1944 végén a front közeledtével Adolf Hitler erőddé

Naplók az

ÓVÓHELYRŐL
nyilvánította Budapestet. Ennek értelmében a város­
ba vezényelt német és magyar csapatoknak az utolsó

NAPLÓK AZ
töltényig harcolniuk kellett. A szovjet bekerítéssel

Budapest ostroma
a székesfőváros sorsa megpecsételődött, nem csupán a
katonaság, hanem a lakosság is több mint ötven­napos
óvóhelyről

civil szemmel
kíméletlen harc elszenvedőjévé vált. Kötetünk az ost­
ro­mot többnyire a pincékben átélt civilek naplóiból
ad válogatást. Ezek a kordokumentumok bepillantást
nyújtanak a háborús hétköznapok megpró­báltatásaiba, Budapest ostroma civil szemmel
a sokszor szó szerint a naplóírók feje felett zajló har­
cokba, a nélkülözésekbe, a megaláztatásokba. A maguk
és családjuk életéért, hazájuk sorsáért aggódó polgárok
sorain keresztül szokatlan nézőpontból elevenednek
meg 1944-45 fordulójának tragikus történései.

4900 Ft
NAPLÓK AZ ÓVÓHELYRŐL
Budapest ostroma civil szemmel
NAPLÓK AZ
ÓVÓHELYRŐL
Budapest ostroma
civil szemmel

Nemzeti Emlékezet Bizottsága

Budapest, 2021
A kötetet összeállította: Mihályi Balázs és Tóth Gábor

Szerkesztette és a jegyzeteket írta: Bank Barbara, Mihályi Balázs és

Tóth Gábor

Térképek: Mihályi Balázs

Lektorálta: Stark Tamás

© NEB Hivatala, 2021

© Mihályi Balázs, Tóth Gábor, 2021

Felelős kiadó: a NEB Hivatalának főigazgatója

Olvasószerkesztő: Lehotka Gábor
Könyvterv: Varga Júlia
Borítókép: az Őr utca 50. és 52. számú ház romjai Budapest VIII. kerületében, 1944.
Fortepan/Dobóczi Zsolt
Nyomta: Gelbert Eco Print Kft.
Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető

ISBN 978-615-5656-32-3
 Tartalom

Előszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7

Mihályi Balázs

Budapest ostroma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11

Mihályi Balázs

A naplók mint Budapest 1944–1945-ös ostromának forrásai. . . . . . . . . 23

Tóth Gábor

Naplók és naplóírók. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47

Mihályi Balázs–Tóth Gábor

A közölt naplók szerzőiről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69

I. kerületi naplók (Várnegyed) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81

Fáy Hildegard: Ostrom az Attila út 6. szám alatt . . . . . . . . . . . . . . 81
Kolozsi Piroska: Ostromnapló a Verbőczy utcából. . . . . . . . . . . . 119
Rudnyánszky Éva: Napló az Úri utca 22.-ből. . . . . . . . . . . . . . . . . 130
Tolnai János: Naplórészletek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141

5
II. kerületi naplók (Rózsadomb). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
Ottenreiter Károly: Háborús napló. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
Marót Miklós: Naplótöredék (1944. december 12.–1945.
március 4.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 213
Scholcz Ernő: Napló. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 255

III. kerületi naplók (Óbuda) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 263

Rille Mária naplófeljegyzései Rille Teréz kiegészítéseivel. . . . . . 263

V. kerületi naplók (Belváros). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281

Fejérpataky: Így történt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 281
Györffy István: Kórház az ostromban. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 286

XI. kerületi naplók (Gellérthegy) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 321

Csonka Pálné Warga Margit: Ostromnapló. . . . . . . . . . . . . . . . . . 321
Juhász Eszter: Ostromnapló. Budapest, 1944–45. . . . . . . . . . . . . 347

XII. kerületi napló (Hegyvidék) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 509

Lux Gyula: Naplójegyzetek a második világháború idejéből . . . 509

Nagykovácsi napló. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 537

Greszl Ferenc: Napló . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 537

Források és irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 585

Fényképmelléklet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 591

Névmutató. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 615

Helymutató (Budapest és környéke). . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 623

6
 Előszó

Budapest második világháborús ostromáról már számos és sokféle publikáció

látott napvilágot, mégis túlzás lenne azt állítani, hogy sikerült kellő részletes-
séggel megírni a katlancsata történetét. Az ostromot az általánosságok szint-
jén taglaló összefoglaló művekből is jó pár készült. Mára már ezek helyett
és mellett a lokális megismerést felvállaló kötetek léptek előtérbe. E kötetek
jóval kisebb térségek történetét mutatják be, ám azokat nagyobb részletes-
séggel, mint ahogy az általános összegzésre törekvő tudományos és ismeret-
terjesztő művek. A helyi ismereteket összegző kötetek gyakorta az egykorú
személyes dokumentumokra, elsősorban a polgári lakosság naplóira építe-
nek. A városban rekedt lakosság lélekszáma többszörösen felülmúlta a védő
és támadó csapatok összlétszámát, a háborús hónapok nem választhatók el
az ő személyes történeteiktől. Megpróbáltatásaik, szenvedésük tudományos
szinten jórészt máig feldolgozatlan. Az ostrom katonai – és azt a korábbi
történészek által kikutatott – története csupán egy szelete az események egé-
szének. A német–magyar védő csapatok iratai meglehetősen töredékesek és
hiányosak, sok megsemmisült, ezért felbecsülhetetlen értékű minden napló és
visszaemlékezés, amelyek segítségével az ostrom belső történetének részletei
pótolhatók vagy árnyalhatók, legyen szó akár a katonai, akár az általános tör-
ténetről. A támadó szovjet fél iratai napjainkban egyre nagyobb mértékben
hozzáférhetők, azonban ezekből sokat nem ismerhetünk meg az ostromgyű-
rűn belüli viszonyokról, ráadásul az iratok egy része továbbra is korlátozottan
kutatható. Az orosz dokumentumok sok esetben nem hozzáférhetőek ma
sem olyan témákban, mint például a lakossággal történő tömeges erőszakos-
kodás, elhurcolás, tervezett rablások, gyárleszerelések stb. Így ezen a ponton
ismét a naplók és a visszaemlékezések adják azt a plusz ismeretanyagi tudás-
bázist, amiből tájékozódni lehet.
Jelen kötetünkben polgári naplókból teszünk közzé egy válogatást, ame-
lyek jelentős részét eddig sosem publikálták. Ahogy a levéltári források fel-
használásánál is szükséges alkalmazni a forráskritikát, úgy ez még fokozottabb

7
mértékben igaz a naplók és a visszaemlékezések esetében. A pontatlanságok,
tévedések óhatatlanul a műfaj sajátosságához tartoznak, ugyanakkor emiatt
nem szabad ezek forrásértékéről szubjektivitásuk miatt lemondani. Számos
korabeli hivatalos dokumentum is megkérdőjelezhető azok téves adatai, köz-
lései miatt. Az 1945 januárjában keletkezett szovjet felderítési jelentések
– nem túl tényszerűen – arról adnak számot, hogy Pestet a magyarok, Budát
a németek védik. Természetesen ezért még nem kell eltekinteni a szovjet ira-
tok felhasználásától, csak utalni szeretnénk rá, hogy a forráskritika használata
nem csak a laikus, civil egodokumentumok forrása esetén szükséges. A téve-
dés, a félreértés vagy éppen a manipulatív, csalárd szándék a források minden
esetében előfordulhat.
A közreadott naplók sem mentesek a tárgyi tévedésektől, melyeket a láb-
jegyzetekben igyekeztünk pontosítani, illetve kiegészíteni.
A közzétett naplókban közös, hogy két kivételével mind a budai oldalon
vagy a budai hegyvidék területén íródtak az ostrom időszaka alatt. Greszl Fe-
renc naplója kiemelendő, aki Nagykovácsi község plébánosa volt. A Budapest
körüli falvakból ugyanis rendkívül ritkának számítanak a naplók. Ezt még
fokozza, hogy Nagykovácsi a kitörési kísérlet irányában feküdt, így ez utóbbi
eseményről is sok érdekesség olvasható a naplóban.
Ottenreiter Károly naplója szintén kiemelkedő abban az értelemben,
hogy a budai oldalon folytatott küzdelmet óra és perc részletességgel jegyezte
fel. A légi eseményeket hadinaplószerűen rögzítette, ami igazán különlegessé
teszi ezt az anyagot.
Fáy Hildegard naplója szintén különleges a maga nemében, hiszen egy
ifjú lány szemszögéből mutatja be az ostrom mindennapjait és egy Attila úti
ház óvóhelyének közösségét. Kolozsi Piroska és Rudnyánszky Éva eddig nem
publikált vári ostromnaplói ugyancsak számos újdonságot tartogatnak a téma
iránt érdeklődőknek.
Scholcz Ernő és Marót Miklós naplói révén képet kapunk a budai oldal
óvóhelyein megbújók napi nehézségeiről.
A Rille testvérek és Tolnai Miklós naplói utólagosan szerkesztett és ki-
egészített írások, melyek arra is rámutatnak, hogy a szemtanúk korosztálya
fontosnak tartotta emlékeinek letisztázását, megszerkesztését.

8
 Lux Gyula naplója a budai hegyvidék villáinak életébe ad betekintést,
ahogy Csonka Pálné és Juhász Eszter naplói is, melyek korábban már kis
példányszámban megjelentek.
Györffy István naplója és Fejérpataky visszaemlékezése a pesti esemé-
nyekről számolnak be. Györffy István írása alapján bepillantást nyerhetünk
egy kórház mindennapjaiba, megismerhetjük a megszállás időszakának ne-
hézségeit és a kórház dolgozóinak áldozattal teli munkáját.
A szerkesztők ezúton kívánnak köszönetet mondani a naplók íróinak és
hozzátartozóiknak, valamint azoknak is, akik hozzájárultak a naplók közlésé-
hez. A naplóírók céljai beteljesedtek, hiszen írásuk bő hét évtized után nyom-
tatott formában is megjelent, és tájékoztatást adnak a magyar múlt egy kevés-
sé ismert eseményéről: az ostromlott székesfőváros háborús hétköznapjairól.

A szerkesztők

9
 Mih á lyi Ba l á zs

Budapest ostroma

Az 1944-es, majd az 1945-ös év sok tekintetben határkő volt a magyar tör-

ténelemben. Az országot 1944 márciusában megszállták a német csapatok,
nyárra a Kárpátokban a Keleti Front elérte az országhatárt, majd megkez-
dődtek a harcok az ország területén, a vidéki zsidóságot deportálták, október-
ben pedig a nyilasok átvették a hatalmat. Ilyen előzmények után került sor a
karácsonytól induló katlancsatára a magyar főváros területén.
Az ostrom megismeréséhez viszont fontos tisztázni, hogy Budapest vé-
delmét nem a katonai szükségszerűség kényszerítette ki. 1944-ben a tisztáb-
ban gondolkozók számára világossá vált, a háborút elvesztettük, és Budapest
előbb-utóbb hadszíntér lesz. Kérdés volt azonban, hogy milyen módon esik
majd el. Egyes nagyvárosokat sikerült nyílt várossá nyilvánítani, mint Róma
vagy Athén, ezeket a németek kiürítették, és a földi harcoktól így mentesül-
tek. Erre azonban Budapest esetében nem adódott reális esély, nem voltak
olyan, nemzetközi értékű műkincsek a városban, mint Rómában vagy Athén-
ben, ráadásul ezen nagyvárosoknál a németek már visszavonulóban voltak,
amúgy is feladták volna őket.
Budapest esetében a helyzet gyökeresen más volt. Hitler szempontjából
a Dunántúlon lévő nyersanyagok (a zalai olaj, az Ajka környéki mangánérc
és a Villányi-hegységben is lévő bauxit) kulcsfontosságúak voltak a hadiipar
számára a háború folytatásához. A Harmadik Birodalom bauxittermelését
1944-re 90%-ban már Magyarország fedezte, miután a szövetségesek partra-
szállása után Franciaország jelentős részét is elvesztették. A bauxit pedig az
alumíniumgyártáshoz kellett, mely a repülőgépipar számára volt szükséges.

11
Budapest a Dunántúl megtartása miatt vált fontossá Hitler számára, nem a
magyar fővárosban lévő hidak vagy ipar miatt.1
A német katonai vezetők a pesti hídfőben lévő tábori erődvonal, az Atti-
la-vonal védelmét tartották csak célszerűnek, a városon belüli helyiségharcot
nem.2 Hitler ragaszkodott ez utóbbihoz, és 1944. december 1-én Budapestet
erőddé is nyilvánította, ami azt jelentette, hogy az itt lévő csapatoknak be-
kerítés esetén is tilos volt kitörniük, és utolsó töltényig kellett védekezniük.3
A szovjeteknek a magyar főváros elfoglalása szintén nem a katonai szük-
ségszerűség miatt számított fontosnak. A fővárosban lévő hidak és gyárak
ugyan fontosak voltak, és mint Bécs felé való felvonulási út is, de ezen messze
túlmutatott az utolsó, németekkel szövetséges ország fővárosának elfoglalá-
sával járó politikai cél. Az ideiglenes nemzeti kormány megalakult ugyan, de
nem Budapesten, hanem Debrecenben.
A Budapest elfoglalását célzó szovjet hadművelet 1944. október 29-én
indult, és több mint 100 napig tartott.4 Nagyon tág értelemben ez is tekint-
hető a főváros ostromának, de ezen hadműveletek térben és időben messze
túlnyúltak Budapesten: a Duna–Tisza köze és a Dunántúl egy részét is ma-
gukba foglalták. Ez az október végi támadás november elején Pesttől délre,
az Attila-vonalban megakadt. Az ostrom szűkebb értelemben maga a kat-
lancsata volt, mely Budapest bekerítésétől (1944. december 24.) indult és a
kitöréssel ért véget (1945. február 13.). Az ostromot átélő lakosság számára
is a háborús hétköznapok és az ostromélet közötti választóvonalat 1944 ka-
rácsonya jelentette.
A bekerítés előzménye volt, hogy november elejét követően, december
során a 2. Ukrán Front sikeresen kijutott széles szakaszon a Dunához. Vácnál
december 8-án érték el a folyó partját. Ezzel a pesti hídfőt teljesen körbe-
kerítették.5 Ercsinél december 4-én megpróbálkoztak a folyamátkeléssel, ez
azonban nem hozta meg a várt eredményt. Időközben pedig a Dunántúlon

1 Nevenkin 2012, 18–20.

2 Friessner 1992, 194., 208.
3 Ungváry 2013, 35.
4 Uo. 13–15.
5 Uo. 39.

12
délről november 7-én érkező 3. Ukrán Front katonái is elérték december
2-án Kaposvárt, a Balaton–Velencei-tó–Budapest között lévő tábori erődvo-
nalat, az úgynevezett Margit-vonalat december 7. és 10. között.6 December
20-án indult meg a Budapest bekerítését célzó hadművelet a 2. és 3. Ukrán
Front részéről. A 3. Ukrán Front áttörte a Margit-vonalat, és december 26-
án Esztergomnál elérték a Dunát, míg a 2. Ukrán Front egységei az Ipoly és a
Garam közötti területet érték el, a szovjet csapatok ezzel teljesen bekerítették
Budapestet.7
A támadó szovjet és román csapatok létszáma 157 ezer fő volt, a főváros-
ban lévő német és magyar védőké 92 ezer fő körüli.8 A korabeli főváros terü-
letén – mely kisebb volt, mint a mai, és csak tizenkét kerületből állt – először
a budai oldalon jelentek meg a szovjet erők, és csak január elején lépték át a
főváros közigazgatási határát Pesten.
A németek nem készültek bekerítésre, de Hitler parancsa miatt a bekerí-
tésben sem próbálhatták meg a kitörést. A főváros ostromának jelentőségét a
második világháború története szempontjából a hazai szakirodalom sokszor
erősen túlhangsúlyozza. A korabeli sajtóban megjelenő „második Sztálin­
grád” jelző propagandacélokat szolgált, és sok tekintetben távol állt az ese-
mények valódi jellegétől.
1944 végére a szovjetek számára Berlin számított hadműveleteik elsőd-
leges céljának. A fő hadszíntér ennek megfelelően Lengyelország és Német-
ország területén volt. Az itt lévő csapatok élveztek elsőbbséget az utánpótlás
terén is. Magyarországot és az egész Balkánt csupán mellékhadszíntérnek
tekintették, a háború nem itt dőlt el. Az itteni ütközetek nem gyakoroltak
döntő befolyást a háború egész menetére.
Budapest ostromát sok helyen a legnagyobb helyiségharcok közé sorolják,
de elfeledkeznek arról, hogy a vele összehasonlított Sztálingrád, Varsó, Berlin
esetében ezek mind a fő hadszínterek meghatározó ütközetei voltak.

6 Uo. 26–27., 33.

7 Uo. 33., 60.
8 Számvéber 1999.

13
 A „második Sztálingrád” jelző propagandacélból azt hangsúlyozta, hogy
Budapest lesz a Vörös Hadsereg Sztálingrádja, ezt pedig alátámasztotta a
harcok hevessége, mely megközelítette az egykori sztálingrádi ütközetét.9
Viszont az összehasonlítás abban az értelemben feltétlenül torz, hogy a har-
cok csupán kis területen és rövid időszakokra érték el a sztálingrádi csata
hevességét, miközben a város más, sokkal nagyobb területein akár heteken
keresztül nem történtek komolyabb összecsapások. Az elesettek száma pedig
nagyságrendben tért el a két összecsapásban. Budapest ostromában a védők
részéről összesen nem eshettek el annyian, mint amennyi civil vesztette életét
a sztálingrádi csatában, és akkor nem beszéltünk a több mint 1 millió ele-
sett katonáról vagy a fogságba került 91 ezer német katonáról. Egészen más
nagyságrend volt a két ütközet és a következményeik is.
A magyarországi hadszíntér nem élvezett elsőbbséget utánpótlás tekin-
tetében a szovjet csapatoknál, a kellő létszámú élőerő a helyiségharchoz nem
véletlenül okozott problémát a támadók számára. Hitler pedig egy SS-pán-
céloshadtestet rendelt Lengyelország területéről a Dunántúlra még kará-
csonykor10, hogy szabadítsák fel a Budapesten rekedt védőket, és állítsák
vissza a Duna védelmi vonalát, biztosítva a nyersanyagokat. A német csa-
patátcsoportosítás a főhadszíntéren lévő erőviszonyokat nem befolyásolta, a
szovjetek fölényben voltak, amin az átcsoportosítás nem változtatott. Ezzel
szemben a Dunántúlra érkező erőkkel a szovjet csapatok fölénye mérséklő-
dött.11 Az, hogy Budapest bekerítését követően több mint 50 napba telt a
város elfoglalása a szovjeteknek, csak részben magyarázható a védők elhárító
harcával. A másik ok a német felmentési kísérletek: az úgynevezett Konrad
hadműveletekben megpróbálták felmenteni a fővárost. Ezek nem vezettek

9 Január 1-jén az új köztemetőnél: „8 órakor olyan váratlanul erős tüzérségi és aknavetőtűz

kezdődött, amilyennel még magyarországi harcokban nem találkoztam.” Ungváry 2013, 124.
Január 23-án a Margitszigeten: „A tüzérségi és az aknavetők hihetetlen tűzösszpontosítása
lehetetlenné tett minden mozgást, a sziget el nem foglalt részére óránként 6000 (!) lövedék
csapódott be.” Uo. 151.
10 Ungváry 2013, 175.
11 Számvéber 1999.

14
ugyan sikerre, de elvonták a szovjetek erejét csak a főváros ostromáról, és
ezzel elnyújtották időben a katlancsatát.
A fővárosért folyó katlancsata kapcsán a budai oldalon szinte nem tartóz-
kodtak védők karácsonykor. December 24-én az első szovjet élek behatoltak
Budára Budakeszi felől, és egészen a Szent János Kórházig jutottak, ahonnét
visszaszorították őket. Az első megjelenő páncélosokra reagálva a németek és
a magyarok elkezdték a szinte védtelen budai oldalra való csapatátcsoporto-
sítást. Budán nem történtek korábban védelmi előkészületek. Riadóztatták a
Budapest őrzászlóaljat, és megkezdték a 8. SS-lovashadosztály átcsoportosí-
tását a pesti hídfőből, továbbá riadóztatták az I. egyetemi rohamzászlóalj tag-
jait, akik karácsonyi szabadságukon tartózkodtak, ezenfelül bevetették még a
csendőralakulatokat is.12
Az első komolyabb harccselekményekre azonban nem az átvezényelt ala-
kulatokkal, hanem a Buda körül települt légvédelmi egységekkel szemben
került sor. A frankhegyi és a kamaraerdei légvédelmi ütegek próbálták meg-
állítani az előretörő szovjet csapatokat, de kézifegyverek híján hamar lerohan-
ták a magyar védőket. Közben december 25-én lassan kialakult a frontvonal a
budai oldalon is a megszilárduló védelemnek köszönhetően, melyet a német
8. SS-lovashadosztály, a 271. népi gránátos hadosztály, magyar csendőrök,
a Budapest őrzászlóalj, a Vannay-különítmény, az egyetemi rohamzászlóalj
és más kisebb csapattöredékek alkottak. A pesti oldalon a védelmet a német
Feldherrnhalle páncéloshadosztály, a 13. páncéloshadosztály, a 22. SS-lovas-
hadosztály és a magyar 1. páncéloshadosztály, a 10., 12. gyaloghadosztály és
Billnitzer rohamlövegosztályai, egyéb kisebb csapattöredékek biztosították.
A Csepel-sziget északi részét pedig korábbi huszáralakulatok maradványai
védték.13
A budapesti katlan sikeres védelmének feltétele az utánpótlás biztosítása
volt (lőszer, élelmiszer és gyógyszerek). Az ellátást a németek a bekerítés után
már csak légi úton tudták biztosítani. A légihíd december 29-én indult el, a
fegyvertelen szállítógépek a Lóversenytéren, a Mátyásföldi repülőtéren és a

12 Ungváry 2013, 60–66.

13 Ungváry 2013, 69.

15
csepeli sportrepülőtéren tudtak leszállni. Ezeket a szovjetek próbálták minél
hamarabb kiiktatni, ezzel is siettetve a védők vereségét. Még ugyanezen a na-
pon a szovjetek felszólították a város védőit a megadásra, és két parlamentert
küldtek Steinmetz Miklós és Ilja Afanaszjevics Osztapenko személyében, de
ők életüket vesztették a küldetés során. Osztapenko a saját állásokhoz való
visszatérés során szovjet aknavetőtűzben esett el,14 míg Steinmetz járművével
aknára futott az arcvonalon. A szovjetek a németek számlájára írták a parla-
menterek halálát azzal, hogy tudatosan meggyilkolták őket.
A budai oldalon a karácsonyt követő napokban fokozatosan kialakult
a védelmi vonal december 28–29-ére. A fontosabb ellenálló gócok Budán
a lágymányosi vasúti töltés, a Farkasréti temető, a Kissvábhegy, a Városma-
jor, a Mátyáshegy és a mai Kiscelli Múzeum épülete voltak.15
A parlamenterek sikertelen küldetése és a megszilárduló budai védelem
kapcsán a szovjetek módszeresebb ostromra készültek fel. A Margit-vonal
áttörése után még azzal számoltak, hogy a teljes budai oldalt öt nap alatt el
tudják foglalni, végül több mint 50 nap kellett hozzá. Szovjet részről nem
volt meg a kellő létszámbeli túlsúly ehhez, illetve a német felmentési kísér-
letek is késleltették a katlan elestét. A sztálingrádi tapasztalatok alapján a
pesti hídfőben arra törekedtek, hogy kettévágják a hídfőt, és az elszigetelt
egységeket külön-külön bírják megadásra, ahol már a központi irányítás és
utánpótlás nem érvényesül. Saját oldalon pedig rohamcsapatokat szerveztek,
és a lövészek, tüzérek, harckocsizók az utászokkal együttműködve próbálták
leküzdeni a német és magyar ellenállási gócokat.
A katlancsata sikeres megnyerésének másik fontos feltétele az utánpótlás
érkezésének megakadályozása volt. Ezért kapott kiemelt szerepet a repülő-
terek és szükségrepülőterek mielőbbi elfoglalása. A Mátyásföldi repülőtér
volt az első közülük, ami elesett, közben Rákosszentmihályon hullámzó harc
bontakozott ki. Itt sikerült bekeríteni a legnagyobb szovjet egységet a néme-
teknek az ostrom során – egy egész zászlóaljat –, de végül a szovjetek kitör-
tek, és Rákosszentmihály is elesett.

14 Ungváry 2017, 39.

15 Mihályi 2014, 14.

16
 Az összehangolt fő támadás a főváros ellen 1945. január 1-én indult meg
a pesti oldalon. Az új köztemetőnél áttörték a gyenge magyar védelmet, és
benyomultak Kőbánya irányába a támadók. A városon belül több védelmi
vonalat is létrehoztak korábban, az egyik ilyen a szuglói körvasút töltése és
mögötte a Rákos-patak vonala volt. A szovjet és román csapatok elérték és
áttörték a töltést, majd egészen a Rákos-patakig jutottak előre január első
napjaiban. A védők sikertelenül próbálták visszaszorítani a támadókat a töl-
tésig.
Január első napjaitól a Lóversenytér, a következő szükségrepülőtér már a
szovjet tüzérség hatókörén belülre került. Így már csak Csepelen tudtak biz-
tonságban leszállni a szállítógépek. A Kőbányánál és Rákosszentmihályon,
majd ezt követően Zuglóban és a Rákosrendező pályaudvaron elért mély
betörések miatt északon Újpest, Pestújhely térségét, délen pedig a Kispest,
Népliget irányába elért betörés miatt a Csepel-sziget északi csücskét kellett
harc nélkül kiürítenie a védőknek január 9-én. Ezek voltak a szovjet csapatok
a pesti hídfő kettévágására irányuló kísérletének eredményei.16
A Rákosrendező pályaudvar birtoklásáért kibontakozott küzdelem napo-
kig tartott. Számos német ellentámadás indult meg itt, végül azonban január
10-én a pályaudvar végleg a támadók birtokába került. Közben január 9-én
a szovjet és román egységek eljutottak a körvasút töltésére is, mely szintén
védelmi vonalat képezett. Ezt a Városligetnél és az Üllői úton a laktanyáknál
törték át a támadók. A harcok fókuszában a továbbiakban a pesti oldalon
három objektum birtoklása állt: a Városliget, a Népliget és a laktanyák terü-
lete. Az egykori laktanyák (később Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem)
épülettömbjének ostroma volt az egyik legvéresebb epizód az ostrom során.
A laktanyákat a román csapatok kerítették be, ennek ellenére még napokig
folyt a harc a laktanyában szobáról szobára, amiben súlyos veszteségeket
szenvedtek a támadók is. Közben a Városligetben és a Népligetben a válta-
kozó sikerű küzdelem napokig tombolt, támadásokkal és ellentámadásokkal
tarkítva, végül mindkettő a szovjetek kezére került.17

16 Mihályi 2014, 14.

17 Ungváry 2013, 132–134.

17
 Ezek elfoglalását követően kezdődött meg Pesten az utolsó nagyobb te-
rületért a harc: a Kerepesi temetőért, ahol a sírok között kegyetlen harc dúlt.
A temető január 13-án jutott végleg a támadók kezére. A szovjeteknek a Vá-
rosligetnél és a Kerepesi temetőnél elért mély előretörése miatt sok helyről
vissza kellett vonni a német és magyar védőket, így kiürítették Angyalföldet
is és a Hungária körút még tartott szakaszait. A szovjetek ezzel igazolták
ismét a hídfő kettévágására irányuló kísérletüket.18
Komoly küzdelem bontakozott ki a Keleti pályaudvar birtoklásáért is,
ahol a románok támadtak, de annak elfoglalása után nem sokkal a szovjet
vezetés végleg kivonta a román csapatokat a további harcokból Budapesten.
A német és magyar erők pedig fokozatosan felzárkóztak, és visszavonultak a
Nagykörút vonalára, majd megkezdődött a pesti hídfő kiürítése. A németek
ugyan mindkét körutat előkészítették a védelemre, de a szovjetek ekkor már
ezeket könnyen áttörték. A kiürítés január 18-án fejeződött be, nem sikerült
ugyan mindent és mindenkit átmenekíteni, de aznap az utolsó hidakat, a
Lánchidat és az Erzsébet hidat is felrobbantották, nehogy sértetlenül kerül-
jenek a szovjetek kezére. Pár helyen azonban még napokig tartották magukat
a pesti oldalon rekedt bekerített, elszigetelt védők.19
Az ostrom következő szakaszában a Margitsziget került a harcok közép-
pontjába. A szovjetek először a sziget északi csücskében az épülő Árpád híd
pillérei között vetették meg a lábukat, majd egy második hídfőt hoztak létre
a sziget keleti oldalán, a csónakházaknál. Innét támadtak kelet felé kijutva a
Dunáig, kettévágva ezzel a szigetet. A sziget északi részét megtisztították a
németektől, majd fokozatosan dél felé szorították a védőket, akik január 30-
ra kénytelenek voltak kiüríteni azt.20
A pesti oldal és a Margitsziget ostroma során a budai oldalon csak kisebb
léptékű támadó hadműveletekre került sor: a Sas-hegy, a Mátyáshegy és a Vá-
rosmajor területén alakultak ki komoly harcok, illetve a Farkasréti temetőt és
a lágymányosi vasúti töltést próbálták többször elfoglalni a szovjet csapatok.

18 Ungváry 2013, 135–136.

19 Mihályi 2014, 15.
20 Ungváry 2013, 150–151.

18
 A város ostroma során a németek három felmentési kísérletet is indítot-
tak Konrad I., Konrad II. és Konrad III. fedőnév alatt. Január 1-én indult a
Konrad I. többek között Tata irányából. Ezek a támadások részben teher-
mentesítették főleg a budai oldalon védekező csapatokat, azonban az ostrom-
gyűrűt feltörni egyik támadás sem tudta. A Konrad III. volt a legsikeresebb
a felmentési kísérletek közül. Ennek során Budát 25 km-re megközelítették
délről a felmentő csapatok, de január 27-én német részről a további támadá-
sokat le kellett állítani.21 A budai oldalon január során elsősorban a német
felmentési kísérlek miatt nem került sor nagyobb vállalkozásra, sőt az ott lévő
szovjet egységek felkészültek arra is, hogy esetleg a külső felmentő csapatok
elérik a védőket, és vissza kell verni a kívülről érkező felmentő egységeket.
Január 27-e után azonban ez a veszély már nem fenyegetett többé. A Mar-
gitsziget elfoglalása után pedig már csak a Vérmező maradt mint ejtőernyős
tartályledobó hely és szükségrepülőtér.
Január végén megindulhatott az ostrom utolsó szakasza, a budai hídfő
felszámolása. Fokozódott a nyomás a védőkön, és sorra estek el a korábbi vé-
delmi gócok: január 26-án a Látó-hegy került szovjet kézre, a front ott hamar
összeomlott, a Városmajornál sokáig hullámzó harc folyt, de végül a szovjetek
térnyerését hozta. Nem sokkal később, január 29-én elesett a Kissvábhegy is.
A védelem kezdett összeomlani a budai front középső és északi szakaszán.
Történt még pár ellentámadási kísérlet az elveszett állások visszaszerzésére,
de ezekhez már nem volt meg a kellő erő, hogy igazi eredményt tudjanak
elérni. A mai Kiscelli Múzeum épületét fel kellett adni, és január 30-ra a
Margit körútig vonták vissza a megmaradt csapatokat a védők, ott sikerült
csak stabilizálni a helyzetet.22
Buda déli részén sem alakultak jobban a dolgok. Január végére a szovjetek
kijutottak a Vérmezőre, a vitorlázó repülőgépek leszállóhelyére, mely ekkor
már az egyetlen utánpótlási szálat jelentette az ejtőernyős tartályok ledobásán
kívül. A leszállás ekkortól életveszélyessé vált, ennek ellenére nem állt le a
gépek küldése.

21 Számvéber 2007, 150.

22 Ungváry 2013, 155–158.

19
 Február 4-én elesett a Farkasréti temető és február 6-án a Sas-hegy is.
A szovjet csapatok már a Déli pályaudvart ostromolták, majd megindult a
Gellérthegy ostroma is nyugat felől. A Kis-Gellért-hegy február 9-én került
a támadók kezére, majd február 10-én a Gellérthegy maradéka is elesett.23
A hídfő immár tarthatatlanná vált, csupán a Várhegy és a Naphegy ma-
radt a védők kezén, de a szovjet tüzérség az egész hídfőt képes volt már belő-
ni. A védőknek csak egy napra való lőszerkészletük maradt, és élelmiszerből
is nagy hiány mutatkozott, ezért február 11-én a kitörés mellett határoztak a
németek. A budai hídfő maradékában ekkor még 43 900 katona volt (20 ezer
magyar, 23 900 német). A kitörésben viszont csak 16 ezer fő vett részt, dön-
tően a németek és kis számban magyarok.24 A kitörésben részt vevők, első-
sorban a németek motivációjánál a döntő ok a hadifogságtól való félelem volt,
mely messze nem bizonyult alaptalannak. A Budapesten magukat megadó
németekből a szovjet hadifogságot követően nagyon kevesen tértek vissza.25
Ezek ismeretében talán nem annyira meglepő, hogy a németek megpróbálták
a kitörést.
A kitörési kísérlet a fő irányba, az Olasz fasor és a Margit körút felé nem
volt sikeres, az első hullám nagy veszteségeket szenvedett, és nem jutott ki a
fővárosból. De aznap estére a kitörők második és harmadik hulláma melléki-
rányokba, Budakeszi és a Hármashatár-hegy felé kijutott a városból. Ugyanis
az ott védekező szovjet csapatok is felmorzsolódtak a harcokban, elfogyott
a lőszerük, vagy visszavonultak. A városból kijutók a hegyekben, az erőd
takarásában kisebb csoportokra bomolva próbálták elérni a saját vonalakat.
A többségüket elfogták, vagy elestek. A magukat megadó katonák közül el-
sősorban az SS tagjait az oroszok nagy számban végezték ki a megadást kö-
vetően, a saját állásokat körülbelül 700 főnek sikerült elérnie.
Az ostrom katonai története a kitöréssel lezárult, ugyanakkor nem sza-
bad figyelmen kívül hagyni, hogy Budapest ostroma mindössze a mellékhad-
színtér egyik meghatározó ütközete volt, a háború egészére nem gyakorolt

23 Uo. 165–169.
24 Mihályi 2018a, 409–449.
25 Stark 1994, 163.

20
jelentős hatást. Magyar vonatkozásban azonban fontos volt, sőt, a katonai
szerepénél talán még nagyobb a jelentősége annak, amit a polgári lakosságra
gyakorolt. A civilek nem voltak sem felkészítve, sem felkészülve egy ilyen el-
húzódó ostromra. A kitörést nem számítva minden elesett védőre jutott egy,
az ostrom alatt elesett civil is. A kitöréssel azonban nem ért véget a lakosság
szenvedése.
Az ostrom alatt leállt a gáz- és áramszolgáltatás, a vízszolgáltatást pedig
nem lehetett mindenhol elérni. A bombázások és a földi harcok elől a civi-
lek az új évre a légoltalmi óvóhelyekre húzódtak le, melyek viszont hosszú
távú tartózkodásra nem voltak berendezve és méretezve. A civileknek pedig
a víz- és élelmiszer-beszerzés kapcsán az óvóhelyeket el kellett hagyniuk,
kitéve magukat a harcok okozta sérüléseknek. Sokan vízhordás vagy sorban
állás alatt haltak meg, mikor egy akna a közelükben csapódott be. Az élel-
miszer-fejadagokat radikálisan csökkentették, 15–20 dkg/fő-re, és ezt sem
kapta meg mindenki. A gettó lakóit az éhezés, a bujkáló zsidókat pedig a
lebukás esetében kivégzés fenyegette a Duna-parton. Sokaknál az ostrom vé-
gére éhezés és járvánnyal fenyegető állapotok alakultak ki.
A kitörést követően a lakosság mindennapjai nem javultak sok tekintet-
ben. Az éhezés ellen a szovjet csapatok sokáig nem sokat tettek, márciusban
is haltak meg tömegével civilek. Az óvóhelyekről sem tudtak, akartak vis�-
szaköltözni a lakók, egyrészt sokak lakása megsemmisült, másrészt a szov-
jet csapatok fosztogatása elől a közösség jobb védelmet adott. A fosztogatás
azonban csak egyike volt a veszélyeknek. A nők elleni tömeges erőszak olyan
méreteket öltött, hogy szinte nem volt család a fővárosban, amelynél ne lett
volna érintett vagy olyan ismerős, akit érintett a dolog.26 A férfiakat pedig
málenkij robotra hurcolták, amiből többen nem tértek vissza, mint amen�-
nyien elestek a védők az ostrom alatt. Malinovszkij a védők létszámát ma-
gasabbra jelentette, és 123 ezer hadifogolyról írt a Szovjet Tudósító Iroda.27
A valóságban a hiányzó létszámot civilekkel pótolta ki, több tízezer polgári

26 Pető 2008, 357–358.

27 Stark 2017, 27.

21
személyt vittek el így hadifogságba Budapestről és környékéről.28 Végül nem
szabad megfeledkezni a szovjet csapatok civilek ellen elkövetett atrocitásairól
sem.29 A közállapotok csak rendkívül lassan kezdtek javulni. Az ostromnap-
lók hangulata nem véletlenül borús még február után is. A harcok elmúltával
a rövid reménykedést a megszállás nyomasztó és kiszolgáltatott állapotát jel-
lemző apátia követte sok naplóíró esetében.
A főváros ostromára Hitler erőddé nyilvánítási döntése és Budapest szov-
jet bekerítése miatt került sor. Az itt lévő német és magyar hadosztályokat
talán jobban is felhasználhatták volna, ha nem ragaszkodik Hitler a helyi-
ségharchoz. Azonban a katlancsata elhúzódása a német felmentési kísérle-
tek következménye volt, mindezzel mérhetetlen szenvedést okozva a város
polgári lakosságának. Az ostrommal pedig nem értek véget a szenvedéseik,
még hónapokon át közel hasonló állapotok között kényszerültek élni, míg
valamennyire konszolidálódott a közellátás és a közbiztonság.
Nem Budapest ostrománál dőlt el a Harmadik Birodalom veresége, ha-
nem Berlinben. Az ostrom egyetlen hatása, hogy a szovjet csapatok nyugati
irányban sokkal lassabban haladtak a Duna mentén, mint korábban tervezték.
Bécset december 30-ig kellett volna elfoglalniuk az eredeti tervek szerint.30
Mindez azonban nem volt hatással a háború utáni határokra, ezeket Jaltában
a főváros ostromától függetlenül már meghúzták. A háború utáni emigráns
propaganda, miszerint Budapesten a Nyugatot védtük, ebből a szempontból
nem volt helyálló. A megszállási határokat viszont még Budapest teljes elfog-
lalása előtt meghúzták.
Az ostrom talán legnagyobb hatását azon civilekre gyakorolta, akik kény-
szerű elszenvedői voltak a harcoknak és az azt követő megszállásnak. Emlé-
keiket naplók és visszaemlékezések formájában örökítették meg maguk és az
utókor számára, hogy emlékezzünk az elképzelhetetlenre.

28 Uo. 55.
29 Mihályi 2018, 342–343.
30 Nevenkin 2012, 62.

22
 Mih á lyi Ba l á zs

A naplók mint Budapest 1944–1945-ös

ostromának forrásai

Írásbeliség és civil naplóírás

A XIX. század közepétől kezdődően, ahogy fejlődött az oktatási rendszer és

nőtt az írni-olvasni tudók aránya a társadalomban, kezdett tömeges mére-
tet ölteni az írásbeliség. Az analfabéták aránya 1869-ben még 68% volt, ami
1910-ben 33%-ra, majd 1920-ban a mai Magyarország területére vonatkozó-
an 15%-ra, illetve 1941-re 7%-ra csökkent tovább.31 Az írásbeliség tömegessé
válásával egyúttal a személyes írásos emlékek száma is gyarapodni kezdett a
levelezésektől kezdve a naplókig.
Az írni-olvasni tudók arányának bővülése azonban még nem jelentette
szükségszerűen azt, hogy az egyének élettörténetére vonatkozó hosszabb
írásművek tömeges méretben is létrejöttek. Jelen tanulmányunk témaköre a
civil naplók vizsgálata. Maga a naplóírás döntően a magasabban műveltek
szokása volt. A Monarchia idején kialakuló középosztály, a polgárság és az
arisztokrácia körében volt a legjellemzőbb.
Ennek okai és gyökerei főképp az oktatásban kereshetők. A két háború
közötti oktatási rendszerben kifejezetten bátorították naplóírásra a diákokat.
Sokan ezen kezdeti iskolai években láttak hozzá a naplóírásnak.32 Másrészt
társadalmilag is egyfajta elfogadott, mai szóval élve hobbinak számított a

31 Endrefi 2018, 9.
32 Jó példa erre Szappanos Tamás, akinek folyamatosan vezetett naplója könyv formájában
is megjelent: Szappanos 2015.

23
naplóírás. Továbbá a napló szépirodalmi kategóriának is számít, bár sosem
lehet olyan letisztult, mint egy regény vagy novella. A második világháború
egyik ikonikus naplója kapcsán Philippe Lejeune egyenesen úgy fogalmazott,
hogy „a műalkotás és a dokumentum határvonalán táncoló szöveg”33. Az ál-
tala vizsgált napló szerzője Anne Frank volt. A Budapest második világhá-
borús ostromához köthető naplóknál a rövid, akár tőmondatos feljegyzések-
től egészen az összefüggő, szinte szépirodalmi stílusú naplókig sok minden
megtalálható. Irodalmi szempontból nem meglepő módon a szépírók által
vezetett és később közzétett naplók34 tekinthetők esztétikailag a „legjobb-
nak”, de azért akadnak olyanok is, akik nem hivatásos íróként is olvasmányos
naplót alkottak.35
A naplóírás összefoglalóan azonban a két világháború között a magasabb
iskolázottságú személyekhez köthető döntő mértékben. A második világ-
háború ideje alatt keletkezett naplók kapcsán érdekes elgondolkozni azon,
hogy szerzőik közül mennyien is szolgálhattak a hadseregben a legénység, és
mennyien a tisztikar tagjaként. Harctéri naplók döntő többségében a tisztek
részéről íródtak, akik egyben szintén a magasabb és iskolázottabb társadalmi
csoportokba tartoztak. Témánk szempontjából vizsgálatunk tárgyát kifejezet-
ten a civilek naplói jelentik. Budapest 1944–1945-ös ostroma kapcsán szinte
a nullához közelít azon naplók száma, melyek az egyes peremkerületekben
(Angyalföld, Kőbánya stb.) vagy akkor önálló elővárosban (Csepel, Újpest,
Pestszenterzsébet, Kispest stb.) íródtak volna,36 és szerzői egyébként mun-
kások, szakiparosok, cselédek stb. vagy (bár e vizsgálatunknak nem tárgya)
honvédek lettek volna. Az ok nem véletlen, bár az írás-olvasást ekkor már a
társadalom döntő többsége ismerte, kulturálisan a naplóvezetés és az ilyen
jellegű írásbeliség nem volt jellemző az előbb felsoroltaknál, a szóbeliségnek
sokkal nagyobb súlya volt az ő esetükben.

33 Lejeune 2003, 179.

34 Fenyő 2014, Heltai 2017, Márai 2006.
35 Juhász 2018.
36 A tanulmány végén k felsorolt naplók közül csak egyről mondható el, hogy szerzője olyan
társadalmi csoportból származott, amelyben a naplóírás nem tartozott a tipikus tevékenységek
közé: Bencze 1983, 35–37.

24
A naplóírás okai és sajátosságai az ostrom
szempontjából

A naplóírás megkezdésének és befejezésének számos személyes és közös-

ségi oka lehet. Az egyik legjellemzőbb, hogy a naplóíró számára kivéte-
les események sodrába kerül, és mindezt szeretné megörökíteni az utókor
számára. A háború pedig a katonák és a civilek életének kiemelt esemé-
nyei. Az első világháború a Nagy Háború, ahogy abban a korban nevez-
ték, minden generáció számára az egész életutat meghatározó „élmény”
volt. A besorozott katonák közül a megnövekvő, történelmi jelentőségű
események hatására sokan kezdtek naplót írni, de a mindennapok világa
is megváltozott, és a háborús hétköznapok az idő előrehaladtával egyre
jobban elváltak a korábbi, háború előtti „boldog békeidők” mindennapjai-
tól. A harctéri, majd a hadifogságba esést követő hadifogolynaplók szinte
önálló műfajjá nőtték ki magukat a háború lezárását követően. A korábban
személyes jellegű feljegyzéseket nyomtatott formában is közreadták széles
körben.
A második világháború, a Nagy Háborúhoz hasonlóan, szintén kiemelt
eseménynek számított a benne részt vevők számára. Sokan ennek hatására
kezdtek naplót írni, a legtipikusabb ilyen események a besorozás és a frontra
indulás, Magyarország német megszállása 1944-ben, a nyilas hatalomátvétel,
illetve Budapest ostroma kapcsán 1944 karácsonya, mikor a szovjet csapatok
megjelentek Budán, és bekerítették a fővárost. Sokaknál ez utóbbi volt a ki-
váltó esemény, amikor naplóírásba fogtak.37 A harcok után a hadifogság és
az elhurcolás kapcsán viszont nem volt lehetőség naplóvezetésre, szemben
az első világháború hadifogságára jellemző naplóírásra. Nem véletlen, hogy
erről a témáról egy-két példától eltekintve csak visszaemlékezések állnak ren-
delkezésre.
A második világháborút követő időszakban sem a háborús emlékekről,
sem a szovjet megszállás időszakáról, sem a fogságban átéltekről nem indul-
hatott el az a fajta társadalmi diskurzus, mint az az első világháborút követően

37 Murányi (kiadatlan), Kolozsi , Fáy (mindkettő közreadva jelen kötetben).

25
történt. A naplók a fiókokban maradtak, jobb volt hallgatni minderről. A hi-
vatalos történetírás is hallgatott arról az időszakról, ami az ostromot követő
szovjet megszállás mindennapjait jelentette. Az ostrommal kapcsolatban pe-
dig szintén jobb volt hallgatni, hacsak nem volt az illető a kisszámú ellenálló
egyike. Pihurik Judit így fogalmazta ezt meg: „Az első világháborút követő
években a háborús történetek szóban és írott formában is a közbeszéd szer-
ves részeivé váltak, míg a második világháborúhoz kapcsolódó élményanyag
kényszerű okoknál fogva évtizedekig kibeszéletlen maradt.”38 […] „A máso-
dik világháború története 1945 után úgy vált – ideológiai megszorításokkal
gúzsba kötött – tananyaggá, hogy nem egészülhetett ki személyes élmények-
kel, emlékekkel. […] a szűk körben elbeszélt harctéri és hadifogolyemlékek
évtizedekig nem válhattak a háborús történelem részévé.”39
A háború, a megszállás és a fogság élményei súlyos lelki teherként nehe-
zedtek a társadalomra évtizedekig. Az 1990-es évet követően nyílt lehetőség
az erről való, cenzúra nélküli beszédre, és indult meg a háború eseményeit
bemutató naplók publikációja. „Amikor a kilencvenes évektől a források na-
gyobb számban kezdtek megjelenni, először főként a szovjet hadifogsággal
kapcsolatos írásokat és beszámolókat – nagyrészt visszaemlékezések – pub-
likálták, csak utána a harctéri élményeket megörökítő naplókat és emlékira-
tokat.”40
A tanulmány végén összegyűjtöttük a Budapest ostromát érintő naplókat.
A lista biztosan nem teljes. A listán szereplő naplók kiadásának időpontja-
it vizsgálva érdekes tendencia figyelhető meg. A hagyományos formában,
nyomtatásban megjelent naplók kapcsán megállapítható, hogy éles határ volt
1990. 1945-től 1990-ig összesen kilenc naplót41 adtak közre. Ezek kiadását
megvizsgálva az tapasztalható, hogy 1945 és 1950 között jelent meg három,
1955-ben egy, és 1980 és 1989 között a további öt. Azaz közvetlenül az ese-
mények utáni években, majd a szocializmus utolsó, már bizonyos szempont-

38 Pihurik 2007, 9–10.

39 Uo.
40 Uo.
41 Bencze 1983, 35–37.; Boldizsár 1982; Cs. Szabó 1946; Egy farkasréti lakos naplója 1949;
Kemény 1987; Kertész 1955; Nagy Lajos 1945; Szabó 1983; Zolnay 1986.

26
ból enyhülő évtizedében láthatott napvilágot az ostromot érintő naplók több-
sége.42 Érdemes megemlíteni, hogy az 1955 előtt naplójukat kiadók közül
ketten is emigráltak: Cs. Szabó László 1948-ban, Kertész Róbert 1958-ban.
1990–1999 között, immár a politikai béklyóktól mentesen, mindössze hat
napló látott napvilágot nyomtatott formában. 2000–2009 között ezzel szem-
ben már 15, 2010 és 2017 között pedig 13 napló jelent meg.
Az 1990-et követő politikai változások hatására nem indult meg robba-
násszerűen az évtizedekig a családi archívumokban őrzött naplók kiadása.
A fordulat a 2000-es évre tehető, ezt követően viszont rohamosan megnőtt
a kötetek száma. A lendület pedig nemhogy megtört volna, hanem 2010-
et követően még tovább gyorsult. Elég csupán jelen kötetünkre gondolni,
amelyben számos, eddig publikálatlan naplót adunk közre.
Az 1990-et megelőzően kiadott, ostromot érintő naplók, visszaemléke-
zések kapcsán egy fontos tényre fel kell hívni a figyelmet. Az ebben az idő-
szakban megjelent művekben csak az ostromot túlélők bizonyos csoportjai-
nak beszámolói voltak elfogadhatók a hivatalos ideológiának. Melyek voltak
ezek a csoportok: a várost elfoglaló és megszálló szovjet katonák írásai,43 a
szovjet csapatokhoz átállt kisszámú magyar katona emlékei,44 valamint a ci-
vilek részéről elsősorban az üldözöttek (kommunisták45 és zsidók46), az em-
bermentők,47 esetleg a munkás–paraszt származásúak írásai.48 A civilek kap-
csán a legnagyobb csoportnak a zsidóság tekinthető számarányukat tekintve,
azonban a főváros lakosságának csupán egy kisebb részét adták. Az üldözött
zsidóság és a város lakosságának ostrom- és megszállásemlékei, „élményei”
közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Elég itt csupán arra gondolni, hogy a

42 A visszaemlékezések tekintetében nincs ennyire megfigyelhető korszakosság, az 1960-as

és 1970-es években is kiadtak az ostromot is érintő memoárokat.
43 Például: Csebotarev 1975; Fortusz 1982; Asik 1981, 268–278.; Komisszarov 1980, 134–
141.; Luknyickij 1980.
44 Baktai 1965; Tóth 1980.
45 Például: Boldizsár 1982; Darvas 1945; Fehér 1969; Tersánszky 1962.
46 Például: Kemény 1987; Nagy Lajos 1945; Szabó 1983.
47 Sztehlo 1984.
48 Például: Bencze 1983, 35–37.

27
fővárosi magyar zsidóság többsége a gettóban vagy a szerencsésebbek védett
házakban élték át az ostromot viszonylag elszigetelve a várostól.
Azon katonák írásai, akik Budapest védelmében részt vettek, 1990-ig meg
sem jelenhettek, akár naplóról, akár visszaemlékezésről volt szó.49
Összegezve, az 1990 előtti, ostrommal foglalkozó civil irodalomból (nap-
lók, visszaemlékezések) mindössze néhány csoport élményeinek bemutatásá-
ra volt lehetőség. A bemutatott csoportok nézőpontja azonban messze nem
tükrözte, tükrözhette Budapest lakosságának azt a fajta sokszínűségét, társa-
dalmi rétegződését, amilyen az ostrom idején lehetett.
1990 után lehetőség nyílt a korábbi nézőpontok mellett azok emlékeinek,
feljegyzéseinek a közlésére is, akik korábban a fent felsorolt csoportokon kí-
vül estek, ám a lakosság vagy a honvédség többségét alkották.

A napló mint történeti forrás

A naplók a mindennapok megismerésének kordokumentumai, legyen akár

békeidő, akár háború. Forrásértékük áttekintéséhez viszont érdemes kitérni
keletkezési körülményeikre és az adatközléseik pontosságára.
Keletkezésüket tekintve rendkívül spontán dokumentumnak tekinthető,
nem megszerkesztett művek, ezért olvasásuk és értelmezésük a kívülállók
számára sokszor nem is egyszerű. „Naplót csak oldottan lehet írni, a kézre
hagyatkozva, nem az elmére […]”50 – fogalmazta meg Déry Tibor. Másik
egyedisége a naplónak, hogy a szerzője a maga számára írja az esetek túlnyo-
mó többségében. Pihurik Judit így összegezte ezt: „[…] a naplót magának,
a memoárt az olvasónak írja a szerző, a naplóíró megörökíti, a memoáríró
rekonstruálni akarja az eseményeket. De a leírás tárgya is különbözik, mert

49 Például: Galántay 2011; Józsa 1999; Pálfalvi 1990.

50 Déry 2018.

28
a naplók elsősorban az egyént, a memoárok pedig inkább a kort állítják a
középpontba.”51
A naplók, bár teljes mértékben kordokumentumok, nem mentesek téve-
désektől és pontatlanságoktól. Értékük a személyes mindennapok történeté-
ből és egyéni látásmódjukból fakad. Jelentőségükből nem von le semmit egy
adott esetben pontatlan adatközlés az események kapcsán. További jelentős
előnyük a szintén szubjektív források egy másik nagy csoportjához, a vissza-
emlékezésekhez képest, hogy mivel ezeket a szerzők maguknak írták, érté-
küket „[…] növeli spontaneitásuk, és az, hogy bár tévedések, pontatlanságok
rendre előfordulnak szövegükben, tudatos torzítás ritkán van bennük.”52 Egy
további pozitívum, hogy cenzúra nélkül írhattak, szabadon, bármilyen érzé-
keny témáról is volt szó, ami egy hivatalos dokumentumban akár meg sem
jelenhetett volna hasonló őszinteséggel: „Mivel a naplók nem publikációs cél-
lal készültek, és nem ellenőrzött szövegek, igen őszinte megnyilvánulásokat
tartalmaznak.”53
Értéküket elsősorban a megélt mindennapokról, a szerzők motivációiról,
a személyes élményekről szóló közlések adják, és az eseménytörténetre vonat-
kozó közlések másodlagosak. De esetenként a naplók is adhatnak új adatot
ezekre vonatkozóan is, ahogy ezt Pihurik Judit megfogalmazta: „A közvetlen
megnyilatkozások, azonnali reakciók és a kötetlen fogalmazás élményszerű-
sége a korkép kialakítása szempontjából olyan többletet jelentenek, amely
a naplókat jól elkülönítik a szubjektív források más típusaitól. A történet
rekonstruálása, rekonstruálhatósága szempontjából is rendkívül fontosak az
átélők szimultán – vagy csaknem egyidejű – feljegyzései.”54
Ugyanakkor a naplók adatközlései az események kapcsán nem mindig il-
leszkednek az elfogadott történelmi képhez: „[…] harctéri naplók pontosabb
és árnyaltabb kép kialakítását teszik lehetővé, nem mindenben erősítik meg a
háború idején publikált anyagot.”55

51 Pihurik 2007, 13.

52 Uo.
53 Uo. 19.
54 Uo. 12.
55 Pihurik 2007, 19.

29
 A második világháború története magyar szempontból sok tekintetben
forráshiányos. Ilyen témakörök például az elhurcolás vagy a Szovjetunióban
való hadifogság. Ezekben az esetekben még a naplók is kivételes ritkaságnak
számítanak,56 és leginkább csak visszaemlékezésekre és az oral history anya-
gaira lehet támaszkodni. Ebben a témakörben már a visszaemlékezés számít
a legfontosabb források egyikének.57
Pritz Pál viszont mindezek mellett a naplók történeti hitelességét vitatja:
„Azt az állítást, mely szerint a naplóíró – hajtsa bár a legnemesebb szándék,
hogy amit a múlt valamely darabjáról leír, az hiteles tükre a valóságnak, még-
is – valójában konstruált szöveget készít. Olyan szöveget ír le, amely számos
esetben nemhogy nem tükrözi, hanem (ilyen-olyan mértékben) kimondot-
tan elhomályosítja a múlt valóságát. Nem beszélve arról, hogy számtalanszor
éppen nem az imént említett legnemesebb szándék, hanem saját szobrának
kifaragása a cél. Aminek eredményeként olyan művet alkot, amelyben termé-
szetesen ilyen-olyan mértékben a múlt valósága is tükröződik, ám benne van
annak tudatos-öntudatlan, ilyen-olyan mértékű eltorzítása is.”58
Ezen a ponton érdemes kitérni arra a nézőpontra, hogy a naplókban és
visszaemlékezésekben közzétett történelem sokszor népszerűbbnek és hite-
lesebbnek tűnik az érdeklődő olvasók számára, mint a történészek munkái.
Ennek egyik fő oka, hogy a naplóírók és visszaemlékezők személyes látás-
módján keresztül az események leírása sokkal életszerűbb, befogadhatóbb.
Mindennek hitelességét erősíti, hogy a szerzők valóban résztvevői voltak az
eseményeknek. Mindez a történészi munkák egyfajta konkurenciájává teszi
ezeket a műveket. E művek népszerűsége pedig sokszor nagyobb, mint a tör-
ténészek munkáié.
Ezt a helyzetet érzékelve a történetírásban is kezdenek kibontakozni
Nyugat-Európában azok a megoldások, melyek az olvasókhoz közelebb tud-
ják vinni a hagyományos munkákat. A hadtörténeti példával szemléltetve,

56 Nagyon kevés ilyen napló ismert: Szoboszlay György naplója (2017); további öt naplót
(Asztalos Zoltán, Nagy Gergely, Annabring Sándor, Lorx Tibor és Perjés Imre) pedig a kö-
vetkező forráskötetben adtak közre: Kondorosy 2018.
57 Zsúnyi 2001, 5.
58 Pritz 2017, 6.

30
a második világháború ütközeteit be lehet mutatni hadinaplókon alapuló,
időben lineáris leírással az eseményekről, részletezve a küzdő oldalak forrá-
sai alapján az eseményeket, esetleg egy-egy idézet erejéig naplókból, vissza-
emlékezésekből is átvéve rövid részeket. Ehhez képest lehet olyan művet is
írni (és születnek ilyenek Nyugat-Európában), amelyben a forrásokon ala-
puló ismertetés és elemzés mellett az adott esemény végigkísérhető a valós
résztvevők történetén keresztül, lehetőség szerint minden harcoló oldalról
kiválasztva egy vagy több személyt, továbbá a civilek életét is bemutatva az
adott terület lakosságából kiválasztottak életén keresztül.59 Mindez viszont
sokkal nagyobb kutatómunkát, felkészülést és írói képességet igényel, mint
egy hadinaplón alapuló mű megírása. A személyes történetek kiválasztása és
hiteles források alapján történő megírása már írói munka, nem csak történé-
szi. A naplók forrásértékét egy ilyen jellegű írás esetében nem lehet eléggé
értékelni, az ilyen személyes dokumentumokon keresztül ismerhető meg az
egyének története.
A naplók történeti értékét elsősorban a mindennapokra vonatkozó for-
rásközlés jelenti, de ez nem zárja ki, hogy az eseménytörténet kapcsán is új
adatok forrásául szolgáljanak.

Budapest ostromának forrásai

Az ostrom kapcsán a naplók forrásértékének megítélése még összetettebb

a fentiekben ismertetettekhez képest is, hiszen a téma sok tekintetben for-
ráshiányosnak számít. A német, magyar és román levéltári források ismer-
tek, és közzé is tették őket.60 Azonban a várost védők, illetve az ostromot
a katlanban átélő civilek anyagai rendkívül hiányosak. Egy német–orosz,
közös tudományos vállalkozásnak61 köszönhetően az orosz levéltárakban

59 Jó példa az ilyen megközelítésű írásra: Holland 2003.

60 Számvéber 1999.
61 http://wwii.germandocsinrussia.org/ru/nodes/1-fond-500, 2018. január 1.

31
őrzött német vonatkozású dokumentumokat folyamatosan közzéteszik az
interneten, és ezekből egy-egy Budapest ostromával kapcsolatos dokumen-
tum is előkerül, de ez csak rendkívül kis mértékben ad további információt.
Az oroszok részéről ugyanakkor hihetetlen mennyiségű dokumentáció ké-
szült az ostromról katonai tekintetben, mely a mai napig nem publikus és
hozzáférhető teljes egészében, ugyanis csak előzetes ellenőrzésen (cenzúrán)
átesett anyagot adnak ki. Az ellenőrzésen átengedett dokumentumokból vi-
szont egyre több minden válik hozzáférhetővé online. Az anyagok egy része
az interneten megtalálható,62 és hasonlóan a másik oldalhoz, itt is találhatók
Budapest ostromáról eddig nem ismert dokumentumok.63 Az online elér-
hető orosz anyagok bősége ellenére megbízhatóságuk sok esetben kétséges,
ugyanis nem egy esetben ellentmondásokat vagy bizonyítható tévedéseket
tartalmaznak. A szovjet szervek által létrehozott hivatalos dokumentumok
sokszor arról szólnak, amiket azok célzott olvasója/olvasói – vezető(k) – ol-
vasni akart(ak), és nem feltétlenül arról, ami a valóság volt. Erre a helyzetre
jól rávilágít Sztálinnak az idézete, aki a helyzettel tisztában volt: „Ugyan ki
bízhat meg kizárólag az írott dokumentumokban a javíthatatlan bürokratá-
kon kívül? Legfeljebb a levéltári patkányok!”64 Mindez persze nem jelenti azt,
hogy az orosz levéltári dokumentumoknak ne lenne forrásértéke. Sőt, sok új
ismerettel gazdagítják a mostani ismeretanyagot elsősorban az orosz csapatok
vonatkozásában, de szükséges forráskritikát alkalmazni ezen anyagok kap-
csán is. Az előbb felsorolt források mellett meg kell említeni az egyes hazai
plébániák által vezetett historia domusokat, melyek forrásértéke a kérdéses

62 https://pamyat-naroda.ru/, 2018. január 1.

63 Az előző linkben megadott oldalon alakulatra keresve lehet rátalálni egy-egy telepü-
lésre. Ismerni kell, hogy milyen szovjet egységek fordultak meg az adott településen. Az ol-
dalra feltöltött dokumentumok mind alakulatokhoz kapcsolódnak. Például a szovjet 316.
lövészhadosztály budapesti harcai az alábbi linken érhetők el az előbb megnevezett olda-
lon: https://pamyat-naroda.ru/documents/view/?id=152320615&backurl=q%5C316%20
%D1%81%D0%B4%20%D0%B2%20%D0%B1%D0%BE%D1%8F%D1%85%20
%D0%B7%D0%B0%20%D0%B3.%20%D0%91%D1%83%D0%B4%D0%B0%D0%B-
F%D0%B5%D1%88%D1%82::use_main_string%5Ctrue::group%5Call::types%5Copers-
vodki:rasporyajeniya:otcheti:peregovori:jbd:direktivi:prikazi:posnatovleniya:dokladi:raporti:-
doneseniya:svedeniya:plani:plani_operaciy:karti:shemi:spravki:drugie, 2019.
64 Werth 2001, 20.

32
időszakra vonatkozóan rendkívül nagy. Ezek az egyházi adminisztráció ré-
szére készülő összefoglaló munkák voltak, melyek egy adott templom tör-
ténéseit mutatták be folyamatosan vezetve. A historia domus részletessége a
plébános személyétől függött.
Az ismertetett források ellenére az ostrom és a Budapest erőd esemény-
története számtalan olyan témakört tartalmaz, melyről alig tudni valamit.
A teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni néhány ilyen témakört: a
karhatalom és a csendőrség története az ostrom során töredékes, alig tud-
ni valamit a tényleges ténykedésükről. Az ostrom alatti sajtó, propaganda és
az úgynevezett katlanlapok kiadása és tartalmuk máig sem ismert teljesen,
töredékes adatok állnak rendelkezésre, és a megjelent lapokból is csupán
néhány szám maradt fenn. Az alakulattörténetek kapcsán tucatjával lehet
olyan egységeket megnevezni, melyekről szinte csak annyi ismert, hogy Bu-
dapesten harcoltak, de ennél sokkal több információ nem áll rendelkezésre.
Ilyen például a Berend-harccsoport, a II. egyetemi rohamzászlóalj, a Galántai
csendőr­­zászlóalj stb.
A támadók oldalán az orosz anyagok kapcsán fokozatosan bővülnek az
ismeretek, mindez azonban nem jelenti azt, hogy minden témáról lenne in-
formáció orosz vonatkozásban. Az orosz levéltárakból előkerülő iratokat to-
vábbra is megszűrve adják ki. Nem véletlen, hogy az oroszokra vonatkozó,
negatív jellegű dokumentumok továbbra sem látnak napvilágot. A teljesség
igénye nélkül ilyen témakörnek tekinthető többek között: a szovjetek által
a civilek ellen elkövetett atrocitások Budapesten az ostrom során és utána, a
magukat megadó német és magyar katonák tömeges kivégzése (elsősorban a
kitörés után), a Vörös Hadsereg által elkövetett tömeges méretű és hónapo-
kig tartó fosztogatások, a nők ellen elkövetett tömeges nemi erőszak vagy a
civilek tömeges fogságba hurcolása.
Ha lehet mondani, Budapest katlannak a története még hiányosabb.
A katonai és polgári vezetőkről és döntéseik hátteréről az ostrom alatt alig
tudni valamit, csak egy-egy apró adattöredék áll rendelkezésre. A város belső
viszonyairól is keveset tudni, a város egyes részeiről az ostromgyűrűn belül
a fennmaradt források alapján szinte semmi nem ismert. A teljesség igénye

33
nélkül: a gettó történetét a mai napig nem írták meg65, szinte teljesen isme-
retlen, hogy mi történt például Csepelen az ostrom alatt annak kiürítéséig66,
de hasonló a helyzet Újpesttel67 is, és még hosszan lehetne sorolni a város-
részeket. Az ostrommal foglalkozó szakirodalomban ezekről nem található
érdemi információ, és a helytörténeti kiadványokban is néhány mondattal
„intézik” el az ostromot a források hiánya miatt.68

65 Születtek a gettó története kapcsán különböző munkák, de annak részletes történetével

máig adós a történetírás. Korábban megjelent művek például: Lévai 1946; Szekeres 1997.
66 Budapest ostroma kapcsán Ungváry Krisztián 2013-as művében érdemes példaként meg-
nézni, mi tudható meg Csepel ostrom alatti történetéről: „Ettől fogva csak a Csepel-sziget
északi csücskén berendezett szükségrepülőtérre szállhattak le repülők. (125. o.) A Sorok-
sári-Duna túloldalán, a Csepel-sziget, Királyerdő és Lakihegy magasságában húzódott a fő
ellenállási vonal. (129. o.) A Csepel-sziget északi részén kialakított repülőtér január 6-án a
szovjet tüzérség hatókörébe került, és másnapra használhatatlanná vált. (131. o.) Megkezdték
a Csepel-sziget kiürítését is, mivel az ottani állások a pesti és budai szovjet előretörés követ-
keztében tarthatatlanná váltak. (132. o.) A Csepel-sziget kiürítése befejeződött.” (133. o.)
67 Budapest ostroma kapcsán Ungváry 2013-as művében érdemes példaként megnézni, mi
tudható meg Újpest ostrom alatti történetéről: „Északon még tartották Újpestet, Rákospalotát
és Pestújhely nyugati szélét […] (129. o.) „[…] az ellenség a Rákospalotán és Újpesten lévő
alakulatok elvágására törekszik, miáltal a pesti hídfőt ketté akarja vágni. […] A fenyegető be-
kerítés elkerülése érdekében Schmidhuber tábornok azonnal elrendelte Újpest kiürítését azzal
a szándékkal, hogy a vonalat a vasúti körgyűrű északi vonaláig vegyék vissza. (132. o.) 1945.
január 10-én a Feldherrnhalle egységei az éjszaka folyamán kiürítették Újpestet […]” (Uo.)
68 Csepel esetében: „A szovjet csapatok 1945. január 9-én foglalták el Csepelt, és azonnal
megszállták a WM-et is. Kramszkoje alezredes vezetésével szovjet parancsnokság vette át a
gyár irányítását, és a használható termelő berendezéseket egyből a szovjet hadsereg szolgálatá-
ba állították.” Bolla–Kasza 2006, 53. „A szovjet csapatok a Csepel-sziget mentén előretörtek.
A WM-gyári nyilasokat 1945. január 9-ére virradó éjjel a németek az Erőtelep megbénítására
utasították. Azt még éjjel a turbina alkatrészeinek leszerelésével végrehajtották. A községben
állomásozó német és magyar katonák a bekerítés elkerülése végett 1945. január 9-én hajnalban
elhagyták a szigetet. Amikor a németek a levegőbe röpítették a Kvassay és a Gubacsi hidat,
dicstelen távozásukat két nagy erejű robbanás jelezte. Csepel felszabadult.” Bolla 2010, 138.
„A Csepelt megszállva tartó német SS-alakulatokat a bekerítés veszélye fenyegette. A Duna
partján, Pesterzsébet és Budafok felől is előretörtek a szovjet csapatok, ezért a német csapatok
1945. január 8-án parancsot kaptak a sziget kiürítésére. Január 9-én reggel fél hatkor, az utolsó
német csapatok kivonulása után a németek felrobbantották a csepeli Duna-ág mindkét hídját.”
Kubinyi 1965, 395. Újpest esetében: „A harcok karácsony napjára érték el Újpestet. Ekkor
még jártak a villamosok, mindenki utolsó bevásárlását intézte. […] December 27. és január
1. között a 2. Ukrán Front csapai szorosan felzárkóztak a pesti hídfőre. A németek január
9-én kiürítették Újpestet és Rákospalotát, hogy északon megelőzzék a bekerítésüket.” Estók
2007, 74.

34
 Az ostrom története és azon belül is Budapest katlan története nagyon
erősen forráshiányos. Ennek ismeretében láthatjuk, hogy sok olyan témakör
van, amiről nemhogy egy tanulmányt, de még akár egy-két oldalas összefog-
lalót sem lehet írni, annyira információhiányos.
A naplók mint források értéke az ostrom kapcsán ezért kerül különleges
helyzetbe. A naplók elsődlegesen a mindennapi élet forrásai, és csak elvétve
akadhatunk az eseménytörténet szempontjából is releváns új adatra, azonban
Budapest ostroma kapcsán egy speciális együttállás figyelhető meg, ami –
megítélésünk szerint – módosítja ezt az állítást erre az esetre.
Budapest ostroma Magyarország második világháborús történetén belül
az a hadművelet volt, mely leginkább a civilek előtt zajlott le. Nincs még egy
másik olyan összecsapás, amelynél a magyar polgári lakosság ilyen mérték-
ben, ilyen hosszan átélő, elszenvedő lett volna. Bár a Don-kanyar csatái sok
családot érintettek, személyes, közvetlen érintettsége csak a fronton lévőknek
volt, a Kárpátokban és Erdélyben folytatott hadműveletek távoli vidéknek
számítottak, a polgári lakosság nagyon kis részét érintették csak, és egy-egy
településre vonatkozóan általában nem húzódott el a küzdelem. Az alföldi
harcok nagyon nagy területen zajlottak, ahol a nagyvárosok rövid idő alatt
gazdát cseréltek, a kis népességű pusztákon folytatott csatáknak pedig nem
sok szemtanúja volt a lakosság részéről. Ezzel szemben az ország fővárosában
a bekerítéskor 800 ezer fő tartózkodott, nem számítva az akkor még önálló
peremvárosok lakosságát, melyek később a mai Nagy-Budapest részei let-
tek. Ráadásul az összecsapás nemcsak egy-két napig tartott, mint ahogy ez
a vidéki nagyvárosok esetében történt, hanem egy több mint 50 napig tartó
helyiségharc bontakozott ki.
Az ostrom civil „szemtanúinak” száma a fentiek miatt magasabb, mint
a második világháború bármilyen más, magyar vonatkozású hadműveletéé.
A civil szemtanúk egy része pedig naplót írt, tette ezt részben azért, mert ko-
rábban is naplót vezetett,69 és csupán folytatta korábbi szokását. A naplóírók
másik részének viszont épp a főváros hadszíntérré válása (1944. november–

69 A teljesség igénye nélkül néhány példa: Ozsváth 2016; Ottenreiter (közreadva jelen kö-
tetben); Nádasi 2009; Fenyő 2014.

35
december)70 vagy 1944 karácsonyán a bekerítése71 adta az indító impulzust
ahhoz, hogy hozzáfogjon háborús naplója megírásának.
A naplókon belül is elkülöníthetők az úgynevezett háborús naplók, me-
lyek írói, legyenek katonák vagy civilek, háborús élményeiket foglalják össze.
Azonban a háborús naplók kapcsán is azonosítható egy újabb alhalmaz, az
úgynevezett ostromnaplók köre, melyek szűken értelmezve kizárólag Buda-
pest ostromának idejét (1944. december 24-től 1945. február 13-ig), illetve
tágabban a hadszíntérré válásától (1944. november) a város szovjet megszál-
lásának első hónapjaiig (1945. február–május) tartó időszakot foglalják ma-
gukban, központi részként az ostrommal.
Az ostromnaplókat pusztán számosságuk miatt is érdemes önálló kategó-
riának tekinteni. A háborús naplóktól nem különböznek, ám egyediségüket
az adja, hogy térben és időben egy rendkívül lehatárolt időszakról szólnak a
főváros és az egykori elővárosok, a mai Nagy-Budapest területére vonatko-
zóan.
Az ostromnaplók mellett van még egy egyedi kategória, amire érdemes
felhívni a figyelmet. Ez pedig a szépírók háborús vagy ostromnaplói. A szép-
irodalmi írók nagy számban hagytak vissza az ostromot is érintő naplókat72,
ezek viszont – érthető okokból – sokkal kimunkáltabb művek, mint a nem
profi íróké. Sipos Balázs mindezt így fogalmazta meg: „A naplóirodalmon
belül különös hely illeti meg a szépírók naplóit. Ők jobbára másoknál tuda-
tosabban viszonyulnak a műfajhoz. Számukra a naplónak irodalomtörténeti
kontextusa (is) van, míg más, sokat író személyek (újságírók, tudósok, po-
litikusok stb.), azaz »írástudók« a naplóírás közben ezzel nem, vagy sokkal
kevésbé foglalkoznak.”73
Az írók műveinek forrásértéke viszont, pont a tudatos szerkesztettség mi-
att, esetenként rosszabb, mint egy civilé, így Márai esetében: „A szerző által
jóváhagyott 1945–1957-es naplóban találhatni olyan szövegrészeket, ame-

70 A teljesség igénye nélkül pár példa: Marót (közreadva jelen kötetben); Farkass 2016.
71 Néhány példa: Pentelényi 2009; Murányi (kiadatlan); Juhász 2018.
72 Fenyő 2014; Heltai 2017, Illyés 2014; Kemény 1987; Márai 2006; Nagy Lajos 1945.
73 Sipos 2017, 159.

36
lyeket Márai a kiadásra készítve átírt, olykor módosítva a szövegrész jelen-
tését.”74
A naplók forrásértékére visszatérve, azon körülmény miatt, hogy a ci-
vil lakosság ennyire nagy számban volt jelen az ostrom során, sok háborús
napló keletkezhetett, melyek az ostromot is taglalják, illetve ostromnaplók is
lehetővé teszik, hogy a témát kutató tömegesen rendelkezésre álló forrásnak
tekintse a naplókat.75
Az ostrom forráshiányos helyzete, illetve az a tény, hogy a naplók nagy
számban állnak rendelkezésre, óhatatlanul arra sarkallja a kutatót, hogy a
naplókra ne csak mint az elszigetelt mindennapok forrására tekintsen, ha-
nem mint eseménytörténeti forrásra is. A forráskritika eszközeit alkalmazva
a naplók primer forrásoknak tekinthetők, melyekkel Budapest ostromának
eseménytörténete „felépíthető”.

Az (ostrom)naplók földrajzi sajátosságai

A rendelkezésre álló naplókat vizsgálva már elsőre aránytalanságok figyelhe-

tők meg, melyek részben segítenek, részben pedig nehezítik a múltat rekonst-
ruálni kívánók munkáját.
Ezen sajátosságok és aránytalanságok alapja pedig a naplóírók térbeli el-
helyezkedése. A témával foglalkozó kutatóknak be kell látniuk, hogy meg-
közelítőleg sem ismert, mennyi ostromot érintő napló születhetett. Számos
ilyen írás máig a családi archívumok féltve őrzött, illetve elfeledve kallódó

74 Uo. 164.
75 A tanulmány végén közzétettük azon civil naplók (nem teljes) listáját, melyek napvilágot
láttak, vagy közgyűjteményben hozzáférhetők az érdeklődők számára. Ezeket egészíti ki a ma-
gángyűjteményekben még megtalálható nagyszámú napló. Példaként említhető, hogy Ungvá-
ry Krisztián (2013, 345–346.) hat civil naplót nevezett meg forrásfelhasználásában, melyek
magángyűjteményekben találhatók: Eszterházy Kázmérné naplója; Farkas Erik naplója; Gö-
möri György: Budapest ostroma (napló); Anita von Oldenburg naplója; dr. Schermann Szilárd
naplója és Schreiner János: A Törpe u. 6. sz. ház Budapest ostroma alatt (napló). A civilek mellett
kis számban katonák is hagytak vissza naplókat.

37
darabja. Az akkori budapesti lakosság számarányából, iskolázottságából adó-
dóan nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akár több százas nagyságrendű
lehet ez a szám, és akkor még csak a naplókról beszélünk (a visszaemléke-
zések egy sokkal bővebb csoport). Fontos tény, hogy Budapesten és főleg a
centrumában élt az ország akkori értelmiségének több mint a fele!
A tanulmány végén közreadunk egy több mint ötvenelemű, nem teljes
listát azon magyar civil naplókról, melyek részben vagy egészben érintik az
ostromot, és már publikálták őket, vagy elérhetők közgyűjteményben. Eddig
ilyen részletességű lista nem készült, viszont ez csak a jéghegy csúcsának te-
kinthető a megszületett naplók számát tekintve. Az is biztosra vehető, hogy
ez a lista az idő előrehaladtával bővülni fog az újabb és újabb előkerülő és
megjelenő naplókkal.
A vizsgált naplók alapján a naplóírók térbeli elhelyezkedését tekintve
aránytalanság rajzolódik ki. Magyarázata nem más, mint hogy a naplók első-
sorban a budai oldalra koncentrálódnak, a lényegesen népesebb pesti oldalon
aránytalanul kevesebbet írtak, azok többsége pedig a belvároshoz köthető.
Ennek okát többek között abban kell keresni, hogy a naplóírás a társa-
dalom iskolázottabb rétege számára bevett szokás, amelynek volt rá igénye
és ideje is. Budapest földrajzilag erősen szegmentálódott már a háború előtt.
A vagyonosabb és egyben magasabb műveltségű réteg inkább a budai olda-
lon, illetve Pesten főleg a belvárosban élt, ez utóbbi területen lakott döntően
a műveltebb zsidó értelmiség is. Emiatt aztán a külsőbb városrészeken, mint
Kőbánya, Zugló, Angyalföld stb., eleve kevesen voltak, akiknél a naplóírás
szóba jöhetett, és ebből a kisebb merítésből kevesebb napló is vészelte át az
elmúlt évtizedeket.
Hogyan segíti, illetve hátráltatja ez a földrajzi aránytalanság a kutatót? Ez
azzal a hátrányos következménnyel jár, hogy az amúgy is forráshiányos külső
kerületek esetében a naplók primer forrásnak történő beemelésével sem lett
több a forrás. Ellenben a belső városrészek, azon belül is elsősorban a budai
részek, illetve Pest belvárosának ostrom alatti története sokkal részletesebben
kibontakozik. A naplók néha még össze is érnek, abban szereplők találkoz-
nak, vagy egyazon eseményt örökít meg több napló is, melyek földrajzilag
egymáshoz közel íródtak.

38
A naplók mint az eseménytörténet forrásai

Mit adhat hozzá a napló az eseménytörténethez? A civilek az esetek többsé-

gében keveset mozogtak az ostrom idején, általában egy helyen vészelték át,
és a naplók többnyire lakóhelyük legszűkebb részéről szólnak. Ez alól kivétel
egy-egy olyan alkalom, mikor a naplóírók eltérő okokból (pl. rokonlátogatás,
hivatalos ügy, élelem-, vízszerzés stb.) nagyobb útra indultak, ez szinte mind-
egyiküknél előfordult. Ezen esetekben nagyobb területet bejárva, ha rövid
időre is, de láthattak, megélhettek különböző eseményeket. A lakóhelyükön
vagy az „utazásaik” során átélt események bővíthetik a helytörténeti ismere-
teket (egy-egy kisebb közösségről, például egy ház, háztömb történetéről, egy
kisebb városrészről), vagy a legritkább esetben akár az általános ismereteket
is (az ostrom egészére vonatkozóan). Bármelyik szinten is jelent új adatot egy
napló, az már bővíti meglehetősen hiányos képünket.
Érdemes néhány példán keresztül bemutatni a naplók forrásértékét az
ostrom kapcsán. Budapest katlanban a telefonvonalak működését egy alköz-
pontból vezérelték, ez volt az egykori Belügyminisztérium óvóhelyén lévő
úgynevezett Várközpont. A telefonközpontot civilek működtették, de az
ehhez szükséges üzemanyagot az aggregátorokhoz a honvédség biztosította,
a 101. vegyes híradózászlóalj. Mindez Ligeti Tivadar naplójából76 derül ki,
ugyanakkor a témával foglalkozó szakirodalom, amely részletesen felsorolja a
Budapesten bekerített alakulatokat, meg sem említi a 101. vegyes híradózász-
lóaljat.77 A Várközpont szerepére pedig az ostrom során egyetlen monográfia
vagy feldolgozás sem tér ki. A 101. vegyes híradózászlóalj katlanban való je-
lenlétére viszont más visszaemlékezés is utal78, illetve a hadifogoly-veszteségi
kartonok feldolgozásában is találunk az egységből elesetteket79, melyek elég
jó indikátorok ahhoz, hogy elfogadjuk a zászlóalj jelenlétét a Várközpontban.

76 Ligeti 2000, 177.

77 Ungváry 2013, 69.; Számvéber 1999.
78 Hingyi 2018, 124.
79 Mihályi 2018b, 72.

39
 A szovjetek civilekkel szemben elkövetett atrocitásai80 kapcsán nem vár-
ható, hogy orosz levéltári anyagok kutathatóvá váljanak. Maga az egész té-
makör is viszonylag kevéssé közismert, szemben például az elhurcolásokkal.
Ezzel kapcsolatban a halotti anyakönyvekben végezett kutatásunk segített
ezen esetek egy részének azonosításában. Azonban a konkrét esetekről na-
gyon kevés információ áll rendelkezésre. Ezek egyik legfontosabb forrásai
a naplók, visszaemlékezések és a helytörténeti kutatások, beleértve az oral
history lehetőségeit. E szubjektív források közül pedig a naplók képviselik a
legnagyobb forrásértéket.
Lux Gyula február 11-i naplóbejegyzése egy ilyen esetről számol be:
„Volt közöttük sok nő is; azok sem tértek vissza; így egy kedves ismerősöm,
Möllerné, akit a leányával együtt vittek el, és soha róluk hír nem jött többé.
Házukat pedig felgyújtották, Möllert pedig agyonlőtték.”81 Egy másik hely-
történeti forrásból82 kicsit több ismerhető meg az esetről, hozzátéve a halot-
ti anyakönyv adatait is: dr. Möller Károly ismert építészmérnök volt, 1945.
február 3-án a házukba hatoló szovjet katonák vele és fiával megásatták a
sírjukat a kertjükben, majd belelőtték őket. A családfő egyik lányát a tera-
szon megerőszakolták, majd agyonlőtték. Möller Károly feleségét és másik
lányát pedig elhurcolták, akik sosem tértek vissza. A család kivégzésének és
elhurcolásának pontos okai máig ismeretlenek, de nem egyedi esetről van szó,
százával jutottak hasonló sorsra budapesti civilek.

Forráskritika

Bár a naplók forrásértéküket tekintve elsődleges forrásnak számítanak az ost-

rom kapcsán, ettől még nem mentesek a tévedésektől és pontatlanságoktól.
Ezek nem tudatos torzítások, hanem egyszerűen abból fakadnak, hogy írójuk

80 Mihályi 2018c, 325–348.

81 Lásd jelen kötet 529. oldalát.
82 Sasvári 2000, 125–131.

40
nem volt az események megértése szempontjából az összes ismeret birtoká-
ban. Erre jó példa Marót Miklós naplójából az alábbi részlet: „[…] jan. 2,
3, 4-én angol–amerikai bombázók jöttek Budapestre.”83 Az ostrom alatt az
angol és amerikai gépek már nem támadták a fővárost, azonban a Szovjetunió
a lend-lease (kölcsönbérlet) keretében kapott amerikai gyártmányú fegyve-
reket és repülőket is. Így fordulhatott elő, hogy a Vörös Hadsereg amerikai
gyártású Douglas A-20 Boston típusú bombázókkal támadta Budapestet,
amit a földről szemlélő civilek, akik az 1944-es bombatámadások nyomán
megismerkedhettek az amerikai gépek formáival, helyesen azonosították
amerikai típusnak a támadó gépeket. Azt viszont a földről megfigyelve nem
tudhatták, hogy ezek szovjet felségjelzéssel, szovjet legénységgel repültek.
A naplók nem mentesek a korabeli szóbeszédektől és pletykáktól. Az ost-
rom kapcsán ennek egyik oka, hogy a hírektől a lakosság bizonyos értelem-
ben el lett vágva. A rádiókat áram hiányába nem használhatták, illetve az
ostrom után be kellett szolgáltatni az oroszoknak, a megjelenő újságok pe-
dig közel sem tudtak mindenkihez eljutni. Az új rendeletek kihirdetésének
a plakát volt a legbiztosabb módja. Azonban a civilek az ostrom alatt igye-
keztek minimalizálni az épületeken kívüli mozgásukat, hogy ne tegyék ki
magukat a harcok okozta sérülésnek. Továbbá este kijárási tilalom is volt,
a katonaköteles korú férfiak és a bujkáló zsidók pedig igyekeztek az utcai
igazoltatások és razziák elől megbújni. Az ostrom után változtak a szerepek,
a nők bujkáltak a szovjet katonák elől, a férfiak pedig az elhurcolással néztek
szembe, ha kimerészkedtek az utcákra. Az ostromot érintő naplókban ezért
találhatók rendkívül nagy mértékben szomszédoktól hallott hírek, pletykák
és rémhírek. Az egyik ilyen tipikus szóbeszéd, melyet még egyes történé-
szek is átvettek,84 a háromnapos szabad rablás legendája. A naplók sorra szá-
molnak be erről: „Barbár, háborús szokás, a győztes jutalma, a szabad rablás.
[…] A szabad rablás ideje, úgy tudom, három nap.”85 „[…] engedélyezett a
háromnapos szabad rablás (amiből három hónap lett).”86 A szabad rablás en-

83 Marót (közreadva jelen kötetben).

84 Ungváry 2013, 292.; Gosztonyi 1998, 163–164.
85 Fáy (közreadva jelen kötetben).
86 Györffy 2015 (közreadva jelen kötetben is).

41
gedélyezése sosem történt meg, sőt ezzel ellentétes parancsok születtek úgy
a szovjet, mint a román oldalon. Ellenben a gyakorlatban a katonák a szabad
rablást mégis megvalósították. Hozzá kell tenni, a megszálló szovjet hatósá-
gok ki is plakátolták a rablás tiltását. De a gyakorlatban ez semmit sem ért,
és csak nagy nehézségek árán, hónapok alatt sikerült valamennyire úrrá lenni
a helyzeten, ami nem csökkenti a megszálló csapatok felelősségét. Azonban
szabad rablásra vonatkozó parancs nem született. Az ostromot túlélő civilek
megfigyelése viszont azt a tapasztalatot erősítette, hogy korlátlan fosztogatás
kezdődött, mely tényleg így történt, ez azonban nem három napig tartott,
hanem ahogy Györffy István is jelezte, hónapokig.
A naplók esetében, bármennyire is kordokumentumok, nem szabad fi-
gyelmen kívül hagyni a forráskritika fontosságát. A meglévő ismeretekkel
minden esetben össze kell vezetni az új adatokat, és értékelni kell azokat.
Mindezek ellenére a háborús és az ostromnaplók Budapest kapcsán primer
forrásnak számítanak a téma megismerésében. Ezek a kordokumentumok
kis ablakok a múlt egy-egy kis szeletére, melyek megismeréséhez jelen is-
mereteink szerint más források már nem állnak rendelkezésre. A közreadott
naplókat érdemes ezen szempontok mentén is értékelni. A naplókat elláttuk
pontosító és magyarázó lábjegyzetekkel, helyreigazítva a pontatlanságokat,
ahol ilyet találtunk, illetve pontosítottuk a naplókba foglalt helyeket, szerep-
lőket és eseményeket a jobb érthetőség miatt.

A civil ostromnaplók listája

Alább közzéteszünk egy nem teljes listát az eddig már publikált vagy köz-
gyűjteményben elérhető ostromnaplókból:
Anka naplója, 1944. március 14.–1945. március 5. Budapesti Negyed, 2002/3. http://
epa.oszk.hu/00000/00003/00028/naplo3.html, 2018. január 1.
Asztalos Sándor: Buda ostromának és a mi pusztulásunknak históriája. http://asztalos-
gyorgy.ingyenweb.hu/keret.cgi?/Asztalos.san/Budaostr.htm, 2018. január 1.
Barsy Irma 2016: Pincenapló. Ne fordulj vissza! 1944–1945. Barót, Tortoma.

42
Bencze Géza: Egy falusi asszony naplója Budapest felszabadulásáról. Honismeret,
1983/2. 35–37.
Bertalan Ferenc 2016: Szegény Buda! Bertalan Ferenc ostrom-naplója. http://oroszla-
nosudvar.hu/2016/09/25/szegeny-buda/, 2018. október 16.
Boldizsár Iván 1982: Don–Buda–Párizs. Budapest, Magvető.
Bornemisza István 1998: Három ország katonája: háborús és harctéri naplójegyzetek
alapján, 1943–1946. Budapest, magánkiadás.
Buda utolsó ostromának átélése a Toldi F. u. 60.-ban. 2010. https://www.roncskutatas.
com/node/9450, 2018. január 1.
Csécsy Imre: Napló. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (kiadatlan).
Cs. Szabó László 1946: Két part. Budapest, Révai.
Cs. Szabó László 2005: Ostrom után: napló 1945. február 14–21. Élet és Irodalom,
2005/47. 9–10.
Csonka Pálné Warga Margit 2005: Ostrom. Csonka Pálné emlékei. Az utószót írta:
Kaiser Anna. Budapest, magánkiadás. (Közreadva jelen kötetben is.)
Debreczeni Károlyné: Ostromnapló. https://drive.google.com/file/d/0B52buWv99x
GWb1hzT0x5bmtUd2s/view?pli=1, 2018. január 1.
Deseő László naplója Budapest ostromáról. Budapesti Negyed, 2000/3–4. 221–255.
Egy farkasréti lakos naplója. Magyar Nemzet, 1949. január 30. 7.
Farkass Jenő 2016: Budapesti ostromnapló. 1944. december 10.–1945. május 4. Buda-
pest, Attraktor.
Fáy Hildegard: Ostrom az Attila út 6. szám alatt. (Közreadva jelen kötetben.)
Fazakas György 2013: Napló a körülzárt Budapestről. http://archivnet.hu/naplo/faza-
kas_gyorgy_naploja_budapest_ostromarol.html?oldal=4, 2018. január 1.
Fenyő Miksa 2014: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944–1945-ből. Budapest, Park.
Fejérpataky: Így történt. (Közreadva jelen kötetben.)
Fettich Nándor ostromnaplója. 1945. január 16.–február 19. Budapest, Magyar Nem-
zeti Múzeum, 2000.
Gutzwiller, Jörg 2015: Szelíd erő. Hildegard Gutzwiller – Egy bátor keresztény, aki
zsidókat mentett meg. Budapest, Új Ember.
Györffy István: Kórház az ostromban. Magyar Szemle, 2015/1–2. és 2015/3–4. (Köz-
readva jelen kötetben is.)
Heltai Jenő 2017: Négy fal között. Naplójegyzetek, 1944–1945. Budapest, Magvető.
Illyés Gyula 2014: Ostromnapló, 1945. január 10.–1945. április 24. Budapest, Nap.

43
Juhász Eszter 2018: Ostromnapló. Budapest, 1944–45. Szerk. Miklauzič István. Né-
metből fordította: Juhász Judit. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.
hu/18200/18256/18256.pdf, 2019. október 16. (Közreadva jelen kötetben is.)
Kemény Simon 1987: Napló, 1942–1944. Budapest, Magvető.
Kende Éva 2003: Az én 1944/45-ös krónikám. Mozgó Világ, 2003 (29) 12. 59–75.
Kertész Róbert 1955: Ne felejts! Budapest, Szépirodalmi.
Kolozsi Piroska: Ostromnapló a Verbőczy utcából. (Közreadva jelen kötetben.)
Kovalovszky Miklós 1995: Lidércnyomás. Napló, 1944. október 8.–1945. január 8. Bu-
dapest, Argumentum.
Lévai Jenő 2016: „…csak ember kezébe ne essem én…” Deportáció, télach, schutzpass…
Napló, 1944–1945. Budapest, Múlt és Jövő.
Ligeti Tivadar 2000: Naplórészletek. Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány év-
könyve, 1999–2000. Budapest.
Lux Gyula 2016: Hadinaplóm. Budapest, Puedlo. 155–170. (Közreadva jelen kötet-
ben is.)
Márai Sándor 2006: A teljes napló. 1945. Budapest, Helikon.
Marót Miklós: Naplótöredék, 1944. december 12.–1945. március 4. (Közreadva jelen
kötetben.)
Miskolczy Kálmán: Pap voltam Rákosi és Kádár alatt. http://www.ppek.hu/konyvek/
Miskolczy_Kalman_Pap_voltam_Rakosi_es_Kadar_alatt_1.pdf, 2018. január 1.
Murányi Klára: Napló. Budapest–Nyíregyháza, 1944. december 24.–1945. május 7. Bu-
dapest, Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (kiadatlan).
Nádasi Alfonz OSB 2009: Hadinapló. Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár.
Nagy Ágnes 2007: Sarkadi Károly II. kerületi légoltalmi háztömbparancsnok és utó-
da, Müller László hivatali naplója, 1944. július 24.–1949. július 8. In Tanulmányok
Budapest múltjából XXXIII. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum. 231–275.
Nagy Lajos 1945: Pincenapló. Budapest, Hungária.
Ney Klára Mária 2003: A budai vár ostroma. In Buzinkay Géza (szerk.): Élet az óvó-
helyen. Vári ostromnaplók, 1944–1945. Budapest, Várbarátok Köre–Litea. 63–90.
Ostromnapló – Szerzetes nővérek a halálkatlanban 1944. március 19-étől 1946. február
16-áig. Budapest, Kairosz, 2014.
Ottenreiter Károly: Háborús napló. (Közreadva jelen kötetben.)
Ozsváth Zsuzsanna 2016: …és vér folyt a Dunán… Budapest, Corvina.
Pappné Wighar Edit 1994: Napló a pincében töltött napokról. Budapest ostroma egy
diáklány élményeinek tükrében. Budapest, magánkiadás.

44
Pejacsevics Mária 1993: Családi krónika 2. rész. Budapest ostroma. Esterházy Helén
néni naplójának kiadott változata. Árgus, 1993 (4) 5–6. 59–69.
Pentelényi János 2009: Ostromnapló, Budapest, 1944–1945. Közreadja Tamási Mik-
lós. Beszélő, 2009 (14) 2. 52–65. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ostromnaplo-buda-
pest-1944%E2%80%931945, 2015. január 16.
Rille Mária naplófeljegyzései Rille Teréz kiegészítéseivel. (Közreadva jelen kötetben.)
Scholcz Ernő: Napló. (Közreadva jelen kötetben.)
Steinert Ágota 2008: Atlantiszból még harangoznak. Budapest, Helikon.
Szabó Borbála 1983: Budapesti napló (1944. november–1945. január). Budapest,
Mag­vető.
Szabó Imre 2001: Ég, de meg nem emésztetik: naplók, 1914–1954. Budapest, Buda-­
hegyvidéki Református Egyházközség.
Szántó Piroska 1997: Életem megmentője: Adorján Manassé. Naplórészlet, 1944.
október 17.–1945. január 18. In uő.: Bálám szamara és a többiek. Budapest, Euró-
pa. 85–107.
Szaplonczay József 2003: Budapest ostroma. In Buzinkay Géza (szerk.): Élet az óvó-
helyen. Vári ostromnaplók, 1944–1945. Budapest, Várbarátok Köre–Litea. 91–115.
Szappanos Tamás 2015: Naplókönyv. Így éltünk mi, 1942–1956. Budapest, Kairosz.
Szebeny Klára 2015: 103 el nem küldött levél Buda ostromáról. Budapest, Gondolat.
Széchényi Viktor 2003: Naplójegyzetek Buda 1944–45. évi ostromáról. In Buzinkay
Géza (szerk.): Élet az óvóhelyen. Vári ostromnaplók, 1944–1945. Budapest, Várba-
rátok Köre–Litea. 11–58.
Tevan Margit 2015: Minden ház ellenségesen áll. Tevan Margit 1944/45-ös feljegyzései.
Budapest, Tevan Alapítvány.
Tolnai János 2005b: Naplórészletek. In Koncz Mária (szerk.): Emberi történetek.
A Budai Vár 1945-ös ostromának krónikája. Budapest, Litea. 29–55. (Közreadva
jelen kötetben is.)
Újfalussy Klára: Naplóm. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (kiadatlan).
Urbán Jusztina, báró: Buda ostroma és ami utána történt a Logodi utca 31. sz. házban.
Naplóm 1944. december 22-től 1945. március 16-ig. Országos Széchényi Könyvtár
Kézirattára (kiadatlan).
Vass Erzsébet 2014: Napló, 1944–1945. In Kondorosy Szabolcs (szerk.): Visszaemlé-
kezések a magyar XX. századra. Budapest, Országút Társulat. 153–165.
Vas István: Ostromnapló. Holmi, 1996/4. 593–624. http://epa.oszk.hu/01000 01050/
00144/pdf/EPA01050_holmi_1996-04_593-624.pdf, 2018. január 1.
Zolnay László 1986: Hírünk és hamvunk. Budapest, Magvető.

45
 Tóth Gá bor

Naplók és naplóírók

Budapest ostromának történetírói előszeretettel vesznek át naplókból kivá-

gott szövegrészleteket saját soraik közé. A legtöbb esetben ezek a pár soros
idézések csak a történész narratívájának a színesítését szolgálják, ugyanakkor
meglátásom szerint nem lenne szabad csupán tarka „lepkegyűjteményként”
kezelni e sokszínű, személyes megfogalmazású forrástípust. Az ostromnap-
lók számos esetben külön figyelmet és személyes aspektusokon alapuló ma-
gyarázatokat igényelnek. Felhasználásuknál nem elsősorban a reprezentáci-
óra, hanem egyre inkább az értelmezésre kell törekedni. Fontos a témával
kapcsolatos forráskiadványok megjelentetése, melyek a maguk „teljességében”
mutatják be az eseményeket, és segíthetik a naplók kontextusainak árnyaltabb
megismerését. Az ostromnaplók tudományos összehasonlító módszertaná-
nak összeállítására, illetve alkalmazására eddig még nemigen vállalkoztak a
kutatók. Pedig az ilyen jellegű kiterjedt, komplex kutatások sok tudományos
eredménnyel járhatnak. Nemcsak a had- és eseménytörténeti, hanem a men-
talitás- és mikrotörténeti kutatások esetében is. A civil lakosság nézőpontjai,
a háborúhoz való hozzáállása, vélekedése számos vizsgálat forrása lehet(ne).
A naplók és más korabeli egodokumentumok mára már elsüllyedt és meg-
ismerhetetlen életvilágokat mutatnak be. Természetesen bármiféle összetett
kutatási módszertan nélkül mindenki értelmezheti ezeket a naplókat, de ha
átgondolt módszertan mellett olvassuk e forrásokat, akkor sokkal többet is
megtudhatunk a sorok mögött meghúzódó világokról. A forrásokat tehát tu-
dományos munkával kell érthetővé tenni, melyekhez meg kell ismerni a nap-
lóíró belső látásmódjait, közelíteni a naplóírók tapasztalati világához. Az idő-
beli eltávolodás ellenére is a kutatónak tudatosan törekednie kell arra, hogy
megismerhesse a naplóíró társadalmi pozícióját, vágyait, elképzeléseit és nem
utolsósorban a naplóírás valós céljait. Természetesen számos feltett kérdésre a

47
jelenben már nem lesz teljes körű válasz, és mint minden más forrás esetében,
itt sem lehet kizárólagos értelmezési keretet felállítani.
A kutatási célok között kiemelt szerepet kell, hogy kapjon az eddig isme-
retlen források megismerhetővé tétele. A naplók egy része az elmúlt hét évti-
zed alatt megsemmisült, illetve elkallódott, de még így jelentős lehet azoknak
a magánnaplóknak a száma, melyek a kutatók előtt ismeretlen családi ar-
chívumokban, magángyűjteményekben találhatók. A nem kutatható források
keresése fáradságos és időigényes, illetve az elmúlt években az online hagya-
tékok értékesítésének felfutásával egyre költségesebb is, így számos „új” forrás
nem juthat el a közgyűjteményekbe. Sajnálatos módon a rendszerváltozás
után a közintézmények számos esetben nem fektettek kellő hangsúlyt a pro-
aktív gyűjtőmunkára, valamint az eseményeket átélők felkutatására. Az el-
múlt évtizedekben a szemtanú korosztály megszólításával és bevonásával
történő összehangolt, tudatos gyűjtéssel a történelemtudomány már elkésett.
Így a jelenben előkerülő források kontextusai (pl. a naplóíró személye) sokkal
kevésbé lesznek megismerhetők, kérdezhetők, mivel a szemtanú korosztályon
kívül már nincs senki, aki az eseményeket és a forrásokat belülről láthatná,
magyarázhatná és kiegészíthetné. A naplóíró és a naplóírás kontextusainak
hiánya sajnálatosan jelentősen csökkenti a források értelmezési lehetőségeit.
Ugyanis a naplók által közölt események és azok információtartalma közel
sem magától értetődők. Minden sor mögött egy ismeretlen egyéni élet szub-
jektív lenyomata áll. A naplók előkerülésének lehetőségei – más források-
hoz hasonlóan – az eseményektől való távolodással folyamatosan csökken.
A szemtanú korosztály elmúlásával az az emlékezeti közösség is elmúlik,
amely ezeket az eseményeket fontosnak, megmentésre érdemesnek tartotta.
A következő generációk értékítélete fogja eldönteni, hogy egyes magánnap-
lókat, egodokumentumokat megőriznek vagy sem, megosztják-e őket tudo-
mányos felhasználásra. Ebben a bizonytalan helyzetben a történészeknek
törekedniük kell arra, hogy az adott témában minél több forrást kutathatóvá
tegyenek. Természetesen a naplók számának növekedése nem jelenti egye-
nes arányban az adott kor, kutatási kérdés jobb megismerését. A megjelent
naplók sokszor témaspecifikusan meghúzottak, erősen szerkesztett szövegek,
melyek ugyancsak csökkentik a források teljes körű felhasználhatóságát. Nem
szabad megfeledkezni arról, hogy magának a leírásnak, rögzítésnek tudomá-

48
nyos jelentősége van, valamint arról, hogy nem automatikusan a terjedelem
határozza meg a felhasználhatóságot. Bár megjegyzendő, számos esetben ta-
pasztalható, hogy a jó megfigyelőképesség és a pontos rögzítés együtt jár.
A hosszú, kerek mondatos, szószátyár naplók nem mindig hasznosíthatók
jobban, mint az egy-egy soros, pontos közléseket felvonultató feljegyzések.
A források felhasználhatósága mindig az egyéni kutatói érdeklődés alapján
dől el. A felhasználásuk pedig igen célravezető, hiszen a budapesti ostrom-
naplók a második világháború megismerésének sajátságos és kellően fel nem
használt forrásai.

Polgári magánnaplók

A magándokumentumok közül kiemelkedő forrásértéket képviselnek a

magánnaplók, melyekben egy személy napi rendszerességgel saját életéről
vall, legtöbbször magának, későbbi énjének. Magyarországon a XIX. szá-
zad második felétől kezdődtek nagyobb számban megjelenni a magánnap-
lók. A naplóírás szokásgyakorlata mögött nem megkerülhetők az akkori kor
uralkodó eszmekörei, műveltségi divatjai. A társadalmilag és kulturálisan
mintaadó hazai arisztokrácia tagjainak tevékenysége nagy hatással volt a pol-
gári kultúra alakulására is. A napló hamarosan a polgári öntudat és identitás
eszközévé vált, mely racionális eszközökkel igyekszik megörökíteni az egyéni
életvilágokat. A naplóban az író saját életének fontos eseményeit, örömeit,
bánatait, titkait örökíti meg. A második világháború kezdetére generációk
nőttek fel, melyeket úgy neveltek, hogy a naplóírás hasznos egyéni tevé-
kenység, mely erősíti az önismeretet, nemesíti a jellemet, és állhatatosságra
nevel. A naplóírás azonban nemcsak személyes, hanem közösségi célokat is
szolgált. A két háború közötti időszakban hazánkban felértékelődött a nap-
lók társadalmi jelentősége. Számos első világháborús napló alapján született
könyv, irodalmi alkotás került az olvasni vágyó nagyközönség elé. A trianoni
bénultság állapotában lévő magyar társadalom egy része – elsősorban a pol-
gárság – kereste a lehetőséget a közelmúlt jobb megismerésére. A jelenben
tapasztalható, sokszor katasztrofális társadalmi, gazdasági, kulturális problé-

49
mák magyarázatra szorultak. Miként és hogyan történhetett meg a felfogha-
tatlan méretű országvesztés? Hogyan roskadhatott össze pár év alatt Európa
egyik legerősebbnek vélt monarchiája? Sokan a válaszokat a hivatalos, mani-
pulált tájékoztatás helyett a személyes dokumentumokban is látták, melyek
„kendőzetlenül” mutatták meg az egykori harctéri eseményeket, a politikai
csatározásokat. A propaganda nélküli „igazságra” a kritikus, átmeneti korok-
ban még nagyobb szüksége van a közösségeknek, így kerültek az érdeklődés
középpontjába az első világháborús naplók, illetve visszaemlékezések. Álta-
lában a társadalmilag – és/vagy politikailag – közmegbecsülésnek örvendő
személyek naplóit adták ki – vö. Tormay Cécile naplóregénye, a Bujdosó könyv
(1920–1921). De arra is van példa, hogy valaki saját élménytörténetei által
ér el igazán közismertséget: Nyirő József: Isten igájában (1930), Somogyváry
Gyula: Virágzik a mandula… (1933) stb. Az európai szépirodalmi prózaírók-
nak – és az olvasóközönségnek – évtizedekre témát adott a Nagy Háború.87
Mindezeknek a folyamatoknak a megemlítése azért lényeges, hogy lássuk, a
második világháború kezdetére a naplók, illetve a naplókból készült alkotások
(könyv, vers, verses önéletrajz, színházi előadás stb.) társadalmi szerepe erősen
megnövekedett a polgárság körében. A második világháború során mintaadó
példával szolgáltak a budapesti lakosság számára is, meghatározták az esemé-
nyekhez való hozzáállásukat, rögzítési szándékaikat. A naplók egy részénél
– a személyes jelenlét túlértékelése mellett – kitapinthatók a mintakövetésből
adódó irodalmi, közéleti, publikációs célok is.

A budapesti ostromnaplók

A naplókat – kutatási témánk szerint – alapvetően két csoportba oszthat-

juk: hadi- és magánnaplókra. A hadinaplók a katonai egységek által vezetett,
kronologikus harci eseményfelsorolást tartalmazó hivatalos dokumentumok.
Nem tartoznak bele a katonák által vezetett személyes naplók, melyeket a

87 Szegedy-Maszák 2016, 5–46.

50
civilekhez hasonlóan a magánnaplók közé sorolhatunk. A harctéren íródott
naplók, függetlenül a betöltött rendfokozattól, titulustól, ugyancsak a szemé-
lyes vágyakról, aggodalmakról, kiszolgáltatottságról számolnak be. A napló-
vezetés szokása az első világháborúhoz hasonlóan elsősorban a több szabad­
idővel rendelkező tisztek között volt jellemző. Ennek ellenére a Budapest
ostromát bemutató naplók többségét civilek hozták létre, akik megközelítően
800 ezres létszámban rekedtek a fővárosban. A naplóírók többsége a pol-
gársághoz, a szellemi foglalkozásúak csoportjához tartozott. A naplók eltérő
hosszúságúak, más-más nézőpontot és területet mutatnak be, de megegyez-
nek abban, hogy 1944 tavaszán, a német megszállással vagy pedig az ostrom-
gyűrű bezárásával kezdődnek, és hozzávetőlegesen 1945 tavaszáig tartanak.
Az ostrom 1945. február közepére befejeződött, azonban az „ostromlét” és
a háborús körülmények nem múltak el. Sokan még hónapokig együtt éltek
a pincékben, főleg, ahol az emeleti lakrészek lakhatatlanná váltak, illetve,
ahol a szovjet katonák erőszakoskodásaitól, állandó visszatéréseitől tartani
lehetett. Az ostromnaplók többsége így a karácsony és húsvét közötti idősza-
kot dokumentálja, tudósításaik az újrakezdésig tartanak.
A naplóírás szokása elsősorban a polgári középosztály, illetve az ifjúsága
körében lehetett a leggyakoribb, de ez nem kizárólagos. Vidéken leginkább a
világi és egyházi vezetők, értelmiségiek örökítették meg magánszorgalomból
a háborús eseményeket. A falusi és a tanyavilágban élő parasztság esetében
igen szerény számmal, de találhatók írások, melyek idővel a nyilvánosság elé
jutottak. Ugyanakkor a marginális, szegénységben élő társadalmi csoportok
(pl. magyarországi cigányság, uradalmi cselédség), valamint a menekülésre
kényszerített közösségek (pl. bukovinai székelyek) esetében egyáltalán nem
ismertek a háborús naplók, egodokumentumok. A naplók megléte vagy hiá-
nya számos történelmi, társadalmi, kulturális okra vezethető vissza. A hiány
nem az iskolázatlanságot, az események iránti közönyt vagy értetlenséget
mutatja, hanem azt, hogy a vidéki, rurális lakosság jelentős része a szóbe-
liségben adta át ismereteit a világról. A jelen eseményeit tehát nem írásban
örökítették meg, hanem hagyományosan a közösségi beszédalkalmakon, a
személyes emlékezetből beszélték el. Az írásbeli rögzítés elmaradásának volt
még egy igen jelentős oka: az időhiány. A magyarországi paraszti közösségek
is felfokozott lelkiállapotban, kiszámíthatatlan viszonyok között élték meg

51
a frontátvonulásokat, melyek nem nélkülözték az átvonuló csapatok kegyet-
lenkedéseit, erőszakoskodásait, az elhurcolásokat, az állatállomány, illetve a
termény elrablását. Jelentős életstratégia-váltást kellett végrehajtaniuk, mely
nagymértékű szervezést, fizikai munkát és időt igényelt (pl. a nők elrejtése, az
állatállomány megvédése és ellátása stb.). Ebben a „dologidőben” a naplóírás
mint társadalmi cselekvés teljességgel fölösleges, hátráltató, sőt egyes ese-
tekben kompromittáló volt, így nem is valósult meg. A frontátvonulás alatt
született vidéki feljegyzéseket, naplókat többnyire a munkákban inaktívabb
generációk (pl. idősek) írták. A vidék felfokozott aktivitásával szemben Bu-
dapest lakossága hosszú hetekre passzív „semmittevésre” volt kényszerítve az
óvóhelyeken. „Többnyire egy sarokban kuksolok, följegyzéseimet írom, szinte
hóbortos aprólékossággal; azt hiszem, csak azért, hogy foglalkozzam vala-
mivel.”88 „Magam sem tudom, hogy miért írom ezeket a jegyzeteket. Talán
azért, hogy valamivel foglalkozzam, hogyha már a beszélgetésre társam nem
akad – a kedvem szerint való beszélgetésre –, akkor legalább firkáljak. De meg
aztán, amikor írok, külföldön élő ismerősökre, barátokra gondolok. Mintha
levelet írnék nekik. Leginkább a Buenos Airesben élő Láng Jenőnek vagy
Vér Andornak. Elképzelem, hogy rémüldöznek ők, amikor Magyarországról
olvasnak. Mintha nekik akarnék beszámolni arról, hogy milyen is ez az ost-
rom.”89 Az „unaloműzéstől” a háborús stressz „kibeszéléséig” számos oka volt
az írások létrejöttének. Ezen okok pontos megismerése kívül esik a történe-
lem- és a társadalomtudományok hatókörén, hiszen azok a személyes lélek-
tan kutatási területei. Mégis, az okok és célok megismerése központi fontos-
ságú, hiszen ezek alapján ismerhetők meg teljesebben a források. A naplóírási
szándékoknak kimondatlanul is voltak közös, ösztönös jelhagyási és egyben
személyes műveltségi motiválói. Az ostromlott civil lakosság pontosan tuda-
tában volt annak, hogy a Budapestért folytatott harc jelentős, az egész ország
jövőjét és saját életét is meghatározza. A történelmi események és az egyéni
sorsok radikális megváltozását így sokan ítélték megörökítésre érdemesnek.
A saját és a szeretett közösség életének veszélyeztetése számos produktumot

88 Kovalovszky 1995, 301–302.

89 Nagy Lajos 1945, 24.

52
hozott létre nemcsak az ostrom alatt, hanem a második világháború legem-
bertelenebb évei során is. A messze legtöbbet szenvedett zsidóság megörökí-
tési szándéka ugyancsak magas volt. Egyszerre jöttek létre jelentős művészeti
(vö. Radnóti Miklós: Bori notesz, Szép Ernő: Emberszag stb.) alkotások és
az egyéni lét kilátástalanságát megörökítő és kibeszélő művek, feljegyzések.
A zsidó származása miatt elhurcolt Kis Pál fényképész szétvagdalt levélpapí-
ron, vécépapíron is vezetett naplót, mert mindenképpen meg akarta örökíteni
a hátborzongató jelent az utókor számára.90 „Néhány eseményt ragadok ki a
szenvedések tömegarzenáljából, közömbös itt egy személy tragédiája, mert
ezrek és tízezrek ugyanilyen sorstragédiák ártatlan áldozatai voltak. Az em-
bertelenségek számtalan eseményeinek kaleidoszkópjából kitépek párat, és
szétteregetem.”91 Ez az ösztönös, mindenároni nyomhagyási vágy a háború
lezárásával a hadifogolytáborok naplóiban is nyomon kísérhető (pl. a Biblia
sorai közé, nyírfakéregre, levélre stb. írt naplók, jegyzetek).
A két világháború között a hazai értelmiség közel felét tömörítette a szé-
kesfőváros.92 Az ország központi intézményei, főbb egyetemi és középfokú
iskolai központjai is itt voltak. Mindebből adódóan a tudomány, a kultúra
véleményformáló és meghatározó döntéshozó személyei – és azok családjai
is – ugyancsak itt éltek. Budapest elitjének „szálláshelye” jóformán a pesti
városközpontban, illetve Bel-Budán koncentrálódott, pont ott, ahol később a
legtovább tartottak a háborús események. Mindezekből kifolyólag igen saját-
ságos, unikális forrásegyüttes jött létre. Közismert, hogy Budapest polgársá-
gának a szervezett kiürítése nem történt meg. Az ostromgyűrű bezárulásával
a lakosság hamarosan ráeszmélt, hogy a gyors frontátvonulás helyett valódi
háztól házig tartó ostromba került. Széchényi Viktor erről így fogalmazott
naplójában: „Benyomásunk: a németek Sztálingrádot csinálnak a budai vár-
ból, mindennek el kell pusztulnia!!! S mi bent rekedtünk!”93 „Délelőtt Tanti
jön Jancsival. Odaadom neki az ajándékkönyvet. Történelmi regény a török

90 Schmal 2016, 10.

91 Uo. 42.
92 Bódy 2013.
93 Cs. Lengyel 1991, 189.

53
időkből. Beírom a keltet: 1944 karácsonyán, Új Mohács után.”94 A közelgő
„tűzkeresztség” elkerülhetetlenségéből adódóan óriási feszültség és várako-
zás volt az emberekben. Az eseményeket többnyire a jobb szellemi és anyagi
helyzetben lévő polgárság nézőpontjából ismerhetjük meg. A városi munkás-
ság, cselédség naplóit, feljegyzéseit szinte egyáltalán nem ismerjük, aminek
egyik oka, hogy jóval kevesebben foglalkoztak naplóírással mint társadalmi
szokással, illetve ők és/vagy utódjaik nem illették azokat továbbadandónak.
Megjegyzendő, hogy a frontvonal elől menekülők és Budapesten rekedtek
naplói is alig ismertek, mivel az átmeneti állapotban nem volt módjuk az ese-
mények rögzítésére. A források alkotói között meglepően kevés a középkorú
nő, mely azért is különös, mert a jómódú polgárcsaládok háztartásbeli fele-
ségei szabadidejükben szívesen művelődtek, és előszeretettel vezettek akár
divatból is naplót. Ostromnaplóikat azonban sokszor nem ismerjük. Mindez
meglátásom szerint három jelentős okra vezethető vissza: 1. A naplóírók sa-
ját, éveken át írt magánnaplóiban csak egy „fejezet” volt az ostrom, melyet
vagy továbbörökítettek családjukban, vagy nem, de nem képezett fizikailag
külön dokumentumot. 2. Az ostrom alatt a megváltozó hétköznapi életben a
középkorú nők átlagon felüli munkával tudták családjuk, rokonságuk, szom-
szédságuk „nyugalmát” biztosítani. A napi teendők mellett sokat foglalkoztak
a pincében rekedt gyermekekkel, valamint a rászoruló betegekkel és idősek-
kel. Mindez nem adott időt és lehetőséget arra, hogy gondolataikat, jelenüket
papírra vessék. 3. Mindezek mellett egy harmadik, igen fontos jelenség is
gátolhatta a naplók megszületését, illetve megmaradását, megismerhetőségét:
az ostrom után kezdődött, nőkön tett tömeges erőszak. A különböző becs-
lések szerint 50 ezer és 200 ezer közötti nemi erőszak történt Budapesten.95
Nagyon kevesen írták meg életük legmegalázóbb eseményeit, ők is inkább
terápiás céllal. Ezeket a naplókat tabu öleli körül, lapjait megsemmisítették,
a történtekről nem beszéltek. Eltagadták, az eseményeket meg nem történtté
tették. A nőkön tett tömeges erőszakot érthető okokból a férfiak sem örö-
kítették meg. Az egyébként terjedelmes napi leírásokat készítő naplóírók is

94 Kovalovszky 1995, 262.

95 Pető 2000.

54
beszédesen hallgatnak: „Az óvóhelyen is folytonosan órákat követeltek, és
elvitték a hosszú bőrkabátomat, este pedig álmatlan éjszakát rettegtünk vé-
gig, amikor nőket követeltek. […] Február 4-, 5-, 6-, 7-én nem jegyeztem
fel különösebbet. Zabrálás, davajozás és álmatlanul végigrettegett éjszakák
követték egymást, az oroszok erőszakoskodtak.”96 A társadalmi tabut, az
egyénen vagy a hozzátartozókon esett sérelmeket évtizedek után is – érthe-
tő okokból – családi védelem óvja a kutatói érdeklődéstől. Az ostromnaplók
közül figyelemre méltó, hogy melyek maradtak meg, és melyek nem lettek
ismertek. Egyes társadalmi, munkahelyi, politikai vagy más formális, infor-
mális csoportokba, közösségekbe tartozó személyek, akik a politikai fordulat
után marginális helyzetbe kerültek (pl. a nyilas párt tagjainak naplója stb.), ha
írtak is korábban naplót, nagyobb arányban semmisíthették meg azokat. Így
egyes nézőpontok már töredékesen sem ismerhetők meg. A háborút követő
sokk után is meg-megsemmisítettek naplókat: „Tartva a további házkutatá-
soktól és molesztálásoktól, ebben a lelkiállapotban semmisítettem meg a már
otthon írt naplómat, benne az utolsó pesti és Pest környéki napok jegyzete-
ivel.”97 Számos katonai és személyes napló elrejtéséről is tudósítanak minket
a későbbi visszaemlékezők és memoárírók: „A két parancsnoknak feltűnt,
hogy hosszú ideje tűzszünet van, sehonnan semmi támadás. Akkor még nem
tudták, hogy ők az utolsók, akik harcolnak. Azok a tisztek, akik megadni ké-
szültek magukat, egymás után hagyták el állásaikat, és leereszkedtek a Gellért
Szállóba. Ott kitűzték a fehér zászlót, és várták az oroszokat. Barna erre nem
volt hajlandó. Kihirdette, aki le akar menni, az menjen, ő marad azokkal,
akik önként vállalják. Huszonhatan maradtak. Nem reménykedtek életben
maradásukban, ezért egy írást helyeztek el a kazamata falába, és befalazták.
Azzal a gondolattal, ha valamikor előkerülne ez az írás, üzenet legyen a küz-
delmes napokról az utókor számára! Jóval később, hosszú évek után elmen-
tünk a Citadella étterem borozóvá alakított kazamatájába. Kíváncsian néze-
gettem a falat. Vajon melyik sziklafal mélyén rejtőzködik az irat, mely hírt ad
a következő évszázadoknak, hogy harcolt egy magyar tüzértiszt huszonhat

96 Pentelényi 2009.
97 Zimándi 2015, 534.

55
emberével bátran, becsülettel az utolsó percig, amíg az ellenséges csapatok
fogságába nem került? Vajon kik és mikor fogják megtalálni?!…”98 Nemcsak
az ostrom vége, hanem a szovjet típusú magyar politika kiépülésével is nö-
vekedett az elrejtett, elkallódó, megsemmisítendő naplók száma. Az 1948-as
politikai fordulattal a magyar társadalom elitje emlékező közösségeinek egy
jelentős része is megsemmisítette korábbi naplóit, feljegyzéseit. 1951-ben,
közvetlenül kitelepítése előtt, Pallavicini-Andrássy Borbála mindezekről a
következőket jegyezte fel: „Kezdett főni a fejem, és leültem gondolkodni. Ha
kiemelnek ebből a lakásból, mi lesz avval a rengeteg irattal, levelezéssel, nap-
lóval? Ki tudja, kire mennyiben lehet káros, sőt vészes? Kihez lehetne vinni
olyat, amit meg kell őrizni? Kiben lehet megbízni? Ki mer vállalni valamit,
amikor nincs biztonság? Kinél maradhat érintetlenül bármi is, mikor meg-
szűnt a lakás, a fiók, a tárca, sőt még a zseb sérthetetlensége is? Soha még
olyan egyedül valónak nem éreztem magam. Nincs más hátra, el kell égetni,
nehogy szentségtörő kezekbe kerüljön férjem, szüleim, gyermekeim, testvé-
reim és sok-sok barátunk levelezése. Befűtöttem a kályhába, és nekiláttam
a nagy pusztításnak. Nem mertem belenézni az iratokba, nehogy elkezdjek
válogatni, latolgatni, emlékeimben ellágyulni. Csak az tudhatja, mit éreztem
ezen az éjszakán, aki ismer engem és azt a babonás tiszteletemet, amit az
emberek kézírásával, papírra vetett gondolataival, egyéniségük élő megnyi-
latkozásával szemben érzek. Ez anyámtól örökölt vonás, aki gyermekkora óta
megtartott minden levelet, amit szüleitől és hat testvérétől kapott. Összes
naplót, sőt 1830 óta nagyszüleim egész levelezését. Egy részük először 1919-
ben Tiszadobon, majd 1945-ben a János-hegyi »Istenszem« villában pusztult
el. Ami megmaradt, az itt volt nálam a Kuruclesi úton.”99 Aggodalmuk nem
volt alaptalan, melyet az is bizonyít, hogy Kokovay Gyulánál és családjánál
házkutatást tartottak, mely során elvették a Budapest ostroma során készült
feljegyzéseit. „Mivel osztályidegenek voltunk, erősen figyelt emberek voltunk.
Házkutatást tartottak nálunk, az egyik füzetet, a Budapest ostromának le-

98 Bakó 1991, 183.

99 Pallavicini 1990.

56
írását megtalálták. Annak alapján engem bevittek a rendőrségre, faggattak
[…].”100

Az ostromnaplók írásának gyakorlata

A változó világ dokumentálási szándéka az emberi nyomhagyás örök moti-

válója. A korszakhatárokat megérző naplóírók feljegyzéseiket olykor éppen
ezért nem is az ostrommal, hanem a német megszállással, illetve Szálasi ha-
talomra kerülésekor kezdik papírra vetni. A megörökítési vágy, a múló jelen
rögzítésének fontossága végigkíséri az ostromnaplókat. A források felhasz-
nálásához lényeges, hogy ne csak a naplóíró személyét, hanem a naplóírásnak
mint cselekménynek a részleteit is megismerhessük.
Barsy Irma pincenaplója a következőkről tudósít: „A hivatalban hideg
van, kabátban ülök az íróasztalnál, de legalább nem zavar senki. Asztalomon
a telefon. Naplót írok, itt jegyzem fel, ami történik velem – lehet, hogy száz
év múlva valakinek érdekes lesz, hogyan élt egy egyszerű, dolgozó nő Bu-
dapesten 1944 őszén. Egy ócska írógépen gyakorlom a gépírást, úgy zörög,
hogy még azt is elfelejtem, amiről írni akarok. Most a magam bőrén értettem
meg, hogy az ember nem vonatkozhatik el az eseményektől, nem élhet ele-
fántcsonttoronyban, nem hunyhatja be szemét az események elől. Olyan az
érzésem, mintha tatárjárás vagy mohácsi vész előtt állnánk.”101
Az ostrom alatt a naplóírás lehetőségei jelentősen csökkentek az óvóhelye-
ken. A gyertyákkal, mécsesekkel takarékoskodó lakosság esetében a naplóírás
sokszor problematikus volt. Egyes naplók beszámolnak arról, hogy eleinte a
csendesebb időszakokban, az emeleti lakásokban meghúzódva, később pedig
a pincékben íródtak tovább. „Már nem lehet a lakásban lakni. Ezt a légó­
pincében írom, egy karácsonyfagyertyánál, jelenleg csak 4-en vagyunk.”102

100 Kokavay Gyula (1927–2016) szóbeli közlése, Tiszaújváros, 2014.

101 Barsy 2016, 71–72.
102 Kolozsi Piroska naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 119. oldalát.

57
„A naplót most majdnem sötétben írom, azért biztosan tele van hibával. Fél
9-kor »leoltok«, nincs gyertya, és már az is bűnös luxus, hogy a mécsessel fél
órát olvasok.”103 „Naplóírás olajmécses fénye mellett.”104 „Ezt a távirati stílusú
naplót is egy pislogó olajmécs mellett írom.”105 „Egy mécses világánál írom
ezeket a sorokat életem legszomorúbb szilveszterestéjén az óvóhelynek ki-
nevezett pincében. Egy hét óta itt élünk, mert nem tanácsos kimozdulni.”106
A naplóírók a látási viszonyok nehézségeiről mindenütt megemlékeznek, és a
leglehetetlenebb helyzeteket is igyekeznek megragadni, hogy rögzítési szán-
dékukat megvalósíthassák: „Ezt a részletet úgy írom, hogy V. úr beretválkozik,
gyertyavilágnál, én melléje ültem, s így látok valamicskét.”107 Az írásgyakorlat
nem volt veszélytelen, számos író számol be arról, hogy a naplóírás kedvéért
elhagyja a pince biztonságát, szomszédol, a világos emeleti lakásokban tar-
tózkodik. „Délelőtt átjöttem G.-néhez, itt írom ezt a részletet. Otthon nem
sikerült sem világossághoz, sem ülőhelyhez jutni.”108 „Rettenetes gépágyúzás
közepette írom e sorokat, fenn a lakásban. A spájz ablakai e percben törtek
be.”109 Az ostrom hetei alatt nemcsak a fizikai, hanem a személyes lelki kapa-
citások is csökkentek. A naplókból úgy tűnik, hogy az ostrom előrehaladtával
a lakosság egyre kevesebb időt tölt naplóírással. A naplóírók bejegyzéseinek
gyakorisága, illetve azok hosszúsága általában csökken az ostrom második
felére. Pesten január végére „elkezdődik az élet”, sokaknak nincs lehetősége
írni, mert más eseményekkel vannak elfoglalva. A budai írók pedig sokszor
már beleuntak, megfáradtak, demoralizálódtak. Egyre kevésbé szeretnének
szembesülni a jelen eseményeivel, megírni a veszteségeket, a kudarcokat.
Nem jó ráismerni arra a tényre, hogy a civil lakosság semmilyen felmerü-
lő, alapvető problémát nem tud megnyugtató módon orvosolni. A naplóírók
általában január közepére reményvesztetté válnak, amit a Duna-hidak fel-

103 Takács 2002.

104 Buda utolsó ostromának…
105 Marót Miklós naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 228. oldalát.
106 Lux Gyula naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 509. oldalát.
107 Nagy Lajos 1945, 79.
108 Uo. 38.
109 Fenyő 2014, 497.

58
robbantása még jobban elmélyít. „Lustaságomon erőt véve megírom a hé-
ten történt dolgokat. Az egyik nap hírei hatása alatt rettenetesen deprimált
vagyok, másnap majd kibújok a bőrömből. Az események mindig kiváltanak
belőlem gondolatokat, de azokra csak úgy emlékeznék, ha rögtön leírnám.
De így nemigen tudok beszámolni róluk.”110 „Már egyheti eseményt nem ír-
tam le, néha az eszem is kihagy. Most már nagyon lázadok a sorsom ellen.”111
Az egyéni lét kiszolgáltatottsága szűkíti a naplóírók látókörét, melyre ma-
guk is felfigyelnek. „A naplóírásomnál óriási eltolódást tapasztalok. Az elején
nagy általánosságban szinte körképet írtam. Az ostrom napjai óta pedig egész
egoista irányba fejlődtem.”112 Mindez pedig arra enged következtetni, hogy
a naplók tartalmi tudósítása az ostrom elhúzódásával gyengül, a korábbi írói
és tudósítói szerepkörök csökkennek. Az írók már nem tartják „kalandnak”,
fontosnak a veszteségek rögzítését, már nincsenek új, hitelt érdemlő, reményt
adó hírek: csak végre szeretnének élve kikerülni az ostromlét szituációiból.

A naplóírók céljai

A magánnaplókat többnyire saját örömükre írják, az ostromnaplókat vigasz-

ként. Sorai az önigazolás eszközei. Lehetőséget nyújt a veszteségek elgyászo-
lására, valamint megörökíti a jövőért tett egyéni és közösségi tenni akarást.
„Ezért kezdem ezeket a jegyzeteket, hadd legyen írásom egykor talán emlék
és tanúvallomás.”113 Fenti, többnyire ösztönösnek tekinthető motivációk mel-
lett sokaknak voltak tudatos céljaik is írásaikkal. A fiatalok egy része „írásgya-
korlatként” tekintett a naplóírás cselekményére. „Ez a napló afféle Education
rationale: kötelez a mindennapi írásra, és újra meg újra meggyőz arról, hogy

110 Marót Miklós naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 235. oldalát.

111 Kolozsi Piroska naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 121. oldalát.
112 Marót Miklós naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 243. oldalát.
113 Kovalovszky 1995, 9.

59
egyik szó szüli a másikat, s előre megfontolt szándékkal úgyis csak fizikai
értekezést vagy irodalomtörténeti közlést lehet írni.”114
A középkorúak nagyon komoly megalapozottsággal láttak neki naplóik-
nak. „Naplómat magamnak írom. Fontoskodás és színezés nélkül, egyszerű-
en, szárazon, becsületesen. Nem törődök azzal, mi benne a tévedés, a hazug-
ság, a túlzás. Naplót írok csak, nem történelmet. Ezek az idők ne múljanak
el számomra nyomtalanul. Hadd maradjon az íróasztalom fiókjában valami,
amiből valamikor esetleg kiderül, mi közöm volt ezekhez a keserves idők-
höz”115 Hangsúlyozzák, hogy: „élményeket jegyeztem föl, s nem történelmet
írtam.”116
A háború elmúltával egyes naplókat letisztáznak, legépelnek, kiegészíte-
nek, ami mögött az a cél is állt, hogy a szerző megjelentesse azt (pl. Pente-
lényi János,117 Vas István,118 Fáy Hildegard119 stb. naplói). Sokszor a naplót
már az óvóhelyeken kiegészítik: „Úgy vélem, a Naplómat később jegyzetek
formájában majd kiegészítem az »emlékezet tárházából«.”120 Az egyes hivata-
los intézmények dolgozói ugyancsak sokat foglalkoztak azzal, hogy a megélt
eseményeket dokumentálják kárösszeírások, feljegyzések, naplók stb. formá-
jában. Számos esetben a háború végével összegezték és letisztázták koráb-
bi jegyzeteiket. Kifejezetten erős volt ez a megörökítési szándék az egyházi
intézményekben és dolgozóikban (pl. Szociális Missziótársulat121, Sophia-
num122 stb.).
Sok magánszemély is szerette volna, ha megjelenik a naplója. A „barlang-
lakó” Széchényi Viktor fiának írt levelében a következőképpen fogalmazta
meg: „Pincében, rossz mécses világánál kezdem e sorokat, melyek tartalmát

114 Boldizsár 1982, 186.

115 Heltai 2017, 52.
116 Fenyő 2014, 12.
117 Pentelényi 2009.
118 Monostory 1996, 592–593.
119 Fáy Hildegard elmondása szerint egész életében törekedett arra, hogy ostromnaplóját
kiadhassa.
120 Tolnai 2005b, 49.
121 Ostromnapló – Szerzetes nővérek… 2014.
122 Gutzwiller 2015.

60
már egy ízben szóbelileg közöltem Veled, de tartok rá, hogy írásban is meg-
legyen – a mai viszonyok közt úgy kergetik a borzalmas benyomások egy-
mást, hogy azok közt hamar elhalványul a kiejtett szó. […] Ha megérném e
jelenlegi világégés végét, azokat valamilyen formában közzé szeretném tenni.
– Ha elpusztulok, és Te megmaradsz, arra kérlek, vedd kezedbe az ügyet s
próbálj vele valamit. Az irodalom s a könyvkiadásban nagy jártassággal bírsz,
bizonyára jól fogod csinálni.”123
„Igaz, az ostrom vége felé megkísértett az a gondolat, hogy naplómat
majd közreadom, de akkor sem a képzeletbeli olvasó számára írtam.”124
„Ott voltam akkor is, amikor átadta Anyámnak a Pincenapló gépelt pél-
dányát tartalmazó dossziét. Igazából tőle, illetve nevelőapámtól – aki egy
vezető hetilap főszerkesztője volt – várta az anyag publikálását, és bár ne-
velőapám elismerően nyilatkozott, mégis a dosszié a polc mélyére került több
évtizedig.”125
A háború után közvetlenül, kimondottan az ostrom emlékeinek lejegyzé-
se céljából készültek emlékíró füzetek is. Olykor nem is maga a szerző, ha-
nem közvetlen környezete szorgalmazta az események rögzítését vagy éppen
kiadását. „Amikor meghallotta, hogy naplót írok, rögtön jelentkezett, hogy
fenntartja a jogot, hogy közösen írjunk majd egy könyvet. Na, ha rá kell majd
várnom! Megmondtam neki mindenesetre, hogy én ezt csak Neked írom, és
semmi olyan tervem nincs, hogy ezt könyvként adjam ki, de ő teljesen lázba
jött, így meghagytam ebben a hitében, ahogy őt ismerem, úgyis hamar meg-
felejtkezik róla.”126 A naplók megjelentetése az 1948-as rendszerváltozásig
csak nagyon keveseknek sikerült.
Az egyes reprezentációs szándékok ellenére a napló többnyire intim, sok-
szor csak az egyén számára publikus. Juhász Márta németül vezette a naplóját,
de olyanokra is akad példa, hogy rögzítési szándékukat az egész ostromon át
titkolták. „Mivel közismert szerénységünk lassan feléri a bölcsekét. Bizonyít-
juk… Ünnepélyesen elégetjük az alapítólevelet. Körülálltuk a cserépkályha

123 Cs. Lengyel 1991, 175.

124 Boldizsár 1982, 129.
125 Barsy 2016, 6–7.
126 Juhász Eszter naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 444. oldalát.

61
hamutálát. Sercent a gyufa. Fellobbant a láng. Por és hamu a KIC127-múltunk.
Úgyis titkos volt… Úgyis megmarad emlékeinkben. »Persze…«, mondta a
tankos fiú: »Nem lenne baj, ha egyes stréberek feljegyzéseiben megmaradna.«
Az egyes »stréberek« nekem szólt… Végig elhitték, hogy pszichológiakollok-
viumra jegyzetelek.”128

A budapesti ostromnaplók jellemzői

Az ostromnaplók sokszínűsége ellenére találhatók bennük közös jellemzők.

Legtöbbször két tudatos cél karakteresen megvan: az egyik az egyéni múlt
megörökítésének szándéka, a másik pedig az utókor tudatos tájékoztatása.
Mindkét ok a budapesti ostromnaplók sajátossága. A naplóírók sokszor ép-
pen a késői utódokat kívánják tájékoztatni a múlt egy fontosnak vélt darab-
járól. A források egy része – ha olykor laikusan is, de – tudatosan a későbbi
korok történészeinek készült. Mindez merőben más értelmezést tesz lehe-
tővé a kutatók számára, hiszen kevés az olyan történeti forrás, amelyik tu-
datosan kívánja megörökíteni egy átmeneti korszak eseményeit, pont akkor,
amikor a hivatalos dokumentálás szünetel, vagy nem megfelelő. Más – sok-
szor átláthatatlan összefüggésű – magánnaplóktól eltérően az ostromnaplók
már terjedelmükből kifolyólag is lényegesen egyszerűbben feldolgozhatók és
értelmezhetők. Azonban az általuk felvázolható lokális kapcsolatrendszerek,
értékrendek közel sem magától értetődők, annak ellenére sem, hogy a két
háború között a társadalmi mobilitás alacsony szintű volt. Számos írásban
rögzített állítás megismerhetetlen, ellenőrizhetetlen. Míg számos, egy életen
át íródott magánnapló sorsa, hogy alkotója – vagy végakarat szerint az örökö-
sök – megsemmisíti, addig a budapesti ostromnaplók esetében nem jellemző
az elpusztításuk. Az ostromnaplókat többnyire a családi közösségek is fon-

127 Kibombázott Ifjak Clubja, informális ifjúsági csoport, melyet 1944. december 29-én az
Attila út 6. szám alatt lakó fiatalok alakítottak.
128 Fáy Hildegard naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 118. oldalát.

62
tosnak tartották, illetve tartják, hiszen saját családtörténetük olyan vészterhes
időszakáról szólnak, mely alapvetően változtatta meg az egyéni és a közössé-
gi boldogulást. A nagy traumákat elszenvedők naplói és történetei azonban
sokszor megismerhetetlenek maradnak az utódok előtt is.
A megmaradt naplók jó forrást biztosítanak arra, hogy megvizsgálhas-
suk, egy nagy jelentőségű eseményre a társadalom egyes tagjai, közösségei
hogyan reagáltak. Mik az ostromnaplókból megismerhető nehézségek? Mi-
lyen problématérképet örökítenek meg az íróik, illetve a felmerülő gondokra
milyen válaszokat kívánnak megfogalmazni? Hangsúlyos értékként jelenik
meg a múlt megörökítésének szándéka. A naplóírók meg akarták örökíteni az
elmúló jelent, ezért sok recens jelenség leírásával foglalkoztak, ami segítheti
a korszakot (re)konstruáló kutatók munkáját. Az írók egyfajta „értékleltára-
kat” készítettek, melyekben naponta felsorolták veszteséglistáikat. Ki és mi
hogyan pusztult el a környezetükben? A felsorolás természetesen a belátható
eseményekre korlátozódott, az egyéni életvilágok beszűkült információszer-
zésére, híreire, rémhíreire. A rögzítők a számukra nem lényeges, a hitelt nem
érdemlő, illetve az adott kontextusban érdektelennek ítélt eseményekkel nem
foglalkoztak, így azokat nem jegyezték fel. Az írók számos esetben valódi,
hiteles krónikásként kívántak tájékoztatást adni egy elsodort városból. Tuda-
tosságuk ellenére sem szabad megfeledkezni arról, hogy a naplóírók az ese-
mények bekövetkezésekor nem voltak mindentudók. Egy-egy lapos propa-
ganda-újságcikk, pletykák és a szűkösen megélt hétköznapok tapasztalataiból
álltak forrásaik. Sokszor téves ok-okozati összefüggéseket, valamint hitekkel,
vágyakkal átitatott elképzeléseket rögzítettek, melyek átírták a történelmi té-
nyeket. A naplóíró látószögei, megörökítési szándékai, képességei, informá-
ciókészlete, társadalmi beágyazottsága, személyes bátorsága, íráskészsége stb.
mind-mind befolyásolja az események feljegyzését. A leírt események nem
egyenlők a megtörtént eseményekkel. A sokszor ellenőrizhetetlen egyéni
életutak sűrűjében nehéz megrajzolni azt a kontextust, mely a források értel-
mezéséhez közelebb viheti a kutatót. A naplók nem értéksemlegesek, rögzí-
tett közléseiket így kell értelmezni. Az életrajzoknál megfigyelhető „önélet-
írói paktum” nem annyira kiforrottan, de ugyancsak megjelenik a naplóírók
esetében is. Senki nem kíván saját gyengeségének, megbotlásainak emléket
állítani, így a naplók megörökítésének módja ezen sajátságokat és hiányos-

63
ságokat is magukon viselik. Mindezek ellenére talán a napló a „legőszintébb”
egodokumentum. Az önvizsgálat, a megtévedés, az emberi gyarlóság beis-
merése megjelenik az ostromnaplókban is (lopás, meghunyászkodás, árulás
stb.), többnyire valamilyen szépítéssel, önfeloldozó zárással. „A cukrászdába
is bemásztak, de ott nem találtak semmit. Mivel Anna tudta, hogy mindig
papír vagy füzet után áhítozom, amire írhatok, az üzleti könyveket is elhozta,
amiben elegendő üres papírt találtam, sőt, egy füzet is volt közte, amit azon-
nal használatba vettem. A kézimunkaboltban egy főhadnagy véget vetett a
szabad rablásnak, valószínűleg attól félt, hogy neki nem marad semmi. Bizto-
san elvitte a maradékot, most ez a divat.”129
Az ostromnaplók sokszor in medias res kezdéseikkel számos alapvető kér-
dést felvetnek. Az eseményeket rögzítők gyakorta adósok maradnak a hely-
színek, személyek és egyéb kontextusok bővebb bemutatásával, mivel azok
számukra ismertek voltak, részletezésüket szükségtelennek ítélték. A nap-
lókban szereplő személyek rokoni, társadalmi kapcsolatai, az íróhoz fűződő
viszonyaik gyakorta ugyancsak rejtve maradnak. Mégis lehetőséget kapunk,
hogy a naplók által néhány napra, hétre megismerhessünk töredékes sorsokat,
életeket, hogy aztán a tudósítások hirtelen véget érjenek.
Az ostromnaplók tanulmányozása során fel kell tennünk azokat a kérdé-
seket, hogy ki, kinek és miért jegyezte le sorsfordító napjait. Ahány naplóíró,
annyi válasz adható erre a kérdésre. Az eltérő kor, nem, társadalmi tagolódás,
iskolázottság stb. ellenére a Budapest ostromáról beszámoló pincenaplókban
mégis kitapintható több olyan közös cél, mely lehetővé teszi, hogy ezeket a
sajátos műfajú forrásokat egymással is összehasonlíthassuk. A naplók megér-
tését segíti a sokszor azonos társadalmi osztályhoz való tartozás, valamint az
a tény, hogy a források térben és időben jól lehatárolhatók. Az írások mögött
érezhető egy belső, ösztönös indíttatás, valamint az, hogy a naplóírókat gyak-
ran pszichológiai szükségletek is vezették. Az írás az elbeszélhetetlen esemé-
nyek sűrűjében az önkifejezés egyik eszköze lett. Az egyén számára nemcsak
a megőrzést, hanem egyben az értelmezést is segítette. Pontosan tisztában
voltak azzal, hogy saját életük és hazájuk igen jelentős átmeneti szakaszba

129 Juhász Eszter naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 426. oldalát.

64
jutott. Egy olyan korban, amelyben minden radikális gyorsasággal megvál-
tozhat, és a változások el fogják söpörni az addig kialakult társadalmi nor-
mákat, az egyéni életutak sokaságát, és nem utolsósorban az elképzelt jövőt:
a veszteségek minimalizálásával járó háborús végjátékot. A veszteségérzés, a
félelem, a pánik jelentősen motiválta őket. A jelhagyás alapvető emberi igény.
A megörökítési vágy minden egyén és közösség ösztönös tulajdonsága, akár-
csak a túlélés. Budapest ostromlott lakossága látszólagos, pincékbe szorult
passzivitása ellenére minden erejével túl akarta élni a háborút. Ehhez minden
tőle telhetőt megtett, fizikailag (pl. élelemszerzés), szellemileg (pl. naplóírás)
és lelkileg (pl. imádság) egyaránt. Minden összedőlt ház saját identitásának és
múltjának a részét képezte, amiről jelet kívántak hagyni. Ugyanígy megem-
lékeztek halottjaikról, még a szükségtemetéseiket is igyekeztek megjelölni,
papírra vetették az elhunyt nevét, a halál okát stb., hogy a hozzátartozóknak
a későbbiekben beszámolhassanak.
A napi veszteséglista felsorolása mellett az egyéni és a közösségi élet leg-
fontosabb megpróbáltatásairól is rendszeresen beszámoltak. A válság, a lét-
problémák minden napló állandó témái. A mindennapi élet fogyatékosságai,
a szokások radikális megváltozása jelentős életstratégia-váltásra sarkallta a
közösségeket. A túlélés érdekében, ha ideiglenesen is, de el kellett térniük az
addigi erkölcsi normáktól. A közösségek alternatív és átmeneti életstratégiát
alakítottak ki, melynek eseményeiről a naplók – más forrásokhoz képest –
beszédesebben faggathatók. A felmerülő problémákat – kiváltképp az ostrom
első felében – a lakosok rendszerint együtt igyekeztek megoldani, sokszor
a légóparancsnok vezetésével (pl. közös főzés, romeltakarítás, kútásás stb.).
Idővel a fizikai és lelki erőforrások felélése, az elhúzódó ostrom, a pincék-
ben történő kényszerű együttélés egyre gyengébbé tette az emberi kapcso-
latokat. A növekvő konfliktusok, apátia, valamint az ideiglenes életstratégiák
kudarca növelte az elszigetelődést, ami a naplókon keresztül is tetten érhető.
„A pincében mindenki veszekszik. Az élelmiszer fogytán van. Újból összeírta
Galambos a készleteket. Bátyám élelmiszerét is felkutatták és lefoglalták.”130
„A sok durvaságot, igazságtalanságot elviselni nagyon nehéz, és még nehe-

130 Pentelényi 2009.

65
zebb tűrni!”131 Többnyire a legfontosabb emberi szükségletek kielégítéséről
számolnak be. Az ivóvíz- és élelemszerzésről, a közösségi élet elviselhetővé
tételét szorgalmazó intézkedésekről (pl. tisztálkodás, halottak eltakarítása
stb.). A hadifogolynaplókhoz és a visszaemlékezésekhez hasonlóan a gyenge
koszt, az éhezés miatt a naplókban is nagy szerepet kap a táplálkozás meg-
örökítése. A kamaszkorú, állandóan éhes fiúk gyakran említik az étkezést írá-
saikban: „Éjszaka alszunk. Várjuk a reggelit. Délelőtt válogatott lakomát elői-
dézve várjuk az ebédet. Ebéd után emésztünk és várjuk a lefekvést.”132 „Kissé
feltűnő, hogy az egész naplóban fontos helyet foglalnak el az ételek leírá-
sai. Vacsorára lángost ettünk, jó tömítő volt, mert keletlen tésztából készült.
Ebédre első nap paprikás krumpli, másnap borsófőzelék volt.”133 „Végül is
a sütőporok lejárati dátumának sorrendjében éhségemben megettem ezeket
mind, bár egy kicsit csípte a nyelvemet és köhögtette torkomat kesernyés-sa-
vanykás ízével ez az élelmiszernek egyáltalán nem nevezhető »étel«.”134 Arra
is van példa, hogy az ostrom közepe, vége felé szinte csupán az elfogyasztott
ételeket említik meg a napi események között. Az Eötvös Collegium kivá-
ló értelmiségi fiataljai is sokszor csak az étkezéseket jegyezték fel az múló
napokból. „1945. január 31. szerda. Ebéd: székelygulyás (lóhúsból). Vacsora:
krumplileves […]”135 Az ostrom végére a közöny, az érdektelenség a naplókon
keresztül is tapasztalható, amikor már a táplálkozás – az életben maradás
záloga – sem nyújt vigaszt. „Az állandó aknázás felőrli az idegeinket. Már
nem ízlik sem étel, sem ital, csak aludni szeretnék.”136 A folyamatos kudarcok
a naplóírók motivációit is kikezdték, sok napló még az ostrom vége előtt
abbamarad. Arra is van példa, hogy személyes tragédiák, például a naplóíró
halála137 vagy egy közeli hozzátartozóé, a jelen el nem fogadása szakítja félbe
az ostrom alatti naplóírást: „Aztán tehát a nevem napján, délután fél kettőkor

131 Bertalan 2016.

132 Marót Miklós naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 228. oldalát.
133 Uo.
134 Tolnai 2005b.
135 Dörnyei 2004.
136 Tolnai 2005b.
137 A Budavári…

66
földbe temettük őket. A soknál is több volt. Ez a két nap eseményei [hatá-
sára] minden eddigi reménységem összeomlott. [sic!] Abbahagyom a nap-
lóírást!”138 Rudnyánszky Éva február 2-án befejeződött naplója is beszédesen
szakad félbe: „Már mindenki csak az életét menti, nem számít semmi, csak
élve kikerüljünk innen. Még egy hetet nem bírunk ki.”139 A reményvesztett-
ség mentálisan is, morálisan is tönkretette a lakosságot, nem folytatták meg-
kezdett írásaikat, így sokszor a későbbi életút is teljesen ismeretlen marad.

Összegzés

A budapesti ostromnaplók speciális forrásai az 1944–1945-ben keletkezett

egodokumentumoknak. A naplók sokszínűsége, egyedi nézőpontjai mutatják
meg a katlancsatában rekedt civilek életét. A források beszédesen vallanak
az óvóhelyeken rekedt lakosság félelmeiről, megalázottságáról, ugyanakkor
megörökítik a túlélést és az újrakezdést, egyéni tenni akarást is.
Többségük megegyezik abban, hogy tartalmaznak egyfajta veszteséglistát,
melyben napi rendszerességgel számolnak be az egyén identitását meghatá-
rozó személyek, épületek, tárgyak stb. pusztulásáról. A múlthoz való kapcso-
lódás az emberi természet sajátja. A múlt, a közös emlékek meghatározzák
az egyén és a közösség identitását, így annak pusztulása az egyén önképének
pusztulása is egyben. A veszteségek felsorolása mellett a naplóírók a túlélé-
sért folytatott egyéni és közösségi események listáját is rögzítik. Mit és ho-
gyan tettek annak érdekében, hogy életben maradhassanak? Az ételszerzés,
vízhordás, kútásás, szükségtemetések, romeltakarítások stb. mind-mind a jö-
vőért tett erőfeszítéseket mutatják be. Az elmúlás momentumai és az életben
maradás lépéseinek párhuzamos bemutatása az ostromnaplók sajátosságai,
melyek megkülönböztetik őket más magánnaplóktól. A naplóírók nap mint
nap ösztönösen beszámolnak arról, hogy mit tettek a közösség múltjáért, ha-

138 Kolozsi Piroska naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 129. oldalát.

139 Rudnyánszky Éva naplóbejegyzése. Lásd jelen kötet 140. oldalát.

67
lottjaiért, lerombolt házaiért stb., valamint arról, hogy mit tettek az életben
maradtakért, a jövőért. Maga a naplóírói tevékenység önmagában is jövő-
igénylő magatartást feltételez. Számos esetben tudatosan a jövőt kívánták tá-
jékoztatni, és amikor jövőképük megsérült, reményvesztetté vált, a naplóírás
tevékenysége is abbamaradt. Az ostrom befejezésével, az élet normalizálódá-
sával befejezik írásukat, mert önként vállalt munkájukat elvégzettnek tekin-
tik. Sokan a pincében eltöltött heteket még igyekeznek később összegezni,
letisztázni, legépelni, számos esetben kiadásra előkészíteni, közösségivé ten-
ni. 1945 és 1948, a háború utáni katasztrofális gazdasági viszonyok között
csak kivételes pénzügyi és szakmai adottságokkal sikerült az ostromnaplók
kiadása (pl. Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben140). 1948 után
pedig a politikai rendszer által kialakított nem őszinte légkör nem tette le-
hetővé az ostromnaplók cenzúra nélküli megjelenését. Az 1989-es rendszer-
változás után a magánnaplók kiadásával a történelemtudomány számos új és
nélkülözhetetlen forráshoz jutott, melyek tovább árnyalják és pontosítják az
ismereteket a főváros második világháborús ostromáról, a lakosság hétköz-
napjairól.

140 Kosztolányi Dezsőné 1948.

68
 Mih á lyi Ba l á zs–Tóth Gá bor

A közölt naplók szerzőiről

Csonka Pálné Warga Margit

1910-ben született Budapesten, a Mészöly utcában laktak. Bátyja, Warga

László 1909-ben, húga, Warga Lívia 1913-ban született. Édesapja, Warga
László a székesfőváros alkalmazásában állt, és 1920-tól a főváros városrende-
zési szakértője volt, majd 1929-ben a Műegyetemen megalakuló városépítési
tanszék rendes tanára lett.
Warga Margit 1934-ben feleségül ment dr. Csonka Pálhoz (1896–1988),
aki a Műegyetem alkalmazott szilárdságtani tanszékének laboratóriumában
kezdett dolgozni. A család a mai Bartók Béla út 31. számú házban élt. Há-
rom gyermekük itt született: 1935-ben Csonka Pál, 1938-ban Csonka Mar-
git és 1941-ben Csonka Lívia. Csonka Pálné a Szent Margit Gimnáziumban
(1947–1996 között Kaffka Margit Gimnázium) szülőként vállalt szerepet,
1990-ben megírta az iskola történetét is. 2007. szeptember 25-én hunyt el.
Az ostromot a Bartók Béla úti lakásukban és a Gellérthegy oldalában
vészelték át. A naplót Kaiser Anna adta közre 2005-ben az Ostrom. Csonka
Pálné emlékei. Budapest, 1944–1945 című füzetben. A napló szövegét változ-
tatás nélkül, de új lábjegyzetekkel közöljük.

Fáy Hildegard

1922. július 23-án született Budapesten. 1941 júliusában az Állami Taní-

tóképző Intézetben elemi iskolai tanító oklevelet szerzett. Az ostromot az

69
I. kerület, Attila út 6.-ban élte át. 1946 novemberében végzett a Polgári Is-
kolai Tanárképző Főiskolán.
1947-ben kapott egy tanítóképzős osztályt, diákjai még egy évet járhattak
az egyházi fenntartású iskolába, az Angolkisasszonyok Intézetébe az államo-
sítás előtt. Fáy Hildegard magyart, történelmet, pszichológiát, pedagógiát,
pedagógiatörténetet oktatott. „Politikai megbízhatatlansága” miatt sokáig
csak lakóhelyétől távol eső iskolákban (Csepel) kapott állást, azonban vállalta
a sokórás ingázást, hogy taníthasson. Végül 1970-ben a Bajza utcai iskolában
helyezkedett el tanárként. 1984-ben ő írta és rendezte a Kis rongyos című
gyerekdaljáték szövegét, amelyet a televízióban is bemutattak.141 1985-ben
a Budapest Főváros XXI. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága a kerület
fejlődése érdekében végzett kiemelkedő társadalmi munkája elismeréséül a
Budapestért kitüntető jelvényt adományozta neki.
2009-ben mint vérbeli tanár nyilatkozott: „A legfontosabb, hogy cél-
ja legyen az embernek, és emellett próbáljon meg kitartani. A gyerekekkel
tisztelettel és szeretettel kell foglalkozni, mert óriási a felelőssége a pedagó-
gusnak, hogy a gyerekben milyen gondolatokat ébreszt.”142 Fáy Hildegard
nyugdíjas éveiben nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy egykori
ostromnaplóját publikálhassa, jelenleg is az I. kerületben él, a Farkas Edith
Szeretetotthon lakója. Attila úti ostromnaplóját korábban nem publikálták, a
teljes szöveget jelen kötetben közöljük.

Fejérpataky

A visszaemlékezés szerzője ismeretlen. Talán a tragikus sorsú Fejérpataky

Dezső írhatta, aki 1947-ben önkezével vetett véget életének, hogy elkerülje
letartóztatását a kisgazdapárt vezetői ellen indított hajsza során. Az írást ko-
rábban nem publikálták, a szöveget teljes terjedelmében közöljük.

141 Virág F. 1985, 6.

142 Rózsásné 2009.

70
Greszl Ferenc

1903. március 27-én született Budafokon. A budai Cisztercita Gimnázium-

ban érettségizett 1921-ben. A Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai
Karán tanult 1926-ig, Prohászka Ottokár püspök szentelte fel Székesfehér-
várott 1926. június 19-én. Lelkipásztori tevékenységét Ráckevén kezdte meg,
majd Etyeken, Sóskúton és Érden is dolgozott, az Érdi Polgári Iskolában val-
lásoktatást végzett. 1929-től 1931-ig Székesfehérváron a Szent Imre Püspöki
Fiúkollégium prefektusa és a Kereskedelmi Felsőiskola hittantanára.
Greszl Ferenc azonban saját kérésére inkább falusi plébánián szere-
tett volna dolgozni, ezért Torbágyra (ma Biatorbágy), majd Bicskére került
hittantanárként, majd 1934-től 1936-ig Zsámbékon, a Keresztes Nővérek
Tanítóképző és Polgári Felsőiskolájában vallásoktató. Az iskolai szünetben
Nagykovácsiban látott el kisegítői feladatokat a lelkész mellett, aki 1936-
ban elhunyt. A falu küldöttséget menesztett Shovy Lajos püspökhöz, hogy
Greszl Ferencet nevezzék ki a község plébánosának. A püspök a kérésnek
eleget tett. Kinevezését követően aktív munkába kezdett, a községben új-
jászervezte a nő- és a legényegyletet, valamint nevéhez kötődik az Aratási
Hálaadás, melynek körmenetét szeptemberben tartották.
A községet 1944. december 25-én szállták meg a szovjet csapatok, a há-
borút követően az üldözés sorsára jutott. A német nyelvű istentiszteletet már
nem tűrték a hatóságok. 1946-ban letartóztatták, és el kellett hagynia az or-
szágot. A németországi Ottenbachba ment, ahol a beteg plébánost helyette-
sítette. Nagykovácsi község lakosait szintén kitelepítették, két szerelvényük
Badenbe, egy szerelvényük Bajorországba érkezett. Greszl Ferenc a község
lakóihoz közelebb költözött, Eschelbachba, majd 1949-től a Lobenfeld kör-
zet segédlelkészi feladatait látta el. Emellett továbbra is foglalkozott a Nagy-
kovácsiból kitelepített családok gyermekeinek lelki gondozásával. 1946-ban
megszervezte a kitelepítettek találkozóját Sinsheim/Elsenzben, amit azóta
is minden évben megtartanak. 1967. november 1-én egészségügyi okokból
nyugdíjba vonult, de munkáját nem hagyta abba. A Laurentius Szeretetott-
hon lakóinak lelki gondozásában vet részt. Ekkor kezdett könyveket is írni
német nyelven: 1971-ben A német élet ezer éve a Kárpát-medencében. Egyház-
és szellemtörténeti kutatások; 1972-es a Nagykovácsi helytörténete, és 1984-ben

71
látott napvilágot az Ofen-Buda. Magyarország királyi székvárosa fejlődésének
története a XVIII. században.
Munkája elismeréseként 1982-ben megkapta a szalagokkal ékesített Szö-
vetségi Szolgálati Érdemkeresztet, majd 1985-ben a Székesfehérvári Püs-
pökség tiszteletbeli érseki esperese címet nyerte el. 1987. március 6-án hunyt
el Bühlön.
A most közreadott írás korábban több közlést is megélt, újság és könyv
formában egyaránt megjelent. A jelen kötetben közreadott szöveg a Pájer
Árpád által összeállított és Szomorú napok. Greszl Ferenc plébános, 1903–1987,
születése 100. évfordulójának emlékére címmel 2007-ben kiadott napló egy
részlete, új lábjegyzetekkel.

Györffy István

1912. február 12-én született Budapesten. Édesapja, Györffy István (1884–

1939) néprajzkutató, édesanyja Papp Anna. Testvére Györffy György (1917–
2000) történész. Orvosi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudo-
mányegyetem Orvosi Karán végezte. 1936-ban szerzett orvosi oklevelet, és
a Mária utcai Szemészeti Klinikán kezdett dolgozni szemorvosként, mely
egyetlen munkahelye volt. 1939-ben az ő nevéhez fűződött a világon az első
törhetetlen kontaktlencse. Később kidolgozott egy speciális préselési eljárást,
amivel a kontaktlencsét a páciens látásához igazítva lehetett elkészíteni. Sza-
badalmát átvették Nyugat-Európában, az USA-ban és a Szovjetunióban is.
A hatvanas években a Szemklinikán is működni kezdett vezetésével a Kon-
taktlencse Laboratórium. 1987-ben adta közre a Magyar Szemorvosok Élet-
rajzi Adattárát. A pályafutása során nyolc alkalommal kapott kitüntetést, me-
lyekből a légbüszkébb a Nemzetközi Kontaktlencse Társaság jutalomérmére
és a Weszprémi István-emlékéremre volt, utóbbi a Magyar Orvostörténelmi
Társaság legrangosabb elismerése. 1972-ben vonult nyugdíjba, de tudomá-
nyos tanácsadóként továbbra is dolgozott. Munkája mellett szenvedélyes
botanikus és numizmatikus is volt. Publikációs munkássága, érdeklődése és
hozzáértése kiterjedt az orvostörténet, a szemészettörténet, az orvosi numiz-

72
matika terére is. Nevéhez köthető az Orvostörténeti Numizmatikai Társaság,
melynek alapítója és 17 évig elnöke is volt. 1999. november 29-én hunyt el
Budapesten.143
A napló először 2015-ben a Magyar Szemle című folyóiratban jelent meg
két részben (1–2. és 3–4. szám).144 Jelen kötetben változtatás nélkül, teljes
terjedelemben közöljük, lábjegyzetekkel ellátva.

Juhász Eszter

1923-ban született, édesapja Juhász István (1894–1981), édesanyja Karl

Margit (1898–1937). Tanulmányait Svájcban folytatta.
1941-ben, 18 éves korában ment feleségül az oktatójához, Miklauzič Ist-
vánhoz (1917–2000). Férje vitorlázórepülő és -oktató, valamint a Gamma
Öntöde és Fémárugyár Kft. igazgatója. Egy év múlva megszületett első kisfi-
uk, a következő évben a második, aki rá egy évre meghalt. A család az Orlay
utca 4. számú házban élt és itt vészelték át az ostromot is. Juhász Eszter a
naplót eredetileg német nyelven írta. Az ostrom után a kézzel vezetett nap-
lót letisztázta és legépelte. Belagerungstagebuch. Budapest, 1944–45 címmel az
Országos Széchényi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárának állomá-
nyában található. Juhász Eszter 1994-ben hunyt el. A napló magyar nyelven
2018-ban jelent meg digitális magánkiadásban Ostromnapló, Budapest, 1944–
45 címmel.145 Kötetünkben az eredetivel egyező tartalommal adjuk közre, új
lábjegyzetekkel.

143 Süle 2000.

144 Györffy 2005.
145 http://mek.oszk.hu/18200/18256/18256.pdf, 2020. március 29.

73
Kolozsi Piroska

1917. január 20-án Érszentkirályon született. Apja Kolozsi Árpád, édesanyja

Kincses Ilona. Iskolai tanulmányait a helyi magyar iskolában kezdte meg,
azonban a növekvő román–magyar ellentét miatt szülei jobbnak látták, ha
gyermekük Magyarországon próbál szerencsét. Sréter Ferenc (1894–1988), a
Budavári evangélikus templom lelkésze segítségével került Budapestre, ahol
eleinte a gyülekezetnél szolgált mint egyházfi. A második világháborús ostro-
mot a Bécsi kapu téri óvóhelyen-barlangban vészelte át. A háború után férj-
hez ment a sváb származású Horváth István gazdálkodóhoz, akitől gyermeke
született. A diósdi németeket érintő kitelepítés elől a család Szandaváralján,
Sréter Ferenc birtokán lelt menedéket. A család ekkor gazdálkodással, gyü-
mölcstermesztéssel és méhészkedéssel foglalkozott. A kollektivizálás során
földjüket, gyümölcsösüket elvették. A helyi termelőszövetkezet ellen indított
perüket elvesztették, a csőd szélére kerültek, végül a házukat is elárverezték,
ekkor költöztek testvére családjához a Somogy megyei Tabra. Kolozsi Piros-
ka mezőgazdasági, ipari segédmunkákat (konzervgyári dobozoló), valamint
a helyi általános iskolában adminisztratív munkákat végzett. 2017-ben, 100.
születésnapja után nem sokkal hunyt el Balassagyarmaton. Naplója eddig
kéziratban volt, kötetünkben teljes terjedelmében tesszük közzé.

Lux Gyula

1884. április 20-án született német nyelvű családban a Sajó melletti Henckón
(ma Szlovákiában található). A négy polgári iskolát Dobsinán végezte el, és
1902-ben a losonci tanítóképzőben szerzett pedagógus végzettséget. 1902
végétől 1904-ig a szlovákok lakta Kenyereden (Trencsén megye) tanított, és
az evangélikus egyház kántora is volt egyben. Ezt követően Budapesten ta-
nult a Pedagógiumban (polgári iskolai tanárképző főiskola). Ezt 1907-ben
végezte el, nyelv- és történelemtudomány tanítására kapott képesítést, majd
az Apponyi Kollégiumban tanult tovább, és 1909-ben magyar–német szakos
tanítóképző intézeti tanárrá avatták.

74
 1909-től 1914-ig Kolozsváron kezdetben helyettes, végül rendes tanár,
1914-ben megnősült, és svájci nászútjáról rendelték haza katonai szolgálatra.
A losonci 25. gyalogezredbe került, ahol az egészségügyi segélyhelyen szol-
gált altisztként. 1915 júliusában tífuszt kapott, majd felépülése után 1916.
augusztusig az ezrede losonci pótkereténél volt irodai szolgálaton. Kassán el-
végezte a tartalékos tiszti iskolát, 1917. március 24-én tartalékos zászlósként
frontszolgálatra került mint rohamszakasz-parancsnok. 1917 szeptemberé-
ben géppuskatanfolyamra járt, és október 20-tól a 25/I. gyalogzászlóalj egyik
géppuskás századának a szakaszparancsnoka. Rövid ideig a géppuskatanfo-
lyam oktatótisztje, majd 1918. februárban az olasz frontra került rohamsza-
kasz-parancsnoknak, egyben tartalékos hadnaggyá is kinevezték. A Piave
menti harcokban kiérdemelte a Bronz Katonai Érdemérmet a katonai ér-
demkereszt szalagján. Ezenfelül még a Bronz Vitézségi Érmet és a Károly
Csapatkeresztet is megkapta a háború során. 1918 nyarán Szolnokra került
hátországi szolgálatra, majd 1918. november 12-én leszerelték.
Ezt követően Budapesten a pedagógusképző intézetekben dolgozott
mint németnyelv-tanár, és szakmai eseményeket is szervezett. Az oktatás-
szervezésben kimagasló érdemeket szerzett: az Országos Közoktatási Tanács
tagja, a Tankönyvügyi Bizottság előadója, német nyelvi, majd általános tanfe-
lügyelő, a nyári német nyelvű tanítói továbbképző tanfolyamok vezetője stb.
Komoly irodalmi munkásságot is végzett, nyelvszótárokat készített, vala-
mint ismeretterjesztő és nyelvészeti, módszertani cikkeket publikált számos
lapban (Család és Iskola, Magyar Tanítóképző, Polgáriskolai Tanáregyesületi
Közlöny, Magyar Pedagógia, Néptanítók Lapja, Katholikus Iskola).
Munkássága eredményeként 1933-ban a szegedi egyetemen doktori cí-
met szerzett, és 1940-től a Magyar Királyi Állami Német-nyelvű Tanító-
képző Líceum igazgatója 1944. szeptember 1-ig, mikor nyugdíjba vonult.
Az ostromot Budapesten, az Orbánhegyi út 13. számú házban vészelte át,
1957-ben hunyt el.146
A naplót Nagy Béla fedezte fel a Lux családnál. Lux Gyula készített egy
első világháborús eseményeire vonatkozó naplót és a második világháború

146 Hadobás 2008.

75
kapcsán egy rövidebbet, amelyben 1944. december 31-től 1946. július 27-
ig jegyezte fel a történteket. A kettő egy kötetben 2016-ban Hadinaplóm
címmel jelent meg a Puedlo Kiadónál, kis példányszámban. Jelen kötetben a
második világháborús naplóból adjuk közre az ostrom időszakára vonatkozó
részt, új lábjegyzetekkel.

Marót Miklós

1928. augusztus 20-án született, édesanyja pedagógus, édesapja pedig köz-

tisztviselő volt. Gyerekkora óta könyvtárosnak készült, negyedikes gimna-
zista korában édesapja otthoni könyvtárát katalogizálta. 1946-ban érettségi-
zett a budapesti Egyetemi Katolikus Gimnáziumban, és felvették a Pázmány
Péter Tudományegyetemre francia–magyar–történelem szakra. Emellett az
Eötvös Collegium bejáró diákja volt, de innét 1948-ban politikai okból, mert
értelmiséginek számított, távoznia kellett. 1948. decembertől a Fővárosi Sza-
bó Ervin Könyvtár gyakornoka. 1949-ben ennek hatására leadta az egyete-
men a történelem szakot, és felvette az akkor megalakuló könyvtártudományi
tanszék tárgyait. 1951-ben diplomázott. Ezt követően továbbra is a Fővárosi
Szabó Ervin Könyvtár alkalmazásában állt. Két évet a kölcsönzőben dolgo-
zott, két évig tartalmi feltárást végzett, újabb két évig a bibliográfiai osztályon,
majd 15 évig a tájékoztatóban volt. 1956-tól 1969-ig az olvasószolgálati osz-
tályt vezette. Az itteni munkája kapcsán a legbüszkébb a zenekedvelők szá-
mára létrehozott zenei gyűjteményre volt. 1969-ben a Fővárosi Szabó Ervin
Könyvtár pártszervezetével történt ideológiai nézeteltérés miatt áthelyezését
kérte az ELTE Egyetemi Könyvtárba. Először tájékoztató könyvtáros lett,
majd az épület felújítását irányította, és 1980-ban annak főigazgató-helyet-
tese lett nyugdíjazásáig.147 Ezt követően az ELTE Állam- és Jogtudományi
Karának könyvtárosaként dolgozott.148

147 Márton 2002.

148 Kiszl–Patkósné 2016.

76
 Számos publikációja jelent meg, és több könyv szerkesztésében részt vett:
például a Magyar Életrajzi Lexikon egyik szerkesztőjeként. Írásai közül azon-
ban a Budapest útikönyvre volt a legbüszkébb. Ezenfelül a Tudományos Is-
meretterjesztő Társaság egyik alapítója és gyakori előadója volt. Több száz
előadást tartott mintegy 15 éven keresztül.149 2006. februárban hunyt el.
Marót Miklós naplója az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe
került. A napló töredékes: 1944. március 19-ét, 1944. október 15-ét, illetve
az 1944. december 12.–1945. március 4. közötti időszakot öleli fel. Jelen kö-
tetben kizárólag ez utóbbi időszak naplóbejegyzéseit adtuk közre. A naplót
korábban nem publikálták.

Ottenreiter Károly

1874-ben született Budapesten, 1910-ben átvette az apja, Ottenreiter Ferenc

által 1863-ban alapított kesztyűüzemet, mely az akkori IV. kerület, Petőfi
Sándor utca 3. szám alatt működött. Az üzemben 1930-ban már 14 segédet
foglalkoztatott, abban az évben a honvédelmi miniszter 3000 altiszti bőr-
kesztyű szállítására adott neki megbízást. A cég termékei között azonban a
pilóták számára szükséges bőrfelszerelések is megtalálhatók voltak. Otten-
reiter elnyerte a millenniumi ezüstérmet, és 1925-ben ezüstkoszorús mester
lett.150 Későbbi sorsa ismeretlen. Az üzem 1948 után is folytatta működését
Ottenreiter Kesztyűs és Bőrárukészítő Cég néven 1958-ig.
Budapest ostromát a Rózsadombon lévő házukban élték át. Ottenreiter
Károly 1944-től 1946-ig vezetett naplót, gondolatait három kockás füzetben
rögzítette. Egy internetes aukciós oldalon bukkant fel, és jutott a szerkesztők
birtokába, melyet jelen kötetben elsőnek tesznek nyilvánossá.

149 „Minden ehhez az országhoz köt”, 1995, 8.

150 A magyar ipar almanachja, 1930, 215.

77
Rille Mária (Jávor Istvánné) és
Rille Teréz (Hoffmann Frigyesné)

Óbudán születtek, Mária 1925-ben, Teréz 1931-ben, apjuk férfiszabó volt,

akinek évtizedekig a Bécsi út 58. alatt volt üzlete. Édesanyjuk a háború előtt
a háztartást vezette és a gyermekeket nevelte. 1946-ban egy, az udvaron ta-
lált robbanóanyag a kezében robban fel, súlyosan megsérült, mely a későbbi
munkavégzését megakadályozta.
Mária és Terézia eleinte a Zsigmond téri Polgári Iskolába, majd a Kolosy
téri Elemi Iskolába jártak. Mária gyors- és gépírónőként helyezkedett el, majd
a későbbi évtizedekben tisztviselőként tevékenykedett. Két gyermeke szüle-
tett: Mária és István. 2010-ben hunyt el Budapesten. Teréz fényképészként
és színes laboránsként dolgozott nyugdíjazásáig. Nyugdíjas éveiben megírta
a család történetét gyermekei számára. A most megjelentetett szövegek első
alkalommal, a rendelkezésre álló teljes terjedelemmel látnak napvilágot.

Rudnyánszky Éva

Báró dézseri Rudnyánszky Éva Mária Klára Eleonóra 1929. július 14-én szü-
letett Budapesten. Édesapja báró dézseri Rudnyánszky Gyula (1890–1968),
édesanyja Keleti Mária (1906–1990). A család a budai Várban vészelte át az
ostromot, majd a háború végeztével a romos Úri utca 20. számban marad-
tak. 1947-ben érettségizett a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban. Származása
miatt az 1948-as fordulat után nem kapott állást. Eleinte a Gorkij Könyv-
tárban segédmunkásként, majd egy varrószalonban dolgozott felsőruha-ké-
szítőként. 1951-ben családjával együtt kitelepítették Tiszapolgárra, ahonnan
csak 1953-ban szabadultak, azonban Budapestre nem térhettek már vissza, a
várban lévő ingatlanjukat államosították. Eleinte egy kötőszövetkezet alkal-
mazta, ahol kesztyűket készített. Később az Országos Vérellátó Szolgálatnál
küldöncként dolgozott. Nyugdíjazása előtt az OKI Országos Közegészség-
ügyi Intézet adminisztratív munkatársa lett. Első házasságára 1954-ben ke-
rült sor Haraszty Péterrel, két gyerekük született: 1955-ben Haraszty Ágnes,

78
és 1960-ban Haraszty Éva. Elvált, majd 1966-ban újból férjhez ment Gun-
disch Gusztávhoz. 2016-ban Budapesten hunyt el. További naplót, visszaem-
lékezést nem hagyott maga után. A korábban publikálatlan budavári naplót
teljes terjedelemben közöljük.

Scholcz Ernő

Scholcz Ernő Nagykovácsiban a Tisza család egyik jószágigazgatója volt,

amikor a front közeledése miatt a kastély melléképületét elhagyta család-
jával. Az ostromot Budapesten, a Keleti Károly utcában vészelte át. Később
Nagykovácsiba, a Kossuth utca 28. szám alá költözött a család, majd Pilis-
re. Scholcz Ernő halálát követően a hagyatéka Budapestre került, köztük az
Új Idők Lexikona is. A család évtizedekkel az ostrom után vette észre, hogy
a lexikon egyik kötetének üres oldalán (a Potter–Pozdor címszavaknál) egy
bejegyzés volt, melyet egy orosz katona hagyott hátra akkor, amikor a nagy-
kovácsi házukban laktak:
„Itt voltak a szovjet katonák, »egész Európa meghódítói« Hitler szerint.
25.12.44.
De ők nem meghódítói, ők minden nép felszabadítói, akik még a fasiz-
mus elnyomása alatt voltak.
De! Magyarok, emlékezzetek, hogy az orosz emberek jóhiszeműek, de ha
csalódnak, olyan kegyetlenek, mint senki más, és ha ti nem akarjátok Buda-
pestet szépszerével odaadni, elvesszük erővel. 25.12.44
Egy orosz katona”
Scholcz Ernő naplója hagyatékként szintén Budapestre került. A befotó-
zott naplóbejegyzéseket először a Nagykovácsi Krónika hozta nyilvánosságra
2018-ban G. Furulyás Katalin cikke mellékleteként.151 Dokumentumközlés-
ként, lábjegyzetekkel ellátva elsőként jelen kötetünkben olvasható.

151 G. Furulyás 2018.

79
Tolnai János

1930-ban született Budapesten. Az ostromot Budán élte át, majd 1946 ta-
vaszán egy építőmesterhez szegődött el dolgozni. Még az év nyarán a Szent
István Kereskedelmi Középiskolába iratkozott be. Később jogi pályára lépett,
doktori címet szerzett. Naplóját 2005-ben a gyerekkori ostrom előtti élmé-
nyeivel kiegészítve saját kiadásban jelentette meg Gyermekéveim a második
világháború zivatarában címmel. A mű napló része még abban az évben be-
került a Koncz Mária által szerkesztett Emberi történetek. A Budai Vár 1945-
ös ostromának krónikája című Budapest I. kerületi helytörténeti kiadványba
is. A szöveget jelen kötetünkben változatlan formában, új lábjegyzetekkel
közöljük.

80
 I. kerületi naplók (Várnegyed)

Fáy Hildegard: Ostrom az Attila út 6. szám alatt

1944. december 24.

Anyám többféle aprósüteményt sütött karácsonyra. Kimentünk a Lánchi-
dat őrző katonákhoz, és kiosztottuk nekik. Könnyes szemmel magyarázta:
– Az én fiam is katona, a fronton.
Délután volt az éjféli mise. Mindenki sietett haza, este nyolctól kijárási
tilalom. Gyertyagyújtás, vacsora, hirtelen hatalmas robaj. Pillanat alatt ki-
csörömpölt az utcára az összes ablak. Sikoltozás a lépcsőházban. Az egyik
lakó nyakába repesz fúródott. Szerencsére van orvos a házban. Rohanás az
óvóhelyre a szokott módon: villanyóra-kikapcsolás, bejárati ajtó kitárása…
Külön fogasról a meleg kabát… előszobában a légócsomag.
Sokáig álldogáltunk lent, de csend mindenfelé.
Elért hozzánk is a rettegett háború… Az első belövés éppen szenteste.

December 26.
Bombáznak. Többszöri riasztás. Leköltöztünk az óvóhelyre, a lakógyűléseken
megbeszéltek szerint.
Két személynek egy kemény heverő, vagy összecsukható vaságy, lábakon
álló, a cementpadló miatt.
Személyenként egy szék vagy sámli.
Kinyitható asztal került a rövidebb falakhoz, középen két sorban a har-
minc fekvőhely, légócsomaggal. A többi holmit mindenki a saját pincéjében
raktározza.
Mosakodás a saját pincében. Mókás volt. Lefekvésre csak átöltöztünk. De
jó most a bátyámtól örökölt sötétkék tréningruha!
Nem beszélgetünk, ránk szóltak az öregasszonyok.
A házmester lekapcsolja a villanyt. Jó éjszakát?!

81
December 27.
Megszerveztük a pinceéletünket.
Szemetelés nincs, viselkedés viszont van.
Kell először egy hely, ahova úgymond a király is gyalog jár. Félreeső folyosók-
ra került a két ülőmagasságú, fedeles bádogtartály. A kübli. Szíveskedjék ne
elbambulva sétálgatni a pincében, kellemetlen meglepetés érheti! Figyeljünk
a piros karikákra a folyosó elején, ez a jelzés.
Most még mindannyian a földszinti lakásokba járunk.
Szegény Linda, a kutya! Ránk bízta közvetlen szomszédunk, aki hajós-
kapitány férje után utazott el Bécsbe. Behúzott farokkal somfordált lefele
mellettünk. Igen ám, de az óvóhelyre nem jöhet be. A pincénkbe vittük, egész
éjjel ott nyüszített.
Be nem jöhet, a pincében egyedül nem bírja ki. Sétálni nem vihetjük,
tele van az udvar és az utca üvegszilánkokkal. Szabadon engedni nem lehet,
nagyon fél a robbanásoktól. … Nos, mitévők legyünk? … Reggel viszem az
ennivalót, a kutya sehol. Az őrmester vitte el, biztos nem kutyamenhelyre.
Olvastam egy verset, a költő azt írta, hogy van kutyamennyország. Te biz-
tos odakerültél, kedves, barátságos szomszédunk.
Tudod, Linda, a háború a kutyának sem kell.

December 28.
Van az óvóhelyen pár hónapos kisbaba, egy egészen öreg nagypapa, akit
mindig kitaszigál a felesége a kapu alá, ha pipára akar gyújtani. Itt van a
házmesterünk, rendőr, őt még nem vonultatták be. Van egy nemrég a féleme-
letre költözött nyilas őrmester, akitől félünk. Van egy Munkácsról menekült
család. Orvosunk is van, egy idősebb szülészorvos. Az óvóhely- vagy légópa-
rancsnok idősebb osztályvezető hivatalnok. A többi különböző korú asszony,
és vagyunk mi tízen, gyerekek és fiatalok.
Vagyunk vagy hatvanan. Hogy lehet ezt majd kibírni?
A kibírásból van szerencsére egy kis gyakorlatom. Voltam az önkéntes
egyetemi táborban nyáron Erdélyben. Dés, Ördöngösfüzes, Kolozsvár. Sose
felejtem el! Pedig katonás rend, reggel 5 órakor ébresztő. Torna a szabadban.
Hat órától délig segítő munka sokgyerekes szegény családoknál, még istállót
is takarítottam.

82
 Délután takarítás, menetgyakorlat, tábortűzre készülés.
Na, és egyenruha: piros, fehér ingváll, katonaköpeny. Huszonöten alszunk
egy-egy falusi iskolateremben. Hát, az se volt akármi, de csak összeszoktunk.
Tehát reményteljes várakozás.
A fiatalok négy fiú, három lány, gimnazista, egyetemi, főiskolai hallgatók.
Nagyjából ismerjük egymást, most itt az alkalom a barátkozásra.

December 29.
… Éljen! Megalakult a Kibombázott Ifjak Clubja, a KIC. Ha megmaradunk,
akkor KNIC, azaz Ki Nem Bombázott Ifjak Clubja a nevünk.
A légóparancsnok engedélyével lehoztuk az egyik fiú fejnél-lábnál mas�-
szív ágyát a hátsó pincejáratba. Ez lesz a HÁP, azaz a Harcálláspont. Min-
denki ráfér, itt tanácskozunk.

ALAPÍTÓLEVÉL

Háború van. Titkos jegyzőkönyv, az esetleges kémek miatt.

A csoport neve: KIC
Tagjai: kétféle nemű majdani felnőttek
Számunk: titok
Nevünk: a titkosság miatt egyik-másik, vagy egy fiú, egy lány.
Székhelyünk: HÁP
1. számú napiparancs: tökmagszerzés, megrágott állapotban „X” bácsi köze-
lébe juttatás, mert gyalázatosan bánik a feleségével.
2. számú napiparancs: este és reggel találkozás a HÁP-on. – A reggel 10 óra.
3. számú napiparancs: a teendők alkalmiak.
4. számú napiparancs: adott esetben mindenki használja a józan eszét, mert
mindenki egy személyben tiszt és közszolgálatos.

Aki mindezt elfogadja, azt „X” vagy „Y” aláírással tanúsítsa!

Megjegyzés: Jé! Nincsen „parancsnok”. Nem is szükségeltetik.

83
December 30.
A légóparancsnok mondta, tarthatatlan a spirituszfőzők használata az óvó-
helyen. Kellene egyik lakásból a konyhai nagy tűzhely, a sparherd. Ki adja
oda a sajátját? Nincs jelentkező. Anyám szól, „vihetik a miénket a harmadik
emeletről…”
Nem rossz! De ki hozza le? Majd mi. Ez volt a KIC első munkája.
Jegyzőkönyv
Első tett a sparherdszállítás
Felkészülés: a tárgy megszemlélése
Terepfelmérés: 13 lépcsőfok után pihenő, hatszor, +8 pincelépcső.
Időtartam: a lépcsőn cipelés és a lépcsőkön lerohanás mérése percnyi pon-
tossággal.
Lebonyolítás: Fiúk: kályhacsövek szétszedése, hamuzás, cipelés. Lányok:
cipelés – irányítás.
Időtartamok figyelése
Légi veszély, bombariadó kiabálása. Kötelező azonnali lerohanás a pin-
cébe!
Sikerül, személyek, tárgyak épségben… Három óra múlva rogytunk le az
ágyra.
Megjegyzés: a beszéd spártai: alany+állítmány, jelzők hanyagolva… Kri-
tizálás csak a HÁP-on.
„A tett halála az okoskodás” – mondta Madách és mi is.
Esetleges jelvényünk egy sparherd.

December 31.
Szilveszter. Merengő arcok… biztos mindenki azon gondolkodik, mit is ter-
vezett az óesztendő utolsó napjára.
Most csend van és alvás, a gondolatban lepergett év és a hálaadás után.
Nem tudok elaludni… Melyik volt eddig a legemlékezetesebb szilvesz-
terem?
Kiszöktem a folyosóra, a mécs mellett írok. A legszebb: sítúra Felvidéken.
A Máramarosi-havasok egyik völgyében kedves kis mesevonat kanyarog a
hótól derengő éjszakában… Csak a kalauz kucsmája, földig érő szőrmebun-
dája és dróthálós jelzőlámpája valóság.

84
 Rahó, ruszin falucska. Barátságos vasútállomás, az emeletét nekünk bérli
barátnőm édesapja. Tizennégyen vagyunk, férfiak és nők vegyesen, és mind
vendég.
Kapaszkodások a hegyoldalakra, aztán lesiklás a kis ruszin házak között.
Szűz hóban járunk, egymás nyomában, csodálatos a vastag hóval borított táj.
Szilveszter délelőttjén beszélgetés, vidám nevetés közben az élen járó síe-
lő megtorpan, mi meg félig egymás nyakába… Mi történt? Előttünk né-
hány méter mélységű, behavazott csatornaféle. Magyar katona bukkan elő
valahonnan, szigorúan kéri az igazolványokat. Egymásra nézünk, kinek van?
A társaság egyik tagja iratokat húz ki a zsebéből… Arrébb mennek, igazolja
magát és bennünket is. Az őr megenyhül, mehetünk tovább.
Társunk katona, repülős főhadnagy szabadságlevéllel. Mondja, tiltott
területre tévedtünk. Itt építik az ország védelmére az Árpád-vonalat, és mi
majdnem belebukfenceztünk.
Este a szomszédos Kőrösmező szállójának nagytermében táncolunk haj-
nalig, csak úgy síbakancsban. A lecsatolt sílécek a kapunál, színes felkiáltóje-
lek a hóba dugva…
Hol és hogyan várja az új évet bátyám? Azt hiszem, a keleti frontról jött
az utolsó tábori lapja… Híradós az élen járó, veszélyes fegyvernem. Mi lesz
vele? Velünk? Budapesttel? Az országgal? Nyelek nagyokat, ne írjatok! Pont!
Találgatások, tervezgetések berekesztve! Ezután csak a „most” a fontos, életbe
vágóan a ma! Csak az imádság segít. Nyújts felénk „védőkart”, Istenem, mert
küzdünk az ellenséggel és önmagunkkal!

1945. január
Gyakran bombáznak. Művelődünk, gyarapítjuk harci ismereteinket. Ha nagy
a bombatölcsér, akkor angol a bombázó – így mondják. Ha iszonyú a zaj és
tovább tart, akkor több a repülőgép, ez a szőnyegbombázás. Alkalmas ház­
sorok lerombolására is. A szovjet gépek terhelése kisebb, de alacsonyabban
repülnek és mindenre lőnek. Angol és orosz egymás után jön, kis szünettel,
így szokták.
Eddig egy kisebb bomba vágódott az udvarba. Minden udvari ablak ki-
tört. Én a pincében álltam, nem messze a becsapódástól. Csak azt érzékeltem,
hogy omlik rám a föld, szemem-szám tele lett.

85
 Nagyobb a kár. Kirepültek az ablakkeretek is. Szegény Hamza bácsi!
A konyhájukban az a fal repedt meg és dőlni készül, ahol nagybeteg fe-
lesége feküdt.
Az égett szagra figyeltünk fel. Gyenge segélykiáltását a félemeletről nem
hallottuk. Levittük az óvóhelyre. A néninek az előtérben ágyaztunk meg.
A kapuból láttam, hogy egész magasan az égen megjelent egy kis fekete
pont, gyorsan nagyobbodott, fekete pontok váltak le róla… Már húztak is
be a felnőttek a pincébe… Kapott a csomagokból a Logodi utca, a Krisztina
körút. Mi véletlenül kimaradtunk.

Időnként megjelenik az őrmester lánya, fent dolgozik a Várban, ápolónő.

Kedves, közvetlen, beszélgetünk vele.
A Várban német katonakórház van.152 Nincs elég fekvőhely, ezért fél ajtó-
szárnyakon, innen-onnan összeszedett szőnyegeken fekszenek.
Először a földszinti folyosókról nyíló kis udvarokon álltak a gulyáságyúk.
Az oroszok észrevették, ezután célirányosan bombázták. Most a folyosókon
főznek… A nagy bálteremben táncolnak mindennap. Jól érzi fenn magát.
A termeket a katonák kutatják. Neki is hoztak ajándékot, egy nagyon szép
üveg virágcsodát. Hosszú száron sokszirmú virágtányér – mutatja. Ezt már
láttam valahol…
Egy Képes Újságban. Az egyik üveggyár ajándéka a Kormányzó úr fele-
ségének.

Megbecsült a kübli. Nincsen víz, nem lehet már feljárni a földszintre. A küb-
livel mindig ügyeskedni kell. Egyszer, amikor az ember használja, másszor
amikor beosztás szerint ketten ürítik a kanálisba.

Ma leomlott a ház Pauler utcai tetőszerkezete. Az alatta lévő szobák falai is

megsérültek. Köztük a tiszté is, aki a frontra indulva rám bízta legfőbb érté-
keit, a könyveit. Kiszámíthatatlan a légnyomás. A kérdéses szoba három fala
áll. Az egyiknél megmaradt a padló kb. másfél méteres sávja. Rajta a köny-

152 Lazarette, a német katonai kórház a Vár alatt.

86
vespolc a könyvekkel… Szent Egek, mi lesz velük? Talán ki tudjuk szedni
őket… Majd a KIC.

Második tett: A könyvek megmentése.

Eszköz: ruháskosár.
Megoldás: megközelítés kúszva, egy könnyűsúlyú legelöl… A második is ha-
sal, külső kezével fogja az első derekát, belső kezével adogat… az utolsó a
második lábszárát. A legerősebb térdelve az utolsó bokáját.
Sikerült két kosárra valót megmenteni.

Én kúsztam legelöl mint legkönnyebb. A felső polchoz. Felállni, ha lehet,

sem mertem volna. A felnőttek persze nem látták a mentést!
Minden reggel van mise a templomban.153 Imádkozunk, míg a szokottak
összejönnek. Visszafelé jövet kezdődik lassan a bombázás. Izgalmas.
Kivilágosodáskor megyünk és közösen. Az utcán kerülgetni kell az üve-
get, és rohanunk.
De mi mást lehet csinálni a Roham utcában?!
Nem mehetünk a saját pincénkbe mosakodni. Az óvóhely melletti pin-
cehelyiség a fürdőszoba. … Egy széken lavór, vödör a felhasznált víznek. …
Önkiszolgálás. Mindenki hozza-viszi a vödröket, és óvatosan elfüggönyözi
magát. „Hű, de macerás” – mondják a fiúk.
A vizet máshonnan hordjuk, mindig megtudjuk, hol van még ép vízve-
zeték. A támadások szüneteiben lehet csak mozogni, időigényes a művelet.
Az ember viszi a fedeles, bádog tejeskannát vagy kisvödröt. Görcsösen szo-
rongatja, nehogy egy csepp is kilötyögjön. Csak ilyenekkel lehet rohanni,
mert mindig rohanni kell. Ezért a legjobb egyedül vagy kettesével nekivágni.
Meghalt a szegény Hamza néni. Vigasztaljuk a férjét. Itt a feladat elte-
metni, de hova? … Majd a KIC.

153 A Havas Boldogasszony-templom, korabeli címe: I. kerület, Mészáros utca 1., a maival
azonos.

87
Harmadik tett: Gödörásás temetéshez
Előkészület: Lapát, ásó szerzése
Terepkeresés: A Horváth-kert szélén van egy kis sima terület. Óvóhely szem-
ben, az Attila út túloldalán.
Nem sikerült. Jeges a föld.
Szereztünk két ásót, hólapátot. Nekem megvan még a gyerekkori masszív
kis vaslapátom. Ásunk vagy negyedórát, néhány göröngyöt kaparunk össze,
majd sipirc az óvóhelyre. Próbálkozunk még, és nem boldogulunk sehogy.
Délután egy bombatölcsérbe temették a felnőttek Hamza nénit. Kopor-
sója egy fél szekrény. Az imát a férje mondta el fölötte a református zsoltá-
roskönyvből. Adj Uram, örök nyugodalmat neki!
Belövés érte a templomot.154 A sekrestyével szemben kell lemenni a ka-
zánházba, ott egy kis oltár és néhány szék. Szőnyegbombázás mise közben,
robbanás minden irányból. Rémületünkben a földre kuporodunk. Egyedül a
miséző pap áll, magasra emeli a Szentostyát. Éppen Úrfelmutatás van!
Az iskolával155 szemben a Krisztina körúton új segélyhely nyílt. Orvos-
tanhallgatók működtetik. Ezt meg kell néznünk, hátha mi is segíthetünk.
Hárman indulunk el. A segélyhelyen, a cukrászda alatti pincében egy nagy
asztal, lepedővel leterítve, egy széken néhány fém valami csillog, meg poha-
rak, vedrek, tálak. Három medikus fogad örömmel. A fiúkat rögtön egy nyer-
gére állított kerékpár mellé viszik pedált tekerni, a dinamó segítségével így
világítanak. Nekem egy seprőt nyomnak a kezembe, takarítsak. Nekiálltam.
Véres papírvattadarabok. Jaj, nekem! Elfelejtettem, hogy a vértől felfordul a
gyomrom, ezért nem lehetek orvos. Nagy lélegzetet veszek, seprek tovább,
de amit a lapátra kotrok, kézujjdarabok! Hát, ezt már nem bírom! Arra térek
magamhoz, hogy a két fiú kivonszol a folyosóra, ott szidnak, mint a bokrot.
Micsoda szégyen!

154 Havas Boldogasszony-templom.

155 1944-ben az elemi iskola címe: I. kerület, Krisztina tér 4., ma Szent Gellért Katolikus
Általános Iskola és Gimnázium.

88
 Utánunk jön egy medikus. Sajnos – mondja – nincs fertőtlenítőnk, sem-
mink nincs, csak papírvattánk. Nem tudtuk a katona sebét megtisztítani,
csonkolni kellett.
Az Attila út túlsó oldalán telibe találták a Putsay péket.156 Nincs kenyér,
most mi lesz? Anyám megnyugtat, van a pincénkben krumpli, száraztész-
ta, szemes hab, sárgaborsó. Most érik be a háziasszony gondoskodása. Nem
örültem, amikor le kellett cipelni, de most van még liszt, zsír, só, cukor, na,
és három üveg lekvár. Van itt még porcelán étkészlet, vázák, tálak, ruhafélék,
takarók. Magasra, majdnem a boltozatig raktuk eléjük a tűzifát.
Minden üzlethelyiségben lovak vannak, élelem és víz nélkül. Vérzik értük
a szívem. Az oroszok alacsonyan szállva ezért lövik a kirakatokat. Ha megse-
besül egy ló, magyar katonák lövik le, hogy ne kínlódjon tovább.
Valaki nekiáll, az elpusztult lónak lefejti a bőrét, darabokat vág a húsából,
szétosztja a lábossal, vödörrel álló asszonyoknak.
Délután egy férfi támolygott az utcán, semmibe néző szemmel. Leültet-
ték a kapuban, vízzel itatták. Felocsúdva dadogni kezdett: „Az alacsonyan
szálló repülőgép lövedékei átütötték a padlót, lovat is eltaláltak. A kínjában
vergődő ló az óvóhelyre zuhant. Az emberekre, az emberekre” – ismételgette.
Sírva keresett ötéves kis barátnőm. Zokogva panaszolta: a fiúk el akarnak
rabolni egy titkos csigalépcsőn keresztül. Elém állt kitárt karokkal, mint egy
kis anyamadár és sikoltozott: „Nem engedem, nem engedem!”
Hát normálisak ezek? Nem elég a kislánynak a nyugtalan légkör, még
heccelik is!
A fiúk vigyorognak. „Csak játszottunk vele. Unatkoztunk!”
„Jó, akkor szólok a légóparancsnoknak, a fiúk önként vállalnak kübliürítést
egy hétig.” – Egy pillanat alatt eltűntek. Mindnyájuknak akadt tennivalója.
Már nincs fürdőszoba-macera! Kevés a víz… A kis udvarról nem lehet
havat olvasztani, mert törmelékes, üvegszilánkos. Napi adag: egy bögrényi.
Egy korty reggel, szájöblítésre, egy korty a tenyérbe, arcmosáshoz, egy-két
korty reggelire, aztán egész napra beosztva a többit. Hiába, menni kell vízért!

156 1944-ben a Putsay testvérek sütödéje és cukrászdája, korabeli címe: I. kerület, IV. Béla
út 21., az épület mai címe: I. kerület, Attila út 61.

89
 Ma a Krisztina téri iskola157 lépcsőházában álltam sorban, az emeleten.
A pincében magyar katonák vannak, ezért áll őr a kapuban.
Robbanás a közelben. Fejvesztett menekülés. Az őrt álló fiatal katona a
hátán fekszik, lábánál vértócsa. Fájdalmasan jajgat, reszket egész testében.
Koponyája koppan a kövön. Istenem, a feje! Odatérdeltem mellé, két karom
kispárna lett a tarkója alatt. Tele torokból üvöltöztem: „Segítség!”
A medikusok meghallották. Egy hordágyfélével kúsztak át óvatosan, tud-
tuk, ilyenkor sorozat lesz. Lett is, szerencsére az már elcsúszott a sarok mellett.
Elvitték. Ott maradtam a kövön, most én remegtem, nem tudtam elin-
dulni.
Szerencsétlen fiatal katona. Majdnem gyerek! És én? Vértócsa is volt, meg
aztán nem vagyok a legbátrabb, mégis odamentem. Írva vagyon, adott eset-
ben az ember mindig megkapja a szükségeset!

Már megint sárgaborsó vízben főzve, ez a szokás újabban. Ebédre kis pirí-
tott hagymával, estére egy kanál lekvárral. Anyám nagyon ért hozzá, mindig
kitalál valamit. A szokott anyagot elkészítési módokkal variálja. De azért, ha
majd lesz más ennivaló, a sárgaborsóra rá se nézek.
Gyorsan fogy az élelem, magyar katonák be-bejönnek. Éhesek szegények.
Ma egy velünk egykorú katona szégyenkezett be. Reggel csak egy marék
szárított hagymát kapott, mondja. Jóllakottan indul, de néhány lépés után
visszafordul, csupa könny a szeme: „Félek kimenni, megint bombáznak!” Ne-
kem is könnyel telik meg a szemem, segítségkérő kezét megszorítom: „Én is
félek!”

Állandó a zaj. Motorzúgás, robbanások, becsapódások. Egymással ordítva be-

szélünk. Mutogatunk egymásnak, mint a siketek.
Jó ideje nincs már villany. Mécses körül imádkozzuk a rózsafüzért. Ráz-
kódnak a pinceablakokra szerelt deszkák, rázkódnak a falak. Mintha megin-
dult volna minden. Remegve imádkozunk tovább, és aki eddig felvilágosultan

157 1944-ben elemi iskola, korabeli címe: I. kerület, Krisztina körút 131., ma Szent Gellért
Katolikus Általános Iskola és Gimnázium, címe I. kerület, Krisztina körút 63.

90
állította, nincs Isten, az félve fordul felénk. Aki eddig hallgatott, vagy gúnyo-
lódott, most velünk együtt mondja a Miatyánkot… Mindannyian együtt a
mécs körül.
Fölöttünk a Pauler utcai sérült158 sarok a postaajtó szemöldökfájáig leom-
lott. Találat érte.

Akik kirobbantják és levezénylik a háborúkat, voltak már a fronton? Végigél-

tek bombatámadásokat alig biztos óvóhelyeken?
Gyóni Géza jut eszembe, az első világháború költője, aki a fronton har-
colt, és hadifogolyként halt meg. Verssorokra emlékszem:159
„Csak egy éjszakára küldjétek el őket,
A pártoskodókat, a vitézkedőket,
Csak egy éjszakára!
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
Úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák…
…Hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,
Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent!
…Csak egy éjszakára küldjétek el őket!…
…Így kellene… csak egy napra… Akkor talán sosem lenne háború!”

Fogy a katonák élelme, fogy a muníciója. Budapestet körülzárták. Teljes az

ostromgyűrű.160 Most a levegőben kísérlik meg a németek eljuttatni az éle-
lem- és lőszerutánpótlást.
Ma gyönyörűen kék volt az ég, kicsi ejtőernyők161 lebegtek a Vérmező
felé. Fehér- és narancsszínűek, ember helyett fémládával. Mondták, a német
katonák siettek összeszedni.

158 1944-ben posta-, távírda- és távbeszélő-hivatal, az I. kerület, Pauler utca 3. számú épü-
letben volt.
159 Gyóni Géza Csak egy éjszakára… című háborúellenes verse, melyet 1914. novemberben írt.
160 Budapest teljes bekerítése december 26-án valósult meg.
161 Ezek ejtőernyős ellátótartályok voltak, melyekben utánpótlást juttattak a fővárosban be-
kerített csapatoknak. Az ejtőernyők színe jelezte azok tartalmát, a piros ejtőernyővel ledobott
tartályokban lőszer, a fehérben kötszer, a narancsszínűben élelmiszer volt. A tartályokat tilos
volt kinyitniuk a katonáknak és a lakosságnak is. Ezeket be kellett szolgáltatni, és központilag

91
Lélegzetvételnyi szünet sem volt ma. A házmesterhez csatlakoztam, besöté-
tedéskor indultunk az iskolába vízért.
Egy katona kezelte a csapot, így is sokáig tocsogtunk a szénporos sárban.
… A házmester már megy tele kannákkal. Félelmetes a félhomályban im-
bolygó árnyak között. Én vagyok az utolsó civil.
Kint szurokfekete este, pokoli lárma, a környéken harcolhatnak. Tapogat
a lábam, hová lépjek, de nincs járda, csak hepehupa mindenfelé – Hirtelen
hideg levegő csapódik a homlokomra. Valami jön. A védekező mozdulattól
lecsúszom a törmelékkupactól jobbra, a templom felé.
Megrettenve hallok lánctalpcsikorgást, fekete tömeg húz el mellet-
tem karnyújtásnyira. Megállt a szívverésem… Ez egy tank… és ha eltapos?
Anyám sohasem talált volna meg! Uram, Istenem, kitüntetnéd időnként az
őrangyalokat?!

Február
Istenem. Meddig bírjuk még?! A légóparancsnok elkeseredetten magyarázta:
Azt mondták, csak néhány napig tart az ostrom! Én már nem remélek sem-
mit. Szerencsére senki nem volt mellettünk.
Igaz. Ostrom előtt az a beszéd járta, hogy Budapest nyílt város lesz.162
Ez azt jelenti, hogy a szovjetek bevonulnak, nem lesz bombázás és öldöklés.
A nyilasokról meg: szórólapokon szólították fel a házak lakóit: „Menekül-
jenek, mert a szovjet katonák kegyetlenek a civilekkel, mindent elvisznek.
Bántják az asszonyokat, elviszik a férfiakat…” Szörnyülködtünk, már megint
mit találnak ki. Egy család se menekült el.
Rosszkedvűek a felnőttek, a kicsik nyugtalanok. Már azt sem tudjuk, ho-
gyan viselkedjünk, mindenért ránk szólnak.

történt a készletek szétosztása. Ennek ellenére, mivel a tartályok egy részében élelem is volt,
mind a lakosság, mind a magyar katonaság felnyitotta őket, ha rátaláltak egy ilyen tartályra.
162 Az 1907-es hágai egyezmény tiltotta az úgynevezett nyílt városok támadását. Katonailag
deklaráltan nem védett település számított nyílt városnak, ez esetben az adott városban lesze-
relik a a katonai létesítményeket, és kivonulnak a védők. Budapest esetében 1943–1944 során
szóba került a nyílt várossá nyilvánítás, ahogy ez Athén vagy Róma esetében megtörtént 1944-
ben, de Budapest esetében erre nem volt lehetőség. Hitler ragaszkodott Budapest védelméhez.

92
És mit csinál ilyenkor egy házapostol? Mert, hát az volnék.
Amint elkészültek az óvóhelyek, a plébános úr minden házból megbeszélésre
kért egy lányt vagy egy fiatal, gyermektelen fiatalasszonyt. Elmondta, hogy
nagyon nehéz idők jönnek. Kérte, törődjünk a házbeliekkel. Első munkánk
oltárkészítés a lakókkal. Mindenki megmozdult, összeadtak egy szekrény
nagyságú Mária-képet, kis asztalt, csipketerítőt, virágokat. Nagyon szépre si-
keredett. Kétoldalt földre állított, másfél méteres ezüst gyertyatartóban lobo-
gott a láng. Megvilágította az óvóhelyet és a megilletődött embereket, mikor
a plébános úr eljött és felszentelte.
– És mit csinál egy elkeseredett, nyomasztó helyzetben a házapostol?
Farsangoltunk! Február van, itt az ideje.
Általános helyeslés a HÁP-on.

Negyedik tett: A farsangolás.

Terep: Az óvóhely Horváth-kert felőli sarka. Kis színtér, körülötte ül a nép.
Teendők: Vidám dalok és versek gyűjtése, esetleg közös versek. A farsangi
fánk nélkülözhetetlen. Süttetésének stratégiája: Minden KIC-tag óránként
foglalkozik a mamájával… Emlékezteti süteményemlékeinkre… farsangi
emlékeinkre… Külön hangsúllyal a farsangi fánkra! Megtörtént! A fánkstra-
tégia majdnem megbukott… Általános felháborodás… A mamák tárgyalják
egymás közt: „Ezek a gyerekek megbolondultak… Farsangi fánk, még mit
nem?! Kell a liszt meg a zsír!” Aztán az egyik lány elsírja magát: „És ha nem
lesz több farsangunk?” – Erre meglágyultak az anyaszívek.
Ma volt a nagy nap. Mindenkit meghívtunk. Jöttek is székestül, sámlistul.
Nagy trálalázással bevonult a KIC. Közös remekművünkön a „Beköszöntő
vers” így kezdődött:
Sok kosztól feketült arcok, örvendve köszöntelek.
Hajdani sok mosdás nagy temetője e hely.
Gaz bombák záporoznak mireánk.
Ezt míveli velünk háború gyilkos heve…
Aztán a lányokról:
Konyhai munkára, ha sürget mamák szava,
Táncos lábbal röpül a lánykák sürgő hada.
Ez meg a fiúkról:

93
 Itt van a másik had, a fiúi sereg,
Délceg, fess fiú mind és kedves, gyermeteg.
Egy-egy annyit eszik. Tönkremegy a család
(a lányok dereka ezért oly karcsú nád).
Ezt a lányok írták, tiszta igazat szóltunk.
A befejezés:
Most még, mielőtt jön az orosz barát,
csendüljön fel a dal, szóljon s egyen a szánk!

Rendkívül büszkék voltunk irodalmi jártasságunkra – bocsánat a költőtől.

A mű két sorát skandálni is lehet.
Aztán néhány dal, majd a rigmusok, minden neves eseményünkről ír-
tunk egy-két sort. A nagy szám, a nagy veszekedés eldalolása a Mátészalka
gyászban van163 című népballada nyomán. A botrány Gáborka apukája miatt
tört ki. Ez az igyekvő, de balkezes apuka kisfiát a babakocsiban mindig egy
közlekedési csomóponton hagyta.
Mikor néhányan szót emeltek a gyakori dugók miatt, Gábor, a papa ép-
pen evett és a késsel hadonászva kelt ki magából…
Így énekeltek:
Az óvóhely gyászban van.
Gábor kezében kés van
[…]
A záró sor: Óvóhelyen nincs marha,
gyerekkocsi nincs útban.
A közbeeső szöveg cenzúrázva.
Osztatlan tetszést aratott, csak a fiúk ne énekeltek volna olyan hamisan!
A műsor végén a nép lelkesen tapsolt. Aztán még lelkesebben velünk együtt,
mert hozták a mamák a fánkos tálakat. Kicsike volt a fánk, elfért rajta egy
kiskanál lekvár. De FÁNK volt! Mindenkinek jutott.
Utána közdalolás, amibe hamar belefáradtak. Ez volt a szerencsénk.

163 XIX. századi népdal Gacsaj Pestáról.

94
 Hihetetlen, mint drámai fordulat a színpadon. Szemben a falról potyogni
kezdett a vakolat, téglatörmelék, majd fél tégla a csíkkal körülfestett vészkijá-
ratnál.164 A már kibújhatós lukban megjelent egy német katona. Szigorú arcú,
magas SS-tiszt. Rámeredtünk. Szalutált, sebes léptekkel már ment is. Nem
a másik házba vezető vészkijáratot törte át, hanem felment a pincelépcsőn.
Istenem, csak nem itt akarnak harcolni? Hallottuk, hogy az Attila út vé-
gén már házról házra harcolnak. Pincékben a vészkijáratot, szobákban a fa-
lakat törik keresztül, így kergetik egymást. És mi lett volna, ha előbb a nagy
vigadásra érkezik?
A várbástya Krisztinára lejtő oldalán van a Sziklakórház, benyúlik a hegy-
be. Nagyon sok a sebesült, ezért a járni tudókat szélnek eresztették. Egy as�-
szonyt és egy lányt hoznak hozzánk. A fiatal lány bal karja kimerevített hó-
nalj- és oldalsebe miatt. Szegény, alig tud a keskeny csigalépcsőn közlekedni.
Egy nap múlva indultak tovább, mert a seben a kötést cserélni kellett.
Hat Wehrmacht-katona költözött be két nagy pincébe. Összeszedtek
a lakásokból szőnyegeket, párnákat, azokon fekszenek. Nagyon hideg van.
Időnként meleg vizet kérnek a szárított ételeikhez.
Az egyik nagyon jóképű, magas, kisportolt… szőke hajú, kék szemű…
Ilyenek a plakátokon a német férfiak… Már csak ezért sem állok vele szóba.
Nem szeretem a németeket. Miattuk sodródtunk bele a háborúba. Pedig ek-
kor majdnem belebotlok.
Ma megállt mellettem, és megkérdezte: „Hogy van, Hildegard kisas�-
szony?”
Én meg bámultam. Honnan tudja a nevem? Nevetve mutatott a kezem-
ben tartott, névvel ellátott jegyzetre: Innen.
Így történt, hogy mégis beszélgettünk. Helmuthnak hívják, 24 éves, és na-
gyon szeretne már hazamenni… Sajnálja a civileket, hogy ennyit szenvednek.

164 A háború alatt számos Attila úti, szomszédos ház pincefalait légvédelmi okokból kiütöt-
ték, majd egy sor téglával visszaépítették. Az ideiglenes fal helyét festékcsíkkal megjelölték,
hogy végszükség esetén kiüthessék, és a menekülés a szomszéd ház pincéjén keresztül meg-
történhessen.

95
30 ukrán sebesültet irányítottak a házba. Ukrán SS!165 Ez hogy létezik? Hisz
Ukrajna Szovjetunióhoz tartozik… Képesek voltak az ellenséghez pártolni?
Próbáltunk velük németül szót érteni, de csak mutogattak. Téglákat melegí-
tettünk a lábuk alá. Ellátásuk van.

Február 10.
Napról napra dühödtebben bombáznak. Kivilágosodástól besötétedésig. Fé-
lünk!!! Félt az idős orvosunk is, akit szüléshez hívtak a legnagyobb robajban.
Remegett a félelemtől. Szegény, szinte vonszolták magukkal az asszonyok.

Február 11.
Riadóztatták a házunkban lakó katonákat. Reggel az ukrán sebesültek ván-
szorogtak el. A wehrmachtosok csomagolnak, égetik a papírjaikat: szétosz-
tották maradék ennivalójukat. Elköszöntek, és indultak a Horváth-kert felé.
Helmuth ment utolsónak. Páncélököl a kezében. „Kitörünk…” – mondta
komoran. A pincelépcső utolsó fokán visszafordult. Holnap itt lesznek az
oroszok!
Már sötétedik, amikor besántikált egy fiatal ukrán. Combja, lábszára tele
repeszdarabokkal. Az orvosunk most remekelt. Erős barackpálinkával itatta
a sebesültet, aztán előkerült egy kozmetikuscsipesz. A barackpálinkával fer-
tőtlenített.
Most nagyon bátor volt, de én is, mert összeszorított szájjal segítettem
egy óra hosszat. Az előtérben ágyaztam neki. Belázasodott.
Rémült kiabálásra ébredtünk éjfél felé. A kint pipázó nagypapa ordított:
„Tűz van!” Egy perc alatt kint voltunk az utcán. Egy katonai teherautó ma-
gasra zsúfolt, ponyvával takart rakománya égett. A lángokat a szél a szomszé-

165 A keleti fronton a Szovjetunióban élő nemzetiségek közül nagy számban léptek be ön-
ként a németek egységeibe. Őket nevezték Hilfswilligernek vagy röviden csak hiwinek. El-
sősorban nem harcoló alakulatokba kerültek, hanem trénekhez vagy a hátországot biztosító
rendőri erőkhöz. A Budapesten rekedt német egységekben is szolgáltak orosz nemzetiségű
önkéntesek. Ők, ha élve fogságba estek, nagy valószínűséggel azonnal kivégezték őket a szov-
jetek mint árulókat.

96
dos ház emeleti ablakaiba csapta, a szobában már a bútorok is tüzet fogtak.
Német katonák gyújtották fel, hogy ne jusson orosz kézre.
Kitört a pánik. Meneküljünk, de hova? Körös-körül romos házak. Teli
óvóhelyek. A Krisztina tér felől sorozatos robbanások, lövések. Józanabbak
azt mondták: Sok hó esett tegnap, oltsunk!
Előkerült az eddig bújtatott főhadnagy. Csatárláncba fejlődtünk a lépcső-
házban… Az utcáról kotort hóval teli vödrök jártak kézről kézre.
A járdán a mellettem lakó zsebéből zseblámpa kandikált ki. Kértem, vilá-
gítson a lábam elé, mert itt jobbra-balra csúszkálok.
A zseblámpa fénye a hóban valami domború formára villan.
Hóval betemetett halott katona fején álltam.

Február 12.
Reggel kimerészkedtünk az utcára. Megsüketültem? Rázom a fejem. Nem,
nem süketültem meg, csak csend van. A régóta áhított csend!
Sehol senki. Minden irányba fordulok. A Krisztina tér, az Alagút felé, és
akkor megláttam az első orosz katonát.
Az Alagút telve egymásra rakott kis terepjárókkal. Kétéltűekkel. A bejárat
íve sérült, bombázták az oroszok. Ott kapaszkodott ki a romos autók fölött
egy eddig nem ismert terepruhájú alak. Az első orosz katona!
Leugrott, s már fogta is a nyakába akasztott fegyverét, úgy jött a sarkon
ácsorgó emberek felé.
Mindenki örvendezve, éljenezve fogadta. Mosolygott, de csak az arca. So-
hasem felejtem el. Kissé ferde, szúrós szemek, kiálló pofacsontok, kormos
ábrázat. Összességében kegyetlennek láttam.
Előkerült egy magyar katona, átadta a fegyverét. Az orosz barátságosan
visszaadta. „Konyec” – mondta. Vége a háborúnak, vége, vége. Ezek a derék
katonák harcoltak értünk is. Köszönöm, istenem. Megmaradtunk! Élünk!

1945. február 12., du.

Mindenki az ágy előtt ül… Csak ülünk fáradtan az örömtől, és várjuk az
értünk is harcolt orosz katonát…
Csak ülünk… kétségbeesve a reggel látottaktól… Ez az Attila út? … El-
tévednék, ha keresném… Hol széles, hol keskeny… leomlott házfalak tor-

97
laszolják. Minden ház sérült a bombáktól vagy a belövésektől… A tetőkön
imitt-amott cseréptartó fabordázat, égnek meredő gerendák… üres ablaksze-
mek… lecsüngő kapuszárnyak…
Sehol senki… Kopár holdbéli táj!
A Vérmező felé lótetemek… kiégett terepjáró, teherautó. A Horváth-kert-
ben túloldalára billent tank.166 És mindenfelé holttestek a romok között az
úton, különböző pózokban. Katonák, civilek… Tegnap, tegnapelőtt… na-
pokkal ezelőtt élő emberek, akik valahova tartoznak, akiket valahol várnak.
Csonttá fagyott hullák… Megfagytak, legalább nem szenvedtek annyit –
motyogja nagypapa maga elé.

Másodnap. Élünk, ugyanúgy. Felmenni nem lehet, szovjet katonák kutatják

át a házat… Egy katona beugrik ránk szegezett fegyverrel: „Nyemecki sol-
dat?”167 Értjük, mit mond, derűsen nemet bólogatunk.

Harmadnap. A kis ukrán lázas, van gyógyszer. Időnként takargatom. Orvos

lakótársunk nem észlel fertőzést. Fiatal, hamar felépül – mondja.
Valakinek eszébe jut a sebesült. A sebesült SS Soldat! Szólnak a követ-
kező járőrcsoportnak. A fegyvert tartó int, a többiek emelik is pokrócostul.
Óvatosan utánuk megyek, legalább segélyhelyre kerül. De nem az utcára,
hanem a kisudvarra kanyarodnak. A törmelék tetején egy lezuhant ajtó, arra
rakják. A fegyveres felmegy a félemeleti lépcsőház ablakához, kényelmesen
lövéshez készülődik.
A másik udvarra nyíló ajtóban állok, a rémülettől dermedten. A kis uk-
rán tekintete megkeres, mintha köszönetet mondana. Azután kisimul az arca,
és szembenéz a fegyveressel. Lerohanok… A lövéssorozatot egy pincezugba
kuporodva hallom. A jobb lator jut az eszembe… imádkozom és potyognak
a könnyeim.

166 Számos harckocsit hagytak vissza a németek a Horváth-kert közelében, a Krisztina körút
71. szám előtt egy Jagdpanzer IV. német páncélvadász, az Alagút utcában, a Krisztina körút és
a Pauler utca között két Pz. V. Panther német közepes harckocsi, az Alagút utca és a Krisztina
körút sarkán további Pz. V. Panther maradt vissza.
167 Német katona?

98
Negyednap. Reggel beköszön egy derűs szovjet katona, szétnéz, mi is mo-
solygunk. A nagypapa mindkét kezét nyújtja parolára…
A látogató megelégszik a ballal, egyben lecsatolja a karóráját… Jön végig
a soron, mindenki engedelmesen tartja a csuklóját. Egyik órában gyönyör-
ködik, az alkarján sorakozó három másik mellé csatolja. A többit a zsebébe
gyömöszöli, és derűsen kimegy.
Nagypapa még előbb nyugtatgatott bennünket. A fegyveres az a patruj,
a katona meg a ruszki – csillogtatta apjának a 14-es világháború egyik hadi-
fogolytáborában szerzett tudását. Jó emberek ezek, semmi bajunk nem tör-
ténhet…
Most elképedten hallgat velünk együtt. Na, öreg – szólal meg a nagyma-
ma –, most mit tudsz mondani? Mi csak kifogtunk egy kleptomániást?

Ötödnap. Már többen jönnek, ordítozva követelőznek, így előkerül még né-
hány dugi óra. Nincsen időmérőnk. Most mi lesz?
A kisbaba mamája vigasztal: Az én kicsikém a szokott időben éhes, a szo-
kott időben kell tisztába tenni. Mérjük hozzá az időt! Nevetünk. Jó ötlet…
Hát ilyen egyszerű az élet!
Nem tudom, hányadika van, nincs naptáram… Nem tudom, mennyi az
idő, nincsen órám… Nem írhatok a lépcsőházban… A ruszkik jönnek. Üres
kézzel lakásvizitbe mennek megrakottan.
Beszélgetünk. Barbár, háborús szokás, a győztes jutalma, a szabad rab-
lás. Ez ma is él! Csomagot is küldhetnek haza. De mi lesz a nagy ajtónyi
168

velencei tükör sorsa, amit három ruszki vigyázgatott le a félemeletről? Fel-

darabolt budai szuvenír?! Az asszonyoknál betelt a mérték. Igazolást fogal-
maznak: Ezt a házat már többször kirámolták. Igazolja? A munkácsi újságíró
hüledezve fordítja oroszra… Most már csak egy aláírás kell.

168 Szabad rablásra vonatkozó parancs nem volt, sőt mind a szovjet, mind a román csapatok-
nak parancsba adták ki a fosztogatás tiltását, és hadbírósági eljárást helyeztek kilátásba. Ennek
ellenére a katonák és a tisztek tömeges fosztogatását nem sikerült hatásosan korlátozni. Így a
gyakorlatban, mondhatni, szabad rablás valósult meg, de parancsot erre nem kaptak a katonák.

99
 Rögtön cselekedtek. Négyen, terebélyesek elállták a lépcsők alját. Pisz-
mog,169 piszmog… kiabálták a következő csoportnak a papírt lengetve. Fel-
kínálták a tollat is.
Az egyik katona elolvasta… piszmog széjjeltépte… az asszonyokat fél-
retolta, a tollat zsebre vágta, és megindultak a lépcsőn felfelé.
Az egyik KIC-fiú vihogni kezdett, de egy jótékony kéz hátulról befogta
a száját.

Beszélgetünk. Csitítgatjuk a mérgelődőket. „Mit várhatunk ezektől?” Hiszen

az ellenség hátországában vannak!
A szabad rablás ideje, úgy tudom, három nap. De ez a zabrálás már napok
óta… hetek óta… egy örökkévalóság óta tart!
Hogy örültünk nekik… Első pillanatokban a szabad levegőt, a csendet, az
életben maradás örömét hozták.
Eddig az ellenséges bombázástól féltünk. Érdekes, nem a pilótáktól, ha-
nem a repülőgépektől.
Nem a géppuskázó katonától, hanem a géppuskától.
Most az ember-ellenségtől félünk, aki szemtől szembe támad. Megfoszt a
maradék otthontól, erkölcsi értékeinktől. Jaj, még ezt is ki kell bírni? Félünk!
Most sokkal jobban félünk! A győztes kíméletlenségével, bosszúállásával
szemben mi, a védtelen vétlenek!

Viszik a nőket! Nem hittünk a villámként terjedő híreknek. Mindenesetre

beágyaztak négyünket. A fiúk szemmel tartották a kaput, ha robogtak lefelé,
mi már húztuk fejünkre a takarókat, párnákat.
Hírek közelről: A Pauler utcában agyonlőttek egy, a lányát védelmező
édesanyát. Szemben a kisházban megfenyegették a lakókat, kézigránátot
dobnak a pincébe, ha nem küldik ki a lányokat… erre kituszkoltak két zoko-
gó fiatal lányt.
Három napnál tovább nem bírtuk a levegőtlen reszketést.

169 Piszmo, magyarul levél.

100
 Újabb hír: A fiatalasszonyokat nem bántják. Tudtuk, csak szalmaszál, de
belekapaszkodtunk… Jött az elcsúfítás korommal, rúzzsal kiütésfoltok, ócska
fejkendő… Azután a férjkeresés. Én egy bátran fogadkozó KIC-fiú mellé
ültem.

Tegnap reggel bejött egy katona, vidáman körülnézett. Este részegen botor-
kált vissza. Pont előttünk állt meg. „Davaj! davaj!” – ordította.
Nem mertem felpillantani, csak egy pisztolyt lóbáló kezet láttam.
A „férjem” rémülten elhúzódott, anyám kezét tördelve magyarázta, né-
hány cseh szóval: „Beteg a lányka.” Davaj! Elkapta a csuklómat. Végigfutott
az agyamon, nem megyek, ha rám fogja a fegyverét sem. De mi lesz itt, ha
dühében lövöldözni kezd? Rángatott, még kapaszkodtam a padban, amikor
orosz vezényszó harsant a pinceajtóból. Ott állt a kapitány, aki a ház egyik
utcára nyíló kis üzletében tanyázott le.
A részeg a hang irányába fordult… vigyorgott, rángatott tovább. Aztán
már egy lendülő csizmaszárat láttam, meg egy földre puffanó testet. Felka-
paszkodott… Újra lendült a csizma… és újra, és újra. A ruszki kapitány ki-
rugdalta a ruszki katonát az óvóhelyről. A munkácsi ment ki észrevétlenül, és
kérte a segítségét.
Neki mondta a kapitány keserűen: otthon tanító, távoli kolhozokból be-
sorozott legénységet kapott. A primitív, garázda hordát csak így tudja féken
tartani. Még mindig a köszönet és a hála szavait motyogom. A félelemtől, a
történtektől nem tudok szabadulni.

Ma megkeresett a „férjem”. Pirulva szégyenkezett az elhúzódó mozdulat mi-

att. – Az a mozdulat döbbentett rá, hogy az enyéim között magamra marad-
tam. – Csak annyit válaszoltam, nem történt szerencsére semmi baj… Elég
szenvedés ez neki így is. Érdekes, milyen gyáva a mi férfinépünk. Inkább a
nők járnak vízért, lóhúsért.
Úgy látszik, a Dobó Istvánok, Bornemisszák a frontra mentek. Itthon
csak az egri nők maradtak…

Üzenetet kaptunk. Holnap délelőtt mise a templomban. Már nagyon vártuk.

101
Verik a vascsöveket, ez most a harangszó! Megindul az emberáradat. Letisz-
togatott kabátok, átdörzsölt cipők. Lecsutakolt gyerekek. Rendbe rángatott
frizurák. Zsúfolásig megtelt a tornyán, falán sérült, tisztára sepregetett Isten
Háza. A kapuknál is jócskán állnak.
Csengetnek… bejön a plébános úr két felnőtt ministránssal… de nem
marad az oltárnál, rögtön indul… a szószékre megy… Biztos néhány szóval
köszönt bennünket.
Megszólal. Köszörüli a torkát: imádkozzunk a szerencsétlenül járt asszo-
nyainkért és lányainkért!
Pillanatnyi csend… majd egyszerre felsír a templom… Olyan erővel,
hogy szinte a falak is beleremegnek. Hangosan zokognak az asszonyok…
A férfiak arcán csorog a könny, az időseknek elcsuklik a hangja, a gyerekek
riadtan bújnak a szüleikhez. A fájdalom zsoltára ez… Uram, hallod? … Jézus
útját járjuk, botladozunk a kereszt súlya alatt! Én nem kérdezem… hogyan
lehet? … miért? … Nem nyitom ki pörös számat, nem kérdezek … csak fel-
panaszlom, alig bírjuk már!
A fájdalom zsoltárát, Uram, hallod? … Sebeink szakadnak fel. Az örökös
halálfélelem… Az eddig összeszorított szájjal viselt nélkülözések… A ki nem
beszélt sérelmek… Távol a férfiak pusztulása, itthon az életadó nők meghur-
colása… Meg nem születhető gyerekek … üres magyar bölcsők?!
Uram, emeld áldásra eddig bennünket, bűnösöket sújtó jobbodat! Jézu-
som, bátoríts minket a keresztúton! Szilárdítsd meg már-már megingó hi-
tünket a feltámadásban!
Boldogasszony – Jézus végrendelete óta anyánk-anyánk vagy, vigasztalj
meg minket – Boldogasszony, Országalapító István királyunk felajánlása óta
Királynénk vagy, óvd meg országodat! Imádkozzál értünk!
Jaj, csak el ne felejtsd szegény magyarokat!
A mise végére nincs szipogás és orrfújás… Lecsendesedtünk. Remény-
kedve énekeljük a Himnuszt. Együtt, egymás kezébe kapaszkodva…
Kifelé menet nézem barátnőm arcát, a könnyek nyomán két rózsaszínű
csík. Ez a bőre színe? A szürkés réteg pedig… „Mit nézel?” – kérdezi… „Azt
hiszed, te nem ugyanígy festesz? Hát tudtunk meg ráértünk mosakodni ed-
dig?”

102
 Kong a felfüggesztett, riasztó vassín… Szent Isten… riad fel az egyik
lakó… Légi veszély! Ez közmunkára hívogató – nyugtatja a légóparancsnok.
– Üzentek, mindenki menjen ma reggel az elöljáróság raktárépülete elé a
Pauler utcába.
Akkor indulás! Mi is ugrunk ki az ágyból, cicamosdás, tea és néhány falat
a tegnap főtt krumpliból… A KIC együtt megy.
Első találkozás a környékbeliekkel. Keressük az ismerős arcokat. Aki csak
járni tud, mind itt van, álmosan és jókedvűen.
Dolgozni fogunk!
Hivatalnok intézkedik. Munkacsoportokat szervez, szerszámokat oszt,
ásókat, lapátokat, cirokseprűket, vastag köteleket.
Idős férfiak szedik össze a halottakat. A katonák nyakáról letépik az azo-
nosító igazolványt, a civileknél írásokat keresnek. Kell majd az exhumálás-
hoz. Négykerekű húzós kocsira rakják a csonttá fagyott testeket. Vérmezőre,
a megjelölt bombatölcsérekbe viszik.
A takarítócsoport asszonyokból, idősebb férfiakból, nagyobb gyerekekből
áll. Leütögetik az omladozó falakat, lehúzzák a lelógó bútorokat. Törmelék-
kupacokat kotornak össze, söpörnek, ahol már lehet.
Mi, fiatalok, a lótetemeket gyűjtjük össze.
Szeretetre méltó lovaink! Életükben a katonákat szolgálták, halálukban
minket mentettek az éhezéstől. Csontváz és fagyott belsőség maradt belőlük.
Négyen állunk körül egy csontvázat. A vastag kötél egyik vége a csontváz
stabilabb pontjaira erősítve, másik vége csomózott hurok a vállunkon. Me-
netirányba fordulva indulunk, bal-jobb-bal-jobb – vezényel segítőnk, egy idős
férfi… Óvatosan húzzuk lefelé, főleg a lépcsőkön, a Vérmezőre, egy nagyobb
kráterhez. Beledobják, mi meg újabbért megyünk a kioldott kötelekkel.
Ebédidőben kongatnak. Szerszámleadás. A hivatalnok beszél, egy szavát
sem értem, önfeledten bámulom a lábát. Vadászcsizma van rajta, Bilgeri! Fé-
nyes a bőre, hát még van tiszta csizma? Nézem a saját bakancsomat… talán
ez is barna volt valaha. A talpa már kissé ereszt. … papírral bélelem. Egy ideig
még lábbeli a neve… Barátnőm szeme kitágul, ő is látja, amit én… Most már
ketten bámuljuk, csak a körülöttünk kezdődő mozgolódás ébreszt hazame-
netelre.

103
 A Horváth-kertnél dolgozunk. A Pauler utca hószőnyegét sárrá tapostuk.
Egy könyv lapjaira nyitva a lucsokban, borítása mintás zöld bársony. Verses-
könyv volt, vagy romantikus regény? Mellette szép mintájú porcelándarab-
kák. Étkészletből maradt. Megint könyvek, összetört vésett üvegpoharak egy
halomban… A civilizált világ tartozékai… Milyen nélkülözhetőnek tűnik
most minden!
Az Alagút utca és az Attila út sarkán a vendéglő nagy terméből hordanak
ki hullákat. Még német teherautó hozta, temetni is kezdtek egy bombatöl-
csérbe, de hogy ezt közben újabb találat érte, abbahagyták.
Az Alagút bejáratíve foghíjas, jócskán lőtték, ezért a sok törmelék. Kato-
nák emelik le az egymásra rakott terepjárókat, kétéltűeket. Alulról roncsokat
húzgálnak. Minden vastagon kormos. Mondják, a Fő utca felől jöttek láng-
szóróval a ruszkik.170
A földön hever egy nagyobb kormos tárgy, olyanféle, mint a varrónők
próbababája.
Ez ember volt… szól mellettem egy öregember, és megemeli a kalapját.

Dolgoznak a ruszki katonák is. Járműroncsokat szállítanak, hullákat hantol-

nak. Enyhül az idő, sietni kell!
Szemmel látható eredmények: járhatóbb utak, magasodik a Horváth-kert,
a Vérmező. A rengeteg törmeléket ide, a völgyszerű mélyedésekbe hordják.
A gyerekek több lépcsőn ugrálhattak le a kertbe, virágágyas, üldögélő pa-
dos parkba. A Werbőczy gimnáziummal171 szemben épült itt lenn a torna-
csarnok. Karzatára az Attila útról kis hídon mentünk át, felnőtt tornaórát
nézni.

170 A szovjet csapatok vetettek be műszaki egységeket (utászokat) lángszórókkal felszerelve

a Vár körüli harcokban, azonban az Alagútban már nem használták. „1945. február 12. […]
Az Alagút kigyulladt, egyik szörnyű robbanás érte a másikat… A németek az egész hatalmas
lőszer- és olajkészletet felgyújtották. Fekete füstgomolyagok tódulnak ki szájából, lehet, hogy
be is fog omlani.” – írta naplójában Farkass Jenő (2016, 82.).
171 1944-ben Állami Werbőczy István Gimnázium, korabeli címe: I. kerület, IV. Béla
út 1–3., ma Petőfi Sándor Gimnázium, I. kerület, Attila út 43.

104
 A Vérmező alján körbefutó lovaglópályán sokszor láttuk József főherce-
get,172 a családját és katonatiszteket reggelente. Körülbelül a Zerge lépcsőtől
a fel-felbukkanó fejeket számoltuk.
A Mikó utcánál ellenőrizhettük a fogadásokat.

Anyám felmerészkedett a lakásba. Kérte, ne menjek vele, se utána. Járnak

még a ruszkik. Örömmel újságolta, ép a mennyezet, a falak. A konyhaajtó
darabokban. Az ebédlőajtó egyik szárnya az előszoba közepén. Levegőmoz-
gásra hintáznak az ablakkeretek, és nyikorognak.
A ruhásszekrényekben üres vállfák… a földön szétszórt blúzok, szoknyák.
Bátyámnak két kopott nadrágja maradt.
A csillár leszakadt, a fiókok üresek.
Még folytatná, de én kérőn félbeszakítom: „És a Jézuska?”
Szomorúan válaszolta: „Nem találtam meg.”
A másfél arasznyi Hummel-szobor173 egy kicsi gyermek a szalmaágyon.
Karocskái fekvő teste mellett, két lábfeje egymáson. Arcocskája komoly, riadt.
A két szeme kérdez: „Vártatok?”
Története: Karácsonyi ajándék volt egy magányos barátunknak. Gyógy-
pedagógus, szemükön sérült katonák mellett. Magával vitte a hadikórház-
ba szenteste. Míg énekeltek, kézről kézre adták, tapogatták a vak katonák a
szobrot. Tapogatták, simogatták, így ünnepelték a Gyermek születését. Mi-
kor mozgósították, búcsúzáskor köszönettel visszaadta.
Most karácsonyeste a családért imádkoztam, maradjon meg anyám var-
rógépe, az én kerékpárom és zongorám. Szükség esetén varrásból meg lehet
élni, szabadon közlekedhetek, zenei tanulmányaimat folytathatom.
Védelmezőként raktam Jézuskát a zongorára!!! Minden megmaradt, csak
a nekem oly kedves szobor hiányzik. Nem tudtam belenyugodni. Egy óvatlan
pillanatban felszaladtam a lakásba. Egyenesen az ebédlőbe. Egyenesen a fió-

172 Vitéz Habsburg–Lotaringiai József Ágost főherceg (1872–1962) honvéd tábornagy, a

felsőház tagja, 1919-ben kormányzó rövid ideig, majd az MTA elnöke 1936-tól 1944-ig, a
háború után pedig a vitézi rend emigrációs újraszervezője.
173 Németországi ferences rend apácái által készített, elsősorban lakásdekorációs célokat
szolgáló szobrok.

105
kos szekrényhez… Egyenesen a három kihúzott, öblös fiók közül a középső-
be nyúltam. Kezem valami keménybe ütközött. Itt van! Megmaradt! Meg-
tárgyaltuk, egy vallásos vagy jó szándékú katona rakhatta, dugta el: Menteni
akarta.
Boldog voltam. A mindennapok csodái csendes kis csodák! Az ember
szíve megmelegszik tőlük. Ez a Jézuska-szobor története. Még mindig cso-
dálkozom!
Így volt! Igaz volt! Aki nem hiszi, járjon utána!
Délután kongatott a házmester. Majd felállt egy sámlira, s beszélni kez-
dett. A zabrálás nappal szórványos, ámde este és éjjel annál gyakoribb. A vas-
tag házkapu fele hiányzik, pótolni kell…
Általános helyeslés… Mindenki itthon van? Jelentkeztünk lakások sze-
rint.
Belefogtunk… A nők megtisztított téglákat adták kézről kézre, a férfi-
ak falat emeltek. Időnként felcsattant a házmester: „Fiatalúr, a mindenségit!
Fogja meg azt a téglát tisztességesen!” Csörömpölés… Utána: „Ne féltse, ve-
gye elő már a jobb kezét is!” Hát igen, balkezesek ezek a mi elkényeztetett
ifjaink.
Kész a fal, de ha meglökik, szétesik. Meg kell támasztani a dupla tég-
lasorokat… de mivel? … Szétszéledtünk, aztán hozzuk a talált kincseket…
vassíndarabokat, ajtólapot, sérült bútorokat.
Na, és egy húzós teherszállításra alkalmas kiskocsit. Kiskocsi a fal mellé,
vasdarabok a platójára, hegyibe a bútorok. – Kész a kapu, örvendezés, taps.
Ha benyomják a falat, kifelé zuhannak a téglák. Reggel első kongatás után
fallebontás, este újrarakás.
Déva váránál volt ilyen kőmíves probléma. Amit reggel, leomlott estére…
mi viszont amit este raktunk, közakarattal bontjuk reggelente.

Március
Mától a címem: Harmadik emelet második ajtó. Utolsóként költöztünk fel
az óvóhelyről. Mostanra sikerült csak az ablakkereteket használhatóvá tenni.
A lakásban csirizes papírral beragasztott ablakok, spirituszfőző, petróleum-
lámpa… Ágyban alhatok hálóingben. Fürdőszobában mosakodhatok. Min-

106
dennap mosakodhatok fürdőszobában, hozott vízzel. Nincs kübli. Félig angol
a WC-öblítés vödör vízzel.
Nagyon hideg van, fűteni nem lehet, még nem történt meg a kémények
kárbecslése.
Az erkélyes szobában kibombázott barátnőmék laknak. Középen mi.
Harmadikban egy ismeretlen fiatal rendőr házaspár. Csak jöttek, hogy nin-
csen fedél a fejük felett. Jól megvagyunk, lesz még jobban is.

Zabrálnak, főleg éjjel, több ruszki egy csoportban. Ha bejelentjük, kijön a

patruj-kocsi. Ez a rendelkezés, nesze semmi! Kijárási tilalom van. Különben
is, ki merészkedne ki az utcára a lámpátlan sötétségben?
Nem beszéltünk össze, de figyeljük a szomszéd házakat. Álomból riad-
tunk fel, fékcsikorgás, harsány kiáltások az Attila út és a Zerge lépcső sarká-
ról. A nagy négyemeletes ház kapuját puskatussal verték. Öt ruszki meg egy
barisnya, katonalány. Felvillanó fények, készenlétben egy teherautó.
Itt segíteni kell! Van parancsnokság a Palota téren… Van egy a Várban,
a Bécsi kapu téren. Csak az utóbbit tudjuk értesíteni. Összeverődtünk néhá-
nyan, elmegyünk, illetve kimászunk az utcai erkélyre, nehogy esetleg lentről
észrevegyenek. Hangosan, ütemesen kiabálunk: „Pat-ruj, pat-ruj!” … A kis
szembe ház fölött áthallatszik a Logodi utcába… átvették. Jön a válasz: „pat-
ruj, pat-ruj”. Azután átveszi a Bástya sétány174… Házról házra terjed a kiáltás
tovább, a Bécsi kapu felé.
A kiérkezett patruj fogadta az istenesen felpakolt társaságot. Vezénysza-
vak – zsákmány a földre! vezényszó… Két katona ragadja meg vállnál, bokánál
a delikvenseket. Felrepítik a lefoglalt teherautóra, mint a krumpliszsákokat.
Nagyszerű ez az önszerveződés, a lakosság spontán önvédelme. Nagysze-
rű volt hallgatni a sötétben a láncként egybekapcsolódó kiáltásokat. Még sose
hallottam ilyet.

174 Ma Tóth Árpád sétány.

107
Így figyelmeztethették egymást az őrök a katonai táborokban, így hangozha-
tott Petőfi „halberdó”175-ja176 … Ezekre utalt Ady Endre: Őrzők, vigyázzatok
a strázsán!177
Most őrzők vagyunk mi is a vártán! Egymást vigyázzuk!

Járjuk a környéket… A fiúk autókat cserkésznek be, a még használható al-

katrészeket leszerelik, hazahozzák. Ezt nevezik keccsölésnek178. „Szükség
esetére.” Hangoztatják… gondolom, inkább gyűjtögetés a cél és a későbbi
hencegés.
Tegnap este feldúltan kopogtatott be az alattunk lakó KIC-fiú, mögötte a
földön egy kofferféle… „Német tankról szereltem le – mondja –, csak nézzem
meg, milyen érdekes.” Faláda vaslemez borítással, vaslemez béléssel, vasre-
keszekkel. Lőszert tarthattak benne.
A mamája nem engedi be ezzel a lakásba, ugyan tegyük már ki a mi ud-
vart takarító balkonunkra, míg a mama lecsillapodik.
Tudtam, arra várhatunk, de bevonszoltuk a kincset. Irtózatos nehéz volt.
Letakartuk rongyokkal, nehogy nálunk is kitörjön a botrány, mert a mamák
egyformák… nem örülnek az ilyen értékgyarapodásnak.

Ma újra kopogtatás. Újra a tankos fiú. Kezében egy kis sámli, tankról szerelte
le. Ragyogó arccal sorolja: „Alul vasszerkezet, vékony, igen kemény faülőke.
De a nagyszerű, hogy a végén derékszögben befelé fordított lukacsos lábak.
Bárhova lecsavarozható!”
Hálája jeléül nyomja a markomba. Teljesen meghatódtam. Súlyos, mas�-
szív kis darab, éppen ráfér egy magamfajta. És rajta az originál háborús jelzés:
Golyó ütötte kerek lyuk a faülőkén, alatta a vaspánton félkörnyi hiány. Most
már csak parketta kell, amire lesrófolhatom!

175 Halberdó, katona régies megnevezése. A halberdózás az őrkatona megállásra felszólító

kiáltása.
176 Petőfi Sándor: Nézek, nézek, kifelé… (1847).
177 Ady Endre: Intés az őrzőkhöz (1915).
178 Cipelés.

108
 Üzent a plébános úr a házapostoloknak. – Közmunka után találkoztunk
a sekrestyénél. Elmondta, hogy őrzi most is a templomot, csak félti a mi-
seruhákat, elzabrálhatják, kárt tehetnek bennük. Mindannyian vittünk haza
miseruhát. Nekem egy litániákhoz használt szép palást jutott. Behajtogattam
a kiskabátom. Most pedig sürgősen haza. Körülnézegetek. A hátam mögött
döngő katonaléptek. Ketten vannak, ruszkik. Beszélgetnek, nevetgélnek…
Szorítom a palástot a hónom alatt. Látom, kilóg a két sárga, nagy, elöl
kapcsolható karika. Ezek még aranynak nézik, mit adok akkor vissza?
Mi lenne a jó stratégia? Nem adom. Rácsapok a kezére… nem jó… ő na-
gyobbat csaphat vissza… Elszaladok… jobban tudnak futni, mint én. Mégis,
a legjobb továbbmenni, csak semmi idegeskedés.
A léptek bekanyarodtak a Pauler utcába, én fegyelmezetten haza. Becso-
magolva az egyik ágy alá raktam a szőnyegek mögé.
Át lehet menni az Alagúton. Eleven az utca, sokan indulnak ismerősök
keresésére, vagy élelmet szerezni.
A tankos fiú elindult reggel, délben még nem volt itthon. A mamája iz-
gatottan jött hozzánk. „Most kezdek aggódni – mondja –, az én fiam sosem
mulasztja el az ebédet!”
Nyugtatgattuk, járkáltunk a ház körüli utcákban, nem tudtuk, merre ke-
ressük. Késő délután érkezett meg halálfáradtan. Rövid volt a beszámoló.
Amint átért az Alagúton, a Clark Adám téren ruszki katona intette ki a gya-
logosok közül több fiatallal, idősebbel együtt. – „Malenki robot”179 – mond-
ták. Menetoszlopban mentek jó ideig, aztán ásót nyomtak a kezükbe. Árkot
ástak az ebédre kapott kenyérrel… Délután mehettek haza.

Ez a tankos fiú nem tud nyugodni. Reggel újra nekiindult, most a Hor-
váth-kert mellett kapták, a két ruszki rendezte a menetet, a kavarodásban
sikerült lelépnie. Ehhez lélekjelenlét is kellett, de az is, hogy ismerje az Attila
úti átjáró házakat.

179 Málenkij robot, azaz kicsi munka, a Magyarországról a Szovjetunióba kényszermunkára

hurcolás neve. Budapestről és a környező településekről több tízezer civilt vittek el így fogság-
ba, ahonnét nagyon sokan már nem tértek vissza.

109
 Ismerős szomszéd jött a házba. Pestről! A hidakat felrobbantották a né-
metek, ezek csónakkal jöttek. Veszélyes út volt a még zajló jégtáblák között.
Ruszki utászok építenek már katonahidat, pontonhíd a neve. Aztán rá-
kezdett: – „Hogy az a Pest! Mi minden van ott!”
Van villanyvilágítás. Nálunk megy még a petróleum. Jár a villamos, mi
szerencsére még bírjuk lábbal… Lehet már üzletben vásárolni… Nálunk is
imitt-amott. Kaptak ingyenebédet… Mi is kapunk, krumplit meg szappant,
igaz, a szappan szimpla kődarab, nem lehet vele mosni. Van már újság, hang-
verseny is volt már és színielőadás…
Na, messziről jött ember azt mond, amit akar! Erre előkapott egy újságot.
Igaza volt, az újság is írta.

Tavaszodik… Járkálunk, felmérjük a környéket. Mértéktelen a pusztulás! Sé-

tálni nem érdemes, a levegőben állandó édeskés szag. Mondják, a sok hulla
miatt, ha exhumálnak, megszűnik. Megsérült a tüzéremlékmű a Palota té-
ren… Lőszeres szekér, előtte a lovakat egy baka vezeti, egy meg hátul ügye-
li… Kár érte, szép szoborcsoport volt.
A tér két oldalán megsérültek a koronaőr-laktanyák. Délben innen indul-
tak őrségváltásra… Itt megyünk mi is a szerpentinúton a Várba. Erre nem
kell a romokat kerülgetni. A kanyargó út végén, a Krisztina felé eső várfalon
József főherceg palotája. Becsalogat a kitárt kapu. Egyesével megyünk, min-
denki más irányba figyelt, és kinéztük, merre szaladjunk, ha valaki jön.
Több lakószoba megmaradt, egyik szebb, mint a másik. A falakon szo-
bánként más színű és kelméjű tapéta. Szép stílbútorok, néhány asztal és szék.
Érdekes, a pusztító garázdálkodásnak semmi nyoma.
Az udvaron át megyünk az istállóba. Persze lovak nincsenek a kényelmes
bokszokban, szép formájú a márványitató.
Szemben a Hadügyminisztérium romos épülete. Kupolája napokig égett,
majd izzott. Fájó szível láttuk az erkélyünkről.

Első utam Pestre. Szülőföldem, Tabán csupa romos ház, és az Erzsébet híd!
Mikor tudják kimenteni a Dunába merült részeit?

110
 Kész a pontonhíd.180 A Rudas fürdőt és az Eskü teret181 köti össze. Csó-
nakok parttól partig, a sodrás irányába egymáshoz kötve, ezeken végigfekte­
tett, erős pallók. Minden erősen rögzítve, mégis mozog a híd, együtt ring a
Dunával.
Egészen közel a folyó, néhány siető lépés után bokáig vizes lettem.
A Baross utcában van a Magyar Vöröskereszt székháza,182 ott lehet a
frontkatonák után érdeklődni.
Három nagy hirdetést szögeztek ki a falra. Fejlécük: Sebesültek… Eltűn-
tek… Meghaltak…
Gondosan elolvastam minden nevet. Sajnos… vagy hála istennek, bátyám
neve nincs közöttük. Mindennap átjövök érdeklődni.

Első villamosozás… Fő útvonalakon jár a villamos… Bent sűrű tömeg, lóg-

nak a nyitott peronok lépcsőin, sőt, a kocsiütközőkön is.
Közvetlen mellettem, oldalt áll egy fiatal férfi. Szerencsére magasabb, mint
én, de így is kellemetlen közelségben. Lépegettem jobbra-balra, de egy cen-
tivel sem ment arrébb. Már fontolgattam, hogy rászólok, mikor ő szólalt meg
udvariasan. „Kisasszony, kérem, lépjen már le a lábamról, szeretnék leszállni!”
Uram, egek! Bakancsaimmal topogva érzékeltem a cipője magasságát, de azt
hittem, az a padló esőtől, lucsoktól védő bordázata.
Vörös arccal mormoltam elnézést, persze én is leszálltam, gyalogolhattam
egy jó darabon.

Az első vonatút… Meghívásra utaztam egy kis mátrai faluba. Emlékezetes:

fapados marhavagon, minden fánál megálló mozdony. Hatvanig az út há-
rom óra hosszat tartott. Hatvanban váróterem nincs,183 a resti borgőzös, do-

180 Ez volt a Petőfi pontonhíd, mely az Erzsébet híd roncsaiból készült, és 1945. november
18-án adták át.
181 Ma Március 15. tér.
182 A Nemzetközi Vöröskereszt irodája 1944-ben a VIII. kerület, Baross utca 52. számú
épületben volt.
183 1944. szeptember 20-án, a Hatvant ért légitámadás során több száz polgár hunyt el.
Megsemmisült az állomásépület, a rendező pályaudvar és a vágányhálózat nagy része. Továbbá
az állomás mellé épített nyilvános óvóhely is telitalálatot kapott.

111
hányfüstös zsúfoltsága helyett egy éjszaka a szabadban. Kiégett szerelvény
megmaradt rugóira terített úti pokrócon. Éles, tiszta levegő, ragyogó csillagos
égbolt. Hajnaltól vonat, majd lovas kocsi. Vendéglátók szeretete. Ó, pompás
lakomák… Igazi tej, házi kenyér, töltött káposzta, kocsonya! A hóra leterített
egy hízott liba! Dombról lefelé a fejemnek ütközött, rosszul mérte be a repü-
lési magasságot.
Vigasztaltak, szerencsére nem csípett meg, nem tépte meg a hajamat.

Ma a Királyi Palotába indultunk, megint a szerpentinen. Az Oroszlános ka-

pun mentünk be. Vasárnaponként itt zajlott a zenés őrségváltás.
A méltóságteljesen szép épületcsoport, Buda büszkesége, messziről is sír-
nivaló. A tetőzet zilált kontúrja, mint a rombolás csipkézete. Közelről szív-
bemarkoló!
Az udvaron balra a várkápolna. Elég a küszöbön megállni!
Tovább Erzsébet királyné múzeuma184 felforgatva, törött bútorok, por-
celán- és üvegcserepek, szétszaggatott ruhák, szétgurult gyöngyök, arany flit-
terek, zsinórok és szalagok. A bosszúálló ember keze nyoma. Hermelinnel
szegett, bordó palástdarabon sáros, kormos lábnyom.
Elteszek egy karhosszúságú, arannyal hímzett darabot. A tabáni temp-
lomnak szánom, miseruha díszítésére. Baloldalt középen a bálterem. Két rö-
videbb falán erkély a muzsikusoknak. Mintára rakott parketta, díszes kilincs,
középen ott lóg a malomkeréknyi kristálycsillár. Nem látszik sérültnek.
Nagy, fekete hangversenyzongora, teteje nyitva, benne szalma és abrak-
maradványok.
Behunyom a szemem. Így álltam kisiskolás koromban is, amikor a tanító
néni az itt zajló eseményekről beszélt: Hangversenyekről, bálokról… S akkor
magamat is láttam gyönyörűséges ruhában, amint egy fekete frakkos gavallér
táncra kér.

184 1944-ben az Erzsébet Királyné Emlékmúzeum a Királyi Palotában volt. A múzeum ki-
állítási anyaga az ostromban részben megsemmisült, részben széthordták.

112
Az udvaron jobbra a kormányzósági lakosztály.
A kitárt kapunyílásból látszik egy körbefutó lépcső, a falon hatalmas, aranyo-
zott képkeret, a képet kinyírták belőle.
A lépcső alján szobor, fejét lehasították.
A földön szétszórt papírdarabok. Felveszek egyet. Levél Kairóból. Pira-
misrajzú hotelemblémával. Megszólítás: „Kedves Szüleim… aláírás: szerető
lányuk, Poulette.” Széttépem, ne olvassa senki.
Továbbmegyünk. Az épület sarkánál nyitott, masszív ajtó. Sötét folyo-
só… minden csupa korom. Itt volt a német hadikórház hat emelet mélységig.
A kamrák kis szellőztetőrései jól kivehetők a krisztinai185 oldalról. Itt dolgo-
zott a nyilas őrmester ápolónő lánya.
Az Alagút látványa után elképzelhető, hogy mi történt itt. Istenem, men�-
nyi szenvedés… Bent égtek a sebesültek!186 De milyen sors várt volna rájuk
élelem és gyógyszer nélkül?! A hadijelentés így szól majd: „a veszteség X fő!”

Reggel, kapubontás után, már munkára készülődve halljuk nagymama felhá-

borodott hangját, a Micsoda világ! kezdetű prédikációját kezdte el.
A felháborodás célszemélye nem mindennapi látvány. 30 év körüli férfi,
fölöttébb hiányos ruházatban. Fehér trikóing, deréktól lefele újra fehér, bo-
kájánál csinosan megkötve (ez a magyar alsó… susogja egy mutáló hang)…
lábán zokni. Megdöbbentő az arca, karja, lába vöröses, kékes színezete, vacog
a hidegtől.
És pont a nagymamába botlik a szerencsétlen.
A leltározás eredményeképp nagymamának elakadt a szava. Indult előre a
konyhájukba, mi meg utána.
Nagymama meleg teával itatta. Mi gémberedett kezét, lábát dörzsölget-
tük. Aztán rohantunk, nehogy lekéssük a Pauler utcát. Munka után benéztünk
nagymamához. A jövevény sehol. Akadt számára férfiruházat, hazament.

185 Krisztinavárosi.
186 1945. február 17-én máig ismeretlen okból tűz ütött ki a Várban, a föld alatt, melyben
több száz német és magyar sebesült vesztette életét.

113
 Szegény kora reggel indult el otthonról, a Gellérthegy lábánál kapták el.
Öt részeg ruszki állta körül. Barátságosan veregették a vállát. „Haraso, hara-
so!”187 – dicsérték a csizmáját. Kettő már neki is állt, hogy megszabadítsák
tőle. Tetszett a rövid téli kabát, a mellény, a posztónadrág, a hosszú ujjú ing.
A maradékban barátságos hátbavágással indították útnak. A kezdő sebessé-
get egy barátságos fenékbe rúgás adta.
Megdöbbenten ültünk még egy kicsit. Nagymama végigmondta a „Mi-
csoda világ!”-ot… most személyeskedés nélkül. A végén tette hozzá… „Félek,
akadnak magyar követőik is.”

Padlásszemle. Lakásunk felett nincs tető. A cseréptartó lécek hiányosak. Cse-

réphalom a gerendák között, van ép is. Mi lesz, ha jönnek a tavaszi esők? …
Cselekedni kell… Majd a KIC…

Utolsó tett: Cserepezés

Előkészület: Fiúk: használható falécek keresése, szögelés. Lányok: cserépvá-
logatás.
Szerszám: kalapács, szögek, harapófogó.
A fiúk a léceket pótolják, már van egy jó halom cserép is, fel kell rakni. Ki
mászik ki?
Kórus: a legkisebb súlyú. Hát persze, megint én.
Pihenő. … Ők bent leülnek a gerendákra, én kint, az ereszcsatornában
találok kényelmes helyet. A lábam kilóg az útra. Nézem a nyüzsgő népet.
Szemben megáll egy kis „bábu”, megáll, felfelé néz, majd rohanvást indul a
kapu felé. Egek, ez az anyám!
Bújok be a padlásra. Izgatott ötletelés, hogyan menekülhetek meg?! Le-
menni már késő, csak egy kijárat-bejárat van. Elbújni sasszemek elől fölösle-
ges… Maradjon a pszichológiai ráhatás. Körém állnak. Én középen, bűnbánó
arccal, lehorgasztott fejjel, mint vétkes jobbágy a pallosjoggal rendelkező föl-
desúr előtt. Mielőtt anyám szóhoz jutna, indul a szövegelés, hogy: „Tetszik
tudni, még jöhet hó, eső… Ha nincs tető, beázik a szobájuk a harmadikon…

187 Jó, jó!

114
aztán a másodikon… aztán mindegyik, le a földszintig. Meg a kedves lánya a
legügyesebb… legbátrabb… kitüntetésre kéne felterjeszteni, de nincs hová…”
Szegény, kapkodja a fejét a szózuhatagra. Hallgat. – Dicsérik a lányát.
Elmosolyodik… Megtört a jég!
A munkavégzés eredményes.
Igaz, a cserepek nem takarják félig egymást, többre nem tellett.
Ez volt a KIC utolsó munkája.

Lassan gyógyulunk. … Már több mosolygó arc. A felnőttek szívesen társa-

lognak egymással. A gyerekek játszótársakat keresnek, a serdülők meg szív-
béli jó barátokat.
Helyenként megkezdődött a tanítás. Mi március végén kezdünk. A Szerb
utcai Questurán188 serény munka, az indexmásodlatot megkaptam kb. fél óra
alatt. Az eredetit ellopták, amikor hosszú sorokban álltunk a Várban a Nunci-
atúra189 előtt. Iratokért a védett házakba. Két zsidó család kérte a segítségün-
ket, bár többet tudtunk volna megsegíteni.
Otthon vettem észre a hiányt. Nem sajnáltam, hátha az élete mentésére
szolgált valakinek. A plébánián ifjúsági csoportok alakulnak a két fiatal káp-
lán vezetésével. Szerveztek „Apostol iskolát” a Vincés nővérek Gellérthegy
utcai iskolájában.190 Serdülő lányok báboznak a kicsik szórakoztatására állan-
dó helyiségben, vasárnaponként két előadás. Ki lehet tenni az ajtóra: „Meg-
telt.” A Szociális Missziótársulat Krisztina körúti anyaházában191 működik
az Erzsébet Klub fiatal lányoknak egy nővér vezetésével. Irodalmi, művészeti
előadásokkal, meg saját kis műsorokkal.
Papjaink az ostrom alatt együtt éltek velük. Mentek, ahova hívták őket,
miséztek, gyóntattak, áldoztattak, betegeket láttak el az életüket kockáztatva.
Tudunk egy keresztelőről, ahova a mi orvosunkat hívták. Meg egy hadieskü-

188 Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanulmányi Irodája, korabeli címe: V. kerület, Szerb
utca 3.
189 Apostoli Nunciatúra, I. került, Dísz tér 4–5.
190 1944-ben elemi iskola internátussal, korabeli címe: I. kerület, Gellérthegy utca 7.
191 1944-ben a Szociális Missziótársulat Központi Székháza, korabeli címe: Krisztina kör-
út 125., ma Farkas Edith Szeretetotthon, címe: I. kerület, Attila út 61.

115
vőről – ez azt jelenti, hogy az esküvő után az ifjú pár első útja a pályaudvaron
a katonavonathoz vezetett.
A plébános úr meg őrizte a templomot, állandóan. Ezért nem lett belőle
lóistálló, meg kaszárnya, meg katonai parancsnokság. Megakadályozta, hogy
a kazánházban a németek az utolsó napokban lőállást alakítsanak ki. Ezt tőle
tudtuk meg, másoktól meg azt, hogy gorombáskodtak vele, egyszer meg is
verték.
A Horváth-kert használható területrészén a plébánia szervezésében
„Gyereknapot” tartottunk. Volt bábozás, sok játék, verseny és versengés. No,
meg zsíros kenyér és plantatea192 a mamák jóvoltából.

Beszélgetünk, arról, ami van, arról, ami feltehetőleg lesz. Nagyhatalmak kö-
zött őrlődünk. Na, meg szerető szomszédjaink, a trianoni utódállamok kö-
zött… Eddig voltak a németek, most meg, mikor vonulnak ki a ruszkik?
Amit átéltünk eddig, arra mondják, hogy Élet Iskola. Kegyetlen iskola
volt! Mit tanultunk belőle? Azt, hogy hit és életcél nélkül nem megy! Azért
bírtuk ép lélekkel, mert Istenbe kapaszkodtunk! Azt, hogy mennyi fölösleges
van az életünkben. Megélni kevéssel is lehet, persze a legfontosabbak közül
kevéssel. Azt, hogy mások is szükségesek az életünkben.
Most pedig hogyan tovább? Hallgatunk, a leendő hajóépítő és gyenge-
áramú mérnök, a leendő orvos, leendő filozófus, leendő tanár! Hogyan to-
vább ebben a romos, kifosztott, sanyargatott országban? Tanulhatunk ebben
a megint vesztes, szerencsétlen hazában? Nem kellene elmenni valahova?
Európába, Amerikába? Itt hagynánk a tragédiákkal terhelt Magyarországot?
Ezekre felelni a legnehezebb. Anyagi, szellemi karrier vár ránk? A család, a
barátok utánunk jöhetnek… de nem jöhet a szülőföld, a hazai táj… a nem-
zeti múlt… az érzés, hogy itthon vagyok! A költők, talán a költők, a költők
fogalmaznak erre feleletet.
Tompa Mihály: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél! … Más berekben
máskép szól az ének, ott nem értik a ti nyelvetek!”193 És Petőfi: „Ha nem szü-

192 Szederlevélből készült tea, melynek fogyasztása igen gyakori volt a háború alatt.
193 Tompa Mihály: Levél egy kibujdosott barátom után (1851) és A madár, fiaihoz (1852).

116
lethettem is volna magyarnak, a néphez állanék ezennel én. Mert elhagyott, a
legelhagyottabb minden népek közt a föld kerekén. Semmi pénzért, kincsért
a világon el nem hagynám én szülőföldemet. Mert szeretem, hőn szeretem,
imádom gyalázatában is nemzetemet…” Egy szó, mint száz, életben marad-
tam. Miért éppen én? … Miért éppen itt? Mert helyt kell állnom, feladatom
van. Nem véletlenül születtem ide, itt vállalom a kötelességeimet! Váteszek
a költőink. Kölcsey Himnusza. „Megbűnhődte már e nép. A múltat s jöven-
dőt!” És Vörösmarty Szózata: „A nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely;
Áldjon, vagy verjen sors keze: itt élned, halnod kell.”194

Felhoztuk, illetve hozták a HÁP-ot a fiúk, mi, lányok irányítottuk őket. Még
egyszer ünnepélyesen ráültünk. Az ágy- és szobatulajdonos kényelmes szé-
kein folytattuk tovább az emlékezést. Egy lány felolvasta az Alapítólevelet.
„…Most pedig nézzük, hogyan sikerült legfontosabb megállapodásait meg-
tartani:
– A titkosság 100%
– Alkalmi munkák és a józan ész használata 80%
– Nem sikerült viszont a tökmaggal „X” bácsit megregulázni. Egyszerű az
ok: se égen, se földön, emeleten és pincében nem volt tök.
Most önkritika következnék, de nincs értelme, mert mindenki a legjavát
nyújtotta annak, amije van. Egyöntetű a válasz: Én… Azért ezzel a további-
akban nem foglalkozunk.
Kiegészítés… A lányok felajánlják, hogy minden fiús mamának írnak
egy kedves levelet. Felhívják a figyelmüket, hogy a bőséges koszt kerékkö-
tője ajnározott fiaik fürgeségének… Továbbá, kérjük, szűkebb mellényeket
szabjanak nekik! Mert most túl nagyot hordanak. Döbbent csend, dühös,
majd rémült tekintetek, kétségbeesett mormogás: „Csak azt ne!” – Ezt látva a
lányok bejelentették, a felebaráti szánalom és szeretet arra indítja őket, hogy
szándékukat tárgytalannak tekintsék.

194 Vörösmarty Mihály: Szózat (1836).

117
 Megállapítottuk, nagy vesztesége a háznak, sőt a Krisztinának is, hogy
feloszlunk… de hát ez az élet! Észnél kell lennünk. Kezdődik a tanítás, az
előadások, a kollokviumok.
Feloldottuk a beszédzárlatot. Megszűnt a spártai szigor. Alany és állít-
mány kibővülhet jelzőkkel. Itt van a helye a kritizálásnak.
Közvélemény: időnként elviselhetetlen volt ez a hatvan ember az óvóhe-
lyen összezárva, magunkat is beleértve. Ennyi nyűgös, hangoskodó gyerek,
ennyi örökké nevelő, megjegyzéseket hangoztató, undok felnőtt nem terem
minden bokorban.
Igaz, mi sem voltunk állandóan szeretetre méltóak, de mindig hősiesen
viseltük el őket, egymást.
Gratuláltunk egymásnak. „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”
Örültünk, hogy olyan ügyesek, tehetségesek, műveltek vagyunk, de nem árt
búcsúzóra egy epigrammaversszak:
„Kérkedik éretlen kincsével az iskolagyermek.
Míg a teljes eszű bölcs földig lehajtja fejét.”195
Mivel közismert szerénységünk lassan feléri a bölcsekét. Bizonyítjuk…
ünnepélyesen elégetjük az alapítólevelet.
Körülálltuk a cserépkályha hamutálát. Sercent a gyufa. Fellobbant a láng.
Por és hamu a KIC-múltunk. Úgyis titkos volt… úgyis megmarad emléke-
inkben.
Persze… mondta a tankos fiú: „Nem lenne baj, ha egyes stréberek feljegy-
zéseiben megmaradna.” Az egyes „stréberek” nekem szólt… Végig elhitték,
hogy pszichológiakollokviumra jegyzetelek.

195 Verseghy Ferenc: Az igazi bölcs: „Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek, / még a’
tellyes eszű Bölcs megalázza magát.” (1806)

118
Kolozsi Piroska: Ostromnapló a Verbőczy utcából196

1944. december 24.

Este 7-kor hallottuk, hogy az oroszok Nagykovácsiban vannak. Az jutott
eszembe, hogy 26 évvel ezelőtt, karácsony első napján jöttek be a románok,197
úgy látszik, ezek is nagyon úgy akarnak bejönni. Este 8-kor borzalmasan
szóltak az ágyúk. K. Márton198 fél 9-kor becsöngetett, és mondta, jó lesz min-
denkinek a pincébe menni, mert az ágyúk a Várfok utca elején és a Bécsi
kapuban vannak elhelyezve. Aztán 8 órakor lementünk az óvóhelyre, de már
akkor nagy lövöldözések voltak a Margit körúton. Már nem lehet a lakásban
lakni. Ezt a légópincében írom, egy karácsonyfagyertyánál, jelenleg csak 4-en
vagyunk. Már 10 óra van, fölmentem a lakásba, de a jó meleg szobában nem
maradhatunk. Pont karácsonyeste ilyen félelmetes rideg. Már 11 óra, most
már 8-an vagyunk, a tiszteletes úr nem akar még a barlangban aludni.

December 25., reggel

Nagyon rosszul aludtam, nagyon nedves a barlang. Kimentem a napvilágra,
nagyon bátortalanul néztem a napvilággal szemben, a barlangvilágítás után.
A karácsonyi ebéd csirkeaprólék-leves, kirántott hal, de csak lopva tudtam
elkészíteni, mert akna akna után hullik a házakra. Délután borzalmas lövések
vannak, az ebédet főztük meg. Közben az udvarunkban tartózkodó csend­
őr kiabált föl, hogy egy fél óra múlva már támadás lesz. Le kell menni az
óvóhelyre, ez 3 órakor volt. Le is mentünk, de semmivel sem volt nagyobb
támadás, mint 9 óra előtt. Este aztán 6 és 7 között borzalmas volt a helyzet.
Ma éjjel már 15-en aludtunk, a szeretetház lakói a fölső részben laktak, ők
vannak 13-an, még ma is fönt ettünk, ha csak lehet, nem élek a barlangban.
N. tiszteletű úr a Torockó térre akart menni, de már csak a romos kórházig199
tudott menni. A házakon már oroszok voltak, de 9 órakor erősen lőttek. Én a

196 Ma Táncsics Mihály utca.

197 1919. augusztus 4-én léptek román csapatok Budapest területére, nem karácsonykor történt.
198 Kiss Márton (1900–1945) a Bécsi kapu téri evangélikus templom egyházfija, aki az ost-
rom alatt hunyt el.
199 Vélhetően a Szent János Kórházra gondolhatott.

119
hálóban ültem, egy fél óra múlva a Verbőczy utca 23–25. szám, velünk szem-
ben bombát kapott. Nálunk az összes ablakot belőtték, azalatt én a rekamién
ültem, és az üvegek hullottak rám, különösebb bajom nem történt, csak egy
negyedóráig nem hallottam a fülemmel.

December 27.
Sparheltet hoztunk az előcsarnokba, és ott főztek 95 személy részére. Ez 9
részre volt osztva, és így sorban főzőcskéztünk. Iskola utcából bejött 5 sze-
mély a már borzalmas bunkerba, most aztán 20-an fekszünk. Dr. Simon
Kolozsvárról200, a tanítóképző igazgatója két gyerekkel, felesége, anyósa és a
Molnárné.

December 28.
Nagytiszteletű úrral mentünk az Iskola utcába a füstölt húsért, közben min-
den átjáró utak el voltak torlaszolva, régi, más ágyúkkal, 18 ágyúval, kövekkel,
és csak átkúszva lehetett túljutni az akadályokon, az Iskola utcában egy ház
teljesen az úttestre terült, és a füstölt […] húst ellopták. A Batthyány utcában
az iskola201 előtt 2 darab döglött ló feküdt, szörnyű ágyúzás és bombázás kö-
zött indultunk haza, hazaértünk.

December 29.
Kora reggel megyünk kenyérért sorba állni. Vizünk december 27. óta nincs.
A pékhez202 is kellett vinni vizet, naponta négy kockát vállalnak be, az 60
deka. Ehhez egy fél liter vizet kell vinni. Rémesen nézünk ki, ruhástul al-
szunk. A tiszti négy napja nem mosakodott, a Nándor-laktanya203 előtt van

200 Nem tudni, ki lehetett, a kolozsvári tanítóképző intézet igazgatója 1941–1944 ősze kö-
zött Domokos Pál Péter volt.
201 1944-ben Polgári és Elemi Leányiskola, korabeli címe: I. kerület, Batthyány utca 8., ma
I. Kerületi Batthyány Lajos Általános Iskola, a címe azonos.
202 Belényi Gyula péksége, korabeli címe: I. kerület, Szentháromság utca 5., a maival azonos.
203 Korabeli címe: I. kerület, Kapisztrán tér 2–4., ma Hadtörténeti Intézet és Múzeum.

120
egy ciszterna,204 abból hordjuk a vizet. Kilesünk, mikor az ágyúk kevésbé dö-
rögnek.

December 30.
Nem nagyon lehet járni, az idő elég enyhe. Most már állandóan pincében
élünk.

December 31.
Borzalmas sok gép, 50–100 méter alacsonyan szállnak, alacsonyan lőnek és
a járókelőket géppuskázzák, a Széna téren csomó munkaszolgálatos men-
tő, azokat mind legéppuskázták. Napokon át fekszenek a hullák az utcában.
A Verbőczy és Várfok utcába tartozó halottakat az udvaron és a kertben te-
metik [hozzátartozóik] a halottjaikat. A délutáni harc erősen hallatszik. Este
8 óra, ilyen szilvesztert még nem éltünk át. Borzalmas bombázások hallatsza-
nak, most már le is fekszünk, és világításunk nincs.

1945. január 8.
Este 9–10 óra között […] a közelünkben esett 3 bomba. Egy a mi templo-
munkra205 esett, és a templom berendezése teljesen tönkrement. A ház így
borzalmasan néz ki. Látogatóink mesélik, hogy nem tudnak temetni, állan-
dóan fütyülnek a golyók, és már január 8-a, és 5 napja fekszenek a lakás-
ban a halottak. Veszélyes kint járni, és ezért a halottaknak sem ásnak gödröt.
Mindezeket olajmécsesnél írom. Már egyheti eseményt nem írtam le, néha
az eszem is kihagy. Most már nagyon lázadok a sorsom ellen. Még eddig
valahogy tudtam aludni, 20 személy között alszok, a horkolás egész éjjel.
Az egyik szuszog, a másik mozog, nyöszög, köhög, nyög. Nekem a torkom
főként nappal szokott. A péknél beestem a gödörbe, és egészen lesántultam.
Egész Buda víz és világítás nélkül van. A […] a munkához főfronti kiállani az

204 Egy légoltalmi célokra készült tűzoltó medence volt, ahol a tűzoltáshoz szükséges vizet
tárolták.
205 Budavári evangélikus templom, korabeli címe: I. kerület, Verbőczy utca 28. Ma ugyanott:
I. kerület, Táncsics Mihály utca 28.

121
[…] egy kis babot, ő, szegény egyedül van a lakásban [sic!]. Az oroszok vissza
vannak verve, Bicske–Dorog. Lágymányos föl van szabadulva.206

Január 10.
Az éjszaka elég csöndes volt. Reggel ½ 6-kor volt a kelés. Az este erősen meg-
indult a hóesés, ma már csak egy 20 cm magas, így aztán általános hósöprés
van. Még eddig nem volt hó, csak úgy egypár szem, ma aztán beköszöntött.
Január 10. van, és este 30 sebesült német katonát hoztak az iskola207 pincéi-
be. A rendőrség, 8-án, lőszeres holmiját a belügy208 pincéjébe vitték, mert az
iskola is lakhatatlan lett. Belövések érték, a fala kidőlt. Víz nincs, így a WC-t
vödör helyettesíti, az óvóhely vészkijáratában tartjuk. A vödör kiürítése sor-
ban, mindenkire rákerül. 40 lépcsőn kell fölhozni, az udvaron van egy nagy
emésztő, abba lehet üríteni. A főzővizet is vödörben tartjuk az előcsarnokban,
és a nénik ott alszanak, így aztán a WC-vödrök is abban a helyiségben van-
nak. Néha aztán össze is tévesztik a vödröket. Aztán Anna testvér egy kis fej-
törés után kitalálta, hogy az ajtón kívül lesz a WC-edény a barlangban reggel
[…]. A szikla olyan gőzös, vizes, mint egy mosókonyha, és a levegő is kifogy.
Borzalmas rossz érzés bent lenni, a lábfejemben csontrepedés van, orvost nem
lehet kapni, és gyógyszert sem, bottal járok, a lépcsőkön alig bírok lépni. Ezt
az oldalt a nőegyleti szobában írom, az ablak itt is ki van törve. Félig desz-
kával van beszögezve, másik része nyitott, hogy világosság legyen. Márton és
Simon igazgató itt az udvaron vágják a templomban szétbombázott padok
részeit. Már nagyon rosszul érzem magam, és abba is hagyom. Nagytiszte-
letű asszony gyógykezelése félbemaradt. Betegen került a barlangba, már az
egészségesek is kezdenek megbetegedni, eddig 3 személy: Mészárosné, Mag-
da, Melitta. Ma már száz sebesültünk van, fele magyar. Ennivalójuk nincs,
fájdalmuk nagy. Egyesek orvost kiabálnak, nem tudom, mikor érkezik orvos,
borzalmas időket élünk. Délután 2 órakor itt járt Gyimesi N. tiszteletű úr.

206 Lágymányos csak 1945. február 11-én került teljes mértékben a szovjet csapatok ellen­
őrzése alá.
207 A Bécsi kapu téren lévő evangélikus templomhoz tartozó iskola.
208 Magyar Királyi Belügyminisztérium, korabeli címe: I. kerület, Országház utca 30–32., a
maival azonos.

122
Egy kis tűzifát kérne. Csak úgy kapnak naponta egy tányér meleg levest, ha
tüzelőt kapnának. Közösen főznek 30-40 személy részére, mindenki beadja
napi adagját, és így mindenki részére egyféle étel készül. Itt az óvóhelyen
úrvacsoraosztás van, a sebesült katonák közül is jöttek be. Most jöttem haza
az orvostól, sikerült egyet az óvóhelyen találni. Az orvos följött az udvarra, és
a pinceajtónál egy légnyomásos széken megvizsgálta a lábam. Két ujjam ki
volt rándulva. Gyorsan vissza is rángatta […] meg alig bírtam hazasántikálni.
A hó esett, az utcában két méter magas hócsomók vannak. Az utcafronton
is a lakókkal takarítják, hótakarítás után mindenki visszahúzódik a föld alá a
pincébe, mint a patkányok, úgy élünk. A mai nap elég csöndes, nincs lakás,
melyben ablak lenne. Az úrvacsoraosztás magyar és német szertartás szerint
megy, Nagytiszteletű úr és Kagór tiszti végzi. Az előcsarnokban nyitva volt
a fatáblával fedett ablak, két sebesült német katona bejött, a karjukra voltak
megsebesülve, egyik a sparhelthez közeledett, és pipáját meggyújtotta. Erre
Anna testvér […] szólt: „Itt ne dohányozzon! Nem szeretjük a dohányfüstöt!”
Én azt nem bírtam szó nélkül hagyni, kissé éles hangon beszéltem, hogy mi-
ért nem hagyja Anna azokat a vérző sebű embereket szó nélkül, a dohányo-
sokat. Még ebben a szörnyű pusztulásban is csak marni tudjuk egymást, ezért
az összes hörgéseket, aztán nem vehettem úrvacsorát [sic!]. Bielefeldből209
egy német katona jól ismeri a Bibliát. A birodalmi német210 katonák Hűvös-
völgyben és Rózsadombon sebesültek, akik nálunk vannak. Nem tudom, de
most már a legvégső idegem is szétpattant, a sebesültek egy része baranyai
születésű. Az összes pincét átfésülték, a 16 évestől 48-ig összeszedik a férfi-
akat.211 Nálunk is voltak, Mészáros Janit és Kiss Józsit el is vitték. Az utakat
a romoktól el kellett takarítani. A pincéből összeszedett embereket a Ra-

209 Észak-rajna–vesztfáliai város.

210 A nem Németország területén élő német nemzetiségűeket nevezték birodalmi néme-
teknek.
211 A nyilasok elrendelték a hadköteles korúnak nyilvánított férfiak (18–48 év közöttiek)
kényszersorozását. A pincékben azokat a férfiakat, akik nem tartózkodtak érvényes papírokkal,
összegyűjtötték, és központi sorozópontokra vitték, ahol vagy harcoló alakulatokhoz kerültek,
vagy munkásalakulatokhoz, akik erődítési munkákat végeztek.

123
detzky-laktanyába212 vitték. A templomunkat sztálinorgona213 rombolta szét,
az egri hősök szelleme beköltözött Budapest lakosaiba. Semmi pánik nincs,
türelmesen veszik a város ostromát, január 2–4-ig kevés megszakítással éj-
jel-nappal lőtték a várost. A Rózsadomb irányából [január] 8-án megérkezett
a fölmentő csapat.214 Egyes emberek azt csicseregték aztán, az utánpótlást
piros ejtőernyőn hozzák a németek. Az oroszok rögtön észreveszik, és lövik
is a repülőgépeket. Este 9-től 11-ig 10 percenként rázkódott meg a bunker,
kissé a sziklapor is hullott ránk.

Január 11.
Borzalmas belövések vannak, az idő enyhe, a sebesült katonák a templomba
járnak vécézni, ahogy Mészáros Laci mondja. Ma aztán Simon igazgató úr
az udvarra ás budit, mert vízzel nem működik a WC. Kétszáz SS-katona van
bekerítve.
A Városligetnél a Keletihez közel mennek,215 egy hadosztályban van
35–40 ezer ember.216 Az este altatót vettem be, és annyira elaludtam, hogy
semmit sem tudtam a világról, már hajnal három órakor föl is ébredtem, és
hat óráig gyötörtem magam. Aztán gyújtottam gyertyát, de csak öt percig
mertem égetni, még mások alszanak. Oly borzalmas ez a barlangsötétség.
8 órakor 38,4 volt a lázam, a mandulám be van dagadva.

212 A Radetzky-laktanya egyike volt a sorozópontoknak, ahova a pincékből összefogott,

hadkötelesnek nyilvánított férfiakat összegyűjtötték. A laktanya korabeli címe: II. kerület,
Pál­ffy tér 3. A mai: I. kerület, Bem József tér 3.
213 A BM–13 (katyusa) szovjet rakéta-sorozatvető beceneve.
214 A hír hamis volt, nem érték el Budapestet a Pilis felől előretörő német csapatok.
215 A Városligetnél a Stefánia úton állt ekkor az arcvonal.
216 Túlzó az adat a hadosztályok létszámára vonatkozóan, az ostromban 150–170 ezer szov-
jet és román katona vett részt.

124
Január 12.
A fölmentő csapatok 30 km-re vannak.217 Ma az oroszok beszaladtak a Hő-
sök terére.218 Azt kell mondanom, hogy a börtönben élő rabokénál is rosszab-
bak a sziklában lévő napjaink. A rabok bizonyos időnként napvilágra van-
nak engedve, és nyugodtan járhatnak a szabad levegőn. Mi nem lehetünk a
szabadban egyáltalán nyugodtak. Az Attila és Lovas utat borzalmasan lövik.
Már 5 órakor sötét van. A Lövőház utcában egy légnyomásos ló dögölve fek-
szik. Egypár órával később arra jártak, mondották, hogy már az egyik combja
hiányzik. Szegény pestiek az éhínséghez közelednek. Suck Kata és Glasew
este Mártával mentek mécsest vásárolni. Közben az aknák csak úgy fütyültek.
Közben megérkezett az édesapja, és a kislánya sehol nem volt.

Január 13.
Az éjszaka elég csendes volt, aludni mégsem nagyon tudtam. Az ostrom előtt
nem tudtam megérteni, ha valaki nem bírt aludni éjjel. Most aztán én is oda
jutottam, hogy nem tudok aludni. Ma a repülők egész nap zúgnak és bombát
dobáltak szüntelen, a géppuskázás sem maradt el. A Lánchídon már vagy
8 lyuk van. A sebesült katonákhoz két nap után érkezett orvos. Szörnyen
szenvednek szegények, egyiknek a jobb karja hiányzik. Baranyainak átkötöz-
tem a karját, mert a földig lógott a géz róla. Gyimesi N. tiszteletű úr 12-én
temette elé édesapját, ő maga ásta meg az édesapja sírját. Egy mosóteknőbe
fektették, egy másik teknővel lefödte, van, aki szekrényt használ koporsónak,
és van, akit ruhákba csavarva, koporsó nélkül tesznek a földbe.219 A gyer-
tyákról leolvadt paraffint parkettaviasszal együtt összeolvasztjuk, a szőnyeg
rojtjaiból teszünk bele a gyertya formájába, a következő, egy papundeklit ös�-
szesodrunk, az egyik végébe födőt tettünk, azon áthúztuk a fonalat, és bele

217 A Konrad II. felmentési kísérlet a Pilisben Pilisszentkeresztig hatolt előre január 11-ig,
ennél közelebb azonban a továbbiakban már nem sikerült jutni Budapesthez. Légvonalban
20 km-re, közúton valóban körülbelül 30 km-re voltak a védőktől.
218 A hír megerősíthető, a harcok már a Városligetben folytak.
219 Az ostrom alatt hamar koporsóhiány alakult ki. Ugyanis senki nem volt hajlandó kopor-
sót készíteni a háborús körülmények között, ezért a lakosság rögtönzött megoldásokat alkal-
mazott.

125
kellett önteni az oldatot, és abba kell kihűlni, a babom még fő. N. tiszteletű úr
ágya a barlang közepére került, ennek a végén van egy kis asztal, ezen pislákol
egy olajmécses. Néha alig világít, egymást megismerni alig bírjuk. Álmodtam
éjjel kétszer egymás után, hogy Diósdra mentem egy kis, ismeretlen kislány-
hoz, nagyon sok elegáns hölgyek és urak voltak. Én nagyon ócskán voltam
öltözve, senki nem nézett rám, a bemutatkozás is csak úgy történt, hogy egy
szót sem szóltak hozzám, borzalmasan rosszul éreztem magam. Egész bele-
fáradtam az álomba, közben esküdni kellett volna mennem, és a jegygyűrűm
sehol sem volt, ugyanis nem volt nálam, nagy izgalmak után megesketett
K. tiszteletes. Mikor megláttam, fölébredtem, és úgy elkéstem az esküvőről,
elaludtam, aztán megint ugyanezt álmodtam. Nagytiszteletű úr Simon úr-
ral Pesten volt, a Deák téren jártak, és borzalmasan bombázták Pestet és a
körutat. Magasfeszültségű áram van,220 közlekedés csak bizonyos utakon van,
az oroszok hangszórója221 ide hallatszik. Azt is megmondták, hogy Budán
a Radetzky-laktanyában mit vacsoráztak. Ők túrós palacsintát vacsoráztak,
a magyarok pedig káposztát. Valóságnak megfelelő személytől [hallottuk],
M. J., hogy Budán a Császár fürdőnél, Pesten a Rákóczi úton, a Korvin ház-
nál222 vannak223 [az oroszok].

Január 14.
Reggel fél 8, borzalmasan bombáznak. Vagy 20 nyilas katona bejött az óvó-
helyre, borzalmasan le vannak hangolva, kissé mi is el vagyunk gondolkozva.
Az jut eszünkbe, hogy az oroszok rövidesen elérik a lakásunkat, és ezek itt
maradnak közöttünk. Valami főhadnagy is van közöttük, feleségük is velük
van. Eddig három nő van itt. Most kapott parancsot a főhadnagy, hogy ke-
ressen szállást, így el is ment, a felesége jajveszékelve kiáltotta, hogy ne hagy-
ja ott. Aztán vitte a feleségét is. A lábam most is csak fáj. Hiába egy hete

220 A nehézvillamossági zárra utal, ami a Nagykörúton létesült.

221 A szovjetek városszerte propaganda-hangszórókat állítottak fel, amelyeken elsősorban a
magyarok számára olvastak be felszólítást, hogy a katonák adják meg magukat.
222 Corvin Áruház, korabeli címe: VI. kerület, Blaha Lujza tér 1–2.
223 A hír kacsa volt, Budán a Perc utcánál volt az arcvonal, és a teljes Rákóczi út még a védők
ellenőrzése alatt állt.

126
lustálkodom, igaz, hogy naponta fekszem. Közben hol egyik, hol másik rá
is ül ebben a sötét barlangban. Különösen Szagástiné, igen gyakran rá szo-
kott ülni, vagy belebotlik. A napokban kissé el is fenekeltem, nagyon fájt,
és nagyon indulatos lettem, és nem néztem, kit ütök. Ma 1 órakor kaptunk
egy kis vízvezetéknyi vizet, elvitték a könnyebb sebesülteket, és nem hoztak
súlyosakat. Borzalmas bombázás lett, amikor szedték őket ki a vöröskeresztes
autóból. A lépcsőházban a félemeletre rakták őket hordágyra. Az ép katonák
gyorsan leszaladtak ebben az időpontban, az udvaron voltam, és semmit nem
féltem. Az udvarra is hoztak öt sebesültet: egyik szakállasabb volt, mint a
másik. Nagyon szenvedtek szegények, mivelhogy ezt láttam, minden féle-
lemtől megszabadultam. Egy bottal a kezemben álltam az udvar közepén.
Isten csodálatos erőt adott. Nálunk egy férfi sem borotválkozik, a mosako-
dás is igen körülményes, és nagyon kevés vízben történik. A Kapisztrán téri
templomot224 kettőbe szakította [egy bomba], és rommá dőlt része beleesett a
ciszternába. Most aztán vége a víznek, és nem lehet belőle meríteni. A Szent-
háromság téren van egy másik ciszterna, onnan fogunk hozni, ha még élünk.
Én sajnos még mindig nem tudok bot nélkül járni. N. tiszteletű úr hozza a
legtöbb vizet.

Január 15.
Ma is van egy csomó katonaság, szállást keresnek. Nálunk három pincehelyi-
ség van, de már mind tele van. Azt mondhatjuk, hogy a Bécsi kapu téren már
csak a mi házunknak áll a fala, ezért minden katona itt keres szállást. Előt-
tünk, mögöttünk már lakhatatlanok. Három autó ágyneműt hoztak hozzánk,
gyönyörű paplanok és párnák. Ma egy vendéglősnek 5 liter borért 9 párnát és
6 darab paplant ajándékoztak, ezért a nagy ajándék után az illető még kimért
5 liter bort a német katonáknak. Ezt a kis cserét egy katona, aki ott jelen volt,
az mesélte. Nem tudom, hogy igaz-e. Azt mondják, tegnap, 14-én fölrobban-
tották a lakásunk lépcsőfeljáratát, és a lelkészi hivatal előcsarnoka tele van
ágyneművel és matracokkal.

224 Mária Magdolna-templom, korabeli címe: I. kerület, Úri utca 55., a maival azonos.

127
Január 16.
A pékeknek nincs lisztjük, két napja napi 15 dkg kenyeret adnak.225 A Közvá-
góhídra226 kellene menni lisztért, a pékeknek. Már ott a front, így aztán nem
tudjuk, mi lesz a kenyérügyben. Nagy a tífuszjárvány, naponta hozzák a sebe-
sülteket. Budapest szűk gyűrűjében tízezer sebesült van, már nem bírják hova
szállítani őket. A magyar sebesültet nem is nagyon szedik össze. Német kato-
na mesélte, a sebesültjeik között, most már azt mondom, hogy kibírhatatlan
a helyzetük. Kijövök a napvilágra, a szemeim könnyeznek, teljesen legyön-
gültem a pincében. A fölmentő csapatok még nem érkeztek meg.227 Az idő
gyönyörű napsütéses. Olyan békében élnénk, ha nem lenne ez a borzalmas
bombázás, géppuskázás, a belövések vegyes dübörgéseket okozhatnak. De-
cember 15-én Dunántúlról [jött] a katona szabadságra, borzalmas élmények-
ről beszélt, őket a Dunántúlon az angolok bombázzák foszforos lövegekkel,
csak a csontjuk marad ott, ahol ülnek vagy járnak. Most van itt egy nő, aki
hivatalos ügyben Pestre menne, de már nem engedték. Azzal tért vissza, hogy
a Kálvin téren vannak [az oroszok],228 igen, bekövetkezett az, hogy legyőznek,
de azért még mindig remélnünk kell, a legyőzött nemzet sorsa sohasem volt
rózsás. Istenben bízva tovább is küzdünk és rettegünk, hogy mikor visznek
Turkesztánba, most déli 12 óra, őrült morgó gépzúgás volt. Az udvaron jár-
tam és fölnéztem az égre. Négy piros ejtőernyőt utánpótlással eresztettek le,
itt, a házunk fölött láttuk, naponta több és több a romba dőlt lakás. Lassan
Varsó sorsára jut.229 Nagytiszteletű úr gyakran, vagyis mindennap bement
Pestre. Ma ment a Dísz térre, csak a koronázótemplomig mehetett. A Dísz

225 A kenyérfejadagokat aszerint állapították meg, hogy ki milyen munkát végzett: a nehéz
testi munkát végzőknek napi 50 dkg, a testi munkát végzőknek napi 25 dkg, mindenki más-
nak napi 15 dkg kenyér volt elvileg megállapítva, azonban ezt a mennyiséget sem kapta meg
mindenki.
226 Közvágóhíd, korabeli címe: IX. kerület, Soroksári út 58., a maival azonos.
227 Január 16-án még el sem indult a Konrad III. felmentési kísérlet, a Konrad II.-t pedig
már leállították.
228 Már 1945. január 15-én betörtek a szovjet csapatok a Kálvin térre, de valóban csak 16-án
sikerült felszámolniuk ott az utolsó ellenálló csoportokat.
229 Arra utal, hogy 1944-ben a varsói felkelés harcai során óriási mértékű pusztulást szenve-
dett a lengyel főváros.

128
téren nagy tűz volt, úgy nem bírt továbbmenni. A várbeli patikus230 élelemért
ad gyógyszert, pénzért semmit nem ad. Foszforos bombát dobálnak.
Borzalmas perceket élünk át, délután 3 órakor telitalálatot kapott a há-
zunk. Kissék231 a házunk alatt lévő pincében laktak, óvóhelynek rendezték be.
Bombatalálat áldozata lett Kiss és a felesége, menye, három személyt beta-
kartak. A Verbőczy utca 29. számú lakásból hozzájuk menekült egy 3 szemé-
lyes család. Ezek is mind megsebesültek, férj, feleség és lánya volt. A feleséget
bevitték a Sziklakórházba, hozzánk 10 percnyi idő a kórház, mire beértek, pár
perc múlva meg is halt. Kissék kiásásához kezdtünk, csak Kiss nénit bírtuk
estig kiszedni, borzalmas rossz érzésem volt, mikor halva szedtük ki szegény
Kiss nénit. Másnap reggel folytattuk az ásást. N. tiszteletű úr Bugát tiszti or.
[sic!] Simon úrral együtt ástuk, mondhatom, hogy az életem legszerencsétle-
nebb ideje és órája ez a nap. 10 perccel a szerencsétlenség előtt náluk voltam,
kedvesen elbeszélgettünk. Egy fél óra múlva aztán romok alól kellett kiszed-
nem őket, szörnyen néztünk ki, rom és rom minden.

Január 17.
Január 17-én sikerült mindkettőjüket kiszedni. Ilyen születésnapom még
nem volt, elfelejthetetlen nap.

Január 18.
Aztán tehát a nevem napján, délután fél kettőkor földbe temettük őket.
A soknál is több volt. Ez a két nap eseményei [hatására] minden eddigi re-
ménységem összeomlott. Abbahagyom a naplóírást!232

230 Éllő István gyógyszerész, korabeli címe: I. kerület, Tárnok utca 22–24.
231 Kiss Márton (1900–1945) és Kiss Mártonné (1896–1945). Kiss Márton egyházfi volt.
232 Kolozsi Piroska (1917–2017) sok évtizeddel később sem szívesen mesélt háborús élmé-
nyeiről. Az ostrom utáni állapotokról a következőképpen vallott: „Kirakták [az oroszok] az
országútra a halottakat sorba, a németeket! Az autók keresztülmentek rajtuk. Azt mondták,
hogy ezek kutyák! Ezt kellett nézni élő embernek, normális embernek! A normális sem lett
normális. Már mindenki megzavarodott. De nem lehetett beleszólni, hogy ne csináld… […]
Eljött az idő, amikor a hullákat és a lovakat is el kellett temetni. A Bécsi kapu téren túli részen
egy borzasztóan nagy gödröt ástak. Oda rakásra dobáltak be lovat, embert! A környéken ott
lakóknak kellett ezt mind csinálni. Az orosz csak parancsolt, hogy mit és hogyan csináljanak.
Ha jól emlékszem, három ló volt, már félig volt a gödör. A lovat alulra tették, egyet már le is

129
Rudnyánszky Éva: Napló az Úri utca 22.-ből233

1944. december 24.

Felvirradt megint karácsony napja. Minden ág és levél fehér a zúzmarából.
Az ég tiszta és kék, felhőtlen, így hát ma biztos bombázás lesz. Reggeli mi-
sén hallottam, hogy közelebb jött a front, a Rózsadomb felől erősödött az
ágyúzás. Délelőtt aztán megérkezett a bombázóraj. Tiszta égből zuhogtak
a halált hozó bombák a szeretet és a béke ünnepén. Délután, gyertyagyújtás
után lövöldözés hallatszott, amire kimentünk az utcára, ahol beszélték, hogy
a Szép Ilonáig lehet csak villamossal kimenni. De valószínűleg csak a kará-
csony miatt, hisz ilyen közel még nem lehetnek az oroszok.234 A svéd követsé-
get235 megtámadták a nyilasok, kirabolták, a svéd követ pedig a Nunciatúrára
menekült. Három órakor voltunk az éjféli misén. A gyönyörűen kivilágított
templom236 tömve volt emberekkel, az orgona zengett, hallgattak a harangok,
a kis jászolhoz hullott a pénz. Az egész templom, a sanyargatott pesti nép
együtt zokogott és sírt, és gyermekek módjára futott a jászolhoz, ahol térden
állva imádkoztak özvegyek, öreg emberek, gyerekek, mind a kis, világos csil-
lag alatt fekvő kis Jézuskára nézve. A Himnusz alatt aztán elérzékenyedtek
azok, akik eddig erősek voltak, és kisírták minden bánatukat. Ez volt a leg-
szomorúbb karácsonyunk.

engedtek. Hű, milyen nagy patália lett belőle! »Nem a lovat teszitek alulra! A kutyákat! A né-
meteket! Az emberek mennek alulra, felülre a lovak!« Még jobban kiment az erő az emberből,
hogy miket kell csinálni… A lovat ki kellett húzni a gödörből… hogy oda csak a németek
kerülhetnek, úgy rájuk a lovak… ilyen átélni gondolatban, lélekben, szörnyű! Nem volt ott már
normális senki, egy-egy ideig. Csak hallgatni kellett. Erőnk sem volt attól a sok szomorúságtól,
de csinálni kellett…” Kolozsi Piroska szóbeli közlése, 2016.
233 Báró dézseri Rudnyánszky Éva Mária Klára Eleonóra (1929–2016) családjával az Úri
utca 22.-ben élt az ostrom alatt.
234 December 24-én egy orosz egység valóban a Szép Ilonáig jutott előre.
235 A Gellérthegyen lévő épületet érte támadás a nyilasok részéről, és elhurcolták a követség
néhány munkatársát. Később az elhurcoltakat elengedték, közbenjárásra.
236 A háború miatt a budapesti plébániák az éjféli miséket délután tartották meg.

130
December 25.
Egész éjjel és nappal lőttek, úgyhogy nem is lehet az utcán járni. Miséről már
alig tudtunk hazajönni, annyira estek a srapnelek és repeszek. Estefelé már
nagyon erősen lövöldöztek, de mi jókedvűek maradtunk, és nem mentünk le
a pincébe. Lefekvés után öt oly erős lövés hallatszott, hogy a fejem felett két
helyen megrepedt a fal és potyogott a vakolat. Zugligetből telefonáltak, [az
oroszok] már odaát vannak.

December 26.
Ma is egész nap lőttek, úgyhogy nem mehetünk az utcára. Este bácsiék és
Kemaniék már oroszok alatt vannak, és onnan kívántak boldog karácsonyt.
Borzasztó lövöldözések vannak, rengeteg ember a pincében van éjjel, nap-
pal, ami ugyan biztonságosabb, de cseppet sem kényelmes, úgyhogy mi még
egyszer sem voltunk, és reméljük, nem is leszünk. Már teljesen megszoktuk a
robbanásokat, és furcsa, ha csönd van.

December 27.
A pénzügy237 tetejét háromszor átlőtték. Az üzletek már ki sem nyitnak, hisz
úgysem jár az utcán senki. Egy embernek, aki járt, átlőtték a lábát, így hát
mindenki otthon maradt, mert lövésen kívül repesz is potyoghat az ember
fejére.

December 28.
Ma hallottuk meg, hogy a kis Sandauge Maggie meghalt, egy orosz grá-
nát becsapódásánál. Az Apponyi házára238 esett egy gránát, és ő ablakpárká-
nyunkra csúszott, és ott robbant fel. Ő éppen a boltíves fürdőszobájukba sie-
tett, egy lépés választotta csak el a megmeneküléstől. Fél óra múlva meghalt,
egész testén szétroncsolódva. A kertben temették el, és virág híján fenyőága-
kat borítottak szegény Maggi sírjára.

237 A Szentháromság téren lévő Pénzügyminisztérium épületére gondolhatott.

238 Talán a mai Táncsics Mihály utca 17. számú épületről van szó.

131
December 29.
Ma reggel nagy támadást indítottak az oroszok a város ellen. Tegnap este és
egész éjjel borzalmas lövöldözés volt. Reggel, miután elég keveset aludtunk
az éjjel, olyan erősen lőttek, robbantak a gránátok, süvöltöttek a srapnelek,
hogy megrepedt több helyen a fal. Tíz órakor 3 lövedék esett a szomszéd
házba, mire mi is jobbnak láttuk levonulni először, s reméljük utoljára a pin-
cébe. A bástyai fronton kitörtek az ablakok, és a város tele van repeszekkel.
Az oroszok már a Déli pályaudvarnál239 vannak, és a Sas-hegyről240 lövik a
Várat. Óbudát és a III. kerületet már feladták,241 a Belvárost és a Várat védik
tovább is. A németek nagy rablást rendeztek mindenhol, üzleteket fosztot-
tak ki, és sötét autókon hordják a lopott árut. A Margit hídon árkokat ásva
megsértették a vízcsöveket, s most nincs vizünk. Reggel villany sem volt, de
délután ötre rendbe hozták, azt hisszük, az oroszok, mert mi Kelenvölgyből242
kapjuk, és az már nem a miénk.

December 30.
Ma reggel kb. 10 órakor nagyon erős pergőtüzet kaptunk. Rögtön lementünk
a pincébe, ami jó is volt, mert a szemben lévő ház kapott egy aknát. Az elöl-
járóságban243 is robbant egy. Az Úri utcában nincs egy ház, ami még találatot
nem kapott. A mi házunkba is csapott egy akna, de hála Istennek csak a tetőt
lyukasztotta át a szalon felett. Így még bajban is szerencsénk van, mert a la-
kásban ablaktörésen kívül nem történt semmi baj. Csakis Isten őriz minket,
mert a Várat már teljesen összelőtték. Egész nap a pincében voltunk, sőt itt is
alszunk, mert most már nem lehet felmenni.

December 31.
Ma reggel foszforos bombákat dobáltak, ami elég veszélyes volt, mert vizünk
csak dél felé lett. Nagyobb tüzek azonban nem lettek. A mai nap kissé csen-

239 Február 9-én került a szovjet csapatok kezére a Déli pályaudvar teljes területe.
240 A Sas-hegy 1945. február 6-án esett el.
241 Erre csak január végén került sor.
242 A Kelenföldi Erőműből egész pontosan.
243 Az I. Kerületi Elöljáróság korabeli címe: Szentháromság utca 2.

132
desebb volt a mi vidékünkön, de az Országház utca teljesen leégett, mert a
németek ott tárolták a benzinjüket.

1945. január 1.
Újév, tegnap este lent szilvesztereztünk a pincében, vagyis megittunk egy
üveg pezsgőt. A mai nap is nagy lövöldözéssel kezdődött, és így nem volt
még újévünk soha, de reméljük, hogy jobb lesz az év, mint a kezdete.

Január 2.
A tegnapi délután csodálatosan csendes volt. Bakoséknál üldögéltünk. Az éj-
jel Katónak megszületett a kislánya, és azt reméltük, hogy békeangyal lesz.
De ebbe sajnos csalódtunk. Délelőtt megint Bakoséknál voltunk. Gyönyö-
rű idő volt, ragyogott a tiszta kék ég. Egyszerre nagy repülőzúgást hallot-
tunk. Már fel voltunk öltözve, hogy lemegyünk a pincébe, amikor borzasztó
robbanásokat hallottunk. Levágtuk magunkat a földre, ami jó is volt, mert
csörömpölt az üveg, hullott a tégla és vakolat. A levegő egész szürke volt és
poros volt, ekkor kirohantunk az előszobába, ahol az ajtó már csörömpöl-
ve beomlott, a fal hullott. Végre remegve lejutottunk a pincébe. A házunkba
csapott egy bomba. A tető átszakadt egy helyen, a plafonnal együtt az egész
teljesen szétment, sehol nincs ablak és ajtószárny, a légnyomás minden lehe-
tőt szétrobbantott. A házunkban most már nem tudunk lakni. Hála Istennek
azonban a bútorokban nem esett kár, és így ezeket leszállítottuk a pincébe,
ahol most mindenünk van. Főzni nem tudunk, mert kéményünk nincs. De
még bajban is hálát adunk Istennek, hogy mindnyájan életben vagyunk, és
nincs még ennél is nagyobb bánatunk. S ez az élet megpróbáltatás, talpra állás
és megint csak megpróbáltatás. De efölött világít mindig Isten örök szelleme,
ami talpra segít.

Január 3.
A mai nap aránylag csendes volt tegnaphoz képest. Katónak és gyerekének
nem tudunk helyet szerezni a kórházban, és így ők is velünk vannak. Most
már mindenki az alsó pincében alszik, mert nagyon megijedtünk a tegnapi
bombától. Azóta még kaptunk egy aknát, és egy másikat is, de az csoda módra
nem robbant, csak borzasztó erős légnyomása volt. A víz és a gyertya is fogy­

133
tán van, és most még a Bécsi kapu teret is védeni akarják a németek. Most
már ötödik éjjel lesz, hogy itt lent alszunk ebben a nyirkos, hideg pincében.

Január 4.
A mai nap aránylag csendesebb volt. Már borzasztó piszkosak vagyunk, de
vigyázni kell a vízzel, mert nem tudjuk, meddig tart ez a helyzet. Nincs gáz,
villany, meleg szoba, víz, ami eddigi kényelmünket jelentette, és még most is
boldogok vagyunk, mert mindnyájan élünk és óvóhelyünk van, amit sokat
nélkülöznek.

Január 5.
A mai nap megint nehéz volt. Erősen lövöldöztek, és ma mellettünk esett 3
bomba. Borzasztóan néz ki a Szentháromság utca, leomlott tetők, összetört
ajtók és ablakok, ledőlt falak jelzik a szörnyű bombázás útját. Sokak szerint
van a német felszabaduló sereg, ezzel tartják a lelket a katonákban, akik már
nagyon fáradtak. Rendőrökkel fogdostatják össze az embereket244, nem szá-
mít már semmi, vad, műveletlen emberek ordítanak a laktanyában245, akikből
hiányzik minden jóérzés. Betegeket vezényeltek ki a frontra, felkoncolnak és
fejbe lőnek mindenkit.

Január 6.
Vízkereszt. Ma is erős lövöldözések voltak. Az Úri utcában már nincs egy ép
ház, de azt mondják, Pest még jobban szét van lőve. Az Országház is sok lö-
vést kapott. Papit is majdnem elvitték. Nagyon megijedtem, de hála istennek
sikerült őt kimenteni, pedig borzasztóan szigorúak a katonák.

244 A katonaszökevények után a nyilasok, csendőrök és rendőrök tartottak razziákat. Minden

18–48 közötti férfit katonakötelesnek nyilvánítottak, így őket keresték az óvóhelyeken.
245 Itt arra utal, hogy az óvóhelyeken összefogott, katonaköteles korú férfiakat laktanyákba
kísérték gyorstalpaló kiképzésre a bevetés előtt, amennyiben harcoló alakulathoz került. Ha
munkásegységbe került, akkor pedig lövészárkot kellett ásni vagy barikádot építeni, adott eset-
ben a első vonalban.

134
Január 7.
Ma csodálatos csend van. Sokak szerint az orosz karácsonynak köszönhetjük
ezt. Már egész furcsa ez a vihar előtti szünet, mindenki rosszat sejt, de remél-
jük, Isten megsegít minket továbbra is, hisz csak az a fontos, hogy mindnyá-
jan életben maradjunk. Pénteken áldoztam, most megvan a kilenc péntekem,
ha meghalok is, tiszta lélekkel mehetek az Uram felé.246

Január 8.
Ma is eléggé hallgatnak az ágyúk. Szép, lassú pelyhekben hullott ma a hó,
és rászállt az emberi rombolásokra. A kis Katót elvittük a kórházba, és meg-
fürdettük. Csak itt, a fényben láttam, hogy milyen piszkos és kócos vagyok a
többi ember mellett.

Január 9.
Ma reggel megint megindult a lassú havazás. Gyönyörű pelyhekben hullott a
hó, és mint a szeretet fehér leple, rászállt az emberi rombolásokra, hogy ne is
lássuk a gyűlölet okozta borzalmakat. Délelőtt havat lapátolunk, de nagyon
erősen hullott a hó, és nem lett túl tiszta az utca. Most már mindenki nadrág-
ban jár, kapucnikkal, és az a divat, hogy mindenki minél rendetlenebb legyen.
Lapátokkal felfegyverkezve járnak, és lapátolnak mindenhol, ami nem hajt
túlságos hasznot, inkább csak a divat kedvéért van, de persze ezt mindenki
titkolja, és nagyon adja a buzgó munkálkodást. Tegnap est megint kaptunk
egy aknát, ez most már az ötödik, de van ház, ami 11-et kapott itt mellettünk.

Január 10.
Hosszú csendek után megint erős lövések követték. Katót ma megint elvittük
a kórházba. Egész felüdülés egy kis meleg és fény. A németek biztatnak min-
ket a felmentéssel, de ebben már senki nem hisz.

246 Vallási tanítás szerint, aki kilenc egymást követő első pénteken gyónást, áldozást megtart,
Jézus ígérete szerint sokféle kegyelmet kap Istentől.

135
Január 11.
Ma a lövöldözés kissé lecsendesedett, pedig még mindig Budát nyomják
az oroszok. Sokak szerint már a Marczibányi téren voltak, de visszaverték
őket.247

Január 12.
Az Apponyi tér248 van borzasztóan szétlőve, mondják a pestiek. Sok ember
van agyonlőve és felakasztva, nyakukban táblával, mi volt a bűnük. Annyira
nincs élelem, hogy az emberek utcán elesett lovakat esznek meg.

Január 13.
Ma reggel 5-kor nagy légnyomás volt, és ettől kezdve folyamatosan lőttek
Pesten. A hírek azt hozták, hogy már a Pajor szanatóriumnál249 és a Nemze-
tinél250 vannak az oroszok. Egész nap dörögtek az ágyúk, és idehallatszik az
utcai csaták zaja.

Január 14.
Tegnap este orosz megafon ordította a megadást, és ma reggel megindult a
sortűz. Pestre Stukák zuhantak251 egész idő alatt. Nagyon erős volt ma is az
ostrom.

Január 15.
Ma kissé csendesebb nap lett. Délelőtt elég nyugodt volt, csak ebéd után
kezdődött a stukázás. Hál’ Istennek nálunk nem történt nagyobb baj. Kály-
hánk már van, de nem nagyon melegít, és átmentünk a 20.-ba a katonákhoz
melegedni.

247 A szovjet csapatok január 26-án érték el a Marczibányi teret.

248 Ma Ferenciek tere.
249 Pajor Szanatórium és Vízgyógyintézet, korabeli címe: VIII. kerület, Vas utca 17., ma
azon a címen: SE Egészségtudományi Kar Dietetikai és Táplálkozástudományi Tanszék.
250 Nemzeti Múzeum.
251 A németek nem támadták Junkers Ju 87 (Stuka) zuhanóbombázókkal Pestet, viszont
január 13-án a román királyi légierő négy Ju 88 és hét Ju 87 típusú gépe támadta a Lánchidat
és az Erzsébet hidat, vélhetően ezt láthatta.

136
Január 16.
Ma reggel nálunk volt mise. Szépen elkészítettük az oltárt, és nagyon izgul-
tunk, mert késett a pap, végre megjött, és nagyon megható, de egyben irgal-
mas mise következett. Folyton zúgtak a gépek.
Borzasztóan erős tüzelés volt, mert folyton stukáztak. Nem volt egy nyu-
godt percünk. Rengett a föld, süvöltöttek a golyók. Még soha ilyen borzalom
nem volt. Az Úri utcában folyt a benzin, a házak ablakából csapódott ki a
láng. Több ház égett le. Mindnyájan borzasztó idegesek vagyunk, repülőnek
nevét sem bírjuk kiejteni.

Január 17.
Ma szőnyeget252 kapott megint az Úri utca. Már alig van ép ház az utcában,
találatot már mindegyik kapott. Szegény Markovits Kálmán bácsira esett egy
kapu, eltört a lába, nem bírta ki az izgalmat, és meghalt253. Mi még boldogak
vagyunk, hogy a házban nem volt még halott, és sokat imádkozunk, hogy
óvjon meg minket az Isten.

Január 18.
A mai nap lövésekben csöndes volt, de mégiscsak sok izgalmat hozott. Reggel
felrobbantották az összes hidakat, és 1 órakor feladták Pestet. A budai részt
tartani fogják, kétségbe vagyunk esve, hogy még jobban összelövik a háza-
kat. Délután berohant egy katona: a nyilasok keresnek minket, meneküljünk.
Gyorsan átmentünk a szomszédba, borzasztóan megöleltem a Papit, de hál’
Istennek csak élelmiszerekért jöttek. Csak együtt maradhassunk, kibírunk
minden bajt!

252 Szőnyegbombázást.
253 A halotti anyakönyv szerint Markovits Kálmán 67 éves földbirtokos 1945. január 17-én
vesztette életét szilánksérülés következtében a Sziklakórházban, lakhelye az Úri utca 10. szám
volt.

137
Január 19.
Elég csendes nap volt. Állítólag a Parlamentben magyar és orosz zászlók lo-
bognak.254 A hírek szerint nyugalom van Pesten, és a kormány megalakult.

Január 20.
Mindenki náthás és torokfájós. Itt a pincében nem is lehet meggyógyulni, de
reméljük, nemsokára felmehetünk. A németek piros ejtőernyőket dobálnak
le, ennivalót, hozzánk is esett egy. Állítólag németek bombázzák Pestet.255
Hírek hozták, hogy a németek elérték a Dunát256, és a magyar leventék Bu-
dán állnak már.257

Január 21.
Ma az utcára elénk esett egy bomba, és az óvóhelyen bedőlt egy befalazott
ablak. Nagy izgalom volt, de nem történt semmi baj a háziak közül. Az utcán
előttünk meghalt két ember, és megsebesült egy német, akiről mondják, hogy
szintén meghalt. Végre szereztünk egy lámpát, mert gyertyánk már alig van.
Vizünk is nagyon fogy. Rengeteg sebesült van mindenhol, a halottakat nem
tudják eltemetni, megfertőzik a levegőt és a vizet. Állítólag a németek elfog-
lalták Fehérvárt,258 és jönnek felmenteni. Ma 4 hete tart az ostrom.

Január 22.
Rögtön reggel elkezdődött az ágyútűz, és egész nap dübörögtek, stukáztak.
Nem kis bombákkal dolgoztak. Markovitséknál még az óvóhely is beszakadt.
Csak estefelé lett csendes, de már mindnyájan holtfáradtak voltunk az izgal-
maktól. A Nunciatúra fele leomlott.

254 Ez téves, mindössze egy vörös színű ejtőernyő rekedt a Parlamenten, ezt nézték sokan
vörös zászlónak.
255 Ilyen nem történt.
256 Január 19-én már elérték a Dunát a német csapatok a Konrad III. hadművelet keretében
Dunapentelénél.
257 Téves közlés.
258 Január 22-én foglalták vissza teljes mértékben Székesfehérvárt a Konrad III. hadműve-
letben.

138
Január 23.
Ma reggel rövidebb volt, de 12 óra után elkezdődött a repülés. Mi is kaptunk
egy belövést, a házunk már egészen tönkrement. Kaptunk még egy aknát, és
egy német ejtőernyős259 beszakította a plafont is. Így a mai nap nekünk elég
nehéz volt. A keleti front északi része teljesen összeomlott. Az oroszok félel-
metesen haladnak előre.

Január 24.
Ma havazott, és így csend volt. Sokat voltunk a felső lépcsőn levegőzni.
Megint feljelentés jött ellenünk, és kutattak élelmiszer után. Felajánlottunk
8 üveg kompótot. A németek Budakeszin vannak.

Január 25.
A mai nappal befejeződött az eddigi életünk. Egy nagy bomba esett a szo-
bánkba, leszakadt az emelet, a földszint a felső pincébe, egészen az alsó pin-
céig. Semmi ételünk nincs, a bejárat is leszakadt. A felső pincében 7 ember
maradt, úgy kellett őket kiásni, de hála Istennek senkinek nem történt baja.
Borzasztóan kétségbe vagyunk esve, minden ruhánk oda van. Gabriella fő-
hercegnő adott nekünk vacsorát, mert egy kis darab kenyerünk sincs.

Január 26.
Végre kiástuk magunkat a belső pincéig. Nincs ember, aki mentsen. Katonák
jöttek kiásni, de rengeteget elloptak. Este házkutatás volt, mindenfélét össze-
szedtek. Papit elvitték. Végre kettőkor visszajött, de életemben nem volt an�-
nyi bajom egyszerre. Borzalmas volt, azt hittem, sohasem látom többé Papit.

Január 27.
Még mindig a főhercegnőnél étkezünk. Papi összes cigarettáit ellopták, a
bombázott házakat mind fosztogatják. Feltörték az ajtókat, nem tudjuk, mi
mindent loptak el. Vödrünk nincs, vizünk sincs, egész szegények lettünk.

259 Ejtőernyős ellátótartály lehetett, nem ejtőernyős.

139
Január 28.
Borzalmas bombázás folyik, megint kaptunk egy aknát az ebédlő fölé.
Az egész Úri utca összedőlt, nincs ház bomba nélkül. A föld folyton dübörög.

Január 29.
Ma fél 8-tól délután 5-ig folyton bombázás. Már én is alig bírom ezt a sok
izgalmat, nincs idő az embernek az idegeit megnyugtatni. Az oroszok a Vér-
mezőn vannak, a felmentő csapatok visszavonultak.260 Tele van katonával a
Vár.

Január 30.
Ma reggel is borzalmas bombázások voltak. Az Úri utca már teljesen össze-
dőlt. Az oroszok a Margit körúton vannak.

Január 31.
A csend van. Folyton járnak a fosztogatók, feltörnek mindent, civil ruhát
keresnek és mindent visznek.

Február 1.
Ma is csend van. Egész nap járnak a rablók, még tartják a Várat, és nem adnak
föl minket. Mami beteg. Vizünk nincs. Meg kell halni a budaiaknak.

Február 2.
Maminak 40 fokos a láza. Már mindenki csak az életét menti, nem számít
semmi, csak élve kikerüljünk innen. Még egy hetet nem bírunk ki.

260 A Konrad III. felmentési kísérletét január 27-én leállították a németek.

140
Tolnai János: Naplórészletek 261

1945. január 2. – napló

Most, január 2-án múlt egy hete, hogy lent vagyunk a pincében keresztma-
máéknál. Az élelem, amit magunkkal hoztunk, talán még egy-két hétig el-
tart, de addig – remélem – csak nem leszünk itt, a pincében. Kenyeret csak
5 naponként egyszer kapunk, de az sem a rendes adag. A repülők állandóan
gépágyúznak és bombáznak, ezért nem lehet a lakásban lenni. De azért az
anyák ott főznek gyermekeik számára. Egész nap csak kártyázok és olvasok.
5×5 m2-nyi kis helyen harmincan vagyunk. Eddig még hála Istennek nem
panaszkodhatunk, és baj sem történt. Csak az a vágyunk, hogy ne kelljen már
a pincében lenni.

Jegyzetek
Az év utolsó napja, a szilveszter, szinte észrevétlenül múlt el. Az óév búcsúz-
tatása és az új, 1945. év fogadása minden ünneplés nélkül lett a múlté. Az új
esztendő a ház lakóit és vendégeit télikabátban, fűtetlen pincében, félelem
és rettegés közepette találta. A vidámságot a háború zaja elűzte. Az orosz
csapatok már gyűrűbe fogták a fővárost,262 megkezdték Budapest ostromát.
Keresztmama éléskamrájában találtunk néhány kiló sárgaborsót. Ezt főzhet-
jük és ehetjük levesként vagy főzelékként egy időre, üres gyomrunk meg-
nyugtatására. Egyetlen szék a pihenőhelyem, akárcsak a többieknek, amely-
nél fogva az ülve pihenés is elfáraszt a pince gyér világításában. A pince belső
részének egyik ajtaját leemeltetik apuval, azt két bakra helyezve biztosítot-
tunk jobb pihenést anyunak és Gyurikának. Néha jut ebből a család többi
tagjainak is. Amikor este lesz, és a többiek elalszanak, Terivel fellopódzunk a
harmadik emeleti lakásunkba, hogy ott ágyaink kényelmében, végtagjainkat
kinyújtózva egy jót pihenjünk. Anyuék ezt szerencsére még nem vették észre,
különben kaptunk volna egy kis szidást. A tegnapi este azonban nagyon ránk

261 Korábbi megjelenés: Koncz 2005, 29–55.

262 Már 1944. december 24-én bekerítették a fővárost, a teljes bekerítés azonban csak de-
cember 26-án valósult meg.

141
ijesztett. Alighogy letettük magunkat, és takaróinkat magunkra húztuk, majd
elaludtunk, olyan iszonyú robajra ébredtünk, hogy az egész ház beleremegett.
Bizonyára egy nagy lövedék érte az épületet. Ruhánkat a lakásban hagyva,
hálóingestül rohantunk le a pincébe, belátva, hogy pihenni nyugodtan csak itt
lehet. Nagy sietségünkbe még a bejárati konyhaajtót sem zártuk be. Sikerült
a közeli háztartási boltból egy liter petróleumot szerezni. Így petróleum- és
kocsislámpákkal be tudjuk világítani az egyébként sötét és rideg pince helyi-
ségeit, amikor központi áramhiány van. Holnapra is ígértek egy liter petróle-
umot „családi adagként”.
Egyeseknek karácsonyról még maradt néhány szál gyertyájuk. Ez jó szol-
gálatot tesz sötétségűző törekvéseink során.
Az üzletek mindent kiárusítanak, mi pedig vásárolunk mindent, akár van
rá szükségünk, akár nem, hiszen a pénzünkkel úgysem tudunk mást kezdeni.
Az értelmetlen vásárlások során egy söprűt és egy lábtörlőt vettem a szom-
szédos kisboltban. De minek? Kinek?

1945. január 5.–január 10. – napló

A házat263 már több aknatalálat érte, de bomba még – hála Istennek – nem.
Minden este és reggel aknáznak, és sokszor napközben is. Próbáltam kimenni
a lakásunkba, de nem lehetett, mert ott már az oroszok voltak. Petróleumot
szereztünk egy helyről, és azzal világítunk a pincében, ahol négyszázan va-
gyunk. Hét rekesz van, és így eloszlunk benne. Az élelmünk elfogyott. Csak
egy kis kenyér van a Gyurika részére. Feketekávét, levest és lóhúst eszünk. Víz
is csak kevés van, és mindegyikünk ki van merülve.
A keresztmama megjött Pestről.

Jegyzetek
Ilyen körülmények között köszöntött rám január 5-e, tizenötödik születés-
napom. Szebb születésnapi ajándékot is kaphattam volna a sorstól, mint ami-
lyenben részesültem, de hát az igazi és legszebb ajándék az, hogy életben

263 Tolnai János családjával a Budaörsi úton lakott, de az ostrom alatt a mai Kiss János altá-
bornagy utcában tartózkodtak egy rokonuknál.

142
vagyok, és egészségben együtt lehetek családommal, anyuval, apuval, 13 éves
húgommal, Terivel és 2 éves kisöcsémmel, Gyurikával.
Megpróbáltam még egyszer kijutni kerülő úton Budaörsi úti lakásunkba,
hogy a keresztmamához jövet ott felejtett versesfüzetemet elhozzam. Saj-
náltam volna, ha elvész a háború során. Nem szóltam erről anyuéknak, mert
bizonyára megtiltották volna könnyelműségemet. Utamban egészen a Bu-
daörsi úti Károly király264 laktanyáig jutottam el, emberekkel nem találkozva.
Itt egy lövészárok szelte ketté az úttestet, ahol egyetlen német katona húzta
meg magát, tartva az „ügyeletet” és a frontot a fedezékben. Amikor észrevett,
dühösen rám kiáltott, hogy „zurück, zurück!”265, és kézmozdulataival is zavart
vissza, parancsolóan. Messze, távol, éppen ott, ahol a mi lakásunk lehetett,
kis emberalakok mozgolódtak. Azok feltételezhetően már az oroszok voltak.
Én hallgatva a németre, gyorsan visszafordultam, és irányt vettem hazafelé.
Ekkor döbbentem rá, hogy ez a kaland milyen bajt hozhatott volna rám.
Keresztmama visszament Pestre, rokonához. Csak azért jött, hogy ruha-
neműket vigyen magával, tekintve, hogy hosszabb időre akar távol maradni.
Az egyik szomszédos ház pincéjében állomásozó német katonáktól feketeká-
vé-konzervet kéregettem. Kaptam tőlük néhány kockával, amit meleg vízben
feloldva ittunk meg. A préselt kávékocka cukorral volt vegyítve, így néhány
napra az üres kávés reggelink biztosítva volt. Néha a száraz konzervet rág-
csálva ettem belőle, de így a kávé önmagában nem volt eléggé laktató, sőt…
Végre esett egy kis hó, de a házak tövében meghúzódó katonai járművekre
telepedett hópelyhekből csak keveset sikerült leszedni. Igaz, hogy eléggé ko-
szos volt, de leülepítve megmentettünk belőle egy levesre valót. A pincében
volt egy fiú, aki hazafias lelkesedéssel ment nap mint nap harcolni. Szülei
hiába kérték, hogy maradjon itthon. Nándinak hívták, mindig nyakba tett
géppisztollyal és derékszíjára akasztott kézigránátokkal járkált, egész lényé-
ből szinte sugárzott az „oroszgyűlölet”. Hangoztatta, hogy ő a magyar hazá-
ért küzd, és ha kell, meg is hal érte. Ez utóbbi be is következett. Egyik napon,

264 Károly király laktanya, korabeli címe: XI. kerület, Budaörsi út 43–64., ma Petőfi-lakta-
nya, címe: Budaörsi út 49.
265 Vissza, vissza!

143
szokása szerint, elment otthonról, de vissza már nem jött. Szülei üzenetet
kaptak valakitől, hogy gyermekük a budai Bem-szobornál266 elesett. Meg-
halt. Nem volt 19 éves sem. Az egész pince gyászolta Nándit, aki egy kedves,
mindenki által szeretett fiú volt. Azt nem tudtuk meg, hogy holtteste hova
került, kik és hol temették el. Mint utólag kiderült, leventeoktató volt Nándi.

1945. január 10.–január 15. – napló

Mind nagyobb lesz a vízhiány. A vízvezetékből nem folyik a víz. Áram sincs,
és a tüzelő is kevés. A petróleum is lassan elfogy. Az üzletekből mindent ki-
árusítanak. Kockacukrot, mazsolát, zöldséget, zsírt osztogatnak ingyen.
Ebből megint csak elleszünk egy pár napig. A pénznek semmi értéke
sincs. Élesztőért tudtunk egy kis lisztet cserélni, és sütöttünk egy kis kenyeret.
Nem tudom, mikor lesz már vége ennek. Azt beszélik, hogy a felmentő sereg
már Budaörsön van.267 Ez az egy reményünk ebben a helyzetben.

Jegyzetek
Az egyik lakótól lóhúst kaptunk Gyurika részére. Az adakozó ember egy
vasszilánktól kimúlt állatról kanyarította le az eléggé nagy adagot. Az egész
családnak jutott egy-egy szelet a friss húsból, finomra sütve és főzve is.
A pince lakóin egyre jobban látszik a kimerültség, főleg a fekve pihenés,
vagyis az igazi pihenés hiánya miatt. Én is legszívesebben csak aludnék, nem
törődve semmivel, nem tudva semmiről. Életveszélyes helyzetünk egyre ros�-
szabb, egyre elviselhetetlenebb. Az aknavetők mellett most már a katyusák,
ismertebb nevükön sztálinorgonák is borzolják idegeinket. A németek egy
löveget állítottak fel a ház padlására, növelve a veszélyt, mely minket fenyeget
az orosz belövések, célzások nyomán, azáltal, hogy az ellenség be tudja mérni
a kilövések helyét. Mindez azt eredményezte, hogy a löveg hangját hallva nem
lehetett tudni, hogy a németek lőttek-e, vagy az oroszok találták-e el házun-
kat. Ugyanis mindkét esetben megremegett az egész épület, szinte a pincéig.

266 Ekkor Pálffy tér, ma a Bem József téren található ez a szobor.

267 Ez téves információ volt, Budaörsig sosem jutottak el a Budapest felmentésére induló
német csapatok.

144
Terivel tréfálkoztunk is ebből adódóan, mondván, hogy „akárhogyan is tör-
tént, a mienk volt”. Egyre inkább érezzük, hogy eltetvesedünk. A mosakodás
hiánya miatt elszaporodnak az élősdiek a pincében összezsúfolt lakók testén,
ruházatában. Én is csak a pulóveremet elégetve tudtam kiirtani a ruhatetűket,
melyek éjjel-nappal csíptek. Hosszú hónapok munkája lesz az is, amíg pet-
róleumos kezeléssel anyu és Teri dús hajából a fejtetű több száz, szüntelenül
szaporodó sörtéit és petéjét ki lehet majd irtani. Félünk attól, hogy ezek a
tetvek valami fertőzést, esetleg tífuszt okoznak. Fertőtlenítőszer ugyanis nin-
csen, tisztálkodásunk csak „csipamosdásból” áll. A víz hiánya folytán sokszor
még ennyiből sem. A zsúfolt pincehelyiségben katasztrófa lenne egy fertőző
betegség, amit a német katonáktól is kaphatnánk. Ők ugyanis tetűiket az
emeleti körfolyosón rázzák ki ruháikból, nem törődve azzal, hogy mi éppen
ott közlekedünk alattuk. Orosz repülők bombázták a környékünket. Alacso-
nyan szállva géppuskázták az épületek ablakait és az utcán tartózkodó, ott
haladó embereket. Mindenki, így mi is behúzódtunk pincénkbe, egyetlen fe-
dezékünkbe, rettegve attól, hogy a bombák esetleg minket is elérhetnek. Ve-
szélyes most sebesültnek lenni. Nincs gyógyszer, kötszer, és orvost sem találni
körünkben. Még az egyszerű fog- vagy fejfájás csillapítására sincs mód. Ezt is
el kell tűrni az embernek. Jobb lábamon két darab egypengős nagyságú fekély
van már több mint két hónapja, de csak rongyokkal tudom kötözni, fertőtle-
nítés nélkül. Kezelése néha eléggé fájdalmas, különösen, ha a sebre rátapadt
rongyot cserekötésre le kell tépni. De kibírható. A sebekből állandóan folyik
a gennyes, bűzös váladék, és ez bizony eléggé „zavar”.

1945. január 15.–január 20. – napló

Minden este fönt alszom a harmadik emeleten. Az aknáktól nem félek an�-
nyira, inkább a bombától tartok. Tegnap este hálóingben kellett leszaladnom
a pincébe, mert annyira aknáztak. A házunk is kapott, és egész beleremegtek
a falak. A jó Isten jóvoltából túléltük eddig a bajokat. Vajon meddig leszünk
még itt a pincében? Ki gondolta volna, hogy ilyen soká leszünk itt lent?

Jegyzetek
Némely üzlet tulajdonosa továbbra is ingyen osztogatja áruit, főként az élel-
met. Beosztással teszik ezt, hogy minél több embernek jusson belőle. Így sze-

145
reztem be megint cukrot és zsírt. Pénzt akartam adni értük, de a boltos azt
mondta, hogy nem kell neki a pénz, nem tud mit csinálni úgysem vele. Azt
mondta, hogy inkább a magyarok egyék meg, semmint az oroszok kezére
jusson. Más üzletek kirakatában az egyéb áruk ott maradtak, nem kellettek
senkinek. Igaz, ezek nem tartoztak az élelmiszer kategóriába. Sikerült újra
élesztőért egy kis lisztet cserélnünk, így tudtunk egy nagyobb kenyeret sütni.
Ezzel pár napig, beosztással, megvolt az élelmünk. Anyu úgy is próbált élel-
met szerezni, hogy értékesíteni próbálta arany karóráját. Minthogy ez nem
sikerült neki, élelemért akarta elcserélni. Ám csak két kiló krumplit kínáltak
érte, amit anyu kevesellt. Így az óra megmaradt csereként a későbbi időkre.
18-án váratlanul beállított keresztmama, aki pesti rokonánál volt eddig. Me-
nekülnie kellett Pestről a támadó orosz csapatok elől. Egy fotelt hoztunk le
neki a lakásból, a pincében helyet szorítva számára. Körbevettük őt, faggatva,
hogy mit tud a felmentő seregről, és arról, hogy hol vannak az oroszok a
pesti részen, és hol a budai oldalon, de mindezekről nem tudott mit monda-
ni. Mesélte, hogy Pestről menekülése milyen borzalmas volt, s látszott rajta,
hogy még a hajnali tragikus események hatása alatt áll. A pince lakói meg-
döbbenve hallgatták, amikor elmondta, hogy az utolsó pillanatban sikerült
átjönnie a Lánchídon az emberek tömegével, akik szinte taposták egymást.268
A katonák, a civilek csak magukkal törődtek. A sebesültek a földön fetrengve
jajgattak. Ő maga egy háromgyerekes anya egyik gyermekének kezét fogva,
el-el bukva segítette a kis családot az esztelen menekülésben, miközben az
oroszok aknatűzzel árasztották el a hidat. Azt, hogy ő életben maradt, olyan
csodának mondta, amit szinte hinni sem tud, még most sem.
Zokogva folytatta menekülésének történetét, hogy még jóformán el sem
hagyta a híd budai hídfőjét a Fő utcába kanyarodva, máris hatalmas robba-
nást hallott a háta mögött.
A híd repült a levegőbe, a rajta még ott tartózkodó menekülő tömeggel,
így hiúsítva meg, hogy a nyomukban lévő oroszok is Budára jussanak. Csupa
rossz hír, és a felmentő seregről semmi! Nagyon elkeseredtünk. Keresztpapa
ismét megjelent. A kislavór csöppnyi vizében lemosakodva, tiszta alsóneműt

268 A Lánchidat 1945. január 18-án robbantották fel a német csapatok.

146
véve újra elment. Tájékoztatásul csak annyit közölt, hogy az Olasz fasorban269
vesz részt nagy harcokban.270

1945. január 20.–január 25. – napló

Meghalt a házban egy öregember, aki régóta betegeskedett. Harmadmagam-
mal elvoltam sírt ásni a ház mellett lévő üres telken. Többször kellett a kapu
alá szaladni, mert sűrűn jöttek az aknák. Az utóbbi napokban sűrűbben jön-
nek az aknák. Csak a pincében vagyunk biztonságban. Házunk már legalább
ötven aknát kapott. De nem is csoda, hisz minden nagyobb háznak jut ennyi.
Hála a jó Istennek, hogy eddig is megtartott bennünket.

Jegyzetek
Élelmiszerszerző kutatásaim során a keresztmama konyhaszekrényében öt
kis zacskó Oetker sütőport találtam az egyik fiókban. Magamon mulatva néz-
tem, hogy melyiknek a szavatossága nem járt le. Mintha számított volna ez
valamit is. Végül is a sütőporok lejárati dátumának sorrendjében, éhségemben
megettem ezeket mind, bár egy kicsit csípte a nyelvemet és köhögtette tor-
komat kesernyés-savanykás ízével ez az élelmiszernek egyáltalán nem nevez-
hető „étel”. A központi vízellátás megszűnte miatt egészségügyi problémák
is jelentkeztek. Az emberek eddig csak lakásukban végezték el nagydolgukat,
oly módon is, hogy a földszinti lakók a többieknek átengedték vízöblítéses
WC-jük használatát, az emeleti lakások vízhiánya miatt. Amikor azonban ez
már nem volt lehetséges, a kis- és nagydolgok elvégzésére a pincében kellett
lehetőséget biztosítani. Ezért egy félreeső pincerészben több árnyékszék lett
összetákolva, mellettük pedig egy-egy kis homokdomb 82 emberi ürülék el-
fedésére. Ez a kényszerű megoldás undorító bűzt árasztott használata során,
különösen a létesítmény közelében tartózkodókat sújtva. Ez sok nézeteltérést
eredményezett, de jobb megoldás nem volt.

269 Ma Szilágyi Erzsébet fasor.

270 Talán a Vannay zászlóaljban szolgálhatott, ez a magyar egység védekezett az Olasz fasor-
nál, melynek tagjai önkéntesekből álltak.

147
 A németek, védelemre berendezkedésük során, az épületek pincéjének
tűzfalát áttörték, hogy az így kialakított közlekedési folyosókat a harcoknál
jól fel tudják használni. Így tettek nálunk is a pincében. Ez nagyon elkeserí-
tett bennünket, tudva azt, hogy mi várhat ránk, ha a pince közelharc színteré-
vé válik. Még rágondolni is rossz. A pincefal Gellérthegy felőli kibontása azt
sejtette velünk, hogy ez nemcsak a németek menekülésének az útja, hanem
az oroszok érkezésének a kapuja is lehet. Ennek tudata rémületet keltett a
pincelakókban. A pincelakók körében elterjedt a hír, hogy egyre jobban kö-
zeledik a német felmentő hadsereg.271 Csendes időben ágyútüzeit is hallani
vélték egyesek. Egyetlen reményünk csak ez, szomorú helyzetünkben. Ezt
megerősítendően német repülőgépek Buda felett, cinóbervörös ejtőernyők-
kel lőszert, élelmiszert, egészségügyi csomagokat dobálnak le az oroszok ál-
tal körülzárt katonáknak és budai lakosoknak, hogy ezek hiányát pótolják.
Az egyik Márvány utcai ház kapualjában találtam egy ilyen ejtőernyőt, gaz-
dátlanul, segélyszállítmányától megfosztva. Hazavittem azt, alig bírva el a
hatalmas selyemanyagot. Az erős anyagból anyu csinált nekem egy elnyűhe-
tetlen inget. Terinek egy ilyen szoknya jutott. Sajnos, a ruhadaraboktól gyor-
san meg kellett válnunk, mert az a hír járta, hogy halálbüntetéssel sújtják azt,
akinél ilyen ejtőernyőt vagy ilyen anyagot találnak.272 Ezért a ruhákat, nagy
sajnálattal, a szemétbe dobtam. Keresztpapa újra hazajött. Kérdésünkre a fel-
mentő sereg hollétéről ő sem tudott semmit mondani. Tisztálkodva, majd
fehérneműt váltva, tőlünk elköszönve eltávozott. Annyit mondott még, hogy
vigyázzunk magunkra.

271 A hír megerősíthető, a Konrad III. hadművelet, mely Budapest felmentését célozta, ezek-
ben a napokban ért el jelentős előrehaladást, január 21-én Kápolnásnyék, január 22-én Szé-
kesfehérvár is német ellenőrzés alá került vissza, január 24-én pedig már Baracska határában
harcoltak.
272 Csupán a tartályok kinyitását vagy eltulajdonítását büntették, ezeket még a katonáknak is
tilos volt kinyitni. Központi gyűjtőpontra kellett beszolgáltatni, és az ellátmány elosztása köz-
pontilag történt. Ennek ellenére mind a lakosság, mind a katonaság fosztogatta a tartályokat,
elsősorban élelmet keresve.

148
1945. január 25.–január 30. – napló
Olyan nagy a vízhiány, hogy hóléből főzünk, és havat eszünk. A harmadik
szomszédban lehet vizet kapni, de két-három órát kell sort állni, és az ak-
názás miatt veszélyes oda menni. Többen kaptak már szilánkot, akik vízért
voltak. Inkább szomjazunk, mint hogy valamelyikünket baj érje. Gyógyszer
sincs, hogy kezelni lehetne.

Jegyzetek
A szomjúság mégis arra vitt, hogy megnézzem az ivóvízhelyet. Ez a szomszé-
dos Márvány utca és Ugocsa utca sarkán lévő, az Ugocsa mozival273 szemben
lévő emeletes ház274 volt, melynek pincéjében egy kéziszivattyú szolgáltatta
a kút iható vizét. Igaz, hogy többször kellett fedezéket keresi az utcáról a
ház földszintjére beszaladva, de végül is sikerült szilánkmentesen egy kannára
való vizet kapnom.
Reggeli ébredésünk nagy örömet hozott. Szállingózott a hó, elég nagy
pelyhekben. Úgy nézett ki, hogy lesz belőle ivólé, vagy esetleg leves. Kap-
kodtuk a pelyheket, és ha tenyerünkbe egy-egy pihécske betévedt, az rögtön
nyelvünk prédája lett. Reményünkben azonban csalatkoztunk.
A hóesés egyszer csak abbamaradt, és végül annyi sem jutott egyikünk-
nek sem, amennyi néhány kortyban szomjunk oltására elegendő lett volna.
Ismét elmentem vízért a Márvány utcai házhoz275, mert víz nélkül voltunk
újra. Sajnos nem jártam sikerrel, mert a kút nagyfokú igénybevétele miatt
vize elapadt. Így a kút feltöltődésével várni kellett, amire csak az esti órákban
került sor. A délelőtti órák újra kapun kívül találtak, hogy körülnézzek egy
kicsit, mert a pincében nem volt maradásom. A romos utcákon senki nem
járt. A budai hegyekről belátható utcarészt gyors futással szeltem át, nehogy
az ott lévő oroszok alakomat célpontnak bemérjék, és lövöldözésbe kezdje-
nek. Körutam egy papírüzlet légnyomástól betört kirakata mellett vezetett el
a Böszörményi útnál. A kirakatban ceruzák és más irodaszerek mellett egy

273 Ugocsa mozgóképszínház, korabeli címe: XII. kerület, Ugocsa utca 10., a maival azonos.
274 Ugocsa utca 9.
275 Vagyis az Ugocsa utca 9.-hez.

149
vastag füzetet láttam, amit elvettem magamnak. Verseimet terveztem abba
beírni. Nem tartottam ezt lopásnak, hiszen a háborús helyzet folytán ez már
senkié sem volt. Így gondoltam.
A kirakattal szemben, az Ugocsa utca felső végén lévő utcai kispadon egy
fiatal fiú feküdt, hanyatt, kezei megmeredve az ég felé nyúltak. Szemei a sem-
mibe néztek. Halott volt. Megborzongtam a látványtól. Gyorsan elsiettem
a halál helyéről. Hazafelé menet benéztem az Ugocsa moziba. Ajtaja nyit-
va volt, csalogatón intve felém. A helyiségből mellettem egy sovány kiscsikó
vánszorgott elő, földre szegezett fejjel, anyátlanul. A mozi szalmával hintett
padozatán három csontvázszerű gebe állt hangtalanul, várva elpusztulásukat.
Ezeknek sem lehetett hosszú életet jósolni, még akkor sem, ha hóhérok nem
álltak a láthatáron. A mozi istálló lett, az istállóból pedig vesztőhely. Nagy
sajnálkozással hagytam ott szegény állatokat. Nem messze voltam már ott-
honomtól, amikor hatalmas becsapódások zaja vett körül. Az orosz tüzérség
és az aknavetők kezdhették el szokásos zenebonájukat. Az utca végében löve-
dékek szilánkjai röpködtek. Ész nélkül rohantam haza „szerzett” füzetemmel,
ahol is anyuék már aggódva kerestek.

1945. január 31.–február 4. – napló

Sokat éhezünk. Ha egy ló szilánkoktól elhull, az emberek rávetik magukat,
és csak a csontját hagyják meg. A német konyhákról is kapunk néha vacsorát,
és ha éhezünk is, de megvagyunk valahogy. A népek is mind idegesek, vesze-
kednek egymással. Öt hete, hogy lent vagyunk a pincében. Sokan szeretné-
nek meghalni, de én nem. Bár sokat szenvedünk, de én bízom a jövőben, hogy
Isten megsegít. Ma kutat ástunk, és egy családnak másfél liter víz jut.

Jegyzetek
Végső soron azonban nem sikerült önálló vízellátási törekvésünk, pedig gyöt-
rő szomjúságunk nagyobb szenvedést okozott, mint éhezésünk. Igaz az, hogy
a kútban megjelent vízből minden családnak jutott másfél liter, ám nemso-
kára kiderült, hogy az ivásra alkalmatlan talajvíz volt. Olyan undorító volt az
íze, hogy már a szagától hányingerem volt. Nem tudtam belőle inni, és valami
fertőzéstől is tartottam. Mások hasonlóan így jártak. Sokan hánytak, egye-
sek gyomor- és fejfájásra panaszkodtak, jó ideig betegek is lettek. Szenvedő

150
jajgatásaik betöltötték az egész pincét. Tehetetlenségünkről árulkodva, hogy
nem tudunk segíteni rajtuk, és nem hívunk orvost hozzájuk. Tovább éhezünk.
Az éhségtől Gyurika sokat sír, szenved, nekem pedig a beleim összetapadnak,
a gyomrom fáj, mintha ki akarna lyukadni. Szüleim és Teri is hasonlóan érzik
az ennivaló hiányát, de egyikük sem panaszkodik. Hiába is tennék. A pince
végének egyik rekeszében, a homoktól letakarva, egy nagy méretű krump-
lit találtam. Megettük az „egészet”, Gyurikának hagyva a nagyobb szeletet.
Jó sokáig tartottuk a szánkban a finom falatot, hogy az íze megmaradjon.
Az evés boldogságától azonban még éhesebbek lettünk. Az utóbbi napokban
egyre sűrűbben röpködnek a repeszgránátok. Nem mindegyik robban fel cél-
ba érésekor. Van, amelyik az utcai járda aszfaltjába félig besüllyedve, szeletes
farokrészével kifelé állva pihen meg. Az utcai közlekedésemnél, szaladgálá-
somkor nagyon kell vigyáznom, hogy bele ne botoljak az ilyen „döglött” ak-
nákba, mert az biztos halállal jár. A Böszörményi út és a Fery Oszkár utca276
sarkán jártamban, férfiak kis csoportjára figyeltem fel. Odaérve láttam, hogy
egy vasszilánkoktól sebesült ló utolsó perceit éli, ennek beteljesedését várják.
Én is beálltam a várakozók sorába. Amint az állat utolsót rúgott, mindenki
nekiesett a ló feldarabolásához, szinte vadember módjára. Nekem is sikerült
egy jókora húsdarabot kivágni a lótetemből, életlen, de állandóan magamnál
hordott bicskámmal. Így a csoport munkája során csak a bőre és csontvá-
za maradt meg szegény párának. A lóhúsból ünnepi ebédje volt a családnak,
mert egyik szomszédtól sikerült egyliternyi jó vizet kapni, kölcsön, a pörkölt-
szerű étel megfőzéséhez. Végre egyszer jóllakhattam!

1945. február 4.–február 7. – napló

Három napja tart az aknázás. A pincéből nem lehet már kimenni. Nincs más-
hol menedék, csak a föld alatt, bár mindig attól tartunk, hogy ránk szakad az
egész ház. Szerencsére a bomba, amit a házra dobtak, csak a földszintig esett,
és a pincét se szakította be. Tegnap olyan légnyomás volt, hogy az egész pince
tele lett porral. Ahol mi voltunk, ott kivitt három téglát a légnyomás a falból,
bár semmi lövés nem volt. A lámpánk elaludt, a nagy portól sem lehetett látni

276 Ma Kiss János altábornagy utca.

151
semmit. Apu felkapta Gyurit és kiszaladt vele. A Teri a táskákkal utána, én
meg, ameddig bírtam a port, kabátjainkat felkaptam, és a többiek után anyu-
val kiszaladtam. Hála Istennek nagyobb baj nem történt.

Jegyzetek
Gyurika éppen egy lekváros kenyeret evett, amely a légnyomás során tele lett
vastag porral. Így azt el kellett dobni. Úgy vélem, ha megéljük, kis öcsikénk
még sokáig fogja emlegetni ezt a háborús élményt. Ha nem lettünk volna
ilyen tragikus helyzetben, talán mi is megmosolyogtuk volna egymást, mert
az arcunkat ellepő por miatt úgy néztünk ki, mint a cirkuszi bohócok. Ami-
kor leülepedett a por, és nyugalom költözött a pincébe, mindenki elfoglalta
régi helyét és elrendezte környezetét. Ekkor nemsokára a kiesett tégláktól
keletkezett falrés felől kopogás, majd segélykérő női hang volt hallható. A fa-
lat tovább bontva, az így felnagyobbított falnyíláson keresztül egy női arc
tűnt elő a fal túlsó oldalán. Eddig azért nem hallottuk, mert a robbanásból
eredő leomló törmelék a nőt maga alá temette, s így egy rövid időre elvesz-
tette eszméletét, majd amikor magához tért, csak akkor tudott segítségért
kiáltozni. A falnyílást tovább nagyobbítva sikerült őt a pincénkbe átsegíteni
minden baj nélkül. A csodával határos módon sértetlenül élte át a helyzetet.
A légnyomást rövidesen bombarobbanások követték. Ezek elcsendesedésével
néhányan kimentünk a pincéből, hogy megnézzük, mi is történhetett. A ház
Fery Oszkár utcai oldalán, nagy megdöbbenésünkre, iszonyú kép tárult elénk.
A pince feletti négy emelet lakásait egy bomba tarolhatta le, csupán romhal-
mazt hagyva nyomában. Még a magasföldszintet is érintve. Szerencsére itt
a bomba megakadt, éppen azon pincerész felett, ahol mi is tartózkodtunk.
A bomba tíz család otthonát tette tönkre. A romhalmaz tetején összetört bú-
torok maradványai, a letarolt falakon a semmibe lógó tűzhely, ajtó- és ablak-
maradványok hirdették a pusztulást.
A mellettem álló egyik asszony ráismert a romokban egykori lakására,
pontosabban annak helyére, és önkívületben sikoltozni kezdett. Alig lehetett
őt lecsillapítani, megnyugtatni. Furcsa módon egy tüzérségi lövedék „láto-
gatott meg” minket az oroszoktól, megpihenve éppen a pince bejáratánál.
Még mindig ott fekszik, ahova esett. Bizonyára egy sztálinorgonából szár-
mazhatott. Bár megnyugodva, hogy idekerülése már nem okozhat bajt, és ha

152
eddig nem robbant, ezután sem fog, félve haladtunk el mellette, valahányszor
a pincébe lementünk, vagy onnan feljöttünk. A ház tetejéről gurulhatott le, és
hosszanti helyzetében, egy mélyedést csinálva feküdt meg ágyában. A Jóisten
keze vezethette útját, hogy életben maradtunk. Fáradtak vagyunk nagyon.
Fásultságunk szinte nemtörődömség. Csak aludni szeretnék. Aludni! Aludni!
Aludni! A pince dohos szaga mindnyájunkat elbágyaszt, erőtlenné tesz. Már
korábban elfogyott a tartalékgyertyánk. Petróleumunk úgyszintén.
A pince teljes sötétségbe borult. Ablaktalansága miatt csak annyi külső
fény hatol be sötét odúnkba, amennyit a nyitott kijárati ajtó beenged. Látá-
sunkat az segíti, akinek még van üzemképes elemlámpája. Egyesek fontol-
gatják, hogy a pince korábban befalazott szellőzőnyílásait ki kellene bontani,
ám a többség ez ellen van, veszélyesnek ítéli. Egyik pincelakó azzal a hírrel
jött, hogy az oroszok közelednek. Már elfoglalták a Gellérthegyet.277 Mind-
nyájan rádöbbentünk, ez nem jelent mást, mint hogy házunk környéke is
helyi harcok színterévé válik. A pince nem kerülheti el sorsát. A Gellérthegy
oroszok általi elfoglalása egyben azt is jelentette, hogy a Citadelláról a Vár és
az ide beszorult védősereg magasabb helyről, könnyebb célpontként lőhető.
Ez pedig azzal jár, hogy ennélfogva sem lehet eredményes a további védelem.
Erről beszélgettek este a férfiak, megállapítva, hogy a Várba szorult német
és magyar katonák nyilas társaikkal két lehetőség közül választhattak: vagy
elvesznek ebben a halálkatlanban hozzátartozóikkal és a Vár lakóival együtt
a végsőkig harcolva, vagy életüket, halálukat a véletlenre bízva, kitörnek az
orosz ostromgyűrűből, szabad prédájaként az ellenségnek, menekülést pró-
bálva. Mindezt dermedten hallgattuk. Keresztpapa többnapi távollét után
újra hazajött, és közölte, hogy egy ideig nem fogjuk őt látni, mert nagy har-
cokban vesz részt, és lehet, hogy később sem találkozunk vele. Ezzel nyilas-
keresztes öltözékében, vállára akasztott géppisztolyával elrohant, szinte el se
búcsúzott. Ez a kép maradt meg bennem róla.

277 A Gellérthegy teljesen csak 1945. február 12-én esett el, a Citadella ekkor került szovjet
ellenőrzés alá. Ekkor még csak a Kis-Gellért-hegy esett el, de már innen is belőhető volt a Vár,
és még inkább a korábban elesett Sas-hegyről.

153
 Budapest teljes elfoglalásáért a harcok egyre fokozódnak. Mint kereszt-
mamától korábban már értesültünk, Pest elesett,278 a Duna bal partja orosz
kézen van. Ezt keresztpapa is megerősítette már korábban. A harci esemé-
nyek egyetlen szócsöve ő. Haditudósító módjára tájékoztat bennünket a front
állásáról, amikor néha hazalátogat.
Az orosz ostromgyűrű a budai hegyek felől már bezárult – közölte velünk
legutóbb. A harcok az Olasz fasorban folynak továbbra is, utcai küzdelmek-
kel, házról házra.
Az oroszok ellen harcoló német és magyar katonák, a velük harcoló nyi-
lasokkal együtt a felmentő német hadsereget várják, ennek érkezésében re-
ménykednek még mindig, miközben egyre húzódnak vissza a Vár védőkör-
zetébe. Máshonnan semmi hír. Nagyon rossz ez. Se rádió, se más hivatalos
értesítés. Vagy talán ez a jó? Így legalább nem értesülünk a rossz hírekről sem.
Vajon hol lehet az a páncélos hadosztály, amelyet Baracska felé haladtában,
még karácsony előtt láttam, és velük mentem Alcsútig? Mi történhetett Ba-
racskánál, megvolt-e a nagy tankcsata, amit nekem mondtak? Győztek-e a
csapataink? Ha igen, ők lennének a felmentő sereg?279 Csupa megválaszolat-
lan kérdés, rejtve elkeseredéssel és titkos reménnyel.

1945. február 7.–február 11. – napló

Az állandó aknázás felőrli az idegeinket. Már nem ízlik sem étel, sem ital,
csak aludni szeretnék. A pincei levegő annyira elbágyaszt. Már nem törőd-
tünk azzal sem, ha az orosz bejön. Végre 7-én déli 12 órakor bejöttek az első
„felszabadítók”. Attól kezdve megszűnt az aknázás.
Az első csapatok cukrot és gyertyát osztogattak.
– Nem is olyan rosszak ezek – jegyezte meg valaki.
– Még a napnak nincs vége – mondtam, és valóban, azután éjjeleket vir-
rasztottunk. A férfiakat elvitték robotra és a nőket is. Azok sikítottak, sírtak,

278 A pesti hídfőt 1945. január 18-án adták fel a német és magyar csapatok.
279 A Konrad III. hadműveletet 1945. január 27-én leállították, Baracskát részben ugyan
még sikerült elfoglalni, tovább azonban nem jutott előre a támadás.

154
de mi semmit se tehettünk. Három éjjelen át ez így tartott. Minket az Isten,
hála neki, megóvott minden ilyen bajtól.

Jegyzetek
Az oroszok megjelenésével elvesztettük hitünket a felszabadító német had-
sereg érkezésében, sőt létezésében is. Rájöttünk, hogy a németeknek igazán
nem is érdeke a magyar főváros védelme, annál inkább feláldozása Német-
ország céljaiért.280 Igazuk volt azoknak, akik szerint a történelem ismétlődik
újra: Magyarország megint a Nyugat védőbástyája lett. Véráldozatunkat őérte
hozzuk. Hányadszor már? Az oroszok a Várat körbefogták, és oda beszorítot-
ták az orosz ostromgyűrű közepette utcai harcokban vesztes, erősen megfo-
gyatkozott védőket, elvágva őket minden létfenntartási és hadi utánpótlástól.
A háborúnak ez az újabb szakasza, és az, hogy otthonunk nyugalma meg-
szűnt, további elkeseredést okozott számunkra, már csak azért is, mert ed-
dig nem ismertük a kiszolgáltatottsággal járó tragédiákat, most viszont ezek
életünk elkerülhetetlen eseményeivé váltak. Így tehetetlen gyűlölettel néz-
tük végig a nők, anyák és gyermekeik elhurcolását, bántalmazásukat. A pince
mélyében megbúvó kicsi, gyermekkorú kislányt akart elhurcolni [egy orosz].
A kislány anyja úgy akarta a gyalázattól kislányát megmenteni, hogy tót nyel-
ven magát ajánlotta fel a katonának, miközben gyermekét szorosan magához
húzta. Az orosznak azonban nem kellett az anya, mert szerinte az „stari”,
vagyis öreg volt. A szabad rablás, ami házunkban is történt, sok mindentől
fosztotta meg a lakókat. Tegnap az egyik katona a lakásokból egy nagy zsákra
való holmit összeszedve akart elmenni. Anyu, nagy bátorsággal, leráncigálta
az orosz hátáról a csomagot, és közben szidva őt, kiabált vele. Erre a többi
lakó is nekibátorodott, hogy a katona csak egymagában van, elkezdte ököllel
fenyegetni, szidalmazni a rablót. Dulakodás tört ki, melynek eredménye az
volt, hogy a katona, arcán tehetetlen dühvel, üres kézzel távozott, vesztese
lett a „csatának”. Mi pedig örömmel, de kissé félve az orosz későbbi bosszújá-

280 Budapest védelme Hitlernek a Dunántúl megtartása miatt volt fontos, ahol a német
hadigazdaságnak fontos nyersanyagok (olaj, mangán, bauxit) voltak, továbbá ezzel akadályozta
a szovjet erők Bécs felé való felvonulását is. Budapestet Hitler szerette volna visszafoglalni, de
ez nem sikerült.

155
tól, ünnepeltük anyut, nagy bátorságáért. A nők közül egyesek, elhurcolásuk
elkerülésére, a védekezésnek ötletes módját találták ki. Férfiruhába öltözve,
hajukat rövidre vágva jöttek le a pincébe. Némelyikük még arcát is elvál-
toztatta szinte. Így azután sikerült is megtéveszteni az orosz katonákat, akik
elsősorban a fiatal, külsőre csinos lányokat keresték.
A férfiak közül sokat elvittek „málenkij robotra”, egy kis munkára. Nem
mindegyikük jött vissza innen. Elhurcolták, kényszermunkára hajtották őket,
hadifogolyként bántak velük, és csak hosszú évek múltával, egészségükben
megfogyatkozva jöttek vissza a Szovjetunióból. Mi ezt megúsztuk apuval.
A napközbeni lövöldözések csendjét, szünetelését kihasználva, és szüleim
figyelmét kikerülve, újra egy kis körútra adtam magam. Mint máskor is, a
csend szinte kényszerített a kalandozásra, a háborús izgalmak szinte von-
zottak. Magam sem értettem, hogy mi ez bennem, és hogy miért nem lelek
nyugalmat a pince biztonságában. Talán környezetem lehetőségeit akarom
felmérni, hogy családom javára azt ki tudjam használni élelem szerzésére,
vagy talán ifjúságom kalandvágyát így próbáltam kielégíteni? Lehetséges!
A temetőnek használt üres telekkel szemben – ki tudja, mióta – egy pony-
vával letakart katonai szekér állt a kihalt utcán. Kíváncsiságom odavitt, hogy
megnézzem, mi van rajta. A ponyvát felemelve egy papi reverendát, néhány
katonatiszti ruhaneműt találtam, melyből arra következtettem, hogy ezek és
a kocsin lévő egyéb dolog egy tábori lelkészé lehettek (vagy lehetnek?). To-
vább kutatva egy kis könyvecskét találtam, amely a párbajszabályokról szólt,
és amelyben dr. Germanus István281 ügyvéd kézi bejegyzése igazolta, hogy
tulajdonosa (volt?) az 1904-ben kiadott írásműnek. Annyira belemerültem az
érdekes könyvecske olvasásába a kocsi bakján ülve, hogy nem vettem észre,
amint egy géppisztolyos orosz katona megállt mellettem. Az olvasásból felo-
csúdva hirtelen nem tudtam mást kitalálni ijedtségem levezetésére, mint azt,
hogy a kocsin lévő, s hirtelen kezem ügyébe kerülő bőrkabátot feléje nyúj-
tottam mint ajándékot. Ő el is fogadta azt, és amíg a kabátot nézegette, én
gyorsan átszaladtam túloldali házunkhoz, melynek kapuját magam mögött
hagyva, végre biztonságban éreztem magam. Még sokáig furdalta oldalamat

281 Dr. Germanus István korabeli lakcíme: V. kerület, Géza utca 5. volt.

156
a kíváncsiság, hogy még mi minden lehetett azon a katonai szekéren, de végül
is figyelmem másfelé irányult. Izgatottságom, amit a bőrkabát esete okozott,
elmúlt. Az ebéd nélküli ebédidő már újra a romokkal teli utcán talált. Óvato-
san közlekedtem, tudva, hogy hol kell vigyázni az aszfaltos járdákon fejükkel
besüllyedt, szeletes farkukkal kiálló, fel nem robbant aknák miatt. Az oroszok
továbbra is járták a lakásokat. Amelyik lakás zárva volt, azt feltörték. Főleg
ékszereket, órákat és persze szeszes italt keresnek. Tegnap az egyik lakó a
kezén felejtette karóráját, amit egy orosz katona észrevett, és géppisztolyát
ráfogva követelte annak átadását. Amikor a lakó ezt megtette, a katona fel-
csatolta az órát a karjára, amelyen már számtalan karóra volt, amiket idáig
összezabrált (összerabolt).
Az éhség és a szomjúság még mindig életünk nagy része. Mint gyerek
nap mint nap kéregetek az oroszoktól „klebát”282, kerülve a helyeket, ahol
még harcok dúlnak. Ezt apu nem tehetné meg, csak úgy, hogy kiteszi magát
az elhurcolás veszélyének. Így is aggódunk, valahányszor elviszik őt az oro-
szok „kis robotra”. A fáradtság és a világítás hiánya nagyon megnehezíti nap-
lóm írását. Sokszor csak az udvaron, a kövezetre ülve rovom a sorokat, vagy
az írást elhagyom későbbre, esetleg kihagyva, a hiányokat már nem pótolva.
Úgy vélem, a Naplómat később jegyzetek formájában majd kiegészítem az
„emlékezet tárházából”. Február 11-én, kora délután, elindultam körülnézni.
A Déli vasút pályaudvaránál egy férfiakból álló csoportba ütköztem, akiket
három fegyveres orosz őrzött. Az egyik, meglátva engem, integetett felém,
hogy „igyi szuda!”, vagyis hogy „gyere ide!”, mondta. Csatlakoztam hát hoz-
zájuk, és kérdeztem, hogy hova visznek bennünket. A választ azonban senki
nem tudta. Mintegy jó órai várakozás után, miközben még két újabb civil
csatlakozott hozzánk, „davaj!” (indulás!) parancsszóra a pályaudvar oldalán
felsorakozó tüzérségi ágyúkhoz irányítottak bennünket. Ezeket kellett húz-
va-tolva vontatni, hogy eljussanak a harci álláshoz. Hogy ez az állás hol van,
azt egyelőre nem is sejtettük. Nekiláttunk hát az ágyúk görgetéséhez. Von-
tató lovak vagy más eszközök híján ez a mi feladatunk volt. A lövegekkel a
Vérmező irányába haladva, Martinovics és társai jutottak eszembe, akiknek

282 Kenyér.

157
vére adta meg a kegyeleti hely nevét.283 Az is eszembe ötlött, hogy a háború
előtt, mint gyerek, néhányszor végignéztem itt a katonatisztek lovaglásait,
lovas parádéikat és lovaspólójátékaikat. Egypár pillanatra szinte megcsapott a
békés élet hangulata. Vajon hová lett mindez? Az ágyúk tolása nagyon lassan
ment. Kevesek voltunk mi, civilek ezeknek a nagy monstrumoknak a mozga-
tására, amit a katonák egyáltalán nem méltányoltak. Először dühös károm-
kodással és szidással próbáltak ösztökélni minket az előbbre jutásra, majd
szíjkorbáccsal ütlegelni kezdtek bennünket. Az időközben leereszkedett
szürkület lassan sötétséggé vált. Amikor a Krisztina körút és az Alagút utca
sarkára, a Horváth-kerthez értünk a lövegekkel, már csak csiga módján tud-
tunk továbbhaladni. Ennek oka az volt, hogy harci okokból – rövidebb-hos�-
szabb időre – le kellett állnunk. Ugyanis a várvédők, akik figyelték az ellenség
mozgását, időközönként világítórakétákat lőttel fel. Ilyenkor a környék szinte
nappali fényárban úszott, és csak „szoborrá válásunk” volt a biztosítéka annak,
hogy a németek nem lőttek ránk, hogy nem szolgáltattunk nekik célpontot.
A kritikus helyzet ellenére egyik régi, kedves slágerem jutott eszembe,
szinte dúdolva, hogy „Legyen a Horváth-kertben Budán”284. Hát lettem! De
nem így képzeltem.
Az egyik világítórakéta fényénél észleltem, hogy a kertre néző, egyik At-
tila körúti285 emeletes ház homlokzatába egy német repülő landolt valamikor.
A kert felé nyúló törzse torz felkiáltójelként, mintha figyelmeztetné a szem-
lélődőt: „Ember vigyázz!” „Az élet mulandó!” Amikor a pisztolyból kilőtt
világítórakéta fénye kialudt, az oroszok folytatták durvaságaikat. A károm-
kodást kísérő ütlegelések, korbácsolások, no meg az élelmiszerszerzés ilyen
körülmények melletti kilátástalansága elhatározást szült bennem: Nem ma-
radok itt! Szökésre szánom el magam! Fokról fokra kezdtem a hátrálást, itt

283 1795. május 20-án fejezték le a magyar jakobinusok vezetőit: Hajnóczy Józsefet, Lacz-
kovics Jánost, Martinovics Ignácot, Sigray Jakabot, Szentmarjay Ferencet; majd június 3-án
Szolártsik Sándort és Őz Pált. A lefejezés helyszíne erről az eseményről kapta a nevét, és
hívják ma is Vérmezőnek.
284 A régi nyár című, 1928-ban bemutatott operett népszerű dalszövege volt ez. A szöveget
Békeffi István írta.
285 A mai Attila út. 1961-ben a Tabán és a Krisztinaváros rendezésekor egyesítették az Attila
utcát és az Attila körutat Attila út néven.

158
is, ott is látszatra besegítve a támadó hadműveletbe. Először az egyik Attila
körúti emeletes ház árnyékos kapuját, majd az utca egyik hirdetőoszlopának
sötét homályát kihasználva futásnak eredtem, ügyelve, hogy az oroszok el ne
fogjanak, mert ez számomra, helyzetemben életveszélyt jelenthetett volna.
Este 7 óra körül értem haza. Budavár ostromának közreműködésében való
ilyen részvételemet szüleim aggodalommal fogadták. Újra megígértették ve-
lem, hogy valóban most már nem okozok nekik több izgalmat, és maradok
nyugton a pincében, szülői közelségben. Alig hogy betettem mögöttem a ház
kapuját, és alig hangzott el ígéretem, egyre sűrűbb robbanások és lövések
hallatszottak a Széll Kálmán tér felől. Lehet, hogy az oroszok ostrom alá
vették a Várat? Lehetséges, mert az a hír járta, hogy Buda már teljesen orosz
kézen van a Vár kivételével, mely utóbbiról, az ágyúk tologatásakor, magam
is meggyőződtem.
A harci zaj több órán át hallatszott, és csak a hajnali órák felé csendesült
el. Hogy mi is történt valójában, csak később tudtam meg.286

1945. február 11.–február 15. – napló

A lakásokat sorban kifosztják. Az ékszerekért és az alkoholért még gyilkolni
is tudnának. Gyakran pisztolyt fognak ránk, ha nem adunk azt, amit kérnek.
Tegnap betömtük a lyukat, amit még a németek csináltak a falon, hogy me-
nekülni tudjanak. Mindig hideg volt, és nem lehetett ott aludni. Föl még nem
merünk menni a lakásba, mert állandóan járkálnak az oroszok. Apu hozott
egy kis mákot, lisztet, zsírt és lekvárt, amikor robotolni volt. Amit az oroszok
szétszórnak, azt esszük meg. Néha kapunk egy kis klebát (kenyeret) is.

Jegyzetek
Buda orosz kézre jutása életünket békésebbé tette, olyan vonatkozásban,
hogy a repülők bombázásai, a tüzérség lövedékei megszűntek életünkre törni.
Valamit megéreztünk a béke ízéből, bár az orosz katonák látása, a velük való

286 1945. február 11-én 20 órakor a német–magyar védők közül 16–17 ezer fő megkísérelte a
kitörést a budai hegyeken át a saját vonalakig. Nagy veszteségek árán áttörték a szovjetek első
vonalát, és több ezer fő kijutott a hegyekbe, de csak körülbelül 700 fő érte el a saját állásokat,
a többiek fogságba estek vagy elestek.

159
eseti találkozás és a Vár védőinek sorsáért való aggódás nagy nyugtalanságot
okozott. Ez bizonyára abból is eredt, hogy nem akartuk elhinni a háború,
pontosabban a harcok végét. Még a harcok be se fejeződtek, a kicsi robotok
a gyárak gépeinek, műszereinek leszerelésére szerveződtek, a Szovjetunióba
szállításuk előkészítéséhez. Az emberek ehhez kellettek, elhurcolásuk céljá-
ból kevésbé. Reggel elindultam élelmiszert szerezni. Az utca túloldalán egy
kis csoport férfit terelt maga előtt néhány orosz katona. Felém intettek, és
besoroltak a többiek közé. A közeli MOM-ba (Magyar Optikai Művek)287
mentünk, ahol műszereket tartalmazó, nagy faládákat kellett felrakni az ott
várakozó teherautókra. A ládák nagyon nehezek voltak, ketten is alig bír-
tuk felemelni. Nem tetszett nekem ez a munka, ezért meg akartam szökni a
csoporttól, s a szomszédos üzemrészben akartam elbújni. Az egyik őr azon-
ban észrevette szándékomat, és az ismert orosz káromkodással, géppisztolyát
rám fogva, visszaparancsolt dolgozni. Második szökési kísérletem azonban
eredményes volt, s egy olyan műhelybe kerültem, ahol a korábban itt dolgo-
zók munkapadjai sorakoztak. Csendes kis hely volt, így ráértem körülnézni.
A munkapadok fiókjaiban kutatva sok kenyérmaradékot találtam, melyek
már vagy két hónapja száradtak ott. Egyik munkaasztal fiókjában sót is ta-
láltam, és megsózva a kőkemény kenyérdarabot, nagy falánksággal estem
neki a finom ennivalónak. Annyira jóllaktam vele, mint már nagyon régen.
A szájpadlásomat véresre dörzsölte az étel, de nem törődtem ezzel. Végre
jóllakottan érezhettem magam. Zsebeimet és ingemet megtömtem a sok ke-
nyérdarabkával, és a sótartót is magammal hozva, sikerült megszöknöm és
hazajutnom. A család nagy boldogsággal fogadott.
Ennivalónk megint elfogyott. Istenem, ha most békeidő lenne, egyszerű
volna a kenyér beszerzése. Csak bemennék a péküzletbe, és vennék azt, amit
csak akarok. Ha meg fűszerüzletbe vinne az utam, finom felvágott csemegék
között válogathatnék. Így van, mert rengeteg a pénzem. De hát mit csinál-
jak most ennyi pénzzel, ha nem kapok értük semmit, mert egyszerűen nincs
semmi, még üzlet sincs. Ezen filozófiával szántam el magam, hogy ennivaló

287 Ekkor Süss Nándor Részvénytársaság, korabeli címe: XII. kerület, Csörsz utca 37–41.,
ma MOM Park.

160
után nézzek. Utam során a Testnevelési Főiskolánál288 három oroszt pillan-
tottam meg. Nagy bátorsággal odamentem hozzájuk „dobru den!” ( Jó napot!)
orosz köszöntéssel, és gyenge orosz nyelvtudásommal, kézzel-lábbal magya-
rázva igyekeztem megértetni velük, hogy éhes vagyok, hogy otthon van egy
kisgyerek, aki beteg és éhes. Valahogyan megértették, hogy mit is akarok, kü-
lönösen, hogy az egyik orosz oldalzsákjából kikandikáló kenyérre mutogat-
tam, és adtak belőle egy negyed veknit, amivel nyomban hazasiettem. Újabb
kalandozásomból hazafelé jövet, a Budaörsi úti Albertfalvai Cérnagyárnál289
egy embercsoportra lettem figyelmes. Kíváncsiságom odavitt. Láttam, hogy
az emberek zsákszámra hordják a gyár raktárából a cérnát. Én is kerítettem
egy üres zsákot, amit félig megraktam a spulnikkal. Volt is súlya, volt mit
cipelnem. Otthon szüleim megörültek leleményességemnek, mert a cérna jó
cserealap volt élelmiszer-beszerzéseknél, ami létkérdés volt ebben a világban.

1945. február 15.–február 20. – napló

Végre apuval fönt aludtunk a lakásban. Szerencsére az oroszok nemigen jár-
káltak éjjel. Egyszer hallottunk női sikoltást és orosz hangot, akkor is izgul-
tunk, hogy ne jöjjön ide egy katona, mert könnyen azt tarthatta volna, hogy
elbújunk.
Buda is elesett, de a Vár még tartja magát290, de egyik délután azon is már
vörös zászló lengett.291 Amíg a Várat be nem vették az oroszok, addig mindig
nekünk kellett a tűzvonalba tolni az ágyukat. Közben a németek és a nyilasok
tüzeltek ránk. De Isten megóvott minden bajtól.

Jegyzetek
Ma a Krisztinába vittek „kicsi robot”-ra. Ennek során a Vár kupoláján vörös
zászlót pillantottam meg, amely tudatta velem, hogy a Vár is orosz kézbe ke-

288 Ekkor a Testnevelési Főiskola címe: XII. kerület, Gömbös Gyula út 46., ma Testnevelési
Egyetem, címe: XII. kerület, Alkotás utca 44.
289 Korabeli címe: Albertfalva, Fonyód utca 2., ma XI. kerület.
290 A kitörést követően február 13-án a Vár is maradéktalanul szovjet megszállás alá került
Budapest többi részével egyetemben.
291 Egy vörös színű ejtőernyő akadt fenn a kupolán, azt látták sokan vörös zászlónak.

161
rült. Ezek szerint most már bizonyos, hogy a Vár elesett, és vele együtt Buda
is. Budapest, az ország szíve megszűnt dolgozni. Istenem, mi lesz velünk?
Keresztmamát meglátogatta barátnője, Margit néni, akivel akkor ismer-
kedtem meg, amikor karácsony előtt a Retek utcát végigjárva keresztmamát
kerestük, hogy érkezésünkről őt tájékoztassuk. A két barátnő nagy örömmel
köszöntötte egymást. Beszélgetésükbe én is belekapcsolódtam. Margit néni
azért jött, hogy saját szemével meggyőződjön arról, hogy kedves barátnője
életben van-e. A beszélgetés során elmondta, mi pedig megtudtuk, hogy feb-
ruár 1l-én este milyen borzalmakat élt át. A németek ekkor törtek ki a Várból
a Bécsi kapun, majd az Ostrom utcán keresztül, szembeszállva a Széna térnél
lévő oroszokkal, menekülve a Retek utcán, a Széll Kálmán téren keresztül az
Olasz fasor, majd Hűvösvölgy irányába. A tömeg egy része Margit néni háza
előtt rohant el. Másnap a környéket a halottak tömege borította el. Olyan
volt az egész, akár egy második mohácsi vész. Így fejezte be a borzalmakról
szóló beszámolóját Margit néni, patakzó könnyekkel, zokogva az élmény újra
átélése során. Hallgatva Margit néni beszámolóját, ekkor tudtam meg, hogy
az ágyútologatós estén a harcok során mi is történt, hogy nem az oroszok
ostromolták a Várat, hanem a németek adták fel a védekezést a Várból tör-
ténő kirohanással. Magamban hálát adtam a Jóistennek, hogy utam akkor
másfelé vezetett. Apu rászánta magát, hogy megnézi, mi van a Budaörsi úti
lakásunkkal.
A lakás állapota harctéri volt, ahogy mesélte visszajövetelekor – lakhatóvá
kell tenni, mert csak így költözhetünk be oda – mondta. Nagy örömünkre
egy pár szál kolbászt és egy nagy tábla szalonnát hozott. Ezeket még decem-
berben, a lakásból való elköltözésünkkor rejtette el a mozgó szobapadló alatti
üregben, gondolván, hogy hátha megmarad, és akkor jó lesz a családnak. Igaza
is lett. Nagyot lakmároztunk belőle, s hozzá azt a kenyeret ettük, amit reggel
koldultam az oroszoktól. Keresztmamát nagy öröm érte. Egy ismeretlen férfi
hozott számára egy levélnek nem nevezhető kis cetlit, melyen csak annyi volt:
„Jól vagyok. Elek!” Keresztmama rögtön tudta, hogy ezt csak férje, kereszt-
papa küldhette, egyrészt, mert megismerte annak írását, másrészt, mert ilyen
üzenet másnak, másról nem szólhatott. Úgy látszik, keresztpapának sikerült
a Várból való kitörés során, melynek ő is részese volt, az orosz ostromgyűrűn

162
átjutnia.292 Ezt egyrészt annak tudhattam be, hogy szerencsés volt, másrészt,
hogy ismerte a terepet, az utcákat, hogy merre meneküljön, hiszen egykor
újságkihordó volt ezen a területen. Az ő szerencséje arra utal, hogy a bu-
dai hegyekbe jutás másoknak is sikerülhetett, néhányan eljuthattak valóban
a német seregekig. Tisztában voltam azzal, hogy többet már nem látom őt az
életben, hogy nem mer magáról vagy az elérhetőségéről többet hírt adni. Sőt,
hazajönni sem, a zsidókkal való bánásmódja, azok legyilkolása miatt, hiszen
tetteire felelnie kellene, súlyos büntetés várná. A pinceélet lassan mindenki
számára a múlté lett. A legóvatosabb lakók is beköltöztek, visszaköltöztek
lakásukba. A vidéki vendégek, rokonok, akik itt rekedtek a harcok során,
szintén hazaköltöztek, véget vetve kényszerű vendégeskedésüknek, amely két
hónapon át tartott, és amely borzalmakkal teli történésekkel emlékezetükbe
véste, hogy mi is a háború.

292 Valószínűbb, hogy a kitörés során elszakad csapatától, és sok más nyilashoz (pl. Nidosi
Imre, Kun András) hasonlóan elbújt Budapesten, félve attól, ha hazamegy, rögtön feljelentik.
Ez magyarázhatja, hogyan adhatott a kitörést követően ilyen gyorsan életjelet magáról. Ezt
követően pedig elképzelhető, hogy távozott Nyugatra, sok más nyilashoz hasonlóan (pl. Kun
Andrást is a határnál fogták el).

163
 II. kerületi naplók (Rózsadomb)

Ottenreiter Károly: Háborús napló

1944. december 21.

Délelőtt erős ágyúzás északon. 11.45–12.20-ig kisriadó.

December 22.
8.25–8.55-ig kisriadó. 9.25–9.20-ig [sic!] kisriadó. 12.52-től 13.08-ig nagy-
riadó. Karcsi egy 12,5-ös DKW motort vett. Baba éjjel 2-kor jött haza a
gyárból.

December 23., szombat

12.50–13.10-ig nagyriadó. Kisriadó 14.00–14.20-ig. A további feljegyzésem
már a lakásban vezetve.

December 24., vasárnap

8.00-tól 8.45-ig kisriadó, nagyriadó 11.35–12.40-ig. Nagyriadó 14.00–
14.30-ig. Éjjel erős ágyúzás Hűvösvölgy felé.

December 25.
11.35–12.28-ig kisriadó.

December 26.
8.00–10.00-ig egybefolyó ágyúzás. 12.20–12.35-ig nagyriadó, 13.25-től
13.35-ig kisriadó, 14.45-től ?-ig kisriadó. A volt Tusnyay-ház kapott találatot.

December 27.
7.30-tól 8.00-ig pergőtűz fenn nálunk, aknatalálat az autógarázson és a kert-
ben kb. 1 órakor, otthon voltam egész nap, ágyúzás és aknázás a hegyen este
7-ig. Az eddigi legnagyobb csata volt.

165
December 28., –4 °C, hideg
Délelőtt erős tüzérségi elhárítás, itt kb. 17.00-ig támadás, kb. 17 óráig orosz
aknázás, napközben állandó orosz puskabelövések, 19.20-kor csend. 20.00-
kor támadás, lövik Pestet és Budát.

December 29.
8.45-kor erős ágyúzás 10.30-ig, az akna farkát a garázsban megtaláltam.
11.00 felé Pesten erős ágyúzás, 12.00 erős ágyúzás Óbuda és Kőbánya felől.
15.40-kor erős aknatűz. Kisriadó 16.30–16.45-ig. A mai volt az eddigi leg-
nagyobb ágyúzás.

December 30.
6.15 és 6.30 között 2 hatalmas dörrenés volt a közelben. 7.30 ágyúzás itt
és hátrább, az oroszok Pestre átlőnek. 9.05-kor hirtelen hatalmas ágyúzás.
10.30-kor a Törökvész úton az első páncélosbefutás, erősen lőtték, nagy zaj
volt, egyet a Rózsadombon kilőttek, ágyúzás a Szépvölgyben. 3 lövéssel szét-
lőttek egy háztetőt, és a jeges fák tetejét is aknázták. 13.30-tól 14.00-ig ak-
názták a Zöldmáli utat, a pincébe mentünk. 16.30-kor nagy aknazápor, 18
orosz repülő jött. 19.00-kor saját ágyúzás itt, a Zöldmáli úton, a Lázárék felé.
Óbudát lövik az oroszok.

December 31., vasárnap

7.30 saját ágyúzás. 8.50-kor 4 orosz gép átrepült. Kisriadó 8.50-kor. Szelesre
fordult az idő. 3 aknát láttam a szomszédos telken robbanni. 2 aknabecsapó-
dás közelebb. 10.30-kor a szél erősödött. 16.00-kor az óbudai evangélikus
templomot293 felgyújtották, láttam égni. A másik két templomtornyot szét-
lőtték. A verandaablakok betörtek. A Baba által felhozatott és eddig az au-
tógarázsban tárolt vastag keményfa, széles deszkából csináltam az ablakhoz
védést. A mai aknázás volt az eddigi legerősebb. 18.30-kor a templom még
ég. A Hold most kezd látszani, csillagos az ég később. 18.50 kisriadó, már

293 Evangélikus templom (Óbuda), korabeli címe: III. kerület, Dévai Bíró Mátyás tér 1., a
maival azonos.

166
csak Pestről hallatszik át a szirénázás, délután a Lenz felé volt nagy olajfüst.
Az erdei lak felett az aknák letarolták az erdőt. Hó már csak elvétve látható,
és egész vékonyan. Egész este ágyúztak. A szilvesztert 3 katonával, D. Nag�-
gyal és Sulyok J.-val és a Sz. Palikánál töltöttük, szép holdvilágos az est, nagy
holdudvarral. A Heinz-háztetőt szétlőtték.

1945. január 1., borult, –1 °C

Reggel állandó, saját ágyúzás, kisriadó 8.00–8.35-ig, 9.35-kor 7 orosz repü-
lőgép jött. 9.45-kor Pestre helyeződött a támadás, 13-ig a legerősebb aknázás,
délután is estek, a Kecske-hegyen erdőtűz, majd 18.25-kor hatalmas láng-
nyelv és robbanás, 18.50-kor kisebb robbanás, közben az oroszok aknáznak és
világítórakétákat dobálnak, saját ágyúink alig szólnak. 18.50-kor közelemben
csapott be akna. Délután elállt a szél, alig lehetett járni a sok repülő golyó
miatt. A Váradi-294 és a Fázmán295-ház találatot kapott aknáktól. 19.30-kor
repülőgép kering. 23.00–23.30-ig ágyúzás, éjjel géppuskázás, szép világos
holdtölte van.

Január 2., kedd, –3 °C

Hó nincs már. 6.30–7.00-ig a Gugger-hegy296 felé csata van. 10.30-kor köze-
li, erős aknázás 11-ig. 10.50-kor 10 orosz gép jött, saját gép eddig még nem
jelentkezett, a Sik-kunyhó kapott találatot. 13-kor egy orosz gépet lelőttek a
Hajógyárnál, és a Dunába zuhant (láttam), a Branauer-házat ágyúval lőtték,
megmaradt. Orosz repülők gépágyúzták a várost 17-kor a volt Tusnyay-ház-
hoz lőttek 5-6 aknát. 7.25-től kb. 1 óra hosszat csak a Gugger-hegyen volt
puskázás. 21.50-kor lesz aknazápor.

294 Váradi Mihály, Felső Zöldmáli út 36.

295 Fázmán Ferenc (zeneművészeti főiskolai tanár), Felső Zöldmáli út 45.
296 Ma Látó-hegy.

167
A környék térképe az ostrom idején

Január 3., szerda, –4 °C, kissé szeles

Éjjel 2-kor aknazápor és két robbanás, lőszertalálat? 6.30–7-ig egész közel
aknazápor és nagy ágyúzásunk. 8-kor Pesten nagy ágyúzás. 8.40-kor kb. 15
repülőgép támadott, és gépágyúzta a várost, az orosz felségjelet és a nagyobb
gépeken 4 gépágyút jól be lehetett látni.
9.30-kor 9-9 orosz gép repült át, kétmotoros nagy gépek voltak.297 10.25-
kor egymotoros gépek Pestet bombázták. 14-kor csak a repülők bombáznak.
16-kor aknázás és saját ágyúzás, a Kornhauser-villa298 kapott nem nagy tető-
találatot. Kümerlével a szomszédos bunkerbe látogattunk Palival. A Sik-ház
újabb találatot kapott, ott nem lakott senki. Pesten hatalmas tüzek – pad-
láserősítés a vastag deszkákkal.

297 Vélhetően Douglas A–20 Boston könnyűbombázó, melyet a Vörös Hadsereg is kapott és
bevetett az ostrom során.
298 Dr. Kornhauser Pál (ügyvéd), nyári villa: II. kerület, Ferenchegyi út 27.

168
Január 4., csütörtök, 0 °C, borult, szélcsend
8.00-kor saját ágyúzás és géppuskázások. 9.20 aknázás, 12.00-kor a pesti ol-
dalon tombol a csata. 13.30–14.00-ig egész közeli aknázás, a Kornhauser-ház
előtt sebesült aknaszilánktól. 15.00-kor ágyúzás a déli oldalon, 17.00-kor
egyes repülőgépek – csend van, az első eddigi csend napközben, 12 nap után.
18.30–19.00-ig estére saját ágyúzás, 20.00-kor nyirkos, sötét idő, délen ágyú-
zajjal, éjjel elég csend. A riadókat a nagy zaj miatt ritkán és alig hallani, és
már jegyezni sem igen tudom, Budán nem szól.

Január 5., péntek, 0 °C, borult, zúzmarás idő, szélcsend

9-kor ágyúzás, 10-kor aknázás, a pesti oldalon reggel óta hatalmas csata tom-
bol. Az oroszok kevés kivétellel csak aknát használtak a hegyen, a csatazaj
már kissé enyhült. A Gugger-hegyet néztem háztetőről, az Árpád-kilátó és
az alatta lévő összes ház össze van lőve, több faházikó pedig szétlőve. 13.00-
kor még tart a keleti és délkeleti csata. 13.00-kor nagy aknázás, 13.00–15.00-
kor követlen a ház elé esett egy akna, nem lett baj, tartott 10 percig. 13.20-kor
repülőgép jött, 13.30-kor aknáztak, 15.00-ig tartott. 15.45-kor pillanaton-
ként fütyültek a gránátlövedékek. 16.20 csak ágyúzásunk. 16.40 a lövedék
tömege zúg ide-oda a levegőben. A Pestre repülők vonyítva, jajgatva repül-
nek. 18.30 puskázás és géppuskázás mindenfelé. 18.35 aknázás, egy akna a
konyha előtt robbant. 19.20 a szokásos esti berepülés, a mai aknázás erősebb
volt a tegnapinál. 20.00-kor ágyúzás, majd éjjel néha aknázás, ágyúzásunk és
sztálingyertyákat299 dobtak le… Este nagyon sötét volt és a hold későn jött
fel. Szélcsend.

Január 6., szombat, –1 °C, szélcsend, kb. 1 mm-es hó esett

Éjjel borús, hideg az idő, éjjel 1.45-kor ágyúzás, aknázás, repülőgépek is jöttek
órákon keresztül, úgy látszik, utánpótlást kaptak megint, reggel 6.55-kor kb.
12 saját ágyúlövés, később aknázás. 8.45-kor keleten és nyugaton hatalmas
ágyúcsata, 10.45-kor még aknáznak. 11.10-kor hatalmas lövöldözés, ágyú-

299 A sztálingyertya világítóbomba, egész pontosan egy világító olajégő, amelyet ejtőernyővel
engedtek le, ezáltal sokáig tudta megvilágítani a célpontokat.

169
zás. Pesten meg délen nagy bombázás, mintha földrengés lenne, itt is mozog
minden, 13.10-kor 4 akna a közelbe csapott le. 13.30-kor 10 orosz gép gép­
ágyúzza a várost, füstök eddig sehol, egy saját repülőgép, egész egyoldalú a
légi fölény. 14.15-kor 9 gép támadja a várost, 15 orosz gép röpcédulát dobált,
és felhívták a várost a kapitulációra, utána és később is, 17.00 óráig elég erős
aknázás. 17.30-kor 3 akna, utána kis csend. Napközben a hó kissé olvadt, de
szélcsend maradt, a mai napon egy sátoraljaújhelyi katonát temettek Andrá-
sék Hartay ezredes300 villájánál (Novák Ernő).
18.15-kor a hegyen csak puskázás és a szokásos esti világítórakétázás,
mely az egész hegyet bevilágítja, ez van fehér, piros, rózsaszín és zöld szín-
ben. A hegyi jelző puska- és géppuskajelzések közben szólnak, ez egyébként
szól minden éjszaka. A mai napon könyvszekrényátrakás volt, és a szobánkba
a tegnapelőtt feltett 5 ablakdeszkához szőrzsákokat tettünk. Kümiéknél és
Sulyok bunkerjánál látogatás Palival. 18.30-kor ágyúzás délkeleten. A határ a
Csatárka út és a Törökvész út, farm. A detektoros rádióval nem sikerült sem-
mit se fogni. A nagy Standard301 nem szól, mert december 25-én, mikor az
oroszok Pestet körülkerítették, megszűnt az áram, illetve még rövid ideig alig
láthatóan villogott, azóta petróleumlámpával világítunk, este kártyázunk, és
kb. fél 9 felé megyünk aludni. Napközben néha Palival sakkozok. 19.00-kor
kis csend, csak puskázás, az este sötét, a későbbi idő és az éjszaka megszakí-
tott ágyúzással telt el, főleg Pesten, érdekes, hogy a házban senki se fél.

Január 7., vasárnap, 0 °C, egész kevés hó esett, még borús, szélcsend
7.00-től ágyúzásunk, aknázás. 19.35-kor aknázás és a szokásos puskázás, dé-
lelőtt aránylag csend volt. 12.00 felé ködös lett, és dara esik. 13.35-kor meg-
lepő csend a hegyen. 13.40-kor saját ágyúzás. 14.10-kor aknázás, az antenna
javítása közben, de csak a Szépvölgyet és a Barlang utca környékét aknázták.
15-kor aknázás, a mai aknázások között már egy kis szünet is volt, a hó dél-
után szállingózva, gyengén esik. 17.30-kor csend. Pesten ma elég hosszan

300 Hartay Lajos (1895–?) tényleges katonai szolgálatát 1913-ban a híradócsapatoknál kezd­
te, 1938-ban őrnagy, 1941-ben alezredes, 1944-ben ezredes.
301 Rádióra utal.

170
ágyúztak. Itt a környéken kb. csak 50 aknát dobhattak az oroszok. 17.00-kor
kezd a szél fújni. 17.15-kor csak puskázás, elvétve ágyúzás. Pesten és Hűvös-
völgy felől délután alig működtek az ágyúink, az a nézetem, hogy az oroszok
másfelé vonultak. Este kissé havazik, –1 °C, borús sötét van, később távoli,
pesti elszórt ágyúzások, az éjjel repülőgép repült, és az eddigi legcsendesebb
éjszaka volt, a jelző puskások is ritkábban szóltak, kis hó esett.

Január 8., hétfő, –1°C, borús, szélcsend

A nap az utolsó két hétben alig sütött ki. A vízszolgáltatás kb. egy hete csak
reggel és este van. 6.30-kor saját ágyúzás, 4-5 lövés. 7.20-kor néhány akna a
környéken. 8.30-kor Pesten kb. fél órát tartó ágyúzás volt. 9.00-kor itt csend.
9.45-kor néhány ágyúlövés volt. 10.00-kor kis aknázás a Szépvölgyben. Óbu-
da kb. 3 napja egész csendes, Pest is elég csendes. A hegyen a puskázások is
ritkultak. 12.00-kor kisebb ágyúnk lőtte a Gugger-hegyet, a hegy felett egész
közel robbantak a lövedékek. 13.20-kor rövid aknázássorozat. 13.50-kor 5
ejtőernyő302 ereszkedett alá Pest felett, saját, illetve német gépekből (élelem?
lőszer?) 13.55-kor újabb 4 ejtőernyő ereszkedett alá, kétmotoros gépekből303
jöttek ki, nem tudtam megkülönböztetni, hogy embereket vagy hadianyagot
dobtak ki. 14.02 kb. 76 gépből újabb 23 ejtőernyő ereszkedett alá.304 Pest
felett nagy lehetett az öröm, keveset lehetett utóbb lebegni látni, mert nem
volt elég tiszta a levegő. 14.10-kor erős aknázás a Csatárka út északi telké-
re, a hó csupa nagy, fekete folt lett, néhány ágyúlövés válasznak. 16.00-kor
aknázták a rózsadombi oldalt, csak úgy húznak felettünk a lövegek, rossz
hallgatni. Oroszok ma csak egyszer repültek be eddig. 16.30-kor aknázták a
rózsadombi oldalt, és 4 akna a felső kertben robbant, az egyik az alsó garázsba
szilánkokat vert, és az 50-es acetonos kannát kilyukasztotta, ami a hóban állt,
és nagy része kifolyt. Valami zsírt is szétvert, egyebet a sötétség miatt nem
láttam. 18 gép röpült magasan a felhők között, bizonyára orosz gépek. A mai
aknázás kb. félórás időközönként volt, 5–6 darabot dobáltak, így is elég so-

302 Ezek ejtőernyős ellátótartályok voltak.

303 Heinkel He 111 gépek voltak, melyek az ejtőernyős ellátótartályokat szállították.
304 Az éjszakai bevetés során 11 Ju 52 és ismeretlen számú He 111 érte el a fővárost.

171
kat, ágyúzásunk kevés volt, látási lehetőség reggel volt, a hó estefelé kezdett
erősebben esni, a hómagasság: 10–12 cm már. Az eddigi csaták alatt tekintve
jóformán civil embert az utcán napokig nem lehetett látni, még a szomszé-
dokat is csak elvétve, és 1-1 katonát. 19.15-kor jelzőrakéták és puskajelzések,
az első esetben hallottam kutyaugatást az utóbbi két hét alatt, a mai nap sem
telt el komolyabb munkával, mert az aknázás miatt nem lehetett mozogni,
csak a kamrát rendeztem alul.

Január 9., kedd, borús, esik a hó, szélcsend

Éjjel 01.45-kor dörrenés. 8.00–8.30-ig Pesten kisebb ágyúzás, ma a de-
rékgyengeségem miatt később keltem fel. 9.30-kor csend, majd puskázás.
9.50-kor saját gépágyúnk válaszol rá, aknázás Óbuda felé is, két hatalmas
robbanással. 10.30-kor ágyúzás, aknázás Pesten és délkeleten, esik a hó.
13.30-kor az előbbi ágyúzás még tart, itt géppuskázás. 13.50-kor mi akná-
zunk, de csak pukkant, és süvítve repült vagy 7–8 másodpercet. 13.50-kor
repülő a felhők között. 14.50-kor repülőgép. 16.30-kor antennaszerelés, köz-
ben odébb aknáztak, eléggé megszoktuk. 16.55-kor a detektoros rádió már
zúg, nem érthető, gyenge beszéd. Pesten ágyúznak, 20.00-kor csend. 20.10-
kor kevés lövés és sok világítórakéta. Sulyok Sándor látogatott fel. Este orosz
hangszóró szólt,305 éjjel csend volt.

Január 10., szerda, –1 °C, borult, kb. 4 cm hó van, szélcsend

6.30-kor néhány ágyúlövésünk. 9.00-kor Pesten elvétve ágyúznak. 9.20-kor
az oroszok felettünk lövik, aknázzák a várost, kb. 5–6 másodpercig repült
a löveg, géppuskázások. 11.15-kor repülőgép, Pest elég csendes. 12.45-kor
Pesten ágyúznak, esik a hó. Sikék romjainál találtam egy aknafarokrészt.
15.30-kor lejjebb zaj, erősen havazik, ma közeli aknázás nem volt. 16.45-kor
a városban közel még ágyúznak. 18.30-kor a városban közel még ágyúznak.
18.45-kor délen és Pasarét felé nagy csata. Esik az eső. 19.40-kor enyhül a
csata, tőlünk délre és Pesten nagy robbanások, a csata egész éjjel tart a vá-

305 A szovjetek városszerte propaganda-hangszórókat állítottak fel, amellyel elsősorban a

magyarok számára olvastak be felszólítást, hogy a katonák adják meg magukat.

172
rosban, közel Budán is. Éjjel esett az eső – aknázás. A Mátyás-hegy felé az
eddigi legcsendesebb nap volt.

Január 11., csütörtök, –1 °C, borús, szélcsend

Tiszta a levegő, a hegyeket jól látni, a hó olvadásban, reggel kb. 30 cm-es hó
volt. 7.00-kor még tart a tegnapi csata a városban. 8.00-kor hatalmas robba-
nás a Margitsziget felől. 8.50-kor repülők erősen bombázzák Pest déli részét.
9.30-kor néhány akna esett a Kakukk vendéglő306 környékére és a téglagyár307
felé. Pesten még ágyúznak, de már csendesebben. 10.10-kor felettünk még
repült néhány löveg308 Pest felé. 10.25-kor kb. 7–8 repülőgép bombázza és
gépágyúzza Pestet. A Barlang utcai nagy rétre bomba esett, utána 10.37-kor
kisriadó, 10.40-kor nagy robbanás. Az oroszok ágyúzzák a várost kb. a Kapy
út környékéről. 11.45-kor 8 repülő bombázza a várost. 12.00-kor 6 repülő
gépágyúzza a várost. 12.50-kor riadó, az első kétfedelű gép jelent meg a város
felett. 13.20-kor repülők bombázzák a város déli részét, de úgy, hogy a ház
beleremeg.309 13.22-kor Pestet lövik. Itt, a hegyen délelőtt alig volt ágyúzás.
14.00-kor 17 orosz gép repült át és bombázott, utána 14.02-kor kisriadó.
15.00-kor újabb repülőgépek, 15.25-kor aknázás a hegyen. Óbudán ég egy
ház. 15.50 délen repülőtámadás-elhárítással kis szél lett. 15.55-kor kisriadó,
esik az eső, néhány akna a Mátyás-hegyre. 17.00-kor világítórakéták, 21.00-
kor saját aknázás, később, éjjel elég zajos volt a város is, a rádió szólt, de
megszakadt.

Január 12., péntek, 0 °C, borult, szélcsend, kb. 6 cm hó van

8-kor saját ágyúzás – válasz rá aknaeső egész közelben, alattunk a későb-
bi autóbusz-állomásnál volt két ágyúnk. 8.30-kor ágyúztak, a Mátyás-hegy
déli fele csupa fekete folt a havon a sok aknától. 8.55-kor zizeg a levegő a

306 Kakukk vendéglő, I. kerület, IV. Béla út 22. (Attila körút 22.) A bombázások következ-
tében akkora kár érte az épületet, hogy lebontották.
307 Budán számos téglagyár volt, a legközelebbi a Holzspach, korabeli címe: II. kerület,
Szépvölgyi út 37–47.
308 Helyesen: repesz.
309 A szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombázták e napon Budapestet.

173
sok repülő puskagolyótól. 9.45-kor délkeleten csata, itt ágyúzás – főleg akná-
zás. 10.45-kor akna és tartós ágyúzásunk – aknázás –, repülőgép a garázsba
beütött, gránátfarok mérete: 8 cm átmérő, 8,5 cm magas, összenyomódott
állapotban, 10 szárnylappal, 3,8 cm a szárnylaphossz, 2 cm a patronátmérő
3 cm testátmérővel. Aknafarokméret 12 cm átmérő, 16,5 cm magas, össze-
nyomódott állapotban, 12 szárnylappal, 6,5 cm a szárnylaphossz, 2,5 cm-es
patron, 4 cm-es test.
11.00-kor a nap kissé kisütött. 13.25-kor a szobaablakon puskagolyóval
belőttek a deszkán át, kissé már ködösödik. 15 repülőgép jött, a Gugger-hegy
oldala a felső felén olyan fekete az aknafüsttől, mintha már nem lenne hó
rajta, az ott lévő összes házak összelőve. 19.20-kor orosz hangszóró beszólt
valamit keleten, a zajtól nem érteni. 18.30-kor repülőgép. A detektoros rádió
érthetően szól kb. 1 perces fadinggal,310 angol beszéd és zene. London beszél?
Később és éjjel a városban ágyúzás, ma erős aknás nap volt.

Január 13., szombat, –1 °C, kissé borús, de jó kilátással, szélcsend

5-kor ágyúzás itt, 6-kor repülőgépek, ágyúzás, és a válasz rá erős aknázás.
8.15-kor 13 gép lövi a várost, az orosz repülők pillanatonként változtatják az
irányukat, úgyhogy nem tudják őket eltalálni. 8.45-kor még repül a 13 gép,
még aknáznak és ágyúznak. 9.45-kor a repülők még itt vannak. 10.15-kor a
repülők lövik a várost311 és aknáznak hatalmas robbanásokkal.312 11.30-kor
ágyúznak, aknáznak. 11.45-kor felettünk süvítenek a Pestre repülő lövedé-
kek. 13.00-kor repülők. 13.30-kor repülők. 14.10-kor repülők, a III. kerüle-
tet is lövik. Az első háborús újságot kaptuk a Feri bajtárstól január 10-i kelte-
zéssel.313 17.00-kor csend. 20.30-kor csend, a városban csak elvétve ágyúznak,
sötét, de szép, csillagos este van. 20.50-kor két ház ég a Gugger-hegyen, az

310 A fading egy rádiós jelenség, ennek hatására a hangok a rádióban hol elhalkulnak, hol
felerősödnek, vagy esetleg eltorzulnak.
311 A szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombázták aznap Budapestet.
312 Ezen a napon robbant fel a Klotild utcában (ma Stollár Béla utca) egy lőszerraktár, mely-
nek robbanása a környező házakat is romba döntötte.
313 Számos ostromlapot adtak ki a harcok alatt, mint a Budai Hírek, a Kitartás, az Ellenál-
lunk, a Virradat és a Budai Összetartás.

174
erdőhöz közel. Ma ismét meséltek a felmentő csapatokról, állítólag már
Szentendrén vannak.314 Az éjjel elég csendes volt.

Január 14., vasárnap, –1 °C, derült szélcsend

7.00-7.30-ig erős saját ágyúzásunk, később gyengébben. 7.30-kor repülők
bombázzák és gépágyúzzák a várost. 7.45-kor néhány akna. 8.10-kor 9 orosz
kétmotoros repülőgép röpcédulát és bombát dobott, a röpcédulákat elvitte a
légáramlat. Óbuda ködös, és furcsán hat a ködből kiemelkedő csonka temp-
lomtorony. 10.00-kor és 10.35-kor repülőgépek. 11.00-kor a repülők még
itt vannak, néha-néha ágyúzunk. 11.30-kor repülők. 11.50-kor 9 orosz két-
motoros repülőgép jött, kis felhőzet jön dél felől, később elmúlt. 12.30-kor
még tart az állandó légi tevékenység általában. A repülőgépek alatt csökken
a földi tevékenység. 13.05-kor 6 orosz kétmotoros gép repült át.315 13.20-kor
két fénykép készült a padlásról (nem lett kép). 14.20-kor aknázás. 15.30-kor
9 orosz kétmotoros gép repült át, röpcédulákat és bombákat dobtak a Heisz
mellé is, nagy füst délen. 16.00-kor repülők. 16.30-kor nagy füst és később
hatalmas tűz, kb. a Lehel tér után. 17.30-kor még tart a repülés. 19.00-kor
hatalmas másik tűz a Berlini tér316 felé. Az éjjel elég sok ágyúzás és elvétve
aknázás is.

Január 15., hétfő, –1 °C, borús, szélcsend

Éjjel 0.30-kor nagy ágyúzás itt a hegyen, később és egész éjjel sok az ágyú-
zásunk, és aknázás is. 7.00-kor repülők. 9.00-kor repülők. Itt és a városban
csend. Pesten kb. a IV. ker.317 felől nagy füstfelhő. 9.45-kor csend mindenhol.
10.30-kor csend. 10.45-kor ágyúzásunk. 12-kor a Brunekker Rózsinak a há-
tába golyó ment (nem láttam). 12.30-kor itt csend, nyugaton morajlik valami.
13.20-kor elég csendes mindenhol. 14.10-kor ágyúzás. 14.25-kor orosz gé-

314 A Konrad II. német hadművelet január 11-ig Pilisszentkeresztig tudott előretörni,,de
közelebb nem jutottak már Budapesthez ebből az irányból.
315 A szovjet 218. bombázóhadosztály gépei aznap a Várhegyet és a környékét bombázták,
talán ezek lehettek.
316 Ma Nyugati tér.
317 Ma az V. kerület.

175
pek. 16.30-kor ágyúzásunk, aknázás. 18.00-kor csend. 18.15-kor repülőgép.
19.05-kor rövid ágyúzásunk. 19.35-kor egy esti felvétel a verandáról, közben
3 akna Óbudára, belövések délkelet felől, csatazaj. 20.10-kor közeli aknák,
állandó világítórakétázás, dél felől is, később is. Egész éjjel ágyúzásunk és
rengeteg akna, ilyen éjjel alig volt még, repülő is ment. A repülőtevékenység
jóformán szünet nélküli volt.318

Január 16., kedd, –10 °C, derült, tiszta, szélcsend, csak keleten van
valami felhőzet
Reggel ágyúzás és aknázás Óbuda felé is. 8.30-kor elvétve ágyúzás. 9.15-kor
már szép napos, kevés hó még van, géppuskázás. 10.00-kor repülőtámadás.
10.55-kor 9 orosz repülőgép röpcédulákat dobott, ide nem jött. Ágyúzásunk.
11.25-kor 1 piros hazai ejtőernyőcsomag jött.319 1 orosz gép 6 bombát dobott
a városra délkeleten. 11.45-kor egy légvédelmi lövegdarab átszakította a tetőt
ott, ahol a pinceszoba ablaka van, ott álltam 2–3 méterre a kertben. 12.15-kor
még tart az állandó légi tevékenység. 12.50-kor 9 vadászgép keringve bom-
bázza a várost, Budát is. 14.10-kor 21 orosz gép megy, lövik őket, a Belvá-
ros felől hatalmas füstöt láttunk. 14.15-kor hatalmas robbanások a városban.
14.20-kor aknázás. 15.45-kor még mindig bombázik 4 gép, a város sok he-
lyen füstöl, sehol egy zavaró saját gép, igazán macska-egér háború, a felmentő
csapat sehol, legfeljebb a mesében. 16.30-kor látogatás a bunkerban? Pesten,
keleten tűz van, állítólag, míg a bunkerban voltam, 6 német gép dobott le
csomagot. 18.00-kor csend. 18.45-kor a Mátyás-hegy északi oldala felől kb.
a Kolosy teret aknázzák erősen. 19.30-kor több egész közeli akna, az éjjel is
hatalmas ágyúzás és aknázás volt, főleg a Szépvölgyben, lent aludtam P.-nél.

Január 17., szerda, –2 °C, borús, szélcsend

Éjjel 2.10-től 3-ig hatalmas aknázás. 6.00–6.30-ig hatalmas nagy csatazaj a
környéken. 9.15-kor elvétve távoli ágyúzás. 11.30-kor 4 ejtőernyős csomag

318 30 Ju 52 érte el aznap a főváros légterét, és e napon került sor az első tehervitorlázó-be-
vetésekre is, melyek a Vérmezőn szálltak le.
319 Lőszer volt bennük.

176
jött Budára, egy kb. a Ferenchegyi út elejére. 13.15-kor, a garázsrendezéskor,
onnan több közeli aknával elzavartak. 14.30-kor 4 gép bombáz, lövik őket,
hét gép 10 bombát is dobott, egész jól lehetett látni a Lánchíd felé, délutáni
állandó, erős légi tevékenység. Kétmotoros gépek többször átrepültek, ered-
ménytelenül320 lőtték őket. Rossz vagy kevés a légelhárításunk, délkelet felől
hatalmas szétterült füst, délután egy ejtőernyős csomag321 is jött (ezt nem
láttam). 18.45-kor elég csend. Brunekker Rózsit vitték a németek, szánkón a
kezelésre. Összerakva: fonalak, barna ruha, külföldi bőrből készült kesztyűk,
cellonoldat bokszban, fotókópiák, térdnadrág, 2 ing, egész alul HüM.322 ira-
tok, reggel nagy orosz támadás volt előkészítve. 11.20-kor világítórakéták,
géppuskázások nyugaton, és délen valami ágyúzás. Az este és az éjjel akna-
mentes volt a környéken, csupán az ágyúink 2-3-at lőttek néha-néha.

Január 18., csütörtök, –3 °C, borús, szélcsend

Elég csend van. 8.30-kor a Gugger-hegynél aknázás. 8.45-kor az ajtónál, a
jégen elcsúsztam, és a jobb lábam úgy megrándult és kicsavarodott, hogy nem
tudok járni, sejtettem előre, hogy nem golyótól fogok ágyba kerülni. 10-kor
ágyúzásunk. 11.15-kor kis aknázás, bent a városban és keleten harc. 11.25-kor
repülőgép. 11.45-kor csend. 15-kor néhány ágyúlövésünk. 15.20-kor ugyan-
csak fekszek, és bottal is alig tudok járni. 15.45-kor légi tevékenység, elég
borult. 17.13-kor hatalmas dörrenés a hegyen, valahol belövés talán. 17.30-
kor repülőgép. 17.45-kor ágyúzásunk. 18.02-kor két közeli akna. 19.20-kor
a repülő még itt van, 3-4 akna, ma elég kevés repülés volt,323 világítórakéták.
Egész éjjel időközi ágyúzásunk, néhány akna is. Éjjel a repülők órák hos�-
szat keringtek. A jobb térdem a mozgásnál különösen nagyon szúr, feküdtem,
nem tudok már menni.

320 Dornier Do 17-es német gyorsbombázógépek lehettek.

321 Ejtőernyős ellátótartály.
322 Hadügyminisztériumi.
323 Aznap este mindössze 16 német gép indult Budapest fölé bevetésre.

177
Január 19., péntek, –1 °C, borús, kissé szeles
7.30-kor a városban ágyúznak. 8-kor a borbély közölte, hogy a vizet ezentúl
forralni kell, mert tífusz- és vérhasjárvány van, szerinte két hidat felrobban-
tottak324. 9.15-kor nyugaton és délnyugaton van ágyúzás. 10.30-kor csata a
városban. 11.00-kor ágyúzás itt. 11.30-kor repülőgépek lövik őket. 13.00-kor
repülők elhárítással a városban, nagy moraj, itt néhány ágyúlövés. 14.30-kor
nagy ágyúzás Pesten. 14.45-kor fokozott ágyúzás és aknázás. 16.00-kor csata
a Duna felől. 17.00-kor még ágyúznak itt és lejjebb. A németek azt mesélik,
hogy a felmentő csapatok 8 km-re vannak325, Pesttől észak felé szerintük két
hidat robbantottak fel. 17.45-kor repülők. 18.40-kor ágyúzásunk és zaj a vá-
ros felől. Esik a hó. 19.15-kor csend. 20.00-kor repülőgép, világítórakétázás
nyugaton. Egész nap feküdtem, a lábam alig jobb. Az éjjel elég csendes, az
első éjjel talán, melyiken hosszabb szünetek voltak a puskázások között. Este
jelzések világítórakétákkal, délután a kis garázshoz esett kívül gránát.

Január 20., szombat, –1 °C, borult, elég erős szél fúj, kb. 5 cm hó
esett az éjjel, még hómagasság kb. 10 cm
6.45-kor ágyúzásunk. 7.00-kor repülőgép. 7.30-kor elvétve ágyúzás a Duna
felől, ágyúmorajlás. 8.40-kor elég csend. 9.30-kor elég csend. 10.30-kor 3–4
ejtőernyőt dobtak le délen, lent elvétve ágyúzás. 11.00-kor ágyúzás a Duna
felől. A szél még tart. 13.30-kor kis ágyúzás. 14.15-kor gépágyúzás, kb. 60
lövés és ágyúzás. Aknázás még erre nem volt. Német röpcédulát dobtak a
felmentő csapatról. 16.00-kor ágyúzás lejjebb. 16.15-kor ágyúzásunk. Az idő
derült, szeles. 17.45-kor repülőgép. 18.15-kor csak jelzések. Szép holdvilágos
este. 18.30-kor tűz van kb. a Margitsziget felső végénél.326 18.30-kor repü-
lőgép, ágyúzás és csata a Pasarét felé. 18.50-kor repülőt fényszóróznak és
lövik. Óbudán tűz van. Szép holdvilág. Egész nap feküdnöm kellett.

324 Január 18-án robbantották fel a Lánchidat és az Erzsébet hidat.

325 Január 19-én a Konrad III. hadművelet kezdeti szakaszában tartott, Székesfehérvárt sem
sikerült még visszafoglalni.
326 Január 19-én keltek át a 25. gárda-lövészhadosztály csapatai, és foglaltak el hídfőt az
épülő Árpád híd pillérjeinél. A szovjet hídfő felszámolásával kapcsolatos harcok mellékhatása
lehetett.

178
Január 21., vasárnap, –2 °C, borult, szélcsend
Éjjel 2–3-ig Óbudát aknázták, itt egyébként csendes. 8 repülőgép a város-
ban, bombázás. 9.00-kor ágyúzás és aknázás bent a városban, aknázás a Gug-
ger-hegy oldalán. 10.25-kor repülőgép. A Duna felé aknázás, ágyúzásunk.
11.25-kor felettünk süvítenek a lövedékek a város felé. 12.45-kor ágyúzá-
sunk. 13.00-kor nagy tűz a Zsigmond tér felé. 13.30-kor nagy ágyúzásunk,
aknázások a közelben és a kertben, fenn és lent, a felső garázsnál is egy akna,
olyan erős aknázás volt, hogy lehetetlen, hogy ott nyugaton valami felmentő
csapat legyen. A palatetős Heinz-ház327 kapott egy falnál találatot. 14.45-kor
az ágyúzásunk még tart, de ritkábban. 15.15-kor kis csend, utána megint elég
nagy ágyúzásunk, aknázás, repülőgép. 15.50-kor akna a Váradi-telken és a
Kamhauser-kerítésnél. 16.20-kor gépágyúzás a Mátyás-hegy mögött, nagy
füstfelhő. 17.10-től 17.30-ig felettünk lőtték a várost. 19.05-kor repülőgép.
20.00-kor géppuskázás, elég csend van. 20.30-kor repülőgép, fényszórózás,
a Pasarét felé puskáznak,328 szép holdvilágos idő, az éjjel csendes volt, csak a
jelzők szálltak.

Január 22., hétfő, –1 °C, szép napos idő, szélcsend

5.00-kor repülőgép. 6.45-kor ágyúzásunk, aknázásunk, a városban lent is re-
pülőgép lövi és bombázza a várost, hatalmas robbanások a Lajos utca irá-
nyából.329 8.30-kor erős aknázás és erős ágyúzásunk, aknák egészen közel
is. 9.00-kor hatalmas aknázás és ágyúzásunk – egyáltalán nem látszik, hogy
nyugaton a nyomás csökkent volna, sőt. 10.15-kor még repülnek felettünk a
lövegek. 11.00-kor a Zsigmond tér felé nagy füst. 11.05-kor repülők ágyúz-
zák és bombázzák a várost. 11.25-kor 8 repülő. A leégett óbudai evangé-
likus templomnál vörös zászló leng. 12.00-kor repülők, délen belövések a
Szépvölgyben. 14.00-kor ágyúzás még, és belövések még a Szépvölgyben.
Óbudán a templomrommal szemben tűz van. 14.20-kor aknaeső a Szép-
völgyben egész sűrűn, a Virág Benedek utcai fenyvesnél. Akna a felső garázst

327 Valószínűleg Heintz Tivadar háza, az akkori III. kerület Ferenchegyi út 26. szám alatt.
328 A Vannay zászlóaljat visszaszorították aznap a Városmajorba a Temes utcáig. Talán ezzel
volt összefüggésben a lövöldözés.
329 A szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombázták a Várat és környékét aznap.

179
összerombolta. 14.25-kor repülőbomba esett a Váradi-telken, a szilánkjai az
ablakot megrongálták a kisszobában. Budapest teljesen magára van hagyva,
sehol egy magyar vagy német repülőgép, teljesen érthetetlen, hogy a hatal-
masnak mondott szövetséges ne tudjon naponként legalább 3-4 repülőgépet
biztosítani az utolsónak kitartott Magyarország fővárosa védelmére, este csak
elgondolásom van. 14.50-kor aknasorozat a Mátyás-hegy déli oldalára. 16-
kor 6 repülő még lövi a várost. Itt elég csend van. 16.20-kor egy akna beverte
az előszobaablakot, utána ritkább az aknázás. Kezd kis szél fújni. 17.45-kor
repülő – elestem a szobában, és rosszabb lett a lábam. 19.00-kor elég csend.
19.40-kor repülőgép. 20.15-kor csend, csak géppuskázás. Szép világos este
van, félhold van. 23.00-tól 0.30-ig nagy ágyúzások és belövések. Később
csend.

Január 23., kedd, –4 °C, szép derült, napos idő

7.45-kor kb. 60 gépágyúlövésünk. 9.00-kor nagy aknázás és ágyúzás. 9.30-
kor már csökken. 10.00-kor még néhány akna. 10.25-kor zaj a város felé.
10.35-kor ágyúzás, itt lent aknázás. 11.00-kor ágyúzás. 11.15-kor ágyúzás –
belövések – aknázás. 11.30-kor felettünk lőnek. 11.45-kor repülőgép – akná-
zás. 12.05-kor repülő. 13.20-kor a repülők még lőnek – az idő kissé szelesre
fordult, repülőbombák délen, itt néhány akna. 13.20-kor erősödő aknázás,
repülés. 14.30-kor ágyúzásunk – repülők lövik a várost. 16.15-ig volt na-
gyon erős repülőgép-ágyúzás a környéken is. 16.25-kor néhány ágyúlövés.
18.45-kor csend. 17.00-kor csend itt. 17.50-kor repülőgép, az V. kerület fe-
lől ágyúzást hallottunk. 19.30-kor nagy robbanások a Duna felé. 19.45-kor
repülőgép. 20.35-kor repülőgép a városban, robbanások – szép holdvilágos.
Egész nap feküdni kellett. 22.00-kor nagy tűz a Béke tér felé. 23.00-tól 24.00
óráig repülőgépek bombázzák a várost, az V. ker. nagy hosszában ég, közben
lent, a Duna felé nagy ágyúzás.

Január 24., szerda, 0 °C, erősen borús, esik a hó, szélcsend

Az éjjel elég csendes volt, hajnalban volt lent csatazaj, és 6.00-kor itt nagy
ágyúzás. 7.00-kor ágyúzásunk, 7.45-ig tart. 8.00-kor csata a városban. 8.30-
kor még csatáznak. 10.00-kor itt csend, a városban lövések. 11.00-kor a vá-
rosban kisebb zaj. 12.00-kor lent események, ágyúzás. 12.35-kor egyes lövé-

180
sek itt gépágyúval. 14.15-kor csend. 14.30-kor csend, elvétve egy-egy lövés
a városban. 16.30-kor még csend. 17.00-kor lent kis zaj. 17.30-kor itt csend.
17.40-kor ágyúzás, néhány lövés. 18.25-kor zaj a város felől. 18.30-kor re-
pülőgép. Ma az első. Esik még a hó. Ma S. Sándor látogatott meg. Óbudán
tűz van. 20.30-kor csata a Duna felé és délen, egész nap feküdtem, a lábam
gyenge, és a térdnél sárgul. 21.15-kor nagy ágyúzás lent Budán. 22-kor lent
csatazaj. Az éjjel lentről hallatszott lövöldözés. A szívem fájt kicsit. A lábam
fájt, nem tudtam miatta aludni.

Január 25., csütörtök, 0 °C, borús, szélcsend, hómagasság kb.

10 cm
6.10-kor a Duna felé csatazaj, itt ágyúzás. 8.00-kor ágyúzás. 8.45-kor repü-
lőgép. 9.20-kor akna esett a felső kertben. 9.50-kor néhány ágyúlövés, ké-
sőbb több. 10.10-kor két akna, egyik a Brunekkerék házához. Erős aknázás
és ágyúzás. 10.30-kor csendesebb. 11.15-kor csata a Duna felé. 11.25-kor re-
pülőgép. 11.35-kor egy sebesült németet vittek Paliékhoz, szerintük tegnap 4
óra óta szabad már a Bécsi út.330 11.50-kor repülőgépek gépágyúzzák a várost,
itt egyes ágyúlövések. 12.00-kor 9 repülőgép, 12.20-kor aknázások egész kö-
zelben, egy a verandaablakokat verte megint ki, épp ebéd közben. 12.45-kor
9 repülőgép kering, az idő elégé kitisztult, némelyik helyen kék eget látni. 13-
kor repülőgépek erősen lövik a budai oldalt. 14.25-kor a légi tevékenység még
tart. 15.00-kor ágyúzások a Duna felől. 15.30-kor 7 kétmotoros orosz gép is
kering, és lövi a várost.331 Néhány akna és belövések a környéken. 15.55-kor
kis ágyúzások a város felől is. 16.30-kor elég csend. 17.10-kor lent a városban
géppuskázás. 18.45-kor kicsit havazik. 19.15-kor ágyúzás a városban lent.
19.30-kor ágyúzás lent. 20.30-kor délen ágyúzás. A Margit híd felől szól a
Sztálin-gramofon. 21.15-kor géppuskázás – belövés, a rádión idegen beszé-
det fogok. 21.35-kor nagy ágyúzás és aknázás. Ma is feküdtem – holdvilágos
este van, de világítórakétákat azért lőnek, repülőgép –, hómagasság kb. 15 cm.

330 A hír téves volt, nem sikerült a Budapesten lévő védőket elérnie a felmentő csapatoknak.
331 A szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombázták aznap a Várat és a környékét, talán
ezek voltak.

181
Január 26., péntek, 0 °C, közepesen borult idő, szélcsend
Éjjel 1.30-kor hatalmas ágyúzás itt, és aknázás kb. 1 órán át, utána elvétve
ágyúzás, a városban csata, repülőgép. 4.15-kor ágyúzás, aknázás, repülőgép.
4.45-kor repülőgép, aknázás, ágyúzás. 5.30-kor repülőgép, a csata enyhült
már, a rádión keleti zenét fogtunk fadinggal, de egyfolytában. 5.45-kor ak-
názás, ágyúzás, az oroszok a kiserdőig előrenyomultak, de visszanyomták.
8.00-kor ágyúzás, lent is. 9.00-kor elég csendes. 9.35-kor erős aknázás főleg
nyugaton. 9.50-kor csend, lent ágyúzás. 10.15-kor géppuskázás, egyes ágyú-
lövések, a Duna felé ágyúzás. A Mutti egy lövedék elejét találta a szobában.
Kicsit kisüt a nap. 10.30-kor repülőgépek gépágyúzzák a várost. 11.05-kor
ágyúzásunk, belövések 5-6. 13.20-kor elvétve ágyúlövés. 14.00-kor repülőgé-
pek lövik a várost. 14.10-kor légiriadó-lefújás, azt hittem, hogy már sehol
sem működik. 14.45-kor géppuskázás lent, a városban harci zaj. 15.15-kor
erős ágyúzás. 15.30-kor repülők 17.00-kor elég csend, a mieink aknáztak,
a Duna felé volt ágyúzás. 17.25-kor repülőgép. Mivel egész nap feküdnöm
kell, a déli oldali eseményeket alig tudom jegyezni. 17.50-kor kiságyúzás itt,
a repülő még repül. Erős gépfegyverjelzés és rakétajelzés, közelebbről ágyú-
zásunk. 19.00-kor géppuskázás. 20.45-kor géppuskázás a város felől is. Egész
nap feküdtem, a térdemen a daganat kezd már puhulni, de még járni nem
tudok, bottal is alig. 21.30-kor géppuskázás a Duna felé, ágyúzás. Holdvilág.

Január 27., szombat, kb. –5 °C, borús, erős szél, hófúvások: 60–80
cm magas
Éjjel 1.30-kor nagy ágyúzás. Később állandó géppuskázás kis szünetekkel, kb.
3 felé erős szél kerekedett. 6.15-kor ágyúzás, kis aknázás, erős géppuskázás, a
város felől zaj, repülőgép. 7.00-kor géppuskázás. 8.00-kor ugyancsak hátul-
ról aknázás. 9.00-kor aknázás, nyugaton ágyúzás. 9.30-kor aknázás, ágyúzás,
repülőgép. 10.10-kor ágyúzás, aknázás. 10.30-kor aknázás. Már több mint
egy hete fekszem, a jobb lábam nem akar kiegyenesedni. 10.35-kor erősö-
dő és közeli aknázás. 11.00-kor az aknázás még tart, repülőgép. A városban
is harc van. 12.30-kor repülőgép, egyes ágyúlövések, a repülő lövi a várost.
Géppuskázás. 12.45-kor ágyúzásunk. 13.15-kor többen jöttek. 14.30-kor a
városban harc. 15.45-kor még tart a légi tevékenység. 16.50-kor lent elvétve
és itt ágyúzás. 17.20-kor repülőgép. 18.00-kor csönd. 18.40-kor repülőgép.

182
19.30-kor csend, csak repülőgép, szép holdvilágos éj. 20.20-kor eltávoztak a
katonák. 20.30-kor repülőgép, egész éjjel géppuskáztak a ház körül is, akná-
zás, ágyúzás. Mióta a lábam fáj, alig aludtam 10–12 órát. A szél éjjel elállt.
A Kümerléhez belőttek. Kornhauser elé akna esett.

Január 28., vasárnap, 0 °C, derült, kissé borús, szélcsend

Hajnali 2.30-kor nagy aknázás, ágyúzás, géppuskázás. 6.15-kor aknázás.
8.00-kor aknázás, repülőgép. 9.00-kor aknázás, ágyúzás. Paliéktól elmentek
az éjjelezők, 6-7 ember. 9.30-kor nagy aknázás, főleg a Gugger-hegy felé.
10.15-kor aknázás, ágyúzás. 10.45-kor még ágyúzunk. 11.15-kor géppuská-
zás, repülőgép, ágyúzás. 12.30-kor géppuskázás, a városból (Pestről) nem hal-
lani az utóbbi időben ágyúzást. 13.00-kor repülők lövik a várost. 14.15-kor
ágyúzás, aknázás. 15.00-kor ágyúzás, géppuskázás. 16.00-kor géppuskázás,
ágyúzás. 17.15-kor géppuskázás, az utolsó két nap alatt nem volt két perc
csend sem. 18.30-kor repülőgép, géppuskajelzések, a mai géppuskázás na-
gyon erős volt. 19.00-kor repülőgép, a mostani jelzések, mint a tegnapi is,
főleg a közelben, a szomszédban pattog. 19.20-kor a repülő még itt van, tele-
hold van kis szellővel. A rádió nem szól, lehetséges, hogy a drótot szétlőtték,
a sok süvítő golyó miatt nem tudott senki se kimenni és megnézi. 20.00-kor
géppuskázás, lent a város felé morajlik valami. 20.15-kor repülők még repül-
tek. Már második napja újból folyik este a víz. 21.00-kor repülőgép (német?)
a távolban, bombázott kb. Pest keleti felénél. Óbuda felé ágyúznak.

Január 29., hétfő, kb. –5 °C, szeles, hideg, borús

0.30-kor ágyúzás, aknázás, géppuskázás, a Duna felé csata, az éjjel aránylag
csendes volt, kb. 3 órát tudtam már aludni. 7.00-kor néhány ágyúlövés. 8.00-
kor repülőgép lövi a budai oldalt, aknázás. 9.00-kor repülő még lő. 10.15-kor
még tart a légi tevékenység, itt ágyúzás. 11.00-kor repülők, itt néhány ágyú-
lövés, néhány akna is volt délelőtt, kisütött a nap. 11.15-kor aknázzák a Szép-
völgyet, magasra felveri a havat, és a szél mint valami felhőt sodorja. Óbudán,
a nagy templomtól jobbra hatalmas füst van. A repülők még repülnek, és
sok bombát dobnak. Itt elvétve ágyúlövésünk. 11.45-kor az első golyószórós
orosz bejött, és később megszállták a hegyet. 24.40-kor a repülők még lövik a
budai részt, a pesti oldal, mint a napokban hallottuk, már meg van szállva, és

183
az Erzsébet hídnál van hídfő.332 Itt dél óta csend van, csak az orosz katonák
húzódnak lefelé is, és nézik a házakat. 15.40-kor Óbudán még füstöl a ház.
15.50-kor akna. 16.05-kor egy ágyúlövés a Lázárék felől, a repülők állandóan
köröznek. 16.10-kor a nagy fehér háznál már lőnek is kis ágyúval az oroszok.
17.00-kor itt csend, legalább a süvítő széltől nem hallani semmit. 16.30-kor
a lakást átkutatták, elmentek 19.10-kor. 19.20-kor ágyúzás délről. Az este
szeles, hideg, az éjjel elvétve egy-egy ágyúlövés volt és repülőgép.

Január 30., kedd, kb. –4 °C, hideg, szeles nap

Reggel repülő, 9.00 felé orosz katonák jöttek, kb. délig voltak itt. 13.25-kor
repülőgép, a nagy fehér házat felgyújtották. 14.30-kor repülők lőtték Budát,
itt tart a Heinz-féle felszabadulás,333 az órámat elvették. Délután állandóan
lőtték és bombázták Budát. 17.00-kor még ég a fehér nagy ház. 18.40-kor
repülőgép, reflektoroztak. Délután nyugatról is hallatszott ágyúlövés. Az ös�-
szes kabátokat és szőrméket elvitték, feljebb bőröket. 19.20-kor német repü-
lőgép. 20.10-kor német repülőgép, reflektorozzák. 20.15-kor egy repülőgépet
hosszabban megvilágítottak, és Budapest széle felől erősen lőtték, de elment,
német gép volt,334 a fehér ház még ég. Már néhány lépést tudok menni bottal.
20.20-kor egy gépet reflektoroztak. Két gép, amit nem reflektoroznak, lassú
fordulatszámmal mehet, mert egész kereplő hangot ad, orosz gép lehet335,
előzőleg az északi irányú, süvöltöző valamik repültek Budapest déli része felé,
később két felvillanás délen. Az éjszaka csendes volt, a repülő sokáig repült, és
az oroszok lőtték. Éjjel többször volt a Duna és dél felől 2-3 perces ágyúzás.

332 Ez téves, nem volt hídfő az Erzsébet hídnál.

333 Itt az egyik lakó állítására utalhat, aki vélhetően hitt a német felmentési kísérlet sikeré-
ben.
334 Aznap éjjel 52 Ju 52 és 92 He 111 repült be Budapest fölé.
335 Polikarpov Po–2 szovjet, többcélú kétfedelű repülő. Használták felderítésre, futárrepü-
lőnek. A háború alatt éjszaka kis méretű bombákat vitt, és ezek ledobásával nyugtalanította
a védőket.

184
Január 31., szerda, kb. –1 °C, borús, szélcsend
7.30-kor délen ágyúzás, itt tart tovább az utánpótlás-szállítás. 8.00-kor esik
a hó, repülők bombázzák és gépágyúzzák a déli budai oldalt, délen ágyúzás,
egész délelőtt délen a csata folyik. 15.45-kor délen még ágyúznak, este sok
orosz katona jön beszállásolásra, egy lovas szánkó is volt, az összes szekrényt
átvizsgálták, de alig vittek el valamit, a jegygyűrűmet az egyik cigányképű
lehúzta. Egy jómódú tiszt vezette őket. Parancsra eltávoztak sürgősen. 21.30-
kor itt csináltak vacsorát és gramofonoztak, a látcsövet is elvitték, a gramofont
elvitték lemezekkel együtt. A Palinak is elvitték a jegygyűrűjét és a rádióját.
A katonák egyik-másik nagyon nyers volt, azonban mint katonák fegyelem
volt köztük, az őrségre szó nélkül mentek egymás után, és a távozásuk (a mai)
pillanatként történt, még a vacsorát is abbahagyták zúgolódás nélkül, már a
harmadik napja, hogy megszállva vagyunk. 21.30–22.00-ig az ágyúzás tart a
Margit körút felől, arra is igyekeztek, itt kb. 8 ember, Paliéknál kb. 6 ember.
Később is volt ágyúzás. A nagyszobába lökdöstek át minket aludni. A lábam
fáradt volt és szúrt.

Február 1., csütörtök, kb. 0 °C, borús, hómagasság kb. 40 cm

Az éjjel csendes volt itt, eltekintve a délről hallatszó ágyúzástól. Egy repü-
lőgép keringett egész alacsonyan, egy kétfedelű orosz gép.336 8 óra felé. Ké-
sőbb havat lapátoltam, de abba kellett hagyni, mert alig tudtam már állni.
10.35-kor ágyúzás délkelet felé. Egy orosz katona mindenáron rumot akart,
és mindent újból felforgatott, végül lisztet és egyéb (kevesebb) élelmiszercso-
magot összepakoltatva átvitette Papával a Kornhauser telkére a Kocsékhoz.
A bőrnadrágomat is elvitték. 13.15-kor repülőgép, délen ágyúznak, délután
Papát bántalmazták. 15.15-kor a varrógépet a Braunauer-házba vitték, ké-
sőbb világító folyadékot küldtem. 18.45-kor német repülőgép,337 reflekto-
rozzák, délen csatáznak. 19.10-kor ágyúznak délen. Délután a Halász urat
is lehetett üdvözölni. 20.00-kor egy német repülőgép, nagyon erősen lőtték
(reflektorozás nélkül már), éjjel inspekción voltam.

336 Lásd az előző lábjegyzetet.

337 Aznap mindössze 4 Ju 52 érte el Budapest légterét.

185
Február 2., péntek, kb. 2 °C, ködös, szélcsend
Hajnalban jeges eső esett. 8.00-kor néhány lövés dél és délnyugatról. 9.45-kor
csend, a nap kisütött. 11.00-kor a gép miatt felmentem a Braunauer-házba.
Kertész bácsi hat lovat kapott. 17.45-kor délen ágyúznak, a Braunauer-ház-
ban nem volt ott a kapitány, olyakat vittem a géphez [sic!], a lábam a sok
ráemeléstől térdben szúr, alig hajlik, ma újból borogatást teszek. 19.00-kor
repülőgép. 20.30-kor elvétve ágyúzás délről, itt elég ködös. Éjjel 11-től 3-ig
elég erős ágyúzás volt délen és délkeleten. Este kb. 2 órát tudtam aludni a
lábam miatt. A nap folyamán két katona volt itt vízért.

Február 3., szombat, kb. 2 °C, borús, ködös, szélcsend

7.00-kor ágyúzás délen. 9.30-kor Braunauer-házhoz a gép miatt elvitték a
Tibiék háza felé. [sic!] 15.00-kor ágyúzás délen. 17.15-kor ágyúzás délen, kb.
Pasarét–Déli Vasút felé, de másutt sokkal gyengébb, mint tegnap volt.

Február 4., vasárnap, kb. 3 °C, derült, szélcsend

Éjjel 4-kor repülőgép bombázta a várost. 4.30-kor német repülőgép. 4.45-
kor német repülőgép bombázta a várost. 10.00-kor a Braunauer-házból Jasa
kapitány bőröndöket adott kesztyűk készítésére. 12.30-kor tíz repülőgép.
13.20-kor tíz orosz repülő és 3 további. 14.00-kor kb. 9-10 egymotoros gép­
ágyúzza kb. a Várat. 14.30-kor a repülők még keringenek. 18.00-kor egy né-
met repülőgépre legalább 100 lövést lőttek Óbuda felett és délen. 20.00-kor
a repülők még repültek, erősen reflektorozzák és lövik, a felségjelet nem látni,
német gép volt, feltűnően közel is lőtték. Jasa kapitánynak a mai nap kellett 1
tok és 1 pár kesztyűbélés, ez lett megvarrva, a B. házból három női munkaerő
jött délelőtt. 20.25-kor repülőgépek Pest felett, rettentően lőtték őket perce-
kig, az idő szép, tiszta sötét van, de csillagos az ég, és segédreflektorozáshoz
kitűnő az idő. Ma kevés ágyúzás volt, mint beszélik, csak a Vár védekezik
még.338 20.45-kor két repülőgép repül, és Pestre és Buda felé is dobott bom-
bákat, német gép volt, mert ezt is lőtték. Két világító gyertyát is ledobott.

338 Február 4-én még a Sas-hegy, a Gellérthegy, Lágymányos, Szentimreváros, a Naphegy és

a Déli pályaudvar és a környéke is a védők kezén volt.

186
21.00-kor újabb világítórakéták délen, 3 db, az éjjeli támadás tartott szünet
nélkül, éjjeli 3.30-ig. Később már el tudtam aludni, addig is a berepült német
gépet állandóan lőtték, azok bombáztak is. Egész nap enyhe idő volt.

Február 5., hétfő, borús, szélcsend

7.00-kor nagy ágyúzás kb. a Margit híd felől, ilyen közel már napok óta nem
volt ágyúzás, kevés Pasarét felől. 8.30-kor még tart a csata, néha úgy hallat-
szik, mintha a Rózsadombon csatáznának, kicsit gyengült, ma délelőtt tartott
a szabás és varrás 4 női erővel, délután is. 17.30-kor három ember jött, két
katona és egy civil ember két személynek helyért, a szoba nem felelt meg, be
sem mentek. 20.00-kor egy-egy ágyúlövés a Duna felől, éjjel repülő sem volt.

Február 6., kedd, enyhe, borús, szélcsend, kis hó

7-kor ágyúzás délen, néhány percig. 8.00-kor ágyúzás délen, később alig volt
zaj. 11.00-kor Jasa kapitány elvitte a térképtáskát, a varrás készül. A kis hó is
elállt, ködös. 12.00-kor ágyúzás délen. 15.00-kor elvétve ágyúzás délen, gép-
puskázás. Jasa kapitány egy kenyeret küldött Grétivel a munkákra, a varrás
délután is tartott, délután és este csendes, éjjel 1-kor egy repülőgép. 01.15-kor
néhány ágyúlövés. 01.30-kor repülő, a katonaládát elvitték sok kesztyűvel és
fejvédővel.

Február 7., szerda, enyhe, borús, szélcsend

5.00-kor német repülőgép, erősen lőtték. 9.00-kor ágyúzás a Déli Vasút felől.
12.00-kor délen kis ágyúzás. A délelőtt volt varrás, szabás. 12.30-kor a Vend
utcába egy BMW motor javításához hívtak, délen ágyúzás volt. 14.30-kor
délen kis ágyúzás. 17.30-kor ágyúzások délen, délután varrás. 18.00-kor re-
pülőgép. 20.10-kor elvétve ágyúzás, és gépágyúzás délen. 19.15-kor repü-
lőgép.339 Este két ember kereste a Jasa kapitányt, a kisebb szakács 1 pár kesz-
tyűért 50 pengős Vörös Hadsereg-pénzt340 adott. A kapitány a barátját lelőtte.

339 Esetleg felderítő gép lehetett, mert aznap nem volt légi utánpótlás.
340 A Vörös Hadsereg saját pengőt adott ki a parancsnoksága nevén. További tájékoztató
szöveg a pengőn: „Elfogadása minden fizetésnél kötelező. Hamisítását haditörvényszék sze-
rint büntetik. 1944.”

187
Február 8., csütörtök, enyhe, olvad és hó esik
7.00-kor egyes ágyúzás, délelőtt délen állandóan ágyúzás, kesztyűvarrás 2. sz.
13.45-kor erős ágyúlövések délről. 14.00-kor ágyúzás. 14.15-kor erős ágyú-
zás délen, délután és este is volt ágyúzás délen, délután varrás volt. Egy pár
kesztyű, elvitte ( Jasa kapitány). Az idő sötét, alig látni a ködtől 20-30 métert.
20.45-kor ágyúzás, 20.50-kor német repülőgép.341

Február 9., péntek, 0 °C, borús, kissé ködös

7.30-kor Pisti, Nuni és Komárné voltak itt egész délelőtt. Erősödő csatazaj
hallatszott délről és a Margit híd felől. 12.30-kor délről közeledő csatazaj és
ágyúzás. Délelőtt kesztyűvarrás is volt. 13.15-kor erős ágyúzás még délen.
17.30-kor még csatáznak délen, de már távolabb, délután volt varrás. A lá-
bam még alig hajlik menet közben, és fáj. A B.-házból most este az oroszok
eltávoztak. 18.30-kor kb. a Margit híd felé ágyúzás és világítórakétázás (déli
14-kor hatalmas robbanás volt a Duna felől). Éjjel 2-kor belövés errefelé.
Braunauerné egy pár kesztyűt vett.

Február 10., szombat, 1 °C, borús, szélcsend

7.00-kor belövés a hegyre. 7.30-kor újabb belövés, délen ágyúzás. 10.30-kor
repülőgép, nem látni, hogy milyen, orosz gépek már napok óta nem láthatók.
Paliék két német katonát temettek. 14.00-kor repülőgép. 16.40-kor belövés
errefelé, délen elvétve ágyúzás. Ma egyébként csendes volt a front. 17.30-kor
belövés. 17.40-kor belövés, vagy a Vérhalom téri új ágyú lő. 17.46-kor belövés
lehetett, mert közel volt, délen elvétve ágyúzás. 17.50-kor nyugatról távoli
ágyúzás hallható. A lakók vízért a téglagyárhoz járnak le. A Pisti január 8-án
volt Pesten a boltban, Pest január 19-én feladva.342 Mama Budán maradt.
Kezd erősen ködösödni. A Kornhauser-háznál is eltávoztak az oroszok ma.
Ma csak a B. varrt. 19.00-kor a fogaskerekű irányából puskázás és géppuská-
zás. 20.15-kor kisebb ágyúzás van. Pestről egészen gyöngén hallani a hang-
szórót. Az éjjel csendes volt. Először aludtam megint hálóingben.

341 Esetleg felderítő gép lehetett, mert aznap nem volt légi utánpótlás.
342 A pesti hídfőt január 18-án ürítették ki a védők.

188
Február 11., vasárnap, 0 °C, borús, havazik
Hajnali 5-kor repülőgép. 5.15-kor ismét. 5.30-kor sok ágyúlövés. 7.00-kor
ágyúzás délen. 9.00-kor délen elég erősen ágyúznak, a Margit körút irá-
nyából, géppuskázás is. 10.30-kor erős lövöldözés a Vérhalom tér irányából.
12.00-kor az első harangszót hallottuk újra. 13.30-kor a Tibiék irányából
hallatszik a köpködő ágyúszó. 15.10-kor ágyúzás a rendőrség és a Vérha-
lom tér irányából, kisebb ágyúkkal, úgy hallatszik, és tűz, a lövedéket mintha
Óbuda–Újpest felé lőnék. 15.15-kor még lőnek. 16.00-kor még ágyúznak.
19.45-kor délen elvétve egy-egy ágyúlövés. 20.30-kor délen ágyúzás, világí-
tórakétázás, és úgy hallatszik, mintha Óbuda felé aknáznának, 8–10 másod-
percig zúgnak a levegőben a lövedékek.343 21.00-kor még ágyúznak, a lábam
fáj, és főleg feküdtem.

Február 12., hétfő, 0 °C, kis szél, havazik

5.00-kor ágyúzás. 5.30-kor ágyúzás a hegyről is dél felé. 7.00-kor még
ágyúznak. 8.00-kor még ágyúznak. 8.30-kor már csökken az ágyúzás, erős
golyószórózás hallatszik a Pasarét felé. 8.45-kor ágyúlövések a Széna tér felől,
és Hűvösvölgy felé lőnek, erős géppuskázás. 9.20-kor elég közel is géppiszto-
lyoznak a Rózsadomb felé, utóbb még egyszer csatatér lesz a környékünk.344
9.30-kor kisütött a nap. 10.00-kor elállt a havazás, kb. 5 cm hó esett, a hóma-
gasság átlag 20–25 cm, az arcvonal elég csendes. A nap elbújt. 11.30-kor há-
rom repülőgép, egymotoros, hosszú törzsű, talán német gép, magasan repül-
tek, a csata eltolódott egészen a Gugger-hegy felé, sőt a Hármashatár-hegy
felől is lőttek ágyúval és géppisztollyal. A Margit híd felé most csendesebb.
12.30-kor egy német gépet lőnek Óbuda felett. 12.45-kor két német gépet
kb. Remete345 felett lőttek, úgy látszik, az oroszok. 13.00-kor kb. Piliscsa-
bát bombázta 4 gép.346 A hó erősen olvad, mivel süt a nap, az ég elég tiszta.
A Mátyás-hegyen már barna foltok láthatók. 14.00-kor 10–12 orosz gép ke-

343 A kitörés a Mária térről és a Bécsi kapu térről 20.00-kor indult meg.
344 A kitörők február 11-én éjfél körül és 12-én a korai órákban jutnak át az első vonalakon
a Rózsadomb felé, és a Hármashatár-hegy irányába elhagyják a fővárost.
345 Remete-hegy.
346 Vélhetően német gépek lehettek, melyek a kitörőket támogatták.

189
ring itt és Piliscsaba felé. 15.30-kor még repülnek az orosz gépek. 16.00-kor
Újpesten, kb. a hídnál nagy füst van. 16.45-kor még tart a légi tevékenység
északnyugat felé, egy bomba eshetett a Hármashatár-hegy oldalára is, mert
ott füst volt. 17.15-kor két német gépet erősen lőttek Óbuda felől. 17.30-kor
egy gépet erősen lőttek Óbuda, Rómaifürdőtől. Érdekes, hogy orosz katonát
már két nap óta nem láttunk a közelben. Hűvösvölgy felől hallatszik csatazaj.
18.00-kor a szél elkezd elég erősen fújni, az idő egyébként tiszta. 18.45-kor
is ágyúzás délen. 19.00-kor keleten kis géppuskázás, délen csak világítóraké-
ták, nyugaton csata, géppuskázás, puskázás. 19.15-kor egy repülő, 8 reflektor
keresi, elrepült, szép csillagos ég volt. 20.15-kor Hűvösvölgy felé géppiszto-
lyozás, és távolabb ágyúzás.347 Később csak nyugaton volt csatazaj. A zsalun
kb. 26–28 lyuk lett.

Február 13., kedd, 0 °C, szélcsend, havazik

5.30 felé repülőgép. 9.00-kor a havazás elállt. 10.15-kor repülőgép, délen
ágyúzás és puskázás. 12.00-kor Hűvösvölgy felé csatazaj, ágyúzás. Ma déle-
lőtt a Bécsi úton rengeteg katona ment kifelé. 13.15-kor a Csatárka úton 20
teherautó ment fel. 15.25-kor ágyúlövések errefelé. 18.00-kor Hűvösvölgy
felé géppuskázás. 19.30-kor nyugaton repülőgép és lárma, arra is vonulnának.
Az idő sötét csillagos. Harci zaj nincs. Egy-egy lövés csak.

Február 14., szerda, kb. 2 °C, kissé borús, jó látással

5.45-kor repülőgép bombázott. Kb. 6.00-kor is repülő bombázott, és lőtték.
7.45-kor egy repülő alacsonyan. 8.40-kor repülőgép. 11.00-kor kezd szeles
lenni az idő. 12.00-kor esik az eső. 13.00-kor kisütött a nap, délen néha egy
ágyúlövés, nyugaton kis zaj. 13.25-kor repülők. 15.00-kor még repül repü-
lőgép. 15.15-kor egy repülő távolabb röpcédulákat dobott. 15.30-kor több
orosz gépkocsi és ágyú indult fel a Csatárka úton a buszállomástól. 16.15-kor
nyugaton géppuskázás és még messzebb ágyúzás. Óbudán piros, zöld rakétá-
kat lőttek fel. 17.00-kor nyugaton tart a csata. A hó erősen olvadóban, nagy
barna foltok vannak már. Egy repülőgép kering. Délen csend van, a Várat

347 A kitörő csoportok felszámolása zajlott ekkor, mely még napokig eltartott.

190
mint utolsó pontot állítólag 12-én este 6-kor feladták, és Buda is elveszett.348
18.00-kor nyugaton kocsiforgalom zaja, messze távol elvétve ágyúzás. 18.10-
kor erős ágyúzás messze nyugaton. 18.20-kor egy repülőgép, még egy re-
pülőgép a pesti oldalról. 10 reflektor világítja, és ágyúzzák. A látás jó, az ég
tiszta, csillagos, nyugaton a kifli Hold, látszik a horizont. 18.45-kor még tart
a távoli, nyugati erős ágyúzás. 19.10-kor egy repülőt lőttek. 20.00-kor repü-
lőgép, még tart a harc nyugaton. Az éjjel mára szobában aludtam.

Február 15., csütörtök, kb. 2 °C, borús, jó kilátással

Hajnalban csata nyugaton. 7.00-kor repülők. 8.45-kor repülők. 10.15-kor
oroszok lőtték a Kornhauser-villában a repülőgépeket. 16.00-kor nyugaton
mesze harc. 18.00-kor messze nyugaton ágyúzás.349 19.45-kor nyugaton
messze puskázás, erős szél kerekedett, egyébként szép csillagos este van, hó
már kevés van, főleg csak ott, ahol hófúvás volt, feküdtem.

Február 16., péntek, kb. 3 °C, derült, de szeles idő

Kb. 7.00-kor repülők. 8.00-kor repülők. 10.00-kor repülők és két robbanás.
11.30-kor repülők. 12.35-kor egy Népautó terepjáró350 jött fel a Ferenchegyi
úton négy orosszal. 13.15-kor Márkus Ferenc M. K. Párt351 meghízottja volt
itt. Pali egy rossz látcsövet adott. Sok hó olvadt.

Február 17., szombat, kb. –4 °C, derült, napfényes, szélcsend

8.00-kor repülők, délelőtt a garázst kezdtem szétbontani, elestem, és szúr a
térdem. 14.30-kor jött négy orosz partizán, és a konyhába zártak minket, és
kirabolták a lakást, alig maradt valami ruhanemű és egyéb, üvegeket, kabá-
tokat stb. mindent elvittek. Kb. 15.45-kor mentek el és vitték kocsival a dol-

348 A kitörésre február 11-én 20.00-kor került sor, a Vár területére február 12-én érkeztek
meg a szovjet csapatok.
349 A kitörő csapatok felszámolásával lehetett ez kapcsolatban.
350 Volkswagen.
351 Magyar Kommunista Párt.

191
gokat. 18.00-kor Újpesten hatalmas tűz van. Napközben sok robbanás volt,
állítólag a Duna jegét robbantották.352

Február 18., vasárnap, 4 °C, borús, kis nap, szélcsend

7.00-kor robbanások, repülőgép. 9.45-kor 9 repülőgép, orosz táblát tettek a
felső úthoz. Délre pálinkát ittunk. 13.00-kor egy repülőgép. A varrógép nem
volt a Zoltan A.-nál [sic!], ülés vagy fekvés után még mindig csak bottal tu-
dok járni, ma valamit járkálhatok megint.

Február 19., hétfő, kb. 3 °C, derült, tiszta, napos, kis szél
7.00-kor repülőgépek. 8.15-kor Jasa kapitány jött. 12.00-kor repülőgépek.
Ébner úr keresett fel. 13.30-kor repülőgépek. Lázár Ferkó is itt volt. Fischer
Iláék voltak itt és Halász úr felesége. 16.45-kor Knáb Berci jött kerékpáron.
20.00-kor repülőgép jött. Holdvilágos, szélcsendes idő van, hó már kevés van,
főleg csak hófúvásnál.

Február 20., kedd, 5 °C, derült, napsütés, szélcsend

7.00-kor repülőgép. 7.20-kor Bernát Pestre ment. 11.00-kor Márkus volt itt
házhelyrehozások tájékoztatása ügyében. Délelőtt sok aknarobbantás volt a
Gugger-hegy felé is. 12.30-kor Mama jött fel. 14.00-kor 9 repülőgép ment
nyugatnak és tíz északnak. 16.15-kor Jász Józsi és Nellike volt itt. Halászné
nagyasszony volt itt. Február 9-i Szabadság újságot353 hoztak, és Karcsiról
kaptunk híreket. 20.30-kor szélcsend, félhold.

352 1945. február során elindult a jégzajlás, azonban a hídroncsokon feltorlódtak a jégtáblák,
mintegy gátat képezve, e gát mögött pedig a víz felgyűlt, árvizet okozva. Az árvíz Óbudát és
Újpestet érintette. Óbudán: Csillaghegy, a Rómaifürdő és az akkori Óbudai Gázgyár területe
került víz alá, míg Újpesten például az Első Magyar Cérnagyárat öntötte el a víz. A jégtorlaszt
végül szovjet műszakiak robbantották fel, ezzel megszüntetve az árvizet.
353 A Szabadság az első napilap volt a szovjet megszállás alatt lévő Budapesten az ostrom
alatt és után. Első száma január 19-én jelent meg. Felelős szerkesztői: Darvas József, Kállai
Gyula, Zilahy Lajos.

192
Február 21., szerda, 5 °C, szép napos, szélcsend
7.30-kor robbanás a hegyekben, valószínűleg az aknákat robbantják fel. 9.00-
kor még robbantanak. 11.10-kor két ruszki kutatott megint kb. 15 percig.
17.30-kor egész délután aknákat robbantottak a kiserdőben is, puskával lőt-
tek rá. Grétike volt itt. A befőttes lámpásüveg elrepedt, konyakosüvegből csi-
náltam újat. 19.00-kor szép holdvilágos, szélcsendes idő, az első harangszót
hallottam a Pasaréti templom354 felől. 19.30-kor repülőgép, lőtték. A nagy-
szoba hőmérséklete +2 °C, nem lesz nagy melegem. 21.30-kor repülőgép,
lőtték.

Február 22., csütörtök, 1 °C, borús, szélcsend

8.15-kor robbanások, 9.00-kor kisütött a nap. A délelőtt több aknarobbanás
volt a hegyen és a Gugger-hegyen. 12.00-kor kis szellő, a nap süt, és kellemes
az idő. 14.15-kor repülőgépek, 5 db. Kezd a szél erősebben fújni, a kertben
gallyakat vágtam eddig. 18.35-kor egy német repülőgép, lőtték. 19.45-kor
repülőgép. Iluskáéknál voltunk fent délután, egy színházi látcsövet találtak.

Február 23., péntek, 3 °C, borús, elég erős szél fúj

10.45-kor a szomszédasszonynak lencérnát adtam a frontra menő oroszok
csizmáinak varrásához. 12.45-kor kezd az eső esni, már csak egyéb helyeken
van hó. 15.00-kor az eső elállt. Ma nem jött orosz. Az este szép világos.

Február 24., szombat, 6 °C, borús, szélcsend

A kamrában hátsó polcot készítek. 10.30-kor K. Pisti keresett fel. Kezd a
szél fújni. 13.30-kor kezd az eső esni kicsit. Délután Iluséknál voltunk, egy
dobozt hoztam. 20.00-kor erős szél, szép világos este, majdnem telehold.

354 A szovjet csapatok kimondottan bátorították az egyházak képviselőit, hogy nyissák meg
a templomokat minél előbb. Ezzel is jelezve, hogy nincs szó vallásüldözésről a megszállók
részéről.

193
Február 25., vasárnap, 6 °C, felhőtlen, napos, szeles
6.00-kor repülőgépek, 7–8-kor még mindig, állandóan messzebb. 15.00-
kor két orosz jött, és újból felforgatott és szétdobált mindent, és állandóan
burzsujozott és burzsujt keresett, elvittek 5-6 üveg befőttet is. 19 felé a Pi-
lis-hegység felől ágyúzás hallatszott. Kb. 21.15 felé egy repülőgépet reflek-
toroztak. Hó már csak egyes északi oldalakon van. Holdtölte volt egész nagy
holdudvarral, de a hold ködös.

Február 26., hétfő, 5 °C, szeles, kissé esik

Kb. 7.00-kor észak felől ágyúzás hallatszott. 9.30-kor Márkus úr volt itt. Dél-
ben az eső elállt. 17.00-kor repülőgép bombáz délen, talán Budaörsön. Dél-
után Ilus volt itt. 20.00-kor szeles, szép holdtölte. +9 °C, egész éjjel szélvihar
volt.

Február 27., kedd, 8 °C, szeles, borús, jó kilátással

8.20-kor 16 orosz katona ment át a szomszéd telken. 8.30-kor repülőgép.
13.00-kor Rezső látogatott meg. Zsámbéki házát felgyújtották.

Február 28., szerda, 8 °C, szeles, borús

10.30-kor két orosz elvitte a kerékpárokat. Délután a pincepadlót csináltam,
és egy kis lámpát. 18.40-kor két orosz volt itt kb. fél órát, és orosz íráso-
kat, igazolványokat kértek tőlem. Többet ittak már. 21.00-kor szeles, szép
holdtölte. 22.15-kor egy repülőgép, nagyon erős zártűzzel várták, nem repült
keresztül.

Március 1., csütörtök, 10 °C, elég derült, kis szellő

Délelőtt messze nyugatról ágyúzás hallatszott. Langyos idő volt, kis állandó
napsütéssel. 17.15-kor egy gép repült magasan, erősen lőtték. Délután kis
szellő. Kb. 18.00-kor a hegyen ismét folyt a víz, elég jól, egész nap hallatszott
ugató zaj. 20.00-kor szelesedik és felhősödik. Délután a kődombnál csinál-
tam a drótozást, a Schöffer úrral találkoztam, később Kümiéknél voltunk.
8.15-kor holdfelkelte, a szél elállt, felhő alig van, holdtölte. Éjjel nagyon erős
szél volt, rázta a zsalukat.

194
Március 2., péntek, 10 °C, borult, erősen szeles
A lábam fájt, és 11.00-ig feküdtem – a víz megint folyt. 19.25-kor egy repü-
lőgép, csak reflektorozták, szép csillagos ég, sötét, erős, hűvös szél fúj.

Március 3., szombat, 6 °C, kissé felhős, erős szél

Délig feküdtem, a lábam fájt. A déli harangszó felhallatszott, és a falióra 10 perc
késést mutatott (úgy maradt). 15.30-kor erős havazás, valami hófelhőt hozott
a szél. 15.45-kor elállt a havazás. 19.00-kor egy repülőgép. Grétiéknél vol-
tunk, szeles, sötét csillagos égbolt. A Rabszolgákat355 olvasom Pál Kálmántól.

Március 4., vasárnap, 4 °C, elég derült, szeles

7.30-kor repülőgép, messze kering. 8.45-kor még repülnek. Újpesten robba-
nások. 9.15-kor az Újpesti Egyesült Izzótól száll fel robbanásfüst. Három re-
pülő kering arrafelé alacsonyan. 10.15-kor aknarobbantások a Mátyás-hegy
keleti oldalában hatalmas füsttel. Délután Iluséknál voltunk, 21.00-kor csil-
lagos, de sötét este, szélcsend már. Az éjjel kb. 8 cm-es hó esett.

Március 5., hétfő, 5 °C, kissé felhős, erős szél

9.15-kor robbanás Újpesten. 12.30-kor két orosz GPU356-katona jött, pénz-
tárcákat kértek és a talált zseblámpát, délután Béla és Grétivel a Ziegler és
Enyethaller felé jártunk [sic!], Erzsébet híd, Ferenc József híd a vízben van.
A Lánchidat Grétiéktől nem láttuk. Hajnal felé ágyúzás hallatszott nyugatról.

Március 6., kedd, 0 °C, borús, szeles

12.45-kor egy repülőgép a Pasarét felett, magasan, lőttek rá. 15.20-kor egy
lovat lőttek agyon a Karléknál. Délután Iluséknál voltam. A Gugger-hegy
oldalán partulért kiáltottak.357 19.00-kor lehetett hallani messzi nyugaton
ágyúdörgést. Muttiéknál aludtam.

355 Sík Irma: Rabszolgák. Budapest, Új Idők Irodalmi Intézete Rt. (Singer és Wolfner). 1943.
356 Állami Politikai Igazgatóság, szovjet állambiztonsági szerv.
357 Ezt azt jelentette, hogy szovjetek fosztogattak a környéken, és a lakók járőrt kérnek el-
lenük.

195
Március 7., szerda, 3 °C, derült, erősen szeles
11.30-kor havat hozott a szél. 13.30-kor újból esik a hó. 17.30-kor esik a hó,
de csak kicsit és rövid ideig. 20.15-kor reflektorozás, később néhány lövés,
szeles, csillagos. 20.50-kor északon egy repülőgép, éjjel is szeles volt, kb. 1-2
cm hó maradt meg az északi oldalon.

Március 8., csütörtök, 1 °C, derült, elég erős szél

8.00-kor egy orosz repülőgép. 11.00-kor napos, de hideg szél fúj, 2 °C van.
13.00-kor 4 repülőgép, egész beborult az ég. Délig kiolvastam a Sík Irma írta
Rabszolgák című könyvet. 13.15-kor repülők. 13.40-kor repülők. 17.30-kor
ágyúzás hallatszik délnyugatról. 19.15-kor ágyúzaj délnyugat felől. Hideg
szél fúj, jégcsapok lógnak. Több orosz jött Hiláékhoz érdeklődni. 20.45-kor
szobahőmérséklet 0 °C, a Muttiéknál aludtam, hó alig van, és csak északi
oldalon.

Március 9., péntek, 2 °C, kissé borult, napsütéssel, fúj a szél

Éjjel, kb. 4.30 felé hosszas repülőgépbúgás volt, de nem lőttek a repülőre.
9.00-kor első, kisebb fürdés karácsony óta. 9.30-kor repülőgépek. 10.20-kor
9+2 repülőgép, ment nyugat felé. 10.25-kor 17 repülőgép ment keletnek, két-
motoros orosz gépek. 11.10-kor újabb repülőgépek. 16.00-kor derült, napos
hideg, szél fúj, 1 °C, Hildáéknál aludtam. Az ideiglenes fahíd358 a Margit híd
felett Lazarné szerint elkészült.

Március 10., szombat, 5 °C, havazik, kb. 2 cm-es hó van már, sze-
les, borús
12.00-kor szeles hideg, kiolvastam a Gréti John Knittel: El-Hakim [című]
könyvét.359 16.30-kor kezd az eső esni. 18.00-kor nagyon felerősödött a szél,
az új hóból már nincs semmi. Az éjjel vihar volt, az egyik szélkakast levitte
a szék.

358 Ez egy átmeneti cölöphíd volt, melyet az 1946-os áradás elvitt.

359 John Knittel: El-Hakim. Egy orvos regénye. Budapest, Hungária, 1939.

196
Március 11., vasárnap, 5 °C, derült, erős szél
Kora reggel több repülőgép ment. 10.30-kor repülőgépek. 11.00-kor távol,
kelet felől robbanások hallatszanak. Délután Mama volt fent. Utána az Ilu-
sékhoz mentünk. 19.15-kor repülőgép 2×9. Csillagos ég, de már csökkent a
szél ereje. 20.20-kor repülőgép. Paliéknál aludtam.

Március 12., hétfő, 5 °C, borús, kissé szeles

Hajnalban repülő. 7.15-kor repülő, lőttek rá néhányszor. 7.45-kor egy két-
fedelű orosz gép. 8.00-kor repülő. 9.00 körül repülők. 10.00 még mindig és
egyfolytában repülők. 10.30-kor Fischer Iláék voltak itt Erzsivel. 11.30-kor
néhány ágyúlövés a Rózsadomb felől. Repülőgép, a csillagmotoros kétfedelű.
Vác felé repülőgépbúgás hallható. 14.00-kor repülőgép, erős szél. H. Györ-
gyék voltak, itt ágyúzás hallatszott.

Március 13., kedd, 8 °C, derült, erős szél

8.00–9.00-ig repülők. 10.45-kor repülők. 12.00-kor repülők. Délelőtt ak-
narobbantások voltak a Mátyás-hegyen is, délután is repülések, délután a
kiserdőt néztük meg első ízben, utána Palival az Áldás utcáig mentem. A Fe-
renc József póthíd van. 19.00-kor délről az Ascherék irányában robbanások
és fények, repülőgép.

Március 14., szerda, 17 °C, köd, szélcsend

8.00-kor ágyúlövések egymás után. A felkelésnél alig tudtam lábra állni. Dél­
előtt órákon át lőttek ágyúval közelebbről kifelé, úgy látszik, újabb csaták
lesznek. Délután padláson voltam, […] 14.00-kor repülőgépek bombáztak
délen nagyobb magasságból, de nem láttuk, sok lehetett, mert zümmögtek
erősen, lőtték őket, kb. 14.30 felé is néhány gépre lőttek. Csillagos ég, sötét,
szélcsendes idő.

Március 15., csütörtök, 6 °C, borús, kissé ködös, szélcsend

7.45-kor ágyúlövés. Délelőtt többször ágyúztak kifelé. Gépfegyver-kerepelés
is volt délután is, és néhány ágyúzás. 18.00-kor ágyúzás távol, magasban.

197
Március 16., péntek, 7 °C, borult, kissé ködös
Az első lemenetelem a városba Szaichoz, a tisztiorvoshoz igazolásért, indul-
tam 9.30-kor Palival, először templomban voltunk, Harték, Gubicza vask
[ereskedő]. A Flórián téren, Feketéné, dr. Valkorszky tisztiorvosnál, nem volt
a lakásán, elöljáróság. Grétiék veteményes ügye, Emma néni, Zsizsi, Ébne-
rék patika, Harték, dr. Aigner-vizsgálat, Palluch, és hazaérkeztem 18 órára.
Délután ágyúzást lehetett hallani nyugat felől. kb. 17.00-kor repülők mentek
dél felé.

Március 17., szombat, 10 °C, ködös, borult

8.45-kor nyugaton gépkocsiforgalom-zaj, a mai nappal újból hadműveleti te-
rület lett Buda? 9.00-kor kisütött egy kissé a nap. 11.00 felé eső esett kb. fél
óráig, és szél lett. 12.45-kor 4 német repülőgép egész alacsonyan, csak egy
lövés volt utána. Este csillagos, kezdődő hold, éjjel erős szél. Kamrarendezés.

Március 18., vasárnap, 12 °C, derült napos, szeles

Kb. 7.00-kor repülők. Kb. 8.30-kor repülők, lőttek rá. 9.00-kor repülők. 9.25-
kor repülők, 9.50-kor repülők, 9 gép, egy gép Újpest felett 8-as formáló jelet
csinált. 11.00-kor még mindig tart a légi tevékenység. 12.00–12.30-kor 10–
12 repülőgép, általában ma csak nagyobb kötelékben repülnek orosz gépek.
13.15-kor több repülőgép, a Gugger-hegyen aknarobbantások. 13.40-kor 17
orosz repülőgép kelet felé repült, egész délután volt kötelékrepülés. Jász Józsi
volt fenn 19.00-kor Óbudán, tűz. 19.30-kor német repülőgép. 20.30-kor tá-
voli reflektor, szeles, 8 °C, az éjjel is szeles volt.

Március 19., hétfő, 8 °C, borús, erősebb szél fúj

7.30-kor repülőgép. 8.00-kor repülőgép. 8.45-kor repülők, a délelőtt többször
ment még repülő. 13.00-kor repülők, a nap kisütött. 14.00-kor 8 bombázó és
4 vadász ment nyugatnak. Éjjel hosszú ágyúzás nyugaton.

Március 20., kedd, 11 °C, magas felhők, a nap átsüt rajta

6.30-kor repülők. 7.00-kor repülők, lőttek rá. 7.20-kor 12 repülőgép nyu-
gatra ment, valamint később újabb gépek. 8.00-kor újabb gépek. 8.15-kor
Bába Grétiék Pomázra mentek. 9.00-kor Kümerlével Óbudára mentem a

198
rendőrtiszti orvoshoz vizsgálat és igazolvány végett, utána az elöljáróságon
voltam, majd Branaucz, és Halászéknak elhoztam a vetőborsót. Zsizsiékkel
találkoztam, Gubicza vaskereskedésében facsavarokat vettem két dobozzal.
Szabadság újság 1 pengő. Jövedelemadóm, 200-at fizettem. Rádióm beadtam.
Egész délelőtt erős légi tevékenység volt, csoportokban. 15.30-kor 40 orosz
gép repült délnyugat felé, főleg bombázógépek. 16.00-kor érkeztem haza.
Hart Irénke volt fent kis Mikivel és Elzával. Estig Babáék még nem érkeztek
vissza, egész éjjel dörögtek az ágyúk.

Március 21., szerda, 15 °C, derült, napos, egész kevés felhőzet

Kb. 7.00-kor egy német gép, erősen lőtték, közelről is. 7.15-kor repülők.
8.00-kor Babáék Pomázról visszatértek. 8.20-kor repülők, ágyúzás, nyugat
felől az ágyúzás délelőtt is tartott, repüléssel együtt, óriási az orosz légi fö-
lény. 15.30-kor repülők, néha ágyúlövések is, délre kis szél lett, estére elmúlt.
19.30-kor nyugaton ágyúzás. Az éjjel csendes volt, a lábam térdben mindket-
tő szúr, főleg reggelenként.

Március 22., csütörtök, 15 °C, derült, napos, szeles

7.00, 8.00, 9.00, 10.00 repülések. 13.00 repülők. Ma ettük az első marharé-
pa-főzeléket, a Zsigmond Irénke volt itt. 15.30-kor repülők. Robbantások,
később is repülések. Ilusék voltak itt. Sikéknél a kövek közé estem. Grétiék-
nek hátizsákot varrtam. 20.00-kor ágyúzás nyugatról, Hűvösvölgy irányából.
21.15-kor több német repülőgép, rendkívül erős és kb. 8–10 perecig tartó el-
hárítás volt, sokkal erősebb, mint annak idején a miénk. Kezdődő hold, szél-
csend este, oroszt már napok óta nem látunk a hegyen.

Március 23., péntek, 15 °C, derült, szélcsend

Egész délelőtt repülőgépek. Pali Pestre ment, délután kis ágyúzás volt csak
nyugatról. Kis szellő, este szélcsend, csillagos idő. Éjjel folyt a csap a kertben.
Halászéknál kisfiú született.

Március 24., szombat, 22 °C, derült, szélcsend

Délelőtt repülések, már kevesebb. 12.15-kor Márkus is volt itt feleségével.
1 db 100 pengős élelmezési kölcsönt vettem fel. Estefelé Pali hazaérkezett

199
Pestről, a Karcsiéknál is volt. 20.30-kor távoli ágyúzás nyugatról, ma először
hallom, szélcsend, hamarosan nagyobb hold, az eddigi legszebb márciusi nap
volt ma.

Március 25., vasárnap, 20 °C, derült, szélcsend

Madárcsicsergés, Baba 10 óra felé elutazott Branauernéval, 10.00-kor egész
távoli ágyúzás nyugatról, repülők. 14.45-kor 8-9 repülőgép nyugatnak. 20.30-
kor elkészült a hátizsákom. A tablettáknak erős hatásuk van, ma kihagyva.

Március 26., hétfő, 18 °C, szélcsend, kis felhőzet, nap átszűrődése

8.45-kor nagyobb csoportokban 42 gép, főleg kétmotoros ment nyugat felé,
néhány perc múlva újabbak jöttek, több mint 10 gép. 8.55-kor 48 gép re-
pül észak felé, az előzők köröztek Pest körül. Délután nyugatról ágyúszó és
bombázások sokáig: Grimm úrral az erdőből fenyőfát hoztunk, első esetben
voltam a mezőőri lakig, találtam ibolyát, két fémdobozt is, egy kis bajonettet.
Grétike hozott sóskamagot. Az este holdvilágos, telehold udvarral, szélcsend.
20.30-kor egész távol nyugaton alig hallhatóan ágyúszó hallszik. Légelhárító
ágyúkat szereltek fel a Mátyás-hegy aljánál.

Március 27., kedd, 16 °C, borús, szélcsend

8.30-kor északnyugatról egész távoli dörgés. Paliék elutaztak. Délután repü-
lőgépek, estefelé Sulyokéknál tettem az első látogatást. Mama jött fel. Az eső
esett kicsit, és éjjel is valami.

Március 28., szerda, 15 °C, borús, szélcsend, szemező eső

Mama Karcsihoz ment reggel, utána itteni rendőrségen voltam, 14.45-re
mentem haza, közben kis eső volt. 13.45-kor messze nyugatról dörgés (60–80
km), délután a manzárdba helyeztem a nagy ládát, a tablettaszedés ma ki-
hagyva. 20.00-kor szélcsend, csillagos holdtölte, később kis szellő.

Március 29., csütörtök, 18 °C, elég derült, szélcsend

8.45-kor repülőgép délen, lőttek rá. Délben kissé borús lett. Délután néha
távoli ágyúzás. Délután Mária néniéknél voltam fent első ízben. A repü-
lőgéproncsból hoztam néhány égett apróságot, a kiserdő vége teljesen le van

200
tarolva, és csak fenyőfacsonkok állnak ki a földből, a mezőőri lak mögötti
nagy réten rengeteg aknafarok volt, az erdőből két fémdobozt is hoztam, és
egy gázálarcot.

Március 30., nagypéntek, 20 °C, derült, szeles, később borult, és

kissé esett
Délelőtt nővéremnél és a rendőrségen voltam a lakásíveket leadni.360 Délben
a pasztillák elfogytak. Ebéd után egy mákdarálót javítottam. 16.30 felé több
aknarobbanás volt a szomszédos telken.

Március 31., szombat, 18 °C, derült, szeles

Délelőtt a polcot csináltam a díványnál kint. A Grimm úrral az erdőt jár-
tuk, ibolyát szedtem. Délután robbanások voltak Óbudán, a dohánygyárnál.
Egész nap szeles, de napos idő volt, este csillagos ég.

Április 1., húsvétvasárnap, 25 °C, derült szélcsend

9.00-kor repülők. 10.00-kor 16 bombázó és egy vadászgép repült nyugatnak.
Úgy látszik, ott nincs már egyáltalán vadászelhárítás. Épp egy hete, hogy
Babáék elutaztak élelemért. Kis szellő van. Pest felett felhőzet, később min-
denhol. Délután a Harték jöttek fel. Később az erdőbe mentünk ibolyázni,
ahol egy kiemelkedéskor az egyik barlangban egy katona jobb keze állt ki
a beomlott törmelékből, kb. 17.15-kor 18 db orosz repülőgép jött nyugat-
ról. Kiolvastam Gréti Isten áldja, doktor úr361 című könyvét. Kezdenek a fák
rügyezni, és nő már a fű. Ma már több kiránduló is járt. Rózenberczky Jós-
kával találkoztam az erdőben. Tassy kisasszony volt itt. Lent aludtam még.

360 A háborús károkról lakásonként részletes felmérés készült házgyűjtőíveken, melyeket a

március 25-i állapotra vonatkozóan kellett leadni. A lakásokban esett károk között megkü-
lönböztették a németek, nyilasok, harci cselekmények, egyéb háborús károk a felszabadítások
előtt, egyéb háborús károk a felszabadítások után és a zsidóellenes rendeletek okozta károkat.
361 Joseph A. Jerger: Isten áldja, doktor úr! Budapest, Dante, 1940.

201
Április 2., hétfő, 15 °C, kissé borús, szélcsend
Kb. 7.00-kor repülő, 11.00-ig feküdtem, a lábam gyenge. 11.15-kor Baba
megérkezett, már tegnap este a Karolinékhoz érkezett. Az este csillagos, szél-
csend, néhány mandulafa már virágzik a szomszédban.

Április 3., kedd, 20 °C, borús, szélcsend

Madárcsicsergés. Dél felé kis szellő lett, ami maradt. 17.00-kor Branaunerné
ma reggel jött csak meg. Éjjel erős szél fújt. A hátizsák elkészült, 46×36 cm.

Április 4., szerda, 15 °C, borús, szél fúj

Mára már itt is sok fa kivirágzott. Feltettem nálunk az ablakokat, ma a Baba
által hozott csirkepörkölt volt ebédre. Délután Grimm úrral az erdőben vol-
tunk, utána Ilust behívtam magamhoz. A szél kezd gyengülni. A Paliéktól
felhurcolkodtam. 20.00-kor csillagos, szélcsendes este. Állítólag az egész or-
szágunkat már elfoglalták az oroszok, és Bécsújhelynél vannak.362 Az ígért
segítség a Holdban volt. Napközben aknarobbantások. Már újból az ágyam-
ban alszok.

Április 5., csütörtök, 25 °C, derült, kis szellő

Délelőtt repülőgépek, voltam Ilusnál. Daróczy úr (Vend utca 4.) a Márkus úr
helyett lett kinevezve. Délután Grétiékkel fát hoztunk az erdőből. 19.40-kor
a Szépvölgyben kis erdőtűz volt, az este csillagos, szélcsendes. Ma már Baba
is újból visszajött a szobába aludni. Kiolvastam a Gréti Négyen a viharban363
című könyvét.

362 A hivatalos doktrína szerint április 4-én ért véget Magyarország „felszabadítása”, ezzel
szemben még április 10-én is az ország egyes nyugati területein folytak harcok. Az azonban
igaz, hogy az utolsó önálló település április 4-én került szovjet ellenőrzés alá. Bécsújhelyet
április 5-én foglalták el a szovjet csapatok.
363 Vándor Kálmán: Négyen a viharban. Budapest, Pantheon, 1942.

202
Április 6., péntek, 10 °C, borús, szemező eső
Délelőtt esett. 17.00-kor Pisti keresett fel. Kb. 17.30-kor Háberl úrral ta-
lálkoztam itt, később Paliék érkeztek haza vidékről. Este keleten csillagos,
szélcsend. Éjjel rosszul aludtam.

Április 7., szombat, 10 °C, borús, szeles

Az óránk 15 perccel előbbre jár, mint a templomi harangozás volt reggel
6-kor. 6.45-kor Baba Branauernéval a Fannyért mentek. Ma véres széklet és
vizeletem volt. Este borús és még szeles. A Palival hoztunk nagyobb dobozo-
kat a Zöldmáliról. Éjjel jól aludtam, nem kellett felkelni.

Április 8., vasárnap, 23 °C, derült, kis szellő

11.00 gallyvágástól is már vérzést kaptam. Délelőtt több repülőgép ment.
Délután Irénke volt itt, Mama, Borbála, majd Katiék jöttek fel a gyerekkel.
Este is volt vérzés.

Április 9., hétfő, 14 °C, borús, szeles

Kiolvastam Gréti Sztambuli lélekvásár364 című könyvét. 10.00 felé kiderült,
és erősödött a szél. Délután az erdőben sétáltam, és egy kis lapátot és olajat
hoztam, közben egy jobbkéz-fejet láttam. Estére erősen csökkent a szél, szép
csillagos este. Vérzés.

Április 10., kedd, 26 °C, derült, kis szellő

Délután az erdőben sétáltam. Baba Pestre ment. Délután Irénke jött Mikivel.
Pisti 6,5 kg babot hozott nekem! Este későn kezdett a szél fújni.

Április 11., szerda, 25 °C, derült, szélcsend

Délelőtt 10.00-ig feküdtem, délután már volt székletem. Elkészült a WC áll-
ványa. Nem ebédeltem. Egy rendőr jött, hogy menjünk a személyi lapokért.
Az este szélcsendes, csillagos volt.

364 Starosolsky Aranka: Sztambuli lélekvásár. Budapest, Barkóczy, 1943.

203
Április 12., csütörtök, 15 °C, borús, szélcsend
Branauerné elhozta a rendőrségről a személyi lapokat. Az új, nagy hátizsákot
kezdtem varrni. Délután egy kis eső esett, mikor fűszereshez mentem. Este
szélcsend, ború. A Pali szerint az újságban volt, hogy Horthy meghalt.365

Április 13., péntek, 16 °C, borús, esőre hajló idő, szélcsend

Halászné volt itt a személyi lapokért reggel. Kevés ebédet már ettem. Kiol-
vastam Gréti Emberé a munka366 című könyvét. Az újság szerint Roosevelt
meghalt.367

Április 14., szombat, 15 °C, kissé borús, szeles

Reggel az erdőben voltam Grimm úrral. Kb. 15.00-kor a III. kerület, Tímár
utcai rendőrségtől Cziner úr jött írásos információkért Horváth mezőőr mi-
att. Pali összesen négy lapátot és egy vasvillát hozott nehezen. A mai újság
szerint Bécs elesett 13-án, az angolok 85 km-re vannak Berlintől. Csehor-
szágba még nem jutottak az oroszok. Königsberg és Danzig elesett. Hollan-
diából már alig van valami a németek kezén, Belgiumból semmi.368 Megin-
dult az első hadosztály a harctérre. Az egész hegy virágban van, a legtöbb fa
virágzik. Este kicsit borult, újhold.

Április 15., vasárnap, 16 °C, derült, szeles

Éjjel 2.30-kor Újpest déli részén nagy tűz volt. 3.00-kor is még égett, közben
ismét kiabáltak partulért, mint több estén keresztül. 9.00-kor repülők, az idő
melegebb lett. A Baba pipijei ma tojtak először. Irénke volt itt Klárival. Dél-
után Iluséknál voltunk. Az este csillagos, szélcsend, újhold. 4 adag hashajtót
vettem be, fájdalmaim voltak.

365 Horthy Miklós 1957-ben hunyt el.

366 Szentmihályiné Szabó Mária: Emberé a munka… Budapest, Singer és Wolfner IroInté-
zet, 1943.
367 Franklin Delano Roosevelt 1945. április 12-én hunyt el.
368 Bécset április 13-án foglalták el a szovjet csapatok, Csehország viszont nagyrészt még
német kézen volt, Danzig (ma Gdańsk) március 30-án, Königsberg (ma Kalinyingrád) április
9-én esett el, Belgiumból február 4-én kiszorították az utolsó német csapatokat, Hollandiában
már csak néhány nyugati tartomány volt a németek kezén, és a szigetek egy része.

204
Április 16., hétfő, 22 °C, derült, szélcsend
Hajnalban két nap után most volt székletem.
Baba, Pali, Mama Miskolcra utaznak, 5000-et adtam az útra, később kis szel-
lő lett. A Kertész bácsi 10 kg jegy nélküli krumplit hozott. Délelőtt feküdtem
kint. Délután kis erdőtűz volt a Kecske-hegyen. Az Ilus öngyújtóját sikerült
megcsinálnom, este szélcsend, csillagos negyedholddal.

Április 17., kedd, 28 °C, derült, szellő

9.00-kor Lázár Vali néni volt itt első ízben. Napoztam. Délután Irénke volt
fent Miklóssal és Elnával. Sik Muci volt itt először, délután rongyokat szed-
tünk az erdőből. Este csillagos, majdnem félhold, magasan köd.

Április 18., szerda, 12 °C, borús, szél, esik

Kiolvastam Gréti Erzsébet házassága című könyvét. Délelőtt feküdtem. 8.30-
kor az eső erősödik. 9.45-kor az eső elállt. 10.30-kor kisütött a nap. 11.00-
kor beborult, újból szeles lett. 12.00-kor szeles, gyenge napsütés. 14.00-kor
egy oroszra átfestett Fieseler Storchot369 láttam. A Grimm úr levelet vitt dr.
Aignerhez, nagy fájdalmam volt.

Április 19., csütörtök, 15 °C, borús, szél fúj

Délelőtt feküdtem, egész nap erős szél fújt. A sötét hajnalt olvastam. Jó. Es-
tefelé Ilus volt itt, és házmegbízottak stb., elsőre javaslata volt a szobában,
addig is feküdtem, egész nap erős szél fújt. Este szeles, kis holdvilág. Vérzés
volt megint. Ma többször repült egyes repülőgép.

Április 20., péntek, 20 °C, derült, erős szél

A Hatalom és dicsőség370 című könyvet kiolvastam. Feküdtem. 13.00-kor Ba-
báék megjöttek Miskolcról, alig hoztak valamit. Este félhold, kis szellő.

369 Fieseler Fi 156 (Storch, azaz gólya becenevű) német futárrepülőgép.

370 Graham Greene: Hatalom és dicsőség. Budapest, Athenaeum, 1942.

205
Április 21., szombat, 20 °C, derült, szellő
Kiolvastam a Bovarynét.371 Ma több légvédelmi lövés volt, gyakorlat. Délután
nagyobb robbanások délről. Borús, szeles idő. A mai újság szerint Nürnber-
get elfoglalták, a berlini ostrom megkezdődött.372

Április 22., vasárnap, 15 °C, borús, erős szél

Feküdtem, kiolvastam az Ítél a föld373 könyvet. 16.30-kor jégeső esik. Délután
változó felhőzet, gyenge szél volt. Már kb. 10 fillér nagyságú daganat van,
nappal nincs már egy nyugodt percem sem, annyira fáj.

Április 23., hétfő, 12 °C, borús, szeles

8.15-kor kis eső, a szélkelésnél nagy fájdalom van. A B. szerint képzelődök
csak.
Egész délelőtt erős, égető fájdalmam volt, mintha a krízis lett volna.
13.00-kor csökkent. Délben is néha, napsütés, a szél erősödik. 16.00-kor kb.
10 perces havas eső esett, villámlás. Baba meghozta a kúpokat, az éjjel jól
aludtam. Eddig megjelent lapok. Szabadság, Kis Újság, a Független Kisgazda-
párt lapja. A Reggel a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front lapja.

Április 24., kedd, 10 °C, borult, szeles

Reggel erősen véres széklet, kevesebb fájdalommal. 14.00-kor Karcsi első
esetben jött fel. Egész nap erős szél fújt.

Április 25., szerda, 25 °C, derült, szellős

Kb. 8.00-kor 3 kötelékben több mint 20 repülőgép ment nyugatra. Erős vér-
zés, délelőtt a napon feküdtem. Délután egy övet csináltam. Harték voltak itt.
Este holdvilágos szélcsend.

371 Gustave Flaubert: Bovaryné. Budapest, Epocha, 1943.

372 Nürnberget április 20-án foglalták el az amerikai csapatok, a berlini csata viszont már
április 16-án megkezdődött.
373 Cséry Dezső: Ítél a föld. Budapest, Griff, 1943.

206
Április 26., csütörtök, 28 °C, derült, kis szellő
Délelőtt a II. közgyűlés volt. Lusi itt volt, és este házügyi ügyekben kértem.
Este holdtölte, szélcsend. Éjjel sokszor lőttek az ágyúk irányából géppisztol�-
lyal.

Április 27., péntek, 20 °C, kissé felhős, szeles

12.00-kor felhős, szeles. Délelőtt néha napsütéssel.
15.30-kor két orosz lovas katona ment a Fer.374 úton lefelé. 15.45-kor kezd
esni az eső. Baba hozott keserűsót és fájdalomcsillapítót, egyet bevettem, és
erősen csökkent a fájdalmam. Ilusék vittek el gerendát. Este borús, kis szellő,
éjjel több esetben rövid eső esett. Pisti és Nusi volt itt.

Április 28., szombat, 18 °C, borult, szélcsend

Kiolvastam Az ébredők375 című könyvet. Ma is feküdtem. Kb. 17.00-kor
egyenletesen beborult, és erősen kezdett esni, és villámlott, kb. 10–15 másod-
perces dörgésekkel. 19.00-kor még esett, csak gyengébben. 15 °C hőmérsék-
let. Este borús, szélcsend, szemező eső néha.
Éjjel eső és utána szélvihar.
Az újság szerint Berlin dupla gyűrűvel van körülvéve, és Goebbels szerint
Hitler Berlinben maradt, míg a csata kedvezően nem alakul nekik (bolon-
dok, mint a pestiek voltak). Mussolinit, Grazianit és társait a svájci határnál
az olasz szabadcsapatok elfogták. A fővárosi tereket és a Lóversenyteret fel
akarják osztani lakások és telep részére. Az angolok és az oroszok Németor-
szág földjén először érintkeztek. A népbíróság újabb halálos ítéletet hozott.
A Pali egy új házassági rendeletről mesélt. Kitöltöttem a munkamegváltási
lapot, leírva, mint utolsó kereset, december 900 pengő, azóta nincs keresetem,
közölte, hogy alkalmatlansági igazolással rendelkezek.

374 Talán a Ferenchegyi útról van szó.

375 Pierre Loti: Az ébredők. Budapest, Franklin-Társulat, 1922.

207
Április 29., vasárnap, 12 °C, borús, szélvihar
Délelőtt feküdtem, olyan fájdalmaim voltak, hogy ma is be kellett venni csil-
lapítót. 12.00-kor még tart a szél. Délután Rezső volt itt, és felhozta a na-
gyító toldatot, a disznóhoz adtam pénzt. Nisu igazolást kapott a közmunka
megváltásához, utolsó kifizetés a decemberi, bevallva 483 pengő. Használom
már a keserűvizet. A rádió elsején már megkezdi adását, egyelőre több helyen
csak hangszórók útján.

Április 30., hétfő, 25 °C, derült, szeles

Kitzinger bácsinak 10 db pénztárcát adtam. Iláék voltak itt délelőtt. Irénkéék
voltak itt, Mikiről hírt kapok. 11.00-kor szép napos. Állítólag a németek le-
tették a fegyvert. Délután Turnayné volt itt, egy hajvágót kaptam tőle. Jövér
Tati volt itt, feküdtem. Egész nap napsütés. 19.00-kor kis felhők. Az újság
szerint a németek kapituláltak, Himmler feltétel nélküli fegyverszünetet kért,
Mussolinit kivégezték, Hitler haldoklik. Olaszországban megszűnt a háború.
Pesten Hitlert és Mussolinit gúnyoló plakátok vannak.

Május 1., kedd, derült, szélcsend

6.30-kor zeneszó Óbudán, most van összejövetel, mert nagy felvonulások
lesznek a Szabadság térre és a Hősök teréhez. 8.00-kor beborult. Új újság:
Kossuth Népe, szerkeszti Felkai Ferenc.376 Ára 1 pengő. Hitler Berlinben
meghalt, csak Goebbels volt mellette, jelentik Berlinből a Kossuth Népe újság
szerint. 10.00-kor szemező eső. Ma birkahús volt ebédre (füstölt, felfőzve).
19.30-kor nagy durrogás, tűzijáték a Margit híd irányából, és délebbre sok
rakéta. 19.40-kor kezd az eső esni, kiolvastam a Facipő377 című könyvet.

Május 2., szerda, 20 °C, borús, szélcsend

10.00-kor Baba Elzával Kiskunfélegyházára indul, kissé napos. Ma jobban
voltam, járkáltam. 15.00-kor eső esik, gyengén, kis szellő. Iluséknak adtam 2
pénztárcát eladni. Ma jól éreztem magam, csak kétszer volt fájdalmam, port

376 Felkai Ferenc (1894–1972) író, újságíró. 1945–1948 között a Kossuth Népe főszerkesztője
volt.
377 Oravecz Paula: Facipő. Budapest, Keresztes Kiadás, 1943.

208
nem vettem be, mert már elfogyott. Székletem csak este volt, erősen véres, és
elég nagy csomó áll ki. Nyári időszámítás lépett életbe, és egy órával előbbre
kellett az órát állítani. A Margit híd be van zárva (hajó ment át).

Május 3., csütörtök, 20 °C, borús, szellővel, kis napsütéssel

Délelőtt fát vágtam, borult, szeles. Rezsőék voltak itt a kicsivel. Este házpa-
rancsnok-összejövetel volt nálunk. A vízszolgáltatás kb. 2-3 naponként van
csak, bizonyos ideig. Pali elhozta az ingóságát.

Május 4., péntek, 20 °C, derült, szellős

Reggel kevés fájdalmam volt. Kiolvastam az Áhítottan szerető című könyvet.
Jó. Délután Iluséknál üveget vágtunk.

Május 5., szombat, 20 °C, derült, szélcsend

9.30-kor Ilussal Pestre üzletbe mentem a Ferenc József hídon, a Margit híd
szét volt bontva. Hajvágás, Dóriéknál látogatás, Gállwitznél kést vettem, Ru-
dival találkoztam. Karcsi autót szedett szét. Az újság szerint Horthy él, és
angol fogságba került. A mai nap szerint Németországban minden ellenállás
megszűnt, és csak Csehországban vannak harcok.

Május 6., vasárnap, 20 °C, borús, szélcsend

Az üzletben vagyok. Rudi, Karcsi közmunkára mentek 7.00-kor. 10.00-kor
esik az eső. 10.30-kor Gyuri és Ildi voltak benn. 11.30-kor Vali volt bent.
12.30-kor kisütött a nap. Délután házakat néztünk. Hallottam, hogy Czuczor
fogságba került. Este csillagos, szellős.

Május 7., hétfő, 20 °C, derült, szeles

Az üzletben aludtam. A Csöpi nővére volt bent, és mondta, hogy Csöpi de-
cember 20-án Komáromnál elesett. Zsigmond Irénke volt benn. Ébner úr,
Olgi, Terike volt bent. Délután 16.30-kor a Belvárosi kávéházban378 a Kü-

378 Belvárosi kávéház és bár, címe: IV. kerület, Eskü út 5., az épület mai címe: V. kerület,
Szabad sajtó út 5.

209
lönös éjszakát379 néztük meg, Timár játszott. Irénke volt bent. Sokcsillagos,
szélcsend.

Május 8., kedd, derült, szélcsend

Az üzletben aludtam. Az újságok szerint Németország Dönitz ellentenger-
nagy ajánlására feltétel nélkül kapitulált, már csak Norvégiában vannak né-
metek. Zendülés van Prágában. Japánt repülőkkel támadják. Terike néni és
Irénke volt bent. Egy petróleumlámpát vettem az üzlet részére. 16.30-kor a
Mamával indultunk haza. 20.15-kor értünk a hegyre. Mama fent aludt. Este
szép csillagos, szélcsend. A Kecske-hegyen erdőtűz van.

Május 9., szerda, derült, szellő

Hajnali 3-kor ágyúzás és rakétázás a városban. Harangszó, és a lövöldözés
6-ig tartott. 8.00-kor egy hosszú szirénázás Óbudán. Az erdő még ég. Két
zsávoly hátizsák készítésébe fogtam bele. 19.00-kor az erdő még ég. 20.00-
kor nagy lövöldözés a város felől megint. Úgy látszik, a béke örömére lövöl-
döznek örömükben, az erdő erősen ég. Az erdőtűz lappang később. Az egyik
hátizsák elkészült.

Május 10., csütörtök, 30 °C, derült, szellő

Délben Rezsőéknél voltam Palival, utána a Köckékhez mentem. 19.00-re
értem haza. Délután kis fájdalmam volt. Katiéknál is egy port bevettem, a
csomó kinyomódik.

Május 11., péntek, 25 °C, derült, szélcsend

Délelőtt a második hátizsákot fejeztem be. Délután 8 kétfedelű repülőt lát-
tam nyugatra menni. és Iluséknál voltam. Este csillagos, szélcsend.

379 Török Sándor: Különös éjszaka. A főszerepet Timár József játszotta.

210
Május 12. szombat, 30 °C, derült, szélcsend
9.30-kor bementem a városba Icáékhoz és Irénékhez. Hazaérkezem 11.15-
kor. Kis fájdalmam volt. Délután Zsigmondéknál és Szteretavszkynál voltam
először. Este kevés felhőzet volt szellővel.

Május 13., vasárnap, 30 °C, derült, szellő

A kamrát átrendeztem, a ládákból asztalt csináltam, 1 üveget találtam, irato-
kat vettem elő. Borkáth volt fent Marcsi miatt. Délután Mama jött fel. Katiék
jöttek, Ilus volt fent, bort ittunk. Kb. fél kg zsírt is találtam. Este szélcsend,
újhold.

Május 14., hétfő, 40 °C, derült, szélcsend

1 HüM. iratcsomó kivéve a kamrából. 8.45-kor Pestre indultam. 10.30-kor
értem az üzletbe, a Margit híd két órára le volt zárva. Délután Gáboréknál
voltunk. Légrády felügyelő úrral találkoztam a Karcsi ügyében (Bánkúti és
Végh detektívek).

Május 15., kedd, derült, szélcsend

Délelőtt a Kürt utcai rendőrségen voltunk, egyezkedést ajánlottak. Délután
dr. Farkas úrral voltunk a Galamb utca 5. alatt Karcsi ügyében. Lajos bácsi
jött Mórról. Vali behozta a könyveket.

Május 16., szerda, derült, szélcsend

Délelőtt dr. Kemény Arnold úrnál voltam a Független Kisgazdapártban. Pet-
roviel Rózsika volt és Knáb néni. Papp D. úrtól kölcsönt kaptam. Délután
Lajcsi bácsi volt itt. Palival és feleségével találkoztam. Dr. Kemény irodájában
voltam.
Környei L.-vel és Pogány Dénessel meg Hegyi Gyuszival találkoztam.
Este háromnegyed 8-kor elindultam haza Budára iratokért, háromnegyed
10-re értem fel. Bihariné írt levelet Szentendréről. Este negyedhold volt,
szélcsend, langyos idő.

211
Május 17., csütörtök, 32 °C, derült, szélcsend
11.00-ig iratokat kerestem. 11.45-kor bementem Pestre az újabb HüM. ren-
deletekre. Imrétől hallottam, Pesten van. Délután dr. Kemény Arnold ügyvéd
úrhoz mentem az iratok, másolatok készítésével, otthon most 7 irat. Vissza-
felé Hanczné Morzikával találkoztam. Ma mentem át első ízben a Margit
hídon, este holdvilág, szélcsend. Éjjel nagy patrulozás az utcában a posta felé.

Május 18., péntek, derült, szélcsend

Az üzletben aludtam. 12.25-kor rablótámadás volt a Petőfi Sándor utcában
(a Haris köznél), három autós orosz bőrönddel rablott egy órásüzletben, majd
elmenekültek az Apponyi tér380 felé nagy tömeg kiabálása közben. Szoják
Kari volt bent. Incsiékről még semmi hír, elmentek Ausztria felé.
Délután Möller Irénkénél voltam, feljött Nagy Károly gépészmérnök is.
21.30-kor dörgés, villanás és kb. negyedórás zivatar lett. 21.50-kor változó
felhők, félhold. 22.30-kor szép holdvilág, szélcsend.

Május 19., szombat, derült, szélcsend

Az üzletben aludtam. Délelőtt az iratokat rendezgettem. Mama Karcsihoz
ment. 13.00-kor indultam haza, érkezés 16.30-kor. Közben Rozanitsnéval
találkoztam, és két doboz szacharint vettem Babának. Marikáéknál voltam,
fonalat adtam.

Május 20., vasárnap, 25 °C, borús, szélcsend

10.00-kor kisütött a nap. Később Palival Ilusékhoz, majd Prinklerhez men-
tünk, ahol idén az első sört ittuk. 16.00-kor szemező eső néhány percig, kis
szellő. 21.00-kor szelesedik, kissé borús.

380 Ma Ferenciek tere.

212
Marót Miklós: Naplótöredék
(1944. december 12.–1945. március 4.)

1944. december 12., kedd

Még délelőtt látogatott meg minket Kerecsényi Gyurka, az Ágnes udvarlója.
Az Ágnes már unja, hogy folyton itt lóg, de ez más lapra tartozik. Ő ajánlotta,
hogy menjek el a svábhegyi Iskolaszanatóriumba381, aki ott van, annak nem
kell jelentkezni. Szüleim persze az indítványt örömmel fogadták, nekem nem
tetszik. Ha valamiért, úgy azért maradnék itthon, hogy itthon legyek, de hogy
elmenjek a fenébe, a Svábhegyre, ez nem tetszik.
Sokszor gyötör a kétség, hogy biztosan elvesztettük-e a háborút. Hátha
nem az a jó magyar ember, aki megadja magát az orosznak és Budapesten
marad, hanem az, aki harcol, és nyugatra utazik. Undorodom a tömegember-
től, aki nem lát tovább a saját kis közösségének jóléténél és bajánál, s onnan
ítél meg más eseményt is. Mikor Sztálingrádnál voltak a németek, és ő boldo-
gan, békében élt Budapesten, és néhány teljesen elhanyagolható kis nehézség
volt csak életében, ő volt a legnagyobb németbarát. Most, hogy ágyúgolyók
csapkodnak körülötte, és körülzárásra és kiéheztetésre van lehetősége, ő a
legnagyobb németgyűlölő és beijedő.
Igaz, tegnap éjszaka az a golyóbis a Kapucinus Rendház382 elé esett, betör-
te az ablakokat és leszakította a sziréna vezetékét. Ma reggel is alig hallottuk
meg a riadót. Most már naponta 3-4 akad. Az ágyúdübörgés éjjel-nappal
hallatszik.
Mi akkor is megjósoltuk a háború ilyen befejezését, mikor ezért a család
minket nevezett árulónak, és például a kecskeméti táborban én voltam a zsi-
dóbarát, angolpárti.
Apuval egész délután nem lehetett beszélni. A fejét törte, hogy milyen
úton-módon lehetne engem kihúzni a katonaság alól. Tanyai ismerősöket
keresett rajtam. Hamis születési bizonyítványt akar szerezni, vagy minden-

381 1944-ben Svábhegyi Iskolaszanatórium, címe: XII. kerület, Mártonhegyi út 6., a maival
azonos.
382 1944-ben Kapucinus Rendház, címe: II. kerület, Fő utca 32., a mai: I. kerület, Fő utca 32.

213
képpen valami betegséget akar felfedezni bennem. Nem vagyok egy csep-
pet sem ideges vagy izgulós ember, de ma délután nem tudtam a tanrendi
leckeanyagot elvégezni. Láttam a betűket, de nem értettem meg a szöveget.
Felköltöztem aludni az ágyamba, talán bizonytalan időn belül utoljára.

1944. december 13., szerda

Igen mérsékelt alvásról lehetett csak szó, mert egész éjszaka dörögtek a grá-
nátok. Mint ma kiderült, az Iskola utcában a garázs mellé esett egy, de ismét
szerencsénk volt, nem robbant fel.
Reggel tehát fellátogattunk apuval az Iskolaszanatóriumba. Fenn voltunk
már a hegyen, mikor óriási ágyúzást és bombarobbanást hallottunk Budake-
szi irányából. Igen biztató, mert ott kellene jelentkeznem pénteken 8 órakor.
Előkerült Szegeczky383 doktor úr is. Előadtuk kérésünket. Nem vehetett be,
mert nincs már hely. Noha egy szót sem szóltunk a bevonulásról, azonnal
megértette, hogy miért vannak egyszerre vírusaim. Sebestyén doktor úrtól
kaptam egy írást, hogy kezelése alatt állok. Mondom, rögtön megértette a
helyzetet, és tanáccsal szolgált, hogy milyen eljárással lehetne egy felmentési
igazolványt szerezni. Menjünk a tüdőgondozóba, és onnan az igazolvánnyal
keressük fel a kerületi orvost. Hazaérkezve Anyuval mindjárt elmentünk a
tüdőgondozóba. Saját természetét megtagadva, kisriadó alatt hajlandó volt
velem jönni. Azonban hiába, mert a kerületi orvostól kell írást vinni, akkor
vizsgálnak csak meg.
Apu délelőtt Perényi barátjánál volt, aki az új OTBA-kórház384 sebészeti
vezető orvosához írt néhány sort. Vakbéllel fogok befeküdni. Soha semmiféle
vakbélfájdalmam nem volt, de ha sor kerül rá, igyekszem ügyesen megjátsza-
ni a beteget.
Délután itt volt Sárváry Bandi bátyám. A családja Szőlősgyörökön ma-
radt az oroszoknál. Ilyen látogatások alkalmával parázs vitákba bonyolódik
édesanyámmal.

383 Dr. Szegeczky Dezső gyermekorvos, a Svábhegyi Iskolaszanatórium igazgatója.

384 1944-ben Országos Tisztviselői Betegsegélyző Alap (OTBA) kórháza, hivatalos nevén:
Állami Alkalmazottak Horthy Miklós Gyógyintézete, címe: XII. kerület, Kútvölgyi út 2., ma
Kútvölgyi Kórház ugyanott.

214
 Annak ellenére, hogy testvérek, mind a ketten egymástól meglehetősen
ellenkező világnézetet képviselnek. Anyu – sajnos eléggé materialista. Dol-
gozik, mint hat más, szórakozásra igen kevés lehetősége van, ezért szereti a
pénzt, és vágyik egy békés, megelégedett, hogy úgy mondjam, nyárspolgári
élet után. Éppen a földi dolgok irtózatos nagy szeretete miatt fél a háborútól,
a légitámadásoktól. Bűnbakot keres és talál, aki elrabolta az ő nyugodt életét,
szórakozásait, ez Hitler és a németek. Ezeken kívül senkit nem lát bűnösnek,
de őket szívből gyűlöli. Annyira, hogy folyton azon sóhajtozik, hogy esne már
el Budapest, és tűnnének el innen a németek. Előreláthatólag az orosz meg-
szállás sem lesz az a „jajdejó” dolog. Akkor, azt mondja, az oroszokat fogja
szidni és okolni mindenért. Így is lehet. Az utolsó két vasárnap, csodák cso-
dája, lejött velünk a misére, amit, ha nem volt miseinspekciós az iskolájában,
igen ritkán tett meg. Ennyi haszna van a háborúnak és az ágyúlövetésnek.
A Bandi bátyám viszont transzcendentálisan gondolkozik. A Zseni néni
is vallásos volt, így ketten együtt járogattak misére, később a gyerekeket is vit-
ték. Most, hogy nem tud semmit a családjáról, szinte fatalistának lehet mon-
dani. Utálja a bolsikat, mint mindenki, és az ország megmentőinek a néme-
teket látja. Igen sok propagandabeszédnek felül, és azokat meséli. Az arany
középút közte és Anyám között van.
Este a rádióban bizonyos Vágó Pál385 nevű képviselő tartott egy vérgőzös
beszédet. Olyannak kell a magyar nőnek lenni, mint az a japán asszony, aki,
amikor férje bevonult katonának, öngyilkos lett, hogy a családi kötelék ne
befolyásolja az urának harci szellemét. Később kijelentette, hogy Budapest
lesz a második Sztálingrád, ahol megfordul a sors kereke. Ablakról ablakra és
házról házra fogjuk gyönyörű fővárosunkat a keletről idetódult barbárokkal
szemben védeni. Nagyon kedves, miért folyik akkor a harc, ha az épületek és
a lakosok elpusztulnak? Azért, hogy Szálasi és társai felakasztását egy héttel
meghosszabbítsák.386

385 Dr. Vágó Pál (1889–1982) politikus, 1939–1940-ben országgyűlési képviselő, 1944. ok-
tóbertől árkormánybiztos, majd 1944. novembertől közellátási államtitkár. A háború után Ar-
gentínában telepedett le.
386 Szálasi Ferencet 1946-ban akasztották fel, ahogy kormányából: Szőllősi Jenő miniszter-
elnök-helyettest, Vajna Gábor belügyminisztert, Kemény Gábor külügyminisztert, Budinszky

215
 Az óvóhelyen megint összekerült a szokott társaság. Az életnek elég kü-
lönös helyzeteiben látjuk itt egymást, és így az eddig felületesen ismert szom-
szédokról sok hadititok kiderült. A nők között igen finom hölgyek akadnak,
akik isznak. B. Nóra most kb. fél liter törkölyt ivott meg. A B. László úr pedig
igen gyáva ember. Volt úgy, hogy a családja fenn aludt a II. emeleten, ő azon-
ban szigorúan leköltözött a pincébe.
Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik az a társadalmi réteg, amely nem
dolgozik, ellenben a többi munkájának kizárólag élvezője. Azt hiszem, most
megtaláltam. A felső tízezer és a középosztály egyes családjának asszonyai.
Tisztelet a kivételnek. Szakácsnét, szobalányt tartanak, az uruk dolgozik he-
lyettük. Legfőbb gondjaik az öltözködés, a szórakozás, a kozmetika. Minde-
nük megvan, ami pénzzel megvásárolható, de legritkább eset, hogy igazán
boldogok. Férjeiket cserélgetik, mint a ruhákat, koktélpartikat rendeznek,
nemzetköziek és vallástalanok. Majd elfelejtettem! Ha már nagyon sok ide-
jük van, akkor szocializmuskodást játszanak. Direkt e célra készült kosztüm-
jükben egy narancssárga napernyő alá kiülnek az utcára, és ők a jótékony
lelkek. Ha háború van, önkéntes ápolónő lesz belőlük, és ilyen minőségben
képeik jó pénzért megjelennek az újságokban. Ők már eltűnőben vannak,
hisz jó részük a zsidó asszonyok közül került ki, de bárhogy végződjék is ez
a világégés, biztos, hogy ezek örökké eltűnnek. Mások fognak a helyükre ke-
rülni, de biztos, hogy kisebb számban.
Erről jut eszembe az az osztálygőg, amivel a három kisasszony, Eszter,
Marietta (?!) és Vera büszkélkedhetnek. Ők az elegáns úri hölgyek, megvá-
logatott kifejezésekkel és ruhákkal a világ közepei. Az Eszter a legkevésbé
ilyen. A Mák387 helyzete kínos a házban. Mikor a gyáva B. Lacit letették a
parancsnokságról, ő lett a parancsnok. Igazán becsületesen, minden hatalmi
túltengés nélkül és önfeláldozóan látja el munkáját. A dr.-ok és pertu urak
között ő az egyedüli – „maga Mák úr”! S egyesek – épp az előbb mondott

László igazságügy-minisztert, Beregfy Károly honvédelmi minisztert, Rajniss Ferenc vallás- és

közoktatásügyi minisztert, Pálffy Fidél földművelésügyi minisztert, továbbá golyó általi halál-
ra ítélték és kivégezték Reményi-Schneller Lajos pénzügyminisztert, Szász Lajos kereskede-
lem- és közlekedésügyi minisztert.
387 Talán Mák József bélyegüzlet-tulajdonos.

216
osztálygőgben szenvedők – ezt már többször éreztették előtte. Így fest az
egységes magyar társadalom.

1944. december 14., csütörtök

Semmiféle betegséget nem tudtak rajtam megállapítani a tüdőgondozóban.
Mindemellett Anyu elment az Ötömösyhez388 felmentésért. Én szenet hord-
tam, hogy ha elmegyünk, legyen tartalék.
Apu megjött, és mehetünk a kórházba!
Igen nehezen akartak felvenni. Semmiképpen sem akarták elhinni ezt a
vakbélmesét. Györgyi Géza bátyám végre lefektetett a 418-as számú beteg-
szobába.
Egy állami altiszttel és egy, gondolom, kistisztviselővel vagyok együtt.
Az előbbi elég intelligens, volt már hajógépész, úszó és kerékpárbajnok.
A másik buta, mint a sötét éjszaka, igen jól rávilágít az esti kijelentése, mikor
a rádióban elhangzott egy propagandabeszéd. Nagy süket dumát vágott le a
pofa.
Délután felfedezőútra indultam az épületben. Igen modern kórház, nagy-
szerű berendezéssel, de apróbb hibái is vannak: pl. a WC-ben nincs papír.
Mikor összevissza mászkáltam, a Györgyi családot is megleltem a gyermek­
osztály egyik szobájában. A főorvos keresett a szobámban, de nem találtak
meg. Éjjel nagy lövöldözés volt odakint.

1944. december 15., péntek

Ma reggel 8 órakor van a jelentkezés Budakeszin.
7-kor szigorúan hőmérőztek. Nem akarják elhinni, hogy beteg vagyok, sem-
miképpen.
A szürke égből megindult a havazás, és még most ¾ 4-kor is hull. Mi-
csoda öröm lenne ez máskor, most azonban sok öröm nem lesz belőle. Nincs
síléc, nem lehet menni ródlizni, mert – remélem – felmentett leszek. Egyet-
len öröm, hogy nem lesz az utcáról eltisztítva, és a város is olyan lesz, mint a
falu – szűz hóval borított.

388 Vélhetően dr. Ötömösy Sándor.

217
 Apuval találkoztam. A III. emeleti sebészeten várta a Mészáros389 tanárt.
Kiment Budakeszire. Óriási teljesítmény volt ez az ő szívével, és beszélt a
sorozóorvossal. Elfogadta az Ötömösy-féle bizonyítványt, csak még egy
röntgenleletet akar, és engem szeretne látni. Azt mondta Apu, hogy hétfőn
kimegyünk. Talán át leszek helyezve a sebészetről a belgyógyászatra, mivel a
vakbél nem megy, ellenben a vizeletemben találtak valamit, ami nem odavaló.
Egy reménysugár az operáció kikerülésére!
Itt volt a Mészáros. Nagyon tapogatta a vakbelemet, de nem éreztem se-
hol sem fájdalmat. Nem merem mondani, hogy itt vagy ott, mert talán rá-
szednek, és olyan helyen mondom, hogy igen, ahol nincs semmi fájlalható.
Most is itt volt egy orvos, kikérdezett különböző betegségeimről, és felírta
egy nagy vörös papírra. A vörös papírszín direkt a sebészethez.

1944. december 18., hétfő

Már éppen elegem volt a kórházi életből. Annyit már voltam itt, hogy meg-
ismertem a kórházi életet, többet pedig nem kérek ebből.
Korán felkeltik az embert hőmérőzni. Utána következik az egyetlen itt élvez-
hető dolog, a meleg fürdő. Valódi békebeli forró víz folyik a csapból, és nem oly
langy valami, mint otthon a gázkályhából. Délelőtt lógás, mászkálás az épületben,
vagy lehet az ágyban fekve elmélkedni egy kidolgozandó filozófiai módszeren.
Délben igen finom, de mérsékelt mennyiségű ebéd, du. ugyanaz, majd 6-7 táj-
ban vacsora, utána a szomszédom injekciót kap, és kezdődik a nyögése, jajgatása.
Apu pénteken kint volt Budakeszin, és azt mondták ott, hogy hétfőn ki-
visz engem. Közben azonban, úgy látszik, megváltozott a szándéka, és itt sze-
rezve egy röntgenleletet az én nemrég tüdőgyulladást kiállt tüdőmről, kiment
Budakeszire. Mivel nem jött be, telefonon felhívtam őket. Minden rendben
van, én még sokáig maradok itt, Anyu holnap meglátogat. Minden rendben
van! Eltoltuk az egész dolgot, amikor a tüdőlelet mellett Mészáros tanártól
egy írást is vitt Apu, hogy krónikus vakbéllel és vesevérzéssel 14-e óta kezelés
alatt állok. Persze azt mondták, hogy a tüdőlelet nem ér semmit, de amíg
kórházban vagyok, vagy egy esetleges operáció után nem kell mennem.

389 Vélhetően dr. Bugár-Mészáros Károly (1900–1989) lehetett.

218
 Az operációtól semmit sem félek, de tudom, hogy utána négy hétig olyan
leszek, mint aki ivott. Nem tudok járni, hasznomat nem veszik. Ha a musz-
kák addig bejönnek, csak azt fogják látni, hogy egy jól fejlett, 16 éves fiúval
van dolguk, és nem veszik figyelembe, hogy vakbéllel operáltak. Ezért nem
akarok a műtőbe kerülni. Hálát adok istennek, hogy ép testű vagyok, nem-
hogy most itt kettészeljenek.
Tegnaptól fogva orgánumaink a győzelem szolgálatába szegődtek. Min-
den más újság megszűnt, csak a nyilas heti- és napilapok390 jelennek meg.
Délután a Gy. Ferivel beszélgettem, mikor a folyosón Pőzel Richárd urat
láttam közeledni. Mást keresett, és véletlen olvasta a jegyzéken a nevemet.
Ő sem vonult be. Töméntelen igazolványa, bizonyítványa, védlevele van
különböző vöröskeresztektől és hadiüzemektől. Egyelőre még senkiről sem
tud, aki bevonult volna. Van, aki egyszerűen otthon maradt, különböző be-
tegségeket eszelt ki, kórházban feküdt stb. Ő minden második este bridzs-
partira jár, vendégeskedik. Úgy látszik, még most is vannak, akik azt az életet
folytatják, amit 1939 előtt.

1944, szenteste
10 óra van. Most jöttem le a tetőteraszról, ahol körülnéztünk. Az oroszok át-
törték a német védelmet, és itt harcolnak tőlünk 600 méterre. Állandó ágyú-
dörgés hallatszik. Időnként géppuska és nehézpuska. Jóformán nem is tudok
józanul gondolkodni. Egyetlen kérdés lebeg előttem, mi és hogyan lesz? 21-
én, csütörtökön megműtöttek. Nem érdemes leírni, mert azt hiszem, soha-
sem fogom elfelejteni. Éreztem bitangul az egésznek a menetét. Utána volt
azonban a legkomiszabb. Délután Anyu bejött, és ijedt szemmel nézte, amint
fakó képpel hánytam gyomorsavat. Semmi más panaszom nem volt, de az üres
gyomrom folyton piszkált. Este kaptam szopogatni egy csésze hideg teát, és
minden maró fájdalom enyhült. Péntek és szombat nyugodtan és gyógyulóan
telt el. Nagyszerűen még most sem vagyok, de már nagy gyalogtúrákat teszek.
Két nap alatt rengeteg gondolat és ötlet járt a fejemben, karácsonyestéhez
is illene egy elmélkedés, de képtelen vagyok most ilyesmire.

390 Például Magyarság, Pesti Újság, Virradat.

219
 Ebben a percben két nagy dörrenés volt ismét. Mentőautó dudál a Kút-
völgyi úton, vonatok fütyülnek, tankok dübörögnek. A folyosón most mond-
ta valaki, hogy nagy zűr van Budagyöngyénél. Fenn maradok az éjféli miséig,
és utána vagy itt fenn, vagy – mint a kórház nagy többsége már teszi is – a
pincében alszom.
Mi lehet Apuékkal? Délután Anyu és Gica bent voltak, de Apu nem jött,
mert a szívével öt napra lefeküdt. Feltétlen nyugalomra van szüksége. Úris-
ten! Feltétlen nyugalom? Mi lesz velük, velem és ezzel a nyomorult várossal?

1944. december 25., hétfő, karácsony első ünnepe

Az éjszakát fenn töltöttem az éjféli mise után. Nemigen zavart fenn különö-
sebb hadi esemény. Reggel is majdnem teljes némaság volt odakinn.
8 óra után megélénkült a vidék. Szinte az arcvonal közepébe kerültünk.
Minden különösebb fantázia és érzelmi kitörés nélkül, ami egyeseket még
most is el-elfog.
Ismét a már jól ismert tegnap esti gránátbecsapódásokat hallottuk. Nem
akarództam felkelni, mert a tegnapi sok fennmaradástól most alaposan ég és
húzódik a sebem.
A régi katonai temető391 szemben lévő bokrai, fái és földhányásai között
német gyalogosok foglaltak állást. Kimerültnek látszó, nehéz felszereléssel
kúszó emberek voltak. Mindegyik puskával, egyesek páncélököllel és nehéz-
puskával voltak felszerelve. Tüzelőállásba helyezkedtek. A lövések egyre sza-
porodtak. A szomszéd hegyeken több helyről sűrű fekete füstfellegek eresz-
kedtek felfele. Kíváncsi voltam rá, hogy mi ég. Beosontam a kupolába, és
bicskám segítségével kiszereltem az egyik távcsövet. Sok értelme nem volt, de
nagy gondot vettem vele a nyakamba, mert majd vissza is kell tenni.
Az igen sűrű gránátbecsapódások miatt lassan még a fenn alvó hősök is
költözködtek lefelé. Az utolsók között én is leballagtam. Sikerült egy há-
romemeletes hordágynak a földszintjén helyet foglalnom.
Barangolásaim közben az óvóhelyi, kiépített pincében a szükségműtő felé
is kerültem. Már sebesült németnek öltözött magyarokat hoztak be. Kettőt

391 Az 1944-ben már felszámolt Vízivárosi temetőről van szó.

220
láttam, akik comb- és térdlövéssel feküdtek a műtőasztalon. Az orvosok közt
csak azok vannak itt, akik itt laknak, így a nővérek kötözték és piszkálgatták
őket.
Nevetségesen hatott, hogy ebédre rizses csirkét kaptunk. A leves után ha-
talmas csattanás kíséretében nagy üvegcsörömpöléssel zuhantak le valahol az
ablakok. A nővérek, akik fenn járnak, mondják, hogy az ablakok az emeleten
összelyuggatottak, kitörtek.
Nem tudom, mennyire lehet hitelt adni annak, amit itt a kórház lelkészé-
ről mesélnek. Déltájban reverendában rohant kint a harcoló katonák között,
és levest osztogatott nekik. Elmefuttatásaimat a háborúról, a harcolásról vagy
nem harcolásról nem folytatom már. Egyetlen kérdés van előttem. Nem tu-
dok haragudni meggyőződéssel se oroszra, se németre, se angolra – senkire.
Miért? Miért? Miért?
A legkülönbözőbb embertípusok a legkülönbözőbb ténykedéssel vannak
körülöttem. De ez sem érdekel, semmi sem érdekel.
Csöndet, csöndet szeretnék! Halkan orgonálni egy félhomályos gót temp-
lomban. Rajzolni valahol egy túlvilági eszményi világban. Énekelni egy ve-
gyes karban, vagy aludni, és egy jobb világban felébredni. Eh, csöpögő szen-
timentalizmus!

1944. december 26., kedd

Fejlődnek a dolgok! Az óvóhely úgy néz ki, mint egy középkori ispotály392.
Nálunk rend van, de vannak olyan pincerészek, ahol a földön hevernek az
emberek. A nem elég magassá épített óvóhelyen meggörnyedve nyüzsögnek
az emberek.
A rádió adása állítólag szünetel, csak időnként szólal meg valami német
hang.
Tegnap este – bár itt állandó villanyfény van, és az éjszakákat csak az
órákról lehet tudni – valamennyire elcsitult a mászkálás. Disznóság, hogy
egyes nővérekkel még most is milyen undokok az emberek. Ők félnek lövöl-

392 Kórház, menhely régies megnevezése.

221
dözés közben felmenni, így a testvéreket kérik meg, hogy ezt-azt lehozzák.
És a nővérek nagy része mászkál az épületben.
Kíváncsi voltam, mi a helyzet, és felmásztam az első emeletig. Kísértetház.
A lépcsőházban és a folyosókon üvegcserépben kell gázolni. Hideg szél jár
át mindent, és kísértetiesen lebegteti az elszabadult elsötétítő függönyöket.
Közben hatalmas aknarobbanások, üvegcsörömpölés, és sokszor az épületbe
becsapó gyalogsági lövedékek hallatszanak. Brr! Az izgalom éjfél után 2 óra-
kor hágott a tetőfokára. A csendesen szuszogó szobát beszélgetés, vitatkozás
verte fel.
„Itt vannak az oroszok!”-ra ébredtem fel. A Sophi nevű, lengyel menekült
orvosnő hangját hallottam, amint éles, kiabáló orosz beszéddel tárgyalt egy
mély hangú – orosszal.
Egy pillanattal előbb még igen jól aludtam a meleg ágyban, de erre – soha
életemben nem történt még velem – rázni kezdett a hideg, és kb. egy fél per-
cig a fogaim is vacogtak.
A körülöttem, alattam, felettem fekvő nőkről pillanatok alatt eltűntek
az ékszerek. Gondoltam, nekem is el kell valamit raknom. Levetettem az
órámat, és betettem a kabátom zsebébe. Onnan kiszedtem a nemrég ös�-
szegyűjtött nyilas röpcéduláimat, és apró darabokra téptem. „Was kann man
wissen!”393
A következő percben igen kedélyes „Szervusz, magyar!” köszönéssel be-
lépett egy géppisztollyal felszerelt, fekete kucsmába öltözött orosz. Besétált,
körülnézett és kiment. Egymás után, izgalommal jöttek be különböző sze-
mélyek új hírekkel. A kapus kezét átlőtték, valószínűleg egyensapkája mi-
att. Nem bántottak senkit, csak németeket és fegyvert kerestek. Tőlünk egy
kispisztoly került hozzájuk.
A szerencsétlen nővérkék az ajtóból bámulták a lépcsőházban álldogáló,
immár számtalan katonát. Milyen szép szőke fiúk! Nem is bántanak senkit.
Tréfából az egyik ráfogta az egyikre a géppisztolyát, és elvette tőle a zseb-
lámpáját.

393 Mit tudhatunk?!

222
 A vélemények ellentétesek a dologról. Leginkább egy Oroszországot járt
magyar zászlósban bízom. Ő mondja, hogy ezek a harcolók nem veszélyesek,
de a megszálló csapat, ami utána jön, nem lesz ilyen barátságos. Én is azt
mondom, hogy őrültek, akik most kedves fiúkról és jó legénykékről beszél-
nek. Uram, irgalmazz!
Reggel az volt a hír, hogy a németek visszajöttek. A harci zaj tovább tar-
tott. 11 óra felé kitisztult a dolog. Az oroszok a mi épületünkből lövik a János
Kórházban levő németeket és viszont. Svájci, svéd nemzetközi védettség. Jó?!
Felettem a gyerekosztályon állandó lábdobogás hallatszik. Egy nehézpus-
kát hoztak ide a muszkák, és idegtépő dörgéssel tüzelnek.
Időnként figyelmeztetni kell rá magam, hogy karácsony másodnapja van.
Mindenki mindenünnen várta volna őket, de itt a hegyek katlanában
biztonságos vidéknek látszott. Hogyan kerültek ezek ide? Egyelőre rejtély.
Az angol rádiót most nem lenne érdemes hallgatni, mert nálunk többet nem
tudhat.
Most olyan dübörgések vannak az épületben, hogy úgy gondolom, ide
lőnek be. Kötözésnél az alorvos kiszedte belőlem a kapcsokat. Végére értünk
a vakbélműtétemnek. Érdemes volt-e, azt még csak egy hónap múlva mond-
hatom meg.
Minden tiszteletem és becsülésem a szakácsoké, akik a legnagyobb lö-
vedékzáporban felmentek főzni a hetedik emeletre. Mindezek ellenére még
mindig vannak itt – bocsánat – olyan barmok, akiknek a torkán nem ment le
a krumpli, vacak volt a rántott leves, és vágynak haza, ahol jó ebédet fognak
főzni a gáztűzhelyen, és nem éheznek. Ezeknek a pincéjében ma éjszaka már
egy orosz katona járt. Marhák, állatok!
600 liter bort tároltak itt a kórházban. A részeg orosz katona pedig igen
veszélyes például a nőkre. Ezért valami bölcs elrendelte, hogy osszák ki a
személyzet között, és azok rejtsék el különböző helyeken. Ezt a bölcs intéz-
kedést, melynek teljesítése után a bor csak itt lett volna a pincében, sokan,
különösen a nőnemű orvosok kifogásolták. Addig-addig agitált a párt, míg a
bort kiöntötték, az üvegeket elhajították.
Itt hever a pad alatt megrepedt vacakként ezen a mellékfolyosón a büszke
tábla, valaha egyesek nagy reményeket fűztek hozzá:

223
 „Sous la protection du Comité international de la Croix-Rouge.”394
Közvetlenül tanúi vagyunk egynek a rengeteg háborús családi tragédia
közül. Itt ül a folyosón egy széken magába süllyedve a volt dési szolgabí-
ró. A Dániel utcába menekültek Erdélyből. Tegnap délután 5 órakor már az
oroszok voltak náluk. Felesége ijedtében szívszélhűdésben meghalt. Fiát egy
becsapódó gránát megsebesítette. Ma szerzett a vezénylő orosz őrnagytól egy
írást, hogy gondosabb kezelésre behozhatja a kórházba. Sikerült a harcok kö-
zepette a kórházig eljutnia, de a kapubejáratnál a fiát egy géppisztolysorozat
kettészelte. És ez csak egy fél csepp a szenvedések tengeréből. Miért?
A fent említett bíró úr, aki állandóan felmászkál, beszélt egy bakával.
Az véletlenül elpotyogtatta töltényeit, és mivel így már nem harcolhatott, fel-
tett kézzel az oroszok után tudakozódott. Azt mondja, a bolsik megszámlál-
hatatlan tömegben szívódnak befelé és szélesítik ki vonalaikat a hegyekben.
Most meséli itt mellettem valaki, hogy tegnap este a muszkák vigyorogva
sorolták, Sztálingrád, Budapest, Berlin, London…
Este irtó vágy fogott el, hogy a környékbeli tapasztalatokat közöljem az
otthoniakkal: Fogjanak egy oroszul vagy tótul beszélő valakit, öntsék ki a
szeszes italokat, és lapuljanak a pincében!

1944. december 27., szerda

Itt mászkálnak az épületben, sőt a pincefolyosón az oroszok. Állítólag a ma-
gyar férfiakat is keresik, és pl. néha lelövik. A tótul, szerbül és oroszul tudó
testvérek és orvosok alig tudják fékezni őket.
2 óra. Azt hiszem, most ismét az arcvonalba kerültünk. Közel hozzánk
durrognak és kattognak a fegyverek. Most már több tiszt is érkezett a csa-
patokkal. Egy ezredes állítólag itt ütötte fel a főhadiszállását. Szigorú ren-
det kíván. A betegek feküdjenek le, és ne mászkáljanak. Ha német katonákat
rejtegetünk, kiirt bennünket. A legvadabb hír szerint pedig mindnyájunkat
lelövet akkor is, ha a németek előrenyomulásban elérnék ismét a kórházat.
Ha valamikor nem is tettem, most szívből drukkolok az orosz győzelemért!
Mi van Anyuékkal???

394 A Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt.

224
 A legújabb hír: az ezredes fölé most két magasabb rangú – mondják – tá-
bornok érkezett. Tele vagyunk a legkülönbözőbb katonákkal. Egyelőre még
senkinek sem történt baja, de nagyon bizalmatlanok a katonák. Én sem bízom
bennük, és főleg nem látom, hogy mi lesz, ha ebből a kaktuszból kikerülünk.
Szerintük a Dunáig mentek már előre a csapataik. A csatazaj valóban igen
messziről hallatszik.
Az ajtónk előtt hét-nyolc orosz álldogál, és egy negyedóra múlva, 9 órakor
leoltják a villanyt. Kellemetes éjszaka lesz!

1944. december 28., csütörtök

A tragikusnak várt éjszakát egy szuszra átaludtam. Reggel még mindig itt
mászkáltak lent az oroszok. Délelőtt viszonylagos csend volt, csak a rémhírek
keringtek, zúgtak körülöttünk. Töméntelenszer megígérték a férfiak kiirtását,
az oroszok előre-hátra nyomulását. A legújabban most az épület felrobbantá-
sát ígérik. A németek eszerint támadást indítottak, és az oroszok közeledtük-
re felrobbantanak bennünket, ha nem, úgy a németek bosszulják meg rajtunk,
hogy szállást adtunk a bolsiknak. Sajnos ez a két hír nagyon hihető. Ahogy
eddig féltem az oroszoktól, úgy félek most a németektől.
Délelőtt a harci szünetben többen felmásztak az emeletre a holmijaikért.
Ismét ezek fokozták az utálatomat a polgáriasult, elkényeztetett középosz-
tályok ellen. Mindenkinek fantasztikus kívánságai voltak a felmenőkhöz.
Regényeket, kölnivizet, sőt hajtűt kértek. Fel voltak háborodva, mikor ezen
nevettünk. Később takarékosságból el kellett oltani a villanyt. Sírtak, nyöszö-
rögtek, hogy ők olvasni akarnak. Csak elhelyezkedni akartak. Egy utálatos
vén banya azon nyögött, hogy éjszaka a sötétben borzasztó álmai voltak. Ka-
tonákkal küzdött. 65 év körül lehetett. Enni utoljára tegnap 5-kor kaptunk.
Délelőtt legnagyobbakat azok nyögtek, akiknek van otthonról sült malaca,
kenyere, bejglije, szalonnája! Bevallom, én is a csillagokat láttam már 3 órakor,
de nem nyögtem, és minden másról beszéltem, mint ízes falatokról. Akkor
kaptunk egy csésze teát. 5.35, az éhséget már nem érzem. Olyan kóválygós­
szerű érzés van a fejemben.
A sok ész nélküli barom ember nyugodt és boldog, hogy a muszkák eddig
nem csináltak semmit. Az asztalokon mindent otthagytak, a nőkre még rá se
néztek. Nyugalom, ezek a harcolók. Majd meglátják a megszállókat!

225
1944. december 29., péntek
Éjszaka állítólag, sőt nagyon valószínűnek látszik, megbolondult két ember.
Cseppet sem csodálom, még soknak rosszabb helyzete is van, és az ilyenek-
nek nem sok hiányzik egy idegrohamhoz.
Végre öt nap pincében lakás után délelőtt felkérték a munkálkodó ál-
lapotban lévő férfiakat, hogy hordjanak le élelmiszert a hatodik emeletről.
Mentem. A harcvonal messze tőlünk hullámzik. Egy ágyúüteget ide állítot-
tak fel. Naplóírás közben bejöttek, hogy minden férfi 16–50 között menjen
az oroszokhoz. A hullakamrában gyülekeztünk, ott belém ivódott az a hulla-
szag, amit egész este éreztem. Bevittek bennünket a János Kórház egy sötét
pinceszobájába. Félórai ott-tartózkodás után indultunk ki vissza az utcára.
Abból a kórházból is csatlakoztak hozzánk. Géppisztolyos kísérőinkkel, akik
barátságosak voltak, a villák között meneteltünk. Egy helyen fogságba esett
magyar katonák kerültek közénk, tehát mi is hadifoglyok vagyunk. Géppisz-
tolyropogás, sztálinorgona-ugatás zengett állandóan.
A városban kisriadót fújtak. Repülőgépzúgás, gépfegyverdurrogás ropo-
gott. Felfordult lótetemek és egy helyen sivító golyók közt másztunk fel a
Rózsadomb oldalán. Magyarul kérdezték meg, hogy honnan jövünk. A tisz-
tek elvonultak, és Budakeszire irányítottak. A holdfényes Budakeszi úton
ballagtunk ki Budakeszire. A távolban fegyverropogás, az utánpótlás kocsijai,
és sok helyen orosz őrök kísérték utunkat. Budakeszin töméntelen orosz van.
Vígan énekeltek egyesek, egyik kerékpározni tanult, másik pedig géppisz-
tollyal lőtt célba az állandóan felettünk keringő német gépekre. Egy paraszt-
házba kerültünk úgy éjfél felé.
Polónyi Karcsival megettünk egy üveg itt talált lekvárt, és azután nyögve,
fetrengve pár órát aludtunk is. Ritkán álmodom, de akkor álmodtam édes-
apámmal.

1944. december 30., szombat

Felkeltésünk után elvittek bennünket egy másik házba. Az eddig kihaltnak
tartott faluban végre asszonyokat, gyerekeket láttunk. Álldogáltunk a hideg-
ben. Egy házzal ismét odébb kerültünk. Egy hideg szobába zsúfoltak ben-
nünket. Karcsit a kapitány azonnal hazaeresztette. Mi ötös csoportokban
kerültünk elé. Mikor látta a polgári személyi lapomon, hogy 1928, mindjárt

226
hazaengedett. Nagy sóhajtással nekiindultam a Budakeszi útnak. A határhoz
értünk, mikor ismét elkapott egy nagydarab orosz. Bezártak egy füstös, büdös
szobába. Itt a kórházból már csak ketten voltunk, mert a Lacival összeke-
rültünk. Tízenként vittek egy másik házba. Ott egy jéghideg pincelejáróba
zártak. Kihallgatásra egy GPU-tiszt elé kerültem. A tolmács egy Bródy nevű,
1941-ben fogságba esett magyar zsidó. Egész fantasztikusakat kérdeztek.
Hol születtem (utca, házszám); mióta vagyok levente; mit tudok a nyilasok-
ról, a németek titkos szervezeteiről? Elmondtam, miért operáltattam meg
magam. Egyszerre nagyon szíves lett, de mégis visszaküldött egy másik fű-
tetlen szobába. Este érdekes volt, mikor elhívtak krumplit hordani. Mivel én
nem tudok zsákot emelni, az öreg parasztasszony hozta a megrakott zsákot.
A fiatal orosz őr kiabálva szaladt, orosz nyelven összeszidott.
Sötétedéskor név szerint szólítottak bennünket. Lefektettek a szomszéd
házban, dunyhás ágyban. Egy jó lélektől rántott levest kaptunk vacsorára és
orosz kenyeret zsírral. Irtót aludtunk.

1944. december 31., vasárnap

Ma nem fogok templomba menni! Kényelmesen felkászálódtunk, és átmen-
tünk a szomszédba. Az őr be akart zárni megint a szobába. Nem hagytuk
magunkat, vártuk a tisztet. Kijött, hűvösen legyintett felénk. Elengedtek!
Még álomnak is szép lett volna. Karcsi nem akart nekiindulni. Én, bízva hely­
ismeretemben, a nekiindulást javasoltam. Megtörtént. Nem kapott el senki!
Az út mentén német felszerelés, holmik, ruhák és minden elképzelhető tárgy
hevert. Ha valahol lekapcsoltak, dohányt kerestek rajtunk. Mindenütt mele-
gedő, főző, kerékpározni tanuló katonákat láttunk. Ha elromlott a kerékpár,
eldobta, és szerzett egy újat. Így is lehet kerékpározni tanulni. Kitörő öröm-
mel fogadtak a kórházban! A Magda néni a nyakamba borult. A szobában
pedig mindent el kellett mesélnünk.
Te Deum Laudamus!395
Állandóan azon aggódom, hogy szegény szívbajos édesapámat is elhur-
colták-e, ez a legborzasztóbb, ami elhurcolásom alatt állandóan a szemem

395 Téged, Isten, dicsérünk!

227
előtt lebegett. Sokat ettem. A kórházban tegnap este nőket kértek az oroszok.
A személyzet egyes tagjai önként vállalkoztak, hogy megmentsék a kórházat.
Borzasztóan érdekelne a front állása, a politikai helyzet. Pest-Buda már
elfoglalt, csak a Rózsadombon tartja magát néhány fanatikus német. Őrültek!
Ők már nem Hitler, Hitler, Hitler – marha állat! A náci fővezérrel és 44-ben
a főparancsnok. [sic!] Átgondolom 1944-et. Uram, irgalmazz!

1945. január 2., kedd

Teljesen ellentétes hírek keringenek a városról. A legelhihetőbb variáció,
hogy a megmaradt német erők a Rózsadombra zsúfolódtak össze.396
Tegnap behoztak egy 14 év körüli fiút, akit a kórház előtt tüdőn lőttek.
Ilyen biztonságos kint a járás! Hogy kerülök haza? Ha van még egyáltalán
otthon.
Légitámadás van kint. Sípolnak a gépek és durrognak a bombák. Ha még
egy hetet itt töltünk, az egész gyógyintézetet bolondházzá lehet átalakítani.
A hangulat olyan, hogy ha egy német katona kerülne ide, ízekre szednék szét.
A légitámadások szünetelnek. Ágyútűz brummog. Soha a büdös életbe innen
nem kerülünk ki!

1945. január 5., péntek

Áldoztunk. Tegnap általános feloldozás volt, ma áldozás. Már többen vannak,
akik hazaindultak a környékre. Állítólag a környékbeli villákba befészkelték
magukat. Ahonnan kitüzelnek, az egész lakosságot felkoncolták. Marha nyi-
lasok. A kórházzal igen barátságosak a muszkák, ma három disznót hoztak.
Állandóan éhes vagyok. Naponta egyszer eszünk. A valuta nem pénz, ha-
nem – száraz kenyér. Mindenki náthás. Semmit nem lehet csinálni. Sötét
van. Ezt a távirati stílusú naplót is egy pislogó olajmécs mellett írom. Éjsza-
ka alszunk. Várjuk a reggelit. Délelőtt válogatott lakomát előidézve várjuk
az ebédet. Ebéd után emésztünk, és várjuk a lefekvést. Az ebédkiosztás és a

396 Ekkor még Pesten is folytak a harcok, és a budai oldal jelentős része is német és magyar
kézen volt még.

228
WC körül állati állapotok uralkodnak. Állattá süllyedtünk. A környéken már
csend van, de ha szellőztetünk, dübörgés. Iszonyú!

1945. január 10., szerda

Szívfájdítóan, halkan havazott. Eltemette a lovakat, aknákat, romokat. Egy
orosz főhadnagy sikeresen rálépett egy behavazott aknára. Fél lábának vége.
Nagyon biztató lesz hazamenni. Mikor? A rémhíreket nem írom le, mert
csak úgy lenne értelme, ha mindent feljegyeznék.
Szerda, csütörtök, péntek szombat, vasárnap – villanyt kaptunk, lehet ol-
vasni. Hétfő, kedd. Unalmas, egyhangú napok. A Budai Vigadó397 épülete a
legkülönbözőbb távlatokban állandóan szemem előtt van. Soha egy dologra
még annyit nem gondoltam, mint Anyura, Apura és a Gicára! Istenem, mi
lehet velük? Valaki azt a hírt hozta, hogy egy 6 éves kislányon követtek el
erőszakot. Budakeszin egy 8 évesen húszan mentek végig. Mit csinálhatnak a
kishúgommal? Beszélik, hogy a front a Gömbös Gyula út398 – Krisztina körút
– Margit körúton húzódik két hete. Sohasem lesz vége! Kint több napja ide-
gesítő csend van. Messzebb, de a közelben egyhangúan pattog a géppisztoly.
A környéken járnak ki-be, és bizony szörnyűségeket mesélnek. Legyőztek
bennünket, azt csinálnak velünk, amit akarnak.
Rendkívül érdekes és magas nívójú beszélgetéseket szoktam hallgatni.
Egypár jó fejű ember van itt, és a magyar múltról, volt politikusokról vitat-
koznak. Az én fejemben is állandóan gondolatok kergetik egymást. De egy
nehezebb könyvet nem tudok olvasni, nem értem meg. Örökké hazagondo-
lok. Most meséli Duchon alorvos, hogy Buda és Pest legnagyobb része még
német kézen van.399 Milyen terrort csinálhatnak ott a nácik! Élelmiszerei-
ket elvitték, Aput talán besorozták, a lakásban katonák vannak, még jobban
belegondolni is szörnyű. Süllyedő hajón érzem magam! Egy világ elsüllyed,
egy ország tönkremegy. A társaim közül sokan vannak, akik várják, hogy ha
innen kibújunk, a régi világot találják. Ma este érkezett az a hír, hogy a járó-

397 Ekkor a címe: II. kerület, Corvin tér 8., a mai: I. kerület, Corvin tér 8.
398 Ma: Alkotás út.
399 A budai oldal jelentős része, Pesten viszont már jócskán a Hungária körút – Könyves
Kálmán körúton belüli területe szorultak vissza a védők.

229
betegeknek Budakeszire kell menni. Az orvosok erősen propagálják ezt. Elég
disznóság! Egy – mondják – nagy tudású és jóakaratú orvos őrnagy vette át
a mi [kórházunk] és a Szent János parancsnokságát. A Jó Isten tudja, mi lesz
velünk. Bízom benne, hogy mindnyájunkat életben hagy, és valaha elérkezik
az a nap, hogy találkozunk. Elérkeztünk addig az állapotig, hogy legnagyobb
boldogságom az, ha alhatom. Nem tudok semmiről, nem gondolkodom, nem
hallok, nem látok. Jó éjszakát!

1945. január 14., vasárnap

Itt ülök Újpesten, a Jókai út 10. szám400 alatt. Hosszú mese, hogy hogyan
kerültünk ide. Csütörtök délután kitört a botrány a pincében. Felhívták a be-
tegeket, hogy kétféle választásuk van. Vagy elindulnak egyéni utakon Pestre,
amely három napja szabad, vagy a kórházzal indulnak el, illetve települnek
át Budakeszire. Az egész eset abból származott, hogy az orosz parancsnok
létszámcsökkentést kért. Állítólag orosz sebesülteket akarnak idehozni, sze-
rintem ez eszük ágában sincs, csak a begyükben van ez a burzsuj kórház.
Pimasz disznóság a professzortól, hogy nem a személyzetet küldi el vagy az
orvosok pereputtyát, hanem 68 éves öreg férfiakat és nőket 6 éves kisgyere-
kekkel tesz ki. Én Károllyal együtt önként jelentkeztem. Ő a Csengery utcá-
ba, én Nagymamáékhoz akartam menni. Nevettem azokon az idealistákon,
akik azt gondolták, hogy úgy sikerül nekünk az út Pestre, ahogy elképzeljük.
Rév Újpestnél vagy Csepelnél. Villany, gáz Pesten, mondták a tisztek és a
kórház vezetősége. Kaptunk egy darab száraz kolbászt, egy lángost és egy
dohos kenyeret. Péntek reggel átmentünk a János kórházi orvosi parancsnok-
ságra. Fagyoskodva, dideregve vártunk 4.12-ig. Itt a kórház üzeme már rég
megindult, kitakarítottak és felköltöztek. Ott nálunk mindig beszélték, hogy
majd holnap kezdik már az alagsorban, de végeredményben a helyiségek még
mindig összedúlva vannak. Olyan csomagokkal indultak neki egyesek a pesti
útnak, hogy egy háromhetes táborba sem viszek annyit. Összeálltunk két má-
sik pofával, akikkel elhatároztuk, hogy estére Pesten leszünk. (?!) Megkaptuk
a csodaírást. Elindultunk. Kezdetben igen féltem a hó alatt lévő, fel nem rob-

400 Az épület ma is létezik.

230
bant aknáktól. Ebben azonban hál’ Istennek csalatkoztam. Igen pufogtattak,
még a Hidegkúti út végéhez nem értünk. Ott mindinkább távolodott a harci
zaj. Még Hidegkúton olvastuk az első számú parancsot. Mindenki folytassa
munkáját, nyissák meg az üzleteket, mindent a régi áron lehet venni. Közle-
kedés 5–21 óráig. A rádiókészülékeket be kell szolgáltatni. Aláírás: Katonai
Parancsnok. A solymári országúton összefröccsentett bennünket a rengeteg
katonai teherautó. Solymáron megettük maradék kolbászunkat, és a titkártól
kapott nagy darab orosz kenyeret.
Mindenütt rendes élet a falvakban. A solymári állomáson rekedtek a
német szerelvények, gépek, amiket nem sikerült már kimenteni. Az elvihe-
tő holmikat a nép akkor rámolta be kocsikba, talicskákra, zsákokba. Végre
kiérünk a Bécsi útra. Halkan, finoman sötétedni kezdett. Már lemondtam
róla teljesen, hogy Pestre kerüljünk aznap. Mérsékelt autó- és kocsiforgalmat
találtunk a többi országúthoz képest, ahol nem jött, vonult, hanem özön-
lött az orosz utánpótlás. Döglött lovak hevernek az út két oldalán. Végre az
egyik helyen megpillantottuk az első plakátot. Nagy, többszínnyomású volt:
„Harc a fasizmus ellen! Magyarok, felszabadított titeket a Vörös Hadsereg!”
De ezt is csak egy helyen láttuk. Nincs jó propagandájuk. Kissé botladoztunk
már, mikor a kápolnán túljutottunk. Egyszer csak piuuu, piuuu, süvítettek
el mellettünk a golyóbisok. Melegem lett. Visszafordultunk. Jelentkeztünk
az írásunkkal egy orosz katonánál. Mutattuk neki, hogy szpáty, aludni. Ma-
gyarázta, hogy katonáknál nem aludhatunk, menjünk civilekhez. Kísérletez-
tünk, de nem sikerült. Javaslatomra Üröm felé indultunk. Civilekkel meg-
rakott kocsik jöttek velünk szembe. Kórházi barátaink ültek rajtuk. Károly
meg akarta állítani, de én letargikusan lemondtam erről. Sokakat nem láttunk
rajta, azokkal mi lehet? Úgy tartom, mindnyájunk története egy külön regény.
Jött egy kocsi Óbuda felé menet. Mivel igen előrehaladott napszállta volt,
felkéredzkedtünk rá. Csérről jöttek azzal, hogy egész Budára lehet menni.
Nem sikerült észhez téríteni őket, de felszálltunk. Vitt befelé a Bécsi úton.
Magyar munkaerővel ágyúkat ásattak be Budának irányozva. Ha ezeket elsü-
tik, felénk fognak robbanni. Ne, gondoljunk másra! A lovacska a temetőnél
megdöglött. Míg barátunk egy új ló fogásával foglalkozott, némelyek össze-
vissza mászkálnak az út mellett. Megállt mellettünk egy orosz katonai autó.
Átpártoltunk hozzá. Robogó sebességgel, sikátorokon kerülve megállt. Le-

231
felé – mutatta a tiszt. Leszálltunk. Egy téglagyár mellett voltunk. Tök sötét.
Bementünk az udvarra. Férfiak rakodtak kocsikra. „Fiatalemberek, tűnjenek
el innen minél gyorsabban, mert befogják magukat még éjszaka is munká-
ra!” Potyára bementünk egy házba. „Sztoj!”401 Géppisztolyt szegeztek ránk.
Odaadtuk a dokumentet. Bevittek a házba. Féltem, hogy nem kapjuk vissza.
Visszaadták. Tűnjünk el, keressünk lenn szállást! Visszamentünk a téglagyár-
ba. Bekerültünk a téglagyár bunkerjébe. Egyszerű munkások között voltunk,
akiket a Vörös Hadsereg felszabadítani és boldogítani jött. Három hete élnek
a bunkerben. Ott főzőcskéznek maguknak, élnek napról napra. Felettünk,
a Schmidt-kastélyban és a Rózsadombon tartják magukat a németek és a
nyilasok.402 Jelentkeztünk a parancsnoknál. Egy szinte hihetetlenül szíves és
udvarias ember volt. Mikor megmutattuk az írásunkat, barátságos lett. Tol-
mács segítségével beszélgettünk. Előszedett egy Budapest-térképet. Mutas-
suk meg, hol lakik a mama és a papa – ilyen szavakkal. Megmutattuk. Oda
nem mehetünk. Ott germanskik403 vannak. Hosszas kísérletezés után sikerült
megértetni vele, hogy Pestre akarunk menni, rokonokhoz. Mutatta a hidakat
alulról: „Nyinys, nyinys, nyinys, van germanszki, nyinys, nyinys, nyinys. Pest
tutte ruszki.”404 Szinte apáskodva vakarta a fejét, hogy mit csináljon velünk.
Ajánlottam, hogy másnap indulunk Csillaghegyre. Ebbe beleegyezett. Át-
ázott cipőben feküdtem le a fapriccsre. Egész éjszaka összevissza ha három
órát aludtam. Trágár, ronda beszédekkel üvöltöztek a prolik, az előtérből ször-
nyű klozetbűz terjengett. Alig győztük kivárni a reggeli 8 órát, mikor annyira
világos van, hogy odébbállhattunk. Siralmas látvány a Bécsi út. Kiégett házak,
hatalmas torlaszok, kifosztott gyárak. Ember itt-ott lézeng csak. Egy muszka
kocsi egész az útelágazásig vitt el. Két civil hullát láttunk az árokban hason,
a havat ölelve. Útban voltak, félrelöktük őket. Ha mi elpusztultunk volna,

401 Állj!
402 Az egykori Schmidt-kastély a védelemi támpont volt, és 1945. január 6-tól tartották
január 26-ig a védők. A Rózsadomb még ennél is tovább, január 30-ig volt a németek kezén,
január 29-én ürítették ki a terület maradékát és vonták vissza az arcvonalat a védők a Margit
körútra.
403 Németek.
404 …Pest teljesen orosz.

232
nekünk is ez lett volna a sorsunk. A személyazonosság megállapítása nélkül
félrelökve, legfeljebb egy-egy járókelő mondja: szegények. Egy oroszok által
kísért munkáscsapatban egy volt iskolatársamat ismertem fel. A Szentendrei
úti HÉV-aluljárónál meglepett bennünket, hogy a nép mind befelé özön-
lik. Kisült, hogy kenyeret és olajat osztogatnak az oroszok. Csillaghegyen fel
akartam keresni a volt szobatársamnak, a Pajzsnak a gyerekeit. Útbaigazítást
egy úriasszonytól kértünk. Kiderült, hogy annak a fiúnak a mamája, akit az
országúton menni láttunk, Bakosné. Megnyugtattuk, hogy fiacskája dolgoz-
ni fog, ennélfogva enni kap, és nemsokára hazakerül. Mondtuk, mi járatban
vagyunk, biztatott, hogy Pünkösdfürdő tájékán találunk valakit, aki átvisz a
Dunán. Csillaghegyre telefonáltak az oroszok, hogy van-e német ellenállás,
mert úgy lövetni fogják a várost. A németek kivonultak, egyetlen puskalövés
nélkül átadták a helységet.405
A Pajzs-villát is megtaláltuk. Megnyugtattuk őket. Onnan a csónakházba
mentünk, ha nem tudtunk volna átkeveredni a Dunán, ott szerettem volna
aludni. A Varga feleségét találtuk ott. Minden érintetlen. A gondnok beköl-
tözött, a pokrócokat bevitte, az egész épület várja a tavaszt. Milyen tavasz lesz
ez? Brrrr!
A parton tényleg fogtunk egy révészt, aki kettőnket 50 pengőért átszállí-
tott a Dunán. A zajló Dunán. Az összekötő vasúti híd romokban. Összesen
egy íve ép. A Római-parton végig sáncok ásva. Az orosz azonban soha nem
ott jött, ahol várták. Ezzel nyeri meg a háborút. Újpesten váltig kérdezősköd-
tünk, meddig lehet befele menni. A Nyugatinál vannak a harcok – mondták.406
Elhatároztam, hogy ide jövünk. Szörnyen elintézték a híd körül a házakat az
amerikai bombák. Az Árpád utat az orosz bombák intézték el. Az utcában
járókelők. Néhány orosz teherautót láttunk, amire az üzletekből rámolták az
árut. A Kör kávéház épületén nagy vörös zászló. Ott van az újpesti kommu-
nista párt irodája. A Városház portásától kérdeztük meg a Fábryék pontos
címét. Két óra tájban állítottunk be hozzájuk. Éppen felköltözőfélben a pin-

405 Újpestet 1945. január 9-én ürítették ki a németek, de nem a fent leírtak miatt, hanem
azért, mert bekerítés fenyegette az ott lévő csapatokat, a szovjetek már Zuglóban jártak, mi-
közben Újpesten az arcvonal alig változott hetek alatt.
406 A Nyugati pályaudvart 1945. január 15-én érték el a szovjet csapatok.

233
céből, és egyelőre a nagyapja szabóműhelyében laktak. Elképzelhető, hogyan
fogadtak. Valóságos álomnak tűnt fel a meleg sárgarépa- és tökfőzelék, amit
bevágtunk. Pogácsa, édes sütemény. Délután mi is segítettünk a felköltöz-
tetésben. Semmit nem engedtek hordani „a vakbél-operáció miatt”. Olyan
munkát végeztem, amiről nem gondoltam volna, hogy 1945-ben csinálni fo-
gok. A karácsonyfát szedtem le. Paprikás krumpli vacsora után, mint egy-egy
darab fa estünk be a megvetett sezlonra.
Idegtépő volt az ágyúzás, amire vasárnap reggel ébredtünk. A repülők
nem dübörögtek annyira, mint az örökké dörgő ágyúk. ½ 8-kor a szomszédba
bevágott egy eltévedt ágyúgolyó. A háznak az utca felőli ablakai már úgyis be
vannak deszkázva. Most az udvar felől esőket is kivágta a légnyomás.
Mint valami múzeumi csodát, olvastuk a jan. 9-i Nemzetőrt407. Egyetlen
lap az egész. Csak katonai hírek vannak benne. A legbődületesebb, hogy
X. Y. honvédet, pártmegbízottat alezredessé és Budapest katonai parancsno-
kává nevezték ki. Barmok! A Buci néni még egy szörnyűbb dolgot mondott.
Valamelyik számban megjelent egy felhívás, hogy a halottakat temessék el az
illető ház kertjében, illetve valamilyen köztéren. Őrület, borzalom!
Szinte álom volt a mise a templomban. Égő lámpák, búgó orgona, csen-
gő, gyóntatószék, mintha egy letűnt világból kerültek volna elő. A betlehemi
jászolnál forrón fohászkodtam a Szent családhoz, hogy adja, hogy a mi csa-
ládunk is minél előbb összekerüljön. Ma telt le a karácsonyi ünnepkör. Egy
éve utoljára énekelték „Ó gyönyörű szép, titokzatos éj”. Egyik csoda a mási-
kat éri. Délben kigyulladt a villany. Két órakor fogtuk a német hadijelentést.
Nyugaton nagy amerikai támadás, északon, délen csak csekély tért tudtak
a franciák nyerni. Budapesten meghiúsult az ellenség azon kísérlete, hogy
az éjszaka leple alatt betörjön a belvárosba. A Balaton és a Duna között jól
halad a német támadás (!), Kelet-Lengyelországban megindult a várt orosz
támadás.408

407 A Nemzetőr is egyike volt az ostrom alatt kiadott újságoknak.

408 A Konrad II. hadművelet január 7-től indult meg és január 11-ig tartott. Zámoly körül
ért el területi nyereséget, de Budapesttől még jókora távolságra voltak, mikor leállították a
támadást.

234
 5 órakor a londoni rádiót hallgatták. Elfoglalták a Kerepesi temetőt, a
Ferencvárosi pályaudvart, Ráckevét és 92 háztömböt.409 Már nem gondolok
rá, hogy mi van a városban. A borzalmak borzalma. Rajkyéknál voltunk láto-
gatóban. A férfi Németországból menekült zsidó munkaszolgálatos. Ők azt
hallották Londonból, hogy a német felmentő hadsereg Dorogot foglalta el.
Ha Pestre jönnek, én megszelelek keletre, Gyulára.410
Valóságos csoda, ahogy mi a pincelakásból belecsöppentünk ebbe a nyu-
godt mederben folyó polgári életbe. Újpest is harc nélkül került a muszkák
kezébe. Így képzeltük el az oroszokat, a felszabadulást.
További terveim: megnézem a Torontál utcát, a Miciéket, a Gosztonyi-
ékat, ahol egy kis eshetőség arra is van, hogy Anyuékat ott találom, ha nem
megy másképpen, a Tordaiékat kutatom fel Kőbányán. Krisztusom, segíts!

1945. január 21., vasárnap

Lustaságomon erőt véve megírom a héten történt dolgokat. Az egyik nap
hírei hatása alatt rettenetesen deprimált vagyok, másnap majd kibújok a
bőrömből. Az események mindig kiváltanak belőlem gondolatokat, de azokra
csak úgy emlékeznék, ha rögtön leírnám. De így nemigen tudok beszámolni
róluk.
A Fábryéktól nehéz volt szabadulni. Hétfőn este 10-kor még meghall-
gattam a berni rádió magyar híreit. Budapesten összébb szorítottuk a gyű-
rűt. Nem sok. Ennek ellenére kedden Ottó bácsinak kezet adva, hogyha re-
ménytelen a bejutás, visszajövünk, ha beérünk, feltétlen hírt adunk szerencsés
megérkezésünkről, elindultunk befelé. Újpest határáig még csak valamilyen
a vidék, Angyalföld azonban pocsék. Romváros. A Rákos-pataknál csináltak
a nácik arcvonalat.411 A patakon átvezető hidak felrobbantva, és körülötte
a már jól ismert harctéri kép. A kórházak romokban, üresek. Orosz járőrök

409 A Ferencvárosi pályaudvar január 11-én, a Kerepesi temető január 13-án került a szovjet
csapatok ellenőrzése alá.
410 A Konrad II. hadművelet során Dorogot január 6-án egészen megközelítették, de nem
foglalták el a német csapatok.
411 Itt a fővároson belül kialakított védelmi vonalak egyikéről van szó. A Rákos-patak vona-
lát védőállásnak építették ki, a patak alját elaknásították, a hidakat aláaknázták.

235
mászkálnak ki-be, összeszedve a még elemelhető dolgokat. Az amerikai tá-
madás pusztításait nem lehet megkülönböztetni a mostani pusztításoktól.
Emberileg is kihalt utcák. Néhány lézengő vízhordó embert látunk csupán.
A Hungária úton orosz tüzérség volt felállítva, kedvelt figurájuk szerint le-
pedőkkel és fehér függönyökkel tekerve be álcázásul. Meg voltunk győződ-
ve Karcsival, hogy rövidesen vissza kell fordulnunk. Az Angolparkban412 ép
a hullámvasút pályája, a sikló csónak liftje félúton állt meg. Romok, min-
denütt romok! Az Ida utcában volt egy levelünk bizonyos Palumbyéknak.
A Mátyás Ernő professzor úr, kedves és buta szobaparancsnokunk küldte.
Befordultunk, a Közlekedési Múzeum tönkrebombázva, a villákban min-
denütt oroszok, a földszinten néhol lovak. Az illető elköltözködött. Irány a
Torontál utca. Az első plakát, a kibontakozás első reménysugara a falakon:
A fel nem robbant aknákat, lövedékeket be kell jelenteni a Thököly út 92.
alatt. A sorompónál új meglepetés várt minket. Kedélyes hangulatban ócska
autót javítottak román katonák. Az elsők, akiket láttam. Szívdobogva vártam
a házunk megpillantását. Alig vannak sérülései. Ablakok természetesen nin-
csenek – azt hiszem, sehol Budapesten –, a falban néhány repesz vágta lyuk,
a kerítés egy részét tüzelőnek vitték. A külső ajtó ki volt nyitva, és egy igen
sötét kinézésű ember ment be. Azt gondoltam, valami idegen megy lopni, de
később kisült, hogy lakó van az alsó és a felső lakásban is, sőt a házmesterné
is ott van. Az oroszok agyon akarták lőni őket, mert a padláson megtalálták
az Igaly Pista forgópisztolyát.
Kitörő örömmel fogadtak Igaly Gyurka bátyámék. Végeredményben azt
határoztam el, hogy hozzájuk kvártélyozom be magam. Bíztam benne, hogy a
zsidó mostohaapa pénzéből kellően felszerelt spájzuk van. Ebben csalódtam,
mert alig van valami harapnivalójuk. A felköltözés javában tartott, mikor be-
állítottunk. A környező lakásokhoz és házakhoz képest egész civilizált viszo-
nyokat találtunk. Bedeszkázott ablakok, sőt három ép üveg. Befűtött kályha
készülőben. Paprikás krumpli ebéd. Amennyire lehet, igyekeztem közremű-
ködni a felhordásnál, vízhúzásnál. Igen cifra dolgokat meséltek a házban le-
játszódott dolgokról: „Barisnya, barisnya és óra, óra, bor, bor, mert különben

412 1950-től Vidámpark néven üzemelt. 2013-ban bezárták.

236
bumm, bumm!”413 13-án jöttek a muszkák, így megnyugtattam őket, hogy a
három nap letelt, ma éjszaka már nyugton lesznek. Úgy történt. Károllyal lent
aludtunk a pinceszobában egy rekamiébelsőn, pehelypaplanon, lepedőn. Fel-
fedeztünk egy üveg lekvárt, amit jó egészséggel elfogyasztottunk, és valami
vitamin tápszert, amiből szintén ettünk, annak ellenére, hogy a vacsora igen
felséges volt. Kenyér lekvárral, zsírral, pástétommal, sajttal vagy szardíniával.
Megismertem a Pipi néni mamáját. Tipikus, elegáns, soha meg nem öregedő,
bridzsező zsidó asszony. A Marinak, akiért él-hal, és a világ legtökéletesebb
lényének tartja, egész fantasztikus dolgokról mesél. Hogy úgy fejezzem ki
magam, úrnővé neveli. Étkező- és hálókocsiról mesél, frakkos pincérekről,
szobalányos és szakácsnés háztartásról, egyszóval kényelemről és az élet ab-
szolút munka nélküli élvezéséről. Abba a rendbe tartozik, amelyikről már
egyszer mint herékről megemlékeztem. Hamis iratokkal lógott a zsidóren-
deletek óta. A férjét aznap hozta el rejtekhelyéről. Egyik, Király utcában lévő
bérházukból. A front – mondják – a Múzeum körútnál van.414 Adolf bátyánk
kicsi, csapott vállú, kampós orrú zsidó. Egy hónapig bujkált cselédszobákban
álnéven, s az első nap nem csinált mást, mint hogy nyögte, hogy „csoda és
csoda és álom!”. Másnap már morgott, mert a lakást tökéletesen feltúró oro-
szok a szivarjait elvitték. Egyéni sértésnek vette. Attól fogva már beszélgetett
feleségével. Terveket csinálnak. A háborút, a nyomort, a pusztulást teljesen
kihagyják a számításaikból. Úgy gondolkodnak, mintha a letűnt világ térne
vissza, amint volt. Utazás, Kékes Szálló, panziók, szállodák stb.
Ők nem tanultak a múltból, az elmúlt napok borzalmaiból. Jellemző Pol-
gárinéra, kit lánya és unokája furcsán Paulának szólít, hogy nem tud főzni.
A Nagymamáékat délelőtt fel akartam keresni, nem tudtam azonban,
melyik házban laknak, így csak Révyné mamájához visszük el a lánya le-
velét. Délután Igaly Pistától megtudtam, melyik az a ház. Még a pincében
laknak. Nagymama könnyekre fakadt. Apu mindenkinek úgy terjesztette,
hogy elmentem Németországba. Őróla pedig azt tudják, hogy beteg. Tudom,
lefeküdt a szívével, feltétlen nyugalomra. Szegény! A kritikus három nap a

413 Nők, óra, bor, különben lövünk!

414 1945. január 16-án érte el az arcvonal a Múzeum körutat.

237
Miciéknél is már eltelt, és se a mamájának, se a lányának nem voltak inci-
densei. A ház viszonylagosan ép. Üvegjeik is vannak, pár óra munka után
felköltözhetnek. Eddig, akiknél voltam, még a Gosztonyiéknak is, nagy sze-
rencséjük van. Megkínáltak likőrökkel, úgyhogy a férfiakat időnként viszik.
„Robot, robot.” Aki szerencsés, sötétedésre otthon van, a peches Gödöllőre
kerül vasutat építeni.
Az üzletek kifosztása galád módon folyik. Egész tragikomikus dolgokat
lehet látni. Kerékpárrészeket cipeltek egy helyről. A leghülyébb dolgokat, ba-
romi mennyiségben. Egyik 25–30 smarnisütő415 lapátot cipelt. Másik 10–15
piros pettyes bögrét. Az élelmiszerüzleteket már a legnagyobb golyózápor-
ban kirámolták. A Keletiből áramlik a vagonokban talált dohány. Elítélem
ezt a fosztogatást, de tökéletesen megértem őket.
Másnap délelőtt elindultunk Károllyal a Csengery utcába. Az Aréna úton
túl jártunk, a Baross tér felé. Friss, véres kendőket láttam az utcán. Inamba
szállt a bátorság. Különösen, mikor a túlsó oldalon egy kapualjban három
vagy négy hullát láttam sipítozó asszonyok között. A piszok németek belőt-
ték a Keleti környékét. Sürgősen javasoltam a visszafordulást.
A helyzet már a XIV. kerületben is szilárdul. Megalakult a piros karszala-
gos nemzetőrség. Láttam már egyenruhás rendőröket is. Több plakát van ki-
ragasztva. A kerület ideiglenes vezetésével megbízott tanácsjegyző behívja az
Elöljáróságra416 ezeket-azokat. A másik furcsább: a kommunista párt rendeli
be a különböző foglalkozású embereket bizonyos időben. Érdekes, hogy ezek
teremtenek maguknak végrehajtó hatalmat. A párttagok gomblyukukban pi-
ros mütyürkékben járnak az utcán.
Sajnos, mindinkább meggyőződöm róla, hogy népünk fáradt, fél, és cse-
lekvésképtelen. Szolgalelkű, szervilis társaság, rajongott a németekért, most
rajong az oroszért. Segítette a nyilasokat. Ellentétben Athén, Varsó, Belgrád
lakóival, sápítozott, hogy elpusztul a fővárosunk, de jóformán senki az ujját
meg nem mozdította volna, hogy ezt megakadályozza. A Horthy-puccsot el-

415 Császármorzsa-sütőforma.
416 A XIV. kerületi elöljáróság címe: Pétervárad utca 2–4., ma ugyanitt van a zuglói polgár-
mesteri hivatal.

238
érték, és ha hárman egy földalatti mozgalmat szerveztek, egyikük áruló volt.
Piszkos társaság! Bár nézzük, nincs-e igazuk! Az iskolai nemzeti színű, fark­
csóválásos, őrült hazafiaskodás után melyikünknek lenne annyi ereje, hogy
életét kockáztassa eszmékért? Élni egyik napról a másikra, ide süllyedtünk le.
Azok, akiknek azelőtt sem volt más igényük, mint enni és aludni, erre a ní-
vóra süllyesztették azokat, akiknek több igényük is volt, mint enni és aludni.
Marhaság! Kell-e több, mint enni és aludni?
A Pipi néni a fejezet elején elkérte és elolvasta a füzetet. Vannak benne
számára kínos részek, de ahogy őt ismerem, nem sértődött meg. Őróla ros�-
szat nem tudnék írni, ha kényszerítenének sem. Okos, intelligens, életrevaló,
vallásos, finom, erényes, minden jót el lehet róla mondani.
Kissé feltűnő, hogy az egész naplóban fontos helyet foglalnak el az éte-
lek leírásai. Vacsorára lángost ettünk, jó tömítő volt, mert keletlen tésztából
készült. Ebédre első nap paprikás krumpli, másnap borsófőzelék volt. Csü-
törtökön Karcsi elindult a Csengery utcai rokonsághoz. Nem kísértem el.
Fogadalmam volt, hogy aznap nem mozdulok ki a reggeli vízhordáson kívül.
Fogadalmakat egymás után teszek, terveim sikeréért és az otthoniak épsé-
géért. Délután az események, illetve az azokról való értesülés gyorsan kö-
vette egymást. Tegnap egész nap irtózatos gyorsan dolgoztak a gépágyúzók.
A front a hírek szerint a gettóba volt beékelve, és a gettóban történtekről
borzalmakat meséltek. Délután viszonylagos csend állott be. A Thököly úton
pedig hihetetlen látványként megindult a zsidók özönlése. A gettó, a belvá-
ros, egész Pest felszabadult, vagy ha tetszik – elesett.417

1945. január 25., csütörtök

Igazam volt, hogy nem mentem el Karcsival. Délután igen érdekes vendé-
günk érkezett. Glück Tibor, a Körönd Szanatórium418 tulajdonosa. A Kaas
Ivor utcából jött. Előtte meg a környéken lakó rabbi került ide. A csomagját
a pincébe tette, és utána feljött. A gettóból érkezett. Megcáfolta az onnan
terjesztett borzalmakat. Ellátást kaptak, a népkonyhán kívül a magánháztar-

417 Már korábban, 1945. január 18-án megtörtént a pesti hídfő kiürítése.
418 Az épület címe: VI. kerület, Benczúr utca 4.

239
tásokból is csöppent. A nyilasok nem hurcoltak el nagyban zsidókat. Nagyon
kedélyes hangon beszélt, szinte vígan. Szívós fej. Úgy nézett ki a helyzet,
hogy budapesti pozíciójuk teljesen tönkre van téve, mikor most előkerülnek,
és újra ékesítik a városképet.
Az előbb említett Glück Tibor Budáról jött. Két napja látta a Budai Vi-
gadót. Ép. A Döbrentei utcában bujkált álnéven. Az Erzsébet hídon úgy jött
át, hogy a feljáratokat őrző csendőrök nem tudták, melyik pillanatban rob-
ban. Megkérdezte, mehet-e. „Ha jó tüdeje van az úrnak, megpróbálhatja!” –
mondták neki. A Kaas Ivor utcában lakott két napig. A Belváros csupa rom,
ami nem dőlt össze – kiégett. Még a budai lakása előtt volt egy üteg, aminek
a szakácsával igen jóban volt. Az tájékoztatta őt a dolgokról. Parancsba volt
adva, hogy negyedóránként szabad sorozatot elsütni. A kitörési kísérlet is
pontosan meg volt határozva. Pontosan.419
Valamelyik napon 17 óra 50-kor indultak volna meg Bicske felé a né-
metek, és Budapestről Bicskére a felmentő sereg. Mindkettőt szétverték az
oroszok. Tehát a védekezés Budán már kizárólag értelem nélküli őrültség.
Este együtt mentünk le Glück úrral. Érdekes embertípus. Zsidó volt, de
keresztény irányban fejlődött. Saját bevallása szerint keresztény orvosokat
tartott, kampós orrát operáltatta, semmi megkülönböztetést nem tett a zsi-
dókkal. A nyilasok feljelentették, bujdosnia kellett. Ez az állapot kiváltotta
belőle a faji öntudatot. Igen intelligens beszédeket tartott nekem. A tönkre-
ment város elpusztult kereskedelmi életét a zsidóság fogja megalapítani. Mint
szorgalmas hangyák, kezdik majd a munkálkodást a romokon. Lehet, hogy
igaza van. Sajnos, hogy Budapest magyar főváros életét a zsidóság indítja
meg. Fáj, de így lesz. Tegnapról nem írtam meg, hogy Károllyal megpróbál-
tunk írásunkkal kenyeret keresni, illetve kérni az oroszoktól. Nem kaptunk.
Kíváncsi vagyok, hogy éltek a többi kórházi társaink. Pénteken kieszeltem,
hogy, mivel a Gyurkáéknak igen kevés a koszt, átmegyek a Nagymamáékhoz
étkezni. Egész délelőtt az ablakokat gyártották furnérlemezzel. Nekem azt az
undorító feladatot adták, hogy az ócska szögeket egyenesítsem. Megtettem,

419 A kitörésnél az egyes kitörési hullámokba sorolt alakulatokat, a kijelölt indulási időpon-
tokat és a kitörési irányokat, majd a gyülekezési pontokat határozták meg.

240
de szörnyű unalmas foglalkozás. Ebédre leves és főtt krumpli volt. Az „élel-
miszert lopni nem bűn” elvét gyakorlatban is alkalmazom. Ha bárhol, idege-
neknél is meglátok egy üveg lekvárt, előveszem a kiskanalam, és eszek, amíg
be nem jön a szobába valaki. A Miciéknél speciel a likőrt kultiválom erősen.
Érdekesek a viták, illetve beszélgetések, amiket este a sötét szobában
folytatunk. A lényeg mindig az: Mi lesz velünk? Hogy fogunk gazdaságilag
helyreállni? Tenyészállatainkat elvitték, leölték, készleteinket felették, vető-
magunk, gépeink Németországban, üzleteink, raktáraink kifosztva. Minde-
zek ellenére nem látom olyan borzasztó sötétnek a helyzetet. Valahogy lesz.
Attól függ, hogy az oroszok mit akarnak velünk. Egész biztos vannak még
készletek. A vonat Gödöllőig már jár. Ha meg lesz építve, felhozásuk nem
probléma. A háborúnak őszig, tavaszig csak vége lesz. Jönnek a külföldi szál-
lítósok. Csak Buda essék el, és a kormány jöjjön Pestre. Nem várok tőlük
csodát, de ha a helyzet stabilizálódik, neve lesz a gyermeknek – mégiscsak
más lesz a helyzet.
Szombaton a Vilma királyné út420 8/B-be mentem Gosztonyi Jolánhoz.
A Városligetnek ezt a részét még az angol–amerikai támadás kikészítette,
és meglehetős hervatagon néz ki. Az Aréna úton421 rengeteg ágyú felállítva,
Budának szegezve. Mindennap mintha a fejemet ütnék bunkóval, mikor a
pergőtűz dörög másfél órán át Buda felé. Megjelennek a raták, és egész nap
zúdítják a gépágyúlövedékeket a Duna-partunkra. A Lánchidat tegnap rob-
bantották fel, beszélik. Lolóéknál eddig a legnagyobb kétségbeesést tapasz-
taltam. Szülei, mint tudtam, itt hagyták, és Győrbe mentek. Ő egyedül lakott
a gyönyörűen berendezett, háromszobás lakásban. A vidékük a legnagyobb
harcok közepébe került. Az óvóhelyen laktak. Az oroszok később mind a nő-
ket elvitték, mind a lakásokat feltúrták. A Lolót egy orosz vitte el. Másnap
az összes házban lakó hölgy az óvórekeszben rejtőzött. A lakásokat alaposan
kirabolták. Az övékéből a férfi- és női ruhákat és 100 üveg befőttet vittek el.
Barisnyázás és a lopások! Befűtöttek a ház lakóinak. Egy helyen, ahol bent
voltam Lolóval, borostás arcú, beesett szemű, szinte félőrültnek látszó ember

420 Ma Városligeti fasor 8-as számú ház.

421 Ma Dózsa György út.

241
azt mondta, hogy a legközebb erőszakoskodó oroszt a családjával együtt ki-
irtja. Erre megjegyeztem, hogy az oroszok akkor az egész házat kipusztítják.
„Hadd irtsák, ha mi már nem élünk!”– mondta. Jellemző a magyar lelkület-
re! Kétségbeesés, sóhajtozás. A V. K. táborban422 megismert Fischman Gyuri
barátom nagybátyja hajlott hátú, rekedt beszédű ember, aki többször fenye-
getőzött öngyilkossággal. A Loló is kétségbe volt esve. Szokás szerint aznap
költöztek fel a pincéből, mikor meglátogattam őket. A – szerinte – teljesen
reménytelenül feldúlt lakásban sk. nekifogtam rendet csinálni. Kisöpörtem az
üvegszilánkot, s – micsoda helyzeteket teremt a háború – berámoltam Gosz-
tonyi úr íróasztalát. Nagyon rendes ember lehet, mert a számlák kartotékok-
ba voltak téve, és a legnagyobb rend uralkodhatott egykor. Úgy-ahogy ren-
det raktam, befűtöttem. Az ebéd készítése közben a másik szobában tettem
rendet. A munkával részben az ebédet akartam meghálálni – tört krumpli
hurkával –, részben életkedvet akartam önteni a hervatag társaságba. Vizet
vittem a szemben lévő fasori Szanatóriumból működésem befejezéseként.
Felkerestem a Karcsit a Csengery utcában. Együtt vittük el az Eszter
testvér mamájához a lányától küldött levelet. Kaptunk egy-egy kupica likőrt.
Igen siralmas az a vidék az Andrássy úttól a Nyugatiig – romváros.
Különösek az esti beszélgetéseink. A helyzetről leginkább – kultúrembe-
rek lévén, nemde –, az élelmezésről, a gazdasági élet megindulásáról. Gyára-
ink kifosztva, üzleteink szintén, nyersanyaghiány, vasutak szétrombolva, nem
lehet mindent elmondani. Hol lesz itt a kezdet? Soha életemben nem voltam
pesszimista, de itt megint nehéz optimistának lenni.
Ma van Ágnes-nap.423 A misében Szent Ágnesről emlékezünk meg. Alig
13 éves korában szenvedett mártírhalált – mondja a misszálémagyarázat.424
Nem hasonló keresztes szenvedés, amin az én Ágnesem keresztülment.
Szenvedés, éhség, piszok jut neki osztályrészül. Még gondolni sem merek
arra, hogy mit tehetnek vele a muszkák. Az ő fehér lelkének szinte elkép-

422 Cserkész Vezető Képző Tábor.

423 Január 21-e Ágnes napja.
424 Missale: római katolikus misekönyv.

242
zelhetetlen mocsokba és nyomorba döntötték. Anélkül, hogy valakiknek jó
származna belőle. Őrület!
Délben a Manyó néniéknél ebédeltem. Zöldborsófőzeléket, tört krumplit
és befőttet.
A naplóírásomnál óriási eltolódást tapasztalok. Az elején nagy általá-
nosságban szinte körképet írtam. Az ostrom napjai óta pedig egész egoista
irányba fejlődtem. De sebaj! Délután a keresztanyámnál voltam. A Keleti
pályaudvar igazi csatatér. A villamossínen egy magyar páncélvonat betolva.
Elhagyott katonai felszerelési tárgyak szétszórva. A Fiumei úton még heverő
halottak. A Kun utcai tűzoltólaktanya425 garázsai üresek. A németek mentet-
ték az oltókészülékeket és létrákat. Emiatt égett 3 napon át a Hungária426 és
a Ritz Szálló427 úgy, hogy egyetlen csöbör vizet sem öntöttek rá. A Teleki tér
a Baross térhez hasonló csatatér. A nyolcadik kerület romjaihoz stílusos az
ott lakó és utcán járó proletár tárasság. A Kálvária téren temető. A férfiak sírt
ástak éppen, és új halottakat temettek.
Különös boldogság mindig, ha valamelyik ismerősömet meglátom. Egy-
más nyakába borultunk keresztanyámmal. Az öreg Aranka néniéknél laknak,
mivel az ő lakásuk lakhatatlan. Sikeresen átvészelték a dolgokat. Az óvóhe-
lyükön gránáttalálattól a szennyvízcsatorna repedt meg. Két napon keresztül
váltott munkával merték a szennyeket.
A házukban van egy világháborús magyar tiszt, aki orosz fogságban volt.
À la vice söpör a kapualjban. Ha jönnek az oroszok zabrálni, megkérdi tőlük,
hogy az őrnagyot keresik-e, mert az ott fekszik a harmadik emeleten. Erre
azok eltűnnek vagy nem. Este elvben 9 óráig lehet közlekedni, de sötétben
már nem ajánlatos mászkálni, így 5 órára igyekszem haza.

425 Ekkor VIII. kerületi tűzoltóalosztály, címe: Kun utca 2., ma a Fővárosi Katasztrófavédel-
mi Igazgatóság épülete.
426 Ekkor Hungária Szálló, címe: IV. kerület, Türr István utca 1., ma a Budapest Marriott
Hotel található a helyén, címe: V. kerület, Apáczai Csere János utca 4.
427 Ekkor Ritz Szálló, címe: V. kerület, Mária Valéria utca 14., ma a Budapest Marriott
Hotel található a helyén, címe: V. kerület, Apáczai Csere János utca 4.

243
1945. január 28., vasárnap
Kedden elindultam Kőbányára. Tapasztalatlan idealista lévén 9 órakor in-
dultam el, nagymértékben bízva oroszírásomban. A Stefánia úton mellettem
bömböltek a messze hordó ágyuk. Megnéztem irányukat. Este kiszámítot-
tam a térképen, a Várra vannak beirányítva. Ühüm, ühüm!
A Hungária körúton elkapott egy morc kinézésű pofa. Karszalagjára írva:
rendőr. A társa elöljárósági tisztviselő. „Álljon be a sorba!” Puff neki! Ma-
gyarázhattam neki a vakbelemről, írásomról. A felrobbantott Kerepesi úti
MÁV-felüljáróhoz vittek. Mondtam a főpályamesternek, hogy úgysem tudok
dolgozni. Őt nem érdekli: a tizedik kerületből igényelt 60 embert, ezek ne-
kik kellenek. Téglát hajigáltunk, döglött lovat temettünk. Hatalmas süvítéssel
csapott le tőlem 2 méterre egy gránát. Nem robbant fel.
Fél 3-kor megléptem. Az ügetőnél három román katonával találkoztam.
Zengő magyarsággal kérdezte meg: „Kérem szépen, tessék szíves lenni meg-
mondani, ez mi volt régebben?” Erdélyi fiú lehetett.
Szerdán az első és utolsó rablási utamra mentem a Pipi néni mamájával a
Fabriczki konzervgyárba428. A büdös pincehelyiségben veszekedő elvtársnők
ölik és lökdösik egymást. Kénes, félig érett, büdös lekvárokat visznek vödör-
számra. Felfejszéztem egy hordót, ragadt a ruhám, kabátom a gennytől. Mi-
kor kijöttünk a föld alól, egy orosz tiszt el akart kapni munkára. Szerencsére
respektálta a dokumentemet.
Új vendég érkezett hozzánk, bizonyos Breitner429 doktorék. A Pipi néni
mamájának sógora. Letargikus zsidók. Valami igazuk van. Gazdag emberek
lehettek, jobb világot láthattak. A sorozatos rendeletek mindenből kiforgat-
ták őket. Március óta idegeneknél laknak, azoktól étkeznek. Most örökké
maga elé néz, és nagyokat sóhajtozik. S mit nem hoz a szükség magával: fe-
leségével együtt az utcáról hozzák fel a fákat, hogy meleg legyen a szobájuk.
Csütörtökön eljutottam Kőbányára. A fontosabb útvonalak kereszteződésé-
nél hatalmas, szépen megfestett útmutató táblák irányítják a muszka autókat.

428 Ekkor Fabriczky Lipót Konzervgyárai, címe: XIV. kerület, Fogarasi út 6.

429 Dr. Breitner Ödön főorvos.

244
Feltűnően csinos, kucsmákba öltözött katona hölgyek sárga és piros zászlóval
irányítják a forgalmat.
A Kőbányai úton óriási a forgalom. A Vecsésről és a környékbeli hely-
ségekből Budapestre költözött lakosság kisszánkókon húzza hazafelé a mo-
tyóját. Mint a francia, orosz, lengyel lakosság a német propagandafilmeken.
Orosz gépkocsik áramlanak ki-be. Úgy veszem észre, az utánpótlás náluk
jóformán kizárólag gépkocsin történik. Egy vadonatúj Fordokból álló osz-
lop áramlott velünk szemben géppisztolyos katonákkal. A hegyeshalmi vonat
huzalja összevissza szaggatva lóg az oszlopokon.
A Tordaiék viszonylag rendben vannak. Önhatalmúlag négy orosz fész-
kelődött be náluk. Dolgukat a fiókokba végezték. A szemetet a szekrény alá
söpörték. Mikor elmentek, mindent bezártak, és a kulcsokat magukkal vitték.
A kislányokat természetesen elvitték „krumplit pucolni”. A Dreher gyárat430
kifosztották stb. Ebédre pörköltet kaptam nokedlival. Új szenzáció! Az ed-
dig csak korlátlan mennyiségben kapható volt Szabadság általános eladásra
került. Hasonló szennylap, mint az Összetartás és a Nemzetőr, csakhogy nem
zöld, hanem rózsaszín irányban. Tegnapi száma közölte a jan. 20-án aláírt
békefeltételeket Magyarország és a szövetséges hatalmak között.431
Megvertek bennünket csúfosan. A fegyverszünet se nem jobb, se nem
rosszabb, mint amit viselkedésünkkel megérdemeltünk. Ismét a trianoni Ma-
gyarországban élünk. Töméntelen hadisarcot kell fizetnünk, és a pusztulásban
megmaradt értékeinket az orosz hadvezetőségnek kell adnunk. A zsidórende-
letek és -törvények érvénytelenek. Legközvetlenebbül érint bennünket, hogy
élelmeznünk kell az országunkban tartózkodó szövetséges állampolgárokat,
amíg azok hazakerülhetnek. A végrehajtást ellenőrző fel van tüntetve, mint
a szövetséges (szovjet) főparancsnok. Aláírták: Vorosilov432 és Vörös János433.

430 Dreher Haggenmacher sörfőzde, címe: X. kerület, Külső Jászberényi út 7.

431 A Moszkvában aláírt fegyverszüneti szerződés a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szö-
vetsége, Nagy-Britannia Egyesült Királysága és Észak-Írország, az Amerikai Egyesült Álla-
mok és Magyarország között jött létre.
432 Kliment Jefremovics Vorosilov (1881–1969) szovjet politikus és marsall, 1945-től a Szö-
vetséges Ellenőrző Bizottság elnöke Magyarországon 1947-ig.
433 Vörös János (1891–1968) vezérezredes, 1944. március 19-től a Honvéd Vezérkar főnöke
október 16-ig, ezt követően át tudott jutni a szovjet csapatokhoz, a megalakuló Ideiglenes

245
Kedvem volna a többi cikket is kiírni a lapokból, hisz e hosszú újságszünet
után mind érdekesek. Új polgármester, új szervezkedők ezek, azok részéről.
Ígérnek fűt-fát. Beszkárt, MÁV, EM, GM, OTI.434
Az OTBA is tett be egy jelentést valamelyik számban. Minden stimmel,
csak a budai OTBA-kórházról nem jött még hír.
Buda felől több nap óta különösebb harci zaj nem érkezett. Az újságban
is az állt, hogy ott már csak tisztogató harcok folynak. Szombat óta pergőtűz,
ratázás, és mi leírni is pocsék, háborús zaj hallatszik. Soha, soha nem lesz
vége! A hírek szerint a németek Ercsit visszafoglalták, a hadijelentés sze-
rint „meghiúsítottuk az ellenségnek azt a kísérletét, hogy a magyar fővárostól
délnyugatra nagy páncélos és gyalogos erőkkel betörjön Budapest területére.”
Puff neki!
A belvárosban tett weekend kirándulásom lesújtott. A Nagykörútig tűr-
hető a kép a Rákóczi úton, onnan már rondább a Kiskörútig. A Corvint
az „Istenadta nép” az oroszok segítségével kifosztotta és utána felgyújtotta.
A Belváros hasonlít Aquincumhoz. Egy-egy tökéletesen összedűlt háznál
alkalmi Ciceronék magyarázzák: Itt még 16 halott van a romok alatt, majd
a háború után kiássuk. Kezdetben egy-egy halottól vagy hullahegytől még
iszonyodtam, később azonban pimaszul mondva fel sem vettem. Nyugodja-
nak békében!
A Bástya utcában igen érdekes dolgokat tudtam meg hazulról. A Maci
néni édesapja 9-én volt bent a városban. Mi ott, a kórház óvóhelyén akkor
már meg voltunk győződve, hogy egész Buda az oroszoké, mikor még a Széll
Kálmán téren sem voltak. Benézett hozzánk is. A pincében ülnek, ott főznek,
Aput éppen kártyázva találta. A Kerecsényi Gyurka később, 12-én látogatott
el felénk, ugyanezt mondta. Érdekes, hogy az Egyetemi Zászlóalj tagjait a
város bekerítése után szélnek eresztették.435 A velem bevonult fiúkról 3 hírt

Nemzeti Kormány honvédelmi minisztere, a fegyverszüneti egyezmény egyik aláírója volt

Moszkvában. 1949-ben azonban letartóztatták, és csak 1956-ban szabadult.
434 Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság, röviden BSZKRT vagy Besz-
kárt, Országos Társadalombiztosító Intézet, röviden OTI.
435 Sokaknak több hétre szóló szabadságos papírokat adtak a zászlóalj vezetői, ugyanakkor
a zászlóalj egy része a harcok támogatásába bekapcsolódott, elsődlegesen nem első vonalas

246
hallottam. A Fábry Gyurka csoportja a Szentendrei úti iskolából apránként
meglógott. Mikor csak tizenöten maradtak, a százados is csomagolt, és haza-
ment. Az Aranka néni mondta, hogy a Kis B. Zsolt is otthon van. A vezető
őrmester a munka után megkérdezte őket: „Ugye fiúk, már eleget munkál-
kodtatok, szeretnétek hazamenni?” Hazaexpediálta őket. A hírek szerint a
pesti kerületekből Budaörsre bevonult fiúkat egy részeg hadnagy bevitte 24-
én a német és orosz csapatok közé. 150 fiút az utóbbiak 6 kivételével legép-
puskáztak. Nem tartozik ide, de szintén az Aranka nénitől hallottam, hogy a
parlamenterek meggyilkolása után, jan. 2. 3. 4-én angol–amerikai bombázók
jöttek Budapestre.436
Az Elli néniék háza viszonylag ép. A teteje lyukas. Náluk hallottam elő-
ször, hogy az oroszok a vészátjárókon át érkeztek a pincébe a németek üldö-
zése közben. A Baitner tanár úrnál tett látogatás lesújtó képet nyújtott. Két
gépágyúlövedék tökéletesen szétrombolta a lakását. Szétvágta a válaszfalat,
törmelékbe, porba borított mindent. Soha életében még a légynek sem ártó,
jámbor ember volt, és ez lett munkás életének eredménye. Nem! „Ne gyűjtse-
tek magatoknak a földön kincseket!”
A Múzeum körúton az „Istenadta nép” a könyvkereskedésekben lapoz-
gatott a könyvek között. A tankönyvek szinte érintetlenül sorakoztak egy el-
hagyott polcon. A Városház Károly körúti frontja teljesen ki van égve. A Vá-
rosház utcai ép, de nem akartam már odamenni, mert a raták ellen dolgozó
német elhárítás repeszei ugyancsak pattogtak körülöttem.
Nagyon örültem, hogy meglátogathattam a Sacré Coeurben437 működő
Tiszit. Gondolom, pocsékul nézhetek ki, mert a legritkább, hogy a meglá-
togatott ismerősök közül valaki külön bemutatkozás nélkül megismerjen.

alakulatként támogatták a védelmet, pl. járőrszolgálatot láttak el, illetve a konkrét harcokba is
bekapcsolódtak a zászlóalj katonái.
436 Angol és amerikai bombázók nem támadták Budapestet a főváros ostroma alatt, azonban
amerikai gyártmányú A–20 Douglas bombázókkal felszerelt szovjet bombázóhadosztályok
számos alkalommal intéztek bombatámadást a főváros ellen. Ezt érzékelhették angol–ame-
rikai bombatámadásnak.
437 Sacré Coeur, Szent Szív Társaság.

247
Ő sem. Kedves beszélgetés után azt kaptam tőle, amire legkevésbé számítot-
tam: egy üveg lekvárt és kekszet.

1945. február 13., kedd

Alaposan lemaradtam! A fellelhető és kevésbé fellelhető ismerősöket már vé-
giglátogattam, és így nem nyílnak már korlátlan alkalmak egy sétálásra vagy
egy-egy jó ebédre. Ha pedig a hangulatom valahogy elromlik, tériszonyom
van, s három-négy napig nem merészkedem az Aréna úton belülre. Így le-
hetséges, hogy az elmúlt két héten jóformán alig történt valami. Se velem, se
a németek, se az oroszok által elfoglalt Budapesten. Egymás után ragaszt-
gatják ki a plakátokat. Vagy bosszút liheg a nyilasok ellen, vagy hullák és
romok eltakarítására hívja fel az embereket. Igen bölcs intézkedés volt, mikor
a villamosvágányokat vakartatták ki a házban lakókkal. Igaz viszont, hogy a
Beszkárt emberei javítgatják a felsővezetékeket. Villany van már több helyen,
de szigorúan tilos használni. Csak az orosz katonai hatóságok épületeiben ég-
het. A víz szintén megindult, sok helyen már a második, harmadik emeletre is
felmegy. A vonatok járnak a Nyugatiról Vác, Cegléd, Szeged felé. A Tiszán-
túlon pedig – mondják – már mindenfelé van összeköttetés.438
Szerdán a Városházára látogattam be. A Károly körúti front teljesen ki-
égett, a Városház utcait középen kettéborotválta egy bomba. Úgy vágta át a
másfél méteres falakat, mint a vajat.
A munka látszólag igen élénk a hivatalokban. Olyan az épület, mint egy
hangyaboly, amibe belerúgnak, vagy botot dobnak rá. Apu szobája kilyukadt.
A pesti oldalon lakó hivataltársai mind bent voltak. Kép a hivatalból 1945.
január vége felé: Egy szoba van az ügyosztályban befűtve, az egyik sarokban
a tanácsnok és három kollega beszélgetnek. A kályhánál két gépírónő meleg-
szik és tereferél. A pamlagon és a fotelekben, keleti kényelemben, az altisztek
ülnek, zaftos beköpésekkel élményeiket mesélve egymásnak olyan hangosan,
hogy lehetőleg az urak is meghallják és derüljenek rajta.

438 1945. február 5-én futott be az első vonat Soroksár állomásra, ezen a napon futott ki az
első személyvonat Pestről Vác felé. Február 13-án érkezett az első vonat Szolnokról Pestre,
majd február 18-án Gödöllőről futott be az első szerelvény Pestre.

248
 Addig nem félek, hogy kommunizmus lesz, míg az utcán az emberek és a
házban lakók fiatalúrnak szólítanak, és nem „hé, öcskös” vagy „elvtárs” vagyok.
Már 2 hete itt lakom a Torontál utcában. Mondhatnám, itthon lakom.
Gyűlöltem már azt az undok szellemet, ami a Gyurkáéknál uralkodott. Min-
dig újabb zsidók tűntek fel, mindegyik bővelkedve az úgynevezett zsidó szel-
lemmel. Mondják, hogy ha Magyarországon eddig kevés volt az antiszemi-
ta, most, hogy a zsidók nagy fiúk lesznek, rengetegen fogják gyűlölni őket.
Az öregasszonnyal össze is vesztem. Itt nagyszerűen érzem magam. Szerzek
nekik innen–onnan ennivalót, fát, és ezért békében és nyugalomban vagyok
egész nap. Igen divatos dolog most Pesten a csőrepedés. Minden tisztességes
házban csöpög-csurog valahol, nálunk is.
Valahányszor az ember bemegy a városba, elmegy a kedve az élettől. Ször-
nyű nyomor! A városházi népkonyhán fél óráig állnak sorban egy tál levesért.
A Pesti Vigadó még akkor is égett, mikor bent voltam. A Sztankaiék tized-
magukkal laknak egy sötét előszobában.
Sokan laknak bent a hivatalban. Budán, az ottani hírek szerint, még a Vár-
ban és a Gellérthegyen vannak nácik. Ha azok ott a török pincékbe húzzák
be magukat, egy hónapig se veszik ki őket. Röhögnek a bombákra és ágyúkra.
Múltkorjában fényes nappal két orosz járt nálunk zabrálni. Bejöttek, ös�-
szevissza beszéltek mindent, majd az Igaly Pistát formálisan kirabolták. Tő-
lem is elszedtek 100 pengőt.
Ő egy kedves lakónk, Bohák úr és egy GPU-tiszt segítségével visszasze-
rezte. Én nem, de azt állítottam, hogy igen. Csúnya betegség, de sokat hazu-
dozom össze elképzelt élményeket, amiknek én vagyok a főhőse.
Egymás után repülnek a napok. Komoly formában gondolkodom egy
vidéki expedíción. Dunaharasztiba Boltos Péterné, szül. Hessler Annához,
Taksonyba Beburáékhoz, Bugyiba a Józsa Józsefné szül. Kollár Annához,
vagy negyedik terv: a Zseni nénihez Szőlősgyörökre. Többen jártak már vi-
déken, akikkel beszéltem. Só, fehérnemű, dohány, szög a valuta. Meg kell
próbálni!

1945. február 16., péntek

Megígértem az Aranka néninek, hogy bemegyek hozzájuk, és bekísérem őt
a Városházára. Egyedül nem akar ennek az útnak nekivágni. Kedden a há-

249
tizsákot is kölcsön szerettem volna kérni, hiszen Buda elestére semmi jel nem
mutatkozott, két napja hatalmas ágyúlövések, repülőzés volt. Már hosszabb
idő óta próbálkozunk az Elöljáróságon az Igaly Kálmán tényleges és Marót
Bandi nevének protekciójával népkonyhajegyet szerezni. Kedd reggel ígéretet
kaptam, hogy csütörtökön menjek be, akkor lesz jegykiosztás. A Pétervárad
utcából vettem az utam a Baross utcába. A Centrál Hotel439 kiégett helyi-
ségei előtt elkapott egy GPU-s katona. Mutattam az igazolványt. Kérdezi:
Honnan jöttem, a kórházból? És én marha, mondtam, hogy Budáról. Bekül-
dött az üzlethelyiségbe. Másfél óráig ott voltam. Közben kérte ettől-attól az
igazolványt, de mindenkit elengedett. Végre engem is. De mögöttem négy
lépéssel jött, és a szeme intésével bekormányzott egy Rákóczi úti bérházba.
Bevezetett egy szobába. Az ismert kép fogadott. Ijedt képű, batyus férfiak
kihallgatásra vártak. Öt perc múlva jött a tolmács egyért, rám nézett, megkér-
dezte hány éves vagyok, és elküldött.
Megebédeltem az Aranka néniéknél. Utána át szándékoztam látogatni
a Bőszéékhez. A Baross utcában egy ház kapuján már ott díszelgett a 13-ai
hadijelentés: Budát elfoglaltuk, a németek egy része a Budapesttől észak-
nyugatra húzódó erdőségekbe menekült.440 Különös, semmi hatalmas öröm­
érzésem nem volt, sőt szinte mellbe vágott, hogy most már menthetetlenül
szembe kell nézni a tényekkel. Eszembe jutott, hogy a hazatérési kísérlethez
társat keresek: Kerecsényi Gyurkát. A kollégiumban ő volt kapuőrségen, mi-
kor megkerestem. Szívélyesen üdvözöltük egymást. Mindjárt a mi otthona-
inkra terelődött a szó. Van nála egy beengedési írás az ún. Corvin téri házba.
Azt mondja, hogy sütőkonyha tanyázott a Vigadó pincéiben és helységeiben.
Január 9-én volt utoljára nálunk. Megebédeltetett, disznófalánksággal annyit
zabáltam a borsóból, hogy kénytelen voltam hányatni magam, mert a tüdőm
és a szívem nyomta.
Észrevettem, hogy jókora önzés bújt ezen a télen belém. Sőt, sajnos, ha
másoknak teszek valamit – hál’ Istennek nem mindig –, akkor is egyéni ha-

439 Ekkor Centrál Szálló, korabeli címe: Budapest, VII. kerület, Baross tér 23., az épület mai
címe azonos a régivel.
440 A kitörést megkísérlő 16–17 ezer főnyi védőből több ezer német és magyar katona (és
sok hozzájuk csatlakozó civil) jutott ki Budapestről.

250
szonlesésből teszem. Például, hogy a Duna-parthoz, másnapi átkelési kísérle-
teim színhelyéhez közel legyek, nem mentem vissza se az Aranka néniékhez,
se a Torontál utcába. A Pista bácsiék lakásában aludtam. Megzabáltam két
kiló baracklekvárt. Másnap kétszer ment a hasam. Kész. Az árvaház telkén
egy fényszóró van felállítva. Azon az éjszakán percenként jöttek a német re-
pülők, és így a fényszórósok ordítottak, világítottak. Igaz is! Délután láttam
egy hangversenyplakátot: a Fővárosi Zenekar az új Magyar Színházban. Vez.:
Ferencsik441 és Failoni.442 Műsoron Beethoven, Csajkovszkij, Bartók. Nagyon
szívesen elmennék!

1945. március 4., vasárnap

„Rémlik, mintha látnám…”
15-én reggel elmentem a Mössmerékhez. Előző este megpróbáltunk átjutni
a Ferenc József hídon. Arról beszéltek, hogy csak bombasérülései voltak, ki-
foltozták, és egy szovjet hadosztály már át is vonult rajta. Egyike volt a leg-
marhább híreknek. A híd le van szakadva, és kijavítása két hónapig tarthat.443
A gerendákat már szállítják az autók. Gyurkával találkoztam, és elkísér-
tük az Árpád urat a Kamarába és az Állami Építészeti Hivatalba. Azokon a
vidékeken még nem jártam, és amit láttam, újság volt. Át-átkacsintgattam
Budára is, de átkelési lehetőség a Margit hídtól a Horthy hídig nem kínál-
kozott. A hidak sorsáról végre meggyőződtem. Mind hasznavehetetlenül fel
vannak robbantva. A Belváros Duna-parti részén még mindig füstölő házak,
a kapukon ki-be járkáló oroszok voltak láthatók. A budai Duna-part is igen
siralmas képet mutatott. A Vár kiégve, a házak vagy szintén kiégve, vagy le-
bombázva. A Kereskedelmi Minisztérium444 éppen akkor égett. Beh!!
A febr. 14.-i hadijelentés közölte, hogy megsemmisítették a hegyekbe hú-
zódott német és nyilas erőket. Buda ostrománál meghalt 49 000 ellenséges

441 Ferencsik János (1907–1984) karmester, korrepetitor, az Operaház fő-zeneigazgatója.

442 Sergio Failoni (1890–1948) az Operaház karmestere.
443 A Ferenc József híd átmenetileg kijavított változatát valóban március 15-én adták át
a lakosság számára, de ettől még előfordult, hogy időnként lezárták a polgári forgalom elől.
444 Ekkor a Magyar Királyi Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium, címe: II. kerü-
let, Lánchíd utca 1–3., az épület helyén ma part található.

251
katona, fogságba került 110 000. Köztük az erők parancsnoka, Pfeffer-Wil-
denbruch, 44 vezérezredes, vitéz Hindy, Budapest teljhatalmú magyar pa-
rancsnoka. Rohadt gazemberek egytől egyig!445
Este szépen visszamentem a Torontál utcába, és ott maradtam még négy
napig. Vasárnapra tűztem ki az expedíciót. Addig többször jártam az Elöljá-
róságon az étkezési jegyért. Igen kockázatos vállalkozás volt, mert többször
megtörtént, hogy bezárták a kapukat a férfiak előtt. Nem lehetett kimenni.
Ott kellett maradni a mátyásföldi munkára összeszedett munkások között.
Mindig sikerült valahogy meglépnem! Az utcán razziázó rendőrök is több-
ször elfogtak. „Hé, elvtárs!” – kiabáltak rám. Ezek mindig elfogadták, hogy
16 éves vagyok.
A pestiek nem tudták megbecsülni nagyszerű helyzetüket, rendezett vi-
szonyaikat. Mikor átkeltem, szinte olyannak tűnt fel a különbség, mint egy
kultúrváros és egy nyomorult néger falu között. Újpestre mentem ki. Ott
áldoztam a 10 órás misén. Kimentem a Duna-partra. A szigetre a jégen lehe-
tett átkelni, de a hídon reggel 8 óta nem engedtek át. Ha valaminek a kivitelét
elhatározom, nemigen könnyen lehet lebeszélni róla. Egyórai várakozás után
egy utász katona jött a híd felől. Robotra keresett embereket. Mindenki hú-
zódott és igazolványt mutatott, de én furakodtam. A hídtól jön, a hídhoz visz,
s akkor már Budán vagyok. Így történt. Három helyen vizet mertem nekik.
A harmadiknál már lelocsoltam magam, mert előzőleg vigyáztam a ruhámra,
és mikor a következő kapott el merni, magyaráztam, hogy nem merhetek
vizet, hisz nedves vagyok. Pesten mindig mondták, hogy Óbudát lövik, így
teljes romvárost vártam. A kis vityillók azonban meghúzták magukat, és nem
is szenvedtek nagy sérüléseket.
Igen kétségbeestem, mikor a Zsigmond téren lekapcsolt egy zöld sap-
kás. Kiborította a hátizsákomat, majd tovább akart a többi férfival hurcolni.
Hány éves? Lesz, ami lesz: „15…” „Mehet!” A Margit körút és a Víziváros a
szó legszorosabb értelmében romokban hevert. Hullával nem találkoztam, de
dögök, roncsok, holmik a legnagyobb változatban.

445 A védők létszáma 100 ezer fő alatt volt már az ostrom elején is, a kitörés előtt 43 900 a
lejelentett védők száma, ebből 16–17 ezer próbálta meg a kitörést.

252
 Igen óvatosan közelítettem meg a lakásunkat. Az Iskola utcai frontot
néztem meg először. Ha ott be van dűlve – nincs mit keresnem. Ott azon-
ban semmi sérülés nem volt. Kerültem a tér felé. A lakásunk, pontosabban a
konyha, fürdőszoba helyén egy nagy lyuk. Már készültem belépni a kapun,
mikor a Szilágyi Dezső téri autótemetőben dolgozó orosz tiszt magához in-
tett. Rendezni kellett a roncsokat. Egy idő múlva a gyomromhoz nyúltam, és
mutattam az írást. Bementem, mindjárt az óvóhelyre siettem, de nem talál-
tam ott senkit. Végre a földszinten felvilágosítottak. Az Ágnes a Szent Erzsé-
bet Kórházban446 van, Anyám a Bem utcában és Apám a GPU-nál.
Idővel mindnyájan együvé kerültünk, és éltük a budai lakosság keserű,
nyomorult életét. Dolgozni a hídnál, dolgozni a Ganz gyárban, dolgozni a
muszkáknak. Állandó üres gyomorral mászkálni. Rohanni ide-oda, mert itt
lencsét ígértek, ott céklát lehet állítólag a piac romjai között találni. Szétlőtt
házak között turkálni gerendák után, amit a nyomorult kézi ágfűrésszel össze
lehet vágni. Félve járni az utcán, mert nem lehet tudni, hogy a zöld sapkás
továrisok447 a Gödöllő melletti vagy netán a sóskúti táborba juttatnak, ahol
több 10 ezer férfi rothad, fordul fel és nyomorog. Később sáncot ásni a Hár-
mashatár-hegyen egy darab sületlen kukoricakenyérért. Ugyanott hallgatni a
Bécs alatt rémhírezett arcvonal dübörgését Dorognál.
S lopni! Illetve mostanában zabrálni! Meglazultak az erkölcsök. Az állam
hivatalosan tanított meg lopni a zsidóellenes intézkedéseivel. Folytatták az
oktatást a fosztogató, üzletfeltörő SS-hóhérok, majd gyönyörű példát adtak a
muszka katonák. Senkiért sem merném a kezem a tűzbe tenni, de egy vala-
mire használható holmimat se merném őrizet nélkül hagyni.
Az élelmiszerlopás terén nekem sem voltak nagy gátlásaim, de egyebet
nem sokat emeltem el. Bár már rájöttem, hogy mások megkárosítása nélkül
is lehet. Az utcán hevertek az értékek, csak egész kis fáradság lett volna ös�-
szeszedni.

446 Szent Erzsébet Női Kórház, címe: II. kerület, Fő utca 41., ma ugyanott (de I. kerület) a
Magyar Máltai Szeretetszolgálat – Gondviselés Háza Idősek Otthona.
447 Kommunista, elvtárs.

253
 A mélyponton vagyunk. Valahol utat vétettünk, és 1945. március elején
Budán, Magyarországon elértünk ennek az útnak a legmélyebb pontjára.
Nehéz, göröngyös úton, de hál’ Istennek már emelkedőn kell felmásznunk,
és megkeresni a jó utat, amiről letértünk. Kutyából nem lesz szalonna! Más
kárán tanul az okos, de a magyar még a magáén se. Minden attól függ, hogy
életrevaló, felelősséget vállaló vezetők állnak-e a nép élére. S a középosztályt a
vezetésben felváltó vagy felváltani akaró rétegek kellően kitisztázva s leszűrve
veszik-e át azt a kultúrkincset és művelődést, ami nálunk, valljuk meg őszin-
tén, csak a felső tízezer tulajdona volt – vagy egyszerre bekapják hibáikkal
együtt, és más néven marad minden a régiben.
Mi most a magyar ifjúság dolga? Lezárni a levente által belénk ölt masz-
lagot s ránk kényszerített militarista szellemet, és így megkönnyebbülve dol-
gozni, dolgozni, dolgozni. Romot takarítani, valahogy a termelőmunkában
részt venni, tanulni, építeni, s örökre eltüntetni a háború előtti és alatti kor-
zó- és eszpresszólovag448 ifjúságot. Újrakezdeni mindent, de nem hirtelen
fellobbanó lelkesedéssel, hanem előre, évekre előirányzott, kitartó, az elmúlt
események rohanó tempójához képest idegölő, lassúnak és szürkének látszó
munkával. Nincs semmi baj, hisz tavasz van, kék az ég, süt a nap, és utat mu-
tatva zsengén zöldellnek már a fák…

(Itt a naplóírás megszakadt.)

448 Léha, lebzselő.

254
Scholcz Ernő: Napló

1944. december 10.

Beköltözés [Buda]pestre, a Keleti Károly utcába.

1944. december 24.

Reggel ki Nagykovácsiba, délután 5-kor vissza. Oroszok a Budakeszi–Páty–
Zsámbék-vonalon.

1944. december 25.

Erős harci zaj, géppuskaropogás.

1944. december 26.

Erős harci zaj, géppuskaropogás, ettől a naptól fogva az óvóhelyen alszunk.

1944. december 27.

Ágyúdörgés éjjel-nappal.

1944. december 28.

Aknatalálat a házon. Villany nincs, délután víz sem.

1944. december 29.

Nagyon erős ágyúzás. Víz ismét van. Éjjel óvóhelyen 29 fő alszik. Nagyon
zajos éjszaka.

1944. december 30.

Reggel erős harci zaj, majd teljes csend. 11-kor szörnyű pergőtűz. Ettől kezd-
ve állandóan, éjjel-nappal az óvóhelyen vagyunk.

1944. december 31.

Második aknatalálat a házon. Nappal harci zaj, este 10-kor közelben gránát-
tűz. Újság és rádióhír 28-a óta nincs.

255
1945. január 1.
Nappal aránylag csend. Este 10-kor nagy bomba az udvaron449 a B és C há-
zak között, utána bombázás egész éjjel, reggel négyig.

1945. január 2.
Egész nap bomba, gránát és erős harci zaj.

1945. január 3.
Aránylag nyugodt nap és nyugodt éjjel. Újságot kaptunk.

1945. január 4.
Gránáttűz és harci zaj.

1945. január 5.
Gránáttűz és erős harci zaj.

1945. január 6.
Aránylag csendes nap.

1945. január 7.
Eddigi legcsendesebb nap. Tokaji Pista meglátogatott.

1945. január 8.
Csendes nap. Délelőtt Kálmán grófnál voltam a Nyúl utcában.

1945. január 9.
Aránylag csend, délután gránáttűz.

1945. január 10.

Este erős harci zaj, éjjel ágyútűz.

449 Az épület címe: II. kerület, Keleti Károly utca 12.

256
1945. január 11.
Reggel kölcsönös tűz. Újságot ismét kaptunk.

1945. január 12.

Erős harci zaj. Estére a mi utcánkban és a környékén magyar és német kato-
naság járművekkel. Este orosz hangszóró.

1945. január 13.

Reggeltől estig repülők bombákkal és géppuskával támadják a Margit körút
környékét.

1945. január 14.

Nappal és éjjel állandó bombázás. Délben fél 2-kor telitalálat a Keleti Károly
utca 12/A- és C-n. Nagy bomba a 15/B sarkán, az üres telken, szörnyű volt!
Pestről visszavonulási hírek. Mindig több katonaság érkezik a Keleti Károly
és a mellékutcákba.

1945. január 15.

Délutánig harci zaj repülők nélkül. Fél 3-kor két bomba üres telken. Nyugodt
éjszaka.

1945. január 16.

Reggeltől erős repülőtevékenység. Aknatalálat a házon, a III. emeleten.

1945. január 17.

Szünet nélküli repülőtevékenység egész nap a Keleti Károly és a mellékut-
cákon.
A Ferenc József hidat felrobbantották.450 Nap nap mellett beszélnek a
felmentő seregről, meg a harc feladásáról. Ettől a naptól nincs vízvezetéki víz.

450 A mai ismeretek szerint a hidat aláaknázták, és egy szovjet tüzérségi találat beindította a
tölteteket, és lerobbantotta a híd középső részét.

257
1945. január 18.
Tűrhető nap. Állandóan újabb hírek a felmentésről. Pestet feladták. Repülő-
tevékenység nincs. Szórványos aknatűz. Parlamenten szovjet zászló. Este a
felmentést cáfolják.

1945. január 19.

Szórványos aknatűz.

1945. január 20.

Aránylag csend. Repülőtevékenység nincs.

1945. január 21.

Aránylag csend. Repülőtevékenység nincs, aknázás.

1945. január 22.

Reggeltől erős gránáttűz, találat az óvóhely fölött, I. és II. emeleten. 11-től
estig erős repülőtevékenység.

1945. január 23.

Reggel víz már a chémián451 sincs, a Baka utcából hozzuk. Reggel gránáttűz,
utána estig erős repülőtevékenység.

1945. január 24.

Reggel aknázás, 9-től estig nagyon erős repülőtevékenység. Telitalálat a 15/B
óvóhelyen, 20 halott, több sebesült. Szörnyű volt.

1945. január 25.

Nyugodt délelőtt. Változatos rémhírek. Délután erős repülőtevékenység.

451 Az Országos Chémiai Intézetre utal, amely 1945-ben a Keleti Károly utca 24. számú
épületben volt.

258
1945. január 26.
Mérsékelt repülőtevékenység. Gabonaállomáson 3 halott.

1945. január 27.

Hírek a budai orosz előrenyomulásról. Erős repülőtevékenység. Este hang-
szóró.

1945. január 28.

A katonaság éjjel a házunk közvetlen környékéről elhúzódott. Repülőtevé-
kenység a Margit körút–Víziváros–Vár felé.

1945. január 29.

Aknatűz, repülőtevékenység a Margit körúton. Oroszok a Krisztina köz-
pontban.452

1945. január 30.

Délután fél 3-kor megjelentek az első oroszok. Utána óraszedés 3 ízben, majd
szörnyű éjszaka.

1945. január 31.

Napközben gyakran oroszok, különös baj nem volt. Megjelenik barátunk, az
állítólagos „Tovaris c”. Front a Margit körúton.

1945. február 1.
Napközben sokszor oroszok. Este kezdődik újból a nők válogatása, de meg-
jelenik a barátunk. Utána nyugalom.

1945. február 2.
Köd, kevés harci zaj.

452 Helyesen: Krisztina tér.

259
1945. február 3.
Állandó molesztálás.

1945. február 4.
Kiürítik a házat az oroszok, estefelé erős tüzérségi és repülőtevékenység mel-
lett fel a Tapolcsányi utcai volt főhercegi villába453.

1945. február 5.
Tervek: Pasarét, tébolyda, esetleg Julianna majorba.

1945. február 6.
Torlaszépítés454 a szomszéd villa előtt.

1945. február 7.
Lódögtemetés. Találkozás Montagh doktorral. Két orosz elviszi legértéke-
sebb holminkat és élelmünket.

1945. február 8.
Erős köd, lódögtemetés.

1945. február 9.
Ágyúállás-építés.

1945. február 10.

Óbudán eredménytelen lakáskeresés.

1945. február 11.

Sikertelen tébolydai út455, csak a portugál követségig456 jutunk el.

453 Az épület címe: II. kerület, Szeréna út 10–12.

454 Barikádépítés lehetett. A szovjet csapatok január végétől készültek egy kitörési kísérlet
elhárítására. A műszaki erődítésekhez pedig igénybe vették a polgári lakosságot.
455 A Lipótmezei Elmegyógyintézetbe való sétára gondolhatott.
456 Címe: II. kerület, Eszter utca 9/a.

260
1945. február 12.
0 órakor nagyon erős tüzérségi tűz, egész ház mozog a légnyomástól. Fölöt-
tünk nehézgéppuskákat állítanak fel. Németek kitörése a Várból.457

1945. február 13.

Visszaköltözés a Keleti Károly utcába.

1945. február 14.

Hír Tokaji Pista megsebesüléséről.

1945. február 15.

Lakásban állandóan oroszok. Aladár hozza a hírt Pista haláláról.458

1945. február 16.

A Nyúl utcában és Arankánál voltam.

1945. február 17.

Állandó orosz járkálás a lakásban.

1945. február 18.

Állandó oroszjárás. Annussal a Mancinál a Horthy Miklós úton.459

1945. február 19.

Állandó oroszjárás.

1945. február 20.

Oroszjárás szűnik. Hudy Jóskát hazahozzuk az Új Szent Jánosból.

457 A kitörési kísérlet február 11-én 20.00-kor kezdődött.

458 Lehetséges, hogy dr. Tokaji István (1893–1945) gazdasági ügyintézőről van szó, aki 1945.
január 23-án aknasérülés következtében hunyt el az Országház utca 30.-ban.
459 Ma: Bartók Béla út.

261
1945. február 21–27.
Ház körüli szeméttakarítás, 24-én felköltözés a lakásba. Az óvóhelyről 30
lépés körzetben 10 nagy bombatalálatot állapítottunk meg. 23-án az orosz
tábori csendőrség elvisz, estére hazaenged.

1945. február 28.

Elvisznek a háztól 5 napi robotra.

1945. március 1–17.

Lövészárokásás Telkin, majd Sóskúton. Telkin 8 napig vízben főtt bab, Sós-
kúton 8 napig vízben főtt borsó. Állandó, erős szél, kétségbeejtően rossz hely-
zet. 17-én délben érkezem csont és bőrre lesoványodva haza.

1945. március 18–23.

Lábadozás, pihenés, készülődés haza.

1945. március 24.

Annussal és Ágival gyalog haza Kovácsiba.460

1945. március 25–29.

Kerti és háztartási munka Kovácsiban.

1945. március 30.

Gyalog be Budára, a Keleti Károly utcába.

1945. március 31.

Kocsival hazavisszük a holminkat Kovácsiba.

1945. április 1–2.

Húsvét két ünnepe pompás nyugalom.

460 Helyesen: Nagykovácsi.

262
 III. kerületi naplók (Óbuda)

Rille Mária naplófeljegyzései Rille Teréz

kiegészítéseivel

Rille Mária naplófeljegyzései (1944. december 24.–1946. június)

December 24-től állandó ágyúzás, aknagránát stb. volt, s innen kezdve a

pincében töltöttük napjainkat. Mivel ez valamikor borospince volt, a lent lévő
gerendákra levittük a matracainkat, s így aludtunk.
A pincében menekültek is voltak velünk együtt. Két férfi Hódmezővá-
sárhelyről. Dunántúlra akartak menni, de már nem tudták a várost elhagyni.
Az egyik Palóc Ernő, a másik B. Szabó Sándor. Ez utóbbi sokat mesélt fe-
leségéről és gyermekéről. Sikerült valahogy hazajutnia az események után.
Ennek azért van jelentősége, mert az elkövetkező nyáron Teri húgomat meg-
hívták, és vendégeskedett náluk.
A repeszek elől egy kis cselédlány is bemenekült a házba, s terhes lévén
itt, a pincében született meg a gyereke februárban Kovácsné és Anyu se-
gédletével. Elég korán hazaindult vidékre a gyerekkel. Később meglátogatott
minket, és elmondta, hogy a gyerek sárgaságban meghalt. Mellesleg a férje
vagy vőlegénye katonaként szintén itt járt annak idején, civil ruhát adott a
ház neki, s a katonaruháját itt, a Kecske-hegyen elásták. Itt naplószerűen
folytatom:

1945. január 2-án akna esik a lakásunkhoz.

Január 5-én a szobánk feletti tető kap találatot.

Ezekben a napokban a hó és eső is esik. Január 11–12-re éjjel a szobánkba is
beesik.

263
Január 19-én hajnalban az udvaron lévő WC is találatot kap.

Január 22-én este beállt a kapunk alá egy német dzsip.461 Január 23-án
ismét nagy támadás volt, a présház teteje is találatot kapott. Nincs vizünk, de
esik a hó, azt melegítjük víznek (lent volt egy tűzhely). Innen kezdve hóban
mosakodunk.

Január 23-án vasárnap végre van víz. Este szájharmonikával születésnapi

bulit tartunk. Ekkor lettem 20 éves!

Január 29-én a németek éjjel a dzsipet felrobbantották, mi a pincében ettől

kormosak leszünk, mert a robbanás a szellőzőlyukon és a kályhacsövön ke-
resztül minket ér, főleg engem.
Délután 6 órakor az előőrs orosz katonák lejöttek a pincébe. (Ettől kezdve
felfordult a világ számomra.)

Január 30-án az emberek az üzleteket feltörik, és mindent visznek, ami

mozdítható. A vendéglőkből már előre kifolyatták a bort, hogy az orosz ka-
tonák ne jussanak hozzá.
Tovább nem részletezem, hogyan álltunk sorba kenyérért hiába, vagy némi
szárazbabért és borsóért. Rengeteget éheztünk. Én bujkálni kényszerültem a
falnak támasztott nagyteknő mögött, nehogy „málenkij robotra” vigyenek az
oroszok, vagy a padláson rejtőzködtem.

Február 18-án felköltöztünk. Egyelőre a konyhában aludtunk. Papának

papírt adtak, hogy az orosz szabóságra menjen dolgozni, de mindig mások
elkapták, és a Manci híd462 építéséhez vitték dolgozni. (Némi fekete kenyeret
kapott.). Ez egy pontonhíd volt.

461 Talán egy Volkswagen Kübelwagenra gondolhattak.

462 Ideiglenes pontonhíd volt a Lukács fürdő és az Újpesti rakpart (ma Carl Lutz rakpart)
között, melyet 1946 májusában adtak át a forgalomnak.

264
Márciusban már sokat éheztünk. Anyu és húgom Pomázra mentek ruhát
cserélni élelemért. (Nekem nem volt ajánlatos mászkálni.)

Március 15-én a szobánkat végre rendbe hoztuk.

Március 22-én egy kolléganőmet felkerestem, aki ad egy karszalagot „köz­

ellátás” felirattal, hogy vele együtt átmehessek a munkahelyemre jelentkezni
március 23-tól.
A pesti oldal már előbb szabadon járt-kelt az utcákon. Élelmiszerjegyet
kaptak. Mi a budai oldalon majdnem egy hónappal később „szabadultunk
fel”, ahogy mondani kellett. Ez azért volt, mert a Várat nehezebben tudták
bevenni. A németek az alagutakban rejtőzködtek, s addig az orosz csapatok
nem mehettek tovább a Dunántúlra.463
Ez főleg a kenyérjegy miatt volt nagyon hátrányos nekünk, s egyéb élel-
miszerhez is csak később juthattunk hozzá.
A munkahelyemre csak minden másnap mentem, mert nagyon fárasztó
volt. Először is le kellett jutni természetesen gyalog a mostani Boráros téri
hídig. Ott kanyarodott, kígyózott a sor visszafelé a Ferenc József hídig (mos-
tani Szabadság híd). Ezt úgy-ahogy összetoldották, foltozták, s itt zajlott a
közlekedés – lovas kocsik, kézikocsik, emberek stb. – Pestre. A Váci utcán vé-
gig értem be a Vörösmarty térre. Ez eddig kb. 1,5 óra oda és másfél óra haza.
Kezdetben a pincéből kellett az elázott, megsérült iratokat felhoznunk,
április 25-től pedig ki kellett még plusz gyalogolnunk az Újpesti rakpartra,
ahol a Victoria malom464 üszkös romjait kellett szétválogatnunk. A fiúk a vas-
gerendákat, mi pedig a megmaradt téglákat kalapáltuk, rendeztük.
Egyébként az újjáépítés érdekében mindenkinek kellett úgynevezett
„köz­munkát végeznie”, aki akkor már dolgozott, az pénzben megválthatta.
(Ezt az igazolványt is megőriztem.)

463 A pesti hídfő kiürítése (1945. január 18.) után a német és magyar csapatok Budán foly-
tatták a védekezést egyre szűkülő gyűrűben, az ostrom végén már csak a Vár és közvetlen
környéke maradt a védők kezén.
464 Victoria Gőzmalom Rt., címe: V. kerület, Újpesti rakpart–39–40., az épületet mára el-
bontották, a helyén lakóház áll, mai címe: Kárpát utca 44–48.

265
 Visszatérve a Victoria malomhoz. Naponta kézikocsival, nagy lábosban
hozták ki nekünk a vállalattól az ebédet. Egy ilyen alakalommal ettem meg
életem legfinomabb tojásos galuskáját. Gondolom, nem lehetett az olyan cso-
dálatos, csak én voltam rettentően kiéhezve. Ültünk az üszkös romokon, és,
gondolom, a saját „csajkánkból” ettük a kaját.

Május 1-től igen sok fiatalnak (munkahiány miatt) felmondtak, pl. nekem
is. Tulajdonképpen örültem, hogy nem kellett naponta ennyit gyalogolnom.
3 havi felmondás, és erre járó fizetésemet megkaptam.
Nagy esemény volt, hogy május 21-én újból elindult a villamos a Bécsi
úton.

Június 4–6-ig egy „csodálatos munkát” ajánlottak számomra. Elfogadtam,

mert mindent meg kellett ragadni. A munka abból állt, hogy lovas kocsival
hozták az „anyagot”, ami egy folyékony trutyi volt, ebből kellett kiválogat-
nunk a még egészben maradt krumplikat. Ez az illat azóta is az orromban
van, ha romlott krumplival találkozom. Ez a munka a Zsigmond térnél, a
Duna-parti füves részen zajlott 3 napig, s ezért, ha jól emlékszem, 2 kg fehér
és 2 kg rozslisztet kaptam. (Többet biztos nem.) Hát ilyen felemelő munkák
voltak akkortájt, hogy ennivalóhoz jussunk.
Mielőtt a felmondási időm lejárt volna, a Szabad Föld465 nevű, kölcsönka-
pott újságban találtam egy hirdetést, amire jelentkeztem. Így június 12-től a
Glóbus Hírlapterjesztő Vállalatnál466 felvettek, s itt dolgoztam kb. 9 hónapig,
amikor is sikerült visszakerülnöm a Futurához,467 szüleim nagy örömére. De
az már majd egy külön történet lesz. 1946. május 18-án mentem vissza. No-
vember 4-én választás volt, a kisgazdapart győzött.468

465 1945. augusztustól a Magyar Kommunista Párt lapjaként megjelenő folyóirat.

466 Glóbus Hírlap- és Könyvterjesztő Vállalat.
467 A Magyar Szövetkezeti Központok Áruforgalmi Részvénytársasága (Futura) 1919-ben
alakult, hivatali helyisége címe: V. kerület, Gróf Tisza István utca 6., a mai címe: József Attila
utca 6.
468 Az 1945-ös választásokat a Független Kisgazdapárt nyerte, a szavazatok 57%-át meg-
kapva. A Magyar Kommunista Párt mindössze a szavazatok 17%-át szerezte meg ekkor.

266
1946. január 16-án (szerdán) a Kossuth híd469 megnyílt. Ezentúl itt tud-
tam átjárni. Ez egy gyalogos átmenteni híd volt. 1960-ban bontották le.
Az Országház és a Batthyány tér között volt.

1946. június 6-án nagy öröm ért minket. Csomagot kaptunk Amerikából
és ezentúl még egypár alkalommal.
Papa testvérei 1926 környékén kivándoroltak, s most a levelezésen kívül
úgy érezték, segíteniük kell, nem is sejtették, nekünk akkor ezzel milyen örö-
met szereztek. Ruhát, cipőt, kosztümöket kaptunk, s mindenki méretére volt
megfelelő.
Több csomagot is kaptunk, mindig volt benne ruhanemű, vitaminfélesé-
gek és konzervek, amit akkor láttunk életünkben először.

Rille Teréz későbbi kiegészítése (1944. november–1945. október)

[…] Mária Pesten dolgozott, mindennap át kellett mennie a Margit hídon.

November 4-én, egy szombati kora délután, amikor a legtöbb dolgozó uta-
zott a hídon, a németek felrobbantották a híd pesti szárnyát.470 Középen ket-
tészakadt a híd. Rengetegen sérültek és haltak meg a robbanás miatt, vagy a
vízbe estek, és ott fulladtak meg. Mária nem sokkal a robbanás előtt jött haza.
Én megkezdtem a negyedik osztályt a polgáriban, de csak egypár hó-
napot jártunk, mert egyre közeledtek az oroszok, és karácsonyestére, 1944.
december 24-én le kellett költöznünk a pincébe. Akkor már szinte állandóan
lövöldöztek, nem lehetett a lakásban maradni.
A pince elég nagy volt, csak nagyon nyirkos. Valamikor borospincének
használták, és az egyik oldalon végig két gerenda volt párhuzamosan a föl-

469 A Batthyány tér és az Országház között létesített félállandó híd, melyet 1946-ban adtak
át és 1960-ban bontottak le, helyét ma emléktábla mutatja.
470 Baleset történt, nem szándékos robbantás volt. A robbanásban német utászok is életüket
vesztették, nem csak civilek.

267
dön, valamikor ezen álltak a hordók. Most ezt nagyon jól fel lehetett használ-
ni (majd később elmondom, hogy mire).
A házban471 6 lakás volt és körülbelül 20 lakó. De amikor egyre erősebben
kezdtek csapódni a lövedékek, az utcáról is bemenekültek a házba, teljesen
idegen emberek. Így került be a pincénkbe két hódmezővásárhelyi ember,
Szabó Sándor és egy másik, Ernő nevű. Ők lovas kocsival voltak, faanyagot
szállítottak, de már nem tudtak továbbmenni. A két lovat az istállóba tették, a
kocsit az udvar végébe, és a deszkákat levittük a pincébe. A gerendák tetejére
raktuk, azokra tettük a matracokat, az ágyneműt, és azon aludtunk.
Menedéket nyújtottunk még egy fiatal párnak. A férfi szökött katona volt,
mi adtunk neki civil ruhát, a katona ruháját elástuk, és a nő terhes volt. Így
lettünk huszonnégyen.
A pince roppant nyirkos volt, levegő csak egy pici ablakon jött be, ami egy
eléggé védett helyen volt a kapu mellett, a boltív alatt. A deszkákon sorban
feküdtünk az egyik oldalon, a másik oldalon voltak a főzőalkalmatosságok,
ládák, bőröndök és raktárak, a félteni való kincsekkel élelmiszer-tartalékok.
Vízért sajnos fel kellett járni a pincéből, és hátramenni az udvarba, de később
már ez sem lett probléma, mert már vízszolgáltatás sem volt.
Nagy szerencsénk volt, hogy esett a hó, azt gyűjtöttük össze, azt ittuk, azzal
főztünk, azt használtuk mosdásra, mosásra stb. WC-re is fel kellett menni, az is
gondot okozott. A németek a kapu alá egy rossz dzsipet állítottak (lehet, hogy
ez valami tartalék volt nekik, hogy később megjavítják, ha szükségük lesz rá),
de emiatt nekünk sok kellemetlenségünk lett. Közvetlen a ház mögött hegy
volt, és onnan be lehetett látni az udvarba. A hegyen is német katonák voltak,
de egy másik társaság, meglátták a dzsipet, nem tudták, miért van ott (mi sem
tudtuk), és emiatt örökké figyelték a házat. Ha valamelyikünk kinyitotta a pin-
ceajtót (történetesen, hogy WC-re menjen) lövöldöztek oda gépfegyveresek
az ajtó elé. Szerencsére hamar sötétedett, és a sötétben már ki tudtunk menni.
Aztán egyszer csak, végül is nem tudjuk, kicsodák, felrobbantották a dzsi-
pet, amitől szörnyen megijedtünk, és rengeteg por és piszok jött be a pinceab-
lakon, az egyetlen szellőzőnyíláson.

471 Bécsi út 58. számú épület.

268
 Így folyt az életünk és fogyott az élelmünk. Utánpótlás nem volt sehonnan
sem. Néha jött a tömbmegbízott, és szólt, hogy itt vagy ott élelmiszert oszta-
nak. De nagy rizikó volt odamenni, mert ha valahol csoportosulás volt, akkor
a németek rögtön odalőttek.472 Így történt akkor is, amikor a Zsigmond téri
iskolában473 száraz borsót osztottak. Papa elment, hogy nekünk valamennyi
borsót hozzon, és mesélte, hogyan lőtték őket, míg sorban álltak, és körülötte
is egymás után haltak meg az emberek. Egy darabig ettük a borsót, csak úgy
vízben, illetve hólében megfőzve, minden nélkül.
Egy alkalommal egy csomó sebesült német katonát hoztak le a pincébe
a németek. Nagyon betegek voltak, és otthagyták őket. Mi nagyon féltünk,
mert tudtuk, ha az oroszok ideérnek, és itt találják ezeket a német katonákat,
nekünk ebből nagy bajunk származhat, akár még le is lőnek minket, teljesen
ártatlanul. Szerencsénk volt, még időben, egypár nap múlva elvitték őket. Mi
fellélegeztünk, habár ezek a sebesültek tetvesek voltak, és mi is tele lettünk
ruhatetűvel.
Január 28-án, pincében tartózkodásunk 36. napján megjöttek az első
orosz katonák. Kíváncsiak voltunk, milyenek lesznek, hogy néznek ki. Hát
különbözőek voltak. Némelyikük hozott élelmiszert egy keveset, és szétosz-
totta közöttünk, de a legtöbbjük értéktárgyak után kutatott, vagy nőket haj-
kurászott. Ha nem volt önként jelentkező nő, vagy az illető nem felelt meg
nekik, akkor a kiszemelt áldozatot megerőszakolták mindenki szeme láttára.
Ha a szülők vagy a férj megakadályozni akarták, azonnal agyonlőtték őket.
Ugyanígy volt az értéktárgyakkal is. Szerencsére a mi házunkban ilyen bru-
tális cselekedetre nem került sor. Habár hozzánk is odajárogatott egy fiatal
orosz tiszt.
Mária akkor 20 éves volt, és szemet vetett rá. Finoman, de határozot-
tan igyekezett célját elérni. Fogta Mária kezét, és húzta, hogy menjen vele.
Nővérem finoman huzakodott, nem mert határozottan ellenállni, de ő egyre

472 A németek nem lőttek a vízért vagy élelemért sorban állókra, általában véletlen szovjet
tüzérségi, pl. aknatalálat vagy szovjet repülőgép alacsony támadása következtében haltak meg
sokan a civilek közül.
473 1944-ben Polgári Leányiskola, korabeli címe: III. kerület, Lajos utca 1–3., ma Than Ká-
roly Ökoiskolája, Gimnáziuma, Szakközépiskolája és Szakiskolája, Lajos utca 1–5.

269
erőszakosabb lett. Akkor én egy belső sugallat hatására ösztönösen cseleked-
tem. Ma sem tudom, honnan volt hozzá bátorságom. Odavetettem magam
közéjük, és hisztérikusan sikoltozni kezdtem, mint aki elvesztette az eszét.
Addig üvöltöttem magamon kívül, amíg a tiszt megunta, és elment.
Soha többet nem jött. Én akkor 14 éves voltam, de úgy néztem ki, mint
egy 12 éves kamasz fiú. Engem senki nem bántott, figyelmem kívül hagytak.
Mária később felköltözött a padlásra, mert a lányokat keresgélő orosz ka-
tonák állandóan jöttek. Szegény akkor meg ott félt borzasztóan egyedül.
De más kalandokban is volt részünk. A fiatal nő, aki az utcáról menekült
be hozzánk, szülési fájdalmakról kezdett panaszkodni. A hasa pici volt, nem
gondoltuk komolyan a dolgot. De aztán nemsokára rá kellett jönni, hogy a
fele sem tréfa. Kijárási tilalom474 volt, és az állandó lövöldözés miatt sem volt
hajlandó senki az utcára menni, hogy orvost vagy bábaasszonyt keressen, de
tudtuk, hogy a közelben nem is találnánk senkit. Tehát külső segítségre nem
számíthattunk. Így aztán a lakók egyértelműen Anyámat jelölték ki, hogy a
szülést levezesse. Anyu megpróbált szabadkozni, hogy ő nem ért ehhez, dacá-
ra annak, hogy három gyereket szült. De hiába, egyszer csak ott visított a kis
újszülött, és természetes volt, hogy Anyu segített. Kisfiú volt és koraszülött.
Csak egypár hétig élt.
Közben az oroszok a „vendég” férfiakat mind elvitték.
Február 18-án végre feljöttünk a pincéből 57 napi ott-tartózkodás után,
ugyanis ennyi ideig tartott Budapest ostroma,475 és Közép-Budán tartottak a
harcok legtovább. Ennivalónk nem volt semmi, le voltunk fogyva, de püffedt
volt kezünk, lábunk, ami az éhhalál első jele. Szerencsére én Bácskában fel-
szedtem egypár kilót, úgy húztam ki ezt a nagy éhezést.

474 A civileknek közterületen csak 9 és 17 óra között volt engedélyezett a tartózkodás az

I. Magyar Hadtestparancsnokság 1944. december 26-án kiadott rendelkezése értelmében.
A rendeletet később az orosz városparancsnokság első parancsában megismételte.
475 A budapesti hadművelet több mint 100 napig tartott, a főváros bekerítése és ostroma
viszont csak 52 napig, 1944. december 24-től 1945. február 13-ig. A lakosság azonban még a
kitörést követően is hosszú ideig az óvóhelyeken, pincékben élt, ezért írt 57 napot. Voltak olya-
nok, akik még ennél is tovább a pincékben maradtak, például mert a lakásuk lakhatatlanná vált.

270
 Lakásunk szét volt lőve, főleg a szoba. Csak a konyhában tudtunk lak-
ni. Ott is aludtunk, asztal, láda, kályha, székek tetején. Később feldúcoltuk a
szobát, hogy a gerendák ránk ne szakadjanak, és akkor már oda is beköltöz-
hettünk.
Akkor vettük észre, hogy tele vagyunk poloskákkal. Nyilván a matracok-
kal hoztuk fel a pincéből, mert ott azokon aludtunk. Rengeteg energiánkat
emésztette fel a kiirtásuk, de végül is győzelmet arattunk az élősdiek felett.
Akkor tudtam meg, hogy Mini unokatestvérem férje az ostrom alatt meg-
halt. Egy sebesültet szállítottak, és beléjük lőttek az oroszok. Szintén meg-
tudtuk, hogy a németek bosszúból az összes budapesti Duna-hidat felrob-
bantották.
A Ferenc József hidat január 16-án.
A Horthy Miklós hidat január 16-án.
A Lánchidat január 14-én.
Az Erzsébet hidat január 18-án.
A Margit híd budai szárnyát január 30-án.476
Volt egy orosz tiszt, aki sokat járt hozzánk. Papának hoztak munkát min-
dig, és élelmet kapott cserébe. Ivánnak hívták, rendes volt velünk. Ő adott
egy papírt is, amivel meg tudtuk védeni magunkat egy darabig a portyázó
közkatonák zaklatásaitól. Igaz, hogy később ezt az irományt egy másik tiszt
összetépte.
A mellettünk lévő istállóban az oroszok lovakat szállásoltak el. Kukoricá-
val etették őket. Papa mindig kileste, mikor adnak enni a lovaknak, és utána
beosont az istállóba, és jókora kukoricaadaggal tért vissza lakásunkba. Le-
daráltuk, és máris készülhetett a sok finom kukoricás étel. Már meg voltunk
mentve az éhhaláltól.
De volt egy rém, akitől nagyon féltünk. Minden épkézláb férfit vittek
hídépítéshez, romtakarításhoz „málenkij robot”-ra (kevéske kis munka). Volt,
aki csak hosszú évek, évtizedek múlva tért haza, mert fogságba vitték. Mivel
az összes hidat felrobbantották a németek, kellett egy híd Pest és Buda kö-

476 A Ferenc József hidat január 16-án, a Horthy Miklós hidat január 15-én, a Lánchidat
és az Erzsébet hidat január 18-án, a Margit híd budai oldalát január 29-én robbantották fel.

271
zött. Papát is többször elvitték a „Manci” hídhoz gerendákat cipelni. Ilyenkor
mindig szörnyű állapotban került haza. Egyébként is nagyon rossz bőrben
volt, mert ő kapta a legtöbbet.
Szinte semmi ruhaneműnk nem volt, ami a lakásban maradt, minden
tönkrement, amikor több aknát kapott a lakás. Nekem egy tornatrikóm volt,
egy zsákanyagból szoknya és egypár felemás méretű cipőm. Észrevettük,
hogy a közeli templom tornyán „elakadt” egy piros ejtőernyő. A mi házunk
lakói felmentek a toronyba, és bravúrosan leszedték az ejtőernyőt. A hatalmas
piros anyagot elosztották, minden lakónak jutott egy tekintélyes mennyiség
belőle. Abból varrtunk magunknak szoknyát, blúzt. Gyönyörű, hímzett szö-
vet asztal- és ágytakaró-garnitúránk volt, ami szerencsére megmaradt. Ki-
szedtük belőle a hímzést, és Papa egy-egy szép bordó kosztümöt varrt belőle
nekünk, lányoknak. Később tudtam meg Nusitól, hogy ezt a hímzést a nagy-
mamám varrta, hímezte Apukámnak, hogy legyen a „stafírung” nászajándék,
ha megnősül.
Mi, gyerekek elmentünk iskolánk romjaihoz, és elkezdtük a romok elta-
karítását, hogy egyszer majd tanulni is lehessen. Az én iskolám, a Zsigmond
téri polgári iskola is szörnyű állapotban volt. Nagyon sokat dolgoztunk, amíg
újra elkezdődhetett a tanítás. Tanárok, gyerekek sokan hiányoztak, meghal-
tak, elmenekültek. Így fejeztem be a negyedik polgárit, 10 hónap helyett talán
5 hónapot jártunk, azt is két részletben.
Ebben az időben jött meg újra a menstruációm, ugyanis a pincében töltött
idő alatt nem volt. Akkor már 14,5 éves voltam.
Délutánonként Anyuval szomszédos ismerős házakhoz jártunk segíteni a
romeltakarításban. Ilyenkor a talált dolgokat hazavittük, ha a tulajdonos nem
tartott rá igényt.
Este nem volt tanácsos menni az utcákon, mert úgynevezett „vetkőztetők”
jártak.477 Megtámadtak, és ruhádat, cipődet lerángatták rólad, és elvitték, ha
védekeztél, fejbe csaptak.

477 A közbiztonság az ostrom után mélypontra került, részben a fosztogató orosz katonák,
részben a később Budapestre beözönlő elemek miatt, akik fosztogatták a civileket. A vetkőzte-
tők sokáig az éjszakai élet kísérői voltak, a közbiztonság csak egy évvel az ostrom után kezdett
normalizálódni.

272
 Tüzelőt nem lehetet kapni, nekünk pedig még a főzéshez is tüzelő kellett
a konyhába. Anyuval a közeli hegyekbe jártunk összeszedni a letört fákat,
gallyakat. Az igazi harc a budai hegyekben zajlott le, kidőlt fa, gally volt ren-
geteg. De a hegy tele volt még fel nem robbant aknákkal, ennélfogva ez a
vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelen, minden lépést meg kellett gon-
dolni. Elég sokáig jártuk a hegyet, és csak a csodával volt határos, hogy nem
történt semmi bajunk. A facipelés meglehetősen komoly fizikai munka volt,
de nekünk volt egy stratégiánk. Alul volt a legnagyobb, legszélesebb gally, és a
tetején a kisebbek. Spárgával volt összekötve, hogy ne essen szét, és spárgával
húztuk végig hazáig. Anyu egyet és én egyet, ahogy bírtuk.
Divatba jött a batyuzás. A városi emberek a vonatok tetején, ütközőn, lép-
csőkön utaztak vidékre, vitték, amijük megmaradt a háborúból, és cserélték
élelemre. Anyu és én Pomázra jártunk cserélni. Ide nem kellett sokat utazni,
lépcsőn lógni, de a csere is szegényes volt. Akik távolabbra utaztak, jobban
jártak.
Akkor Papa kitalálta, hogy vidékre megy dolgozni élelemért. Az első ilyen
„kirándulásról” borzasztó elcsigázva jött haza. Nem fért fel a vonatra, gyalog
jött rengeteg kilométert, rengeteg súllyal a hátán.
Nyáron egyszer csak jelentkezett Szabó Sándor. A „pincei vendégünk” el-
mondta, hogy megszökött az oroszoktól, és Hódmezővásárhelyig gyalogolt.
Meghívott engem, töltsem náluk a nyarat.
Boldogan utaztam Hódmezővásárhelyre. Volt egy parányi kis felesége, az
édesanyja, egy kisfia és egy húga, aki nem sokkal volt idősebb nálam. Ott egy-
pár kilót felszedtem, és ősz felé, amikor Papa értem jött, kaptunk és vettünk
nyulakat, és hazamentünk Pestre. Így kezdődött a nyúltenyészetünk.
Ősztől elmentem dolgozni Máriával a munkahelyére, a „Glóbusba”. Ez
egy magánlapkiadó volt. Akkor már infláció volt, és emlékszem, egy akta-
táskára való pénzt kaptunk fizetés gyanánt, de szinte semmit nem lehetett
belőle vásárolni.
Óránként emelkedtek az árak, nem lehetett követni. Folyt a feketézés.
Anyagért, drága ruhaneműért lehetett csak húst, zsírt, cukrot, lisztet kapni.
Dörzsölt, rafinált emberek most aztán megszedték magukat.
Az első fizetésemből levágattam a hajam, és bedaueroltattam. Éppen ad-
dig be volt fonva a hajam, mint az az iskolában kötelező volt.

273
 Ez a munkahely Pesten volt, és mindennap át kellett menni a Manci hí-
don. Ez egy gerendákból épült híd volt. A gerendák között lyukak voltak, és
lehetett látni a széles, rohanó víztömeget. Félelmetes volt ez a mindennapos
kétszeri, gyalogos átkelés a folyón. Jó darabig ez volt az egyetlen híd Buda és
Pest között. Két darabból állt, mert közepén volt a sziget. Később a Batthyány
tér és az Országház között épült egy erősebb híd, ez kapta a Kossuth nevet,
de később ezt is lebontották, mert ez is csak ideiglenes híd volt.
Papa most már rendszeresen vidéken dolgozott, és amikor már megindult
a postai szolgáltatás, csomagokban küldte haza azt az élelmiszert, amiért dol-
gozott. A nyulak is szépen szaporodtak, volt már mit enni. Csak az volt a baj,
hogy nagyon megszerettük őket. Minden nyúlnak neve volt, barátaink lettek,
a mellünkön nyugodtak, simogattuk őket, etettük a kezünkből. Szörnyű volt
a tudat, hogy egyszer meg fogjuk enni őket.
Mire hidegebb lett az idő, már nem jártam a Glóbusba dolgozni. Meleg
ruhám nem volt, a pénz meg nem ért semmit.
Közben mindenféle pártok, egyesületek alakultak. Mi, templomjáró gye-
rekek egy vallási egyesületbe tömörültünk. Mária Kongregáció volt a neve.
Fiúk, lányok voltunk együtt, és katolikus kultúrházban jöttünk össze. Gyak-
ran táncoltunk, aki tudott, én még akkor nem tudtam. Volt egy Rajmund
nevű jóképű fiú, ő tanított meg táncolni. Először az mondta, hogy álljak a
lábára, ő majd visz engem. Aztán megszoktam a lépéseket, és már tudtam is
táncolni. […]

Rille Teréz visszaemlékezése 1945 végéig

Gyerekkori lakásunk Budapest, Újlakon, a III. kerületben volt, ami Óbuda

déli része, de szinte egy egészen önálló egységként működött. Volt templo-
ma, alsó és felső iskolája, kultúrháza, mozi, piac, pékség, cukrászda, hentes,
fűszer-csemege üzlet kettő is, édességbolt, étterem, kocsma, méterárubolt,
rövidáru, vasedénybolt, kalapos, szabó, cipész. Duna-parton egy park.
A zömében földszintes, vályogból épített házakban sváb (német ajkú)
családok laktak, hatalmas kertekkel a házak mögött. Az úgynevezett Bécsi

274
úti „városi házakban”, amik 4 emeletesek voltak, egy egész tömbben köztiszt-
viselők, hivatalnokok laktak. Ott már fürdőszoba is volt, de 4 lakáshoz egy
közös. Telefon is volt. Mi tehát Újlakon, a Bécsi út 58.-ban laktunk. Apánk
fedezte fel ezt a házat és benne a lakást, amikor 1918 körül Budapestre kívánt
letelepedni egy frissen szerzett mesterlevél birtokában. Egyik idősebb lány-
testvére akkor már a 64. számú házban lakott a családjával. Rövid időn belül
az édesanyja, a mi nagymamánk is utánuk jött Budapestre, aki akkor már
sok éve özvegy volt. Ők addig Bácskában, a Duna közelében laktak. Apá-
mék nyolcan voltak testvérek, de közülük öten még 1906-ban kivándoroltak
Amerikába. Apánk volt a nyolcadik gyerek.
Apám és nagyanyám abban a lakásban laktak 1922-ig, nagyanyám halá-
láig. 1923-ban apánk megnősült. Anyánk itt dolgozott Budapesten, de ő is
vidékről jött fel, ő a Dráva és a Mura folyók környékéről, Muraközből szár-
mazott. Szüleink tehát itt kezdték el családi életüket. A ház szintén egy sváb
család tulajdona volt, és a lakást csak béreltük. Apánk képviselte az ipart a
környéken, ugyanis szabómester volt. Anyánk a háztartást vezette, a gyereket
nevelte, de nagyon gyakran segített Apánknak a kézi varrásban. Lakásunk
csak szoba-konyha volt, minden komfort nélkül. A konyha el lett felezve, elöl
volt a szabóság, hátul a konyharész. A nagyobb családi élet a szobában zajlott,
amit nagy ügyességgel kellett berendezni, hogy mindnyájan elférjünk.
1925-ben Mária nővérem, 1931-ben én, 1936-ban Józsi öcsénk született.
Az elemi iskolát, ami akkor volt 4 évig, ugyanabban a közeli iskolában végez-
tünk mind a hárman. A polgári iskola négy évét nővérem és én ugyanabban a
felső iskolában végeztük el, de a nővérem utána kereskedelmi iskolát végzett,
és tisztviselő lett. Én pár év kihagyás után fényképész szakmunkásvizsgát tet-
tem. Öcsénk még tovább, 8 elemit végzett, utána technikumban tanult, amit
nem fejezett be egészen, és később ő is szabó lett.
Apánk szépen, olcsón, gyorsan dolgozott, sok megrendelője volt, tisztel-
ték, mert józan, családszerető ember volt. Büszke volt a családjára.
Szoros levelezőkapcsolatot tartott fenn Hermina nevű testvérével, aki
szintén 1906-ban vándorolt ki Amerikába négy fiútestvére, férje és akkor
még csak két gyermeke társaságában.
Anyánk szintén dolgos, tiszta, pedáns, takarékos ember volt. Barátságos
mindenkivel, de velünk nagyon szigorú, kemény, olykor rideg és konok volt.

275
Neki három lánytestvére volt. Ők nagyon korán árvák lettek, egy nagynéni
nevelte fel őket. A négy lányból három Budapestre jött dolgozni, itt férjhez
mentek. Terus és Mariska néni gyakran jöttek hozzánk látogatóba, ők nagyon
aranyosak, melegszívűek voltak.
Nővérem masszív gyerek volt, jó egészséggel, de nagyon zárkózott. Csak
egy barátnője volt, Marika a 64.-ből, de ez a barátság 23 évig tartott.
Öcsénk rossz étvágyú, hol nyafogó, hol nagyon is virgonc, tréfálkozó gye-
rek volt sok baráttal.
Nekem szoros kötődésem nem volt senkihez, de mindenkivel jóban vol-
tam. Sokszor küldtek el szüleim nyaralni rokonokhoz, baráti családokhoz,
hogy egy kicsit „magamra szedjek”, mert borzasztó sovány voltam. Gyakran
nyaraltam Válban (Fejér megye) Terus nagynénémnél. Ő nagyon szeretett
engem, gyakran magához ölelt, és ez nekem fájóan csodálatos élmény volt,
mert ezt anyám sohasem tette meg velem.
Csak a karácsony volt az, amikor játékot kaptunk, én legtöbbször babát.
Pátyolgattam, dédelgettem, maradék textilből kézzel ruhát varrtam neki, de
az öcsém sajnos sokszor, véletlenül ugyan, de egy idő után összetörte őket. Így
aztán gyakran papírból készítettem magamnak babákat, ruhát, kalapot, cipőt
nekik. Ezeket öltöztetőbabáknak hívták, készen is lehetett kapni, de nagyobb
dicsőség volt a „saját gyártmány”.
Még elemibe jártam, amikor a manduláimat kellett kioperálni, mert az
„ízületeim nem működtek”. Később a polgáriban a tüdőmmel lett gond, és fél
évet hiányoztam az iskolából.
Amennyire lehetett, egészségesen táplálkoztunk, sok hazai gyümölcsöt,
sokféle salátát ettünk, általában tökmagolajjal leöntve nyers paradicsomot a
tízóraihoz, uzsonnához. Akkor még senki nem evett nyersen paradicsomot,
engem ki is csúfoltak az iskolában.
Anyánk második unokatestvére, Mica néni lakott Angyalföldön a férjével
és (akkor még) két fiával. Óbudáról volt egy kishajó, ami átvitt minket a pesti
oldalra, és hétvégenként gyakran mentünk hozzájuk, máskor ők jöttek hoz-
zánk. Kedveltem a fiúkat, Rudit és Fricit, akik egy, illetve három évvel voltak
fiatalabbak, mint én.
Hamarosan kinőttük a lakást, csak a legszükségesebb dolgoknak volt hely.
A háztulajdonos sok „lakóbosszantó” dolga mellett a villanyt sem engedte be-

276
vezetni a házba, a lakásokba, emiatt petróleumlámpával kellett világítani, és
rádiónk sem volt. A vízcsap, a WC is kint volt az udvaron, a szennyvizet is ki
kellett vinni. Anyánk a konyhában, teknőben mosott.
Hogy kulturális hiányérzetem valamivel pótolni tudjam, nagyon sokat
olvastam. Nappal ezzel nem is volt gond, de sötétedéskor a petróleummal is
spórolni kellett, és így, hogy énmiattam ne legyen „pocsékolás”, a mellettünk
lévő Kecske utcát világító lámpa lakásba beszűrődő fényénél olvastam.
Szerettünk volna szebb, nagyobb lakásba költözni, de ennél a pontnál az
Apánk volt makacs, félt, hogy elveszíti a megrendelőit, és így ott maradtunk.
Aztán már ez nem volt a legnagyobb gond, mert kitört a második világ-
háború. A háború szörnyű volt, és később még írok róla, de most előbb arról,
hogy nekünk is kis változást hozott az életünkbe. Mint már írtam, Apánk
Bácskában született, és az egyik nővére ott alapított családot Bezdánban,478 a
Küküllőn479 viszont sok gyerekkori barátja lakott. Amikor ezekben az évek-
ben újra visszakerült Magyarországra ez a rész, sok rokon, barát jött fel Pestre
hozzánk, és mi is leutaztunk nyaralni oda. 1942–1943–1944-ben, váltva ket-
tesével, mi, a három testvér egész nyáron ott nyaraltunk, különböző települé-
seken, különböző családoknál. Szinte versenyeztek értünk, csodálatos, felejt-
hetetlen élményekkel gazdagodtunk. Nővéremnek számtalan udvarlója akadt.
Én általában minden nyáron felszedtem pár kilót, ez főleg 1944-ben élet-
mentő volt számomra, amikor az ostrom alatt hajszál híján éhen haltunk.
Rögtön a háború kezdetén bevezették az élelmiszerjegyeket, és csak nagyon
korlátozottan lehetett a főbb élelmiszerekhez hozzájutni.
No, de vissza Bácskába! 1944 nyarán meghatározó és felejthetetlen volt
számomra. Egész addig, 13 és fél éves koromig férfit, fiút Apámon és öcsémen
kívül nemigen ismertem. Voltak ugyan a szomszéd házból nálam jóval fiata-
labb játszópajtásaim, de ők nemtelenek voltak számomra.
1944 nyarán ott, a Küküllőn – ami német ajkú község volt – összehozott
a sors egy ismeretlen emberrel, aki az én vendéglátóimnál volt elszállásolva.
Felnőtt férfi volt, még egyszer annyi idős, mint én, külföldi volt, nem beszél-

478 Ma Brezdán (Szerbia).

479 Ma Cetatea de Baltă (Románia), magyarul Küküllővár.

277
tük egymás nyelvét. De amikor legelőször megláttuk egymást, attól a perctől
kezdve tudtuk, hogy mi összetartozunk, és egy olyan mély, tiszta szeretet
alakult ki közöttünk, ami már nem is földi természetű, és semmihez sem fog-
ható. Állandóan együtt voltunk. Volt egy szájharmonikája, amin játszott, én
pedig énekeltem, vagy együtt énekeltünk. Amikor a családdal gyümölcsösbe
mentünk almát szedni, a csatornát kellett átszelni csónakkal, és én nagyon
féltem a vízisiklótól. Ő oltalmazó gyengédséggel vett körül, hogy ne féljek.
Úgy éreztem akkor, ő a megmentőm. Az emlékkönyvembe is írt csodálatos
sorokat. De neki előbb kellett parancsra távoznia a faluból, amit én nagyon
fájdalmasan éltem meg, és később, amikor azt a hírt kaptam felőle, hogy meg-
halt, úgy éreztem, vége az életemnek is.
Októberben, mikor Apán értem jött, és hazavitt Budapestre, egy aggasztó
világba csöppentem. Megkezdtem a polgári iskola negyedik osztályát (kés-
ve kezdődött a tanév). Nappal szinte állandóan légitámadások voltak, többet
voltunk az iskola pincéjében, mint a tanteremben. Éjszaka is voltak riadók
és bombázások, szinte naponta kellett kiugrani az ágyból, és rohanni az óvó-
helyre.
Karácsonykor már közeledett a front Budapesthez, így történt, hogy de-
cember 24-én le kellett mennünk a pincébe. Budapest ostromát már nagyon
sokan megírták. Nem részletezem, hogy Budán, Óbudán mik is történtek,
de a ház és annak lakói 57 napos pincei életét is megpróbálom rövidre fogni.
Tehát ott laktunk összezárva 24 ember, ami azt jelentette, hogy éjjel-nappal
egyfolytában együtt aludni, tisztálkodni, étkezni, már ahogy és amit lehetett,
élelmiszer és víz hiánya miatt. Szerencsére esett a hó, és így legalább volt
vizünk. Időnként. Mindez hatalmas megpróbáltatás volt, de mikor jöttek a
külső hatások, még elviselhetetlenebb lett az életünk. Először a német, majd
az orosz katonáktól szenvedtünk, akik lejöttek a pincébe, és ott gyötörtek
minket. A németektől tetvet, az oroszoktól poloskát kaptunk. Koraszülött
kisbaba is született, anyánk bábáskodott. Nővéremnek gyakran nagyon rossz
körülmények között kellett bujkálnia az orosz katonák elől, 20 éves volt akkor
éppen. Apánk élete kockáztatásával ment ki sorba állni, ha valahol élelmet
osztottak, és sokszor előfordult, hogy neki már nem is jutott. Naponta csak
egyszer ettünk, és az is rendszerint szegényes étel volt. Apánk és én csak csont
és bőr voltunk.

278
 Amikor 57 nap után felköltöztünk a pincéből, kiderült, hogy a lakásunkat
aknatámadás érte, és csak a konyha volt használható. Egy idő után a szobát
is sikerült lakhatóvá tenni, úgy-ahogy, de ez is elég sokáig váratott magára,
mert apánkat állandóan elvitték a Manci hidat építeni. A csont és bőr ember
cipelte egész nap a nehéz gerendákat, halálos fáradtan jött haza. Lassacskán a
poloskáktól is sikerült megszabadulni, és néha még élelem is jutott innen-on-
nan. Rövidesen rájöttünk, mennyi minden ment tönkre a lakásban, nem volt
ruhánk, cipőnk, bútorunk összetörve.
Anyámmal ketten indultunk, először csak a szomszédos házakban romot
takarítani, ott csurrant-csöppent valami, némi élelem, bútor, cipő. Később a
Mátyás-hegyre jártunk fáért, tüzelnivalóért. A hegy tele volt kidőlt fákkal
és aknákkal. Közben minket, gyerekeket befogtak saját iskolánk romeltaka-
rításába. A mienk is szörnyű állapotban volt. A Duna felőli oldala teljesen
romba dőlt, a hegy felőli oldalon úgy-ahogy rendbe tettünk 1-1 termet, hogy
befejezhessük a tanévet.
1945 nyarán engem Sz. Sándor meghívott Hódmezővásárhelyre nyaralni.
Ő volt az az egyik ember, aki az utcáról menekült a pincékbe karácsonykor, és
ott rekedt 57 napra. Aranyos családja volt, élveztem az ottlétet, de ez a nyár
meghatározó lett egy időre mindnyájunknak, mert tőlük kaptunk egy nyulat,
és amikor Apám értem jött, Szegeden vettünk egy másikat, így kezdődött a
nyúltenyésztésünk. Végre volt hús a házban. Ekkor Apánk úgy döntött, hogy
a többi élelmiszer biztosítása érdekében is vidékre megy szabóskodni.
Nővérem azokban az években már dolgozott, és az egyik, éppen akkor
aktuális munkahelyére bevitt engem is ősszel. Nem sokáig dolgoztam, mert
a pénz értéktelen lett, óránként emelkedtek az árak, egy bőrönd pénzért nem
kaptunk semmit, mert nem volt élelem. Csak aranyért lehetett vásárolni.
Viszont Apánknak vidéken sok munkája volt, és először gyalog vánszo-
rogva, sok súllyal a hátán jött haza Fejér megyéből és hozta a kincseket érő
élelmiszert a családnak. Később már vonaton jött, lépcsőn lógva, volt, aki a
tetőn utazást is vállalta, és még később már postán is el tudta küldeni a cso-
magját. Így már biztosítva voltunk élelmiszer dolgában.
1945. október környékén már kezdtünk egy kicsit „életre kelni” a sokk
után. Társaságra, kikapcsolódásra vágytak az emberek. Nővérem és én is csat-
lakoztunk egy frissen alakult, fiatalokból álló csoporthoz. Környékbeli fiúk,

279
lányok összejöttünk hétvégén a kultúrházban, zenét hallgattunk, táncoltunk.
Én ott tanultam meg táncolni. Komoly udvarlóm, stabil táncpartnerem is
akadt, a T. Karcsi nevű, nálam két évvel idősebb fiú személyében. Később
ének- és zenekart is alapítottunk. Nővérem altot és szopránt énekelt, Karcsi
a zenekarban hegedült. […]

280
 V. kerületi naplók (Belváros)

Fejérpataky: Így történt

1944. december. Leköltöztünk a pincébe. Berendezkedtünk. Levittük a leg-

szükségesebbeket. Igyekeztünk otthonossá tenni a pár négyzetmétert, ami a
családoknak jutott. Volt, aki függönnyel takarta el az ágyát, volt, aki a sze-
retkezési zajoktól sem kímélt meg bennünket. Pár nap alatt kialakultak a
szokások, a főzött ételek szaga otthonossá tette a pincét. Az élet külső zajait,
a lövöldözések, bombázások sivító hangjait házon kívülre rekesztettük.
A ház előtt lerobbant egy Rába teherautó, tele volt Goldberger480 fejken-
dővel. Perceken belül széthordták. Az Astoriánál német katonák futkostak, a
ház tetejére egy Boforcot, légelhárító ágyút481 telepítettek. A német katonák
járkáltak le-föl a lépcsőházban. Az egyik német tisztnek az anyám nagyon
szimpatikus volt, és kérte, hogy megmosakodhasson nálunk. A lavór felett
arcig mosdott, operákat dúdolt, fütyürészett. Amíg mosakodott, játszottam
a színváltós zseblámpájával, amit maga mellé tett. Végzett, majd látva, hogy
mennyire megtetszett a lámpa, kezembe nyomta. Auf Wiedersehen!482 – és
elment. A házunkkal szemben hatalmas sarokház483 volt, a kapu bedeszkáz-
va. A ház484 másik oldala már a gettó volt. Az első emeleten zsidó leánykol-
légium volt, amit mi, fiúk állandóan lestünk, de soha nem láttunk semmit.
A lakók nálunk vegyes, úgynevezett polgári összetételűek voltak. Jó nevű bel-
városi cipész, a Potyondi, úri szabó, a Dóra katonatiszt, a Fekete főhadnagy,
Gerenday és Fia sírkőgyáros.485 Az utcai részen, és benn a földszinten, és a

480 A Goldberger Textilgyár 1784–1997 között működött Budapesten, a III. kerületben.

A második világháború után államosították.
481 Vélhetően magyar, 40 mm-es 36M légvédelmi gépágyúról lehetett szó.
482 Viszontlátásra!
483 Vélhetően a Dohány utca és a Károly körút sarkán található épületről van szó, mai címe:
Károly körút 3/a.
484 A mai Károly körút 10. számú ház.
485 Gerenday Antal, cégük a Gerenday A. és Fia kőfaragó, építészmérnök és művészi sírkő.

281
félemeleten a MONE486 orvosi szerek készítője. Az igazgató, vitéz Puczolló,
és családja a második emeleten laktak. Sok zsidó ember lakott velünk, akik
nem költöztek be a gettóba. A Gerenday, aki állandóan spanyolul tanult, mert
a háború után Dél-Amerikába akart menni. A Haas nevű házmester, akinek
a felesége fiatal zsidó asszony volt, valószínű, hogy csak névházasság volt.
Velünk egy emeleten egy nagyon zárkózott család, akik Lengyelországból a
Magyarországon élő rokonhoz jöttek. Az idősebb asszony nagyon beteg volt,
folyton imádkozott, és nagyon várta az oroszokat. Így alkottunk egy közössé-
get. Az ablakunkba beesett egy akna, amit egy orosz repülő dobott le.487 Szét-
törte a redőnyházat, és az ablakok üvege darabokra tört. Rengeteg hasonló
akna hullott le a környéken, főleg a gettó területére, és a túlzsúfolt lakásokban
sok sebesült és halott áldozat volt. A halottakat a zsinagóga melletti hatal-
mas gödörbe temették. A férfiak kiálltak a kapu elé, hogy valamilyen híreket
kapjanak. Az ágyúk dörgése egyre erősödött, és a hírek úgy szóltak, hogy az
oroszok már a Keletinél, már Soroksáron, már itt, már ott vannak. A hírek
bejutottak a lánykollégiumba, és annak örömére az ablakokba mindenféle pi-
ros edényt raktak. Fedőket, lábasokat, bőröndöket, és éktelen ricsajt csaptak.
Kis idő múlva néhány nyilas karszalagos jelent meg, és lövöldözni kezdtek
az ablakokra. A nyilasok egyre többen lettek, és betörve a kaput, felrohantak
a lányokhoz. Lövöldözés, ordítozás, sírás, sikoltozás. Az egyik ablak üvege
kitört, és rajta egymás után ugráltak ki a lányok. Voltak vagy hárman, négyen,
és hangos csattanással zúzták magukat össze. A nyilasok elmentek, és a la-
kók igyekeztek a szomszéd házakból segíteni, de már nem sikerült. A házunk
előtt egy ló esett össze, és mindenféle edényekkel körbevették, és a még moz-
gó állatot szétdarabolták. Mindenki vitte, amihez hozzájutott. A hírek egyre
riasztóbbak lettek. A férfiak eldöntötték, hogy őrséget szerveznek, magyar
katonacsoportok kéredzkedtek be, koszosan, véresen rogytak le az udvaron.
A ház hátsó oldala a Semmelweis utcai ház falához simult, közben meg egy
keskeny szellőzőudvar volt. Igyekeztünk a katonákat rábeszélni, hogy arra
még elmehetnek. Mire mindegyik elhagyta a házat, német parancsszavaktól

486 MONE: Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete.

487 Ez esetben ez akna volt.

282
volt hangos a kapualj. Viszonylag fegyelmezetten, sorban bejöttek a házba,
majd némi tanakodás után, vizet, eligazítást kérve ugyanott elhagyták a há-
zat, ahol elmentek a magyar katonák. Hirtelen csend lett. Sokan visszamen-
tünk a lakásokba. A szüleim beköltöztek hozzánk, a gyerekszobába, ami az
udvari részen volt. Megágyaztak a földön, és elaludtunk. Éktelen ordítozásra,
ajtórugdosásra ébredtünk. Anyám ment ki az ajtóhoz. Katonákat látva, azt
hitte, hogy azok németek, rájuk kérdezett. „Vaz iz?” (Anyai nagyanyám sváb
volt, és anyám a gyerekkori emlék szavakat igyekezte hasznosítani, oroszt.)
A katonák berohantak. Majd hátuk mögül előbújva egy kicsi kis emberke ke-
rült elő, és az akkorra már felkelt apámnak nagyokat köszönve elnézést kért,
de ők éhesek. A két katona nyitogatta az ajtókat, majd a kamrára ráakadva a
befőtteket kezdték enni. Csak úgy kézzel, és csakhamar még a fülük is lek-
város lett. A kisember, hátán egy hátizsákkal, beódalgott a hálószobába, majd
turkálni kezdett az egyik szekrényben. Csodálatos érzékkel megtalálta anyám
dugipénzét és a karikagyűrűjét. Nagy köszönések között aztán elvonultak. Így
találkoztam először az orosz hadsereggel. Közben az egész ház megismerte
őket, különös atrocitások nélkül. A ház azért tanult az esetből, és a kaput
ezek után bezárva tartottuk, őrséget szerveztünk. A szomszéd házakból igen
rossz híreket kaptunk, ezért belőlünk, fiúkból a lépcsőház alá egy riadóegy-
séget szerveztek egy hatalmas vödörrel, amit akkor kellett megkongatni, ha
illetéktelen akart bejönni. A kongatásra a ház asszonyai a padláson elbújtak.
Ideje volt az intézkedéseknek. Az egyik délután a kapunál katonák jelentek
meg, és szó nélkül géppisztolyozni kezdtek befelé. Nem sokáig tudtuk tartani
a hadállásunkat, az ajtót betörték, és ellepték a házat. A katonatiszt lányát, aki
nem félt, és így nem is bújt el, mindjárt elkapták, és az orvosszerüzem gézsza-
bó asztalára fektetve beavatták a szomszéd házakból összehordott lányokkal,
asszonyokkal együtt. Az emeleten velünk lakó, és eddig bujkáló zsidó család
valami isteni csodában bízva előjött. A fiatalasszonyt minden tiltakozása el-
lenére ott, a konyhában vagy hárman elkapták, a szobában fekvő idős beteget
meg az ágyból kiszedve a földön vagy négyen erőszakolták meg. Szerencsét-
len, kiabálta, hogy ő „komuniszt” meg „jevra jebra”! [sic!] Csak a röhögés volt
a fizetés. Pár nap múlva kis nyugalom költözött a házunkba. Jött 5-6 paraszt-
képű kirgiz vagy 6–8 darab lóval, amit odakötöttek a porolóhoz. Beköltöztek
az elhagyott házmesterlakásba, ahonnan Haasék, megijedve a történésektől,

283
valahova elköltöztek, otthagyva mindenüket. Apám, még mindig bízva az
oroszokban, a kiskabátjába hátul bevarrva egy kispárnát, púposnak tettetve
magát, ott sertepertélt a katonák körül. Azok papuskáztak, és itták a vodkát,
zsebükből dohányt és újságpapírt elővarázsolva énekeltek a konyhaasztal-
nál. Apámat, aki a gyomrával kínlódott, hatalmas sózott szalonnadarabokkal
etették, kínálták a vodkával, és „papuska, énekelj!”, noszogatták. Egyébként
jól megvoltak. A többi orosz berendezkedett az emeleteken, és valahonnan
mindig hoztak nőket „kicsi robotra”, „krumplicska pucolni”.
A nagybátyám, anyám öccse a Huszár utcában lakott, és apám elküldött
hozzájuk, hogy nézzem meg, mi van velük. Csak a nagynéném volt otthon,
mondta, hogy a bátyám a Debreceni étteremhez488 ment, mert a környékről
minden férfi oda tartott. A Debreceni akkortájt a Rákóczi útról nyíló, ala-
csony épület volt, alatta egy mérhetetlen nagy pincével. A pince a környék
házai alá nyúlott, tele palackos borral, tele hordókkal. Kívülről le lehetett
menni, és a bejáratnál orosz katonák nyüzsögtek tök részegen. Az én bátyám
lentről észrevett, és vagy 4-5 palack bort nyújtogatott felém, hogy „vidd el
apádnak!”. A pincében térdig állt a bor, az oroszok lövöldözték a hordókat,
és a sugárzó bor alá hajoltak, és ittak. Közülük egypáran már ringatóztak a
bor tetején, megfulladtak. Éppen menni akartam, mikor nagy csikorgással
két hatalmas orosz teherautó állt meg, tányérsapkás, géppisztolyos katonák
ugráltak le a ponyvák alól, és szedték össze részeg társaikat. A „szedték” az
enyhe kifejezés, mert rúgták, ütötték, a puska tusával noszogatták fel őket a
kocsikra.
Teltek a napok, egyre többen merészkedtek ki az utcára. A Kossuth La-
jos utcában volt a Molnár és Mósernak egy hatalmas nagy illatszerüzlete489,
ahonnan az orosz katonák ötliteres üvegekben hordták ki a parfümöket, köl-
niket, és itták, míg bírták. A Magyar Nemzeti Múzeum kertjében, az Arany
János-szobor mellett 4 vagy öt kondérban katonanők hatalmas darab húsokat
főztek, a lépcsőkön félmeztelenül viháncoltak, a katonafiúk meg csipkedték
őket. Ott, ahol állítólag Petőfi szavalta a Talpra magyart, letolt nadrágban ma-

488 Helyesen Debrecen étterem, egykori címe: Rákóczi út 88.

489 Molnár és Moser droguisták, nagykereskedés, egykori címe: Petőfi Sándor utca 11.

284
gyar katona hangosan zokogott, körülötte egyenruhás nők, az alsónadrágját
húzkodták.
Az épületből bukdácsolva soroltak ki a katonák, kezükben preparátu-
mokkal telt üvegek, amikből nagy kortyokban itták ki a spirituszt. A Cor-
vin Áruház teljesen ki volt égve, minden emeletére halottakat hordtak.490 Az
áruház előtt és a Nemzeti Színház között villamos-hurokvágány volt, rajta
két-három vagon, amelyek púposan meg voltak rakva halottakkal. A halot-
takról géppisztolyos orosz katonák a környék lumpenjeivel versenyt cibálták a
jobb csizmákat, cipőket. Ha nem jött le simán, hangos röhögéssel lecsavarták
a gazda lábával együtt.
Az utcákon időnként orosz katonai járőr tűnt fel, amire a csellengő ka-
tonák eltűntek. Az üzletek kirakatai, az ajtók megteltek élettel, a hiányzó
üvegeket olajos papírokkal pótolták. Megnyílt az Uránia filmszínház491, és
vetítették a Tovaris P.492 című filmet. A Corvin moziban a Kővirág493 című
orosz film, a Brodwayn előadások voltak a nemi betegségekről. A kerületek-
ben sorban nyíltak a nemi betegségeket kezelő orvosi rendelők. A klinikák és
kórházak előtt százával álltak sort a küretet kérő nők.
Az EMKE494 előtt orosz katonák sétáltak, karjukon libegtek a Conti utca
környékéről odasereglett lányok, a katonák karjain könyökig karórák. Távo-
labb, a Népszínház utca környékén, a járdán és a kapukon a német árajánla-
tokat felváltotta a cirill betűs. Mindent lehetett kapni. Kukoricalisztből süte-
ményt, cigarettacsikkekből hűznibe495 töltött cigarettákat.
Felszabadultunk.

490 Itt gyűjtötték össze a halottakat, és innét vitték ki a villamossíneken közlekedő kisvasút-
tal az új köztemetőbe.
491 1945. február 4-én tartották az első vetítést.
492 Először 1942-ben bemutatott szovjet partizánfilm.
493 Ez már 1946-os alkotású film.
494 Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (röviden: EMKE), székháza a Rákóczi út 42.-
ben volt.
495 Cigarettahüvely.

285
Györffy István: Kórház az ostromban496

A klinikára497 való beköltözésünktől kezdve (október 17.) mind gyakorib-

bá váltak a szovjet bombázások a város területén, ezért a naponta többszöri
légiriadó miatt gyakran kellett az óvóhelyre szaladni. Az operált szemű és
félvak, idős betegek le- és visszahurcolása bizony nem volt könnyű feladat.
A családom a különszobában fokozatosan berendezkedett a „tábori” életre.
Az áttelepítési kormánybiztosság498 még 1944 nyara folyamán tervet dol-
gozott ki – többek közt – az egyetemi klinikák nyugatra történő telepítésére.
Augusztus vége felé499 megkaptuk a rektortól az utasítást, hogy készüljünk
fel a klinika személyzetének, de elsősorban tárgyi felszerelésének nyugatra
történő menekítésére. E célra sok nagyobb ládát is kaptunk.
Betegsége miatt Imre József500 professzor már több mint fél éve nem járt
be a klinikára, így Nónay501 adjunktus volt a teljhatalmú vezető. Amikor meg-
kapta az értesítést, hogy melyik napon fog a teherautó a ládákért jelentkez-
ni, engem bízott meg a csomagolással, valamint a ládák útnak indításával.
A részletekre vonatkozóan semmiféle utasítást nem adott. (Ha valamiből
probléma adódnék, őt ne lehessen felelőssé tenni?) Mivel akkor már tisztában
voltunk vele, hogy a németek a háborút elveszítik, s az elszállított felszere-
lést valószínűleg sohasem fogjuk viszontlátni, én a ládákba saját szakállamra
csakis selejtre érett készülékeket, műszereket, ágyneműt csomagoltam, amit a
jelzett időben el is vittek. Nónaynak e nem előírásszerű ténykedésemet akkor
nem is mertem megemlíteni.

496 Első megjelenés: Györffy 2005.

497 1944-ben Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Szemészeti Klinika, ko-
rabeli címe: Budapest, IV. kerület, Mária utca 39., ma a Semmelweis Egyetem Szemészeti
Klinika, címe: Budapest, V. kerület, Mária utca 39.
498 Helyesen: kiürítési készletgazdálkodási kormánybiztosság, Rajk Endre (1899–1960) volt
a kormánybiztos.
499 Erre később került sor, csak 1944. november 26-án jelent meg a honvédelmi miniszter
azon szigorúan bizalmas rendelete, mely alapján az egyetemeket és főiskolákat Németországba
telepítik át.
500 Ifj. dr. Imre József (1884–1945) szemész, 1918-tól egyetemi tanár, 1945. január 22-én
hunyt el Budapesten.
501 Nónay Tibor (1899–1985), 1946 és 1970 között a II. Szemklinika igazga­tó főorvosa.

286
 Midőn a szovjet csapatok megközelítették a fővárost (december köze-
pén502), s értesültünk „zabrálásuk”-ról, vagyis hogy engedélyezett a háromna-
pos szabad rablás (amiből három hónap lett)503, azon törtem a fejem, hogyan
tudnám a klinika visszatartott értékes felszerelését, valamint saját értékesebb
holmijainkat előlük is elrejteni. Értesültünk már arról, hogy mindent átkutat-
nak, s csaknem lehetetlen előlük bármit is eldugni.
Én azonban nyolc év alatt az épület minden zegét-zugát jól megismer-
tem. Az elrejtés céljára egy barlangszerű üreget szemeltem ki, mely a klinika
főbejáratával szemben lévő lépcsősor alatt helyezkedett el, s melyhez csak
egy, az alagsorból nyíló, kis, lomtárnak használt kamrán át lehetett bejutni.
E barlang magassága mindössze körülbelül száz centiméter volt, szélessége,
mélysége pedig körülbelül három méter. Az előtte lévő lomtár meg egy két és
félszer négy méteres kis helyiség.
A haditervem az volt, hogy az ide történő berakodás után a barlang nyílá-
sát úgy torlaszoljuk el, hogy ne is sejthessék, hogy ott egy barlang van.
A klinikán novemberre már nemcsak az orvosok létszáma volt csekély,
hanem a bombázások veszélyessége miatt a kívülről bejáró altisztek, ápo-
lónők is elmaradoztak. Végül is a klinika személyzetéből csak a bentlakók
maradtak meg, összesen mintegy húsz-huszonöt személy. A közelgő veszély
ezeket meglehetősen összetartó csoporttá kovácsolta össze, hiszen a bombá-
zások alatt egymás mellett drukkolt az adjunktus meg a takarítónő. Nyilas
egy sem volt közöttük, ezt kiszagoltam.
Hogy minden személy részére lehetővé tegyem legértékesebb holmijának
megmentését, valamint, hogy mindnyájukat érdekeltté tegyem abban, hogy
ne árulják el a rejtekhelyeit, tudomásukra hoztam: mindegyikük egy-egy na-
gyobb kofferre való holmit helyezhet el a barlangban. Úgyszintén ide raktuk
be a klinika értékesebb készülékeit, műszereit, rengeteg ágyneműt, amennyire
lehetett, mindent szakszerűen csomagolva.

502 Már 1944. november elején megjelentek Pest körüli elővárosokban a szovjet csapatok,
december elejétől pedig már Pestet tüzérségi találatok is érték.
503 Nem volt engedélyezve szabad rablás, sőt a szovjet csapatok számára külön parancs til-
totta a fosztogatást. Azonban ezen rendelkezéseknek hosszú hónapokig nem tudtak érvényt
szerezni a szovjet parancsnokok, így a felelősségük vitathatatlan.

287
 Nagy súlyt fektettem a barlang bejáratának elrejtésére. Lehoztunk az am-
bulanciáról két nagy, pultszerű szekrényt, melyek magasabbak voltak a bar-
lang nyílásának felső szintjénél. De mivel e pultok tizenöt centis lábakon áll-
tak, alattuk be lehetett volna látni a barlangba. Hogy ezt megakadályozzam, a
barlang nyílásában, alul az egyik altiszttel egy huszonöt centi magas téglafalat
építettünk, ezt bevakoltuk, a vakolatot szénporral kissé meghintettük, hogy
színe olyan piszkos legyen, mint a kamráé másutt. Hogy a pultokat ne le-
hessen könnyen elmozdítani, teleraktuk az irodából lecipelt ambuláns lapok
bekötött köteteivel, így meg sem lehetett őket mozdítani.
Előrebocsátom, hogy e vállalkozásom remekül sikerült. Bár a szovjet ka-
tonák négy héten át laktak az épületben, annak minden zugát átkutatták, még
aknakeresőkkel is, a rejtekhelyeit nem fedezték fel. A helyzet megnyugvása
után ki-ki boldogan vette át megmenekült holmiját. Ami kint maradt ugyan-
is értékesebb tárgy, azt az orosz katonák mind elhurcolták. Ilyen módon a
klinika részére pótolhatatlan értékű felszerelést sikerült megmentenem. Ez
tette lehetővé, hogy amint az ostrom után sikerült néhány helyiséget beüve-
geznünk és kályhával a fűtést megindítanunk, mindjárt megindulhatott az
ambulancia munkája, sőt kisebb műtétek végzése is.
E felszerelés megmenekítésének jelentőségét megsokszorozza az a tény,
hogy a műtő műszerszekrényeiben hagyott, valamint az ostrom közben ope-
rációhoz használt műszereket a szovjet katonák mind összeszedték, és elvit-
ték saját tábori kórházaik számára.
A klinikán novemberben, decemberben a gyakori bombázások ellenére
– ha erősen csökkentett mértékben is, de – folyt valamelyes szemészeti mun-
ka. Főként akna- és bombasérültek szemeinek ambuláns műtéti ellátásával
foglalkoztunk. A fekvőbeteglétszám az ambuláns forgalomhoz képest azon-
ban mégis aránylag elég nagy volt, körülbelül negyven-ötven fő. Azok a már
gyógyult betegek ugyanis, akik a szovjet által elfoglalt területen laktak, nem
tudtak hazautazni, valamint az előzőleg kezelés alatt álló zsidókat is bent
tartottuk, hogy ne deportálják őket. Sőt Nónay felvette még néhány zsidó
páciensét is, hogy így menekítse őket. Az ellátás: koszt, telefon, áram-, víz-
szolgáltatás december végéig aránylag zavartalan volt.

288
A Központi Klinika

Mint említettem, Nónay, valamint én családostul beköltöztünk a kliniká-

ra. A bentlakó orvosok közül csak Remenár László504, Sipos Irma505 és Stefa-
nits Danica gyakornokok voltak végig bent. Erőss Sándornak506 is a klinikán
volt a lakása, ő azonban, mivel katonaszökevénynek minősült, eleinte felesé-
gének egy rokonánál húzódott meg. Az ostrom közben ugyan hazajött, de
pszichikusan olyan letargikus állapotba került, hogy semmire sem lehetett
használni. Még enni is alig akart.

504 Dr. Remenár László (1917–1998) 1942-ben diplomázott és a Mária utcai Szemklini-
kára került, 1950-ben Szegedre ment, majd visszatért Budapestre az I. Számú szemklinikára.
1953-tól az Országos Idegsebészeti Társaság munkatársa 1987-es nyugdíjazásáig, 1952-től a
Szemészet folyóirat szerkesztője.
505 Dr. Sipos Irma (1916–1991) 1942-től a kassai Állami Kórházban alorvos, a világháború
után a III. kerületi szakorvosi rendelőintézet szemészeti osztályán dolgozott, nyugdíjazásakor
szakfőorvosként.
506 Erőss Sándor 1950-ben klinikai tanársegéd.

289
 Ami még ellátásunkkal kapcsolatos: a klinikának a kórbonctan felé eső
végében volt egy kis toldaléképülete, melyet kísérleti állatok istállójának
használtunk. Ezt az épületet a Gazdasági Hivatal még az óvóhely építésével
egy időben átalakíttatta rendes tehénistállóvá, azon elgondolás alapján, hogy
ha a háború miatt megszűnne a belső telep tejellátása, élő tehenek idehelye-
zésével ezt pótolni lehessen. A Gazdasági Hivatal novemberben vett is ide
nyolc tehenet. Etetésükhöz, fejésükhöz, almozásukhoz egy idős parasztem-
bert fogadott fel, s az épület mellé egy nagy szénaboglyát hoztak. Amint az
oroszok a fővárost bekerítették, természetesen megszűnt a külső tejellátás,
s az addig is működő házi tejállomás érthetően rendkívüli jelentőségre tett
szert. Ez a házi tejüzem január közepéig zavartalanul működött, mindaddig,
míg a szovjet katonák az egész belső telepet el nem foglalták. Akkor ugyanis
teheneinket hússzerzés céljából mind lemészárolták. Ezzel saját gyermekeim
tejellátása is megszűnt.
A klinika dolgozói és betegei hovatovább megszokták a légvédelmi ri-
adókkal tarkított életet. Mivel fűtés, világítás, telefon, vízellátás volt, ezért ez
az életmód, ha nem is volt zavartalan, de elviselhetőnek tűnt.
A fordulat karácsony estéjén következett be. Délelőtt még átjött apósom,
Gombocz Endre507 Budáról, hogy a családját meglátogassa. Este az orvosok
családtagjaikkal a harmadik emeleti orvosi ebédlőben gyűltek össze, hogy ka-
rácsony szentestéjét együtt ünnepeljük. Vacsora közben egy óriási detonáció
hallatszott, megremegtek bele az ablakok. Mindenki hanyatt-homlok rohant
le az óvóhelyre, csak Nónay bújt be az asztal alá. Hiába próbáltam rábeszélni,
hogy szaladjunk le mi is, azt válaszolta, hogy ahova az első becsapott, oda
jöhet a második is, s úgy vélte, hogy az asztallap megvédi a lezuhanó törme-
léktől. De mivel a második nem jött, egy idő után hajlandó volt lemenni az
óvóhelyre. Később kiderült, hogy ez volt az első akna, mely a belső telepre
hullott, mégpedig a Gazdasági Hivatal tetejére.

507 Gederéczi Gombocz Endre (1882–1945) botanikus, tudománytörténész. 1945. január

16-án bombatalálat következtében hunyt el az ostrom alatt.

290
 Még aznap este kilenc körül felhívott egy barátunk a Svábhegyről, Sacel-
láry Józsi508, hogy villájuk előtt éppen géppisztolyos szovjet katonák haladnak
el. Voltaképp ekkor, városi telefonon értesültünk róla, hogy az oroszok a vá-
rost bekerítették. Azt, hogy a Dobogókői úton509 még december huszonha-
todikán is ki lehetett menekülni a harapófogóból, csak később tudtuk meg.510
Az óvóhelyünk leírását, valamint az ottan lezajlott eseményeket azért
jegyzem fel részletesen, mivel azt hiszem, rajtam kívül ezt senki sem fogja
megörökíteni az utókor számára.
A klinika óvóhelyét még 1943 szeptemberében kezdték el építeni. E célra
az alagsor alatt lévő, annak teljes hosszában húzódó víztelenítő alagutat sze-
melték ki. Mivel a belső klinikai telep a főváros legalacsonyabban fekvő terü-
letén létesült511, magas talajvíz esetén ebbe az alagútba betört a víz, amit szi-
vattyúval távolítottak el. Ez a körülbelül háromszázhúsz centiméter széles és
körülbelül száznegyven centiméter magas alagút azonban többnyire szárazon
állt. Mivel már az alagsor padlószintje, tehát az óvóhely födéme is körülbelül
száznyolcvan centiméterrel volt az utca szintje alatt, az alagút óvóhellyé tör-
ténő átépítése célszerűnek látszott. Gyakorlatilag az történt, hogy az alagút
aljának középső részét körülbelül két méter szélességben, ötven centiméter
mélyen lemélyítették, lebetonozták, hogy ott állva is kényelmesen lehessen
közlekedni. Kétoldalt pedig egy hatvan centiméter széles padkát hagytak
meg, ezt deszkával borították le, melyen ülni vagy feküdni lehetett. Az óvó-
helyre a főlejárat az alagsor középső részén volt, a mostani konyha felé vezető
átjáró előtt. Egy másik lejárat pedig az alagsori folyosó kórbonctan felé eső
végén. Mindkét lejáratra, valamint az óvóhely közepére légvédelmi ajtókat
szereltek fel. Az óvóhelynek villanyvilágítása volt. Szükség esetén azonban
akkumulátoros lámpák, valamint petróleumos viharlámpák is rendelkezés-

508 Sacelláry József korabeli lakcíme Budapest, IV. kerület, Irányi utca 1. volt.
509 A Csobánka–Pilisszentkereszt–Dobogókő–Esztergom-útvonalról van szó. Később, 1945.
januárban a Konrad II. német támadás ezen az úton keresztül próbálta elérni Budapestet, de ez
végül nem sikerült nekik, január 11-én Pilisszentkeresztnél megakadt a németek előrejutása.
510 December 26-án érték el a szovjet csapatok Esztergomnál a Dunát, addig még egyes
utakon ki lehetett jutni.
511 Lágymányos vagy Csepel-sziget is alacsonyabban feküdt, de annyi valóban elmondható,
hogy alacsonyan található a terület.

291
re álltak. Saját fűtés nem volt, az emberek maguk fűtötték be. Lent vízcsap
sem volt, csak az alagsorban. A vizet onnan hoztuk le, és kannákban tároltuk.
Szellőztetni csak a két feljárati ajtón keresztül lehetett. Bár volt két kis szellő-
zőakna, mely a tetőre vezetett ki, de ezek eltömődhettek, mivel huzatuk nem
volt. Az alagsor két végén, valamint középen, zárt térben három tőzegszórós
klozet512 volt, melyeket azonban csak végszükség esetén használtunk. Hacsak
lehetett, feljártunk az alagsori WC-kre. De nemcsak az óvóhelyet, hanem az
alagsor középső, ablaktalan részét is légvédelmi ajtókkal zárt térré alakítot-
ták. E légvédelmi ajtókon kívül eső terület, az alagsor két hosszú szárnya, a
nagy ablakok miatt azonban nem volt bombabiztos. Az alagsorból a mostani
konyha felé eső területen nagyobb, szabad térség volt. Ez sem volt bombabiz-
tos, az ostrom alatt azonban mégis ide helyeztük el a kezelőt, s operálgattunk
is, hogy veszély esetén közel legyünk az óvóhely lejáratához.
Miután december huszonnegyedikén éjjel a belső telepet még több akna-
belövés is érte, s a különszobában való tartózkodás veszélyessé vált, december
huszonötödikén mi is, Nónayék is leköltöztünk egy-egy alagsori szobába,
hogy minél közelebb legyünk az óvóhely lejáratához.
Karácsony után mindinkább érezni lehetett, hogy a front közeledik. Ál-
landóan bombázás, ágyúzás, repülőzúgás hallatszott, s a mi környékünket is
mind gyakrabban érték aknabecsapódások. Mi azonban bíztunk abban, hogy
a fővárost végül is „szabad várossá”513 fogják nyilvánítani, akárcsak Párizst,514
s elkerülhetők lesznek az utcai harcok. Hiszen a város már teljesen be volt
kerítve, a frontvonal rajtunk túljutott, valahol már Bicske körül húzódott,
így nem látszott plauzibilisnek, hogy a várost rommá lőjék. Hitler azonban

512 A légoltalom számára készült az úgynevezett tőzegszórós árnyszék, ami szükség WC-
ként szolgált, hogy a bombázások alatt az óvóhelyen is el tudják végezni az ott lévők az ügyei­ket.
513 Azon település számított nyílt városnak, ahol a polgári és katonai hatóságok deklarálták,
hogy azt nem védik meg az ellenséges csapatokkal szemben, a városban katonaság nem állo-
másozhatott. A nyílt várossá nyilvánítás célja a lakosság és a történelmi emlékek megóvása volt.
A II. világháború során nyílt város volt 1940-ben Párizs, 1943-ban Róma, 1944-ben Athén.
514 Párizst 1940 júniusában nyilvánította nyílt városnak a francia kormány, 1944-ben nem
volt nyílt város.

292
másképp gondolkodott. Kiadta a parancsot, hogy a várost az utolsó katonáig
védeni kell,515 hogy ezzel is lassítsa a szovjet csapatok előnyomulását.
Óriási megdöbbenést váltott ki bennünk december huszonkilencedikén
a szovjet parlamenterek lelövése.516 Erről a rádióból értesültünk. Igaz ugyan,
hogy a nyilasuralom kezdete után minden rádiókészüléket be kellett szol-
gáltatni, nehogy nem hivatalos értesüléseket szerezzünk, de nekem volt egy
második, kisebb rádióm is, melyet megtartottam, s ezen állandóan a londo-
ni magyar adást hallgattuk. Ezáltal mindenről elég jól voltunk tájékoztatva.
A parlamenterek lelövése egyértelművé tette, hogy a legsúlyosabb bombázás-
ra és utcai harcokra kell felkészülnünk.
December második felében a gyakori óvóhelyre történő menekülés kap-
csán ott magától alakult ki egy bizonyos elhelyezkedési rend. Emiatt később
sem támadt semmiféle súrlódás. A klinikai személyzet, valamint a betegek
egy része a kórbonctan felé eső részt vette birtokba. Az orvosok, műtősnő,
zsidó bújtatottak inkább a Bőrklinika felé eső részt. Középütt helyezkedtem
el én a családommal, valamint Nagy Ferenc felesége, anyja és Ági nevű újszü-
lött lánya. Ők a Práter utcában laktak ugyan, de Feri még bevonulása előtt
megkért, hogy ha nehéz idők jönnének, vegyem családját pártfogásomba.
Ezért mindjárt karácsony után behoztam őket a klinikára, s egyenesen a mi
óvóhelyi részünkben adtunk nekik helyet. Nónay, aki a közeledő ostrom mi-
att rendkívül passzívvá, szinte letargikussá vált, egyenesen kért, hogy a lejárat
közelében helyezkedjek el, mivel látta, hogy az események engem nemcsak,
hogy nem törnek le, hanem még aktívabbá, határozottabbá tettek, s nagy
szüksége volt egy agilis ügyintézőre, aki nem veszíti el könnyen a fejét, hanem
azonnal tud megfelelően intézkedni.
Január elsejével elszabadult a pokol. A szovjet hadsereg a körbezárt fővá-
rost teljes erővel támadni kezdte. A szovjet bombázók feltehetőleg igyekez-
tek a stratégiailag fontosabb célpontokat bombázni, a német vadászrepülők

515 Budapestet erőddé nyilvánította Hitler 1944. december 1-én, ami azt jelentette, hogy
bekerítés esetében tilos volt kitörni, és az utolsó töltényig harcolnia kellett a bekerített csapa-
toknak.
516 Lásd a 16. oldalon írottakat.

293
és stukák azonban igyekeztek őket ebben meggátolni. Emiatt nagyon sok
bomba „polgári célpontokra hullott” és „asszonyokat és gyermekeket” ölt meg.
Január elsején az alagsor csaknem minden ablaka betört. Délelőtt egy
bombázási szünetben hároméves Miklós fiamat kiküldtük az alagsori folyo-
sóra, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Nemsokára egy irtózatos detonáció
rázta meg az épületet, mintha földrengés lett volna. Miklós üvegcsörömpölés,
vakolathullás és porfelhő közepette, rémülten rohant be a szobába. Szerencsé-
re pont két ablak között, a főfal védelmében tartózkodott, s az ijedségen kívül
nem esett semmi baja. Még aznap megtudtuk, hogy az Üllői út és Szent-
királyi utca sarkán álló Belklinikát517 érte súlyos bombatalálat, s az épület a
földszintig összeomlott. Ezután sürgősen leköltöztünk óvóhelyi helyünkre,
s nem is ok nélkül. Nemsokára egy másik hatalmas bomba a Bőrklinika518
sarokrészét döntötte romba. Az óvóhelyen ez már nem hallatszott annyira
iszonyatosnak, mint fent, de azért a hosszú ideig tartó földrengés félelmetes
volt. Amíg a repülőket feltöltötték bombával, illetve megérkezett a következő
támadáshullám, rendszerint volt egy tíz-tizenöt perces bombázási szünet.
Ilyenkor szaladtunk fel a WC-re, hoztunk le vizet, élelmet.
Mivel sötétedés után a bombázás erősen lecsökkent, Nónayék még nem
akartak aznap éjszaka lejönni, inkább alagsori szobájukban aludtak. Az előző
napi izgalmak után Nónay és leánya, Zizi kissé tovább lustálkodtak az ágy-
ban, mikor is kilenc óra körül közvetlenül a szobájuk közelében csapódott be
egy légi bomba (az új lifttől pár méterre a kert felé), melynek ereje az ablak-
félfájukat is forgáccsá aprította. Miközben a hatalmas porfelhőből kibonta-
kozva az óvóhelyre rohantak, úgy néztek ki, mintha egy zsák liszttel szórták
volna le őket. Tiszta csoda, hogy épségben úszták meg ezt a halálos veszélyt.

517 Ekkor Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem II. Számú Belklinikája, címe:
IV. kerület, Szentkirályi utca 46., ma Semmelweis Egyetem II. Sz. Belgyógyászati Klinika,
címe: V. kerület, Szentkirályi utca 46.
518 Ekkor Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Bőr- és Nemikórtani Klinika,
címe: IV. kerület, Mária utca 41., ma Semmelweis Egyetem Bőr-, Nemikórtani és Bőronkoló-
giai Klinika, címe: V. kerület, Mária utca 41.

294
 Az újév utáni napokban súlyos veszteséget jelentett, hogy megszűnt a
központi fűtés. Mivel a bombázás következtében az összes ablak kitört, s
mivel kint rendkívül hideg idő volt, szétfagytak a radiátorok és a csövek.
Ahogy a város bombázása, ágyúzása, vagyis a szovjet csapatok előnyomu-
lása közeledett felénk, mind több sebesültet hoztak be hozzánk a Szemkli-
nikára is. A nyolcadik és kilencedik kerület legsúlyosabb bombázására január
elseje és harmadika között került sor519. E napokon olyan sűrű volt az össztűz,
hogy még sebesülteket sem lehetett szállítani. Negyedikétől kezdve kissé csi-
tult ez az egész napi tüzelés, illetve inkább hullámokban jött. Ekkor kezdő-
dött el, hogy a bombázási szünetben a sebesültszállítók tucatjával hozták be a
klinikára hordágyon a súlyosabbnál súlyosabb sebesülteket. Azzal nem törőd-
tek, hogy ez csak szemészeti klinika, hanem az előcsarnokban csak letették a
hordágyat, s futottak vissza, hogy még a bombázási szünetben visszaérjenek
saját óvóhelyükre.
Mi próbáltuk ezeket eleinte valamiféle kötéssel ellátni, de hát a kötsze-
rünk hamarosan elfogyott. Többségük azonban olyan súlyosan sérült volt,
hogy még csak le sem tudtuk őket vetkőztetni, s némelyüket csak a ruha
tartotta össze. Ezeket az alagsornak a légvédelmi ajtókkal biztosított belső
részén kezdtük elhelyezni, ahol is nem volt olyan dermesztő hideg. Egyik
bombaszünetben átszaladtam a sebészetre, hogy megkérdezzem, nem tud-
nák-e átvenni őket. Semmiképp, mondták. Már náluk is körülbelül ötszáz
hordágyas fekszik ablak nélküli folyosókon, s műtő híján ők sem tudnak ve-
lük semmit sem kezdeni. Közben ahogy közeledett a front a klinikához, mind
több és több sebesültet hoztak be. Akármilyen sűrűn helyeztük is el a hord­
ágyakat, már jutott belőlük az alagsor légvédelmi ajtókkal védett területén
kívülre, sőt később a jelenlegi porta körüli területre is. Számuk ez idő tájt
százhúsz-százötven között ingadozott.
Iszonyatos volt ez a szituáció, a teljes tehetetlenség érzése. Az óvóhelyre
egyetlen hordágyat sem tudtunk leszállítani, mivel a lejárat túl keskeny volt,
és ott hely sem volt. Ezekben a napokban saját családtagjaink, munkatársaink
túlélése fontosabbnak is tűnt, mint ismeretlen súlyos sebesültek megmen-

519 1945. január 3-án a szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombázták Pest Belvárost.

295
tésének a kísérlete. Nagyon elszomorító volt az is, hogy e súlyos sebesültek
közt aránylag sok fiatal férfi volt, akik félve attól, hogy a pincében tartózkodó
lakók feljelentik, s a nyilasok elviszik őket, bombázáskor nem mertek lemenni
az óvóhelyre, s rájuk szakadt a ház vagy a lakás. Számuk pedig napról napra
gyarapodott. Az egyedüli, amit tehettünk értük, hogy reggelente sorra vettük
őket, aki még élt, annak adtunk egy csésze teát, amíg volt fájdalomcsillapí-
tónk, egy-egy tablettát, a halottakat pedig átszállítottuk a szomszédban lévő
kórbonctan hullakamrájába. Egy ilyen hullaszállítás kapcsán fedeztük fel,
hogy a kórbonctan pincéjében két hatalmas helyiség áll üresen, s mivel ezek
mélyen a föld alatt voltak, ott nem volt olyan dermesztő hideg. Ezért a hi-
degnek legjobban kitett sebesülteket átcipeltük oda, s áttelepítettük hozzájuk
Sipos Irma kolléganőmet, valamint egy ápolónőt is, hogy a legminimálisabb
ellátásukat biztosítsuk.
Számomra a sebesültekkel szemben való teljes tehetetlenségünk volt az
egész ostrom alatt a legborzalmasabb élmény. Hallani könyörgésüket, hogy
mentsük meg őket, s egyben tudni, hogy nem tehetünk értük semmit, ször-
nyű érzés volt.
Január elején egyik este kisebb izgalmat keltett, hogy egy, a klinikán re-
kedt vidéki asszonyka, kiről tudtuk, hogy gravid,520 szülési fájdalmakról kez-
dett panaszkodik. Éppen én voltam az óvóhely ügyeletes őre (Remenárral
váltottuk egymást), még örültem is, hogy Remenárra bízhatom a szülés leve-
zetését, aki – gondoltam –, mivel nálam öt évvel volt fiatalabb, jobban emlék-
szik a tennivalókra. Bözsi főnővérrel megtették a szükséges előkészületeket.
Melegítettek egy lavór vizet, a nő alá egy tiszta lepedőt tettek stb. Mivel az
asszony már kétszer szült, ez is könnyen és simán zajlott le. Az anya kérdé-
sére, hogy fiú-e vagy lány, Remenár, aki felületesen nézte meg az újszülöttet,
közölte az anyával, hogy fia született. Az asszony nagyon boldog volt, mivel
otthon már volt két lánya. Csak két nap múlva, a fürösztésnél vette észre a nő-
vér, hogy bizony ez is lány, s nem fiú. Az asszony szomorúan vette tudomásul.
Mi pedig éveken át bosszantottuk Remenárt e balfogása miatt.

520 Gravid, azaz terhes.

296
 Január tizenkettedikén–tizenharmadikán újabb súlyos bombatámadás
érte környékünket,521 minek folytán hordágyon újabb nagyobb sebesültszál-
lítmányt hoztak be. Még december harmincadikán felállítottunk a konyha
felé eső átjáróban egy műtőasztalt, valamint műszereket is készítettünk elő,
hogy szükség esetén legalább sebvarrást tudjunk végezni, de a bombázási
időszakban szó sem lehetett arról, hogy oda fölmerészkedjünk. Egyébként
is mindent annyira belepett a por, hogy sterilitásról szó sem lehetett. Január
negyedike és tizenkettedike közt mégis, amennyire lehetett, kitakarítottuk a
„műtőt”, s néhány sebesültet, akinek csupán fej- vagy arcsebe volt, el is lát-
tunk. Január tizenkettedikén, épp egy ilyen műtét közben, ismét iszonyatos
detonáció rengette meg az épületet. Ablakok repültek, tégla-, cserép-, va-
kolathullás, mint egy óriási vízesés dübörgött. Remenárral hirtelen beugrot-
tunk a főfalban lévő ajtónyílásba, hátha az épület összeomlik, s az ajtónyílás
talán megment. Szemünk, szánk tele lett porral, olyannyira, hogy az óvóhely
lejáratát sem láttuk meg, pedig ott volt a közelben. Mint később kiderült,
ismét a közelben csapódott be egy nagy méretű bomba. Szerencsére ezt is
sértetlenül megúsztuk. Ezután már fel is adtuk az orvosi tevékenységet, már
vágytunk arra, hogy az oroszok bár foglalnák már el a várost, s lenne vége
ennek a pokolnak. Az állandósult súlyos harcokat hallván már úgyszólván
fel sem mentünk az óvóhelyről, csak reggelente, hogy a még élő sebesülteket
megteáztassuk. Szerencsére még mindig volt villanyáram, s a villanyfőzőkön
az óvóhelyen is tudtunk fazékban teát főzni.522
Január tizenharmadikán váratlanul egy csomó visszavonuló német katona
szállta meg a klinika épületét. Minket leparancsoltak az óvóhelyre, s közölték,
hogy aki felmerészkedik, akár a sebesültekig, azt azonnal agyonlövik. Mivel
tudtuk, hogy a németekkel nem lehet packázni, ki sem dugtuk az orrunkat
az óvóhelyről.
Másnap, január tizennegyedikén a késő délutáni órákban óriási lövöldö-
zés kezdődött. A géppisztolyok tucatjai szünet nélkül kerepeltek. Időnként

521 Mindkét nap a szovjet 218. bombázóhadosztály gépei bombáztak.

522 Budapest területének nagy részén az áramszolgáltatás megszűnt, a Révész utcai erőmű
néhány közintézménynek még szolgáltatott. A Szemészeti Klinika a Liliom utcában lévő agg­
regáttól kapott áramot az ostrom alatt.

297
egy-egy nagyobb dörrenés jelezte, hogy kézigránátot is dobálnak. Ez így tar-
tott körülbelül este nyolcig. Ekkor rövid időre teljes csend támadt, majd egy
nagyobb robaj hallatszott, utána egészen közelről közeledő géppisztolyozás
indult meg, de úgy, hogy a ravaszt el sem engedték. Sejtettem, hogy mi tör-
ténhetett. A németek elmenekültek, s a szovjet katonák jönnek le az óvóhely
felé. Mindenkiben meghűlt a vér. Gondoltam, itt valamit tenni kell, hiszen
ezek képesek lemészárolni minket, mivel németeket „bújtattunk”.
Felszaladtam az alagsori lejáró tetejére, feltartottam a kezeimet, s torkom
szakadtából ordítani kezdtem, hogy „csekáj bolnica, csekáj bolnica”.523 Erre
rövidesen elhallgatott a géppisztoly. A nyitva álló légvédelmi ajtó mögül elő-
ször két géppisztoly csöve meredt elő, majd óvatosan két puskaporfüsttől fe-
kete arc bontakozott ki. Csekélyke orosztudásommal próbáltam magyarázni
nekik, hogy ez kórház. Őket azonban csak az érdekelte, hogy hova bújtak
el a „nyemeckik”.524 Közöltem velük, hogy ez itt lent a klinika óvóhelye, itt
nincs egyetlen nyemecki sem. „Davaj!”525 – mondták, majd mi megnézzük.
Közben még két társuk is előkerült, s végig kellett vezessem őket az egész
óvóhelyen, miközben előreszegezett géppisztollyal, lövésre készen jöttek mö-
göttem. Miután meggyőződtek róla, hogy lent valóban nincsenek fegyveres
nyemeckik, valamelyest megnyugodtak. Ezután olyan esemény következett,
melyre, ha rágondolok, ma is borsódzik a hátam. A két katona azt követelte
tőlem, hogy az alagsor légvédelmi ajtóin kívül eső részt is vizsgáljuk át, ahol
előzőleg sok német katona tartózkodott, mégpedig olyképp, hogy én menjek
előre, ők pedig a hátam mögé bújva követnek, tehát védőpajzsként használ-
nak. Ha a németek valahonnan tüzelnének, engem találjanak el. Nem volt
mit tenni. Életemmel ebben a pillanatban leszámoltam. Különös, hogy ebben
a vérfagyasztó szituációban mégis teljesen nyugodtnak éreztem magam. Vagy
van német katona, akkor végem, vagy nincs, akkor megmenekültem. Minden
alagsori helyiség ajtaját ki kellett nyissam, a villanyt meggyújtsam, szétnéztek.

523 Állj, kórház, állj, kórház!

524 Német.
525 Gyerünk!

298
A szekrényeket, WC-ajtókat ki sem nyitották, hanem egyszerűen egy soro-
zatot eresztettek beléjük.
Feleségem, kollégáim az óvóhelyen rémülten hallgatták e sorozatokat, s
nem tudták mire vélni, így ment ez, míg az összes alagsori helyiséget át nem
kutattuk. Óriási szerencsémre az alagsorból minden német elmenekült a kert
felé, s ezt a veszélyes szituációt is sikerült élve megúsznom. Közben több
másik csoport átfésülte az emeleti helyiségeket is, szerencsére ezen már nem
kellett részt vennem. A németek közül kettő nem tudott már elmenekülni,
ezeket ott a helyszínen agyonlőtték.
E számomra rendkívül izgalmas esemény után a négy szovjet katona le-
jött velem az óvóhelyre, hogy kissé kifújják magukat, s mint akik jól végezték
dolgukat, cigarettára gyújtottak, majd rövid pihenő után eltűntek.
Utólag a következő derült ki: a Práter utcán át egy elit csapatokból526 álló
szovjet ék nyomult messze előre, a Pál utcán át egészen a klinikánkig. Még-
pedig nem az utcán jöttek, hanem a házak pincéjében áttörték az egymás
mellett lévő óvóhelyek válaszfalait527, tehát láthatatlanul nyomultak a Bel-
város felé. A németek a Szemklinikán megpróbálkoztak feltartóztatásukkal,
de az orosz emberutánpótlás olyan nagy lehetett, hogy nem tudták a klinikát
tartani, hanem átmenekültek a kerten át a Szentkirályi utcai Belklinikára.
Utána még két napon át tartott a klinikakertben közöttük a csata. A német
és a nyilas felderítés annyira nem tudott erről az előreszaladt ékről, hogy két
nap múlva, január tizenhatodikán a Rákóczi téren, valamint a Mária Terézia
laktanyánál528 még nyilasok igazoltatták a férfiakat. Az oroszok a németek
megfutamodása után egy páncélkocsival benyomták a klinika kapuját, ez
okozta a robajt, majd közelharcra felkészülve kezdték el a klinikát átfésülni.
Bár a klinika megostromlása, valamint elfoglalása közben közülünk sen-
kinek sem esett bántódása, az a tény, hogy ez az ék pont a Szemklinikát
foglalta el elsőként, később még sok izgalmat, rettegést tartogatott számunk-

526 Vélhetően csak felderítőkről volt szó, nem klasszikus értelemben vett elit alakulatról.
527 A légoltalmi óvóhelyek között, a föld alatt a Belvárosban áttörték a falakat, hogy legyen
menekülőút arra az esetre, ha a főbejárat és adott esetben a vészkijárat is járhatatlan lenne.
528 1945 után Kilián laktanya, Üllői út 47–49.

299
ra. A szintén Mária utcára néző Női,529 valamint Bőrgyógyászati Klinikát a
szovjet katonák egy ízben ugyanígy átfésülték, de oda többet úgyszólván be
sem tették a lábukat, tehát a „felszabadítást” teljesen simán úszták meg. Nem
így volt nálunk.
Az történt ugyanis, hogy még aznap éjjel egy fontos telefonvonaluk köz-
pontját telepítették a klinikára, ráadásul pont a mi elhagyott alagsori szo-
bánkba, s az utánpótlási csapatok is heteken át a Szemklinikán keresztül vo-
nultak előre, s még jóval a pesti oldal eleste530 után is ott töltöttek egy-két
éjszakát.
Az újabb és újabb csapatok érkezése, randalírozása, zaklatása, zabrálása
idegileg talán még jobban kikészített minket, mint a bombázás. Végül is a
bombázás ellen az óvóhely meglehetősen jó védelmet nyújtott, de ezeknek az
ázsiai hordáknak teljesen ki voltunk szolgáltatva. Amint kis pihenőjük volt,
berúgtak, randalíroztak, fenyegetőztek. Állandóan zaklatták nőtagjainkat.
Nem győztük őket eléggé öregnek kamuflálni531 és dugdosni. Amint vala-
melyest megszelídítettük őket, már mentek is tovább, és jöttek az újabbak.
Az óvóhely két lejáratánál állandóan őrséget tartottunk, s amint minket fél-
retolva kezdtek oda részegen letántorogni, máris szaladt az üzenet szájról
szájra: fiatal nők gyorsan a WC-be!
Január tizenkettedike táján két hatalmas, tizenöt centiméteres ágyút állí-
tottak fel közvetlenül a klinika előtt az utcán, csővel a Baross utca felé. Ezek
elsütése olyan hatalmas dörrenést és földrengést okozott még az óvóhelyi
falakon keresztül is, mintha bomba esett volna. A szovjet ütegparancsnok
egy ízben, hogy a fülét kímélje, lejött közénk az óvóhelyre. Barátságosan vi-
selkedett, civilben állítólag „inzsinér”532 volt. Kérdeztük, hogy tulajdonképp
hova lőnek. Ő a térképen a mostani Marx térre533 mutatott. A lövöldözés

529 Ekkor Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem I. Számú Szülészeti és Nőgyó-
gyászati Klinika, címe: IV. kerület, Baross utca 27., ma Semmelweis Egyetem I. Sz. Szülészeti
és Nőgyógyászati Klinika, címe: V. kerület, Baross utca 27.
530 1945. januárt 18-án esett el a pesti hídfő.
531 Álcázni.
532 Mérnök.
533 Ma Nyugati tér.

300
után másnap kilesve láttam, hogy a klinika előtt a hóban két-három tucat
óriási réz lövedékhüvely feküdt szanaszét. Mivel ezek még huszadika után is
ott voltak, egy csendesebb időszakban három darabot be is vittem magam-
mal, s eldugtam, hátha később jó lesz valamire. Egy ma is megvan belőlük.
Bottartónak használom.
Az óvóhelyről természetesen csakis fehér köpenyben és vöröskeresztes
karszalaggal merészkedtünk fel az alagsorba vagy a kapuba. A kapuőrök nem
kedvelték, ha felmászkálunk, mindjárt lezavartak, holott sebesültjeinket is el
kellett lássuk. Egy kevés cigarettával azonban többnyire le lehetett őket ke-
nyerezni.
Különösnek tűnt, hogy a szovjet katonák sebesültjeinkről úgyszólván tu-
domást sem vettek, élettelen tárgynak tekintették őket. Képesek voltak a ha-
láltusájukkal küszködők közé letelepedni és röhögcsélni csak azért, mivel ott
valamivel enyhébb volt a hőmérséklet.
A szobánkba telepített telefonközpont miatt oda négy héten át be sem te-
hettük a lábunkat. Egy ízben, hosszas könyörgésre engedték csak meg, hogy
kisgyermekeimnek tiszta fehérneműt hozzunk ki. A szobában szétnézve haj-
meresztő rendetlenséget és piszkot találtunk. Miközben Iluska keresgélte a
ruhácskákat, láttam, hogy a vaskályhánkat az odamenekített értékes könyve-
immel fűtötték.
Egyik délután, amikor egy eléggé csúnya takarítónőnk élelmiszert vitt át
a kórbonctani részlegbe, a szovjet katonák elkapták, s állítólag tizennégyen
mentek rajta keresztül. Bár már asszony volt, ez a kiadós szexuális érintkezés
túl sok volt neki is. Szerencséjére nem szedett össze semmiféle betegséget.
A szovjet katonák erőszakoskodásai és félelemkeltése egy rendkívüli ese-
ményben kulminált. Január tizenhetedike körül – miközben állandóan újabb
és újabb egységek vonultak át a klinika területén – felejthetetlen esemény
zajlott le.
Késő este, úgy tizenegy óra körül, az óvóhely bejáratánál éppen én ültem
„őrségben”, mikor is a két szovjet kapuőr kíséretében megjelent egy marcona
őrnagy két kísérőjével, s közölte, hogy jött a betegeket inspiciálni. Kissé cso-
dálkoztam, hogy miért pont éjjel teszi ezt, de mivel rendkívül kimért és hatá-
rozott volt, valamint nem tudtam vele oroszul megfelelően értekezni, kény-

301
telen voltam kívánságát teljesíteni. Előzőleg már végigjött az alagsoron, ahol
látta a szorosan egymás mellé slichtolt, sok bombasérült polgári személyt.
Az óvóhelyen, ahol úgyszólván mindenki aludt már, minden ötödik, ha-
todik személynek felhúzta a szemhéját, megnézte a szemét, konstatálta, hogy
ép a szemük, tehát „szimulant”534-ok. Így ment ez az óvóhelyen végig, miköz-
ben mind dühösebben ismételte, hogy „szimulant, szimulant”. Nem tudhatta,
hogy ezek voltaképp a klinika alkalmazottai, családtagjaink, kiknek valóban
nem volt szembajuk, s annak a néhány tucat szembetegnek, kik a háború
miatt nem tudtak hazatérni, szintén nem látszott a szemén ilyen felületes
megtekintésre semmi. Próbáltam neki valamiképp megmagyarázni, hogy mi
a helyzet, de egyrészt nem értettük meg egymást, másrészt nem is érdekelte,
hogy mit akarok mondani.
Jöjjön ide azonnal a professzor! – harsogta. Én hátramentem, és röviden
tájékoztattam Nónayt, hogy mi a helyzet, s kértem, hogy jöjjön fel. Hátha ő
éltesebb korával, hatalmasra növesztett Kossuth-szakállával meg tudja nyug-
tatni ezt az őrültet. Nónay, aki mindig is gyáva volt, most különösen meg-
rémült. Közölte, hogy eszében sincs odamenni. „Vedd úgy, hogy én itt sem
vagyok. Meghaltam vagy eltűntem. Intézd el úgy ezt az ügyet, ahogy tudod,
de én nem létezem!”
Visszatérve az őrnagyhoz, jelentettem, hogy a professzort nem találom.
Erre az őrnagy teljesen kiborult. Közölte velem, hogy parancsba adja,
hogy az összes, alagsorban hordágyon fekvő polgári sebesültet szállítsuk le
azonnal az óvóhelyre, s az összes óvóhelyen fekvő szimuláns személy költöz-
zön fel az alagsorba. Erre ad háromórányi időt. A végrehajtásért engem tesz
felelőssé. Ha nem teljesítem a parancsát, agyonlövet. Ezután mind a hárman
elvonultak. Mivel rendkívül határozottan lépett fel, láttam, hogy ennek fele
sem tréfa.
Úgy álltam ott, mint akit bunkóval fejbe vágtak. Ahogy kezdtem magam-
hoz térni, első gondolatom az volt, hogy micsoda fatális balszerencse, hogy a
frontot, a bombázásokat, a klinika ostromát túléltem, s most egy ilyen ostoba

534 Szimuláns.

302
szituáció miatt kell meghalnom. Mert az egy pillanatig sem volt előttem két-
séges, hogy az őrnagy kívánságának teljesítése egyszerűen kivihetetlen.
Ismét lementem Nónayhoz, közöltem a fejleményeket. Ő rémülten csak
azt hajtogatta, „micsoda képtelenség, micsoda képtelenség!”. Majd azt ta-
nácsolta, próbáljak valami felsőbb szovjet parancsnokságot keresni, s kérjek
védelmet. Mindezt akkor, amikor még az óvóhelyet sem volt szabad elhagy-
nunk, nemhogy a klinikát.
Az őrnagy parancsának teljesítése már csak azért is kivihetetlen volt, mi-
vel a szűkre szabott óvóhelyi lépcsőn a hordágyat méretei miatt le sem le-
hetett vinni. És ki bírta volna erővel azt a százhúsz-százötven szerencsétlen
sebesültet lecipelni, kik közül sokat már csak a ruha tartott egyben, s kiknek
a többsége ilyen körülmények között egyébként is halálra volt ítélve? És kol-
légáimat, családtagjaimat, munkatársaimat pont én helyezzem fel a jéghideg
alagsori folyosó kövére, ahol még egy matrac sem volt? Úgy döntöttem, hogy
inkább agyonlövetem magam, de nem változtatok semmin. Különös, hogy
ismét semmi félelemérzés nem támadt bennem, sőt egy rendkívül erős el-
szántság vett rajtam erőt. Bíztam abban, hogy halálommal a többiek helyze-
tét megválthatom.
Közben mindenki felébredt. Ahogy az eseménynek híre szaladt, minden-
kit jéghideg borzongás töltött el. Remenár próbált rábeszélni, hogy legalább
néhány sebesültet vigyünk le, de ő is belátta, hogy ez hordágyon fizikai le-
hetetlenség, karban lecipelve pedig még sokkal jobban megkínoznánk őket.
Az idő végtelenül lassan telt. Ha lépéseket hallottam, már vártam a hó-
hért. Idegesítő volt, hogy az alagsorban táborozó katonák még éjjel is men�-
nyit jöttek-mentek. Többnyire kisebb csoportokban, részegen tértek haza.
Eltelt két óra. Két és fél óra. Három óra. Semmi. Jó, tudtam, hogy az oroszok
sohasem pontosak, de azért szerettem volna már a kivégzésen túl lenni.
Mikor nyolc óra körül világosodni kezdett, s az őrnagy még mindig nem
tért vissza, valami furcsa, de naiv remény kezdett ébredezni bennem: hátha
ez az őrült jelentést tett a parancsnokánál, s másnap hivatalosan kijönnek
kivizsgálni az ügyet, addig szerzek tolmácsot, s megmagyarázzuk, hogy kép-
telenség, amit az őrnagy kívánt.
De nem jelentkezett többet, sem aznap, sem másnap, soha. Feltehetően az
őrnagy már, amikor odajött, italos volt, bár nem látszott rajta, s az egész cir-

303
kuszt ilyen állapotában csinálta végig. Utána valószínűleg még tovább ivott,
közben el is felejtette, hol járt és mit is kívánt.
Ezen izgalmas és álmatlan éjszaka után olyan halálos kimerültség vett
rajtam erőt, hogy még beszélni is alig tudtam. Az óvóhely lakói pedig másnap
felszabadultan rázták a kezemet, ölelgettek, csókolgattak, s köszönték meg,
hogy józanságom, bátorságom révén milyen szörnyű megpróbáltatásoktól
menekültek meg.
Január tizennyolcadikán elesett (felszabadult!) a pesti oldal. Mi ebből
semmit sem vettünk észre, mivel a szovjet csapatok a klinikán keresztül vál-
tozatlanul jöttek-mentek. A klinika lassanként egy átmeneti katonai szállássá
alakult át, s közöttük mindig akadt néhány erőszakos, undorító szörnyeteg.
Mindenesetre tizennyolcadika után táborozásaik kezdtek kissé meghosszab-
bodni, nem váltogatták egymást olyan sűrűn. Egyikkel-másikkal már szóba
is lehetett állni, s huszadika körül Pest elestét is tőlük tudtuk meg. Január
huszonötödikén végre elvitték szobánkból a telefonközpontot, kitakarodtak
végleg az épületből, s mi ezt éreztük a legnagyobb „felszabadulás”-nak.
Ami utánuk az épületben maradt, az szinte leírhatatlan. Kiderült, hogy
nemcsak az alagsorban, hanem az emeleteken is táboroztak. A kegyetlen hi-
deg miatt a kórtermekben is szabad tüzet gyújtottak, még a parkettán is.
A bútorokkal fűtöttek. Kész csoda, hogy az épület nem gyulladt fel. A könyv-
tárban egy nagy halom pernyére akadtunk, amely az elégetett szakkönyvek
maradéka volt. Megpiszkálva a kupacot egy nagy, fekete, lapos tálca került
elő. Kiderült, hogy Nónayék hatalmas ezüsttálcája volt. Alatta a parketta fa-
szénné változott. Mindenütt, ahol időztek, megszámlálhatatlan üres szeszes
italos üveg, levetett ing, gatya hevert szanaszét. Mosással nem foglalkoztak,
egyszerűen tisztát zabráltak, a piszkosat otthagyták, s így váltottak fehér-
neműt. Sok hátrahagyott pisztolyt, géppisztolyt, lőszert és mindenféle cse-
csebecsét is lehetett találni. Hogy az osztályokon a WC borzalmasan nézett
ki, nem is vehető rossz néven, hiszen nem volt vízöblítés. Szerencsénkre ne-
künk végig volt vizünk azáltal, hogy az egész fővárosi vízhálózatból – mint
a város legmélyebben fekvő helyére – a víz ide szivárgott. Egészen január
huszonnegyedikéig, a vízszolgáltatás megindulásáig, ha vékonyan is, de a mo-
sókonyha alsó csapjából csurgott a víz. Január huszonötödike után, mivel a
szovjet katonák nyüzsgése erősen lecsökkent a környéken is, zavartalanabbul

304
nézhettem széjjel. A kapuban még ott volt egy székre ültetve annak az egyik
német katonának a hullája, akit még tizennegyedikén lőttek agyon. A kezé-
be a hecc kedvéért egy kinyitott, színes napernyőt tettek. A klinikakertben
is még tíz-tizenöt civil ruhás hulla feküdt szerteszét. Szovjet katonai hullát
egyet sem lehetett látni, azokat azonnal elszállították, nehogy ezek látványa a
bajtársaikat esetleg félénkebbé, óvatosabbá tegye.
A következő napon már elmerészkedtem a József krt. 55. alatti lakásunk-
ba is. E két-háromszáz méteres útvonalon is legalább tizenöt-húsz civil ruhás
hulla feküdt a hóban. A ház lakói nagy ovációval fogadtak, mivel fogalmuk
sem volt, mi van velünk. A harmadik emeleti lakásunkat nyitva találtam.
A lakók elmondták, hogy az oroszok minden lakásba behatoltak, s az értéke-
sebb holmikat magukkal vitték. Az én lakásom egyik szobáját egy nagyobb
bomba szakította át, ami lehatolt az első emeletig, de nem robbant fel. En-
nek ellenére a lakás elszomorítóan nézett ki. Az ebédlőben csaknem teljesen
hiányzott a plafon és a padló. A küszöbről le lehetett látni az első emeleti
lakásba. Ennek következtében lakásunk tele volt törmelékkel, mindent vas-
tagon fedett a por. Az oroszok, miután az ajtót felfeszítették, látván mindezt,
undorral fordultak vissza. Így az otthagyott holminkból sem az oroszok, sem
a lakók nem vittek el semmit.
Az orosz telefonosok kikotródása után, még január huszonhatodikán be-
üvegeztem a klinikai alagsori szobánkat, melynek az ablaka addig csak fa­
lemezzel volt lezárva, hogy minél előbb felköltözhessünk. Előrelátó lévén,
és számítva arra, hogy háborús események miatt valószínűleg nagy szüksé-
günk lesz üveglemezre, még december elején megvettem a Mária utcai Mi-
hály nevű, üveges ismerősömtől egy láda ablaküveget, s tíz kiló gittet. Ezt az
éléskamránkban helyeztem el (ez utóbbiról később még lesz szó). Mivel volt
üvegvágó gyémántom, nem okozott különösebb gondot az üvegezés. Hu-
szonhatodikán este, miután Iluska egész nap takarított, hogy a mérhetetlen
koszt, amit ezek otthagytak, eltüntesse, már vissza is költöztünk e szobába.
A vaskályhába jól befűtöttem azzal a koksszal, amit előzőleg a telepen a köz-
ponti fűtéshez használtak. Óriási érzés volt négy hét után fapad helyett ismét
matracos ágyban aludni.
Másnap meglátogatott az öcsém, Györffy Gyuri, aki az ostrom alatt a
Nemzeti Múzeum pincéjében bujkált, valamint bejött a szobaavatóra Grósz

305
István is, aki a nehéz napok alatt hol a lakásán, hol a klinikán tartózkodott.
A „felszabadulást” ünnepélyes koccintással kívántuk megünnepelni. Előre
kell bocsássam, hogy mikor január tizennegyedikén az oroszok elfoglalták
a klinikát, s a mi szobánkat szemelték ki telefonközpontnak, a legszüksége-
sebb holmijainkat csak sebtében összekapkodva tudtuk az óvóhelyre levinni.
Megmaradt azonban egy fél üveg angol whiskym, s mivel szerettem volna ezt
biztonságos helyre dugni, sebtében becsúsztattam a gyermekágy matraca alá,
gondolván, hogy ott csak nem fogják felfedezni.
Most, hogy ütött az ünneplés órája, a matrac alá nyúltam, s meg is talál-
tam a félig telt whiskysüveget. Mindnégyünknek töltöttem egy-egy kupicá-
val, és „proszit!” felkiáltás után felhörpinteni készültünk. Grósz itta ki első-
ként, de azonnal undorral ki is köpte a pohár tartalmát. Elképedve néztünk
rá. Kiderült, hogy ezek a csibész telefonosok a matrac alatt is megtalálták a
whiskysüvegünket, megitták, s pontosan addig a szintig, ameddig a whisky
volt benne, pisivel töltötték fel. Majd az üveget gondosan oda tették vissza,
ahol találták. Bár átkoztuk őket, de azért imponált szellemes kitolásuk.
Február elsején megkezdődött a Várhegy ellen a koncentrált szovjet tá-
madás. A városban rekedt német katonák, mintegy huszonöt-harmincezer
fő535, ide vonultak vissza. Mivel a várhegyi barlangokból már előzőleg kitűnő
óvóhelyeket létesítettek, ez meglehetősen jó védelmet nyújtott számukra536,
de mivel tudták, hogy teljesen körül vannak zárva, sejthették, hogy napjaik
meg vannak számlálva. A szovjet hadsereg minden rendelkezésre álló bom-
bázóját, ágyúját, aknavetőjét bevetette ellenük, hogy őket megadásra kénysze-
rítse. E tüzérségi össztűz folytán – feltehetőleg gyújtóbombáktól – kigyulladt
a királyi vár is, s kb. egy héten át hatalmas, tizenöt-húsz méteres lángokkal
égett537. Ez az óriási tűzvész, mely az egész környéket bevilágította, még a
klinika földszintjéről is jól látszott. A gyönyörű Királyi Palotából csak romba

535 Nagyjából pontos az adat. Az ostrom végén a kitörés előtt a németek létszáma 23 900 fő
volt (ebből 9600 fő sebesült).
536 A Vár alatti sziklabarlangban civilek és sebesültek voltak döntően, a parancsnokság az
ettől független alagúti óvóhelyen volt.
537 Február 1-jén gyulladt ki a Királyi Palota, de ezt február 2-án sikerült eloltani. Azonban
február 7-én újra kigyulladt gyújtóbomba-találat következtében.

306
dőlt, üszkös falak maradtak. A németek felfedezték, hogy a várhegybeli óvó-
helynek egy lejárata van az Ördögárok alagútjába,538 mely árok Zugliget kö-
zelében bújik ki a föld alól.539 Megpróbálkoztak ezen át kimenekülni, de csak
néhány száz németnek sikerült kijutni.540 A szovjetek hamarosan felfedezték
e menekülési lehetőséget, s az előbújó németeket halomra lőtték.541 Mivel
menekülésük mindenképp reménytelennek bizonyult, február tizenharmadi-
kán megadták magukat. Ezáltal a főváros utolsó megszállt területe is szovjet
kézre került. A katonákat pedig hadifogolyként elhajtották.
Néhány nappal a pesti oldal eleste után arra lettünk figyelmesek, hogy a
klinikakertben ismét nagyobb szovjet mozgolódás támadt. Több katonai autó,
dzsip jelent meg. Elkezdték a telepen tárolt személygépkocsikat összeszedni.
Az én Topolinóm, valamint Nónay Opel Rekordja az ostrom alatt a klini-
ka melletti hatalmas fészerben állt.
Még 1943 őszén építtetett a GH542 a jelenlegi büfé helyére egy nagyobb
színt, két tűzoltóautó részére. De mivel 1944. november végéig nem sikerült
tűzoltókocsit szerezni, a GH hozzájárult, hogy személykocsijainkat itt tárol-
juk. Úgy gondoltuk, itt biztonságban lesznek. Bár a bombák és aknák a fészert
erősen megrongálták, s a kocsik karosszériáját, ablaküvegét több aknaszilánk
fúrta át, én még január tizedike körül a motort be tudtam indítani, tehát
súlyosabb baja nem esett. Mivel a klinikusok között voltak, akik kocsijukról
leszerelték a kereket, vagy kivették az akkumulátort, hogy ne lehessen velük
elhajtani, az orosz katonák mindezt hozták magukkal, s ezzel a kocsik egy
részét járóképessé tudták tenni. A többit pedig vonatszerűen egymás után
kötve, teherautóval vontatták el.

538 Ilyen nem volt, a Krisztina körútról lehetett lemenni az Ördög-árokba, de el kellett hagy-
ják az Alagutat az oda lemenők.
539 A Bolyai Műszaki Akadémiánál ér véget az Ördög-árok fedett szakasza.
540 Itt keveredik több információ. Az Ördög-árokban kitörők közül senki sem érte el a saját
állásokat, de a kitörésben részt vevőkből 785 fő igen. A 16 ezer fő többsége viszont, aki a kitö-
résben részt vett, elesett vagy hadifogságba került.
541 Itt megint keveredik több információ. A kitörés során elfogott, magukat megadó néme-
teket végeztek ki nagy számban a szovjet katonák, elsősorban, de nem kizárólag, az SS tagjait.
542 Gazdasági Hivatal.

307
 Az ablakból nagy bosszúsággal szemléltem, amint az én Topolinómat is
elszállítják, de mivel sokan voltak, szólni sem mertem. Az, hogy Frigyesi543
professzor Packardját vagy Bakay544 professzor Mercedesét elvitték, érthető
volt, hiszen ezeket hadicélra is felhasználhatták. De hogy egy kis Fiat 500-as-
sal mit akartak kezdeni, ez számomra érthetetlennek tűnt. (Később megtud-
tam, hogy ezeket vidéken eladták.)
Két napra rá az egyik altiszt azzal szaladt hozzám, hogy az alagsorból
elvitték 125-ös Puch motorkerékpáromat is, melyet addig békén hagytak.
A földszinti ablakból kinézve láttam is, hogy a GH előtt kb. negyven-öt-
ven kerékpár, valamint három-négy motorkerékpár fekszik kupacba hányva.
Az én Puchom a legszélén feküdt. Az egészet egy géppisztolyos katona őriz-
te. Erre olyan méregbe gurultam, hogy gondoltam, lesz, ami lesz, én vis�-
szaszerzem. Fehér köpenyben határozott léptekkel odamentem, s a motoro-
mat felemelve elkezdtem visszatolni. Az őrt váratlan pimaszságom annyira
meglepte, hogy csak bambán nézett utánam, s mire észhez tért, s elkezdett
kiabálni, én már el is tűntem vele az alagsorban. Mivel őrhelyét nem hagy-
hatta el, nem tudott utánam jönni. Ez alkalommal már olyan helyet kerestem
elrejtésére, ahol nagyon nehezen bukkanhattak volna rá. Meg is maradt. Óri-
ási jelentőségű volt számomra, hogy 1948-ig, míg újból kocsit tudtam venni,
nem maradtam motoros jármű nélkül. 1945. március utolsó napjaiban már
ezen karikáztam ki Leányfalura, hogy megszemléljem csónakházamat.

543 Dr. Frigyesi József (1875–1967) nőgyógyász, 1913-tól a Bakáts téri kórház vezetője,
1929-től egyetemi magántanár és az I. Számú Női Klinika igazgatója, 1946-tól az MTA le-
velező tagja.
544 Dr. Bakay Lajos (1880–1959) sebész, 1912-ben magántanár, később pedig a Fehér Ke-
reszt Gyermekkórház sebész főorvosa. 1926-tól a II. Számú Sebészeti Klinika vezetője, 1939-
től a Pázmány Péter Tudományegyetem képviselőjeként a felsőház tagja. A Népbíróság ítélete
alapján 1946-ban állásától megfosztották.

308
Az ostrom utáni első kirándulásom Budára
Pest után 1945. február tizenharmadikán elesett Buda is. A gyilkos küzde-
lemnek vége volt. A Királyi Palota égésének tíznapos lángcsóvái is, melyek
éjjel vörösre festették az eget, kialvófélben voltak. A várost mind több szovjet
egység kezdte ellepni. Az utcán civilnek mászkálni nem volt tanácsos, mert
a katonák könnyen kifosztották az embert, vagy csak szelíden elvették a té-
likabátját. Az egyetemtől ugyan hamarosan kaptunk orosz nyelvű, arcképes
igazolványt, ez azonban gyakorlatilag semmit sem ért, hiszen sok katona még
olvasni sem tudott. Szívesen szétnéztem volna a városban, de már híre ment,
hogy az oroszok szedik össze a férfinépet, hogy az előző hadijelentéseikben
közölt hadifoglyok számát mesterségesen előteremtsék545. Emiatt legfeljebb
a József körút 55. alatti lakásunkig merészkedtem.
Ilyen körülmények között történt, hogy február huszonkettedikén (har-
mincharmadik születésnapomon), délelőtt tíz óra körül egy szovjet sebesült-
szállító autó állt meg a klinika előtt, s a sofőr kíséretében egy tiszt jött be a
kapun. Fiatal, magas, arisztokratikus külsejű férfi volt, aki udvarias hangon
egy klinikai orvost keresett. Én kerültem elő. Kitűnő németséggel előadta
jövetele célját. Kiderült, hogy a Cegléden állomásozó Malinovszkij546 tábor-
nok547 törzskarához tartozik, orvos főhadnagy. Azért jött, mivel főnöke, Mali-
novszkij olvasószemüvege eltörött, s arra gondolt, hogy talán a Szemklinikán
útbaigazítást tudnak adni, hol tudná megcsináltatni. Útközben nyilván rájött,
hogy ez nem lesz könnyű feladat, mivel minden üzlet, így a látszerészüzletek
is mind ki voltak fosztva, vagy ki voltak égve.

545 Malinovszkij Budapest ostromának elhúzódását a védők magas számával (180 200 ezer
fő) indokolta. Az ostromot követően pedig több mint 138 ezer hadifogolyról tett jelentést,
miközben a védők létszáma már az ostrom kezdetén sem érte el a 100 ezer főt. Ezért a hiányt
civilekkel töltette fel.
546 Rogyion Jakovlevics Malinovszkij (1898–1967) 1919-től a Vörös Hadsereg katonája,
1936–1938 között a spanyol polgárháborúban katonai tanácsadó, a második világháború során
részt vett a sztálingrádi csatában, majd a 2. Ukrán Front parancsnoka volt. E beosztásában volt
Budapest ostroma alatt is. A háború végén a Távol-Keleten vezetett hadjáratot a japánok ellen.
1957–1967 között a Szovjetunió honvédelmi minisztere volt.
547 Helyesen a Szovjetunió marsallja.

309
 Én rögtön tudtam, hogy ügyét kedvezően tudom elintézni, de hogy kissé
fontoskodjak, közöltem vele, hogy a jelen körülmények között ez rendkívül
nehéz lesz, de mindent el fogok követni. Foglaljon helyet, utánanézek a do-
lognak. Először is lemértem a törött üvegek dioptriaszámát. A legközönsége-
sebb, +3.0 dioptriás üvegről volt szó.
Optimizmusom az alábbiakban nyerte magyarázatát: Marton Lajos, aki
az 1940-es évek elején kontaktlencse-technikusom volt, még a bombázások
előtt bemenekítette optikusi gépeit és szemüveglencse- és keretraktárát a kli-
nikára. Bár előtte a Königseder548 nevű neves optikus segédjeként dolgozott,
saját üzletet készült nyitni, s innen volt a felszerelése. Marton, aki nőtlen fi-
atalember volt, katonaszökevény lévén lakásán nem érezte biztonságban ma-
gát, ezért január ötödike–hatodika körül ő is beköltözött a klinikára. A pesti
oldal felszabadulása után fel is állította az egyik kis alagsori helyiségben mű-
helyét, s itt-ott már munkája is akadt, hiszen rengeteg embernek tört össze a
szemüvege. Természetesen! – mondta ő.
Törtem a fejem, hogy viszonzásképp mit kérhetnék a főhadnagytól, de
semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. Bár a két lencse becsiszolása féló-
rás munka volt, hogy lássa, hogy a szemüveg elkészítése nem egyszerű dolog,
közöltem vele, hogy jöjjön vissza délután három órára, addigra elkészíttetem
a szemüveget. Mivel udvarias volt, én is udvariasan felajánlottam, hogy ha
kívánja, addig leülhet a klinika rögtönzött rendelőjében is, amely fűtve volt.
Ő megköszönte, és azt mondta, hogy addig inkább átmegy Budára kissé szét-
nézni. Megemlítettem neki, hogy ez aligha lesz lehetséges, mivel a németek
minden hidat felrobbantottak. Ő azonban megnyugtatott, hogy a Csepel-szi-
geten van egy szovjet hadihíd, azon ő bizonyosan átjut. Ekkor támadt az az
ötletem, hogy megkérem, hogy vigyen át engem is. Habár el voltam készülve
a nemleges válaszra, mivel láttam, hogy gondolkozik a dolgon, indokolásképp
még elmondtam, hogy apósomék Budán laknak, négy hete nem tudunk róluk
semmit, s mivel a Várhegy tövében laknak, aggódunk sorsukért, s szeretném
őket meglátogatni. Erre azt mondta, rendben van.

548 Dr. Königseder Zsigmond látszerész.

310
 Beültem hátul betegszállító kocsijába, s elindultunk a Soroksári úton,
déli irányba. Útközben rendkívül lehangoló képet nyújtott a rommá lőtt
város. A leomlott házak romjai miatt helyenként alig lehetett előbbre jutni.
Úton-útfélen meggyötört embereket lehetett látni, kik batyut cipelve, motyó-
jukat babakocsin tolva, jobbik esetben megmaradt holmijukat kis kézikocsin
húzva igyekeztek kibombázott házukból valamely rokonhoz vagy ismerős-
höz eljutni. Végre a sok akadályt legyőzve elérkeztünk a pontonhídhoz, mely
a Csepel-sziget és a budafoki Háros-sziget közt volt felállítva. A híd pesti
oldalán óriási tömegű páncélos és egyéb harci jármű várakozott, hogy majd
a hídon átkelhessen, melyen akkor, úgyszólván egymást érintve, vég nélküli
páncélososzlop haladt át. Az átjutás teljességgel lehetetlennek látszott. A fő-
hadnagy kiszállt, előrement a hídfőnél lévő irányítócsoporthoz, a parancs-
nokkal néhány szót váltott, s máris intett a sofőrnek, hogy induljon. A híd-
parancsnok két tank között helyet csinált kocsinknak, s bár csigatempóban,
de átjutottunk.
Az út Budafoktól kezdve apósomék Attila u. 10.-ben549 lévő házáig szinte
leírhatatlan élmény volt.
Budafokon, Lágymányoson át a rengeteg szétlőtt jármű közt még vala-
hogy csak át lehetett hajtani, de a Gellért tértől kezdve ehhez a sofőrünk
ördögi ügyessége kellett. Először is, a Gellért Szálló előtt tíz-tizenkét szovjet
teherautó várakozott. Ezekre dobálták fel azoknak a német katonáknak a
hulláit, akiket sebesültként a Gellért Szállóban mint tábori kórházban ápol-
tak. Számuk állítólag háromezer körül lehetett.550
A szovjet hadsereg előnyomulása közben nem ejtett foglyot, azok hátra-
szállítására nem volt lehetőségük. Minden foglyot egyszerűen agyonlőttek.551
Állítólag ezt tették a háromezer sebesülttel is, géppisztollyal elintézték őket,
s tetemeiket az odavezényelt teherautók vitték a tömegsírba.

549 Az épület mai címe: I. kerület, Attila út 8.

550 Ez erős túlzás, inkább 300 fő lehetett.
551 Itt megint keveredik több információ. A Vörös Hadsereg az ostrom során nagyszámú
katonai és civil hadifoglyot ejtett. Döntően a kitörést követően került sor a magukat megadó
hadifoglyok tömeges kivégzésére.

311
 A Tabán látványa még pokolibb volt. A tízezernyi kilőtt katonai jármű,
tank, szekér miatt moccanni sem lehetett volna, ha ezeket előzőleg valamilyen
buldózerszerű tank nem tolta volna egymás hegyére-hátára, hogy köztük egy
olyan sáv keletkezzék, ahol két katonai jármű egymással szemben el tudjon
haladni. A Tabán parkjában szerte még rengeteg temetetlen civil hulla, s a
lótetemek tucatjai hevertek. Egy-egy lovat nyolc-tíz ember tépett, kaszabolt,
hogy egy darabka húshoz jusson. E kép olyan filmjelenetre emlékeztetett,
ahol keselyűk hada cibálja a zebratetemet. Az Attila úton egy német repü-
lőroncs lógott le a tetőről.552 Ahogy közeledtünk az Alagút felé, a roncshegy
magassága mindinkább nőtt. A németek a végén ugyanis mind a Várhegyre
vonultak vissza, s járműveiket lent hagyták a Várhegy körül. Az Alagút után,
az Attila utcában már csak egy járható sáv volt. A kapuk aljából elgyötört
arcú emberek néztek ránk. Mikor a tízes szám előtt megállt kocsink, a ka-
puban állók elszivárogtak. Nagy problémát jelentett, hogy a mentőkocsival
valahogy be kellett furakodnunk a roncsok közé, hogy ne álljuk el az utat.
A lakók, mikor meghallották, hogy magyarul szólítom őket, előjöttek,
s ekkor tudtam meg, hogy apósom és anyósom január tizenhatodikán egy
bombatámadás alkalmával életét vesztette. Amint elmondták, délelőtt egy
kis bombázási szünet állt be. Apósom valamiért felszaladt az első emeleti
lakásukba, anyósom pedig beszaladt a földszinti házmesterlakásba, hogy Zoli
unokájának tejet melegítsen. Amint apósom éppen jött le a lépcsőn, akkor
csapódott be egy repülőbomba a lépcsőházba, mely apósomat darabokra tép-
te szét, anyósom pedig ennek a bombának a légnyomásától halt meg. Testén
semmiféle külsérelmi nyom nem is látszott. A szörnyű tragédiában enyhe
vigasz volt számunkra, hogy fájdalom nélkül, egyszerre haltak meg. A főhad-
nagy, értesülvén a szomorú esetről, részvétét fejezte ki.
Már útközben, az autóban eszembe jutott, hogy még az ostrom előtt
egész rendelőfelszerelésemet az apósomék lakásában helyeztem el, vajon mi
lett a sorsa. A felszerelést egy hatalmas faládába helyezve az egyik utcai főfal
mögé állítottam.

552 Ez az Attila út 35. számú épületbe csapódott német DSF-230-as tehervitorlázó-gép volt.

312
 Felérve a lakásba, mely számos bomba- és aknatalálatot kapott, elképesz-
tő látvány tárult elém. Az ablakkeretek, néhány bútor szilánkokká aprítva,
mindent vastag tégla- és vakolattörmelék borított. A szekrényekből a foszto-
gató katonák mindent kidobáltak, összetapostak. Az én ládám tartalma is ki
volt borítva, törmelékkel belepve, de felületesen szemlélve úgy látszott, hogy
minden műszerem épségben megmaradt. Amint a műszereket rakosgattam
vissza a ládába, közben utánam jött a főhadnagy is, s miután tájékoztattam,
hogy miről van szó, ő volt az, aki felajánlotta, hogy vajon nem akarom-e a
ládát hazavinni a klinikára. Bár e rendkívül jóindulatú ajánlata első pillanatra
szinte megdöbbentett, szerencsére mindjárt kapcsoltam, s mondtam, hogy
bizony szívesen elvinném, de hát ezt a hatalmas, nehéz ládát nem tudjuk
levinni. A fő problémát ugyanis nemcsak a láda mázsánál is nagyobb súlya
jelentette, hanem tetézte az a körülmény, hogy egy akna leszakított a folyo-
sóból egy jó hatméteres szakaszt. Apósomék lakásából csak úgy lehetett a
ládát levinni, hogy egy ablakon át be kellett mászni a szomszéd lakásba, azon
keresztül haladva egy másik ablakon át ki a folyosó megmaradt részére, s
innen a lépcsőházba. Erre felajánlotta, hogy majd segít a sofőrje, s ha a lakó-
kat megkérem, bizonyára azok is segítenek. Így is történt, segítségükkel, ha
nehezen is, de lecipeltük és beraktuk a ládát a kocsiba. Számomra a rendelői
felszerelésem megmenekülése pótolhatatlan nyereséget jelentett.
Visszafelé talán még lassabban haladtunk, mint oda. A pontonhídhoz
érve, azon változatlanul sűrű oszlopban jöttek Buda irányába a járművek.
A főhadnagy közbenjárására azonban a pesti oldalon megállították az oszlo-
pot arra az időre, míg mi átrobogtunk. Már jól besötétedett, mire a Mária ut-
cába visszaértünk. Átadtam a főhadnagynak a kész szemüveget. Mivel a sofőr
segédkezett a ládám cipelésében, gondoltam, megajándékozom egy üveg
barackpálinkával, melyet sikerült valahogy átmenteni. A főhadnagy azonban
ezt nem engedte meg. Ezután egymásnak köszönetünket fejeztük ki, búcsút
vettünk, s ők elhajtottak Cegléd irányába.
Soha többet nem találkoztam oroszok közt ilyen korrekt, udvarias, se-
gítőkész, talpig úriemberrel. Bizonyosra veszem, hogy valamilyen orosz cári
dzsentri- vagy arisztokrataszármazék lehetett!

313
Éléskamránk megmenekülése
Mikor 1944 szeptember–októberében bizonyossá vált, hogy az ország szovjet
megszállása elkerülhetetlen, ki-ki igyekezett elegendő élelmet tárolni. 1944-
ben országszerte óriási termés volt, s mivel a klinikán sok gazdálkodót is
kezeltünk, mindenkinek volt valamilyen vidéki kapcsolata, ahonnan élelmet
tudott begyűjteni. Én egy ismerős Madocsai családot bíztam meg, hogy ré-
szünkre vásároljanak mindenféle élelmet, s még október elején leutaztam a
Topolinóval, hogy nagyobb mennyiségű krumplit, szalonnát, kolbászt, füstölt
húst, babot stb. szállítsak fel. A hozott kacsákat, csirkéket a feleségem zsírban
lesütve tette el. Sok kenyeret szárítottunk, és vászonzacskóban tároltuk. Vet-
tem még cukrot, rizst, teát stb. Egyszóval annyi élelmiszert gyűjtöttem össze,
hogy ez elegendő legyen a család két-három havi szükségletének a fedezésére.
De ezt tették a többi bentlakó altisztek, ápolónők is, s ki-ki maga gondosko-
dott elrejtésükről. Amikor október tizenhetedikén beköltöztünk a klinikára,
úgy döntöttem, hogy élelmiszerkészletünket is bent fogom tárolni. Feltéte-
leztem még akkor, hogy a klinika a szovjet csapatok zabrálásától érintetlen
marad. Az elhelyezésre egy használaton kívüli, alagsori kamrát szemeltem
ki, melynek nem volt ablaküvege, csak sűrű rácsa, tehát szellős volt, ajtaja
pedig közvetlenül az óvóhely hátsó bejárata mellett nyílott. (Később ez lett
az áramgenerátor helyisége.) Ugyanide helyezték el élelemkészletüket Erőss
Sándorék és Tamás János portásék is.
A szovjet katonák – amint már említettem – a klinika minden helyiségét
alaposan átkutatták, minden ajtót, szekrényt felfeszítettek, minden értéke-
sebb tárgyat, élelmiszert elvittek. A klinika csaknem száz helyisége közül ez
volt az egyedüli, amit nem törtek fel.
Ennek a magyarázata a következő lehet: mivel az óvóhelyet az ott tartóz-
kodók felmelegítették, a hátsó lejárat légvédelmi ajtaját a szellőzés miatt vi-
szont általában nyitva tartottuk, az óvóhelyről a meleg levegő felfelé áramlott.
Miután az épületen mindenütt kitörtek az ablaküvegek, s rendkívül hideg
időjárás volt, csak az óvóhelyi lejárat táján volt enyhébb a levegő hőmérsék-
lete. Ezért a katonák egymás hegyén-hátán, főleg az óvóhely lépcsőjén, vala-
mint közvetlenül e mellett, a kamraajtó előtt heverésztek. A zabráló katonák
pedig tekintettel voltak az ajtóbenyílóban alvó társaikra, s nem akarták őket
az ajtó felfeszítésével megzavarni. Egyébként is, az ajtó látszólag egy föld

314
alatti pincébe nyílt. Pedig ha tudták volna, hogy a kamra mennyi finomságot
rejt, pillanat alatt kirámolták volna. Mivel a kamraajtó előtt négy héten át,
egymást váltva, éjjel-nappal feküdtek katonák, feltörésére végig nem is került
sor. Amikor végleg eltávoztak, nagy kő esett le a szívünkről, s vettük ismét
birtokba pótolhatatlan élelmiszerkészletünket, mely április elejéig biztosítot-
ta ellátásunkat.
1945. január utolsó napjaiban megszűnt a villanyvilágításunk, ami akkor
kellemetlenül érintett minket, jóllehet – amint utóbb megtudtuk – inkább an-
nak kellett volna örülnünk, hogy addig egyáltalán volt. E számunkra kedvező
körülmény okára később derült fény. A klinika ugyanis az áramot a Liliom
utcai áramelosztóból kapta, mely az 1920-as, 1930-as években egyenáramú
generátoraival áramfejlesztőként működött. Az Elektromos Művek még az
ostrom előtt gondoskodott róla, hogy szükség esetén ezek lássák el áram-
mal a környéket, ezért még idejében üzemképessé tette őket. Az áramellátás
az országos hálózatból már január elsején, a bombázások kezdetekor meg-
szűnt, ezért beindították a Liliom utcai generátorokat, s míg ezek szénnel
győzték, termeltek is áramot. Január végére azonban elfogyott a szénkészlet,
s így megszűnt az áramtermelés. Csak február hetedikén sikerült az országos
hálózatot annyira rendbe hozni, hogy a mi körzetünket is vissza tudták erre
kapcsolni. Ez a szerencsés körülmény okozta, hogy a klinika mindössze egy
hétig volt világítás nélkül.
Február vége felé alaposan szétnéztem a József körúti lakásunkban, olyan
szemmel, hogy van-e egyáltalán értelme és lehetősége, hogy oda visszaköl-
tözzünk. A klinikai szükséglakást ugyanis már nagyon megelégeltük.
Annak ellenére, hogy csak egyik szobánk szakadt le, a lakás annyira ro-
mos volt, hogy reménytelennek látszott az akkori körülmények között, hogy
belátható időn belül rendbe tudjuk hozatni. Feleségemmel úgy határoztunk,
hogy megpróbálok egy másik, épebb lakást keresni. Tudtuk, hogy az ostrom
elől rengeteg család hagyta el otthonát, s menekült nyugatra. Emiatt igen sok
lakás ürült meg, főleg a Belváros jobb negyedeiben.
Felkerekedtem tehát, hogy terepszemlét tartsak. Mivel már a házassá-
gunk előtt szerettünk volna a Múzeumkert környékén letelepedni, de akkor
ez reménytelen volt, először errefelé indultam el, hogy szétnézzek. Nagyon
óvatosan kellett haladjak, mivel már elkezdődött a polgári férfiak összesze-

315
dése a hadifogolylétszám feltöltése céljából, s nagyon szemfülesnek kellett
lenni, hogy a kapualjakban rejtőző szovjet katonák kelepcéjébe ne kerüljek.
Ezt sikerült kikerülnöm, s így jutottam el a Bródy Sándor utca elejére. Érdek-
lődésemre kiderült, hogy ott úgyszólván minden ház csaknem minden lakása
elhagyott volt. Válogathattam volna a legcsodálatosabb és részben teljesen
lakható lakások között. Nem akartam azonban olyan lakásba költözni, mely-
nél számítani lehetett arra, hogy tulajdonosa esetleg visszatér, s át kellett vol-
na adjam. Így haladva jutottam el a 10-es számú házig, a Tauffer-palotáig553.
A kapuban állva nagy örömmel fedeztem fel a belső telep egyik villanysze-
relőjét, Szabó bácsit, akit régóta ismertem, s akiről kiderült, hogy ő az épület
házmestere is. Mellette egy ismerős arcú úrhölgy állt, Huszár Aladárné, a
volt főpolgármester554 özvegye, kivel a háború előtt valahol futólag szintén
találkoztam.
Mikor Huszárné meghallotta, hogy mi járatban vagyok, kérlelni kezdett,
hogy költözzünk hozzájuk a hatszobás lakásukba. Ő hajlandó átadni az egész
négyszobás utcai traktust, ő csak az udvari részt kívánja megtartani, mivel
leányával csak kettesben maradtak, s nekik ez bőven elég. Nagyon szeretné
ugyanis, ha mielőbb valami rendesebb, ismerős család költözne hozzájuk, mi-
vel az orosz katonák állandó randalírozása csaknem elviselhetetlen számuk-
ra. (Elősegítette a házbeliek zaklatását, hogy az alattuk lévő lakásban Kál-
lay Miklós555, a volt miniszterelnök lakott.) Úgy vélte, ha egy kisgyermekes
család költözik oda, ez már egymagában kedvezően hat az ő molesztálásuk
mértékére. Mivel Huszárné ajánlata őszintének és korrektnek hatott, s a szép,
nagy lakás nekem is megtetszett, no meg Szabó is rábeszélt, elfogadtam az

553 Az épület mai címe: VIII. kerület, Bródy Sándor utca 10.
554 Huszár Aladár (1885–1945) jogász, 1920-tól Nógrád-Hont, majd más vármegyék főis-
pánja, 1932–1934 között Budapest székesfőváros főpolgármestere, 1932-től a felsőház tagja,
1944-ig az Országos Társadalombiztosítási Intézet vezetője. Németellenes politikus volt, 1944
márciusában a Gestapo letartóztatta, és a mauthauseni koncentrációs táborban halt meg.
555 Kállay Miklós (1887–1967) Magyarország miniszterelnöke 1942. március 9. és 1944.
március 20-a között, a német megszállás alatt a török követségre menekült, majd mikor a
követséget önként elhagyta, a nyilasok letartóztatták. Raboskodott Sopronkőhidán, Mau­
thausenben, Dachauban, majd Dél-Tirolban élte meg a háború végét. Olaszországban, majd
az USA-ban élt a háborút követően.

316
ajánlatot, annál is inkább, mivel a lakás épnek látszott, csak az ablaküvegek
hiányoztak, és rom, por borított mindent. Hogy a tetőzet súlyos sérülései
miatt esőzés esetén rendszeresen beázott, ez csak később, tavasszal derült ki.
Problémát jelentett, hogy a palota hatalmas ablakainak üvegei mind ki-
törtek. Huszárné elmondta, hogy még az ostrom előtt, óvatosságból, az összes
belső ablakot leszedték és biztonságba helyezték. Mivel a bombázások követ-
keztében a külsők mind kitörtek, Pest eleste után arra gondolva, hogy itt már
nem lesznek többé harcok, felrakatta a belső ablaktáblákat. Arra nem számít-
hatott, hogy a ruszkik az összes, környéken talált, fel nem robbant bombát
és ágyúlövedéket összeszedik, és a Múzeumkertben egy kupacba rakva fel-
robbantják. Érthető, hogy erre az egész környék addig megmaradt ablakai is
mind betörtek.
Első dolgom volt, hogy legalább az egyik szobát lakhatóvá tegyem. A kli-
nikai üvegkészletemből hoztam üveget, s a két ablak közül az egyiket saját
kezűleg beüvegeztem. A másikat hatalmas méretei miatt csak falemezzel
tudtam zárni.
Nagy gondot okozott a költözködés lebonyolítása is. Bár itt-ott feltűnt
már egy-egy lovas kocsi, most hiába kerestem, egyet sem találtam. A kliniká-
nak megmaradt azonban a kis, négykerekű kézikocsija, gondoltam, megpró-
bálom a legszükségesebbeket azon átszállítani. A nagyobb bútorok áthurco-
lására segítséget kerestem. Szerencsére önként felajánlotta segítségét egy régi
altisztünk: Pacsu bácsi veje, aki fiatal, erős férfi volt, s akit mint katonaszö-
kevényt az ostrom alatt az óvóhelyen bújtattam, s aki most ily módon akarta
meghálálni, hogy nem került ki a frontra. A költözködést február huszon­
nyolcadikán kezdtük el. A munka nemcsak fizikai értelemben volt nehéz,
hiszen az új lakás is a harmadik emeleten volt, hanem közben az orosz „da-
vaj”-ok ellen is állandóan védekezni kellett. Először a klinikára menekített
bútorainkat és holminkat szállítottuk át. Utána a József körúti lakás bútorai
kerültek sorra. A harmadik emeletről le, a harmadikra föl. Ma is csodálom,
hogy olyan leromlott állapotban hogyan voltam képes „szállítómunkás”-ként
ilyen teljesítményre. A kiskocsival naponta háromszor-négyszer is fordul-
tunk. Szerencsére március ötödikén végre elcsíptem egy lovas fuvarost, aki
vállalta, hogy kocsiján a legnagyobb és legnehezebb bútorokat átszállítja, de
a gurtnival való cipekedést ekkor is nekünk kellett végeznünk. Március hato-

317
dikán már minden holmink a Bródy Sándor utcában volt, s szerdán, március
hetedikén gyerekestül átköltöztünk a klinikáról új otthonunkba. Huszárné
megengedte, hogy a tűzifáját használjuk, az ott lévő cserépkályhába jól be-
fűtöttem. Világításunk azonban még körülbelül két-három hétig nem volt.
Esténként akkumulátoros lámpa fényénél vacsoráztunk, de már asztalhoz
ülve. A következő napok rendezkedéssel teltek. Mivel a nagy lakás konyhája
Huszárnéhoz került (a fürdőszoba viszont hozzánk), hogy valami főzőalkal-
matosságunk legyen, a fürdőszobába beállítottam egy vaskályhát, ami egyút-
tal fűtötte is.
A lakás azonban a szovjet NKVD556 listáján Huszár Aladár lakásaként
volt nyilvántartva, s mivel ő mint dzsentri és volt polgármester osztályide­
gennek számított, hiába volt ő valójában baloldali érzelmű, hiába volt a nyi-
lasok által elhurcolt, és halt meg Mauthausenben557 szívrohamban, lakását
közprédaként kezelték. Választásomnál erre nem gondoltam, s ez jó ideig sok
bosszúságot okozott számunkra. Az oroszok minduntalan dörömböltek, rug-
dosták az ajtót, s Huszárt keresték. Azt, hogy ajtómra kívül nagy vöröskeresz-
tet tettem ki, s a névtáblám mellé nagy cirill betűkkel kiírtam, hogy „gláznoj
vrács”, figyelembe sem vették. Nagy adag ügyességre, tapintatra, rábeszélő-
készségre volt szükség, hogy elhitessem velük, hogy Huszárék elköltöztek.
Ha már Huszárné olyan kedves volt velem szemben, hogy lakáshoz juttatott,
legalább azzal igyekeztem ezt meghálálni, hogy soha nem árultam el, hogy a
melléklépcsőn át megtalálhatják őket. Végül is egy trükkel sikerült váratlan
látogatásaiktól megszabadulnom. A sógorom, Farkas Ferkó révén szereztem
ugyanis egy fertőző betegséget jelző, nagy, piros, cirill betűkkel írt feliratot, s
ezt már nagyon respektálták.
A költözködés és berendezkedés két hete alatt a klinikai munkában alig
vettem részt. Időközben ugyanis több kolléga is előkerült: Luzsa558, Bíró559,

556 Belügyi Népbiztosság, szovjet állambiztonsági szerv.

557 Mauthausen német koncentrációs tábor volt a mai Ausztria területén. A magyar politikai
foglyok egy része is ide került Magyarország 1944. márciusi megszállását követően.
558 Dr. Luzsa Endre szemorvos, klinikai tanársegéd.
559 Dr. Bíró Imre szemorvos, egyetemi tanársegéd.

318
Grósz I. Ők átvették tőlem a stafétabotot, tehát a klinikán nem volt rám
olyan nagy szükség, mint előtte.
Még a költözködésem előtti napokban megindítottuk az ambulanciát Ta-
más János portás egyszoba-konyhás lakásában, az alagsorban. Tamásék az
ostrom alatt nem is laktak bent, kispesti házukban rekedtek, s a harcok miatt
már nem tudtak bejönni. Klinikai lakásukat, mely tipikusan szerény, nyárs­
polgári módon volt berendezve, a bevonuló szovjet katonák „burzsuj, bur-
zsuj!” felkiáltások közepette miszlikre verték szét. Ugyanígy Erőssék lakását
is, bár az valóban sok ízléssel és értékkel volt berendezve.
Tamásék konyhájának maradványait berámoltuk a mögötte lévő szobá-
jukba. Az ablakba üveget vágtam. Frommertől, a Pál utcai lakatos kirabolt
műhelyéből áthoztam egy vaskályhát fűtés és sterilizálás céljára, s március
első napjaiban ebben a konyhában indult meg a klinika tevékenysége, főleg
szem- és szemhéjsérültek ellátása. Nónay volt a vezető, a többiek segédkez-
tek. E napokban a Nónay család is hazaköltözött Prohászka Ottokár utcai560
lakásukba.
Amint március közepétől ismét bejártam, Nónay megbízott a klinika
romtalanításának irányításával. Így tértünk vissza nagyon lassan, hónapról
hónapra, egy-egy újabb helyiség helyreállításával a régi kerékvágásba, de két
esztendő is beletelt, míg a klinikát annyira rendbe tudtuk hozni, hogy teljes
kapacitással üzemelhetett.

560 Prohászka Ottokár utca, ma Papnövelde utca (Budapest, V. kerület).

319
 XI. kerületi naplók (Gellérthegy)

Csonka Pálné Warga Margit: Ostromnapló561

1944. december 6. Szent Miklós napját ünnepeljük. Kinézek az ablakon.

A sötétben csak a hó világít. Szemem végigsiklik a fehér hólepedőn. A múlt-
ban járnak gondolataim.
Gyermekkoromban is gyakran bámultam ki a téli estékbe. Szerettem
el-elnézni a kivilágított ablakokat, s ilyenkor a fehér függönyök mögött egész
kis világ elevenedett meg számomra. Elképzeltem, hogy a szobákban rakodó
alakok mozognak csipkével díszített bársony-, selyemöltözékben. Szinte lát-
tam, hogy a szoba sarkában lévő fehér márványkandalló mint világítja meg
a puhán süppedő szőnyegeket, biedermeier bútorokat, ragyogó csillárokat.
Szinte éreztem, hogy varázsolja meseszerűvé a vörösen lobogó tőr az illatos,
meleg szobát. Hallottam meg-megcsörrenni az aranyozott rózsás teáscsészé-
ket, s szinte láttam, hogy a szamovárban a tea forrni kezd.
Ma, ahogy kitekintek a sötétségbe, úgy érzem, mintha lebegő angyalokkal
lenne tele, s az Öreg Szent ezért csakugyan itt járna közöttünk. Merengé-
semből hároméves kislányom hangja ébresztett fel: „Mamikám, nem tudok
aludni, mert mindig lőnek.”
Csakugyan, november 2-a óta halljuk az orosz ágyúkat.562 1944. Szent
Miklós napja van, s Budapest az oroszok ostroma előtt áll. Az éjszakában
nincsenek kivilágított ablakok, csak messze-messze – amint letekintek a
Somlói úti villából –, a Duna másik partján az ágyúk torkolattüzeinek villa-
nását látom olykor-olykor. Összeszorul a szívem. Körülöttem három pihenő

561 Első megjelenés: Csonka 2005.

562 Az 1944. október 29-én meginduló Budapest offenzíva valóban november elején érte el
a Pest déli részén lévő településeket.

321
kisgyermekemre gondolok, családomra, szeretteimre s az egész nagy küzde-
lemre s a nehéz magyar sorsra.
Komor gondolataim közöl gyermekkorom halottak napjának emlékei
bontakoznak ki. Látom, amint az imazsámolyra helyezett gyertyák fényé-
től megvilágítottan térdepelünk, s a mindenszentek litániáját imádkozzuk:
„A háború borzalmaitól ments meg, Uram, minket!” Ekkor a lovagi tornák
páncélos alakjaira gondolva csodálkozva kérdeztem a pislogó lángra meredve:
„Miért kell ezért imádkozni?”

December 12. A háború borzalmai előrevetítik árnyékukat. A gondok

napról napra nyomasztóbbak lesznek, sötét felhőként takarva el láthatárunk
napját. Ideges nyugtalanság vesz erőt a lelkeken, s emberek, kik egész élet
verejtékes munkájával teremtették meg kis otthonaikat, öregekkel, gyerekek-
kel együtt útnak indulnak nyugat felé. Kétségbeesett tömegek ostromolják a
pályaudvarokat, melyekről félnapos késéssel indulnak el a zsúfolásig megtelt
szerelvények, biztos célpontul szolgálva a repülőknek.
Az elhagyott otthonok falai üresen ásítanak. S a pályaudvarokról kifutó
vonat halk énekbe kezd: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned s halnod
kell!” Ezt hallják a vonat szomorú utasai a szél zúgásában, s ezt hozza feléjük
az erdők susogása, ezt kiáltja feléjük a zivatar dörgése, ezt zokogja a patak
csobogása. Majd lassú morajjal az őszi rög beszélni kezd… Beszél egy feled-
hetetlen múltról, fényes dicsőségről, sok-sok vérről, szenvedésről, lábadozás-
ról, idegeneknek menedéket nyújtó szeretetről, júdáscsókokról, s kegyetlen
vérzivatarról. – Mesél nekik ringó bölcsőjükről, édesanyjuk mosolyáról, dol-
gozó kezekről, édesapjuk verítékéről, a Balaton bíborba aranyló naplemen-
téjéről, s a hegyek méla, komoly csendjéről. Majd a hazai föld moraja lassan
elvész a csatazajban, küzdelemben.
Végre megérkeznek útjuk célpontjához. Fellélegeznek… Milyen jó lesz
elfelejteni a nyomasztó gondokat! A magányos éjszakában azonban az ide-
gen föld moraja hallatszik: Miért jöttetek ide? Gondoljátok, szükségem van
mostohagyermekekre? Kívánom, követelem, dolgozzatok az enyéim helyett,
s a halál csapásait ti fogjátok fel helyettük… Míg szegény hontalanok zúgó
fejüket pihenőre hajtják, védelmet nyújt az álom, s reájuk borítja mindent
felejtő fátyolát.

322
December 24. Napok óta 40 fokos lázzal fekszem – influenzás vagyok.
Most ment el az orvos, tüdőgyulladástól fél. Elszenderedtem, s álmaimban
messze járok.
Látom, az öreg Európa nagybeteg. Ágya mellett orvosok gyűltek össze
konzíliumra. Testét fekélyek, gennyes sebek borítják. Lázálmában hányko-
lódik. Vadhús nőtt rajta mindenfelé, amit késsel vágnak ki, míg a daganatok
megnevezésére latin neveket mormolnak. Míg a szenvedő testet elborítja a
vér, megállapítják, hogy rossz helyen metszettek, s újra kell kezdeni a műtétet.
Beesteledett, mire a konzíliumnak vége szakadt, s az orvosok hazaindulnak.
Szikrázó, csillagos ég borul a téli éjszakában pihenő földre. Gyönyörűen
rajzolódik ki a Tejút. De hirtelen mi történik? Az égitestek között mozgoló-
dás támad. Pegazus szárnyas lova megindul a Göncölszekér felé, s ahogy Al-
gol, az öreg kocsis felkantározza s befogja, döcögve elindul az égi bejárathoz.
Ott már nagy a sürgés-forgás. Mennyei kezek rakják meg a szekeret, s ünnepi
hódolattal várják a kocsi utasának felszállását. Az utas egy kis, fehér ruhás
gyermek aranyos fürtökkel. Most már Pegazus szárnyas lova iramodik a Föld
felé végig a Tejúton. A ragyogó Gammával díszített Korona meglátja az ün-
nepi menetet, elhagyja helyét, hogy mint ékesség helyezkedjék el a gyermek
feje fölött. A nagy fényességtől elvakított Herkules félrekapja tekintetét, s
míg nyila célt téveszt, a pillanatokra felrettent Sas boldogan csapkod szárnya-
ival. Majd hirtelen megtorpan a vágtató ló, a Fiastyúk tévedt szilajul vágtató
lábai elé. „Csodálatos éjszaka!” – mormolja magában; az égitestek elhagyják
helyüket. Castort és Polluxot s az Ikreket is útba ejtik, kik velük tartanak,
hogy a lerakodásnál segítsenek. Nemsokára megérkeznek a Földre.
A kivilágított templomok kapui kitárulnak, a harangok megkondulnak, az
orgonák felcsendülnek. A fehér ruhás gyermek kiszáll a kocsiból, s minden
háznál, minden templomnál lerakja ajándékait.
Az orvosok odaérnek, s csodálkozva nézik a ragyogó kocsit. – Ki a te
urad? – kérdezik az öreg kocsistól.
– A mennyei uralkodó.
– Milyen ajándékokat hozott a templomba?
– A remény örökzöld fáját, a hit lobogó gyertyalángját, a szeretet arany-
fonalát.

323
 – Nem tudja, de Te tudod, hogy Európa beteg, fázik, éhes! Miért nem
ruhát, élelmet, orvosságot hoztatok? – kérdik a tudós professzorok.
– Nem tudjátok, hogy a pusztában ötezer embert vendégeltem meg két
hallal és öt kenyérrel? A szeretet hatalma óriási, a keveset megsokasítja, s még
a nincstelenségben is tud segíteni, alkotni.
A fehér ruhás gyermek visszatért a kocsiba. Lába nyomán felolvadt a hó,
úgy járta át a szeretet lángja. Majd a Tejúton visszafelé haladnak. Az agg ko-
csis, kit a szokatlan kirándulás kimerített, egy pillanatra elbóbiskolt. A vágta-
tó Pegazus lába megcsúszik, s a patkója végighúz a Lanton, s a húrok megfe-
szülve pendülnek: Csendes az éj, szent ez az éj.
Az orvosok fejcsóválva továbbmennek, s mintha megvilágosodna bennük
egy gondolat, szólnak: „Az öreg Európa meg fog gyógyulni, de sok, igen sok
ilyen éjszakára lenne még szükség.”
Felébredek, lassan eszmélek… Itthon vagyok, de az égi dalt most is hal-
lom: „Szunnyad már égi fény.” Igen, most látom, a kis biedermeier verkli szól.
Karácsony előestéje van. Az uram most rendezi az ajándékokat a karácsonyfa
alatt. Kirakja a babákat, társasjátékot, süteményeket, könyveket. Már érkez-
nek a vendégek, mert összegyűlik a család, hogy a véres gyűlölködés árnyéká-
ban megünnepelje a szeretet legmagasztosabb ünnepét: a karácsonyt.
Karácsony, fenyőillat, lobogó gyertyaláng, kedvesen mosolygó arcok, sze-
retet, öröm… A karácsonyi dal most is felébresztette a régi hangulatot, de a
mosolygó arc csupán arra szolgál, hogy leplezze a lélek sok-sok aggodalmát.

December 25. Nagykarácsony napja. Új nap köszönt ránk. Az asztalon

felhalmozott ajándékok s a fenyőillat emlékeztetnek, hogy ma felcsendül a
templomban: „Örvendjünk mindnyájan, Krisztus született!”
Ma azonban nagy tömegek ünneplő ruhában nem sietnek a templomok-
ba. Erős az ágyúzás odakint. Egyre gyakrabban halljuk a töredékek süvíté-
sét és becsapódását. Néhány látogató érkezik, ki mind siet haza, a süvítések
egyre gyakrabban és egyre közelebbről hallatszanak. Tíz óra felé járhatott az
idő, amikor egy közvetlen közelünkben becsapódó gránát robbanására nagy
csörömpöléssel törnek be az ablakok. Gyermekek, felnőttek szaladnak az
óvóhelyre. Az aknák a mi vidékünkre vannak beállítva. Magam is lebotorká-

324
lok. Az alagsor egyik emeleti ágyán dőlök végig, hallgatva a nem szűnő közeli
és távoli becsapódásokat.
Úgy látszik, bele kell törődnöm, hogy a fenntartózkodás egyelőre lehetet-
len. A gyerekeket levisszük a bunkerba. Egy tűzhelyet állítanak fel az alagsor-
ban, s a legszükségesebb holmikat is lehordjuk. A kéménybe egyre hullanak a
vakolat- és patatörmelékek, kint pedig csörömpölnek az üvegcserepek.
Esteledik. A jó öreg hold, amint felér az ég horizontján, kitekint, hogy be-
pillantson a tegnap még vidám gyerekek kacajától hangos otthonokba. Cso-
dálkozva látja a betört ablakú, elhagyott szobákat, melyeket csak az északi
szél zenéje tölt meg. Sugara rávilágít a mennyezetig érő karácsonyfára.
A sudár fa örömmel nyújtóztatja ki tagjait, s egy pillanatra boldogan nézi
végig díszes ágait. Majd elszomorodva szól: „Nagy örömmel jöttem, mikor
meghallottam, hogy mint annyi más családban, itt nem hiányzik a családfő, s
karácsonyi ajándéka leszek kilenc apró gyermeknek. Reméltem, itt nem pa-
naszos szóban, könnyben lesz részem. Gondoltam, kellemes napokat fogok
itt eltölteni. Most elhagyatottan hallgatom a csatatér moraját.”
Panaszkodását halk sírás zavarja meg. A másik szoba pamlagján ülő por-
celánbaba zokog: „Megörültem, szép ruhákat kaptam, fényes szobában, me-
leg pamlagra ültettek. Most nézzetek ide! Egy lövedék már rést ütött a szoba
falán. Ruháim piszkosak a téglaportól, fázom és félek.”
A sápadt hold a felhők mögé vonul. A szobára sötétség borul, csak a kará-
csonyfa díszei csillognak kísértetiesen a fényben.

December 30. A város kihalt, az utcák néptelenek. Csatatérré változott

egész Budapest. Állandó most már az ágyúzás. Gépfegyverek, puskagolyók
zaja, és már közeledik a front. Az emberek óvatosan s nagy sietséggel közle-
kednek, olykor-olykor hasra vágódva vagy kapualjakba húzódva, ahogy ezt a
szükség megkívánja.
Villanyvilágítás már napok óta nincs563, s így gyertya és petróleum fényére
szorulunk. Miután nem tudjuk, hogy a készleteknek meddig kell kitartania,

563 A Kelenföldi Erőművet december 27-én foglalták el a szovjet csapatok, mely az áram-
szolgáltatást biztosította korábban.

325
igyekszünk takarékoskodni, ami az életet igen megnehezíti. A vezetékes víz-
szolgáltatás is már több ízben szünetelt, de a bomba által felszaggatott része-
ket sikerült újra és újra rendbe hozni. Ilyenkor meg-megtöltjük a rendelke-
zésre álló üres edényeket és tartályokat, hogy e kegyetlen viszonyok között
ne kelljen vízért kijárni. A telefonvezetéket már több ízben megjavították a
férfiak, de minden igyekezet hiábavalónak bizonyult, most már végleg lesza-
kadtak a drótok. A szomszédban működő készüléken keresztül kapunk még
olykor-olykor híreket.
Ma délben meglátogatott a húgom. Mily boldog voltam, hogy láthatom.
Oly hosszúnak tűnnek a veszély órái, melyeket a szülői háztól távol töltöttem
el. Távozása után a lövöldözés fokozódott, szörnyű aggodalmakat álltam ki
miatta.
Alig távozott el húgom, a szomszéd házmester jön. Én a belső helyiség-
ben fekszem, így csak a hangját hallom. A városban elterjedt hírekről beszél.
Valami rendkívülit is akar közölni sógorommal, és ezért őt félrehívja. Biztosra
veszem, hogy a családban valakit baleset érhetett. A húgomra gondolok, ve-
rejték lepi el testemet…
Nemsokára megtudtam, hogy sógornőm bátyját lakásán puskagolyó érte,
és meghalt. – A család első halottja, s ki tudja, hányan követik még?
Rövid kis hír: A Jóisten virágos kertjében egy fa kidőlt. – Nagy vihar dúl
a kertben, tövestül tépi ki a fákat, tördeli a gyenge virágokat. Fiatal rügyek,
fehér, piros szirmok sodródnak a förgetegben. Ki ér rá most törődni vele,
hogy a gyenge kis indák, melyek a fára felfutottak, kacsaikkal támaszt hiába
keresnek? Ki megkísérli átvenni a terhet, roskadozik annak súlya alatt.

December 31. Ma kelek fel először betegágyamból, s bemegyek a bunkerba.

Az az érzésem, hogy míg kint az élet tengere viharzik, mi beszállunk egy kis,
négy méter hosszú, két méter széles mentőhajóba, s megkíséreljük életünket
kimenteni a halál kezei közül. Elöl az imbolygó gyertyafény a viharlámpa,
hátul a szellőzőnyílás a szivattyú. A fejünk felett körbefutó polcokon s a pad
alatt elhelyezett csomag, az a kevés a sok mindenből, amit magunkkal vihe-
tünk. A hajóban kilenc apró gyermek és kilenc felnőtt szorong összezsúfol-
tan, tizennyolc ember szűkösen, de éli rendszeres életét.

326
 A napirend hamarosan kialakul. Amíg a gyermekek fenn reggeliznek a
konyhában, azalatt az ágyneműt, matracokat kihordjuk, eltüntetjük a fekvő-
helyeket. A kis helységet kisöpörjük, kiszellőztetünk, s már jöhetnek vissza a
gyerekek. Játékokat hozunk le, hogy szétoszthassuk közöttük. Az, aki a gye-
rekeknek felolvas, az egyetlen gyertya mellé húzódik, tartván a többieknek
is a világosságot, akik varrni vagy rajzolni odatelepszenek. A legkisebbeket
babákkal, színes kockákkal foglaljuk le, kibírhatóvá téve így a helyzetet a dol-
gozó vagy a munkájuktól fáradtan alvó felnőttek számára. Közben tízórai,
majd 12-kor ebéd következik.
A pad egyik végét letakarjuk, ott tálalunk. Mindenki saját családját gyűjti
maga köré, hogy őket ellássa. Az ebéd lassan megy, de nem sietünk. Bőven
van időnk. Ebéd után az idősebbek és a gyengélkedők lepihennek, s ilyenkor,
ha a lövöldözések szűnnek, a gyerekeket levegőre visszük. Majd újra olva-
sás, játék következik, s már itt a vacsora. Míg a gyerekek a konyhában kezet
mosnak, hozzuk az ágydeszkákat, rudakat. Összeállítjuk az ágyakat, s a kis
hajó emeletes ágyaiba bebújnak a gyerekek, s azután a nagyok is pihenni
készülnek.
Az utolsók között térek nyugovóra. Miközben a matracomat viszem,
melyen a padlón feküdni fogok, a külvárosi nyomortanyák szegényei jutnak
eszembe. Ott is egy halom szalma áll a sarokba söpörve, s mindenki húz
magának egy keveset, hogy fáradt fejét arra hajtsa. Én is pihenőre hajtom
fejemet. Odakint tombol a vihar, bent az alvókra veti fényét a viharlámpa
derengő világa.
Most egyedül maradok gondolataimmal. Hosszan a kín és gyötrő aggo-
dalom dzsungelében. Majd lelkem Isten felé fordul. – A köd felszakad, s a
dzsungelbe fényár szökik, az utakat napsugár világítja be, a süllyedő hajón
biztatóan hangzik: „Mit féltek, kicsiny hitűek?”

Január 1. Újév napja van. Szomorú nap ez, mint a többi, de nekem mégis
örömet hozott: otthonról levelet kaptam. Most érzem, mily mélyről sarjad-
nak azok a gyökerek, melyek az otthon talajából nőttek ki. Apró kis magvak,
melyekkel együtt, egy burokban nőttünk, gyarapodtunk, hol hány benneteket
az élet?

327
 Szomorú hangulatú, megnyugtató sorok vannak a levélben, én azonban
a sorok mögött mást látok, sok eltitkolt bajt, betegséget, szenvedést. – Míg
a levélbe mélyedek, könnytelen zokogással siratom az életet adó földet s az
apró magvakat.

Január 16. Lent jártam a Horthy Miklós úti bérházban564, ahol az állandó
lakásunk van. A mosókonyhában tíz, Pestről visszavonuló magyar katonát
szállásoltak be. Vezetőjük nyílt tekintetű, életvidám főhadnagy.
Ők maguk is szívesen húzódtak be a ház óvóhelyére, hol bár zsúfolva, de
családias egységben élnek együtt a lakók.
Most, amint az óvóhelyre belépek, a tűzhely körül csoportosulnak. Az ös�-
szegyűlt lakóknak a főhadnagy szomorúan beszéli el, hogy Duna-hídjainkat
felrobbantották…
Mesét mond az ősi városról, melynek partjait pompás hidak kötötték ös�-
sze, melyeket egy kegyetlen óriás esztelen dühében szétrombolt. Mint mikor
a virágzó, életerőtől duzzadó testen az ütőereket átvágják, úgy fekszik most
élettelenül, kihaltan a hatalmas város, mint a haldokló teste. Mintha táton-
gó sebéből áradna, úgy hömpölyög méltóságteljesen a naplementétől vörösre
festett folyam.
A hidakat felrobbantották, Pest–Buda testvérváros kettészakadt… Úgy
érzem, mintha enyémek is lettek volna, mindnyájunké, mint a természet nagy
ajándékai: a fű, a fa, a virág.
Lánchíd – első hidunk –, Te, kit Széchenyi hívott életre, szegények verej-
tékes fillérjeiből, gazdagok lemondó adakozásából! Emlékszel-e még, mily
kitörő örömmel fogadta egy évszázaddal ezelőtt ünnepi megnyitásodat a
nemzet, mely most – egy ködös téli reggelen – halálra készülő imáját mor-
molva sirat?
Hosszasan tárgyaljuk az eseményeket, várható lehetőségeket, eshetősége-
ket. A főhadnagy lassan megfeledkezik az összegyűltekről, szeme a tűzhely
előtti zsámolyon ülő fiatal lányon pihen. A leány burgonyát tisztít. Ő is, mint
a többiek, a tizenhét évesek minden gondnélküliségét elvetette, hogy részt

564 1944-ben a Horthy Miklós út 31., ma Bartók Béla út 31. számú házról van szó.

328
kérjen a létért való küzdelem nehéz harcában. A tűzhelyből kivilágító láng
halvány pírral vonja be fehér arcát, dolgozó kezét, s bronzkígyókat varázsol
a homlokát övező fürtökből. – A társaság elvonul, ők magukra maradnak, s
nemsokára vidám nevetésük jelzi, hogy a pusztító, romboló halál mellett itt él
az ifjúság szelleme s a feltámadás reménye. Kacagásuktól felébred a tűzhely
parazsában szunnyadó bíborruhás tündér: a szerelem… Szerelem, te fárad-
hatatlan tündér – kit megtalálunk a nyomor fojtogató levegőjében éppúgy,
mint a gazdagság káprázatos légkörében –, mily csodás a te hatalmad! Te a
szegényt gazdaggá, a gazdagot szegénnyé változtatod, s szelíd nyári fuvallatot
a szenvedélyek tomboló viharává. A tündér felébred, varázspálcája a fiata-
lok szívét érinti. Érintésére eltűnik a pince, a téli est nyomorával, vérengző
rombolásával, s verőfényes, madárdaltól zengő, virágos rétet varázsol köréjük.
Míg vidám kis, táncoló napsugarak remegtetik meg lelküket, szemük ragyog,
vérük hevesebben lüktet, hirdetve az erő, szépség, ifjúság diadalát.

Január 17. Már több mint három hete lakunk az óvóhelyen. A szomszéd
házak legnagyobb része már súlyosan megrongálódott. A mienk kevesebb ta-
lálatoktól eltekintve ép.

Január 18. A Parlamentre kitűzték a vörös lobogót: Pest elesett… Az Or-

szágház ormán vörös zászló lobog! Ormok, hegyek, sziklacsúcsok, mily sok
szem tapad rátok irigy vágyódással. Mily könnyű az ormon zászlónak lenni,
mily nehéz az ormon felelősséggel igazságot hirdetni.
Sóvárgó tekintettel ne irigyeljétek az ormokon járókat! Az ormokon nem
véd a hegyoldal a zúgó viharoktól, nem véd a lombsátor a perzselő naptól.
Az ormok csodálkozó, bámuló, bíráló, vágyódó pillantások rivaldafényében
állnak.
Az ormokon nagy a magány. Az ormokról hangzó szó betölti a völgyet,
de az ormokhoz fel csak a pacsirta száll, hogy a szerelmet dicsérje, s az Is-
tent dicsőítse. Az ormokon fenn szabadon tombolnak a szelek, s elsodorják a
gyenge lábon állókat.
Pesten kitűzték a vörös lobogót. Pesten az ormokon arcok tűnnek fel, és
arcok tűnnek le. Pesten a templomtornyokban megkondulnak a harangok.
Imára hívnak! Imádkozzunk a testvérvárosért!

329
 A csapatok visszavonultak Budára. A parancsnokság elhelyezkedett az
Alagút bombabiztos térségében, s a katonák egy része pedig a Vár kilencmé-
teres sziklapincéjében565. A gyenge kis óvóhelyre szorult lakosság végletekig
feszült idegrendszerrel, lélegzet-visszafojtva vár.
A testvérváros vette át az ormok felelősségét, s a budai ormokon fello-
bognak a vészjelző tüzek. Pest felfigyel… Golyózápor zúdul Budára, fényes
madarak repkednek naphosszat felette fekete pontokkal szórva tele az eget.
„Budát bombázzák!” – jajdul fel a testvérváros. Lángok csapnak fel, tornyok
dőlnek le, falak roskadnak össze, otthonok tűnnek el. Pesten szólnak a haran-
gok, siratják a testvérvárost.
Puha, fehér hótakaró borul a földre. Erősen fagy. Ropog a hó a lábunk
alatt. Kismadarak éhesen repkednek, jótékony kezek nem szórnak morzsát
feléjük. Kismadarak éheznek és fáznak. Éhezik és fázik az ostromlott város.

Január 20. Ma ismét a Horthy Miklós úti házban jártam. Késő délutáni
órákban mentem oda, hogy elhozzam a gyertyakészletemet, mert már na-
gyon fogytán vagyunk a világítóeszközöknek.
A Horthy Miklós úti házba érve szörnyű látvány tárul a szemem elé. A ház
hátulsó része a délelőtt folyamán súlyos bombatalálatot kapott, s három eme-
lete a földszintre zuhant. A házban rettentő a zűrzavar. Mint a széttaposott
hangyaboly, úgy nyüzsögnek a lakók… Megtudtam, hogy a beomlott rész
négy felnőttet és négy gyereket temetett maga alá. A férfiak csákányt, lapátot
ragadva dobálják szét a törmelékeket, s a romok alól hallható hangokat kö-
vetve megkísérlik a mentését a romok alatt lévőknek.
Itt elfojtott zokogás hallatszik, ott a szörnyű látványtól meggyötörve tét-
lenül hozzátartozója nevét kiáltja egy kétségbeesett hozzátartozó. Majd gye-
reksírást vélnek felfedezni a romok alól.
Keserves órák következnek, versenyfutás a halállal. A halál ott jár közöt-
tünk. Egyiket-másikat megérintették csontos ujjai, hogy soha szabadon ne
bocsássák. Órák telnek el, s nincs eredmény. Csak tégla, törmelék és rom.

565 A Várban lévő sziklabarlangok mélysége változó, de átlagosan 8 méterre vannak a felszín
alatt.

330
 Órák telnek el, mikor végre egy kis gyerekcipőt pillantok meg – egy gye-
rek fekszik ott! Lassan, óvatosan bontják ki a romok közül. Két édesanya vár
szívdobogva, lélegzet-visszafojtva. Két édesanya sikolt fel egyszerre, az egyik
a boldogság, a másik a fájdalom sikolyával. Csak egyik édesanya zárhatja kar-
jaiba az elveszettnek hitt gyerekét. A gyermek alélt, de még él. Mellette egy
ajtótól védetten áll édesapja. Órákig állt e szörnyű helyzetben, fején, vállán
érezte a törmelék, a romok kínzó szorítását. Most végre megszabadulva ki-
merülten hanyatlik le.
Több nesz már nem hallatszik. Három gyerek és három felnőtt alussza
örök álmát a romok alatt.566 Az éj csendjében, midőn a felszabadított képzelet
világa megelevenedik, a szomorú hátramaradottak újra és újra hallani vélnek
hangokat… Újra és újra felriasztva az alvókat élet után kutatnak. Minden
hiába! Itt felütötte tanyáját a néma csendet parancsoló halál.
Míg hazafelé indulok, gondolataim messze járnak. Mi vonz a kín és ke-
gyetlenkedés zúgó örvénye felé? Belépillantok. Látom a fiatal anyát, ki mind
a két gyermekét elvesztette. Látom gondolatait, mint járnak a kitaposott uta-
kon. Látom, miként riad fel álmaiból, hogy a rugdalózó csöppségeket beta-
karja. De egy tompa hang szól: „Hisz nincsenek.” Látom, hogy áll meg a fő-
zőkanál a kezében. Ruhát kéne mosni a kilencnek. Egy tompa kiáltás, és sír:
„Hisz nincsenek.” Gondolataimban eltöprengek. Nincsenek, nincsenek, nin-
csenek… Nincs kacagó szemük, gyenge kis hangjuk, karjuk, puha kis orruk…
Könnyek lépik el szememet, nem látok többet, nem látom az ösvény ka-
vargó mélységét. Három fehér felhő úszik az égen, három kicsi gyermek bú-
csúzik a földtől.

Január 22. A bombázások ereje napról napra fokozódik. Már délben 11

órakor megjelennek a gépek Buda felett, és este 4-ig tart a környék bom-

566 A halotti anyakönyv szerint 1945. január 16-án történt egy bombatalálat a Horthy Mik-
lós út 31.-ben, mely következtében házbeomlás történt, és az óvóhelyen lévők megfulladtak.
A romok alól nem tudták időben kiásni őket, és a levegőjük az óvóhelyen elfogyott. A tragé-
diában életét vesztette: özv. Huszár János Károlyné (1888–1945), Ipolyi Károly (1943–1945),
Pataki Gábor (1944–1945), Pataki Judit (1942–1945), özv. Péter Lajosné (1884–1945), Péter
Paula (1907–1945).

331
bázása. Az egész napirendünket eltoltuk, hogy 11-re megebédeljünk, s így
ebéd után a bunkerban összegyűlve a vasajtót berekeszthessük védekezésül a
légnyomás ellen.
Már 12 óra van, de még alig hallottunk repülőt. Vidámabb a hangulat,
mint máskor, örülünk a külső nyugalomnak. Ezért ma nem is sietünk az
ebéddel, a leányok fenn varrnak a konyhában.
De úgy látszik, most mégis kezdődik a légi mozgalom. Egyre sűrűbben
halljuk a gépeket, s a lányokat le kell hívni a konyhából… Hirtelen szörnyű
robaj rázza meg a levegőt, az óvóhely meginog. A házat találat érte. A nagy
légnyomásra a gyertya elalszik, a szellőztető ajtaja leszakad, az ott lévő üve-
gek csörömpölve hullanak a földre. Még fel sem ocsúdunk rémületünkben,
midőn újabb és újabb dörrenések jelzik, hogy további találatokat kaptunk.
A sötétben nem tudom megállapítani, hogy mi történt, csak azt érzem, hogy
élek. A körülöttem meginduló beszélgetések jelzik, hogy az óvóhelyen na-
gyobb baj nem történhetett. Végre sikerül világosságot gyújtani. Az ijedségtől
halálsápadt lányok is lassan lebotorkálnak a konyhából a beszakadt ajtón ke-
resztül élve, s az öreg Mari néni félig eltaposva. Szavaikból megértjük, hogy
odafenn tűz van.
A férfiak kirohannak, hogy a mentést megkíséreljék. Érezzük, hogy a kis
hajó süllyedni kezd. Hullámok csapkodnak, vihar tombol, víz szivárog a ha-
jóba, a szivattyúk dolgoznak. – A szellőztetőket működésbe hozzuk, a vészki-
járókat kinyitjuk. Kint –18 fokos hideg van. Fagyos áramlat tódul be az ajtón.
Futok a kabátokért, hogy felöltöztessük a gyerekeket.
A bunker előterében már szörnyű a rendetlenség. A férfiak az udvarra
hordják az ágyneműt, hogy az előtér lángra ne kapjon. Továbbmegyek, látom,
hogy a garázs, amely telitalálatot kapott, lángokban áll. A lángnyelvek már a
kivezető lépcsőt nyaldossák. Kipillantok az udvarra. A reggel még oly ragyo-
gó hó szennyes a repkedő pernyétől. Az udvaron szerte az előtérből kihordott
ágyneműk, ruhák hevernek. Tűz, tűz, tűz mindenütt!
Minden igyekezet reménytelennek látszik, a mindent elemésztő lángok
útját állni nem lehet. Remegő lábakkal igyekszem visszafelé. Gyermekeim
hozzám futnak, görcsösen kapaszkodnak karomba. Kintről a nyitott szellőz-
tetőn keresztül rémes zűrzavar hallatszik be. Közelgő gépek zúgása, a robba-
nások tompa dübörgése, a közelünkben felállított légelhárító ágyúk ugatása.

332
 A gépek közeledtére a gyermekek újra keserves zokogásba kezdenek. Kis-
leánykám apró karjaival kétségbeesetten szorítja nyakamat, s ruhámba rejtve
arcát egyre csak azt zokogja: „Mamikám, vigyél el olyan házba, amelyik nem
remeg!” Míg a tehetetlenség kínjától gyötörve megnyugtató szavaimat oly
kiábrándítónak érzem, elcsodálkozva pillantok nagyobbik leánykámra, aki
a többieket énekre biztatja: „Ne sírjatok, énekeljünk!” Miközben vékony kis
hangját el-elnyomja az ágyúk dörrenése, nekem a máglyára vonuló, győzelmi
dalt zengő mártírok jutnak eszembe. Mily csodálatos a lélek ereje.
Az, aki egy haragos tekintetre sírva fakad, az élet félelmetes, megrázó
pillanataiban öntudatos nyugalommal énekelni tud.
A gyerekek a hidegben dideregni kezdenek. Pokrócokba burkoljuk őket,
hogy az erős hideg ellen némi védelmet nyújtsunk.
Ezalatt a kint lévők szörnyű veszélyek közepette oltják a tüzet. A mi kör-
nyékünket bombákkal árasztják el, s az alacsonyan szálló gépek géppuskatü-
zet bocsátanak a környékre. A szomszédunkban lévő hivatásos tűzoltók az
erős légi tevékenység miatt nem hajlandók segíteni, csupán néhány szomszéd
segít: K., Cs. Laci önfeláldozó hősiességgel.
Az idő múlik, magunk sem tudjuk, mióta ülünk ilyen szörnyű bizonyta-
lanságban. Semmit nem tudunk a kint lévőkről. – Aggodalom fog el, vajon
az óvóhely megmenthető-e, vagy kilenc apró gyermekkel, golyózáporban kell
majd új hajlékot keresni. – Most már erősen halljuk a tűz pattogását, felet-
tünk ég a tető.
A külső dübörgés mintha szűnni kezdene, úgy látszik, 4 óra felé jár az idő.
Végre a szellőztetőnyíláson keresztül lekiált valaki, hogy a kint lévőknek sem-
mi baja nincs. A tűz egyre erősebben ropog. Öt óra felé a férfiak kezdenek
hazaszállingózni kormosan, szakadt, nedves ruhával. Enni kérnek. Az ebéd
kinn áll az udvaron, így csak csekély harapnivalót tudunk adni.
Most már tudjuk, hogy az alagsornak azt a részét, amelyben pillanatnyilag
lakunk, sikerült megmenteni, de a ház többi része mind a tűz martaléka lett.
A szellőztetőnyílást újra becementeztük, s megkíséreljük a megszokott
életünket tovább folytatni.
A konyhában begyújtjuk a tüzet. A vacsorát feltesszük. A férfiak felváltva
lapátolják a még mindig égő kokszot.

333
 Lassan beesteledik. Megesszük a felmelegített ebédet. A gyermekeket
lefektetjük, akiket a kiállott izgalmaktól és a fáradtságtól hamar elnyom az
álom.
Most már én is széttekinthetek a pusztulás színhelyén. Az alagsorból
megpillantom a csillagos eget. A földszinti lakásban még javában ég a könyv-
szekrény, s a gyerekszoba kísértetiesen világítja meg az ebédlő vörös csempéit.
Ragyogó csillagos az ég, fehér hó borítja a földet. Gondolataim hábor-
gó érzelmeket kavarnak fel bennem. Elmerülve tépelődöm… Lehetséges-e,
hogy valahol kicsiny gyermekek puha ágyacskájukban nyugodtan alszanak?
Lehetséges-e, hogy valahol békés öregek nyugalmas otthonokban pihennek
meg? Lehetséges-e, hogy míg itt fájdalom, szenvedés, elkeseredés hasogatja
a lelkeket, annak mindent elsöprő hullámai nem emelkednek az égig, sötét-
ségbe borítva az eget, s a sötét éjben hangzó fájdalom sikolya nem rázza fel a
világ népeinek lelkiismeretét?
Lehetséges. Az emberek milliói nem látják meg a sok ártatlan szenvedést,
vért, halált. Nem hallják meg a gyermekek kétségbeesett zokogását. Nem
vesznek tudomást róla, hogy az ember emberi méltóságát elvetve, s egymást
a nyomorba, piszokba taszítva állati sorba süllyedt.
Most úgy érzem, hogy a Jóisten elfelejtette kezébe védőleg beburkolni
szívemet. Látom, miként pereg az élet taposómalma, s ahogy végighaladunk
az élet széles országútján – mindenütt az ég felé törő emberi fájdalom szik-
lává merevedett szirtjei jelzik utunkat. Most tudom és érzem, hogy nehéz az
élet útján haladni, s még nehezebb az élet útján a küzdelmes magyar sorsot
követni. Sorsunk a pillangót kergető gyermekéhez hasonlít, a béke ábrándját
soha el nem érhetjük. Vajon felmagasztalásunk vagy büntetésünk a krisztusi
út, mely más bármi helyett a töviskoszorút s a keresztet velünk hordoztatja?
Amint az este lefeküdtünk, eggyel kevesebb ágyat vetettünk meg: sógor-
nőm édesanyja, aki a bombatalálat alkalmával az alagsorban tartózkodott, a
légnyomás áldozataként az udvari kertészházban alussza örök álmát. Csen-
desen pihen, mint fáradt vándor, ki hosszú-hosszú, fáradságos út után most
először hajtja nyugovóra fejét; csendesen pihen, s nem látja már otthonának
tökéletes pusztulását, s a sok-sok gyászt, ami még családját érte.

334
Január 27. Álmos léptekkel jár az idő. Lassan telnek a napok. Köd borul
a tájra, ami immár napok óta némi nyugalmat biztosít a bombázások ellen.
Gépies egyformasággal végezzük a dolgunkat. A látogató is egyre kevesebb.
Mindenfelé bizonytalan hírek keringenek. J. ezredes567, ki a rádióhíreket
szokta velünk közölni, már napok óta nem jelentkezik. Sógorom felkereste
Somlói úti otthonát568, de a kis villát elhagyatottan találta. A ház első része
ledőlt, s bár a kis mosókonyha, mely a család óvóhelyéül szolgált, épen ma-
radt, ők a megrongálódott villát elhagyták.
Élelmiszerkészletünk hiányossága miatt ma újra kénytelen voltam Hor-
thy Miklós úti lakásunkat felkeresni. A házba érve benéztem az óvóhelyre is,
hogy kedves ismerőseimmel pár szót szólhassak. A tűzhely mellett elmenve
szemeim a fiatal párt pillantották meg. – Lassan, elvétve szóltak. A szó hi-
ányos kifejezőképességét beszédes szemük pótolja. Pillantásukban a jelent
felejtő gondtalanság, öröm, elragadtatás bujkál, olykor helyet adva a jövőt ter-
vező révedezésnek.
Ismerőseimmel találkozva a Somlói úti elhagyott lakás lakói felől ér-
deklődtem. Megtudtam, hogy a bizonytalan Somlói úti villájukból a Hor-
thy Miklós úti laktanya569 óvóhelyére menekültek. Alig értek oda, midőn az
óvóhely telitalálatot kapott. Családjuk tizenegy tagja közül tíz az óvóhelyre
zuhanó omladék közt végezte életét570. Csupán a család legfiatalabb tagja, egy
kétéves kisfiú maradt meg apátlan, anyátlan árvának.
Némán, mereven hallgatom a megdöbbentő hírt. A rémület dermedtsége
járja át a lelkemet. Érzem, hogy a felénk nyújtott keserű poharat már fenékig
kell ürítenünk.

567 Dr. Jáky József (1897–1945) okleveles gépészmérnök, tényleges katonai szolgálatát 1915-
ben kezdte meg, 1935-ben hadimérnökkari szolgálatot teljesítő őrnagy, 1941-ben hadiműsza-
ki törzskari alezredes, 1944-ben hadiműszaki törzskari ezredes.
568 Korabeli lakcíme: XI. kerület, Somlói út 11. volt.
569 1944-ben Hadik András-laktanya, címe: XI. kerület, Horthy Miklós út 24–26., az épület
mai címe: Bartók Béla út 24–26.
570 A halotti anyakönyv szerint 1945. január 25-én történt a bombatalálat, melyben életét
vesztette: Cserneczky Béla (1899–1945), Élő Mária (1882–1945), dr. Jáky József (1897–1945),
dr. Jáky József Péterné (1919–1945), Jáky Judit (1937–1945), özv. dr. Frits Kálmánné (1884–
1945), Frits Mariánna (1907–1945).

335
 Eddig is volt részünk halálban, gyászban, megdöbbentő tragédiákban.
Hol itt, hol ott ragadott ki szeretteink közül valakit a halál. Itt azonban har-
madíziglen temetnek egy nemzedéket, gyermeket, szülőket, nagyszülőt.
Lassan hazafelé indulunk, a ház előtt aknavetőket látok, az udvaron sza-
bad tűzhelyen főző katonákat. – Sötétedik, most már sietve folytatom az uta-
mat, de így sem kerülheti el a figyelmemet az utca siralmas képe.
Az üzlethelyiségek kifosztott kirakatának helyén német tankok, gépko-
csik sorakoznak. Az úttesten egy halott fekszik, odább elhullott lovak he-
vernek. Asszonyok közelednek mohó sietséggel az elhullott állatokhoz, hogy
az értékes húst felhozzák, s majd éhes családjuknak enni adjanak. A legtöbb
állatnak már csak a feje s a belső részei maradtak ott a szemét és a kocsiron-
csok közt elszórva.
A kertek alján ismét tankok, ágyúk, gépkocsik csoportosulnak. Oly-
kor-olykor járőrök léptei hallatszanak, kik a járókelőkre világítva útjuk célja
iránt érdeklődnek.
Mire hazaérek, már egészen besötétedett. A pince pillogó lángját megpil-
lantva, feledve a bajt, s szomorúságot, a védettség boldog érzése árad rajtam
keresztül.

Február 2. Budán dereng a hajnal. A szürkületben kenyérért, vízért siető

emberek tűnnek fel az utakon. Sietnek, mert sorba kell állni, amíg a kis ke-
nyeret vagy a szükséges vizet hazavihetik. A sorban állók közt is szedi áldoza-
tát a gyilkos golyó, ma itt, holnap ott lőnek ki valakit a sorból. A felkelő nap
gyenge sugara tető nélküli házakra, a Gellérthegy romvilláira veti sugarát.
Buda felett az enyészet teregeti szürke fátyolát. Köd fekszik az utcákon kint,
köd borul a lelkekre bent.
A mennyei kisded égi nyoszolyáján nyugtalanul pihen. Éhes voltam, s
nem adtatok ennem, szomjas voltam, s nem adtatok innom… Az én világom
nem a ti világotokból való, de leküldöm az én világosságomat, hogy bevilá-
gítsa utaitokat.
S míg a polgári lakosság védelmére kirendelt katonaság asszonyokat, gye-
rekeket kenyérért óvóhelyeik elhagyására kényszerít, hogy biztos helyét el-
foglalva a saját életét mentse, addig az egyház az óvóhelyekről küldi katonáit,
hogy a lelkek nyugalmát visszaadják. Mint egykor régen a katakombák sötét

336
üregeiben, úgy a sötét pincében meggyullad a gyertya, megvillan Krisztus
fehér teste, hogy szeretetet, megbékélést hozzon a lelkeknek…
A Somlói úti kert üszkös romjai között ki az, aki élet után kutat? Az Úr
bátor katonája. A sötét lépcsőkön lebotorkálva romokkal találja magát szem-
ben. A sötétséget megszokó szemek balról derengő fényt fedeznek fel. Itt
zsúfolódnak össze a süllyedő hajó utasai. Még lábai a reménytelenség és ki-
ábrándulás sziszegő kígyófejein taposnak, beszáll az utasok közé. A zsibongó
hajó elcsendesül. – Nincs aranyló gyertyatartó, áhítatot keltő kép, imára hívó
csengő, de a pillanat mélysége megszállja a lelkeket. A szívekbe béke, meg-
nyugvás költözik: „Legyen meg a Te akaratod…”
Figyeltétek már az árapály csodálatos jelenségét? A tenger vizei megda-
gadva követik a Hold vonzáserejét. Az emberi lélek hullámai is megdagadnak
az elmélyülés óráiban, s Isten felé vonzódnak. S miként a dagály hullámai a
szaggatott parton hatalmas magasságig torlódnak fel, úgy az emberi lélek
hullámai is megtorlódva a gonoszság s elvetemültség szirtjein, felcsapnak az
ég trónusáig, keresve az igazi utat, igazságot, életet.
Hirtelen dörömbölésre leszek figyelmes. A leány ajtót nyit. Nagy csöröm-
pöléssel csizmák csattognak végig a lépcsőn. Fegyveres, sisakos német kato-
nák robognak be. Fiatalok német öntudattal, ellenséges hanggal. Kijelentik,
napok óta figyelnek bennünket, s megállapították, hogy mi az ellenségnek
adunk le fényjeleket. Tudtunkra adták, hogy ez amennyiben még egyszer elő-
fordulna, a villát a levegőbe repítik. Nyomás nehezedik a lelkemre. Ezek a mi
szövetségeseink! Jób sorsára jutottunk. Egyedül, elhagyatottan küzdünk vég-
zetünkkel, s barátaink, kik hídjainkat felrobbantották, most nem haboznának
asszonyokat, gyerekeket a levegőbe repíteni…

Február 10. Reggel 5 óra. A gyertya pislákoló fénye világítja be a kis he-
lyiséget. Egyforma nyugodt pihegés jelzi, hogy még mindenki alszik. Kint-
ről csak ritkán hallani lövéseket. Felkelek. Már régóta álmatlan fekszem,
nyugtalan gondolataim az ivóvízért eltávozottakat keresik. – Látom, miként
ereszkednek le a kert meredek útjain a nagy bombatölcsérek között. Vödreik
zörrenése jelzi csupán, hogy keresik az utat a csúszós, fagyos rögökön. Sehol
semmi fény, csak világító rakéták, s lövedékek villannak meg olykor-olykor,
egy-egy pillanatra felderítve a járhatatlannak tűnő utat.

337
 Felkelek. Egynéhány alvót átlépve megkeresem a cipőmet. A kis lépcsőn
felbotorkálva az óvóhely előterében tapogatózó kezem csakhamar megtalálja
a gyufát. Gyertyát gyújtok. Itt az előtérben Mari néni alszik – az egyetlen a
lányok közül, aki előrehaladott kora miatt nem jár az urammal vízért. Ki-
megyek a konyhába, tüzet rakok. Kis hólevet találok valamelyik vödör alján,
abban igyekszem megmosni arcomat és kezemet.
Odakinn erős aknázásba kezdenek. A vízhordók már a kúthoz érhettek,
bizonyára valahol a villák közt keresnek menedéket. Fésülködöm. A tükörbe
pillantva egy fehér, sápadt arc tekint felém. Lehetséges ez, hogy a valóságot
tükrözi vissza, vagy csak a gyertya sápadt fénye halványítja el még jobban
amúgy is meggyötört arcunkat? – Az aknázás megszűnik. A vízhordók most
már megmarkolják vödreiket, s felhasználva a csendet visszafelé indulhatnak.
Visszatérek a konyhába. A tűz vidáman pattog. Reggelit készítek. Felte-
szem a teavizet, kenyeret vágok. Mari néni is lassan felkel. Valahonnan hóle-
vet kerítve mosakodik.
Az óvóhely felől is mozgolódást hallok, talán már ébrednek az atyák. De
kint is erősödik a zaj. Az aknaszórók újra működésbe lépnek, úgy látszik,
hogy a mi vidékünk van soron. Aggódva figyelek az udvar felé, s meghallom
a vízhordók nehéz lépteit. Ebben a pillanatban három szörnyű becsapódás
megremegteti a házat. Életösztönöm az óvóhely bejárata felé húz, de felzak-
latott idegeimmel hallani vélem a kint lévők jajszavát. – Lábaim felmondják
a szolgálatot, mozdulni sem bírok, s a belső feszültség könnyekben oldódik
fel. Óráknak tűnő pillanatok telnek el, végül épen, egészségesen megjönnek
a vízhordók.

Február 11. A tegnapi események hatására ma éjjel senki sem ment vízért.
– Az éjszaka igen nyugtalan volt. Szakadatlan aknazápor zúdult vidékünkre,
megremegtetve a házat s az óvóhelyet, de reggel 4 órakor az aknázás meg-
szűnt, s azóta csend van. A puskalövések egészen közelről hallatszanak jobb-
ról, balról. Ügy tűnik nekem, mintha a két front között a senki földjén len-
nénk. Kínos bizonytalanságban telik a délelőtt, amíg végre egyik, rendszerint
jól értesült szomszédunktól betekintést nyerhetünk a helyzetbe.
Megtudjuk, hogy míg mi reményvesztett, fásult egykedvűséggel a fegy-
verek hangjából igyekeztünk következtetni az eseményekre, addig a katonai

338
alakulatokra nézve drámai gyorsasággal peregtek azok, a beteljesedés felé so-
dorva egyesek kis és nagy tragédiáit.
Megtudjuk azt is, hogy a német csapatok már éjszaka megkapták a vissza-
vonulási parancsot. Először az Orlay utcáig, majd a Várba. A katonák lázas
sietséggel rakták kocsira sebesültjeiket, legszükségesebb holmijukat, s az éj
leple alatt teherkocsikon vágtatnak a Duna-parton a Vár felé. Ekkor hullott
az aknazápor a mi vidékünkre, s a Sziklatemplom alatt, ahol az út összeszű-
kül, sűrűn aratott a halál. A Várban összegyűlt alakulatok megkísérelték ma-
gukat kivágni, de hullák ezrei jelezték útjukat.
A kiéhezett csapatok napok óta tudták elkerülhetetlen sorsukat. Azok a
német és magyar katonák, akik nálunk megfordultak, mind civil ruha iránt
érdeklődtek. S ha szavaik nem is, de elgyötört arcuk elárulta reménytelensé-
güket.
A legfőbb vezetőség napokkal ezelőtt elhagyta Budát, nem törődve a ben-
nük bízók ezreivel, kiket a legnagyobb kétségbeesésben hagytak hátra. El-
menekültek, s így nem látták azt a fiatal főhadnagyot, ki nem bírta rászánni
magát a bizonytalanra, s főbe lőtte magát. Nem látták azt a tizennyolc éves,
szelíd tekintetű ifjút, ki anyjának egyetlen gyermeke, s két év óta járva az
orosz mezőket, most remegő hangon kérdezte: „Mi lesz velem?”
Dél felé a szomszéd házmester szól be, hogy nem messze oroszokat látott.
Új életerő ébred a hírre bennem, hogy a rettegés s aggodalom megszűnnek, s
az üszkös romokon ismét új élet keletkezhet.
Felfutok a kertbe, körülnézek. Most veszem csak észre először mes�-
szebbről a villát. Micsoda csodálatos hasonlóság! Tíz évvel ezelőtt, mikor a
Dolomitokban jártam – ahol még csak akkor igyekeztek eltávolítani az első
világháború nyomait, a drótsövényakadályokat –, végigkalandoztam az egész
vidéket. Pompás utak, kis erdők, pázsitos legelők, csupasz sziklacsúcsok vál-
togatták egymást, de mint amikor a legszebb dallamba disszonáns akkordok
vegyülnek, ott éktelenkedett egy-egy kiégett kórház romja. Most ugyanilyen
csupasz, kormos falakat, ugyanilyen, a XX. századot meghazudtoló pusztítás
romképét látom magam előtt.
Lepillantok a kert szerpentinútján, ahol számos orosz szállingózik fel.
Mint mindig, ha ismeretlen áll előttem, most is nyomasztó érzés nehezedik
reám. Vajon közeledik-e Európa felé, avagy ember az ember felé? Várakoz-

339
va vizsgálom a közelgő oroszokat, mind jönnek egyenként vagy csoportosan
férfiak, nők és serdülő ifjak. Nemsokára megjelennek nálunk is prémes bun-
dában, prémes sapkában, s katonákat keresnek. Az első csapatokat még szá-
mos követi. Egyesek közülük letelepednek a konyhában, s teát isznak. Olyan
is akad, aki magyarul igyekszik elbeszélgetni.
Beesteledéskor házunk férfi tagjai egy sebesült orosz katonát húznak be, s
az óvóhely előterében fektetik le. Sietve orvost hívunk, aki megállapítja, hogy
a szerencsétlent fejlövés érte, s nem lehet már rajta segíteni. Borogatást te-
szünk a fejére, amitől kicsit megkönnyebbül, de lélegzete egyre halkabb, míg
végre a megváltó halál elnémítja.
Eszembe jutnak a messze idegenben hánykolódó magyar katonák. Nincs,
ki megértené haldokló szavukat, s idegen földön, idegen rög hull a teteme-
ikre, hogy őket is az ismeretlenség ködébe burkolja örökre. Míg otthon anya,
hitves, testvér, gyermek aggódó szeretete kíséri, kint, idegen földben elhagya-
tottan pihennek az ismeretlen katonák, névtelen sírjukban. Csupán az emberi
szenvedés sóvárgó fájdalmából gyújtott örökmécses világít jeltelen sírjukon.

Február 13. Most értesültem, hogy a Horthy úti házat újabb találat érte, s
ettől a mi lakásunk erősen megrongálódott, egy része beomlott. A hír halla-
tára urammal együtt régi otthonunk megtekintésére indulunk.
Az utcán polgári ruhás járőröket alig látunk, orosz katonák lepik el a vidé-
ket. Hullák, döglött lovak, bombatölcsérek, roncsolt tankok, gépkocsik között
sietünk tova. Mintha nem is magyar földön járnánk, oroszt, oroszt látunk
mindenfelé.
Elérünk lakásunkba, megkapjuk annak kulcsát. Sietve lépünk be oly ked-
ves otthonunkba. A konyhaajtón át lehet csak közlekedni, az előszobaajtót,
melyet egy bombatalálat légnyomása felszakított, be kellett szögelni. – A
konyha a megszokott, de néhány idegen bútor áll benne. Az előszobában
megrendülve állunk meg: a szomszédos lakás felől a válaszfalak hiányoznak.
A szekrények üresek. Holmink nagy része hiányzik, a megmaradt kevés a
földön fekszik halomba szórva. Végigsiklik tekintetünk a földön: ruhagal-
lér, orvosságos tubus, cérna, eltaposott karácsonyfadísz, könyvek, babaruhák,
frakk, mellény, törött váza, széttört torzó darabjai keverednek a faltörmelék
és a szétfagyott fűtőtestekből kifolyt víz sarában.

340
 Továbbmegyek. Egyik lakószobánk beomlott falai bútorainkat is maguk
alá temették. Sajnos, mint minden, a mi kedves meleg otthonunk is átválto-
zott hideg, rideg csatatérré.
Sietve cselekszünk, s a használható holmikat igyekszünk összegyűjteni,
hogy magunkkal vigyük, majd pedig hosszan rendezgetünk, ami ugyan a fel-
fordult otthonunkban alig-alig látszik meg.
Betérünk az óvóhelyre. A fiatal lány most is ott ül a tűzhely mellett, de
ezúttal egyedül. Aranyló haját nem világítja meg a tűzhely lángja, csak sápadt
arcán játszik a fény, kiemelve szoborszerű vonásainak merevségét. – Az édes-
apjával találkozom, és a főhadnagy felől érdeklődöm. Megtudom tőle, hogy
tegnapelőtt éjféltájt váratlanul megjelent a főhadnagy a házban, összeszedte
az embereit, kocsira rakta a legszükségesebb holmikat, s izgatottan kérte a
leányt és szüleit, hogy tartsanak vele a Várba571. A védőcsapatokat – mondta –
a Mészöly utcáig vonták vissza. Ez a terület a senki földje lesz, hol élet meg
nem maradhat. A szülők a maradás mellett döntöttek, s a főhadnagy két-
ségbeesetten távozott. Alig lépett ki azonban a kapun, amikor egy szilánktól
találva eszméletlenül zuhant végig a földön. Társai gyorsan elvitték a Horthy
úti kórházba572, ahol szerető kezek vették körül, de orvos és kötszer híján a
szerencsétlen főhadnagyon már nem lehetett segíteni. A sebből ömlött a vér,
a lüktető szív megszűnt dobogni, míg végül karjaiba nem vette a fagyos halál.
Oh, te szegény kis névtelen hőse a háborúnak, ki fáradtan térsz vissza
az esőtől beázott, ablaktalan iskola termeibe. Nem csendül fel ajkadon re-
ménnyel és illúzióval telve: „Ballag már a vén diák…” Az alsós és felsős tan-
termek nem nyújtanak már neked lelket megbékéltető otthont. – Majd az
életbe kilépve kiábrándultan énekelnek: „Az élet oly nehéz, oly sok ott kinn
a szenvedés.”

571 Ugyanis a Lágymányoson és a Gellérthegyen lévő védőket visszarendelték a Várba.

572 A Horthy Miklós úton nem volt állandó kórház, de számos helyen volt segélyhely, pél-
dául a lágymányosi és a Horthy Miklós út sarkánál lévő épületben is, vagy a Gellért Szállóban.

341
Február 24. Végre a gyerekekkel együtt hazaköltözhetünk Horthy úti la-
kásunkba. Kitakarítunk egy kis szobát, konyhát, fürdőszobát, s mindnyájan
érezzük, mily nagy szó, hogy magunkénak érezhetünk újra egy meleg zugot.
A kis szobában csak egy ágyat tudunk elhelyezni, ezen alszom én a gyere-
kekkel. A földre matracokat teszünk, ezen is ketten alszanak, a konyhában az
ágyon szintén ketten. Kis vaskályhánkat izzadásig fűtjük, de a jéghideg lakást
alig tudjuk felmelegíteni.
A napi hajszától fáradtan pihenőre térünk, de bármily fáradt is vagyok,
sokáig foglalkoztatnak még gondolataim. – Hallgatom, mint dúl kinn a szél-
vihar, csörömpölve söpörve le a cserepeket a szétlőtt tetőről. Mintha cserép­
eső hullana, vég nélküli mennyiségben repülnek a cserepek a tető nélküli há-
zakról. Valahol az elszabadult csatornabádogot csapkodja a szél, majd óriási
robajjal egy szabadon álló romfal omlik össze.
A fal nélküli lakás megmaradt ajtajait kegyetlenül rázza az orkán, süvöltve
a betört ablakon keresztül. Túl az ablakomon a fénylő holdvilág világítja be a
kísérteties éjszakát, s csak a hátsó lépcsőház bombasérült csonkja veti árnyé-
kát a zúgó fákra.
Hirtelen aggódva figyelek a kapu felé, mintha dörömbölnének. – Hábo-
rú van, s mi a fronton vagyunk. Erkölcsi és társadalmi korlátok lehullottak,
jog, tulajdon megszűnt, s csak a felhúzott pisztolyok osztják az igazságot.
Szenvedélyek tombolnak szabadon, meghazudtolva emberi sorsunk maga-
sabbrendűségét.
Megfeszülő idegekkel figyelek az éjszakába… A szomszéd házban lakó
oroszok fát vágnak a tüzeléshez, s most halkan dúdolni kezdenek. Holnap új
élet kezdődik. Új élet: küzdelem a puszta létért. Mert hiányoznak az ottho-
nok, nincs víz, gáz, villany, tüzelő, élelem. Ebben a létért való küzdelemben
lehull a kultúra máza, s tisztán felismerhető lesz az emberek valódi arca.
Látunk gyenge nádszálat, melynek bólogató feje a szél fuvallatát követi.
Látunk zátonyokat az élet tengerén, amelyek a zord hullámcsapásoktól alá-
omolva lassan magukba roskadnak. Látunk fekete szirteket a vízből kiemel-
kedni, amelyek komor önzésükbe burkolózva csak árnyékot vetnek maguk
köré. Látunk azonban olykor-olykor gyémántsziklákat is, melyek keményen
állnak ellent a hullámverésnek, szélviharnak, megvilágítva a jelent, és remény-
sugárral vonva be a jövőt.

342
Február 25. Hajnalodik. Sietve öltözöm fel, hogy a romok közül a begyúj-
táshoz fát gyűjtve bemelegíthessem a hideg lakást. Majd vízért szaladok a
kútra, hogy reggelit készíthessek, hogy végre a gyerekeket alaposan megmos-
dathassam. A mosni- és varrnivaló garmadában áll, de csak a legszükségeseb-
beket vehetem sorra. A gyerekekre tiszta ruha kerül, és sietve látok a főzéshez,
hogy szabadidőmet a romok eltakarítására fordíthassam. A bedőlt falak alól
szeretném kiásni bútoraimat. A faldarabokat csákánnyal verem szét, majd a
téglákat kiemelve, a törmelékeket vödrökbe lapátolva az udvarra szánom.
Magam előtt látom az egyiptomi gúlákhoz követ hordó rabszolgákat, hal-
lom tompa lépéseiket, mint viszik, gurítják az óriási köveket. Hallom sóhaju-
kat, fájdalmas kiáltozásukat, amint a lélektelen munkával küzdenek.
A szokatlan munkától megfájdul a kezem, a derekam. A fejem zúg. Be-
pillantok közben a kis szobába, ahol tízéves fiam vigyáz a két kislányra. A kis
szobát vaskályha melegíti. Aggodalom fog el, csak hozzá ne érjenek! Sok
időm nincs tépelődni, újra munkához fogok. Ilyen lehetett a Volgán vonta-
tó rabok élete. „Ej juhnyem!” Egy csapás, és újra egy csapás. „Ej juhnyem!”
Mintha csak hallanám fájdalmas éneküket. Ennek ez csak halk moraja az
evezőcsapások közé vegyült fájdalmas kiáltásuknak.
Munkám eredménnyel jár: egy kis éjjeli szekrényt sikerült a törmelék kö-
zül kiemelni. A szekrény érintetlen. Emlékeim, amiket ez a szekrény őriz, az
egyedüliek, melyek közt durva kezek nem kutattak, s melyeket a földre nem
szórtak. Mily boldogság, hogy valami a régi, rendezett életemből megmaradt:
menyasszonyi csokrom, száraz virágok, régi levelek és sok-sok apróság, me-
lyek másoknak jelentéktelen semmiség – nekem azonban ifjúságom mesevi-
lágát jelentik.
Lassan beesteledik. Mécses mellett vacsorázunk, s lefekszünk, hogy hol-
nap új napot kezdjünk, új tervekkel: új reménységgel.

Március 10. Hosszú, fáradságos munkával sikerült a holmikat a romok alól

kiválogatni. Már két szobát kitakarítottam, a harmadikba hordva mindazt,
aminek a rendbehozatala még az idő hosszadalmas munkáját igényli.
Napokon át kezdtem a ház lakóival az udvarról, a ház elől a szemetet
eltakarítani. A szeméthegyek eltűntek, az utca képe rendezetté vált. Így hoz-
zákezdhetek házi kötelességeimhez: mosáshoz, varráshoz.

343
 Este, amint lefekszem, úgy érzem, sorsom jobbra fordul, s lassan már a
gyerekekkel is ráérek foglalkozni.
Elszenderedem. Rövid álom után kezem sajgó fájdalmára ébredek. A bőr
feszül, a csuklómat mozgatni sem bírom. A sötétben botorkálva vizes boro-
gatást keresek. Míg érzem a kezem lüktető fájdalmát, a tehetetlenség keserű
könnyei folynak végig arcomon.
Reggel az orvos megállapítja, hogy ínhüvelygyulladásom van, s hosszan
pihentetni kell a kezemet.
Megáll a tű, megáll a szappan, nem halad a munka. Egyedül maradtam a
hideg konyhában, a rendetlen lakásban három kis gyermekemmel. Míg tehe-
tetlen két kezem pihen, hat kicsiny kéz dolgozni kezd. Kicsiny kezek rakják
a tüzet, hordják a fát, a vizet. Gyakorlatlan kezek söprik a szobát, kavarják
a rántást buzgó serénységgel. Apró kezek törik a diót, de a mohó kis szájak
nem szedik vámjukat. Komoly munka folyik felnőtt felelősséggel.
Végül meglesz az ebéd, rendbe jön a konyha, s a kicsiny kis kezek a kályha
köré gyűlnek mesét hallgatni, megfeledkezve a komoly felelősségről.

Március 28. A hideg lassan-lassan felenged, enyhe szellőket hoz felénk a

márciusi fuvallat. A gyerekek a leégett ház kertjében játszanak. Olykor-oly-
kor már az idegek feszültsége is felenged, s örömmel nézzük a rohangáló
gyerekeket. – Közben a romház pincéjében is akad dolgunk, s azt elvégezve
kimegyünk az udvarra. A vidám gyerekcsoport a ház túlsó oldalán játszik.
Kiáltozásuk, vidám zsibongásuk hangzik csupán hozzánk.
Hirtelen szörnyű hangzavar tölti be a levegőt. – Egy robbanás, egy velőt-
rázó sikoly hallatszik, s míg a többi gyerek jajgatva fut felénk, egy rózsás arcú,
nevető szemű kisfiú a földön vonaglik, egy copfos kisleány fodros ruháját
vér önti el. A játszó gyerekek kezében elhagyott gránát robbant, amelynek
ezerfelé repülő szilánkjai kegyetlen sebeket ejtettek. – Az ostrom elmúlt, de a
háború réme itt jár közöttünk, s most is szedi szörnyű vámját.
A felnőttek kétségbeesett aggodalommal rohannak a vérző gyermekkel
a szomszédban lévő kötözőhelyre. Végre sikerült orvost keríteni, s rövidesen
kocsi száguld velünk a kórház felé.
Három fehér kórházi ágyon három apró gyermek fekszik. A komoly or-
vosprofesszor, ki az élet oly sok sebesültjét látta, megrendülve áll meg a há-

344
ború gyenge áldozatai előtt. Az ágyban fekvő kisfiúnak a robbanó lövedék
szilánkja az agyvelejét sértette meg. Itt nincs mit tenni. – A professzor tudja,
hogy a kacagó szempár nem nyílik fel. Egy kis otthon sok örömét, reménysé-
gét bezáró fehér koporsóra ez lesz ráírva: élt öt évet. – A professzor a másik
két betegre fordítja minden figyelmét. Lázas sietséggel készülnek a műtétre.
A szőke copfos kislánynak a tüdeje fölött hatolt be a szilánk, míg a göndör
hajú kisfiú a gyomrán sérült meg. A műtét eredménnyel biztat, bár a krízis
még nem múlt el.
A műtő sarkában vérbe tapadt ruhák fekszenek. Csipkés kis blúz, fehér nad-
rág, fodros kis ruha, rózsaszínű szalag. A háború gyenge áldozatainak ruhái.

Március 31. Nagyszombat délután feltámadásra hívnak a harangok… Nagy

tömegek sietnek a templom felé. Az asszonyok fejéről hiányzik a megszokott
kalapviselet. Mindenki bekötött fejjel jár, de látszik, hogy mindenki ünnepel-
ni akar. A templom körül a gyülekezők nagy sokasága tolong.
Most veszem először észre, hogy itt a tavasz. A jó öreg föld megreme-
gett, s vértől itatott s bombáktól szaggatott lelke a tavasz érintésére új életet
fakaszt. A fű zöldell, rügyeznek, nyiladoznak a fák, s az összegázolt, agyon-
taposott kertekből ibolyák emelik ki apró fejeiket. – A templomból most lép
ki a körmenet, megszólal a csengő, s halk, bizonytalan hangon felcsendül:
„Feltámadt Krisztus e napon. Halleluja!”
Mint mikor a béna testen az élet első jele remeg át, úgy vélem látni a
bizalom első remegését az arcokon. – Az ének mind erősebb lesz, s a külsősé-
gekben szegényes kis körmenetet soha nem látott nagy tömeg kíséri. – Súlyos
hónapok terhét viszi mindenki a vállán. Talán egy sincs, ki sokat, nagyon
sokat, mindent el ne veszített volna. Kegyetlenségtől, durvaságtól megedzett,
szenvedéstől elfásult lelkek sóvárogva fordulnak Krisztus felé, ki számukra a
békét, szeretetet, változatlant, örökkévalót jelenti.
Te, ki meghaltál érettünk, Te tudod, hogy lehetséges-e, hogy a Te nagy
áldozatod hiába lett volna, s az emberiség visszasüllyedhet önző, állati sorba,
megfeledkezve mindarról, ami magasabb rendű?

345
Április 1. Húsvétvasárnap. Most mentem át először Pestre. A Ferenc József
híd pilléreit végre áthidalták,573 s megindult rajta a forgalom. Végigmegyek a
Duna-parton…
Láttátok-e már a halál pusztítását fiatal testen? Láttátok-e már, miként
tűnnek el az arc rózsái, miként esnek be a szemek, s miként törli le az arc
minden szépségét a halál? Itt is a halál járt, de itt nem a lélektelen arc tekint
felénk, ez a csontváz üres szeme.
Nagy szeméthegyek foglalják el végig a Duna-partot, s a szállodák hosszú
sora helyett üszkös romok merednek felém. Szemben a Duna királynője, a
gyönyörű Vár összelőve, kiégve elvesztette minden szépségét. – A nemes íve-
lésű Erzsébet híd magába roskadtan574 fekszik a Duna medrében.
Milyen tökéletes pusztítás mindenfelé! Az érzések hullámai a torkomat
szorítják. Visszaemlékszem a vidám, zenés Duna-partra, ahol a pihenést ke-
resők ezrei tolongtak, s a gyönyörű palotasorra, mely hajdan oly sok fényt
és pompát látott. Visszaemlékszem a felejthetetlen naplementékre, mikor a
lebukó nap sugarai bíborral vonták be a királyi várat… Úgy tűntek nekem,
mintha az Erzsébet híd egy mesebeli palotát kötött volna össze a földdel,
ahol a magyar nép régi dicsőségét őrizték. Mindezekből mi maradt: üszök,
rom, szemét.
Mily nehezek a lépések, melyek utamon visszavezetnek. Mily szegény ez
az ország, milyen árva, mindenütt ínség, nyomor!
A hídra érek, pillantásom a vízre esik. Tavaszi szellő fodrozza a hullámo-
kat a ragyogó napsugárban. Kis hullám bukik fel a víz mélyéről, megfürdik a
nap aranyló sugarában, hogy aztán eltűnjék, helyet adva a többieknek. Embe-
ri sors: életre kelünk a föld méhéből, hogy megfürödjünk Isten arculatában,
s egy-egy percre visszatükrözve azt, hogy aztán eltűnjünk a mélyben, helyet
adva az utánunk jövőknek.
Hirtelen felhő takarja el a napot. Sötéten gomolyog alattunk a víz. – Isten
elfordította tőlünk arcát, s az emberiség vérözönnel borítja a földet. – Az
ég lassan kitisztul, elvonul a felhő, felsugárzik a nap, s még szebben, még

573 1945. március 15-én adták át a helyreállított Ferenc József hidat.

574 1945. január 18-án robbantották fel a németek.

346
tisztábban táncolnak a kristálytiszta, apró hullámok. Az emberiség a szörnyű
vérözöntől megtisztulva újra Isten arcát tükrözi majd vissza, mert szenvedés
nyomán kél a megtisztulás, s eső után a szivárvány. Újra fogjuk hirdetni majd,
hogy a nagy áldozat nem volt hiábavaló. Feltámadunk. S felcsendül szívem-
ben a himnusz, a mindenség himnusza: „Dicsérünk Téged, nagy, égi Teremtő,
a mindenség nagy szent kara.”

Juhász Eszter: Ostromnapló. Budapest, 1944–45575

Budapest, 1944. december 25., hétfő

Kedves Judit!576
Örömmel kaptuk meg leveleidet, de azt hiszem, választ egyelőre nem fogsz
kapni. A háborús események itt annyira megváltoztak, hogy levelezésre egy-
általán nem gondolhatunk. Mindenesetre megkísérlem élményeimet napon-
ta feljegyezni, hogyha egyszer végre hazajössz, képet kapjál erről az időről és
eseményekről.
Először is röviden össze akarom foglalni, hogy elutazásod óta mi történt.
Az idő rohan, mint egy versenyfutó, minden vasárnap csodálkozom, hogy
megint eltelt egy hét. Én naponta bejártam a gyárba,577 mint addig, bár többet
voltunk az óvóhelyen, mint az irodában. Sajnos most pár napig itthon kellett
maradnom, mert a vakbelem megint kellemetlenkedett. Szerdán a Pajor Sza-
natóriumban578 valószínűleg meg fognak operálni, bár azt hiszem, ez nehezen
fog menni, ahogy a helyzetet nézem.

575 Első megjelenés: Juhász 2018.

576 Juhász Judit (1926–2008) Juhász István (1894–1981) fiatalabb leánya, Juhász Eszter
(1923–1994) húga. Önkéntes kórházi nővér, az ostrom előtt kórházvonaton teljesített szolgá-
latot. Az ostromnapló fordítója. Testvére az ostromnaplót az ő számára írta.
577 Gamma Finommechanikai és Optikai Művek Rt., XI. kerület, Fehérvári út 81–85.
578 Pajor Szanatórium és Vízgyógyintézet, Budapest VIII. kerület, Vas utca 17.

347
 Néhányszor voltunk az Operában, legutóbb az Aidát láttuk pompás előa-
dásban. Utána a Kék Duna étteremben579 vacsoráztunk, az étel remek volt,
csak fűtés nem volt, így némi angol ginnel voltunk kénytelenek felmelegí-
teni magunkat. Valóban nagyon szép este volt. A zenekar halkan játszott és
behízelgően, a csodálatosan kivilágított teremben mindenütt boldog arcokat
lehetett látni, a tányérokon rég áhított ételek voltak, a kristálypoharakban
csillogott az aranyszínű bor. Rövid időre elfelejtettük a háborút és politikát,
légiriadót és bombázást, csak a közelgő ünnepekről beszélgettünk, a kará-
csonyról. De ez az önbecsapás nem tartott sokáig, rövidesen légi veszélyt je-
lentettek, és amikor a kellemes világítást kikapcsolták, a derült égből vissza-
estünk a földre. Az utcán olyan koromsötét volt, hogy a hazamenetelre nem
is gondolhattunk, így ismerősökhöz mentünk, akik a közelben laktak, és ott
vártuk be a végét. Riadó szerencsére nem volt.
Néhányszor színházban és moziban is voltam, bár nagyon ritkán, hiszen
szinte sehová se lehet menni anélkül, hogy az egész időt ne a légópincében
töltse az ember. Így inkább otthon maradok, ott már megszoktam, hogy nyu-
godtan a lakásban vagyok, vagy a kertből figyelem az eseményeket. De, úgy
gondolom, végre a tárgyra térhetnék.
Tegnap karácsonyt akartunk ünnepelni, nem nagy kedvvel, mert az ágyú-
szót már nagyon közelről hallottuk, de a kis Pisti miatt még feldíszítettük a
karácsonyfát. Délig meglehetősen csend volt, nem hallottunk rossz híreket, a
rádió is csak német sikerekről számolt be. Éppen azt mondta, Esztergom is-
mét a kezünkön van, és Budapestről szó sem esett. De kora délután telefonhí-
vást kaptunk apám egy barátjától – egy őrnagytól –, aki közölte velünk, hogy
a Vörös Hadsereg egy éke Hűvösvölgyön át már behatolt a fővárosba Pasa-
rétig, és az Új Szent János Kórháznál súlyos harcok vannak. Mindenesetre ez
derült égből villámcsapásként hatott, első pillanatban nem is tudtuk elhinni.
Hogy a rádió nem az igazat mondja meg, azt tudtuk, de ilyen meglepetésre
nem számítottunk. Ugyanis erről az oldalról olyan váratlan volt, Csepel felől
egy ilyen hír természetes lett volna. Állítólag Esztergomnál keltek át a Du-
nán, és így tudtak előrenyomulni a budai oldalon.

579 Kék Duna kávéház és étterem, Újpest, Árpád út 56.

348
 Ez a hír a még meglévő kevés ünnepi hangulatunkat is elűzte, csak a gye-
rek kedvessége vidított fel egy kissé, és az ő kedvéért elfojtottuk könnyeinket,
s mi is mosolyogni kezdtünk, hallva örömrivalgását a csillogó karácsonyfa
láttán.
Délután még átszaladtam nagymamához, ők természetesen nem sejtettek
semmit. Az utcán megfigyeltem az embereket, akik kisebb-nagyobb csoma-
gokkal siettek haza, arcukon az ünnepi várakozással. Senki sem tudott arról,
ami a szívemet olyan nehézzé tette, és azt kívántam, hogy a mai napon sen-
kinek se kelljen megtudnia a rossz hírt. Csak katonák és rendőrök siettek
komoly arccal, és éppúgy nézték a többi embert, mint én, kissé irigykedve,
hogy ők talán még egy szép estét tölthetnek a családjukkal, de ez nekünk nem
adatott meg. Nem tudtam, hogy a nagymamának megmondjam-e, vagy sem,
aztán úgy döntöttem, hogy majdcsak megmutatkozik a helyes út.
Amikor bementem, a nagynénémmel580 ketten a sötét szobában ültek egy
fenyőág előtt, és az elmúlt évekre emlékeztek, amikor még valóban boldog
karácsonyt ünnepelhettünk. Természetesen rögtön a háborúról beszéltünk, a
nagynéni ismét a németekért rajongott. Erre tettem egy megjegyzést, ami a
„barátokra” nem volt éppen hízelgő, amitől felháborodott, és rosszindulatú-
nak nevezett. Így aztán nem tudtam tovább hallgatni, és egészen nyugodtan
megjegyeztem, hogy az elkövetkező napokban a saját bőrén fogja tapasztalni,
hogy az általa imádottak a valóságban milyenek, hiszen az oroszok már az
ajtónk előtt állnak. Nem voltak annyira elkeseredve, mint amennyire vártam,
és nagymama úgy vélte, sokkal jobb, hogy megmondtam az igazat.
Amikor hazamentem, az utcán már egészen sötét volt, és rajtam kívül
már senki sem járt kint. Távolról néha felugatott egy légelhárító ágyú, azután
ismét csend lett, csak a lépteim visszhangoztak a nagy csendben. Örültem,
amikor ismét a meleg szobában ültem, és Pistike hangját hallottam.
Nemsokára meggyújtottuk a gyertyákat, átadtuk az ajándékokat, és bol-
dog karácsonyt kívántunk egymásnak. Sokat gondoltunk Rád, nehéz szívvel.
Egészen tisztán éreztük, hogy még sok nehéz nap, sőt hét áll előttünk, és
most már teljesen részt kell vennünk a háborúban, akár tetszik, akár nem.

580 Karl Erzsébet, Juhász István sógornője, a naplóíró Juhász Eszter nagynénje.

349
Jobb lenne, ha az egész család együtt lehetne, de legalább nyugodtak lehet-
tünk, hogy Neked bizonyára könnyebb ott, ahol vagy.
Karácsonyi ajándékként egy gyönyörű, sötétkék bársonyt kaptam estélyi
ruhára és egy üveg francia parfümöt. Nem is tudom elhinni, hogy lesz még
idő, amikor estélyi ruhát vehetünk fel.
Ma délelőtt megtudtuk, hogy Tétény felől is jön a Vörös Hadsereg, és a
házunkat is elfoglalták már. Nagyon érdekes volt, mert még tudtunk tele-
fonon beszélni, és elmondták, hogy a kertben két orosz katona sétálgat, de
a házba nem mentek be, csak fegyvereket kerestek, amelyek természetesen
nem voltak. Megnyugtatták a lakosságot, hogy semmit sem vesznek el, és
egyáltalán nem kell félni tőlük. Azt persze csak később fogjuk megtudni,
hogy megtartották-e szavukat.
Közben természetesen nagy a lövöldözés, de úgy meg lehet szokni, hogy
az ember alig hallja meg. A hidakon csak csoportosan lehet átmenni, várni
kell, míg öt-tíz ember összeverődik, és akkor katonai kísérettel lehet átkelni.
Villamos és autó egyáltalán nem létezik már, a benzint már egy hete utol-
só cseppig begyűjtötték. Állítólag Hitlertől kaptunk tankokat, de üzemanya-
got persze nem tudtak adni hozzá. Azt hiszem, ez a biztos út a végső győze-
lemig, ha a páncélosok részére még az öngyújtókból is összegyűjtik a benzint.
Mi teljesen körül vagyunk véve németekkel, a házba SS-eket költöztet-
tek egy zsidók által elhagyott lakásba, akiket még októberben elhurcoltak.
Az utca tele van különböző járművekkel, de főleg kocsikkal és lovakkal, ami-
től első osztályú falusi levegőt élvezhetünk. A kerten keresztül szép piros ve-
zetékkel telefon-összeköttetést létesítettek. Úgy általában az egész társaság
meglehetősen fejetlen, mindenki összevissza rohangászik és ordít, de ennél
több nemigen történik. Utcai harcokra akarnak berendezkedni, lent a Horthy
Miklós úton581 tankcsapdákat582 létesítettek, amikbe este minden további nél-
kül remekül bele lehet esni, csak azt hiszem, hogy az orosz páncélosok nem
fogják megtenni nekünk ezt a szívességet.

581 Ma Bartók Béla út.

582 Helyesen: harckocsiárok.

350
 Az oroszok már Budafokon vannak az ún. Elágazásnál, kb. 1,5–2 km-re a
gyártól. Ott nagy összevisszaság uralkodik, S. igazgató583 mindenáron ellen-
állást akar szervezni, a portás kétségbeesetten telefonált, hogy mit csináljon.
Az igazgató fel akarja töretni a raktárt, és a korábban céllövészeti gyakorlato-
kon használt puskákkal akarja megvédeni a gyárat. Ilyen őrültséget még nem
hallottam. De valószínűleg ő lesz az első, aki sürgősen eltűnik az első orosz
páncélos láttán.
Apa584 még tegnap átment Évához az Andrássy útra, és nagyon okosan
ott is maradt. A nyilaskeresztesekkel, akik a gyárban dirigálnak, egyáltalán
nem akar együtt dolgozni, de nagy ostobaságokat – például az ellenállás ötle-
tének megvalósítását – megakadályozandó a férjemet585 és barátját, G. Palit586
küldte ki, akik mindketten a gyárban dolgoznak. Nincs könnyű dolguk, a fő-
nyilas nyugodtan a szemükbe mondta, hogy ő csak egy vezért ismer, Szálasit,
és csak neki engedelmeskedik. A gépeket mindenképpen meg akarja semmi-
síteni, ez parancs, és István fogja be a száját. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan
lesz tovább, de azt hiszem, nem sokáig fognak vitatkozni, ha az oroszok ilyen
tempóban közelednek. Akkor a kedves „test-véreknek” már nem nagyon lesz
idejük szeretett vezérüknek engedelmeskedni.
Természetesen mindenütt nagy a zűrzavar, a legkülönbözőbb rémhírek
terjednek. Talán emlékszel rá, hogy a Lánchídnál egy ágyú állt Pestre irá-
nyítva. Most mesélik, hogy azt az ágyút megfordították, hogy az Alagúton

583 Sass István őrnagy, a Gamma katonai parancsnoka.

584 Juhász István, Juhász Andor fia, mérnök, a lőelemképző világhírű feltalálója, a Gamma
Rt. alapítója és vezérigazgatója. Első világháborús érdemeiért több kitüntetést kapott, a Vitéz-
ségi Érem, később a Commendatore dell’Ordine della Corona d’Italia olasz királyi kitüntetés
(1942) viselője.
585 Miklauzič István (1917–2000), a naplóíró férje. Gépészmérnök, repülőtiszt, vitorlázóre-
pülő és -oktató, a Gamma Öntöde és Fémárugyár Kft. igazgatója.
586 Vitéz Gecső Pál (1917–199?), tüzértiszt, a Gamma gépészmérnöke, a Rongyos Gárda
tagja, a Felvidéken harcolt a lengyel–magyar közös határig, ezért kapott 1939-ben Nagyezüst
Vitézségi Érmet. C vizsgás vitorlázórepülő, 1943-ban az országos Gamma Repülőnap irányí-
tója. Az ostrom alatt ő és Miklauzič István kimentek ellenőrizni a Gammát. A Párizs nevű
nyilas testvér jelentette: „– A gyár aláaknázva, az oroszok előtt felrobbantjuk! – Nem engedem. –
Miklauzics testvér, ha van golyója a számomra, magának is lesz!” A folytatásra már nem maradt
idő. 1945 márciusától 1947 szeptemberéig szovjet fogságban volt.

351
keresztül lőjön. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy tüzér mit szólna ehhez a
remek ötlethez.
Mindenesetre szép karácsonyunk van. A gyűrű bezárult körülöttünk, és
azt hiszem, csak hiú álom, hogy a várost majd feladják. Hitlernek ugyanis
minden perc drága, és őt legkevésbé sem érdekli, hogy itt ezrek halnak meg,
hogy az ő életét pár perccel meghosszabbítsák.
Igazán sokat gondolunk Rád, és a távolból minden jót és szépet kívánunk
Neked az ünnepekre. Viszontlátjuk majd egymást?
Most a közelben hullott le néhány bomba, de szerencsére az ablakaink
épségben maradtak.

1944. december 26., kedd

Megint elmúlt egy nap, és nem hozott semmi jót. Bár ez is relatív. Az oro-
szok már Albertfalva–Budapest határán vannak587, de nem hoztak ellenállási
intézkedéseket. Teljes anarchia uralkodik. A katonák és a nyilaskeresztesek,
akik a gyárban egy „főhadiszállást” alakítottak ki, teljesen részegek, de hogy
harcolni is kellene, arra egyik sem gondol. Az előcsarnokban hatalmas te-
herautók állnak, mindenütt szemét és piszok, és ennek megfelelően bűzlik
is. Ez a szép tiszta gyár biztosan nem gondolta, hogy valamikor így fog ki-
nézni. Hát, mi sem. A németek itt egészen nyugodtan sétálgatnak, arcukon
a biztos győzelem mosolyával. Egészen furcsa és érthetetlen, hogy valójában
mit akarnak. Azt hiszem, ezt ők sem tudják. Apával mindig csodálkozunk
ezen, de nem leszünk okosabbak. Úgy gondoljuk, ha nem adják fel a várost,
ami iszonyú bűn lenne, akkor legalább rendesen harcoljanak érte. De sem az
egyik, sem a másik, egyik sem lesz az igazi.
A férjem most jött a Gammából, és meséli, hogy a németek ott egészen
rendesen harcolnak, de a mieink egyáltalán nem. Egy csapat jól táplált rendőr
indult el, nagy öndicséret közepette, állítólag a frontra. Sofőrünket is elkapta
a harci kedv, és velük akart tartani, de nemsokára lógó orral tért vissza, mert a
hősök rövidesen hátraarcot csináltak, és mindenki gyorsan hazament. Ez hát

587 A szovjet csapatok Albertfalvánál december 28-án érték el a városhatárt.

352
a híres magyar vitézség? Igazán megnyugtató érzés, hogy ilyen emberek vé-
denek minket.
A nyilasok is csodálatosan viselkednek. Ugyanis az utolsó pillanatban
megérkezett egy teherautó tele cukorral, amit az élelmiszerjegyekre kellett
volna kiosztani. De mivel már igen kevés munkás volt a gyárban – hiszen
nem folyik munka –, a férjem azt javasolta, hogy osszák ki azok között a
kevesek között, akik ott vannak, ők meg majd továbbadják a közelükben lakó
többi munkásnak. Ez mindenképpen jobb lenne, mint az oroszoknak ott-
hagyni. De a „főtestvér” – így nevezték a nyilasok vezetőjét – hallani sem
akart erről, hanem a teherautóval és a cukorral együtt Pestre távozott az egész
társaság, ahol – úgy gondolták – nagyobb biztonságban érezhetik magukat.
Most legalább láthatjuk, hogy az egész díszes társaság valóban csak a munká-
sok érdekeit tartja szem előtt, magukra csak legutoljára gondolnak!
Ma egy kis kirándulást tettem Pestre. A hídon minden további nélkül át
tudtam menni, most már nem kísérnek katonák. De nagyon sok német őr
van ott, akik a robbantóvezetékeket őrzik. Mert a hidaknak a levegőbe kell
repülniük, így van a tervben, ettől nem lehet eltérni. Még akkor sem, ha nincs
semmi értelme, hiszen az oroszok már régen átkeltek a Dunán.
Az emberek teljesen meg vannak zavarodva, naponta mennek át Pestről
Budára és vissza. Ha az oroszok itt néhány méterre előretörnek, az egész tár-
saság átmegy Pestre, ha a Vörös Hadsereg ott hatol előre, akkor jönnek vissza.
Hogy ez mire jó, azt egyáltalán nem értem, hiszen a legjobb otthon maradni,
és ott kivárni a végét. Riadó is volt, de ennek már semmi értelme, hiszen
reggeltől estig itt szállnak fölöttünk. A hídon csak azért kissé kellemetlen,
mert az oroszok a repülőkről gépfegyverrel lövik az egyes embereket, és ott
nemigen lehet fedezéket találni. Pesten semmi különöset nem tapasztaltam,
de már sokan a pincében laknak.
Délelőtt megint telefonált S. őrnagy, és újdonságokról érdeklődött. Me-
séltem neki Tétényről, említettem, hogy még tudtunk telefonon beszélni,
amikor az oroszok már ott voltak, amire ő még egy kedves esetet mesélt el.
Amikor meghallotta, hogy Hűvösvölgyet már elfoglalták, megpróbálta egy
barátját felhívni, aki ott lakik. A kapcsolás után pár perccel egy bizonyos
Ivanovics kapitány jelentkezett. Biztosan nagyon csodálkozott, hogy orosz
kérdéseire nem kapott választ, mert S. őrnagy vészes gyorsasággal letette a

353
kagylót. Téténnyel sajnos már nincs kapcsolatunk, mivel az Elágazásnál a vi-
aduktot a telefonvezetékkel együtt felrobbantották. Talán ott is oroszok je-
lentkeznének.
Tulajdonképpen holnap kellene engem megoperálni, délelőtt kell érdek-
lődnöm, hogy van-e részemre szoba. Nem tudom eldönteni, mit csináljak,
talán ilyen, nem túl sürgős műtéteket nem is vállalnak már. Majd holnap
meglátom.
Idő: 23 óra 40 perc, most kezdődik egészen a közelben egy nagy lövöl-
dözés, főleg aknatűz. Gyorsan le akarunk feküdni, hogy holnap ne legyünk
nagyon fáradtak.
Pali is itt van még, már nem tudott hazamenni, túl késő volt, mikor a
gyárból megjöttek. Ugyanis már nem szabad délután 5 óra után az utcán jár-
ni, hamis vagy rémhíreket terjeszteni, fegyvert rejtegetni, ellenkező esetben a
vétkest azonnal agyonlövik. Továbbá teljes szesztilalom van, háromnál több
ember nem mehet együtt az utcán. Ezt nevezik tulajdonképpen ostromál-
lapotnak, de természetesen erről szó sincs. Hiszen most már küszöbön áll a
győzelem.

1944. december 27., szerda

Éjszaka remekül aludtunk, most újra nagy bombázás van. Villanyvilágítás
már csak ritkán van, de a környéken, ahol váltóáram van, már egyáltalán
nincs. Azt hiszem, ha már egyáltalán nem lesz villany, már öt órakor le kell
feküdnünk, mert nagyon kevés gyertyánk van. A gázzal már nincs problé-
mánk, hiszen az volt az első, amiről le kellett szoknunk.588 Fánk sajnos csak
nagyon kevés van, így nem tudom, mi lesz a főzéssel. A legrosszabb azonban
a sötétség lesz, amikor se olvasni, se írni, se varrni nem lehet.
Sajnos ma kicsit ideges vagyok, de az persze nem csoda. Vilma néni –
nagymama nővére – néha teljesen elviselhetetlen. Neki semmi sem elég jó,
semmiképpen sem tudja megszokni a megváltozott helyzetet, egyfolytában
panaszkodik, persze minden komoly ok nélkül. Még a friss levegőre sem

588 1944. december 28-án került a szovjet csapatok kezére az Óbudai Gázgyár, innét kezdve
megszűnt a gázszolgáltatás.

354
dugja ki az orrát, és azt hiszi, az élet éppen úgy megy tovább, mint néhány
héttel ezelőtt. Nem lehet vele megértetni, hogy az üzletek zárva vannak, és
a pénzzel nem lehet mit kezdeni, azt kell enni, ami a spájzban található. Ra-
jong a németekért, elsősorban Hitlerért, teljes szívével. De ha egy ágyúlövést
hall, teljesen kiborul, és mélyen meg van sértődve, hogy a nyugodt emésztését
megzavarják.
A belső ablakokat sajnos nyitva kell tartanunk, hogy legalább ezeket meg
tudjuk óvni. A szoba hőmérsékletén ez nyilván érződik, de még mindig jobb,
mint teljesen ablak nélkül maradni. Tudod, gyakran gondolok arra, milyen
gyorsan meg lehet szokni mindent. Amikor még messziről hallottuk elvét-
ve az ágyúzást, nagy hősöknek képzeltük magunkat, mert ennek ellenére
naponta végeztük a munkánkat a gyárban. Most már sajnos nem tudunk a
Gammába menni, de egyáltalán nem érzem hősnek magamat, amikor nyu-
godtan sétálok az utcán, és tisztán hallom a gépfegyverek és géppuskák lövé-
seinek hangját. Néha az egész ház megrázkódik a robbanásoktól, de már a kis
Pisti sem törődik az ilyen semmiségekkel. Esetleg megjegyzi, hogy „bumm!
bumm!”, és ezzel számára a dolog el is van intézve.
A legújabb hírek szerint az oroszok a Felten & Guilleaume589 gyárnál
vannak, nem messze a Gammától, de komoly ellenállásról nincs szó.
A rádió remek. Az egész bátor társaság már régen nyugatra menekült, és
onnan ordítják nekünk, hogy őrizzük meg nyugalmunkat, és tartsunk ki a
végső győzelemig. Úgy gondolják, Budapestnek második Sztálingrádnak kell
lennie, és ezért mindent, de mindent meg kell semmisíteni, még ha teljesen
kilátástalan is a helyzet. Ezek a nemes urak talán jönnének ide, és mutatnák
meg személyesen, hogyan kellene viselkedni, ne a biztos távolból küldözges-
sék tanácsaikat.
Most cigányzenét hallhatunk, és egy rémes hang közli velünk, hogy sza-
lagos kalapját fújja a szél. Talán azt hiszik, érdekel most minket a szalagos
kalapja? Némileg más gondjaink vannak.

589 Felten & Guilleaume Kábel-, Sodrony- és Sodronykötélgyár Rt., XI. kerület, Budafoki
út 60.

355
 A gyár portása közli, hogy 65 nyilas és katona érkezett, hogy majd to-
vábbmenve az oroszokat legalább Budafokig visszaverjék, de M. őrnagy, a
körzet csapatainak parancsnoka, az egész társaságot hazaküldte azzal a meg-
jegyzéssel, hogy ennek semmi értelme. Ezt a véleményét én is készséggel
osztom, de ha ez a helyzet, akkor miért nem adják fel végre a várost? Az őr-
nagy úr különben egy igazi hős, a legmélyebb légópincében ül térképeivel és
néhány borosüveggel, még a kapuig sem merészkedik. Tudom, hogy a levegő
némileg puskaporos, de egy katonának ez nem lehet gond. Természetesen
egy kocsi éjjel-nappal készenlétben áll, hogy kellő időben elpárologhasson
a helyszínről. A férjem tegnap elkérte ezt a kocsit, hogy kimehessen az ön-
tödébe,590 mielőtt az oroszok azt is megszállják, de az őrnagy megtagadta a
kérését. Valószínűleg az ő szemében ez nem volt olyan fontos, mint hogy
R. százados feleségét és leányát a Gellért Szállóba fuvarozzák. Ehhez ugyanis
azonnal rendelkezésre bocsátotta az autót.
Azt hiszem, már nem kell sokáig várnunk arra, hogy az oroszokat szemé-
lyesen is megismerjük.
Az idő oly gyönyörű, mintha a legnagyobb békesség uralkodna a Földön.
Minden fehér, vastagon hóval és dérrel betakarva, csak az élénken virító piros
huzalok emlékeztetnek a háborúra, ami már a közelünkben tombol. Ami-
kor a fehér tetőket és fákat nézem, eszembe jut egy karácsony, amikor még
gyerekek voltunk, és az ünnepeket apánkkal Ausztriában töltöttük. Akkor
is ilyen volt az idő, az autó csúszkált, és mi boldogan nevettünk, és mélyen
belélegeztük a friss, hideg levegőt. Boldog voltam és elégedett, és azt kíván-
tam, bár sohase érnének véget ezek a napok. De ez már nagyon régen volt,
és most úgy tűnik, hogy ez csak egy szép álom lett volna. Miért kell a szép
álmokból felébredni? A műtétem természetesen kútba esett, csak sebesülte-
ket és nagyon súlyos és sürgős eseteket látnak el. Azt hiszem, jobb is most
már ilyen dologba nem belekezdeni. Valószínűleg hamarosan megszakad az
összeköttetés Pest és Buda között, és nem szeretnék a szanatóriumban idegen
emberek között rekedni.

590 Gamma Öntöde és Fémárugyár Kft., Albertfalva, Hunyadi János út 1.

356
1944. december 28., csütörtök
Tegnap este kilenckor teljesen elment a villany. Már előzőleg is nagyon gyen-
gén világított a lámpa, de jobb volt a semminél. Ezért korán lefeküdtünk, de
számítottunk rá, hogy az éjszaka egy részét a pincében kell töltenünk, mivel
mindkét oldalról erős ágyúzás kezdődött. Szerencsére nem lett belőle semmi.
A férjem és Pali éppen azon fáradoznak, hogy a szobámat a belövésektől a
lehetőség szerint megóvják, bár erről az oldalról ez egyelőre még nem történt
meg, de jobb az óvatosság. Az ablakot és a balkonajtót egy nagy szekrénnyel
elbarikádozzák, a szekrényre több szőnyeget raknak, ezeket hátul leengedik,
így az ablak és a szekrény között is vastag szigetelő réteg jön létre. A bombák
ellen természetesen nem véd meg, de szilánkok ellen biztosan.
Most elég jó a villanyvilágításunk, de néha teljesen megszűnik. Kíváncsi
vagyok, meddig tart ez a játék? Kintről nagy robbanások hallatszanak.
A gyár egy órája elesett. Most már ezek szerint egész közel vannak. Furcsa
most a Gamma szót kimondani. Gyermekkorom óta örömet és büszkeséget
éreztem ennek a szónak hallatán, és most fáj, és a szemem megtelik könnyel.
Olyan érzés, mintha a gyár a világnak egy nagyon távoli részébe repült volna,
ahová nem tudjuk követni. De remélni szeretném, hogy egy-két napon belül
mi is ahhoz a világhoz tartozunk majd.
A kis elemes rádió egészen jól működik, Budapestet, jobban mondva,
Magyaróvárt nem lehet fogni, de különböző német állomásokat igen. Most
jó zenére találtam, ettől máris jó hangulatba kerültünk.
Délután egy kis felfedező útra vállalkoztam, elmentem a Bicskei utcába,
ahol nagymama és a nagynéni lakik. Délelőtt ugyanis egy asszony azt a hírt
hozta, hogy a lakásukat gránátrepeszek megrongálták. Hát az utca meglehe-
tősen barátságtalan képet mutat, mindenütt üvegcserép és vakolattörmelék
ropog az ember lába alatt. A házak „szeplősek” lettek a repeszektől és a re-
pülőgépekről érkező gépfegyversorozatoktól. Az egész utca úgy néz ki, mint
egy olyan istálló, amit sosem takarítanak. Mindenütt csak pusztulást lát az
ember, amerre jár.
Onnan még pár percre elmentem a Sziklakápolnába a Gellérthegyre, ép-
pen litánia volt és szép zene. Az orgona mindig is a gyengém volt, ezért elha-
tároztam, hogy mindennap átmegyek oda. Más szórakozásom úgysincs, zene

357
nélkül pedig minden olyan szomorú. A papot nem kell néznem, és akkor
minden rendben van.
Most már egyáltalán nincs villanyunk, ezért holnap folytatom az írást.

1944. december 29., péntek

Tegnap este gyertyafénynél vacsoráztunk, ami arra volt jó, hogy Vilma néni
nem látta, mennyit eszünk. Mindig úgy tesz, mintha mi lennénk az ő ven-
dégei, és nem fordítva. Mi persze nem zavartatjuk magunkat, és jó étvággyal
eszünk, de nagyon kellemetlen, ha az ember szájából kinézik a falatot.
Nagy lövöldözés közben aludtunk el, miután megállapítottuk, hogy az
egész ház a pincében ül, de aztán nem hallottunk már semmit. Reggel félá-
lomban úgy éreztem, hogy az ágyam inogni kezd. Azt hittem, a következő
pillanatban az egész ház összedől, vagy legalábbis valami hasonló történik, de
mindezt kivárni nem volt időm, mert mély álomba zuhantam. Reggel hallot-
tuk, a nagy robbanás okozója az volt, hogy az összekötő vasúti hidat felrob-
bantották. A robbanást tulajdonképpen nem hallottuk, csak a rázkódást és a
kilengéseket éreztük. Délre a Horthy híd591 felrobbantását is tervbe vették, de
egyelőre elhalasztották.
Délben nagy lövöldözés volt, Vilma néni minden dördülésnél megkér-
dezte: mi volt ez már megint, az Istenért?!
Eleinte még udvariasan válaszolgattunk neki, aknákról, gránátokról, bom-
bákról stb., de egy idő után meguntuk, mert láttuk, hogy egyáltalán nem érti
meg a helyzetet. Minden zaj neki egy bomba volt, ezért meghagytuk ebben a
hitében. Tulajdonképpen ez neki teljesen mindegy. Egy-egy nagyobb detoná-
ció után egy „ah!”-t vagy egy „oh!”-t kiáltott, amin mi remekül szórakoztunk,
erre ő sértődötten megjegyezte, hogy jó idegeink vannak. Igen, Istennek hála,
ez igaz, és én különben is azt gondolom, hogy jobb nevetni, mint sírni, a
helyzeten ez úgysem változtat.
Most megint igazán jó dolgunk van, megint van áramunk és vizünk, az
élet tulajdonképpen egészen szép. A villany ugyan nem világít teljes erővel,
de ez nem baj, hiszen már meglehetősen igénytelenek lettünk.

591 Ma Petőfi híd.

358
 Nemrégen megint voltam a Sziklatemplomban, de ma borzasztó volt.
A kántor másként játszott, mint ahogy énekelt, vagy fordítva, s ezt egyálta-
lán nem tudtam élvezni. Talán elcserélte a kottákat, ami ebben a nyugtalan
időben nem lenne csoda. A templom előtt is nagyon sok törmelék van, lát-
hatólag ott is voltak belövések. Jó, hogy nem éppen akkor sétáltam ott, kissé
kellemetlen lett volna például egyik lábamat otthagyni. Amikor eljöttem ott-
honról, egy Iván592 – így nevezzük a vörös repülőket – szállt fölöttünk. Elő-
ször azt hittem, hogy saját gép, olyan alacsonyan szállt, de aztán láttam, hogy
a németek nagyon igyekeznek fedezni magukat, amikor feléjük közeledett.
Nagy köd volt, igazán nem tudom, mit akarhatott itt.
Amikor a templomból kimentem, három pap és egy asszony állt a ki-
járatnál, és egy ifjú. Gondterhelten kémlelték az eget, és amikor elmentem
mellettük, az asszony félénken megjegyezte:
– Egy repülő van itt.
Az egyik pap elhivatottsága magaslatán és egy félig elsüllyedt padon állva
kijelentette:
– Zavarórepülés.
Ez sokkal kevésbé zavar, mint annak a lehetősége, hogy 5 óra után agyon-
lőnek, gondoltam, és mivel az órám 3 percet mutatott 5 óra előtt, nyugodtan
hazafelé vettem az irányt. Ők csodálkozva néztek utánam, mintha kísértetet
látnának, talán imádkoztak is a lelki üdvömért, mert valószínűleg az volt a
véleményük, hogy az ördöggel cimborálok. A légvédelmisek szaporán tüzel-
tek az árnyékszerű repülőre, ami csak arra volt jó, hogy a pilóta pontosan
bemérhesse az ütegeket. Éppen a Gellért Szálló kapuja előtt mentem el, ahol
néhány német katona állt, amikor egy 40 mm-es ágyú egy sorozatot lőtt ki.
A következő pillanatban a kamerádok úgy eltűntek, mintha sosem lettek vol-
na ott. Nem tudtam a mosolyomat elfojtani, hiszen tudniuk kellett, hogy a
lövések a saját állásaikból dördültek el.
Apa természetesen még odaát van. Kora reggel kapta meg az értesítést
a gyárról. Két alkalmazott maradt ott, akik jelentették, hogy tíz orosz sétált
be, cigarettát kértek, és amikor kérésüket teljesítették, továbbálltak. Egyelőre

592 A szovjetek gyűjtőneve.

359
nem tettek kárt semmiben. Isten adja, hogy a későbbiekben se tegyék! Most
egyáltalán nem félünk az oroszoktól, de nagyon veszélyes lehet majd, ha a
németek a Svábhegyről fogják lőni a várost, amire már gondolhatunk. Mi
mindent kell még majd átélnünk?
Ma mesélték, hogy nyugatról német páncélosok át fogják törni a gyűrűt.
Na, majd meglátjuk, mi lesz ebből. Tegnap azt hallottuk, hogy az ebben az
utcában lévő német el fog vonulni, de még többen jöttek hozzájuk. A kert-
ben felállítottak egy vágóhidat – mindjárt az utca mellett – és levágtak egy
tehenet. Az ehető részeket mindjárt levitték a házmesternőnek, aki jó ebédet
főzött belőle. A továbbiakban nem törődtek az állat tetemével, az estig ott
hevert, az arra járók vágyódó pillantásai közepette.
Az új jövevények még a piros vezetékeket is leszerelték. Nem is értem,
hogy nem veszik figyelembe az esztétikai érzelmeket!
Mária barátnőm éppen most búcsúzott el telefonon, mert végleg leköl-
töznek a pincébe. A helyzet ott sokkal komolyabb, néhány méterre tőlük ál-
lítottak fel két üteget, amelyek természetesen nem működnek hangtalanul.
Ez még nem lenne olyan nagy veszély, mint a válaszul jövő becsapódások.
Mindenütt hullák és döglött lovak hevernek. Az embereket a templom mel-
lett temetik el, ha akad egy kis nyugalom, a lovakat sorsukra hagyják. Valóban
nagy szerencse, hogy fagy. Rémes lehet egy óvóhelyen a ház összes lakójával
együtt lenni, ráadásul rendes világítás nélkül. Nekik ott legalább bőven van
helyük, de ha arra gondolok, hogy talán pár nap múlva nekünk is le kell men-
nünk, a hideg futkos a hátamon.
Az arcvonal most a vasúti töltésnél van a Fehérvári úton.
Úgy tartja a fáma, hogy német páncélosok jönnek rést törni a gyűrűn,
ahol az itt maradottak kimenekülhetnek, és akkor azután végre feladhatjuk a
várost. Bizonyára ez lenne az egyetlen helyes út, a kérdés csak az, hogy ez a
manőver valóban sikeres lesz-e.
Mára – úgy gondolom – ennyi elég is, nagymama megint az idegeimen
táncol, az étel sehogyan sem jó neki, pedig még most is legalább két fogás
van, délben és este. Vilma néni sem jobb, ő állandóan jajgat, igazán nyugod-
tan hazamehetne a fiához.
Iván még mindig itt röpköd felettünk, már több mint három órája. Ennek
sosem kell tankolnia?

360
1944. december 30., szombat
Tegnap este petróleumlámpa mellett olvastam egy rémregényt, amikor ha-
talmas robbanás rázta meg a házat. A fürdőszobából és az ebédlőből nagy
üvegcsörömpölést hallottam. Először azt hittem, hogy egy bomba volt, bár
más hangja volt a robbanásnak. Férjem kioktatott, hogy ez valódi belövés volt,
amit ágyúból lőttek ki. Így bővültek ki az erre vonatkozó ismereteim. Rögtön
felfedezőútra indultunk a lakásban, és vérző szívvel láttuk, hogy két szobában
szinte egy ablak sem maradt épen. Miután rövidesen még két ilyen ajándék
érkezett meglehetősen közel, így István is hozzánk jött aludni „a bunker-
szobába”. Én sürgősen lefeküdtem, a ház összes lakója pedig leköltözött a
pincébe. Úgy hallatszott, mintha egy elefántcsorda trappolna az őserdőben,
olyan lármával és lábdobogással rohantak le.
Persze minden elmúlt már, mire leértek, ennek ellenére csak reggel jöttek
fel. Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy éjszaka veszélyesebb a
lakásban maradni, mint napközben. Mert nappal is lemennek, ha valami van,
de amikor csend van, rögtön feljönnek. Éjszakára viszont lent maradnak, az
első fény megjelenéséig. Akkor feljönnek megmerevedett tagokkal, kialvatlan
szemekkel, és egész nap olyanok, mint akiket agyonütöttek. Azt hiszem, sok-
kal jobb ágyban aludni, és nem törődni a külvilággal. Mindenki nagyon cso-
dálkozott, hogy mi itt maradtunk, és azt hiszem, néhányszor még el fognak
csodálkozni. S. asszony,593 az a vén boszorkány, üzente nagymamának, hogy
ma éjszakára feltétlen menjünk le. Kémei biztosan jelentették neki, hogy ma
éjjel mennyit és hova fognak lőni. Hiszen ő mindig olyan jól értesült.
Reggel megnéztük, hová találtak a belövések, és megállapítottuk, hogy a
szomszéd kertbe talált az egyik, kb. ötvenméternyire tőlünk. Röviddel ezután
két aknát kaptunk reggeli üdvözletként. Az egyik a kertben robbant fel, de
nem tett semmi kárt. A másik kellemetlenebb volt, mert az egyik kéményt
találta el, és a tetőn nagy rést ütött. A ház előtt állt két ló egy kocsi elé befog-
va, az egyiket repesz találta el, és félig kimúlt. Egy katona rögtön odalépett

593 Sebesta Kolosné Roykó Szidónia, V. doktorkisasszony anyja. Nem esett a zsidótörvények
alá, de a nyilas időszakban érthető okokból várhatta az oroszokat, ezért egyesek kommunista
érzelműnek vélték.

361
egy késsel, leszúrta, aztán egy másikkal elvontatták. Egy nagy vértócsa ma-
radt utána. A háborúban hozzá kell szokni a vérhez és hasonló látványokhoz,
azt hiszem, elég hamar meg is történik. Az utcánk már úgy néz ki, mint egy
elhanyagolt istálló. Tele van kocsikkal és lovakkal, itt etetik őket és szórnak le
szalmát alomnak, de sohasem takarítanak. A járda is tele van szeméttel.
Ma alkalmam volt szomorú tapasztalatokat szerezni. Elgondolkozva néz-
tem ki az ablakon, amikor a szomszéd kertben szokatlan mozgásra lettem
figyelmes. A kis kertrészben néhány német katona ásott, meglehetősen nehe-
zen, mert a föld erősen fagyott volt, a többiek pedig hátul, egy alaktalan ha-
lom mellett tevékenykedtek. Nem kellett sokáig gondolkodnom a szokatlan
tevékenységen, hamar megkaptam a feleletet. A kertben sírt ástak, a halom
pedig négy katona holtteste volt. Teljesen merevre voltak fagyva. Csupa fia-
talember, barna és kék arccal, merev tagokkal, mint néma vádirat. Az egyik
szemében olyan iszonyat ült, amelyet életem végéig sem fogok elfelejteni.
Mit láthatott, mielőtt lelke a többi bajtársához szállt, akik az értelmetlen har-
cot már egy jobb világból figyelték?
A temetés rettenetes volt, bár nem is lehetett annak nevezni. A lábuknál
fogva húzták őket a gödörhöz, egymás mellé és fölé fektették, és egy rossz
pokróccal takarták le őket. Aztán rájuk lapátolták a földet, miközben vidá-
man beszélgettek és nevetgéltek, aztán a katonák továbbmentek a dolguk
után. Nagy szemekkel néztem, hogy ilyesmi előfordulhatott. Egy rövid ima
nélkül, a sapkát egy percre sem levéve, nevetve elföldelni négy embert, hiszen
bajtársak voltak, együtt harcoltak, egy cél lebegett a szemük előtt.
A négy családra gondoltam, akik talán most írnak egy kedves levelet, vagy
csomagot készítenek össze a forrón szeretett férjnek vagy fiúnak. A fiatal-
ember pedig már idegen földben fekszik, és nem igazán tudja, hogy halála, a
legnagyobb áldozat, amit a hazájáért hozott, teljesen haszontalan volt. Mert
ha előbb nem is, de a mostani napokban még ezek a propaganda által becsa-
pott emberek is rájöhettek, hogy ez egy értelmetlen küzdelem, és hogy lelki-
furdalás nélkül küldik őket a vágóhídra. De a most elhunytaknak is csak egy
élete volt, amit csak egyszer adhattak oda – ha talán nem is meggyőződésből,
hanem parancsra –, s ők is megérdemeltek volna egy imát vagy néhány rövid
búcsúszót. Ezek a bajtársak vajon nem gondoltak arra, hogy legközelebb ők

362
következhetnek, és nekik is fájna, ha csak úgy kaparnák el őket, mint egy
döglött állatot?
Elhiszem, hogy öt év háború érzéketlenné teheti az embereket, és sok
mindenhez hozzászokhatnak, de hogy ennyire, ezt nem tudom megérteni.
Néztem a rohamsisakokat, amelyek a négy fiatal végső nyughelyét megje-
lölték, és könnyeim csendesen folytak le az arcomon. Csak négy fiatalembert
láttam, és még azt a sok-sok többit, akik az életüket áldozták, és sajnáltam
mindegyiküket, bármelyik nemzethez tartoztak is.
Később L. úr hírei felvidítottak, azt mesélte ugyanis, hogy az oroszokat
Albertfalváig visszavertük.594 A férjem a sofőrrel együtt rögtön útra kelt, a
gyárba akartak menni, de csalódott arccal jött vissza, az oroszok ugyanott
állnak, ahol tegnap. A vasúti töltésnél tombolnak a harcok, a németek az oro-
szokat géppisztollyal verték vissza. Palit is meglátogatták a II. kerületben.595
Már ők is az óvóhelyen ülnek, a ház három találatot kapott. A környéket ala-
posan elintézték, a házak romokban vannak, vagy legalábbis súlyosan sérül-
tek, és mindenütt halottak és dögök hevernek, temetésre csak ritkán kerül sor.
Délután nagymamát és a nagynénit meg akartam látogatni, de senkit sem
találtam a lakásban, már ők is a pincében vannak. Sajnos arra nem volt időm,
hogy ott megkeressem őket, mert öt óráig nem értem volna haza. Útközben
megpróbáltam telefonálni, de az utcai automaták természetesen nem mű-
ködtek. A mi telefonunk most olyan, hogy minket tudnak hívni, csak mi nem
tudunk mást felhívni. Mi ugyanis megbízhatatlan elemek vagyunk a nyilas-
keresztesek szemében. Apa is csak reggel telefonált, mert ő is a pincében ül.
Lassan különlegességnek számítunk, mert még mindig az első emeleti laká-
sunkban vagyunk. Minden ismerősünk már az óvóhelyen található. Semmi
kedvem a példájukat követni, amíg csak lehet, itt maradunk.
Éppen most hallottam Párizsból a Szerelmi álmokat, Liszt szerzeményét,
és közben Rád gondoltam. Emlékszel, milyen gyakran hallgattuk együtt?

594 December 29-én került sor erre az ellentámadásra, mikor a vasúti töltéstől az Andor
utcáig sikerült visszafoglalni Kelenföldet, de még aznap a szovjetek visszajutottak a töltésig.
595 Mai címe: II. kerület, Margit rakpart 25/A.

363
Hát igen, azok egészen más idők voltak. Az Iván megint itt száll felettünk,
de olyan sűrű a köd, hogy csak hallani lehet, látni nem.
A Farkasréti temetőben is ott vannak már az oroszok, és a bejáratnál, ahol
a virágárusok bódéi voltak, van a mi vonalunk. Rossz rágondolni, hogy fog
kinézni Mami596 és Péterke597 sírja.
Csupa jó hír. De az újságban ma a következő tartalmú felhívás jelent meg:
a végsőkig tartsunk ki, minden munkás, aki hadiüzemben dolgozik, vegye fel
a munkát, a pék, aki nem süt kenyeret, felkoncoltatik. Aláírás: Szálasi.
Milyen szép és megkapó! Bécsből vagy Sopronból agyonlövetni a péket,
aki a bombázás és a belövések miatt nem tud kenyeret sütni, valóban hősi
tett! Esetleg nincs egy gramm lisztje sem. Honnan vegye? És én hogy dol-
gozzam megint? Igazán szeretnék, de ha ott már az oroszok vannak. Inkább
fognák be a szájukat, ahelyett, hogy ilyen hülyeségeket parancsolgatnak.598
A gyárból két fiatal munkás kémtevékenységben vett részt, az egyik meg-
halt, a másik haslövést kapott. Hát megérte?

1945. január 1., hétfő

Boldog Újévet, Kedves Judit! Azt hiszem, ez az a kívánság, ami mindenkinek
jól jön, mert boldogságot most sehol sem lehet találni. Ilyen szomorúan még
sosem köszöntöttük az újévet. De a rossz kezdés talán egy jobb befejezést
hoz. Most egyáltalán nem úgy néz ki, de hiszen mindig optimista voltam, és
így talán még a nehéz időket legalább félig-meddig jó hangulatban fogom
átélni.
Tegnap nem értem rá írni, nagyon sok munkánk volt. Károly599 – szintén
a férjem barátja – egész nap itt volt, és szorgalmasan segített. A bunkerszo-
bában a védőbástyát szét kellett szedni, mert az ágyam mellett is kitört egy

596 Karl Margit (1898–1937), Juhász Eszter édesanyja.

597 Miklauzič Péter Márton (1943–1944).
598 A pékekre vonatkozó rendelet fontos volt a közellátás szempontjából. A pékségek való-
ban nem voltak bombabiztosak, és a készleteik is végesek voltak, de az ott készülő kenyér sokak
számára az egyetlen beszerezhető élelem volt. Több pék is életét vesztette viszont a pékségben
munka közben, mikor bombatalálatot kaptak.
599 A Gamma alkalmazottja.

364
ablak, és a hideg olyan erővel húzott a fejemre, hogy nem tudtam aludni.
A kispárnát a fejemre kellett tennem, hogy meg ne fagyjak. De így meg nem
kaptam levegőt. Így egész éjjel azon töprengtem: mi jobb, megfagyni vagy
megfulladni, és nagyon keveset tudtam csak aludni. Most addig könyörögtem
Istvánnak, míg Imre – a sofőr – és Károly segítségével megint szétszedték a
szőnyegeket. Amikor az ablak kiszabadult, elámulva láttunk ott egy ágyúlö-
vedéket feküdni. Olyan nehéz volt, hogy ilyen közelről az örök vadászme-
zőkre küldhetett volna. És nem volt messzebb a fejemtől fél méternél. Kicsit
melegem lett, mikor megláttam. Ez tegnapelőtt jöhetett, amikor megint nagy
tüzérségi tűz volt, amikor lefeküdtünk aludni. Természetesen nagy vitánk
volt az öregekkel arról, hogy maradjunk-e a lakásban vagy költözzünk le mi
is, természetesen úgy gondoltuk, mint mindig, hogy jól akarunk aludni, ezért
indultunk is lefeküdni. Mária néni600 úgy gondolta, hogy az ő öreg életéért
nem kár, és követi példánkat.
Már félig az álmok birodalmában voltam, mikor egy nagy csattanás és
üvegcsörömpölés visszahozott a való életbe. Teljesen világos volt előttem,
hogy a barikád mögött tört ki az ablak, de akkor semmit sem tehettünk.
Az öregek természetesen nagyon megijedtek, és nagymama síri hangon
szólt a nővéréhez:
– Mária, mégiscsak menjünk le, öltözz fel!
A válasz síri hangon így hangzott:
– Fel vagyok öltözve.
Így. A kis ravasz nem féltette öreg életét, csak éppen menetkészen feküdt
az ágyban. Természetesen már minden elmúlt, mire végérvényesen döntöttek
és elindultak lefelé. Olyan jó volt a meleg ágyban, csak a jeges levegő zavart,
ami rám ömlött, úgy gondoltam, hogy most semmi sem történhet, ami a jó
meleg fészkem elhagyására késztetne. Csak ¼ 1-kor jöttek vissza. Fél négykor
nagy robbanásokra ébredtünk, Iván megint itt volt a kávédarálójával. Mária
néni földöntúli hangon beszélgetni akart nagymamával, de ő nem méltatta
válaszra. Reggel aztán kiderült, azért akarta a nagymamát szóra bírni, mert

600 Fleischer Vilma, nagymama nővére. Markó Gusztáv műszaki főtanácsos neje. Lakhelye
1913-ban: XI. kerület, Orlay utca 9. Az ő fia „Ernő”, valójában Markó Elek.

365
úgy érezte, hogy „a légnyomás fölötte száll el”, és tudni akarta, hogy életben
van-e még. De egyáltalán nem izgatta magát, amikor nem kapott választ.
Délelőtt felfedezőútra indultam, egészen a Horthy körútig.601 Az utca na-
gyon szomorú képet mutatott, az Iván nagyon alapos munkát végzett. Látha-
tólag nem voltak nagy bombái, de így is minden ház megsérült. Mindenütt
találatok láthatók, sehol egy ép ablak, és az üzletek is mind tönkrementek.
Ahová az ember lép, üvegcserép csörren a talpa alatt.
Hazafelé megint bementem a templomba, ami ma eléggé kísértetiesnek
hatott. A villany nem égett, csak az oltáron világított két gyertya. A bejárat-
nál koromsötét volt, semmit sem láttam. Úgy mentem, mint egy világtalan,
majdnem orra estem, de a kellő pillanatban feltűnt egy pap, aki láthatóan
nem vetette meg a sört, és így nagy huppanással az ő terjedelmes hasán lan-
doltam. Kissé meg volt lepve, de láthatóan nem érezte kellemetlenül magát.
Én elhaló hangon „Pardon!”-t rebegtem, és tovább botladoztam. A miséről
természetesen már lemaradtam, már csak három pap hajlongott az oltár előtt,
érthetetlen szavakat mormolva. A gyenge gyertyafényben, a fehér alakok kü-
lönös mozdulatai láttán úgy éreztem magam, mintha a katakombák idejébe
csöppentem volna. Körülöttem lerongyolódott, kiéhezett alakokat láttam,
akiknek sápadt arcából csak szemeik világítottak. Néhányan ijedten néztek
az ajtóra, mintha mögöttük már vad üldözőiket látnák, akik korbáccsal a ke-
zükben közelednek. Csak a papok voltak kissé túl díszesek ehhez a képhez,
és az jutott eszembe, hogy azok a szintén lerongyolódott papok és apostolok,
akik a misét tartották a katakombákban, vajon nem sugároztak-e több áhíta-
tot, mint ezek itt. Kik voltak kedvesebbek az Úrnak?
Az ágyúk egyre hevesebben ugattak, így a hazamenetelre kellett gondol-
nom. A sovány alakok eltűntek, és én hirtelen újra a való életben találtam
magamat.
Otthon már várt rám Károly, és a legjobb szórakozást találtuk ki, ami eb-
ben az időben lehetséges volt. A vörös repülők állandóan felettünk köröztek,
és nagyon sok bombát dobtak le. Amikor hallottuk, hogy közelednek, gyorsan
a balkonra szaladtunk, és néztük, hová esnek a bombák. Sokat dobáltak, de

601 Ma Bartók Béla út.

366
kicsiket, így nem sok kárt okoztak. Láthatólag az ágyúállásokat keresték, nem
sok sikerrel. Három lelövést láttunk, amitől mindjárt jó étvágyunk támadt az
ebédhez. Fedélzeti gépfegyverrel is dolgoztak, és néha olyan alacsonyra jöttek
le, hogy nemcsak a vörös csillagot, de a pilótát is láttuk. Nagyon sajnáltam,
hogy nem volt a kezem ügyében egy légelhárító ágyú, igazán bosszantó, mi-
kor olyan közel vannak, hogy az ember kézzel elérhetné, és mégsem tudja
megsemmisíteni.
Ezt a játékot alkonyatig űztük, aztán átrendeztük a bunkerszobát. Amikor
az „ajándékot” az ablakban megtaláltuk, mindjárt levittük a pincébe, hogy a
rémült lakókat egy kicsit még jobban megijesszük. Megállapítottuk, hogy ez
egy 85 milliméteres lövedék volt, ráadásul német, a sas képét nagyon jól lehet
látni rajta. A Gellérthegyről lőtték ki, de a felső része önállósította magát, és
nálam kötött ki. Talán én rokonszenvesebb voltam nekik, mint az oroszok?
Ha bajtársaktól ilyen ajándékot kapunk, mit várjunk az ellenségtől?
Lent nagy sikerünk volt, még a németek is tisztelettel néztek ránk, és nem
akartak hinni a szemüknek, és nem hitték, hogy mi ezek után sem akarunk
leköltözni a pincébe.
Délután átnéztem a szomszédokhoz, a két lány meglepő módon a lakás-
ban volt, de az öregek ritkán és csak pár percre jönnek fel, amikor csend van.
A két vénkisasszony elmesélte szerelmi történeteit a jelenből és a múltból, és
a jövőről is ijesztő képet festettek. Élénken ecsetelték nekem, milyen borzasz-
tóan félnek a bombáktól és az ágyúktól, és nem utolsósorban a megerőszako-
lásoktól. Kétségbeesetten mondták, hogy mi értelme volt egy tiszta vallásos
életnek, ha jön egy jöttment orosz, és mindennek vége. Röviden közöltem
velük az erről alkotott véleményemet, hozzátéve, hogy ők feltehetően a sor
végére kerülnek, hiszen több fiatalabb és szebb nő van a házban. Alig hi-
szem, hogy éppen a negyven feletti, hervadóban lévő szüzeket szemelnék ki
maguknak. Természetesen ezt mind viccesen mondtam nekik, de komolyan
gondolva. De ők a tréfánál maradtak, és egyáltalán nem voltak megsértődve.
Nagyon jól szórakoztunk, cukorral és mogyoróval etettek, mint egy majmot
az állatkertben. Mindig hálásak nekem, mert a jókedvemmel és optimizmu-
sommal mindig felvidítom őket, hiszen úgy élnek, mintha egy kriptába len-
nének zárva, csak siránkozást hallanak egész nap.

367
 Este megünnepeltük a szilvesztert, ha ezt ünneplésnek lehet nevezni. Ká-
roly is itt volt, és megittuk hármasban az utolsó üveg pezsgőt, ami sajnos elég
savanyú volt. A hangulat nem volt éppen vidám, és én nemsokára le akartam
feküdni. De mivel csak 10 perc hiányzott az éjfélhez, a férjem a rádióhoz
hurcolt, hogy Hitler éjféli beszédét meghallgassuk, én pedig lefordítsam. Ha-
lálos csendben ültünk a kis elemes rádió mellett, hiszen villanyunk már régen
nincsen, és vártuk, vajon mit tud nekünk még mondani. Hát sok vigaszt és
köszönetet nem kaptunk. Ránk ordított, hogy korrupt banda vagyunk, nem
tartottunk ki, hanem éppen úgy összeroppantunk, mint a többiek, cserben
hagytuk őket. Mindig is utáltam, de most saját kezemmel tudtam volna meg-
fojtani. De még mindig azok a jó bolondok vagyunk, akik úgy táncolunk,
ahogy ő fütyül. Mire volt jó az egész „hatalomátvétel” október 15-én, ha most
ezt kell hallgatnunk? Szálasi bőrében sem szeretnék lenni, de azt fogja kapni,
amit megérdemel.
Most teljes erővel ég a villany, így ünnepnapunk van, mert nem kell sö-
tétben ülnünk. Tegnap este petróleumlámpa mellett kellett pezsgőnket
meginnunk, és Hitler beszédét sem lehetett tisztán hallani a kis rádión. Vi-
tánk is volt a személye felett. Károly azon a véleményen volt, hogy ez egy
másik személy lehetett, régóta tartja magát az a vélemény, hogy Hitler már
meghalt. Én megismertem a hangját, de nem tudom, kapunk-e még valaha
választ erre a kérdésre.
Vizünk már csak ritkán van. Iván szorgalmasan dolgozott éjszaka és déle-
lőtt, most azonban csodálatosképpen csend van, szinte békebeli hangulat van.
Délelőtt István és Károly elindult egy kicsit körülnézni, mivel egy német
főhadnagy azt mondta a cselédlánynak a szomszédoknál, hogy az oroszok
már a Horthy körútnál vannak, és három órán belül nekünk is abban a sze-
rencsében lesz részünk, hogy köszönthetjük őket. Mikor ezt meghallottam,
első dolgom volt az ablakon kinézni, hogy lássam, vajon mit csinálnak a baj-
társak, ha a veszedelem már ilyen közel van. Ők teljes lelki nyugalommal
sétálgattak, így rögtön tudtam, hogy ez csak rémhír. Hiszen annyira félnek
a vörösöktől, ha valóban ilyen közel lennének, már régen árkon-bokron túl
lenne az egész társaság.
Mindennap látunk temetéseket, ma egy egész tömeget láttunk eltemetni.
Borzasztó látvány, ahogy a halottakat levetkőztetik, és a holmijukat a zse-

368
bükből kiveszik. A többiek olvassák a leveleiket, nézik a kis fényképeket, és
egyáltalán nincsenek meghatódva. És a fényképek rájuk nevetnek ugyanúgy,
ahogy röviddel ezelőtt az elhunytakra nevettek. De ezek az idegenek nem
láthatják a szeretteiket úgy, ahogy a bajtársuk, hiszen hiányzik valami azok
mosolyából: a lélek. Az idegen csak egy képet lát ott, ahol a bajtársa élő és
szerető személyeket látott.
A két öreg egész éjjel a pincében ült, de Mária néni nagyon dühös volt, és
azt mondta, nem akar többé lemenni, mert nagyon sokan vannak lent, és en-
nek megfelelően büdös van. Valóban nem csábító a helyzet, mi is megnéztük
tegnap, és semmi kedvünk nem támadt a lemenéshez.
Most megint kezdődik a lövöldözés, István azt mondja, a város már most
úgy tönkre van téve, hogy a legjobb úton vagyunk ahhoz, hogy második Sztá-
lingrádként vonuljunk be a történelembe. De itt nem fog megfordulni a há-
ború, az oroszok nyugodtan tovább fognak menetelni nyugat felé.
Minden üzlet tökéletesen tönkre van téve, katonák és civilek nyugodtan
ki-be járnak, és mindenki visz, amit lát. Egy édességbolt lakatját egy részeg
német szétlőtte, de csak mézeskalács-utánzatot talált. Szép idők!
A férjem és Imre átmentek az anyósomhoz,602 és egy német kocsival jöt-
tek vissza. Annak kocsisa is teljesen be volt rúgva, civileket is engedett fel-
szállni, de amikor egy magyar katona közeledett, azt hasba lökte. Ez valóban
bajtársiasság, ilyen reménytelen helyzetben ez a megfelelő magatartás! Csak
már tűnnének el innen ezek az átkozott németek! Mi csak szenvedünk tőlük,
hiszen ők übermenschek, emberfeletti emberek, és ők az uralkodó nemzet, de
most legalább látjuk, hogy viselkednek az übermenschek!
Péter lakása is teljesen elpusztult, a szép új ház romokban hever. Ez a
környék valóban nagyon szomorú képet nyújt. Ablakkeretek és tetődarabok
fekszenek az utcán. Lótetemek, telefonhuzalok és más különböző dolog fek-
szik egymáson és egymás mellett a legnagyobb békességben. Péter már olyan
ideges, hogy a kezei reszketnek. El tudod képzelni, milyen lehet a helyzet,
hiszen ezt sosem gondoltuk volna Péterről.

602 Dr. Miklauzič Adolfné (1880–1960) és fia, dr. Miklauzič Ferenc lakott ott. Korabeli címe:
IV. kerület, Váci utca 78–80.

369
 S. asszony egész délután itt volt, és lehetetlen ötleteivel szerencséltetett.
Úgy gondolta, hogy öltözzem fiúnak – ez az ötlete onnan támadt, hogy itt-
hon gyakran lát nadrágban –, és menjek fel hozzájuk. Nem egészen értem,
miért jobb ott, hiszen a két emelet nem jelent különbséget, ha már itt vannak,
akkor biztosan fel is fognak menni. De István rögtön tudta, hogy S.-né azért
reménykedik abban, hogy szerencséje lesz az oroszokkal, mert az ereiben zsi-
dó vér is csörgedez, nagy oroszbarát és kommunista. Ezt én is észrevettem, ő
semmi rosszat nem akar elhinni a vörösökről, azt mondja, azok igazán nem
vesznek el semmit, inkább adnak a kevésbé tehetőseknek. Hát valószínűleg
hamarosan tapasztalni fogjuk.
Ma azt hallottuk, ha a németek harmadikáig nem tudják visszaverni az
oroszokat, végre feladják a várost. Igazán történhetne már valami, így nagyon
unalmas.
A német főhadnagy rémhíre nem volt teljesen alaptalan, úgy gondolom,
valószínűleg találkát akart megbeszélni Mariskával 3 órára a Horthy kör-
úthoz, de mivel a lány nem tud németül, így értelmezte a hallottakat. Most
láthatjuk, miként keletkeznek a rémhírek.
A múzeum könyvtára lángokban áll, és már két házra is átterjedt a tűz.
A tűzoltóság már természetesen nem működik, azok is nagy sebességgel
húztak nyugat felé minden felszerelésükkel együtt. Ilyen eszközökre egy
megszállt városban ugye nincs is szükség. Néhány ház talán még megment-
hető lenne, ami nagy bűn lenne, mert itt mindennek a földdel egyenlővé kell
válnia. Hitler, Szálasi és főleg Vajna603 úr így lesz csak nyugodt. Nagyon büsz-
kék vagyunk ezekre az urakra.
De a bajtársak olyan bátrak, hogy feltétlenül példát kell vennünk róluk.
Amikor István délután elment, néhányan közülük az utcán álltak, egy Góliát
pedig a járdán. Éppen riadó volt, és már hallani lehetett a közeledő repülőgé-
peket. Mindenki felfelé nézett, István is, és tisztán látták a bombák kioldását.
A következő pillanatban a Góliát olyan sebességgel rohant a házba, hogy
Istvánt és még valakit magával sodort. Én mindezt az ablakból láttam, és
nagyon jól szórakoztam rajta.

603 Vajna Gábor (1891–1946) a Szálasi-kormány belügyminisztere.

370
 Tegnap a Pogány nővéreknek az a remek ötlete támadt, hogy a Vöröske-
reszt segítségével írjak Neked. Igazán szívesen megpróbálnám, de azt hiszem,
ebben a helyzetben ez eléggé reménytelen. Ha nem is írhatok meg mindent
úgy, ahogy valóban van, de annyit megtudhatnál, hogy életben vagyunk, és
jól vagyunk. Most valóban nagyszerű a helyzet, a villany teljes erővel ég, a
rádióban jó zenét hallunk külföldről, sőt, vizünk is van! Tíz perc alatt három-
szor mostam kezet. Természetesen csak jéghideg víz van, ami nagyszerűen
illik a fürdőszoba hőmérsékletéhez, ott ugyanis nincs ablak. A szél nyugodtan
lengeti a törülközőt, míg hideg vízzel mosakszik az ember. Az azonban igaz,
hogy hideg szobában jobb hideg vízben mosdani, mint meleggel. Ennek el-
lenére eléggé meg vagyok fázva.
Azt mondják, az oroszok nem tudják a vasúti töltést áttörni, és most a
Sas-hegy felé fordulnak, onnan talán könnyebben megy.604 Majd meglátjuk.
Jelenleg heves légi tevékenység folyik. Mária néni néha basszus hangon
felkiált: Réé-éé-mes! És ezzel részéről a dolog el van intézve. Nagymama605
lemegy a pincébe.

1945. január 2., kedd

Az éjszaka csendes volt, mi legalábbis nem hallottunk semmit. Nagymama
öt órakor feljött.
A házmester csak déltájban fűtött be, a lakás olyan hideg volt, mint egy
jégverem. Mire összeszedtem magam és kimásztam az ágyból, természete-
sen már nem volt víz, de a légi tevékenység elég korán megkezdődött, és
a bombák vidáman potyogtak körülöttünk. Az éjszaka is kellett valaminek
történnie, mert apa szobájában is kitörött az ablak. A légnyomás most kinyi-
togatja az ajtókat, a fürdőszoba papírablaka is egészen szétszakadt. Éppen a
legnagyobb tűzben mosakodtam, de a tisztálkodást megúsztam anélkül, hogy

604 1944. december 31-én a szovjet csapatok átmenetileg megszerezték a vasúti töltést, de a
magyar csapatok ellentámadása visszafoglalta azt.
605 Fleischer Etelka (1867–1949), dr. Juhász Andor (1864–1941) özvegye. A naplóíró apai
nagyanyja. Dr. Juhász Andor a Horthy-korszak igazságügyi politikájának egyik vezető alakja
volt. A főrendiháznak (1916–1918), ill. a felsőháznak (1927–1940) is tagja, 1925–1934 között
a Kúria elnöke volt. Polgári Hadi Érdemkereszttel (1917) tüntették ki.

371
maghaltam volna. A jéghideg vízben egy kefével jól ledörzsöltem magam,
amitől jó melegem lett. De most elsőrendű lesz a fürdőszoba, oda is beállí-
tunk egy kályhát, amin vizet is lehet melegíteni, az ablakokat pedig kartonnal
csináljuk meg, az talán egy kicsivel tovább tart.
Tudod, most nagyon örülünk annak, ha egy ablak félig-meddig meg van
csinálva, ha a fűtőtestek egy kicsit elkezdenek melegedni, és ha a víz folyni
kezd, olyan csatakiáltásban törünk ki, ami az indiánokat is meglepné. Mert
eddig hál’ Istennek este és reggel van vizünk, bár ez biztosan nem lesz így
sokáig.
Amikor a kissé szellős fürdőszobában mosakodtam, eszembe jutott a két
év előtti nyár. A nagy hőségben beültem egy nagy kád langyos vízbe, egy
jégbe hűtött görögdinnyeszelettel vagy csokoládétortával, aminek a krémje
jól megfagyott. És most boldog vagyok, ha ugyanabban a kádban gyorsan le
tudom dörzsölni magam, ha nem fúj be a jeges szél, és nem kapok közben
a fejemre egy bombát vagy repeszt. Most valóban nagyon kellemetlen a légi
tevékenység, reggeltől estig dobják a bombákat, és gépfegyverrel is dolgoznak
szinte szünet nélkül.
A város egyre rosszabbul néz ki, a Gellért tér már egy romhalom, min-
denütt halottak fekszenek. Legfeljebb a németek cipelik el a halottaikat, a
többiekkel senki sem törődik.
Az üzletek teljesen ki vannak fosztva, Imre is hozott néhány apróságot
felfedező körútjáról. Mindenesetre most nem szeretnék üzlettulajdonos lenni.
Ha az ágy elkezd alattunk hintázni, vagy ha az ajtók maguktól felpat-
tannak, már fel sem tűnik. Van néhány fanatikus őrült, akik puskákkal lövöl-
döznek a repülőkre. Ablakot már sehol sem lehet látni a környéken, de min-
den házon vannak kisebb-nagyobb lyukak bombáktól vagy ágyúlövésektől.
Az emberek már régen a pincékben laknak, és már kezdődik az éhínség. Hi-
szen elég kevesen vannak, akik hosszabb időre tudtak élelmiszert beszerezni.
Istenem, mi jön még ránk!
A nyilasok a Zsil utcai házat teljesen kirabolták, még Szabó altiszttől is
elvették saját kályháját, és amikor nem akarta kiadni a Gamma tulajdonát
képező szőnyegeket, géppisztollyal fenyegették meg. Igen bátor társaság, a
legmélyebb óvóhelyen ülnek állig felfegyverkezve, de amikor V. főhadnagy

372
átment hozzájuk, és harcra szólította fel őket, természetesen senki sem csat-
lakozott hozzá. Még a főnöknek sincs hatalma a díszes társaságon.
Nem is vártunk tőlük semmit, amikor október 15-én átvették a hatalmat,
de ezt azért nem gondoltuk volna. Nagy propagandát csinálnak az oroszok
és a szövetségesek ellen, és nem gondolnak arra, hogy amit ők csinálnak, az
legalább olyan rossz. Nagyon elegünk van ebből a bandából, a legtöbbjük már
nyugatra menekült, és Sopronból kiabálnak, hogy tartsunk ki, de a tűzoltósá-
got, a mentősöket és szinte az egész rendőrséget magukkal cipelték. A házak
romokban, el sem tudom képzelni, hol fognak az emberek lakni, akik most
a pincékben élnek, mint a patkányok, és fölöttük a ház már elpusztult. De a
várost még mindig nem adják fel, először teljesen rommá kell tenni.
Egészen komolyan mondják, hogy óriási felmentő csapatok jönnek, ame-
lyek majd áttörik a gyűrűt, és felszabadítanak minket. Kíváncsi vagyok, ki
hiszi el még ezeket a gyerekmeséket, Hitler beszéde után nem reménykedhe-
tünk abban, hogy akár a kisujját is mozdítaná értünk.
Mindig ökölbe szorul a kezem, amikor ezeket a rémes repülőket, az örö-
kös bombasüvítést és a robbanásokat hallom, és tudom, hogy 15–20 Messer-
schmitt-tel nagy segítségünkre lehetnének, de természetesen egy darab sincs
itt.606 Ebből a háborúból mindenesetre elegünk van, az SS-t is alaposan kiis-
mertük. Állandóan részegek, és közben éreztetik, hogy ők az uralkodó nemzet
tagjai. A nyilaskereszteseknél az oroszok sem lehetnek rosszabbak, így nem
kell nagyon félnünk. Biztosan sokat kell még majd a zsidóktól szenvednünk,
ha az oroszokkal visszajönnek, de azt sem kívánhatom, hogy a nyilaskeresz-
tesek maradjanak hatalmon, hiszen rosszabbak a legvadabb állatoknál. Ezt
a háborút már az elején elvesztettük, és mindig nagyon rossz legyőzöttnek
lenni. Az ember mindenesetre a saját kárán tanul.

606 A Luftwaffe elsősorban a légi ellátással kapcsolatban teljesített bevetéseket Budapest fe-
lett, és csak kisszámú vadászgép jött légi fedezetet adni. A szovjet légierő szinte korlátlan ura
volt a légtérnek, leginkább csak az időjárás korlátozta a tevékenységét.

373
 István és Károly éppen egy fát akartak kivágni, de az öreg Pogány607 rög-
tön feljött a pincéből, és megmondta, hogy az a házé. Ők egy grammot sem
engednek a magukéból.
Károly most már egészen itt lakik, az ő lakása is erősen megsérült. Ne-
künk nagyon jó, hogy itt van, nagyon ügyes, a munkát mindig a jó végéről
fogja meg, és mindent pillanatok alatt megcsinál. Nagyon sajnálom, hogy
nem kapott magához való feleséget, de a külseje után ítélve ezen nem is cso-
dálkozom nagyon.
Sajnos a telefonnak is annyi, de ez persze nem csoda, a vezetékek minde-
nütt a földön fekszenek, villamosvezetékek is csak nyomokban lelhetők fel.
Csak Mária néni várja naponta, hogy a villamosközlekedés helyreáll. Meg-
mondtam neki, hogy ez majd csak orosz fennhatóság alatt fog megtörtén-
ni, ezért majdnem keresztbe nyelt le, mert hogy mondhatok ilyet, amikor
a felmentő csapatok már szinte itt vannak, és a Führer nem hagy minket a
slamasztikában. Igazán kellemetlen lehet, amikor az ember 82 éves korában
csalódik a szerelmében, de ezt sajnos meg kellett tapasztalnia imádott Adolf­
jával kapcsolatban.
A férjem és Károly át akartak menni apámhoz, de a Gellért térről vissza
kellett jönniük, mert olyan erős bombázás volt, hogy két órába telt, míg az öt-
perces utat oda-vissza megtették. Schupp608 pék házát is ma bombázták le.609

1945. január 3., szerda

Ma mozgalmas napunk volt. Délelőtt heves légi tevékenység volt, és a lég-
védelmi tüzérség sem tétlenkedett. Innen a második ház telitalálatot kapott,
közben nálunk is kirepült néhány ablak. A cselédszobában már egyáltalán

607 Papp Antal György (1875–1948), gr. Teleki Pál főcserkésze. Korábban a kolozsvári
pénzügyi igazgatóság vezetője, 1918-tól a miniszterelnökség államtitkára. Ikerlányai a „Papp
gör­lök”: Herta és Milica. Egyik fia, Remig híres mérnök volt, a Csepeli szabadkikötő egyik
építője, az ostrom alatt a ház bunkerét építette ki, később Angliába menekült. Ott lakott még
fia, Levente és Álmos külügyi megbízott is. Őt 1944-ben bátor viselkedése miatt elvitte a
Gestapo, együtt volt fogságban Jávor Pál villájában a színésszel és Karády Katalinnal, ahol
csúnyán összeverték őket. A háború után kirúgták, és az egész családot kitelepítették.
608 Schupp József pék és cukrász.
609 Korabeli címe: Horthy Miklós út 7.

374
nincs. Először azt hittem, hogy a szomszéd villa kapott belövést, mert olyan
nagy porfelhő és lőporszag volt, hogy még a szoba is ködbe borult, de kide-
rült, hogy ebben tévedtem. El tudod képzelni Mária néni siránkozását, aki
nagyon csodálkozott, hogy nyugodtan folytattam a manikűrözést, még csak
a kezem sem remegett. Szomorú lenne, ha 21 évesen remegne a kezem. De
ismert dolog az is, hogy kétszer ugyanarra a helyre nem lőnek, így a legköze-
lebbi legfeljebb hozzánk érkezik. És akkor teljesen mindegy, hogy körömvá-
gó olló vagy pedig cipőkefe van-e a kezemben.
Tegnap este Cs., a Gamma portása a Gellértnél megsebesült. Az oro-
szok persze tudják, hogy ott egy német főhadiszállás van, és nem spórolnak
a lőszerrel.
Délután felfedezőútra mentünk. Először Károly lakását kerestük fel a
Bocskai úton, ami párhuzamos a vasúti töltéssel. A nagy bombázás óta nem
voltam az utcán, mert tegnap fájt a torkom. Hát szépen éppen nem néz ki,
sehol egy ablak, az üzletek romokban, a villanyvezetékek összegabalyodva
a földön, és mindenütt üvegcserép és üvegcserép. Az elemi iskola előtt egy
halom lótetem, ilyenek egyébként mindenhol láthatók. Halottakat már nem
láttam, tegnap állítólag még sok feküdt az utcákon. A házak erősen meg van-
nak rongálva, az egyik itt, a másik ott omlott be, a tetőkről és a falakról ki-
sebb-nagyobb lyukak ásítanak felénk, félig leszakadt erkélyek lógnak fenye-
getően a fejünk fölött, a fákon függönyök és redőnymaradványok lengenek,
mindezek mellett egy nagy plakáton egy gyermek kiáltja felénk: „Ez történt
Budapesten!” A Horthy teret610 szaladva kellett átszelnünk, mert a repülők
minden emberre lőnek, aki szabadtéren látható. Mögöttünk is pattogtak a
golyók, de szerencsére elértük a házakat, mielőtt azok értek volna el bennün-
ket. Néha nem tudtunk az utcán menni, mert a törmelék elzárta az utunkat,
néha összedőlt falakon és elhagyott lakásokon kellett átmásznunk, míg el-
értük a Bocskai utat. Ott kimentünk az útra, és ezért bolondnak tartottak
minket, mert onnan szabad kilátás nyílt a vasúti töltésre, ahonnan az oroszok
szorgalmasan lövöldöztek. Néhány golyót ránk is pazaroltak, de mindig egy-
két másodperccel később érkeztek.

610 Ma Móricz Zsigmond körtér.

375
 Károly lakása is kapott néhány telitalálatot, és csaknem teljesen kifosz-
tották, csak néhány apróságot tudtunk megmenteni. Négy belövést láttam a
Horthy útra, nagyon érdekes volt, olyan volt, mintha nagy izzó labdák gurul-
tak volna az utcán.
A Fehérvári úton két magyar katonával találkoztunk, ők megmutatták
azt a házat, ahonnan már az oroszok lövöldöznek. Az első nagy ház a vasúti
töltés mögött. Már teljesen fásultak voltak, s ezen egyáltalán nem csodálkoz-
tunk, amikor elmondták, hogy az egész egységüket a saját tüzérségünk lőtte
szét. Mindketten megsebesültek, és enyhe kifejezés, hogy nem hittek a végső
győzelemben.
Meglátogattuk nagymamát és a nagynénit a Bicskei utcában, ők termé-
szetesen már régen a pincében vannak. Meg akartuk nézni, hogy vannak el-
helyezve, de nem volt valami vidám látvány. Nagymama egy 2 méter hosszú,
1,70 méter széles pincerészen fekszik egy ágyon, fekete takaróval letakarva, a
fejénél egy gyertya ég, igazán úgy néz ki, mint egy ravatal. Hogy hol alszik a
nagynéni, azt nem tudtuk felfedezni, mert igazán semmi több hely már nem
volt ott. Nagyon megörültek, hogy láttak minket, de nem tudtunk sokáig
maradni, mert még Pestre is át akartunk menni.
Nagyon kevés embert láttunk az utcán, néhány asszony sietett csak vízért,
tegnap óta ugyanis a vízvezeték sem működik. Szerencsére nem messze tő-
lünk van egy kút, ami persze kényelmetlen és veszélyes. Sajnos Imrénk eltűnt,
remélhetőleg nemsokára hazajön, mert ő egy nagy vagány, aki nem fél sem
bombától, sem más veszélytől.
Pesten először István anyjához és bátyjához mentünk. Az udvar, ami a
házuk mellett van, bombatalálatot kapott, nem történt azonban semmi, en-
nek ellenére a panaszkodás állandó volt. Károllyal mindig lökdöstük egymást
az asztal alatt, és a visszafojtott nevetéstől alig tudtunk beszélni. Frigyes611
éppen hazajött a menyasszonyával, Hannával,612 elmesélték, hogy a Pannonia

611 Miklauzič Ferenc jogász, Miklauzič István kilenc évvel idősebb bátyja
612 Kindl Hildegard, dr. Miklauzič Ferenc későbbi felesége.

376
Szálló613 is teljesen romba dőlt, és Hanna megjegyezte, hogy Frigyes valódi
hős. Ki kellett szaladnom a szobából, hogy hangosan fel ne nevessek, hiszen
Frigyes köztudomásúlag egy gyáva nyúl.
Károly két lányismerősét is meglátogattuk, akik nagyon kedvesek voltak,
nagyon sokat nevettünk. Amikor végre a hazamenetelre gondoltunk, már
egészen sötét volt, és öt óra után csak a hadiüzemi igazolványunkkal járhat-
tunk az utcán. A német őrség mindenütt megkérdezte, hogy hova megyünk,
és senkinek sem jutott eszébe, hogy a munkahelyünk már régen orosz fenn-
hatóság alatt van.
Természetesen holtfáradtan értünk haza, már vártam a pillanatot, hogy
az ágyamba zuhanjak. Áram, gáz, telefon és víz már csak álmainkban létezik,
úgy élünk, mint a középkorban. Csak most nincsenek lovagok, és a nők nad-
rágot hordanak. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy már az utcán is hordha-
tom, nagyon praktikus, ha az embernek szaladnia vagy másznia kell.
Persze el kellett mesélnünk a tapasztalatainkat, a két öreg el sem tudja
képzelni, hogy kint milyen a helyzet. Sötét színekkel ecseteltük, hogy min-
den üzlet romokban hever, és tökéletesen ki vannak rámolva, mire Mária néni
megjegyezte, hogy ki kellene váltanunk a cukrot az élelmiszerjegyre. Felaján-
lottuk neki, hogy talán próbálja meg személyesen, amire mélyen megsértő-
dött. Mindennap azt reméli, hogy a villamosforgalom helyreáll.
Pistikét ilyen körülmények között persze nem lehet a friss levegőre vinni,
de neki még mindig jobb a világos lakásban, mint sok más gyereknek, akik
már napok óta a pincében vannak. Szerencsére egyáltalán nem fél, csak a na-
gyon nagy csattanásra rezzen össze, de az ijedtség nem tart sokáig. Már kezd
beszélni, kár, hogy nem látod ebben a korában.

1945. január 4., csütörtök

Éjszaka halálos csönd uralkodott, és senki sem tudott jól aludni. Már úgy
megszoktuk az állandó süvítéseket és durranásokat. Reggel 4 óra körül re-

613 Pannónia Szálló, VIII. kerület, Rákóczi út 5. számú épület, ma az ELTE BTK Germa-
nisztikai Intézete található itt.

377
pülőket hallottunk, de azok német Gigantok voltak és Junkers 52-esek, az
utánpótlást hozták. Ebből látható, a várost mégsem adják fel.
A tegnapi beszámolóból sajnos kifelejtettem, hogy délelőtt az apósom és
Szerafin asszony boldogított bennünket. A legelképzelhetetlenebb rémhíre-
ket mesélték, apósom azt mondta, hogy az oroszokat visszaverték, Szerafin
pedig azt, hogy az oroszok már áttörték a töltést, és nagy sebességgel kö-
zelednek. Hát most ezen igazodjunk el. Azt hiszem, minden úgy van, mint
tegnap. Az asszony azt ajánlotta, hogy keressük meg a vejét, aki a svéd kö-
vetségen614 dolgozik, és az területenkívüliséget élvez. Csak azt nem tudom,
hogy ez nekünk miért jó, amikor mi itt ülünk, és ő ott. De neki mindig ilyen
buta ötletei vannak, közben nagyon okosnak tartja magát. Apósom és Sze-
rafin kölcsönösen meghódították egymást, nem tudom, melyiknek rosszabb
az ízlése.
Ma nem történt semmi különös, egész nap itthon maradtam, meglehe-
tősen hideg volt a sétához. Így Károllyal főztük az ebédet, a szakácsné kenyé-
rért ment, és az órákig tart. Károly persze sokkal jobban főz, mint én – de az
nem nagy kunszt –, és nagyon sokat nevettünk közben. István ma olyan, mint
egy sértett oroszlán, nem beszél, és nem eszik, de hát csinálja, ha ez neki így jó.
Egy hülye SS egész nap géppisztollyal lövöldöz a kertben, kár a lőszerért,
inkább a fronton szórakozna a fegyverével. Kora reggel kezdte a szórakozást,
amikor felébredtem, azt hittem, már az oroszok vannak itt, de aztán láttam,
hogy ez csak egy „barát”.
Délután megérkezett Imre, őszintén örültünk, hogy újra láthattuk. Teg-
nap a Kálvin téren bombaszilánkokat kapott, és mostanáig a Rókus Kórház-
ban ápolták. Légnyomást is kapott, és ettől egy kicsit nyomott lett szegény.
Pár perce jött a házmester, hogy egy pap van itt, ha valaki gyónni akar,
menjen a pincébe. Köszönetet mondtam, és fent maradtam. Ha ilyen kíván-
ságom van, a templomba megyek, de az éppen nem fiatal hölgyek úgy be
vannak gyulladva, hogy még az orrukat sem dugják ki a friss levegőre, talán

614 Svédország külképviseletének korabeli címe: XI. kerület, Gyopár utca 8. volt, az épület
ma lakóház.

378
mindjárt felvehetnék az utolsó kenetet. A szomszéd lányok nagyon felhá-
borodtak a viselkedésemen. Be is fejezem, nem árt spórolni a petróleummal.

1945. január 5., péntek

Mindennap pontosan fel kell írnom, hogy milyen nap van, ugyanis se naptár,
se újság, se rádió nem áll rendelkezésünkre, így néha fogalmunk sincs, hogy
hétfő, esetleg csütörtök van-e, és főleg, hogy hányadika. Hiszen olyan mind-
egy, hogy hétköznap vagy ünnepnap van.
Az éjszaka megint csendes volt, az Iván is csak rövid ideig járt erre. Állí-
tólag azért van most ilyen csend, mert a felmentő csapatok elérték a gyűrűt,
ezért az oroszoknak a másik oldalra kell az erejüket összpontosítani. A vasúti
töltéstől is visszaverték őket egy kicsit, mondják. Ezek természetesen ellen­
őrizhetetlen hírek, és nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy igazak.
Délelőtt egy férfi volt itt a Zsil utcából, Kauz nevezetű, és nagyon panasz-
kodott a nyilasokra. Apa lakását is felnyittatták, hogy onnan néhány holmit
vigyenek le az óvóhelyre. Amikor közölte velük, hogy ez a vezérigazgató pri-
vát lakása, röviden és velősen közölték véleményüket a vezérigazgatókról s
a hasonlókról, és le akarták őt lőni. Szerintem ez nem lett volna nagy hiba.
A nagybátyánk szobáját is tönkretették, a szép bársonygarnitúrát beköpdös-
ték, bepiszkolták. Minek kell ilyesmit csinálni? Ezt soha nem fogom megér-
teni. Mi igazán nem tudunk ellenük semmit sem tenni, de jött a Gammától
egy másik alkalmazott is, szintén nyilas és Szálasi jó barátja, és megígérte,
hogy rendet csinál. Hogy valóban tudott-e valamit csinálni, azt sajnos nem
tudjuk, a telefonok sajnos nem működnek.
Ma elterjedt egy hír, amelynek értelmében minden 16–48 év közötti hadi-
üzemi alkalmazottnak, akinek a munkahelye nem működik, jelentkeznie kell a
Hungarista Légióba.615 Mindenki nagyon elkeseredett, inkább mennének ka-
tonának, mint ebbe a légióba, ami olyan, mint az SS. Minden fellelhető újságot
átnéztünk, de nem találtunk ilyen rendelkezést. Persze nehogy azt hidd, hogy
az újságokkal az a helyzet, mint régen. Három jelenik meg naponta, egy ív
nagyságban, ami két oldalt jelent. Az ára tíz fillér. Természetesen nem hozzák

615 A Hungarista Légió a Nyilaskeresztes Párt önkéntes hungarista katonai alakulata volt.

379
házhoz, az újságosbódék is eltűntek, csak Pesten van egy-két újságos fiú, akik
percek alatt eladják ezeket a lapokat. Így hát művészet újságot szerezni, ezért
egyszerűen nem veszünk tudomást erről a rendelkezésről. Tulajdonképpen
honnan kellene tudnunk róla? Az utcán nem jár senki, plakátok nincsenek, és
rádióadás sincs. A kis elemes rádióval magyar adást nem lehet fogni, legfeljebb
a „Donausendert” (német adó) vagy Prágát. Sajnos már Londont sem halljuk,
pedig most lenne igazán érdekes. Délután megint átmentem Pestre, és egy kis
sétát tettem a belvárosban. A Váci utcára, ahol a leggyönyörűbb üzletek voltak,
szinte rá sem lehet ismerni. Minden tele van törmelékkel és cseréppel, az egyik
házról egy egész emelet hiányzik, a másikról kettő, ép házat alig látni. Mikor
lehet majd ennyi kárt helyreállítani? És még hol vagyunk a végétől!
Egyelőre nem tehetünk mást, mint hiszünk a felszabadító csapatokban,
amelyeket ma németeknek, holnap oroszoknak nevezünk. Mindig a helyzettől
függ. Borzasztó, hogy arról nem tudhatunk semmit, vajon a fent ülők hogy gon-
dolkodnak rólunk. Azt hiszem, ők maguk sem tudják, csak a bőrüket mentik,
és ami itt történik, az nem nagyon izgatja őket. De ha csoda történne, és való-
ban német győzelemmel végződne a háború, ők lennének a legnagyobb hősök.
Most már olyan jól megy sorsunk, hogy egy ma megjelent rendelet értel-
mében a házparancsnoknak a pincétől a padlásig át kell vizsgálnia a házat, és
jelentést kell írnia minden fellelhető élelmiszerről, amelyet a házmester is aláír.
Ahogy hallottam, az 1919-es kommün alatt is a házmesterek voltak a legna-
gyobb urak, és most ezek is velük kezdik. Azt hiszem, egyáltalán nincs is olyan
nagy különbség a kommunisták és a nyilaskeresztesek között, csak a zsidókér-
désben különböznek. Mindketten azt mondják: ami a tied, az az enyém, ami
az enyém, ahhoz semmi közöd. A tapasztalat legalábbis ezt mutatja. Nagyon
kíváncsi vagyok, hogy J. úr616 hogy fogja a dolgot elintézni. Ő ugyanis régi
ellenségünk, aki pár kellemetlenséget már szerzett nekünk. Ő természetesen
már régen a pincében ül, hiszen a legveszélyesebb helyen, a földszinten lakik.
Azt hiszem, az egész ház gyűlöl már minket, mert amíg ők éjjel-nappal a
sötét, levegőtlen pincében ülnek és próbálnak aludni, mi fent élünk a világos

616 J. úr vagy Jászoky: Jeszenszky Ferenc (1905–1990) a Pénzügyminisztériumban miniszteri

tanácsos, 1946-tól 1952-ig a Magyar Nemzeti Bank vezérigazgatója.

380
lakásban, és kényelmes ágyunkban alszunk. Ráadásul naponta megtesszük a
sétánkat, ami után farkasétvággyal ülünk asztalhoz. Ez olyan nagy bűn, hogy
ezek a reszkető emberek ezt sosem tudják megbocsájtani. El tudom képzelni,
milyen rémisztő dolgokat fognak a háború után mesélni. Hetekig a pincében
vegetálnak, anélkül, hogy friss levegőt szívnának, napokig csak borsót esznek,
még a pap is házhoz jön hozzájuk, hogy gyónhassanak. A borsóhoz még hal-
kan hozzáteszem, hogy a szomszédjaink a legnagyobb békében is hat napig
borsófőzeléket ettek, és a hetediken a leves maradékát.
És mi ezekről a napokról nem tudunk mást mondani, hogy néhány ablak
valóban betört, és elég sokat fáztunk, de legalább jól tudtunk enni és aludni,
és friss levegőben sem szenvedtünk hiányt. Egyelőre legalábbis nem panasz-
kodhatunk, és adja Isten, hogy később se legyen rosszabb. Csak ne kelljen
lemennünk a pincébe! Ott az ember mindenképpen tönkremegy. Innen leg-
alábbis így látszik. Nagymama se megy le már két napja.

1945. január 6., szombat

Ma az a legnagyobb szenzáció, hogy Pistike bárányhimlős. Tegnap este lát-
tam a mellén két-három kis piros foltot, és azt hittem, megcsípte valami.
De ma már néhány az arcán és a teste többi részén is jelentkezett. Mindjárt
hívattam V. doktorkisasszonyt,617 aki megállapította a diagnózisomat. Láza
hál’ Istennek nincs, a hangulata is remek. Étvágya ugyan nincs, csak cukrot
szeretne mindig, és mit lehet tenni, ha ritkán is, de teljesíteni a kívánságát.
Délelőtt két vad nyilas tűnt fel, mint utóbb kiderült, a Zsil utcai külö-
nítményhez tartoznak, és különböző meséket adtak elő. Először is 15 ezer
pengőt kértek az ellátásukra, és nagyon fel voltak háborodva, mikor meg-
mondtuk, hogy Kauz úr tegnap 40 ezret kapott, mert ő erről nem szólt nekik.
Természetesen ezt az összeget nem azért vitte magával, hogy ebből mindjárt
adjon is e díszes társaságnak. Metzger úr, Szálasi barátja, aki nekünk a rend-
csinálást megígérte, természetesen nem volt odaát. Ezek ketten a töltésnél
védik a hazát, és azt mondják, nincs több, mint három század orosz odaát, és
nagy szégyen, hogy nem tudjuk visszaverni őket. De azoknak golyószóróik és

617 Dr. Sebesta Vilma (1910–1980), „Vilkó”: Miklauzič Pistike gyermekorvosa.

381
aknavetőik vannak, nekünk pedig…? A mi tüzérségünk sikerrel lőtte a saját
állásunkat. El tudod képzelni a társaság jó hangulatát és tettrekészségét!
Ma végre olvastunk egy olyan rendelkezést, amit tegnap említettem. Vaj-
na618 úr adta ki, és az a címe: Gyülekező (Vergatterung). Így Istvánt ez igazán
nem érdekli, mert tartalékos tiszteket csak behívóparanccsal lehet behívni.
Ezt már Péter is tudta, aki felbukkant nálunk. Kicsit piszkos volt, és nagyon
hálás volt, hogy megmosakodhatott. A lakása teljesen tönkrement.
Reggel a meleg fürdőszobában meleg vízzel le tudtam mosakodni, ami
most különleges élmény. Még hajat is mostam, utána egészen fekete lett a víz.
Valóban csodálatos volt, úgy érzem magam, mint aki újjászületett.
Éjszaka állítólag megint nagy lárma volt, el is tudom hinni, ugyanis
megint nagyon jól tudtunk aludni. Igen, ha az ember megszokja a lövöldö-
zést, nehéz a csendet elviselni. Nagymama is hősiesen kitart itt fent, ami az
ő korában egy tiszteletre méltó teljesítmény. Azt mondja, nagyon meg volt
elégedve, amikor a „bombákat” hallotta, és szépen feküdt az ágyában, mert
így szép halott lett volna belőle, ha az egyik bomba ideesik. Persze szó sem
volt bombázásról, a mi tüzérségünk igyekezett az ellenségnek vesztességet
okozni. És nagymama, az örök naiv, azt hiszi, ha egy bomba ideesik, akkor ő
szép halott lesz az ágyban.
Mária néni naponta azzal fenyeget, hogy most már valóban átköltözik a
fiához a Parlamentbe, de sajnos még nem tette meg. Még azt a javaslatot is
tettük, hogy a németektől kérjen egy autót erre a célra, mi adunk nekik ehhez
benzint, csak távolítsák el már innen. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mikor
követi tett az ötletet. Megemlítettük neki, hogy fia, Ernő nem túl sokat törő-
dik vele, mióta nincs telefon, nem is tud a fiáról semmit. Azt ugyan láthatja
Ernő, hogy mi állandóan nagy bombázás alatt vagyunk, de még sosem ér-
deklődött anyja felől. Mária néni egy kicsit meg is sértődött, és megjegyezte,
hogy nyilván sok dolga van a fiának. Természetesen. Ül a légópincében és
felesége buzgón mossa a fehérneműjét a bombázások után.
Sajnos már a kutak is kiapadtak, a Dunáról kell vizet hoznunk. A Gel-
lértben természetesen lenne víz, de onnan nem adnak. Talán arra fogjuk a

618 Vajna Ernő (1913–1945) Budapest nyilas kormánybiztosa.

382
nyilaskereszteseinket használni, hogy hassanak oda, hogy adjanak. Hiszen ott
van egy forrás, disznóság, hogy elzárják. Legalább ivóvizet adjanak.
Jelenleg kellemesen ülünk együtt, István és Károly olvas, Pistike az ölem-
ben játszik.
Sajnos megint nem tudtam apához elmenni, ilyen hidegben ugyanis nem
tanácsos vizes fejjel kint sétálni. Pedig igyekeznem kellene, mert azt mondják,
az oroszok már a Városligetben vannak, az pedig nincs messze apától.
Apósom ma azzal a mesével állított be, hogy 150 ezer oroszt bekerítettek.
De azt nem tudta, hogy hol és hogyan. Ilyen híreket én is ki tudok találni.
Nagymama kezd alkoholistává válni, pár napja, amikor nagyon hideg volt,
gint kért, és most minden ok nélkül barackot iszik. Már komolyan aggódom érte.
Éppen vendégünk volt, Tordás Béla,619 aki Varga úr megbízásából járt itt,
aki a vasúti töltésnél kétszáz emberrel tartja a frontot a Budafoki úttól a Fe-
hérvári útig. Szegény Tordás a töltés előtti utolsó házban lakik. Tizenkét nap-
ja vannak a pincében, ahol kétszázötven ember zsúfolódott össze. Fekvésről
persze szó sem lehet, mindenki egy széken ül éjjel-nappal. Nincs kenyerük,
és napközben nem tudnak az utcára merészkedni, mert orosz mesterlövészek
mindjárt gondoskodnak a vakmerők gyors és fájdalommentes haláláról. Most
ő is csak a sötétség beálltával jön és megy.
Varga úr üzeni nekünk, hogy csapatával megkísérel egy nagy kitörést egé-
szen a Gammáig. Ha sikerül a gyárat elfoglalni, katonákkal fogja őriztetni,
hogy se német, se nyilaskeresztes ne tehesse be a lábát, hogy mentés címszó
alatt szabad rablást csináljon. Azt hiszem, szegény ember már elvesztette a
józan eszét. A hősies akció hamar bekerítéssel végződne, s akkor mindnyáju-
kat megsemmisítenék.
A Meinl-gyárban620 az oroszok abszolút csúnyán viselkedtek, a nőket
megerőszakolták, a férfiakat összeverték. Hát, ez igazán nem volt szép tőlük,
de azt hiszem, már nagyon dühösek voltak, mert onnan erősen lőtték őket.

619 Tatarek-Tardos Béla fizikus, a Gamma Műszaki Szerkesztésben dolgozott, a Gamma

Sportrepülő Egyesület főoktatója, Miklauzič István elődje.
620 Meinl Gyula Kávébehozatal Rt., XI. kerület, Budafoki út 187–189.

383
 Ezzel szemben a svábhegyi obszervatóriumban egész rendesen viselked-
tek. Tordás beszélt telefonon a barátjával, aki ott lakik. Amikor azt a környé-
ket elfoglalták, bejött néhány orosz, akik a rádiókat és telefonokat szétverték,
de egy telefont nem találtak meg, így az működik. Az asszonytól elvették az
óráját, de az ékszereit visszaadták azzal a megjegyzéssel, hogy azzal nem tud-
nak mit kezdeni. Nagyon éhesek voltak, és valami ennivalót kértek. Mivel sok
krumpli volt a házban, az asszony paprikás krumplit főzött nekik, egy ma-
gyaros ételt, aminek az oroszok először nagyon örültek. De amikor elkezdtek
enni, a paprikát túl erősnek találták, és szomorúan megjegyezték, a krumpli
nem jó, és elmentek.
Az élelmiszerek összeírását nem csinálja senki, J. úr sem nézte még meg,
hogy mi van nálunk. De mindenki fel van háborodva, hogy azt a keveset,
ami még megvan, el akarják venni. Azt hiszem, jó lenne, ha a nyilasok egy
kicsit visszafognák magukat, az elkeseredés úgyis elég nagy már. Ma megint
itt volt a két ember a Zsil utcából, és elmesélték, hogy P. főtestvér megse-
besült, és seblázban fetreng. Már majdnem elkezdtük sajnálni és csodálni a
hősiességéért, hogy mégis harcba indult. De a kérdéseinkre adott válaszokból
megtudtuk, a nagy bátorságból csak arra futotta, hogy elment a kapuig, kö-
rülnézett, de ott rögtön szilánkot kapott, minek következtében a jövőben le
kell mondania a családalapításról. Most valóban fetreng, amin nem csodál-
kozom. Valóban rémes egy társaság, csak kiabálnak, elveszik az emberektől,
amijük van, de nem csinálnak semmit. Ha az összegyűjtött élelmiszer elfogy,
nem lehet másikat beszerezni.
A Tordás házában lévő légópincében is elsősegély-állomást rendeztek be,
mivel nagyon közel van az első vonalhoz. A kétszázötven emberből csak egy
nő van, aki ért a dologhoz, és mindent egyedül csinál, mivel orvos sincs a
környéken. Eleinte volt még egy, de az továbbállt a dohánygyárba, és amikor
egyik éjjel az oroszok háromszor megkísérelték az áttörést, meg sem állt a
Műegyetemig, ami a Gellért téren van.
De mi azért tartsunk ki a végsőkig! A győzelem biztos! Persze mi mást
tehetnénk, mint hogy kitartsunk? Legfeljebb felkötni magunkat, de ezt a szí-
vességet nem teszem meg nekik. Itt már az egész ház a pincében lakik, és

384
Sz.-né621, a házmesterné kétségbeesésében a haját tépi, mert mindenki az ő
konyhájában főz. Igazán nem irigylem ezért a szórakozásért.
Holnap állítólag marhahúst kapunk, legalábbis ez áll az újságban. Állító-
lag háromezer marhát vágtak le. No, majd meglátjuk.
A légi tevékenység gyengébb lett, mert elég sok gépet lelőttünk, és ma
néhány Messerschmitt is megjelent. Minden lelövéskor akkora örömujjongás
tör ki, hogy csak erre kapjuk fel a fejünket, mert a bombázás már fel sem
tűnik.
Tudod, nemrég már egészen megbarátkoztunk a gondolattal, hogy az
oroszok pár órán belül elérnek bennünket, és egyáltalán nem voltunk kétség-
beesve. Csak azt kívántuk, hogy történjék végre valami, de most egyáltalán
nem kívánom megismerni őket. Mindennap más a hangulatunk, és minden-
nap azt kívánjuk, történjék már valami döntő esemény.
Ha valóban jó lenne a vezetésünk, talán nagyobb harci kedvünk lenne, és
szívesen feláldoznánk mindent, de így? Honnan lenne harci kedvünk? Csak
azt látjuk, hogy akik az országot a legnagyobb szerencsétlenségbe döntötték,
azok voltak az elsők, akik megfutamodtak. Akik pedig itt maradtak, azok is
rabolnak és fosztogatnak, de harcolni senki sem akar. És mindent magukkal
vittek. Ha arra gondolok, mi történne, ha az oroszok gyújtóbombákat alkal-
maznának, égnek áll a hajam. Nincs se tűzoltóságunk, se vizünk, és egyáltalán
mink van? De, ha már kimondták, a várost megvédjük, akkor valóban védjük
meg, vagy adjuk fel. Ez az egész lakosság szíve vágya. De miért kell romhal-
mazt csinálni a városból, azt nem értem. Mindenesetre egy biztos: ha csoda
történne – csodák pedig nincsenek –, és az oroszokat legyőznék, az csak a né-
meteknek lenne köszönhető, semmiképp a nyilasoknak. Most látjuk igazán,
hogy mit érnek ők és tetteik.
Istenem, miért kell ilyen történelmi időkben élnünk, milyen jó lenne most
Svájcba vagy a Magas-Tátrába utazni, és ott síelni! És nem egy sötét szobá-
ban ücsörögni, és ötször is meggondolni, hogy a kezünk már valóban olyan

621 Szedlák Ferencné, a házmester felesége. Két gyermekükkel az alagsorban laktak. Ostrom
után nyilassággal gyanúsították, ezért kirakták a lakásból, helyére egy kommunista csepeli vas-
munkást, Krifaton Ferencet és várandós feleségét telepítették be.

385
koszos-e, hogy a kézmosást a kevés víz ellenére sem halogathatjuk, vagy mél-
tók vagyunk-e arra, hogy igyunk egy pohár vizet, hiszen annyira kell spórolni
vele. Az 1945-ös év mindenesetre jól kezdődik!

1945. január 7., vasárnap

Ma végre sikerült apát meglátogatni. Az idő nem volt igazán kellemes, ol-
vadt, és fentről is jött valami nedvesség. Negyven perc alatt odaát voltam,
minden nehézség nélkül, apa legnagyobb meglepetésére. Az Andrássy út
is több bombát kapott, de ma eltakarították a romokat. Csodálatosképpen
nagy jövés-menés volt az utcán, valószínűleg a szünetelő légi tevékenység-
nek köszönhetően. Először a lakásba mentem fel, mert nem hittem, hogy
az apám a pincében ül. De amikor ott nem találtam senkit, a házmesterné
megmutatta az utat a pincébe. Ott meglehetősen kényelmesen vannak el-
helyezve, még áramuk is van, amit nagyon irigyelek. Apa éppen szunyókált,
Éva622 keresztrejtvényt fejtett, amikor beléptem. Természetesen nagyon meg
voltak lepődve, és kicsit meg is hatódtak. Sajnos nem sokáig tudtam maradni,
apa különben is aggódott, miként érek majd haza, így el kellett búcsúznom
a sötétség beállta előtt. Elmeséltem a bombázásokat és a belövéseket, és nem
mulasztottam el ecsetelni a ház lakóinak nagy félelmét, amin a többiek is
remekül szórakoztak. Csodálták a bátorságomat, ami nekem inkább termé-
szetes viselkedés volt. Amikor elmeséltem, milyen békés körülmények között
élünk a lakásban, el sem akarták hinni. Láttam apán, hogy szívesen lenne
velünk, Pistikét is többször említette, róla is sokat kellett mesélnem. Olyan jó
lenne együtt lenni, kár, hogy ez nem lehetséges, sokkal jobb, ha ő ott marad.
Éva szobájában minden ablak kitörött, de szép bútorait még időben kivitték.
Ott még jó élet van, árammal és vízzel, bár nem mindig, de nagyon gyakran.
A férjem és Károly egy kis lámpát eszkábáltak, olyan gyenge ugyanis az
áram, hogy egy 6 voltos kis körtével egy olvasólámpa készíthető.

622 Géczy Éva (1921–2007) az Operaház balettkarának magántáncosa, az ostrom után, 1945.
március 19-én Juhász István feleségül vette. Később Európa-szerte híres balettmester lett.

386
 Szép hóesésben jöttem haza, és rögtön az ablakhoz ültem az elmúlt szép
telekre emlékezve. Sajnos nemsokára jött Sch. úr,623 akinek az érdektelen tör-
téneteit kellett hallgatnom, közben a pokolba kívántam.
A front nem áll valami jól, már a Horthy térről lövöldöznek. London már
a felszabadító csapatokat emlegette, de hogy azok mekkorák lehetnek, arról
fogalmunk sincs.
Állítólag most már becsületesen harcolunk, de azt hiszem, ma éjjel a ha-
vazás és a köd leple alatt át tudnak jönni az oroszok.
A Gellérthegyen 15,5 cm-es lövegeket állítottak fel, így valószínűleg
nemsokára nekünk is le kell mennünk a pincébe, mert a bombák ezeket a
lövegeket fogják keresni. Láthatóan a vasárnapi hírek sosem jók, ez már ba-
bona.
Még egyszer át szeretnék menni apához, több mindent kért, amit szeret-
nék neki elvinni. Holnap ezt még feltétlenül szeretném megpróbálni.

1945. január 8., hétfő

Az ijedelem megint alaptalannak bizonyult, mert ma nagyobb nyugalom
honol, mint tegnap. Apósom megint itt volt, és azt a hírt hozta, hogy egy
megafonos autó közölte: az oroszokat Nagytétényig visszaverték.624 A vasúti
töltésen azonban most sem lehet átmenni, mert ott partizánharcok folynak.
Ő maga nem hallotta a megafont, nem is hiszem el egy szavát sem.
London azonban azt mondta – ezt saját fülemmel hallottam –, hogy a
Parlamentet és a tőzsdepalotát olyan meglepetésszerűen foglalták el az oro-
szok, hogy nem is volt idő a védekezésre.625 Ez az egész egy nagy hazugság,
magam ott jártam a környéken, és Mária néni is hála Istennek ma átment a
fiához a Parlamentbe, és szerencsésen meg is érkezett. Az utat gyalog kellett
megtennie, ami két óráig tartott, 82 évesen ez igazán tiszteletre méltó telje-
sítmény.

623 Schubert József Gamma-igazgató.

624 A hír nem volt igaz.
625 Ez a hír sem igaz.

387
 Megint odaát voltam apánál, nagyon örült, hogy újra meglátogattam.
Az Erzsébet térig volt egy kísérőm, aki délelőtt meglátogatott minket, s aztán
velem átjött Pestre. Nagyon kellemes volt nekem, mert kis, de nehéz koffert
vittem magammal, és így azt nem kellett magamnak cipelni. Tele volt kávé-
konzervvel, aminek egész szép súlya volt. Így is az Erzsébet tértől az And-
rássy útig cipelhettem, bár ez nem nagy távolság.
A Váci utcában nagyon anarchikus állapotok uralkodtak, az egész tele van
kocsikkal és autókkal, alig lehet menni. Katonák rohangásztak kiabálva ide-
oda, minden kapuhoz őrséget állítottak, azt hittem, el sem érek apámhoz, az
oroszok biztosan itt vannak már közel. A Vörösmarty téren is járműoszlopok
és gulyáságyúk álltak, a nagy zűrzavarban éppen ebédet osztottak. A futkosó
katonák ide-oda lökdöstek, minden pillanatban azt vártam, hogy hazakülde-
nek. Nagyon félelmetes volt, éreztem a háború szelét. Fellélegeztem, mikor
végre átjutottam, és csendes utcákon mehettem tovább.
Évánál ettem, kivételesen fenn voltak a lakásban, apa nagy élvezettel fű-
tött, ám kevés sikerrel, mivel a kályha nagyon rossz volt. Aztán meghallgattuk
a híreket Londonból, és hazajöttem. Apa különben is állandóan dolgozik, fát
vág, kutat ás és akkumulátorokat tölt stb.
Most a petróleumlámpa mellett ülünk – az áram már teljesen megszűnt –,
a kis lámpát sem tudjuk használni, és élvezzük Mária távollétét. Víz van a
feljebb fekvő házakban, de itt nincs. Ezt nem egészen értem, de nem baj.

1945. január 9., kedd

Tegnap este még volt egy rémisztő élményünk. Nagy lövöldözés kezdődött,
de mi nyugodtan levetkőztünk, és bebújtunk a meleg ágyba, és hamarosan el-
szenderedtünk. Hirtelen hatalmas csattanásra ébredtünk, az ablakok csöröm-
pöltek, és az egész ház inogott és remegett. Nem állíthatom, hogy nem ijed-
tünk meg, István mindjárt átszaladt a nagymamához, mert onnan jött a füst
és a lőporszag. Nagymama nagyon megrémült, de nem történt semmi baja.
Az ablakok kirepültek, a fűtőtestek is megsérültek, úgyhogy lassan mindent
elöntött a víz. Én is mindjárt átszaladtam, de a portól és füsttől nem láttam
semmit. A lőportól erősen köhögtünk, a füsttől pedig a szemünk könnyezett,
ahogy egymásra néztünk, hangosan elkezdtünk nevetni. Gyorsan leküldtük

388
Károlyt a házmesterhez, hogy eressze le a vizet a fűtésrendszerből, mielőtt
mindent eláraszt a víz. Mindjárt megnézte kívülről a házat, hogy a belövés
hova talált. Megint szerencsénk volt. A lövedék a lakásunk padlóján robbant,
úgyhogy nagy szerencsétlenség nem történt, az alsó lakásban is csekély kár
esett. Ha pár centivel feljebb történik ez a robbanás, most szép angyalkák és
csúnya hullák lennénk.
Nagymamát rögtön áthoztuk a mi szobánkba, amely aránylag jobb álla-
potban van. Károlyt is meghívtuk, hiszen az egész már úgyis egy „Granadai
éji szállás”626 volt, de ő nem jött. Szegény nagymama teljesen meg volt zava-
rodva, állandóan a szemüvegét kereste, és csak akkor feküdt le, amikor meg-
találta. Megint felöltözve feküdt le – amit sosem fogok megérteni –, de a fő,
hogy aztán nagyon jól aludt. Mi is visszafeküdtünk, de előbb megegyeztünk
abban, hogy holnap körülnézünk a pincében, milyen ott a helyzet.
Reggel, mikor felébredtem, István és Károly már nagy munkában volt,
nagymama szobájában rendet csináltak. Ugyanis elég vigasztalanul nézett ki,
mindenütt törmelék, üvegcserép és víz, de igazán szépen megcsinálták.
Délelőtt Péter volt itt, először is alaposan megtisztálkodott, aztán elme-
sélte a legfrissebb híreket. A lakásuk teljesen elpusztult, három telitalálatot
kapott, így nem is csoda. A Fő utca sarkán627 egy ötemeletes ház dőlt ös�-
sze teljesen, mert egy lőszeres kocsi628 a rakparton felrobbant. Természetesen
nagyon sok törmelék van ott, alatta pedig nagyon sok faanyag, a környék
lakossága onnan gyűjti magának a tüzelőt. Erre mi is hegyeztük a fülünket,
hiszen a központi fűtés tönkrement – tegnap még két találatot kapott a ház –,
így nagy gondunk van a fűtéssel. Most már lenne fánk, csak egy kocsi kellene
hozzá. István lement a németekhez, és addig panaszkodott a vezetőjüknek,
hogy Pistike meg fog fagyni, hogy holnapra megígért egy kocsit. Remélem,
sikerrel járunk majd.

626 A Granadai éji szállás Conradin Kreutzer 1834-ben bemutatott operája.

627 A Vitéz utca 2. és a Fő utca 59. számú épületek dőltek össze a robbanás következtében,
és több száz ember maradt a romok alatt.
628 Vasúti kocsikról van szó, melyek lőszert szállítottak és találatot kaptak.

389
1945. január 10., szerda
Tíz óra körül István és Károly elment a kocsival, és én itt maradtam a lak-
bérfizetéssel. Közben rendbe kellett tennem a szobát, és vigyáznom a kicsire
is, mert a szolgálólány kenyérért ment, ami pár órát vesz igénybe. Apósom
is természetesen betoppant, hogy még nagyobb rumliban legyek. Az elején
nagymamával és a gyerekkel az ebédlőben voltunk, az egyetlen meleg he-
lyiség a lakásban. Ahogy nagymama felemlítette az öreget, az rögtön meg is
jelent. Így most már négyen voltunk, a legnagyobb rendetlenségben voltunk,
amit a kicsi megpróbált még fokozni, sikerrel. Nemsokára jelentették, hogy
nagymamát egy hölgy, engem egy úr keres. A beosztás nem rossz, gondoltam,
és a következő pillanatban megjelent az ajtóban Malvin néni – nagymama
barátnője – és K. úr – egy alkalmazott a Gammából. Szerencsére nagymama
a vendégét a szalonba cipelte, ahol jó hideg volt, de úgy látszik, nem fázós
Malvin néni feneke, mert délben alig tudtuk kitessékelni. Én K. úrral beszél-
gettem, és kifizettem a pénzt, hiszen nem a két szép szememért jött. Ahogy
elment, jött három másik, az egyik apát akarta meglátogatni, gyorsan becso-
magoltam neki néhány süteményt, és írtam pár sort. Kauz úr is kért 20 ezer
pengőt a Zsil utcának, amit kiszámoltam neki, már elegem volt az egészből.
Pistike is folyton rángatta a szoknyámat, hogy játsszunk bújócskát, úgyhogy
őszintén örültem, amikor végre csend lett körülöttem. Akkor gyorsan kitaka-
rítottam, a kicsinek enni adtam, s addigra a férjem is megérkezett. Sok és jó
száraz fát hoztak, ez valóban egy főnyeremény. Az egész ház kiszaladt a szen-
zációt megcsodálni, egészen sárgák voltak az irigységtől, de nem szólhattak
egy szót sem, most nem mondhatták, hogy ez az övék is.
Ebédre talkedli volt, a férfiaknak hússal, nekünk lekvárral töltve. Ez csak
azért említésre méltó, mert a szakácsnő a kettőt összekeverte, úgyhogy nem
tudtuk, hogy a húst együk a cukorral, vagy a lekvárt a sóval.
Az SS-ek a lépcsőházban vagy a folyosón tárolják zsákjaikat borsóval,
babbal és hasonló dolgokkal. Ahányszor elmegyünk mellette, mindig lopunk
belőle, hiszen ők is lopták valahonnan. Ma egy egész zsákot akartunk fel-
hozni, itt kiüríteni, és az üres zsákot az alsó szomszédunk, régi ellenségünk
lakásába bedobni, de sajnos a németek még idejében biztonságba helyezték
a kincseiket.

390
 Sz. úr is itt volt, ő egy valódi szerencsétlen flótás, nyáron kibombázták, a
lakása teljesen tönkrement. Akkor nagy utánajárással kapott egy zsidólakást
teljes berendezéssel, mire egy kicsit rendbe jött, ide is leesett egy bomba, és
ő megint utcára került. Aztán Budapest környékére költözködtek, ahonnan
utolsó pillanatban költöztette be családját a gyárba, és vissza akart menni a
csomagokért és ennivalóért. Addig már az oroszok ott voltak, így most az
asszonnyal és a gyerekekkel minden élelmiszer nélkül áll itt. Valamit adtunk
neki, sokat azonban nem tudtunk, mert a végén nekünk sem marad. Így is
már egy népkonyhát tartunk fenn, mindenki hozzánk jön enni.
A Horthy téren is már egy kisebb temető van, most jelent meg egy ren-
delet, hogy minden halottat minél gyorsabban el kell temetni, és a sírról egy
pontos helyrajzot kell készíteni.

1945. január 11., csütörtök

Délelőtt a szokásos bombázáson és lövöldözésen kívül nem történt semmi
érdemleges, de délután olyan erős és sok belövés volt, hogy legalább a gyere-
ket le akartuk vinni a pincébe, hogy ott aludjon.
A légópincében nem adtak nekünk helyet, így megint a német parancs-
nokot kértük meg, engedje, hogy a kazánházba vigyük a gyereket, a németek
is ott voltak elhelyezve. A főnök nagyon készséges volt, megengedte, így Ist-
vánnal lementünk körülnézni. Nem volt valami biztató az a hely. Először is
jéghideg volt – hiszen mitől lenne manapság meleg egy kazánház –, másod-
szor katonák hevertek szanaszét, akik legalább tízévi fegyházra elítélt rabokra
hasonlítottak, a levegő fojtogató és büdös volt. Sötét is volt persze, csak egy
mécses pislogott az asztalon. Gyorsan kimenekültem a leselkedő szemek elől,
az árnyak óriásivá növekedtek a mécses remegő fényében, úgy éreztem, mint-
ha hosszú karokkal utánam nyúltak volna. Amikor végre kint voltunk a friss
levegőn, kétségbeesetten néztünk egymás szemébe, mert kint a lövöldözés
egyre erősebb lett, és a kicsinek még mindig nem volt helye. Mert az biz-
tos volt, hogy ide nem hozzuk, itt vagy megfulladna, vagy megfagyna. Végül
szakácsnőnk, Gizi mentette meg a helyzetet, amikor Viktóriát ajánlotta, az
elhurcolt zsidó család házvezetőnőjét, aki szintén az alagsorban lakott. Így
reménykedő szívvel indultunk Vikihez. Egy csinos kis meleg szoba tárult
a szemünk elé, amikor az ajtót kinyitottuk. Az asszony nagyon kedves volt,

391
és nagyon örült, hogy Pistikét hálóvendégként fogadhatja. Nagyon szereti,
nemrégen adott neki ajándékba egy tejkonzervet.
Így megnyugodtunk, mindjárt le is vittem a gyereket, és jó hangulatban
játszottam vele, míg el nem álmosodott, és lefektethettem aludni. Amíg lent
voltam, megint egy malőr történt a lakásban, ugyanis a bunkerszoba egyszer
csak úszni kezdett. Tegnap este és ma reggel gyönyörű hóesés volt, de dél-
után már elkezdett olvadni. Az erkélyajtó el van torlaszolva, az eresz pedig
eldugult, így a víznek nem volt más útja, mint az ajtó alatt beszivárogni. Mire
észrevették, a víz már bokáig ért. Tizenhárom vödörrel merték ki, mire a szo-
ba száraz lett.
Amikor feljöttem, az egész szobának nedves szaga volt, a levegő is kel-
lemesen hideg volt, így gyorsan ágyba bújtam, az ágy hamar felmelegedett.
Mindent felpakoltam az asztalra és a székekre, a papucsom is előkelő helyet
kapott az ágyon, hiszen nem tudhattuk, mennyi hó van még az erkélyen. Éjjel
ezek után azt álmodtam, hogy az ágy velem együtt úszni kezd.

1945. január 12., péntek

Vikivel megegyeztünk, hogy mindnyájan hozzá költözünk, hiszen az óvóhe-
lyen semmi hely sincs, de nem is lenne túl nagy kedvünk odamenni. Itt van
még egy kis helyiség, amit lomtárnak használt, azt felajánlotta nekünk.
Délelőtt már lent voltam a kicsivel, kint nagyon erős lövöldözés volt.
Apósom és Szerafin megint megjelent, utóbbi mindenbe beleütötte az orrát,
amire eléggé barátságtalan lettem, így hamarosan eltávoztak. Ezután a nap
többi része csomagolással telt, bár már néhányszor megállapítottam, hogy ez
lesz az utolsó, de most némi holmit mégis le kellett vinnünk.
Ezalatt István és Károly remekül berendezték az új bunkert. Sajnos na-
gyon hideg, mert nincs benne kályha, de hely sincs hozzá. Bútort természe-
tesen nem tudtunk beállítani, mert olyan kicsi, hogy legfeljebb egy fért volna
el keresztben, más semmi. Így a rekamiék matracait cipelték le és helyezték el
a földön, s azokat letakarták szőnyegekkel. A falakra is szőnyegeket akasztot-
tak, olyan lett, mint egy szultánszoba. Az ablakot téglával befalazták, bentről
deszkákkal borították. Éppen annyi helyünk van, hogy hárman le tudunk
feküdni. Nagymama odaát fekszik a közös óvóhelyen, hiszen már az elején

392
foglalt ott magának egy helyet, napközben pedig fent van velünk. A gyerek­
ágynak a szomszéd szobában lett helye, így a két cselédlány is ott alszik.
Mivel nagymamának csak egy nyugágya van az óvóhelyen, ahol a moz-
galmasabb órákat eltöltötte, kényelmesebb fekhelyet akartunk neki csinálni.
István lement, hogy elmondja a tervünket, és hogy előkészítse a helyet egy ki-
sebb díványnak. De ez a rémes banda elutasította a kérését azzal, hogy nincs
elegendő hely. István annyira fel volt háborodva, hogy szó nélkül feljött. Hat-
hét helyre tarthatnánk igényt, és ők képesek megtagadni a ház legidősebb
és legtiszteletreméltóbb idős hölgyének ezt a kérését. Később nagymama is
lement, és megmondta a véleményét. Jászoky mosta kezeit, azzal a buta kifo-
gással, hogy ő korábban megkérdezett minket, és mi azt mondtuk, soha, sem-
milyen körülmények között nem megyünk le az óvóhelyre. Hát ez a legna-
gyobb hazugság, ilyen ostobaságot nem mond az ember. Azt mondtam, hogy
addig maradunk fenn, amíg csak lehet, de sosem lehet tudni, mi jön. Aztán
bebizonyította, hogy ott valóban nincs több hely, Orsolya asszony ötleteket
adott, hogy lehet a nyugágyat kényelmesebbé tenni, és ezzel helyreállt a béke.
Az utcára most már nem lehet kimenni, akkora a bombázás és a tüzérségi
tevékenység, hogy valóban életveszélyes. Azok voltak a szép idők, amikor
még a rádióból azt hallottuk, hogy „Légi veszély, Budapest, légiriadó, Bu-
dapest!”, és ezzel egy időben felüvöltöttek a szirénák, mi pedig nyugodtan
néztük az erkélyről az amerikai repülőket, amelyek ezüstmadarakként húztak
felettünk, és tudtuk, hogy ránk nem fog bomba hullani. De ezek most úgy re-
pülnek, mint a bolond madarak, sokszor úgy néz ki, mintha össze akarnának
ütközni, és mindenhová szórják a bombáikat. Sokszor már nem is halljuk a
robbanást, csak érezzük, hogy remeg a padló a lábunk alatt.

1945. január 13., szombat

Tegnap este még nagyon jól szórakoztunk, reggel négyig. Amikor este le-
mentem, Istvánt két némettel nagy társalgásban találtam. Pistike is szorgal-
masan tevékenykedett a vendégek körül, hamutartót hozott és gyufát, amikor
elővették a cigarettájukat, és állandóan mondogatta: gut, ja. Ezt a két szót
jegyezte meg a sok beszédből. Én is leültem, s az egyik különösen is örült,
hogy olyan jól beszélek németül, s így azután egészen kellemesen eltársa-
logtunk. Hamarosan bor is került elő, később likőrt és rumot hoztak. Mivel

393
a vizespoharakat túl nagynak találtam ezekhez az italokhoz, fölmentem a
lakásba, hogy pálinkáspoharakat hozzak le. Az elemlámpa fényénél egy sötét
alakot láttam az első emeleten a folyosóról kitámolyogni. Nem volt kellemes
érzés így egyedül, egy nyilván részeg férfival szemben, akinek a szándéká-
ról nem tudhattam semmit. Magyarul szólítottam meg, megkérdeztem, mit
akar. Közben rávilágítottam, és láttam, hogy német egyenruhában van. Leg-
nagyobb meglepetésemre tiszta budapesti, magyar nyelven válaszolt, hogy
szeretne valakitől kérni egy takarót vagy egy szőnyeget, mert nincs mire le-
feküdnie. A Svábhegyen sebesült meg, és két bajtársával gyalog kellett idáig
jönniük, mert egy kocsi sem vette fel őket. Itt aludhatnának a földön, ami
nem lenne olyan rémes, ha maguk alá teríthetnék a köpenyüket, de azzal
inkább betakarózni szeretnének, mert nagyon hideg van. Ekkor már láttam,
hogy nem részegség miatt dülöngél, hanem a sebesülése miatt támolyog. Be-
hívtam, s míg a poharakat és a kért szőnyeget megtaláltam, elmondta, hogy
ő egy pesti fiú, és négy héttel ezelőtt önként jelentkezett. Megkérdeztem,
hogy érdemes volt-e, de nagyon félénk volt, és csak egy kézmozdulattal vála-
szolt. Egy háromhetes kiképzést kaptak, és rögtön bevetésre kerültek. Most
másodszorra sebesült meg, nem lehetett idősebb húsz-huszonkét évesnél, és
nagyon sajnáltam. És hány ilyen rászedett fiatal van még itt? Adtam neki egy
pohár konyakot és egy futószőnyeget, aminek nagyon megörült. Alig tudta
lecipelni, de nem engedte meg, hogy segítsek neki. Elmondta, a sebesülteket
már nem látják el a kórházakban, mert már nincs hely, őt is egy kötözőhelyen
műtötték meg a József körúton, amikor először sebesült meg. Nagyon el volt
keseredve.
Amikor lent megérkeztem a poharakkal, még egy bajtárs került elő egy
tangóharmonikával, így egyre jobb lett a hangulat. Elég hangosan énekeltük
az ismert bécsi dalokat, azt hiszem, úgy is mondhatnám: nem szépen, de
hangosan. Az volt a szándékunk, hogy S. asszonyt és a Jászoky családot ne
hagyjuk aludni a szomszédban. Remélem, ez sikerült.
A szórakozás mindenesetre nagyon demokratikus volt, a cselédlányok is
velünk énekeltek, és állandóan vihogtak. A németek próbáltak velük beszél-
getni, de ez sehogyan sem ment, mert mindenre azt mondták: „Nem tudom”.
Később az egységparancsnok őrmester is lejött, elnézést kért, hogy eddig
nem jöhetett, mert szolgálatilag volt elfoglalva. Kissé neveletlenül nevettünk

394
ezen, mert mindenki tudta, hogy a szolgálati elfoglaltság egy szomszédbeli
ifjú lányra vonatkozik. Ő állítólag egy gróf, mondták is a nevét, de már el-
felejtettem, és civilben gazdálkodó volt. Hát, mindenki annyit hisz el ebből,
amennyit akar.
István kicsit sokat ivott, és ettől ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy anyját
meglátogassa. Így elment éjszaka – amikor egyáltalán nem lehet az utcán
lenni – az ementáli sajthoz hasonlító hídon át. Nagyon féltettük, de minden
kellemetlenség nélkül visszajött. Hiába, a részeg embert az Isten is óvja.
Az új bunkerben aludtunk, de borzasztóan hideg volt. Amikor felébred-
tem, gyorsan átszaladtam a szomszéd szobába, ahol a kis kályhában égett a
tűz. Délelőtt az a kellemes szórakozásom volt, hogy Károllyal rendet csinál-
tunk a pincében.
A ház előtt megint becsapott a gránát, amitől két ló rögtön átköltözött
az örök vadászmezőkre, nem tudom ugyan, hogy a lovak oda tartoznak-e.
Amikor ennek elment a híre, minden házból asszonyok és férfiak törtettek
elő élesre fent késekkel és véreres szemekkel, pillanatok alatt szétszabdalták a
két tetemet, szőrrel és bőrrel együtt. Amikor délben kimentünk egy kis friss
levegőt szívni, még teljes erővel dolgoztak. Olyan gusztustalan és bestiális
volt, hogy Károly majdnem rosszul lett, de még idejében elhurcoltam. Talál-
koztunk a német egységparancsnok őrmesterrel is, aki közölte, hogy holnap
elköltöznek a Svábhegyre.
Még kaptunk tőle egy „felmentősereg-injekciót” is, így nevezzük a fan-
tasztikus híreket, amelyek a németektől és a nyilaskeresztesektől származ-
tak, és amelyekkel kedvet akarnak csinálni nekünk a további kitartáshoz.629
Ebben az értelemben táviratozta a tábornok ezeknek az egységeknek, hogy
azért jönnek olyan lassan, mert erős orosz egységeket kell legyőzniük és meg-
semmisíteniük, és a kiterjedt aknamezőket kell mentesíteniük. Vajon kinek
táviratozta a jó tábornok ezt a szép mesét? Azt hiszem, a mi kedves barátunk
álmában látta ezt. Persze ők maguk sem hisznek ezekben a hírekben, sem a

629 A németek 1945. január 1-én indították meg az első felmentési kísérletet, a Konrad I.
hadműveletet, melyet még két további követett. Egyik sem ért célt, de a szovjetek erőit meg-
osztásra kényszerítette.

395
győzelemben, sem Hitlerben, sem a felszabadító csapatokban, és még Isten-
ben sem.
Loptunk tőlük egy húskonzervet, nagyon jól fog jönni a vacsorához.
Kauz úr is itt volt, és kért apa részére egy kis süteményt. Éppen akkor
sütöttünk valamennyit, mindjárt át is küldtem neki. Ahogy megtudtuk, vese-
irritációja van. Igazán kellemetlen lehet, de ott nagyszerű ápolásban részesül,
amit máshol nem kapna meg.

1945. január 14., vasárnap

Tegnap este elbúcsúztak a németek. Hoztak magukkal egy üveg Steinhä-
gert,630 ami mindjárt kellemesebbé tette a dolgot, közben kiderült, hogy a
parancsnok a dallamos Valentino nevet kapta a keresztségben. Ilyen szépet
és előkelőt! Őszintén meg kell mondanom, hogy ez a név csöppet sem illett
hozzá. Szerencsére a búcsúzkodás nem tartott sokáig, és nemsokára aludni
tértünk.
Valóban nagyon korán tűntek el, de délelőtt már egy másik társaság jelent
meg, néhányan az új lakók közül, akik nagytakarítást csináltak, kályhákat ál-
lítottak be, és így nemsokára egészen barátságos lett náluk.
Sok lőszer és tisztítószer maradt az elmentek után, hiszen kirámoltak egy
illatszerboltot a Horthy úton. A házmester természetesen mindent össze-
szedett, de a cselédlányok sem voltak restek, és egy halom rúzst és hasonló
dolgokat hoztak el. Mindjárt ki is festették magukat, úgy néztek ki, mint a
farsangi maszkok, de nagyon meg voltak elégedve magukkal.
Mi egész nap a fürdőszobában lustálkodtunk, ahol jó meleg volt. A légi
tevékenység elég nagy volt, néha megnéztük az erkélyről, majdnem magukkal
vitték a tetőt, olyan alacsonyan repkedtek. De nemsokára ez is unalmas lett,
és így olvasással ütöttük agyon az időt a meleg szobában. Én egy nyugágyban
ültem, amely nem volt nagyon stabil, és úgy billegett minden robbanásnál,
hogy arra számítottam, egyszer csak a földön fogok csücsülni. Így egészen
kellemesen telt a délelőtt, aztán lesétáltunk a Gellért térig, hogy van-e va-
lami látnivaló, de csak egy felfordult teherautót láttunk. Nagyon szép idő

630 Német gin.

396
volt, a nap sütött, az ég tiszta volt, csak a hideg csípte pirosra az arcunkat és
az orrunkat. Igazán kellemes lehet ilyen időben ide-oda röpködni. Erről jut
eszembe, azt mondják, hogy nők is részt vesznek a bombázásban.
István délután átment az anyjához, mert a bátyja, Feri beteg, és magas láza
van. A mama természetesen ideges, Feri nem kevésbé, így Helén a villámhá-
rító. Ezen egy kicsit csodálkozom, mert, ahogy őt ismerem, inkább ő lehetne
a villám, de úgy látszik, vannak még csodák. István érdeklődött, hogy hol és
hogyan fázott meg. Ó, a szegény szenet aprított a pincében. És miért nem
csinálta azt fent? De hisz’ az szigorúan tiltva van! És még csodálkoztak, hogy
István bolondnak nevezte, ahelyett, hogy sajnálta volna őt. Most, amikor ál-
landó bombázások és belövések között, örökös életveszélyben élünk, akkor a
békebeli házirendet kell betartani?
Erről az esetről Mária néni jutott az eszünkbe, és nem győzünk eléggé
hálát adni a sorsnak, hogy még idejében elhagyott bennünket. Itt lenn már
igazán nem tudnánk elviselni.
Amíg István és Károly nem jöttek haza, leültem a zongorához, és egy ki-
csit játszani akartam. Ez remek szórakozás a jéghideg szobában, ahol a hideg
még a billentyűkből is árad. Éppen egy gyertyát akartam megnyújtani, ami-
kor óriási durranás riasztott fel szentimentális hangulatomból. A durranást
természetesen azonnal üvegcsörömpölés követte. Hazudnék, ha azt állíta-
nám, hogy nagyon jól éreztem magamat. Át akartam menni a másik szobába,
hogy megnézzem, mi történt, amikor egy következő robbanás rázta meg a
házat. Nem bomba volt, hanem egy belövés. Éppen az ajtóban voltam, és egy
elég rendes légnyomást kaptam, úgyhogy még hülyébb lettem, mint máskor.
Így a főfal mellé álltam, és megvártam a következő ötöt. Kicsit félelmetes
volt, már majdnem egészen sötét volt, a ház remegett, és minden alkalommal
azt hittem, a következő pillanatban rám dől. Az ebédlőben és a fürdőszobá-
ban végérvényesen kirepült minden ablak. Mire ezt megállapítottam, István
is megérkezett, és elmondta, a Ferenc József híd már lyukas sajthoz hasonlít,
és elég veszélyes sétálni rajta.
Miközben az új károkat mértük fel, Károly azon kezdett jajgatni, hogy
még haza kell mennie, mert minden okmánya otthon van. Ezen összevitat-
koztak, mert István nem akart nappal, Károly pedig nem akart éjszaka menni.
Én azon az állásponton voltam, hogy most őrültség az utcára menni, az Iván

397
igen erősen dolgozik, és a tüzérség sem ül ölbe tett kezekkel az óvóhelyen.
Alkonyatkor és éjszaka dolgoznak a legerősebben. De az orvlövészek a leg-
kellemetlenebbek, sosem lehet tudni, honnan jön egy golyó. Mindenhová lő-
nek, ahol egy ember felbukkan, akár katona, akár civil.
Amikor pár nappal ezelőtt pesti kirándulásunkról hazatértünk, már egé-
szen sötét volt, csak a Hold mutatta az utat, kb. 30 centire a sarkamtól csapó-
dott be két világító golyó. Nem tudom, miért nem voltunk rokonszenvesek a
lövészeknek, mindenesetre nagyon kellemetlen lett volna, ha az egyik lövésük
eltalált volna. Valószínűleg Istvánt gondolták németnek, mert olyan sísapka
volt a fején, ami hasonlít a németek sapkájára. A holdfényben természetesen
nyilván nem láthatták, hogy nincs egyenruhában, és a sapkája is sötétkék.
Nem mindig tudtam a férfiakkal lépést tartani, néha lemaradtam pár lépéssel,
de a két lövés után felkötöttem a nyúlcipőt, bár elég fáradt voltam.
A vita azzal zárult, hogy még este átmentek, és szerencsésen vissza is ér-
keztek. Károly lakása már teljesen romokban hever, szinte semmit sem tudott
a holmijából megmenteni. Nagyon sajnálom, mert már a nehezen összespó-
rolt pestszentlőrinci házából is a csendőrök zavarták ki, amikor az oroszok ott
előretörtek, és most még azt a kevés holmiját is elveszti, amit akkor a nagy
sietségben még magával tudott hozni az új lakásába. S hány ember járt még
így!

1945. január 15., hétfő

Ma azzal a kellemes hírrel ébresztettek minket, hogy német katonák az éjjel
fel akarták törni a lakásunkat. Tegnap délután még viccelődtünk azzal, hogy
manapság ilyesmi is előfordulhat, és most máris megtörtént.
Gizi, a szakácsnő és Károly még fönt alszanak, ők hallották a lármát. Gizi
rögtön leszaladt a házmesterhez, aki felébresztette Jászokyt, amitől persze az
óvóhelyen kitört a pánik. Jászoky rögtön fölment, és rendet csinált. A jó baj-
társak csak aludni akartak valahol, és mivel abban a lakásban, ahol a többiek
voltak, már nem volt több hely, kerestek maguknak másikat. Ajtónk zárját
mindenesetre tönkretették.
Olyan nagy volt az ijedelem az óvóhelyen, hogy még J. is elnézést kért
Istvántól a miatt a feljelentés miatt, amit két éve tett ellenünk. Mindent az
anyósára kent, aki valóban igazi boszorkány, de ezt nem találom nagyon lo-

398
vagias cselekedetnek egy férfitől. Úgy gondolta, most már elfelejthetjük ezt
a kicsiséget – fizette volna csak ő azt az ötszáz pengőt! –, és tartsunk össze,
mert egységben az erő. Már feltűnt nekem, hogy egy idő óta szinte túlzó ud-
variassággal köszönt, ami eddig nem tartozott szokásai közé. Úgy látszik, az
volt az előjáték a nagyelőadáshoz. A fő, hogy helyreállt a béke. Természetesen
Istvánt jól ki akarják használni, ezért ez az egész cirkusz.
Én mindenesetre kissé megijedtem, amikor az éjszakai kalandot meghal-
lottam, és megint összecsomagoltam néhány holmit, amit levittem a pincébe.
Igazából nem tudjuk, ki elől kell menteni értékeinket, mert barátság ide, baj-
társiasság oda, a németek már néhány lakást kirámoltak, hogy az üzleteket ne
is említsük. Az élelmiszereket mindenesetre levittük, borzasztó lenne, ha egy
gránát éppen az éléskamrát találná el.
Olyan hideg volt a lakásban, hogy az ujjaim majd lefagytak. Károly lesze-
relt egy ablakot a másik szobáról, ami csodálatos módon épségben maradt,
és az ebédlőben akarjuk megint felszerelni. István és én is segítettünk mint
„szakszerű segítség”. Hirtelen egy erős fényt láttam, szinte mint egy villámot
a szomszéd villában, de mielőtt kinyitottam volna a számat, egy hatalmas
durranás hallatszott, majd jött a lőporszag és a füst, és az ablak a fejünk-
re. Önkéntelenül hátraugrottam, elbotlottam egy kofferban, és nekiestem a
kredencnek. Károly is követte a példámat, és rajtam kötött ki. Senkinek sem
történet semmi baja, csak ő kapott három kis üvegszilánkot az orrára. Úgy
megijedt, hogy szinte szóhoz sem jutott, és amikor megnyugtatásul megkí-
náltam cigarettával, úgy reszketett a keze, hogy nem tudta meggyújtani. Min-
denesetre némi alkohollal erőt öntöttünk magunkba, és csak azután néztünk
körül, hogy tulajdonképpen mi is történt. Tehát: a szomszéd villa sarkát vitte
el egy telitalálat, és miután ez a villa nincs messzebb tőlünk negyven-ötven
méternél, így az utolsó ablakunk is tönkrement.
Délelőtt jött egy alkalmazott a gyárból, és apához is át akart menni.
Természetesen mindjárt küldtem vele néhány holmit, ő pedig visszafelé jö-
vet megint eljött, és elmesélte élményeit. Apának sajnos vesehomokja van.
Szerencsére volt már nála orvos, és most egy termoforral631 gyógyítja magát.

631 Áramos melegítőpárna.

399
A Zsil utcába is el akart menni, de abból nem lett semmi, mert az oroszok
már a Lónyay utcában vannak.632 Mindenütt halottak hevernek az utcán,
többet kell hason kúszni, mint gyalog menni. Az Andrássy úton is csak az
Oktogonig lehet elmenni, így tehát apát sajnos egyhamar nem tudjuk meg-
látogatni.
R. százados állítólag hivatalos úton megtudta, hogy a felmentő sereg
10 hadseregből áll, 7 páncélos és 3 rohamosztagból.633 Most már egészen
nyugodt vagyok.
Délben remekül szórakoztam egy német katonán. A lakásból jöttem le
hosszúnadrágban és pulóverben, a bundámmal a vállamon – ahogy mostan-
ság mindig közlekedem – és persze némi arcfestékkel. A konyhában Vikit
találtam, aki éppen szintén rúzzsal és púderrel sminkelte magát a tükör előtt,
mögötte ült egy német, aki nagy szemekkel nézte a műveletet. Hogy nem
volt éppen egy intelligens alkat, az enyhe kifejezés. Közben azért a csizmáját
is tisztította, de ezt először nem vettem észre, és amíg Vikivel beszéltem, ép-
pen eléje álltam. Így elvettem előle a világosságot, mire egy gyengéd lökéssel
tudomásomra hozta, némi kézjelekkel kiegészítve, hogy nem vagyok üvegből.
Láthatólag nem tudta elképzelni, hogy értek németül, és ennek megfelelően
eléggé meglepődött, amikor elnézést kértem tőle. Őszintén örült ennek, és
miután engem és Vikit kellő ideig megfigyelt, még egyszer megkérdezte a
biztonság kedvéért, hogy tudok-e németül. Folyékony válaszom nagyon bol-
doggá tette, aztán megkért, hogy magyarázzam meg neki, miért festjük ki
a szánkat. Kissé csodálkoztam, hogy a huszadik században hogy kérdezhet
ilyet valaki, és csak azt tudtam válaszolni, hogy azért, mert ez a divat.
– Na, ez igazán nem tetszik nekem, ilyesmivel egy nő nem tudna rám jó
benyomást tenni – mondta.
– Hát, ez rám és minden más nőre nézve, akik rúzst használnak, egy óriási
csapás, de talán túléljük – válaszoltam, és így nem tudta, hogy most megsér-
tődjön, vagy nem.

632 Valóban ott állt az arcvonal január 15-én.

633 Kicsit zavaros a leírás. A Konrad I. hadművelet támadását két német SS-páncéloshadosz-
tály és egy gyaloghadosztály indította meg.

400
 Miután megint alaposan szemügyre vett, megállapította, hogy én kivétel
vagyok, nekem ugyanis jól áll, mert szép fogaim vannak, de különben ez a
sminkelés egyáltalán nem szép. Most már sokkal nyugodtabb voltam, mikor
ezt a véleményt meghallottam, és amikor még azt is közölte, hogy a sötét haj
engem jól „öltöztet”, már a pulzusom is rendbe jött. Még azt is megkérdez-
te, hogy nem vagyok-e művésznő. Mikor erre nagy szemeket meresztettem,
megnyugtatott, hogy magától értetődően színésznőre vagy filmsztárra gon-
dolt, amire természetesen nemet válaszoltam, amit nagyon sajnált. Én is.
Azután a nadrágviseletünkön csodálkozott, amin viszont én csodálkoz-
tam, mert a nők Németországban már sokkal régebben hordtak hosszú nad-
rágot az utcán, mint itt. Ő azonban azt mondta, hogy noha ő berlini, de még
nem látott nőt nadrágban. Úgy látszik, mindig máshova nézett.
Délután Károly helyreállította a bunkert, mert Imre, a drága angyal ho-
zott egy egészen kicsi kályhát az anyósától, amely éppen el is fér itt. Milyen
remek lesz meleg szobában aludni!
A kellemetlen betörések elkerülése végett a ház férfi tagjai őrséget tarta-
nak 9–7-ig. J. még este eljött hozzánk, és udvarias kézcsókkal köszönte meg
a beosztást, amit csináltam, és újabb német invázióról beszélt.

1945. január 16., kedd

A meleg szobában aludtunk fél 9-ig, és csak a robbanásokra ébredtünk fel,
amiktől a konyha utolsó ablaka is apró szilánkokra tört. A szomszéd kollégi-
um teniszpályája kapott bombatalálatot, ez sem volt messzebb ötven méter-
nél. Igazán kíváncsi vagyok, hogy a lakásunk megmarad-e.
Az itteni németek nagyon csodálkoztak, hogy itt még nincs forradalom,
és azt mondták, hogy az oroszok állítólag nem is olyan rossz emberek. Meg-
semmisítik ugyan a németeket és a nyilaskereszteseket, de a többiekre nézve
nem veszélyesek. A németek nem hisznek sem a felmentő seregekben, sem a
győzelemben. Ez nem is csoda, annyi a veszteségük és sebesültjük, élelmisze-
rük igen kevés, gyógyszerük pedig egyáltalán nincs. Kb. 60 ezren634 vannak

634 A németek létszáma nagyjából 45 ezer fő volt az ostrom elején, a katlan teljes létszáma
magyarokkal együtt 95 ezer fő volt.

401
itt bekerítve, és azt mondják, jöjjön, aminek jönnie kell, csak legyen már vége.
Azt hiszem, igazuk van.
Egy bomba átszakította a tetőt, de már fent felrobbant, így nem tett nagy
kárt.
A J.-lakás is kapott egy találatot, de az nem okozott nagyobb kárt, mivel
a lövedék már a falnál felrobbant.
Az oroszok még mindig a vasúti töltésnél vannak, de odaát Pesten szinte
semmi sincsen a kezünkön.
A légi tevékenység igen erős.

1945. január 19., péntek

Egy csendőr jött Pestről, és azt mondta, hogy Pestet már föladták, és az oro-
szok már elfoglalták.635 A magyarok Budát is fel akarták adni, de a németek
nem adták hozzá a beleegyezésüket, mert Hitler azt a parancsot adta, hogy
Budát és főleg a Várat az utolsó töltényig tartani kell.636 Szegény németeknek
már 7000 sebesültjük van, akiket akkor sem tudnának magukkal vinni, ha
egy csoda folytán ki tudnának törni. Ez a parancs az egész társaság számára
egyenlő a halálos ítélettel. Nagyon sajnálom őket, csaknem mind egészen
fiatal, 18–24 év közötti férfi, és teljesen kétségbe vannak esve. Az egyik most
mehetett volna szabadságra, ehelyett a töltésre rendelték 24 órás szolgálatba,
5 óra pihenővel. Elég jó hangulatban volt, és úgy tett, mintha az egész dolog
nem izgatná, de ez csak színjáték. Nekem is gyakran tartottak már előadást a
felmentő seregekről és a győzelemről, de amikor azt hitték, hogy nem hallom,
a legnagyobb elkeseredéssel beszéltek az eseményekről.
Az oroszok állítólag már egy hidat vernek a felrobbantott Horthy híd
mellett,637 de nem tudjuk ellenőrizni, hogy ez így igaz-e, hiszen nem tudunk
kimenni az utcára. A hidak felrobbantásának sem volt semmi értelme, de ez
láthatólag ezeknek az embereknek a beteges és veszélyes mániája.
Vajon mikor fogsz rólunk hallani valamit? És mit mesélnek majd nektek?

635 Január 18-án ürítették ki a védők a pesti hídfő maradékát.

636 Az erre vonatkozó parancs még az ostrom előtt megszületett Hitler részéről, mikor de-
cember elején Budapestet erőddé nyilvánította.
637 A hír nem volt igaz.

402
 Az oroszok Pestről lövik a Horthy utat, most már egyáltalán nem lehet
ezen az úton járni. Már nem megyünk ki az utcára, legfeljebb a kapuig egy
kis friss levegőt szívni.
A mai nap szenzációja különben egy öreg, süket ember volt, aki nyilas-
keresztes igazolvánnyal és azzal az írásos paranccsal jelent meg, hogy mivel
bombakárosult, adjunk neki szállást. Ez nagyon gyanús, több okból kifolyólag:
1. Most már csaknem mindenki bombakárosult és a pincében lakik, tehát
ennek semmi értelme.
2. Állítólag Pesten lakott, tehát miért és főleg hogyan jött át, miután na-
pok óta nincsenek hídjaink, és állítólag ma jött át.
3. Nem beszél jól magyarul, legalábbis különös akcentusa van.
4. Bár ő süket – legalábbis ezt mondja –, de ha a közelében beszélgetünk,
a legnagyobb figyelemmel hallgatózik, ha azt hiszi, hogy nem vesszük észre.
5. Állandóan meghazudtolja magát.
Tehát ő nagyon sötét egyéniség, valószínűleg kém, csak azt nem tudjuk,
hogy nyilas vagy orosz. Mindenesetre megegyeztünk, hogy előtte tartjuk a
szánkat, csak az időjárásról és hasonló érdekes dolgokról beszélgetünk. Na-
gyon kíváncsi vagyok, mi lesz ebből, hiszen minden további nélkül lelőhetik
és eltemethetik, manapság az ilyesmi fel sem tűnik.

1945. január 20., szombat

Nagyon szomorú napunk volt, Imre meghalt. Hajnalban elment kenyérért,
és nem jött többet vissza. Már megkapta a kenyeret, mikor kijött a boltból,
és be akarta csukni az ajtót, egy akna csapódott le mögötte, három repeszt
kapott a tüdejébe, és azonnal meghalt.638 Ebből a kenyérből egy falatot sem
tudnék enni. Olyan kedves, derék fiú volt, nem lehetett olyat mondani, amit
ne csinált volna meg azonnal, mindig vidám volt és hálás, hogy otthont ad-
tunk neki. Volt háborúban, az orosz fronton, és sebesülés nélkül megúszta,
nagy bombázásokat is túlélt a szabad ég alatt, és most így kellett meghalnia.

638 Talán Horváth Imre 25 éves gyári munkás lehetett, aki 1945. január 20-án vesztette életét
aknarobbanás következtében a Horthy Miklós út 77. számú épületnél, lakcíme: VIII. kerület,
Örömvölgy utca 26. volt.

403
Tulajdonképpen szép halála volt, mert nem kellett szenvednie. Így rendelte
neki a sors, és biztosan jó így, csak az ember nehezen fogadja el, hogy egy 24
éves fiatalembernek ereje teljében így kell végeznie.
Természetesen itt temettük el, de a föld annyira fagyott volt, hogy a férfi-
ak nem tudtak ásni, így német segítséggel robbantani kellett. A holttest még
mindig a pék udvarában fekszik, és csak este hozzák majd át, mert most nem
lehet az utcán járni. Két német katona be akart indítani egy autót a ház előtt,
mindkettő azonnal megsebesült. Remélhetőleg este nem történik semmi,
amikor a holttestért mennek, az már egy kicsit sok lenne.
Mindehhez még nagy izgalmunk volt, ugyanis jött egy nyilas, és azt a pa-
rancsot adta, hogy minden 10–96 év közötti férfinak mennie kell sáncot ásni.
Felírta a férfiak névsorát, fél 5-kor kellett volna jelentkezniük a Horthy úti
pártházban.639 Hát ez aztán már igazán sok, a munkát ugyanis legfeljebb két-
száz méterre az első vonaltól kellene végezni, természetesen állandó golyó-
záporban. Csupa civil, akiknek otthon családja van, és sokan sosem jönnének
vissza. Ez az egész teljesen értelmetlen, miért kell akkor még több embernek
meghalnia? István beszélt a német parancsnokkal, hozzon a parancsnokság-
tól egy írást, hogy a házban lakó férfiak a németeknek dolgoznak, és nem
tudnak árokásásra menni. Ez persze nem igaz, de remélem, hogy ez menni
fog, igazán borzasztó lenne, ha elhurcolnák őket. Egy ismerősünk egy egész
éjszakát töltött ezzel a munkával, és ő mesélte, csoda, hogy itt van, mellette
nagyon sokan elestek. Ennek megfelelően nézett ki, olyan volt, mintha a saját
maga árnyéka lenne.
Milyen hallatlanul ostobák ezek a nyilaskeresztesek, ezt mutatja a korha-
tár kijelölése is, a törvényben ugyanis az áll, hogy a felső határ 48 év, tehát
akik 1896 előtt születtek, azok már fel vannak ez alól mentve. Hogy az alsó,
10 éves határral pontosan mi van, azt nem tudom, de ezzel is hasonló lehet
a helyzet. Ezek biztosan csak futólag nézték meg a rendelkezést, és a saját
ízlésükre formálták. Az már eszükbe sem jutott, hogy egy 96 éves aggastyán
örül, ha járni tud, nemhogy ásni. És még lenne szívük 10 éves gyerekeket is
kihajtani.

639 A kerületi nyilasház a mai Bartók Béla út és a Zenta utca sarkán lévő épület volt.

404
 Szegény Imrét is hazahozták már. Elég nehéz munka volt, mivel a Horthy
úton nem lehet járni, a falakon tátongó lyukakon kellett átmászniuk, hogy
eljussanak a pék udvarába. Az odaút még hagyján, de a nehéz holttesttel vis�-
szajönni, kemény munka volt. A koporsója egy teknő, a házmester, aki aszta-
los, csinál rá egy tetőt, és a Pogány lányok egy kispárnát is hoztak a feje alá.
Ágnes doktorkisasszony640 megejtette a halottszemlét, és este már el is temet-
ték Imrét. Tulajdonképpen reggel akartuk csinálni, de mivel a sír készen volt,
nem akartunk tovább várni, ki tudja, mi történik holnap reggelig, ki tudunk-e
menni egyáltalán a házból. A gépfegyvert olyan közelről halljuk, hogy már
nincs sok reményünk.
Egy pap érkezett nemsokára, és megkezdődött a szomorú szertartás. Erre
a temetésre életem végéig emlékezni fogok, olyan szomorú és megható volt,
most éreztük megint határozottan, milyen is a háború és a megszállás. A sír
a kert másik végében van, ott nem maradhattunk sokáig, mert az egy eléggé
nyílt terepen volt, és a golyók csak úgy süvítettek István és Károly körül a
sír mellett. Így szorosan a pap mellett felálltunk az udvar egy védett zugá-
ban, aki zseblámpa fénye mellett mondta el az imát. A hold megvilágította a
kis csoportot, a fák árnyai a föld felszínén egy óriási polip karjainak tűntek,
majdnem az volt az érzésem, hogy mindjárt megragadják a lábamat. A latin
imában nincs semmi áhítat, eddig azt hittem, hogy ilyen gyorsan nem is le-
het beszélni, ahogy ledarálta. De a rövid imák, amelyeket mindegyikünk az
Istenhez küldött, igazán szívből jöttek. Az egész ház ott volt, mert minden-
ki nagyon szerette Imrét, és nem tudtuk elhinni, hogy most már sosem jön
vissza többé. Ott álltunk könnyekkel a szemünkben és megindult szívvel a
sírnál, de aztán elcsitult bennünk az igazságtalanság érzése, és az ima végén
már csendes megadással mondtuk az áment. Szegény, talán sok szenvedéstől
szabadult meg, és fájdalom nélkül repült át egy jobb világba. Egy keresztet
állítottunk, és virágokat helyeztünk a sírjára, az éjszakai csendben finom fehér
leplet terített rá a hó. És egy kis faluban egy fehér hajú öregasszony még nem
tudja, hogy most már fentről őrzi őt a fia.

640 „Ágnes doktorkisasszony”, aki a bombázás alatt is bátran ment a sebesülteket ellátni.

405
1945. január 21., vasárnap
Éjszaka megint nagy ijedségen estünk át, és megint szerencsénk volt a sze-
rencsétlenségben. Éjfélkor, alig hogy ment István és Károly őrségbe, nagy
lövöldözés támadt. Egy hatalmas durranást követően Pistikét hallottam sírni.
Úgy megijedtem, hogy a szívdobogástól majdnem összeestem, de aztán si-
került átérnem. Amikor kinyitottam az ajtót, lőpor és füst áradt felém, sze-
mem-szám tele lett vele, és szinte semmit sem láttam. A kiságy mindjárt az
ajtó mellett állt. Az első dolgom volt, hogy a síró gyereket kikaptam belőle, és
boldogan láttam, hogy nem történt semmi baja. De ő még mindig Annust, a
gyereklányt hívta, az ő ágya ugyanis az ablak alatt volt, és a gyerek megérezte,
hogy Annus a legveszélyesebb helyen fekszik. Hála Istennek azonban a lány
ösztönösen a fejére húzta a takarót, úgyhogy ő is sértetlen maradt. Amikor
megláttam a mennyezetet a kiságy fölött, forró hálát kellett rebegnem a Jóis-
tennek, mert a plafon teljesen tele volt szilánkokkal. És a gyerek sértetlen ma-
radt. Mindjárt átvittem magammal, és olyan boldog voltam, mint talán soha.
Délelőtt megint jött az egyik nyilas a Gammából, és gyönyörű mesét
mondott a kétezer páncélosról és hasonlókról. Állítólag már Érdnél vannak
– kb. 23 kilométerre Budapesttől641 –, a tüzérségünknek már egyáltalán nem
szabad arrafelé lőnie, nehogy eltalálják a felmentő sereget. Azt hiszem, mióta
Andersen meghalt, nem találtak ki ennél érdekesebb mesét. Már inkább itt
szeretném látni az oroszokat, akkor hamarabb megkezdődhetne a normális
élet. A németekből és a nyilaskeresztesekből mindenesetre elegem van, egy-
szer megpróbálhatnánk az oroszokkal is.
Ha látnád ezt az embert, biztosan éppúgy nevetnél rajta, mint én. Ugyanis
a következőképpen van felszerelve: először is ő egy alacsony, kövér ember,
ehhez így öltözött fel: egy rövid barna bőrkabát, hozzá csizma és nadrág.
A nyakában egy rossz színházi látcső lóg, az övén egy pisztoly, néhány ké-
zigránát, egy tölténytáska, és talán még egy dugóhúzó, bár erről még nem
tudtam meggyőződni. Kerek fején egy bőr pilótasapka, azon pedig egy ro-
hamsisak valódi pléhből. Azt hiszem, ha az oroszok meglátnák, elejtenék a

641 A Konrad III. felmentési kísérlet során Baracskáig jutottak előre a németek, mely a
Sas-hegytől 28 km-re volt. Érdet sosem érték el a felmentési kísérlet során.

406
fegyverüket a nevetéstől. Természetesen nyilas szokás szerint hangos „Kitar-
tás! Éljen Szálasi!”-val köszön, amire én halk „Viszontlátás!”-t hebegek, és
közben tartok attól, hogy rendreutasításban lesz részem. Büszkén mesélte,
hogy apának némi alkoholt vitt, amikor beteg volt, ugyanis ők „védtek egy
Meinl üzletet, nehogy kifosszák” – magyarázta. Ő szereti apát, és úgy gon-
dolja, hogy bár nem híve a „nagy eszmének”, ennek ellenére nincs még egy
olyan jó ember, mint ő.
Azt ajánlotta, ha fogytán van az élelmiszerünk, menjünk Kopecskó „test-
vérhez”, és rá hivatkozva majd kapunk tőle. Valószínűleg egy ősrégi magyar
család sarjáról lehet szó, a neve után ítélve.
Délután egy eddig ritka vendéget fogadhattunk, de attól félek, hogy ezu-
tán többször is felkeres majd minket. Jászoky estig itt ült, és egyfolytában be-
szélt. Látogatásának oka a nyilaskeresztesek voltak, akik állítólag keresik őt,
mert tegnap senki sem volt a sáncásásnál. Ide valószínűleg nem jöttek volna,
de ha mégis, van egy hátsó kijárat, és még a németekhez is futhattak volna vé-
delmet kérni. Nagyon választékosan beszélt, mindig rám jött a nevethetnék,
mikor ilyesmiket mondott, „ő többször volt házam vendége” stb. Mi csak úgy
mondjuk, többször volt nálunk, de ez is nagy különbség köztünk.
Gizi a Gellértbe ment vízért, ahol csak akkor adnak, ha írásos engedélye
van valakinek R. századostól – aki szintén a Gammában volt. A mienk Imre
nevére volt kiállítva, így egy másikat kellett kérnünk. A százados úr termé-
szetesen a legmélyebb lyukban ül és iszik, ha van neki mit. István küldött is
neki egy üveggel, aminek nagyon örült, és holnapra bejelentette a látogatását.
Semmi kedvem csevegni vele, de sajnos így most nem mondhatjuk, hogy nem
vagyunk itthon. De azt hiszem, nem lesz benne annyi mersz, hogy eljöjjön,
bár csaknem az egész utat egy alagúton át teheti meg, csak pár lépést kell a
felszínen megtennie.
Tegnap este lejött az egyik német az ennivalójával együtt, és azt mondta,
nem tudja megenni, mert olyan erősen paprikás. Valóban az volt, ezért valami
mást adtunk neki enni, sőt még egy darab süteményt is. Olyan boldog volt, a
szemei ragyogtak, látszott rajta, hogy már régen nem evett ilyesmit. Egyszer
már beszélgettem vele, eredetileg mérnökgyakornok, nem egy katonaalkat.
A lábán sérült meg, és csak mankóval tud közlekedni. Azt mondja, már 7000
sebesültjük van, és csak egy sebészük, és néhány asszisztens. A fő kötözőhely

407
rémesen néz ki, magyarok és németek fekszenek ott a legsúlyosabb sebekkel,
és szinte semmi segítség nincs. Kötszer már alig van, altatószer egyáltalán
nincs, a legnehezebb műtéteket érzéstelenítés nélkül végzik, még az ampu-
tációkat is. A könnyebb sebesültek később egyáltalán nem kapnak orvosi
ellátást, magukat kell átkötözniük, illetve maguknak kell gondoskodniuk új
kötszerről. Ez természetesen lehetetlen.
A Gellért alagútjában is sok sebesült és beteg fekszik, egész sűrűn egymás
mellett, sötétségben és állandó léghuzatban. Ennivaló szinte semmi sincs,
naponta egyszer vagy kétszer kapnak egy híg levest, és más semmit. Ez már
három hete így megy.
Grünbaum zsidó egyik ismerőse, aki az anyjával együtt elbújt a nyilasok
elől, hozta a hírt, hogy London állítólag bemondta, az oroszok már Sopront
és Szombathelyt is elfoglalták. Ezt ugyan nem hiszem el, de szívből nevetnék,
ha a bátor nyilasok és németimádók hiába menekültek volna el, és hamarabb
kerülnének fogságba, mint mi.
A Donausender642 persze azt mondja, hogy minden orosz támadást itt
visszavertek. Hogy Pest elesett, arról nem lehet hallani. Most legalább láthat-
juk, mennyire lehet hinni a német hadijelentéseknek, de most már egy kicsit
késő.
Pesten még mindig nagy tűz van, de a helyét nem tudjuk megállapítani.
Egyébként nagy csend van, a repülők pár napja nem jönnek nappal, csak éj-
szaka tűnnek fel Junkersek, amelyek utánpótlást hoznak.643
Alkonyatkor a kapu előtt sétálgattunk, most még fiatalabbnak nézek ki,
mert a hajamat két varkocsba fogtam össze, egy-egy piros maslival. Egy jég-
pályát szeretnénk ott csinálni, de ez persze csak egy álom.
Az öreg, süket jövevényt csak pár percre láttuk, de tegnap a temetésnél
nagyon sokat segített. A végén még majd kiderül, hogy egy teljesen ártal-
matlan és rendes öregember, csak a túlfeszített képzeletünk szüli bennünk a
hülye gondolatokat.

642 Magyar nyelven is sugárzó német rádióadó, melynek szerkesztősége Bécsben volt.
643 Ejtőernyős ellátótartályokban dobtak le utánpótlást.

408
1945. január 22., hétfő
Ivánék ma megint megkezdték a munkát, délelőtt olyan zűrzavar volt, mint
már régen nem. Gyönyörű idő volt, én is szívesebben repkedtem volna ide-
oda, ahogy egy-két évvel ezelőtt a repülőegyletben, mint hogy a földről néz-
zem, hová potyognak az oroszok ajándékai.
Sok látnivalónk volt, nem panaszkodhatunk, hogy irigyelték tőlünk.
Majdnem kaptunk egy bombát, a szomszéd kertben esett le, kb. 10 méterre
tőlünk. Ahogy a lakásunk ezután kinézett, arról jobb nem beszélni. Minde-
nütt sárdarabok, repeszek, amik még a redőnyöket is átszakították, az udvar
is tele volt téglával és törmelékkel. Azt hittük, a ház kapta a találatot, csak
azután láttuk, hogy csupán egészen a közelben történt a becsapódás. A lég-
nyomás a téglákat a háromemeletes házon keresztül átdobta az udvarba. Ist-
ván és Károly éppen a fürdőszobában borotválkoztak, és már megint óriási
szerencséjük volt, még légnyomást sem kaptak.
Nagymama szerint a ház rémesen néz ki, de ezt csak azért mondja, mert
a város többi részét nem látta. Akkor örülhetne, hogy csak így nézünk ki. De
a pincében mindenki ilyen, szegény öreg P. és Jászoky már egészen el vannak
keseredve a sok öreg boszorkány miatt, akik ott egy rakásra összegyűltek, és
állandóan veszekszenek. Reggeltől estig és estétől reggelig panaszkodnak, és
minden bolhából elefántot csinálnak.
Rohonczy asszony644 egész nap mint egy királynő ül a trónján, és a mosto-
halánya, valamint a sógornője csinál mindent helyette. Szőke fürtjeit mindig
becsavarva hordja, a fém hajcsavarok úgy állnak ki a fejéből, mint a sündisznó
tüskéi. Én még nem láttam őt rendes frizurával, mindig ezekkel a dolgokkal
szaladgál. Valószínűleg az oroszok tiszteletére fogja majd kifésülni a haját.
A főszerepet azonban Mikes asszony,645 Jászoky anyósa játssza. Ő viseli
gondját unokáinak, a 13 éves Frigyesnek646 és a 10 éves Jánosnak, mondhatni,
majomszeretettel veszi körül őket. Az első fellépése reggel kezdődik, mikor
megjelenik a „szent edénnyel”, és a két nagy lakli ott intézi el minden dolgát

644 Rákóczy Parchetich Vincéné, aki az épületben a III/8.-ban lakott.

645 Magyar Ernőné, Jeszenszky Ferenc ( J. úr, Jászoky) anyósa.
646 Ifj. Jeszenszky Ferenc (1932–2011), fizikus, Jeszenszky Ferenc ( J. úr, Jászoky) nagyobbik
fia.

409
az ágy mellett. Amikor a pince a művelet következtében kellően megtelt orr­
facsaró bűzzel, az egészet, egy gyertyával súlyosbítva, kiviszi. Nagyon sajná-
lom, hogy a karikatúrarajzolásban teljesen tehetségtelen vagyok, ez megérné
a megörökítést. Közben az egész pince rajong a koraérett gyerekekért, akik
ennek megfelelően képzettek is. Kiselőadásokat tartanak a legkomolyabb
problémákról, és úgy hallgatják őket, mint a prófétákat. Hiszen az apjuk sem
a szerénységéről nevezetes!
Egy katonától vettünk 1500 cigarettát, így egy kis időre el vagyunk lát-
va. Este megint lejött a sebesült német, és sok mindenféléről beszélgettünk.
Nem híve a nácizmusnak, de a zsidókért sem rajong. Egy középutat szeretne,
ahol nyugalom van. Azt mondja, Németországban is sokan vannak, akik nem
szenvednek a háborútól, és mindenből kihúzzák magukat. Amikor kb. másfél
éve Goebbels beszédére „a nép” a további háború mellett állt ki nagy lelkese-
déssel, egészen a végső győzelemig, akkor a „nép” is ezekből állt, és nem volt
köztük egyetlen anya sem, akinek a fia már évek óta harcol, sőt, talán már el
is esett. Azok ugyanis majd mindnyájan tisztában voltak azzal, hogy ettől a
háborútól már nem várható győzelem.
Aki főiskolán vagy egyetemen akar tanulni, annak az NSDAP tagjának
kell lennie, de különben ő nem tagja a náci pártnak. A hazája Thüringiában
van, és megígérte, hogy visz Neked egy levelet, ha valóban kijutnak innen.
Szeretném remélni, hogy ez majd lehetséges lesz, de valójában már sem én,
sem ő nem tudunk hinni abban, hogy ez lehetséges. Csak kölcsönösen vi-
gasztalni akartuk egymást.
Délután nagy felfordulás volt a házban, mert a németek is gyanúsnak ta-
lálták az öreget, követelték, hogy igazolja magát, és kiadták a parancsot, hogy
nem hagyhatja el a házat. A dolog úgy kezdődött, hogy szeretett öreg barát-
nőnk, S. asszony a katonai dolgok parancsnokát ki akarta kérdezni katonai
kérdésekről, közben egy másik katonának feltűnt, hogy az öreg a lépcsőház
sötét zugából figyel, és hegyezi süket füleit. Ez némileg feltűnő volt, és nagy
botrány lett belőle. Nagyon kíváncsi vagyok a fejleményekre, és nagyon örül-
nék, ha S. asszonyt is bezárnák egy kis időre, biztosan jót tenne neki.
Este megint jöttek a Junkersek, három ejtőernyős csomag a kollégium
kertjébe esett. Az egész ház az udvarban állt, és izgatottabbak voltak, mint
amikor bombák hullottak. A katonák mindjárt kilőttek három piros világí-

410
tórakétát, jelezve, hogy megfelelő helyre esett a küldeményük, de azt nekik
sem volt szabad kinyitni, míg felsőbb parancsot nem kapnak. A nézők termé-
szetesen csokoládét és más élelmiszert vártak a bomba formájú tartályokból,
de azok természetesen kézigránátokkal és hasonló nélkülözhetetlen holmival
voltak tele. Azt hiszem, a csokoládé sokkal hasznosabb lett volna, némileg
enyhítette volna a katonák éhségét, de ez még arra sem jó. Jászoky megint
nálunk töltötte az estét, de most nem annyira a nyilaskeresztesek elől bujkál,
mint az öreg boszorkányok elől.

1945. január 23., kedd

Megint jó sokáig aludtunk, és Pistike ébresztett bennünket, aki „Jó reggelt,
Mami, jó reggelt Papi!”-val nyitotta ki az ajtót. Ezt most tanulta, és nagyon
büszke a szókincsére.
Két Gamma-alkalmazott várt ránk türelmetlenül, mert a pénzt akarták
megkapni, mindkettőnek gyereke van, és kétszáz pengőért tudnának cuk-
rot venni. Hát az biztos, hogy a gyerekeknek a legnehezebbek ezek az idők,
hiszen sem élelmiszert, sem tejet nem lehet kapni. A szomszéd kertben is
eltemettek nemrég egy kéthetes csecsemőt, akit az anyja nem tudott táplálni,
így visszarepült oda, ahonnan nemrég megérkezett, és ahol biztosan jobb a
sora, mint itt.
Nagyon csodálkoztunk, amikor az öreget ismét megpillantottuk, hiszen
tegnap a németek elhurcolták. Amikor azt meghallottuk, nem jósoltunk neki
hosszú életet, de úgy látszik, mégiscsak egy vén bolond. Saját elbeszélése sze-
rint a magyar rendőrségnek adták át – azt hittem, ilyesmi már nem létezik
–, akik továbbküldték egy nyilaskeresztes parancsnokságra, ahol kenyeret és
szalonnát kapott, és hazaküldték. A kenyeret és a szalonnát mi is láttuk, így
a dolog félig-meddig igaz lehet, mert ilyesmit manapság nem talál az ember
az utcán. Nagyon el van keseredve, azt mondta, ezt sose várta volna a néme-
tektől, hiszen olyan sokat dolgozott nekik, és azt nem így kellett volna meg-
köszönniük. Hiszen igaza van, de mégiscsak ő tette magát gyanússá. Persze
mindenki izgatottan várja a további fejleményeket. S. asszony is elárasztotta
Istvánt kérdéseivel, de ő nem volt kapható véleménycserére. Nagymama pró-
bál meggyőzni arról, hogy ne gyűlöljem ezt a vén boszorkányt, de őt senki
nem szereti, miért én legyek a kivétel.

411
 Délután kicsit kimentem a gyerekkel a friss levegőre, eléggé csendes volt
minden, alkonyatkor mindig van egy rövid szünet. Szinte az egész ház kint
volt, amikor megjelent nagymama, teljes menetkészültségben, hőn szere-
tett S. barátnőjével, hogy ők most egy kis sétát tesznek. Hirtelen azt sem
tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de persze az utóbbit választottam. Jászoky is
megpróbálta megőrizni komolyságát és tekintélyét, és előhúzván zsebóráját,
méltóságteljesen kijelentette, hogy öt óra van, és már senki sem mehet az
utcára. Csendesen megjegyeztem, hogy a katonák is csak futólépésben, de
főleg inkább a földön kúszva közlekednek, és azt is csak akkor, ha feltétlenül
szükséges, tehát nem kell buta ötletekkel más embereket kínozni. Mindjárt
tudtam, hogy ez az ötlet Szerafintól származik. De ő nem tudott olyan gyor-
san megnyugodni, és legalább a kapuig elcipelte nagymamát. Megjegyezte,
hogy az utca jelentősen jobban néz ki. Valóban nagyszerű, hogy a kocsik és
a lovak elvonultak, és szorgalmas emberek a lótetemek maradványait is elta-
karították. Ez is valami. El tudod képzelni, hogy pár hónapja még micsoda
botrány lett volna, hogyha egy megdöglött lovat helyben feldarabolnak, és a
beleket meg a csontokat otthagyják? Hiszen egy darab papírt sem lehetett el-
dobni, de most annak örülünk, ha az utca nincs az említett dolgokkal díszítve.
Péter, a német sebesült megint lejött, Viki647 adott neki egy borotvát,
aminek segítségével úgy megszépítette magát, hogy szinte meg sem ismer-
tük. Viki magánkívül volt az örömtől, és hogy hízelegjen neki, előhozta egy
SS-katona fényképét, aki a nagy szerelme volt, és minthogy nem tud néme-
tül, röviden és velősen csak annyit mondott: Kamerád.
Erre Péter nagyon dühös lett, és azt mondta, hogy az SS-ek nem bajtár-
sak, az egy undorító társaság. Ő a Wehrmacht tagja, és ők kölcsönösen utálják
egymást.
Este azt hallottuk a Donausenderen, hogy Székesfehérvárt – Budapesttől
60 km-re délnyugatra – a felmentő csapatok ismét elfoglalták, és azok most
Budapest felé tartanak.648

647 Kovács Viktória, aki az ostrom alatt németekkel kacérkodott, később a – közben a front-
ról visszatért – barátja, a kommunista Ocsenás József szabadította ki, majd a Magyar Kom-
munista Párt tagja lett.
648 1945. január 22-én foglalták vissza a német csapatok Székesfehérvárt.

412
1945. január 24., szerda
Ma éjjel nagyon szépeket álmodtam, és ezért egész nap jó hangulatban vol-
tam. Ez most nagyon fontos, hiszen ezeket a napokat csak jó hangulatban
lehet túlélni.
Ennek ellenére van okom rosszkedvre is, mert lassan, de biztosan hízom,
és lassan egész kövér leszek. Ez főleg azért kellemetlen, mert lassan nem férek
bele a ruháimba. A többiek irigyelnek, mert ők egyre fogynak. Azt hiszem,
hogy az is sokat számít, hogy nem vagyunk azon a borzasztó helyen, és nem-
csak panaszkodással töltjük az időt, hanem megpróbálunk jól szórakozni.
Buzássy, egy alkalmazott a gyárból és nagy hódolóm, szinte naponta jön,
csak sajnos én nem tudom őt elviselni. Rémesen beképzelt, és minden alka-
lommal elmeséli, hogy hány láda ezüstöt dugott el, és hogy 400 pengőért vett
egy inget. Ő ugyanis a gyárban lakott, és amikor az utolsó percben onnan
elmenekült, minden holmija ottmaradt. Amikor jön, minden alkalommal ud-
variasan megkérdezi, hogy vagyok. Mit lehet erre válaszolni, csak azt, hogy
köszönöm jól. De ő aggodalmasan megnéz, és kijelenti, hogy az arcom na-
gyon beesett. Tehát ő egészen bolond, hiszen az arcom egyre kerekebb lesz.
Ha a stílusom egy kicsit zavaros, azon ne csodálkozz, mert nem tudok
nyugodtan és magamban írni egyik szobában sem. Most is a bunkerban ülök,
Jászoky, István és Károly egyfolytában beszélnek, lehetőleg egyszerre, a kicsi
meg közben mindenkit kínoz, főleg engem. Megpróbálok ebben a bábeli zűr-
zavarban koncentrálni, de szinte semmi reményem sincs, hogy ez sikerülni fog.
Nagymama azzal a hírrel jött, hogy az oroszok az Ulászló utcánál vannak,
de ez nem igaz, még nem jöhettek át a töltésen.649 A katonák azt mondják,
ha tudnák az oroszok, mennyire gyengék vagyunk, már régen itt lennének.
Este jött Sch. egy zsákkal, és kért egy kis krumplit és babot, mert a nő-
vérével és azok gyermekeivel már éhezik. Ígért bort és két kiló borsót, a bort
el is hozta. Egyik napon innen a Horthy út 4.-be hat óra alatt tudott eljutni,
ami különben 1-2 percre van. De át kell menni az utcán, és mivel állandóan
erősen lőnek, igazán nem kellemes. Már aknaszilánkot is kapott a kezére.

649 Az Ulászló utca február 10-én került a szovjet csapatok fennhatósága alá.

413
 Most azt akarja megszervezni, hogy a Gellértből egy vízvezetéket épít-
senek ki eddig a környékig. Mindig szerveznie kell valamit, de sosem lesz
belőle semmi.
Itt természetesen sokat és jól evett, azután meghallgattuk a Donausen-
der magyar híreit. Péter is lejött, máskor én szoktam az érdekesebb híreket
lefordítani, de most természetesen ezt Sch. csinálta. Olyan borzasztó rosszul
beszél németül, hogy egészen ideges lettem. Nem tudom, hogy tudott Papen-
nel650 megbeszéléseket folytatni ilyen beszédtudással. Ugyanis azt mesélte,
hogy Törökországban bridzselt és tárgyalt is vele.
Péter már teljesen el van keseredve, főleg az SS miatt. Azt mondja, ha a
felszabadító csapatok valóban megjönnének, akkor először őket mentenék
meg, a hadsereg nem fontos. Természetesen azért mentenék meg őket, mert
mindenütt – főleg Oroszországban – olyan rettenetes dolgokat követtek el,
hogy az oroszoktól azonnal megkapnák megérdemelt jutalmukat. Ők, a had-
sereg már-már annyira elfáradtak, és olyan kilátástalannak látják a helyze-
tet, hogy legszívesebben máris hazamennének. Hát nem nagyon felemelő
ezt hallgatni, mi egyáltalán nem tudjuk, milyen a helyzet valójában, mindig
hallunk valamit, de nem tudhatjuk, mennyi ebből az igazság. Borzasztó ez a
bizonytalanság.
Gál Péternek651 is elege lett az óvóhelyi életből, jelentkezett a katonáknál,
és most parancsnok a Citadellán, a Gellérthegyen, tulajdonképpen egészen
közel hozzánk. Már küldött két katonát, akik ezt elmondták, és kilátásba
helyezték látogatását. Eddig még nem jött, de biztosan érdekes dolgokat fog
mesélni. Nem szeretnék a felesége helyében lenni, aki március elejére várja
kisbabáját, és ezekben az időkben egyedül lesz a pincében.

1945. január 25., csütörtök

Reggel jött egy magyar katona, és azt mondta, hogy ma az oroszok Budát is
elfoglalják. Már alig várja, hogy átmehessen hozzájuk. Hát ehhez nem kell az

650 Franz von Papen (1879–1969) katonatiszt, politikus, 1932-ben alkancellár, majd 1939-
től Törökországban volt nagykövet 1944-ig.
651 A Gamma alkalmazottja.

414
egész várost elfoglalni, elég hely van, ahol összeköttetésbe lehet kerülni velük.
Elég szomorú, hogy a mi katonáinknak ilyen vágyaik vannak, de ha már így
éreznek, tegyék le mindannyian a fegyverüket, és nyíltan mondják meg, hogy
nem akarnak többé harcolni. De ehhez természetesen túl gyávák, és inkább
egyenként szökdösnek át az oroszokhoz. Remélhetőleg később sem fognak
csalódni. A házmester sugárzó arccal közölte, hogy akkor két nap múlva már
lehet menni dolgozni, mert úgy hírlik, Pesten mindenkinek naponta négy
órát romokat kell takarítani. Hát ezt én is szívesen csinálnám, ha végre nyu-
galom lenne, de az oroszoktól nagyon szívesen eltekintenék.
Ma nagyon érdekes napunk volt, sok mindent tudtunk meg, csak azt nem,
hogy ebből mennyi igaz. De valamit mégiscsak hallani lehetett, és ez a fő.
Délután az egyik némettel nagyon sokat beszélgettünk, ő nagyon opti-
mista, és a következőket meséli: a felmentő sereg már nagyon közel van, leg-
feljebb öt nap, és itt is vannak. Az egyik része Székesfehérvár és Budapest
között van, a másik Szentendre és Budapest között.652 Az oroszok is már a
visszavonuláshoz készülődnek, és ezért fosztogatnak és gyújtanak fel min-
dent Pesten, ezért vannak a tüzek, amelyeket minden este láthatunk. Nem
akarnak a németeknek semmit átengedni. Hát azt hiszem, ezt tőlük tanulták.
A német katona a jó hírei ellenére meglehetősen el van keseredve, a körül-
zárás már túl régóta tart, nagyon sok veszteségük van, nincs gyógyszerük és
kötszerük. Ma is volt temetésük, és naponta vannak újabb sebesültjeik és fő-
leg halottak. Debrecennél minden holmiját elvesztette, de azt nem sajnálja,
csak egyszer még hazaérjen a feleségéhez, akit nagyon szeret, de már három
hónapja nem kapott tőle hírt. Lipcséből származik. Nagyon kimerült, látszik
rajta, hogy sok mindenen ment keresztül. Most az a feladata, hogy ennivalót
vigyen a vasúti töltéshez, és a sebesülteket és a halottakat onnan elhozza.
Nagy szerencséjének kell lennie, hogy ezt élve megússza. Nagyon sajnál min-
ket, hogy éppen nekünk, akik utolsónak tartottunk ki mellettük, nekünk kell
a legtöbbet szenvednünk.

652 Január 25-én a német csapatok már rég túlhaladtak Székesfehérváron, és már a Dunát
is elérték Adonynál, északon viszont a korábbi támadó hadműveleteket leállították, a Pilisben
Szentendrét sosem érték el a felmentési kísérletek során.

415
 Mind nagyon félnek az orosz fogságtól, és azon sajnálkoznak, miért nem
a nyugati fronton vannak, ott már régen átmentek volna az amerikaiakhoz.
Az egész beszélgetés úgy kezdődött, hogy ebéd után kimentünk Istvánnal
a kapu elé egy kis friss levegőt szívni. Egyszerre feltűnt egy német katona
az utcán, dobozokkal megrakodva. Már elment mellettünk, amikor vissza-
fordult, és az egyik dobozból egy Steiff-féle plüssnyulat nyújtott át. Nagyon
kellemesen voltam meglepve, mert Pistike játékainak igazán jól jött egy
kis utánpótlás, amit hálásan meg is köszöntem. Továbbment, mi még kint
maradtunk. Nemsokára visszajött, és egy nagy babát meg egy kis trombitát
adott a kezembe. Gyorsan beszaladtam a zsákmányomat letenni, amikor az
udvaron megint találkoztunk. Éppen Barlaynéval653 beszélgetett, s közben a
kabátja alól elővett egy celofánba burkolt kis babát, azzal, hogy ez a kabalája.
A baba nagyon tetszett nekünk, erre előhúzott egy másikat, és nekem adta.
Mi minden is fért el egy katonaköpeny alatt! Amikor Pistike délutáni álmá-
ból felébredt, körül volt rakva az új játékaival. Örömrivalgása könnyeket csalt
a szemembe, olyan jó volt ragyogó szemét látni. Hiszen még karácsonyra sem
kapott ilyen sok játékot.
Amikor este az asztalnál beszélgettünk, bejött délutáni barátunk, és szó
nélkül egy kis szövetmalacot tett le az asztalra. Mire meglepetésemből össze-
szedtem magam, hogy köszönetet mondjak, már el is tűnt.
Amikor végre be akartam menni, egy másik német jött szembe, megné-
zett engem, és némán egy nyulat nyújtott át. Lassan játékboltot nyithattam
volna.
Egy játékboltot gránáttalálat ért, már innen láttuk, hogy a dobozok és a
játékok az utcán hevernek, mindent onnan szedtek össze.
Nemsokára hozta az egyik azt a hírt, hogy a parancsnoka, egy főhadnagy
itt akar lakni, és érdeklődött, volna-e itt 20 ember részére hely. Mi mindjárt
jelentkeztünk, hogy a tisztet az egyik szobánkban el tudjuk helyezni, a le-
génység pedig elfér Jászokyék lakásában. Úgy gondoltuk, hogy egy ember
kevesebb piszkot csinál, mint húsz, és így a lakásunk más vendégtől meg lesz

653 Lánykori nevén Bakay Margit (1911–2009), dr. Bakay Lajos (1880–1959) sebészpro­
fesszor lánya.

416
védve. Közvetlenül azután, hogy lakásunkat majdnem feltörték, két szobát
kiürítettünk, hogy hasonló esetben ezeket átadhassuk, s így legalább a bú-
torok megmeneküljenek. A másik kettő most olyan, mint egy bútorraktár,
mozdulni sem lehet benne. Tehát megnézték a szobát, és nagyon meg voltak
vele elégedve, de azután az egyiknek eszébe jutott, hogy ez az első emele-
ten van, és a főhadnagy biztosan nem akar majd itt lakni. Ezen egy kicsit
csodálkoztunk, s akkor elmesélte a katona, hogy a bátor tiszt karácsony óta
kétszer jött ki a bunkerjából, és ha a katonái felkeresik, csodálkozva kérdezi:
hogyhogy kimennek az utcára, nem hallják, hogy milyen erősen lőnek? Még
azt a jó tanácsot adta nekik, hogy ne legyenek könnyelműek, vigyázzanak az
életükre, és még mélyebbre bújik. Természetesen a legénység nagyon tiszteli.
Ők persze el vannak keseredve, mert a végén az ilyenek kapnak kitüntetést, és
a katonák, akik valóban harcoltak, azok pedig semmit. Lassan megnyugszom,
hogy ezek szerint ez nem csak nálunk van így. De ezeket a fiatalembere-
ket nagyon sajnálom. Az otthonuk romokban van, családjukról hónapok óta
nem hallottak, legtöbbjüknek testvére vagy apja szintén a fronton van valahol,
vagy fogságban, vagy talán már meg is halt, és ők egy ilyen kilátástalan hely-
zetben vannak. Azt kérdezik, ki akarta valójában ezt a háborút, de hogy sem
mi, sem ők nem voltak, az biztos. A katlan, az ellenség által körbezárt terület,
amely még a mi kezünkön van, a katonák szerint nem lehet több 10 km2-nél.
Este jött a gyárból egy sofőr egyenruhában, és elmesélte a tapasztalatait.
Karácsonyeste Érdnél fogságba esett, 10 napig volt ott, akkor néhányukat
elengedték. Három napra fél kiló kenyeret kaptak, és nagyon rendesen bántak
velük. Német katonák, tisztek, sőt SS-tisztek is voltak köztük, de senkinek
nem történt semmi baja. Volt egy, aki el akart szökni, azt is csak hátba vág-
ták puskatussal, és visszaküldték a sorba. A falvakban sem csináltak nagyobb
botrányt, legfeljebb, ha alkoholt találtak. De akkor olyanok lesznek, mint az
ördögök, lövöldöznek, fosztogatnak, megerőszakolják az asszonyokat és a
lányokat, tehát úgy viselkednek, mintha a német propagandát szóról szóra
megtanulták volna. Az órákat józan állapotban is elveszik, de addig nyito-
gatják és piszkálják, amíg el nem romlanak, és akkor eldobják. Az ékszerek
sincsenek tőlük biztonságban, és ha egy háztartásban nagyon sok élelmiszert
találnak, azt is elveszik. Azt a jó tanácsot adta, hogy minden alkoholt tün-

417
tessünk el. István majd gondoskodik róla, hogy egy cseppet se találjanak az
oroszok, ebből a szempontból nem izgulok.
Ő is el van keseredve, mert nem találja a családját, és nem is tudja megke-
resni, mindig bevetésre kell mennie. De hogyan! Nagyon kevés lőszert kap-
nak, és ha az elfogy, rögtön magukat kell menteniük, ahogy csak tudják, mert
utánpótlás nincs. Olyan puskát kapott, ami a harmadik alkalommal csütör-
tököt mondott. A mi lőszerünk átkozottul rossz, a németeké jó, de azzal ők
harcolnak. Harmincnégy emberrel küldték a frontot tartani, de mire kiértek
és körülnézett, már csak négyen voltak. A hadnagy úr és a többi harminc-
egy szépen lemaradt útközben. Szép, nem igaz? Második alkalommal nagy
örömmel közölték, hogy a német segítség megérkezett, megkezdték az elő-
készületeket a támadáshoz, és amikor a nagy egységet keresték, megjelent há-
rom, azaz három német katona. Ez már valóban vicclapba való. Azt hiszem, a
felmentő sereg is hasonlóan nézhet ki. Már alig vannak katonáink, a civileket
szedik össze az óvóhelyekről, és egy rossz puskával küldik ki őket az első vo-
nalba. Csoda, ha élve hazatérnek. Az oroszok géppisztolyokkal vannak ellát-
va, és mesterlövészeik vannak, míg a mieink működésképtelen fegyverekkel
és olyan kézigránátokkal harcolnak, amelyekből hat közül egy, ha robban.
A rádió Bariból azt a hírt mondta, hogy Vörös654, a Debrecenben meg-
alakított kormány feje már megkapta a fegyverszüneti feltételeket, és már
megüzente a németeknek a háborút. Ezek a feltételek nem sok jót ígérnek
nekünk, de hát, ha elvesztettük a háborút, nem tehetünk mást, mint „szájat
befogni és továbbszolgálni”.
1. A trianoni határokat visszaállítják, így a Felvidéket, Erdélyt és a Délvi-
déket megint elszakítják tőlünk.
2. Kötelezettséget vállaltunk, hogy tizenkét hadosztályt állítunk fel és bo-
csátunk az oroszok rendelkezésére.
3. Hárommillió dollár háborús jóvátételt kell fizetnünk Angliának, Ame-
rikának és Oroszországnak, gépekben és gabonában.

654 Vörös János (1891–1968) vezérezredes, a vezérkar főnöke, honvédelmi miniszter, majd
1944. december 22. és 1945. november 15. között az Ideiglenes Nemzeti Kormány honvédel-
mi minisztere.

418
 Jól nézünk ki tehát, eddig mindent elhurcoltak vagy megsemmisítettek a
németek, most pedig még azt a keveset, ami megmaradt, azt is oda kell ad-
nunk. Barlayné kezd már nagyon ideges lenni, a férje, az idős professzor odaát
maradt a klinikán, és semmit sem tud a gyermekeiről és az unokáiról. Nagyon
sajnálom őt, nagyon rossz lehet így egyedül maradni ilyen nehéz időkben, és
örökös félelemben élni, hogy mi lehet a család többi tagjával. Mindenesetre ő
a legrokonszenvesebb és legnormálisabb hölgy az egész házban.
Este fél tizenkettő van, István és Károly őrségben vannak, és most én
fűtök szorgalmasan, hogy jó meleg szoba várja őket, amikor majd átfagyva
aludni akarnak térni. Ez a kis vaskályha ugyanis nagyon hamar lehűl, csak
addig meleg, amíg jól tápláljuk. Eléggé álmos vagyok, de már csak fél órát kell
kibírnom. Ettől a világítástól sem lesz túl élénk az ember, és minden percben
attól félek, hogy a petróleumlámpa a fejemre esik, ugyanis egy polcon, köny-
vek tetején áll, ami nem a legstabilabb elhelyezés. De ha látni akarok, nincs
más lehetőség.
Délelőtt mise volt a közös óvóhelyen, de nekünk nem mernek már szólni.
Csordásnak az a véleménye, hogy a pesti tüzek a mi ágyúinktól származ-
nak, amelyekkel Pestet lövik. Már német légitámadást is kaptak, hallottuk is
a szirénákat. Hát igen, védelmünkre nem küldtek senkit, de ha támadásról
van szó, akkor jönnek. Azt hiszem, megvédeni még mindig könnyebb, mint
visszafoglalni. Bár most mind az egyik, mind a másik kilátástalan lenne. De
akkor meg minek tovább kínozni az orosz bombáktól úgyis eleget szenvedett
lakosságot? Ez mindenesetre német mentalitás.
A sok egymásnak ellentmondó hírtől hamarosan megbolondulunk, ha
nem történik végre valamilyen döntő esemény.
Végre megjöttek a férfiak az őrségből, és elmondták, hogy jött egy né-
met őrjárat, akik döglött bombákat kerestek, amivel nem tudtunk szolgálni.
Az őrmester elmondta, hogy Pesten az Erzsébet hídnál kb. 600 felakasztott
nyilaskeresztest látott, felettük lengtek a zászlóik.655 Ilyen hülyeséget csak ál-
mában láthatott, ilyesmit egyáltalán nem tudok elképzelni. Az oroszok nem
fognak ilyen ostoba propagandát maguk ellen csinálni, miközben megafono-

655 Az állításnak nem volt alapja.

419
kon megadásra szólítanak fel minket azzal, hogy senkinek nem esik bántódá-
sa. És ezek után ne bolonduljon meg az ember?

1945. január 26., péntek

Délelőtt megint erős bombázás volt, a nagy ház a Horthy és a Csíky utca
sarkán – tehát pont velünk szemben – szintén kapott egy találatot, amitől
a fele teljesen romba dőlt. Délben egy kicsit leszaladtunk, hogy megnézzük
az utcát és az eltalált házat, hát nem volt egy szívderítő látvány. A harmadik
emeleten a képek sértetlenül lógnak a falon, néhány bútor is a helyén áll, de
egy díványpárnát már a mi utcánkban találtunk. Ezek a félbevágott szobák
úgy néznek ki, mintha egy színdarab díszletei lennének. Igen, ezek valóban
azok, egy hatalmas színpad képe, ahol egy tragédia játszódott le.
Az itteni németeknek is ott volt a konyhájuk, a kis utcában két teher-
autójuk is állt, persze minden tönkrement, a konyha, az autók és a raktár.
Üzemanyag és élelmiszer, valamint százezer cigaretta. Természetesen nagyon
el vannak keseredve, és nem tudják, honnan fognak ennivalót szerezni.
Az Ivánnak fogalma sincs, milyen pontosan talált.
Amikor lefelé mentünk, egy német katona feltartóztatott, és sürgősen
vissza akart küldeni minket azzal a megjegyzéssel, hogy ilyen könnyelmű em-
berekkel mindig történik valami. De megmondtuk neki, hogy ez csak a mi
bajunk lehet, és törődjön csak a maga dolgával. Igen, a környék valóban úgy
nézett ki, ahogy néhány héttel ezelőtt a moziban, a filmhíradókban láttuk.
Az utcák tele vannak törmelékkel és omladékkal, a házak súlyosan megron-
gálódtak, néhánynak a fele odalett, a sarkok mögül katonák kukucskálnak
gondterhelten, aztán amilyen gyorsan csak tudnak, a másik oldalra rohannak,
gépfegyver kattog nem messze, és golyók fütyülnek a fejük fölött. Amikor
ilyen képeket láttunk, azt hittük, hogy egy ilyen városban nincs semmi élet,
a katonákon kívül nincsenek ott emberek. És most a saját bőrünkön tapasz-
taljuk, hogy az élet megy tovább, a lakók a pincébe bújnak, mint a patkányok,
némelyek úgy is táplálkoznak, maradékért és száraz kenyérért koldulnak ott,
ahol a gazdagabbaknál megmaradt, és napokig azt rágcsálják, hogy kiéhezett
gyomrukat némileg megnyugtassák. Elvégre öt hete ülünk a katlanban, ilyen
sok tartaléka keveseknek volt. Nekünk még körülbelül egy hónapra elegendő
tartalékunk van, ha naponta kétszer egytálételt eszünk, és nem adunk min-

420
denkinek nagy csomagokat, aki hozzánk jön. Vasárnap kicsit többet és jobbat
eszünk, a csomagokat is szorgalmasan szétosztjuk, hiszen az embernek nincs
szíve nemet mondani, amíg nekünk még van.
Délután vidám és egészséges szórakozásunk volt. Károly fát fűrészelt, mi
aprófát csináltunk belőle. A testi munka nagyon jót tett, hiszen már teljesen
elpuhulunk a pinceéletben.
Este kedves látogatót kaptunk, Gál Péter jött el végre a Citadellából. Majd
fél órát tartott, míg kihámozta magát a hókabátjából. Elmesélte a kalandjait,
megvacsorázott velünk, és sietett vissza.
Miután a bunkeréletet nagyon unalmasnak találta, önként jelentkezett
szolgálatra. Ekkor a Hungarista Légióba osztották be, és alig tudott tőlük
megszabadulni. De elég nagy szája van, és így átküzdötte magát a kato-
nákhoz, és nemsokára parancsnok lett ott fent. Ott jó életük van, összesen
107-en vannak, ebből 7 tiszt. El vannak látva ruhával, ennivalóval, itallal és
lőszerrel, és nyugodtan ülnek. Tegnap kb. 105 belövést kaptak a környékükre
és az épületre, de még a legfelsőbb tetőréteg sem szakadt át. Amikor fent
megérkezett, az első dolga az volt, hogy távcsővel megnézze a gyárat és az
öntödét. Azt mondja, az öntöde szinte egyáltalán nem, a gyár némileg sérült
meg, az sem veszélyes. Pestre is átnéz néha, a Váci utcában már járkálnak az
emberek, de túl nagy forgalom nincs, mert az utcán járni egyelőre nem egy
életbiztosítás, hiszen most innen lövik őket. Péter azt mondja, hogy ez tulaj-
donképp egy borzasztó szolgálat, mert hiszen saját magukat kell lőniük, majd
mindenkinek van családtagja, ismerőse odaát. Most úgy áll a dolog, ha egy
házat vagy egy utcát vesznek célba, jön egy parancs a feljebbvalóktól, urak,
oda ne lőjetek, a családom van ott. A legénységnek persze nincs szava. Igen,
az a legborzasztóbb, hogy Pest így el van szakítva tőlünk.
Péter nagyon optimista, a felmentő seregeket illetően pontos híreket kap,
és azt mondja, valóban már Érden vannak. Szerinte Budát biztosan felsza-
badítják, és aztán a Duna vonalát tartani fogják. Akkor Pest egyelőre orosz
megszállás alatt maradna, de valószínűleg onnan is ki lesznek szorítva, a fel-
mentő sereg egy része már átkelt a Dunán, és majd bekeríti az oroszokat.
Ez kissé fantasztikusnak tűnik, és nem is lenne szerencsés, ha Buda megint
a nyilaskeresztesek és a németek kezébe kerülne, és Pesttől teljesen el lenne
szakítva. Természetesen ő sem látott egyetlen akasztófát sem.

421
 Péter esténként elmászkál, amit nappal persze nem tehet meg. Minden
2-3 napban hazamegy, és természetesen az ismerősöket is meglátogatja. Ez
a neki való élet, ezt nagyon jól csinálta. Azt a napiparancsot kapta, hogy a
Hungarista Légió és a „Fegyveres Nemzetszolgálat”656 a magyar hadsereg alá
lesz rendelve. A nyilaskeresztesek tetteit ellenőrzik, és a disznóságok elkö-
vetőivel szemben megtorlást alkalmaznak, a párt így tisztítja meg önmagát,
mondják ők. Hát igazán nagy tisztogatásra lenne szükség!
A Junkersek és a vitorlázórepülők nagyon sok utánpótlást hoznak, lőszert,
élelmet és gyógyszert, de azt hiszem, ezt mind a Várba viszik, mert például
ezek a katonák sem az egyiket, sem a másikat nem kapják meg. Mivel a vi-
torlázórepülők és gyakran a többi repülőgép tönkremegy a leszálláskor, a pi-
lótákat Storch657 repülőgépekkel visszaviszik Németországba. Más gépekkel
nem is tudnának erről a kis mezőről felszállni. Mit csinálnának, ha ez a Vér-
mező nem lenne itt a városban? Akkor valószínűleg már rég feladták volna a
várost, mivel nem lett volna semmi utánpótlásuk.
A Duna teljesen befagyott, jobban mondva a hídroncsoknál összetorló-
dott a jég. Azt hiszem, tavasszal még árvíz is lesz ebből, hiszen minden rossz
egyszerre jön.
Állítólag az oroszok a Városmajorban előretörtek – az Új Szent János
Kórház vonaláig –, de visszaszorították őket, úgy, mint a Sas-hegynél, ami
megint a mi kezünkön van.658
Vajon mi lehet apával, egészséges-e, és hogy viselkedtek vele szemben az
oroszok? Mikor kaphatunk választ ezekre a kérdésekre?
Itt a pincében borzasztó a hangulat, amin egyáltalán nem csodálkozom.
A Pogány lányok mindig megcsodálnak, hogy milyen jó a kedvem, és majd-
nem mindig kapható vagyok a nevetésre. A „Napsugárasszonyka” hízelgő

656 A Fegyveres Nemzetszolgálat a Nyilaskeresztes Párt világnézeti karhatalmi csoportja

volt. 1944. november 25. után a csendőrség és a rendőrség mellett szintén karhatalmi feladato-
kat látott el. Budapest ostroma során bevetették őket az arcvonalban is, de elsősorban a hátsó
területeken elkövetett atrocitásokról váltak ismertté. 1945. január 17-én ezért feloszlatták őket.
657 Budapest ostroma során a Vérmezőn tudtak többek között le- és felszállni.
658 A szovjet csapatok a Városmajorban a Csaba utca vonaláig tudtak előretörni aznap, és
meg is tartották az elfoglalt területeket, a Sas-hegy csak február 6-án került a kezükre, addig a
hegy legalább egy részét a védők folyamatosan tartották.

422
elnevezést kaptam, mert én – ahogy mondják – a ház derűje vagyok. Meg-
mondtam nekik őszintén, hogy többnyire azért nevetek, ha velük vagy a pince
többi lakójával beszélek, mert arra gondolok, milyen jó nekem, hogy nem
kell ott lennem a pincében, és már ettől jó a kedvem. Csak S. asszonnyal
nem tudok elég vidám lenni, mert az utálat kiül az arcomra, és ezzel minden
elveszett.

1945. január 27., szombat

Nagyon jól aludtam, és szép álmaim voltak, ahol apa és Te is megjelentetek.
Ez is valami, hogy legalább álmunkban együtt lehetünk.
Állítólag már megkezdődött a felszabadító seregek nagy támadása. Ez
igaz lehet, ugyanis olyan hatalmas tűzharc fejlődött ki, olyan erős dörgés és
fütyülés égen és földön, amilyet eddig még nem éltünk meg. A repülők egy-
folytában körbe-körbe repülnek, de nem bombáznak, inkább légi harcnak
látszik. A Messerschmittek is biztosan itt vannak, csak nem tudjuk, melyik
oldalról. Az oroszok ugyanis olyan sokat zsákmányoltak Romániában, hogy
nekik is elég sok van belőlük.659
Két nyilas azt a hírt hozta, hogy az itteni nyilaskeresztes parancsnokság
összeköttetést tudott létesíteni a nagytétényivel, és már az is német kézen
van.660
Este a német Péter megint itt volt, és elmondta, a németeket a Sas-hegy-
nél megint visszaszorították, az itteni csapatnak két halottja van. Ezek itt
már nagyon rosszul vannak ellátva, naponta egyszer csak „vízlevest” kapnak,
amelyben legfeljebb egy-két szem bab vagy borsó úszkál, és hetven embernek
150 gramm kenyér. Tehát a súlyos sebesültek, akik sok vért vesztettek, és az
egészségesek, akik állandóan harcban állnak, éheznek. Nagyon kíváncsi va-
gyok, hogy a Várban székelő legfelsőbb parancsnokságnak is ilyen az ellátása?
Ezek itt mind nagyon rendes fiatalemberek, legtöbbje mérnök vagy ha-
sonló, és a gyerekeket mindenekfölött szeretik. Ezzel szemben Hitlert és

659 Románok rendelkeztek ilyen gépekkel, de a románok csak nagyon csekély számú légi
bevetést hajtottak végre Budapest ellen.
660 A német Konrad felmentési kísérletek során sosem jutottak el Nagytétényig.

423
Goebbelst szívből gyűlölik. Az egyenruhát szintén. Hogy a bekerítés előtt is
ilyen érzelmeik voltak-e, azt sajnos nem tudom, de a Wehrmacht valójában
sosem volt olyan lelkes, és azt hiszem, az SS is csak bőrét mentendő harcolt,
ameddig lehet. Mindenesetre nagyon rossz érzés lehet így ülni a katlanban,
minden remény nélkül. Már ők sem hisznek a felszabadításban – nekik csak
egy szabadulás létezik –, mert csak a saját nyomorúságukat látják, és gondo-
latban már minden reményüket feladták. Csaknem mindegyiknek van csa-
ládja, soknak kicsi gyermeke otthon, akiket forrón szeretnek, és szeretnének
viszontlátni. Már csak a békére áhítoznak és haza kívánkoznak, vajon meg-
érik-e?

1945. január 28., vasárnap

Éppen öt hete vagyunk a katlanban, és három hete ülünk a pincében. István
néha jövőbelátót játszik, és időpontokat ad meg, amik eddig soha nem jöttek
be. Ma éjjel az az ötlete támadt, hogy a bekerítés éppen negyven napig fog
tartani. Hát igen, ha az „illetékes helyről” nem kapunk időpontot, akkor az
ember maga állít fel magának.
Péter délben egészen lesújtva jelent meg, és hozta a hírt, hogy a felmentő
csapatok szintén katlanba kerültek. Ettől a hírtől mi sem lettünk vidámab-
bak, még ha nem is kívántuk a németeket ide, csak azt, hogy történjen végre
valami. Így most megint nem tudjuk, meddig kell a pincében kuksolnunk, és
várnunk, míg egy bomba a fejünkre esik, mi mást tehetünk?
Alig tudtuk megvigasztalni, de egy jó ebéd, ami nem „vízlevesből” állt,
felvidította egy kicsit. Vikin nagyon sokat nevettünk, mert egyáltalán nem ért
németül, de szavainkat kitekeri magyar kifejezésekre, amiből remek dolgok
sülnek ki. Később jött a „bazáros ember”, ahogy a játékokat osztogató kato-
nát elneveztük, és hozott egy harmonikát, amin először István játszott, nagy
sikerrel. A vidám dallamokra lassan összegyűltek a többiek is, utoljára Fritz
jött, aki mindig jókedvű, most is olyan vidám arccal jelent meg, mintha a nagy
győzelmet jött volna bejelenteni. A többiek szintén eléggé levertek voltak a
„katlanhírektől”, de ő átvette a zenei műsor irányítását, Viki nagyszerű va-
csorát tálalt föl, lópörköltet, István megvendégelte őket némi alkohollal, így
nemsokára remek hangulat kerekedett. Közben megtudtuk, hogy a „bazáros
embert” Wernernek hívják. Ő nagyon rosszkedvű volt, úgy nézett ki, mint aki

424
nem hisz abban, hogy ma is szerencséje lesz, és az arcvonalról épségben vis�-
szatér. Mindenesetre még egyszer visszajött, hozott egy doboz cigarettát, az-
tán sietett a frontra. Viszonzásképpen néhány darab süteményt akartam adni
neki, de mire István a kis csomaggal utánaszaladt, már túl volt árkon-bokron.
Reméljük, nem esik baja.
Azt a fantasztikus hírt hallottuk, hogy a hatos villamost Pesten üzembe
helyezték. Inkább apáról szeretnék már hallani valamit, remélem, már egész-
séges.
Jászoky apja azt mondta, a magyarok végre már fel akarják adni a várost.
Ez persze titokban, a németek háta mögött történne, de ha már ő is tud erről,
akkor azok is tisztában vannak szándékainkkal.
Egy motorkerékpáros járőrcsapat azt kérdezte J.-től, milyen útvonalon
érhetik el a Szent Imre herceg útját, anélkül, hogy oroszokba botlanának.
Nagyon jellemző a mostani helyzetre, hogy a katonák civilektől érdeklődnek
ilyesmiről. Azt mondta, hogy biztos útmutatást nem tud nekik adni, miután
már hetek óta pincében ül, de amennyire tudja, a töltést még nem lépték át.
Erről sem tudtak. A Vérmezőről jöttek, ahol már szintén oroszok vannak,
még nem egészen ott, de már csak pár lépés választja el őket.661 Ezek már azt
mondják, hogy őket is visszaszorították. De ki tudhat itt biztosat?
Az előbb jött Sch. úr azzal a jó hírrel, hogy két napon belül kapunk vizet,
már csinálják a vezetéket a Gellérttől. Ez valóban remek lenne, a cselédlá-
nyok már nagyon fáradtak a vízhordástól, és nem is veszélytelen foglalkozás.
Sch. most elszaladt, de később vissza akar jönni, azt hiszem, azzal a remén�-
nyel, hogy egy jó vacsorát kap.
Tegnap fogtunk egy feketerigót, szegénynek eltörött a szárnya, és nem
tud repülni. Ma már vidáman ugrál, és Pistike nagyon tiszteli. Reméljük,
meggyógyul, és akkor persze szabadon engedjük.
Délután azt mesélte a házmester, hogy a Nagykovácsi üzletház662 kiáru-
sítást tart, és potom olcsón lehet egészen jó dolgokat kapni. Persze Anna

661 A szovjet csapatok már január 26-án megközelítették a Vérmezőt, és be tudták lőni, de
csak január 30-án értek ki annak szélére nyugati irányból. A teljes Vérmező csak az ostrom
végén, a kitörést követően került a szovjetek kezére.
662 Korabeli címe: XI. kerület, Horthy Miklós út 39. volt.

425
és Mariska663 mindjárt odamentek, azonban ez is csak hamis hír volt. De
útközben észrevették, hogy egy rövidáruüzlet kirakata be van törve, és mivel
nem akartak üres kézzel visszajönni, bemásztak, és szinte teljesen kirámolták.
Még kétszer visszamentek, és gyapjúfonalat, függönyt, kézimunkát, gombot,
csipkét, zsebkendőtartót, és Isten tudja, még mi mindent hoztak el. Bizony jó
fogásuk volt. A cukrászdába is bemásztak, de ott nem találtak semmit. Mivel
Anna tudta, hogy mindig papír vagy füzet után áhítozom, amire írhatok, az
üzleti könyveket is elhozta, amiben elegendő üres papírt találtam, sőt, egy fü-
zet is volt közte, amit azonnal használatba vettem. A kézimunkaboltban egy
főhadnagy véget vetett a szabad rablásnak, valószínűleg attól félt, hogy neki
nem marad semmi. Biztosan elvitte a maradékot, most ez a divat.
A németeknek már 18 ezer sebesültje van.664

1945. január 29., hétfő

Ma nem volt nagyobb izgalom, olyan halotti csend van, hogy ez már csak-
nem ijesztő. Tegnap este éppen le akartam feküdni, amikor István örömmel
közölte, hogy Werner visszajött. Én is örültem neki, és kimentem, hogy a
süteményt odaadjam neki. Nagyon hálás volt, és nagyon kimerült. A többiek
autóval mentek, de ő lemaradt, ezért a fájós lábával gyalog küldték haza. Most
legalább megnyugodtunk, nagyon sajnáltuk volna, ha történik vele valami.
Éjfélig fűtöttem és keresztrejtvényt fejtettem, aztán jól és mélyen aludtam.
Egyébként a nap a tolvajlás jegyében telt, a lányok ugyanis visszamentek,
ahonnan tegnap elkergették őket, és még több gobelint, cérnát, sőt, szőnye-
geket is hoztak. A legnagyobb fogás két varrógép volt, az egyiket Viki, a má-
sikat Gizi hozta magával. Közben az Iván állandóan röpködött, de most a lá-
nyok kivételesen nem zavartatták magukat, pedig máskor Viktória már akkor
is reszket, ha csak megpillant egy repülőgépet.
Tehát az oroszok ma – ahogy Gál Péter szakaszvezető nekünk elmond-
ta – 100 méterre vannak a Vérmezőtől. Szerinte most már csak pár napba

663 Feltehetően Papp Antalék cselédje lehetett, ki az ostrom alatt is velük maradt.
664 Ennél vélhetően kevesebb lehetett, ugyanis a kitörés előtt volt 9600 német sebesült az
utolsó rádiótávirat szerint.

426
telhet, hogy a dolog végére érjünk, mert tovább nem tudunk kitartani. Már
nekik sincs lőszerük, és ők sem gondolnak a felmentő csapatokra. Oh, hány-
szor gondoltuk, hogy már csak néhány napról van szó, mert már nem bírjuk
ki tovább.
Az Iván ma egész nap újra a Gellérthegyet, jobban mondva a Citadellát
bombázta.
Egy új sebesült ismerősünk – Waldemar – nagyon lesújtó dolgokat mesélt
a Gellért-alagútról. Orvosi kezelésen volt odaát, és találkozott ismerősökkel,
akik már 34 napja a pincében vannak, egyetlenegyszer sem voltak friss le-
vegőn, és valóban éheznek. Naponta egy híg levest kapnak, azon kívül sem-
mit. Egy házaspár, akik a közelben laknak, szó szerint mindenét elvesztette,
három kis táskában van minden vagyonuk. Egy német asszony 8. hónapja
állandóan léghuzatban fekszik, és senkinek sincs ennivalója. Már annyit hal-
lottam erről az alagútról, hogy elhatároztam, átmegyek és megnézem, hogy
valójában mi is van ott.
Hát, valójában sokkal rosszabb volt, mint ahogy az elbeszélések alapján
elképzeltem. Ezt nem lehet szavakkal elmondani, ezt látni kell, és beszívni
azt a levegőt. Ez a pince tulajdonképpen egy hosszú folyosó, és két oldalán
állnak az ágyak. Az ágyak között olyan kevés hely van, hogy egy ember alig
fér el. De a sebesülteket és a halottakat is ott viszik el, a vizes és szennyvizes
vödrökről nem is beszélve, melyek tartalma hol az egyik, hol a másik ágyra
loccsan ki. Világítás persze nincs, csak a vízhordók gyertyája hoz időnként
némi fényt. A gyenge és erősen lengedező gyertyaláng fényében sovány, szin-
te szürke arcokat láttam, beesett szemekkel, némelyik már olyan, mint egy
hulla, kétségbeesetten meredtek ránk, vagy szinte érzéketlenül, és utálkozva
még kisebbre húzzák össze magukat, ha egy vödör mellettük lebeg el. Mi, a
mi „keleti stílusú szobánkban” valóban nem tudjuk, hogy ezek az emberek itt
mit szenvednek, sőt, a pincénkben lakó elégedetlenkedők is tehetnének ide
egy sétát, amikor azt hiszik, hogy nem bírják ki tovább.
Waldemar 31 éves és hat éve nős, de összesen egy évet sem volt együtt a
feleségével, ha az együtt töltött időket összeadja. A kisfia egyéves, és nagyon
stramm kis kölyök. Nagyon jól elbeszélgettünk, miután a Wehrmacht-híre-
ket megbeszéltük, azaz, hogy mennyit lehet belőlük elhinni. Biztosan nem
egy nagy százalék.

427
 Délután megint jött egy tartalékos hadnagy nyilas karszalaggal, és felszó-
lította Jászokyt, hogy a férfiakat 6 órakor ismét vezesse a pártházhoz, hogy
eltakarítsák a Szent Imre herceg útján a törmeléket, mert zavarja a forgal-
mat. Minden férfi pontosan fel volt nála írva, de Jászoky addig beszélt neki,
hogy az egyik beteg, a másiknak kicsi gyereke van, míg kiegyeztek háromban.
A házmester jelentkezett a fiával együtt azonnal, harmadiknak Károly ment
velük. Kicsit meg volt sértődve, hogy nem István ment, és nem akarta belátni,
hogy neki végül is családja van, szemben vele, aki egyedülálló. El is mentek,
de egy óra múlva meglógtak és hazajöttek. Remélhetőleg nem lesznek kel-
lemetlen következményei. A hadnagy két listát is itt hagyott, amire a 16 és
60 év közötti férfiakat kell felírni, azzal a megjegyzéssel, hogy volt-e katona,
vagy sem. Ez nem nagyon tetszik nekünk, de majdcsak lesz valahogy. Azt
mondja, a felmentő csapatok már három oldalról közelednek. Ezen a hülye-
ségen már mindenki nevet.
A németek vacsora után eljöttek a Donausender híreit meghallgatni. Ma-
gyarországról csak annyit mondtak, hogy Budapesttől nyugatra súlyos, vé-
dekező harcok folynak. A katonák holnapra, 30-ára a Führertől meglepetést
várnak, mert a hatalomátvétel évfordulója van, és olyankor állítólag kellemes
meglepetéssel szokott szolgálni. Csak nehogy kellemetlen meglepetésben le-
gyen részük!

1945. január 30., kedd

Elrontottam a gyomromat, és ezért meglehetősen nyugtalan éjszakám volt,
úgy sétáltam a sötét folyosón, mint egy holdkóros.
Különben nyugodt éjszakánk volt, csak a Junkersek sétáltak szorgalmasab-
ban nálam. Délelőtt fél tízkor erős tüzérségi támadás kezdődött részünkről,
mire az Iván hamarosan megjelent. Régen nem kaptunk ilyen erős bombatá-
madást, mint ma, sajnos, az oroszok Iljusin gépekkel is jöttek, amelyeknek az
a nagy hibájuk, hogy nagy bombákat is képesek magukkal hozni. Most már
csak mi vagyunk itt célpontnak, mivel éjszaka a Margit körutat is föladták. 665

665 Ez részben igaz, a német és magyar csapatok a Margit körút vonalára vonultak vissza
január 30-án, az utca egyik fele az ostrom végéig a védők kezén maradt.

428
 Werner teljesen le van törve, beteg is minden irányban, de Waldemar kü-
lönösen vidám, és azt mondja, 4-5 napon belül fel lesznek szabadítva. Állító-
lag az oroszok hangosbeszélője azt mondta:
„Ti mocskos kutyák, nagyon jól tudjuk, hogy 3 napon belül fel lesztek
szabadítva, de erre a három napra örökké emlékeznetek kell!”
Ebben a szép szövegben csak az tűnik fel nekem, hogy „mocskos kutyák”
(Schweinehunde) kifejezés tipikusan német.
Tehát ezek szerint nekünk sem szabad ezeket a napokat hamar elfelejte-
nünk.
Amikor az előbb az utolsó mondatot leírtam, még nem gondoltam, hogy
mennyire igazam lesz. Úgy látszik, a próféta beszélt belőlem, ezt a napot biz-
tosan nem fogjuk elfelejteni. Ugyanis pár perce bombakárosultak vagyunk.
Éppen a konyhában ültem, a folyosóajtó mellett, szemben az ablakkal, és
pulóvert kötöttem. Hirtelen egy hatalmas robbanás rengette meg az egész
házat, szemem-szám tele lett porral, az ölembe üvegcserepek hullottak, és
végül az ajtó is rám esett. Amikor végre kitöröltem a szememből a port, az
udvarra szaladtam, hogy megnézzem, mi is történt tulajdonképpen. Először
is azt láttam, hogy Jászokyék verandája összedőlt, másodszor, Barlayék la-
kásából hiányzik egy fal, és a mienk – ami a kettő között van – szintén nem
úszta meg károk nélkül. A szomszéd villa végül is teljesen tönkrement. A mi
házunk erről az oldalról úgy nézett ki, mintha leborotválták volna, a vakolat
mindenütt lejött, a téglák csupaszon állnak.
Kívülről igazán nem látszott, hogy a lakásunk tökéletesen tönkrement, ezt
csak akkor láttam meg, amikor fölérkeztünk. Hát, itt nem fogunk egyhamar
lakni, nincsenek falak, se ajtók, se ablakok, bútorok! „Egyszer volt, hol nem
volt.” Talán egy fogpiszkálógyárat fogok alapítani, hogy felhasználhassuk a
romokat. A ruhák és a fehérnemű nagyjából megmaradt, de borzasztó pisz-
kos minden. A szalonban a falak eltűntek, de a csillár teljes épségben lóg a
helyén, sőt, az égők is sértetlenek. Azt hiszem, még ráakadunk néhány ilyen
különös dologra, ha vesszük a fáradságot, és eltakarítjuk a romokat. Egyelőre
maradjon minden így, a ruhák, amikre most nincs szükségünk, maradjanak
ott, ahol vannak, ott nagyobb biztonságban vannak, mint a pincében. Így
senkinek sincs kedve lopni, nagyon nehéz és piszkos munka lenne.

429
 Hát, nem akarom azt mondani, hogy nem furcsa érzés így elveszíteni a
lakásunkat, ahol szinte egész eddigi életemet leéltem, de azt hiszem, az a fő,
hogy életben vagyunk. Egy új otthont még össze lehet hozni, de ha meg-
haltunk volna?… Egy új életet nem tudtunk volna magunknak teremteni.
Istvánka666 az egészről nemigen vett tudomást, nyugodtan játszik a kisszobá-
ban, és minden nehézség nélkül megivott egy fél liter kakaót. Legfeljebb azt
mondja: „Hagyjál engem, repülő!” vagy „Menj el, Iván!”, ha már nagyon unja
a dolgot.
Amikor lejöttünk, a németekkel találkoztunk, akik aggódva kérdezték, mi
is történt valójában. Nevetnem kellett, amikor megláttam őket, és meghív-
tam őket egy nyári ünnepségre, hiszen a lakásunk ennek megfelelően szellős.
Werner meglepődött a viselkedésemen, és elismerően azt mondta:
– A fiatalasszony még most sem vesztette el humorát! – és ő is egész vi-
dám lett, amit korábban még nem mondhattunk el róla.
Igazán meg kell köszönnöm a Jóistennek, hogy ilyen erős idegekkel áldott
meg, még szívdobogást sem kaptam.
Mostani rezidenciánkon a következő eredményre jutottunk. A konyhá-
ban is minden ajtó és ablak ki- és beesett, a nagy résen tégladarabok és üveg-
cserepek ömlöttek be. Szerencsém volt, hogy az egyik ajtó rám esett, mert az
sok törmeléktől megóvott. Gizi a „biztos sarokba” húzódott, így természete-
sen egy üvegszilánkot kapott a fejébe.
A bunkerben szétrepült a kis kályha, de a szoba különben egészben ma-
radt.
De mindig akad szerencse a szerencsétlenségben, most is így történt. Ed-
dig ugyanis szinte naponta mentünk fel a fürdőszobába, ahol befűtöttünk
és beszélgettünk, vagy elővettünk egy jó könyvet. Ott nincs olyan sötét, és
főleg nem az a társaság van, amit itt élvezhetünk. Ma is fel akartam menni,
de kicsit lusta voltam, és úgy gondoltam, hogy később majd erőt veszek ma-
gamon. Amikor most megnéztem a fürdőszobát, eszembe jutott ez, és meg-
állapítottam, hogy most kevéssé elegánsan fekhetnék ott, miközben a lelkem
már az örök vadászmezőkön sétálna. Ez a gondolat némileg kellemetlen volt,

666 Ifj. Miklauzič István (1942), Miklauzič István (1917–2000) és Juhász Eszter gyermeke.

430
de aztán azt mondtam magamnak, inkább örüljek, hogy itt állok, és nem ott
fekszem, és meg is fogadtam a tanácsomat. Ugyanis megvan az a jó tulaj-
donságom, hogy jó tanácsokat adok magamnak, amiket engedelmesen el is
fogadok.
Mindenesetre hű szeretnék maradni a vezérelvemhez: „bár minden velem
történik meg, de nem kell mindennek bennem is megtörténnie”.

1945. február 1., csütörtök

Tegnap délután kedves vendéget kaptunk, Méhes Lajos rohamtüzér zász-
lóst, István volt osztálytársát. Estig itt maradt nálunk, és nagyon érdekes, de
lehangoló dolgokat mesélt, amiről megpróbálok rövid összegzést adni, hogy
képet alkothass arról, milyen jól állunk.
Miután egységének egyetlen ágyúja sincs már, rohamtüzér beosztásukat
felfüggesztették, és gyalogosként küldték őket harcba. Ehhez kilencüknek
volt két puskája, egy pisztolya és kilenc kézigránátja. Összesen. Elképzelhe-
ted, milyen ezeknek az embereknek a harci kedve, akik ezzel a tökéletes fel-
szereléssel mehetnek a halálba. Eddig a Várban voltak, de miután minden jár-
művük megsemmisült a bombázásban, bunkerjuk pedig rájuk omlott, inkább
erre a környékre jöttek. Természetesen nagyon sok magyar és német egység is
lejött, emiatt nekünk is voltak kellemetlenségeink. Egy magyar katona jött a
házunkba azzal a hírrel, hogy ők itt fognak lakni, sok tiszt és hozzá a legény-
ség, adjunk nekik szállást. Így Jászoky saját volt lakásába kísérte őt, ami nem
sokkal jobban néz ki, mint a mienk, de a beszélgetésben megemlítette, hogy
van itt egy zsidólakás is, jó állapotban, ahova németeket szállásoltak be. Ez
persze nem tetszett neki, a jó barátság a két társaság között már olyan, hogy
legszívesebben megfojtanák egymást. Miután Jászoky jobb lakást nem tudott
– és akart – adni, a katona megfenyegette, hogy a főhadnaggyal jön vissza,
és minket majd kikergetnek a pincéből, és ők fognak ott lakni. Ez persze
nem történt meg, de az ötlet nagyon kedves, ugye? A németek még szem-
telenebbek, mindenütt rabolnak és fosztogatnak, igazán szerencsénk van a
mieinkkel, ők inkább hoznak valamit, semmint, hogy bármit is elvegyenek.
A nyilasok is megint igen nagy urak, igazán nem fogom őket sajnálni, ha a
háború nem úgy végződik, ahogy szeretnék.

431
 A nyilasok ma már minden lakást átvizsgáltak a Horthy úton, és majd-
nem minden élelmiszert elvittek, egészen kis adagot hátrahagyva. Hát kinek
van még annyi, amiből még el lehetne venni. Harminckilenc napja vagyunk
körbezárva, és semmi utánpótlás nem érkezett sehonnan. Itt még nem voltak,
attól félek, hogy megmondanám a véleményemet a „hatalomátvételükről”.
Mindenesetre ez nem lenne életbiztosítás, mert gyorsan előrántják a pisz-
tolyukat.
Ma egy örömhírt is kaptunk, aminek értelmében délután négyig kapunk
ultimátumot, és végre Budát is fel fogjuk adni. Állítólag a németek is meg-
gondolták magukat, mivel nagyon nagyok a veszteségeik. Már igazán nem
tudok ilyesmiben hinni és remélni, végül mindig kiderül, hogy az egész egy
humbug. De a nagy csend mégis valami hasonlóra enged következtetni.
Gál Péter tegnap megint leküldte a szakaszvezetőjét, aki révén ma estére
bejelentette jövetelét. A valódi ok tulajdonképpen az volt, hogy élelmiszert
kérjen a nővérének, aki két kicsi gyermekével éhezik. Természetesen egy ha-
talmas csomagot állítottunk össze, és írtam mellé egy levelet, hogy ameddig
nekünk van, mindig szívesen adunk. A katona elmondta, hogy ők is nagyon
rosszul állnak az élelmezést tekintve, naponta egy levest kapnak, és némi ke-
nyeret. Ezt szívesen megismételnék, de nincs szívük a sebesült németek elől
elenni az ennivalót.
Werner azt mondja, a németek átmentek Pestre, hogy tárgyaljanak az
oroszokkal, de nem fűz ehhez nagy reményeket. Az a véleménye, amelyik
német megadja magát, sosem látja viszont a hazáját, mert ha néhány év után
hazajön a fogságból, akkor agyonlövik. Látszólag nem gondol arra, ha a há-
borút elvesztik, Hitlernek sincs nagy jövője Németországban.
Délelőtt nagyon sok autót hoztak az utcánkba, és óriási torlaszt építettek.
A legnagyobb és legerősebb rész, amely az alapot képezte, egy rossz autó volt,
amihez néhány deszkát támasztottak, aztán a művet egy nagy kátránypa-
pírral letakarták, és ezzel készen lett az alkotás. Legszívesebben egy táblát
akasztottam volna rá, hogy „Köhögni és tüsszenteni ötvenméteres körzetben
szigorúan tilos!”. Ez az építmény egy színpadon is nevetségesen hatna. Ami-
kor a németek meghallották lesújtó véleményünket művükről, sértődötten
azt mondták, ez csak arra szolgál, hogy ne lássanak be az utcába. Hát, ez
egészen nevetséges, mert:

432
 1. Az oroszok nem nézhetnek be az utcába, mert még messze vannak.
2. Egyébként a repülőről néznek le, és azon ez nem segít.
3. Az utca hegynek megy, így a felső részt úgyis látják.
Azt hiszem, csak egy kicsit játszani akarnak, mint a gyerekek, akik folyton
építenek valamit.
Most megint abban a hangulatban vagyunk, hogy epedve várjuk az oro-
szokat, csak legyen már nyugalom. Lassan teljesen belefáradunk az állandó
életveszélybe és bizonytalanságba. Olyan jó volt ez a kétnapi csend, ezt csak
az érti meg, aki ilyesmiben részt vett. Aki meg akarja érteni, annak át kell él-
nie azt a hangulatot, hogy egyik nap az oroszokat várjuk, másnap talán a né-
meteket, át kell élnie a nagy vágyódást végre valami biztosra, a pinceéletet, az
örökös bombázást, ami ellen ez a rossz óvóhely, ami tulajdonképpen alagsor,
egyáltalán nem véd meg, mindezt át kell élnie. Most megint félünk egy újabb
légitámadástól, az utcák, mint a mienk is, tele vannak német járművekkel, így
biztosan megint megszórnak bennünket. És ha ez az oldal megint kap egyet,
utána csak a hulláinkat vonszolhatnák el. Nagyon bosszantó lenne, hogyha
eddig ép bőrrel megúsztuk, most kellene fűbe harapnunk. De azt hiszem,
továbbra is szerencsénk lesz, mert „csalánba nem üt a mennykő”.
A közös óvóhelyen nem telik el nap nagyobb botrány nélkül. Az ok min-
dig Rohonczynétól ered, akit senki ki nem állhat. A rokonszenv természete-
sen kölcsönös, mindig panaszkodik a hidegre, közben pedig egy halványkék
rövid ujjú hálóköntösben megy aludni. Nagymama meséli, hogy mindig fi-
gyelmet fordít arra, hogy csinosan feküdjön ágyba. Hát igen, ha mindenki
télikabátban és vastag takarók alatt fekszik, akkor ugye furcsa, hogy senki más
nem fázik. Mindenesetre, ha valakinek hatvanéves korában olyan kívánalmai
vannak, hogy egy halványkék valamiben térjen nyugovóra a pincében – ahol
senki sem látja –, és még meztelen karjait is mutogatja, az fagyjon meg! És az
örökös hajcsavarok!
Mikesné sem sokkal kedveltebb, ő a főzésnél mutatja be jeleneteit. Na-
ponta meg akarja főzni a maga három fogását, ami kissé nehéz, ha hat család-
nak van egy tűzhelye. Egyáltalán nincs tekintettel a többiekre, akik így még
az egytálételüket sem tudják megfőzni. Kalácsot is süt szinte naponta, nem
panaszkodhatnak az éhezésre!

433
 A listáról a Pogány görlöket sem hagyhatom le. Míg a többiek állandó-
an veszekszenek, ők mindig szolgálatkészek és szeretetre méltóak. Azt kell
mondanom, hogy túl kedvesek. A negyven évükkel fiatalosak, kicsit kacérnak
és főleg viccesnek szeretnének tűnni. Természetesen nem nekem, a férjem
örvend náluk közszeretetnek. Ha egy új hímnemű lény tűnik fel a pincében,
rövidesen nekik is ott kell lenniük, és minden erővel hódítani akarnak. Ez
olyan nevetséges, hogy már szomorú, és amikor látja őket az ember ezek-
nél a rohamoknál, mennyire ápolatlanul szaladgálnak, ezt mindennek, csak
ízlésesnek nem lehet nevezni. Csak estefelé mosakszanak, és addig mindig
azzal kérnek elnézést, hogy azért néznek ki így, mivel a tisztálkodás még
előttük van. Hát utána sem láttunk előnyös változást, de legalább tudtunk
róla. A fogak és a körmök állandóan egyformán piszkosak. Ehhez jön még a
ruházatuk, ami megadja a kegyelemdöfést.
A fejükön egy rossz kendő, de nem, mint a parasztasszonyoknak, ha-
nem fent megkötve, és jól a homlokukba húzva. Az ápolatlan szürke hajuk
itt-ott kilóg belőle, és ragad a zsírtól. A nyakuk körül sál, de nem mindig.
A színe változó. Aztán következik legalább három pulóver, és valahol mindig
látszik az alatta lévő színe. Legfelül van ugyanis a legrövidebb, és legalul a
leghosszabb. Így mindegyik pár centiméterrel kilóg a nyaknál, az ujjnál vagy
a szoknyánál. Ha a színek legalább némileg összhangban lennének, de erről
szó sincs. A szoknya az ötödik színben pompázik, és nem egészen előnyösen
szűk, kb. húsz évvel ezelőtti divat szerinti. Ehhez jön még a vastag, meleg
harisnya, ami mellett a legszebb harmonika is szégyenkezve elbújhat. A nem
egészen kicsi lábukon hosszú hegyes cipő csattal, tehát ez sem a legújabb
divat szerint. És ezzel a külsővel akarják szegény Istvánt és a többi férfit meg-
hódítani. Mint a méhek, duruzsolják körül, minden második szavuk „István
ezt, István így”, és mindig azt mondják, a jobb profilja egy elhalt vőlegé-
nyükre emlékeztet – állítólag ilyenek is voltak –, és akkor megcsodálják őt
erről az oldalról. Hát valami magyarázattal mindig kell szolgálni! Szegény
István néha egészen kétségbeesetten nyel egyet, alighanem legszívesebben
a nyakuknál megfogná és megrázná őket, hogy térjenek magukhoz. Amikor
eltűntek az udvarról, az egész társaságtól hangos „viszontlátással” búcsúztak,
de még egyszer visszatértek, és csábos mosollyal azt mondták:
– „Agyő, István!” – Szegény kimerülten zuhant egy közelben álló székbe.

434
 Persze a ruházkodáson nem volna szabad gúnyolódni, világos, hogy min-
denki a legrosszabb holmiját veszi fel, mert ott lent minden tönkremegy. De
a viselkedés!
Hát, ahogy látom, ma megint csípős a nyelvem, így inkább befejezem az
írást azzal a reménnyel, hogy holnap itt kitör a béke, és vasárnap apával a
Gundelnél fogunk vacsorázni a Városligetben. Ma mesélték, hogy ez a ven-
déglő kinyitott, és nagyon sokan látogatják. Én inkább azt hiszem, hogy ott
legfeljebb egy népkonyha nyílt.
Állítólag a németek is azért vannak a feladás mellett, mert az oroszok
szabad elvonulást ígérnek a sebesülteknek.

1945. február 2., péntek

Erős belövésekre és sűrű ködre ébredtünk, amiből szorgos fejszámolás után
arra a meggyőződésre jutottunk, hogy békéről szó sincs, de az Iván nem fog
ma gyötörni minket. Így a nap eddig kellemes békében telt el, éppen megjött
Gál Péter, nagyon kíváncsi vagyok, mit fog mesélni. De először erőre kell
kapnia, ezért egy jó ebédet készítettünk neki.
Tegnap este még jól szórakoztunk a katonákkal, ugyanis megint hallgat-
tuk a Donausendert, és nevetőgörcsöket kaptunk. A hadijelentésben azt kö-
zölték velünk, hogy a felszabadító seregek már 96 kilométerre vannak keletre
a Velencei-tónál.667 Így megállapítottuk, hogy úgy látszik, nem vettek minket
észre, és elszaladtak mellettünk, vagy először Moszkvát akarják elfoglalni, és
majd a visszaúton minket felszabadítani. Ilyen ötletektől nagyon jó kedvünk
lett, ami a kávénak és a krumplifánknak is köszönhető volt, amit kaptak. Ja,
tele gyomorral a katlan sem néz ki olyan rossznak. Nagyon hálásak voltak, és
azt mondták, hogy valódi békebeli hangulatban érezték magukat. A meleg
szobában vagy konyhában, fehér asztal mellett valóban egész kellemes. Sze-
gények, odaát a pincében nem is tudják, milyen kellemesen lehet most is élni.
Bár azt hiszem, mi odaát is olyan kényelmesen élnénk, amennyire csak lehet,

667 Valóban a Velencei-tónál volt az arcvonal, körülbelül 40 km-re a budai hídfőtől, azonban
a németek folyamatosan visszaszorultak már ekkor, és távolodtak a fővárostól, nem közeledtek.

435
nekik sem kellene olyan állapotban lenniük. Csak az életkedvét és humorát
ne veszítse el az ember!
Sch. volt itt délben, fél éjszakát ásnia kellett, az irhabundája egészen át
volt ázva. Megint utópisztikus ötleteiről beszélt, törökországi terveiről, ott
öntödét alapítani stb.
Pistike most velem alszik, és napról napra kedvesebb lesz. Ha felébred,
felül, megrázza a vállamat, és röviden és velősen közli:
– Mami, teát! – Ha nem nyitom ki rögtön a szememet, gondterhelten
megrázza a fejét:
– Ej, ej!
Ha álmos, azt állítja, fájnak a szemei. Vajon később emlékszik-e majd
ezekre az időkre? Nem hiszem, csak az idegei ne érezzék meg a megrázkód-
tatásokat.
Péter letargikus hangulatban volt, és attól félt, hogy az oroszok ezt a ha-
talmas katlant ketté akarják vágni a Sas-hegy és a Gellérthegy között. Ez
neki azért lenne kellemetlen, mert a Sas-hegyről nagyon jól lehetne őket lőni.
A Radetzky-kaszárnyát minden ellenállás nélkül feladták, a bátor katonák
alsóruhában ugráltak ki az ablakon.668
Tárgyalásokról szó sincs, ezzel szemben néhány oroszt, akik a Duna jegén
átjöttek, fogságba ejtettek. Egy hadnagy kihallgatásánál Péter is jelen volt.
Az orosz nagyon elegáns és ápolt volt, s a kihallgatásnál egy propagandabe-
szédet tartott, hogy miért harcolunk ellenük, ha a németek az ellenségeink, és
ők a barátaink stb. Nagyon udvariasan azt az ajánlatot tette, hogy ők felszaba-
dítanak bennünket, és hogy megmutassák, milyen élet vár majd itt ránk, két
magyar tiszt egy orosz katona kíséretében menjen át, ott két napig jól nézzen
körül, aztán jöjjenek vissza, és meséljék el a tapasztalataikat. Ő pedig addig
túszként itt marad. Péter persze azonnal jelentkezett, ez neki való dolog lett
volna, de a parancsnoka ezt nem engedélyezte. Ő ennek megfelelően dühös
volt. Az orosz csak azt kérte, hogy ne az SS-nek adják át őt, de végül mégis
egy német tiszt vezette el.

668 Csak a kitörés után foglalták el ezt a laktanyát.

436
 Megint halálos csend van, fogalmunk sincs, hogy ez mit jelent. Jókora köd
is van, így nem kell félnünk az Ivántól, hiszen most már csak mi lehetnénk a
célpont és a Vár. Állítólag a civil lakosság onnan már leköltözött.
Ma magyar katonák jöttek ide, és Jászoky lakásában laknak, de a tisz-
tek a kazánházban – ahol eddig németek voltak – akarnak berendezkedni.
Az egyik százados fiatal feleségét és egészen kis csecsemőjét is magával hoz-
ta, igazán nem irigylésre méltó, amit eddig ki kellett állniuk. Nagyon rendes
emberek, a legénység is udvarias és szolgálatkész.
Egy másik csoport is érkezett, azt hittük, hogy bolondok, de csak egysze-
rű vasutasok voltak, akiknek a háború az agyára ment. Azt mesélték ugyanis,
hogy ők itt rekedtek Budán, de szeretnének végre Magyaróvárra utazni, nem
tudnánk-e az utat megmutatni. Ez a község egészen a nyugati határnál fek-
szik, és azt mondtuk, ha lenne most oda egy biztos út, az a németeket nagyon
érdekelné. De talán menjenek el az állomásra, ott biztosan kapnak felvilágo-
sítást, talán kapnak különvonatot étkező- és hálókocsival. Mélyen meg voltak
sértve, de amilyen a kérdés, olyan a felelet.
Lajos is megint meglátogatott minket, már egészen közel laknak, és
megint tüzérként lesznek bevetve. Összlétszámuk most már csak hat, ezzel
szemben több kézigránátot kaptak. Ez is valami. Azt mesélik egészen ko-
molyan, de ezt az év viccének tartom, hogy az oroszok azért váratnak olyan
sokáig magukra, mert élelmiszert gyűjtenek, amit rögtön ki akarnak osztani.
Azt hallottuk, hogy Pesten népkonyhák működnek, és mindenkinek el-
vették az élelmiszerét.669 Különben normális élet van, a villamosok is járnak.
Nehéz elhinni.
Délután Jászoky gépírónője voltam, két listát kellett összeállítanunk, az
egyiken a 15 éven aluli gyerekeket, a terhes és szoptatós anyákat kellett feltün-
tetni, mert ők több kenyeret kapnak. A másik íven a férfiakat kellett összeírni,
természetesen a nyilaskeresztes részére, munkára. Tehát gyönyörű írásokat csi-
náltunk, teljesen hivatalosat, a kenyeres listára még egy pecsétet is tettünk. (Mi
már otthon sütjük a kenyeret.) Ezeknek kellenek az ilyen dolgok, mert minél

669 A hír részben helytálló, állítottak fel népkonyhákat, de a lakosság élelmiszerét központi-
lag nem vették el, a megszálló oroszok viszont fosztogatták az élelmiszerkészleteket.

437
több adat és jelzés, aláírás és pecsét van rajta, annál jobb. Segítségemet egy túl-
zottan udvarias kézcsókkal köszönte meg, nem győztem utána sikálni a kezemet.
Nagy volt az izgalom, mikor egy gyorsfutár jelentkezett, és zihálva je-
lentette, hogy fél 4-kor a 11. számú házban egy ötszáz kilós bombát fognak
felrobbantani, és mindenki bújjon el a legmélyebb bunkerben. Kicsit kétel-
kedtünk ugyan benne, az oroszok ilyen nehéz bombát még nem hoztak erre a
környékre, de türelmesen vártunk. Részünkről elbújásról természetesen nem
volt szó. A kapuban álltunk, és vártuk a legújabb híreket, és néztük a rémült
embereket, akik a nevezett házból a mi pincénkbe jöttek. Közben szegény
bomba titokzatos módon lefogyott, először 470, később 220 kilós lett, az idő
is eltolódott ¾ 4-re. Végül az idő stimmelt, de a bomba legfeljebb 50 kiló
lehetett, alig hallottuk a durranást. Ezután a menekültek megint előjöttek, és
rémült arccal dugták ki az orrukat a kapun, és alig mertek hazamenni. Bizto-
san azt hitték, hogy a házuk romokban hever.
A Gellért-pincében egy fél liter tokajit 200 pengőért adtunk el, mindan�-
nyian nagyon fel vagyunk háborodva. Biztosan R. százados áll a dolog mö-
gött. Valószínűleg már tegnap este nekilátott a bornak, mert éjjel két órakor
megjelent nálunk, és feltétlenül szükségesnek tartotta közölni velünk, hogy
nem bírja ki tovább. Természetesen a háborút. Nagyon örültünk, hogy ebben
az időben ilyen kedves vendéget fogadhatunk, röviden megmondtam neki a
véleményemet:
– Tehát, ha ön nem bírja ki tovább, úgy sürgősen akassza fel magát, ezzel
mindenkinek csak szívességet tenne, szívesen adok hozzá kötelet és egy jó
nagy szöget.
Annyira részeg volt, hogy még csak meg sem sértődött.

1945. február 4., vasárnap

Láthatóan ma sem fogunk apával vacsorázni, mert az oroszok egyelőre még
nincsenek itt. De megint nehéz napunk van, a nap süt, igazi tavaszi idő van.
Az Iván természetesen már kora reggel megérkezett, jól kipihenve, a tétlen
napot nyilván be akarja hozni, nagyon szorgalmasan dolgozik. Én szerencsére
– hála Istennek – megint nem vagyok ideges, bár, amikor a csendes napo-
kon az újra várható bombázásra gondoltam, kicsit féltem. De amikor az első
bomba lehullott, megint olyan nyugodt voltam, mint annak előtte, amikor la-

438
kásunk kapott bombatalálatot. Megint nagyon közelről kapjuk őket, itt lenn
a konyhában megint kirepült az ajtó, ablak, nem is egyszer. Nagyon kíváncsi
vagyok, meddig fog ez tartani, de a lakosságnak már nagyon elege van.
Itt az emberek mint a denevérek ülnek egymás mellett, bár azok a kedves
állatkák a lábuknál fogva csüngenek lefelé, ez az időseknek némileg megeről-
tető lenne. Egy kis gyertya vagy más fény ég középen, és semmit nem lehet
látni a helyiségben. Óriási árnyak lebegnek körbe és sápadt arcok merednek
maguk elé. A doktorkisasszony szorgalmasan tanul oroszul, a Papp görlök a
fény mellett kézimunkáznak, a társaság messze hátul ül szétszóródva, ahol
szinte teljesen sötét van. Néha valaki felsóhajt – nekem olyan, mintha léghu-
zat támadt volna –, és a gyenge láng kialszik. Csak néhány percig voltam ott
bent, de sürgősen elmenekültem, és mélyet lélegeztem a friss levegőn. Egy
kripta kellemes és otthonos valami ehhez a pincéhez képest, és az az érzésem,
a tetemek is kellemesebb társaságot képeznek.
Megint jó ebédünk volt két kiéhezett vendéggel, és én is jó étvággyal et-
tem. Azt kell mondanom, hogy sajnos, mert már olyan kövér vagyok, hogy a
ruháim botrányosan feszülnek rajtam, és a kabátomat nem tudom levenni, ha
egy idegen van jelen. De sehol sincs annyira meleg, hogy ez feltűnjön.
Ma enyhe idő van, olvad, minden csöpög és úszik, olyan szívesen tennék
egy nagy sétát a meleg napsütésben. Ja, egy sétarepülés sem lenne rossz.
Pistike összerezzen a nagy robbanásoknál, és kis kezével csapkodva azt
mondja:
– Hagyjál engem, csúnya repülő!
Mit gondolhat vajon egy ilyen kis gyerek a mostani eseményekről?
Tegnap nagyon jól szórakoztunk Jászokyn. Ő úgy érzi, hogy kiválóan be-
szél németül, de a kiejtése nem éppen irodalmi német, inkább bugaci. Ami-
kor a felrobbantandó bombáról hozták a hírt, a német katonákkal is közölni
akarta, ezért amikor Wernerrel találkozott, lakonikus rövidséggel így szólt:
– Bomb spreng.670
Szegény katona kicsit furcsán nézett rá, és az egyik bajtársához fordult,
aki szintén éppen akkor ért oda, hogy ő talán többet értett ebből. De ő is
csak némán csodálkozott, mikor Jászoky már kicsit ingerülten megismételte.

670 Robbanóbomba.

439
Ekkor aggódva fejüket csóválták, és továbbálltak. Jászoky meghökkenten állt,
és nagyon csodálkozott, hogy miért nem értik.
Sajnos most már nem halljuk a Wehrmacht meseóráit, úgy látszik, a rádió
is elunta, mert már az sem akar egy szót sem kiadni magából. Így nem tehe-
tünk mást, mint nyugodtan – vagy nyugtalanul – ülni a hátsónkon, és kivá-
runk. De közben nagyon büszkék vagyunk, mert Sztálingrád csak huszonkét
napig volt körülzárva,671 míg a XI. kerület már negyvenkét katlannapot élt
meg. Mindenesetre az lenne a legviccesebb, ha Berlin előbb esne el, mint mi,
az újságban már napokkal ezelőtt az állt, hogy az oroszok már csak nyolcvan
kilométerre vannak a német fővárostól, az itteni németek pedig harmincról
tudtak. Hát kellett ez Adolfnak?
Az idő nagyon gyorsan szalad, mindig szombaton ébredek arra, hogy
megint eltelt egy hét. A Junkersek sem jönnek már három napja, azt hiszem,
a Vérmező már elesett.672
Nagy izgalom volt a házban, mert Grünbaum teljesen kifulladva rohant
le, és jelentette, hogy német és magyar katonák Pogányék kamrájából látják el
magukat élelmiszerrel. Ennek a következménye az volt, hogy a németek ki-
hallgatásra mentek a parancsnokhoz, és háromnapi elzárást kaptak, a magyar
katonák pedig nyugodtan továbbálltak.
Délután Lajos volt itt, most még közelebb laknak a legnagyobb kénye-
lemben, ugyanis villanyuk van. Van ugyanis egy generátoruk, amivel min-
denhol tudnak áramot fejleszteni. Elmesélte, milyen pompás kristálycsillárt
találtak a lakásban, és én már egészen sárga voltam az irigységtől. Valóság az,
hogy nekünk is volt pár hete ilyenünk? Már el sem tudjuk képzelni. A pa-
rancsnokuk – egy százados – azonban egy borzasztó ember, egy szadista, aki
a nagy bombázásnál az embereit pofonokkal és rúgásokkal küldte az utcára,
miközben ordítva gyávának nevezte őket.
Az oroszokról a következő híreket hallottuk: a francia rádió állítólag azt
mondta, hogy a vörösök öt kilométerre vannak Frankfurttól, így Berlint is
körülzárás fenyegeti. Hát akkor már szívesebben ülök ebben a katlanban.

671 Pontosan: 1942. november 22-től 1943. február 2-ig.

672 Az állítás alaptalannak bizonyult.

440
 Reggel nagy riadalom volt, Viki egy tetűt talált az ágyban. Tegnap ugyan-
is a magyarok látogatásra jöttek, miközben a sapkájukat is elfelejtették le-
venni, és estig ott ültek. Péter és Waldemar is velük volt, de ők mindig olyan
szépek és frissen mosdottak, és különben is már előbb is hoztak volna ilyen
„partizánokat”. Viki dühkitöréseket kapott, és megtiltotta úgy a magyar, mint
a német katonáknak, hogy lejöjjenek. Egyelőre tényleg nem jönnek, de az
előbb hozott Werner három galambot, hogy Viki készítse el nekik. Azt ter-
mészetesen itt fogják elfogyasztani, így a tetvek ellen hozott védelmi intéz-
kedések máris hatályukat vesztették.

1945. február 6., kedd

Tegnap este a németek a galambpecsenyéjüket jó étvággyal elfogyasztották,
és még sokáig beszélgettek a személyzettel. Mi korán aludni mentünk. Ma
reggel Péter éppúgy megjelent, mint a tetűbotrány előtt, csak éppen szegény
Waldemar vette a szívére a kitiltást, pedig ő a legrokonszenvesebb és a leg-
ápoltabb. István le akarja hívni, ha összetalálkoznak, valóban nagyon kellemes
vele beszélgetni. Szegény annyira elkeseredett, amióta Breslau elesett, és sem-
mi hírt nem kap fiatal feleségéről és kisfiáról. Igazán nincs ragyogó kilátása
a jövőt illetően.
Délben megjelent Sch., éppen ebédeltünk, de semmiképpen nem akar-
ta meghívásunkat elfogadni. De a végén nem tudott ellenállni, és farkasét-
vággyal bekebelezett egy hatalmas adagot. Nagyon örültünk, amikor láttuk,
hogy sokkal jobban érzi magát, hiszen teljesen ki van éhezve. Ebéd közben
elkezdett folyni a víz, amihez forrón gratuláltunk, hiszen ő csinált mindent.
A nyilasoktól díjazásképpen kapott 1 kiló borsót és 150 gramm cukrot. Ezek
igazán nagyvonalú emberek! Örömünk sajnos nem tartott sokáig, mert pár
perc múlva elállt a vízfolyás. Sajnos, mi magasabban vagyunk, és a nyomás
nem elég nagy. Ha legalább a szomszédban lenne, az is sokkal könnyebb vol-
na, a Gellértben néha 2-3 órát kell sorba állni egy vödör vízért.
István és Károly délelőtt átment a Gellértbe, ahol egy fodrász is lakik,
és áthívták, hogy szépítse meg őket, mert már egészen elvadultan néznek
ki. Tarzannak lehetett ilyen frizurája a dzsungelben. Délután át is jött, és
Sch. is itt maradt, kihasználandó az alkalmat. István fizetett a négy hajvágá-
sért – Pistikét is megnyírta – egy kiló cukrot. Amikor Jászoky meghallotta,

441
mi folyik nálunk, átjött, és egy kilogramm lisztet akart fizetni egy nyírásért,
ami a borbélynak meg is felelt. Amikor elment a lisztért, egy jó fél óráig tar-
tott, mire visszaért. Kissé zavarban volt, de nem mondta el egyenesen, hogy
otthon a liszt miatt szidást kapott, hanem mosolyogva azt mesélte nekünk,
hogy a felesége kijelentette, számunkra két nap múlva vége lesz a háborúnak,
és akkor olcsóbban megúszhatja. Nem tudom, honnan veszi a két napot, de
bárcsak igaza lenne! Sokkal több élelmiszerük van, mint nekünk, és senkinek
sem adnak belőle. És, ahogy a férfi kinéz! Amikor kissé csodálkozva néztünk
rá, bocsánatkérően azt mondta:
– Hát, igen, nem akartam az asszonykával veszekedni!
Hogy egy férfi ilyen papucshős legyen, ez már rémes. Nagyon jót tudnék
nevetni, ha az oroszok minden lisztjüket elvennék, és ő itt maradna a hosszú
hajjal. Olyan gusztustalanul néz ki, azt hiszem, csak vasár- és ünnepnapokon
mosakszik, hiszen a vízzel is takarékoskodni kell. A mi férfijaink minden-
esetre most sokkal civilizáltabban néznek ki, Pistike is büszkén járkál.
A hadijelentések a következők: a Várban az oroszok a Nádor-laktanyát,
Németországban Frankfurt a. d. Odert elfoglalták.
Hamis hír: az oroszok a dohánygyárban673 vannak, ebben az esetben a
vasúti töltés elesett.
A felmentő csapatok már itt vannak, Kelenföld felől már a torlaszokat
bontják, hogy a német páncélosoknak szabaddá tegyék az utat.674
A mai óvóhely-szenzáció az volt, hogy Rohonczyné és Mikesné össze-
vesztek, miközben kölcsönösen vén boszorkánynak nevezték egymást. Ter-
mészetesen megint a főzés körül volt a vita, sajnos közelebbit nem tudok.
Jászokyt persze nem kérdezhettük meg, hogy az anyósa milyen bókokat ka-
pott. A két hölgynek tulajdonképpen nagyon jóban kellene lenniük, hiszen
minden szombaton együtt vannak a Gellérthegyen, állítólag a boszorkányok
mindig ott tartják a boszorkányszombatot. Valószínűleg az egyiknek szebb
seprője van, mint a másiknak, és innen ered az ellenségeskedés. Merthogy

673 Ez a Budafoki út 63. szám alatti épület.

674 A híresztelésnek nem volt alapja.

442
mindketten boszorkányok, ez tény, csak még senki nem merte a szemükbe
mondani.
A férjem Károllyal együtt meglátogatta nagymamát, nekik sem megy a
legjobban. Nekik is éppen elegük van a németekből, mint mindenkinek a
katlanban. Igazán szerencsénk van itt a mieinkkel, ők eddig inkább segítettek,
mint hogy követeljenek valamit. A nagynéni viszont kellemetlen tapaszta-
latokat szerzett a kedvenceivel. Egy altiszt jelent meg náluk, és felszólította
nagynénémet, hogy nyissa ki a lakást. Ő természetesen nem volt elragadtatva
ettől az ötlettől, és megpróbált nemet mondani, de a következő pillanatban
már egy pisztoly táncolt az orra előtt. Így nem maradt más hátra, mint hogy
átadja a lakást. Két katona költözött be, és nagyon rémesen viselkedtek, min-
dent bepiszkoltak, mindent a padlón intéztek el, bár a lakás minden komfort-
tal fel van szerelve. Láthatóan ezek az emberek itt már mindent elfelejtenek,
amit otthon és az iskolában megtanultak. Úgy gondolhatják, hogy itt a kat-
lanban – ahol már csak az egyetlen út áll nyitva előttük, és az oroszok karjába
vezet – teljesen mindegy, hogy ilyen dolgokat művelnek vagy sem. Igazán
nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen bepiszkított lakásban hogyan lehet
enni és élni, főleg, ha valaki az „uralkodó néphez” tartozik, és übermenschnek
nevezi magát. Amikor pár nap múlva elvonultak, a nénikének kellett utánuk
kitakarítani, és már egészen más lett a véleménye a barátaikról. Alig készült
el ezzel, megjelent egy újabb „vendég”, aki rögtön a pisztolyát húzta elő. Ő
az előszobában lakik, nagymama és a nagynéni pedig csendesebb napokon a
konyhában húzzák meg magukat. De amikor én még karácsony előtt sokkal
szelídebb dolgokat meséltem nekik, nagyon fel voltak háborodva, hogy én a
zsidó propagandának hiszek, és az ellenséges rádióra hallgatok. A közmon-
dás megint igaznak bizonyult, az ember a saját kárán tanul. Mindenesetre
nagyon sajnálom őket, az egész dolog már az idegeikre megy, és valóban bor-
zasztó lehet így, minden segítség nélkül a vízhordás és a többi nehéz munka.
Mikor lesz már ennek vége?
A nyilaskeresztesek kiköltöznek a pártházukból, méghozzá a legnagyobb
gyorsasággal, de hogy hová, azt nem lehet tudni. István találkozott a gyárbeli
vad Szálasi-baráttal, aki néha pénzért jött, de nagyon zavart volt, és megint
elővette a „felszabadító csapatok” lemezét, és azt mondta, egyenesen Hindy-

443
hez675 megy – Budapest véderőparancsnoka –, és utána friss és megbízható
hírekkel felkeres bennünket. Persze nem jött. Valóban nagyon kellemetlen
lehet, ha az embernek mindig blamálnia kell magát.
Egész nap sűrű ködbe voltunk burkolózva, amiért nem tudunk eléggé há-
lásak lenni a Jóistennek, az utca úgy tele van tömve gépkocsikkal, hogy az
Iván biztosan meglátogatott volna bennünket. Méhes azt mondja, a legköze-
lebbi légitámadáskor ők fel fogják gyújtani az autókat az utcájukban. Nekünk
is ezt kellene csinálni, de itt sokkal több német van, mint náluk, és az orruk
előtt mégiscsak nehéz.

1945. február 7., szerda

Az újságban az áll, hogy Poznań elesett.676 Nekünk tulajdonképpen meddig
kell még itt kitartanunk? Még igaz lesz a vicc, miszerint nekünk öt perccel
tovább kell kitartanunk, mint maguknak a németeknek.
Hála Istennek, hogy ma rossz időnk van, ez a legnagyobb gondoskodás
számunkra.
Sch. megint itt volt ebédre, és éppolyan hálás volt, mint mindig, és épp­
annyit evett, mint mindig. Amikor meghallotta, hogy naplót írok, rögtön je-
lentkezett, hogy fenntartja a jogot, hogy közösen írjunk majd egy könyvet.
Na, ha rá kell majd várnom! Megmondtam neki mindenesetre, hogy én ezt
csak Neked írom, és semmi olyan tervem nincs, hogy ezt könyvként adjam ki,
de ő teljesen lázba jött, így meghagytam ebben a hitében, ahogy őt ismerem,
úgyis hamar megfelejtkezik róla.
Arra is nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a törökországi terveiből, amivel
nekünk – és főleg Istvánnak – kedvet ad a továbbélésre. Ő elég sokáig volt
kint, és ott okvetlenül fel akar állítani egy öntödét, amiből a jó törököknek
állítólag kevés van. Istvánnak nagy kedve van hozzá, de én szeretnék vele
menni. Ő – Sch. – alig tudja kivárni a harcok végét, akkor azonnal a török
követségre akar szaladni – ahol természetesen egy csomó jó barátja van –, és

675 Vitéz kishindi Hindy Iván (1890–1946) az ostrom alatt a magyar I. hadtest parancsnoka
volt, a háborút követően a népbíróság halálra ítélte, és kivégezték.
676 Poznań 1945. február 23-án esett el.

444
ők a legrövidebb időn belül elősegítik az utazását. Hát, ilyen naiv is csak Sch.
lehet. De ez neki nagyon jó lehet, hiszen mindig a fellegekben él. A legne-
hezebb időkben is fantasztikus tervekkel vigasztalódik, és amikor ezek kútba
esnek, rögtön újakkal áll elő. Amikor Musset verseit és Tartuffe-öt felfedezte
könyveim között, rögtön elkérte pár napra. Persze azonnal odaadtam neki,
mert ha franciául is olyan remekül beszél, mint németül, akkor bizonyára
igen nagy élvezetben lesz része. Természetesen dicshimnuszokat fog zengeni,
mikor visszahozza őket.
Este Werner jött le, nagyon kétségbe van esve. Elég sokáig beszélgettünk,
természetesen ő volt az, aki beszélt, és szavai nyomán megértettük, hogy a
németeknek sem megy semmivel sem jobban, mint nekünk. Legjobban a
sebesültekért aggódik, eddig már 8000 olyan van, akiket csak hordágyon le-
hetne szállítani. Nagyon sok tiszt van közöttük. A Várban találkozott eggyel,
akinek mindkét lába és a bal karja is hiányzott, és arra kérte Wernert, adja
oda neki a pisztolyát, amit persze nem tudott megtenni. És ezrek vannak
a legsúlyosabb sebesülésekkel, naponta egy híg levest kapnak, egy darabka
kenyeret és egy pohár vizet. A legtöbben a szomjúságtól szenvednek, hiszen
legtöbbjüknek magas láza van, és így két deci víz igazán nem nagy segítség.
A Vár alatti alagutakban vannak elhelyezve, ahonnan naponta legalább száz
halottat szállítanak el. Mit érezhetnek ezek a szerencsétlen emberek, akik
sebeikkel és szenvedéseikkel fekszenek ott, annak a legkisebb reménye nélkül,
hogy valaha is hazakerülnek. De az is borzasztó lehet, ezt a nyomorúságot
látni, tudva, hogy nem segíthetünk nekik. Igen, az egyetlen segítség valóban a
pisztoly lehetne! Wernernek már az idegeire megy. 90 emberére – akik között
36 sebesült is van – két napra a következő ellátmányt kapta: 2 db hagyma,
1 deci paradicsom és paprika, 2 kiló borsó, 1½ kiló zsír, 9 kenyér. De a kenye-
ret végül már nem kapták meg, egyszerűen azt mondták nekik: nincs.
És nem messze onnan, ahol ezeket kapta – vagy nem kapta – székel a
legfelsőbb parancsnokság, és a legnagyobb gondjuk, honnan szerezzenek
pezsgőt. Ők egész nap csak isznak és dőzsölnek, természetesen „hölgytársa-
ságban”, és semmiről sem akarnak tudni, főleg arról nem, hogy néhány mé-
terre tőlük alantasaik szenvednek és halnak meg az ő parancsukra. És ezek
a szegény katonák már csak azért harcolnak, hogy ezeknek a disznóknak az
életét pár perccel meghosszabbítsák. A németek azt szeretnék, hogy adnánk

445
meg magunkat, és akkor magyar fogságba esnének. Igen, ez így nagyon szép
elképzelés, de nem tudom, hogyan gondolják, hogy itt maradhatnának, ha a
mi katonáink is orosz fogságba esnek? István azt a hírt hallotta, hogy Hindy
a németek ellen akar fordulni, de ez nagyon okos dolog lenne, amit róla nem
lehet feltételezni.
A Vérmező környékén nagyon sok halott fekszik, akiknek a legtöbbje a
polgári lakossághoz tartozik. Eltemetve természetesen nem lesznek, mert ott
minden négyzetmilliméterre lőnek. De az idő egyre melegszik, és lassan min-
denütt nagyon kellemetlen szagot lehet érezni. A Horthy úton is sok lótetem
fekszik, amik lassan, de biztosan oszlásnak indulnak. Azt hiszem, nem lett
volna rossz, ha tífusz ellen beoltattuk volna magunkat.
Aztán mesélt Werner a Németországban lévő foglyokról, és az a véle-
ménye, hogy az angol és amerikai pilótáknak remek ellátása van, zsír helyett
vajat kapnak, és az oroszoknak sem megy rosszabbul. Azt kérdeztem tőle,
nem osztja-e véleményemet arról, hogy azt a néhány tábort, ahol ilyen rendes
ellátás van, csak a propaganda részére mutatják, vagy valóban azt hiszi, hogy
mindenütt így van? Akkor nagyon komolyan rám nézett, és kétségbeesetten
azt mondta:
– Igen, mindenesetre szívesen elhinném, hogy mindenütt így van, de
Goebbelsnél valóban elképzelhető, hogy úgy van, ahogy ön gondolja, as�-
szonyka.
Azon a véleményen van, hogy ő nem nagyon borúlátó az elveszett hábo-
rúra vonatkozóan. Ez persze relatív, de ő csak arra gondol, hogy nem lesz-
nek teljesen megsemmisítve, mert a német munkásokat mindenütt szívesen
foglalkoztatják, akár Angliában, akár Amerikában, sőt a Szovjetunióban is.
Ez persze gyenge vigasz, de jobb a teljes kétségbeesésnél. Csak a szegény
sebesültek számára teljesen reménytelen a jövő.
Pétert is megoperálták, a melléből vettek ki egy szilánkot. Egy 8 centi-
méter hosszú és 3 centiméter mély vágást ejtettek rajta, de a repeszdarab már
egészen belenőtt a húsába, így egy darabot abból is ki kellett vágni. Utána a
vérzés alig akart elállni. Mindez minden altatás és érzéstelenítés nélkül, négy
katona fogta le, és izzadt a fájdalomtól, valóban nagyon rosszul volt. Adtunk
neki forró kávét és valamit enni, hogy kissé összeszedje magát. Időről időre az
idegeire megy a katlan, és akkor úgy viselkedik, mint egy őrült. Néhány napja

446
le akarta szúrni Vikit, mert az egy másik katonával pár lépést táncolt, alig
lehetett a kést kicsavarni a kezéből. Hosszú előadást tartott arról, hogy most
nem olyan időket élünk, hogy táncolni lehessen. Wernert teljes szívéből utál-
ja, bár ő is neki köszönhet mindent, ellátást, elhelyezést, mindent. Egy mesét
mondott, amelyet valószínűleg álmaiban látott, ez így szólt: a Vérmezőn van
egy ház, ahol az I. és III. emeleten németek vannak, a pincében és a II.-on
oroszok. Ez azért előnyös, mert így egyik részről sem lövik a házat, de onnan
mindenkire lőnek. Állítólag néhányan a mi társaságunkból behatoltak oda a
pincébe, ahol az oroszokat minden lelkifurdalás nélkül megsemmisítették, és
egy csupor zsírt hoztak magukkal. Valóban, a zsírt láttuk, de az sajnos nem
tudott beszélni. Állítólag az oroszok a katlant ketté akarják vágni.
A mai szenzáció az volt, hogy a nyilaskeresztesek összeírják az élelmi-
szereket. De csak a lakásokat nézték át, így nálunk csak romokat találtak. De
Barlayéknál 80 kiló lisztet írtak fel, ami csak Jászokynak köszönhető, megint
fontossá kellett tennie magát. Nem akart egy kilót adni a borbélynak, de má-
soktól szívesen vetetett el, holott az egy nagycsalád részére lett tartalékolva,
ahol kisgyerekek is vannak. Tőlük persze egyetlen grammot sem vettek el, jól
eldugta. Három hétre való tartalékot engedélyeznek, akinek több van, annak
le kell adnia. Mi sok mindent a németekhez vittünk fel, de itt nem is kerestek.
Semmi kedvem ezt a bandát még etetni is. Akkor inkább a barátaink egyék
degeszre magukat.
Jászoky szerint a Donausender bemondta, hogy a Déli pályaudvar és a
Sas-hegy elesett.677 Tegnap mi is meghallgattuk, de csak a Vár hősies védőiről
volt szó. Gondoltak közben az orgiákra is?
Nagyon sokat nevettünk egy hír hallatán, ami úgy hangzott: valaki látta,
hogy odaát Pesten az utcákat zászlókkal díszítették fel, és a tömeg térden
állva köszöntötte Miklós Béla – az ideiglenes kormány miniszterelnöke Deb-
recenben – csapatait. Hát ennek a szemtanúnak valóban nagyon jó szeme
lehetett, mert olyan sűrű köd volt, hogy az ember az orráig is alig látott,
nemhogy a Dunáig.

677 A Sas-hegy február 6-án esett el, a Déli pályaudvar viszont csak február 9-én került
teljesen a szovjet csapatok kezére.

447
 Még „Stan és Pan”, a két vad nyilas is felkeresett minket, de még ők sem
meséltek a felmentő csapatokról, csak arról panaszkodtak, hogy milyen kelle-
metlen lesz, ha az oroszok bejönnek. Na persze, egy ilyen Szálasi-hívőnek ez
biztosan meglehetősen kínos lesz. Már ők is éheznek, talán már akkor nem
tart sokáig. Azért is nagyon el van keseredve, mert állítólag apa odaát Pesten
tárgyalt az oroszokkal, és így a gyár a lehető leghamarabb üzembe lesz he-
lyezve. Ezek csodálatos hírek, csak sajnos nem hihetőek. Bárcsak átmehetnék!
Egy mérnök az öntödéből evett ma itt nálunk, nagyon jó étvággyal, min-
dig nagyon örülök, ha látom, hogy valakinek ízlik a főztünk. Mindeneset-
re annyi előnyöm származott ebből, hogy töltőtolltintát ígért nekem, mert
ezekkel a ceruzákkal elég rossz írni, olyan erősen kell nyomni, hogy az ember
keze nagyon hamar elfárad.
Ma sem volt légi tevékenység, csak néhány belövés, de azok sem egészen
ide. Már egészen elszoktunk az erős lövöldözéstől.
A Papp görlök egy új áldozatot találtak, egy zászlóst, aki szinte naponta
jön. De azt hiszem, nem sokáig, ha így viselkednek. Az ő elmondásuk szerint
mindenütt nagyon szeretik őket mint kellemes csevegőket, de ezt inkább má-
soktól szeretném hallani. Nagyon szellemesnek is hiszik magukat, de ebből
még semmit sem vettem észre. Néha pikáns kuplékat súgnak a fülembe, de
azok is száz évvel ezelőtt voltak pikánsak. Amikor este nagymamát átkísér-
tem, az egyik éppen az új ismerőstől búcsúzkodott, és amikor engem meg-
látott, nagy cuppanós csókot nyomott az arcomra. Azt hiszem, szívesebben
nem nekem adta volna, valószínűleg a zászlós is erre gondolt, mert gyorsan
elbúcsúzott, és sürgősen eltűnt. Amikor a konyhában megint megjelentem,
csodálkozva kérdezte Viki, ki csókolt meg, mert az arcomon egy száj formájú
zsíros folt volt. Hát legalábbis evés után megtörölhetnék a szájukat.
Este megint lejött az egész német banda, ettek és ittak, Waldemar annyit
mesélt, hogy közben majdnem elaludtam, mert kissé fáradt voltam. A férfi-
jaink ugyanis hamarabb aludni mentek, én is szívesen eltűntem volna, de
őket sem akartam cserben hagyni, mert láttam Waldemaron, hogy megkön�-
nyebbül, ha kiöntheti a szívét. Hiszen én vagyok az egyetlen, akivel beszélni
tudnak, a cselédlányok csak vihognak, de egy szót sem tudnak szólni németül.
¼ 12 lett, mire végre elmentek, és én is aludni térhettem. Miután az enyém a
belső hely, a két alvó férfin kellett átbotladoznom, így lépteimet mély sóhaj-

448
tások és nyögések kísérték. Úgy éreztem magam, mint egy szívtelen királynő,
akit rabszolgái jajkiáltásai kísérnek. Amikor a hangok elhaltak, én is elalud-
tam, és csak másnap 11-kor ébredtem fel.

1945. február 9., péntek

Legnagyobb örömünk az volt, hogy Viki a szobájára egy kis ablakot fabrikált,
így végre megint napvilágnál tudtunk ülni. Borzasztó már ezekkel a mécse-
sekkel, gyertyánk már régen nincs. Néhány napja István és Károly fent volt
S. asszonynál, romos lakását egy kicsit összerámolni, eközben találtak néhány
szép nagy gyertyát, pirosat és zöldet, amiket lelkifurdalás nélkül zsebre tettek.
Most a zöldet tudjuk használni, ez Szálasi színe, remélem, nemsokára a pi-
rosat találjuk majd időszerűnek. Az ablakkal persze egy kicsit veszélyesebb a
szoba, mert az üvegcserepek könnyen sérüléseket okozhatnak, de már annyira
elegünk van az örökös sötétségből, hogy valamit kockáztatni is kell.
Gyönyörű időnk van, ennek ellenére a repülők békén hagynak. Reggel
kaptunk néhány belövést, a fülem teljesen bedugult, délelőtt alig hallottam
valamit, de mostanra már egy kicsit jobb lett.
Eddig nyugalom volt, de most megint újra kezdődik a harci hangzavar.
Az idő 4 óra. Egészen új zajokat tanulunk meg felismerni, amiből nekem a
legjobban az tetszik, amikor a gyűrű a lövedékről leválik, és külön folytatja
útját. Egészen különös, mély zümmögése van. Ma hallottam azt is, hogyan
süvít az akna robbanás előtt. Aztán, amikor egy akna gellert kap, és nem
robban, az nagyon különös volt. Először a süvítést hallottuk, aztán egy má-
sodperc csendet – ekkor kellett volna robbannia –, aztán egy egészen éles
fütyülést. Tehát így mindenfélét meg lehet tanulni, de szívesebben tanulnék
valami békésebbet, mint aknákat és bombákat.
Az apósom678 ma meglátogatott minket, a bunkerélet már nagyon kiké-
szítette szegényt. Már semmilyen világításuk nincs, állandóan sötétségben
ülnek, és természetesen állandóan veszekszenek. De hát, mi egyebet csinál-

678 Dr. Miklauzič Adolf (1880–1963) IV. Károly király miniszteri tanácsossá nevezte ki a
Pénzügyminisztériumba. Később az általa alapított Magyar Köztisztviselők Fogyasztási Szö-
vetkezetének vezérigazgatója.

449
hatnának? Már mindenkinek az idegeire megy ez a patkányélet, ami nem
csoda. Én valószínűleg majd akkor leszek ideges, amikor minden izgalmon
túl leszünk, nekem már csak ilyen a természetem, és azt hiszem, ez nem is
rossz.
A magyar parancsnok feljött a lakásunkba, és körülnézett, melyik ablak-
ból tudnák a házat megvédeni, ha már itt is utcai harcok tombolnak. De
nevetett közben, mikor a nem túl derűs arcunkat meglátta, és megnyugtatott,
hogy felelősséget vállal azért, hogy innen egyetlen lövés sem fog eldördülni.
Igen, ez már jobban hangzik…
Amikor kb. 6 héttel ezelőtt az oroszok elérték a vasúti töltést, igazán
nem gondoltunk arra, hogy ez ilyen sokáig fog tartani. Ha valaki akkor azt
mondta volna, hogy a mai napig sem változik a helyzet, az illetőt valószínű-
leg hangosan kinevettük és bolondnak tartottuk volna, és most még mindig
itt ülünk, és lassan elveszítjük a reményünket, hogy egyáltalán történni fog
valami. Habár hallottunk egy hírt, miszerint a magyar és a német főparancs-
nokság összeveszett, de hogy ez ránk nézve kedvező lesz-e, ezt persze nem
lehet tudni. A nézeteltérés alapja állítólag az volt, hogy a németek azt akar-
ták, a magyarok vegyenek részt a kitörésben, természetesen az első vonalban,
és aztán nyugatra meneteljenek velük. A mi katonáink persze semmiképpen
nem akartak kísérleti nyulak lenni, mindenki azt szeretné, hogy a németek
hagyjanak békén minket. A kitörésben sem tud már senki sem hinni, egész
Magyarország tele van már oroszokkal, hogy gondolják, hogy eljutnak Né-
metországig? Meddig tarthat egyáltalán még a háború? Állítólag Győr és
Sopron már elesett, persze biztosat nem lehet tudni.679

1945. február 10., szombat

Tehát hetedik hete, hogy be vagyunk kerítve, és most azt hiszem, hogy most
már igazán be fog következni egy fordulat. Mindenhonnan harcokat jelente-
nek, amelyek nyilván az utolsó kísérletet jelentik. Jászoky beszélt egy magyar
hadnaggyal, aki eddig mindig hatalmas német felszabadító csapatokról be-
szélt, de tegnap megkérdezett egy német tisztet, mondja meg végre az igazat.

679 A híresztelésnek nem volt alapja.

450
A következő újdonságokat tudta meg, hogy igazak-e vagy nem, azt csak ké-
sőbb tudjuk ellenőrizni.
Az oroszok a Lenke térről680 egy nagy támadást kezdtek, és a Gellérthe-
gyen a Citadelláig előrenyomultak. Akkor innen kb. ötszáz méterre lehetnek.
Valószínűleg innen kezdődött négy órakor egy ellentámadás, ezzel kapcsolat-
ban tette a hadnagy azt a nagy katonai szaktudásról tanúskodó megjegyzését,
hogyha holnap itt megjelennek az oroszok, akkor az ellentámadás nem sike-
rült. Erre nem is gondoltunk volna!
A Várban is előretörtek az oroszok, de az alagúton át jöttek, és az óvóhe-
lyeken kötöttek ki. Állítólag ugyanazon az úton visszaverték őket.
A Wehrmachtot ezen a környéken vonták össze, ezzel szemben az SS és
a Gestapo a Várba húzódott vissza, ahol az utolsó lélegzetig védeni fogják
magukat. A Wehrmacht-katonák velünk együtt alig várják, hogy ezt a részt
feladják.
Pestről azt jelentették a kémek, hogy a lakosságnak nincs oka a félelemre,
az oroszok bementek az óvóhelyekre, mindenkinek igazolnia kellett magát,
csak katonákat és nyilaskereszteseket kerestek, na, és főleg németeket, néha
a polgári lakosságból embereket vittek magukkal munkára, de azok egy-két
napon belül hazatértek. Az asszonyoknak nem történt bajuk, legfeljebb, ha
maguk akarták, ahogy itt valószínűleg történni fog.
Jelenleg áll a front Sziléziában, de Kelet-Poroszország kétharmad része
már az oroszok kezén van. Az angolok Köln ellen erős támadást kezdtek, ami
még most is tart.
Tehát ezek a német tiszt hírei.
Azt hiszem, a repülőktől nem kell többé félnünk, biztosan nem jönnek, és
a köd is naponta egyre sűrűbb lesz.
Délután egy kicsit ki akartunk menni a kapuhoz, de csak a lépcsőházig
jutottunk, mert az tele volt SS-katonákkal, akiket eddig nem láttunk. Termé-
szetesen ők sem minket. Nem tudom, ki hiányolta jobban a másikat. A kép
nagyon lehangoló volt, minden olyan sötét volt és komor, a vizes testek és
ruhák gőze, és a cigarettafüst felhőként borította be az alakokat, akik szomo-

680 Ma Kosztolányi Dezső tér.

451
rú szemekkel és sápadt arccal meredtek maguk elé. Kint fütyültek a golyók,
süvítettek az aknák és zakatoltak a gépfegyverek, és mi halkan beszéltünk.
Legnagyobb csodálkozásunkra azt hallottuk, hogy a legtöbb katona magya-
rul beszél, amiért S. asszonynak rögtön meg kellett kérdeznie, hogy lehet ez.
Röviden elmondták, hogy ők svábok, és mindig is Magyarországon éltek.
Most a Gellérthegyről jönnek, és rögtön továbbmennek az első vonal-
ba, itt csak egy kis pihenőt akarnak tartani, és egy cigarettát elszívni. Mind
teljesen le volt törve, és látszott rajtuk, hogy már mindennel számoltak, és
szívesebben esnének most azonnal fogságba, mint hogy még napokig kilátás-
talanul harcoljanak. A sorsukat úgysem kerülhetik el.
A kép valóban annyira háborús volt, a levegő és a hangulat olyan volt,
mint egy fűtetlen váróterem egy állomáson, mielőtt a katonavonat kigördül.
Csak ez a vonat nem akart jönni.
Amikor a katonák összeszedték magukat és elmentek, kimentem a ka-
puig, és a ködben eltűnő alakok után néztem. Milyen érzéseket hordhatnak
ezek az emberek a szívükben, vajon németek-e tetőtől talpig, vagy mégis kissé
magyaroknak érzik-e magukat? Hiszen itt születtek, legtöbbnek a szülei és
nagyszülei is itt éltek, és amikor Németországba akarták őket telepíteni, nem
akartak menni. Hát Magyarország tényleg kígyót melengetett a keblén?
A köd olyan sűrű volt, hogy minden levegővételnél éreztük, ahogy a ned-
vesség a tüdőnkre telepszik. Az utca már teljesen tele volt hatalmas vörös-
keresztes autókkal és más gépkocsival, amelyek a sűrű köd ellenére ügyesen
elhelyezkedtek, szorosan egymás mellett. Amikor az egyik hatalmas kocsi a
kapunk elé ért, és a sofőr kiszállt, a társa azt mondta neki, hogy búcsúzzon
el a gépétől. Olyan szomorú volt, ahogy a vizet és az üzemanyagot leenged-
ték, még egyszer megsimogatták a kocsit, és lassan elmentek. A sofőr még
egyszer visszafordult, egy utolsó pillantást vetett elárvult „bajtársára”, aztán
eltűnt a ködben.
Az elárvult autó úgy állt itt, mint egy nagy, kivert állat, akit a veszélyben
mindenki elhagyott, és tehetetlenül várja a végét. A két lámpa mint két nagy
szem nézett a távozó alakok után, a köd mint könnycsepp gördült le az üve-
gen.
Közben egészen sötét lett, az utcán csak egy-két katona szaladt, akik a
fütyülő golyók elől gyorsan lebuktak, s azok a fejük fölött zúgtak el. A kör-

452
nyék, a súlyosan sérült házak titokzatos ködköpenybe beburkolóztak, mint
akik olyan dolgokat tudnak, amilyeneket mi még nem. Igen, most már igazán
történnie kell valaminek, ha a németek a gépkocsijaikat üzemanyag nélkül itt
hagyják, és elbúcsúznak tőlük, akkor ők, a maguk részéről a harcot befejezték.
Mi is visszahúzódtunk meleg, de nagyon gyéren megvilágított bunke-
runkba, és szerettünk volna legalább a közeli jövőbe látni, de semmilyen kép
nem sejlett fel a szemünk előtt.
Később még lejött Werner nagyon jó hangulatban, és megpróbált német
sikerekről beszélni. Én oldalról ránéztem, hogy valóban teljesen hülyének
néz, vagy nagyon elkeseredettnek tart, és meg akar vigasztalni. Amikor ezt
észrevette, kezével leintette saját magát, és mély sóhajjal azt mondta:
– Igen, magának igazán nem lehet ilyen bolondságot beadni, ugye, as�-
szonyka? És vigaszra sincs szüksége, azt is tudom.
Amikor Istvántól elbúcsúzott, azt mondta neki, ha hirtelen el kell men-
niük, akkor természetesen mindent itt hagynak, és akkor hozza le István a
cigarettát és a többi hasonló holmit magunknak. Megkérdeztem tőle, hogy ez
még ezen az éjszakán várható-e, és nagyon kíváncsi voltam a válaszra.
– Még mi magunk sem tudjuk biztosan – mondta, és egy pillanatig elgon-
dolkozott, aztán nagyon komolyan rám nézett és folytatta. – Igen, de ha úgy
alakulna, hogy nem lenne időnk elbúcsúzni, most szeretném megköszönni
önnek a nevetést és jókedvet, amivel a legnagyobb bajban erőt adott nekünk a
továbbéléshez. Isten jutalmazza meg jó szívéért! Viszontlátásra…
Mielőtt egy szót is ki tudtam volna nyögni, keményen megszorította a ke-
zemet, és eltűnt. Nagyon ostoba arccal állhattam ott, és úgy éreztem, mintha
egy ütést kaptam volna a fejemre.
Most István van őrségben, de rövidesen vissza kell jönnie, nemsokára éj-
fél. Meglehetősen fáradt vagyok, de nem tudom, hogy jól fogok-e aludni,
mert eléggé izgatottan várjuk, hogy a következő órák mit hoznak számunkra.

1945. február 11., vasárnap

Tehát megérkeztünk körülzárásunk ötvenedik napjához. És úgy látszik, ez a
nap végre meghozza számunkra a szabadságot. Amikor István éjfélkor bejött,
én is lefeküdtem aludni, de a robbanásoktól újra és újra felriadtam, egész éjjel
kiadós lövöldözés volt. Az idegeink nem igazán voltak nyugodtak, hiszen egy

453
olyan élmény előtt álltunk, ami nem történik meg az emberrel mindennap.
Négy órakor megint felébredtem egy aknasorozatra, és nem tudtam tovább
aludni, mert a németek akkora lármával járkáltak, ami ebben az időben egé-
szen szokatlan volt. Egy Junkerst is hallottunk, hosszú idő óta megint, né-
hány csomagot dobott le, talán ő is el akart búcsúzni. A németek dobogása
világossá tette előttem, hogy Werner célzásai valósággá váltak. Nagyon ve-
gyes érzelmekkel figyeltem a külső zajokra, néha már orosz katonák lépteit
véltem hallani, de ez persze csak hallucináció volt.
De nemsokára súlyos léptek hallatszottak a recsegő lépcsőn, és a követ-
kező pillanatban a férfiakat is hangos kopogás ébresztette. A házmester állt
előttünk, és átadta a magyar százados üzenetét: eszerint a XI. kerület reggel
6 órakor fel lesz adva. Ő viseli a felelősséget, hogy innen egy lövés se dördül-
jön el, már kiadta a parancsot a fegyverek azonnali letételére. A németek és az
öreg Rák, mint nyilaskeresztes, fel lettek szólítva a ház elhagyására. Az öreg
sírt, mert nem tudta, hova menjen. Nagyon sajnálom, a viselkedésén igazán
nem lehetett látni, hogy párttag volt, ellenben mindenkinek segített, és tegnap
volt a 60. születésnapja. Valószínűleg ő is a Gellért-alagútba megy, ott vannak
az ilyen szalajtott emberek. 6 órától nappal is őrséget kell tartani, Grünbaum
és Károly egymást váltva fognak az őrhelyen állni, mert Grünbaum beszél
oroszul, Károly pedig szlovákul, így értekezni tudnak az oroszokkal.
Alig szedtük össze magunkat a rég várt, de mégis fájdalmas hír hatása
alól, amikor megint recsegett a lépcső, és mindhárman egyszerre mondtuk
ki Werner nevét, mert tudtuk, hogy nem fog búcsú nélkül elmenni. Való-
ban ő tűnt fel az ajtóban, frissen mosakodva és rendesen felöltözve, mintha
színházba készülne, és szó nélkül letette a kis harmonikát – ami mellett néha
olyan jól szórakoztunk – István takarójára. Aztán elmesélte, hogy a sebe-
sültek valószínűleg a Várba fognak menni, de a négy futár – akik közé ő is
tartozik – itt akar maradni, megsemmisítik a fegyvereiket, és a magyarokkal
együtt megadják magukat. Semmi értelme tovább futni azért, hogy egy-két
nappal meghosszabbítsák az életüket. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Azután még egyszer némán megszorítottuk a kezét, úgy éreztem, mintha
a torkom és a szívem is összeszorult volna, nem tudtam egy szót se szólni,
csak két könnycsepp gördült le az arcomon. Valóban nagyon megkedveltük
ezt az embert, és borzasztó volt arra gondolni, hogy néhány óra múlva már

454
nem lesz életben. Hiszen mindig azt mondta, nem fogja hagyni, hogy fogság-
ba essen. Alighogy elment, még egyszer visszajött, és hozta annak a ládának
a kulcsát, amelyben a cigarettát őrizték, mert végül nekik is az alagútba kell
menniük, együtt a sebesültekkel. Tehát ismét elbúcsúztunk egymástól, és az-
után már csak a távolodó lépteket hallottuk, ahogy az egész társaság elhagyja
a házat. Igen, Werner igazi bajtárs volt, mindenkinek segített, mindenkinek
adott, csak ő maga nem akart semmit elfogadni, amikor étellel vagy itallal
kínáltuk. És náci valóban nem volt. Kár érte, ha meg kell halnia.
Péter is lejött, de csak Vikitől búcsúzott el, aki még csomagolt neki egy kis
ennivalót, aztán ő is elment.
Hat óra körül keltünk fel, ami azt jelenti, hosszú lesz a mai nap. Az oro-
szok egyelőre még nincsenek itt, de mihelyt a németek kitették a lábukat a
házból, a házmester családja rögtön kirámolta az egész lakásukat. A tízezer
cigarettát a magyar katonáknak akartuk adni, de mire István felért, a láda fel
volt törve, s a cigaretta eltűnt majd mind az utolsó szálig. Természetesen már
Viki is ott volt, és sok mindent összegyűjtögetett.
Délelőtt rámolással és a gyerekkel való játszással töltöttük az időt. Mosni
csak egy keveset tudtunk, mert szigorúan tilos az utcára menni, s így ma nem
lehetett egy csepp vizet sem hozni. És ami még maradt, azzal takarékoskod-
nunk kell. Készíttettem még egy pompás ebédet, ki tudja, mit hoz a jövő,
talán tényleg elveszik az élelmiszert, így legalább búcsúzóul együnk jól.
Majd olyan erős lövöldözés kezdődött, hogy csaknem elvesztettük min-
den reményünket, hogy most már valóban változás fog bekövetkezni a sor-
sunkban. De a százados megnyugtatott bennünket, ha valamit feladnak, az
nem jelenti azt, hogy azonnal teljes fegyvernyugvás következik be.
Annak ellenére, hogy már mindannyian kellően izgatottak voltunk, jó ét-
vággyal mindent megettünk, és miután az a hír terjedt el, hogy a németek el-
lenállást fejtenek ki a Horthy körtérnél, egy kicsit lefeküdtünk, arra gondolva,
hogy az oroszok csak később fognak elérni hozzánk.
Alig kezdett álom jönni ránk, amikor megjelent valaki a konyhában, és
izgatottan arról beszélt, hogy az oroszok már a mi utcánkban vannak, és min-
den házban a pincébe gyűjtik össze a lakókat.
Míg nagy nehezen összeszedelőzködtünk és felkeltünk, katonáink már az
udvaron álltak, és egy orosz kutatta át őket. Az orosz kapitány mellettük állt,

455
de az egész esemény nyugodtan folyt le. Mi csak egy ajtón át, egy kis lyukon
kukucskáltunk ki, de nem láttunk mást, mint nevető arcokat. Hirtelen hangos
kiáltás hangzott fel:
– Huri! Huri!
És aztán hangos nevetés. Erre mi is kissé bátrabbak lettünk, és kinyitottuk
az ajtót. A katonák éppen Budafokra indultak egy táborba. Mind nagyon vi-
dámak és megelégedettek voltak, hogy ez a feszültség, ami hetek óta kínzott
mindenkit, végre feloldódott. A tisztek megtarthatták a pisztolyukat, ami na-
gyon jó benyomást tett ránk. Mindenki nagy zajjal elbúcsúzott, de figyelmez-
tettek minket, hogy az óránkat és gyűrűnket tegyük le, mert a tovaris az ilyen
apróságokat tőlük is elvette.
Míg a búcsúzás zajlott, kihasználtam a zűrzavart, és megfigyeltem a két
oroszt.
A kapitány valóban nagyszerű jelenség volt. Majd’ két méter magas, hó-
fehér kabátban, fekete nadrággal és csizmával. A fején szintén fehér kucsma,
keskeny fekete szegéllyel. A kezében lovaglóostor, más fegyvert nem láttam
nála. Az élesen metszett arcból hidegkék szemek néztek, a tipikusan szláv
száj fölött egy kis szőke bajusz díszelgett. Nagyon szép ember volt, úgy nézett
ki, mint aki most lépett le az operettszínpadról. Igen, szép volt, de az arca
kemény volt, és amikor a szemébe néztem, azt éreztem, nem lenne jó ezzel
az emberrel összekülönbözni, mert nagyon kegyetlen lehet, ha dühbe gurul.
A katonája korántsem volt olyan megnyerő jelenség, mint a főnöke. Pisz-
kos volt és fekete, olyan szemei voltak, hogy a hideg futkosott a hátamon.
Óriási géppisztoly lógott keresztben a hátán, és az övében is volt egy kisebb.
Éppen úgy nézett ki, ahogy a német propagandaképeken ábrázolták őket.
Azt mondják, itt legnagyobbrészt fegyencek harcolnak, akiket halálra vagy
életfogytiglanra ítéltek, így akarnak büntetni minket, amiért nem adtuk fel
azonnal a várost. Hát, ahogy ez kinézett, gondolkodás nélkül föl tudok róla
tételezni néhány gyilkosságot.
Ahogy a katonáink lassan eltűntek, azt hittük, hogy most a civil lakosság
– tehát mi – kerülünk sorra. Legnagyobb csodálkozásunkra a kapitány szó
nélkül elment, és egy szál maga átsétált a Gellért-alagútba. Hát nem lehet
gyáva, ha ilyen operettjelmezben, rohamsisak és pisztoly nélkül besétál egy

456
sötét pincébe, ahol egy sereg német van, akik már a halálra várnak, és szívesen
ajándékozzák utolsó előtti golyójukat egy orosznak.
Kissé megkönnyebbültünk, miután legalább egy oroszt láttunk, és fé-
lig-meddig megnyugodtunk, hogy ezek egész rendes emberek. De még min-
dig türelmetlenül tettünk-vettünk, nem szeretném – őszintén szólva – ezt
az érzést gyakran érezni, ami ekkor eltöltött. Viki és Mária sápadt arccal, a
kezüket tördelve mormogták maguk elé:
– Isten, segíts meg! Istenem, mi lesz velünk?
Hát igen, nem állíthatom, hogy az idegeim nagyon nyugodt állapotban
szunnyadtak, de minden izgalom és félelem ellenére nevetnem kellett, amikor
a zöld arcokat láttam. Sosem hittem a Donausendernek és más propaganda-
adóknak, de ebben a pillanatban egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy
semmi esetre sem kerül sor arra, hogy megerőszakoljanak minket. És amikor
arra gondoltam, hogy el fogják venni a jegygyűrűmet és a többi ékszeremet,
akkor majdnem sírva fakadtam. Nem az értékük miatt – nem tudom, hogy
ezek egyáltalán nagyon értékes holmik-e –, de mind emlék anyámtól, ame-
lyeket még ő viselt, és a halála után megkaptam. Vagy nagypapa születésna-
pi ajándékai, amelyeket szintén nem tudnék pótolni, hiszen már ő sem él.
De amikor arra gondoltam, hogy így esetleg sokkal nagyobb bajt megelőzhe-
tek, akkor megvigasztalódtam, és arra gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell.
Közben kimentem, és amikor visszajöttem, egy orosz sétált a szobában,
prémes sapkában és géppisztollyal, a férfiak pedig előtte egyik lábukról a má-
sikra álltak. Az orosz a gyerekkel foglalkozott, aki szintén elég barátságosan
viselkedett. A kiságy mellé álltam, mivel máshol úgysem volt hely. Ahogy
a kicsivel játszottam, kicsit felcsúszott a pulóverem ujja, és az órám – amit
végül nem tettem le – láthatóvá vált. Az új vendég szeme felragyogott, és azt
mondta (magyarul):
– Szép óra! – láthatóan sokszor mondta már.
Már minden reményemet elvesztettem, hogy az órámat megtarthatom,
de aztán az jutott eszembe, mi történik, ha nem adom oda azonnal, hiszen
nem is kérte.
Nem tudom, más hogy van vele, de én veszély esetén nagyon higgadt
leszek. Ha előre tudom, hogy valami várható, akkor félek, de ha már itt van,
akkor úgy látom a helyzetet és magamat, mint egy harmadik személyt. Ak-

457
kor sokszor szemtelen leszek, és arra gondolok közben: „na, most vajon mi
történik?” Később, ha eszembe jut, hogy mi minden történhetett volna, akkor
megint elfog a félsz, de a kritikus pillanatban nyugodt vagyok. Most is így
volt.
Tehát nyugodtan visszahúztam a pulóverem ujját úgy, hogy az óra megint
eltűnt. Közben elég unottan azt mondtam:
– Igen.
A katona egy kissé meglepődött, István és Károly pedig úgy néztek rám,
mint egy bolondra. Én feszülten vártam, hogy most mi jön. Hát nem történt
semmi, de Károly úgy félt, hogy szemtelenségem miatt a következő pilla-
natban agyon leszek lőve, és aztán alighanem ők ketten is, hogy az oroszhoz
fordult, és nagyon udvariasan megkérdezte tőle, hogy talán szüksége lenne
egy órára? Erre az orosz azt mondta, hogy szívesen elfogadná, ha megaján-
dékoznánk eggyel, de erőszakkal nem veszi el, mert egy „ruszki szoldát” nem
rabol. A beszélgetés ebben a szituációban olyan nevetséges volt, hogy gondo-
latban egy rokokó szalont láttam magam előtt, ahol hölgyek és urak rendkí-
vül udvarias csevegést folytatnak. Károly rögtön neki adta az övét, és látható-
lag nagyon örült, hogy életben maradt. De a szórakozásomat elrontotta, hogy
sosem fogom megtudni, mi történt volna, ha Károly nem „ment meg” minket.
Akkor az orosz elment, de a konyhában még kért bort. Nem volt nekünk egy
csepp sem, csak ásványvizet tudtunk neki felajánlani. De csak akkor ivott,
miután mi is ugyanabból az üvegből ittunk, és undorodva így szólt:
– Víz nem jó.
Aztán az ajtóhoz lépett, és már éppen kezdtünk fellélegezni a meg-
könnyebbüléstől, hogy végre kívül van az ajtón, amikor támadt egy ötlete,
megfordult, és István óráját is lecsatolta. De aztán valóban elment, és ingó
léptekkel eltűnt a kertben. Titokban megsimogattam az órámat, és nagyon
elégedett voltam.
Örültünk és megnyugodtunk, hogy valóban nem olyan veszélyes a hely-
zet, és most várjuk, mit hoz az éjszaka. Szeretnék jól aludni, hiszen a nagy
feszültségtől eléggé fáradt vagyok, és tegnap szinte semmit sem aludtam. De
azt hiszem, éjjel sem fognak békén hagyni bennünket.

458
1945. február 17., szombat
Végre megint tudok írni, már sokkal nyugodtabb vagyok, mondhatnám, elé-
gedett. Ehhez hangulat kell, és hogy ez az utóbbi napokban hiányzott, nem
csoda. De a férjem most jött vissza az NKVD-nél történt kihallgatásról, és
most olyan boldog vagyok, hogy megpróbálom pótolni az elmulasztottakat.
Tehát, az orosz fennhatóság alatt eltöltött első éjszakával kellene kezde-
nem, illetve folytatnom.
Később, délután már nyugalmunk volt, mivel nem a közös óvóhelyen
voltunk, mert odaát néha elég veszélyes volt. Állandóan jöttek az oroszok,
néha tisztek is, és „nyemeckit” (németet) kerestek és fegyvert. ( Jó kifogás!)
Természetesen egyikből sem volt egyetlen példány sem nálunk, de úgy lát-
szik, valaki mégis talált egy pisztolyt, és mivel nem volt elég bátorsága, hogy
személyesen adja át a tisztnek, vagy eldobja a kertben, a lépcső alatt eldugta.
Az orosz persze rögtön megtalálta, és dührohamot kapott. Jászoky és a töb-
biek majdnem megnémultak az ijedségtől. Hiszen szinte esküvel bizonygat-
ta, hogy minden fegyvert leadtak vagy megsemmisítettek, neki ugyanis mint
házparancsnoknak erről tudnia kell, és most itt egy pisztoly. Azt vártuk, hogy
most az egész házat kiirtják, de az orosz, miután kilőtte a tárat, nyugodtan
elment. Azt hiszem, a németeknél másként végződött volna a dolog.
Később jött néhány tiszt, és enni akartak. A cselédlányok és Viki már ma-
gukon kívül voltak, amikor látták, hogy a katonák egészen rendesek. Mária
nagyon elegánsan kiöltözött, és csodálatos frizurát kreált magának, aztán át-
ment, főzött, és kiszolgálta a vendégeket. Úgy látszik, elég hamar elfelejtet-
ték, hogy tegnap még a németeknek szépítkeztek, és Viki se nagyon gondolt
„Péterkéjére”. Csak az egyenruha változik. Reméltük, hogy ezek a tisztek itt
beszállásolják magukat, mert igazán eléggé rendesek voltak, és arra gondol-
tunk, hogy akkor a többiektől megvédenek bennünket. De amikor jóllaktak,
továbbmentek. Mária és Viki egészen el voltak ragadtatva, hogy milyen ba-
rátságosak az oroszok, ők is velük ittak, és rózsaszínben látták a világot. Én
is reméltem, hogy nem kell semmi rosszat tapasztalnunk, de nem nagyon
hittem benne.
Este már mindnyájan nagyon fáradtak voltunk, és szerettünk volna jól
aludni, de nem mertünk úgy megágyazni, mint máskor, és ruhástul feküd-

459
tünk le. A személyzet kinevetett minket, és ugyanúgy hálóingben feküdtek
le, mint máskor.
Éppen el akartam aludni, amikor nehéz lépteket hallottam jönni az udvar
felől. A keramitkockákon olyan zajt csaptak a csizmák, hogy az ember rögtön
felébredt, annyira túlfeszítettek voltak az idegeink. Néhány pillanat múlva az
ajtó felpattant, és két orosz bámult ránk. Mindkettő egészen fiatal volt, és a
szemük ragyogott, mikor körülnéztek. A polcon pár apróság volt összedo-
bálva, néhány kis mécses kartonpapírból és viasszal töltve. Igazán értéktelen
holmi volt, de az egyik mindjárt néhányat zsebre tett. Aztán megpillantották
a cipőkanalat, amiről talán azt hitték, hogy fegyver, olyan szépen fénylett.
István odanyújtotta az egyiknek, hogy meggyőződhessen, milyen ártatlan
jószág. Meg is mutatta, hogyan kell ilyesmit használni, amin nagyon cso-
dálkoztak. Lassan megnyugodtak, de néha bizalmatlanul rásandítottak, hogy
nem változott-e át mégis egy ágyúvá. Akkor az egyik a kofferben – mindent
átkutattak – egy üveg parfümöt talált. Először ki akarta inni, de amikor meg-
szagolta, megváltozott a véleménye. Odament a társához, aki fiatalabb és lát-
hatólag alárendeltje volt, és tanácstalanul ácsorgott az ajtó mellett. Levette a
kucsmáját, a fél üveget a rövidre nyírt fejére öntötte. A parfüm lefolyt a hom-
lokán, egyenesen a szemébe, ami kellően csíphette szegényt. A szeme rögtön
bevörösödött, a parfüm könnyeivel vegyülve csorgott le az arcára, de nem
hagyta el szó a száját. A sapkájára is kapott pár cseppet, és akkor elmehetett.
Ami még az üvegben maradt, azt magára öntötte, aztán büszkén körülnézett,
mint Napóleon egy győztes csata után, és az üres üveget visszaadta. Igazán
nem voltunk jó hangulatban, s eléggé féltünk is, ennek ellenére alig tudtuk
visszatartani a nevetésünket.
Na, de nemsokára elfelejtettük, hogy röviddel ezelőtt nevetni akartunk,
amikor István szép bőrkabátját elvitték, állítólag az őrnagyuknak. De mi ké-
telkedtünk ebben, amikor ő maga vette fel. A másiknak gálánsan egy bőrdzse-
kit ajándékozott, szintén Istvánét, és nagyon meg volt elégedve a zsákmányá-
val. Azután Károly csizmáját akarták elvinni, amitől nagyon kétségbeesett,
mert más cipőt nem is hozott magával. István az övét jól eldugta, és most
nyugodtan vigyorgott, mert viszont Károly, kis lábára tekintettel, eddig nem
aggódott. De most az egyszer szerencséje volt Károlynak is, mert ugyan azt
mondták, majd később visszajönnek a csizmáért, de nem jöttek többet. István

460
nagyon le volt törve, úgy fájt a szívem, hogy szívesen odaadtam volna a bun-
dámat, ha visszakaphatta volna a bőrkabátjait.
Amikor végre elmentek, olyan kimerültek voltunk, hogy azonnal mély
álomba zuhantunk. Nem tudom, meddig időztünk az álmok birodalmában,
de megint az udvaron felhangzó léptekre ébredtem fel, amelyek a mi ajtónk-
hoz közeledtek. Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amikor ezt a kopo-
gást meghallottam, és a szívem a félelemtől görcsbe rándult. Sok mindenen
átmentem, bombázáson és hasonló dolgokon, életveszélyben is voltam nem
is egyszer, és sosem féltem. De most, őszintén be kell vallanom, rettentően
féltem. Először is, mert nem értem a beszédjüket, nem értem, mit akarnak,
csak kétségbeesetten hallgatom az érthetetlen ugatást, és látom a rám fogott
pisztoly csövét, és várom, hogy mikor fog fellobbanni. Hiszen mindjárt a
pisztollyal jönnek, és ez olyan rettenetes, a kiszolgáltatottság érzése, az, hogy
ők mindent megtehetnek, és mi semmit sem tehetünk ellene. A németekkel
is majdnem ugyanígy volt, de azokkal meg tudtuk magunkat értetni, és ők
mégsem voltak ellenségek. Hát ezek is azt mondják, hogy a barátaink. Szép
barátság!
Szóval, félálomban hallottam a lépéseket, de csak Károly hatalmas ordí-
tására ébredtem fel teljesen. Kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy két
orosz áll az ajtóban, akik láthatóan szintén meglepődtek, és egy kicsit meg is
ijedtek a nagy ordítástól. Felébresztettem Istvánt, közben Károly is magához
tért, aki – mint később kiderült – csak álmában ordított, ami túlfeszített ide-
geire utalt. Az orosz meg akarta nyugtatni, mert folyton azt mondta:
– Nem félni, nem félni. – De a pisztoly közben Károlyra szegeződött.
Amikor meglátta, hogy mind ébren vagyunk, kérte a dokumenteket. Ká-
rollyal hamar végzett, ő beszélni is tudott velük, és ő egy kis, vékony ember,
akiről el lehet hinni, hogy nem katona. Istvánnal már nehezebb volt a helyzet,
és én majd’ vért izzadtam, amíg a dolog elintéződött.
Az orosz ránézett, és azt mondta, hogy álljon fel. Ahogy István a felkelés
során egyre magasabb lett, kinézete szerint sem volt halálos beteg, az orosz
egyre komolyabb lett, és röviden és velősen annyit mondott:
– Szoldát.
Nagyon el voltunk keseredve, és István átadta neki az iratait, a gyártól az
igazolást és a védlevelet, amiből láthatta volna, hogy nem vett részt a hábo-

461
rúban, ha értett volna magyarul. Károly megpróbálta megmagyarázni, de az
orosz csak azt ismételgette:
– Szoldát, szoldát.
Közben nagyon komolyan olvasgatta az írásokat, és már szinte azt gon-
doltam, hogy érti is őket, amikor észrevettem, hogy az egyiket fordítva tartja,
és úgy akarja olvasni. Már elvesztettem minden reményemet, hogy István
megmenekülhet, amikor hirtelen megnyugodott, és tőlem kérte az iratokat.
Odaadtam neki a gyári igazolványomat, amiből láthatóan csak annyit értett,
hogy Istvánnal egyforma nevünk van, és azzal a megjegyzéssel adta vissza:
– Zsena.
És a férjemre mutatott. Tehát tudomásul vette, hogy a felesége vagyok.
Aztán megmagyarázta, hogy ő kapitány, és megkérdezte, hogy hol vannak
még itt emberek. Rámutattunk a szemben lévő ajtóra, ami mögött a lányok
és a gyerekek aludtak, a kapitány pedig eltűnt a kísérőjével együtt, aki eddig
némán állt mögötte, a pisztolyát gondosan ránk irányítva. Mi fellélegeztünk,
csak Károly lett izgatott, hogy majd újra tolmácsszerepet kell játszania. Alig
telt el pár másodperc, amikor óriási sikoltással felpattant az ajtó, és Anna
esett be rajta, arcán a félelem és undor kifejezésével. Igyekezett a legtávolabbi
sarokba húzódni, ami persze nem volt messzebb, mint két lépés, de a kapi-
tány is rögtön megjelent, természetesen egy hatalmas pisztollyal. – Menjen
ki, mert különben lelövi! – Károly izzadt, amíg lefordította. [Anna] Kétség-
beesetten sikoltozott, hogy mentsük meg, de mit tudtunk volna tenni? Ami-
kor a kapitány egy pillanatra eltűnt, átszaladt a közös bunkerbe, és elbújt a
fürdőkádba, ahol aztán gyorsan párnákat és takarókat dobtak rá. Amikor az
orosz észrevette eltűnését, megint visszajött hozzánk, és azt mondta, ha nem
hozzuk vissza a lányt, minket fog lelőni. Ezt persze mind Károllyal kellett
megbeszélni, és ő már reszketett az izgalomtól, annak ellenére, hogy a kapi-
tány – a fenyegetéstől eltekintve – meglehetősen barátságos volt vele.
Lassan csend lett, az oroszok a konyhában Gizellával és a szobában Mári-
ával és Vikivel szórakoztak, de amikor az ajtó a szomszéd helyiségben kinyílt,
én így gondolkoztam: a lányokkal valószínűleg nem megy könnyen, így arra
fog gondolni, itt van egy asszony, azzal könnyebb dolga lesz, és most majd
én jövök sorra. Úgy éreztem, hogy reggelre biztosan fehér lesz a hajam, és a
szívem a félelemtől mindjárt megáll. És az idő nem akart múlni, úgy tűnt,

462
minden óra megállt, a mutatók csigalassúsággal mozogtak. István is nagyon
féltett, erősen fogta a kezemet. Ez egy kis biztonságot adott, de tudtam, hogy
nem tudna megvédeni anélkül, hogy az életét kockáztatná. – Most már min-
den éjszaka ilyen lesz, mikor fogunk megint egyszer aludni, nyugodtan alud-
ni? És különben is, meddig lesz ilyen az élet? – Ilyen gondolatok keringtek
a fejünkben, de választ persze nem kaphattunk rá. Néha egypár pillanatra
elaludtam, de a legkisebb zörejre felriadtam, és majdnem sírtam a kétségbe-
eséstől, de nem akartam Istvánt még jobban elkeseríteni, úgyis elég ideges
volt.
Lassan – nagyon lassan – reggel négy óra lett, akkor megint egy nagy
kiáltást hallottunk, aztán hörgést, Mária botladozott ki a szobából a kony-
hába. Egészen kék és zöld volt, levegő után kapkodott, az orosz meg akarta
fojtani. Nem tudtam tovább hallgatni, befogtam a fülemet, és kétségbeesetten
mondtam:
– Most már biztosan én jövök sorra – és halottsápadt voltam. Ekkor Ká-
roly hozzám fordult, és azt mondta, de kicsit türelmetlenül, de megnyugta-
tóan:
– Ne izgasd fel magadat, hiszen azt mondta, hogy téged békén hagy, mert
István felesége vagy!
Nem tudom azt az érzést leírni, ami ezekre a szavakra elkapott. Olyan
könnyűnek éreztem magamat, legszívesebben sírtam és nevettem volna egy-
szerre, és a szívem háromszor olyan gyorsan dobogott, de aztán dühös lettem.
– Mikor mondta ezt? – kérdeztem Károlyt.
– Na, amikor jöttek – mondta nyugodtan. És hozzátette: – Megkért, hogy
zárjam be az udvarra nyíló ajtót, és ha valaki jön, adjak neki jelt, mert szigorú-
an tilos nekik lányokkal és asszonyokkal így bánni, de hát végre is ők katonák,
és egy férfinek ezt meg kell érteni. De téged nem akart.
– És ezt csak most mondod nekem, és hagytál reszketni 11-től 4-ig?! Na,
ez hihetetlen! Örülhetsz, hogy a nagy izgalomtól egészen gyenge vagyok,
különben alaposan elvernélek… – mondtam neki dühtől és örömtől reszkető
hangon, s valóban nem tudtam, hogy haragudjak vagy legyek hálás.
– Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy te nem érted, ha ezekkel beszélek!
Nemsokára mennek, fél 5-re vissza kell érniük, és megint harcolni kell men-
niük.

463
 Most már nem is örültem olyan nagyon, hogy az, akitől most már bizton-
ságban éreztem magam, elmegy, talán mindjárt jön egy másik, és kezdődik
az egész elölről. Legszívesebben aludtam volna, már eléggé megnyugodtam,
és elég fáradt is voltam. Nemsokára el is aludtam, és reggel nyolcig az álmok
birodalmában mindent el tudtam felejteni. Amikor felébredtem, nem voltam
éppen kipihent, de már jobb volt.
Délelőtt sok katona jött, de nem volt nagyobb zűrzavar, egyet s mást ma-
gukkal vittek, és továbbmentek. Nappal a nők biztonságban vannak, csak éj-
szaka…
Délben, amikor ebédnél ültünk, éjszakai látogatóink jöttek vissza, még
két bajtársukat és néhány üveget hoztak magukkal. Mindjárt leültek hozzánk,
és az asztalra állították az üvegeket, amelyekben bor és pálinka volt. Az ét-
vágyam rögtön elment, és szinte semmit sem tudtam enni. A lányok most
persze biztonságban érezték magukat, és nemsokára mindegyik a katonák
ölében ült. Egész szívemből utáltam őket, arra gondoltam, hogy milyen kö-
vetkezményei lesznek ennek az éjjel. Az elmúlt éjszakára kellett gondolnom,
és a hideg futkosott a hátamon.
A kapitány Máriával foglalkozott, hozott is neki egy olcsó karórát – ki-
től vette el vajon, és hogyan? –, és mindent megígért neki. Autóval elviszi a
szüleihez, mert el akarja venni feleségül, és elvinni Oroszországba. A buta
liba félig ájult volt az örömtől és büszkeségtől, és nem gondolt arra, milyen
drágán fog ezért megfizetni. Azt hitte, a szépsége fogta meg úgy az oroszt,
hogy egyetlen mosolyáért lehozza neki a csillagokat.
Anna az újonnan jöttek ölében ült, és szintén nagyon jól szórakozott,
ami nála könnyen megy, mert ő is beszél szlovákul, és így egész jól meg tudta
értetni magát. Az orosz ígért neki kenyeret és sok minden mást, hogyha jó
lesz hozzá. Anna csak nevetett, és azt mondta, nem, nem, de ez a nem inkább
igent jelentett. De közben az orosz néha úgy nézett rám, hogy lassan megint
nagyon félni kezdtem, hogy éjjel talán engem is meglátogat, így inkább el-
tűntem, és bebújtam a szobába. De rövidesen vissza kellett mennem, mert a
kapitány azt kívánta, hogy a háziasszony is üljön az asztalnál.
Szorgalmasan ittak, és egyre vidámabbak és hangosabbak lettek, persze a
lányok is, és én egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Hálát adtam Isten-
nek, mikor végre elmentek.

464
Miután arra a következtetésre jutottunk, hogy több ember között jobban el
lehet tűnni, elhatároztuk, hogy átmegyünk a közös bunkerbe. Ott olyan sok
öregasszony van, hogy az oroszoknak nem lesz kedvük sokáig keresgélni kö-
zöttük. Most Jászoky sem mert semmit ellenkezni, hirtelen lett elég hely, még
a matracaikat is ideadták.
A belső helyiségben kaptam helyet, ami a legjobb volt, amit kívánhat-
tam, S. asszony társaságában voltam, és lányával, valamint Méhesnével. Úgy
néztünk ki mind, mint a boszorkányok, megpróbáltam olyan csúnyának és
ápolatlannak mutatni magamat, ahogy csak tudtam. Fejemet egy kendővel
kötöttem be, amit egészen a homlokomba húztam, a ruhámra még felvettem
egy öreg hálóköntöst, és sápadt arccal vártam, hogy mi következik. A gyerek
is mindig mellettem volt, mert, ahogy észrevettük, az oroszok mindjárt barát-
ságosabbak voltak, ha a kicsit látták, és reméltem, ha vele barátságot kötnek,
talán az anyját nem fogják bántani. Kint a kapunál és a bunkerajtónál mindig
volt őrség, és így mindig kaptunk jelzést, ha „vendégek” érkeztek. Akkor a
fiatal nők mindig elbújtak, és az öregeket toltuk előre. S. asszony nagyon
boldog volt, hogy hőn áhított barátai végre megjöttek, és annyit beszélt ve-
lük, amennyit csak bírt. A katonák kevésbé voltak elragadtatva, néha durván
rárivalltak, hogy fogja be a száját.
Szinte folyamatosan jöttek, újak és újak, és fegyvert kerestek, ami persze
csak kifogás volt arra, hogy mindent átkutassanak és sok mindent magukkal
vigyenek. A bőröndöket ki kellett nyitni, amelyekben mindenki a legfonto-
sabb és legértékesebb holmikat tartotta. És mindenkinek tehetetlenül kellett
végignéznie, ahogy az órák, ékszerek és a hasonló tetszetős dolgok az orosz
zsebekbe vándorolnak. S. asszony egyre dühösebb lett, és a rendőrségre (?!)
akart menni, én nagyon elégedett voltam, és nagyon szemtelenül kinevettem.
Hiszen semmi rosszat nem akart az oroszokról elhinni, most legalább a saját
szemével láthatja, hogy milyenek. Néha az iratokat is kérték, és én már min-
den reményemet elveszítettem, hogy ép bőrrel megúszom a dolgot, mert az
igazolványomban fénykép is volt, és így azt csinálhattam, amit akartam, azon
látták, hogy nézek ki valójában. Néha meg is lepődtek, amikor a képet meg-
nézték, majd elemlámpájukkal rám világítva engem is, de Pistike mindjárt
beszélni kezdett, és én meg voltam mentve. De egyszer az egyik mégis azt
mondta:

465
 – Szép asszony.
Még sosem voltam ennyire boldogtalan, amikor ezt a bókot hallottam,
mint most. Sokkal szívesebben fogadtam volna, ha csúnya, öreg boszorkány-
nak nevezett volna.
És azután megint jött az éjszaka, s amikor az ebédre gondoltam, megint
félni kezdtem. A lányok ugyan odaát maradtak, de amikor az oroszok jönnek,
akkor megint biztosan ideszaladnak, és akkor megint ott állunk, mint eddig.
Igazam is volt.
Alig helyezkedtünk el éjszakára, már jött az egyik, és Annát kereste. Meg-
mondtuk neki, hogy hol van, hiszen meg voltak beszélve, és ha ő ezt akarja,
legyen boldog. De akkor megint jöttek a „hölgyek”, éppen úgy kétségbeesve,
mint tegnap, és el akartak bújni. Mögöttük dobogott a kapitány és a barát-
ja, természetesen a hatalmas pisztollyal, megint jött a kiabálás és az ide-oda
futkosás, míg Károly és Jászoky valahogy békét teremtettek. A sok lárma és
izgalom ellenére elaludtam, és olyan fáradt voltam, hogy az újabb zajra sem
ébredtem fel, csak amikor egy zseblámpa élesen az arcomba világított. Nem
nyitottam ki a szememet, csak szívdobogva vártam. Múltak a másodpercek,
amiket óráknak éreztem, a homlokomra kiült a veríték, míg tovább nem
ment. Ez még ötször-hatszor megismétlődött, de olyan kimerült voltam,
hogy mindig újra elaludtam.
Reggel már elmehettünk vízért, így végre meg tudtam mosakodni, de
közben reszkettem a félelemtől, hogy ezalatt ne jöjjön egy orosz sem. Az ajtó
ugyan zárva volt, de az még rosszabb, mert akkor belőnek rajta. Az ablak előtt
is elsétált néhány, ez így nem volt valami kellemes szórakozás.
István és Károly elment a gyárba, és én nagyon aggódtam értük, mert a
férfiakat összefogdossák az utcán, és elhurcolják.
És ahogy kinéztek! Nem ismerted volna meg őket, ha az utcán találkozol
velük. Ha valakin egy rendes ruha vagy kabát van, akkor az utcán „Burzsuj!”-t
kiáltanak rá, és ha pechje van, agyonlövik – de legalábbis jól elverik, és a ka-
bátjától is elbúcsúzhat. Így most mindenki, mint egy bolond szalad az utcán,
és boldogtalan, ha nincs egy ócska ruhája. István ennek szellemében készült
fel az útra. Cserélt az apjával, akinek a kabátja a pincében eléggé tönkrement,
napokig nem borotválkozott, egy formáját vesztett kalapot nyomott a fejébe,
és felhúzta a csizmáját. Ezt az utóbbit féltette legjobban, mert az oroszok

466
előszeretettel húzták le az ilyen szép és jó holmikat az emberek lábáról, és
akkor szegények mehettek haza mezítláb. De hála a Jóistennek, szerencsésen
hazaérkezett csizmástul, és a szívemről mázsás kő gördült le. Nagyon meg
voltak elégedve a tapasztaltakkal.
A gyár áll, csak egy része égett ki, de a gépek épségben vannak, és végül
is ez a fő. Hogy a tűz hogyan tört ki, azt nem lehet tudni, de valószínűleg az
oroszok égő újságpapírfáklyákkal világítottak, és amikor leégtek, egyszerűen
eldobták őket. Az irodában, ahol annyi papír és fa van, ez nem is csoda, ha
így tűz keletkezett.
Az öntöde is egészben van, a gépek is. Itt tulajdonképpen lehetne dol-
gozni is. Fel is keresték rögtön az orosz parancsnokot, aki egészen kétségbe
volt esve, amikor Istvánt meglátta, és nagyon csodálkozott, hogy a mérnökök
ilyen elhanyagoltan szaladgálnak. Nem igazán értette, miért kell ilyen külső-
vel járni, amikor jobban is kinézhetne. Azt mondta, hogy volt Amerikában is,
de ilyen mérnököket ott sem látott. Lassan megértette István magyarázatát,
és kiadta a parancsot, hogy holnap rendesen felöltözve és borotválkozva je-
lenjen meg. Különben egy nagyon kellemes ember volt, beszélt németül, an-
golul és franciául, és úgy viselkedett, mint egy igazi gentleman. Mindjárt jól
össze is barátkoztak, és megígérte, szerez olyan iratokat, amelyekkel naponta
nyugodtan jöhetnek dolgozni. Így nagyon boldogok vagyunk, végre tudjuk,
mi van a gyárral.
Éjjel végre jól tudtunk aludni, mert néhány tisztet szállásoltak be a házba,
akik egészen rendesek voltak, és megvédtek minket a rablóktól. Az egyik az
óvóhelyre is lejött, és beszélgetett Pogánnyal és Jászokyval, elég jól beszélt
németül, és nagyon intelligens volt. Kinézetre is egy fess ember volt, és sok
kitüntetése volt. Csak a másik helyiségből figyeltem meg, s mellette mentem
el, amikor kijöttem. De nevetőgörcsöt kaptam, amikor a görlöket megpillan-
tottam. Egészen a sarokban ültek az ágyukon, egy spanyolfalat húztak maguk
elé, és mint a baglyok, úgy meredtek szegény oroszra. Láthatóan nagyon iz-
gatottak voltak, hiszen egy elegáns és ápolt tiszt volt, talán voltak reményeik.
Utána remegő hangon mesélték, hogy az orosz feltűnően mustrálta őket, és
rettenetesen féltek. Hát e megfigyelésről nekem egészen más tapasztalataim
voltak, és ha a szegény orosz félt volna, azon sem csodálkoztam volna.

467
 Nagyon reméltük, hogy ezek a rendes emberek tovább itt maradnak, de
sajnos kora reggel már továbbálltak. De azt mondták, most már bezárhatjuk
a kaput, és senkit sem kell beengednünk, csak a zöld sapkás katonákat, akik
az NKVD-hez tartoznak, és az embereket politikailag vizsgálják át. A szabad
rablás ideje már lejárt, szigorúan tilos, tehát védjük meg magunkat, ahogy
tudjuk, és a kapu mindig legyen zárva. Így valóban javult a helyzet, de bor-
zasztó volt hallani, mikor lábbal és fegyverrel dörömböltek a kapun. Néha be
is lőttek, úgyhogy ki kellett nyitnunk a kaput, de nagyobb botrány már nem
volt. Három nap múlva visszaköltöztünk keleties bunkerszobánkba, és már
nyugodtan tudtunk aludni. Igazán szerencsénk volt, mert a harcoló alakula-
tok, amelyek ilyen szempontból a legveszélyesebbek voltak, mindjárt tovább-
vonultak, hogy megostromolják Buda utolsó részét, a Várat.
István naponta ment dolgozni, és csak este jött haza, hullafáradtan, de
mindennap külön boldogságot jelentett, amikor épségben hazaért. Mert néha
a legjobb iratok ellenére is elhurcoltak embereket, és még jó volt, ha csak
azért, hogy valahol dolgoztassák, és utána hazaengedték.
Máig egészen békésen éltünk, de délelőtt megint nagy izgalom volt. Hal-
lottam, hogy a kapun megint erősen kopognak, ennek ellenére nyugodtan ül-
tem a kisszobában. Egyszerre a nevünket hallottam kiáltani, és az egyik lakó
hozta a hírt, hogy néhány orosz a rettegett zöld sapkások közül a férjemet
keresi, de ne féljek, egy tolmácsnő is van velük.
Mindenesetre felvettem az „orosz” öltözékemet, bekötöttem a fejemet,
egy rémes öreg szemüveget vettem fel, amit egy fiókban találtam. Ez utób-
bit hamar le kellett tennem, mert olyan erős volt, hogy semmit sem láttam,
csak a fejem fájdult meg. Alig voltam kész, máris hallottam a trappolást a
kislépcsőn, és egy kis kövér orosz lépett be egy fekete zsidó nővel. Egy cé-
duláról a férjem nevét olvasta, és kérdőleg nézett rám. A tolmácsnő igazán
kedves volt, mindjárt megnyugtatóan közölte, hogy ne féljek, ez egy rendes
ember. Közben még két katona tűnt fel a háttérben, akik sokkal kevésbé vol-
tak rokonszenvesek. Nagymama és a sógornője, aki látogatóban volt, szintén
a szobában volt, és Pistike is mellettem játszott. Először is az orosz kiadta a
parancsot, hogy a szobát senki sem hagyhatja el, míg nem ad rá engedélyt.
Megkérdezte, hogy István hol van, én pedig elmondtam, hogy már tíz
napja az oroszoknak dolgozik. Ezzel nagyon meg volt elégedve, és azt mond-

468
ta, ha hazajön, rögtön menjen át hozzájuk, és ideadta a címet. Megkérdeztem,
hogy este megfelelő lesz-e, mert hét óra tájban szokott megjönni. Amikor
jön, akkor azonnal jelentkezzen, volt a válasz, és azt hittem, hogy ezzel el is
megy. De tévedtem, mert kényelmesen elhelyezkedett, szemben velem leült,
mellette a tolmácsnő. Így a kisszoba teljesen tele lett. A kicsi hamar megba-
rátkozott a látogatókkal, így a hangulat szinte kellemes volt. Az orosz hos�-
szú előadásokat tartott, amit csak a tolmácsnő értett, de látszólag nem volt
neki fontos, hogy mi is megtudjuk a véleményét a háborúról és a németekről.
Közben a két katona elment, és a bunkerekben át- és kipakoltak mindent.
Rövidesen visszajöttek, és jelentettek valamit, amitől a főnök nagyon ideges
lett. A beszélgetés egyre hevesebb lett, és hiába hegyeztem nagyon a fülem,
hogy valamit is megértsek, csak ugatást hallottam. Végre hozzám fordult a
tolmácsnő, és megkérdezte, hogy mi lett befalazva, mert majd kibontják a fa-
lat, és megnézik, hogy mit rejtettünk el. Jobb lenne, ha előre megmondanám,
hogy mit fognak ott találni.
Ugyanis még a háború előtt azt az ajtót, amely a mosókonyhába vezetett,
befalazták, amikor az óvóhelyet kialakították. Most megtalálták az ajtót a
fal mögött, és rögtön azt hitték, hogy ott egy rakás fegyvert fognak találni.
Talán arra gondoltak, hogy egy ágyút vagy egy Királytigris harckocsit fognak
ott megpillantani. Megpróbáltam a dolgot megmagyarázni, de meglehetősen
reménytelenül, mindenképpen át akarták törni a falat. Amikor már nem tud-
tam, miképpen mentsem meg a falat, utolsó reménységként azt az ötletet
adtam nekik, hogy az egyik menjen át a másik oldalra, és kopogjon át, akkor
meghallják, hogy csak egy vékony falról van szó. Hála Istennek, megfogad-
ták az ajánlatomat, és így kiderült, hogy ott valóban nincs mit keresni, nem
található ott semmi.
Nagymama feltétlenül beszélgetést akart kezdeményezni az orosz tiszt-
tel, és bevezetőül azt a megjegyzést tette, hogy nagyon jóindulatú arca van.
Ez persze nem felelt meg a valóságnak, mert inkább egy mérges kutyára ha-
sonlított. Láthatóan nem ringatta magát illúziókban szelíd kinézetét illetően,
mert dühös lett, és azt mondta, hogy nem kell neki hízelegni. Gondoltam,
ilyen ostobaságokkal többet ártunk, mint használunk, és mondtam nagyma-
mának, hogy jobb lesz, ha nem szól. Ez ment egy ideig, de akkor a sógornő
türelmetlen lett, mert a férje betegen feküdt otthon, és már régen haza kellett

469
volna mennie. Hiába figyelmeztettem, és nagymama sem tudott persze nyu-
godtan maradni, és csak megkérte a tolmácsnőt, hogy mesélje el az orosznak
ezt az egész dolgot a beteg férjjel, s kérje meg, hogy a hölgyet engedje el. Na,
a „tiszt úr”, ahogy a nagymama nevezte, most lett igazán dühös, és magából
kikelve rikácsolt:
– Ha azt mondom, hogy senki sem távozhat, akkor mindenki ehhez tartsa
magát, és maradjanak nyugton, amíg itt vagyok!
Na, kellett ez nekünk? Így tovább ültünk a kis díványon, mint a fecskék
a dróton, és még mindig nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit akarnak.
De gondoltam, hogy majd időben megtudom, és türelmesen vártam.
Végre megint jött két katona, és jelentették, hogy készen vannak, nem ta-
láltak semmit. Hát tulajdonképpen mit akartak találni? Azt a parancsot kap-
ták, hogy itt a szobában is mindent nézzenek meg. Kezdtem unni a dolgot,
és megkértem a tolmácsnőt, kérdezze már meg, mit keresnek, hátha tudok
abban segíteni, hogy megtalálják, inkább odaadom, mint hogy mindent fel-
forgassanak. Lefordította, amit mondtam, akkor először nagyon komolyan,
de nem barátságtalanul rám nézett, majd egy grimaszt vágott, amivel úgy
látszik, meg akart ijeszteni, és fenyegető hangon azt mondta:
– Puska! – és várta a hatást, mint egy színész.
Ja, ha te színházat játszol, azt én is tudok, gondoltam, és mivel több ol-
dalról hallottam, hogy az oroszoknak a szemébe kell nézni, különben azt hi-
szik, hogy hazudok, olyan tágra nyitottam a szememet, amennyire tudtam, és
olyan ártatlanul néztem rá, mint egy ma született bárány, és szelíd, de határo-
zott hangon azt mondtam:
– Az nincs.
Erre még feljebb húzta a szemöldökét, és úgy nézett rám, mintha a szívem
legmélyebb csücskébe látna:
– És ha mégis találunk?
A szemem még nagyobb lett, és a hangom a kisszobán átcsendült:
– Amit itt találnak, azzal nyugodtan agyonlőhetnek.
Kicsit meghökkent, de úgy látszik, biztos fellépésem jó benyomást tett rá,
mert felszedelőzködött, a katonák is abbahagyták a keresést. De azért az orosz
legalább még háromszor elmagyarázta, ha a férjem hazajön, rögtön menjen
az NKVD-parancsnokságra, és azonnal jelentkezzen azzal a cédulával, amit

470
itt megírt. Mindent megígértem, és így végre elmentek. Alig lélegeztem fel,
amikor az ajtó felpattant, és a tiszt lélekszakadva berobbant. Mielőtt a számat
kinyithattam volna, odaszaladt az asztalhoz, ami mellett az előbb ült, és lát-
ható megkönnyebbüléssel felvett egy darab papírt, amit, úgy látszik, ottfelej-
tett. Meglepve néztem rá, de ő barátságosan nézett rám, megfogta az orrom
hegyét, és elismerően azt mondta:
– Szép asszony.
És elszaladt. Úgy meg voltam lepve, hogy pár másodpercig némán álltam,
de aztán hangosan felnevettem, úgy, hogy mindenki csodálkozva beszaladt,
hogy talán megbolondultam az ijedségtől. A nevetéstől megkönnyebbültem,
hiszen alapos feszültség volt bennem, mert végig arra gondoltam, hogy való-
ban nem találhatnak-e semmit, hiszen nem tudhattam, hogy Viki nem du-
gott-e el mégis valamit, amit a mi számlánkra írhattak volna.
Akkor eszembe jutott az orosz bókja, és odamentem a tükörhöz. Ezt ne-
vezi szépnek? Kétségbe voltam esve, és egyúttal büszke is, mert arra gondol-
tam, milyen vagyok, ha rendesen vagyok felöltözve és kikészítve, mit monda-
na akkor? Hát igen, ez olyan tipikusan női dolog volt.
Mikor István hazajött, mindent elmeséltem neki, és miután evett valamit,
elment. Már annyi rémes dolgot hallottunk erről a társaságról, de én megle-
hetősen nyugodt voltam, a tiszt nem nézett ki olyan gonosznak, és reméltem,
hogy Istvánnal is rendesen bánik majd. Mindenesetre ideadta az orosz ka-
pitány címét, aki olyan barátságos volt vele, és aki az iratokat adta. Ha nem
jönne vissza, csak küldjek neki Károllyal egy levelet, és ő biztosan segíteni fog.
De erre hála Istennek nem volt szükség. Pár perccel ezelőtt érkezett haza, de
holnap reggel megint vissza kell mennie. A gyárról kérdezték, és érdeklődtek
apáról is. A kihallgatást az én „ismerősöm” vezette, és néhány kivételtől elte-
kintve – amikor megint színészi képességeit csillogtatta – nagyon rendes volt.
Na, úgy hiszem, mára eleget dolgoztam, végre aludni térek, megérdemlem
a pihenést. Remélhetőleg a holnapi nap sem hoz semmi rosszat, bár a vasár-
naphoz már semmi bizodalmam nincsen.

1945. február 18., vasárnap

Mondtam, hogy a vasárnap ritkán hoz valami jót, és valóban, István eddig
még nem jött vissza. Reggel hét órakor megint átment az NKVD-hez, most

471
este tíz van, és még nincs itt. Károly már nagyon ideges, főleg a gyár miatt,
de remélem, hogy csak nem akart olyan késő éjjel az utcán járni, és reggelre
itt lesz.
Ma megtettem első sétámat, nagymamával és Pistikével. Olyan furcsa
volt megint az utcán járni, a nap gyönyörűen sütött, az emberek seregestül
vonultak, batyuikkal jöttek-mentek – a koffereket az oroszok rögtön elvet-
ték –, nagy volt a forgalom. Elmentünk a Gellért térig, ahonnan egykor a
Ferenc József híd átívelt a Dunán, de amikor a roncsokat láttam, elment a
kedvem a sétától. És kicsit a továbbéléstől is. Amikor a szép, öreg híd romjait
megláttam, ami már gyermekkoromtól a szívemhez nőtt, a szívemet olyan
fájdalom fogta el, hogy nem tudtam a könnyeimet visszatartani. De nem vol-
tam egyedül ezzel az érzéssel, asszonyok és nagy, erős férfiak álltak némán a
parton, átnéztek a másik oldalra, ha a könnyeiktől még láttak valamit. Kezük
önkéntelenül ökölbe szorult, és az ajkuk néma átkokat szórt. Odaát is százá-
val álltak az emberek, valószínűleg ugyanilyen érzésekkel. Apára gondoltam,
akiről csak annyit tudtunk, hogy a magyar politikai rendőrség elfogta, és még
sosem éreztem magam ennyire távol tőle, mint most, amikor kb. 100 méter
távolságban voltunk egymástól, amely 100 méter azonban átléphetetlen volt.
Borzasztó érzés volt, és egész nap teljesen levert voltam.
A Horthy hídnak a végei is a vízben vannak, az Erzsébet híd és a Lánchíd
is teljesen tönkrement. A legszebbek persze. Ezt sosem fogjuk tudni megbo-
csátani a németeknek. Ha még lett volna valami értelme, de ez már teljesen
felesleges volt, csak megnehezítették visszatérésünket a rendes életbe.
Útközben találkoztunk Gál Péter apjával, annyira le van fogyva, hogy
alig ismertem meg. Ők is sok mindenen mentek keresztül. A lakásuk a Du-
na-parton volt, és az óvóhelyüket is elöntötte a víz. Élelmiszerük semmi sin-
csen, amit küldtünk nekik, már rég elfogyott.
Péter otthon van, a németek az utolsó pillanatban elengedték őket, és
fedezték a visszavonulásukat. Kötélen ereszkedtek le a Gellérthegyről, a sebe-
sülteket is meg tudták menteni a fogságtól, és Péter is szerencsésen hazatért.
Nagyon szeretne már a gyárban dolgozni, már csak a dokumentum miatt is,
ami a szabad közlekedést biztosítja. Mondtam, hogy menjen ki, és jelentkez-
zen, itt nem tudunk neki ilyet szerezni.

472
 Furcsa volt megint az utcán lenni, természetesen sok orosz is jött-ment,
akikre nem mertem ránézni. Csak magam elé néztem, és Pistikét vezettem
kézen fogva. Mikor jön el az idő, amikor rendesen felöltözve és megfésülköd-
ve sétálhatok az utcán?

1945. február 19., hétfő

István ma sem jött meg, már írtam a kapitánynak egy szép levelet, amit Ká-
roly elvitt. Most várom, hogy meglesz-e a hatása.

1945. február 20., kedd

Ma óriási volt az öröm.
Mind a konyhában voltunk – én az ágyon ültem, és István pulóverét kötöt-
tem – amikor az udvar felől felpattant az ajtó, és a lépcsőn egy hatalmas orosz
jelent meg. Először azt hittem, megint az NKVD-től jöttek – talán engem
akarnak elvinni –, de a következő pillanatban megláttam a háttérben Károlyt,
aki mint egy egérke, úgy nézett ki a hatalmas orosz mellett. Mindig jó detek-
tív voltam, így igen hamar rájöttem, hogy a rokonszenves tiszt csak K. kapi-
tány681 lehet. Hozzám lépett – én legfeljebb a válláig értem –, és megkérdezte,
hogy én én vagyok-e, és beszélek-e németül. Nagy bizalmat éreztem ez iránt
az ember iránt, és a szemem ragyogott, amikor igent mondtam. Akkor rö-
viden, de láthatóan nyugodtan közölte, hogy István két-három órán belül
itthon lesz. Az örömtől szinte szóhoz sem jutottam, csak dadogni tudtam:
– Köszönöm. Nagyon köszönöm… – és legszívesebben a nyakába ugrot-
tam volna.
Lenevetett rám, és vidáman azt mondta:
– Ezért egy csókot kell adnia.
De nem várta meg a választ, csak erősen megszorította a kezemet, és már
itt se volt. Károly nevetve búcsút intett, és rohant a kapitány után.
Akkora ordítást, amit kieresztettem, nemigen hallottak ezek a falak,
örömkiáltást mindenesetre nem. Mindnyájan végtelen boldogok voltunk, a
lányok pedig teljesen szerelmesek voltak. Most ne mosolyogj gúnyosan, hogy

681 Kolesznyikov kapitány.

473
nekem hasonló érzéseim voltak, nem, ő igazán szimpatikus és impozáns je-
lenség, de egy kissé testes ahhoz, hogy a zsánerem legyen.
Nagy főzésbe kezdtünk, hogy a szegény foglyot jó étellel várjuk, aligha
hiszem, hogy ott ünnepi lakomában volt része.
Persze, sajnos megint hiába vártunk, de én azt már megtanultam, hogy
az oroszoknál az idő nem játszik szerepet. Hogy ma vagy holnap, vagy egy
hét, az igazán nem számít, persze csak akkor, ha nem róluk van szó. De most
már teljesen nyugodt vagyok, hiszen van egy barátunk, akihez fordulhatok, de
holnap biztosan hazajön István.

1945. február 21., szerda

Végre! A férjem megint itthon van. Tíz óra felé jött meg, de hogy nézett ki!
Természetesen nem vitt magával toalettszereket, nem is lett volna alkalma
használni ezeket, és ez látható is volt.
A szakálla már szépen megnőtt, a keze piszkos, a kabátja tele foltokkal,
valóban úgy nézett ki, ahogy a szabaduló rabokat elképzeli az ember. Nagyon
piszkosnak és gusztustalannak érezhette magát, mert nem akart azonnal
enni, hanem meleg vizet kért, hogy mosakodni tudjon. Úgy gondolta, hogy a
ruhájában tetűk is lehetnek, s azt a jó tanácsot adta, hogy a sütőbe kell dug-
ni, mert a „partizánok” – a katonák használták ezt a kifejezést – csak hatvan
foknál pusztulnak el. Úgy gondoltam, hogy alaposan átvasalhatnánk jó forró
vasalóval, de azt mondta, hogy ez biztosabb. Így teljesítettük kívánságát, a
ruhája a kínzókamrába vándorolt, ő pedig tisztálkodni ment.
Közben elkészült az ebédje, mert ő olyan gyorsan, ahogy csak lehetett, a
gyárban akart lenni. Közben természetesen mellette voltam, ő pedig gyorsan
elmesélte élményeit, de csak nagyon röviden, talán este valamivel több ideje
lesz erre, ha nem fog elaludni. Ezen nem is csodálkoznék.
Nagyon jó étvággyal evett, és mi nagyon elégedettek voltunk, amikor hir-
telen különös szag csapta meg az orrunkat.
– A ruha!
És Viki máris feltépte a sütő ajtaját. De már késő volt. Nagy füst csa-
pott felénk, és az elégett öltöny darabjai hullottak a lábunk elé. Csak némán
néztem Istvánra, ő sem szólt, de tudtam, hogy most már igazat ad nekem.

474
Igen, az ilyesmire többnyire megkésve kerül sor. De minden örömben van egy
csepp üröm, de mit lehet egy megsült ruhával kezdeni?

1945. február 22., csütörtök

Tegnap István már kora délután hazajött. K. olyan rendes volt, és úgy gon-
dolta, először aludja ki magát, és holnap frissen és kipihenten álljon munkába.
Így egy kis sétát tettünk, először is az apját akarta felkeresni, aki már
szintén nagyon ideges volt a fiacskája miatt. A szegény öreg elég sok rém-
történetet hallott, és azt hitte, hogy Istvánt verik és kínozzák, és akármit is
mondtam, egy szót sem hitt el. Gyűlölöm ezeket a jó ismerősöket és baráto-
kat, akik ilyen esetben azonnal megjelennek, és „egészen hiteles forrásoktól”
származó híreket mesélnek, amelyek persze csak arra jók, hogy a szegény
rokont teljesen elkeserítsék.
Először hozzá mentünk, nem lakik messze. A kapu persze zárva volt –
mint most mindenhol –, órákig kell kopogni és kiabálni, míg végre kinyitják.
De már szinte mindenütt bevezették, hogy egy őr áll kint, és rögtön kinyit-
ja. Bocsánat, egy hibát vétettem. Természetesen nem kint áll, hanem bent a
lépcsőházban. De mivel az írásnál a pincében ülök, az is „kintnek” számít.
Tehát nemsokára kinyitották a kaput, először persze jól körülnéztünk, hogy
ne legyen egy orosz sem a közelben, különben ők is rögtön benyomulnak, és
mi mint az egerek surrantunk be az ajtón.
Az öreg könnyekig meg volt hatódva, amikor a fiát meglátta, és Istvánnak
minduntalan meg kellett nyugtatnia, hogy még él, és nem hiányzik sem a feje,
sem más értékes testrésze.
Innen az unokatestvérét mentünk meglátogatni, aki feleségestül és gye-
rekestül szintén a közelben lakik. Ő szintén fogoly volt az NKVD-nél, de
csak úgy az utcáról hurcolták el. De nagyon türelmetlen volt, és amikor még
a 4. napon sem volt szó kihallgatásról, egyszerűen megszökött, és azóta nyu-
godtan (vagy kevésbé nyugodtan) otthon ül. Ők már a lakásban laknak, mint
minden más olyan ember, akinek van olyan szerencséje, hogy megmaradt a
lakása. Mi is elhatároztuk, hogy amilyen hamar csak lehet, fel fogunk köl-
tözni.
Azt kérdezed – hova? Van még egy kis manzárdszobánk a harmadik eme-
leten, de a ház másik oldalán, amelyik épségben maradt. Ott fogok lakni a

475
nagymamával és Pistikével, a férfiaknak a cselédszoba – ami még a legjobb
állapotban maradt – lesz berendezve. Holnap el akarom kezdeni a munkát.
Nem tettünk meg hosszú utat, de mindenhol lépcsőkön kellett fölmen-
nünk, és mivel egészen elszoktam a sétától, így hullafáradtan értem haza.
István sok vidám dolgot mesélt, amit az NKVD-nél tapasztalt. Igazán
egészen rendesek voltak vele, hiszen ő sem párttag, sem más hasonló nem
volt, így csak a gyár iránt érdeklődtek. Közben persze voltak kellemetlen kér-
dések is, pl. amikor a nyilasokat kellett volna megneveznie, de azt mondta,
hogy már nem emlékszik. Akkor az én „ismerősöm”, aki a kihallgatást vezet-
te, megint színházat játszott, és fenyegető hangon azt mondta:
– Na, mi majd felfrissítjük az emlékezetét! Idehozatom a feleségét és a
gyereket, és maga előtt fogom őket kínozni, akkor talán könnyebben fog
menni az emlékezés.
De látni lehetett, mondta István, hogy nem gondolja komolyan. Külön-
ben nem volt semmi ijesztő, és a végén egész jó barátságba keveredtek.
Nagyon büszkék voltak a „kultúrájukra”, amit minden eszközzel be akar-
tak mutatni. Az íróasztalon egy nagy üveg parfüm állt. Az altiszt néha levette
a prémsapkáját – nem tudom, hogy az is a nagy kultúrához tartozik, hogy a
szobában is fenn hagyják a kucsmájukat –, és elismerően szólt a férjemhez:
– Dobre kölni.
És öntött belőle a fejére és a kucsmájába, aztán visszatette a sapkát a fejé-
re, és nagyon megnyugodott.
Egyébként is nagyon ügyelnek a jó hírükre, az ajtót a kezükkel csukják be,
és lehetőleg halkan, csak amikor úgy vélik, hogy senki sincs a közelükben, ak-
kor rúgják be a lábukkal. Ez ellen igazán nem szólhatunk semmit, igazán lát-
hattuk és hallhattuk, ahogy a német, de még a magyar katonáknál is csak úgy
repültek az ajtók. Be kell vallanom, vannak esetek, mikor én is így csinálok.
Nem is köpködtek szanaszét a szobában, nem. Először a lábujjukkal
felemelték egy kicsit a szőnyeg sarkát, odaköptek, aztán visszaigazították a
szőnyeget. Ilyen apróságokkal vidították föl időnként a foglyokat.
A foglyok elhelyezése természetesen nem felelt meg egy Ritz Hotel szín-
vonalának, és a túlzabálástól is gondosan óvták őket. Olyan helyiségben he-
lyezték el őket, ahol minden kényelmet a négy fal és a padló szolgáltatta,
fűtésről természetesen szó sem volt. Egy ajtó azonban egy elhagyott irodába

476
vezetett. Hogy ezt biztosan megtudják, fel kellett törniük az ajtót, és nagyon
meg voltak elégedve, mikor ezt a felfedezést tették. Akkor átcipeltek egy
szekrényt, lefektették a földre, és kinevezték ágynak. De ez három személy-
nek egy kicsit keskeny volt, és csak úgy fértek el rajta, ha mind az oldalukra
fordultak. Ha az egyik már nem érezte a tagjait, felébresztette a többieket, és
így szólt:
– Forduljatok!
És az egész társaság a másik oldalára fordult, és tovább aludtak. István
szerint a mi matracaink valamivel kényelmesebbek, ezt el is hiszem neki.
Hogy milyen ott az étkezés, azt nem tudja pontosan, mert nem volt le-
hetősége tapasztalatokat szerezni. A három nap alatt kapott egy levest, ami
meleg vízből és néhány babszemből állt, mást nem. A libasült bizonyára hol-
nap lett volna az étlapon.
Nagyon jó társaságban volt, csupa mérnök, gyárigazgató és alkalmazott
volt a társa. És egy zsidó. Jól olvasod, egy zsidó. Példa arra, hogy ilyen szeren-
csétlen flótások is akadnak még manapság.
A náci időkben munkaszolgálatra osztották be, az első vonalba is vezé-
nyelték, onnan szerencsésen meg tudott szökni. Természetesen katonaruhá-
ban. Svájci menlevele volt – természetesen német nyelven –, amit gondosan
őrzött, és eddig egy pincében bújt meg. Amikor az oroszok az ő környékét is
felszabadították, boldogan jött elő, és haza akart menni, kb. 200 km-re. El is
indult, természetesen katonaruhában, és az országúton az oroszok nemsokára
feltartóztatták, az egyenruha nem igazán tetszett nekik. Megmutatta nekik a
menlevelet – más dokumentuma nem volt – és gondolta, hogy láthatják, hogy
ő zsidó, majd továbbengedik. De nem így az oroszok. A menlevélből nem
sokat értettek, talán csak pár szót, azt mindenesetre látták, hogy az általuk
gyűlölt nyelven íródott, és nem akartak hinni sem a göndör, fekete hajnak,
sem az elálló füleknek, sem a jellegzetes orrnak.
– Nyemecki – volt a rövid vélemény, és ide vezették.
Már három hete itt ül, egyszer sem vitték kihallgatásra, és dühöng a mé-
regtől.
A fő az, hogy István megint szabad, és Pistikének nem kell hiába a Papi
után kiabálnia.

477
1945. február 23., péntek
A mai nap alapos munkával telt, hullafáradt vagyok, de nagyon boldog.
Először a lakásban akartam az egyetlen, félig-meddig épen maradt szobát
István részére rendbe hozni. Na igen, először a falat kellett levernem, mert az
egyik oldalon tönkrement, és fennállt a veszély, hogy a házban történő legki-
sebb rázkódásra jókora vakolatdarabok hullanak a fejére.
Ha valaki pár hete vagy hónapja azt mondta volna, hogy mi egy ilyen
lyukban fogunk lakni, ahol az ablak deszkából van, és a fal csak itt-ott ép,
minden fűtés és világítás nélkül, és ragyogunk a boldogságtól, hogy ilyen
szállásunk van, akkor az illetőt bolondnak tartottam volna. Sose tudtam vol-
na elképzelni, hogy így is lehet élni, és a megelégedettségtől énekelni tudnék,
miközben ezt a nem könnyű munkát végzem, és a kezem majdnem lefagy.
Az „ablak” természetesen nyitva volt, különben nem láttam volna, és a
fény kedvéért a hideget is el kellett viselnem.
Néha óriási lárma hangzott fel a szomszédságban, és meg tudtam figyelni
a szokásos jelenetet. Az oroszok rabolni akartak, a háziak el akarták őket ker-
getni. Hogy? Hát ez a legtisztább cirkusz.
Minden házban vannak néhányan, akik a környéket figyelik, és ha az
oroszok közelednek, riadót jeleznek. Éppúgy, mint annak idején légi veszély
esetén. Akkor a többiek előszaladnak, dübörögnek, zörögnek, csörömpölnek,
mindenfélével lármáznak és hangosan ordítanak:
– Kapitány! Kapitány!…
De természetesen egy kapitány sincs a közelben. Ezt azonban a katonák
nem tudhatják, hiszen lehet, hogy egy be van ide kvártélyozva, és legtöbb-
ször le is lépnek. De néhányan már rájöttek, hogy ez egy nagy átverés, és
nem zavartatják magukat. Ezek ellen tette Viki a napokban azt a javaslatot,
hogy ne az elhasznált „Kapitány!”-t kiabálják, hanem „Major!”-t, őrnagyot.
Abból sokkal kevesebb van, és így nagyobb tekintélye van. Így is történt. Mi
lármáztunk és kiabáltunk, mint a vadak egy esküvői táncnál, és ordítottunk
teli torokból:
– Major! Major!…
De ettől az orosz nagyon dühbe gurult, hogy őt olyan bolondnak tartjuk,
aki elhiszi, hogy itt van egy őrnagy. A kapitányt talán elhitte volna, de egy
őrnagyról egyáltalán nem lehet feltételezni, hogy egy ilyen házban lakik.

478
 – Hol az őrnagy? – kérdezte üvöltve, és megragadta Vikit a karjánál, és
húzta be a házba, mutassa meg, hol lakik a „Major”. Persze a major nem volt
sehol.
De szerencsére Viki egészen más módszert talált arra, hogy kiengesztelje
a katonát, így nem lett belőle nagyobb botrány.
Na, de most már végre szeretnék aludni menni, és holnap megint korán
hozzáfogni a munkához, hiszen ma akarunk utoljára itt lent aludni.
Károly hozott üveget a manzárdszobához, az ablakokat délelőtt megcsi-
nálják, és remélhetőleg estére készen is lesznek.

1945. február 24., szombat

Hát, tegnap igazán nem hittem volna, hogy naplómat a mai napon Pesten
folytatom. Még most sem hiszem el, pedig igaz, itt ül három nő körülöttem,
akik nevetnek és sírnak az örömtől. De talán elölről kezdem…
Kora reggel hozzáfogtam a munkához, és délig el is készültem vele, úgy,
hogy már a bútorokat cipeltük fel, amikor a lépcsőházban egy ismerőssel ta-
lálkoztam. Ő is a gyárban volt, és ügyvéd, most svéd menlevéllel rohangászik,
a karján kék-sárga zászlóval. Híreket hozott apától, és közölte azt az óhaját,
hogy menjek át Évához őt is meglátogatni.
Mi már terveztünk egy csónakos átkelést, de csak holnap reggel akartuk
megtenni, amikor a férfiak is ráérnek. Több helyen vannak ilyen átkelések,
eleinte nagyon sokba került, a taksa egy karóra volt, és visszafelé szintén.
Sajnos nem vagyunk abban a helyzetben, hogy fejenként egy aranyórát fi-
zessünk. Most már valamivel jobb, száz pengő a tarifa fejenként, de sokan
vannak, sokszor órákig kell ott várakozni.
Alig vezettem be a vendéget a szobámba, amikor a férfiak megjöttek, és
mivel a legfontosabb dolgokban mindig másodpercek alatt döntünk, egy fél
óra múlva útrakészek voltunk, és elindultunk. Közben a gyár portása is meg-
érkezett Éva anyjának üzenetével, hogy azonnal menjek át, mert valami bor-
zasztó történt. Persze halottsápadt lettem az ijedségtől, arra gondoltam, hogy

479
csakis apával történhetett valami. De Némery682 nagyon dühös lett, hogy mi-
lyen ostoba vicc akar ez lenni, és becsületszavára megnyugtatott, hogy nem
történt semmi. Tehát becsomagoltam némi fehérneműt és néhány szükséges
dolgot egy-két napra. Erős szél fújt, nagyon fel kellett öltöznöm, hogy a ví-
zen ne fázzak. Ilyen időben eddig még nem mentem a Dunára csónakázni…
Nagyon jól és biztonságban éreztem magam négy erős férfi társaságában, és
főleg a svéd zászló Némery karján adott sok bátorságot.
Útközben találkoztam egy osztálytársnőm és barátnőm édesanyjával, aki-
nek röviddel karácsony előtt született kisbabája, és nagyon boldogan élt a
férjével. Nagyon örültem, hogy hírt hallhatok róluk, de amikor Anna nénit
megpillantottam, könnyekben tört ki, és már tudtam, hogy szeretett An-
nácskámat nem fogom többé látni. Egy bomba oltotta ki fiatal életét, és a
kisbaba anya nélkül maradt… Mélyen megrázott a hír, és nagyon rossz ér-
zésekkel mentem tovább. Milyen borzasztó lehetett Anna néninek, amikor
engem egészségesen és boldogan látott sétálni, aki olyan sokat voltam együtt
a lányával, és igazán szép és boldog időket töltöttünk együtt. A szívem na-
gyon elnehezült, de nem tudtam a bánatommal foglalkozni, mert arra kellett
ügyelnem, hogy lépést tartsak a férfiakkal. Ezeknek a férfiaknak olyan hosszú
lábaik vannak.
Néha találkoztunk munkáscsapatokkal, csupa civilt tereltek az oroszok
munkára, ilyenkor még gyorsabban mentünk, és nem néztünk az oroszokra,
hát, ez tiszta struccpolitika volt. De dobogott a szívünk, miközben azt fülel-
tük, mikor hangzik fel mögöttünk a „Sztoj!”, de szerencsésen megérkeztünk
egy helyre, ahol a portás bátyja állítólag egy csónakkal ide-oda evez, és min-
ket sokkal olcsóbban fog átszállítani. Ez már nagyon messze volt, egészen a
vasúti híd mögött, és mire odaértünk, a szél egyre erősebb lett, és a báty sehol
sem volt látható, mindenhol csak oroszok és oroszok, akik lassan megunták
a dolgot, hogy mi ott ácsorgunk, és elkergettek onnan, mert ott az átkelés

682 Dr. Nedeczky László (1913–2004) jogász, vívó. Mint cserkésztiszt közeli kapcsolatban
állt gr. Teleki Pállal. A magyar királyi rendőrség kardbajnoka. Az 1939-es bécsi főiskolai vi-
lágbajnokság kardcsapatának tagja. 1943-tól a Gamma Rt. kereskedelmi igazgatója. 1948-ban
Juhász Istvánnal együtt letartóztatják, „az első gazdasági kirakatperben” három év fegyházra
ítélik. 1949-ben kegyelemmel szabadul. (Vö. Nedeczky 1992.)

480
csak nekik jár. Nem tudtunk mást tenni, mint visszamenni egészen a Horthy
hídig, ahol két ilyen jármű állt az emberek rendelkezésére. Ott meglehetősen
sokan voltak, az idő egyre barátságtalanabb lett, és már minden reményünket
elvesztettük, hogy még aznap átjutunk a másik oldalra. Nagyon hideg volt,
és a víz vadul ostromolta a híd roncsait. Végre jött egy kis csónak, de meg-
lehetősen távol ért partot, így Károly gyorsan odaszaladt, és megbeszélte a
tulajdonossal, hogy most minket fuvarozzon a túlsó partra. Segíteni is akart,
a csónakot feljebb húzni, figyeltem, ahogy húzza a kötelet, de aztán hirtelen
elengedi, és a földre vetve magát hánykolódni kezd.
Megőrült ez az ember? – gondoltam, de aztán valami tréfára gondoltam.
Az idő azonban túl drága volt az ilyen viccekre, úgyhogy odafutottunk hozzá.
Károly közben felállt, de alig tudott járni, és a veríték gyöngyözött a homlo-
kán. A jobb karja a vállnál kiugrott, és nem akart visszamenni a helyére. Bor-
zasztó fájdalmai voltak, szerettünk volna segíteni neki, de nem sok sikerrel.
Aztán valamivel jobban lett, és mi végre helyet foglalhattunk a meglehetősen
ingatag és már vízzel némileg telt csónakban.
– Ki tud evezni? – kérdezte a tulajdonos –, valakinek még dolgoznia kell
rajtam kívül, különben sosem érünk át.
– Én – mondta azonnal Némery olyan hangon, mint akinek otthon szám-
talan érme és serlege van, amelyeket az evezős sportban elért sikereiért kapott.
Leült a második pár evezőhöz, engem az elejére küldtek, ott, ahol csak a
földön lehetett ülni. Ez csak azért volt kellemetlen, mert nem rajongtam a
jéghideg ülőfürdőért. De ez mind nem volt fontos, csak legyünk már odaát.
Start! Elindultunk, és én vízen még sosem féltem ennyire. Nem tudtam
igazán eldönteni, hogy az evezőknél ki mutatkozott ügyetlenebbnek, de hogy
a két hős közül egyik sem értett hozzá, az nemsokára világos lett előttem.
Máskor itt a Duna nem olyan veszélyes, de a híd roncsai egy vad folyót csi-
náltak belőle, és a szél magasba korbácsolta a hullámokat. Az volt az érzésem,
hogy sosem fogunk átérni, és borzongva gondoltam arra, hogy milyen kelle-
metlen halálnem a megfulladás, ettől mindig féltem. És ebben a ruházatban
és cipőben azonnal lent lennék a folyó alján. Úgy éreztem, hogy órák teltek el,
míg végre kikötöttünk. De ez nem volt valami egyszerű. A part ott egy kőfal
volt, amelybe bizonyos távolságokra vaslétrák voltak erősítve. Egy ilyen létrá-
nál akartunk kikötni, ott néhány drót is lelógott, a manőverezést megkönnyí-

481
tendő. Károlynak kellett volna egy drótot elkapni, de a karja mozgásképtelen
volt, én nem értem el, mozogni nem lehetett, már úgyis többször voltunk a
felborulás közelében.
Végre! István kinyújtotta hosszú karját, és meg voltunk mentve. Elsőnek
Némery mászott fel, aztán következett volna Károly, de mivel ehhez mindkét
karjára és lábára szükség lett volna, ez nagy gondnak mutatkozott. Végre is
István segített neki lentről, Némery fent hasra feküdt, én a lábait fogtam
– ilyen óriási bokákat még nem láttam –, és Némery a karjait lenyújtotta,
amennyire bírta, és így húzta fel szegény barátunkat. Na, ez nem volt egy
könnyű feladat! De mi boldogok voltunk, hogy szilárd talajt érzünk a talpunk
alatt, és hogy végre a túlsó oldalon vagyunk.
Az orosz őrség nem akart minket továbbengedni, de miután kis koffere-
met alaposan átkutatták, és sem ágyút, sem nyemecki szoldátot nem találtak
benne, végre továbbmehettünk. A Boráros téren elbúcsúztunk Istvántól és
Károlytól, akik anyósomhoz mentek, és én Némeryvel gyalogoltam tovább.
Közben egészen besötétedett, senki nem járt az utcán, sehol egy fény, egy
lámpa, csak a hold világított a sötét házakra, ahonnan bádog tetőrészek és
csatornadarabok lógtak le, és kísértetiesen zörögtek. A vízen nagyon fáztam,
most szinte izzadtam a sietéstől, de mi csak siettünk tovább.
– Ez nem lehet igaz! – gondoltam, amikor a kapuban álltunk, és Némery,
mint egy oroszlán, házmesterért ordított. Még néhány lépcső, és Éva lakása
előtt álltam. Három nő borult a nyakamba hangosan zokogva. Amikor a síró
alakokat láttam, megint elkapott a félsz, hogy itt mégiscsak valami borzalmas
történt, és valószínűleg csak Némery nem akarta még nehezebbé tenni az ide
vezető utat.
– De az Istenért, mi történt? Mi van apával? – kérdeztem kétségbeesetten,
és végre leültem.
– Letartóztatták!
– Na, és? Ott olyan rosszul megy a sora, beteg, vagy éhezik?
– Nem, jól van, egészséges is, és mindennap vihetünk neki ennivalót…
– Hát akkor, miért sírtok ennyire? – kérdeztem csodálkozva.
– Ó, hát az olyan borzalmas, hogy ott kell lennie! – és megint hangosan
felzokogtak.

482
 Egy óriási kő hengeredett le a szívemről, és a megkönnyebbüléstől han-
gosan felnevettem.
– Hála Istennek, ha csak ennyi az egész, hát majd megint hazajön, hiszen
nem csinált semmit. És ti itt ne gyászoljátok úgy, mintha már meghalt volna,
és milyen dolog egész nap sírni, mikor semmi ok sincs rá! Hiszen saját maga-
tokat teszitek tönkre. Biztosan nagyon elkeseredne, ha ezt látná… – mond-
tam majdnem dühösen.
– Nagyon okos beszéd! Én is ezt mondom mindig. De maga most éj-
jel-nappal itt lesz, és a jó kedvével jó hangulatot kell teremtenie… Tehát
holnap tízkor magáért jövök, és megyünk az apját meglátogatni – mondta
Némery, aki eddig csendben a háttérben állt, aztán a többiekhez fordult. –
Kérem, szedjék össze magukat, hölgyeim, vegyenek példát! Tehát jó éjszakát,
a viszontlátásra, holnap 10-kor!
– Nagyon, nagyon köszönöm, kedves Némery, hogy Esztert idehozta, így
mégis jobb lesz. Jó éjszakát! – és ő már el is tűnt.
Kaptam egy jó vacsorát, és nagyon elégedett voltam, hogy végre ülhettem
és ehettem. Közben elmeséltem élményeinket, olyan vidám voltam, amen�-
nyire csak tudtam, úgyhogy nemsokára hangos nevetés töltötte be a szobát.
Nagyon meg voltam elégedve, amikor a kisírt szemeket nevetni láttam.
És most végre szeretnék lefeküdni, hiszen a lábaim remegnek a fáradt-
ságtól.
Vajon milyen állapotban találom majd apát?

1945. február 25., vasárnap, Pest

Remekül aludtam, olyan mélyen, hogy nem álmodtam semmit. Ez csak azért
érdekes, mert van egy olyan babonánk, ha az ember olyan szobában alszik,
ahol még nem volt, meg kell a sarkokat számolnia, és amit álmodik, az valóra
válik. Nem egészen értem a dolgot, s nem egészen értem az összefüggést, és
mivel semmit se álmodtam, nem áll fenn a veszélye annak, hogy kívánságaim
odafenn meghallgatásra találnak.
Nagyon szép idő van, vidáman ébredtünk, most türelmetlenül várom Ist-
vánt és Némeryt. Egészen furcsa, rendesen felöltözve lenni, sőt, egy kicsit ki
is készítettem magam. Éva azt mondja, itt már lehet egy egészen kicsit – nem
feltűnően – festenie magát az embernek, főleg, ha két olyan óriási kísérője

483
van az embernek, mint nekem. És én nem akarok úgy kinézni, mint egy kifa-
csart citrom, ha végre apámhoz mehetek.
Míg azok megjönnek, fel akarom egy kicsit vázolni az itteni helyzetet,
ahogy Éva itt az anyjával és nénjével él. Valószínűleg hosszabb ideig kell itt
maradnom, mint ahogy számítottam. Eredetileg négy szép szobájuk volt, de
most egyben laknak, a konyhát sem tudják használni, a házmesternénél kell
főzniük. Van ugyanis egy bérlőjük, vagy minek nevezzem, aki a személyzeti
szobát lakja a konyha mellett, és mivel arról az oldalról külön bejárata van, a
lakás úgy lett elosztva, hogy innen lezárták az ajtót, egy szekrényt is toltak
eléje. De mivel a szomszéd szobát használjuk, csak itt maradtak épségben
az ablakok, és itt lehet fűteni, de nem tudunk hangosan beszélni, ez a bérlő
ugyanis egy zsidó asszony, és mi nem vagyunk – úgy gondolom – mindenről
egy véleményen. Az én hangommal csendesen beszélni?! El tudod ezt kép-
zelni? Nehéz, ugye? Amikor Pest felszabadult, a négyéves fiával kijött a get-
tóból, és Lizi nénit683 könnyek között kérlelte, hogy legalább egy-két napra
adjon neki helyet, mert egyelőre nem tud a lakásába visszamenni. Lizi néni-
nek nagyon jó szíve van, átadta a kisszobát a konyha mellett, és a konyhát, de
most a kedves hölgynek esze ágában sincs innen elmenni, sőt, az egész lakást
meg akarja szerezni. Ez tehát nem a legkellemesebb helyzet itt.
Végre megjöttek mind a ketten, nagyon izgatott vagyok!
Így hát egyelőre itt kell maradnom Pesten, és nagymamát is bejelentjük
ide, különben elveszik a lakást, azaz olyan „bérlőket” tesznek be, mint ez a
Blumné. Odaát úgysincs már lakásunk, a kisszoba sem felel meg hosszú távra.
De miért fecsegek ilyen dolgokról, mikor a legfontosabbról még nem is
szóltam: most jövök apától!
Elindultunk, és csak járás közben vettem észre, hogy milyen izomlázam
van. De hát ez egyáltalán nem érdekelt. Az utca különös képet mutat. Néhány
ember olyan elegánsan jár, mint a legnagyobb békeidőben, mások egészen
kopottasan, rongyosan, de olyanok, akik régebben éppen olyan jól öltözöttek
voltak, mint a többiek. A nők egy része ki van készítve, selyemharisnyát és

683 Maffei Alíz, Juhász Béláné.

484
kalapot hord, más részük kendővel bekötött fejjel és rossz ruhában jár. Még
drága bundákat is láttam. Igazán nem volt egyértelmű, melyik a helyes út.
A közlekedés normális – persze gyalogosan –, de azért itt is lehet néha
„Kapitány!” és „Őrség!” kiáltásokat hallani, sőt azt is láttam, hogy egy orosz
leveszi egy elegáns nő bundáját. És nem egy elhagyott utcában! Még most
sem mertem az oroszokra ránézni, gyors léptekkel mentem el mellettük, és
láttam, hogy a kísérőim is szaporázzák lépteiket, ha eggyel találkoztunk.
A szívem hevesen dobogott a gyors meneteléstől és az izgalomtól, amikor
egy nagy és barátságtalan épület előtt végre megálltunk. Az őrszem kinyitotta
a nagy, vészjóslóan nyikorgó kaput, és beléptünk.
Érdekes – véltem elgondolkozva. A megszállás előtt, jobban mondva ez
előtt a politikai bukfenc előtt biztosan borzasztóan szégyelltem volna ma-
gam, ha valakit itt kellett volna meglátogatnom. És most… Nem, szégyenről
szó sincs, de különös érzés, az biztos. Némery megy elöl, és láthattuk, hogy
nem először van itt.
Kint kell várakoznunk, míg az engedélyt elintézi. Körülnézek. A kőpad-
lón messziről hallatszanak a léptek, az őrök fontoskodva jönnek-mennek,
mást nem lehet látni. A folyosón, ahol állunk, sok ajtó van különböző fel-
irattal. Minden olyan sötétnek tűnik, a kinti ragyogó napsütés után egy ba-
rátságtalan, félhomályos lyukba érkeztünk. Ahogy visszaemlékszem, nagyon
hasonlított az első iskolám, ahová jártam, erre az épületre. Most jövök rá,
hogy mindkettő „állami”, és ezért olyan egyformák. Itt az ajtók sötétbarnák,
ott sötétzöldek voltak, vagy inkább szürkék, mindenesetre az embernek el-
ment az életkedve. És a kőkockákon a kis gyerekléptek épp olyan hangosak
voltak, mint itt a nehéz katonai csizmák…
Körülbelül eddig értem gondolataimban, amikor Némery megint feltűnt,
és a felügyelőhöz vezetett minket. Erdélyi úr nagyon udvarias volt, és rög-
tön apáért küldött. Egy kanapén ültem István mellett, Némery a felügyelővel
beszélgetett, én pedig egyre izgatottabb lettem, ahogy arra gondoltam, hogy
tulajdonképpen milyen közel is vagyok apához. És egyszerre léptek hallat-
szottak, az ajtóra néztem… felpattant…
– Papi! – és már a nyakában voltam.
– Ez tilos! – hangzott egy nyers hang.
Most értettem meg, hogy tulajdonképpen hol vagyunk.

485
 – Hiszen a lánya! – mondta a felügyelő jóakaratúan.
– Még akkor sem! – válaszolta élesen az őr, és nem tudtam magamon
tovább uralkodni, könnyek peregtek az arcomon.
Igazán nem vagyunk egy szentimentális család, de most apának is nedves
volt a szeme, amikor azt kérdezte, hogy az oroszok nem bántottak-e.
– „Nem, nem, nem történt semmi… – dadogtam a feltörő könnyeim kö-
zött, amiket mindenképp vissza akartam tartani, és többet nem is tudtam
mondani.
Csak ültem mellette, fogtam a kezét, olyan szívesen kisírtam volna ma-
gam a mellén, az idegeim teljesen feszültek voltak. Minden, minden, az iz-
galmak, az érted és apáért érzett eltitkolt aggódásaim, az ostrom alatti örökös
feszültség, az óriási rettegés az oroszoktól, minden most akart kitörni belő-
lem, de nem akartam jelenetet. Csak ültem csendben és némán, és szomjasan
ittam a szavait. Gyorsan elteltek a drága percek, aztán apa elbúcsúzott, mert
nem akart a felügyelőnek kellemetlenséget szerezni az elhúzódó látogatás
miatt. Amikor tőle is elbúcsúzott, a hátamra ütött a szokásos mozdulattal,
Erdélyihez fordult, és azt mondta:
– Azt hiszem, most már nem csodálkozik, hogy annyira féltettem a lá-
nyomat.
– Nem, valóban nem – válaszolta udvariasan a megkérdezett, és én bolond
módra a fülemig elvörösödtem. Apától ritkán hallani ilyesmit.
Mi is elbúcsúztunk, és együtt elhagytuk a szobát. Én apa után néztem,
míg el nem tűnt egy ajtó mögött, és nem igazán tudtam, sírjak-e vagy ne-
vessek.
– Csak nevetni – gondoltam, ezzel a többieknek is tudok segíteni, de sí-
rással biztosan nem.
Így gyorsan letöröltem utolsó könnyeimet, és mikor a nehéz kapu nyiko-
rogva újra kinyílt előttünk, könnyű szívvel léptem az utcára. Apától mindig
megnyugszik az ember, és mindjárt másképp lát mindent, a nehéz problémák
is könnyűvé válnak.
István velünk evett, de hamarosan mennie kellett, hogy még idejében át-
kelhessen csónakon. Nem örülök annak, hogy ezt a kirándulást nekem is újra
meg kell majd tennem, de ha Pistikére gondolok, nehéz lesz a szívem. Re-

486
mélhetőleg a Ferenc József hidat, legalábbis ideiglenesen, hamarosan helyre-
állítják, akkor őt is mindjárt áthozom, csónakkal ezt nem merném megtenni.
Délután aztán Éva elmesélte, hogy fogták el apát először az oroszok, az-
tán a magyarok. Február 3-án vitte el az NKVD, de miután a tolmács másnap
jelentkezett, és Évától különféle aranytárgyakat és valutát átvett, megígérte,
elintézi apa szabadon bocsátását. Másnap valóban hazajött, ott sem bántak
vele rosszul, csak a gyár iránt érdeklődtek.
Amikor Pestet feladták, rögtön jelentkezett, hiszen nem a saját lakásában
volt, de nem az oroszok elől bújt el, inkább a nyilasok elől. Ezért aztán az
oroszok mindjárt be is fejezték ellene a vizsgálatot.
Alig jött haza szombaton, vasárnap már jött érte a politikai rendőrség,
és az Andrássy út 60.-ba vitték.684 Ez korábban Szálasiék pártháza volt, és
a pincében nagyon sok zsidót és kommunistát kínoztak és gyilkoltak meg.
Most a „testvéreket” hozzák ide, és meg kell lakolniuk tetteikért. Az Oktogon
téren három nyilas lógott a lámpaoszlopokon, akiket a nép gyorsan elintézett,
és a kis csapat, akik között apám is volt, alattuk volt kénytelen elmenni.685 Az
emberek, akik a közelben voltak, elkezdtek ordítani:
– Le a nyilas bandával! – Ezeket is mind fel kellene itt húzni!
Apám szerint ez nem volt valami kellemes érzés. Az Andrássy út 60.-ban
a III. emeleten helyezték el, itt is természetesen a padló szolgált asztalként,
székként és ágyként. De mivel beteg volt, szabad volt neki takarót és párnát
beadni, és naponta meleg ételt.
Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy ez itt most olvasható. Bu-
dán még a legnagyobb harcok dúltak, és Pestet szorgalmasan lőtték. Az utcán
járkálni nem volt életbiztosítás, legkevésbé egy nőnek. Ezért erre a feladatra

684 Az Andrássy út 60., az egykori Hűség Háza, a Nyilaskeresztes Párt központi épülete a
nyilaspuccsot követően gyűjtőhelyként és börtönként is működött. Az ostrom alatt a Bokor
Dénes vezette nyilascsoport, majd a harcok után a Péter Gábor vezette politikai rendőrség
központja volt.
685 1945. február 3-án Szívós Sándor szakaszvezetőt és Rotyis Péter főtörzsőrmestert, vala-
mint távollétében Haynal Alajos vezérőrnagyot, a Budapesti Néptörvényszék Major-tanácsa
halálra ítélte, majd másnap, február 4-én az Oktogonon Szívós Sándort és Rotyis Pétert fel-
akasztották.

487
Lénit686 jelölték ki, aki máskor nagyon félénk szokott lenni, de most nagy
bátorságról tett tanúbizonyságot. Valóban nem lehetett kellemes szórakozás
akasztott emberek alatt sétálni a legnagyobb lövöldözés közben. És ahol apát
fogva tartották, ott sem volt valami könnyű dolga, legtöbbször nem akarták
átvenni tőle, amit vitt, csak egy rendes rendőr volt, aki átvette, és felvitte
apának.
Apa különben azt mondja, hogy ott nem is volt olyan rossz dolga. De
azt hiszem, ismerni kell az ő mindig elégedett természetét, hogy elképzel-
hessük, milyen élete lehetett ott. Nekünk csak annyit említett, hogyha egy
magasabb személyiség jött ellenőrizni, egy kilencvenszeres gyilkossal együtt
mutogatták őt, mint akik a legérdekesebb foglyok közé tartoznak. Együtt
egy kilencvenszeres rablógyilkossal, ez igazán megtisztelő! Hogy tudott ilyen
pozíciót elérni? Én mindig tudtam, hogy apa nincs még karrierje csúcsán, de
azt hiszem, most megérkezett. Magasabbra már nem juthat.
De igazán szerencséje volt, mert azon a napon, amikor mindenkit a pin-
cébe vittek, őt a Conti utcába687 vitték, igazán megfelelő körülmények közé,
ahol most is van. A felügyelő nagyon rendes ember, mindent megtesz, amit
lehet. Apám egy fűtött irodában dolgozik, és most nincs semmi nehézség az
étkezéssel sem. Ott mindenesetre nagyobb biztonságban van, mint a többi
férfi a városban, akiknek egy nyugodt percük sem lehet, nem tudván, mikor
hurcolják el őket munkára, ahonnan sokan nem jönnek vissza.
Azért reméljük, hogy itt sem kell sokáig maradnia, Némery mindent
megtesz, ami tőle telik.
Közben érdekes felfedezéseket tettem, hogyan váltanak át emberek ne-
mes egyszerűséggel zöldről vörösre. Miután minden oldalról hallottuk, mi-
lyen erőbevetéssel vette át Déri a gyár vezetését, elhatároztuk, hogy felkeres-
sük, és megkérjük, segítsen apának. Bizonyára jó kapcsolatai vannak, ha ilyen
könnyen megy neki minden.
Éppen havat lapátolt, mikor a háza elé értünk, de rögtön jött, és beve-
zetett a lakásába. Felesége éppen főzött a konyhában, ahonnan olyan illatok

686 Géczy Éva egyik nagynénje.

687 Ma Tolnai Lajos utca.

488
szálldostak, hogy a gyomrunk rögtön jelzett. Nagyon udvarias volt, de túlon-
túl sokat beszélt, ami nem arra utal, hogy tiszta lenne a lelkiismerete. Ennyi
öndicséretet egyhuzamban még nem hallottam, és azt hiszem, igaza van a
közmondásnak: „Öndicséret büdös!”, mert az illat egyre kellemetlenebb lett,
és egyre inkább undort éreztem, ahogy ezt az embert hallgattam.
Amikor egy pillanatra meg tudtam szakítani a beszédfolyamot, és kissé
türelmetlenül kérdeztem, hogy miért nem segít apámon, ha most ilyen nagy
és befolyásos ember lett, ő lett türelmetlen, és azt mondta:
– Ez most nem olyan fontos. A gyár az első! A gyárat meg kell menteni! –
és úgy nézett ránk, mint egy hős, aki éppen ezreket mentett meg.
De közben mindig az volt az érzésem, hogy valójában azt mondja: Én
vagyok az első! Engem kell megmenteni! És azt hiszem, nem tévedtem.
Ahogy most olyan nyugodtan ül itt, rejtély előttem, hiszen őt törzskari
tisztként nyugdíjazták, mert túlságosan fasiszta és harcias előadásokat tartott.
Ez persze még a háború előtt volt, amikor a németek egyre nagyobb befolyást
szereztek a politikánkban, a reaktiválást felkínálták neki, de akkor a gyárban
jobb helye volt. Ott egyáltalán nem volt közkedvelt, de sok mindent el tudott
intézni, mert minden vezető emberrel jó viszonyban volt. És 1943-ban és
1944-ben, amikor már nagyon nehezen lehetett nyersanyaghoz jutni, és min-
den különféle minisztériumokon ment keresztül, ezen a vonalon Déri nagyon
hasznos volt. De sokszor ordította az udvaron átmenőben, ha a rádió német
győzelemről számolt be:
– A németek majd megmutatják, majd elintézik az orosz disznókat! – és
így tovább.
Hogyha apa titkárnőjénél nem talált senkit, rögtön elmesélte neki a leg-
újabb híreket, amit a legfelsőbb parancsnokságon hallott. Nem sokkal kará-
csony előtt, amikor az ágyúk már egészen közel ugattak, megint ott találtam,
amikor a „Duna-vonalról” és a „Balaton-vonalról” tartott előadást.
– A Duna-vonalat fogjuk tartani, ameddig csak lehet, és ehhez talán Bu-
dapestet is fel kell áldozni, úgy, hogy Pestet az oroszok kapják, de Budát min-
denáron megtartjuk. De ha ez a vonal mégis elesik, akkor a Balaton-vonalat
fogjuk tartani, míg a németek teljesen felszabadítanak… – és már rajzolta is
fel a terveket egy térképre.

489
 Aztán mesélt a csodafegyverekről és a végső győzelemről. Engem viszont
elöntött a pulykaméreg, és szelíden, de nem minden gúny nélkül megkérdez-
tem:
– És melyik vonalat tartják, ha nyugatról közben egész Németországot
elfoglalják?
– Ne destruáljon, nagyságos asszony!!! – kiáltott rám, vörösen a méregtől.
És ez az ember akarja most a gyárat megmenteni és apát cserben hagyni.
Eléggé le voltam törve, amikor végre megint az utcán voltunk, és a szívem a
torkomban dobogott a dühtől és a gyűlölettől. Ha mindaz beteljesedne, amit
most kívántam neki?!
Kíváncsi vagyok, hogy miképpen fog viselkedni, ha apám mégis kijön. Azt
hiszem, a mai napra mind a kettőnknek elege van.

1945. február 28., szerda

Ma volt az első nap, hogy egyedül mentem az utcára, de még most sem volt
valami kellemes érzés. Még a svájci követségre is tettem egy kis kirándulást,
ami egészen kint van a Stefánia úton. Az Andrássy úton mentem végig, nagy
volt a forgalom, de nagyon respektáltam az oroszokat, ha egyet megláttam,
átmentem a másik oldalra. De ez lassan unalmas lett és reménytelen, mert
mind a két oldalon nagy számban közlekedtek. Ezért olyan gyorsan men-
tem, hogy már akár futásnak lehetett nevezni, és eléggé kimelegedtem, mire
megérkeztem. A legjobban a Városligetben féltem, ami egy meglehetősen el-
hagyott környék, sok orosszal is találkoztam, de sok ember is volt ott, akik fát
gyűjtöttek. Így végül minden kellemetlenség nélkül átértem.
Curt688 láthatóan kellemesen meg volt lepve, amikor meglátott, és elkezd-
tük egymásnak mesélni az élményeinket. Érdeklődtem a szülei iránt, tudtam,
hogy Szálasi hatalomátvétele után hamarosan Svájcba menekültek. De hogy
szerencsésen megérkeztek-e, azt nem tudtam. A mostohaapja ugyanis egy
eléggé exponált személyiség volt itt, de nem a német vonalon. A nyilasok

688 Carl Lutz (1895–1975) diplomata, Svájc budapesti alkonzulja 1942-től 1945-ig. A vész-
korszakban az általa ellenjegyzett, védettséget biztosító dokumentumok révén több tízezer
zsidót mentett meg a deportálástól.

490
többször le akarták tartóztatni, akkor elbújt a fia lakásán, aki svájci állampol-
gár. A felesége szintén svájci volt, így – habár a legnagyobb nehézségek árán,
de – kijutottak.
Curt nagyon lefogyott, és az idegei is nagyon rossz állapotban vannak.
Ő is gyűlölte a németeket, teljes szívből, és március 19. után már egészen
magánkívül volt. A hatalomátvétel után alig lehetett vele beszélni, és amikor
a felrobbantásra előkészített hidakon át vezetett az útja, a keze ökölbe szorult.
Ő a szívében sokkal jobb magyar, mint sok itt született ember, akik büszkén
verik a mellüket, hogy milyen jó hazafiak.
Azt hittem, egy követségen még ilyen helyzetben sem történhet semmi,
de ő egészen más dolgokat mesélt. Az oroszok itt is éppen úgy kiraboltak
mindent, mint máshol, és most szinte semmi ennivalójuk sincs. Az első éj-
szaka is borzalmas volt, mert találtak egy hatalmas üvegedényt 96%-os alko-
hollal, ami télire az autókhoz lett félretéve. Hosszú gumicsöveken szívták ki,
és itták a tiszta alkoholt. Az eredményt elképzelheted magadnak. Rövid időn
belül teljesen kikészültek, azután hullaként feküdtek a földön, vagy a pisz-
tolyukkal randalíroztak, és az egész házat ki akarták rámolni. Végre jött egy
tiszt, aki nagyon rendes volt, és amikor Curt a dolgot elmagyarázta neki, hogy
ez egy követség, visszakapták az óráikat, de az élelmiszert, amit korábban
autókkal elvittek, nem tudta visszaadni. Később javult a helyzet, orosz őrséget
is kaptak, de azok gyakran elsétáltak, és sehol sem lehetett őket megtalálni.
A másik titkárt orosz tisztek autóval egy megbeszélésre magukkal vitték,
és azóta eltűnt. Curt egyik hatóságtól a másikig szaladgál, de még nem akad-
tak a nyomára. Már teljesen kétségbe van esve.
Tehát itt sem könnyebb az élet, mint máshol.
Mire hazaértem, már egészen sötét lett, nagyon jól szórakoztunk a mé-
csesekkel. A gyertyák már régen elfogytak, és mindenki úgy igyekszik fényt
csinálni, ahogy tud. Lizi és Léni néni egy edényt olajjal töltöttek meg, és vat-
tát tettek bele, amit egy dugón húztak át. Ez nem volt egészen jó, mert a vatta
nagyon gyorsan elégett, és lehúzta a dugót. Amikor a vattát megpróbáltuk
megint feljebb húzni, az egész elsüllyedt, és mi sötétben maradtunk. Akkor
nagy nevetés harsant fel, mert középút nem volt. Mert vagy egy hatalmas
láng csapott fel, ami majdnem a hajunkat is leégette, vagy hirtelen elsüllyedt,
amit előzőleg meggyújtottunk. Hát, ha nem tart nagyon sokáig, akkor elég

491
jól el lehet ezen szórakozni, de ha hetekig tart, akkor már türelmetlen lesz az
ember, a szeme égni kezd a rossz világítástól. Ma éppen jó hangulatban vol-
tunk, de néha már majdnem sírtunk a méregtől. Már el sem tudom képzelni,
milyen az, ha van áram és egy rendes lámpa ég.
Én mindenesetre megpróbáltam egy jobbat fabrikálni, vatta helyett ci-
pőfűzőt használtam, és áthúztam egy borotvapengén, aminek sarkait kis du-
gókba erősítettem. Így az egész a felszínen úszott, és a zsinór is jobban égett.
Most e mellett a kolosszális találmány mellett ülünk, és én egyre jobban elhí-
zom a sok dicsérettől, amit ezért kapok.
Biztosan nem tudod elképzelni, mit csinálok egész nap, ezért leírom a
napi időbeosztást.
Először is addig alszunk, amíg csak lehet. Akkor reggelit kapunk, és nem
nagy lelkesedéssel, de felkelünk. Mivel itt nincs ismerősöm, egész nap itthon
ülök, míg Éva, Lizi és Léni néni különböző irányban elindulnak, hogy valami
élelmiszert szerezzenek be, vagy apa ügyében tegyenek valami lépést.
Tegnap is így volt. Begyújtottak a kályhába, és mielőtt elindultak, a lel-
kemre kötötték, hogy vigyázzak a tűzre. Hát, a kályhákkal igazán nincs gya-
korlatom, mivel mindig központi fűtéses lakásban laktunk, így a tűz kialudt,
mire hazaértek. Kicsit csalódottak voltak, hogy a jó meleg szoba helyett jég-
hideg fogadta őket, de igazán nem szidtak meg, nagyon kedvesek hozzám.
Ezt meg kell még tanulnom. Én ugyanis mindig a szomszédban lévő kályha
pattogását hallottam, és azt hittem, ezek a hangok a mi kályhánkból jönnek.
Nem vagyok nagy tehetség, ez vitathatatlan. De a kályha is igazán elég rossz,
még apa és Léni néni, a két „fűtőzseni” sem járt mindig sikerrel, ez egy kicsit
megnyugtatott. Ez a szoba sosem volt igazán meleg.
Közben a szobát is rendbe hoztam, tehát megcsinálom a munkát, amit
máskor a cselédlány szokott elvégezni. Ha mindenki itthon van, természete-
sen mindenki segít, és néha az is előfordul, hogy én megyek el, természetesen
nem akarok panaszkodni. Nagyon jól szórakozom ezzel, és igazán nem árt.
Egy óra felé van az ebéd, mert apának is egy óráig kell az ebédet bevinni.
Természetesen minden jót megkap, amit manapság elő lehet teremteni, mi
éppen azt esszük, ami van. Mindig Léni, de néha Lizi néni, aki a kosárral út-
nak indul, Évával mi is részt akarunk ebben venni, de ők nem akarnak minket
elengedni ilyen hosszú útra.

492
 Ebéd után beszélgetünk vagy olvasgatunk, azután nemsokára besötétedik,
és akkor megkezdődik a napi szórakozás a világítással. Közben Évával kár-
tyázunk, közben sokat nevetünk, hiszen ellenfélként kellene játszanunk, de
mindig segítünk egymásnak. Az ellenségeskedésből már nagyon elegünk van,
nem akarjuk a családba is bevezetni.
Utána sorban megmosakszunk egy nagy mosdótálban a kályha mellett,
tetőtől talpig, és gyorsan bebújunk az ágyba, ahol még a legmelegebb van.
Estére leginkább hideget eszünk, mert ilyen későn nem akarjuk a házmes-
ternét zavarni.
Eddig körülbelül így telt el egy nap, de egyelőre még csak három napja
vagyok itt. Közben persze mindig jönnek emberek, akik apa után érdeklőd-
nek – legtöbbször gyári munkások vagy alkalmazottak – és nagyon jó érzés,
hogy ilyen nehéz időkben sem feledkeznek meg jótevőjükről. Mindenki se-
gíteni akar, de persze nemigen tehetnek semmit. Némery naponta jön, néha
kétszer is, ha fontos hírei vannak.
Ja, a legfontosabbat elfelejtettem. Tegnap hatalmas lármára ébredtem, he-
vesen csöngettek és zörögtek, egy erős hang különböző neveket kiabált.
– Már megint munka! – mormogta Lizi néni, és mi még mélyebbre búj-
tunk a takaró alá.
Ugyanis szinte naponta visznek egy csapatot az oroszokhoz dolgozni,
amihez senkinek sincs kedve, mert már előfordult, hogy fiatal lányok és as�-
szonyok estére nem jöttek vissza, és csak pár nap múlva engedték haza őket.
Jobbik eset, ha csak szemétfuvarozáshoz hívják őket, de Lizi ide sem akart
minket elengedni, és mi igazán nem akarunk neki ellentmondani. Tegnap és
ma sikerült megúsznunk, de még olyan sok nap van!

1945. március 1., csütörtök

Megint szerencsés napunk volt, meglátogathattuk apát. Évával mentünk,
és Némeryvel úgy beszéltük meg, hogy a Nemzeti Színháznál találkozunk.
Ő azonban még nem volt ott, mert mi attól félve, hogy elkésünk, és nem
tudunk bejutni, húsz perccel korábban érkeztünk. Persze nem akartunk a té-
ren ácsorogni, hiszen nagyon hamar kellemetlen ajánlatot kaphat az ember,
így egy kis körsétát tettünk a környéken, és megcsodáltuk az új „üzleteket”.
Mindenhol nyíltak már ilyen „boltok”, és szaporodnak, mint a gomba. Persze

493
ne gondolj a békebeli vagy akár hadiállapotra, amikor az ember egy ajtót
kinyitott és besétált, és a kirakatban megcsodált árut közelebbről szemügyre
vette. Nem, erről szó sincs. Ezek a szép üzletek eltűntek, a kirakatüvegek
kirepültek, az ajtókat feltörték, és a helyiségek tökéletesen üresek, még a be-
rendezést is széthurcolták. A tulajdonos szintén eltűnt, mert vagy zsidó volt
– ő még nem jött vissza –, vagy nyilaskeresztes – ő már nem jött vissza –, és
ha volt néhány, aki sem egyik, sem másik csoporthoz sem tartozott, annak
egyelőre nincs kedve újrakezdeni. Nem, ezek mindenféle ismeretlen embe-
rek, akik a háború alatt valamit gyűjtöttek, amiről azt gondolták, hogy majd
nem lehet kapni – bajuszkötőtől a cellofánig –, és most így akarnak keresni.
Reggel jönnek a bőröndjeikkel vagy hátizsákjaikkal, mindent kiraknak egy
üres kirakatba, mellé ülnek, és igyekeznek estig annyit eladni, amennyit csak
lehet. Akkor mindent összepakolnak, és hazamennek. És mi nagyon örülünk,
ha egy doboz gyufát vagy egy fogkrémet vehetünk. Az árak persze egészen
különbözőek, jó, ha szerencséje van az embernek.
Jól öltözött lányok és asszonyok is sétálnak az utcán nagy tálcákkal, és
pékárut vagy süteményt árulnak, nagyon rövid időn belül elkel az árujuk, és
nagyon jól keresnek vele. Az emberek leginkább ilyesmire vannak kiéhezve,
cukra szinte senkinek sincs már, és ilyesmit már nagyon kevés háziasszony
tud otthon előállítani. Gáz sincs, és ha van olyan szerencsés, akinek tűzhelye
van, akkor rendszerint nincs tűzifája hozzá.
Éva azt mondja, ezek az alakok már röviddel a felszabadulás után megje-
lentek, fogalmam sincs, hogy más városban, akár külföldön, egy ilyen fordulat
után hogy történnek a dolgok, de ezt olyan tipikusan budapesti jelenségnek
tartom. Egy ilyen nehéz ostrom után az emberek nem lógatják sokáig a fe-
jüket, hanem mindjárt körülnéznek, hogy hol és hogyan tudnak a legtöbbet
keresni. Az élet megy tovább, és minden nappal jobb lesz.
Még egy fodrászt is találtunk, ahol legfőképpen oroszok szépítkeztek.
Nekem se pénzem, se kedvem ilyen szórakozáshoz, hiszen hajat mosni és
rendben tartani otthon is tudok.
A fodrász mellett találtunk egy „eszpresszót”, ahol csodálatos dolgokat
lehetne enni és inni, ha… Hát, persze, ehhez is pénz kell.

494
 Hála Istennek megláttuk Némeryt a színház mellett, odaszaladtunk hoz-
zá. Még a csodás virsliket, süteményeket és szendvicseket is elfelejtettük,
amiket az előbb még epedve bámultunk.
Jókora menetelés után végre megérkeztünk, a felügyelő megint nagyon
kedves volt. Most már nem voltam annyira izgatott, de még mindig furcsa
érzés, hogy apát itt kell meglátogatnunk. Nemsokára meg is érkezett, és meg-
beszéltük, hogy mi a teendő.
Apának vannak mindig a legjobb ötletei, még ha nem is tud részt venni
a mindennapi életben. Minket is megnyugtatott, és mi jó hangulatban tér-
tünk megint haza. A Rákóczi útig Némeryvel mentünk, de ő ott elbúcsúzott
tőlünk, mi pedig egyedül mentünk tovább. Lassan sötétedett, és mi igencsak
szedtük a lábunkat, de szerencsére nem történt semmi.
Óriási szerencse, hogy apának ilyen remek természete van, s ehhez jó ide-
gek is párosulnak, ilyen látogatás után Éva is sokkal nyugodtabb, legalább lát-
ta, hogy apát nem törték meg az események. De szeretnénk már itthon látni,
és ez a vágyunk egyre erősebb. Némery azt mondja, most már nem tarthat
sokáig, nagyon szeretnénk ezt el is hinni.

1945. március 2., péntek

Mit gondolsz, ki volt itt már kora reggel? Na persze, nem egy kellemes meg-
lepetés! Mária néni miatt kellett reggel nyolckor kiugranom az ágyból. Ter-
mészetesen a szokásosnál még jobban panaszkodott, de pillanatnyilag nem
tudtam rajta segíteni. Legszívesebben apával beszélt volna, de némi türelemre
kellett kérnem. Most hőn szeretett fiacskájánál él, de úgy érzi, hogy ő ott
nagy terhet jelent. Ilyen természettel ez nem nagy csoda… Nagyon szeretne
nagymamával a tétényi villánkban lakni, ott dolgoznának a kertben, és ezzel
eltartanák magukat. Azt hiszem, már nincs egészen magánál, megpróbáltam
neki elmagyarázni, hogy a házból csak a falak maradtak meg, az oroszok
laknak benne, és különben is, ez egy őrült ötlet. Mit tudna ez a két öreg
hölgy ott dolgozni, az egyik nyolcvan-, a másik hetvenhét éves? Láttam rajta,
hogy nem hisz nekem, mire feladtam a kilátástalan harcot. Szegény apa, hány
ember számít máris a segítségére, amivel életét majd rendbe hozza. És főleg
olyanok, akik sohasem segítettek neki, amikor neki lett volna rá szüksége, pe-

495
dig ők megtehették volna. Végre elment, és nagyon remélem, hogy egyhamar
nem tér vissza.
Csak azt szeretném tudni, honnan lenne apának annyi pénze, amennyit
kinéznek belőle? Hiszen ő nem gyűjtött sem valutát, sem aranyat, és amennyi
készpénzünk van, az is napról napra veszít az értékéből. De ezt senki sem
akarja elhinni, és nem tudják elképzelni, hogy Juhász István nem tudja ezeket
a fantasztikus összegeket kirázni a kabátujjából.

1945. március 4., vasárnap

Ma voltam először misén, és szintén ma hallottam először a Himnuszunkat
az ostrom óta. A mise nem tett rám olyan mély benyomást, de amikor az
orgonán felcsendült a Himnusz, könnyek folytak végig az arcomon. Zavartan
néztem körül, hogy az emberek nem néznek-e csodálkozva rám, de azt lát-
tam, hogy mindenki sír, sokan hangosan zokogtak, mások némán törölgették
a szemüket. Sosem hallottam ennyire meghatónak a Himnuszt, kétségbeesett
segélykiáltás volt Istenhez. A hangok egybecsengtek az orgona hangjával,
kavarogtak a nagy térségben, és a kitört ablakokon ömlöttek könyörögve a
magasba. Igen, semmilyen más imádság nem tudná most az embereket így
megrázni, és semmi mást nem tudnánk ennyire szívből énekelni, mint ezt.
Öreg és fiatal arcokon a remény sugárzott, ami életre kelt bennük, hogy most
már csak jobb lehet, hiszen éppen azt énekeltük, hogy megbűnhődte népünk
a múltat és a jövendőt.
Hirtelen csend lett. Az orgona elhallgatott, és az ének is. A dallam még
felettünk keringett, néhányan még felzokogtak, az ajtókat kinyitották, véget
ért a mise. Eltelt néhány másodperc, de senki sem mozdult, mintha senki
sem akart volna visszatérni a hétköznapi életbe, mintha szerettek volna itt
maradni, tovább énekelni és sírni. Aztán a tömeg mégis megmozdult, néhá-
nyan a szemüket törülgették, és gondolatukba mélyedve elindultak. De senki
sem nézett a másikra, mintha szégyellte volna a könnyeit és azt, hogy néhány
percre lehullt róla az álarc, és csupasz lélekkel állt a többiek között.
Este ünnepi vacsorát csináltunk fenn a lakásban, spirituszfőzőn, két mé-
cses kíséretében. Léni csinálta a galuskát, mi tartottuk a lángot, Éva az egyik,
én a másik oldalon, és annyira izgatottak voltunk a közelgő mennyei vacsora
reményétől, hogy majdnem meggyújtottuk a hajunkat. Olyan sokat nevet-

496
tünk közben, és olyan jól éreztük magunkat a vacsora után, mintha libasültet
és csokoládétortát ettünk volna. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire íz-
lett volna valami, mint ez a galuska, amit máskor meg nem ettem volna, csak
ha hús is van mellette. Léni olyan mennyiséget készített, ami egy hadseregnek
is elég lett volna, ki is nevettük, és megkérdeztük, meddig akar a maradékból
élni. Nemsokára ő is nevetett, mert néhány perc alatt el is fogyott az egész.
Utána Lizi néni mazsolát hozott lánykáinak – amit szintén sosem ettem meg,
még a kalácsból is kiszedegettem –, de most csodálatos volt. Régen voltunk
ennyire megelégedettek és jókedvűek.
Olyan jól érzem magam itt, mintha anyánál és nővéremnél lennék, Lizi
néni mindig azt mondja, most van egy szőke és egy barna lánya. Hiszen Éva
csak másfél évvel idősebb nálam.
– Bárcsak apám is itt lenne már!

1945. március 7., szerda

Éva már szorgalmasan jár az Operába. Délelőtt mindig próbálnak, így délig
mindig egyedül vagyok. Éva azzal a jó hírrel jött haza, hogy egy színésznél
kolbászt lehet kapni, így délután elmentünk bevásárolni. A néni is hozott egy
címet, ahol élelmiszert lehet beszerezni, ott is meg akartuk próbálni.
Először az Operába mentünk, ahol Éva különböző lépcsőkön és folyosó-
kon keresztül vezetett, hogy már az volt az érzésem, Ariadné fonala nélkül
sosem fogunk innen kikerülni. Akkor végre megérkeztünk egy szobába, ahol
egy férfi fogadott minket, aki láthatólag maga sem vetette meg a saját áruját.
A kolbász sokkal szimpatikusabb volt, mint eladója, korgó gyomorral szagol-
tuk, és vettünk egy fél kilót. Aztán visszafelé végigmentünk ugyanazon az
úton, és végre újra a kapuban álltunk.
Most a Király utca felé vettük az irányt, és megkerestük a megadott há-
zat. A lakást a második emeleten találtuk. Sose hittem volna, hogy két kis
szobában ilyen felfordulást lehet csinálni, mint amit itt találtunk. A család
(négy zsidó) szorgalmasan dolgozott, mindenki kiszolgált valakit. Az as�-
szony a mérlegnél állt, szorosan körülvéve szalonnával és kolbásszal, a lány
egy nyitott rekamiéból vadonatúj női fehérneműt halászott elő, de mellette
is kolbászkoszorúk hevertek, ami nekem nem nagyon volt étvágygerjesztő.
Az apa vezette be a vevőket, és nagyon nyájasan óhajunk iránt érdeklődött.

497
De közben a többi beszélgetésre is odafigyelt, és ha azt hallotta, hogy valaki
sokallta az árakat, rögtön közbekiabált:
– Ilyen áru ezért a pénzért, ez magának drága? De nagyságos asszony, hol
talál manapság ilyen kolbászt? Vagy ilyen bugyit? Kérem, kérem, nagyon saj-
nálom, de egy fillért sem engedhetek. Nem, Istenemre, nem tehetem! Hiszen
így is ráfizetek! – és olyan arcot vágott, mintha már tönkre is ment volna. Úgy
hangzott, mint egy lejárt lemez.
Nagyon kellett kiabálnia, hogy a lakásban lévő nagy lármát túlharsogja,
és mi úgy álltunk ott, mintha egy méhkasba tévedtünk volna. A fiú a szoba
egy sötét sarkában tartózkodott, és egy kövér asszonnyal való diskurzusba
mélyedt el. Néha hallottunk valamit a suttogásból…
– …gramm arany… dollár… Napóleon… korona…
Ezek a dolgok nekem egyelőre nagyon szokatlanok, hiszen sosem foglal-
koztam valutával, de most mind egyre hétköznapibbá válik. A pengőről egyre
kevésbé hallani.
A gyomrunk sem volt a látványtól elragadtatva, és a kolbász nem lett csá-
bítóbbá az asszony koszos kezétől, így minél előbb szabadulni akartunk ebből
a környezetből. Azt mondtuk, hogy ez túl drága nekünk, és nincs annyi pén-
zünk, és elszaladtunk. A zsidó persze most már nem volt olyan kedves, de ez
legkevésbé sem érdekelt.
Útközben elhatároztuk, hogy apának kekszet fogunk sütni. Így nagyon jó
hangulatban tértünk haza. Curttal is találkoztam, aki éppen hozzánk igyeke-
zett, így kellemes kíséretünk is akadt. Azt mondja, minden svájci állampolgár
hazautazik, és az egész követség. Nem maradt sokáig, és mi Évával hozzáfog-
tunk, hogy megsüssük a kekszet. Pechünkre megjött Némery, aki pillanatok
alatt az egészet bekebelezte. Persze mi is segítettünk, úgyhogy apám részére
alig néhány darabot tudtunk csak megmenteni. És még mennyit ettünk va-
csorára! Az újonnan vett kolbász vészes gyorsasággal tűnt el, annak ellenére,
hogy Lizi néni megállapította, hogy lóhúsból készült. Így barátságosan nyi-
hogtunk, hogy a szegény feldolgozott állatnak egy utolsó üzenetet küldjünk,
és nyugodtan tovább ettünk. Most már nem vagyunk olyan kényesek, az ost-
rom alatt ennél sokkal rosszabbakat láttunk.

498
1945. március 9., péntek
Megint voltunk apánál, és a felügyelő mamáját is megismertük, aki igazán
kedves idős hölgy. Igazán úgy éreztük magunkat, mintha látogatóban lettünk
volna nála, és nem lehetett érezni, hogy a társaságában egy fogoly is van. Ter-
mészetesen megengedték, hogy hatszemközt is beszélhessünk, és apám azt az
óhaját adta elő, hogy rendezzünk be egy Gamma-irodát, és én dolgozzam ott.
Már Némerynek is megmondta, és ő majd mindent elintéz. Mit fog ehhez a
kedves Déri úr szólni? Nagyon örülök, mert így egy olyan igazolványt fogok
kapni, hogy nem kell közmunkára mennem, és az irodában igazán szívesen
dolgozom.
Azt is közölte, hogy Évával házasságra akar lépni, és én nagyon elégedett
vagyok. Ennél jobb feleséget nem is kaphatna, most lesz igazi otthona, ami-
ben anyánk halála óta nem volt része.
Jó kilátások vannak az ő ügyében, és arra kért, hogy keressük fel Z.-t,689
aki ismert író, aki sokat segíthetne neki, mert jó barátja.
Amikor elbúcsúztunk tőle, azonnal Z.-hez mentünk, de ő sajnos nem
volt otthon. Minthogy azonban még sötétedés előtt haza akartunk érni, nem
tudtuk megvárni, de ígértük, hogy holnap korán reggel ott leszünk, és ha-
zamentünk. Ez egy jókora séta volt, hiszen sehol sincsen még villamos, és
már nagyon éhesek és fáradtak voltunk, mire elértük az Andrássy utat. De ó,
jaj! Mit láttunk, ahogy a házunk közelébe értünk?! Éppen egy kocsit toltak
ki szeméttel és törmelékkel megrakva, és csak két-három férfi volt mellette.
Nem tudom, mondtam-e már, hogy lovakat már sehol sem lehetett látni, és a
kocsikat az embereknek kellett tolni és húzni.
– Várjunk egy kicsit, amíg elmennek, különben nekünk is csatlakoznunk
kell hozzájuk, s a házparancsnok boldog lesz, ha minket is elcsíphet – mond-
tam, és elbújtunk a sarok mögött egy kis mellékutcában, csak néha dugtuk ki
a fejünket, hogy lássuk, elmentek-e már.

689 Zilahy Lajos (1891–1974) író, publicista. Németellenes szerepvállalása miatt 1944 ta-
vaszától bujkált. Juhász Istvánnal a Györffy István Kollégium Pártfogó Testületének tagjai
voltak, onnan eredt barátságuk.

499
 De csak nem akartak elindulni, az emberek pedig furcsán néztek ránk,
úgy, hogy a helyzet kezdett lassan kellemetlenné válni… A gyomrunk is
S. O. S. jeleket adott le, és lassan el kellett szánnunk magunkat, hogy szem-
benézünk a veszéllyel, és besétálunk az oroszlán torkába. Óvatosan a kapuig
osontunk, és bekukucskáltunk, hogy van-e ott valaki. A kocsi már félig az
utcán volt, és a másik oldalon beszélgettek és dohányoztak a férfiak. A kocsi
remekül eltakart bennünket, és mi hamarosan a lépcsőházban voltunk.
– Hol van az oroszlán? – kérdeztem Évát, és nevetnünk kellett, ahogy a
házparancsnokra gondoltunk, akit nehezen lehetett oroszlánként elképzelni.
Én legalábbis még sosem láttam az állatok királyát kopaszon és szemüve-
gesen. De lépteket hallottunk a fejünk felett, és óvatosan kilestünk. Az orosz-
lán szuszogva kapaszkodott felfelé.
– Gyorsan! Előre! – vezényelte Éva, és mi óriási sebességgel rohantunk
fel anélkül, hogy a legkisebb zajt csapnánk, és a következő pillanatban már
az ajtóban voltunk.
– Téglásiné! Kovácsné! Kérem, jöjjenek már! – hallottuk a fenyegető han-
got.
– Miért mindig mi? Miért nem mennek egyszer a fiatal nők is az első
emeletről (ezek mi vagyunk)? – hangoztatták a lehívottak.
– Nincsenek itthon, már kerestem őket – mondta dühösen, és mi meg-
könnyebbülten nevettünk.
Eléggé fáradtak voltunk, és a szoba sem volt valami meleg, így már hat-
kor ágyba bújtunk. Vendéget nem vártunk, ezért ezt nyugodtan megtehettük.
Sötétben már senki sem jár az utcán, gondoltuk, de nem számoltunk Né-
meryvel, aki nemsokára megérkezett. Mi persze nem zavartattuk magunkat,
legyen boldog, hogy szép fiatal nőket az ágyban láthat.
Azt mondta, hogy már csak pár napon múlik, és apa végre szabad lesz.
A munkások is szeretnék már kint látni, mert az oroszok különféle dolgokat
akarnak a gyárban megrendelni, de fej nélkül persze nem megy a munka.
Végre belátják, hogy kell nekik valaki, aki a vezetést kézben tartja.
Elhatároztuk tehát, hogy mindig ágyban fekszünk, ha jó híreket akarunk
hallani, mert ha reggel sokáig lustálkodunk, vagy este korán lefekszünk, akkor
biztosan megjelenik Némery egy jó hírrel.

500
 Ja, még elfelejtettem megemlíteni óriási örömünket: a „bérlőnk” végre
végleg elment, így legalább van egy konyhánk, ahol tudunk főzni és vizet
melegíteni. Ott is mosakszunk, szépen sorban, tetőtől talpig, míg az egész
helyiség úszik. De ez csodálatos, ha jól be van fűtve.

1945. március 10., szombat

Na, ma úgy megijedtem, hogy még most is hevesebben dobog a szívem. Egy
orosz ezredestől vacsorameghívást kaptam. Azt hiszem, ez kissé különösen
hangzik, hogy az ember egy meghívástól reszketni kezdjen, de ez manapság
Budapesten igazán nem rendkívüli.
Tehát, venni akartam valamit Pistikének, mert holnap valaki átmegy Bu-
dára, és el akartam vele küldeni. A közelben semmit sem lehetett kapni, így
kimentem az Erzsébet körútra, ahol a legtöbb holmi kapható. Békeidőben
is kellemetlen környék volt ez, egy nő aligha tudott itt egyedül járni anélkül,
hogy egyértelmű ajánlatot ne kapott volna, de most még rosszabb, mivel az
oroszok is itt igyekeznek ismerkedni. Ezért minden smink nélkül mentem, a
fejemen kendővel, és úgy siettem, ahogy csak tudtam.
A visszaúton egy nagyon szép autót láttam meg, egészen a járda szélénél,
mellette egy orosz tisztet, rengeteg arannyal és sok kitüntetéssel, ő is úgy
csillogott, mint az újonnan lakkozott fekete kocsi. Néhány férfi álldogált még
körülötte, nem néztem oda, csak a kocsira vetettem még egy pillantást, mert
olyan szép volt. Tudod, mindig szerettem a kocsikat, és ez itt most olyan
szokatlan és csodálatos volt, hogy a szívem elnehezült, amikor a mieinkre
gondoltam, amelyek mind eltűntek. De siettem tovább. Pár perc múlva lát-
tam, hogy a kocsi már előttem megy, megáll, egy civil száll ki belőle, a kocsi
pedig lassan továbbhajt. Aztán nem figyeltem már se a kocsira, se az emberre,
nyugodtan mentem tovább. De rövidesen mellém lépett egy férfi, nagyon
udvariasan köszönt, és bemutatkozott. Igen meglepődtem, és egy pillanatra
megálltam, de láttam, hogy teljesen ismeretlen, és ezért továbbmentem, vá-
lasz nélkül. De ő jött mellettem, és zavartalanul beszélt tovább.
– Bocsásson meg, nagyságos asszony, tolmács vagyok az orosz várospa-
rancsnokságon, és még emlékszem önre, hogy előző héten kihallgatáson járt
ott. Sajnos nem tudtuk a címét, így az ezredes úr nagyon megörült, mikor önt
az előbb megpillantotta. Meg akarja ugyanis hívni ma estére, vacsorára.

501
 Hagytam beszélni, hogy egy kis erőt és bátorságot gyűjtsek, de nagyon
ostobának és tehetetlennek éreztem magam, holott máskor eléggé fel van
vágva a nyelvem. Már valami gorombaságot akartam a fejéhez vágni, és két-
ségbeesetten kutattam az emberek között egy ismerős után, amikor ismét
megpillantottam a szép kocsit, amely egész lassan mellettünk ment, és az
orosz csillogó szemekkel nézett ki az ablakon. Az ijedségtől majdnem kővé
dermedtem, és tudtam, hogy nincs mentség, ha ő valóban engem akar. Hiszen
bedobhatnak az autóba és elhurcolhatnak, ahová csak akarnak, senki sem jö-
hetne a segítségemre. Tehát gondoltam, hogy gorombasággal nem érhetek el
semmit, csupán mindent elrontanék, mert akkor csak dühösek lesznek. Így
összeszedtem magam, megálltam, és mérgesen a férfi szemébe néztem. De a
hangom nyugodt volt.
– Nézze uram, ha ön valóban a városparancsnokságon van, akkor tudnia
kell, hogy én – hála Istennek – még sosem jártam ott. Különben sem akarom
elhinni, ha valakit kihallgattak, annak ne tudnák a címét… – kissé csodál-
kozva nézett rám, ebből további bátorságot merítettem. – És közölnöm kell
önnel, hogy férjes asszony vagyok, és nem fogadok el sem vacsora-, sem más
meghívásokat, még egy tábornoktól sem, bármennyire hízelgő ez rám néz-
ve… És most eltávozhat, sietnem kell, a kisfiam vár otthon.
No, most hurcolnak el, gondoltam, és a szívem a torkomban dobogott.
– Bo… csásson meg… ezt… nem… tud… hattam… — dadogta, és fülig
vörösödött.
Most én lepődtem meg, de nem akartam időt veszíteni, és elsiettem onnan.
Megpróbáltam nyugodtan és méltóságteljesen menni, de legszívesebben
szaladtam volna. Nemsokára láttam az ezredest továbbhajtani, és a tolmács is
mellette ült már.
Hamarosan találkoztam egy ismerőssel, akinek mindjárt elmeséltem a ka-
landomat. Meg kell hagynom, hogy nem minden büszkeség nélkül.
– Most biztosan messziről követni fognak, és felírják a címedet, és akkor
nemsokára kihallgatásra visznek… és akkor, valószínűleg nem vacsorára hív-
nak meg! – vigasztalt meg kedvesen, és továbbsietett.
Megint elfogott az ijedség. Erre nem is gondoltam! Nem mertem körül-
nézni, hogy jönnek-e vagy sem, olyan gyorsan mentem, ahogy csak tudtam,
úgyhogy alaposan leizzadtam, mire hazaértem.

502
 Lizi néni gratulált a nagy sikeremhez, Léni kétségbeesett, és már egy
orosz kínzókamrában látott engem, Éva örült, hogy szerencsésen megúsztam.
Azt hiszem, egyhamar nem fogok egyedül sétálgatni…
Este remekül szórakoztunk, feltétlenül el kell mesélnem, biztosan jól
fogsz rajta mulatni.
Éva már régen akart apának Pischinger-tortát690 csinálni, de nem volt vaj,
a krémet pedig nem lehet zsírral vagy margarinnal elkészíteni. Mindenütt
próbált vajat szerezni, de sikertelenül. Ma örömtől sugárzóan jött haza, mert
valakitől kakaóvajat kapott, és azt mondta, ezt éppen úgy fel lehet használni,
mint a közönséges vajat.
Körbeálltuk ezt a bizonyos valamit, és mindenkinek más volt a véleménye
arról, hogy mire lehet ez jó. Éva szerint, ha a nevében a kakaó és a vaj benne
van, akkor ez kitűnően megfelelhet a célnak.
Lizi néni azt mondta, erről eddig még sosem hallott, csak bizonyos gyógy-
szerekkel kapcsolatban, és az meg nem a szájba való, hanem egészen másho-
vá. Ez eléggé lehangoló volt, de én is csak ilyen vonatkozásban hallottam róla.
Léni azonban úgy vélte, hogy ez biztosan nagyon jó lesz, és mivel ő ért
legjobban a főzéshez, így megnyugodtunk, és elhatároztuk, hogy még ma este
megalkotjuk a remekművet.
Amikor az izgalmaktól kissé magunkhoz tértünk, mindent előkészítet-
tünk, és Éva elkezdte a krémet kikeverni. Először a cukorral akarta jól össze-
keverni, és a végén a kakaót hozzáadni. De a kakaóvaj túl kemény volt, ezért
Lizi néni azt a tanácsot adta, hogy kissé fel kellene melegíteni. Meg is tette, és
addig melegítette, míg az folyni kezdett. Kissé meglepőnek találtam, hiszen
amikor krémet készítünk, nem olvasztjuk fel a vajat sem, de nem akartam
belebeszélni, csak izgatottan vártam az eredményt.
Na, ez leverő volt! Olyan szaga volt, mint a zsírnak, se kakaóról, se vajról
nem lehetett tovább szó. A cukor kisebb-nagyobb darabokban állt össze, és
kissé karamellízű volt. A melegtől persze az is kezdett átalakulni. Meg kellett
kóstolnom, és meglehetősen rossznak találtam. Képzelj el magadnak megol-
vadt zsírt cukorral! Nem akartuk azonban feladni a reményt. Lizi néni úgy

690 Ostyalapok közé töltött, többféle ízesítésű (vanília, csokoládé, mogyoró stb.) vajas krém-
mel elkészített sütemény.

503
gondolta, majd ha kihűl, biztosan jobb lesz, és ehhez a különös masszához
egy kis kakaót szórt. Ez megadta az egésznek a kegyelemdöfést! Szegény Éva
kétségbeesve kevergette, de még mindig reménykedve.
Feláldoztam magam, és megkíséreltem újra és újra megkóstolni, tényleg
nem javul-e, végül csak meg kellett mondanom az igazat: az egész rémes és
ehetetlen, apának ilyet nem adhatunk.
Így feladtuk a reménytelen küzdelmet, és elismertük, hogy Lizi néni meg-
állapítása helyes volt.
Én már egészen rosszul voltam a sok kóstolástól, de egy kevés rumtól
hamar rendbe jöttem.

1945. március 11., vasárnap

Ma jött két munkás a gyár vállalati tanácsától, akiknek apa elmondta óhaját
az irodáról és az én munkámról.
Az egyik szőke volt, vizenyős halszemekkel és sápadt arccal, a másik ma-
gas és fekete, és vidáman nevetgélt. Látszólag a szőke volt a főnök, úgy be-
szélt hozzám, mint egy lelkész, aki a bárányait akarja jobbá tenni, és így szólt:
– A vezérigazgató is azt óhajtja, hogy mi itt rendezzük be az irodát, és önt
is alkalmazzuk. Egy igazolványt is adunk majd. De kérem, ha ezt használni
óhajtja, akkor dolgoznia is kell!
– Igen, ez az én óhajom is, mióta feljöttünk az óvóhelyről. Olyan rémes
ilyen tétlenül tölteni a napokat – mondtam, és igyekeztem barátságosan mo-
solyogni a feketére, akinek láthatóan tetszhettem, és aki sokkal kedvesebb volt.
– De én úgy gondolom, hogy a munkaidőt be kell tartania, és szorgalma-
san dolgoznia kell… Tud ön gépírni?
– Igen, és azt is tudom, hogy kell egy irodában dolgozni. Hiszen voltam
a gyárban, és megkérdezheti a munkatársnőimet, hogy pontos voltam-e…
Tudom, ön mire gondol, amiért olyan sokat beszél az igazi munkáról! Nem
akarom a vezérigazgató lányát játszani, sosem viselkedtem úgy. Én voltam
az első, aki reggel megérkezett, és az utolsó, aki elhagyta az irodát. És an�-
nyit dolgoztam, amennyit csak tudtam, épp azért, hogy ne lehessen semmit
a szememre vetni. És senki sem mondhatott rám egy rossz szót sem… Még
a tisztelt nyilasok sem, akik az egyik szemüket mindig rajtam tartották… –
kissé már kijöttem a sodromból.

504
 – Ja, igen, emlékszem, ön az ellátó irodán volt – mondta a fekete meg-
nyugtatóan –, és valóban nagyon rendesen dolgozott.
Így a szőke is megnyugodott, és én mindjárt megkaptam az igazolványo-
mat. Dérit is megemlítette, hogy milyen remekül dolgozik, amitől megint
kissé ideges lettem.
De aztán megmondták, hogy apámat feltétlenül ki akarják hozni, a mun-
kások maguk fognak odamenni, mert nélküle semmi sem megy.
Szívesen tettem volna ezzel kapcsolatban néhány megjegyzést Dérire, de
nem akartam apám helyzetét rontani, így inkább befogtam a számat.
Holnap vagy holnapután el kell kezdenünk a munkát az irodában, nagyon
elégedett vagyok.

1945. március 14., szerda

Nem tudom elhinni! Nem, ez igazán túl szép, hogy igaz legyen! Éppen itt
volt Némery és elmondta, hogy apám holnap délelőtt hazajön!
Sírtunk és nevettünk örömükben.
Nem is tudok tovább írni, csak két szó kalapál a fejemben: apa jön… apa
jön…

1945. március 15., csütörtök

Ez mindig nemzeti ünnep volt, a szabadság ünnepe, de nekünk ez most egé-
szen bensőséges ünnep!
Nem sokat aludtunk az izgatottságtól, csak hánykolódtunk, mint a gyere-
kek karácsony előtt, és már nagyon korán felébredtünk. A lakást úgy rendbe
hoztuk, ahogy csak lehetett, de amikor már nem volt mit tennünk, csak ide-
gesen fel-alá jártunk, néha kinéztünk a balkonról az utcára, de még túl korán
volt, hogy apámat megpillantsuk. Végül elhatároztuk Évával, elmegyünk né-
hány dolgot elintézni. Így talán gyorsabban telik az idő.
Megpróbáltunk úgy beszélgetni, mint máskor, de mindig csend hullott
közénk, az izgalomtól nem tudtunk mit mondani. Amikor már megint köze-
ledtünk a házhoz, nem tudtuk, hogy siessünk vagy lassabban menjünk. Igye-
keztük visszatartani magunkat, és olyan lassan mentünk, ahogy csak lehetett,
de ahogy a kapuhoz értünk, elfogyott a türelmünk, egyszerre futni kezdtünk.

505
Ez olyan mulatságos volt, hogy kitört belőlünk a nevetés. Ezzel valamelyest
levezettük az idegességünket, és kissé megnyugodva értünk az ajtó elé.
Kopogtunk. A szívünk megint hevesen dobogott. Itt van már, vagy még
nincs itt? Mindketten ugyanazt gondoltuk, de egyikünk sem szólt.
És ekkor megpillantottam apa szemét a kis függöny fölött az ajtó üvegé-
ben. Az ajtó kinyílt. Mielőtt bármit mondhattam volna…
– István! – hallottam Évát felkiáltani, és az apa nyakába borult.
Aztán én következtem. Amikor a karját magam körül éreztem, és az ajkát
a hajamban, úgy éreztem, a szívem menten kiugrik örömében.
Minden hirtelen olyan könnyű lett, ami tegnap olyan nagy problémának
tűnt, az most már nem volt érdekes, megint éreztem erős kezét a karomon.
Amikor körülnéztem, mindenki sírt, nekem is könnyek gördültek az ar-
comon.
– Nem gondoljátok, hogy most inkább nevetnünk kellene?
– Igazad van – mondta apa, és a hátamra vágott –, hát még, ha Judit is itt
lehetne!
– Remélhetőleg az az idő is eljön nemsokára… – mondtam halkan, de a
szívem megint nehéz lett.

Igen, ismét egy felhő került a kék égre…

És most el szeretnék búcsúzni Tőled, Kedves Juditom, csak egy kis áttekintést
akartam adni ezekről a nehéz időkről, amelyeket – szerencsére – nem gyakran
élünk át.
Meg kell még mondanom, hogy nem bántam meg, hogy itt maradtam, és
mindent ugyanúgy csinálnék, ahogy eddig csináltam. Ezt nem sokan mond-
hatják el, és elégedett vagyok, hogy azon kevesek közé tartozom, akik ezt
elmondhatják. Egész idő alatt szentül meg voltam győződve, hogy mindent
szerencsésen átvészelek, és optimizmusom nemcsak nekem, hanem környe-
zetemnek is a segítségére volt.
Biztosan nagyon érdekes lesz, ha megint egyszer együtt leszünk, és élmé-
nyeinket kölcsönösen elmondhatjuk egymásnak.
Reméljük, ez is nemsokára bekövetkezik…
Esztered
Vége

506
Utóirat
A levelek zavartalanul hevertek a fiókomban, míg… Egy hideg februári na-
pon valaki csengetett, és Judit állt az ajtóban. 1946. február 7-e életem leg-
szebb dátumainak egyike. Írásom így végre eljutott a címzetthez. Nagyon
gyorsan elolvasta, rövid időn belül. Azután egy este leültünk a meleg kályha
mellé, a barátságos állólámpa alá, és így szólt hozzám:
– Nagyon köszönöm leveleidet, nagyon érdekes volt ezeket az időket így
látni. Persze én is végigcsináltam egyet s mást… Sajnos nem írhattam, de
elmesélhetem, ha akarod…
– Természetesen, hiszen erre várok, amióta elutaztál!
Ivott egy keveset a forró teából, és elkezdett mesélni.
– Tehát, amikor az utolsó vöröskeresztes vonat 1944. december 6-án
kigördült az állomásról…

507
 XII. kerületi napló (Hegyvidék)

Lux Gyula: Naplójegyzetek a második világháború

idejéből691

Budapest, 1944. december 31.

Egy mécses világánál írom ezeket a sorokat életem legszomorúbb szilveszter
estéjén az óvóhelynek kinevezett pincében. Egy hét óta itt élünk, mert nem
tanácsos kimozdulni; az orosz tüzérség állandóan tűz alatt tartja környékün-
ket, mert itt helyezkedett el a német tüzérség. Már így is több ízben hajszálon
múlt, hogy egy akna vagy gránát áldozata nem lettem. A ház692 már több
telitalálatot kapott, a háztető már igen lyukas.
De kezdjük az eseményeket karácsony estéjével! Szomorú este volt már
ez is, hiszen fiaink nem voltak itt, csak sógornőm, Lujza jött hozzánk. Egy
fenyőágat díszítettem fel, és a gramofonon elhangzott a Stille Nacht, majd az
O Tannenbaum, és szeretettel gondoltunk a távollévőkre, élőkre és holtakra.
A következő napon már igen nyugtalanító hírek szállingóztak: az oroszok
már a Hűvösvölgyben vannak.693 A környéken már sok orosz ágyúlövedék
csapódott be. Ebédre Hreblayék694 voltak nálunk hivatalosak, de már nem
tudtak eljönni, mert veszélyes volt már kint járni. A Lánchídon már nem
engedtek át senkit,695 az Erzsébet hídon pedig csak csoportosan lehetett át-
menni, katonai kíséret mellett. Lujzának még sikerült átmennie, s hazaérve
telefonon értesített, hogy a Váci utcában nagy rombolást végzett az ágyúzás.

691 Első megjelenés: Lux 2016, 155–170.

692 Az ostrom alatt az Orbánhegyi út 13. számú épületben, a családi házukban lakott.
693 Már december 25-én megszállták a Hűvösvölgyet a szovjet csapatok.
694 Talán Hreblay Ferenc lehetett, aki Budán lakott.
695 1944. december 24-én a Lánchídon német tábori rendőrök jelentek meg, és mindenkit
igazoltattak, a civileket nem engedték át.

509
 Éppen uzsonnázni akartunk, amikor két szörnyű robbanás rázkódtatta
meg a házat; egy akna a háztető utca felőli sarkát vitte el, a másik a bejárati
ajtó előtt csapódott be, és betörtek az összes ablakok. Nagy aggodalmak közt
feküdtünk le, mert el voltunk készülve a folytatásra. Az ágyúzás egész éjjel
folytatódott, sőt nappal még erősödött. Éppen fel akartunk kelni, amikor az
ablak alatt egy rettenetes robbanás szétzúzta a még meglévő ablakainkat. Az-
nap a házunk még két telitalálatot kapott. A villanyvezeték, az utcai is elsza-
kadt, s már nem volt villanyunk, így sem rádió, sem telefon nem működött,
teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. Sebtiben beragasztottam az ablakokat
csomagolópapirossal, és abban reménykedtem, hogy talán még így lakható
lesz a szobánk. Ámde alig voltam készen ezzel, egy újabb robbanás a papiro-
sokat is széttépte. Ott voltam, ahol a mádi izraelita.
Ezek után persze szó sem lehetett arról, hogy újból papirossal ragasszam
be az ablakokat; deszkáról kellett gondoskodnom. Ámde honnan vegyek an�-
nyi deszkát, hiszen már több mint 70 ablaktábla volt szétzúzva. Ami ládát
össze tudtam szedni, azt mind szétbontottam, és „beüvegeztem” az ablakokat.
A szobák persze teljesen sötétek lettek, hiszen villany már nem volt. A la-
kásban maradni tehát már nem lehetett, egyszer a veszély miatt, másodszor
a hideg miatt, mert fűteni sem lehetett. Így hát le kellett költözni a pincébe.
Alig költöztünk le, egy gránát légnyomása máris kivágta az utcai szobákban
a deszkákat is.
27-én újabb találatok érték a nyugati háztetőt úgy, hogy alig maradt né-
hány eternitlemez a tetőn. Ki akartam menni, hogy megnézzem kívülről a
tetőt, de a hátulsó ajtó be volt fagyva, s így nem tudtam mindjárt kimenni; ez
volt a szerencsém, mert ha azonnal kimehettem volna, akkor bizonyára nem
tudnék naplót írni: egy akna az ajtó közelében robbant fel.
A helyzet 28-án és 29-én is nagyjából hasonló volt; a lakásban tartóz-
kodni nem volt tanácsos. Az ágyunk már tele volt szilánkokkal, a paplan és
a dunyha átlőve. De a havazás miatt az ablakokat mégiscsak be kellett sze-
gelnem, mert különben a szél telefújta volna hóval. – A legborzalmasabb na-
pot azonban 30-án éltük át, Anyu születésnapján. Délelőtt 11-kor kezdődött
egy rettenetes pergőtűz. Mivel egy német ágyú volt a kertben és egy német

510
tank,696 ahonnan a németek lőttek, az oroszok tízszeres tűzzel válaszoltak.
Végigtapogatták az egész területet. Nehéztüzérségi tűz kezdődött, s a ház
csak úgy imbolygott a közeli robbanások következtében. Egy 21 cm-es lö-
vedék átütötte az emeleti szoba falát, szétzúzott egy rekamiét, összetörte a
szemben lévő ajtót, majd befúródott a padlóba, ott nekiütközött egy traverz­
nek, megperdült, és egy kb. négyzetméternyi területen kifúrta a mennyezetet.
Ha ez felrobbant volna, akkor szétfújta volna az egész házat. Ezt a nehézlö-
veget még azon forrón kivittem a kertbe, és ott elhelyeztem egy mély gránát-
tölcsérbe.
Az ablakokra szegezett deszkákat számtalan gránátszilánk lyukasztotta
át, és egyeseket újból benyomott a légnyomás. Újból rá kellett szegeznem
az ablakokra. Ez alkalommal nagy szerencsém volt, hogy éppen a két ablak
közti fal mögött álltam, mert egy gránát éppen a ház előtti kertben robbant, s
annak a szilánkjai jobbról-balról tőlem zúgtak be a szobába, szétzúzva a falon
lévő képeket. Néhány akna elvitte a még meglévő tetőnek egy részét úgy,
hogy nyugat felől, ahonnan az oroszok lőttek, már nem volt tető. Közben új-
ból havazott, és vastag hóréteg volt a padláson. Persze szét voltak lőve a pad-
láson lévő bútorok is, különösen sok holmija volt Emilnek, ami tönkrement.
Az oroszok természetesen mindig előbbre hatoltak, s elfoglalták az egész
Svábhegyet,697 s félő volt, hogy nem lesz vizünk sem, mert mi a vizet a sváb-
hegyi víztoronyból kapjuk. Gyorsan megtöltöttük a mosókonyhai nagy me-
dencét és minden edényt, amit csak meg tudtunk tölteni, hogy ne maradjunk
víz nélkül. Amitől tartottunk, az nemsokára be is következett: a vízvezetékből
már nem kaptunk vizet.698 A gáz ekkor még működött gyengén, de nemso-
kára ez is megszűnt.699

696 A Szolyva utca és az Orbánhegyi út találkozásánál egy Ansaldo típusú kisharckocsi ma-
radt az ostrom alatt vissza. Valószínűleg azonban egy másik harckocsiról lehetett szó.
697 A Svábhegy december 26-án került szovjet ellenőrzés alá.
698 A vízszolgáltatás nem szűnt meg az ostrom alatt teljesen, de a sok csőtörés miatt egyes
területek víz nélkül maradtak, illetve a víznyomás is jelentősen lecsökkent a vezetékekben.
699 Az Óbudai Gázgyár december 28-án került a szovjet csapatok kezére, ezt követően meg-
szűnt a fővárosban a gázszolgáltatás.

511
A környék térképe az ostrom idején

Az alagsorban való élethez be kellett rendezkednünk. A kazán mellett

felállítottam egy kis vaskályhát, ez volt az egyetlen főzőhelyünk is. A ház-
mesterék még ekkor a lakásukban tartózkodtak, de amikor egy gránát ép-
pen az ablakuk előtt robbant, és megsebesítette a házmesternét a fején, ők
is jobbnak találták a pincébe költözni. Itt lakott különben velünk ideiglenes
lakónk is, a Czérna család is, persze már csak az asszony kislányával; az ura700
bevonult katonának, és nem is jött vissza onnan. Utoljára jan. 10-én láttuk,
amikor egynapi szabadságra jött. Kétéves kislánya igen sokszor tette szinte
elviselhetetlenné életünket órák hosszat tartó sírásával. Rendszerint nem az
ágyúzás ideje alatt bömbölt, hanem egészen indokolatlanul akkor, amikor ép-
pen tűzszünet volt, s a mi idegeink a szörnyű izgalmaktól már úgyis túl voltak
feszítve. Különösen Anyu szenvedett tőle sokat, aki egyébként a nagy pergő-

700 Czérna István (1917–1944) a Belügyminisztériumban pénzügyi számviteli tanácsnok, a

keleti fronton esett el karpaszományos honvédként a 38/I. zászlóalj kötelékében 1944. július
18-án hadlövés következtében.

512
tüzeket is elég hősiesen viselte el. Sajnáltuk a szegény anyát, aki gyerekének
ezzel az érthetetlen sírásával szemben tehetetlen volt.

1945. január 2.
Az éjjel és a mai nap aránylag elég csendesen múlt el, de annál élénkebb volt
a repülőtevékenység. Egész nap szállingóztak a fejünk felett hol a német, hol
az orosz gépek, és állandó gépfegyvertűzzel árasztották el a várost. De jöttek
azután a bombák is, az oroszok részéről gyújtóbombák is. Ezek természe-
tesen felgyújtották a házakat úgy, hogy közelünkben hat ház gyulladt meg,
kettő éppen velünk szemben. Állandó rettegésben éltünk, hogy mikor hull a
mi házunkra is egy robbanó- vagy gyújtóbomba.
Egy tűzszünetben kimerészkedtem a házból, hogy megtekintsem kívülről
is a házat meg a kertet. Megállapítottam, hogy főleg a nyugati házfalon, de
részben a déli és az északi falon alig van már vakolat, és valamennyi szobá-
nak a fala többé-kevésbé át van lyuggatva. A gyümölcsfáknak a nagy része
megsérült, kb. 24 fa, amelyeknek az ágait a gránátszilánkok levágták, és egy
vastag cseresznyefát derékban talált egy gránát, és kettétörte a törzsét. Azután
felmentünk a lakásba, hogy megnézzük, mi van ott. Valamennyi szekrényünk
feltörve, a fiúk összes ruhája és az én ruhámnak néhány darabja hiányzik,
a fehérneműszekrényből minden a földre dobálva. Az abroszainkkal kellett
nekem is segítenem az orosz ágyúkat letakarni, mert még havas volt a táj.
A könyvszekrényem is feltörve, és minden belőle kiszórva. Mindkét ágyunk
ágyneműje és az ágybetétek is hiányoznak. Volt két egészen új paplanunk, azt
is elvitték. Az ebédlő egyik sarkát pedig klozetnek használták felszabadító-
ink.
De nem maradhattunk sokáig a lakásban, mert újból megjelentek a repü-
lők, és mi lesiettünk a pincébe, ahol teljes sötétségben vártuk az eseményeket.
Volt ugyan egy kis olajunk, amellyel egy kis mécsest tápláltunk, de amikor
csak lehetett, takarékoskodtunk az olajjal.

1945. január 3.
Cselédünk még dec. 26-án elment meglátogatni a vőlegényét, aki német ka-
tona, s sebesülten fekszik egy óbudai kórházban. Azóta sem jött vissza, mert
közben az oroszok benyomultak Óbudára, és ő ott rekedt egy barátnőjénél.

513
Ma kereste őt a vőlegénye, aki könnyebb comblövésével már kikerült a kór-
házból. Mivel nem jött vissza, felszabadult az ő ágya, amelyet most mi hasz-
nálunk.
Ma értesültem róla, hogy szomszédunk, Bardócz,701 holtan fekszik az ud-
varban már néhány napja. De meghalt más két szomszédunk is: a velünk
szemben lakó Bakos,702 és a lejjebb lakó Sallai703 is; mindketten az izgalmak
következtében szívbajban haltak meg. Bardóczot azonban egy gránátszilánk
ölte meg. Kiment a kertbe valamit megnézni, amikor a közelében felrobbant
egy gránát, és egy szilánk felhasította a hasát.
Az oroszok ma nem lőttek, csak a mi tüzérségünk küld néha-néha egy-
egy lövést. De amint értesültem, már nem sokáig fognak lőni, mert a muníció
elfogyóban van, és csak repülőgépek tudnak élelmet és muníciót szállítani.
Budapest teljesen körül van zárva, itt rekedt kb. 90 ezer német katona.704
Tehát hazugság volt az a hivatalosan is bejelentett hír, hogy a németek öt
hadsereggel jönnek bennünket felszabadítani, és ebben a hazugságtengerben
merülünk el mi is.705

1945. január 5.
Ma a budai oldalon aránylag csendes, de annál szörnyűbb ágyúzás folyik
a pesti oldalon egész nap. A házmesterünk ma el is merészkedett menni a
munkahelyére, Cinkotára.706 Ezt az alkalmat felhasználtam arra, hogy Lujzá-
nak levelet küldjek vele, hogy hírt kapjon rólunk. A levelet el is vitte, és be-
számolt neki arról, hogy itt mi a helyzet. A belvárosban még aránylag jó a
helyzet, van víz is, villany is. De annál szörnyűbb a kép már a Rákóczi út

701 Bardócz magyar királyi vámszaki tanácsnok a XII. kerület, Orbánhegyi út 14. számú
házban lakott.
702 Bakos Róbert (1896–1945) gazdatiszt, aki szívbénulás következtében halt meg 1945.
február 4-én az Orbánhegyi út 12.-ben.
703 Sallay Imre (1881–1945) nyugalmazott MÁV-főtanácsos, aki érelmeszesedés következ-
tében halt meg 1945. január 8-án az Orbánhegyi út 8.-ban.
704 A Budapestet védő alakulatok létszáma kapcsán eltérő becslések vannak, 60–90 ezer fő
közöttiek, azonban ez csak az élelmezési létszámot jelenti, a valódi harcoló létszám ennél lé-
nyegesen alacsonyabb volt, a fele körül lehetett.
705 Öt hadsereg nem volt, de öt hadosztály igen, ami a Konrad hadműveletekben részt vett.
706 Cinkota 1944. december 29-én került szovjet ellenőrzés alá.

514
környékén. A házmester nem is tudott eljutni a munkahelyére, mert arrafelé
már heves harcok folynak.
Délután beállított két társával egy volt tanítványom, aki több társával egy
szép napon beállt az SS-alakulatba, és most itt teljesít szolgálatot az Isten-
hegyi út és a Tündér utca707 táján mint utász. Elmesélte katonai élményeit.
Végigjárta már a frontot Varsótól egészen a Balkánig.708 Háromszor sebesült
meg, és egy szilánk most is a hátában van. Kérdeztem, hogy milyen kilátásaik
vannak a felszabadítást illetőleg. Azt mondta, hogy útban van három pán-
céloshadosztály, amely át fogja vágni az ostromgyűrűt, hogy az utánpótlást
biztosítani lehessen. – Később értesültem róla, hogy szegény fiú ott fenn esett
el. A három hadosztály pedig sohasem érkezett meg.709
Ma is, mint eddig mindennap, az ablakok bedeszkázásával voltam elfog-
lalva; most akadt új anyag is. Ez alkalommal nem ellenséges gránát okozott
igen nagy kárt, hanem egy magyar tüzérségtől származó, amely az emeleti
ablakon jött be, szétzúzva az ablakrámát, keresztülment egy szép, faragott,
barokk szekrényen, a szekrény mögötti falban felrobbant, és szilánkokra zúzta
szét a szekrényt, áttörte a falat, és a fal túlsó oldalán, a padlástéren, éppen az
átlőtt falnál szétzúzott még egy ruhásszekrényt. Ennek egyes darabjait hasz-
náltam fel az ablakok bedeszkázására. Még szerencsénk van az időjárással,
mert elég enyhe, szép idő van; mínusz 4–5 fok.

1945. január 7.
Ma délelőtt akartuk eltemetni szegény szomszédunkat, Bardóczot, aki már
hét napja fekszik temetetlenül az udvarban. Összeszedtem négy férfit, akik-
kel kiástuk a sírgödröt, de mert a koporsó még nem volt kész, csak másnap
tudtuk eltemetni.
Ma megindult a havazás, de mivel 2 fok meleg volt, megindult az olvadás
is, és a padláson lévő hó is kezd elolvadni. A hólé persze mindenütt átfolyik a
mennyezeten, és a szobákba kénytelen voltam mindenféle edényeket, teknő-

707 Helyesen: Tündér utca.

708 A 8. SS-lovashadosztály lehetett ez az egység.
709 A Konrad felmentési kísérletekben részt vevő hadosztályokra utalt.

515
ket állítani, hogy a lecsurgó vizet felfogjam. Próbáltam a háztetőt is a meglévő
deszkákkal annyira, amennyire befedni, de ez csak részben sikerült.
Az a hír járja, hogy az oroszok már a Városliget tájékán vannak,710 itt,
Budán pedig a Szent János Kórháznál járnak.711 A gyűrű mind szűkebb lesz,
a felszabadító hadsereg azonban nem jön. Pedig a tegnapi Összetartás, a nyi-
lasok lapja, nagy betűkkel hozta, hogy „erős felszabadító német hadsereg kö-
zeledik Budapest felé”.712 De mindebből egy szó sem igaz. Hazudnak, hogy
valahogy még tartsák az emberekben a lelket, de úgy látszik, hogy mindez
hiábavaló.713
A sok propagandahír közül csak néhányat említek meg. A németeknek
lesz nemsokára egy csodafegyverük, amely egy csapásra véget fog vetni a há-
borúnak. Olyan repülőgépek készülnek, amelyek a sztratoszférában repülnek,
és egy óra alatt New Yorkban, két óra alatt Tokióban lesznek. Új, egyszemé-
lyes tengeralattjárók lesznek, amelyek majd nagy pusztítást fognak végezni
az ellenséges hajóhadban. Kitört az orosz ellenforradalom. Megakadt az oro-
szok utánpótlása. Német tisztek fogadtak magyar tisztekkel, hogy karácsony-
ra nem lesz egyetlen orosz Magyarország földjén stb.714

1945. január 8.
Ma meglátogatott Mesterházy Jenő.715 Az ő házuk is kapott belövést, amely
beszakította hálószobájuk mennyezetét, és szétzúzta az összes ablakokat,
úgyhogy kénytelenek voltak Baló Zoltán sógoruk Böszörményi úti lakásába
költözni.

710 Január 7-én az arcvonal a Róna utcánál volt, a Városligettől még messzebb.
711 Valóban az Új Szent János Kórháznál volt az arcvonal.
712 A Konrad II. német felmentési kísérlet sikereket ért el. Január 6-án visszafoglalták Esz-
tergomot, január 7-én pedig Pilisszentlélek települést is elfoglalták.
713 A német felmentési kísérletekben sokan nem hittek, de a németek három kísérletet is
tettek Budapest felmentésére. Ezek egyike sem vezetett ugyan sikerre.
714 A csodafegyverekről való beszámolók folyamatosak voltak, az itt közölt hírek egyike sem
teljesült.
715 Mesterházy Jenő állami tanítóképző intézeti tanár, korabeli lakcíme: XII. kerület, Ki-
rályhágó tér 9.

516
 A lakónk, dr. Czérna716 is hazajött ma, aki az utászoknál szolgál. El-
mondta, hogy a mi csapataink az egész vonalon visszavonulóban vannak, és a
Nagykörúton fognak egy nagy védelmi vonalat építeni. A felmentő hadsereg
már úton van, sőt a Budaörsi út már szabad is.717 Azonban annyi csalódás
után ezekben a hírekben kételkedtem. Mert ha ez igaz volna, akkor annak
a hatása már a budai oldalon érezhető volna. De mi csak azt látjuk, hogy az
orosz változatlan erővel ostromolja a várost. – Miután ismét erősen havazott,
igyekeztem minden ablakot beszegelni. Amint az előszoba ablakát akartam
fedni, éppen előttem robbant egy akna. Szerencsére éppen lehajoltam, s a
szilánkok felettem csapódtak be.
Ha igaz az, hogy Budát felszabadítják, viszont Pesten fővédelmi vonalat
építenek, azzal nem fog a helyzetünk javulni, sőt rosszabbodni, mert akkor
mi a nehéztüzérség tüzébe kerülünk. Az az érzésem, hogy nehéz napok előtt
állunk.

1945. január 9.
Az újságok ma nagy betűkkel hozzák a hírt, hogy a német és magyar csapatok
Komáromnál átkeltek a Dunán, és sietnek Budapest felszabadítására. Eszter-
gomot, Dorogot és Bicskét már el is foglalták.718 De Újházy, aki az újságokat
hozta, egyúttal azt a hírt is hozta, hogy ezt a csapatot az oroszok elfogták. Így
hát a felszabadítókból foglyok lettek. Persze nem tudjuk bizonyosan, hogy
ez a hír megfelel-e a valóságnak. Annyi bizonyos, hogy itt a felszabadításnak
semmi jelét nem látjuk. – Ma különben elég csendes nap volt, csak 2–3 óra
körül lehetett Budaörs tájékáról erős tüzérségi tüzet hallani.

1945. január 10.

Ma ismét eljött a lakónk, és hozta az örömhírt, hogy a felszabadító csapatok
már közel vannak, viszont a pesti oldalt kezdik a mieink kiüríteni, és átjönnek
Budára, és ők a tanítóképzőben lesznek elszállásolva? Mivel itt kb. 90 ezer

716 Dr. Czérna Mihály.

717 A Budaörsi utat sosem érték el a német felmentő csapatok.
718 Esztergomot január 6-án elfoglalták a német csapatok, Dorogot és Bicskét viszont nem,
azokat csak megközelítették.

517
ember volt körülzárva, érthetőnek is látszott, hogy ezeket igyekeznek majd
felszabadítani. Állítólag a Wicking hadtest jön ide.719
Délután öt óra tájban igen erős géppuskatűz és gyalogsági fegyverropo-
gás hallatszott, eleinte csak Budaörs irányban, majd később az egész vonal
mentén úgy, hogy lassanként a tüzérség is beleszólt, és mi ismét kaptunk egy
belövést, amely az egész házat megremegtette.
Szegény Bardócz, még mindig temetetlenül fekszik. Kiderült ui., hogy a
sírgödör rövid, a koporsó nem fér bele. Szóltam a házmesterünknek, hogy
menjünk, és temessük el szegényt. De ő erre nem volt hajlandó, miután az
orosz tüzérség ismét megkezdte a munkáját. Persze én is meggondoltam a
dolgot, mert tegnap is majdnem elért egy akna, amint odamentem. Így is
sokat kell magamat kitennem a veszélynek, mert a padláson 25 cm-es hó
fekszik, s azt el kell takarítani, nehogy elolvadjon, és becsurogjon a szobákba.

1945. január 11.

Ma ismét izgalmas napunk volt. Egész nap keringtek felettünk az orosz re-
pülők, és bombázták a környéket. Házunk némelykor csak úgy rengett. A mi
tüzérségünk lőtte őket, ők meg géppuskával válaszoltak úgy, hogy pokoli ze-
nebona volt.
Nagy bajok vannak az ellátás körül. Kenyeret dec. 24-e óta nem kap-
tunk. A pékek tüzelő és liszt hiányában nem süthettek.720 Pedig az újságok
nagy hangon hirdetik, hogy mily szabályszerűen megy a közellátás. Valami
új közellátási diktátort721 is kaptunk, valami Soós nevűt, aki felszólította a
lakosságot, hogy mindenki azonnal jelentse be készleteit. A házparancsnokot
hadbíróság elé állítják, ha ezt a bejelentést nem szorgalmazza. Azt hiszem
azonban, hogy ennek a felszólításnak igen kevesen tettek eleget; egyrészt
azért, mert a veszélyeztetett területen nem tanácsos járni, senki sem hajlandó
ezért az Andrássy útra menni. Én mint házcsoportparancsnok összeírtam
ugyan három ház készleteit. Mivel azonban a két szomszéd ház lakói csak-

719 Helyesen: 5. Wiking SS-páncéloshadosztály.

720 A pékeket külön rendelet kötelezte, hogy ne zárjanak be, és biztosítsák a kenyérellátást.
Ahol a pékek kifogytak a lisztből, ott a lakosság által vitt lisztből sütöttek kenyeret.
721 Közellátási biztos.

518
nem mind menekültek, akiknek semmiféle készletük nincs, s így a mi kész-
leteinkre vannak rászorulva. A tüzelőanyagot is be kellett jelenteni, de itt is
inkább hiányok vannak, mint készletek. Mivel pedig élelmi raktárainkat a
németek már kiürítették, nem sok jóval kecsegtet a jövő.
Ma megenyhült az idő, és a 25–30 cm-es hóréteg elkezd olvadni. Délután
esőt is kaptunk. Igen nagy gondot okoz a mennyezetek megmentése, mivel
tető nincs, ill. ami van, az is csupa lyuk. Amíg hó volt, könnyen tudtam rajta
segíteni, mert lelapátoltam a padlásról a havat; de az eső ellen nincs véde-
kezés. De meg nem is nagyon tanácsos a háztetőre menni, mert állandóan
ágyúznak.
Sokat gondolunk gyermekeinkre; vajon merre vannak? Mit csinálnak?
Vajon sejtik-e, hogy mi itt mit szenvedünk? Ebben a pillanatban is megszó-
lalt az udvaron az ágyú, minden csak úgy remeg. Vajon mi vár még reánk?

1945. január 13.

Mivel aránylag csendes éjjelünk és délelőttünk volt, felmerészkedtem a pad-
lásra, hogy a tetőn javítsak valamit. Azonban alig értem fel, amikor a pesti
oldalon nagy tüzérségi tűz keletkezett. Jónak láttam azonnal lejönni, mert
biztosra vettem, hogy itt is meg fog indulni a tüzelés. Így is volt; alig értem le
a pincébe, amikor megszólaltak itt is az ágyúk, megjelentek a repülők, megin-
dult a géppuskázás. Pokoli zaj volt. Irtózatos robbanások reszkettették meg a
levegőt. Egy nagy gránát éppen óvóhelyünk ablaka alatt robbant fel. Ha nem
lett volna az ablak vastag tölgyfa gerendákkal betakarva, akkor a szilánkok
egy részét bizonyára mi kaptuk volna az óvóhelyen. A légnyomás bezúzta
a pinceablak összes üvegtábláit. – Végigcsináltam az első világháborút, vol-
tam az orosz, a galíciai fronton, a Kárpátokban és az olasz fronton, de annyi
gránát, akna és srapnel a négy év alatt nem robbant a közelemben, mint itt
karácsony óta. Amikor pedig később felmentem a hálónkba, láttam, hogy
orosz géppuskalövedékek fúródtak be az ágyunkba, szétlőve a még meglévő
dunyhánkat és a paplant.
Ma próbáltunk először kenyeret sütni. Persze ez is veszélyes munka, mert
csak a házmesterék tűzhelyén lehet sütni, az azonban igen veszélyes hely,
mert a ház előtt minduntalan robban vagy gránát, vagy akna.

519
1945. január 15.
Ismét két igen nehéz napunk volt. Az ágyúzás csak éjjel szünetel valamennyi-
re. Amint kivirrad, megkezdődik mindkét fél részéről az ágyúzás és a géppus-
kázás. Most megszólalnak az ún. sztálinorgonák is, amelyek egy-egy területet
végigpásztáznak. Sajnos, igen gyakran keresik a kertünkben álló német ágyút
és tankot, s így a mi házunk is kap belőle. Ma különben ismét a magyar
tüzérség is belőtt a házunkba. Az emeleti szobában megtaláltam a lövedék
kupakját, amelyen a magyar jelzés volt: KTMI. Most már a saját hadseregünk
is pusztít bennünket.

1945. január 16.

Mivel a pincében kénytelenek vagyunk együtt lenni a házmesterékkel, kezd
néha igen kellemetlen lenni ez az együttlét. Amióta a házmesterné megsebe-
sült, azóta folyton jajgat, hol a fejét fájlalja, hol a derekát, hol a lábát. A jaj-
gatást folytatja a leánya, aki szintén hol ezt, hol azt fájlalja. Ha pedig nem
jajgatnak, akkor órák hosszat hangosan imádkoznak.
A szörnyű háborús helyzet következtében teljesen el vagyunk vágva a vi-
lágtól úgy, hogy még a szomszédokkal is alig tudunk érintkezni. Három hét
óta semmiféle változás nem állt be a helyzetünkben. A németek szilárdan
tartják a frontot, az oroszok pedig nem tudnak előrehaladni. Így mi jófor-
mán a két front közé szorultunk.722 Ma különben ismét nagy szerencsém volt.
Hogy valamivel nagyobb legyen az alagsorban a helyünk, néhány felesleges
holmit kivittem a kertbe. Alig voltam kint, amikor hatalmas robbanás a kert-
ben, és a légnyomás engem a falhoz nyomott. Szerencsére szilánk nem ért, de
a légnyomás kissé elkábított.
Érthetetlen a németek magatartása. Hiszen nyilvánvaló, hogy ezt a hábo-
rút már elvesztették. Mi értelme van tehát annak, hogy itt még mindig tartják
a frontot, pusztulásba kergetve önmagukat és bennünket is.

722 A budai oldalon a január első napjait követő nagyobb támadást leszámítva csak néhány
helyen történtek támadási kísérletek, és elsősorban a pesti hídfő felszámolására törekedtek.
Az Istenhegy környékén emiatt alakult ki az állóháború, az oroszok nem támadtak, a németek
pedig védelemben maradtak.

520
1945. január 20.
Ma értesültünk arról, hogy a németek a dunai hidakat felrobbantották. Ez a
legnagyobb gazság, amit elkövethettek, mert ennek semmiféle stratégiai je-
lentősége nincsen, hiszen az oroszok már régen átkeltek a Dunán. A hírt egy
kollégám, Uherkovics Gábor hozta, aki egy katonai munkásszázadnál szolgál.
Elmondta, hogy a pesti oldalon igen nagy a pusztulás. Egész házsorok kiég-
tek, sok ház romba dőlt.
Ma különben szigorú rendelkezést kellett kiadnom a házban. Mivel
vizünk csak a mosókonyha-medencében és egy teknőben van, már kezdetben
kiadtam az utasítást, hogy a medencéből csak teljesen tiszta edénnyel sza-
bad vizet meríteni. Ámde ezt a rendelkezést nem tartották be, hanem olyan
edénnyel is merítettek vizet, amely az alagsori padlón sárban, piszokban állt.
Megmagyaráztam nekik, hogyha ezt a vizet megfertőzik, akkor az egész tár-
saság kaphat tífuszt vagy más betegséget, és akkor lesz csak nagy a baj, mert
most orvost sem lehet kapni, még kevésbé orvosságot.723 Készítettem három
edényben lizoformos724 vizet, hogy étkezés előtt mindenki tartozik ebbe be-
lemártani a kezét. Sajnos, eddig még egyszer sem láttam, hogy belemártották
volna a kezüket.
Nagy gondot okozott az a sok ital, amelyet a fiaim itt hagytak, mert attól
tartottam, hogyha bejönnek az oroszok, akkor bizonyára azonnal nekiesnek,
teleisszák magukat, és még valami bajt csinálnak részeg fővel. Igyekezünk
ugyan szorgalmasan fogyasztani, de még mindig elég sok volt.
A felmentő sereg csak nem jön. Az oroszok pedig már itt vannak az Or-
bán téren és a Kissvábhegyen.725
Ma Uherkovics Gábor azt a hihetetlennek hangzó hírt hozta, hogy egy
angol–német békekötés készül.726 Ez nem valószínű, bár ebben a háborúban
minden lehetséges.

723 A patikák egyes helyeken nyitva voltak az ostrom alatt is, de árukészletük hamar kimerült.
724 Fertőtlenítőszeres víz.
725 A Szent Orbán tér már a karácsonyt követő napokban elesett, az Orbánhegyi út végén
alakult ki az arcvonal, a Kissvábhegy azonban csak január 27-én került a szovjet csapatok
kezére.
726 A híresztelésnek nem volt alapja.

521
1945. január 21.
Vasárnap. Ma ugyan elég szép időnk van, de a hőmérséklet mínusz 10 fok
volt reggel. Napközben felmelegedett ugyan –2 fokra, de erős szél fújt, és
porhóval fújta tele a szobákat.
A házmesterné sebe újból, erősen fájni kezdett. Eddig én kezeltem a sebét,
de mivel újabb fájdalmakról panaszkodott, azt tanácsoltam, hogy hívassanak
orvost, nehogy valami fertőzés következzék be. Hosszas keresés után találtak
is egy orvost az Orbán tér környékén. Az el is jött, hogy megvizsgálja a sebet,
és azt mondta, hogy nincsen semmi baj, a sebet egy orvosprofesszor sem
kezelhette volna jobban. Fájdalmai az asszony általános idegállapotából szár-
maznak, és semmi okot nem lát arra, hogy a sebet másként kellene kezelni.
A nagy ágyútűz, úgy látszik, elmúlóban van. Ez felbátorított bennünket,
hogy felmerészkedjünk a konyhánkba, és ott főztük meg az ebédet. A sötét
pincében való élet után valóságos megváltásként hatott idegeinkre, hogy a
világosságra juthattunk. Persze, ahogy megebédeltünk, siettünk vissza a pin-
cébe, mert hát sohasem lehet tudni, mikor újul ki ismét az ágyúzás.
Sokat gondolunk fiainkra és testvéreinkre; vajon mi van velük?
Azzal fenyegetnek meg bennünket, hogy az oroszok elvisznek majd kény-
szermunkára. Ezt nem tartom valószínűnek. Viszont azt már biztosra ve-
szem, hogy azt az életformát, amelyet eddig éltünk, soha többé nem fogjuk
élhetni. Mert ilyen rettenetes anyagi pusztulás után valószínűleg igen hosszú
ideig fog tartani, amíg újból rendes viszonyok közé kerülhetünk. A háború
költségeit természetesen nekünk kell majd megfizetnünk.
Ha nyugodtabb a légkör és nyugodtabban tudok gondolkozni, sokszor
vetődik fel a gondolat, hogy van-e értelme annak, hogy feljegyezzem élmé-
nyeimet. Persze hogy nincs sok értelme, mert hisz leírni azt, amit mi most itt
átélünk, szavakkal úgysem lehet. Kifejezőkészségem gyenge ahhoz, hogy má-
sok számára képet alkothassak azokról a lelkiállapotokról, amelyek mostaná-
ban betöltik lelkünket. Azt a lelkiállapotot, amikor az embernek éjjel-nappal
állandóan abban a tudatban kell élnie, hogy minden pillanatban vége szakad-
hat életének, azt lefesteni nem bírom. Ha tehát majdan valaki olvasni fogja
soraimat, távolról sem tud magának képet alkotni arról az életről, amelyet mi
most élünk. Az a generáció, amely soraimat majdan olvasni fogja, bizonyára

522
már egészen más viszonyok között fog élni, és halvány fogalmat sem tud
majd magának alkotni olyan életről, amelyet mi most élünk.
Hova lett a régi biztonsági érzés? Hova lett az a nyugodt, biztos életfor-
ma, amely azelőtt osztályrészünk volt? Most a bizonytalanság érzete tölti be
lelkünket, mert nem tudjuk, hogy mi lesz a sorsunk a következő pillanatban
vagy a következő évben. Hova lett az emberiesség? Hova lett a kultúra? Őrült
fantaszták milliókat pusztítanak el vagy juttatnak rabságba, fosztanak meg
mindenünktől. Vajon miért? Hogy egy jobb kort vívjanak ki az emberiség
számára? Hát lehet ilyen eszközökkel, ilyen módszerrel, amely nélkülöz min-
den erkölcsi alapot, egy jobb kort teremteni? Bizonyára nem!

1945. január 24.

Ismét két rettenetes napunk volt. A házunk már több mint tíz telitalálatot
kapott. Tegnap egy akna szétzúzta a kispadlás tetőgerendázatát és azokat az
edényeket, amelyeket a víz felfogására odatettem. Szitává volt lőve egy csomó
holmink, képek, ruhák stb. Egész nap szóltak az ágyúk és a gépfegyverek.
A konyhába felmenni életveszélyes volt. De hát egyes dolgokért mégis fel
kellett mennem. De az aknák csak úgy robbantak a ház körül, úgyhogy sietve
visszarohantam a pincébe. A szörnyű robbanások nagyon megviselték idege-
inket, különösen az asszonyok szenvedtek sokat.

1945. január 30.

Emberi szó képtelen annak a szenvedésnek a leírására, amit az elmúlt héten
átszenvedtünk. Amikor 24-én befejeztem a naplóírást, azt hittem, hogy nyu-
galmas napjaink lesznek talán. Sajnos nem így lett. Másnap délben megjelent
egy német katona, és kérdezte, hogy van-e itt német katona. Azt feleltem,
hogy nincs. Van-e fegyver nálam? Persze hogy nem volt, de ő végigkutatta
az összes helyiségeket. Amikor ezzel készen volt, azt kérdezte, hogy van-e
ital? Mondtam, hogy van néhány üveg bor. Mutassam! Be kellett mennem
a kamrába, persze ott találta a sok üveg bort és pálinkát. Erre azt mondta,
hogy mivel hazudtam, most elviszi az összes italokat. Mivel kutatás közben
látta, hogy a másik kamrában vannak kofferek, követelte, hogy ürítsek ki két
koffert. Ezeket telerakta üvegekkel és konzervekkel. Erre fogta a két koffert,
és elment velük.

523
 Másnap estefelé zörgetnek az ajtón. Kinyitom az ajtót, hát megint ott
volt a tegnapi gazember, de most egy barátjával jött. Látszott rajtuk, hogy
részegek. A társa annyira el volt ázva, hogy amint belépett, leült, és azonnal
elaludt. A rabló azonban újból követelte, hogy nyissam ki az összes helyisége-
ket, mert meg akart győződni róla, hogy nincs-e ott katonaság. Miután erről
meggyőződött, hogy nincs senki más a házban, újból követelte az éléskamra
kinyitását. Megint kellett egy koffert kiürítenem, és ezt is telerakta italok-
kal és konzervekkel meg zsírral, azonfelül még egy hátizsákot is megrakott
mindenféle élelmiszerrel, befőttesüvegekkel. Így felpakolva el akart indulni,
de a társát nem bírta felébreszteni. Végre mégis feltápászkodott, és dülöngve
kimentek.
Amint kimentek, azonnal átszaladtam a szomszéd házba segítségért. Ott
német katonák voltak elszállásolva, akik mindennap átjöttek hozzánk elbe-
szélgetni. Elmondtam nekik az esetet. Azok azonnal elindultak, hogy elfog-
ják a rablókat, de nem érték utol őket, de állítólag utánuk lőttek, mert azt
állították, hogy felhatalmazásuk van ilyen rablók lelövésére. Ez kellemetlen
hír volt, mert el voltam készülve, hogy a gazember majd visszatér, és bosszút
áll rajtam. Aggodalmam rövidesen valóra is vált. Azonban a jó szerencsém
segítségemre volt. Alighogy ez a rabló elment, megjelent két német páncélos
katona, és szállást kértek. A rendelkezésükre bocsátottam a házmesteri lakást.
Megköszönték, és elmentek holmijaikért. Közben elmondtam nekik a rablási
históriát. Nagyon fel voltak háborodva az eseten.
Alighogy elmentek, újból zörgetnek az ajtón. Kinyitottam, hát ott áll a
két páncélos katona, és közöttük az én rablóm, kezében pisztolyt szorongatva.
Bejöttek, és kihallgatták az ipsét. Kiderült, hogy a páncélosok a tábori ren-
dőrség727 tagjai, és éppen a kezükbe szaladt, mert éppen a kapun fordult be,
amikor azok kifelé mentek. Kérdezték, hogy miért jött most ide. Azt hazudta,
hogy ebből a házból kétszer rálőttek, és ő most azért jött ide, hogy megálla-
pítsa, hogy ki lőtt rá. Én közbevágtam, hogy ez hazugság, mert innen senki
sem lőtt, nincs is fegyver a házban. Majd összevissza beszélt, s látszott rajta a
nagy ijedség. Nem is vallatták sokáig, hanem elvitték. Amikor kimentek, vis�-

727 Tábori csendőrség.

524
szaszólt az egyik: „Der wird nicht lange leben”, ez nem fog sokáig élni. Óriási
megkönnyebbülést jelentett ez számunkra. Ez a gazember képes lett volna
részegségében engem lelőni. Ismét elhárult egy életveszedelem a fejem felől.
Azonban most kezdődött a szenvedések egy új szakasza. A visszavonuló
német katonaság szállást keresett. Tömegesen rontottak be a házba, de mivel
már csak a mosókonyhában volt hely, oda telepedett egy csomó.
Másnap ismét elkezdődött a tüzérségi párbaj. Persze az oroszok igen nagy
fölényben voltak; és mivel nemcsak a kertünkben volt német tank, hanem az
utcán is a ház előtt, meg a Szolyva utca sarkán, hát ezeket lőtték folyton. Eb-
ből persze nekünk is kijutott bőven. Egy tanknak a lánctalpát lőtték széjjel,
az ott maradt a Szolyva utca sarkán. Házunk sarkában pedig elhelyezkedett
egy légvédelmi ágyú. Hogy a kilövést ne zavarja, kivágtak egy körtefát és egy
őszibarackfát. Házunk csak úgy rengett, mert innen lőttek a németek, oda-
fentről pedig az oroszok. Házunk eddig több mint 20 belövést kapott, egyik
kéményünket szét is lőtték már.
28-án délelőtt azzal voltunk éppen elfoglalva, hogy a mosókonyhaablakot
bedeszkázzuk, mert annak sem volt egy ablaktáblája sem, amikor egy rettene-
tes csattanás megremegtette a házat. Az alagsori folyosó tele lett törmelékkel,
a műhelykamrából óriási porfelhő áramlik. Belépek a kamrába, rengeteg tég-
latörmelék a padlón, és a törmelék között egy hatalmas ágyúlövedék: 21 cm-
es, kb. 35 kg súlyú. A kofferek és ládák szétzúzva. Hívom a házmestert, hogy
nézze meg, mi van itt. Ez elkezd jajgatni, hogy meneküljünk innen, mert még
felrobbanhat, és akkor végünk van. Persze ez lehetett volna időzített gránát
is. Ő átszaladt a szomszéd házba, ahol magyar katonaság tartózkodott, hogy
hívjon valakit, aki majd kiviszi a gránátot. De azok csak kinevették. Én vi-
szont nem sokat teketóriáztam, hanem, amint azt már máskor is megtettem,
azon melegiben megfogtam, és kivittem a gránátot a kertbe. Amikor az as�-
szonyok megláttak a gránáttal, elkezdtek visítani, jajgatni. Nagy volt a házban
a megkönnyebbülés, amikor már kint volt a veszélyes lövedék. De ki kellett
vinnem, mert úgy gondoltam, hogyha ez itt, a házban felrobban, akkor ös�-
szedől az egész ház, és itt pusztul három család. Míg ha esetleg akkor robban
csak, amikor én már kint vagyok vele, akkor csak egy ember pusztul el. Éppen
német katonák jöttek akkor, amikor kivittem, s azok is csodálták elszántságo-
mat, és többen közülük kijelentették, hogy ők bizony ilyet nem tettek volna.

525
1945. január 31.
Elég csendes éjszaka után megint rettenetes reggelre ébredtünk. Reggel nyolc
óra tájban kezdődött itteni részről a tüzérségi harc, s rögtön utána válaszoltak
az oroszok. Rögtön utána megint kapott telitalálatot a házunk, s a ház körül
csak úgy potyogtak az aknák. A szilánkok az ajtón és ablakon csak úgy röp-
ködtek úgy, hogy sem a folyosóra, sem a kamrába menni nem lehetett. Egy
akna szétzúzta a házmesterék másik ablakát. Nagy gondot okozott a főzés,
mert a kis vaskályha, amelyen főzünk, az alagsori folyosón áll, oda pedig most
nem tanácsos kimenni.

1945. február 1.
Már azt hittem, hogy a szenvedések skálájának a tetőfokát már túlhaladtuk,
de tévedtem, mert amit ma kellett átélnünk, az minden képzeletet felülmúl.
Nyolc óra tájban kezdődött ma is a tüzérségi párbaj. Oly hevességgel indult
meg a harc, mint eddig még egy alkalommal sem. A föld és vele a házunk
csak úgy rengett, a repeszdarabok csak úgy csapódtak a falba, néhány telita-
lálat ismét érte házunkat. Háromnegyed kilenckor megindult a gyalogság tá-
madása; szörnyű géppuskaropogás hallatszott az Orbán tér felől. A tüzérség
egy kis szünetet tartott, majd ismét folytatta a tüzet. Megszólaltak a sztálin­
orgonák is, és végigszórták az egész környéket gránátunkkal.
Mi, Anyuval egymáshoz lapulva vártuk, hogy mi lesz a sorsunk. Az as�-
szonyok sírtak, jajgattak. Mindenki végső órájára gondolva várja a követke-
zendőket.
Tíz óra van. A tüzérségi tűz már alábbhagyott, de a puskaropogás még to-
vább tart. Úgy látszik, hogy az oroszok a nagy tüzérségi előkészítés után sem
tudnak előrejutni. Pedig már a mögöttünk lévő Istenhegyi úton vannak állí-
tólag.728 Az Istenhegyi úton különben az elmúlt éjjel több villa leégett. Ret-
tegve gondolok arra, hogy a miénket is felgyújtják-e. Mi lesz akkor velünk.

728 Az Istenhegyi út Szent Orbán tér és Nárcisz utca közti szakaszát január 28-án érték el
a szovjet csapatok, az Istenhegyi út alsó szakasza a Nárcisz utca és a Németvölgyi út között
február 2-án jutott a szovjet csapatok ellenőrzése alá.

526
1945. február 4.
Az első orosz katona febr. 2-án reggel fél hétkor jött be hozzánk.729 Azt kér-
dezte, hogy van-e itt német katona. A német katonák azonban már elvo-
nultak innen, s azt mondtuk, hogy csak civilek vannak itt. Akkor jöjjenek ki
azonnal a férfiak. Kénytelenek voltunk, én és a házmester, felvenni a télika-
bátot és a katonával kimenni. Felmentünk az Istenhegyi útra, ahol egy nagy
orosz ágyú állt a Székács utca sarkán. Ezt az ágyút kellett a kerteken keresztül
lehúznunk a mi kertünkbe. Közben természetesen még más házakból is kiza-
varták a férfiakat, mert hiszen ketten meg sem bírtuk volna mozdítani ezt az
ágyút. Amint ezt lehúztuk, újból fel kellett menni, hogy egy másikat húzzunk
le. Ez eltartott kb. délig; ekkor hazaengedtek bennünket.
Mialatt én távol voltam, azalatt sok orosz katona járt a lakásunkban, és
minden szekrényt feltörtek és mindent kiszórtak, és ami nekik tetszett, főleg
ruhákat, azt mind elvitték. Elvitték a gramofont és a lemezek nagy részét,
amit pedig nem vittek el, azt összetörték. A lepedőkből és abroszokból hókö-
penyt csináltak, vagy az ágyúkat takarták le velük, ill. engem vezényeltek ki,
hogy a magam abroszaival takarjam le az ágyúkat. Délután és másnap ismét
kivittek muníciós ládákat cipelni. Közben mindig újabb és újabb orosz csapa-
tok érkeztek, és ezek mind végigkutatták az egész lakást, és elvittek mindent,
ami még volt. Elsősorban élelmet kerestek, s ami kis konzervünk még volt,
a krumplit is elvitték. Persze azon a címen, hogy fegyvert kutatnak, a lakás
minden sarkát végigkutatták. Engem meg folyton elvittek, hol ágyút tolo-
gatni, hol meg muníciós ládákat cipelni. Az ágyúkat sokszor a legnagyobb
tüzérségi tűzben kellett elhúznunk, és a kijelölt helyen felállítanunk. Az oro-
szok bebújtak a szomszéd házak pincéibe, és onnan dirigáltak bennünket.
Persze volt a civilek között bőven sebesülés és néhány halott is. Amint éppen
egy ágyúnál letettem a kb. 50 kg súlyú muníciós ládát és visszafordultam,
becsapódott egy gránát a hátam mögött, amely egy orosz katonának a hasát
szakította fel, aki az ágyút be akarta állítani. De nekem megint szerencsém
volt. Az orosz katonát persze nekünk, civileknek kellett bevinnünk a legkö-

729 A terület véglegesen február 3-án került a szovjet csapatok birtokába egészen a Német-
völgyi útig.

527
zelebbi házba. Útközben megcsúsztam, és elestem. Erre az intézkedő orosz
belém rúgott.
Estefelé engedtek bennünket haza. De alig voltunk egy negyedóráig ide-
haza, amikor megint értünk jöttek. Amikor hallottam, hogy jönnek, bebúj-
tam a kazán mögé, és betakartam magam valami zsákkal. Itt nem akadtak
rám. A házmestert azonban megtalálták, és elvitték, és csak reggel jött haza;
egész éjjel sebesülteket kellett cipelnie.

1945. február 11.

Február negyedike óta a megaláztatásoknak különféle változatait éltük át.
Állandóan jöttek-mentek a házban különböző csoportok, amelyek min-
dent végigturkáltak, a szekrényeket, összetaposva sáros csizmájukkal a még
megmaradt holmikat: összetörték szobraimat, szétszórták és összetaposták
fényképeimet és színes diapozitíveimet, majdnem minden szobát klozetnek
használtak, a klozetünket pedig összetörték.
Folyton jöttek munkaszolgálatosokat keresni. Én sántának tettettem
magamat, bottal jártam, s így valahogy elkerültem, hogy elvigyenek. De a
házmestert elvitték, és kb. 1500 emberrel együtt Torbágyig hajszolták őket,
szörnyű locspocsban, mert a hó olvadozni kezdett. Szerencséjére azonban
harmadnapra ebből a csapatból kiválasztottak kb. 30–50 embert, köztük a
házmestert is, ezeket hazaküldték. A többit azonban elvitték, és sokan közü-
lük a mai napig, tehát 11 év múlva sem jöttek vissza.730
Volt közöttük sok nő is; azok sem tértek vissza; így egy kedves ismerősöm,
Möllerné, akit a leányával együtt vittek el, és soha róluk hír nem jött többé.
Házukat pedig felgyújtották, Möllert pedig agyonlőtték.731
Mivel a szomszéd házat az oroszok kiürítették, és minden civilt a ház-
ból kikergettek, mert ott egy parancsnokságnak csináltak helyet, az ott lakók
mind hozzánk költöztek; összesen 16 személy. Így most a pincében összesen

730 Ungváry 2013, 155–158.

731 Dr. Möller Károly ismert építészmérnök volt, 1945. február 3-án a házukba hatoló szov-
jet katonák vele és fiával megásatták a sírjukat a kertjükben, majd belelőtték őket. A családfő
egyik lányát a teraszon megerőszakolták, majd agyonlőtték. Möller Károly feleségét és másik
lányát pedig elhurcolták, akik sosem tértek vissza.

528
23-an voltunk, mert a házmesteri lakást és a mosókonyhát oroszok foglalták
el. Az újonnan érkezettek között volt 3 fiatal nő. Amint besötétedett, részeg
katonák bejöttek a pincébe, és ki akarták cipelni a fiatal nőket. Miután ha-
sonló esetekről már értesültünk, arra kértem a jelenlévőket, ha ilyen orosz
be akar jönni, és valakit el akar vinni, akkor kezdjünk valamennyien torkunk
szakadtából sikítani. Így is tettünk, mert arra számítottunk, hogy a sikításra
a szomszéd házban lévő parancsnokság bizonyára figyelmes lesz, és talán a
segítségünkre jön. Amikor a két bestia hallotta ezt az éktelen sikítást, jobbnak
látták, hogy elszaladjanak. És valóban jöttek is a parancsnokságtól, s így meg-
menekültek a nők. Így tettünk más esetekben is, mert ilyen jelenetek minden
este megismétlődtek.
De jöttek azután éjjeli rablók is. Ezek bezárták a bejárati ajtót, nehogy
valaki közülünk kimenjen segítséget kérni, és végigdúltak mindent a házban,
és ami megtetszett nekik, azt elvitték. Így megy ez már tíz napja. Egyik este
jött egy részeg „kapitano”, és követelte, hogy főzzünk neki teát, és adjunk
neki fekvőhelyet. Mivel azonban nem volt cukrunk, ő meg cukrosan kívánta,
megfenyegetett bennünket, hogy végigkutatja a házat, és jaj nekünk, ha talál
cukrot. Végül kávéval kínáltuk meg, amit elfogadott. Szerencsére jött egy őr-
járat, és elvitte a részeg frátert.
A szomszédból átjött hozzánk két fiatal férfi is. Ezekre ráfogták az oro-
szok, hogy katonák, és elvették igazolványaikat. El is akarták vinni őket, de
én, az én szlováktudományommal mégis meg tudtam velük értetni, hogy nem
katonák, s így nem vitték el őket.
8-án vettük észre, hogy a szomszéd kertben öt női hulla fekszik. Kiderült,
hogy azokat éjjel legéppuskázták, amikor az égő házukból menekültek. Kiir-
tották csaknem az egész Krompecher családot.732 Később meghalt a sebesült
Krompecher is.

732 Krompecher Gyuláné (1875–1945) szívlövés következtében hunyt el 1945. február 2-án
az Istenhegyi út 6.-ban. Aznap ugyanezen épületben szintén szívlövés miatt hunyt el még: özv.
Cseh Istvánné (1873–1945) és Vécsey Zsuzsanna tanuló (1929–1945) az anyakönyvek alapján,
de ezek nem teljes körűek.

529
1945. február 16.
Napok óta nem jutottam ahhoz, hogy feljegyzést csináljak, mert állandóan
jönnek-mennek a házban az orosz katonák, s azon a címen, hogy fegyvert
keresnek, végigturkálják a lakást és az alagsori helyiségeket. A legtöbben órát
keresnek; az enyémet is elvitték már. „Csaszi, csaszi!”,733 az kell nekik.
Tegnap jött a híre, hogy a Várban rekedt német csapat páncélosok védel-
me alatt ki akart törni a városból. A Retek utca irányába mentek, de az orosz
tüzérség szétlőtte az egész csapatot, nem sokan maradtak élve.734 Ezzel Buda
is felszabadult.
Tegnap hozták az első újságot is. Szabadság a címe; szerkesztői Darvas,
Kállai és Zilahy Lajos. A harctéri helyzetről egy szó sincs benne. De van egy
hosszú beszámoló egy „népítéletről”, amelyet három nyilas felett tartottak.735
A vezércikket Ivan Boguljev írta. Ebben elmondja, hogy egy új kormány
alakult Béldi Miklós miniszterelnöksége alatt, aki fegyverszüneti szerződést
kötött az ellenséges hatalmakkal, és kötelezte magát, hogy nyolc hadosztályt
fog felállítani a németek ellen.736 Felszólítja a magyarságot, hogy mindenki
tegyen eleget ennek a felszólításnak; minden férfinak és nőnek részt kell ven-
nie a Hitler elleni harcban.

1945. február 17.

Ma ismét izgalmas napunk volt. Már korán reggel bejött néhány orosz, és vé-
gigkutatta pincelakásunkat. Mindent összevissza dobáltak, és egy ridikülben
találtak kölnivizet. Ezt azonnal megitták. A fogason, ill. egy szögön volt még
egy megmentett, egészen új ruhám. Ezt leakasztották, a mellényt visszadob-
ták, a többit elvitték. Alig ment el ez a csoport, és megint jött egy másik, és
folytatta ugyanazt, mint az előbbi, és ez így folytatódott csaknem egész nap.
Az egyik megtalálta Emilnek az asztalában az ő éremgyűjteményét, amely-
ben, többek közt, volt egy nyilasjelvény. Ezt kiemelve jött le hozzám az egyik,

733 Óra, óra!

734 Lásd a 20. oldalon írottakat.
735 Lásd a 685. számú lábjegyzetet.
736 Az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke vitéz dálnoki Miklós Béla (1890–
1948) volt.

530
és rám fogta, hogy én nyilas vagyok, és hogy engem el fog vinni, és felgyújtja
a házat. Hasztalan próbáltam neki megmagyarázni, hogy ez nem az én gyűj-
teményem, én erről nem is tudtam semmit. De ő vagy nem értette, vagy nem
is akarta érteni, fenyegetések között eltávozott. Szörnyű izgalomban éltem
egész nap, várva, hogy fenyegetését beváltja. De nem jött többé vissza.

1945. március 1.
A harcnak vége van, de azért még állandóan robbannak a környéken aknák,
kézigránátok. Napok óta összegyűjtik a szétszórt hadianyagot, és a kézigráná-
tokat és aknákat a helyszínen felrobbantják. Csupán a nagyobb lövedékeket
viszik el. Tegnap a közelben egy nagy rakás ilyen lövedéket robbantottak fel,
amely még az utolsó üvegtáblát is szétzúzta, és benyomta az előszoba ajtaját.
Gyönyörű szép tavaszi nap van. Ragyogó napsugár ölel bennünket. Mily
szép is volna az egész, ha nem robbannának körülöttünk a gránátok és aknák!
Vajon meddig fog még tartani ez az állapot? Nincs nap, hogy ne jönnének
házkutatást tartani azon a címen, hogy fegyvert kutatnak, vagy elbújt katoná-
kat keresnek. Van ugyan olyan is, aki nem visz el semmit, de a legtöbbje elvisz
valamit, amire persze nincs is szüksége, így többek közt női ruhákat, miután
férfiruhát már nem találnak.
Szörnyű izgalmak közt élünk személyi biztonságunk miatt is. A házmes-
tert, aki elment munkahelyére, útközben elfogták, és elvitték a Margit híd
építéséhez. Ott kellett dolgoznia étlen-szomjan. Késő este jött haza.
Tegnapelőtt átjött hozzánk Hreblayné. Férjét megoperálták, az
­OTBA-kórházban737 fekszik. Az asszony oly különös magatartást tanúsít;
úgy látjuk, hogy színészkedik.

1945. március 10.

Az oroszok a lakásunkból kivonultak ugyan, de a szomszédos házakban még
mindig laknak. Egyes utcákban egész házsorokat kiürítettek. A lakosoknak
két órán belül kellett lakásukat elhagyni. A másik szomszéd házba pedig a
politikai rendőrség akart behurcolkodni. Itt is el kellett hagyniuk a lakást az

737 Lásd a 384. számú lábjegyzetet.

531
ott lakóknak. Szerencsére azonban mégsem költöztek be, de azért négy napig
nem volt szabad a házba belépni. A lakók egy részét mi fogadtuk be; áthozták
összes holmijukat is.
Újabb hírek szerint a németek újból visszatérnek, hogy elfoglalják Bu-
dapestet. Aquincum környékén az oroszok a civil lakossággal lövészárkokat
ásatnak. Mindenütt összefogdossák a férfiakat, és viszik árkot ásni.
Hreblay állapota rosszabbra fordult; az orvosok már nem bíznak felépülé-
sében. Az asszony pedig csinálja a színházat.
Az időjárás nagyon megromlott; újból havazik, és hideg szél fúj. Az ebéd-
lőbe pedig befolyik a víz.

1945. március 13.

Ma reggel meghalt Hreblay. Tegnap délután még meglátogattam; annyira
megváltozott, hogy nem ismertem rá. Látszott rajta, hogy már nem húzza
sokáig.
Elintéztem a temetés ügyét, ami bizony a mostani zavaros időkben elég
hosszadalmas ügy volt.

1945. március 15.

Ma délután két órakor temettük el Hreblayt.
Feleségének a viselkedése az utóbbi napokban közfelháborodást váltott ki
mindenkinél.
A lakásunk még mindig abban az állapotban van, amilyenben az oroszok
hagyták. Nem merjük kitakarítani, mert attól tartunk, hogyha kitakarítjuk,
akkor beköltöznek az oroszok, mint ahogy néhány helyen már meg is történt;
esetleg valamilyen politikai párt költözik be, mint pl. a Geiger-házba,738 aho-
va a Nemzeti Parasztpárt költözött be. Még jó, hogy az öregeket megtűrték
a pincében.

738 Talán Geiger Dezső nyugalmazott kúriai bíró, 1944-ben lakása címe: XII. kerület, Or-
bánhegyi út 3.

532
 Bár a hatóság állítólag kihirdette, hogy a katonáknak nem szabad foszto-
gatni, de azért a fosztogatók zavartalanul űzik mesterségüket. A múlt éjjel a
Boros-villát739 fosztogatták.

1945. március 23.

Idegőrlő a bizonytalanság. Nem múlik el nap, hogy valahol ne törnének be
éjjel fosztogatók. Ma értesültünk arról, hogy Lenzék740 Városmajor utcai há-
zában fosztogatók feltörték a gondosan beépített rejtekhelyet, ahova Len-
zék egész vagyont érő szőnyeget, ruhát, arany- és ezüsttárgyakat stb. rejtettek
el, és teljesen kifosztották. Odasiettem, s éppen egy banda hordta ki a per-
zsaszőnyegeket; a többi holmi már nem volt ott. Amikor kérdőre vontam
őket, azt mondták, hogy ők Lenz József megbízásából mentik az ő dolgait.
Mivel piros karszalag volt a karjukon, ami azt jelentette, hogy rendőrök vagy
polgárőrök, nem is mertem velük szemben erélyesebben fellépni, mert attól
kellett tartanom, hogy még elvisznek engem is.
A front, sajnos, még mindig elég közel lehet, mert még mindig hallani
ágyúdörgést. Azt mondják, hogy a németek Biánál741 és Érdnél visszaszorí-
tották az oroszokat.742
Azt is mesélik, hogy a németek a nyugati fronton letették a fegyvert.743

1945. március 24.

Ma délben betört hozzánk négy orosz, és el akartak vinni engem halotta-
kat temetni. Közben azonban átkutatták az alagsor valamennyi helyiségét, és
ismét elvittek egy csomó tárgyat. Én nagy nehezen tudtam megszabadulni
attól, hogy elvigyenek, hivatkozva arra, hogy én sánta vagyok.

739 Talán dr. Boros József egyetemi tanár, címe: XII. kerület, Csaba utca 7/a.
740 Lenz József, címe: XII. kerület, Városmajor utca 22.
741 Ma Biatorbágy része.
742 A tavaszi ébredés hadműveletre utalhattak, ez azonban 1945. március 16-án véget ért,
Biát és Érdet pedig nem foglalták vissza ennek során.
743 A hír nem volt igaz.

533
1945. április 4.
Vége van tehát a háborúnak. A német csapatokat kiűzték az országból; „fel-
szabadultunk!”. De a lelkiállapotunk még nem szabadult fel, még szörnyű
állapotban van. Egy negyedévig éltünk át olyan izgalmakat, amilyeneket en�-
nyi ideig kevés ember élt át, mint amilyeneket mi, a két tűzvonal közé szo-
rult emberek átéltünk. Három hónapig élet és halál között lebegve, örökös
bizonytalanságban, az idegfeszültség olyan állapotában, amelyben az idegek
szétpattanni készülnek, amely az idegösszeomlás széléhez vezetett. Ha pedig
végigtekintek összevissza rongált házamon, betekintek szétdúlt lakásomba,
ahol minden szekrény kifosztva, és a megmaradt tárgyak a földön szétta-
posva hevernek, a fiókok kiforgatva, kifosztva, egy élet keserves munkájával
szerzett vagyonomat tönkretéve látom, olyan letargikus lelkiállapotba jutok,
hogy már-már nem érdekel semmi, hiszen úgyis minden mindegy. Fogom-e
ezt a veszteséget valaha pótolni tudni?
De azért ebben a kétségbe ejtő állapotban mégsem voltam kétségbeesve.
Az ágyúdörgés elmúltával, a közbiztonság lassú helyreállításával idegzetem
kezdett lassan megnyugodni, és visszatért az életakarat, a felemelkedés vágya.
Lassanként hozzáfogtam a lakás lakhatóvá tételéhez.

1945. május 12.

Már több mint egy hónapja, hogy nem jegyeztem fel semmit. Ennek legfőbb
oka az volt, hogy a lakás lakhatóvá tételével úgy el voltam foglalva, hogy
nem jutottam hozzá. Mindenekelőtt a háztetőt kellett valamennyire rendbe
hozni, mert minden eső átfolyt a mennyezeteken. Azután be kellett építeni
a falba lőtt lyukakat. Ki kellett takarítani a szobákat. De hozzá kellett fogni
a kert rendbe hozásához is, hiszen ott is szörnyű pusztítás nyomai voltak lát-
hatók. 24 gyümölcsfa sérült meg vagy pusztult el teljesen. Egy cseresznyefa,
kb. 25 cm átmérőjű, derékban kapott egy gránátot, amely kettétörte a fát.
Az összes barackfák koronáját a gránátszilánkok többé-kevésbé lekaszabol-
ták. Ennyi munka mellett persze nem jutott idő írásra. Pedig lett volna felje-
gyeznivaló bőven. A német hadsereg minden feltétel nélkül letette a fegyvert.
Hitler öngyilkos lett, Mussolinit agyonverték, az oroszok és a nyugatiak be-
vonultak Berlinbe, befejeződött a németek tragédiája.

534
 Hogy mit hoz a jövő Magyarországra, nem tudhatjuk. Megkezdődött a
háborús felelősök összefogdosása és elítélése. Berlinben még kezet fognak
a nyugati és keleti arcvonal katonái; de vajon mikor fognak összeveszni a
koncon? Össze lehet egyeztetni két olyan ellentétes politikai és gazdasági
rendszert, mint amilyen a kapitalista és a kommunista rendszer? Én azt hi-
szem, hogy nem.
Hogy hogyan fog ebből a pusztulásból felemelkedni ez az ország, nehe-
zen tudom elképzelni. Egyelőre csak azt látom, hogy előbb a németek fosz-
tották ki az országot, vitték el állatainkat és gépeinket, most meg az orosz
szereli le gyárainkat.

1945. szeptember 25.

Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak,
és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen
volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem
voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet
bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban, és túlságosan lebecsültük ellen-
feleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist
váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ, amelyet tervszerűen és tudato-
san építettünk ki magunkban, s amelyben szerettünk volna életünk hátralévő
éveiben élni. A lelki és anyagi romok között úgy járkáltunk, mint a hajótörött,
akit a vihar egy idegen partra vetett ki. Házam és környéke, de az egész város
épp oly idegen, álomszerű volt, mint az a lelkiség, amely bennünket körül-
vett. Kábultan és ernyedten ténferegtünk a feldúlt és kifosztott lakásban, az
összeroncsolt kertben, és hetek múltak el, amíg kábultságunkból magunkhoz
tértünk. A fájdalom oly nagy volt, hogy irigyeltük azokat, akik elmentek, és
nagyon ott szerettünk volna lenni velük. Naponta vetődött fel a kérdés, hogy
mi a célja és értelme még a további életnek. Van-e egyáltalában értelme an-
nak, hogy tovább viseljük ezt a reménytelen életet. Sehol egy reménysugár
egy szebb jövőre, sehol egy biztató jel arra, hogy helyzetünk javulni fog, hogy
életünk még olyan napokat is megérhet, amelyekért érdemes élni. Bárkivel is
találkozzék az ember, mindenki csak a reménytelen jövőről, a személy-, va-
gyon- és jogbizonytalanságról beszél. Állandó rettegésben kell élni, mert nem
tudhatja az ember, hogy mikor sújt le rá a végzet. Tetézi ezt a lelkiállapotot

535
még az éhínség réme is, mert a drágaság oly méreteket kezd ölteni, hogy azt
szerény jövedelmünkből utolérni nem tudjuk. Pénzünk értéke fokozatosan
romlik, a nyugdíj azonban nem emelkedik.
És mégis, valami belső reménysugár kezd éledezni, amely új utakat kezd
megvilágítani, ahol talán el lehet jutni egy új világba, amely ismét érdemes-
sé teszi majd az életet, amelyben talán lehet emberi módon élni. Mert az
lehetetlen, hogy ennyi emberi szenvedés és áldozat után ne jöjjön egy jobb
kor, amelyben újra visszatér a személy-, vagyon- és jogbiztonság, amikor már
nem kell rettegnünk életünkért, vagyonunkért. – És lehetetlen, hogy azok
az eszmék, amelyek miatt milliók harcba szálltak és meghaltak, hogy azok
nyomtalanul eltűnjenek a világból. El kell jönnie az időnek, amikor ezek az
eszmék újból diadalra fognak jutni. És ha mi már nem is érjük meg ezt az
időt, el kell jönnie az emberiség jobb jövője idejének.

536
 Nagykovácsi napló

Greszl Ferenc: Napló744

1944. december 24.

Tegnap este óta nincs villany. Bombatalálatot kaphatott a szentendrei áramel-
osztó. Így rádiót sem hallgatunk. Tegnap még megjött az újság. Azt hiszem,
sokáig ez lesz az utolsó. A budapesti rádió legutóbbi hírei arról tudósítot-
tak, hogy Székesfehérvárt elfoglalták az oroszok.745 Az oroszoknak az általuk
megszállt területen már saját rádiójuk van. Ez Petőfi Rádió néven mutat-
kozik be, s bejelentette Gödöllő elfoglalását.746 Felhívást tett közzé, hogy a
lakosság ne meneküljön, és azzal nyugtatgatta a nőket, hogy az oroszok nem
fogják őket zaklatni, s ne higgyenek a fasiszták rágalmazó propagandájának.
Máriaremetéről az egyik szervita testvér pár nappal ezelőtt úgy mondta; ami-
kor az oroszok Makóra érkeztek, nem bántották a papokat, s azok háborítat-
lanul folytathatták lelkipásztori munkájukat. Az orosz helyőrség parancsnoka
mindössze arra kérte őket, hogy hálaadó szentmisét celebráljanak. A Pater
Superior ünnepélyes „Asperges”-be747 kezdett. A szerzetes testvérek vidáman
kuncogtak a remek ötleten.
A főváros pesti oldalát körülzárták az oroszok. Fót irányából napok óta
ágyúdörgés hallatszik. Fiainkat748 Kispesten és Erzsébeten vetették be.749

744 Korábbi megjelenés: Pájer 2007, 41–58.

745 Székesfehérvárért birtoklásáért a harc 1944. december 22-én indult meg, és december
23-ra a szovjet csapatok már elfoglalták a várost.
746 Gödöllőt 1944. december 12-én foglalták el a szovjetek.
747 A pálosok esti befejező imádságából, a szenteltvízhintés szertartásából van (Asperges
me Domine, hyssopo et mundabor… – Hints meg engem, Uram, izsóppal és megtisztulok…).
Utal az imádság, a magány és a vezeklés hármasságára is.
748 A községből soroztak be a 22. SS-lovashadosztályba katonákat, akiket a pesti arcvonal
déli részén vetettek be.
749 Ekkor még az arcvonal Soroksár körül volt, a mögöttes területeken (Kispest) az ellátó
egységek lehettek.

537
Tegnap néhány anya és leány meglátogatta őket. Karácsonyi csomagot vit-
tek nekik. Ma is átment pár asszony. Némelyek egészen a front közelébe
merészkednek. Vajon sejtik-e az asszonyok, hogy miféle veszély leselkedik
rájuk? Tegnap két orosz tank állítólag egészen a Keleti pályaudvarig beme-
részkedett.750 Vecsésről iszonyú hírek érkeznek. Az oroszok szörnyű tombo-
lást visznek végbe a nők között. Az ellentmondó hírek hallatán nem tudni,
mi lehet az igazság.
A községben állomásozó baranyai honvédcsapatok tábori lelkésze járt
éppen nálam, aki azt mondta, hogy a csapatok demoralizálódtak. Az oro-
szokhoz átállt Vörös János honvédtábornok repülőgépről röpcédulát szóra-
tott közéjük. Megmutatott egyet, amiben a tábornok felszólítja a honvéde-
ket, hogy szüntessék be a harcot az oroszok ellen. Ha megadják magukat,
sértetlenül visszatérhetnek családjukhoz. Elmondta még, amikor Gödöllőnél
állomásoztak, az oroszok hangszóróval baráti találkozóra hívták a tiszteket.
Garantálták szabad visszatérésüket. Néhányan eleget tettek a meghívásnak,
s ezek sértetlenül és lelkesülten jöttek vissza. Odaát magyarul beszélő oro-
szok fogadták őket. Cigarettával és étellel kínálták őket, s barátságos, kedélyes
hangnemben beszélgettek velük. Azzal a meggyőződéssel jöttek vissza, hogy
az oroszok rémtetteiről szóló német propaganda szemenszedett hazugság.
Ezek a tisztek Gödöllőn maradtak, és átálltak az oroszokhoz.
Délután a Tisza-kastélyban751 jártam. A bánáti Geraldine nővér hívott
meg a gyermekek karácsonyi ünnepségére, aki a Svéd Vöröskereszt oltalma
alatt 40 zsidó gyermeket és azok zsidó tanárnőjét gondozza. A gróf intézője,
Scholcz E.752 és felesége nagyon izgatott. Úgy hallották, hogy az oroszok már
Zsámbékon753 járnak, a Székesfehérvár és Bicske között állomásozó honvéd-
csapatok mind átálltak az oroszokhoz.754 A front teljes hosszában megingott.
Az oroszok Zsámbék és Budakeszi érintésével megindultak a főváros felé, rö-

750 A hír kacsa volt, a Keleti pályaudvart csak 1945. január 13-án érték el a támadók.
751 Teleki–Tiszta-kastély, Nagykovácsi, Kossuth Lajos utca 2.
752 Scholcz Ernő.
753 Zsámbékot 1944. december 24-én érték el a szovjet csapatok.
754 A híresztelés alaptalannak bizonyult.

538
videsen ideérnek. Az erdőből lövések tompa zaja hallatszik. Ha mindez igaz,
nemsokára bezárul a gyűrű Budapest körül.
A háború mindinkább felénk közeledik. A jelek nem a legjobbak. A né-
met csapatok ma délelőtt 11-kor elvonultak. A Bécsi út talán még szabad.
A honvédcsapatok is elvonulásra készülődnek. 4 órakor a templomnál kell
gyülekezniük. A tábori lelkész még szeretett volna éjféli misét tartani, ám az
eligazításnál olyan parancsot kaptak, hogy azonnal vonuljanak Budapestre,
részt venni annak védelmében. A tisztek mind eltűntek. Valószínű, már ko-
rábban elmentek, civil ruhát öltve, hogy a nagyvárosban felszívódjanak. A tá-
bori lelkész tanácstalan. A katonák arra kérik, vegye át a parancsnokságot.
A telefon-összeköttetés minden irányban megszakadt. Saját felelősségére
kell cselekednie. Úgy dönt, kivárja, míg besötétedik, s a csapattal csak azután
indul el befelé, Budapestre.
December 8-a óta egy Budapestről kivont lovasrendőr-egység is itt állo-
másozik. Tata, illetve Komárom irányába kellett volna továbbvonuljanak, de
hetek óta ellentmondásos parancsokat kapnak, s így itt ragadtak. Parancsno-
kuk optimista. Abban bízik, hogy hamarosan visszatérhetnek Budapestre, s
az oroszok ezután is rendőri feladatokkal bízzák majd meg őket. A legénység
megoszló véleményen van, néhányuk már civil ruházatról is gondoskodott.
Az oroszok már csakugyan Zsámbékon vannak. Pár civil és két Wehr­
macht-katona érkezik, akik befelé, Budapestre igyekeznek.
Budakeszi felől ágyúdörgés hallik. Már az erdőben is oroszok lennének?
Vagy odafenn még a mieink vannak? Zöld és vörös világítórakéták cikáznak
az erdő felett.
Jó órája, hogy az utolsó napsugár is elköszönt. Közeledik az éjszaka, hogy
sötét lepellel borítsa be a falut. Csak a csillagok ragyogása az égen s a sápadt
holdfény jelzi az éjszaka jövetelét. Fokozatosan elcsendesül minden. Csak a
világítólövedékek szabályosan ismétlődő detonációja rázza meg néha a leve-
gőt, különben minden csendes. A honvéd utolsó teherautója is elment. A tá-
bori lelkész is elköszönt, felvéve hátizsákját. Éjfél van. Hihetetlen, milyen
csend van, mintha még a levegő is visszafogná lélegzetét. Anyám és apám
már régen alszik, de az én szememet kerüli az álom. Időnként kinézek a ház
elé. Egyáltalán nem érzem a hideget. A Scholcz család talán már Pasaréten
van. Nagyon félnek az oroszoktól. Vajon védettebbek-e Budapesten? Legyen

539
minden Istennek akarata szerint! A csend szinte dermesztő. Szenteste van,
ám az ablakokban egyetlen árva fénysugár sem látszik. Idén az éjféli mise is
elmaradt. „Csendes éj, szentséges éj…” – szólt azelőtt az ének, vidámságot
hozván szívünkbe, s midőn a hívek kijöttek a templomból, a hegyről a fúvó-
sok ezzel a csodálatos dallammal köszöntötték a szentestét. A karácsonyfa
gyertyái már rég kialudtak, s csak a Hold és a csillagok vigyázzák az alvók
álmát. A hídon állított őrszem is elszenderedik, s most a korlátra hajolva,
távoli falujáról, feleségéről és gyermekeiről álmodik; akik tán katona apju-
kért imádkozva, pont a karácsonyfa alatt térdepelnek… s kicsinyke gyertyát
is gyújtanak érte… Nyugovóra térnek… Nagyon elálmosodtam. Halkan dú-
dolgatom magamban: „Csendes éj… Szentséges éj… Mindennek álma mély.
Nincs fenn más, csak a drága szent Pár…”

1944. december 25.

Az éjszaka keveset aludtam. Azt álmodtam, hogy már itt vannak az oroszok,
de még minden csendes. Öt óra van. A hajnali harangszó ünnepélyesen tör át
a reggeli sötétségen. Hatkor mise lesz. A falu ébredezik. Jézus megszületett!
Bátorság és bizalom! Isten kezében vagyunk, aki szeret minket, aki a
szentséges éjen egyszülött Fiát adta nekünk. Aki békét és megbocsátást ho-
zott közénk. Aki nem halált, hanem életet akar, nem híve a háborúnak, s
békességet ígér a jóakaratú embereknek. Ő oltalmazzon minket! A jövendőt
is az Ő kezéből várjuk. Szeretete mindannyiunkat körülvesz. Az ismeretlen
jövő miatt aggodalommal telt szívvel, mégis bizalommal fordulunk a Gyer-
mekhez, aki Isten megtestesült szeretete, és akinek jászolához visszük min-
den gondunkat és kérésünket.
E gondolatokkal, az Atya- és Fiúistenbe vetett feltétlen hittel és bizalom-
mal készültem a szentbeszédre. A szentmise nyomott légkörben kezdődött.
Mégis, midőn legszebb karácsonyi énekeink felcsendültek, a gond és féle-
lem hamarosan feledésbe merült, s az egész egyházközség áhítattal énekelte:
„Szentséges éj! Legszentebb éj! Sötétséget áldd meg, jöjj le hozzánk, szép,
kedves égi fény…”
A hajnali mise után, fél nyolckor még a pásztormisét is megtarthattam, de
a nagymisére már nem kerülhetett sor. Fél tízkor, a második harangszó után,
futótűzként terjedt el a faluban a hír: Itt vannak az oroszok! Óvatosan kiné-

540
zek az ablakon, és látom, amint szőrmesapkás katonák tűnnek fel előresze-
gezett géppisztollyal. Az emberek a falu alsó része felől futnak. Az udvarba
tartva látom, amint egy orosz jön befelé. Német katonákat keres. Mindenho-
va benéz, és azt kérdezi, rendőr vagyok-e. Pap vagyok, mondom. Hosszasan
tanulmányozza a reverendám, majd azt kérdezi: tényleg pap vagyok? Kérdé-
se rávilágít, hogy tudomásuk van az itt állomásozó rendőrcsapatról. A szo-
ba falán függő feszületre és a reverendámra mutatva ismételten mondom:
katolikus pap vagyok. Megnyugodván kezet nyújt, és tört magyarsággal így
szól. „Ruszki nem bánt pop” – az oroszok nem bántják a papokat, majd mo-
solyogva továbbáll.
Az oroszokkal való első találkozásom kellemes csalódást hozott. Megle-
het, ők is másra számítottak.
A községet hamar megszállták. Senki sem tanúsított ellenállást. A civil
ruhás rendőröket szabadon engedték, ám az egyenruhásokat beterelték az is-
kolába. Oldalfegyverüket, karabélyukat egyenként hozzák le a tűzoltószertár-
hoz, hogy átadják az oroszoknak. Azok a fegyvereket összetörik, és halomba
dobják. A lefegyverzetteket visszaküldik az iskolába. Végül a rendőrparancs-
nokra is sor kerül. Átadja pisztolyát és a tűzoltószertár kulcsát, ahol eddig
a személyautója állt. Amint a kocsit előhozzák, egy orosz beül és elhajt, a
rendőrtisztet pedig visszavezetik az iskolába.755
Az oroszok úgyszólván végeláthatatlan tömegben özönlenek. Hamarosan
ellepik az egész falut. Jönnek, mint a birkanyáj. Egyesek sietősen, mások las-
sabban. Egyáltalán nem keltenek valami katonás látszatot. Némelyikük meg-
áll a kútnál, vizet merít s iszik. Mások bemennek a házakba. A sok ember
között néha egy-egy hármas vagy négyes fogatú hintó is feltűnik. A fáradt
lovakat kifogják, s az udvarokból befogják a pihent rendőr- és igáslovakat.
A katonák között egyenruhába öltöztetett gyermekeket – 14–15 éves fiúkat –

755 A Nagykovácsi községben 1944. december 25-én fogságba esett rendőrökből legalább
ketten a szovjet fogságban haltak meg: Ferke József altiszt (1917–1948) és Magyar Imre
tizedes (1907–1946). http://www.katonakagulagon.hu/index.php?page=adatlap&type=pri-
soner&id=49887; http://www.katonakagulagon.hu/index.php?page=adatlap&type=priso-
ner&id=33956, 2018. július 1.

541
is látni. Feltűnő, hogy az oroszok közül sokan fegyvertelenek, csupán lapáttal
és ásóval vannak felszerelve.
Egy kis csoport a plébániára tart, egyikük kisebb ládát cipel a hátán, és
így kiált: „Antenna, antenna!” Felmutatok a háztetőre, ám ő a rádióra mutat.
Nincs áram, mondom, és bizonyításképpen fordítok egyet a villanykapcsolón.
Az orosz legyint, majd újra a rádióra mutat, és azt mondja: antenna, és az
asztalra teszi a ládát. Most értettem csak meg, mit akar, és kihúzom az an-
tenna banándugóját a rádióból. Azonnal elveszi, és bedugja a ládába, amiben
egy rádiótelefon-készülék van. Időközben két tiszt és egy tiszti egyenruhát
viselő nő is bejön a szobába. Hellyel kínálom őket, leülnek. Fejbiccentéssel
üdvözöljük egymást. A rádiós katona egy gombot tekerget. Német parancs­
szavakat hallok, ő továbbtekeri. Morzejelek, ez lehet a keresett állomás. A nő
és a tisztek kiterítik a térképet, és keresnek valamit. A nő felém fordul, és azt
kérdezi: Nagykovácsi? Bólintok. A tiszt diktál, a katona a telefonkagylóba ki-
abál. Gyakran elhangzik a szó: Nagykovácsi. Órát kérnek, előveszem a zseb­
órámat, és megmutatom, a nő leolvassa az időt, a katona pedig bemondja a
telefonkagylóba. Tovább nézik a térképet, egyikük északra mutat, és kérdezi:
Szentiván? Igent bólintok. Ebből megtudtam, hogy nem szándékoznak köz-
vetlenül Budapest felé vonulni, előbb Szentivánra és Vörösvárra756 mennek,
hogy a Bécsi utat és így a Budapestet körülvevő gyűrűt északnyugaton is
lezárják. Az egyik tiszt dohányt vesz elő a zsebéből, és cigarettát akar sodorni.
Mikor rájövök, mit akar, megkínálom a tárcámból. Mindenki vesz, és rágyújt.
A katona fogja a ládáját, és elmegy. A többiek még maradnak, élvezettel do-
hányoznak és beszélgetnek. Jó öt perc után felállnak, kezet nyújtanak, és el-
mennek.
Csodálkozva néztem utánuk. Igazán rendes és korrekt módon viselked-
nek. Ismét kellemes meglepetés ért. Előítéleteimet sürgősen korrigálnom
kell. Ezek itt illemtudó és kulturált emberek voltak.
Éppen a templomból jöttem. Átmentem, hogy bezárjam az ajtót. Ma
már aligha tarthatok több misét. Martl testvér, a sekrestyés nagyon elfog-
lalt. Az első világháború alatt orosz hadifogságba esett, s ott valamennyire

756 Pilisvörösvár.

542
megtanult oroszul. Most tolmácsolnia kell. Háza tele van oroszokkal. A ka-
tonák özöne alábbhagy. A főutca teljes szélességében, forgolódva haladok
előre-hátra. Egyesek bemennek, mások kijönnek a házakból. A parókián is
nagy jövés-menés. Néhányuk egészen igénytelen, pohár vizet, darab kenyeret
kér, majd továbbmegy. Mások asztalhoz ültek, és elpusztították a karácsonyi
ebédet. Egyikük sem időzik sokáig. Úgy látszik, adott időre el kell foglalniuk
a hátralévő falvakat, egészen le a Dunáig.
Délután 3 óra. A harcoló alakulatok vonulása már befejeződött, csak ki-
sebb csoportok portyáznak a faluban. A parókiára is bejön egy ilyen csoport.
Vezetőjük egy meglehetősen kövér, fegyvertelen orosz, aki sántikálva a bot-
jára támaszkodik. Sötét tekintetű, az arckifejezése kifejezetten bizalmatlan.
A szoba közepén megáll, körülnéz, az íróasztalra mutat, és mormog: burzsuj?
Időközben az apám is belép a szobába. Mellényén megcsillan az óralánca.
Az orosz hamar felfedezi, és azt kérdezi: Óra? „Igyí szuda!” (gyere ide) – és
a láncra mutat. Mi azt hisszük, arra kíváncsi, mennyi az idő, és mindketten
az óránk számlapjára nézünk. Ám ő nem a pontos időre kíváncsi, apámhoz
lép, elveszi tőle az órát, s láncostul elteszi, majd hozzám lép, és ugyanezt te-
szi velem is. Arcizma sem rándul, amint kísérőivel együtt távozik. Apámmal
egymásra nézünk, és megállapítjuk: Nos, az óráinktól már „felszabadítottak”
bennünket. Az első kellemetlen meglepetés…
A harcoló alakulatok, akik olyan korrekt módon viselkedtek, már heted-
hét határon túl járnak. Úgy tűnik, a most érkezők az igaziak.
Délután a rendőröket fogolyként elvezették Telki irányába. Gyalog vol-
tak, kísérőik lóháton követték őket. Többségük kabát nélkül volt. Meleg
szőrmekabátjuk zsákmányként az iskolában maradt. Községszerte oroszok
hemzsegtek. Sok férfimód öltözött nő is van köztük. Meggyötört, vad arcuk
van. Rusnya baka-banyák. Csak elvétve tűnik fel köztük egy-egy nőiesebb
arcú. A házakat járó csoportok nem kérnek sem kenyeret, sem vizet. Ezeket
nem az éhség és szomjúság hajtja házról házra, hanem órák és más érték-
tárgyak. „Germanszkij szoldát”-ot keresnek: a szekrényekben, az ágyban, a
mellényzsebben, a padló alatt, amit bottal kopogtatnak végig, és viszik az órá-
kat, a fülbevalókat, és a sült kolbászt is megdézsmálják, és különös örömmel
kurjongatnak a bor láttán. Nyoma sincs az első jó benyomásnak. Az oroszok
apránként kimutatják igazi arcukat.

543
 Leszáll az éj. Nem merünk lefeküdni. Egyetlen petróleumlámpánk egész
éjszaka ég. Jó, hogy van még egy kis petróleum idehaza. A gyertyát is kéznél
kell tartani. – Karácsonyi gyertyák. – Az ajtókat nem érdemes bezárni. Ha
zárt ajtót találnak, dörömbölnek, ordítoznak, szitkozódnak, feltörik az ajtót, s
mindent szétdobálnak a házban. Legjobb, ha mindent tárva-nyitva hagyunk.
Újabb harcoló alakulatok érkeznek. Van, aki csak melegedni jön. Egész éj-
jel fűtünk. A széken bóbiskolunk, míg a következő csoport meg nem érkezik.
Az oroszok olyanok, mint a nagyra nőtt gyermekek. Az utcán csoportosan
vonulnak, karácsonyi gyertyával a kezükben. Libasorban menetelnek, egyik
a másik után, s közben énekelnek. A gyertya fénye nagyon tetszik nekik, és
láthatóan különös élmény számukra. Egyiküknek leégett a gyertyája, és bejött
hozzám, hogy újat kapjon. A cserépkályhához ül melegedni, pont anyámmal
szemben. Nézelődik, majd anyámra mutatva megszólal: „Mama?” Bólintok.
Azután ismét azt mondja, „mama”, és önmagára mutat. Azt akarja mondani,
hogy neki is idős édesanyja van otthon. Majd így szól hozzánk: „vojná nem
jó” – a háború nem jó.
Éjjel visszatér a délutáni zsebtolvaj, öt-hat katona kíséretében. Mindent
átkutattak. Zseblámpa van nála. Mindegyik katonának a kezébe nyom vala-
mit: az írógépet, a lemezjátszót, a bőrmappámat, a rádiót és a perselypénzt.
A dagadt megy elöl, a többiek meg utána. Az összes szobát átnézik. Kifelé
menet az utolsó a kezembe nyomja a perselypénzt, egy köteg húszpengőst.
A szobába visszatérve látom, hogy a rádió is maradt. Ráborítom a terítőt.
Még sokan jönnek az éjjel, asszonyok és lányok után koslatva. Végigjárják
a szobákat, és átkutatják az ágyakat. Csalódottan távoznak. Szegény asszo-
nyok, mi vár ma éjjel rátok! Isten óvjon benneteket!

1944. december 26.

Karácsony másnapja. Nyilvános istentiszteletet nem tarthatok. Az emberek
nem hagyják el otthonukat. Az oroszok ma is ki-be járkálnak mindenhol.
Ahol nem tartózkodnak otthon, onnan mindent elvisznek, vagy összetörik az
edényeket és a poharakat. Ez történt özvegy Pitznél is, aki még 24-én bement
Budapestre a fiához, és nem tudott már hazajönni. Zárt ajtók mögött, csendes
misét tartok. A kis Mandl Móci ministrál a szomszédból. Ő képviseli most a
híveket. Martl testvér, a sekrestyés sem jöhetett. Átmenetileg a harangok sem

544
szólnak, legalábbis amíg a harcok tartanak. A szentmisét az egész községért
ajánlom fel, különösen a meggyötört fiatalasszonyokért és lányokért.
Megkezdődött a harc Budapestért. A sztálinorgonák egész nap dörögnek,
a templom ablakai csörömpölnek, rezegnek. A detonációtól rázkódik a föld,
a templomban minden inog, mintha földrengés lenne. Csak most tudatosul
bennem, mekkora ellentét húzódik a gyűlölet és a szeretet, a háború és a béke
között. A Béke Fejedelméhez, Krisztushoz imádkozom, aki gyermekként ne-
künk született Betlehemben, s engesztelő áldozatot mutatok be az oltárnál,
miközben alig egy kilométerre innen gyilkos lövések dördülnek, dörögnek
az ágyúk, bombák robbannak, az emberek ölik, gyilkolják egymást, tombol a
gyűlölet harca az asszonyok és a gyermekek szorongatott félelmében, házak
omlottak össze, a nyugati keresztény kultúránk minden vívmánya és ennek
műve porrá lesz…
Az utcán mindegyre újabb csapatok vonulnak keresztül. Az oroszoknál
bezzeg nincs emberhiány. Talán már a budai Széna térig nyomultak előre.757
Délután 2 órakor légi harc dúlt felettünk. A német repülők elhúznak Esz-
tergom irányába. Lángnyelvek villognak, ropognak a gépfegyverek. Itt nálunk
egyetlen gép sem zuhant le. Az orosz gépek is eltűnnek kelet felé. Nem bom-
báztak bennünket.

1944. december 31.

Ma B. némettanár járt itt. Szepességi származású, jól tud szlovákul, és oroszul
is ért. Az oroszokról úgy tudja, Varsó elesett.
A plébánián az orosz tisztek ma ünnepi vacsorát rendeztek. Magukkal
hozták a szakácsukat, aki kora délután óta a konyhában serénykedik. Nekem
is hozott kóstolót a főztjéből. Finom, ízletes. Amikor rámondtam, „harasó,
harasó!” – nagyon jó –, a szakács arca ragyogott a boldogságtól. Ezek tényleg
nagyra nőtt gyerekek! Kár, hogy nincsen jobb vezetésük.
A katonák tele kanna bort hoztak. Apámnak innia kellett belőle egy po-
hárral, hogy lássák nem mérgezett-e. Csak kis idő múlva, látván apámon,
hogy vidám és egészséges, szolgálták fel a bort. Az ünnepi lakoma alatt sen-

757 A Széna teret a szovjet csapatok csak 1945. január végén érték el.

545
ki nem közelíthette meg az ebédlőt. Őröket állítottak a ház bejáratához, az
előszobába és az ebédlőbe is. Az étel és a bor nagyon ízlett a tiszteknek. Jó
hangulatuk kerekedett és vidáman dalra fakadtak, de még éjfél előtt asztalt
bontottak s elmentek.
Ezekben a napokban értesültünk első ízben arról, hogy a megszállás tő-
lünk is halottat követelt. Weiss József, a Fővárosi Vízművek alkalmazottja, aki
december 24-én Budakeszin, az erdei vízműnél teljesített szolgálatot, decem-
ber 25-én belehalt gránátszilánk okozta sebesülésébe. Tisztességes, jó ember
volt. Felesége, lánya és fia gyászában az egész község osztozik.

1945. január 1. Újév.

Tegnap nem tarthattuk meg az ünnepi hálaadó misét, s ma az újévi misét
sem. Csak egyetlen, szerény csendes misét celebráltam pár asszony és leány
jelenlétében. Még mindig zárt ajtó mögött miséztem. A hívek tudják, és aki
tud, 9 óra előtt bejön a sekrestyén át. Napközben a lányokat és asszonyo-
kat nem molesztálják. Legfeljebb mosni, főzni és krumplit hámoztatni viszik
őket. A szentmisén Isten áldását kértük az újévre, a békére, a csatamezőn
harcoló férjekre és fiaikra.
Éjszaka új vendégeink érkeztek. Tábori kórházat rendeztek be a plébánián.
Egy orvos, egy orvosnő meg az ápolószemélyzet jött, s berendezkedtek ná-
lunk. Szegényes, primitív és szörnyen koszos felszerelésüket teherautón hoz-
ták utánuk. Beteg nem volt velük. Nagyon fáradtak, a földön fekve alusznak.
Egy emberük fennmaradt őrködni, s kitűzi az ajtóra a vöröskeresztes zászlót.

1945. január 3.
Ma délután 2 órakor kiürítették a plébániát. Az orosz kötelékek özönlenek
vissza Budáról, és Telki meg Perbál felé vonulnak tovább. Négy óra körül
abbamaradt a vonulás, alig van pár orosz községben. Azt mondják, a németek
betörtek Komáromnál, egészen Piliscsabáig, Szántóig és Szobig.758 Az oro-
szok nagyon izgatottak. Valami történhetett.

758 A Budapest felmentésére indított első német offenzíváról, a Konrad I. hadműveletről van
szó. 1945. január 3-án a németek a Bajna–Nagysáp–Mogyorósbánya-vonalat érték el, január

546
 Ma megtettem az első sétámat december 24. óta. Meglátogattam a régi
iskolaigazgatót, a nyugalmazott Moussoong-t. Nagyon beteg. A ház üres, in-
nen is kivonultak az oroszok. Csupán a falu szélén látni még néhányat. Fiatal
oroszok voltak nála beszállásolva, akik nem voltak tekintettel a korára s be-
tegségére. Elhoztam neki a szentségeket, s örül, mint a gyermek. Ma éjszaka
biztosan több nyugalma lesz, mint eddig, amikor egész éjjel ki-be járkáltak
nála az ajtón.
Az idő megenyhült, az égbolt felhős.

1945. január 4.
Este óta nagy pelyhekben hull a hó. A hótakaró egyre vastagabb.
Éjszaka ismét látogatók jöttek. Fiatal, jól táplált, új ruhába öltöztetett oro-
szok érkeztek vadonatúj oldalkocsis motorkerékpáron. Lányokat kerestek.
Lányainkat és asszonyainkat jó védőangyalaink vigyázzák. Veszély köze-
ledtével villámgyorsan cselekszenek, álcázzák magukat, elrejtőznek, vagy el-
szántan kimenekülnek az ablakon. Nyilván a félelem és irtózat is hajtja őket.
Ma éjjel nem kellett soká félniük. Az oroszok egy óra múltán elszágul-
dottak Buda felé. Ezt követően nyugodt éjszakánk volt. Néhány órát háborí-
tatlanul alhattunk.
Egész nap szitál a hó. Helyenként oroszokkal zsúfolt szán hagy nyomot
az úton. Lóháton néhány kozák is érkezik. Szőrmebundájukat vastagon bo-
rítja a hó. A férfiaknak hólapáttal kell gyülekezniük a községházánál. Egy
részük a Telkire vezető utat tisztítja, másik csoportjuk a Budára vezető útról
lapátolja el a havat.

1945. január 6.
Ma vízkereszt ünnepe lenne. Karácsony óta azonban egyformák a napok, nem
ismerünk sem vásár-, sem ünnepnapot. A harangokat még most sem kon-
díthatjuk meg. A napszakok múlását csak a monoton ágyúszó és a sztálin­
orgonák nyomasztó zaja jelzi.

4-én a Dorog–Sárisáp–Szomor-vonalig jutottak. Piliscsabát, Pilisszántót és Szobot nem fog-

lalták vissza a Konrad hadműveletek során a németek.

547
 A mai szentmisén viszonylag sok lány és asszony vett részt. A férfiak csak
hajnalban tértek vissza. Egész éjszaka havat lapátoltak, s befelé egészen a
Pasarétig meg kellett tisztítaniuk az utat.
A szentmise után megérkezett L., a főjegyző. Az államigazgatás még
egyáltalán nem működik, és szeretné szolgálatát a továbbiakban felajánla-
ni. Ligeti, a községi írnok karácsony óta a remetehegyi Remete-barlangban,
Mária­remete környékén tanyázik. Nagy és Soltész a szénbányában rendez-
kedtek be. Kálmán fent van Petrovicsnál. Elkülönülnek a lakosságtól, „magyar
kolóniát” alkotva. Elemes rádiókészülékük van, amint a magyar nyelvű orosz
híreket hallgatják, s követik az oroszokhoz átállt tábornokok: dálnoki Miklós
Béla és Vörös János utasításait. Így aztán jól tájékozottak az új kurzus felől.
Az orosz katonák német nyelvű röplapokat osztogatnak Sztálin napipa-
rancsával, miszerint az orosz csapatoknak győzedelmesen Berlinig kell vo-
nulniuk, hogy a német medvét a saját barlangjában verjék meg. Az oroszok
honvédő háborúja a békeszerető és szabad orosz nép győzelmével kell vég-
ződjék.

1945. január 10.

Kovácsi759 orosz helyőrséget kapott. A parancsnokságot a gyógyszertárban ál-
lították fel. Ligetit760 főjegyzőként alkalmazzák. A hidegkúti parancsokságon
megelőzte Lázárt,761 és feljelentette mint kapitalistabarátot és népellenséget.
Listát állított össze a lehetséges bűnösökről, és így elérte, hogy főjegyzővé ne-
vezzék ki. Proletár származását igazolandó ócska ruhákban jár. Csupán 1944
ősze óta él a községben, kisegítőként alkalmazták a községházán. Veszprém-
től került ide. Bayer (Dóra) János a tolmácsa, aki az első világháborús orosz
fogság alatt tanult meg oroszul.

759 Nagykovácsi.
760 Ligeti László, 1945 előtt községi írnok.
761 Lázár Gyula korábbi főjegyző, 1945 tavaszáig látta el. Ekkor Ligeti Lászlót bízták meg
a szovjetek a főjegyzőségi feladatokkal, azonban 1945 áprilisában Ligetit letartóztatták, majd
rövid idő múlva elengedték, de hivatalát már nem foglalta el. Májusban már Nagy László volt
a vezetőjegyző.

548
 Ma mindketten meglátogattak és bemutatkoztak. Bayer ünnepélyes ki-
nézetű volt vasárnapi öltönyében, ám Ligeti szakadt göncei egészen groteszk
hatást keltettek. Ligeti arra kért, hassak oda az emberekre, hogy mostantól
csak magyarul beszéljenek.762 Szeretné elérni az orosz katonai hatóságoknál,
hogy a községből senkit se hurcoljanak el. Már megbízást kapott, hogy ál-
lítsa össze és adja át a Volksbund vezetőinek és tagjainak listáját. Ő azonban
csak azokat akarja a listára felvenni, akik még novemberben Németországba
menekültek. Az itt maradottakat, mint hazafiakat és magyar érzelműeket,
védelmezni kívánja. Csak az asszonyoknak és leányoknak kellene barátsá-
gosabban viselkednie az orosz katonákkal, és nem kellene vonakodniuk ezek
óhajaitól…
Ligeti, mint vallja, régi kommunista. Azt mondja, az oroszok és a kommu-
nisták nem ellenzik a vallást és a templomot. Átadta a helyőrségi parancsnok
kérését, hogy ezentúl az istentiszteletek legyenek nyilvánosak, mint békeidő-
ben. Az oroszok arra törekszenek, hogy helyreállítsák a rendet és a békét az
országban.

1945. január 12.

Pestet elfoglalták az oroszok. A hidak romokban hevernek. A Víziváros,
Várhegy és Tabán még német kézen van.763 A gyűrű egyre szorosabb a vé-
dők körül. A németek komáromi előrenyomulása a Bicske–Szob-vonalon
megtorpant.764 A havazás jól jött az oroszoknak. Néhány fiatalembert helyi
rend­őrségi szolgálatra osztottak be. Vörös karszalagot kaptak, az orosz tábori
rendőrség alá vannak rendelve, s azok parancsainak kell engedelmeskedniük.

762 Nagykovácsi német nemzetiségi falu volt.

763 Ezeket valóban tartották még a németek, sőt a Sas-hegy, Gellérthegy, Kissvábhegy és a
pesti hídfő egy része is még a német–magyar csapatok kezén volt.
764 A Konrad II. 1945. január 11-én érte el a legmélyebb előrejutást Pilisszentkeresztnél.
Az arcvonal az Esztergom–Dorog–Csolnok–Zsámbék–Mány–Bicske-vonalon nem jutott to-
vább.

549
1945. január 15.
A vörös rendőrség tegnap felszólította a lányokat és asszonyokat, hogy menje-
nek a községházára. Egy részüket hazaengedték, másikukat viszont Pátyra vit-
ték, bizonyára lövészárkot ásatni. Pár férfi, köztük Thern tanító is velük ment.

1945. január 20.

Tegnap néhányan visszatértek a sáncmunkáról. Leányvárnál voltak, egészen a
legelső vonalban, ahonnan látni lehetett a német katonákat. A golyók a fejük
fölött repkedtek.
A Trendl vendéglőnél765 orosz vágóhíd működik. Marhát, borjút, birkát és
sertést vágnak. A fejet és lábakat levágják, és egyszerűen eldobják a belsősé-
gekkel együtt. A kertek mögött számtalan elhullott ló, tehén és birka megfa-
gyott teteme hever.
Szerencse, hogy ilyen hideg van, és a hőmérő mélyen nulla fok alatt mu-
tat. Budán kevés az élelem. Szinte mindennap jönnek oroszok, átkutatják a
házakat, élelmet keresnek. Különösen a savanyú káposzta ízlik nekik. Mikor
bejönnek, többnyire ez az első szavuk: káposzta, káposzta. Ahogy a mi embe-
reink is megtanulják a legfontosabb orosz szavakat (néhányan már egész jól
beszélnek oroszul), az oroszok is sok magyar szót tanulnak.
Mióta odabenn a városban az utcalányok önként az oroszok rendelkezé-
sére állnak, s azok kielégíthetik vágyaikat, asszonyainkat és leányainkat sem
zaklatják annyira. Már a bor is elfogyott. Az első napokban, amikor még teli
hordók sorakoztak a pincékben, sokat elpocsékoltak. Az oroszok egyszerűen
belelőttek a hordóba, és egész kanna bort ittak ki egyszerre. Részegségükben
brutálisan viselkedtek, tomboltak és őrjöngtek. Még jó is, hogy a lövések he-
lyét nem tömték be, és a bor elfolyt.

1945. január 25.

Telki irányából kozákok jöttek, és hajtóvadászatot rendeztek a férfiak után.
Aki tehette, az erdőbe menekült. Sokuknak már nem sikerült megszökni s

765 Nagykovácsi, Kossuth Lajos utca 109.

550
elrejtőzni. Az egyik osztálytermet telezsúfolták a férfiakkal. Az asszonyok ré-
mülten szaladnak a községházára.
Este 8 óra. Az összefogdosott férfiakat még sötétedés előtt elvitték. Ko-
zákok kísérték őket. Az asszonyok egészen a Gyulai utcáig követték őket.
Megnyugtatásul azt mondták nekik, a férfiakat csak munkára viszik. 3 napi
élelmet vihetnek magukkal. Reméljük, hamarosan visszatérnek.766

1945. február 2.
Szép, napos idő, de meglehetősen hideg. Ha igaza van az öregeknek, még
hosszú a tél. Azt tartja a mondás, ha a medve kijön a barlangjából, és meglátja
a saját árnyékát, visszamegy, és még 40 napig alussza téli álmát.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét már kicsit bensőségesebben tart-
hattuk meg. Gyertyáink nem voltak, csak pár oltári gyertya, amikkel nagyon
kellett takarékoskodnunk. Ki tudja, mikor kapunk majd újakat. A gyertya-
szentelés így elmaradt. A szentmisén mégis sokan részt vettek, még az idő-
sebb férfiak is eljöttek. Az énekes misét a lányok és asszonyok kórusa énekel-
te. Prédikációmba belevettem, hogy most, amidőn a szentmiseáldozatot nem
lehet a szentelt gyertyák fénye mellett ünnepelni, a hit fénye és az odaadás
tápláló tüze kell lobogjon és világítson szívünkben. A megszentelt gyertya
csak jelkép. Krisztus azt mondta: „Ti vagytok a világ világossága”. A megpró-
báltatások és szorongattatások napjait nem fogadhatjuk kialvó mécsesként,
nem adhatjuk fel a reményt, hanem ki kell tartatunk, minden szorongattatás
és kísértés dacára. Ne engedjük a fényt kialudni, hanem türelemmel, rendít-
hetetlen bizalommal és a kegyelem erejével a kölcsönös szeretet és egymás
segítése világítson, és ez adjon fényt a többieknek is…
Ma tartottunk először nagymisét karácsony óta. Már régen éltem át a
szentmisét olyan bensőséges áhítattal, mint ma. Már ahogy a hívek a sekres-
tyén át bejőve ünnepélyes csendben elfoglalták a helyüket, az is belső örömöt
tükrözött. Két orosz katonalány is részt vett a misén. Amikor visszatértem a
sekrestyébe, azt mondták: „harasó”, szép volt. Vajon mi érintette meg őket, mi

766 A málenkij robot (kis munka) jelszavával több tízezer civilt hurcoltak el a Szovjetunió
kényszermunkatáboraiba. Közülük sokan sohasem tértek vissza.

551
hatott a lelkükbe? Az ének vagy a liturgia? Talán mindkettő. A két lány eseté-
ben öntudatlanul jött felszínre az, amit Tertullianus már az első évszázadban
szavakba foglalt: „Anima naturaliter christiana” – a lélek természeténél fogva
keresztényi.
Mélyen meghatott, hálás tekintettel hagyták el a templomot. A bolsevista
nevelés mégsem tudta teljesen kioltani ezekből a lelkekből a méltóságot és a
nőiességet.
Semmi sem történik cél nélkül s értelem nélkül ezen a világon. Talán
éppen ez a mi vizsgánk és próbatételünk, hogy a kereszténységtől elidege-
nített embereket segítsük visszatalálni Krisztushoz. Nem kívánom ezzel azt
mondani, hogy a mostani háborút Isten szándékosan vizsgának szánta. Nem,
ezt nem akarhatta, de mégsem akadályozta meg, hanem azért engedte meg,
hogy a két világ között húzódó falak leomoljanak, s megmutassa nekünk:
nem leli kedvét azokban a „világnézetekben”, amelyek elválasztják egymástól
az embereket, lábbal tiporják az emberi méltóságot, az Embert, Isten képét
és hasonmását eltorzítják, és annak vesztére törnek. Az ember vadállattá lesz,
ha valamilyen istenhit nélküli világba taszítják, mégis újra emberré válhat, ha
visszatalál Istenhez.
Mégis mi érinthette meg ezeket az orosz lányokat?
Isten közelsége és lehelete. Meglehet, a kíváncsiság hozta el őket a misé-
re, s mégis ismeretlen, titokzatos érzésekkel és gondolatokkal telve távoztak?
Igen, harasó-harasó, de nem, mint a színházban, ahol az ember tapssal és
vidám ujjongással juttatja tetszését kifejezésre, hanem amikor belülről meg-
érintve, lelkesültségben a boldogság tölt el valakit, és az átélt, kimondhatatlan
érzést nem tudja már más szavakba önteni, mint: mily szép volt, de gyönyörű
volt…
A szentmise után a kántor úr átadott egy német tábori újságot. A férfiak
találták az úton, hólapátolás közben. Alighanem repülőről dobták le. Ebből
megtudtuk, hogy a németek újra Székesfehérvárott vannak.
Ma néhány emberünk visszajött azok közül, akiket a kozákok vittek el.
Oroszországba akarták őket hurcolni, de csak Ercsiig jutottak. Martonvásár-

552
nál súlyos harcok dúltak, az oroszok visszavonulásra kényszerültek.767 Nagy
veszteségeik vannak. Sok a súlyos sebesült, az embereknek át kellett őket
juttatnia a Duna bal partjára. Az oroszok között nagy a zűrzavar, a munka
végeztével senki nem törődött velük, így aztán visszafordultak, és hazajöttek.
A többiek is hazafelé tartanak.

1945. február 12.

Tegnap farsang vasárnapja volt. Régen nagy volt ilyenkor a vígság s az öröm.
Idén az oroszok különös farsangi meglepetést találtak ki. Ismét összeszedték
a férfiakat, asszonyokat és leányokat, és éjjel Szentiván felé vitték, lövészárkot
ásni.
Ma éjjel újból harcoló alakulatok érkeztek a községbe. Ezek nem bántják
az embereket. A plébániára sem jöttek be, megint a székben ülve töltöttük
az éjszakát. Odaát, Pitz kisbírónál sok orosz gyűlt össze az udvarban. A töb-
biek fojtott „hurri-hurri!” kiáltások kíséretében a kertek alatt szóródtak szét.
A plébániakertben is harcállást vettek fel. Az ajtónál őrök állnak, nem léphe-
tünk ki.768 A szoba ablakából mégis mindent figyelemmel kísérhetünk. Az éj-
szaka tiszta. Az oroszok gránátvetővel lövetik a Nagy-Szénást, tüzelésüket
nagy robaj kíséri.769 Világító golyók villannak a sötétben. A hegy felől is lő-
nek. A kertek felől szintén villanásokat látni. Az éjszakát géppisztolyok kat-
togása és gránátok becsapódása tölti be. A robajtól rezegnek az ablaktáblák.

1945. február 13.

Reggelre minden elcsendesedett. Oroszt alig látni. 9-kor átmentem a temp-
lomba. A sekrestyében Pitz Egyedné azzal a hírrel várt, hogy a jelek szerint a
németek kitörtek Budáról. És valóban, a Nagy-Szénás felől német parancs­

767 A Konrad III. hadművelet során Martonvásárt és Ercsit a németek nem foglalták vissza,
de január 26–27-én Martonvásár körül valóban harcokra került sor.
768 A február 11-én este indult kitörés Nagykovácsit nem érintette, a kitörők a környező
hegyekben lévő erdőn haladtak át.
769 A kitörőknek a Nagykovácsi környéki erdőket jelölték ki gyülekezőpontnak, az erdőben
vonuló német és magyar katonákat lőtték az oroszok minden módon, bár ennek eredményét
nem látták, vakon lőtték az erdőt.

553
szavak hallatszanak: vigyázz… itt jobbra… feküdj… S hasonlók. Sok árnyat
lehet látni, de nem tudjuk kivenni, vajon németek-e vagy oroszok. Bemen-
tünk a templomba, és elkezdtem a szentmisét. Néhány idős asszony jött el, és
elmaradhatatlan ministránsom, a Mandl Móci.
Már nem lőnek. A háború zaja nem zavarja a szentmisét. Buda felől is
minden csendes. Ma még a sztálinorgonák is elnémultak, pedig majdnem
mindennap bömböltek a mise alatt.
Amikor szentmise után kijöttem a templomból és bezártam, az oroszok
öt halottat hoztak a templomkertbe, a templom tövébe fektették őket. Mind
az öt halott idősebb orosz katona volt. Akik hozták őket, ismét elmentek.
A halottak délutánig temetetlenül feküdtek. Az arra járó oroszok végig-
tapogatták őket, különböző értéktárgyakat és dohányt keresve. Még a nad-
rágszíjukat is elvették. Estefelé a templom mögött sírt ástak, és koporsó nél-
kül belefektették őket. A helyet kereszttel jelöltem meg. Biztosan családapák
voltak, és valahol a nagy Oroszországban néhány asszony és gyermek ismét
hiába várja haza az urát és az apját…
Egész délután repülőgépek zúgtak felettünk. Az agyagbánya mögül lőtték
őket. A Nagy-Szénás, a Nagy-Kopasz és a Kutya-hegy fölött vörös ballono-
kat lehetett látni, mintha az égből jöttek volna. A repülők biztosan német
gépek voltak, különben nem lőttek volna rájuk. Talán ejtőernyős lövészeket
vetettek volna be?
Az idei húshagyó kedd csakugyan őrült egy nap!

1945. február 14.

A hamvazószerda, ha lehet, még veszettebb volt. A falu történetében egykor
majd „véres szerda”-ként emlegetik. Vérfürdő, borzalom és irtózat árasztotta
el a községet. A háború ismét kimutatta a valódi, ördögi és iszonyatos ar-
cát. Amikor gyűlölet uralja a szívet, az ember igen mélyre süllyed. Kiütközik
belőle a vérre és bosszúra szomjazó vadállat, ami a legszörnyűbb bűnökre is
képes…
A tegnap látott vörös ballonok ejtőernyős élelmiszertartályok voltak.
Szinte kivétel nélkül az oroszok kezére kerültek. A németek feladták a budai
Várat, és kitörtek. Éjjel, meglehet, még az egész Nagy-Szénás német kézen
volt. Nekik dobták le az ejtőernyős élelmiszertartályokat. Az oroszok renge-

554
teg foglyot ejtettek, de az erdőben még mindig sok a német. Néhányan aka-
dály nélkül bejutottak a faluba. Biztosan azt hitték, hogy Kovácsi a németeké.
Az éjszaka nagyon sötét volt. A házat megint szovjet katonák szállták meg.
Egyikük ukrán. A parancsnokuk egy fiatal kapitány.
Az ukrán két német foglyot ejtett a plébánia előtt. Kényelmesen sétálva
jöttek a főutcán, fegyverrel a vállon, az ukrán épp vízért volt a kútnál. Tudott
valamennyire németül. A németek egymás közt beszélgettek. Az ukrán meg-
hallotta a német beszédet. Rájuk üvöltött, lefegyverezte őket, s foglyait a plé-
bániára kísérte. A konyhában leültette őket, elvette a csizmájukat, és hozzám
lépett: „A német csizma olyan, mint a vas.” Leült, lehúzta a kopott bakancsát,
és belehuppant az egyik német csizmájába. Épp jó volt rá, így nagy örömmel
tért vissza a konyhába, és odaadta a német „kamerad”-nak – mert így szólí-
totta – a maga bakancsát.
A foglyok egyike „birodalmi német” volt, a másik „népi német”. Nagyon
éhesek voltak. Az ukrán egy időre elvonult, így zavartalanul beszélhettem a
foglyokkal. Már három napja nem ettek semmit. Kenyerünk volt elég, mind-
kettőjüknek adtam egy-egy nagy karéjjal. Más oroszok nemsokára újabb né-
met foglyot hoztak, aki bácskai származású volt. Őt és az oroszt is kenyérrel
kínáltam. Az orosz dohányt vett elő nadrágzsebéből, és a „kameradokat” is
megkínálta belőle. Ennek fejében elvette az órájukat és gyűrűjüket. Újságpa-
pírból cigarettát sodortak, és élvezettel szívták. Egy orosz meleg levest hozott
a foglyoknak. Azután lefeküdtek a földre, és aludtak. Csak egyikük maradt
fenn, a tornácon őrködve.
Éjfél után hazaért a kapitány. Mindenkit felkeltettek, s elkezdődött a ki-
hallgatás. A kapitány nagyon fiatal volt, kb. 20–22 éves lehetett, foglalkozá-
sára nézve cipész. Gyűlölte a németeket. Szüleit valószínűleg német katonák
ölhették meg. Bosszúra szomjazott. A kihallgatás a szomszéd szobában folyt.
Először a birodalmi németet hallgatták ki, aki az SS tisztje volt. Valamivel
felbőszíthette a kapitányt, mert az ordított, üvöltözött a fogollyal. A kony-
hában a másik kettőt hatalmába kerítette a félelem. Az SS-tisztet nemsoká-
ra elvezették. A többiek reggelig itt maradtak. Halálsápadtan jöttek vissza a
konyhába.

555
 A kapitány a kihallgatás után távozott. Az oroszok és a németek megint
elaludtak. A konyha melletti szobában mi is szunyókáltunk a széken. A kony-
hában egész éjjel égett a benzinlámpa.
Reggel lehetetlen volt átmenni a templomba. Az egész ház dugig volt
oroszokkal. Éjszaka nem is vettük észre, mennyien vannak.
Reggel 9 körül visszajött a kapitány. Bement a szobájába. Az ukrán meleg
levest és kenyeret hozott a foglyoknak. Bizakodva, élvezettel ették a levest.
Egyszer a kapitány géppisztollyal a kezében kilépett a szobából, és kihívta
a konyhából a bácskai származásút. Amikor előjött, a kapitány mutatta neki,
hogy menjen ki az udvarra. Épphogy átlépte a küszöböt, kattogva megszólalt
a géppisztoly, és a bácskai holtan zuhant a földre. Tarkójából vér szivárgott.
Apám éppen fáért volt a fészerben, s holtsápadtan tért vissza a házba. Ha egy
másodperccel hamarabb érkezik, a lövések őt is eltalálják. A kapitány azon-
ban derűsen felnevetett, és így szólt: „Nem félni, papa, ő kutya SS!” A másik
foglyot is kiküldte, akinek le kellett futnia a dombról. Őt is tarkón lőtte.
A kapitány kiélte bosszúját. Leült, és békésen foltozta a cipőjét.
Teljesen felkavarva álltam a konyhában. Az ukrán épp akkor tért vissza, és
vigasztalva mondta: „Ez vojná, vojná nem jó.”770 Hamarosan felmálháztak, és
az egész zászlóalj elvonult. A kapitány is.
Most végre átmehettem a templomba. Amikor kiléptem a plébániáról,
elállt a lélegzetem, és hideg borzongás futott végig a hátamon. Az egész utcát
holttestek borították. Mindenfelé német és magyar katonák feküdtek holtan.
Tarkólövés végzett mindőjükkel. Nem harcban estek el. Hanem védtelenül,
hátulról kapva a halált.

Véráztatta hamvazószerda – halotti szerdává lettél mára!

Szentséges hamvazószerda, ma véres farsangi tánccal szentségtelenítettek
meg!
Ma egyedül voltam, még ministránsom sem volt. A szentmisét a halotta-
kért mutattam be. Nekik már csak Isten irgalmazhat!

770 Ilyen a háború, a háború nem jó.

556
 Ez vojná, vojná nem jó! Valóban iszonyatos és könyörtelen vagy, gonosz
lélek: te háború…
Amikor visszajöttem a templomból, az oroszok már a község határán túl
jártak. Ez itt egy terrorkülönítmény volt. Az összes foglyot irgalom nélkül
legyilkolták. Nekünk csak az a könyörületes feladat maradt utánuk: eltemetni
a halottakat… és imádkozni az elhunytakért…

1945. február 16.

Ma elvégeztük a nagy temetkezést. Az orosz helyőrségi parancsnok meg-
engedte, hogy a halottakat a temetőben temessük el. Hozzájárult a gyász-
szertartáshoz is, csak a halotti beszédet tiltotta meg. Ezt azonban magam
sem akartam volna. A halottak magukért beszélnek. A férfiak két hosszú tö-
megsírt ástak a temető északi részén. Kocsárói, az aljegyző minden halottról
jegyzőkönyvet vett fel. Csak néhányukat lehetett azonosítani. A legyilkoltak
többségének már nem voltak meg a papírjai. Rengeteg okmányt, igazolványt
és zsoldkönyvet találtunk az utcán és a hegyekben szétszórva. Többnyire sza-
kadtak, piszkosak voltak, és a hólétől átázva olvashatatlanok is. A jegyző-
könyvet, amelyek a halottak egyéni ismertetőjegyeit rögzítik, a községházán
őrzik. Délután 3 órakor csendben beszenteltem a halottakat. Elmondtunk
néhány Miatyánkot, majd beletettük a sírokba. Keresztet nem állíthattunk,
megtiltották. Ma százhúsz halottat temettünk el. A hegyen és az erdőben
biztos vannak még többen. Eltart még pár napig, amíg mindenkit megta-
lálunk és eltemetünk. Az oroszoknak is sok halottjuk van. Néhányukat az
oroszok behozták a templomhoz, és eltemették a templomkertben, másokat
a lövészárkokhoz vittek az erdőbe, és ott kaparták el őket. Nyilván így akarták
veszteségeiket titkolni.
Az erdőben még mindig német katonák bujkálhatnak. Az oroszok az er-
dőszélről tüzelnek rájuk.

1945. február 18.

Két orosz katona tetőcserepet hozott, és a templomkertben körülrakta az
orosz sírt, amit fenyőágakkal díszítettek, és egy festett szovjet csillagot he-
lyeztek el rajta.

557
 Katona halottaink száma 164-re nőtt. Ma beszenteltem az újabb tö-
megsírt a temetőben. Egy kozák a Kálvária-dombról figyelt bennünket, és a
temető felé lőtt. A golyó felettünk süvített el. Egyébként minden csendben
és komoran zajlott.

1945. február 23.

Néhány kovácsi, aki Budapesten volt bevetésen, hazatért. El kell rejtőzniük.
Sajnos nem mindegyiküknek sikerült észrevétlen eljutnia a szülőházig.
Néhányuknak sikerült a városban civil ruhát szerezni. Mások azonban
katonaruhában érkeztek, és az orosz őrök elfogták őket.771 Az oroszok a
Schwendtner-ház pincéjét használják tömlöcnek. Elfogott fiainkat is odavit-
ték. Az oroszok engedélyével az anyák ételt vihetnek nekik. Még az erdőben
is vannak német katonák, akiket az erdő szélén lakó családok látnak el éle-
lemmel.
Schwendtner, a vadász, nagy oroszbarát lehet. Felesége Szlovákiából való,
és jól beszél szlovákul. Bizonyára elárulta, hogy az erdőszéli családok élelmet
adnak a németeknek, így az oroszok szigorúan őrzik az erdő szélét.
Az emberek mégis kijárnak az erdőbe, fáért. A tüzelő nagy részét elhasz-
nálták az oroszok. Tél van, fűteni kell, az embereknek fára van szükségük.
Czemmel Mátyás és testvére, Katalin, a Rudolf gyermekei ezekben a na-
pokban szintén fáért mentek az erdőre. Visszafelé jöttükben az oroszok el-
fogták őket, és a gyógyszertárba vitték a parancsnokságra, majd bezárták őket
a pincébe.
Február 21-én éjjel holdvilág volt. Előző nap ismét tömegsírt ástunk, ami
még temetetlen volt. Amióta a hó olvad, egyre több német katona holtteste
kerül elő. Ezért ástuk a tömegsírt. Február 21-én éjjel a tömegsírhoz vitték

771 Többen voltak a község lakosai közül, akiknek sikerült hazatérniük a kitörés után. Egye-
sek civil, mások katonaruhában érkeztek meg. Gleichauf Mátyás is hazatért, és otthon is el-
kerülte a fogságba esést. Bayer Mártont és Bayer Józsefet az oroszok februárban elfogták,
és a Szovjetunióba hurcolták. 1949-es hazaérkezésükkor azonnal internálták őket. 1953-ban
Tisza­lökről szabadultak, s még abban az évben kitelepítették őket családjukhoz Németország-
ba. Bayer Mátyást, Mireisz Mátyást és Sieber Józsefet az oroszok szintén a faluban fogták el,
és elhurcolták őket. További sorsuk ismeretlen.

558
a Czemmel testvéreket, és tarkón lőtték őket. Így találtak rájuk reggel a tö-
megsírban, hason fekve. Testükön több bajonettszúrás is látható volt. A lány
holttestén kék foltokat találtak. Mindezt jegyzőkönyvbe vették. Ma délután
3-kor volt a temetésük. A halottasházban ravatalozták fel őket. Az emberek
jöttek, és észrevétlenül gyülekeztek a régi temetőkeresztnél. Majd’ az egész
község eljött. Csendes zokogás rázta a gyülekezetet, amikor ősi temetési szer-
tartásunk szerint, halkan felhangzott a „Circumdederunt”. Tán még sohasem
volt ennyire szívszorító ez az ének, mint most, amikor nemcsak a mély bá-
natba zuhant szülők és rokonok, de az egész egybegyűlt közösség teljesen
megtörve körülállta a koporsókat. A kórus nő tagjai zokogva ismételték a ref­
rént: „Circumdederunt me… Körülvettek engem a halál fájdalmai, a túlvilág
jajszava övez körül…” Mikor felhangzott az „Absolve Domine”, könyörögve
pillantottak az ég felé. „Oldozd fel, Uram, a Te szolgálóid lelkét a bűn min-
den béklyójától, hogy majd életre kelvén, a Feltámadás pompáját szentje-
id körében élhessék meg”… Ezután csendben a sírhoz vittük a két halottat,
majd újra beszenteltem őket. Mély együttérzéssel, a gyászoló szülők iránt a
lélek legmélyéből jövő kötődéssel hagytuk el a temetőt…

1945. március 1.
Most, hogy Budapest teljes egészében orosz kézre került, a front, ami majd
két hónapig dúlt körülöttünk, hamar továbbvonult. Az ágyúdörgés napról
napra tompábban és csendesebben hallatszik nyugat felől. A helyőrségi pa-
rancsnokságon kívül csupán egy fényszórós szakasz maradt itt, akik a falu
felett, a káposztaföldeken ásták be magukat. A szakasz szinte kizárólag leá-
nyokból áll.
Hidegkút felől naponta 15–20 orosz autó jön, hogy szénát, szalmát, ga-
bonát, lisztet és burgonyát rekviráljon. Budapestről sok civil is kijár ennivaló-
ért. Mindenért hálásak, még a marharépáért is. Budán rettentően éheznek az
emberek. Összes tartalékukból kifogytak. Még az elhullott lovak tetemeit is
megeszik. Ezek a városiak egytől egyig lesoványodtak, viaszsápadtak, gyen-
gék és alultápláltak. A férfiak hosszú szakállt viselnek, az ember alig ismeri
meg ismerőseit, barátait. A mieink szívesen segítenek. Amíg van valamijük,
megosztják a városiakkal, akik többnyire petróleumot vagy cérnát hoznak
cserébe.

559
 Gyanús asszonynépek is érkeznek az oroszok társaságában, s lefoglaltat-
ják velük az élelmiszert. Szörnyen pimaszok és durvák az emberekkel.
Ligeti ismét hivatalba lépett a községházán. Február 12-én az összes
kommunista eltűnt. A németek kitörése és a körülöttünk lévő hegyekben
dúló harc idején a bányában bujkáltak. Nem tudták előre a harc kimenete-
lét, és nyilvánvaló módon rettegtek. Csak a kegyetlen orosz mészárlás után
merészkedtek elő. Nagy László még mindig odafenn tartózkodik. Kinevezte
magát bányaigazgatónak, és azt a szenet kótyavetyéli, amit még az invázió
előtt termeltek ki. Egy orosz őrnagy is fenn van vele. Láthatólag közösen üz-
letelnek. Amelyik parasztnak lova és kocsija van, arra kötelezik, hogy a szenet
Budapestre szállítsa.
Az egyházközséget is kár érte a megszállás alatt. A Kálvária-kápolna be-
lövéseket kapott és beomlott. A Fájdalmas Szűzanya, ez az értékes fafarag-
vány sértetlenül került elő a törmelék alól. A „nagy” Trendl, a sírásó találta
meg, és hozta be a templomba.
A Budára vezető út mentén a Sebestyén-kápolna csak belülről károsodott.
Az oroszok tönkretették az oltárt, mindent kiszórtak, odabenn őrhelyet ren-
deztek be, és még egy kályhát is beállítottak. Szerencsére Bayer Franzl testvér
az oltárképet még karácsony előtt behozta a plébániára.
Egyszer még a plébániatemplomból is elvitték a gyertyákat és az oltárte-
rítőt. Más nem vált a rablók martalékává. A keresztoltár melletti ablakok még
a megszállás előtt törtek be a bombák robbanása okozta légnyomástól.
A környéken nem minden templom maradt ilyen épen. Telkiben az oro-
szok a templomot tehénistállónak használták. Perbálon a farsang idején ko-
zákok szállták meg lovaikkal a templomot, tüzet raktak, a lovakat miseruhák-
kal takarták le, és megszentségtelenítették a szentélyt. Pilisszántón teljesen
kirabolták a templomot.
A plébánián csak a gyülekezeti szoba egyik falát törték át. A könyvek és
iratok épségben maradtak. Amikor tábori kórház céljára igénybe vették és
átrendezték a helyiségeket, az oroszok segítségével az iratokat átvittük a sek-
restyébe. A sekrestye melletti oratóriumban rendben megőriztem őket.
Az oroszok alapjában véve nem rossz emberek. A főváros majd két hó-
napos ostroma alatt sok orosz katonát szállásoltak be a plébániára. Külön-
féle, az európai és az ázsiai Oroszországból származó rasszokat és típusokat

560
képviseltek. Katonák és tisztek, orvosok és ápolók, nők és férfiak egyaránt
megfordultak itt. Némelyikük nagyon rendes volt, míg mások szörnyetegek,
ahogyan az bármely népnél természetes. Az idősebb és fiatalabb nemzedék
között azonban van egy igen feltűnő különbség:
A fiatalok annál inkább kommunista meggyőződésűek, minél közelebbről
származnak Moszkvához. Mégis mindnyájan csalódtak. Magyarországon
nem azt találták, amire számítottak, nevezetesen nem valami kizsákmányolt,
nyomorban és mocsokban vegetáló népet, nem azt az elnyomott proletariá-
tust, akik felszabadítására e véres háborúban hadba vonultak. Csodálkozva
állapították meg, hogy az emberek nem élnek rosszul. Itt magasabb életszín-
vonalat találni, mint az orosz falvakban általában. Fent a hegyen még a leg-
szegényebb kunyhóban is szitkozódtak, „burzsuj”-nak mondva az embereket.
Mi lehet az orosz falvakban, ha a szegény napszámosok is „burzsuj”-ok a sze-
mükben? Sok orosz szeme kinyílt ezekben az időkben. Azt mondják, Sztálin
két hibát vétett; először: Európának megmutatta az oroszokat; másodszor: az
oroszoknak megmutatta Európát. Nem volt alaptalan az oroszok kijelentése,
miszerint, ha „Sztálin kaputt, vojná kaputt”, a háborúnak is vége. Sztálin nyil-
ván nemcsak magát a személyt jelenti, hanem az egész politikai és gazdasági
rendszert…
Ahogyan a budapesti viszonyok normalizálódnak, sok orosz európaizá-
lódik, megpróbál az itteni lakossághoz hasonulni. Különösen a nők tudnak
alkalmazkodni, szívesen cserélik katonaruhájukat a budapesti nők divatjára.
Az örök nőiség bennük is erősebb, mint a bolsevista nevelés uniformizáló
törekvése.
Az oroszok általában szeretik a zenét és a gyerekeket, s végtelenül igény-
telenek. A legapróbb dolgokkal is nagy örömet szerezhetünk nekik.
Februárban történt, hogy egy roppant kedves társaság lakott pár napig a
parókián. Különösen egy fiatal orosz volt szimpatikus közülük. Georgovics-
nak hívták. Elneveztem Gyurinak, aminek úgy örült, mint a gyermek. Ami-
kor bejött hozzám, mindig bejelentkezett: „Itt van Gyuri!” – mondta. Órákig
ült mellettem, orosz dalokat játszott szájharmonikán, vagy a breviáriumot
böngészte, és a latin ábécét tanulta. Egy dicsérő szó, mint harasó – jó, olyan
örömmel töltötte el, hogy azonnal társaihoz szaladt, és elújságolta, hogy a

561
„pop” megdicsérte. Sokszor órákig mesélt, anélkül, hogy egyetlen szavát is
értettem volna, és nagyon boldog volt, hogy meghallgattam és bólogattam.
Amikor az elvonulási parancs megérkezett, éppen nem voltam itthon.
Nagyon megörült, ahogy összefutottunk az utcán. A kántor úrral a temetőből
jöttünk, éppen temetés után. Kilépett társai közül a sorból, hozzám szaladt,
kezet nyújtott, és elbúcsúzott.
Természetesen nem mindegyikük volt ilyen. Volt másmilyen is, egy rém
sötét alak, aki folyton utánam szaglászott, és gyanakodva méregetett. Megint
másikuk, egy zsidó, aki folyékonyan beszélt franciául, és a németet is tör-
te, mint minden zsidó entellektüel, a könyvek után érdeklődött. Neki kö-
szönhetem, hogy nem dobták ki a könyveimet, amikor a szobámat tábori
kórháznak rendezték be. Az ápolókat beállította segíteni, hogy a könyveket
rendben áthordjuk a sekrestyébe. Különösen megörült, amikor egy francia
nyelvű zsoltároskönyvecskét adtam neki ajándékba. Mutattam neki egy héber
könyvet is, de nem tudta elolvasni, és visszaadta. Ebben a csoportban volt az
az orvosnő is, akit a művészeti könyvek érdekeltek. Nem mind voltak tehát
vadak, bosszúvágyók és vérszomjasak. Az orosz materializmus mégsem volt
képes teljesen kiölni a szellemet és a lelket. Minden fanatikus nevelés dacára
még a bolsevista emberből is felszínre tör annak jobbik énje.

1945. március 15.

Ma nem történt semmi különös. Már napokkal előbb feszült kíváncsisággal
vártam, hogyan szándékoznak megülni nemzeti ünnepünket a kommunisták.
Ám ezek tanácstalannak bizonyultak. Úgy tűnik, nem kaptak útmutatást Bu-
dapestről. Tanítás még nincs, de a lányoknak ki kell takarítaniuk az iskolát.
Néhány osztályteremben lóistálló volt. Újházit kinevezték igazgatónak. Lá-
nya, Eszter is beállt tanítani. Amúgy boldog menyasszony, egy orosz százados
feleségül akarja venni.

1945. március 16.

Szomorú és nyomott ma az emberek hangulata.
Délelőtt a kastélyban jártam. Geraldine nővér márciusi ünnepséget tartott a
zsidó gyerekekkel. A községházáról senki sem vett részt. Itt van a fiatal Tisza

562
gróf feleségével és édesanyjával, Rakovszky méltóságos asszonnyal. Részt vet-
tek a kis ünnepségen. A megszállás alatt Budapesten voltak, Nyúl utcai házuk
pincéjében húzódva meg. Pár napja újból itthon vannak. A gyerekek szépen
énekeltek, és a szokásos Petőfi-verseket is elszavalták.
Vajon az új idők, s hazánk új urai elhozzák-e azt a várva várt szabadságot,
amiről Petőfi annyit álmodozott?
Szegény gyermekeknek, akik azt sem tudják, vajon a szüleik élnek-e, ez
a kis ünnepség ízelítő volt a szabadságból. Eljön-e vajon az igazi szabadság?
Csupa olyan kérdés, ami napjainkban mindannyiunkat foglalkoztat. Még na-
gyon bizonytalan minden; a háború, bár odébb húzódott tőlünk, még mindig
tombol, még nem jósolható meg, hogyan alakul országunk sorsa, milyen po-
litikai erők fogják a jövőnket meghatározni.
Még mindig visszhangzik lelkemben a zsenge lánykahang: „Esküszünk,
esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”… Gondolatszabadság, szó-
lásszabadság, sajtószabadság, a kereskedelem szabadsága – mily ragyogó el-
képzelések, és mily sokszor fordult elő a múltban, hogy visszaéltek velük,
félreértelmezték vagy megerőszakolták őket?! Mit hoz vajon a jövő, milyen
szabadság jut majd nekünk?… Kilátásaink nem a legjobbak, és még semmi
jel sem látszik. A szorongás és félelem, ami gúzsba köti a lelkeket, nem éppen
a jobb jövő biztató előjelei.
Hazafelé az alvégre látogattam. A rekvirálás még mindig tart. A Tisza
István-ligeti Enzsöl772 sokra vitte. Ő vezeti a rekviráló orosz katonákat a há-
zakba, kérlelhetetlen és hajthatatlan, mindenkivel éreztetve hatalmát.
Amint a községháza közelébe értem, ijedt, izgatott embereket láttam,
amint Tagscherer Mátyás bányaesküdt házába futottak. 12 óra körül járt. Én
is bementem. Két asszony haldoklott, vérbe fagyva. A bányaesküdt Tagsche­
rer felesége, született Leyrer Erzsébet, és a szomszédasszony, özvegy Tag-
schererné, született Brunner Erzsébet. Szalay doktor,773 az orvos már ott volt.
Sietve a templomba mentem a szentségekért és a szent olajért.

772 Enzsöl József.

773 Dr. Szalay László.

563
 Hogy mi történt? Az orosz helyőrség-parancsnokság egyik katonája ebéd
közben rátört a Tagscherer családra. Az idős szomszédasszony, özv. Tag-
schererné is náluk tartózkodott. Az orosz – aki, mint mondják, részeg volt – a
szobába lépve ráüvöltött az ott lévőkre: „burzsuj?”, és a teli tárat egyetlen
sorozattal kiengedte géppisztolyából. Az egymás mellett ülő asszonyokat az
altestükön érték a halálos lövések. Sápadtan, saját vérükben fürödve, nyöszö-
rögve haldokoltak. Még tudatuknál voltak, de rengeteg vért veszítettek. Hu-
szonnyolc lőtt sebet számoltunk össze. Mindkettejüknek feladtam az utolsó
kenetet. Életüket már nem lehetett megmenteni. Ha rögtön be tudtuk volna
szállítani őket a budapesti Szent János Kórházba, tán lett volna némi remény,
ám ez kivihetetlen volt. Itt s ekkor többnyire az oroszoknak sem volt autó-
juk. Ezért hát Isten kegyelmébe ajánlottam mindkettőjüket. Szalay doktor,
az orvos látta el a ministráns feladatát, amikor szentelt olajjal megkentem a
haldoklókat, és megadtam nekik az utolsó szentséget.
Újabb két áldozat. Vajon hányat követelnek még tőlünk? Hová vezet
mindez? Mi minden vár még ránk? Szorongató kérdések, amikre még nincs
meg a válasz.

1945. március 17.

Az anyák és a férjezett asszonyok naponta bejárnak tőlünk Budára, a foglyok,
betegek és sebesültek között a hozzátartozóikat keresik. A Déli pályaudvar
mögötti Helyőrségi Kórház zsúfolásig tömve betegekkel. Legtöbbjük hastí-
fuszban szenved. A kórházba senki sem juthat be. Szegények csak ablakon
keresztül integethetnek hozzátartozóiknak és az ismerősöknek.
Stillerné774 asszony a Fő utcából Franci fiát is így, az egyik ablaknál fedez-
te fel a XI. Helyőrségi Kórházban. Tegnap nagyon lesújtva tért haza. Franci
a 14-éről 15-ére virradó éjjel halhatott meg. Stillernét még a halotthoz sem
engedték be. Úgy tűnik, másokkal együtt már elföldelték a kórház kertjében.
Stillerné haza akarta hozni a fia holttestét, de nem adták ki neki.
Szegény fiú, mi mindenen mehetett keresztül! Mindig készséges, buzgó
ministránsunk volt. Szeptemberben még csaknem gyermekként vonult be a

774 Stiller Flóriánné.

564
németekhez, s mint annyi más ifjút, decemberben már bevetették. Nagyon
szerettem ezt a vidám és becsületes fiút. Márton testvér, a sekrestyés is na-
gyon kedvelte. Főministránsunk lévén, nyaranta sűrűn helyettesítette őt. Jó
tanuló volt, s mindenkor szolgálatkész; az egyházközségbeli fiatalok egyik
legjobbika. Czurda atya többször is dicséretben részesítette, mint a Kir­chen-
blatt (Egyházi Újság) serény apostolát. A Szt. Mihály Gárda vezetőjeként
– az egyházközség ifjúsági szervezete, a Krisztus Ifiúsága, három csoportból:
a Szt. Márton Gárdából, a Szt. Gábor Gárdából és a Szt. Mihály Gárdából
állt – a példaképek egyike volt, akit a többi legény is igazán szívelt. Őszintén
sajnálom ezt a derék fiút. Adja a Jóisten, akinek oltárához oly gyakran és
mindig ifjúi örömmel lépett, s a Királyok Zsoltárával így imádkozott: „Qui
laetificat juventutem meam = aki megújítja ifiúságom”, hogy az oltár szolgá-
latának jutalmául megkapja az örök életet! Ünnepélyes gyászmiséjére a temp-
lomba eljött szinte az egész község. A községbeliek bensőséges részvéte igaz
vigaszt nyújtott az apa, Stiller Fórián, valamint a mélységesen összetört szívű
anya számára.

1945. március 18.

Feketevasárnap. Az istentiszteleteket még zárt főkapunál, mégis magas rész-
vétellel tartottam meg. Újra szép számban jöttek a férfiak is. A nagymisét a
kórus éneke kísérte. Húsvétkor megszólaltatjuk a harangokat és megnyitjuk
a főkaput. A nagyhetet már egész teljességében meg akarjuk tartani. Krisztus
keresztútjáról beszéltem, amit a keresztények szenvedésével kapcsoltam ös�-
sze. Vezérfonalul a „per crucem ad lucem = kereszttel (szenvedéssel) a vilá-
gossághoz (az üdvösséghez)” mottóját választottam.
Az időjárás enyhe és kellemes. Havat már csak az árnyékos mélyedések-
ben lehet találni. Minden gyönyörűen zöldell. Lassacskán a nyugalom is vis�-
szatér. Odafenn még orosz gyakorlógépek köröznek, lassan, alacsonyan, az
erdő mélyét pásztázva, ahol, úgy tűnik, nemcsak német katonák, de orosz
szökevények is rejtőznek.

1945. március 19.

Vasárnap estére Ligeti, a hivatalban lévő mostani jegyző népgyűlést hívott
össze. Engem is meghívott, de nem mentem el. A hatalom új birtokosai-

565
nak politikájával nem kívánok közösséget vállalni. Valami beszámolószerűt
tartott, és az oroszoknak szóló dicshimnuszt énekelve felvázolta a Magyar
Kommunista Párt politikáját. A lányoknak és asszonyoknak szemére vetette,
amiért ellenségesen viselkednek az orosz katonákkal, ahelyett, hogy elébük
mennének, és kedveznének ezek óhajainak, akik – mint hangsúlyozta – életü-
ket kockáztatták Magyarország szabadságáért, s ezzel már előre megfizettek
mindenért. Olyat is mondott, hogy a kommunisták nincsenek a vallás ellen.
Az oroszok, akik jó kommunisták, sohasem cselekedtek az egyház ellen, sem
énellenem mint lelkész ellen. Éppen ellenkezőleg, a helyőrség parancsnoká-
nak az a kívánsága, hogy tartsuk meg az istentiszteletet, csakúgy, mint bé-
keidőben. A kommunisták nem akarnak mást, mint megvalósítani Krisztus
tanítását; s hogy szavainak nyomatékot kölcsönözzön, felolvasott pár evan-
géliumi helyet.
Munkaprogramját is előadta. Egy éven belül – úgymond – a község ki-
nézete meg fog változni, és mindenkinek, aki őt a szocializmus felépítésében
hatékonyan támogatja, jobban megy majd, mint azelőtt. A nőknek is sokkal
jobb lesz, egy év múlva már nem kell nekik terményeiket a hátukon cipelve a
fővárosba batyuzni, hanem az ő révén a bányához kiépítendő drótkötélpályán
juthatnak le a Hűvösvölgybe. A szenet is ez a drótkötélpálya viszi majd be a
fővárosba. Mindenki bízhat benne, úgy is, mint akinek komoly befolyása van
a pártban, és aki, mint remélhető, ott majd nagy tisztségre viszi, és aki majd
magas funkciót betöltve sem fog megfeledkezni a kovácsiakról.
Az emberek csendben hallgatták, de hazafelé menet, szívből kacagva, jó-
kat derültek e jövőterven. Ma Krepeta mérnök járt nálam. Még Zsámbékról
ismerem, ahol én kereszteltem meg a gyermekeit, és készítettem fel őket az
elsőáldozásra is. Pár éve Remetekertvárosban lakik. Az első világháború után
néhány évig Oroszországban dolgozott. Gyermekei is ott születtek, és ke-
resztség nélkül nőttek fel. Miután egy építkezésen balesetet szenvedett, vis�-
szaköltözött Magyarországra, és Zsámbékon telepedett le. Az orosz államtól
húzott nyugdíjból élt. Most ismét az oroszok szolgálatába állt, és orosz kato-
nai egyenruhában a tábori rendőrség (GPU) egyik biztonsági alakulatát kí-
séri mint tolmács. Tőle értesültem az író, Farkas János ( Johann Faul) szörnyű
haláláról, akit ő is még Zsámbékról ismert.

566
 Különféle időszerű témákról beszélgettünk, az egyház és a szovjet állam
közötti viszonyra is kitérve. Az oroszok nem egyházellenesek, mondta, nem
gátolják sem az egyház, sem a vallásos emberek életét, de törvényeik azt nem
védik, és nem is támogatják. A vallás az egyén magánügye. A forradalom első
évei után a feszültség csökkent Oroszországban, és Sztálin a háború alatt
visszaadta az orosz egyház szabadságát és békéjét. „Csak át kell állni – hang-
súlyozta –, Róma helyett Moszkva felé kell orientálódni, s már sincs miért
félnetek.” „Ez lehetetlen”, válaszoltam. Ám nem hagyta, hogy tovább beszél-
jek, közbevágott, s így szólt: „Csak ezt az egy tanácsot adhatom nektek. Hidd
el, komolyan gondolom.” Ezzel búcsúzott, és elment.

1945. március 22.

Az oroszok még mindennap jönnek, s rekvirálnak. Szénát meg szalmát még
mindig találnak. A községet roskadásig megrakott gépkocsioszlopok hagyják
el esténként. Soha nem hittem volna, hogy gazdáink ennyire bővében vannak
az agrárterményeknek. Most teljesen kirabolják őket. Ennek ellenére sem es-
nek kétségbe. A jószágot is elvitték – mondják –, így se szénára, se szalmára
nincs szükségünk, de Isten majd ad nekünk újat, a földek és a rétek még
megvannak. Szép lassan dologhoz fognak megint.
A kertekben tisztogatják a gyümölcsfákat. Az emberek ismét felvették a
munkát. Fenn, a szénbányában is megindult a mozgás. Az üzemet Szittnyai
bányatisztviselő, Kistamás bányamester és Meződi, egy Pécs környékéről való,
egykori nyilaskeresztes vezeti. Biztosan Meiernek hívták azelőtt. Mórott is
dolgozott, de onnan politikai beállítottsága miatt a helyi bányavezetés elbo-
csátotta, és akkor, másfél évvel ezelőtt, átjött a helyi bányához. Sorg Antal, a
bányatulajdonos, valószínű, Ausztriában van. Fenn a hegyen még tömérdek
lőszer, kézigránát és akna hever szerteszét.

1945. március 24.

Egyenest a parancsnokságról jövök. Hívattak. Soltészt, a községi írnokot és
dr. Szalayt, az orvost is odarendelték. Ligeti meg Bräuer tanító, a tolmács
tárgyaltak a parancsnokkal. Mi hárman az előszobában várakoztunk. Külö-
nösebb nem történt. Ligeti és Bräuer nagy csomaggal jöttek ki a parancsnok-
tól, aki azt üzente, hogy folytathatom a lelkipásztorkodást, és mentesítenek

567
a közmunka (robot) alól. Engedélyezik a harangozást is. Ezután a község-
házára mentünk Ligetivel. Kinyitotta a csomagot. Ez a dálnoki Miklós Béla
által vezetett debreceni, új magyar kormány felhívását tartalmazta, valamint
a földreformról szóló, 1945. március 15-én kelt rendeletet, amiből Ligeti ne-
kem is átadott egy példányt.
Elolvastam a földreformrendeletet. Ha a rendelet szelleme és a kormány-
zati intézkedések hatásosak lesznek, falunk népe nem sok jóra számíthat,
még igen kemény napok várnak ránk. Nemcsak a nagybirtokosok földjeit
akarják kisajátítani és felosztani, hanem a hazaárulókét és a háborús bűnösö-
két is. Ilyennek számítanak a külföldre szököttek; a Volksbund tagjai; azok,
akik német katonaként Oroszország ellen harcoltak; vagy akik valamilyen
fasiszta egyesület tagjai voltak. A rendelet a Volksbund-tagokat, akik inkább
a vagyontalan fiatalkorúak közül kerültek ki, nem annyira érinti. A német
egységek kényszertoborzása következtében azonban csaknem az egész köz-
séget a tulajdonvesztés fenyegeti. Tavaly a férfiakat és az ifjakat kényszerso-
rozással hívták be tőlünk. Ebben a magyar hatóságok és a magyar csendőrség
is közreműködtek, a vonakodókkal szemben erőszakot alkalmazva. S amikor
múlt év szeptember 14-én bevonultatták őket, engedelmeskedtek a magyar
kormánynak, hogy fenyegetett szülőföldjüket megvédjék. Akkor arra kény-
szerítették őket, hogy védjék meg a hazát, most pedig a tulajdonuktól akarják
őket megfosztani! Rettentően izgat, hogyan fogják a rendeletet értelmezni és
alkalmazni. Remélem, nem lesz annyira rossz, mint amennyire azt a rendelet
szövege mutatja.

1945. március 25. Virágvasárnap.

Reggel már 7-kor a templomba mentem, és 9-ig gyóntattam. Sokan járul-
tak a szentségekhez. A virágvasárnap mindig is a férfi áldozók napja volt.
Mily nagyszerű volt a korábbi években, amikor a férfiak 200 és 300 közötti
számban járultak az Úr asztalához, és az érett férfihangok erőtől zengő kó-
rusa hatalmasan és ünnepélyesen zúgott, mint a harangjáték. A Passió éneke
buzgó áhítattal emelkedett az ég felé: „Szenvedésed énekeljük, részvéttel és
áldozattal.” Az áldoztatás majd fél óra hosszat tartott. Mily lenyűgöző volt a
kép, amint a férfiak érett komolysággal járulva az oltár elé, s a kenyér színében
csillogó szemmel vették magukhoz az Urat! Ilyenkor láthattuk meg, hogy a

568
máskor oly nyers és kemény természetű gazdáink lágyak is tudnak lenni, és
hogy milyen érzelgős szívük van.
Az idén ezzel az élménnyel is szegényebbek lettünk, amire igazán nem
szolgáltunk rá. Ki tudja, hol vannak most, ki él még közülük? Az itthon lévők
egészen kicsinyke csapatot alkotnak. A férfiak padsorának egy részét is asszo-
nyok töltik be, a templom főhajóját kendőjük fekete színe uralja.
A barkaszentelést ugyanúgy, mint tavaly, amikor a légoltalmi készültség
miatt nem mehettünk ki a szabadba, a templomban tartottuk. Igen nagy
merészség lett volna – az orosz parancsnok és Ligeti jegyző hozzájárulása
ellenére is – felmennünk a Szt. Anna-kápolnához, és ott szokás szerint meg-
tartva a virágszentelést, énekelve vonulni le a templomhoz. Kinek lett volna
bátorsága, hogy ősi német dalainkat nyilvánosan énekelje! Ezt biztosan kihí-
vásként fogták volna fel. Ezért aztán elmaradt a csodálatosan szép virágva-
sárnapi körmenet is, és az asszonyok csak a templom zárt terében énekelték
el a gyönyörű virágvasárnapi zsoltárt: „Vigadj, Sionnak leánya, hőn ujjongj,
Jeruzsálem, Királyod jő el hozzád, ím jő a Béke fejedelme…” A nagymisén
mégis felhangzott a latin kórusmise. A szentáldozás alatt mégis hallhattuk:
„Hiszek Istenben minden ínségben.”
Az ének ünnepélyesen zengett; még ha ki is lehetett érezni belőle az em-
berek gyötrő aggodalmát. „Édes Jézus, Neked élek, édes Jézus, Neked halok.
Életemben, halálomban, édes Jézus, Tied vagyok…”, visszhangzott a lelkem-
ben, és községem lakóinak lelkében is, akik még nem sejtették, hogy szá-
mukra a nagyböjt csak most kezdődik majd igazán. Istentiszteleteink szinte
katakomba-misék. Ám itt egymás között vagyunk. Ezért vonakodom attól,
hogy az új uraságok kívánságának engedjek, s az istentiszteleteket a teljes
nyilvánosság előtt tartsam meg, ami azt jelentené, hogy a német ének, imád-
ság és prédikáció ki lenne iktatva…
Ellenállok, ameddig lehet. Nem ez az első ellenszegülésem. Ezzel csak a
saját lelkiismeretem előtt kell elszámolnom, de az teljesen elegendő.
Virágvasárnap után megkezdődik a nagyhét. Fájdalmas nagypéntek vár
reánk. A karácsony is szorongással telt, sok szenvedésben és félelemben volt
részünk. Sok mindenen kellett keresztülmennünk, de Isten velünk volt. Só-
várogva vártuk a húsvétot, jobb jövőben reménykedve vártuk a világosságot a
sötétségben. De még messze a húsvét. Nyomott, sötét és hosszú nagyhétnek

569
nézünk elébe. A sötétség szétterül és rátelepszik a lelkekre. A nagyhéttel vé-
get érnek-e a szenvedések, vagy csak ezután kezdődnek? Ha a Megfeszített
vérrel borított orcájára pillantunk, az minden szenvedést és kegyelmet kifejez.
Meglehet, a következő napok a községem számára is nagy kegyelem forrását
hozzák! Ahol Isten oly távolinak tűnik, mindig ott van a közelben…

1945. március 26.

Ma nagytakarítás volt a templomban. A Mária Kongregáció összes tagja ott
volt, és a templomot takarította. Minden csillogott a tisztaságtól. A leányok
nagyon rendes munkát végeztek. Ebből az alkalomból a Fájdalmas Szűz­anya
fából készült szobrát lehoztam a Kálvária-kápolnából, hogy jobban szem
előtt legyen. Az értékes műtárgy a XVII. vagy a XVIII. századból szárma-
zik. Azóta olajfestékkel többször átfestették. Alaposan megtisztítottam, és
megszabadítottam a rárakódott porrétegtől. E műremek szépsége most külö-
nösen feltűnő. Ezután a templomban lesz a helye, a mellékoltárra állítottam.
A leányok sok mindent mesélnek az elmúlt napokról; hogyan védték, óv-
ták, rejtették őket; hogyan menekültek meg a veszélytől és az orosz katonák
zaklatásától. Egyszer majd hősi dalban kell őket megénekelnünk! Sok félel-
met kellett kiálljanak, éjszakánként a szalmakazalban, a szénapadláson vagy
Simon István pékségében megbújva. A rettenetesen hideg januári és februári
napokat huzatos pajtákban virrasztották át, és kivárták, míg nagyapjuk vagy
másvalaki a családból újra be nem hívja őket. Istennek legyen hála, soha-
sem fedezték fel, hol vannak, és a nagyon hideg tél ellenére sem fázott meg
egyikük se. Gyakran az ablakon ugorva kellett menekülniük. Isten kegyelme
láthatóan közrehatott abban, hogy a leányok bátor szívvel, derekasan és hő-
siesen állhatták egy, a tisztességükért és érintetlenségükért vívott harcukat.

1945. március 28.

A földeken beindultak a tavaszi munkák. Az emberek kisegítik egymást. Az a
pár ló, amit az oroszok betegen vagy kifáradtan hátrahagytak, embereink
gondos ápolásának köszönhetően felépült, és újra munkaképes. Az őszi vetés
szépen fejlődik, jól áttelelt. Ez reményteljes aratást ígér, viszont a tavaszi gyü-
mölcsök megtermékenyülése és a termőtestek beérése még mindenki szerint
kétséges.

570
 A debreceni földrendeletet még nem hirdették ki. Néhány emberrel át-
beszéltük a rendelet lényegét, és várakozó álláspontra helyezkedtünk. Csak
a nagybirtokok felosztásáról hallani. A községben azonban még semmi sem
látszik ebből. Tisza gróf még rendelkezik a birtokán. Intézője, Scholz, újra itt
van, a kastélyban lakik.
A községháza egészen felbolydult. A régi elöljáróságot nem akarják elis-
merni. A rendelet szerint új „nemzeti tanács”-ot kell létrehozni. Tehát nem
„direktórium”-ot, mint az első világháború után, Kun Béla idejében. A Nem-
zeti Tanácsot az úgynevezett „demokratikus pártok” képviselőiből kell meg-
alakítani. Ilyen pártok: a Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt (szintén
kommunista), a Szociáldemokrata Párt, a Kisgazdapárt és a Demokrata Párt.
Debrecenben e pártok az oroszok jóváhagyásával alakulhattak meg, s meg
kellett szerezzék az „antifasiszta párt” minősítést. Nálunk még egy sem ala-
kult meg e pártok közül.
Ligeti, megbízott főjegyzőként, a következő tagokból állította össze a
nemzeti tanácsot: Petrovics Sándor mint régi szociáldemokrata; ő az ellen-
állás harcosaként szerepel, mivel a nagyszénási turistaház vezetőjeként a he-
lyiséget a Horthy-időkben a titkos kommunista találkozók rendelkezésére
bocsátotta. Az elmúlt évtizedben a budapesti kommunisták nála jöttek össze,
általában vasárnaponként, turistának álcázva. Horváth Ede, a régi kommu-
nista, aki budapesti lakásából fényjeleket adott az orosz repülőknek. Aztán
Thern-Újházi, a tanító, valószínűleg azért, mert egy orosz őrnagy a veje, aki
Eszter lányát feleségül vette. Butor Árpádné, a postamester, valamint an-
nak Magda lánya. Végül a lakosság képviseletében Klein Imrét és Gleichauf
Györgyöt választották be. A titkári funkciót Soltész Zoltán, Újházi Béla és
Kocsárdi József aljegyző látják el.
Ligeti, mint a nemzeti tanács vezetője, hatalmas Sztálin-képet kapott,
amit a dolgozószobájában akasztott ki. A látogatók előtt vallásos fanatiz-
mussal pillog Sztálin képére, és fejét mély hódolattal meghajtja, amikor a
nevét kimondja. Biztosan tartja magát a nyeregben. Immár nem az a lezüllött
proletár többé. A kastélyból drága bútorokat rekvirált, és már nem az előző,
polgári főjegyző egyszerű székén ül, hanem a kastélyból hozatott, kárpitozott
biedermeier karosszékben. A helyőrségnél itt tartózkodik egy hivatalos tol-
mács is Budapestről.

571
 Gleichauf György és Klein Imre nagyon hálátlan feladatot kapott. Min-
dent fel kell kutatniuk, amit az oroszok csak követelnek, és végre kell hajtani-
uk a bizottság határozatait. Őket belekényszerítették ebbe a hivatalba.

1945. március 31.

Eltelt a nagyhét. A szívekben mégis nagypénteki hangulat uralkodik. Az Úr
szenvedéstörténete valószínűleg még soha nem rázta meg ennyire a hívőket,
mint az idén. Az emberekre magukra is le kellett sújtson a szenvedés, és meg
kellett ráznia őket, hogy a Megváltó keresztútját átérezzék. Lelepleztük és
ünnepélyesen felállítottuk a feszületet. Meg kell világosodnunk, még ha be is
sötétedett a világ körülöttünk.
Nagyszombat estéje mindig is diadalmas győzedelmi ünnep volt. Ma
azonban a feltámadási körmenet győzelmi felvonulása elmaradt. A feltáma-
dást körmenet nélkül ünnepeltük meg, benn a templomban. Noha többször
tanácsolták nekem, hagyjak fel a német nyelvvel a templomban, a húsvéti
éneket németül kezdtem meg: „Der Heiland ist erstanden!” (Feltámadt az
Üdvözítő!) A nép nem késlekedett, és tovább énekelte, ahogy szoktuk: „Bef­
reit von Todesbanden der als ein wahres Osterlamm, für mich den Tod zu
leiden kam. Alleluja!” (Húsvét igaz Báránya, ki értünk kínszenvedést halt,
megszabadult a halál béklyójából. Alleluja!)
Még ha manapság szívünknek nincs miért ujjongania, mivel a mi kereszt­
utunk majd csak most kezdődik (az ítéletet már kihirdették, csak még nem
tudni, hogyan fogják végrehajtani), a hívők fénylő szemmel, megnyugodva
hagyják el a templomot. Ahol, úgy tűnik, az egész világ kibillent, csak az Is-
ten szeretete adhat tartást és biztonságot övéinek! Istenbe vetett hitünk már
sok szörnyű napon átsegített bennünket. És érezzük, reánk egy szerető Isten
vigyáz.
Karácsonykor még a jövendőtől kellett szorongjunk, most viszont a feltá-
madás reménysége tölt el bennünket: a nagypéntek sötét kilátástalanságára a
húsvét fénylő és ragyogó, diadalmas ujjongása következik! Isten akaratában
megnyugodva nézünk a jövendő elé.

572
1945. április 1. Húsvét.
Karácsony óta először zúgott fel újból az orgonánk hangja. Az ostrom napjai
alatt a templomi éneket csak harmóniummal kísértük. A megpróbáltatások, a
félelem és szorongás idején stílusosabb és alkalomhoz illőbb volt az éneket a
harmónium gyenge hangjával kísérni. Ma azonban húsvét van! A feltámadási
liturgiában elhangzottak az Üdvözítő szavai: „Nolite timere, ego sum, Allelu-
ja = Ne féljetek, én vagyok az. Alleluja!” „Veletek vagyok a nyomorúság, ínség;
félelem és rettegés idején, akkor is, mikor a halál leselkedik rátok és tartja
gazdag aratását… Ne féljetek, én vagyok, a Feltámadás és az Élet…”
Megnyitottuk a főkaput, s a harangok, felébredvén, ünnepélyesen zengték
Krisztus győzelmi üzenetét. Mától az istentiszteleteket újra nyilvánosan és a
régi miserend szerint tartom.

1945. április 4.
Az iskolában megkezdődött a tanítás. Néhány tanító még távol van. A német
tanítása tilos. A németet mégis gyakran kell segédnyelvként igénybe venni.
A magyar nacionalizmus triumfál. Mi végből részesülnek a magyarok az oro-
szoktól és a kommunistáktól ilyetén „kedvezésben”?
Ma délután hittanoktatást tartottam az összevont 1. és 2. iskolai évfolyam
számára. Előtte az újonnan felvett tanítónő, Thern Eszter gondosan betaní-
totta a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” köszöntést magyarul. Szívére kötötte
a gyermekeknek, hogy amikor belépek az osztályterembe, „szépen, magyarul”
köszöntsenek.
A gyermekek azonban nem politikusok, és nincsenek politikai gátlásaik.
Korábban ahhoz szoktak, hogy németül köszöntsenek.
Amikor beléptem a tanterembe, a gyermekek felálltak, és csengő kórusuk
így köszöntött: „Gelobt sei Jesus Christus”, németül.
A tanítónő mérgében és félelmében először elsápadt, majd elpirult, izzad-
ságcseppek gyöngyöztek a homlokán, végül magyarul kiabálva, ideges neve-
tésben tört ki: „Nem megmondtam, hogy a hazaárulók nyelvén többé nem
szabad beszélnetek! Újból mondjátok el a köszöntést, de most szép és ékes
magyar nyelven, ahogyan begyakoroltuk!”
Erre a gyermekek rémülten bömbölték: „Dicsértessék…”

573
 Miután a tanítónőt megnyugtattam, azt tanácsolva, hogy a gyermekeket
több türelemmel és belátással kell kezelni, elhagyta az osztályt. De nem ment
el, a folyosón maradt s hallgatódzott, milyen nyelven fogok a gyermekekkel
imádkozni. Németül elimádkoztuk a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Gya-
núm támadt, s az ima után kinyitottam az ajtót, és ott értem a tanítónőt
az ajtó mögött. „Kérem – mondta –, szigorú tiltás érkezett. A demokratikus
Magyarországon nincs engedélyezve a német nyelv használata. A gyerme-
kekkel magyarul begyakoroltattam az Üdvözlégyet.”
„Onnan kezdve, hogy én veszem át az osztályt, engem terhel a felelősség
is – válaszoltam. – Innentől fogva ne legyen gondja!”
Napról napra érzem, hogy a helyzetem egyre rosszabb. A gyermekek
megszokták, hogy ha körülvesznek, németül beszélnek hozzám. Az utóbbi
nyolc év során keresztülvittem, hogy a hittanoktatás németül, az anyanyelvü-
kön folyhasson, és sikerült a németet a világi oktatásban is érvényesítenem.
Ez itt nem volt valami könnyű és egyszerű ügy – az anyanyelvi oktatásról
szóló törvényi rendelkezések ellenére sem. Milyen sok harcba került a német
tanítók megtartása, a soviniszta szellem fellazítása… És most minden nehe-
zen elért vívmányt adjak fel, mert az állítólag „demokratikus állam” nem tűr
meg mást, csak az államnyelvet? Hogyan is mondta a tanítónő? „A német
nyelv a fasiszták nyelve, akik elárulták a hazát. Egy demokratikus állam nem
tűrheti meg ellenségei nyelvét…”
Várjuk ki a végét, miként alakulnak a dolgok…

1945. április 6.
Ma az állami tanfelügyelő775 meglátogatta az iskolát. Még a régi van hiva-
talban. Konferenciát tartott a tantestületnek, amire engem is meghívtak.
A tanfelügyelő kifejtette a nevelés és az iskolai tanítás „demokratikus irány-
elveit”. A nyelvkérdésben ugyanazt hangsúlyozta, amit a tanítónő a minap
már kifejtett. Még hozzátette, hogy a szülőknek nemcsak gyermekeikkel, de
egyáltalán mindenkor magyarul kell beszélniük, már csak a saját érdekükben
is. Budapesten nagyon németellenes a közhangulat, és a svábok nem sok jóra

775 Barnabás István.

574
számíthatnak. A kiégett és romokban heverő fővárosért a svábokat teszik fe-
lelőssé, akik még akkor sem szüntették be a tüzelést, amikor a Várban kiadták
a parancsot a fehér zászlók kitűzésére.
Kifejtette továbbá, hogy az irredentizmus minden fajtája kerülendő és
tilos. Magyarország területeként csak a trianoni határokon belüli területet
szabad megnevezni, és az elválasztott területekről nem szabad beszélni. Taní-
tás közben gyakran rá kell mutatni, hogy Magyarország a fasiszta járom alóli
felszabadításáért hálával tartozik az oroszoknak. A történelemoktatásban ke-
rülni kell mindent, ami a szomszéd népekre, a csehszlovákokra, a szerbekre és
a románokra nézve bántó lehet. A tanfelügyelő mindezt rezzenéstelen arccal,
pátosz nélkül adta elő.
Úgy tett, mint az iskolás, aki a bemagolt leckét darálja. Pont az ellenke-
zőjét kellett mondja, mint amit 1944-ben fejtett ki a tantestületnek. Persze
a fejével játszik. Hivatalosan még ő a tanfelügyelő. Hogy meddig, nem tud-
hatja. Az egyik tanító meséli, hogy odaát Pilisszentivánon pár nappal ezelőtt
egy ifjú főiskolás belátogatott a népiskolába, úgy mutatkozván be, hogy a
Kommunista Párt őt bízta meg az iskola felügyeletével, és a gyermekeknek
kommunista történelemoktatást tartott.

1945. április 8., Fehérvasárnap.

A nagymise után odajött hozzám Czemmel úr, a kántor, és elmondta, amikor
kijött a templomból, a rendőr felelősségre vonta, hogy az istentisztelet végén
miért nem játszotta el a magyar nemzeti Himnuszt, az „Isten, áldd meg a
magyar”-t. Azt válaszolta: nem szokás. A rendőr erre azt mondta: „Jegyezze
meg jól magának: mostantól ez legyen a szokás!”
Amikor kijöttem a sekrestyéből, én is láttam a rendőrt, de nem szólt hoz-
zám. Úgy látszik, a templomban is spicliskednek utánunk.
A Budapesten megjelenő Magyar Nemzet és a Kis Újság a Kisgazdpárt
polgári lapjai. A Szabad Szót az orosz „felszabadító erők” adják ki, a Nép-
szava a szociáldemokraták lapja. A Kommunista Pártot a Szabad Nép és a
Kossuth Népe képviseli. Mindegyikük magyar soviniszta szellemű és élesen
németellenes. A legellentmondásosabb a Kis Újság, ami egyfelől mindennap
felhánytorgatja a szlovákok nacionalista túlkapásait a Felvidéken és a Csalló-
közben, s mint antidemokratikus magatartást elítéli a szlovákok mértéktelen

575
nacionalizmusát; másrészt ugyanebbe a hibába esve a tűzzel játszik, és a „svá-
bok” ellen uszít.
A Szabad Nép szerint a kommunisták vezére egy bizonyos Rákosi Mátyás,
hétpróbás kommunista, akit Horthy Miklós kormányzó a 40-es években a
fogházból adott ki az 1848-as szabadságharc honvédzászlóiért.

1945. április 9.
Ma az orosz helyőrségi parancsnok járt nálam a tolmácsával, és megtekin-
tette a templomot. Mindent elmagyaráztatott, és nagy figyelemmel kísért.
A megfeszített Üdvözítő iránt teljes részvéttel viseltetett. Ám amikor a Jézus
mennybemenetelét ábrázoló képet ismertettem, hangosan felnevetett, és a fe-
jét rázta. A tolmáccsal azt mondatta, az égbe csak repülőgépen lehet feljutni.
Amit a kép mutat, nem hiheti. Ezután nevetve továbbállt.
Hát igen, a hit is egyfajta kegyelem. Visszatalálnak-e az oroszok a hithez?
Kár, hogy ezt a népet, amely oly jámbor és hívő volt egykoron, kiszolgáltatták
az ateizmusnak.

1945. április 11.

Délben hívattak a községházára. A pesthidegkút-remetekertvárosi politikai
rendőrség szállt ki a politikai pártok képviselőivel. Honvédegyenruhát és
vörös tollas Bocskai-sapkát viseltek. A főjegyző szobájában ültek az asztal
körül. A községből senki sem volt velük. Udvariasan üdvözöltek, és hel�-
lyel kínáltak. A parancsnok bemutatkozott és bemutatta kíséretét, majd azt
mondta, feljelentés érkezett ellenem, és azzal bízták meg, hogy hallgasson ki.
Azzal vádolnak, hogy hazafiatlan vagyok, a svábokat támogatom, és szabo-
tálom a magyarosítást. A jó hazafiak üdvözlik az új időket, és örülnek, hogy
a magyarok végre a saját országuk urai lehetnek. Most a hazafias érzelmű
svábok is teljes szívükkel magyarrá kell váljanak – a nyelvükben is. Ez az új
idők parancsa. A nagy Sztálin elűzte a német megszállókat és felszabadította
az országot, amiért rengeteg orosz vért ontottak. Miért nem veszem mindezt
tudomásul? A rendőrség arról is tud, hogy a felszabadulás előtt politikailag és
kulturális szempontból is német szellemű voltam. Azt is tudják, hogy tavaly
Budakeszin meglátogattam a népiskolát, és ez az iskola a fasiszta Volksbund
keretében működött.

576
 Azt válaszoltam erre, hogy minden népnek természetes joga az anyanyelv
és kultúra ápolása. E jogot a politikai viszonyok változása sem csorbíthatja.
A saját kultúra és az anyanyelv ápolásához fűződő jognak semmi köze Hitler
agressziós politikájához. Budakeszin a német iskolát a püspök megbízásából
kerestem fel, azért, hogy a hittanvizsgát megtartsam.
„De – válaszolta a parancsnok – a magyarországi németek, a svábok támo-
gatták Hitler háborúját, német uniformisba bújtak, és szétlőtték szép Buda-
pestünket. Mindez tagadhatatlan.”
„Mindehhez semmi közöm – válaszoltam –, és Ön is jól tudja, Parancs-
nok Úr, hogyan történt mindez.” A kihallgatás ezzel véget ért. Udvarias bú-
csúzkodás után elhagytam a községházát. Az előszobában ülő Ligeti az előtte
fekvő aktákba mélyedt.
A politikai rendőrség kihallgatóit nem ismertem. Úgy tűnt, egyiküket
mégis mintha láttam volna már valamikor. Sötét arcbőrű és hajú, vékony ter-
metű ember volt, sötét tekintetű. Vajon hol találkoztam már vele?

1945. április 12.

A sötét arcú rendőrségi ember egész éjjel nem ment ki a fejemből. Ugyan
hol láttam már? Hajnalban arra jutottam, hogy annak idején a budakeszi né-
met iskola tanítójaként ismertem meg. Tavaly, amikor a hittanvizsga után
Nikitscher, az iskola vezetője ott tartott, és a tantestülettel maradtam, hall-
gatásával és sötét pillantásával a szemembe tűnt egy hasonló figura. Mint
hallottam, az iskolát még tavaly novemberben evakuálták a tanárokkal és a
tanulókkal együtt. Lehet, hogy azok közül maradt vissza? Beépített kommu-
nista volt, vagy átállt? Mindenesetre rejtély számomra. Minél tovább kutatok
az emlékezetemben, a két személy annál jobban egyezik. Igen! Miért jelen-
tettek fel a Budakeszin tett hivatalos iskolalátogatás miatt? Erről itt senki
sem tudott. Ezt a vádpontot az itteni kommunisták nem emelhették. Való-
színű, később fény derül a dologra. Az utóbbi hetekben már jó néhány hason-
ló meglepetést és csodát érhettünk meg.
Ma a kisbíró kidobolta, hogy az asszonyok, illetve a hozzátartozók be kell
jelentsék a katonának bevonultak utolsó postacímét és csapattestét, mert a
katonai szolgálatért telket és földet kapnak. A fegyveres SS-hez besorozot-
takat is jelenteni kell. Figyelmeztettem az asszonyokat, nem hiszem, hogy ez

577
a földreform része lenne. A március 15-i rendelet ellentmond ennek. Ebben
valami nagy csibészség van. Az asszonyok nem hagyják, hogy meggyőzzem
őket erről… Úgy vélem, inkább arról van szó, elveszett a bevonulók névjegy-
zéke, és így akarnak újat készíteni.
Rossz érzésem van. Egyre nagyobb a politikai nyomás. A községházán
sincs minden rendben. Mint mondják, az új funkcionáriusok között napi-
renden vannak a torzsalkodások és nézeteltérések. A bányában megalakult a
szakszervezet, és nagyobb beleszólást akar kapni a községi politikába. Nagy
László, aki eddig a bánya vezetőjeként csendben munkálkodott, hirtelen
heves érdeklődést mutat a község ügyei és politikája iránt. Meződi Lajos a
szakszervezet vezetőjeként működik. A bányászszakszervezet keretében létre
kell hozni a politikai igazoló bizottságot is. A jövőben a község életében csak
olyan, politikailag megbízható személyek vehetnek részt, akiket a szakszer-
vezet leigazolt.

1945. április 16.

Apámmal a szentmise után átmentünk Pesthidegkútra. Mindenáron velem
akart tartani, hogy ha letartóztatnak, tudomása legyen róla. Ma csodálatos ta-
vaszi idő volt. Egyáltalán nem bántam ezt a reggeli sétautat. Zöldellő földek
és rétek között haladtunk át a Remete-hegyen, Máriaremete felé. Kiérvén
az erdőből, csodálatos képben van részünk: Remetekertváros mint maga a
virágzó paradicsom tárul elénk. A feslő őszibarack- és körtefák, a díszcserjék
virágtengerbe merültek, és a kertek virágágyásai szívet-lelket gyönyörködtet-
nek. Milyen gyönyörűnek alkotott meg itt a Jóisten mindent, nekünk, embe-
reknek ajándékozva azt! Isten békéje és szeretete áradt a virágpompából és a
színek, az illatok és a napsütés harmóniájából. Nem tudom elbeszélni ezt a
pazar gyönyörűséget, valami leírhatatlan boldogság érzése töltött el, legszíve-
sebben ujjongtam s énekeltem volna, ha az elragadtatásból rá nem ébresztett
volna a valóságra egy csapat orosz, akik Solymár felől jöttek.
Rövid imára betértünk a kegytemplomba, majd továbbindultunk lefelé,
Hidegkútra.
Sokáig kellett keresgélnünk, míg rátaláltunk a politikai rendőrség épüle-
tére. A Hűvösvölgyi út kertjei között egy lefoglalt villa vált a borzalom ottho-
nává. A mellette épült mély légópince most tömlöcként szolgál.

578
 Sok beidézett várakozott. Bementem a házba. Ugyanaz a parancsnok fo-
gadott, aki a múltkor kihallgatott, és arra kért, jöjjek vissza két óra múlva.
Barátságos és udvarias volt. Apámmal a plébániára mentünk, és meglátogat-
tuk R. plébánost. Megtudtam, hogy a rendőrparancsnok nem kommunista.
Azért fogadta el ezt az állást, hogy a rosszabbat megelőzze, és a jog talaján áll.
Tizenegy óra után felálltunk, és visszamentünk a rendőrségre. Amikor az
emberekben felébresztették az alantas ösztönöket, bosszúból vagy munkahe-
lyi előnyökért beléptek a Nyilaskeresztes Pártba. Ezeket most feljelentették,
és felelniük kell. Éppen csúcsüzem volt. Még sokáig kellett várnom, és fel-alá
sétáltam az utcán. A többiek, akiket beidéztek és szintén várakoztak, kisem-
berek voltak: munkások, alkalmazottak, tisztviselők; szomszédok, akik most
bosszúvágyból, vagy mert megbántva, vagy sértve érzik magukat, vagy irigyek
a másikra, feljelentik egymást.
Jó óra múltán kerültem sorra. Már csak a rendőrparancsnok, a titkárnője
meg egy fiatal rendőr volt ott. Ez volt a vádló. Itt tudtam meg, hogy a nagy-
kovácsi rendőrséghez osztották be azzal a feladattal, hogy a lakosok politikai
viselkedését vizsgálja és ellenőrizze. Civilben segédmunkás volt, iskolázatlan
fiatalember, felfuvalkodott és arrogáns. A rendőrfőnök viszont művelt és il-
lemtudó módon viselkedett, a másikkal ellentétben udvariasan és jóindulattal
bánt velem. Jegyzőkönyvbe vették a múlt heti kijelentéseimet. A tömör fogal-
mazvány alig tett ki fél oldalt, s egyedül velem íratták alá. Ezután elengedtek.
Amikor kijöttem a rendőrségről, meglepetve láttam, hogy a réten, a rend­
őrség épületével szemben a nagykovácsi nemzeti tanács tagjai a déli nap fé-
nyében sütkérezve fekszenek a fűben Ligeti jegyző társaságában. Ők is meg-
lepődtek, látván, hogy szabadon hazamehetek.
Csak este jöttem rá, mire készültek a nemzeti tanács tagjai. Mielőtt át-
jöttek volna Hidegkútra, megegyeztek: Ma elagyabugyáljuk a csuhásunkat!
Hidegkúton a letartóztatottakat a rendőrségi épület melletti bunkerbe zár-
ják. A letartóztatottakat a rendőrök és beavatott civilek rendszeresen verik.
Engem is ilyen áldozatnak néztek ki. Ezért volt az itteni nemzeti tanácsból
összeverődött kompánia meglepve, hogy szabadlábon maradtam.
A mai nap legnagyobb meglepetése mégis Ligeti, a hivatalban levő fő­
jegyző letartóztatása volt. Alig tudom elhinni. Bedugták a rendőrség hideg-

579
kúti bunkerjébe. Nem jött haza, az biztos. A községi hivatal vezetésével Sol-
tész Zoltánt fogják megbízni. A történet egyre érdekesebb.

1945. április 18.

Ligeti jegyző újra szabadlábon van. Tévedésből tartóztatták le. Őt is jól meg-
verhették. Hazatérése után kék foltokat mutogatott a testén, és megesküdött,
hogy bosszút áll azokon, akik a letartóztatásában vétkesek. Közte és Soltész
között hangos szóváltás tört ki. Ligetit azonban nem helyezték vissza hiva-
talába, a jegyzői hivatalt továbbra is Soltész vezeti. A bányászszakszervezet
befolyása a falu vezetésében egyre növekszik. Községi bírót (polgármestert)
is ők akarnak állítani. Ligeti ezelőtt községi bíró nélkül vezette a falut. Tán
Nagy László is beszállt a játékba, aki eddig annyira csendben maradt, kizáró-
lag a szénüzlet iránt mutatva érdeklődést?

1945. április 20.

Tegnap az oroszok letartóztatták Soltész jegyzőt és Szép776 iskolaigazgatót.
Újlakra hurcolták őket. Az oroszok a vörös rendőrökkel közösen házkutatást
tartottak mindkettejük lakásán, a Leyrer-házban és a kastélyban is, ahol Szép
lakik. Soltészt és Szépet feljelentették fegyverrejtegetésért. Szépnél nem ta-
láltak semmit, ugyanígy Soltész lakásán sem. Viszont találtak egy fegyvert a
Leyrer disznóóljában, a kukoricaszár közé rejtve. A kukoricaszár nedves, de a
fegyveren ennek ellenére semmi rozsda. Feltűnő. Az következik ebből, hogy
a fegyvert Ligeti dugta el, hogy Soltészon, akit a letartóztatásáért hibáztat,
bosszút álljon.
Az oroszok bizonyára már Bécset is elfoglalták. Csapataik mélyen Auszt-
riában járnak. Magyarország már teljesen „felszabadult”. Ausztria megszál-
lásában részt vesznek Vörös János tábornok magyar csapatai is, akiket az
Oroszországból hazatért és antifasiszta iskolát járt hadifoglyokkal erősítettek
meg. Ezek a hazatért hadifoglyok, többnyire fiatal katonák és tisztjelöltek,
az oroszországi politikai iskolán magától Rákosi Mátyástól tanulhattak. E

776 Szép Ferenc.

580
kommunista képzést kapott katonák vezetésével kell a jövő „demokratikus
hadseregét” felépíteni.
Úgy tűnik, közeleg a háború vége. Sok katonánknak sikerült hazatérni.
Némelyek teljes felszereléssel érkeztek. Ezek a mellékutakon jöttek. Azokat
viszont, akik a bécsi főúton akartak jönni, elkapták az oroszok. A komáromi
fogolytábor dugig van.
Apám a héten Budafokon járt. Mint meséli, naphosszat gördülnek a zsák-
mánnyal megrakott vonatok Oroszország felé. A legszebb bútorokat is nyi-
tott vagonokra hányják fel. A gyárakat leszerelik, és a gépeket Oroszországba
szállítják. A budafoki pályaudvaron rengeteg gép rozsdásodik, amiket a va-
gonhiány miatt nem tudtak még berakodni.

1945. április 25.

A Szent Márk-napi körmenet ez alkalommal elmaradt.
Szentmise után megáldottam egy kosárnyi, még teljesen zöld gyümölcsöt.
A németgyűlölet napról napra erősödik. A fővárosban nyilvánosan szidják
és gyalázzák népünket. Falragaszok és aszfaltfeliratok uszítanak a németek
ellen. „Halál a német árulókra! Németbarátok pusztuljatok! Kötelet a fasisz-
táknak!” Így szólnak a feliratok, amik a kedélyeket izgatják, és a belföldi né-
metség ellen bujtogatnak. A budapesti „Német Házban”, sok terhelő anyagot
találtak a volksbundistákra nézve, így taglistákat és belépési nyilatkozatokat
is. Soroksáron a csőcselék rettenetesen tombol a svábok ellen. Állítólag min-
dennaposak a megveretések.

1945. április 28.

A bányászszakszervezet kerekedett felül. Az ő politikai akaratuk mérvadó.
A községi bíró (a polgármester) Meződi Lajos bányamunkás és szakszerve-
zeti vezető lett, a Kommunista Párt tagja. Soltész és Szép újra itthon van.
Néhány napra egy újlaki gyárépületbe internálták őket. Senki sem törődött
velük, amíg türelmetlenségükben kihallgatásért nem folyamodtak. Semmit
sem találtak, ami ellenük szólna, s szabadon engedték őket. Soltészt továbbra
is megbízták a jegyzői szolgálattal. Ligeti, kilépvén a Kommunista Pártból, a
Szociáldemokrata Párt vezetője lett. Soltész csatlakozott a kisgazdapárthoz.
Újjászervezték a helyi nemzeti tanácsot. A lakosság két eddigi képviselője

581
immár nem tagja a bizottságnak. Mivelhogy svábok, már nincsenek politi-
kai jogaik. Orosztudásuk miatt azonban megtartották őket a község szol-
gálatában. A nemzeti tanácsban most a bányászszakszervezet élvez többsé-
get. Most már ők határozzák meg a községi politikát. A helyi rendőrség új
parancsnokot kapott; a rendőröket is lecserélték. Idegenek mind, törzsökös
magyarok. A rendőrséget a patikaépületben helyezték el. Az orosz parancs-
nokságot kivonták. A patika házának pincéje most tömlöcül szolgál, ahol le-
ányokat is fogva tartanak.

1945. április 30.

Ma délelőtt Meződi községi bíró a községházára hívatott. Mint jogszerűen
megválasztott polgármester mutatkozott be, és bemutatta a megválasztását
jóváhagyó és megerősítő okiratot a megyei hatóságtól. Üdvözöltem ebből az
alkalomból, és kértem, hogy hivatalát a lakosság jólétének érdekében, igazsá-
gosan lássa el. Köszönetet mondott szavaimért és megkért, működjek közre a
község életének demokratikus átalakításában. Ennek azonban, mint nyoma-
tékosan hangsúlyozta, alapvető feltétele, hogy a német nyelv tűnjön el; éspe-
dig május elsejétől, a szabadság és az orosz hősi halottak ünnepétől kezdve
a templomon belül is, s attól fogva már az Istent is csak magyarul szabad
dicsérni. Kértem, hogy ezt az óhaját írásban is adja át, hogy azzal az egyházi
hatóságokhoz fordulhassak további utasításokért. Nagyon szívesen, mondta,
és behívta Soltész jegyzőt, hogy készítse el az iratot számomra. Soltész jegy-
ző lediktálta, és Kocsárdi jegyző írógépbe ütötte a fontos irományt, ami így
hangzik:
„Nagykovácsi község Elöljáróságától. – 189/1945 sz.
A katolikus plébániának, helyben. Tisztelettel kérem, hogy – hazánk de-
mokratikus átalakulása folytán – közösen fáradozzunk a magyar nyelv és a
magyar szellem ápolásáért, s ezért a továbbiakban a templomban a prédiká-
ciót, az imát és az éneket kizárólag magyarul kell tartani. – Kérem továbbá,
hogy a népiskolai hittanoktatást is magyar nyelven végezze. – Tudomásul kell
vegye a nemzeti tanácsnak azt a demokratikus alapelvét, hogy hazánkban
mindent magyar nyelven kell végezni és intézni. – Nagykovácsi, 1945. április
30. (Községi pecsét) Tisztelettel: Meződi Lajos s. k. községi bíró.”

582
 Alig hagytam el a községházát, máris kidobolták – persze magyarul:
„Holnaptól, május elsejétől fogva a német nyelv használata szigorúan tilos!
Az ellenszegülés internálás büntetése alá esik.”
Eszerint az ellenállás reménytelen. A harcot ugyan nem adhatom fel ilyen
könnyen, de a község lakóit sem tehetem ki az internálás veszélyének. Egye-
lőre majd csendben imádkozunk. A nagymisén a templomban csak latinul
fogunk énekelni. Prédikálni magyarul fogok, de úgy, mindenki értse, mit
akarok mondani. Négyszemközt azonban németül beszélünk. Az egyoldalú
rendelkezésre írásban fogok válaszolni.

1945. május 1.
Az elöljáróság tagjai, meghívásom dacára, nem vettek részt a szentmisén.
Délelőtt 9-kor az orosz katonák sírjánál, a háborús emlékmű mellett há-
laünnepséget rendeztek „az orosz katonák tiszteletére, akik Magyarország
szabadságáért az életüket áldozták”. Nagy felvonulást tartottak. Iskolások
vörös zászlócskákkal, Thern Eszter tanítónő vezetésével, Butor Magda pos-
tamester meg a lánya, a helyi nemzeti tanács tagjai, a községi elöljáróság és a
bányászszakszervezet alkották a menetet. Fehérbe öltöztetett lánykák vörös
szalaggal átkötött koszorút vittek. A sírnál a gyermekek magyarul énekelték
a Kommunista Internacionálét: „Fel, fel, te éhes proletár…”. Egy leány verset
szavalt, majd Meződi községi bíró rövid ünnepi beszéd után karját, mint a
nyilasok köszöntéskor, a sír fölé nyújtva, így kiáltott: „Szabadság!” Embere-
ink akaratlanul felkuncogtak, ahogy kinyújtott karral állni látták. Még csak a
feltartott öklű kommunista üdvözlést sem ismerte. Gomblyukában viszont a
szociáldemokraták pártjelvénye, a kalapácsát sújtásra emelő vörös, meztelen
testű munkás virított. Mindenfelől bebiztosította magát: kommunista tag-
könyvecskével, fasiszta üdvözléssel, szociáldemokrata párti kitűzővel… Az
emberek azon is mosolyogtak, hogy a halott orosz katonát, akinek a sírját
megkoszorúzta, „Magyarország szabadságáért halt hős”-nek nevezte, pedig
köztudott volt, hogy az oroszt, nőügyből kifolyólag, baltával verte agyon a
saját kapitánya.
Az ünnepséget a Marseillaise eléneklésével zárták. Az ünnepi menet ezu-
tán a Mocsároson át a kastélyhoz vonult, ahol az ünnepséget a teraszon foly-
tatták. Itt Ligeti a szociáldemokraták nevében igazi kommunista beszédet

583
mondott, és a jelen lévő ifjú Tisza grófra tekintettel a grófokat, mágnásokat,
kapitalistákat és egyéb „kizsákmányolókat” szidta. Soltész a kisgazdapárt ne-
vében beszélt, hangsúlyozva, hogy hála a bátor orosz katonáknak, a földet
azok között fogják felosztani, akik megművelik, és a magyar agrárproletárok,
akik eddig béresként nyomorban és ínségben kellett éljenek, saját telket és
földet kapnak… A bányászszakszervezet nevében Nagy László tartott beszé-
det, aki azon reményének adott hangot, hogy a hűbérurak kora véget ért, és a
kizsákmányolók kastélyai és parkjai megnyílnak a szegények előtt. Befejezé-
sül így kiáltott fel: Mostantól nem a nagyurak, hanem a nép és a munkások
kormányoznak és uralkodnak. Végül elénekelték a magyar nemzeti himnuszt:
„Isten, áldd meg a magyart!”

584
 Források és irodalom

Asik, Mihail 1981: Emlékeim a Budai önkéntes ezred harcosaira. Hadtörténelmi

Közlemények, 1981/2. 260–278.
Bakó Márta 1991: Rosszkor születtünk! Budapest, Textura.
Baktai Ferenc 1965: A kőbányai előőrs. Budapest, Szikra.
Barsy Irma 2016: Pincenapló. Barót, Tortoma.
Bencze Géza 1983: Egy falusi asszony naplója Budapest felszabadulásáról. Honisme-
ret, 1983/2. 35–37.
Bódy Zsombor 2013: Magyarország társadalomtörténete a két világháború között.
Egyetemi jegyzet. Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK.
Boldizsár Iván 1982: Don–Buda–Párizs. Budapest, Magvető.
Bolla Dezső 2010: Csepel története. Helytörténeti vázlat az őskortól a XX. század utolsó
évtizedéig. Csepel, Budapest–Csepel Önkormányzata–Csepeli Helytörténeti és
Városvédő Egyesület.
Bolla Dezső–Kasza Sándor 2006: Csepel XXI. kerület. Budapest, CEBA.
Buda utolsó ostromának átélése a Toldi F. u. 60.-ban. https://www.roncskutatas.com/
node/9450, 2018. október 1.
A Budavári Evangélikus Gyülekezet segédlelkésze, Kiss Márton naplója. (Magán-
tulajdonban.)
Cs. Lengyel Beatrix 1991: Budapest ostroma. Széchényi Viktor gróf feljegyzései,
1944. december 24.–február 12. In Kaba Melinda–Nagy Emese (szerk.): Tanul-
mányok Budapest múltjából 24. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 1991.
(Budapest várostörténeti monográfiai 33.) 175–234.
Cs. Szabó László 1946: Két part. Budapest, Révai.
Csebotarev, G. Sz. 1975: A béke katonái. Budapest, Kossuth–Zrínyi.
Csonka Pálné Warga Margit 2005: Ostrom. Csonka Pálné emlékei. Az utószót írta:
Kaiser Anna. Budapest, magánkiadáss. (Közreadva jelen kötetben is.)
Darvas József 1945: Város az ingoványon. Budapest, Szikra.
Déry Tibor 1972: Egy nap hordaléka. Népszabadság (Vasárnapi melléklet), 1972. au-
gusztus 27. 6.
Dörnyei Sándor (szerk.) 2004: Részletek Imolya Imre krónikájából. In uő. (szerk.):
A háború sújtotta Eötvös Collegium. Budapest, Eötvös Collegium Műhely. 19–41.

585
Endrefi Istvánné: Gondolatok a magyarországi analfabétizmus történetéből. http://
www.irasszakerto-endrefi.hu/Data/Sites/1/gondolatok-a-magyarorsz%C3%A-
1gi-analfab%C3%A9tizmus-t%C3%B6rt%C3%A9net%C3%A9b%C5%91l.
pdf, 2018. január 1.
Egy farkasréti lakos naplója. Magyar Nemzet, 1949. január 30.
Estók János (szerk.) 2007: Újpest, 1907–2007. A százéves város. Budapest, Kossuth.
Farkass Jenő 2016: Budapesti ostromnapló. 1944. december 10.–1945. május 4. Mária-
besnyő, Attraktor.
Fáy Hildegard: Ostrom az Attila út 6. szám alatt. (Közreadva jelen kötetben.)
Fehér Lajos 1969: Harcunk Budapestért. Budapest, Zrínyi.
Fenyő Miksa 2014: Az elsodort ország. Naplójegyzetek 1944–1945-ből. Budapest, Park.
Fortusz, Marija 1982: Visszaemlékezéseim. Budapest, Zrínyi.
Friessner, Hans 1992: Árulások, vesztett csaták. Budapest, Co-Nexus.
G. Furulyás Katalin 2018: A kitörés és Nagykovácsi, az Új idők Lexikonjának titka.
http://www.nagykovacsikronika.hu/2018/02/16/kitores-es-nagykovacsi-az-
uj-idok-lexikonanak-titka/, 2019. június 7.
Galántay Ervin 2011: Az utolsó kadét. Budapest, 1944–1945. Budapest, Militaria.
Gosztonyi Péter 1998: Budapest lángokban, 1944–1945. Budapest, Móra.
Gutzwiller, Jörg 2015: Szelíd erő. Hildegard Gutzwiller. Egy bátor keresztény, aki zsi-
dókat mentett meg. Budapest, Új Ember.
Györffy István 2015: Kórház az ostromban. Magyar Szemle, 2015/1–2. és 2015/3–4.
http://www.magyarszemle.hu/cikk/20150218_korhaz_az_ostromban_1_resz_
és www.magyarszemle.hu/cikk/korhaz_az_ostromban_2_resz, 2020. március 29.
(Közreadva jelen kötetben is.)
Hadobás Sándor 2008: Megkésett emlékezés dr. Lux Gyulára. Bányászattörténeti
Közlemények, 2008/3. 100–105.
Heltai Jenő 2017: Négy fal között. Naplójegyzetek, 1944–1945. Budapest, Magvető.
Hingyi László 2018: Budapest ostroma, 1944–1945. Források Budapest ostromának tör-
ténetéből. Budapest, Etalon.
Holland, James 2003: Fortress Malta. An Island Under Siege 1940–1943. London,
Phoenix.
Illyés Gyula 2014: Ostromnapló, 1945. január 10.–1945. április 24. Budapest, Nap.
Józsa Béla 1999: Egyetemisták az ostromgyűrűben. A Magyar Királyi I. Honvéd Egye-
temi Rohamzászlóalj története 1944. októberétől 1945. február 14-ig. Budapest, Mi-
litaria.

586
Juhász Eszter 2018: Ostromnapló. Budapest, 1944–45. Szerk. Miklauzič István. Né-
metből fordította: Juhász Judit. Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.oszk.
hu/18200/18256/18256.pdf, 2019. október 16. (Közreadva jelen kötetben is.)
Kemény Simon 1987: Napló, 1942–1944. Budapest, Magvető.
Kertész Róbert 1955: Ne felejts! Budapest, Szépirodalmi.
Kiszl Péter–Patkósné Tóth Zsuzsanna 2016: „Szép szellemi szolgálat ez”. Marót
Miklós (1928–2006). Könyvtári Figyelő, 2016/2. 231–244.
Kolozsi Piroska: Ostrom a Verbőczy utcából. (Közreadva jelen kötetben.)
Komisszarov, N. V. 1980: Harc Budapestért. Hadtörténelmi Közlemények, 1980/1.
134–141.
Koncz Mária (szerk.) 2005: Emberi történetek. A Budai Vár 1945-ös ostromának króni-
kája. Budapest, Litea. 9–55.
Kondorosy Szabolcs (szerk.) 2018: Akiket Isten kihívott csatára. Negyvenöt magyar
hadifogoly. Budapest, Országút Társulat.
Kosztolányi Dezsőné 1948: Tüzes cipőben. Budapest, Káldor.
Kovalovszky Miklós 1995: Lidércnyomás. Napló 1944 október 8.–1945 január 8. Bu-
dapest, Argumentum.
Kubinyi András 1965: Csepel története a vasgyár alapításáig. Budapest, Csepel Vas- és
Fémművek Pártbizottsága.
Lejeune, Philippe 2003: A naplóját újraíró Anne Frank. In uő.: Önéletírás, élettörté-
net, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból (szerk.: Z. Varga Zoltán). Budapest,
L’Harmattan.
Lévai Jenő 1946: A pesti gettó története. Budapest, Officina.
Ligeti Tivadar 2000: Naplórészletek. In Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Év-
könyve 1999–2000. Budapest.
Luknyickij, Pavel 1980: Magyar napló. Budapest, Kossuth–Zrínyi.
Lux Gyula 2016: Hadinaplóm. Budapest, Puedlo. 155–170. (Közreadva jelen kötet-
ben is.)
A magyar ipar almanachja. Budapest, A Magyar Ipari Almanachja Kiadóhivatal. 1930.
Márai Sándor 2006: A teljes napló. 1945. Budapest, Helikon.
Marót Miklós: Naplótöredék, 1944. december 12.–1945. március 4. (Közreadva jelen
kötetben.)
Márton Anita Judit 2002: Csak egy szerény kulturális munkás. Népszabadság, 2002.
április 3. 28.
Mihályi Balázs 2014: Budapest ostromkalauz, 1944–1945. Budapest, Underground.

587
Mihályi Balázs 2018a: Kihallgatások nyomában. Jegyzőkönyvek a kitörésben elfo-
gottakkal. In Mihályi Balázs–Tóth Gábor–Tulok Péter (szerk.): A Várnegyed ost-
roma. Buda, 1944–45. Budapest, Budavári Önkormányzat–Litea.
Mihályi Balázs 2018b: Honvédek és hungaristák a Budapest erődben, 1944–1945. Bu-
dapest, magánkiadás.
Mihályi Balázs 2018c: Polgári veszteségek az I. kerületben Budapest ostroma (1944–
1945) során. In Mihályi Balázs–Tóth Gábor–Tulok Péter (szerk.): A Várnegyed
ostroma. Buda, 1944–45. Budapest, Budavári Önkormányzat–Litea.
„Minden ehhez az országhoz köt.” Egy européer; törzsökös pesti polgár. Magyar
Nemzet, 1995. november 13. 8.
Monostory Klára 1996: Vas István Ostromnaplója elé. Holmi, 1996 (8) 4. (április).
592–593.
Murányi Klára: Napló. Budapest–Nyíregyháza, 1944. december 24.–1945 május 7. Or-
szágos Széchényi Könyvtár Kézirattára. (Kiadatlan.)
Nádasi Alfonz OSB 2009: Hadinapló. Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár.
Nagy Lajos 1945: Pincenapló. Budapest, Hungária.
Nedeczky László 1992: Az óra mutatta az utat. Budapest, magánkiadás.
Nevenkin, Kamen 2012: Take Budapest! The struggle for Hungary, Autumn 1944.
Stroud, History Press. (Magyarul megjelent 2019-ben: A magyar főváros ostroma,
1944–45 [ford. Péter Barnaky]. Budapest, PeKo Publishing.)
Ostromnapló. Szerzetes nővérek a halálkatlanban. 1944. március 19.–1946. február 16.
Budapest, Kairosz, 2014 [szerkesztő feltüntetése nélkül].
Ottenreiter Károly: Háborús napló. (Közreadva jelen kötetben.)
Ozsváth Zsuzsanna 2016: …és vér folyt a Dunán… Budapest, Corvina.
Pájer Árpád (összeáll.) 2007: Szomorú napok. Greszl Ferenc plébános, 1903–1987, szü-
letése 100. évfordulójának emlékére. Nagykovácsi, magánkiadás.
Pálfalvi Nándor 1990: Esküszöm, hogy hű leszek. Budapest, Hálózat.
Pallavicini Ede (szerk.) 1990: Pallavicini-Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os nap-
lója. Budapest, Gondolat.
Pentelényi János 2009: Ostromnapló, Budapest, 1944–1945. Közreadja Tamási Mik-
lós. Beszélő, 2009 (14) 2. 52–65. http://beszelo.c3.hu/cikkek/ostromnaplo-buda-
pest-1944%E2%80%931945, 2018. szeptember 18.
Pető Andrea 2000: Budapest ostroma 1944–1945-ben – női szemmel. Budapesti
Negyed, 2000/3–4. (EPA Budapesti Negyed 29–30.) http://epa.oszk.hu/00000
/00003/00023/peto.html, 2018. november 10.

588
Pető Andrea 2008: Női emlékezet és ellenállás. In Markó György (szerk.): Az elso-
dort város. Emlékkötet a Budapestért folytatott harcok 60. évfordulójára, 1944/45. II.
kötet. PolgArt. Budapest.
Pihurik Judit 2007: Naplók és memoárok a Don-kanyarból, 1942–1943. Budapest,
Napvilág.
Pritz Pál 2017: Napló és történelem. Múltunk, 2017/1. 4–6.
Rózsásné Kubányi Andrea 2009: A tanár örökké tanár marad… https://ujember.
hu/a-tanar-orokke-tanar-marad/, 2019. június 7.
Rudnyánszky Éva: Napló az Úri utca 22.-ből. (Közreadva jelen kötetben.)
Sasvári Endre 2000: Budapest ostromának eseményei a XII. kerületben. In Hegytör-
ténet. Hegytörténeti Konferencia Budapest–Hegyvidék 2000. Budapest, XII. Kerü-
leti Önkormányzat–Tarsoly.
Schmal Alexandra (szerk.) 2016: Csillaggal nem jó járni most. Kis Pál budapesti fény-
képész naplója. 1944 október–december. Budapest, Magvető.
Sipos Balázs 2017: „Az igazi történelmi élmény.” A naplóíró Márai Sándor és az
1945–1948-as évek ábrázolásai. Múltunk, 2017/1. 159–186.
Stark Tamás 1994: Budapest ostromának emberveszteségei. In Ravasz István
(szerk.): A budapesti csata, 1944–1945. Az 1994. december 14–15-én megtartott
tudományos ülésszak anyaga. Budapest, Honvéd Vezérkar Tudományos Munka-
szervezési Osztály.
Stark Tamás 2017: „…munkaszolgálatra való igénybevételük céljából”. Magyar civi-
lek elhurcolása a Szovjetunióba. In A kelet-felvidéki magyarság holokausztja. Lo-
rántffy Zsuzsanna a Bodrogköz Fejlesztéséért Társulás, 2017. 25–38. http://gulag.
adatbank.sk/files/2017/03/kelet-felvideki_magyarsag.pdf, 2018. december 30.
Süle Tamás 2000: „Hogyan lettem numizmatikus”. In memoriam dr. Györffy István
(1912–1999). Az Érem, 2000/2. 1–2.
Szabó Borbála 1983: Budapesti napló (1944. november–1945. január). Budapest,
Magvető.
Szalay György (szerk.) 2016: Bertalan Ferenc ostrom-naplója. http://oroszlanosudvar.
hu/2016/09/25/szegeny-buda/, 2018. október 16.
Számvéber Norbert (szerk.) 1999: Erőd a Duna mentén. A Budapestért 1944–45-ben
folytatott harcok katonai iratai a Hadtörténelmi Levéltárban. 1. kiadás. Budapest,
Petit Real, 1999. http://mek.oszk.hu/02200/02235/html/, 2018. december 30.
Számvéber Norbert 2007: Kard a pajzs mögött. A „Konrad” hadműveletek története,
1945. Budapest, Puedlo.
Szappanos Tamás 2015: Naplókönyv. Így éltünk mi, 1942–1956. Budapest, Kairosz.

589
Szegedy-Maszák Mihály 2016: Az első világháború a prózairodalomban. In uő.: Je-
len a múltban, múlt a jelenben: in memoriam Pierre Boulez. Budapest, Pesti Kallig-
ram; Pozsony, Kalligram. 5–46.
Szekeres József 1997: A pesti gettók 1945. januári megmentése. Budapest, Budapest
Főváros Levéltára.
[Szoboszlay György] 2017: Gyorsan haza! Szkoro damoj! Szoboszlay György főhadnagy
szovjet hadifogságban írt naplója, 1946–1947. Budapest, Szokosz.
Sztehlo Gábor 1984: Isten kezében. Budapest, Magyarországi Evangélikus Egyház
Sajtóosztálya.
Takács Márta (szerk.) 2002: Anka naplója, 1944. március 14.–1945. március 5. Buda-
pesti Negyed, 2002/3. (EPA Budapesti Negyed, 37.) http://epa.oszk.hu/00000/
00003/00028/naplo2.html, 2018. október 1.
Tersánszky Józsi Jenő 1962: Nagy árnyakról bizalmasan. Budapest, Magvető.
Tolnai János 2005a: Gyermekéveim a második világháború zivatarában. Budapest, ma-
gánkiadás.
Tolnai János 2005b: Naplórészletek. In Koncz Mária (szerk.): Emberi történetek.
A Budai Vár 1945-ös ostromának krónikája. Budapest, Litea. 29–55. (Közreadva
jelen kötetben is.)
Tóth Sándor 1980: A budai önkéntes ezred. Budapest, Zrínyi.
Ungváry Krisztián 2013: Budapest ostroma (hetedik kiadás). Budapest, Corvina.
Ungváry Krisztián 2017: Az ostromlott Budapest két titka. Budapest, Kossuth.
Virág F. Éva 1985: Unokáink jambósapkában. Magyar Hírlap, 1985. március 18. 6.
Werth, Nicolas: A Szovjetunió, avagy a terror uralma. Deportálás, Gulag, éhínségek.
Rubicon, 2001/4–5.
Zimándi Pius István 2015: Egy év története naplójegyzetekben, 1944. március 19.–
1945. március 17. Budapest, Magvető.
Zolnay László 1986: Hírünk és hamvunk. Budapest, Magvető.
Zsúnyi Illés 2001: Nehéz idők. Nagydorog, magánkiadás.

590
Fényképmelléklet
Szovjet katonák Budapest környékén, 1945 (RGAKFD 0-80389)1

Löveget húzó szovjet katonák, 1945 (RGAKFD 0-251203-a)

1 Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Kinofotodokumentov

592
Kilőtt Panzerkampfwagen IV. harckocsi Budapest környékén, 1945
(RGAKFD 0-251193)

Szovjet tüzérek egy löveg felállítása közben Budafokon, a Savoyai Jenő

téren, 1945 (RGAKFD 0-157626)

593
A 3. Ukrán Front katonái, 1945. január 8. (RGAKFD 0-256108)

Szovjet löveg tüzelés közben, 1945 (RGAKFD 0-251183-a)

594
Szovjet katonák téli álcaruhában, 1945 (RGAKFD 0-251646)

Szovjet löveg a Hősök terén, 1945 (MTI-FOTO-753041)

595
Az Iparcsarnok romjai a Városligetben, 1945. január (MTI-FOTO-753014)

A Vörös Hadsereg katonái a Vilma királynő úton (ma Városligeti fasor),

1945. Részlet a Budapest ostroma című szovjet dokumentumfilmből (MTI-
FOTO-754344)

596
Házról házra, 1945 (MTI-FOTO-753031)

Lőállás egy elfoglalt házban, 1945 (RGAKFD 0-329183)

597
Óratoronyban kialakított megfigyelőállás, 1945. január (RGAKFD 0-344814)

Szovjet katonák lőállásban, 1945. január (RGAKFD 0-94278)

598
M1939-es szovjet légvédelmi ágyú Pesten, 1945. január (RGAKFD 0-344813)

A 3. Ukrán Front katonái, 1945. január (RGAKFD 0-96185)

599
Szovjet lövészek egy háztetőn, 1945. február (RGAKFD 0-144259)

Kilőtt könnyűharckocsi a Lajos utca és Nagyszombat utca sarkán, 1945.

február (MTI-FOTO-753127)

600
Szovjet katonák híradóvonal kiépítése közben, 1945. február (RGAKFD
0-144263)

601
A Hungária Vegyiművek Kén utcai telepének romjai, 1945 (MTI-FOTO-752877)

Egy megsemmisült ház romjai. Az előtérben sérült német PAK 40-es

páncéltörő löveg, 1945 (RGAKFD 0-168129-a)

602
Túlélők és halottak az ostrom után (RGAKFD 0-269536)

Fogságba esett magyar katonák és civilek, 1945 (RGAKFD 0-270694)

603
Nélkülöző budapestiek lótetemet darabolnak fel, 1945 (RGAKFD 1-20184)

604
Bútorokból épített barikád a Nagykörúton, 1945 (RGAKFD 0-256848)

Budapest belvárosa, 1945 (RGAKFD 0-344816)

605
Budapest belvárosa, 1945 (RGAKFD 0-251689)

Budapest belvárosa, 1945 (RGAKFD 0-366791)

606
Az Üllői út 42. számú ház az ostrom után (RGAKFD 0-168129-6)

Budapesti utca, 1945 (RGAKFD 0-251040-a)

607
Kálvin tér, 1945. február (MTI-FOTO-753151)

608
Szovjet katonák a Kálvin téren, 1945. február (RGAKFD 0-256891)

Barikád maradványai a Kecskeméti utcában, 1945 (RGAKFD 0-256846)

609
Túlélők a Blaha Lujza téren, 1945. február (MTI-FOTO-753147)

Nyugati pályaudvar, 1945. február (RGAKFD 0-255560)

610
A Margit-szigeti kápolna 1945-ben (MTI-FOTO-752873)

611
Budapestiek hirdetményeket olvasnak az ostrom után (RGAKFD 0-366802)

Barikád elbontása a Miksa (ma Osvát) utcában, 1945. március 9. (RGAKFD

0-276235)

612
A budavári palota az ostrom után (RGAKFD 0-92142)

Budapest 1946 decemberében. Háttérben a felrobbantott Lánchíd (MTI-

FOTO-757243)

613
 Névmutató

A Bolla Dezső 34
Ady Endre 108 Boltos Péterné 249
Asik, Mihail 27 Bornemisza István 43
Asztalos Sándor 42 Breitner Ödön 244
Brunekker Rózsi 175, 177
B Brunner Erzsébet 563
B. Szabó Sándor 263 Budinszky László 216
Bakay Lajos 308 Bugár-Mészáros Károly 218
Bakó Márta 56 Butor Árpádné 571
Bakos Róbert 514 Butor Magda 583
Baktai Ferenc 27 Buzinkay Géza 44, 45
Baló Zoltán 516
Bardócz Lajos 514, 515, 518 C
Barnabás István 574 Czemmel Katalin 558
Barsy Irma 42, 57 Czemmel Mátyás 558
Bartók Béla 251 Czemmel Rudolf 558
Bayer Ferenc 560 Czérna István 512
Bayer János 548, 549 Czérna Mihály 517
Bayer József 558
Bayer Márton 558 Cs
Bayer Mátyás 558 Cs. Lengyel Beatrix 53, 61
Beethoven, Ludwig van 251 Cs. Szabó László 27, 43
Békeffi István 158 Csajkovszkij, Pjotr Iljics 251
Belényi Gyula 120 Csebotarev, G. Sz. 27
Bencze Géza 24, 26, 27, 43 Csécsy Imre 43
Beregfy Károly 216 Cseh Istvánné 529
Bertalan Ferenc 43, 66 Cserneczky Béla 335
Bíró Imre 318 Csonka Lívia 69
Bódy Zsombor 53 Csonka Margit 69
Boguljev, Ivan 530 Csonka Pál 69
Bokor Dénes 487 Csonka Pálné Warga Margit 9, 43, 69,
Boldizsár Iván 26, 27, 43, 60, 61 321

615
D Fleischer Etelka 371
Darvas József 27, 192, 529 Fortusz, Marija 27
Debreczeni Károlyné 43 Frank, Anne 24
Déry Tibor 28 Friessner, Hans 12
Deseő László 43 Frigyesi József 308
Dobó István 101 Frits Kálmánné 335
Domokos Pál Péter 120 Frits Mariánna 335
Dönitz, Karl 210
G
E Gál Péter 414, 421, 426, 432, 435, 472
Éllő István 129 Galántay Ervin 28
Élő Mária 335 Géczy Éva 386, 388, 482–484, 487, 488,
Endrefi Istvánné 23 492, 494–497, 500, 503, 504
Enzsöl József 563 Gecső Pál 351, 354, 355, 357, 363
Erőss Sándor 289, 314, 319 Geiger Dezső 532
Estók János 34 Gerenday Antal 281
Eszterházy Kázmérné 37 Germanus István 156
Gleichauf György 571
F Gleichauf Mátyás 558
Fábry György 247 Glück Tibor 239, 240
Failoni, Sergio 251 Goebbels, Joseph 207, 208, 410
Farkas Erik 37 Gombocz Endre 290
Farkas Ferenc 318 Gosztonyi Jolán 241
Farkas János 566 Gosztonyi Péter 41
Farkass Jenő 36, 43 Gömöri György 37
Fáy Hildegard Julianna 8, 25, 41, 43, 60, Graziani, Rodolfo 207
69, 70, 81, 95 Greszl Ferenc 8, 71, 537
Fazakas György 43 Grósz István 306
Fázmán Ferenc 167 Gundisch Gusztáv 79
Fehér Lajos 27 Gutzwiller, Hildegard 43
Fejérpataky Dezső 70 Gutzwiller, Jörg 43, 60
Felog Ferenc 208
Fenyő Miksa 24, 35, 36, 43 Gy
Ferencsik János 251 Gyóni Géza 91
Ferke József 541 Györffy György 305
Fettich Nándor 43 Györffy István 9, 42, 43, 72, 286
Fischer Ila 192, 197 Győrffy Miklós 294
Fischman György 242 Györgyi Géza 217
Flaubert, Gustave 206

616
H J
Habsburg–Lotaringiai József Ágost 105 Jáky József 335
Hajnóczy József 158 Jáky József Péterné 335
Hanczné Morzika 212 Jáky Judit 335
Haraszty Ágnes 78 Jász József 192, 198
Haraszty Éva 79 Jávor Pál 374
Haraszty Péter 78 Jeszenszky Ferenc 380, 384, 393, 398,
Hart Irén 199 407, 409, 411, 412, 428, 431, 439,
Hartay Lajos 170 440–442, 447, 459, 465–467
Haynal Alajos 487 Jeszenszky Ferenc, ifj. 409
Hegyi Gyula 211 Józsa Béla 28
Heltai Jenő 24, 36, 43, 60 Józsa Józsefné 249
Hessler Anna 249 Juhász Andor 351, 371
Hindy Iván 252, 444, 446 Juhász Béláné 484
Hingyi László 39 Juhász Eszter 24, 36, 73, 347, 349, 364
Hitler, Adolf 11–14, 22, 92, 155, 207, Juhász István 73, 347, 349, 351, 386, 388,
208, 228, 292, 293, 350, 352, 355, 368, 480, 496, 499
370, 373, 396, 402, 423, 432, 440, 530, Juhász Judit 347
534, 576, 577 Juhász Márta 61
Holland, James 31
Horthy Miklós 204, 209, 238, 575 K
Horváth Ede 571 Kaiser Anna 69
Horváth Imre 403 Kállai Gyula 192, 530
Horváth István 74 Kállay Miklós 316
Hreblay Ferenc 509, 531 Karády Katalin 374
Hreblay Ferencné 531 Karl Erzsébet 349
Hudy József 261 Karl Margit 73, 364
Huszár Aladár 316, 318 Kasza Sándor 34
Huszár Aladárné 316–318 Keleti Mária 78
Huszár János Károlyné 331 Kemény Arnold 212
Kemény Gábor 215
I Kemény Simon 26, 27, 36, 44
Igaly György 236 Kende Éva 44
Igaly István 236, 237, 249 Kerecsényi György 213, 246, 250
Illyés Gyula 36, 43 Kertész Róbert 26, 27, 44
Imre József, ifj. 286 Kincses Ilona 74
Ipolyi Károly 331 Kindl Hildegard 377
Kis Pál 53
Kiss József 123

617
Kiss Márton 119, 129, 610 Loti, Pierre 207
Kiss Mártonné 129 Luknyickij, Pavel 27
Kiszl Péter 76 Lutz, Carl 490, 491, 498
Klein Imre 570 Lux Gyula 9, 40, 44, 58, 75, 509
Knáb Bence 192 Luzsa Endre 318
Knittel, John 196
Kocsárdi József 571 M
Kokovay Gyula 56, 57 Maffei Alíz 484, 491–493, 497, 498, 503,
Kollár Anna 249 504
Kolozsi Árpád 74 Magyar Ernőné 409
Kolozsi Piroska 8, 25, 44, 57, 59, 74, 119 Magyar Imre 541
Komisszarov, N. V. 27 Mák József 216
Koncz Mária 45, 141, 615 Malinovszkij, Rogyion Jakovlevics 21,
Kondorosy Szabolcs 46 309
Kornhauser Pál 168 Márai Sándor 24, 36, 44
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona 68 Markó Elek 365
Kovács Viktória 412, 424, 441, 447, 449, Markó Gusztáv 365
455, 457, 459, 474 Markovits Kálmán 137
Kovalovszky Miklós 44, 52, 54, 59 Márkus Ferenc 191
Kölcsey Ferenc 117 Marót András 250
Königseder Zsigmond 310 Marót Miklós 8, 41, 44, 58, 59, 76, 77,
Krifaton Ferenc 385 213
Krompechher Gyuláné 529 Martinovics Ignác 157, 158
Kubinyi András 34 Marton Lajos 310
Kun András 163 Mátyás Ernő 236
Kun Béla 571 Méhes Lajos 431
Mesterházy Jenő 516
L Mészáros János 123
Laczkovics János 158 Mészáros László 124
Láng Jenő 52 Meződi Lajos 579, 581–583
Lázár Ferenc 192 Mihályi Balázs 11, 16–18, 20, 22, 39, 40,
Lejeune, Philippe 24 69
Lenz József 532 Miklauzič Adolf 449
Lévai Jenő 34, 44 Miklauzič Adolfné 369
Leyrer Erzsébet 563 Miklauzič Ferenc 369, 376
lgaly Kálmán 250 Miklauzič István, id. 351–353, 356, 357,
Ligeti László 559, 565, 567, 571, 577, 361, 363, 364, 368, 369, 374, 386, 390,
579–581, 583 434, 443, 459, 462, 468, 470, 474, 476
Ligeti Tivadar 39, 44 Miklauzič István, ifj. 73, 383, 409, 430

618
Miklauzič Péter Márton 364 Ö
Miklós Béla 447, 530, 548, 567 Ötömösy Sándor 217
Mireisz Mátyás 558 Őz Pál 158
Miskolczy Kálmán 44
Monostory Klára 60 P
Möller Irén 212 Pál Kálmán 195
Möller Károly 40, 528 Pálfalvi Nándor 28
Möller Károlyné 40, 528 Pálffy Fidél 216
Murányi Klára 25, 44 Pallavicini Ede 56
Mussolini, Benito 207, 208, 534 Pallavicini-Andrássy Borbála 56
Müller László 44 Palóc Ernő 263
Papen, Franz von 414
N Papp Antal 374, 426
Nádasi Alfonz 35, 44 Pappné Wighar Edit 45
Nagy Ágnes 44, 293 Pataki Gábor 331
Nagy Béla 75 Pataki Judit 331
Nagy Ferenc 293 Pejacsevics Mária 45
Nagy Károly 212 Pentelényi János 36, 45, 55, 60, 65
Nagy Lajos 26, 27, 36, 44, 52, 58 Péter Gábor 487
Nagy László 559, 577, 579, 583 Péter Lajosné 331
Nedeczky László 480–483, 485, 488, 493, Péter Paula 331
495, 498–500, 505 Pető Andrea 21, 54
Nedelko Helén 397 Petőfi Sándor 108, 116
Nevenkin, Kamen 12, 22 Petrovics Sándor 571
Ney Klára Mária 44 Pfeffer-Wildenbruch, Karl 252
Nidosi Imre 163 Pihurik Judit 26, 28, 29
Nónay Tibor 286, 288–290, 292–294, Pitz Egyed 553
302–304, 307, 319 Pitz Egyedné 553
Novák Ernő 170 Pogány Dénes 211
Nyírő József 50 Polónyi Károly 226, 227, 231, 236–240,
242
O Pőzel Richárd 219
Ocsenás József 412 Pritz Pál 30
Oldenburg, Anita von 37 Prohászka Ottokár 71
Oravecz Paula 208
Osztapenko, Ilja Afanaszjevics 16 R
Ottenreiter Ferenc 77 Radnóti Miklós 53
Ottenreiter Károly 8, 35, 44, 77, 165 Rajk Endre 286
Ozsváth Zsuzsanna 35, 44 Rajniss Ferenc 216

619
Rákóczy Parchetich Vincéné 409 Somogyváry Gyula 50
Rákosi Mátyás 575, 580 Sorg Antal 567
Remenár László 289, 296, 297, 303 Sréter Ferenc 74
Reményi-Schneller Lajos 216 Stark Tamás 20
Rille József 275 Starosolsky Aranka 203
Rille Mária 78, 263, 267, 269, 275 Stefanits Danica 289
Rille Teréz 78, 263 Steinert Ágota 45
Roosevelt, Franklin Delano 204 Steinmetz Miklós 16
Rotyis Péter 487 Stiller Ferenc 564
Rózenberczky József 201 Stiller Flóriánné 564
Rudnyánszky Éva Mária Klára Eleonóra Stiller Fórián 565
67, 78, 130 Suck Kata 125
Rudnyánszky Gyula 78 Sulyok Sándor 172
Süle Tamás 73
S
Sacelláry József 291 Sz
Sallay Imre 513 Szabó Borbála 26, 27, 45
Sarkadi Károly 44 Szabó Imre 45
Sárváry András 214 Szabó László 26
Sass István 351, 353 Szabó Sándor 268, 273
Sasvári Endre 40 Szálasi Ferenc 57, 215, 351, 364, 368,
Schermann Szilárd 37 370, 381, 449, 490
Schmal Alexandra 53 Szalay László 563, 564, 567
Schmidhuber, Gerhard 34 Számvéber Norbert 13, 19, 39
Scholcz Ernő 8, 45, 79, 255, 537, 570 Szántó Piroska 45
Schreiner János 37 Szaplonczay József 45
Schubert József 387 Szappanos Tamás 23, 45
Schupp József 374 Szász Lajos 216
Sebesta Kolosné Roykó Szidónia 361, Szebeny Klára 45
370, 394, 410 Széchenyi István 328
Sebesta Vilma 381 Széchényi Viktor 45, 53, 60
Shovy Lajos 71 Szedlák Ferencné 385
Sieber József 558 Szegeczky Dezső 214
Sigray Jakab 158 Szegedy-Maszák Mihály 50
Sík Irma 195, 196 Szekeres József 34
Simon István 570 Szentmarjay Ferenc 158
Sipos Balázs 36 Szentmihályiné Szabó Mária 204
Sipos Irma 289, 296 Szép Ernő 53
Soltész Zoltán 571, 579–583 Szép Ferenc 580, 581

620
Szép Ilona 130 Vajna Gábor 215, 370
Szívós Sándor 487 Vándor Kálmán 202
Szoboszlay György 30 Váradi Mihály 167
Szoják Károly 212 Vas István 46, 60
Szolártsik Sándor 158 Vass Erzsébet 46
Szőllősi Jenő 215 Vécsey Zsuzsanna 529
Sztálin, Joszif Visszarionovics 32, 548, Vér Andor 52
561, 566, 571, 576 Vorosilov, Kliment Jefremovics 245
Sztehlo Gábor 27 Vörös János 245, 418, 538, 548, 580

T W
Tagscherer Mátyás 563 Warga László 69
Tamás János 314, 319 Warga Lívia 69
Tamási Miklós 45 Weiss József 546
Tatarek-Tardos Béla 383, 384 Weszprémi István 72
Teleki Pál 374, 480
Tersánszky Józsi Jenő 27 Z
Tevan Margit 45 Zilahy Lajos 192, 499, 530
Thern András 571 Zimándi Pius István 55
Thern Eszter 573, 583 Zolnay László 26, 46
Tokaji István 256, 261
Tolnai János 45, 60, 66, 80, 141, 142, 615 Zs
Tolnai Miklós 8 Zsigmond Irén 199, 209
Tompa Mihály 116 Zsúnyi Illés 30
Tormay Cécile 50
Tóth Gábor 47, 69
Tóth Sándor 27

U
Uherkovics Gábor 521
Újfalussy Klára 45
Újházi Béla 571
Újházi Eszter 571
Ungváry Krisztián 12, 14–19, 34, 37, 39, 41
Urbán Jusztina 45

V
Vágó Pál 215
Vajna Ernő 382

621
 Helymutató (Budapest és környéke)

A Bástya sétány (ma: Tóth Árpád sétány)

Alagút (Gellért-alagút) 97, 104, 109, 113, 107
307, 312, 330, 351, 408, 427, 454, 456 Bástya utca 246
Alagút utca 98, 104, 158 Batthyány tér 267, 274
Albertfalva 161, 352, 356, 363 Batthyány utca 120
Áldás utca 197 Bécsi kapu 107, 119, 162
Andor utca 363 Bécsi kapu tér 74, 107, 119, 122, 127,
Andrássy út 242, 351, 386, 388, 400, 487, 129, 134, 189
490, 499, 518 Bécsi út 78, 181, 190, 231, 232, 266, 268,
Angolpark 236 275, 539, 542
Angyalföld 18, 24, 38, 235, 276 Béke tér 180
Apponyi tér (ma: Ferenciek tere) 136, Bel-Buda 53
212 Belváros 38, 132, 176, 234, 239, 240, 246,
Aquincum 246, 532 251, 281, 295, 299, 315, 380, 514, 605,
Aréna út (ma: Dózsa György út) 238, 606
241, 248 Bem József tér 124, 144
Árpád híd 18, 178 Bem József utca 253
Árpád kilátó 169 Benczúr utca 239
Árpád út 233, 348 Berlini tér (1945-től Marx tér, ma: Nyu-
Astoria 281 gati tér) 175, 300
Attila körút (IV. Béla út, Attila utca, ma: Biatorbágy (Torbágy, Bia) 71, 527, 532
Attila út) 62, 70, 88, 89, 95, 97, 104, Bicskei utca 357, 376
107, 109, 115, 125, 159, 173, 311, 312 Blaha Lujza tér 126, 610
Bocskai út 375
B Boráros tér 265, 482
Bajza utca 70 Böszörményi út 149, 151, 516
Baka utca 258 Bródy Sándor utca 316, 318
Bakáts tér 308 Buda 8, 9, 13, 15, 16, 18, 19, 25, 42, 43,
Barlang utca 170, 173 45, 58, 72, 80, 112, 121, 126, 136, 137,
Baross tér 238, 243, 250 138, 146, 148, 158, 159, 161, 162, 166,
Baross utca 111, 250, 300 169, 173, 176, 177, 181, 184, 186, 188,
191, 198, 211, 228, 229, 231, 240, 241,

623
 246, 249, 250–252, 254, 262, 265, 270, D
271, 274, 278, 290, 309, 310, 313, 328, Dániel utca 224
330, 331, 336, 339, 353, 356, 402, 414, Deák Ferenc tér 126
421, 432, 435, 437, 468, 487, 489, 501, Déli pályaudvar 20, 132, 157, 186, 447,
509, 514, 516, 517, 520, 530, 546, 547, 564
550, 553, 554, 559, 560, 564 Dévai Bíró Mátyás tér 166
Budafok 34, 71, 311, 351, 356, 456, 581, Diósd 74, 126
593 Dísz tér 115, 128, 129
Budafoki út 355, 383, 442 Dohány utca 281
Budagyöngye 220 Dózsa György út 241
Budai-hegység 8, 9, 149, 154, 159, 163 Döbrentei utca 240
Budakeszi 15, 20, 139, 214, 217, 218, Dunaharaszti 249
226, 229, 230, 255, 538, 539, 546, 576, Duna-part 241, 251, 252, 266, 274, 339,
577 346, 419, 472
Budakeszi út 226, 227
Budaörs 144, 194, 247, 516, 517 E
Budaörsi út 142, 143, 161, 162, 517 Érd 71, 406, 417, 421, 533
Budavár 66, 74, 79, 121, 159, 613 Erzsébet híd 18, 110, 111, 136, 178, 184,
195, 240, 271, 346, 419, 472, 509
C Erzsébet tér 388
Cinkota 514 Eskü tér (ma: Március 15. tér) 111
Citadella 55, 153, 414, 421, 427, 451 Eskü út (ma: Szabad sajtó út) 209
Clark Adám tér 109 Eszter utca 260
Conti utca (ma: Tolnai Lajos utca) 285, Evangélikus templom (Budavár) 74,
488 119, 121, 122
Corvin tér 229, 250 Evangélikus templom (Óbuda) 166, 179

Cs F
Csaba utca 422, 533 Farkasrét 26
Császár fürdő 126 Farkasréti temető 16, 18, 20, 364
Csatárka út 170, 171, 190 Fehérvári út 347, 360, 376, 383
Csengery utca 230, 238, 239, 242 Felső Zöldmáli út 167
Csepel 16, 17, 24, 34, 70, 230, 348, 374, Ferenc József híd (ma: Szabadság híd)
385 195, 197, 209, 251, 257, 265, 271, 346,
Csepel-sziget 15, 17, 34, 291, 310, 311 397, 472, 487
Csíky utca 421 Ferenchegyi út 168, 177, 191, 207
Csillaghegy 192, 232, 233 Ferencvárosi pályaudvar 235
Csobánka 291 Fery Oszkár utca (ma: Kiss János altá-
Csörsz utca 160 bornagy utca) 142, 151, 152

624
Fiumei út 243 Horthy Miklós híd (ma: Petőfi híd) 251,
Flórián tér 198 271, 358, 402, 472, 481
Fogarasi út 244 Horthy Miklós körtér (ma: Móricz Zsig-
Fogaskerekű 188 mond körtér) 375, 387, 391, 455
Fonyód utca 161 Horthy Miklós út (ma: Bartók Béla út)
Fót 536 69, 261, 328, 330, 331, 335, 340–342,
Fő utca 104, 146, 213, 253, 389, 564 350, 366, 368, 370, 374, 376, 396,
403–405, 413, 425, 432, 446
G Horváth-kert 88, 93, 96, 98, 104, 109,
Gellért pince 438 116, 158
Gellért Szálló 55, 311, 341, 356, 359, Hősök tere 125, 208, 595
382, 407, 441 Hungária körút 18, 229, 236, 244
Gellért tér 311, 372, 374, 384, 396, 472 Hunyadi János út 356
Gellérthegy 20, 69, 114, 130, 148, 153, Huszár utca 284
186, 249, 321, 336, 341, 357, 367, 387, Hűvösvölgy 123, 162, 165, 171, 189, 190,
414, 427, 436, 442, 451, 452, 472, 549 199, 348, 353, 509, 566
Gellérthegy utca 115 Hűvösvölgyi út 577
Géza utca 156
Gödöllő 238, 241, 248, 253, 537, 538 I
Gömbös Gyula út (ma: Alkotás utca) Ida utca 236
161, 229 Irányi utca 291
Gróf Tisza István utca (ma: József Attila Iskola utca 120, 253
utca) 266 Istenhegy 519
Gubacsi híd 34, 604 Istenhegyi út 515, 526, 527, 529
Gugger-hegy (ma: Látó-hegy) 19, 167,
169, 171, 174, 177, 179, 183, 189, 192, J
193, 195, 198 János-hegy 56
Jókai út 230
Gy József körút 55, 305, 309, 315, 317, 394
Gyopár utca 378 Julianna major (Nagykovácsi) 260
Gyulai utca 551
K
H Kaas Ivor utca (ma: Nyári Pál utca) 239,
Hadik András laktanya 335 240
Haris köz 212 Kálvária tér 243
Hármashatár-hegy 20, 189, 190, 253 Kálvária-domb (Nagykovácsi) 557
Háros-sziget 311 Kálvária-kápolna (Nagykovácsi) 560, 570
Havas Boldogasszony-templom 87, 88 Kálvin tér 128, 378, 608, 609
Hidegkúti út 231 Kapisztrán tér 120, 127

625
Kapy út 173 Külső Jászberényi út 245
Károly király laktanya (ma: Petőfi lakta- Kvassay híd 34
nya) 143
Károly körút 247, 248, 281 L
Kárpát utca 265 Lágymányos 122, 186, 291, 311, 341
Kecske utca 277 Lágymányosi vasúti töltés 16-18, 360,
Kecske-hegy 167, 205, 210, 263 363, 371, 375, 376, 378, 379, 381, 383,
Kelenföld 132, 325, 363, 442 387, 402, 413, 415, 425, 442, 450
Kelenvölgy 132 Lajos utca 179, 269, 594
Keleti Károly utca 79, 255–258, 261, 262 Lakihegy 34
Keleti pályaudvar 18, 124, 238, 243, 282, Lánchíd 18, 81, 125, 136, 146, 177, 178,
538 195, 241, 271, 328, 351, 472, 508, 613
Kén utca 602 Lánchíd utca 251
Kerepesi temető 18, 235 Lazarette 86
Kerepesi út 244 Leányfalu 308
Király utca 237, 497 Lenke tér (ma: Kosztolányi Dezső tér)
Királyerdő 34 451
Királyhágó tér 515 Liliom utca 297, 315
Kis-Gellért-hegy 20, 153 Logodi utca 45, 86, 107
Kiskörút 246 Lónyay utca 400
Kispest 17, 24, 319, 537 Lovas út 125
Kis-Sváb-hegy 16, 19, 521, 549 Lóversenytér (ma: Kincsem park) 15, 17
Klotild utca (ma: Stollár Béla utca) 174 Lövőház utca 125
Kolosy tér 78, 176 Lukács fürdő 264
Kossuth híd 267, 274
Kossuth Lajos utca (Nagykovácsi) 79, M
538, 550 Manci híd 264, 272, 274, 279
Kossuth Lajos utca 284 Mária Terézia laktanya 299
Kőbánya 17, 24, 38, 166, 235, 244 Marczibányi tér 136
Kőbányai út 245 Margit híd 132, 181, 187–189, 196, 208,
Könyves Kálmán körút 229 209, 211, 212, 251, 267, 271, 531
Krisztina körút 86, 88, 90, 98, 115, 158, Margit körút 19, 20, 119, 140, 185, 189,
229, 307 229, 232, 252, 257, 259, 428
Krisztina tér 88, 90, 97, 259 Margit rakpart 363
Krisztina város 95, 110, 113 Margit-sziget 14, 18, 19, 173, 178, 611
Kun utca 243 Mária Magdolna-templom 127
Kuruclesi út 56 Mária tér 189
Kútvölgyi út 214, 220 Mária utca 72, 286, 289, 294, 300, 305,
Kutya-hegy 553 313

626
Mária Valéria utca (ma: Apáczai Csere Orbán tér (Szent Orbán tér) 521, 522,
János utca) 243 526
Máriaremete 537, 548, 578 Orbánhegyi út 75, 509, 511, 514, 521,
Mártonhegyi út 213 532
Márvány utca 148, 149 Orlay utca 73, 339, 365
Mátyásföldi repülőtér 15, 16 Országház utca 122, 133, 261
Mátyás-hegy 16, 18, 173, 176, 179, 180, Ostrom utca 162
189, 195, 197, 200, 279
Mészáros utca 87 Ö
Mészöly utca 69, 341 Ördög-árok 307
Mikó utca 105 Örömvölgy utca 403
Múzeum körút 237, 247
P
N Pál utca 299, 319
Nagy-Kopasz 553 Pálffy tér (ma: Bem József tér) 124, 144
Nagykovácsi 8, 71, 79, 119, 255, 262, 425, Palota tér (ma: Dózsa György tér) 107,
537, 538, 541, 542, 548, 549, 553, 554, 110
558, 579, 582 Parlament (Országház) 138, 258, 267,
Nagykörút 18, 126, 246, 516, 605 274, 329, 382, 387
Nagy-Szénás 553, 554 Pasarét 172, 178, 179, 186, 187, 189, 193,
Nagyszombat utca 600 195, 260, 348, 539, 548
Nagytétény 387, 423 Páty 255, 549
Nándor laktanya 120 Pauler utca 86, 91, 98, 100, 103, 104,
Nap-hegy 20, 186 109, 113
Nárcisz utca 526 Perbál 545, 559
Németvölgyi út 526, 527 Perc utca 126
Népliget 17 Pest 8, 12, 13, 15, 17, 18, 34, 38, 53, 55,
Népszínház utca 285 58, 110, 126, 128, 136–138, 142, 143,
Nyugati pályaudvar 233, 242, 248, 604 146, 154, 166–176, 178, 183, 186, 188,
Nyúl utca 256, 261, 562 191, 192, 199, 200, 201, 203, 208, 209,
211, 212, 228–232, 235, 239, 241, 247–
O 249, 252, 255, 257, 258, 265, 267, 271,
Óbuda 78, 132, 166, 171–173, 175, 176, 273, 274, 277, 287, 295, 300, 304, 307,
178, 179, 181, 183, 184, 186, 189, 190, 309, 310, 313, 317, 321, 328, 329, 330,
192, 198, 201, 208, 210, 231, 252, 260, 346, 351, 353, 356, 376, 380, 388, 398,
263, 274, 276, 278, 354, 511, 513 402, 403, 408, 415, 419, 421, 425, 432,
Oktogon 400, 487 437, 447, 448, 451, 479, 483, 484, 487,
Olasz fasor (ma: Szilágyi Erzsébet fasor) 489, 517, 519, 521, 537, 549, 599
20, 147, 154, 162 Pesthidegkút (Hidegkút) 231, 577, 578

627
Pestszenterzsébet (Erzsébet, Pesterzsé- S
bet) 24, 34, 536 Sas-hegy 18, 20, 132, 186, 371, 406, 422,
Pestújhely 17, 34 423, 436, 447, 549
Pétervárad utca 238, 250 Schmidt-kastély (Óbuda) 232
Petőfi Sándor utca 77, 212, 284 Semmelweis utca 282
Piliscsaba 189, 190, 546, 547 Solymár 231, 577
Pilisvörösvár 542 Somlói út 321, 335, 337
Pilisszántó 547, 560 Soroksár 248, 282, 537, 581
Pilisszentiván (Szentiván) 542, 553, 575 Soroksári út 128, 311
Pilisszentkereszt 125, 175, 291, 549 Sóskút 71, 253, 262
Pilisszentlélek 516 Stefánia út 124, 244, 490
Pomáz 198, 199, 265, 273 Svábhegy 213, 214, 291, 360, 384, 394,
Práter utca 293, 299 395, 511
Prohászka Ottokár utca (ma: Papnövel-
de utca) 319 Sz
Székács utca 527
R Széll Kálmán tér 159, 162, 246
Ráckeve 71, 235 Széna tér 121, 162, 189, 544
Radetzky laktanya 124, 126, 436 Szent Gellért tér 311, 372, 374, 384, 396,
Rákóczi tér 299 472
Rákóczi út 126, 246, 250, 284, 285, 377, Szent Imre herceg útja (ma: Villányi út)
495, 514 425, 428
Rákospalota 34 Szent János kórház 15, 119, 223, 226,
Rákos-patak 17, 235 230, 348, 422, 516, 564
Rákosrendező pályaudvar 17 Szentendre 175, 211, 415
Rákosszentmihály 16, 17 Szentendrei út 233, 247
Remete-barlang 548 Szentháromság tér 127, 131
Remete-hegy 189, 548, 578 Szentháromság utca 120, 132, 134
Remetekertváros 566, 576, 578 Szentimreváros 186
Retek utca 162, 530 Szentkirályi utca 294, 299
Révész utca 297 Szép-völgy 166, 170, 171, 176, 179, 183
Rómaifürdő 190, 192 Szépvölgyi út 173
Római-part 233 Szerb utca 115
Róna utca 515 Szeréna út 260
Rózsadomb 77, 123, 124, 130, 165, 166, Sziklakórház 95, 129, 137
171, 187, 189, 197, 226, 228, 232 Sziklatemplom (Sziklakápolna) 339,
Rudas fürdő 111 357, 359
Szilágyi Dezső tér 253
Szilágyi Erzsébet fasor 20, 147, 154, 162

628
Szolyva utca 511, 525 Ü
Szuglói körvasút 17 Üllői út 17, 294, 299, 607

T V
Tabán 110, 112, 312, 549 Vác 12, 197, 248
Taksony 249 Váci utca 265, 369, 380, 388, 421, 509
Táncsics Mihály utca 119, 121, 131 Vár 45, 78, 80, 86, 104, 107, 110, 113,
Tapolcsányi utca 260 115, 132, 140, 153–155, 159, 161, 162,
Tárnok utca 129 175, 179, 181, 186, 190, 191, 244, 249,
Teleki tér 243 251, 259, 261, 265, 306, 330, 339, 341,
Telki 262, 546, 547, 550, 560 346, 402, 422, 423, 431, 437, 442, 445,
Temes utca 179 447, 451, 454, 468, 530, 574, 613
Tétény 350, 353, 354, 495 Várfok utca 119, 121
Thököly út 236, 239 Várhegy 20, 175, 306, 307, 310, 312, 549
Tímár utca 204 Városház utca 247, 248
Tisza István-liget (ma: Adyliget) 563 Városháza 233, 247–249
Toldi Ferenc utca 43 Városliget 17, 18, 124, 125, 241, 383,
Torockó tér 119 435, 490, 516, 591
Torontál utca 235, 236, 249, 251, 252 Városligeti fasor 241, 591
Törökvész út 166, 170 Városmajor 16, 18, 19, 179, 422
Tündér utca 514 Városmajor utca 533
Türr István utca (ma: Apáczai Csere Vas utca 136, 347
János utca) 243 Vecsés 245, 538
Vend utca 187, 202
U Verbőczy utca (ma: Táncsics Mihály
Ugocsa utca 149, 150 utca) 44, 119, 120, 121, 129, 615
Új köztemető 14, 17, 285 Vérhalom tér 188, 189
Új Szent János Kórház 15, 119, 261, Vérmező 19, 91, 98, 103–105, 140, 157,
348, 422, 516, 564 158, 176, 422, 425, 426, 440, 446, 447
Újlak 274, 275, 580, 581 Vigadó (Budai) 229, 240
Újpest 17, 24, 34, 189, 190, 192, 195, Vigadó (Pesti) 249, 250
198, 204, 230, 233, 235, 252, 348, 614 Vilma királyné út (ma: Városligeti fasor)
Újpesti rakpart (ma: Carl Lutz rakpart) 241, 591
264, 265 Virág Benedek utca 179
Ulászló utca 413 Vitéz utca 389
Úri utca 78, 127, 130, 132, 134, 137, 140, Víziváros 220, 252, 259, 549
617 Vörösmarty tér 265, 388

629
W
Werbőczy István Gimnázium 104

Z
Zenta utca 404
Zerge lépcső 105, 107
Zöldmáli út 166, 167, 203
Zugliget 131, 307
Zugló 17, 38, 233, 238

Zs
Zsámbék 71, 194, 255, 538, 539, 549, 566
Zsigmond tér 78, 179, 252, 266, 269, 272
Zsil utca 372, 379, 381, 384, 390, 400

630