerte a lehetőséget. Az elgondolást kisajátítva feltü-
zelte Kleistet, hogy az az 1. páncéloshadsereggel gyorsan vonuljon támadóállásba,
és mérjen csapást az ellenség déli szárnyára. Parancsot adott, hogy a Luftwaffe
vonja össze minden rendelkezésre álló támadó kötelékét, és kösse le Tyimosenko
alakulatait, míg csak Kleist fel nem készül.
Kleist május 17-én hajnalban, a barvenkovói kiszögellés déli oldalán indult
rohamra. Délre támadó éle tizenhat kilométert jutott előre, annak ellenére, hogy
páncéloshadosztályainak kis távolságra kellett megközelíteniük a T-34-eseket,
másként „gránátjaik úgy pattantak le róluk, mint a tűzijátékpetárdák.”33
Aznap este Tyimosenko üzenetet küldött Moszkvába, amelyben erősítést
kért, hogy feltartóztathassa Kleistet. Zsukov szerint Tyimosenko nem figyelmeztet-
te Moszkvát, hogy seregeit valószínűleg bekerítik, de a front főkomisszárja, Nyiki-
ta Hruscsov szerint Sztálin makacsul elzárkózott az elől, hogy engedélyezze szá-
mára a veszély előli visszavonulást. (Utóbb, a XX. pártkongresszuson elmondott
híres beszédében ezt az esetet ugyancsak felrótta Sztálinnak.) Végül, május 19-én
Tyimosenko, immár Sztálin beleegyezésével, leállította az offenzívát, csakhogy
ekkor már késő volt.
Von Bock úgy határozott: eljött a pillanat, amikor Paulus észak felől támad-
va bezárja a csapdát. A kialakuló küzdelem, amelynek során fokozatosan szorítot-
tak mind kisebb területre negyedmillió szovjet katonát, szokatlan helyzeteket idé-
zett elő. A 389. hadosztály egyik tiszthelyettese szerint gránátosezrede egyszer
csak heves harcba keveredett egy katonanőkből álló „banditazászlóaljjal”, amelyet
egy vörös hajú nő vezényelt. „Ezek a női fenevadak alattomos és veszedelmes
harcmodort alkalmaztak. Szalmakazlakban bújtak meg, s akkor lőttek hátba ben-
nünket, miután elhaladtunk mellettük.”34
Ugyanakkor, amikor a gyűrű bezárult, a 2. páncélosezred és néhány önjáró
löveg is elszakadt a főerőtől, és az összepréselt orosz erők közé keveredett. Pa-
rancsnokuk a „harckocsizó-lovastiszt”-ként emlegetett legendás gróf, Hyazinth von
Strachwitz volt. A negyvenkilenc esztendős Strachwitz az első világháborúban lo-
vastisztként szerzett hírnevet - szakaszával az 1914-es előrenyomulás során olyan
messzire tört előre, hogy a távolból már látták Párizst. Sötét bajusza és hódító meg-
jelenése még mindig egy 20-as évekbeli filmsztárhoz tette hasonlatossá. Ami
azonban ennél fontosabb, még mindig csalhatatlan ösztönnel érezte meg a veszélyt,
ezért aztán szerencsés parancsnok hírében állt.
Mivel a 16. páncéloshadosztály e kis részénél alkonyatkor még mindig
semmit sem tudtak saját helyzetükről, Strachwitz virradatig körkörös védelemre
rendezkedett be. Kevéssel pirkadat előtt egyik századparancsnoka, báró Bernd von
Freytag-Loringhoven százados, valamint két tüzértiszt kíséretében felment egy kis
magaslatra, hogy körülnézzen. Miközben távcsöveiket állítgatták, Strachwitz hirte-
len megragadta Freytag-Loringhoven karját, és lerántotta a lejtőn. Egy kiáltással a

- [60] -
tüzéreket is figyelmeztette, azok azonban nem voltak elég gyorsak, és mindkettő-
jükkel végzett a szemközti dombocskán beásott orosz üteg első gránátja.
Strachwitz késedelem nélkül parancsot adott a vezetőknek az indulásra, a harcko-
csik és egyéb járművek pedig egy tömegben robogtak ki a hatalmas küzdőtérről,
hogy csatlakozzanak a hadosztályhoz.
A nyirkos tavaszi időben a Vörös Hadsereg katonái több mint egy hétig el-
keseredett ellenállást tanúsítottak. Néha kétségbeesett éjszakai rohamokat hajtottak
végre - olykor kart karba fonva - a német vonalak ellen, a csapda azonban szilárd
volt, őket pedig ezerszámra mészárolták le a világítórakéták kísérteties fényében.
Öngyilkos bátorságukról a német állások előtt heverő holttesthalmok tanúskodtak.
A túlélők csodálkoztak, hogyan sikerült egyáltalán kijutniuk. Egy ismeretlen, a kat-
lanban rekedt szovjet katona „a felhőkön villódzó reflektorfényeket figyelve”35 egy
darab papírra jegyezte fel: ugyan látja-e még valaha kedvesét?
Százból kevesebb mint tíz embernek sikerült megmenekülnie. A
„barvenkovói egérfogóban” rekedt 6. és 57. hadsereget úgyszólván teljesen meg-
semmisítették. Paulus és Kleist hadseregei közel kettőszáznegyvenezer hadifoglyot
ejtettek és kezükbe került 2.000 löveg, valamint Tyimosenko páncéloserejének túl-
nyomó része is. Saját veszteségük nem sokkal haladta meg a húszezer főt. Minden-
felől özönlöttek a gratulációk. A nemzetiszocialista sajtó a reakciós arisztokratákat
általában nem sokat méltatta, ünnepelte viszont Paulust, és nagy hűhót csapott a
tábornok alacsony származása körül. A Führer a Lovagkereszttel tüntette ki, és
üzenetében kifejtette, hogy nagyra értékeli „a 6. hadsereg sikerét a nyomasztó
számbeli fölényben lévő ellenséggel szemben”.36 Schmidt, Paulus vezérkari főnöke
évekkel később állította, hogy ennek a csatának a legfontosabb hatását Paulus Hit-
lerrel kapcsolatos magatartásán lehetett lemérni. A Führernek az a döntése, hogy
támogatja az ambiciózus ellentámadást, meggyőzte Paulust vezére ragyogó képes-
ségeiről, s arról, hogy az OKW kiválóan képes megítélni a stratégiai helyzetet.
A körülményeket tekintve groteszk, hogy Paulus egy szokatlanul érzelmes
elismerő levelet is kapott. Egy gróf Claus von Stauffenberg nevű őrnagy írta, aki a
vezérkarnál teljesített szolgálatot, s aki a csata során egy ideig Paulusszal maradt.
„Milyen üdítő - írta Von Stauffenberg - elszabadulni ebből az atmoszférából olyan
körülmények közé, ahol a katonák gondolkodás nélkül megtesznek minden tőlük
telhetőt, életüket is odaadják morgás vagy panasz nélkül, miközben a vezetők és
azok, akiknek példát kellene mutatniuk, panaszkodnak és saját tekintélyük meg-
mentése érdekében kibúvókat keresnek, vagy nincs bátorságuk ahhoz, hogy nyíltan
állást foglaljanak olyan kérdésekben, amelytől embertársaik ezreinek élete függ.”37
Paulus vagy nem vette észre, vagy ami még valószínűbb, nem vette tudomásul e
rejtjeles üzenetet.
Paulus nyilvánvalóan nem szívesen foglalkozott Hitler hibáival, azután
azonban, ahogyan az előző évben a Führer szeszélyére megváltoztatták a Barba-
rossa menetét, fel kellett hogy mérje, mennyire valós veszélynek vannak kitéve a
fronton szolgálatot teljesítő parancsnokok: annak, hogy a saját csalhatatlanságának
- [61] -
eszméjétől megittasult Hitler a távolból az összes hadműveletet megpróbálja majd
maga irányítani.

- [62] -
 6.
„Mennyi föld kell egy embernek?”

Július 1-jén a hajnali órákban Hitler saját Focke-Wulf Condorján a levegőbe

emelkedett a Rastenburg melletti repülőtérről. Úti célja a Dél Hadseregcsoport pof-
tavai főhadiszállása volt, ahol a nagy nyári offenzíváról készült értekezletet tartani.
Kitűnő hangulatban üdvözölte Von Bock tábornagyot és főbb beosztott parancsno-
kait, köztük Kleistet az 1. páncéloshadsereg, Hothot, a 4. páncéloshadsereg, és
Paulust, a 6. hadsereg parancsnokát. A Luftwaffét báró Wolfram von Richthofen
vezérezredes képviselte.
Richthofen, annak „Vörös Báró”-nak az unokafivére, akinek a repülőszáza-
dához 1917-ben maga is bevonult, markáns arcú, intelligens, ugyanakkor arrogáns
férfi volt. Könyörtelen tetteinek listája önmagáért beszélt. Ő volt a parancsnoka
Spanyolországban a Condor Légiónak, amikor kidolgozták a szőnyegbombázás
technikáját, és közvetlen felelősség terhelte Guernica 1937-es elpusztításáért: ez az
esemény vált utóbb a modern háború szörnyűségeinek jelképévé. Richthofen VIII.
repülőhadteste rombolta le 1941 áprilisában Belgrádot. Tizenhétezer civil halt meg
- a jugoszlávok a háború után e miatt az akció miatt végezték ki Von Richthofen
főparancsnokát, Alexander Löhr tábornokot. A következő hónapban a krétai invá-
zió során Richthofen repülői döntötték romba Canea és Heraklion velencei építé-
szeti emlékeit.
Az értekezlet során Hitler nemigen említette Sztálingrádot. Ami tábornokait
illeti, nekik a város aligha jelentett többet, mint egy nevet a térképen. Hitlert kény-
szeresen foglalkoztatták a Kaukázus olajmezői. „Ha nem foglaljuk el Majkopot és
Groznijt - jelentette ki tábornokainak -, be kell fejeznem a háborút.”1 Ez idő szerint
Sztálingrád csak egyetlen szempontból bírt jelentőséggel: ki kellett iktatni az ottani
hadiüzemeket, és jó állásokat kellett foglalni a Volga mellett. Magának a városnak
az elfoglalását nem tekintették lényegesnek.
A Kék hadművelet első szakasza során Voronyezst akarták elfoglalni, a má-
sodik fázisban a szovjet erők zömét szerették volna csapdába ejteni a Dontól nyu-
gatra egy nagy bekerítő hadmozdulattal. A 6. hadseregnek ezután Sztálingrád alá
kellett vonulnia, hogy biztosítsa az északkeleti szárnyat, miközben Kleist 1.
páncéloshadserege, valamint a 17. hadsereg elfoglalja a Kaukázust. Miután Von
Bock befejezte a tervek ismertetését, Hitler emelkedett szólásra. Az ő szájából
minden roppant egyszerűnek tűnt. A Vörös Hadsereggel a téli harcok során végez-
tek, és a harkovi győzelem ismét megerősítette a német fölényt. Hitler olyannyira
biztos volt a délen elérhető sikerben, hogy miután Szevasztopol elesett, máris azt
tervezte, hogy északra küldi Manstein 11. hadseregét. Mansteinnek még arról az
álmáról is beszélt, hogy szeretne páncélososzlopokat küldeni a Kaukázuson keresz-
tül a Közép-Keletre és Indiába.
Mielőtt azonban teljes erővel megindulhatott volna a Kék hadművelet, két

- [63] -
kisebb offenzívát is végre kellett hajtani a frontvonal kiegyenesítése és a startvonal
előkészítése - Donyec-túlparti hídfők létesítése - céljából. Június 5-én délután bú-
csúzóul a 6. hadsereg jó néhány tisztje és katonája nézte meg a Harkovi Balett elő-
adását. A táncosokat, akik fizetést nem kaptak, a télen Wehrmacht-fejadagokkal
tartották életben. Aznap a Hattyúk tavá-t táncolták, és a feldgrau (‘csukaszürke’)
egyenruháiban verejtékező közönség roppant élvezettel figyelte, miképpen interp-
retálják a gonosz Rothbart által tőrbe csalt Siegfried herceg tragikus történetét. (A
két fedőnév e különös összekapcsolódása - Siegfried a Kék hadművelet eredeti ne-
ve volt, a Rothbart pedig a Barbarossa német megfelelője - teljességgel a véletlen
műve volt.) Az előadás után a nézők sietve visszatértek egységeikhez. A meleg,
holdtalan éjszakában a 6. hadsereg első egységei elindultak északkelet, Volcsanszk
térsége felé.
Június 10-én hajnali 2-kor a 297. gyalogoshadosztály élszázadai rohamcsó-
nakjaikon megkezdték a Donyecon való átkelést. Mihelyt megvetették a lábukat a
túlsó parton, munkához láttak a hidászszázadok, és megkezdték egy hatvanméteres
pontonhíd építését. Estére már csörömpölve gördültek át rajta a 14. páncéloshad-
osztály harckocsijai. Másnap reggel kicsit északabbra egy meglévő hidat is sikerült
elfoglalni, még mielőtt azt szovjet őrsége felrobbanthatta volna. Ez az átkelőhely
azonban olyan szűk volt, hogy másnap összetorlódtak a járművek az útvonalat
mindkét felől szegélyező, fehér szalaggal jelölt aknamezők között. A földutat egy
felhőszakadás sártengerré változtatta. Azután, sárszökőkutakat fakasztva, fekete
füstoszlopot támasztva felrobbant két akna, mire megbokrosodtak egy trénszekér
lovai. Hátrálni kezdtek, letértek az útról, át a fehér szalagon. Felrobbant még egy
akna. Az egyik lovat darabokra tépte, a másikat elöntötte a vér, és a földre rogyott.
A kocsi lángra kapott, s a tűz átterjedt a szomszédos, lőszerrel megrakott fogatra is.
Hirtelen, mintha csata bontakozott volna ki, ropogni kezdtek a kézifegyvertölté-
nyek, és robbantak a gránátok.
A csetepaték, sikerek és viszonylag jelentéktelen balesetek sora másnap is
folytatódott. Egy svábföldi hadosztály egyik vezérkari őrnagya tábornoka mellett
ült egy vasúti töltésen, éppen az egyik élegység előremozgását figyelték. Egy köze-
li bozótosban rejtőző szovjet mesterlövész váratlanul végzett a tiszttel, sőt a sofőr-
jét is eltalálta a bal vállán. A tábornok, miután gyalogságot és két rohamlöveget
rendelt oda, kocsijába tétette törzstisztjének holttestét, és elhagyta „a végzetes he-
lyet”.2 Aznap este a parancsnokság étkezősátrában az alacsonyabb rangú tisztek a
hirtelen halál előnyeit latolgatták. Egyesek irigylésre méltónak, egy katona számá-
ra egyenesen eszményinek ítélték az őrnagy halálát, mások le voltak sújtva, úgy
vélték, hogy amikor megfosztották az életétől, megrabolták, egy tiszt testét méltat-
lanul céltáblává fokozták le. A tábornok egész idő alatt dühösen hallgatott. Szemlá-
tomást felkavarta beosztottja halála, akivel alighanem a neki magának szánt golyó
végzett.
Mialatt a 6. hadsereg és az 1. páncéloshadsereg biztosította a június 28-ra
tervezett Kék hadművelet megindulási körleteit, hirtelen az összes érintett parancs-

- [64] -
nokságon eluralkodott a zűrzavar. Június 19-én Reichel őrnagy, a 23. páncéloshad-
osztály hadműveleti tisztje egy könnyű Fieseler Storch repülőgépen elindult, hogy
megszemléljen egy első vonalbeli egységet. Minden biztonsági előírásnak fittyet
hányva magával vitte a teljes hadműveletre vonatkozó összes részletes parancs
egyegy példányát. A gépet lelőtték, közvetlenül a német vonalak mögött zuhant le.
Kiküldtek egy járőrt a holttestekért és a dokumentumokért: a katonák megállapítot-
ták, hogy az oroszok már megelőzték őket. Hitler a hír hallatán majd eszét veszítet-
te dühében, követelte, hogy Reichel hadosztály parancsnokát és hadtestparancsno-
kát állítsák hadbíróság elé.
A legbizarrabb az volt a dologban, hogy Sztálin, amikor beszámoltak neki a
zsákmányolt iratokról, azonnal kijelentette: azok hamisítványok. Visszatért tavalyi
mániákus gyanakvása, semmit sem volt hajlandó elhinni, ami ellene mondott annak
a saját meggyőződésének, hogy Hitler ismét Moszkvára támad. A Délnyugati Front
parancsnoksága légi úton elküldte a Kremlnek a Reichel-féle iratokat. Sztálin
azonban, amikor június 26-án Golikov tábornokkal, a fenyegetett Brjanszki Front
parancsnokával tanácskozott, látván, hogy a tábornok a parancsokat valódiaknak
tartja, dühösen félretolta őket. Golikovot rövid úton visszaküldték főhadiszállására,
azt a parancsot kapta, hogy készítsen elő gyors megelőző támadást Orjol visszafog-
lalására. Másnap egész nap és az éjszaka nagy részében is egy előzetes terven dol-
gozott törzsével, erőfeszítéseik azonban hiábavalóak voltak. A német offenzíva né-
hány órával később megindult.
Június 28-án a 2. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg, amelyeket Kurszk kö-
zelében vetettek he, kelet felé indítottak támadást Voronyezs irányába - nem pedig
északra, Orjol és Moszkva felé, ahogyan Sztálin várta. A Luftwaffe egy-egy előre-
tolt légi irányítóját - ezt a posztot két tiszthelyettes segítségével rendesen egy had-
nagy töltötte be - a legkorszerűbb rádiókészülékekkel telezsúfolt féllánctalpas jár-
művel az élen haladó páncéloshadosztályok törzséhez vezényelték, készen álltak
arra, hogy bármikor légi támogatást kérjenek. Mihelyt az első áttörés bekövetke-
zett, Hoth páncélosai gyorsan haladtak előre, mert Richthofen Stukái szétverték az
útjukban álló megerősített állásokat és harckocsi-összevonásokat.
Moszkvában Hoth 4. páncéloshadseregének áttörése nagy riadalmat keltett.
Sztálin eleget tett az újabb harckocsikat igénylő Golikov kérésének, és többdan-
dárnyi páncélost vezényelt át a Sztavka tartalékából, valamint Tyimosenko Dél-
nyugati Frontjától. A rossz utak és a hiányos hírlánc következtében azonban sokáig
tartott, amíg felfejlődtek az ellencsapáshoz. Egy közelben állomásozó német felde-
rítőszázad egyik Focke-Wulf 189-ese felfedezte gyülekezési területeiket, és július
4-én Richthofen VIII. légihadteste ismét lecsapott.
Június 30-án Paulus 6. hadserege elhagyta a Donyec keleti partján berende-
zett megindulási állásait. Balszárnyán a 2. magyar hadsereg, a jobbon az 1.
páncéloshadsereg helyezkedett el. A vártnál erősebb ellenállásba ütköztek: beásott
T-34-esek és a Stukák elől gondos álcázással elrejtett páncéltörő lövegek várták
őket. Ez a harcmodor azonban hátrányos helyzetbe hozta a szovjet
- [65] -
páncélosegységeket, mert a sokkalta tapasztaltabb német harckocsicsapatok köny-
nyűszerrel kijátszották őket. A szovjet kezelőszemélyzet vagy a végsőkig küzdött
ugyanazon a helyen, vagy az utolsó pillanatban megfutamodott. „Az orosz tankok
úgy másztak elő fedezékeikből, mint a teknősbékák - írta egy szemtanú -, és cik-
cakkban próbáltak elmenekülni. Némelyiken, mint valami zöld paróka, még rajta
lógott az álcaháló.”3
A német hadosztályok hatalmas napraforgó- és kukoricatáblákban haladtak
előre. Az egyik legnagyobb rájuk leselkedő veszélyt a gyors előrenyomulás során a
főerőtől elvágott orosz katonák jelentették, akik hátulról támadtak rájuk, vagy ol-
dalba kapták őket. Sok esetben, amikor a németek visszalőttek, az oroszok a földre
rogytak, és mozdulatlanul hevertek, mintha meghaltak volna. Amikor pedig a
Landserek közelebb mentek hozzájuk, hogy szemügyre vegyék őket, szinte az utol-
só pillanatig vártak, aztán „közvetlen közelről tüzet nyitottak”.4
*
Bár rendületlenül nyomultak előre, a német törzstiszteket továbbra is nyug-
talanították a Reichel őrnagy-féle, az oroszok kezébe került tervek. Bizalmas kör-
ben korábban már arról vitatkoztak, hogy Harkov elfoglalása vajon nem döntő
győzelem volt-e, most azonban cseltől tartottak. Nem tudták, vajon az ellenség
nem készít-e elő tartalék hadseregeket egy meglepetésszerű ellentámadáshoz, vagy
nem tervez-e stratégiai visszavonulást a hátországba - utóbbival még inkább meg-
nyújtották volna a hatalmas távolságokon át húzódó német utánpótlási vonalakat.
(E területeken ráadásul az út- és vasúthálózat is siralmas volt, már ahol volt egyál-
talán.) Ebben az időszakban azonban félelmeik túlzottak voltak. A szovjet oldalon
a szállítás és a hírközlés összeomlása következtében akkora volt a káosz, hogy a
törzstiszteknek és parancsnokoknak a Messerschmitteket kicselezve kétfedelű re-
pülőgépeken kellett ide-oda röpködniük, hogy megtalálják saját csapataikat.
A Reichel-esetről nem volt könnyű megfeledkezni. A ravasz orosz csapdá-
val kapcsolatos elképzeléseket a sztálingrádi csata túlélői és a hidegháború idősza-
kának német történészei életben tartották, sőt tovább színezték, s közben figyelmen
kívül hagytak egy igencsak szembeszökő tényt: Sztálin legnagyobb baklövése az
invázió kezdete óta az volt, hogy általában nem engedte visszavonulni a szovjet
erőket. Az, hogy a Vörös Hadsereg 1942 júliusában meghátrált a németek elől,
nem egy ördögi terv részlete volt. Meglehetősen egyszerű dolog történt. Sztálin
végül is belátta: bölcsebben teszi, ha engedi parancsnokainak, hogy elkerüljék a
bekeríttetést. Ennek volt az eredménye, hogy a Dontól nyugatra végrehajtott német
bekerítő hadművelet hiábavalónak bizonyult.
Azzal azonban a Sztavka is egyetértett, hogy Voronyezst, amely létfontossá-
gú közlekedési és hírközlési csomópont, mindenáron meg kell védeni. Tudták,
hogy ha itt nem tartanak ki, és nem akadályozzák meg, hogy a németek átkeljenek
a Felső-Donon, akkor azok Tyimosenko egész Délnyugati Frontját átkarolhatják.
Voronyezs volt az első csatája a nemrégiben gépesített 24. páncéloshadosz-
- [66] -
tálynak: egészen az előző évig ez volt a Wehrmacht egyétlen lovashadosztálya. Két
oldalán a Grossdeutschland és a 16. gépesített hadosztályokkal egyenesen Voro-
nyezs irányába támadott. Páncélgránátosai július 3-án elérték a Dont, és hídfőt hoz-
tak létre a túlsó parton. Másnap este a Grossdeutschland páncélgránátosai vakmerő
coup de main-nel (‘rajtaütéssel’], mielőtt az oroszok egyáltalán felfoghatták volna,
mi történik, elfoglalták a Voronyezs felé vezető főút hídját. Hitler július 3-án kísé-
retével együtt ismét Poltavába repült, hogy Von Bock tábornaggyal tanácskozzék.
Szevasztopol elfoglalása miatt ezúttal is diadalittas hangulatban volt, a minap lép-
tette elő tábornaggyá Mansteint. „A megbeszélés során5 – írta naplójába Von Bock
- a Führert roppantul mulattatta, hogy az angolok, ha a dolgok rosszra fordulnak,
akármelyik tábornokukat elcsapják, s így aztán elejét veszik, hogy hadseregükben
bárki bármit is kezdeményezzen!” A jelen lévő német tábornokok kényszeredett,
hízelgő nevetésre fakadtak. Bár a Führer szemlátomást ragyogó formában volt, ag-
gódott is. Nem akarta, hogy hagyják elmenekülni a szovjet hadseregeket, különö-
sen azokat, amelyek Voronyezstől délnyugatra a Don kanyarulataiban helyezked-
tek el. Úgy tűnt, a város rövid időn belül elesik.
Hitler ezután katasztrofális következményekkel járó kompromisszumos
döntést hozott. Hozzájárult, hogy Von Bock a már harcban álló páncéloshadtesttel
folytassa a voronyezsi ütközetet, Hoth hadseregének többi részét azonban délre
küldte. A hátrahagyott német csapatok azonban nem voltak elég erősek, hogy
gyors eredményt érjenek el. A szovjet védők kitartottak, a németek pedig a heves
utcai harcokban elveszítették fő előnyüket, a gyorsaságot.
A voronyezsi küzdelem - inkább a véletlen folytán, semmint stratégiai meg-
fontolások eredményeképpen - annak a folyamatnak jelentette az egyik szakaszát,
melynek során a Vörös Hadsereg a térképeken önkényesen meghúzott vonalak he-
lyett a városok védelmére kezdett összpontosítani. Az új keletű rugalmasság lehe-
tővé tette Tyimosenko hadseregei számára a visszavonulást és így a bekeríttetés
elkerülését, ekkorra azonban már olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy jú-
lius 12-én a Sztavka egy direktívával új hadseregcsoport-parancsnokságot hozott
létre - a Sztálingrádi Frontot. Bár annak a defetista elgondolásnak senki sem mert
hangot adni, hogy a Vörös Hadsereget akár a Volgáig is visszaszoríthatják, azt
azért kezdték gyanítani, hogy ez lesz az a hely, ahol a döntő ütközetet megvívják
majd. Ennek legbeszédesebb jele az volt, hogy Szaratovból azonnal átvezényelték
az NKVD 10. lövészhadosztályát, amelynek öt ezrede az Urálból és Szibériából
érkezett. A hadosztály parancsnoksága átvette valamennyi helyi NKVD-egység és
népfelkelő zászlóalj irányítását, létrehozott egy páncélvonatos különítményt és két
harckocsizó kiképzőzászlóaljat, továbbá ellenőrzése alá vonta a volgai
átkelőforgalmat.
***
Úgy tűnt, ezek a napok tovább öregbítik a német frontezredek dicsőségét.
„Ameddig a szem ellát - írta egy szemtanú -, páncélozott járművek és
féllánctalpasok gördülnek előre a sztyeppen. A remegő délutáni levegőben lobog-
- [67] -
nak a zászlók.”6 A parancsnokok rettenthetetlenül feszítettek a lövegtornyokban,
egyik kezüket a magasba emelve jelezték századaiknak: előre. A járművek láncai
által felvert por füstfelhőként gomolygott fel nyomukban.
Ezek a napok különösen a Don-parti Rosztov visszafoglalására száguldó
fiatal tiszteket részegítették meg. Harci kedvük a tavaszi időjárással együtt javult,
fokozta az új felszerelés és a harkovi nagy siker. Mindez együtt feledtette a lidérc-
nyomásszerű telet. „Mintha csak két lelkünk lett volna”7 - mondta Clemens von
Kageneck gróf, a 3. páncéloshadosztály egyik főhadnagya, aki nem sokkal ezután
megkapta a Lovagkeresztet a Tölgyfalombokkal. „Diadalmasan robogtunk előre,
de tudtuk, hogy az ellenség a télen ismét támadni fog majd.” Félig-meddig tehát
megfeledkeztek arról, hogy Oroszország a maga hatalmas távolságaival, szélsősé-
ges időjárásával és rossz útjaival képes tönkretenni modern technikájukat, vissza-
kényszerítve őket az első világháború harcászatához és viszonyaiba.
A hadjárat első hónapjaiban a gyalogság gondosan számon tartotta, mennyit
menetelt előre, mióta a Barbarossa hajnalán átlépte a határt. Most már nem törőd-
tek vele. Miközben arcukon kéreggé állt össze a veríték és a por, megpróbálván
lépést tartani a gépesített alakulatokkal „Zehnkilometer-tempó”-ban [óránként tíz
kilométeres ütemben] meneteltek előre. Úgy tűnt, a páncélosparancsnokok arról is
megfeledkeztek, hogy a legtöbb német hadosztály tüzérségét még mindig nem gé-
pesítették. A tüzérlovak egyfolytában köhögtek a porfelhőkben, a hátukon fáradt
lövegkezelők zötykölődtek. Az előrenyomulás során megsebesülteket sürgősen el-
szállították a „Sanitäts-Ju”-kkal, azaz légi mentővé alakított Junkers-52-esekkel.
Akik nagyobb képzelőerővel voltak megáldva, felderítetlen tengernek látták
a sztyeppet, talán azért is, mert a járművek, akárcsak a hajók az erős hullámverés-
ben fel-le bukdácsoltak a hepehupás talajon. Strecker tábornok egy levelében az
orosz pusztát „óceánnak - nevezte -, amely elnyelheti a betolakodót”8. A falvak a
szigetek megfelelőivé lettek.
A napégette sztyeppen ezek voltak a legvalószínűbb víznyerő helyek is.
Megeshetett azonban, hogy egy harckocsizó-parancsnok észrevett a távolban egy
hagymakupolás templomot, amikor azonban odaért, esetleg azt tapasztalta, hogy a
falu többi részét elpusztították, esetleg még a faházak helyén is csak gerendák füs-
tölögtek, s már csak a téglakémények álltak. Körös-körül a hőségben felpuffadt ha-
sú ló- és marhatetemek hevertek, lábuk furcsán meredt az ég felé. Az élet egyetlen
jele gyakran csak a romokon nyávogó macska volt.
Megtörténhetett, hogy egy faluban, amelyet a harcok megkíméltek, egyszer
csak előbukkant egy öreg paraszt, lekapta a sapkáját, akárcsak egy barin (`uraság’]
jelenlétében, a forradalom előtt, és sietett vizet húzni a jövevényeknek. Lehet, hogy
ugyanekkor a falu asszonyai egy közeli vízmosásba vagy bozótosba hajtották a li-
báikat, hogy elrejtsék őket, hamarosan tapasztalhatták azonban, hogy a német ka-
tonáknak is van olyan szimatuk, mint a kommunista párt begyűjtő csoportjainak.
A katonák nemcsak a tarlórépát és a hagymát vitték el a földekről, kifosztot-
- [68] -
tak szinte minden veteményes- és konyhakertet, amely mellett elhaladtak. Kedvenc
hadizsákmányuk a könnyen szállítható és elkészíthető csirke, a kacsa és liba volt.
Clemens Podewils, a 6. hadsereghez vezényelt egyik haditudósító naplójában leírja
egy harcoló csapat megérkezését egy faluba egy heves összecsapás után, június 30-
án. „Fekete alakok ugrottak le a harckocsikról és féllánctalpasokról.9 Pillanatokon
belül tömegvérengzésre került sor: a katonák véres nyakú, szárnyaikkal kétségbe-
esetten vergődő baromfiakat vittek vissza járműveikhez. Visszaugrottak a helyük-
re, a lánctalpak belekapaszkodtak a talajba, s a páncélosok már indultak is tovább.”
Az egyetlen dolog, amelyet nem akartak elvenni a helyi lakosságtól, a napraforgó-
mag volt, amit a német katonák „orosz pralinénak” csúfoltak.
Sok beszámolóban nyugtalanító aránytalanság érvényesül: szerzőik nem is-
merik fel a szörnyű események és saját szerepük összefüggését. „Egy nagyon apró
fiúcska állt elénk”10 – írta haza egy húszéves teológushallgató. - Már nem is kért,
csak motyogott: »Pan [‘uram’], kenyeret!« Iszonyatos, mennyi bánatot, szenvedést
és apátiát tükrözhet egy gyermek arca.” Kevéssel ezután, röviddel a halála előtt
ugyanez a teológushallgató katonává változott, és a kora tizenkilencedik századi
romantikus költészet tónusában írta: „Németország, aki a nagy, erős szívek hazája
vagy: még nem használtam ezt a szót. Te vagy a hazám, amely megérdemli, hogy
az ember odavesse érte az életét.”
A németek szövetségesei azon paradox erkölcsi felfogásuk értelmében fosz-
togattak, mely szerint kommunistáktól lopni szükségképpen derék dolog. „Legé-
nyeink loptak három köcsög tejet12 - írta naplójában egy magyar tizedes. - A nők
épp levitték a tejet a pincébe, amikor a fiúk megjelentek, és úgy tettek, mintha grá-
nátokat akarnának közéjük dobni. A nők megrémültek és elszaladtak, a fiúk elhoz-
ták a tejet. Imádkozunk Istenhez, hogy eztán is segítsen bennünket.”
*
Júliusban Hitlert egyre türelmetlenebbé tették a késések, amelyekről lénye-
gében ő maga tehetett. A páncéloshadosztályok hirtelen áttöréseket végrehajtva
száguldottak előre, ha azonban elfogyott az üzemanyaguk, a döntő pillanatokban
megtorpantak. Az ilyesmi a Führert, akinek tekintete újra és újra a térkép másik
szélén ábrázolt olajmezőkre tévedt, kétszeresen is sarkallta.
Lázas izgalmában rendkívül súlyos következményekkel járó változtatást haj-
tott végre a terven, amivel valójában még több időt és értékes üzemanyagot paza-
rolt el, amikor visszafordította és átirányította alakulatait. A Kék hadművelet fő-
csapását a 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg gyors előrenyomulása jelentette
Sztálingrád felé, amelynek az volt a célja, hogy elvágja hátországuktól
Tyimosenko hátráló csapatait - még mielőtt megindul az offenzíva Rosztov, illetve
a Don alsó szakaszán át a Kaukázus ellen. Hitler azonban oly kétségbeesetten sze-
rette volna meggyorsítani a Kaukázus elleni támadást, hogy úgy döntött, a két sza-
kaszt egyszerre hajtatja végre. Ez természetesen igencsak csökkentette az erőkon-
centrációt. Halder tanácsával homlokegyenest ellenkező módon dél felé irányította

- [69] -
Hoth 4. páncéloshadseregét, és a 6. hadsereget is megfosztotta a 51.
páncéloshadtesttől, lassú, frontális támadássá mérsékelve ezzel előretörését Sztá-
lingrád felé.
Von Bock tábornagy képtelen volt leplezni elkeseredését a Führer önkényes
döntése felett, amellyel a Kék hadműveletet egy összefüggő, kétszakaszos egészből
két tökéletesen elkülönülő részre osztotta. Hitler ezenkívül úgy döntött, hogy a Dél
Hadseregcsoportot is kettéosztja. Az A hadseregcsoportot a bajor List tábornagy-
nak kellett a Kaukázusba vinnie, báró Von Weichs tábornagy pedig a B hadsereg-
csoportot kapta, amelynek legnagyobb alakulata a 6. hadsereg volt.
*
A Führer, aki nagyon is tudta, hogy Von Bock nem ért egyet vele, őt tette
felelőssé a voronyezsi késedelemért és leváltotta. Hitler a Kék hadműveletnek ek-
képpen nemcsak a szervezetét, hanem logikus menetrendjét is megváltoztatta. Kö-
vetkező lépése két héttel később az volt, hogy miközben tovább csökkentette a
résztvevő erők mennyiségét, jelentékenyen megnövelte feladataik számát.
Figyelmét elsősorban a Kaukázus megközelítésére összpontosította, közben
pedig türelmetlenül várta, hogy megkezdődjön a nagy bekerítő hadművelet, amely-
lyel Rosztovtól északra, a sztyeppen csapdába ejtik Tyimosenko erőit. Ennek elle-
nére mindössze egy viszonylag kisebb átkaroló hadmozdulatra került sor, amelyet
az 51. páncéloshadtest hajtott végre július 17-én Millerovónál. A páncéloshadosz-
tályok nem vesztegették az idejüket, miután a bekerített erőket más német csapa-
tokra bízták, továbbindultak délkelet felé. Első egységeik másnap elérték
Morozovszk várost és vasútállomást. A következő napon eljutottak az Alsó-
Donhoz: mindössze valamivel több mint három nap alatt kétszáz kilométert tettek
meg.
A szovjet foglyokra ezúttal is rettenetes sors várt. Sztyepan Ignatyevics
Ogyinyikcsev, a 60. lovashadosztály egyik írnoka egyike volt azoknak, akik július
17-én Millerovónál fogságba estek. Más orosz foglyok ezreivel együtt egy rögtön-
zött morozovszki karámba terelték, amely a keletre Sztálingrád, nyugatra pedig
Ukrajna felé haladó vasúti fővonal közelében helyezkedett el. Egyes foglyokat a
következő hetekben más, sebtében létrehozott táborokba szórtak szét, és
Ogyinyikcsev is Golubaja falu mellett, egy másik szögesdrót karámban találta ma-
gát. „Halálra éheztettek bennünket13 - mesélte, miután három hónappal később rá-
találtak a Vörös Hadsereg katonái. - A legjobb napokon is csak egy kis forró víz-
ben főtt zabot kaptunk. A döglött lovak húsa csemegének számított. Állandóan
puskatussal vertek bennünket, olykor minden ok nélkül. Nap mint nap emberek tu-
catjai haltak meg az éhség vagy a bántalmazások következtében.” Jóllehet az
NKVD szemében felettébb gyanús volt a Vörös Hadsereg minden német fogságba
esett katonája, kihallgatója elhitte Ogyinyikcsev történetét. „Ez az ember - írta ce-
ruzával a gépelt jelentés aljára - úgy fest, mint egy bőrrel bevont csontváz.”
A német hadsereg ekkortájt olyan gyorsan nyomult előre, hogy július 19-én
- [70] -
Sztálin személyesen utasította a Sztálingrádi Védelmi Bizottságot, hogy azonnal
készüljön fel a harcra. A Sztavka attól tartott, hogy Rosztov már nem sokáig tart ki.
A 17. hadsereg a Fekete-tenger felőli parton, egy helyben állva várta, hogy átkeljen
a Donon, az 1. páncéloshadsereg észak felől közeledett a város felé, a 4.
páncéloshadsereg pedig kelet felől, a Donon át készült lecsapni rá. Július 23-án a
13. és 22. páncéloshadosztály az SS Wiking hadosztály páncélgránátosainak támo-
gatásával a legfontosabb Don-hídig tört előre Rosztov szívében. A városban heves
küzdelem dúlt, különösen az NKVD-sek védték elszántan főhadiszállásukat; a kö-
vetkező nap végére azonban egy szisztematikus tisztogató akcióval, épületről épü-
letre haladva az ellenállás utolsó nagyobb központjait is szétzúzták. A Führer uj-
jongott. Rosztov visszafoglalása feledtette vele előző téli rossz emlékeit.
*
Hitler július 16-án érkezett meg új előretolt főhadiszállására az ukrajnai
Vinnyicába. A rastenburgi Wolfsschanzétól való megkülönböztethetőség végett ez
utóbbi a Werwolf fedőnevet viselte. (A Wolf szó az Adolf régi német változata a
Führerből alighanem atavisztikus borzongást váltott ki.) Kétségkívül biztosították
arról, hogy Vinnyica „Judenrein” (‘zsidómentes’) - miután az előző ősszel egy
rendőrzászlóalj tömeges kivégzésekkel „megtisztította a zsidóktól”. A város, mint
később kiderült, 1938-ban sztálinista kegyetlenkedéseknek is színhelye volt, ami-
kor NKVD-sek több mint tízezer ukránt mészároltak le - a németek azonban csak
1943-ban fedezték fel a sírokat.
A Werwolf nagy és kényelmes gerendaépületekből állt, amelyeket a város-
tól északra, egy fenyőerdőben emeltek. A megtévesztően egyszerű „Führer-házat”
egy külön udvar köré emelték. Hitlernek, akit ellenséges területen a paranoia kör-
nyékezett, saját betonbunkere is volt. Testőre, Rattenhuber 14 a háború után nem
sokkal beszélt az őt kihallgató SzMERS-tiszteknek a vinnyicai biztonsági intézke-
désekről. Sztálin, aki megszállottan érdeklődött a Hitler személyével kapcsolatos
minden részlet iránt, erről külön jelentést kapott Abakumovtól, a SzMERS főnöké-
től.
Az igyekezet és aprólékosság, amellyel a Führer igényeinek kielégítéséről,
illetve a Vezér személyes biztonságáról gondoskodni igyekeztek, egy bizánci udvar
viszonyaira emlékeztetett. Érkezése előtt Gestapo-osztagok vizsgálták meg, nem
rejtenek-e a falak robbanószerkezetet vagy mikrofonokat. A nagy veteményesker-
tet, amely egy Zeidenspiner nevű német cég alkotása volt, a „Todt-szervezet mű-
velte. Hitler személyes szakácsának, Fater Hauptsturmführernek magának kellett
kiválasztania a főzelékféléket. Minden más, a Führer tányérjára szánt zöldséget egy
ezzel megbízott futár szeme láttára kellett felszedni, aki azután azt egyenesen a
konyhára szállította. A főzés előtt minden élelmiszert vegyelemeztek, mielőtt pedig
az asztalára került volna, egy kóstoló megízlelte. Az ivóvizet ugyancsak napjában
többször meg kellett vizsgálni. Az ásványvizet futárok jelenlétében palackozták és
szállították házhoz. Még a tiszta ruhát is megröntgenezték, hogy meggyőződjenek
róla: nem rejtettek el benne pokolgépet. A bunkeren kívül oxigéntartályokat he-
- [71] -
lyeztek el, amelyek bármikor pótolhatták a levegőt: Hitler tudniillik félt a vasbeton
ártalmas kipárolgásaitól. A Gestapo ellenőrizte, amikor ezeket a tartályokat feltöl-
tötték, és rendszeresen kipróbálta őket.
A Führer itteni tartózkodásakor, július második felében nagy volt a hőség. A
hőmérséklet megközelítette a negyven fokot. Hitler, akiről szakadt a víz, kényel-
metlenül érezte magát, különösen amikor a rosztovi előretörés idején lázas izgalom
kerítette hatalmába. Türelmetlenségében állandóan ösztökélte Haldert, hogy gyor-
sítsa meg a hadműveletet. Olyannyira elhitette magával, hogy a Vörös Hadsereg a
végső összeomlás közelébe jutott, hogy július 23-án 45-ös számú hadparancsában
átalakította a Kék hadműveletet. „Egy hadjárat során, amely alig több mint három
hétig tartott, nagyrészt elértük a Keleti Front számára általam kitűzött távoli célo-
kat. Csak gyenge ellenséges erők kerülték el a bekerítést, és jutottak el a Don túlsó
partjára.”
Hitler, miután már félredobta azokat a hadászati megfontolásokat, amelye-
ken az egész terv alapult, most az elérendő célokat sokasította meg egy csapásra. A
6. hadseregnek el kell foglalnia és meg kell szállnia Sztálingrádot. Már nem érte be
az eredeti elgondolással, amely szerint csak a Volgáig nyomultak volna előre, s
csak a fegyvergyárakat semmisítették volna meg. Paulusnak ezután a Volga men-
tén gépesített alakulatokat kellett volna a Kaszpi-tenger melletti Asztrahánba kül-
denie. A List tábornagy vezette A hadseregcsoport most azt a parancsot kapta,
hogy foglalja el a Fekete-tenger egész keleti partját és a Kaukázus többi területei-
nek nagy részét.
Amikor List két nappal később megkapta ezt a parancsot, nem akart hinni a
szemének. Nem tudott másra gondolni, mint hogy Hitler rendelkezik a Vörös Had-
sereg összeomlását alátámasztó hírszerzési adatokkal, amelyeket neki nem továbbí-
tott. A hadseregparancsnokok arról is tudomást szereztek, hogy Manstein 11. had-
serege, amely most fejezte be a Krím-félsziget elfoglalását, elindult a leningrádi
frontra, és hogy a Grossdeutschland, valamint az SS Leibstandarte páncél-
gránátoshadosztályokat hamarosan visszaküldik Franciaországba. „Az ellenség
erejének állandó alábecslése15 – írta naplójában Halder - mindinkább groteszk for-
mát ölt, s egyre veszélyesebbé válik.”
Hitler ezt a roppant kockázatos játékot a szövetségeseik által küldendő erő-
sítésekkel próbálta igazolni. Lehet, hogy a Führer roppant meggyőző, felemelő
propagandaszónoklatokat - ahogyan Rommel cinikusan nevezte őket: „napkúrá-
kat”16 - tudott tartani, de ebben a bizonyos ügyben csak kevés tábornokot tudott
meggyőzni. Miközben szuperlatívuszokban emlegette a 3. és a 4. román, a 2. ma-
gyar és a 8. olasz hadsereget, tökéletesen tudatában volt annak, hogy össze sem
vethetők egy hadilétszámú német hadtesttel, egy hadseregről nem is beszélve - el-
sősorban azért, mert harckocsitámadással szemben nem tudják megvédeni magu-
kat. A német tábornokok Von Rundstedt tábornagy véleményét is osztották ezzel
az „abszolúte népszövetségi hadsereggel”17 kapcsolatban, amely románokat (tiszt-
jeik és tiszthelyetteseik nézete szerint „leírhatatlanok” voltak), olaszokat („rémes
- [72] -
népség”) és magyarokat („egyebet sem akarnak, mint mielőbb hazakerülni”) foglalt
magában. Rundstedt és a többi német parancsnok a szövetséges erőket néhány ki-
vételtől - a szlovákoktól („kitűnő, rendkívül szerény katonák”) és a román hegyi
csapatoktól - eltekintve hiányosan felszerelt és felfegyverzett, rosszul kiképzett
alakulatoknak tartották, amelyek tökéletesen alkalmatlanok arra, hogy az
Ostfronton harcoljanak.
Bár Rundstedt gorombán fogalmazott, számos megállapítását más források
is megerősítették. A naplókban, levelekben és a szovjet kihallgatási jegyzőköny-
vekben feltárul a szövetséges katonák és tisztesek-tiszthelyettesek keserves és néha
megrendítő sorsa. Balogh István tizedes az 1. gépkocsizó gyalogdandárral június
18-án, vasúton hagyta el Budapestet. Az „Oroszország véráztatta földjére” induló-
kat „néma emberek és szomorú kürtszó”18 búcsúztatták. „A Szűzanya óvja Ma-
gyarországot” - írta aprólékos naplójába, amelyre három hónappal később, miután
meghalt, a Don partján, a ruhájában bukkantak rá, s amelyet utóbb Moszkvába
küldtek. „Imádkozzál érettünk, és oltalmazz meg bennünket minden bűntől és baj-
tól! Amen.” A harctérre indulók hangulata igen különböző volt, egyesek elszomo-
rodtak, másokon erőt vett az orosz sztyepptől való ősi rettegés, olykor viszont a
lázas optimizmus. A katonák vagonjaiból néhol „énekszó hallatszott” - mondták el
más magyar katonák később, kihallgatásuk során. „A katonák és tisztek bort ittak,
jókedvűek voltak. Senki sem tudta, valójában milyen is a háború.”
Öt nappal később Baloghék szerelvénye elhaladt az előző évi csataterek
egyike-másika mellett. „Még mindig mindenütt szovjet tankok roncsai láthatók.
Néztük őket, és félelemmel töltött el bennünket, hogy ez a vörös pokol Magyaror-
szágot fenyegette. Istennek legyen hála, hogy ennek gátat vetettek.
Erősen bízunk benne, hogy eltiporjuk az Európát fenyegető vörös vesze-
delmet.” Július 1-jén Ivanovkánál először hallottak tüzérségi tüzet. „Mindenütt ki-
égett német járművek maradványait láttuk. Vajon a németeket kezdi cserbenhagyni
hadiszerencséjük? Hiszek Istenben, hogy a jó szerencse a néhány vereség ellenére
is a pártunkon marad.”
A szövetséges hadseregeket túlnyomórészt sorozott bakák alkották, akiknek
legalább ötven százaléka írástudatlan volt. Nem ismerték a műszaki fejlődés újabb
eredményeit, ezért légi- vagy harckocsitámadás esetén könnyen pánikba estek. Na-
pi illetményükön, mint ezt egy román lovassági tiszt fogságba esése után elmondta,
mindössze „egy liter tejet vehettek”.19 Egészségügyi szolgálataik, úgy tűnt, keveset
változtak az előző évszázad óta.
A magyar egységek hangulatának nem használt, ahogyan a tisztek embere-
ikkel bántak. A harctéri büntetések olykor önkényesek, néha egyenesen ésszerűtle-
nek voltak. „Egy katona a parancsnoka engedélye nélkül kereste fel egy bajtár-
sát”20 - jegyezte fel Balogh tizedes július 3-án. Fel akarták akasztani, de a büntetést
nyolcórai éjszakai őrségre változtatták, ezt viszont elhalasztották. Három másik
katonát azonban felakasztottak. Sajnálom, mert olyan ez, mintha még mindig a ti-

- [73] -
zennegyedik században élnénk.” A román tisztek még botozással is büntethették
katonáikat. A fegyelmi intézkedésekre még nagyobb szükség lett, miután 1941 ké-
ső nyarán Ogyessza ostroma során a román erők kilencvennyolcezer embert veszí-
tettek.21 Kevesen értették meg közülük, miért kell folytatniuk az előrenyomulást a
Dnyesztertől keletre is, ha egyszer Besszarábiát már visszafoglalták.
A háborúhoz való primitív, balkáni hozzáállás más módokon is megnyilvá-
nult. Számos katona adott hangot csalódottságának az oroszországi zsákmány szű-
kössége miatt - ahhoz képest, amit a tisztjeik ígértek nekik. „A fosztogatás a néme-
teknek és a magyaroknak egyaránt a vérükben van”22 - vallotta egyikük fogságba
esése után NKVD-s kihallgatójának.
Ezeknek a szövetséges hadseregeknek az igazi gyengéje először ezen az
őszön derült ki. Mire Hitler végre fel-, de el nem ismerte tévedését, a katasztrófát
már nem lehetett elkerülni. Ha megvizsgáljuk Hitlernek ebben az időszakban táp-
lált túláradóan optimista ambícióit, megállapíthatjuk, hogy nyilvánvalóan nem ol-
vasta, vagy ha olvasta is, nem emésztette meg Lev Tolsztoj „Mennyi föld kell egy
embernek?” című, 1886-ban írott meséjét. Ebben egy Pahom nevű gazdag paraszt-
nak valaki beszél a Volgán túli baskír vidék termékeny földjéről, s azt állítja, az
ottani együgyű néptől ki-ki könnyűszerrel annyi földet szerezhet, amennyit csak
akar. Amikor Pahom eljut a baskírok földjére, azok azt mondják neki, ezer rubelért
annyi földet kap, amennyit egyetlen nap alatt körül tud járni. Pahom, aki lenézi
őket egyszerűségükért, majd kibújik a bőréből örömében. Biztos abban, hogy ha-
talmas területet tud körüljárni. Csakhogy majdnem azonnal az indulás után sorra
pillantja meg a vonzóbbnál vonzóbb dolgokat, és minden alkalommal úgy dönt,
hogy még ezt is, azt is megszerzi - itt egy tavat, amott egy földdarabot, amely ép-
pen jó volna lentermesztésre. Aztán észreveszi, hogy a nap immár ereszkedőben
van, és megérti: már azt kockáztatja, hogy mindent elveszít. Egyre gyorsabban fut,
hogy időben visszaérjen. „Túl sokat markoltam - gondolja -, és mindent elrontot-
tam.” Az erőfeszítés végez vele. A célnál hal meg, itt is temetik el. „Fejétől a sar-
káig mindössze hatlábnyira volt szüksége” – vonja le a következtetést Tolsztoj. A
hatvan évvel későbbi történet mindössze annyiban más, hogy a sztyeppen nem
egyetlen embert temettek el, hanem a Hitlert helyettesítő százezreket.

- [74] -
 7.
„Egy lépést sem hátrálni!”

1942. július 28-án, miközben Hitler még javában ünnepelte Rosztov elfog-
lalását, Sztálin megérezte, hogy elérkezett a végveszély pillanata. A szovjet erők,
amelyek a Dontól nyugatra Paulus 6. hadserege elől hátráltak, megsemmisülés fe-
nyegetett. Ha a németek azon a frontszakaszon átkelnek a Volgán, további hatvan-
öt kilométert megtéve kettévágyják az országot. A PQ-17 konvoj csak a minap
semmisült meg a Barents-tengeren, s megeshet, hogy hamarosan veszélybe kerül a
Perzsián át vezető angol-amerikai utánpótlási vonal is. A tengelyhatalmak megfoj-
tani készültek a Szovjetuniót.
Azon a napon Sztálin fel-alá járkált a szobájában, és Vasziljevszkij tábornok
jelentését hallgatta. Hirtelen megállt. „Megfeledkeztek1 a Sztavka-parancsomról!” -
tört ki. Ez a parancs, amelyet az előző év augusztusában adtak ki, leszögezte, hogy
„bárki, aki harc közben meghátrál és megadja magát, aljas szökevénynek tekinten-
dő. Családját, mint esküszegőét és hazaárulóét, le kell tartóztatni. Az ilyen dezertő-
röket a helyszínen agyon kell lőni. Azokat, akiket bekerítenek... és akik inkább
megadják magukat, mindenképpen el kell pusztítani, családjaikat pedig az állam
teljes hozzájárulásával és közreműködésével meg kell fosztani javaiktól”.2
„Megfeledkeztek róla! - mondta ismét Sztálin. - írjon egy újat, ugyanazzal a
tartalommal!”
„Mikor jelentkezzem az új paranccsal?” – kérdezte Vasziljevszkij.
„Még ma. Mihelyt elkészült vele, azonnal jöjjön vissza.”
Vasziljevszkij aznap este visszatért a 227. számú, ismertebb nevén az „Egy
lépést sem hátrálni!” parancs vázlatával. Sztálin jó néhány változtatást hajtott végre
a szövegben, majd aláírta. A parancsot a Vörös Hadsereg minden egységénél fel
kellett olvasni. „A pánikkeltőkkel3 és a gyávákkal4 a helyszínen végezni kell. A
meghátrálás szellemiségét egyszer s mindenkorra fel kell számolni. Azokat a pa-
rancsnokokat, akik megengedték az állások önkényes elhagyását, el kell mozdítani,
és azonnal hadbíróság elé kell állítani.” Bárki, aki megadta magát, „hazaárulónak”5
minősült. Minden egyes hadseregnek fel kellett állítania „három-öt jól felfegyver-
zett különítményt (melyek akár kétszáz emberből is állhattak)”. Ezeknek, mintegy
második vonalat alkotva, agyon kellett lőniük minden katonát, aki megfutamodni
próbált. Zsukov ennek a parancsnak a Nyugati Frontnál tíz napon belül eleget tett:
ő harckocsikat alkalmazott, melyek legénysége válogatott tisztekből állt. Követték
a támadások első hullámát, készen arra, hogy „felvegyék a küzdelmet a gyávaság-
gal”4, azaz hogy hátulról tüzet nyissanak, ha bármelyik katona meginogna.
Három tábort hoztak létre, amelyekben a bekerítésből vagy német fogságból
szökötteket hallgatták ki. Azokat a parancsnokokat, akik engedélyezték a vissza-
vonulást, megfosztották rendfokozatuktól, és büntetőszázadokba vagy zászlóaljak-
- [75] -
ba vezényelték őket. A Sztálingrádi Frontnál az első ilyen három hét múlva, au-
gusztus 22-én jött létre. A németek másnap érték el a Volgát.
A büntetőszázadoknak - a strafrotáknak - öngyilkossággal felérő feladatokat
kellett végrehajtaniuk, például aknát szedtek egy-egy támadás során. A Vörös Had-
seregnek összesen mintegy 422.700 katonája6 „fizetett vérével7 a haza ellen elkö-
vetett bűneiért”. Az ötlet olyannyira megtetszett a szovjet hatóságoknak, hogy a
gulágokról polgári foglyokat is beosztottak a straf-egységekbe - egyesek szerint
csaknem egymilliót, ez azonban alighanem túlzás. Megígérték nekik, hogy ha bát-
ran viselkednek, amnesztiát kapnak, az ilyen ígéretek azonban a bürokrácia közö-
nye miatt többnyire nem teljesültek. Az embereket hagyták ott meghalni, ahol harc
közben sebesülten összeestek. A Sztálingrádi Fronton az 51. hadsereg azt az utasí-
tást kapta, hogy gyűjtse össze azokat a tiszteket, akik megmenekültek valamelyik
bekerítésből. Az első, ötvennyolc fős csoport úgy hallotta, hogy egy bizottság elé
küldik, amely új egységekbe osztja be őket, de senki sem vette a fáradságot, hogy
kihallgassa őket. Ehelyett figyelmeztetés és bírósági ítélet nélkül büntetőszázadok-
ban találták magukat. Amikor csaknem két hónappal később fény derült a hibára,
„már mindannyian vagy megsebesültek, vagy meghaltak.”8
Megerősítették az NKVD Különleges Osztályainak rendszerét, amelyet az
előző évben azért hoztak újból létre, hogy elbánjon „az árulókkal, dezertőrökkel és
gyávákkal”. A Különleges Osztály - azaz az OO (Oszobij Otgyel) - 1919-ben ala-
kult meg, amikor Lenin és Feliksz Dzerdzsinszkij, a CSEKA főnöke meg akarta
szerezni a teljhatalmat a fegyveres erők felett. 1943 áprilisában, alig két hónappal
azután, hogy véget ért a sztálingrádi csata, a Viktor Abakumov vezette Különleges
Osztályokból létrejött a SzMERS: a szó a szmerty spionam - halál a kémekre - kife-
jezés rövidítése.
Minden lövészhadosztálynál az NKVD Különleges Osztályának egy-egy
csoportja működött, amely akár húsz főből is állhatott. Minden zászlóalj mellett
működött egy „hadműveleti megbízott”, a parancsnokságot pedig egy húsz-
harminc főnyi külön szakasz őrizte, ők vigyáztak a foglyokra, s ők végezték ki a
„gyávákat és árulókat” is. A Különleges Osztály tisztje saját ügynököket és infor-
mátorokat toborzott. Egy volt SzMERS-informátor szerint az ilyen tisztek „gyak-
ran voltak sápadtak, hiszen éjszaka dolgoztak9, és a szemléken olyan közelről az
arcunkba bámultak, mintha mindegyikünkről tudnának valami terhelőt”.
Az NKVD Különleges Osztályai nagyon komolyan vették a feladatukat: a
kémek és árulók kiirtását. Egy tiszt Brunnij aláírással levelet küldött Ilja Ehrenburg
író-újságírónak, amelyben panaszkodott, hogy a lapok nem méltatják kellő terjede-
lemben a Különleges Osztályokat. „Nagyon nehéz dolog leleplezni egy tapasztalt
fasiszta kémet, komoly intelligenciát és éles szemet igényel. Az NKVD katonájá-
nak nagyon ébernek kell lennie, és ismernie kell ennek a játéknak a speciális szabá-
lyait. A sajtó sokat ír a németek rémtetteiről, és erre szükség is van. Az is fontos
azonban, hogy katonáinkkal meggyűlöltessük az árulókat.”10

- [76] -
 A Wehrmacht megpróbált tőkét kovácsolni a hűség sztálinista felfogásából.
Egy német utasítás szigorúan előírta: az orosz foglyokat figyelmeztetni kell arra
„milyen bánásmód
vár rájuk, ha az NKVD kezébe kerülnek”, amennyiben sikerül megszökniük
„a német fogságból és visszatérniük a Vörös Hadsereghez”.11
Az NKVD egy másik osztálya, amelyet Berija 1939 őszén hozott létre, az
ellenséges hadifoglyokkal foglalkozott. Első jelentősebb feladatuk tizenötezer fo-
goly lengyel tiszt likvidálása volt a katyńi erdőben. 1942 nyarán azonban az osz-
tály embereinek nem jutott elég munka, mert a tengelyhatalmak előretörése során
csak igen kevés német esett fogságba. A Délnyugati Front parancsnokságának poli-
tikai osztályán működő Lepinszkaja hadnagy egyenként hallgatta ki egy kis külö-
nítmény elfogott katonáit, akik a 4. páncéloshadsereg 29. gépesített hadosztályának
kötelékében teljesítettek szolgálatot. A hadnagy a katonák moráljával kapcsolatban
kérdezősködött, de amit hallott, nemigen lehetett kedvére. „A katonák többsége
mindhalálig harcolni akar12 - volt kénytelen jelenteni. - Szökés vagy öncsonkítás
nem fordul elő. A tisztek szigorúak, de tisztességesek.”
A román foglyokkal már több szerencséje volt Lepinszkajának. Egy tiszt
elmondta, hogy emberei gyűlölik Antonescu marsallt, mert „eladta hazájukat Né-
metországnak”. A román közkatonák még ennél is tovább mentek. „Németekkel
vívott ökölharcokról” számoltak be a szovjet hadnagynak, sőt elmondták, hogy egy
német tisztet, aki lelőtte két bajtársukat, megöltek. Saját tisztjeik „nagyon durván
bántak velük”, gyakran pofozták őket. Sokan követtek el öncsonkítást, annak elle-
nére, hogy a tisztek erről mint „a haza és Isten elleni bűnről”13 beszéltek.
Lepinszkaja megállapította, hogy a románok „politikai és morális tekintetben si-
ralmas állapotban vannak”. Jelentését sürgősen továbbították Moszkvába.
*
Az első havas tél végigszenvedése után a doni sztyeppen előrenyomuló 6.
hadsereget nyáron változatos benyomások érték. Strecker tábornok, a XI. hadtest
parancsnoka ügy vélte, „afrikai forróság, óriási porfelhők gomolyognak”.14 Július
22-én vezérkari főnöke, Helmuth Groscurth „a napon 53 fokos” hőmérsékletet re-
gisztrált.
A hirtelen lezúduló esők, bár az utakat sártengerré változtatták, alig enyhí-
tették a vízhiányt: a német Landser-eket (bakákat) akkoriban leginkább ez foglal-
koztatta. A Vörös Hadsereg a visszavonulás során megmérgezte a kutakat, lerom-
bolta az állami gazdaságok épületeit, az állatokat és a traktorokat pedig a hátor-
szágba küldte. Azokat a készleteket, amelyeket nem tudtak időben elszállítani,
használhatatlanná tették.
„Az oroszok petróleumot öntöttek a felhalmozott gabonára”15 - írta haza au-
gusztus 10-én egy tizedes. „Szovjet bombázók éjszakánként foszforbombákat
szórnak, hogy felgyújtsák a sztyeppet”16 - jelentette az egyik páncéloshadosztály.

- [77] -
A szemhatáron emelkedő fekete füstoszlopok közül azonban jó néhány a tüzérségi
állások körül, a torkolattüzekből keletkezett.
A rövidnadrágra vetkőzött, bronzszínűre sült, a lövedékek emelésétől meg-
izmosodott német tüzérek úgy festettek, mint egy náci propagandafilm atlétái, a
viszonyok azonban egyáltalán nem voltak olyan egészségesek, mint amilyennek
látszottak. Mind gyakoribbá váltak a dizentéria-, tífusz- és paratífusz-esetek. A tá-
bori kórházak, konyhák c:s különösen a mészárszékek környékén, mint egy orvos
jelentésében olvasható, „iszonyatos légytömeg”„ hemzsegett. A legnagyobb ve-
szélyt azokra jelentették, akiknek nyílt sebeik voltak - például az égési sérült harc-
kocsizókra. A folyamatos előrenyomulás nagyon megnehezítette a betegekről és
sebesültekről való gondoskodást. A legtöbb reménnyel a „Sanitäts-Ju” mentőrepü-
lőgépeken történő elszállítás kecsegtetett, Hitler azonban mindenáron erőltette a
gyors előretörést, s ezért majdnem az összes szállítógépet az elakadt páncéloshad-
osztályok üzemanyag-ellátására állították be.
A 6. hadsereg katonáinak 1942 nyara kínálta az utolsó háborús idilleket. A
kollektivizált falvak szokásos nyomorúságához képest vonzó változatosságot jelen-
tett a doni kozák vidék, ahol a fehérre meszelt, zsúptetős házakat kis
cseresnyéskertek és fűzfák vették körül, a réteken pedig lovak legelésztek. Azok-
nak a polgári lakosoknak a többsége, akik a kommunista kiürítési paranccsal da-
colva helyben maradtak, barátságosan viselkedett. Az idősebb férfiak közül sokan
harcoltak a bolsevikok ellen az orosz polgárháborúban. Csak az előző tavaszon, a
német invázió előtt néhány héttel történt, hogy kozák felkelés robbant ki Rosztov-
tól északra, Sahtiban, s a felkelők kikiáltottak egy önálló köztársaságot, amit az
NKVD csapatai gyorsan és a tőlük megszokott brutalitással tiportak el.
A 384. gyalogoshadosztály egyik századparancsnoka meglepve állapította
meg, hogy a kozákok azután is barátságosak maradtak, hogy katonái kifosztották
őket: tojást, tejet, sós uborkát, sőt egy egész sonkát is a kezükbe nyomtak ajándék-
ba. A parancsnok ezután megállapodott velük, hogy darabonként két birodalmi
márkáért libákat vásárol tőlük. „Az az igazság, hogy ha rendesen bánunk velük,
ezek az emberek odaadják mindenüket, amijük csak van18 - jegyezte naplójába. -
Sohasem ettem annyit, mint itt. A rosszullétig kanalazzuk a mézet, este pedig főtt
sonkát falatozunk.”
***
A gyors német térnyerés idején Sztálin igyekezett tábornokaira hárítani a fe-
lelősséget. Abban a hiú reményben, hogy egy kíméletlen új vezető képes megacé-
lozni az ellenállást és megfordítani a helyzetet, állandóan váltogatta a parancsno-
kokat. Még az is megesett, hogy amikor felhívott egy hadseregparancsnokot, hogy
közölje vele, ezennel leváltja, utána még vele hívatta oda a telefonhoz az egyik
hadtestparancsnokát, hogy azt nevezze ki az utódjává. Az embereken mindinkább
úrrá lett a kudarc érzése és a katasztrófahangulat, szertefoszlottak a remények,
amelyek a Moszkva előtt vívott csata nyomán támadtak bennünk. A Vörös Hadse-

- [78] -
reg, amely még mindig nem heverte ki Sztálin elhamarkodott év eleji offenzíváinak
következményeit, nem rendelkezett sem elegendő kiképzett katonával, sem a kellő
számú tapasztalt tiszthelyettessel és tiszttel. A harctérre hajtott sorállomány jó ré-
sze gyakran alig több mint tizenkét napi kiképzést kapott, egyesek még annyit sem.
A kolhozokból a besorozott fiatal parasztok szánalmasan keveset értettek a modern
hadviseléshez és fegyverzethez. Egy lovas katona alumíniumtubust talált a földön
és fölvette, mert úgy vélte, jó lesz lókefetartónak.19 Mint kiderült, a tárgy gyújtó-
bomba volt, amely letépte mindkét kezét.
A németeket nem szűnő csodálkozással töltötte el, milyen tékozló módon
bánnak az orosz tisztek embereik életével. Ennek egyik legrémítőbb példájára a
Dontól nyugatra vívott védelmi harcok idején került sor. Három zászlóaljnyi tiszt-
jelöltet küldtek fegyver és élelem nélkül a 16. páncéloshadosztály ellen. Parancs-
nokuk, aki a vérfürdőt túlélve megadta magát, elmondta foglyulejtőinek, hogy
amikor „tiltakozott ez ellen az értelmetlen feladat ellen”20, a hadseregparancsnok -
aki nyilvánvalóan részeg volt - ráordított, hogy azonnal hajtsa végre.
A Vörös Hadsereget még mindig gyötörte a tisztogatások keltette félelem a
kezdeményezéstől. A délen bekövetkezett legutóbbi katasztrófák nyomán azonban,
amelyek végre megsemmisítették Sztálin boszorkányüldözőinek reputációját, mind
gyakrabban jelent meg egy új, energikus és kíméletlen parancsnoktípus, amelynek
képviselői már nem féltek annyira a komisszároktól és az NKVD-től. Zsukov sike-
rei a remény lángját jelentették sok más, emelkedőben lévő tiszt számára is, akiket
dühítettek a Vörös Hadsereget ért megaláztatások.
Vaszilij Csujkov, akit hamarosan Sztálingrád katonai parancsnokává nevez-
tek ki, ennek az új generációnak az egyik legkönyörtelenebb képviselője volt. In-
dulatkitöréseit Zsukovéihoz hasonlították. Jellegzetes parasztarcával, sűrű hajával
az orosz embert testesítette meg. Vaskos humora volt és haramianevetése: ha neve-
tett, kivillantak aranyfogai. A szovjet propaganda később mint az októberi forrada-
lom eszményi produktumát festette le.
Csujkov elszalasztotta a háború első hat katasztrofális hónapját: Kínában
mint a Csang Kaj-sek mellé akkreditált katonai attasé teljesített szolgálatot. Miután
visszahívták a Szovjetunióba, Tula közelében egy tartalék hadsereg parancsnokhe-
lyettese lett. Július elején - amikor még egy csigolyasérülésből lábadozott - paran-
csot kapott, hogy mozgósítsa hiányos hadosztályait, amelyekből most szervezték
meg a 64. hadsereget, és a Dontól nyugatra tartóztassa fel a németeket.
Csujkov főkomisszárja, Konsztantyin Kirkovics Abramov társaságában jú-
lius 16-án érkezett meg a Sztálingrádi Front parancsnokságára. Hallották, hogy az
ellenség gyorsan közeledik a Donhoz, részleteket azonban senki sem tudott. A 62.
hadsereg a Don keleti kanyarjának felső szakaszán fejlődött fel legyezőszerűen,
Csujkovnak pedig az alsó, a Csir folyótól délre fekvő szakaszra kellett felvonultat-
nia hadosztályait. Érthető módon aggasztotta a balján elhelyezkedő hadsereg harci
morálja: emberei elfogtak egy teherautót, amely tisztekkel zsúfolva és tartalék

- [79] -
üzemanyaggal megrakva engedély nélkül menekült a hátország felé.
Tőle közvetlenül jobbra, a Csir folyónál az osztrák legénységű 44. gyalo-
goshadosztály súlyos küzdelmet vívott a 62. hadsereg három hadosztályával. A
harc különösen kegyetlen volt. Egy foglyul ejtett tizedes elmondta kihallgatójának,
hogy egyik tisztjük rájuk parancsolt: lőjék agyon a Vörös Hadsereg két sebesült
katonáját, akik „egy árokban lapultak.”21 Északabbra azonban a németek nagy erő-
vel áttörtek, s amikor Kamenszkijnél elérték a Dont, számos orosz ezredet vágtak
el a főerőtől.
A német légi felderítés gyorsan rábukkant a gyenge pontokra a Don mentén,
és észlelték Csujkov élhadosztályainak felfejlődését is. Július 25-én a németek
nagy erejű támadást indítottak. A tűzkeresztséget a 64. hadsereg számára nem
könnyítették meg sem a porviharok, sem az a tény, hogy fontos egységei akadtak el
Tula mögött. Másnap reggel német páncélostámadásra került sor, s bár a német
harckocsik úgy megrémítették a könnyű T-60-asok személyzetét, hogy azok a víz-
mosásokban próbáltak elbújni, a KV nehézharckocsikban azonban gránátjaik nem
sok kárt tehettek. „Messzebbre hordtak a lövegeik22 - magyarázta egy német
páncélosparancsnok. - Nyílt terepen nem támadhattuk meg őket. Így hát a tankjai-
mat egyenesen hátra, látótávolságon kívülre vontam - mintha hadihajók lettek vol-
na kinn a nyílt tengeren -, aztán csináltam egy nagy kerülőt, és hátba támadtam
őket.” Az orosz nehézharckocsik szétszóródtak, kivéve egyet, amelyik elveszítette
egyik lánctalpát; a torony forgatószerkezete megszorult, a löveg nem tudott elfor-
dulni. „Felsorakoztunk mögötte, és lőni kezdtük. Számoltuk, hányszor találjuk el,
de egyik lövedékünk sem ütötte át a páncélzatát. Aztán láttam, hogy megmozdul a
nyílásfedél. Gondoltam, meg akarják adni magukat, úgyhogy rádión szóltam a szá-
zadomnak: hagyják abba a tüzelést. Az oroszok ezután teljesen kinyitották a fedelet
és kimásztak.” A harckocsi személyzete teljesen összezavarodott, látszott, hogy
megrázta őket, ami velük történt. Hallani ugyan nem hallottak, de még csak sebe-
sült sem volt köztük. „Nyomasztó érzés volt rádöbbenni, mennyivel hitványabbak
a mi harckocsilövegeink.”
A németek a 62. hadsereg jobbszárnyát áttörve kijutottak a Donhoz, ami
hamarosan óriási zűrzavart idézett elő. Július 26-án Csujkov 64. hadseregének hát-
só lépcsőiken rebesgetni kezdték: német harckocsik el akarják vágni őket a főerő-
től. A katonák fejvesztve rohantak át a Don pontonhídján. A pánik később az első
vonalbeli csapatokra is átterjedt. Csujkov törzstiszteket küldött a folyó partjára,
hogy helyreállítsák a rendet, a német légierő azonban már felfedezte a kínálkozó
lehetőséget. Hullámokban jelentek meg Richthofen Stukái, s támadásaiknak
Csujkov több magas rangú tisztje is áldozatul esett.
A 62. hadsereg még ennél is rosszabb helyzetben vergődött. Az Alekszandr
Utvenko ezredes vezette 33. gárda-lövészhadosztályt a Don nyugati partján két
német hadosztály ejtette csapdába. „Ha nem ássuk be olyan mélyen magunkat,
gyorsan elintéztek volna bennünket”23 - mesélte Utvenko nem sokkal később
Konsztantyin Szimonov írónak. Háromezer főnyire apadt hadosztálya éjszaka kor-
- [80] -
dékon és tevéken volt kénytelen hátraküldeni a sebesültjeit. A németek ugyancsak
súlyos veszteségeket szenvedtek. Egyetlen zászlóalj körzetében ötszáztizenhárom
holttestet vonszoltak be egy balkába, vízmosásba. Az oroszoknál olyan súlyos volt
a lőszerhiány, hogy az ellenség fegyvereit és munícióját megszerzendő, támadniuk
kellett. Annyira szűkében voltak az ennivalónak, hogy a környező mezőkről össze-
szedett gabonát főzték meg. Augusztus 11-én a hadosztály maradványai kis cso-
portokra váltak, hogy átverekedjék magukat a Donhoz. „Én magam ötször töltöt-
tem újra a pisztolyomat - mesélte Utvenko. - Több parancsnok agyonlőtte magát.
Vagy ezer ember esett el, de nem adták olcsón az életüket. Egy katona röpcédulát
vett elő a zsebéből, és elindult a németek felé. Galja, törzsünk egyik tolmácsnője
felkiáltott: ‘Nézzétek! Az a kígyó meg akarja adni magát!’, s azzal pisztolyával
agyonlőtte.”
Az ellenállás utolsó fészkét, miután a védőknek elfogyott a páncéltörő lő-
szerük, a német harckocsik lerohanták. Utvenko és maradék társai egy alacsonyabb
partfalról egy mocsárba vetették magukat, ahol az ezredes gránátszilánktól megse-
besült a lábán. Csak kúszva tudott továbbhaladni. A következő napot körülbelül
húsz katonával egy napraforgótáblában rejtőzve töltötte. Aznap éjjel további túl-
élőket szedtek össze, majd átúsztak a Donon. Nyolcan közülük a folyóba fulladtak.
Utvenkót Hudobkin, az adjutánsa húzta magával, egy volt nőgyógyász, aki közvet-
lenül azután, hogy elérték a túlsó partot, epilepsziás rohamot kapott. Utvenko
utóbb megjegyezte: szerencse, hogy a roham nem a folyóban érte. „Ha itt nem ha-
lunk meg - felelte Hudobkin -, túl fogyjuk élni a háborút.” Hudobkinnak jó oka
volt hinni, hogy életben marad. Anyját értesítették, hogy meghalt a Krímben, pedig
csak súlyos sebet kapott. Az asszony misét mondatott érte. Az orosz babona szerint
ha valakiért már életében elmondják a gyászmisét, akkor sokáig fog élni.
Szimonov 1942 szörnyű nyarán világosan érezte, hogy ennek a hiedelemnek az
egész ország szempontjából szimbolikus jelentése van.
*
A fronton elszenvedett kudarcok és a kommunikációs hibák okozta káosz
ellenére a Vörös Hadsereg egységei folytatták az ellenállást. Többnyire éjszaka
hajtottak végre támadásokat, mert a nappali rohamokat a Luftwaffe azonnal megto-
rolta. Egy német századparancsnok, aki a 384. gyalogoshadosztálynál naplót veze-
tett, augusztus 2-án feljegyezte: „Az oroszok keményen ellenállnak. Ezek friss
erők, és fiatalok.” Másnap ismét: „Az oroszok keményen védekeznek. Állandóan
kapnak erősítéseket. Egyik műszaki századunk kitért az ütközet elől. Szégyenle-
tes.”24 Saját katonái ezután erős gyomorfájásra kezdtek panaszkodni, talán a fertő-
zött víztől. „Szörnyű itt - írta néhány nappal később. - Micsoda rémes éjszakák.
Mindnyájan feszültek vagyunk. Az ember idegei előbb-utóbb tönkremennek.”
A Vörös Hadsereg, megpróbálva ellensúlyozni a Luftwaffe légi fölényét, si-
etve repülőezredeket csoportosított át a középső és az északi arcvonalról. A Sztá-
lingrádi leront támogatására kialakított egyik új légi támaszpontra elsőként egy éj-
szakai vadászrepülő-ezred25 szállt le. Kénytelenek voltak megállapítani, hogy új
- [81] -
repülőterük nem egyéb, mint egy jókora görögdinnyeföld, melyet paradicsomültet-
vények vesznek körül. A helyi parasztok továbbra is buzgón szedték a paradicso-
mot, akkor is, amikor a vadászgépek fel- vagy leszálltak. Az ezred jelenlétére ha-
marosan felfigyelt egy Focke-Wulf felderítőgép is, s amikor megjelentek a csak-
nem a földfelszínhez tapadva támadó Messerschmittek, a szomszédos piac is ka-
pott sorozataikból. A falusi idill helyét egy pillanat alatt teljes zűrzavar vette át:
megbokrosodott lovak ágaskodtak a kocsirudak mellett, gyerekek sikoltoztak, a
sátrak ponyváit géppuskasorozatok szaggatták, árusok zuhantak holtan zöldségeik-
gyümölcseik közé. A kimerítő bevetési ütemterv szerint tevékenykedő éjszakai va-
dászrepülő-ezredet a kofáknál jóval kevesebb veszteség érte. A hajózóknak gyak-
ran arra sem volt idejük, hogy a kifutópálya szélére telepített tábori konyha mellett
álldogálva egyenek, úgyhogy a földi személyzet vitte ki a tányérokat a repülőgé-
pekhez, a pilóták pedig a fülkéikben ettek. A komisszárok által a földi kiszolgáló
személyzetbe sulykolt biztonsági előírások olyannyira abszolút módon érvényesül-
tek, hogy a szerelők sohasem számolták meg, hány gép tartózkodik a repülőtéren,
vagy éppen hány nem tért vissza egy adott bevetésből.
Az ekkoriban vívott kaotikus légi harcok egyikében az ezred parancsnokát,
Kondrasov őrnagyot lelőtték a német vonalak mögött. Bal lába, amelyet később el
is veszített, összezúzódott a földet éréskor, egy közelben lakó parasztasszonynak
azonban sikerült kihúznia a pilótát a roncsból. Hazavitte, és saját házában viselte
gondját. Kondrasov bajtársai megjegyezték a helyet, ahol parancsnokuk lezuhant,
és alkonyat után ketten is leszálltak a ház közelében. Kicipelték Kondrasovot, be-
szíjazták az egyik repülőgép hátsó ülésébe, s aztán elrepültek vele egy katonai kór-
házba.
A Don felett vívott légi párbajokat azokban a július végi napokban lentről, a
harctérről mindenki figyelemmel kísérte. A német gyalogosok és a harckocsizók
egyaránt a kék eget figyelték, szemüket a kezükkel árnyékolva lesték a kondenz-
csíkokat. Az orosz repülők rendszerint délben támadták a földi célpontokat, még-
pedig olyan szabályszerűen mindig ugyanakkor, hogy a Messerschmitt-109-esek
viszont menetrendszerűen lesben álltak a magasban, hogy aztán rájuk vessék ma-
gukat. Minden egyes ellenséges gép lelövését örömujjongás fogadta, miközben az
eltalált repülőgép füstcsíkot húzva, dugóhúzóban zuhant a földre, és felrobbant.
Nőttön-nőtt a vadászpilótasztárok - az ászok - reputációja a német hadsereg és a
Luftwaffe katonái körében.
Ebben a mozgóháborúban a páncélos- és gépesített hadosztályok katonái
ritkán fárasztották magukat a parancsnoki harcálláspontok álcázásával. Sietősen
felállított sátraikban éjszakáról éjszakára újabb és újabb parancsokat dolgoztak ki,
ellenőrizték a lőszerkészletet és a veszteséglistákat. Spirituszlámpáik nem ellensé-
ges golyókat, hanem rovarrajokat vonzottak oda. Nappal hozták be, amit éjszaka
elmulasztottak, le-lebiccenő, ide-oda billenő fejjel ültek a következő helyszín felé
tartó parancsnoki járműveken.
A 16. páncéloshadosztály parancsnoka, Hans Hube tábornok, olykor az üt-
- [82] -
közet kellős közepén, törzse szeme láttára szundított egyet, imigyen sugallván ne-
kik: nyugalmát semmi sem rendítheti meg. „Hube papa”26, ahogyan katonái nevez-
ték, mindenkire nyomban mély benyomást tett markáns, kemény arcával és fekete
műkezével - egyik karját tudniillik elveszítette az első világháborúban. A tábornok
olyan ember volt, aki hitt a szokásokban és a rendben, s meg is szervezte őket ma-
ga körül. Csata ide vagy oda, gondja volt rá, hogy rendszeresen, háromóránként
harapjon valamit, s hogy ilyenkor „jó sok kalóriát és vitamint”21 vegyen magához.
Bár nem volt entellektüel, számos tiszt, aki jól ismerte, „éles eszű, világos gondol-
kodású embernek” tartotta. Hitler roppantul csodálta mint katonát, mivel azonban
ez „a vén csataló”28 realista volt, aki ki is mondta, amit gondolt, a sztálingrádi csata
vége felé a Führer már „túlságosan borúlátónak”29 minősítette.
Hube páncélosparancsnokai közül többen is fitymáló megjegyzésekben em-
legették az oroszok ostobaságát, akik gyakran a nyílt terepen állították le
harckocsijaikat, amelyek így tökéletes célpontot nyújtottak a Stukák és a földi cé-
lok ellen pokolian hatásos 88 milliméteres légvédelmi lövegek számára. Tudták,
hogy a T-34-es alapjában véve sokkal jobb harckocsi, mint bármelyik addig gyár-
tott német ellenfele, csakhogy az irányzókészüléke nem túlságosan jó. Csak kevés
orosz parancsnoknak volt megfelelő távcsöve, még kevesebbnek rádiója. A Vörös
Hadsereg legnagyobb fogyatékossága azonban primitív, fantáziátlan, sematikus
harcászatában rejlett. Páncéloscsapatai képtelenek voltak kellőképpen kihasználni a
terepet, s úgy látszott, nemigen ismerik a mozgás és a tüzelés összehangolásának
alapszabályait. Ráadásul, mint Csujkov is elismerte, képtelenek voltak összehan-
golni támadásaikat a Vörös Hadsereg légierejével.
Önelégültségükben a németek ébersége olykor alábbhagyott. Július 30-án
pirkadatkor egy csoport T-34-es, amely a sötétség leple alatt lopakodott oda, raj-
taütött azon a falun, amelyben Hube törzse működött. A tisztek lázasan kapkodták
magukra ruháikat, közben a parancsnokság és a hadtáp járművei között gránátok
robbantak. Podewils, a haditudósító, aki akkoriban a hadosztálynál dolgozott, ki-
kukkantott szállása ablakán. „Nem valami szívderítő látvány30 - jegyezte fel napló-
jában. - Járművek vad összevisszaságban próbálják megelőzni egymást, hogy a le-
hető leggyorsabban eltűnjenek innét!” A németeket az előző napon is érte megle-
petés: egy váratlan összecsapás, amelyet Hube szárazon csak „huszárcsínynek” ne-
vezett.
Az első döbbenet gyorsan elmúlt. Megérkezett a 2. páncélosezred egy szá-
zada, és a nyílt, mélyen fekvő mocsaras területen pillanatokon belül hat T-34-es
lángolt. Az egyik orosz tank kamikázestílusban rárontott a hadosztálynak a faluban
parkoló szállító járműveire, de hirtelen szembetalálta magát egy német harckocsi-
val, amely közvetlen közelről telibe találta: szó szerint a levegőbe röpítette a tor-
nyát. Hube, miután végignézte a hajnali ütközetet, így szólt Podewilshez: „Jobban
tenné, ha kimenne a frontvonalba. Ott biztonságosabb.” Podewils és a társa később
el is indultak, gépkocsijukkal a mocsaras területen átvezető dorongúton haladtak.
Az egyik kiégett T-34-es még mindig füstölgött. „Égett hús szagát” árasztotta.

- [83] -
 A hadtestparancsnokságon azt hallotta, hogy az utóbbi nyolc napban a Vö-
rös Hadsereg csaknem ezer harckocsit küldött át a Donon: több mint a felét már ki
is lőtték. Ezek az adatok jócskán túloztak. A Vörös Hadseregnek mindössze 550
harckocsit sikerült összeszednie, és ezek közül jó néhánynak a Donon sem sikerült
átkelnie. A veszteséglista túlzásáért a szertelenül optimista frontjelentések tehetők
felelőssé. Egy német harckocsizó megállapítása szerint „valahányszor találatot ka-
pott egy orosz tank, az ütközetben részt vevő szinte mindegyik panzer magának
tulajdonította a sikert.”31 A számtalan kilőtt szovjet harckocsi látványa mindazon-
által mindenkit lenyűgözött, aki csak látta őket. Von Seydlitz tábornok megállapí-
tása szerint a kilőtt KV-k messziről „óriási elefántcsordához”32 hasonlítottak. Bár-
mekkora volt is az elpusztított ellenséges páncélosok száma, sok német bizonyosra
vette, hogy hamarosan teljes győzelmet aratnak. Az orosz hidra nem növeszthet a
végtelenségig újabb fejeket a levágottak helyébe.
*
A Führer, aki ezúttal is bosszankodott az előrenyomulás lassúsága miatt,
visszatért az eredeti tervhez, amely szerint Sztálingrád elfoglalásában a 4.
páncéloshadseregnek segítenie kell a 6. hadsereget. Az időveszteséget és a járulé-
kos üzemanyag-felhasználást senki sem hozta szóba. Hoth páncéloshadosztályai
gyorsan reagáltak. Előretörtek észak felé, s eközben csak gyönge ellenállásba üt-
köztek. Hamarosan már Kotyelnyikovót fenyegették, ez a település pedig délnyu-
gati irányban alig százhatvan kilométerre fekszik Sztálingrádtól. A legfontosabb
kérdés azonban az volt, vajon tudják-e kompenzálni azokat a változtatásokat, ame-
lyeket Hitler a terven végrehajtott. Richthofen tábornok légi felderítési jelentések
nyomán augusztus 2-án ezt írta naplójába: „Az oroszok minden irányból erőket
csoportosítanak át Sztálingrád térségébe.”33
Paulus, Richthofen szerint optimista hangulatban, a 16. és 24. páncéloshad-
osztályok vezetésével, és Richthofen Stukáinak támogatásával átkaroló támadáso-
kat indított. Kétnapi harc után bekerítettek nyolc lövészhadosztályt, valamint a Don
nyugati partján hagyott egész szovjet tüzérséget. A gyűrű végül Kalacsnál zárult
be. Az első német harckocsik személyzete a violaszín alkonyi fényben egy Don-
parti halomról megpillantotta a folyó túloldalán Kalacs városát. Tankjaik a hátuk
mögött lenyugvó nap fényében hosszú árnyékokat vetettek maguk elé, keletre. A
távolban, a Kalacs mögötti sztyeppen Sztálingrád várt rájuk. Maga Kalacs főkép-
pen apró műhelyekből, egy kopott vasútállomásból, és „höchst primitív”34 fakuny-
hókból állt.
A siker e pillanatában a német katonák a harc feszültségétől megszabadul-
ván megkönnyebbülten, boldogan tréfálkoztak. Parancsnokaik azonban hamarosan
védelmi, „sündisznó”-állásba vonták vissza őket. Sötétedés után a nyugati parton
körülzárt sok ezer orosz támadásba lendült. Az éjszaka csendjét újra és újra gép-
puskasorozatok törték meg, tűzpárbajt vívó gyalogosok puskái ropogtak, torkolat-
tüzek és világító rakéták lobbantak.

- [84] -
 Másnap a németek hozzáláttak, hogy szisztematikusan megtisztítsák az er-
dőket, amit több tiszt is nagyszabású szarvasvadászathoz hasonlított. Beosztottaival
- nagyrészt nőkkel - együtt fogságba esett egy magas rangú szovjet híradótiszt is.
Aznap éjjel a német állások körül - ezúttal holdfénynél - ismét fellángolt a harc.
Másnap reggel a németek felgyújtották a száraz aljnövényzetet, hogy kiűzzék az
erdőből a megmaradt oroszokat. A területet végül „ellenségmentesnek” nyilvání-
tották. Elmenekülni csak keveseknek sikerült. A 62. hadsereg 181. lövészhadosztá-
lyából, amely a harc kezdetén tizenháromezer emberből állt, a Donon át mindössze
százötnek sikerült visszajutnia a szovjet csapatokhoz.35
A küzdelem igencsak kemény volt. Sok német katona nem osztozott Paulus
magabiztosságában, és Hitler ama nézetével sem értett egyet, hogy az ellenség a
végét járja. Az első napon a 371. gyalogoshadosztály páncéltörő zászlóalja hu-
szonhárom embert veszített. A 6. hadsereg katonái – például a 389. gyaloghadosz-
tályéi - mind gyakrabban hallották a rohamozó szovjet gyalogság „Hurrá!”-ját. Egy
katona megírta az otthoniaknak, mennyire lesújtja „a sok-sok kereszt és sír, és
mind tegnapról”36, valamint az, amit ezek a jövőre nézve jelentenek. Úgy látszik, a
súlyos veszteségek más hadosztályoknál is kikezdték a harci szellemet. A 76. gya-
logoshadosztálynál további katonákkal kellett megerősíteni a temetőkülönítménye-
ket. Az egyik ilyen sírásó katona egy hónappal később, miután fogságba esett, el-
mondta orosz kihallgatójának, hogy neki és két társának egyetlen napon hetvenkét
halottat37 hoztak. Ugyanakkor egy tüzér tizedesnek, aki huszonkilenc órán át úgy-
szólván pihenés nélkül tette a dolgát, kétsége sem volt afelől, hogy a Wehrmachtra
győzelem vár. „Az oroszok lőhetnek, amennyit csak akarnak, mi akkor is többet
lövünk majd, mint ők. Remek mulatság, amikor pár százan támadnak. Egyetlen ro-
hamlöveg elég, hogy megfutamodjanak.”38
Egyes egységek erőfeszítéseit extra csokoládé- és cigarettaadagokkal jutal-
mazták, amit a katonák a viszonylagos esti hűvösben élveztek ki. A harc kemény
volt. „Egyetlen vigaszunk - írta haza egy utász -, hogy Sztálingrádban majd megpi-
henhetünk, ott vonulunk téli szállásra, s akkor, gondoljátok csak el, esetleg még
szabadságot is kapunk.”39
***
Ha volt hely, ahol szó szerint értelmezték Sztálin „Egy lépést sem hátrálni!”
parancsot, akkor a nevét viselő, fenyegetett város volt az. A polgárháború itt vívott
csatájának emlékét - akkor a várost még Caricinnek hívták (tatárul a név a Carica =
‘sárga folyó’ menti helységet jelent) - azzal a mítosszal együtt elevenítették fel,
hogy Sztálin veretésével itt fordították meg a fehérek elleni küzdelem menetet, itt
mentették meg a forradalmat. A helyi védelmi bizottsag semmilyen intézkedés el-
rendelésétől sem riadt vissza, hogy erőddé alakítsa a várost. A feladat távolról sem
volt könnyű. Sztálingrád hosszú szalagként harminckét kilométeren át követte a
Volga magas nyugati partját. A védők mögött széles, nyílt vízfelület húzódott, ezen
át kellett eljuttatni hozzájuk minden anyag- és emberutánpótlást.

- [85] -
 Az egész környéken mozgósították a lakosságot. Minden rendelkezésre álló
tizenhat és ötvenöt év közti – összesen csaknem kettőszázezer - férfit és nőt „mun-
kás-hadoszlopokba”40 soroltak, amelyeket a járási pártbizottságok szerveztek meg.
Miként az előző évben Moszkvában, fejkendős asszonyokat és nagyobbacska gye-
rekeket vezényeltek ki, hogy hosszú nyelű ásókkal és kosarakkal felszerelve több
mint száznyolcvan centiméter mély harckocsiárkokat ássanak a homokos talajba.
Miközben a nők ástak, a hadsereg műszaki csapatai nehéz harckocsi-elhárító akná-
kat raktak le az akadályok nyugati oldalán.
A kisebb iskolás gyerekekkel ezalatt a Volga-parti olajtárolók41 köré építtet-
tek földsáncokat: tanáraik felügyeletével, fasaroglyákon szállították a földet. Várat-
lanul megjelent egy német repülőgép. A lányok nem tudtak hová elbújni, és egy
bomba robbanása két lányt betemetett. Amikor osztálytársaik kiásták őket, kiderült,
hogy egyikük, Nyina Grebennyikova gerinctörés következtében megbénult. Döb-
bent, síró barátnői megtisztogattak egy saroglyát, és elcipelték Nyinát abba a sztá-
lingrádi kórházba, amely a Carica-torkolat közelében állt.
A légvédelemnek elvben nagy fontosságot tulajdonítottak, de a lövegek
többségének egyelőre nem jutott lőszer. A legtöbb üteg kezelő személyzetét fiatal
nőkből szervezték meg, jórészt Komszomol-tagokból, akiket áprilisban ezzel az
elháríthatatlan kérdéssel toboroztak: „Akarod-e megvédelmezni szülőhazádat?”42
A Volga mindkét partjára ütegeket telepítettek a legfontosabb létesítmények - a dé-
len elhelyezkedő beketovkai erőmű, a város északi részében lévő nagy gyárak -
védelmére. A fegyvergyártó gépsorok munkásai alapszintű katonai kiképzést kap-
tak - például azok, akik a T-34-esek gyártására átállított Sztálingrádi Traktorgyár-
ban dolgoztak.
A Sztálingrádi Védelmi Bizottság sorra adta ki a rendeleteket. A kolhozokat
és szovhozokat utasították, hogy adják át gabonakészleteiket a Vörös Hadseregnek.
Bíróságokat állítottak fel, hogy elítéljék azokat, akik nem tesznek eleget hazafias
kötelezettségeiknek. Tíz év járt azért, ha valaki nem jelentette fel egy hozzátartozó-
ját, aki dezertált, vagy nem tett eleget a behívóparancsnak. Egy középiskola igaz-
gatóját bíróság elé állították, mert amikor utasították, hogy besorozás céljából vi-
gye el hatvanhat tizenhét éves növendékét43 a körzeti katonai bizottságra, útközben
harmincegyen megszöktek.
A bíróságok in absentia [a vádlott távollétében] is tárgyalták civil „dezertő-
rök” ügyeit, akiknek többségét a hátráló menekültek jelentették fel. Aki bűnösnek
találtatott, azt mint „a Párt és a szovjet állam árulóját”44 ítélték el. A bűnösség
rendkívül gyakran kizárólag időpont kérdése volt. J. Sz.-t, aki elmenekült, amikor a
faluját bombázták, hat hónap munkatáborra ítélték, amiért „elhagyta munkahelyét”,
ugyanakkor A. Sz.-t, aki a németek közeledésekor nem volt hajlandó elhagyni ott-
honát, in absentia „hazaárulónak” nyilvánították. Őrá legalább tíz év gulág várt.
A Sztálingrádi Front politikai osztálya nem sokkal később „különös figyel-
met szentelt a Vörös Hadsereg által 1941-42 telén felszabadított ukrajnai körzetek-

- [86] -
ből származó férfi sorköteleseknek”.45 Azokat, akik „nem voltak hajlandók elhagy-
ni” városaikat és falvaikat, per definitionem azzal gyanúsították, hogy „szovjetelle-
nes elemek”, s hogy együttműködtek a németekkel.
A vallásszabadsággal kapcsolatos szép moszkvai nyilatkozatoknak Sztálin-
grád környékén nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. Az egyik kerület me-
zőgazdasági bankjának vezetőjét „pártellenes akcióért” ítélték el - fivérének, a Vö-
rös Hadsereg tisztjének imádságokat küldött, „azt tanácsolva, hogy ütközet előtt
mondja el őket.”46 A civileknek a német előretörés gyorsaságáról is tanácsos volt
roppant óvatosan nyilvánítaniuk véleményt, az orosz védők hozzá nem értése pedig
tabu témának minősült. A. M.-et, egy volgai halfeldolgozó üzem munkását „politi-
kai és erkölcsi elfajulással és ellenforradalmi propagandával”47 vádolták, mivel ál-
lítólag „dicsérte a németeket, rágalmazta a Párt vezetőit, a kormányt és a Vörös
Hadsereget”.
Sztálint figyelmeztették a front mögött uralkodó pánikhangulatra, mire is-
mét a parancsnokok cseréjéhez folyamodott. Miután július 21-én leváltotta
Tyimosenkót, és helyébe V N. Gordov tábornokot nevezte ki, akit Vasziljevszkij
tartott szemmel, augusztus elején úgy döntött, hogy a frontot két parancsnokságra
osztja, melyek közül a déli a Carica folyótól. (l. a 6. térképet) a városközponton át
a kalmük sztyeppig terjed. Amikor Andrej H.* vezérezredes, aki még nem gyógyult
fel teljesen lábsebéből, értesült róla, hogy kinevezték a déli rész parancsnokává,
tiltakozott az ellen, hogy a frontot Sztálingrád központjában osszák ketté, ezen
azonban a legfőbb főparancsnok mindössze bosszankodott, a sávhatár helyének
jelentőségét nem fogta fel.
Jeremenko augusztus 4-én egy Douglas szállítógépen érkezett, és a város
északnyugati peremén, a kis repülőtéren szállt le. Hruscsov fogadta, majd együtt a
parancsnokságra hajtattak. Jeremenko elkeserítőnek tartotta, hogy nem rendelkez-
nek információkkal az ellenségről. Öt nappal később Sztálin ismét átszervezte a
frontparancsnokságokat, és mindkettő élére Jeremenkót nevezte ki. Minthogy
azonban Sztálin továbbra is nyugtalan maradt, odaküldte Zsukovot is, hogy nézzen
körül, s utóbb küldjön jelentést a tapasztalatairól.
Mint Jeremenko azonnal felismerte, a legnagyobb veszélyt az jelentette, ha
Paulus 6. hadserege (a Donon átkelve, nyugat felől), valamint Hoth 4.
páncéloshadserege (délnyugatról) egyszerre indít támadást. A Volga teljes alsó
szakasza veszélyben volt, Asztrahánban pedig egy német légitámadást követően
pánik uralkodott. A folyó Kaszpi-tengeri torkolatánál lévő kőolajfinomítók egy hé-
tig égtek sűrű, fekete füsttel. A sorozatos bombázások káoszt okoztak, mert a kikö-
tők zsúfolásig megteltek menekülőkkel, a rakpartokon pedig gyári berendezések
tömege várta, hogy keletre evakuálják. Mostanra az egyetlen menekülési útvonal -
a sivatagot nem számítva - a Kaszpi-tengeren át vezetett.

*
A könyv szövege szerint: „Andrej h vezérezredes”.
- [87] -
 A szovjet fél Hoth ellenében csak szerény erőket tudott felvonultatni a fél-
sivatagos kalmük sztyeppen, amelyet az északi területekről származó oroszok „a
világ végének”48 tartottak. Lev Lazarev, aki itt egy tengerészgyalogos-
különítményt vezetett, ezt mondta erről a vidékről: „Az ott nem Oroszország, az
már Ázsia. Nehéz volt megértenünk, minek harcolni egy ilyen környékért, mégis
mindnyájan tudtuk, hogy ott kell helytállunk vagy meghalnunk.” A szovjet katonai
hatóságok, minthogy katonák nem álltak rendelkezésükre, a haditengerészethez
fordultak. A tengerészdandárokat Szibérián keresztül, vasúton hoztak a Távol-
keleti Flottától. Tisztjeik tizennyolc éves kadétok voltak - eredetileg a haditengeré-
szeti akadémia hallgatói Leningrádból, akik maguk is harcoltak a város ostromának
korai szakaszában. Augusztusban, miközben a tengerészek még úton voltak a Tá-
vol-Keletről, a kadétok háromhetes gyalogsági kiképzést kaptak a kalmük sztyep-
pen. Ezek a tizennyolc éves fiúk aggódva várták a kemény tengerészek érkezését,
akiket nekik kellett harcba vezetniük. A csatában azonban mégsem vallottak szé-
gyent. A fiatal hadnagyok közül félelmetesen sokan estek el. Lazarev huszonegy
fős kadétosztályából a következő évben már csak ketten voltak életben.
A németekben győzelmeik ellenére is erősödött valami furcsa, rossz érzés.
„A Don után a Volga felé vonulunk majd”49 - írta naplójába a 384. gyalogoshad-
osztály egyik századparancsnoka. Felismerte azonban a veszélyt. Németországnak,
írta, egyszerűen „nincs annyi katonája, hogy a front egész szélességében előre-
nyomuljon”. Gyanítani kezdte, hogy a háború önállósította magát, és nem biztos,
hogy amikor elérik a folyamot, amelyről úgy vélték, hogy hadjáratuk végső célja,
véget ér.

- [88] -
 8.
„Elértük a Volgát!”

1942. augusztus 21-én hajnalban Von Seydlitz tábornok LI. hadtestének

gyalogosszázadai felfújható rohamcsónakokon átkeltek a Donon. Villámgyorsan
hídfőt hoztak létre Lucsinszkij falu közelében. Egyre több és több század evezett át
veszett ütemben a széles vízfelületen. Néhány mérföldnyivel lejjebb Vertyacsinál
alig hetven perc alatt egy teljes zászlóalj kelt át.
Mihelyt elfoglalták a hídfőket, munkához láttak az utászok: pontonhidakat
építettek a Von Wietersheim vezette XIV. páncéloshadtest harckocsijai és más
járművei számára. A német műszakiak, akiket elbűvöltek a „csendes Don” titokza-
tos szeszélyei, mint „a patakot” emlegették a folyót. A doni kozák vidéknek ez a
sávja a 6. hadsereg sok tisztjének és katonájának megtetszett. Egyesek közülük ar-
ról ábrándoztak, hogy miután megnyerik a háborút, itt szereznek majd birtokot.
Augusztus 22-én nem sokkal dél után elkészült a híd, és Hube tábornok 16.
páncéloshadosztálya, „a hadtest faltörő kosa” megkezdte az átkelést. A harckocsik,
féllánctalpasok, rohamlövegek, nyolckerekű felderítő páncélkocsik és a teherautók
fülsiketítő dübörgéssel haladtak át a pontonhídon.
Aznap éjjel, mihelyt felkelt a hold, az orosz repülők megkezdték bombatá-
madásaikat. Mindkét parton találtak el járműveket, amelyek fényes lánggal égtek
és bevilágították a célterületet, a bombázók azonban magát a hidat sorra elvétették.
Hube hadosztályának törzse jelentést kapott, hogy a hídfők peremvonalán össze-
csapásokra került sor. Időről időre felsüvítettek a „Sztálin-orgonák” Katyusa raké-
tái. A hang nyugtalanító volt, de az ellenséges ütegek vaktában kittek. A gyalogság
előőrsei mögött a páncélos erők „szekértáborában” a katonák vagy az utolsó ellen-
őrzéseket végezték járműveiken, vagy élve az alkalommal szundítottak egy keve-
set. Négy óra 30 perckor, amikor keleten pirkadni kezdett előttük, gróf Strachwitz
2. páncélosezrede páncélgránátos századokkal megerősítve megindult a Volga felé.
A harckocsik legénysége tudatában volt, hogy történelmi esemény részesei, úgy
érezték, „rendkívül izgalmas”1 pillanatokat élnek át.
A Don és Volga közötti sztyeppet kőkeményre szikkasztotta az aszályos
nyár, a páncélosok gyorsan haladhattak. A porszemüveges harckocsiparancsnokok
a lövegtornyokban álltak, figyelték, nincs-e előttük a vezető számára láthatatlan,
rejtett balka (vízmosás). Az első húsz kilométeren alig mutatkozott ellenség. A
száraz, durva fűvel borított hullámzó vidék kísértetiesen üresnek tűnt.
A nap még alacsonyan járt, amikor Hube tábornok egy sor, gyors egymás-
utánban érkező rádióüzenet vétele nyomán hirtelen megállította törzsét. A motorok
alapjáraton működtek tovább. A parancsnokság járművei a perzselő napon vára-
koztak. Rövidesen felhangzott egy kis repülőgép berregése, és megjelent egy
Fieseler Storch futárgép. Leírt egy kört, majd leszállt a páncélosok mellett. A pilóta

- [89] -
kiszállt, és odament hozzájuk: Von Richthofen tábornok volt. Richthofen, aki ek-
kor a 4. légiflotta parancsnoka volt, nemigen titkolta a szárazföldi erőkkel szemben
érzett türelmetlenségét. „Paulus tábornok aggódik a balszárnya miatt”2 - jegyezte
naplójába mindössze három nappal korábban. Az sem tetszett neki, amikor közöl-
ték vele, hogy a légierő legfontosabb feladata „tankok kilövése!”
A földi célok elleni támadást a vadászpilóták veszélyes, emellett lealázó
feladatnak tartották. Egyáltalán nem igényelte a légi harchoz szükséges ügyességet,
ugyanakkor azzal a veszéllyel járt, hogy a gépet odalentről véletlenül eltalálja a
hanyatt fekve lövöldöző gyalogság egy puskagolyója.
Richthofen ingujjban volt, sapkáját feltolta homlokán, kilátszott borotvált
koponyája. Kurtán üdvözölte Hubét, és közölte vele, hogy a Führer főhadiszállásá-
nak utasítására a 4. légiflotta valamennyi gépét átirányítják a Sztálingrádi Frontra,
„hogy végleg megbénítsák az oroszokat”.3 „Használja ki a mai napot!”4 - mondta
Hubénak. „Ma 1.200 repülőgép fogja támogatni, de holnapra már egyet sem ígér-
hetek.”
Amikor délután a harckocsizók a napfényben hunyorogva az égre pillantot-
tak, láthatták a Junkers-88-as, valamint Heinkel-111-es bombázók Sztálingrád felé
tartó hullámait, továbbá az „egymástól karnyújtásnyira repülő”5 Stuka-kötelékeket.
Árnyak sokasága kúszott előre a sztyeppen. Visszatérőben a Stukák pilótái „felbő-
gették szirénáikat”, így üdvözölték előrenyomuló földi bajtársaikat. A harckocsi-
zók vidáman integettek nekik. A távolból már látták a városból felszálló füstoszlo-
pokat – a városból, amelyet a Vörös Hadsereg parancsnoksága eltúlzott, propagan-
disztikus lelkesedéssel így emlegetett: „Sztálingrád, Sztálin városa, a vörös forra-
dalom bölcsője”.6
*
Ez a vasárnap, augusztus 23-a „örökre emlékezetessé”7 vált Sztálingrád la-
kói számára. Ezen a napon változott pokollá a mintaváros, amelyre oly büszkék
voltak -- a Volga-parti kertekkel és modern, a kubista összbenyomást keltő nagy
fehér lakóépületekkel együtt.
Az utcákon a lámpaoszlopokra szerelt hangszórók ismételni kezdték: „Elv-
társak, a városban légiriadó van érvényben. Figyelem, elvtársak, légiriadó...”8 A
helybelieket már annyiszor riasztotta minden ok nélkül ugyanaz a monoton hang,
hogy először csak kevesen vették komolyan. Csak akkor eredtek futásnak, hogy
fedezéket keressenek, amikor a légvédelmi ágyúk tüzet nyitottak. A legvédteleneb-
bek azok voltak, akik éppen a Mamajev-kurgánon, a város központja fölé magaso-
dó hatalmas tatár sírdombon piknikeztek. A külső kerületekből jött menekülők a
Volgával párhuzamosan futó hosszú, széles utcákon nemigen tudtak hová elbújni -
legfeljebb az árkokba, amelyeket a tömbmegbízottak ásattak az udvarokon és a
kertekben azok számára, akik nem értek időben valamelyik pincébe.
Richthofen gépei hullámokban kezdték el a szőnyegbombázást. Egy diák,

- [90] -
aki aznap maga is jelen volt, elmondta: „nemcsak az ipari célpontokat támadták,
hanem mindent”.9 A nagy erejű rombolóbombák sorozatai imbolygó oszlopokban
hullottak a Heinkelek törzséből. A városban történtekről szóló beszámolókat ol-
vasva nehéz elhinni, hogy bárki is életben maradhatott, aki nem tartózkodott óvó-
helyen. A Sztálingrád délnyugati peremének faházaira gyújtóbombák záporoztak.
Az épületek porig égtek, de a füstölgő hamuból az állva maradt hórihorgas kémé-
nyek sorai mint valami abszurd temető sírkövei meredtek felfelé. A Volga-parti
magas, fehér háztömbök külső falai akkor is állva maradtak, ha az épületet találat
érte, belsejükben azonban nagyrészt összeroskadtak az emeletek. Számos épület
összeomlott vagy kigyulladt. Anyák halott csecsemőket szorítottak magukhoz, gye-
rekek holt szüleiket próbálták felkelteni, akik mellettük hasalva haltak meg. Csalá-
dok százait temették maguk alá a romok.
Egy német pilótának, miután gépét eltalálta az egyik női légelhárító üteg,
sikerült kiugrania, amikor azonban ejtőernyője kinyílt, egyenesen egy lángoló tűz-
fészekbe sodródott. Azokat a sztálingrádiakat, akik tanúi voltak pusztulásának, ek-
korra olyan megrázkódtatások érték, hogy még a „költői igazságszolgáltatásnak”
ez a formája sem töltötte el őket elégtétellel.
Találatot kaptak a hatalmas Volga-parti kőolajtárolók is. Felettük tűzgömb
emelkedett négyszázötven méter magasságba, és a fekete füstoszlop az elkövetkező
napokban háromszázhúsz kilométer távolságból is látszott. A Volga felszínére lán-
goló olaj ömlött. A bombák elpusztították a telefonhálózatot és a vízműveket, a
legnagyobb sztálingrádi kórházat is bombasorozat érte. Az ablakok betörtek, a gye-
rekek kizuhantak az ágyakból. Köztük volt Nyina Grebennyikova, az a tizennégy
éves kislány is, aki egy héttel korábban az egyik üzemanyagtárolónál, bombarob-
banás következtében szenvedett gerinctörést. A kórház elleni légitámadás úgy
megrémítette a személyzet tagjait, hogy betegeiket sorsukra hagyva elmenekültek.
A páciensek közül egyeseket öt napig senki sem látott el, még enni sem kaptak.
Egy anyának, akit a szabadban ért a támadás, a lánya egy robbanás okozta
sokk következményeképpen mozdulatlanná dermedt. A bombazáporban „szó sze-
rint hazáig kellett vonszolnia”10 a kislányt. Egyetlen gépkocsivezető sem vállalta,
hogy hazavigye őket. Az apák és férjek szinte kivétel nélkül a fronton voltak, így a
légitámadás rettenetes következményeivel a nőknek kellett megbirkózniuk. Viktor
Goncsarov felesége tizenegy éves Nyikolaj fia segítségével temette el apja holttest-
ét a telitalálatot kapott lakótömbjük udvarán. „Mielőtt a sírba tettük volna11 - emlé-
kezett a fiú -, még kerestük a fejét, de nem találtuk meg.” Goncsarov anyósa, egy
kozák veterán felesége, elkeveredett a káoszban, de valamiképpen sikerült túlélnie
az egész csatát. Több mint öt hónapot töltött egy bunkerben. A családtagok nem is
találták meg egymást egészen a háború végéig, vagyis még csaknem három eszten-
deig.
A Sztálingrád elleni légitámadás volt a legnagyobb, amelyet a keleti had-
színtéren (az Ostfronton) végrehajtottak: Richthofen Guernicában indult pályafutá-

- [91] -
sának magától értetődő módon ez volt a csúcspontja.*
A 4. légiflotta ezen a napon 1.600 bevetést teljesített, 1.000 tonnányi bom-
bát dobott le, és mindössze három gépet veszített.12 Sztálingrádban egyes becslések
szerint aznap hatszázezer ember tartózkodott, és a bombázás első hetében
negyvenezren haltak meg.
Az, hogy miért maradt továbbra is olyan sok városi és menekült a Volga
nyugati partján, jellemző a rendszerre. Csaknem minden folyami hajóval az NKVD
rendelkezett, a polgári lakosság kimenekítésének pedig alig tulajdonítottak jelentő-
séget. Sztálin sokszor kijelentette, hogy semmiféle pánikot nem engedhetnek meg,
és nem járult hozzá, hogy Sztálingrád lakóit a Volgán túlra evakuálják. A szovjet
vezető úgy okoskodott, hogy ez rákényszeríti majd a katonákat, különösen a hely-
béliekből álló milíciákat, hogy még elszántabban védelmezzék a várost. „Az embe-
rekkel senki sem törődött - állapította meg valaki, aki gyerekként - mint annyi más
gyerek – anyjával együtt rekedt a városban. - Mi is csak ágyútölteléknek számítot-
tunk.”13
*
Mialatt Richthofen bombázói Sztálingrádot rombolták, a 16. páncéloshad-
osztály támadó éle több mint negyven kilométeren át szinte akadálytalanul nyomult
előre a sztyeppen. „Gumrak táján14 - jegyezték fel a hadosztálynál - megerősödött
az ellenség ellenállása. Sztálingrád északnyugati széle felől páncélosainkra légvé-
delmi ágyúk zúdítottak heves tüzet.”
A légvédelmi ütegekben, amelyek felvették a harcot a páncélosokkal, fiatal
önkéntes nők szolgáltak, akik épp hogy kinőttek a középiskolás korból. Sokan kö-
zülük - a lőszerszűke miatt - most lőttek először ágyúval, és egyiküket sem képez-
ték ki földi célok leküzdésére. Amikor megpillantották a harckocsikat, „amelyek-
nek személyzete szemlátomást mintha sétakocsikázáson lett volna”,15 S a bombá-
zók helyett ezeket vették célba. A fiatal szovjet kezelők kapkodva forgatták a fo-
gantyús kerekeket, hogy vízszintes állásba eresszék, és az élen haladó páncélosokra
irányozzák a lövegek csöveit. (A szovjet 37 milliméteres légvédelmi gépágyú a

*
Egyéb események is emlékeztettek a spanyol polgárhábo-
rúra. Rubén Ruiz Ibarrurri, Dulures Ibarrurri („La
Pasionaria”) fia a 35. gárdahadosztály egyik géppuskás-
századának parancsnokaként esett el Kotlubanytól délre.
Voronov, Malinovszkij, Rokosszovszkij és Rogyimcev - a
Szovjetunió leendő marsalljai -, akik fontos szerepet
játszottak a sztálingrádi csatában, szovjet tanácsadók
voltak Spanyolországban, akárcsak Sumilov tábornok, a
64. hadsereg parancsncaka. Madrid ostromakor Voronov
irányította a Franco Afrikai Hadserege ellen harcoló
köztársaságiak tüzérségét.
- [92] -
Bofors meglehetősen kezdetlegesre sikerült utánzata volt.)
A német harckocsik személyzete gyorsan túltette magát a kezdeti meglepe-
tésen, felfejlődtek és megtámadtak néhány üteget. Hamarosan megjelentek a Stu-
kák, hogy elbánjanak a többivel. Az egyenlőtlen küzdelmet aggódva figyelte
Szarkiszjan százados, egy szovjet nehézaknavető-osztály parancsnoka, aki utóbb
Vaszilij Groszmannak számolt be a látottakról. Valahányszor a légvédelmi lövegek
elnémultak, Szarkiszjan felkiáltott: „Ó, hát végeztek velük! Elpusztították őket!”16
Az ágyúk azonban némi szünet után mindig újra kezdték a tüzelést. „Ez volt Sztá-
lingrád védelmének első fejezete” - állapította meg Groszman.
A német támadó él tovább nyomult, hogy megtegye a hátralévő néhány ki-
lométert. Délután négy óra tájban, amikor már enyhült az augusztusi nap heve,
Sztálingrádtól északra elérték Rinokot, ahol „a 16. páncéloshadosztály katonái
megpillantották a Volgát, mely ott folyt el közvetlenül az orruk előtt”17. Alig akar-
tak hinni a szemüknek. „Kora reggel indultunk a Dontól - emlékezett Strachwitz
egyik századparancsnoka -, és egyszeriben a Volgánál voltunk.”18 Valaki a zászló-
aljból elővette a fényképezőgépét is, a katonák lefényképezték egymást járművei-
ken állva, amint távcsővel a túlpartot fürkészik. Ezeket a képeket utóbb „Elértük a
Volgát!”19 képaláírással mellékelték a 6. hadsereg főhadiszállásának jelentéseihez.
A fényképész ezután dél felé fordult, és készített néhány további felvételt emlékbe.
Az egyiken a Luftwaffe támadásai nyomán az égre emelkedő füstfelhők látszottak.
Ezt a kommentárt fűzték hozzájuk: „Látkép Sztálingrád lángban álló külvárosai-
ból”.
Kurt Ebener vadászrepülő ász és kísérője - mindketten az „Udet” vadászre-
pülő-ezred pilótái - Sztálingrádtól északra kanyarodtak a Volga fölé. Meglátták
maguk alatt a harckocsikat és a páncélgránátosokat, „földi bajtársaik láttán túláradó
öröm és megkönnyebbülés”20 kerítette hatalmába őket, és diadalorsókat és más mű-
repülő-figurákat mutattak be tiszteletükre.
Más páncélosparancsnokokhoz hasonlóan Freytag-Loringhoven százados is
a harckocsiján állt, és távcsövén át figyelt a széles folyó túlpartját. A sokkal maga-
sabb nyugati partról remek kilátás nyílt. „Néztük a hatalmas, végtelen, Ázsiáig
nyúló sztyeppet. Le voltam nyűgözve”21 - emlékezett. „Ezen azonban nem sokáig
tűnődhettem, mert egy újabb légvédelmi üteg nyitott ránk tüzet, és támadást kellett
indítanunk ellene.”
A légvédelmi ütegek tüzérei megdöbbentően szívósak voltak. Szarkiszjan
százados szerint „a lányok nem voltak hajlandóak lemenni a bunkerekbe”.22 Egyi-
kükről, bizonyos Másáról azt mesélték, hogy négy napon át maradt a helyén anél-
kül, hogy leváltották volna, és állítólag kilencszer talált célba. 23 Még ha ez - más
akkori számokhoz hasonlóan - túlzás is: a 16. páncéloshadosztály beszámolói nem
hagynak kétséget a szovjet tüzérnők bátorsága felől. Az egyik jelentésben ez áll:
„Késő délutánig, lövést lövés után leadva kellett harcolnunk a harminchét ellensé-
ges légvédelmi állás ellen, melyeknek személyzete vakmerő katonanőkből állt, mi-

- [93] -
re valamennyit elpusztítottuk”.24
A harckocsizó katonák elborzadtak, amikor rájöttek, hogy nőkre tüzeltek.*
Az oroszok a mai napig különösnek és logikátlannak találják ezt a finnyás-
ságot, hiszen Richthofen bombázói ugyanezen a délután ezerszám ölték meg a nő-
ket és gyerekeket Sztálingrádban. A német tisztek Sztálingrádnál nem sokáig őriz-
hették meg lovagias illúzióikat. „Tökéletesen elhibázott dolog az orosz nőkről mint
‘szoknyás katonákról’ beszélni” - írta később egyikük.25 „Az orosz nő régóta töké-
letesen alkalmas minden olyan harci feladat végrehajtására, illetve pozíció betölté-
sére, amelyet nő egyáltalán végrehajthat, illetve betölthet. Az orosz katonák az
ilyen nőkkel rendkívül óvatosan bánnak.”
*
Sztálingrád szovjet védői veszélyes helyzetben voltak, részben azért, mert
Jeremenko tábornok a rendelkezésére álló erők nagy részét Hoth délnyugatról Sztá-
lingrád felé nyomuló 4. páncéloshadseregének lefékezésére vonta össze. Nem hitte,
hogy jobbszárnyán ilyen gyorsan és vakmerően áttörnek Paulus erői.
A mélyen a Carica torkolatának partjába ásott föld alatti főhadiszállásán
csatlakozott hozzá Nyikita Hruscsov is. A veszély nagyságát mutatja, hogy amikor
megérkezett két műszaki tiszt, akik jelentették, hogy embereik az imént készültek
el egy pontonhíddal a Volgán, azt az utasítást kapták, hogy nyomban rombolják is
azokat le. A két utász elszörnyedve, hitetlenül bámult főparancsnokára. Tiltakoz-
tak, de Jeremenko elhallgattatta őket. Nem nehéz elképzelni, mekkora pánikot
okozott volna Sztálingrádban - a moszkvai reakciókról nem is beszélve -, ha a né-
meteknek sikerül egy lendülettel átkelniük és hídfőállást foglalniuk a Volga keleti
partján - miként ezt Strachwitz csakugyan tervezte.
Sztálin dühöngött, amikor megtudta, hogy a német csapatok elérték a Vol-
gát. Megtiltotta az üzemek aláaknázását, a berendezések elszállítását, és bármilyen
akciót, „amely Sztálingrád feladására utaló döntésként” értelmezhető. A várost a
végsőkig kell védelmezni. A Védelmi Bizottság a városszerte kiragasztott plakáto-
kon kihirdette az ostromállapotot: „Sohasem fogjuk feladni szülővárosunkat. Bari-
kádozzunk el minden utcát! Alakítsunk bevehetetlen erőddé minden kerületet,
minden háztömböt, minden épületet!”26 Sokan persze pánikba estek - még a sztá-
lingrádi Komszomol-bizottság titkára is, aki „dezertált posztjáról”27, és engedély
nélkül a keleti partra menekült.
Azokat a munkásokat, akik nem azonnal Nevethető fegyverek előállításán

*
Úgy tűnik, a 6. hadsereg néhány tagja hallott a szar-
matákról, akik valaha a Volga alsó folyásánál éltek -
Hérodotosz szerint a szkíták és az amazonok leszárma-
zottai voltak -, akik engedték, hogy asszonyaik is
részt vegyenek háborúikban.
- [94] -
dolgoztak, sietve a milícia „különleges brigádjaiba” sorozták, amelyek élért
Szarajev ezredest, a 10. NKVD-hadosztály parancsnokát állították. Lőszert és pus-
kákat osztottak ki, sokan azonban csak azután jutottak fegyverhez, hogy annak első
gazdája elesett. Szpartakovkában, az északi ipari elővárosban rosszul felfegyverzett
munkásmilicista-zászlóaljakat küldtek harcba a 16. páncéloshadosztály ellen. Az
eredmény eleve nem lehetett kétséges. A műszaki egyetem hallgatói, akik a város
északi részén ástak árkokat, azután is folytatták a munkát, hogy a 16. páncéloshad-
osztály közvetlen irányzással tűz alá vette őket. Egyetemük épületeit, amelyek a
Sztálingrádi Traktorgyár közelében álltak, még az első légitámadások romba dön-
tötték. A tanári kar közreműködésével a diákokból létrejött egy, a helyi védelmet
szolgáló „romboló zászlóalj” magva. Az egyik század parancsnoka egy professzor
lett. A zászlóaljkomisszár, egy fiatal nő, a T-34-esek gyártására átállított traktor-
gyárból jött. Az üzemben önkéntesek ugrottak a harckocsikba, még mielőtt azokat
befestették volna. Mihelyt - a gyárban felhalmozott készletből – a lőszert is berak-
ták, lehajtottak a tankokkal a gyártósorról, és egyenesen az ütközetbe vezették
őket. Ezekben a harckocsikban nem volt irányzék, és lövegeikkel kizárólag szó
szerint közvetlen irányzással lehetett célozni: miközben az irányzó a tornyot moz-
gatta, a töltő-kezelő a cső belsején végignézve kereste a célt.
Hube útnak indította motorkerékpáros-zászlóalját, hogy felderítsék az észa-
ki szárnyat. „Tegnap elértük a vasútvonalat28 - írta haza másnap egy tizedes -, és
elfogtunk egy vonatot, rajta fegyverekkel és utánpótlást szállító járművekkel, ame-
lyet még ki sem raktak. Sok foglyot is ejtettünk. Sok „szoknyás katona” is volt
köztük, az arcuk olyan visszataszító, hogy az ember alig bír rájuk nézni. Remélem,
nem tart már soká ez a hadművelet.” A zsákmány, amely az amerikai lend-lease
szállítmányok keretében érkezett az országba, igen népszernek bizonyult. A 16.
páncéloshadosztály tisztjei különösen a dzsipeket értékelték, amelyeken még szinte
meg sem száradtak az új orosz jelzések, s amelyeket sokkal jobbnak tartottak a
Wehrmacht megfelelő járműveinél – a Kübelwageneknél.
Augusztus 24-én a Vörös Hadsereg repülőezredeit is harcba vetették, a Ja-
koknak azonban alig volt esélyük a Messerschmitt 109-esekkel szemben. A
Sturmovik vadászbombázó hasa páncélozott volt ugyan, ha azonban egy ügyes pi-
lóta a hátába került, rendkívül sebezhetőnek bizonyult. A német katonák a földön
éljeneztek, amikor a Luftwaffe pilótái „mit Eleganz” [elegánsan]29 végeztek ellen-
feleikkel - mintha csak a légiháború afféle bikaviadal lett volna, amelyet az alant
sorakozó nézők kedvéért rendeznek.
*
A város elleni német bombatámadások augusztus 25-én egy újabb „nagy lé-
gitámadással” folytatódtak. A beketovkai erőmű súlyosan megrongálódott, ám ha-
marosan helyrehozták. A Luftwaffe kötelékei amúgy egy pillanatra sem hagyták
abba a város módszeres tönkrebombázását. Sokan mindenüket elveszítették, de a
családok mindent, amijük csak megmaradt, teljes természetességgel megosztottak
egymással. Jól tudták, hogy másnap esetleg ők kerülnek ugyanilyen helyzetbe, és
- [95] -
semmi sem rombolja le olyan sebesen az emberek magántulajdonról alkotott el-
képzeléseit, mint az ilyen égből lezúduló pusztulás.
A szovjet hatóságok végül engedélyezték, hogy a sztálingrádi nők és gyere-
kek az NKVD fennhatósága alá rendelt hajókon átkeljenek a Volga keleti partjára.
Csakhogy mindössze néhány gőzöst bocsátottak a rendelkezésükre, mert a hajók
többségét sebesültek evakuálására, illetve lőszer és erősítés Sztálingrádba szállítá-
sára használták. Az átkelés ugyanolyan veszélyes volt, mint a nyugati parton ma-
radni, a Luftwaffe ugyanis folyamatosan támadta a Volgán ingázó vízi járműveket.
A Carica-torkolat feletti révhez vezető töltést többször is eltalálták. A közvetlenül
efelett található Sangháj vendéglőből, amely békeidőben népszerű találkozóhely
volt, s amely egy folyóparti parkban állt, csak a kiégett falak maradtak meg. Az
átkelő családok elszenesedett gerendákra emlékeztető égett holttesteket láttak a ví-
zen úszni, s a folyó egyes részein még mindig lángolt a tartályokból kiömlött olaj.
A városi kórházban fekvő gyerekeket, köztük Nyina Grebennyikovát augusztus 28-
án hordágyra kötözve vitték át a Volgán, egy tábori kórházba a keleti parton.
A 16. páncéloshadosztály ágyúi az óta az első vasárnap este óta ugyancsak
folyamatosan dolgoztak: egy tehergőzös elsüllyesztésével és egy ágyúnaszád szét-
lövésével jelezték, hogy jelen vannak a Volga partján. Szétlőtték a vasúti kompot
is, csak a kiégett vagonroncsok maradtak belőle, a következő néhány nap során pe-
dig hét folyami hajót süllyesztettek el. A harckocsik személyzete azt állította, hogy
ezek „ágyúnaszádok”30 voltak, szemlátomást eszükbe sem jut, hogy a hajók esetleg
polgári lakosokat is menekíthettek.
A harmadik estén a német harckocsik elsüllyesztettek egy lapátkerekes gő-
zöst, amely nőket és gyerekeket szállított a városból a keleti partra. Amikor a kato-
nák meghallották a sikolyokat és segélykiáltásokat, megkérdezték parancsnokukat,
hogy néhány felfújható utászcsónakkal kimenthetik-e őket. A főhadnagy azonban
elutasította a kérést: „Tudjuk, hogyan vívja az ellenség ezt a háborút.” Alkonyat
után a harckocsizók a fejükre húzták a takaróikat, hogy ne kelljen tovább hallgat-
niuk a sikolyokat. Néhány nőnek sikerült kiúsznia a nyugati partra, a legtöbben
azonban egy homokzátonyra vergődtek ki, és egész nap ott is maradtak. Amikor
másnap éjjel kimenekítették őket, a németek nem lőttek - mintegy annak igazolá-
sául, hogy különböznek az oroszoktól mondván: »mi ilyesmit nem akadályozunk
meg«„.31
A legelső Volga-parti német állások mögött dinnye- és paradicsomföldek-
kel, szőlő- és gyümölcsfaültetvényekkel határolt, úgy-ahogy rendben tartott park
húzódott, benne tölgyekkel, dió- és szelídgesztenyefákkal, valamint oleanderekkel.
A növényzetet fedezékül használva itt ásták be magukat a 16. páncéloshadosztály
étegységei. Az utászzászlóalj parancsnokságát egy nagy körtefa alatt rejtették el.
Az ágyúzás szüneteiben a harckocsizó és a rohamutászok sapkákba, sisakokba és
kosarakba szedték az érett gyümölcsöt. Amikor a kiégett sztyeppen töltött hetek
után a lombok árnyékából a széles, „nyugodt tóra emlékeztető”32 Volgára pillantot-
tak, valamiképpen még inkább úgy érezték, hogy útjuk végállomására, Európa ha-
- [96] -
tárára értek. Úgy érezték, nagy kár, hogy az oroszok még mindig folytatják az el-
lenállást. Az első lehetséges alkalommal levelet írtak az otthoniaknak a Volga mel-
lől, büszkék voltak rá, hogy az elsők között vetették meg a lábukat a német Reich
új végvidékén. Néhány katona, aki egy évvel korábban a balkáni hadjáratban is
részt vett, megállapította, hogy a magas nyugati parton álló fehér bérházak emlé-
keztetnek Athénra. A korántsem találó hasonlat nyomán aztán egyesek mint az
„Akropoliszt” emlegették Sztálingrádot.
A 6. hadseregnek azokat az egységeit, amelyek még mindig a Donon való
átkelésre vártak, féltékenységgel töltötte el az előőrs dicsősége. Egy légvédelmi
tüzér így írt haza: „Hamarosan nekünk is jogunk lesz énekelni: »Katona áll a Vol-
ga-parton«„33. Egy tüzér ugyancsak a Wolgaliedet emlegette levelében: „A dal ha-
marosan ránk is igaz lesz”34. (A szöveget egy Lehár-melódiára énekelték.)
Sokuknak meggyőződése volt, hogy a győzelem már nem lehet messze. „El
sem tudjátok képzelni, milyen gyorsak a mi motorizált bajtársaink35 - áll a 389.
gyalogoshadosztály egyik katonájának a levelében. - És ehhez jönnek még légi-
erőnk támadó hullámai. Micsoda biztonságérzetet ad, ha pilótáink itt vannak felet-
tünk, hiszen orosz repülőgépet sohasem látunk. Szeretnék megosztani veletek egy
kis reménysugarat. Hadosztályunk, mihelyt Sztálingrád elesik, teljesítette köteles-
ségét. Akkor, ha Isten is úgy akarja, még ebben az évben viszontlátjuk egymást. Ha
Sztálingrád elesik, délen vége az orosz hadseregnek.”
***
Hube hadosztályának helyzete mindazonáltal korántsem volt stabil. A vol-
gai hajózás fenyegetettsége, hogy a Kremlből érkező dühös telefonhívásokat ne is
említsük, mind sürgősebbé tették Jeremenko számára, hogy ellentámadásokat ren-
deljen el az északi szárnyon, és eltiporja a németek keskeny korridorját. Az orosz
tüzérség mindkét oldalról be tudott lőni ebbe a sávba, amely alig volt szélesebb hét
és fél kilométernél, a németek pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy érdem-
ben válaszoljanak nekik. Ekkorra nemcsak Hube 16. páncéloshadosztályának, ha-
nem a Wietersheim-hadtest többi részének is alig maradt üzemanyaga.
Augusztus 25-én Richthofen a 76. gyalogoshadosztály főhadiszállására re-
pült, hogy csatlakozzék Paulus és Von Seydlitz tábornokhoz. Paulus bal arcának
ideges rángása a megnőtt terhelés hatására még feltűnőbbé vált, ráadásul dizentéria
is gyötörte - ezt a németek „orosz betegségnek” nevezték -, ami nem tette nyugod-
tabbá. A türelmetlen Richthofen észrevette, hogy a 6. hadsereg parancsnokát „na-
gyon nyugtalanítja a helyzet”36. Aznap éjszaka a Luftwaffe ejtőernyővel utánpót-
lást dobott le Wietersheim XIV. páncéloshadtestének, a szállítmány nagy része
azonban a senki földjén ért földet, vagy az ellenség kezébe került. Másnap reggel a
német légi felderítés jelentette, hogy északon szovjet páncéloserők gyülekeznek.
Richthofen Hitlerhez hasonlóan azt vallotta, hogy a Sztálingrádnál aratott
gyors győzelem a Vörös Hadsereg végleges összeomlása révén a túlságosan hosz-
szúra nyúlt balszárny minden gondját is egy csapásra megoldaná. A legnagyobb
- [97] -
veszélyt most az jelentette volna, ha ez tovább gyengül – mint amikor a kötéltáncos
alatt meglazul a kifeszített kötél. Paulus tökéletesen tudatában volt ennek. Tovább-
ra is bízott Hitler ítélőképességében, és ő is hitt abban, hogy a szovjet csapatok ere-
jük végén járnak. Amikor ezután Von Wietersheim tábornok a XIV.
páncéloshadtest egy részének hátravonását javasolta, Paulus leváltotta, és Hube tá-
bornokot léptette elő a helyére.
Sok múlt azon, hogy a 4. páncéloshadsereg elég gyorsan tud-e előrenyo-
mulni dél felől, Hitler azonban arra utasította Hothot, hogy egy páncéloshadtestet
hagyjon a Kaukázusban. A tábornok így kénytelen volt beérni a XLVIII. és a IV.
páncéloshadtesttel. Mint ekkortájt Strecker tábornok is megállapította, „minél kö-
zelebb jutnak a városhoz a támadó német erők, annál kisebb napi területnyereséget
érnek el”37. A front túloldalán pedig még hevesebb védekezésre készültek. A Sztá-
lingrádi Védelmi Bizottság parancsba adta: „Nem adjuk át városunkat a németek-
nek! Mindnyájan alakítsatok brigádokat, menjetek, építsetek barikádokat. Bariká-
dokat minden utcára... gyorsan és ügyesen, hogy a Sztálingrádot védő katonák ir-
galom nélkül elpusztíthassák majd az ellenséget!”38
Augusztus 25-én öt hét óta először eső esett, Hoth jobbszárnyát azonban va-
lójában azoknak a szovjet erőknek az ellenállása késleltette, amelyek a Szarpa-tó
környékén és a Sztálingrád alatti Volga-kanyartól délre, Tundutovónál szegültek
szembe velük. Ezen a napon például a 91. lövészhadosztály kötelékében működő
büntetőszázad a fölényben lévő ellenség számos támadását verte vissza. A Sztá-
lingrádi Front politikai osztálya később jelentette Scserbakovnak: „Sok katona tette
jóvá bűneit bátorsággal. Rehabilitálni kellene őket, majd visszaküldeni ezredeik-
hez.”39 Csakhogy, mint szinte mindig, legtöbbjük rég meghalt, mielőtt bármi is tör-
tént volna az ügyében.
Két nappal később az előretörés már valamelyest felgyorsult: Hoth hirtelen
átvezényelte a XLVIII. páncéloshadtestet hadserege balszárnyára a kalmük
sztyeppre. A német hadsereg legnagyobb előnye a páncéloshadosztályok és a légi-
erő együttműködésében rejlett. A harc állandó változásai közepette a német gya-
logság a horogkeresztes vörös zászlót a földre terítve gondoskodott arról, hogy ne
bombázzák őket saját gépeik. Leginkább azonban a gyors páncélos-hadmozdulatok
jártak azzal a veszéllyel, hogy a Stukák saját földi erők ellen intéznek támadást.
Max Plakolb főhadnagyot, aki a Luftwaffe egy kis előretolt légtérellenőrző
alegységének volt a parancsnoka, átvezényelték a 24. páncéloshadosztály parancs-
nokságára. A főhadnagy a rádiókészülék mellett ült, amikor a 14. és a 24. páncé-
loshadosztály, valamint a 29. gépesített gyalogoshadosztály megindult, hogy dél-
nyugat felől Sztálingrád alá kanyarodjék. A 24. páncéloshadosztály élen haladó
egységei sokkalta gyorsabban törtek előre, mint a szomszédos hadosztály, Plakolb
pedig egyszer csak egy német repülő jelentését hallotta rádiójában: „Ellenséges
járműösszevonás...”40 A pilóta ezután megadta a 24. páncéloshadosztály pozícióját.
Minthogy a Stukák már közeledtek a páncélosokhoz, Plakolb magát a zuhanóbom-
bázó-századot hívta, és a „Bonzo” vészjelszó alkalmazásával rábeszélte őket, hogy
- [98] -
még időben tegyenek le a támadásról.
A XLVIII. páncéloshadtest olyan iramban tört előre dél felől, hogy augusz-
tus 31-én este étegységei elérték a Sztálingrád-Morozovszk vasútvonalat. Hirtelen
úgy tűnt, mintha alkalom adódnék a 62. és a 64. szovjet hadsereg maradványainak
elvágására. Paulus gyalogoshadosztályai, amelyek lassan vonultak kelet felé a
Dontól, sohasem kerülhettek a szovjetek hátába. Az egyetlen lehetőség az volt,
hogy a XIV. páncéloshadtestet küldik le a rinoki folyosóból, hogy az fejezze be a
bekerítést - miként ezt a hadseregcsoport parancsnoksága erősen sürgette is. Ez bi-
zony igencsak kockázatos vállalkozás volt, és Paulus a terv ellenében döntött.
Hubének meg kellett volna fordítania üzemanyag- és lőszerszűkében lévő páncélo-
sait, ki kellett volna válnia az éppen folyó harcokból, és figyelmen kívül kellett
volna hagynia az északon felvonulóban lévő ellenséges hadseregeket. Jeremenko
felfigyelt a veszélyre, és kivonta maradék erőit a bekerítésből. Egyes esetekben a
visszavonulás ütemét inkább a pánik, mint a tervszerűség diktálta. A 64. hadsereg
748. légvédelmi ütegének legénysége a lövegeit hátrahagyva menekült el. Az esetet
az állandóan gyanakvó komisszárok hamarosan már összeesküvés következmé-
nyének tekintették, s azt is állították, hogy az üteg egyik katonája kalauzolt „egy
német géppisztolyos zászlóaljat”41 a szomszédos 204. lövészhadosztály elleni tá-
madásuk során.
*
Paulus északi szárnyán a XIV. páncéloshadtestnek bőségesen akadt tenniva-
lója. Az oroszok állandó elterelő támadásokat indítottak a folyosó mindkét oldalá-
ról. Hube tábornok gyors, kemény ellenlökésekkel sikeresen visszaverte ezeket a
rosszul összehangolt rohamokat. Augusztus 28-án Hube átköltöztette főhadiszállá-
sát egy szűk vízmosásba, amely jobb védelmet kínált az éjszakai légitámadások
ellen. Gondja volt rá, hogy álma zavartalan legyen: harckocsija alatt, egy szalmával
bélelt üregben aludt.
Az orosz bombázók a Volga felett mélyrepülésben áthúzva immár éjjel is,
nappal is támadtak. Érkezésüket a német légvédelmi ágyúk gránátjainak fekete
pamacsai jelezték a reggeli égen. Egy alkalommal Hube vízmosása felett menny-
dörögve, mélyrepülésben szállt el egy német vadászgép, hogy aztán felemelkedjék,
és megtámadja a felhőtlen égbolton közeledő bombázókat. Azokat, akik a főhadi-
szállásról figyelték, a vadász ragyogó páncélt viselő teuton lovag varázsos képére
emlékeztette. „Ez az ezüstös csík - írta a jelenlévők egyike lelkesen a naplójában -
a folyó felett kanyarodott keletre, az ellenség területe fölé, mint egy kristály, a haj-
nal előfutára.”42
Augusztus 28-án az orosz vadászok is megpróbálták támadni a kalacsi új
német repülőteret, de egy csoport Messerschmitt-109-es elkergette őket. A napbar-
nított fiatal pilóták büszkén gyülekeztek jelentéstételre a bevetés után, de komor
parancsnokuk - akit, mivel középkori katedrálisok szobraira emlékeztetett, „a her-
ceg” becenéven emlegettek - nem dicsérte meg őket. Ehelyett közölte velük a pa-

- [99] -
rancsot, amely Richthofent is olyannyira bosszantotta. „Uraim, véget kell vetni a
sportbevetéseknek! Ne azzal foglalkozzanak, ki lövi le a legtöbb ellenséges gépet!
Minden gép, minden csepp üzemanyag, minden repülési óra pótolhatatlan. A vi-
dám élet, amelyet idelent a földön élünk, nem más, mint teljes felelőtlenség, a le-
vegőben pedig még inkább az. Ha nincsen légi célpont, minden lövedékünkkel a
gyalogságot kell támogatnunk.”43 Szavait a nemtetszés moraja fogadta.
Mint augusztus végén oly gyakran, az időjárás hirtelen megváltozott. Szept-
ember 29-én, szombaton csaknem egész nap és éjszaka esett az eső. A katonák át-
áztak, a lövészárkok megteltek vízzel. A hazaküldött levelekben gyakran ismétlő-
dött: „Ez a szar Oroszország!”44 Négy hónapi szinte szakadatlan előretörés után
úgy látszott, nagyon közel vannak ahhoz, amit útjuk végcéljának tekintettek.
A Rinoknál, a Volga partján álló 16. páncéloshadosztályban már nem a ko-
rábbi túláradó optimizmus uralkodott. A veteményeskerteket és gyümölcsösöket,
amelyekben elrejtették járműveiket, szétverte a szovjet tüzérségi tűz: helyükön ak-
natölcsérek tátongtak, repesz szaggatta fatörzsek meredeztek. Mindenkit aggasz-
tott, hogy északon egyre nagyobb erők gyülekeztek. Hubéra már korábban na-
gyobb nyomás nehezedett volna, ha a vasútvonal frolovói végpontja közelebb lett
volna a fronthoz, s a szovjet gyalogságot korábban vethették volna be. A 24. hadse-
reg csatlakozott a 66. hadsereghez és az 1. gárdahadsereghez: ellentámadásra ké-
szültek. Mihelyt az alakulatokat kivagonírozták, különböző irányokban indultak el,
és a zűrzavarban senki sem tudta, hol tartózkodnak pillanatnyilag. A 22. lövész-
hadosztály még csak azt se tudta biztosan, melyik hadsereghez tartozik, parancsno-
ka pedig sem az ellenség elhelyezkedéséről, sem pedig erejéről nem kapott infor-
mációt.
Szeptember 1-jén parancsot adott a felderítőszázadnak, hogy tízes csopor-
tokban vonuljanak előre, és állapítsák meg, hol állnak a németek. A katonák hely-
ben szerzett lovakra ültek, és dél felé, a Sztálingrád-Szaratov vasútvonal mentén
indultak el. A hadosztály egy tömegben követte őket. Az előrenyomuló osztagot
egyszer csak észrevette egy német pilóta, aki egy Sztálingrád elleni bevetésről tért
vissza. Néhány kétmotoros Messerschmitt-110 kivált a kötelékből, hogy megtá-
madja őket, a többi pedig visszarepült a támaszpontjára, hogy újabb bombaterhet
vegyen fel. Déltájban tértek vissza, akkorra azonban a hadosztály már széthúzódott
a terepen: a kívánatos célpont részeire szóródott szét.
A visszaérkező felderítő járőrök jelentették, hogy láttak német egységeket,
azt azonban nem tudták megmondani parancsnokuknak, hogy hol húzódik a front-
vonal – ilyesmi ugyanis felismerhető formában egyszerűen nem létezett. Az orosz
parancsnokok „aggódtak és dühöngtek”45. Bár gyalogságuk létszámban jóval
felülmúlta a szemben álló német erőket, sem a harckocsijaik, sem a tüzérségük
nem érkezett meg - mindössze néhány páncéltörő löveggel rendelkeztek.
Még katasztrofálisabb helyzet alakult ki a 64. lövészhadosztálynál, amely a
mögöttes területen gyülekezett. A német légitámadások, amelyek során a hadosz-

- [100] -
tály tábori kórházának számos orvosa és nővére is életét vesztette, megtörték a ka-
tonák harci morálját. A harcok színhelyéről hátravitt sebesültek rémtörténeteket
meséltek, amelyek megijesztették a tapasztalatlan újonc egységeket, akik tartalék-
ban várták, hogy előreküldjék őket. Előbb egyes katonák, majd egész csoportok
oldottak kereket. A hadosztályparancsnok megparancsolta, hogy a legingatagabb
egységeket zárt alakzatban sorakoztassák fel. Hosszú beszédben hordta le őket,
amiért ilyen gyáván viselkednek és kudarcot vallanak, amikor a hazájukat kellene
védelmezniük, majd a római légióknál szokásos megtizedelést alkalmazta. Pisz-
tollyal a kezében, hangosan számolva elhaladt az első sor előtt, és minden tizedik
katonának közvetlen közelről az arcába lőtt, míg csak az egész tár ki nem ürült.
Zsukov, akit frissiben neveztek ki főparancsnokhelyettessé, s aki így köz-
vetlenül Sztálin után következett a ranglétrán, augusztus 29-én érkezett Sztálin-
grádba, hogy ellenőrizze a hadműveleteket. Nyomban szemet szúrt neki, hogy az
ellentámadásra kijelölt három hadsereg fegyverzete hiányos, az egységek öreg tar-
talékosokból állnak, és nincsen elegendő lőszerük, valamint megfelelő tüzérségük.
A titkosított, közvetlen vonalon (a távközlési jeleket csak a vevő fél számára meg-
fejthető módon összekeverő készülék közbeiktatásával rábeszélte Sztálint, hogy a
támadást feltétlenül halassza el egy héttel. Az beleegyezett, szeptember 3-án azon-
ban újra megriadt, mert arról értesült, hogy miután Seydlitz hadteste csatlakozott a
4. páncéloshadsereghez, a németek elérték a város nyugati peremét. Felhívta
Vasziljevszkij tábornokot, a vezérkar főnökét, és pontos helyzetjelentést követelt
tőle.
Amikor Vasziljevszkij elismerte, hogy a német harckocsik elérték a külvá-
rosokat, Sztálin dühösen kifakadt Zsukov és a többi tábornok ellen: „Mi a bajuk
ezeknek? Nem értik meg, hogy ha feladjuk Sztálingrádot, az ország déli részét el-
szakítják a középső résztől, és valószínűleg nem tudjuk megvédelmezni?! Hát nem
értik, hogy ez nemcsak Sztálingrád számára katasztrófa? Elveszítenénk a fő vízi
utunkat és hamarosan az olajunkat is!”46
„Mindent, ami csak harcképes, a fenyegetett területekre küldünk - felelte
Vasziljevszkij a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. - Azt hiszem, van még rá
esély, hogy ne veszítsük el a várost.”
Rövid idő múlva Sztálin ismét telefonált, majd táviratot diktált Zsukov
számára. Utasította, hogy azonnal indítsa meg a támadást, attól függetlenül, hogy
felfejlődött-e valamennyi hadosztály, illetve hogy megkapták-e a tüzérségüket. „A
késlekedés ebben a pillanatban bűncselekménnyel ér fel”47 - szögezte le. Sztálin-
grád akár már másnap is eleshetett. Zsukov felhívta, hosszasan érvelt, s végül sike-
rült rávennie Sztálint, hogy várjon még két napot.
Nehéz eldönteni, vajon Sztálinnak vagy Zsukovnak volt-e igaza. Paulusnak
volt ideje megerősíteni a XIV. páncéloshadtestet, a Luftwaffe pedig maradéktala-
nul kihasználta erőfölényét a nyílt sztyeppen kínálkozó célpontokkal szemben. Az
1. gárdahadseregnek mindössze néhány kilométert sikerült megtennie, a 24. hadse-

- [101] -
reget pedig visszaszorították indulási vonalára. A legkritikusabb pillanatokban
azonban ennek a sikertelen támadásnak is sikerült elvonnia Paulus tartalékait - jól-
lehet a 62. és 54. hadsereg megtépázott maradványai a város pereméig szorultak
vissza.
A németek is ennek a nyárnak az egyik legsúlyosabb veszteségét szenved-
ték el ekkor. Egyetlen napon nem kevesebb, mint hat zászlóaljparancsnok esett el,
jó néhány századból mindössze negyven-ötven ember maradt életben. (Az
Ostfronton az összes német veszteség ekkor érte el a másfél milliót.) A szovjet ha-
difoglyok kihallgatása során kiderült, micsoda elszántsággal került szembe itt a
Wehrmacht. „Egy századból - áll egy jelentésben - mindössze öten maradtak élet-
ben. Azt kapták parancsba, hogy Sztálingrádot sohasem szabad feladni.”
A Vörös Hadsereg katonái érezték, hogy a csata első tíz napján keményen
és vitézül harcoltak. „Szervusztok, kedveseim!49 - írta egy katona a családjának.
Augusztus 23-a óta folyamatosan kemény küzdelmet vívtunk a kegyetlen és ravasz
ellenséggel. A szakaszparancsnok és a komisszár súlyosan megsebesült. Át kellett
vennem a parancsnokságot. Körülbelül hetven tank jött ellenünk. Megbeszéltük a
helyzetet a bajtársakkal, és úgy döntöttünk, hogy az utolsó csepp vérünkig harco-
lunk. Amikor a tankok átgördültek a lövészárkok fölött, gránátokat és benzines pa-
lackokat dobtunk rájuk.” Az orosz katonák többségét igen rövid időn belül lángoló
büszkeséggel töltötte el, hogy Sztálingrádnál harcol. Tudták, hogy lélekben az
egész ország velük van, a rájuk váró elkeseredett küzdelmet illetően azonban nem-
igen tápláltak illúziókat. E pillanatban alig negyvenezer védőnek kellett távol tar-
tania a várostól a 6. hadsereget és a 4. páncéloshadsereget. Valamennyi parancsnok
tudta, hogy „egészen az Urálig a Volga az utolsó védővonal”.50
A németek szeptember első hetében teli voltak önbizalommal. Bár a küzde-
lem kemény volt, írta haza egy katona, „de Sztálingrád a következő néhány napban
elesik”.51 „Aszerint, amit a parancsnokaink elmondanak nekünk52 - írta a 305. gya-
logoshadosztály egyik tüzére -, Sztálingrád bizonyosan el fog esni.” Leplezetlen
győzelmi hangulat uralkodott a 6. hadsereg főhadiszállásán is, amikor szeptember
3-án a törzs egyik tisztje feljegyezte: az LI. hadtest déli szárnya és a 4.
páncéloshadsereg balszárnya elérték egymást. „A Volga nyugati partján bezárult a
gyűrű Sztálingrád körül!”53 Azóta, hogy augusztus 23-án átkeltek a Donon, a 6.
hadsereg katonái szeptember 8-áig a jelentések szerint „huszonhatezer-ötszáz fog-
lyot ejtettek, és 350 löveget, valamint 830 harckocsit zsákmányoltak”.
Paulus levelet kapott Wilhelm Adam ezredestől, egyik vezérkari tisztjétől,
aki betegszabadságát töltötte Németországban, és keservesen bánta, hogy nincs je-
len egy ilyen történelmi pillanatban. „Itt mindenki Sztálingrád elestét várja55 – írta
főparancsnokának. Az ember azt reméli, a háború ezzel fordulópontjához érkezik.”
Sztálingrád környékén azonban az éjszakák hirtelen hidegebbé váltak, reggelente
már zúzmara borította a talajt, és jéghártya nőtt a lóitató vászonvödrökben. A né-
metek számíthattak rá, hogy hamarosan ismét nyakukon az orosz tél.

- [102] -
 Ezzel együtt csak nagyon kevesen látták előre a 6. hadsereg előtt tornyosuló
legnagyobb akadályt. Richthofen bombázóinak nemcsak hogy nem sikerült meg-
törniük az ellenfél akaraterejét, hanem még a bombáik szabadjára engedett rombo-
lóerejével pompás küzdőtérré is alakították a várost az oroszok számára, amelynek
minden romhalmazát a németek ellen használták fel utóbb.

- [103] -
 Harmadik rész
„A VÉGZETES VÁROS”1

- [104] -
 9.
„Az idő vér”: a szeptemberi csaták

Sztálingrádról mint katonai célpontról Németország népe először egy au-

gusztus 20-i kommünikéből hallott. Mindössze két héttel később Hitler, aki azt so-
hasem akarta, hogy katonái utcai harcokat vívjanak Moszkvában vagy Leningrád-
ban, eltökélte, hogy ezt a várost mindenáron elfoglalja.
A kaukázusi front eseményei - feltehetőleg ezeket tartotta a legfontosabb-
nak - nagy szerepet játszottak Sztálingrád iránti lázas érdeklődésében. Szeptember
7-én, aznap, amikor Halder „Sztálingrádnál megfelelő előrehaladást”2 jelentett,
Hitler szabad folyást engedett bosszúságának, amiért a német csapatoknak nem si-
került előretörniük a Kaukázus felé. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy List
tábornagynak e cél megvalósításához nincsen elegendő ereje. Alfred Jodl tábornok,
aki éppen ekkor tért vissza a List főhadiszállásán tett látogatásáról, vacsoránál
megjegyezte, hogy List kizárólag a Führer parancsait követte. „Hazugság!”3 - üvöl-
tötte Hitler, és kirohant. Mintha igazolni akarta volna, hogy rosszul idézték, telex-
üzenetet küldetett Németországba, amelyben elrendelte, hogy küldjék Vinnyicába a
Reichstag gyorsíróit, hogy ettől fogva a napi helyzetértékelő értekezletek minden
szavát lejegyezzék.
A lengyelországi, skandináviai és franciaországi győzelmek után Hitler haj-
lott arra, hogy ne tulajdonítson jelentőséget az olyan földhözragadt dolgoknak,
amilyen az üzemanyag-utánpótlás vagy az emberhiány - mintha ő immár felül-
emelkedett volna a háborúval járó prózai materiális kérdéseken. Kitörése ezúttal
mintha valamiféle lélektani határra juttatta volna el. Warlimont tábornokot, aki
egyheti távollét után tért vissza, úgy megdöbbentette Hitler „merev, gyűlölettől
lángoló tekintete”4, hogy ezt gondolta: „Ez az ember megzavarodott; rájött, hogy a
sorsdöntő játéknak vége, hogy Szovjet-Oroszországot e második próbálkozásra
sem fogja legyőzni”. Nicolaus von Below, a Führer Luftwaffe szárnysegédje visz-
szatérvén ugyancsak „teljességgel új helyzetet”5 talált. „Hitler egész környezete
úgy, ahogy volt, depressziós benyomást keltett. Hitler egyszerre teljesen magába
fordult.”
Hitler valószínűleg ráérzett az igazságra, hiszen végül is ő volt az, aki azt
mondta tábornokainak, hogy ha a Kaukázust nem sikerül elfoglalni, akkor be kell
fejezni a háborút - belenyugodni azonban nem tudott. A Volgát elzárták, Sztálin-
grád hadiiparát pedig nagyrészt elpusztították - a Kék hadművelet mindkét célt tar-
talmazta -, de még el kellett foglalnia a Sztálin nevét viselő várost, mintha az ön-
magában is az ellenség más eszközökkel való leigázását jelentette volna. A vesze-
delmes álmodozó szimbolikus győzelemben keresett kárpótlást.
Még hátravolt néhány látványos siker, amelyek fenntartották azt az illúziót,
hogy Sztálingrád lesz az a nagy próbatétel, amely igazolja majd a német erő maga-
sabbrendűségét. Az északi arcvonalon tovább folytatódó harcok során gróf

- [105] -
Strachwitz, a 16. páncéloshadosztály sztárparancsnoka bebizonyította, hogy elhú-
zódó páncéloscsatában a siker a hideg fejtől, a pontos célzástól és a tűzgyorsaság-
tól függ. Az oroszok egymást követő hullámokban vetették be a T-34-eseket és a
kölcsönbérleti szerződés keretében kapott amerikai harckocsikat. Kiderült, hogy a
magasabb, ugyanakkor pedig vékonyabb páncélzatú amerikai tankokkal könnyebb
végezni. Szovjet személyzetük nem is szerette őket. „A tankok nem jók - közölte
egy fogságba esett vezető. - A szelepek darabokra törnek, a motor túlmelegszik, a
sebváltó semmit sem ér.”6
„Az oroszok egy dombon át támadtak7 – emlékezett Freytag-Loringhoven -,
mi pedig a túlsó lejtőn mozogtunk. Két napon át jöttek, mindig ugyanúgy, a hori-
zont hátterével célnak kínálkozva fenn a gerincen.”
Több mint százat lőttek ki. „Ameddig a szem ellátott8 - írta haza egy hidász
tizedes -, mindenfelé számtalan kilőtt és kiégett harckocsi.” A negyvenkilenc éves
Strachwitz megkapta Lovagkeresztje mellé a Tölgyfalombokat, kevéssel ezután
pedig kora miatt visszahelyezték Németországba. A parancsnokságot Freytag-
Loringhovennek adta át.
*
Meglehet az oroszok ekkori támadásai félelmetesen pazarlóak és tökéletle-
nek voltak, afelől azonban senkinek sem lehetett kétsége, hogy elszánták magukat:
Szálingrádot mindenáron megvédik. Elszántságuk messze felülmúlta a betolakodó-
két. „Ütött a bátorság órája...” - írta versében Anna Ahmatova, amikor úgy látszott,
Oroszország puszta léte került halálos veszélybe.
Rosztov eleste óta az ellenállás fokozásának minden eszköze megengedhe-
tővé vált. A Sztalinszkoje znamjában, a Sztálingrádi Front lapjában szeptember
nyolcadikán megjelent egy kép: rémült, megkötözött lányt ábrázolt. „És ha a fa-
siszták a te kedvesedet is ugyanígy megkötözik?9 - szólt a képaláírás. Először szé-
gyenletes módon megerőszakolják, aztán egy tank alá dobják. Előre, harcos. Lődd
le az ellenséget. Kötelességed megelőzni, hogy megerőszakolják a kedvesed!” Az
efféle propaganda - amely úgyszólván Konsztantyin Szimonov „Öld meg!” című
versét variálja – kétségtelenül otromba volt, de szimbolikája pontosan tükrözte
azoknak a napoknak a hangulatát. Hasonlóan dühödt hangot ütött meg Alekszej
Szurkov „Gyűlölök” című verse, amely szerint a haza elleni német erőszakot csak
véres bosszú követheti.*

*
Aligha kétséges, hogy a propaganda, amelynek vezérsza-
va 1942 nyárutóján az „erőszak” volt, nagyban hozzájá-
rult ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg katonái, amikor 1944
végén és 1945 elején már német területen nyomultak elő-
re, tömegesen erőszakolták meg a nőket. (Ami engem il-
let nem osztom a szerző véleményét a dologról, sokkal
egyszerűbbnek látom – megtették, mert megtehették. És
- [106] -
 Szeptember 9-én a 4. páncéloshadsereg egyik ékének katonái a Krasznaja
Zvjezda példányaira bukkantak, benne Ilja Ehrenburg felhívásával a szovjet kato-
nákhoz, amelyet ezekkel a szavakkal zár: „Ne számoljátok a napokat, ne számoljá-
tok a kilométereket: csak a megölt németeket számoljátok. Öljétek őket - ezért
imádkozik édesanyátok. Öljétek a németeket - ezt sikoltja orosz földetek. Ne inog-
jatok meg, ne hagyjátok abba. Öljetek!”
Jeremenko és Hruscsov legfontosabb feladata ebben a válságos pillanatban
az volt, hogy utódot találjanak a 62. hadsereg parancsnokának a helyére, mert az
addigi parancsnok nyilvánvalóan nem hitt abban, hogy Sztálingrád megtartható.
Szeptember 10-én a 62. hadsereg harcolva visszavonult a város belsejébe. Délen
elvágták a 64. hadseregtől: a német 29. gépesített gyalogoshadosztály
Kuporosznojénál, a város déli csücskénél áttört a Volgáig. Szeptember 11-én
Jeremenkónak a Carica torkolata mellé települt főhadiszállását erős tűz alá vették.
Ekkor érkezett oda Konsztantyin Szimonov. Megdöbbentette „az égett vas szomo-
rú szaga”11 amikor átkelt a Volgán a még mindig füstölgő városba. Levegőtlen
bunkerében „a rosszkedvű Hruscsov egyszótagú válaszokat adott... elővett egy do-
boz cigarettát, és egyik gyufát a másik után próbálta meggyújtani, az alagút szellő-
zése azonban annyira rossz volt, hogy a láng mindig azonnal kialudt”.
Szimonov és kísérője a köpenyükre feküdtek le a Carica torkolatánál lévő
alagútrendszer egyik zugában, közel a bejárathoz. Mire másnap reggel felébredtek,
a bunkerrendszer elnéptelenedett. „Eltűntek a vezérkari tisztek, a gépírónők, min-
denki.” Végül rábukkantak egy híradó katonára, aki éppen az utolsó vezetékeket
csévélte fel. Tőle tudták meg, hogy a front főparancsnokságát a Volgán túlra eva-
kuálták. Mivel a bombázások idején a földi kábelek újra és újra szétszakadtak,
Jeremenko és Hruscsov engedélyt kértek Sztálintól, hogy a parancsnoki harcállás-
pontot visszavonják a folyó keleti partjára. A nyugati parton csak egyetlen maga-
sabb parancsnokság maradt, a 62. hadseregé.
Másnap reggel Csujkov tábornokot Jamiba, a Sztálingrádi és a Délnyugati
Front egyesített főparancsnoksága közös katonai tanácsának új főhadiszállására
hívatták. Egy álló napba és az éjszaka nagy részébe tellett, mire átkelt a Volgán és
odatalált. A sztálingrádi épületek olyan erős lánggal égtek, hagy még a széles Vol-
ga folyam keleti partján sem kellett bekapcsolnia a lend-lease keretében kapott
dzsipjének fényszóróit.
Amikor Csujkov másnap reggel végre találkozott Hruscsovval és
Jeremenkóval, azok ismertették a helyzetet. A németek, közölték, mindenáron be
akarják venni a várost. Megadásról szó sem lehet: visszavonulni nincs hová. Java-
solták, hogy a Sztálingrádban harcoló hadsereg új parancsnoka Csujkov legyen.

ez azért volt így, mert nem is létezett –, vagy felül-

íródott az erkölcsi tiltás, ami ezt gátolhatta volna –
már ha volt bennük ilyen valaha. A másik oldal elköve-
tőiről ugyanez a véleményem! A digitalizáló.)
- [107] -
 „Csujkov elvtárs - kérdezte Hruscsov -, hogyan értelmezi a feladatát?”12
„Meg fogjuk védeni a várost, vagy elesünk a védelmében” - hangzott a vá-
lasz. Jeremenko és Hruscsov ránéztek és közölték vele: pontosan megértette, mi a
dolga.
Aznap este Csujkov Krasznaja Szlobodából egy komphajón két T-34-es tár-
saságában átkelt a folyón, és a Carica-torkolat felett, a központi kikötőnél szállt
partra. Amikor a hajó a part közelébe ért, bombatölcsérekből sok száz ember bújt
elő néma csendben - többségükben civilek. Azt remélték, elmenekülhetnek. Mások
sebesülteket készültek a fedélzetre szállítani. Csujkov és kísérői elindultak, hogy
megkeressék a tábornok főhadiszállását.
Miután többször is eltévedtek, egy utászegység komisszárja elvitte ókat a
Mamajev-kurgánhoz, a hatalmas tatár halomsírhoz, amelyet 102-es dombnak is
neveztek (méterben ennyi volt a magassága). Csujkov itt rátalált a 62. hadsereg pa-
rancsnokságára, és találkozott vezérkari főnökével, Nyikolaj Ivanovics Krilov tá-
bornokkal. A nyers és szókimondó Csujkov igencsak különbözött Krilovtól, aki
precíz, elemző elme volt, egymást és a helyzetet azonban jól megértették. Csak egy
módon tarthattak ki: emberéletekkel kellett fizetniük érte. Amint Csujkov brutális
egyszerűséggel később meg is fogalmazta: „az idő vér”.13
Krilov és Kuzma Akimovics Gurov hadseregkomisszár támogatásával - az
utóbbinak baljós külsőt kölcsönzött tarra nyírt koponyája és bozontos szemöldöke -
Csujkov hozzálátott, hogy megfélemlítsen minden parancsnokot, aki akárcsak fon-
tolgatta is a visszavonulást. Egyes magasabb rangú tisztek embereiket magukra
hagyva kezdtek átszivárogni a folyó túlsó partjára. A katonák többsége is, mint
Csujkov megállapította, „a lehető leggyorsabban át akart jutni a Volga túloldalára,
el ebből a pokolból”.14 Gondoskodott róla, hogy az összes révet és átkelőhajót
NKVD-csapatok tartsák ellenőrzésük alatt. A szökevényekre, rendfokozatukra való
tekintet nélkül, azonnali kivégzés várt.
A csapatok megbízhatóságával kapcsolatban számos más riasztó jelentés is
érkezett. Ugyanezen a napon a 6. gárda harckocsizódandárnál egy tiszthelyettes
megölte a századparancsnokát, aztán pisztolyt fogott a vezetőre és a rádiósra, és
rájuk parancsolt, hogy szálljanak ki a tankból. Mihelyt megtették, elindult a jármű-
vel a 76. gyalogoshadosztály vonalai felé.
Mivel az őrmester nyomban kitűzött egy kis fehér zászlót a lövegtoronyra, a
vizsgálók arra következtettek, hogy ez a „hétpróbás áruló”15 minden részletét előre
kitervelte ennek „az ocsmány hitszegésnek”. Úgy ítélték meg, hogy a két katona,
akit az őrmester fegyverrel kényszerített a harckocsi elhagyására, „gyáván viselke-
dett”. Utóbb mindkettőt hadbíróság elé állították, és valószínűleg agyonlőtték.
A 62. hadsereg ekkorra húszezer főnyire olvadt, kevesebb mint hatvan
harckocsija maradt, és ezek közül jó néhány csak álló „kiserődnek” felelt meg.
Csujkovnak azonban több mint 700 aknavetője és ágyúja maradt, s azt akarta, hogy

- [108] -
az összes nagyobb löveget vonják vissza a keleti partra. Leginkább az foglalkoztat-
ta, hogy csökkentse a Luftwaffe nyomasztó légi fölényének hatását. Már észrevet-
te, hogy a német katonák, különösen sötétben, nem szívesen bocsátkoznak közel-
harcba. Hogy a zaklatástól kimerüljenek, „minden némettel éreztetni kell, hogy egy
orosz fegyver csőtorkolata előtt él”16
Legsürgősebb feladatának azt tekintette, hogy szilárdan kézbe vegye a rábí-
zott igencsak vegyes csapatok irányítását, amelyeket nem ismert, s amelyek számá-
ra ismeretlen állásokban tartózkodtak - éppen abban a pillanatban, amikor a néme-
tek első nagyobb rohamuk megindítására készülődtek. Csujkov kijelentette, hogy
az általa látott rögtönzött védművek legfeljebb jobbfajta barikádok, amelyeket akár
egy teherautó is a védőkre dönthet a lökhárítójával. A 6. hadsereg parancsnoksága
ugyanekkor az ellenkező előjelű túlzásba esett, és „erős állásokról, mély fedezé-
kekről, beton tüzelőállásokról”17 tett jelentést. A támadók útjában, mint hamarosan
kiderült, maga a romba dőlt város jelentette az igazi akadályt.
*
Ugyanezen a napon, szeptember 12-én Paulus Halder tábornokkal és Von
Weichs tábornokkal, a B-hadseregcsoport parancsnokával együtt Vinnyicán, Hitler
Werwolf-főhadiszállásán tartózkodott. Az értekezletről több, eltérő beszámoló ma-
radt fenn. Paulus azt állítja: felvetette a Don mentén egészen Voronyezsig nyúló
balszárny kérdését, és hiányolta az olasz, magyar és román hadseregeket megtá-
masztó „fűzőt”. Paulus szerint Hitler tervei azon a feltételezésen alapultak, hogy az
oroszok erőforrásai kiapadóban vannak, és hogy a doni szárnyat újabb szövetséges
alakulatokkal erősítik majd meg. Hitler, akit igazából csak Sztálingrád érdekelt,
afelől érdeklődött, mikor esik már el a város. Paulus vélhetőleg megismételte becs-
lését, amelyet az előző napon Halderral is közölt: tíznapi küzdelem, „aztán tizen-
négy napi rendcsinálás és átcsoportosítás”.18
A német támadás első szakasza másnap reggel német idő szerint 4 óra 45
perckor, orosz idő szerint háromnegyed hétkor kezdődött. (Hitler továbbra is ra-
gaszkodott ahhoz, hogy az oroszországi hadműveletek során a Wehrmacht ugyan-
ahhoz az időzónához igazodjék, amelyhez az ő kelet-poroszországi főhadiszállása,
a Wolfsschanze tartozott.) Az LI. hadtest balszárnyán a 295. gyalogoshadosztály a
Mamajev-kurgán felé indult, a jobbszárnyon a 76. és 71. gyalogoshadosztályok in-
dítottak támadást a főpályaudvar és a legfontosabb volgai kikötő felé. A 295. gya-
logoshadosztály tisztjei azzal tüzelték katonáikat, hogy egy lendülettel elérhetik
majd a Volgát.
Az előző napon heves tüzérségi és légitámadásokat indítottak a szovjet állá-
sok ellen. „Stukák tömegei zúdultak ránk19, írta haza a 389. gyalogoshadosztály
egyik tizedese - a támadásukat, az ember úgy gondolta, egy egér sem élhette túl.”
Az ágyúzás és bombázás 13-án egész nap folytatódott.
Csujkov Mamajev-kurgáni harcálláspontjáról, periszkóptávcsövön figyelte
az eseményeket. A téglaépületek romjaiból felszálló porfelhő világosbarnára szí-
- [109] -
nezte az eget. A bunker belsejében ugyancsak finom por pergett a mennyezet ge-
rendái közül - akár egy homokórában -, s belepte a törzstiszteket és a híradósokat.
Az aknák és a bombák szétszaggatták a tábori telefonok kábeleit is. Telefonosokat
küldtek ki, hogy megkeressék és kijavítsák a hibát - a szabadban alig volt esélyük
az életben maradásra. A vonalak olyan gyakran sérültek meg, hogy még a fiatal női
telefonkezelőknek is ki kellett merészkedniük. Csujkovnak a nap folyamán mind-
össze egyetlenegyszer sikerült összeköttetésbe kerülnie Jeremenkóval, késő dél-
utánra pedig minden kapcsolatát elveszítette a nyugati parton lévő hadosztályaival.
Kénytelen volt küldöncöket alkalmazni, akiknek életkilátásai a lövedék szaggatta
városban még a telefonistákéinál is rosszabbak voltak.
A németek ugyan előretörtek a város nyugati szélén, elfoglalták a kis repü-
lőteret és a laktanyákat, az északi kiszögellés szétzúzására tett kísérleteik azonban
kudarcot vallottak. Mint kiderült, a vártnál keményebb küzdelem várt rájuk. Sokan
ekkor döbbentek rá, hogy alighanem Sztálingrádban töltik majd a telet.
Csujkov úgy döntött, hogy aznap éjszaka átköltözik a régi főhadiszállás-
alagútba, amely a Carica-torkolatnál indult, és volt egy hátsó kijárata a
Puskinszkaja ulicára, egy, a Volga-parthoz közel eső utcára. Ugyanakkor Paulus és
Hoth is a kézenfekvő megoldást választotta: a Carica medrénél vonták meg hadse-
regeik sávhatárát. Miközben Seydlitz hadosztályai északon a Mamajev-kurgán és a
főpályaudvar felé küzdötték előre magukat, Hoth 124. és 24. páncéloshadosztálya,
valamint a 94. gyalogoshadosztály harcra készen nyomult előre délen, a Sztálin-
grád fölé magasodó beton gabonaelevátor szögletes építménye felé.
A Führer főhadiszállásán kitörő örömmel fogadták a hírt, hogy a 71. gyalo-
goshadosztály a Caricától közvetlenül északra benyomult Sztálingrád központjába.
Ugyanez az információ a Kremlbe aznap este jutott el. Sztálin Zsukovval és
Vasziljevszkijjel egy nagy sztálingrádi hadászati ellencsapás lehetőségét vitatta
meg éppen, amikor belépett titkárságának vezetője, Poszkrebisev, és jelentette,
hogy Jeremenko van a telefonnál. Sztálin, miután beszélt vele, közölte a hírt a két
tábornokkal. „Jeremenko azt mondja, az ellenség páncélos erőket vonultat fel a vá-
ros közelében. Holnap támadásra számít.”20 Vasziljevszkijhez fordult: „Azonnal
utasítsa Rogyimcev 13. gárdahadosztályát, hogy keljen át a Volgán. Annak is néz-
zen utána, mit tud még odaküldeni.” Egy óra múltán Zsukov már repülőgépen ült,
visszatérőben Sztálingrádba.
*
Szeptember 14-én a hajnali órákban Csujkov és törzse két járművön elindult
a lerombolt városon át dél felé, a caricai bunker irányába. Az utcákat törmelék bo-
rította, éppen csak hogy közlekedni lehetett rajtuk, rövid útjuk során gyakran el-
akadtak. Csujkov türelmetlen volt, mert ellentámadást rendelt el, és már neki is ké-
szen kellett volna állnia az új főhadiszálláson. Csapatai számos helyen meglepték a
németeket, azok azonban, mihelyt napkeltekor a Stuka-századok beavatkozhattak a
harcba, visszaszorították őket. Aznap reggel egyetlen biztató hírt kapott: a 13. gár-

- [110] -
da-lövészhadosztály még azon az éjszakán átkel a folyón. Az ellenség azonban
ezen a napon olyan erővel és lendülettel nyomult előre, hogy sokan kételkedni
kezdtek, vajon Rogyimcev csapatainak sikerül-e partra szállniuk a nyugati parton.
A 295. német gyaloghadosztálynak sikerült átverekednie magát a Mamajev-
kurgán túlsó lejtőjéig, Sztálingrádot azonban a legközvetlenebbül délről fenyegette
a pusztulás. „Egy-egy támadó ékkel délig mindkét hadosztálynak [a 71.-nek és a
76.-nak) sikerült előrenyomulnia21 - hangzott a 6. hadsereg túlságosan is optimista
jelentése - a központi vasútállomásig, majd délután 3 óra 15 perckor, miután elfog-
lalták a vízművet, elérték a Volga partját!” A főpályaudvar valójában a délelőtt so-
rán háromszor is gazdát cserélt, délután pedig visszafoglalta egy NKVD-
lövészzászlóalj.
Alekszandr Rogyimcev tábornok egyenruhája alaposan bepiszkolódott, mire
aznap kora délután eljutott Csujkov főhadiszállására. Mióta csak a Volga nyugati
partjára tette a lábát, az állandó légitámadások rákényszerítették, hogy újra és újra
gránát- és bombatölcsérekbe hasalva keressen menedéket. A kedélyes, vidám
Rogyimcev leginkább lelkes diákra emlékeztetett, inkább nézhették moszkvai en-
tellektüelnek, mint a Vörös Hadsereg tábornokának és a Szovjetunió hősének. Ol-
dalt kurtára nyírt, korán őszülő, a feje tetején felfelé meredő haja hosszúkás formát
kölcsönzött koponyájának. A harminchét esztendős Rogyimcev az emberi nem
azon törpe kisebbségéhez tartozott, amelyről valóban elmondható, hogy nem isme-
ri a félelmet. A spanyol polgárháborúban „Pablito” fedőnéven vett részt. Szovjet
tanácsadó volt a guadalajarai csatában, ahol a spanyol köztársaságiak megfutamí-
tották Mussolini expedíciós hadtestét. Katonái hősként tisztelték, és azt vallották,
leginkább attól tartanak, hogy ha megsebesülnek, felépülésük után más alakulathoz
vezénylik őket.
Amikor eligazította Rogyimcevet Csujkov nem is titkolta, mennyire veszé-
lyes a helyzet. Most vetette harcba legutolsó tartalékát, azt a tizenkilenc harckocsit,
amely egy páncélosdandárból megmaradt. Azt tanácsolta Rogyimcevnek, hagyjon
hátra minden nehéz felszerelést a keleti parton, embereinek mindössze kézifegyve-
rekre van szükségük, géppuskákra és páncéltörő puskákra, valamint annyi kézigrá-
nátra, amennyit csak elbírnak.
Csujkov magához hívatta A. A. Szarajev ezredest, az NKVD 10. lövészhad-
osztályának parancsnokát, aki egyben Sztálingrád helyőrségparancsnokának tisztét
is betöltötte. Az ezrede július óta ötezrednyi (több mint hétezer-ötszáz) belügyi ka-
tonával tartózkodott a városban, s jelentősen kiterjesztette birodalmát. Több mint
tizenötezer fős magánhadsereget hozott létre a Volga két partján, továbbá ő ellen-
őrizte az átkelőhelyeket és a folyami forgalmat is. Csujkov, akinek e pillanatban
nemigen volt veszítenivalója, azzal fenyegetőzött, hogy ha Szarajev nem engedel-
meskedik a parancsainak, azonnal felhívja a front főparancsnokságát. Jóllehet Beri-
ja azzal fenyegetőzött, hogy „kitöri a nyakát” egy Kaukázusban szolgáló parancs-
noknak, mert az illető azt merte javasolni, hogy az NKVD-erőket a hadsereg pa-
rancsnoksága alá kellene rendelni, Szarajev megértette: ebben a helyzetben jobban
- [111] -
teszi, ha engedelmeskedik. A Kreml kegye mindinkább a hadsereg felé fordult.
A parancsnoksága alatt álló népfelkelő zászlóaljak parancsot kaptak, hogy
szállják meg és a végsőkig védelmezzék a legfontosabb épülteket. A Mamajev-
kurgánra felküldtek egy reguláris NKVD-zászlóaljat, két lövészezredet pedig utasí-
tottak, hogy hiusítsa meg az ellenség kijutásit a folyóhoz. Mindenáron biztosítani
kellett, hogy Rogyimcev gárdalövészei partra szállhassanak. Az NKVD-csapatok
bátran harcoltak, súlyos veszteségeket szenvedtek, a hadosztály pedig utóbb meg-
kapta a Lenin-rendet és a „Sztálingrádi” címet. A küzdelem során Szarajev a poszt-
ján maradt, birodalmát azonban hamarosan elveszítette. Az NKVD-csapatok pa-
rancsnokaként október második hetében Rogatyin vezérőrnagy lépett a helyébe, aki
új parancsnoki harcálláspontot alakított ki - a keleti parton.
Azon az estén egy másik kellemetlen találkozásra is sor került. A Volga túl-
só partján Sztálin civil küldötte, Georgij Malenkov, a front parancsnokságára
hivatta a 8. légihadsereg vezető tisztjeit. Amikor a parancsnokok megérkeztek, azt
hitték, azért kellett megjelenniük, mert kitüntetéseket kapnak. A háttérben ott állt
Jeremenko és Zsukov. Malenkov, aki a háború első napján nem adott hitelt
Kuznyecov admirális jelentésének, amely szerint a németek légitámadást hajtattak
végre Szevasztopol ellen, most a Vörös hadsereg légierejének tisztjeire zúdította
elégedetlenségét. Tudni akarta, mely egységek mely napon teljesítettek bevetése-
ket, aztán megvádolta őket, hogy nem tettek eleget kötelességüknek. Hadbírósági
ítéleteket diktált parancsnokaik számára. Azért, hogy nyomatékosítsa szavait, ma-
gához szólított egy tisztet, egy alacsony termetű, hátrafésült hajú őrnagyot, akinek
arca püffedt volt a túlhajtott élvezetektől. „Sztálin őrnagy22 - szólt Joszif
Visszarionovics fiához.* - A pilótái harci teljesítménye felháborító.
A legutolsó összecsapásban a maguk huszonnégy vadászpilótája közül egy
sem lőtt le egyetlen németet sem. Elfelejtettek harcolni? Hogy értsük ezt?”
Malenkov ezután Hrjukin tábornokot, a 8. légihadsereg parancsnokát alázta meg. A
dolognak csak Zsukov közbelépése vetett véget. Emlékeztetett rá, hogy Rogyimcev
hadosztálya átkelni készül a Volgán. A vadászezrednek, amelynek fedeznie kell
őket, ideje gondoskodnia arról, hogy egyetlen német bomba se hullhasson rájuk. A
repülőtisztek kivonultak - túlságosan is meg voltak döbbenve ahhoz, hogy bármit is
mondjanak.
***

*
Sztálingrádnál két másik szovjet vezető fia is szol-
gált a Vörös Hadsereg repülőjeként, Vlagyimir Mikojan
és Lennyid Hruscsov. Vaszilij Sztálin, aki inkább affé-
le playboy volt, hamarosan kibújt a frontszolgálat kö-
telezettségei és veszélyei alól: mit tesz isten, ő ké-
szített propagandafilmet a légierőről.
- [112] -
 A Sztavka három nappal ezelőtt rendelte előre Sztálingrádhoz a 13. gárda-
lövészhadosztályt, amely több mint tízezer emberből állt ugyan, egytizedüknek
azonban nem volt fegyverük. A hadosztályt Krasznaja Szloboda körül szilfák, uk-
rajnai nyárfák és füzek alatt elszórva rejtették el a német légi felderítés elől. Miután
megérkeztek délről, Kamisinből, alig kaptak időt a felkészülésre. Rogyimcev, aki
tudta, hogy sietniük kell, egyfolytában sürgette őket. A teherautók hűtővize fel-
forrt, a málhás tevék nyugtalankodtak, a járművek pedig akkora port vertek, hogy
„a sürgönypóznákon ülő vörös kányák szürkére változtak”23. A katonák többször is
szétfutottak: sárga orrú Messerschmittek csaptak le rájuk, hogy mélyrepülésben
géppuskázzák menetoszlopaikat.
Amikor a Volga közelébe értek, véget ért a száraz, poros sztyepp, juharfák
jelezték a víz közelségét. Az egyik fán egy nyíl alakú táblán egyetlen szó állt:
„Rév”. A katonák meglátták a sűrű fekete füstöt a túloldalon, és megbökték szom-
szédjukat a sorban: ez volt az első jel, amely a nagy folyó túlsó partján rájuk váró
küzdelemre utalt.
A parton gyorsan kiosztották nekik a lőszert, a gránátokat és az élelmet -
kenyeret, kolbászt, valamint cukrot a teához. Rogyimcev, miután találkozott
Csujkovval, úgy döntött, nem várja meg, míg teljesen besötétedik. A gárdisták első
hullámának már szürkületkor el kellett indulnia: a volgai flottilla ágyúnaszádjai és
katonai vezénylet alá helyezett civil hajók - sajkák, dereglyék, halászhajók, sőt
evezős csónakok szállították őket. Akiknek a keleti parton kellett várniuk a soruk-
ra, igyekeztek kiszámítani, mikor jönnek vissza értük a vízi járművek.
Az átkelés alighanem az evezős csónakok utasai számára volt a leghátbor-
zongatóbb. A víz halkan paskolta az orrtőkéket, az evezővillák egyszerre csikorog-
tak. A távoli puskaropogás és az aknadörej végigvisszhangzott a folyó felett. Aztán
a német tüzérség, aknavetők és néhány kellően közeli géppuska újabb célpontot
keresett magának: a folyam közepén vízoszlopok emelkedtek a levegőbe, bőrig áz-
tatva az átkelőket. A felszínt hamarosan ezüstösen csillogó, kábult halak borítottak.
A volgai flottilla egyik naszádja telitalálatot kapott, a fedélzetén utazó különítmény
tagjai közül húszam meghaltak. Néhányan az őket körülvevő vizet bámulták,
hogyne kelljen a másik partra pillantaniuk - ahogyan a hegymászók sem néznek
maguk alá -, mások azonban le sem vették a szemüket a nyugati parton lángoló
épületekről. Rohamsisakos fejüket ösztönösen a válluk közé húzták.
*
A pokol szakasztott mása várt rájuk. Ahogyan egyre sötétebb lett, a hatal-
mas lángok megvilágították a parton föléjük magasodó épületcsontvázakat, ame-
lyek kísérteties árnyakat vetettek. Az éjszakában szikrák szálltak. A katonák előtt a
parton vad összevisszaságban „kiégett gépek, partra vetett bárkák roncsai” hever-
tek. Ahogyan egyre közelebb értek, megérezték a leégett épületek szagát és a tör-
melék alatt oszló holttestek émelyítő bűzét.
Rogyimcev gárdalövészeinek első hulláma nem tűzte fel szuronyait. A folyó
- [113] -
sekély parti részén kiugrottak a vízi járművekből, és azonnal rohanni kezdtek felfe-
lé a meredek, homokos lejtőn. Egy helyütt a németek alig több mint százméternyire
voltak. A gárdistákat senkinek sem kellett felvilágosítania, hogy minél tovább vá-
rakoznak egy helyben, annál valószínűbb, hogy meghalnak. Szerencséjükre a né-
meteknek nem volt idejük, hogy beássák magukat vagy állásokat építsenek ki. A
balszárnyon a 42. gárdaezred csatlakozott az NKVD-csapatokhoz, s együtt vissza-
szorították a németeket a főpályaudvar környékén. A 39. gárdaezred egyik zászló-
alja a jobbszárnyon rohamot intézett egy malom nagy, vörös téglás épülete ellen (a
golyó verte építmény ma is áll, megtartották emlékhelyül), és könyörtelen közel-
harcban megtisztították az ellenségtől. Amikor megérkezett a második hullám, a
megerősödött ezred előretört a Mamajev-kurgán lábánál elhaladó vasútvonal felé.
A 13. gárda-lövészhadosztály az első huszonnégy órában harmincszázalé-
kos veszteséget szenvedett, a Volga-partot azonban megtisztították. A csekély
számú túlélő (a sztálingrádi csata végére az eredeti tízezer katonából mindössze
háromszázhúszan maradtak életben) máig esküszik rá, hogy „elszántságuk forrása
Rogyimcev volt”.24 Példáját követve ők is fogadalmat tettek: „A Volga mögött
nincs a számunkra föld.”
*
A németek kezdetben úgy gondolták, Rogyimcev ellentámadása legfeljebb
átmenetileg vetette vissza őket. Szentül hitték, hogy előrenyomulásuk a város köz-
pontja felé visszafordíthatatlan. „Tegnap óta a Harmadik Birodalom zászlója lobog
a városközpont felettes - írta másnap a 29. gépesített gyalogoshadosztály egyik tag-
ja. - A központ és a [fő]pályaudvar környéke német kézen van. El sem tudjátok
képzelni, hogyan fogadtuk ezt a hírt.” A katonák azonban, akik meg-
megborzongtak a hidegebbre forduló időben, „már a föld alatti téli szállásokról,
izzó Hindenburg-kályhákról és kedves otthonainkból érkező levelek sokaságáról
ábrándoztak”.
A Carica mély bevágásában német gyalogosszázadok nyomultak előre. Már
a 62. hadsereg főhadiszállásának bejáratát is rendszeresen lőtték, a caricini bunker
megtelt sebesültekkel. A meleg, nyirkos levegő hamarosan elviselhetetlenné vált.
A törzs tisztjei szédelegtek az oxigénhiánytól. Csujkov úgy döntött, ismét új helyre
költözik vezérkarával. Ezúttal átkelt a folyón, egy darabig haladt észak felé, majd
ismét visszatért a nyugati partra.
A Mamajev-kurgánért folyó küzdelem mind hevesebbé vált. Ha a németek
elfoglalják, lövegeikkel tűz alatt tarthatták volna a Volgát. Az egyik NKVD-
lövészezrednek sikerült megtartania a domb egy csekély részét, majd szeptember
16-án közvetlenül virradat előtt megérkezett az erősítés: Rogyimcev 42. gárda-
lövészezredének maradéka és egy másik hadosztály egyes részei. Az újonnan jöt-
tek még aznap kora reggel megrohamozták a dombtetőt és a dombvállakat. A
Mamajev-kurgán mostanra tökéletesen felismerhetetlenné vált, pedig itt még né-
hány hete is park volt, amelyben szerelmesek sétáltak. Egyetlen szál fű sem maradt

- [114] -
a földön, amelyet mostanra mélyen felszántottak az akna-, bomba- és gránátrepe-
szek. Az egész domboldalon kráterek tátongtak, amelyek az elkeseredett küzdelem,
a támadások és ellentámadások során alkalmi lövészárkok gyanánt szolgáltak. Egy
Kentya nevű gárdista azzal vált híressé, hogy ő tépte le és taposta meg a német
zászlót, amelyet a 295. gyalogoshadosztály katonái tűztek ki a dombtetőre. Sokkal
kevesebb szó esett a korántsem heroikus epizódokról. Egy orosz ütegparancsnok a
Mamajev-kurgánon állítólag azért dezertált, mert „félt, hogy felelősségre vonják
majd a harcban tanúsított gyávasága miatt”.26 A lövegek kezelőin pánik lett úrrá,
amikor egy csoportnyi német gyalogos áttört, és megrohanta az üteget. M. főhad-
nagy „határozatlannak” mutatkozott, vagyis nem ölte a németeket, ami pedig
„ilyen időben főbenjáró bűn”.
Szeptember 16-án éjszaka tizenegy órakor K. hadnagy, a kurgántól északi
irányban körülbelül kilenc kilométernyire elhelyezkedő 112. lövészhadosztály
egyik szakaszparancsnoka felfedezte, hogy hiányzik négy katonája és az őket veze-
tő tiszthelyettes. „Ahelyett hogy intézkedett volna, hogy előkerítsék őket, és gátat
vetett volna árulásuknak, mindössze jelentette a dolgot századparancsnokának.”27
Körülbelül éjjel egy órakor Kolabanov komisszár elindult a szakaszhoz, hogy ki-
vizsgálja az ügyet. Amikor lövészárkuk közelébe ért, hallotta, amint a német állá-
sokból valaki oroszul kiabál, név szerint szólítja a szakasz katonáit, és biztatja
őket, hogy menjenek át a vonalakon. „Szökjetek meg mindnyájan, rendesen kaptok
majd enni, és jól fognak bánni veletek. Az orosz oldalon mindenképpen halál vár
rátok.” A komisszár több alakot is látott, amint a senki földjén a német állások irá-
nyába haladtak. Felháborodására a szakasz többi tagja nem lőtt rájuk. Megállapítot-
ta, hogy tízen eltűntek, köztük egy őrmester is. A szakaszparancsnokot letartóztat-
ták, és hadbíróság elé állították. Feltehetőleg halálra vagy straf-századra (büntető-
század) ítélték, maga az ítélet azonban elveszett. Ugyanannak a hadosztálynak egy
századosa állítólag megpróbált rávenni két másik tisztet, hogy vele együtt dezertál-
janak, egyikük azonban „nemet mondott, és végzett az árulóval”.28 Utólag persze
nem állapítható meg, hogy az eseményeknek ez az ábrázolása nem valamiféle sze-
mélyes konfliktust takar-e.
A németek a következő napokban újabb és újabb ellentámadásokat hajtottak
végre, Rogyimcev gárdistái és az NKVD-lövészezred maradványai azonban kitar-
tottak a Mamajev-kurgánon. A 295. gyalogoshadosztály előrenyomulását meg-
akasztották, s a német magasabb egység olyan súlyos veszteségeket szenvedett,
hogy századait összeolvasztották. A támadók különösen sok tisztet veszítettek,
nagyrészt az orosz mesterlövészek tevékenysége nyomán. A 295. gyalogoshadosz-
tály Korfes ezredes vezette ezredének egyik százada alig két hetet töltött az arcvo-
nalban, s már a harmadik parancsnok, egy ifjú hadnagy vezette.
A Mamajev-kurgánon folytatódtak a „halálos csatározások”, a német nehéz-
tüzérség pedig a következő két hónap során folyamatosan lőtte a szovjet állásokat.
Vaszilij Groszman, az író, figyelte, ahogyan a becsapódó gránátok magasra fröcs-
kölik a földet. „Ezek a földfelhők aztán áthullottak a gravitáció rostáján, a súlyo-

- [115] -
sabb rögök azonnal lezuhantak, a por az ég felé emelkedett.”29 A megállás nélkül
zuhogó gránátok hullákat fordítottak ki a megfeketedett lejtők földjéből, hogy az-
tán ismét eltemessék őket. Évekkel a háború után romeltakarítás során állítólag egy
német és egy orosz katonára bukkantak: holttestüket szemlátomást közvetlenül az-
után temette el egy gránátrobbanás, hogy szuronyaikkal ledöfték egymást.
*
Zsukov szándékosan visszafogottan fogalmaz, amikor kijelenti, „nagyon
nehéz napok voltak ezek Sztálingrád számára”. A moszkvai amerikai követségen
biztosra vették, hogy a varosnak vége, a Kremlben pedig rendkívül ideges hangulat
uralkodott. Szeptember 16-án vacsora után Poszkrebisev némán belépett, és Sztálin
íróasztalára tett egy iratot, amely a vezérkar hírszerzési főosztályától érkezett, s
amely egy lehallgatott berlini rádióadás szövege volt. „A dicső német seregek el-
foglalták Sztálingrádot, s ezzel egy északi és egy déli részre vágták Oroszországot,
amely haláltusáját vívja, és hamarosan összeomlik.”30 Sztálin többször is elolvasta
az adás szövegét, majd néhány pillanatra megállt az ablak előtt. Szólt
Poszkrebisevnek, hogy kapcsolja neki a Sztavkát. Telefonon távmondatot diktált
Jeremenko és Hruscsov számára. „Jelentsenek valamit értelmesen arról, mi folyik
Sztálingrádban. Igaz, hogy Sztálingrádot elfoglalták a németek? Adjanak egyenes
és az igazságnak megfelelő választ. Azonnali választ várok.”
A közvetlen válság ekkorra valójában már véget ért. Rogyimcev hadosztá-
lya éppen időben érkezett. A német parancsnokok már ezen a napon tudták, hogy
az oroszok újabb erőket dobtak át a folyón, így például Gorisnij 95. lövészhadosz-
tályát és egy dandárnyi tengerészgyalogost, hogy a Caricától délre velük erősítsék
meg a nagyon meggyengült 35. gárda-lövészhadosztályt. A Lufwaffe is észrevette,
hogy a 8. légihadsereg több gépet vet be ellenük, jóllehet a szovjet vadászpilóták
továbbra is ösztönösen féltek az ellenségtől. „Valahányszor feltűnik egy Me-109-
es31 - panaszkodott jelentésében egy komisszár -, kitör a zűrzavar, és mindenki a
saját hátát próbálja fedezni.”
A Luftwaffe emberei elsősorban a légvédelmi tüzérség tüzének megerősö-
désére figyeltek fel. „Mihelyt Stuka-századok jelennek meg32 - állapította meg egy,
a 24. páncéloshadosztálynál működő összekötő tiszt - az eget máris elborítja a flak
tüzének számtalan fekete pamacsa.” Odalent, az orosz állásokban nagy örömujjon-
gás támadt, ha egy-egy Stuka füst és tűzgolyóban, lángoló roncsdarabokat szórva
szétrobbant a levegőben. Még a sokkal gyorsabb vadászok dolgát is megnehezítette
a Volga túloldaláról érkező mind hevesebb ágyútűz. Szeptember 16-án Jürgen
Kalb, a Luftwaffe tiszthelyettese a Volga felett kénytelen volt kiugrani eltalált Me-
109-eséből. Ejtőernyőjével a folyóba ereszkedett és a partra úszott, ahol a Vörös
Hadsereg katonái várták.
A Luftwaffe bombázóinak személyzete alig pihenhetett. Az ingajáratban új-
ra és újra megismételt támadásokhoz minden gépre szükség volt. Szeptember 19-
én egy pilóta kiszámolta, hogy az utóbbi három hónapban 228 bevetést teljesített,

- [116] -
ugyanannyit, mint az előző három év során „Lengyelország, Franciaország, Anglia,
Jugoszlávia és Oroszország felett összesen”. Személyzetével naponta hat órát töl-
tött a levegőben.
A német légierő többnyire a sztyeppen rögtönzött repülőtereket használt. Ha
a hajózók a földön tartózkodtak, életük tábori telefonok csörömpöléséből, kapkodó
étkezésekből, térképek és a légi felderítés fotóinak beható tanulmányozásából állt.
Miután ismét a levegőbe emelkedtek, nem volt könnyű azonosítaniuk a célponto-
kat, hiszen odalent csak „romok és tüzek hihetetlen káosza” látszott, a lángoló olaj-
tartályokból pedig hatalmas, egyre terjedő, fekete, olykor 3.400 méter magas füst-
felhők gomolyogtak, és elsötétítették a napot.
A hadsereg folyamatosan kérte az újabb és újabb támogató bevetéseket:
„Támadási célpont az A11 terület, északnyugati szektor, a nagy háztömb. Erős el-
lenséges ellenállás tapasztalható”.33 A Luftwaffe pilótái úgy érezték, nincs értelme
a „szétvert, kiégett üzemcsarnokok alkotta rommező” további bombázásának, ahol
„egyetlen fal sem maradt állva”.
A földi személyzet tagjai - „a szerelők, fegyverzeti, bomba- és rádiós szak-
emberek”, akik „naponta háromszor, négyszer, ötször készítették elő bevetésre a
gépeket”- egy percnyi pihenőt sem kaphattak. Ami a hajózószemélyzetet illeti, ne-
kik csak alkonyatkor és hajnalban volt némi nyugtuk, de még ilyenkor sem tétlen-
kedhettek sokáig a kifutópálya mellett, nem nézegethették hosszasan az eget e fe-
lett a „határtalan ország” felett, mert szeptember harmadik hetében már foga volt a
fagynak. Szeptember 17-én hirtelen hidegre fordult az idő. Az emberek gyapjú-
holmikat húztak zubbonyaik alá, amelyek többnyire máris foszladoztak. „A kato-
nák ruházata - állapította meg egy orvos - olyan elnyűtt, hogy gyakran az orosz
egyenruha egyes darabjait voltak kénytelenek viselni.”34
*
Miközben folytatódott az elkeseredett küzdelem a Mamajev-kurgánért, ha-
sonlóan heves harc alakult ki a hatalmas beton gabonasilóért, amely délebbre, a
Volga partján állt. Hoth XLVIII. páncéloshadteste gyakorlatilag elvágta ezt a ter-
mészetes erősséget. Védői, a 35. gárdahadosztály katonái örvendeztek és tréfálkoz-
tak, amikor szeptember 17-én éjszaka erősítés érkezett hozzájuk Andrej Hozjainov
hadnagy tengerészgyalogos szakaszából. A jövevények két öreg Maxim-géppuskát
és két hosszú orosz páncéltörő puskát hoztak magukkal, amelyekkel aztán éppen
akkor lőttek rá egy német harckocsira, amikor fehér zászlóval egy tiszt és egy tol-
mács jelent meg, hogy megadásra bírja őket. A német tüzérség ezután tűz alá vette
a hatalmas épületet, előkészítve a terepet a szász 94. gyalogoshadosztály számára,
amelynek jelvénye a meisseni porcelán emblémája, a két keresztbe tett kard volt.
Az ötven-egynéhány védő szeptember 18-án tíz rohamot vert vissza. Tud-
ták, hogy utánpótlásra nem számíthatnak, takarékoskodtak a lőszerrel, az élelem-
mel és a vízzel. A következő két napban rettenetes körülmények között folytatták a
küzdelmet. Fulladoztak a porban és a füstben, még a tárolt gabona is begyulladt,
- [117] -
nekik pedig hamarosan szinte semmi innivalójuk nem maradt. A vízhűtésű Maxim-
géppuskák csőköpenyét is alig tudták megtölteni. (A tengerészgyalogosok, mint az
első világháborúban oly sokszor történt, valószínűleg saját vizeletüket használták
erre a célra, a szovjet beszámolók azonban nem térnek ki az effajta részletekre.)
Mire szeptember 20-án újabb német harckocsik érkeztek, hogy végezzenek
velük, már minden gránátjuk és páncéltörő lőszerük elfogyott. Üzemképtelenné
vált a két Maxim is. A védők, akik az elevátor belsejében semmit sem láttak a por-
tól és a füsttől, rekedt ordításokkal kommunikáltak. Ha a németek behatoltak, nem
alakokra, hanem hangokra tüzeltek. Aznap éjjel a védők, akiknek ekkorra már csak
maréknyi lőszerük maradt, kitörtek. Sebesültjeiket kénytelenek voltak hátrahagyni.
A heves küzdelemben a németek kerekedtek felül, mindazonáltal nem arattak im-
ponáló, igazán jelentős győzelmet. Paulus ennek ellenére a hatalmas gabonatárhá-
zat választotta Sztálingrád jelképéül arra a karjelvényre, amelyet a győzelem meg-
örökítése céljából terveztetett a hadsereg főhadiszállásán. (Valószínűleg a
Manstein 11. hadseregének krími győzelmét megörökítő Krimschild - a krími pajzs
- inspirálta. A szerkesztő.)
Ezekben a napokban a város központjában sok német esett el hasonló félig-
meddig megerősített épületek ostroma során, amelyeket az oroszok szívósan vé-
delmeztek. A Vörös Hadsereg különböző hadosztályaiból való katonáknak ezek a
„helyőrségei”, noha rettenetesen szenvedtek az éhségtől és a szomjúságtól, maka-
csul ellenálltak. Heves küzdelem bontakozott ki a Vörös téri Unyivermag nagyáru-
ház birtoklásáért, ahová a 42. lövészezred 1. zászlóaljának parancsnoki harcállás-
pontja is települt. Erőd szerepét töltötte be a „szöggyár” néven ismertté vált kis
raktár is. Egy közeli, háromszintes épületben öt napig tartottak ki a gárdisták, köz-
ben orrukat és kiszáradt torkukat a szétlőtt falak téglapora ingerelte. Sebesültjeik
meghaltak a pincében: miután fiatal ápolónőjükkel végzett egy mellseb, nem volt,
aki gondjukat viselje. Az eredetileg fél zászlóaljnyi katonából hatan maradtak –
nekik azonban, mielőtt a német harckocsik ledöntötték volna a falakat, az utolsó
pillanatokban sikerült kimenekülniük.
A németek belvárosi területnyereségei közül a központi kikötő megszerzése
érintette a legérzékenyebben a Vörös Hadsereget, mert ez lehetővé tette a 6. hadse-
reg egységeinek, hogy ejtőernyős magnéziumfáklyák fényénél tüzérséggel,
Nebelwerferekkel, sőt géppuskákkal is tűz alá vegyék a legfontosabb éjszakai átke-
lési pontokat. A németek eltökélték, hogy nem engedik eljutni a védőkhöz az erősí-
téseket és az utánpótlást.
A főpályaudvar öt nap alatt tizenötször cserélt gazdát, s romjai végül a né-
metek kezére kerültek. Rogyimcev Csujkov elgondolásával egyetértve elrendelte,
hogy a frontvonalnak mindig kevesebb mint ötvenméternyire kell húzódnia a né-
metektől, hogy ezzel is nehezítsék az ellenséges tüzérség és légierő dolgát. Had-
osztályának katonái büszkék voltak lövésztudományukra. „Minden gárdista a mes-
terlövészek színvonalán lőtt”, így aztán „járás helyett kúszásra kényszerítenék a
németeket”.35
- [118] -
 A német katonák kimerültek a kemény küzdelemben, szemük vöröslött a fá-
radtságtól. Jóval több bajtársukat gyászolták, mint valaha is hitték volna. Mindösz-
sze néhány hét előtti diadalmas hangulatuknak nyoma sem maradt. Minden zavar-
ba ejtően másmilyennek tűnt. A tüzérségi tüzet a városban sokkal rémítőbbnek
érezték. Nem maga a gránát robbanása jelentette az egyetlen veszélyt. Valahány-
szor találat ért egy magas épületet, felülről záporozott a repesz és a kőszilánk. A
Landser (`baka’] ebben a romok és törmelék alkotta idegen világban már kezdte
elveszíteni az időérzékét. Az állandó porfátyol még a déli verőfénynek is furcsa,
kísérteties színezetet kölcsönzött.
Ilyen zsúfolt helyen a katonának fokozottabban tudatosítania kell magában,
hogy háromdimenziós háborúban harcol: életét a magas épületekben rejtőző mes-
terlövészek is fenyegetik. Figyelnie kell az eget is. Ha a Luftwaffe támadott, a
Landser pontosan ugyanúgy kuporodott a földre, mint az oroszok. A németek ál-
landóan tartottak attól, hogy a Stukák esetleg nem veszik észre a földre terített vö-
rös-fehér-horogkeresztes zászlókat, amelyekkel állásaikat azonosították. A nyoma-
ték kedvéért gyakran jelzőrakétákat is fellőttek. Az orosz bombázók ugyancsak
mélyrepülésben érkeztek, elég alacsonyan ahhoz, hogy a farkukon lássék a vörös
csillag. Fenn az égen, jóval magasabban, vadászok csillantak meg a napfényben.
Egy szemtanú feljegyezte, hogy inkább tengeri halak, semmint madarak módjára
forgolódtak, csapongtak a levegőben.
A zaj szüntelenül tépázta a katonák idegeit. „A levegőt megtölti36 - írta egy
páncélos tiszt - a lecsapó Stukák pokoli vijjogása, a légvédelem és a tábori tüzérség
lövegeinek dörgése, a motorok bőgése, a harckocsik lánctalpainak csörömpölése, a
rakétavetők és Sztálin-orgonák süvöltése, a géppisztolyok feleselő kereplése, rá-
adásul az ember egész idő alatt érzi a minden pontján égő város hevét”. A katoná-
kat leginkább a sebesültek ordítása viselte meg. „Ez nem is emberi hang - írta nap-
lójában egy német -, ez csak a szenvedő vadállat tompa üvöltése”.37
Ilyen körülmények között a katonákat még inkább gyötörte a honvágy. „Az
otthon oly messze van - ó, szépséges otthonom!38 - írta valaki elkeseredetten. -
Csak most tudom, milyen szép is valójában.” Az orosz védők viszont a honvágyat
nyilvánvalóan olyan fényűzésnek tekintették, amelyet nem engedhetnek meg ma-
guknak. „Szervusz, édes Palinám!39 – írta feleségének szeptember 17-én egy isme-
retlen katona. – Jól vagyok, semmi bajom. Senki sem tudja, mi fog történni, de
életben maradunk és majd meglátjuk. A háború kemény dolog. Az újságokból tu-
dod, mi történik a fronton. Az egyes katonák feladata egyszerű: a lehető legtöbb
Fritzet kell megölni, azután pedig visszaszorítani őket nyugat felé. Nagyon hiány-
zol, de mit tegyünk: több ezer kilométer választ el bennünket.” Szeptember 23-án
egy Szergej nevű katona egyszerű szavakat vetett papírra Ljolja nevű feleségének:
„A németek nem fognak bírni velünk.”40 Az otthonáról nem tett említést.
*
Szeptember 18-án az északi fronton három szovjet hadsereg ismét támadást

- [119] -
indított a 6. hadsereg balszárnya ellen, de kudarcot vallottak. A Luftwaffe gyorsan
felbukkanó századai és a XIV páncéloshadtest ellenlökései a nyílt sztyeppen igen
hatékonynak bizonyultak. Másnap egy újabb próbálkozás is meghiúsult. A három
hadsereg jókora véráldozatok árán mindössze annyit ért el, hogy kevesebb mint két
napon át elvonta a Luftwaffe támadásait a 62. hadseregről.
Csujkov tudta, hogy a nyomás nem fog csökkenni, ezért elkezdte átdobni a
Volga nyugati partjára Batyuk ezredes főleg szibériaiakból álló 284. lövészhadosz-
tályát. Tartalékot képzett belőlük a Mamajev-kurgán lábánál arra az esetre, ha a
németek szilárdan megvetik lábukat a központi kikötőnél, s aztán onnan megindul-
nak felfelé a parton, hogy hátulról elvágják hadseregét. Szeptember 23-án reggel,
néhány órával azután, hogy Batyuk szibériai katonái közül az utolsó is átért a Vol-
ga nyugati partjára, a hadosztályt támadásra küldték - megpróbálták kiverni a né-
meteket a központi kikötőből, és egyesülni a Caricától délre elszigetelődött szovjet
csapatokkal. A német hadosztályok azonban, bár súlyos veszteségeket szenvedtek,
visszaszorították őket. Azon a napon, amely történetesen Paulus ötvenhatodik szü-
letésnapja volt, a németek végül elfoglalták azt a széles folyosót, amely elvágta a
62. hadsereg Caricától délre bekerített balszárnyát a főerőtől.
A németek kiszámítható alapossággal folytatták kísérleteiket a Sztálingrád
déli részén megmaradt ellenállás felszámolására. Két nappal később sikerült áttö-
rést kierőszakolniuk, ami pánikba kergetett két népfelkelő dandárt, amelyeknek
már úgyszólván se lőszerük, se élelmiszerük nem volt. Az összeomlás azonban -
amint azt a Sztálingrádi Front jelentette Scserbakovnak, Moszkvába - felül kezdő-
dött. A 42. különleges dandár parancsnoka „elhagyta a védelmi vonalat. Úgy tett,
mintha a hadseregtörzshöz indulna, tanácskozásra”.41 Ugyanez történt a 92. külön-
leges dandárnál is, pedig őket tengerészgyalogosokkal is megerősítették. Szeptem-
ber 26-an a parancsnok és a komisszár törzsükkel együtt magára hagyták beosztot-
taikat. Ők is úgy tettek, mintha a magasabb parancsnokságra indulnának, hogy
megvitassák a helyzetet, valójában azonban visszahúzódtak a Volga közepén fekvő
nagy Golodnij-sziget biztonságába. Másnap reggel, „amikor a katonák megtudták,
hogy parancsnokaik elhagyták őket, többségük lerontott a Volga partjára, ahol hoz-
záláttak, hogy tutajokat készítsenek maguknak”. Mások fatörzseken és
uszadékfadarabokon próbáltak kievezni Golodnijra, egyesek egyszerűen úsztak. Az
ellenség észrevette kétségbeesett menekülési kísérletüket, aknavető- és ágyútüzet
zúdított rájuk, és sokukkal végzett a vízben.
„Amikor Jakovlev őrnagy, a géppuskászászlóalj parancsnoka, aki ekkor a
nyugati parton maradt tisztek közül a rangidős volt, megtudta, hogy a dandárpa-
rancsnok dezertált, s ezzel pánikba kergette az állományt, átvette a védelem irányí-
tását.” Hamarosan rájött, hogy nem tud összeköttetésbe lépni a többi egységekkel,
mert a híradókatonák is a szigetre menekültek. Szolucev hadnagy segítségével
Jakovlev összegyűjtötte a megmaradt harcosokat, és kialakított egy védvonalat,
amelyet a következő huszonnégy óra folyamán az ember- és lőszerhiány ellenére
hét rohammal szemben is megvédelmezett. A dandárparancsnok ezalatt végig a

- [120] -
szigeten maradt. Még csak meg sem próbált lőszerutánpótlást küldeni a cserbenha-
gyott védőknek. Megkísérelte eltitkolni a történteket, fiktív jelentéseket küldött a
harcokról a 62. hadsereg parancsnokságának. Letartóztatták, és „a 227-es parancs
bűnös megtagadásáért” vádat emeltek ellene. Bár a Moszkvába küldött jelentés
nem tartalmaz részleteket a NKVD-bíróság által hozott ítéletről, nehéz elképzelni,
hogy a dezertőr kegyelmet kapott volna.

- [121] -
 10.
Rattenkrieg

Hitlernek a várt kaukázusi és sztálingrádi siker elmaradása miatti elégedet-

lensége szeptember 24-én tetőzött: ezen a napon leváltotta Halder tábornokot, a
hadsereg vezérkari főnökét. Kölcsönösen egymás idegeire „mentek”. Haldert elke-
serítette, hogy Hitler, akit kapkodó műkedvelőnek tartott, folyton a dolgába avat-
kozik, a Führer viszont a vezetői működésével kapcsolatos mindenféle kritikát a
reakciós tábornokok ellenérzéseinek tulajdonított, akik nem akarják annyira a győ-
zelmet, mint ő. Hitlert, írta aznap éjjel a naplójába Halder, „leginkább az foglalkoz-
tatta, hogy a vezérkarba bele kell oltani az Eszmébe vetett fanatikus hitet”.1 A Füh-
rer igyekezete, hogy maga alá gyűrje a vezérkart, önmagában is afféle pótháborúvá
nőtte ki magát. A következményeket nem nehéz elképzelni. A veszélyes helyzet
könnyen torkollhatott katasztrófába.
Miután Hitler összetűzött Jodllal és Listtel is, Paulus azt hallotta, hogy Jodl
helyére őt nevezik ki a Wehrmacht vezérkarának élére. Sokan tippeltek arra, hogy
utóda a 6. hadsereg élén Von Seydlitz tábornok lesz. Hitler azonban úgy döntött,
továbbra is ragaszkodik az általa jól ismert arcokhoz. Jodlt visszahelyezte pozíció-
jába, a talpnyaló Keitel tábornagy pedig a helyén maradt, hogy legyen, aki közre-
működik a hadsereg elnáciasításában és bármikor biztosítja a Führert arról, hogy
valódi katonai géniusz. A hivatásos tisztek csak „Lakeitel”-ként, vagy a „bólogató
szamár”-ként emlegették, de sok más tábornokot is megvetettek erkölcsi gyávasá-
gáért. „A nagyvezérkar egyenesen rohan a saját pusztulásába - írta Groscurth Beck
tábornoknak, a júliusi összeesküvés későbbi fejének.2 - Immár szikrányi becsület
sincsen bennük.” Groscurth egyedüli vigasza az volt, hogy a XI. hadtest törzsének
többi tisztje ugyanígy érzett. „Igazán öröm ilyen emberekkel együtt lenni.”
Halder leváltása, valamint az a tény, hogy a vezérkar megszűnt önálló ter-
vezőtestület lenni, Paulust kritikus pillanatban fosztotta meg egyetlen megmaradt
protektorától. Titokban alighanem bántotta, hogy elesett az újabb előléptetéstől.
Hitler korábban kijelentette, hogy a 6. hadsereggel az egeket is képes megvívni,
Sztálingrád viszont még mindig nem esett el. A város elfoglalását a propagandami-
nisztérium egy forgatócsoportja is a helyszínen várta, „készen, hogy filmre vegye a
zászlók kitűzését”3, a sajtó pedig könyörgött, hogy bejelenthesse „Stalingrad
gefallen!” [`Sztálingrád elesett’), hiszen szeptember 26-án Paulus főhadiszállása
maga közölte: „a sztálingrádi pártközponton a Reich hadilobogója leng”!4 Még
Goebbelst is aggasztani kezdte, hogy a német sajtó „túlságosan is optimista szín-
ben”5 mutatja be az eseményeket. A szerkesztőknek utasítást adott, hogy hangsú-
lyozzák a küzdelem súlyos és bonyolult voltát. Egy hét múlva azonban már bizo-
nyos volt abban, hogy „Sztálingrád rövid időn belül okvetlenül elesik”. Hangulata
újabb három nap múltán ismét változott, és úgy rendelkezett, hogy egyéb témákat
kell az előtérbe állítani a lapokban és a rádióban.

- [122] -
 Groscurth szerint Paulust „rendkívül idegessé” tették a bírálatok, amelyeket
„reggeltől estig” kapott, amiért még mindig nem vette be Sztálingrádot.6 Belső fe-
szültsége dizentériája újabb és újabb visszatérésében nyilvánult meg. Vezérkarának
tisztjei észrevették, hogy bal arcának rángása feltűnőbbé vált. A 6. hadsereg
golubinszkiji főhadiszállásán - a falu a Don nyugati partján fekszik - szinte állan-
dóan Sztálingrád részletes, nagy léptékű térképre meredt. A város nagy részét a
németek már elfoglalták és a felderítés szerint az oroszok veszteségei nagyjából
kétszer akkorák voltak, mint a németekéi. Paulus immár csak abban reménykedhe-
tett, hogy: Hitlernek igaza volt, és az ellenség tartalékai bármelyik pillanatban
tényleg elfogyhatnak. Saját erői gyorsan apadtak, az ellenség elképesztő szívóssága
pedig mindenkit elcsüggesztett.
A tábornokot főképpen amiatt bírálták, hogy a 6. hadsereg - a 4.
páncéloshadsereg két hadtestével megerősítve – a Wehrmacht legnagyobb, közel
egyharmadmillió katonából álló seregtestévé nőtt. A kívülállók, akik maguk soha-
sem harcoltak Sztálingrádnál, képtelenek voltak megérteni a probléma lényegét.
Paulus bizonyosan jobban is felhasználhatta volna csapatait, bírálói azonban mint-
ha elfelejtették volna, hogy miközben a városban körülbelül nyolc hadosztálya har-
colt, másik tizenegy egy csaknem kétszáztíz kilométer hosszú frontszakaszt tartott,
amely a kisebb és a nagyobb Don-kanyaron, továbbá a sztyeppen keresztül egészen
a Volgáig nyúlt (a folyót Rinoktól északra érte el). Ezenkívül egy Sztálingrádtól
délre elhelyezkedő, Beketovkával szemben fekvő sávot is a 6. hadsereg védett.
(Lásd a 4. térképet.) Tartalékban mindössze egyetlen hadosztály maradt.
Az északi szárnyon, a mind dermesztőbb sztyeppen Strecker XI. hadtestét,
Walther Heitz VIII. hadtestét és Hube XIV. páncéloshadtestét állandóan támadta
négy szovjet hadsereg: így próbálták csökkenteni a városra nehezedő nyomást. A
jobbszárnyon Jaenecke tábornok (Sumilov 64. hadseregével szemben álló) IV. had-
teste a gyenge román 4. hadsereggel érintkezett: a túlságosan hosszúra nyújtott vé-
delmi vonal az Észak-Kaukázusban ért véget vagy inkább halt el. Jeremenko pa-
rancsnoksága alá tartozott Csujkov 62. hadserege, a Beketovka környékén álló 64.
hadsereg, a Szarpa-tó mögé nyúló arcvonalat őrző 57. hadsereg, a többi tó vonalát
tartó 51. hadsereg, valamint a 28. hadsereg, amelynek állásai a kietlen kalmük
pusztaságig értek.
A déli szárnyon küzdő német, román és orosz seregek számára a sztyeppi
háború lényegében nem különbözött az első világháborútól, legfeljebb abban, hogy
kicsit jobb fegyverekkel vívták, és hogy időnként megjelent néhány modern repü-
lőgép. A két szárnyon elhelyezkedő páncéloskötelékek a napégette síkságokat,
amelyeken alig néhány hete még hadihajók módjára száguldoztak, immár mélysé-
gesen nyomasztónak találták. A fák és hegyek hiánya honvágyat ébresztett a dél-
németekben és az osztrákokban. A raszputyica esői utálatos viszonyokat eredmé-
nyeztek. A fedezékekben a katonák az esőt figyelték, nézték, ahogyan a víz a boká-
juknál is magasabbra emelkedik. Nemigen akadt más dolguk, mint hogy a „lövész-

- [123] -
ároklábra”* gondoljanak, és figyeljék a csapzott patkányokat, amint a senki földjén
a hullákat rágcsálják. Mindkét oldal számára csak a felderítő járőrözés, a rajtaüté-
sek és a puhatolódzó támadások jelentettek változatosságot. Kis csoportok kúsztak
előre az ellenséges vonalakig, és gránátokat hajítottak maguk elé az árkokba.
Egyetlen változás következett be: szeptember 25-én az 51. és 57. hadsereg Sztálin-
grádtól délre, a sós tavak vonalában megtámadta és visszaszorította a román had-
osztályokat, ezzel azonban nem sikerült német hadosztályokat kicsalniuk a város-
ból.
A magában Sztálingrádban folyó küzdelmet mintha egy másik planétán vív-
ták volna. A civil élet romjai között újfajta hadviselés született, és példátlan inten-
zitással tombolt. A háború hulladéka - kiégett harckocsik, gránáthüvelyek és
gránátosládák, tábori telefonvezetékek - elkeveredett a családi otthonok maradvá-
nyaival - vaságyak vázaival, lámpákkal, háztartási eszközökkel. Vaszilij
Groszmannál olvashatunk a küzdelemről, amely „a téglák borította, félig romba
dőlt szobákban folyt, amelyekben esetleg még ott állta váza, hervadt virágokkal, az
asztalon kinyitva egy kisfiú füzete, benne a lecke”.7 Egy magas épületben elhelye-
zett tüzérségi figyelő egy megfelelő belövés ütötte falnyíláson át, kényelmesen,
konyhaszéken ülve tarthatta szemmel a célokat sokszoros nagyítású periszkópjával.
A német gyalogosok gyűlöltek házról házra haladva harcolni. Úgy érezték,
lelkileg őrli fel őket a közelharcnak ez a fajtája, amely szétfeszítette a hagyomá-
nyos hadviselés kereteit és dimenzióit. A szeptemberi harcok utolsó szakaszában
mindkét fél igyekezett elfoglalni egy raktár nagy téglaépületét a Volga-parton, a
Carica-torkolat közelében. A háznak a folyó felől négy, a szárazföld felől három
szintje volt. Egyszerre nagyon hasonlatossá vált a nápolyihoz: legfelül oroszok vé-
dekeztek, alattuk németek voltak, őalattuk ismét oroszok, legalul megint csak né-
metek8. Az ellenséget gyakran lehetetlen volt felismerni, minden egyenruhát
ugyanaz a szürkésbarna por lepett be.
Úgy tűnik, a német tábornokok elképzelni sem tudták, mi vár hadosztályaik-
ra a romvárosban. Elvesztették a villámháború során szerzett jelentős előnyüket,
sok szempontból első világháborús módszerekhez voltak kénytelenek visszatérni,
noha katonai teoretikusaik fennen hirdették, hogy a lövészárok-hadviselés „a had-
művészet tévútja volt”.9 A 6. hadseregnek például egyszer csak azzal kellett szem-
benéznie, hogy a szovjet taktikusok ismét feltalálták az 1918 januárjában beveze-
tett „rohaméket”: a tíz emberből álló, egy könnyű aknavetővel, egy géppuskával és
egy, a bunkerek, pincék, szennyvízcsatornák megtisztítására alkalmazott lángszó-
róval támadó rohamcsoportot.
Sztálingrádban a harc a maga módján még a verduni személytelen mészár-
lásnál is szörnyűbb volt. A romos épületekben, bunkerekben és csatornákban folyó

*
Fagysérülésre emlékeztető, fájdalmas tünetegyüttes, az
egy helyben állás, a hideg és a nedvesség okozza - a
ford.
- [124] -
küzdelmet a német katonák hamarosan „Rattenkriegként” [‘patkányháború’] emle-
gették. Volt ebben valami brutális nyíltság, ami megdöbbentette tábornokaikat -
utóbbiak úgy érezték, az események irányítása amúgy is mindinkább kicsúszik a
kezükből. „Az ellenség láthatatlan - írta Strecker tábornok egy barátjának.10 Pin-
cékben, falmaradványok mögött, álcázott bunkerekből és üzemek romjai közül tá-
madnak katonáinkra, súlyos veszteségeket okozva nekik.”
A német parancsnokok nyíltan elismerték, hogy az oroszok mesterei az ál-
cázásnak, de csak kevesen vallották be, hogy éppen a Luftwaffe gépei teremtettek
eszményi körülményeket a védők számára. „Egyetlen ép ház sem maradt – írta ha-
za egy hadnagy -, kiégett pusztaság vesz körül bennünket, törmelék- és romvadon,
amely jószerivel járhatatlan.” „A város déli végén, írta a 24. páncéloshadosztálynál
szolgáló Luftwaffe-összekötőtiszt, „a védők a támadásainknak kitett városrészek-
ben gyűltek össze és alakítottak ki megerősített állásokat. A parkokban harckocsi-
kat vagy csak harckocsi-lövegtornyokat ástak be, a pincékben elrejtett páncéltörő
ágyúk pedig nagyon megnehezítik előrenyomuló harckocsijaink haladását.”12
Csujkov terve az volt, hogy „hullámtörőkkel tereli szűkületbe” és forgácsol-
ja szét a nagy verőkkel végrehajtott német támadásokat. A támadókat megerősített
épületeknek - bennük páncéltörő puskákkal és géppuskákkal - kellett csatornákba
terelniük, amelyek partjain félig törmelékbe temetett T-34-esek és páncéltörő
ágyúk várták őket. Ha a német harckocsik gyalogsággal együtt támadtak, a védők
feladata az elkülönítésük volt. Az oroszok aknavetőket használtak, amelyekkel
közvetlenül a harckocsik mögé lőttek, hogy megijesszék a gyalogságot, s ezalatt a
páncéltörő tüzérek magukat a harckocsikat vették célba. A „kijelölt” megközelítési
útvonalakat előzetesen az utászok is elaknásították - valamennyi szakszolgálat kö-
zül az ő veszteségeik voltak a legnagyobbak. „Egyszer hibázz, és nincs több vacso-
ra” – hangzott nem hivatalos mottójuk.13 Mihelyt leesett a hó, álcázóruházatot öl-
töttek, éjszakánként kikúsztak, harckocsiaknákat raktak le, és álcázták őket. Egy
gyakorlott utász egy éjszaka akár harmincat is tudott telepíteni. Híresek voltak ar-
ról is, hogy kiugrottak a fedezékből, és aknát dobtak a közeledő német tank elé.
A küzdelem nagyrészt nem nagy rohamokból, hanem állandó kisebb, kímé-
letlen összecsapásokból állt. A harcot rohamcsapatok vívták, amelyek általában
hat-nyolc főből álltak, kiképzésüket „az utcai harc sztálingrádi akadémiáján” kap-
ták. A zajtalan gyilkoláshoz késekkel és élesre fent ásókkal fegyverkeztek fel, de
voltak géppisztolyaik és gránátjaik is. (Az ásóknak olyannyira szűkében voltak,
hogy a fanyélbe belevésték a nevüket, ha pedig lefeküdtek aludni, a pengére hajtot-
ták le a fejüket, nehogy valaki ellopja az értékes eszközt.) A csatornákba küldött
rohamcsapatok lángszórókat is kaptak, és robbanótöltetekkel felszerelt utászokkal
erősítették meg őket. Rogyimcev gárdahadosztályának hat utásza még egy német
erődítésbe vezető alagútra is rábukkant: százhúsz kilogramm robbanóanyaggal re-
pítették levegőbe az egészet.
Amikor az oroszok rájöttek, hogy a német hadseregek tartalékai fogytán
vannak, új, általánosan alkalmazott harcmodor alakult ki. Csujkov elrendelte, hogy
- [125] -
gyakrabban hajtsanak végre éjszakai támadásokat, főként abból a gyakorlati meg-
fontolásból, hogy ezekre a Luftwaffe nem reagálhatott, de azért is, mert meggyő-
ződése volt, hogy a németek a sötétség óráiban jobban félnek, és még inkább kime-
rülnek. A német Landserek körében különösen félelmetes hírnévre tettek szert Ba-
tyuk ezredes 284. lövészhadosztályának szibirjákjai, akikről úgy tartották, mind
született vadászok, akik bármilyen prédát elejtenek. „Hogy megértsétek, mi a féle-
lem - írta egy német katona levelében, amely az oroszok kezébe jutott -, én a legki-
sebb neszre is meghúzom a ravaszt, és leadok egy nyomjelző sorozatot a géppus-
kámból.”14 Az a késztetés, hogy éjszaka mindenre tüzeljenek, ami mozog, bizo-
nyosan hozzájárult, hogy a németek csak szeptemberben összesen 25 millió min-
denféle lőszert lőttek el.15 (Gyakran megesett, hogy egy ideges őr leadott egy soro-
zatot, amire aztán sorra tüzelni étek a környéken őrködő nem kevésbé ideges baj-
társai, és végül zengett az egész arcvonal.) Az oroszok igyekeztek is fenntartani a
feszültséget: az éjszakai égbolton időről időre fellobbantak jelzőrakétáik, hadd
higgye az ellenség, hogy támadás készül. A Vörös Hadsereg repülőgépei - részben
azért, hogy elkerüljék a Messerschmittekkel való nappali találkozást - minden éjjel
könyörtelenül támadták a német állásokat. Ez is a németek felőrlését és állandó fe-
szültségben tartását szolgáló szovjet taktika része volt.
Az oroszok egyaránt alkalmazták kétmotoros éjszakai bombázóikat, ame-
lyek magukra vonták az arcvonal valamennyi német légvédelmi ütegének tüzét, és
nagyszámú, mozgékony U-2-es kétfedelűjüket, amelyek az éjszakai rajtaütések so-
rán apró bombákat szórtak. „A ruszkik egész éjszaka itt zümmögnek felettünk”,
írta haza egy utászkáplár.15 A legkellemetlenebb a gépek hangjának hátborzongató
változása volt. Az U-2 berregése messziről a varrógépére emlékeztetett: számos
becenevének egyikét is emiatt kapta. Aztán amikor a pilóta megközelítette a cél-
pontot, kikapcsolta a motort, és ragadozómadár módjára siklórepülésbe ment át.
Amíg ki nem oldotta a bombáját, csak a levegő süvítése hallatszott a gép
merevítőhuzaljai között. Jóllehet bombarakománya mindössze 400 kilogrammnyi
volt, ez a repülőgép figyelemreméltó lélektani hatást fejtett ki. „Fekszünk kimerül-
ten a lyukainkban, és várjuk őket”, írta egy másik katona.” Az U-2-es több ragad-
ványnevet kapott, mint bármely más Sztálingrádnál alkalmazott gép vagy fegyver.
Zajtalan közeledése miatt hívták többek közt „ellenőrző elöljárónak”, továbbá „éj-
féli bombázónak”, „kávédarálónak” és „helyiérdekű hollónak” is. A 6. hadsereg
kérte a hadseregcsoport parancsnokságát, hogy a Luftwaffe gyakoroljon folyama-
tos nyomást az orosz repülőterekre, és a nap huszonnégy órájában támadja őket.
„Az oroszok megkérdőjelezetlen éjszakai légi fölénye elviselhetetlen szintet ért el.
A katonák nem tudnak pihenni, így hamarosan minden erejük odalesz.”18
A megmaradt dokumentumokban nem maradt fenn nyílt utalás a harctéri
stressz eseteire. A német egészségügyi hatóságok, akárcsak a britek, szívesen fo-
lyamodtak a „kimerültség” eufemizmusához, előírásaik azonban közelebb álltak a
Vörös Hadsereg brutális szabályaihoz, mint a nyugati szövetségesekéhez. A német
hadsereg még a jelenség puszta létezését sem volt hajlandó elismerni. 1926-ban,
hét évvel Hitler hatalomátvétele előtt a háborús neurózist mint olyant törölték a há-
- [126] -
borús sérülések jegyzékéből, s megszűnt a rokkantjainak járó nyugdíj is. Ha meg-
szüntetjük a betegséget, hangzott az érvelés, a frontvonal elhagyásának indokát is
megszüntetjük. Az idegösszeomlást gyávaságnak minősítették, s így már akár fő-
benjáró bűnnek is tekinthették. Ilyeténképpen lehetetlen megállapítani, hogy Sztá-
lingrádnál a mindkét oldalon elkövetett fegyelmi vétségek, elsősorban a szökések
mekkora részét idézte elő harctéri sokk és az általános túlterhelés. A hasonló hely-
zetek tanulmányozása nyomán mindössze egyvalamiben lehetünk bizonyosak: ab-
ban, hogy szeptemberben, amikor a mozgóháború úgyszólván álló megsemmisítő
háborúvá alakult át, alighanem hirtelen megugrott a harctéri sokk esetek száma.
Erre a következtetésre kell jutnunk, amennyiben azokból a vizsgálatokból indulunk
ki, amelyeket a britek az anziói és normandiai események nyomán végeztek: mi-
helyt a csapatokat mozdulatlanságra kényszerítették vagy bekerítették, szükség-
képpen meg kellett szaporodniuk a pszichiátriai jellegű „sebesüléseknek”.
*
Csujkov a frontparancsnokság magas rangú tisztjeivel elsősorban a tüzérség
- a hadosztály, hadsereg és frontközvetlen tüzérezredek - elhelyezését illetően nem
értett egyet. A vitát az döntötte el a hadseregparancsnok javára, hogy mindenkép-
pen a Volga keleti partján kellett elhelyezni őket, mert a nyugatin Csujkov csapatai
mellett és mögött már egyszerűen nem fértek el. Mind nagyobb nehézségekbe üt-
között volna az is, hogy kellő mennyiségű tüzérségi gránátot szállítsanak át a fo-
lyón, márpedig „Sztálingrádban egy tábori löveg gránátok nélkül nem ért sem-
mit”,19
„Az egyik házat az oroszok tartják megszállva, a másikat a németek - írta
sebtében jegyzetfüzetébe közvetlenül megérkezése után Vaszilij Groszman. - Mi
haszna a nehéztüzérségnek az ilyen csatában?” Hamarosan rájött a válaszra. A
szovjet tüzérség, amelyet Csujkov követelésének megfelelően a Volga túlsó partján
összpontosítottak, nem próbálta tűz alá venni a német peremvonal állásait. Az volt
a feladata, hogy rombolja az ellenség utánpótlási és távközlési vonalait, mindenek-
előtt pedig hogy szétzúzza a támadásra felálló német zászlóaljakat. E célból szovjet
tüzérségi megfigyelőtisztek sokasága rejtőzött el mesterlövész módjára, romos
épületek tetejére. A németek, akik nagyon jól tudták, hogy a megfigyelők mekkora
veszélyt jelentenek, saját mesterlövészeik és páncéltörő lövegeik legfontosabb cél-
pontjai közé sorolták őket.
Valahányszor felfigyeltek egy német csapatösszevonásra, és rádión vagy tá-
bori telefonon továbbították a cél koordinátáit a keleti parti ütegeknek, a megadott
helyre gyilkos tűz zúdult. „A Volga túlsó oldalán - írta Groszman - úgy tűnt, mint-
ha a nehéz lövegek dörejétől az egész világegyetem rázkódna. Remegett a föld.”20
A nyugati parton csak egyféle tüzérségi ütegek maradtak: a katyusákból, te-
herautóra szerelt rakétasorozatvetőkből állók. A Volga magas partja alatt rejtőz-
ködtek, majd kitolattak csaknem a víz széléig, gyors egymásutánban kilőtték tizen-
hat rakétájukat, aztán ismét előregurultak vissza, a takarásba. A Vörös Hadsereg

- [127] -
nagyobb hatótávolságú fegyverei közül lélektanilag ez volt a leghatásosabb. Tizen-
hat darab 130 milliméter átmérőjű, csaknem másfél méter hosszú rakétáját a vető
fülsiketítően süvöltő, gyors sorozatokban indította. Azok közül, akik először hallot-
tak katyusa-sortüzet, sokan azt hitték, légitámadás érte őket. Az orosz katonák
azért adták ezt a nevet a rakétának, mert a hang, amelyet hallatott, az egész háború
legnépszerűbb katonanótájának a címét juttatta eszükbe. Ebben a dalban Katyusa
azt ígéri kedvesének, hogy szívében őrzi szerelmüket, amíg a fiú a fronton a hazát
védelmezi.
Az orosz katonák szívesen gúnyolták a fegyver német megfelelőjét, a
Nebelwerfer nevű hatcsövű rakétavetőt. Nevezték „gatyázónak”, harsány, ordító
hangja miatt „szamárnak”, továbbá „Vanyusának”21 (ami az Ivan kicsinyítőképzős
alakja volt, miképpen a Katyusa a Katyerináé). A 62. hadsereg katonái eltréfálkoz-
tak azzal, mi történne, ha „Vanyusa megpróbálná feleségül venni Katyusát”.*
Csujkov hamar rájött, hogy Sztálingrádban alighanem a géppisztoly, a grá-
nát és a mesterlövészpuska a legfontosabb gyalogsági fegyverek. A Téli Háború, a
menetből tüzelő finn sítalpas lövészek pusztító rajtaütései után a Vörös Hadsereg is
meghonosította a nyolcfős géppisztolyos rajokat, amelyek szükség esetén T-34-
esekre kapaszkodva indultak a harcba. A sztálingrádi utcai harcok során a rajmére-
tű kötelékek ideálisan beváltak a közelharcban. A házak és bunkerek megtisztítása
során a kézigránát létfontosságúnak bizonyult: a Vörös Hadsereg katonái a „zseb-
tüzérség” nevet adták neki. Védelemben is hatásos volt. Csujkov parancsára az
árok oldalába ásott üregekben kézigránátokat helyeztek készenlétbe valamennyi
lövészárokban. A képzetlen és gyakorlatlan katonák korántsem meglepő módon
számos balesetet okoztak. Egy század parancsnokhelyettese meghalt, több katonája
pedig súlyosan megsebesült, amikor egy frissiben érkezett újonc ügyetlenségében
felrobbantott egy gránátot. Mások akkor haltak meg, amikor - főként közép-ázsiai
katonák - megpróbálták sajátjaikba átszerelni a zsákmányolt német gránátok deto-
nátorait. „További fegyvergyakorlatokra van szükség” - jelentette a politikai osz-
tály főnöke a Sztálingrádi Front haditanácsának.22
Egy másik fegyver is gyakran éppúgy veszélyeztette használóját, mint az el-
lenséget: a lángszóró. Hatásos megfélemlítőeszköz volt csatornák, pincék, megkö-
zelíthetetlen rejtekhelyek megtisztítása, kezelője azonban mindig tudta, hogy mi-
helyt az ellenség meglátja, elsősorban őt veszi majd célba.
A Vörös Hadsereg katonái nagy kedvüket lelték olyan leleményes eszközök
kitalálásában, amelyekkel pusztíthatták a németeket. Újfajta, ártatlan külsejű rob-
banó tárgyakat gondoltak ki, egyre szellemesebbeket és szellemesebbeket, egyre
meglepőbb hatásúakat. Bosszantotta őket, hogy tehetetlenek a Stukák támadásaival

*
A becenevek és csúfnevek listája szinte végtelen. A
golyókat „napraforgómagoknak”, az aknákat „uborkáknak”
nevezték. A kihallgatás céljából elfogott ellenséges
őrt „nyelvként” emlegették.
- [128] -
szemben, így aztán egy bizonyos Ilgacskin százados zászlóaljparancsnok és Repa
nevű közkatonája úgy döntöttek, hogy megkonstruálják saját külön légvédelmi
fegyverüket. Egy páncéltörő puskát kocsikerék küllőire erősítettek, a kereket pedig
egy földbe vert, hosszú rúd végére szerelték. Ilgacskin bonyolult számításokat vég-
zett a lövedék kezdősebessége és a zuhanóbombázó becsült sebessége alapján, más
kérdés azonban, hogy „a langaléta, mogorva” Repa23 egyáltalán odafigyelt-e ezekre
a számokra. Összefogásuk mindenesetre bizonyos eredménnyel járt, hiszen
Repának sikerült lelőnie három Stukát.
Az igazi légvédelmi ütegek is módosították taktikájukat. A Stukák 1200-
1500 méteres magasságban érkeztek, aztán oldalukra fordulva körülbelül hetven-
fokos szögben, üvöltő szirénákkal zuhanni kezdtek. A pilóták alig 600 méteren
emelték ki gépeiket a zuhanásból. A légvédelmi tüzérek megtanulták, hogy vagy
arra a pontra összpontosítsák a tűzfüggönyt, ahol átmennek zuhanásba, vagy arra,
ahol emelkedni kezdenek. Zuhanótámadás közben színtiszta lőszerpocséklás volt
tüzelni rájuk.
Egy másik eszközt egy bizonyos Vaszilij Ivanovics Zajcev ötlött ki: hama-
rosan ő lett a sztálingrádi hadsereg leghíresebb mesterlövésze. Zajcev átszerelte
mesterlövészpuskájának céltávcsövét egér páncéltörő lövegre, amellyel azután
géppuskafészkekre vadászott: a gránát egyenesen a bunkerek lőrésébe csapódott.
Hamarosan rájött azonban, hogy a sorozatban gyártott gránátok töltete nem kellően
egyenletes sűrűségű a precíziós lövésekhez. Hírnevet hagyományos fegyverrel is
lehetett szerezni. Bezgyiko, a Batyuk-hadosztály egyik aknavető-kezelő sztárja ar-
ról volt nevezetes, hogy egyidejűleg hat gránátja is repült az ellenség felé. Ezeket a
történeteket ki is aknázták: minden katonát meg akartak nyerni a „profi” kultuszá-
nak. A 62, hadsereg jelmondata így hangzott: „Úgy vigyázz a fegyveredre, mint a
szemed fényére!”24
*
A megerősített épületeket védelmező „helyőrségek”, amelyek oly központi
szerepet kaptak Csujkov stratégiájában, s amelyekben felcserként vagy híradósként
fiatal nők is szolgáltak, ha olykor napokra elvágták őket, súlyos nélkülözéseknek
voltak kitéve. Tűrniük kellett a port, a füstöt, az éhséget, s ami a legkeservesebb
volt, a szomjúságot. A városnak azóta nem volt tiszta ivóvize, amióta az augusztusi
légitámadások során elpusztult a vízmű szivattyútelepe. A katonák tudták, milyen
következményekkel jár, ha szennyezett vizet isznak, ezért a csövekbe lőttek, azt
remélve, hogy így szert tehetnek néhány cseppnyi ivóvízre.
Az első vonalbeli állások ellátása állandó gondot okozott. Egy páncéltörő
különítménynek volt egy kazanyi tatár szakácsa, aki megtöltött egy nagy katonai
termoszt teával vagy levessel, a hátára kötötte, és kikúszott az ellenséges tűzben
álló peremvonalig. Ha a termoszt eltalálta egy golyó vagy repesz, a boldogtalan
bőrig ázott. Később, amikor már igazán kemény fagyok jöttek, a kiömlött folyadék
megfagyott, rajta épedig, „mire visszajutott, jégcsapok lógtak”.25

- [129] -
 A bizonytalan frontvonalak és a helyenként mindössze néhány száz méter
mélységű védelem miatt a parancsnoki harcálláspontok csaknem ugyanolyan se-
bezhetőek voltak, mint a legelső állások. „Mindennapos dolog volt, hogy tüzérségi
gránátok robbantak a fedezékünk felett26 - írta Tyimofej Naumovics Visnyevszkij
ezredes, a 62. hadsereg tüzérhadosztályának parancsnoka egy barátjának a kórház-
ból. - Amikor kijöttem a bunkerből, mindenfelől géppisztolysorozatokat hallottam.
Olykor úgy tűnt, minden irányból németek vesznek körül bennünket.” Egy német
tank egészen a bunker bejáratáig jött, s „a teste elzárta az egyetlen kijáratot”.
Visnyevszkij és bajtársai, hogy mentsék életüket, kiásták magukat a túloldali csa-
tornába. Az ezredes súlyosan megsebesült. „Az arcom teljesen eltorzult - írta -, en-
nélfogva a nők a legalacsonyabb rendű élőlénynek tartanak majd.”
Szeptemberben és októberben a német bunkereket kevésbé fenyegette a le-
rohanás veszélye, de a fagerendákra lapátolt előírásos méternyi földréteg legfeljebb
a katyusák ellen nyújtott kellő védelmet. A fő veszélyt a Volga túlsó partjáról tüze-
lő nehéztüzérség telitalálatai jelentették. A hadosztály és ezredparancsnokoknak
ugyanúgy gondjuk volt személyes kényelmükre, mint a célszerűségre. A felhúzott
gramofon mellett gyakran állt egy láda Franciaországból hozott konyak vagy bor.
Egyes tisztek föld alatti fedezékeik nyirkos, fojtó levegőjében sportnadrágot, sőt
teniszsortot viseltek, mert harcban viselt egyenruhájukat ellepték a tetvek.
Még inkább feje tetejére állott világban éltek katonáik. Ahelyett hogy „Jó
éjszakát!”-tal köszöntek volna, a sötétség veszedelmes óráira „Nyugodt éjszakát!”
kívántak egymásnak. A fagyos reggeleken minden tagjukban elgémberedve keltek
és egy foltnyi napfényt kerestek a lövészárok alján: gyíkok módjára szívták ma-
gukba a meleg sugarakat. A világossággal a bátorságuk is megnőtt, sértéseket és
fenyegetéseket kiabáltak állásaikból: „Hej, rusz, bul-bul, szdavajszja!”, ami a
Landserek tört oroszságával ezt jelentette: „Adjátok meg magatokat, vagy vége-
tek!” Újra és újra kórusban kilátásba helyezték az oroszoknak, hogy a Volgába
szorítják őket, ahol megkergült birkanyáj módjára fulladnak majd meg.
A harc szüneteiben az orosz katonák is olyan napsütötte helyeket kerestek
maguknak, ahol az ellenség mesterlövészei nem vehették célba őket. A lövészár-
kok olykor „bádogosműhelyhez” váltak hasonlatossá: rongydarabokat kanócnak
használva gránáthüvelyeket alakítottak olajlámpákká, kisebb lőszerek hüvelyeiből
öngyújtókat készítettek. A rossz minőségű mahorkadohány vagy annak hiánya ál-
landó témát jelentett. Az ínyencek állították, hogy a vastag, göcsörtös mahorkaci-
garettát vétek finom papírból sodorni, csakis az újságpapírból az igazi. Úgy tartot-
ták, a nyomdafesték adja meg a bukéját. Az orosz katonák harc közben állandóan
dohányoztak. „Ütközetben a dohányzás megengedhető - mondta egy nehézpuskás
katona Szimonovnak -, az azonban nem, hogy mellélőj. Csak egyszer hibázd el, és
többé nem gyújtasz rá.”
Még a dohánynál is fontosabb volt azonban a vodkaadag, elméletileg napi
száz gramm. Ha a vodka előkerült, a katonák elhallgattak, s a szemek a palackra
tapadtak. A küzdelem akkora feszültséggel járt, hogy a fejadag mindig kevésnek
- [130] -
tűnt. A katonák hatalmas távolságokat voltak hajlandók megtenni, hogy kielégítsék
ezt a szükségletüket. Az orvosi alkoholt igen ritkán használták fel rendeltetésszerű-
en. Az ipari alkoholt, sőt még a fagyálló folyadékot is megitták, csak előbb átszűr-
ték a gázálarc aktívszén-szűrőjén. Az előző évi visszavonulások során sokan elhají-
tották gázálarcukat, akik viszont nem, most előnyös alkupozícióba kerültek. Elő-
fordult, hogy ezek a folyadékok sokkal veszedelmesebb következményekkel jártak,
mint egy kegyetlen fejfájás. A legtöbben felgyógyultak, mert fiatalok és egészsége-
sek voltak, és mert nem ittak túlságosan gyakran ilyesmit, akik azonban túlzásba
vitték, nemritkán megvakultak.
Odakint a sztyeppen a hadseregek katonái télen gyakran napi egy liter tö-
mény szeszes italt is megittak. A hivatalos fejadagot meghaladó szükségletre úgy
tettek szert, hogy nem jelentették veszteségeiket, és a halottak adagjait is szétosz-
tották, vagy pedig a front mögött egyenruhájuk és felszerelésük darabjait cserélték
italra a parasztokkal. Így szereztek házi főzésű szeszféléket a kalmük pusztában,
„minden elképzelhető alkoholneműt, még tejből készültet is”.27 „Az NKVD egyik
haditörvényszéke” két nőt tíz-tízévi gulágra ítélt, amiért alkoholt és dohányt cserél-
tek ejtőernyőselyemre, hogy alsóneműt készítsenek belőle.28
*
A Vörös Hadsereg parancsnokai ritkán tulajdonítottak nagy jelentőséget az
egészségügyi szolgálatnak. Ha egy katona súlyosan megsebesült, nem harcolhatott
tovább, a feljebbvalói tehát inkább azzal törődtek, miként helyettesíthetnék. Ez a
hozzáállás azonban nem riasztotta el a sztálingrádi csatatér legbátrabb hőseit, az
egészségügyi katonákat, akik többnyire diáklányok vagy érettségizett fiatal nők
voltak, s akik mindössze a legelemibb elsősegély-kiképzést kapták.
A 62. hadsereg százfős egészségügyi századának parancsnoka, Zinaida
Georgijevna Gavrielova tizennyolc éves orvostanhallgató volt, akit azért neveztek
ki erre a posztra, mert a lovasezredtől, amelyben addig szolgált, jó ajánlást kapott.
Szanitéceinek, akik közül csak néhányan voltak sokkal idősebbek, mint ő maga, le
kellett győzniük rettegésüket, hogy - gyakran heves tűzben - előrekússzanak a se-
besültekhez. Félrevonszolták, majd amikor biztonsággal megtehették, a hátukon
cipelték hátra őket. Mint parancsnokuk fogalmazott: „testileg-lelkileg erőseknek”
kellett lenniük.”29
Az egészségügyi személyzet nem harcoló státusa szóba sem jöhetett. A szép
Gulja Koroljeva, egy közismert moszkvai irodalmárcsalád húszesztendős lánya a
fővárosban hagyta csecsemő kisfiát, és önként jelentkezett ápolónőnek. Az északi
szárnyon, a 24. hadsereg 214. lövészhadosztályánál szolgált, úgy mondták, „több
mint száz sebesült katonát hozott ki a tűzvonalból, és maga is tizenöt fasisztát ölt
meg”.30 Halála után Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki. Natalja
Kacsnyevszkaja - korábban moszkvai színinövendék – az egyik gárda-
lövészhadosztálynál teljesített szolgálatot. Egyetlen napon húsz sebesültet hozott
hátra, és „gránátokat dobott a németekre”. A Sztálingrádi Front főparancsnoksága

- [131] -
halála után egy másik felcsernőt is kitüntetett, egy bizonyos Kocsnyevszkaját, aki
önként jelentkezett a frontra, és több mint húsz katonát hozott ki a tűzvonalból.31
Bár két sebet is kapott, tovább kötözte a tiszteket és katonákat.*
Ezeknek az egészségügyieknek az áldozatait gyakran hiábavalóvá tette a
bánásmód, amelyben a sebesültek később részesültek. Ha már levitték vagy levon-
szolták őket a Volga partjára, senki sem látta el a sebesülteket. Ott hevertek jóval
sötétedés utánig, amikor krumpliszsákok módjára rakták őket a visszatérő bárkák-
ra, amelyek idejövet utánpótlást szállítottak. Ahogy a légierő egy tiszthelyettesnője
megállapította, mikor kirakták őket, a keleti parton még rosszabb helyzetbe kerül-
hettek.
Egy feloszlatott repülőezred túlélői, akik az éjszakát a Volga keleti partján,
a fák alatt töltötték, hajnalban különös hangokra ébredtek. Nem értvén a dolgot a
fák között kikúsztak a partra, hogy utánajárjanak. A homokos parton „ameddig a
szem ellátott, ezerszámra”32 hevertek a magukra hagyott sebesültek, akiket az éj-
szaka hoztak át a Volgán. A sebesültek vízért könyörögtek, „vagy sikoltoztak és
sírtak”. Kezüket vagy lábukat veszítették el. A földi kiszolgáló személyzet tagjai
[ti. az említett repülőezredből] ahogyan tudtak, segítettek rajtuk. Klavgyija
Szterman, az egykori szülésznő megesküdött, hogy mihelyt eljut Moszkvába, áthe-
lyezését kéri egy frontvonalbeli egészségügyi egységbe.
Az életben maradás akkor is felettébb bizonytalan volt, ha valakinek sike-
rült eljutnia a Volga keleti partjára települt számos tábori kórház valamelyikébe. A
Vörös Hadisereg kórházait a bennük uralkodó viszonyok - a legkitűnőbb orvosok
jelenléte ellenére - inkább húsfeldolgozó üzemekhez tették hasonlatossá. A város-
tól körülbelül kilenc kilométernyire lévő balasovi tábori kórház, amely láb- és
karműtétekre szakosodott, igen szegényes felszereléssel működött. Rendes kórházi
ágyak helyett háromemeletes priccseken helyezték el a pácienseket. Az egyik nem-
rég érkezett fiatal sebésznőt nemcsak a sebesültek fizikai állapota aggasztotta.
„Gyakran magukba zárkóztak, és senki mással nem akartak érintkezni.”33 Először
arra számított, hogy a sebesült katonák, akiket a Volgán át kihoztak Sztálingrád
„poklából”, sohasem akarnak majd visszatérni oda. „Éppen ellenkezőleg: nyilván-

*
Jekatyerina Petljukot34, az egyik harckocsiszemélyzet
közismert tagját leszámítva a városban kevés nő szol-
gált ténylegesen harcoló katonaként. A Sztálingrádi
Frontot támogató légihadseregekben viszont volt egy női
bombázóezred, amelynek parancsnoka Marina Raszkova, a
híres pilótanő volt. „Addig sohasem láttam közelről -
írta Szimonov a naplójába, miután találkozott vele a
kamisini repülőtéren -, nem tudtam, hogy ilyen fiatal
és ennyire szép. Lehet, hogy ez azért maradt meg bennem
ennyire, mert nem sokkal később hallottam, hogy el-
esett.
- [132] -
valóvá vált, hogy a katonák és tisztek egyaránt vissza akarnak térni a frontra.” Az
amputáltak számára nem hozott megkönnyebbülést, hogy nem kellett tovább har-
colniuk. Sőt a rokkantak többsége, például az a tüzérezredes, akinek arcát széttépte
egy repesz, úgy érezte, többé nem is teljes értékű ember.
A rossz élelmezés sem segítette a gyógyulást - és a morálnak sem használt.
Groszman egy érzelmes pillanatában komolyan úgy vélte, hogy akkoriban ez volt
Oroszország sorsa. „A kórházban - firkantotta jegyzetfüzetébe - a sebesülteknek a
nővérek apró sósheringdarabokat adnak, amelyeket nagy gonddal vágnak fel nekik.
Íme, ilyen szegények vagyunk.”36
Azokban a napokban, mielőtt kinyílt volna a szeme, ügy tűnik, nem volt ké-
pes felismerni az igazságot. A kíméletlen szovjet logika azt diktálta, hogy a legjobb
élelmezést a harcoló csapatok kapják. A sebesültek, ha szerencséjük volt, naponta
három adag kását, esetleg hajdinalevest kaptak. A Groszman által látott sós hering
kivételes fogás volt.
Az, hogy miféle szellemiség hatotta át a Sztálingrádi Front egészségügyi
szolgálatát, még egyértelműbben kiderül a kórházakban folyó „szocialista munka-
verseny”37 eredményeik, amelyeket jelentettek Scserbakovnak, Moszkvába. Az el-
ső helyezést a konyhások érték el, a másodikat a sebészek, harmadikat a gépkocsi-
vezetők. Ez a hivatalos hozzáállás elhallgatta és megcsúfolta az egészségügyiek
valóságos önfeláldozását. Például oly sok saját vért adtak vérátömlesztés céljára -
néha egy estén kétszer is -, hogy gyakran összeestek a gyengeségtől. „Ha nem ad-
nak vért - állott egy jelentésben -, katonák halnak meg.
A nagy anyagcsatában a keleti partra szállított sebesültek helyébe a Volgán
át folyamatosan friss „ágyútölteléket” kellett a városba vinni. A Sztavka újabb had-
osztályok formájában erősítésinjekciókat adott a 62. hadseregnek – nagyjából ab-
ban az ütemben, ahogy elődeiket szétlőtték. Az új zászlóaljak sötétedés után, az
NKVD felügyelete alatt vonultak a hajókhoz. Látták a szemközti horizonton az égő
város körvonalait, és próbálták nem érezni az égés szagát. A folyó felszínén fol-
tokban néhol még lángolt az olaj. Számos hajón NKVD-különítmények utaztak,
készen arra, hogy bárkit agyonlőjenek, aki átveti magát a korláton, hogy utoljára
megpróbálja elkerülni azt, ami a nyugati parton vár rá. Előttük német gránátok csa-
pódtak a vízbe: már ez is elegendő volt, hogy sokan elveszítsék a fejüket. Ha bárki
pánikba esett, az őrmestere vagy a tisztje esetleg ott helyben agyonlőtte, majd holt-
testét átdobták a korláton.
A vízi járművek, amelyek fedélzetükre vették az utánpótlást, magukon vi-
selték az átkelés veszélyeinek minden jelét. Az egyik tűzoltóhajóba, amelyet a vol-
gai flottilla ágyúnaszáddá alakított át, egyetlen oda-vissza útján állítólag 436 golyó
és repesz ütött lyukat. Az egész hajótesten mindössze egyetlen sértetlen négyzet-
méter maradt.
A német ágyúk legkiválóbb célpontjai azok a tutajok voltak, amelyekkel az
utászok a nehéz szállítmányokat, például a bunkerekhez való gerendákat vitték át a
- [133] -
városba. Amikor egy ilyen tutaj kisodródott a nyugati partra, és a katonák odaro-
hantak hozzá, hogy lerakják, egy műszaki hadnagyot és három emberét találták raj-
ta, akiket annyira átlyuggattak a géppuskagolyók, hogy úgy festett, „mintha vasfo-
gak szaggatták volna össze a tutaj vizes gerendáit és az emberek testét”.39
*
A 6. hadsereg parancsnoksága tudta, hogy a tél közeledtével nem maradt
vesztegetni való idejük. Még mielőtt elfoglalták volna a Vörös teret és a Caricától
délre található gabonatárolókat, hozzáláttak, hogy végzetes csapást készítsenek elő
a város északi, ipari része ellen.
Szeptember 18-án korán reggel Csujkov beköltözött új harcálláspontjára,
amely a Volga partján, a Vörös Október Fémművektől nyolcszáz méternyire észak-
ra helyezkedett el. Törzstisztjei ugyanakkor egy majdnem védtelen helyet válasz-
tottak maguknak egy hatalmas olajtartály alatt, amelyről azt hitték, üres.
Éjszaka nagy erőfeszítések árán további lőszer- és más hadianyag-
szállítmányokat, valamint erősítést szállítottak át a folyón: ezeket a Vörös Október
és a Barikadi gyárak mögött tették partra. Mindenkit, aki nem volt nélkülözhetet-
len, evakuáltak. A sztálingrádi erőmű körüli légvédelmi ütegek többségét a néme-
tek elhallgattatták, lőszerraktárukat felrobbantotta egy telitalálat, ezért az életben
maradt tüzérlányokat szeptember 25-én visszavonták a Volga túloldalára, ahol
más, keleti parti ütegekhez osztották be őket.
A német roham szeptember 27-én vasárnap reggel (német idő szerint) 6:00-
kor Stukák koncentrált bombatámadásával indult meg. A zuhanóbombázók sorra
csaptak le, szirénáik üvöltöttek, sirályszárnyú, fekete sziluettjeik az őszi, hajnali
égbolt elé rajzolódtak. Lenn a földön összesen két páncélos- és öt gyalogoshadosz-
tály nyomult előre, hogy felszámolják a legnagyobb, háromszög alakú kiszögellést,
amely a Volga-parttól nyugat felé húzódott.
A 62. hadsereg a Mamajev-kurgántól délre több elterelő támadással ment
elébe az északi oldalon indított német támadásnak. Ezek megerősíteni látszottak
egyes német tisztek kissé üldözési mániás gyanúját, hogy a német vonalak mögé
orosz hiradójárőrök szivárogtak be, és lehallgatták a felszíni telefonvonalakat.
Képtelenek voltak elfogadni, hogy az offenzíva előkészületei szemet kellett hogy
szúrjanak az oroszoknak.
Az oroszok legfőbb erőfeszítése arra irányult, hogy harckocsiakadályokat és
sűrűn telepített széles aknamezőket alakítsanak ki a nagyüzemek előtt, amelyek
nyolc kilométer hosszan sorakoztak a Mamajev-kurgántól északra - a „Lazur” ve-
gyiművek, a Vörös Október Fémművek, a Barikadi Fegyvergyár és a Sztálingrádi
Traktorgyár előtt.
A súlyos málhát cipelő Landserek (`bakák’) előrevonultak megindulási kör-
leteikbe. Miközben leereszkedtek a törmeléktől görgeteglejtőkké vált balkákba
(‘vízmosásokba’), majd kikapaszkodtak belőlük, zuhogtak rájuk a gránátok. Leve-
- [134] -
gő után kapkodtak az erőfeszítéstől, szájuk taplóvá száradt a rájuk váró csata fé-
lelmetes előérzetétől. A balszárnyon a 389. gyalogoshadosztály a Barikadi munká-
sainak lakótelepe felé készült előrenyomulni. Ezeket egy megfigyelő „fehér,
szimmetrikus épülettömbökként” és „kicsiny, a napfényben szikrázó hullámbádog
tetejű házakként” írta le.40 A repülőbombák hamarosan lángba borították őket. Kö-
zépütt, a kis repülőtér felől a 24. páncéloshadosztály tört előre. Az osztrák 100. va-
dászhadosztály a Vörös Október munkásainak lakótelepe irányában indított táma-
dást. Ezalatt ennek a szárnynak a végén a Mamajev-kurgán tetejét visszafoglalták
Gorisnij 95. lövészhadosztályától, amelyet szétzúztak a légi és tüzérségi csapások.
A Vörös Hadsereg ismét kíméletlennek bizonyult az orosz civilekkel szem-
ben. A Barikadi-gyár munkás-lakótelepéért vívott küzdelem során a 389. gyalog-
hadosztály egyik őrmestere (azelőtt rendőr őrmester Darmstadtban) „csomagokat
cipelő orosz asszonyokat látott kijönni a házakból, akiket, miközben a német oldal
felől érkező golyók elől igyekeztek menedéket keresni, hátulról orosz géppuskatűz
kaszált le”.41
Az ellenség olyan erővel támadott, hogy Csujkov magában megállapította:
„Még egy csata, és a Volgában találjuk magunkat”.42 Valamivel később Hruscsov
odatelefonált a front főparancsnokságáról, hogy meggyőződjék róla: a harci morál
nem ingott meg. Csujkov, akinek kétségkívül a Mamajev-kurgánon szétvert 95.
lövészhadosztály sorsa járt az eszében, azt felelte, hogy embereit leginkább a né-
metek légiereje aggasztja. Hruscsov beszélt Gurovval, a hadsereg komisszárjával
is, és még nagyobb erőfeszítésekre biztatta.
Másnap, szeptember 28-án hétfőn reggel a Luftwaffe a nyugati partra és a
volgai hajózásra összpontosította támadásait, hogy elpusztítsa a 62. hadsereg után-
pótlási vonalait. A volgai flottilla légvédelmi ágyúi megszakítás nélkül tüzeltek,
olyannyira, hogy a csövekből rövidesen kikopott a huzagolás. Hat utánpótlást szál-
lító hajó közül öt súlyosan megsérült. Csujkov további támogatást kért a 8.
légihadseregtől, hogy tartsák távol a Luftwaffét, amíg összevon néhány újabb ezre-
det, és egy ellentámadással visszafoglalják a Mamajev-kurgán tetejét. A németeket
visszaszorították, a dombtető azonban végül is a szemben álló felek közti senki
földjévé vált. Csujkovnak mindenáron meg kellett akadályoznia azt, hogy a német
tüzérség állást létesítsen a dombtetőn, mert onnan tűz alatt tarthatták volna Észak-
Sztálingrádot és a folyami átkelőket. Aznap este vezérkarával együtt némi meg-
könnyebbülést érezhetett, hiszen a legrosszabbat sikerült elkerülni, tudták azonban,
hogy a folyami szállítókapacitás csökkenése komoly gondot okoz. Ezer meg ezer
evakuálásra váró sebesült feküdt a Volga partján, és reális veszéllyé vált, hogy a
frontvonalbeli csapatok lőszer- és élelmiszerkészlete hamarosan elfogy.
Szeptember 29-én kedden a németek hozzáláttak, hogy összeroppantsák a
még mindig szovjet kézen lévő háromszög csúcsát. Orlovka falu ellen nyugat felől
a 389. gyalogoshadosztály egy része, északkelet felől pedig a 60. gépesített gyalo-
goshadosztály intézett támadást. A komoly létszámhátrányban lévő szovjet erők
olyan elszántan védekeztek, hogy a 389-esek egy tizedese ezt írta haza: „El sem
- [135] -
tudjátok képzelni, hogy védik Sztálingrádot - mint a buldogok.”43
Az északon álló szovjet hadseregek szeptember 30-án ismét megtámadták a
XIV. páncéloshadtestet. A 60. gépesített gyaloghadosztály és a 16. páncéloshad-
osztály azt jelentette, hogy együttesen hetvenkét szovjet harckocsit semmisítettek
meg egy „nagy, sikeres védelmi hadművelet során”, amelyben legalább két szovjet
lövészhadosztállyal és három harckocsidandárral küzdöttek. A Doni Front nagy
áldozatokat követelő támadása nemigen enyhítette az Orlovkára vagy az ipartele-
pekre nehezedő nyomást, de hozzájárult az orlovkai kiszögellés felszámolásának
lelassításához - ez a művelet a németeknek végül csaknem tíz napját vette igénybe.
A 24. páncéloshadosztály, a 389. gyalogoshadosztály és a 100. vadászhad-
osztály a Vörös Október Fémművek és Barikadi Fegyvergyár irányába nyomult
előre. „Egy tökéletesen rommá lőtt ipari terület zavarba ejtő zűrzavarában halad-
tunk” - jellemezte egy osztrák vadászkatona a hatalmas komplexumot. A bombázás
szinte minden ablakot betört és minden tetőt beomlasztott, a rozsdás gépezetek fel-
ismerhetetlenek voltak. „Az első bajtársak már elestek. Egyre többen kiabáltak
szanitécekért. A tűz egyre hevesebbé vált, de most már nemcsak szemből lőttek,
hanem két oldalról is.” Az orosz tüzérségi és aknagránátok robbanásai - a repeszek
és a pattogó kőszilánkok - ugyancsak súlyos sebesüléseket okoztak.
Paulus másnap, hogy felgyorsítsa a Vörös Október épületcsoportja elleni
támadást, odarendelte a város déli részéből a 94. gyalogoshadosztályt és a 14. pán-
céloshadosztályt. Az orosz oldalon a szorult helyzetbe került 62. hadsereg ugyan-
csak megkapta az égetően szükséges erősítést: Sztyepan Gurjev tábornok 39. gár-
da-lövészhadosztálya átkelt a Volgán.
Az egységet azonnal a Vörös Október gyár jobb oldala melletti arcvonal
megerősítésére vetették be. Egy másik friss hadosztály, Gurtyijev ezredes főként
szibériaiakból álló 308. lövészhadosztálya ugyancsak hozzákezdett az átkeléshez.
A már elszenvedett veszteségek pótlásához azonban mindez alig volt elegendő.
Csujkov hamarosan váratlan fenyegetéssel szembesült. Október 1-jén a 295.
gyalogoshadosztály a vízmosásokon és csatornákon keresztül beszivárgott
Rogyimcev jobbszárnyának állásai közé és mögé. A gárdisták dühödten felvették a
harcot a németekkel, közvetlen közelről, géppisztollyal és kézigránáttal ritkítva
őket. Az éjszaka folyamán azonban a Krutoj-vízmosásban haladó főcsatornán vé-
gig kúszva-mászva egy nagyszámú német gyalogosból álló csoport leért a Volga-
partra. Délnek fordultak, és hátba támadták Rogyimcev hadosztályát. Ez a rajtaütés
egy másik, a jobbszárnyon végrehajtott áttöréssel egy időben következett be.
Rogyimcev gyorsan reagált, minden mozgósítható századát rögtönzött ellenlöké-
sekre indította, s ezzel megmentette a helyzetet.
Október 2-án a németek támadást intéztek az olajtartályok ellen, amelyek
közvetlenül Csujkov főhadiszállása felett, a folyóparton álltak. A tárolók - mint ki-
derült – korántsem voltak üresek, a német bombák és tüzérségi gránátok telitalála-
tai lángba borították őket. A domboldalon, a főhadiszállás körül égő olaj folyt le a
- [136] -
folyó felé. Csak a rádióadó maradt üzemképes. „Hol vannak?” - kérdezte újra és
újra a Sztálingrádi Front főparancsnoksága. Végre megérkezett a válasz: „Ott, ahol
a legtöbb a füst meg a láng.”45
Október első hetében Csujkov nyilvánvalóan kezdett azon gondolkodni, va-
jon képesek-e megtartani a gyorsan szűkülő folyóparti sávot. Minden a volgai átke-
lésen múlott. Tudta, hogy keményen megtizedelt ezredei súlyos veszteségeket
okoztak a németeknek, és az ilyen küzdelem kimenetele legalább annyira az embe-
rek kitartásán múlik, mint az utánpótláson. Nem tehetett mást, mint hogy a 62.
hadsereg jelszavához igazodott: „Sztálingrád védői számára nincsen hely a Volga
túlsó partján.”46 Erre számos katona csakugyan szent esküt tett. Az egyik leghíre-
sebb hőstettet ekkor hajtották végre a gyárnegyed déli részén. Német harckocsik
nyomultak előre egy iskola romjai között berendezett szovjet állás ellen, amelyet a
193. lövészhadosztály egyik tengerészgyalogos-különítménye védelmezett. Páncél-
törő gránátjaik már elfogytak, ezért Mihail Panyikako tengerészgyalogos két ben-
zines palackot kapott fel. Éppen elhajította volna az egyiket, amikor ezt az üveget
véletlenül egy német golyó találta el: Panyikako testét lángba borította a szétfolyó
benzin. Nekiiramodott, megtette az utolsó néhány métert, majd a harckocsi oldalá-
ra vetette magát, és a torony mögött, a motorház fedelén széttörte a másik palackot.
Tűzgömb takarta el társai elől.
A német parancsnokok ugyancsak megriadtak. Embereik kimerültek, ami
harci kedvükön is nyomot hagyott. A 389. gyalogoshadosztály katonái például nem
titkolták: remélik, hogy súlyos veszteségeik miatt hamarosan visszahelyezik őket
Franciaországba. A vonalak mögött a német katonatemetők nap mint nap nagyob-
bak lettek. Azokat, akik hallgatták Hitler szeptember 30-i beszédét a
Sportpalastból, nem különösebben hozta tűzbe, amikor Führerük azt harsogta, hogy
a szövetségesek nem fogták fel Németország sikereinek jelentőségét, főképpen a
Dontól a Volgáig való előrenyomulását. Hitler, ismét kesztyűt dobva a sors arcába,
kijelentette: „erről a helyről senki emberfia sem mozdít ki bennünket”.47

- [137] -
 11.
Árulók és szövetségesek

„Mi, oroszok ideológiailag fel voltunk készülve a sztálingrádi csatára - je-

lentette ki egy veterán tiszt.1 - Mindenekelőtt nem voltak illúzióink azzal kapcso-
latban, milyen árat kell fizetnünk, és készen álltunk arra, hogy meg is fizessük.” A
teljes igazság úgy hangzott volna, hogy a szovjet államnak és talán a katonák több-
ségének sem igen voltak illúziói. Hősiességüket nem kisebbítjük - sőt, ha valami-
vel, ezzel csak hangsúlyozzuk - ha eszünkbe jut az a kisebbség is, amely nem akar-
ta vagy nem tudta elviselni a harc rettenetes megpróbáltatásait.
A szovjet hatóságok könyörtelenek voltak. „A lángoló városban - írta
Csujkov - nem tűrtük a gyávákat. Nem volt helyünk a számukra.”2 A katonákat és
a civileket egyaránt Sztálin kedvenc Lenin-idézetével figyelmeztették: „Azok, akik
nem segítik a Vörös Hadsereget minden elképzelhető módon, és nem járulnak hoz-
zá rendjéhez és fegyelméhez, árulók, és kímélet nélkül végezni kell velük.”3 Min-
denfajta „szentimentalizmust” elutasítottak. A totális háborúban bőséggel adódott
hadbírósági justizmord, valahogy úgy, ahogyan az első vonalbeli csapatok is állan-
dóan ki voltak téve annak, hogy saját tüzérségük vagy légierejük végez velük.
A vasfegyelem megteremtése eleinte nem ment könnyen. A Sztálingrádi
Front politikai osztálya csak december 8-án érezte úgy, hogy jelentheti Moszkvá-
nak, hogy „a defetista hangulatot majdnem teljesen felszámoltuk, az árulási ügyek
száma csökken”.4 Azt, hogy a szovjet rezsim csaknem ugyanolyan kérlelhetetlen
volt a saját katonáival, mint az ellenséggel szemben, a sztálingrádi csata folyamán
végrehajtott összesen 13.500 statáriális, illetve bírói ítélet nyomán végrehajtott ki-
végzés is mutatja. Ez a szám minden olyan bűn elkövetőit is magába foglalja, me-
lyeket a komisszárok „rendkívüli eseménynek” minősítettek - parancs nélkül visz-
szavonulókat, önmagukat megsebesítőket, dezertőröket, az ellenséghez pártolókat,
korrupcióban és szovjetellenes tevékenységben vétkeseket. A Vörös Hadsereg ka-
tonáit akkor is bűnösnek minősítették, ha nem nyitottak tüzet szökni vagy magukat
az ellenségnek megadni próbáló bajtársaikra. Szeptember végén egy alkalommal,
amikor szovjet katonák egy csoportja megadta magát, sietve német harckocsik
nyomultak előre, hogy megvédelmezzék őket, a szovjet állásokból ugyanis lőni
kezdtek rájuk.5
Csujkov leggyengébb alakulatai a különleges népfelkelő dandárok voltak,
amelyeket elsősorban észak-sztálingrádi üzemek munkásaiból állítottak össze. Jól
felfegyverzett Komszomol-önkéntesek csoportjait vagy NKVD-különítményeket
állítottak mögéjük, hogy megakadályozzák visszavonulásukat. Fekete bőrkabátos,
pisztollyal felfegyverzett komisszárjaik Konsztantyin Szimonov írót az 1918-as
vörösgárdistákra emlékeztették. A 124. különleges dandár esetében - Rinoknál, a
16. páncéloshadosztállyal álltak szemben - a vonalaik mögött felállított különítmé-
nyek akadályozták meg, hogy akik nem bírták a feszültséget, átmeneküljenek az

- [138] -
ellenséghez.6 Dobronyin szeptember 25-én azt jelentette Hruscsovnak, hogy tíz de-
zertőr, köztük két tiszthelyettes, átszökött a németekhez. Másnap éjjel újabb öt em-
bernek veszett nyoma. A jegyzőkönyv szerint, amelyet a németek ugyanannak a tíz
katonának a kihallgatása során vettek fel, a század, amelyből megszöktek, már csak
ötvenöt főből állt: „A legutolsó, szeptember 18-i támadás óta, amelyben súlyos
veszteségeket szenvedtek, nem kaptak újabb feladatot. A frontvonal mögött a Párt
és a Komszomol embereinek géppuskákkal és géppisztolyokkal felfegyverzett má-
sodik vonala áll.”7
Egy Szmolenszkből származó szovjet főhadnagy egészen másért dezertált.
A Don-kanyarért vívott augusztusi csatában fogságba esett, de hamarosan sikerült
megszöknie a németektől. Amikor ismét szolgálatra jelentkezett a Vörös Hadse-
regbe, „Sztálin egy rendelete szerint mint katonaszökevényt letartóztatták” és be-
osztották a 149. különleges dandár szakaszán harcoló egyik büntetőszázadba.8
Mások olyan okokból szöktek meg, amelyek hamis optimizmust keltettek a
németekben. „Az oroszok morális állapota igen rossz - írta haza a 79. gyalogos-
hadosztály egyik tiszthelyettese.9 - A legtöbb dezertőrt az éhség kergeti át hozzánk.
Lehetséges, hogy az oroszok az idei télen éhínségtől szenvednek majd.”
*
A fennmaradt szovjet jegyzőkönyvek sokat elárulnak azoknak az időknek a
szelleméről.10 Amikor három katona megszökött a 178. tartalék lövészezredtől, egy
hadnagy parancsot kapott, hogy menjen és fogjon helyettük három másik embert,
mindegy, hogy katonát vagy civilt. Az utóbb dezertáltak nagy része, ha nem is
mind, azok közül a kényszersorozott polgári személyek közül került ki, akiket be-
fogtak, hogy kilegyen a létszám. A 15. gárda-lövészhadosztálytól megszökött ki-
lencvenhárom katona például nagyrészt „Krasznoarmejszkba evakuált sztálingrádi
polgári személy” volt.11
„Semmiféle kiképzést nem kaptak, közülük egyeseket még egyenruhával
sem láttak el. A mozgósítás lázas kapkodásában sokuktól az útlevelét sem vették
el. Ez - ismerte el a Moszkvának küldött jelentés - súlyos hiba volt, mert az illetők-
nek polgári ruhában, útlevelük birtokában könnyűszerrel sikerült visszajutniuk a
Volgán túlra. Valamennyi katonától sürgősen el kell venni útlevelét!”
A komisszárokat felbőszítette az a szóbeszéd, hogy állítólag az ukrán és
orosz szökevényeknek, ha lakóhelyük a megszállt területeken volt, a németek meg-
engedték, hagy hazamehessenek. „A politikai kiképzés hiányosságait a német ügy-
nökök kihasználják. Ezek azáltal fejtik ki romboló munkájukat, hogy rábeszélik a
bizonytalankodó katonákat a szökésre - különösen azokat, akiknek a családjuk a
németek által megszállt területen maradt.”12 Ezek az emberek, akik az előrenyomu-
ló németek elől menekültek el, semmit sem tudtak otthonuk és családjuk sorsáról.
A szökevényeket olykor nyilvánosan, több száz felsorakoztatott
hadosztályukbeli bajtársuk szeme láttára végezték ki. A szokásos eljárás azonban

- [139] -
az volt, hogy az elítéltet az NKVD Különleges Osztályának egy osztaga egy, az
arcvonal mögötti alkalmas helyre vitte. Ott agyonlövése előtt még ráparancsoltak,
hogy vetkőzzön le: csizmáját és egyenruháját utóbb továbbadták egy másik kato-
nának. Csakhogy még az efféle egyszerű akciót sem mindig sikerült terv szerint
végrehajtani. A 45. hadosztálynál egy kivégzés után egy éber szanitéc megállapí-
totta, hogy az elítéltnek még ver a szíve. Már majdnem segítségért kiáltott, amikor
az ellenséges tüzérség lőni kezdte a helyet. A kivégzett katona felült, aztán feltá-
pászkodott és eltántorgott a német vonalak irányába. „Lehetetlen megállapítani,
életben maradt-e vagy sem” - hangzott a Moszkvába küldött jelentés.13
A 45. hadosztály Különleges Osztályának emberei alighanem szokatlanul
rossz lövők voltak. Sőt az ember elgondolkodik azon, vajon nem plusz vodkaadag-
gal bátorították-e őket feladatuk végrehajtására? Egy másik alkalommal parancsot
kaptak egy öncsonkító katona kivégzésére. Szokás szerint le kellett vetkőznie,
agyonlőtték, majd egy gránáttölcsérbe hajították. Szórtak rá némi földet, aztán a
kivégzőosztag visszatért a hadosztály-parancsnokságra. Két órával később a holt-
nak hitt katona véres-sáros alsóruhában visszabotorkált a zászlóaljához. Ismét ki
kellett rendelni ugyanazt a kivégzőosztagot, hogy még egyszer agyonlőjék.
Gyakran a szökevény lakóhelyének hatóságait is értesítették. Ezekben az
esetekben a 270. számú rendelet alapján a hozzátartozókat is üldözni lehetett -
pluszbüntetés-, mindenekelőtt pedig figyelmeztetésképpen. A Sztálingrádi Front
komisszárjai és NKVD-tisztjei elengedhetetlenül szükségesnek tartották a megtor-
lásnak a közeli hozzátartozókra való kiterjesztését, hogy ezzel is elrettentsék azo-
kat, akik netán szökésre gondolnak.
Az NKVD Különleges Osztályai a szökési ügyek vizsgálata során kétségkí-
vül nagy nyomást gyakoroltak a gyanúsítottakra, hogy jelentsenek fel másokat is.
A 302. lövészhadosztály egyik frissen érkezett katonája egy bajtársa szerint ezt
mondta: „Ha kiküldenek a tűzvonalba, az első dolgom lesz, hogy átmenjek a néme-
tekhez.”14 A „kihallgatás során” állítólag bevallotta: öt másik katonát is rávett,
hogy vele menjenek. A nevüket is „felfedte”, meglehet azonban, hogy az NKVD
egy sohasem létezett összeesküvés kiötlésére kényszerítette a szerencsétlent.
Az egységekben előforduló szökésekért a komisszárok a tisztek „jószívű-
ségét és nemtörődömségét”15 okolták. Számtalanszor előfordult azonban, hogy a
tisztek éltek rájuk ruházott jogukkal, és agyonlőtték a vétkest. Ehhez a „rendkívüli
intézkedéshez csak a hadra kelt seregnél” volt joguk, „amennyiben a Vörös Hadse-
reg egy katonája nem hajlandó végrehajtani egy parancsot, vagy meghátrál a csata-
téren”.16
Nagy ritkán azonban még a felsőbbség is úgy ítélte meg, hogy a tisztek túl-
zó szigorral jártak el. „Az október 18-ára virradó éjszakán eltűnt két katona [a 64.
hadsereg 204. lövészhadosztályától].” Az ezredparancsnok és a komisszár elrendel-
te a két szökevény szakaszparancsnokának kivégzését.” A tizenkilenc éves alhad-
nagy mindössze öt nappal korábban jelentkezett az ezrednél, és alig ismerte a sza-

- [140] -
kaszából megszökött két embert. „A századparancsnok teljesítette a parancsot. Az
alhadnagy lövészárkához ment, és a komisszár jelenlétében agyonlőtte.”
***
A komisszárok, akik mindenáron szerették hangsúlyozni a Szovjetunió
egyetemes mivoltát, rámutathattak volna, hogy a 62. hadsereg csaknem felerészt
nem orosz katonákból állt. A propagandaosztályoknak azonban jó okuk volt arra,
hegy hallgassanak erről. Túlságosan is sokat vártak a közép-ázsiai levée en masse-
tól [‘népfelkeléstől’]. „Nehezükre esik bármit megérteni – jelentette egy
géppuskásszakasz élére állított orosz hadnagy -, és nagyon nehéz velük dolgoz-
ni.”18 Az, hogy az ázsiai katonák nem szoktak hozzá a modern technikához, azzal
is járt, hogy légitámadásokkal még inkább meg lehetett zavarni és félemlíteni őket.
A nyelvi nehézségek és a belőlük következő félreértések természetesen csak to-
vább rontottak a dolgon. Az egyik alakulat, a 196. lövészhadosztály, amely nagy-
részt kazahokból, üzbégekből és tatárokból állt, „olyan súlyos veszteségeket szen-
vedett, hogy újraszervezés céljából hátra kellett vonni az arcvonalból”.19
A komisszárok érzékelték, hogy nagy a baj, de sejthető, mi volt rá az egyet-
len orvosságuk: „megismertetni a nem orosz nemzetiségű katonákkal és tisztekkel
a Szovjetunió népeinek legmagasabb rendű, nemes céljait, értelmezni számukra az
általuk letett katonai esküt és a törvényt, amely bünteti a hazaárulás minden válfa-
ját.” Ideológiai „nevelésük” nem lehetett túlságosan sikeres, mert sokuknak nyil-
vánvalóan fogalmuk sem volt róla, miért folyik a háború.20 A 284. lövészhadosz-
tály egy tatár katonája, amikor már nem bírta tovább a harcot, úgy döntött, meg-
szökik. A sötétben észrevétlenül előrekúszott állásából, a senki földjén azonban
irányt tévesztett. Anélkül hogy észrevette volna, visszakanyarodott a 685. lövész-
ezred által megszállt frontszakaszra. Egy parancsnoki bunkerra bukkant, hát be-
ment. Biztos volt abban, hogy elérte célját, ezért azt hitte, hogy a rámeredő tisztek
minden bizonnyal németek, akik valamiért álruhaképpen orosz egyenruhát visel-
nek. „Kijelentette: azért jött, hogy megadja magát - áll a jegyzőkönyvben. - Az áru-
lót kivégezték.”21
A komisszároknak egy bürokratikus problémával is szembe kellett nézniük.
„Nagyon nehéz osztályozni a rendkívüli eseményeket - magyarázkodott a front po-
litikai osztályának egyik jelentése, amelyet Scserbakovnak küldtek Moszkvába -,
hiszen sok esetben nem tudjuk eldönteni, hogy egy katona megszökött vagy átállt
az ellenséghez.”22 „Harci körülmények között - jelentette az osztály egy más alka-
lommal - nem mindig lehetséges egyértelműen megállapítani, mi történt bizonyos
katonákkal vagy csoportokkal. A 38. lövészhadosztály egy őrmestere és egy közka-
tonája elment a századuk ellátmányáért, és többé nem látták őket. Senki sem tudja,
mi történt velük. Lehet, hogy eltemette őket egy nagyobb gránát vagy akna, de az
is lehetséges, hogy dezertáltak. Hacsak nincsenek szemtanúk, legfeljebb gyana-
kodhatunk.”23
Rontott a helyzeten, hogy a tisztek gyakran nem tudták katonáik pontos

- [141] -
számát. Némely hiányzót árulóként kezeltek, míg aztán ki nem derült, hogy súlyos
sebesüléssel tábori kórházba szállították az illetőt. Még az is megeshetett, hogy
egy-egy katonát, aki önként elhagyta a kórházat, hogy visszatérjen egységéhez, de-
zertőrként elítéltek. A tisztek olykor szándékosan kezelték nemtörődöm módon a
létszámjelentést. Gyakran azért nem jelentették katonáik halálát, hogy több ellát-
mányt kapjanak. A módszer egyidős a szervezett hadseregekkel, a Vörös Hadse-
regben azonban „a katonai nyilvántartás bűnös meghamisítása”-ként határozzák
meg.24
Amikor a 446 szeptemberi szökés összességét vizsgáljuk, feltétlenül
eszünkbe kell hogy jusson Dobronyin megállapítása a statisztika nehézségeiről. A
jelentésben ugyanis szóba sem kerül a másik kategória, az „átállás az ellenséghez”.
A Sztálingrádi Front saját, a csoportos dezertálásokról adott jelentései is súlyos
gondokra utalnak. Például, miután három éjszaka leforgása alatt egyetlen zászló-
aljból huszonhárman szöktek meg, „védőzónát hoztak létre a peremvonal előtt”, a
tisztek pedig „huszonnégy órás őrszolgálatot szerveztek”.26
Az öncsonkítást a szökés különösen becstelen módjának tekintették.
Rogyimcev 13. gárda-lövészhadosztályának egyik katonáját, akit azzal gyanúsítot-
tak, hogy a saját kezébe lőtt, a kötözőhelyre férték. Amikor a német tüzérség rá-
zendített, megpróbált elmenekülni a sötétben, de visszahurcolták, egy orvosi bi-
zottság megvizsgálta, és megállapította, hogy a sebét önmaga okozta. A foglyot
utóbb zászlóalja katonái előtt kivégezték. Még tiszteket is megvádoltak önmaguk
megsebesítésével. A 196. lövészhadosztály egy tizenkilenc éves hadnagyát, akit
azzal gyanúsítottak, hogy maga lőtt géppisztollyal a bal tenyerébe, alakulatának
tisztjeiből válogatott „közönség” előtt végezték ki. A jelentés kevéssé meggyőző
logikával azt állítja, hogy bűnösségét az tette nyilvánvalóvá, hogy „kötéssel próbál-
ta meg leplezni bűncselekményét”.27
A szimulánsok ugyanilyen elbírálás alá estek. „Egy tábori kórházban tizen-
egy katona tettette magát süketnémának - írja Dobronyin, majd zord elégtétellel
hozzáteszi -, mihelyt azonban az orvosi bizottság úgy döntött, hogy alkalmasak ka-
tonai szolgálatra, és irataikat továbbították a hadbíróságra, megszólaltak.”28
Az öncsonkítás legsúlyosabb formájának az öngyilkosságot tekintették. Ezt,
miként a Wehrmacht, a szovjet hatóságok is „a gyávaság jelének”, vagy a „kóros
lelkiállapot” következményének tekintették.29 Még a gyávaságnak is többféle fel-
fogása létezhetett. Egy pilóta kiugrott égő repülőgépéből, majd közvetlenül azután,
hogy földet ért, széttépte kommunista párttag jelölti igazolványát, mert azt hitte, a
német vonalak mögé került. Miután visszavitték támaszpontjára, a komisszár Sztá-
lin 270-es parancsa értelmében gyávasággal vádolta – jóllehet éppen a szovjet pro-
paganda hangsúlyozta, hogy a kommunistákkal azonnal végeznek a németek.
Az NKVD és a Sztálingrádi Front politikai osztálya különös alapossággal
vizsgált ki mindent, a legapróbb jelet is, ami „szovjetellenes tevékenységre” utal-
hatott. „Például azokat a katonákat, akiknél német röpcédulákat találtak, átadták az

- [142] -
NKVD-nek”.30 Az ilyesmit akkor is veszélyes volt felvenni a földről, ha valaki
csak mahorkát akart sodorni bele. Az olyan katonát, aki elveszítette az önuralmát,
és megmondta egy tisztjének, mit gondol róla meg a Vörös Hadseregről, „ellenfor-
radalmi propagandával” vádolhatták meg - esetleg azzal, hogy „nem hisz a győ-
zelmünkben”. K.-t, a 204. lövészhadosztály tizedesét azért végezték ki, mert „rá-
galmazta a Vörös Hadsereg vezetőit, és terrorisztikus fenyegetésekkel illette pa-
rancsnokát”.31 Azokat, akik, miként az 51. hadsereg két katonája, a rezsimet bírál-
ták, ugyancsak átadták az NKVD-nek. Az egyik „fasiszta nézeteket terjesztett, mi-
szerint az állami gazdaságok dolgozói úgy élnek, mint a rabszolgák”, a másik azt
mondta, hogy „a szovjet propaganda hazudik, hogy fokozza a hadsereg harci ked-
vét”.
Úgy tűnik, a „szovjetellenes tevékenység” (a kifejezést a „hazaárulás bűne
szinonimájaként használták) az arcvonalban viszonylag ritkán fordult elő. A tisztek
általában az 1812-es orosz hadsereg nem hivatalos alapszabályát követték: „Jó tiszt
nem figyel, mikor a katonák morognak.”32 Többségük felismerte, hogy a háború-
ban, ahol mindenki a halállal néz farkasszemet, a katonáknak szükségük van arra,
hogy kimondják amit gondolnak. Tűzvonalbeli bajtársaik körében a katonák nem
riadtak vissza attól, hogy bírálják a kommunista pártkáderek hozzá nem értését,
korruptságát és durva bánásmódját. Bármely pillanatban meghalhattak, így hát nem
törődtek többé a komisszárokkal és a Különleges Osztály besúgóival. Fedezékeik
oly közel voltak a németekéihez, hogy nem láttak nagy különbséget egy ellenséges
golyó meg a szovjet állam utolsó útravalója, az NKVD-féle „kilenc gramm ólom”
közt.33
A szovjetellenes tevékenység bejelentett eseteire nagyrészt az arcvonal mö-
gött került sor. Az újonnan érkezett, zúgolódó sorkatonákat sokkal gyakrabban je-
lentették fel társaik, mint a frontharcosokat. A 178. kiképző zászlóaljban egy fris-
siben besorozott sztálingrádi civil azt merészelte mondani, hogy ha beköszönt a tél,
megfagynak és éhen halnak, mire sürgősen letartóztatták - „hála K. és I. újoncok
politikai tudatosságának”.34 Az NKVD-paranoia messze a mögöttes területre is ki-
terjedt, a Sztálingrádi Frontnak a Volga keleti partján elhelyezkedő szállító és mű-
szaki alakulataira is. Októberben tizenkét katonát és öt tisztet (köztük két parancs-
noki beosztásút) tartóztattak le „defetista jellegű szovjetellenes magatartásért”. „A
letartóztatottak többsége a megszállt területekről való” - teszi hozzá a jelentés,
majd biztos, ami biztos, hozzáfűzi, hogy az illetők ráadásul azt tervezték, hogy
„hazaárulást követnek el, és átállnak az ellenséghez”.
A lapok azt írták, hogy a frontovikok lövészárkaikban izgatottan tárgyalják
Sztálin heroikus vezéri tetteit, és „Za Sztálina!” csatakiáltással indulnak rohamra,
ez azonban színtiszta propaganda volt. Jurij Belas katonaköltő egyszer így írt egy
versében:
Hát, hogy őszinte legyek -
a lövészárokban gondoltunk mi a világon mindenre,
csak Sztálinra nem.35
- [143] -
 Bár a szovjet sajtó nagy hangon ünnepelte az egyéni hőstetteket, a sztáling-
rádi csata propagandája nyilvánvalóan mutatja, hogy a felsőbbség szemében meny-
nyire nem számított az egyén. Az újságok felkapták valamelyik értekezleten a
nyilván Csujkov által megfogalmazott jelszót: „Minden embernek a város egy-egy
kövévé kell válnia!” Csujkov egyik tisztje csodálatában ezt így tódította tovább: „a
62. hadsereg eleven cementként tartja össze a Sztálin ihlette város köveit”.35/a Ez a
motívum végső kifejeződését a háború után, a Mamajev-kurgánon emelt kolosszá-
lis emlékműben nyeri majd el, amelyen a katonafigurákat tudatosan a romokból
kiemelkedő téglaféldomborművek jelenítik meg. Az emlékmű a Szovjetunió, nem
pedig a katonák dicsőségét hirdeti: afféle kínai császári terrakotta hadsereggé ala-
kítja őket.
Még a Vörös Hadsereg napi ügyviteli rendje is azt az érzést erősítette, hogy
a katona mással szabadon helyettesíthető fogyóeszköz. Az új csizmákat, egyenru-
hákat és felszerelést a hátországban szerveződő hadseregek számára tartalékolták.
A sztálingrádi frontkatonák számára nem az ellátók raktáraiból, hanem elesett baj-
társaik holttestéről került utánpótlás. Temetéskor semmit sem pazaroltak el, ha nem
volt muszáj. Még az is megesett, hogy éjszaka katonákat küldtek ki a senki földjé-
re, hogy alsóruhára vetkőztessek az elesetteket. Sokakat felháborított a félig mezte-
lenül heverő halott bajtársak látványa. Amikor teljes erejével beköszöntött a tél,
különösen értékessé váltak a fehér álcázóruhák. A sebesült katonától elvárták, hogy
megpróbálja levenni csuklyás fehér kezeslábasát, mielőtt átitatja a vér. Gyakran
megtörtént, hogy ha egy katona súlyosabb sebet kapott, semhogy ki tudott volna
bújni az álcázó öltözékből, megkövette azokat, akik lehúzták róla, amiért beszeny-
nyezte.
Groszman, aki közelről figyelhette meg honfitársait Sztálingrádnál, vissza-
utasította azt a véleményt, hogy a brutális bánásmód tökéletesen közönyössé tette
őket. „Egy orosz élete nem könnyű - írta -, de a szíve mélyén nem azt érzi, hogy ez
nem is lehet másként. A háborúban a fronton csak kétféle érzelmet figyeltem meg:
vagy hihetetlen optimizmust, vagy teljes csüggedést. Mindenki elviselhetetlennek
érezte a gondolatot, hogy a háború sokáig fog tartani. Senkinek sem hittek volna,
aki azt állítja, hogy a győzelemért hosszú hónapokon át kell küzdenünk.”36 Az
igazság az, hogy ennyire szörnyű csatában az embert csak az foglalkoztatja, hogy
megérje a másnapot, vagy akárcsak a következő órát. Bármiféle előretekintés nem
több, mint veszedelmes álmodozás.
A katonák előtt legalább lebegett valamiféle cél, és enni is meglehetős rend-
szerességgel kaptak, nehogy legyengüljenek. A Sztálingrádban rekedt civileknek
szinte semmijük sem volt. Az, hogy a város romjai között öt hónapi ostrom után
még főbb mint tízezren voltak életben - köztük ezer gyerek -, az egész sztálingrádi
história legmegdöbbentőbb eleme. Szovjet források állítják, hogy augusztus 24-
étől, az első nagy légitámadások másnapjától, amikor Sztálingrád lakóinak végre
engedélyezték, hogy átkeljenek a Volgán, szeptember 10-ig 300.000 polgári lakost
evakuáltak a keleti partra. A kiürítés, tekintettel a város magnövekedett lakosságá-

- [144] -
ra, semmiképpen sem tekinthető teljesnek. Akkor nem vallották be, hogy jóval
több mint ötvenezer civil rekedt a nyugati parton, részben annak a módnak kö-
szönhetően, ahogyan a folyón való átkelést az NKVD irányította.
Az utolsó hivatalos evakuáció zűrzavaros és tragikus volt. Hatalmas tömeg
várta, hogy átszállítsuk. Voltak köztük családok, akik az utolsó pillanatig nem kap-
tak engedélyt a távozásra, gyakran minden értelmes ok nélkül. A gőzhajót vesze-
delmesen túlterhelték, több embert már nem engedtek a fedélzetre. A mólón mar-
adottak csak álltak, és figyelték a távolodó átkelőhajót. Sorsuk alakulása elkeserí-
tette őket, ám a hajót, „mindössze ötvenméternyire a kikötőtől, bombatalálat érte”,
lángba borult, és a szemük láttára süllyedt el.37
Sok civil meg sem közelíthette a folyópartot, mert a 6. hadsereg gyors előre-
törése következtében a német vonalak mögött rekedt. Szeptember 2-án Hitler el-
rendelte, hogy Sztálingrádból el kell távolítani a polgári lakosságot, az első exodus
mégis inkább spontánul, mint szervezetten ment végbe. Szeptember 14-én nagy
menekültoszlop hagyta el a várost. Nyugat felé, a németek megszállta területekre
indultak, kevés megmaradt ingóságukat kézikocsikra halmozva vagy papírbőrön-
dökben vitték magukkal. Egy német tudósító tanúja volt, amint az aknatűz civilek
egy csoportját véres testrészek és rongyok halmazává változtatta, s ahogyan egy
letépett kar fennakadt a sürgönydrótok között. Azok sem remélhették azonban,
hogy élelemhez jutnak, akik épségben eljutottak a németek mögöttes területére. A
6. hadsereg különítményei már munkához láttak, és mindent elrekviráltak, illetve
learattak a maguk számára. Még a kozák gazdáktól - köztük sok egykori fehérgár-
distától – is elvették az összes állatukat és gabonájukat, pedig ők a németeket, mint
felszabadítóikat, kenyérrel és sóval üdvözölték.
A menekültek látványa olykor furcsa zavart okozott a német katonák gon-
dolkodásában - amint erről a 295. gyalogoshadosztály egy tiszthelyettesének haza-
ívott levele is árulkodik. „Ma sok Sztálingrádból érkező menekültet láttam. Hihe-
tetlenül nyomorúságos látványt nyújtottak. Gyerekek, nők, öregemberek - olyan
öregek, mint nagyapa - feküdtek az út szélén vékony ruhában, kiszolgáltatva a hi-
degnek. Bár az ellenségeink, nagyon megrendítő volt. Nem lehetünk elég hálásak a
Vezérnek és a Jóistennek, hogy a mi hazánk mindeddig nem volt kitéve ilyen rette-
netes szerencsétlenségnek. Sok nyomorúságot láttam ebben a háborúban, de
Oroszország mindent felülmúl. Főképpen Sztálingrád. Ezt sohasem fogjátok meg-
érteni - ezt az embernek magának kell látnia.”38
A sok ezer nő és gyerek, akiket a városban hátrahagytak, a romok pincéi-
ben, csatornákban és a folyó partjába ásott barlangokban húzta meg magát. A
Mamajev-kurgánon alighanem a legkeményebb harcok idején is lapultak civilek.
Természetesen sokan meghaltak közülük. Szimonov, amikor először járt az ost-
romlott városban, megdöbbent. „Átmentünk a várost átszelő vízmosások egyikének
hídján. Sohasem felejtem el a látványt, amely ott tárult a szemem elé. Ez a vízmo-
sás, amely hosszan nyúlt jobbra és balra, nyüzsgött az élettől, mint egy járatokkal
keresztül-kasul fürt hangyaboly. Egész utcasort vájtak ki mindkét oldalon. A bar-
- [145] -
langok száját égett deszkadarabok és rongyok takarták. Az asszonyok mindent fel-
használtak, amit csak tudtak.”39
Leírta a sztálingrádiak - katonák és civilek - „szinte hihetetlen” szenvedése-
it, de azonnal elhessegette az érzelmességnek még a gondolatát is: „ezekkel kap-
csolatban semmit sem tehetünk: itt élethalálharc folyik”.40 Ezután leírta egy vízbe
fúlt nő holttestét, amelyet a Volga sodort partra. „Lehorzsolt, görcsbe meredt ujjai-
val egy darab elszenesedett gerendába kapaszkodott. Arca eltorzult: a szenvedés,
amelyen keresztülment, mielőtt a halál megváltotta volna, elviselhetetlen lehetett.
A németek tették ezt, és a szemünk előtt tették. Ne is kérjenek irgalmat azoktól,
akik ennek tanúi voltak. Sztálingrád után nem kegyelmezünk.”
Bár a legfontosabbnak a fedél tűnt, a civilek kénytelenek voltak szembesül-
ni a ténnyel, hogy szinte leheletien élelemhez és vízhez jutniuk. Valahányszor etánt
a gránáteső, nők és gyerekek bújtak elő az üregekből, hogy húskoloncokat vágja-
nak le a döglött lovakról, mielőtt a kóbor kutyák és patkányok csupaszítják le a te-
temeket. A fő élelembeszerzők a gyerekek voltak, akik fiatalabbak lévén kisebbek
és mozgékonyabbak voltak, tehát rosszabb célpontot nyújtottak. Éjjelente elkúsztak
a Caricától délre található, kiégett gabonatárolóig, amelyet a németek végül csak
elfoglaltak. Ott gyakran sikerült megtölteniük táskáikat vagy tarisznyáikat égett
gabonával, hogy azután eliszkoljanak - bár a német őrök, akik saját hadseregük
élelmezési raktáraként őrizték a silót, sokukat agyonlőtték. Azokat, akik a német
hadsereg konzerveit próbálták ellopni, Sztálingrádban és a német hátországi terüle-
teken is helyben agyonlőtték.
A sztálingrádi árváknak maguk a német katonák is hasznát vették. Az olyan
mindennapi tevékenység is veszélyes volt, mint egy kulacs megtöltése, hiszen az
embert bármikor orosz mesterlövészek vehették célba. Így aztán egy darabka ke-
nyér ígéretével orosz kisfiúkat és kislányokat vettek rá, hogy menjenek le a Volgá-
hoz, és merítsék meg számukra a kulacsaikat. Amikor a szovjet fél rájött, mi zajlik,
a Vörös Hadsereg katonái lelőtték a vízhordó gyerekeket is. Effajta kíméletlenség-
re először a német katonák szolgáltak példával, amikor Leningrád ostromának ko-
rai szakaszában civileket használtak pajzsul. Sztálin azonnal utasítást adott a Vörös
Hadseregnek, hogy öljenek meg minden civilt, aki engedelmeskedik a németeknek,
még ha ezt erőszak hatására teszi is. Ezt a parancsot hajtották végre Sztálingrád-
ban. „Az ellenség - jelentette a 37. gárda-lövészhadosztály - civileket kényszenített
arra, hogy halott német tiszteket és katonákat vonszoljanak ki a senki földjéről. Ka-
tonáink tüzet nyitottak, tekintet nélkül arra, ki próbálta elvinni a fasiszták hullá-
it.”41 Más gyerekek jóval szerencsésebbek voltak, szovjet ezredekhez és parancs-
nokságokhoz szegődtek. Sokukat küldöncként, felderítőként vagy kémként alkal-
mazták, a kisebb árvákat azonban - némelyikük mindössze négy-öt éves volt - csak
kabalaként tartották.
*
A 6. hadsereg parancsnoksága létrehozott két Kommandaturt, [„várospa-

- [146] -
rancsnokságot”], az egyik a város központi és északi részét, a másik a Caricától
délre fekvő területet ellenőrizte. Mindkettő rendelkezett egy-egy táboricsendőr-
századdal, többek közt védelemül a szabotázs ellen, továbbá a civilek regisztrálása,
valamint evakuálása céljából. Rendeletet adtak ki, amely szerint a bejelentkezést
elmulasztókat agyon kell lőni. A zsidókat arra kötelezték, hogy ruhájuk ujján sárga
csillagot viseljenek. A tábori csendőrség szorosan együttműködött a Wilhelm
Moritz felügyelő vezette tábori titkosrendőrséggel. Egy Kommandantur-tiszt, aki a
csata után fogságba esett, kihallgatása során elismerte, hogy feladataik közé tarto-
zott a németországi kényszermunkára „alkalmas”42 - civilek kiválogatása, valamint
a pártaktivisták és zsidók átadása az SD-nek. Szovjet források szerint a harcok alatt
a németek több mint 3.000 polgári lakost végeztek ki, és Hitler parancsára, rab-
szolgamunkásként több mint hatvanezret szállítottak Németországba. Nem tudni,
hogy a 6. hadsereg tábori csendőrsége hány zsidót és kommunistát tartóztatott le és
adott át az SS-nek. A Sonderkommando 4a a 6. hadsereg előrenyomulását követve
a XXZV páncéloshadtest nyomában eljutott Nyizsnye-Csirszkajába, ahol augusztus
25-én azonnal lemészárolt két teherautóra való gyereket. „Többségük hat és tizen-
kettő év közötti korú” volt.43 Kivégeztek számos kommunista tisztségviselőt és
NKVD-besúgót is, akiket a kozákok jelentettek fel: a kozák „kulákcsaládokat” a
szovjet rezsim kegyetlenül meggyötörte. A Sonderkommando szeptember negye-
dik hetéig maradt Sztálingrád körzetében.
Október 5-én újabb nagy kiürítésre került sor, november elején pedig az
utolsót is végrehajtottaik. Civilekből csoportokat állítottak össze, és a német hátor-
szág felé indulö szerelvények marhavagonjaiba zsúfolták őket. A menekültek
nyomorúsága még a háborús viszonyok között is szembeszökő volt. Az előrelátók
összeszedtek minden takarót, amit csak tudtak, hogy aztán a következő hetekben
élelemre cseréljék azokat. Ezeket a sztálingrádi lakosokat először egy Voroponovo
(ma: Gorkovszkij) falu közelében létesített ideiglenes táborba vitték, innét pedig
más, marinovkai, kalacsi és nyizsnye-csirszkajai táborokba.
Velük még mindig sokkal jobban bántak, mint a foglyul ejtett orosz kato-
nákkal. A Gumrak közelében felállított „ketrecben” szeptember 11-én már több
mint kétezer hadifoglyot őriztek, sokan közülük a munkás népfelkelő zászlóaljak-
ból kerültek ide. Amikor a drót felett bedobták az élelmet, a rendet az erre a célra
életben hagyott szovjet tiszteknek kellett - szükség esetén öklükkel - fenntartaniuk.
Egészségügyi létesítményekről nem gondoskodtak számukra. Egy szovjet orvos
minden tőle telhetőt megtett a sebesültekért, „reménytelen esetekben azonban leg-
feljebb szenvedéseiktől szabadíthatta meg őket”.44
Az ezután végrehajtott emberfogdosások jóval brutálisabban zajlottak. Vé-
gül „hatalmas fekete tömeget”45 hajtottak ki az első hóba. A sztálingrádi civileknek
ezt az utolsó és legnagyobb csoportját a karpovkai és más táborokba vitték. A kö-
rülmények rettenetesek voltak. Még a „tábor” szó is túlzás volt, mivel ezek a léte-
sítmények valójában mindössze szögesdróttal körülvett nagy területek voltak a
nyílt sztyeppen. Barakkok sem voltak. A foglyok puszta kezükkel próbáltak ürege-

- [147] -
ket ásni a földbe, hogy elbújhassanak a jeges szél elől, aztán egymáshoz bújtak.
November 7-én, a forradalom évfordulójának éjszakáján az orosz foglyok ünnepel-
tek, halkan énekeltek. Aznap este azonban szakadni kezdett az eső, majd hajnalban
hirtelen esni kezdett a hőmérséklet. Kemény fagy támadt, a foglyok pedig megál-
líthatatlanul reszkettek átázott ruháikban. Sokan közülük meghaltak. Valentyina
Nyefjodova közelében, egy üregben egy anya ült, karjában csecsemő kisfiát és kis-
lányát szorongatta: a kislány életben maradt, a kisfiú azonban meghalt. Azon az
éjszakán Nyefjodova tizenéves unokatestvére is halálra fagyott. E táborok őrségét
többnyire német egyenruhát viselő ukránok adták. *
Sokan közülük a Tarasz Bulba nevét viselő bulbovicok, szélsőjobboldali
nacionalisták voltak, akik rettenetesen bántak áldozataikkal. Nem minden őr volt
azonban kegyetlen. Egyesek, ha megvesztegették őket, engedték megszökni az őri-
zetükre bízottakat, csakhogy a tábori csendőrség a nyílt sztyeppen hamarosan el-
fogta a menekülőket. A morozovszki táborban a Goncsarov családot - anyát, nagy-
anyát, két gyereket – egy német orvos embersége mentette meg: mivel a tizenegy
éves Nyikolaj súlyos fagysérüléseket szenvedett, elintézte, hogy egy közeli tanyára
kerüljenek.
Az a sok ezer szerencsétlen, akinek a városban eddig sikerült elkerülni a so-
rozatos embervadászatokat, s most a romok alatt élt barlanglakó életet - „senki sem
tudja, hogyan”46 - szinte kivétel nélkül megbetegedett a mérgezett víztől és a rom-
lott ennivalótól. A külső kerületekben a gyerekek éjszaka vadak módjára kúsztak
elő, hogy gyökereket és bogyókat keressenek. Sokan három-négy napig eléltek va-
lahogy egy darabka száraz kenyéren, amelyet a frontvonal elhelyezkedésétől füg-
gően egy német vagy szovjet katonától koldultak. A nők gyakran rákényszerültek,
hogy felkínálják csontsovány testüket, hogy életben maradjanak, vagy táplálni tud-
ják gyermeküket. Egyes jelentések még a romok között működő rögtönzött bordé-
lyokról is beszámolnak. Néha szerelemféle is szövődött orosz nők és német kato-
nák között, amely szinte mindig végzetesnek bizonyult. Egy sztálingrádi nőről, akit
azzal vádoltak meg, hogy „egy fehér zsebkendővel jelzett az ellenségnek” , kide-
rült, hogy „három fasisztát rejteget” a pincéjében.37 Átadták az NKVD-nek, a há-
rom német katonát pedig a helyszínen agyonlőtték.
*
Úgy tűnik, ahogy a szovjet katonai hírszerzés tapasztaltabbá vált, a belvá-
rostól távolabb eső részeken kevesebb német katonát öltek meg nyomban fogságba

*
1942. január 31-én már körülbelül kettőszázhetvenezer,
fogolytáborokból regrutálódott ukrán48 szolgált nemet
kötelékben. Akadtak közöttük civil önkéntesek is. A
sztálingrádi Stadtkommandaturnál [‘városparancsnokság-
nál’] egy NKVD-jelentés szerint nyolcszáz49 fegyveres és
egyenruhás fiatal ukrán látott el őr- és kísérőszolgá-
latot.
- [148] -
esése után. Októberben, amikor Zsukov és vezérkara a nagy ellencsapást tervezte,
mind nagyobb szükségük lett foglyoktól megszerezhető pontos értesülésekre.
A német foglyok kihallgatása50, amelyre rendszerint a fogságba esésük utáni
napon került sor, meglehetősen bejáratott módszer szerint zajlott. A fő feladat ala-
kulatuk azonosítása, illetve pillanatnyi erejének, utánpótlási és morális helyzetének
felmérése volt. A fogságba esett németeknek efféle kérdéseket is feltettek: „Tagja
volt-e a Hitlerjugendnek? Tud-e a vegyi hadviselés előkészületeiről? Milyen parti-
zánakciókról hallott, illetve volt szemtanúja? Mennyire hatásosak a szovjet propa-
ganda-röpcédulák? Mit mondtak tisztjei a kommunizmusról? 1941 júniusa óta mi-
lyen útvonalon nyomult előre a hadosztálya? (Ezt azért akarták megtudni, hogy ki-
derítsék, a foglyok kapcsolatba hozhatók-e háborús bűntettekkel, amelyeket az út-
jukba eső területeken követtek el.) Ha a fogoly földműves családból származott,
azt firtatták, dolgoznak-e náluk odahaza orosz hadifoglyok? Mi az illetők neve? Az
otthonról jött leveleket elkobozták, és megvizsgáltak, tartalmaznak-e utalásokat a
német polgári lakosság morális állapotára.
1942 nyárutóján és őszén, a brit Királyi Légierő „ezerbombázós támadásai”
után az NKVD-kihallgatókat különösen az érdekelte, hogy ezek milyen hatással
voltak a hátországi morálra és a frontkatonákra. Később, amikor az NKVD döb-
benten tapasztalta, milyen sok szovjet állampolgár lépett a német hadsereg szolgá-
latába - elsősorban a Vörös Hadsereg fogságba esett katonái - a kihallgatók azt
próbálták kideríteni, hogy egy-egy német századnál hány ilyen renegát szolgál.
A foglyok életösztönüktől vezéreltetve gyakran azt mondták, amit az oro-
szok hallani akartak tőlük, némelykor történetesen az igazat. „Az idősebb katonák -
mondta egy tizedes - nem hisznek a propagandában, amellyel Goebbels tömi a fe-
jünket. Még emlékszünk az 1918-as felejthetetlen leckére.”51 A szeptember köze-
pén fogságba esett német katonák már nyíltan bevallották szovjet kihallgatóiknak,
hogy ők és bajtársaik „félnek a közeledő téltől”.
A foglyok közül sokakat egy a Sztálingrádi Front 7. osztályára vezényelt
németül beszélő tiszt, N. D. Gyatljenko NKVD százados hallgatott ki. Kaplan52
alezredesnek, a 62. hadsereg helyettes hírszerzőfőnökének viszont tolmácsa,
Gyerkacsev segítségével kellett kihallgatnia a foglyokat. Ha Kaplan munkához lá-
tott, nemigen vesztegette az időt. Miután egy súlyosan sebesült tizedes elmondta,
hogy a 24. páncéloshadosztály bevethető harcjármúállománya tizenhat harckocsira
apadt, Kaplan ezt írta a lap aljára: „A kihallgatást nem fejezhettük be, mert a kato-
na nem sokkal ezután belehalt sebeibe.”
Kaplant, aki már tudott a német és román hadsereg közötti feszültségekről,
érdekelték a Wehrmachton belüli súrlódások is. Osztrák foglyok, talán a jobb bá-
násmód reményében, elpanaszolták, hogy a német tisztektől hátrányos megkülön-
böztetésben volt részük. A 24. páncéloshadosztály egy harminckét éves cseh kato-
nája, aki szeptember 28-án esett fogságba, egyenesen önként jelentkezett, hogy
harcoljon a Szovjetunióért. A Vörös Hadsereg hírszerzésének legfontosabb felada-

- [149] -
ta ebben az időben mindazonáltal az volt, hogy pontosan felmérje, mennyire ha-
gyatkoznak a németek a szövetséges hadosztályokra a doni fronton és a kalmük
sztyeppen.
*
Ekkoriban számos német ezredparancsnok döbbent meg a neki küldött em-
berutánpótlás láttán. Egyikük, aki a 14. páncéloshadosztályban szolgált, azt írta,
„rendkívül erélyes intézkedések szükségesek az akaraterő és bátorság ekkora hiá-
nyának megszüntetésére”,53
A németek legfőbb gyengéjét azonban továbbra is a szövetséges csapatok
jelentették, amelyeket Hitler helyzettérképein teljes értékű hadseregekként tüntet-
tek fel. Az olaszok, románok és magyarok harci szellemét egyaránt aláásták a
frontra tartó vonataik ellen intézett koordinálatlan, de gyakori partizántámadások.
Moráljuknak sokat ártottak a szovjet légitámadások is, még ha azok nem okoztak is
nagy veszteségeket. Annikor pedig az oroszok a földön támadtak rájuk „Sztálin-
orgonáik” katyusa-rakétáival, a katonák komolyan elgondolkodtak azon, mit is ke-
resnek itt ők voltaképpen.
A szovjet repülőgépek magyar, olasz és román nyelvű röpcédulákat szórtak,
amelyek felszólítottak minden szövetséges katonát: ne haljanak meg értelmetlenül
a németekért. Ez a propaganda a legjobban a nemzeti kisebbségek körében hatott.
A legvalószínűbbnek a magyar honvédségbe besorozott szerbek és ruszinok szöké-
se ígérkezett. „Ugyan hogyan bízzunk azokban, akik nem magyarok?”54 - tette fel a
kérdést naplójában Balogh tizedes. A Vörös Hadsereg hírszerzése jelentette
Moszkvának, hogy több kisebb csoport tagjai már a frontra érkezésük előtt tervez-
gették, hogy megszöknek. Orosz támadás idején elbújtak fedezékeikben, és várták,
hogy megadhassák magukat.
Egy magyar ezredből átjött ruszin szökevény, amikor az NKVD kihallgatta,
közölte, hogy bajtársainak többsége „a lövészárokban ülve egész nap csak azért
imádkozik: »Istenem, ne hagyj meghalni!«.55 Zömük nem akar harcolni, de félnek
megszökni, mert elhiszik a tisztek meséit, és attól tartanak, hogy az oroszok meg-
kínozzák és agyonlövik őket”.
A szövetséges hadseregekkel kapcsolatos egyik legnagyobb probléma a hi-
ányos koordináció és a szervezetlenség volt. Rendszeresen előfordult, hogy első
vonalbeli egységeket saját szövetségeseik vettek tűz alá. „Segítsen meg bennünket
az Isten, és rövidítse le ezt a csatát! - írta Balogh tizedes. - Mindenki bennünket
bombáz és ágyúz.” Alig egy héttel később így irt: „Ó, Istenem, vess véget ennek a
szörnyű háborúnak. Ha még sokáig részt kell vennünk benne, nem bírjuk ki ép ész-
szel... lesz még valaha egy szép otthoni vasárnapunk? Emlékeznek majd ránk az
otthoniak?” A harci szellem olyannyira megromlott, hogy a magyar katonai ható-
ságok - nehogy ez komoly nyugtalanságot váltson ki Budapesten – megtiltották a
katonáknak, hogy hazaírjanak. Még a lekenyerezés sem működött. A soron követ-
kező támadás előtt a katonákat „a lehetséges legjobb ételekkel bátorították - csoko-
- [150] -
ládéval, konzervekkel, szalonnával, cukorral és gulyással”, többségüket azonban
utóbb kegyetlen gyomorfájás gyötörte, mert „itt az ember nincs szokva az ilyen
rendes koszthoz”.
„Az oroszoknak kitűnő mesterlövészeik vannak - jegyezte fel Balogh szept-
ember 15-én. - Istenem, ne engedd, hogy célba vegyenek. A legjobb orosz csapa-
tokkal állunk szemben” - tette hozzá a félretájékoztatott tizedes.56 - Szibériai lövé-
szek, Tyimosenko parancsnoksága alatt. Fázunk, pedig még nincs is tél. Mi lesz, ha
télire is itt hagynak bennünket? Segíts meg minket, Szűzanyánk, hadd jussunk ha-
za!” A másnapi bejegyzés - újabb fohász Istenhez és a Szűzanyához – volt a leg-
utolsó. Balogh naplóját, amelyet a Don partjának közelében fekvő holttestét átku-
tatva találtak meg, néhány nappal később Vatutyin tábornok Délnyugati Frontjának
főhadiszállásán fordították oroszra, majd elküldték Moszkvába.
*
A 8. olasz hadsereg, amely a magyarok és a 3. román hadsereg közti sza-
kaszcin tartotta a doni szárnyat, már augusztus óta egyfolytában főfájást okozott a
németeknek. A vezéri főhadiszállás kénytelen volt hozzájárulni, hogy az olasz vé-
delmet a német XXLX. hadtesttel erősítsék meg. A hadtestparancsnokság ezt a ta-
nácsot adta az összekötő tiszteknek: „Bánjanak velük udvariasan és politikai, va-
lamint lélektani szempontból is tanúsítsanak megértést... Az olaszországi éghajlat
és környezet mássá, a német katonától különbözővé teszi az olaszokat. Az olaszok
egyfelől fáradékonyabbak, másfelől viszont hajlamosabbak a túláradó érzelmekre.
Ne legyenek fölényesek olasz szövetségeseinkkel szemben, akik félelmet nem is-
merve idejöttek, hogy ezek között a zord és ismeretlen viszonyok közt segítsenek
nekünk. Ügyeljenek arra, hogy ne sértsék meg őket, és ne használjanak éles hangot
velük szemben.”57 A megértés persze azon nemigen változtatott, hogy az olaszok-
nak nyilvánvalóan semmi kedvük sem volt háborúzni. Egy őrmester, amikor a
szovjet tolmács megkérdezte, miért adta meg magát egész zászlóaljával együtt
egyetlen lövés nélkül, egészséges civil logikával felelte: „Nem lőttünk vissza, mert
úgy gondoltuk, hogy hiba lenne.”58
A 6. hadseregnek, mintegy az anti-Komintern szövetség egységét demonst-
rálandó, még horvát szövetséges egysége is volt: az osztrák 100. vadászhadosztály
kötelékébe sorolt 369. horvát ezred. Szeptember 24-én Horvátország „Poglavnikja”
(‘vezére’), dr. Ante Pavelić odarepült, hogy megszemlélje csapatait, és kitüntetése-
ket adjon át. Paulus tábornok és a Luftwaffe földi csapataiból kiállított díszegység
fogadta.
Stratégiai szempontból a legnagyobb jelentősége a Paulus 6. hadserege két
szárnyán felvonultatott egy-egy román hadseregnek volt. Nemcsak hogy a felszere-
lésük volt hiányos, hanem még a szükséges létszámot sem érték el. A román re-
zsim, amelytől Hitler újabb csapatokat követelt, több mint kétezer nemi erőszakért,
rablásért és gyilkosságért elítélt fegyencet sorozott be. Felüket a 991.59 különleges
büntetőzászlóaljba küldték, de az ellenséggel való első találkozáskor annyian de-

- [151] -
zertáltak közülük, hogy az egységet feloszlatták, maradványait pedig a
Szerafimoviccsal szemben, a Don partját védő 5. gyalogoshadosztályhoz osztották
be.
Úgy látszik, a román tisztek különösképpen rettegtek attól, hogy vonalaik
mögé beszivárog az ellenség. A dizentéria esetek megsokasodását a legnagyobb
gyanakvással fogadták. „Orosz ügynökök - tudatta az 1. román gyalogoshadosztály
egy figyelmeztető körözvénye - tömeges mérgezéseket idéznek elő vonalaink mö-
gött, hogy veszteségeket okozzanak katonáinknak. Arzént használnak, amelynek
egyetlen grammja tíz ember elpusztítására elegendő.”60 A mérget állítólag gyufás-
dobozokban rejtették el, és az „ügynökök” állítólag „nők, szakácsok és az élelmi-
szer-ellátásban részt vevő kisegítők” voltak.
Rangjuktól függetlenül azok a németek, akik kapcsolatba kerültek szövetsé-
geseikkel, elképesztőnek találták, ahogyan a román tisztek a katonáikkal bántak.
Úgy viszonyulnak hozzájuk, „mint földesúr a jobbágyaihoz.”61 Egy osztrák gróf,
Stolberg főhadnagy ezt írta a jelentésében: „Elsősorban a tisztek rosszak... egyálta-
lán nem törődnek embereikkel.”62 A 305. gyalogoshadosztály egy utász tizedese
megfigyelte, hogy a román tábori konyhákban háromféle menüt főznek - „a tisztek
számára, a tiszthelyettesek számára, végül pedig a legénység számára, akik csak
keveset kapnak enni”63
A két szövetséges kapcsolatait a gyakori összetűzések jellemezték. „Annak
érdekében, hogy a jövőben elkerüljük a román és a német katonák közti sajnálatos
incidenseket - hiszen barátságukat a harcmezőn a közös ügyért ontott vér pecsételte
meg”64, a 3. román hadsereg főparancsnoka „látogatásokat, vacsorákat, fogadáso-
kat, isisebb ünnepségeket és efféléket tart szükségesnek, hogy ezáltal a román és a
német egységek között szorosabb lelki kötelék jöjjön létre”.
*
1942 kora őszén a Vörös Hadsereg hírszerzésének legfeljebb sejtelmei le-
hettek arról, mennyire függ a Wehrmacht a „Hiwiktől” (=Hilfswillige: ‘önkéntes
segítők’]. Miközben egyesek közülük csakugyan önként segítettek, többségük
szovjet hadifogoly volt, akiket a táborokból toboroztak - elsősorban a hiányzó
munkaerő pótlására, de mindinkább harci feladatokra is.
Groscurth ezredes, a nagy Igyon-kanyarban álló XI. hadtest vezérkari főnö-
ke egy Beck tábornokhoz intézett levelében megállapította: „Zavarba ejtő, hogy
harcoló csapatainkat orosz hadifoglyokkal vagyunk kénytelen megerősíteni, akiket
már kezdünk tüzérként is alkalmazni. Furcsa helyzet, hogy a »fenevadak«, akik
ellen eddig harcoltunk, most velünk élnek, mégpedig a legnagyobb harmóniá-
ban.”65 A 6. hadsereg több mint ötvenezer főnyi orosz segéderőt66 küldött harcoló
hadosztályaihoz, vagyis összlétszámuknak mintegy a negyedét. A 71. és a 76. gya-
logoshadosztályban nyolc-nyolcezer Hiwi szolgált, körülbelül ugyanannyi, ahány
német tagot november közepén ezek az alakulatok számláltak. (Nem tudni, hány
Hiwi tartozott a 6. hadsereg más részeihez és az egyéb, kisegítő alakulatokhoz,
- [152] -
egyes becslések szerint azonban összesen több mint hetvenezren lehettek.)
„A német hadseregben szolgálatot teljesítő oroszok három kategóriába so-
rolhatók - mondta egy elfogott Hiwi NKVD-s vallatójának.67 - Az elsőhöz a német
csapatok által mozgósított katonák, az úgynevezett kozák osztagok tartoznak, ame-
lyeket német hadosztályokhoz csatoltak. A másodikhoz azok a helyi civilek vagy
orosz foglyok, akik önként jelentkeztek, vagy a Vörös Hadseregnek azok a katonái,
álok megszöktek, és beálltak a németekhez. Ez a kategória teljes német egyenruhát
visel, saját rangjelzésekkel és jelvényekkel. Ugyanazt eszik, amit a német katonák,
és német ezredekhez tartoznak. A harmadik kategóriába azok sorolhatók, akik a
piszkos munkát végzik a konyhákon, az istállókban és hasonló helyeken. Ezt a há-
rom csoportot különbözőképpen kezelik, a legjobb bánásmódban természetesen az
önkénteseknek van részük. A közkatonák többnyire jól bántak velünk, a legkomi-
szabbak egy osztrák hadosztály tisztjei és tiszthelyettesei voltak hozzánk.”
Ez a bizonyos Hiwi egyike volt annak a tizenegy orosz fogolynak, akiket
1941 novemberének végén egy novoalekszandrovszki táborból hoztak ki, hogy a
német hadseregnek dolgozzanak. Nyolcukat útközben agyonlőtték, mert menet
közben összeestek az éhségtől. Ezt a túlélőt egy gyalogezred tábori konyhájához
osztották be, ahol krumplit hámozott. Ezután továbbküldték lóápolónak. Sok úgy-
nevezett kozák egységet alakítottak partizánvadász és hátországi megtorló akciók
végrehajtására, ezekben jelentős volt az ukránok és oroszok aránya. Hitlert maga a
gondolat is viszolygással töltötte el, hogy szláv Untermenschek [‘alsóbb rendű em-
berek’] német egyenruhát viselnek, így hát mint kozákokat kellett őket újradefini-
álni, azokat ugyanis fajilag elfogadhatónak tartották. Ez a trükk a nemzetiszocialis-
ta pártvezetőség és a hadsereg hivatásos tisztjei közötti nézetkülönbséget tükrözte:
az előbbiek a szlávság totális leigázásának megszállottai voltak, utóbbiak úgy hit-
ték, az egyedüli reménységet az jelenti számukra, ha mint felszabadítók lépnek fel,
akik megmentik Oroszországot a kommunizmustól. A német katonai hírszerzés
már 1941-ben kénytelen volt arra a következtetésre jutni, hogy a Wehrmacht csakis
akkor győzhet Oroszországban, ha az inváziót át tudja változtatni polgárháborúvá.
A Hiwik, akiket a fogolytáborban ígéretekkel rávettek, hogy német szolgá-
latba álljanak, gyorsan kiábrándultak. A ruszin szökevény kihallgatása során be-
szélt néhány Hiwiről, akikkel akkor találkozott, amikor vizet keresett egy faluban.
Ukránok voltak, akik abban a reményben szöktek át a németekhez, hogy hazajut-
nak a családjukhoz. „Hittünk a röpcéduláknak - közölték vele -, és vissza akartunk
jutni a feleségünkhöz.”68 Ehelyett német egyenruhát kaptak, és német kiképző tisz-
teket. Vasfegyelmet tartottak köztük. „A legkisebb mulasztásért” agyonlőhették
őket, például ha menetgyakorlatokon hátramaradtak.
Hamarosan a frontra küldik őket, mondták. „Ez azt jelenti, hogy a saját faj-
tátokat öldösitek majd?”, kérdezte a ruszin. „Mi mást tehetnénk? - felelték azok. -
Ha visszaszökünk az oroszokhoz, árulókként bánnak velünk. Ha pedig nem va-
gyunk hajlandóak harcolni, a németek lőnek agyon bennünket.”

- [153] -
 Úgy tűnik, a legtöbb arcvonalbeli német egység jól bánt a Hiwijeivel - jól-
lehet némi leplezetlen megvetéssel. A Dontól nyugatra álló 22. páncéloshadosztály
egyik páncéltörőütegénél szokás volt, hogy Hiwijüknek, akit természetesen „Iván-
nak”69 szólítottak, német köpenyt és puskát adtak, hogy őrizze páncéltörő ágyúju-
kat, ha bementek a közeli faluba egy italra. Egyszer azonban rohanvást kellett visz-
szatérniük, hogy megmentsék: egy csoport román katona rájött a kilétére, és ott
helyben agyon akarták lőni.
A szovjet vezetést különösen az ejtette zavarba, hogy a Wehrmacht kötelé-
kében a Vörös Hadsereg volt tagjai teljesítenek szolgálatot. Arra a meglepő követ-
keztetésre jutottak, hogy a különleges osztályok munkája távolról sem volt kellően
alapos - ahogyan a tisztogatások sem. A Sztálingrádi Front politikai osztályát és az
NKVD-t igen erősen foglalkoztatta, hogy a Hiwiket a németek a szovjet vonalak
mögött vetik be, s hogy hátulról küldik őket a Vörös Hadsereg állásai ellen. „A
front egyes szakaszain - tájékoztatták Scserbakovot - többször is előfordult, hogy
volt oroszok a Vörös Hadsereg egyenruháit felvéve átszivárogtak vonalainkon,
hogy felderítést végezzenek, s hogy kihallgatás céljából tiszteket és katonákat fog-
janak el.”70 Szeptember 22-én éjszaka a 64. hadsereg 38. lövészhadosztályának
körzetében egy szovjet felderítő őrjárat német járőrbe ütközött. A Vörös Hadsereg
katonái visszatérésük után jelentették, hogy a németeket legalább egy „volt orosz”
is kísérte.
A „volt orosz” kifejezés sok százezer ember számára a halálos ítéletet jelen-
tette a következő három év során, amikor a SzMERS erői nagy részét az árulásnak,
ennek a Sztálin szívéhez oly közel álló kérdésnek szentelte. A Nagy Honvédő Há-
ború során a Szovjetunió azzal, hogy rövid úton megfosztotta nemzetiségüktől el-
lenfeleit és disszidenseit, csírájában próbálta meg elfojtani a hűtlenség mindenfajta
megnyilvánulását.

- [154] -
 12.
Erődök törmelékből és vasból

„Vajon Sztálingrád második Verdunné válik? - írta Groscurth ezredes októ-

ber 4-én.1 - Itt most ez a kérdés tölt el bennünket mély aggodalommal.” Hitler négy
nappal korábban beszédet mondott a berlini Sportpalastban, ahol kijelentette, hogy
soha senki sem mozdíthatja ki őket a Volga mentén elfoglalt állásaikból. Groscurth
és mások is érezték: bármilyen következményekkel járjon is, a Vörös Hadsereg
nem térhet ki ez elől a küzdelem elől. „A dolog immár presztízskérdéssé vált Hitler
és Sztálin között.”
Az észak-sztálingrádi iparnegyed elleni nagy német roham szeptember 27-
én jól indult, a második nap végén azonban a német hadosztályok már tudták, hogy
eddigi legsúlyosabb harcaik előtt állnak. A Vörös Október üzemkomplexum és a
Barikadi Fegyvergyár erődökké változtak, ugyanolyan veszedelmesekké, mint
egykor a verduniek. Talán még veszélyesebbek is voltak, mert a szovjet ezredek
kitűnően álcázva elrejtőztek bennük.
Gurtyijev 308. szibériai lövészhadosztályának tisztjei, miután elérték a
Barikadi gyárat és annak iparvágányait, szemügyre vették „a javítóműhelyek söté-
ten tornyosuló tömbjét2, a nedvesen csillogó síneket, amelyeken itt-ott már megje-
lentek a rozsdafoltok, a vagonroncsok káoszát, az acélgerenda-rakásokat, amelyek
akkora területen szóródtak szét, mint egy város főtere, a szén- és vöröses salakhal-
mokat, a hatalmas kéményeket, amelyeket számos helyen ütöttek át a német löve-
dékek”.
Gurtyijev két ezredet jelölt ki magának a gyárnak a védelmére, egy harma-
dikat pedig oldalvédként, azt a mély szurdokot kellett tartania, amely a munkások
immár lángokban álló lakótelepétől húzódott a Volga felé. Rövidesen „Halál-
szurdok” néven vált ismertté. A szibériaiak nem vesztegették az idejüket. „Komo-
ran, némán csákányozták a köves talajt, lőréseket vágtak a műhelyek falaiba, lőál-
lásokat, fedezékeket, futóárkokat alakítottak ki.” Az egyik parancsnoki harcállás-
pontot egy hosszú, kibetonozott szerelőaknába telepítették, amely az egyik hatal-
mas üzemcsarnok közepén húzódott. Gurtyijevről köztudomású volt, hogy katonáit
kemény kiképzésben részesítette. Miközben a Volgától keletre, tartalékban vára-
koztak, lövészárkokat ásatott velük, aztán harckocsikat küldött át felettük. Az effé-
le „vasalással” lehetett a legjobban megtanítani őket arra, hogy elég mélyre ássa-
nak.
A szibériaiaknak szerencséjük volt, ugyanis mire a Stukák megérkeztek,
már elkészültek árkaikkal. A „sivítók” vagy „zenészek”, ahogyan az oroszok üvöl-
tő szirénáik miatt a zuhanóbombázókat nevezték, a szokásosnál kisebb veszteséget
okoztak. A szibériaiak ügyeltek rá, hogy árkaikat mindig keskenyre ássák, hogy
kevéssé legyenek kitéve a bombarepeszeknek, a robbanások állandó lökéshullá-
maitól azonban, mintha csak rengett, remegett volna a föld, a katonák pedig éme-

- [155] -
lyegtek, fájt a gyomruk. Az erős légnyomás átmenetileg mindannyiukat megsüketí-
tette. A lökéshullámok néha olyan erősek voltak, hogy összetörték az üveget, és
elhangolták a rádiókészülékeket.
Ezek a felpuhító légitámadások - „lakásszentelőnek” nevezték őket - szinte
egész nap folytatódtak. Másnap reggel a Barikadi udvarai ellen Heinkel-111-esek
hajtottak végre szőnyegbombázást, majd ismét ágyú-, valamint aknatűz zúdult rá-
juk. A német lövegek hirtelen elhallgattak. „Készülj!” - figyelmeztették egymást a
szibirjákok, hiszen tudták, mit jelent ez a kellemetlen csend. Néhány pillanattal ké-
sőbb meghallották a harckocsik törmeléken gázoló lánctalpainak csikorgó, fémes
hangját.
A német gyalogság a következő néhány nap során rájött, hogy Gurtyijev
szibériai hadosztálya nem várja őket ölbe tett kézzel. „Az oroszok mindennap vir-
radatkor és sötétedéskor támadást hajtottak végre”,3 jelentette a 100. vadászhadosz-
tály egyik tiszthelyettese. A német tábornokokat megdöbbentette Csujkov makacs
ragaszkodása az agresszív - és óriási veszteségekkel járó - ellenlökésekhez, de
kénytelenek voltak elismerni: a rohamok tényleg elcsigázták katonáikat. A legsike-
resebb védelmet mindenesetre a Volga keleti partján felállított nehézlövegek jelen-
tették - miután tűzterveiket már összehangolták.
A 414. páncéltörő-tüzérosztálya Vörös Október gyárban a törmelék mögé
rejtette 45 és 96 milliméteres lövegeit, álcázásul és fedezékül pedig ócskavas dara-
bokat használt. A lövegeket úgy telepítették, hogy mindössze 150 méterről vagy
még közelebbről tüzelhessenek. Szeptember 28-án hajnalra a 193. lövészhadosz-
tály két ezrede is átkelt a Volgán, és sietve állásokat épített ki. Az ő „házszentelő-
jüket” másnap rendezték meg a tömegesen támadó Stukák. A német előrenyomulás
további sürgős erősítéseket kényszerített ki. A 39. gárda-lövészhadosztályt küldték
át, habár előírásos erejének mindössze a harmadával rendelkezett.
A német támadások októberben mind hevesebbé váltak, különösen azután,
hogy erősítésül a városba érkezett a 94. gyalogos- és a 14. páncéloshadosztály,
majd légi úton öt külön rohamutász-zászlóaljat is Sztálingrádba hoztak. A szovjet
oldalon az egységek teljességgel feldarabolódtak, néha az összeköttetés is meg-
szűnt, az egyes katonák és csoportok azonban parancsok híján is tovább harcoltak.
A Barikadi-szakaszon Koszicsenko utász és egy meg nem nevezett harckocsiveze-
tő (fél karja már mindkettőjüknek összezúzódott) fogukkal húzták ki a gránátok
biztosítószegeit. Éjszakánként az utászok újra és újra előrerohantak, hogy
harckocsiaknákat - egyszerre kettőt - rakjanak le. Az aknákat „a hónuk alatt vitték,
mint holmi vekniket”, hogy aztán a megközelítési útvonalakon a törmelék alá rejt-
sék őket. A német támadásokat, írta Groszman, végül a „makacs, kemény szibériai
szívósság”4 tartóztatta fel. Ekkor történt, hogy az egyik német utászzászlóalj egyet-
len támadás során negyvenszázaléknyi veszteséget szenvedett. A parancsnok, miu-
tán megnézte embereit, kőmerev arccal, némán tért vissza.
Csujkov hadosztályait alaposan kivéreztették, kimerültek, és a lőszernek is

- [156] -
szűkében voltak. Golikov, Jeremenko helyettese október 5-én mégis átkelt a fo-
lyón, hogy átadja Sztálin parancsát, amely szerint a várost meg kell tartani, a néme-
tek által elfoglalt részeit pedig vissza kell foglalni. Ezt a valóságtól elrugaszkodott
ukázt Csujkov mintha meg sem kapta volna. Tudta, hogy az egyetlen lehetőséget
az jelenti számára, ha továbbra is a nehéztüzérségre támaszkodik, és a folyó keleti
partjáról állandó, erős tűz alatt tartja a németeket. A németek hamarosan tettek ró-
la, hogy Jeremenkónak többé ne legyen oka a szovjet ellenoffenzívát sürgetnie.
Egy viszonylag csendes nap után, október 6-án a Sztálingrádi Traktorgyár ellen
indított heves támadást délnyugatról a 14. páncéloshadosztály, nyugatról pedig a
60. gépesített hadosztály. A 60-asok egyik zászlóalját úgyszólván szó szerint meg-
semmisítették a maximális távolságról tüzelő katyusák sortüzei. A rakétavetők ki-
lövési szögét az oroszoknak azzal sikerült megnövelniük, hogy a járművek hátsó
kerekeikkel a meredek Volga-partra tolattak. Eközben a 16. páncéloshadosztály
egy része megtámadta Szpartakovka északi elővárost, visszaszorította a 112. lö-
vészhadosztály és a 124. különleges dandár maradványait. Csujkov hadserege,
amely immár csak egy igencsak összezsugorodott területsávval rendelkezett, a
nyugati parton érezte, hogy kíméletlenül bele fogyják szorítani a folyóba.
***
Ahogyan a 62. hadsereg területének mélysége egyre csökkent, úgy váltak
mind sebezhetőbbekké a volgai átkelőhelyek.
A partra szálló helyeket a német ütegek tüze, sőt már a közvetlenül irány-
zott géppuskatűz is elérte. Egy volgai révészekből és hajósokból álló jaroszlavli
zászlóalj keskeny pontonhidat épített a Zajcevszkij-sziget és a nyugati part közé,
ami lehetővé tette, hogy a sötétség leple alatt hangyamód özönlő gyalogos teher-
hordók vigyenek élelmet és lőszert a túlpartra. Kis méretei folytán a híd valóban
nehezen eltalálható célpont volt, de azok számára, akik az állandóan mozgó palló-
kon, a folyóban robbanó gránátok víztölcsérei közt mentek végig rajta, azért éppen
elég félelmetes volt minden egyes átkelés. A terjedelmesebb és nehezebb holmik
átszállításához és a sebesültek evakuálásához azonban még mindig szükség volt a
szállítóhajókra. Az utánpótlás-harckocsikat uszályokon szállították át. „Amint be-
alkonyodik - írta Groszman -, a révért felelős katonák kibújnak fedezékeikből,
bunkereikből, lövészárkaikból és álcázott rejtekhelyeikről.”5
A keleti parton az átkelőhelyek közvetlen közelében bunkerekben tábori sü-
tödék működtek, föld alatti konyhákon meleg ételt töltöttek termosz-éthordó edé-
nyekbe; még fürdőházak is akadtak. A viszonylagos kényelem efféle kellékeit le-
számítva a keleti parton éppolyan kemény fegyelem uralkodott, mint odaát a vá-
rosban. A szállítóhajókat és legénységüket, a 71. különleges kiszolgáló század ka-
tonáit közvetlenül az új NKVD-s parancsnok, Rogatyin vezérőrnagy alá rendelték,
aki a Folyami Körzet katonai hivatalának parancsnoki tisztét is betöltötte.
A folyami hajók legénységének veszteségei a frontzászlóaljakéival veteked-
tek. A sebesülteket menekítő Lasztocska (‘fecske’) gőzös például egyetlen átkelése

- [157] -
során tíz telitalálatot kaput. A legénység életben maradt tagjai a nap folyamán be-
tömték a lékeket, és estére már újból készen álltak a kifutásra. Súlyos vesztesége-
ket okoztak a kapkodásból származó balesetek is. Október 6-án egy túlterhelt hajó
felfordult, és a huszonegy rajta utazó katona közül tizenhat a vízbe fulladt.” Kevés-
sel ezután a sötétben egy másik hajó rossz helyen ért partot: egy aknamező előtt,
amelyen aztán negyvenhárman haltak meg. Ez kissé megkésve ugyan, de arra indí-
totta a hatóságokat, hogy „szögesdróttal vétessék körül az aknamezőket”.7
A túlfeszített munka következménye olykor, ha erre lehetőség kínálkozott,
részegeskedés volt. Október 12-én a folyóparti Tyumak faluban „gyalázatos lát-
vány” tárult a szökevények után kutató NKVD-s katonák elé. Egy százados, egy
komisszár, egy hadtápos őrmester, a volgai flottilla egy tizedese és a helyi párttit-
kár, amint a jelentésben áll, „az eszméletlenségig leitták magukat”8, a padlón he-
vertek „alvó állapotban, nőkkel”. A még mindig reménytelenül részeg állapotban
lévő embereket „a sztálingrádi NKVD-erők parancsnoka, Rogatyin vezérőrnagy
elé vonszolták”.
Különös és botrányos esetekre a nyugati parton is sor került. Október 11-én
a traktorgyárért vívott csata sűrűjében a gyár délnyugati oldalán a 84.
harckocsizódandár T-34-esei - miközben tornyaikon és motorházaikon a 37. gárda-
lövészhadosztály tagjai kapaszkodtak - ellentámadást indítottak a 14. páncéloshad-
osztály ellen. Mindkét szovjet alakulat újonc volt a nyugati parti csatamezőn. Az
egyik harckocsi vezetője a fedélnyílás-nézőkén át nem vett észre egy gránáttöl-
csért, és belehajtott. A jelentés szerint „a gyalogos századparancsnok, aki ittas volt,
a zökkenéstől dühbe gurult, majd leugrott a harckocsiról. A tank elejéhez futott,
felrántotta a nyílásfedelet, és két lövéssel agyonlőtte a vezetőt”.9
*
Október második hetében szünet állt be a küzdelemben. Csujkov joggal
gyanította, hogy a németek egy még nagyobb támadást készítenek elő, valószínű-
leg újabb erősítések bevetésével.
Paulusra Hitler ugyanakkora nyomást gyakorolt, mint Csujkovra Sztálin.
Október 8-án a B Hadseregcsoport a Führer főhadiszállásának parancsára azt az
utasítást kapta, hogy legkésőbb október 14-ig készüljön fel egy újabb nagy offen-
zívára Észak-Sztálingrád ellen. Paulust és törzskarát elcsüggesztették a német vesz-
teségek. Egyik tisztje feljegyezte a hadinaplóban, hogy a 94. gyalogoshadosztály
harcoló állománya ötszázharmincöt gyalogos katonára apadt, „ami annyit tesz,
hogy egy-egy gyalogzászlóalj átlagosan három tisztből, tizenegy tiszthelyettesből
és hatvankét katonából áll!”10 A már harcban álló alakulatok megerősítésére a 6.
hadseregen belül már csak a Konstanzi-tó északi partjáról sorozott 305. gyalogos-
hadosztály állt rendelkezésre.
A németek hangosbeszélőn és röpcédulákon tudatták is, mire készülnek,
mindössze pontos céljukat nem fedték fel. Minden éjjel útra keltek a szovjet had-
osztályok felderítőszázadai, hogy annyi „nyelvet” fogjanak, amennyit csak tudnak.
- [158] -
Balszerencsés őröket és élelmiszerszállítókat hurcoltak vonalaik mögé alapos ki-
hallgatásra, a foglyok pedig, nyilván puszta rettegésükben, amelyet a nemzetiszo-
cialista propaganda a bolsevik módszerekkel kapcsolatban ültetett el bennük, na-
gyon is készségesen beszéltek. A 62. hadsereg parancsnokságának hírszerző rész-
lege a források összevetése nyomán hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a
főcsapás iránya ismét a traktorgyár lesz. Az itt és a Barikadi kombinátban dolgozó
maradék munkásokat, akik eddig a harcokkal egyidejűleg javították a harckocsikat
és a páncéltörő lövegeket, most vagy frontzászlóaljakba sorozták, vagy ha valami-
nek a specialistái voltak, a Volga túlsó partjára menekítették.
A 62. hadseregnek szerencséje volt, a hírszerzők elemzése helytállónak bi-
zonyult. A németek célja a traktorgyár és a déli oldalán álló téglaépületek megtisz-
títása, majd pedig a Volga-partra való kijutás volt. Csujkov kockázatos, de hasznos
döntést hozott: a Mamajev-kurgánról ezredeket küldött az északi frontszakaszokra.
Akkor viszont elszörnyedt, amikor értesült, hogy a Sztavka csökkentette a Sztáling-
rádi Front tüzérségi lőszerellátmányát. Ez volt az első jele annak, hogy az orosz fél
is nagy ellentámadásra készül. A hadseregparancsnokot vegyes érzelmek kerítették
hatalmukba, amikor hirtelen rájött, hogy Sztálingrád a csalétek egy hatalmas csap-
dában.
*
Október 14-én hétfőn, német idő szerint reggel fi órakor keskeny frontsza-
kaszon, Richthofen tábornok valamennyi rendelkezésre álló Stukájának bevetésé-
vel megkezdődött a 6. hadsereg offenzívája. „Az egész égbolt tele van repülőgé-
pekkel11 - írta a 389. gyalogoshadosztály egyik katonája, miközben arra várt, hogy
rohamra küldjék -, valamennyi légvédelmi löveg tüzel, zuhognak a bombák: ha-
talmas színielőadás folyik, amelyet mi nagyon is vegyes érzésekkel figyelünk lö-
vészárkainkból.”12 Az orosz állásokra német tüzérségi és aknavetőgránátok zúdul-
tak, minden megmaradt éghető anyagot gyújtólövedékek lobbantottak lángra.
„A küzdelem óriási arányokat öltött, semmiféle intézkedésre nem maradt
lehetőség - írta Csujkov egyik tisztje.13 – A katonák a közlekedőárkokban úgy buk-
tak fel, mint egy hajó fedélzetén, viharban.” A komisszárok szemlátomást ügy
érezték, hogy poétikus hangot kell megütniük. „Azok, akik közülünk ezekben a
napokban látják Sztálingrád sötét égboltját – írta Moszkvába Scserbakovnak
Dobronyin -, sohasem fogják elfelejteni. Bíborszínű lángok nyaldossák, fenyegető
és komor.”14
A csata a traktorgyár ellen délnyugatról indított főcsapással kezdődött. Dél-
ben a XIV. páncéloshadtest északról ismét elkezdett előrenyomulni. Csujkov nem
tétovázott. Fő páncélos erejét, a 84. harckocsizódandárt küldte a három gyalogos-
hadosztályból, valamint az élükön haladó 14. páncéloshadosztályból álló támadó
zöm ellen. „Szokatlanul erős nehézfegyver-támogatást kaptunk - írta a 305. gya-
logsági hadosztály egyik tiszthelyettese.15 - Az oroszokat, akik fanatizmusukban
félelmetes ellenállást fejtettek ki, több Nebelwerfer-üteg lőtte, soha nem látott

- [159] -
mennyiségű Stuka bombázta, önjáró és rohamlöveg vette tűz alá.”
„Szörnyűséges, kimerítő ütközet folyt - jegyezte fel a 14. páncéloshadosz-
tály egyik tisztje - földön és föld alatt, romok közt, pincékben, gyárak csatornáiban.
A harckocsik törmelék- és roncshalmokon keresztül haladtak előre, csikorogva ara-
szoltak át a lerombolt műhelyek káoszán, szűk gyárudvarokon közvetlen irányzás-
sal tüzeltek. Sok harckocsinkat rázta meg vagy pusztította el ellenséges akna rob-
banása. A gyár acélberendezéseiből a becsapódó gránátok a poron és füstön át is
látható szikraesőt fakasztottak.”16
A szovjet katonák kitartása csakugyan hihetetlen volt, de a támadás közép-
pontjában bevetett erőt egyszerűen nem tartóztathatták fel. Kora reggel a német
páncélosok áttörtek és elszakították Zsoljudov 37. gárdahadosztályát, valamint a
112. lövészhadosztályt. Zsoljudov tábornokot elevenen eltemette bunkerében egy
robbanás - azon a szörnyű napon sokan jártak így. Katonái kiásták, és a hadsereg-
parancsnokságra vitték. Mások a halottak fegyvereit ragadták fel, és folytatták a
küzdelmet. Az ősvilági szörnyetegekhez hasonló porlepett német páncélosok egye-
nesen a traktorgyár hatalmas üzemcsarnokaiba rontottak, géppuskáik minden
irányba ontották a sorozatokat, lánctalpaik alatt csikorgott a kitört tetőablakok üve-
ge. Az ezután következő közelharcban nem voltak világos frontvonalak. Zsoljudov
gárdistáinak csoportjai, akiken a németek túlhaladtak, hirtelen, mintha csak a
semmiből támadtak volna. Ilyen körülmények között egy bölcs német orvostiszt
egy olvasztókemencébe költöztette előretolt kötözőhelyét.
Október 15-én, az offenzíva második napján a 6. hadsereg parancsnoksága
úgy érezte, immár jelentheti: „A traktorgyár nagyobb része a mi kezünkön van.
Arcvonalunk mögött mindössze néhány ellenállási góc maradt”.17 A 305. gyalog-
hadosztály is visszaszorította az oroszokat a téglagyár melletti vasúti sínek túlol-
dalára. Aznap éjjel, miután a 14. páncéloshadosztály betört a traktorgyárba, 103.
páncélgránátos-ezrede az olajtartályoknál vakmerően kitört a Volgához. Közben a
vízmosásokból szovjet gyalogság zaklatta őket. A 62. hadsereg szempontjából sze-
rencsés módon Csujkovot sikerült rábeszélni, hogy költözzék tovább főhadiszállá-
sával: a korábbi helyen nagyon rosszak voltak a közlekedési és hírközlési viszo-
nyok.
A harc szinte változatlan hevességgel folytatódott. A 84. harckocsizódandár
azt állította, hogy „több mint harminc közepes és nehéz fasiszta tankot”18 semmisí-
tett meg, miközben maga tizennyolcat veszített. Amikor a dandár jelentése két nap
múltán megérkezett, „az emberveszteség felmérése még folyt”. Bár az elpusztult
német harckocsik számát szinte bizonyosan eltúlozták, a dandár csapattisztjei azon
a napon példás bátorságról tettek tanúbizonyságot.
Egy könnyű tüzérezred komisszárja, Babacsenko a Szovjetunió Hőse kitün-
tetést kapta azért a bátorságáért, amelyet akkor tanúsított, amikor egyik ütegüket
elvágta az ellenség. A védők a következő búcsúüzenetet küldték a parancsnokság-
nak: „Lövegeink szétlőve. Üteg bekerítve. Folytatjuk a küzdelmet, nem adjuk meg

- [160] -
magunkat. Mindenkinek a legjobbakat.”19 A tüzérek azonban gránátokat, puskáikat
és géppisztolyaikat használva mégiscsak áttörték az ellenség gyűrűjét, új állásokat
foglaltak, és segítettek helyreállítani a frontszakasz védelmi rendszerét.
Közkatonák számtalan hőskölteménybe illő tettet hajtottak végre. A ko-
misszárok ezt „igazi tömeghősiességnek”20 nevezték. Megesett, hogy az egyéni bá-
torság megnyilvánulásai is nagy nyilvánosságot kaptak. Így történt ez például a 37.
gárda-lövészhadosztálynál szolgáló Goncsar hadnagy esetében, akinek egy zsák-
mányolt géppuskával és mindössze négy emberrel a döntő pillanatban sikerült szét-
szórnia egy támadó német osztagot. Senki sem tudja, hogy ezen a napon a Vörös
Hadseregnek hány katonája halt meg, de éjszaka háromezer-ötszáz sebesültet vittek
át a Volga túlsó partjára. A túlhajszolt szanitécek közül oly sokan estek el, hogy
számos sebesült egyedül kúszott le a folyó partjára.
***
A sztyeppen várakozó német parancsnokok folyamatosan újabb híreket kö-
veteltek a városbéli előrehaladásról. „A gyárfalak, gyártósorok, az egész építmény
összeomlik a bombazáporban21 - írta Strecker tábornok egy barátjának -, de az el-
lenség egyszerűen újra felbukkan, és ezeket az újonnan keletkezett romokat védő-
állásainak megerősítésére használja fel.” Egyes német zászlóaljakból mindössze
ötven ember maradt. Éjszaka küldték hátra eltemetni bajtársaik holttestét. A német
katonák között elkerülhetetlenül lábra kapott némi cinizmus a vezetéssel kapcso-
latban. „Tábornokunk - írta haza a 389. gyaloghadosztály egyik katonája -, a neve
Jeneke [Jaenecke] tegnapelőtt megkapta a Lovagkeresztet. Ő már elérte a célját.”22
Az október 14-én megindult ütközet hatodik napja folyamán a Luftwaffe
továbbra is összehangolt légitámadásokat intézett a folyami átkelőhelyek, illetve a
csapatok ellen. Alig akadt pillanat, amikor nem nyüzsögtek német gépek a légtér-
ben. „Szükség van vadászalakulataink segítségére”23 – írta Moszkvába a Sztáling-
rádi Front politikai osztálya, így téve burkolt szemrehányást a Vörös Hadsereg lé-
gierejének. A 8. légihadseregnek valójában már csak kevesebb mint 200 különböző
típusú repülőgépe maradt, s ezek közül mindössze kéttucatnyi volt a vadász. És
mégis, a Lufwaffe pilótái kezdték osztani a földön harcoló bajtársaik ama fokozódó
gyanúját, hogy a sztálingrádi védőkről végül még kiderülhet, hogy legyőzhetetle-
nek. „Nem értem - írta haza egyikük -, hogyan maradhatnak életben ilyen pokol-
ban, az oroszok azonban továbbra sem mozdulnak a romokról, üregekből és pin-
cékből, meg az acélvázak közül, amelyek valaha gyárak voltak.”24 Ezek a pilóták
azt is tudták, hogy hatékonyságuk, ahogy a nappalok rövidülnek és az időjárás
rosszabbra fordul, rohamosan csökken majd.
*
Amikor a németek sikeres áttörésükkel elérték a Volgát, közvetlenül a Sztá-
lingrádi „Traktorgyár alatt, azzal sikerült teljesen elszigetelniük északon és nyuga-
ton a XIV. páncéloshadtesttel szemben állá 112. lövészhadosztályt és népfelkelő-
dandárokat. Miközben Zsoljudov 37. gárda-lövészhadosztályának bekerített töre-
- [161] -
dékei tovább folytattak a küzdelmet a traktorgyárban, a többi alakulatot dél felé
szorították. A 62. hadsereget leginkább a Volga-parton végrehajtott német előre-
nyomulás fenyegethette megsemmisüléssel: ezen a módon ugyanis elvághatták
volna Gorisnyij hadosztályát a mögöttes területtől.
Csujkov új főhadiszállása állandó veszélyben működött. A közvetlen vé-
delmét ellátó osztagot újra és újra harcba vetették. Mivel a 62. hadsereggel igen
gyakran megszakadt az összeköttetés, Csujkov engedélyt kért, hogy egy „hátvéd”
vezetési csoport átkelhessen a folyó bal partjára, de közben a keleti parton is ma-
radjon egy előretolt törzs, amely a teljes haditanácsot is magában foglalja.
Jeremenko és Bruscsov, aki nagyon jól tudta, hogyan reagálna erre Sztálin, rövid
úton elutasította a kérést.
Ugyancsak október 16-án történt, hogy a németek a traktorgyárból előretör-
tek a Barikadi gyár felé, ám a törmelékbe ásott orosz harckocsik és a folyópartról
indított süvöltő katyusa rakéták sortüze megállította őket. Aznap éjjel Ljudnyikov
138. lövészhadosztályát átszállították a nyugati partra. Amint a kihajózás után út-
nak indultak, „a kikötőhely felé kúszó sebesültek százain kellett átlépkedniük”.25 A
friss csapatokat a közvetlenül a Barikadi gyártól északra húzódó harántirányú vé-
delmi vonalban vetették be.
Jeremenko tábornok ezen az éjszakán ugyancsak átkelt a folyón, hogy maga
mérje fel a helyzetet. Egy az előző évben elszenvedett sebesülés miatt botra tá-
maszkodva, nehézkesen sántikált fel a parton a 62. hadsereg zsúfolt főhadiszállás
bunkeréihez. A kráterek és a telibe talált fedezékek szétzúzott gerendái láttán köny-
nyen elképzelhette, hogy mennek a dolgok. A tárgyakat és az embereket egyaránt
por és hamu borította. Zsoljudov tábornok könnyek között mondta el, hogyan vér-
zett el hadosztálya a traktorgyárban. Mindazonáltal másnap, miután Jeremenko
visszatért, a front parancsnokságának figyelmeztetnie kellett Csujkovot, hogy ezen-
túl még kevesebb lőszer áll majd rendelkezésére.
*
Miután a németek október 15-én elvágták a Sztálingrádi Traktorgyártól
északra álló szovjet erőket, Csujkov nemigen kapott biztató híreket róluk, mindösz-
sze a 112. lövészhadosztály és a 115. különleges dandár „kért engedélyt számos
alkalommal”, hogy visszavonuljon a Volgán túlra. Mindkét parancsnokság „nyil-
vánvalóan hamis információkat” közölt, amikor azt állította, hogy ezredeit szinte
teljesen megsemmisítették.
A visszavonulásra - Sztálin parancsa értelmében: a legalávalóbb árulásra -
való engedélyt megtagadták. Néhány nappal később a harc egyik szünetében a be-
kerített területre küldték Kaminyin ezredest, hogy mérje fel az ezredek állapotát.
Megállapította, hogy a 112. lövészhadosztályból ötszázkilencvennyolc, a 115. kü-
lönleges dandárból pedig nyolcszázkilencven katona maradt életben. Jelentése sze-
rint a rangidős komisszár ahelyett, hogy „az aktív védelmet szervezné... elő sem
jön a bunkeréből, és rémülten igyekszik rábeszélni parancsnokát a Volgán túlra va-
- [162] -
ló visszavonulásra”. A vétkesnek minősített tiszteket és komisszárokat később
„Sztálingrád védelmének elárulásáért” és „kivételes gyávaságért”26 a 62. hadsereg
hadbírósága elé állították. Sorsukról nem maradt feljegyzés, de Csujkov aligha kö-
nyörült rajtuk.
Október 19-én a Doni Front északnyugati, a 64. hadsereg pedig déli irányba
elterelő offenzívákat indított. Erőfeszítéseik csak néhány napra tehermentesítették
a 62. hadsereget, de a lélegzetvételnyi szünet lehetővé tette, hogy a megtépázott
ezredeket visszavonják a Volgán túlra, feltöltsék és újjászervezzék őket. Spirituális
segítség is érkezett - igen sajátos formában. Rebesgetni kezdték, hogy magát Sztá-
lin elvtársat látták a városban. Sőt egy öreg bolsevik, aki annak idején részt vett
Caricin ostromában, azt állította, hogy a Nagy Vezér régi főhadiszállásán jelent
meg. A látogatásról szóló hír Szent Jakab apostol csodálatos megjelenésére emlé-
keztetett a mórok ellen küzdő spanyol sereg előtt, abban is, hogy mindenféle alapot
nélkülözött.
Egy közismert civil viszont ebben az időben valóban nagyon szeretett volna
átjutni a nyugati partra: Dmitrij Manuilszkij, a német ügyekben illetékes Komin-
tern-veterán, aki Karl Radekkel együtt 1923-ban, közvetlenül Lenin halála előtt
megkísérelt kirobbantani egy második német forradalmat. Utóbb ő volt az az uk-
rán, akit a legnagyobb felelősség terhelt Sztálin 1933-as ukrajnai pusztításaiért.
Manuilszkijnak, mint később kiderült, különös érdeke fűződött ahhoz, hogy átkel-
jen a nyugati partra, Csujkov azonban ezt a többszöri kérés ellenére is határozottan
megtagadta.
*
Berlinben eközben Goebbels az egyik pillanatban szilárdan hitte, hogy kü-
szöbön áll Sztálingrád eleste - október 19-én elrendelte: azokat, akiket Lovagke-
reszttel tüntetnek ki, haza kell hozatni, hogy interjúkat adhassanak a sajtónak -, a
másik pillanatban azonban az óvatosság kerekedett felül benne.
Mivel tartott attól, hogy a német nép netán csalódott lesz a lassú előrehala-
dás miatt, úgy érezte, emlékeztetnie kell őket, milyen messzire jutottak a német se-
regek mindössze tizenhat hónap alatt. Utasítást adott, hogy a német városokban
táblák jelezzék, milyen messze van Sztálingrád. Három nappal később elrendelte,
hogy a Vörös Október, Vörös Barikád és hasonló nevek feltétlenül kerülendők az
elkeseredett utcai harcokról szóló beszámolókban, hogy ezzel se bátorítsák a
„kommunista fertőzöttségű köröket”.27
A város északi ipari részében folyó hatalmas összecsapásokkal egy időben a
belső kerületekben is folytatódott a házról házra vívott küzdelem: helyi támadások
váltakoztak ellenlökésekkel. A sztálingrádi csata egyik legnevezetesebb epizódjává
a „Pavlov-ház” ötvennyolc napon át folytatott védelme vált.
Szeptember végén a 42. gárdaezred egyik szakasza a folyó magas, meredek
partjától körülbelül 300 méterre elfoglalt egy térre néző négyemeletes házat. Pa-

- [163] -
rancsnokuk, Afanaszjev hadnagy már a küzdelem elején megvakult, ezért az irá-
nyítást Jakob Pavlov őrmester vette át. A pincében civilekre bukkantak, akik a har-
cok egész ideje alatt ott is maradtak. Egyikük, Marija Uljanova aktív részt vállalt a
küzdelemből. Pavlov emberei pincefalakat törtek át, hogy könnyebben mozoghas-
sanak, és lyukakat vágtak a ház falaiba, hogy jobb kilövést biztosítsanak géppuská-
iknak és hosszú csövű páncéltörő puskáiknak. Valahányszor páncélosok jelentek
meg, Pavlov emberei szétszóródtak, és vagy a pincében, vagy a legfelső emeleten
foglaltak tüzelőállást, ahol a legkisebb távolságra várhatták be a támadókat. A
harckocsik személyzete nem tudta elég magasra emelni a löveg és a géppuska csö-
vét, hogy megfelelőképpen viszonozza a tüzet. Csujkov később szívesen hangsú-
lyozta, hogy Pavlov és emberei több ellenséges katonát öltek meg, mint ahányat a
németek Párizs elfoglalása során vesztettek. (Jakob Pavlov megkapta a Szovjetunió
Hőse címet, utóbb pedig Kirill néven a szergejevói - korábban zagorszki - kolostor
archimandritája lett, ahol hívek nagy tömegét vonzotta, ennek azonban semmi köze
sem volt Sztálingrádban szerzett hírnevéhez. Mostanában már sokat betegeskedik.)
Egy másik történet, vagy inkább levelek tartalmából összeállított mozaik fő-
szereplője Csarnozov hadnagy, a 384. tüzérezred egyik tüzérségi figyelője. Megfi-
gyelőpontja egy gránát verte: épület tetején volt, innét irányította a lövegek tüzét.
Feleségéhez írott utolsó levele így szólt: „Kedves Sura! Csókoltatom két kismada-
runkat, Szlavikot és Liduszját. Egészséges vagyok. Kétszer is megsebesültem, ezek
azonban csak karcolások, és továbbra is megfelelően tudom irányítani az ütegemet.
A kemény küzdelem ideje köszöntött szeretett vezérünk, Sztálin városára. Napköz-
ben, miközben dúl az ádáz küzdelem, kedves szülőhelyemért, Szmolenszkért állok
hosszút, de este lemegyek a pincébe, ahol két szőke gyerek alszik az ölemben.
Szlávikra és Lidára emlékeztetnek.”28 Ruhájában halála után megtalálták felesége
előző tevetét. „Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen derekasan harcolsz - írta -, s
hogy kitüntettek. Harcolj utolsó csepp véredig, és ne engedd, hogy fogságba ejtse-
nek, mert a fogolytábor rosszabb a halálnál!”
Az effajta levélváltást tekintették példának, a ugyanakkor jellemzőnek is
azokra a napokra. Lehet, hogy a levelek eredetiek, de mint számos többi, az igaz-
ságot csak részben tartalmazzák. Amikor a katonák leültek a lövészárok vagy egy
rosszul megvilágított pince valamelyik sarkába, gyakran nehezükre esett megfo-
galmazni, amit akartak. Az egyetlen papírlap, amelyet, mivel borítékok nem vol-
tak, papírhajószerűen háromszöggé hajtogattak, hol túl nagynak, hol túl kicsinek
bizonyult. A levélben ennek következtében három fő téma jelent meg: az otthon
maradt család utáni kérdezősködés, az otthoniak megnyugtatása („Jól megy sorom
- még mindig életben vagyok”29), és a harc („folyamatosan pusztítjuk élőerejüket
és felszerelésüket. Sem éjjel, sem nappal nincs nyugtuk tőlünk”30). A Vörös Hadse-
reg katonái Sztálingrádban pontosan tudták, hogy rajtuk az egész ország szeme,
sokan azonban kénytelenek voltak kozmetikázni leveleiket, hiszen tudták, hogy a
különleges osztályok gondosan cenzúrázzák a postát.
A harcról akkor is hiába akartak volna megfeledkezni, ha feleségüknek

- [164] -
vagy kedvesüknek írtak levelet, hiszen a katona szavait a bajtársainak és parancs-
noka véleménye formálta. „Marija - írta egy bizonyos Kolja -, gondolom, eszedbe
jut utolsó együtt töltött esténk, hiszen percre pontosan most egy éve váltunk el
egymástól. Nekem nagyon nehezemre esett istenhozzádot mondani Neked. Szomo-
rú, de azért kellett elválnunk, mert így parancsolta a haza. Amennyire tőlünk telik,
teljesítjük ezt a parancsot. A haza szólít bennünket, hogy megvédjük ezt a várost,
és a végsőkig ellenálljunk. És mi végre fogjuk hajtani ezt a parancsot.”31
Úgy tűnik, az orosz katonák többsége alárendelte saját személyes érzéseit a
Nagy Honvédő Háború ügyének. Alighanem jobban tartottak a cenzortól, mint né-
met ellenfeleik, lehet, hogy agyukat alaposabban átmosta a sztálinista rezsim, ön-
feláldozásuk mégis jóval többnek és őszintébbnek tűnik, mint egy ideológiai szlo-
gen a sok közül. Majdhogynem atavisztikus erkölcsi késztetésnek tűnik a szembe-
szállás, a kiállás a betolakodók ellen. „Az emberek megvetnének - írta egy főhad-
nagy Sztálingrádból néhány hete eljegyzett menyasszonyának -, ha kiolvasnák eb-
ből a levélből, miért harcolok érted. Nem tudom azonban meghatározni, hol érsz
véget Te, és hol kezdődik a haza. Te és a haza számomra egyek vagytok.”32
Rendkívül tanulságos a két oldal tisztjei és katonái által hazaírt levelek ösz-
szehasonlító vizsgálata. A Sztálingrádban harcoló németek ekkor kelt leveleikben
gyakran tesznek fájdalmas, kiábrándult, sőt szkeptikus megjegyzéseket az esemé-
nyekkel kapcsolatban - mintha ez már nem is ugyanaz a háború volna, amelyet el-
kezdtek. „Gyakran felteszem magamnak a kérdést - írta egy német főhadnagy a fe-
leségének -, vajon mi végre mindez a szenvedés. Megőrült az emberiség? Ez a ret-
tenetes időszak sokunkon örök nyomot hagy majd.”33 A németországi propaganda
ugyan lelkesen hangoztatta, hogy küszöbönáll a győzelem, sok feleség azonban
megérezte az igazságot: „Állandóan aggódom. Tudom, hogy szüntelenül harcoltok.
Mindig hűséges feleséged maradok. Életem a Tiéd és a mi közös világunké.”34
Meglepően sok elégedetlen orosz katona is akadt, akik vagy megfeledkeztek
arról, hogy leveleiket cenzurázzák, vagy elkeseredésükben már ezzel sem törődtek.
Sokan az élelmezésre panaszkodtak. „Ljuba néni - írta egy fiatal katona -, kérlek,
küldj valami ennivalót. Szégyellem, hogy erre kérlek, de az éhség kényszerít rá.”35
Sokan bevallották, hogy dögökre fanyalodtak, mások elmesélték családjuknak,
hogy a katonák megbetegszenek „a rossz ételek és az egészségtelen körülmények
miatt”. Egy dizentériás katona ezt írta: „Ha ez így folytatódik, elkerülhetetlenül ki-
tör a járvány. Tetveink is vannak, amelyek a betegség fő forrásai.” A katona jöven-
dölése hamarosan beteljesedett. A 4169-es körházban rövidesen tífuszos katonákat
találtak. Az orvosok úgy vélték, hogy „a sebesültek útközben a kórház felé, helyi
lakosoktól kaptak meg a fertőzést, amely tőlük terjed”.36
A rossz élelmezéssel és a keserves körülményekkel kapcsolatos panaszok
mellett továbbra is fel-feltűntek a defetizmus határozott jelei is. A komisszárokat,
akik mindig készen álltak, hogy rávessék magukat akár még tulajdon árnyékukra is
a sztálinizmus éjszakájában, határozottan nyugtalanítottak az NKVD postacenzori
tevékenységének eredményei. „A 62. hadseregben csak október első felében
- [165] -
12.747 levélben fecsegtek ki katonai titkokat” - jelentette Moszkvának a politikai
osztály. - Egyes levelek egyértelműen szovjetellenes kijelentéseket tartalmaznak,
méltatják a fasiszta hadsereget és a Vörös Hadsereg győzelmébe vetett hit hiánya
derül ki belőlük.” A jelentésbe néhány idézet is bekerült. „Százak és ezrek halnak
meg nap mint nap - írta feleségének egy katona. – Az egész most már olyan ször-
nyű, hogy nem is látok kiutat. Úgy tekinthetjük, mintha Sztálingrád már meg is ad-
ta volna magát.” Akkoriban, amikor az orosz civilek többsége szinte csak csalánból
és egyéb gyomokból főzött leveseken élt, a 245. lövészezred egyik katonája ezt írta
családjának: „A hátországban persze azt harsogják, hogy mindent a frontnak, de
nekünk itt a fronton semmink sincs. Az étel rossz, és kevés van belőle. Nem igaz,
amiket mondanak.” Csaknem mindig végzetes következményekkel járt, ha valaki
valamilyen formában az igazságot vetette papírra. Árulónak minősítették azt a
hadnagyot is, aki leírta: „A német repülőgépek nagyon jók... Légvédelmi tüzérsé-
günk csak nagyon keveset lő le közülük.”
Nemcsak a cenzorok jelentettek veszélyt. Egy roppantul naiv, tizennyolc
éves ukrán fiú, aki egy erősítésül kapott menetszázaddal került Rogyimcev hadosz-
tályába, közölte katonatársaival, hogy nem hiszi el mindazt, amit az ellenségről
mondanak nekik: „A megszállt területen él az apám és a nővérem, és a németek ott
senkit sem fosztanak ki vagy ölnek meg. Nagyon jól bánnak a néppel. A nővérem a
németeknél dolgozik.”38 Bajtársai ott helyben letartóztatták. „A nyomozás folya-
matban van”, fejeződött be a Moszkvába küldött jelentés.
*
A Vörös Hadseregen belüli politikai elnyomás egyik formája azonban idő-
vel enyhült. Sztálin szántszándékkal, hogy javítsa a harci morált, már bejelentette
olyan kifejezetten reakciós hangulatú kitüntetések, mint például a Szuvorov- és a
Kutuzov-rend, alapítását. Leglátványosabb reformját azonban az október 9-én köz-
zétett 307. rendelet tartalmazta, amely helyreállította az egyszemélyi vezetést. A
komisszárok mostantól kénytelenek voltak beérni tanácsadói és „nevelői” szerep-
körrel.
Ekkor kellett döbbenten szembesülniük azzal, hogy a Vörös Hadsereg tiszt-
jei mennyire gyűlölik és megvetik őket. A repülőezredek tisztjei állítólag különö-
sen sértő módon bántak velük. A Sztálingrádi Front politikai osztálya helytelenítet-
te a kialakult „abszolúte inkorrekt bánásmódot”.39 Egy ezredparancsnok közölte a
komisszárjával: „Engedélyem nélkül nincs joga belépni hozzám és megszólítania
engem.”40 Más komisszárok „életszínvonaluk hanyatlását tapasztalták”, minthogy
„kénytelenek voltak a katonákkal enni”41. Még fiatal hadnagyok is meg merték je-
gyezni: nem értik, miért kell a komisszároknak továbbra is tiszti illetményt kapni-
uk, „hiszen immár semmiért sem felelősek. Olvassák el az újságot, és bújjanak
ágyba”. A politikai osztályokat immár „szükségtelen függelékeknek” tekintették.
Kijelenteni, hogy a komisszároknak végük - írta Dobronyin Scserbakovnak, nyil-
vánvalóan azért, hogy támogatást kapjon tőle - „ellenforradalmi megállapítás”.42 -
Maga Dobronyin már elárulta érzelmeit, amikor októberben - bíráló él nélkül -
- [166] -
megemlítette, hogy egy katona így vélekedett: „Kitalálták a Kutuzov- és a
Szuvorov-rendet. Most már csak a Szent Miklós- és a Szent György-rend hiányzik,
és vége is a Szovjetuniónak.”43
A legfőbb kommunista kitüntetéseket - a Szovjetunió Hőse címet, a Vörös
Zászló és a Vörös Csillag Rendet - a politikai felsőbbség természetesen továbbra is
igen komolyan vette, még ha a Vörös Csillag afféle sztahanovista juttatássá is vált
mindenkinek, aki elpusztított egy német harckocsit. Amikor október 26-án éjszaka
a 64. hadsereg személyzeti osztályának főnöke a Volgán való átkelésre várva elve-
szített egy negyven darab Vörös Zászló-rendet tartalmazó aktatáskát, szörnyű
konsternáció támadt. Mintha csak a Sztálingrádi Front teljes védelmének összes
védelmi terve veszett volna el. Az aktatáskát másnap három kilométerrel odább
megtalálták, mindössze egy medália hiányzott belőle. Feltehetően egy olyan katona
vihette el, aki némi italtól megihletve úgy vélte, frontvonalbeli teljesítményét nem
ismerték el kellőképpen. A személyzeti osztály vezetőjét „bűnös gondatlanság”44
vádjával hadbíróság elé állították.
A katonák a maguk részéről jóval kevésbé bonyolult módon viszonyultak a
bátorság e jeleihez. Ha valamelyikük kitüntetést kapott, bajtársai belepottyantották
egy bögre vodkába, amelyet aztán az illetőnek fenékig kellett ürítenie, de úgy,
hogy amikor az utolsó cseppeket itta, fogával a „plecsnit” is el kellett kapnia45.
*
A 62. hadsereg igazi sztahanovista sztárjai azonban nem a harckocsik el-
pusztítói, hanem a mesterlövészek voltak. Megteremtették a „mesterlövészkul-
tuszt”, s az októberi forradalom huszonötödik évfordulójának közeledtével az ezt a
komor műfajt övező propaganda lelkesen éltette „a szocialista munkaverseny újabb
hullámát, amelyben a cél minél több Fritz elpusztítása”.46 Amikor egy mesterlö-
vész a negyvenedik némettel is végzett, megkapta a Bátorságért érdemérmet, és a
Kiváló Mesterlövész47 címet.
Valamennyi közül a leghíresebb (bár nem ő lőtte le a legtöbb ellenséget) a
Batyuk hadosztályában szolgáló Zajcev volt, aki az októberi forradalom tiszteletére
rendezett ünnepség alatt lőtte le a száznegyvenkilencedik németjét. (Százötven
agyonlövését vállalta határidőre, ennek azonban végül egy híja lett.) A legjobb
eredményt egy bizonyos, mindössze „Zikan” néven ismert mesterlövész érte el:
november 20-ig 224 németet ölt meg. A 62. hadsereg számára Zajcev, a hallgatag
uráli pásztor mindenféle sportsztárnál sokkal többet jelentett. Újabb találatairól
szájról szájra terjedtek a hírek a fronton.
Zajcevet, akinek neve oroszul nyulat jelent, ifjú mesterlövészek kiképzőjévé
tették meg, tanítványait zajcsáta, „nyúlfiak” néven emlegették. Így kezdődött a
„mesterlövész-mozgalom” a 62. hadseregnél. Tanácskozásokat szerveztek a „mes-
terlövészizmus” eszméjének terjesztése és a technikai tapasztalatok kicserélése cél-
jából. A Doni, valamint a Délnyugati Front egyaránt bekapcsolódtak a „mesterlö-
vész-mozgalomba”, s ők is kitermelték a maguk sztárpuskásait, olyanokat, mint
- [167] -
Paszar őrmester a 21. hadseregből. Paszar különösen büszke volt fejlövéseire,
százhárom halálos találatot tulajdonítottak neki.
Nem orosz mesterlövészeket is kiválasztottak méltatás céljából: egy
Kucserenko nevű ukránt, aki tizenkilenc németet lőtt le, továbbá egy üzbéget a
169. lövészezredből, aki három nap alatt öt ellenséggel végzett. Kovbasza mester-
lövész (a név ukránul kolbászt jelent), a 64. hadsereg katonája legalább három
egymással összekötött árkot használt. Az egyikben aludt, a másik kettőből lőtt.
Ezeken kívül álállásokat is ásott a valódiak mellé, a szomszédos szakaszok elé.
Ezekben emeltyűkre rögzített fehér zászlókat helyezett el, amelyeket távolról, zsi-
nórokkal mozgatott. Kovbasza büszkén állította, hogy amikor egy német megpil-
lantotta ezeket a kis fehér zászlókat, önkéntelenül kiegyenesedett lövészárkában,
hogy alaposabban szemügyre vegye őket, majd átkiabált: „Rusz, kumm, komm!”48
Kovbasza így megfelelő szögből lőhetett rá. Danielov, a 161. lövészezred katonája
ugyancsak ásott egy álárkot, a Vörös Hadsereg holmijaiba bújtatott bábukat helye-
zett el benne, és várta, hogy tapasztalatlan német katonák tüzeljenek rájuk. Né-
gyükkel végzett. A 13. gárda-lövészhadosztályban Dolimin törzsőrmester egy pad-
lásra fészkelte he magát, onnét lőtte ki egy ellenséges géppuska és egy tábori löveg
kezelőit. A legbecsesebb célpontok azonban mindig is a német tüzérségi figyelők
voltak. „[Sztyudentov] tizedes két napig követett egy megfigyelőtisztet, aztán az
első lövésével agyonlőtte.” Sztyudentov megfogadta, hogy a forradalom évforduló-
jára az általa már lelőtt 124 német mellé további 46-ot lő, hogy elérje a kerek 170-
et.
Valamennyi mesterlövészcsillagnak megvolt a saját fogása és kedvenc rej-
tekhelye. Iljin „kiváló mesterlövész”, aki állítólag „százötven Fritzcel” végzett,
öreg hordókban vagy csövekben rejtőzött el. Iljin az egyik gárda-lövészezred ko-
misszárja volt, és a Vörös Október frontszakaszon működött. „A fasiszták meg kell
hogy tudják, micsoda erőt jelent a fegyver a szovjet szuperemberek kezében”49,
jelentette ki, és felajánlotta, hogy tíz újabb mesterlövészt képez ki.
Egyes szovjet források azt állítják, hogy a németek a helyszínre hozták mes-
terlövész-iskolájuk parancsnokát, hogy végezzen Zajcevvel, aki azonban túljárt az
eszén. Zajcev, miután napokig vadásztak egymásra, állítólag észrevette egy össze-
vissza gyűrt vaslemez alatt, és ott lőtte agyon. A német mesterlövész puskájának
céltávcsöve, állítólag Zajcev legbecsesebb trófeája, még mindig a szovjet fegyve-
res erők múzeumának kiállítási darabja, ez a drámai történet azonban alapjában vé-
ve hiteltelen. Érdemes megemlíteni, hogy a Scserbakovnak küldött egyetlen jelen-
tésben sem említik, holott a „mesterlövészizmus” szinte minden aspektusáról élve-
zettel számoltak be neki.
Groszmant izgatta a mesterlövészek személyisége és élete. Megismerkedett
Zajcevvel és másokkal, köztük Anatolij Csekovval. Csekov részeges apja nyomdo-
kaiba lépve egy vegyi gyárban állt munkába. „Gyerekkora óta ismerte az élet ár-
nyékos oldalait”50, de megszerette a földrajzot is. Amíg rejtekhelyein hosszú napo-
kon át áldozatai felbukkanására várt, a világ különböző tájairól ábrándozott. Mint
- [168] -
kiderült, Csekov azok közé a születetten tehetséges gyilkosok közé tartozott, akiket
a háború dob a felszínre. Huszonegy éves korában egy sztálingrádi mesterlövész-
iskolában tűnt fel, és úgy látszott, nem ismeri a félelmet - „csakúgy, ahogy a sas
sem fél a magasságtól”. Páratlanul jó érzékkel álcázta leshelyeit a magas épületek
tetején. Nehogy a puskája torkolattüze elárulja tartózkodási helyét, lángrejtő al-
kalmatosságot fabrikált a cső végére, és sohasem lőtt kedvezőtlen fényviszonyok-
nál. További elővigyázatossági intézkedésként, hogy a torkolattűz még kevésbé
lássék, igyekezett fehér fal előtt elhelyezkedni.
Egy napon magával vitte Groszmant. A legegyszerűbb és legszokványosabb
célpontok azok a katonák voltak, akik ételszállító edényeket vittek előre a perem-
vonal állásaiba. Nem kellett soká várnia, míg megjelent az első ételosztó gyalogos.
Csekov a céltávcsővel öt centiméterrel az orrhegye fölé célzott. A német katona
hanyatt esett, és elejtette az ételhordót. Csekov reszketett az izgalomtól. Egy máso-
dik katona is felbukkant, Csekov őt is lelőtte. Ezután egy harmadik kúszott előre, a
mesterlövész őt is megölte. „Három” - mormolta magában Csekov. A végered-
ményt utóbb jegyezték fel. Legjobb eredménye két nap alatt tizenhét halott volt.
Csekov megjegyezte, hogy kulacsokat vagy kannát cipelő katonát különösen érde-
mes lelőni, mert ez azzal a járulékos eredménnyel jár, hogy a többieket szennyezett
víz ivására kényszeríti. Groszman feltette magának a kérdést, hogy ez a fiú, aki
idegen tájakról ábrándozott, és „egy légynek sem tudna ártani”, vajon nem „a Hon-
védő Háború egyik szentje volt-e?”*
***
A mesterlövészkultusz utánzókat produkált más fegyverek kezelői között is.
A 95. lövészhadosztályban szolgáló Manyenkovot esetlen PTR (tankelhárítci) pus-
kája tette híressé.51 Miután a Barikadi Fegyvergyár körüli harcokban kilőtt hat
harckocsit, megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Vinogradov hadnagy a 149.
tüzérhadosztályból mint a legjobb kézigránátdobó híresült el. Amikor egyszer hu-
szonhat emberével három napra elvágták, semmilyen élelmiszer nem volt velük, de
első üzenetében, amelyet sikerült eljuttatnia parancsnokaihoz, nem ételt, hanem
gránátokat kért. Vinogradov, miután megsebesült és megsüketült, „még mindig a
legjobb Fritz-vadász volt”52. Egyszer sikerült becserkésznie és megölnie egy német
századparancsnokot, akinek az iratait is magához vette.
*

*
Úgy tűnik, Groszman a spirituális idealizáció valami-
féle időszakát élte, s a Vörös Hadsereget afféle tolsz-
toji szemszögből nézte. „A háborúban – írta egy másik
jegyzetfüzetébe - az orosz ember fehér ingbe öltözteti
lelkét. Bűnösen él, de úgy hal meg, akar egy szent. A
fronton sok embernek tiszták a gondolatai és a lelke,
és mindig megnyilvánul a szerzetesi szerénység is.”
- [169] -
 Amikor a német hadosztályok a traktorgyárból tovább nyomultak dél felé, a
Barikadi-gyár védelmi vonala felé. Csujkov október 17-én ismét áthelyezte főhadi-
szállását. Fenn, a folyó partján, a Mamajev-kurgánnal egy szinten helyezkedett el
az új harcálláspontja. Másnap egy jelentős német harccsoport tört át a Volgához, de
egy ellentámadással visszaszorították őket.
Az egyetlen biztató hírrel Kaminyin ezredes szolgált, akit a traktorgyártól
északra, Rinoknál és Szpartakovkánál megmaradt ellenállási gócba küldtek. A
„helyzetet helyreállították”, és a katonák általában bátran harcoltak. A népfelkelő
dandárok azonban továbbra is gondot okoztak. Október 25-én éjjel a 124. különle-
ges dandár egy egész szakasza, „a Sztálingrádi Traktorgyár korábbi munkásai”54,
elindultak, hogy átmenjenek a németekhez. Mindössze egyetlen őr ellenezte a ter-
vet, de miután megfenyegették, ő is beleegyezett. Kint a senki földjén úgy tett,
mintha a kapcáját igazítaná, és megállt.
Élve az alkalommal otthagyta a többieket, és visszarohant az orosz vona-
lakba. A dezertőrök lőttek rá, de nem találták el. Az őr, D. közlegény épségben el-
jutott századához, de letartóztatták és hadbíróság elé állították, „mert nem tett
semmit azért, hogy tájékoztassa parancsnokait a küszöbönálló bűncselekményről,
és nem akadályozta meg, hogy az árulók megszökjenek”.
A Barikadi gyár és a Vörös Október körüli felmorzsoló ütközet folytatódott,
egymást érték a támadások és ellentámadások. A 305. gyalogoshadosztály egyik
zászlóalj-parancsnoki harcálláspontja az egyik tiszt szerint olyan közel volt 55 az
ellenséghez, hogy az ezredparancsnok hallhatta a telefon másik végéről az oroszok
urnázását. Egy orosz ezredparancsnok viszont az ütközet sűrűjébe került. Amikor
parancsnoki harcálláspontját lerohanták, katyusa-csapást rendelt saját pozíciójára.
A német katonák kénytelenek voltak elismerni, „hogy a kutyák oroszlánként
harcolnak”.56 Saját veszteségeik gyorsan nőttek. A sebesültek „Sani! Hilfe!” kiáltá-
sai legalább annyira részeivé váltak a városi harc hétköznapjainak, mint a robbaná-
sok és romokon gellert kapó golyók vonyító füttye. A 62. hadsereg védőkörlete
azonban már néhány nyugati parti hídfőre zsugorodott, s egyikük mélysége sem
haladta meg a néhány száz métert. Utcákat foglaltak el tőlük, a szovjet állásokat
egyre közelebb szorították a Volgához, a Barikadi Fegyvergyár egy részét lerohan-
ták. Közvetlen géppuskatűz alatt tartották a 62. hadsereg utolsó révátkelőhelyét, és
minden erősítést ezen a szakaszon kellett bevetni, hogy azt megmentsék. Egy-egy
nyugati parti szovjet hadosztály már csupán néhány száz emberből állt, de éjsza-
kánként még mindig ellentámadásokat hajtottak végre. „Otthonosan éreztük ma-
gunkat a sötétségben”57 - írta Csujkov.
„Apám, Te mindig azt mondtad nekem: »legyetek hűek zászlótokhoz, és
győzni fogtok« - írta haza egy német tizedes. - Mindig jussanak eszedbe e szavak,
mert eljött az ideje, hogy Németországban minden értelmes ember elátkozza ezt a
háborút. Az, ami itt folyik, leírhatatlan. Sztálingrádban mindenki, akinek még van
keze és feje, folytatja a küzdelmet.”58 Egy másik német katona ugyancsak keserűen

- [170] -
írta: „Ne aggódjatok, nyugodjatok meg, mert minél előbb a föld alá kerülök, annál
előbb érnek véget szenvedéseim. Gyakran gondoljuk, hogy Oroszország minden-
képpen meg fogja adni magát, csak ezek a tanulatlan itteni oroszuk olyan ostobák,
hogy nem értik meg ezt.”59 Egy harmadik katona a körülötte lévő romok láttán ve-
tette papírra: „Itt gyakran eszembe jut az evengélium szava: kő kövön nem marad.
Itt ez megvalósult.”60

- [171] -
 13.
Paulus végső rohama

A kinn a sztyeppen álló német hadosztályok mindennapjait egy világ vá-

lasztotta el a városban harcolókéitól. Voltak védelmi vonalaik, amelyeket tartaniuk
kellett, tapogatózó támadások, amelyeket vissza kellett verniük, de életük sokkal
inkább a megszokott keretek közt folyhatott, különösen a front mögött. Október
25-én vasárnap a 376. bajor gyalogoshadosztály egyik ezredének tisztjei meghívták
parancsnokukat, Edler von Daniels tábornokot a müncheni Oktoberfest-en szoká-
sos lövészversenyre.1
Ekkortájt a német katonák leginkább azzal foglalkoztak, hogy megfelelő téli
szállásokat alakítsanak ki. A 113. gyalogoshadosztály egy katonája ezt írta haza:
„Nem valami lelkesítő ez a táj. Közel s távol nincsenek se falvak, se erdők, se fák,
se bokrok, nincsen egy csepp víz sem.”2 Orosz foglyokat és Hiwiket állítottak
munkába, fedezékeket és lövészárkokat ásattak velük. „Annyi a tennivaló, hogy
igazán alaposan ki kell használnunk ezeket az embereket”3 - írta egy tiszthelyettes.
A fátlan pusztaságban a gyaloghadosztályok arra kényszerültek, hogy teherautókat
és munkásosztagokat küldjenek Sztálingrádba, és a házak romjaiból hozzanak fe-
dezékeik befödésére alkalmas gerendákat. Sztálingrádtól délre a 297. gyalogoshad-
osztály a balkák oldalába vájt mesterséges barlangokat, és istállókká, raktárakká,
sőt végül egész tábori kórházzá tágította őket. Az utóbbi teljes felszerelése egyene-
sen Németországból érkezett egy különvonattal. Az október eleji-közepi vénasz-
szonyok nyarában a németek lelkesen igyekeztek befejezni „Hausaikat”. Még a
legifjabb katonák is megértették, miért kell ilyen alaposan beásniuk magukat: az
egész telet itt fogják tölteni.
Hitler kiadta a téllel kapcsolatos saját rendelkezéseit. „Rendkívül aktív vé-
delmet”4 és „a győztesek büszke öntudatát” várta el katonáitól. A harckocsikat kü-
lönleges építésű betonbunkerekkel kellett volna óvni a hidegtől és a bombatáma-
dásoktól, a szükséges anyagok azonban sohasem érkeztek meg. A járművek kinn
maradtak a szabadban. A 6. hadsereg törzse ugyancsak részletes terveket dolgozott
ki a télre. Még egy „Hogyan építsünk tábori szaunát?”5 című finn oktatófilmet is
megrendeltek, mindezeket az előkészületeket azonban nem végezték túlságos lel-
kesedéssel. „A Führer megparancsolta nekünk, hogy az utolsó emberig védjük állá-
sainkat – írta haza, Németországba, Groscurth. - Olyasvalami ez, amit magunktól
is megteszünk, mivel egy-egy állásunk elvesztése aligha javítaná túlélési esélyein-
ket. Tudjuk, mi történne, ha fedél nélkül maradnánk a nyílt sztyeppen.”6
A vezéri főhadiszállás egyebek közt azt is elrendelte, hogy a 6. hadsereg
igásállatainak zömét több mint százhatvan kilométerrel hátrább kell telepíteni. Ez-
zel akarták csökkenteni az óriási tömegű takarmány-utánpótlás előreszállítása miatt
a hadtáprendszerre nehezedő nyomást. Összesen 150 ezer ló, sok száz ökör, sőt te-
ve gyűlt össze a Don és a Volga közti területen. A gépesített szállítóoszlopokat és a

- [172] -
javítóegységeket ugyancsak hátravonták. Az efféle intézkedések tisztán logisztikai
alapon nagyon is érthetőek voltak, utóbb, válsághelyzetben azonban súlyos hibá-
nak bizonyultak. A 6. hadsereg, főképpen pedig tüzérsége és egészségügyi egysé-
gei túlnyomó részének mobilitása szinte kizárólag a lovaktól függött.
A harci szellem a 371. gyalogoshadosztály egyik törzsőrmestere szerint „a
kiérkező posta mennyiségének megfelelően javul vagy romlik”.7 Majdnem min-
denkit heves honvágy gyötört. „Az embernek itt egészen másvalakivé kell változ-
nia8 - írta a 60. gépesített gyaloghadosztály egyik tiszthelyettese -, s ez nem köny-
nyű. Pontosan olyan ez, mintha egy másik világban élnénk. Amikor posta érkezik,
mindenki kiront a »házikójából« - egyszerűen lehetetlen visszatartani a jónépet.
Ilyenkor kénytelen vagyok félreállni és nyájas mosollyal nézni őket”.
A katonák gondolatai már a karácsony, „az év legszebb ünnepe”9 körül jár-
tak, a férjek-feleségek leveleiben már ajándékokról is szó esett. November 3-án az
egyik hadosztály benyújtotta „hangszer-, társasjáték-, karácsonyfadísz- és gyertya-
igénylését.”10
Szabadságolási listák készültek, melyek több reményt keltettek, és nagyobb
csalódást okoztak, mint bármi egyéb. Paulus úgy rendelkezett, hogy azok a katonák
élvezzenek elsőbbséget, „akik 1941 júniusa óta megszakítás nélkül a keleti had-
színtéren vannak”11. A szerencsések, akik elindulhattak a hosszú utazásra, úgy
érezték, az eltelt idő valamiképpen valószínűtlenné tette a múltat. Az otthon olyan
álomszerűvé vált számukra, mintha egy korábbi életbe tértek volna vissza. Amikor
a katonák hazakerültek családjukhoz, azt tapasztalták, hogy képtelenek beszélni
arról, amin átmentek. Sokakat elkeserített, amikor rájöttek, milyen kevés civilnek
van egyáltalán sejtelme arról, mi történik. A tetejében annak sem látták értelmét,
hogy felvilágosítsák szeretteiket, ez ugyanis csak a saját feleségüknek okozott vol-
na még több aggodalmat és szenvedést. Úgy érezték, hogy egyedül az a lidércnyo-
másszerű lét valóságos, amely elől képtelenek elmenekülni. Emberi dolog, hogy
meg-megkísértette őket a szökés gondolata, de valójában kevesen gondoltak bele
komolyan. A legelevenebb emlék, amelyet szabadságukról magukkal hoztak, a bú-
csú pillanata volt - sokuk számara az utolsó búcsúé. Tudták, hogy a pokolba térnek
vissza, mikor a Sztálingrádba vezető főútvonalon elhaladtak egy bizonyos tábla
mellett. Ez állt rajta: „A városba tilos a belépés! A bámészkodók veszélyeztetik a
maguk és hajtársaik életét!” Sok német katonának nehezére esett eldönteni, hogy a
felirat tréfa vagy komoly.
Október végén elkezdték kiosztatni az új téli ruházatot. „„Tipikusan német
holmi12 - állapította meg egy tiszt -, kifordítható kabát és nadrág, az egyik oldala
csukaszürke, a másik fehér”. A katonák kinn a víztelen pusztaságban mindinkább
eltetvesedtek. „Jelenleg értelme sincsen mosásra gondolni. Ma végeztem az első,
nyolcfős tetűcsapattal.”13 Az „apró partizánokkal” kapcsolatos viccelődésre hama-
rosan mindenki ráunt. Az orosz Hiwik egy népi módszert ajánlottak német társaik-
nak a tetvektől való megszabadulásra. Ez abból állott, hogy minden egyes ruhada-
rabot el kellett ásni, de úgy, hogy mindössze egyetlen csücske lógjon ki a felszínre.
- [173] -
A tetvek ide másztak fel, s akkor meg lehetett pörkölni őket.
Az ezredorvosok ebben az időben kezdtek mindinkább aggódni a katonák
általános egészségi állapota miatt. Amikor a következő év januárjának végén Ber-
linben szakértők a 6. hadsereg haláleseteinek orvosi kérdéseiről tanácskoztak,
megállapították, hogy a fertőző betegségek - dizentéria, tífusz, paratífusz - és az
általuk okozott halálesetek száma ugrásszerűen megnőtt.*
Ez a „Fieberkurve” [‘lázgörbe’]15 már júliustól gyorsan elkezdett emelked-
ni. Bár az összes beteg száma nagyjából megegyezett az előző évivel, a berlini spe-
cialisták döbbenten állapították meg, hogy ötször annyian haltak meg közülük.
Maguk az oroszok is meglepődtek, milyen sok a beteg német, és „német
kórt” emlegettek. A berlini orvosok mindössze annyit tudtak kisütni, hogy „a kato-
nák ellenálló képességének csökkenése a kumulálódó idegi megterhelésnek és a
rossz táplálkozásnak” tulajdonítható. Úgy látszik, a legfiatalabbak voltak a legve-
szélyeztetettebbek: a tizenhét-huszonkét év közötti csoport. Ebbe a korosztályba
tartozott a betegségben elhunytak ötvenöt százaléka. Tekintet nélkül a konkrét ha-
lálokokra, a 6. hadsereg egészségi állapota már november elején komoly aggoda-
lomra adott okot, akkor, amikor még az ígérkezett a legnagyobb nehézségnek,
hogy a csapatoknak egy újabb telet kell fedezékekben, hó alatt eltölteni.
Miközben a szovjet 64. hadsereg támadásokat indított, hogy német egysé-
geket vonjon el Sztálingrádtól, az 57. hadsereg elfoglalt egy uralgó magaslatot a
20. és a 2. román gyalogoshadosztály között. Távolabb, a kalmük sztyeppen végre-
hajtott helyi jelentőségű támadásai során az 51. hadsereg mélyen behatolt a román
állások közé. Egy éjjelen Alekszandr Nyevszkij főhadnagy és géppisztolyos száza-
da átszivárgott a védelmi vonalakon, és egy front mögötti faluban rajtaütött az 1.
román gyaloghadosztály parancsnokságán, ahol erre kitört a káosz. Nyevszkij az
akció során kétszer is súlyosan megsebesült. A Sztálingrádi Front politikai osztálya
az orosz történelem felidézését előíró új pártvonal szellemében úgy döntött, hogy
Nyevszkij csakis dicső névrokona leszármazottja lehet. A „félelmet nem ismerő
parancsnokot, őse dicsőségének méltó örökösét”16 Vörös Zászló Renddel tüntették
ki.
*
Benn a városban a nagy német támadás október végén kifulladt a kimerült-

*
A sárgaság eseteket külön is nyilvántartották. „A sár-
gaság itt különösképpen gyakori - írta egy tiszt. - Mi-
vel pedig a sárgaság azt jelenti, hogy hazaküldik az
embert, mindenki szeretné megkapni.”14 Úgy tűnik azon-
ban, az első világháborús időkkel ellentétben, hivata-
losan egyszer sem regisztrálták, hogy a katonák - be-
sárgulás céljából - gránátokban alkalmazott pikrinsavat
ettek volna.
- [174] -
ség és a lőszerhiány miatt. A 79. gyalogoshadosztálynak a Vörös Október gyár el-
leni utolsó rohama november 1-jén a Volgán túli szovjet tüzérség tüzében omlott
össze. „A koncentrált ellenséges tüzérségi tűz kritikus mértékben meggyengítette a
hadosztály támadóerejét”17 - állapította meg a 6. hadsereg parancsnoksága. A
szpartakovkai északi ellenállási gócot támadó 94. gyaloghadosztály ugyancsak el-
akadt.
„Az utóbbi két napban - állapította meg november 6-án egy Moszkvába
küldött jelentés - az ellenség megváltoztatta a harcmodorát. Feltehetőleg az utóbbi
három hétben elszenvedett súlyos veszteségek következtében már nem vet be nagy
létszámú kötelékeket.”18 A Vörös Október szektorban a németek „átváltottak harc-
felderítésre, hogy megtalálják az ezredeink közti gyenge pontokat”. Ezek a „várat-
lan támadások” sem jártak azonban több sikerrel, mint a korábbiak, amelyeket he-
ves bombázások és tüzérségi tűz előzött meg.
Az is november első hetében történt, hogy a „németek dróthálókat kezdtek
felszerelni megerősített házaik ablakaira és a gránátbecsapódások ütötte falrések-
re”19, hogy visszapattanjanak róluk a kézigránátok. A dróthálók szétszaggatásához
a 62. hadseregnek kis kaliberű tüzérségi fegyverekre volt szüksége, ezekből azon-
ban kevéssel rendelkeztek, a Volgán pedig mind nehezebb volt bármit is áthozni. A
Vörös Hadsereg katonái kampókat fabrikáltak a gránátjaikra, hogy fennakadjanak a
hálókon.
A szovjet erők november első napjaiban minden lehetséges módon vissza-
vágtak. A volgai flottilla őrhajóinak előfedélzetére tartalék T-34-es lövegtornyokat
szereltek, ezekkel vették tűz alá Rinoknál a 16. páncéloshadosztályt. Az „ellenség
heves éjszakai bombatámadásai”20 ugyancsak folytatódtak, és tovább őrölték a né-
met katonák ellenálló képességét.
*
„Az egész keleti fronton - írta november 7-én fivérének Groscurth - az ok-
tóberi forradalom tiszteletére végrehajtott általános támadásra számítunk.”21 A hu-
szonötödik évforduló megünneplése azonban helyi szinten maradt, és abban merült
ki, hogy a szovjet katonák „túlteljesítették a németek elpusztítására tett
szocialistamunkaverseny-vállalásaikat”22. A Komszomol tagjaitól különösképpen
elvárták, hogy pontos nyilvántartást vezessenek találataikról. Az 57. hadseregben,
jelentette a főkomisszár, „ezerhatszázkilencvenhét Komszomol-tag közül hatszáz-
hetvennyolc még egyetlen németet sem ölt meg.”23 Ezeket az alulteljesítőket felte-
hetőleg elő is vették.
Az októberi forradalommal kapcsolatos megemlékezések némelyike nem
váltotta ki a felsőbbség helyeslését. Egy zászlóaljparancsnok és helyettese, miköz-
ben erősítést vittek előre a 45. lövészhadosztály számára, „lerészegedtek”24, és „ti-
zenhárom órára eltűntek”. A zászlóalj ezalatt céltalanul bolyongott a Volga keleti
partján. A Sztálingrádi Front több hadosztályánál nem volt mivel ünnepelni, mert a
külön vodkaadagok nem vagy túlságosan későn érkeztek meg. Ezen a napon több
- [175] -
egység még az élelemadagját sem kapta meg.
Számos katona vodka híján, kétségbeesésében különböző pótlékokhoz fo-
lyamodott. Az évfordulós ünnepség utáni éjszakán a 248. lövészhadosztály hu-
szonnyolc katonája halt meg a kalmük sztyeppen végrehajtott megközelítési menet
közben. Orvosi segítséget nem próbáltak szerezni, és senki sem vallotta be, hogy
tudja, mi történt valójában. A tisztek úgy tettek, mintha azt hinnék, hogy a kato-
nákkal a menet során a hideg és a kimerültség végzett. Az NKVD Különleges Osz-
tálya azonban gyanút fogott, és huszonnégy holttestet felboncoltak. Kiderült, hogy
halálukat „vegyi harcanyag elleni folyadék”25 mértéktelen fogyasztása okozta. A
katonák deciszám ittak az oldatból, amelyből gáztámadás esetén kis mennyiséget
kellett volna fogyasztaniuk. A kórházban kihallgatták az egyik túlélőt, aki elmond-
ta, valaki azt állította, hogy az anyag igazából „különleges borféleség”. Az NKVD
nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a nyilvánvaló tényállas egyszerűen kato-
nai tulajdon ellopása és lerészegedés. Ügy döntöttek, „szabotázsakció történt a ka-
tonák megmérgezésére”.
*
November 8-án, a forradalom évfordulójának másnapján Hitler a müncheni
Bürgerbraukellerben hosszú beszédet mondott a nemzetiszocialista „régi harcosok”
előtt. Rádióközvetítését a 6. hadsereg tagjai közül sokan hallgatták. „Ki akartunk
jutni a Volgához - jelentette ki komor iróniával mégpedig egy meghatározott he-
lyen, egy meghatározott városban. Ez a város véletlenül Sztálin nevét viseli. Ne
gondoljanak arra, hogy én ezért vonultam e város ellen - hívhatnák ezt a várost
másként is -, hanem azért, mert ez rendkívül fontan stratégiai pont... Ezt a helyet
akartam elfoglalni, önök tudják, mi szerények vagyunk, de ténylegesen már el is
foglaltuk. Már csak kisebb területek vannak hátra. Egyesek azt mondhatják: »Ak-
kor miért nem harcolnak gyorsabban?« Azért, mert én nem akarok második Ver-
dunt, és jobb szeretném kis támadó csoportokkal elvégezni a munkát. Az időnek
nincsen jelentősége. A Volgán nem jön fel több hajó, és ez a lényeg!”26
Beszéde a hübrisz egyik legkirívóbb példája az egész történelem során.
Rommel ekkor már visszavonulóban volt El-Alameintől Líbiába, és az angol-
amerikai erők a Fáklya hadművelet során éppen partra szálltak Észak-Afrika part-
jain. Ribbentrop megragadta az alkalmat, és javasolta, hogy a stockholmi szovjet
követség útján teremtsenek kapcsolatot Sztálinnal. „Hitler azonnal elutasította27 -
jegyezte fel a Führer Luftwaffe-segédtisztje. - Kijelentette, hogy a gyengeségnek
ez a pillanata nem a megfelelő alkalom az ellenséggel való egyezkedésre.” A Sztá-
lingráddal kapcsolatos vaskos hencegés, amelyek ezt az elutasítást követték, egy-
szerűen a vak szerencsének szolgáltatta ki Hitlert és a németséget - vezér és népe
ekkor tért feltartóztathatatlanul a katasztrófák útjára. A politikai demagóg bilincsbe
verte a hadurat. Ribbentrop Barbarossával kapcsolatos baljós előérzetei hamarosan
beigazolódtak.
*

- [176] -
 Sztálingrádban másnap beköszöntött az igazi téli időjárás, a hőmérséklet
mínusz tizennyolc fokra süllyedt. A Volga, amely mérete miatt utoljára fagy be az
orosz folyók közül, kezdett hajózhatatlanná válni. „A jégtáblák összeütköznek,
széttöredeznek, feltorlódnak - jegyezte fel Groszman -, és a parton a futóhomokéra
emlékeztető suhogó hang nagy távolságból is hallatszik.”28 A városban a katonák
hátborzongatónak találták ezt a zajt.
Ez volt az az időszak, amitől Csujkov tábornok igazán tartott, csak kétfron-
tos háborúként emlegette: háta mögött az ellenséges Volga, előtte mindössze az
ellenség támadásainak kitett megmaradt keskeny területsávok. A 6. hadsereg pa-
rancsnoksága, amely tudta, milyen nehézségekkel kell megbirkózniuk az oroszok-
nak, ismét a volgai átkelőhelyekre összpontosította a tüzérség tüzét. A volgai flot-
tilla egyik gőzöse, amely lövegeket és lőszert hozott át a nyugati partra, találatot
kapott, és megült egy homokpadon, a sekély vízben. Egy másik hajónak sikerült
mellé állnia, és a heves tűzben átvette a rakományt, majd eljuttatta a túlsó partra. A
jeges vízben dolgozó hajósokra ugyanolyan valószínűséggel várt a halál, mint a
több mint egy évszázaddal korábban a Berezinán hidat verő francia pontonnier *-
kre.
„Az uszályok tompa, széles orra lassan széttörte a jeget, de a mögöttük hú-
zódó fekete vízsávokat hamarosan ismét jéghártya vonta be.” Vízi járművek rop-
pantak össze a jég nyomása alatt, túlfeszített horgonyláncok pattantak el. A folyón
való altkelés „sark-vidéki expedícióhoz vált hasonlatossal”.29
November első tíz napjában a németek kisebb, olykor harckocsik által tá-
mogatott harccsoportokkal végrehajtott állandó támadásokkal tartották fenn a
nyomást. Lehet ugyan, hogy a küzdelmet kisebb erőkkel vívták - hevességén azon-
ban ez mit sem változtatott. A 347. lövészezred30 egyik százada, amely a Volgától
mindössze 200 méterre ásta be magát, mire november 6-án lerohantak, már csak
kilenc emberre apadt, csakhogy parancsnoka, Andrejev hadnagy maga köré gyűj-
tötte az életben maradottakat, és géppisztolyaikkal ellenlökést hajtottak végre. Egy
éppen időben befutó erősítés elvágta a németeket, és megmentette a 62. hadsereg
északi átkelőhelyét. Az oroszok alaposan kifigyelték a németek világítórakétás jel-
zőrendszerét, sőt a maguk hasznára is fordították: zsákmányolt rakétákkal ők lőtték
fel a német színkombinációkat.31 Az egyik szakaszparancsnoknak állítólag egy
döntő pillanatban annyira sikerült félrevezetnie a német tüzérséget, hogy saját csa-
pataikra helyezték át lövegeik tüzét.
Minthogy a senki földjét ennyire keskeny sávok alkották, a szökés megma-
radt a menekülés legvégső lehetőségeként, most azonban egyes esetekben német
katonák próbáltak átjutni a vonalakon. A 13. gárda-lövészhadosztály frontszaka-
szán a németek által védelmezett házak egyikéből egy katona osont előre egy szov-
jet kézen lévő épület felé. Vállalkozását nyilvánvalóan egyes bajtársai is támogat-

*
Pontonnier, azaz hidász, Napóleon Nagy Hadseregének
műszaki katonái. A szerkesztő.
- [177] -
ták, mert így kiáltozták: „Rusz! Ne lőjetek!”32 - Amikor azonban a német baka már
a senki földje felénél járt, egy újonnan érkezett orosz katona az épület második
emeletéről rálőtt, és el is találta. A sebesült német továbbkúszott, és már maga is
kiabálta: „Rusz! Ne lőjetek!” Az orosz ismét tüzelt, s ezúttal végzett is vele.
A holttest egész nap ott feküdt. Aznap éjjel egy orosz járőr előrekúszott, de
csak azt állapította meg, hogy a németek már kiküldték a maguk embereit, akik el-
vitték a halott fegyverét és iratait. A szovjet vezetőség úgy határozott, hogy „to-
vábbi felvilágosító munkára” van szükség, „meg kell győzni a katonákat, hogy
nem szükséges azonnal agyonlőni a szökevényeket”. Felhívták a katonák figyelmét
az 55. számú parancsra, amely az ellenséges dezertőröknek a jó bánásmóddal való
bátorítását írta elő. Ugyanezen a frontszakaszon „észleltük, hogy a német katonák
felnyújtják kezüket a lövészárokból, hogy megsebesítsük őket”.33 A politikai osz-
tályt azonnal utasították, hogy rádióadások és röpcédulák alkalmazásával fokozza a
propagandatevékenységet.
***
A végső német támadás november 11-én, közvetlenül virradat előtt kezdő-
dött. Az ellenállás megmaradt gócait négy új műszaki zászlóaljjal megerősítve a
71., a 79., a 100., a 295., a 305. és a 389. gyalogoshadosztály újjászervezett harc-
csoportjai rohamozták meg. Bár a legtöbb hadosztály az utóbbi idők harcaiban erő-
sen megfogyatkozott, ez az összevonás még mindig jelentős erőt képviselt.
Ezúttal is VIII. repülőhadtest Stukái végezték az előkészítést, de Richthofen
tábornok csaknem elveszítette önuralmát az általa „a hadsereg
konvencionalizmusának”34 nevezett jelenség miatt. A hónap elején a repülő tábor-
nok megbeszélést tartott Paulus-szal és Seydlitz-cel, ahol nehezményezte, hogy „a
tüzérség nem lő, a gyalogság pedig nem is próbál hasznot húzni bombatámadása-
inkból”. A Luftwaffe leglátványosabb eredménye november 11-én a gyárkémé-
nyek ledöntése volt, az árkaiban, bunkereiben és pincéiben meghúzódó 62. hadse-
reget azonban nem sikerült szétzúzniuk.
Batyuk szibériai harcosai mindenre elszántan küzdöttek, hogy meg tudják
tartani állásaikat a Mamajev-kurgánon, az ellenséges előrenyomulás azonban a
nyolcszáz méterrel északabbra lévő Lazur vegyigyár és az úgynevezett „teniszütő”
- a vasúti fővonal és a mellékvágányok ilyen alakú hurkot alkottak - környékét vet-
te célba. A támadás főerejét a 305. gyalogoshadosztály, valamint azoknak az utász-
zászlóaljaknak a zöme alkotta, amelyeket az offenzíva megerősítésére légi úton
hoztak ide a keleti front, sőt Európa távoli részeiről. Kulcsfontosságú épületeket
foglaltak el, az oroszok azonban utóbb heves küzdelem árán visszavették ezeket. A
támadás másnap elakadt.
Még északabbra Ljudnyikov 135. lövészhadosztályának emberei, akiket a
Barikadi gyár mögött hátukban a Volgával vágtak el, keményen ellenálltak. Lő-
szerkészletük puskánként-géppisztolyonként harminc darabra apadt, napi élelmi-
szeradagjuk már csak ötven gramm komiszkenyér volt. Éjszakánként kétfedelű U-
- [178] -
2-esek zsákokban lőszert és élelmet dobtak le nekik, a töltények azonban a becsa-
pódáskor gyakran deformálódtak, és utóbb elakadtak a fegyverekben.
November 11-én éjszaka a 62. hadsereg támadásokat indított, többek közt a
95. lövészhadosztállyal, a Barikadi gyártól délkeletre. A november 15-én
Scserbakovnak küldött jelentés szerint e helyi jelentőségű hadműveletekkel akadá-
lyozni kívánták a németeket abban, hogy csapatokat vonjanak vissza szárnyaik vé-
delmére. Ez ellentmondani látszik a Csujkov emlékirataiban olvasható beszámoló-
nak, ahol az olvasható, hogy ő és törzse egészen addig nem tudott a november 19-
én indított nagy ellentámadásról, amíg előző este (18-án) a Sztálingrádi Front pa-
rancsnoksága nem értesítette arról.
A szovjet rohamokat azonban a nagy erejű német gránáttűz csaknem azon-
nal feltartóztatta, s kénytelenek voltak fedezékbe húzódni. November 12-én hajnali
öt órakor „másfél órán át tartó tűzvihar kezdődött”35. Ezután egy erős német gyalo-
gos harccsoport lendült előre, és sikerült beékelődnie két orosz lövészezred közé.
Délelőtt 9 óra 50 perckor a németek további csapatokat vetettek harcba, ezek egy
része a Volga-parti üzemanyagtartályok felé nyomult előre. A szovjet lövészezre-
dek egyikének sikerült feltartóztatnia a fő támadást, egy másik rohamcsoport pedig
körülvette és felszámolta azokat a német géppisztolyos osztagokat, amelyeknek
sikerült áttörniük. Az elkeseredett küzdelem során három német páncélost is láng-
ba borítottak. A szovjet ezred első zászlóaljából mindössze tizenöten maradtak. A
Volgától már csak hetvenméternyire valamiképpen sikerült megvetniük a lábukat,
és ki is tartottak, amíg a következő zászlóalj meg nem érkezett.
Az ezredparancsnoki harcálláspontot védelmező tengerészgyalogosok közül
mindössze egyetlen katona maradt életben. Jobb keze összezúzódott, tovább lőni
már nem tudott. Lement a bunkerba, s hallván, hogy nincsenek már tartalékaik,
megtöltötte a sapkáját kézigránátokkal. „Ezeket a bal kezemmel is el tudom hajíta-
ni”, magyarázta. A közvetlen közelben egy másik ezred egyik szakasza addig har-
colt, amíg már csak négyen maradtak, s a lőszerük is kifogyott. Sebesült bajtársu-
kat ezzel az üzenettel küldték vissza: „Kezdjék ágyúzni az állásunkat. Előttünk fa-
siszták nagy csoportja. Isten veletek, elvtársak, mi nem hátráltunk meg.”35
A volgai jégzajlás megindulása még keservesebbé tette a 62. hadsereg után-
pótlási helyzetét. A partok mentén, ahol a jég először kezdett beállni, jégtörők kel-
lettek. Október 14-én a Szpartakovec gőzös négyszáz katonát és negyventonnányi
utánpótlást szállított át a jobb partra, közvetlenül a Vörös Október gyár mögé.
Visszaútján, amikor háromszázötven sebesültet vitt, tűz alá vették, de átjutott. Nem
sok másik hajónak sikerült. Egész éjjel mentőcsapatok álltak készenlétben, hogy
segítsenek, ha valamelyik hajó a jég csapdájába kerül - a német ágyúk könnyű pré-
dájául. „Ha most nem tudják időben befejezni a dolgot - jegyezte fel a szarkaszti-
kus Richthofen -, amikor befagy a Volga és a sztálingrádi oroszok mindenben sú-
lyos hiányt szenvednek, akkor sohasem. A napok ráadásul mind rövidebbek, az
időjárás pedig egyre rosszabb.”36

- [179] -
 Paulusra óriási nyomás nehezedett. Orvosa figyelmeztette, hogy ha továbbra
sem pihen, idegileg összeroppan. „Hitlernek rögeszméjévé vált Sztálingrád szim-
bolikája – magyarázta Paulus egyik törzstisztje. - Hogy az ellenállás utolsó marad-
ványait még novemberben felszámolják, az utolsó roham alkalmával még a harc-
kocsivezetőket is a gyalogsághoz rendelte beosztani.”37 A páncélosparancsnokok
elszörnyedtek az őrült tékozlásnak ezen a formáján, de sikerült elérniük, hogy
Paulus ér-vénytelenítse ezt a parancsot. Végül megpróbáltak összekaparni elegen-
dő tartalék vezetőt, szakácsot, felcsert és híradóst - azaz bárkit inkább, semmint a
tapasztalt harckocsiveztőket -, hogy megőrizzék hadosztályaik harcképességét. A
páncélosezredek igen súlyos veszteségei néhány napon belül még komolyabb, sőt
talán katasztrofális következményekkel jártak.
Von Seydlitz tábornokcot súlyos aggodalmak gyötörték. November közepé-
re a 6. hadsereg főhadiszállásának becslése szerint „a zászlóaljak 42 százaléka »le-
harcoltnak« tekintendő”. A gyalogosszázadok többségének létszáma ötven fő alá
zsugorodott, össze kellett olvasztani őket. Seydlitz a 14. és a 24. páncéloshadosz-
tályok miatt is aggódott: a szovjetek elkerülhetetlen téli offenzívájára számítva
személyi és anyagi utánpótlással fel kellett volna javítani őket. A tábornok szerint
ebben az évben túl sokáig húzódott el a harc. Rastenburgban, ebéd közben maga
Hitler is elismerte neki, hogy a német csapatoknak már október elején készülniük
kell „az orosz tél valamennyi megpróbáltatására”.38 A sztálingrádi csapatokat kü-
lön paranccsal mentesítették a téli állások és kvártély előkészítése alól, Hitler
Münchenben mégis azzal kérkedett, hogy az időnek nincsen jelentősége.
A veszteség a legnagyobb a tapasztalt tisztek és tiszthelyettesek körében
volt. A csatát megkezdő harcolókból még mutatóba is alig akadt mindkét oldalon.
„Ezek másmilyen németek voltak, mint amilyenekkel augusztusban harcoltunk -
jelentette ki egy szovjet veterán. - És mi is mások voltunk.”40 Úgy tűnik, mindkét
oldal frontkatonái azt érezték, hogy elsőnek mindig a legjobbak és legbátrabbak
esnek el.
A német vezérkari tisztek a jövő tavasz miatt is aggódtak. Egyszerű számí-
tások alapján is belátható volt, hogy Németország már nem sokáig képes ekkora
veszteségeket elviselni. A hősi kaland fordulat immár rossz viccé vált. Az embere-
ket baljós előérzetek gyötörték. A Vörös Hadsereg katonáinak bosszúálló elszánt-
ságát Sztálingrádnál új szokás jelképezte: ha elesett valamelyik a katonák által
nagyra becsült parancsnokuk, a díszsortüzet „nem a levegőbe, hanem a németekre
lőtték”.41

- [180] -
 14.
„Mindent a frontnak!”

Az Uranus hadműveletet, azaz a 6. hadsereg elleni nagy ellencsapás tervét

szokatlanul hosszú ideig érlelték, ha arra gondolunk, mennyire türelmetlenül visel-
kedett Sztálin az előző télen. A diktátor indulatosságát azonban most a bosszúvágy
segített kordában tartani.
Az eredeti ötlet szeptember 12-én, csütörtökön született, azon a napon, ami-
kor Paulus Vinnyicán találkozott Hitlerrel, Zsukovot pedig a Kremlbe hívatták,
miután a Paulus északi szárnya ellen indított offenzívája kudarcot vallott.
Vasziljevszkij, a vezérkar főnöke ugyancsak jelen volt. Sztálin irodájának falán
nemrégiben új képek jelentek meg, az egyik a tizennyolcadik századi törökverőt,
Alekszandr Szuvorovot ábrázolta, a másik Mihail Kutuzovot, Napóleon makacs
ellenfelét. Zsukovnak itt kellett magyarázatot adnia az újabb kudarcra. Érvelésében
főként arra a tényre helyezte a hangsúlyt, hogy a harcba vetett három gyenge had-
seregnek sem elegendő harckocsija, sem elegendő tüzérsége nem volt.
Sztálin tudni akarta, mire lenne szükség. Zsukov azt felelte, hogy egy újabb
teljes létszámra feltöltött hadseregre, amelyet egy harckocsihadtest, három
páncélosdandár és legalább 400 tarack támogat. Mindezeket egy légihadseregnek
kell oltalmaznia és segítenie. Vasziljevszkij egyetértett, Sztálin egy szót sem szólt.
Kézbe vette a Sztavka tartalékait feltüntető térképet, és tanulmányozni kezdte. Zsu-
kov és Vasziljevszkij a szoba egyik sarkába húzódott. Halkan beszélgettek, taglal-
ták a problémát. Egyetértettek abban, hogy más megoldást kell keresniük.
Sztálinnak élesebb hallása volt, mint hitték. „És mit jelent az a »más« meg-
oldás?1 - kiáltott oda nekik. A két tábornok meghökkent. - Menjenek át a vezérkar-
hoz - utasította őket -, és gondolják át valóban alaposan, mit kellene tenni Sztálin-
grád térségében.”
Zsukov és Vasziljevszkij másnap este tértek vissza. Sztálin nem vesztegette
az időt. Meglepetésükre barátságos kézfogással üdvözölte a tábornokokat.
„Nos, mire jutottak? - kérdezte. – Ki jelent?”
„Mindegy - felelte Vasziljevszkij. - Ugyanaz a véleményünk.”
A két tábornok a Sztavkánál töltötte a napot, a következő két hónapban lét-
rehozandó új hadseregek és harckocsihadtestek időszámvetését és lehetőségeit
vizsgálták. Minél tovább tanulmányozták a német kiszögellés térképét, a két se-
bezhető szárnyat, annál inkább meggyőződésükké vált, hogy egyetlen megoldást
érdemes megfontolni, „a stratégiai helyzet döntő megváltoztatását délen”.2 - Sztá-
lingrád városát, érvelt Zsukov, felőrlő harccal tartani kell, de mindössze annyi ka-
tonával, amennyi minimálisan elegendő a védelemhez. Nem szabad alakulatokat
vesztegetni kisebb ellentámadásokra, kivéve ha elkerülhetetlenül muszáj, nehogy

- [181] -
az ellenség elfoglalja a Volga egész nyugati partját. Aztán ha a németek kizárólag a
város elfoglalására összpontosítanak, a Sztavka a vonalak mögött titokban új had-
seregeket vonhat össze egy nagy bekerítő hadművelet céljaira, amelyet a kiszögel-
lés mögött nagy mélységben mért, találkozó irányú csapásokkal kell végrehajtani.
Sztálin eleinte nem mutatott nagy lelkesedést. Attól félt, ha nem tesznek
azonnal valamit, elveszítik Sztálingrádot, s ezzel a németek újabb megalázó csa-
pást mérnek rájuk. Kompromisszumot ajánlott: azt javasolta, vigyék jóval közelebb
a támadási pontokat a városhoz, Zsukov azonban azt felelte, hogy akkor a 6. hadse-
reg zöme is jóval közelebb lesz, és időben átcsoportosítható a szovjet támadó cso-
portosításokkal szemben. Sztálin végül belátta a jóval ambiciózusabb hadművelet
előnyösebb voltát.
Sztálin Hitlerrel szemben rendelkezett egy nagy előnnyel: neki semmiféle
ideológiai skrupulusa nem volt. Az 1941-es katasztrófák után szemrebbenés nélkül
felelevenítette az 1920-as és az 1930-as évek eleji - azóta félredobott – katonai
doktrínát. A „gépesített »rohamhadseregekkel« az ellenség megsemmisítésére vég-
rehajtott »mélységi hadműveletek«3 elmélete” föld alá kényszerített eretnek gondo-
latból ismét elfogadott eszmévé vált. Sztálin azon a szeptember 13-án teljes támo-
gatásáról biztosította ezt a mélységi hadműveleti tervet. „A legszigorúbb titoktar-
tásra”4 utasította a két tábornokot. „Hármunkon kívül pillanatnyilag senki sem tud-
hat a tervről.” Az offenzíva az Uranus hadművelet fedőnevet kapta.
Zsukov nemcsak kiváló tervező volt, hanem a pontos végrehajtáshoz is ér-
tett. Még Sztálint is lenyűgözte az a könyörtelen szívósság, amellyel egy-egy fel-
adatot végrehajtott. A tábornok nem akarta megismételni a szeptember eleji hibá-
kat: akkor Sztálingrádtól északra gyakorlatlan, rosszul felszerelt csapatokkal tá-
madtak. A kiképzés óriási feladatot jelentett. Zsukov és Vasziljevszkij a tartalék
hadosztályokat közvetlenül megalakításuk után viszonylag csendes frontszakaszok-
ra küldte, hogy szokják az ellenség tüzét. Ez, bár nem számoltak vele, azzal az
előnnyel is járt, hogy megzavarta a német katonai hírszerzést. Reinhard Gehlen ez-
redes, a Fremde Heere Ost (Idegen hadseregek, kelet, a német vezérkar illetékes
hírszerző osztálya. A szerkesztő) rendkívül energikus, de túlbecsült parancsnoka art
kezdte sejteni, hogy a Vörös Hadsereg nagy elterelő hadműveletre készül a Közép
hadseregcsoport ellen.
A felderítői jelentések és a kihallgatott hadifoglyokból kiszedett informáci-
ók megerősítették a sejtést, hogy az Uranus hadművelettel a 6. hadsereg két szár-
nyán a román frontszakaszokat érdemes célba venni. Szeptember harmadik hetében
Zsukov a legnagyobb titokban végigjárta a német kiszögellés északi arcvonalát.
Alekszandr Glicsov hadnagyot, a 221. lövészhadosztály felderítőszázadának pa-
rancsnokát egy éjszaka jelentéstételre rendelték a hadosztály parancsnokságra. A
bejárat előtt két vezérkari Willis dzsipet látott. Egy ezredes kikérdezte, aztán fel-
szólították, hogy adja át a géppisztolyát, és üljön be az egyik dzsip elülső ülésére.
Az volt a feladata, hogy egy magas rangú tisztet kalauzoljon a front mentén.

- [182] -
 Glicsovnak éjfélig kellett várnia, amikor a harcálláspont bunkeréből kilépett
egy nem túlságosan magas, zömök férfi, aki szinte eltörpült testőrei mellett. A
szemlátomást magas rangú tiszt egyetlen szó nélkül beült a kocsi hátsó ülésére.
Glicsov egész éjjel egyik beosztott egység harcálláspontjáról a másikra kalauzolta
a „vendéget”, parancs szerint. Amikor valamivel virradat előtt visszaérkeztek, a
hadnagy visszakapta géppisztolyát, és utasították: térjen vissza hadosztályához és
jelentse, hogy feladatát végrehajtotta. Sok évvel a háború után korábbi parancsno-
kától megtudta, hogy a magas rangú tiszt, akit azon az éjszakán, olykor a német
vonalaktól nem egészen kétszáz méternyire kísért, Zsukov volt. A főparancsnok-
helyettesnek nem lett volna kötelessége személyesen kikérdezni minden egység
parancsnokát a terepről és a szemben álló erőkről, „de Zsukov az Zsukov volt”.5
Mialatt Zsukov titokban az északi szárnyat szemlélte meg, Vasziljevszkij
Sztálingrádtól délre a 64., az 57. és az 51. hadsereget kereste fel. Sürgette, hogy az
alakulatok nyomuljanak előre, kicsit túl a sztyeppi sós tavak vonalán. Az igazi ok-
ról nem beszélt: jól védett szétbontakozási területet kellett biztosítani az Uranus
hadművelet számára.
*
A titoktartás és a megtévesztő tervek létfontosságúak voltak az offenzíva
előkészítésében, a Vörös Hadsereg azonban még két komoly előnnyel rendelkezett
ellenfeleivel szemben. Az első az volt, hogy Hitler nem hitte el, hogy a Szovjetuni-
ónak bármiféle tartalék hadseregei lehetnek - mélységi hadműveletekhez szükséges
nagy harckocsi-alakulatokról nem is beszélve. Zsukov ugyan soha nem ismerte el,
de a németek másik tévedése még nagyobb hasznára volt. A számos eredménytelen
támadás, amelyet a Vörös Hadsereg Sztálingrád közelében az északi szárnyon, a
XIV. páncéloshadtest ellen végrehajtott, azt a benyomást keltette, hogy a térségben
egyáltalán nem is képes komoly offenzívára, arra meg végképp nem, hogy gyorsan
és nagy erőkkel a teljes 6. hadsereget bekerítse.
Még nyáron, amikor Németország havonta körülbelül 500 harckocsit állított
elő, Halder tábornok közölte Hitlerrel, hogy az oroszok havonta 1200-at gyártanak.
A Führer az asztalra csapott, és kijelentette, hogy ez egyszerűen lehetetlenség.
Csakhogy a valóságot még ez az 1200-as szám sem közelítette meg. 1942 első hat
hónapja során a szovjet ipar 11 ezer darab harckocsit gyártott, ez a második félév
végére elérte a 13.600 darabot, a havi átlag meghaladta a 2.200-at.6 Az első félév-
ben 9.600 repülőgépet gyártottak, a másodikban ez a mennyiség 15.800-ra emelke-
dett.
Annak puszta említése, hogy a több nagy iparvidékétől megfosztott Szov-
jetunió bármiből többet termelhet a Reichnél, dühös hitetlenkedéssel töltötte el Hit-
lert. A nemzetiszocialista vezetők sohasem voltak hajlandóak felismerni és elis-
merni az orosz hazafias érzés erejét. Ugyancsak alábecsülték a szigorú evakuációs
programot, amelynek keretében az ipart az Urálon túlra telepítették, és a munkaerő
militarizálásának sem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget. Több mint 1.500

- [183] -
üzemet telepítettek a Szovjetunió nyugati régióiból a Volgán és különösen az Urá-
lon túlra, ahol egész télen robotoló műszakiak hadai állítottak fel őket ismét. Kevés
gyárban működött bármiféle fűtés. Eleinte soknak ablakai, sőt annak nevezhető te-
tőzete sem volt. Ha egyszer egy gyártósor beindult, többé nem is állt le, legfeljebb
meghibásodás, áramkimaradás vagy alkatrészhiány miatt. A munkaerő a probléma
kisebb részét jelentette. A szovjet hatóságok egyszerűen a lakosság újabb csoport-
jait hívták be a „munka hadseregébe”. A szovjet bürokrácia tékozlóan bánt a civil
népesség idejével és képességeivel, életüket pedig üzemi balesetekben pazarolta el.
Ugyanolyan közömbösek voltak az egyes ember iránt, mint a vezérkari tervezők
katonáik iránt, de a kollektív áldozathozatal - amely egyszerre volt kényszerű és
önkéntes - félelmetesen impozáns eredményeket hozott.
Amikor Hitler még fontolóra venni sem volt hajlandó, hogy a német üze-
mekben nőket is alkalmazzanak, a szovjet termelés már az anyák és leányok töme-
ges mozgósításától függött. Tíz- meg tízezer kezeslábasba bújtatott nő - „overallos
harcosok”7 - vontatott felfüggesztett, himbálódzó harckocsitornyokat a szerelőso-
rokon, hajolt esztergagépek fölé, s közben szilárdan hitte, hogy amit tesz, azzal a
férfiakat segíti. Állandóan plakátok emlékeztették őket szerepükre: „Te mivel segí-
tettél a frontnak?”8
Cseljabinszkot, a nagy uráli ipari központot Tankográd néven emlegették.
Hamarosan harckocsizó-kiképzőiskolákat telepítettek az üzemek mellé. A párt
kapcsolatokat szervezett a munkások és az ezredek között, a gyárak gyűjtéseket
szerveztek újabb harckocsik vásárlására. Egy Minyakov nevű harckocsiirányzó tü-
zér írt egy versikét, amely megragadta az uráli gyártósoroknál dolgozók képzeletét:
Az ellenség pusztítására,
A barátok vidítására
Nincs jobb masina,
mint a T-34-es!9
Később valaki kitalálta, hogy a gyártósorokon dolgozó munkásokból kelle-
ne megalakítani az első uráli önkéntes harckocsiezredet. A szervezők állítása sze-
rint az első plakát kiragasztását követő harminchat órában „4.363 személy jelent-
kezett az ezredbe, köztük 1.253 nő”.
Még a haditermelés szolgálatába állított kényszermunkatáborok is jóval na-
gyobb mennyiségeket állítottak elő, mint németországi megfelelőik. Szabotázsra is
sokkal ritkábban került sor. Még a gulágok foglyai is hittek a betolakodók legyőzé-
sében.
A szovjet beszámolókban ritkán esik szó a szövetségesek által nyújtott se-
gítségről, mi azonban nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1942 őszén ez is hozzá-
járult a Vörös Hadsereg harcképességének megtartásához. Sztálin panaszkodott a
Churchill által küldött Hurricane vadászgépek minőségére, a kapott amerikai és
brit harckocsik meg sem közelítették a T-34-est. A brit kincstári bakancs és köpeny
ugyancsak népszerűtlen volt a szovjet katonák körében: nem téli hadviselésre ter-
- [184] -
vezték őket. Az amerikai járművek - különösen a Ford, Willis és Studebaker teher-
autók és dzsipek -, bár ezt az oroszok nem ismerték el, óriási mértékben növelték a
Szovjetunió ellenálló képességét. Ugyanígy az amerikai élelmiszer-szállítmányok
is, a sok millió tonnányi, amerikai sasos zsákokban érkező gabona, a chicagói gép-
sonka és marhahúskonzervek is.
*
Zsukov tudatában volt, mennyire fontosak a gépesített hadviselésben a meg-
felelő parancsnokok. Szeptember végén rábeszélte Sztálint, hogy nevezze ki
Konsztantyin Rokosszovszkijt, Berija NKVD-jének egykori áldozatát a Doni Front
parancsnokává, amely a Sztálingrád Front északi sávhatárától nyugat felé, közvet-
lenül a nagy Don-kanyar mögötti Kletszkajáig húzódott. Ugyanekkor Nyikolaj
Vatutyin altábornagyot nevezték ki a Rokosszovszkij jobbszárnyán felvonuló új
Délnyugati Front élére, amely a 3. román hadsereggel állt szemben.
Október 17-én a Doni Front főparancsnoksága kiadta a parancsot, hogy ok-
tóber 29-ig evakuálni kell „az arcvonaltól számított huszonöt kilométeren belül tar-
tózkodó”10 valamennyi polgári személyt. A biztonsági megfontolásokon túl a kato-
nai vezetés szerette volna felvonulásuk közben nappal a falvakban elrejteni csapa-
tait. Nagyszabású akcióról volt szó, hiszen a kitelepítetteknek magukkal kellett
vinni „szarvasmarháikat, juhaikat, sertéseiket, baromfijukat, valamint egyhavi
élelmet”. A szarvasmarhákat igavonókként alkalmazták, és hátra kellett vonni az
állami gazdaságok és kolhozok traktorait, kombájnjait és más értékes gépeit is.
„Több ezer helyi civilt hívtak be abba a több mint százezer fős építő hadtestbe,
amely az utakat és a hidakat javította a Szaratov-Kamisin-Sztálingrád - és minden
más, a frontra vezető útvonalon.
Az újonnan épített Szaratov-Asztrahán vasútvonalról szárnyvonalakat ve-
zettek a sztyeppen berendezett katonai kirakóállomásokra, hogy ott vagonírozzák
ki a Sztavka-tartalékokat, még jócskán a front mögött, hogy aztán az arcvonalhoz
közeli összpontosítási körletekbe meneteltessék őket. A szovjet vasúti rendszerre,
amely naponta 1.300 vagont továbbított a három front számára, óriási nyomás ne-
hezedett. Elkerülhetetlen volt a zűrzavar. Egy csapatszállító vonatokba bevagoní-
rozott hadosztályt csaknem két és fél hónapra üzbegisztáni mellékvágányokon fe-
lejtettek.
*
Az Uranus hadművelet terve egyszerű volt, céljait tekintve azonban nagyon
is merész és ambiciózus. A fő támadást délkeleti irányba, Sztálingrádtól több mint
százhatvan kilométerre nyugatra, a szerafimovicsi hídfőből akarták megindítani.
(Ez egy hatvan kilométer hosszúságú területsáv volt a Dontól délre, amelyet a ro-
mán 3. hadseregnek nem volt ereje elfoglalni.) Ez a támadási pont olyan távol volt
a 6. hadsereg közvetlen mögöttes területétől, hogy a Sztálingrád környéki német
gépesített erők nem érhettek oda időben, hogy beavatkozzanak. Ezzel párhuzamo-
san egy másik, belső csapásnak kellett indulnia Kletszkajánál, a Dontól délre elfog-
- [185] -
lalt másik hídfőből, hátba támadva Streckernek a kisebb és a nagyobb Don-kanyar
mentén elhelyezkedő XI. hadtestét. Végül Sztálingrádtól délre egy további páncé-
lostámadást terveztek északnyugat felé, az ezt végrehajtó erőknek Kalacsnál kellett
egyesülniük a támadó főerővel. A siker a bekerítést jelentené Paulus 6. hadserege
és Hoth 4. páncéloshadseregének egy része számára. Az Uranus hadművelethez a
Vörös Hadsereg harckocsierőinek összesen mintegy 60 százalékát csoportosították
Sztálingrád környékére.
Ha figyelembe vesszük, hogy a Vörös Hadseregből mennyi fogoly és dezer-
tőr került a Wehrmacht kezébe, kiderül, hogy a szovjet biztonsági intézkedések
jobban működtek, mint gondolnánk. A német hírszerzés figyelmét 1942 nyarán el-
kerülte az öt új harckocsihadsereg létrehozása (ezek mindegyike nagyjából egy
német páncéloshadtestnek felelt meg), és tizenöt (egyenként egy erős német páncé-
loshadosztállyal felérő) harckocsihadtest megalakítása. Amikor közeledett a visz-
szavágás pillanata, a Vörös Hadsereg nagy figyelmet szentelt a maszkirovkának. A
kifejezés magában foglalja a megtévesztést, az álcázást, valamint a hadműveleti
biztonságnak a rádióforgalmazás nagymértékű korlátozásával való fokozósát. A
parancsokat személyesen adták át, nem írták le őket. Az aktív megtévesztő intéz-
kedések közé tartozott a Moszkva környéki katonai tevékenység megélénkítése. A
németek arra a következtetésre jutottak, hogy a novemberre várható szovjet offen-
zíva legvalószínűbb helyszíne a rzsevi kiszögellés. Eközben délen az Uranus had-
művelet szempontjából létfontosságú szektorokban álló első vonalbeli hadosztá-
lyokat utasították, hogy építsenek védővonalakat - kizárólag a német légi felderítés
kedvéért. A Voronyezsi Front, amely az Uranusban egyáltalán nem is kapott sze-
repet, parancsot kapott, hogy mintha offenzívára készülne, készítse elő hidászfel-
szerelését és rohamcsónakjait.
A többi frontszakaszokon folyó tevékenységet a védőművek állandó tovább
erősítésével álcázták, ami azt a benyomást keltette, mintha nem terveznének offen-
zívát, épp ellenkezőleg. Az Uranus hadműveletben részt vevő alakulatok éjszaka
vonultak fel, a katonák nappal rejtőzködtek. A kietlen sztyeppen ez nem volt köny-
nyű feladat, de a Vörös Hadsereg figyelemre méltóan hatékony álcázási techniká-
kat alkalmazott. Nem kevesebb, mint tizenhét álhidat építettek a Donon, hogy az öt
igaziról ezekre tereljék a Luftwaffe figyelmét. Az utóbbiakon kelt át az 5.
harckocsihadsereg, a 4. harckocsihadtest, két lovas hadtest és számos lövészhad-
osztály.
Sztálingrádtól délre a 13. gépesített hadtestet, a 4. gépesített hadtestet, a 4.
lovas hadtestet és az őket támogató szakcsapatokat - összesen több mint 160.000
embert, 430 harckocsit, 550 löveget, 14 ezer járművet és több mint 10.000 lovat –
éjszakai etapokban szállították át az Alsó Volga túlpartjára. Nehéz és veszélyes
művelet volt ez, mert a folyón már jégtáblák úsztak lefelé. Az alakulatoknak virra-
datra mindig álcázniuk kellett magukat. A Vörös Hadsereg természetesen nem re-
mélhette, hogy maradéktalanul sikerül eltitkolnia a készülő hadműveletet, ám,
amint egy történész megfogalmazta, „legnagyobb fegyvertényük az offenzíva di-

- [186] -
menzióinak elrejtése volt”.11
*
1942 őszelőjén a német tábornokok többsége - noha nem értettek egyet Hit-
lerrel, aki szerint a Vörös Hadsereggel már végeztek - bizonyosan úgy gondolta,
hogy az ellenség már közel jár a végkimerüléshez. A vezérkari tisztek ugyanakkor
hajlottak a szkeptikusabb megközelítésre. Amikor Winrich Behr százados, az Afri-
ka hadtest sokszorosan kitüntetett tisztje szolgálatra jelentkezett a 6. hadsereg pa-
rancsnokságán, Niemeyer alezredes, a hírszerzőfőnök a vártnál jóval józanabb
helyzetértékeléssel fogadta. „Kedves barátom - mondta -, jöjjön, nézze meg a hely-
zettérképet. Nézze ezt a sok vörös jelet! Az oroszok kezdik összpontosítani erőiket,
északon itt, délen pedig itt.”12 Niemeyer úgy érezte, hogy bár a legmagasabb rangú
tisztek aggódnak, mert fenyegetve érzik összeköttetési vonalaikat, nem számolnak
komolyan a bekerítés veszélyével.
Paulus és Schmidt, akik Niemeyer valamennyi jelentését olvasták, úgy gon-
dolták, az alezredes aggodalma túlzott. Mindkét tábornok számított heves tüzérségi
és páncélostámadásokra, mélyen a hátukban azonban nem vártak nagyobb, a német
Schwerpunkt-taktikát alkalmazó offenzívát. (Utólag Paulus abba a nagyon is embe-
ri hibába esett, hogy meggyőzte magát: ő kezdettől fogva felismerte az igazi ve-
szélyt. Schmidt viszont teljes őszinteséggel beismerte, hogy súlyosan alábecsülték
az ellenséget.) Hoth tábornok viszont – úgy tűnik - jóval világosabban látta, mek-
kora veszélyt jelent egy Sztálingrádtól délre indított támadás.
Odahaza Németországban a tábornokok többsége biztos volt abban, hogy a
Szovjetunió nem képes két offenzívára, Gehlen ezredes értékelései pedig, jóllehet
az események bármiféle kimenetelére felkészülve szándékoltan homályosra fogal-
mazta meg őket, azt hangsúlyozták folyamatosan, hogy a nagy orosz téli offenzíva
legvalószínűbb helyszíne a Közép Hadseregcsoport frontszakasza lesz. Gehlen hír-
szerzőinek figyelmét elkerülte, hogy a Doni Front arcvonalán, a románokkal szem-
ben felvonult az 5. harckocsihadsereg. Ennek a seregtestnek a jelenlétére csak rö-
viddel az offenzíva előtt lehallgatott rádióüzenetek derítettek fényt.
Ennek az időszaknak a legmegdöbbentőbb jelensége az, hogy Paulus és
Schmidt nyilvánvalóan úgy vélték: ha a 6. hadsereg törzse szolgálati úton továbbí-
totta jelentéseit, nincs is egyéb dolga, hiszen a veszélyeztetett területek nem tartoz-
nak a hatáskörébe. Ez a passzivitás tökéletes ellentétben állt a porosz hagyomány-
nyal, amely megbocsáthatatlan bűnnek tartotta, ha egy parancsnok tétlenkedett, pa-
rancsokra várt, és nem használta a fejét. Hitler természetesen mindenáron gátat
akart vetni tábornokai efféle függetlenségi törekvéseinek, és Paulus, aki alkatánál
fogva inkább vezérkari munkára alkalmas törzstiszt, semmint harctéri parancsnok
volt, beadta a derekát.
Paulust utóbb gyakran hibáztatták, amiért később, amikor már felismerhető-
ek voltak a katasztrófa arányai, nem tagadta meg az engedelmességet Hitlernek, az
ő igazi parancsnoki kudarca azonban az volt, hogy nem mert szembenézni a formá-
- [187] -
lódó fenyegetéssel, és felkészülni a fogadására. A veszélyeztetett hadsereg az övé
volt. Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy kivonja harckocsijai zömét a
nagy veszteségekkel járó városi küzdelembot, és kialakít egy gyors reagálásra ké-
pes motorizált csapásmérő erőt. Némileg át kellett volna szervezni a lőszer- és
utánpótlásdepó-hálózatot, biztosítandó, hogy a járművek készen álljanak az azon-
nali indulásra. Ez a viszonylag szerény előkészület - meg a Führer főhadiszállásá-
val való csekély mértékű szembeszegülés - elég lett volna, hogy a 6. hadsereg a
döntő pillanatban hatásosan védekezhessék.
Hitler egy június 30-i vezéri utasításában kihirdette, hogy az alakulatok nem
tarthatnak fenn az információcserét biztosító összeköttetést szomszédaikkal.
Schmidt tábornokot mindazonáltal a hadsereg-parancsnokság törzsének egyes tag-
jai rábeszélték, hogy ne vegyen tudomást erről a parancsról. A 6. hadsereg egy rá-
dió-adóval felszerelt tisztjét az északnyugati román csapatok mellé vezényelték. Az
illető Gerhard Stöck főhadnagy, az 1936-os berlini olimpia aranyérmes gerelyvető-
je volt. Strecker tábornok intézkedett, hogy küldjenek összekötőt a XI. hadtesttől
is.
Október végén érkeztek az első figyelmeztetések, hogy a doni szárnyon fo-
kozódik a nyomás. Dumitrescu tábornok a 3. román hadsereg parancsnoka régóta
amellett érvelt, hogy ezt a frontszakaszt csak akkor lehetséges megvédeni, ha végig
elfoglalják a Don-folyópartot, s magát a Dont használják legfőbb harckocsiaka-
dályként. Dumitrescu azt javasolta, hogy szeptember végéig szállják meg a déli
part többi részét is, a B Hadseregcsoport azonban, bár elfogadta érvelését, közölte,
hogy minden tartalék erőt Sztálingrádnál kell összpontosítani, amelynek elestét
még mindig minden pillanatban várhatónak minősítették.
A románok az ellenséges erősítések érkezését észlelve egyre jobban aggód-
tak. Egy-egy, mindössze hét zászlóaljból álló hadosztályuknak több mint tizenki-
lenc kilométernyi frontszakaszt kellett tartania. Legnagyobb gyengéjük a páncéltö-
rő fegyverek hiánya volt. Mindössze néhány lóvontatású 37 milliméteres páncéltö-
rő ágyújuk (Pak) volt abból a típusból, amelyet az oroszok „kopogtatónak” csúfol-
tak, mert lövedékei nem ütötték át a T-34-es páncélját. A román tüzérség ütegeinél
ugyancsak súlyos lőszerhiány alakult ki, mert az ellátásban a 6. hadsereg élvezett
elsőbbséget.
Dumitrescu törzse október 29-én beszámolt ezekről az aggályokról a hadse-
regcsoport-parancsnokságnak, és Antonescu marsall is felhívta Hitler figyelmét a
román csapatok veszélyeztetett helyzetére. Hitlert azonban, aki még mindig arra
számított, hogy bármelyik nap befuthat Sztálingrád végleges elfoglalásának híre,
más fontos események kötötték le. Nem sokkal azután, hogy Rommel megkezdte a
visszavonulást az el-alamein-i csata után, figyelmeztették, hogy angol-amerikai
inváziós flotta tart Észak-Afrika felé. A Fáklya hadművelet partraszállásai Fran-
ciaországra is felhívták a figyelmét. November 11-én a német csapatok benyomul-
tak az addig meg nem szállt zónába: ugyanazon a napon, amikor Paulus megindí-
totta végső támadását Sztálingrádban.
- [188] -
 Ekkorra már egyre gyakrabban érkeztek a figyelmeztetések, hogy szovjet
offenzíva készül a kiszögellés ellen. November 7-én az összekötő tiszt jelentette,
hogy „a 3. román hadsereg eres ellenséges harckocsitámadásra számít november 8-
án a kleckaja-raszpopinszkajai szakaszon”.13 Az egyetlen baj mindössze az volt,
hogy a románok állandóan arra számítottak, hogy az offenzíva a következő hu-
szonnégy órában rájuk zúdul, s amikor semmi Bern történt, s különösen, amikor a
forradalom huszonötödik évfordulója is eseménytelenül telt, az egész dolog a far-
kast kiáltó fiú történetre kezdett emlékeztetni.
Richthofen tábornokot ugyanakkor egyre inkább meggyőzték légifelderítő-
századainak jelentései. Még Paulus november 11-i városi taraadása során átirányí-
totta a VIII. repülőhadtest egy részét, hogy támadja a 3. román hadsereggel13
szemben álló orosz harckocsi-összevonásokat. Másnap ezt írta naplójába: „A Don-
nál az oroszok elszántan folytatják egy, a románok elleni offenzíva előkészületeit.
A VIII. légihadtest, az egész 4. légiflotta és a román légierő folyamatosan támadja
őket. Most vonják össze tartalékaikat. Vajon mikor kerül sor a támadásra!?”14
November 14-én ezt jegyezte fel: „Az időjárás15 egyre romlik, a ködtől elje-
gesednek a szárnyak, jéghideg esők ennek. A sztálingrádi fronton minden csendes.
Bombázóink Sztálingrádtól keletre sikeres támadásokat hajtanak végre a vasútvo-
nalak ellen, megzavarják a folyamatosan érkező erősítéseket és az utánpótlást. A
vadászokat és a vadászbombázókat a Don felé tartó orosz felvonulás szétzavarására
összpontosítottuk.”
A szovjet vonalak mögött végzett német légi felderítés felfigyelt az 5.
harckocsihadsereg egy részére, amely éppen átkelt a Donon, s ennek csaknem ál-
dozatul esett két fontos ember. Szvetlij Jarnál német repülőgépek lepték meg
Jeremenkót és Hruscsovot16, miközben épp egy üzbegisztáni delegációt fogadtak.
A küldöttség harminchét vagonnyi ajándékot hozott Sztálingrád védőinek, többek
közt bort, cigarettát, szárított sárgadinnyét, rizst, almát és húst.
A különböző vezetési szintek - a Führer főhadiszállása, a B hadseregcso-
port, valamint a 6. hadsereg törzse - vitán felül túlságosan lanyhán és későn reagál-
tak a fenyegetésre. Hitler ragályos illúziói ugyancsak megtették a magukét. Azzal
fedezte magát, hogy rendelkezéseket adott ki a román hadseregek német csapatok-
kal és aknamezőkkel való megerősítésére, azt azonban nem volt hajlandó tudomá-
sul venni, hogy ehhez sem anyagi erőforrások, sem kellő erejű alakulatok nem áll-
nak a rendelkezésére.
A fenyegetett északi szárnyat mindössze a XXXXVIII. páncéloshadtesttel
erősíthették meg, amelynek élén Ferdinand Heim altábornagy, Paulus korábbi ve-
zérkari főnöke állt. Papíron ez az alakulat rendkívül erősnek látszott: kötelékébe
tartozott a 14. páncéloshadosztály, a 22. páncéloshadosztály és az 1. román páncé-
loshadosztály, továbbá egy harckocsivadász- és egy gépvontatású tüzér-osztály,
alaposabban szemügyre véve azonban már jóval kevésbé impozánsnak látszott. Az
egész páncéloshadtestnek, a három hadosztálynak kevesebb mint száz bevethető

- [189] -
modern tankja volt!
A 14. páncéloshadosztály, amely a sztálingrádi harcokban alaposan kivér-
zett, nem kapott esélyt a talpraállásra. A román kontingens csak csehszlovák Skoda
könnyű harckocsikkal rendelkezett, amelyek képtelenek voltak helytállni a T-34-
esekkel szemben. A 22. páncéloshadosztálynak, tartalékban tartott alakulat lévén,
alig volt üzemanyaga. Páncélosjárműveikben a hosszú tétlenség idején egerek ver-
tek tanyát. Elrágták az elektromos vezetékek szigetelését, ezt viszont nem tudták
azonnal pótolni. Közben a hadosztály más ezredeit folyamatosan feldarabolták, és
a román egységek segélykiáltásaira ide-oda” küldözgették őket. Hogy a románokat
megnyugtassák, mindössze két harckocsiból és két páncéltörő lövegből álló kis kü-
lönítményeket küldtek hiábavaló bevetésekre, egyik frontszakaszról a másikra, af-
féle mind kevésbé meggyőző díszlethadseregként. A Führer Luftwaffe-adjutánsa,
Nicolaus von Below szerint „Hitlert ennek a páncéloshadtestnek a kvalitásaival
kapcsolatban félreinformálták”.18 Tegyük fel, hogy így volt, ám akkor is ő terem-
tette azt a légkört, amelyben főhadiszállásának tisztjei jobbnak látták kerülni a kel-
lemetlen igazságok kimondását.
Sztálingrádtól délre a román VI. hadtest mögött egyetlen tartalék magasabb
egységként a 29. gépesített gyalogoshadosztály állt, ennek parancsnokságával
azonban november 10-én közölték, hogy „a »Hubertusjagd« jelszó vétele után a
lehető leggyorsabban induljanak meg a 3. román hadsereg szakaszán lévő
Perelazovszkij felé”.19 Perelazovszkij volt a XXXXVIII. páncéloshadtest összpon-
tosítási körletének centruma.” Hoth tábornok ismételt figyelmeztetései ellenére a
déli szárny fenyegetettségét senki sem vette komolyan.
***
Az időjárás november első hetében megnehezítette a szovjet alakulatok fel-
vonulását. A hideg esőket hirtelen, kemény fagyok követték. Az Uranus hadműve-
letre való felkészülés sietségében számos egység nem kapott téli egyenruhát. Nem-
csak kesztyűből és sapkából nem volt elegendő, hanem még olyan alapvető hol-
mikból sem, mint a Vörös Hadsereg szabványkapcája, amelyet zokni helyett hord-
tak.
November 7-én, miközben a 4. lovashadtest 81. lovashadosztálya20 a kal-
mük sztyeppen vonult a déli szárny felé, téli ruházat híján tizennégy - főként üzbég
és türkmén – katona fagyott meg „a parancsnokok felelőtlen hozzáállása miatt”. „A
tisztek az élen lovagoltak, nem tudták, mi történik hátul. Az átfagyott katonák,
amikor már nem tudták tartani magukat, lefordultak lovukról, a tiszthelyettesek pe-
dig, akik nem tudták, mi ilyenkor a teendő, szekerekre dobálták őket, ahol aztán
halálra fagytak. Volt olyan század, amely egymaga harmincöt lovat veszített.
Egyes katonák megpróbáltak kimaradni a rájuk váró küzdelemből. A 93. lövész-
hadosztálynál a felvonulás során hét katona sebesítette meg magát, és két szöke-
vényt fogtak el. „A következő néhány napban - jelentette Scserbakovnak a Sztá-
lingrádi Front törzse - további árulókat is bíróság elé állítunk majd, köztük azt a

- [190] -
párttagot is, aki őrségben a saját bal kezébe lőtt”.21
A Kremlben a légkör mind feszültebbé vált azóta, hogy Zsukov egy cseppet
sem irigylésre méltó feladattal találta szemben magát: neki kellett közölnie Sztá-
linnal, hogy az Uranus hadműveletet tíz nappal későbbre, november 19-ére kényte-
lenek halasztani. A támadó alakulatok a szállítás nehézségei, elsősorban a teherau-
tók hiánya miatt még nem kapták meg üzemanyag- és lőszerellátmányukat. Sztálin,
bár tartott attól, hogy az ellenség megszimatolja, mi készül, és kimenekül a csap-
dából, nem tehetett mást, beleegyezett. A Sztavkát állandóan újabb és újabb infor-
mációkért nyaggatta, a 6. hadsereg helyzetében bekövetkezett minden változás
roppantul izgatta. November 11-én azután amiatt kezdett aggódni, hogy nincs ele-
gendő repülőgépük a Luftwaffe távol tartására. Zsukov tervének nagysága és rész-
letessége azonban végül megnyugtatta. Érezte, hogy ezúttal végre eljött a bosszú
pillanata.
Zsukov és Vasziljevszkij november 13-án visszarepültek Moszkvába, hogy
jelentést tegyenek Sztálinnak. „Láttuk rajta, hogy elégedett - írta Zsukov -, mert
kényelmesen pöfékelve pipázott, simogatta a bajszát, és anélkül, hogy közbeszólt
volna, végighallgatott bennünket.”22
A Vörös Hadsereg hírszerzése most első ízben tett komoly kísérletet arra,
hogy összehangolja különböző forrásait. A korábbi kudarcok óta most először adó-
dott valódi lehetősége, hogy bizonyítson. Azok óta a kudarcok óta, amelyeket jó-
részt Sztálin rögeszmés előítéletei okoztak: egyáltalán nem volt hajlandó figyelem-
be venni a hírszerzés tárgyszerű jelentéseit.*
A legtöbb hírszerzési adatot a felderítő járőrök által elfogott „nyelvek”, a
puhatolózó rajtaütések és a légi felderítés szolgáltatták. A híradóegységek által fo-
lyamatosan végzett rádiólehallgatás alapján ugyancsak számos német alakulatot
sikerült azonosítani. A tüzérségi felderítés is meglehetősen jó munkát végzett,
Voronov tábornok pedig személyesen felügyelte a kulcsfontosságú szakaszokon
összpontosított ezredek tűzterveinek koncentrációját. Az utászok eközben előre fel-
térképeztek a saját és az ellenséges aknamezőket. A legnagyobb gondot a tárgyakra
fagyó köd okozta - ami miatt Richthofen tábornok is bosszankodott.
November 12-én egy sor felderítő akció zajlott, amikor leesett az első ko-

*
A hírszerzésnél szolgálni nem volt veszélytelen fel-
adat. November 22-én, három nappal a nagy offenzíva
kezdete után a 62. hadsereg felderítőfőnökét „defetiz-
mussal és ellenforradalmi gondolkodással”23, illetve az-
zal vádolták meg, hogy hamis információkat szolgálta-
tott az ellenségről. Nem állapítható meg, hogy az ille-
tő tisztnek politikai bűnöket vagy hozzá nem értést
róttak-e fel, s hogy ezekben valóban vétkes volt-e,
vagy csak feljebbvalói helyett tették meg őt bűnbaknak.
- [191] -
molyabb hó. Fehér álcázó öltözéket osztottak és őrjáratokat küldtek ki, hogy fog-
lyokat ejtsenek, akiktől megtudhatják, nem jelentek-e meg újabb alakulatok az át-
törés helyéül kiválasztott frontszakaszokon. A 173. lövészhadosztály felderítő szá-
zada először észlelte, hogy a németek betonbunkereket építenek. A rajtaütésekkel
más frontszakaszokon ejtett foglyok hamarosan megerősítették, hogy a betonfede-
zékek építését ugyan elrendelték, új egységek viszont nem érkeztek. A 3. román
hadsereg frontvonalán az oroszok felfedezték, hogy a magas rangú tisztek az építő-
anyagot mindenekelőtt saját, arcvonal mögötti harcálláspontjaik megerősíttetésére
használták fel, ezért az első vonalbeli állásokra már nem jutott belőle. Ezeken a
frontszakaszokon, ahol később a támadás megindult, az orosz katonák „tudták,
hogy valami készül, csak azt nem, hogy mi”.24
Moszkvában ez idő szerint a legnagyobb gondot abban látták, hogy nem
rendelkeztek megbízható hírekkel a 6. hadsereg harci moráljának pillanatnyi álla-
potáról. A Sztálingrád körüli harcok során eddig még ezredparancsnokság szintű
vezetési pontot sem foglaltak el, így hát egyes leveleken és alacsony szintű paran-
csokon kívül nemigen volt miből kiindulniuk. Végül november 9-én Ratov, a Vö-
rös Hadsereg hírszerzésének egyik vezérőrnagya kapott beosztottaitól egy zsákmá-
nyolt dokumentumot, amely az alsó Don-kanyarral szemben elhelyezkedő 384. -
szász és osztrák ezredekből álló - gyalogoshadosztálytól származott. Azonnal látta,
hogy ez az a bizonyíték, amire eddig vártak. Orosz fordítását azonnal megküldték
Sztálinnak, Berijának, Molotovnak, Malenkovnak, Vorosilovnak,
Vasziljevszkijnek, Zsukovnak és Alekszandrovnak. Ratov tábornok kétségtelenül
könnyen el tudta képzelni, milyen örömöt szerez majd a Nagy Vezér szívének a
dokumentum tartalma, amely kétszeresen is biztató volt, hiszen a Drezdában meg-
alakított 384. hadosztály nem vett részt a sztálingrádi utcai harcokban.
„Pontosan ismerem a hadosztály helyzetét - írta báró Gablenz tábornok a
384. gyalogoshadosztály teljes parancsnoki karához intézett körlevelében. - Tu-
dom, hogy oda minden ereje. Ez korántsem meglepő, én pedig minden tőlem telhe-
tőt megteszek ugyan a hadosztály állapotának javítására, de a küzdelem könyörte-
len, és napról napra könyörtelenebbé válik. A helyzetet lehetetlen megváltoztatni.
A katonák többségének letargiáját aktívabb vezetéssel kell megszüntetni. A pa-
rancsnokok legyenek szigorúbbak! 1942. szeptember 3-i 187-42. számú paran-
csomban elrendeltem, hogy azokat, akik elhagyják posztjukat, hadbíróság elé kell
állítani... A törvény megkövetelte teljes szigorral fogok eljárni. Akik a frontvonal-
ban őrhelyükön elalszanak, halállal büntetendők. Efelől senkinek ne legyen kétsé-
ge. Ugyanilyen elbírálás alá esnek az engedetlenség... olyan megnyilvánulásai,
mint a fegyverkarbantartás elmulasztása, a tisztálkodás elhanyagolása, a ruházat, a
lovak és a gépi berendezések tisztán tartásának elmulasztása.”25 A tisztek figyel-
meztessék katonáikat: „számoljanak azzal, hogy az egész telet Oroszországban töl-
tik”.
*
A szovjet gépesített alakulatokat, amelyek álcázva jóval a vonalak mögött
- [192] -
álltak, előrevonták megindulási körzeteikbe. Füstfüggönyök rejtekében keltek át a
Donon a hídfőkbe, közvetlenül a peremvonal mögött pedig propagandaszázadok
hangszórói harsogtak zenét és politikai kinyilatkoztatásokat, hogy elnyomják a mo-
torok zaját.
A „sztálingrádi irányban” harcoló három fronton mostanra valamivel több
mint egymillió katonát gyűjtöttek össze. Szmirnov tábornok, az egészségügyi szol-
gálatok vezetője 119 tábori kórházat26 és bennük 62.000 ágyat tartott készenlétben
a sebesültek számára. A parancsokat három órával a támadás megindítása előtt ad-
ták ki. A Vörös Hadsereg katonáival közölték, hogy mély betörést fognak végre-
hajtani az ellenség hátában. Bekerítésről nem esett szó. A katonákat lázba hozta a
gondolat, hogy a németek nem tudják, mi vár rájuk. Csak eljött háta visszavágás
kezdete. A járműveket újra és újra ellenőrizték, úgy hallgatták a motorjaikat, „mint
orvos a beteg szívét”.27 Most már nem levélírással, borotválkozással, kapcamosás-
sal, sakkozással és dominózással töltötték az időt. „A parancsnokoknak és a kato-
náknak azt parancsolták, hogy pihenjenek, de túlságosan izgatottak voltak. Min-
denkinek az járt a fejében, vajon csakugyan megtett-e minden szükségeset.”
Ezen az ütközet előtti utolsó estén a németek nem is sejtették, hogy a más-
nap bármiben is különbözik majd az előzőtől. A 6. hadsereg napi jelentése rövid
volt: „A fronton sehol sem következett be jelentős változás. A Volgán kevesebb
jégtábla úszik, mint tegnap.”28 Aznap éjjel egy szabadságra áhítozó katona levelet
írt haza, amelyben eltűnődött azon a tényen, hogy „3.000 kilométer választja el a
német határtól”.29

- [193] -
 Negyedik rész
ZSUKOV CSAPDÁJA

- [194] -
 15.
Az Uranus hadművelet

A 6. hadsereg parancsnokságán valamivel reggel öt után megszólalt a tele-

fon. A hadműveleti törzs a Don jobb partján lévő Golubinszkij nevű nagy kozák
faluban működött. Odakint esni kezdett a hó, jéghideg köd is terjengett, az őrök
alig néhány méternyire láttak.
A hívó Gerhard Stöck főhadnagy, a kletszkajai frontszakaszt védő 4. román
hadtesthez vezényelt aranyérmes gerelyvető volt. Üzenetét bejegyezték a hadinap-
lóba: „Egy orosz tiszt szerint, akit a román 1. lovashadosztály szakaszán ejtettek
foglyul, a várt támadás ma öt órakor kezdődik.”1 Mivel az offenzíva megindulására
más jel nem utalt, öt óra pedig elmúlt, az ügyeletes tiszt nem ébresztette fel a had-
sereg vezérkari főnökét. Schmidt tábornok dühös volt, ha feleslegesen riasztották,
márpedig az innét északnyugatra álló román hadosztályoktól az utóbbi időben
jócskán érkezett téves riasztás.
Csakhogy egész éjszaka fehér álcázóöltözéket viselő szovjet utászok kúsz-
tak előre a hóesésben, hogy felszedjék a harckocsiaknákat. A valósággal összezsú-
folt orosz tüzérségi és aknavetőütegek, miután megkapták a „Szirén” jelszót, 7 óra
20-kor (orosz idő szerint 5 óra 20-kor) töltöttek. Egy szovjet tábornok szerint a hi-
deg, fehér köd „sűrű volt, akár a tej”2. A frontparancsnokság a rossz látási viszo-
nyok miatt újabb halasztást vett fontolóra, erre azonban végül nem került sor. Tíz
perccel később az ágyúk, a tarackok és katyusa-ezredek parancsot kaptak a tüze-
léshez való felkészülésre. A jelet trombiták továbbították, hangjukat tisztán hallot-
ták a szemben álló román katonák.
A 6. hadsereg főhadiszállásán ismét csörgött a telefon. Stöck röviden közöl-
te Behr századossal (ő vette fel a kagylót), hogy a kürtjelre heves ágyútűz vette
kezdetét. „Az a benyomásom, hogy a románok nem lesznek képesek ellenállni,
mindenesetre folyamatosan tájékoztatom.”3 Behr ezúttal nem habozott felébreszte-
ni Schmidt tábornokot.
Az offenzíva két északi támadási sávjában 3.500 löveget és nehézaknavetőt
vontak össze, hogy utat törjenek velük a tucatnyi gyaloghadosztály, a három harc-
kocsi- és két lovashadtest számára. Az első sortüzek dörgése égzengésként törte
meg a csendet. Mivel a köd miatt az előretolt tüzérségi megfigyelők sem láttak
semmit, a csöves és a katyusa-ütegek nem tudták korrigálni lőelemeiket, azonban
már napokkal korábban a célra állították és belőtték őket, így azután pontosan tü-
zeltek vakon is.
A föld, akár egy kisebbfajta földrengés idején, remegni kezdett. A pocso-
lyák jege régi tükrök módjára összerepedezett. Az ágyúzás olyan heves volt, hogy
negyvenöt kilométernyire délre a német 22. páncéloshadosztály orvos tisztjeit fel-
riasztotta mély álmukból, „mert remegett a föld”4. Nem vártak parancsra, „a hely-

- [195] -
zet egyértelmű volt”. Felrakodtak járműveikre, és készen álltak, hogy elinduljanak
a frontra.
A Doni és a Sztálingrádi Front katonái szintén hallották a tüzérség távoli
mennydörgését, és tisztjeiktől tudakolták, mi történik. A parancsnokok kénytelenek
voltak „nem tudommal”5 felelni. A mániákus titkolózás olyan mértéket öltött, hogy
semmit sem jelentettek he, míg a csata kimenetele véglegesen el nem dalt. A leg-
többem természetesen találgattak, és alig tudták leplezni izgalmukat. Sztálin tizen-
két nappal korábban, a forradalom huszonötödik évfordulóján a „lesz még ünnep a
mi utcánkban is”6 szavakkal egyértelműen utalt valamilyen nagy ellentámadásra.
Egy óra elteltével szovjet lövészhadosztályok harckocsi-támogatás nélkül
indultak rohamra. A csöves tüzérség és a katyusa-ütegek, amelyek még mindig va-
kon lőttek, hátrább helyezték tüzüket, hogy lefogják a románok második vonalát és
tüzérségét. A hitványul felszerelt román gyalogság, bár a heves tüzérségi tűz meg-
ingatta, tüzelőállást foglalt a lövészárkokban, és bátran felvette a küzdelmet. „A
rohamot visszaverték”7 - jelentette egy, a 13. román gyalogoshadosztályhoz vezé-
nyelt német tiszt. Visszaverték a második támadást is, amelyet ezúttal már harcko-
csik is támogattak. A szovjet tüzérség ismét lőni kezdett, de végül elhallgatott. A
köd mintha tovább mélyítette volna a csendet. Aztán a románok meghallották a
harckocsimotorok bőgését.
A nagy erejű tüzérségi előkészítés, amely felszaggatta a senki földjének be-
havazott földjét, megnehezítette a T-34-esek haladását, és az aknamezők átjáróit is
felismerhetetlenné tette. A második-harmadik harckocsik hátulján, arra az esetre,
ha az első aknára fut, utászok kapaszkodtak. Hamarosan jött is a parancs: „Utá-
szok, harckocsiról!”8, és a román gyalogság tüzében előrerohantak, hogy új átjárót
nyissanak.
A román katonák bátran állták a szovjet gyalogság újabb rohamait, számos
harckocsit is sikerült kilőniük, mivel azonban nem volt elegendő páncéltörő fegy-
verük, hosszabb távon nem volt esélyük. Több harckocsicsoport áttört, hogy aztán
oldalról támadjon. A szovjet tábornokok nem vesztegethettek több időt gyalogsági
rohamokra, ezért egy tömegben egyenesen a román állások ellen küldték páncélos
magasabb egységeiket. Dél körül végrehajtották a döntő áttöréseket. A 41.
harckocsihadtest és a 3. gárdalovashadtest a kletszkajai frontszakaszon átgázolt a
román IV. hadtesten, majd délnek fordult. A géppisztolyukat hátukon átvetve vise-
lő orosz lovasok borzas, apró kozák lovaikon majdnem olyan gyorsan vágtattak,
mint a harckocsik. A T-34-esek, előre épített lövegtornyukkal, mintha ugyanilyen
mohón vetették volna magukat az ellenségre.
Fél órával később körülbelül negyvenöt kilométernyire nyugatra
Romanyenko tábornok 5. harckocsihadserege megtörte a II. román hadtest ellenál-
lását. A T-34-esek széles lánctalpai letaposták a szögesdrótot, és betemették az ár-
kokat. Nem sokkal ezután megérkezett a 8. lovashadtest is, amely azt a feladatot
kapta, hogy védelmezzék a szovjet jobbszárnyat, és nyugat felé kiszélesítsék a be-

- [196] -
kerítést.
A délelőtt közepére a szél kissé szétszórta a ködöt, s a támadásba ekkor be-
kapcsolódtak a szovjet 2., a 16. és a 17. légihadsereg egyes gépei is. A Luftwaffe
repülőterei környékén vagy rosszabbak voltak a látási viszonyok, vagy volt valami-
lyen más körülmény, ami miatt a német légiirányítók nem vállalták ugyanazt a
kockázatot, mint szovjet kollégáik. „Az oroszok ismét mesterien kihasználták a
rossz időjárást9 – írta naplójába Richthofen aznap éjjel, inkább csak megérzéseire,
mint valós tapasztalatokra hagyatkozva. Az eső, a hó és ónos ködszitálás lehetet-
lenné teszi a repülést. A VIII. légihadtestnek csak nagy erőfeszítések árán sikerült
felküldenie néhány gépet. Bombázással nem tudjuk megakadályozni az átkelést a
Donon.”
*
A 6. hadsereg parancsnokságát 9 óra 45 percig hivatalosan nem értesítették
az offenzíváról. A hadseregtörzs ekkori reakciója arra utal, hogy a fenyegetést ko-
molyan vették ugyan, de nem tekintették végzetesnek. Benn Sztálingrádban nem
állították le a támadásokat, még azokat sem, amelyekben páncéloshadosztályok
vettek reszt.
Tizenegy óra után öt perccel Von Sodenstern tábornok, a 8. hadseregcsoport
vezérkari főnöke felhívta Schmidtet, és közölte vele, hegy Heim XXXXVIII.
Páncéloshadtestét északra küldte Bolsojhoz, a románok megsegítésére. (A hadtest
csakugyan a kletszkajai frontszakasz felé tartott, mikor Heim legnagyobb bosszú-
ságára továbbították neki a Bajorországban tartózkodó Hitler parancsait, és a had-
test kénytelen volt irányt változtatni.) Sodenstern azt javasolta, hogy a 6. hadsereg
Strecker XI. hadtestéből küldjön csapatokat a Kletszkajától keletre fekvő frontsza-
kasz védelmének megerősítésére, amelyet az 1. román lovashadosztály tartott. Ez
idáig itt mindössze húsz ellenséges harckocsit észleltek: „eddig csak egyetlen
gyenge támadásra került sor”.10 Fél tizenkettőkor az osztrák 44. gyalogoshadosz-
tály parancsot kapott, hogy az éjjel vonuljon nyugat felé. Kezdetét vette az a fo-
lyamat, amelynek során a 6. hadsereg egy részét a Don-kanyarban kötötték le, és
ezzel nagymértékben korlátozták cselekvési szabadságát.
Az összekötő tisztek alkalmazása és az újonnan kiépített telefonvonalak el-
lenére a magasabb parancsnokságokra kevés pontos információ jutott el. Az első
jeleket, amelyek arra utalnak, hogy a helyzet esetleg veszélyesebb, mint korábban
hitték, csak majd több mint két órával a szovjet áttörés után vették. Híre jött, hogy
egy „ellenséges páncélos ék”11 (valójában Kravcsenko 4. harckocsihadteste), áttör-
te a 13. román gyaloghadosztály jobbszárnyát, és több mint hat kilométert haladt
Gromkij irányába. Ez a hír már több román alakulat parancsnokságán pánikot vál-
tott ki: „iratokkal és személyes holmikkal megtömött ládákat”12 dobáltak teherau-
tókra, majd sietve távoztak. Még nagyobb volt a bizonytalanság Romanyenko 5.
harckocsihadseregének nyugatabbra folyó nagy támadása térnyerését illetően.
Az a megnyugtató gondolat, hogy az úgynevezett XXXXVIII.
- [197] -
páncéloshadtestet ellentámadás végrehajtása céljából északra küldik, rámutatott,
hogy a német tábornokok zöme mennyire hagyta, hogy megfertőzzék Hitlernek a
vágyakat a valósággal összekeverő téveszméi. Egy valódi páncéloshadtest okvetle-
nül fölényben lett volna egy szovjet harckocsihadsereggel szemben, ennek a had-
testnek azonban még egy hadosztálynyi harcképes páncélosa sem volt. A 22. pán-
céloshadosztály alig több mint harminc bevethető harckocsival rendelkezett, és
olyannyira szűkében volt az üzemanyagnak, hogy a románok tartalékait kellett köl-
csönkérnie. Az egerek szabotázsakcióiról szóló viccek korábban széles körben jár-
ták, amikor azonban nyilvánvalóvá váltak a következmények, már senkinek sem
volt kedve nevetni.
A parancsok megváltoztatása tovább súlyosbította a helyzetet. Ahelyett
hogy Heim páncéloshadteste a terveknek megfelelően egy tömegben vonult volna
fel, az 1. román páncéloshadosztályt - már menet közben - másfelé irányították.
Elkülönítésük újabb katasztrófák forrásává vált. Amikor parancsnokságukat meg-
lepetésszerű szovjet támadás érte, és megsemmisült a Heim tábornok főhadiszállá-
sával való kapcsolattartás egyetlen eszköze, a német összekötő tiszt rádiója, a kö-
vetkező néhány napra mindenfajta összeköttetés megszakadt.
E nap eseményeinek legdöbbenetesebb aspektusát Paulus tábornok reagálá-
sának elmaradása jelenti. Miután az ellenséges offenzíva előtt nem hozott létre gé-
pesített csapásmérő erőt, most továbbra sem tett semmit. Hagyta, hogy a 16. és 24.
páncéloshadosztály számos kulcsfontosságú egységét továbbra is a városban tart-
sák a sztálingrádi utcai harcok. Semmit sem tett, hogy üzemanyag- és lőszerkészle-
teket készítsenek elő a páncélozott járművek számára.
*
November 19-én a szovjet harckocsik egész délután dél felé nyomultak az
ónos ködszitálásban. Mivel a hófödte pusztasághun alig akadt útjelző tábla, az élen
haladó egységekhez helybéli civileket osztottak be vezetőül, de ez sem bizonyult
elegendőnek. A látási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy a parancsnokoknak
iránytű segítségével kellett „navigálniuk”.
Az előrenyomulás kétszeresen is veszélyes volt. A szél mély vízmosásokat
temetett he hóval. Bizonyos helyeken a magas, dérlepte sztyeppi fű egyenesen állt
ki a hóból, másutt, a hóval befúlt mélyedések felett megtévesztően lágy hullámok-
ban terült el. A harckocsikban ülők akkorákat huppantak, hogy csak párnázott bőr
fejvédőik mentették meg őket egy-egy nagyobb ütés nyomán az eszméletvesztés-
től. A járművek belsejében sok végtag tört el, a harckocsioszlopok azonban semmi-
féle sérülés vagy veszteség miatt nem álltak meg. Mögöttük villanások és robbaná-
sok látszottak: gyalogságuk most fejezte be az első és második ároksor megtisztítá-
sát.
A Kletszkaján túl dél felé előretörő 4. harckocsihadtest parancsnokai ag-
gódva figyelték balszárnyukat: német ellentámadásra számítottak. Tudták, hogy
ilyesmire a románok nem képesek. A hóvihar mind hevesebbé vált, a hó belepte a
- [198] -
célzókészülékeket, és megtöltötte a löveg mellé koaxiálisan beépített géppuska lő-
rését és csőtorkolatát. Amikor délután fél négykor sötétedni kezdett, a parancsno-
kok utasítást adtak a reflektorok bekapcsolására. Nem volt más választásuk, ha to-
vább akartak menni.
A nyugati áttörésnél Rogyin tábornok 26. harckocsihadteste nagy tüzeket
vett észre maga előtt. Egy kolhoz épületei égtek, amelyeket a németek, mielőtt sie-
tősen távoztak volna, felgyújtottak. Az ellenség nyilvánvalóan tudta, hogy jönnek:
amikor a német tüzérség lőni kezdte őket, a harckocsivezetők eloltották a fényszó-
rókat.
A súlyosan meggyengült XXXXVIII. Páncéloshadtesttel végül Butkov 1.
harckocsihadteste találkozott. A német harckocsik még mindig elektromos zava-
rokkal küszködtek, keskeny lánctalpaik pedig csúszkáltak a jégen. A leereszkedő
sötétségben kaotikus küzdelem bontakozott ki. A németek elveszítették szokásos
előnyüket: nem használhatták ki jobb harcászati eljárásaikat és összehangoltságu-
kat.
A hadseregcsoport parancsnoksága reménytelenül elkésve adta ki a paran-
csot, hogy a XI. hadtest egy része és a 14. páncéloshadosztály tömje be a
Kletszkajánál keletkezett rést. Világos információk híján a B Hadseregcsoport pa-
rancsnoksága és a 6. hadsereg elveszítette áttekintését. „Még a légi felderítés révén
sem tudunk általános képet nyerni a helyzetről”13 - írta naplójába ezen a napon Von
Richthofen tábornok. Az oroszoknak azzal is sikerült megzavarni ellenfeleiket,
hogy a 6. hadsereg szinte valamennyi frontszakaszán indítottak kisebb-nagyobb
támadásokat.
Délután öt órakor, amikorra Kravcsenko 4. harckocsihadteste már több mint
harminckét kilométert tett meg, Strecker tábornok XI. hadteste utasítást kapott,
hogy alakítson ki egy új, déli irányú védővonalat a 6. hadsereg hátának védelmére.
A német parancsnokok azonban, Richthofent is beleértve, még mindig nem jöttek
rá, mi a Vörös Hadsereg szándéka. „Remélhetőleg - írta a repülő tábornok - az oro-
szok nem jutnak el a vasútvonalig, utánpótlásunk fő ütőeréig.”14 Még mindig nem
tudták elképzelni, hogy az oroszok az egész 6. hadsereget próbálják bekeríteni.
Este hat órakor Von Seydlitz tábornok főhadiszállása azt az utasítást kapta,
hogy a 24. páncéloshadosztálynak azok a részei, amelyek nem kapcsolódtak be a
sztálingrádi harcokba, induljanak meg a doni átkelőhelyek közelében lévő
Peszkovatka és Vertyacsij felé. Csakhogy már este tízre járt, az offenzíva immár
tizenhét órája tartott, mire a 6. hadsereg határozott parancsot kapott Von Weichs
vezérezredestől, hogy szüntesse be a harcot Sztálingrádban. „A helyzetnek a 3. ro-
mán hadsereg szakaszán bekövetkezett változása sürgős intézkedéseket tesz szük-
ségessé, a lehető leggyorsabban erőket kell átcsoportosítani a 6. hadsereg hátának
és kommunikációs vonalainak megvédelmezésére.”15 Sztálingrádban minden tá-
madótevékenységet „azonnali hatállyal be kell szüntetni”.
A lehető leggyorsabban páncélos- és gépesített egységeket kell nyugatra
- [199] -
küldeni. Minthogy erre az eshetőségre egyáltalán nem készült fel senki, a dolog
sok időbe telt. Mint ez várható volt, Csujkov 62. hadserege heves támadásokkal
próbálta akadályozni a németek elszakadását.
A 16. páncéloshadosztályt, „amelybe a nagy emberhiány enyhítésére szá-
mos Hiwit is beosztottak”16, ugyancsak a Dontól nyugatra küldték. Mivel Sztálin-
grád közvetlen környékén nem állt rendelkezésre elegendő üzemanyag, miként a
24. páncéloshadosztálynak, nekik is útközben, tartalékkészletekből kellett volna
vételezniük. A hadosztálynak azonban először is ki kellett keverednie a Rinok kö-
rül folyó harcokból. Ez annyit jelentett, hogy bár a hadosztály egy része másnap
este elindult nyugat felé, a 2. páncélosezred néhány harckocsija végül csak novem-
ber 21-én hajnali háromkor, negyvenhat órával a szovjet támadás kezdete után ka-
pott „indulási”17 parancsot.
Mivel a szovjet támadásokra a 6. hadsereg hátában és illetékességi területén
kívül került sor, Paulus felsőbb parancsokra várt. A B Hadseregcsoport viszont
ugyanekkor csak a Berchtesgadenben tartózkodó Führertől érkező parancsokra re-
agálhatott. Hitlernek az a makacs törekvése, hogy maga irányítsa az eseményeket,
katasztrofális bénultságot váltott ki éppen akkor, amikor a legnagyobb gyorsaságra
lett volna szükség. Úgy látszik, senki sem vette a fáradságot, hogy ismét megpró-
bálja végiggondolni, mi lehet az ellenség szándéka. A 6. hadsereg azáltal, hogy
páncélosezredeinek zömét a balszárny hátának biztosítására visszaküldte a Don
túloldalára, minden rugalmasságát elveszítette. S ami a legnagyobb mulasztás volt:
a déli szárnyat védtelenül hagyták.
*
November 19-én reggel a 4. páncéloshadsereg frontján, Sztálingrádtól délre
a német ezredek északnyugat felől jóval több mint kilencven kilométer távolságból
hallották a tüzérség sortüzeit, de senki sem közölte velük, mi történik. A 297. gya-
logoshadosztályban, amelynek jobbszárnya már a román 4. hadsereggel érintkezett,
Bruno Gebele őrnagy, egy gyalogoszászlóalj parancsnoka „nem aggódott különö-
sebben”18. Frontszakasza egész nap nyugodt maradt.
A föld kőkeményre fagyott, a sztyepp pedig kivételesen sivár arcát mutatta,
amikor a déli szél finom fehér porrá korbácsolta fel a száraz havat. Bal oldali
szomszédaik, a 371. gyalogoshadosztály katonái, hallották, ahogyan a Volgán úszó
jégtáblák egymáshoz súrlódnak. Hadosztály-parancsnokságuk aznap éjjel értesült
róla, hogy Sztálingrádban a 6. hadsereg valamennyi támadását leállították.
Másnap reggel ismét sűrű, ónos ködszitálásra ébredtek. Jeremenko, a Sztá-
lingrádi Front parancsnoka úgy döntött, hogy az ideges moszkvai telefonhívások
ellenére is elhalasztja a tüzérségi előkészítést. A csöves tüzér- és a katyusa-ezredek
végül délelőtt tízkor nyitottak tüzet. Háromnegyed órával később az aknamezők
átjáróiba, melyeket az utászok éjszaka nyitottak, benyomultak a rohamoszlopok.
Beketovkától délre a 64. és az 57. hadsereg a 13. gépesített hadtest támadását tá-
mogatta. Innen negyven kilométernyire délre a Szarpa- és a Caca-tónál, a 4. gépe-
- [200] -
sített és a 4. lovashadtesttel az élen, támadásba lendült az 51. hadsereg.
A 20. román gyaloghadosztály német szomszédai szemtanúi voltak, ahogy
„szovjet harckocsik sokasága és a gyalogság hullámai közelednek a románok fe-
lé”.19 Gebele kapcsolatot tartott a szomszédos román ezred parancsnokával, Gross
ezredessel, aki korábban az osztrák-magyar hadseregben szolgált, és kiválóan be-
szélt németül. Gross katonáinak egyetlen 37 milliméteres, fogatolt páncéltörő
ágyújuk volt egész frontszakaszuk védelmére, a román parasztkatonák azonban
tudván, hogy csak magukra számíthatnak, bátran verekedtek. Tisztjeik és maga-
sabb rangú tiszthelyetteseik „sohasem mutatkoztak az arcvonalban, idejüket inkább
a vonalak mögött, különböző épületekben töltötték, zenét hallgattak és ittak”. A
szovjet jelentések a valóságosnál sokkal jobb fegyverzetet tulajdonítottak a román
védőknek. A 13. harckocsidandár20 első harckocsijának lánctalpai az áttöréskor ál-
lítólag négy páncéltörő ágyút tiportak el, emellett pedig a jelentés szerint három
tüzelőállást is megsemmisített.
Gebele saját frontszakaszának egyik megfigyelőállásából nézte a rohamot.
„A románok derekasan harcoltak, de a szovjet támadó hullámokkal szemben nem
sokáig tudták tartani magukat.”21 A szovjet támadók úgy haladtak, mintha csak a
gyakorlótéren lettek volna: lövés - mozgás - lövés. A vágtató, havat szóró T-34-
esek filmhíradóban megszokott látványa - mindegyik motorházán nyolcfős,
álcázóöltözéket viselő rohamosztaggal - olykor szörnyű fogyatékosságokról vonta
el a figyelmet. A Sztálingrádtól délre támadó alakulatok kétségbeejtően csekély
készletekkel rendelkeztek, ezeket ugyanis a már csaknem befagyott Volgán kellett
átszállítani. Az offenzíva második napján egyes hadosztályoknak elfogyott az
élelmiszerük. A harmadik napon a 157. lövészhadosztálynak22 már se húsa, se ke-
nyere nem maradt. A probléma megoldására a 64. hadsereg valamennyi járművét -
a mentőautókat is - átirányították: a támadó erőknek szállítottak ennivalót.
A sebesülteket egyszerűen lerakták és hátrahagyták a hóban. A támadó ka-
tonák többségének lelkesedése nyilvánvaló volt. Történelmi pillanatnak tekintették
ezt a mostanit. Fomkin, a 157. lövészhadosztály híradósa önként jelentkezett, hogy
a támadó tankok előtt gyalog haladva vezesse át őket az aknamezőn. Ez alkalom-
mal még a Sztálingrádi Front politikai osztálya jelentésének is hihetünk, amely sze-
rint a katonák boldogok voltak, hogy „eljött a rég várt óra, amikor Sztálingrád vé-
dői az ellenség vérét onthatják feleségeink, gyermekeink, katonáink és tisztjeink
vérének kiontásáért”.24 Azok számára, akik ott lehettek, ez volt „az egész háború
legboldogabb pillanata”25, annál is boldogabb, amikor a németek Berlinben végleg
megadták magukat.
Végre megkezdődött a bosszúállás a szülőhaza elleni erőszakért, a legna-
gyobb nyomás azonban nem a német, hanem a román hadosztályokra nehezedett.
Gyalogságukat Hoth tábornok vezérkari főnöke szerint „Panzer-frász”26 gyötörte.
Szovjet jelentések szerint sokan közülük sietve eldobták fegyverüket, felemelték a
kezüket, és így kiáltottak: „Antonescu kaputt!”27 A Vörös Hadsereg katonái azt is
megfigyelték, hogy sokan nyilvánvalóan saját bal kezüket lőtték keresztül, majd a
- [201] -
sebre, hogy elejét vegyék a fertőzésnek, kenyeret kötöttek. A román foglyokat osz-
lopokba állították, mielőtt azonban elindították volna őket a fogolytáborok felé, a
Vörös Hadsereg katonái sokukat - talán százakat is - saját szakállukra agyonlőtték.
Egyes jelentések szerint ugyan egy román parancsnoki harcállásponton szovjet
tisztek megcsonkított tetemeire bukkantak, a spontán gyilkosságokat azonban való-
színűleg nem ez váltotta ki.
Bár a délnyugati áttöréseket gyorsan végrehajtották, a támadás mégsem a
terv szerint zajlott. Olykor „egymásnak ellentmondó parancsok következtében” el-
szabadult a „káosz az élen haladó egységekben”.28 Ez az eufemizmus alighanem
Volszkij vezérőrnagy túlzott óvatosságát és vezetésképtelenségét fedi. A tábornok
nem tudta megfelelően kézben tartani a 4. gépesített hadtest menetoszlopait, ame-
lyek, miközben a tavak vonalától nyugatra nyomultak előre, összekeveredtek. *
Volszkijtól északra a 13. gépesített hadtestnél Tanaszcsisin ezredesnek elő-
ször az okozott gondot, hogy elegendő teherautó híján hogyan szállíthatná előre
ugyanolyan gyorsan a gyalogságot, ahogyan a harckocsik haladnak. Utóbb aztán a
románokénál jóval keményebb ellenállásba ütközött. Az ezen a frontszakaszon álló
egyetlen német tartalék, Leyser tábornok 29. gépesített gyalogoshadosztálya előre-
nyomult, hogy Beketovkától mintegy tizenhat kilométernyire délre útját állja
Tanaszcsisin hadtestének. Bár Leyser hadosztályának sikerült visszavetnie a szov-
jet oszlopokat, Hoth tábornok ekkor parancsot kapott, hogy vonja vissza a 29-
eseket a 6. hadsereg déli szárnyának védelmére. A román VI. hadtest gyakorlatilag
összeomlott, új védelmi vonal létrehozására nem maradt remény, sőt még Hoth sa-
ját főhadiszállása is közvetlen veszélybe került. A délen előrenyomuló szovjet pán-
célosok és a Don között mindössze a 6. román lovasezred maradt.
Leyser ellentámadásának sikere azt bizonyítja, hogy ha az offenzíva előtt
Paulus létrehozott volna egy erős, mozgékony tartalékcsoportosítást, déli irányban
sikeresen végrehajthatott volna vele egy alig több mint huszonnégy kilométeres
előretörést, és könnyűszerrel szétzúzhatta volna a bekerítés déli karját. Másnap az-
tán ezt az erőt átküldhette volna északnyugatra, Kalacs irányába, hogy szembenéz-

*
Volszkijjal már szinte mindenki torkig volt. Közvetle-
nül a támadás előtt levelet írt Sztálinnak, amelyben
„mint becsületes kommunista” figyelmeztette, hogy az
offenzíva kudarcot fog vallani. Zsukovnak és Vasziljev-
szkijnek november 17-én vissza kellett repülnie Moszk-
vába. Miután Sztálin meghallgatta érvelésüket, telefo-
nált Volszkijnak a Kremlből, aki erre visszavonta leve-
le tartalmát. Sztálin furcsán nyugodt maradt. Nem zár-
ható ki annak lehetősége, hogy az egész csak trükk
volt, amelyet Sztálin elővigyázatosságból alkalmazott
Zsukov és Vasziljevszij ellen, arra az esetre, ha az
Uranus hadművelet kudarcot vall.
- [202] -
zen a fő offenzíva jelentette fenyegetéssel. Ehhez azonban a 6. hadsereg törzsében
világosan fel kellett volna ismerni, mely orosz lépésekben testesül meg a valódi
veszély. Erre azonban sem Paulus, sem Schmidt nem volt képes.
Azon a péntek reggelen, november 20-án, körülbelül akkor, amikor Sztálin-
grádtól délre megszólaltak az ágyúk, Kravcsenko 4. harckocsihadteste - Strecker
XI. hadteste mögött negyven kilométernyire - délkeleti irányba fordulva haladt to-
vább. A 3. gárda-lovashadtest közben a XI. hadtest mögé kanyarodott, és hátba tá-
madta. Strecker a nagyobbik Don-kanyartól délre próbált védelmi vonalat létre-
hozni, hogy lezárja az egész hadsereg mögött tátongó rést. Hadtestének zömét
azonban északon továbbra is lekötötte a 65. szovjet hadsereg, amely állandó táma-
dásokkal igyekezett akadályozni bármiféle átcsoportosítást.
Mivel a románok „ész nélkül menekültek, legtöbbjük a fegyverét is eldob-
ta”29, a német 376. gyalogsági hadosztály kénytelen volt „hátraarcot” végrehajtani.
Nyugatnak fordultak, közben pedig megpróbálták felvenni a kapcsolatot a tőlük
délre elhelyezkedő 14. páncéloshadosztállyal. Az osztrák 44. gyalogoshadosztály-
nak ugyancsak átcsoportosítást kellett végrehajtania, de közben sok anyag veszett
oda, mivel az üzemanyaghiány következtében nem volt mód az elszállítására”.30
Tőlük délre a 14. páncéloshadosztály harckocsiezrede még mindig nem tud-
ta, merről közeleg az ellenség. Megtettek vagy húsz kilométert, majd délután visz-
szavonultak Verhnye-Buzinovkába. Útközben belefutottak a 3. gárda-
lovashadosztály egyik oldalvéd ezredébe, amelyet úgyszólván teljesen megsemmi-
sítettek. Az első két napon a páncélosezred harmincöt szovjet harckocsit lőtt ki.
Másfelől viszont, egy védtelen légvédelmi különítményt, amely „nyolcvannyolca-
sait” használta páncéltörő ágyúként, legázolt egy szovjet roham.
„A katasztrofális üzemanyaghelyzet”31 továbbra is hátráltatta a többi páncé-
los- és gépesített hadosztályt, amelyek nyugatra indultak el, hogy megerősítsék az
új frontot. A harckocsikba elegendő személyzet sem jutott, hiszen Hitler korábban
elrendelte, hogy akit csak lehet, gyalogságként küldjenek be Sztálingrádba. A má-
sik döntés, amit most ugyancsak keservesen bánhattak, a 6. hadsereg lovainak nyu-
gatra vitele volt. Az újra meginduló mozgó háború arra kényszerítene a német gya-
logoshadosztályokat, hogy hagyják sorsukra lövegeik zömét, s ez éppen a kritikus
pillanatban fosztotta meg őket legfőbb tűzerejüktől, a tüzérségüktől.
A román összeomlás a szovjet támadó élek mélyebbre hatolásával felgyor-
sult. Hátul álló hadtápegységeik közül csak keveset képeztek ki harcra, törzstisztje-
ik pedig sietve menekültek parancsnoki harcálláspontjaikról. Egy szovjet újságíró
szerint az előretörő harckocsik nyomában „ellenséges katonák hullái hevernek az
úton, az elhagyott lövegek csövei az ellenkező irányba mutatnak. A lovak a foga-
tok roncsait maguk után vonszolva a balkákban kóborolnak, legelnivalót keresnek.
A tüzérségi tűz által elpusztítat teherautókból szürke füst gomolyog, az utat roham-
sisakok, kézigránátok és puskalőszerhüvelyek borítják”.32 Elszigetelt román cso-
portok a korábbi frontvonal egyes szakaszain továbbra is kitartottak, az 5.

- [203] -
harckocsihadsereg és a 21. hadsereg szovjet lövészhadosztályai azonban rövidesen
eltiporták ellenállásukat. Perelazovszkijban működött egy román hadtestparancs-
nokság, amelyet Rogyin tábornok szerint oly sietve hagytak el, hogy [Rogyin] 26.
harckocsihadtestének katonái a földön „a törzs szétszórt iratait, a fogasokon pedig
a tisztek prémbélésű kabátjait találták”33 - tulajdonosaik ekkor már a dermesztő éj-
szakában menekültek. A szovjet gépesített oszlopok számára még fontosabb volt,
hogy kezükre kerültek az üzemanyagraktárak, amelyeket a románoknak nem sike-
rült megsemmisíteniük.
Eközben a 22. páncéloshadosztály, amely nem volt képes ellenállni az 1.
harckocsihadtest T-34-eseinek, visszavonult. Másnap északkeleti irányba próbáltak
támadást indítani, ám hamarosan körülzárták őket. Mindössze századnyi harckocsi-
juk maradt, de később kitörtek, és nyomukban a szovjet 8. lovashadtesttel délnyu-
gati irányba visszavonultak. Ezalatt Rogyin 26. harckocsihadteste, miután részben
szétzúzta az útjába kerülő 1. román páncéloshadosztályt, szintén megindult a nyílt
sztyeppen délnyugat felé. A szovjet oszlopoknak azt mondták, ne törődjenek a há-
tuk mögött hagyott ellenséggel, a célra összpontosítsanak. Ha a Luftwaffe légi fel-
derítésének november 20-án délután sikerült volna megfigyelnie, hogy a három
szovjet harckocsihadtest nagyjából párhuzamos útvonalon halad, a 6. hadsereg fő-
hadiszállásán talán korábban verték volna félre a harangokat.
A legnagyobb román alakulat, amely még ekkor is eredményesen küzdött, a
„Lascar-csoport” volt. Az V román hadtest maradványai alkották, amelyeket a ret-
tenthetetlen Mihail Lascar altábornagy gyűjtött össze, amikor a hadtest a két nagy
szovjet támadó páncélososzlop közt rekedt. Lascar, akit Szevasztopolnál Lovagke-
reszttel tüntettek ki, az egyetlen magas rangú román katona volt, akit a németek is
tartottak valamire. Abban a hitben tartott ki, hogy a XXXXVIII. páncéloshadtest
már közeledik a felmentésére.
***
Úgy tűnik, november 21-én csütörtökön a 6. hadsereg főhadiszállásán,
amely Kalacstól tizennyolc kilométernyire északra, Golubinszkijben települt, vi-
szonylag derűlátó hangulat uralkodott. Reggel 7 óra 40-kor „meglehetősen kedvező
helyzetleírást”34 küldtek a B Hadseregcsoporthoz. Paulus és Schmidt, akik még
mindig a 3. gárdalovashadtestnek a Strecker balszárnya ellen indított támadását tar-
tották a legnagyobb veszélynek, nyilvánvalóan azt gondolták, hogy erőik nyugatra
küldése Sztálingrádból megváltoztatja majd az általános helyzetet.
Azon a délelőttön azonban Paulust és Schmidtet egy sor roppant kellemet-
len meglepetés érte. A különböző rádióüzenetek ugyanarra engedtek következtetni.
A B Hadseregcsoport törzse figyelmeztette őket, hogy a 6. hadsereg déli szárnyát
immár mindkét oldalról fenyegetik. Jelentés érkezett arról, hogy egy nagy
páncélososzlop (valójában Kravcsenko 4. harckocsihadtestének egy része) tőlük
mindössze harminc kilométernyire nyugatra közeledik a doni főút felé. Utóbbi a
német műszaki alakulatok „referenciamunkája” volt a nyugati parton, amely a fo-

- [204] -
lyónak ezen a létfontosságú szakaszán a hidak többségét kötötte össze egymással.
A 6. hadseregnek a térségben nem voltak olyan erői, amelyek a siker reményében
szembeszállhattak volna a fenyegetéssel. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a
6. hadsereg javítóbázisai és utánpótlási raktárai védtelenül álltak a szovjet tankok
útjában. Paulus és Schmidt végül csak felismerték, hogy az ellenség a teljes bekerí-
tésükre törekszik. Az átlós irányban találkozó, északnyugatról és délkeletről indí-
tott szovjet előretörések szinte bizonyosan Kalacsot és az ottani hidat vették célba.
A németek nemcsak azért reagáltak ilyen szerencsétlen módon az Uranus
hadműveletre, mert Hitler azt hitte, hogy az oroszoknak nincsenek tartalékaik, ha-
nem tábornokaik többségének önhitt feltételezései miatt is. „Paulus és Schmidt -
fejtette ki a 6. hadsereg vezérkarának egyik tisztje - számítottak valamiféle táma-
dásra, csakhogy nem ilyen támadásra. Most először történt, hogy az oroszok úgy
használták a harckocsijaikat, ahogyan mi szoktuk.”35 Ezt a sorok között még maga
Richthofen is elismerte, amikor az ellenség offenzíváját „engem is megdöbbentően
sikeres áttörés”36-ként jellemezte. Von Manstein tábornagy viszont (talán utólagos
éleslátással) úgy érezte, hogy a 6. hadsereg parancsnoksága túlságosan későn rea-
gált, és rendkívüli nemtörődömséget tanúsított, amikor nem számolt a Kalacs ellen
irányuló fenyegetéssel, hiszen Kalacs volt a két áttörés közti kézenfekvő módon
kínálkozó Don-átkelőhely.
Valamivel dél után Paulus törzsének nagyobb részét keletre, a Sztálingrád-
tól körülbelül tizenhárom kilométernyire fekvő gumraki vasúti csomóponthoz
küldték, hogy a 6. hadsereg zömének közelében legyenek. Paulus és Schmidt két
könnyű Fieseler Storch repülőgépen Nyizsnye-Csirszkajába repült, ahol másnap
Hoth tábornok is csatlakozott hozzájuk egy helyzetértékelő tanácskozásra.
Golubinszkijnál füstoszlopok emelkedtek a fagyos levegőbe: iratok és raktárak ég-
tek, a közeli felszállópályán pedig a felgyújtott üzemképtelen felderítő repülőgépek
lángoltak. Sietős távoztukban nem értesültek az „új Führer-parancsról” sem, ame-
lyet a B Hadseregcsoport délután fél négy előtt öt perccel vett. Így kezdődött: „A 6.
hadsereg az átmeneti bekerítés veszélye ellenére is szilárdan tartja állásait.”37
Azon a november 21-i délutánon már aligha maradt remény az állások meg-
tartására. Mivel a 16. páncéloshadosztály páncélosezrede mindegyre késett, rés tá-
madt Strecker XI. hadteste és az új vonal kiépítésére kijelölt szedett-vedett csopor-
tok alatt. Ezt sietve kihasználta a szovjet 3. gárdalovashadtest és a 4. gépesített
hadtest. Strecker hadosztályai, amelyekre északról és északkeletről mind nagyobb
nyomás nehezedett, mindössze annyit tehettek, hogy elkezdtek a Don felé hátrálni.
Az átgondolatlan tervről, amelynek értelmében 6. hadsereg páncélosait nyugatra
küldték, bebizonyosodott, hogy csak veszedelmes erőpocsékolás volt, nem pedig
hatékony védelmi intézkedés.
*
Kalacs, a három szovjet harckocsihadtest elsőrendű célja, a német „véde-
lem” egyik legsebezhetőbb pontja volt. Nem rendelkezett szervezett védelmi rend-

- [205] -
szerrel, mindössze sokféle alegység, főképpen ellátó és karbantartó csapatok hal-
maza állt ott, továbbá egy kis táboricsendőr-osztag és egy Luftwaffe légvédelmi
üteg.
A 16. páncéloshadosztály szállítószázada és műhelyei már berendezkedtek
télire Kalacsban. „A helyzet megváltozásáról szóló első hírek”38 csak november
21-én délelőtt tíz óra tájban jutottak el hozzájuk. Ezután értesültek arról is, hogy
szovjet harckocsioszlopok északnyugaton áttörték a román vonalakat, és most az ő
Don menti frontszakaszuk felé tartanak. Délután öt óra tájban hírt kaptak a Sztálin-
grádtól délre végrehajtott áttörésről is. Arról sem volt sejtelmük, hogy Volszkij gé-
pesített hadteste - annak ellenére, hogy tétovázásával a vezérőrnagy mennyire fel-
dühítette Jeremenkót – már közeledik a 4. páncéloshadsereg korábbi főhadiszállása
felé, amely délnyugati irányban mindössze negyvennyolc kilométernyire volt tő-
lük.
Kalacs védelme nemcsak elégtelen erővel rendelkezett, ráadásul rosszul is
irányították. A nyugati parton, a Don fölé emelkedő magaslatokon négy Luftwaffe
légvédelmi állás, a keleti parton két további légvédelmi löveg volt. Magát a hidat
közvetlenül mindössze a Todt-szervezet huszonöt embere őrizte, a hadtápcsapa-
tokból rögtönzött zászlóalja keleti parton, Kalacs városában maradt.
Rogyin vezérőrnagy, a 26. harckocsihadtest parancsnoka a kalacsi híd el-
foglalását G. N. Filippov alezredesre, a 19. harckocsidandár parancsnokára bízta.
Filippov oszlopa éjfélkor indult meg Osztrovból, s november 22-én a korai órákban
nyomult előre keleti irányban, Kalacs felé. Reggel 6 óra 15 perckor két zsákmá-
nyolt német harckocsit és egy felderítő járművet küldtek az ideiglenes hídra - égő
lámpákkal, hogy elaltassák a németek gyanakvását -, amelyek aztán tüzet nyitottak
az őrségre. A folyó feletti magaslat sűrű bokrosába tizenhat további szovjet harc-
kocsi nyomult, hogy fedezze őket. Pontosan ez volt az a hely, ahonnan augusztus
2-án a német harckocsizók lenéztek a helységre.
Több szovjet harckocsi is találatot kapott, de Filippov vakmerősége elnyerte
jutalmát. A hidat őrző osztagot elsöpörték, és elegendő T-34-esnek sikerült átkel-
nie, hogy megakadályozzák a híd felrobbantására tett elkésett kísérleteket. A Don
fölötti magaslatokon előbb szovjet gépesített gyalogság, majd újabb csoport tank
jelent meg. A délelőtt közepére a szovjet gyalogság behatolt a városba. Az utcákon
zűrzavar uralkodott, mindenfelé egységeiktől elszakadt román katonák nyüzsögtek.
Nem sok időbe telt, és a rögtönzött zászlóalj kevéske nehézfegyverének elfogyott a
lőszere, vagy harcképtelenné vált – bár egyébként kevés sofőr és műszerész esett el
vagy sebesült meg. Felrobbantották műhelyeiket, és visszavonultak a városból, te-
herautókra szálltak, és visszahajtottak Sztálingrádba, hogy megkeressék hadosztá-
lyukat. Nyitva állt az út az északi szárny felől érkező 4. és 26. harckocsihadtest,
illetve Volszkij Sztálingrád alól, dél felől közeledő 4. gépesített hadtestének egye-
sülése előtt.
A szovjet támadó élek, amelyeket rendszeres időközökben fellőtt zöld jelző-

- [206] -
rakétákkal irányítottak egymás felé, Szovjetszkij közelében, a nyílt sztyeppen ta-
lálkoztak. A katonák boldogan ölelkeztek össze és paskolták egymás hátát: a jele-
netet a szovjet propaganda néhány nappal később a filmhíradók kamerái számára
ismét eljátszatta. A harckocsizók ünnepélyesen vodkával és kolbásszal is megaján-
dékozták egymást, amit ugyan nem vettek filmre, de háta valóságnak rendszerint
ez a sors jut.
*
A német oldalon gyorsan elterjedt a hír, hogy „Be vagyunk kerítve!”39 Az a
vasárnap, november 22-e a protestánsok számára a halottakra való emlékezés napja
volt. „Komor az örökélet Vasárnapja (Totensonntag) 1942-ben - írta Kurt Reuber
lelkész, aki orvosként szolgált a 16. páncéloshadosztálynál - aggodalom, félelem,
rettenet.”40 Sokan azonban nem aggódtak túlságosan a hír hallatán. Bekerítésekre
az előző télen is sor került, de felszámolták őket, a tájékozottabb tisztek azonban
alaposabb utánagondolás után lassan rájöttek, hogy ezúttal nincsenek meg a tarta-
lékok gyors kiszabadításukra. „Nagyon is megértettük, mekkora veszélyben va-
gyunk - emlékezett Freytag-Loringhoven. - Hiszen Oroszország mélyén, Ázsia ha-
tárán vágtak el bennünket.”41
Hatvannégy kilométerrel nyugatabbra a román ellenállás utolsó góca is a
végét járta - jóllehet Lascar tábornok hajnalban nem engedelmeskedett a Vörös
Hadsereg felszólításának, és nem tette le a fegyvert. „Tovább harcolunk, eszünk-
ben sincsen megadni magunkat”42 - jelentette ki. Katonáinak azonban, bár vitézül
ellenálltak, ekkorra kiapadtak készleteik, és lőszerük is alig maradt.
*
A kalacsi szovjet átkelés miatt azonnal súlyos veszélybe került a XI. hadtest
is északon. Rémhírek okozta bizonytalanságban és zűrzavarban csaknem három
oldalról bekerítve vívta védelmi harcát. Ez a zavartság olvasható ki egy halott né-
met tüzértisztnél talált napló töredékeiből is:
11.20. ...vajon elakad ez az offenzíva??! Állásváltoztatás északra.
Összesen egy lövegünk maradt. Az összes többi működésképtelenné vált.
Szombat, 11.21. Hajnalban ellenséges páncélosok... Állásváltás hát-
ra. Az oroszok már nagyon közel vannak. Gyalogságurakat (motorkerékpá-
rosak és utászok) közeli védelemre vonták vissza. Ma még több román ha-
ladt el mellettünk megállás nélkül. Hátrálunk. Már mindkét oldalról orosz
nyomás nehezedik ránk. Új tüzelőállás. Csak rövid időre, aztán újabb hely-
változtatás hátra. Fedezéket építünk.
Vasárnap, 11.22. Riadó hajnali fél négykor. Bevetés gyalogságként!
Az oroszok közelednek. A románok hátrálnak. Ezt a helyet magunkra hagy-
va nem tudjuk megtartani. Aggódva várjuk az újabb állásváltási paran-
csot.43

- [207] -
 *
E visszavonulás során a gyalogoshadosztályok nyílt terepen vertek vissza
lovasrohamokat, ahogyan egy tiszt fogalmazott: „mintha 1870-ben jártunk vol-
na”.44 A legnagyobb gondot a szállítás okozta, elsősorban a lovak hiánya miatt.
Egyes esetekben brutálisan egyszerű megoldást alkalmaztak. Egy tiszthelyettes éh-
ségtől félholt oroszokat hozott valamelyik hadifogolykarámból: ők szolgáltak iga-
vonó állatokul. „Amikor november 20-án megkezdődött a visszavonulás - mesélte
egy szovjet hadifogoly -, lovak helyett velünk húzatták a lőszeres és élelmiszeres
kocsikat. Azokat a foglyokat, akik nem tudták olyan gyorsan húzni a kocsikat,
ahogyan a Feldwebel (‘őrmester’) követelte, a helyszínen agyonlőtték. Így kény-
szerítettek bennünket, hogy négy napon át szinte pihenés nélkül vonszoljuk a ko-
csikat. A vertyacsiji hadifogolytáborban - amely mindössze egy szögesdróttal kö-
rülvett terület volt, épületek nélkül - a németek kiválasztották a kevésbé beteg fog-
lyokat, és magukkal vitték őket.”45 A többieket, a legbetegebb katonákat otthagy-
ták, hadd haljanak éhen, fagyjanak meg a hóban. „A kilencvennyolcból már csak
kettő él”46 - jelentették a 65. hadsereg egyik étegységének katonái. Fényképészeket
hívtak, hogy megörökítsék az iszonytató jelenetet. A képek megjelentek az újsá-
gokban, és a szovjet kormány hivatalosan is háborús bűn elkövetésével vádolta
meg a német katonai vezetést.
A szovjet támadásnak leginkább a 376. gyalogoshadosztály volt kitéve. Pa-
rancsnoka, Edler von Daniels tábornok, az oroszok előretörését „rendkívül
gyors”47-nak ítélte. Miután – a XI. hadtest egyik részeként - a Don partján csapdá-
ba szorult, a hadosztály létszáma mindössze négyezer-kettőszáz főre apadt, és nov-
ember 22-én délkelet felé vonultak vissza. Két nappal később korán reggel a had-
osztály a vertyacsiji hídon átkelt a Donon.
A 16. páncéloshadosztály páncélosezrede közben előrenyomult, és novem-
ber 22-én végül átkelt a Donon, hogy támogatást nyújtson a XI. hadtestnek. Útköz-
ben sikerült érinteniük páncélos javítóbázisukat Peszkovatkánál, ahonnan néhány
új, valamint frissen javított harckocsit vittek magukkal. A Don-kanyar déli részén
lévő német hídfőből megindulva a páncélosezred november 23-án ellentámadással
próbálkozott Szuhanov irányába, de páncéltörő puskákkal felszerelt és fehér
álcazóruhát viselő szovjet gyalogság előkészített tűzzsákjába futott. Az ellenség
ereje láttán és a súlyos üzemanyaghiányra hivatkozva a 16. páncéloshadosztályt
visszavonták. Állásokba ment, hogy fedezze a többi hátrálót, a hírközlés azonban
olyan rosszul működött, hogy csaknem minden parancsot motorkerékpáros futárral
kellett továbbítani.
A keleti irányú német visszavonulás, amelynek során német csapatok a
Wehrmacht többi részétől távolodva, a Donon átkelve Sztálingrád felé húzódtak
vissza, sok tekintetben rosszabb volt, mint az előző decemberi visszavonulás
Moszkva alól. Bármennyire felhajtották is a szél ellen gallérjukat, a sztyepp ke-
mény és száraz porhava korbácsolta arcukat. Az előző évi kemény leckék ellenére
sok katona még mindig nem kapta meg a téli uniformisát. A visszavonulási útvona-
- [208] -
lak mentén eldobált fegyverek, sisakok, felszerelések hevertek. A román katonák
többségének barna egyenruháján kívül nem is igen maradt egyebe. Menekülés
közben elhajították rohamsisakjaikat. A szerencsésebbek, főleg a tisztek, balkáni
stílusú báránybőr kucsmát viseltek. A kilőtt és kiégett járműveket az út szélére tol-
ták, vagy lelökték a töltésről. Egy helyütt egy szétrobbant csövű légvédelmi gép-
ágyú állt, szétnyílt ide-oda görbült csöve egzotikus virágra emlékeztetett. A Don
hídjai előtt teherautók, parancsnoki kocsik és hírvivő motorosok torlódtak össze, az
utóbbiak kétségbeesetten igyekeztek eljutni a céljukhoz. A parasztszekereket és a
megmaradt tábori ágyúkat kimerült és alultáplált lovak vontatták. Időről időre a
pánik hulláma söpört végig a tömegen. „Orosz tankok!” - kiáltozták. A 16. szovjet
harckocsihadtest a 76. gyaloghadosztályon keresztülvágva támadott Vertyacsij fe-
lé, és fennállt a veszélye, hogy elvága a Don nyugati partján maradt német egysé-
geket.
Néhány borzalmasan csúf jelenetre is sor került az akimovszkiji híd felhaj-
tójánál: a katonák ordítva, lökdösődve, sőt olykor verekedve próbáltak átjutni a ke-
leti partra. .A gyengéket és a sebesülteket agyontaposták. Néha tisztek fenyegették
meg egymást, amiért az egyik nem engedte, hogy a másik emberei keljenek át el-
sőként. Még a géppisztolyos táboricsendőr-különítmény sem tudta helyreállítani a
rendet, de még a látszatát sem. Számos katona, hogy elkerülje a káoszt és a torló-
dást, megpróbált gyalog átkelni a befagyott Donon. A jég a partok közelében vas-
tag és erős volt, középütt azonban akadtak gyengébb foltok. Azoknak, akik alatt
beszakadt, végük volt, senki még csak nem is gondolt arra, hogy a segítségükre si-
essen. A katonáknak minderről Napóleon berezinai átkelése jutott eszébe.
A visszavonulási útvonalakon itt is, ott is akadt egy tiszt, aki éppoly borot-
válatlan volt, mint körülötte az emberei, de egyszer csak eszébe jutott, hogy köte-
lessége megakadályozni a teljes széthullást. Elővette a pisztolyát, összeszedett né-
hány lézengőt, majd mint mag köré, addig gyűjtötte köréjük erőszakkal a többieket,
amíg számottevő erővé álltak össze. A mellettük elhaladó nehézfegyverek és löve-
gek kiszolgáló személyzetét „eltérítették”, és besorolták a rögtönzött harccsoport-
ba. A szedett-vedett alakulat aztán több-kevesebb kényszer hatására állásokba
ment, és várta, hogy az ónos ködből előbukkanjanak a szovjet harckocsik vagy lo-
vasok.
A Don túloldalán, a keleti parton minden falu zsúfolásig megtelt német ka-
tonákkal, akik elszakadtak hadosztályuktól, és valamennyien élelmet kerestek - va-
lamint menedéket a rettenetes hideg elől. A kimerült és félig éhen halt románok-
nak, akik már egy hete egyfolytában csak menekültek, nem sok együttérzés jutott.
„Sok románt - mondta egy tiszt – arra kényszerítettek, hogy a szabad ég alatt hál-
jon.”48 A visszavonulási útvonalak utánpótlásraktárakat is érintettek, ez azonban
csak fokozta a zűrzavart. Egy páncélostiszt utóbb jelentést tett a peszkovatkai ká-
oszról, „különösen a Luftwaffe egy légvédelmitüzér-egységének eszeveszett visel-
kedéséről”49, amelynek tagjai „nekivadultan” sorra gyújtották és robbantották fel,
illetve tették tönkre a készleteket és szállítóeszközöket. Az arra járó katonák min-

- [209] -
den útjukba kerülő utánpótlási raktárat kifosztottak. A konzervhegyekből degeszre
tömték hátizsákjaikat és zsebeiket. Mintha senkinek sem lett volna konzervnyitó] a,
szuronyaikat használták, és türelmetlenségükben gyakran meg sem nézték, mi van
a dobozban. Ha kiderült, hogy babkávé, beleöntötték egy rohamsisakba, és mint
valami kezdetleges mozsártörővel, a szurony markolatával törték össze. Amikor
azok a katonák, akik nem kaptak téli ruházatot, látták, ahogyan más katonák új uni-
formisokat hánynak tűzre, odarohantak, hogy a maguk számára kiragadják a lán-
gok közül a ruhadarabokat. A Feldpostamt [tábori postahivatal] ugyanakkor leve-
leket és csomagokat égetett - az utóbbiak közül sok hazulról küldött élelmiszereket
tartalmazott.
Sokkal szörnyűbb dolgok történtek a tábori kórházakban. „Itt minden zsúfo-
lásig megtelt50 - írta haza egy peszkovatkai javítóműhely súlyos sárgaságban szen-
vedő tiszthelyettese. - A könnyű sebesülteknek és betegeknek maguknak kell szál-
lást találniuk.” Neki magának a hóban kellett éjszakáznia. Mások még többet szen-
vedtek. Az udvar fagyott sarában platójukon bekötött fejű-kezű-végtagcsonkú se-
besültekkel teherautók álltak. A sofőrök eltűntek, a sebesültek között otthagyták a
holtakat. Enni- vagy innivalót senki sem hozott nekik. A benti szanitécek és orvo-
sok ki sem látszottak a munkából, az arra járó katonák pedig többnyire ügyet sem
vetettek a segélykiáltásokra. A szimulánsokkal és járóképes sebesültekkel, ha
megpróbáltak bejutni a tábori kórházba, könnyen megtörténhetett, hogy egy tiszt-
helyettes előtt találták magukat, akinek az volt a feladata, hogy az alakulataiktól
elszakadtakból rögtönzött századokat alakítsanak. A fagysérültek kenőcsöt és kö-
tést kaptak sebeikre, s ha csak nem voltak nagyon súlyos állapotban, visszaküldték
őket az arcvonalba.
Odabent a betegek apatikusan bóbiskoltak. A nehéz, párás levegőben nem
sok oxigén maradt, de legalább meleg volt. A felcserek eltávolították a harctéri kö-
téseket, amelyek némelyike már szürkéllett a tetvektől, megtisztították a sebeket,
tetanuszinjekciót adtak, aztán új kötést tettek fel. Az, hogy egy katona életben ma-
rad-e, lényegében a sebesülés fajtájától és helyétől függött. Annak, hogy a sebet
gránátszilánk, kézigránátrepesz vagy golyó okozta, kisebb volt a jelentősége, mint
annak, hogy hol hatolt a testbe. Az osztályozás (triázs) lényegre törő volt. Azokat,
akiknek súlyos hasi vagy fejsebük volt, félrevitték, és hagyták meghalni, mert az
ilyen operációk elvégzéséhez egy teljes sebészcsapatnak másfél-két órára volt
szüksége, és sikeres műtét után is csak minden második páciens maradt életben.
Elsőbbséget a járóképes sebesültek élveztek. Őket vissza lehetett küldeni a harcba.
A hordágyak túlságosan sok helyet foglaltak, és túl sok ember kellett a mozgatá-
sukhoz. A szétzúzott végtagokkal is gyorsan végeztek. Párban dolgozó gumiköté-
nyes, szikés-fűrészes sebészek villámgyorsan amputálták a két szanitéc által leszo-
rított kezet vagy lábat. Az éteradagot csökkentették, hogy a készlet tovább tartson.
Amit levágtak, vödörbe dobták. A műtőasztal körül a föld, bár olykor sietősen fel-
törölték, síkos volt a vértől. A tábori kórházakban szokásos karbolbűzt ezer más
szag émelyítő keveréke nyomta el. Úgy tűnt, a sebészeti futószalag egy pillanatra
sem áll le.
- [210] -
 *
A még mindig a Don nyugati partján maradt katonák azt találgatták, vajon
megmenekülnek-e. „Egyenesen a Don felé51 - folytatódnak a tüzértiszt naplójegy-
zetei. Vajon jól üt ki a dolog? Átjutunk a nagy bekerítésbe? Áll-e még a híd? Bi-
zonytalanság és szorongás órákon át. Védőállások az útvonal jobb és bal oldalán.
Gyakran maga az út a frontvonal. Végre a Don! A híd sértetlen. Nagy kő esik le a
szívünkről! A túloldalon tüzelőállásba vonulunk. Az oroszok már nyomulnak is
előre. Tőlünk délre lovasság kelt át a Donon.”
„Egy csomó harckocsit fel kellett robbantanunk – számolt be az esetről
utóbb egy tizedes -, mert nem kaptunk időben üzemanyagot.”52 A 14. páncéloshad-
osztálynak mindössze tizennégy javítható tankja maradt, így hát a feleslegessé vált
harckocsizókból karabélyokkal és géppisztolyokkal felfegyverzett gyalogosszáza-
dot szerveztek. A magas rangú tisztek közel álltak a kétségbeeséshez. November
25-én reggel zu Dohna-Schlobitten herceg, a XIV. páncéloshadtest hírszerzőfőnöke
fültanúja volt egy beszélgetésnek Hube tábornok és vezérkari főnöke, Thunert ez-
redes között, amelynek során olyan kifejezések hangzottak el, mint „utolsó ments-
vár” és „golyó a fejbe”.53
A hőmérséklet egyre süllyedt. A fagyott talaj egyben azt is jelentette, hogy
az aknavetőtűz nagyobb veszteségeket okozott, a visszavonulást azonban nem any-
nyira a föld, mint inkább a víz fagyása befolyásolta. A kegyetlen fagy azzal is járt,
hogy az ellenség hamarosan könnyűszerrel közlekedhet majd a Don jegén. Másnap
éjjel a szovjet gyalogság Peszkovatka közelében már át tudott kelni a folyón. A tá-
bori körház páciensei korán reggel aknavető- és géppuskatűz hangjára ébredtek.
„Mindenki lenyakazott csirke módjára futkosott fel s alá54 - jelentette a sárgaság-
ban szenvedő tiszthelyettes a javítóműhelyből, aki, miután megtudta, hogy oda-
benn nincs hely a számára, a szabadban vészelte át az éjszakát. Az úton járművek
sorakoztak, körös-körül aknagránátok hullottak. Hol itt, hol ott kapott találatot és
égett ki egy jármú. A súlyos sebesülteket közben teherautók híján nem lehetett el-
szállítani. Egy különböző egységek katonáiból sietősen összeállított századnak si-
került visszaszorítani az oroszokat, még mielőtt elérték volna a tábori kórházat.”
Aznap este a XIV. páncéloshadtest parancsnoksága azt az utasítást kapta,
hogy semmisítse meg „minden olyan felszerelési tárgyát, iratát és járművét, amely-
re nincsen feltétlenül szüksége”.55 Vissza kellett vonulniuk a Donon túlra, Sztálin-
grád felé. Másnap, november 26-án a 16. páncéloshadosztály és a 44. gyalogos-
hadosztály egy része a 6. hadsereg utolsó egységeivel átkelt a Donon. Éjszaka, a
lucsinszkiji hídon jutottak át a Sztálingrád felőli oldalra. A 16. páncéloshadosztály
számára „ez pontosan ugyanaz a híd volt, amelyen tizenkét héttel ezelőtt haladtunk
át, amikor az első támadásra indultunk a Volga-parti város ellen”.56
A visszavonulást a 64. páncélgránátos-ezred Von Mutius főhadnagy vezette
egyik százada biztosította. Azt a parancsot kapták, hogy védjék a hidat, és enged-
jék át az alakulataiktól elmaradozókat - hajnali fél négyig, akkor ugyanis a hidat a

- [211] -
levegőbe röpítik. Három óra tíz perckor a türelmetlen ifjú Mutius bevallotta száza-
da egyik törzsőrmesterének, Oberfeldwebel Wallrawénak: „nagyon büszke, hogy ő
a Wehrmacht utolsó tisztje, aki ezen a hídon átkel”57. Húsz perc múlva, amikor a
páncélgránátosok átjutottak a Don túlsó partjára, a műszakiak felrobbantották a hi-
dat. A 6. hadsereg ezzel a Don és a Volga között rekedt.
*
A diadal nem tette elnézőbbé a Vörös Hadsereg katonáit az ellenséggel
szemben. „Sokkal jobban érzem magam, mert elkezdtük irtani a németeket58 - írta
egy katona a feleségének november 26-án. - Ez volt az a pillanat, amikor ütni kezd-
tük a kígyókat. Sok foglyot ejtünk. Nemigen van időnk arra, hogy hátraküldjük
őket a fogolytáborokba. Most majd fizetnek a vérünkért és népünk könnyeiért, a
sérelmekért és a rablásért. Kaptam téli egyenruhát, úgyhogy ne aggódjatok miat-
tam. Itt jól mennek a dolgok. A győzelem után hamarosan otthon leszek. Itt küldök
500 rubelt.” Azok, akik még kórházban voltak, és korábbi sebeikből lábadoztak,
keservesen bánkódtak, hogy nem lehetnek ott a harcban. „A csaták most hevesek
és jól mennek - írta egy orosz katona a feleségének -, én pedig itt fekszem, és min-
denből kimaradok.”59
A szovjetek számos, a németek által elkövetett atrocitást emlegettek, ame-
lyekről nehéz megállapítani, csakugyan megtörténtek-e. Némelyikük kétségkívül
túlzás, vagy propagandacélból kiötlött elmeszülemény, mások alapjában véve iga-
zak. Az előrenyomuló szovjet csapatok találkoztak ingóságaikat kis szánkókon
vonszoló nőkkel, gyerekekkel és öregemberekkel, akiket német katonák zavartak
ki házaikból. Sokuktól elrabolták téli ruháit. Vaszilij Groszman hasonló esetekről
számol be az előrenyomulás déli irányából. A Vörös Hadsereg katonáinak dühe
nem ismert határt, amikor megmotozott németeknél paraszti otthonokból elrabolt
nyomorúságos tárgyakat találtak: „öregasszonyok fejkendőit és fülbevalóit, lepe-
dőket és szoknyákat, kisbabák pelenkáit, lányok tarka blúzait. Az egyik katonánál
huszonkét pár gyapjúzoknira bukkantak”.61 Csontsovány civilek bújtak elő, hogy
elmondják a megszállás idején kiállott szenvedéseiket. A németek minden tehenet,
tyúkot, minden zsák gabonát, amit csak megtaláltak, elkoboztak. Öregembereket
addig botoztak, míg el nem mondták, hová rejtették gabonájukat. Házakat égettek
fel, számos civilt elhajtottak rabszolgamunkára, a többieket hagyták éhen halni
vagy megfagyni. A kisebb orosz osztagok, különösen, ha tagjaik részegek voltak,
gyakran hosszút álltak a kezükbe esett németeken. Eközben NKVD-csapatok lep-
ték el a felszabadított falvakat. Négyszázötven kollaboránst vettek őrizetbe.60 A
legnagyobb letartóztatásokra egy hónappal később Nyizsnye-Csirazkajáhan került
sor, ahol a kozákok korábban feljelentették az NKVD besúgóit a német tábori tit-
kosrendőrségnél. Kivégeztek négyszáz hadifogoly táborőrt is: háromszázan közü-
lük ukránok voltak.
Groszman megnézte magának a hátrafelé kísért nemet hadifoglyokat. Sokan
közülük köpeny helyett rongyos takarót viseltek hátukon, övként zsineget vagy
drótot alkalmaztak. „Ezen a hatalmas, lapos, kietlen sztyeppen az ember messziről
- [212] -
láthatta őket. Két-háromszáz fős oszlopokban, vagy húsz-ötven fős kisebb csopor-
tokban haladtak el előttünk. Az egyik több kilométer hosszúságú oszlop lassan ka-
nyargott menet közben, hűségesen követve az út hajlásait. A németek közül egye-
sek beszéltek valamicskét oroszul. „Nem akarunk háborút - kiáltották oda. - Haza
akarunk menni. A pokolba Hitlerrel!” Őreik gúnyosan jegyezték meg: „Most, hogy
a tankjaink elvágták őket, már persze hogy azt kiabálják, hogy nem kell nekik a
háború, de előtte eszükbe sem jutott.” A foglyokat hajóval vontatott bárkákon szál-
lították át a Volga túlsó partjára. „Ott szorongtak a fedélzeten az elnyűtt tábori
szürke kabátjaikban, toporogtak, és fújkálták fagyott ujjaikat.” Egy hajós elnézte
őket, aztán komor elégtétellel állapította meg: „Na, most megnézhetik maguknak a
Volgát.”
Az abganerovói vasúti csomóponton a szovjet gyalogság elhagyott teherva-
gonok sokaságát találta, amelyeket felirataikból ítélve több megszállt kelet-európai
országból hoztak ide. Francia, belga és lengyel gyártmányú gépkocsik álltak ott,
rajtuk a Harmadik Birodalom fekete sasával és horogkeresztjével. Az oroszok
számára az ellátmánnyal teli vagonok váratlan karácsonyt jelentettek. Kétszeres
gyönyörűséget okozott nekik, hogy megfoszthatják a hatalmas német hadsereget
ebül szerzett jószágától, csakhogy ismét jelentkeztek az általános iszákosság régi
problémái. A déli támadó csoport egyik századának parancsnoka, parancsnokhe-
lyettese és tizennyolc katonája ivott egy zsákmányolt német fagyállószállítmány-
ból, hárman közülük meghaltak, tizenheten „súlyos állapotban kerültek tábori kór-
házba”.62 Az északi szárnyon egy elfogott orosz tiszt elmondta Dohna hercegnek,
hogy amikor az élelmiszerhiány miatt félig éhen halt zászlóaljának emberei elfog-
laltak egy román raktárat, százötvenen haltak bele „a mértéktelen evésbe”.63
Közben magában Sztálingrádban a 62. hadsereg furcsa helyzetbe került. Jól-
lehet részét alkotta a 6. hadsereg körüli bekerítésnek, továbbra is el volt vágva a
Volga keleti partjától, nem kapott megfelelő utánpótlást, sebesültjeit pedig nem
evakuálták. Valahányszor egy vízi jármű megkockáztatta az átkelést a zajló jég
közt, a német tüzérség tüzet nyitott rá. Most azonban, hogy a támadókból ostrom-
lottak lettek, a hangulat mégiscsak megváltozott. A 62. hadsereg katonái még min-
dig képtelenek voltak elhinni, hogy bekövetkezett a fordulat. Az orosz katonák,
akiknek a Volga befagyásáig már nem volt reményük újabb dohányszállítmányra,
énekeltek, hogy megfeledkezzenek kínzó nikotinéhségükről. A németek hallgatták
őket fedezékeikből, s többé nem kiabáltak át sértéseket.

- [213] -
 16.
Hitler rögeszméje

A német hadsereg vezérkari főnökének, a Kelet-Poroszországban maradt

Zeitzler tábornoknak jutott az a feladat, hogy tájékoztassa a Führert a november
19-i nagy szovjet áttörésről. Hitler ekkor a Berchtesgaden feletti Berghofban tar-
tózkodott, ott, ahol 1939 augusztusában hírét vette, hogy Sztálin elfogadja a náci-
szovjet-paktumot. Akkor „udvarhölgyei” meglepetésére diadalittasan az ebédlőasz-
talra csapott: „Most megfogtam őket! A markomban vannak!”1 Reakciója ezúttal
alighanem ideges düh volt.
A Wehrmacht főparancsnokságának hadinaplója árulkodóan suta fogalma-
zással emlegeti „az új orosz offenzíva riasztó hírét, amelyre a Führer már régóta
számított”.2 Még többet mond az, ahogyan Hitler a XXXXVIII. páncéloshadtest
aznapi sikertelen ellentámadására reagált. Metán ügyetlen beavatkozásával nem
sikerült megállítania a román összeomlást, bűnbakot keresett: elrendelte Heim tá-
bornok letartóztatását.
Hitler, bár nem vallotta be, de felismerte, hogy immár a németek egész dél-
oroszországi helyzete forog kockán. Az offenzíva második napján utasította Von
Manstein tábornagyot, hogy Vityebszkből térjen vissza délre, és hozzon létre egy
új seregtestcsoportot: a Don Hadseregcsoportot. Manstein volt a német hadsereg
legtehetségesebbnek tartott stratégája és korábban - a Krímben - román egységek-
kel is sikereket ért el.
A Führer fizikai távollétében a Wehrmacht főparancsnoksága megbénult.
November 21-én, aznap, amikor Paulus és Schmidt elhagyták a szovjet harckocsik
által fenyegetett golubinszkajai főhadiszállásukat, Hitler főszárnysegédje,
Schmundt tábornok „a tisztek és Wehrmacht-tisztviselők egyenruháin végrehajtan-
dó változtatásokkal” foglalkozott.3
A Führer azon parancsa, mely szerint a 6. hadseregnek az „időleges bekerí-
tés”° veszélye ellenére is tartania kell magát, Paulust Nyizsnye-Cserszkajánál érte
utol. A hadseregparancsnok arra is utasítást kapott továbbá, hogy vegye át Hoth
Sztálingrádtól délre álló erői, valamint a VI. román hadtest feletti parancsnokságot.
A parancs leglényegesebb két mondata így hangzott: „Biztosítsa a vasútvonalak
járhatóságát, ameddig csak lehetséges. A légi utánpótlásra vonatkozó parancsokat
később kapja.” Paulus, akinek ösztönei azt súgták, hogy vonuljon vissza a Volgá-
tól, és csatlakozzék a B Hadseregcsoport zöméhez, igencsak tétovázott, hogy vajon
eleget tegyen-e ennek a váratlan rendelkezésnek, mielőtt alaposabban fel tudja
mérni az általános helyzetet.
Nyizsnye-Csirszkajába repült, mivel az ott berendezett téli főhadiszállás
biztonságos, titkosított jó távközlési kapcsolattal rendelkezett mind a B Hadsereg-
csoport törzsével, mind a Rastenburg melletti Wolfsschanzéval. Hitler azonban,

- [214] -
amikor értesült Paulus útjáról, arra gyanakodott, hogy az oroszok elől próbál me-
nekülni. Utasította, hogy azonnal repüljön vissza, és csatlakozzék törzsének többi
részéhez Gumrakban, a bekerítésen belül. Amikor Hoth másnap, november 22-én
reggel megérkezett Paulushoz, a tábornok szemlátomást még mindig dühös volt,
amiért Hitler feltételezte róla, hogy cserbenhagyná embereit. Paulus vezérkari fő-
nöke, Schmidt tábornok éppen Martin Fiebiggel, a VIII. repülőhadtest parancsno-
kával beszélt. Schmidt ismét hangsúlyozta, hogy a 6. hadseregnek a kitöréshez sür-
gősen üzemanyagra és lőszerre van szüksége, Fiebig pedig azt felelte, amit már az
előző délutánon is: „Egy egész hadsereg utánpótlását lehetetlenség légi úton bizto-
sítani. A Luftwaffénak egyszerűen nincsen elég szállítógépe.”5
A három tábornok a délelőtt nagy részét a 6. hadsereg súlyos helyzetének
felmérésével töltötte. A szót többnyire Schmidt vitte. Ő volt az, aki előző este be-
szélt Von Sodenstern tábornokkal a B Hadseregcsoportnál, és tőle értesült a
Perelazovszkijtól délkeletre folyó szovjet előrenyomulás részleteiről. Sodenstern
nyíltan megmondta neki: „Nekünk nincsen semmink, amivel megállíthatnánk őket.
Önök csak magukra számíthatnak.
A megbeszélés közben lépett a helyiségbe Wolfgang Pickert vezérőrnagy, a
Luftwaffe 9. légvédelmitüzér-hadosztályának parancsnoka. Schmidt, aki a vezérka-
ri akadémián évfolyamtársa volt, egykori instruktoruk kedvenc fordulatát kiáltotta
oda neki: „Ésszerű döntéseket, kérem!”6 Pickert habozás nélkül rávágta: azonnal ki
akarja vonni a hadosztályát.
„Mi is szeretnénk kijutni - válaszolta Schmidt -, de először körkörös védel-
met kell kialakítanunk, hogy létrehozhassunk egy védelmi vonalat a déli oldalon,
ahol az oroszok támadnak.” Azzal folytatta, hogy nem hagyhatják magukra a Don
nyugati partján álló hadosztályokat, és hogy a 6. hadsereg még legalább öt-hat na-
pig nem lesz abban a helyzetben, hogy sikeres kitörést hajthasson végre. Ahhoz,
mondta, hogy eséllyel kezdhessenek bele egy ilyen hadműveletbe, „az kell, hogy a
Luftwaffe lőszert és üzemanyagot hozzon nekünk”. Hube tábornok rádión már je-
lentette, hogy páncélosai hamarosan leállnak.
„Nem számít - replikázott Pickert, aki nem óhajtott elveszíteni egy egész
légvédelmitüzér-hadosztályt, teljes fegyverzetével együtt. - Ha továbbra is egy
helyben maradunk, a 6. hadsereget nem lehet légi úton ellátni.” Schmidt nem el-
lenkezett, de rámutatott, hogy alig ismerik a valós helyzetet, és azt sem tudják,
hogy a felsőbb vezetésnek milyen tartalékok állnak rendelkezésre. Hangsúlyozta,
hogy az üzemanyag- és tóhiány azt jelenti, hogy „hátra kellene hagyni a több mint
tízezer sebesültet és a nehézfegyverek zömét. Napóleoni vég lenne”.
Paulust, aki alaposan tanulmányozta volt az 1812-es hadjáratot, nyilvánva-
lóan rettegve gondolt arra, hogy serege szétzüllik, és miközben a hófödte sztyep-
pen át próbál kínlódva menekülni, az ellenség megsemmisíti. Nem szeretett volna
úgy bekerülni a történelembe, mint az a tábornok, aki minden idők legnagyobb ka-
tonai katasztrófájáért felelős. Paulus, aki sohasem volt híres önálló gondolkozásá-

- [215] -
ról, most, hogy tudta, Manstein tábornagy hamarosan átveszi a vezetést, alighanem
természetes kísértést érzett, hogy halogassa a politikailag és stratégiailag egyaránt
kockázatos döntéseket. Manstein azonban az időjárás miatt nem tudott odarepülni
északról, és egy partizánakció miatt a főhadiszállásként használt különvonata is
elakadt.
Paulust hajlamai vezérkari tiszti feladatokra, nem pedig a veszélyekre rea-
gáló harcoló parancsnoki feladatokra predesztinálták. Olyan kitörést elképzelni
sem tudott, amelyet precíz előkészítés és gondosan megszervezett utánpótlás nélkül
hajtanak végre, mi több, nem része egy magasabb parancsnoki szint által jóváha-
gyott tervnek sem. Úgy tűnik, sem ő, sem Schmidt nem ismerte fel, hogy az idő a
döntő tényező.
Elmulasztottak gondoskodni annak a mozgékony, gépesített csapásmérő
csoportosításnak az előkészítéséről, amely pedig az egyetlen reményt jelenthette
volna számukra. Csak így zúzhatták volna szét a gyűrűt, mielőtt még az megszilár-
dult volna. Nem értették meg, hogy ha egyszer a Vörös Hadsereg megszilárdítja
pozícióját, fokozatosan ellenük fordul majd minden körülmény - főképpen az idő-
járás.
Már azzal is sok időt veszítettek, hogy a harckocsiezredeket hátraküldték a
Donon túlra. Miután aznap reggel bizonyossá vált, hogy Kalacs elveszett, utasíta-
niuk kellett Strecker XI. hadtestét és Hube XIV. páncéloshadtestét, hogy készülje-
nek fel a keleti partra való visszavonulásra és a 6. hadsereg többi részével való
egyesülésre. Késő délelőtt Schmidt továbbította az erre vonatkozó parancsokat
Hube tábornoknak és Groscurth ezredesnek, Strecker vezérkari főnökének.
*
Aznap délután 2-kor Paulus és Schmidt visszarepültek az új gumraki főha-
diszállásra, a Kesselbe - azaz a bekerített területre. [Kessel a. m. ‘katlan’] Paulus
jócskán hozott magával jó vörösbort és Veuve Cliquot pezsgőt8 - különös lépés
olyasvalakitől, aki elvileg mielőbb szeretne kijutni. Mihelyt odaért a 6. hadsereg új
parancsnokságára, amelyet a vasútállomás közelében rendeztek be, sorra felvette a
kapcsolatot hadtestparancsnokaival. Kikérte véleményüket a Führer aznap este is
megismételt parancsával kapcsolatban, miszerint alakítsanak ki körkörös védelmet,
és várják a további utasításokat. „Valamennyien egyetértettek velünk abban - írta
utóbb Schmidt -, hogy ki kell törnünk déli irányban.”9 A legszókimondóbban Von
Seydlitz tábornok nyilatkozott, akinek a főhadiszállása mindössze százméternyire
volt.
Paulus este hétkor küldött rádióüzenetének célja a hatáskeltés volt. „A had-
sereg be van kerítve”10, szavakkal kezdte az üzenetet, jóllehet a gyűrű még nem
zárult be. Tétova, rosszul megszerkesztett üzenet sikeredett, amely nem követte az
előírásos formát. A legdöntőbb momentum azonban az, hogy Paulus nem javasolt
határozott cselekvési programot. „Cselekvési szabadságot - kért - arra az esetre, ha
a déli szárnyon lehetetlennek bizonyul a körkörös védelem kialakítása.”
- [216] -
 Aznap este negyed tizenegykor Paulus rádiógramot kapott a Führertől. „A
6. hadsereget orosz erők átmenetileg bekerítették. Ismerem a 6. hadsereget és főpa-
rancsnokát, és nincs kétségem afelől, hogy bátran kitartanak e nehéz helyzetben. A
6. hadseregnek tudnia kell, hogy mindent megteszek a felmentésükre. A megfelelő
időben közlöm utasításaimat. Adolf Hitler.”11 Paulus és Schmidt, akiknek ezen
üzenet ellenére is meggyőződésük volt, hogy Hitler hamarosan jobb belátásra tér,
hozzáláttak, hogy elkészítsék egy délnyugati irányú kitörés terveit.
Aznap, november 22-én este Hitler Keitel és Jodl társaságában különvona-
tán Berchtesgadenből Lipcsébe utazott, hogy onnan repülőgép vigye Rastenburgba.
Észak felé haladtában néhány óránként megállíttatta a vonatot, hogy beszéljen
Zeitzlerrel. Ellenőrizni akarta, vajon Paulus nem kapott-e engedélyt a visszavonu-
lásra. Az egyik ilyen beszélgetés során a Führer ezt mondta Zeitzlernek: „Találtunk
egy másik kiutat.”12 Azt nem közölte, hogy a különvonaton ismét beszélt Hans
Jeschonnek tábornokkal, a Luftwaffe vezérkari főnökével, aki Richthofen figyel-
meztetései ellenére kijelentette, lehetséges ideiglenes légihidat létrehozni a 6. had-
sereg ellátására.
Göring Reichsmarsall (birodalmi tábornagy, külön a rang- és pompaimádó
Göringnek kreált rang, amelyet egyedül ő töltött be, gyakran váltogatott díszegyen-
ruhákban. A szerkesztő), értesülvén a Führer szándékáról, azonnal értekezletre hív-
ta össze szállítórepülő-parancsnokait. Közölte velük, hogy napi 500 tonna elszállí-
tására van szükség. (A 6. hadsereg 700 tonnás becslését figyelmen kívül hagyta.) A
jelenlévők azt felelték, hogy a lehetséges maximum 350 tonna lehet, de ennyi is
csak rövid ideig. Göring erre lélegzetelállító felelőtlenséggel nyomban biztosította
Hitlert, hogy a Luftwaffe légi úton képes életben tartani a 6. hadsereget a jelenleg
elfoglalt helyén. Az esetleges rossz időjárást, a repülőgépek meghibásodását és az
ellenség tevékenységét még a kisebb mennyiség kalkulálásakor sem vették figye-
lembe.
Másnap, november 24-én reggel súlyos csapást szenvedtek el a 6. hadsereg
sorsáért aggódó valamennyi tábornok reményei. Fél kilenckor megérkezett Paulus
főhadiszállására a Führer újabb direktívája: a táviratban egyértelműen megvonta az
általa „Sztálingrádi Erődnek” nevezett entitás határait. A volgai frontot e szerint
„minden körülmények kőzött”13 tartani kellett.
Zeitzler az előző este még bízott benne, hogy Hitler észre tér. Most azonban
a Führer kétségbevonhatatlanul demonstrálta, hogy semmibe sem veszi a sztáling-
rádi hadműveletért felelős tábornokok véleményét. Érzéseiket legtömörebben
Richthofen összegzi a naplójában, amikor azt írja, hogy mostantól nem sokkal kü-
lönbek „kiemelkedően javadalmazott tiszthelyetteseknél”.14 Hitler akaraterő-
centrikus világképéből végleg eltűnt a katonai ésszerűség utolsó morzsája is. Má-
niákusan ragaszkodott ahhoz az elképzeléséhez, hogyha a 6. hadsereg egyszer visz-
szavonul Sztálingrádtól, a Wehrmacht több sohasem tér oda vissza. Úgy érezte, ez
a Harmadik Birodalom történetének csúcsteljesítménye. Ezenkívül, s ez egy ilyen
egomániás esetében még fontosabb, a személyes tekintélye forgott kockán, hiszen
- [217] -
két hete sem volt, hogy a müncheni sörpincében megtette nagyhangú kijelentéseit
Sztálin városával kapcsolatban.
A körülmények efféle kombinációja talán természetes módon termette a
groteszk pillanatokat. Közvetlenül azelőtt, hogy a Führer döntését közzétették, Von
Seydlitz tábornok, a sztálingrádi LI. hadtest parancsnoka úgy döntött, elébe vág az
eseményeknek. „Teljes lehetetlenség15 - vélekedett -, hogy egy huszonkét hadosz-
tályból álló hadsereg körkörös védelembe vonuljon, s ezzel megfossza magát moz-
gási szabadságától.” A témáról hosszú memorandumot szerkesztett a 6. hadsereg
parancsnoksága számára. „Már az utóbbi napok kisebb védelmi ütközetei elfo-
gyasztották lőszertartalékainkat.”16 Az utánpótlási helyzet kritikussá vált. Kötele-
sek figyelmen kívül hagyni a helyben maradást előíró katasztrofális parancsot.
Aznap, november 23-án este Seydlitz parancsot adott a 60. gépesített gyalo-
goshadosztálynak és a 94. gyalogoshadosztálynak, hogy gyújtsák fel erődítéseiket,
robbantsák fel állásaikat, aztán vonuljanak vissza Sztálingrád északi oldalán lévő
állásaikból. „Sebtében gyújtott tüzek ezreiben - írta a 94. gyaloghadosztály szál-
lásmestere - köpenyeket, egyenruhákat, csizmákat, dokumentumokat, térképeket,
írógépeket és élelmiszerkészleteket égettünk. A tábornok a saját holmiját saját ke-
zűleg égette el.”17 A Vörös Hadsereg, amely felfigyelt a robbanásokra és a lángok-
ra, a már meggyengült hadosztályt nyílt terepen, a Szpartakovkából való visszavo-
nulás közben támadta meg, és csaknem ezerfős veszteséget okozott neki. A szom-
szédos alakulatot, a Sztálingrádi Traktorgyárban berendezkedett 389. gyalogos-
hadosztályt a zűrzavarban ugyancsak érték veszteségek.
Hitler, aki a helyi visszavonulás hírének hallatán dühbe gurult, Paulust okol-
ta. Megelőzendő, hogy a továbbiakban valaki ne engedelmeskedjék a parancsainak,
rendkívüli döntést hozott: megosztotta a Kessel feletti parancsnokságot. Von
Seydlitz tábornokot, akit az ellenállás fanatikusának hitt, megtette a katlan észak-
keleti részének, egyben pedig magának Sztálingrádnak a parancsnokává. A vonat-
kozó rádiótávirat november 25-én reggel hatkor érkezett. Valamivel később
Paulus, Behr századost maga mellé véve felkereste Seydlitzet a közelben lévő fő-
hadiszállásán. Átadta neki a Don Hadseregcsoport által továbbított sürgönyt.
„Most, hogy van önálló parancsnoki jogköre - mondta neki csípősen -, kitörhet”.18
Seydlitz képtelen volt leplezni zavarát. Mansteinnek, akit elképesztett az ötlet,
hogy a parancsnoki hatáskört megosszák két tábornok közt, sikerült elérnie, hogy a
dolgot kevésbé képtelen formában újrafogalmazzák.
*
A sztálingrádi bekerítést követően nem Paulus és Von Seydlitz megbeszélé-
se volt az egyetlen kínos találkozó. A Wolfsschanzéban Antonescu marsall kényte-
len volt végighallgatni Hitler tirádáit, aki a román hadseregeket tette felelőssé az
egész katasztrófáért. Antonescu, Hitler leghívebb szövetségese indulatosan vála-
szolt. Mindkét diktátor lecsillapodott azonban, nem mervén sutba dobni a szövet-
séget, amelyre mindkettőjüknek szükségük volt. Megbékélésük azonban az alsóbb

- [218] -
szinteket nem érte el.
A román tisztek dühöngtek, amiért a német katonai vezetés egyetlen fi-
gyelmeztetésükről sem vett tudomást, különösen ami a páncéltörő eszközök hiá-
nyát illeti. A nemet katonák viszont, nem tudván a románok veszteségeiről, azzal
vádolták szövetségeseiket, hogy megfutamodásukkal ők okozták a katasztrófát.
A két fél katonái között számos ocsmány incidensre került sor. Az Antones-
cuval való rossz hangulatú találkozója után még Hitler is kénytelen volt elismerni,
hogy meg kell próbálkozni a két szövetséges kapcsolatainak a javításával. „A Füh-
rer rendelkezése nyomán - közölte a 6. hadsereg parancsnoksága a hadtestparancs-
nokokkal - be kell szüntetni a román tisztek és katonák kudarcainak további bírála-
tát”.19 A szovjet vezetésnek nem eshetett nehezére elképzelni a szövetségesek közti
feszültségeket, mert nyomban 150 ezer román nyelvű propaganda-röpcédula20 le-
dobásáról intézkedtek.
Hitler továbbra sem irgalmazott, mindenképpen szerette volna megbüntetni
Heim tábornokot, a XXXXVIII. páncéloshadtest parancsnokát. „A Führer elrendel-
te, hogy Heim tábornokot azonnal mentsék fel parancsnoki beosztásából21 - írta
naplójába Schmundt tábornok közvetlenül azután, hogy Hitler visszatért a
Wolfsschanzéba. - Ebben az ügyben minden további katonai fegyelmi intézkedést
maga a Führer fog meghozni.”
Számos magas rangú katona gyanította, hogy Hitler nemcsak Heimet, ha-
nem az egész tisztikart is bűnbaknak akarja megtenni a katasztrófáért. Groscurth
keserű gúnnyal írt „a diadalmas Párt hálás hadseregé”-ről22 - nem sokkal Hitler
azon rádióbeszéde után, amelyben bejelentette a győzelmet a vezérkari tábornokok
lampaszos sonkanadrágot viselő kasztja felett. Miként a másik náciellenes tiszt,
Henning von Tresckow, Groscurth is úgy gondolta, hogy a vezérkar többé nem
méltó a nevére, mert gyáván behódolt Hitlernek. Mostanra azonban a tisztikar ma-
radt az egyetlen olyan csoport, amely még képes lehetett arra, hogy a siker remé-
nyében szembeforduljon a totalitárius állammal.
Tresckow hitt abban, hogy egy igazán nagy katasztrófa változásokat idéz
majd elő, feltéve hogy a hadseregnek lesz egy olyan széles körben elismert pa-
rancsnoka, aki kész szembefordulni Hitlerrel. Von Manstein tábornagy feltétlenül
rendelkezett a szükséges tekintéllyel, ezért Tresckow, amikor módja nyílt rá, elin-
tézte, hogy unokaöccsét, az ifjú Alexander Stahlberget nevezzék ki Manstein új
segédtisztjévé. Az időzítés megfelelőnek tűnt. Stahlberg november 18-án jelentke-
zett szolgálattételre, két nappal azelőtt, hogy Hitler Von Mansteint választotta az új
Don Hadseregcsoport főparancsnokául.
Manstein katonai képességeihez és intelligenciájához kétség sem férhet, po-
litikai álláspontja azonban, néhány kritikus nyilvános megnyilatkozása ellenére
már korántsem volt ennyire egyértelmű. Megvetette Göringet és gyűlölte Himm-
lert. Azoknak a bajtársainak, akikben leginkább megbízott, elárulta, hogy voltak
zsidó ősei. Hitlert néha gyilkos gúnnyal emlegette. Knirps nevű tacskóját tréfából
- [219] -
beidomította, hogy a „Heil Hitler!” parancsra nyújtsa előre a mancsát. Felesége
ugyanakkor Hitler lelkes csodálója volt, s ami még ennél is fontosabb, Manstein,
mint már említettük, kiadott egy parancsot, amelyben „a zsidóság elleni szigorú
intézkedések szükségességét” említi.
Manstein fényűző, hálókocsikból álló főhadiszállás-vonata - a kerekeken
gördülő szalon azelőtt a jugoszláv királynéé volt - Szmolenszkben megszakította
délre vezető kacskaringős útját. Ott a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka, Hans
Günther von Kluge tábornagy felszállta vonatra, és informálisan tájékoztatta
Mansteint a dél-oroszországi helyzetről. Kluge Tresckow befolyása alatt állt, s
azon kevés aktív tábornagy közé tartozott, akik készek voltak részt venni egy ösz-
szeesküvésben. Közölte Mansteinnal, hogy Hitler tarthatatlan helyzetbe hozta a 6.
hadsereget. A kocsiban kiterített helyzettérkép egyértelműen mutatta a veszélyt.
Kluge egy bizonyos irányban próbálta befolyásolni Mansteint. A Führernek
azt a törekvését, hogy zászlóaljszintig lemenően ő próbálja irányítani a hadmozdu-
latokat, úgymond, eleve meg kell akadályozni. „És legyen résen23 - tette hozzá
nyomatékosan. - Azt, hogy az Ostheer [a keleti hadsereg] túlélte a tavaly téli krí-
zist, a Führer nem katonáink moráljának és a mi erőfeszítéseinknek, hanem kizáró-
lag saját ügyességének tulajdonítja.” E találkozás után nem sokkal a Vörös Hadse-
reg offenzívát indított a Közép Hadseregcsoport ellen megakadályozandó, hogy a
német hadvezetés csapatokat vigyen Sztálingrád alá, a bekerítés feltörésér. A fűtött
vonat továbbgördült az orosz tájon, amely már a tél első havazásaitól volt fehér.
Manstein és törzstisztjei zenéről, közős barátokról és ismerősökről beszélgettek,
sakkoztak és bridzseztek, politizálgattak. Stahlberg főhadnagy hallván, hogy
Manstein rokonságban állt a néhai Hindenburg elnökkel, feltette a kérdést, vajon
ebben a háborúban teljes vereség esetén melyik német tábornagy lesz „a haza
megmentője”. „Én biztosan nem” - felelte sietve Manstein.
A tábornagy ötvenötödik születésnapja november 24-ére esett: ezen a napon
érkezett meg a B Hadseregcsoport főhadiszállására. Von Weichs tábornok megmu-
tatta Mansteinnek a naprakész hadműveleti térképet, és nem is próbálta titkolni,
mennyire súlyos a helyzet. Most érkezett a távirat a Führer főhadiszállásáról,
amely elrendelte, hogy a 6. hadsereg tartsa „Sztálingrád Erődöt”, és várja a légi
úton érkező utánpótlást. Manstein, segédtisztje szerint, meglepően derűlátónak
tűnt. Még az a tény sem tántorította el Mansteint attól, hogy a régi doni kozák fő-
várost, Novocserkasszkot válassza főhadiszállásul, hogy a sztálingrádi katlan (a
Kessel) déli oldalán elhelyezkedő német csapatok és a Kaukázusban harcoló A
Hadseregcsoport közt kétszáznegyven kilométeres rés tátongott. A főbejárat elé
báránybőr kucsmás, Wehrmacht-egyenruhás doni kozákokat állított őrségbe. „Va-
lahányszor beléptünk az épületbe vagy elhagytuk azt - írta a szárnysegédje -, kidül-
lesztették a mellüket és vigyázzba vágták magukat, mintha csak Ő Császári Felsé-
gének, a Cárnak adták volna meg a tiszteletet.”24
***

- [220] -
 Hitler szigorúan elrendelte: a sztálingrádi bekerítés hírét titokban kell tartani
a német nép előtt. A november 22-i hivatalos kommüniké elismerte, hogy az északi
fronton támadás indult. Másnap, közvetlenül a 6. hadsereg teljes bekerítése után
csak ellentámadásokról és az ellenség veszteségeiről számoltak be. Az ezt követő
tájékoztató úgy hangzott, mintha a szovjet támadásokat nagy veszteségeket okozva
visszaverték volna. Végül, december 8-án, az események után három héttel elis-
merték, hogy Sztálingrádtól délre is sor került egy orosz támadásra, arra azonban
még mindig nem utaltak, hogy a 6. hadsereget elvágták. A fikciót a „Sztálingrád
térségében küzdő csapatok”25 formula segítségével januárig életben tartották.
A nemzetiszocialista hatóságok természetesen nem tudták elejét venni a
pletykák gyors terjedésének, különösen a hadseregen belül. „Az egész 6. hadsere-
get bekerítették26 - hallotta egy katona a kórházban a tábori lelkésztől, alighogy
odaérkezett. - Ez a vég kezdete.” Amikor fegyelmi eszközökkel próbálták elhall-
gattatni a katonákat és a tiszteket, az ellenkező hatást érték el, és az őszinteség hiá-
nya csak tovább fokozta a nyugtalanságot egész Németországban. Alig néhány
napja fejeződött be a hadsereg körülzárása, s a civilek már levélben érdeklődtek a
fronton lévőktől, vajon igazak-e a híresztelések. „Tegnap és ma - írta egy bernburgi
számvevőtiszt - az emberektől azt hallottam, hogy a frontszakaszotokon áttörés tör-
tént. Így van?”27
A náci hatóságok azt hitték, mindent agyonhallgathatnak, amíg a felmentő
sereg felkészül, hogy áttörjön Sztálingrádig. Paulus aligha hitte el Göringnek, hogy
légi úton biztosítani tudja az utánpótlást a 6. hadsereg számára, de úgy érezte, hin-
nie kell saját vezérkari főnöke érvelésének, aki szerint legalább december elejéig
tartani tudják magukat, amikorra Hitler megígérte a felmentést.
Paulus szembekerült azzal, ami Strecker szerint „minden katona legsúlyo-
sabb lelkiismereti kérdése: megtagadja-e feljebbvalójának a parancsát, hogy leg-
jobb meggyőződése szerint kezelje a helyzetet”28 Azok a tisztek, akik nem rokon-
szenveztek a rendszerrel, és megvetették a GRÖFAZ-t [= Grösste Feldherr Aller
Zeiten: ‘minden idők legnagyabb hadvezére’), ahogyan a Führert egymás közt em-
legették, remélték, hogy Paulus szembeszáll Hitler őrültségével, s ez
hadseregszerte kivált majd bizonyos hatást.*
A tábornokok eszébe annak a Hans Yorck von Wartenburg tábornoknak az

*
Úgy gondolták, Hitlert a katonai vezetés tagjai rá
tudják venni, hogy lemondjon főparancsnoki tisztéről. A
rezsimváltozás ezután az 1918. novemberi katasztrofális
káosz és zendülések nélkül mehetett volna végbe. Az el-
képzelés Hitler jellemének roppant naiv félreértelmezé-
sén alapult, jóval valószínűbb volt, hogy a legkisebb
ellenállás is félelmetes vérontáshoz vezetett volna. A
fiatalok, például Tresckow és Stauffenberg ismerték
fel, hogy Hitler csak merénylettel távolítható el.
- [221] -
1812-es tauroggeni lázadása járt, aki nem volt hajlandó tovább küzdeni Napóleon
zászlaja alatt: az esemény a hazafias érzés fellángolását váltotta ki Németország-
ban. Sokan hittek ebben a párhuzamban. Von Seydlitz Paulusszal beszélgetve nyil-
vánvalóan hivatkozott rá, amikor megpróbálta rávenni a hadseregparancsnokot a
kitörésre. Ugyanígy tett Selle ezredes, a 6. hadsereg műszaki főnöke is. Schmidt
viszont ekként vélekedett: „Egy efféle, parancsokkal ellentétes akció egyhamar po-
litikai színezetű zendüléssé válik.”29
A válasz, amelyet Paulus Sellének adott, igencsak fatalista: „Tudom, hogy a
hadtörténet már kimondta rám az ítéletét.”30 Mégis, igaza volt, amikor visszautasí-
totta a Tauroggen-hasonlatot. Yorck, mindenfajta összeköttetés híján kijelenthette,
hogy Poroszország királya nevében cselekszik, nem fosztották meg parancsnoki
hatáskörétől. Olyan korban azonban, amikor minden parancsnoki főhadiszállás ál-
landó rádió-, futár- és telefon-összeköttetésben van [a legfelsőbb parancsnokság-
gal], azt a parancsot is azonnal továbbítják, amely elrendeli egy parancsnok őrizet-
be vételét. Mint Tresckow és Stauffenberg felismerték, az egyetlen színész, aki eb-
ben a drámában Yorck szerepét eljátszhatta volna, Manstein volt, ő azonban ilyen
veszélyes szerepet nem szándékozott elfogadni. „Porosz tábornagyok nem lázad-
nak fel”31 - jelentette ki a következő évben, amikor a Közép Hadseregcsoport tör-
zsében működő összeesküvő csoport egyik képviselője megkörnyékezte. Manstein
határozottan elutasította a Yorck-tradíciót.
Számos történész azt a benyomást igyekezett kelteni, hogy a 6. hadsereg
csaknem valamennyi tisztje úgy gondolta, azonnal meg kell kísérelni a kitörést az
orosz bekerítésből. Ez legalábbis félrevezető álláspont. A hadtestparancsnokok,
hadosztályparancsnokok és törzstisztek szilárdan támogatták a kitörés gondolatát,
de az ezred- és zászlóaljparancsnokok, különösen a gyalogságnál, nem voltak eny-
nyire biztosak a dologban. Katonáik, különösen azok, akik már beásták magukat,
fedezékeket építettek, nem szívesen hagyták volna el az állásokat és nehézfegyve-
reiket, hogy „kimasírozzanak a hóba”32, s a nyílt terepen tegyék ki magukat az
orosz támadásoknak. A katonák azért is haboztak, mert hittek abban az ígéretben,
hogy egy erős ellentámadással hamarosan kimentik őket. A jelszó, amellyel ennek
alátámasztására Paulus aznapi, november 27-i napiparancsát zárta - „Tartsatok ki!
A Führer kiszabadít bennünket!”33 - roppant hatásosnak bizonyult. (Schmidt ké-
sőbb cáfolni próbálta, hogy ez a frázis a 6. hadsereg főhadiszállásáról származott,
sőt azt állította, hogy egy beosztott parancsnok találta ki.)34
A Kesselen belül a katonák hajlamosak voltak határozott igézetnek venni a
„Tartsatok ki!” szlogent. Ugyanígy sok tiszt is, mások azonban ösztönösen megsej-
tették az igazságot. Egyikük emlékezett, hogy egy páncélgránátos hadnagytársa
odaintette szemével a kocsijához, hogy négyszemközt beszélhessék meg a helyze-
tet.
„Innét soha nem jutunk ki35 - mondta a kétkedő tiszt. – Ezt az egyedülálló
alkalmat az oroszok nem fogják elszalasztani.”

- [222] -
 „Milyen pesszimista vagy - felelte a másik -. Én hiszek Hitlernek. Ha vala-
mire azt mondja, hogy megteszi, ahhoz ragaszkodik is.”

- [223] -
 17.
„A tető nélküli erőd”

December első hetében az oroszok elszánt támadásokkal igyekeztek ketté-

vágni a 6. hadsereget, amelynek páncéloshadosztályai a kétségbeesett védekezés
során megmaradt 140 harckocsijuknak több mint a felét elvesztették. Harcképessé-
güket súlyosan korlátozta az üzemanyag- és lőszerhiány. December 6-án a 16. pán-
céloshadosztály egy harccsoportjának katonáit gyalog küldték ellentámadásra, mert
féllánctalpasaik számára már nem maradt üzemanyag. Parancsnokhelyettesük
ugyanaz az ifjú Von Mutius főhadnagy volt, akit néhány napja büszkeséggel töltött
el, hogy a Wehrmacht utolsó katonájaként vonult vissza a Donon túlra.
Céljuk egy Baburkintól északra található magaslat volt, amelyet sikerült is
elfoglalniuk, ám egy balkából hirtelen gyalogsági támogatással megerősített szov-
jet harckocsik bukkantak elő. A német harccsoport parancsnoka kiadta a parancsot
a visszavonulásra. „Módszeres visszavonulásról nem lehetett szó1 - vélekedett ké-
sőbb egy törzsőrmester. - Ki-ki futott az életéért. Az ellenség valamennyi fegyve-
réből tüzelt utánunk. Csoportunk felét megsemmisítették. Von Mutius főhadnagy
súlyosan megsebesült. A még súlyosabb veszteségek elkerülése végett szüntelenül
azt kiáltozta: »Szétszóródni!« A törzsőrmesternek meggyőződése volt, hogy a fő-
hadnagy számos életet mentett meg, miközben tehetetlenül feküdt, és várta, hogy
odaérjenek az oroszok. A túlélők „igazi hősnek” tartották.
A szovjet parancsnokok jó néhány támadás után értették meg, hogy az ost-
romlottak még messze vannak attól, hogy legyőzöttnek tekinthessék őket. A döntő
fontosságú délnyugati frontszakaszt tartó 57. hadsereg súlyos veszteségeket szen-
vedett. A szovjet kudarcra érdekes magyarázatok születtek. Az egyik jelentés („az
ellenség vonalai ellen intézett rohamok idején a tüzérség és a gyalogság közti
együttműködés nem volt valami jó”2). Ez úgy hangzik, mintha azt akarnák körülír-
ni vele, hogy az orosz lövegek az orosz gyalogosokat lőtték. „A katonáknak nem
magyarázták meg eléggé, hogy szükség van lövészárkok ásására” - hangzik a má-
sik ügyefogyott megállapítás. E mulasztás következtében „a német harckocsik és
repülőgépek jóvátehetetlen veszteségeket okoztak”. Arról a tényről nem esett szó,
hogy a talaj keményre fagyott, és hogy ásószerszámokból is nagyon nagy volt a
hiány.
A vonalak mögött az NKVD tisztjei és tolmácsai késő éjszakáig hallgatták
ki a német foglyokat, köztük az első dezertőröket és a felderítőszázadok által fogott
„nyelveket”. „A bolsevikok gyakran ejtettek foglyokat közülünk”,3 emlékezett az
osztrák 44. Hoch- und Deutschmeister gyalogoshadosztály egyik hadnagya. A Do-
ni Front hírszerzése igyekezett megállapítani, mely hadosztályok demoralizálódtak,
hogy azután ezekre összpontosítsák a támadásokat. Hamarosan megállapították,
hogy a 44. és a 376. gyaloghadosztályok, amelyek a Don túlpartjáról vonultak visz-
sza, nem tudnak megfelelő fedezékeket ásni. Katonáik többsége ebben az időszak-

- [224] -
ban, amikor a kemény fagyot eső, majd ismét kemény fagy váltotta fel, földbe vájt,
sátorlappal letakart gödrökben tengődött. Az NKVD-t különösen izgatta a nemzeti
ellentétek minden jele. „Az osztrák katonákról az járja, hogy nem jó harcosoké -
felelte egy bizonyos Heinrich Boberg hadnagy december 10-én kihallgatójának,
Gyatlenko századosnak. - Van ebben némi igazság, de nem állítanám, hogy a 44.
gyalogoshadosztályra is igaz. Az osztrákok történelmi okoknál fogva nem olyan
merevek, mint a poroszok. Mivel pedig az osztrákok ahhoz is hozzászoktak, hogy
más nemzetiségekkel boldoguljanak, nem fűti őket az a fajta nemzeti gőg, mint a
poroszokat”. Mihelyt egy osztrák katona fogságba esett, az „Ostmark”, Ausztria
nemzetiszocialista ihletésű neve figyelemreméltó gyorsasággal kopott ki a szókin-
cséből.
Miután a december eleji nagy támadások véget értek, a Doni Front rajtaüté-
sekkel, Sturmovik csatarepülőgépek meglepetésszerű bevetésével igyekezett fenn-
tartani a 44. gyaloghadosztályra nehezedő nyomást. A 6. hadsereg harci morálja
azonban egészében véve figyelemre méltóan szilárd maradt. A 16. páncéloshadosz-
tály egy másik főhadnagya utóbb arról számolt be, hogy ebben az időszakban
„egyszerűen fel sem merültek kételyek a csata pozitív kimenetelét illetően”.5 A
Landserek, különösen akik kinn a hólepte sztyeppen táboroztak, a „tető nélküli
erődön” élcelődtek. A legfiatalabbak, akik már a totalitárius rendszerben nevelked-
tek, el sem várták, hogy közöljék velük balsorsuk okait. Eszükbe sem jutott, hogy
kételkedjenek a Führer ígéretében.
A fejadagokat hamarosan drasztikusan csökkentették, a tisztek és tiszthe-
lyettesek azonban biztosították katonáikat, hogy ez nem sokáig lesz így. A
Luftwaffe meghoz majd mindent, amire szükségük van, azután pedig a Von
Manstein tábornagy vezette felmentő sereg délnyugat felől előretörve felszámolja a
bekerítést. Sok katona meggyőzte magát, vagy talán kisebb képzelőerővel megál-
dott tisztjeik mondták nekik, hogy karácsonyra kiszabadulnak. „November 22-e óta
vagyunk bekerítve6 - írta haza a 376. gyaloghadosztály egyik katonája. A legrosz-
szabbon túl vagyunk. Valamennyien azt reméljük, hogy karácsonyra kinn leszünk a
Kesselből... Mihelyt vége lesz ennek a katlancsatának, Oroszországban befejeződik
a háború.” Egyesek még azt is elhitték, hogy azonnal szabadságra küldik őket, és
csakugyan családjaikkal tölthetik a karácsonyt.
A légi utánpótlási hadművelet megszervezésének felelősei már jóval kevés-
bé voltak derűlátóak. A 6. hadsereg főszállásmestere december 7-én a következő
rádiótáviratot küldte: „A fejadagot7 felére-harmadára csökkentettük, a hadsereg így
december 18-ig tarthat ki. A takarmányhiány következtében a lovak nagy részét
január közepére le kell vágni”.
A pitomnyiki repülőtér irányításával megbízott Luftwaffe-tiszteknek, akiket
a 9. légvédelmitüzér-hadosztály állományából jelöltek ki, nem voltak illúzióik.
Tudták, hogy a 6. hadsereg eredeti harcerejének visszaállításához napi háromszáz
„járatra” volna szükség, erről pedig szó sem lehetett. A Vörös Hadsereg igencsak
megerősödött és nekibátorodott. A légiereje és a katlan körül felvonultatott orosz
- [225] -
légvédelmi tüzérség mindenesetre félelmetes kihívást jelentett a lomha, hárommo-
toros Junkers-52-esek számára. Jeschonnek és Göring nem számoltak azzal, hogy a
repülőterek esetleg a szovjet nehéztüzérség lőtávolságán belülre kerülhetnek. A
legnagyobb hibát azonban azzal követték el, hogy az előző téli tapasztalatok elle-
nére sem vették figyelembe az időjárási tényezőt. Az évnek ebben a szakában gya-
kori a zéró látótávolság, a hőmérséklet pedig olyan alacsony, hogy a repülőgépmo-
torokat még úgy sem mindig tudták beindítani, ha tüzet raktak alattuk. Csakhogy a
Luftwaffe tisztjei - Richthofent leszámítva - sem a Kesselen belül, sem azon kívül
nem mertek tiltakozni. „Ha az ember kételyeinek adott hangot, azt defetizmusnak
tekintették”8 - mondta később egyikük.
A gépek üzemanyagot, lőszert és élelmiszert vittek volna a katlanba, a
Junkers-52-esek elméletileg kéttonnányit, a Heinkel-111-esek valamivel keveseb-
bet, visszafelé pedig a pitomnyiki repülőtér közelében működő fő tábori kórház
sebesültjeit hozták volna ki. A tisztikar pesszimizmusának talán legbeszédesebb
jele volt, hogy titkos döntés született valamennyi német ápolónő azonnali kihoza-
talára, még a betegek evakuálása előtt, hagy semmiképpen ne kerülhessenek az
oroszok kezébe. Jóllehet ezt a titkot mindenáron meg akarták őrizni, a 369. horvát
gyalogezred tisztjei tudomást szereztek róla, és megpróbálták kijárni, hogy a
Luftwaffe az ő szeretőiket is kimentse - nővéreknek öltöztetve. A hadnagy, akit
megkörnyékeztek, nagy csodálója volt a horvát katonáknak, megígérte tehát, hogy
segít. Ezredese azonban szigorú erkölcsű ember volt. „Végül is mindegy, hogy
horvát kurvák, ápolónők vagy akárkik. Ki kell jutniuk, hogy megmeneküljenek az
oroszoktól”9 - érvelt a hadnagy. Az ezredes ennek ellenére nemet mondott. A had-
nagy utóbb mégis azt gyanította, hogy a horvátoknak sikerült felcsempészniük női-
ket a gépekre.
A repülőtér mellett sokasodtak a táborhelyek, a fedezékek és a sátrak. Szá-
mos parancsnokság és - járműveikkel és antennáikkal együtt - jó néhány híradós-
osztag települt ide, a központi tábori kórház is egyre nagyobb forgalmat bonyolított
le. Pitomnyik hamarosan a szovjet vadász- és bombázóezredek első számú célpont-
jává vált. December 10-én, 11-én és 12-én a szovjet légierő negyvenkét támadást
intézett ellene.”10
Az oroszok a katlan felett igen élénk légi tevékenységet folytattak, azt
azonban nem tudták pontosan, milyen nagy erőt kerítettek be. Vinogradov ezredes,
a Vörös Hadsereg hírszerzésének főnöke a Doni Front parancsnokságán az Uranus
hadművelettel csapdába ejtett katonák számát nyolcvanhatezerre becsülte. Valósá-
gos számuk ennek több mint háromszorosa volt ekkor, a szövetségeseket és a
Hiwiket is beleszámítva közel kétszázkilencvenezer lehetett. A szövetségeseket itt
a két román hadosztály maradványai, a 100. vadászhadosztályba beosztott horvát
ezred és egy olasz gépesített szállítóoszlop jelentette, amely rosszkor indult el Sztá-

- [226] -
lingrádba, hogy faanyagot keressen a romok között.*
A Dontól nyugatra és az északi szárnyon folyó küzdelemben Strecker XI.
hadteste szenvedte a legsúlyosabb veszteségeket. Az osztrák 44. gyalogoshadosz-
tály majdnem kétezer embert veszített, a 376. ezerhatszázat, a 384. pedig több mint
kilencszázat. A tisztek szerte a 6. hadseregben rögtönzött asztalok mellett ültek hó-
val betemetett föld alatti bunkereikben, és gyertyafénynél írtak elesett katonáik
legközelebbi rokonainak: „Szomorú kötelességem, hogy tájékoztassam Önt:...”
Mivel a 6. hadsereg majdnem olyan körülmények közé szorult, amelyek
nem sokban különböztek az első világháborúban megismert viszonyoktól, az idő-
sebb katonáknak eszükbe jutottak a nyugati fronton töltött idők meg a lövészár-
kokban született akasztófahumor. A november közepi hidegek után nyirkos-
csöpögős idő következett, „Tél tábornok” előtt kevéssel rövid időre visszatért „Sár
tábornok”. Egyesek felelevenítették a lövészárokélet régi praktikáit, például amikor
könnyítettek magukon, az egyetlen mindig kéznél lévő melegfolyadék-forrásnál
öblítették le kezükről a rákérgesedett sarat.
A lövészárkok és bunkerek felépítése az egyes hadosztályuk lehetőségeihez
képest változott. Akik visszavonulásra vagy vadonatúj állások kialakítására kény-
szerültek, nehéz munkának néztek elébe, jóllehet a feladat jó részét Hiwikkel és
más orosz foglyokkal végeztették el. A németek tanultak a Sztálingrádi utcai har-
cokból. Kilőtt harckocsik alá ástak maguknak bunkereket, és jobban kihasználták a
meglévő terepadottságokat.
A bekerítés utáni első napokban azonban a föld még fagyos volt, és még ha
tüzet raktak a kijelölt helyen, akkor sem engedett fel eléggé ahhoz, hogy ásni le-
hessen. Kint a sztyeppen a legnagyobb hiány tűzifában és bunkerfödémül felhasz-
nálható gerendában volt. A frontvonal közelében lévő parasztházakat hamarosan
széthordták. Tulajdonosaikat - akik a hideg elleni szigetelésül az épületeket szal-
mával rakták körül, majd a szalmát deszkákkal és lécekkel borították be - kilakol-
tatták. Ha ott maradtak, végignézhették, hogyan szedik szét rövid úton otthonaikat:

*
Az ekkor megállapított és a legutolsó összesítésekben
szereplő számadatok közti nagy eltérések néha azt sem
tartalmazzák, mely nemzetek fiairól van szó. A legfel-
tűnőbb az eltérés a Hiwik számában mutatkozik. A jelen-
tések november közepén 51.000 Hiwi jelenlétét jelzik a
hadosztályoknál, a 6. hadsereg december 6-i élelmezési
listáján viszont csak 20.300-an szerepelnek. Nemigen
állapítható meg, hogy ez a súlyos veszteségeknek tulaj-
donítható-e, vagy annak-e, hogy a november végi vissza-
vonulások idején élve az alkalommal, megszöktek, eset-
leg annak, hogy az oroszokat titokban beosztották a
hadosztályok harcoló állományába. További részletek a B
függelékben.
- [227] -
a német katonák elvitték a deszkákat, gerendákat, ajtókat, sőt az ablakokat is, hogy
fedezékeikbe építsék őket.
A civilek házait elpusztító katonák ösztönös vágyat árultak el arra, hogy fe-
dezékeiket valamiféle otthonná alakítsák. A kövezett futóárkok és a bunkerek bejá-
rata körüli földművek nem árulkodtak arról, mi lehet odabent. A bakák kereteket
fabrikáltak a képes levelezőlapok és a becses fotográfiák számára. Bizonyos tár-
gyak általános tiszteletet élveztek. Senki sem merte volna megérinteni vagy sértő
megjegyzéssel illetni bajtársa feleségének vagy gyermekeinek képét. A tiszteknek
gondjuk volt rá, hogy legyenek priccseik, padjaik és egy asztaluk. Edler von
Daniels tábornok, a 376. gyaloghadosztály parancsnoka, miután áthelyezték őket új
állásukba, a délnyugati szárnyra, törzse egyik tagjával egész fedezékkomplexumot
terveztetett, kifogástalan műszaki rajzokon részletezve. Annak a dr. Kurt Reuber
lelkésznek a parancsnoka, aki a 16. páncéloshadosztályban orvosként teljesített
szolgálatot, különlegesen nagy fedezéket ásatott, amelyben elfért a zongora, melyet
egy másik hadosztály hagyott hátra. Lent a föld alatt - fent semmit sem lehetett hal-
lani, a földréteg szigetelt - Bachot, Handelt és Mozartot játszott, valamint Bethoven
Sonata Pathétique-jét. A zenedarabokat remekül, bár alighanem túl elmélyülten in-
terpretálta. „A parancsnok tovább játszott, még akkor is, amikor a falakat robbaná-
sok reszkettették meg, és pergett róluk a föld.”11 Még akkor sem hagyta abba, ami-
kor tisztjei jöttek be, hogy jelentést tegyenek a kinti küzdelemről.
Egyes egységeknek szerencséjük volt, és megtarthatták régi állásaikat. A
297. gyalogoshadosztály Sztálingrádtól délre az orosz offenzíva előtt fejezte be
gondosan kiépített föld alatti szanatóriumát. Tartottak tőle, hogy esetleg elveszítik,
s elveszítik vele együtt az összes kórházi felszerelést, ágyakat, edényeket, sebészeti
eszközöket, amelyeket különvonat hozott Németországból. Amikor azonban a
Kessel frontvonala megmerevedett, becses kórházuk, nagy megkönnyebbülésükre,
továbbra is néhány kilométerrel az új arcvonal mögött maradt.
Számos katona a gyűrű bezárultáig sem kapta meg téli felszerelését, ezért
(változó sikerrel) rögtönzésekhez voltak kénytelenek folyamodni. Német egyenru-
hájuk alatt mind többen viselték a szovjet uniformis darabjait - gomb nélküli tuni-
kainget (gimnasztyorkát), buggyos vattanadrágot és a nagyra értékelt pufajkát.
Nagy hidegben az acélsisak úgyszólván hűtőkamraként működött, ezért a katonák
turbánokat és sálakat viseltek alatta, sőt szigetelésül orosz kapcákat csavartak a fe-
jük köré. Kétségbeejtően nagy szükségük volt kesztyűre: kóbor kutyákat lőttek le
és nyúztak meg. Egyesek még a mészárosok által durván lenyúzott lóbőrökből is
megpróbáltak tunikákat készíteni, ezek a holmik azonban többnyire kényelmetle-
nül otrombának bizonyultak - hacsak nem sikerült megvásárolni elkészítésükhöz
egy volt szíjgyártó vagy cipész közreműködését.
Úgy tűnik, a legegészségtelenebb körülmények azoknál az egységeknél
uralkodtak, amelyeket a szovjet támadások a nyílt sztyeppen, az újonnan létrejött
katlan nyugati peremén kényszerítenek új állások elfoglalására. „Nyomorúságosan
összefagytunk az éjszaka12 - írta egy tüzértiszt, aki a Donon túlról vonult vissza
- [228] -
ide. - Meddig várják még el tőlünk, hogy a szabadban aludjunk? A test már nem
sokáig bírja. Ráadásul a piszok és a tetvek!!!” Ilyen körülmények között a kato-
náknak még csak esélyük sem volt arra, hogy futóárkokat és latrinákat ássanak. Sá-
torlap födte gödrökben, szardíniák módjára összezsúfolódva aludtak. Minden fer-
tőzés gyorsan terjedt. A dizentéria rövidesen bénító és demoralizáló hatást fejtett
ki, a legyengült katonák lapátok fölé guggoltak az árkokban, aztán az eredményt
áthajították a mellvéden.
A levélírók általában megkímélték rokonaikat életük minden szennyének
ábrázolásától. „Együtt kuporgunk - írta dr. Kurt Reuber - egy üregben, amelyet az
egyik sztyeppi vízmosás oldalába ástunk. Ez a legszűkebb és legrosszabbul felsze-
relt fedezék. Föld, agyag. Semmit sem tudunk kezdeni vele, alig van fa a fedezé-
kekhez. Szomorú táj vesz körül bennünket, egyhangú és melankolikus. Rideg téli
idő, változó napi hőmérsékletek. Hó, szakadó eső, fagy, aztán váratlan olvadás. Éj-
szaka egerek futkosnak az ember arcán.”13
A katonák ruháinak egyre fokozódó elférgesedése igazából a bekerítés kao-
tikus napjaiban, az állandó mozgás idején kezdődött. „Félelmetes mennyiségű tetű
lepett el bennünket - írta egy páncélosezred tizedese -, mert nem volt módunk a
mosakodásra, ruhacserére, vagy hogy összefogdossuk őket. A sisakomban vagy
kétszázat találtam ezekből a hűséges kis szörnyetegekből.”14 Egy ismeretlen kato-
nát a jelenség arra ihletett, hogy egy népszerű dal melódiájára új szöveget rögtö-
nözzön:
Lámpa alatt,
kicsiny házban
Esténként
tetűt vadásztam...15
Az orosz tél hosszú éjein a katonáknak bőven volt alkalmuk, hogy ottho-
nukról beszélgessenek, és megállapítsák, mennyivel jobb volt az életük, mielőtt
Oroszországba jöttek volna. A 376. gyaloghadosztály katonáinak, akik
Angoulême-ből kerültek az Ostfrontra, keservesen hiányoztak az ottani kávéházak,
az olcsó bor és a francia lányok. Mások gondolatai még messzebbre vándoroltak az
időben: az 1940. nyári diadalmas otthoni fogadtatás jutott eszükbe. Akkor úgy tűnt,
a harcnak nagyjából vége: főleg ez volt az oka annak, hogy a tömeg lelkesen inte-
getett, a katonákat csókolgatták és éltették. Az ország lakosságának elsöprő több-
sége magasztalta Hitlert, amiért ilyen csekély veszteség árán vívta meg rövid, győ-
zelmes háborúját.
Gyakran megesett, hogy miközben a katonák lélekben otthon jártak, a fede-
zékben érzelmes dallamok szólaltak meg harmonikán. A hadiszerencse ilyetén
drámai fordulata után az emberek még inkább kaptak minden szóbeszéden, újabb
és újabb kérdések vetődtek fel bennük, tájékozatlanságuk találgatásokra ragadtatta
őket. A valódi helyzetről még a tisztjeiknek sem igen volt elképzelésük. A kijutás-
sal kapcsolatos igen népszerű téma volt a tökéletes sebesülés is, amely nem nyo-

- [229] -
morítja meg az embert, nem túlságosan fájdalmas, mégis elegendő, hogy az érintet-
tet légi úton evakuálják miatta.
Azokra a bajtársakra, akik közvetlenül a körülzárás előtt mentek szabadság-
ra, irigy csodálattal gondoltak. Azok viszont, akik kevéssel előtte tértek vissza, két-
ségkívül roppant bosszantónak érezték a jóindulatú ugratásokat. Kurt Reuber azok
közé tartozott, akik sohasem panaszkodtak sorsukra. Mindössze két nappal a katlan
bezárulása előtt tért vissza egységéhez. Nem sokkal később már nem volt könnyű
megállapítani, hogy vajon mint orvosra, vagy mint papra van-e nagyobb szükség
rá.
*
A körülzárt németek úgy képzelték, hogy a Vörös Hadsereg velük szemben
álló katonái sem ételben, sem meleg ruhában nem szenvednek hiányt, ez a kép
azonban gyakran nem felelt meg a valóságnak. „A szállítás elégtelenségei miatt az
ételt nem viszik időben előre a peremvonalban küzdő katonáknak”16 - hangzott a
Doni Front egyik jelentése. „A tisztek és a komisszárok - írja egy másik - nem tet-
ték lehetővé, hogy a katonák fedezékben melegedjenek, emiatt sokukat kellett
fagysérüléssel kórházba szállítani. Többségüknek a lába fagyott el.”17
A legjobban felszerelt szovjet katonák a mesterlövészek voltak, tőlük sem-
mit sem sajnáltak. Kinn a sztyeppi hómezőkön fehér álcázóöltözéket viseltek, pá-
rosával mozogtak, az egyik látcsővel, a másik a messzehordó puskával dolgozott.
Éjszaka kikúsztak a senki földjére, lyukakat és rejtekhelyeket ástak a hóba: ezekből
figyeltek és lőttek. Ezen a pusztai csatamezőn sokkal többen haltak meg közülük,
mint a városban, mert kisebb esélyük volt arra, hogy elrejtőzzenek, és kevesebb
volt a menekülési útvonaluk. A „mesterlövész-mozgalom” azonban még így is
több önkéntest vonzott, mint ahánynak a kiképzésére és bevetésére lehetőség volt.
Minden, a szovjet katonák moráljában jelentkező probléma rendszerint a
szovjet felsőbbségnek az egyes katonával szembeni közönyét tükrözte vissza. A
mániákus titkolózás következménye volt, hogy azokat a katonákat, akik nem vettek
részt közvetlenül az Uranus hadműveletben, csak öt nappal annak kezdete után tá-
jékoztatták róla. Első pillantásra ennek a diadalmas időszaknak a legmeglepőbb
jelensége az, hogy továbbra is milyen sok szovjet katona szökött át a vonalakon,
hogy megadja magát a németeknek - egyúttal pedig csapdába is essen. Úgy tűnik
azonban, ez a paradoxon nagyrészt a tájékozatlanság és a bizalmatlanság együttes
hatásával magyarázható. Tulpanov ezredes, egy német tisztek toborzásával foglal-
kozó tapasztalt NKVD-tiszt nyíltan elismerte egyik sztárfoglyának, gróf Heinrich
von Einsiedl vadászpilótának: „Ezek az oroszok aztán nagyot néznek, mikor a né-
metektől ugyanazt hallják, mint amit a saját propagandájuk hirdetett. Nem hitték el,
hogy a németek tényleg be vannak kerítve.”18
Zsukov jellemző módon a lényegre tapintott, amikor a 6. hadsereg bekeríté-
sét így jellemezte: „hatalmas nevelő hatása volt, megtanította győzni19 a katonáin-
kat”. Groszman ugyancsak találóan írta: „A katonák harci morálja még sohasem
- [230] -
volt ilyen kitűnő.”20 (Sajátságos módon e megállapítások egyike sem erősítette meg
különösebben a hivatalos szovjet propagandának azt a tételét, hogy „egy hadsereg
harci morálja annak a társadalomnak az igazságos és haladó rendjétől függ, ame-
lyet védelmez”.)
A Vörös Hadsereg katonái, természetesen, nagy gyönyörűségüket lelték an-
nak az ellenségnek a gúnyolásában, amely a minap még őket gúnyolta. Egyes szá-
zadok járőrei éjszakánként Hitlernek öltöztetett madárijesztőt vittek magukkal, fel-
állították a senki földjén, és ráakasztottak egy feliratot, amely céllövészetre biztatta
a Landsereket. A madárijesztőben néhány kézigránátot is elrejtettek arra az esetre,
ha egy német tiszt őrjáratot küldene ki, hogy eltávolíttassa. Ennek némileg szerve-
zettebb változataként az NKVD propagandaszázadai is felállították hangszóróikat.
Négy órán át egyfolytában tangót bömböltettek, amelyről úgy ítélték, hogy kellő-
képpen szomorú hangulatot közvetít. A zenét olykor gramofonlemezről felhangzó
közlemények szakították meg, amelyek emlékeztették a bekerített katonákat re-
ménytelen helyzetükre. Ezek az akciók eleinte alig hatottak, később azonban, ami-
kor a németek reményei már szertefoszlóban voltak, megnőtt a hatásuk.
Amikor a Vörös Hadsereg rájött, hogy a németeknek takarékoskodniuk kell
a nagy nehézségekkel, légi úton hozzájuk juttatott tüzérségi gránátjaikkal, tapoga-
tózó támadásokat indítottak ellenük, hogy választ provokáljanak. Ez idő tájt a leg-
több dolguk a hadosztályok felderítőszázadainak volt: e támadások útvonalát ők
kémlelték ki. „Olyanok voltunk, mint a cigányok, ma itt, holnap ott”21 - emlékezett
egy tiszt, aki ötödmagával maradt életben eredetileg száztizennégy fős századából.
A rendszerint öt-hat fős őrjáratok behatoltak a katlanba, fehér álcaruháikban elrej-
tőztek az utak közelében, és figyelték a forgalmat, a csapatmozgásokat. Visszaté-
rőben fogtak egy „nyelvet” kihallgatás céljából.
A Kessel délnyugati részén különösen élénk volt a járőrtevékenység. A
szovjet parancsnokok bizonyosak voltak abban, hogy a németek megpróbálnak
majd kitörni, és arra törekedtek, hogy erről előzetes tudomást szerezzenek. A sík,
hófödte sztyepp veszélyes terep volt a felderítő járőrök számára, a géppuskaállá-
soknak viszont kitűnő kilövést kínált. Egyszer azonban, december elején egy felde-
rítőcsapat egy rohamosztag kíséretében átkúszott a szemközti árkokhoz, és megál-
lapították, hogy üresek. A németek hátrább húzódtak, melegebb fedezékekbe. Miu-
tán az orosz gyalogosok zavartalanul átkutatták az árkokat és lőállásokat, a felderí-
tek parancsnoka megszemlélte a zsákmányt, egyebek közt egy hosszú irhakabátot.
Ezután a tábori telefon mellett észrevett „egy fehér bögrét, rajta rózsával”.22 Csodá-
latosan szépnek találta, mert már nagyon régóta nem látott civil holmit. Ékkar
azonban megérkezett a század parancsnoka, aki - a csapat erejéhez mérten túlságo-
san is ambiciózusan - úgy döntött, hogy megpróbálja elfoglalni az egész területet.
Mihelyt megindultak, azonnal csőstül jött a baj. A németek harckocsikat küldtek
ellenük, saját tüzérségük pedig nem adott nekik tűztámogatást, mert nem kapott rá
parancsot az előírásos úton. Véres küzdelem bontakozott ki, s miközben a felderí-
tőosztag visszavonult, az ifjú parancsnok egy gránátrobbanástól súlyosan megsebe-

- [231] -
sült az egyik lábán. Miközben a hóban feküdt, és nézte a fehér álcázóöltözékén vö-
röslő vért, a rózsás bögrére gondolt.
Olykor, ha éjszaka orosz és német felderítőcsoportok haladtak el egymás
mellett a senki földjén, úgy tettek, mintha nem látnák egymást. Mindkét csoportnak
megvolt a maga külön feladata, és nem akarták, hogy egy lövöldözés elvonja őket
ettől. Ha azonban a kis csoportok szemtől szembe találkoztak, a harcot halálos
csendben, késekkel vagy élesre fent szuronyokkal vívták meg. „Amikor először
öltem meg késsel németet - emlékezett egy orosz tengerészgyalogos felderítő sza-
kaszparancsnok -, utána még három hétig álmodtam vele.”23 A legveszélyesebb
azonban az volt, ha valaki nem ott tért vissza a saját vonalaihoz, ahonnan elindult.
Az orosz katonák szerencséjére a téli ruházat komoly hiányosságait az
Uranus hadművelet után megszüntették. Majdnem minden katona nyúlszőr kesz-
tyűt, báránybőr zubbonyt és szürke prém usankát kapott, amelyre aztán átrakta a
vörös csillagot a nyári sapkájáról.
Állandóan érkeztek az új emberek, a hadosztályok folyamatosan töltődtek
fel. Amikor egy ilyen ártatlan újonc bekerült egy harcedzett katonákból álló sza-
kaszba, megszeppent, de hasznát vette a régiek tapasztalatainak, és több esélye volt
az életben maradásra, mint egy olyan alakulatban, amely még nem esett át a tűzke-
resztségen. Mihelyt az új ember megtanulta, hogy az életben maradás nem abszo-
lút, hanem viszonylagos dolog, és megtanult percről percre élni, enyhült lelkében a
feszültség.
Az ifjú szovjet állampolgárok számára a legmegdöbbentőbb élmény nem a
katonás nyerseség volt, hanem az, hogy a frontovikok (frontharcosok) nyíltan be-
széltek politikai kérdésekről. Sokan olyan kijelentéseket tettek, hogy az újonnan
jöttek riadalmukban hátralestek. Leszögezték, hogy a háború után az életnek más-
milyennek kell lennie. Javítani kell az állami gazdaságokban és a gyárakban dolgo-
zók rettenetes körülményein, és meg kell szüntetni a nómenklatúra előjogait.
A háborúnak ebben a szakaszában a fronton aránylag csekély volt annak a
valószínűsége, hogy feljelentenek valakit. Ahogyan egy veterán fogalmazott: „A
katona úgy érezte, ha a vérét adja, joga van beszélni.”24 Jóval óvatosabb volt azon-
ban, ha tábori kórházba szállították, ahol éber besúgók és politikai tisztek figyelték,
vajon nem bírálja-e valaki a rezsimet. (A háború vége felé, a németországi előre-
nyomulás során a fronton ismét veszélyessé vált a nyílt beszéd. A hadsereg már
csaknem elvégezte feladatát, és az NKVD Speciális Osztályai, amelyek akkor már
a SzMERS nevet viselték, haladéktalanul hozzáláttak, hogy helyreállítsák a sztáli-
nista terrort.)
A katonák azzal gyötörték magukat, hogy otthoni ételekről beszélgettek és
ábrándoztak. Egyes szakaszoknak olyan szerencséjük volt, hogy akadt soraikban
egy tehetséges elbeszélő, aki modern tündérmeséket talált ki. Kártyáztak (bár ez
hivatalosan tilos volt) és sakkoztak. Most, hogy kis időre állandó állásokban időz-
tek, érdemes volt megfelelő figurákat faragniuk és sakktáblát készíteniük. Legtöbb-
- [232] -
jük emlékezett. A moszkvaiak állandóan szülővárosukról beszéltek, nem annyira
azért, hogy imponáljanak vidéki bajtársaiknak, hanem mert az üres sztyeppen
mélységes honvágy gyötörte őket.
Egy tengerészgyalogos hadnagy bevallása szerint „nagyon nehéz volt írni az
otthoniaknak”.25 „Lehetetlen” volt igazat mondani. „A frontkatonák levelei soha-
sem tartalmaztak rossz híreket.” A hadnagy szülei fiuk valamennyi levelét eltették,
ő pedig, amikor a háború után újraolvasta őket, úgy találta, semmiféle információt
nem tartalmaznak. A levelek rendszerint azzal kezdődtek, hogy a katonák meg-
nyugtatták édesanyjukat - „élek és egészséges vagyok, az ellátásunk jó” – ennek
hatását azonban jócskán mérsékelték az ezután következő kijelentések, miszerint
valamennyien készen állnak, hogy feláldozzák életüket a hazáért.
A szakasztársak évődtek egymással és ugratták egymást, ez azonban azonos
rangúak között ritkán fajult gorombasággá. Meglepően ritka volt a durvaság. Lá-
nyokról „legfeljebb, ha valamilyen különös hangulatban” beszéltek – rendszerint
akkor, ha a katonákon a vodkaadag vagy bizonyos dalok hatására úrrá lett az ér-
zelmesség. Minden századnak kellett, hogy legyen legalább egy gombos tangó-
harmonikája, ami nagy szerepet játszott a harci szellem fenntartásában. A Vörös
Hadsereg kedvenc dala Sztálingrád környékén 1942 utolsó heteiben a Zemljanka
(„A fedezék”) volt, a Lili Marlenéhez hasonló érzelmes orosz sláger. Alekszej
Szurkovnak ez a fülbemászó melódiája az előző télen íródott - egyik ismert sora
miatt olykor „Négy lépés a halál” címen is emlegették – és kezdetben „szélsőséges
pesszimizmusa” miatt ideológiailag nemkívánatosnak bélyegezték. A Zemljanka
azonban oly népszerűnek bizonyult a frontkatonák között, hogy a komisszárok
kénytelenek voltak úgy tenni, mintha nem hallanák.
Lobog a tűz a kis kályhában,
A fából gyanta cseppen, mint a könny,
S a harmonika a fedezékben
Mosolyodról, szemedről dalol.
A bozót rólad suttogott
Egy hófehér Moszkva környéki mezőn.
Mindennél jobban szeretném, ha hallanád,
Milyen szomorú a hangom.
Most nagyon messze vagy,
Végtelen hómezők választanak el bennünket.
Oly nehéz eljutnom hozzád,
Itt pedig négylépésnyire van a halál.
Dalolj, harmonika, harsogd túl a hóvihart,
Szólítsd az eltévedt boldogságot.
A hideg fedezékben
Irántad való olthatatlan szerelmem melegít.

- [233] -
 A katlanban rekedt 6. hadseregben szigorú fegyelmet tartottak. Hitler pedig,
jellemző módon megpróbálván megvásárolni katonái lojalitását, kezdett nagyvona-
lúan bánni a kitüntetésekkel és az előléptetésekkel. Paulust vezérezredessé léptette
elő.
A katonák legfőbb vigasza Hitlernek az az ígérete volt, hogy mindent meg-
tesz majd a felmentésükre. Strecker tábornoknak egyenesen meggyőződésévé vált,
hogy a katonák azért panaszkodtak feltűnően keveset élelmiszeradagjaik drasztikus
csökkentése miatt, mert bizonyosak benne: hamarosan megmentik őket. Egy alka-
lommal, amikor kilátogatott a frontvonalba, s a távolból ágyúdörgés hallatszott, az
egyik őr felemelte kezét, és így szólt: „Hallgassa csak, tábornok úr! Azok aligha-
nem bennünket jönnek felmenteni.”26 Strecker mélyen megindult. „Szívmelengető,
hogy mekkora a hit az egyszerű német katonában” - jegyezte fel.
Még a náciellenes tisztek sem voltak képesek elhinni, hogy Hitler cserben
meri hagyni a 6. hadsereget. Úgy vélték, ez otthon, Németországban túlságosan
megrendítené a rezsimet és a morált. A karácsony és az újév közeledése is azt a
hitet erősítette, hogy a dolgok hamarosan jóra fordulnak. Még a szkeptikus
Groscurth is derűlátóbb lett. „Úgy tűnik, mintha a helyzet valamivel kevésbe volna
kilátástalan - írta -, és reménykedhetünk, hogy megszabadulunk innét.”27 Sztálin-
grádot azonban továbbra is ”Schicksalstadt”-ként, „a végzet városaként” emlegette.

- [234] -
 18.
„Der Manstein kommt!”*

December első hetének végén erős havazás kezdődött. A hófúvások bete-

mették a balkákat, a meredek partokba vájt üregekben lakó katonáknak úgy kellett
kiásniuk magukat. Alig volt olyan jármú, amelynek tankjába jutott valamicske
üzemanyag, az élelmiszeres kocsikat húzó lovak pedig úgy legyengültek a kopla-
lásban, hogy a legkisebb dombokra is alig bírtak felkapaszkodni. Altmann, a 113.
gyaloghadosztályban szolgáló tábori lelkész, miután felkéredzkedett egy ilyen fo-
gatra, feljegyezte: „Nem maradhatok a kocsin, mert a ló annyira rosszul táplált,
hogy a legkisebb megerőltetést sem bírja.”1
Altmannt megdöbbentette, milyen szánandóan fiatalok az egyik általa meg-
látogatott ezred katonái. Első kérdésüket pontosan meg lehetett jósolni: „Mikor ka-
punk több ennivalót?” A lelkész azt is észrevette, hogy bár még csak december
második hetében jártak, „nyomorúságos fedezékeiket itt, a fátlan sztyepp közepén,
már feldíszítették karácsonyra”. A zászlóalj-parancsnokságon telefonhívás várta:
egy karácsonyhoz nem illő kötelessége teljesítésére kapott utasítást. „Holnap virra-
datkor német katona kivégzése (tizenkilenc éves, öncsonkító).”
Bár a német katonák nagyon szenvedtek az éhségtől, többségüknek egyelőre
sejtelmük sem volt arról, mennyire súlyos ellátási gondokkal küzd a 6. hadsereg.
Hitler, amikor utasította Paulust, hogy ne mozduljon, azt ígérte, hogy több mint
száz Junkers-52-es szállítja majd az utánpótlást, ám a légihíd működésének első
hetében - november 23-tól - a bekerítés területére berepülő gépek száma a harmin-
cas napi átlagot sem érte el.
November 24-én ellenséges akciók és balesetek következtében a Luftwaffe
huszonkét gépet veszített, másnap az oroszok újabb kilencet lőttek le. A vesztesé-
gek pótlására tett kétségbeesett kísérletképpen Heinkel-111-eseket vontak el bom-
bázóbevetésekről. Richthofen háromszor is felhívta Jeschonneket, meg akarta
győzni: nincsen annyi repülőgépük, hogy légi úton lássák el a 6. hadsereget. Gö-
ringet nem lehetett elérni, elutazott Párizsba.
A légihíd az ígért napi minimumnak, a 300 tonnának is csak a töredékét
szállította. Az egész héten mindössze 350 tonna érkezett. Ebből a 350 tonnából
csupán 14 tonnányi volt élelmiszer az addigra 275.000 főre csökkent élelmezési
létszám számára. A teljes ellátmány háromnegyedét az üzemanyag tette ki, amely-
nek egy részét a Luftwaffe saját, Pitomnyikban állomásozó gépei kapták, hogy vé-
delmezhessék a szállítógépeket az orosz vadászoktől. A pitomnyiki
Messerschmitteknek azonban immár félelmetes túlerőbe került ellenséggel és
gyakran megdöbbentő repülési körülményekkel kellett megküzdeniük. Egy fog-
ságba esett pilóta2 elmondta NKVD-s kihallgatójának, hogy Me-109-esét, miután

*
„Manstein jön!”
- [235] -
kísérőként felszállt Pitomnyikból, hat orosz vadász fogta közre és támadta meg.
A második héten december 6-ig 512 tonna (még mindig kevesebb, mint a
szükséges minimum egynegyede) érkezett, ezt napi átlagban 44 szállítógép hozta.
Mindössze 24 tonna élelmiszer érkezett. Mind több és több igavonó állatot kellett
levágni a hiány pótlására. A katonák látták, hogy adagjaik rohamosan csökkennek,
de meggyőzték magukat, hogy ez a helyzet már nem tart sokáig. Csodálták a
Lufwaffe-gépek személyzetének bátorságát, és szívükbe fogadták a „Tante Ju”-kat
[=„Ju néniket”], a hárommotoros Junkerseket, amelyek elszállították sebesült baj-
társaikat, és elvitték leveleiket haza, Németországba. „Jól vagyok, egészséges va-
gyok” – írták haza decemberben, hogy megnyugtassák családjukat. „Semmi rosz-
szabb nem történhet” - hangzott egy másik visszatérő fordulat. „Ne aggódjatok mi-
attam, hamarosan otthon leszek épen és egészségesen.” Még mindig reménykedtek
valamiféle karácsonyi csodában.
Sztálin azonban, szinte a 6. hadsereg bekerítése óta, már egy második, dön-
tő csapás sikerében reménykedett. A Sztavkán az Uranus hadműveletet egy átfogó
haditerv első részének tekintették. A második, rendkívül nagyra törő szakaszt a Sa-
turnus hadművelet jelentette. Ennek során a Délnyugati és Voronyezsi Frontnak az
olasz 8. hadseregen átgázolva Rosztov felé, déli irányban kellett előretörnie. Úgy
tervezték, hogy elvágják a Don Hadseregcsoport másik részét, és a Kaukázusban
csapdába ejtik a 17. hadsereget, valamint az 1. páncéloshadsereget.
A 6. hadsereg jóformán még el sem kezdte beásni magát a Don és a Volga
közti sztyeppen, de Vasziljevszkij már a következő szakaszt vitatta a Délnyugati és
a Voronyezsi Front parancsnokaival. Tervének első változatát november 26-án este
terjesztette Sztálin elé. A Saturnus megindításának lehetséges dátumaként decem-
ber 10-ét jelölte meg, tehát volt még idő átcsoportosításokra, erősítések küldésére.
Sztálin beleegyezett és utasította a tábornokot a terv részletes kidolgozására és vég-
rehajtására. Előbb azonban volt egy még sürgősebb probléma: arra a kérdésre kel-
lett választ találni, milyen ellenlépést tesz Manstein a 6. hadsereg megmentésére.
Sztálinon mindinkább úrrá lett a rá jellemző türelmetlenség. Azt szerette
volna, hogy minden egyszerre történjék – a Saturnus hadművelet és a 6. hadsereg
gyors megsemmisítése. Már kiadta a parancsot a 2. gárdahadseregnek, a Vörös
Hadsereg legütőképesebbikének, hogy Sztálingrádtól nyugatra felfejlődve készül-
jön fel Rosztov megtámadására. Vasziljevszkij azonban december első hetében
megállapította, hogy Paulus hadosztályait sokkal nehezebb lesz megsemmisíteni,
mint először gondolták - jóllehet, ekkor már hét szovjet hadsereg állt csatarendbe
ellenük.
November 28-án Sztálin jelentést kért Zsukovtól az ellenség feltételezhető
szándékairól, aki már másnap meg is küldte azt. „Nem valószínű, hogy a körülzárt
német erők anélkül, hogy Nyizsnye-Csirszkaja és Kotyelnyikovo felől felmentő erő
sietne segítségükre, megpróbálnának kitörni”3 - írta. Előrejelzése helytállónak bi-
zonyult, az alapos helyzetelemzés ma is azt mutatja, hogy valóban ez volt az egyet-

- [236] -
len járható út. Miután elküldte válaszát Sztálinnak, megvitatta a helyzetet
Vasziljevszkijjel, akit Sztálin ekkor éppen arra utasított, hogy összpontosítsa min-
den figyelmét a 6. hadsereg felszámolására. A két tábornok négyszemközt meg-
egyezett abban, hogy alighanem elhalasztják a Saturnus hadműveletet, s helyette
egy Kis Saturnus végrehajtását veszik fontolóra. Úgy tervezték, rárontanak
Manstein Don Hadseregcsoportjának mögöttes területére és balszárnyára, ez az ak-
ció ugyanis azonnal megállítana mindenféle, Sztálingrád felmentését célzó táma-
dást.
*
Manstein a Téli vihar fedőnevű tervet a 6. hadsereg felmentésére a Führer
főhadiszállásával szorosan együttműködve dolgozta ki (l. az 5. térképet). Célja a 6.
hadsereghez való áttörés és egy folyosó létesítése volt, amelyen keresztül a körül-
zárt erők utánpótlást és erősítést kaphatnak, s ilyen módon Hitler parancsa értelmé-
ben fenntarthatják „szegletkő”-pozíciójukat4 a Volga partján - „tekintettel az 1943-
as hadműveletekre”. Manstein azonban, aki tudta, hogy ezen a helyen a 6. hadsereg
nem élheti túl a telet, utasította törzskarát, hogy dolgozzanak ki egy tervet arra az
esetre is, ha Hitler meggondolná magát. Ennek értelmében a 6. hadsereg az első
fázis sikere esetén kitörést hajtana végre, és fizikai valóságában is visszatagozódna
a Don Hadseregcsoportba. Ez a második terv a Villámcsapás hadművelet nevet
kapta.
A Téli Vihart, amint Zsukov előre megmondta, eredetileg „kétágúra” ter-
vezték. Az egyik támadás Kotyelnyikovo térségéből indult volna, a 6. hadseregtől
jóval délebbről és attól körülbelül százhatvan kilométernyi távolságból. A másik a
Dontól nyugatra, a csíri frontszakaszról indult volna, amelyet mindössze mintegy
hatvanöt kilométer választott el a katlan belső arcvonalától. Mivel azonban
Romanyenko 5. harckocsihadserege állandóan támadta a Csír folyó mentén elhe-
lyezkedő német erőket, erről a megindulási terepszakaszról a Téli Vihar tervezői-
nek le kellett mondaniuk. Ezek után Paulus bekerített hadosztályait csak a
Kotyelnyikovo körül felvonuló LVII. páncéloshadtest menthette fel - Hoth igen-
csak vegyes 4. páncéloshadserege egy részének támogatásával.
Az LVII. páncéloshadtest, amelynek élén Friedrich Kirchner állt, kezdetben
gyenge volt. Két román lovashadosztályból és a 23. páncéloshadosztályból állt,
amely alig harminc bevethető harckocsival rendelkezett. A Franciaországból átdo-
bott 6. páncéloshadosztály összehasonlíthatatlanul erősebb magasabb egység volt,
de első élményeik a keleti fronton aligha lelkesítették őket túlságosan. Erhard Raus
tábornokot, az osztrák hadosztályparancsnokot november 24-én Manstein magához
hívatta - királyi szerelvénye éppen a harkovi pályaudvaron állt - és tájékoztatta a
helyzetről. „Igen komor színekkel ecsetelte”5 - jegyezte fel Raus. Három nappal
később, amikor Raus hadosztályának első szerelvénye befutott Kotyelnyikovo ál-
lomására, a katonákat máris a „szovjet ütegek gránátzápora” fogadta. „A páncél-
gránátosok villámgyorsan kiugráltak vagonjaikból. Az ellenség azonban már
»Hurrá!« csatakiáltással az állomást rohamozta.”
- [237] -
 Hoth nagyon örült a 6. páncéloshadosztály megérkezésének. Az alakulatot
Bretagne-ban újjászervezték és felszerelését is kiegészítették. Harcértéke százszá-
zalékos volt, 160 hosszú csövű PzKpfw IV-es harckocsival és 40 rohamlöveggel
rendelkezett. A hadosztálynak hamarosan lehetősége nyílt, hogy kipróbálja új fel-
szerelését. December 3-án Kotelnyiko-vótól tizenegy kilométernyire északnyugat-
ra, Pakljebin községnél heves harc bontakozott ki közte és a szovjet 4. lovas-
hadtest között. A német páncélosok a havas, jeges pusztaságban átkaroló támadás-
sal súlyos veszteségeket okozva elvágták a 81. lovashadosztályt. Raus tábornok
annyira elégedett volt az eredménnyel, hogy az ütközetet mint a „pakljebini Can-
nae”-t emlegette.*
Raus hadosztályának megérkezése igazolta Jeremenkónak azt a gyanúját,
hogy a németek Kotyelnikovótól északkeleti irányban akarnak támadni, Sztálin
azonban továbbra sem járult hozzá, hogy tartalékokat csoportosítsanak át a fenye-
getett frontszakaszra.
Ugyancsak december 3-án Hoth előterjesztette a Téli Viharra vonatkozó
részletes javaslatát, amely így kezdődött: „Cél: a 4. páncéloshadsereg felmenti a 6.
hadsereget”.6 Közben azonban értékes idő veszett el. A 17. páncéloshadosztályt,
amelyre még szüksége lett volna a támadó egységek megerősítésére, a Führer fő-
hadiszállásának parancsára tartalékként visszatartották az olasz 8. hadsereg mögött,
s végül csak a hadművelet kezdete utáni negyedik napon csatlakozott Hoth erőihez.
Hitler mindazonáltal semmiféle további időpocsékolásról nem akart hallani. Az is
roppantul érdekelte, hogyan állja meg a helyét az új, 88 milliméteres löveggel fel-
szerelt Tigris harckocsi. A legelső megalakítandó zászlóaljat sietve az Ostfrontra
küldték, és beosztották Kirchner hadtestébe. December 10-én este a parancsnokok
megkapták a „Sztálingrád elleni felmentő támadást elrendelő parancsot”.7
December 12-én rövid tüzérségi előkészítés után Hoth páncélosai előretör-
tek északi irányba. A Kesselben lévő német katonák minden idegszálukkal a távoli
harci zajt figyelték. Úgy tűnt, optimizmusuk nem ismer határt. „Jön Manstein!” -
mondogatták egymásnak izgatottan a 6. hadsereg katonái, mintha csak az ortodox
egyházban szokásos húsvéti köszöntést ismételgették volna. Hitler itteni hívei szá-
mára a távoli ágyúdörgés ismét azt bizonyította, hogy a Führer mindig megtartja a
szavát.
Hitlernek azonban esze ágában sem volt engedélyezni a kitörést a 6. hadse-
regnek. A Wolfsschanzéban tartott déli értekezleten közölte Zeitzlerrel, hogy Sztá-
lingrádból nem vonulhatnak vissza, ezzel ugyanis „az egész hadjárat értelmét” ál-
doznák fel, s azzal érvelt, hogy már túlságosan sok vért veszítettek. Amint arra
Kluge is figyelmeztette Mansteint, még mindig nem hagyták nyugodni az előző tél
eseményei, és megszállottan ragaszkodott ahhoz a parancsához, amellyel a Közép
Hadseregcsoportnak megtiltotta a hátrálást. „Ha egyszer egy egység elkezd mene-

*
Róma i.e. 216-ban a cannae-i csatában szenvedett sú-
lyos vereséget Hannibál karthágói csapataitól.
- [238] -
külni - oktatta ki a hadsereg vezérkari főnökét -, a menekülés során a törvény és a
rend kötelékei gyorsan eltűnnek.”8
*
A szovjet parancsnokok arra nem számítottak, hogy Manstein ilyen gyorsan
indítja meg offenzíváját. Jeremenko azonnal felismerte a katlan délnyugati sarkát
tartó 57. hadseregre leselkedő veszélyt. December 12-én Vasziljevszkij Hruscsov-
val együtt az 51. hadsereg főhadiszállásán tartózkodott, amikor egy rádiótáviratból
értesült a német támadásról. Megpróbált telefonálni Sztálinnak Moszkvába, de a
vonal csődöt mondott. Mivel egyetlen pillanatot sem akart elvesztegetni, kapcso-
latba lépett Rokosszovszkij tábornokkal, a Doni Front parancsnokával, és közölte
vele: azt akarja, hogy Rokosszovszkij adja át Rogyion Malinovszkij tábornok 2.
gárdahadseregét a Sztálingrádi Front kötelékébe, Manstein támadásának megállítá-
sára. Rokosszovszkij hevesen tiltakozott. Amikor pedig Vasziljevszkijnek aznap
este végre sikerült felhívnia a Kremlt, Sztálin felbőszült, mert azt hitte, a tábornok
döntésre akarja kényszeríteni. Nem volt hajlandó eltűrni, hogy sürgessék, és döntés
nélkül megszakította a beszélgetést, amivel igen nyugtalan éjszakát okozott
Vasziljevszkijnek.
Eközben Jeremenko parancsot adott a 4. gépesített hadtestnek és a 13.
harckocsihadosztálynak a német páncélosok gyors előretörésének megállítására. A
német 6. páncéloshadosztály az első huszonnégy órában csaknem ötven kilométert
tett meg, és átkelt az Akszaj folyón. Sztálin, miután másnap hajnalig tartó tanács-
kozásokat folytatott a Kremlben, és többször is beszélt telefonon Vasziljevszkijjel,
beleegyezett, hogy két nappal később átvezényeljék a 2. gárdahadsereget.
Az offenzíva második napján a 6. páncéloshadosztály elérte Verhnye-
Kumszkijt. Sűrű eső esett és olvadt egy rövid enyhébb időszak jeleként. A falu kö-
rüli magasabban fekvő területen - Raus tábornok kifejezésével - „gigászi birkózó-
viadal kezdődött”.9 A háromnapos, váltakozó szerencsével folyó elkeseredett küz-
delem nagy veszteségekkel járt. Ott helyben német sikert hozott - amikor a 17.
páncéloshadosztály megérkezett, Richthofen pedig maximális légi támogatást nyúj-
tott, Hoth hadosztályai és a Tigris harckocsik elérték a Miskova folyó vonalát - ám
ezek az események a 6. hadsereg szempontjából hamarosan jelentőségüket veszí-
tették. A katlanba szorultak sorsai innen kétszáz kilométerre északnyugatra dőlt el.
Sztálin gyorsan megértette, fogy Zsukovnak és Vasziljevszkijnek igaza van.
A Paulus felmentésére irányuló egész próbálkozást a leghatásosabban a Miskova
felé nyomuló Hoth előretörésének lefékezésével és egy másutt végrehajtott döntő
támadással lehet meghiusítani. Beleegyezett a Saturnus hadműveletbe foglalt el-
gondolás megvalósításába. A verhnye-kumszkiji harcok első napján a Sztavka el-
készítette a parancsokat, amelyekben Voronyezsi és Délnyugati Front parancsnokát
egy módosított változat, az úgynevezett Kis Saturnus végrehajtására utasították. A
terv értelmében ahelyett, hogy Rosztovnál támadtak volna, az olasz 8. hadseregen
áttörve kellett hátba támadniuk a Don Hadseregcsoportot. Hadseregeik [ti. a szov-

- [239] -
jet frontokéi] három napot kaptak a felkészülésre.
Jeremenko továbbra is nyugtalan maradt. Miközben Hoth páncéloshadteste
elérte a Miskova folyót, és a 6. páncéloshadosztály már csak alig hatvanöt kilomé-
ternyire járt a katlan peremétől, a 2. gárdahadsereg, amelyet újabb és újabb hóvi-
harok akadályoztak, csak december 19-ére került olyan helyzetbe, hogy ellentáma-
dást indíthasson. Jeremenko arra számított, hogy a 6. hadsereg páncéloserői bárme-
lyik percben kitörhetnek a Kessel délnyugati részén, ugyanis nem tudta, hogy Hit-
ler ehhez még mindig nem volt hajlandó hozzájárulását adni, és hogy Paulus het-
ven megmaradt harckocsijának mindössze tizenkilenc kilométernyi előrenyomulás-
ra elegendő üzemanyaga van.
Manstein tábornagy december 19-én repülőgépen beküldte a katlanba hír-
szerzőtisztjét, Eismann őrnagyot. Az volt a feladata - állította utóbb Manstein -,
hogy közölje Paulusszal és Schmidttel: készítsék fel a 6. hadsereget a Villámcsapás
hadműveletre. Sohasem fog kiderülni, hogy a forgalomba került változatok közül
voltaképpen melyik is hangzott el a megbeszélésen. Mindenesetre nyilvánvaló,
hogy Manstein még mindig nem vállalta annak felelősségét, hogy ne engedelmes-
kedjék Hitler parancsának. Valószínűleg nem akart egyértelmű utasításokat adni
Paulusnak és – kétségkívül ésszerű biztonsági megfontolásokból - a Kesselbe sem
akart berepülni, hogy személyesen beszélje meg vele a tennivalókat. Mansteinnek
azonban kezdettől fogva tudnia kellett, hogy Paulus, aki rendíthetetlenül hitt a pa-
rancsnoki hierarchiában, elöljárói hivatalos parancsa nélkül nem fogja végrehajtani
a kitörést. Emlékirataiban Manstein érdekes módon túlságos igyekezettel próbál
elhárítani mindenfajta felelősséget a 6. hadsereg sorsával kapcsolatban, és ugyan-
ennyire inkorrekt Paulusszal szemben. Úgy tűnik, mintha a lelkiismeret furdalná,
pedig őt nem is vádolta senki.
***
December 16-án, mindössze négy nappal Hoth offenzívájának kezdete után,
az 1. és a 3. gárdahadsereg, valamint a Don mentén északabbra álló szovjet 6. had-
sereg támadást indított dél felé. A szovjet hadművelet rosszul kezdődött: sűrű, ónos
köd lassította, s a harckocsialakulatok aknamezőkre tévedtek. Az olasz 8. hadsereg
azonban néhány heves ellenállási kísérlet után összeroppant. Ekkorra már a 17.
páncéloshadosztály a Dontól keletre csatlakozott Hoth hadműveleti csoportosításá-
hoz, így nem maradt tartalék, amely ellentámadást indíthatott volna, s ezért a szov-
jet harckocsioszlopok déli irányban kitörtek a nyílt, hóborította sztyeppre. A tér-
ségben december 16-án beköszöntő kemény fagy nem lassította le a Don Hadse-
regcsoport hátában tomboló T-34-es dandárokat. Sorra foglalták el a vasúti csomó-
pontokat és állomásokat, a német ellátócsapatoknak pedig, mielőtt elmenekültek
volna, csak arra maradt idejük, hogy felgyújtsák az ezerféle felszereléssel megra-
kott vagonokat.
A németek számára a legnagyobb veszélyt Vaszilij Mihajlovics Badanov
vezérőrnagy 24. harckocsihadtestének 240 kilométeres előretörése jelentette. Dec-

- [240] -
ember 23-án délután a szovjet hadtest lerohanta Szkasszirszkaját: a helység déli
szomszédja Tacinszkaja, a Sztálingrádot ellátó Junkers-52-esek fő támaszpontja
volt. Fiebig tábornok utasítást kapott a Führer főhadiszállásától, hogy gépei csak
akkor hagyják el a repülőteret, ha már tüzérségi tüzet irányítanak rájuk. Úgy lát-
szik, Hitler környezetében nem akadt, aki számolt volna azzal a lehetőséggel is,
hogy egy páncélososzlop megközelíti a felszállópályát, és tüzelni kezd.
Fiebig és tisztjei háborogtak. Egy repülőteret vissza lehet foglalni, de ha
odavesznek a szállítógépek, odavész a 6. hadsereg is. Nem voltak földi erőik, ame-
lyek megvédhették volna „Tazit” - ahogyan ők becézték Tacinszkaját. Legfeljebb
annyit tehettek, hogy átirányítottak hét légvédelmi löveget az út biztosítására, az
üzemképes gépeket pedig felkészítették a kora hajnali felszállásra. Mint kiderült, a
gépek nagy száma miatt ez sem volt egyszerű feladat. „A felszállópálya környékén
zűrzavar uralkodik10 - jegyezte fel Richthofen jelen lévő vezérkari főnöke. - Bőg-
nek a motorok, egy szót sem érteni.” A helyzetet csak rontotta, hogy sűrű köd go-
molygott, a felhőzet ötven méteren kezdődött, és szállingózott a hó.
Az első gránátok reggel 5 óra 20 perckor robbantak. A szovjet harckocsik
zöme nem az úton, hanem a terepen közeledett. A repülőtér zajában és zűrzavará-
ban sok pilóta észre sem vette, mi történik, még akkor sem, amikor két Junkers-52-
es már kigyulladt. Fiebig maga adta ki a rádióutasítást: „Felszállás, irány
Novocserkasszk!” A pilóták nem vesztegették az időt. Megkezdődött „Tacinszkaja
repülőkiürítése”. Ahhoz képest, hogy mekkora volt korábban a zűrzavar, figyelem-
re méltó, milyen nyugodtan zajlott a folytatás. A gépek a sokasodó veszteség elle-
nére folyamatosan emelkedtek a levegőbe. A T-34-esek számára az egész olyan
volt, mint a céllövölde a búcsúban. Egyes szovjet harckocsik a havat taposva köze-
ledtek, s közben hevesen tüzeltek. Az egyik még egy, a felszállóhelyre manőverező
hárommotorosnak is nekirontott: a robbanás tűzgömbje mindkét járművet beborí-
totta. A gépek számos esetben egymással ütköztek, vagy a harckocsik fegyverei
pusztították el őket. A látási viszonyok percről percre romlottak, és a megmaradt
gépeknek égő roncsok között manőverezve kellett menekülniük. Végül 6 óra 15
perckor az utolsók egyikeként a levegőbe emelkedett Fiebig tábornok gépe is. Ösz-
szesen 108 Ju-52-es hárommotorost és 16 Ju-86-os gyakorlógépet sikerült meg-
menteni, de az elvesztett 72 gép a Luftwaffe teljes szállítókapacitásának összesen
körülbelül 10 százalékát jelentette!
Badanovot a vakmerő rajtaütés után öt napra elvágták, és miközben elfo-
gyott a lőszere, keményen támadták is. Sztálin nem fukarkodott az elismeréssel. Az
alakulatot átkeresztelték: új neve 2. gárda-harckocsihadtest lett, Badanov pedig,
elsőként, megkapta az új Szuvorov Érdemrendet. A Vörös Hadsereg propagandája
azt állította, hogy harckocsijai összesen 431 repülőgépet semmisítettek meg, ez
azonban jellegzetes, vad túlzás volt. Az igazi eredmény az volt, hogy
Tacinszkajáról soha többé nem indítottak teherszállító gépeket. A Luftwaffe kény-
telen volt továbbköltözni egy távolabbi, teljességgel rögtönzött repülőtérre.
*
- [241] -
 Hoth mentőakciójának kimenetele is eldőlt ekkorra. A Don Hadseregcso-
port balszárnyának fenyegetettsége és a Rosztov felé irányuló áttörés lehetősége
(ezt egyértelműen megerősítette a 3. gárdahadsereg vezérkari főnökének kihallga-
tása, aki december 20-án esett német fogságba) az egész helyzet átgondolására
késztette Mansteint. A Miskováig jutott páncéloshadosztályokat ugyancsak kemé-
nyen támadták, a 6. páncéloshadosztály egyetlen napon ezeregyszáz embert veszí-
tett.
December 23-án este Hoth páncéloshadteste mindenféle magyarázat nélkül
megkapta a visszavonulási parancsot. „Az utolsó újoncig bezárólag mindenki szá-
mára teljesen világos volt - írta Raus tábornok -, hogy ez a sztálingrádi vereséget
jelenti. Bár a parancs hátterében álló okokat még senki sem ismerte, a tisztek és
közkatonák nagyon is sejtették, hogy alighanem valami ocsmány dolog történt.”10
Ugyanezen az éjszakán Paulus és Manstein telexen megtárgyalták a helyze-
tet. Manstein rámutatott, hogy a 4. páncéloshadsereg heves ellenállásba ütközött, és
hogy az olasz erők az északi szárnyon összeomlottak. Paulus megkérdezte, vajon
megkapta-e végre az engedélyt a kitörésre. Manstein azt felelte, hogy ő még nem
tudta megszerezni a főparancsnokság hozzájárulását. Részletekbe nem bocsátko-
zott. Ha azonban Paulus megkapta volna a teljes keleti arcvonal általános helyzetét
ábrázoló hadműveleti térképe naprakésszé tételéhez szükséges információkat, még
ő is észrevehette volna, hogy a 6. hadsereg menthetetlen.
*
December 16-án erős, hideg északkeleti szél támadt. Mindent belepett a
zúzmara: a távíródrótokat, a göcsörtös fákat, a háború hulladékát. A föld olyan
keményre fagyott, hogy a lépések koppanása már-már fémes felhangot kapott.
Amikor az élénkvörös alkonyat után beesteledett, a fehér táj sarkvidékien kék ár-
nyalatot kapott. Sztálingrád orosz védői örültek a hidegnek, természetes és egész-
séges dolognak tartották. „Tegnap és ma itt csakugyan megkezdődött a tél12 - írta
egy katona a feleségének. - Jó kis fagyok vannak. Jól vagyok, csak nem kapok Tő-
led levelet.”
Senki sem volt boldogabb, mint Csujkov 62. hadseregének tagjai magában
Sztálingrádban, akik már öt hete hallgatták a nyilvánvalóan hajózhatatlan Volgán
leúszó jégtáblák szörnyű csikorgását, és a tizenkét tonnányi csokoládé-
vésztartalékon, valamint a kétfedelű U-2-esekről ledobott csekély mennyiségű
élelmiszeren éltek. A folyó végül december 16-án éjszaka fagyott be, a felszínén
nagy mennyiségű jégtörmelék torlódott fel és állt össze. A jégen először deszkák-
ból gyalogjárót készítettek. Ezután már autóutakat is rögtönöztek: ágakra vizet ön-
töttek, amelyek így a jég felszínére fagytak. A következő hét hétben 18.000 teher-
autó és 17.000 más jármű kelt át. A jégen át most már bármennyi sebesültet azon-
nal a tábori kórházakba lehetett szállítani. Később lövegeket is áthoztak a nyugati
partra, köztük egy 122 milliméteres tarackot is, amelyre a Vörös Október üzemben
kialakult patthelyzet felszámolásához volt szükség. Leeresztett csővel, közvetlen

- [242] -
közelről lőtték szét vele a központi irodaházat, amelyet a németek valóságos erőd-
dé alakítottak.
A 62. hadsereg szempontjából rendkívül szerencsés módon a német tüzér-
ségnél uralkodó lőszerhiányból az következett, hogy többé nem tudták folyamatos
gránáttűz alatt tartani a volgai átkelőhelyeket. Maga a part immár gyakran mutatott
békés képet. Rögtönzött kunyhóival és sátorlapokkal fedett parti gödreivel korai
vadnyugati bányásztelepülésre emlékeztetett. A katonák gerendákat hasogattak
vagy fát fűrészeltek, a fagyos napfényben bőr levéltáskájával ezredpostás ballagott
a parancsnoki harcálláspontokra, remélve, hogy kap egy bögre forró teát a rézsza-
movárból. Mások hőszigetelt edényekben forró ételt vittek az első vonalban tartóz-
kodóknak. A katonák a jégen át immár csapatostul mehettek vissza a folyó keleti
partján felállított gőzfürdőkbe, hogy tisztán, és legalább a következő éjszakára tet-
vetlenítve térjenek vissza.
December 19-én Csujkov tábornok október közepe, vagyis főhadiszállásá-
nak áthelyezése óta először tért vissza a Volga keleti partjára. Gyalog tette meg az
utat a jégen, s amikor átért a túlsó partra, megállt, hogy szemügyre vegye a romo-
kat, amelyeket serege csak megtartott. Azért jött át, hogy részt vegyen egy fogadá-
son, amelyet Rogatyin vezérőrnagy, az NKVD-csapatok parancsnoka adott a Cseka
Különleges Osztálya megalakulásának évfordulójára. Csujkov visszatérőben - im-
már igen részegen - beleesett egy lékbe, úgy kellett kihalászni a jeges vízből. A 62.
hadsereg parancsnoka kis híján szégyenletes és prózai véget ért.
*
Miközben az oroszok örültek a hidegnek, Paulus hadseregének orvosai több
okból is rettegtek tőle. Beteg és sebesült pácienseik ellenállása egyaránt gyengült.
A nyílt seb fagyása gyorsan a sérült halálát okozhatta. Úgy tűnik, csak a talajfagy-
gyal magyarázható, hogy a következőkben megugrott azoknak a száma, akik grá-
nát, katyusa-rakéta vagy aknagránát robbanásakor hasi sebet kaptak. December kö-
zepétől pedig „állandóan növekedett a súlyos fagyásos esetek száma”.13 Ha a kato-
na lába csak megdagadt és kivörösödött, sérülését bekenték és bekötözték, de visz-
szaküldték a szolgálatba. Ha azonban a végtag megfeketedett és esetleg elüszkösö-
dött, gyakran elkerülhetetlen volt gyors amputációja.
Az orvosok már december második hetében egy még zavarba ejtőbb jelen-
ségre figyeltek fel. Egyre több katona halt meg hirtelen, „anélkül hogy megsebesült
vagy diagnosztizálható betegségben szenvedett volna”.14 A fejadagokat valóban
jelentősen csökkentettek, ezek az esetek azonban éhhalálnak túlságosan koraiak
lettek volna. „A gyanús esetek között - jegyezte fel a kivizsgálásukkal megbízott
patológus - előfordult kihűlés, »kimerülés« (a Kesselben tartózkodó hatszáz orvos
közül egy sem kockáztatta meg, hogy az éhenhalás szót használja), többségük
azonban egy eddig nem azonosított betegség volt.”15
December 15-én doktor Girgensohn, a 6. hadsereg kórboncnoka, aki ekkor a
tacinszkajai repülőtér melletti kórházban dolgozott, parancsot kapott, hogy másnap
- [243] -
repüljön be a katlanba. „Sajnos, az ön számára nincsen tartalék ejtőernyőnk” -
mondta neki a pilóta, amikor másnap virradatkor jelentkezett a reptéren. Útközben
valamiért vissza kellett fordulniuk, így végül csak 17-én érkeztek meg a katlanba.
A pilóta közölte vele, hogy Pitomnyik felett vannak, mire Girgensohn kinézett az
apró ablakon. „A hólepte, fehér tájon kráterek barnállottak.”
Girgensohn doktor Renoldi orvos tábornokra, az egészségügyi szolgálat ve-
zetőjére egy földbe ásott vasüti kocsiban, a repülőtér szélén talált rá. Renoldi úgy
tett, mintha nem tudná, miért küldték Girgensohnt, mivel doktor Seggel, a lipcsei
egyetem belgyógyász specialistája kérette ide, ő pedig ekkoriban úgy vélte, az
egész ügyet felfújják.*
Pitomnyikból Girgensohnt a gumraki állomás közelében lévő
hadseregközvetlen tábori kórházba vitték, amelytől Paulus főhadiszállása sem volt
messze. A tábornok egy balka oldalába mélyített, fával bélelt bunkerban lakott.
Szállása kifejezetten „fényűzőnek”17 számított, volt benne ugyanis egy vaskályha
és két dupla priccs, rajtuk - az orvos elképedésére - tiszta lepedővel. Nagy volt a
kontraszt a közelben elszállásolt sebesültek körülményeihez képest: ők nagyrészt
fűtetlen sátrakban tengődtek az olykor mínusz húszfokos hidegben.
Girgensohn először a hadosztályok vezető orvostisztjeivel beszélt, aztán be-
járta a Kesselt, és olyan katonák holttestét Boncolta fel, akik nem nyilvánvaló ok-
ból haltak meg. (Ilyen volt például a fahiány itt, ezen a fátlan pusztaságon, ahol az
útelágazásokat és kereszteződéseket levágott lovak hóba szúrt lábával jelölték meg.
A fontos harcászati jelzéseket és irányjelző nyilakat ezekre a hátborzongató „osz-
lopokra” szegezték.) A boncolásokra a legkülönbözőbb erre alkalmatlan helyeken
került sor: sátrakban, földbunkerekben, parasztviskókban, sőt még vasúti kocsik-
ban is. A nagy hidegben a holttestek jó állapotban megmaradtak, a legtöbb azonban
kőkeményre fagyott. Felolvasztásuk nagyon nehéznek bizonyult, hiszen nem volt
kéznél elegendő tüzelőolaj. Éjszakánként egy felcser volt kénytelen forgatni a holt-
testeket egy kis öntöttvas kályha körül. Egy alkalommal elaludt: az eredmény
„egyik oldalán kővé fagyott, a másikon megsült hulla lett”.
Olyan hideg volt, hogy Girgensohn csak nehezen és fájdalmak árán tudta
felhúzni a kezére a gumikesztyűt. Eredményeit minden este gyertyafénynél gépelte
le. Nehézségei ellenére - melyek közé tartoztak a szovjet légi- és tüzérségi támadá-
sok is - a hónap végére ötven boncolást sikerült elvégeznie. Ennek a mintának pon-
tosan a felénél az éhhalál egyértelmű jeleire bukkant: szív- és májsorvadásra, a
zsírszövet teljes hiányára, súlyos izomzsugorodásra.

*
Renoldi orvos tábornok utóbb több érdeklődést muta-
tott. Ugyanebben a vasúti kocsiban vetette papírra azt
a borzongató megállapítást, hogy a bekerített katonák
egészségi állapotának rohamos romlása úgy is felfogha-
tó, mint „nagyszabású kísérlet az éhség hatásainak
vizsgálatára”.16
- [244] -
 A Don Hadseregcsoport megpróbálta kiegészíteni a körülzárt katonák ke-
nyérből és elenyésző mennyiségű lóhúst tartalmazó „Wassersuppé”-ból [’vízle-
ves’] álló kalóriaszegény étrendjét: kis húspástétom konzerveket küldtek be nekik,
amelyek sok zsírt tartalmaztak, ezzel azonban nem érték el a kívánt hatást. Igen
gyakran megtörtént, hogy amikor egy-egy őrmester végigjárta az őrhelyeket, vala-
melyik katonája azt mondta neki, „jól vagyok, mindjárt eszem valamit”, majd evett
is a zsíros húspástétomból. Mire azonban az őrmester másodszor ért oda hozzá, az
illető már halott volt. Az éhhalál „undramatisch” [’nem drámai’) - állapította meg
Girgensohn.
Az éhenhaltak aránya a 113. gyaloghadosztályban volt a legmagasabb.
Girgensohn itt végre rátalálta világos magyarázatra. A hadosztály szállásmestere
még a bekerítés előtt csökkentette a fejadagokat, és az így összespórolt készleteket
óvintézkedésképpen félretette arra az esetre, ha az őszi esők idején akadozna az
ellátás. Ennek következtében a hadosztály katonái már november második felében
alultápláltak voltak, a szállásmester előrelátása tehát súlyos bajba sodorta bajtársa-
it. Később, miután a visszavonulás során több hadosztály is elveszítette teljes élel-
miszerkészletét, a 6. hadsereg parancsnoksága az összes megmaradt készletet ösz-
szegyűjtötte, hogy aztán a teljes létszám arányában ismét immár ő ossza ki.
Girgensohn, aki a fegyverletétel után hét évet töltött szovjet munkatáborok-
ban, később sem veszítette el érdeklődését a téma iránt. Mindig is hevesen vitatta,
hogy léteznék „stresszbetegség”18, nem ismerte el sem mint külön betegséget, sem
mint a megmagyarázhatatlan halálesetek fő okát. (Újabb kutatások mindazonáltal
kimutatták, hogy ha patkányokat három héten át nem hagynak aludni19, elpusztul-
nak - ami azt sugallja, hogy az emberi lények, ha megvonják tőlük az alvást,
ugyancsak kiégnek.) Kétségbevonhatatlan járulékos hatást tulajdonít viszont an-
nak, hogy az oroszok rendszeresen éjszaka támadtak, és állandó aktivitásukkal nem
hagyták pihenni ellenfeleiket. Az azóta eltelt évek során azonban kidolgozott egy
komplexebb magyarázatot. Meggyőződésévé vált, hogy a kimerültség, a stressz és
a hideg együttes hatására a legtöbb katona anyagcseréjében súlyos zavarok kelet-
keztek. Ez annyit jelent, hogy még ha hozzájutottak is - mondjuk - napi 500 kalóri-
ához, testük ennek az energiának csak töredékét vette fel. Ilyeténképpen kimondha-
tó, hogy a szovjet taktika, az időjárási viszonyok és az élelmiszerhiány együttesen
az éhenhalás folyamatának felgyorsulását okozta - de legalábbis hozzá] árult ah-
hoz.
A súlyos alultápláltság csökkenti a betegek fertőzőbetegségekkel szembeni
ellenállását is, a bekerítés kezdetén ilyen betegségek voltak például a fertőző máj-
gyulladás és a dizentéria, a végén pedig a még súlyosabb tífusz és paratífusz. Kint
a sztyeppen nem volt víz a mosakodáshoz, még kevésbé a mosáshoz, egyszerűen
azért, mert nem volt elég éghető anyag a hó és jég megolvasztásához. „Itt nincs
semmi különös újság20 - írta a 29. gépesített gyalogoshadosztály egyik páncélgrá-
nátos hadnagya. - Még az a legizgalmasabb esemény, hogy nap mint nap többen
tetvesednek meg. A tetvek olyanok, mint az oroszok. Egyet megölsz, tíz másik te-

- [245] -
rem a helyébe.” Alighanem a tetvek terjesztették a Sztálingrád túlélőit megtizedelő
járványos betegségeket is.
Az orvosoknak és a szanitéceknek azonban közvetlenül mindig az éhezés
okozta a legnagyobb gondot. „Derék harcosaink lassan kezdenek legyengülni”21 -
írta egy segédorvos, aki ezután egy amputációról számol be. A páciens lábát
combból vágta le, fáklyafényben, egy fedezékben - mindenfajta érzéstelenítés nél-
kül. „Az ember érzéketlenné válik minden iránt, és kizárólag az élelem jár az eszé-
ben.”
*
A német katonák mohón vágytak valamiféle reménysugárra, s ez az érzés
sokukban a bolsevik ellenség iránti gyűlölettel és bosszúvággyal keveredett. A
„katlanláz”-nak nevezett lelkiállapotban arról ábrándoztak, hogy egy SS-
páncéloshadtest az orosz hadseregek gyűrűjét áttörve megmenti őket, megfordítja a
helyzetet, s végül nagy, váratlan győzelmet aratnak majd. Ők olykor még hajlandó-
ak voltak meghallgatni Goebbels beszédeit. Sokan azzal tartották magukban a lel-
ket, hogy a 6. hadsereg dalát, a Wolgaliedet énekelték: „Egy katona áll a Volga-
parton, itt őrzi hazáját.”22 (A szöveget egy Lehár Ferenc-dallamra énekelték.)
A Doni Front parancsnokságának hadműveleti propagandaosztálya, amely
német kommunista segítőkkel dolgozott, úgy döntött, kihasználja a Landserek ze-
neszeretetét. Hangszórós kocsikról egy régi slágert játszottak nekik, amely az adott
körülmények között kegyetlen gúnyolódásnak tűnt: „A honi földön, a honi földön
boldog találkozás vár!” Az NKVD ellenőrzése alatt működő német kommunisták
csoportját Walter Ulbricht (a későbbi keletnémet elnök-pártfőtitkár), Erich Weinart
költő, Willi Bredel író és egy maroknyi, a náciellenes ügynek megnyert német fo-
goly - négy tiszt és egy közlegény - alkotta. „Kiabálókat” tanítottak be, a Vörös
Hadsereg katonáit, akik kikúsztak a német vonalak előtti senki földjére, ahonnét
megafonon jelszavakat és híreket kiáltoztak. Alig akadt köztük, aki akár csak né-
hány sort is tudott volna németül, s többségük odaveszett.
A propagandakülönítmény tevékenységének gerincét 20-30 perces, hangle-
mezre rögzített műsorok készítése alkotta, amelyeket zenéből, versekből, dalokból
és propagandaszövegekből állítottak össze. (Utóbbiban különösen nagy hangsúlyt
kapott az olaszok frontszakaszán végrehajtott szovjet áttörés híre.) A műsort aztán
felhúzható gramofonokon, hangszórókkal kihangosítva lejátszották. A hangszóró-
kat autók tetejére szerelték, de megesett, hogy szánkókon tolták őket előre, ilyen-
kor hosszú vezetéket alkalmaztak. Az efféle propagandaadások többségére a néme-
tek - tisztjeik parancsára, akik attól tartottak, hogy a közkatonák esetleg elhiszik a
hallottakat - azonnal aknavetőtűzzel feleltek. Decemberben azonban a németek már
korántsem reagáltak ilyen erőteljesen: szűkében voltak a lőszernek.
Különböző hangeffektusokat alkalmaztak, például „az óra monoton ketye-
gését”, amely után egy hang közölte, hogy a keleti fronton minden hét másodperc-
ben meghal egy német. A recsegő propagandistahang ezt követően kijelentette:
- [246] -
„Sztálingrád Hitler hadseregének tömegsírja.”24 A fagyos, kihalt sztyepp felett ez-
után ismét felhangzott a kísérteties tangó. Külön akusztikus effektusként ezt olykor
egy „Sztálin-orgona” valóságos katyusa-rakétájának dermesztő süvítése követte.
Az oroszok röpcédulái most, hogy németek írták őket, igen sokat javultak.
A 7. osztály által lefolytatott fogolykihallgatások megerősítették, hogy „azok a
leghatásosabbak, amelyek az otthonról, a feleségről, a családról és a gyerekekről
szólnak”.25 „A katonák mohón olvassák az orosz röpcédulákat, még ha a tartalmu-
kat nem hiszik is el”26 - vallotta egy német fogoly. Egyesek „elsírták magukat,
amikor meglátták a röpcédulát, amely egy német katonát és egy felette zokogó kis-
gyereket ábrázolt. A lap másik oldalára Erich Weinart egyszerű verssorait nyomtat-
ták”. A fogolynak sejtelme sem volt arról, hogy Weinart, aki a „Gondolj gyerme-
kedre!” című verset írta, a közvetlen közelben, a Doni Front parancsnokságán tar-
tózkodik.
A leghatásosabb propagandafogás a német katonák meggyőzése volt - arról,
hogy ha fogságba esnek, nem lövik agyon őket. Sok német tiszt azzal érvelt, hogy
azért nem adhatják meg magukat, mert az oroszok végeznek velük. Az egyik röp-
cédula egy Sztálin-deklarációval végződött, amely már az alacsonyabb rangú tisz-
teket is kezdte meggyőzni, hogy a szovjet gyakorlat megváltozott: „»Ha német ka-
tonák és tisztek megadják magukat, a Vörös Hadsereg köteles foglyul ejteni őket,
és megkímélni életüket.« (A Védelmi Népbiztos 55. sz. parancsa, J. Sztálin.)27
*
Először fordult elő, hogy egy teljes német hadsereget, amelyet Németor-
szágtól távol bekerített az ellenség, arra utasítottak, hogy tartson ki, majd végül
sorsára hagyták - az évek során a történtekkel kapcsolatban természetesen heves
vita alakult ki. Sok német résztvevő és történész Paulust okolta, amiért nem szállt
szembe a parancsokkal és nem tört ki. Csakhogy: ha volt valaki, aki ebben az ügy-
ben fogódzóval szolgálhatott volna a létfontosságú információktól megfosztott
Paulusnak, akkor az Von Manstein tábornagy volt.
„Szolgálhatunk két urat?”28 - vitette papírra Strecker, amikor Hitler elutasí-
totta a Téli Vihar utáni kitörési tervet, a Villámcsapás hadműveletet. A német had-
seregnek azonban valójában csak egyetlen gutaija volt. Az a szervilizmus ugyanis,
amelyet legtöbb magas rangú tisztje 1933 óta tanúsított, egyfelől szégyenfoltként
éktelenkedett rajtuk, másfelől politikai tehetetlenségre kárhoztatta őket. Ez a had-
sereg tulajdonképpen a sztálingrádi katasztrófával és megaláztatással fizetett azo-
kért az esztendőkért, amelyeket a nemzetiszocialista hatalom védernyője alatt töl-
tött - gőgösen, kiváltságosan, elismerten. Nem volt másik gazda - kivéve ha valaki
a Hening von Tresckow és Stauffenberg körüli csoportosuláshoz csatlakozott.
Hosszan vitatkoztak már azon, vajon volt-e mód a kitörésre december má-
sodik felében, mindenesetre még a páncélosparancsnokok is elismerték, hogy „a
sikeres kitörés esélye hétről hétre csökkent”.29 A gyalogságnak még kevésbé voltak
illúziói. „Mi, akik még élünk - írta haza egy tizedes -, alig állunk a lábunkon az éh-
- [247] -
ségtől és gyengeségtől.”30 Dr. Alois Beck, nagyon helyesen, vitatta a „legendát”,
hogy „sikerülhetett volna egy esetleges kitörés”.31 Az oroszok úgy „lőtték volna le
a félig megfagyott katonákat, mint a nyulakat”, hiszen a katonák ebben a legyen-
gült állapotban, fegyvert és lőszert cipelve nem tudtak volna mozogni a több mint
harminc centiméteres hóban, amelynek tetejét jégkéreg borította. „Minden lépés
kimerített bennünket - mondta a 6. hadsereg egyik vezérkari tisztje. - Olyan lett
volna, mint a Berezina.”32
Ilyeténképpen az egész „kitörés vagy védekezés” vita a valóságos problé-
máktól való merőben akadémikus elfordulás. Sőt az ember arra gyanakszik, hogy a
félelmetesen intelligens Manstein erre már akkor rájött. Nagyot alakított: december
19-én beküldte hírszerzőtisztjét, Eismann őrnagyot a Kesselbe, hogy felkészítse a
6. hadsereget a Villámcsapás hadműveletre. Manstein azonban ekkor már tudta,
hogy Hitler, aki ismét megerősítette, hogy nem mozdul a Volgától, nem fogyja
meggondolni magát.
Manstein ekkorra mindenesetre be kellett hogy lássa: a felmentési kísérlet
sorsa meg van pecsételve. Hoth páncélosai súlyos veszteségek árán eljutottak a
Miskováig, ott azonban lefékezték őket - még mielőtt Malinovszkij 2. gárdahadse-
regének zöme egyáltalán felvonult volna ellenük. Manstein pedig, aki folyamato-
san tájékozódott a katlanbeli fejleményekről és a katonák állapotáról, tudta, hogy
Paulus emberei a hóviharokban és a nagy hidegben akkor sem tudnának megtenni
65-95 kilométert, ha közben nem kellene harcolniuk. A 6. hadseregnek nem volt
esélye, hogy áttörjön az 57. hadseregen - kevesebb mint hetven harckocsija maradt,
s még ezeknek sem jutott elegendő lőszer és üzemanyag. Ami azonban a leglénye-
gesebb: Manstein december 19-én már tudta, hogy a Kis Saturnus hadművelet,
amelynek során három szovjet hadsereg támadta hátba, az egész helyzetet vissza-
vonhatatlanul megváltoztatja.
Egyszerűen szólva Manstein úgy érezte, hogy a történelem és a német had-
sereg színe előtt úgy kell tennie, mintha mindent megpróbálna, jóllehet - igen he-
lyesen - úgy vélte, hogy a 6. hadsereg egyetlen esélye önmaga megmentésére már
csaknem egy hónapja megszűnt. A történtek utáni nyilvánvaló lelkiismeret-
furdalása minden bizonnyal annak a ténynek volt tulajdonítható, hogy mivel Hitler
nem engedélyezte a visszavonulást a Kaukázusból, Mansteinnek szüksége volt ar-
ra, hogy a 6. hadsereg lekösse a katlant alkotó hét szovjet hadsereget. Ha Paulus
megpróbálkozott volna a kitöréssel, emberei közül olyan kevesen maradtak volna
életben, hogy a kialakult válsághelyzetben Manstein semmi hasznukat sem vehette
volna.

- [248] -
 19.
„Karácsony német módra”

A vita során, amely a katlanból való, december második hetére tervezett ki-
törésről folyt, figyelmen kívül hagytak egy különösen fontos lélektani tényezőt is.
Közeledett a karácsony, s ez a Wehrmacht egyetlen alakulatát sem foglalkoztatta
annyira, mint a körülzárt 6. hadsereget. Szinte rendkívüli erőfeszítések árán igye-
keztek megadni a módját az ünnepnek a sztyepp földjébe ásott fedezékekben: ez
nem arra vallott, mintha alig várnák, hogy kitörhessenek. Ebben bizonyosan szere-
pe volt a rossz táplálkozás okozta letargiának és a megszabadulásról szőtt ábrán-
doknak, de valószínűleg az „erődpszichózisnak” is, amelynek fenntartásához Hitler
is hozzájárult. Ezen tényezők egyike sem magyarázza meg azonban maradéktala-
nul, hogy az otthonuktól távol bekerített katonák érzelmei miért összpontosultak
szinte mániákusan a karácsonyvárásra.
Az előkészületek már jóval azelőtt megkezdődtek, hogy Hoth páncéloshad-
osztályai megindultak volna észak, a Miskova folyó felé, s úgy tűnt, egy percre
sem hagytak alább, még akkor sem, amikor a katonákat felizgatta a közeledő ágyú-
dörgés. A katonák már jócskán a hónap elején apró élelemadagokat kezdtek félre-
rakosgatni, de nem a hóban végrehajtandó kitörésre készülve, hanem karácsonyi
lakoma gyanánt vagy ajándékozás céljából. A 297. gyaloghadosztály egyik egysé-
génél idejekorán levágtak egy málháslovat, hogy karácsonyi ajándékképpen lókol-
bászt készítsenek. Az adventi koszorúkat örökzöld helyett sárgásbarna sztyeppi fű-
ből kötötték, és fadarabokból - kétségbeesett igyekezetükben, „hogy olyan legyen,
mint otthon”1 - kis karácsonyfákat faragtak.
A szentimentalizmus korántsem korlátozódott a katonákra. Edler von
Daniels tábornok újonnan ásott fedezékét karácsonyfával díszítette, amely alatt
bölcső állt, benne „Kessel-babája” fényképével, aki nem sokkal azután született,
hogy Danielst bekerítették. Megírta ifjú feleségének, hogy ugyan „a távoli Orosz-
országban, de német módra”2 akarja megünnepelni a karácsonyt. A bajtársak cso-
portja szemlátomást családpótlékká vált. „Minden katona igyekezett valami kis
örömet szerezni a másiknak - írta, miután meglátogatta embereit a fedezékeikben. -
Igazán felemelő volt megtapasztalni ezt a harctéri bajtársiasságot.” Egy ünnepi
transzparensen ez állt: „Bajtársiasság vérrel és vassal”, ami, bár a körülményekhez
illett, nélkülözte a karácsony „üzenetét”.
Egyvalaki viszont bizonyosan nem nélkülözte, s ez Kurt Reuber doktor volt
a 16. páncéloshadosztálynál. A harminchat éves Reuber - teológus és Albert
Schweitzer barátja - tehetséges amatőr festő is volt. Bunkerét, amely Sztálingrádtól
északnyugatra, a sztyeppen helyezkedett el, műteremmé alakította, és rajzolni kez-
dett egy zsákmányolt orosz térkép hátára - ez volt az egyetlen nagyobb papírdarab,
amelyet szerezni tudott. Ez a kép, az „Erőd-Madonna”,amely ma a berlini Vilmos
Császár Emléktemplomban látható, egy gyermekét átölelő, szinte anyaméhként vé-

- [249] -
delmező anyát ábrázol. Felirata idézet János evangélistától: „Fény, Élet, Szeretet”.
Amikor a rajz elkészült, Reuber feltűzte a fedezék falára. Aki csak belépett, meg-
torpant és rámeredt. Sokan sírva fakadtak. Reuber enyhe elképedésére - aligha
akadt még festő, aki oly kevéssé volt büszke saját tehetségére, mint ő - bunkere af-
féle szentéllyé változott.
Nem kételkedhetünk abban, hogy azon a karácsonyon az ajándékozó kedv
őszinte és magától jövő volt. Egy hadnagy ajándékképpen utolsó cigarettáit, levél-
papírjait és kenyerét adta oda embereinek. „Én magam semmit sem kaptam – írta
haza -, és mégis ez volt az egyik legszebb karácsonyom, és sohasem fogom elfelej-
teni.” A katonák nemcsak cigaretta-, hanem kenyéradagjaikat is odaadták egymás-
nak, pedig arra nekik maguknak is nagy szükségük volt.
Karácsony este Reuber zongorista zászlóaljparancsnoka utolsó üveg habzó-
borát adta oda gyengélkedőn lévő katonáinak, mikorra azonban minden bögrébe
töltöttek, odakint négy bomba robbant. Mindenki a földre vetette magát, a Sekt
[’pezsgő’] kiömlött. Az orvostiszt felkapta elsősegélytáskáját, és kirohant a bun-
kerból, hogy megnézze, kell-e segíteni valakin. Egy ember meghalt, három megse-
besült. Az, aki meghalt, éppen az „Oh du fröhliche” kezdetű karácsonyi dalt éne-
kelte, amikor a robbanás végzett vele.3 A történtek után az ünneplés, érthető mó-
don, nem folytatódott. Mindenesetre nem sokkal később, december 25-e első órái-
ban a 16. páncélos- és a 60. gépesített gyalogoshadosztályt már hevesen támadták.
A legkedveltebb dal ezen az estén a hagyományos „Stille Nacht, heilige
Nacht” volt, amelyet a katonák „rekedt hangon énekeltek”4 a félretett gyertya-
csonkok fényében. Gyakran hallatszott elfojtott zokogás: az emberek otthonukra,
családjukra gondoltak. Strecker tábornok szemmel láthatólag meghatódott, amikor
bejárta a frontvonalbeli állásokat. „»Stille Nacht« [’csendes éj’] ez a háború forga-
tagában... Karácsony, amikor megmutatkozik a katonák igazi testvériessége.”5 A
parancsnokok látogatását örömmel fogadták az esemény kellemes velejárói foly-
tán. Egy páncélos őrmester visszaemlékezése szerint „a hadosztályparancsnok
adott nekünk egy kortyot a palackjából, meg egy szelet csokoládét”.6
Azokban az állásokban, amelyeket éppen nem támadtak, a katonák össze-
gyűltek egy fedezékben, ahol volt rádió, hogy meghallgassák a „Grossdeutsche
Rundfunk” karácsonyi adását. Döbbenten hallották, amint egy hang ezt mondja:
„Itt Sztálingrád!”, majd egy kórus, állítólag valahol a volgai fronton, énekelni kez-
di a „Stille Nacht, heilige Nacht”-ot. Egyesek, tekintettel a körülményekre, nem
kifogásolták a megtévesztésnek ezt a formáját, másokat azonban mélységesen fel-
háborított. Úgy érezték, ezzel családjaikat és az egész német népet becsapták.
Goebbels már kijelentette, hogy ennek a mostani karácsonynak „német karácsony-
nak” kell lennie. Ezzel a kifejezéssel alighanem kötelességtudatot és takarékossá-
got akart sugallni, s talán elő akarta készíteni a nemzetet a sztálingrádi tragédia hí-
rére.
25-én reggel hét órakor az alábbi bejegyzés került a 6. hadsereg hadinapló-

- [250] -
jába: „Az utóbbi negyvennyolc órában nem érkezett légi utánpótlás-szállítmány [ez
enyhe túlzás]. Az élelmiszer és az üzemanyag kifogyóban van.”7 Ugyanezen a na-
pon Paulus figyelmeztető rádiótáviratot küldött Zeitzler tábornoknak: „Ha a követ-
kező néhány nap folyamán nem kapunk megnövelt élelmiszer-utánpótlást, számí-
tanunk kell arra, hogy a kimerültség nagymértékben megnöveli a halálozási
arányt.”8
Bár gondoltak arra, hogy a repülőgépek bizonyára az előző nap hóviharai
miatt nem szálltak fel, arról azonban nem értesültek, hogy Badanov harckocsijai
24-én délelőtt lerohanták a tacinszkajai repülőteret. Manstein főhadiszállása még
csak arról sem tájékoztatta a bekerítetteket, hogy négy szovjet hadsereg ellentáma-
dásba ment át Hothnak a Miskova folyónál álló páncéloshadosztályai ellen. Ami-
kor december 26-án végre megérkezett 108 tonnányi utánpótlás, a 6. hadsereg pa-
rancsnoksága kénytelen volt megállapítani, hogy kaptak karácsonyra tíz tonna
édességet, üzemanyagot azonban egyetlen litert sem.
*
A katonák többsége, ha tehette, félrehúzódott, és karácsonyi levelet irt az
otthoniaknak, amelyben tudatta velük, mennyire vágyakozik utánuk. „Szívünk mé-
lyén valamennyien szüntelenül reménykedünk - írta a 44. gyalogoshadosztály
egyik orvosa -, hogy minden megváltozik.”9 Sokak nevében szólt, nem tartozott
azonban közéjük a 6. hadsereg parancsnoka, aki tájékozottabb volt, mint a doktor.
„A karácsony természetesen nem volt valami vidám - írta Paulus néhány nappal
később a feleségének. - Ilyen helyzetekben az ember jobb, ha kerüli az ünneplést...
Azt hiszem, nem szabad túl sokat várnunk a szerencsétől.”10
Egyáltalán nem meglepő, hogy a német és szovjet levelek közti kontraszt a
karácsonyi időszakban a szokásosnál is élesebbé vált. A németek levelei gyakran
voltak érzelmesek, a család és az otthon hiányát panaszolták, a fennmaradt orosz
levelek viszont egyértelműen elárulják, hogy íróik szerint a haza mindenek fölé
helyezése logikai szükségszerűség. „Drágám! - írta feleségének egy katona kará-
csony este. – Szorítjuk a kígyókat visszafelé, arra, amerről jöttek. Sikeres előre-
nyomulásunk közelebb hozza a viszontlátást.”„ „Szervusz, Marija - írta egy Kolja
nevű katona. - Három hónapja harcolok itt, védem a mi szépséges [cenzori törlés].
Nagy erővel elkezdtük visszaszorítani az ellenséget. Most kerítettük be a némete-
ket. Minden héten fogságba esik néhány ezer, néhány ezer pedig a csatatéren hal
meg. Már csak a legmakacsabb SS-katonák maradtak. Bunkereket építettek ma-
guknak, azokból lőnek. Most pedig megyek és felrobbantok egy ilyen bunkert. Is-
ten Veled. Kolja.”12
December huszonötödikén a hőmérséklet mínusz huszonöt fokra csökkent.
A gránáttölcsérekben, bár mélyek voltak, keményre fagyott a víz. A hófúvások a
balkákban felhalmozódott szemét nagy részét betakarták. A papok tábori misét tar-
tottak, és áldoztattak a hóban. A rögtönzött oltárt félkörben állták körül a katonák.
A szélben ponyvák és sátorlapok csattogtak és recsegtek. A lelki vigasz és az ideo-

- [251] -
lógiai önigazolás olykor keveredett, például amikor a keresztény Németországot az
istentelen Oroszországgal állították szembe.
A karácsony még a Kesselen belül sem bizonyult maradéktalanul a jóakarat
időszakának. Dr. Renoldi, a 6. hadsereg egészségügyi főnöke megtiltotta a fagysé-
rültek légi úton való evakuálását, mondván, hogy sebeiket maguk is okozhatták,
hogy ne kelljen harcolniuk. Mindennek tetejébe a háromezerötszáz orosz hadifo-
goly a voroponovói és gumraki táborban - a sztálingrádi magtárból származó némi
rothadt kukoricán kívül - gyakorlatilag semmiféle élelmet nem kapott, mert semmi-
féle élelmezési létszámba nem vették fel őket. E miatt a részben bürokratikus ere-
detű embertelenség miatt karácsonyra már napi húsz fogoly halt meg, és a halálese-
tek száma hamarosan drámaian felszökött. Az élelmezésükért felelős szállásmester
azt állította, hogy a tífusz miatt, amikor azonban a 6. hadsereg parancsnokságának
egyik tisztje megkérdezte tőle, vajon halt-e meg valaki alultápláltságban, kitérő vá-
laszt adott. - Egy pillanatig gondolkodott, aztán nemmel felelt13 - írta a tiszt. „Tu-
dom, mi jutott eszébe. Az ember a mi katonáink soraiban is kezdett hasonló dolgo-
kat tapasztalni.” Az oroszok sorsának német katonákéval való összekapcsolása
azonban rossz kibúvó volt. A foglyoknak nem volt más választásuk, ők nem adhat-
ták meg magukat. Olykor már a kannibalizmusra is rákényszerültek, a németek
mégsem tettek semmit a létfeltételeik javítására, ebben az esetben ugyanis „a né-
met katonától vették volna el az élelmet”.
Karácsony napjának éjszakája „szép, csillagfényes éj” volt, és a hőmérsék-
let tovább csökkent. A harc mindenesetre másnap reggel folytatódott a katlan
északkeleti részén, amelyet a 16. páncéloshadosztály és a 60. gépesített gyalogos-
hadosztály védelmezett. „Egységeink közül tucatnyit küldtek ellentámadásra - je-
lentette az utóbbi lelkésze -, a jeges szélben és mínusz harmincöt fokos fagyban.”14
A két hadosztálynak a rettenetes körülmények és a lőszerhiány ellenére körülbelül
hetven szovjet harckocsit sikerült megsemmisítenie.
Ugyanezen a délelőttön, december 26-án Paulus újabb táviratot küldött
Mansteinnek, amely így kezdődött: „A súlyos veszteségek, a hideg és az elégtelen
utánpótlás nagymértékben csökkentették hadosztályaink harcértékét.”15 Figyelmez-
tette Mansteint, hogy ha az oroszok visszavonják a Hoth csoportja ellen küzdő erő-
iket, és átcsoportosítják őket a 6. hadsereg köré, „nem tudunk sokáig ellenállni ne-
kik”.
Ekkor váratlan lehetőség adódott. Hube, a XIV páncéloshadtest parancsno-
ka utasítást kapott, hogy december 28-án repüljön ki a katlanból, és jelentkezzék
Manstein novocserkasszki főhadiszállásán. Innen Kelet-Poroszországba kellett re-
pülnie, hogy Lovagkeresztje és a Tölgyfalombja mellé személyesen a Führertől
vegye át a „Kardokat”. Paulus megkérte Schmidtet, hogy adja át Hubénak „az ösz-
szes szükséges dokumentumot”16, melyekből Hitler” az üzemanyagkészletektől az
egészségügyi felszerelésig mindenről tájékozódhat. A tábornokokban és vezérkari
tisztekben Hube rastenburgi utazásának hírére újjáéledt a remény: a szókimondó,
félkarú veterán katona azon kevés tábornok egyike volt, akiket a Führer valóban
- [252] -
tisztelt. Még mindig képtelenek voltak ugyanis elhinni, „hogy Hitler sorsára hagyja
a 6. hadsereget”.
Hitler kétségkívül meggyőzte magát arról, hogy mindent megtett a 6. hadse-
reg megmentéséért, ez azonban nem felelt meg a valóságnak. Azon a napon főha-
diszállása rádióüzenetben ígérte meg a Don Hadseregcsoportnak, hogy a szállítmá-
nyozási nehézségek ellenére „372 harckocsival és rohamlöveggel erősítik meg”.18
Manstein azonban tudta, hogy ez csak vágyálom.
*
Sztálingrád városában eközben Seydlitz hadosztályainak maradványai vé-
dekezésre kényszerültek. Takarékoskodniuk kellett a lőszerrel, hogy visszaverhes-
sék a rohamokat. Pincék és bunkerek mélyén kerestek menedéket a hideg és a
szovjet tüzérség elől. „Úgy ülnek ott, mint a szőrös vademberek kőkorszaki bar-
langjaikban - írta Groszman -, lóhúst falnak füstben és sötétben, annak a szép vá-
rosnak a közepén, amelyet ők pusztítottak el.”
A 6. hadsereg hadinaplójában gyakran felbukkant az „erős ellenséges ro-
hamcsoport-tevékenység” kifejezés. A huszonnyolc esztendős Hans Urban, aki a
hesseni 389. gyaloghadosztályban teljesített szolgálatot, „civilben” Darmstadtban
volt rendőr őrmester. Később részletes beszámolót készített ezekről a december
végi, észak-sztálingrádi harcokról.
Az ellenség általában hajnalban és alkonyatkor, erős tüzérségi előké-
szítés és aknavetőtűz után támadott. Ha elfoglaltak tőlünk két-három bun-
kert, mi később megpróbáltuk ezeket visszafoglalni. December 30-án, a so-
kadik ilyen támadás után parancsot kaptam, hogy vigyem előre géppuskás
osztagomat. Kilenc emberemnek géppuskáival sikerült feltartóztatni a kö-
vetkező, Szpartakovka irányából érkező támadást, amelyben körülbelül há-
romszáz orosz vett részt. Ezen a frontszakaszon már csak húsz gyalogosunk
maradt, akiket az állandó támadások olyannyira kimerítettek, hogy nem sok
hasznukat vehettük. Többségük kész volt elhagyni állásait. A két géppus-
kámnak nem volt tűzkörlete [pásztázott területe], az ellenség viszont ki tud-
ta használni a terepet és a romokat. Húsz méternél is közelebb kellett en-
gednünk az oroszokat magunkhoz, hogy lőhessük őket. Állásaink előtt leg-
alább huszonketten maradtak holtan. Az életben maradt oroszok gránátok-
kal próbáltak meg kifüstölni bennünket. Az oroszok újév hajnalán ugyan-
azon a helyen három századdal indítottak újabb rohamot. Számukat nehéz
pontosan megbecsülni, mert gödrökből, a leomlott falak és a törmelék mö-
gül tüzeltek. A két géppuskával kereszttűz alá vettük őket, és súlyos veszte-
ségeket okoztunk nekik. Eltaláltuk egy aknavetősüket, és bár én erre a
fegyverre nem kaptam kiképzést, lőni tudtunk rájuk saját aknagránátjaikkal.
Miután vége lett, olyan gyengék és kimerültek voltunk, és annyi keményre
fagyott hulla hevert a szabadban, hogy még eltemetni sem tudtuk bajtársa-
inkat.19

- [253] -
 Paulus annak ellenére, hogy a Don Hadseregcsoportnak küldött rádióüze-
netében és a feleségének írott levelében erősen pesszimista hangot ütött meg, a 6.
hadsereghez lelkesítő újévi üzenetet intézett: „Győzni akarásunk töretlen, s az új év
bizonyosan meghozza számunkra a felmentést! Hogy erre mikor kerül sor, nem
tudom, a Führer azonban sohasem szegte meg a szavát, s ezúttal sem fogyja meg-
tenni.”20
Hitler időzónákhoz való ragaszkodásának köszönhetően az orosz újév két
órával előbb köszöntött be, mint a német. Edler von Daniels „Doppelknopf”-
kártyapartiját tíz órakor „hatalmas, látványos tűzijáték” szakította félbe: a szovjet
ostromlók küldték - újévi üdvözletüket”.21
Úgy tűnik, Daniels ekkoriban jó hangulatban volt. Nemrég léptették elő al-
tábornaggyá, és megkapta a Lovagkeresztet. Aztán váratlan újévi ajándékképpen
egy üveg Veuve-Clicquot „Schampus”-t kapott Paulustól. A sztálingrádi táborno-
kok közül jó néhányat mintha még mindig inkább a kitüntetések és az előléptetések
foglalkoztattak volna, mint a 6. hadsereg sorsa.
Amikor eljött a német idő szerinti éjfél, csak világító lövedékeket lőttek ki,
a robbanó lőszerekkel takarékoskodniuk kellett. A katlanban a „Prosit Neujahr!”
pohárköszöntőhöz az utolsó pezsgősüvegeket bontották fel. Az orosz hadosztályok
ugyanakkor nemigen szűkölködtek sem munícióban, sem alkoholban. „Az újév
megünneplése jól sikerült – írta Viktor Barszov tengerészgyalogos. - Azon az éj-
szakán megittam kétszázötven gramm vodkát. Az étel nem volt rossz. Reggel, ne-
hogy megfájduljon a fejem, ittam még 200 grammot.”22
A német katonák azzal a gondolattal próbáltak enyhíteni balsorsukon, hogy
az óév elmúltával minden jóra fordul. „Drága Szüleim, jól vagyok - írta egyikük. -
Sajnos ma éjjel ismét őrségbe kell mennem. Remélem, hogy ebben az 1943-as új
évben nem ér majd annyi csalódás, mint 1942-ben.”23
Az újévi üzenet, amelyet Hitler Paulusnak és a 6. hadseregnek küldött, szin-
te eszelős optimizmust váltott ki. Csak a szkeptikusabbaknak szúrt szemet, hogy a
szöveg nem tartalmaz egyértelmű ígéretet. „Az egész német nép nevében a legszí-
vélyesebb újévi jókívánságaimat küldöm Önnek és bátor seregének. Tudomásom
van arról, milyen nehéz és veszélyes helyzetben vannak. Katonáinak hősies kitartá-
sa kivívta legmélyebb elismerésemet. Ön és csapatai az új évbe lépve mindenesetre
rendületlenül bízhatnak abban, hogy én és az egész német Wehrmacht minden tő-
lünk telhetőt megteszünk majd, hogy felmentsük Sztálingrád védőit, s hogy kitartá-
suk, hűségük a német fegyverek történetének legdicsőbb lapjaira kerüljenek. Adolf
Hitler.”24
Paulus azonnal válaszolt. „Mein Führer! Bizakodó szavait, újévi üdvözletét
itt nagy lelkesedés fogadta. Igyekszünk kiérdemelni az Ön bizalmát. Bizonyos le-
het abban, hogy mi – a legidősebb tábornoktól a legifjabb gránátosig – valameny-
nyien fanatikus akarattal és elszántsággal kitartunk majd, s megtesszük a magunkét
a végső győzelemért. Paulus.”25 A Kesselben lévő katonák levelei új keletű elszánt-
- [254] -
ságról árulkodnak. „Nem csüggedünk, inkább a Führer szavának hiszünk” - írta
egy százados. „Továbbra is szilárdan bízunk a Führerben, rendíthetetlenül a végső
győzelemig”, így egy tiszthelyettes. „A Führer tudja, mi a bajunk, mire van szük-
ségünk - vélte egy katona -, és – ebben biztos vagyok - a lehető leggyorsabban se-
gít majd rajtunk.”26 Úgy látszik, még egy olyan szkeptikus tábornok is az ígéret
hatása alá került, mint Strecker. „Újra van remény - írta -, a jelen és a közeljövő
pedig némi optimizmusra ad okot.”27
Paulust viszont ezekben a napokban a szovjet propaganda mind nagyobb si-
kerei nyugtalanították. A Doni Front parancsnokságának „hadműveleti propagan-
dáért” felelős 7. osztálya mostanra megállapította: a két alakulat, amelyre erőfeszí-
téseit összpontosítania kell, a 44. gyalogoshadosztály és Edler von Daniels 376.
gyalogoshadosztálya.
Januar 3-án reggel „a 44. gyalogoshadosztályból fogságba esettek rádiósze-
replései”28 nyomán Paulus felkereste az osztrák 44. hadosztályt. Az adásokban szó
esett az élelmiszer- és lőszerhiányról és a súlyos veszteségekről is. „A hadseregpa-
rancsnok - állapította meg a 6. hadsereg jelentése - elrendelte, hogy hívják fel a ka-
tonák figyelmét az ilyen adásokban való közreműködés következményeire. Minden
katonának, aki ilyesmit tesz, számolnia kell azzal, hogy kilétét felfedik, és hadbíró-
ság elé kerül.” Mialatt Paulus Deboi tábornokkal, a hadosztályparancsnokkal ta-
nácskozott, újabb „nagy erejű harckocsitámadásra került sor”.
Másnap reggel Paulus az „Erőd-térség”-beli román parancsnokot látogatta
meg, akinek katonái ruházatuk hiányosságai miatt súlyos fagysérüléseket szenved-
tek. Elsősorban „csizmára, nadrágra, zoknira” lett volna szükségük. A mind gyako-
ribb szökések miatt Paulus arra a következtetésre jutott, hogy „ellenpropagandára
van szükség a román nyelvű orosz röplapokkal szemben”.
A zászlóaljak és a századok úgy legyengültek, hogy ezek a megnevezések
már értelmüket vesztették. A katlanban ekkor még élő több mint százötvenezer ka-
tonának alig egyötöde szolgált tűzvonalbeli egységben. Sok század tucatnyi harc-
képes emberre olvadt, ennélfogva az egységek maradványait harccsoportokba
egyesítették. Wallrawe törzsőrmester századának életben maradt páncélgránátosait
„Luftwaffe-századokkal és kozák szakaszokkal”29 keverték össze, és beosztották
őket egy Karpovka közelében lévő állás védelmére. Aligha örültek neki, hogy ide
küldték őket. Elég volt egy pillantást vetni a térképre, hogy lássák: ha az oroszok
elszánják magukat arra, hogy megsemmisítik a 6. hadsereget, első célpontjuk a
Kessel délnyugati irányba mutató „orra” lesz.
Az év kezdetén néhány napig viszonylag enyhe és nyirkos időjárás uralko-
dott. Az orosz katonák gyűlölték az olvadást. „Nem szeretem az ilyen sztálingrádi-
fajta időt30 - írta Barzov tengerészgyalogos. - Gyakran változik, és megrozsdásodik
tőle a puska. Ha melegebbre fordul, esni kezd a hó. Minden nyirkos lesz. A
valenkik (nemez hócsizmák] teleszívják magukat vízzel, mi pedig alig tudjuk meg-
szárítani a holmijainkat.” Ő és bajtársai valószínűleg jobban örültek január 5-én,

- [255] -
amikor a hőmérséklet mínusz harmincöt fokra esett.
A szovjet erők tudatosan kihasználták a jobb téli felszerelésük jelentette
előnyt. „Az oroszok tapogatózó támadásokkal kezdték31 - írta egy Luftwaffe-
összekötőtiszt. - Ha rést ütöttek a vonalainkon, a mieink már nem voltak képesek
új lövészárkokat ásni. A rossz táplálkozás következtében túlságosan gyengék vol-
tak, a föld pedig sziklakeményre fagyott. Azok közül, akik kiszorultak a nyílt
sztyeppre, még többen haltak meg. Január 6-án Paulus ezt a rádióüzenetet küldte
Zeitzlernek: „Hadsereg éhezik és fázik, lőszere nincsen, harckocsijai leálltak.”32
Ugyanezen a napon Hitler a Vaskereszt Lovagkeresztjével tüntette ki Schmidt tá-
bornokot.
*
Most, hogy a 6. hadsereg sorsa már nem volt kétséges, szovjet újságírókat
hoztak a Doni Front zavarikinói főhadiszállására. A fővárosból szovjet íródelegá-
ció érkezett, hogy meglátogassa a 173. lövészhadosztályt, amelynek katonáit
Moszkva Kievszkij kerületéből sorozták, s amelyben sok értelmiségi szolgált.
„Alekszandr Kornyejcsuk és Vanda Vasziljevszkaja írók a 65. hadsereg parancs-
noki harcálláspontjáról”33 figyelték, ahogyan a hadosztály megrohamozza a
Kazacsij-kurgánt, a Kesseltől északnyugatra elhelyezkedő tatár sírdombot.
Sztálin már a Hoth-féle, a Miskova folyónál végrehajtott felmentési kísérlet
meghiúsítása előtt sürgette a tábornokait, hogy dolgozzák ki a 6. hadsereg meg-
semmisítésének tervét. December 19-én reggel telefonált Voronovnak, a Kis Sa-
turnus végrehajtását ellenőrző Sztavka-megbízottnak, és utasította, hogy költözzön
át a Doni Front főhadiszállására. Voronov Rokosszovszkij „rezidenciája” közelé-
ben rendezkedett be, amely két szomszédos falura, Zavarikinóra és Medvegyevóra
terjedt ki, ahol minden tábornokot vagy osztályt egy „ötfalú” paraszt izbában
(’kunyhóban’) helyeztek el: az ötödik fal osztotta két részre a gerendaházikót.
Szovjet jelzésekkel ellátott amerikai Willis vezérkari dzsipek szökdécseltek a fa-
gyott keréknyomokban, tábornokok indultak rajtuk ellenőrző körútra, hogy nógas-
sak a beosztott parancsnokokat.
Voronov sietve összeállított egy tervezőstábot a lehetőségek felmérésére.
Bár Sztálin két napon belül eredményeket akart, Voronov ragaszkodott ahhoz,
hogy először is terepszemlét tarthasson. Azon a napon, amikor felkereste az 57.
hadsereget, tiszta idő volt. Junkers szállítógépek csoportját pillantotta meg az égen:
háromezer méteres magasságban, vadászkíséret nélkül haladtak. A térségben ösz-
szevont légvédelmi ütegek túlságosan későn nyitottak tüzet, és a szovjet vadászok
is túl későn érkeztek ahhoz, hogy feltartóztassák a német gépeket. Egyetlen
Junkerst sem lőttek le. Voronov még inkább felháborodott, amikor látta, mennyire
összehangolatlan a földi megfigyelők, a légvédelmi ütegek és a vadászszázadok
tevékenysége. Alaposan ráijesztett a légvédelemért felelős vezérőrnagyra, aki erre
lázasan tevékenykedni kezdett.
Zavarikinóba visszatérve Voronov ismét átnézte a számokat. Annak ellené-
- [256] -
re, hogy a németek december elején erős ellenállást fejtettek ki, I. V. Vinogradov
ezredes, a Doni Front hírszerzőfőnöke nem módosította jelentősen a katlanban be-
kerített katonák számára vonatkozó becslését. Voronov pontos számot kért:
Vinogradov 86.000-et mondott neki. A Vörös Hadsereg hírszerzését később kínos
helyzetbe hozta ez a szám, különösen, amikor a rivális NKVD-sek gúnyos célzáso-
kat tettek rá.
A Gyűrű hadművelet tervének első változata végül december 27-ére készült
el, repülőgéppel küldték azonnal Moszkvába. Voronov másnap utasítást kapott: írja
újra az egészet. Sztálin ragaszkodott ahhoz, hogy a támadásnak a karpovka-
marinovkai kiszögellésre összpontosított első szakaszát délnyugati irányból kell
megindítani, és össze kell hangolni egy másik hadművelettel, amelyre a katlan el-
lenkező oldalán kerül sor, s amellyel elvágyják Sztálingrád ipari negyedét és északi
külvárosait. Sztálin az Állami Védelmi Bizottság egyik ülésén megjegyezte, hogy
még a Gyűrű hadművelet előtt pontot kell tenni a vetélkedésre Jeremenko, a Sztá-
lingrádi Front és Rokosszovszkij, a Doni Front parancsnoka között. „Kit bízzunk
meg az ellenség végső likvidálásával?”34 - kérdezte. Valaki Rokosszovszkij nevét
említette. Sztálin megkérdezte Zsukovot, mi a véleménye.
„Jeremenko nagyon megbántódik” - vélekedett Zsukov. „Nem vagyunk is-
kolás lányok! - torkolta le Sztálin. - Bolsevikok vagyunk, és megfelelő parancsno-
kokra kell bíznunk a feladatot.” Zsukovra bízta, hogy közölje a kellemetlen hírt
Jeremenkóval.
Rokosszovszkij kapta tehát a megbízatást, hogy megadja a kegyelemdöfést
a 6. hadseregnek, amihez 47 hadosztályt, 5.610 tábori löveget és nehéz aknavetőt,
valamint 169 harckocsit bocsátottak a rendelkezésére. A 218.000 fős csoportosítást
300 repülőgép támogatta. Sztálin azonban egyre türelmetlenebbé vált, ugyanakkor
a 2. magyar hadsereg ellen is támadást tervezett. Bosszúságára azt jelentették neki,
hogy a közlekedési nehézségek lelassították az erősítés-, utánpótlás- és lőszerszál-
lítmányokat. Voronov még négy nap haladékot kért. Sztálin gúnyolódott vele:
„Addig ül ott, amíg Rokosszovszkijjal együtt foglyul nem ejtik a németek!”35 Nagy
nehezen beleegyezett, hogy az új dátum január 10-e legyen.
*
A katlanon kívül szolgáló német tisztek azt találgatták, vajon mi követke-
zik. Fiebig tábornok, a VIII. repülőhadtest parancsnoka, miután hosszan beszélge-
tett Richthofennel, eltöprengett: „vajon az oroszok miért nem tapossák szét a
Kesselt, mint egy érett gyümölcsöt”?36 A Vörös Hadseregnek a Doni Front kötelé-
kébe tartozó tisztjeit ugyancsak meglepte a késlekedés, próbálták kitalálni, mikor
kapnak parancsot a támadásra. Voronovot azonban ekkor felhívták Moszkvából, és
azt közölték vele, hogy ultimátumot kell intézni a 6. hadsereghez.
1943 januárjának első hetében Voronov egy személy szerint Paulusnak szó-
ló szöveget fogalmazott, amely Sztálin Moszkvából küldött telefonüzenetei nyo-
mán újra és újra módosult. Amikor végre jóváhagyta, a Doni Front főhadiszállásán
- [257] -
„a német antifasiszták Walter Ulbricht vezette csoportja”37 lefordította. Ezalatt az
NKVD képviselői és Vinogradov ezredes, a Doni Front hírszerzőfőnöke szokásos
vetélkedésük megnyilvánulásaképpen hozzáláttak, hogy egymással versengve tűz-
szüneti küldöttnek alkalmas tiszteket keressenek. Végül kompromisszumot kötöt-
tek. Január 7-én késő délután közös küldetésre választották ki Alekszandr
Mihajlovics Szmiszlovot, a hadsereg hírszerző őrnagyát, és Nyikolaj Dmitrijevics
Gyatlenko NKVD századost. Vinogradov, miközben kihallgatta Gyatlenkót, egy-
szer csak megkérdezte tőle: „Maga hohol?” A hohol szó [kb. „bozontost” jelent, ez
volt az ukránok leggyakoribb, sértő csúfneve, mert az oroszok gyakran engedtek
meg maguknak otrombaságokat a hagyományos ukrán hajviselettel kapcsolatban.
„Nem, ezredes elvtárs - felelte szárazon Gyatlenko. - Ukrán vagyok.”
„Akkor hát pont olyan, mint egy orosz - nevetett Vinogradov. - Jól van.
Maga jól fogja képviselni a Vörös Hadsereget a fasisztákkal való találkozáson.”
Szmiszlovnak és Gyatlenkónak ezután Malinyin tábornok, a vezérkari fő-
nök, és maga Voronov is eligazítást tartott. A két tábornok hosszasan faggatta a
követeket, meg akarván győződni arról, hogy azok maradéktalanul megértették-e a
Moszkvából érkezett utasításokat: Voronov és Malinyin mintha magukon érezték
volna Sztálin tekintetét. Ráadásul, valójában senkinek sem voltak pontos fogalmai
egy tűzszüneti követség lebonyolításának hadi jogi szabályairól és rituáléjáról.
Gyatlenko utóbb bevallotta, hogy minden ezzel kapcsolatos ismeretét Szolovjov
Kutuzov tábornagy című színdarabjából szerezte.
„No, fiúk - mondta Voronov -, teljesítik a küldetésüket?”
„Teljesítjük, vezérezredes elvtárs!”, vágta rá egyszerre a két tiszt.
Malinyin ezután utasította a Front főszállásmesterét, hogy a követeket lássa
el a lehető legjobb egyenruhával, hadd bámuljanak a németek. A szállásmester
megígérte, hogy „úgy kiöltözteti őket, mint a menyasszonyokat”, azután, „mint egy
bűvész”, intett a két követnek. Voronov segítségével odarendelte a front főhadi-
szállásán található összes tábornoki segédtisztet, majd utasította őket: vetkőzzenek
le, hogy Gyatlenko és Szmiszlov felpróbálhassák uniformisaikat és csizmáikat. A
két követ hamarosan egy Willis dzsipben ült Vinogradov ezredessel együtt. Közöl-
ték velük, hogy úti céljuk a 24. hadsereg frontszakaszán lévő Kotluban vasútállo-
más.
A térségben tartózkodó orosz csapatok parancsot kaptak, hogy alkonyattól
szüntessék be a harci tevékenységet. Ezután a Vörös Hadsereg hangszórói egész
éjszaka egy, az Ulbricht-féle antifasiszták által megfogalmazott üzenetet harsogtak:
a németek számítsanak a tűzszüneti követség érkezésére. Másnap hajnalra (január
8-ára) elhallgattak a fegyverek. Szmiszlov és Gyatlenko mellé egy langaléta tize-
dest rendeltek fehér zászlóval és kürttel. A tizedes a „Figyelem, figyelem, minden-
ki figyeljen!” - kürtjelet fújta. Körülbelül száz métert tettek meg, amikor kitört a
lövöldözés. A három férfi kénytelen volt lebukni egy alacsony hósánc mögé, ame-

- [258] -
lyet orosz felderítők emeltek éjszakai figyelőhely gyanánt. A „menyasszonyi”
egyenruhák makulátlan szépsége hamarosan odalett, ráadásul a kemény hideg ellen
sem igen nyújtottak védelmet.
Amikor a lövöldözés végre elült, Szmiszlov és Gyatlenko felálltak, és óva-
tosan folytatták útjukat. A tizedes is felállt, lengette a zaszlót, és fújta a kürtjét. A
németek ismét tüzet nyitottak, de nem közvetlenül rájuk céloztak. Nyilvánvaló
volt: visszavonulásra akarják kényszeríteni a követeket. Néhány újabb kísérlet után
a haragos Vinogradov előreüzent, hogy hagyjanak fel ezzel a veszedelmes játék-
kal.*
Szmiszlov és Gyatlenko visszatértek a front főhadiszállására, hogy jelentést
tegyenek. Szégyenkeztek, amiért nem sikerült teljesíteniük megbízatásukat. „Miért
lógatják az orrukat, elvtársak? - kérdezte Voronov. - A helyzet olyan, hogy nem
nekünk kell kérnünk, hogy elfogadják az ajánlatunkat, hanem pont fordítva. Lőjük
még őket egy darabig, és ők maguk jönnek majd, hogy könyörögjenek az életü-
kért.” Aznap éjjel orosz gépek repültek a német állások fölé, és röpcédulákat szór-
tak, rajtuk a Paulushoz intézett ultimátum szövegével, valamint egy, a „Deutsche
Offiziere, Unteroffizere und Manschaften!” (’német tisztek, altisztek és legénységi
állományú egyének’] kezdetű üzenettel. Mindkettőt Voronov és Rokosszovszkij
írta alá. Az üzenet hatásának fokozására „a szavakat bombákkal nyomatékosítot-
ták”. A Vörös Hadsereg rádióadói a németek által leggyakrabban használt frekven-
ciákon ugyancsak sugározták az Erich Weinart által felolvasott szöveget, és jó né-
hány német rádiós nyugtázta is a vételt. A röpcédulákat bizonyosan elolvasták. A
305. gyalogoshadosztály egyik századosa fogságba esése után elismerte, hogy a
tisztek, jóllehet ez büntetendő cselekmény volt, titokban éppúgy olvasták a szovjet
röpcédulákat, mint a katonák, merthogy: „a tiltott gyümölcs édes”. Az orosz nyelvű
röplapokat néha megbízható Hiwiknek is megmutatták, megkérve őket, hogy for-
dítsák németre a szöveget. „Az ultimátumról mindenki tudott”38 - állította a száza-
dos.
Szmiszlov és Gyatlenko mindössze néhány órát aludt a front főhadiszállá-
sán, amikor éjféltájban felköltötték őket. Mire felvették saját, régi egyenruháikat (a
segédtisztek nyomban visszakövetelték tőlük az uniformisaikat), odakint már várta
őket egy dzsip. Amikor megérkeztek a hírszerzési osztályra, látták, hogy
Vinogradov ezredest előléptették vezérőrnaggyá, velük pedig közölték, hogy meg-
kapták a Vörös Csillag Érdemrendet. Vinogradov tréfálkozott: őt, úgymond, azért a
rengeteg nadrágért39 léptették elő, amelynek szolgálata során kiülte az ülepét. Kö-
zölte Szmiszlowal és Gyatlenkóval, hogy ha második próbálkozásra sikerül teljesí-
teniük küldetésüket, még magasabb kitüntetést is kapnak.

*
Paulus utóbb azt állította: ő nem adott parancsot ar-
ra, hogy bármiféle orosz tűzszüneti küldöttségre tüzet
nyissanak, de az utasítás származhatott akár magától
Schmidttől is.
- [259] -
 A két parlamenter, Vinogradov és a helyébe hírszerzőfőnökké kinevezett
tiszt ismét beszálltak a dzsipbe. Megint nekivágtak az éjszakának, a két frissiben
kinevezett tábornok nótázott, illetve újra és újra tábornokadomákkal szakította fél-
be a másik énekét. (Tiszteletteljes beszámolójában Gyatlenko nem írja, hogy itta-
sak voltak, de bizonyosan megünnepelték előléptetésüket.) A dalok ritmusa állan-
dóan megbicsaklott, ahogyan a kocsi a fagyott földút hatalmas kátyúiban szökdé-
cselt. Hosszú útjuk során megkerülték a katlan déli oldalát, nyugati irányban átkel-
tek a Donon, aztán Kalacsnál ismét visszatértek a keleti partra, a 21. hadsereg
frontszakaszára. Kevéssel virradat előtt Marinovkától néhány mérföldnyire nyugat-
ra elérték a 96. lövészhadosztály főhadiszállását.
Szmiszlov és Gyatlenko „miniszteri porció” mennyiségű reggelit kaptak - a
dolog igencsak emlékeztetett a halálraítéltek utolsó, siralomházi vacsorájára.
Vinogradov a második adagot már nem engedélyezte nekik, és utasította őket,
hogy készüljenek. Hirtelen beléjük nyilallt, hogy a fehér zászlót a frontfőparancs-
nokságon visszaadták a szállásmesternek. Újat kellett készíttetni: a hadosztálypa-
rancsnok egyik lepedőjét szögezték fel úgy-ahogy egy akácágra.
A dzsip kivitte őket a tűzvonal mögé, és megállt egy balkában, ahonnét a
különítmény gyalog folytatta útját. Kirendeltek melléjük egy kürttel felszerelt idő-
sebb tiszthelyettest, aki így mutatkozott be: „Sziderov, a zenészszakasz parancsno-
ka”. Előlépett egy hadnagy is, és felajánlotta, hogy átkíséri őket az aknamezőn.
„Hiszen az önök élete értékesebb, mint ar enyém” - magyarázta.
A három követ közvetlenül az első lövészárok mögött álcázóöltözékbe bújt,
aztán nekivágott a sűrű ködbe burkolózó havai tájnak. Vagy kéttucatnyi hókupac
mellett haladtak el - ezek valójában fagyott holttesteket rejtettek. Vinogradov és a
két másik tábornok felkapaszkodott egy kiégett orosz tankra, hogy onnan kövessék
figyelemmel a fejleményeket.
Sziderov a „Figyelem, figyelem!” kürtjelet fújta, Gyatlenkónak azonban in-
kább úgy tűnt, mintha „Az utolsó takarodót” hallaná.
Közelebb jutván a német állásokhoz, mozgó alakokat láttak. Úgy tűnt,
mintha a frontvonalbeli fedezékekbe és lövészárkokba éppen erősítés érkezne.
Sziderov meglengette a zászlót, és mintegy sürgetésképpen ismét a kürtjébe fújt.
„Mit akarnak?” - kiáltotta egy német tiszthelyettes.
„A Vörös Hadsereg parancsnokának fegyverszüneti küldöttsége vagyunk -
kiáltotta vissza németül Gyatlenko. – Az önök főparancsnokához megyünk, üzene-
tet hozunk. Kérjük, hogy a nemzetközi jog szabályai szerint fogadjanak bennün-
ket.”
„Jöjjenek csak” - felelte a német. Néhány újabb fej bukkant fel, fegyverek
csöve szegeződött az oroszokra. A hosszú várakozás mindkét oldalt idegessé tette.
A tiszthelyettes végül megindult hátra, hogy odahívja a századparancsnokát.
Ahogy elment, német katonák álltak fel, és évődni kezdtek velük. „Rusz! Komm,

- [260] -
komm!” - kiáltozták. Egy rongyok sokaságába bugyolált kurta termetű katona fel-
kapaszkodott a lövészárok mellvédjére, és bohóckodni kezdett. Valamilyen opera-
paródiát adott elő, „Ich bin Offizier!” [’tiszt vagyok’] - énekelte.
„Látom, hogy miféle tiszt” - vágott vissza Gyatlenko, s a német katonák ne-
vettek. A tréfacsinálót társai a bokájánál fogva megragadták, és visszarántották az
árokba. Szmiszlov és Sziderov is nevetett.
A tiszthelyettes végül három tiszt társaságában tért vissza. A rangidős udva-
riasan megkérdezte tőlük, mit óhajtanak. Gyatlenko elmondta és megkérdezte, va-
jon fogadják-e őket a nemzetközi jog előírásai szerint, biztonságukat szavatolva.
Bonyolult eszmecsere kezdődött a részletekről - hogy vajon az oroszoknak le kell-e
venniük álcázóöltözékeiket, és hogy hagyják-e bekötni a szemüket -, mielőtt meg-
engedik nekik, hogy továbbmenjenek. Miután a két oldal tisztjei kölcsönösen üd-
vözölték egymást, Szmiszlov megmutatta a Paulusnak címzett vízhatlan vászon-
csomagot. A német tisztek sietősen sugdolózni kezdtek egymás közt. A rangidős
főhadnagy közölte: elkíséri a szovjet küldötteket az ezredparancsnokához.
A fekete szemkendőket még az előző nap, a fehér zászlóval együtt visszaad-
ták a frontszállásmesternek, úgyhogy zsebkendőkből és övekből kellett újakat rög-
tönözniük. Sziderov e célra csak fehér álcázóruhájának felső részét ajánlhatta fel, s
amikor körülkötötték vele a fejét, a fedezékük bejáratánál figyelő német katonák
hahotázni kezdtek. „Beduin, beduin!” - kiabálták.
A főhadnagy kézen fogva vezette Gyatlenkót. Néhány lépés után „mosollyal
a hangjában” megkérdezte, mi áll a Paulusnak szóló üzenetben. „Hogy adjuk meg
magunkat?”
„Nem kaptam rá parancsot, hogy tudjam” – felelte Gyatlenko a cári hadse-
regben szokásos fordulattal.
„Mondja kérem - kérdezte a főhadnagy -, igaz, hogy Platonovszkijban volt
egy Willi Bredel nevű német író? Tíz vagy tizennégy napja ő beszélt a rádióban a
katonáimhoz. Megadásra szólította fel őket, és megesküdött, hogy megkímélik az
életüket. A katonáim persze csak nevettek rajta. De csakugyan itt volt? A kiejtésé-
ből egyértelmű volt, hogy hamburgi. Valóban ő volt az, vagy csak egy hangfelvé-
telt játszottak le?”
Gyatlenko szeretett volna válaszolni. Bredel csakugyan a részlegénél dolgo-
zó németek egyike volt, jól kijött vele. Ha azonban bármit elárul, a főhadnagy
azonnal tudni fogyja, mi az „igazi munkaköre”. Ebben a pillanatban váratlanul tör-
tént valami, ami elvonta a figyelmüket. A jeget, amelyen haladtak, egyenetlenné
tették a gránátbecsapódások, ugyanakkor pedig simára csiszolták a rongyokba csa-
vart katonacsizmák. Gyatlenko elesett, és leverte lábáról a főhadnagyot is.
Szmiszlov hallotta az esés hangját, és riadtan felkiáltott. Gyatlenko megnyugtatta,
és elnézést kért a főhadnagytól. Nem tartott cseltől. „Akkorra már körülbelül ezer
hadifogollyal volt dolgom - írta utóbb. - Így aztán elég jól ismertem a pszichológiá-

- [261] -
jukat, és tudtam, hogy ezek az emberek nem fognak bántani.”
A német katonák, akik odajöttek, hogy felsegítsék a két tisztet, ugyancsak
elcsúsztak, és rájuk estek: egymás hegyén-hátán hemperegtek. Gyatlenko ezt a
„Kicsi a rakás, nagyobbat kíván” nevezetű ukrán gyerekjátékhoz hasonlította.
Amikor folytatták útjukat, a német főhadnagy ismét Bredelről kezdte fag-
gatni a bekötött szemű oroszokat. Gyatlenko majdnem az igazat felelte: azt mond-
ta, ismeri az író nevét, sőt néhány könyvét is olvasta. A főhadnagy végül figyel-
meztette, hogy néhány lépcső következik.
A három küldött szeméről levették a kötést: egy gerendákkal kibélelt, szi-
lárd építésű bunkerben voltak. Gyatlenko két zsák szürke gabonamagot pillantott
meg. A németek úgy zsákmányolhatták, s most alighanem próbálták megszárítani.
„Úgy kell nektek, kígyók - gondolta Gyatlenko. - Fölégettétek Sztálingrád gabona-
tárolóját, és most a hó alól kell kikaparnotok az eleségeteket.” Észrevette, hogy
még a helyükön vannak a karácsonyi díszek és a színes képeslapok.
Egy magasabb rangú német tiszt lépett be, és azt tudakolta, ki küldte őket.
„A Vörös Hadsereg főparancsnokságának Sztavkája” - felelte Gyatlenko. A tiszt
elhagyta a fedezéket, valószínűleg telefonálni indult. Amíg az ezredes odavolt, a
német tisztek a karácsonyi ünnepekről beszélgettek. Ezután a pisztolyok kerültek
szóba, és a németek megcsodálták Gyatlenko Tokarevjét. Gyorsan át is adta a né-
meteknek: az orosz tűzszüneti küldöttség tagjainak - nem kis zavarukra - eszébe
ötlött, hogy a nemzetközi konvenció szerint nem hoz- hatták volna magukkal az
oldalfegyverüket.
A meglehetősen barátságos légkör fenntartása végett Sziderov felbontott
egy csomag „Lux” cigarettát – Gyatlenko „tábornoki cigarettának” hívta -, amely-
lyel kifejezetten azért látták el őket, hogy imponáljanak a német tiszteknek.
„Sziderov olyan méltóságteljesen kínálta oda a csomagot a németeknek, mintha
világéletében a legjobbat szívta volna, nem pedig mahorkát.” Megkérte
Gyatlenkót, hogy mondja meg nekik: ez neki már a harmadik háborúja, harcolt „az
imperialista háborúban, a polgárháborúban, és most harcol a Nagy Honvédő Hábo-
rúban is”. Gyatlenko már várta, hogy azt is hozzáteszi: „a fasiszta betolakodók el-
len”, Sziderov azonban elmosolyodott és kijelentette: „És mindezen három háború
során egyszer sem volt rá módom, hogy ilyen békésen elbeszélgessek az ellenség-
gel.” A német tisztek helyeseltek és hozzátették: ez a kis társaság az egész front
legbékésebb embereiből áll. A beszélgetés ezután elakadt. A beállt csendben erős
ágyútűz hallatszott. Az oroszok elszörnyedtek. Az egyik német kirohant a bunker-
ből, hogy megnézze, mi történt. „Az önök emberei voltak” - állította, mikor vissza-
tért. A lövegek szerencsére hamarosan elhallgattak. (A fegyverszüneti követek
utóbb megtudták, hogy az orosz légvédelmi ütegek nem tudtak ellenállni a kísér-
tésnek, amikor az égbolton német szállítógépek tűntek fel.)
Jó ideje várták már, hogy visszatérjen az ezredes, a feszültség egyre nőtt.
Amikor azonban megjött, a várakozásokkal ellentétben nem azt közölte, hogy a 6.
- [262] -
hadsereg törzse kocsit küld az oroszokért. Gyatlenko szavaival „nagyon fura arcot
vágott - mint egy megvert kutya”. Az alacsonyabb rangú tisztek találgatták, mi tör-
tént, és felálltak, mintha „ítéletet készülnének kimondani rájuk”.
„Azt az utasítást kaptam - közölte az ezredes az oroszokkal -, hogy ne vi-
gyem önöket sehová, ne csatlakozzam önökhöz, és ne vegyek át önöktől semmit,
hanem ismét köttessem be a szemüket, kísértessem vissza önöket, adjam vissza a
pisztolyaikat, és szavatoljam a biztonságukat.”
Gyatlenko bőbeszédűen tiltakozni kezdett. Bár ez ellenkezett az utasításai-
val, felajánlotta, hogy elismervény fejében átadja a ponyvacsomagot egy erre külön
felhatalmazott tisztnek.
„Azt a parancsot kaptam, hogy ne vegyek át önöktől semmit”, felelte a né-
met ezredes.
„Akkor megkérem, hogy írja rá a csomagolásra, hogy ön, a magasabb pa-
rancsnokságtól kapott parancsok értelmében megtagadja az ön hadseregparancsno-
kának címzett levél átvételét.” Az ezredes azonban megérinteni sem volt hajlandó a
csomagot. Szmiszlov és Gyatlenko űgy döntöttek, nincs más hátra, beköttetik a
szemüket, és visszavezettetik magukat.
Gyatlenkót ugyanaz a főhadnagy fogta karon. „Hány éves?”, kérdezte sut-
togva Gyatlenko, miután elindultak.
„Huszonnégy”, felelte a főhadnagy. Mindössze néhány év különbség volt
kettejük között.
„Ez a háború a népeink között tragikus tévedés – mondta rövid hallgatás
után Gyatlenko. - Előbb vagy utóbb véget ér, és szeretném, ha találkoznék magával
azon a napon. Mit szól hozzá?”
„Én már nem táplálok illúziókat - válaszolta a német tiszt -, mert egy hónap
sem telik bele, ön is, én is halottak leszünk.”
„Maguk németek csakugyan azt hitték, hogy Oroszország majd hagyja,
hogy békében átvészeljék a telet meleg bunkereikben?”, kérdezte Gyatlenko.
„Nem, a tavaly téli tapasztalatok nyomán feltételezhettük, hogy offenzívát
indítanak. Arra azonban senki sem számított, hogy ekkora erővel és ilyen módon
fognak támadni.”
„Ön korábban azt mondta, hogy a katonái csak nevettek Willi Bredel felhí-
vásain - folytatta Gyatlenko, aki szakmai kíváncsiságból figyelmen kívül hagyta
küldőinek azt az utasítását, hogy kerülje az aktuális témákat. - De nem volt-e igaza,
amikor az önök kilátástalan helyzetéről beszélt? Vajon komolytalanok voltak-e a
felhívásai?”
„Minden szava igaz volt - felelte a főhadnagy -, de egyvalamiről ne feled-
kezzék meg. Amikor egy háborúban két világnézet csap össze, az ellenséges kato-
- [263] -
nákat nem lehet meggyőzni a frontvonalakon áthajigált szavakkal.”
Amikor a lövészárkokhoz értek, az orosz tisztek szeméről levették a kötést,
pisztolyaikat és fehér álcázóruháikat is visszaadták. A két tiszti csoport szembefor-
dult egymással, tisztelegtek, majd az oroszok Sziderov zászlója alatt „a néma fe-
hérségen átkelve” visszatértek Vinogradov tábornokhoz, aki még mindig a kiégett
tank mellett várakozott.
Vinogradov visszavitte őket a balkához. A hadosztály felderítőfőnöke nem
vesztegette az idejét. „Sziderov - mondta -, gyorsan rajzoljon nekem egy térkép-
vázlatot a védelmükről.” A két másik követ követte őket egy bunkerbe, amelyet a
balka oldalába ástak, és figyelték, ahogyan „ez a mi öregünk, aki oly békésen elbe-
szélgetett az ellenséggel” tökéletes pontossággal papírra vetette a német tüzelőál-
lások térképét. „Nem tudom, hogy vajon eleve megbízták-e ezzel - írta utóbb
Gyatlenko -, vagy csak ennyire ügyes volt, de látszott, hogy mindenre emlékszik.”
Gyatlenko és Szmiszlov a két tábornokkal együtt a Willis dzsipen visszatért a
frontparancsnokságra. „Fáradtak és szomorúak” voltak, mert küldetésük kudarcot
vallott, és tudták, még sok emberre vár értelmetlen halál.

- [264] -
 Ötödik rész
A 6. HADSEREG LEGYŐZÉSE

- [265] -
 20.
A légihíd

„A felhőzet alsó határa alacsonyan lógott - írta Hans Dibold, a 44. gyalo-
goshadosztály egyik orvosa -, csaknem a fejünket érte. A felhőben egy eltévedt
szállítógép motorja jajgatott kétségbeesetten.”1
A „légihíd” kifejezést a hadszíntéren ritkán használták. Az oroszok feje fe-
lett húzódó állandó összeköttetés magasztos eszméje a térképeket és diagramokat
nézegető berlini és rastenburgi szemfényvesztők szótárában szerepelt kopogós
gyakorisággal. Hitler bármikor kérhetett valamilyen információt, így hát minden
tábornok és vezérkari tiszt - mivel rettegtek, hogy esetleg nem tudják majd produ-
kálni a megfelelő adatot - állandóan a repülőtéri parancsnokokat nyaggatta a leg-
újabb statisztikákért és hadműveleti jelentésekért. Ez a felülről jövő erőszakos be-
avatkozás csak súlyosbította a helyzetet. Amikor Hitler úgy döntött, hogy a 6. had-
sereget légi úton kell ellátni, a Németország belső területein parancsnokló
Luftwaffe-tábornokok az e célra teljesen alkalmatlan Ju-86-osok és más, hasonlóan
alkalmatlan gépek átcsoportosításával igyekeztek tetszetősebb számokat produkál-
ni. Az elaggott Ju-86-ost amúgy pilóták kiképzésére használták. Még a vitorlázó-
gépek bevetését is fontolóra vették, amíg valaki meg nem állapította, hogy azokat
aztán végképp könnyen lőnék le az orosz vadászgépek.
Ugyancsak zűrzavart okozott, amikor a hátországi repülőtér-parancsnokok
anélkül küldték előre a Junkers-52-eseket, hogy felkészítették volna őket a téli
üzemeltetésre - csak hogy megmutassák, milyen fürgén teljesítik a Führer paracsát.
A szállítógépek sokasága előzetes figyelmeztetés nélkül érkezett, ami újabb zűrza-
vart idézett elő, különösen mert a helyszínen nem tartózkodott légi utánpótlási
hadműveleti csoport, amely átvehette volna a művelet irányítását. Ezt a feladatot
november végén Fiebig tábornok és a VIII. repülőhadtest törzse vette át, és a hely-
zet ekkor lényegesen javult, még ha az egész elképzelés alapvető hibái eleve ku-
darcra ítélték is azt.
Von Richthofen tábornok jelezte, hogy nem egy, hanem hat megfelelő
nagyságú repülőtérre lenne szüksége a Kessel területén, a szakszerűen kiképzett
földi személyzettel együtt. Rövidesen kiderült: okkal tartott attól, hogy rossz idő-
ben nem lesz elég felszállópálya. A legsikeresebb nap december 19-e volt, amikor
154 repülőgép ért földet 289 tonnányi rakománnyal, a repülés szempontjából ked-
vező napok azonban nagyon megritkultak. Nem egyedül az időjárás okozott azon-
ban gondot. Az ellenség egy pillanatra sem feledkezett meg a pitomnyiki repülőtér-
ről, ezért gyakran előfordult, hogy a kifutópályát rövid időre szétlőtt vagy lezuhant
gépek zárták el. A kiégett gépeket a pálya szélére, a hóba tolták, „nagy kiterjedésű
repülőgép-temető alakult ki”2. Az éjszakai leszállás kétszeresen is veszélyes volt.
A pitomnyiki légvédelmi ütegekre szinte megoldhatatlan feladatot rótt az ellensé-
ges gépek távol tartása. Kénytelenek voltak reflektorokkal keresni a szovjet éjsza-

- [266] -
kai bombázókat, a fénysugarak kiindulási pontjait viszont célba vehette az orosz
tüzérség.
A gépek személyzetét igencsak próbára tette a helyzet. „A fiatal és tapaszta-
latlan repülőket nagyon megrázta”3, amit Pitomnyikban láttak, főképpen az evaku-
ációt a kifutópálya azélén várd sebesültek nyomorúságos állapota, valamint a fa-
gyott holttestek sokasága, amelyeket az ottani tábori kórház emberei halmokba rak-
tak, mert a keményre fagyott földbe túlságosan nehéz lett volna eltemetni őket.
Bármennyire hálás volt is a 6. hadsereg a Luftwaffe erőfeszítéseiért, a kato-
nákon elkerülhetetlenül úrrá lett az elkeseredés. Amikor egy szállítmány felbontá-
sakor kiderült, hogy kizárólag majoránnát és borsot tartalmaz, Werner von
Kunowski, a 6. hadsereg szállásmestere így fakadt ki: „Ki volt az a seggfej, aki ezt
ideküldte?”4 Egy tiszttársa kajánul megjegyezte, hogy a borsnak azért hasznát ve-
hetik a közelharcban.
A Tacinszkaja elleni szovjet támadás súlyos veszteségeket okozott a szállí-
tógépflottának, sokkal kisebb lett a gépállomány, amelyből a bevethető gépeket
kijelölhették. A szalszki új Ju-52-es hadműveleti bázis valamivel több mint 360
kilométerre volt Pitomnyiktól, s ez a távolság csaknem a gépek maximális hatósu-
garának felelt meg - innen tehát nem indíthattak olyan gépet, amelynek a motorja
égette az olajat. Jobb híján szolgálatba állítottak néhányat a Luftwaffe legnagyobb
négymotoros gépei közül - Focke-Wulf 200 Condorokat és Junkers-290-eseket. (A
Condorok maximális teherbírása 6, a Junkers-290-eseké 10 tonna volt.) Ezek azon-
ban sebezhetőek és kényesebbek voltak, mint az öreg „Tante Ju” hárommotorosok.
Amikor január közepén Szalszk is veszélybe került, a maradék Ju-52-eseket észak-
nyugatra, a Sahtitól északra fekvő Zverevóba telepítették át. Az új repülőtér való-
jában mindössze egy döngölthó-kifutópálya volt, nyílt mezőgazdasági területen.
Épületek nem voltak - a kiszolgálószemélyzet, a légiirányítók és a hajózók jég-
kunyhókban és sátrakban húzták meg magukat.
A levegőben mind nagyobb gondot okozott az eljegesedés, a földön pedig
egyre nehezebb volt beindítani a motorokat. A repülőtereket gyakran megbénítot-
ták a nagy havazások, mert a gépeket egyenként kellett kiásni a hótorlaszokból.
Zverevóban gyenge volt a légvédelem, és január 18-án szovjet vadászok és bombá-
zók a nap folyamán tizennyolc hullámban támadva újabb ötven Ju-52-est pusztítot-
tak el. A Vörös Hadsereg pilótái továbbra is önbizalomhiányban szenvedtek, ez a
támadás azonban néhány valóban eredményes akciójuk egyike volt.
Von Richthofen és Fiebig kezdettől fogva érezték, hogy nincs esélyük, de
tőlük telhetően igyekeztek végrehajtani a kudarcra ítélt feladatot. Feljebbvalóiktól
nem számítottak megértésre. „Vezetésünk iránti bizalmam rövid idő alatt teljesen
megrendült”,5 mondta Richthofen december 12-én Jeschonnek tábornoknak, a
Luftwaffe vezérkari főnökének. Egy héttel ezután hallván, hogy Göring azt mondta
Hitlernek, hogy a sztálingrádi utánpótlási helyzet „nem is rossz”, ezt írta naplójába:
„Amellett, hogy terebélyes alakjának roppantul jót tenne, ha egy keveset időzne a

- [267] -
Kesselben, csak arra gondolhatok, hogy jelentéseimet vagy nem olvasták el, vagy
nem adtak hitelt nekik.”
Miközben Göring továbbra sem fékezte étvágyát, Zeitzler tábornok - a ki-
éhezett sztálingrádi csapatok iránti együttérzés gesztusaként - akkorára csökkentet-
te saját fejadagját, amekkorát amazok kaptak. Albert Speer szerint két hét alatt tíz
kilót fogyott. Hitler, miután Martin Bormanntól tudomást szerzett a tábornok
diétájáröl, utasította Zeitzlert, hogy térjen vissza a normális táplálkozáshoz. En-
gedményképpen azonban „a sztálingrádi hősök tiszteletére”6 kitiltotta a vezéri fő-
hadiszállásról a pezsgőt és az égetett szeszt.
A német lakosság túlnyomó többségének sejtelme sem volt, milyen közel
áll a 6. hadsereg a végső vereséghez. „Remélem, hogy hamarosan kitörnek a beke-
rítésből - írta egy fiatal nő január közepén levelezőtársának, egy katonának-, és
hogy utána rögtön eljöhet szabadságra.”7 A bielefeldi nemzetiszocialista pártvezető
január közepén levélben gratulált Edler von Danielsnek a fia születéséhez és a Lo-
vagkereszthez, s még ő is azt írta a tábornoknak, hogy „alig várjuk, hogy ismét
köztünk legyen”.8
A legmagasabb berlini kormánykörökben úgy érezték, mindez egyszerűen
nem lehet igaz. Speer, akit nagyon aggasztott a sztálingrádi helyzet, elkísérte az
operába - a Varázsfuvolára - a feleségét, „aki ugyanúgy, ahogy a többiek, semmit
sem sejtett. - Ültünk a páholyunkban a puha, párnás székekben, ünnepélyesen öltö-
zött emberek közt, én pedig semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy
Napóleon oroszországi visszavonulása idején is ugyanilyen tömeg töltötte meg a
párizsi operaházat, s arra, hogy most a mi katonáink is ugyanúgy szenvednek, mint
annak idején az övéi”.9 Visszamenekült a minisztériumába, a munkában próbált
menedéket keresni, és igyekezett „elnyomni a szörnyű lelkiismeret-furdalást”,
amelyet öccsével szemben érzett, aki a 6. hadsereg közlegénye volt Sztálingrádban.
Speert nemrég riadóztatták szülei. Most értesültek arról, hogy Ernst, a leg-
kisebb fiuk „lázas sárgaságban szenved, fel van dagadva a lába, vesefájdalmak
gyötrik, és egy istállóban működő primitív tábori kórházban fekszik, amely félig
fedetlen, és nincsenek falai”. „Ezt nem teheted vele” - zokogta anyjuk a telefonba.
„Lehetetlen, hogy éppen te nem tudsz tenni semmit, hogy kijuttasd onnét” - mond-
ta az apjuk. Speert annál is inkább gyötörte a tehetetlenség érzése és a bűntudat,
mert az előző évben, amikor Hitler megtiltotta, hogy vezető beosztású személyek
rokonaik érdekében érvényesítsék befolyásukat, ő azzal az ígérettel áltatta öccsét,
hogyha a hadjárat véget ér, áthelyezteti Franciaországba. Most pedig, a legutóbbi
levelében Ernst azt írta, hogy nem bírta nézni, ahogyan betegtársai meghalnak a
tábori kórházban, inkább visszament - groteszk módon felpüffedt végtagokkal,
nyomorúságosan gyengén - a frontvonalba, a bajtársaihoz.
*
A Kesselben, miközben a 6. hadsereg az oroszok végső támadását várta, el-
terjedt, hogy nemcsak az SS-páncéloshadtest közeledik, amelyet Hitler február kö-
- [268] -
zepére ígért, hanem légi úton egy friss hadosztályt is beküldenek a katlanba, a vé-
delem megerősítésére.
Egyes híreszteléseknek még csak köze sem volt a valósághoz. Komorabb
lelkek azt állították, hogy a 4. páncéloshadsereg már húsz kilométernyire megköze-
lítette a német vonalakat, Paulus azonban utasította Hothot, hogy ne folytassa az
előrenyomulást. Egyes katonák elhitették magukkal, hogy Paulus titokban lepaktált
az oroszokkal, és elárulta őket. Egy másik híresztelés szerint „az oroszok kiadtak
egy utasítást, hogy azt, aki lelő egy (fogságba esett] német pilótát, szigorúan meg
kell büntetni, mert annyira nincsenek hajózóik, hogy a szállítógépeket német sze-
mélyzettel akarják járatni a hátországukban”.10
A szóbeszéd gyorsan terjedt a katonák zárt közösségeiben, a repülőterek kö-
rüli táborokban, és a sztyeppi balkák falába ásott, barlanglakók falvaira emlékezte-
tő fedezékekben. Ha került tűzifa a kis bunkerkályhákba, füst szállt fel az üres
konzervesdobozokból készült kéményből. Ahogy az emberek sorra meghaltak, a
járópallókat, asztalokat, sőt a priccseket is felaprították tüzelőnek. A valódi meleg
egyetlen pótléka az egymáshoz bújó testek ponyvák alatt megrekedő kipárolgása
volt, az emberek azonban így is csillapíthatatlanul reszkettek. A viszonylagos me-
leg mindössze arra volt jó, hogy aktivitásra serkentse a tetveket, az embereket pe-
dig az őrületbe kergesse a viszketés. Gyakran ketten is aludtak egy priccsen, a ta-
karót a fejükre húzva: ezen a szánalmas módon próbálták megosztani egymással
testük melegét. Az emberi és lótetemekkel táplálkozó rágcsálópopuláció rohamo-
san duzzadt. Kinn a sztyeppen az egerek mohón kutattak élelem után, egy katona
arról számolt be, hogy míg aludt, „lerágták két megfagyott lábujját”.11
Amikor csontsovány lovacska vontatta szánon megérkezett az étel, merev,
darabos mozgású, rongyokba bugyolált alakok bukkantak fel, hogy meghallgassák
a legújabb híreket. Nem volt tüzelő, hogy havat olvaszthassanak a mosáshoz, bo-
rotválkozáshoz. Beesett arcuk viaszszínű volt, szakálluk szánalmasan kusza a kal-
ciumhiánytól. Nyakuk vékony volt, akár az aggastyánoké, testükön hemzsegtek a
tetvek. A fürdés és a tiszta alsónemű éppúgy elérhetetlen ábránd volt számukra,
mint a megfelelő élelem. A napi kenyéradag mostanra napi 200 gramm alá csök-
kent, és gyakran alig haladta meg a 100 grammot. A „Wassersuppé”-ba főzött ló-
hús helyi készletekből származott. A hidegben a tetemek nem romlottak meg, a hús
azonban úgy átfagyott, hogy késsel nem lehetett lefejteni a csontról. Csak az utász-
fűrész bírt el vele.
A hideg és az éhezés következtében a katonák, ha éppen nem álltak őrség-
ben, csak hevertek a fedezékeikben, hogy kíméljék energiáikat. A bunker volt a
menedék, amelyet csak nagy nehezen akartak elhagyni. Emlékezetük gyakran ki-
hagyott, mert vérük lehűlése fizikai és szellemi aktivitásukat is lelassította. A
könyvek addig jártak kézről kézre, míg szét nem estek vagy el nem vesztek a sár-
ban vagy a hóban, de mostanra már amúgy sem volt ereje senkinek az olvasáshoz.
A pitomnyiki repülőteret működtető Luftwaffe-tisztek is ugyanígy felhagy-

- [269] -
tak a sakkal: inkább skatoztak, mert már mindenféle koncentrációra képtelenek
voltak. Sok esetben azonban az éhezés nem apátiát, hanem vad hallucinációkat vál-
tott ki - mint a régi misztikusoknál, akik a böjtölés következtében hangokat hallot-
tak.
Nincs mód megbecsülni, hányan követtek el öngyilkosságot vagy haltak
meg a harci stressz miatt. Mint már említettük, a többi hadseregben, ha a katonákat
az ellenség elvágta a főerőtől, ezek az esetek drámaian megsokasodtak, márpedig
egyetlen hadsereg sem volt szorultabb helyzetben, mint a 6. hadsereg Sztálingrád-
nál. Az emberek vadul deliráltak fedezékeikben, egyesek csak feküdtek és üvöltöt-
tek. Sokszor megtörtént, hogy egy-egy katonán mániákus aktivitás tört ki, bajtársai
kénytelenek voltak legyűrni vagy leütni. Egyeseken rettegés lett úrrá a mások ideg-
összeroppanása vagy őrülete láttán, mintha az ragályos lett volna. A legnagyobb
riadalmat azonban az váltotta ki, ha egy beteg bajtárs orrlyukai kitágultak, ajka el-
feketedett, és a szeme fehérje rózsaszínre változott. A tífusztól furcsa, atavisztikus
módon rettegtek, csaknem úgy, mintha valamiféle középkori járvány lett volna.
Amikor valaki a halálát érezte közeledni, előfordult, hogy felfokozott erővel
tudatosult benne, mi mindent veszít el. Kemény férfiak lázasan álmodoztak az ott-
honi életről, és csendben sírtak, ha arra gondoltak, hogy nem látják többé feleségü-
ket, gyermekeiket. A reflexívebb alkatúak újra és újra elgondolkodtak emlékeiken,
vagy friss érdeklődéssel figyelték az őket körülvevő világot, különösen bajtársai-
kat. Egyesekben maradt elég érzés ahhoz is, hogy sajnálják a fadarabokat rágcsáló,
éhen pusztuló lovakat.
Január első hét-tíz napjában, mielőtt a szovjet offenzíva megkezdődött vol-
na, a katonák igyekeztek eltitkolni leveleikben nyomorúságuk valóságos dimenzió-
it. „Újév alkalmából kaptam negyed liter vodkát és tizenhárom cigarettát - írta egy
Willy nevű katona a szüleinek (akik ezt a levelet sohasem kapták meg) -, de ami az
élelmet illeti, most csak egy darab kenyerem van. Még sohasem hiányoztatok any-
nyira, mint ma, amikor a »Wolgalied«-et énekeltük. Én itt egy ketrecben ülök -
csakhogy nem aranyból van, hanem a minket körülvevő orosz erőkből.”12 Sok ka-
tona még inkább elleplezte az igazságot. „Csak arra számíthatunk, hogy hamarosan
kezdődik a tavasz - írta haza egy Seppl nevű katona. - Az idő még rossz, a lényeg
azonban az, hogy az ember egészséges legyen és legyen egy jó kályhája. A kará-
csonyi ünnepek jól teltek.”13 Mások viszont meg sem próbálták titkolni érzelmei-
ket: „Semmim sem maradt azon kívül, hogy gondolhatok hármótokra”14 – írta egy
katona a feleségének és gyerekeinek.
Mások olyan kétségbeesetten próbáltak megmenekülni, hogy az öncsonkí-
tást fontolgatták. Akik megtették, nemcsak a kivégzést kockáztatták, hanem annak
is ki voltak téve, hogy esetleg saját tettük okozza halálukat. Egy könnyű izomseb-
bel nem lehetett elintézni, hogy az embert repülőgéppel kiszállítsák a katlanból. Az
átlőtt jobb kéz túlságosan árulkodó volt.
Mivel pedig a tűzvonalban már nagyon kevesen voltak, ahhoz, hogy valakit

- [270] -
elbocsássanak a frontszolgálatból, legalábbis járóképtelennek kellett lennie. Ami-
kor pedig megkezdődött az utolsó orosz előretörés, még „a könnyű seb is gyakorla-
tilag a halált jelentette, ha akadályozta az embert a mozgásban”.15
Január elejétől mind több német katona adta meg magát ellenállás nélkül,
sőt egyre többen szöktek át az ellenséghez. Leggyakrabban tűzvonalbeli gyalogo-
sok dezertáltak, részben mert nekik volt erre a legtöbb lehetőségük. Az is előfor-
dult, hogy tisztek és katonák bátorságból és szinte eszelős kötelességtudatból meg-
tagadták, hogy visszavonuljanak állásaikból. Löbbecke főhadnagy, a 16. páncélos-
hadosztály egyik harckocsi-századparancsnoka a harc során elveszítette egyik kar-
ját. Jóllehet sebét nem látták el megfelelőképpen, mégis a helyén maradt. Hadosz-
tályparancsnoka nem tudta rávenni, hogy kezelésnek vesse alá magát. Végül
Strecker tábornok vette kézbe az ügyet.
„Kérem, engedélyezze, hogy az embereimmel maradhassak - kezdte
Löbbecke. - Amikor ilyen ádáz küzdelem folyik, nem hagyhatom ott őket.”16
Strecker - bizonyára a szagáról - rájött, hogy Löbbecke karcsonkja rothad. Felpa-
rancsolta a főhadnagyot egy repülőgépre, és elküldte egy, a bekerítésen kívüli bá-
ziskórházba.
Az, aki valóban járóképtelenné vált, csak szánkón vagy mentőautón jutha-
tott hátra egy tábori kórházba. A mentőautók vezetőit magas halálozási arányuk
miatt „kormánykerékhősöknek”17 nevezték. A orosz földi csapatok és repülőgépek
minden mozgó járműre azonnal tüzet nyitottak - márpedig a mentőkocsik azon ke-
vés jármű közé tartoztak, amelyeknek még engedélyezték némi üzemanyag vétele-
zését.
Gyalogos sebesültek és betegek igyekeztek hátrafelé a hóban. Sokan meg-
álltak, megpihentek, és soha többé nem keltek fel. Mások szörnyű sebeik és fagyá-
saik ellenére elérték céljukat. „Egy napon valaki bekopogtatott a fedezékünkbe”18 -
emlékezett vissza egy pitomnyiki Luftwaffe-tiszt. „Odakint egy idősebb ember állt,
a Todt-szervezet tagja, az útépítésen dolgozott. „Mindkét keze úgy fel volt dagadva
fagyástól, hogy látszott: soha többé nem tudja használni őket.”
Ha valaki eljutott a repülőtéri központi kórházba, az még korántsem jelen-
tette, hogy evakuálják, vagy akár csak kezelés alá veszik a nagy sátrakban, ame-
lyek alig védtek a hidegtől. A sebek és fagyások ellátása csak egy részét jelentette
a munkának, amely már-már meghaladta az orvosok teljesítőképességét. Járványos
méreteket öltött a sárgaság, a dizentéria és több más betegség, amelyeket még sú-
lyosabbá tett a kiszáradás - nem volt víz, mert nem volt tüzelő a hó megolvasztásá-
hoz. A sebesültek a szovjet légitámadásoknak is sokkalta inkább ki voltak téve,
mint a fronton. „A repülőteret minden fél órában megtámadta egy szovjet repülő-
gép - mesélte később egy tizedes. - Sok bajtársunk, akik már majdnem meggyógy-
ultak, és már egy repülőgépben várták a felszállást, az utolsó pillanatban halt
meg.”19
A sebesültek és a betegek légi úton történő evakuációja éppúgy példa nélkül
- [271] -
álló dolog volt, mint az utánpótlás repülőgépeken való beszállítása. Három napon -
december 19-én és 20-án, valamint január 4-én - háromszor ezer katonát hoztak ki.
A november 23-a és január 17-e közti napok átlaga azonban - beleértve azokat is,
amelyeken nem lehetett felszállni - mindössze négyszáztizenhét ember volt.
A repülőgépekre nem sebeik súlyossága szerint válogatták az embereket. Az
elégtelen szállítókapacitás miatt kíméletlen számítás szerint dőlt el, kijut fel rájuk.
„Csak a könnyű sérültek reménykedhettek, hogy kijutnak, azok, akik tudtak mo-
zogni - emlékezett egy futártiszt.20 Egy Heinkel törzsében csak körülbelül négy
hordágy számára volt hely, viszont húsz járóképes sebesültet is össze lehetett zsú-
folni benne. Aki tehát olyan súlyosan sérült vagy beteg volt, hogy nem tudott mo-
zogni, az gyakorlatilag már halottnak is tekinthette magát.” Szerencséje persze még
mindig lehetett. Az említett tisztnek, kihasználva rendfokozatát, sikerült feljuttatnia
a gépére egy gyalogos tiszthelyettest, aki három napja feküdt a repülőtéren, golyó-
val a hátában. „Sohasem tudom meg, hogyan jutott el a reptérre” - mondta. Egy
másik őrmestert is felhúzott a fedélzetre, egy idősebb embert, akinek magas láza
volt.
A kifutópályához való kijutást a tábori csendőrség (Feldgendarmerie) ellen-
őrizte, amelynek tagjait a katonák gyűlölték, és akiket a nyakukban, láncon függő
jelvényük miatt „láncos kutyáknak” neveztek. A csendőrök gondosan ellenőriztek
minden iratot, nehogy szimulánsok is a gépekre jussanak. Amikor januárban kez-
dett szertefoszlani a menekülés reménye, mind gyakrabban és gyakrabban folya-
modtak géppisztolyaikhoz, hogy visszatartsák a sebesülteket és a próbálkozó állító-
lagos betegeket.
A hatalmas, négymotoros Focke-Wulf Condorokba jóval több sebesült fért:
január második hetétől kezdve néhány ilyet is bevetettek. Ezek azonban, ha túlter-
helték őket, rendkívül sebezhetővé és érzékennyé váltak. A 9. légvédelmitüzér-
hadosztály egyik őrmestere végignézte, amint egy Condor, amelyre az imént rakták
fel két sebesült bajtársát, nehézkesen nekilódul. A repülőgép, miután felszállt, me-
redeken emelkedni kezdett, hogy minél előbb a magasba jusson. Tehetetlen emberi
rakománya azonban alighanem hátracsúszott vagy - gurult, mert a farok hirtelen
lebillent. Az orr csaknem függőlegesen az ég felé emelkedett, a motorok felbőgtek,
és a Condor a reptér peremén a földhöz csapódott, majd „fülsiketítő dörrenéssel”21
elnyelte a robbanás tűzgömbje.
Távolabb, a katlan nyugati szélén a katonák, akik tanúi voltak, ahogyan a
Junkersek sorsa beteljesedett, pontosan tudták, hogy a kifelé tartó túlterhelt gépek
sebesült bajtársaikat szállítják. „Gyakran nem tudtak elég gyorsan felhúzni, és a
légelhárítás erős tüzébe kerülve értek szörnyű véget. Több alkalommal is láttam a
lövészárkomból ilyen apokaliptikus pusztulást, és nagyon, nagyon lehangolt.”22
A repülőgépek nemcsak kihoztak sebesülteket, futárokat és bizonyos szak-
embereket, hanem vissza is vittek tiszteket és katonákat, akik még a katlan bezáru-
lása előtt mentek szabadságra. A németországi hírzárlat következtében sokuknak

- [272] -
sejtelme sem volt, mi történt, mialatt távol voltak, s csak akkor tudták meg, amikor
a vonatuk befutott Harkovba. Manstein szárnysegédje, Alexander Stahlberg leírja,
hogyan érkezett vissza január 2-án a pomerániai otthonában töltött karácsonyi sza-
badságról huszonegy éves unokatestvére, Gottfried von Bismarck. Parancsot ka-
pott, hogy repüljön be a Kesselbe, és csatlakozzék alakulatához, a 76. gyalogos-
hadosztályhoz. Manstein a körülményekről értesülve meghívta ebédre, hogy sza-
badon beszélgethessenek. Mansteint és Stahlberget egyaránt ámulattal töltötte el,
ahogyan a fiatalember a 9. gyalogezred potsdami hagyományait megtartva zokszó
nélkül tér vissza a vesztes ütközetbe, nem Hitler kedvéért, hanem porosz köteles-
ségtudatból. Ezt maga Bismarck kevésbé fennkölten fogalmazta meg: „Katona vol-
tam, parancsot kaptam, köteles voltam vállalni a következményeit.”23
*
Hube tábornok, amikor január 9-én, a szovjet offenzíva előtti napon vissza-
tért a Kesselbe, közölte Paulusszal és Schmidttel Hitler a lehetőséget sem volt haj-
landó elismerni, hogy Sztálingrádnál esetleg vereséget szenvedhetnek. Végig sem
hallgatta Hube beszámolóját a katlanbeli viszonyokról, ehelyett megpróbálta elhi-
tetni vele, hogy esetleg sor kerülhet egy második, előrehozott felmentési kísérletre.
Hube egyes tisztjeit lesújtotta, hogy éppen az ő parancsnokuk ült fel a Hit-
ler-féle hipnotikus optimizmusmutatványok egyikének - „a napkúrának”. „Mélysé-
gesen csalódott voltam - emlékezett Dohna herceg, Hube hírszerzőfőnöke -, amiért
ezt a bátor és becsületes katonát ilyen könnyen meg lehetett győzni.”24 Mások
azonban azt hallották, hogy Hube egyenesen azt merte „javasolni25 Hitlernek, hogy
próbálja meg befejezni a háborút”, s amikor Hube a következő évben repülőgép-
balesetben meghalt, beszélték, hogy Hitlernek köze lehetett a halálához. Amikor
Hube a katlanba való visszarepülése előtt jelentkezett a Don Hadseregcsoport fő-
hadiszállásán, Manstein bizonyosra vette, hogy bedőlt egy Hitler-féle önbizalom-
parádénak. Mindjárt ezután azonban megtudta, hogy Hube vette magának a bátor-
ságot, és azt indítványozta Hitlernek, hogy inkább adja át a hadsereg-
főparancsnokságot valamelyik tábornokának, így, ha a 6. hadsereg elpusztul, neki
[Hitlernek] nem lesz személyes kára belőle.
Hube Hitler egyik kedvenc parancsnoka volt, de azzal, hogy szemlátomást
nem látott esélyt a 6. hadsereg megmaradására, csak megerősítette a vezér ama
gyanúját, hogy valamennyi tábornokát megfertőzte a pesszimizmus. Paulus felis-
merte ezt. Arra a következtetésre jutott, hogy a romantikus Hitlerre csak egy ra-
gyogóan dekorált fiatal harcos hathat, aki ennélfogva arra is könnyebben ráveheti,
hogy meghallgassa az igazságot.
Erre a küldetésre a kézenfekvő jelölt csakis Winrich Behr százados lehetett,
aki fekete páncélos-egyenruhájában és Lovagkeresztjével valószínűleg a kívánt be-
nyomást teszi majd a Führerre. Ráadásul Behr, aki nemcsak a helyzettérkép folya-
matos pontosításáért, hanem a jelentésekben szereplő valamennyi adat helyességé-
ért is felelt, a 6. hadsereg parancsnokságának egyik legtájékozottabb tisztje volt.

- [273] -
 Behrt január 12-én, két nappal a szovjet offenzíva előtt olyannyira váratla-
nul tájékoztatták küldetéséről, hogy fel sem tudta ajánlani tiszttársainak: magával
viszi a leveleiket. Holmijai közé csomagolta a 6. hadsereg hadinaplóját, hogy biz-
tonságos helyre vigye, és Pitomnyikba sietett. A kifutópályát ekkorra már nehéz
aknavetők és lövegek tartották tűz alatt. Amikor Behr odafutott a sebesültekkel te-
lezsúfolt Heinkel-111-eshez, a géppisztolyos tábori csendőröknek százakat kellett
feltartóztatniuk, aki mind a géphez akartak nyomulni - sőt kúszni.
Taganrogig másfél óra volt a repülőút, és Behr meglepetésére lenn az
Azovi-tengernél még hidegebb volt, mint Sztálingrád környékén. A századost pa-
rancsnoki kocsi várta a repülőtéren, és elvitte Manstein tábornagy főhadiszállására.
Manstein összehívta néhány tisztjét, és helyzetjelentést kért Behrtől. Behr minden-
ről híven beszámolt: az éhezésről, a veszteségek valós arányáról, a katonák kime-
rültségéről, arról, hogy a hóban fekszenek, várják, hogy evakuálják őket, és közben
még a vérük is megfagy, hogy nyomorúságosan kevés az élelem, az üzemanyag és
a lőszer. Amikor Behr befejezte, Manstein ezzel fordult hozzá: „Pontosan ugyanazt
mondja el Hitlernek, amit nekem!”26 Kirendeltek egy repülőgépet, hogy másnap
reggel Rastenburgba vigye a századost. A Führer várta.
Másnap reggel változatlanul hideg volt, bár a ragyogó napsütés a meleg
megtévesztő érzetét keltette az emberben. A repülőtiszt, aki Kelet-Poroszországba
vitte volna Behrt, elfelejtett kesztyűt húzni, amikor kiment, hogy bemelegítse a
motorokat. Mire visszatért az épületbe, egyik tenyerén sem maradt bőr: odafagyott
a hideg fémfelületre. Másik pilótát kellett keresni.
Behr végül kora este jutott el a Wolfsschanzéba. Övét és pisztolyát le kellett
adnia az őrszobán. Innét a hadműveleti helyiségbe kísérték, oda, ahová tizennyolc
hónappal később Stauffenberg robbanóanyaggal teli aktatáskáját vitte. Húsz-
huszonöt magas rangú tiszt volt jelen. Tíz perc múlva nyílt az ajtó, és megjelent
Hitler. Üdvözölte az ifjú páncélostisztet:
„Heil, Herr Hauptmann!”
„Heil, mein Führer!” - felelte Behr, feszes vigyázzban, fekete egyenruhájá-
ban, nyakában a Lovagkereszttel. Sógorától, Nicolaus von Below-tól, Hitler
Luftwaffe-segédtisztjétől már tudta, milyen harcmodort alkalmaz a Führer, ha egy
„Kasszandra” rossz hírt hoz. A vezér ilyenkor igyekezett folyamatosan irányítani a
beszélgetést, megpróbálta ráerőltetni beszélgetőpartnerére az eseményeknek egy
önmaga által megalkotott változatát, az általános helyzet nagyszabású ismertetésé-
vel lerohanni a jelentéstevőt, aki a frontnak csak egy bizonyos szakaszát ismerte.
Ezúttal is pontosan ez történt.
Miután befejezte a Dietrich-hadművelettel kapcsolatos terveinek ismerteté-
sét - e szerint SS-hadosztályok ellentámadása fordította volna győzelemre a vere-
séget -, így szólt Behrhez: „Százados úr, kérem, hogy amikor visszatér Paulushoz,
közölje vele ezt, valamint azt, hogy egész szívemmel és minden reményemmel ve-
le és hadseregével vagyok.” Behr számára azonban nyilvánvaló volt, hogy Hitler a
- [274] -
bevált „trükkel” próbálkozik, és tudta: nem engedheti elhallgattatni magát.
„Mein Führer - felelte -, hadseregparancsnokomtól azt a parancsot kaptam,
hogy tájékoztassam önt a helyzetről. Kérem, engedélyezze, hogy megtegyem jelen-
tésemet.” Hitler ennyi ember előtt nem utasíthatta vissza a kérést.
Behr beszélni kezdett, és meglepetésére Hitler nem próbálta meg félbeszakí-
tani. Minden részletet hallgatósága elé tárt, arról sem hallgatott, hogy egyre több
német katona szökik át az oroszokhoz. Keitel tábornagy, aki a Führer jelenlétében
végképp nem tűrhette az ilyen őszinteséget, az öklét rázta Hitler háta mögül, hogy
elhallgattassa. Behr azonban rendületlenül folytatta a beszámolóját a kimerült, ki-
éhezett, agyonfagyott, s a túlerővel szemben esélytelen hadseregről, amelynek
üzemanyag és lőszer nélkül kellene visszavernie az újabb orosz offenzívát. Behr a
napi légi szállítmányokkal kapcsolatban az összes adatot kívülről tudta. Hitler
megkérdezte tőle, vajon biztos-e ezeknek a statisztikáknak a helyességében, s ami-
kor a százados igennel felelt, egy Luftwaffe-parancsnokhoz fordult, és kérte: okolja
meg az eltéréseket.
„Mein Führer - felelte a repülő tábornok. - Íme, a naponta elindított repülő-
gépek és szállítmányok listája.”
„Hadseregünk szempontjából azonban, mein Führer - szakította félbe Behr -
nem az a lényeges, hogy hány gépet indítanak, hanem hogy valójában hányat foga-
dunk. Nem a Luftwaffét bíráljuk. Pilótáik igazi hősök, hozzánk viszont csak annyi
gép és küldemény jutott el, ahányról beszéltem. Lehetséges, hogy bizonyos száza-
dok több, ellátmánnyal töltött ejtőtartályt gyűjtöttek be, mint amennyit végül az
elöljáró parancsnokságnak jelentettek, a plusz mennyiséget pedig megtartották ma-
guknak. Ez azonban olyan kevés, hogy nem magyarázza meg a különbséget.”
Egyes magas rangú katonák „együgyű kérdésekkel” próbálták eltéríteni
Behrt bíráló beszámolójától. Hitler azonban meglepően segítőkésznek bizonyult -
alighanem azért, hogy úgy tűnjék: védi a Stalingradkämpferek [a sztálingrádi har-
cosok] érdekeit a vezérkarral szemben. Amikor azonban Behr rátért a 6. hadseregre
váró jövő ismertetésére, Hitler, mintha mi sem történt volna, ismét az apró zász-
lókkal teletűzdelt nagy térkép felé fordult. Behr tudta, hogy „ezek a zászlók ugyan-
azok, mint hónapokkal ezelőtt, de immár mindössze néhány száz emberre olvadt
hadosztályokat” jelképeznek. Hitler ismét előhozakodott üzenetével: egy nagyszerű
ellencsapás gyökeresen megváltoztatja majd a helyzetet. Sőt kijelentette, hogy
Harkov térségében már gyülekezik egy teljes SS-páncéloshadsereg, hogy csapást
mérjen Sztálingrád irányába. Behr Manstein tábornagytól tudta, hogy még hetekbe
telik, míg a keletre indított SS-alakulatok valóban bevethetők lesznek. „Ekkor ér-
tettem meg, hogy elszakadt a valóságtól. Térképek és zászlók fantáziavilágában élt.
Behrt, a lelkes és „hazafias ifjú német tisztet” megrendítette a felismerés. „Hitlerrel
kapcsolatos illúzióim ott és akkor értek véget. Biztos voltam benne, hogy ezek után
már elveszítjük a háborút.”
Behrt az eredeti tervel ellentétben nem küldték azonnal vissza a katlanba.
- [275] -
Másnap délben ismét fel kellett keresnie Hitlert. Ott volt Milch tábornagy is, akit a
vezér utasított, hogy a Luftwaffe fokozza Sztálingrád megsegítését célzó erőfeszí-
téseit. Behrt később hívatta Hitler főhadsegédje is. Schmundt tábornok alaposan,
részletekbe menően - bár barátságosan - kikérdezte. A tábornok, Hitler egyik leg-
hívebb csodálója (tizennyolc hónappal később Stauffenberg bombája végzett vele),
gyorsan rájött, hogy a fiatal páncélos százados elveszítette a hitét, s amikor rákér-
dezett, Behr nyíltan be is ismerte ezt. Schmundt ezért úgy döntött, hogy amennyi-
ben a századost továbbra is kételyek gyötrik, nem szabad visszaküldeni Paulushoz,
ehelyett a Fekete-tenger partjára, Melitopolba vezénylik, ahol Milch tábornok irá-
nyításával hamarosan feláll majd egy „különleges törzs” azzal a feladattal, hogy
segítse a végsőkig kitartani a „Sztálingrád Erőd”-öt.
Rastenburgban Stieff tábornok és Bernhardt Klamroth alezredes (aki még a
háború előttről jól ismerte Behrt) is félrevonta a századost, és - „virágnyelven”27 -
megkérdezték tőle, csatlakozna-e egy mozgalomhoz, amelynek Hitler megbuktatá-
sa a célja. Behr, aki még csak most értette meg, mit is jelent Hitler katasztrofális
vezérkedése, úgy érezte, nem képes száznyolcvan fokos fordulatra. Klamroth ezt
megértette, de figyelmeztette, hogy legyen óvatos Mansteinnal. „A fehér asztalnál
nagyon ellene van Hitlernek, de csak a szája jár. Ha Hitler megparancsolja, hogy
tegye meg ezt vagy azt, gondolkodás nélkül engedelmeskedik.”
Klamroth nem túlzott. Annak ellenére, hogy Manstein megbízható beosztot-
tai körében igencsak tiszteletlenül beszélt a Führerről, tacskóját pedig megtanította,
hogy mancsával a nemzetiszocialista karlendítést utánozza, a pozícióját nem szíve-
sen kockáztatta volna. Emlékirataiban a „tőrdöfés”-elmélet egy sajátos változatát
alkalmazza, mondván: egy államcsíny a fronton azonnali összeomlást, Németor-
szágban pedig káoszt okozott volna. Továbbra is ahhoz a tiszti kaszthoz tartozott,
amelynek heves bolsevikellenes érzelmeit az 1918-as zendülések s forradalmak
formálták. Behr meghallgatta Klamroth tanácsát, és óvatos volt, miután visszatért a
Don Hadseregcsoporthoz.
Hamarosan megmutatkozott, hogy Manstein fél Hitlertől. Saját törzsének
tisztjei nyíltan vitatkoztak arról, hogy kit terhel a felelősség a sztálingrádi kataszt-
rófáért. Ettől úgy megijedt, hogy utasította vezérkari főnökét: „Beszüntetendőek a
legutóbbi események miatti felelősségről folytatott viták – mert ez - a tényeken mit
sem változtat, s csak árthat, mert megrendíti [a felsőbbség iránti] bizalmat”.28 A
tiszteknek azt is szigorúan megtiltotta, hagy magánlevelezésükben érintsék „a 6.
hadsereg pusztulásának okait.
***
A Führernek most már - tekintet nélkül az események végkimenetelére - hő-
si példára volt szüksége, amelyet a német nép elé állíthat. Január 15-én Paulus a
Lovagkereszt mellé megkapta a Tölgyfalombot is, s rajta kívül még 178 rangos ki-
tüntetést osztottak ki a 6. hadsereg tagjai között. A kitüntetettek közül sokan még
mindig nem érzékelték, hogy nemcsak érdemeik elismeréséről van szó.

- [276] -
 Manstein a maga részéről, bár megvetette Hitler indítékait, tudta, neki is ér-
deke, hogy elnyújtsa a 6. hadsereg haláltusáját. Minden újabb nap haladékhoz jut-
tatta: annak lehetőségéhez, hogy védhető vonalak mögé vonja vissza a két kauká-
zusi hadsereget. Hitler egy rá jellemző groteszk logikai bukfenccel immár azt állít-
hatta, hogy jól döntött, amikor Paulust pozíciói megtartására utasította.
Úgy tűnik, mintha az események őrültsége kissé mindenkit megfertőzött
volna. Max Plakolb, a légierő tisztje, aki a pitomnyiki repülőtéren a rádiósok főnö-
ke volt, több saját feljebbvalóiktól származó furcsa „buzdító” üzenetet regisztrált.
Január 9-én viszont, azon a napon, amikor a szovjet ultimátumot nyilvánosságra
hozták, Plakolb és csoportjának egy másik tagja parancsot kapott, hogy repüljön ki
a Kesselből. „Nehéz volt istenhozzádot mondani az ottmaradóknak. Valamennyien
írtak haza egy-egy levelet, amelyeket mi magunkkal vittünk.”29 De mint mindenki,
akinek ekkortájt sikerült kijutnia a sztálingrádi katlanból, Plakolb is úgy érezte, új-
jászületett. „Így lett ez a január 9-e a második születésnapom.” Azokat azonban,
akik kijutottak, gyakran gyötörte lelkiismeret-furdalás, amiért életben maradtak.
„Soha többé nem hallottunk a hátra maradt bajtársakról.”
Akinek csak módja volt rá, utolsó leveleit és valamilyen szempontból fontos
kisebb személyes holmijait olyan társaira bízta, akik helyet kaptak valamelyik re-
pülőgépen. A 16. zászlóalj zongorista parancsnoka megbetegedett, dr. Kurt Reuber
pedig rábeszélte, hogy vigye magával az „Erőd-Madonnát”. Reubernek a felesége
számára is sikerült befejeznie egy utolsó festményt, mert parancsnokának távozását
a rossz időjárás miatt egy nappal elhalasztották. A doktornak a feleségéhez írt utol-
só sztálingrádi levelét is ő vitte el. Reuber nem látta értelmét, hogy leplezze, mi vár
rájuk: „e világi reményünk aligha maradt...”30
Eltartott még egy kis ideig, amíg a katonák rájöttek, hogy a karácsonyi pos-
ta, amelyet december 22-én kézbesítettek nekik, valószínűleg az utolsó volt, ame-
lyet a külvilágból kaptak. Egyszer-kétszer ezután is - még január 18-án is – érkez-
tek postaszállítmányok, de a rendszeres Luftpost [légiposta] január 13-án meg-
szűnt. A katonákkal ekkor közölték: ez az utolsó lehetőségük, hogy levelet írjanak
haza. Leveleikben sokan megjegyezték, hogy „csak pár sor lefirkantására”31 van
idejük. Az egyik orvos az édesapjához írott levelében megállapította: „Az emberek
hangulata sokféle, van, aki nagyon rosszul viseli a helyzetet, mások könnyen ve-
szik, megint mások így is, úgy is. Érdekes jellemtanulmány.”32
Egyesek azért írtak, hogy közeledő halálukat hazafias jelképpé emelve le-
nyűgözzék hozzátartozóikat, mások (akik az előbbiektől leginkább különböztek)
szeretetből. Ők a tüzes nacionalistákkal ellentétben többnyire a lehető leggyengé-
debben kezdték levelüket: „Előfordulhat, hogy ezután hosszú ideig nem írok
Egy Von R. nevű őrnagy így írt feleségének: „Mindig te vagy az első és
utolsó gondolatom. Sohasem hagyok fel a reménnyel. A helyzet azonban olyan sú-
lyos, hogy nem tudni, vajon viszontlátjuk-e még egymást. Katonáink, ahogy eddig
is, emberfeletti erőfeszítéseket tesznek. Nem lehetünk kevésbé bátrak, mint ők.”34

- [277] -
 Alighanem a „végzet” az az egyetlen szó, amely mindenkinél felbukkan.
„Kedves Szüleim! - írta egy tizedes. - A végzet ellenünk döntött. Ha azt a hírt kap-
nátok, hogy elestem a Nagyobb Németországért, viseljétek el bátran. Utolsó kíván-
ságom: szeressétek a feleségemet és a gyerekeimet.”35
A rezsim iránt legelkötelezettebbek, a fontoskodók szeme előtt jóval inkább
a nemzeti dicsőség és a nagy küzdelem lebegett, semmint családjuk boldogsága.
Ők „a német nemzet sorsdöntő csatájáról”36 írtak, miközben állították, hogy „to-
vábbra is a mi fegyvereink és a mi vezetésünk a legjobb a világon”. Megpróbálván
értelmet tulajdonítani a groteszk tragédiának, abba a gondolatba kapaszkodtak,
hogy az eljövendő nemzedékek bennük látják majd Európa megmentőit az ázsiai
bolsevizmustól. „Hősi küzdelem, amilyenhez hasonlót ilyen hidegben még nem
látott a világ37 - írta egy őrmester. - A német hősök garantálják Németország jövő-
jét.”
Ezek a levelek sohasem érkeztek meg a címzettekhez. Gróf Zedtwitz száza-
dos, a 4. páncéloshadsereg táboriposta-cenzúrafőnöke azt az utasítást kapta, hogy
nézze át a sztálingrádi Kesselből származó leveleket, és jelentse, milyen a bekerí-
tettek hangulata, és hogyan vélekednek a rendszerről. Bár a százados a hátországba
küldött jelentéseiben ügyel arra, nehogy defetistának tűnjék, Goebbels utasította,
hogy az utolsó postaszállítmányt tartsa vissza, végül pedig semmisítse meg. A fenti
idézetek egy másolatgyűjteményből származnak, amelyet minden bizonnyal Heinz
Schröter, a 6. hadsereg propagandaszázadának volt tisztje készített. Schrötert a
propagandaminisztérium azzal bízta meg, hogy epikus beszámolót írjon a csatáról.*
Más leveleket ekkorra ugyancsak feltartóztattak – egészen más módon.
Voronov tábornok január elsején feljegyezte: „az este hallottuk, hogy állásaink fe-
lett lelőttek egy német gépet. A roncsban körülbelül 1200 levelet találtunk”.38
A Doni Front főhadiszállásán a Zabastyanszkij és Gyatlenko századosok
vezette osztály az összes ráérő tolmács és a német „antifasiszták” bevetésével há-
rom napon át értékelte a postazsákok tartalmát. Megtalálták többek között Edler
von Daniels tábornok leveleit, amelyeket napló formájában írt feleségének.
Voronov és Gyatlenko szerint a december 30-i utolsó levél igen sokat elárult a dél-
nyugati szárnyon álló 376. gyalogoshadosztály39 védelmének gyengeségéről - ez
pedig egybevágott azzal, amit az NKVD-s kihallgatóknak a hadifoglyoktól sikerült
megtudniuk.
*
A 6. hadsereg legfőbb gondja a január 10-i nagy szovjet támadás megindu-
lásáig ugyanaz maradt. „Az első számú ellenség továbbra is az éhség - és az is ma-

*
A levelek egy Utolsó levelek Sztálingrádból című név-
telenül kiadott kötetben láttak napvilágot, amely meg-
jelenésekor,1954-ben erős érzelmi hatást gyakorolt ol-
vasóira. Ma hamisítványnak tekintik őket.
- [278] -
rad!”40 - írta egy orvos. „Drága Szüleim! - írta egy tizedes nyomorúságában -, ha
lehetséges, küldjetek nekem valami ennivalót. Nagyon szégyellem, amiért ilyesmit
írok, de nem bírom már az éhséget.”
A német katonák súlyos kockázatot vállalva egyre többször kúsztak ki a
senki földjére, hogy halott oroszok holmijait kutassák át egy darab kenyérhéjért
vagy egy csomag szárított borsóért, amelyet aztán vízben megfőztek. Leghőbb re-
ményük az volt, hogy papírba göngyölt sóra bukkannak: szervezetük már nagyon
kívánta ezt az alapvető ásványi anyagot.
A katlanbeli német katonák csakugyan nagyon szenvedtek az éhségtől, má-
sok azonban náluk is sokkal nagyobb gyötrelmeket álltak ki. A Voroponovóban és
Gumrakban őrzött 3.500 orosz hadifogoly közül egyre többen és többen haltak
meg. Számos német tiszt mélységesen megdöbbenve tapasztalta, hogy januárban
ezek között a foglyok között már kannibalizmus41 is előfordult. Szóban jelentették
tapasztalataikat elöljáróiknak. Amikor január végén az orosz csapatok elérték a tá-
boraktit, a szovjet hatóságok szerint az eredeti háromezer-ötszázból már csak húsz
embert találtak életben.
A látvány, amely az orosz katonákat fogadta - annak alapján, amit a sietve a
helyszínre küldött híradóstábok felvettek -, legalább olyan borzalmas volt, mint az,
amelyik az első, általuk elért német haláltáborokban várt rájuk. Erich Weinart így
számolt be a Gumrakban tapasztaltakról: „Egy vízmosásban nagy halom hullára
bukkantunk. Szovjet hadifoglyok voltak, csontsoványak és szinte meztelenek.” Az
ilyen jelenetek, különösen azok, amelyeket a voroponovói „Kriegsgefangenen-
Revierben” [’hadifogolykörletben’] filmre is vettek, valószínűleg jócskán hozzájá-
rultak ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg katonái még kevésbé kíméljék új foglyaikat.
A német hadosztályokban szolgáló Hiwik ugyancsak éheztek. Girgensohn
egy holttest felboncolása után közölte a német parancsnokkal, hogy ez a bizonyos
Hiwi csakugyan éhen halt, akit ez a diagnózis „teljesen elképesztett”.43 Azt állítot-
ta, a Hiwik ugyanakkora adagokat kapnak, mint a német katonák. Sokukkal jól
bántak német tisztjeik, és az utolsó csata során számos alkalommal kölcsönösen
tanújelét adták egymás iránti bizalmuknak. A német egyenruhát viselő oroszok
azonban ekkor már tudták, hogy végük. Számukra nem volt hely a kifelé induló
repülőgépeken, és a katlant körbezáró szovjet hadseregek mögött készen álltak az
NKVD csapatai is, amelyek már alig várták, hogy elbánhassanak velük.

- [279] -
 21.
„Megadásról szó sem lehet”

Kinn a sztyeppen január első hetében viszonylag nyugodt volt a front. Álta-
lában csak a mesterlövészpuskák tompa csattanása és a géppuskák furcsa, kereplő
hangja, éjszakánként pedig egy-egy felfelé kúszó jelzőrakéta távoli süvítése hallat-
szott - mindezt együtt egy hadnagy „a front szokásos melódiájának”1 nevezte. A
január 9-i rádióadás és röpcédulaszórás után a német katonák már tudták, hogy a
végső offenzíva hamarosan megkezdődik. A csillapíthatatlanul reszkető őröknek
eggyel több okuk volt, hogy ébren maradjanak.
„Csak egy falat kenyeret, Herr Pfarrer [’lelkész úr’], aztán hadd jöjjön, ami-
nek jönnie kell”2 - mondta az egyik baka egy tábori lelkésznek, aki az offenzíva
előtt végigjárta az állásokat. A kenyéradagokat azonban éppen ekkor csökkentették
hetvenöt grammra. Valamennyien tudták, hogy a szovjet rohammal éhségtől és be-
tegségtől legyengülve, kevés lőszerrel kell szembeszállniuk - még ha nem is tudták
pontosan, miért így.
Egyszerre nyilvánult meg a fatalizmus - „az ember úgy beszélt a halálról,
mint a reggeliről”3 - és a hinni akarás is. Az egyszerű katonák4 elhitték az SS-
páncéloshadtestről meg a légi úton érkező erősítésekről szóló meséket. A 297. gya-
logoshadosztály katonáinak továbbra is meggyőződésük volt, „hogy a felmentő
erők, a Grossdeutschland és a Leibstandarte hadosztály már elérte Kalacsot...”5 Ha
a nyugati égbolton megjelent egy világító rakéta, a körülzártak nyomban úgy ér-
telmezték, hogy a közeledő SS-erők jeleznek nekik. Még az alacsonyabb rangú
tiszteket is megtévesztették elöljáróik - amint ezt egy hadnagy NKVD-s kihallgató-
jának elmondta. Ezredparancsnoka a 371. gyaloghadosztálynál még január első he-
tében is azzal nyugtatgatta őket: „Közel a segítség.”6 Valóságos sokkot váltott ki,
amikor „informális forrásokból” (feltehetőleg a Luftwaffe embereitől) megtudták,
hogy a felmentésükre tett kísérlet kudarcot vallott, a Don Hadseregcsoport pedig
visszavonul nyugat felé.
Másfelől az NKVD hamarosan döbbenten állapíthatta meg, milyen sok az
orosz a sztálingrádi fronton, aki nem egyszerűen fegyvertelen Hiwi, hanem harcol
is a németek oldalán. A német beszámolók alapján szinte biztosra vehető, hogy a
körülzárt 6. hadsereg mellé beosztott Hiwik tekintélyes része ekkor már a tűzvo-
nalban harcolt. Ügyességüket és lojalitásukat sok tiszt tanúsította. „Különösen bát-
rak voltak a tatárok”7 - jelentette egy tiszt Sztálingrád gyárnegyedéből. „Mint pán-
céltörő tüzérek egy zsákmányolt orosz löveggel vadásztak a szovjet harckocsikra,
és valahányszor kilőttek egyet, nagyon büszkék voltak rá. Fantasztikus fickók vol-
tak.” Mäder alezredes harccsoportjában, amelyet a 297. gyalogoshadosztály két
gránátosezredéből alakítottak, nem kevesebb, mint hétszáznyolcvan „harcra kész
orosz” verekedett - a teljes állomány csaknem ötven százaléka. Igen fontos felada-
tokat bíztak rájuk. A géppuskásszázadban tizenkét ukrán szolgált, „akik igazán de-

- [280] -
rekasan viselték magukat”.8 Az élelmiszerhiány után a legsúlyosabb gondot a lő-
szer hiánya jelentette. A harccsoport kilenc tábori ágyújának naponta és lövegen-
ként átlagosan másfél gránát jutott.
*
A Kolco, azaz Gyűrű hadművelet január 10-én, vasárnap reggel kezdődött.
Rokosszovszkij és Voronov a 65. hadsereg parancsnokságán tartózkodtak, amikor
német idő szerint fél hatkor rádión megjött a parancs: „Tűz!” A lövegek eldördül-
tek, és a cső hátrasiklásától felágaskodtak talpszáraikon. Sűrű füstcsíkokat húzva
maguk után katyusa-rakéták süvítettek az ég felé. A 7.000 tábori löveg, rakétavető
és aknavető negyvenöt percen át - ahogyan Voronov mondta - „szakadatlanul
mennydörgő zárótüzet okádott.”9
A hóborította sztyeppen mindenfelé fekete szökőkutak jelentek meg, ame-
lyek nyomtalanul eltüntették a fehérséget. Az ágyútűz olyan heves volt, hogy
Ignatov ezredes, az egyik tüzérparancsnok komor elégtétellel jegyezte meg: „Ilyen
csapásból csak kétféleképpen kerülhet ki az ember: holtan vagy megtébolyodva.”10
Edler von Daniels tábornok a feleségének írott levelében megpróbált könnyednek
látszani, és „nagyon békétlen vasárnapot”11 emlegetett. Hadosztályának a frontvo-
nalat tartó gránátosezrede aligha talált okot a finomkodásra, mert roppant sebezhe-
tőnek érezték magukat hevenyészett állásaikban. „Az ellenségnek olyan óriási lő-
szerkészlete van - írta parancsnokuk -,amilyenhez foghatóval még sohasem volt
dolgunk.”12
A katlan délnyugati kitüremkedését, a „marinovkai orrot” a 44. gyalogos,
valamint a 29. és a 3. gépesített gyalogoshadosztály védte. Őket az utolsó pillanat-
ban még megerősítették a 376. hadosztály egy részével. Minden ezredből kétség-
beejtően sokan hiányoztak. A 44. gyalogoshadosztályt tüzérekkel, sőt az építőzász-
lóaljak embereivel kellett kiegészíteni. További harckocsikat és nehézfegyvereket
vezényeltek a térségbe. Közvetlenül az utászzászlóalj állásai mögött két rohamlö-
veg és egy 88 milliméteres légvédelmi ágyú állt. Ennek ellenére az utászoknak vé-
gig kellett nézniük, amint a saját zászlóaljparancsnokságuk a levegőbe repül. „Sen-
ki sem jött ki élve”13 - írta egyikük. „Egy órán át egyfolytában tüzeltek a különbö-
ző kaliberű ágyúk százai, valamint a Sztálin-orgonák14 - írta egy hadnagy ugyan-
abból a hadosztályból. - A fedezéket folyamatosan rázták a robbanások. Aztán a
bolsevikok hihetetlen tömegben támadásra indultak. Három hullámban hömpö-
lyögtek előre, megállás nélkül. Vörös zászlókat emeltek a magasba. Minden ötven-
száz méteren közeledett egy harckocsi.”
A Landserek ujjai a fagysérülésektől úgy megdagadtak, hogy alig fértek
hozzá fegyvereik elsütőbillentyűjéhez. Sekély lövészgödrökből tüzeltek az orosz
gyalogosokra, akik hosszú, nyársszerű szuronyaikat előreszegezve közeledtek a
hómezőn. A sztyeppen T-34-esek araszoltak előre, némelyiken gyalogosok kupo-
rogtak, mint a majmok az elefánt hátán.15 Ahol a ruhákon is áthatoló erős szelek
elfújták a havat, kilátszott a seszínű sztyeppi fű. Az aknagránátok visszapattantak a

- [281] -
fagyott talajról, és jóval nagyobb veszteségeket okozva a levegőben robbantak. A
44. gyalogoshadosztály védőműveit hamarosan szétlőtték, az életben maradottak
pedig a nyílt terepen az ellenségnek és az elemeknek egyaránt ki voltak szolgáltat-
va.
A délután során az orr fő kitüremkedésében lévő 29. és 3. gépesített gyalo-
goshadosztályt mindinkább átkarolták. A 3. gépesített hadosztálynál a kiegészítésül
odavezényelt katonák apátiába estek. „Egyesek közülük annyira kimerültek és be-
tegek voltak - írta egy tiszt -, hogy másra sem tudtak gondolni, mint hogy éjszaka
hátrakúsznak. Csak pisztollyal tudtam az állásaikban tartani őket.”16 Más beszámo-
lók szerint ebben az utolsó időszakban sok megingót helyben sommásan felkoncol-
tak, pontos számuk azonban nem állapítható meg.
Wallrawe törzsőrmester páncélgránátosokból, Luftwaffe-katonákból és „ko-
zákokból” álló vegyes százada az első napon este tízig kitartott, akkor parancsot
kaptak, hogy vonuljanak vissza, mert az ellenség áttörést hajtott végre mellettük.
Karpovka vasútállomásától északra sikerült állást kialakítaniuk, de hamarosan is-
mét kénytelenek voltak meghátrálni. „Ettől a naptól fogva nem volt sem meleg
bunkerünk, sem meleg ételünk, sem egy percnyi nyugalmunk”17 - írta Wallrawe.
Ezeknek a legyengült, lőszerből kifogyott hadosztályoknak semmiféle esé-
lyük nem volt arra, hogy helytálljanak a 21. és a 65. szovjet hadsereg támadásaival
szemben, amelyeket a 16. légihadsereg csatarepülői is támogattak. A németek a
kiszögellés déli oldalát, Marinovkát és Karpovkát tábori erődítésekkel és lövegállá-
sokkal erősítették meg, ennek azonban nem sok hasznát vették, a fő csapások
ugyanis az orr nyerge felől érkeztek. A németek a maradék harckocsikból és a le-
gyengült gyalogságból összeállított vegyes csoportokkal ellenlökéseket kíséreltek
meg, ezek azonban eleve kudarcra voltak ítélve. Az oroszok nehéz aknavetőkkel
leválasztották a gyalogosokat a harckocsikról, aztán a nyílt terepen végeztek az
életben maradottakkal is. A Doni Front politikai osztálya alaposan beléjük sulykol-
ta a jelszót: „Ha az ellenség nem adja meg magát, el kell pusztítani!”
Miközben a 65. és 21. hadsereg az első napon a „karpovkai orrot” támadta,
a 66. hadsereg a 16. páncélos- és a 60. gépesített hadosztály arcvonalán a katlan
legészakibb pontján nyomult előre, ott, ahol a hullámzó dombokat sárgásfeketére
és csupaszra égette a szovjet aknavetők tüze. A 2. páncélosezred maradék
harckocsijai ezúttal is sorra-rendre lőtték ki a nyílt terepen rohamozó T-34-eseket,
a megmaradtakat pedig visszavonulásra kényszerítették.
Ezalatt a déli frontszakaszon a 64. hadsereg ágyúzni kezdte a 297. gyalo-
goshadosztályt és a neki alárendelt 82. román ezredet. Röviddel ezután Mäder ez-
redest felhívta a hadosztálytörzs egyik tisztje: „Ezek a disznó románok megfuta-
modtak!”18
A legtávolabbi zászlóalj visszavonult, és nyolcszáz méteres rést hagyott
harccsoportjának a szárnyán. Az oroszok felismerték a kínálkozó lehetőséget,
harckocsikat küldtek a résbe, és mély lyukat ütöttek az ellenséges védelmen. Az
- [282] -
egész hadosztály veszélybe került, de a Götzelmann őrnagy vezette utászzászlóalj-
nak egy meglehetősen öngyilkosság jellegű rohammal sikerült elzárnia a betörést.
Ennek a részben ausztriai kiegészítésű hadosztálynak, amely nem szenve-
dett olyan súlyos veszteségeket, mint a Don túlsó partjáról visszavont társai, sike-
rült hatékonyan védekeznie. A következő két nap folyamán továbbra is sikerrel
verte vissza a 36. gárda-lövészhadosztályt, a 422. lövészhadosztályt, kétdandárnyi
tengerészgyalogost, és a 13. harckocsihadtest egy részét. Amikor egy „többszörö-
sen büntetett előéletű” katona megpróbált átszökni az oroszokhoz, saját bajtársai
lőtték le, még mielőtt elérte volna az ellenséges vonalakat. Alig néhány nap múlva
- hála a heves orosz propagandatevékenységnek - azonban már több mint negyve-
nen szöktek át az ellenséghez.
*
Az oroszok a nyugat felől indított támadásokra összpontosították erejük
zömét. A második napon, január 11-én délelőtt elfoglalták Marinovkát és
Karpovkát. A győztesek 1.600 német holttestet számoltak össze.
Mihelyt véget ért a küzdelem, mintegy a semmiből parasztasszonyok buk-
kantak fel, és odarohantak a német lövészárkokhoz, hogy takarók után kutassanak
bennük - saját maguk számára vagy cseretárgynak. Erich Weinart tanúja volt,
amint orosz katonák leszórták a dossziékat az egyik parancsnokságnál zsákmányolt
teherautók platójáról, hogy helyet csináljanak maguknak. „Karpovka úgy fest, mint
egy óriási, zűrzavaros zsibvásár”19 - írta. - Az elhagyott és elpusztított katonai
holmik káoszában azonban észrevette a rettenetes tüzérségi előkészítés következ-
ményeit is. „A holtak groteszk, kicsavarodott testtartásban fekszenek, szájuk és
szemük még mindig nagyra nyitva az iszonyattól. Keményre vannak fagyva, kopo-
nyáik széthasítva, zsigereik kiontva, legtöbbjük kezén és lábán a kötés, amely még
mindig vastagon sárgállik a fagyás elleni kenőcstől.”
A 6. hadsereg ahhoz képest, hogy fizikailag és felszerelés tekintetében ek-
kor már milyen gyenge volt, bámulatos ellenállást tanúsított. Ezt a legbeszédeseb-
ben azok a veszteségek érzékeltetik, amelyeket az első három napon okozott. A
Doni Front 26.000 katonáját és harckocsijainak felét vesztette el. A szovjet pa-
rancsnokok nem nagyon igyekeztek mérsékelni veszteségeiket. Szabályos vona-
lakban előrenyomuló katonáik könnyű célpontot kínáltak. A havas sztyeppen min-
denfelé orosz holttestek barna halmai hevertek. (A fehér álcázóruhákat elsősorban
a felderítő századok és a mesterlövészek számára tartották fenn). Az orosz katonák
és tisztek a csontsovány, eltetvesedett német foglyokon töltötték ki dühüket. Egye-
seket azonnal agyonlőttek. Mások akkor haltak meg, amikor - miközben kis oszlo-
pokban elvezették őket - az út mellől az oroszok beléjük géppuskáztak. Egy alka-
lommal egy straf-[’büntető’] század sebesült parancsnoka arra kényszerített egy
elfogott német tisztet, hogy térdeljen elé a hóba, majd ordítva felsorolta, miért kell
bosszút állnia, s végül lelőtte a foglyot.
Január 12-e első óráiban a szovjet 65. és 21. hadsereg elérte a befagyott
- [283] -
Rosszoska-folyó nyugati partját, s ezzel felszámolta a karpovkai orrot. A visszavo-
nuló alakulatok közül azoknak, amelyek még folytatni akarták a harcot, emberi
erővel kellett magukkal vonszolniuk páncéltörő ágyúikat. Egyes esetekben itt is
orosz foglyokat használtak igavonó állat gyanánt, és halálra dolgoztatták őket.
Annyira hideg volt, s a talaj olyan keményre fagyott, jegyezte fel Strecker tábor-
nok, hogy „katonáink ahelyett, hogy lövészárkokat ástak volna, védelemül
hósáncokat és hófedezékeket készítettek”.20 A 14. páncéloshadosztály gránátosai
„kinn a nyílt terepen, a fagyott sztyeppen elkeseredett ellenállást tanúsítottak, pedig
már szinte lőszerük sem maradt”.21
A 6. hadseregben ezen a napon kevesen érezték úgy, hogy meg kellene ün-
nepelniük Göring ötvenedik születésnapját. Az üzemanyag- és lőszerhiány kataszt-
rofális arányúvá vált. A 6. hadsereg főhadiszállása nem túlzott, amikor másnap
reggel rádión ezt jelentette Zeitzlernek: „Hamarosan elfogy a lőszerünk.”22 Amikor
Wallrawe vegyes csoportját, amely tavaly nyáron ásott régi orosz állásokba vette
be magát, másnap reggel újabb támadás érte, a németek „a lőszerszűke miatt csak
közvetlen közelből nyithattak tüzet”.23
Az üzemanyaghiány e visszavonulás során jobban megnehezítette a sebesül-
tek evakuálását, mint eddig bármikor. A járóképtelen betegek, ha a teherautó,
amelyre felrakták őket, elakadt, a szabadban fagytak halálra. Azokat a
„kékesfeketére fagyott arcú katonákat”24, akik eljutottak a pitomnyiki repülőtérre,
megrázó látvány fogadta. „A repülőtéren - állapította meg egy fiatal tiszt - teljes
volt a zűrzavar. Halmokban hullák, amelyeket a sebesültek szállásául szolgáló
bunkerekből és sátrakból hordtak ki, majd borítottak le a földre, orosz rohamok,
ágyútűz, leszálló Junkers szállítógépek.”
Könnyű sebesültek és szimulánsok rongyokba bugyolált koldushadra emlé-
keztető csapata igyekezett megrohamozni a földet érő gépeket, hogy feljusson a
fedélzetükre. A rakományt vagy kibontatlanul félrelökték, vagy átkutatták élelem
után. A hordák leggyengébb tagjait társaik agyontaposták. A tábori csendőrség
hamarosan már képtelen volt fenntartani a rendet, bár számos alkalommal tüzet
nyitott a tömegre. A szabályos eltávozási okmánnyal rendelkező súlyos sebesültek
sem lehettek biztosak abban, hogy valaha is kijutnak ebből a pokolból. Wallrawe
törzsőrmester időközben haslövést kapott. Ez a katlanban rendesen a halálos ítéle-
tet jelentette, ő azonban elszántsága révén megmenekült. Két tizedese hátravitte a
tüzelőállásból, és más sebesültekkel együtt feltették egy teherautóra. A vezető
egyenesen a pitomnyiki repülőtér felé indult.
Már csak három kilométernyire voltak, amikor elfogyott a benzin. Parancs
szerint a vezetőnek ilyen helyzetben el kellett pusztítania járművét. Nem tehetett
semmit a sebesültekért, „sorsukra hagyta őket”.25 Wallrawe sebe nagyon fájt, de
tudta, ha nem jut fel egy repülőgépre, meghal. „Kúszva kellett megtennem a repü-
lőtérig hátralévő utat. Akkorra beesteledett. Egy nagy sátorban kaptam valamelyes
orvosi ellátást. Egy hirtelen légitámadás során bombák hullottak a sátrak közé,
amelyek közül jó néhányat el is pusztítottak.” Kitört a káosz, és a zűrzavarban
- [284] -
Wallrawénak hajnali háromkor sikerült felvergődnie egy kifelé induló „Ju”-ra.
Pitomnyikban egy szerencsés véletlen megmenthette egy-egy sebesült éle-
tét, ám ugyanakkor százak haltak meg a hóban. Alois Dornert, a 44. gyalogoshad-
osztály egyik tüzérét gránátszilánkok sebezték meg a bal kezén. A pitomnyiki jele-
netek iszonyattal töltötték el. „Egész életemben nem láttam ekkora nyomorúságot.
A sebesültek és haldoklók vég nélküli jajgatása... legtöbbjük napokig nem kapott
enni. A sebesülteknek már nem adtak enni, a készleteket a harcoló csapatok számá-
ra tartalékolták.”26 (Nehéz eldönteni, mennyire volt ez hivatalos úzus. A 6. hadse-
reg parancsnokságának magas rangú tagjai utóbb határozottan cáfolták, de úgy tű-
nik, alacsonyabb rangú parancsnokok saját hatáskörükben intézményesítették ezt a
rendszert.) Dorner, aki január 9-e óta nem evett, már ugyancsak arra számított,
hogy itt hal meg, amikor január 13-án éjjel elment mellette egy Heinkel-111-es
osztrák pilótája, és történetesen megkérdezte tőle, hová való. „Amstetten közelébe”
- felelte. Osztrák földije odahívta a hajózószemélyzet egy tagját, és együtt a repü-
lőgépre vitték Dornert.
*
Az északi szárnyon a szovjet csapatok visszaszorították a 16. páncélos és a
60. gépesített hadosztályt, aminek következtében a frontvonal azon a szakaszon
benyomódott. Magában Sztálingrádban Csujkov 62. hadserege a 100. vadász- és a
305. gyaloghadosztályt támadta, és számos háztömböt visszafoglalt tőlük. Közben
nyugat felől, hóban-szélben folytatódott a nagy szovjet előrenyomulás, és végül
beroppantotta a Kessel nyugati oldalát. A 29. gépesített gyalogoshadosztályt gya-
korlatilag eltörölték a föld színéről. A 3. gépesített gyalogoshadosztály, elfogyván
az üzemanyag, kénytelen volt hátrahagyni gépjárműveit és nehézfegyvereit, gya-
logszerrel vonult vissza a mely hóban. Valószínűtlennek tűnt, hogy képes új vé-
delmi vonalat kialakítani a nyílt sztyeppen, hiszen a katonáknak arra sem maradt
erejük, hogy beássák magukat.
A szovjet 65. és 21. hadsereg tovább nyomult Pitomnyik felé. Komolyan
segítették őket azok az áttörések, amelyeket az 57. és 64. hadsereg hajtott végre a
déli szárnyon, ahol a 297. gyalogoshadosztály - s benne Mäder harccsoportja is -
kénytelen volt meghátrálni. Jobb oldali szomszédaikat, Edler von Daniels 376.
gyalogoshadosztályát az oroszok elvágták. Január 14-én kora délután a 6. hadsereg
főhadiszállása az alábbi rádióüzenetet küldte: „376. gyalogoshadosztály elpusztult.
Valószínű, hogy Pitomnyik repülőtér csak január 15-ig lesz használható.”27
A szovjet harckocsitámadásokról szóló hírek most már „harckocsipánikot”
idéztek elő a németek között. Alig volt páncéltörő löveg, amelyhez lőszer is maradt
volna. Senkinek sem volt ideje, hogy visszaemlékezzék, mennyire megvetették
ugyanezért a reakcióért a románokat két hónappal korábban.
*
A küzdelemnek ebben az igencsak kései szakaszában Hitler úgy döntött,

- [285] -
hogy a 6. hadseregnek több segítséget kell kapnia, hogy kitarthasson. Majdnem bi-
zonyos, hogy erre többféle indítéka is volt. Alighanem őszintén megdöbbent, ami-
kor Behr századostól megtudta, hogy a segítségnek milyen kis része ér célba, de
valószínűleg arról is gondoskodni akart, hogy Paulusnak ne legyen ürügye a meg-
adásra. Jellemző módon egy nagy sürgés-forgást kiváltó, de csekély megfogható
eredménnyel járó megoldást talált: létrehozta a légi utánpótlási hadműveleteket el-
lenőrző „különleges törzset”, amelynek élére Milch tábornagyot állította. Az elké-
sett lépésről Milch törzskarának* egyik tagja ezt mondta: „Hitler alibije, hogy azt
mondhassa: ő mindent megpróbált, hogy megmentse a Kesselben rekedt katoná-
it”.28
Albert Speer a repülőtéren csatlakozott Milchhez, aki éppen indulóban volt,
hogy elfoglalja új beosztását. A tábornagy megígérte neki, hogy megpróbálja meg-
találni és kihozatni a katlanból öccsét, de Ernst Speert nem találták meg, és még
egysége maradványainak is nyoma veszett. Egyetlen bajtársa sem került elő, „el-
tűntek, feltehetőleg meghaltak”.29 Speer szerint öccse egyetlen nyomot hagyott
maga után, egy levelet, amelyet légi úton küldött ki, s amelyben annak adott han-
got, hogy „kétségbe ejti az élet, bőszíti a halál, és neheztel rám, a bátyjára”.
Milch és stábja abban a hitben érte el Taganrogot, hogy nagy eredményeket
fognak elérni, csakhogy, mint egy magas rangú Luftwaffe-tiszt írta, „elegendő volt
egy pillantást vetniük az akkori helyzetre, hogy meggyőződjenek róla: a rendelke-
zésre álló erőforrások elégtelenek, semmit sem tehetnek.”30
Január 15-én reggel láttak munkához - ez a nap azonban nem kezdődött va-
lami biztatóan. Milchet felhívta telefonon a Führer, és követelte, hogy növeljék a
sztálingrádi légihíd teljesítményét. Hitler ezen a napon tüntette ki a Lovagkereszt-
tulajdonos Paulust a Tölgyfalombbal, mintha saját erőfeszítéseit akarná hangsú-
lyozni. Ebédidőben Göring hívta fel Milchet, és megtiltotta neki, hogy berepüljön a
katlanba. Ezután Fiebig jelentette, hogy Pitomnyikot elfoglalták az oroszok (ezt
kissé elkapkodta), és hogy Gumrakban még nem állították fel a rádió-
irányjeladókat, ami annyit jelentett, hogy nem lehet szállítógépeket odaküldeni.
A maradék Messerschmitt-109-esek másnap kevéssel virradat után hagyták
el Pitomnyikot - már látszottak a közeledő oroszok. Akiket Gumrakba irányítottak,
mély hóba szálltak le: a kifutópályát senki sem tisztította meg. Délre már
Gurmrakot is lőtte a tüzérség, s az itteni Messerschmittek és Stukák Richthofen pa-
rancsára végleg kirepültek a katlanból. Paulus hiába tiltakozott.
Aznap a 295. gyaloghadosztály egyik zászlóalja teljes egészében megadta
magát. Úgy látszik, Voronov röplapja, amelyen tisztességes bánásmódot ígért a
foglyoknak, nem volt teljesen hatástalan. „Nem volt értelme menekülni31 - mondta
a zászlóaljparancsnok, amikor Gyatlenko százados kihallgatta. - Megmondtam az

*
Az eredeti szövegben a „törzskatonának” szó szerepelt
– teljesen értelmetlenül.
- [286] -
embereimnek: azért adjuk meg magunkat, hogy életeket mentsünk meg.” Ez a szá-
zados, aki civilben angoltanár volt, még hozzátette: „nagyon rosszul éreztem ma-
gam, mert ez az első eset, hogy egy teljes zászlóaljnyi német katona adja meg ma-
gát”.
Egy másik zászlóaljparancsnok - a Sztálingrádban harcoló 305. gyalogos-
hadosztály kötelékében - a „zászlóaljban uralkodó elviselhetetlen viszonyokat”32
emlegette. „Nem tudtam segíteni az embereimen, ezért kerültem a velük való talál-
kozást. Hallottam, ahogyan a katonák ezredszerte panaszkodnak az éhezés és a hi-
deg miatt. Orvosunk nap mint nap több tucat új fagysérültet látott el. Mivel a hely-
zet ennyire katasztrofális volt, úgy láttam, hogy az egyetlen kiút, ha a zászlóal-
jammal együtt megadom magamat.”
*
A pitomnyiki repülőtér és a tábori kórház kiürítése rengeteg szenvedéssel
járt. Azokat, akiket nem lehetett szállítani, egy orvos és legalább egy felcser gond-
jaira bízva hátrahagyták: visszavonuláskor ez volt az általános gyakorlat. A többi
sebesült vagy maga vánszorgott el a 13 kilométernyire lévő Gumrakba, vagy szán-
kón, a hepehupás, kőkeményre fagyott úton vonszolták őket odáig. A néhány te-
herautót, amelynek még egyáltalán maradt üzemanyaga, gyakran megrohanták,
még akkor is, ha már zsúfolva voltak sebesültekkel. A Luftwaffe egyik századosa
január 16-án, azon a napon, amikor Pitomnyik elesett, ekképpen számolt be az úton
tapasztaltakról: „Egy irányba haladó, visszavonuló katonák sokasága, olyanok,
akár a hajléktalan koldusok. Kezük-lábuk pokróccsíkokba bugyolálva.”33 Délután
megállapítja: „nagyon megnőtt azoknak a kóborlóknak a száma, akik feltehetőleg
elszakadtak egységeiktől, élelemért és valamiféle hajlékért könyörögnek”.
Az ég időnként teljesen kitisztult, a hó vakítóan fehérlett a napon. Amikor
alkonyodni kezdett, az árnyak acélkékre váltak, a nap paradicsomvörösen lángolt a
látóhatár felett. Valamennyi katona, azokat is ideértve, akik nem sebesültek meg,
szörnyűséges állapotban volt. Mivel lábuk elfagyott, sántikáltak, ajkuk felhasadt a
fagytól, arcuk pedig, mintha már nem is élnének, viasszerűre fakult. Akik kimerül-
ten a hóba rogytak, nem is keltek fel többé. Alighogy meghaltak, azok, akiknek ru-
hára volt szükségük, levetkőztették őket. Ha a holttest már megfagyott, nem lehe-
tett lehúzni róla a ruhát.
A szovjet hadosztályok a sarkukban voltak. „Csontig ható hideg van”34 - je-
gyezte fel Groszman, aki időközben csatlakozott az előrenyomuló csapatokhoz. „A
hó és a jeges levegő befagyasztja az ember orrlyukát, megfájdítja a fogát. Ahogy
haladunk, az út mentén végig megfagyott németek fekszenek, a testük ép. Nem mi
végeztünk velük. A fagy. Rosszak a csizmáik, rosszak a köpenyeik. Zubbonyuk
vékony és úgy fest, mintha papírból volna... A hóban mindenfelé az ő lábnyomaik,
amelyek elárulják, hogy a fegyvereiket eldobálva miként vonultak vissza a néme-
tek az út menti falvakból, aztán az utakról a vízmosásokba.” Erich Weinart, aki egy
másik egységgel tartott, látta, ahogyan a hollók köröznek, majd leszállnak, hogy

- [287] -
kivájják a halottak szemét.
Pitomnyikhoz közeledve a szovjet tisztek ellenőrizték, jó irányba haladnak-
e, mert a távolban mintha egy kisvárost pillantottak volna meg a sztyeppen, a tér-
képen azonban nyomát sem találták. Amikor a közelébe értek, látták, hogy óriási
katonai szeméttelep az, kilőtt harckocsikkal, teherautókkal, repülőgéproncsokkal,
gépkocsikkal, rohamlövegekkel, féllánctalpasokkal, tüzérségi vontatókkal, egy
hadsereg felszerelésének szinte valamennyi elképzelhető darabjával. Az orosz ka-
tonáknak a legnagyobb elégtételt a pitomnyiki repülőtéren álló elhagyott és szétlőtt
repülőgépek, főképpen a jókora Focke-Wulf Condorok látványa jelentette. A Vö-
rös Hadsereg keletnek, Sztálingrád felé haladó egységeiben nem győztek viccelőd-
ni az események fordulatán: „az oroszok hátában” vagyunk, mondogatták.
*
A visszavonulásnak ebben a szakaszában a német katonák többsége már
nem reménykedett az SS-páncéloshadosztályok és az ejtőernyős-erősítés érkezésé-
ben. A tisztek tudták: a 6. hadsereg immár csakugyan halálra ítéltetett. „Számos
parancsnok jött hozzánk, és méregért könyörgött, hogy öngyilkosságot követhessen
el”35 - emlékezett egy orvos. Az orvosokat ugyancsak megkísértette a gondolat,
hogy mindent maguk mögött hagyjanak, amikor azonban alaposan belegondoltak,
belátták, hogy kötelességük a sebesültek mellett maradni. A 6. hadsereg hatszáz
orvosa között egy sem akadt, aki munkaképes létére felszállt volna egy kifelé indu-
ló repülőgépre.
A sebesültgyűjtő kórházakban ekkorra már olyan nagy volt a zsúfoltság,
hogy egy ágyon két ember feküdt. Gyakran megesett, hogy amikor egy súlyos se-
besültet hoztak be a bajtársai, az orvos odaintett nekik: vigyék el, már túl sok a re-
ménytelen esete. Egyikük, egy Luftwaffe-őrmester, így emlékezett: „Amikor láttuk
ezt a rengeteg szenvedést, a sok kínlódó embert, a rengeteg halottat, azokat, akik
már bizonyosak voltak abban, hogy menthetetlenek, szó nélkül kivittük a hadna-
gyunkat. Senki sem tudja, hogy hívták azokat a szerencsétleneket, akik a földön
szorosan egymás mellé fektetve véreztek el vagy fagytak meg. Sokuknak egyik
karja vagy lába hiányzott, meghaltak, mert nem tudtak segíteni rajtuk.”36 A köt-
szerhiány miatt az orvosok papírral voltak kénytelen beburkolni a sérült végtago-
kat. „Ugrásszerűen megnőtt az operáció utáni sokkok száma”37 - állapította meg
egy orvos. Egyre többen betegedtek meg diftériában. A sebesülteken rohamosan
szaporodtak a tetvek. „A műtőasztalra fektetett sebesültek egyenruhájáról és bőré-
ről spatulával kapartuk le a tetveket, majd a tűzbe dobtuk őket. Az emberek szem-
öldökét és szakállát is meg kellett tisztítanunk: a tetvek fürtökben lógtak a szőrszá-
lakon, akár a szőlő.
A gumraki „úgynevezett kórházban”38, elsősorban a sebesültáradat miatt,
még a pitomnyikinál is rosszabb helyzet alakult ki. „A pokol egyik formája volt39 -
állította egy tiszt, aki a karpovkai kiszögellésből vonult vissza. A hullák halmok-
ban hevertek az út mellett, amelyen az emberek összeestek és meghaltak. Már sen-

- [288] -
kit sem láttak el. Nem volt kötszer. A repülőteret folyamatosan lőtték, egy tízsze-
mélyes fedezékben, amelyet minden robbanás megrázott, negyvenen zsúfolódtunk
össze.” A kórház katolikus tábori lelkészét „a gumraki halálkirályként”40 emleget-
ték, mert naponta több mint kétszáz embernek adta fel az utolsó kenetet. A tábori
lelkészek, miután lezárták a halott szemét, mint az elhalálozás hivatalos bizonyíté-
kát, letörték dögcédulája alsó felét. Hamarosan megtelt a zsebük bádogbilétákkal.
Az orvosok dolgoztak a közeli „halálszurdokokban” is: a sebesültek azok-
ban az alagutakban feküdtek, amelyeket a lovak számára vágtak a vízmosások ol-
dalába. Az egyik orvosnak a hely - felette a temetővel - a Golgotát juttatta eszébe.
Itt volt a központi kötözőhely és a koponyasérülteket ellátó központ. A németek itt
sem maradhattak tovább: legsúlyosabb sebesültjeiket hátrahagyva távoztak. Ami-
kor az oroszok néhány nappal később megérkeztek, a bepólyált fejű alakok többsé-
gét legéppuskázták. Egy Ranke nevű hadosztálytolmács, akinek ugyancsak fejsebe
volt, felemelkedett, és oroszul rájuk rivallt. Meglepő módon a katonák abbahagy-
ták a lövöldözést, és a komisszárjukhoz vitték, aki viszont a hátráló németek után
küldte, hogy megadásra szólítsa fel őket.
Az orosz katonák amúgy is bosszúra szomjaztak, és még inkább felbőszítet-
te őket, amikor a közeli hadifogolytáborban rábukkantak fogságba esett bajtársaik
megfagyott tetemeire. Az életben maradottak ekkorra annyit éheztek, hogy amikor
megmentőik kolbászt és kenyeret adtak nekik, többnyire azonnal belehaltak az első
falatokba.
A Kessel még sokkal gyorsabban összeomlott volna, ha nem lett volna né-
hány ember, aki alapjában véve még mindig hitt az ügyben, amelyért harcolt. Egy a
9. légvédelmi tüzérhadosztályban szolgáló Luftwaffe-őrmester ezt írta haza:
„Büszke vagyok, hogy Sztálingrád védői közé számíthatom magam. Jöjjön bármi,
ha itt az ideje, hogy meghaljak, meglesz az az elégtételem, hogy harcoltam a ha-
zámért a Volgánál vívott nagy védelmi ütközet legkeletibb pontján, és életemet ad-
tam Führerünkért és nemzetünk szabadságáért.”41 A legtöbb harcoló egység még
ebben a végső szakaszban is elszánt ellenállást tanúsított, sokan kiemelkedő bátor-
ságról tettek tanúbizonyságot. Jaenecke tábornok szerint „a basszaginói vasútállo-
más közelében egy bizonyos Hirschmann hadnagy egy légvédelmi löveggel, ame-
lyet teljesen egyedül kezelt, huszonnyolc támadó szovjet harckocsit tartóztatott fel.
Az összecsapás során tizenöt T-34-est lőtt ki”.42 A csatának ebben a befejező sza-
kaszában a vezetők szerepe nagyobb volt, mint korábban bármikor. A katonai ren-
det és a személyes túlélést fenyegető legnagyobb veszélyt az apátia és az önsajnálat
jelentette.
Azokon a frontszakaszokon, amelyeket még nem törtek át, az éhező katonák
túlságosan legyengültek, nem volt erejük, hogy a fedezékből kimenve rejtsék el
könnyeiket bajtársaik elől. „Rád és a kisfiunkra gondolok - írta egy ismeretlen né-
met katona levelében, amely sohasem jutott el a feleségéhez. - Már csak Ti marad-
tatok nekem, minden más iránt közömbös lettem. Megszakad a szívem, ha rátok
gondolok.”43 Kint a lövészárkokban az emberek már annyira átfagytak és legyen-
- [289] -
gültek, hogy lassú, összerendezetlen mozgásuk a kábítószeresekére emlékeztetett.
Egy-egy derék őrmester azonban kézben tudta tartani őket, gondja volt rá, hogy
továbbra is megtisztogassák a puskájukat, és a kezük ügyében, a földbe vájt polco-
kon gránátokat helyezzenek készenlétbe.
*
Január 16-án, közvetlenül Pitomnyik elfoglalása után a 6. hadsereg rádió-
táviratban nehezményezte, hogy a Luftwaffe most már csak ejtőernyővel juttatja
célba az utánpótlást: „Miért nem szálltak le ma éjjel Gumrakban szállítógépek?”44
Fiebig azt felelte, hogy azért, mert nem égtek a leszállófények, és nem működtek a
rádió-irányadók sem. Úgy tűnt, hogy Paulus nem tudja, mekkora a káosz a repülő-
téren. A szállítmányok kirakását végző csoportok nem tudták megfelelően végezni
a munkájukat - részben a szervezetlenség következtében, részben azért, mert a fel-
adat meghaladta a legyengült katonák erejét. „Teljesen apatikusak”45 - vélekedtek
róluk a légierő emberei. A könnyű sebesülteket, az alakulataiktól elszakadtakat és a
szökevényeket a repülőtérre vonzotta a menekülés reménye, többé nem lehetett
köztük fegyelmet tartani. A tábori csendőrség „láncos kutyái” egyre kevésbé tudták
megrendszabályozni az éhező katonák sokaságát, akik kétségbeesetten igyekeztek
kijutni innét. A Luftwaffe jelentései szerint sok román is tolongott köztük.
Január 17-ére a 6. hadsereget visszaszorították a katlan keleti felébe. A kö-
vetkező négy nap során - amíg Rokoszszovszkij átcsoportosította hadseregeit a
végső rohamra - viszonylag ritkán került sor harcra. A hadsereg főszállásmesteri
osztálya írásban is rögzítette: „a hadsereg immár nincs abban a helyzetben, hogy
élelmezze katonáit”.46 Mostanra csaknem az összes lovat levágták és megették. A
kenyér szinte teljesen elfogyott, ami maradt, az jéggé fagyott - ezt hívták
„Eisbrot”-nak [’jégkenyér, fagylaltkenyér’). Mindazonáltal léteztek még raktárak
tömve készletekkel, amelyeket túlbuzgó hadtáposok tartottak vissza, s amelyek
érintetlenül kerültek az oroszok kezére. A hatáskörrel rendelkezők némelyike - ta-
lán elkerülhetetlenül - visszaélt a helyzetével. Egy orvos később beszámolt arról,
hogy egyik feljebbvalója a szeme láttára „etette vastagon megkent vajas kenyérrel
a kutyáját akkor, amikor embereinek a kötözőhelyen már egy grammnyi sem jutott
Paulus, aki már bizonyos volt abban, hogy közel a vég, január 16-án rádióüzenetet
küldött Zeitzler tábornoknak, amelyben azt ajánlotta neki, hogy a még harcképes
egységeket engedje kitörni dél felé, mert ha a katlanban maradnak, vagy fogságba
esnek, vagy az éhség és a hideg végez velük.
Bár Zeitzlertől nem érkezett azonnali válasz, bizonyos előkészületekre kiad-
ták a parancsot. Másnap, január 17-én este a 371. gyaloghadosztály törzsének
egyik tisztje közölte Mäderrel: „Ha kiadják az »Oroszlán« jelszót, az egész Kessel
harcolva kitör, minden irányba. Az ezredparancsnokok állítsanak össze körülbelül
kétszáz fős áttörő harccsoportokat legjobb embereikből, közöljék a többivel a me-
netirányt és törjenek ki.”48
Számos tiszt már azon „töprengett, miképpen lehetne elkerülni az orosz

- [290] -
fogságot, amely számunkra a halálnál is rosszabbnak tűnt”.49 Freytag-Loringhoven
(16. páncéloshadosztály) úgy gondolta, erre a célra néhány amerikai dzsipet fog
felhasználni, amelyeket az oroszoktól zsákmányoltak. Úgy tervezte, a Vörös Had-
sereg egyenruhájába bújik, magával visz néhányat igen megbízható Hiwijeik kö-
zül, akik szerettek volna elmenekülni az NKVD bosszúja elől, és megpróbálnak
átcsúszni az ellenséges vonalakon. Elgondolását a hadosztálytörzs és a hadosztály-
parancsnok, Angern tábornok elé terjesztette. Rövid ideig még a hadtestparancsno-
kot, Strecker tábornokot is megkísértette az ötlet, minthogy azonban erősen kötő-
dött a hagyományos tiszti értékrendhez, a gondolatát sem fogadhatta el annak,
hogy valaki elhagyja katonáit. A XI. hadtestből végül egy kisebb csoport tett ilyen
kísérletet, a Kessel utolsó napjaiban pedig számos néhány főnyi csapat - némelyik
sítalpakon - tört ki délnyugati irányban. A 6. hadsereg parancsnokságának két ve-
zérkari tisztje, Elchlepp ezredes és Niemeyer alezredes, a hírszerzőfőnök a sztyep-
pen haltak meg ilyen menekülési kísérlet közben.
Bizonyos, hogy Paulus sohasem fontolgatta, hogy magukra hagyja katonáit.
Január 18-án, éppen aznap, amikor egyes hadosztályoknál kiosztották az utolsó
németországi postát, a tábornok egysoros levélben búcsúzott el feleségétől, ame-
lyet egy tiszttel kiküldött a katlanból. Kitüntetéseit, jegygyűrűjét és pecsétgyűrűjét
ugyancsak kiküldte, valószínű azonban, hogy ezeket a Gestapo utóbb lefoglalta.
Hube tábornok azt a parancsot kapta, hogy másnap hajnalban egy
Gumrakból felszálló Focke-Wulf Gondorral hagyja el a bekerítést, és csatlakozzék
Milch különleges törzséhez.
Január 20-án, miután megérkezett, nyomban visszaküldött egy listát: kérte,
hogy küldjék ki hozzá az ezen szereplő „megbízható és tetterős”50 tiszteket. Talán
nem meglepő, hogy többségük nem légi szállítási specialista, hanem Hube saját
hadtestének, elsősorban pedig saját régi hadosztályának tisztje volt. A tábornok
kétségkívül úgy gondolta, hogy helyesen cselekedett, mert a 6. hadsereg parancs-
noksága beleegyezett, hogy a légi úton evakuálandók között páncélos szakemberek
is legyenek.
A nagyvezérkari szinten kiképzett törzstiszteket ugyancsak a megmentendő
szakértők kategóriájába sorolták, a legkülönösebb azonban az a szállítási elsőbbség
volt, amelyet bízvást nevezhetnénk így: „A 6. hadsereg Noé bárkája”. A 100. va-
dászhadosztályban szolgáló Philipp Westrich törzsőrmestert, mesterségére nézve
csempézőt, „január 22-én, a 6. hadsereg parancsa értelmében, amelyben minden
hadosztálytól egy-egy embert kértek, légi úton kiszállították a Kesselből”.51 A 297.
gyaloghadosztályból két tiszthelyettessel együtt Mäder alezredest választották ki,
így folytatódott a lista hadosztályról hadosztályra. Hitler Paulus 6. hadseregével
már nem számolt, úgy tekintette, hogy az elpusztult. Már egy másik, újabb 6. had-
sereg - „a hamvakból kiemelt főnixtojás” - létrehozását fontolgatta. Január 25-ére
az övet konkrét terv alakját öltötte. Hitler főhadsegéde, Schmundt tábornok szerint
„a Führer bejelentette, hogy húsz hadosztállyal ismét létrehozza a 6. hadsereget”.52

- [291] -
 A létfontosságú dokumentumokat kivivő tiszti futárokat Szolidaritási alapon
választották ki. Dohna-Schlobitten herceg, aki január 17-én távozott, a XIV
páncéloshadtest parancsnokságától kapta a megbízást, de nem azért, mert ő volt a
hírszerzőfőnök, hanem mert több gyereke volt, mint a törzs tisztjei közül bárkinek.
Nem sokkal ezután a 6. hadsereg parancsnoksága előírta, hogy a futári feladatokat
is a távozó specialistáknak kell ellátniuk. Freytag-Loringhoven százados, akit pán-
célos zászlóaljparancsnoki működése alapján jelöltek ki, parancsot kapott, hogy
indulása előtt vegyen magához bizonyos jelentéseket és dokumentumokat a hadse-
reg főhadiszállásán. Ott látta Paulust, aki „szemlátomást meggörnyedt a felelősség
súlya alatt”.53
A gumraki repülőtéren hosszú várakozás után kiment az öt Heinkel bombá-
zó egyikéhez. Tábori csendőrök kísérték, akik géppisztolyt szegezve tartották visz-
sza a sebesülteket és a betegeket. A századosban elkerülhetetlenül vegyes érzelmek
támadtak a katlanból való távozásakor. „Nagyon rosszul éreztem magam, amiért
otthagytam a bajtársaimat. Másfelől viszont: esélyt kaptam az életben maradásra.”
Megpróbálta kivinni magával Dohna grófot (Dohna herceg egy távoli unokafivér-
ét) is, az azonban túlságosan beteg volt ehhez. Bár körülbelül tíz sebesült katona
társaságában már biztonságosan elhelyezkedett a gépben, a százados látta, hogy
még koránt sincsenek túl a veszélyen. A négy másik gép már felszállt, az ő
Heinkeljük azonban továbbra is a kifutópálya szélén vesztegelt. Tankolás közben
felmondta a szolgálatot az egyik szivattyú. A tüzérségi lövedékek egyre közelebb
robbantak. A pilóta félredobta a szivattyút, és visszarohant a fülkéjébe. Felszálltak,
és a súlyos sebesültszállítmányt cipelő gép lassan befúrta magát a felhőalapba. Kö-
rülbelül 1.800 méteres magasságban a Heinkel hirtelen kiemelkedett a felhőből a
„ragyogó napsütésbe”, és Freytag-Loringhoven másokhoz hasonlóan úgy érezte,
hogy „újjászületett”.
Amikor Melitopolban földet értek, a sebesülteket a kórház mentőautói vár-
ták, a századost pedig egy parancsnoki kocsi vitte Manstein tábornagy főhadiszál-
lására. Saját megjelenését illetően nem voltak illúziói. „Nagyon rossz állapotban”
volt. A magas, jó kötésű férfi súlya hatvan kilóra csökkent. Orcái beestek, és va-
lamennyi katlanbeli bajtársához hasonlóan már jó néhány napja nem borotválko-
zott. Fekete páncélos-kezeslábasa piszkos és szakadt volt, csizmáit - a fagyás meg-
előzésére - rájuk csavart rongyok borították. Stahlberg, Manstein makulátlan tábori
szürke egyenruhát viselő szárnysegédje szemlátomást megdöbbent. „Stahlberg rám
nézett, és láttam rajta, hogy ez jár a fejében: »Vajon tetves?« De még mennyire
hogy tetves voltam! Ezután nagyon óvatosan kezet fogott velem.”
Stahlberg egyenesen Mansteinhez vitte, aki jóval barátságosabb fogadtatás-
ban részesítette. A tábornagy azonnal felállt az íróasztalától, megkerülte, és anél-
kül, hogy undor látszott volna az arcán, kezet fogott vele. Átvette a jelentéseket, és
alaposan kikérdezte az ifjú századost a katlanbeli helyzetről. Freytag-Loringhoven
ennek ellenére úgy érezte, hogy alapjában véve „hideg ember”.
Manstein közölte, hogy Milch tábornagy különleges törzséhez osztották be,
- [292] -
amelyet azért hoztak létre, hogy javítson a légi szállításon. Először Richthofen ve-
zérezredesnél jelentkezett, aki azonban, miután kurtán nyugtázta jelentkezését,
mindössze annyit közölt, hogy most nem ér rá fogadni. Ezzel szemben Milch tá-
bornagy, egy „vén náci”, akitől a százados nem számított szimpátiára, „sokkal em-
beribbnek” bizonyult. Milch elborzadt Freytag-Loringhoven külseje láttán. „Iste-
nem, hogy néz ki!” Miután kikérdezte a sztálingrádi helyzetről, a tábornagy így
szólt: „És most egyen valami rendeset!”
Milch megparancsolta, hogy a százados extra adag húst, vajat, sőt mézet
kapjon. A kimerült ifjú páncélosparancsnokot ezután bevezették a luxusvonat
egyik hálófülkéjébe. „Kilenc hónap óta először láttam ágyat. Nem törődtem a tet-
veimmel, a fehér lepedőre heveredtem, és úgy döntöttem, holnap reggelre halasz-
tom a tetvetlenítőállomás felkeresését, akkor azonban ez lesz az első dolgom. A
kényelem és a meleg - miközben odakint mínusz huszonöt fok volt - hihetetlen vál-
tozást jelentett az addigiakhoz képest.”
*
Azokul a tiszteket, akik azért hagyták el a katlant, hogy Milch különleges
törzsében dolgozzanak, először nagyon megzavarta a bőségnek és a lehetőségek-
nek ez a másik világa. Még mindig nem tudták azonban, mit várhatnak el egy légi-
hídtól. „Egyesével be lehetne szállítani harckocsikat?”54 – kérdezte többek között
Hube, amikor először találkozott Milchhel.
Maga Milch - ahogyan mindenki, aki nem járt a katlanban - még mindig
nem tudta igazán felfogni, miféle rettenetes körülmények uralkodnak a gyűrűn be-
lül. Amikor január 18-án megkapta Paulus rádióüzenetét, amelyben az közölte,
hogy a 6. hadsereg, mivel gyakorlatilag elfogyott az üzemanyaga és a lőszere, már
csak néhány napig képes kitartani, a telefonban ezt mondta Göringnek: „Azok ott
az erődben begyulladtak.”55 Mansteinnek is ez a véleménye, tette hozzá. Úgy lát-
szik, mindketten magukévá tették azt a gyakorlatot, hogy személyes együttérzést
mutattak az egyének iránt, ugyanakkor elhatárolták magukat azoktól a szörnyűsé-
gektől, amelyeket a sorsára hagyott hadsereg elszenvedett.
A küszöbönálló katasztrófa további következményeivel a Führer főhadiszál-
lásának és a berlini propagandaminisztériumnak kellett megbirkóznia. „A sztáling-
rádi Kessel a végéhez közeledik”56 - jelentette be három nappal korábban miniszte-
ri értekezletén Goebbels. „A német sajtónak megfelelőképpen kell foglalkoznia a
Sztálin városában vívott csata diadalmas végkifejletével - ha kell, különkiadások
formájában is.” A „győzelem” ez esetben vélhetőleg erkölcsi győzelmet jelentett.
Helmuth Groscurth, Strecker vezérkari főnöke, egyben a rezsimmel szem-
beni ellenállás legaktívabb katlanbeli tagja elhatározta, hogy a magas rangú kato-
nákkal is megismerteti a katasztrófa tényeit: ki akarta provokálni, hogy tegyenek
valamit. Elintézte, hogy egyik bizalmas kollégája, gróf Alfred von Waldersee szá-
zados elhagyhassa a katlant. Walderseenek egyenesen a hadsereg berlini,
bendlerstrassei parancsnokságára, az ellenállás egyik vezetőjéhez kellett elmennie.
- [293] -
Ezután a nyugállományba vonult Beck tábornokot kellett felkeresnie, hogy közölje
vele az üzenetet: most már csak egy „Hitler-elleni azonnali akció”57 mentheti meg
a 6. hadsereget. Beck megkérte Walderseet, hogy azonnal utazzon tovább Párizsba,
és keresse fel Stülpnagel tábornokot és Rundstedt tábornagyot. Rundstedt válasza
„oly lehangoló” volt, hogy Waldersee ettől kezdve nem is reménykedett a sikerben.
Groscurth január 20-án, Susi lánya születésnapján írta utolsó levelét fivér-
ének. „Ahogyan a többi sok ezer gyereknek, hamarosan neki [Susinak] sem lesz
többé apja58 - írta. A gyötrelem folytatódik, és óráról órára rosszabb lesz. Nagyon
szűk területre szorítottak vissza bennünket. Mi mégis parancs szerint tovább harco-
lunk az utolsó golyóig, különösen azért, mert azt mondták nekünk, hogy az oro-
szok minden foglyot megölnek - amit én kétlek... Az embereknek sejtelmük sin-
csen arról, ami itt folyik. Minden ígéret csak áltatás volt.”
A 6. hadsereg főhadiszállásán megértették, hogy Milch törzse nem is sejti,
milyen rosszul állnak a dolgok. „A fronton egyetlen egészséges ember sem maradt
- jelentették a katlanból ezen a napon -, mindenkinek legalábbis fagyása van. A 76.
gyalogoshadosztály parancsnoka tegnap szemleúton járt a fronton, és számos halál-
ra fagyott katonát talált.”59
*
Január 20-án újult erővel folytatódott a szovjet offenzíva. A 65. hadsereg az
éjszaka elfoglalt Loncsarától északnyugatra áttörést hajtott végre. A fő cél a mind-
össze néhány kilométernyire fekvő Gumrak volt.
A repülőtér és a közeli parancsnokságok evakuálása másnap este, miután a
katyusa-ütegek lőni kezdtek, káoszba torkollott. Aznap éjjel Milch főhadiszállása a
következő rádióüzenetet kapta a 6. hadsereg parancsnokságától: „Gumrak repülőtér
január 22-én 04:00 órától használhatatlan. Addigra a leszálló gépek számára meg-
tisztítják a sztálingrádszkiji új repülőteret.”60 Ez bizony túlságosan optimista jelen-
tés volt, a sztálingrádszkiji leszállópálya ugyanis alkalmatlan volt nagyobb gépek
fogadására. Paulus tábornok ekkorra teljesen fatalistává vált, és majdnem bizonyo-
san súlyos depresszió gyötörte. Egy, a katlanból ekkor visszatért repüld őrnagy azt
jelentette Milch tábornagynak, hogy Paulus ezt mondta neki: „Bármilyen segítség
érkezzék is, most már késő. Ezt jól megkaptuk. Katonáink kimerültek.”61 Amikor
az őrnagy megpróbálta tájékoztatni az általános helyzetről, amellyel a Don Hadse-
regcsoport nyugaton szembesült, így válaszolt: „A halottakat már nem érdekli a
hadtörténet.”
Az üzemanyaghiány miatt ötszáz sebesültet hagytak a gumraki tábori kór-
házban. Amikor január 22-én virradni kezdett, a távolban feltűnt az elnyújtott vo-
nalban közeledő orosz gyalogság - „mintha csak nyúlvadászatra indultak volna”.62
Amikor az ellenség puskalőtávolságon belülre ért, a 9. légvédelmitüzér-hadosztály
tisztjei, akikre a repülőteret bízták, bezsúfolódtak az utolsó járműbe, egy parancs-
noki kocsiba.

- [294] -
 Száz méter után egy katonához értek, aki a tábori kórházból indult el, mivel
azonban mindkét lábát amputálták, egy szánkón próbálta előrelökdösni magát. A
Luftwaffe-tisztek megálltak, és a katona kérésének eleget téve a kocsi hátuljához
kötötték a szánkót, amely azonban, alighogy ismét elindultak, felborult. Mivel a
kocsiban már nem volt hely, egy hadnagy azt javasolta, hogy a katona kapaszkod-
jék fel a motorházra. A sebesült nem akarta tovább feltartani őket. Az orosz gya-
logság lőtávolságán belül voltak. „Hagyjanak! - kiáltotta. –Amúgy sincsen semmi
esélyem!” A tisztek tudták, hogy igaza van. Bárki, aki ebben a helyzetben nem tu-
dott menni, gyakorlatilag halott volt. Továbbhajtottak, a nyomorék katona pedig
görnyedten ült a hóban, a jeges út szélén, és várta, hogy az oroszok odaérjenek és
végezzenek vele.
Bizonyára agyonlőtték, ahogyan oly sok sebesültet, akit az út szélén talál-
tak. Erich Weinart, a kommunista író megpróbálta ugyan azt állítani, hogy a bajtár-
saik után sántikáló „elhagyott rokkantak az előretörő Vörös Hadsereg tüzébe kerül-
tek”63, az igazság azonban az, hogy a Vörös Hadsereg, akárcsak a Wehrmacht, nem
készült fel ellenséges sebesültek ellátására. Nem pontosak azonban azok a jelenté-
sek, amelyek szerint azt az ötszáz beteget, akit két beteg felcser és egy tábori lel-
kész gondjaira bízva a gumraki kórházban hátrahagytak, az oroszok lemészárolták.
A Vörös Hadsereg egyszerűen csak hagyta, hogy „hóból olvasztott vízen és lóte-
temek húsán tengődjenek”.64 Aki még tíz nappal később is életben maradt, azt a
beketovkai táborba vitték.
A vereség látványa annál szörnyűbb volt, minél közelebb jutottak Sztálin-
grádhoz a visszavonuló katonák. „Ameddig a szem ellát, mindenütt harckocsik ál-
tal eltaposott katonák, tehetetlenül nyögő sebesültek, megfagyott holttestek... Gép-
járművek, amelyeket otthagytak, mert kifogyott belőlük az üzemanyag, felrobbant
lövegek és mindenféle felszerelés...”65
Egy út mentén fekvő ló horpaszából már kivágták a húst. Az emberek arról
ábrándoztak, hogy ráakadnak egy ejtőernyővel ledobott, élelemmel megrakott
ejtőtartályra, ezeket azonban vagy nyomban a földet érés után megcsapta valaki,
vagy elvesztek a hómezőkön.
*
Bár az összeomlásnak a centrumban már nem lehetett gátat vetni, a német
harccsoportok számos frontszakaszon kemény ellenállást tanúsítottak, és harcolva
vonultak vissza. Január 22-én reggel a 297. gyalogoshadosztályt a voroponovói
frontszakaszról visszaszorították Sztálingrád déli külvárosai felé. Bruno Gebele
őrnagy és zászlóaljának életben maradt tagjai a végső rohamot várták. Az őket tá-
mogató tüzérség mindössze néhány hegyi tarackot számlált, amelyek felett egy
őrmester parancsnokolt. Utasították, hogy csak akkor lőjön, ha az oroszok már csak
200-250 méternyire vannak. Kevéssel hét óra előtt - Gebele zászlóaljának marad-
ványai fedezékeikbe bújtak a tüzérségi tűz elől - az őrszem riasztott: „Herr Major,
sie kommen!” [’őrnagy úr, jönnek’].66

- [295] -
 Gebelének csak annyi ideje maradt, hogy elkiáltsa magát: „Raus!” [’kife-
lé’]. Katonái tüzelőállásaikba ugrottak. A fehérbe öltözött gyalogos tömeg „Hurrá!
Hurrá! Hurrá!” kiáltással rohamozta őket. Az elsők már csak harmincöt méternyi-
re voltak, amikor a német páncélgránátosok géppuskával, puskával és géppisztoly-
lyal tüzet nyitottak rájuk. Az oroszok szörnyű veszteségeket szenvedtek. „Az első
hullámmal érkezők meghaltak vagy fekve maradtak, a második hullám ugyanerre a
sorsra jutott, azután pedig jött a harmadik hullám. Állásunk előtt halomban tornyo-
sultak a szovjet holttestek. Afféle homokzsák mellvédként szolgáltak nekünk.”
Az oroszok nem hagytak fel a rohamokkal. Egyszerűen csak irányt változ-
tattak, és a szárnyakon álló osztagokra összpontosították erejüket. Kilenc óra har-
minckor áttörtek a jobbszárnyat tartó románok vonalain. Gebele helyettesét eltalál-
ta egy páncéltörő lövedék, azonnal meghalt. Maga Gebele is erős ütést érzett a jobb
vállán. Ugyanannak a géppisztolysorozatnak egy másik golyója megölte Schmidt
Feldwebelt [’őrmestert’] is: a rohamsisakját ütötte át. A dühös Gebele egy puskát
támasztott az előtte lévő hófalra, és ép kezét-vállát használva sikerült is leadnia né-
hány lövést.
Orosz gyalogosok újabb hulláma közeledett. Egy törzsőrmester megpróbált
tüzet nyitni könnyű aknavetőjével, de a távolság olyan kicsi volt, hogy az ellen-
szélben egy pár gránát a saját állásaikra esett. Hétórai ellenállás után Gebele észre-
vette, hogy a hátuk mögött, a víztornyon megjelent egy orosz zászló. Átkarolták
őket. Összegyűjtötte zászlóalja utolsó, még életben lévő katonáit, és hátravitte őket
Sztálingrád központja felé. A városban a pusztulás és a katonai összeomlás meg-
döbbentő képei tárultak a szemük elé. „Farkasordító hideg volt - írta egyikük -, és
olyan káosz vett körül bennünket, hogy úgy éreztük, mintha a világvége közeled-
nék”67
Január 22-én - egy nappal azután, hogy Goebbels a „totális háború” meghir-
detésével előkészítette a sztálingrádi tragédia bejelentésének kulisszáit - a 6. hadse-
reg rádiótáviratot kapott Hitlertől, amely végleg megpecsételte a sorsát. „Megadás-
ról szó sem lehet. A katonák az utolsó pillanatig harcoljanak. Ha lehetséges, tartani
az Erődöt a még harcképes legénységgel. Az Erőd bátorsága és kitartása lehetővé
tette egy újabb front megnyitását és ellentámadások indítását. Ezzel a 6. hadsereg
beteljesíti küldetését a német történelem legnagyszerűbb fejezetében.”68

- [296] -
 22.
„Egy német tábornagy nem öli meg
magát körömollóval!”

Valahányszor elrepült felettük a Luftwaffe egy-egy gépe, a katonák vágya-

kozva néztek fel rá, és sokáig meredtek az égre, még akkor is, amikor a kicsiny
pont már régen eltűnt. „Nehéz szívvel néztünk a német gépek után - írta egy katona
-, és arra gondoltunk, milyen jó volna, ha elrepülhetnénk ebből a pokolból, amely-
ben magunkra hagytak bennünket.”1 Miután másnap reggel az oroszok elfoglalták
a gumraki repülőteret, a kis sztálingrádszkiji kifutópályára már csak maroknyi
gépnek sikerült leszállnia. A „légihíd” összeomlott, s ezzel lezárult az egyetlen
menekülési útvonal is.
Az élelmezés most már kizárólag az ejtőernyővel ledobott tartályoktól, a
„menázsibombáktól” függött, a 6. hadsereg azonban hiába kérte a Luftwaffét, hogy
ne fehér, hanem vörös ernyőket3 használjon, semmi sem változott. A tartályokat
egyre inkább vaktában szórták le, mert csak kevés egységnek maradtak meg az
azonosító paneljei, és a VIII. légihadtest január 24-én már a rádiókapcsolatot is el-
veszítette a 6. hadsereggel. Hube ledobatott egy üzenetet, amelyben azt javasolta a
Sztálingrád romjai közt tartózkodó német katonáknak, hogyha repülőgépzúgást
hallanak, kereszt alakban feküdjenek a földre, jelezvén: „Itt német katonák van-
nak”.3 Ha nem volt elég világos, vagy kedvezőtlen látási viszonyok uralkodtak, a
katonák világító rakétákkal jeleztek a közeledő repülőgépeknek, az oroszok azon-
ban körös-körül azonnal hasonló színű rakétákat lőttek fel, hogy megzavarják a pi-
lótákat. Az erős szél is sok szállítmányt sodort át a gyorsan változó frontvonalak
orosz oldalára. Voltak, akik kétségbeesésükben nyílt terepről akartak behozni egy-
egy tartályt. Az orosz mesterlövészek könnyűszerrel lepuffantották őket. Sztálin-
grád romjai közt az éhező németek megpróbáltak oroszokat tőrbe csalni - csak
hogy megszerezzék a kenyérzsákjukat.
Gumrak eleste újabb szörnyűséges utazást jelentett a sebesültek számára.
Sokat közülük Pitomnyikból hoztak át ide, miután egyetlen onnan induló gépre
sem sikerült feljutniuk. „Kimerült sebesültek vonszolták magukat a város romjai
felé - emlékezett egy túlélő -, négykézláb másztak, mint az állatok, remélve, hogy
valaki segít rajtuk.”4
A sztálingrádi ideiglenes kórházban még a gumrakiaknál is döbbenetesebb
körülmények uralkodtak. Körülbelül húszezer sebesült és ráadásul még vagy
ugyanennyi beteg zsúfolódott össze a romváros pincéiben. Körülbelül hatszáz sú-
lyos sebesültet helyeztek el a sztálingrádi színház pincéiben, ahol sem világítás,
sem folyó víz nem volt. „Nyögések, segélykiáltások és imák keveredtek a robbaná-
sok dörejével” - írta a 60. gépesített gyalogoshadosztály egyik orvosa. „A helyisé-
get fojtóan erős füstszag, vér és sebek bűze töltötte be.”5 Nem maradt már sem köt-
szer, sem gyógyszer, sem tiszta víz.

- [297] -
 A frontvonalbeli egységek orvosai közül néhányat átvezényeltek a Carica
szurdokának alagúthálózatába, hogy segítsék ottani kollégáik munkáját. Ebben a
tárnákra emlékeztető üregrendszerben immár háromezer súlyosan sebesült és beteg
katonát ápoltak. Amikor dr. Hermann Achleitner megérkezett és jelentkezett szol-
gálattételre, eszébe jutott a dantei sor: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden remény-
nyel!”6 A szabad ég alatt heverő fagyott hullarakások mélységesen megrendítették.
A benti látvány hatását csak fokozták a rögtönzött olajmécsesek - ezek jelentették
az egyetlen fényforrást. A fojtó, oxigénszegény levegő undorral töltötte el. Amikor
belépett, esengő hangok kérlelték: „Adjon valamit enni!” A páciensek naponta
mindössze egyetlen vékony szelet megdohosodott kenyeret kaptak, amelyből az
orvosok levesfélét főztek: így valamivel kiadósabb volt. A kötszerhiány nagy ve-
szélyt jelentett a fagysérültekre: „A sebek átkötésekor gyakran kéz- és lábujjak ma-
radtak a mocskos régi kötésekben”. A tetvetlenítésre semmilyen lehetőség nem
volt. Amikor a felcserek kötést cseréltek, a betegről a tetvek szürke tömegben
másztak át kezükre-karjukra. Amikor meghalt valaki, látható volt, amint a tetvek
tömegével hagyják el a holttestet, hogy friss húst keressenek maguknak. Az orvo-
sok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a tífuszbetegeket a betegség diagnoszti-
zálása után nyomban elkülönítsék, de tudták, hogy nemsokára kitör a járvány. Egy
fiatal német katona az őt körülvevő nyomorúságot bámulva egyszer csak hallotta,
hogy valaki ezt mormolja: „Otthon sohasem szabad megtudniuk, mi történt itt!”
*
Miután Rokosszovszkij hadseregei szétzúzták a Kesselt, a városban össze-
zsúfolódott németek száma a sztyeppről visszavonulókkal együtt több mint száz-
ezerre duzzadt. Nagyon sokan közülük - talán mindnyájan - dizentériában, sárga-
ságban és számtalan más betegségben szenvedtek, arcuk színe zöldessárgába ját-
szott.
Mint a 297. gyalogoshadosztály sebesültjei is megállapíthatták, a sztáling-
rádi civilek nem mindig viselkedtek ellenségesen velük: „Két sztálingrádi nő egy
órán át dörzsölte megfagyott lábaimat, hogy elejét vegyék a súlyosabb fagyás ki-
alakulásának - írta egy tiszt. - Újra és újra együttérző pillantásokat vetettek rám, és
ezt mondták: „Milyen fiatal és máris haldoklik!”7 Ugyanennek a katonacsoportnak
a tagjai egy részben romba dőlt házban - meglepő módon - orosz nőkre bukkantak.
Éppen kenyeret sütöttek, és egy fagyott lóhúskoloncért cserébe adtak egy veknit.
Az „ezred” és a „hadosztály” szavak már semmit sem jelentettek. A 14.
páncéloshadosztály már csak kevesebb mint nyolcvan harcképes katonával rendel-
kezett. Alig akadt harckocsi vagy nehézfegyver, amelyhez még volt lőszer. Ebben
a reménytelen helyzetben a fegyelem is kezdett felbomlani. Miután Paulus elutasí-
totta az oroszok felhívását a fegyverletételre, az ellenállás legfontosabb motívuma
az oroszok bosszújától való félelem lett.
Most, hogy a szovjet T-34-eseknek már nem volt félnivalójuk a páncéltörő
lövegektől, lánctalpaikkal tiporták el a német tüzelőállásokat és a tüzéreket. A fe-

- [298] -
dezékeket és a megerősített épületeket tábori ágyúval lőtték szét, amelyet olyan
közel vontattak, hogy közvetlen irányzással célozhattak. A német katonákat, mivel
semmit sem tehettek sebesült bajtársaikért és magukért, a tehetetlenség szörnyű
érzése fogta el. Saját múlt nyári, kíméletlen előrenyomulásuk mintha egy másik
világban történt volna. Január 25-én Paulus és törzsének egyik magas beosztású
tagja, Wilhelm Adam ezredes könnyebb fejsérüléseket szenvedtek egy bombarob-
banástól. Moritz von Drebber tábornok a 297. gyalogoshadosztály egy részével a
Carica torkolatától négy és fél kilométerre délnyugatra megadta magát. A szovjet
ezredes, aki azért jött, hogy nyugtázza a megadást, állítólag megkérdezte tőle: „Hol
vannak az ezredei?”8 Moritz von Drebber a szovjet rádió egyik két nappal későbbi
adása (szerkesztette a moszkvai emigráció egyik német kommunista tagja, Theodor
Plievier) szerint körbehordozta tekintetét a maroknyi megmaradt, halálosan kime-
rült, fagysebekkel kínlódó katonán, és megkérdezte: „Valóban ezt akarja, ezredes,
hogy megmagyarázzam önnek, hol vannak az ezredeim?”
Renoldi tábornok, a 6. hadsereg egészségügyi főnöke az első tábornokok
közt volt, akik megadták magukat. (A Vörös Hadsereg hírszerzése az ő kihallgatá-
sa nyomán tudta meg, hogy Paulus az idegösszeomlás állapotában van.) Egyes tá-
bornokok azonban aktív szerepet vállaltak. Hube utódja, Schröder tábornok comb-
lövést kapott, Hartmann tábornokkal, a 71. gyalogoshadosztály parancsnokával pe-
dig fejlövés végzett. Stempel tábornok, a 371. gyalogoshadosztály parancsnoka
agyonlőtte magát, ahogyan több más tiszt is, amikor az ellenség a Caricáig elfog-
lalta Sztálingrád déli részét.
Január 26-án virradatkor a 21. hadsereg harckocsijai a Mamajev-kurgántól
északra, a Vörös Október Művek munkásainak lakótelepénél találkoztak
Rogyimcev 13. gárda-lövészhadosztályával. Mint várható volt, megható jelenetek-
re került sor, különösen Csujkov 62. hadseregénél, amely már csaknem öt hónapja
állta a sarat az elszigeteltségben. „A harcedzett katonák szemét is az öröm könnyei
öntötték el” – írja Csujkov. A lelkes ünneplés során kézről kézre jártak a palackok.
A sztálingrádi katlant ezzel kettévágták, Paulus és parancsnokainak nagy része a
kisebb, déli ellenállási gócba, Strecker tábornok XI. hadteste pedig a város északi,
a traktorgyár körüli részébe szorult. A külvilággal egyedül a 24. páncéloshadosz-
tály rádióállomása kötötte össze őket.
A következő két napban az alakulataiktól elszakadt németek és románok, a
sebesültek és légnyomásosok, valamint a még aktív harccsoportok a mindinkább
összezsugorodó déli gócba vonultak vissza, ahol Paulus és Schmidt a Vörös téri
„Unyivermag” áruház pincéjében új főhadiszállást alakítottak ki. A német megszál-
lás utolsó szimbóluma egy rögtönzött zászlórúdról lógó horogkeresztes zászló volt,
amelyet a főbejárat feletti erkélyre tűztek ki. Az épület védelmét Roske ezredes
194. gránátosezredének maradványai látták el. Roskét tábornokká léptették elő, és
kinevezték a megsemmisült 71. gyalogoshadosztály parancsnokává.
*

- [299] -
 A magukat megadó magas rangú németek számának növekedése miatt a
Doni Front törzse 7., „hadműveleti propaganda” részlegének több tennivalója volt,
mint korábban bármikor. Az offenzíva kezdete óta annyi foglyot hoztak be kihall-
gatásra, hogy nem volt könnyű kiválasztani közülük az „érdekesebbeket”.10
Gyatlenko azonban tudta, hogy az újonnan érkezett Edler von Daniels tábornokra
érdemes időt áldoznia. A hónap elején egy lezuhant szállítógép átkutatása során a
postazsákokban rábukkantak Daniels leveleire, amelyeket napló formájában írt fe-
leségének. Daniels, mint a nemrég fogságba esettek általában, sebezhető lelkiálla-
potban volt. Gyatlenko, tapasztalt kihallgató lévén, tudta, hogy az a leghatásosabb
taktika, amelyikre a fogoly a legkevésbé számít. Először messzebbről kezdte, a
„Kessel-babáról”11 faggatta foglyát, majd hirtelen lerohanta: megmutatta neki a le-
veleket és iratokat, amelyekről Daniels azt hitte, biztonságban vannak Németor-
szágban.
„Tábornok úr - mondta (saját emlékezete szerint) Gyatlenko -, tessék, visz-
szaadom a papírjait. Az ön tulajdona, és elhelyezheti családi irattárában, ha majd a
háború után hazatér.” Daniels láthatóan nagyon hálás volt. Elfogadta a teát, a két-
szersültet és az orosz cigarettát, aztán „válaszolt a kérdéseinkre”. Gyatlenko estig
foglalkozott vele, majd a vacsora után éjfélig folytatta a kihallgatást.
Sok esetben nem volt szükség ilyen kifinomult technikára. A vereség okozta
zavarodottság és düh engedelmességet, sőt egyenesen együttműködési készséget
váltott ki a tisztekből, akik egyrészt úgy érezték, hogy személy szerint becsapták
őket, másrészt lelkiismeret-furdalásuk volt saját embereikkel szemben, amiért a
Führer ígéreteivel nyugtatgatták őket. A kihallgatások során gyakran szántszán-
dékkal tettek súlyosan becsmérlő megjegyzéseket Hitlerrel és rezsimjével kapcso-
latban. „Sánta dögnek” nevezték Goebbelst, és sajnálkozásuknak adtak hangot,
amiért a túlsúlyos Göring nem vett részt egy „sztálingrádi fogyókúrán”. Orosz
fogvatartóiknak azonban határozottan úgy tűnt, hogy ezek a tábornokok csak akkor
ismerték fel Führerük igazi arcát, amikor megtapasztalták, milyen hitszegő módon
bánt a 6. hadsereggel. Amikor a német hadak még lendületesen törtek előre Orosz-
ország belseje felé, egyikük sem nevezte a vezért gonosztevőnek, politikáját
bűnősnek. A kegyetlenkedések pedig olyan közel történtek a frontvonalaik mögött,
hogy legalábbis tudniuk kellett azokról, sőt néhány esetben közvetlen felelősség is
terhelte őket.
A fogoly tisztek közlései nyomán a Doni Front parancsnokságának az a ha-
tározott benyomása támadt, hogy „Paulusra nagy terhet ró, hogy egy rákényszerí-
tett szerepet játszik”. Mindinkább meggyőződésükké vált, hogy Paulus szinte fo-
goly a saját főhadiszállásán, akit vezérkari főnöke tart őrizetben. Gyatlenko biztos-
ra vette, hogy a 6. hadseregnél Schmidt „a náci párt szeme és keze”12, a fogságba
esett tisztek ugyanis arról számoltak be, hogy „a hadsereget, sőt magát Paulust is
Schmidt irányítja”.
Adam ezredes, amikor később Gyatlenko kihallgatta, elmondta: Schmidt ad-
ta ki a parancsot arra, hogy küldjék vissza a fegyverszüneti küldöttséget.
- [300] -
(Gyatlenko nem mondta meg neki, hogy az egyik parlamenter ő maga volt.) A 6.
hadsereg parancsnoki kara nyilvánvalóan nagyon jól tudta, mi van a vízhatlan vá-
szoncsomagban. Aznap, január 9-én reggel Gyatlenko és Szmiszlov, miközben a
fedezékben várakoztak, a reggelinél orosz repülőgépek röpcéduláin olvashatták az
ultimátum szövegét. Ugyanezen a reggelen a Hitlernél tett látogatása után Hube
tábornok visszarepült a Kesselbe. Azt a parancsot hozta magával, hogy megadásra
nem kerülhet sor. Adam tábornok szerint ez erősítette meg a hajthatatlan Schmidt
tábornok pozícióját a 6. hadsereg főhadiszállásán.
*
Január 30-án volt Hitler hatalomra kerülésének tizedik évfordulója. A 6.
hadsereg parancsnoksága az előző napon – a romos pincéből - rádiótáviratban gra-
tulált neki. „A Führernek! A 6. hadsereg köszönti vezérét hatalomra kerülésének
évfordulóján. Sztálingrád felett még mindig a horogkeresztes zászló lobog. Legyen
küzdelmünk példa a mai és eljövendő generációk számára: ha reménytelen hely-
zetbe kerülnek, soha ne adják meg magukat, hogy végül Németország diadalmas-
kodjék. Heil mein Führer! Paulus.”13
Valószínű, hogy ez - a körülményeket tekintetbe véve tragikomikus - rádió-
üzenet igazából Schmidt fogalmazványa, és ő is küldette el, a hangütés legalábbis
rá vall. Paulust ekkor dizentéria gyötörte, az események megrázták és demoralizál-
ták, nem nehéz tehát elképzelni, hogy amikor megmutatták neki a rádiógram űrlap-
ját, mindössze jóváhagyólag biccentett. Groscurth például nem sokkal ezelőtt így
írt egy levelében: „Paulus a fizikai és morális szétesés állapotában van”.14
Az évforduló napján a rádió Göring beszédét sugározta a légügyi miniszté-
riumból: Hitler kijelölt utóda a Thermopülainál elesett spártaiakhoz hasonlította a
6. hadsereget. Ezt a beszédet a rossz vételi viszonyok ellenére Sztálingrádban is
hallgatták. A tény, hogy éppen Göring volt, aki elmondta „a gyászbeszédüket”15,
csak tetézte a sérelmeiket. Gottfried von Bismarck szerint a hatás „hátborzogató”16
volt. A sebesültekkel telezsúfolt sztálingrádi pincékben azonnal ráismertek Göring
hangjára. „B...d meg!”17 - rikoltotta valaki. „Kapcsoljátok ki!” - kiáltották mások,
és ócsárolták Göringet. Az adást Bruckner V. szimfóniája zárta; egyes tisztek kese-
rű humorral jegyezték meg, hogy találóbb lett volna, ha a hasonlatban nem Ther-
mopülai, hanem a maszadai „zsidók öngyilkossága”18 szerepel. Észre sem vették,
mennyire fején találták a szöget. Hitler csakugyan tömeges öngyilkosságra számí-
tott, mindenekelőtt a magas rangú parancsnokok öngyilkosságára.
Hitler beszédét Goebbels olvasta fel - még ugyanezen a napon, de némi ké-
séssel, amelyre a brit Királyi Légierő bombázóinak támadása miatt került sor. Sza-
vaiból keserű dac csendült ki, de nyilvánvaló volt az önigazolás szándéka is.
Mindössze egyetlen mondatot szentel Sztálingrádnak, a katasztrófának, amely oly-
annyira beárnyékolta a rezsim ünnepnapját: „Katonáink hősies küzdelme a Volgá-
nál lelkesítsen mindenkit arra, hogy mindent megtegyen a Németország szabadsá-
gáért és a nemzetünk jövőjéért vívott harcban, illetve - tágabb értelemben - Európa

- [301] -
megmentéséért.”19 Ez volt az első alkalom, hogy [a nemzetiszocialista vezetés] be-
ismerte: a Wehrmacht mostantól már csak a vereség elhárításáért harcol.
Másnap Hitler, mintha csak sejtelme sem volna a katasztrófáról, nem keve-
sebb, mint négy tábornokot léptetett elő tábornaggyá, köztük Paulust is. Franciaor-
szág legyőzése óta most először léptetett elő egyszerre ennyi magas rangú parancs-
nokot. Amikor Paulus megkapta az üzenetet, amelyben az előléptetésről értesítet-
ték, azonnal rájött, hogy bürökpohárral ajándékozták meg. Utolsó tábornoki érte-
kezletén odakiáltotta Pfeffer tábornoknak: „Nem áll szándékomban agyonlőni ma-
gamat e miatt a cseh őrvezető miatt!”20 Egy másik tábornok NKVD-s kihallgatójá-
nak így idézte Paulus szavait: „Úgy tűnik, ez felhívás öngyilkosságra, én azonban
nem teszem meg neki ezt a szívességet.”21 Paulus ösztönösen viszolygott az ön-
gyilkosságtól. Amikor megtudta, hogy az emberei „katonai öngyilkosságot” követ-
nek el - felállnak fedezékeik tetejére, és várják, hogy az ellenség lelője őket -, meg-
tiltotta nekik ezt a gyakorlatot.
Hitler természetesen nem életeket akart megmenteni, ő csak a hatásos mí-
toszteremtésben volt érdekelt. Nyilvánvalóan azt remélte, hogy tábornokai Lütjens
tengernagyot, a Bismarck parancsnokát követik majd, amiben kétségkívül megerő-
sítette Hartmann és Stempel tábornokok öngyilkosságának híre is.
*
A déli katlanrész területe rohamosan zsugorodott. Január 30-án a szovjet
erők elérték a város központját. Azokban a pincékben, amelyekben a németek a
hideg és a tüzérségi tűz elől menedéket kerestek, eluralkodott a kétségbeesés, a ka-
tonákat komor sejtelmek gyötörték. Az egykori NKVD-székház szétlőtt kupoláján
át látszott a téli ég. A kőpadlót törmelék és téglák borították, a lépesők és korlátok
ketrecszerű hálózata elgörbült. A bejáratnál kitűzött vöröskeresztes zászló felbőszí-
tett egy gyalogos hadnagyot, aki azt hitte, a megadás jelét látja. Lement a pincébe,
ahol az orvosok egy tábori kórház gázlámpájának fényében folyamatosan operál-
tak, miközben az oroszok érkezését várták. Az eszelős tekintetű hadnagy rájuk fog-
ta a géppisztolyát: „Mi folyik itt? Megadás nem lesz! A háború folytatódik.”22 So-
kan megháborodtak a harctéri stressztől, másoknak az éhezéstől támadtak halluci-
nációik. A pincék tele voltak vad látomásokban vergődőkkel. A danzigi dr.
Markstein mindössze a vállát vonta meg: „Ez itt kötözőhely” - mondta. A megza-
varodott harcos nem nyitott tüzet rájuk, hanem kísértet módjára, szó nélkül eltűnt a
sötétben.
Amikor január 25-én Von Seydlitz tábornok ugyanebben az épületben zász-
lóaljparancsnokaira bízta, hogy megadják-e magukat, vagy sem, Paulus felmentette
a beosztásából. Seydlitz valamennyi hadosztályának élére Walter Heitzet, a VIII.
hadtest parancsnokát nevezte ki. Heitz ezután kiadott egy parancsot, melynek ér-
telmében mindenkire, aki megpróbálja megadni magát, lőni kell. Amikor Seydlitz
és több mint egy tucat magas rangú tiszt - köztük Pfeffer, Korfes, Sanne - megad-
ták magukat, és az oroszok elvezették őket, a német állásokból géppuskával utánuk

- [302] -
lőttek. Seydlitz később azt állította, hogy Heitz „apokaliptikus parancsa”23 követ-
keztében két német tiszt kapott ekkor halálos sebet.
Mindenesetre úgy tűnik, hogy Heitz tábornok, amikor kiadta a szónokias
„kitartunk az utolsó előtti golyóig”24 parancsot, nem önmagára és vezérkarára gon-
dolt. Egyik tisztje észrevette, hogy Heitz törzse, szinte bizonyosan a parancsnok
tudtával, már elkészítette a fehér zászlókat.
Rosenfeld ezredes, a 104. légvédelmi tüzérezred (Luftwaffe) parancsnoka
alkalmazta azt a retorikát, amelyet a rezsim elvárt tőle. „Fejünk felett lobog a ho-
rogkeresztes zászló” - hangzott január 30-án este leadott rádióüzenete. „A végsőkig
teljesítjük legfőbb parancsnokunk parancsát. Éljen a Führer!”25 Aznap éjjel a 6.
hadsereg főhadiszállása is leadott egy rádiógramot, amelyből kiderült, hogy egyes
parancsnokok megadták magukat, mert katonáiknak elfogyott a lőszerük, ugyanak-
kor szerepeltek benne olyasféle fordulatok is, mint amilyet Rosenfeld engedett meg
magának: azt állította, hogy „német köszöntésre felemelt kézzel még egyszer utol-
jára meghallgattuk a nemzeti himnuszt”.26 Ez is inkább Schmidt, mint Paulus stílu-
sára emlékeztetett. Bármi volt is az igazság, nemigen akadt katona, aki osztozni
óhajtott vagy tudott az efféle érzelmekben. „Január 30-án éjszaka - mesélte egy
őrmester - mindenkit lekötöttek a saját gondolatai, a bizonytalanság emésztő érzé-
se, a fájdalmas sebek és a fagyások, az otthonnal és a sorsunkkal kapcsolatos dol-
gok”.27 Elsősorban a tisztek tartottak attól, hogy kivégzik őket. Sokan megszaba-
dultak rangjelzéseiktől.
Ugyanennek az éjszakának a közepén Voronov tábornok a Doni Front főpa-
rancsnokságánál lévő izbájában [’kunyhójában’) rémülten riadt fel nyugtalan ál-
mából. Az a gondolata támadt, hogy Paulus tábornok esetleg elmenekül egy, a
Volga jegére leszálló repülőgépen. Nem nehéz elképzelni, hogyan reagált volna
Sztálin egy ilyen trófea elszalasztására. Azonnal kiugrott az ágyból, és telefonon
utasította a Sztálingrádnál, a Volga keleti partján elhelyezkedő tüzérséget, hogy
elővigyázatosságból irányozzák lövegeiket a jégre. Másnap, 1943. január 31-én
Sumilov 64. hadserege szinte teljesen elfoglalta Sztálingrád központját. A romos
épületeket és pincéket kézigránáttal és lángszóróval tisztították meg. A Vörös térre
heves akna- és tüzérségi tűz zúdult, majd orosz katonák hatoltak be az
„Unyivermag” áruházba. Roske maradék gránátosai, akik a földszinten, Paulus
pince-főhadiszállása felett védekeztek, végül letették a fegyvert. Reggel 7 óra 35
perckor Milch törzsénél Behr százados a következő rádióüzenetet kapta: „Oroszok
a bejáratnál. Felkészülünk a megadásra.”28 Tíz perc múlva, ugyanakkor, amikor a
bűzlő, zsúfolt pincébe belépett Fjodor Ilcsenko főhadnagy, megérkezett a követke-
ző üzenet is: „Most adjuk meg magunkat.” Behr százados ekkor továbbította a szö-
veget a Don Hadseregcsoporthoz, Manstein főhadiszállására. Németországban hi-
vatalos közleményt adtak ki: „Sztálingrádban a helyzet változatlan, a védők harci
szelleme töretlen.”29
Sumilov tábornok főhadiszállásáról vezérkari tisztek érkeztek, hogy az
alagsorban megtárgyalják Schmidt tábornokkal a megadás feltételeit. Paulus egy
- [303] -
innen nyíló helyiségben maradt, Adam pedig folyamatosan tájékoztatta minden
egyes történésről. Lehet, hogy ez csak trükk volt, amelynek révén Paulus elhatárol-
hatta magát a megadástól? Vagy pedig annak újabb bizonyítéka, hogy a nyilvánva-
lóan összeroppant Paulus helyett Schmidt vette kezébe a dolgokat? Nem tudjuk.
Végül, két órával Ilcsenko főhadnagy megjelenése után megérkezett Laszkin tá-
bornok, hogy formálisan is tudomásul vegye: Paulus megadja magát. Ezután
Paulust, Schmidtet és Adamot - nyilvánvalóan azért, mert Roske tábornok ragasz-
kodott ehhez - egy parancsnoki kocsihoz kísérték, hogy Sumilov főhadiszállására
vigyék őket. A három férfi kilépett a napfénybe. Akárcsak embereiknek, kezdődő
szakálluk volt, igaz, arcuk nem volt annyira hullaszerű, mint alárendeltjeiké. Mint
Vaszilij Groszman megállapította, Adam ezredes usánkájának prémes fülvédői le
voltak hajtva, s ettől úgy festett, „mint egy pedigrés eb, amely az imént jött ki a
vízből”.30 A híradó-operatőrök gondosan megörökítették az eseményeket.
*
Akik még a városközpont pincéiben voltak, bevárták, míg a Vörös Hadsereg
megérkezett. Az orosz katonák géppisztolyuk csövével intettek nekik, tegyék le a
fegyvereiket az egyik sarokba, és libasorban hagyják el a helyiséget. A legyőzöttek
felkészültek a fogságra: egyenruharongyokat csavartak csizmájuk köré. Egyik-
másik német katona a megadás jeléül így kiáltott: „Hitler kaputt!” Előfordult, hogy
az orosz katonák erre azt felelték, hogy „Kameraden, Krieg kaputt! Paulus kapi-
tuliert!”31 (’kamerádok, háború vége, Paulus megadja magát’], a többség azonban
ilyesmit ordított: „Faschist!” vagy „Fritz! Komm! Komm!” (’Fritz, gyere, gyere’].
Amikor beléptek a színház pincéjébe, kiadták a parancsot: „Aki tud járni,
kifelé, fogolytáborba visszük”.32 Akik elindultak, úgy gondolták, hogy az ottha-
gyott sebesültekről később majd valaki gondoskodik. Csak utóbb tudták meg, hogy
a Vörös Hadsereg ilyenkor azt az eljárást követi, hogy aki nem tud járni, azt ott
kell agyonlőni, ahol fekszik.
Néhány esetben a düh és a kétségbeesés robbanékony gyúeleggyé állt össze.
Az NKVD épületében minden német felkészült rá, hogy megtorlásul agyonlövik,
mert egyik tisztjük egy elrejtett pisztollyal váratlanul, közvetlen közelről lelőtt egy
szovjet őrnagyot, majd önmaga ellen fordította a fegyvert. Az oroszok haragja
azonban valamiképpen lecsillapodott, és megkímélték ezeket a foglyokat.
A sztálingrádi megadást cseppfolyós helyzet követte, amelyben egy-egy
német fogoly sorsát lehetetlen volt megjósolni. Szovjet katonák akár véletlenül,
akár akarattal, de felgyújtották a repülőtér melletti utászkaszárnyában berendezett
rögtönzött tábori kórházat, amely zsúfolásig volt sebesültekkel. Az oroszok koráb-
ban felkísérték egy emeleti helyiségbe a Luftwaffe két légvédelmi tüzértisztjét,
mert piros parolijuk láttán azt hitték, magas beosztást töltenek be. Ezek ketten a tűz
elől kiugrottak egy kitört ablakon. A latrina mellett értek földet, s amikor katonák
jelentek meg, hogy végezzenek velük, a két német hadnagy életét csak a fiatalabbik
fürge esze és remek pszichológiai érzéke mentette meg. Rászólt a társára, hogy tol-

- [304] -
ja le a nadrágját, mire az oroszok elnevették magukat, és nem bántották őket. Letolt
nadrágú emberekre még ők sem lőttek.
Az NKVD Különleges Osztályának csoportjai Hiwik és „fasiszta kutyák”33
- „SS-katonák, gestapósok, harckocsizók és tábori csendőrök” - után kutattak. Sok
olyan német katonát is SS-nek néztek, aki már a feltételezésen is nevetett: talán ép-
pen ezért félretaszigálták és géppisztollyal agyonlőtték őket. Egy szibériai hadosz-
tály katonái látható undorral fordítottak hátat a látványosságnak. Ugyanebben a be-
számolóban szó esik egy huszonhárom fős Hiwi-csoport kivégzéséről is. (A szóban
forgó beszámoló egy hat hónappal később készült jegyzőkönyvön alapul, amelyet a
német tábori titkos rendőrség egy szovjet hírszerzőnő kihallgatásán vett fel.)
Az NKVD lankadatlanul kereste a Hiwiket. Bárki, aki hiányos német
egyenruhát viselt, ki volt téve annak, hogy a helyszínen agyonlövik - csaknem így
járt a 297. gyalogoshadosztály egyik zászlóaljparancsnoka is. „Egyszer csak szov-
jet katonák állítottak meg, s mivel az egyenruhám nem volt teljes, és sapkát sem
viseltem, mint »Hiwi«-t agyon akartak lőni. Az mentett meg, hogy az egyik orvo-
sunk tudott oroszul.”34
Tekintélyes számú Hiwi a végsőkig kitartott a németek mellett. Sztálingrád
romjai közt, közvetlenül a megadás előtt a 305. gyaloghadosztály néhány katonája
koplalt. A velük lévő Hiwik eltűntek, ők pedig azt gondolták, többé nem is látjuk
őket, de az oroszok hamarosan visszatértek: ennivalót hoztak nekik. Azt, hogy hol
szerezték, nem mondták meg. Ezeknek az oroszoknak a lojalitását azonban a né-
metek nem mindig viszonozták. Röviddel a megadás előtt egy tiszttől megkérdezte
az egyik altisztje: „Mit csináljunk a nyolc Hiwinkkel?35 Agyonlőjem őket?” A
hadnagy megdöbbent ilyen fokú érzéketlenség láttán, mindenesetre nemet mondott.
Felszólította a Hiwiket, hogy rejtőzzenek el, vagy szökjenek ki a bekerítésből, ki-
nek mi tetszik, mostantól csak magukra számíthatnak.
A sztálingrádi csata végén összefogdosott Hiwik sorsát máig sem tisztázták,
részben azért, mert a 10. NKVD-hadosztály iratai ma is szigorúan titkosak. Lehe-
tetlen megállapítani, hányan haltak meg a bekerítés tíz hetében, illetve az utolsó
három hét heves harcaiban. Egyeseket közülük elfogatásuk után azonnal agyonlőt-
tek, néhányukat tolmácsként és informátorként használták, majd később csaknem
bizonyosan kivégezték, legtöbbjüket azonban az NKVD elhajtotta valahová. Még a
Vörös Hadsereg hírszerzésének tagjai sem tudták, mi történt velük ezután. Aligha-
nem lemészárolták őket - későbbi beszámolók szerint az elfogott Hiwiket
lőszertakarékosság okán inkább agyonverték, nem pedig agyonlőtték -, de 1943
elején a szovjet rezsim növelni akarta rabszolgamunkás hadát, már csak azért is,
mert a régebbi gulágfoglyokat viszont straf-[’büntető’]századokba sorozta. Bizo-
nyos, hogy a Hiwik halálra dolgoztatása volt a kegyetlenebb bosszú, hiszen ez
meghosszabbította szenvedéseiket, csakhogy Sztálin is, Borija is olyannyira meg-
szállottan üldözte az árulást, hogy csak az azonnali halál elégíthette ki őket.
*

- [305] -
 A csata utolsó néhány napjában a szovjet katonai vezetés mind aggályosab-
ban igyekezett elejét venni, hogy kis csoportokban németek csússzanak ki a háló-
jából. Január 27-én három német tisztet fogtak el, akik a Vörös Hadsereg egyenru-
háját viselték - vezetőjük egy alezredes volt. Egy orosz harckocsizó hadnagy két
másik német tisztet szorított sarokba, de azok rálőttek és megsebesítették. A beke-
rítésből becslések szerint kilenc vagy tíz német csoport tört ki, s úgy tűnik, egyi-
küknek sem sikerült egérutat nyernie, igaz, ekkorra a Don Hadseregcsoportot a kat-
lantól 360 kilométerre, a Donyec mögé szorították vissza. Fennmaradt persze egy
meg nem erősített és kevéssé meggyőző történet egy katonáról, akinek állítólag si-
került a dolog, de másnap meghalt, mert a tábori kórház, ahol kimerültsége és
fagysérülései miatt ápolták, bombatalálatot kapott. Mások állítólag dél felé, a
sztyepp irányába próbáltak menekülni, és a németekkel rokonszenvező
kalmüköknél igyekeztek meghúzni magukat, a kalmükök azonban - miként a Szov-
jetunió déli területeinek számos másik népe - hamarosan magukra vonták Borija
bosszúálló NKVD-jének figyelmét.
A fronton harcoló alakulatokban, különösen pedig a gárdahadosztályokban
szolgáló szovjet katonák állítólag korrektebben bántak a legyőzöttekkel, mint a
második lépcső egységei. Egyes ittas katonák azonban a győzelmet ünnepelve ha-
difoglyokat lőttek le - pedig az ilyesmit parancs tiltotta. Még az elit alakulatok ka-
tonái is rövid úton megszabadították foglyaikat óráiktól, gyűrűiktől, fényképezőgé-
peiktől és nagy becsben álló alumínium Wehrmacht-csajkáiktól. Számos ilyen
tárgy utóbb vodkáért cserélt gazdát. Ha egy fogolynak elfogadható állagú csizmája
volt, az oroszok olykor elvették tőle, cserébe pedig odadobták neki a maguk elgya-
lázott lábbelijét. Egy orvos elveszítette kedves Faust-kötetét, mert annak bibliofil
papírjára volt szüksége egy orosz katonának: mahorkát sodort bele. A németektől
gyakran a hátukra terített takarót is elragadták, néha csak bosszúból, amiért ők is
oly sokszor vettek el meleg ruhát az orosz civilektől. Amikor a csontsovány fog-
lyok előtámolyogtak a pincékből és fedezékekből, tekintetük valamilyen botféle
után kutatott, amelyre támaszkodhattak volna. Sokan közülük olyan súlyos fagysé-
rüléseket szenvedtek, hogy járni is alig tudtak. Ha lábujjait nem is, de lábkörmeit
csaknem mindenki elvesztette. A szovjet tiszteknek feltűnt, hogy a román foglyok
még a németeknél is rosszabb állapotban vannak. Az ő fejadagjukat nyilván már
korábban csökkentették - ezzel próbálván fenntartani a német katonák erőnlétét.
A foglyok lesütötték a szemüket, nem mertek őreikre és az őket körülvevő
kiéhezett civilekre nézni - utóbbiak meglepően nagy számban jöttek elő a romok
közül. Időről időre egy-egy lövés törte meg a minapi csatatér csendjét. A fedezé-
kekben csattanó lövések hangja tompább volt. Nem lehetett tudni, melyik adja hí-
rül egy rejtekhelyén felfedezett katona halálát, melyik egy olyanét, aki valamiféle
ellenállást tanúsított, és melyik volt kegyelemlövés, amelyet egy sebesült kapott.
A 6. hadsereg maradék legyőzött, fegyvertelen, sisak nélküli katonáit hosz-
szú menetoszlopokba sorakoztatták. Mélyen a szemükbe húzott gyapjúsapkát visel-
tek, vagy egyszerűen csak rongyokat csavartak a fejük köré a kegyetlen fagy ellen.

- [306] -
Vacogtak vékony köpenyükben, amelyet öv helyett egy szál telefondrót fogott ösz-
sze. A 297. gyaloghadosztály életben maradottjai találkoztak egy orosz tiszttel, aki
körbemutatott a romokon, és odakiáltotta nekik: „Ilyen lesz Berlin is!”36
***
Paulus tábornagyot Lev Beziminszkij, a Vörös Hadsereg hírszerző főhadna-
gya saját kocsiján vitte a 64. hadsereg Zavarikino melletti főhadiszállására, körül-
belül 80 kilométerre Sztálingrádtól. Schmidtet, Adamot és őreiket egy másik gép-
kocsi hozta utánuk. Szállásukra, az egyik „ötfalú” izbába [’kunyhóba’) vitték őket,
ahol egy állandó őrszakasz várta őket, élén C. M. Bogomolov főhadnaggyal. A
többi „sztálingrádi tábornokot” az egyik szomszédos izbába kísérték, és egy
Szpektor nevű hadnagyra és őrszakaszára bízták őket.
Bogomolov és emberei, akik pontosan tudták, hogy történelmi pillanatok
részesei, fürkésző tekintettel méregették a foglyokat. A magas Paulusnak le kellett
hajolnia, hogy be tudjon lépni az alacsony ajtón. Adam példáját követve ő is pré-
mes uránkára cserélte tányérsapkáját. Még mindig vezérezredesi rangjelzést viselt.
Paulust Schmidt tábornok és Adam ezredes követte, akinek „meglehetősen jó
orosztudása”37 meglepte az őröket. Utoljára, kezében a tábornokok súlyos bőrönd-
jeivel, Paulus sofőrje lépett he. A Mercedes parancsnoki kocsit azonnal kisajátította
V I. Kazakov, a front tüzérparancsnoka.
Paulus és Schmidt az izba belső helyiségét foglalta el, Adamot és az őröket
a külső szobában helyezték el, itt telepedett meg a két NKVD-ügynök is, akiket
Berija küldött Moszkvából. Késő este megérkezett Malinyin tábornok, a front ve-
zérkari főnöke, és Jakimovics ezredes, egy magas beosztású törzstiszt.
Beziminszkij a tolmács szerepében közölte, hogy átkutatják a tábornokok csomag-
jait, nehogy „tiltott holmik”, például hegyes fémtárgyak maradjanak rájuk. Schmidt
felfortyant: „Egy német tábornagy nem öli meg magát körömollóval!”38 A kimerült
Paulus odaintett neki, hogy ne ellenkezzék, és átadta borotválkozókészletét.
Kevéssel éjfél előtt Paulusszal közölték, hogy összegyűltek a Vörös Hadse-
reg parancsnokai, és ki akarják hallgatni. A Jevgenyij Tarabrin nevű NKVD-tiszt,
aki tudott németül, a akit azért küldtek ide, hogy mindenhová elkísérje őket, hallot-
ta, amint Paulus, miközben Schmidt felsegítette a kabátját, súgva megkérdezte tőle:
„Mit mondjak?”
„Ne feledd, hogy a német hadsereg tábornagya vagy” - sziszegte állítólag
Schmidt. A Vörös Hadsereg hírszerzői meglepőnek és igen sokatmondónak talál-
ták, hogy Schmidt - mint Tarabrin jelentette nekik - tegezte a felettesét.*

*
Winrich Behr, aki jól ismerte Schmidtet, felettébb va-
lószínűtlennek tartja ezt a tegeződést, jóllehet úgy
gondolja: „Schmidt tábornok kétségkívül erős befolyásra
tett szert Paulus felett”.39
- [307] -
 A találkozó kezdete előtt mindössze fél órával Gyatlenko NKVD-százados
parancsot kapott, hogy jelentkezzen Voronov marsall izbájában, akit Sztálin éppen
akkor léptetett elő. Voronov közvetlen szavakkal fogadta: „Nos, százados, bizo-
nyára emlékszik még arra, amikor az öreg nem akarta fogadni magukat. Hát most ő
maga vendégeskedik nálunk. És maga lesz, aki fogadja majd.”
Voronov asztalánál ott ült Rokosszovszkij tábornok, a frontparancsnok, és
K. R Tyelegin tábornok, a front komisszárja is. Megjelent egy prémes pilótakabátot
viselő fotográfus, akivel Voronov, Gyatlenko meglepetésére, kedves közvetlenség-
gel bánt. Kiderült, hogy az illető a híres dokumentumfilm-rendező, Roman
Karmen, aki még a spanyol polgárháborúban kötött barátságot a marsallal. Karmen
úgy helyezte el a Paulusnak szánt széket, hogy Voronov hálószobájának ajtajából
fényképezhesse a fogoly tábornokot. Tudta, hogy ezzel a felvétellel fogyják a világ
tudomására hozni a Szovjetunió nagy győzelmét.*
Amikor a „vendég” megérkezett, Voronov izbájában feszültté vált a légkör.
A magas, vékony, görnyedt Paulus szürke figurának tűnt: „egérszínű” volt az
egyenruhája, és az idegfeszültségtől az arca is szürkében játszott. Haja
„mákostésztaszínűre” deresedett, és már a borostája is őszült. Voronov csak akkor
mutatott az üres székre, amikor Paulus az asztalhoz ért. „Üljön le, kérem” - mondta
oroszul. Gyatlenko talpra szökött és fordított. Paulus biccentett és leült. Gyatlenko
ezután bemutatta a két szovjet parancsnokot. „A Sztavka képviselője, Voronov tü-
zérségi marsall! A Doni Front parancsnoka, Rokosszovszkij vezérezredes!” Paulus
felpattant, és fejet hajtott mindkettőjüknek.
Voronov beszélni kezdett, de minden pillanatban elhallgatott, hogy
Gyatlenko fordíthassa, amit mond. „Vezérezredes űr, meglehetősen késő van, és ön
alighanem fáradt. Mi is sokat dolgoztunk az utóbbi néhány napban. Ezért most
csak egyetlen sürgős problémáról tárgyalunk majd.”
Paulus félbeszakította, amivel mindjárt Gyatlenkót is megzavarta. „Bocsás-
son meg, de nem vezérezredes vagyok. Tegnapelőtt rádiótávirat érkezett a főhadi-

*
Karmen fotóját Moszkvában átretusálták. Telegin tábor-
nokot eltávolították a képről, mert Sztálin túlságosan
jelentéktelen figurának tartotta egy ilyen történelmi
alkalomhoz. (A kép megrendezése érdekében még Gyatlenko
őrnaggyá való előléptetését is meggyorsították.) A do-
log a sztálini korszak egyik leggroteszkebb komédiájává
nőtte ki magát. Amikor a kép, immár Telegin arca nél-
kül, megjelent a Pravda címoldalán, a tábornok elször-
nyedt, mert azt hitte, valaki feljelentette egy vélet-
len megjegyzéséért. Nem történt azonban semmi, úgyhogy
már biztonságban érezte magát, amikor 1948-ban Abakumov
(a SzMERS főnöke) utasítására váratlanul minden kézzel-
fogható ok nélkül letartóztatták.
- [308] -
szállásomra, amelyben tudomásomra hozták, hogy vezértábornaggyá léptettek elő.
Ez szerepel a katonai személyazonossági irataimban is - mondta, és megérintette a
zubbonya zsebét. - Az adott körülmények között azonban nem volt rá lehetőség,
hogy egyenruhámon elvégezzük a megfelelő változtatásokat.”
Voronov és Rokosszovszkij gunyoros pillantásokat váltott egymással.
Sumilov tábornok már korábban értesítette a Doni Front parancsnokságát Paulus
utolsó pillanatban történt előléptetéséről.
„Nos, vezértábornagy úr - folytatta Voronov -, kérjük, írjon alá egy paran-
csot hadserege még ellenálló része számára, hogy az értelmetlen vérontás elkerülé-
se érdekében adják meg magukat.”
„Ez katonához méltatlan dolog volna!” - fakadt ki Paulus, még mielőtt
Gyatlenko befejezte volna a fordítást.
„Mondhatjuk-e - kérdezte Voronov -, hogy katonához méltatlan dolog az
alárendeltek életének megmentése, amikor maga a parancsnok már megadta ma-
gát?”
„Nem adtam meg magam - rajtaütéssel ejtettek foglyul.” Ez a „naiv” válasz
semmiféle hatást nem tett az orosz parancsnokokra, akik nagyon is jól ismerték a
megadás körülményeit. „Humanitárius lépésről van szó - folytatta Voronov. - Leg-
följebb néhány napba, de lehet, hogy csak néhány órába kerül, hogy megsemmisít-
sük a még mindig harcoló csapatokat. Az ellenállás értelmetlen, legfeljebb további
ezrek hiábavaló halálát okozhatja. Hadseregparancsnokként önnek az a feladata,
hogy megmentse az életüket, annál is inkább, mert ön is megadás útján mentette
meg a sajátját.”
Paulus idegesen játszott a számára az asztalra készített cigarettacsomaggal
és hamutartóval. Üres formulákba kapaszkodva igyekezett kitérni a kérés elől.
„Akkor sem engedelmeskednek, ha aláírom a parancsot. Ha egyszer megadtam
magam, megszűntem a parancsnokuk lenni.”
„De néhány órája még a parancsnokuk volt.”
Paulus nem hagyta magát. „Mióta csapataimat kettévágták - mondta -, én a
másik ellenállási gócnak csak elméletileg voltam a parancsnoka. A két katlanrész-
nek a parancsok külön érkeztek a Führer főhadiszállásáról, és mindkét csoport élén
más tábornok állt.”
A vita „állandóan ugyanarra a pontra tért vissza".40 Paulus ideges arcrángá-
sa még feltűnőbbé vált, és Voronovon is kezdett meglátszani a feszültség - Sztálin
a Kremlben várta az eredményt. A marsall felső ajka meg-megrándult: a rángás
egy belorussziai autóbaleset következménye volt. Paulus bakafántoskodó taktiká-
jához híven kijelentette: ha aláírná az iratot, katonái hamisítványnak tekintenék.
Voronov azt felelte, hogy ez esetben idehozzák Paulus egyik saját tábornokát, hogy
tanúskodjék az aláírásnál, és az iratot is ezzel a tábornokkal küldenék el az északi

- [309] -
katlanba, hogy garantálja a parancs eredetiségét. Paulus azonban, bármilyen suták
voltak is az érvei, továbbra sem volt hajlandó aláírni a dokumentumot. Voronov
végül kénytelen volt belenyugodni, hogy nincs értelme a további rábeszélési kísér-
leteknek.
„Tájékoztatnom kell önt, vezértábornagy úr, hogy azzal, hogy nem hajlandó
megmenteni alárendeltjei életét, súlyos, a német nép sorsát és Németország jövőjét
befolyásoló felelősséget vállal magára.”41 Paulus meredten, komoran és némán
bámulta a falat. Voronov ekkor véget vetett a kihallgatásnak. Megkérdezte Paulust,
elégedett-e a szállásával, és hogy nem igényel-e különleges étrendet a betegsége
miatt. „Egyetlen dolgot szeretnék kérni - felelte Paulus. - Adjanak enni a sok hadi-
fogolynak, és részesítsék őket orvosi ellátásban.” Voronov erre kifejtette, hogy „az
arcvonalban uralkodó helyzet megnehezíti ekkora fogolytömeg fogadását és ellátá-
sát, de minden tőlük telhetőt meg fognak tenni”. Paulus megköszönte, felállt, és
ismét biccentett.
*
Hitlert a hír a szigorúan őrzött Wolfsschanzéban, a kelet-poroszországi er-
dőség mélyén érte, azon a helyen, amelyet Jodl kolostorba oltott koncentrációs tá-
borként jellemzett. A Führer ezúttal nem verte az asztalt, némán nézett a levesébe.
Hangja és haragja másnap tért vissza. A Führer déli értekezletére rendelte
Keitel tábornagyot, valamint Jeschonnek, Jodl és Zeitzler tábornokot. „Azok ott
formálisan és teljesen megadták magukat42 - mondta dühösen hitetlenkedve Hitler.
- Szorosabbra kellett volna zárniuk soraikat. Körkörös védelemben az utolsó előtti
töltényükig harcolniuk kellett volna. Ha arra gondolok, hogy egy nő képes méltó-
sággal távozni, bezárkózni és agyonlőni magát, csak mert tettek rá néhány sértő
megjegyzést, semmire sem becsülhetem azt a katonát, aki ezt fél megtenni, és in-
kább a fogságot választja.”
„Én sem értem” - jelentette ki Zeitzler, akinek ekkori viselkedése erősen
megkérdőjelezi azt, amit [utóbb] Mansteinnek és másoknak mondott. Azt állította
ugyanis, hogy mindent megtett azért, hogy megismertesse a Führert a 6. hadsereg
valós helyzetével. „Továbbra is az a véleményem, hogy nem lehet igaz; lehet, hogy
[Paulus] súlyosan megsebesült.”
Hitlert nem hagyta nyugodni, hogy Paulus nem követett el öngyilkosságot.
Ez a fejlemény nyilvánvalóan foltot ejtett a fejében megformált Sztálingrád-
mítoszon. „Azért bánt ez engem ennyire, mert egyetlen jellemtelen, gyenge alak
sok-sok katona hősies helytállását tette hiábavalóvá... Mi az Élet? Az Élet: a Nem-
zet. Az egyénnek mindenképpen meg kell halnia... Nekem személy szerint az fáj a
legjobban, hogy még előléptettem vezértábornaggyá. Meg akartam adni neki ezt a
végső elégtételt. Megszabadulhatott volna minden bajtól, felemelkedhetett volna az
örökkévalóságba és a nemzeti halhatatlanságba, ő azonban szívesebben megy
Moszkvába.”

- [310] -
 *
Az északi katlan, amelyet Strecker tábornok vezetésével hat hadosztály ma-
radványai védtek, még mindig kitartott. Strecker ezt a jelentést küldte rádión a
Sztálingrádi Traktorgyárból, a XI. hadtest főhadiszállásáról: „Csapataim nehéz-
fegyverzet és élelmiszer nélkül harcolnak. Emberek kimerültségtől összeesnek.
Fegyverrel kezükben fagynak halálra.”43 Strecker e szókimondó táviratában tudato-
san mellőzte a náci kliséket. Hitler, aki a Zeitzlerrel való találkozás után kapta kéz-
hez az üzenetet, késő délután kijelentette: „Elvárom, hogy az északi Kessel a vég-
sőkig kitartson.”43 További nyomatékul nem sokkal később kiadott egy vezéri had-
parancsot is: „A XI. hadtest tartson ki a végsőkig, hogy ezzel a lehető legtöbb el-
lenséges erőt kösse le, és megkönnyítse más frontokon folytatott hadműveletein-
ket.”44
Az utolsó ellenállási góc felszámolására a négy szovjet hadsereg gyorsan át-
rendeződött. Egy alig több mint 800 méteres szakaszon 300 tábori löveget vontak
össze, és ismét pusztító tűz söpört végig a gyárnegyeden. A még megmaradt fede-
zékeket közvetlen közelről, ágyúkkal vagy lángszórókkal semmisítették meg, de
olykor az is megesett, hogy egy-egy harckocsi odaállt eléjük, és bedugta lövegcsö-
vét a lőrésen. Strecker, csak mert segíteni akart Mansteinnak, azt hitte, hogy a to-
vábbi harcnak van katonai jelentősége, arról azonban, hogy propagandacélok érde-
kében válasszák az önpusztítást, hallani sem akart. Egy beszélgetés, amelyet egy
ezredsegédtiszttel közvetlenül a vég kezdete előtt folytatott, elárulja: pontosan tud-
ta, hogy mint tisztnek mi a kötelessége.
„Ha eljön az idő - biztosította a segédtiszt -, öngyilkosságot követünk el.”45
„Öngyilkosságot? - kiáltott fel Strecker.
„Igen, tábornok úr! Az ezredesem is agyon fogja lőni magát. Úgy véli, nem
engedhetjük elfogni magunkat.”
„Nos, akkor hadd mondjak önnek valamit. Sem ön, sem az ezredese nem
fogja agyonlőni magát. Elmegy a hadifogságba az embereivel, és mindent megtesz
majd azért, hogy jó példát mutasson nekik.”
„Úgy érti... - ragyogott fel az ifjú tiszt szeme - ...hogy nem muszáj agyonlő-
nöm magamat?”
Strecker február elseje éjszakáját egy régi barátja, Julius Müller ezredes fő-
hadiszállásán töltötte. Egyetlen szál gyertya égett a fedezék egyik sarkában. A né-
hány jelenlévő a legutóbbi harcokról, az előttük álló hadifogságról és az eltávozott
barátokról beszélgetett. „Senki sem emlegeti a sok szenvedést - állapította meg
Strecker -, senki sem beszél keserűen.” Kora hajnalban Strecker felállt. „Müller,
mennem kell - mondta -, Isten önnel és az embereivel.” Streckert nagyon megra-
gadta Thomas Carlyle egy fordulata: a brit történész és esszéista Istent „az igazi
tábornagynak” nevezte. Nem kétséges, a német tábornok olyan helynek képzelte a
mennyországot, ahol tökéletes katonai rend uralkodik.
- [311] -
 „Eleget teszünk a kötelességünknek, tábornok úr!” - felelte Müller, amikor
kezet fogtak. Strecker egyszer már elutasította hadosztályparancsnokai kérését, és
nem engedélyezte a megadást, de február 2-án hajnali négy órakor Lenski és
Lattmann tábornokok ismét engedélyt kértek tőle, hogy megadhassák magukat.
Strecker ezúttal is nemet mondott. Lenski ekkor közölte: már el is küldte egyik
tisztjét, hogy tárgyaljon az oroszokkal a feltételekről. Immár Strecker sem látta ér-
telmét, hogy folytassák a harcot. Groscurthtal együtt megfogalmazták utolsó rádió-
táviratukat: „A XI. hadtest46 hat hadosztálya súlyos harcokban az utolsó emberig
teljesítette kötelességét. Éljen Németország!”47 Az üzenetet a Don Hadseregcsoport
törzse vette. Strecker utóbb állította, hogy a szövegben szándékosan nem említették
Hitlert, az adás leírt és Kelet-Poroszországba továbbküldött változata végén azon-
ban „Éljen a Führer!” állt. Valaki alighanem úgy gondolta, ajánlatos a búcsúüzene-
tet elfogadhatóbbá tennie a Wolfsschanze számára.
Amikor a parancsnoki fedezék ajtajában két meglehetősen tétova orosz ka-
tona jelent meg, Groscurth rájuk kiáltott, hogy felhívja figyelmüket a tábornokra.
Strecker utóbb azt írta, hogy sok katonájában „már alig volt élet”.
*
Néhány nappal később külföldi újságírókat vezettek körbe a gyárnegyed-
ben. „Lehetetlen megállapítani, milyen volt eredetileg a domborzat48 - írta Alexan-
der Werth, a brit tudósító. - Hol felfelé mentünk, hol lefelé, fel-le, fel-le, lehetetlen
megmondani, vajon természetes lejtőn járunk-e, vagy egy óriási gödör oldalában,
amely tucatnyi bombatölcsérből alakult ki. A gyárudvarokat és magukat a műhe-
lyeket is lövészárkok szelték át, az árkok alján még mindig zöldre fagyott németek
és szürkére fagyott oroszok hullái, emberi testek megfagyott darabjai hevertek. A
törmelékben német és orosz rohamsisakok keveredtek. A sisakok félig voltak hó-
val. Volt itt szögesdrót, félig kiásott akna, gránáthüvely, megint csak törmelék,
falmaradványok, összevissza görbült rozsdás acélgerendák. Nehéz elképzelni, mi-
képpen maradhatott itt életben bárki is.”
*
Február 2-ónak reggele sűrű köddel kezdődött, ezt azonban utóbb eloszlatta
a nap és a porhavat felkorbácsoló szél. Amint a 62. hadseregben terjedni kezdett a
megadás híre, rögtönzött tűzijátékképpen jelzőrakétákat lőttek fel. A Vörös Hadse-
reg katonái és a volgai flottilla hajósai elindultak a befagyott folyó túlsó partjára,
hogy kenyeret és konzerveket vigyenek a sztálingrádi civileknek, akik öt hónapon
át bujkáltak a föld alatt.
A túlélők egyesével és csoportosan járkáltak az utcán, és ha találkoztak va-
lakivel, csodálkozva ölelték át. A hangok tompán hallatszottak a jeges levegőben.
A színtelen rommezőn számos emberi alak mozgott, a város azonban néptelennek
és halottnak tűnt. Az orosz védők nagyon várták, hogy a sztálingrádi csata véget
érjen, nem is váratlanul fejeződött be, most mégis alig tudták elhinni, hogy tényleg
vége. Ha elgondolkodtak a történteken, és eszükbe jutottak a holtak, megdöbben-
- [312] -
tek, hogy ők maguk életben vannak. A Volgán átküldött hadosztályok mostanra
mind néhány száz főre olvadtak. A Vörös Hadsereg az egész sztálingrádi hadjárat
során 1.100.000, azaz egymillió-egyszázezer embert veszített, ebből 485.751-en
meghaltak.49
Groszman visszatekintett az elmúlt öt hónapra. „A Volga-parti halászfalu-
hoz vezető széles földútra gondoltam - a dicsőség és halál útjára -, és a néma had-
oszlopokra, amelyek a fojtó augusztusi porban, a holdfényes szeptemberi éjszaká-
ban, a nagy októberi esőkben és a novemberi havazásban végigmentek rajta. Vo-
nultak súlyos léptekkel - páncéltörő tüzérek, géppuskások, egyszerű lövészek -,
vonultak komor és ünnepélyes csendben. Soraikból csak fegyvereik zörgése és
szabályos lépteik dobhanása hallatszott.”50
Alig maradt felismerhető rész abból a városból, ami az előtt az augusztusi
délután előtt állt a Volga partján, amikor megjelentek felette Von Richthofen bom-
bázói. Sztálingrád most nem volt több, mint szétroncsolt, kiégett váz. Nagyjából
egyetlen tájékozódási pont maradt, a szökőkút, amelyet kislányok és kisfiúk szob-
rai táncoltak körül. Olyan volt ez, mint valami nyugtalanító varázslat, hiszen a ro-
mok alatt sok ezer igazi gyerek lelte halálát.

- [313] -
 23.
„Tánc állj! Sztálingrád elesett!”

Február 2-án délben a Luftwaffe egyik felderítőgépe körözött a város felett.

Milch tábornagynak azonnal továbbították a pilóta rádiójelentését: „Úgy tűnik,
Sztálingrádban már nem folyik harc.”1
Voronov, Rokosszovszkij és Paulus első megbeszélése után Gyatlenko szá-
zados folytatta a többi fogoly tábornok kihallgatását, akik, várakozásaival ellentét-
ben, nagyon különbözőképpen reagáltak. Schlömer tábornok, aki Hubétól átvette a
XIV. páncéloshadtest parancsnokságát, botra támaszkodva, sántítva érkezett, és a
Vörös Hadsereg pufajkáját viselte. Sármos könnyedségével, továbbá „a katonai
kérdésekben járatlan káplár”2 és „a sleppjét alkotó tehetségtelen karrieristák” em-
legetésével sikerült megnyernie kihallgatóját. Ugyanakkor Walther von Seydlitz
tábornok, akiről az NKVD „később derítette ki, hogy a bekerítésben a legerélye-
sebben állt ki a Führer parancsának megtagadása mellett”, „igen visszafogottan”
viselkedett.
Sztálin a 91.000 foglyot - huszonkét tábornok volt köztük - minden ágyúnál
és zászlónál értékesebb trófeának tekintette. Paulus, még mindig a megrázkódtatás
hatása alatt, először elutasította, hogy megjelenjék a Moszkvából idehozott újság-
írók előtt. „Nekünk is megvannak a magunk szabályai - tromfolta le Jakimovics
ezredes a Doni Front parancsnokságának képviseletében. - Ön azt teszi, amit mon-
dunk.”3 Szavait Beziminszkij főhadnagy tolmácsolta. Egy kompromisszumra azért
volt lehetőség: Paulusnak nem kellett válaszolnia az újságírók kérdéseire, mindösz-
sze meg kellett mutatnia magát, hogy lássák, nem követett el öngyilkosságot.
A külföldi tudósítókat igencsak meglepte a német tábornokok külseje.
„Egészségesnek látszottak, és a legkevésbé sem tűntek alultápláltnak - írta Alexan-
der Werth. - Nyilvánvaló, hogy Sztálingrád haláltusája idején, amikor katonáikat
az éhség tizedelte, ők továbbra is többé-kevésbé rendszeresen étkeztek. Paulus volt
az egyetlen, akin látszott, hogy nagyon rossz bőrben van. Sápadtnak és betegnek
tetszett, bal arca idegesen rángott.”4
Egyesek - kevés sikerrel - kérdezni próbáltak. „Az egész erősen emlékezte-
tett az állatkertre - írta Werth -, ahol egyes állatok érdeklődést mutatnak a látogatók
iránt, mások viszont duzzogva visszahúzódnak.” Deboi tábornok szemmel látható-
lag a külföldi újságírók kedvében akart járni, és nyomban közölte velük, hogy ő:
osztrák. „Mintha arra akart volna kérni bennünket, hogy ne féljünk.”5 Schlömer
tábornok volt a legoldottabb. Odafordult egyik fogvatartójához, és megveregette a
tiszt váll-lapjait (Sztálin nemrég vezette be ismét a váll-lapokat), majd komikus
elképedéssel kérdezte: „Nicsak... új?” Von Arnim tábornokot ugyanakkor legin-
kább a poggyásza sorsa foglalkoztatta, meg az, amit ennek folyományaképpen a
Vörös Hadsereg katonáiról gondolt. „A tisztek igen korrekt módon viselkedtek -
jelentette ki -, de a katonák - mint mondta - szégyentelen rablók!”

- [314] -
 A fogság okozta feszültség is hozzájárult, hogy a két zavarikinói paraszt-
házban egyesek olykor méltatlan viselkedésre ragadtatták magukat. Adam egy reg-
gel szándékosan provokálta Bogomolov főhadnagyot: nemzetiszocialista karlendí-
téssel és „Heil Hitler!” kiáltással üdvözölte. A foglyok közül azonban leginkább
Schmidtet utálták az oroszok. Bogomolov kényszerítene, hogy kérjen bocsánatot a
kantin egyik pincérnőjétől, akit, miközben az felszolgálta az ebédet, Schmidt meg-
ríkatott. Pár nappal később az út túloldalán, a többi tábornok lakóhelyéül szolgáló
izbában került sor kínos konfliktusra. Szpektor hadnagy a 2. számú őrcsoporttól
felhívta Bogomolovot, és kérte, hogy sürgősen menjen át, mert verekedés tört ki.
„Amikor kinyitottam a ház ajtaját – írta Bogomolov -, láttam, hogy egy német tá-
bornok egy román tábornok csuklóját szorongatja. Amikor a német meglátott, el-
engedte a másikat, az viszont szájon vágta. Kiderült, hogy a viszály a román kése,
villája és kanala miatt tört ki, amelyeket - állítása szerint - a német megpróbált el-
venni tőle.”6 Bogomolov megvető, gúnyos hitetlenkedéssel figyelmeztette
Szpektort, „hogy amennyiben továbbra is eltűri az efféle viselkedést, ő
[Bogomolov] ugyancsak el fogja kobozni a hadnagy kanalát”.
Felszínre törtek a tábornokok lappangó vetélkedései, ellenszenvei is. Heitz
és Seydlitz csak még jobban gyűlölték egymást, amióta Seydlitz megengedte, hogy
hadosztályparancsnokai maguk döntsék el, megadják-e magukat vagy sem. Heitz,
aki megparancsolta katonáinak, hogy „utolsó előtti töltényükig” harcoljanak, meg-
adta magát, aztán elfogadta Sumilov tábornok vacsorameghívását a 64. hadsereg
főhadiszállására. Ott töltötte az éjszakát is. Amikor végül megérkezett
Zavarikinóba a többi fogoly tábornokhoz, nagy felzúdulást idézett elő, merthogy
több bőröndöt is hozott magával, amelyekbe, készülve a hadifogságra, jó előre be-
csomagolt. Amikor felhánytorgatták neki, hogy parancsot adott a végsőkig való
kitartásra, azt felelte, hogy ő is öngyilkos lett volna, ha vezérkari főnöke meg nem
akadályozza.
*
Eljött az ideje, hogy a Wehrmacht mérleget készítsen. Milch tábornagy tör-
zse szerint a légihíd működése során a Luftwaffe 488 szállítógépet és ezerfőnyi ha-
józószemélyzetet vesztett. A 9. légvédelmi tüzérhadosztály a földi személyzet más
tagjaival együtt elpusztult - nem is beszélve azokról a bombázókról, vadászgépek-
ről és stukákról, amelyeket a hadműveletek során a 4. légiflotta veszített.
A mai napig nem ismerjük pontosan a hadsereg veszteségeit, abban azonban
senki sem kételkedett, hogy a sztálingrádi hadjárat a német történelem mindeddig
legkatasztrofálisabb vereségét hozta. A 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg gya-
korlatilag megsemmisült. Az Uranus hadművelet kezdete óta csak a katlanban kö-
rülbelül hatvanezren haltak meg, és körülbelül százharmincezren estek fogságba.
(Úgy tűnik, a statisztika bizonytalanságai ezúttal is főképpen a német egyenruhát
viselő oroszok nagy számának tulajdoníthatók.) Ezek a számok nem tartalmazzák
az augusztustól novemberig Sztálingrád körül és magában a városban, illetve a
Manstein-féle felmentési kísérlet és a Kis Saturnus hadművelet során elszenvedett
- [315] -
veszteségeket - sem pedig az elpusztult négy szövetséges hadsereg veszteségeit.
Mindent összevéve a tengelyhatalmak valószínűleg több mint félmillió embert ve-
szítettek.
Egy ekkora katasztrófát a német nép elé tárni óriási kihívást jelentett, és
Goebbels eszelős buzgalommal igyekezett megfelelni ennek a kihívásnak: minden
képességét latba vetette a valóság szemérmetlen eltorzítása érdekében. A nemzeti-
szocialista vezetők január 16-áig nem ismerték be, hogy a 6. hadsereget bekerítet-
ték, és akkor is így fogalmaztak: „katonáink, akik hetek óta hősiesen verik vissza
az ellenség minden irányból indított támadásait...”7 Most egy száznyolcvan fokos
fordulattal azt állították, hogy egyetlen katona sem maradt életben.
Goebbels mozgósította a rádióállomásokat és a sajtót, hogy háborús gyász-
ban egyesítsék az ország népét. Ontotta az utasításokat, miként ábrázolják az újsá-
gok a tragédiát. Nem volt szabad szem elől téveszteniük, hogy minden szó, ame-
lyet erről a drámai küzdelemről leírnak, bevonul majd a történelembe. A sajtó kizá-
rólag a „bolsevik” szót használhatta, az „oroszt” nem. „A német propagandának a
sztálingrádi hőskölteményből mítoszt kell teremtenie, amely a német történelem
egyik legbecsesebb kincse lesz.” Elsősorban a Wehrmacht kommünikéjét kell úgy
megfogalmazni, hogy „az eljövendő évszázadokban is megindítsa a szíveket”.8 Ve-
tekednie kellett Caesarnak a katonáihoz, Nagy Frigyesnek a leutheni csata előtt tá-
bornokaihoz, Napóleonnak a császári gárdához intézett szózataival.
A szöveget a rádiók huszonnégy órával azután, hogy Strecker megadta ma-
gát, rendkívüli közleményként sugározták: „A Führer-főhadiszállásról, 1943. feb-
ruár 3-án. A Wehrmacht főparancsnoksága bejelenti, hogy a sztálingrádi csata vé-
get ért. A Paulus tábornagy példás vezetésével, esküjéhez híven küzdő 6. hadsere-
get a hatalmas túlerőben lévő ellenség megsemmisítette... A 6. hadsereg áldozata
nem volt hiábavaló. Európai történelmi küldetésünk bástyájaként hat szovjet hadse-
reg támadásaival szemben tartott ki. Meghaltak, hogy Németország élhessen.”9
A rezsim hazugságai a kívánt hatás ellenkezőjét váltották ki - különösen az,
hogy a 6. hadsereg minden tagja meghalt. Egyetlen német közleményben sem esett
szó a szovjet kormány egy nyilatkozatában már megemlített 91.000 hadifogolyról,
pedig a róluk szóló híradás rövid idő alatt az egész földkerekséget bejárta. Ezek
után természetes, hogy Németországban a szokásosnál sokkal többen kerestek meg
külföldi rádióállomásokat készülékükön.
Háromnapos nemzeti gyászt rendeltek el, a szórakozóhelyeket bezárták, és
minden rádióállomás ünnepélyes komolyzenét sugárzott, azt azonban, hogy az új-
ságok fekete keretben jelenjenek meg, már nem engedélyezték, mint ahogy a zász-
lók félárbocra eresztését sem.
Az SS biztonsági szolgálata nem becsülte alá a hatást, amelyet az esemény a
polgári lakosság hangulatára tett. Azt is tudták, hogy a Kesselből érkezett borzal-
makról és hitványságokról tudósító levelek eleve ellentétesek azzal, ahogyan a
rendszer a katasztrófát beállítja. „A sztálingrádi harcosok búcsúlevelei - állt egy
- [316] -
jelentésben - nemcsak a hozzátartozókat ejtették kétségbe, hanem a lakosság széle-
sebb rétegeiben is nagy elkeseredést váltottak ki, annál is inkább, mert ezeknek a
leveleknek a tartalma igen gyorsan terjed. A harc utolsó heteiben átélt szenvedések
leírásai éjjel-nappal nyugtalanítják a hozzátartozókat.”10 Goebbels már jóval ko-
rábban számolt ezzel a problémával, s úgy döntött, a fogságba esettektől érkező
levelezőlapokat nem kézbesítik. December 17-én ezt írta naplójába: „A jövőben
nem szabad kézbesíteni a vöröskeresztes levelezőlapokat, ezek ugyanis utat nyit-
nak a bolsevik propagandának Németországba.”11
Kiderült azonban, hogy a szovjetek igencsak energikus próbálkozásait nem
lehet meghiúsítani. Az NKVD fogolytáboraiban most mindenütt kaphatóak voltak
a levelezőlapok, mivel azonban ezeket a német hatóságok nem engedték be, tar-
talmukat az oroszok apró betűvel röpcédulákra nyomtatták, ezeket pedig leszórták
a német vonalak felett. Amikor a cédulák földet értek, a német katonák a kilátásba
helyezett súlyos büntetés veszélye ellenére is felszedték őket, és a rajtuk felsorolt
címekre névtelen levélben megírták, hogy a hadifogoly férj életben van. Alá ezt
írták: „egy honfitárs”. Vagy csak: „xxx”. A családok a náci hatóságok elszörnyedé-
sére olykor az eredeti röpcédula egy példányát is megkapták, és kapcsolatba léptek
a hozzájuk hasonló helyzetbe került más családokkal.
*
Úgy látszik, maga Paulus is érezte a megadás előtt, hogy a rezsim a sztá-
lingrádi tragédiából is megpróbálja kikerekíteni a „tőrdöfés”-mítosz egy újabb vál-
tozatát. (Hogy vajon január 9-én ezért döntött-e úgy, hogy nem veszi át a fegyver-
szünet feltételeit, nem állapítható meg.) Arra azonban számítani lehetett, hogy
1918-cal ellentétben a vereség miatt ezúttal nem a zsidók és a kommunisták, ha-
nem a vezérkar és az arisztokrácia lesznek a bűnbakok: a két utóbbi csoport a köz-
gondolkodásban még szorosan összetartozott. A potenciális áldozatok azonban
legalábbis sejtették, mekkora vihart támaszthat Goebbels doktor a maga felülmúl-
hatatlan uszítói képességeivel.
Otto von Bismarck herceg, a római német nagykövet január 31.-én a Sankt
Moritz-i Palace Hotelban tartózkodott, amikor sürgős telefonhívást kapott. A berni
német nagykövet hívta. „Mostantól tánc állj!” - figyelmeztette Bismarckot. - Sztá-
lingrád elesett.”12 Mindketten tudták, hogy Sankt Moritz egy ideje az SS magas
rangú vezetőinek kedvenc üdülőhelye.
Az egymással vállvetve harcoló generális és gránátos kliséjét a propagan-
daminisztérium hamarosan a párt ideológiai lomtárába utalta. Február 18-án Goeb-
bels „Totális háború: a legrövidebb háború!” címmel nagygyűlést tartott a berlini
Sportpalastban. Egy hatalmas transzparens az 1812-es nagy jelszót harsogta: „Csa-
takiáltásunk ez legyen: Most kelj fel, nép, törj ki vihar!” Egyedül a rendszer leg-
odaadóbb híveinek nem tűnt fel, hogy a felhívás, amely a napóleoni háborúk idején
egészen más történelmi kontextusban hangzott el, nagyon nem illik a helyzethez.
„Akartok totális háborút?” - üvöltötte Goebbels a szónoki emelvényről. A
- [317] -
hallgatóság bömbölte a választ. „El vagytok-e rá szánva, hogy bármi áron is köve-
titek a Führert, és kivívjátok a győzelmet?” A párt hűségesei rámennydörögték az
igent.
A tennivalókat a Sztálingrád utáni hetekben Goebbels határozta meg. Köve-
telte, hogy vessenek véget a félmegoldásoknak, a tömeges mozgósítást szorgal-
mazta – mindazonáltal az intézkedések áradatában majdhogynem a szimbolikus
tartalmúak kapták a nagyobb hangsúlyt. Leszedték és a hadiiparban használták fel
a Brandenburgi kapu réztetejét. Betiltották a profi sportrendezvényeket. A luxus-
cikkeket árusító üzleteket, köztük az ékszerboltokat is, bezárták. Egyetlen divatlap
sem jelenhetett meg többé. Goebbels még divatellenes propaganda-hadjáratot is
szervezett, azzal a jelszóval, hogy a nőknek felesleges kiöltözniük, hiszen „győ-
zelmesen hazatérő katonáinknak rongyokban is ugyanúgy tetszeni fognak”. Rebes-
gették, hogy be fogyják tiltani a tartós hullámot is. Hitler, aki szenvedélyesen hitte,
hogy a nők hivatása az, hogy dekoratívak legyenek, elutasította ezt, s Goebbels
kénytelen volt kijelenteni: „nincsen rá szükség, hogy a nő elcsúfítsa magát”. Mind
általánosabbá vált a cserekereskedelem, a hiánygazdaság első jele, például súroló-
keféket cseréltek Furtwängler-koncertjegyekre.
Bezárták a mulatókat és a luxuséttermeket, például a Horchert, a Quartier
Latint, a Neva Grillt, a Peltzers Ateliert és a Kurfürstendammon működő
Tuskulumot. Amikor újra megnyitották őket, arra kellett biztatniuk vendégeiket,
hogy az Oroszországban harcoló katonák iránti szolidaritásból a „tábori konyha
ételeit” (Feldküchengerichte) rendeljék – igen valószínű, hogy az ötletet Zeitzler
önkéntes böjtje sugallta. Göring persze elintézte, hogy legkedvesebb étterme, a
Horcher a Luftwaffe tisztiklubjaként tovább működhessen.
A majdhogynem nyíltan hangoztatott üzenetet, hogy a korrupt arisztokrata
tábornokok elárulták a nemzetiszocialista eszmét, számos módon közvetítették.
Nem sokkal később a német uralkodócsaládok valamennyi tagját felszólították,
hogy mondjon le a fegyveres erőkben viselt rangjáról. A berlini állatkert sétányai-
ról kitiltották az úrlovasokat.
A falakon egyre több nemzetiszocialista propagandaszlogen jelent meg, a
cinikus berliniek azonban inkább ezt a falfirkát kultiválták: „Élvezd a háborút, a
béke sokkal rosszabb lesz!” A „kitartás” a propagandaszótár legelcsépeltebb szava
lett. Az emberek kezdtek félni a jövőtől, mindenekelőtt attól, hogy Oroszország
netán véres hosszút akar majd állni. Egy fekete-erdei vendéglős, aki szabadságra
jött haza az Ostfrontról, ezt mondta Christabel Bielenbergnek: „Doktornő, ha csak
a negyedéért kell megfizetnünk annak, amit Oroszországban és Lengyelországban
elkövettünk, szenvedni fogunk, és mag is érdemeljük, hogy szenvedjünk.”13
Azok a németek, akik nem rajongtak a nácikért, nagyon világosan felismer-
ték a hátborzongató paradoxont: a Szovjetunió elleni invázió arra kényszerítette az
oroszokat, hogy védelmezzék a sztálinizmust. Most a vereség veszélye a németeket
szorította rá, hogy védelmezzék Hitler rendszerét, és takargassák a rezsim csődjét.

- [318] -
A különbség az volt, hogy az oroszok óriási területekkel rendelkeztek, ahová visz-
szavonulhattak, Németország viszont kétfrontos háborút viselt, állandóan bombáz-
ták, és gazdasági blokád fojtogatta. Ráadásul Roosevelt és Churchill Casablancá-
ban kinyilvánították azt a szándékukat, hogy a tengelyhatalmak feltétel nélküli
fegyverletételéig folytatják a harcot. Goebbelsnek ez igazán kapóra jött.
A német ellenzéknek nem sikerült időben cselekednie, aminek - a tétova-
ságtól és a nézeteltérésektől a közönséges balszerencséig - számos oka volt. Már
túl késő volt meggyőzni a szövetségeseket arról, hogy a náci rezsim demokratikus
alternatívájáról van szó, nem a vereségtől tartő tábornokok palotaforradalmáról. Az
ellenzék ugyan pontosan tudta ezt, de azt remélte, hogy Sztálingrád legalább a kez-
dő lökést megadja - csakhogy egyetlen magas beosztású katonai vezető sem szánta
el magát a cselekvésre. Az alacsonyabb rangú, de jóval eltökéltebb tisztek szívesen
vállaltak óriási kockázatokat, szükség esetén saját életüket is feláldozták, csakhogy
Hitlert, aki szinte vadállat módjára megérezte a veszélyt, erősen őrizték, program-
jait pedig az utolsó pillanatban újra és újra megváltoztatták.
A sztálingrádi összeomlás után egyedül egy kis müncheni diákcsoport, a
Fehér Rózsa adta nyíltan jelét nemtetszésének. Eszméik hatottak hamburgi, berlini,
stuttgarti és bécsi diákokra is. Február 18-án egy, a nemzetiszocialista rezsim meg-
döntésére felhívó röpcédula- és falfeliratkampányt követően letartóztatták Sophie
Schollt és fivérét, Hansot, akik aznap egy bőröndnyi röplapot szórtak szét a mün-
cheni Ludwig Maximilian Egyetemen. A Gestapo megkínozta őket, majd a mün-
cheni Népbíróságon Roland Freisler külön tárgyaláson kimondta rájuk a halálos
ítéletet. Sophie és Hans Schollt lefejezték. Hasonló sorsra jutott a kör sok más tag-
ja, köztük Kurt Huber filozófiaprofesszor is.
*
Nem sokkal azután, hogy Sztálingrádnál az utolsó német is megadta magát,
Hitler találkozott Von Manstein vezértábornaggyal, a legmagasabb rangú katonai
vezetővel, aki nem tartozott saját belső köréhez. Manstein elmondta, milyen lépé-
seket volt kénytelen tenni, hogy Dél-Oroszországban megelőzze a teljes összeom-
lást. Hitler parancsot akart adni neki, hogy ezután egy lépést se vonuljon vissza, a
tábornagy azonban tudta, hogy az adott körülmények között ő diktál. Megbeszélé-
seik során Hitler közölte vele, hogy ő maga egyedül vállalja a felelősséget Sztálin-
grádért, majd azonnal vissza is táncolt: hozzátette, hogy részben Göringet is fele-
lősnek tartja, minthogy azonban a Reichsmarschallt utódjául jelölte ki, nem okol-
hatja nyíltan a kudarcért. Arról, hogy saját stratégiája mennyire zavaros volt, és
hogy a távolból ő maga próbálta - és próbálja - irányítani a hadműveleteket, egyet-
len szót sem ejtett. A legsúlyosabb vádakat most is Paulus számára tartogatta. Kö-
zölte Goebbelsszel, hogy a háború után hadbíróság elé állíttatja Paulus vezértábor-
nagyot és tábornokait, amiért határozott parancsa ellenére nem tartottak ki az utol-
só töltényig.
Hitler szokásával ellentétben mostanában ritkán értekezett a terített asztal-

- [319] -
nál, szívesebben evett egyedül. Guderian úgy találta, nagyon megváltozott. „Bal
keze remegett, háta meggörnyedt, tekintete merev volt, szemei kidülledtek, de a
korábbi izzás eltűnt belőlük. Arcán vörös foltok ütköztek ki.” Amikor azonban Hit-
ler találkozott Milchhel, nem adta jelét, hogy bántaná a lelkiismeret, amiért annyi
emberéletet tékozolt el Sztálingrádnál. Csak a tét emelésére, még több élet elfe-
csérlésére tudott gondolni. „Az idén befejezzük a háborút - mondta a repülő tábor-
nagynak. Ennek megfelelően úgy döntöttem, hogy gigantikus mozgósítást rendelek
el, a német nép minden erejét latba vetem.”14
Oroszországban lelkesen ünnepelték a győzelmet – spontán módon és hiva-
talos szervezésben egyaránt. A Kreml harangjai adták hírül, amikor Paulus megad-
ta magát. A rádió lelkesítő katonazenét sugárzott, és valamennyi lap első oldalán
újra megjelent a hivatalos közlemény. A sajtó magasztalta a „kemény történelmi
leckét”, amelyben „a német nagyvezérkar kalandorait” a Vörös Hadsereg Hanni-
báljai ebben a modern cannae-i csatában részesítették. Sztálint mint bölcs vezetőt
és a győzelem nagy építészét méltatták.
A Szovjetunióban valóban javult a hangulat. A csata folyamán az emberek
mindenütt a volgai ütközet legfrissebb fejleményeiről kérdezgették egymást. Most,
hogy a győzelem pontot tett a szörnyű küzdelem végére, ezt mondogatták egymás-
nak: „Azt a hadsereget, amely képes volt egy Sztálingrádra, nem lehet megállíta-
ni.”15 Örömükben a vert sereg rovására is tréfálkoztak. Népszerű kiszólás volt pél-
dául a következő: „Azon töprengek, milyen érzés tábornagyként, egy pincében re-
kedni.” „Sztálingrád után nem akadt egyetlen katona sem,aki akár a legcsekélyebb
mértékben is kételkedett volna abban, hogy a háború győzelemmel végződik”16 -
mondta egy tiszt, aki megsebesült a csatában. A sztálingrádi hadosztályokat elosz-
tották a különböző hadseregek és frontok között, hogy ezzel is fokozzák az általá-
nos harci kedvet.
Napóleon császárrá koronázta magát, Sztálin azonban egy árnyalattal szeré-
nyebb volt: őt a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnöksége nem sokkal később
csak a Szovjetunió marsalljává nevezte ki. A háború történetét hamarjában átírták.
Az 1941-es katasztrófákat úgy állították be, mintha Sztálin ravasz tervének lettek
volna részei. Sztálin képe és neve a megpróbáltatások idején eltűnt a sajtóból, most
azonban „a szovjet nép nagy kapitányaként” és „győzelmünk zseniális szervezője-
ként” ismét az előtérbe került. Minden kudarcért és bajért másokat okoltak, aho-
gyan a cári időkben is mindig az udvaroncokra hárították a felelősséget. Ifja Eh-
renburg megdöbbentő cinizmussal megjegyezte, hogy „a népnek szüksége van a
hitre”.17 Még a gulágok foglyai is írtak a Nép Nagy Atyjának, mert meggyőződé-
sük volt, hogy beavatkozik és helyrehozza az igazságszolgáltatás szörnyűséges, a
kommunizmusban elképzelhetetlen tévedését. Egyetlen vezetőnek sem volt olyan
hatékony villámhárítója, mint Sztálinnak Berija.
A Vörös Hadsereg tábornokai feltűnő tiszteletben részesültek. Nemrégiben
felfüggesztették a kettős - katonai és politikai - parancsnoki rendszert, amit most
azzal tetőztek be, hogy formálisan is visszaállították a tiszti jogállást és a régi kato-
- [320] -
nai rangokat. A „parancsnok” eufemizmus végleg kiment a divatból. Mint
Schlömer tábornok kajánul megállapította, csakugyan visszaállították a váll-
lapokat - a kivételezettség szimbólumait, amelyeket 1917-ben olykor cárhű viselő-
ik testére szegezett a bolsevik lincselő tömeg. (Az aranypaszományt titokban, Ang-
liából rendelték, amit az ottani vezetők megütközéssel fogadtak.) Egy katona, aki
az egyik gárdahadosztályban teljesített szolgálatot, a vasútállomáson, egy öreg
csizmatisztítótól értesült a váll-lapokról. „Megint kezdik ezt az arany váll-laposdit
- mondta haragosan és elképedve az öregember -, mint a cári időkben. Akár a fehé-
reknél.”18 Amikor visszament a vonathoz, katonatársai szintén elcsodálkoztak. „A
Vörös Hadseregben? Ugyan minek?” - kérdezték. Az efféle morgolódásra azonban
senki sem figyelt oda. A hadjárat felső szintű irányítói a Nagy Honvédő Háború új
kitüntetéseit, a Kutuzov-, illetve a Szuvorov-rendet is megkapták. A propaganda
azonban jóval a szovjet határokon túl aratta legnagyobb sikereit. A Vörös Hadsereg
önfeláldozása világszerte mely benyomást tett az emberekre – különösen Európa
megszállt országaiban. Jelentős hatást gyakorolt az ellenállási mozgalmakra, s ez-
által a háború utáni európai politikára is. A Vörös Hadsereg győzelme megnövelte
a párttagok ázsióját, és rajokba vonzotta a párt köré a társutasokat. Még a konzer-
vatívok is kénytelenek voltak elismerni a Vörös Hadsereg hősiességét. Nagy-
Britanniában VI. György király elkészíttette Sztálingrád Kardját, amelyet ajándé-
kul szánt a városnak. A katonák és a civilek morálját egyaránt ugrásszerűen meg-
javították a győzelmet méltató filmhíradók, a Paulusról és a havas tájon kígyózó
hadifogolyoszlopról készült vibráló felvételek. Mindenki tudta, hogy az oroszok
viselik a német támadás fő súlyát, és hogy a Wehrmacht a keleti fronton sokkal
biztosabban elvérzik, mint bármilyen nyugati hadszíntéren. Nyilvánvaló volt, hogy
a Vörös Hadsereg addig tör előre, amíg Berlin is olyan lesz majd, mint a lerombolt
Sztálingrád - ahogy az a tiszt ígérte a német hadifoglyoknak.

- [321] -
 24.
A holtak városa

A csendet, amely február 2-án borult a városra, azok is hátborzongatónak

érezték, akik már megszokták, szinte természetesnek tekintették lerombolt állapo-
tát. Groszman törmelékdombokról ír, bombatölcsérekről, amelyek olyan mélyek
voltak, hogy az alacsonyan járó nap sugarai szinte sohasem értek le az aljukra,
„vasúti sínekről, amelyeken úgy hevertek a felfordult tartálykocsik, mint a döglött
lovak”.1
A holtak eltemetésére 3.500 civilt fogtak be. A fagyott német holttesteket,
mintha csak gerendák lettek volna, az utak szélén rakták máglyába, innét pedig, bár
volt néhány tevék vontatta kocsi is, többnyire rögtönzött szánkókkal és kézikocsik-
kal vitték tovább őket. A német hullákat a bunkereikbe vitték, vagy abba a hatal-
mas árokba borították, amelyet a múlt nyáron a harckocsik feltartóztatására ástak.
Később ugyanezt a munkát 1.200 német fogollyal végeztették, akik lovak helyett
maguk húzták a szekereket. „Ezeknek a munkacsoportoknak rövid idei alatt csak-
nem minden tagjával végzett a tífusz”,2 állította egy hadifogoly. Másokat - a
beketovkai tábor egyik NKVD-s tisztje szerint „naponta tucatnyit”3 – munkába
menet kísérőik lőttek le.
A küzdelem szűrnyű tárgyi bizonyítékai nem tűntek el egyhamar. Miután
tavasszal megolvadt a Volga jege, a parton összezsugorodott, megfeketedett embe-
ri bőrfoszlányokat találtak. De Gaulle tábornok, aki 1944-ben járt Moszkvában, és
Sztálingrádban is megszakította útját, döbbenten tapasztalta, hogy még mindig ex-
humálnak holttesteket, ez azonban még évtizedekig folytatódott. A város csaknem
minden építkezésén a csata halottainak maradványai kerültek elő.
A halottak számánál is elképesztőbb volt azonban az emberek túlélőképes-
sége. A sztálingrádi pártbizottság „a fasiszta megszállás alól felszabadult”4 valam-
ennyi kerületben gyűléseket szervezett, majd rövid idő múlva népszámlálást is tar-
tott. Megállapították, hogy a csata helyszínén, a romok között 9.796 polgári sze-
mély élte túl a harcokat. Kilencszázkilencvennégy gyerek volt köztük, akik közül
mindössze kilencen kerültek vissza szüleikhez! Túlnyomó részüket állami árvahá-
zakba küldték, vagy a romeltakarításnál adtak nekik munkát. A jelentés nem szá-
molt be ezeknek a gyerekeknek a testi és lelki állapotáról, de egy amerikai segély-
szervezet egyik munkatársa látta őket Sztálingrádban. Ez az asszony nem sokkal a
harcok után érkezett a helyszínre, hogy ruhákat osszon a rászorultaknak. Így írt: „A
gyerekek többsége négy vagy öt hónapig élt a föld alatt. Felfúvódtak az éhezéstől,
sarkokban kuporogtak, féltek megszólalni - de még az emberek arcába nézni is.”5
A sztálingrádi pártbizottság más, magasabb rendű feladatokra koncentrált.
„A város valamennyi kerületében azonnal helyreállítottuk a szovjet közigazgatást”6
- jelentették Moszkvának. Február 4-én a Vörös Hadsereg komisszárjai politikai
nagygyűlést tartottak „az egész város” - a katonák és az életben maradt civilek -

- [322] -
számára. A gyűlés, amelyen hosszú beszédekben méltatták Sztálin elvtársat és azt,
ahogyan a Vörös Hadsereget vezeti, a hálaadó istentisztelet bolsevik változata volt.
Azokat a túlélőket, akik a keleti parton vészelték át a harcokat, a hatóságok
nem engedték azonnal visszatérni otthonaikba, a várost előbb még meg kellett tisz-
títani a fel nem robbant robbanóeszközöktől; aknakereső csoportoknak először
„speciális biztonságos ösvények”7 hálózatát kellett kijelölniük. A Volga jegén
azonban sok sztálingrádinak sikerült engedély nélkül visszajutnia a városba. A ro-
mos épületek falain efféle, krétával írott üzenetek jelentek meg: „Mama, mindnyá-
jan jól vagyunk. Keress meg minket Beketovkában. Klava.”8 A feliratok nagy szá-
ma arra vallott, hogy a csata sok család tagjait sodorta el egymástól. Sokan a hábo-
rú végéig nem is tudták meg, hogy rokonaik közül ki él és ki halt meg.
*
Az egyik politikai gyűlésen, amelyet Sztálingrád központjában tartottak,
egy nagy csapat hadifogolynak is részt kellett vennie. Bár sokan közülük olyan
gyengék voltak, hogy állni sem bírtak, kénytelenek voltak végighallgatni három
német kommunista - Walter Ulbricht, Erich Weinart és Wilhelm Pieck - beszédeit.
A megadáskor a foglyok többsége olyan nyomorúságos állapotban volt,
hogy számítani lehetett rá: az elkövetkező hetekben-hónapokban sokan fognak
meghalni közülük. Az, hogy ehhez mennyiben járult hozzá a rossz bánásmód, az
alkalmankénti kegyetlenkedés, mindenekelőtt azonban az ellátás szervezetlensége
és elégtelensége, nem állapítható meg. Mire beköszöntött a tavasz, a csata végéig
fogságba esett 91.000 német közül szinte minden második meghalt. Utóbb a Vörös
Hadsereg is elismerte jelentéseiben, hogy a foglyokkal nem a vonatkozó parancsok
szerint bántak. Nem tudjuk, hogy azok közül a németek közül, akik megadták ma-
gukat, az oroszok -- hosszúból rokonaik vagy bajtársaik haláláért - hányat lőttek le
ott helyhon vagy valamivel később.
Az úgynevezett kórházakban rettenetesen magas volt a halálozási ráta. A
Carica torkolatánál lévő alagútrendszerben kialakított „1. számú hadifogolykórház”
továbbra is a legnagyobb - és egyben a legszörnyűbb - volt, mert nem maradtak
épületek, amelyek menedéket adtak volna a hideg elől. A falakon folyt a víz, a le-
vegő szinte csak bűzös, undorító, újra és újra beszívott emberi leheletekből állt.
Olyannyira kevés oxigén maradt benne, hogy a konzervesdobozokból fabrikált
primitív olajmécsesek reszkető lángjai állandóan kialudtak. Az egyes vágatok nem
voltak sokkal szélesebbek a nyirkos döngölt talajon fekvő sebesülteknél, ezért
könnyen előfordult, hogy a sötétben valaki rálépett egy fagysérüléses lábra, amire
rekedt, fájdalmas üvöltés volt a válasz. A fagysérültek közül sokakkal az üszkösö-
dés végzett, mert ennyi esettel a sebészek nem tudtak megbirkózni. Más kérdés,
hogy a legyengült sebesültek túlélték volna-e az érzéstelenítés nélküli csonkolást.
A négyezer páciens többségének az állapota a lehető legnyomorúságosabb
volt, az orvosok pedig semmit sem tehettek a bomló húson terjedő üszök ellen. A
gyógyszer elfogyott, és már kötszer is alig maradt. A környezet szennyéből a feké-
- [323] -
lyeken és bőrsérüléseken át könnyen a sebesültek testébe kerültek a tetanusz kór-
okozói. A higiénés viszonyok iszonyatosak voltak: dizentériás emberek sokasága
ürítkezett egyetlen vödörbe, és éjszaka nem égtek a lámpák. Sokan ahhoz is túlsá-
gosan gyengék voltak, hogy feltápászkodjanak a földről, és a felcserek sem voltak
elegen, hogy mindenkihez odamenjenek, aki segítségért kiabál. A felcserek felada-
ta volt az is, hogy felhordják a szurdok aljából a szennyezett vizet, holott az alul-
tápláltságtól már ők is legyengültek, és hamarosan maguk is belázasodtak.
Az orvosok megbízható betegnyilvántartással sem rendelkeztek, nemhogy
szabályosan dokumentálták volna az esetek lefolyását. A második lépcsőben érke-
ző orosz katonák és a szovjet mentőegységek tagjai ellopták tőlük felszerelésüket
és gyógyszereiket - így a fájdalomcsillapítókat is. Amikor a 297. hadosztály protes-
táns tábori lelkésze lehajolt, hogy segítsen egy sebesültnek, egy szovjet őrnagy tar-
kón lőtte.
Az orosz orvostisztek elszörnyedtek a körülmények láttán. Egyesek közülük
együtt éreztek az itteniekkel. Az orosz parancsnok szétosztotta cigarettáját a német
orvosok között, a szovjet személyzet többi tagja viszont kenyeret adott bármilyen
óráért, amelyet valahogy eddig nem raboltak el tulajdonosától. Dibold, a 44. gya-
logoshadosztály egyik orvosa elmondta, hogy egyszer beállított hozzájuk egy kedé-
lyes, parasztősöktől örökölt vonású, piros arcú katonaorvosnő: azért jött, hogy kar-
órákra alkudjon. Egy szegény családból származó fiatal osztrák elővett egy ezüst
zsebórát, egyetlen örökségét, és átadta az orvosnőnek. Cserébe egy fél vekni ke-
nyeret kapott, amit aztán, magának a csak legkisebb darabot tartva meg, szétosztott
a többiek között.
A nyomorúság a hitványságot is kihozta az emberekből. Egyesek korábban
elképzelhetetlen arcátlansággal éltek vissza addigi bajtársaik tehetetlenségével. A
tolvajok kifosztották a halottakat és a leggyengébb betegeket. Ha valakinek még
megmaradt az órája, jegygyűrűje vagy más értéktárgya, a sötétben előbb-utóbb el-
lopták tőle. A természet olykor a maga módján szolgáltatott igazságot. A betegek
kirablói a zsákmánnyal együtt fertőzött tetveket is vettek magukhoz, azok pedig
rájuk ragasztották a tífuszt. Egy efféle üzelmei miatt elhíresült tolmács ruhájában
elrejtve nagy csomag aranygyűrűt találtak - miután meghalt.
*
A szovjet hatóságok először semmiféle ennivalót nem adtak. A Vörös Had-
sereg és az NKVD dokumentumai alapján ma már megállapítható: bár úgy gondol-
ták, hogy a megadás a küszöbönáll, szinte semmilyen előkészületet sem tettek a
foglyok őrzésére - az élelmezésükről nem is beszélve. Erich Weinart, a német
kommunista azt állítja, hogy a nagy havazás akadályozta az utánpótlás-szállítást, ez
azonban nem meggyőző érv. Az igazi ok a brutális közöny és bürokratikus hozzá
nem értés sajátos keveréke volt, mindenekelőtt azonban a hadsereg és az NKVD
közti koordináció hiánya.
Súlyos dilemmát jelentett, hogy vajon adjanak-e enné a német foglyoknak
- [324] -
olyankor, amikor a Szovjetunióban kétségbeejtően nagy volt az élelmiszerhiány. A
Vörös Hadsereg számos katonája és még több civil szenvedett alultápláltságban,
így hát sokak számára maga a gondolat is perverznek tűnt, hogy akárcsak egy falat
ételt is adjanak a betolakodóknak, akik nem is olyan régen még az országot foszto-
gatták. Az élelem végül három-négy nap múltán kezdett érkezni, amikorra sokan
már két hete úgyszólván semmit sem ettek. Még a betegek sem igen kaptak többet,
mint tíz emberenként egy kenyeret és vízből, némi kölesből és sózott halból főzött
levest. Irreális dolog lett volna jobb bánásmódot várni, különös tekintettel arra,
ahogyan a Wehrmacht a Szovjetunióban saját hadi- és polgári foglyaival bánt.
Az orvosok azonban nem az éhenhalástól, hanem a tífuszjárványtól féltették
a legjobban a betegeiket. A járvány kitörésével sokan már az első esetek megjele-
nésekor, még a katlancsata kezdetén számoltak, de sejtésüknek nem mertek hangot
adni, nehogy pánikot okozzanak. Amikor valaki megbetegedett tífuszban vagy dif-
tériában, az alagútrendszeren belül is elkülönítőbe került. Az orvosok
tetvetlenítőeszközöket kértek a szovjet hatóságoktől, csakhogy még a Vörös Had-
sereg katonáit és a környékbeli lakosságot sem tetvetlenítették rendesen.
Nem meglepő, hogy ilyen sokan haltak meg. Úgy tűnt, nemigen érdemes
küzdeni az életben maradásért. A betegeknek nem sok kilátásuk volt arra, hogy vi-
szontlássák családjukat. Németország olyan messze volt ide, hogy akár egy másik
világban is lehetett volna, amely világ, úgy látszott, inkább csak a foglyok fantáziá-
jában létezik. A halál megváltásnak tűnt a szenvedők számára: amikor már közel
volt a vég, erejük elapadásával fájdalmaik is megszűntek, s csak lebegő súlytalan-
ságot éreztek. Azoknak volt a legtöbb esélyük a fogság túlélésére, akik nem adták
fel a küzdelmet. Az ilyeneknek vagy a vallásos hit segített, vagy csökönyösen el-
utasították, hogy ebben a mocsokban haljanak meg, vagy valóban komolyan eltö-
kélték, hogy a családjuk kedvéért életben maradnak.
*
Az élni akarás ugyanilyen fontos szerepet játszott azoknál is, akik fogolytá-
borba kerültek. A „sántító, csoszogó, rongyos kísértetek”9 - Erich Weinart nevezte
így őket - az előttük haladó hátát követték. Amikor a járás erőfeszítése felmelegí-
tette testüket, érezték, hogy a tetvek is megélednek rajtuk. Előfordult, hogy civilek
lerántották a pokrócot a hátukról, arcukba köptek, vagy kövekkel dobálták meg
őket. A legjobb, főleg azonban a legbiztonságosabb az oszlop elején, valamelyik őr
közelében volt. Megesett, hogy menet közben a győztes katonák a Vörös Hadse-
regnek kiadott utasítások ellenére célba lőttek rájuk, ugyanúgy, ahogyan 1941-ben
a német katonák is lövöldöztek az orosz foglyok oszlopaira.
A szerencsésebbeket egyenesen egy környékbeli gyűjtőtáborba vitték, igaz,
ezek is igen különböző távolságokra voltak. Az északi katlanból jöttek például
Dubovkába kerültek, amely Sztálingrádtól északra, húsz kilométernyire fekszik.
Két napig mentek. Éjszakára tető nélküli épületmaradványokba terelték be őket.
Őreik nem mulasztották el emlékeztetni őket arra, hogy az épületeket a Luftwaffe

- [325] -
rombolta le. Sok ezer foglyot azonban halálmenetekbe osztottak be – a lényeget
egyedül ez a kifejezés adja vissza. A legkeservesebb ilyen menet útvonala a Carica
cikcakkos szurdokában kezdődött, és Gumrak, majd Gorodiscse érintésével
Beketovkában ért véget. A foglyok öt napon át vánszorogtak étlen-szomjan, a mí-
nusz huszonöt-harminc fokos fagyban. A jeges levegőben időről időre lövések
csattantak, újabb tovább menni képtelen áldozat rogyott le a hóba, és az őrök azon-
nal agyonlőtték. A szomjúság ugyanolyan veszélyt jelentett, mint az éhség okozta
gyengeség. Bár mindent hó borított, a foglyok a Vén Tengerész kínjait szenvedték,
mert tudták, életveszélyes enni belőle.
Éjszaka ritkán került tető a fejük fölé, így hát a hóban összebújva aludtak.
Sokakkal megesett, hogy mialatt aludtak, közvetlen szomszédjuk meghalt és kővé
fagyott. Ennek megelőzésére kijelöltek egyvalakit, aki ébren maradt, és másfél óra
múltán felébresztette a többieket. Ilyenkor mindannyian olyan fürgén mozogtak,
ahogyan csak tudtak, hogy helyreálljon a vérkeringésük. Mások lefeküdni sem
mertek. Remélve, hogy lovak módjára, állva is tudnak aludni, csoportba tömörül-
tek, a fejükre pedig egy pokrócot borítottak, hogy visszatartson valamennyit léleg-
zetük melegéből.
A reggel nem megkönnyebbülést hozott, hanem újabb fenyegetést: újabb
egynapi menetelést. „Az oroszoknak igen egyszerű módszereik vannak - állapította
meg egy hadnagy, aki életben maradt. - Azokat, akik tudnak menni, elhajtják.
Azokat, akik akár sebeik, akár betegségük miatt nem képesek erre, agyonlövik,
vagy élelem nélkül hátrahagyják, meghalni.”10 Minthogy pedig gyorsan megértette
ezt a brutális logikát, egy éjszakai pihenő alkalmával tejre és kenyérre cserélte el
gyapjúpulóverét egy orosz parasztasszonnyal. Tudta, hogy különben másnap ösz-
szeesik a gyengeségtől.
„Ezerkétszázan indultunk el - mesélte a 305. gyalogoshadosztály egyik ka-
tonája -, és mire eljutottunk Beketovkába, ennek már csak egytizede, körülbelül
százhúsz ember volt életben.”11
*
A beketovkai főtábor kapuja fölé ugyancsak kiírhatták volna: „Ki itt be-
lépsz, hagyj fel minden reménnyel.”
A foglyokat megérkezéskor az őrök ismét megmotozták - értékeket kerestek
náluk -, majd állva várakoztatták őket a „regisztrációra”. A foglyok rövidesen meg-
tudták, hogy az órákon át tartó hóban-fagyban állás mindennapos büntetésük lesz,
éppúgy, mint az ötös sorokban végrehajtott „számolási szemle”. Végül, miután az
NKVD végzett ilyenkor szokásos tennivalóival, a foglyokat barakkokhoz vezették.
Egy helyiségbe negyven-ötven embert zsúfoltak be, „mint a heringeket a hordó-
ba”.12 - Február 4-én az egyik NKVD-s tiszt elpanaszolta a Doni Front főparancs-
nokságának, hogy a helyzet „rendkívül kritikus”.13 A beketovkai táborok már
50.000 foglyot fogadtak „köztük betegeket és sebesülteket is”.

- [326] -
 A táborokra felügyelő NKVD-szervek nem bírtak a feladattal. Egyáltalán
nem voltak szállító gépjárműveik, ezért megpróbáltak kikönyörögni egy teherautót
a hadseregtől. A vizet végül tevék vontatta kocsikon, vashordókban hozták a tá-
borba. Egy fogoly osztrák orvos így emlékszik első benyomásaira: „Étel nincs, in-
nivaló nincs, az elviselhetetlen szomjúságot csak piszkos hóval vagy vizeletsárga
jéggel csillapíthatjuk... Minden reggel újabb hullák.”14 Két nap múlva az oroszok
adtak valami levesfélét: ez nem volt más, mint egy zsák árpa, meleg vízbe öntve. A
körülmények feletti felháborodásukban néhányan lekapartak a testükről néhány
marék tetűt, és őreikre dobták. Az ilyen tiltakozó akciókért azonnali kivégzés járt.
A szovjet vezetés kezdettől fogva igyekezett megosztani a foglyokat, elő-
ször politikai, aztán nemzetiségi alapon. A románok, olaszok és horvátok azt a ki-
váltságot kapták, hogy dolgozhattak a konyhán. A románok különös előszeretettel
igyekeztek bosszút állni korábbi szövetségeseiken. Meg voltak győződve arról,
hogy a németek nemcsak hogy idejuttatták őket ebbe a pokolba, hanem már a kat-
lanban is visszatartották a nekik járó élelmet, hogy jobban táplálhassák saját kato-
náikat. Ha egy német egyedül ment el a kunyhójabelieknek járó összes adagért,
megesett, hogy rátámadt egy román banda, és elvették tőle az élelmet. A németek
azzal válaszoltak, hogy kíséretet adtak ételhordozóik mellé.
„Aztán jött az újabb sokk - emlékezett egy német repülő őrmester. - Osztrák
bajtársaink hirtelen megszűntek németnek lenni. »Ausztrici«-nek nevezték magu-
kat, hogy jobban bánjanak velük - és úgy is lett.”15 A németek azt voltak kénytele-
nek tapasztalni, hogy „az egész háborúért miránk hárították a felelősséget, ránk,
akik megmaradtunk németeknek”. Különösen attól kezdve utalt így, hogy az oszt-
rákok egy figyelemreméltó logikai csavarral már inkább a porosz tábornokokat,
mint az osztrák Hitlert tették felelőssé balsorsukért.
Továbbra is az életben maradásért folyó küzdelem volt a legfontosabb. „A
halottakat minden reggel kivitték a barakk-blokkon kívülre”16, írta egy
páncélostiszt. Ezeket a meztelen, fagyott testeket aztán a munkásszakaszok a tábor
egyik oldalán egyre hosszabbodó és magasodó rakásba hordták. Egy orvos becslé-
se szerint a beketovkai „hullahegy”17 körülbelül 90 méter hosszú és 1 méter 80
centiméter magas volt. A Luftwaffe-tiszthelyettes szerint mindennap legalább öt-
ven-hatvan ember halt meg. „Nem maradtak könnyeink” – írta később. Egy fo-
golynak, akit az oroszok tolmácsként alkalmaztak, sikerült egy pillantást vetnie a
„halálregiszterre”19 1943. október 21-éig csak Beketovkában 45.200-an haltak
meg. Egy NKVD-jelentés elismeri, hogy április tizenötödikéig az összes sztáling-
rádi táborban 55.28220 fogoly halt meg, az azonban nem ismert, összesen hány né-
met esett fogságba az Uranus hadművelet és a végső megadás között.
„Az éhség - állapította meg dr. Dibold - megváltoztatta a pszichét és a jel-
lemet, ami láthatóan az emberek viselkedésében, láthatatlanul pedig a gondolkodá-
sukban jelentkezett.”21 Hogy életben maradjanak, német és román foglyok egyaránt
ráfanyalodtak a kannibalizmusra. A fagyott holttestekről vékony hússzeleteket vág-
tak le, amelyeket aztán megfőztek. A végterméket aztán „tevehúsként”22 kínálták
- [327] -
körbe. Azokat, akik ilyet ettek, hamarosan fel lehetett ismerni, mert arcuk kapott
egy árnyalatnyi piros színt, amely elütött a többség sápadt, szürkészöld arcszínétől.
Hasonló eseteket jelentettek más sztálingrádi és Sztálingrád körüli táborokból is,
sőt még egy olyan táborból is, amelyben az Uranus hadművelet során fogságba
esett foglyokat őriztek. Egy szovjet forrás állítása szerint „a foglyokat csak fegy-
verrel lehetett visszatartani ettől a barbárságtól”.22 Az illetékesek több étel kiadását
rendelték el, csakhogy a rendszer tehetetlenségén és korruptságán minden intézke-
dés gellert kapott vagy elakadt.
A kimerültség, a hideg és az éhezés összeadódó hatása a foglyokat más te-
kintetben is kivetkőztette emberi mivoltukból. Ahogy a dizentéria mind nagyobb
méreteket öltött, azokat, akik eszméletüket vesztve a pöcegödörbe estek, nem húz-
ták ki, s ha még éltek is, hagyták megfulladni őket. Iszonyatos sorsuk senkit sem
érdekelt. A többi dizentériás sokkal sürgősebbnek találta a latrina használatát.
Különös módon egy fiatal hadnagyot, aki már közel járt az éhenhaláshoz, a
latrina mentett meg. Grófi családban született, szüleinek kastélyai, birtokai voltak.
Hallotta, amint egy katona mond valamit az ő szülőhelyének félreismerhetetlen táj-
szólásában, gyorsan kikiáltott neki, és megkérdezte, honnét való. A katona egy
környékbeli kis falu nevét mondta, majd visszakérdezett: „És maga honnan jött?”24
A tiszt megmondta neki. A katona elnevette magát: „Ó, tudom, szoktam látni, ami-
kor a piros Mercedes sportkocsiján nyulászni ment. No, itt együtt vagyunk. Ha
éhes, talán tudok segíteni.” A katona szanitécként dolgozott a fogolykórházban, s
mivel a betegek közül nagyon sokan meghaltak, mielőtt megehették volna a ke-
nyéradagjukat, sikerült összegyűjtenie egy zsák maradék kenyérhéjat, amit munka
után megosztott a többiekkel. Az ifjú gróf életét ez a váratlan beavatkozás mentette
meg.
Gyakran nem azok maradtak életben, akiktől az ember ezt elvárná. Először
a nagy termetűek, az erős testalkatúak haltak meg. A legtöbb esélyük mindig a ki-
csi, vékony embereknek volt. A Kesselben, akárcsak később a fogolytáborokban,
az egyformán apró adagok, mivel nem az egyed méreteihez igazították őket, a leg-
erősebbek életben maradása ellenében hatottak. Érdekes módon a szovjet munka-
táborokban kizárólag a lovakat etették termetük arányában.
*
A tavasz beköszöntével a szovjet illetékesek hozzáláttak, hogy átszervezzék
a régió hadifogoly-populációját. A 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg 235.000
volt tagját (köztük a Manstein-féle decemberi felmentési kísérlet idején elfogotta-
kat), valamint a románokat és a többi szövetséges hadifoglyokat összesen húsz
környékbeli táborban és börtönkórházban őrizték.
Először a tábornokokat indítatták útnak! egy Moszkva melletti külön tábor-
ba vitték őket. A vonatot, amelyen elutaztak, kényelmes kocsijai miatt az alacso-
nyabb rangú tisztek cinikusan „Fehér Vonatnak” becézték. Keserűséget szült, hogy
azok, akik parancsot adtak a harcra, nemcsak hogy túlélték saját retorikájukat, ha-
- [328] -
nem most ráadásul összehasonlíthatatlanul jobb körülmények közé is kerültek,
mint embereik. „Egy tábornoknak az a kötelessége, hogy az embereivel maradjon -
jegyezte meg egy hadnagy -, nem pedig az, hogy elegáns hálókocsiban távoz-
zék.”25 Bebizonyosodott, hogy az életben maradás erőteljesen összefügg a rendfo-
kozattal. A közkatonák és tiszthelyettesek 95 százaléka, az alacsonyabb rangú tisz-
tek 55 százaléka, a magas rangú tiszteknek viszont csak 50 százaléka halt meg.
Mint a külföldi újságírók megállapították, közvetlenül a megadás után csak kevés
magasabb rangú tiszten mutatkoztak az éhezés jelei, az ő immunrendszerük így
nem gyengült le olyan veszélyes mértékben, mint az embereiké. A privilegizált el-
bánás, amelyben a tábornokokat részesítették, egyértelműen bizonyította a Szov-
jetunió hajlamát a hierarchia tiszteletére.
Néhány tisztet Moszkva környéki táborokba, Lunovóba, Krasznogorszkba
és Szuzdalba küldtek. Azokat, akiket „antifasiszta oktatásban” akartak részesíteni,
a Kazanytól keletre található Jelabuga erődkolostorába küldték. Egészen biztos,
hogy nem olyan körülmények közt utaztak, mint a tábornokok. Márciusban egy
1.800 fős transzportból 1.200-an haltak meg. A tífusz, sárgaság és diftéria mellett
immár a skorbut, a vízkór és a tuberkulózis is megjelent. Amikor pedig beköszön-
tött az igazi tavasz, gyorsan emelkedett a maláriás esetek száma is.
A katonákat és alacsonyabb rangú tiszteket alaposan szétszórták. Húszezren
a Taskenttől keletre fekvő Bekabadba, 2.500-an a Szaratovtól északkeletre lévő
Volszkba, 2.000-en a Voronyezstől északra található Uszmanba kerültek. Ötezrü-
ket a Volgán hajóztatták le Asztrahánba. Másokat Szverdlovszktól északra,
Baszjanovkijba, Gorkij közelébe, Orankijba, valamint Karagandába küldtek.
Amikor a foglyokat az indulás előtt összeírták, sokan vallották magukat
„mezőgazdasági munkásnak”, mert abban reménykedtek, hogy parasztgazdaságban
dolgozhatnak majd. Erős dohányosok tevetrágyát gyűjtöttek és megszárították,
hogy legyen mit füstölniük az úton. A Beketovkában átéltek alapján azt hitték, a
nehezén már bizonyára túl vannak, a változás és utazás lehetősége is felvillanyozta
őket, de hamarosan rájöttek, mekkorát tévedtek. A vagonokban, amelyekbe egyen-
ként akár száz embert is bezsúfoltak, a latrina szerepét a padló közepére vágott
egyetlen nyílás töltötte be. Még mindig rettenetesen hideg volt, de a legnagyobb
megpróbáltatást ezúttal is a szomjúság jelentette, a foglyoknak ugyanis szárított
kenyeret és sózott halat adtak enni, vizet azonban alig.
Olyannyira kétségbeestek, hogy a vagon belsejének fémrészeire fagyott pá-
rát nyalogatták. Amikor a vonat megállt, az emberek gyakran nem állták meg,
hogy ne markoljanak fel és tömjenek egy marék havat a szájukba. Sokan emiatt
haltak meg, olyan csendben, hogy bajtársaik csak jóval később vették észre: elmen-
tek. Holttestüket a vagon tolóajtaja mellett halmozták fel, hogy azonnal kirakhas-
sák őket. „Szkolko kaputt?”- kiabálták pidzsin-németül a szovjet őrök, ha valahol
megállta vonat. „Hány halott van?”
Egyes fogolytranszportokat huszonöt napig is utaztattak. A szaratov-

- [329] -
bekabadi (Üzbegisztán) útvonal a legrosszabbak közé tartozott. Akadt vagon,
amelyben száz emberből nyolc maradt életben. Amikor a foglyok megérkeztek a
fogadó táborba, ahonnan már látszott a Pamír hegység, megtudták: a lágert azért
létesítették, hogy munkaerővel lásson el egy közeli vízierőmű-építkezést. Megörül-
tek, amikor hallották, hogy végre tetvetleníteni fogják őket, de hamarosan csalód-
niuk kellett. Durva kezek leborotválták hajukat, testszőrzetüket, az egész „legin-
kább birkanyíráshoz hasonlított”.26 Utána valamiféle porral szórták be őket. A pri-
mitív vegyszerek többüket megölték.
Itt nem voltak barakkok, csak földbe ásott fedezékféle kunyhók. A legfáj-
dalmasabb meglepetést azonban egy német tizedes okozta, akit a szovjetek megtet-
tek őrparancsnoknak. „Soha egyetlen orosz sem bánt velem ilyen brutálisan” – írta
ugyanaz a fogoly.*
Szerencsére ennek a „párhuzamos gulágnak” a táborai között elég nagy volt
a fluktuáció. Bekabadból sokan kerültek Kokandba, vagy a legjobb helyre,
Csuamába. Itt sokkal jobb egészségügyi felszerelés, sőt egy rögtönzött úszómeden-
ce-féle is volt. Az itteni olasz foglyok ekkorra már egész jól kialakították életük
kereteit. Például verebeket fogtak, hogy feljavítsák levesüket.
Akiket Sztálingrádban hagytak, a krasznoarmejszki lágerba kerültek, amely-
ről kiderült, hogy munkatáborrá alakították. A koszt mindenesetre javult, már haj-
dinakását és hallevest is adtak, a munka viszont veszélyes volt. A tavasz beköszön-
tével sokakat a Volgához vittek, ahol a Luftwaffe és a német hadsereg által elsüly-
lyesztett hajókat emelték ki. Egy orosz hajógyári mérnök, akit megdöbbentett, mi-
lyen sokan halnak meg balesetekben, elmondta a lányának, de előbb megeskette,
hogy senkinek sem beszél a dologról.
Az NKVD változatlanul keményen kézben tartotta Sztálingrádot. A Volga
mindkét partján dolgozó német foglyoknak feltűnt, hogy a város első épülete, ame-
lyet helyreállítottak, az NKVD székháza volt. Csaknem azonnal asszonyok álltak
sorba előtte, élelmiszercsomagokat hozva letartóztatott hozzátartozóik számára. A
6. hadsereg volt katonái sejteni kezdték, hogy fogságuk sok évig tart majd. Molo-
tov utóbb igazolta félelmeiket, amikor kijelentette, hogy amíg Sztálingrád újjá nem
épül, egyetlen német katona sem térhet haza.

* Más táborokban is alkalmaztak német őröket. A leg-

rosszabb az a mintegy kétszáz német volt (úgy tűnik,
valamilyen okból nagyrészt szászok voltak), akik bünte-
tőzászlóaljakból dezertáltak. Az oroszok botokkal fegy-
verezték fel őket, és az „antifasiszta harcos” titulust
adták nekik. Ők voltak, akik névsorolvasás alatt meg-
akadályozták, hogy a foglyok elmenjenek a latrinára -
jóllehet, utóbbiak túlnyomó többsége dizentériában
szenvedett.
- [330] -
 25.
Sztálingrád Kardja

1943 novemberében, egy évvel az Uranus hadművelet után Sztálingrád fe-

lett mélyrepülésben elhúzott egy Douglas szállítógép. Fedélzetén szovjet diploma-
ták utaztak Teheránba, hogy amerikai és brit vezetőkkel találkozzanak. Az utasok
egyike az a Valentyin Berezskov volt, aki annak idején, a Barbarossa előestéjén
Berlinben Gyekanozovnak tolmácsolt.
„Némán tapadtunk az ablakokra - írta később. - Először elszórt házak tűntek
fel a havas tájon, aztán valami hihetetlen káosz következett: faltöredékek, félig
szétbombázott házak dobozai, törmelékhalmok, magányos kémények.”1 Kivehető-
ek voltak azonban az élet jelei is. „A fehér havon fekete figurák: emberek látszot-
tak, és új épületeket is észrevettünk.” Amikor ismét kiértek a sztyepp fölé, rozsdás
harckocsironcsokat pillantottak meg.
A teheráni értekezleten Churchill átadta királya ajándékát, a Sztálingrad
Kardját „a szovjet népnek”. A pengébe ezt az ajánlást véstek: „Sztálingrád acélszí-
vű polgárainak, VI. Györgytől, a brit nép nagyrabecsülésének jeléül.” A ceremóni-
át Churchill tette emlékezetessé a beszédével. Sztálin mindkét kezével megfogta a
kardot, majd ajkához emelte és megcsókolta a hüvelyét. Ezután átadta Vorosilov
marsallnak, aki ügyetlenségében hagyta, hogy a hüvelyből kicsússzon a kard,
amely nagy csattanással esett a földre.
Aznap este a vacsora után Sztálin felemelte poharát. „Igyunk az összes né-
met háborús bűnös mielőbbi megbüntetésére... igyunk arra, hogy együttesen a lehe-
tő leggyorsabban elintézzük őket, valamennyit... márpedig alighanem vannak egy-
páran.”2 Egyes források szerint 50.000 Wehrmacht-tiszt kivégzését is javasolta,
hogy egyszer s mindenkorra összeroppantsák a német katonai erőt. Churchill felállt
és haragosan kijelentette, hogy a „brit nép semmiképpen sem tűrne el egy ilyen
tömeggyilkosságot”. Senkit sem lehet, úgymond, tisztességes bírósági eljárás nél-
kül, csak úgy agyonlőni. Ezzel kiment. Sztálin, akit mulattatott az általa kiprovo-
kált reakció, követte. Mindkét kezét a brit miniszterelnök vállára tette, kijelentette,
hogy csak tréfált, és rábeszélte Churchillt a visszatérésre.
A teheráni konferencia meghatározta a szövetségesek stratégiáját a háború
hátralévő részére. Churchill balkáni inváziós tervét méltánylandó katonai okokból
megvétózták. A nyugati szövetségeseknek erőik legnagyobb részét Nyugat-
Európára kellett összpontosítaniuk. E stratégiai megfontolás következtében azon-
ban Kelet- és Közép-Európa sorsának egyedüli intézője Sztálin lett. Churchill na-
gyon is jól sejtette a következményeket, de semmit sem tehetett. A Vörös Hadsereg
véráldozatai és az orosz lakosság rettenetes szenvedései lehetővé tették Sztálin
számára, hogy manipulálja a nyugati szövetségeseket, akiknek a veszteségei az
oroszokéival összehasonlítva valóban minimálisak voltak. Számos történész muta-
tott rá - helyesen -, hogy a Szovjetunió a sztálingrádi győzelem nyomán emelked-

- [331] -
hetett szuperhatalommá, mert ez alapozta meg Sztálin teheráni sikerét. Sztálin tő-
két kovácsolt abból, hogy immár a nagy államférfi új nimbusza veszi körül, és
1943. május 15-én bejelentette a Komintern megszűnését: ezzel a lépéssel Roose-
veltet akarta lekenyerezni. Parasztáldozatot hajtott végre, azonban óriási enged-
ményként tüntette fel. Georgij Dimitrov a helyén maradt, és tovább vezette a meg-
csonkított és átkeresztelt Kominternt, amely ettől fogva a „Központi Bizottság
Nemzetközi Szekciója” nevet viselte. Időközben a sztálingrádi győzelem világszer-
te az elképzelhető legnagyobb impulzust adta a kommunista propagandának. Még
azokat is megérintette, akik a spanyol polgárháborúban működtetett sztálinista ink-
vizíció vagy az 1939-es német-szovjet paktum miatt elveszítették hitüket. A történ-
tek megihlették a baloldali szobrászokat, festőket, regényírókat és költőket, például
Pablo Nerudát, aki Nuevo Canto de Amor a Stalingrado [’Új szerelmes ének Sztá-
lingrádhoz’] című versében arról a szeretetről írt, amely a világ minden részéről a
felé a város felé árad, amelynek a neve reményt adott a világnak.
*
A Sztálingrádnál foglyul ejtett német katonákra a fentiekből következően
sötét jövő várt. Egyesek közülük, akik még mindig nagy ellentámadásokról ábrán-
doztak, amelyek nyomán majd kiszabadulnak, éjjelente elhitették magukkal, hogy
egy közeledő sereg ágyúinak dörgését hallják. Nekik volt a legkisebb esélyük arra,
hogy túléljék a rájuk váró hadifogolyéveket a táborokban, amelyeket az NKVD
szabványa szerint tíz vízszintes szögesdrótszálból álló kerítések öveztek.
A fogságban az ember sorsa ugyanolyan bizonytalan volt, mint a harcban,
és a háborús helyzet „iróniája” itt is érvényesült. Dibold, a 44. gyalogoshadosztály
osztrák orvosa igencsak elképedt, amikor fogolykórházába három új beteg érkezett.
A trió tagjai, akik nyilvánvalóan zsidók voltak, német egyenruhát viseltek, horog-
keresztestül-sasostul. Egyikük az orvos elképedése léttan elmosolyodott. „Doktor
úr, íme a huszadik század csodája: zsidók mint Adolf Hitler katonái.”3 Egy magyar
munkaszolgálatos-század tagjai voltak, orosz foglyulejtőik zsákmányolt készletek-
ből öltöztették fel őket.
Bár 1943 nyarán megnövelték a foglyok fejadagját, a mennyiség táboron-
ként különbözött. Az élelmiszert gyakran lopták el korrupt hadtáposok, hogy vod-
kára cseréljék – vagy az őrség tagjai, akiknek családjai alig jutottak több ennivaló-
hoz, mint a foglyok. Az embertelen bánásmód nagyrészt a képzelőerő hiányából,
az égbekiáltó hozzá nem értésből és elsősorban abból fakadt, hogy maguk az oro-
szok jobban tűrték a szenvedést, amit a marxista-leninista állam sikeresen ki is
használt. Előre kiszámítani azonban semmit sem lehetett.
Foglyok tanúi voltak, hogy az őrök a gyermekeiket ábrázoló képre pillantva
elérzékenyültek. Egy Sztálingrád melletti fogolykórházban megtörtént - amiután a
foglyok már hozzászoktak a gondolathoz, hogy vagy agyonlövik őket, vagy hagy-
ják az útfélen meghalni -, hogy az oroszok egy kudarcot vallott szökési kísérlet
után megkímélték három társuk életét.

- [332] -
 Bár a körülmények 1943 tavaszán javultak, a legtöbb fogolykórházban to-
vábbra is legalább napi egy százalék volt a halálozási ráta. A sztálingrádi régióban
a többi betegségen kívül továbbra is súlyos problémát jelentett a pellagra, a tbc, a
skarlát és a skorbut. Egy szovjet orvosnő közölte német kollégáival, hogy a sztá-
lingrádi civil lakosságot nagyobb mértékben sújtja a skorbut, mint a német foglyo-
kat, de engedélyezte, hogy beszerzőcsoportjaik gyógynövényeket és más zöldfélét
gyűjtsenek, ezekből a német orvosok azután vitaminkoncentrátumokat készítettek.
A fogoly orvosok leleményessége ragyogó rögtönzésekben mutatkozott meg.
Egyikük fémhulladékokból vérnyomásmérőt szerkesztett. Az orvosok saját maguk
előállítottak tífusz ellen védőanyagot – nagyobb adag tetűkivonatot fecskendeztek
a betegekbe. Mindenfajta selyemtárgyat szétfejtettek, hogy sebvarró fonalhoz jus-
sanak, szikét konzervdobozok élesre fent tetejéből készítettek.
A foglyok, akik egyik pillanatról a másikra egy alsóbbrendű osztály tagjaivá
váltak, kénytelenek voltak gyorsan tanulni. Számos apróságot loptak össze, és szel-
lemes eszközöket fabrikáltak belőlük. Azt is elsajátították, miként hasznosíthatják
a lehető legjobban a fejadagjukat. A hallevesben talált szálkákat a kályhán megper-
zselték, aztán összetörték és megették. Egyesek szörnyű hibákat követtek el. Azok
a foglyok, akik az Ilmen-tónál ráfanyalodtak a nádra és a gyilkos csomorkára, rö-
videsen meghaltak. Egy fogolynak sikerült szereznie egy maréknyi vajat a konyhá-
ról, de mert a gyomra teljesen elszokott a zsiradékoktól, szörnyű kínok közt halt
meg.
A hetekig tartó éhezésre következő rossz táplálkozás volt a fő oka annak,
hogy a kórházak betegei egyszerűen nem gyógyultak. Majdnem minden hajuk ki-
hullott, legyengült nyakizmaik már nem tartották meg a fejüket. A haldoklók kerül-
ték a napfényt, mintha már az örök sötétségre készülnének.
A halál gyakran megváltást jelentett, a kimerült emberek számára olyan
volt, mint az álom. Sokan hirtelen éppen akkor haltak meg, amikor az orvosok kö-
zölték velük, hogy túl vannak a krízisen. A betegek, hogy melegítsék egymást, ket-
tesével feküdtek az ágyakon, jóllehet sokan ébredtek arra, hogy egy holttest hever
mellettük. Akadtak, akik gyorsan megadták magukat. Helmuth Groscurth tífuszban
halt meg 1943. április 7-én a frolovói tiszti táborban, ahol az ötezer fogolyból
mindössze ezren maradtak életben. Családja csak három évvel később értesült a
haláláról. Kurt Reuber 1944. január 20-án a jelabugai táborban hunyt el, mindössze
néhány héttel azután, hogy rajzolt egy újabb „Fény, Élet, Szeretet” feliratú Madon-
nát.
Néhányan, miután már túljutottak a nehezén, váratlanul végeztek magukkal.
Az egyik fogolykórházban egy tiszt arra ébredt, hogy barátja mozdulatlanul ül a
szomszéd ágyon. Az illetőnek úgy sikerült megölnie magát, hogy „egy törött ab-
lakból származó hosszú, vékony üvegcserepet döfött egyenesen a szívébe”.4
Még a viszonylag egészségeseknek sem volt sok esélyük az életben mara-
dásra. Az ételek, amelyeket kaptak - például a hántolatlan köles, amely egyszerűen

- [333] -
áthaladt a gyomrukon -, nem juttatták őket annyi energiához, amennyire szükségük
lett volna, hogy bírják a nehéz munkákat, amelyek elvégzésére, sztahanovista akci-
óival az NKVD akarta kényszeríteni őket. A materializmus, mint egyikük megfo-
galmazta, azt jelenti, hogy „az ember is csak egy anyag”5, amelyet használnak, az-
tán eldobnak. Málhás állatként is a foglyokat használták. Az első transzportoknak
maguknak kellett felépíteniük táboraikat a szinte érintetlen erdőkben. Kunyhók he-
lyett csak földbe vájt szállásokat készíthettek maguknak, amelyek ősszel és tavasz-
szal megteltek vízzel. Mihelyt egy tábor elkészült, lakóinak életét nehéz munka töl-
tötte ki, fákat vágtak ki, rönköket vonszoltak, olykor tőzeget vágtak téli tüzelőül.
Akik Sztálingrád környékén maradtak, a város újjáépítésén dolgoztak, és elsüly-
lyesztett hajókat emeltek ki a Volgából, később pedig a gulágok többi foglyával
együtt a Volga-Don-csatornát, a sztálinizmus e sokat propagált remekművét ásták.
*
A szovjet állam nem sokkal a sztálingrádi győzelem után már terveket ko-
vácsolt a nemzetiszocialista rendszer megingatására és kommunista bábállammal
való helyettesítésére. A hadifoglyokat rangra való tekintet nélkül vagy „antifasisz-
tának”, vagy „fasisztának” minősítették.
1943 tavaszán a tábornokokat és a magasabb rangú tiszteket a
Krasznogorszk melletti táborból a szuzdali kolostorba vitték, innét pedig többé-
kevésbé állandó lakóhelyükre, a vojkovói 48. számú táborba. Ezt viszonylagos
„fényűzése” miatt „Kastélyként” emlegették. Az NKVD eltávolította Paulus mellől
a hajthatatlan Schmidtet, úgy látták ugyanis, hogy rossz hatással van rá.
Az NKVD hadifogolyügyekben illetékes osztálya először létrehozott egy
„Nemzeti Bizottság a Szabad Németországért” nevű fedőszervezetet, amelynek
irányítását Berija emberei kezes német kommunistáikra bízták. Két hónappal ké-
sőbb megalakították a „Német Tisztek Ligáját”, azoknak a náciellenes érzelműek-
nek a megkörnyékezésére, akik nem voltak hajlandóak támogatni a „Nemzeti Bi-
zottság”-ot.
Az efféle tevékenységet Melnyikov vezérőrnagy, az osztály helyettes főnö-
ke irányította. Noha Melnyikov valójában Berija birodalmához tartozott, szorosan
együttműködött a Központi Bizottság nemzetközi osztályával is. Dmitrij
Manuilszkij, Sztálin kémje a Kominternnél, aki a német ügyek felelőse volt, ismét
megfigyelésre kapott parancsot, ami talán megmagyarázza furcsa látogatását Sztá-
lingrádban, a csata idején, amikor Csujkov nem engedte meg neki, hogy átkeljen a
nyugati partra.
1943. augusztus 19-én három sztálingrádi német tábornokot - Seydlitzet,
Lattmannt és Korfest -, akik kihallgatóik szerint kaphatóak voltak az együttműkö-
désre, Vojkovóból a lunovói „átnevelő központba” vittek. Seydlitzre alighanem
nagy érzelmi hatást tett, hogy jó pár tiszt állítólag kollektív eszmei hátraarcot haj-
tott végre, s most már valamennyien meg akarták menteni Németországot a hitleri
apokalipszistől. Úgy gondolta, hogy az Isten is őt teremtette vezetőjüknek.
- [334] -
 Szeptember elején Melnyikov visszaküldte Vojkovóba Seydlitzet,
Lattmannt és Korfest, hogy a többi sztálingrádi tábornokot is meggyőzzék. Késő
éjszaka értek oda, megjelenésük pizsamás tábornokokat csalt elő a szobáikból, akik
valamennyien hallani akarták, mi ez a felfordulás. Amikor azonban Seydlitz melo-
drámai stílusban bejelentette, hogy ez a nap az „új Tauroggen” napja, Strecker tá-
bornok haragjában hátat fordított neki. Másnap, amikor Seydlitz és Lattmann un-
szolni kezdték a többieket, hogy csatlakozzanak egy Hitler-ellenes felkelést sürgető
felhíváshoz, Strecker, Sixt von Arnim, Rodenburg és Pfeffer dühösen árulással vá-
dolta őket. Seydlitznek és társainak ennek ellenére sikerült megnyerniük Edler von
Daniels, Drebber és Schlömer tábornokot.
Seydlitz a maga Hitler elleni erkölcsi felháborodásában, valamint abban a
meggyőződésében, hogy a Németországot megmentő történelmi áramlat részévé
vált, nem vette észre a leselkedő veszélyeket. Ő és tárnai oly későn mutatták ki a
nemzetiszocialista rezsimmel való szembenállásukat, hogy a szövetségesek már
semmiképpen sem hallgattak volna rájuk, és Németország sorsába sem engedték
beleszólni őket. Irányítóik viszont (úgy tűnik, Seydlitz még arra sem jött rá, hogy
Melnyikov az NKVD tagja) a Szovjetunió érdekében akarták kihasználni szemé-
lyüket.
Szovjet dokumentumokból kiderül, hogy 1943. szeptember 17-én Seydlitz
mint a Német Tisztek Ligá faínak elnöke Melnyikov tábornok elé terjesztett egy
tervet, amelyben javasolta, hogy állítsanak fel egy 30.000 fős hadtestet a Sztálin-
grádnál fogságba esett katonákból. „Seydlitz elgondolása szerint - jelentette
Melnyikov Berijának - Hitler megbuktatása után ez a hadtest lesz a bázisa az új
kormánynak.”6
„Seydlitz - tette hozzá Melnyikov - a majdani Szabad Németország fegyve-
res erőinek főparancsnoki posztjára pályázik.” A német tábornok alighanem azt is
megígérte, hogy elkészíti egy rádió- és sajtó-propagandakampány terveit is. Ennek
során „embereket küldenénk a német hátországba, hogy megnyerjék nekünk a kü-
lönböző alakulatok parancsnokait, és összehangolt megmozdulásokat szervezzenek
Hitler rendszere ellen”. Seydlitz üzeneteket szándékozott küldeni „saját barátainak:
Von Klugénak, a Közép Hadseregcsoport parancsnokának és Thomas tábornoknak,
Hitler főhadiszállása irányítójának”.
Seydlitz, Lattmann és Korfes tábornok, valamint Günter van Hooven ezre-
des társaságában szeptember 22-én mutatta be tervét. Arra számított, hogy a szov-
jet hatóságok segítenek majd nekik létrehozni „egy kis hadifogoly-hadsereget,
amelynek segítségével az új német kormány átveheti a hatalmat”. Szükségesnek
tartották egy hadseregtörzs, két hadtesttörzs, négy teljes hadosztály, valamint há-
rom bombázó-, illetve négy vadászszázadból és egy felderítőcsoportből álló kisegí-
tő légierő létrehozását. Az új seregnek összesen 7 tábornoka, 1.650 tisztje és
42.000 katonája lett volna. Úgy látszik, Seydlitznek sejtelme sem volt arról, milyen
ütemben pusztultak el a sztálingrádi foglyok a megadás után.

- [335] -
 A következő találkozón Seydlitz azt javasolta, hogy „az egész kontingenst
repülőgépen Németországba vagy éppen Berlinbe kellene küldeni”. Az NKVD je-
len lévő tisztje rámutatott „ilyen nagy számú katona légi úton Németországba való
szállításának technikai nehézségeire, mire Von Seydlitz azt felelte, hogy a részletek
kidolgozása az oroszok dolga”. Korfes tábornok azonban nem rejtette véka alá,
mennyire ingerli az efféle ábrándkergetés. „Utópisztikus ötlet azt hinni - jelentette
ki -, hogy légi úton az összes egységet oda lehet szállítani. - Hozzátette: - Az orosz
légierő parancsnokai ezt a javaslatot bizonyítéknak tekintik majd arra nézve, hogy
a német tábornokok fantaszták.*
Seydlitz, úgy tűnik, nem vett tudomást a haragról és az ellenérzésekről,
amelyet társaival együtt kiváltott. Tisztek, akik makacsul szembeszegültek az anti-
fasisztákkal, becsületbíróságot állítottak fel, amely örökös kiközösítésre ítélte az
oroszokkal együttműködőket. Ellenállásuk jeléül ismét karlendítéssel kezdtek kö-
szönni. A polarizáció nagyon megnehezítette azoknak a foglyoknak az életét, akik
sem az „antifasisztákkal”, sem a Hitler-hű bajtársaikkal nem akartak közösködni.
Egy főhadnagy hetekig a földön volt kénytelen aludni, mert egyik rivális csoport
sem engedte priccshez jutni.
1944 februárjában orosz repülőgépek a Seydlitz és kollégái által által aláírt
röpcédulákat kezdtek szórni Németország és az első vonalbeli alakulatok felett. A
Gestapo sürgősen jelentést küldött Himmlernek, amelyben igazolta, hogy Seydlitz
aláírása valódi. Gille Waffen-SS tábornok, akinek katonáira a cserkassziji kiszögel-
lésben záporoztak a Nemzeti Bizottság röplapjai, elküldött néhány példányt Né-
metországba. Elküldte Seydlitz és Korfes személyesen neki címzett leveleit is – a
két tábornokot Scserbakov küldte Gille frontszakaszára.
A kézírást ezúttal is elemezte a Gestapo, és az most is eredetinek bizonyult.
A röpcédulák pánikot idéztek elő. Hitler megbeszélésre hívta Himmlert, majd út-
nak indította Schmundt tábornokot egy hűségnyilatkozattal, amelyet az összes tá-
bornaggyal alá kellett íratnia. Ez azonban még nem volt elég, hogy megnyugodjék.
Március 19-én szolgálati helyükről a Berghofha hívatták Rundstedtet, Rommelt,
Kleistet, Buscht, Weichst és Mansteint, hogy felolvassanak egy Von Seydlitz-
Kurbach tábornokot, „szent ügyünk hitvány elárulóját”7 elítélő, és Hitler iránti hű-
ségüket hangsúlyozó nyilatkozatot.
Melnyikov osztálya ugyanakkor kételkedni kezdett. Egyre kevesebb fogoly

* Természetesen lehetséges, hogy Von Seydlitz tábornok

úgy gondolta: az akció esélyt jelent arra, hogy félre-
vezesse az oroszukat, és hazaküldesse velük a 6. hadse-
reg sok ezer katonáját - és őt magát is. Ha azonban
csakugyan így lett volna, a háború után hivatkoznia
kellett volna az epizódra, hiszen volt bajtársai mélyen
elítélték, amiért együttműködött Sztálin rezsimjével.
- [336] -
jelentkezett, a propaganda pedig hiába próbálkozott, egyetlen nagyobb egység sem
állt át - még akkor sem, amikor a Wehrmacht már elszenvedte nagy vereségeit.
Seydlitz a „jelentős siker elmaradását” annak tulajdonította, hogy „a németekből
hiányzik a forradalmi hajlandóság, a német rendszer rendőri erőszakkal akadályoz
meg mindenfajta véleménynyilvánítást, nem létezik megfelelő ellenállási szerve-
zet, az emberek pedig, akiket olyan sokáig riogattak a bolsevizmussal, rettegnek a
vereségtől és annak következményeitől”. E kudarcok ellenére továbbra is azt akar-
ta, hogy a Szovjetunió „hivatalosan ismerje el”9 a Nemzeti Bizottságot Németor-
szág leendő kormányának. Dmitrij Manuilszkij egy jellemző sztálinista csavarral
felhívta az illetékesek figyelmét, hogy Seydlitz „fondorlatos módon megkompo-
nált” memoranduma „provokatív kísérlet” arra, hogy „kiélezze a viszonyt köztünk
és szövetségeseink között”. „Nem kétséges - írta -, hogy ha a Szovjetunió elismeri
a Nemzeti Bizottságot, válaszul Nagy-Britannia és az Egyesült Államok egész
kampányt indít majd, hogy a Szovjetuniót németbarát színben tüntesse fel.” A Mo-
lotov-Ribbentrop-paktum szemlátomást nehezen kitörölhető nyomokat hagyott a
szovjetek emlékezetében. Manuilszkij arra gyanakodott, hogy Paulust Rodenburg
tábornok és „a volt katonai hírszerzőfőnök” (valójában híradótiszt) Van Hooven
ezredes manipulálja.
A sztálinista paranoia újabb csúcsokat döntött. 1944 májusában Weinart, a
Nemzeti Bizottság elnöke a leningrádi frontra küldött három tisztet, hogy propa-
gandatevékenységet folytassanak a Vörös Hadsereg érdekében. Ketten közülük,
Stolz százados és Willimzig hadnagy nem voltak hajlandók végrehajtani az ott ka-
pott parancsokat. Erős őrizet alatt visszaküldték őket Moszkvába, ahol Weinart,
Ulbricht, valamint Von Seydlitz és Lattmann tábornokok hallgatták ki őket. Négy
nap után állítólag bevallották, hogy „tagjai egy, a Német Tisztek Ligáján belül mű-
ködő illegális fasiszta szervezetnek”.11 Az NKVD, mint a náciknak dolgozó kettős
ügynököket, mindkét tisztet letartóztatta, és további kihallgatás céljából elvitte. Le-
tartóztattak több további német tisztet is, köztük Rodenburgot, akik sorban „vallo-
mást tettek”. Manuilszkij úgy tett, mintha most beigazolódtak volna összeesküvés-
sel kapcsolatos korábbi gyanúi, és utasítást adott, hogy a frontokon a propaganda-
egységekben szolgálatot teljesítő összes német tisztet váltsák le. Nyilván Sztálin
döntött úgy, hogy ezek a terméketlen erőfeszítések egyszerűen nem érnek annyit,
hogy bármilyen zavart idézzenek elő a Szovjetunió és nyugati szövetségesei viszo-
nyában - a háborúnak épp ebben a szakaszában, amikor minden segítségükre szük-
sége van.
*
Seydlitzet ekkoriban súlyos depressziós rohamok gyötörték. Hogy javítsa-
nak a hangulatán, az NKVD tisztjei gondoskodtak számára egy születésnapi tortá-
ról, amelyen négy marcipánrózsa a tábornok négy lányát jelképezte. A többi máni-
ákus depresszióshoz hasonlóan azonban olykor rajta is irracionális optimizmus lett
úrrá. A Hitler elleni július 20-i merényletkísérlet ugyan kudarcot vallott, de a Ges-
tapo által végrehajtott megtorlás rávilágított, hogy Németországban is van bizo-

- [337] -
nyos ellenállás a hadseregen kelül. Amikor Witzleben tábornagyot kivégeztek, még
Streckert is sikerült rávenni egy Hitler-ellenes felhívás aláírására, bár továbbra is
utálta Seydlitzet.
1944. augusztus 8-án Berija diadalittasan jelentette Sztálinnak, hogy Paulus
végre aláírta a német néphez intézett kiáltványt. Az ezután következő felhívást,
amelyben megadásra szólította fel az Észak Hadseregcsoportot, s amelyet Paulus,
valamint huszonkilenc fogoly tábornok augusztus 21-én írt alá, „Scserbakov elvtárs
utasításai alapján”12 elejétől végéig az NKVD szerkesztette meg.
Paulus felhívásai ismét feldühítették Hitlert. Bőszítette, hogy ezt az embert
ő nevezte ki tábornaggyá. Úgy tűnt, a Führernek az a gyanúja, hogy Paulus beadja
majd a derekát szovjet fogvatartóinak, beigazolódott. Világos azonban, hogy
Paulus, aki már csaknem másfél évet töltött fogságban, nem a pillanat szeszélyének
engedve döntött. Fia, Friedrich Paulus százados 1944 februárjában Anziónál el-
esett, ő maga pedig kétségkívül kezdte úgy érezni: már nem ugyanazok a köteles-
ségei, mint voltak. Meg akarta rövidíteni a vesztes háborút, és csökkenteni szerette
volna az értelmetlenül meghaló katonák számát. Másik fiát, az ugyancsak százados
Alexandert a Sippenhaft [’családok szerint’] rendelet alapján letartóztatták. Édes-
anyjával, a román Elena Constance Paulusszal, aki sohasem bízott a nácikban, a
Gestapo tisztjei közölték, hogy megkímélik, ha megtagadja férjét és a fiát. Állító-
lag megvetően hátat fordított nekik. Letartóztatták és egy koncentrációs táborba
vitték.
Paulus, nem kapván megbízható híreket, találkozót kért a Központi Bizott-
ság egy olyan tagjától, „aki kifejtené, milyen elvek alapján kezelné a Szovjetunió a
legyőzött Németországot”.13 Ő „a többi fogoly tábornokkal együtt súlyos felelős-
séget vállalt magára, amikor [a németeket] Hitler hatalmának megdöntésére szólí-
totta fel, ezért erkölcsi joga, hogy ismerje a szovjet kormány Németországgal kap-
csolatos álláspontját”.
Az 1945 februárjában, az NKVD-vezetőkkel folytatott megbeszélések során
kifejezte azt reményét, hogy Németország megmenekülhet a pusztulástól. Tárgya-
lópartnerei Krivemko altábornagy, az NKVD hadifogolyügyi osztályának, és
Amjak Zaharovics Kobulov, az állambiztonsági minisztérium Harmadik Igazgató-
ságának feje voltak. (Kobulov közvetlenül a Barbarossa hadművelet előttig az
NKVD berlini rezidense volt, ő működtette Gyekanozov kínzó- és kivégzőkamráját
a szovjet követségen.) „Meg kell hogy említsük - írta Berijának küldött jelentésé-
ben Krivemko és Kobulov -, hogy amióta német területen hadműveletek folynak, a
hadifogoly német tábornokok hangulata rendkívül nyomott. Seydlitz tüzér tábor-
nokot nagyon feldúlta, amikor értesült a három nagyhatalom vezetőinek [jaltai) ta-
lálkozójáról. Seydlitz kijelentette: úgy tűnik, Németországot fel fogja osztani egy-
más között az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és Franciaország.
Németországot darabokra szedik, ezért, úgymond, a legjobb kiút az volna, ha ’ti-
zenhetedik tagköztársaságként’ csatlakozna a Szovjetunióhoz.”14 Amikor 1945.
május 9-én Németország feltétel nélküli megadásának a híre megérkezett Moszk-
- [338] -
vába, a Kremlből pedig ezer ágyúlövés monoton döreje hallatszott, Strecker - mint
írta - „társaival együtt mélységes csüggedtséggel...”15 hallgatta „a diadalittas orosz
bejelentéseket és a részeg katonák nótázását”.
Az oroszok számára viszont ezzel a felemelő, mégis szomorú pillanattal ért
véget az a lidércnyomás, amely csaknem négy évig tartott, s amelynek során a Vö-
rös Hadsereg 9 millió halottat és 18 millió sebesültet veszített. (Abból az 4,5 millió
katonából, akik a Wehrmacht fogságába estek, mindössze 1,8 millióan jöttek haza.)
A háború során a Szovjetuniónak huszonhétmillió állampolgára halt meg, csaknem
pontosan kétszer annyi, mint Németországnak.16
*
1946-ban Paulus tanúkent jelent meg a nürnbergi perben. A szovjet sajtó
„Sztálingrád kísérteteként” emlegette. Ezután egy moszkvai villában szállásolták
el, ahol kártyázott, és - saját nézőpontjából - papírra vetette a történteket. Rohamo-
san öregedett, arcrángása rosszabb volt, mint valaha. 1947-hen - anélkül hogy vi-
szontláthatta volna a férjét - Baden-Badenban meghalt a felesége. Csak találgathat-
juk, hogyan élte meg a sztálingrádi csatát, a katasztrófát, amelyet szülőhazája, Ro-
mánia és saját családja számára jelentett.
1947 novemberében, a hidegháború kiéleződésének időszakában a szovjet
vezetés úgy döntött, hogy azokat, akik az 1943. április 13-i ukáz értelmében hábo-
rús bűnökben találtattak vétkesnek, „fizikai állapotukra való tekintet nélkül”17
kényszermunkára küldik az Urál északi végén lévő Vorkutába. Az SA, az SS, a tá-
borőrségek, a tábori titkosrendőrség és a tábori csendőrség - sőt bizonyos esetek-
ben a Hitlerjugend - volt tagjait „különleges rendszerű” táborokba vitték át. A há-
borús bűncselekmények skálája széles volt: ilyennek tekintették a civilekkel szem-
ben elkövetett kegyetlenkedést, de a csirke- és lótakarmánylopást is.
Amikor Németország szovjet megszállási övezetében kezdett kialakulni a
Német Demokratikus Köztársaság (az NDK) majdani struktúrája, egyes magas
rangú, a sztálingrádi csatában részt vett német katonai vezetők, például Lattmann,
Korfes, Müller és Steidle is szerephez jutottak benne. Többen a Volkspolizeinél
(’népi rendőrség’] helyezkedtek el. Arno von Lenski kommunista lett, és ennek fe-
jében beválasztották a Politikai Bizottságba. Adam ezredes, aki még mindig csak
társutas volt, pozíciót kapott a Szocialista Egységpártban. Seydlitz tábornok azon-
ban mindebből kimaradt.
1949-ben a Szovjetunióban Sztálin újabb tisztogatásokat hajtott végre. Né-
met hadifoglyokat egyszerre légből kapott „háborús bűnök” miatt állítottak bíróság
elé. A hidegháború, Nyugat-Berlin blokádját követően, a legkényesebb szakaszába
jutott. Erich Hartmann, a vadászpilótaász ellen vádat emeltek a szovjet állam tulaj-
donát képező repülőgépek elpusztításáért. Strecker tábornokot visszavitték Sztálin-
grádba. Egy hadbíróság bűnösnek találta a traktorgyár lerombolásában - amelyet
hadteste egészen a csata legvégéig meg sem közelített, akkorra viszont az már ré-
gen romokban hevert. A tisztogatások e hulláma folyamán perbe fogottak többsé-
- [339] -
géhez hasonlóan halálra ítélték, ezt az ítéletet azonban automatikusan huszonöt évi
kényszermunkára változtatták. Gottfried von Bismarck hadnagyot huszonöt évi
kényszermunkára ítélték, mert a családja pomerániai birtokán annak idején orosz
hadifoglyok dolgoztak. 1950 júliusában a teljesen kiábrándult és megkeseredett
Seydlitz tábornokot is letartóztatták, és mint háborús bűnöst, valamint „revansista,
reakciós generálist”18 huszonöt év börtönre ítélték.
*
A foglyok közül a kevesebb ellentmondással terheltek, nem ritkán orosz
nők együttérzésének köszönhetően, eljutottak valamilyen békeszerű állapotba. Ez
bizonyos esetekben régi hagyományok következménye volt. A kamskovói fogoly-
tábor mellett haladt el a Moszkvát és Gorkijt összekötő régi Vlagyimirszkaja or-
szágút, amelyen valaha a cári idők száműzöttjei is vonultak Szibéria felé. A parasz-
tok akkoriban kijöttek házaikból, hogy vizet adjanak nekik, sőt terheiket is vitték
helyettük egy darabon. Ez a fajta szolidaritás a második világháború után még léte-
zett, nem kezdte ki az ideológia.
Hans Diboldot, az osztrák orvost mélyen megindította a parasztok együttér-
zése, amikor egyik köztiszteletben álló orvostisztjük, dr. Richard Speiler, akit még
a heidelbergi Weizsäcker kórházból ismert, 1946 tavaszán hirtelen megbetegedett.
Speiler az ilmeni lágerben már átesett a tífuszon, a paratífuszon, a diftérián, s va-
lamennyit túlélte. Kollégái először biztosra vették, hogy maláriája van. Valójában
vérmérgezése volt, amelyet munka közben kapott. A többi orvost gyötörte a lelki-
ismeret-furdalás, mert attól tartottak, hogy téves diagnózisuk okizza a halálát. Szul-
fonamidokkal kezelték, maradék penicillinjüket adták neki. A két orosz asszisztens
is odaadta orosz páciensek számára kiutalt penicillinjét, de Speiler így is meghalt.
A kórház temetőjéhez egy alacsony fenyők és borókabokrok szegélyezte
ösvény vezetett. Mögötte erdő volt. Az orosz orvosuk is lerótták kegyeletüket, a
parancsnok pedig engedélyezte, hogy német kollégái úgy temessék el Speilert,
ahogy kívánják. Speiler élete utolsó néhány napjában visszatért a keresztény hit-
hez, az orosz orvosok pedig, nem törődve a komisszár lehetséges reakcióival, részt
vettek a gyászistentiszteleten, amelyet egy magas, törékeny lelkész tartott. A 6.
hadsereg azon túlélői, akik azon a napon ott voltak, úgy érezték, az istentisztelet
„nem egyedül ezért az egy halottért tartatott, hanem mindazokért is, akik már a te-
metőben feküdtek, és azokért is, akik messze délen, Sztálingrádban és a Don meg a
Volga közti sztyeppen pihentek, s akiknek utolsó nyughelyénél egyetlen kereszté-
nyi szó sem hangzott el”.19
1945 óta egyesével vagy csoportokban körülbelül háromezer sztálingrádi
foglyot bocsátottak szabadon és engedtek hazatérni, többnyire azért, mert munka-
képtelennek nyilvánították őket. 1955-ben a hadifoglyok - avagy, ahogy Hruscsov
emlegette őket, „elítélt háborús bűnösök” - száma még mindig 9.626 volt, közülük
2.000-en voltak Sztálingrád túlélői. Ezeket a foglyokat végül Konrad Adenauer
kancellár 1955. szeptemberi moszkvai látogatása után bocsátották szabadon. Velük

- [340] -
együtt szabadult Strecker, Seydlitz, Schmidt és Rodenburg tábornok, valamint
Gottfried von Bismarck, aki csaknem tizenhárom évvel azelőtt repült vissza a
Kesselbe, hogy miután Manstein tábornaggyal elköltötte azt a bizonyos vacsorát,
ismét csatlakozzon egységéhez. Az, hogy életben maradt, „elégséges ok, hogy há-
lás legyen a sorsnak”, írta.20
Seydlitz, amikor megérkeztek a Göttingen melletti Friedlandba, tudta, hogy
nem lesz könnyű dolga a hidegháború légkörében. 1944 áprilisában in absentia el-
ítélték, és minden vagyonát elkobozták. Az ítéletet egy bíróság 1956-ban megvál-
toztatta, az új Bundeswehr azonban nem adta vissza a rangját és a nyugdíját. A
tény, hogy együttműködött a kommunista ellenséggel, sokak szemében egészen
más tisztek között jelölte ki a helyét, mint akik megpróbáltak végezni Hitlerrel, jól-
lehet Achim Oster tábornok, a Júliusi Összeesküvés kevés túlélőinek egyike kije-
lentette: Seydlitz közéjük tartozik. Walther von Seydlitz-Kurbach tábornok, hason-
lóan lovassági tábornok őséhez, „nagyon boldogtalan emberként halt meg”.21
Ahogyan a történelmi eseményeket a háború utáni években újra és újra
megvizsgálták, az érintettek mind elkeseredettebben tették felelőssé egymást a 6.
hadsereg feláldozásáért. Schmidt, aki Hitler várakozásaival ellentétben sohasem
volt hajlandó együttműködni fogvatartóival, továbbra is a Szabad Németország
mozgalom tisztjeinek ádáz ellenfele maradt. Adam ezredest viszont, aki megvádol-
ta Schmidtet, hogy rákényszerítette Paulust a végsőkig folytatott ellenállásra, epé-
sen „a szovjet megszállási övezet nyugdíjasának” nevezték.
Paulus Kelet-Németországban hiába próbált védekezni a vádak ellen, me-
lyek szerint határozatlan volt és engedelmesen kiszolgálta Hitlert. Miután 1953
őszén elbocsátották a fogságból, a szovjet övezetben élt, és egymás után írta tele a
papírlapokat, amelyeken azt próbálta megmagyarázni, milyen helyzetben kellett
helytállnia. Hosszú, gyötrelmes betegség végzett vele Drezdában 1957-ben. Testét
a nyugati övezetbe vitték, és felesége mellett, Baden-Badenben temették el.
Sztálingrádi ellenfele, Csujkov, akinek 62. hadserege 8. gárdahadsereg né-
ven megjárta a Berlinbe vezető hosszú utat, a megszálló erők parancsnoka, a Szov-
jetunió marsallja, majd Hruscsov főtitkársága alatt honvédelmi miniszterhelyettes
lett - annak a Hruscsovnak a főtitkársága alatt, aki azon a válságos szeptemberi éj-
szakán a Volga partján kinevezte. A sok ezer szovjet katona, akit parancsai nyo-
mán Sztálingrádnál kivégeztek, sohasem kapott megjelölt nyugvóhelyet. A statisz-
tika - szándékolatlan elégtételképpen - besorolta őket a csata többi halottja közé.

- [341] -
FÜGGELÉK

- [342] -
 I. A német és szovjet harcrendek
1942. november 19-én

WEHRMACHT

Paulus páncélos tábornok Schmidt ve-

6. HADSEREG
zérőrnagy
Ia hadművelet Echlepp ezredes †
Ib szállásmester Von Kunowski őrnagy
Ic hírszerzés Niemeyer alezredes †
IIa adjutáns W. Adam ezredes
tüzérség főnöke Vassoll vezérőrnagy
Arnold ezredes *, utóbb Van Hooven
híradók főnöke
ezredes ‡
H. Selle ezredes *, utóbb Stiotta ezre-
műszaki főnök
des *
e.ü. főnök Renoldi tábornok
összekötő a
Von Zitzewitz alezredes*
hadseregfőparancsnoksággal

FŐBB HADSEREGKÖZVETLEN ALAKULATOK

aknavetős ezredek: 51., 53.

Nebelwerfer-ezredek: 2., 30.
tüzérezredek: 4., 46., 64., 70.
tüzérosztályok: 54., 616., 627., 849.
nehéztüzérosztályok: 49., 101., 733.
műszaki zászlóaljak: 6., 41.
Jaenecke utász tábornok Crome ezre-
IV. HADTEST
des

- [343] -
29. gépesített gyalogoshadosztály
297. gyalogoshadosztály
371. gyalogoshadosztály
VIII. HADTEST
76. gyalogoshadosztály
113. gyalogoshadosztály
XI. HADTEST
44. gyalogoshadosztály
376. gyalogoshadosztály
384. gyalogoshadosztály
XIV. PÁNCÉLOSHADTEST
3. gépesített gyalogoshadosztály
60. gépesített gyalogoshadosztály
16. páncéloshadosztály
LI. HADTEST
71. gyalogoshadosztály
79. gyalogoshadosztály
94. gyalogoshadosztály
100. vadászhadosztály
295. gyalogoshadosztály
305. gyalogoshadosztály
389. gyalogoshadosztály
14. páncéloshadosztály
24. páncéloshadosztály
LUFTWAFFE FÖLDI CSAPATOK
- [344] -
Leyser vezérőrnagy
Pfeffer altábornagy
Stempel altábornagy †
Heitz tüzérségi tábornok Schildknecht
ezredes
Rodenburg altábornagy
Sixt von Arnim altábornagy
Strecker altábornagy Groscurth ezredes
‡
Deboi altábornagy
Freiherr Edler von Daniels altábornagy
Freiherr ven Gablenz altábornagy *
Hube páncélos tábornok * Thunert ez-
redes
Schlömer altábornagy
Kohlermann vezérőrnagy *
Angern altábornagy
Seydlitz-Kurbach tüzérségi tábornok
Clausius ezredes
Hartmann altábornagy †
gróf Schwerin altábornagy*
Pfeiffer altábornagy *
Sanne altábornagy
dr. Korfes vezérőrnagy
Steinmetz vezérőrnagy *
Magnus vezérőrnagy
Lattmann vezérőrnagy
Lenski altábornagy
 9. légvédelmitüzér hadosztály Pickert vezérőrnagy *

LUFTWAFFE LÉGI TÁMOGATÁS

4. légiflotta Freiherr von Ricthofen vezérezredes

VIII. REPÜLŐHADTEST Fiebig tábornok

* a végső megadás előtt elrepült a katlanból

† a végső megadás előtt vagy közvetlenül azután halt meg
‡ fogságban halt meg

- [345] -
 A VÖRÖS HADSEREG
A „SZTÁLINGRÁDI IRÁNYBAN”

A ”SZTAVKA” KÉPVISELŐI:
G. K. Zsukov hadseregtábornok
N. N. Voronov vezérezredes
A. M. Vasziljevszkij vezérezredes
A. I. Jeremenko vezérezredes
Sztálingrádi Front
Ny. Szergejevics Hruscsov
62. HADSEREG V. I. Csujkov tábornok
13. lövészhadosztály A. I. Rogyimcev
37. gárda lövészhadosztály V G. Zsoludov
39. gárda lövészhadosztály Sz. Sz. Gurjev
45., 95. lövészhadosztályok V. A. Gorisnyij
112., 138. lövészhadosztályok I. I. Ljudnyikov
193. lövészhadosztály F. N. Szmehotvorov
196., 244., 284. lövészhadosztályok N. F Batyuk
308. lövészhadosztály L. N. Gurtyijev
10. NKVD lövészhadosztály Rogatyin
tengerészgyalogos dandár 92.
különleges dandárok 42., 115., 124, 149, 160.
harckocsi dandárok 84., 137., 189.

64. HADSEREG M. S. Sumilov tábornok

lövészhadosztályok 36. gárda-, 29., 38., 157., 204.

- [346] -
tengerészgyalogos dandár 154.
különleges dandárok 66., 93., 96., 97.
harckocsi dandárok 13., 56.
57. HADSEREG F. I. Tolbuhin tábornok
lövészhadosztályok 169., 422.
különleges dandárok 143.
harckocsi dandárok 90., 235.
13. gépesített hadtest* T. I. Tanascsisin tábornok
51. HADSEREG N. I. Trufanov tábornok
lövészhadosztályok 15. gárda-, 91., 126., 302.
különleges dandárok 38.
harckocsi dandárok 254.
4. gépesített hadtest* V. T. Volszkij
4. lovas hadtest* Sapkin
28. HADSEREG
lövészhadosztályok 34. gárda-, 248.
különleges dandárok 52., 152., 159.
harckocsi dandárok 6. gárda-
330. lövészhadosztály
A Sztálingrádi Front tartaléka
85. harckocsidandár
8. LÉGIHADSEREG T. T. Hrjukin tábornok

Doni Front K. K. Rokosszovszkij vezérezredes

66. HADSEREG A. Sz. Zsadov vezérőrnagy
lövészhadosztályok 64., 99., 116., 226., 299., 343.
harckocsi dandárok 58.
24. HADSEREG I. V Galanyin tábornok
lövészhadosztályok 49., 84., 120., 173., 233., 260., 273.
harckocsi dandárok 10.
- [347] -
16. harckocsihadtest
65. HADSEREG P. I. Batov altábornagy
44. gárda-, 27. gárda-, 40. gárda-, 23.,
24., 252., 258., 304., 321.
121.
16. LÉGIHADSEREG Sz. I. Rugyenko vezérőrnagy

Délnyugati Front N. F Vatutyin tábornok

21. HADSEREG I. M. Csisztyakov tábornok
lövészhadosztályok 63., 76., 96., 277., 293., 333.
harckocsiezredek 1., 2., 4. gárda-
4. harckocsihadtest* A. G. Kravcsenko
3. gárda-lovashadtest* P. A. Plijev
5. HARCKOCSI HADSEREG P. L. Romanyenko tábornok
14. gárda-, 47. gárda-. 50. gárda-, 119.,
lövészhadosztályok
l59., 346.
1. harckocsihadtest* V. V. Butkov
26. harckocsihadtest* A. G. Rogyin
8. lovashodtest
1. GÁRDAHADSEREG D. D. Leljusenko tábornok
lövészhadosztályok 1., 153., 197., 203., 266., 278.
Fronttartalék: 1. gépesített gárdahadtest
2. LÉGIHADSEREG
17. LÉGIHADSEREG Sz. A. Kraszovszkij vezérőrnagy

- [348] -
 II. A statisztikai vita: a 6. hadsereg
létszáma a katlanban

A bekerített 6. hadsereg létszámával kapcsolatos adatok eltérései szükséges-

sé teszik, hogy legalább megpróbálkozzunk a tisztázással. A katlanba került 6. had-
sereg 1942. november 19-i létszámára vonatkozó becslések közt nagy eltérések
vannak. Úgy tűnik, hogy elsősorban azért, mert a 6. hadsereg soraiban olyan sok
orosz szolgált, hogy külön említés nélkül bevették őket a német élelmezési lét-
számba. Rüdiger Overmans újabban vitatja Manfred Kehrig alapmunkájának
(Stalingrad: Analyse und Dokumentation einer Schlacht, a Militärgeschichtliches
Forschungsamt támogatásával) számait. Overmans elsősorban a Wehrmacht visz-
szamenőleges becslései alapján dolgozik (ez alapjában véve utólagos kísérlet volt a
katlanban bekerítettek létszámának meghatározására). A bekerített németek számát
195.000-re, a Hiwikét 50.000-re, a románokét pedig 5.000-re, a teljes létszámot
tehát körülbelül 250.000-re teszi. Kehrig feltételezése szerint a németek 232.000-
en, a Hiwik 52.000-en, a románok pedig 10.000-en voltak, azaz a katlanban össze-
sen körülbelül 294.000-en rekedtek benn. Egy másik, még frissebb tanulmány sze-
rint a december 18-i teljes létszám 268.900 fő volt. (Ebből 13.000 román és olasz,
19.300 pedig Hiwi.)
Ez a legújabb felosztás, eltekintve a részadatok kisebb különbségeitől és a
veszteségek ebből következő eltéréseitől, meglehetősen pontosan megközelíti a 6.
hadsereg főszállásmestere által december 6-án kiszámolt teljes létszámot. Ebben
„A 6. hadsereg élelmezési létszáma a Kesselben” című dokumentumban összesen
275.000 katonáról - ezen belül 20.300 Hiwiről és 11.000 románról - esik szó. (Ro-
mán katonai források szerint a Kesselben 12.000 román katona tartózkodott. Volt
néhány száz olasz is.) Ha ehhez hozzáadjuk azt a 15.000 embert, aki november 21-
e és december 6-a közt „csak a katlanban” veszteséglistára került, akkor november
22-én csaknem 290.000 katonát kerítettek be.
Valamennyi szerző egyetért abban, hogy légi úton körülbelül 25.000 sebe-
sültet és specialistát hoztak ki, az elesettek és hadifogságba esettek számáról azon-
ban alig tudni biztosat. Az igazságra már sohasem derül fény: a katlan felszámolá-
sára indított 1943. január 10-i szovjet offenzívát általános káosz követte. Csak any-
nyi állapítható meg meglehetős biztonsággal, hogy a 6. hadseregnek november 22-
e és január 7-e között csaknem 52.000 tagja halt meg, nem tudni viszont, hogy
ezek között hány Hiwi volt. A november 19-e és január 31-e között ejtett foglyokra
vonatkozó szovjet adatból (111.465 fő, plusz a 8.928 kórházi ápolt) nem derül ki,
hogy ebből mennyi volt a német, de ami még lényegesebb, az sem, hogy közülük
hányan tartoztak a bekerített csapatokhoz, és hányan voltak, akik a Téli Vihar és a
Kis Saturnus hadművelet során estek fogságba.
Az 1943. január 10-i szovjet támadással induló Gyűrű hadművelet, valamint
a betegségek, a hideg, az éhezés, a kimerültség és a kivégzések következtében a

- [349] -
 veszteségek valószínűleg ugrásszerűen megnőttek - akár meg is duplázódhattak, s a
Hiwiket is beleszámítva elérhették a százezer főt. Kehrig és Overmans egyaránt
úgy vélik, hogy a németek veszteségei a november 22-étől a végső megadásig ter-
jedő időszakban csaknem elérték a 60.000 főt. A harc során meghalt Hiwik számát
természetesen nem próbálták megbecsülni. Mindenesetre valószínű, hogy csak na-
gyon kevesen maradtak életben közülük.
* elsőhullámbeli áttörő alakulat az Uranus hadműveletben

- [350] -
 Hivatkozások

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK
AMPSzB Arhiv Muzeja Panorami Sztalingradszkoj Bitvi (A Sztálingrádi Csata
Panorámamúzeumának Levéltára), Volgográd
APRF Arhiv Prezídiuma Rosszijszkoj Federacii (Az Oroszországi Szövet-
ség Elnökségének Archívuma), Moszkva
BA-MA Bundesarchiv - Militärarchiv, Freiburg im Breisgau
BZG-S Bibliothek für Zeitgeschichte - Sammlung Sterz, Stuttgart
GARF Goszudarsztvennoj Arhiv Rosszijszkoj Federacii (Az Oroszországi
Szövetség Állami Levéltára), Moszkva
MGFA-P Militärgeschichtliches Forschungsamt könyvtár, Potsdam
ÖStA-AdR Österreichisches Staatsarchiv - Archív der Republik, Bécs
ÖStA-KA Österreichisches Staatsarchiv - Kriegsarchiv, Bécs
PRO Public Record Office, Kew, Egyesült Királyság
RGALI Rosszijkij Goszudarsztvennij Arhiv Literaturi i Iszkussztva (Orosz
Állami Irodalmi és Művészeti Levéltár), Moszkva
RGVA Rosszijszkij Goszudarsztvennoj Voennij Archiv (Orosz Állami Ka-
tonai Levéltár), Moszkva
RCHIDNI Rosszijszkij Centr Hranyenyija i Izucsenyija Dokumentov Novejsej
Isztorii (Kortárs Történelmi Dokumentumokat Konzerváló és Kutató
Oroszországi Központ), Moszkva
CAMO Centralnij Arhiv Minisztyersztva Oboroni (Védelmi Minisztérium
Központi Levéltára), Podolszk
CHIDK Centr Hranyenyija i Izucsenyija Dokumentalnih Kollekcii (Törté-
nelmi Dokumentumok Konzerváló és Kutató Központ), Moszkva
CMVS Centralnij Muzej Vooruzsjonnih Szil (Fegyveres Erők Központi Mú-
zeuma), Moszkva
VOCDNI Volgograd Oblaszty, Centr Dokumentov Nevejsej Isztorii (a Leg-
újabb Kori Történelem Dokumentumainak Volgográdi Dokumentá-
ciós Központja)
Megjegyzés: Az orosz levéltárakban található német dokumentumok orosz
fordításait idézem, ha nem, jelzem.
INTERJÚK ÉS PUBLIKÁLATLAN BESZÁMOLÓK
- [351] -
Jelena Filipovna Albert (sztálingrádi légvédelmi csapatok)
Winrich Behr (százados, 6. hadsereg főparancsnoksága, Milch különleges
törzse)
Lev Alekszandrovics Beziminszkij (főhadnagy, Vörös Hadsereg hírszerzé-
se, Doni Front főparancsnoksága)
Gottfried von Bismarck (hadnagy, 76. gyalogoshadosztály)
K. M. Bogomolov (főhadnagy, NKVD, Doni Front főparancsnoksága)
Alexander zu Dohna-Schlobitten herceg (lovassági százados, XIV.
páncéloshadtest főparancsnoksága)
Nyikolaj Dmitrijevics Gyatlenko (őrnagy, NKVD, Doni Front főparancs-
noksága)
Josef Farber (közlegény, 305. gyalogoshadosztály)
Bernd Freiherr von Freytag-Loringhoven, szolgálaton kívüli altábornagy
(százados, 16. páncéloshadosztály és Milch különleges törzse)
Zinaida Georgevna Gavrielova (hadnagy, 62. hadsereg e.ü. szolg.)
prof. dr. Hans Girgensohn (kórboncnok, 6. hadsereg)
Alekszandr Vlagyimirovics Glicsov (hadnagy, 24. hadsereg, majd 65. had-
sereg)
prof. Nyikolaj Viktorovics Goncsarov (sztálingrádi lakos)
Nyina Grigorjevna Grebennyikova (sztálingrádi lakos)
dr. Jevgenyij Alekszandrovics Grigorjev (sztálingrádi lakos)
Klemens von Kageneck gróf (százados, 3. páncéloshadosztály)
Viktor Ivanovics Kigyarov (őrmester, 62. hadsereg)
Lazar Iljics Lazarev (hadnagy, tengerészgyalogság)
Henry Metelmann (közlegény, 22. páncéloshadosztály)
Valentyina Ivanovna Nyefjodova (sztálingrádi lakos)
Gert Pfeiffer szolg. kív. alezredes (százados, 60. gépesített gyaloghadosz-
tály)
Hans Schmieder (Hauptwachmeister [törzsőrm.], 9. légvédelmi tüzérhad-
osztály, Luftwaffe)
Alekszandr Szergejevics Szmirnov (őrm., 64. hadsereg)
Klavgyija Vasziljevna Szterman (közkatona, Vörös Hadsereg - légierő)
- [352] -
 Alekszandr Vasziljevics Cigankov (hadnagy, 62. hadsereg)
Borisz Nyikolajevics Ulko (tizedes, 1. gárdahadsereg)
Heinz Wiscnyewski (hadnagy, 22. gyalogoshadosztály).
Három további veterán is segítségemre volt, ők azonban a névtelenséget vá-
lasztották.

- [353] -
 Jegyzetek

ELŐSZÓ
1. Institute of Military History, 1993. jan. 21., idézi Erickson in „Red Army
battlefield performance”, 244. old.
2. Dobronyin Scserbakovhoz, :1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 81. old.
1. FEJEZET
1. Berezskov, In diplomatischer Mission bei Hitler, 63. old.
2. Maszlennyikov, RGVA, 38652/1/58.
3. Berezskov op. cit., 64. old.
4. idézi Andrew and Gordievsky, 212. old.
5. idézi Erickson, in The Road to Stalingrad, 110. old.
6. Berezskov, op. cit., 65. old.
7. Andrew and Gordievsky, op. cit., 195. old.
8. Schmidt, 212., 134. old.
9. Berezskov, op. cit., 67. old.
10. Schmidt, 234-5. old.
11. Berezskov, op. cit., 67. old.
12. Berezskov, op. cit., 68.
13. Volkogonov, 413. old.
14. Gavrielova, beszélgetés, 1995. nov. 22.
15. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 23.
16. Nyefjodova, beszélgetés, 1995. nov. 22.
17. Grigorjev, beszélgetés, 1995. nov. 22.
2. FEJEZET
1. Beszéd a Birodalmi Gyűlésben 1941. máj. 4-én, Völkischer Beobachter, 1941.
máj. 5.
2. Hitler 1940. dec. 18-i hadparancsa.
3. közlegény, 24. páncéloshadosztály, kihallgatás 1942. augusztus 12-én, CAMO
48/453/13, 32. old.

- [354] -
4. 305. gyalogoshadosztály, gépkocsivezető, BA-MA, RH19 VI/1 129. old.
5. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
6. IMT ND-447-PS.
7. BA-MA, RW-4/557.
8. Stahlberg, 159. old.
9. idézi Messerschmidt, 214. old.
10. IMT ND 221-L.
11. Hassell, 1941. ápr. 8., 173. old.
12. idézi Jürgen Förster in „Motivation and Indoctrination in the Wehrmacht”,
1933-1945, in Addison and Calder, 270. old.
13. 11. hadsereg parancsnoksága, 1941, idézi Klee and Dressen, 41-44. old.
14. Paulus, 1951. július 21. „Das Verhalten der Generalität unter Hitler”, BA-MA,
N372/9. 1. old.
15. Edgar Klaus, 36. old. és Beitrage zur Geschichte der 60. Infanterie Division
(mot.) TS, MGFA-P, 1979. 3. old.
16. Kroll, beszélgetés, 1996. máj. 6.
17. Kagenech, beszélgetés, 1996. máj. 16.
18. Dr. Alois Beck, ÖstA-AdR 522.
19. anonim interjú, 1996. máj. 16.
20. Theo Schulte: „The German soldier in occupied Russia”, in: Addison and
Calder, 279. old.
21. Dohna-Schlobitten, 213-14. old, beszélgetés, 1995. okt. 16.
22. RGVA, 38652/1/8.
23. I. T Sztarinov ezredes: „The frontier aflame”, in Bialer, 225. old.
24. Schmidt, 233. old.
25. idézi Domarus, II. köt., 1731. old.
26. Völkischer Beobachter 1941. június 28.
3. FEJEZET
1. Sztarinov, op. cit., in Bialer, 222. old.
2. Erich von Manstein, Lost Victories, 187. old.

- [355] -
3. 1942. okt. 4., CAMO, 48/486/24, 48. old.
4. Erickson, The Road to Stalingrad, 121. old.
5. Erickson: „The development of Soviet military doctrine”, 7. old.
6. zsákmányolt dokumentum, APRF 3/58/451.
7. Sztarinov, op. cit., in Bialer, 237. old.
8. APRF, 45/1/478.
9. CMVSz.
10. APRF, 3/58/451.
11. Gavrielova, beszélgetés, 1995. nov. 22.
12. Grossman, Life and Fate, 34. old.
13. CMVSz.
14. idézi Gyatlenko-kézirat.
15. Ehrenburg-gyűjtemény, RGALI 1204/2/3453.
16. Sommerfeldt, 95-96. old.
17. Malaparte, 61. old.
4. FEJEZET
1. 1941. aug. 12., idézi Messenger, 150. old.
2. Gottfried von Bismarck-kézirat.
3. Podewils, 32. old.
4. levél, 1941. okt. 11., in: Paulus, 144. old.
5. levél, Himer altábornagy, 1941. okt. 2, in: Paulus, 143.
6. idézi Volkogonov, 422. old.
7. Werth, The Year of Stalingrad, 104. old.
8. beszélgetés, Ulko, 1995. nov. 22.
9. Werth, Russia at War, 246. old.
10. Erickson, The Road to Stalingrad, 246. old.
11. Rudolf Schmidt páncélostábornok, 39. páncéloshadtest, 1941. nov. 13., in
Paulus 145. old.
12. in Bartov, Hitler’s Army, 41. old.

- [356] -
13. Melnyikov Berijának, 1943. szept. 13. CHIDK, 451. old. /2/6.
14. Hitler, in Seydlitz, 114. old.
15. Pabst, 54. old.
16. német hivatkozás: W 283/11.41c, 1941. nov. 28., RCHI-DNI 17/125/96.
17. in Volkogonov, 456. old.
18. „Öngyilkosság és öngyilkossági kísérlet” c. parancs, 1942. jan. 17. CAMO
206/ 294/21, 29. old.
19. CAMO 206/294/48, 468. old.
20. CAMO 206/294/98, 346. old.
21. CAMO 2()6/294/98, 471-474. old.
22. Reichenau a 29. hadtestnek, 1941. dec. 25., 01348/41 RCHIDNI 17/125/96
32. „Hármas számú Frontlevél”, CAMO 206/294/12, 17-19. old.
5. FEJEZET
1. in Messcnger, 61. old.
2. Kageneck, beszélgetés, 1995. okt. 24.
3. levél, 1942. febr. 11., in Paulus, 164. old.
4. VOCDNI 113/14/306, in Epifanov, 135. old.
5. August Häfner SS-Obersturmführer, in Klee and Dressen (szerk.), 111. old.
6. Heer (szerk), 75. old.
7. Paget, 173. old.
8. in Groscurth, 91. old.
9. in Heer, 78. old.
10. több mint harmincezer, R. W. M. Klempner, SS im Kreuzverhör München,
1964, 29. old.
11. Reichenau parancsa in Klee and Dressen (szerk.), 39. old.
12. Komszomolszk falu, CAMO 206/294/48.
13. CAMO 48/453/21, 32. old.
14. 1942. júl. 5., CAMO 206/294/48, 485. old.
15. „a Führer születésnapja” és más példák in BA-MA, N395/10.
16. Kageneck, 30. old.
- [357] -
17. Kageneck, 32-33. old.
18. Malaparte, 121. old.
19. hatszáz szovjet fogoly, Goldhagen, 157. old.
20. BA-MA, N159/4, in Messerschmidt, 221-222. old.
21. Erickson, The Road to Stalingrad, 238. old.
22. Makszimov, NKVD-jelentés, 1942. márc. 4., CAMO 226/335/7, 364. old.
23. 1942. márc. 29., RCHIDNI 17/125/96
24. 1942. márc. 16. RCHIDNI 17/125/96
25. Dr. Heinz Schrömbgens, in Schneider-Janessen, 136. old.
26. Feodoszja, BA-MA, RW2/v. 151., 152., in de Zayas, 181. old.
27. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
28. Bruno Gebele in Beck, 102.
29. Förster: „Evolution and Development of German doctrine 1914-1945”, 7. old.
30. Bock naplója, 1942. máj. 8., in Paulus 176. old.
31. Seydlitz, 147. old.
32. Seydlitz, 148. old.
33. Kageneck, beszélgetés, 1995. okt. 24.
34. Hans Urban (Unteroffizier), 389. gyaloghadoszt., BA-MA, RW4/v. 264, 89.
old.
35. kézirat, ismeretlen katona Ehrenburg szövegében, RGALI 1204/2/3453.
36. 1942. máj. 20., in Paulus, 166. old.
37. 1942. júl. 12., in Paulus, 168. old.
6. FEJEZET
1. Paulus, 157. old.
2. Podewils, 29. old.
3. Podewils, 47-48. old.
4. CAMO 230/581/1, 78. old.
5. Bock naplója, 1942. júl. 3., Paulus, 185. old.
6. Podewils, 47. old.

- [358] -
7. Kageneck, beszélgetés, 1996. okt. 24.
8. Strecker, 1942. júl. 19., Hallér, 44. old.
9. Podewils, 44. old.
10. 1942. júl. 5., Bähr and Bähr, 139. old.
11. Bähr and Bähr, 137. old.
12. Balogh István tizedes, naplójegyzet, 1942. július 24., RCHIDNI 17/12/97.
13. CAMO 206/297/47, 147. old.
14. Rattenhuber SzMERS-kihallgatása, 1946. nov. 28., Voennije Arhivi Rossii,
No. 1., 1903, 357. old.
15. Halder, 1942. júl. 23., 489. old.
16. in Stahlbeg, 308. old.
17. in Messenger, 149. old.
18. RCHIDNI 17/125/97.
19. kihallgatás, 1942. szept. 26., CAMO 206/294/47.
20. RCHIDNI 17/125/97.
21. kilencvennyolcezer román: Max Axworthy: „The Romanian soldier at the siege
of Odessa”, in Addison and Calder, 227. old.
22. RCHIDNI 17/125/97.
7. FEJEZET
1. CAMO 3/11/556/9, Volkogonov 459. old.
2. az 1941. aug. 16-i 270. sz. parancs, CAMO 298/2526/5a, in Volkogonov, 247.
old.
3. 1942. aug. 16., CAMO 48/486/28, 8. old.
4. Zsukov Sztálinnak, in Volkogonov, 469. old.
5. RCHIDNI 17/43/1774.
6. a Vörös Hadsereg 422.700 katonája: Erickson: „Red Army battlefield perfor-
mance”, in Addison and Calder, 236. old.
7. CAMO 48/468/28, 15. old.
8. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 29., CAMO 48/486/24, 315. old.
9. Nyikolaj Filin: Kak i pocsemu ja bil agentom SzMERS, Vecsernaja Moszkva,
1995. nov. 25.
- [359] -
10. Ehrenburg-iratok, RGALI 1284/2/3466.
11. parancs a 2. páncéloshadseregtől, 1942. febr. 9., RCHIDNI 17/ 125/96.
12. 1942. aug 10., CAMO 48/53/13, 10. old.
13. CAMO 48/453/13, 4-7. old.
14. levél, 1942. júl. 10., in Haller, 192. old., „a napon ötvenhárom fok”: Groscurth,
527 old.
15. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., 1942. aug. 10.. BZG-S
16. BA-MA, RH 27-16/42.
17. Dr. Günther Diez, in Schneider-Janessen, 130. old.
18. 1942. júl. 19., CAMO 206/294/48, 485. old.
19. lókefe: TSAMO 48/486/28, 15. old.
20. Podewils, 98. old.
21. 1942. júl. 31., CAMO 206/294/47, 251. old.
22. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
23. Szimonov, Raznie dnyi vojni, 180. old.
24. 1942. aug. 2., 3., 5., 6., CAMO 206/294/48., 486. old.
25. éjszakai vadászrepülő-ezred, Szterman, beszélgetés, 1995. nov. 7.
26. BA-MA, RH27-16/42.
27. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
28. Dohna-Schlobitten, beszélgetés, 1995. okt. 16.
29. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
30. Podewils, 85. old.
31. Metelmann, beszélgetés, 1996. ápr. 12.
32. Seydlitz, 158. old.
33. in Paulus, 187. old.
34. Podewils, 95. old.
35. 181. lövészhadosztály, Cigankov, 1995. nov. 22.
36. H. R. közlegény, 1942. aug. 9., 389. gyaloghadoszt., BZG-S.
37. hetvenkét holttest, 1942. szept. 24., CAMO 62/335/7.

- [360] -
38. W. V. őrvezető, 1942. aug. 9., 305. gyaloghadoszt., BZG-S.
39. B. B. közlegény, 389. gyaloghadoszt., BZG-S.
40. RCHIDNI 17/43/1773.
41. olajtartályok: Nyefjodova és Grebennyikova, beszélgetés, 1995. nov. 23.
42. Albert, beszélgetés, 1995. nov. 23.
43. középiskolások: RCI-ADNI 17/43/1774.
44. RCHIDNI 17/43/1774.
45. Dohronyin Scserbakovnak, 1942. nov. 18., CAMO, 48/486/25, 240. old.
46. RCHIDNI 17/43/1774.
48.* Lazarjev, beszélgetés, 1995. nov. 13.
49. CAMO 206/294/48 485. old.
8. FEJEZET
1. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
2. Richthofen naplója, 1942. aug. 23., Paulus, 188. old.
3. Richthofen naplója, 1942. aug. 23., Paulus, 188.
4. Podewils, 107. old.
5. BA-MA, RH27-16/42.
6. BA-MA, RH20-6/216.
7. Gavrielova, beszélgetés, 1995. nov. 22.
8. Nyekraszov, 82. old.
9. Grigorjev, beszélgetés, 1995. nov. 22.
10. Nyefjodova, beszélgetés, 1995. nov. 22.
11. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 23.
12. 1.600 bevetés, 1.000 tonna: Plocher, 231. old.
13. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 23.
14. BA-MA, RH27-16/42.
15. Albert, beszélgetés, 1995. nov. 22.
16. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.

*
A 47. kimaradt…
- [361] -
17. BA-MA, RH27-16/42.
18. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
19. BA-MA, RH20-6/216.
20. Langsdorff, 194. old.
21. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
22. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
23. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
24. BA-MA, RH27-16/42.
25. BA-MA, RW4/v. 264.
26. CMVS.
27. RCHIDNI 17/431773.
28. E. R. őrvezető, 16. páncéloshadoszt., 1942. aug. 25., BZG-S.
29. 1942. szept. 2. BZG-S.
30. BA-MA, RH27-16/42.
31. Podewils, 117. old.
32. Podewils, 105. old.
33. B. G. őrvezető, 1942. aug. 24., BZG-S.
34. W. W. altiszt, 1942. aug. 27., BZG-S.
35. H. R. közlegény, 389. gyaloghadoszt., 1942. aug. 27., BZG-S.
36. Richthofen naplója, Paulus, 188. old.
37. Strecker, Haller, 89. old.
38. 1942. aug. 26., CMVSz.
39. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 29., CAMO 48/486/24, 308. old.
40. ÖSta-KA B/1450.
41. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 8-án, CAMO 48/486/24, 78. old.
42. Podewils, 119. old.
43. Einsiedel, 72. old.
44. H. T. altiszt, 71. gyaloghadoszt., 1942. aug. 30., BZG-S
45. Glicsov, beszélgetés, 1995. nov. 6.

- [362] -
46. Volkogonov, 461. old.
47. Erickson, The Road to Stalingrad, 384. old.
48. BA-MA RH27-16/43.
49. V M. Kovalov, 1942. szept 2., AMPSzB 258/4904.
50. Glicsov, beszélgetés, 1995. nov. 6.
51. B. G. őrvezető, 1942. szept. 3., BZG-S.
52. W. W. közlegény, 305. gyaloghadoszt., 1942. szept. 2., BZG-S.
53. BA-MA, RH20-6/216.
54. Levél, 1942. aug. 23., in Paulus, 169. old.
9. FEJEZET
1. levél, 1942. dec. 3. Groscurth, 530. old.
2. Halder, 1942. szept. 7., 518.
3. in Domarus, II. köt. 1908. old.
4. Warlimont, 269. old.
5. Below, 315. old.
6. BA-MA, RH27-16/43.
7. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
8. O. K. őrvezető, 1942. szept. 13.
9. Sztalinszkoje Znamja, 1942. szept. 8.
10. Zayas, 169. old.
11. Raznije dnyi vojna, II. köt. 175-176. old.
12. Csujkov, 84. old.
13. Csujkov, 89. old.
14. Csujkov, 93. old.
15. 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 77. old.
16. Csujkov, 80. old.
17. BA-MA, RH20-6/216.
18. Halder, 521. old.
19. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., BZG-S.

- [363] -
20. Zsukov, 143. old.
21. BA-MA, RH20-6/216.
22. Kugansky: „Malenkov”, in Bialer, 455. old.
23. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
24. Beszélgetés, Kigyarov, 1995. nov. 22.
25. anonim, 29. (gép.) gyaloghadoszt., 1942. szept. 15., BZG-S.
26. 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 77. old.
27. 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 77. old.
28. 1942. okt. 8., CAMO, 48/486/24, 78. old.
29. Groszman, Life and Fate, 35. old.
30. CAMO, 3/11 556/10, in Volkogonov, 474-475. old.
31. 1942. okt. 4., CAMO, 48/486/24, 48. old.
32. Max Plakolb, ÖStA-KA B/1540, Kalb-kihallgatás, CAMO 48/453/13, 70. old.
33. Herbert Pabst, levelek, in Bähr and Bähr 186-188. old.
34. Dr. Günther Diez, Schneider-Janessen, 130. old.
35. Kigyarov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
36. BA-MA, RH27-16/42.
37. Podewils, 115. old.
38. Herbert Pabst, in Bähr and Bähr, 184. old.
39. AMPSB 22789.
40. AMPSB 752-/5.481.
41. Dobronyin a Sztálingrádi Front Katonai Tanácsának, 1942. okt. 3., CAMO
48/486/24, 30-32. old.
10. FEJEZET
1. Halder, 528. old.
2. 1942. aug. 19., Groscurth, 548. old.
3. Dohna-Schlobitten, 246. old.
4. BA-MA, RH20-6/216, 51. old.
5. in Boelcke, 356. old.

- [364] -
6. 1942. aug. 29., Groscurth, 550. old.
7. Groszman-iratok. RAGU 618/2/108.
8. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 25.
9. Förster: „Evolution and development of German doctrine”, 2. old.
10. Strecker, Haller, 90. old.
11. Anselm Radbruch hadnagy, levél, 1942. szept. 26., Bähr and Bähr, 174. old.
12. Max Plakolb, ÖStA-KA B/1450.
13. Szmirnov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
14. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/100.
15. BA-MA RH20-6/216, 58. old.
16. O. K. őrvezető, 45. utászzászlóalj, 1942. szept. 16. BZG-S.
17. Klaus, 20. old.
18. a 6. hadsereg hadinaplója, 1942. nov. 15., BA-MA RH20-6/221.
19. Cigankov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
20. Groszman-iratok, RGALI 681/2/108.
21. Cigankov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
22. 1942. okt. 3., CAMO 48/486/24, 10. old.
23. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
24. CAMO 48148fi/39, 21. old.
25. Cigankov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
2fi. Visnyevszkij ezredes, 1942. nov. 17., AMPSB 602/10343.
27. Lazar Iljics Lazarjev, beszélgetés, 1995. nov. 13.
28. RCHIDNI, 17/43/1773.
29. Gavrielova, beszélgetés, 1992. nov. 23.
30. CMVSz.
31. Kocsnyevszkaja, 1942. nov. 21., CAMO 48/486/25, 268. old.
32. Szterman, beszélgetés, 1995. nov. 7.
33. Krimszkaja professzor, in Schneider-Janessen, 134. old.
34. Jekatyerina Peltyuk, John Erickson: „Soviet women in war”, in Garrad and

- [365] -
 Garrad (szerk.), 66. old.
35. Szimonov, Raznie dnyi vojni, 187. old.
36. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/100.
37. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 28., CAMO 48/486/25, 47. old.
38. 1942. nov. 4. CAMO 48/486/25, 47. old.
39. V. Velicsko őrnagy: „The 62. Army”, in USSR, Stalingrad, 148. old.
40. Nyekraszov, 82. old.
41. Hans Urban altiszt, BM-MA RW4/v. 264, 89. old.
42. Csujkov, 167. old.
43. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., BZG-S.
44. Viktor Kainzer, 54. vadászezred, Stalingradbund Österreich, 1984. máj.
45. Csujkov, 184.
46. 1942. nov. 17., CAMO, 48/486/25, 216. old.
47. in Domarus, II. köt., 1914, 1916.
11. FEJEZET
1. Szmirnov, beszélgetés, 1995. nov. 25.
2. Csujkov, 223. old.
3. Sztalinszkoje znamja, 1942. szept. 4.
4. 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 74. old.
5. német harckocsik dezertőröket fedeznek: CAMO 48/486/24, 20. old.
6. a 124, különleges dandár szökevényei, 1942. okt. 3., Dobronyin a Sztálingrádi
Front Katonai Tanácsának, CAMO 48/486/24, 8. old.
7. BA-MA, RH27-16/43.
8. BA-MA, RH27-16/43.
9. J. Sch. altiszt, 79. gyaloghadoszt., 1942. szept. 22., BZG-S.
10. 178. tart. lövészezred, Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 21., CAMO
48/486/24/, 239. old.
11. 1942. nov. 13. CAMO, 48/486/25, 162. old, 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24,
77. old.
12. 1942. nov. 13. CAMO 48/486/24, 77. old.

- [366] -
13. 1942. nov. 26. CAMO 48/486/25, 317-318. old.
14. 1942. nov. 16. CAMO 48/486/25, 209. old.
15. 1942. nov. 13. CAMO 48/486/25, 165. old.
16. 1942. nov. 15. CAMO 48/486/25, 201. old.
17. 1942. nov. 13. CAMO 48/486/25, 165. old.
18. 1942. nov. 11. CAMO 48/486/25, 138-139. old.
19. 1942. nov. 14. CAMO 48/486/25, 183. old.
20. 1942. nov. 14. CAMO 48/486/25, 185. old.
21. 1942. okt. 15. CAMO 48/486/24, 176. old.
22. 1942. nov. 13. CAMO 48/486/25, 163. old.
23. CAMO 48/486/24, 79. old.
24. 1942. nov. 23. CAMO 48/486/25, 292. old.
25. 446 szökés: CAMO 48/486/29, 49. old.
26. 1942. okt. 15. CAMO 48/486/24, 187. old.
27. 1942. okt. 8. CAMO 48/486/24, 82. old.
28. 1942. okt. 25. CAMO 48/486/24, 259. old.
29. 1942. nov. 7. CAMO 48/486/25, 106. old.
30. 1942. nov. 18. CAMO 48/486/25, 240. old.
31. 1942. okt. 8. CAMO 48/486/24, 82-83. old.
32. Nyikolaj Filin: Kak i pocsemu ja bil agentom SzMERS, Vecsernaja Moszkva,
1995. nov. 25.
33. CAMO 48/486/24, 162. old.
34. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 8., 48/486/24, 76. old, CAMO
48/486/24, 76. old., CAMO 48/486/25, 236. old.
35. in Garrand and Garrand, 155. old.
35/a V. Velicsko őrnagy: „The 62nd Army”, in USSR, Stalingrad, 145. old.
36. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/100.
37. Goncsarov, beszélgetés 1995. nov. 24.
38. H. D. altiszt, 295. gyaloghadoszt, 1942. nov. 6., BZG-S.
39. Szimonov, 1942. szept. 25., in USSR, Stalingrad, 64. old.
- [367] -
40. Szimonov, 1942. szept. 25., in USSR, Stalingrad, 64. old.
41. 1942. nov. 5., CAMO 48/486/25, 63. old.
42. VOCDNI 113/14/305/L, in Epifanov, 136. old.
43. Mihail Bulanov kihallgatása, 1943. dec. 3., in Klee and Dresen (szerk.) 95. old.
44. Podewils, 131. old.
45. Nyefjodova, beszélgetés, 1995. nov. 23.
46. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 24.
47. Dobronyin a Sztálingrádi Front Katonai tanácsának, CAMO 48/486/24, 9., 32.
old.
48. kettőszázhetvenezer ukrán: BA-MA WiID, in Szergej Kudrasov: „The hidden
dimension”, in Erickson and Dilks, 242. old.
49. nyolcszáz fiatal ukrán: VOCDNI, 113/14/306, 75-90. old., Epifanov 153. old.
50. Sztálingrádnál fogságba esett német és szövetséges hadifoglyok kihallgatásai,
CAMO 62/335/7, 48/453/13 206/294/12, 206/294/47 206/29448 226/335/7
51. fogságba esés 1942. szept. 16., CAMO 48/453/13, 36. old.
52. Kaplan kihallgatásai, CAMO 48/453/13, 75., 46., 48. old.
53. 1942. aug. 7., 14. páncéloshadoszt., RCHIDNI 17/125/96.
54. RCHIDNI 17/125/97.
55. RCHIDNI 17/125/97.
56. RCHIDNI 17/125/97.
58. CAMO 206/294/47, 25.1. old.
59. 991. különleges büntetőzászlóalj: RCHIDNI 17/125/97.
60. CAMO 48/453/21, 96. old.
61. Klaus, 23. old.
62. Stolberg jelentése, BA-MA, RW4/v. 264, 161. old.
63. BA-MA, RW4/v. 264, 156. old.
64. 1941. szept. 19., 3. román hadsereg a 13. román gyaloghadoszt.-nak,
171/125/96
65. 1942. okt. 35., Groscurth 552. old.
66. 50.000 orosz Hiwi: Kehrig, 662-663, lásd még: Rüdiger Overmans: „Das
Andere Gesicht des Krieges”, in Förster (szerk.), Stalingrad, 441. old.
- [368] -
67. 1943. márc. 4., CAMO 226/335/7, 364. old.
68. RCHIDNI 17/125/97.
69. Henry Metelmann, beszélgetés, 1996. ápr. 12.
70. 1942. okt. 8., CAMO 48/486/24, 81. old.
12. FEJEZET
1. levél fivéréhez, Groscurth, 528. old.
2. Groszman-iratok, RGALI, 628/2/108.
3. Philipp Westrich altiszt, 100. vadászhadosztály, BA-MA, RW4v. 264, 86. old.
4. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
5. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
6. 1942. okt. 15. CAMO 48/486/24, 162. old.
7. CAMO 48/486/25, 66. old.
8. CAMO 48/486/39, 22. old.
9. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 15., CAMO 48/486/24, 188. old., és
48/486/28, 216. old.
10. a 6. hadsereg hadinaplója, 1942. okt. 10., BA-MA, RH20-6/221.
11. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., 1942. okt. 14., BZG-S.
12. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., 1942. okt. 14., BZG-S.
13. V. Velicsko őrnagy. „The 62nd Army”, in USSR, Stalingrad, 149. old.
14. Dobronyin Scserbakovnak, 1942. okt. 15., CAMO 48/486/24, 189. old.
15. H. G. altiszt, 305. gyaloghadoszt., 1042. okt. 24., BZG-S
16. Grams, 54. old.
17. a 6. hadsereg hadinaplója, BA-MA, RH20-6/221.
18. CAMO 48/486/35, 212-213.
19. CAMO 48/486/35, 214.
20. CAMO 48/486/35, 214. old.
21. Strecker in Haller, 90. old.
22. H. R. közlegény, 389. gyaloghadoszt., 1942. okt. 14., BZG-S.
23. CAMO 48/48635, 212. old.

- [369] -
24. Herbert Pabst, 1942. okt. 18., Bähr and Bähr, 188. old.
25. Csujkov, 203. old.
26. Koscsejev és Scserbakov, 1942, nov. 9., CAMO 48/486/25, 117. old.
27. Boelcke, 384. old.
28. RGALI 1284/2/3466.
29. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
30. 1942. okt. 12., AMPSB 7555/13530.
31. 1942. okt. 23., AMPSB 7555/13530.
32. AMPSB, idézi a Volgográdi Egyetem történeti tanszékének kutatása.
33. Otten hadnagy, AMPSB, uo.
34. Josef Joffnernek a felesége Nürnbergből, AMPSB N45079A.
35. 1942. nov. 11. CAMO 48/486/25, 139. old.
36. 1942. nov. 7. CAMO 48/486/25, 117. old.
37. 1942. nov. 11. CAMO 48/486/25, 138-139. old.
38. 1942. nov. 11. CAMO 48/486/25, 151. old.
39. 1942. nov. 14., Koscsejev Scserbakovnak, CAMO 48/486/25, 179. old.
40. Koscsejev Scserbakovnak, 1942. nov. 21., CAMO 48/486/25, 262. old.
41. 1942. nov. 14. CAMO 48/486/25, 179-180. old.
42. 1942. okt. 18. Dobronyin Scserbakovnak, CAMO 48/485/24, 249. old.
43. 1942. okt. 15. Dobronyin Scserbakovnak, CAMO 48/486/24, 162. old.
44. 1942. okt. 15. CAMO 48/486/24, 344. old.
45. kitüntetés a vodkában: Lazarev, beszélgetés 1995. nov. 13.
46. 1942. nov. 4. CAMO 48/486/25, 176-177.
47. 1942. nov. 10. CAMO 48/486/25, 122. old.
48. 1942. nov. 6. CAMO 48/486/25, 76-77. old.
49. 1942. nov. 4. CAMO 48/486/24, 58. old.
50. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
51. Manyenkov, 1942. nov. 17. CAMO 48/486/25, 216. old.
52. 1942. nov. 12. CAMO 48/486/25, 144. old.

- [370] -
53. Groszman-iratok, RGALI, 1710/1/100.
54. 1942. nov. 4. CAMO 48/486/25, 52. old.
55. Kemptner százados, in Hauck, 74-75.
56. H. S. őrvezető, 389. gyaloghadoszt., 1942. nov. 5., BZG-S.
57. Csujkov, 211. old.
58. Gelman őrvezető, családjának. AMPSB, in: Volgográdi Egyetem történeti tan-
szék kutatás.
59. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/100.
60. K. H. közlegény, 113. gyaloghadoszt.,1942. okt. 27., BZG-S.
13. FEJEZET
1. Oktoberfest: BA-MA, N395/9.
2. K. H. közlegény, 113. gyaloghadoszt., 1942. okt. 27., BZG-S.
3. H. D. altiszt, 295. gyaloghadoszt., 1942. okt. 27., BZG-S.
4. 1942. okt. 14., BA-MA, RH20-6/220.
5. BA-MA, RH-20-6/238, 197. old.
6. 1942. nov. 7., Groscurth, 529. old.
7. W. B. altiszt, 371. gyaloghadoszt., 1942. okt. 26., BZG-S.
8. A. R. altiszt, 60. gyaloghadoszt., (gépesített), 1942. nov. 19., BZG-S.
9. H. B. altiszt, 371. gyaloghadoszt., 1942. okt. 28., BZG-S.
10. 1942. nov. 3. BA-MA/RH24-27/3.
11. AOK 1942. okt. 29, BA-MA/RH-20/6/220.
12. Pabst, 121. old.
13. A. R. altiszt, 60. (gépesített) gyaloghadoszt., 1942. nov. 19., BZG-S.
14. Klaus, 21. old.
15. dr. Dormanns, 1943. jan. 28., in Schneider-Janessen, 132. old.
16. Koscsejev Scserbakovnak, 1942. nov. 4., CAMO, 48/486/25, 61-62. old.
17. KTB AOK 6, BA-MA, RH20-6/221.
18. 1942. nov. 6., CAMO 48/486/25, 69. old.
19. 1942. nov. 7., CAMO 48/486/25, 101. old.

- [371] -
20. a 6. hadsereg hadinaplója, 1.942. nov. 1., BA-MA, RH20-6/221.
21. 1942. nov. 7., Groscurth, 529. old.
22. 1942. nov. 6., CAMO, 48/486/25, 70. old.
23. CAMO 48/486/10, 275. old.
24. jelentés, 1942. nov. 11., CAMO 48/486/25, 142. old.
25. 1942. nov. 23., CAMO 48/486/25, 142. old.
26. in Domarus, II. köt, 1937-1938. old.
27. Below, 322. old.
28. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.
29. Groszman-iratok, RGALI 618/12/21.
30. 347. lövészhadosztály, 1942. nov. 7., CAMO 48/486/25, 10. old.
31. jelzőrakéták: 1942. nov. 10., CAMO 48/486/25, 122. old.
32. 1942. nov. 7., CAMO 48/486/25, 115. old.
33. 1942. nov. 10., CAMO 48/486/25, 122. old.
34. Richthofen naplója, 1942. nov. 1., Paulus, 190. old.
35. 1942. nov. 1., CAMO 48/486/25, 197-198. old.
36. Richthofen naplója, 1942. nov. 16., in Paulus, 191. old.
37. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
38. Philippi and Heim, 177. old.
39. Seydlitz, 164. old.
40. Glicsov, beszélgetés, 1995. nov. 6.
41. 1942. nov. 13. CAMO 48/486/25, 155. old.
14. FEJEZET
1. Zsukov, 140. old, Erickson, The Road to Stalingrad, 389. old.
2. Zsukov, 140. old.
3. Erickson: „The development of Soviet military doctrine”, 5. old.
4. Vasziljevszkij, 189. old.
5. Glicsov, beszélgetés, 1995. nov. 25.
6. szovjet harckocsigyártás adatai: Erickson, The Road to Stalingrad, 375. old.

- [372] -
7. idézi Erickson. „Soviet women at war”, in Garrard and Garrard, 50. old.
8. CMVSz.
9. Ehrenburg-iratok, RGALI, 1204/2/3453.
10. RCHIDNI 17/43/1773.
11. Glantz, Soviet Military Deception in the Second World War, 113 old.
12. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
13. a 6. hadsereg hadinaplója, BA-MA, RH20-6/221.
14. Richthofen naplója, 1942. nov. 12., Paulus, 191. old.
15. Richthofen naplója, 1942. nov. 14., Paulus, 191. old.
16. Hruscsov és Jeremenko Szvetlij Jarnál, 1942. nov. 18., CAMO 48/486/25, 230.
old.
17. Metelman, beszélgetés, 1996. ápr. 12.
18. Below, 322. old.
19. a 6. hadsereg hadinaplója, BM-MA, RH-20-6/221.
20. 81. lovashadoszt., 1942. nov. 10., CAMO 48/486/25, 123. old.
21. 1942. nov. 10., CAMO 48/486/25, 129. old.
22. Zsukow, 169.
23. Koscsejev és Scserbakov, 1942. nov. 28., CAMO 48/486/25, 355-356.
24. Glicsov, 1995. nov. 6.
25. RCHIDNI 17/125/96.
26. 119 tábori kórház, Schneider-Janessen, 135. old.
27. A. Rogyin altábornagy, in USSR, Stalingrad, 109. old.
28. BA-MA, RH20-6/221.
29. Golovcsanszkij, 133. old.
15. FEJESET
1. BA-MA, RH20-6, 221.
2. A. Rogyin altbgy., in USSR, Stalingrad, 110. old.
3. Behr, beszélgetés, 1995. nov. 6.
4. dr. Hans Heinz Schrömbgens, in Schneider-Janessen, 135. old.

- [373] -
5. Glicsov, beszélgetés, 1995. nov. 6.
6. in Csujkov, 235. old.
7. Krauss százados, BA-MA, RH19 VI/11, 251. old.
8. Szmirnov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
9. Richthofen naplója, 1942. nov. 19., in Paulus, 192. old.
10. a 6. hadsereg hadinaplója, BA-MA, RH20-6/221.
11. 1942. nov. 19., 11 óra 30, BA-MA, RH20-6/221.
12. Krauss, jelentés, BA-MA, RI-í19 VI/11, 251. old.
13. Richthofen naplója, 1942. nov. 19., in Paulus, 192. old.
14. Richthofen naplója, 1942. nov. 19., in Paulus, 192. old.
15. 22 óra 00 perc, 1942. nov. 19., BA-MA, RH20-6/221.
16. BA-MA, RH27-16/42.
17. Joachim Grunow őrvezető, 2. páncélgránátos-ezred, 1943. aug. 1., BA-MA,
RH27-16/42.
18. in Beck, 169-170. old.
19. Gebele, in Beck, 169-170. old.
20. 13. harckocsidandár, 64. hadsereg, CAMO 48/486/25, 303. old.
21. Gebele, in Beck, 170. old.
22. 157. lövészhadosztály, 1942. nov. 23., CAMO, 48/486/25, 290. old.
23. 64. hadsereg, sebesültek, 1942. nov. 25., CAMO 48/486/25 303. old.
24. 1942. nov. 20. CAMO 48/486/28, 275. old.
25. Lazarev, beszélgetés, 1995. nov. 7.
26. in Kehrig, 148. old.
27. 1942. nov. 23., CAMO 48/486/28, 287. old.
28. CAMO 48/486/28, 287. old.
29. Gürtler százados jelentése, BA-MA RW4/v. 264., 85. old.
30. gr. Stolberg hadnagy jelentése, 1943. febr. 17., BA MA, RW4/.v. 264, 85. old.
31. 1942. nov. 22., 24. páncéloshadosztály, RH27-24/5.
32. Groszman-iratok, RGALI 618/2/108.

- [374] -
33. USSR, Stalingrad, 112. old.
34. Kehrig, 160. old.
35. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
36. Richthofen naplója, 1943. nov. 23. Paulus, 225. old.
37. 1942. nov. 21., 15 óra 25 perc, Kehrig, 163. old.
38. Wassermann százados jelentése, 16. páncéloshadosztály, 1943. aug. 2., RH27-
16/43.
39. Grams, 58. old.
40. levél, 1942. dec. 3., Bähr and Bähr, 189. old.
41. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
42. in Axworthy, 96. old.
43. (eredetileg németül), Ehrenburg-iratok, RGALI 1207/2/3477.
44. Stolberg, 1943. febr. 17., BA-MA, RW4/v. 264, 157. old.
45. CAMO 206/294/47, 147. old.
46. Werth, The Year of Stalingrad, 369. old.
47. BA-MA, N395/1 1.
48. Dohna-Schlobitten, 256. old.
49. Waltcr Öhme hadnagy, 2. páncélosezred, jelentése, 1943. júl. 28., BA-MA,
RH27-16/43.
50. Römer altiszt jelentése, 1943. május 23., BA-MA, RH27-16/43.
51. (eredetileg németül) Ehrenburg-iratok, RGALI 1207/2/3477.
52. Joachim Grunow őrvezető, 2. páncélosezred, jelentése, 1943. aug. 1. BA-MA,
RH27-16/43.
53. Dohna-Schlobitten, 253. old.
54. Römer altiszt, 1943. május 23., BA-MA, RH27-16/43.
55. Dohna-Schlobitten, 255. old.
56. II. hadtest/64. páncélosezred, BA-MA RH27-16/43.
57. Wallrawe törzsőrmester jelentése, BA-MA, RH27-16/43.
58. Dmitrij Venkutov, 1942. nov. 26., AMPSB 11480.
59. AMPSB 602/104343.

- [375] -
60. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/101.
61. négyszázötven kollaboráns, VOCDNI 113/14/3()6, 94. old., in Epifanov, 142.
old.
62. 1942. nov. 25, CAMO 48/486/25, 304. old.
63. Dohna-Schlobitten, 258. old.
16. FEJEZET
1. Albert Speer, in Sereny, 207. old.
2. 1942. nov. 19., KTB-OKW, II. köt., 1942, 988. old.
3. Bradley and Schulze-Kossens (szerk.), 22. old.
4. BA-MA, RH20-6/241.
5. Richthofen tábornok naplója, Paulus 224.
6. BA-MA, N601/v. 4, 3. old.
7. BA-MA, N601/v. 3, 12-13. old. Ezt a beszélgetést Schmidt és Pickert az összes
hozzáférhető dokumentum átnézése után együtt rekonstruálták 1963. január
7-én.
8. bor és pezsgő, beszélgetés, Behr és BA-MA, N395/12.
9. Schmidt, BA-MA, N601/v. 4, 7. old.
10. in Kehrig, 559-560.
11. BA-MA, RH20-6/238.
12. Zeitzker, Kehrig, 196. old.
13. Kehrig, 562. old.
14. 1942. nov. 25., Paulus, 227. old.
15. Seydlitz, 193.
16. 1942. nov. 25., BA-MA, N372/12, 2. old.
17. Toepke, 44. old.
18. beszélgetés, 1995. okt. 25.
19. 6. hadsereg, 1942. dec. 6., BA-MA RH20-6/239, 135. old.
20. propagandaröplapok, 1942. nov. 23., CAMO 48/486/25, 277. old.
21. Bradley and Schulze-Kossens, 26. old.
22. levél, 1942. nov. 15., Groscurth, 530. old.

- [376] -
23. Stahlberg, 212. old.
24. Stahlberg, 217. old.
25. BA-MA, RW4/v. 264.
26. Henry Holze, in Kruse, 14. old.
27. 1942. nov. 26., BA-MA RW4/v. 264.
28. Strecker, in Haller, 96. old.
29. BA-MA, N601/v. 4, 13. old.
30. Paulus, 83. old.
31. Rudolph-Christoph Freiherr von Gersdorff, Soldat im Untergang:
Lebensbilder, 134. old.
32. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
33. Paulus, parancs, 1942. nov. 27. BA-MA RH20-6/238.
34. Schmidt cáfolata, BA-MA N601/v. 10, 12. old.
35. Klaus, 35. old.
17. FEJEZET
1. Wallrave, BA-MA, RH27-16/43.
2. CAMO 48/486/13, 472. old.
3. Stolberg, jelentés, BA-MA, RW4/v. 264, 159. old.
4. CAMO 206/294/47, 108. old.
5. von der Sode főhadnagy, 16. páncéloshadosztály, jelentése, 1943. aug. 12., BA-
MA, RH127-16/43.
6. K. P. közlegény, 376. gyaloghadoszt., 1942. dec. 14., BZG-S.
7. BA-MA, RH20-6/237.
8. anonim beszámoló
9. anonim beszámoló
10. negyvenkét légitámadás, Römer jelentése, 1943. máj. 23., BA-MA, RH27-
16/43.
11. Kurt Reuber, levél, 1942. dec. 1.8., Bähr and Bähr, 1911. old.
12. (eredetileg németül), Ehrenburg-iratok, RGALI, 1207/2/3477.
13. Reuber, levél, 1942. dec. 3., id. Bähr and Bähr, 190. old.

- [377] -
14. Heinrich őrv., 2. páncélosezred, jelentése, 1943. júl. 28., BA-MA, RH27-16/43.
15. (német eredeti) CAMO 206/294/48, 452. old.
16. CAMO 48/486/13, 472. old.
17. CAMO 48/486/13, 472. old.
18. Einsiedel, Tagebuch der Versuchung, 110. old.
19. Zsukov, 151.
20. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/101.
21. Glicskov, beszélgetés, 1995. nov. 6.
22. Glicskov, beszélgetés, 1995. nov. 14.
23. Lazarev, 1995. nov. 13.
24. Lazarev, 1995. nov. 13.
25. Lazarev, 1995. nov. 13.
26. Strecker, idézi Haller, 97. old.
27. Groscurth, 1942. dec. 3., 530. old.
18. FEJEZET
1. 1942. dec. 11., BA-MA RW4/v. 264, 212. old.
2. fogoly pilóta, Paul German (sic) őrvezető. CAMO 48/453/13, 261. old.
3. Zsukov, 1942. nov. 29., 178. old.
4. in Paulus, 235. old.
5. Raus-hagyaték, ÖStA-KA B/186:III.
6. BA-MA, RH19VL, 60. old.
7. Raus tábornok, ÖStA-KA B/186:III.
8. Gilbert (szerk.), 17. old.
9. Raus, ÖStA-KA B/186:III.
10. Rohden, 46. old.
11. Raus tábornok, ÖStA-KA B/186:III.
12. Kolja Batyuk, 1942. dec. 18. AMPSB 488/7955(5).
13. Wolfgang Eckart, „Von der Agonie einer missbrauchten Armee”, in Wette und
Ueberschär (szerk.), 109. old.

- [378] -
14. Prof. Dr. Hans Girgensohn: „Der Hungertod in Stalingrad: Die Geschichte
seiner Entdeckung”, magánkiadás, 1992.
15. Girgensohn, ibid.
16. 1943. jan. 06., BA-MA, RH20-6/796.
17. Prof. Dr. Girgensohn, beszélgetés, 1996. ápr. 22.
18. Ibid.
19. Dr. Susan Greenfield in: Royal Institution Christmas Lecture, 1994. dec. 28.
20. W. M. hadnagy, 1942. dec. 22., BZG-S.
21. 1942. dec. 30. BA-MA, RW4/v. 264.
22. Sepp Wirrer: „Das Wolgalied”, Kameradschaft Stalingrad, 1983. aug./szept.
23. német kommunisták, Korfes-kézirat dátum nélkül in MGFA-P és Gyatlenko-
kézirat
24. Hans Schmieder-kézirat
25. 1942. dec. 6. CAMO 206/294/47, 102. old.
26. 1942. szept. 16. CAMO 48/453/13, 36. old.
27. CAMO 48/486/13, 488. old.
28. Strecker, in Haller, 97. old.
29. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.,
30. BA-MA, RW4/v. 264.
31. Beck, ÖStA-AdR 522.
32. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
19. FEJEZET
1. Kurt Reuber, levél, 1942. dec. 25., in Bähr and Bähr, 195. old.
2. 1942. dec. 24. BA-MA, N395/12.
3. Kurt Reuber, levél, 1942. dec. 25. in Bähr and Bähr, 195. old.
4. Walter Kuber „Von Weihnachten 1942. bis zu meiner Gefangennahme am 31. 1.
1943.”, in Beck, 193. old.
5. Strecker, idézi Haller, 102. old.
6. Heinrich Simonmeier altiszt jelentése, 1943. júl. 29., BA-MA, RH27-16/43.
7. BA-MA, RH20-6/236.

- [379] -
8. BA-MA, RH20-6/240.
9. Dr. Karl Otto Marckstadt főtörzsorvos, in Schneider-Janessen 146. old.
10. levél, 1942. dec. 28., in Paulus, 89. old.
11. Dmitrij Venkutov a feleségének, 1942. dec. 24., AMPSB 11480.
12. 1942. dec. 24., AMPSB 739/13529.
13. Toepke, 83. old.
14. Czygan tart. százados, 1943. jan. 8. BA-MA, RW/4 v. 264. 205. old.
15. BA-MA RH20-6/237.
16. Adam, Der schwere Entschluss, 264. old.
17. Dohna-Schlobitten, beszélgetés, 1995. okt. 16.
18. BA-MA, RH19 VT/7, 59. old. és RH19 VT/8, 38. old.
19. Hans Urban altiszt, BA-MA RW4/v. 264, 88-91. old.
20. 1942. dec. 31. BA-MA, RH20-6/240, 119. old.
21. Daniels a feleségének, 1943. jan. 1. BA-MA, N395/12.
22. levél, 1943. jan. 9. Shindel’, 45. old.
23. AMPSB N45079A.
24. BA-MA, RH20-6/236.
25. 1943. jan. 1., BA-MA, RH20-6/236.
26. BA-MA, RW4/v. 264.
27. Strecker, Haller, 102. old.
28. BA-MA, RH20-6/240, 77. és 86. old.
29. Wallrawe, RH27-16/43.
30. V. Barszov levele, 1943. jan. 9., Shindel’, 45. old.
31. Max Plakolb, ÖStA-KA B/1540.
32. BA-MA, RH20-6/244 D.
33. Opolcsenyci v bojah za Rogyinu, 15. old.
34. Zsukov, Kakim mi ego pomnyim, 245. old.
35. N. N. Voronov marsall, „A »Gyűrű« hadművelet”, Vojenno-isztoricseszkij
Zsurnal, 5. és 6., 1962.

- [380] -
36. Martin Fiebig, 1943. jan. 1. in Kempowski (szerk.), Das Echolot..., I. köt., 24.
old.
37. Gyatlenko-kézirat.
38. CAMO 226/335/7, 233. old.
39. Gyatlenko-kézirat.
20. FEJEZET
1. Dibold, 9. old.
2. Wieder, 45. old.
3. Morzik, 188. old.
4. Toepke, 69. old.
S. 1942. dec. 12., Paulus, 259. old., 1942. dec. 19., 260. old.
6. idézi Sereny, 364. old.
7. AMPSB, N677.
8. BA-MA, N395/13.
9. Speer, idézi Sereny, 364-365. old.
10. Hans Urban altiszt, 389. gyaloghadoszt., BA-MA, RW4/v. 264, 89. old.
11. BA-MA, RW4/v. 264, 93. old.
12. AMPSB katalogizálatlan.
13. 1942. dec. 26., AMPSB, N677.
14. 1942. dec. 27., AMPSB, N45079A.
15. Kuber, in Beck, 195. old.
16. Strecker, idézi Haller, 104. old.
17. Beck, 158. old.
18. Plakolb, ÖStA-KA B/1540.
19. Joachim Grunow őrvezető, 2. páncélosezred, jelentése, 1943. aug. 1., BA-MA,
RI-I27-16/43.
20. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
21. Hans Schmieder-kézirat.
22. Siegfried Mühler, 44. gyaloghadoszt., ÖStA-KA B/1582.
23. Gottfried von Bismarck-kézirat.
- [381] -
24. Dohna-Schlobitten, 266. old.
25. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
26. Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
27. Winrich Behr levele a szerzőhöz, 1996. febr. 26.
28. Manstein, 1943. jan. 25., BA-MA, RH19 VI/12.
29. Max Plakolb, ÖStA-KA B/1540.
30. Reuber, 1943. jan. 7., Bähr and Bähr, 205. old.
31. BA-MA, RW4/v. 264, 95. old.
32. 1943. jan. 13., BA-MA, RW4/v. 264, 121. old.
33. uo. 119. old.
34. uo. 100. old.
35. őrvezető, BA-MA RW4/v. 264, 96. old.
36. 1943. jan. 13., BA-MA, RW4/v. 264, 118. old.
37. uo. 99. old.
38. Voronov, 18. old.
39. 376. gyaloghadoszt., Gyatlenko-kézirat és Voronov, 44. old.
40. BA-MA, RW4/v. 264.
41. kannibalizmus, A. D. Pfeifer alezredes, anonim beszélgetés, 1995. okt. 20.
42. Weinart, 122. old.
43. Girgensohn, beszélgetés, 1996. ápr. 22.
21. FEJEZET
1. W. M, hadnagy, 1942. dec. 15., BZG-S.
2. 1943. jan. 10., BA-MA, RW4/v. 264, 212. old.
3. BA-MA, RW4/v. 264.
4. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
5. BA-MA, RW4/v. 264, 63. old.
6. kihallgatás, 1943. jan. 16. CAMO 226/335/7, 202. old.
7. BA-MA, RW4/v. 264.
8. BA-MA, RW4/v. 264, 61. old.

- [382] -
9. Voronov, 27. old.
10. Eugene Dolmatowsky, 1943. jan. 27., „The Ring closes in”, in USSR,
Stalingrad, 142. old.
11. levél/napló feleségéhez, 1943. jan. 10., BA-MA, N395/12.
12. Zank, 60.
13. Siegfried Mühler, ÖStA-KA B/1582.
14. Stolberg jelentése, 1943. febr. 17., BA-MA, RW4/v. 264, 160. old.
15. Stalingradbund Österreich, 1989. aug.
16. Wallrawe jelentése, BA-MA, RH27-16/43.
17. CAMO 206/294/18, 432. old.
18. BA-MA, RW4/v. 264, 61. old.
19. Weinart, 34. old.
20. Strecker, idézi Haller, 104. old.
21. Grams, 61. old.
22. 1943. jan. 13. BA-MA, RW4/v. 264.
23. Wallrawe, BA-MA, RH27-16/43.
24. Klaus, 66. old.
25. Wallrawe, BA-MA, RH27-16/43.
26. Alois Dorner „Meine Rettung aus dem Kessel von Stalingrad”, Kameradschaft
Stalingrad, 1989. aug./szept.
27. 1943. jan. 14., BA-MA, RW4/v. 264.
28. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
29. Speer, idézi Sereny, 366. old.
30. Morzik, 191. old.
31. CAMO, 206/294/47, 109. old.
32. kihallgatás, 1943. febr. 2., CAMO 226/335/7, 233. old.
33. BA-MA, RL30/4.
34. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/100.
35. dr. Günther Diez, Schneider-Janessen, 145. old.
36. Schmieder-kézirat.
- [383] -
37. Dr. Günther Diez, Schneider-Janessen 144. old.
38. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
39. Stolberg jelentése, 1943. febr. 17., BA-MA, RW4/v. 264, 160. old.
40. Seydlitz, 254. old.
41. Hans Schmieder „Ein Überlebender aus dem Kessel von Stalingrad berichtet”,
Deutsches Soldatenjahrbuch, 1987.
42. BA-MA, RW4/v. 264.
43. ismeretlen német katona levele, AMPSB, in Volgográdi Egyetem, történeti tan-
szék kutatása.
44. BA-MA, RL30/5.
45. BA-MA, RL30/6.
46. BA-MA, RH20-6/v. 796.
47. Dr. Günther Diez, Schneider-Janessen, 143. old.
48. BA-MA, RW4/v. 264.
49. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
50. BA-MA, RH19 VI./11, 50. old.
51. BA-MA, RW4/v. 264, 86. old.
52. Bradley and Schulze-Kossens, 42. old.
53. Freytag-Loringhoven, beszélgetés, 1995. okt. 23.
54. BA-MA, RL30/6.
55. 1943. jan. 18., 12. óra 48 perc, BA-MA, RL30/6.
56. idézi Boelcke, 369. old.
57. Waldersee, idézi Groscurth, 95. old.
58. Groscurth, 553.
59. BA-MA, RL30/6, 73. old.
60. BA-MA, RL30/6, 80. old.
61. Maes őrnagy, 1943. jan. 22., BA-MA, RL30/6, 83. old.
62. anonim beszélgetés.
63. Weinart, 33. old.
64. Böhme, 237. old.
- [384] -
65. Hans Schmieder-kézirat.
66. Gebele, in Beck, 183. old.
67. Kuber, in Beck, 194. old.
68. 1943. jan. 22., BA-MA, RH19 VI./12, 324. old.
22. FEJEZET
1. Kuber, in Beck, 196. old.
2. Winrich Behr, beszélgetés, 1995. okt. 25.
3. BA-MA, RH19 VI./12, 451. old.
4. BA-MA, RW4/v. 264.
S. Dr. Hubert Haidinger, Bund ehemaliger Stalingradkümpfer, Weihnachts
Rundbrief, 1992. 9. old.
6. Dr. Hermann Achleitner, „Als Arzt in Stalingrad”, in Beck, 199. old.
7. Gebele, in Beck, 186. old.
8. Theodor Plievier, rádióadás, BA-MA, RW4/v. 264, 227. old.
9. Csujkov, 279. old.
10. Gyatlenko kézirat.
11. ua., lásd még „A tábornok Kessel-kisbabája”, Freiheit, 1965. ápr. 7. és BA-
MA, N395/12.
12. Gyatlenko-kézirat.
13. BA-MA, RL30/S.
14. 1943. jan. 20., Groscurth, 533. old.
15. Wieder, Stalingrad und die Verantwortung des Soldaten, 100. old.
16. Gottfried von Bismarck-kézirat.
17. Dr. Hubert Haidinger, op. cit., 7. old.
18. anonim beszélgetés.
19. idézi Domarus, II. köt., 1979. old.
20. idézi Beck, 207. old.
21. Gyatlenko-kézirat.
22. Dibold, 24-25. old.
23. Seydlitz, 250. old.
- [385] -
24. anonim beszélgetés.
25. 1943. jan. 30., 19 óra SO perc, BA-MA, RL30/5.
26. BA-MA, RL30/S.
27. Schmieder-kézirat.
28. Milch „különleges törzs”, BA-MA, RL30/6, 83. old.
29. BA-MA, RW4/ v. 264.
30. Groszman, Life and Fate, 801. old.
31. Fritz Ecker, „Ein weiter Weg”, Stalingradbund Österreich, 1991. jan.
32. dr. Hubert Haidinger, op. cit. 8. old.
33. Klavgyija Szveridovna Ribalcsenko kihallgatása, tábori titkosrendőrség, 626,
1943. júl. 21., BZG-S.
34. Beck, 189. old.
35. anonim beszélgetés.
36. Beck, 197. old.
37. C. M. Bogomolov-kézirat.
38. Lev Beziminszkij, beszélgetés, 1995. nov. 10.
39. Winrich Behr levele a szerzőhöz, 1996. febr. 26.
40. Beziminszkij, beszélgetés, 1995. nov. 10.
41. Gyatlenko-kézirat.
42. 1943. febr. 1. idézi Gilbert (szerk.), 17-22. old., és Warlimont 319-323. old.
43. BA-MA, RL30/5.
44. a „Milch-féle Különleges Törzs” hadinaplója, BA-MA, RL30/6, 151. old.
45. Strecker, Haller, 105. old.
46. BA-MA, RL30/5.
47. Haller, 107. old.
48. Werth, The Year of Stalingrad, 463. old.
49. 1,1 millió főnyi veszteség, ebből 485 751, idézi Erickson, in Erickson and
Dilks, 264. old.
50. Groszman-iratok, RGALI 1710/1/101.
23. FEJEZET
- [386] -
1. BA-MA, RL30/6.
2. Gyatlenko-kézirat.
3. Beziminszkij, beszélgetés, 1995. nov. 10.
4. Werth, The Year of Stalingrad, 446. old.
5. op. cit. 444, old.
6. Bogomolov-kézirat.
7. Boelcke, 408. old.
8. Boelcke, 430. old.
9. Domarus. II. köt., 1985. old.
10. 1943. febr. 18., Heinz Boberach (szerk.), Meldungen azcs dem Reich 1938-
1945, XI. köt., 4822. old., in Wette und Ueberschär, 63. old.
11. Boelcke, 411. old.
12. Leopold von Bismarck gróf, beszélgetés, 1996. máj. 4.
13. Bielenberg, 135. old.
14. in Rohden, 127. old.
15. Wettlin, 86., 88. old.
16. Szmirnov, beszélgetés, 1995. nov. 22.
17. Ehrenburg, 10-11. old.
18. Ulko, beszélgetés, 1995. nov. 21.
24. FEJEZET
1. Groszman-iratok, RGALI, 1710/1/101.
2. Beck, 191. old.
3. Medvegyev hadnagy Demcsenko őrnagynak, 1943. márc. 9. in: Epifanov, 241.
old.
4. RCHIDNI, 17/8/226.
5. Wettlin, 119. old.
6. RCHIDNI, 17/8/226.
7. Goncsarov, beszélgetés, 1995. nov. 23.
8. idézi Agapov, 11. old.
9. Weinart, 37. old.
- [387] -
10. anonim beszélgetés.
11. Josef Farber, beszélgetés, 1996. ápr. 16.
12. Böhme, 237. old.
13. CAMO 62/355/1, 226. old., in Epifanov, 235. old.
14. dr. Hubert Haidinger, Bund ehemaliger Stalingradkämpfer. Weichnachts
Rundbrief, 1992., 9. old.
15. Schmieder-kézirat.
16. Willi Lotz, „Die Gefangenenlager der Stalingrader: Erinnerungen an
Beketowka”, in: Kameradschaft Stalingrad, 1981. aug.-szept.
17. dr. Hubert Haidinger, Bund ehemaliger Stalingradkämpfer. Weichnachts
Rundbrief, 1992., 10. old.
18. Schmieder-kézirat.
19. Böhme, 237. old.
20. CHIDK, 1e/1/9, 34. old. jelentés, Kruglov százados, in: Epifanov, 47. old.
21. Diebold beszéde a Bund ehemaliger Stalingradkämpfer előtt, 1976. szept. 18.,
Limburg.
22. anonim beszélgetés.
23. A. Csujanov, Na sztrjem.nyina veka, Moszkva, 1976, 264. old., in Epifanov,
33. old.
24. anonim beszélgetés.
25. anonim beszélgetés.
26. Schmieder-kézirat.
25. FEJEZET
1. Berezskov, History in the Making, 242. old.
2. op. cit., 289-291. old.
3. Dibold, 170. old.
4. anonim beszélgetés.
5. anonim beszélgetés.
6. 1943. szept. 17., CHIDK, 451p/2/6.
7. idézi Seydlitz, 341. old.
8. Melnyikov, CHIDK, 451p/3/7.
- [388] -
9. APRF, 3/58/498.
10. APRF, 3/58/497.
11. 1944. máj. 25., Manuilszkij Scserbakovnak, RCHIDNI, 495/77/37, 32-34. old.
12. GARF r-9401 /2/66.
13. 1945. febr. 20., Krivemko Berijának, GARF r-9401/2/92/322-324.
14. ibid.
15. Strecker, idézi Haller, 214. old.
16. veszteségek, G. F Krivosejev (szerk.), Grif szekretnosztyi znjaty: Potyeri
vooruzsennih szil SzSzSzR v vojnah, bojevih gyejsztvijah i voennih
konfliktah, Moszkva, Voenizdat, 1993, in Erickson, „Red Army battlefield
performance”, 235-236. old.
17. idézi Epifanov, 163. old.
18. RCHIDNI, 495/77/37.
19. Dibold, 186. old.
20. Gottfried von Bismarck-kézirat.
21. Behr, beszélgetés, 1995. nov. 25.
22. BA-MA, N601/v. 9, 8. old.
B FÜGGELÉK
23. 195.000: Rüdiger Overmans, „Das andere Gesicht des Krieges: Leben und
Sterben der 6. Armee”, in Förster (szerk.), 442. old.
24. 268.900: Peter Hild: „Partnergruppe zur Aufklärung von vermischten
Schicksalen deutscher und russischer Soldaten des 2. Weltkrieges”, in
Epifanov, 29. old.
25. BA-MA, RH20-6/239, 226. old.
26. BA-MA, RH20-6/237, 129. old.
27. 111465, CHIDK 1s/4/3, 16. old., in Epifanov, 25. old.
28. a 6. hadsereg veszteségei: dec. 6-áig 15.000, dec. 6-a és jan. 7-e közt 36.859,
BA-MA N601/v. 5.

- [389] -
 Válogatott irodalomjegyzék

Achleitner, Dr. Hermann,

’Als Arzt in Stalingrad’, in Beck (ed.)
Adam, Wilhelm,
Stalingrad Mahnt, Berlin, 1951
Der schwere Entschluss, Berlin, 1965
Addison, Paul, and Calder, Angus (eds.),
Time to Kill, The Soldier’s Experience of War 1939-1945, London,
1997
Agapov, Boris,
After the Battle, Moscow, 1943
Andrew, Christopher, and Gordievsky, Oleg,
KGB, The Inside Story, London, 1990
Andreyev, Catherine,
Vlasov and the Russian Liberation Movement, Cambridge (UK),
1987
Axworthy, Mark,
Third Axis, Fourth Ally, London, 1995
Bähr, W., and Bähr, H. W (eds.),
Kriegsbriefe gefallener Studenten 1939-1945, Tübingen, 1952
Bartov, Omer,
The Eastem Front, 1941-1945, German Troops
and the Barbarisation of Warfare, London, 1985
Hitler’s Army: Soldiers, Nazis and War in the Third Reich, Oxford,
1991
Beck, Alois (ed.),
Bis Stalingrad, Ulm, 1983
Below, Nicolaus von,
Als Hitlers Adjutant 1937-1945, Mainz, 1980
Berezhkov, Valentin M.,
In diplomatischer Mission bei Hitler in Berlin 1940-1941, Frankfurt
am Main, 1967
History in the Making, Moscow, 1982
Ich war Stalins Dolmetscher: Hinter den Kulissen der politischen
Weltbühne, Munich, 1991

- [390] -
Beyer, W. R.,
Stalingrad. Unten, wo das Leben konkret war,
Frankfurt am Main, 1987
Bialer, Seweryn,
Stalin and His Generals: Soviet Military Commanders’ Memoirs of
World War II, Boulder, Colo., 1984
Blank, Alexander,
Die deutschen Kriegsgefangenen in der UdSSR, Cologne, 1979
Boddenberg, W.,
Die Kriegsgefangenpost Deutscher Soldaten in Sowjetischefn
Gewahrsam und die Post von ihren Angehörigen wdhrend des II.
Weltkrieges, Berlin, 1985, MS. MGFA-P
Boelcke, W. A. (ed.),
’Wollt Ihr den Totalen Krieg?’ Die Geheime Goebbels-Konferenzen,
Stuttgart, 1967
Böhme, K. W.,
Die deutschen Kriegsgefangenen in sowjetischer Hand, Munich,
1966
Bradley, Dermot, and Schulze-Kossens, Richard (eds.),
Tätigkeitsbericht der Chefs des Heerespersonalamtes General der
Infanterie Rudolf Schmundt, Osnabrück, 1984
Bullock, Alan,
Hitler and Stalin, Parallel Lives, London, 1991
Carell, Paul (P. K. Schmidt),
Hitler’s War on Russia, London,1964
Cassidy, H. C.,
Moscow Dateline, Boston, Mass., 1943
Chaney, Otto Preston,
Zhukow, Oklahoma City, Okla., 1972
Chuikov, Vasili Ivanovich,
The Beginning of the Road: The Battle for Stalingrad, London, 1963
Clark, Alan,
Barburossa: The Russian-Geman Conflict 1941-1945, London, 1996
Craig, William,
Enemy at the Gates: The Battle for Stalingrad, New York, 1973
Dallin, Alexander,
German Rule in Russia 1941-1945, London, 1981
- [391] -
Deist, Wilhelm (ed.),
The German Military in the Age of Total War, Leamington Spa, War.
(UK), 1985
Dettmer, Friedrich,
Die 44. Infanterie-Division, Friedberg, 1979
Dibold, Hans,
Arzt in Stalingrad. Passion einer Gefangenschaft, Salzburg, 1949
Dieckhoff, Gerhard, and Holzmann, M.,
3. Infanterie-Division, Friedberg, 1978
Doerr, Hars,
Der Feldzug nach Stalingrad, Darmstadt, 1955
Dohna-Schlobitten, Alexander Fürst zu,
Erinnerungen eines alten Ostpreussen, Berlin, 1989
Domarus, M.,
Hitler, Reden und Proklamationen, 1932-1945,
Würzburg, 1962
Druzhinin, B. V,
Two Hundred Days of Fire, Moscow, 1970
Dunn, Walter S.,
Hitler’s Nemesis: The Red Army, Westport, Conn., 1994
Ebert, Jens,
Zwischen Mythos und Wirklichkeit. Die Schlacht um Stalingrad in
deutsch-sprachigen authentischen und literarischen Texten, Berlin,
vols. I & II, 1989 MS. MGFA-P
Stalingrad - eine Deutsche Legende, Reinbek bei Hamburg, 1992
Ehrenburg, Ilya,
Men, Years - Life: The War 1941-1945, London, 1964
Einsiedel, Heinrich Graf von,
Tagebuch der Versuchung, Berlin, 1950
The Shadow of Stalingrad, London, 1953
Der Überfall, Hamburg, 1984
Epifanov, A. E.,
Die Tragödie der deutschen Kreigsgefangenen in Stalingrad,
Osnabrück, 1996

- [392] -
Erickson, John,
The Road to Stalingrad, London, 1975 (Stalin’s War with Germany,
vol.1)
The Road to Berlin, London, 1983 (Stalin’s War with Germany,
vol.2)
’The development of Soviet military doctrine’, The Origins of
Contemporary Doctrine Conference, Larkhill, 28 March 1996
’Red Army battlefield performance, 1941-1945: The system and the
soldier’, in Addison and Calder (eds.)
Erickson, John, and Dilks, David (eds.),
Barbarossa, the Axis and the Allies, Edinburgh, 1994
Fest, Joachim,
Hitler, vol. II. Frankfurt am Main, Ullstein, 1976
Staatsstreich: Der lange Weg zum 20. Juli, Berlin, 1994
Förster, Jürgen,
Stalingrad, Risse im Bündnis 1942/43, Freiburg, 1975
’Das Unternehmen „Barbarossa” als Eroberungs- und
Vernichtungskrieg’, in Das deutsche Reich und der Zweite
Weltkrieg, vol.IV, Stuttgart, 1983
’Evolution and development of German doctrine, 1914-1945’, The
Origins of Contemporary Doctrine Conference, Larkhill, 28 March
1996
(ed.), Stalingrad: Ereignis, Wirkung, Symbol, Munich, 1992
Garrard, C., and Garrard, J. (eds.),
World War II and the Soviet People, New York, 1993
Gilbert, Felix (ed.),
Hitler Directs His War: The Secret Records of His Daily Military
Conferences, New York, 1951
Giulini, Udo,
Stalingrad und mein zweites Leben, Neustadt/Weinstrasse, 1978
Glantz, David,
Soviet Military Deception in the Second World War, London, 1989
The Role of Intelligence in Soviet Military Strategy in World War II.,
Novato, Calif.,1990
Glantz, David, and House, J. M.,
When titans Clashed, Kansas City, 1995
Goellecke, Pontianus van,
Der Weg ins Leere, Wolfenbüttel, 1974

- [393] -
Goldhagen, Daniel,
Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holoca-
ust, London, 1997
Golovchanski, A.,
’Ich will raus aus diesem Wahnsinn.’ Deutsche Briefe vont der
Ostfront, Wuppertal, 1991
Götte, Franz, and Peiler, H.,
Die 29. Infanterie-Division, Friedberg, 1984
Grams, Rolf,
Die 14. Panzer-Division, 1940-1945, Bad Nauheim, 1957
Groscurth, Helmuth,
Tagebücher eines Abwehroffiziers, Stuttgart, 1970
Guderian, Gen. Heinz,
Panzer Leader, London, 1952
Halder, Col.-Gen. Franz,
Kriegstagebuch, vol. III, Stuttgart, 1964
Haller, U. (ed.),
Lieutenant General Karl Strecker, Westport, Conn., 1994
Harrison, Mark,
Soviet Planning in Peace and War, 1938-1945, Cambridge (UK),
1985
Hassell, Ulrich von,
The von Hassell Diaries, London, 1948
Hauck, Friedrich,
Eine deutsche Division in Russland: 305. Infanteriedivision,
Friedberg, 1975
Heer, Hannes (ed.),
Vernichtungskrieg. Verbrechen der Wehrmacht 1941 bis 1944,
Ausstellungskatalog, Hamburg, 1996
Heiber, H. (ed.),
Lagebesprechungen im Führerhauptquartier. Protokollfragmente
aus Hitlers militärischen Konferenzen 1942-1945, Munich, 1962
Himpe, Ullus,
Die 71. Infanterie-Division in Zweiten Weltkrieg, Neckargemünd,
1973

- [394] -
Hoffmann, Kurt,
Beiträge zur Geschichte der 60. Infanterie-Division (mot.), MS.
MGFA-P, 1979
Holl, Adalbert,
Was geschah nach Stalingrad? Duisburg, 1964
Hoth, Hermann,
Panzer Operationen, Heidelberg, 1956
Jacobsen, Hans-Adolf (ed.),
Generaloberst Halder: Kriegstagebuch, 3 vols., Stuttgart, 1963
Jacobsen, Hans-Adolf, and Rohwer, J. (eds.),
Decisive Battles of World War II: The German View, London, 1965
Jukes, Geoffrey,
Hitler’s Stalingrad Decisions, Berkeley, Calif., 1985
Kageneck, August von,
Examen de conscience, Paris, 1996
Kehrig, Manfred,
Stalingrad: Analyse und Dokumentation einer Schlacht, Stuttgart,
1974
Keitel, Wilhelm,
The Memoirs of Field Marshal Keitel, New York, 1966
Kemmerich, P.,
Im Vorfeld von Stalingrad. Tagebuchblätter, Munich, 1964
Kempowski, Walter (ed.),
Das Echolot. Eine kollektíves Tagebuch Januar und Februar 1943,
Munich, 1993
Kerr, Walter,
The Secret of Stalingrad, London, 1979
Klaus, Edgar,
Durch die Hölle des Krieges, Erinnerungen eines deutschen
Unternehmers an Stalingrad, Berlin, 1991
Klee, E., and Dressen, W. (eds.)
Gott Mit Uns. Der deutsche Vernichtungskrieg im Osten, Frankfurt
am Main, 1992
Klee, Ernst, Dressen, Willi, and Riess, Volker (eds.), Schöne Zeiten: Judenmord
aus der Sicht der Täter und Gaffer, Frankfurt am Main, 1988

- [395] -
Kluge, Alexander,
Schlachtsbeschreibung, Freiburg, 1964
Konsalik, Heinz (ed.),
Stalingrad, Porträt einer Stadt, Inferno einer Schlacht, Protokoll
eines Wahnsinns, Bayreuth, 1968
Korfes, Dr Otto,
Zur Geschichte von Stalingrad, 1942-1943, MGFA-P, undated MS.
Knight, Amy,
Beria, Stalin’s First Lieutenant, Princeton, NJ, 1993
Kruse, Martin (ed.),
Die Stalngrad-Madonna, das Werk Kurt Reubers als Dokument der
Versöhnung, Hanover, 1993
Krylov, Nikolai,
Stalingrad. Die entscheidende Schlacht des zweiten Weltkrieges,
Cologne, 1981
Kurowski, Franz,
Luftbrücke Stalingrad: die Tragödie der Luftwaffe und der 6. Armee,
Voninckel, 1983
Langsdorff, Gero von,
’Jagdflieger in Stalingrad: Aus den Aufzeichnungen des
Oberleutnant Kurt Ebener’, Deutsches Soldatenjahrbuch, 1973, pp.
193-202
Lenz, Friedrich,
Stalingrad - der verlorene Sieg, Heidelberg, 1956
Löser, Jochen,
Bittere Pflicht. Kampf und Untergang der 76. Berlin-
Brandenburgischen infaraterie-Division, Osnabrück, 1988
Lucke, Christian von,
Panzer-Regiment 2, Kleve, 1953
Malaparte, Curzio,
The Volga Rises in Europe, London, 1958
Manstein, Erich von,
Lost Victories, London, 1959
Aus einen Soldatenleben, Bonn, 1985
Messenger, Charles,
The Last Prussian, London, 1991

- [396] -
Messerschmidt, Manfred,
Was damals Recht war - NS-Militär und Strafjustiz im
Vernichtungskrieg, Essen, 1996
Metelmann, H.,
Through Hell for Hitler, London, 1990
Michalka, W. (ed.),
Der Zweite Weltkrieg, Munich, 1989
Michel, Karl,
Es begann am Don, Bern, 1946
Morzik, D. F.,
German Air Force Airlift Operations, New York, 1961
Mösch, Gerhard,
Stalingrad. Ein Erlebnis und seine Konsequenzen, Kassel, 1946
Neidhardt, Hanns,
Mit Tanne und Eichenlaub, Kriegschronik der 100. Jäger-Division,
Graz, 1981
Noakes, Jeremy, and Pridham, Geoffrey (eds.),
Nazism 1919-1945, 3 vols., Exeter, Devon (UK), 1988
Pabst, Helmut,
The Outermost Frontier, London, 1957
Paget, R. T.,
Manstein, His Campaigns and His Trail, London, 1951
Paulus, Friedrich,
Ich stehe hier auf Befehl, Frankfurt am Main, 1960
Philippi, Alfred, and Heim, Ferdinand,
Der Feldzug gegen Sowjetrussland 1941-1945, Stuttgart, 1962
Piekalkiewicz, Janusz,
Stalingrad, Anatomie einer Schlacht, Munich, 1977
Plocher, Hermann,
The German Air Force versus Russia, 1942, New York, 1966
Plotnikov, Col. Y. V.,
Die Stalingrader Schlacht, Moscow, 1982
Podewils, Clemens,
Don und Volga, Munich, 1952
Reinhardt, Dr Klaus,
Moscow: The Turning Point, New York, 1992
- [397] -
Riedesser, Peter,
Maschinengewehre hinter der Front, Frankfurt am Main, 1996
Robel, Gert,
Die deutschen Kriegsgefangenen in der Sowjetunion, Munich, 1974
Rohden, Hans-Detlef Herhudt von,
Die Luftwaffe ringt um Stalingrad, Wiesbaden, 1950
Rokossovsky, K. K.,
A Soldier’s Duty, Moscow, 1970
Rotundo, Louis (ed.),
Battle for Stalingrad. The 1943 Soviet General Staff Study, New
York, 1989
Sadaranda, Dana,
Beyond Stalingrad: Manstein and the Operations of Army Group
Don, New York, 1990
Samsonov, A. M. (ed.),
Stalingradskaia bitva, Moscow, 1968
Sapp, Franz,
Gefangen in Stalingrad, Steyr, 1992
Scheibert, Horst,
Nach Stalingrad - 48 Kilometer, Heidelberg, 1956
Schimak, Anton, Lamprecht, Karl and Dettmer, Friedrich,
Die 44 Infanterie-Division, Vienna, 1969
Schmidt, Paul,
Hitler’s Interpreter, The Secret History of German Diplomacy 1935-
1945, London, 1951
Schneider-Janessen, Karlheinz,
Arzt im Krieg, Frankfurt am Main, 1993
Schramm, P. E., and Hillgruber, A. (eds.),
Kriegstagebuch des OKW der Wehrmacht, Frankfurt am Main, 1963
Schröter, Heinz,
Stalingrad ... bis zur lezte Patrone, Lengerich, 1953
Schulte, Theo J.,
The German Army and Nazi Policies in Occupied Russia, Oxford,
1989
Sella, A.,
The Value of Human Life in Soviet Warfare, London, 1992

- [398] -
Selle, H.,
Die Tragödie von Stalingrad, Hanover, 1948
Sereny, Gitta, Albert Speer: His Battle With Truth, London,1995
Seth, Ronald,
Stalingrad: Point of Return, London, 1959
Sevryuk, Vladimír,
Moscow-Stalingrad, Moscow, 1970
Seydlitz, Gen. Walther von,
Stalingrad, Konflikt und Konsequenz, Erinnerungen, Oldenburg,
1977
Shindel’, Aleksandr Danilovich (ed.),
Po obe storoni fronta, Moscow, 1995
Shtemenko, S. M.,
The Soviet General Staff at War, Moscow, 1970
Shukman, H.,
Stalin’s Generals, London, 1993
Simonov, Konstantin Mikhailovich,
Stalingrad Fights On, Moscow, 1942
Raznye dni voiny, Dnevnik pisatelia, vol.II, Moscow, 1978
Sommerfeldt, Martin,
Das Oberkommando der Wehrmacht gibt bekannt, Frankfurt am Ma-
in, 1952
Stahlberg, Alexander,
Bounden Duty, London, 1990
Steidle, Luitpold,
Entscheidung an der Wolga, Berlin, 1970
Strassner, Peter,
Verräter: Das Nationalkomittee Freies Deutschland, Munich, 1963
Stratowa, Wulf,
Kein Friede in Stalingrad: Feldpostbriefe 1941/1942, Vienna, 1995
Streit, Christian,
Keine Kameraden: Die Wehrmacht und die sowjetischen
Kriegsgefangenen, Stuttgart, 1991
Toepke, Gunter,
Stalingrad, Wie es wirklicht war, Stade, 1949

- [399] -
Tuyll, H. Van,
Feeding the Bear: American Aid to the Soviet Union 1941-1945,
New York, 1989
Uberherchär, Gerd, und Wette, Wolfram (eds.),
’Unternehmen Barbarossa’, der deutsche Überfall auf die
Sowjetunion 1941, Frankfurt am Main, 1993
USSR,
Stalingrad, an Eye Witness Account, London, 1943
Vasilevsky, A. M., A Lifelong Cause, Moscow, 1978
Van Creveld, Martin,
Hitler’s Strategy, the Balkan Clue, Cambridge, 1973
Fighting Power: German und US Army Performance 1939-1945,
London, 1983
Vogel, Detlef, and Wette, Wolfram,
Andere Helme – Andere Menschen? Essen, 1995
Volkogonov, Dimitri,
Stalin: Triumph and Tragedy, London, 1991
Voronov, N. N.,
’Operation „Ring”’, Voenno-istoricheski zhurnal, 5 & 6, 1962
Voss, Paul-Hans,
Freigegeben, Tagebuch Aufzeichnungen eines Funkers, Rossdorf,
1982
Waasen, Heinrich Maria,
Was geschah in Stalingrad? Zell am See, Salzburg, 1950
Warlimont, Walter,
Im Hauptquartier der deutschen Wehrmacht 1939-1945, Frankfurt
am Main, 1962
Wegner, Bernd,
German perceptions of Soviet military and economic strength in
preparation for Operation Blau’, in C. Andrew and J. Noakes,
Intelligence and International Relations 1900-1945, Exeter, Devon
(UK), 1987
`Der Krieg Gegen die Sowjetunion 1942/3’, in Militär-
geschichtliches Forschungsamt, Das deutsche Reich und der Zweite
Weltkrieg, vol.VI, Stuttgart, 1990
Weinart, Erich,
Stalingrad Diary, London, 1944

- [400] -
Werth, Alexander,
The Year of Stalingrad, London, 1946
Russia at War 1941-1945, London. 1964
Werthen, Wolfgang,
Geschichte der 16. Panzerdivision, Bad Nauheim, 1958
Wette, Wolfram, and Ueberschär, Gerd (eds.),
Mythos und Wirklichkeit einer Schlacht, Frankfurt am Main, 1993
Wettlin, Margaret,
Russian Road, London, 1945
Wich, Rudolph,
Baden-Württembergische Divisionen im 2. Weltkrieg, Karlsruhe,
1957
Wieder, Joachim,
Die Tragödie von Stalingrad, Erinnerungen eines Überlebenden,
Deggendorf, 1955
Stalingrad und die Verantwortung des Soldaten, Munich, 1962
Yeremenko, A. I.,
Tage der Entscheidung. Als Frontoberbefehlshaber in der Schlacht
an der Wolga, Berlin, 1964
Zank, Horst,
Stalingrad, Kessel und Gefangenschaft, Herford, 1993
Zayas, Alfred M. de,
The Wehrmacht War Crimes Bureau, 1939-1945, Lincoln, Neb.,
1989
Zhilin, Lt-Gen, P A.,
They Sealed Their Own Doom, Moscow, 1970
Zhukov, Georgi K.,
Marshal Zhukov’s Greatest Battles, New York, 1969
Kakim my ego pomnim, Moscow, 1988
FOLYÓIRATOK, NAPILAPOK, ÉVKÖNYVEK ÉS VETERÁN
SZERVEZETEK KIADVÁNYAI
Bund ehemaliger Stalingradkämpfer, Weihnachts Rundbrief
Bundestreffen der Stalingradkämpfer
Deutsches Soldatenjahrbuch
Istoricheskii Arkhiv
Kameradschaft Stalingrad: Mitteilungsblatt für die ehemaligen Stalingradkämpfer
- [401] -
 und den Österreichischen Stalingradbund
Opolchentsy v boyakh za Rodinu. Boevoi put’ divizii Narodnogo opolchenya
Kievskogo raiona g. Moskvy, Moscow, 1981
Stalingradbund Österreich
Stalinskoe znamia
Voenno-istoricheskij zhurnal
Völkischer Beobachter
SZÉPIRODALMI FELDOLGOZÁSOK
Név nélkül,
Last Letters from Stalingrad, London, 1956 *
Bondarev, Yuri,
Heisser Schnee, Berlin, 1972
Bredel, Willi,
Der Sonderführer, Berlin, 1970
Grossman, Vasily,
The People Immortal, London, 1943
Stalingrad, Moscow, 1946
Life and Fate, London, 1985
Konsalik, Heinz,
Der Arzt von Stalingrad, Munich, 1956
Lazarev, L. (ed.),
Let the Living Remember, Moscow, 1976
Nekrassov, Viktor Platonovich,
Front Line Stalingrad, London, 1962
Neruda, Pablo,
’Canto a Stalingrado’ and `Nuevo Canto de Amor a Stalingrado’, in
Tercera Residencia 1935-1945, Barcelona, 1977
Plievier, Theodor,
Stalingrad, Berlin, 1946
Simonov, Konstantin M.,
Days and Nights, New York, 1945

*
Ezt a válogatást a szépirodalom körébe soroltam, mert a levelek eredetisége erő-
sen kétséges.
- [402] -
 Név- és tárgymutató

Abakumov, Viktor
Abganerovo
Abramov, K. K.
Adam, Wilhelm ezredes
Ahmatova, Anna
Alekszandrov, G. F.
Angern, tábornok
Antonescu, Ion marsall,
Arnim, Jürgen Sixt von, tábornok
Asztrahán
Babij-Jar (zsidók lemészárlása)
Badanov, Vaszilij tábornok
Barikadi Fegyvergyár
Barvenkovo
Batyuk, Nyikolaj ezredes,
Beck, Dr. Alois
Beck, Ludwig tábornok
Behr, Winrich százados
Bekabad fogolytábor
Beketovka
Below, Nicolaus von, őrnagy
Berezskov, Valentyin
Berija, Lavrentyij
Berghof, Berchtesgaden
Beziminszkij, Lev százados
Bielenberg, Christabel
Bismarck, Gottfried von főhadnagy

- [403] -
Bismarck, Otto von herceg, (kancellár, diplomata)
Blobel, Standartenführer SS
Bock, Fedor von tábornagy
Bormann, Martin
Brauchitsch, Walther von tábornagy
Bredel, Willi
Breszt-Litovszk
Bugyonnij, Szemjon marsall
Butkov, V. V. tábornok
Churchill, Winston
Csír folyó
Csujkov, Vaszilij, tábornok
Daniels, Edler von tábornok
Deboi, tábornok
Dibold, Dr. Hans
Dietrich, Sepp tábornok
Dobna-Schlobitten, herceg A. zu
Don folyó
Drebber, Moritz von tábornok
Dumitrescu, Petre, tábornok
Ehrenburg, Ilja
Einsiedl, Heinrich von gróf
Eismann, őrnagy
Fehér Rózsa Csoport
Fiebig, Martin tábornak
Freytag-Loringhoven von, báró, százados,
Frolovo
Gablenz, Eccard von, báró, tábornok
Gebele, Bruno őrnagy

- [404] -
Gehlen, Reinhard ezredes
Girgensohn, Dr. Hans
Goebbels, Joseph
Golikov, F. I. tábornok
Golubinszkij
Gordov, V. N. tábornok
Gorisnij, V. A. ezredes
Göring, Hermann
Gromkij
Groscurth, Helmuth ezredes
Groszman, Vaszilij
Groznij
Guderian, Heinz tábornok
Gumrak
Gurov, Kuzma
Gurtyijev, L. N. ezredes
Gyekanozov, Vlagyimir
Gyemjanszk
Gyatlenko, Nyikolaj őrnagy
Halder, Franz tábornok
Harkov
Hartmann, Alexander von, tábornok
Hassell, Ulrich von
Heim, Ferdinand tábornok
Heitz, Walther tábornok
Hess, Rudolf
Himmler, Heinrich
Hindenburg, von elnök
Hitler, Adolf

- [405] -
„Hiwi” segédcsapatok
Horvát 369. gyalogezred
Hooven, G. van ezredes, 527
Hoth, Hermann tábornok
Hruscsov, Nyikita
Hube, Hans tábornok
Ilmen-tábor
Jakimovics, ezredes
Jaenecke, tábornok
Jelabuga tábor
Jeremenko, Andrej Ivanovics tábornok
Jeschonnek, Hans tábornok
Jodl, Alfred tábornok
Kageneck, August von gróf
Kageneck, Clemens von gróf
Kalacs
Kalinyin
Kamisin
Karpovka
Kazakov, Vaszilij vezérőrnagy
Keitel, Wilhelm tábornagy
Kesselring, Albert tábornagy, 59
Kijev
Kirchner, Friedrich tábornok
Kirponosz, Mihail tábornok
Klamroth, Bernhard alezredes
Kleist, Ewald von tábornok
Kletszkaja
Kluge, Hans Günter von tábornagy

- [406] -
Komisszárparancs
Komisszárok a Vörös Hadseregben
Komszomol (kommunista ifjúsági szervezet)
Korfes, Otto tábornok
Koszigin, Alekszej
Kotyelnyikovo
Kotluban
kozákok
Krasznaja Szloboda,
Krasznoarmejszk tábor
Krasznogorszk tábor
Kravcsenko, tábornok
Krilov, Nyikolaj tábornok
Kujbisev
Kunowski, Werner von alezredes
Kurszk
Kuznyecov, Nyikolaj
Lascar, Mihail tábornok
Lattmann, Martin tábornok
Leeb, Ritter von tábornagy
Lend-Lease
Leningrád
Lenski, Arno von tábornok
Leyser, tábornok
List, Wilhelm tábornagy
Lucsinszkij
Luftwaffe
Lunovo tábor
Lvov

- [407] -
Ljudnyikov, I. I. ezredes
Mäder, alezredes
2. magyar hadsereg
Majkop
Malenkov, Geoorgij
Malinyin, M. S. tábornok
Malinovszkij, Rogyion tábornok
Manstein, E. von tábornagy
Manuilszkij, Dmitrij
Marinovka
Melnyikov, tábornok
Mesterlövész-mozgalom
Milch, Erhard tábornagy
Millerovo
Molotov, Vjacseszlav
Morozovszk
Moszkva
Miskova folyó
Német Tisztek Ligája
NKGB lásd NKVD (politikai rendőrség)
NKVD
Nők a Vörös Hadseregben
8. olasz hadsereg
Reichel, Joachim őrnagy
Reichenau, Walter von tábornagy
Renoldi, dr. Otto tábornok
Reuber, Dr. Kurt
Ribbentrop, Joachim von
Richthofen, W. von, tábornok, báró

- [408] -
Rinok
Rodenburg, Carl tábornok
Rogatyin, tábornok
Rogyimcev, A. I. tábornok
Rogyin, A. G. tábornok
Rokosszovszkij, K. K. marsall
Romanyenko, E L. tábornok
Rommel, Erwin tábornagy
Roosevelt, Franklin D.
Roske, tábornak
Rosztov a Donnál
Rundstedt, Gerd von, tábornagy
Sahti
Sanne, tábornok
Schlömer, tábornok
Schmidt, Arthur tábornok
Schmundt, Rudolf tábornok
Schulenberg, R W. von der gróf
Scserbakov, Alekszandr
Selle, Herbert ezredes
Seydlitz-Kurzbach, Walther von tábornok
Sodenstern, Georg von tábornok
Sonderkommando 4a
Sorge, Richard
Speer, Albert
SS SD-Einsatzkommando
Stahlberg, Alexander főhadnagy
Stauffenberg, Claus von ezredes, gróf
Stempel, tábornok

- [409] -
Stöck, Gerhard főhadnagy
Strachwitz, Hyazinth von, alezredes, gróf
Strecker, Karl tábornok
Stülpnagel, Otto von tábornok
Sumilov, Mihail tábornok
Szalszk, repülőtér
Szaratov
Szarajev, A. A. ezredes
Szarpa-tó
Szerafimovics
Szevasztopol
Szimonov, Konstantin
SzMERS lásd NKVD
Szmiszlov, Alekszandr őrnagy
Szmolenszk
Szovjet állampolgárok német szolgálatban lásd „Hiwik”
Szpartakovka
Sztálin, Joszif Visszarionovics
Sztálin, Vaszilij őrnagy
Sztálingrádi Traktorgyár
Sztamenov, Ivan
Sztavka (szovjet nagyvezérkar)
Szurkov, Alekszej
Szuzdal tábor
Tábori csendőrség
Tábori és légiposta
Taganrog
Tacinszkaja repülőtér
Tanaszcsisin, ezredes

- [410] -
teheráni konferencia
Thomas, tábornok
Thunert, ezredes
Titkos Tábori Rendőrség (Geheime Feldpolizei)
Tresckow, Henning von ezredes
Tuhacsevszkij, M. marsall
Tula
Tyelegin, Konsztantyin F., tábornok
Tyimosenko, Szemjon marsall
Ukránok német egyenruhában
Ulbricht, Walter
Umany
Unyivermag
Urál hegység
USA Követség, Moszkva
Vasziljevszkij, Alekszandr marsall
Vatutyin, Nyikolaj marsall
Vertyacsij
Vinnyica, Werwolf HQ
Vinogradov, I. V., tábornok
Visnyevszkij, Tyimofej ezredes
Vityebszk
Vlaszov, Andrej tábornok
Vojkovo tábor
Volcsanszk
Volga, folyó
Volgai Flottilla
Volszkij, Vaszilij Tyimofejevics tábornok
Vorkuta tábor, 428

- [411] -
Voronyezs
Voronov, Nyikolaj marsall
Voroponovo
Vorosilov, Kliment marsall
Vörös Hadsereg légi
Vörös Október Fémművek
Waffen SS
Warlimont, Walther tábornok
Weichs, báró Maximilien von tábornok
Weinart, Erich
Weizsäcker, Ernst von, báró
Werth, Alexander
Wietersheim, Gustav von tábornok
Witzleben, Erwin von tábornagy
Zajcev, Vaszilij
Zavarikino (Doni Front főhadiszállása HQ)
Zeitzler, Kurt tábornok
Zsidók, ellenük hozott intézkedések
Zsoljudov, V. tábornok
Zsukov, Georgij marsall

- [412] -
ORSZÁGOS BOLTHÁLÓZATUNKBA KÖNYVESBOLTOK,
KÖNYVTERJESZTŐK JELENTKEZESET VÁRJUK!

LAP-ICS Nagykönyv-vevőszolgálat
1134 Budapest, Váci út 45.
(bejárat az Apály u. 3.)

Telefon: 06 1 340-3916
Fax: 06 1 340-3917

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft.

Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők

LAP-ICS Kereskedőházak
Budapest • Debrecen • Miskolc • Nyíregyháza

Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. Tulajdona

www.aquila.hu

A nyomás a debreceni
Kinizsi Nyomdában készült, a 2000. évben
Felelős vezető:
Bördős János ügyvezető igazgató

- [413] -