A nemzetközi jog ezen jellemzői mind egv központosított - az alkalmazott

szankciók helyességét eldöntő - szerv hiányának következményei. A tiszta jogtan

tehát, ha pozitivista elmélet akar maradni, nem fogadhatja el egy igazságtalan
háború jogi lehetőségét. Elfogadja viszont logikus módon az igazságos háború,
vagyis a kölcsönösen alkalmazott szankció lehetőségét.573574
Elfogadja a védekező háború jogosságát is, vagyis egy olyan háborúét, amely­
nek egyedüli alapja egy, a háborút megelőző agresszió. Véleményünk szerint
a védekező háború törvényes jellegének nem kell a jog technikai szükségletein
alapulnia. Kétségtelen, hogy egy szélsőséges kényszert (halálbüntetés, háború) je ­
lentő szankcióval szembeni ellenállást nem lehet megtiltani, a meg nem engedett
ellenállás lehetséges szankciói ugyanis már benne foglaltatnak a szélsőséges
kényszerben;574 de az ilyen kényszerrel szembeni ellenállásnak sem lehet
ugyanaz a jogi minősítése - még a primitív jogban sem - mint magának a szervi
kényszernek. A nemzetközi pozitív jog pedig nem tesz különbséget háború és véde­
kező háború között, mind a kettőt szervi aktusnak tekinti.
Az az elmélet, amely a védekező háborút nem tekinti sem szankciónak,
sem törvénytelen cselekedetnek, sem szervi aktusnak, túlságosan is hasonlít
azokhoz az elméletekhez, amelyek a háborút törvényen kívül helyezik. Kö­
vetkezésképp helyesebbnek tűnik számunkra, ha a védekező háború kérdését
a kétoldalú, igazságos háború kérdéséhez hasonlítjuk. A „védekező hadviselő”
szempontjából a védekező háború igazságos háború, szankció, és a megkezdett
háború, mivel a szankció elégséges feltétele, törvény által tiltott tett. A tiszta
jogtan szerint a védekező háború törvényes jellege nem a tiltás lehetetlenségé­
nek, hanem a kompetenciák versengésének következménye. Minden államnak
egyenlően és egyidejűleg joga van ahhoz, hogy a szankciók feltételeit megál­
lapítsa, vagyis ahhoz, hogy bizonyos cselekményeket törvénytelenné, másokat
pedig szankciókká nyilvánítson. Amikor tehát egy hadviselő állam elismeri,
hogy még egy igazságtalanul és hibásan elrendelt szankció (háború, védekező
háború) is szankció (háború), akkor egyben azt is elismeri, hogy a másik állam
versengő kompetenciája is állami kompetencia, vagyis ugyanazon a renden
alapszik, és ugyanolyan jellegű. Ily módon a védekező háború törvényes jelle­
ge és a kétoldalú igazságos háború a nemzetközi közrend normatív egységének
bizonyítékaivá válnak.
Az a felfogás, amely szankciónak tekint minden háborút, és kizárja az
igazságtalan háború jogi lehetőségét, a tiszta jogtan jogról alkotott fogalmá-

573 K elsen, U n rech t u n d U n rech tsfo lg e in V ölk errech t. Z e its c h rift fü r öffentliches R echt, X I I . kötet,
1932, 5 9 2 -5 9 3 . A ta n u lm á n y je g y z e te i Bibó Istv án éi, a kiegészítések egy részét pedig B alog Iv á n ír ta .
574 K elsen uo. 592.: „a tűrési kötelezettség elrendelésének jo g te c h n ik a i szempontból nem lenne je le n tő s é ­
ge. Egy ilyen kötelezettség szankciójaként háb o rú t kellene in d íta n i, de ez m ár fennáll.”

201
nak következménye, amely a szankciót állítja előtérbe, és a törvény által meg
nem engedett cselekedetet a szankcióval határozza meg. Kauzális rend szerint
a törvény által meg nem engedett cselekedetnek a szankció feltételeként való
meghatározása a meg nem engedett cselekedet elsőbbségét jelenti, ezzel szem­
ben egy normatív rend szerint a szankció elsőbbségét jelenti, azaz a meg nem
engedett cselekedet a szankció funkciójává válik. A legáltalánosabban elfoga­
dott elmélet szerint inkább azok a cselekedetek számítanak a törvény által meg
nem engedettnek, amelyek lehetővé teszik az államok számára, hogy jóvátételt
követeljenek. De a saját jogfogalmából kiinduló tiszta jogtannak ki kell szélesí­
tenie a törvény által tiltott aktus fogalmát a szankcióhoz képest. A pozitív jog
felhatalmazza ugyan az államokat arra, hogy holmi homályos politikai okok­
ból (a rend és az egyensúly fenntartása) háborút indítsanak, de pontosan ezek
a homályosan meghatározott helyzetek azok, amelyek létrehozzák a szankci­
ók feltételeit, és ennélfogva tiltott aktusoknak (vagy helyzeteknek) tekinthetők.
A szankcióként alkalmazott háború és a megengedett háború elmélete között
elhelyezhető Kelsen által kínált alternatíva így viszonylagossá és esetlegessé
válik.
Az „igazságos háború” elmélete lényegében nem változtatja meg a háború
fogalmát, inkább a törvény által tiltott aktus fogalmát változtatja meg, mégpe­
dig úgy, hogy kiszélesíti és alárendeli a szankciónak.
Röviden összefoglalva, a tiszta jogtan szerint az igazságos háború doktrí­
náját a következőképpen határozhatjuk meg: „Ha egy állam háborút indít, akkor
annak szükségszerűen feltétele egy törvény által tiltott aktus.”

A legfőbb igazságszolgáltatás tévedhetetlensége a belsőjogban

A nemzetközi jog háború kapcsán felvetett kérdései megtalálhatók a belső jog­

ban is a szankciókkal kapcsolatban. A belső jogban egy objektívebb és közpon-
tosítottabb szervnek kell alkalmaznia a szankciót, amely egy konkrét, a törvény
által tiltott aktus következménye.
A „szervnek szankciót kell alkalmaznia” kifejezés a tiszta jogtan szerint azt je­
lenti, hogy a szankció elmaradása esetén egy másik szervnek kell szankciót alkal­
maznia az első szervvel szemben. A legtöbb esetben ugyanannak a tiltott cselek­
ménynek a kérdése merül fel, akár a fegyelmi felelősség, akár a fellebbezési jog
útján, egészen a legfelsőbb igazságszolgáltatásig.
A legfelsőbb igazságszolgáltatás is megteheti, hogy nem szankcionál egy tiltott
cselekményt. A szankció elmaradása a tiszta jogtan szerint a következő jelentéssel
bír: „Ha a legfelsőbb igazságszolgáltatás nem rendelt el szankciókat, akkor a tiltott

202
 aktus megvalósulása közömbös a jog számára”. Ez a legfőbb igazságszolgáltatás té­
vedhetetlenségének tétele.575
Ha összehasonlítjuk a tévedhetetlenség fogalmát az igazságos háború fogal­
mával, könnyű felfedezni a tökéletes azonosságot. A nemzetközi jogban az állam
hozza létre a legfőbb jogszolgáltatást, azt a tévedhetetlen szervet, amely megál­
lapítja a szankciók alkalmazásának feltételeit. Az igazságos háború doktrínája:
a nemzetközi jog tévedhetetlenségének tétele. A tévedhetetlenség általánosan
elfogadott fogalma a következő: „H a a legfőbb szerv rendel el szankciót, akkor
annak szükségszerűen feltétele egy törvény által tiltott aktus!”
A legfőbb szervek tévedhetetlenségének tétele a kelseni jogfelfogás következ­
ménye, amely a tiltott aktus fogalmát másodlagossá, és a szankciótól függő foga­
lommá teszi.
Köztudott dolog, hogy a tiszta jogtan szerint a jogszabály nem nyújt igazo­
lást tényekre nézve, sem a múltbeli tiltott cselekmény, sem a jövőbeni szankció
tekintetében. Mivel a tiszta jogtanban a tiltott cselekmény a szankció funkciója,
elmondhatjuk, hogy nem a tiltott cselekmények (valóságos) megnyilvánulásai
a szankció elrendelésének szükséges feltételei, hanem jogi megállapításuk, a rá­
juk való hivatkozás. így a tiszta jogtanban a tiltott cselekmény megállapítása
m ár nem állandó jogi aktus, hanem egyszerűen a szankciókat elrendelő jogi
aktus szükséges tartalmává válik. Következésképpen a szankciónak a tiltott ak­
tusba való beszámítása nem két jogi aktus közt jelent kapcsolatot, hanem egyet­
len jogi tény tartalmának két eleme között. Egész egyszerűen azt jelenti, hogy
a szankció tartalmazza a törvény által tiltott aktus megállapítását.

A legfőbb tévedhetetlen szervek

és a legfőbbjogalkotó szervek közötti különbség

A szankciók alkalmazását biztosító többfokozatú igazságszolgáltatási hierar­

chia a jog fejlődésének és központosításának eredménye. A jogrend legalapve­
tőbb alkotóelemei: a legfőbb tévedhetetlen szerv és a jogalany. A nemzetközi
jog különbséget tesz a két alapvető alkotóelem között. Az állam, mint legfőbb
tévedhetetlen szerv szankciókat rendel el, az állam, mint jogalany a szankci-

575 A jogi tévedhetetlenség fogalmát Merkl vezette be a tiszta jogtanba, aki azt a pozitív jog intézményének tekintet­
te. Merkl: Zum Problem der Rechtskraft in Justiz und Verwaltung. ZeitschriftJur öffentliches Recht, vol. 1, 1919/1920.
467.: „az egyházi tévedhetetlenségnek az állam i életben is megvan a félreismerhetetlen ellenpárja”; Die Lehre von
der Rechtskraft, 1923,297.: „Am eddig a szerv hibalehetőségen belül m arad, jogilag nem vonható felelősségre”; 292.:
„A hibalehetőségi tűréshatárokat... a tételes jo g b an kell meghatározni.” M erkl, Adolfjulius (1890-1970): osztrák
jogász, Hans Kelsen kollégája, Bibó István közigazgatási jog-tanára Bécsben 1933-1934-ben.

203
 ók tárgya. A belső joggal ellentétben, a nemzetközi jogban a kompetenciák
versengése nem teszi lehetővé, hogy az elrendelt szankciók szabályszerűségét
objektív és hierarchizált szervek határozzák meg.
A belső jogban a hierarchia legalsó fokán a szankciók által fenyegetett joga­
lany helyezkedik el. A második fokot azon alárendelt szervek alkotják, amelyek
szankciókat alkalmaznak a jogalanyokkal szemben, de őket magukat is szank­
ciók fenyegetik. A hierarchia legfelső fokán a legfőbb szervek helyezkednek el,
amelyek szankciókat elrendelő döntései semmiféle szankciónak vagy felülbí-
rálatnak nincsenek alárendelve. Az alárendelt szervek hierarchiában elfoglalt
helye a két alapvető pozíció egyszerű kombinációja. Következésképpen a tiszta
jogtanban a legfőbb tévedhetetlen szervek nem a jogon felül álló elemeket is
érintő jogrend határán állnak, hanem éppen ellenkezőleg, a par excellence
jogalkotó szerv szerepét töltik be. Tegyük hozzá, hogy bizonyos hatáskörökben
m ajdnem minden szerv végső jogszolgáltatási fórum, vagy részlegesen legfőbb
tévedhetetlen szerv. A „lex imperfectá”-k nagy része egyszerűen olyan norma,
am ely legfőbb és tévedhetetlen jogszolgáltatási fórumot hoz létre.
A szankciók alkalmazását biztosító szervek ezen hierarchiája nyilvánva­
lóan nem hasonlítható a lépcsőelmélet klasszikus delegációjához. Ez utób­
bi jogforrásokat m eghatározó hatáskörrel rendelkező szervek delegációja,
vagyis a szankciók alkalmazásának feltételeit általános módon szabályozó
n o rm ák rendszere. Ez a delegáció azt jelenti, hogy minden szervi hatáskört
egy felsőbb szerv határoz meg. Jogi szempontból így elérkezünk egy olyan
szervhez, amely saját m agát határozza meg, tehát jogi, vagyis szankcionáló
szerepkörrel ruházza fel saját magát. A két szervi hierarchia gyakran párhu­
zam os egymással: a szerv, amely jogforrásokat alkot, szankciókat is alkalmaz,
amelyek biztosítják azok megvalósulását. De ez a párhuzamosság nem szük­
ségszerű. El lehet képzelni egy olyan legfelső igazságszolgáltatást, amelyet az
egyik legalacsonyabb fokú jogforrás hoz létre (legfelső bíróság hatáskörének
meghatározása m agánjogi szerződéssel). Másrészt el lehet képzelni egy olyan
szervet, amelynek kötelességeit a legfőbb jogforrások állapítják meg, s amely
egy olyan szervnek felelős, amelynek hatáskörét ezen a téren alsóbb jogfor­
rások határozzák meg (pl. egy miniszter, akinek a kötelességeit az alkotmány
szabályozza, és egy, a törvény által létesített bíróságnak felelős). Következés­
képpen különbséget kell tennünk a legfőbb szervek között abban a tekintet­
ben, hogy hatáskörük van-e a legfőbb jogforrások alkotására, és tévedhetetle­
nek-e a szankciók alkalmazásában. Az előbbiek a legfőbb jogalkotó szervek,
az utóbbiak a legfőbb tévedhetetlen szervek.
A tiszta jogtan alapvető követelménye az, hogy egy jogrendszerben csak
egyeüen normát és egyetlen jogalkotó szervet lehet elfogadni. Több legfőbb té-

204
vedhetetlen szervet is el lehet azonban fogadni.576Meg kell tehát vizsgálnunk azt
a kérdést, hogy a jogi tévedhetetlenség normatív alapjai korlátozódhatnak-e az
alkotmányozó alapnormára.

A kötelezettségfogalmának megszüntetése

A kelseni elmélet szerint a legfelsőbb tévedheteüen szervet nem lehet kötelezni,

nem lehetnek kötelességei, vagyis nem vonatkozhatnak rá cselekvési normák.
A szerv tévedheteüen jellege abban áll, hogy tévedhetetlenségének keretei között
egyetlen jogszabálynak sincs alárendelve. H a azt feltételeznénk, hogy működé­
sét szabályok határozzák meg, akkor ezáltal azt is feltételeznénk, hogy ezen sza­
bályokat megsértheti, pl. objektíve igazságtalannak minősített háborút indíthat,
vagy egy objektíve helytelennek minősített legfelsőbb bírósági döntést hozhat.
Ezekre az ítéletekre a kelseni elmélet úgy tekint még abban az esetben is, amikor
tisztán jogi kritériumon (objektív jogszabályokon) alapulnak, mint tisztán erköl­
csi, metajurisztikus ítéletekre, mivel a legfőbb szervek tévedhetetlensége miatt
nem nyilvánulhatnak meg egyetlen jogi aktusban sem.
A pozitivista tiszta elmélet rendszerében a jogi tévedhetetlenség alapja nem
lehet kötelezettség, hanem csak az ezen legfelsőbb (alkotmányozó) forrás által
adott felhatalmazás, amely meghatározza és delegálja a tévedhetetlen szerv
funkcióit és tévedhetetlenségének kereteit. Ez a meghatározás a klasszikus
delegáció révén a legfőbb alkotmányozó szervhez, az alapszabályhoz nyúlik
vissza. Következésképpen, minden legfőbb tévedhetetlen szervet végső soron
a legfőbb alkotmányozó szerv határoz meg és hoz létre.
A tévedhetetlenségi felhatalmazás az egyszerű immunitásnál mégiscsak
többet jelent a felsőbb szervektől származó szankciókkal való viszonyát illető­
en. Sok alsóbb szerv gyakorolja funkcióit anélkül, hogy erre kényszerítve lenne,
és e szervek jogilag mégsem tévedhetetlenek, jogi megállapításaik felülbírál­
hatok. A tévedhetetlenségi felhatalmazás jellegzetes eleme az, hogy a legfőbb
tévedhetetlen szerv kizárólagosan döntő módon határozza meg a szankció fel­
tételeit, más szóval a törvény által tiltott aktusokat. A szervek tévedhetetlensége
abban áll, hogy kizárólagosan ők állapítják meg a tiltott cselekményeket.

576 Merkl: i. m. 467.: „Az egyházi, szigorúan monista tévedhetetlenség az állam ban bizonyos m értékig
policen trik u san szervezett. A nnyi jo g ila g felelősség nélküli centrum van, ahány bíró és m egfellebbezhe­
tetlen d öntést hozó közigazgatási szerv.”

205
 Nyilvánvaló, hogy minden szankciót alkalmazó szerv többé-kevésbé jogilag
tévedheteüen, s így Horváth megállapítását idézhetjük, aki szerint a tiszta jogtan
szankciót alkalmazó szervei az értelmezett és alkalmazott szabályaik alázatos ma­
gyarázóiból szuverén uraivá válnak.577
Az alkotmányos „imperatívuszok”, amelyek meghatározzák az uralkodó „kö­
telességeit”, a törvények cikkelyei, amelyek bizonyos tiltott cselekményekre bizo­
nyos szankciókat állapítanak meg, a legfőbb tévedhetetlen szervek számára csak
jelzésértékűek, a jogalanyok számára pedig csupán szociológiai valószínűséggel
bírnak. Bár a legfőbb tévedhetetlen szervek ezeket a jelzéseket, útbaigazításo­
kat alkalmazhatják, ez nem jelenti azonban azt, hogy jogsértést, jogi tévedést
követnének el, hiszen velük szemben nem létezik sem jogi szankció, sem pedig
felülbírálati lehetőség. A tiszta jogtannak az egyik alapvető tézise, hogy a szank­
cionáló rendszeren kívül nincs jogsértés.
A pozitivista tiszta jogtan kapcsolatot tud teremteni egy általános jogforrás
és egy szuverén jogértelmező konkrét szankcionáló aktusa között, amelyet a be­
számítás harmadik fajtájának tekint. Amikor egy legfőbb tévedhetetlen szerv
szankciót rendel el —és ezt az aktust a jogforrások szerint megfelelőnek nyilvá­
nítja, amelyeknek ő a szuverén értelmezője —, ez azt jelenti, hogy a szankcio­
náló konkrét aktus beszámítódik az elvont jogforrásba. De ez a beszámítás csak
a szankciónak a tiltott cselekménybe való klasszikus beszámítását jelenti, vagyis
a szankcionáló aktust elrendelő szerv felidézi az általános forrást. Ez a felidézés
és maga a beszámítás részét képezi a szankciót elrendelő aktus tartalmának.
A tiszta pozitivista jogelmélet mindenesetre csak a konkrét szankcionáló
aktus révén teremt kapcsolatot az általános jogforrások és a jogalanyok maga­
tartása között. Ez azoknak a fogalmaknak a megsemmisüléséhez vezet, am e­
lyeket a tiszta jogtan „kötelezettségnek” és „másodlagos normának” nevez.
Ennek a két fogalomnak a legfőbb eleme egy olyan „magatartás, amelynek
szankció a következménye.”578
Megállapítottuk, hogy a törvény által tiltott cselekményt megvalósító magatar­
tást nem az általános jogforrások, hanem csak a konkrét szankcionáló aktusok hatá­
rozzák meg. Következésképpen a jogalanyok magatartását általában egyáltalán
nem a szankciók fenyegetik, hanem csak a hatáskörök!

577 H orváth: D ie Idee der Gerechtigkeit. Zeitschriftfür öffentliches Recht, vol. VII. 1928, 508-544.: „Végső soron
- m int legfelsőbb fórum nak - a végrehajtó szervnek döntenie kell az általa alkalm azott norm a jo g sz erű sé­
géről. V ég reh ajtó szerv tág a b b é rte le m b e n m inden n o rm a a lk a lm a z ó , tehát m inden »alattvaló«. E zeknek
a v égrehajtó szerv ek n ek lehetőségük v a n a norm át konkrét esetb en figyelmen kívül hagyni.”
578 Kelsen: Reine Rechtslehre. 1934, 47.: „E nnek a m agatartásnak az ellentéte a jogellenesség következményeit
tartalm azó kényszeraktus.”

206
 És nincs olyan megkülönböztetett magatartás, amely feltétele lenne ezen
hatásköröknek, de minden lehetséges magatartást egy tévedhetetlen szerv leg­
felsőbb hatásköre fenyeget, amely elrendel vagy nem rendel el szankciókat,
aszerint, hogy a magatartást törvény által tiltott aktusnak minősíti-e, vagy nem.
Ebből az következik, hogy a jogalany döntéseit nem az általános jogforrások,
hanem a tévedheteüen szervek döntései határozzák meg.579 Azt a követelményt,
hogy a szankció egy objektív és általános megvalósítása kell, hogy legyen, maga
Kelsen is a ,jogbiztonság illúziójaként”580jellemzi. De ugyanakkor ez a kötele­
zettség illúziója is! A tiszta jogtan elméletének rendszerében a kötelezettséget
a konkrét szankció hozza létre; csupán a konkrét tiltott cselekmény ellentéte, és
nem tekinthető külön jogi kategóriának.
Mindez Kelsen forradalmi tettének logikus következménye, amelynek ered­
ményeképpen az elsődleges és a másodlagos norma hagyományos jelentése
felcserélődik. Ez a felcserélés azt jelenti, hogy a jogalanyok kötelezettségeit
tartalmazó normáknak van egy másodlagos jelentése, és hogy a szervek funkció­
it tartalmazó norma az elsődleges. Úgy gondoljuk, bebizonyítottuk, hogy a tiszta
jogtanban ennek a felcserélődésnek a következménye a kötelezettség fogalmának
megszűnése. Ha a legfelsőbb tévedhetetlen szerveknek nincsenek kötelezettsé­
gei, akkor a jogalanyoknak sincsenek.
A kötelezettség fogalmának megszüntetésével megszűnik a másodlagos
norma fogalma is, amely parancsoló formában fejezi ki a kötelezettséget és
részlegesen az elsődleges norma kötelezettségét is (úgy, mint értelmezett n o r­
mát). Az értelmezett elsődleges norm a egy beszámítási pontra csökken, am ely­
nek felidézése a szankcionáló aktus tartalmában szerepel.

A legfőbb tévedhetetlen szervek normatív egysége

Bebizonyítottuk, hogy azok a jogforrások, amelyek többé-kevésbé általános módon

megkísérlik meghatározni a legfőbb tévedheteüen szervek rendszerét, csupán be­
számítási pontok. Egy szerv tévedhetetlensége nem azon a forráson alapszik,
amelyet értelmez, hanem azon a forráson, amely magát a szerv tévedhetetlen­
ségét létrehozza, más források szuverén értelmezőjévé téve azt. A delegáció

579 S ander: Das Faktum der Revolution un d die K ontinuität d e r Rechtsordnung. Zeitschrift fü r öffentliches
Recht, vol. I. 1919/1920. 148.: „A szubjektív jo g m indenekelőtt az ítéletekből keletkezik.” F riedrich S a n d e r
(1889-1939): osztrák jogfilozófus, a p rá g a i ném et egyetem professzora.
580 Kelsen: Reine Rechtslehre. Tiszta jogtan. 99/100.: „(A jogbiztonság illúziója) egy olyan vélemény, am ely végső
fokon abból a szükségből fakad, hogy ajogot szilárd rendként képzeljük el, amely... ajogalkotó szervek tevékeny­
ségét... m inden oldalról meghatározza.”

207
 révén, a legfőbb tévedhetetlen szerveket létesítő jogforrások az alapszabályon
alapulnak, vagyis a legfőbb alkotmányozó szerv aktusán. Mivel a tévedhetet­
len szervek az igazi jogi szervek, a tévedhetetlenségnek egyetlen alkotmányozó
szervre való visszavezethetősége azonos a jogrend normatív egységének kérdé­
sével. A normatív egység követelménye a norm ák, szabályok érvényességének
egyetlen legfőbb szabályra való szűkülését eredményezi.581582A tiszta jogtan nem
fogalmaz elég világosan az egyetlen legfőbb szabály által megvalósított egység
jellegét illetően.582 Elvont szabály ugyan, amely tisztán logikai egységet való­
sít meg, de ugyanakkor a jog fogalma által m ár adott szabály. Kelsen azonban
a belső jogban feltételezi egy konkrét szerv által létrehozott konkrét alapsza­
bály létét. A delegációnak köszönhetően, amely minden szervet meghatároz, és
amelyet egy másik szerv minősít, elérkezünk egy olyan szervhez, amely úgy
határozza meg és minősíti saját magát, m int egy „a történelem során először
egy trónbitorló vagy valamilyen testület által létrehozott alkotmányt”.583
így felmerülhet a kérdés, hogy ez az önmeghatározás elégséges alap-e egy
egész jogrendszer számára. Ami véleményünk szerint kérdésessé teszi a hely­
zetet, az nem a tautologikus „idem per id em ”, hiszen ennek léte egy logikai
rendszerben elkerülhetetlen. Ami kételyt ébreszt, az inkább az, hogy a tiszta
jogtan rendszerében egy szervet mindenekelőtt funkcióinak jogi jellege (kényszert
rendel el!) minősíti. Egy szankciót elrendelő szerv ehhez az aktushoz egy nyilatko­
zatot is hozzátehet, amelyben magát szervként határozza meg. De mi a jogi értel­
me egy olyan legfőbb szervnek, amely miközben jogi szervnek nyilvánítja magát,
nem rendel el szankciókat, és megelégszik azzal, hogy ennek végrehajtására
más szerveket jelöl ki? Ez azt jelenti, hogy csak az általa jogi tévedhetetlenség­
gel felruházott más szerveknek az ő nevében elrendelt szankciói révén válik
jogi szervvé. A legfőbb alkotmányozó szerv alapvető jellege következésképpen
abban nyilvánul meg, vagy jobban mondva úgy jön létre, hogy a kényszert el­
rendelő szervek rá, és az ő alapvető aktusaira (az alkotmányra) hivatkoznak. Egy
felsőbb szerv ezen hivatkozása egyet jelent a tiszta jogtan „központi beszámításá­
val” és szerepel a szankciót elrendelő aktus tartalmában.584

581Kelsen: i. m. 62.
582 Kelsen: i. m. 135.: „A jogrendszerhez tartozó összes jog egy ö n m ag áb an zárt egységként értékelendő.” Azon­
b an nem egy és ugyanaz „a dolgokat ugyanazon nézőpontból”, és „m int zárt teljességet” szemlélni!
583 Kelsen: i. m. 65.
584 A ufricht különbséget tett a n orm atív beszámítás és az egyéni beszám ítás között (Der Kom petenzbegriíf im
Rechtssystem , Revue internationale de la théorie du droit, V III. kötet, 1934, 266-280.): amit itt központi beszám ítás­
nak nevezünk, az a norm atív beszám ítás, amely az alap n o rm a felé irányul. Az egyéni beszámítás m ásrészről
feltételezi a jo g alan y k a ra k te ré t. A ufricht joggal állapítja m eg , hogy a normatív beszámítás legm agasabb
p o n tja a nem zetközi rend, m íg a személyes beszám ításé a z á lla m . H ans Aufricht (1902-1973): jogász, ké­
sőbb b ankjogász, IM F -ta n ácsa d ó .

208
 Mindebből az következik, hogy nemcsak egy tiltott cselekménynek és egy
értelmezett forrásnak a felidézése, hanem a delegáló szervnek a felidézése is
a szankciót elrendelő konkrét jogi aktus tartalmaként tekinthető.

A nemzetközijog alapnormája
és a belső vagy nemzetközijog elsőbbségének kérdése

Már említettük, hogy a kelseni elmélet elég bizonytalanul fogalmaz az alapnor­

ma jellegét illetően. A belső jogban Kelsen feltételezi egy (a saját eredete által
meghatározott) konkrét alapnorma létét.385A nemzetközi jogban az effektivitás
elvével való összhang határozza meg az államot, mint nemzetközi szervet, és ez
az elv tölti be az alapnorma szerepét.585586 Ez egy (a formája által meghatározott)
absztrakt alapnorma. Ez a különbség megfelel a belső és a külső jog között létező
különbségnek, de elfogadhatatlan a tiszta jogtan számára 587
A tiszta jogtan a belső jogban sem elégszik meg a jog fogalmának való megfe­
leléssel (a kényszer elrendelésével, az effektivitással), de megköveteli a kapcsola­
tot egy konkrét egyesítő aktussal, ez a követelmény pedig a nemzetközi jogban
is elengedhetetlen. Egy elhagyott szigeten létrehozott állam teljesen megfelel az
effektivitás követelményének, és nem kell a nemzetközi államközösség tagjának
lennie. Két vagy több állam közötti normatív egység szükségessége nem jogrendsze­
rük effektivitásán alapszik, hanem azon a tényen, hogy egymás kényszerítő aktu­
sait (háború, megtorlások) kölcsönösen jogi szankciónak tekintik; s így egymást
kölcsönösen államoknak, azonos természetű jogi szerveknek tekintik.
A kelseni elméletben ez az azonosság magában foglal egy közös felsőbb
rendnek való alávetettséget (a nemzetközi jog elsőbbségét), vagy egy állam nor­
matívjogrendjének alárendelését egy másikénak (a belső jog elsőbbsége).
Ez az alapvető jogi aktus, amelyre az államoknak szüksége van, hogy egy­
mást azonos jellegű szerveknek tekintsék, nem más, mint a kölcsönös nemzet­
közi elismerés.588Ezért meg kell vizsgálnunk a nemzetközi elismerés kérdését.
Az államok egyike a saját alkotmánya alapján a másik szerveit ugyanazon
alkotmányra alapozottnak tekinti, és ezért fogadja el, tehát úgy tekinti, mint
saját szerveit. Ugyanígy tesz a másik állam a saját alkotmánya szerint. Félre­
értenénk a nemzetközi elismerés jellegét, ha azt képzelnénk, hogy a minősítő

585 Kelsen: i. m . 65.

586 Kelsen: i. m . 71.
587 A primitív belső jogra az eredet szerint meghatározott eljárás a jellemző. A nemzetközi jogra (inter groupes)
viszont a saját forma szerinti eljárás a jellem ző. (Horváth: Rechtssoziologie. 1934. 268-271.)
588 Kelsen: i. m . 20.

209
és delegáló szervektől származó, két egyoldalú minősítéssel állunk szemben.
Éppen ellenkezőleg: az állam nemcsak a partnerét akarja minősíteni, hanem saját
magát is vele kívánja minősíttetni. Sőt mi több, az államoknak mint jogi szerveknek
elsőrendű érdekük, hogy el legyenek ismerve. Ez az elismerés mindkettőjük számá­
ra lehetővé teszi, hogy szankcionáló aktusaikban a másik jogrendjére hivatkozza­
nak. Nem két egyoldalúan delegáló minősítésről van szó (a belső jog elsőbbsége),
hanem két kölcsönös minősítésről, amely a két alkotmány által visszavezet a két
állam különböző alapvető aktusaira. Az elismerés eredményeképpen a két állam
új közrendje a két alapvető alkotmányos norm a összekapcsolásán nyugszik: ez
annál is inkább lehetséges, m ert még egy alapvető állami norma is alapulhat
kétoldalú aktuson (társadalmi szerződés), és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés
is több tagból tevődik össze, akik kölcsönösen egy kollektív szerv tagjainak mi­
nősítik egymást.
A részleges nemzetközi rendek alapvető normái államok közötti elismerési
aktusok, amelyek két alapvető norma egyesítését és cseréjét jelentik.
Ily módon értelmezhetjük az egész nemzetközi rendet. Úgy kell elképzelni,
hogy a nemzetközi jog alapjai az alapvető alkotmányozó normák zárt körében
helyezkednek el, egy hatalmas képzeletbeli Alkotmányozóban, amely az álla­
mok összes legfőbb alkotmányozó szervét egyesíti, s minden egyes nemzetközi
elismerés által szélesedik. Ebben a hatalmas ördögi körben az új állami rend
alapnormájának normatív alapja a nemzetközi rendben foglal helyet. Más­
részt, a nemzetközi alapnorm a az államok összes alkotmányos normájának
összegzésében megtalálható (Nawiasky)-589
Az a szükségszerűség, amelynek alapján minden új államnak alá kell magát
vetnie a nemzetközi jogrendnek, nem az állam születéséből és rendjének effek-
tivitásából fakad, hanem egyszerűen abból a viszonyból születik, amelybe más
államok szerveivel lép. Abban a pillanatban, amikor elismeri ezeket a szerveket
és hivatkozik rájuk, akarva-akaratlanul az egész, már létező nemzetközi rendre
hivatkozik.
Ügy gondoljuk, hogy a belső jog vagy nemzetközi jog elsőbbségének al­
ternatívája ily módon kiiktatható a tiszta jogtan elméletének rendszeréből. Ez
annak a ténynek a kifejezett elismerését jelenti, hogy a jogrend logikai alapjai­
nak végső soron tautologikus („idem per idem”) jellegük van. Ez a tautologikus
elem azonban a kelseni alternatívában is elkerülhetetlen. Ha két, ugyanolyan
értékkel bíró, alternatív magyarázatot kapunk, az a tiszta jogtannak minden­
képpen hibája: egy megismerési módszer nem kielégítő, ha nem mutatja meg,
hogy milyen alapon dönthetünk két elméleti magyarázat között.

589 H ans N aw iasky (1880-1961): ném et alkotm ányjogász.

210
 A nemzetközi jogrend előzőekben bemutatott egysége azon a gondolaton
alapszik, hogy a legfelső alkotmányos normák felcserélhetőek, megerősíthetőek és
összeadhatóak, mivel együtt is lehet hivatkozni rájuk.
A nemzetközi jogban a szankciók elrendelésekor nem a különböző állami al­
kotmányokra hivatkoznak, hanem az egy és ugyanazon nemzetközi alkotmányt
képező elismerési nyilatkozatok összességére.
Mi következik mindebből? Az, hogy nem a konkrét aktus nyugszik az alap­
norma „alapjain”, hanem éppen ellenkezőleg, az alapnormát a konkrét aktusok
hozzák létre, tartják fenn és táplálják. így volt ez az ókori istenekkel is, akik az
oltáraikon bemutatott áldozatok füstjéből táplálkoztak. Az alkotmányozó szer­
vek hierarchiájának legalsó fokán elhelyezkedő szerv alkotja a valódi jogot, amely
a konkrét szankciót elrendeli, és ezzel biztosítja az összes felsőbb szervjogi jellegét.
Ez az értelme az effektivitás követelményének; az alapnormáknak (első al­
kotmány, nemzetközi elismerés) fennmaradásukhoz szükségük van arra, hogy
a konkrét jogi aktusokban hivatkozzanak rájuk. Ez a hivatkozás nem megvaló­
sítja a már létező alapnormákat,590 hanem létrehozza azokat. (Egy alapnorma egy
mítoszon is alapulhat.) A normatív egység és a központi beszámítás a konkrét
szankcionáló aktus tartalmának egymást feltételező következményeivé válnak.
Moór állapította meg, hogy a tiszta jogtan elmélete a jogalkalmazás, a nor­
matív hierarchia, stb. jelenségeinek magyarázatához kénytelen úgy tekinteni
ezekre a jelenségekre, mint amelyek a jogi norma tartalmának részét képezik.591
Mi úgy gondoljuk, hogy a tiszta jogtanban a normajellege, maga a normativitás
válik a konkrét jogi aktus tartalmává.

A szankcionáló aktus, mint a tisztajogtan elméletének

legfontosabbjelensége

Megpróbáltuk bebizonyítani, hogy a tiszta jogtan elméletében az összes foga­

lom és az összes posztulátum jogi jellege és létjogosultsága tulajdonképpen abból
származik, hogy a kényszert elrendelő aktus tartalmának elemein alapul.

590 V erd ro ss hangsúlyozta ki a leg in k áb b a z t a té n y t, hogy a jo g r e n d tényleges volta a jo g i aktusok

általi megvalósulásban rejlik. Einheit des rechtlichten Weltbildes, 1923, 80. Verfassung der Völkerrechtsgemeinschaft,
1926, 26. Verdross elmélete, am ely objektív norm ativitáson alapszik, megelégszik a normák megvalósulásának
gondolatával. A kelseni elm élet szám ára azonban a pozitivitás a hivatkozott jogi normák által létrehozott alap­
vető és alkotmányos norm ákat jelenti. Verdross, A lfred von (Verdroß-Droßberg, Alfred) (1890-1980): osztrák
jogfilozófus és nemzetközi jogász, egyetemi tan ár, Bibó István nem zetközi jogi szemináriumvezető tan ára
1933-1934-ben Bécsben, ahol Bibó István Unrechtfolge im Völkerrecht és Rechtsbegriff und Zwangstheorien címmel
tartott előadást. Verdross müveire: https://portal.dnb.de/opac.htm?method=simpleSearch&query=l 1862654X
591 M oór: Reine Rechtslehre. Naturrecht und Rechtspositivimus, Kelsen-Festschrift, 1931, 60-92.

211
 Elsősorban, a szankciót alkalmazó személy hivatkozhat felsőbb szervekre és
normákra, beszámíthatja szankcionáló funkcióját egyikükbe vagy az általuk al­
kotott rendbe (központi beszámítás). Ha ezt a beszámítást a jog szükségszerű
elemének tekintjük, akkor a jogi szerv fogalmához, és a normatív egység köve­
telményéhez érkezünk.
Másodsorban, a szankciót alkalmazó szerv hivatkozhat az általános szabá­
lyokra, azoknak számíthatja be a szankciót jogalkalmazásként (értelmező be­
számítás). Ha ezt a hivatkozást a jog alapvető elemének tekintjük, akkor a jog­
forrás fogalmához jutunk, amelynek különbsége a lépcsőelmélet jogforrásainak
sorozatában mutatkozik meg.
Harmadsorban, a szankciót elrendelő szerv hivatkozhat a törvény által til­
tott cselekménynek minősített tényre, és ennek következményeként tudhatja be
a szankciót (periférikus beszámítás). Amennyiben ezt a beszámítást a jog fogalma
szükségszerű elemének tekintjük, akkor a törvény által tiltott cselekmény fogalmá­
hoz érkezünk, valamint a kényszer monopolizációja és az igazságos háború köve­
telményeihez.
El lehet képzelni más beszámítási variációkat is, főleg a személyes beszámítás
tekintetében592 (egy törvény által tiltott cselekmény beszámítása egy személynek,
a szankció beszámítása egy felelős személynek stb.). Megerősíthetjük tehát, hogy
a beszámítás minden formája a szankcionáló aktus tartalma. A tények, a normák,
és a személyek különböző beszámításainak ismétiődése által kristályosodik ki a jogi
szerv, a jogforrás, a törvény által tiltott aktus stb. fogalma. Mindezek a fogalmak
jogi fogalmakká válnak, amennyiben a megfelelő beszámításokat a jog szükség-
szerű elemeinek tekintjük. A megvizsgált beszámítások egyike sem tűnik a tulaj­
donképpeni kelseni fogalom szükségszerű következményének („szankciót elrendelő
norm a”).
A tiszta jogtan elmélete tekintheti ezeket a követelményeket a jog alapvető
elemeinek, de választhatja az ellenkező megoldást is.
Abban az esetben, ha a tisztaj ogtan ajog alapvető elemeinek tekinti, árnyalniakell
aj ogfogalmát, részekre bontvaazt. Ezekarészekakövetkezők: (1)akényszert elrendelő
szabály (2) a törvény által meg nem engedett cselekményekre, (3) valamint az általá­
nos szabályok konkretizálása, (4) amelyek egy összefüggő rendszer részét képezik.593

592 Aufricht: i. m. 269.

593 Jegyezzük meg, hogy ez a h áro m járulékos követelmény nem a jo g fogalmából logikailag levezetett szük­
ségszerűségeket fejezi ki, h a n e m ink áb b erkölcsi gondolatokat és szociológiai követelményeket. A tiltott
a k tu s b a való beszám ítás az elnyom ás és az igazság gondolatának, az objektív és általános forrásba való
b eszám ítás a jo gbiztonságnak, végezetül a szerveknek egy nagyobb rendbe való beszám ítása a tekintélynek
a követelm ényét, szükségességét fejezi ki.

212
 Ez a definíció nagyon hasonlít Somló594 és Moór595 meghatározására. Ez utóbbiak
szintén racionalisták, és tagadják a fogalom tényeknek való alávetettségét, de a jog
fogalmának meghatározására több szociológiai kritériumot is elfogadnak.596A tisz­
ta jogtan egybe is gyűjthetné ezeket a különböző beszámítási követelményeket, és
kinyilváníthatná, hogy a jogi megismerés tárgya a beszámított kényszerítő aktus
(jobban mondva a beszámítódó). Számunkra azonban a beszámítás azt jelenti,
hogy a kényszerítő aktus a kényszeren kívül mást is tartalmaz; következésképpen
mi úgy gondoljuk, hogy ez a tömör meghatározás nem helyettesítheti a jog fogal­
mának a különböző beszámítások szerinti tagolását.
Abban az esetben, ha a tiszta jogtan nem tekinti ezeket a követelményeket
a jog alapvető elemeinek, akkor a jogi megismerés legfontosabb jelensége ki­
zárólag a jogi aktus, amelyet egész egyszerűen úgy határozhatunk meg, mint
kényszert elrendelő aktust. Ebben az esetben a különböző beszámítási köve­
telmények (egy törvény által tiltott cselekménynél, az általános forrásoknál,
egy normatív egységnél) a fejlettebb jogrendszerek másodlagos és járulékos
jellemzőivé válnak. Nem valószínű azonban, hogy egy ennyire széles jogfoga­
lom kritériumokat tud adni a társadalmi kényszer más szabályainak megkü­
lönböztetésére.
A tiszta jogtan elmélete mindenesetre elvezet minket a jog fogalma által
egyesített, és tartalmuk (beszámításuk) szerint differenciált, integrált, hierar-
chizált szankciót elrendelő aktusok összességéhez. A tiszta jogtan azonban nem
magyarázza e közös tartalmat, hanem csupán absztrahálja, összefoglalja egy
megismerési elv, vagy egy meghatározás segítségével. Az aktusok, cselekmé­
nyek elszigeteltek, összefüggéseik pedig megmagyarázhatatlanok maradnak.
A magyarázat ezen visszautasítása a szervek aktusainak tévedhetetlenségben
fejeződik ki, amely így az igazságos háború tételénél szélesebb értelmet nyer.
A tévedhetetlenség kifejezi egyrészt a normáknak (értelmezett és delegáló nor­
mák) a jogi tényéktől, másrészt a más tényéktől (a törvény által tiltott tettektől)
való elszigetelődését. Végső soron minden jogi aktus tévedhetetlenné válik,

594 Somló: Juristische Grundlehre. 1917, 93-120.: „Egy legfőbb hatalom norm ája, vagyis egy szilárd hatalom é,
amely saját normáit szabályosan és m axim ális hatékonysággal valósítja meg, és tartalmazza a m agatartások
nagy szám át.”
595 M oór: Recht, Macht, Verfahren. 1923, 7-20. „A legerősebb társadalm i hatalom tól származó szabályok - am e ­
lyeknek rendszerint engedelm eskednek - írják elő a fizikai k ényszert.”
596 M oór joggal állapítja meg, hogy a kelseni elmélet fejlődésének iránya hasonlít az ő elm életéhez. (Reine
Rechtslehre, Naturrecht und Rechtspositivismus, 93.)

213
m ert az, ami tévedhetetlenségét korlátozná, nem más, mint saját tartalma.597
Ez a sokféleség jócskán túlszárnyalja Laski598 vagy Gurvitch,599 s még inkább
H orváth600 vagy Verdross601 relatív pluralizmusát. Ezek a pluralizmusok a jog­
közösségek és a jogi szervek pluralitásán alapulnak, míg a kelseni elmélet sajá­
tos pluralizmusa a jogi aktusok pluralitásán nyugszik.

A kelseni módszer normatívjellege

Az előzőekben leírtakból az következik, hogy a tiszta jogtan megismerésének tár­

gya nem a kényszert elrendelő norma, hanem a kényszert elrendelő aktus. Annak
az elméletnek, amely feltételezi, hogy a normák és a kötelezettségek a jogi megis­
merés tárgyai, azt is feltételeznie kell, hogy a normák és kötelezettségek összekap­
csolódnak a tévedhetetlen szervekkel. Ezáltal elfogadja, hogy azokat a szerveket,
amelyek nem vethetők alá jogi ítéletnek, azért mégis viselkedési szabályok és gya­
korlati normák szabályozzák. A jogrend így egy abszolút erkölcsi rend vagy egy
relatív erkölcsi rend részévé, illetve erkölcsi renddé válik.602Verdross elméletében
hajlott arra, hogy az alapnormát egy érték megtestesülésének tekintse.603 Ez az
elmélet a jogi aktust az általános norma megvalósulásának,604a normatív egységet
pedig a normák hierarchiájának605 tarthatja.

597 A törvény által tilto tt aktus (bellum justum ) vizsgálatán keresztül elérkeztünk a tévedhetetlenség fo­
g a lm á n a k elem zéséhez. M erkl a jogi aktus és az értelm ező n o rm a közötti viszony elemzése során ugyanezt
a fo g alm at hozta létre. E lfogadta ugyan, hogy a jo g i tévedhetetlenség szükségszerű jogi fogalom (H orváth:
Jogszociológia, 1934, 291-292), de úgy gondolta, hogy az alap n o rm át létrehozó szerv jellem zője. Szerintünk
H o rv á th ezen feltevése nem állja meg a helyét, m ert az a la p n o rm á ra hivatkozó (normatív beszám ítás) konkrét
jo g i ak tu s szintén szükségszerűen tévedhetetlen. Bellum iustum (latin): igazságos háború.
598 L aski: Grammar o f Politics, 1930, 50-55. L aski, H arold Jo sep h (1893-1950): angol politikatudós, egyetemi
ta n á r , m u n k ásp árti politikus. Bibó István A Grammar of Politics cím ű könyvére (Yale U niversity Press, New
H a v e n - Allen and U nw in, L ondon, 1925) és a Liberty in the Modern State (Faber & Faber Ltd, L ondon, 1930) hi­
v atk o z o tt és k ö n y v tárában m egvolt a The Rise o f European Liberalism;: An Essay in Interpretation (Allen & Unwin,
L o n d o n , 1936) egy p éld án y a, am elyet a dedikáció szerint R eitzer Béla könyvei közül kapott R B édesanyjától,
n y ilv án b a rá tja h alála u tán .
599 G urvitch: Lexpériencejuridique, 1934, 138-152. Gurvitch, Georges (1894-1965): orosz származású francia szocio­
lógus, jogszociológus.
6 0 0 H o rv áth : Rechtssoziologie. 203.: „A többirányú összehangolt hatalom valóságos rendet hoz létre.”

601 Verdross: Verfassung der Völkerrechtsgemlinschaft, 38.: „A rendszer egységesítése nem a különbségek feloldásá­
v al, h a n e m relativ izálásáv al já r. így a sokféleség az egységben is m egtartható lesz.”
602 Je g y e z z ü k meg, hogy a cselekvési norm ák elm élete, m int a jo g i megismerés tárgya nem je le n t szükségkép­
p en jo g i függést egy abszolút erkölcsi renddel szem ben. A m ikor egy háborút, vagy egy legfelsőbb bírósági
d ö n tést ig azság talan n ak (a jo g g al ellentétesnek!) m inősítünk, akkor ez egy erkölcsi jellegű ítélet, de az alkal­
m a z o tt intézkedések n em lépik túl a jogi szabályt.
603 V e rd ro ss: Die R e c h ts th e o rie H a n s K e ls e n s. Juristiche Blätter, vol. 591930, 20. 5.
604 V erdross: Die Einheit des rechtkichen Weltbildes, 80.
605 V erdross: Verfassung der Völkkerrechtsgemeinschaft, 11.

214
 Ki kell azonban jelentenie, hogy a jog részleges erkölcsi rend, nem csak az
alapnorma szűk mezsgyéjén, hanem a jogrend egészében is. Kelsen elmélete
Verdross elméletével ellentétes. Egy neokantiánus elmélet, „tertium non da­
tur”606 a normák és a tények, a jogi norma és a jogi aktus, mint megismerési
tárgyak között.607A kelseni elmélet magában hordozza a jogi aktus kiválasztá­
sát és a tények közötti választást. A kelseni szkepticizmus, amely elszigeteli egy­
mástól a jogi megismerés tárgyait, és nem hajlandó megmagyarázni a köztük
lévő kapcsolatot, csak a tényekre alkalmazható, hiszen a normatív jelenségekre
való alkalmazása magának a normatív módszernek a megsemmisülését jelen­
tené. A tények, mint a jogi megismerés tárgyainak választása következésképpen
nem jelent közeledést a szociológiai módszerhez, ellenben logikus következmé­
nye a tiszta jogtan normatív dogmatizmusának. Ez az elmélet nem zárja ki
a megismerés tárgyaiként tekintett tényeket, csak azt a gondolatot tagadja,
hogy a jogi fogalmak bármilyen módon is fuggenének a szociológiai tényéktől.
A tiszta jogtan normatív jellege következésképpen nem saját ismeretének tár­
gyában, hanem magában a módszerben található. Kelsen nagyon világosan fo­
galmaz a szociológiai aktus és a normatív módszer közötti kapcsolatot illetően:
„Egy joginak minősített valóságos tartalomban... két elemet különböztethetünk
meg: az egyik egy értelem által felfogható aktus, a másik pedig az ismeret
vagy a kutatás által ezen aktusnak adott értelem.”608 Ez az elmélet tehát a jog
ismeretét tekinti normatív funkciónak, a norma pedig a megismerés tárgyá­
ból magyarázó sémává válik.609 Ez azt jelenti, hogy a normatív elemet és az
alapnormát a jog fogalma hozza létre, amelynek az a szerepe, hogy normatív
kritériumokat adjon (nem empirikusokat!) a jogi tények feltárásához és kiválasztá­
sához.610
Ez a tisztán logikai természetű normativitás a tiszta jogtanban gyakran
összekeveredett a gyakorlati normativitás (erkölcs) hagyományos gondolatával,
így alakult ki például az eredetük szerint osztályozható normák hierarchiájá­
nak gondolata („lépcsőelmélet”, konkrét alapnorma), amely csak a gyakorlati
normák területén képzelhető el.
Helyesebb is lenne a tiszta jogtan normativitását racionalistának nevezni.
Ez egyaránt jellemzi a kelseni tiszta jogtant és a természetjogot. Mind a kettő
tiszta elmélet, és ezért, sok közös vonásuk ellenére, összeegyeztethetetlenek.

606 T ertium non datur (latin): harm adik nem adatik, nincs harm adik lehetőség.
607 M oór: i. m. 93.
608 Kelsen: i. m. 2.
609 Kelsen: i. m. 5.
610 F. K au fm an n : Ju ris tic h e r u n d soziologischer R ech tsb eg riff, K elsen-Festschrift, 1931, 3 0 -3 1 .: „Az
a la p n o rm a m eg h atáro zza azo k at a k rité riu m o k a t, am elyek a la p já n egy szabály egy m e g h a tá ro z o tt jo g ­
ren d jo g i n o rm áján ak tekinthető.” Felix K a u fm a n n (1895-1949): osztrák-am erikai jogfilozófus.

215
 A pozitivizmus és a természetjog csak egy realista ismeretelmélet alapján egyez­
tethető össze, amely az erkölcsi és szociológiai elemeknek csak mennyiségi külön­
bözőségét fogadja el. Olyan jogi tapasztalati módszerre (Gurvitch) lenne szükség,
amely elfogadja a különféle tiszta módszerekkel (Horváth) való együttműködést.
Úgy gondoljuk, hogy így könnyebben megtalálhatnánk a megoldást. A tiszta
jogtan módszere által végzett logikai tisztázódási folyamat kézzelfogható ered­
ményekkel járhat, amelyeket más elméletek sem hagyhatnak figyelmen kívül. Ez
a megtisztulás fontos alapja marad a jogelmélet jövőbeni fejlődésének.
1936

216
 JO G E R Ő J O G I TÉV ED H ETETLEN SÉG ,
S Z U V E R E N IT Á S

Fordította: gjidai Agnes

1. A problém a jelenlegi állása

Jóllehet a jogerő kérdése a jogelmélet jelenlegi állása szerint még egyáltalán nem
tekinthető megválaszoltnak, ám az a régi jogerő-problematika, amely végső soron
a jogerő elméleti fogalma körüli harcként fogható fel, Merkl klasszikussá vált köny­
vével lezárult. E könyv ismerete megengedi számunkra mindannak mellőzését, amit
a jogerőről előtte valaha is írtak. Am ez a mű nemcsak hogy lezárta, hanem csak­
nem meg is semmisítette a jogerő egész eddigi problematikáját. E megsemmisítés
a témába vágó összes fogalomnak a végső konzekvenciákig levezetett egységesítése
és tisztázása révén játszódott le. Kérdéses azonban, hogy a Merkl által végrehajtott
egységesítés és tisztázás nem vitte-e el a jogerő fogalmát a fólöslegesség határáig?
Nos, bizonyos, hogy Merkl és Kelsen tiszta normatív felfogásában a jogerő a nor­
mák olyan tulajdonságát jelenti, amely normajellegükben és normaérvényességük­
ben szükségképpen már eleve benne rejlik. E probléma Merkl által történő feldolgo­
zásában azonban a jogerő fogalma a Tisztajogtan építményében csak másodrendű
helyet foglalt el a beszámítás, delegáció, alkotmány, jogsértés- következmény stb.
elsőrendű fogalmakkal szemben. Ezt persze önmagában véve még nem minősíthet­
jük tévedésnek, mégis feltűnő, hogy a jogerő lényegesen fontosabb helyet foglal el és
nagyobb szerepet játszik a jogi tapasztalatban, mint a Tisztajogtanban. Felvetődhet
tehát a kérdés: vajon a Tisztajogtanban alkalmazott jogerő-fogalom értelmére való
visszautalás nem tulajdonítható-e a megvilágítás egyoldalúságának?
A továbbiakban jóllehet a merkli tisztázás segítségével - a úszta, normatív jogtan­
nak ellentmondó felfogás alapján kívánunk állást foglalni a jogerő kérdésében.

2. A m ódszertisztaság kérdése

A kifejtés során a tiszta normatív jogszemléletet elhagyó álláspontból kell kiin­

dulnunk, amely a jogot nem pusztán normaként, tehát nemcsak a úszta „kellés”
egy - mindegy, milyen módon értelmezett - fajtájaként ábrázolja, hanem olyan
megismerési tárgyként, amely csak a norma és a tény reflexív egymásra vonatko­
zása révén ragadható meg. E felfogás elleni legelső ellenvetés a módszerszinkreúz-

217
mus. Anélkül, hogy eme ellenvetés problematikájába mélyebben belebocsátkoz­
nánk, ezzel kapcsolatban a következőket jegyezzük meg:
A Tiszta jogtan, alapvető filozófiai előfeltevéseinek megfelelően, áthidal­
hatatlan különbséget tételez olyan kifejezések jogi és szociológiai értelme
között, mint a „jog", az „állam”, a „jogi aktus” stb. Ezeknek a feltehetően
homlokegyenest eltérő jelentésű fogalmaknak azonos elnevezése a Tiszta jogtan
szerint egyáltalán nem igényel magyarázatot. Természetesen elismerjük: az ún.
terminológiai ökonómia követelményeinek elmosódó határain belül a tudo­
mánynak joga van új elnevezések megalkotásához és a régiek revideálásához.
Ez a lehetőség azonban csak az elnevezés önkényes és szubjektív folyamatára
korlátozódik, nem pedig magára a megismerési tárgyra, melynek neve egyúttal
m ár a közveüen tapasztalat kifejeződése is lehet. Az olyan szavak használata,
m int az „állam” vagy a ,jo g ”, természetesen megváltozhat, átértelmeződhet. Az
a tény azonban, hogy a jogászi és szociológiai értelemben vett jogot —a nyelvi
határoktól függeüenül —azonos megnevezéssel szokták illetni, azt mutatja, hogy
itt nem pusztán az elnevezés szokásos pontadanságáról, hanem a közvetlen ta­
pasztalat azonosságáról van szó. A tudomány funkciója éppen ennek a primér
tapasztalatnak a megragadása, s e kérdést nem intézheti el pusztán az elnevezés
pontaüanságára való hivatkozással. E felfogásnak természetesen a tapasztalat
megragadására irányuló olyan filozófiai törekvés szolgál alapul, amely szemben-
áll a Tiszta jogtan (és az újkantiánus filozófia marburgi iskolájának) racionaliz­
musával. A módszertisztaság posztulátuma azonban még erre, a tapasztalatot
megragadó jogszemléletre is érvényes. Sőt, e tannak éppenhogy a módszertisz­
taság vonatkozásában kell kifogást emelnie a tiszta normatív felfogással szem­
ben. Szigorú különbséget tesz ugyanis a jog normatív és szociológiai értelme
között, s minden törekvést metafizikaként bélyegez meg, amely megpróbálja ezt
a különbséget, illetve szakadékot áthidalni. Számunkra azonban úgy tűnik, hogy
a normatív értelemben felfogott jog csak a jogi normára vonatkozó tapasztalat
alapján, a szociológiai értelemben felfogott jog pedig csak a jogi tényre vonatko­
zó tapasztalat alapján érthető meg: s mindkettő csupán a jogi tapasztalat alfajait
képezi. A legdurvább módszertani szinkretizmust az összes között tehát valójá­
b an az a felfogás követi el, amely a különböző, de rokon tapasztalati jelenségek
összekapcsolását és egységes megismerését csak egy metafizikai ugrás által véli
elérhetőnek. Ez pedig a metafizika és a tapasztalat közötti módszerszinkretiz­
mus, melyben e nézet tapasztalat és tapasztalat között olyan szakadékot hoz lét­
re, mely feltehetően csak metafizikailag áthidalható. Ha tehát választanunk kell,
mi inkább a normára és a tényre vonatkozó tapasztalat közötti szinkretizmus
vádját vállaljuk a tapasztalat és a metafizika közötti szinkretizmus vádja helyett.

218
 3. A norma és a tény viszonya a jogban

A norma és a tény jogon belüli, illetőleg azon kívüli összefüggése, továbbá

összekapcsolása kétségtelenül elég nehéz kérdés ahhoz, hogy a feltéden logikai
zártság híveit elijessze. E problémának számtalan megoldási lehetősége merült
fel a jogelméletben. Kelsen a norm a és a tény közötti összefüggést csak a norma
és a tény tartalmának azonosságaként engedi meg. Ez az azonosság azonban
Kelsen filozófiai előfeltevéseinek megfelelően pusztán a szóbeli tartalom egy­
ségére redukálódik. Verdross a „realizált norma”, Gurvitch pedig a „normatív
tény” fogalmával dolgozik, melyek azonban csupán az egyik oldal hangsúlyo­
zását jelentik; ezzel szemben Horváth az együttszemlélés, a szinopszis fogalma,
a norma és a tény egyidejű „összenézése” révén teremt egyensúlyt a két pólus
között.
Ehelyütt nem foglalhatunk állást részletekbe menően a lét és „kellés” egész
problematikáját illetően. Bár szkeptikusan szemléljük a norma és tény között
abszolút elválasztását követelő álláspontot, mégis helyesnek tartjuk Horváth
ama kiindulópontját, miszerint a filozófia mai állása mellett a bizonyítási teher
a norma és tény összeegyeztethetőségét állító véleményre hárul. Ezen kívül pedig
a Sein és a Sollen közötti roppant feszültségben, a jogi norma és a jogi tényállás
minden joghelyzetben visszatérő, örök szembenállásában mi éppenhogy a jog
egyik jellemzőjét látjuk. Tehát még akkor is, ha az etika és az egész társadalomtu­
domány területén csak a norm a és a tényállás közötti relatív különbség állítható,
ez a különbség a jogra nézve akkor is azt jelenti, hogy összefüggések jogi szemléle­
tében és leírásában létezik egy, már előzőleg (metajurisztikusan) adott és mindig
fennálló ellentét. Éppen ezért a jogerő kérdésének tárgyalását megelőzően ezt az
ellentétet szeretnénk röviden megvizsgálni.

a) A norma és a tény egysége a megélt jogban

Mint általában mindenfajta átélésben, a jog közveden átélésében sem áll fenn áthi-
dalhatadan ellentét norma és tény között. Éppen ellenkezőleg! A normatív minőség
kötelező erejét minden további nélkül azonosként írjuk le a tényszerűen történtekkel
vagy meg nem történtekkel (szokás, szervi aktus, semmisség). A relevanciát és eg­
zisztenciát pedig olyan egységben éljük meg, amelyben mindig lehetséges a normá­
ból a ténybe, s a tényből a normába való átmenet. A jogi jelenségek vizsgálatánál
ezeket az élményeket semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagynunk, mert ezek
egyáltalán nem pusztán átmeneti jellegű szubjektív benyomások, hanem jogintéz­
mények, melyeket oly módon és azzal a szándékkal hoztak létre, hogy bizonyos él­
ményeket képesek legyenek előhívni, és rendszerint valóban elő is hívják azokat. Az

219
alábbiakban a jogintézmény vizsgálatát mindig a megfelelő élményre vonatkozó
kérdéssel kezdjük.

b) A norma és a tényállás együttszemlélése a jogi eljárásban

Amit jogként megélünk, annak kifejeződésre kell jutnia és be kell illeszkednie a már
kinyilvánított jog építményébe. A dolgokat eme kinyilvánítás révén kezelik és
szemlélik jogként, ez jelenti a tulajdonképpeni jogi területet, norma és tényállás
együttszemlélésének terrénumát. Mihelyt ugyanis az élmény elválaszthatatlan egy­
sége jogi fogalmak, joghelyzetek és jogi eljárások keretében kifejeződésre jut, rög­
tön megszűnik a norma és tény együttszemlélésben és egymásravonatkozásban
felfogott egysége. Amit a cselekményről a normára való átmenetként élünk meg,
az a jogi kapcsolatban a norm a és a tényállás speciális viszonyaként jelenik
meg, melynél azonban egy cselekmény megélő, normateremtő ereje nem vala­
mi saját tulajdonságnak, hanem további normák következményének bizonyul,
s ily módon az egyiknek a másikra való visszavezetése lehetetlen. Igaz, egy jogi
norm a egy magasabb szintű vagy egy későbbi, őt megváltoztató normával szem­
ben elfoglalhatja a tényállás helyét, egy jogi tényállás, egy jogi cselekmény pe­
dig egy alacsonyabb szintű vagy későbbi jogi cselekménnyel szemben betöltheti
a norm a szerepét. A konkrét joghelyzetek jogi leírásában azonban ezek sohasem
moshatók el és cserélhetők össze anélkül, hogy ezzel egyidejűleg szükségszerűen át
ne lépnénk a jog határait. H a ugyanis egy konkrét joghelyzetben az egyik jelen­
séget képesek vagyunk egyszerre jogi normaként és jogi tényállásként, a másikat
pedig jogi tényállásként és jogi normaként szemlélni; amennyiben a vitázó felek
egyidejűleg tudnák saját cselekményüket szervi aktusként, a másik cselekményét
pedigjogtalanságként és bűncselekményként ábrázolni, akkor máris a jo g hatá­
rán: jogbizonytalanságban, forradalom közepette találjuk magunkat.
N orm a és tényállás összemosásának lehetetlensége mellett mindazonáltal
egymásravonatkoztatásuk szükségessége is fennáll. A jogi normák ugyanis min­
dig tényállásokban, a jogi tényállások pedig mindig jogi normákban jelennek
meg. Tény* és norma együttszemlélése jogi aktusokban, eljárásokban és a pozi­
tív jog normaösszefuggéseiben mutatkozik meg előttünk. Miként azt szinoptikus
módszerében Horváth ábrázolja, eme összefüggések kifejezése speciális, ép-
penhogy jogi szemléletmódot követel meg. Ez a módszer pedig mélyen a jogi
tapasztalatban gyökerezik, a jogi megismerés követelményeiből nőtt ki és spe­
ciálisan a jogi tapasztalat analízisére alkalmas.

220
 c) A tiszta normák és a tiszta tényállások ellentéte
a jog logikai előfeltevéseiben

A jogra jellemző összekapcsolás- és szemléletmód ismeretében most előfeltevései

után kell kutatnunk. Az összekötési mód - amely bár szükségképpen összeköti,
mégis mindig csak külön jeleníti meg a normát és a tényt - logikai előfeltétele az
egyik elemnek a másikra való visszavezethetetlensége. Ez az előfeltétel ténylegesen is
fennáll, amennyiben az együttszemlélő összekapcsolási módból levonjuk a logi­
kai konzekvenciákat
Valamely jogrend jogi normáinak összessége sohasem vezethető vissza egyet­
len tényállásra, mert mindig maradnak olyan normák, amelyek érvényessége füg­
getlen vagy függedenné vált a normatételező vagy normaérvénytelenítő jogi aktus
jogszerűségétől. Mivel tehát ezek a normák nem tételezhetők és nem is törölhetők
el, érvényteleníthetetlenjogi normáknak nevezhetjük őket, hiszen a pozitív jogban meg­
szüntetésükre nem létezik eljárás. Mint ilyenek az aktushoz kötöttjogi normákkal állnak
szemben, melyek érvényessége a jogi aktus jogszerűségétől függ. Az aktushoz kötött
jogi norma eme függősége, s ennél fogva egész normatív ereje jogilag azonban csak
abban az esetben elgondolható, ha érvényteleníthetetlen jogi normáktól kölcsönö-
zötten, illetve azokból levezetetten lép fel. Ez Merkl tézisében kifejezve azt jelend,
hogy az eredetnorma (vagyis az érvénytelenítheteden norma) in nuce már az egész
pozitív jog tartalmát magában foglalja. Az természetesen lehetséges, hogy egy
érvényteleníthetetlen jogi norma erededleg jogi aktushoz kötődött, s csak később
került át az érvénytelenítheteden jogi normák körébe. S fordítva: az is lehetséges,
hogy valamely érvénytelenítheteden jogi norma később elveszíti ezt ajellegét, s egy
jogi aktus által eltörölhetővé, majd újrateremthetővé válik.
Azt most itt ne feszegessük, hogy az, ami a jogi normákat érvényteleníthető-
vé teszi, vajon jogi eszményként, fikcióként, jogtudatként vagy hatalomként írha­
tó-e le. Mindazonáltal az érvénytelenítheteden jogi normák elismerését egyeden
jogelmélet sem kerülheti meg, legfeljebb egyetlen pontra koncentrálja és jogon
kívülinek nyilvánítja (a Tisztajogtan hipotetikus eredetnormája). Felfogásunk sze­
rint az érvényteleníthetetlen jogi normák száma minden jogrendben olyan va­
riábilis ténykérdés, melyet minden pillanatban újra és újra fel lehet vetni. Olyan
logikai szabályok, etikai előírások és speciális jogi normák variálódnak a jogrend
normatív előfeltevéseinek tarka gazdagságában, amelyek valamely konkrét jog­
rendben nem teremthetők vagy szüntethetők meg egy történeti pillanatban.
Mindezt akár relatív természetjogi felfogásnak is nevezhetnénk. Ilyen érvénytele-
níthetetíen normák a jogrend minden konkrét metszetében léteznek, létezésük
képezi az alsóbb szintű jogi normák normajellegének és a jogrend működésének
logikai előfeltételét.

22 1
 Másrészt azonban a jogi tényállások totalitása sem vezethető le a jogi
normákból. Jóllehet, minden jogi tényállás jogi normán nyugszik, illetve jogi
norm ák által megalapozott, azok által előírt (jogi aktus), mindig léteznek
azonban olyan tényállások, amelyek függedenek a már korábban fennálló
normaszabályozástól. Mindazonáltal ezek mégis jogi, azaz jogilag releváns
tényállások, mivel valamely jogi eljárásban megjelenő vagy normatételezés
irányába mutató reakcióval szemben képesek kioldódni. Kissé nehézkes kife­
jezéssel élve nem alárendelhető (szubszumálhatatlan) tényállásoknak nevezhetnénk
őket, míg ezzel szemben minden olyan tényállásra, amelyet jogi normák írnak
elő vagy „teremtenek”, a normához kötött tényállás vagy a jogi aktus kifejezés illik.
Véleményünk szerint a jogilag előre nem látott és nem előírt, azonban mégis
jogi reakciót és jogi következményeket kiváltó jogi tényállások száma ugyan­
csak ténykérdés, azaz a jogi tapasztalat kérdése. Mindezt akár relatív szabadjogi
felfogásnak nevezhetjük. Ámde minden jogelméletnek, még a Tiszta jogtannak
is feltételeznie kell - legalábbis egyetlen érvényteleníthetetlenjogi norma feltevé­
séhez hasonlóan - egy jogilag elő nem írt tényállást, mégpedig olyat, melyben
az eredetnorm át joggá nyilvánítják. Számunkra semmit sem változtat a hely­
zeten az, hogy a Tiszta jogtan az eredetnormát és az eredettényállást jogon
kívülinek tartja, mert még az ún. tiszta joglogika útján is el kell jutnunk annak
jogi relevanciáihoz.
Természetesen mindig tudatában vagyunk annak, hogy az eredetnorma és
az eredettényállás nem csupán a Tiszta jogtanban azonos, hanem voltaképpen
az úgynevezett érvényteleníthetetlen jogi normák és az úgynevezett nem-alá-
rendelhetető tényállások is szociológiailag egymással összekapcsolódva és ösz-
szekötötten jelennek meg. Ez az összekötöttség azonban a joghelyzetekben nem
jut napvilágra, hanem éppen ellenkezőleg: a jogban norma és tény együttszem-
lélésének logikai előfeltevését éppen a kettő éles szétválasztása jelenti. Az előfel­
tevésként felfogott szétválasztás a tudás funkciója, legsajátosabb területét pedig
a joglogikában és a jogdogmatikában találja meg. A szétválasztás előfeltevése
azonban nem pusztán valamely teória felfogása, hanem magában a jogi ta­
pasztalatban is adott. A jogi eljárásban és az emberek cselekményeiben mindig
feltárulkozik a normák égi és a tények földi tartományának előfeltevése.
A norm a és a tény jogon belüli viszonya tehát a következőképpen jellemez­
hető. A jogon belül a norm át és a tényt egységben éljük át, együtt szemléljük és tár­
gyaljuk, de elválasztottságukban ismerjük meg és előfeltételezzük. A.par excellencejogit
az együttszemlélés és a tárgyalás jeleníti meg, míg az élmények és az előfeltevések
jogelőtti és jogon túli területekre utalnak. Mindazonáltal ezek nem kevésbé részei
a jogi tapasztalatnak. A par excellencejogi együttszemlélés funkciója éppen abban rej­
lik, hogy az egyesített lét élménye, valamint a norm a és a tény elválasztottságának elófelte-

222
vise egy kezelhető technikai rendszer keretében áthidalható legyen. A jog megélé­
se, tárgyalása és a rá vonatkozó tudás csak a jogi tapasztalat különböző aspektusait
jelentik.

4. Jogerő és semmisség

A jogerő hagyományos tana a jogerőt az ítélet következményeként fogja fel. Mer-

kl döntő tette az a felismerés volt, hogy a jogerő egy olyan jogi jelenség, amely
nemcsak ítéletekhez és az igazságszolgáltatás behatárolt területéhez kötődhet,
hanem minden jogi aktushoz. Ez a megállapítás egy olyan előrelépést jelent,
amelyet egyetlen jövőbeni jogelmélet sem hagyhat figyelmen kívül.
A jogerő fogalmának eme szükségszerű általánosításával Merkl egyben
szűkítette és át is értelmezte azt. Amennyiben ugyanis a jogerőt a normák -
nem pedig a jogi aktusok - tulajdonságaként határozza meg, deduktívan alkal­
mazza a Tiszta jogtan premisszáit. Ezt az átértelmezést e premisszák ellenzői­
nek fenntartással kell fogadniuk. A jogerőnek a norma sajátosságával egyező
jellegét Merkl továbbá abban látja, hogy a jogerő a jogi normák speciális ér­
vényességi tartamát jelenti. Ez ellen már Gerhart Husserl is azt az ellenvetést
hozta fel, hogy ezáltal teljességgel kirekesztve marad a jog és a jogerő lételeme.
S valóban, a jogerő puszta időtartamként való megfogalmazása - amely már
nevében is feszültséget hordoz - aligha képes mindazokat kielégíteni, akik ép­
pen a norma és az aktus feszültségét akarják vizsgálni a jogi gyakorlatban.
A magunk részéről ehelyütt a jogerő fogalmának egy olyan meghatározását
javasoljuk, amely a norma és tény fentiekben vázolt együttszemléléséből adódik.
E fogalmat ideiglenesen olyan formába kívánjuk önteni, amely a jogerő közvetlen
átélését ábrázolja, s szándékosan nem felel meg a norma és tény tiszta elválasztása
követelményének.
Ennélfogvajogerős mindenjogi aktus, amelyjog normává vált. Ebben az értelemben
tehát a jogerő az aktushoz kötött jogi norma keletkezési körülményét jelenti.
Ezzel a jogerő olyan primér definícióját adtuk meg, amely nem veszi figye­
lembe a norma és a tény közötti határt, mivel éppenhogy valamely jogi aktusnak
egy jogi normába való átmenetéről szól. Amennyiben azonban ennek az áté­
lést magában foglaló fogalommeghatározásnak jogi értelmet kívánunk adni, úgy
azonnal érvényre jut norma és tényállás szükségszerű ellentéte és elválasztása.
Az az állítás, hogy valamely jogi aktus jogerős, jogi értelemben csak az illető jogi
aktus és a jogi norma kapcsolatát jelentheti, mégpedig a megfelelés kapcsolatát.
Ez a megfelelés pedig két dolgot takarhat: vagy azt, hogy a jogerős jogi aktus­
ban kinyilvánított normatív tartalom azonos a jogi norma normatív tartalmával,
vagy pedig azt, hogy a vonatkozó jogi aktusban megtörtént tényállások azonosak

223
 azzal a tényállással, amelyet a vonatkozó jogi norma leírt. A megfelelés mindkét
fajtája azonban jogilag csak egy további jogi aktusban juthat kifejeződésre, s az
utóbb említett jogi aktus jogerejével szemben usque ad infinitum611 ugyanazon ket­
tős megítélési és megállapítási lehetőségek ismétlődnek meg: azaz a jogi normá­
hoz való folyamatos hozzárendelés ellenére mindig a jogi aktushoz jutunk vissza.
A jogerő puszta inverzének a jogi aktus semmissége tekinthető. A semmisség
esetén az egymáshoz rendelt jogi aktusok és jogi normák a kapcsolatát a meg
nemfelelés, az ellentmondás fejezi ki. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a semmis­
ség nem jogi nem-létet, hanem a norm ává válásnak már valamilyen fokát, ne­
gatív j ogerőt j elent.
A jogerővel szembenálló folyamat a jogi norma alkalmazásának (realizálásának)
jelenségeiben tárul fel előttünk, melyeket ehelyütt csupán a párhuzamosság mi­
att szükséges röviden tárgyalnunk. Jogalkalmazásról (realizálásról) akkor beszé­
lünk, ha ajogi norma tényállásba, jogi aktusba megy át. A jogalkalmazás ennélfogva
a norm ához kötött tényállás, a jogi aktus keletkezési helyét jelöli. Ez az átélt
átm enet jogilag az érintett jogi norm ának egy tényálláshoz való hozzárendelé­
sét, vagyis a kettő megfelelését jelenti. Ez a megfelelés - a norma és tény állan­
dó feszültségének értelmében - ugyancsak két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy
egy valóságos történés megfelel a realizált normában leírt tényeknek; vagy pe­
dig azt, hogy a tényleges történésben kifejezett normák felelnek meg a realizált
normáknak. Maga a megfelelés azonban, amennyiben a jogi hozzárendelés me­
netét követjük, a jogi norm ák által feltételezett, s ily módon - az átélt átmenet
ellenére - a továbbiakban is a normák területén maradunk.
A jogi norma realizálódásának inverzét annak derogálásajelenti, amennyiben
az egymáshoz rendelt jogi normák és a tényállások ellentétben állnak. A jogi
norm a megvalósulása és derogációja joglogikailag tökéletesen egyjelentésű,
s voltaképpen mindkettő tartalmazza a derogáló elemet: valamely norma ugyanis
egy adott pillanatban leesik a normák mennyei egéből, s jóllehet érvényesként,
azonban csak aktushoz kötötten érvényesként szemléltethető.
Látjuk tehát, hogy a jogerő és a semmisség, a jogerő alkalmazása és a de-
rogáció értelme csak valamely aktus norm ába - és fordítva: valamely norma
aktusba - való átmeneteként primér átélésében észlelhető. Mihelyst azonban
eme elsődleges átélés a jog kategóriáiban próbál meg kifejezésre jutni, úgy a nor­
mának az aktusba és az aktusnak a normába való - úgynevezett - átmenete felfog-
hataüanná válik. S azáltal, hogy ez minden korábbi elemzésnél megismétlődik,
bebizonyosodik a jogi norma és a jogi aktus szükségszerű szembenállása.61

611 U sque ad infinitum (latin): nagyjából a végtelenségig, szinte korlátlanul.

224
 5. A z abszolút jogerő és abszolút semmisség lehetetlensége

Az előbbiek értelmében a.jogerő és semmisség nem a jogi normák, hanem a jogi ak­
tusok tulajdonságai, mégpedig azoké, amelyek értelmében egy tényállás normatív
értelemmé és normához kötött tényállássá emelkedik, s jogi aktussá válik. Ezzel
szemben a realizálódás és a derogáció ajogi normák azon tulajdonságai, melyek értel­
mében valamely jogi norma érvényessége tényálláshoz kötött. Ennek megfelelő­
en a legáltalánosabb értelemben (azaz a jogerő és a semmisség értelmében) vett
jogerő tulajdonsága minden normához kötött jogi tényállásnak (jogi aktusnak),
míg a legáltalánosabb értelemben (a realizálódás és a derogáció értelmében) vett
derogáció minden aktushoz kötött jogi norma tulajdonságát jelenti.
A továbbiakban csak a jogerő és a semmisség (azaz csak az aktus normába
való átmenetének) kérdésével fogunk foglalkozni.
A jogerő és semmisség biztosítását egyetlen jogrendszer sem garantálja szá­
munkra. Egy jogi aktus jogereje csupán egy további jogerős jogi aktuson keresz­
tül képes érvényesülni (ahogyan a megfellebbezhetetlen ítélet jogi ereje is csak
a végrehajtó aktusban jut napvilágra), s ezen utóbbi ugyancsak megsemmisítheti
a már fennálló jogerőt. Másrészről egy aktus semmissége csak egy olyan másik
aktus révén juthat kifejeződésre, amely - kompetenciája révén - jogerősnek is
nyilváníthatja az érintett aktust. Önmagában véve tehát egyik aktus sem jogerős
vagy semmis: a jogi aktus csupán a jogerő és a semmisség lehetőségeinek egyide­
jű, különböző mennyiségben történő adagolását tartalmazza (Horváth). A joge­
rő és semmisség örök korrelációban vannak, s ahol az egyik fellép, ott árnyékként
a másik is jelen van. Minden jogerő az irrelevancia lehetőségével terhelt érvé­
nyességet, és minden semmisség az érvényesség lehetőségével érintkezésbe került
jogi irrelevanciát jelenti.
,Jogerő” és „semmisség” természetük szerint relációs fogalmak, és semmi­
képp sem abszolutizálhatok. A ,jogerő” relációs fogalomként való felfogása és ab­
szolutizálásának lehetetlensége a pozitív jogot jellemző együttszemlélő eljárás lo­
gikai következménye. Az abszolút jogerő ugyanis csak abszolút érvényességként
fogható fel, amely azonban nem a jogi aktusokat, hanem csak azokat a úszta
normatív jelenségeket illeti meg, amelyek az őket kifejező jogi aktusoktól teljes
mértékben függetlenek. Mi azonban akkor és csakis akkor beszélünk jogerőről,
ha az érvényesség nem abszolút, hanem jogi aktushoz kötődik és kérdéses. Ezzel
szemben az abszolút semmisség tökéletes jogi irrelevanciát jelentene, ez azonban
jogilag éppúgy lehetetlen lenne, mivel abszolút normatív irrelevancia csak teljes
mértékben jogon kívüli tényállásokat, puszta természeti történéseket illetne meg.
Mi azonban akkor és csakis akkor beszélünk semmisségről, ha az irrelevancia
nem abszolút, hanem normative megállapított és kérdéses.

225
 ,Jogerő” és „semmisség” ennélfogva a szubsztancia és a tulajdonság joglogi-
kailag inadekvát, csak a közvetlen jogi átélésben adott összekapcsolódását jelenti.
M inden jogi aktusban benne rejlik az a tendencia, hogy nehezen kivívott norma­
tív relevanciáját többé-kevésbé elveszítse, és újra egyszerű tényállásként érvénye­
süljön. A végrehajtási eljárás esetén a jogerős aktus minden lépésnél visszaesik
a tényállás-lét állapotába (Horváth). Mármost ennek megfelelően valamely jogi
aktus jogereje és semmissége minden újabb és újabb időbeli metszetben kérdé­
sessé tehető, azaz időtartama bizonytalan.

6. A jo g i tévedhetetlenség

A jogerő (semmisség) időtartama csak ebben az említett összefüggésben válik

központi kérdéssé. így nyeri el tehát ismét jogosultságát a probléma Merkl-féle
tárgyalása, amely a tartam kérdését állítja középpontba. A kérdés megválaszolása
azonban a Tisztajogtanban sokkal egyszerűbb. Ott ugyanis a jogerő a jogi normák
tulajdonsága, az érvényesség alfaja, ezáltal elvileg időben végtelen, s csak speciális
pozitív jogi intézkedések (derogáció) révén behatárolt. Az általunk használt érte­
lemben azonban a jogerő a jogi aktusok - jóllehet szubsztanciálisan inadekvát,
mindazonáltal elvileg mindig kérdéses, bizonytalan és változó - tulajdonsága.
Ámde az a megállapítás, hogy joglogikailag a jogerő és a semmisség időben bi­
zonytalan és változó, semmit sem mond a jog közvetlen átéléséről. Joglogikailag
a jogerőt és a semmisséget mi is a jogi aktusok és jogi normák között hivatkozási
viszony fajtájaként határoztuk meg, azonban a jogerőnek és semmisségnek még­
is létezik olyan jogélménye, amely minden vonatkozó joghelyzetben megismét­
lődik. Kérdéses azonban, vajon nincs-e közveüen élménye a jogerő és a semmisség
biztosított tartamának vagy időbeli végtelenségének is?
Kétségtelen, hogy a jogi tapasztalatban vannak ilyen jelenségek. „Megfelleb-
bezheteden” ítéletek, „végső” instanciák döntései, „megismételheteüen” aktusok
szemléltetik a jogerő időbeli megváltoztathatatlanságát. Ezzel szemben a semmisség
időbeli megváltoztathatatlanságát a „gyógyíthatatlanul” semmis aktusok, a „ir-
remediábilis” formai hibák, a köpenicki kapitány rendeletéi tanúsítják. Mi a ma­
gunk részéről a jogi tévedhetetlenség fogalmával szeretnénk leírni г.jogi tényállások (jogi
aktusok) minden olyan tulajdonságát, amelyek lényege abban rejlik, hogy a jogi aktusok
megváltoztathatatlan jogerőre (illetve semmisségre) tesznek szert, s hogy ajogi aktusok
mindörökrejogi normákba mennek át.
Az eddigiekből az következik, hogy a jogi tévedhetetlenség ebben az értelem­
ben sohasem bizonyítható. A norm a és a tényállás közötti örök ingázás a jogerő és
a semmisség megváltozhatatlanságát is lehetetlenné teszi. A norma és aktus meg­
felelése és elhajlása nem fejez ki szubsztanciális összefüggést, ennélfogva mindig

226
 kérdésessé tehetőek és új megítélés alá vonhatóak. A „végérvényesen” lezárt és
teljességgel „visszavonhatatlan” jogerő- és semmiségi helyzetek újólagos megíté­
lésének jelensége jogi határhelyzetek hatalmas tárházát, a forradalmat és a vele
rokon ellenpéldát, a teremtett legitimitást kínálják fel számunkra.
Amennyiben tehát egy jogi aktus jogi tévedhetetlensége jogi úton nem garan­
tálható (s mégha ez a garancia deklarált is, akkor sem rendelkezik joglogikai je­
lentőséggel, mivel a végrehajtási szervek részéről a felülvizsgálati szükségszerűség
mindig ott van mögötte), bizonyos pozitív jogi intézmények akkor is nyújthatják
a jogi tévedhetetlenség emberi élményének feltételeit.
Ez megy végbe az eljárásokhalmozódása és egymásra épülése révén. Amennyiben
egy jogi procedúra befejeződik, úgy arra egy másik eljárás következik, amely az
előzőleg jogviszonyban álló aktusok jogerejével vagy semmisségével foglalkozik stb.
Az aztán már tapasztalati-pszichológiai tény, hogy ilyen eljárások bizonyos egy­
másra következését követően - legyen az a második vagy a tizedik - fellép a jogi
tévedhetetlenség (fellebbezhetetlenség) érzése. Ha aztán eme építmény csúcsán egy
szervezet vagy a jogi aktusok speciális fajtája számára a jogerő speciális biztosítékai
halmozódnak fel (fellebbezési lehetőségek kizárása, fokozott bizonyítási kényszer,
előzetes kihirdetésre vonatkozó rendelkezés stb.), akkor az megfelel a dolog termé­
szetének, s a jogrendszer bizonyos pontjaihoz annak magas statisztikai valószínű­
sége és a normatív jellegnek az a hite kapcsolódik, hogy az ezeken a pontokon
megállapított jogerő-(semmisségi) helyzetek állandóvá válnak. Az eljárások halmo­
zódásának eme leírásánál korántsem pusztán a fejlett igazságszolgáltatás hierar­
chiája lebegett előttünk: az eljárások effajta halmozódása már egy és ugyanazon
instancia eljárásán belül is megtalálható, a modern jusztícia fellebbezési fórum-
rendszere pedig a tévedhetetlenséghez vezető végsőkig kifinomult, rafinált és fejlett
építményt alkot.
Ha ebben az értelemben a tévedhetetlenség fikciójáról beszélünk, akkor al­
kalmazható ez az elnevezés, de csak bizonyos fenntartásokkal. A fikció nem azt
jelenti, hogy a logikai eredet e tévedhetetlensége színlelt lenne; ellenkezőleg, ir­
racionális eredetet jelent (és mint ilyen jogszociológiailag erősebb, mint az egész
joglogikai építmény!). A tévedhetetlenség csak a jogdogmatikán és a joglogikán
belül jelent fikciót, mivel a jogon belül a norma és aktus szigorú feszültségének
keretei között kizárólag mint fikció magyarázható.

7. A z abszolút jo g i tévedhetetlenség lehetetlensége

Felvethető a kérdés: vajon egy konkrét jogrendszerben a tévedhetetlenség fikci­

ója fókuszálható-e egy bizonyos pontban, vagy sem. A kérdés az, vajon elgondol­
ható-e az a fikció, hogy létezik olyan jogi szerv, melynek aktusai minden lehetségeskor

227
 aktust képesek örökre (azaz időben megváltoztathatatlanul) jogi normává változtatni
(azaz jogerejét vagy semmisségét kétségtelenül megállapítani).
Logikusan nemmel kell válaszolnunk. Egy szerv vagy a jogi aktus valamely
speciális fajtája - amely jogi kompetenciája alapján jogerővel tud el látni vagy at­
tól meg tud fosztani minden más lehetséges aktust - legelőször is saját jogi aktusaival
kapcsolatban rendelkezik ezzel a képességgel. így mindenekelőtt a tévedhetet­
lenség az, mely a jogerő biztosított időtartamát megsemmisíti. Minden szervezet,
amely fel van ruházva efféle jogi tévedheteüenséggel, éppen azáltal önti formába
ezt a fikciót és kelti fel az érintett élményt, hogy funkciója specializált. Éppen
ezért a jogi tévedhetetlenség központjai a legfelsőbb bíróságok, mivel ők képesek
megsemmisíteni és eltörölni más bíróságok jogi aktusait, persze csak azokét, me­
lyeket egy eljárás során elébük hoztak, mivelhogy saját (konkrét) döntéseiket ezek
az alsóbb fokú bíróságok már nem semmisíthetik meg, illetve nem helyezhetik
hatályon kívül. Mi tehát a jogerőt, s még inkább a jogi tévedheteüenséget, reláci­
ós fogalomként határozzuk meg. Ily módon a jogrendszer egy pontjához kötődő
jogerő- és tévedheteüenségi meghatározások - abszolutizálásuk lehetedensége
következtében —nem lehetnek határtalanok és korlátlanok. A primitív, patriar­
chális jogrendben például nincs lehetőség a jogi tévedhetetlenség kifejlődésére,
mivel egyrészről minden jogerős, amit egy ítélkező szerv kinyilvánít, másrészt
azonban a szerv minden döntése saját maga által mindenkor megsemmisíthető.
Ahol azonban a jogerő minden korlátozás nélkül halmozódik fel, ott szükségsze­
rűen határtalanul felhalmozódik a semmisség is. A joglogikai abszolutizálás tehát
a tévedhetetlenség relációs fogalma esetében is lehetetlen.

8. A szuverenitás

A korládan jogi tévedhetetlenség joglogikai elgondolhatatlansága ellenére fel kell

tennünk a kérdést, vajon a jog átélése során nem találhatjuk-e szembe magunkat
korlátlan jogi tévedhetetlenséggel? Úgy gondoljuk, ez az élmény valóban megta­
lálható a jogban. Anélkül, hogy a szuverenitás végtelen problematikájában állást
foglalnánk, a korlátlan jogi tévedhetedenség jelenségére a szuverenitás elnevezést
javasoljuk. A szuverenitás ebben az értelemben a jogi aktusok speciális fajtájának
(gyakorlatilag egy speciális szerv jogi aktusainak) azon tulajdonsága, amely elvileg min­
denjogi aktustjogi normává képes változtatni. Mint említettük, egy effajta szuverenitás
joglogikailag elgondolhatatlan. Azok a joghelyzetek, amelyek velünk szemben
a közveden átélés során szuverenitásként lépnek fel, joglogikailag csak a joge­
rő alakzatainak bizonyulnak, s ezáltal a jogerő és a szuverenitás között pusz­
tán fokozati különbséget tehetünk. Ami a szuverenitást mégis megkülönbözteti
a jogerőtől és a jogi tévedhetedenségtől, az ugyancsak olyan tulajdonság, amely

228
 jóllehet joglogikailag nem jut kifejeződésre, a közvetlen megélés szempontjából
azonban döntő jelentőségű. Tény, hogy a szuverenitás elvileg korlátlan, ami pe­
dig elvileg mégis korlátozza, az belőle levezetett. Joglogikai értelemben egy jogi
aktusból és egy jogi szervből - természetesen - maradéktalanul csak azt lehet
dedukálni, amit az meg is képes szüntetni. Nem ez érvényes pl. az állami szuve­
renitás nemzetközi jogi határainak esetében. A jogi élmény számára azonban az
a döntő, ami elvileg hangsúlyos, s ez az elvileg hangsúlyos mint Jogi minőség kap­
csolódik a megélt tényékhez, valószínűségekhez, hitekhez és normákhoz. Azok
a pozitív jogi intézmények, amelyek a szuverenitás tapasztalatát előhívják, illetve
fikcióját hordozzák, komplikált szervezeti és eljáráshierarchia élén helyezkednek
el. A szuverenitás ugyanis nem valamiféle jogerőalakzat, amely közvetlenül nőtt
ki az önkényes patriarchális igazgatásból, hanem egy csúcsfikció, amely a téved-
hetetlenségi hkciók egyre növekvő egymásra rakodására koronaként illeszkedik.
A tévedhetetlenség lehetőségének legmagasabb fokú feszültségét a legfelsőbb
bíróság jelenti, mivel - mint azt már bemutattuk - a jogi tévedhetetlenség ma­
gasabb foka önmagát semmisíti meg. Ez azonban nem a közvetlen átélés esete.
Ha ugyanis az átélés számára az első fok a tévedhetetlenség egy meghatározott
fokaként, a második egy magasabb fokaként, a legfelsőbb bíróság pedig még ma­
gasabb fokaként jelenik meg, akkor a legfelsőbb bíróságot létrehozó és beiktató,
illetőleg a hierarchia élén álló szuverén szén’ a közvetlen átélés számára min­
dig is a jogi tévedhetetlenség még magasabb fokával felruházott. Az a joglogikai
igazság, hogy a korláüan jogi tévedhetetlenség saját magát szünteti meg, a jogi
átélés számára ugyanúgy felfoghatatlan marad, mint a szuverenitás a joglogika
számára.
Ami a szuverenitás számára sajátos támaszt ad és egyben korlátozza is, az
nem a joglogikai lehetetlenség, hanem az átélés tartománya, s benne az érvénytele-
níthetetlen jogi normák és a szubszumálhatatlan tények köre. Hangsúlyoztuk már,
hogy a jogerő, a jogi tévedhetetlenség és a szuverenitás nem a úszta érvényesség te­
rületéhez tartoznak, s amennyiben normativ erejükről beszélhetünk, az csak annyit
jelent, hogy a jogerő, a jogi tévedhetetlenség és a szuverenitás normatív erővel
rendelkezhet minden aktushoz kötöttel és tényállásszerűvel szemben, ez azonban
nem érintheti a jogrend mindenkori normatív alapjait. A jogerős, jogilag téved­
hetetlen és a szuverén jogi aktusok korlátlan mértékben alkothatnak normákat,
amennyiben ezek a normák jogi aktusokon keresztül egyáltalán létrehozhatók,
illetve eltörölhetők. Azonban egyetlen jogi szerv és egyetlen szuverén szerv sem
képes azokat a tiszta normatív tartalmakat megszüntetni, amelyek az illető nor­
matív rend mindenkori normatív alapjait képezik
Mivel a szuverén aktus csak aktushoz kötött jogi normákat képes létrehozni
és megszüntetni, az elvileg korlátlan szuverenitás valóságosan (s a közvetlen

229
tapasztalat számára is) annál jobban behatárolt, minél nagyobb a konkrét jog­
rendben az érvényteleníthetetlen jogi normák száma.
Az előbbiekből következik, hogy a szuverenitás nem elsődleges, normális és
állandó intézmény, hanem ellenkezőleg: a jogerő legingatagabb, a széteséstől
leginkább fenyegetett alakzata. Ez a szétesés azonban nem is annyira a forra­
dalom részéről fenyeget, mint a láthataüan, fokozatos felbomlás és a tévedhetet­
lenség fiiggeüenedő, alá- és mellérendelt központjai révén történő szétszórtság
részéről. Mihelyt a tévedhetetlenség valamely formálisan alárendelt, delegált
centrumának kompetenciája érvényteleníthetetlen jogi normákba horgonyzó-
dik le, s mihelyt a tévedhetetlenség egy korábban delegált központjának kompe­
tenciája az adott jogi tudatosság és jogi meggyőződés mellett visszavonhatat­
lanná válik, úgy a szuverenitás szétszóródik, és létrejön a jogi tévedhetetlenség
centrumainak sokasága.612
Valamely szervezet szuverenitása tehát abban a pillanatban szűnik meg,
midőn más olyan szervezetek nyerik el a konkuráló tévedhetetlenség képessé­
gét, melyek döntései megfellebbezhetetlenek, azaz a korábban szuverén szerv
számára érvénytelenítheteüen jogi normákat jelentenek.

9. Összefoglalás

M ost pedig még egyszer összefoglaljuk a jogerőről, jogi tévedhetetlenségről és

szuverenitásról mondottakat.
A jogerő &közvetlen átélés számára a jogi aktus ama tulajdonságát jelenti,
hogy a jogi aktus jogi norm ába ment át. A joglogikai vizsgálódás értelmében
azonban egy tényállás magától nem képes jogi normává válni, hanem csak
megfelelhet egy m agasabb fokú érvényes normának, s pusztán ez a megfele­
lés jelenik meg jogi aktusokban. A pozitív jog ezt az ellentétet olyan eljárá­
sok, differenciált és specializált jogi aktusok bevetésével oldja meg, amelyek
a forma és a tartalom révén alkalmasak a jogerő hkciójának hordozására és
a jogerő élményének kiváltására. Emellett azonban felmerül a jogerő-helyze­
tek tartóssága és biztonsága iránti igény is.

612 P é ld áu l az észak-am erikai E g y esü lt Á llam ok kongresszusának kétharm ados többsége form álisan még
m in d ig szuverén, mivel illeték es a r ra , hogy alkotm ánym ódosítás révén megszüntesse a Legfelső Bíró­
sá g tévedhetetlenségi k o m p e te n c iá já t. N y u g o d tan m ondhatjuk azonban, hogy az a jo g i n o rm a , amely az
E g y e sü lt Államok Legfelsőbb B író sá g át az alkotm ányellenes törvények megsemmisítésére vonatkozó meg-
tá m a d h a ta tla n kom petenciával felru h áz za, az érvényteleníthetetlen jogi norm ák pozíciójába lép. E norm a
a z a m e rik a i jogtudat jelen k o ri á llá s a m ellett létrejöttének körülm ényeiről leválasztott, m egszüntethetetlen
n o r m a tív tartalm at jelent. E n n é lfo g v a az E gyesült Á llam ok szuverenitása m a a szétszórtság állapotában
lév ő k én t írható le. Hogy h o ln a p m i lesz, az m á r m ás kérdés. A lábjegyzetek Bibó Istvánéi.

230
 Ennélfogva a jogi tévedhetetlenség a közvetlen átélés számára a jogi aktusnak azt
a tulajdonságát jelenti, miszerint az megváltoztathatatlan és örökre átmegy vala­
mely jogi normába. Azonban a joglogikai vizsgálat értelmében ez csaknem
lehetetlen, mivel az a magasabb szintű jogi aktus, amely ezt a változtathatat-
lanságot konstituálja, szükségszerűen éppúgy képes korlátozni és megsemmi­
síteni is azt. A pozitív jog ezt az ellentmondást olyan eljárások felhalmozásán
és egymásra építése révén oldja meg, amelyek alkalmasak arra, hogy a jogi
tévedhetetlenség fikcióját hordozzák és a megváltozhatatlanság élményét ki­
váltsák. A jogrenden belül azonban felmerül az igény egy olyan központ iránt,
amely a jogi tévedhetetlenség megteremtését és megszüntetését végérvényesen
és döntően felosztja.
Ennélfogva a szuverenitás a közvetlen átélés számára a jogi szervnek az a tu­
lajdonsága, hogy az átélés számára minden tényállást örökrejogi normává változtat­
hat, azaz tévedhetetlen és korlátlan módon képes jogerős aktusokat teremteni
és megszüntetni, illetőleg az effajta teremtés és megszüntetés feltételeit meg­
határozni. A joglogikai vizsgálat értelmében azonban a kompetencia korlát­
lanságának meg kell semmisítenie a jogi tévedhetetlenséget is. A pozitív jog
ezt az ellentmondást oly módon oldja fel, hogy a tévedhetetlenség bizonyos
aktusok tételezésére hivatott differenciált és specializált központjait egymással
egy pontba köti össze és egyesíti oly módon, hogy a létrehozott jogi aktus és
a tételező szerv (vagy szervek köteléke) képes hordozni a szuverenitás fikcióját,
illetőleg képes kiváltani a szuverenitás élményét.
A jogerő, a jogi tévedhetetlenség és a szuverenitás a pozitív jog olyan in­
tézményei, amelyek egy technikai jellegű, együttszemlélő eljárásban kibékítik
a norma és tény közveüenül átélt egységét, illetve Sein és Sollen (lét és „kellés”)
logikailag előfeltételezett ellentétét.
Közülük a jogi tévedhetetlenség a legerősebb és legtartósabb. Az egyszerű
jogerő épphogy garantált, a szuverenitás pedig túlságosan is közelít az abszo­
lúthoz. A tévedhetetlenség centrumainak többsége pedig, melyeken a jogrend
és jogbiztonság nyugszik, a kettő között helyezkedik el.613
1937

613 Vö.: R obert Coester: Die Rechtskraft der Staatsakte. 1927; K u rt Hoffmann: Über das Wesen und die subjektiven
Grenzen der Rechtskraft. 1929; B a rn a H o rv áth : Die Idee der Gerechtigkeit. Zeitschrift für öffentliches R echt, V II.
(1927) 508-544; B arna H orváth: Rechtssoziologie. 1934. (M agyarul: Jogszociológia, [ford: Zsidai Agnes] O siris,
1995.) G erh art Husserl: Rechtkraft und Rechtsgeltung. 1925; A dolf Merkl: Die Lehre von der Rechskraft. 1925; Ju liu s
Moor: Die Lehre von der Rechtskraft und die Stufentheorie des Rechts. (M agyarul: A jogerő problémája és a jogrendszer
lépcsőzetes tagozódásának teóriája. M a g y a r Jogi Szemle, 1924. 88-95.) A zárójeles betoldások a fordító, Z sidai
Ágnes m unkái.

231
 Bohatec, Josef614
C A L V IN U N D DAS R E C H T

Feudingen in Westphalen. 1934. 286 p.

Bohatec terjedelmes könyve készülő művének („Az organikus gondolat Kálvin

állam- és egyházelméletében”) csupán négy fejezetét tartalmazza. A fejezetek
Kálvinnak a természetjogról (1—93), a pozitív jogról (97-129), az ellenállás
jogáról szóló tanait (133-206) tárgyalják, az utolsó fejezetben pedig (211-279)
szerző Kálvin genfi polgári perrendtartás-tervezetét ismerteti.
A természetjogról szóló fejezetben szerző tétele az, hogy Kálvin egyáltalán
nem kapcsolta ki rendszeréből a természetjogot, hanem a sztoikus elmélet szerves
folytatásaképpen igenis feltételezett egy, az emberiség bűnös állapotából követ­
kező és szükségessé vált relatív természetjogot, mely azonban alá van rendelve
az isteni szuverenitásnak. A sztoikus elméletben ez utóbbinak az aranykor ab­
szolút természetjoga felel meg, mely túlságosan antropocentrikus ahhoz, hogy
Kálvin rendszerében helyet foglalhasson. Az isteni szuverenitás nem áll és nem
állhat ellentétben a relatív természetjoggal, mert egy annál magasabb rendű
igazságosságot fejez ki s egyúttal értékmérő szereppel bír a relatív természetjog
számára.
A természetjog és pozitív jog viszonyáról szóló fejezetben különösen ki­
emeli a szerző az éles eszmei dialektika és erős valóságérzék töretlen egységét,
mely Kálvin jogelméleti rendszerét és teológiáját egyaránt jellemzi. Termé­
szetjog (erkölcsi törvény) és pozitív jog (tételes törvény) Kálvin rendszerében
nem kerülhetnek ellentétbe egymással, de nem tehetik feleslegessé sem egy­
mást. N em kerülhetnek ellentétbe, mert a pozitív jog a természetjog értékmé­
rője alá esik - akárcsak a természetjog az isteni szuverenitás értékmérője alá -,
s így tételes törvény csak az lehet, ami az erkölcsi törvény szelekcióját kiállotta.
Nem tehetik azonban feleslegessé sem egymást, mert a tételes törvény több mint az
erkölcsi törvény puszta alkalmazása, konkretizálása.
A tételes törvény nem az erkölcsi törvényből következik, hanem a való
világ különböző viszonylatai és követelményei hívják életre, s az erkölcsi tör­
vénytől való függősége abban áll, hogy annak mértéke alá esik és annak sze-

614 B ohatec, J o s e f (1876-1954): cseh filozófus, teológus.

232
lekcióján megy keresztül. Teljesen hasonló a helyzet, mint az isteni szuvere­
nitás és a természetjog viszonyánál, ahol a relatív természetjog érvényességét
a bűnbeesés ténye váltja ki, s az isteni szuverenitástól való függése abban áll,
hogy annak mértéke alá esik. Ily módon Kálvin szembekerül a thomizmus,615
a lutheranizmus és melanchtonizmus6"5álláspontjával, melyek hajlandók az isteni
jog, természetjog és pozitív jog viszonyát a konkretizálódás különböző fokain álló,
de egynemű lépcsőzetként felfogni. Bohatec meggyőző és helytálló eredményeit
a jogelmélet mai problematikájába átültetve ez annyit jelent, hogy Kálvin jog­
elméleti rendszere az egyoldalú normatív beállítással szakítva eljutott a törvény
és a való világ egybevető szemléletéhez, ugyanekkor megvalósította a kettő­
nek határozott és éles elválasztását, s mindezeken felül biztosította az isteni
szuverenitásnak, az értékek világának a primátusát. Oly szintézis ez, melynek
aktualitása és modernsége kézenfekvő.
A szerző hangsúlyozza Troeltsch-sel617 való polémiája során, hogy Kálvinnak
a pozitív jog és állam isteni eredetét állító tana nem jelend a jog és állam abszo­
lút értékességét és nincs ellentétben a keresztyénség által egyetemesen elfogadott
ágostoni tannal, mely az államot és a pozitív jogot a bűnbeesés következményének
tekinti. Kálvin ugyanis csupán a korabeli anarchikus szekták elleni küzdelem során
emelte ki, hogy az állam intézménye is az isteni kegyelem ajándéka, azonban
nincs kétség abban, hogy a m ár búnbeesett emberiség részére szól.
Az ellenállás-jogról szóló fejezetben a szerző előadja Kálvin ismeretes ál­
láspontját, mely szerint az ellenállás joga a természetjogot és tételes jogot áthá­
gó zsarnokkal szemben csupán erre hivatott államszerveket (tribünök, ephorok,
rendek) illeti meg, s az egyes ember kötelessége a béketúrés; ezzel szemben ez
utóbbi is jogosan ellenállhat az isteni törvényt lábbal tipró és a lelkiismereten
erőszakot tevő zsarnoknak. Közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy ez a kettévá­
lasztás éppen azáltal válik lehetségessé, hogy Kálvin nem tekinti a pozitív jogot
az isteni és természeti jog puszta alkalmazásának. Szerző itt állást foglal egy­
részt azzal a beállítással szemben, mely Kálvinban a mai értelemben vett po­
litikai szabadságjogok előharcosát látja (Doumergue618619), másrészt azzal, mely
Kálvin államtanát arisztokratikus és monarchikus elvek összekapcsolásaként
tünteti fel (Báron'1'9). Szerző maga főleg abban az erőben, határozottságban
és pátoszban látja az ellenállás jogáról szóló tan jelentőségét, mellyel Kálvin
az isteni jogon és a lelkiismereten való zsarnoksággal szemben az egyes ember

615 Szent Tam ás követőit nevezik így.

616 M elanchton, Philipp (1497-1560): ném et teológus, hitújító.
617 T ro eltsch , E rnst (1865-1923): n ém et p ro testán s filozófus, teológus, vallástörténész.
618 Doum ergue, Emilé (1844-1937): francia kálvinista teológus.
619 Baron, Hans (1900-1988): ném et szárm azású am erikai történész, a reneszánsz korának szakértője.

233
ellenállási jogát felállítja s ez az az alap, melyre később tanítványai, Béza620 és Ho-
toman621 a kálvinista monarchomachia622 rendszerét felépítették.
A negyedik fejezet Kálvin genfi perrendtartás-tervezetét ismerteti s annak
összefüggését vizsgálja a római, a kánoni és francia joggal, továbbá a későbbi
genfi jogra való hatását.
Bohatec fő törekvése Kálvin jogelméleti tanait a kálvini teológia és filozófia
rendszerébe való szerves beillesztése útján megvilágítani, mely teljes mérték­
ben sikerül is. Kevésbé meggyőzőek azok a gondolatmenetei, melyekkel - főleg
a bűnbeesés és a pozitív jo g összefüggésének kérdésében - Kálvint Luther­
hez igyekszik közelíteni. Bohatec kritikai erővel és nagy apparátussal megírt
s a szellemtörténeti összefüggéseket világosan fölvázoló könyve a négy fejezet
kiszakított volta és a helyenként túl terjedelmes szövegközlő részek ellenére is
alkalmas arra, hogy készülőben levő könyvével szemben az érdeklődést teljes
mértékben felkeltse.
1937

620 B éza, T h éo d o re de (1519-1605): fra n c ia jo g ász, költő. K álv in hivataltársa és u tóda is volt a genfi egy­
házban.
621 Hotom an - valószínűleg elírás, eredetileg: H otm an, Francois (1524-1590): kálvinista politikai filozófus.
622 M onarchom achia (görög): az egyeduralom , a zsarnokság ellen harcolók. Francia hugenotta teoretikusok
skót, katolikus királypárti megbélyegző elnevezése.

234
 Balás P. Elemér:
AZ O K O Z A T O S S Á G B Ü N T E T Ő JO G I
PR O B L E M A T IK Á JA

Budapest. 1936. A Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Bizottságá­

nak Kiadványsorozata. 7. szám.

Balás P. Elemér623624műve egy a magyar büntetőjogi irodalomban keveset tár­

gyalt filozófiai érdekű büntetőjogi kérdés feldolgozását tárja elénk tantörténeti
részletességgel. A könyv tárgya nem a determinizmus és indeterminizmus vita­
kérdése, hanem a büntetőjogilag releváns „okozás” mibenlétének és feltételeinek
problematikája, mely főleg a német irodalomban fejlődött ki.
A könyv első két fejezetében szerző az okozatosság filozófiai kérdésére utalva
két lényeges fenntartást bocsát előre. Az elsőben arra utal, hogy a kauzalitás,
mint természettudományi törvényszerűség, a szellemtudományok, így a jog­
tudomány számára problematikus értékű kategória. (16-25.) A második vi­
szont arra mutat rá, hogy a kanti, illetve az ennek leszűkítéseképpen kialakult
naturalisztikus („racionális-mechanikai”) okfogalom, mely a büntető jogelmé­
let okozatossági vitájában a „filozófiai” okfogalom neve alatt szerepelt, nem
az egyedül lehetséges okfogalom. Nem a filozófia, hanem egy filozófia írja elő
kötelezően és kikerülhetetlenül, s rajta kívül más, esetleg tágabb, több szellem­
tudományi elemet magában foglaló - misztikus, irracionális - okfogalom is le­
hetséges. (33-47.) A két fejezet ellentétes tartalmú (az egyik adottnak, a másik
vitathatónak tekinti a kanti okfogalmat), de azonos célú: e kétirányú fenntartás
biztosítja a következő gondolatmeneteket az okozatosság körüli vita jellegzetes
módszertani zsákutcája ellen, mely arra vezetett, hogy az okozatosság prekon-
cipiált s a jogtudományra minden további nélkül alkalmazott filozófiai kategó­
riája a büntetőjogtudomány saját tárgyának és problémakörének felismerésé­
ben megakadályozta.
E kétirányú fenntartást követi az okozatosság büntetőjogi problematikájá­
nak története. Az okozást kezdetben az erő és hatása közötti viszony mechanikai
analógiájára fogták fel (Buri624, Glaser625), majd az okot a feltétel logikailag erő-

623 Balás P. Elemér (1883 1947): jogász, egyetemi tanár, az M T A tagja.

624 Buri, Maximilien von (1825-1902): svájci büntetőjogász.
625 Glaser, Julius Anton (1831—1885): osztrák jogtudós, liberális politikus.

235
sen színezett fogalmával azonosították (Lammasch,626 conditio sine qua non-el-
méletek627). Ennek reakciójaképpen hamarosan különbséget tettek feltétel és ok,
azaz leghatásosabb, döntő feltétel között, mely utóbbi a feltételek tömegéből
akár egyedien döntő voltával, (individualizáló elméletek), akár az általánostól,
a szokásostól való eltérésénél vagy ezzel való egyezésénél fogva emelkedik ki
(generalizáló elméletek). A valószínűtől, a számításba vehetőtől, a normálistól
való eltérés engedi meg, hogy a végtelen sok feltétel közül bizonyos emberi cse­
lekményekért a jog ésszerűen felelősségre vonhasson valakit (adekvát-kauzali-
tásos elméletek), akár az emberiség egész nomológiai628 tudása (Kries629), akár
az adott esetre vonatkozó utólagos objektív prognózis alapján (Rümelin630).
Ez elméletekkel szemben jogos volt az ellenvetés, hogy valójában már nem az
okozás körülményeit, hanem a jogi beszámítás feltételeit kutatják, ami azonban
nem annyira fogyatkozás, mint inkább az okozatossági tan fejlődésének az útja.
A továbbiakban ok és feltétel között már nem is mennyiségi (döntő feltétel),
hanem minőségi különbséget (nem logikai feltétel, hanem létrehozó elem) vesz­
nek el (Kohler631) s kiemelik az emberi akaratot, mint a jogi beszámítás alapját
(Binding). Mind erősebbé válik az a felismerés, hogy az okozatosság büntetőjogi
megállapítása mögött erkölcsi, gazdasági, célszerűségi, azaz értékelő szempontok
húzódnak meg (Horn632), melyek tapasztalati alapon mérik le az erők hatását és az
emberi célok szolgálatába való állíthatóságát (Rohland633). Az adekvátkauzali tásnak
a normálist, a rendszerintit hangsúlyozó gondolatmenetétől egyenes út vezet
az értékelő és ennek alapján beszámító szemlélethez (Sauer634). Ezen a ponton
lép fel az objektív beszámítás tana, melynek számára a büntetőjogi okozatosság
kérdése az, hogy ami történt, ember tettének tekinthető-e, beszámítható-e? Csak
az emberi akaratból kiindulva lehet a kauzális egymásra következés egyes elemeit
az alany tettévé alakítani (Larenz635). A szoros értelemben vett kauzalitás el van
döntve, mihelyt a cselekmény szükséges feltétele az eredménynek, azonban az
objektív beszámítás a feltételek közül az emberi akaratot nyilvánosságra hozó,
m integy teremtő aktust emeli ki (Honig636).

626 H e in ric h Lammasch (1853-1920): osztrák büntetőjogász, nemzetközi jogász.

627 co n d itio sine qua non (latin): elengedhetetlen feltétel.
628 N om ológia: törvénytan.
629 K ries, Johannes von (1853-1928): orvos, fiziológus, pszichológus, a valószínűség elméletének úttörője.
630 R ü m elin Gustav von (1815-1889): ném et pedagógus, politikus, statisztikus.
631 K o h ler, Jo sef (1849-1919): ném et jogászprofesszor.
632 H o rn , R ich ard (?): német büntetőjogász.
633 R o h la n d , W aldemar von (1850-?): n é m e t büntetőjogász.
634 S au er, W ilhelm (1879-1962): ném et jo g tudós, kriminológus.
635 L a re n z K ari (1903-1993): ném et jogfilozófus, magánjogász.
636 H o n ig R ichard (1890-1981): svájci büntetőjogász.

236
 Szerző az objektív beszámítás tanához csatlakozik. Álláspontja szerint
az elmélet és a jogdogmatika szempontjából az okozatosság kérdése felolvad
a beszámítás kérdésében, abban, hogy valamely külső eredmény valamely em­
ber cselekményének tekinthető-e. Minthogy azonban beszámítás és büntetés
nem puszta érzülethez, hanem külvilági elváltozáshoz fűződik, a Jogalkalma­
zás az a terület, ahol az okozatosság, az okozás kérdése felmerül, az, hogy ez
ember a külvilági történések sorában egyáltalában közrejátszott-e vagy sem. Az
okozatosság nem jogdogmatikai, hanem jogalkalmazási kérdés (171-178.), ez
szerző gondolatmenetének sajátos végeredménye. A jogalkalmazás pedig az oko­
zás kérdését minden kultúrában az adott szellemtörténeti helyzetnek megfelelően
különbözően válaszolja meg, ezért változik tehát a jog okozatossági felfogása asze­
rint, hogy a korszellem a maga okfogalmát misztikus tapasztalatra (istenítéletek,
boszorkányperek) vagy racionális-mechanikai tapasztalatra alapítja-e (178-189).
Korunk tapasztalati felfogása - minden filozófiai kétség ellenére - racionális-me­
chanikai lévén, tragikus ellentét van abban, hogy az elmélet és a büntetőjog-dog­
matika számára éppen akkor válik nyilvánvalóvá a mechanikai kauzalitás-foga­
lom elégtelensége, mikor a mindennapi élet és a jogalkalmazás teljesen ennek az
uralma alá kerül. (7-15.) Ugyannyira, hogy ma a szakértő mindinkább növekvő
jelentősége folytán nemcsak a bíró és az áüagember tapasztalati anyaga, hanem
a teljes természettudományi tapasztalat válik az okozati összefüggés jogi megíté­
lésének alapjává. A szakértő szerepe azonban, jelentőségének még oly megnöve­
kedése mellett is, mindig csak a tényállás megállapítása lehet, míg a beszámítás
kérdése változatlanul jogászi, sőt „a” jogászi funkció. (192-198.)
Csak helyeselni lehet szerző állásfoglalását, mellyel elutasítja a kauzális mód­
szert oly kérdésben, mely tulajdonképpen a beszámítás objektív feltételire vonat­
kozik, s így értékelő, normatív módszert kíván. Gondolatmenetének legnagyobb
erőssége, ahogyan a kérdést teljes dogmatörténeti részletességgel, úgyszólván
belülről számolja fel. Ez a módszer teszi azután megtámadhatatlanná azt a vég­
eredményt, mely egy több mint félszázados tudományos vitairodalmat - benne
a szerző saját régebbi álláspontját - a kérdés hibás feltevésében marasztal el.
Szellemesen egyszerű az a megoldása is, mellyel az okozás jogi kérdésének ekként
hontalanná vált problematikáját a jogalkalmazás körébe utalja. Ugyanakkor azonban
biztos kézzel ragadja meg a jogi valóság világában fennálló helyzetet is, midőn meg­
állapítja, hogy a jogalkalmazásban a racionális-mechanikai okszemlélet nem visz-
szafejlődőben, hanem előretörőben van. Valóban, az elmélet teherbírásának újabb
félreismerése lenne, ha irracionális okfogalmak nevében, melyek még nem alakí­
tották ki a jogi valóság számára hasznosítható szintézist, a jogalkalmazás fejlődését
kísérelnénk meg ma úgy befolyásolni, amint hogy annakidején a természettudomá­
nyos okfogalom a büntetőjogi dogmatika fejlődését megzavarta.

237
 Azt hisszük azonban, hogy beszámító jogdogmatika és okkutató jogalkalmazás
ellentétének tragikumát és élességét már a jogi világkép egységének az érdekében
is enyhíteni kell. A dogmatika nemcsak a beszámítás, hanem a tényállás tanával
is foglalkozván, az okozás kérdése is helyet kaphat benne; a jogalkalmazás
beszámítási vonatkozásai pedig maguktól értetődnek. S szellemtörténeti té­
ten is szükségszerűnek fogadhatjuk el az antimechanikus elméletnek a racioná­
lis-mechanikus jogalkalmazással való ellentétét, ha meggondoljuk, hogy a filo­
zófia tételei mindig bizonyos késedelemmel válnak a közszellem részévé. Éppen
a szerző fejti ki a mulasztási bűncselekmények beszámításáról szóló fejezetben
(155—170), hogy ezeknél - különösen a gépi technikával kapcsolatos mulasz­
tásoknál - a beszámítás alapja nem a szemléletes okozás, hanem egy bizonyos
absztrakt, tulajdonképpen normatív vonatkozás emberek társadalmi-technikai
funkciói és külső események között. Talán a fejlődésnek ez a vonala az, amelyen
keresztül a jogalkalmazás a maga erejéből túl fogja haladni a pusztán mechanikai
okfogalmat.
Az okozatosság „kérdéses” volta mögött egész kultúránk okfogalmának a kr­
ízise rejlik. Ez a felismerés pedig különösen aktuálissá teszi az okozatosság
hagyományos - egyetemes összefüggésekből kiragadott - problematikájának
a felszámolását. Balás P. Elemér könyvének kérdésfeltevései, elemzései és meg­
oldásai elsősorban a jogászt érdeklik, dogmatikája és módszere azonban művét
a filozófia és szaktudomány helyes viszonyának teszik nagy értékű dokumentu­
mává.
1937

238
 E T IK A É S B Ü N T E T Ő JO G

Amikor etika és büntetőjog egymáshoz való viszonyának a kérdését vetjük fel,

három kialakult problémakörrel kerülünk szembe.
Az első hagyományosan kialakult vitakérdés: miben különbözik egymástól az er­
kölcsi és a büntetőjogi szabály; milyen megkülönböztető jegyek választják el őket
egymástól?
A második vitakérdés: milyen viszonyban áll egymással az erkölcsi szabály
és a büntetőjog érvényessége, milyen formában érintik egymás érvényességét, kö­
zelebbről: mi a megoldása erkölcs és büntetőjog esetleges összeütközésének?
A harmadik hagyományos vitakérdés a jogtudomány keretein belül alakult
ki, és így fogalmazható meg: miben áll az a sajátos és letagadhataüanulfokozottabb
erkölcsi színezet, ami a büntetőjogot a jogrendszer egyéb ágaitól elválasztja?

A z erkölcsi és büntetőjogi szabályok különbsége (1A)

Ha felvetjük azt a kérdést, milyen megkülönböztető jegyek választják el egymás­

tól az erkölcs és a büntetőjog szabályait, egy alapvető kétség merül fel az első
lépésnél. Vajon az erkölcsi és a büntetőjogi szabályok hasonlítanak-e egyáltalán
annyira egymáshoz, hogy érdemes megkülönböztető jegyeikről beszélni? Való­
ban megállapíthatjuk, hogy minden olyan gondolatmenet mögött, mely erkölcs
és büntetőjog különbségét vizsgálja, ott rejtőzik az a feltevés, hogy a kettő között
bizonyos alapvető dolgokban nagyfokú hasonlóság áll fenn: mind a kettő parancso­
ló és tilalmazó normák összessége, s különbség talán csak a rendelkezésükre álló
szervezetben van.
Az ilyen kiindulású összehasonlítás pedig gyakran azt eredményezi, hogy
végül alig lehet megvonni a határt büntetőjog és etika között. Erkölcs és bün­
tetőjog ilyen összehasonlításánál feltűnő súlyponteltolódást vehetünk észre
a büntetőjog javára, mert az összehasonlítás leglényegesebb formai kategóriáit
a büntetőjog szolgáltatja, mely - mint a jog egyáltalán - intézményekben kijege-
cesedett, logikai meghatározásokkal körülbástyázott szabály- és magatartásrend­
szer, míg az erkölcs határait és kereteit egyszeriségükben nem ismétlődő érték- és
kötelességélmények teszik folyékonnyá.

239
 A büntetőjoggá hasonulás útját és kereteit az az ősi megkülönböztetés adja,
mely szerint az erkölcs belső érzelemre, a jog külső cselekedetre vonatkozik. So­
kan és régtől fogva bebizonyították ennek a megkülönböztetésnek a használ­
hatatlanságát, utalva azokra a maguktól értetődő esetekre, amikor az erkölcs
külső cselekedeteket mérlegel, a jog viszont belső érzelmeket kutat. Mindezek
ellenére m a is ez a régi és túlhaladott megkülönböztetés szabja meg a jog és
erkölcs összehasonlításának vízióját, mely szerint: ami a büntetőjog a tapasz­
talat világában, ugyanaz az erkölcs valamilyen nem tapasztalati világban, az
ideák birodalmában vagy a túlvilágon.
Kant mélyebben járó megkülönböztetése szerint a jog a heteronómia biro­
dalma, az erkölcs pedig az autonómiáé. Eltekintve attól a tovább most nem vizs­
gálandó kétségtől, hogy az autonómia eszméje vajon nem a személyiség hete-
ronóm mintára való megkettőzéséből származik-e, az erkölcs autonóm voltának
a hangsúlyozásában az a jogi jellegű gondolat rejlik, hogy a norma kibocsátója szabja
meg egy norma helyét az érvényes normák hierarchiájában.
Büntetőjogi szemléletet vetít bele az erkölcsbe az a megkülönböztetés is, mely
az erkölcsöt a belső kényszer, a belső szankció, a jogot a külső kényszer, a külső
szankció birodalmának tekinti. A kényszerítettség élménye ugyan felléphet mind
az erkölcs, mind a jog világában, de az előre meghatározott szankció képében
jelentkező kényszer tipikusan jogi jelenség. Mikor azt mondjuk: a jog szankciója
a fegyház, az erkölcsé pedig a lelkifurdalás, akkor a helyes cselekvés irányában
ható kényszernek és a rossz cselekedetet követő rossznak olyan megkettőzését visszük
bele az erkölcs világába, amelynek értelme csakis az emberi magatartásokat
rendező társadalmi szabályrendszerek világában van. A társadalmi szabályra,
főleg a jogra jellemző az ítélet és következmény kettőssége, míg az ideális érték­
megállapító ítéletben, legyen az logikai, etikai vagy esztétikai jellegű, maga az
ítélet egyben a következmény is.
Erkölcs és jog megkülönböztetése azon az alapon is szokás, hogy az erkölcs
csak kötelességeket, a jog viszont kötelességeket és jogosultságokat is tartalmaz.
Ugyanennek a szempontnak egy másik megformulázása szerint az erkölcs im­
perativ, parancsoló jellegű, a jo g viszont imperativ-attributiv, tehát parancsoló és
jogosító jellegű.637
Könnyen kimutatható, hogy ez a megkülönböztetés is a jog oldaláról indul el.
Első látásra megállapíthatjuk, hogy az a gyakorlati apparátus, mely a jogi igények
és jogosultságok érvényesítését biztosítja, az erkölcsnek nem áll rendelkezésére.
Az eltérés kétségtelen. De közben fel sem vetődik az az elsődleges kérdés, mely
mindenekelőtt tisztázandó, s nem ok nélkül foglalkoztatja a gondolkodókat: va-

637 Gurvitch, G.: L’expérience juridique. 1934. Az esszé lábjegyzetei Bibó Istvánéi.

240
jón az egyezés fennáll-e, vajon egyáltalán imperativ jellegű-e az erkölcs?638 Mikor
az erkölcsöt és a jogot mint kibocsátott parancsok rendszereit vetjük egybe, ezzel
előre a büntetőjoghoz közelítjük az erkölcsi szabályokat.
Az a tendencia, mely az erkölcsöt egy tapasztalaton túli büntetőjog képé­
re akarja alakítani, nem csupán a tudomány megkülönböztetésein jelentkezik,
hanem egész etikai világképünkben is fellelhető. Büntetőjogi ízű követelmény
az erkölcsi törvény általánosságának követelménye, mely Kant klasszikus definíci­
ójában jut kifejezésre: cselekedj úgy, hogy akaratod maximája a legáltalánosabb
törvényhozás elve lehessen.639 Az, hogy a törvény az individualizálás bizonyos
fokán túl ne haladjon, sokkal inkább a racionalizálhatóság határait kutató jog-
biztonság követelménye, mintsem az erkölcsé. Büntetőjogi szemlélet az is, mely
az erkölcsi kötelességgel szemben állandóan felteszi az ösztönök és hajlamok el­
lenkezését. Semmivel sem indokoltabb feltételezni erkölcsi törvény és hajlamok
ellenkezését, mint erkölcsi törvény és hajlamok egyezését. Csupán a büntető­
jogra jellegzetes, hogy egész létezése, láthatóvá válása és funkciója a törvény és
emberi akarat összeütközéséhez kapcsolódik. Végül büntetőjogi belevetítés az az
eljárás is, amely egy-egy szillogizmus során vezeti le az erkölcsi normából az
erkölcsi ítéletet s az erkölcsi ítéletből az erkölcsi szankciót. Ezekkel a fogalmak­
kal a jog jellegzetes logikai feszültsége vetődik bele az erkölcs világába, és logi­
kailag igyekszik tagolni az erkölcsi jelenségek és élmények osztatlan egységét.
A krisztusi etika volt az, mely az erkölcs büntetőjogias szemléletével szem­
ben először foglalt élesen és tudatosan állást. Az evangélium állásfoglalásában
pontonként ki lehet mutatni, hogy mennyire az erkölcsnek a farizeizmus által
képviselt büntetőjogias szemlélete ellen irányul. Ezt a gondolatot a legössze-
fogottabban képviseli a „ne ítéljetek” tanítása, melynek a büntetőjog és etika
közötti különbségtétel számára szóló tanulságára még vissza fogunk térni.

E tika és büntetőjog érvényességi viszonya (2A )

Az etika és büntetőjog összefüggésének másik központi kérdése: hogyan érinti

a két szabályrendszer egymás érvényességét? Az erkölcsön alapul-e a jog érvé­
nyessége, avagy két független szabályrendszer áll egymással szemben? Az első
felfogás legradikálisabb fogalmazása szerint minden jogszabály virtualiter ben­
ne foglaltatik az erkölcs szabályaiban, s a jog az erkölcs általános érvényének
világából a valóságos emberi magatartások világába való leszállás során az er­
kölcs konkretizálását valósítja meg. Ebben a beállításban az erkölcsi jó eszméje

638 Vö. M. Scheler: Der Formalismus in der Ethik und die materiale Wertethik.
639 Kant: Grundlegung zur Metaphysik der Sitten. 1786.

241
és a tételes jog közé szükségképpen beékelődik a természetjog rendszere, és ez
írja elő a jog számára azokat az általános elveket, amelyekhez az erkölcsileg
helyes, kívánatos és érvényes jogrendszernek alkalmazkodnia kell.
A másik, a pozitivista felfogás szélsőséges fogalmazása szerint egy jogsza­
bály erkölcstelensége nemcsak hogy nem érinti a jogszabály érvényes és köte­
lező voltát, de jog és erkölcs egyáltalában teljesen függetlenek egymástól. Esze­
rint a két normarendszerben nemcsak az érvényesség nem azonos jelentésű,
de az erkölcsi Rossz és a bűntett között is hiányzik minden közösség.
A két szélső álláspont kétségtelen tarthatatlansága következtében mind
általánosabb elismerésre talált, hogy egyrészt a jog éppen társadalmi funkci­
ójának más volta miatt nem lehet teljes egészében az erkölcsi normák rendjé­
nek a része, másrészt a jo g minden különbözősége mellett is a társadalmi sza­
bályoknak oly területét jelenti, mely különösképpen az erkölcs megítélése alá
esik. Ha tehát egy jogi jelenség, mely a jog sajátos érvényességi kategóriái alá
tartozik, erkölcsi ítélet folyamán nem is veszíti el érvényességét, maguk a jogi
jelenségek jogi érvényességük érintetlenül maradása mellett is szükségképpen
erkölcsi megítélés tárgyai, akár pozitív, akár negatív lesz is ennek a megítélés­
nek az eredménye.
A jog és erkölcs kölcsönös érvényességének mikéntje elsősorban a természet-
jog elméleteihez való állásfoglalások során alakul ki. A természetjog lehetőségeit
és határait ma a kriticizmus legfinomabb eszközeivel kicsiszolt gondolatmenetek
világítják meg. Ebben a vonatkozásban azt a klasszikus természetjogi álláspontot,
mely a jogszabályt az erkölcsi szabály puszta konkretizálásának tekinti, fölvált­
ja annak kriticista formája, a relatív természetjog elmélete, mely szerint nincs
ugyan olyan örök érvényű természetjogi kódex, amelytől a jogszabályok érvé­
nyessége függ, de adva van a jog értékes fejlődésének hely, idő és kultúrkörök
szerint változó, de nem kevésbé objektív érvényű értékmérője. Ez a relatív ter­
mészetjog, ha egy statikus pillanatban nem is képes valamely jogszabályjogi érvé­
nyét érinteni, dinamikus szemléletben „mint az erkölcsi közvéleménynek a jogra
vonatkozó része” állandóan szelektáló hatást gyakorol a vele ellentétes jogszabá­
lyokra.640
A másik állásfoglalást, mely a jogot és erkölcsöt egymástól teljesen különböző
és független normarendszereknek tekinti, kriticista megfogalmazásban a negatív
természetjog elmélete tartalm azza.641 Eszerint a jognak megvan a maga sajátos
érvényességi területe, amelyen belül sajátos értékmérők állapítják meg a jogi
normák és jogi aktusok érvényességét, ámde ez a terület nem határolatlan, ha-

640 H o rv á th B arna: A jogelmélet vázlata. 1937.

641 M oór, Julius: Das Problem des Naturrechts. A rchiv f. Rechts u. Soc. phil. 28. (1934-35).

242
 nem az erkölcsi értékmérők számára fenntartott terület által határolt. Éppen
ezeket a határokat szabja meg a negatív természetjog, amikor rámutat arra
a pontra, amelyen túl egy jogszabály igényével fellépő szabály az erkölcs érték­
mérője előtt nemcsak erkölcstelennek minősül, hanem jogi érvényességében is
megsemmisül.
Ezek az elméletek, melyek szélső ellentéteket leszűrt formában állítanak egy­
mással szembe, eléggé megszabják az etikát és jogot összekötő normarendszer,
a természetjog helyét és határait. Ez az eredmény azonban minden valóságvo­
natkozása mellett is egy normatív viszonyt állapít meg, s kérdés, hogy az erkölcs­
nek a jogra gyakorolt hatása ezzel ki van-e merítve. Vajon amikor jog és erkölcs
normatív érvényességi viszonyát vizsgáljuk, valójában nem a két jelenségcsoport
értéktani erőviszonya-e az, ami érdekel? A kérdés ilyen feltevése ki nem kerülhető,
mert azt látjuk, hogy az etikának elvi elsősége, magasabbrendűsége gyakorlatilag
teljességgel a jog elsőségévé válik, mihelyt a jog és erkölcs viszonyának a norma­
tív, és hozzátehetjük, jogászias koncepcióit alkalmazni próbáljuk. Egy felháborító
jogi aktus vagy egy reparálhatatlan jogi tévedés esetében semmiképp sem kielégí­
tő az a megállapítás, hogy az ilyen kisiklások lehetősége a jog dinamikus fejlődése
során a történelem távlataiban fokozatosan csökkenni fog, és nem nyugtathat meg
bennünket az sem, ha megállapítjuk, hogy az erkölcstelen jogi aktusoknak is van
bizonyos határa, melyet túllépve a teljes erkölcsi abszurditás világába kerülnek, és
érvényük mint jogi érvény is megszűnik. Akár fölülről szolgáltat az erkölcs állan­
dóbb értékmérőket a jog számára, akár oldalról szabja meg azt a határt, ameddig
a jog elmehet, az elgondolás mögött mindig egy jogászias jellegű kép rejtőzik: vagy
úgy szerepel benne az erkölcs, mint a legfelsőbb fórumokon is fölül levő felleb­
bezési fórum, vagy úgy, mint a szomszéd ország jogi szférájának a mintájára
elképzelt határos érvényességi terület. Akármelyik elgondolást fogadjuk el, az egész
konstrukció jogászi jellege mindig annyira dominálni fog, hogy az erkölcs elvben
elismert elsőségét a valóságos konfliktusok világában a jog javára fordíthatja. Hiába
mondjuk, hogy az erkölcs magasabb fórum, mint a legmagasabb bíróság, hiába
mondjuk, hogy a jog megsértette az erkölcs hatáskörét, abban a percben, amikor azt
mondjuk, hogy az erkölcsfórum, az erkölcs hatáskör, ezzel megfosztottuk attól a köz­
vetlenségtől és emocionális jellegtől, ami a joggal szemben az erkölcs legnagyobb
erejét jelenti, s ugyanakkor megterheltük a jogi értékítéletek jellegzetes vonásával,
azzal ti., hogy bennük erkölcsi és társadalmi tények logikai állítás és tagadás ellenté­
tévé redukálódnak. Ha az erkölcs nem indulat és megbánás, nem érték és kötelesség
élménye, hanem fórum és hatáskör, akkor kikerülhetetlenül megjelennek színe előtt
az ügyvédek, még ha kettőjük közül az egyik az „advocatus diaboli” is. És az erkölcs
színe előtt folytatódik az egészjogvita anélkül, hogy az erkölcs birtokában lenne an­
nak a technikai eszköznek, amellyel a jog rendszere a jogvitát megnyugtatóan le-

243
 zárni képes: ti. a formális jogerős ítéletnek. Az erkölcshöz való fellebbezés sikere így
csak a történelem vagy az eszmék távlatában dől el, a most adott valóság világában
azonban az erkölcs elsőbbségének a jog felett semmiféle gyakorlatilag megállapítha­
tó következménye nem lesz.
Eljutottunk tehát oda, hogy akár a jog és erkölcs megkülönböztető jegyeit vizs­
gáljuk, akár az etika és a jogrendszer érvényességi viszonyát, az erkölcsnek mindig
oly felfogásával találjuk szembe magunkat, amely a jogból, közelebbről a büntető­
jogból indul ki, s az erkölcs világát a maga képére formálja, az érvényességi viszony
kérdését pedig teljesen egy jogon belüli érvényességi viszony képére alakítja át.
Ennél a megállapításnál egyelőre megállunk, és a kérdést nyitva hagyva
áttérünk a kitűzött probléma harmadik és speciális vonatkozású megjelenési
formájára: arra a kérdésre, hogy mi az a sajátos és fokozott erkölcsi színezet,
amely a büntetőjogot a jog különböző területei közül kiemeli. Azt reméljük, hogy
e kérdés vizsgálatával oly tanulságokhoz jutunk, amelyeknek során közveüenebbül
vehetjük szemügyre etika és büntetőjog felvetett viszonykérdéseit.

A büntetésfun kciója (3)

A büntetőjog sajátos erkölcsi jelentőségét egyeben központi fontosságú kérdés adja

meg, mely az összes többi etikai vonatkozásokat magába foglalja. Ez a kérdés a bün­
tetés értelmének és mibenlétének a kérdése.
A büntetés értelmét fel lehet fogni apriorisztikusan, mint a jogi megismerés
számára közvetlenül adott kategóriát, melyet a büntetőjog készen vesz át az
etikából, s mint ilyen, közelebbről meg nem magyarázható és nem igazolható,
illetve nem szorul igazolásra. Ezzel szemben áll a büntetés aposteriori felfogása,
e szerint a büntetés olyan jogintézmény, amelynek értelmét társadalmi funkci­
ója és célja adja meg.
A büntetés a priori elmélete általánosan elfogadott nézet szerint azonos
a büntetésnek megtorlásként való felfogásával. A megtorlás, vagyis az elkövetett
rossznak rosszal való viszonzása az a priori szemlélet szerint nem szorul igazolás­
ra, vagy legalábbis jogon kívüli értékalapja van: a világharmónia helyreállítása,
a bűnös vezeklése, az emberiség erkölcsi közmeggyőződésének érvényesülése
stb. Legegyszerűbben Grotius fejezi ki a büntetés a priori felfogását: Crimen
grave non potest non esse punibile: nem lehet, hogy súlyos bűntett ne legyen
büntethető.
A büntetés a posteriori elméletei a büntetés értelmét abban a célban látják,
amelynek szolgálatában áll, s ez a cél az ún. célelméletek szerint, de általáno­
san elfogadott nézet szerint is, nem lehet más, mint a társadalom védelme a bűntettel
szemben, vagyis további bűncselekmények megakadályozása annak a hatásnak

24 4
 a segítségével, amelyet a büntetés akár a bűntettesre (speciálprevenció), akár
a társadalom többi tagjaira gyakorol (generálprevenció). E beállításban a bünte­
tés nem megtorlás a bűntettel szemben, hanem a társadalom védekezése. Ennek
az álláspontnak empirista-evolucionista változata azt mondja, hogy a büntetés
lényeges intézménye a társadalomnak, mely a primitív korszakok megtorló jel­
legéből kiemelkedve fokozatosan magasabb rendű védekező büntetéssé alakul
(kriminálpolitikai iskola). Ezen túlmegy a pozitivista büntetőjogi iskola erősen
materialisztikus felfogása: a büntetéshez, melyet megtorló jellegétől tökéletesen
megtisztítani nem lehet, nincsen joga a társadalomnak, mert minden bűntettes be­
teg, és mert minden bűncselekmény társadalmi produktum. A büntetőjogot esze­
rint a minden megtorló, büntető és értékelő elemtől megtisztított társadalmi
védekezésnek kell felváltania. E felfogás materialista végkövetkezménye ma­
gyarázza azt az első tekintetre paradoxnak látszó helyzetet, hogy a megtorlásos
büntetés hívei inkább hivatkoznak a büntetés erkölcsi alapjaira, mint a nevelő,
csak a szükséghez képest védekező büntetés hívei. De az egykor éles és kés­
hegyre menő elméleti vita ezen a ponton is rég elcsendesedett már. Áthidaló
álláspontok sokasága alakult ki, amelyek egyik oldalról meggyőzően mutat­
tak rá arra, hogy csakis a megtorlásos büntetés képes azt az elrettentő hatást
gyakorolni, amely éppen a megelőzésre szükséges, vagy amint azt Heller Erik
összefogott formulája kifejezi: a megtorlási büntetés a legjobb védelmi bünte­
tés.642 A másik oldalon hangsúlyozzák, hogy a preventív szándékú büntetés nem
materialista és amorális, sőt ellenkezőleg, éppen ez nevezhető par excellence er­
kölcsi büntetésnek. Ezek a mérsékelt, kiegyenlítő álláspontok a büntetőrendszer
gyakorlati reformjai terén könnyen megegyeznek egymással, s a büntetés mellett
elősegítik a biztonsági intézkedések: javító nevelés, dologházi őrizet stb. térfog­
lalását is. De bármennyire is méregfogát vesztette ez a vitakérdés, és megritkul­
tak a szélső állásfoglalások, a büntetőjogi elméletek központi alternatívája ma
is ez, és ma is szinte kötelező e klasszikus szélső pólusok között először elhelyez­
kedni s csak ezután térni rá a büntetőjogelmélet részletkérdéseire.
A következőkben azt az utat fogjuk keresni, mely a büntetés értelméről szó­
ló klasszikus vitakérdés teljes felszámolása felé vezet. A két szembeállított té­
tel mindegyikéből ki kell emelnünk azt a lényeges momentumot, mely rávilágít
a büntetés funkciójára, s rá fogunk jönni, hogy e momentumok nem ellentétesek
egymással.
Fenntartás nélkül elfogadandónak ítéljük a büntetés a posteriori felfogását,
vagyis azt, hogy a büntetőjogi büntetés értelme nem tapasztalaton és jogon kí­
vüli értékekből származik, hanem, mint minden jogintézmény, meghatározott

642 Heller Erik: A büntetőjogi elméletek bírálata. 1924.

245
funkcióval bíró társadalmi eszköz egy társadalmi cél szolgálatában. A kezdeti
és platóm görög filozófiának az a kozmikus felfogása, mely szerint a büntetés
a világharmóniát állítja helyre, mély gondolat és szép hasonlat, de semmit sem
mond arról, hogy a büntetés mint jogintézmény hogyan hivatott a világharmó­
nia helyreállítására. Más helyen viszont maga Platón is olyan nevelő és javító
értelmezést ad a büntetésnek, amelyre a legszélsőbb pozitivisták is ugyanannyi
joggal hivatkozhatnának. Minden kísérlet, mely a priori akarja igazolni a bünte­
tést mint jogintézményt, jellegzetes esete a rosszul alkalmazott metafizikai igazo­
lásnak és ezzel együtt a metafizika diszkreditálásának. A jog és minden intézmé­
nye empirikus, erkölcsi és társadalmi célok szolgálatában álló apparátus, értelmét
csakis az a funkció adhatja meg, amit a társadalomban kifejt.
H a tehát feladjuk a büntetés a priori felfogását, mi lesz az értelme a megtor­
lásnak? Mi az oka annak, hogy amikor végső konzekvenciákig keresztülvisszük
egy puszta védekezésre beállított büntetőjog gondolatát, mindig m arad valami
hiányérzet, s az ilyen jogterületet nem tudjuk többé büntetőjognak érezni, ha­
nem puszta közigazgatási adminisztrációnak, mely a büntetőjogot nem pótol­
hatja. A tiszta védekező büntetéssel szemben az emberek elsődleges reakciója
mindig a Grotiusé: nem lehet, hogy súlyos bűntettek ne legyenek büntethetők.
H a feltesszük is, hogy minden gonosztevő beteg, és minden bűncselekmény
társadalmi tényezők eredménye, mégis lehetetlen, hogy az egyik ember, aki
ilyen és ilyen gonosztetteket követett el, ugyanolyan elbánásban részesüljön,
m int a másik, aki önhibáján kívül leprába vagy elmebajba esett, s ezzel vált
veszélyessé a társadalomra. Fennmarad tehát a megtorlásnak valamilyen kiirt-
hatatlan szükségessége, s éppen ez az, amit vizsgálni kell.
A megtorlás, ha leteszünk arról, hogy a világharmóniából vezessük le, tá­
volról sem tisztázott fogalom, melyet a büntetőjog készen vesz át az etikától,
hanem ellenkezőleg, nagymértékben tapasztalati és társadalmi vonatkozású je­
lenség. Megtorlás alatt oly hátrányos következményt, szankciót értünk, melyet va­
lamilyen érvényes társadalmi szabályrendszer igazol és előír. Ezzel azonban nem
ragadtuk meg teljes egészében a megtorlás jellegzetes vonásait, m ert hiszen
a társadalmi szabályrendszerek, így a különböző nem büntető jellegű jogterü­
letek is számtalan hátrányos jogkövetkezményt: kártérítést, bírságot, végrehaj­
tást írnak elő, amelyek egyike sem megtorlás, és nem is büntetés. A megtorlást
mindezektől határozott és félreismerhetetlen emocionális jellege különbözteti
meg: a megtorlás a jogi eljárások racionalizált és intézményekbe merevített for­
m ájában is felháborodásból fakadó és felháborodástól izzó jogkövetkezmény.
Ezért nem vagyunk képesek elfogadni olyan büntetési rendszert, amely pusztán
célszerű védekezésre van beállítva: közönyösnek, túlságosan megértőnek érez­
zük a bűncselekménnyel szemben; hiányzik belőle a sértett ember, a sértett kö-

246
 zösség felháborodásával való szolidaritás, ami minden intézményes megtorlás
jellegzetes vonása.
Ha a megtorlásnak ezt a jellegzetes emocionális voltát összhangzásba akar­
juk hozni azzal a megállapítással, hogy a büntetőjog és a büntetés társadalmi
eszköz egy társadalmi cél szolgálatában, akkor azt kell kérdeznünk: milyen
társadalmi cél kívánja, hogy a büntetőjog a megtorlás-büntetés formájában
szolidaritást vállaljon a társadalmi közösség felháborodott tagjaival? Ez a cél
nem lehet más, mint éppen ennek a felháborodásnak a szublimálása és leveze­
tése, intézményessé, absztrakttá, objektíwé, igazságossá tétele mindama techni­
kai eszközök: a pártatlan bíró, a tagolt és kontradiktórius eljárás, a fellebb\itel
lehetősége és a közösség hatalmával biztosított végrehajtás segítségével, amelyek
ennek a célnak a szolgálatában a jog számára ősidők óta rendelkezésre állottak.
Az önbíráskodás, a magánbosszú, a lincselés jelenségeit akarja elkerülni a jog
akkor, amikor a bűncselekményt a sértett helyett maga torolja meg, s ezzel
a közösség tagjainak a büntetés elleni felháborodását a büntetés intézményé­
vel levezeti.
A büntetőjog történeti kialakulása a legmesszebbmenőén alátámasztja
a büntetés funkciójának ilyen értelmezését. A magánbosszúnak a közösség szá­
mára való kisajátítása volt az az út, amelyen keresztül a büntetőjog kialakult.
Nem a sértettek keresték először a köz védelmét a bűntettesekkel szemben, ha­
nem a vádlottak a bosszuló rokonnal, a lincselő tömeggel szemben. Minden
büntetőjogi dogmatika élén ott áll az a jogtörténeti megállapítás, amely szerint
a büntetőjog oly módon jött létre, hogy a megtorlás jogát a köz fokozatosan
kivette az egyes ember kezéből. De csodálatosképpen még azok is, akik tagad­
ják, hogy a büntetés értelmét célja határozza meg, alig vonják kétségbe, hogy
a büntetés célja nem más, mint a társadalom védelme a bűntettel szemben,
a bűncselekmények lehető csökkentése. Ma már kétségtelen célja ez is, de nem
ez a büntetőjog eredeti funkciója. Kétségtelen, hogy oly helyzetben, amikor
a civilizált emberiség tekintélyes része az életviszonyok tekintélyes területén el­
szokott az önbíráskodástól, a büntetőjog legalább annyira védi a társadalmat
a bűntettesek ellen, mint a bűncselekménnyel megvádoltakat a társadalom köz-
veden felháborodása ellen. Semmi szokatlan nincs azon, hogy valamely tár­
sadalmi intézmény, amilyen a büntetőjog is, egy bizonyos társadalmi funkció
betöltésére, végzésére alakul ki, és amikor kialakult intézményrendszerré nőtt,
akkor egy más társadalmi feladat szolgálatába állítódik. Hogy a büntetőjognak
vannak oly területei, melyek ma m ár pusztán a társadalom védelmét szolgálják,
azt világosan mutatja a kihágási bűncselekmények kialakulása. A társadalom itt
a legkülönbözőbb gyakorlati célok érdekében használja fel azt a szabályozó és
elrettentő apparátust, amelyet a büntetőjog jelent. Semmi kétség, hogy a szabály-

247
 talanul közlekedő gyalogost sújtó pénzbírság nem a meglincselés veszedelmét há­
rítja el a megbüntetett felől. De a büntetőjog nagyobb és jellegzetesebb részét ma
is az a funkció tölti ki, amely a társadalomnak megtorlást követő felháborodását
szublimálja, s ez a terület világosan elválik a pusztán védekező jellegű büntetőjog­
tól. Hogy tehát a megtorló büntetést lehet-e védekező büntetéssel helyettesíteni, ez
a kérdés nem azon dől el, vajon helyes-e vagy nem helyes a fegyházakat kórházak­
ká átalakítani, hanem azon, hogy a társadalomnak felháborodásra, haragra és ön-
bíráskodásra való készsége megszűnt-e oly mértékben, hogy a megtorló büntetést
mint levezetést nélkülözheti. Ahogyan az alkoholtilalom megvalósíthatóságát sem
az szabja meg, hogy a szeszes italok károsak-e az emberre vagy hasznosak, ha­
nem az, hogy megfelelően lecsökkenthető-e valamely adott társadalom narko­
tikumszükséglete. A büntetésrendszer megtorló jellegét csak ott és annyira lehet
csökkenteni, ahol és amennyire a társadalomnak felháborodásra és megtorlásra
való készsége csökkent. Kétségtelen, hogy amint a történelem folyamán a tár­
sadalom fölháborodási készsége elmebetegekkel és varázslattal gyanúsítottak­
kal szemben a minimum ra tudott csökkenni, a társadalom megértési készsége
a mai bűncselekmények óriási területén is nagyfokú növekedésre képes. Teljesen
azonban csak oly társadalom nélkülözhetné a büntetőjogot, amelyből a mások
cselekedeteivel szemben való felháborodás indulata mindenestül hiányoznék.
Ebben a megvilágításban mélyebb és az emberi jogok ideológiáján túlmenő
értelmet nyer a felvilágosodás büntetőjog-elmelétének az a tétele, hogy a bünte­
tőjog lényeges funkciója a bűntettes, illetve a vádlott védelme. M iután fölismer­
tük, hogy a büntetőjogban szükségszerű a megtorlásnak bizonyos mennyisége,
érvényesnek kell elismernünk azt a követelményt is, hogy ez a megtorlás szub­
limált, levezetett, racionalizált fölháborodás legyen, ne pedig teljes és nyers
fölháborodás. Jogosult tehát a bizalmatlanság ajogrendszer olyan alakulásával
szemben, melynél az államhatalom - esetleg nagy erejű tömegmozgalmak­
ra támaszkodva - a büntetőjog megtorlásos jellegével kapcsolatos érzelmeket
m aga igyekszik felkelteni és a közösség felháborodásra való készségét a kezé­
ben levő eszközökkel növelni. A felháborodásra való nevelés lényeges része
az erkölcsi nevelésnek és a nemzetnevelésnek, de erre nem alkalmas eszköz
a büntetőjog. A megtorlásra vezető indulatnak az államhatalom részéről törté­
nő erősítése nem a büntetőjog sajátos funkcióját emeli ki, és jogos a gyanú, hogy
időleges államcélok kíméletlen keresztülvitelére szolgál. A túlhangsúlyozott meg-
torlási büntetés mögött rendszerint nagymértékben pozitivista és materialista cél­
büntetés rejtőzik.
Ezek után megállapíthatjuk, hogy miben áll az a különleges erkölcsi színezet,
mely a büntetőjogot a többi jogterülettől elválasztja. Az a felháborodás, melyet
a büntetőjog intézményessé tesz és levezet, mindig egy valóságos vagy vélt erköl-

248
esi Rosszal, bűntettel szemben való felháborodás. Ahol az erkölcsi felháborodás
a büntetőjog híján önhatalmú megtorlást és bosszút váltana ki, ott lép fel a bünte­
tőjog, hogy az erkölcsi Rossznak e nem kevésbé rossz következményeit csökkent­
se. Ebben különbözik más olyan jogterületektől, melyek szintén az önbíráskodás
veszedelmének a csökkentésére szolgálnak, de kevésbé emocionális jellegű és
a közösség erkölcsi érzületét kevésbé érintő helyzetekben.
Erkölcs és büntetőjog különbsége (1/B)
Ezután visszatérhetünk elsőnek felvetett kérdésünkhöz, az erkölcs és bün­
tetőjog megkülönböztető jegyeinek a kérdéséhez, s ennek során kíséreljük meg
a büntetés és a büntetőjog funkciójára vonatkozó megállapításainkat értékesíteni.
Erkölcs és büntetőjog megegyeznek abban, hogy mindkettő állást foglal az
erkölcsi Rosszal szemben, s hogy mindkettőnek funkciója az erkölcsi feszültsé­
gek feloldása. Ettől eltekintve radikálisan különböznek. Elsősorban abban, hogy
a büntetőjog - mint minden jog - az általános szabály és értelmezés, a jogvita
és ítélet, a jogerős döntés és végrehajtás világa, azaz társadalmi erők birtokában
lévő racionalizált társadalmi eszköz, az erkölcs pedig abszolút, etikai értékek
felismerésében áll, és legfőbb megjelenési formája az erkölcsi élmény.
De döntő különbség van abban is, ahogyan erkölcs és büntetőjog az erköl­
csi Rosszal szemben állanak, és ahogyan az erkölcsi felháborodás feszültségét
feloldják. Az etika az erkölcsi Rosszal értékítélet formájában áll szemben, s ezt
a szembenállást az erkölcsi Rossz lehető megsemmisítésének az eszméje moz­
gatja. A büntetőjog is az erkölcsi Rosszal áll szemben - nem pedig valami külön
büntetőjogi Rosszal! de szembenállásában ezt az erkölcsi Rosszat megadott
nagyságnak tekinti, melynek megsemmisítésére nem vállalkozik, és nem is vál-
lalkozhatik. Tekintetét elsősorban a társadalmi egyensúlynak arra a megbomlására
irányítja, amelyet az erkölcsi Rossz előidézhet, és ezt igyekszik keretek közé szoríta­
ni, racionalizálni, értékszempontokkal telíteni. Ennek a célnak konkrét megva­
lósítása a büntetőjogi ítélet.
Ez az a pont, ahol a „ne ítéljetek” tanítása különös értelmet nyer. A taní­
tás folytatása: „ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek”, világosan utal arra, hogy itt az
emberek közötti, kölcsönös következményekre irányított erkölcsi ítélkezés tilalma
a lényeges. A tanulság tehát két irányban is határozott és világos: méltatlan az
erkölcsi ítéletekhez, hogy szankciókat igazoljunk velük, a büntető ítélkezést pedig
nem illeti meg az erkölcsi értékítélet igénye.
Mikor egy büntető ítélet „bűnösséget” állapít meg, annyit mond vele, hogy
az erkölcsi felháborodás megokolt. Az, hogy ennek büntetés a következménye,
nem az erkölcsi ítéletből, hanem a felháborodásban adott és levezetést kívá­
nó emberi indulatból folyik. Távolról sem azt jelenti ez, hogy a büntetőjognak
nincs erkölcsi funkciója, de ez a funkció nem erkölcsi ítélkezésben áll, még tö-

249
redékes és gyarló formában sem, hanem az erkölcsi Rossz következményeinek
a csökkentésében.
Ez a felfogás a büntetőbíró erkölcsi felelősségét elviselhetőbbé, de ugyan­
akkor hatékonyabbá és számonkérhetőbbé teszi. Nem egy mindenképp meg­
valósíthatatlan feladat (az erkölcsi ítélkezés) előtt áll, hanem egy betölthető
társadalmi funkció előtt, melynek miként való teljesítése az erkölcs hatékony
és közvetlen megítélése alá esik. Ez azonban már olyan kérdés, mely nem az
erkölcs és jog fogalmi különbségére vonatkozik, hanem visszavezet bennünket
az erkölcs és jog érvényességi viszonyának problémájához.

E tik a és büntetőjog érvényességi viszonya ( 2 /B )

A büntetés mibenlétére vonatkozó állásfoglalás alapján új szemponttal gazdagodik

az etika és büntetőjog viszonyának második kérdése: milyen módon érintik egymás
érvényességét etika és jog, közelebbről etika és büntetőjog? Az előbb elmondottak­
ból kétségtelennek látszik, hogy etika és büntetőjog egymásra hatása azokban az
elemi tényekben válik elevenné és aktuálissá, amelyekre az etika és a jog rendszere
egyaránt vonatkozik, nem pedig szétágazó fejlődésű, kiteljesedett normarendsze­
rek végső csúcspontjainak egymásra hatásában. A jogi apparátus kifejlődésének
magasrendű formáiban annyira szétágazó, egymást kiegészítő szabályrendszer ha­
tározza meg valamely jogi aktus érvényességének kritériumait, hogy ezt az öntör­
vényű érvényességet hatékonyan semmiféle jogon kívüli, erkölcsi megítélés - sem
mint jog feletti fórum, sem mint versenyző hatáskör - meg nem támadhatja. És ha
ez a jogon kívüli megítélés jogi értékítéletek köntösét ölti magára, akkor az egyen­
lődén versenyben eleve háttérbe szorul. Egy jogerős bírói ítéletről mindig nehéz
lesz etikai alapon kimutatni, hogy az nemjogerős bírói ítélet.
Mindeddig azonban, valahányszor jogszabályok érvényességéről beszél­
tünk, azt a logikai állításra és tagadásra redukálható érvényességet tartottuk
szem előtt, amely felé minden jogszabály és minden jogi aktus törekszik. Erről
a logikai mintára alkotott érvényességről állapítottuk meg, hogy azt az erkölcsi
szabályok érvényessége nemcsak hogy nem tudja megtörni, hanem ellenke­
zőleg: az érvényességnek ez a logikai keretű formája vetítődik bele az erkölcsi
jelenségek világába is. Csakhogy ennél a megállapításnál nem szabad megáll-
nunk, mert ezzel a legsúlyosabb veszélybe hozzuk az erkölcs értéktani elsőbb­
ségét a jog felett. A jo g érvényességéről lehetséges ítéletek között a joglogikai
érvényességi ítélet csupán mélyebb rétegek szillogizmusokká és logikai értelme­
zéssé merevedett formája. Ezek a rétegek kötelességérzések és jogigények érvényes­
ségére vonatkozó élmények világát jelentik, melyek közveden értékmegragadáson
és a szokás erején alapulnak, és még nem jegecesedtek ítéletekké. Az eredeti érték-

250