Magyarazat - A - Polgari - Perrendtart Srol - 2

Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX.
törvényhez - Szerkesztette: Wopera Zsuzsa Jogtár
Hatály: 2017.XI.10. - 1. oldal
Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez
Szerkesztette: Wopera Zsuzsa
Aszódi László / Nagy Adrienn / Pribula László / Somogyi Dávid / Szabó Imre / Udvary Sándor / Vitvindics Mária /
Wallacher Lajos / Wopera Zsuzsa / Zsitva Ágnes
Pp. preambulumához:
A 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) - kódex jellegét hangsúlyozandó - preambulumot tartalmaz,
amelyben visszaköszönnek a polgári perrendtartás kodifikációját elrendelő 1267/2013. (V. 17.) Korm.
határozatban (a továbbiakban: kormányhatározat) megfogalmazott elvárások, másfelől a perjogi szabályozás
kereteit adó alaptörvényi rendelkezésekre történő hivatkozás mellett a polgári igazságszolgáltatás célját
meghatározó alaptörvényi fordulatok.
A kormányhatározat szerint a felülvizsgálat célja egy korszerű, a nemzetközi gyakorlatnak és elvárásoknak is
megfelelő polgári perjogi törvénykönyv megalkotása, amely biztosítja az anyagi jogok hatékony érvényesítését, és
amely a jogtudomány és a joggyakorlat eredményeire támaszkodva áttekinthetően, koherensen, a technika
vívmányaira is figyelemmel szabályozza a perjogi viszonyokat, megkönnyítve ezzel a jogkereső állampolgárok és a
szakmai közönség helyzetét.
Már a preambulum kifejezésre juttatja az Alaptörvénynek az igazságszolgáltatással, a magánjogi jogviták
rendezésével összefüggésben megfogalmazott alapvető tételeit, és hivatkozik arra, hogy az Országgyűlés az
Alaptörvény 25. cikk (2) bek. a) pontjának végrehajtása érdekében alkotta meg a törvényt.
A törvény preambuluma előrevetíti és tömören, absztrahálva juttatja kifejezésre azokat a szabályozási célokat
és elveket, amelyeket a Pp. 2015 januárjában elfogadott koncepciója (Az új polgári perrendtartás koncepciója,
http://www.kormany.hu/download/f/ca/30000/20150128%20Az%20%C3%BAj%20polg%C3%A1ri%20perrendtart%C3%A1
tizenhat pontban nevesít, és amely szempontok mentén kerültek kialakításra a törvény rendelkezései. Ezek a
következők:
- a perhatékonyság rendszerszintű megvalósítása;
- új alapelvek a hatékonyság szolgálatában - a perkoncentráció elvének hangsúlyos érvényesítése;
- a perelterelést, a felek közötti egyeztetést előmozdító eljárási szabályok kiépítése;
- osztott perszerkezet bevezetése - a peres eljárás perelőkészítő szakra és érdemi tárgyalási szakra bontása, a
perelőkészítés szerepének erősítése;
- a perelőkészítő szakasz lezárásával rögzülő kereset, viszontkereset, beszámítási kifogás, bizonyítási
indítványok a perkoncentráció érdekében (ezt követően ezek változtatása csak kivételesen, a törvény által
meghatározott feltételek teljesülése esetén lehetséges);
- a perkoncentrációt biztosító, az elsőfokú bemeneti szintek sajátosságaira tekintettel kialakított eltérő eljárási
szabályok;
- a törvényszéken induló perekben a professzionális pervitel garanciájaként a kötelező jogi képviselet előírása;
- a különleges perekre vonatkozó szabályozás fenntartása mellett annak rögzítése, hogy a védendő érdekek és
kiemelt szempontok mentén kizárólag az indokolt eltérések fogalmazhatók meg az egyes különleges perek
esetében;
- a munkaügyi perek szabályainak az új polgári perrendtartásról szóló törvényben, a különleges eljárások
közötti rögzítése;
- a közigazgatási bíráskodásra vonatkozó szabályok külön törvénybe foglalása;
- a választottbírósági eljárásra vonatkozó szabályozásnak változatlanul külön törvényben szabályozása;
- az elsőfokú bemeneti szintek sajátosságaira tekintettel kialakított eljárási szabályok miatt a kisértékű perekre
és a kiemelt jelentőségű perekre vonatkozó külön szabályozás mellőzése;
- a csoportper hazai szabályainak megalkotása;
- a „jó gyakorlatok” - a szabályozási céloknak megfelelő bírói jogalkalmazói gyakorlat - beemelése az új polgári
perrendtartásba;
- az elektronizáció szerepének erősítése;
- amennyiben az szükségesnek mutatkozna, úgy a szervezeti kérdéseknek külön előterjesztésben történő
áttekintése.
A preambulumban hivatkozott európai jogfejlődés tapasztalatait értékelve a Pp. szabályozási megoldásait
tekintve egyaránt épít a mintaadónak tekinthető tradicionális európai perjogi kódexek, így különösen az 1877. évi
német polgári perrendtartás (Zivilprozessordnung, dZPO), az 1895. évi osztrák polgári perrendtartás (öZPO),
továbbá a 2008-ban kodifikált és 2011. január 1-jén hatályba lépett svájci szövetségi polgári perrendtartás
(schZPO) rendelkezéseire. Emellett a törvény egyes szabályozási megoldásainak kialakítása során, a
modellválasztás körében figyelembe vette az elmúlt évtizedekben újrakodifikált kelet-közép európai államok
perjogi kódexeinek szabályozási módszereit, így különösen a szlovén polgári perrendtartás (Zakon o pravdnem
postopku, ZPP 1999), a litván polgári perrendtartás (Civilinio proceso kodeksas, 2002), vagy a horvát polgári
perrendtartás (Zakon o parničnom postupku, 1991) rendelkezéseit.
A kormányhatározatban is megfogalmazott elvárás volt a magyar perjogi hagyományokra épülő szabályozás
kialakítása. A Pp. a magyar perjogi hagyományokat megőrizve továbbfejleszti, ahol elsősorban a magyar
jogtörténet kiemelkedő, és Európa-szerte elismerést kiváltó jogalkotási remekművére, az 1911. évi I.
törvénycikkre hivatkozik. Megjelenik a törvényben az 1911. évi I. törvénycikkben (a továbbiakban: Plósz-féle Pp.)
bevezetett osztott tárgyalási rendszer, általános hatáskörű bíróságként a törvényszék meghatározása, a
törvényszékre modellezett egységes perrend, és a jogi képviselet kötelező kiterjesztése a törvényszéki ügyekre.
Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez - Szerkesztette: Wopera Zsuzsa Jogtár
ELSŐ RÉSZ
ALAPVETÉSEK
I. FEJEZET
A TÖRVÉNY HATÁLYA ÉS AZ ALAPELVEK
1. A törvény hatálya
Pp. 1. §-ához:
1. Alapvetések
A Pp. „Alapvetések” című első része a törvény hatályát és a kódex alapelveit tartalmazza. Ezzel eltér az 1952.
évi III. törvény (a továbbiakban: az 1952-es Pp.) szabályozási megoldásától, mely az ún. „Általános rendelkezések”
című részében helyezte el a törvény alapvető elveit, itt meghatározva a törvény célját és az ügyész feladatait a
polgári perben. A Pp. ezen a struktúrán rendszertani szempontból is indokoltnak tartott változtatni, és önálló
részben, külön fejezet és két alcím alatt határozza meg a törvény hatályát és a polgári per teljes ciklusa alatt
érvényesülő alapelveket. Az ügyészre vonatkozó szabályok az „Általános rendelkezések” részben, a „Felek és más
perbeli személyek” fejezet alatt nyernek elhelyezést.
2. A törvény hatálya
A Pp. - összhangban szabályozási hagyományainkkal - nem határozza meg, hogy polgári pert ki és milyen
esetben indíthat jogai érvényesítése érdekében. Az 1952-es Pp. 1. §-a „A törvény célja” cím alatt behatárolja a
törvény személyi és tárgyi hatályát azzal, hogy kifejezésre juttatja, hogy a törvény rendelkezéseit természetes
személyek és más személyek személyi és vagyoni jogaival kapcsolatos jogviták eldöntése során kell alkalmazni. Az
1952-es Pp. emellett 3. § (1) bekezdésében rögzíti, hogy a bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre
irányuló kérelem esetén bírálja el, amellyel meghatározza, hogy a polgári per tárgya a polgári ügy. A Pp. mellőzi a
hatálya alá tartozó jogviták tartalmi körülírását, és nem követi e tekintetben az 1952-es Pp. megoldását, aminek
több oka is van. Egyfelől a bíróság előtti igényérvényesítési jogosultság nem a perjog szabályaiból következik,
hanem alkotmányos megalapozottságú, a bírósághoz fordulás joga alkotmányos alapjog. Az Alaptörvény XXVIII.
cikk (1) bekezdése szerint „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy (...) valamely perben a jogait és kötelességeit
törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn
belül bírálja el.” Ezt az alapjogot, jelentőségére tekintettel, a Pp. preambuluma emeli ki a tisztességes eljárás
elvén nyugvó vitarendezés tételeként. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében garantált tisztességes eljárás
elvét az Alkotmánybíróság több határozatában is részletesen elemezte. Ennek értelmezésével nevesíthetők a
tisztességes eljáráshoz való jog tartalmát kitöltő ún. részjogosítványok, amelyek közül a hatékony bírói
jogvédelem követelménye megjelenítésre kerül a törvény alapelvei között. „Önmagában a bírói út
igénybevételének formális biztosítása (...) nem elegendő az eljárási garanciák teljesedéséhez, hiszen az
alkotmányos szabályban előírt garanciák éppen azt a célt szolgálják, hogy azok megtartásával a bíróság a
véglegesség igényével hozhasson érdemi döntést. A tisztességes eljárás követelménye tehát magában foglalja a
hatékony bírói jogvédelem igényét is.” [7/2013. (III. 1.) AB határozat].
A bíróság előtti igényérvényesítési jogosultság másfelől az anyagi jog rendelkezésein alapul. Így például a
Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) hatálya alá tartozó jogviszonyokkal
kapcsolatos jogvitákban a bírósághoz fordulás jogát, a bírói út igénybevételének lehetőségét a Ptk. 1:6. §-a
biztosítja általános érvénnyel.
A törvény hatályra vonatkozó rendelkezésének jelentősége, hogy a bírói út megnyitása esetében általánosan,
főszabály szerint a polgári perrendtartást teszi a magyar bíróságok eljárására irányadó eljárásjoggá. Ez azonban
nem zárja ki azt, hogy a törvényalkotó egyes speciális esetekre külön eljárási szabályokat alkosson (pl.
közigazgatási jogvitákra). Ha azonban nincs ilyen eltérő szabály, akkor a bíróságnak a polgári perrendtartást kell
alkalmaznia, ha a törvényalkotó biztosította a bíróság előtti igényérvényesítés jogát.
Gyakorlati szemszögből megközelítve a hatály kérdését ki kell térni arra, hogy mi a bíróság teendője, ha olyan
jogvita kerül elé, amely nem tartozik a törvény hatálya alá. Ilyen kollízióra várhatóan a közigazgatási
perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) hatálya alá tartozó jogviták tekintetében fog
gyakrabban sor kerülni, melyet a Pp. 174. § (1) bekezdése rendez. E szerint „(1) Ha a keresetlevél alapján
megállapítható, hogy a per elbírálása valamely más bíróság hatáskörébe vagy illetékességébe tartozik, a bíróság
elrendeli a keresetlevélnek ehhez a bírósághoz történő áttételét. Áttételnek van helye akkor is, ha a jogvita
elbírálása közigazgatási perben vagy egyéb közigazgatási bírósági eljárásban eljáró bíróság hatáskörébe
tartozik.” Vagyis, ha olyan jogvitáról van szó, amelynek elbírálása nem a törvény hatálya alá tartozik, ebben az
esetben nem a keresetlevél visszautasításának van helye (Pp. 176. §), hanem áttételnek. Nem alkalmazandóak
ugyanakkor az áttétel szabályai, ha az ügy bírósági hatáskörbe, de nemperes útra tartozik (pl. felszámolási
eljárás, cégeljárás), mert ekkor áttételre nem kerülhet sor, hanem a bíróságnak a Pp. 176. § (1) bek. b) pontja
alapján kell a keresetlevelet visszautasítani.
A Pp.-nek a törvény hatályára vonatkozó rendelkezése terminológiájában is tudatosan a Ptk.-hoz, illetve az

alkotmányjogi fogalom-használathoz igazodik. Ezzel elkerülhető a bírói útra tartozó igények tartalmi körülírása
(ilyen lehet pl. a személyi és vagyoni viszonyokra, illetve különböző típusú, így pl. polgári jogi, munkajogi,
családjogi stb. jogvitákra utalás). Ez azért célravezető, mert egyrészt mentesíti a bíróságot attól a kettős
értékeléstől, mely szerint az anyagi jogi jogosultság fennállása előtt vagy mellett azt is vizsgálnia kellene, hogy az
érvényesített jog személyi vagy vagyoni jellegű-e, vagy hogy a jogvita családjogi vagy munkaügyi jogvitának
minősül-e. Ez a megközelítés kizárja annak a jogszabályütközésnek a lehetőségét, amely akkor állna elő, ha az
anyagi jogi vagy az alaptörvényi szabályból levezethető lenne a bírói út valamely jog érvényesítésére, viszont a
perrendtartás által alkalmazott tartalmi körülírás nem fedné le az adott jogtípust.
A külföldi perrendtartási kódexek hatállyal kapcsolatos szabályai rendkívül eltérő képet mutatnak. Gyakorinak
mondható az a megoldás, amikor a törvény példálózóan felsorolja, hogy milyen típusú jogviták tartoznak a hatálya
alá, de egyben utalnak arra is, hogy ezekben a perekben csak akkor alkalmazandók a polgári perrendtartás
szabályai, ha e jogvitákat más törvények nem vonják a hatályuk alá. Ez a megoldás jellemzi pl. a litván, a szlovén
és a horvát polgári perrendtartást. A német polgári perrendtartás egyáltalán nem tartalmaz a törvény hatályára
vonatkozó szabályt, ahogy a Plósz-féle Pp. sem tartalmazott.
3. A kérelemre történő eljárás

A törvény hatálya alá tartozó jogviták bíróság előtti érvényesítéséhez kapcsolódik az 1952-es Pp.
jogirodalmában a rendelkezési elv egyik megnyilvánulásaként értékelt „kérelemre történő eljárás” kérdése. A Pp.
hatály megfogalmazásával függ össze, hogy az eljárásindítási jogosultságot, vagy annak hiányát minden esetben
az anyagi jogra, illetve az Alaptörvényre kell tudni visszavezetni. Ez a megközelítés tette szükségessé az 1952-es
Pp. azon szabályának elhagyását is, mely úgy rendelkezett, hogy a jogvita eldöntésére irányuló kérelmet a vitában
érdekelt fél terjeszthet elő. E szabály ugyanis értelmezhető volt úgy is, hogy a Pp. az eljárásindítás jogának
elismeréséhez megköveteli az érdekeltséget is. Ha ez az érdekeltség egyenlő az anyagi jogi jogosultsággal, akkor
a szabály felesleges, többlettényállási elemként való előírását pedig semmi nem indokolja.
A Pp.-nek a törvény hatályára vonatkozó szabályával való összefüggés miatt kerül azzal azonos szakaszba a
„kérelemre történő eljárás” szabályának kimondása, tudatosan szakítva az 1952-es Pp. szabályozási megoldásával.
2. Alapelvek
Pp. 2. §-ához:
1. Az alapelvekről általában
Hosszú vitákkal övezett koncepcionális kérdés volt, hogy a Pp. tartalmazzon-e külön alapelvi fejezetet,
hasonlóan az 1952-es Pp. I. Fejezetéhez, ha igen, az hol kerüljön elhelyezésre, és kizárólag a polgári perjog
sajátos alapelveit tartalmazza, vagy igazságszolgáltatási alapelvek is kerüljenek a katalógusba. A Kormány által
2015. január 14-én elfogadott Pp. koncepció (a továbbiakban: Koncepció) egyértelművé tette, hogy szükség van
alapelvek megfogalmazására a kódexben, mert fontos szerepet töltenek be. Egyrészt meghatározzák az eljárás
érvényesülő rendjét, a szabályozás irányait, másrészt az alapelvek a jogalkalmazók számára jogértelmezést
elősegítő, egységesítési funkcióval, továbbá szabályozási hiányok esetén hézagpótló funkcióval is bírnak, és
zsinórmértékül szolgálnak. A Pp. alapelveket tartalmazó fejezete kizárólag azokat az elveket rögzíti, amelyek a
per teljes életciklusa alatt érvényesülnek, amelyeknek az egész perrendtartáson átsugárzó hatásuk van. Az itt
megfogalmazott elveknek a törvény rendelkezéseinek alkalmazása során érvényesülniük kell, azok áthatják a
részletszabályokat. A Pp. szándékoltan csökkenti a kódex elején megjelenített alapelvek számát, és azokat
tömörebben, koncentráltan, tételszerűen fogalmazza meg, ami az alapelvek minél magasabb absztrakciós szintjét
hivatott biztosítani. A törvény alapelveinek meghatározása a külföldi polgári perrendtartási törvények alapelveire
is figyelemmel történt. Az utóbbi évtizedekben újrakodifikált európai külföldi perrendtartási törvények jelentős
része tartalmaz önálló alapelvi fejezetet. E külföldi modellek - pl. a szlovén polgári perrendtartás (Zakon o
pravdnem postopku, ZPP 1999), a litván polgári perrendtartás (Civilinio proceso kodeksas, 2002), a horvát polgári
perrendtartás (Zakon o parničnom postupku, 1991) - terjedelmes, külön szerkezeti egységben megjelenített,
tíz-tizenhét részletező alapelvet tartalmaznak. A XIX. században kodifikált német és osztrák polgári perrendtartás
külön fejezetben alapelveket nem rögzít, így a korabeli német és osztrák szabályozást alapul vevő Plósz-féle Pp.
sem tartalmazott önálló alapelvi fejezetet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezek a kódexek ne tartalmaznának
alapelveket, csak nem egy fejezet alá rendezve, hanem a tételesjogi rendelkezések közé illesztve. Megjelenik a
német polgári perrendtartásban pl. az igazmondási kötelezettség, a felek eljárástámogatási kötelezettsége, az
eljárás koncentrációjának elve és a bíróság közrehatási kötelezettsége, melyekre később részletesen ki is térünk.
A Plósz-féle Pp.-ben nevesítetten megjelenik a rendelkezési elv, a tárgyalási elv és nyomozati elv keveréke a
bizonyítás terén, mert - ahogy Magyary Géza fogalmazott - Plósz „meg kívánta dönteni a tankönyvek kritikátlan
tanítása nyomán szinte megdönthetetlen perjogi dogmává” vált vélekedést, mely szerint a fél bizonyít a bíró
számára. (Magyary Géza: A bizonyítás az új polgári perrendben. In Magyary Géza összegyűjtött dolgozatai a
polgári eljárás, a magánjog és a kereskedelmi jog köréből. 1. köt., MTA, Budapest, 1942, 111. o.). De éppúgy
megtalálható a Plósz-féle Pp.-ben a bíró tájékoztatási kötelezettsége, az anyagi pervezetés előképe, a bírói
gondoskodás (224. §) a nyilvánosság, a szóbeliség és közvetlenség elve mellett. [Lásd erről bővebben: Wopera
Zsuzsa: Előzetes megfontolások egy új polgári perrendtartás alapelveihez. In Barta Judit és Wopera Zsuzsa
(szerk.): Kodifikációs tanulmányok a polgári jog és a polgári eljárásjog témakörében. Novotni, Miskolc, 2011,
217-231. o.]
A Pp. azt a kodifikációs módszert követi, amely pl. a 2011. január 1-jén hatályba lépett svájci szövetségi polgári
perrendtartás (schZPO) önálló alapelvi fejezetét (52-58. cikkek) is jellemzi: a törvénykönyv egészére vonatkozó
alapelvek jelennek meg itt a lehető legtömörebb megfogalmazásban. A törvényben így nem jelennek meg azok az
igazságszolgáltatási alapelvek, amelyeket nemzetközi jogi dokumentumok - különösen az emberi jogok és az
alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény, az Emberi Jogok
Európai Egyezménye (a továbbiakban: EJEE) -, az Alaptörvény, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló
2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.), vagy a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi
CLXII. törvény (a továbbiakban: Bjt.) rögzítenek, mert azok megismétlése az új polgári perrendtartásban
szükségtelen.
A Pp. által választott szabályozási mód arra is lehetőséget ad, hogy az egyes eljárási fázisokhoz (pl. a
bizonyításhoz) kapcsolódó alapelvek, az adott szerkezeti egységben (részben, fejezetben) kerüljenek nevesítésre.
Így pl. a tényállás szabad megállapításának elve a bizonyítás fejezetben nyer elhelyezést.
2. A rendelkezési elv
A magánautonómiából következő önrendelkezési jognak messzemenően érvényesülnie kell a magánjogi jogviták
bíróság elé vitele, és bíróság előtti érvényesítése során, ami a rendelkezési elvben fejeződik ki. A rendelkezési elv
a polgári per legfontosabb rendező elve. Már a Plósz-féle Pp.-vel kapcsolatban kifejezésre juttatta a korabeli
szakirodalom, hogy „a magánjogi jogviszonyok tekintetében a fél akaraturalma a szabály, érthető, hogy az állam
ezt a szabályt a reájuk vonatkozó, illetve a velük kapcsolatos jogvédelemre is alkalmazza: a bíróság csak akkor
adjon jogvédelmet, ha azt a fél kéri, de ekkor mindenesetre köteles azt megadni. A fél az ő rendelkezéséből
kifolyólag a magánjogi jogviszony fölött is rendelkezik, hogy kapjon-e perbeli jogvédelmet. Ez a fél akaraturalmát
jelenti a bíróság akarata fölött a magánjogi védelem tekintetében, s a bíróság köteles hozzá alkalmazkodni. A fél
akaraturalma a peralapítás után nem egy, hanem kétoldalú.” (Magyary Géza - Nizsalovszky Endre: Magyar polgári
perjog. Franklin-Társulat, Budapest, 1940, 220. o.)
Az Alkotmánybíróság az ügyészi perindítással kapcsolatos 1/1994. (I. 7.) AB határozatában kifejtette, hogy a
feleket megillető rendelkezési jog azt jelenti, hogy a fél anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezik, így
mindenkinek szabadságában áll anyagi jogainak eljárási érvényesítése, a bíróság igénybevétele, peres vagy
nemperes eljárás kezdeményezése is. Az eljárásjogi értelemben vett fél rendelkezési joga az alkotmányos
önrendelkezési jog egyik aspektusa, eljárásjogi vonatkozása, amely az egyén autonómiáját érinti, illetőleg azzal
kapcsolatos. A jogvitában érdekelt félnek alkotmányos joga van arra, hogy ügyét bíróság elé vigye. Ez a jog -
hasonlóan a többi szabadságjoghoz - magában foglalja annak szabadságát is, hogy e jogával ne éljen. A
rendszerváltást követően nyerte el az 1952-es Pp. I. Fejezetében a rendelkezési elv azt a tartalmát, amelyben
kifejezésre jut a kérelemre történő eljárás elve, a kérelemhez kötöttség elve, továbbá a bizonyítás feletti
rendelkezési jogot kifejező tárgyalási elv.
A Pp. az 1952-es Pp.-hez képest elvontabb módon definiálja a rendelkezési elvet, amelyben a felek magánjogi
cselekvési autonómiájának perbeli kifejeződése nyer alapelvi megfogalmazást. Ez egyfelől jelenti az anyagi jogok
feletti szabad rendelkezést, amelynek egyik megnyilvánulása az, hogy a fél dönthet arról, hogy igényét bíróság
előtt érvényesíti-e, vagy attól tartózkodik, másfelől kifejezi azt, hogy a perben a bíróság egyes perbeli
cselekményeket is kizárólag a felek rendelkezése alapján végezhet.
Mivel maga a perindítási jog is az anyagi jogra vezethető vissza, a perrendtartásnak a rendelkezési elvnek ezt
az aspektusát nem kell külön deklarálnia. Ugyanakkor azt célszerű elvi éllel kimondani, hogy a per megindítása,
az anyagi jogi jogosultság peresítése semmilyen értelemben nem korlátozza a fél szabad rendelkezését az anyagi
jogi jogai felett. Sem a jogok per alatt állása, sem esetleges megítélése vagy elutasítása nem változtat az anyagi
jogi jogosultság minőségén, jellegén, az éppúgy magánjogi színezetű marad, mint a perindítás előtt, ezen a
magánjogi típusú jognak a közjogi érvényesítési rezsim alá vetése, vagyis „perbevitele” sem változtat.
Az anyagi jogi hátterű rendelkezési elvből ugyanakkor nem következik az, hogy a per alakítása, lefolytatása,
illetve a perbeli jogok gyakorlása terén is teljes szabadság illetné meg a feleket. Az anyagi jogi szabad
rendelkezés tehát nem transzformálódik automatikusan eljárási (eljárásjogi) szabad rendelkezéssé. Ennek oka az,
hogy a per közjogi jogviszonyt hoz létre, abban a közhatalom képviselőjeként a bíróság is részt vesz, ami a felek
rendelkezési jogának korlátozását olykor szükségessé tevő közérdekű szempontok érvényesítését is magával
hozza. Másfelől az ellenérdekű felek teljes rendelkezési szabadságát egyszerre nem is lehetne érvényesíteni, ezek
között (ismét csak korlátozásokkal járó) egyensúlyt kell teremteni. Ezen okokból például nem a felek határozzák
meg az eljárás szabályait, az eljárási cselekményeik formáját, határidejét, tartalmát nem alakíthatják szabadon
saját belátásuk szerint. A felek konkuráló érdekeinek együttes mérlegelése alapján alapvető eljárási lépések
tekintetében is korlátozódik a fél szabad rendelkezése, pl. a felperes bizonyos idő után már csak alperesi
hozzájárulással állhat el keresetétől. Bizonyos eljárásjogi jogokat tehát a Javaslat egyáltalán nem, vagy csak
korlátokkal, feltételekkel ad meg a feleknek.
Ugyanakkor a felek rendelkezési joga maradéktalanuk érvényesül az eljárás vonatkozásában is abban az
értelemben, hogy maguk döntik el, élnek-e a törvényben biztosított jogaikkal (pl. senki nem köteles védekezni
vagy fellebbezni). Ha azonban az eljárási jogaik gyakorlása mellett döntenek, akkor a jogok gyakorlásának módja
ismét korlátozás alá esik (jóhiszemű joggyakorlás, eljárástámogatás).
Pp. 3. §-ához:
1. A perkoncentráció mint jogalkotói célkitűzés

A perkoncentráció a Pp. egyik kiemelt jogalkotói célkitűzése. Azt célozza, hogy a felek közötti jogvita mibenléte
minél korábban tisztázódjon, és a bíróság számára az ítélet meghozatalához szükséges valamennyi tény és
bizonyíték a lehető legkorábban rendelkezésre álljon, azaz a jogvita anyagi jogi és eljárásjogi keretei minél
korábban rögzüljenek. Ez az elvárás mind a bíróságtól, mind a felektől a korábbiaktól részben eltérő
szerepfelfogást kíván, és bár a törvény mind alapelvi szinten, mind tételesjogi szabályai körében is kifejezésre
juttatja ezeket az elvárásokat, a perkoncentráció elvét annak fontossága és újszerűsége miatt a törvényalkotó
indokoltnak látta önálló alapelvként megjeleníteni. A perkoncentrációnak, ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, a
polgári per egészét át kell hatnia, a per szerkezetében, a részletszabályokban, a felek pervitelében és a bírói
attitűdben is egyaránt meg kell jelennie.
2. A per szerkezetében való koncentráltság

A per szerkezetében akkor koncentrált, ha a törvény úgy alakítja ki, úgy tagolja az eljárást, hogy az egyes
szakoknak jól meghatározott, a másiktól eltérő funkciója van, és a törvény nem engedi ezeket a funkciókat
keveredni. Az 1952-es Pp. ún. egységes perszerkezete nem tagolta az eljárást előkészítő és bizonyítási szakra, ami
azzal jár, hogy a tárgyalás berekesztése előtt is sor kerülhet keresetváltoztatásra, új bizonyítási indítvány
előterjesztésére, ami perelhúzódáshoz vezet. Bár a jogalkotó az utóbbi évtizedekben igyekezett a külföldi perjogi
kódexekben bevált megoldásokat bevezetni - így pl. az 1952-es Pp. 141. § (2) és (6) bekezdése alatt -, de ezek
rendszerszinten nem kezelték a perelhúzódás problémáját. Az utóbbi évtizedek külföldi perjogi reformjai a
koncentráltság biztosítékát a pernek mind időben, mind funkciójában két részre tagolásában látták, és
meghonosodott Európa számos országában - így pl. Németországban, Svájcban, Franciaországban, Szlovéniában,
Svédországban - az ún. osztott perszerkezet. A Pp. a perkoncentráció egyik biztosítékaként tekint az elsőfokú
eljárás két részre tagolására: egy perelőkészítő szakra, ez az ún. perfelvételi szak, és egy bizonyítási szakra, ami
az ún. érdemi tárgyalási szak. Ebben a rendszerben az eljárás szakaszolása azzal szolgálja a perkoncentrációt,
hogy a kérelmek, az indítványok főszabály szerint az előkészítő szak végére véglegesednek, így a per megfelelő
előkészítése a koncentrált érdemi tárgyalás sikerét biztosítja.
A külföldi példák tapasztalatai megmutatták, hogy nagyon körültekintően kell szabályozni azokat a
lehetőségeket, amikor a perfelvétel lezárását követően mégis megnyílik a kereset, ellenkérelem
megváltoztatásnak lehetősége, vagy további bizonyítási indítványt lehet előterjeszteni. A szigorú preklúziós
szabályok alkalmazása ugyanakkor nem eredményezheti az eljárás rugalmatlanná válását, nem vezethet újabb
perek, ill. perújítási eljárások tömegéhez, a perkoncentráció céljaihoz szabott egyensúly megteremtése szükséges;
a Pp. erre törekedett.
E helyütt jelezzük, hogy a Pp. az osztott szerkezetű elsőfokú eljárás két elkülönülő fázisára (perfelvételi, érdemi
tárgyalási) alkalmazza a „szak” kifejezést, míg az eljárás különböző létszakaszaira (az eljárás elsőfokú, másodfokú,
felülvizsgálati szakaszára) a „szakasz” megjelölést.
3. A perkoncentráció mint nemzetközi elvárás

A perkoncentráció azt célozza, hogy a jogvitát egy jól előkészített ún. főtárgyaláson elbírálhassa a bíróság. Az
Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az igazságszolgáltatás működését elősegítő polgári eljárásjogi
irányelvekről szóló 1984. február 28-án elfogadott R. (84) 5. számú ajánlása 1. számú elvként rögzíti, hogy
„Rendes körülmények között a pert legfeljebb két tárgyaláson kell befejezni: az első esetlegesen az előkészítő
jellegű tárgyalás és a második folyamán történik a bizonyítás felvétele, a felek előadásai és ha lehetséges, az ítélet
meghozatala. (...)” Ezt erősíti tovább az Európa Tanács igazságszolgáltatás hatékonysága biztosításáért felállított
bizottságának a CEPEJ (Europen Commission for the Efficiency of Justice) 2006. évi ajánlása [Strasbourg, 8
December 2006 CEPEJ (2006) 13, Compendium of „best practices” on time management of judicial proceedings],
mely szerint az eljárásoknak (tárgyalásoknak) a lehető legkoncentráltabbnak kell lenniük ahhoz, hogy hatékonyak
legyenek. Egy tipikus eljárást nem több mint két tárgyaláson be kellene fejezni, melyből az első egy előkészítő
tárgyalás, kifejezetten előkészítő jelleggel, míg a második a bizonyítás lefolytatását szolgálja, és ha lehetséges, az
érdemi döntés meghozatalát.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága idézett R. (84) 5. számú ajánlásának további irányelvei is a
perkoncentrációt célozzák. A 4. elv szerint „A bírónak, legalább első fokon, rendelkeznie kell azzal a joggal, hogy -
kivéve a törvényben kifejezetten előírt esetekben - figyelemmel az ügy jellegére eldönthesse, vajon az írásbeli
vagy a szóbeli eljárást kell-e követni, avagy ezek kombinált formáját.” Az európai jogrendek, így a német perjog is
kifejezetten ismeri még a döntés szóbeli tárgyalás nélküli meghozatalát [dZPO 128. § (2) bek.] is, ha a felek
hozzájárulnak, és ahol a bíróság meghatározza a határidőt, amíg az iratok benyújthatók. A német perjog
kifejezetten előírja a jogi képviselettel zajló perekben a szóbeli tárgyalás írásbeli előkészítő irat útján való
előkészítését, más eljárásokban pedig azt a bíró elrendelheti [dZPO 129. § (1)-(2) bek.]. Ezzel a Pp. megoldása
teljesen összhangban áll, és a perkoncentráció érdekében, a per megfelelő előkészítése érdekében a perfelvételi
szakban nagyobb teret enged az írásbeli előkészítésnek, amellyel így eleget tesz az idézett ET elvárásnak. Az
ajánlás 5. elve szerint „Kivéve, ha a törvény másképpen rendelkezik, a feleknek követeléseiket, védekezéseiket és
elviekben a bizonyítékaikat is az eljárás lehető legkorábbi szakaszában elő kell adniuk, de mindenképpen az
eljárás előkészítő szakának lezárása előtt, ha van ilyen.” A perkoncentrációt szolgáló elvárás, hogy a felek
állításaikat, bizonyítási indítványaikat tegyék meg a per előkészítő szakában, mert a perelhúzódás
megakadályozásának egyik központi kérdése, hogy az eljárás egy pontján a felek és a bíróság is rögzültnek
tekinthessék ezeket a nyilatkozatokat, melyek utólagos megváltoztatására, kiegészítésére csak szűk körben,
kivételesen nyílik lehetőség.
4. A perkoncentráció elvének megjelenése külföldi törvényekben

Azokban a külföldi perrendtartási kódexekben, ahol nevesítik a perkoncentráció követelményét, többnyire az

egy érdemi tárgyaláson történő elbírálás fejezi ki annak lényegét. A litván polgári perrendtartás 7. §-ában, az
alapelvek között szerepel a perkoncentráció és pergazdaságosság elve. E szerint „(1) A bíróságnak törekednie kell
az eljárások elhúzódásának megakadályozására, és arra, hogy az ügyet egyetlen tárgyalás alatt zárja le,
amennyiben ez nem akadályozza a megfelelő alaposságot; az ítéletet észszerű időn belül, és gazdaságosan kell
végrehajtani; (2) A felek nem élhetnek vissza perbeli jogaikkal, időben kell a bizonyítékokat szolgáltatniuk,
tekintettel az eljárás menetére.”
A német polgári perrendtartás a törvényszék előtti elsőfokú eljárás szabályai között rögzíti, a 272. § (1)
bekezdése alatt, hogy „Főszabály szerint a jogvitát egy teljeskörűen előkészített szóbeli főtárgyaláson kell
elbírálni és befejezni (főtárgyalás).” Az egy tárgyaláson való érdemi befejezés kívánalma megjelent a Plósz-féle
Pp. 224. §-ában, és következik az 1952-es Pp. 141. § (1) bekezdéséből is, mely szerint „Ha a bíróság a pert nem
szünteti meg, az ügyet érdemben tárgyalja, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban
érdemben határoz.”
Az 1999-ben hatályba lépett új szlovén Pp. előremutató rendelkezéseket vezetett be a preklúziók terén, de
2008-ban a rendszer korrekcióra szorult. Az 1999-es szabályozás értelmében a felek új tényeket és bizonyítékaikat
legkésőbb az előtárgyaláson terjeszthettek elő (Civil Procedure Act 286. §). Ezt követően a feleknek csak abban az
esetben volt megengedett az új tények és új bizonyítékok előterjesztése, ha azt önhibájukon kívül nem tudták
megtenni az előtárgyaláson. Vagyis a fél felhozhatott új tényeket és bizonyítékokat a per későbbi szakaszában is,
feltéve, ha a fél nem volt vétkes a mulasztásért. A „mulasztásért való vétkesség” megítélése a jogalkalmazó
mérlegelési körébe tartozott. Ez ahhoz vezetett, hogy bár az 1999. évi szlovén Pp. tett néhány jelentős lépést az
eljárás koncentrációja felé, ez azonban „félúton” megakadt. Az elkésetten benyújtott tények és bizonyítékok
szankciójának rendszere nem tette lehetővé a per előkészítő szakaszának megfelelő megszervezését. Nem volt
képes megelőzni azt a bevett gyakorlatot, hogy a felek, ill. képviselőik további előkészítő iratokat nyújtsanak be az
érdemi főtárgyalás során is. Egyebek mellett ez tette szükségessé a szlovén Pp. 2008. évi reformját. [Ales Galic:
(In)compatibility of Procedural preclusions with the Goals of Civil Justice: An Ongoing Debate in Slovenia. In Alan
Uzelac (szerk.): Goals of Civil Justice and Civil Procedure in Contemporary Judicial Systems. Springer,
Heidelberg, 2014, 224-225. o.]
5. A perkoncentráció címzettjei
A perkoncentráció követelményének címzettje tehát egyfelől a bíróság, másfelől a felek, azaz az ő irányukban
fogalmaznak meg további elvárásokat a perkoncentráció elvét megjelenítő európai eljárási kódexek is, mint pl. az
idézett litván Pp. A bíróságot e tekintetben terhelő kötelezettség, hogy biztosítsa a per tisztességes tárgyalását és
észszerű időn belül történő befejezését, és szükség esetén tevőlegesen mozdítsa elő a felek eljárástámogatási
kötelezettségét. Ezek, a bíróság irányában megfogalmazott kötelezettségek megjelennek nemzetközi
dokumentumokban és az Alaptörvényben, illetve alapelvi szinten a törvényben a közrehatási tevékenység
rögzítésével. A felek irányában a perkoncentráció biztosítása érdekében megfogalmazott követelményeket a Pp.
részben az eljárástámogatási kötelezettség keretei között írja elő, ezért függ össze szorosan a perkoncentráció, a
felek eljárástámogatása, és a bíróság közrehatása.
A perkoncentráció elve látszólag csak az idődimenziót hangsúlyozza, azonban ebben értelemszerűen egy
hatékonysági elem is benne van, hiszen az elbírálás felgyorsításának egyik eszköze a ráfordítások mérséklése (pl.
a bíróság logikai sorrendbe rendezi az eldöntendő kérdéseket, és ennek mentén haladva nem enged idejekorán
felesleges vitát és előadásokat a csak később sorra kerülő részletkérdésekben). Továbbá azt is érdemes kiemelni,
hogy a „szükséges” jelző a félelőadások tartalmi követelményeire utal, tehát a perkoncentrációt az szolgálja, ha a
bíróság nem csak a gyorsaságot tartja szem előtt, hanem azt is, hogy a nyilatkozatok adekvátak legyenek és csak
az eldöntendő kérdések szempontjából releváns tényeket és érveket tartalmazzanak.
A törvény alapelvei körében tudatosan vannak átfedések az egyes alapelvek tartalmi elemeiben, mert több
alapelv keretei között indokolt kifejezni, hogy milyen magatartást követel meg a koncentrált per a bíróságtól, a
felektől és a per más résztvevőitől.
Pp. 4. §-ához:
1. Az eljárástámogatási kötelezettség tartalma

A fél eljárástámogatási kötelezettségének alapelvi szintű megjelenítése a Pp.-ben a korábban hangsúlyozott, a
perkoncentráció megvalósulása szempontjából alapvető jelentőségű tétel. A fél eljárástámogatása a
magánautonómiából eredő rendelkezési elv egyenes következménye.
Kizárólag a fél jogosult arról dönteni, hogy a jogvitát a bíróság elé viszi, milyen tényállításokat tesz a perben, és
azokat milyen bizonyítékokkal támasztja alá. Az alperes oldaláról a döntés abban áll, hogy érdemben perbe
bocsátkozik-e, védekezik-e a keresettel szemben, vitatja-e a felperes tényállításait, ő maga milyen tényállításokat
tesz, vagy elismeri a vele szemben érvényesített igényt. Ha érdemi perbe bocsátkozás történik, az alperesnek a
per előbbre vitele érdekében éppen olyan eljárási kötelezettségei keletkeznek, mint a pert kezdeményező
felperesnek, így az alperesi oldalról is éppúgy értelmezhető az eljárástámogatás kötelezettsége. Ha ennek a felek
nem tesznek eleget, annak eljárási következményeit (preklúzió, bizonyítatlanság, pénzbírság stb.) nekik kell
viselniük. Az elv valamennyi eljárási cselekményre vonatkozik, így a nyilatkozatok, indítványok, bizonyítékok
előterjesztésére és a tárgyaláson történő megjelenésre is. Az eljárástámogatási kötelezettség ugyanakkor
hangsúlyosan jeleníti meg a jogérvényesítési út közjogi jellegének félre háruló következményeit is. A Pp. a fél
eljárástámogatási kötelezettségének alapelvi szintű rögzítésével kívánja kifejezésre juttatni a fél fokozott
eljárásjogi felelősségét a bíróság elé vitt jogvita előrevitelével kapcsolatban. (Lásd erről bővebben: Czoboly
Gergely: A perelhúzódás megakadályozásának eljárási eszközei. PhD értekezés, Pécs, 2013.)
Az eljárástámogatás elve tevőlegességet, aktivitást kíván meg a felektől. A támogatás nem csak az időszerűség
javításához szükséges, de a hatékonyság érdekében is. A hatékonyság a ráfordítás és eredményesség viszonyát
leíró fogalom, így a hatékonyság javítása a lehető legkisebb ráfordítást, illetve azonos ráfordítás mellett a lehető
legjobb eredmény elérését jelenti. Az eljárásjog nyelvén ez lefordítható a célirányos, adekvát, lényegre törő
nyilatkozatok kívánalmára, illetve a költségtakarékosságra.
Fontos kihangsúlyozni, hogy a fél eljárástámogatási kötelezettsége nemcsak akkortól áll be, amikortól a per
hárompólusúvá válik, azaz a keresetlevél alperes részére történő kézbesítésétől, hanem már a per megindításával,
ezért támaszt a Pp. fokozott elvárásokat a pert kezdeményező fél keresetével szemben is. [A Pp. 4. §-ához főzött
miniszteri indokolás (a továbbiakban: Indokolás).]
Az 1952-es Pp. is tartalmaz a feleket terhelő kötelezettséget a per előrevitele érdekében, így a Pp. 141. § (2)
bekezdése alatt, amikor előírja, hogy „a fél köteles tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait a per állása szerint a
gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni”. Ezt a felekkel
szemben megfogalmazott elvárást emeli alapelvi szintre a törvény.
2. Az eljárástámogatási kötelezettség megsértésének jogkövetkezményei

A Pp. az eljárástámogatási kötelezettség megsértésének jogkövetkezményeit, azok sokrétűsége miatt az
alapelvek fejezetben értelemszerűen nem nevesíti, mert ezeket a jogkövetkezményeket az egyes eljárási szakokra,
szakaszokra vagy jogintézményekre vonatkozó rendelkezések pontosan meghatározzák mind az első-, mind a
másodfokú eljárás szabályai között. Az osztott perszerkezet magával hozza, hogy a per előkészítését szolgáló
perfelvételi szak befejeztével az ún. állítási szak lezárul, rögzülnek az állítások, indítványok, ezzel a további
állítások megtételére nézve preklúzió áll be, amely alól csak kivételes okból enged eltérést a törvény. Így, ha a fél
az eljárástámogatási kötelezettségét megsértve elmulaszt megtenni, vagy késedelmesen teljesít egy eljárási
cselekményt, az adott cselekményre irányadó rendelkezés szerint ahhoz pl. fűződhet speciális jogkövetkezmény,
így az alperesi ellenkérelem előterjesztésének elmulasztása miatt bírósági meghagyás kibocsátására kerül sor.
Máshol a törvény a hatálytalanság jogkövetkezményét fűzi a késedelmes teljesítéshez, így pl. a beavatkozás
bíróság részére történő bejelentésének a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig van helye; az e határidőt
követően tett nyilatkozat hatálytalan. De a törvény ott, ahol önhiba terheli a felet a mulasztásban, ha lehetővé is
teszi a nyilatkozat perbeli cselekmény későbbi megtételét, ahhoz a pénzbírság szankcióját fűzi. Így pl. azt a felet,
aki perfelvételi nyilatkozatát úgy teszi vagy változtatja meg, hogy arra a perfelvétel során perfelvételi iratban
vagy tárgyaláson korábban lehetősége volt, a bíróság pénzbírsággal sújtja. [Pp. 183. § (5) bek.]
3. Az eljárástámogatási kötelezettség külföldi perjogi törvényekben

A mintaadónak tekintendő tradicionális külföldi perjogi kódexben is megjelenik a feleket terhelő
eljárástámogatási kötelezettség, másképpen a per előbbre vitele kötelezettségének nevesítése. A német Pp.
(dZPO) 282. §-a az elsőfokú eljárás szabályait rögzítő Második könyv rendelkezései között írja elő a felek számára
általános jelleggel a per előbbre vitelének kötelezettségét (Prozessförderungspflicht). E kötelezettség rögzítése
Kengyel Miklós szerint alapvető változást hozott a bíróság és a felek viszonyában. A Prozessförderungspflicht
bevezetése miatt a fél köteles állításait és tagadásait, kifogásait és ellentmondásait, bizonyítási eszközeit és
bizonyítási kifogásait olyan időben előterjeszteni, amely a per állása szerinti gondos és az eljárást elősegítő
pervitelnek megfelel (dZPO 282. §). Az elkésetten benyújtott előterjesztést a bíróság csak akkor fogadja el, ha az a
jogvita elintézését nem hátráltatja, vagy a felet a mulasztásban önhiba nem terheli (dZPO 296. §). [Kengyel
Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári perben. Osiris, Budapest, 2003, 140. o.] E
rendelkezést hasonló szófordulattal vette át a magyar jogalkotó az 1952-es Pp. 141. § (2) bekezdésének 1995. évi
LX. törvénnyel történő módosításakor. A német Pp.-ben az ehhez kapcsolódó jogkövetkezményt a már idézett 296.
§ alatt állapítja meg, amely főszabályként az elkésetten előterjesztett nyilatkozatok visszautasításáról rendelkezik.
Az osztrák Pp. (öZPO) 178. § (2) bekezdése szintén nevesíti a feleket terhelő eljárástámogatási kötelezettséget.
4. A peranyag szolgáltatásának kötelezettsége

A feleket terhelő eljárástámogatási kötelezettség egyik fontos perbeli megnyilvánulása a per eldöntéséhez
szükséges tények előadása és az alátámasztásukra szolgáló bizonyítékok rendelkezésre bocsátása. A Pp.-hez
hasonlóan az osztrák Pp. [178. § (1) bek.] is a felek eljárástámogatási kötelezettségével együtt, azzal
összefüggésben nevesíti a felek peranyag-szolgáltatási kötelezettségét.
5. A fél igazmondási kötelezettsége

A Pp. a fél eljárástámogatási kötelezettsége körében helyezi el a felet terhelő igazmondási kötelezettséget is,
ami a peranyag szolgáltatásával is szorosan összefügg. Az igazmondási kötelezettség előírása és megsértésének
jogkövetkezménye, a perbeli hazugság, illetve annak szankcionálása a Plósz-féle Pp. hatálybalépése óta nyernek
szabályozást perjogunkban. Az igazmondási kötelezettség megfogalmazása terén az 1952-es Pp. a Plósz-féle Pp.
222. §-ának szóhasználatát követte a 8. § (3) bekezdésben nevesített perbeli hazugságot megvalósító tényállások
meghatározásánál.
Indokolt ugyanakkor utalni arra, hogy bár mind a Plósz-féle Pp. mind az 1952-es Pp. a perbeli hazugság
megnyilvánulási formáit és szankcióját rendezi, az 1911. évi I. törvénycikk alkotója határozottan az igazmondás
perbeli kötelezettségét kívánta megjeleníteni. Így írt erről Magyary Géza: „A törvény igen erős közreműködésre
szorítja a feleket is az igazság kiderítése körül. E célból mindenekelőtt kimondja reájuk nézve az igazmondás
kötelességét, s azt, aki ez ellen vét, büntetéssel rendeli sújtani. (...) Nekem, valamint perjogunk érdemes
reformálójának (Plósz Sándornak, szerkesztő megj.) mindig az volt az álláspontunk, hogy az igazmondás a perben
a legelemibb kötelesség, amely fennáll, ha a törvény világosan nem mondja is ki. Most azonban ez is megtörtént, s
így a kétkedők szava el fog némulni.” [Magyary Géza: Magyar perjogi reformmozgalmak. In Magyary Géza
összegyűjtött dolgozatai a polgári eljárás, a magánjog és a kereskedelmi jog köréből. 1. köt., MTA, Budapest,
1942, 18. o.]
Az 1952-es Pp. 8. §-a a felet és a képviselőt terhelő igazmondási kötelezettséget a jóhiszemű pervitel egyik
elemeként szabályozza, emellett nevesíti a jóhiszemű joggyakorlás körébe tartozó, de az igazmondási
kötelezettségen túlmutató elemeket is, így a perelhúzás és minden olyan cselekmény megtételének tilalmát,
amellyel a fél felesleges költségeket okoz. A Pp. 1952-es Pp.-től eltérő szemlélettel, a felek eljárástámogatási
kötelezettségével köti össze, annak elemeként nevesíti az igazmondási kötelezettséget. Ennek egyik indoka, hogy
az 1952-es Pp. 8. §-ában foglalt egyes rendelkezések címzetti köre eltérő. Míg a 8. § (1) bekezdés alatt rögzített
„rendeltetészszerű joggyakorlás” követelményének címzettjei a felek és a per más résztvevői, hasonlóan a 8. § (4)
bekezdése alatt nevesített perelhúzás tilalmához, addig a 8. § (3) bekezdés alatt előírt perbeli hazugság tilalmának
címzettjei kizárólag a felek, illetve képviselőik. A dogmatikai tisztaság is megkövetelte az 1952-es Pp.
szabályozásának felülvizsgálatát.
A Pp. emellett pozitív módon fogalmazza meg az igazmondási kötelezettséget, melyet a polgári per társadalmi
költségei is indokolnak; a fél felelősségének hangsúlyozását a tényállítások, és az általa megtett tényekre
vonatkozó nyilatkozatok valóságtartalma tekintetében. A Pp.-ben előírt igazmondási kötelezettség alapján a felek
a valóság feltárására csak annyiban kötelezhetők, amennyiben nyilatkozatot kívánnak tenni. Olyan tények,
körülmények feltárására, amely a bíróság elé vitt jogaik érvényesítésével, perbeli érdekeikkel ellentétesek, nem
kötelezhetők, vagyis nem ír elő abszolút igazmondási kötelezettséget a törvény. A felek igazmondási
kötelezettsége az aktív és a passzív tényállításokra terjed ki, azaz az állításokra és a tagadásokra. Az igazmondási
kötelezettség irányadó a képviselőre és a beavatkozóra is, amennyiben tényállítást vagy nyilatkozatot tesz. Mivel
az eljárás egyéb résztvevői, különösen a bizonyítási eszköznek tekintett tanú, szakértő dogmatikai szempontból a
félétől eltérő megítélés alá eső tényállításokat tesznek, ezért az ő tekintetükben a rájuk vonatkozó speciális
szabályok (hamis tanúzás, hamis véleményadás stb.) és jogkövetkezmények irányadók. (Indokolás a Pp. 4. §-ához.)
Ki kell hangsúlyozni, hogy a Pp. visszatér a Plósz-féle Pp. 222. §-a alatt szankcionálni rendelt perbeli
magatartások köréhez (tényállítások, ténytagadások), és nem terjeszti ki az igazmondási kötelezettséget, így nem
is szankcionálja az 1952-es Pp. 8. § (3) bekezdés b) pontjában nevesített „a per eldöntése szempontjából jelentős
tény elhallgatását”.
Az elmúlt évtizedekben újrakodifikált több európai kódexben is nevesíti az igazmondási kötelezettséget, így pl. a
szlovén és a horvát polgári perrendtartás 9. §-a, de a mintaadónak tekintendő német és osztrák polgári
perrendtartás is tartalmazza azt. A német polgári perrendtartás (dZPO) 138. § (1) bekezdése szerint „A felek
ténybeli nyilatkozataikat teljeskörűen és a valóságnak megfelelően kötelesek előadni.” Az osztrák polgári
perrendtartás 178. § (1)-(2) bekezdése a Pp. jelen paragrafusához hasonlóan együtt szabályozza a fél
eljárástámogatási, peranyag-szolgáltatási és igazmondási kötelezettségét.
A Pp. az 1952-es Pp.-hez hasonlóan szankciót helyez kilátásba az igazmondási kötelezettség megsértésének
esetére.
Pp. 5. §-ához:
A jóhiszeműség elve
Az alapelvek között nevesített jóhiszeműség elvének személyi és tárgyi hatálya tágabb a feleket terhelő
igazmondási kötelezettségnél, egyfelől ez indokolja az alapelv külön megjelenítését, tartalmának kiterjesztését és
leválasztását az igazmondási kötelezettségtől.
A jóhiszemű eljárás követelménye - hasonlóan az 1952-es Pp. 8. § (1) bekezdésében foglaltakhoz - a feleken
kívül az eljárás egyéb résztvevőire, azaz más perbeli személyekre is vonatkozik: képviselőre, beavatkozóra,
tanúra, szakértőre, tolmácsra; tágan értelmezve mindenkire, aki részt vehet a peres eljárásban. A jóhiszeműség
tartalmát tekintve is túlmutat az igazmondási kötelezettségen, mert általános módon fogalmazza meg a jóhiszemű
joggyakorlás követelményét: ebbe beletartozik a per elhúzásától, a felesleges többletköltség okozásától, valamint
mindazon magatartásoktól való tartózkodás is, amelyek az eljárást egyéb módon elnehezítik vagy egyébként az
eljárási jogok visszaélészszerű gyakorlását valósítják meg. Fontos kiemelni, hogy a Pp. sem tételesen sem
példálózóan nem nevesíti, hogy a felek vagy más személyek milyen magatartások tanúsításával valósíthatják meg
a jóhiszemű eljárással ellentétes cselekményeket, azok megítélését, és a szükségesnek ítélt jogkövetkezmények
alkalmazását a bíróság mérlegelési jogkörébe helyezi. Ezzel eltér az 1952-es Pp. megoldásától, mely a 8. § (4)-(6)
bekezdéseiben példálózóan felsorolja, hogy mely magatartások ellentétesek a jóhiszemű eljárás követelményével.
E koncepcionális eltérés oka, hogy a gyakorlatban számos olyan helyzet adódik, amely nem hozható egyértelmű
összefüggésbe például az eljárás szándékos elhúzásával, mégis alkalmas annak elnehezítésére. A Pp. olyan
keretjellegű megfogalmazás alkalmazását tartotta indokoltnak, amely magában foglalhatja a bíróság megítélése
szerint a jóhiszeműség követelményével ellentétes valamennyi magatartást, azokat egyedileg nem nevesítve.
Ez a megoldás összhangban van a mintaadónak tekintett külföldi perjogi megoldásokkal. A Pp.-ben foglaltaknál
is általánosabban fogalmaz a svájci szövetségi polgári perrendtartás (schZPO) 52. §-a, mely szerint „Az eljárás
minden résztvevőjének a jóhiszeműség elve szerint kell eljárnia.”
A jóhiszeműség (principle of good faith) a magánjogban olyan objektív követelmény, amely az eljárási jogok
gyakorlása és a perbeli kötelezettségek teljesítése tekintetében is objektív zsinórmértéket jelent. Az objektivitás
alatt azt értjük, hogy a jóhiszemű eljárással ellentétes magatartások, cselekmények megállapíthatósága független
a jogalany szubjektív tudatától, annak megítélése körében a magatartás szubjektív oldalának nincs relevanciája.
[Gáspárdy László: Alapvető elvek. In: Petrik Ferenc (szerk.): Polgári eljárásjog - Kommentár a gyakorlat számára.
HVG-ORAC, Budapest, 1994, 21. o.]
A jóhiszeműség a felek és az egyéb perbeli személyek magatartására, cselekményeire általánosan, az eljárás
teljes időtartama alatt irányadó, annak alapján a visszaélészszerű, rendeltetésellenes, a polgári per, illetve az
alkalmazandó konkrét eljárási szabály céljával ellentétes perbeli magatartás, eljárási cselekmény megítélhető,
illetőleg megakadályozható, elhárítható.
A Pp. a jóhiszeműség elvét megsértő magatartást tanúsító féllel vagy más perbeli személlyel szemben
alkalmazható jogkövetkezményekről is rendelkezik.
Pp. 6. §-ához:
1. A bíróság közrehatási tevékenységének jellemzői

A kódex egyik jellegadó sajátossága a bíróság szerepének erősítése a jogvita tárgyi kereteinek tisztázásában,
amelyet alapelvként a bíróság közrehatási tevékenysége jelöl, amely a per során az anyagi pervezetés
tevékenységében ölt testet az elsőfokú és a másodfokú eljárás folyamán egyaránt. A Pp. egyik fő célkitűzése, a
perkoncentráció, a felek oldaláról fokozott eljárási felelősséget feltételez, amelynek előmozdításához a szükséges
eszközöket ugyanakkor a bíróság számára is biztosítani kell az anyagi pervezetés formájában. Az anyagi
pervezetés jogintézményével aktív közreműködési kötelezettséget telepít a bíróságra, amely elősegíti a felek
jogérvényesítését és közrehat a peranyag mihamarabbi és koncentrált rendelkezésre állásában.
Fontos kiemelni, hogy a bíróság anyagi pervezetése nem ellentétes a felek rendelkezési jogával. A bíróság
közrehatási tevékenységének a feleket megillető rendelkezési jog érvényesülését kell hatékonyan elősegítenie. A
bírói közrehatás eszközei a kérdezés, a nyilatkozattételre felhívás, a tájékoztatás, mind a perkoncentrációt
biztosítja. A bíró, mintegy katalizátorként aktívan előmozdítja, hogy a felek a percselekményeiket a szándékaiknak
megfelelően teljesíthessék, ugyanakkor nem vehet át a felektől olyan feladatokat, amelyek elvégzésére képesek,
és nem avatkozhat olyan kérdésekbe, amelyek a felek magánautonómiája alá tartoznak. Az anyagi pervezetés a
bíró részére hatékony eszközt ad arra, hogy időt, költséget, energiát takarítson meg és a per elhúzódását
megakadályozza. Alkalmazása által az eljárás hatékonyabb, következetesebb és átláthatóbb, a jogilag releváns
körülményekre koncentrálódik, ezáltal a jogbiztonságot kellő időben helyreállítja, így a pergazdaságosságot
szolgálja. (Indokolás a Pp. 4. §-hoz.)
A Pp. az elsőfokú eljárás szabályai között, a 237. § alatt pontosan meghatározza, hogy milyen keretek között
gyakorolhatja a bíróság az anyagi pervezetési tevékenységét, annak melyek a megengedett formái és eszközei. A
Pp. tehát pontosan meghatározza, hogy a bíróság a per előkészítő szakában, illetve a bizonyítási szakban, továbbá
a másodfokú eljárás során milyen eszközökkel rendelkezik a tényállítások, jogállítások körében a felek
előadásának tisztázására, és mivel járulhat hozzá maga is a jogvita kereteinek tisztázásához. A paragrafusban
foglalt alapelvet újdonsága és a Pp. alkalmazása szempontjából kiemelt jelentősége miatt jeleníti meg a jogalkotó
mint az eljárás egészét átható és meghatározó tevékenységet.
2. Az aktív bírói pervezetéssel kapcsolatos nemzetközi elvárások

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának az igazságszolgáltatás működését elősegítő polgári eljárásjogi
irányelvekről szóló 1984. február 28-án elfogadott R (84) 5. számú ajánlása 1. számú elvének második mondata
rögzíti, hogy „(...) A bírónak biztosítania kell, hogy minden, a második tárgyalásra szükséges cselekményt a felek
kellő időben megtegyenek, és általában halasztásra nincs lehetőség, kivéve, ha új tények vagy más kivételes és
fontos körülmény merül fel.”
A bírói közrehatás mértékét az ajánlás 3. elve a Pp.-ben foglaltaktól tágabban értelmezi, mely szerint „A bírónak
legalább az előkészítő tárgyaláson, de ha ez lehetséges, az eljárás egésze során aktív szerepet kell játszani az
eljárás gyors lefolytatásának biztosítása érdekében, a felek jogainak és egyenlőségük tiszteletben tartása mellett.
Különösen rendelkezni kell azzal a joggal, hogy a bíró a feleket jognyilatkozataik tisztázására hívja fel, a feleket
személyes megjelenésre kötelezhesse, jogkérdéseket vethessen fel, hivatalból bizonyítást folytathasson, legalább
azokban az esetekben, ahol az ügy érdemi része nem a felek rendelkezése alatt áll, a bizonyítás menetét
meghatározza, és kizárja azokat a tanúkat, akiknek a tanúvallomása az ügyre vonatkozóan nem releváns, továbbá
korlátozza az ugyanarra a tényre nyilatkozó tanúk számát, ha az a per eldöntése szempontjából szükségtelen. E
jogkörét úgy kell gyakorolnia, hogy azzal ne terjeszkedjen túl a per tárgyán.”
A bíróság aktivitásának fokozása az Európa Tanács igazságszolgáltatás hatékonysága biztosításáért felállított
bizottságának, a CEPEJ (Europen Commission for the Efficiency of Justice) 2006. évi ajánlásában is [Strasbourg, 8
December 2006 CEPEJ (2006) 13, Compendium of „best practices” on time management of judicial proceedings]
külön nevesítetten szerepel. Az összefoglaló szerint a bírónak kifejezetten aktív, ügyet menedzselő szerepet kell
biztosítani. A bíró a harmadik, pártatlan szereplője a jogvita eldöntését szolgáló eljárásnak. Miután ő az, aki a
felek érdekeitől függetlenül befolyásolni tudja a per menetét, proaktív, kezdeményező szerepet kell, hogy játsszon
annak érdekében, hogy biztosítva legyen a per észszerű időn belüli befejezése. A bírói „inaktivitás” az Emberi
Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában is szigorú megítélés alá esik.
3. A bírói közrehatás megnyilvánulási formái a külföldi kódexekben

Valamennyi újrakodifikált európai perrendben megfigyelhető a bírói aktivitás fokozódása, csak annak
intenzitásában, kiterjedtségében vannak eltérések, így pl. a svájci, a szlovén, a horvát polgári perrendtartás
alapelvi szinten rögzíti a bíró közrehatási kötelezettségét.
A német polgári perrendtartásban a dZPO 2001. évi novellája állapított meg konkrét kötelezettségeket a bíró
számára az anyagi pervezetés körében, amelynek célja a bíróság feladatainak kihangsúlyozása a joganyag
ténybeli és jogi megvitatásával kapcsolatban. A 2001. évi német reform kulcsszava volt a bíróság „útmutatási és
közrehatási” kötelezettsége. (Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári perben.
Osiris, Budapest, 2003, 146. o.) A dZPO 139. § (1) bekezdése szerint „a bíróság - amennyiben szükséges - a tény-
és jogviszonyt ténybeli és jogi szempontból megtárgyalja a felekkel és kérdéseket tesz fel. A bíróság közrehat
annak érdekében, hogy a felek minden lényeges tényről időben és teljeskörűen nyilatkozzanak, különösen a
hivatkozott tényekre vonatkozó elégtelen adatokat egészítsék ki, a bizonyítási eszközöket jelöljék meg és a
célszerű kérelmeket terjesszék elő.” Ezt megelőzően már a német Pp. 1976. évi novellája is előírt újabb
kötelezettségeket a bíró számára. Az előkészítő intézkedéseket a bíróságnak kellő időben kell megtennie, és az
eljárás során mindvégig oda kell hatnia, hogy a felek is kellő időben és a szükséges terjedelemben tegyék meg
nyilatkozataikat. [dZPO 273. § (1) bek., Kengyel Miklós: A bírói hatalom és a felek rendelkezési joga a polgári
perben. Osiris, Budapest, 2003, 141. o.]
Ébner Vilmos részletesen leírta, hogy a német eljárásjogban a bíróság anyagi pervezetésének alapvetően három
fontos funkciója emelhető ki. Az első az ún. tisztázó funkció, amely által a fél nyilatkozatának pontos jelentése,
tartalma meghatározható. Ez vonatkozik mind a tényállításokra, mind a kereseti és egyéb eljárási kérelmekre,
azok pontosítását, világosabbá, érthetőbbé tételét, a szóbeli és írásbeli nyilatkozatok közötti eltérés tisztázását
jelentik. Amennyiben az indítvány nem kellően világos, vagy jogilag nem kifogástalanul megfogalmazott, a
bíróságnak azt kell vizsgálnia, hogy az indítványozó ténylegesen mit kívánt az indítvánnyal elérni. A tisztázó
funkció körébe tartozik a fél által használt jogi fogalmak valódi tartalmának megfejtése. A fél gyakran használ
ugyanis olyan jogi kifejezéseket, minősítéseket, amelyek ténybeli alapjait nem adja elő (pl. foglaló, kárigény,
holott késedelmi kamatot igényel). A tisztázási funkcióhoz szorosan kapcsolódik, annak mintegy következménye a
transzformációs funkció, amely azzal írható le, hogy a bíróság a fél nyilatkozatait az anyagi pervezetés eszközeivel
vezeti át a laikus szférából az eljárás szakszerű világába, például a szakszerű kérelem előterjesztésére való
ösztönzéssel. A bíróság aziránt gondoskodik, hogy a fél nem jogásziasan megfogalmazott akarata
szakszerű-perszerű kifejezést kapjon. Ehhez társul továbbá az értelmezési-megértési funkció is, ami abból is áll,
hogy a bíróságnak kötelessége a felekkel a jogvitát tényállásbeli és jogi szempontból megvitatni és hozzájuk
kérdéseket intézni, amennyiben ez egyébként a tisztázási kötelezettségből nem is következett volna. Ezáltal a per
korai szakaszában tisztázható a bíróság és a felek közt, hogy a perben mi az, ami jelentőséggel bír. Ezáltal a
meglepetés ítéletek kiküszöbölhetőek, hiszen a felekben nem maradhat olyan érzet, hogy teljesen más
nézőpontból szemlélendő a perbeli vita, mint amilyen nézőpontból vizsgálja azt a bíróság. (Ébner Vilmos: Az
anyagi pervezetés és az eljárási alapelvek kapcsolata. Kézirat, Székesfehérvár, 2015, 9-10. o.)
Az osztrák Pp. (öZPO) 182. §-a szerint „az elnöknek a tárgyaláson a kérdéseivel vagy más módon oda kell
hatnia, hogy a felek a döntés szempontjából lényeges ténybeli közléseiket megtegyék, vagy hiányzó adatokat
pótoljanak, vagy a bizonyítási eszközeiket megjelöljék, a felajánlott bizonyítékaikat kiegészítsék, és általában
minden olyan felvilágosítást megadjanak, amelyek a valós tényállás megállapításához szükségesek.”
A svájci polgári perrendtartás 56. §-a a „Bíróság feltárási (tisztázási) kötelezettsége” c. alatt előírja, hogy, ha a
fél kérelme homályos, ellentmondásos, vagy nyilvánvalóan hiányos, a bíróság megfelelő kérdések félhez történő
intézésével lehetőséget ad a félnek a kérelem tisztázására, vagy kiegészítésére.
A 2002. évi új orosz polgári perrendtartásnak a bizonyítással kapcsolatos elvei azért is érdekesek számunkra,
mert az 1964. évi Pp. 1995. évi módosítása a bizonyítási eljárást teljes egészében a tiszta tárgyalási elv alapjára
helyezte, és megszüntette azt a lehetőséget, hogy a bíróság a felek indítványa nélkül is bizonyítást folytasson le. A
bíróság feladata kizárólag a pártatlan pervezetésre redukálódott. Ehhez képest mutat határozott elmozdulást a
2002. évi új orosz Pp., mert határozott lépéseket tett a bizonyítási eljárás során a passzív bírói attitűd felől az
aktív, a peranyag alakításában részt vevő bíró felé. Ma mind a peres felek, mind a bíróság aktív szerepet kapnak a
bizonyítási eljárásban. A hatályos orosz Pp. elvi alapját és fogalmi kereteit a kérelemre történő és a
kontradiktórius eljárás, ill. az aktív bírósági szerepvállalást feltételező, a nyomozati elvet is érvényre juttató
eljárás harmonikus keveréke alakította ki, mely a különböző igazságszolgáltatási modellek kombinációjának és az
orosz jogfejlődés sajátosságainak a következménye. (Dimitry Maleshin: The Russian style of Civil Procedure. In:
Emory International Law Review, Volume 21, No. 2, Fall 2007, 548. o.) Az orosz föderáció polgári
perrendtartásának 56. cikke szerint a bíróság meghatározhatja, hogy melyek az ügy szempontjából jelentős
tények, és azt melyik félnek kell bizonyítania, továbbá a bíróság megvitathatja a felekkel, hogy melyek az ügy
szempontjából jelentőséggel bíró, releváns körülmények, még akkor is, ha a felek ezen tényekre nem hivatkoznak.
[Lásd Codice di procedura civile della Federazione Russa 2003, Nicola Picardi, Roberto Martino (eds.), Cacucci
Eritore, Bari, Italia, 2007, 292. o.]
MÁSODIK RÉSZ
ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK
II. FEJEZET
ÉRTELMEZŐ RENDELKEZÉSEK
Pp. 7. § (1) bekezdéséhez:
1. Anyagi jogi kifogás

Az anyagi jogi kifogás az alperes érdemi védekezésként [Pp. 199. § (2) bek. b) pont] felhozott jogállítása a
keresettel érvényesített joggal, azaz a felperesi jogállítással szemben. Az anyagi jogi kifogással az alperes az
anyagi jog olyan rendelkezésén alapuló alanyi jogát tartja ellen a keresettel érvényesített jognak, amely a felperes
jogát elenyészteti vagy érvényesíthetőségét akadályozza. Ugyanez irányadó a viszontkeresettel vagy
beszámítással érvényesített joggal szemben a felperes érdemi védekezésében felhozott anyagi jogi kifogásra.
Az érvényesített jogra gyakorolt joghatás szempontjából az anyagi jogi kifogások három típusba sorolhatók. A
jogot kizáró anyagi jogi kifogás esetében az alperes az anyagi jog olyan rendelkezésére hivatkozik, amely alapján
a kereseti jog érvényesítése lehetetlen [pl. a Ptk. 6:108. § (1) bekezdése alapján az érvénytelen szerződés
teljesítését követelni nem lehet; a Ptk. 6:299. § a) pontja alapján - főszabály szerint - kizárt a közvetítő
kártalanítása a szerződés közvetítő által való felmondása esetén]. A jogot megszüntető anyagi jogi kifogás
esetében az alperes olyan alanyi jogának felhívásával védekezik, amely a kereseti jog érvényesíthetőségét
megszünteti [pl. a Ptk. 6:89. § (5) bekezdése alapján a megtámadási jogot megszünteti, ha a megtámadási ok
ismeretében a jogosult a szerződést megerősíti; a Ptk. 6:164. § alapján a kellékszavatossági árleszállítási jognak,
elállási jognak a szerződésből eredő követeléssel szemben kifogásként történő érvényesítése a szerződés
teljesítése iránti jogot részben vagy egészben megszünteti]. A jog érvényesíthetőségét gátló anyagi jogi kifogás
esetében az alperes az anyagi jog olyan rendelkezésére hivatkozik, amely alapján a jog érvényesítése átmenetileg
vagy végleg akadályozott [pl. a Ptk. 6:419. § alapján a kezes sortartási kifogása; a Ptk. 6:23. § (1) bekezdése
alapján az elévülési kifogás; a Ptk. 6:139. § (1) bekezdése szerinti visszatartási jog érvényesítése].
2. Azonosító adatok nem természetes személy esetén

Az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. b) pontja a peres fél és képviselőjének azonosításához csak a név és a lakóhely
megjelölését írja elő. Az új szabályozás a természetes személy és a nem természetes személy félre szabottan az
azonosító jegyek szélesebb körét határozza meg. A keresetlevélben [Pp. 170. § (1) bek. b) pont], illetve
ellenkérelemben [Pp. 199. § (1) bek. b) pont] feltüntetendő adatok bővítése és pontosítása a per alanyainak
kétséget kizáró beazonosíthatósága mellett a határozatok végrehajthatóságát is szolgálja. Emellett ezen adatok
alapján lehet megállapítani vagy ellenőrizni több eljárásjogi szempontból lényeges egyéb körülményt (pl. a fél jog-
és perbeli cselekvőképességét, illetékességet, perakadályt). A jogalkalmazásban mutatkozó bizonytalanságok
megszüntetése érdekében tisztázásra került, hogy a székhely nem (feltétlenül) azonos az „idézhető címmel”,
előbbi minden esetben szükséges azonosító adatnak minősül, míg a kézbesítési cím csak akkor, ha a székhelytől
eltérő. Ugyancsak tisztázottá vált, hogy a fél azonosító adatai szempontjából a képviselő alatt az eljáró törvényes
vagy szervezeti képviselőt kell érteni. Megjegyzendő azonban, hogy az egyéb (pl. meghatalmazáson alapuló)
képviselő adatai is lényegesek [lásd Pp. 170. § (1) bek. c) pont, Pp. 199. § (1) bek. c) pont].
3. Azonosító adatok természetes személy esetén

A természetes személy azonosító adatai tekintetében a fenti 2. címben foglaltak megfelelően irányadók. A
törvény itt is egyértelművé teszi, hogy a fél lakóhelye minősül a szükséges azonosító adatnak, míg a tartózkodási
hely illetve kézbesítési cím („idézhető cím”) megjelölése ezek hiányában vagy eltérés esetén szükséges adat.
Ugyancsak pontosítja a törvény a természetes személy esetében azonosító adatként megjelölendő képviselő
személyét, mely a természetes személy perbeli cselekvőképességének hiányában szükséges adat és a törvényes
képviselőt (pl. szülő, gyám, gondnok) kell alatta érteni.
4. Ellenkérelem-változtatás
A Pp. újítása az ellenkérelem-változtatás szabályozása és korlátozása, ezért a jogintézmény egységes
értelmezése és alkalmazása érdekében azt új fogalomként definiálja. A fogalom a viszontkeresettel, beszámítással
szembeni ellenkérelem tekintetében is irányadó. Az ellenkérelem megváltoztatásának minősül lényegében az
ellenkérelem érdemi része [Pp. 199. § (2) bek.] valamely tartalmi elemének módosítása vagy kiegészítése, kivéve a
bizonyítással kapcsolatos nyilatkozatokat. Az ellenkérelem megváltoztatásának három fajtája és természetesen
ezek kombinációja lehetséges:
a) tényállítás megváltoztatása: a megszüntetési okot megalapozó tények, az anyagi jogi kifogás alapjául szolgáló
tények és a kereseti tényállítások vonatkozásában védekezésként felhozott egyéb tények módosítása vagy
kiegészítése új elemekkel [Pp. 190. § (2) bek. a) pont aa) alpont, és b) pont ba)-bb) alpont];
b) jogállítás és jogi érvelés megváltoztatása: az alperesi jogállítás, azaz az érdemi védekezésként felhozott
anyagi jogi kifogás, valamint az anyagi jogi kifogást megalapozó jogi érvelés és a kereset jogi levezetését cáfoló
jogi érvelés módosítása vagy kiegészítése új elemekkel [Pp. 190. § (2) bek. ba) és bd) alpont];
c) elismerés megváltoztatása: a kereseti tényállításra, jogállításra, illetve kérelemre tett be- vagy elismerő,
illetve nem vitató nyilatkozat visszavonása, azaz későbbi vitatása [Pp. 190. § (2) bek. b) pont bb)-bc) alpont],
amellyel egy tekintet alá esik a törvényi vélelem folytán kifejezett nyilatkozat hiányában nem vitatottnak
tekintendő [pl. Pp. 203. § (2) bek.] valamely elem későbbi kifejezett vitatása is.
5. Fogyasztó
A fogyasztó fogalmát a Ptk. definiálja [Ptk. 8:1. § (1) bek. 3. pont]. Az illetékességi szabályok között az anyagi
jog által meghatározott tartalomnak megfelelően indokolt használni e fogalmat, ezért a Pp. jelen paragrafus alatt
elhelyezett utaló szabállyal írja elő a Ptk. definíciójának alkalmazását.
6. Gazdálkodó szervezet
A Pp. értelmező rendelkezései között továbbra is megtalálható a gazdálkodó szervezet fogalma, amely absztrakt
megfogalmazás helyett tételes felsorolás alkalmazásával jeleníti meg a fogalom hatálya alá tartozó összetett
személyi kört. A gazdálkodó szervezet fogalma nevesítve megjelenik a Pp.-ben a perbeli meghatalmazottakra (Pp.
65. §) vonatkozó rendelkezések között, illetve az egyesítés (Pp. 117. §) szabályainál is. Fontos hangsúlyozni
ugyanakkor, hogy a Pp. által használt „nem természetes személy” fogalomkörbe a gazdálkodó szervezet is
beletartozik, illetve adott esetben a konkrét gazdálkodó szervezet külön nevesítése azért marad el az 1952-es
Pp.-től eltérően, mert a jogszabályi rendelkezés a gazdálkodó szervezet fogalmat magát nevesíti és erre tekintettel
a fogalom hatálya alá tartozó egyedi gazdálkodó szervezet külön nevesítése a továbbiakban szükségtelen. Erre
szolgálhat példaként a szövetkezet nevesítésének elhagyása a perben meghatalmazottként eljárni jogosult
személyek köréből.
A Pp. tervezetének előkészítése során felmerült a gazdálkodó szervezet fogalom elnevezésének megváltoztatása
is. Voltak olyan vélemények, amelyek szerint az elavult fogalmat egy új, absztraktabb vállalkozás fogalommal
lehetne helyettesíteni. Ez a javaslat azért került elvetésre, mert a Ptk. is használ értelmező rendelkezései között
vállalkozás fogalmat, amely köztudottan a Ptk. által használt fogyasztó fogalom ellentétpárjaként került
megfogalmazásra és kizárólag a Ptk. rendelkezéseinek az értelmezését szolgálja. A Ptk. fogalmától eltérő tartalmú
vállalkozás fogalom használata a Pp.-ben ugyanakkor komoly jogalkalmazási zavarokhoz vezethetett volna.
Példaként említhető ezzel kapcsolatban, hogy a Pp. egyik kizárólagos illetékességi szabálya [Pp. 26. § (1) bek.]
kifejezetten a Ptk. vállalkozás-fogyasztó fogalompárját használja az illetékességi szabály meghatározása során. Az
a javaslat is megfogalmazásra került, hogy a gazdálkodó szervezet fogalmát a „gazdálkodó személy” megnevezés
váltsa fel, mert ez a jelölés pontosabban foglalja össze a heterogén személyi kört. Elég itt arra utalni, hogy a
felsorolásban megtalálható az egyéni vállalkozó is, amely se nem jogi személy, se nem szervezet. Végül az eredeti
megnevezés használata mellett döntött a jogalkotó. Egyrészt azért, mert a Ptk. megalkotásával összefüggésben
aktualizált fogalom lényegében nem változik, csupán kiegészül a külföldi székhelyű vállalat magyarországi
fióktelepével, valamint a jogszabály alapján a költségvetési szervek gazdálkodására vonatkozó szabályokat
alkalmazó egyéb jogi személlyel, ami az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény rendelkezéseinek való
megfelelést szolgálja. Másrészt azért, mert számos ágazati jogszabály használja a Pp.-re történő utalással a
gazdálkodó szervezet fogalmát, ezért a lényegében nem változó fogalom megnevezésének formális
megváltoztatása nem bizonyult elengedhetetlenül szükségesnek.
7. Hozzátartozó
A hozzátartozó fogalmát a Pp. a Ptk. definíciójára utalva határozza meg az egységes fogalomhasználat
érdekében.
8. Jogalap
A jogalap fogalmának meghatározása az egységes jogértelmezést és jogalkalmazást szolgálja, mivel a jogi
képviselővel eljáró fél jogállításával szemben a Pp. által támasztott új elvárás [Pp. 170. § (2) bek. b) pont, Pp. 190.
§ (2) bek. b) pont ba) alpont], hogy a jogállítás, azaz az érvényesített jog meghatározása a jogalap megjelölése
útján történjen. A jogalap a keresettel, viszontkeresettel, beszámítással érvényesített igénynek, vagy az ezekkel
szembeni ellenkérelemben felhozott anyagi jogi kifogásnak az anyagi jog valamely konkrét rendelkezésén nyugvó
jogi alapja. Jogalapnak tehát az anyagi jog azon rendelkezése tekintendő, amely közvetlenül meghatározza azokat
a törvényi tényállási elemeket, amelyek fennállása az érvényesített anyagi jogi jogosultságot, illetve joghatást
keletkezteti és az igény támasztására feljogosít. A jogalap megjelölése történhet az anyagi jogi konkrét
jogszabályhely („törvény és § száma”) vagy a jogszabályi rendelkezés (az anyagi jogi jogszabály normatív
tartalmát pontosan kifejező „jogcím”) megjelölésével.
9. Jogi személyek alapításával és törvényes működésével kapcsolatos perek

A Pp. a per tárgyának értékétől függetlenül - abból a célból, hogy valamennyi, akár cégnek minősülő, akár
cégnek nem minősülő jogi személy létesítésével, működésével kapcsolatos pert azonos bírósági szinten bíráljanak
el - a törvényszék hatáskörébe utalja a jogi személyek alapításával és törvényes működésével kapcsolatos pereket.
Az 1952-es Pp. megoldásával szemben a hatásköri szabályok csak általános fogalmat adnak meg, annak körét az
értelmező rendelkezések bontják ki. Ide sorolandó a cégnyilvánosságról, a bírósági cégeljárásról és a
végelszámolásról szóló 2006. évi V. törvény (a továbbiakban: Ctv.) 65. § (1) bekezdése szerint a kérelemnek helyt
adó cégbírósági bejegyző vagy változásbejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránti per; a Ctv. 69. § (1)
bekezdése szerinti cégalapítás érvénytelenségének megállapítása iránti per; a Ctv. 70. § (1) bekezdése szerint a
létesítő okirat módosítása, érvénytelenségének megállapítása iránti per; a Ptk. 3:35. §-a szerint a jogi személy
határozatainak bírósági felülvizsgálata iránti per; a gazdasági társaság és a szövetkezet tagjainak kizárása iránti
per; a gazdasági társaságban történő befolyásszerzéssel kapcsolatos per; a társaság tartozásaiért korlátozott
felelősséggel tartozó tag vagy részvényes felelősségének korlátlanná minősítése iránti per. Mindezeken felül ide
tartoznak az egyesülési jogról, a közhasznú jogállásról, valamint a civil szervezetek működéséről és támogatásáról
szóló 2011. évi CLXXV. törvény (a továbbiakban: Ectv.) 11. § (3) bekezdése szerint a cégnek nem minősülő
szervezetek ellen a törvényességi felügyeletet, törvényességi ellenőrzést gyakorló szerv által indított perek is.
10. A keresetkiterjesztés
Keresetkiterjesztésnek minősül a felperes más által indított perbe történő belépése vagy további alperes
perbevonása, ide nem értve, ha a perbelépés vagy perbevonás jogutódlás miatt következik be. Alapvetően tehát
keresetkiterjesztés alatt a személyváltozással összefüggő keresetmódosulás értendő. Mindezekre tekintettel a
törvény a pertársként történő felperesi perbelépés (Pp. 52. §) eseteit követően, a további alperesek perbevonására
vonatkozó rendelkezéseket (Pp. 53. §) is a felek személyében bekövetkező változásokat tárgyaló szerkezeti
egységben helyezi el. A keresetkiterjesztés részletes eljárási szabályait a Pp. 54-55. §-ai tartalmazzák.
11. Keresettel érvényesített jog

A keresettel érvényesített jog kifejezést az 1952-es Pp. is használja, azt azonban annak ellenére nem definiálja,
hogy sem a jogalkalmazásban, sem a jogirodalomban nincs konszenzus a fogalom jelentését illetően, és főként
tisztázatlan, összemosódott a fogalom kapcsolata a jogalap és jogcím fogalmakkal. A Pp. az egységes
jogalkalmazás érdekében kimondja, hogy a keresettel érvényesített jog a kereset tárgya, vagyis azt az anyagi jog
rendelkezései által biztosított alanyi jogosultságot jelenti, hogy valamely személynek valamilyen igény
támasztására joga van. A Pp. a keresettel érvényesített jog kifejezésre juttatásának, vagyis a jogállítás megtétele
egyik módjának tekinti a jogalap megjelölését. A fogalommeghatározás a viszontkeresettel és a beszámítással
érvényesített jog vonatkozásában is irányadó.
12. Keresetváltoztatás
A keresetváltoztatás fogalmát annak definiálása nélkül az 1952-es Pp. is alkalmazza, de jelentésére a

jogalkalmazásban és jogirodalomban - a keresettel érvényesített jog fogalmának vitatottsága folytán is - eltérő
értelmezések vannak jelen. Teljes véleményegység abban van, hogy a kereset tárgyának, azaz a keresettel
érvényesített jognak a megváltoztatása keresetváltoztatásnak minősül. A keresetváltoztatás jogintézményét a Pp.
lényegesen megújítja, mivel egyértelműen a fogalom körébe vonja a kereset mindhárom lényeges elemét. A Pp.
keresetváltoztatásnak minősíti a keresettel érvényesített jog (jogállítás) - ide sorolva a kereset új elemeként
megjelenő jogi érvelést is - megváltoztatásán kívül a kereset alapjául szolgáló tények (tényállítás), valamint a
kereseti kérelem (petitum) megváltoztatását is. A megváltoztatás kifejezés egyaránt jelenti a korábban
előadottaktól való eltérést (módosítás) és a korábbiakhoz képest további új elem előadását (kiegészítés). A
keresetváltoztatás fogalmát a viszontkereset és a beszámítás megváltoztatása tekintetében is alkalmazni kell.
13. Médiaszolgáltató
A Pp. alkalmazásában a médiaszolgáltató fogalma a sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető
szabadságáról szóló 2010. évi CIV. törvény (a továbbiakban: Smtv.) 1. § 2. pontjában meghatározott fogalommal
egyezik meg: ez utóbbi törvény értelmében médiaszolgáltató az a természetes vagy jogi személy, aki vagy amely
szerkesztői felelősséggel rendelkezik a médiaszolgáltatás tartalmának megválasztásáért, és meghatározza annak
összeállítását. Hangsúlyozza az Smtv. kapcsolódó értelmező rendelkezése, hogy a szerkesztői felelősség a
médiatartalom kiválasztása és összeállítása során megvalósuló tényleges ellenőrzésért való felelősséget jelenti, és
nem eredményez szükségszerűen jogi felelősséget a médiaszolgáltatás tekintetében. Médiaszolgáltatásnak pedig
az Európai Unió működéséről szóló szerződés 56. és 57. cikkében meghatározott, önálló, üzletszerűen -
rendszeresen, nyereség elérése érdekében, gazdasági kockázatvállalás mellett - végzett olyan gazdasági
szolgáltatás minősül, amelyért egy médiaszolgáltató szerkesztői felelősséget visel, amelynek elsődleges célja
műsorszámoknak tájékoztatás, szórakoztatás vagy oktatás céljából a nyilvánossághoz való eljuttatása valamely
elektronikus hírközlő hálózaton keresztül.
14. Médiatartalom-szolgáltató
A médiatartalom-szolgáltató fogalmára vonatkozó utaló szabályt a paragrafus a hatályos szabályozással
egyezően fenntartja, utalva az Smtv. fogalommeghatározására.
15. Nem természetes személy

Az 1952-es Pp. egyaránt alkalmazza a jogi személy és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet
kifejezéseket, ugyanakkor a szabályozás egyszerűsítése és egységesítése érdekében a törvény bevezeti a nem
természetes személy megjelölést, amely mindazon személyek gyűjtőfogalmaként funkcionál, akik nem minősülnek
természetes személynek, ugyanakkor jogszabályi rendelkezés alapján perbeli jog- és cselekvőképességgel
rendelkeznek (Indokolás a Pp. 7. §-ához). A perképességgel kapcsolatban lásd még a Pp. 33. §-ához fűzött
magyarázatot.
16. Perfelvételi irat

A perfelvételi irat a Pp. által bevezetett új gyűjtőfogalom a beadványok azon körére, amelyek a perfelvétel
tartalma (Pp. 183. §) szempontjából bírnak jelentőséggel. Perfelvételi iratnak azok az itt tételesen felsorolt
beadványok tekintendők, amelyek perfelvételi nyilatkozat [Pp. 183. § (1) bek.] megtételére szolgálnak, és
amelyeket mind tartalmuk, mind előterjesztésük szempontjából a Pp. a beadványokra vonatkozó általános
szabályokon (Pp. 114-115. §) túl speciális és részletesebb szabályozással lát el.
17. A személyi állapot

A törvény meghatározza a személyi állapotnak az eljárásjogi szabályozás szempontjából e törvény keretei között
irányadónak tekintendő fogalmát, vagyis azt, hogy a Pp. mit ért személyi állapot alatt és mit tekint a személyi
állapot (státusz) körébe tartozó jogviszonynak. Erre azért van szükség, mert a személyi állapotnak nincs
általánosan elfogadott, pontosan definiált fogalma. Az 1950-es, ’70-es évek perjogi irodalma több helyen
meghatározta a személyi állapot fogalmát. Beck Salamon meghatározását alapul véve „személyi állapot (státusz)
alatt azoknak a jogilag jelentős körülményeknek az összességét értjük, amelyek az embernek (...) a személyi
minőségét és személyi jellegű kapcsolatait határozzák meg, szemben vagyonjogi helyzetével. A személyi állapottal
kapcsolatos perek körébe tehát a polgári pereknek azt a nagy csoportját soroljuk, amelyeknek tárgya nem
valamely vagyonjogi igény, hanem az ember személyi állapotának valamely vonatkozása (...). Polgári perútra
tartoznak a státusz fogalmi körébe eső jogviszonyok közül azok, amelyek a személyi és a családi jogon alapulnak.”
(Beck Salamon: Magyar polgári eljárási jog. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 1957, 510. o.). Bacsó
Ferenc és Szilbereky Jenő munkásságára építve Kengyel Miklós az alábbiak szerint határozta meg a személyi
állapot fogalmát: az ember személyi minőségét és családi kapcsolatait meghatározó jogilag releváns tényezők
összességét személyi állapotnak, vagy státusznak nevezzük (Kengyel Miklós: Polgári eljárásjog. III. köt., JPTE ÁJK,
Pécs, 1993, 109. o.). A személyi állapot elkülönül az ember vagyonjogi helyzetétől, és az ember személyére,
személyi minőségére, családi kapcsolataira vonatkozó elemeket, ezek összességét jelöli. Nemzetközi és uniós
normák, a Brüsszel IIa. rendelet (a Tanács 2003. november 27-i 2201/2003/EK rendelete a házassági ügyekben és
a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és
végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről) még a Pp.-ben foglaltaknál is
tágabban húzza meg a hatálya alá tartozó személyi állapottal kapcsolatos jogviszonyok körét, mert a hatálya alá
tartoznak a szülői felelősséggel kapcsolatos jogviták, amelynek csak egyik eleme a szülői felügyelet. A nemzetközi
gyakorlatra általában is jellemző a személyi állapottal kapcsolatos jogviszonyok körének kifejezetten kiterjesztő,
és nem szűkítő értelmezése, ezért mind a jogirodalmi, mind a nemzetközi joggyakorlat eredményeire tekintettel a
Pp. a személyi állapot kiterjesztő értelmezését fogadja el, amelybe beletartoznak azok a jogviszonyok, amelyek az
ember személyi minőségét és családi kapcsolatait határozzák meg (lásd bővebben Wopera Zsuzsa: Az európai
családjog kézikönyve. HVG-ORAC, Budapest, 2012, vagy Wopera Zsuzsa: Az európai családjog gyakorlata. Wolters
Kluwer, Budapest, 2017).
18. Vagyonjogi per

A vagyonjogi per fogalmának a megújítását a hatásköri szabályozás koncepcionálisan új alapokra helyezése
indokolta. A korábbi jogszabályi rendelkezés hiányában a vagyonjogi per fogalmát a jogfejlesztő bírói gyakorlat
kizárólag eljárásjogi szempontok alapján alakította ki, és azokat a pereket sorolta ide - függetlenül a jogviszony
anyagi jogi sajátosságaitól -, amelyekben az érvényesített követelés értéke összegszerűen kifejezhető, tehát a
pertárgyérték meghatározható volt. Abból a célból, hogy a törvényszéki általános hatáskör ne eredményezze azt,
hogy előre nem látható mennyiségben érkező, meg nem határozható pertárgyértékű ügyek a törvényszék
hatáskörébe kerüljenek, a jogalkotó a vagyonjogi per fogalmát kiterjesztette. Az új definíció meghatározásakor
nem csupán eljárásjogi, hanem anyagi jogi szempontokat is figyelembe vett, mely szerint vagyonjogi per az a per,
amelyben az érvényesített igény a fél vagyoni jogain alapul, vagy értéke pénzösszegben kifejezhető. A
vagylagosan meghatározott fogalom alapján tehát a vagyonjogi per ismérve vagy az érvényesített igény vagyoni
jellege, vagy - az 1952-es Pp. hatálya alatt kialakult értelmezéssel azonosan - az érvényesített igény jellegétől
függetlenül a per értékének pénzösszegben meghatározhatósága. A korábbi gyakorlathoz képest tehát a
vagyonjogi per fogalma kiegészül azokkal a pénzösszegben nem meghatározható értékű perekkel, amelyekben a
perben érvényesített igény a fél vagyoni jogain alapul. A polgári jog ugyanis a felek személyi állapotát,
személyiségi jogait és vagyoni viszonyait szabályozza - az utóbbi jogviszonyok tárgyában indított perek is
vagyonjogi perek, mert alkalmasak arra, hogy a per által a felek vagyonában változás következzen.
19. Vállalkozás
A vállalkozás fogalmát a Ptk. definiálja [Ptk. 8:1. § (1) bek. 4. pont]. Az illetékességi szabályok között az anyagi
jog által meghatározott tartalomnak megfelelően indokolt használni e fogalmat, ezért a Pp. a jelen paragrafus
alatt elhelyezett utaló szabállyal írja elő a Ptk. definíciójának alkalmazását.
Törvényes képviselő, szervezeti képviselő

A Ptk. a jogi személy képviseletével összefüggésben megkülönböztetést tesz a jogi személy törvényes
képviselete és szervezeti képviselete között. A jogi személy törvényes képviseletét a vezető tisztségviselő látja el
[Ptk. 3:29. § (1) bek.], ugyanakkor a létesítő okirat, vagy belső szabályzat alapján képviseleti joggal felruházott
személy, illetve meghatározott körben a jogi személy önálló jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeti
egységének vezetője is a jogi személy önálló képviselőjének minősül (Ptk. 3:30. §). E megkülönböztetés perjogi
megfontolások alapján nem indokolt, ezért az értelmező rendelkezések között az kerül rögzítésre, hogy ahol a Pp.
törvényes képviselőt említ, az alatt a szervezeti képviselőt is érteni kell.
III. FEJEZET
BÍRÓSÁGOK, KIZÁRÁS
3. Eljáró bíróságok
Pp. 8. §-ához:
Az eljáró bíróság
Az eljáró bíróság meghatározása tekintetében a Bszi. adta meg a szabályozás alapját. A Pp. a Bszi. 16. §-a által
rögzített négyszintű bírósági szervezetet alapul véve írja elő, hogy melyek az elsőfokon, és melyek a másodfokon
eljáró bíróságok, továbbá hogy melyik bíróság jár el a felülvizsgálati ügyekben. Négyszintű bírósági
rendszerünkben az igazságszolgáltatást a Kúria, az ítélőtáblák, a törvényszékek, valamint a járásbíróságok
(ideértve a kerületi bíróságokat is), továbbá a közigazgatási és munkaügyi bíróságok gyakorolják. A Bszi. még azt
is meghatározza, hogy melyek azok a bíróságok, amelyek kizárólag elsőfokon járhatnak el, melyek azok, amelyek
első- és másodfokon is ítélkezhetnek. A járásbíróságok, valamint a közigazgatási és munkaügyi bíróságok
kizárólag elsőfokú ítélkezési helyek [Bszi. 18. § (1) bek. és 19. § (1) bek.]. A törvényszékek a törvényben
meghatározott ügyekben - első fokon járnak el, és másodfokon elbírálják a járásbíróságok, valamint a
közigazgatási és munkaügyi bíróságok határozatai ellen bejelentett fellebbezéseket [Bszi. 21. § (1) bek.]. Az
ítélőtábla dönt - törvényben meghatározott ügyekben - a járásbíróság és a törvényszék határozata ellen
előterjesztett jogorvoslatról, továbbá eljár a hatáskörébe utalt egyéb ügyekben [Bszi. 22. § (1) bek.]. A Kúria
elbírálja - törvényben meghatározott ügyekben - a törvényszék, továbbá az ítélőtábla határozata ellen
előterjesztett jogorvoslatot, eljár a felülvizsgálati kérelmek tárgyában, továbbá ellátja egyéb a Bszi.-ben
meghatározott feladatait [Bszi. 24. § (1) bek.]. A fentieknek megfelelően határozza meg a Pp. elsőfokon eljáró
bíróságként a járásbíróságot, a közigazgatási és munkaügyi bíróságot, valamint a törvényszéket.
A Pp. az elsőfokú eljárásra az 1952-es Pp.-hez hasonlóan változatlanul fenntartja a két elsőfokú bemeneti
szintet, azaz megosztja az elsőfokú ügyeket a járásbíróságok és a törvényszékek között.
A Pp. ugyan az 1952-es Pp.-től eltérően már nem tartalmazza a közigazgatási perekre vonatkozó előírásokat,
mégis szükséges a Pp.-ben megjeleníteni a közigazgatási és munkaügyi bíróságokat mint elsőfokon eljáró
különbíróságokat, mert változatlanul a Pp. különleges eljárásai között szerepelnek a munkaügyi perek,
amelyekben a közigazgatási perek mellett, szintén a közigazgatási és munkaügyi bíróságok járnak el. Azt, hogy
mely perek minősülnek munkaügyi pernek, a Pp. a munkaügyi perekre vonatkozó szabályok között az 508. §-ában
határozza meg.
Elsőfokon két bemeneti szintet határoz meg a Pp., így a két elsőfokú bemeneti szintnek megfelelően szintén két
különböző másodfokú bíróságot kell megjelölnie. A járásbíróság, valamint a járásbírósági szinten elhelyezkedő
közigazgatási és munkaügyi bíróság által elsőfokon elbírált ügyekben a törvényszék jár el másodfokon, míg a
törvényszék által elsőfokon elbírált ügyekben az ítélőtábla dönt másodfokon. A munkaügyi perekben elsőfokon
eljáró közigazgatási és munkaügyi bíróság különbíróság. Bár a másodfokon ítélkező törvényszék nem minősül
különbíróságnak, a Bjt. 30. § (1) bekezdésének szabályozására tekintettel ezen ügyekben kijelölt bírák járnak el,
mivel a rendelkezés szerint a törvényszék bírái esetében a törvényszék elnökének javaslatára az Országos
Bírósági Hivatal elnöke jelöli ki a közigazgatási és munkaügyi perekben eljáró bírákat. Ez a rendelkezés biztosítja,
hogy a munkaügyi perekben másodfokon is „szakbírák” ítélkezzenek.
A Kúria az 1952-es Pp.-hez hasonlóan az ítélőtábla által meghozott fellebbezhető határozatok esetében
másodfokon ítélkezik, és a felülvizsgálati ügyekben is kizárólag a Kúria jár el változatlanul. A Kúria esetében a Bjt.
30. § (3) bekezdése alapján a közigazgatási és munkaügyi perekben eljáró bírák kijelölési jogát a Kúria elnöke
gyakorolja.
A Pp. nem tartja fenn az ún. ugró vagy közvetlen fellebbezés lehetőségét, ami alapján, ha a határozatot
elsőfokon a törvényszék hozta, a jogi képviselővel eljáró felek a határozat ellen benyújtott fellebbezéshez
mellékelt közös kérelemben indítványozhatták - vagyonjogi ügyben csak akkor, ha a fellebbezésben vitatott érték
az ötszázezer forintot meghaladta -, hogy az anyagi jogszabály megsértésére alapított fellebbezést közvetlenül a
Kúria bírálja el [1952-es Pp. 235. § (3) bek.]. A jogintézmény mellőzését indokolta, hogy a gyakorlati tapasztalatok
alapján a felek ritkán éltek ezzel a lehetőséggel, arra is figyelemmel, hogy amennyiben ugró fellebbezést
terjesztettek elő, úgy az e fellebbezés alapján a Kúria által hozott határozat ellen már felülvizsgálatnak nem volt
helye [1952-es Pp. 235. § (4) bek. és 271. § (1) bek. e) pont].
4. A bíróságok összetétele
Pp. 9. §-ához:
A bíróságok összetétele
Mint a bíróságokra vonatkozó több más eljárási szabály esetén, a bíróságok összetételére vonatkozó előírások
alapjai is megtalálhatók a Bszi.-ben. A Bszi. 15. § (1) bekezdése is rögzíti, hogy a bíróság egyesbíróként vagy
tanácsban jár el. Ennek megfelelő szabályokat tartalmaz az 1952-es Pp. is, amelynek előírásain alapvetően a Pp.
sem változtatott. A másodfokon, valamint a felülvizsgálati eljárás során eljáró bíróság összetételére vonatkozó
rendelkezések megegyeznek az 1952-es Pp. rendelkezéseivel, azaz a bíróság három hivatásos bíróból, illetve a
felülvizsgálati eljárásban kivételes esetben öt hivatásos bíróból álló tanácsban jár el.
Az elsőfokú bíróság összetételére vonatkozó főszabály szintén változatlanul az, hogy a bíróság egy hivatásos
bíróból áll, de a Pp. hasonlóan az 1952-es Pp.-hez lehetővé teszi, hogy mind a Pp., mind más törvény ettől eltérően
rendelkezzen. A bíróság összetételének a főszabálytól eltérő meghatározása többféle módon lehetséges: a
jogalkotó dönthet akár úgy, hogy a bíróság egy hivatásos bíróból és két ülnökből álló tanácsban járjon el, akár
úgy, hogy a tanács hivatásos bírákból álljon.
A bíróságok összetételét szabályozó § maga rögzíti azt a lehetőséget, hogy az elsőfokú bíróság állhat egy
hivatásos bíróból mint elnökből és két ülnökből. A munkaügyi per esetében a Pp. az 510. §-ban, a munkaügyi
perek szabályai között tartalmazza azt az előírást, hogy az elsőfokú bíróság ülnökök közreműködésével jár el,
megadva ugyanakkor azt a lehetőséget, hogy ágazati törvény ettől eltérően rendelkezzen.
Maga a Pp. arra is biztosít lehetőséget, hogy három hivatásos bíróból álló tanácsban járjon el a bíróság,
mégpedig a kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos per esetében akkor, ha az a törvényszék hatáskörébe
tartozik. A kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos perek - a társult perek és a közérdekből indított perek -
szabályozása eltérő a hatáskör tekintetében, ezért kodifikációs technikailag a két pertípus esetében a bíróság
összetételére vonatkozó szabály is eltérően került rögzítésre a Pp. 573. § (1) bekezdésében, illetve a Pp. 582. § (1)
bekezdésében. A társult per a tárgyától függően tartozhat járásbíróság vagy törvényszék hatáskörébe is, ezért a
Pp. a társult perek esetében előírja, hogy a három hivatásos bíróból álló tanács elé utalásra csak akkor van
lehetőség, ha a társult per a törvényszék hatáskörébe tartozik. Társult per esetén az egyesbíró a perfelvételt
lezáró végzés meghozataláig, kivételes esetben rendelheti el, hogy a pert három hivatásos bíró tárgyalja, ha azt a
per különös bonyolultsága vagy kiemelt társadalmi jelentősége indokolja. A közérdekből indított per a törvényszék
hatáskörébe tartozik, tehát a háromtagú tanács elé utalás lehetősége valamennyi közérdekből indított per
tekintetében megvan, ha a törvényi feltételek fennállnak. Azok a perek minősülnek közérdekből indított pereknek,
amelyek tekintetében a közérdek védelme érdekében perindításra felhatalmazást adó törvény így rendelkezik,
tehát ezen perek esetében eleve érvényesül, hogy kiemelt társadalmi jelentőségük van. Minderre tekintettel a
közérdekből indított perek esetében az egyesbíró a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig kivételes esetben
akkor rendelheti el, hogy a pert három hivatásos bíró tárgyalja, ha azt a per különös bonyolultsága indokolja.
Pp. 10. §-ához:
A bíróságok tagjainak jogai és kötelezettségei

A Pp. a bíróságok tagjainak jogait és kötelezettségeit az 1952-es Pp.-ben foglaltak szerint szabályozza. Az
egyesbíró megtehet minden intézkedést és meghozhat minden határozatot, amit törvény a bíróság vagy a tanács
elnöke hatáskörébe utal. Ugyanakkor a bíróság tanácsának hatáskörébe utalt ügyben a tanács elnöke csak
tárgyaláson kívül tehet meg minden intézkedést, illetve - az ítéleten kívül - hozhat meg minden határozatot, amit a
törvény a bíróság hatáskörébe utal. A tanács elnöke tárgyaláson csak azokat az intézkedéseket teheti meg, illetve
csak azokat a határozatokat hozhatja meg, amelyeket a törvény kifejezetten az elnök hatáskörébe utal. Ezek pl. a
következők:
- az elnök határozza meg, hogy milyen eljárási cselekmények esetén alkalmaz jegyzőkönyvvezetőt [Pp. 159. § (2)
bek.];
- az elnök határozza meg a tárgyaláson (és tárgyaláson kívül) teljesítendő perbeli cselekményeket, azok
sorrendjét, idejét, és gondoskodik a rend fenntartásáról [Pp. 233. § (1) bek.];
- a tárgyalást az elnök vezeti, az elnök hallgatja meg a feleket és más személyeket [Pp. 233. § (2) bek.];
- az elnök gondoskodik a tárgyalás (és a tárgyaláson kívüli perbeli cselekmények) rendjének fenntartásáról,
méltóságának megőrzéséről [Pp. 234. § (1) bek.];
- ha a bíróság a perben a kiskorú gyermek mint érdekelt meghallgatásáról dönt, a kiskorút az elnök hallgatja
meg [Pp. 473. § (4) bek.];
- a másodfokú tanács elnöke a másodfokú eljárás során végzéssel bármikor megállapíthatja, hogy a
határozatnak fellebbezéssel meg nem támadott része jogerőre emelkedett [Pp. 367. § (4) bek.].
A Pp. a Bszi. 15. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően rögzíti, hogy az ülnöknek az eljárásban a
hivatásos bírákkal azonos jogai és kötelezettségei vannak. Az ülnökök jogállására vonatkozó rendelkezéseket -
hasonlóan a bírák jogállásához - a Bjt. tartalmazza. Az 1952-es Pp. annak rögzítése mellett, hogy az ülnököknek az
ítélkezésben azonos jogai és kötelezettségei vannak a hivatásos bíróval, még azt is rögzíti, hogy ez vonatkozik az
együttalkalmazás tilalmára is. Az együttalkalmazás tilalmára vonatkozó rendelkezéseket a Bjt. 41. §-a rögzíti. E
szerint a bíróság elnökének, elnökhelyettesének, valamint kollégiumvezetőjének és helyettesének,
csoportvezetőjének és helyettesének a hozzátartozója ugyanazon bíróságon, kollégiumban vagy csoportban
bíróként nem működhet. Az együttalkalmazás tilalma alól azonban kivételes esetben a Bjt.-ben foglaltak szerint
felmentés adható. A Pp. az együttalkalmazás tilalmára vonatkozó rendelkezést elhagyja, tekintettel arra, hogy ez
nem eljárásjogi, hanem jogállási kérdés, amiről a jogállási törvénynek kell rendelkeznie, e tekintetben ugyanis
nem indokolt különbséget tenni az ülnökök között a szerint, hogy az ülnök a Pp. hatálya alá tartozó perben, avagy
más eljárásjogi törvény hatálya alá tartozó perben jár-e el.
5. A bírósági titkár és a bírósági ügyintéző
Pp. 11. §-ához:
1. A bírósági titkár
Az Alaptörvény 27. cikk (3) bekezdése ad lehetőséget arra, hogy törvény meghatározzon olyan ügyeket,
amelyekben egyesbíró hatáskörében bírósági titkár is eljárhat. Az Alaptörvény szerint, ha törvény alapján
egyesbíró hatáskörében jár el a bírósági titkár, úgy e tevékenysége során alkalmazni kell rá a 26. cikk (1)
bekezdését, amely a bírói függetlenség elvét fogalmazza meg {Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári
perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online] A 12/A. §-hoz írt magyarázat. In Új Ügyvéd Jogtár. Wolters
Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/12/A}. Az Alaptörvény rendelkezéseinek megfelelő
szabályozást tartalmaz a Bszi. is, amelynek 15. § (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy törvény által
meghatározott ügyben, egyesbíró hatáskörében bírósági titkár is eljárhat, valamint 157. § (3) bekezdése arról,
hogy ebben az esetben az eljárására a 3. §-ban foglaltakat - a bírák és ülnökök függetlenségére vonatkozó
előírásokat - alkalmazni kell.
A bírósági titkárra vonatkozó rendelkezések alapvetően nem változtak az 1952-es Pp.-hez képest. Bírósági titkár
a peres ügyekben az elsőfokú bíróság hatáskörébe tartozó ügyben tárgyaláson kívül járhat el. A paragrafus (2)
bekezdése külön kitér arra, hogy a bírósági titkár jogosult a bizonyítási eljárás megkeresett bíróságként történő
lefolytatására. A bírósági titkár tárgyaláson kívüli eljárása és a bizonyítási eljárás lefolytatása során minden
intézkedést megtehet, amit a törvény a bíróságnak vagy a tanács elnökének a hatáskörébe utal, továbbá az
ideiglenes intézkedésről szóló határozat és az ítélet kivételével minden határozatot meghozhat, amit a törvény a
bíróságnak vagy a tanács elnökének a hatáskörébe utal.
Mint ahogyan az 1952-es Pp. sem tette, a Pp. sem emeli ki a bírósági titkárra vonatkozó rendelkezéseket
tartalmazó §-ában külön a kiküldött bíróként történő eljárást. Azonban tárgyaláson kívüli eljárási cselekményként
a paragrafus (1) bekezdésének rendelkezése és a 281. § erre vonatkozó külön rendelkezése alapján a bírósági
titkár kiküldött bíróként is eljárhat és ennek keretében tárgyaláson kívül bizonyítást vehet fel.
A Pp. nem változtat azon a szabályozási metóduson, hogy számos egyéb törvény, így a nemperes eljárásokról
szóló egyes törvények is külön rendelkezhetnek arról, hogy a bírósági titkár mely intézkedések megtételére,
illetve határozatok meghozatalára jogosult.
2. A bírósági ügyintéző
A Pp. a bírósági ügyintézők eljárási jogosultságára vonatkozóan azonosan rendelkezik az 1952-es Pp.-vel.
Változatlanul külön jogszabály, a bírósági ügyintézők által ellátható egyes feladatokról szóló 56/2008. (III. 26.)
Korm. rendelet (a továbbiakban: bírósági ügyintézőkről szóló Korm. rend.), illetve egyes nemperes eljárások
esetében maga a nemperes eljárást szabályozó törvény határozza meg azokat a feladatokat, amelyeket a bírósági
ügyintéző elláthat.
A bírósági ügyintéző önálló aláírási joggal történő eljárása eltér a bírósági titkár önálló aláírási joggal történő
eljárásától. A bírósági titkár a törvény által meghatározott hatáskörében önállóan jár el, míg a bírósági ügyintéző
önálló aláírási joggal rendelkezve, de a bíró irányítása és felügyelete mellett láthatja el feladatait. A bírósági
ügyintézőkről szóló Korm. rend. 3. §-a alapján a bírósági ügyintéző a peres eljárásokban tárgyaláson kívül, illetve
nemperes eljárásokban járhat el, de a nemperes eljárásban meghallgatást nem tarthat. A bírósági ügyintézőkről
szóló Korm. rend. 4. § (2)-(3) bekezdése szerint a bírósági ügyintéző a bírónak az ügyiratra feljegyzett
utasításának, utasítás módosításának megfelelően jár el, kérheti az utasítás pontosítását vagy az üggyel
kapcsolatban egyéb állásfoglalás adását a bírótól. A Pp. a bírósági titkár és a bírósági ügyintéző esetében a bíró
kizárására vonatkozó rendelkezéseket rendeli alkalmazni az 1952-es Pp.-hez hasonlóan.
6. A bírák és a bíróság kizárása

Pp. 12. §-ához:
A bíró kizárása
Az ítélkezés tárgyilagosságát, pártatlanságát veszélyeztethetik külső körülmények, amelyek ellen a bírói
függetlenségnek az Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdésében és a Bszi.-ben deklarált elve nyújt garanciát {Wopera
Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online] A 13. §-hoz írt
magyarázat. In Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/13}. Az Alaptörvény és a Bszi., valamint a Bjt.
szabályai az igazságszolgáltatás és ezen belül az egyes bírák függetlenségét védve hatnak oda, hogy minden
egyes ügyben külső és belső (akár az igazságszolgáltatáson belüli) befolyástól mentesen járhassanak el a bírák.
Ugyanakkor azt is garantálni kell, hogy az egyébként független bíró ne járhasson el abban az ügyben, amelynek
érdemi elbírálásában bármely ok - akár családi, akár egyéb kapcsolatok, illetve befolyásoló tényezők - miatt
érdekelt. Azokat az okokat, amelyek miatt felmerülhet, hogy a bírótól az ügy tárgyilagos megítélése nem várható,
az eljárásjogi törvényeknek kell meghatározniuk a kizárási szabályok között. A bíró, illetve a bíróság kizárására
vonatkozó szabályozás is tehát az ítélkezés tárgyilagosságát és pártatlanságát biztosítja. A kizárási szabályok
jelentőségét jelzi az is, hogy a Pp. - az 1952-es Pp.-hez hasonlóan - abszolút hatályon kívül helyezési oknak tekinti,
ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben törvény értelmében kizáró ok áll fenn [Pp. 380. §
b) pont].
A Pp. az 1952-es Pp. szabályozásából indul ki és azt alapvetően fenntartja, néhány olyan változtatás beépítése
mellett, amelyet a Pp. egyéb területekre vonatkozó új szabályozása indokol.
A Pp. mellőzi a külön eljárásjogi hozzátartozói fogalom meghatározását. Az értelmező rendelkezések között
került rögzítésre, hogy hozzátartozónak a Pp. is a Ptk. szerinti hozzátartozót tekinti. Ezt a változtatást indokolta,
hogy a Ptk. és az 1952-es Pp. hozzátartozó fogalma közötti egyetlen különbség az volt, hogy az 1952-es Pp. a
jegyest is a hozzátartozók között sorolta fel, amelyet már a Pp. elhagy. Ahogyan azt az Indokolás is jelzi, a jegyesi
viszonyt mint hozzátartozói jogviszonyt sem a Ptk., sem más jogszabály nem rögzíti, így nincs olyan indok, ami
miatt az eljárásjogban ezt a hozzátartozói formát fenn kellene tartani. Ez nem jelenti ugyanakkor azt, hogy ha a
bírónak jegyese a fél, a féllel együtt jogosított vagy kötelezett személy, vagy az, aki a per tárgyát egészen vagy
részben a maga részére követeli, vagy akinek a jogaira, illetve kötelezettségeire a per eredménye kihatással lehet,
akkor - a konkrét ügyben megvizsgálva a kérdést - ez ne alapozhatná meg a bíró kizárását arra tekintettel, hogy
tőle az ügy tárgyilagos megítélése egyéb okból nem várható, azaz vele szemben relatív kizárási ok áll fenn.
A Pp. nem tartja fenn az 1952-es Pp. azon szabályát sem, amely szerint a volt házastársi kapcsolat megalapozza
a kizárást. A volt házastársak között ugyanis generálisan már nem áll fenn olyan érdekközösség, ami miatt a
törvény erejénél fogva ki kellene zárni a bírót az ügy elbírálásából. Ugyanakkor - ugyanúgy mint a jegyes esetében
- elmondható, hogy egyes ügyekben természetesen külön mérlegelés tárgyává tehető, hogy a volt házastársi
kapcsolat az adott ügyben nem okoz-e egyéb okból elfogultságot.
A tanúk és a szakértők esetében fennálló kizárási ok szabályozása részben érdemi változást nem generálva,
szövegegyszerűsítési okokból, részben érdemi okokból módosult. Kizárólag a szöveg egyszerűsítését szolgálja az a
változás, hogy a kizárási okok közül elhagyásra került az a kitétel, amely szerint külön kizárási okot jelentett, ha a
perben tanúként vagy szakértőként kihallgattak valakit. A rendelkezés mellőzésének oka, hogy már az is kizárási
oknak minősül, ha valakinek a kihallgatását - a Pp. új szóhasználatával: meghallgatását - a bíróság elrendelte,
illetve ha valakit szakértőként kirendelt, így nem jelent külön személyi kört a kizárás szempontjából az a csoport,
akit tanúként vagy szakértőként kihallgattak, illetve az új terminológia szerint meghallgattak. Érdemi változást
jelent ugyanakkor az az új szabály, amely szerint kizárási okot jelent, ha valaki a perrel összefüggő szakvéleményt
adott. Ez az új kizárási ok azért szükséges, mert a Pp.-nek a szakértőkre vonatkozó új szabályozása lehetővé teszi
a magánszakértő alkalmazását a perben. Erre nem a bíróság kirendelése alapján kerül sor, hanem a Pp. 302. §-a
szerint akkor, ha a fél a megbízása alapján eljáró szakértő által készített szakvélemény benyújtását indítványozza,
és a bíróság ennek az indítványnak helyt ad. Ugyancsak lehetőség nyílik arra az új szabályozás alapján, hogy a Pp.
306. §-a alapján a fél a más eljárásban kirendelt szakértőnek a szakkérdés tárgyában készített szakvéleménye
felhasználását indítványozza.
Az elmúlt időszak kiemelt törekvése a közvetítői eljárások minél szélesebb körben való megismertetése. 2012.
július 24-én léptek hatályba a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény (a továbbiakban: Közv. tv.)
azon rendelkezései, amelyek alapján lehetővé vált a bírósági közvetítés is. A bírósági közvetítés esetén erre
feljogosított bírósági titkárok, bírák látják el a közvetítő feladatait. Ugyan a Közv. tv. 38/B. § (5) bekezdése
tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést, hogy ugyanazon közvetítői eljárással érintett peres vagy nemperes
bírósági eljárásban mint bíró nem vehet részt a közvetítői eljárást lefolytató személy, mégis szükségessé vált,
hogy a kizárási szabály magában a Pp.-ben is megjelenjen. Ezt indokolja a bírósági közvetítés szerepének
erősödése, valamint az is, hogy nemcsak a bírósági közvetítőként eljáró személy, hanem az egyéb közvetítői
eljárás során eljáró közvetítő esetében is indokolt kimondani, hogy bíróként nem járhat el. A közvetítő kizárását
indokolja - mint ahogyan azt az Indokolás is rögzíti -, hogy a közvetítői eljárásban a közvetítő olyan
információkhoz juthat, amelyeket a felek a perben nem kívánnak felhasználni; a közvetítői eljárásban kiemelt
szerepet játszó titoktartási elv sérülne e kizárási szabály hiányában.
Pp. 13. §-ához:
A bíró kizárása a perorvoslati eljárásokból

A Pp. a perorvoslati eljárások során eljáró bírák esetében a Pp. 12. §-ában foglaltakon felül alkalmazandó
kizárási szabályokat egységesíti. Az 1952-es Pp. szerint, míg a per másodfokú elintézéséből ki van zárva, aki a per
elsőfokú elintézésében részt vett, addig a perújítás, illetve felülvizsgálati kérelem elintézéséből csak az a bíró
kizárt, aki a jogerős határozat meghozatalában részt vett. A Pp. megszünteti ezt az indokolatlan különbséget,
hiszen a perújítás és a felülvizsgálat esetében is igaz, hogy az egyes részcselekmények is kihatnak az érdemi
döntésre, így ezekben a perorvoslati eljárásokban is előírja a Pp., hogy kizárt az elintézésből az, aki a határozat
meghozatalát megelőző eljárásban részt vett.
A Pp. a másodfokú eljárás és a felülvizsgálati kérelem elbírálása iránti eljárás esetében mellőzi a kizárási okok
közül azt az előírást, amely szerint az elbírálásból ki van zárva az a bíró is, aki az eljárás elhúzódása miatti kifogás
elbírálásában részt vett. A változtatást indokolja, hogy a Pp. 158. § (4) bekezdése alapján a kifogást elbíráló
bíróság az eljáró bíróságot meghatározott eljárási cselekmény lefolytatására nem utasíthatja. A kifogást elbíráló
bíróság az eljáró bíróságot az eljárás észszerű időn belül történő befejezése érdekében arra utasíthatja csupán,
hogy az ügy továbbviteléhez szükséges intézkedést tegye meg, illetve az adott ügyben leghatékonyabb intézkedést
foganatosítsa. A kifogást elbíráló bíróság tehát az ügy érdemét befolyásoló intézkedést nem tehet, ezért a kifogás
elbírálásában való részvétel a jogorvoslati eljárásban a pártatlanság sérelmével nem jár, ahogyan erre az
Indokolás is utal.
Az 1952-es Pp. tartalmazza azt az előírást, amely szerint a másodfokú bíróság által elrendelt bizonyítást
lehetőleg olyan bíró folytassa le, aki az első fokú ítélet meghozatalában nem vett részt. Tekintettel arra, hogy már
az 1952-es Pp. is ezt az előírás nem kizárási okként, hanem egyfajta ajánlásként tartalmazza {Wopera Zsuzsa
(szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online] A 21. §-hoz írt magyarázat.
In Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/21}, a Pp. mellőzi ezt a rendelkezést.
Pp. 14. §-ához:
A bíróság kizárása
Az 1952-es Pp. magának a járásbíróságnak, a közigazgatási és munkaügyi bíróságnak, a törvényszéknek és az
ítélőtáblának a kizárásáról csak arra az esetre tartalmazott rendelkezést, ha a bíróság vezetőjével szemben álltak
fenn meghatározott kizárási okok. A Pp. ezt a rendelkezést átveszi, ugyanakkor azzal pontosítja az előírást, hogy a
kizárási ok a bírósággal szemben nemcsak akkor áll fenn, ha az elnök, hanem akkor is, ha az elnökhelyettes van
kizárva a per elbírálásából a Pp. alapján. Ez a pontosítás azért indokolt, mert a Bszi. 123. § (1) bekezdése alapján
az elnökhelyettes a bíróság elnökét akadályoztatása esetén teljes jogkörrel helyettesíti.
A Pp. az 1952-es Pp. szabályozását azonban kiegészíti, mivel a gyakorlatban problémaként jelentkezett, hogy mi
a teendő abban az esetben, ha az adott ügyben maga a bíróság a peres fél. A bíróságok ez esetben a kizárás
okaként hivatkoztak egyrészt arra, hogy a bíróság vezetőjével szemben áll fenn kizárási ok, mivel a perben fél,
más esetekben viszont arra tekintettel került kizárásra az adott bíróság, hogy az ügy tárgyilagos megítélése a
bíróságtól egyéb okból nem várható. Valójában egyik megoldás sem volt egyértelműen jó, hiszen az ügyben nem a
bíróság vezetője volt a fél, míg az egyéb okból való elfogultságra hivatkozás azért nem adott ideális megoldást,
mert relatív, mérlegelésen alapuló kizárási okot jelent. Nyilvánvaló, hogy egy bíróság nem járhat el a saját
ügyében, ezért a Pp. a bíróság vezetőjére tekintettel fennálló kizáró ok mellett abszolút kizárási okként
rendelkezik arról az esetről is, amikor maga a bíróság a fél, illetve az érdekelt az ügyben. A Pp. rögzíti, hogy a
perben az a járásbíróság, közigazgatási és munkaügyi bíróság, törvényszék, illetve ítélőtábla sem járhat el, amely
a perben fél, a féllel együtt jogosított vagy kötelezett, továbbá az sem, amelynek jogaira, illetve kötelezettségeire
a per eredménye kihatással lehet.
Ez az új szabály ugyanakkor szükségessé teszi azt is, hogy a jogalkotó meghatározza azokat az eseteket is,
amelyek önmagukban a bírósággal szembeni kizárási okként nem vehetők figyelembe. Ezt indokolja, hogy az új
szabállyal kapcsolatban a lehető legkevesebb bizonytalanság merüljön fel a joggyakorlatban, illetve hogy az új
szabály alkalmazása az indokolatlan kizárási kérelmek előterjesztése miatt ne vezethessen az eljárások
elhúzódásához.
A bírósággal szemben kizárási ok fennállását önmagában nem alapozza meg, hogy a fél és az eljáró bíróság
között más eljárás van folyamatban. Az a körülmény tehát, hogy egy személy és egy adott törvényszék között per
van folyamatban pl. bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt, kizárólag e per tekintetében alapozza meg a
törvényszék kizárását, de nem alapozza meg az ugyanezen személy és egy másik fél közötti perben a törvényszék
kizárását.
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy gyakran minden alapot nélkülözően a felperes perbe vonja az
ügyében eljáró bíróságot, azért, hogy a már peres félnek minősülő bírósággal szemben kizárási kérelem
kerülhessen előterjesztésre. Ezt a visszaélészszerű joggyakorlást kívánja megakadályozni a Pp. azzal, hogy
kimondja, ugyancsak nem jelent önmagában az kizárási okot a bírósággal szemben, ha a pert elbíráló bíróságot
perbe vonja a felperes, de a keresetkiterjesztés iránti kérelem visszautasításának van helye. A Pp. 54. § (2)
bekezdése alapján a perbevonás iránti kérelmet a bíróság visszautasítja, ha a személyváltozás törvény által meg
nem engedett pertársaságot eredményezne, ha a személyváltozás bejelentése elkésett, vagy ha a személyváltozást
kezdeményező személy - bírósági felhívás ellenére - nem terjeszt elő a keresetlevélre vonatkozó szabályoknak
megfelelő, a személyváltozással összefüggő keresetet.
A Ptk. 2:51. § (3) bekezdése szerint, ha bírósági jogkörben eljáró személy sért személyiségi jogot, a szankciókat
a bírósággal szemben kell érvényesíteni, továbbá a Ptk. 6:549. § (1) bekezdése alapján a bírósági jogkörben
okozott kárért való felelősség körében a kárigényt a bírósággal szemben kell érvényesíteni. A Ptk.
rendelkezéseivel összhangban a Pp. 176. § (1) bek. h) pontja kimondja, hogy a bíróság - hiánypótlási felhívás
kiadását mellőzve - a keresetlevelet visszautasítja, ha a pert jogszabály alapján a munkáltató helytállási
kötelezettségébe tartozó személyiségi jogot sértő tevékenység, illetve károkozás miatt a közigazgatási, bírósági
vagy ügyészségi jogkörében eljáró személy ellen indították. Ha a Ptk. és a Pp. rendelkezései ellenére a pert nem a
bíróság, hanem a bírósági jogkörben eljáró személy ellen indították, és ebben a perben terjesztenek elő kizárás
iránti kérelmet a bírósággal szemben, úgy önmagában az sem alapozza meg a bíróság kizárását, hogy a bírósági
jogkörben eljáró személy azon a bíróságon járt el, ahol a bírósági jogkörben eljáró személy ellen a pert
megindították. Ha például a Fővárosi Törvényszéken pert indítanak akár a Fővárosi Törvényszék bírájával
szemben, akár a Fővárosi Törvényszék szervezeti keretei közé tartozó valamely kerületi bíróság bírájával szemben
bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt, ez egyik esetben sem alapozza meg önmagában a kizárási ok
fennállását. E szabály szintén az eljárás elhúzódása ellen hat.
A Pp. a bírósági gyakorlatot (BDT2015. 3262.) beemelve a törvénybe, egyértelművé teszi, hogy ha a jogi
személyiséggel rendelkező bírósággal szemben áll fenn kizárási ok, az a kizárási ok vonatkozik arra a bíróságra is,
amelynek bírái felett a munkáltató jogkört a perben érintett bíróság elnöke gyakorolja. Ez a szabály a
járásbíróságokra, valamint a közigazgatási és munkaügyi bíróságokra vonatkozik, arra az esetre, ha a kizárási ok
azon törvényszék vonatkozásában áll fenn, amelynek szervezeti keretei közé tartoznak az adott járásbíróságok,
valamint a közigazgatási és munkaügyi bíróságok, tekintettel arra, hogy a Bszi. 18. § (3) bekezdése alapján a
járásbíróság, illetve a Bszi. 19. § (3) bekezdése alapján a közigazgatási és munkaügyi bíróság nem jogi személy, és
a Bjt. 99. § (1) bek. d) pontja alapján a munkáltatói jogkört a járásbírósági, valamint a közigazgatási és munkaügyi
bírósági bíró esetében is a törvényszék elnöke gyakorolja.
Pp. 15. §-ához:
A kizárási kérelem bejelentése

A szabályozás változatlan abban a tekintetben, hogy a kizárási okot a bíró köteles bejelenteni a bíróság
elnökének, illetve a kizárási okot a fél is bejelentheti. A rendelkezések azonban annyiban pontosításra kerültek,
hogy a bírónak meg kell jelölnie a kizárási okot, sőt amennyiben relatív kizárási okra hivatkozik, akkor
nyilatkozatát írásban indokolnia kell. Ennek az írásbeli indokolási kötelezettségnek kettős szerepe van: egyrészt,
mivel a relatív kizárási ok esetén a döntés mérlegelésen alapul, elősegíti a megalapozott döntés meghozatalát;
másrészt, mivel nemcsak az tekintendő kötelezettségszegésnek, ha a bíró nem jelenti be a kizárási okot vagy azt
késedelmesen jelenti be, hanem az is, ha alaptalanul jelent be elfogultságot, segíti annak megítélését, hogy
történt-e kötelezettségszegés a bíró részéről. Bár változatlanul kötelezettségszegés tehát az, ha a bíró nem, vagy
késedelmesen jelenti be a vele szemben fennálló kizárási okot, az erre vonatkozó szabály a Pp.-ből elhagyásra
került, mivel a bíró fegyelmi és anyagi felelőssége jogállási kérdés, amit a Bjt. szabályoz.
A Pp. pontosítja a fél kizárási kérelmének előterjesztésére vonatkozó határidőt, és rögzíti, hogy az eljárás
bármely szakaszában, azaz első- és másodfokon is, az adott szakaszban meghozott, eljárást befejező határozat
meghozataláig terjeszthető az elő. Tehát az elsőfokú ítélet meghozatala után már az elsőfokú bíróval szemben - pl.
a fellebbezésben - nem terjeszthető elő kizárási kérelem. A relatív kizárási ok bejelentésére vonatkozó
korlátozásokat az 1952-es Pp.-ben foglaltak szerint tartja fenn a Pp.
Pp. 16-17. §-ához:
A kizárási kérelem elintézése igazgatási ügykörben, illetve bírósági hatáskörben

Az 1952-es Pp.-hez hasonlóan a kizárási kérelem elintézésének két módja van. Igazgatási ügykörben
határozathozatal nélkül a bíróság elnöke intézkedik más bíró vagy tanács kijelölése iránt, ha a kizárási okot a bíró
jelentette be, vagy ha a fél által hivatkozott kizárási ok fennállását elismeri. Az 1952-es Pp. lehetővé tette, hogy
akkor is más bíró vagy tanács kijelölésére kerüljön sor, ha ugyan a bíró úgy nyilatkozott, hogy a kizárási ok vele
szemben nem áll fenn, de ennek ellenére a saját mellőzéséhez hozzájárult. Az ilyen nyilatkozat megtételére
leginkább a félnek a relatív kizárási okra történő hivatkozása esetén került sor. Ennek a szabálynak az
alkalmazása miatt előfordulhatott, hogy úgy került kijelölésre másik bíró az ügyben, hogy közben nem állt fenn
kizárási ok a bíróval szemben. A Pp. tiszta helyzetet teremt, és egyértelművé teszi, hogy igazgatási ügykörben
csak akkor jelölhető ki másik bíró vagy tanács, ha a bíróval szemben ennek elismerése alapján valóban fennáll a
kizárási ok.
Ha a fél bejelentésére a bíró úgy nyilatkozik, hogy nem áll fenn vele szemben a kizárási ok, úgy a kizárásról
bírósági hatáskörben tárgyaláson kívül végzéssel kell határozni. A Pp. egyértelművé teszi, hogy mikor bírálja el a
kérelmet tanács és mikor egyesbíró, abban azonban nem változik a szabályozás, hogy a kizárási kérelemmel
érintett bíró, illetve tanács bíróságán azonos szinten eljáró bíró, illetve tanács a kérelem elbírálója, és abban sem,
hogy ki az elbíráló akkor, ha magát a bíróságot érinti a kizárási ok, illetve ha a bíróság minden bíróját érinti a
kizárási ok.
Nem változik a szabályozás a kizárási kérelmet elbíráló végzéssel szembeni jogorvoslati jog tekintetében sem. A
kérelmet elutasító végzés ellen abban a fellebbezésben lehet panaszt tenni, amelyet az eljárást befejező
határozattal szemben terjesztenek elő, míg a kizárást kimondó végzéssel szemben nincs helye fellebbezésnek. A
kizárást kimondó végzés esetében azonban a végzések elleni fellebbezésre vonatkozó szabályozási metódus
változása miatt ez a kizárás elbírálására vonatkozó rendelkezések között nem kerül kimondásra, a Pp. 365. § (2)
bek. b) pontja ugyanis akként rendelkezik, hogy az elsőfokú bíróság végzése ellen akkor van helye fellebbezésnek,
ha e törvény megengedi.
Pp. 17. §-ához:
A kapcsolódó magyarázat a 16. §-hoz fűzött szövegben található.
Pp. 18. §-ához:
A kizárás egyéb szabályai

A kizárási kérelemmel érintett bíró eljárására, valamint a soron kívüli eljárásra vonatkozó előírás nem változott
az 1952-es Pp.-hez képest, továbbá a jegyzőkönyvvezető tekintetében is fenntartásra került az utaló szabály.
Az elmúlt időszak gyakorlati tapasztalatai azt mutatják, hogy a felek előszeretettel élnek a kizárási kérelem
előterjesztésének lehetőségével, ami késleltetheti az érdemi határozat meghozatalát, így az eljárások
elhúzódásához vezethet. Erre figyelemmel a Pp. már nemcsak mérlegelési jogkörbe tartozó lehetőségként rögzíti
a bírságolást, hanem kötelezően előírja arra az esetre, ha a fél ugyanabban a perben, ugyanazon bíró ellen
ismételten alaptalan bejelentést tesz.
Pp. 19. §-ához:

Kizárás fizetési meghagyásos eljárással összefüggésben indult perben

A szabályozás nem, ugyanakkor a szabályozás elhelyezése változott. Az 1952-es Pp. a különleges eljárások
között, a negyedik részben szabályozta a bíróság fizetési meghagyásos eljárással összefüggő feladatait, és itt
került rögzítésre a speciális kizárási ok. A Pp. a fizetési meghagyásos eljárást követő pert nem különleges
eljárásként szabályozza, ezért a fizetési meghagyásos eljárást követő perben szükséges speciális rendelkezések az
adott témakörnél (pl. elsőfokú eljárás, perújítás) kerültek elhelyezésre. Ennek megfelelően a szükséges különleges
kizárási szabályokat a Pp. a kizárásra vonatkozó előírások között tartalmazza.
IV. FEJEZET
BÍRÓSÁGI HATÁSKÖR ÉS ILLETÉKESSÉG
7. Hatáskör
Pp. 20. §-ához:
1. A törvényszék általános hatásköre

A hatáskör tágabb értelemben a magyarországi bíróságok és más jogalkalmazó szervek (közigazgatási
hatóságok, választottbíróságok, közjegyzők) közötti, a továbbiakban használt szűkebb értelemben az egyes
bírósági szintek közötti - vertikális - ügyelosztást jelenti. A Pp. a négyszintű hazai bírósági szervezet fenntartása
és fejlesztése mellett foglalt állást, ebből következően továbbra is alapul veszi a rendes bírósági
szervezetrendszerben a kettős - járásbírósági és törvényszéki - elsőfokú bemeneti fórumrendszert, azzal a
változatlan elvi megközelítéssel, hogy az egyszerűbb megítélésű, tömegesen előforduló, jogi képviselő
közreműködését nem feltétlenül igénylő jogvitát a jogkereső felek lakóhelyéhez általában közelebbi járásbíróság,
míg a bonyolultabb, speciális ismereteket és jellemzően jogi képviseletet igénylő ügyeket a törvényszék bírálja el,
így biztosítva a bírói életpályán szerzett kiemelkedő tapasztalat, jelentős gyakorlat hasznosítását. A jogtörténeti
hagyományokhoz illeszkedően azonban felcserélődik a főszabály és a kivétel viszonya: az általános hatáskörű
elsőfokú bíróság a törvényszék, és a járásbíróság kivételesen elsőfokon azokban az ügyekben jár el, amelyeket a
törvény kifejezetten felsorol. A törvényszék általános hatáskörű bíróságként meghatározását indokolta, hogy a Pp.
az egységes professzionális peres eljárási rendet a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyekre modellezi, és ehhez
képest kivételként szabályozza a járásbírósági eljárási rendet. Mellette szól továbbá az, hogy a jogi személyiséggel
rendelkező törvényszékeken működnek a szakmai irányítást ellátó kollégiumok, de elvi indok az is, hogy a tiszta
fellebbezési bírósági funkciót betöltő ítélőtáblákhoz általános hatáskörű elsőfokú bíróságként a törvényszékek
illesztendők. Az általános elsőfokú hatáskörrel rendelkező bírósági szintet a kódex úgy határozza meg, hogy
kifejezetten kimondja: a törvényszék hatáskörébe tartoznak mindazok a perek, amelyek elbírálását törvény nem
utalja a járásbíróság - vagy kivételes szabály szerint a közigazgatási és munkaügyi bíróság - hatáskörébe. Ennek
megfelelően a korábbinál lényegesen átláthatóbb, egyszerűbb szabályokból derül ki a járásbíróság, illetve a
közigazgatási és munkaügyi bíróság kivételes hatásköre. Mivel az új polgári perrendtartás megváltoztatta a
főszabály és kivétel viszonyát, ezért meg kell határozni azokat a perjogi kódexben nem szereplő speciális pereket,
amelyekben elsőfokon a járásbíróság jár el, mivel ilyen külön szabály hiányában az általános perjogi
rendelkezések közé nem sorolható per az általános hatáskörű törvényszék hatáskörébe tartozik. A korábbi
szabályozási rendből következően jelenleg a külön jogszabályi rendelkezések a törvényszéki (különös) hatásköri
szabályokat rendezik. Így pl. a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi
LVII. törvény 88. § (3) bekezdése a tisztességtelen verseny tilalmába ütköző magatartások miatti perre; a
választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény 47. § (2) bekezdése szerint a választottbírósági ítélet
érvénytelenítése iránti perre; a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 34. § (2)-(8) bekezdései alapján
a békéltető testület tanácsának kötelezést tartalmazó határozata, valamint ajánlása hatályon kívül helyezésére
irányuló perre; a tervező- és szakértő mérnökök, valamint építészek szakmai kamaráiról szóló 1996. évi LVIII.
törvény 26. § (4) bekezdése az országos kamarának a kamarába való felvételi kérelmet elutasító határozatát
megtámadó kereset alapján indult perre; az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló
2011. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Info. tv.) 22. §-a, 28. § (1) bekezdése, 31. § (5) bekezdése alapján a
személyes adatok kezelésének megsértése, az adatkezelés szabálytalansága miatt az érintett által a jogainak
megsértése esetén az adatkezelő ellen indított ügyre, valamint az országos illetékességű közfeladatot ellátó szerv
ellen a közérdekű adat megismerése iránti igény elutasítása esetén kezdeményezhető perre a törvényszék
hatáskörét állapítja meg. Az új hatásköri szabályok kialakítása során figyelemmel kell lenni a vagyonjogi per új
fogalmából eredő különleges elhatárolásra, ezért az előzőekben felsorolt perekben a törvényszék hatáskörébe
utalás fenntartása továbbra is indokolt.
2. A közigazgatási és munkaügyi bíróság hatásköre

A közigazgatási és munkaügyi bíróságok hatáskörükbe tartoznak a polgári perrendtartásban szabályozott perek

közül a munkaügyi perek. A munkaügyi per fogalmi körét a Pp. 508. § (1)-(4) bekezdései határozzák meg, mely
szerint a polgári perrendtartás alkalmazásában munkaügyi pernek minősül a munka törvénykönyvéről szóló 2012.
évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) alapján létesített, a közalkalmazotti, a törvényben foglalt kivételekkel a
szolgálati, a közfoglalkoztatási, a sporttörvény alapján kötött munkaszerződéses, a szakképzés során kötött
tanulószerződésből eredő, a nemzeti felsőoktatási törvény szerinti hallgatói munkaszerződésből eredő, a szociális
szövetkezettel és foglalkoztatási szövetkezettel létesített tagi munkavégzési jogviszonyból eredő, valamint az Mt.
285. § (1) bekezdése szerinti további munkajogi igény érvényesítésével kapcsolatos per azzal, hogy külön törvény
is előírhatja a munkaügyi perre vonatkozó szabályok alkalmazását. A polgári és a munkaügyi perek korábban csak
a bírói gyakorlatban kialakult fontos elhatárolását is tartalmazza a perrendtartás azzal, hogy ha az előző
esetekben a peres felek bármelyikének személye engedményezés, tartozásátvállalás, munkáltatói jogutódlás,
illetve a munkáltató személyében bekövetkező változás alapján módosul, a per változatlanul munkaügyi pernek, és
nem polgári pernek minősül.
A Kp. a közigazgatási bírói utat rendeli a közigazgatási jogvitákra, ezenkívül azon közjogi jogvitákra, amelynek
elbírálását törvény a közigazgatási ügyben eljáró bíróság hatáskörébe utalja, valamint a helyi önkormányzat
jogalkotási kötelezettségének elmulasztása miatti eljárásra. A rugalmas szabályok értelmezése, így a
közigazgatási jogvita elhatárolása a jövőben a bírói gyakorlat egyik fontos feladata lesz. Az előző rendelkezések a
munkaügyi perek köréből a közigazgatási perekre utalják nem csupán a közszolgálati jogvitákat, hanem a
korábbiakban odasorolt, a munkaügyi és munkavédelmi ellenőrzés keretében hozott közigazgatási határozat, az
ágazati párbeszédbizottság létrejöttével kapcsolatos, az abban való részvétel, illetve a gyakorolt jogosultságok
tárgyában hozott határozat, a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló törvény alapján
az állami foglalkoztatási szerv által hozott közigazgatási határozat, valamint a társadalombiztosítási határozat
bírósági felülvizsgálatát is azzal, hogy ezekben az ügyekben korábban is a közigazgatási perek szabályait kellett
alkalmazni, függetlenül attól, hogy azok munkaügyi pereknek minősültek.
3. A járásbíróság hatáskörébe tartozó ügyek

3.1. Harmincmillió forint pertárgyértéket meg nem haladó vagy meg nem határozható értékű
vagyonjogi perek
A törvényszék általános hatáskörű bíróságként meghatározása a szervezeti, személyi feltételek
figyelembevételével nem eredményezi az ügyeknek a jogkereső felekhez minél közelebbi telepítése igényéből
származó elvárható ügyelosztási arány megváltoztatását: a bevezetett új hatásköri szabályozás a polgári perek
nagy részét továbbra is a járásbíróságok hatáskörében tartja. Ezt az eredményt a vagyonjogi perek új, nem
csupán a pertárgyérték meghatározhatóságát, hanem a bíróság elé vitt jogviszony jellegét is tartalmazó
meghatározása biztosítja.
A jogszabályi rendelkezés hiányában a vagyonjogi per fogalmát a jogfejlesztő bírói gyakorlat kizárólag
eljárásjogi szempontok alapján alakította ki, és azokat a pereket sorolta ide - függetlenül a jogviszony anyagi jogi
sajátosságaitól -, amelyekben az érvényesített követelés értéke összegszerűen kifejezhető, tehát a pertárgyérték
meghatározható volt (1/2009. Polgári jogegység határozat). Ennek megfelelően azok a vagyoni viszonyokat érintő
jogviták, ahol a kereseti kérelem sajátosságai folytán a per tárgyának értéke nem volt meghatározható - így
birtokháborítás megszüntetése, okirat kiadása, egyes esetekben szerződés részleges érvénytelensége - nem voltak
vagyonjogi pereknek tekinthetők. A vagyonjogi per változatlan értelmezése mellett az új szabályozási rendszerből
következően így számos, előre nem látható mennyiségben érkező, meg nem határozható pertárgyértékű ügy a
törvényszék hatáskörébe kerülne, amely nyilvánvalóan nem támogatható következmény lenne. Ezen kívánt a
jogalkotó változtatni azzal, hogy a vagyonjogi per fogalmát kiterjesztette, és a továbbiakban nem csupán
eljárásjogi, hanem anyagi jogi szempontokat is figyelembe vett. Az értelmező rendelkezések között a Pp. 7. § 18.
pontja azt a definíciót vezette be, mely szerint vagyonjogi per az a per, amelyben az érvényesített igény a fél
vagyoni jogain alapul, vagy értéke pénzösszegben kifejezhető.
A legfőbb elhatároló szempont változatlanul - az eltérő általános hatáskörű bíróság miatt fordított
szabályozással - a vagyonjogi perek pertárgyértékén alapul. A korábbi elhatárolás szerint - kivéve, ha az ügy
bonyolultsága, specialitása folytán a jogalkotó a vagyonjogi pert a pertárgyértéktől függetlenül kívánta a
törvényszék hatáskörébe utalni - azok a vagyonjogi perek tartoztak a kivételes hatáskörrel rendelkező törvényszék
hatáskörébe, amelyek tárgyának értéke a harmincmillió forintot meghaladta. Nem volt szükséges rendelkezni az
1952-es Pp. konstrukciója szerint a nem meghatározható pertárgyértékű ügyek hatásköri szabályairól, lévén a
vagyonjogi pert a bírói gyakorlat csak a pertárgyérték meghatározhatósága szerint értelmezte, és speciális
szabály hiányában valamennyi - egyébként a törvényszék hatáskörébe nem utalt - nem vagyonjogi per a
járásbíróság hatáskörében maradt.
Az új szabályozás úgy rendelkezik, hogy a járásbíróság hatáskörébe tartoznak azok a vagyonjogi perek, amelyek
tárgyának értéke a harmincmillió forintot nem haladja meg, vagy amelyekben a vagyoni jogon alapuló igény
értéke nem meghatározható. Mindebből következően továbbra is csak azok a vagyonjogi perek maradnak a
törvényszék hatáskörében, amelyek tárgyának értéke meghaladja a harmincmillió forintot, a nem meghatározható
értékű, de vagyoni jogon alapuló igény tárgyában indult perek viszont a járásbíróság hatáskörébe kerülnek.
A vagyonjogi per fogalmának törvényi meghatározása folytán szükségtelen a hatásköri szabályok között külön
megemlíteni azt, hogy a megállapításra irányuló perek pertárgyértéktől függően melyik szintű bíróság
hatáskörébe tartoznak, mert egyértelműen következik a perjogi hatásköri rendszer előírásaiból, hogy azok a
megállapításra irányuló perek tartoznak a járásbíróság hatáskörébe, amelyek esetében a per tárgyának értéke -
ha a marasztalás kérhető lenne - a harmincmillió forintot nem haladná meg, vagy amelyekben a vagyoni jogon
alapuló igény értéke nem lenne meghatározható.
A vagyonjogi hatásköri elhatárolást megalapozza egyrészt az, hogy általában az érvényesített magasabb összeg
az ügy nagyobb bonyolultságát, jelentősebb vagyoni érdeksérelmet, ezáltal jogi képviselet igénybevételének
nagyobb indokoltságát eredményezi, ugyanakkor a jogalkotó az elhatároló pertárgyérték változtatásával
befolyásolni tudja az ügyek érkezésének esetleges nem kívánt aránytalanságát. Nem zárható ki ezért a jövőben,
hogy amennyiben a polgári ügyek érkezése akár a járásbíróság, akár a törvényszék jelentősen aránytalanabb
leterhelését eredményezi, úgy a járásbíróság a vagyonjogi perekben kivételes hatáskörét megalapozó
értékhatárnak a megváltoztatására kerülhet sor.
3.2. Személyi állapotot érintő perek

A törvényszék általános elsőfokú hatásköre alóli kivételként a harmincmillió forintot meg nem haladó vagy meg
nem határozható pertárgyértékű vagyonjogi perek járásbírósági hatáskörbe utalásán túl a törvény további két
pert sorol a tárgyalt jogviszonytól és a per tárgyának esetleges értékétől függetlenül a járásbíróság hatáskörébe.
Ide tartozik valamennyi, a Pp. XXXI. Fejezetében szabályozott, a Pp. 429. §-ban definiált személyi állapotot érintő
per, mely alatt a gondnoksági pereket, a házassági pereket, a származási pereket, a szülői felügyelettel
kapcsolatos pereket és az örökbefogadás felbontásával kapcsolatos pereket kell érteni. Nem tartoznak ebbe a
körbe a kiskorú gyermek tartása iránt indított perek, hiszen a különleges eljárások szabályai között azokat a
jogalkotó nem sorolja a személyi állapotot érintő perek közé. Mivel a személyi állapotot érintő perek kivétel nélkül
nem vagyonjogi perek, ezért a kivételes szabály hiányában a törvényszék hatáskörébe tartoznának, azonban azok
átlagosnál jelentősebb száma és a történeti hagyományok indokolják a járásbírósági hatáskört.
3.3. Végrehajtási perek
A kivétel nélkül vagyonjogi pereknek minősülő végrehajtási perek - a korábbi szabályozással egyezően - a per
tárgyának értékétől függetlenül feltétlenül járásbírósági hatáskörbe tartoznak. Végrehajtási pernek minősül a Pp.
526. §-a értelmében a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított per, a végrehajtási igényper, a
foglalás tűrése iránt indított per, a követelés behajtása iránt indított per és a végrehajtási eljárásba történő
bekapcsolódás engedélyezése iránt indított per. Mivel a per tárgyát a kereset és viszontkereset jelöli ki,
értelemszerűen nem tartoznak ide azok a perek, amelyek tárgyában végrehajtás van folyamatban, a végrehajtás
tárgyául szolgáló követelés vagy annak alapjául szolgáló jogviszony a per tárgya, de a kereset nem a végrehajtás
megszüntetésére, korlátozására, a lefoglalt vagyontárgy foglalás alóli feloldására, az adós tulajdonában lévő
ingóság lefoglalásának tűrésére, az adóst harmadik személlyel szemben megillető követelés behajtására, vagy a
zálogjogosult a végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódásának engedélyezésére irányul.
4. A pertárgy értékétől függetlenül a törvényszék hatáskörébe tartozó vagyonjogi perek

A Pp. szerint továbbra is fontos elhatárolási szempont maradt, hogy a speciális ismereteket igénylő,
bonyolultabb, nem tömegesen előforduló vagyonjogi perek a törvényszék hatáskörében maradjanak akkor is, ha
értékük a harmincmillió forintot nem haladja meg vagy nem meghatározható. Ezeket a pereket a Pp. 20. § (3) bek.
aa)-ae) pontjai határozzák meg, ahol nem érvényesülnek a járásbíróság hatáskörét megállapító szabályok.
A szerzői jogi, a szomszédos jogi és az iparjogvédelmi - vagyonjogi - perek a per tárgyának értékétől függetlenül
tartoznak a törvényszék hatáskörébe. Ebbe a csoportba sorolhatók a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény
rendelkezésein alapuló, a szerzői jogi vagy szomszédos jogi védelem alatt álló alkotás keletkezésével,
hasznosításával és védelmével kapcsolatos jogviszonyokból eredő perek, ideértve a törvény által külön nem
definiált, a közös jogkezelés körébe tartozó jogok és díjigények érvényesítése iránt indított úgynevezett „kisjogos”
pereket is; továbbá a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény, a formatervezési minták
oltalmáról szóló 2001. évi XLVIII. törvény, a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény, a
mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról szóló 1991. évi XXXIX. törvény, valamint a
védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény rendelkezésein alapuló perek. Figyelemmel
kell azonban arra lenni, hogy az 1997. évi XI. törvény 95. § (1) és (15) bekezdése szerint a védjegybitorlás miatt
indított, a védjegynek a képviselő, illetve az ügynök általi használatától való eltiltás iránt indított, a védjegyoltalmi
igény vagy a védjegyoltalom átruházása iránt indított, valamint az európai uniós védjegyről szóló 207/2009/EK
tanácsi rendelet 110., 111. cikke és 165. cikkének (5) bekezdése alapján az európai uniós védjegy használatától
való eltiltás iránt indított perek a Fővárosi Törvényszék hatáskörébe és kizárólagos illetékességébe tartoznak, a
védjeggyel kapcsolatos minden más jogvita kizárólagos illetékességi szabály nélkül tartozik a törvényszék
hatáskörébe. Az 1995. évi XXXIII. törvény 104. § (1) és (17) bekezdése szerint a Fővárosi Törvényszék
hatáskörébe és kizárólagos illetékességébe tartoznak a szabadalmi kényszerengedély megadására, módosítására
és visszavonására irányuló perek a közegészségügyi problémákkal küzdő országokba történő kivitelre szánt
gyógyszeripari termékek előállításával kapcsolatos szabadalmak kényszerengedélyezéséről szóló 816/2006/EK
rendelet hatálya alá tartozó kényszerengedélyekkel összefüggő ügyek kivételével; az előhasználati és a
továbbhasználati jog, továbbá az európai szabadalomhoz kapcsolódó egyes jogosultságok fennállásával
kapcsolatos perek; valamint a találmány- vagy szabadalombitorlás miatt indított perek; míg a szabadalommal
kapcsolatos minden más jogvita - ideértve a találmányi díj és licenciadíj iránti pereket - kizárólagos illetékességi
szabály nélkül tartozik a törvényszék hatáskörébe.
A közhatalom gyakorlásával okozott károk megtérítése iránti, valamint sérelemdíj érvényesítésével kapcsolatos
perek a pertárgy értékétől függetlenül a törvényszék hatáskörébe tartoznak. Ezek a perek egyrészt a Ptk. 6:548.
§-ában rögzített kártérítési felelősségi alakzat, másrészt a Ptk. 2:51. § (2)-(3) bekezdésében rendezett speciális
közhatalmi jogkörben eljáró személy által elkövetett személyiségi jogsértés következményei alapján érvényesített
igényeket tartalmazó perek. A hatásköri szabályok csak a kívülálló harmadik személyeknek okozott károkra
(sérelmekre) irányadóak. Az első fordulathoz tartoznak a közhatalom gyakorlásával vagy annak elmulasztásával
közigazgatási jogkörben okozott kárért való felelősség esetei azzal, hogy a polgári jogi bíróság előtt a kártérítési
igény érvényesítésének anyagi jogi előfeltétele az, hogy a kár rendes jogorvoslattal, továbbá a közigazgatási
határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárásban nem volt elhárítható, míg eljárásjogi előfeltétele a Pp. 24. § (3)
bekezdése szerint, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság - ha a közigazgatási bírói út biztosított - a
jogsértést jogerősen megállapítsa. Ugyanakkor változatlanul irányadó a BH2013. 44. számon közzétett eseti
döntés azon indokolása, hogy ugyanazon felek között és azonos ténybeli alapon indult, közigazgatási határozat
bíróság előtti megtámadása, illetőleg közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti perekben nincs
akadálya annak, hogy a két bíróság ugyanazt a jogszabálysértést, a különböző jogágakhoz tartozó és egymástól
jelentősen eltérő jogkövetkezmények alkalmazása szempontjából eltérő súlyosságúnak értékelje. A közigazgatási
jogkörben okozott kárért a közhatalmat gyakorló jogi személy tartozik felelősséggel; ha a közhatalmi jogkör
gyakorlója nem jogi személy, a kárért az a jogi személyiséggel rendelkező közigazgatási szerv tartozik
felelősséggel, amelynek keretében az eljárt közigazgatási szerv működik. Ha a pert ennek ellenére mégis a
közigazgatási jogkörben eljáró személy ellen indították, úgy a Pp. 176. § (1) bek. h) pontja értelmében a
keresetlevél hiánypótlási felhívás kiadásának mellőzésével való visszautasításának van helye. Ide tartoznak
továbbá a bírósági, ügyészségi, közjegyzői és végrehajtói jogkörben okozott kárért való felelősség esetei is azzal,
hogy az igény polgári bíróság előtti érvényesítésének anyagi jogi előfeltétele a rendes jogorvoslat kimerítése -
ennek hiányában a kereset érdemi elutasításának van helye -, míg a közigazgatási jogkörben okozott kártérítési
felelősséggel szemben a perindításnak nincs eljárásjogi előfeltétele. A bírósági jogkörben okozott kár esetén a
bírósággal, ügyészségi jogkörben okozott kár esetén a Legfőbb Ügyészséggel szemben kell érvényesíteni a
kárigényt azzal, hogy ha az eljárt bíróság nem jogi személy, a kárigényt azzal a bírósággal szemben kell
érvényesíteni, amelynek elnöke a nem jogi személy bíróság bírái tekintetében az általános munkáltatói jogkört
gyakorolja. Amennyiben a pert mégis a bírósági vagy ügyészségi jogkörben eljáró személy ellen indították, úgy a
Pp. 176. § (1) bek. h) pontja értelmében hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve a keresetlevelet vissza kell
utasítani. A pertárgyértéktől függetlenül a törvényszék hatáskörébe utalt vagyonjogi perekhez sorolandók a
közhatalom gyakorlásával okozott sérelemdíj érvényesítése iránti perek azzal, hogy speciális szabály hiányában a
perindításnak anyagi jogi vagy eljárásjogi előfeltétele nincs. Ha közigazgatási jogkörben eljáró személy sért
személyiségi jogot, úgy a jogsértés a Ptk. 2:51. § (1) bekezdésében szabályozott, felróhatóságtól független
szankciói - a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítása; jogsértés abbahagyása és a jogsértő eltiltása a
további jogsértéstől; a jogsértő elégtétel adására, ennek saját költségén megfelelő nyilvánosság biztosítására
kötelezése; a sérelmes helyzet megszüntetése, a jogsértést megelőző állapot helyreállítása és a jogsértéssel
előállított dolog megsemmisítése, vagy jogsértő mivoltától való megfosztása; továbbá annak a követelése, hogy a
jogsértő vagy jogutódja a jogsértéssel elért vagyoni előnyt engedje át javára a jogalap nélküli gazdagodás
szabályai szerint - a 2:51. § (2) bekezdése értelmében, míg a sérelemdíj a 2:52. § (2) bekezdésének utaló szabálya
értelmében a kártérítési felelősség szabályai szerint a közhatalmi jogkört gyakorló jogi személlyel szemben
érvényesíthető azzal, hogy ha a közhatalmi jogkör gyakorlója nem jogi személy, a szankciókat azzal a jogi
személyiséggel rendelkező közigazgatási szervvel szemben kell érvényesíteni, amelynek keretében az eljárt
közigazgatási szerv működik. Ugyanezen szabályozási rend alapján a Ptk. 2:51. § (3) bekezdése értelmében, ha
bírósági vagy ügyészségi jogkörben eljáró személy sért személyiségi jogot, a felróhatóságtól független és a
felróhatóságtól függő sérelemdíj iránti szankció a bírósági jogkörben eljárt személy esetén a bírósággal,
ügyészségi jogkörben eljárt személy esetén a Legfőbb Ügyészséggel szemben érvényesíthető azzal, hogy ha az
eljárt bíróság nem jogi személy, az igényt azzal a bírósággal szemben kell érvényesíteni, amelynek elnöke a nem
jogi személy bíróság bírái tekintetében az általános munkáltatói jogkört gyakorolja. Amennyiben a pert mégis a
munkáltató bíróság, ügyészség, közigazgatási szerv helytállási kötelezettségébe tartozó személyiségi jogot sértő
tevékenység miatt indítják, úgy a keresetlevelet a Pp. 176. § (1) bek. h) pontja értelmében a bíróság hiánypótlási
felhívás kiadását mellőzve visszautasítja. A perben mindezen felül a személyiségi jog megsértéséből eredő
(vagyoni) kár is érvényesíthető, ebben az esetben a Ptk. 2:53. §-a értelmében a jogellenesen okozott károkért való
felelősség szabályai szerint.
Annak a meghatározásában, hogy mely cselekvések minősülnek a közhatalom gyakorlásának, kialakult és
következetes a jogalkalmazói gyakorlat, az új Ptk. szabályozása is egyértelmű.
A korábbi törvényi megoldás a törvényszékek hatáskörébe utalta a tisztességtelen szerződési feltételek
érvénytelensége tárgyában indított pereket. Az új szabályozási rendszer - abból kiindulva, hogy nem lehet az
érvénytelenségi okok közül egyeseket kiragadni, és egyébként a keresettel szembeni érdemi védekezés alapján a
járásbíróság egyébként is elbírált tisztességtelen szerződési feltételek érvénytelenségére alapított kifogásokat -
úgy foglalt állást, hogy szükségtelen a perek jellegére, sajátosságaira tekintettel az egyes érvénytelenségi okokat
megkülönböztető külön hatásköri szabályok alkalmazása. Ezzel szemben a jellemzően ezen pereknél is gyakran
előforduló közérdekből indított pereket a pertárgy értékétől függetlenül egységesen a törvényszék hatáskörébe
utalja. A Pp.-be újdonságként bevezetett kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos perek közül a perrendtartás
XLII. Fejezete szabályozza a közérdekből indított pereket. A közérdekű per szabályait akkor kell alkalmazni, ha a
közérdek védelme érdekében perindításra felhatalmazást adó külön törvény úgy rendelkezik, hogy a pert a Pp.
XLII. Fejezetének rendelkezései alapján kell lefolytatni. A per tárgyától függetlenül ezek a perek feltétlenül a
törvényszék hatáskörébe tartoznak, ahol kivételesen az ügy különös bonyolultsága esetén a perfelvételt lezáró
végzés meghozataláig három hivatásos bíróból álló tanács eljárása is elrendelhető.
A törvény egységesen úgy rendelkezik, hogy a jogi személyek alapításával és törvényes működésével
kapcsolatos perek a per tárgyának értékétől függetlenül a törvényszék hatáskörébe tartoznak. A korábbi
megoldással szemben a tételes szabály egy általános fogalmat használ, annak elemeit az „Értelmező
rendelkezések” bontják ki. A 7. § 9. pontja szerint jogi személyek alapításával és törvényes működésével
kapcsolatos pernek minősül a Ctv. 65. § (1) bekezdése szerint a kérelemnek helyt adó cégbírósági bejegyző vagy
változásbejegyző végzés hatályon kívül helyezése iránti per; a Ctv. 69. § (1) bekezdése szerinti cégalapítás
érvénytelenségének megállapítása iránti per; a Ctv. 70. § (1) bekezdése szerint a létesítő okirat módosítása,
érvénytelenségének megállapítása iránti per; a Ptk. 3:35. §-a szerint a jogi személy határozatainak bírósági
felülvizsgálata iránti per; a gazdasági társaság és a szövetkezet tagjainak kizárása iránti per; a gazdasági
társaságban történő befolyásszerzéssel kapcsolatos per; a társaság tartozásaiért korlátozott felelősséggel tartozó
tag vagy részvényes felelősségének korlátlanná minősítése iránti per. Mindezeken felül ebbe a rendelkezésbe
sorolja a jogalkotó az Ectv. 11. § (3) bekezdése szerint a cégnek nem minősülő szervezetek ellen a törvényességi
felügyeletet, törvényességi ellenőrzést gyakorló szerv által indított pereket is. Ha a civil szervezet működésének
törvényessége másképpen nem biztosítható, az ügyész törvényességi ellenőrzési jogkörében eljárva keresettel a
bírósághoz fordulhat. A bíróság a keresetet megvizsgálja, és szükség esetén megsemmisíti a civil szervezet
bármely szervének törvénysértő határozatát, és szükség szerint új határozat meghozatalát rendeli el; a működés
törvényességének helyreállítása érdekében összehívja a döntéshozó szervet, vagy határidő tűzésével a törvényes
működés helyreállítására kötelezi a döntéshozó szervet, és minderről értesíti a civil szervezetnél választott
felügyelő szervet is; ha a törvényes működés nem állítható helyre, a civil szervezetet megszünteti. Ezekre e
perekre - törvényben meghatározott kivétellel - a szervezet székhelye szerinti bíróság illetékes. A hatásköri
rendelkezések biztosítják, hogy valamennyi, akár cégnek minősülő, akár cégnek nem minősülő jogi személy
létesítésével, működésével kapcsolatos per egységesen tartozzon a törvényszék hatáskörébe.
Ugyancsak a korábbi ügyelosztási rendszert veszi alapul a törvény, amikor a jogi személyek és tagjaik, volt
tagjaik közötti, illetve a tagok, volt tagok egymás közötti, a tagsági jogviszonyok alapuló pereket egységesen a
törvényszék hatáskörébe sorolja. A törvényszéki hatáskör ugyancsak független a jogi személy típusától, fontos
elhatároló szempont ugyanakkor, hogy a perek tagsági és nem más - így tulajdonosi - jogviszonyon alapulnak. A
társaság és a vezető tisztségviselője közötti per nem minősül tagsági jogviszonyon alapuló pernek akkor sem, ha a
vezető tisztségviselő egyébként tagja a társaságnak, ám a követelés a vezető tisztségviselő ilyen minőségéhez
fűződik (BDT2014. 3120.).
Az 1952-es Pp. megoldásától eltérően azonban nem tartotta indokoltnak a jogalkotó - az egységesség
követelménye miatt - a belfölditől eltérően a nemzetközi árufuvarozási és szállítmányozási; valamint a speciális
ismeretek hiányára tekintettel az értékpapírból származó jogviszonnyal kapcsolatos perek pertárgyértéktől
függetlenül a törvényszék hatáskörében tartását.
5. A keresethalmazat hatásköri szabályai

Az 1952-es Pp. 23. § (2) bekezdésével összefüggésben, a joggyakorlatban számos jogértelmezési bizonytalanság
merült fel. Az 1/2013. (VI. 17.) PK vélemény 2. pontjához fűzött kúriai indokolás ezzel kapcsolatosan a
következőket tartalmazza: „A Pp. 23. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha valamelyik pertársra a
törvényszéknek van hatásköre, a per a törvényszék hatáskörébe tartozik. Ugyanakkor a tárgyi keresethalmazat
esetében ilyen törvényi rendelkezés nincs. A bírói gyakorlat analógiaként a tárgyi keresethalmazat esetén is
alkalmazta az említett szabályt, de ezzel ellentétes álláspont is kialakult a gyakorlatban, amely azon alapult, hogy
ha az elsődleges kereseti kérelem a járásbíróság hatáskörébe tartozik, úgy azt a járásbíróságnak kell letárgyalnia,
figyelemmel arra, hogy az eshetőlegesen előterjesztett további kereseti kérelem tárgyalására esetleg nem is fog
sor kerülni. Az érvénytelenségi perekben felmerülő eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 3.
b. pontja szerint vagylagos vagy eshetőleges kereseti (viszontkereseti) kérelem esetében a bíróságnak a hatásköri
és illetékességi szabályokat az adott, vizsgált kérelem vonatkozásában kell alkalmaznia. A PK véleményben
foglaltak ellenére a bírói gyakorlat egységessége nem állt helyre, mert a PK véleményben kifejtett jogi álláspontot
- különböző érvek alapján - sokan vitatták és az ott további jogalkalmazási kérdéseket is felvetett. A Polgári
Kollégiumnak az az álláspontja, hogy a kérdést jogértelmezéssel nem lehet megnyugtatóan megoldani, az
jogszabályi rendezést igényel.”
A Pp. 20. § (4) bekezdése pótolja az 1952-es Pp. 23. § (2) bekezdéséből hiányzó szabályt és kimondja, hogy ha
valamelyik kereseti kérelem elbírálására a törvényszéknek van hatásköre, akkor a per a törvényszék hatáskörébe
tartozik. Fontos azonban kiemelni, hogy az idézett szabály csak „a törvény által megengedett keresethalmazat”
esetén alkalmazandó, így a rendelkezés nem vonatkozik a látszólagos tárgyi halmazatban álló keresetekre, mert
azok nem megengedettek abban az esetben, ha a keresetek között van olyan, amelynek elbírálása más bíróság
hatáskörébe vagy kizárólagos illetékességébe tartozik, mely feltételt a Pp. 173. § (2) bek. b) pontja határozza meg.
Ez tehát azt a feltétel szabja a látszólagos halmazatban álló keresetek előterjesztéséhez, hogy valamennyi
keresetnek ugyanannak a bíróságnak a hatáskörébe kell tartoznia. A Pp. ezzel elvetette a bírói gyakorlat azon
megoldását (BDT2015. 3320.), mely szerint a magasabb hatáskörű bírósághoz tartozik az egész per elbírálása,
amellyel nem teszi lehetővé, hogy a hatásköri és kizárólagos illetékességi szabályok által a bírósági szervezetben
a jogalkotó által az ügytípusok szerint és ügyelosztási szempontból kialakított rendet a felperes keresethalmozása
felboríthassa.
8. A pertárgy értéke
Pp. 21. §-ához:
A pertárgy értékének a számítása

A Pp. rendelkezései értelmében - egyezően a korábbi szabályozással - a pertárgy értékének alapvetően csak
más jogintézményekkel összefüggésben van jelentősége. A pertárgyérték így kihatással van például a peres illeték
összegére, a hatáskörre, egyes, a per során felmerülő költségek összegére, vagy éppen a pénzbírság felső
mértékére. Ezek közül többet (illeték alapja és mértéke, ügyvédi munkadíj összege) nem a Pp. szabályoz, a
kódexben szereplő jogintézmények közül a pertárgyérték pedig elsőként és alapvetően a hatáskör kérdését
befolyásolja, hiszen a Pp. szabálya értelmében a vagyonjogi perek bizonyos kivételektől eltekintve a
pertárgyértéktől függően tartoznak a törvényszék vagy a járásbíróság hatáskörébe. Mindezekre és a perjogi
hagyományokra tekintettel a Pp. a pertárgyértékre irányadó rendelkezéseket - külön alcím alatt - a hatásköri
szabályok között helyezi el és azok java részének a tartalmát a hatáskör szempontjára tekintettel határozza meg.
A Pp. érdemét tekintve nem változtat a perérték számításának az általános szabályán. A szabály a tartalmi
osztályozás szerinti keresetfajták mindegyike tekintetében eligazítást ad és kifejezi, hogy a számítás során a
ténylegesen érvényesített és nem az alappal érvényesíthető kereseti kérelemből kell kiindulni. A számítás során
alapvetően azt kell figyelembe venni, hogy a per a kimenetelétől függően milyen értékváltozást idézhet elő a fél
vagyoni helyzetében.
A (2) bekezdés azokra az esetekre ad útmutatást, amikor a per tárgyának a sajátossága miatt a keresetben
érvényesített igény értéke nem feltétlenül számítható ki egyértelműen. E körben a Pp. szabályt ad a szerződés
létrehozása vagy megszüntetése iránti kereseti kérelem esetére és inkorporálja, valamint a szerződés létrejötte és
hatályossága kérdéskörére is kiterjeszti a Kúria 5/2013. Polgári jogegységi határozatában kifejtett, a szerződés
érvénytelenségének a megállapítása iránt indult perre irányadó elvi tételt is. Az érvénytelenség megállapítása
iránti kereseti kérelem esetén a szabály alkalmazhatósága nem függ az érvénytelenség megjelölt okától. Kizárólag
megállapítási kereset esetén ugyanis a vitás, a per kimenetelétől függő érték az érvénytelenség - a Ptk. 6:108. §
(1) bekezdésébe foglalt - kérelem nélkül is érvényesülő jogkövetkezménye értelmében a nem követelhető
ellenszolgáltatás értékével egyezik meg. A szabály tehát csak a megállapításra irányuló kereseti kérelemre
vonatkozik. Ha például az igényérvényesítő nem megállapítást, hanem az érvénytelenség Ptk. szerinti további
jogkövetkezményeként például az alaptalan gazdagodás pénzbeni megtérítését kéri, a pertárgyérték a kereseti
követelés értékével lesz egyenlő. A szabály az idézett jogegységi határozat részleges érvénytelenség esetére
irányadó megállapításait nem veszi át. A rendelkezésből viszont értelmezés útján levezethető, hogy ha a
megállapítási kereset csak a szerződés egy meghatározott részére irányul, úgy a per tárgyának az értéke a
szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás - a szerződés támadott részéhez kapcsolódó -
elkülönülten meghatározható részének az értékével egyezik meg. Ha az ellenszolgáltatásnak nincs ilyen része,
úgy a per tárgyának az értéke nem határozható meg.
A dologi jogok létezésével, tartalmával vagy védelmével kapcsolatos jogvitákban (pl. eredeti birtokállapot
helyreállítása iránti per) tipikusan nem pénzkövetelést érvényesítenek, így dologi jogi perek esetében is szükség
van az egyértelmű pertárgyérték-számítást eredményező rendelkezésre. A Pp. e körben lényegében változatlanul
átveszi az 1952-es Pp. szabályát. Ennélfogva irányadóként fennmaradhatnak a szabályt a közös tulajdon
megszüntetése iránt megindított perek tekintetében értelmező, a PK 10. számú állásfoglalás meghaladottá
nyilvánításáról és a közös tulajdon megszüntetésének egyes kérdéseiről szóló 1/2008. (V. 19.) PK véleményben
kifejtett tételek is. A Pp. - egyezően a legújabb bírói gyakorlattal - az illetéktörvény vonatkozó szabályára utalással
nem ad további számítási segítséget a haszonélvezettel kapcsolatos per tekintetében a haszonélvezeti jog
értékének a kiszámítására. A Kúria ugyanis a 3/2015. Polgári jogegységi határozatában a bírói gyakorlat
szemléletváltása miatt nem tartotta fenn a PK 132. számú állásfoglalást, amely a haszonélvezeti jog értékének
kiszámításánál az illetéktörvény a vagyoni értékű jogok értékének a megállapítására irányadó szabályait
tekintette irányadónak.
A Pp. alapvetően fenntartja az 1952-es Pp. 24. § (2) bek. f) pontjába foglalt szabályt is, abból viszont mellőzi az
anyagi jogszabályok szerinti biztosítékok példálózó felsorolását, a zálogjog és a jelzálogjog iránti perre, valamint a
végrehajtási igényperre történő utalást. Ez utóbbira vonatkozó perértékszámítási szabályt a végrehajtási
igényperek szabályai között helyezi el. A követelés biztosítása iránti perekben figyelembe vehető értékek, azaz a
biztosíték és a biztosított követelés értéke közül a számítás alapjául minden esetben a kisebb értéket írja elő, mert
az anyagi jogszabályok értelmében a felperesnek a perhez fűződő anyagi érdekeltségét ez fejezi ki. A szabály
alapján kell meghatározni például a zálogjog érvényesítése iránti per tárgyának az értékét, a zálogtárgy kiadása
iránti per azonban már dologi jogi pernek minősül.
A Pp. a bírói gyakorlatban megfogalmazott elv (BH1999. 508., EBH2009. 1966.) külön szabályba ültetésével
egyértelművé teszi, hogy a fedezetelvonó szerződés hatálytalanságának a megállapítása iránti keresetet
tartalmazó per - a pertárgy értékének a megállapítása szempontjából - lényegében követelés biztosítása iránti
pernek minősül, mert az ilyen perrel a felperes azt kívánja elérni, hogy a szerződéssel elvont fedezet is a
követelése biztosítékául szolgáljon. A követelés biztosítása iránti perre irányadó szabályozási logika mentén az
elvont fedezet értéke és azon követelés értéke közül, amelynek a fedezetét elvonták, a kisebb értéket kell alapul
venni.
A korábbi szabályozással ellentétben a Pp. a munkaügyi és a végrehajtási perek tárgyának az értékére
vonatkozó speciális rendelkezéseket nem a hatáskör szabályai között helyezi el, hanem az egyes perek speciális
szabályai között, figyelemmel arra is, hogy e két per esetében a hatáskör független a per tárgyának az értékétől.
A Pp. nem veszi át a korábbi kódexnek a számadás helyességének megállapítása és a számadási kötelezettség
megállapítása iránti perekre irányadó szabályát, összhangban azzal, hogy a perindítás szabályainál az
előterjeszthető megállapítási keresetek között külön nem nevesíti a számadási viszonyból eredő megállapítási
kereseteket.
A Pp. két esetben fiktív, a valóságostól független érték figyelembevételét írja elő. Az első eset kiindulópontja
szerint a Pp. lehetővé teszi, hogy a fél a marasztalásra irányuló kereseti kérelmet a tartásdíj, járadék és más
időszakos szolgáltatás kapcsán a le nem járt követelésre is előterjessze. Ha az ilyen követelés határozatlan idejű
jogviszonyon alapul, akkor az igény értéke csak egy időtartam hozzárendelésével számítható ki. A szabály ezzel
számítási segítséget ad és azt a célt is szolgálja, hogy a pertárgyérték minél inkább feleljen meg az igény
tényleges értékének. A Pp. egyéves időtartam alapulvételét rendeli, azonban ez nem irányadó a lejárt
követelésekre vagy azokra, amelyek a jövőben járnak le, de csak egy meghatározott ideig érvényesítenek.
Ezekben az esetekben számítási segítségre nincs szükség, az értékszámítás alapja a tényleges követelések összes
értéke lesz. A rendelkezés hatálya alá tartozik valamennyi időszakos szolgáltatás, legyen az törvényen vagy
szerződésen alapuló tartás vagy akár a Ptk. 6:527. §-ában szabályozott járadék. Ha a per tárgya előre meg nem
határozható ideig járó szolgáltatás felemelése vagy leszállítása, akkor az egy évi értéket csak az eredeti és a
felemelt, illetve leszállított szolgáltatás különbözete szerint kell kiszámítani. A Pp. nem veszi viszont át az 1952-es
Pp. 24. § (2) bek. a) pontjában - alapvetően a hatáskörre tekintettel - megjelenő maximalizáló szabályt. Ez a
kodifikációs munkálatok alapjául szolgáló azon jogirodalmi álláspontot tükrözi, amely szerint jogpolitikailag nem
indokolható az egy éven túli igényt érvényesítő felperes előnyben részesítése azáltal, hogy az egy éven túli
igényeket a pertárgyérték számítása során nem kell figyelembe venni. Éppen ellenkezőleg: ezeket a követeléseket
(illetve ezen követelések gyakorlat szempontjából szignifikáns részét) azért kell a törvény értelmében 6 hónapon
belül érvényesíteni, mert azok a fél létfenntartását, nem pedig meggazdagodását, tartalékképzését szolgálják; (...)
A jogpolitikai cél e körben tehát az lehet, ha a szabályozás a minél hamarabb történő igényérvényesítésre készteti
a felet, ez pedig a legkönnyebben úgy valósítható meg, ha a tényleges követelés mértéke határozza meg a
pertárgy értékét, és az éven túli igények érvényesítését nem támogatja kedvezménnyel a jogalkotó. [Juhász Edit -
Cserba Lajos - Kovács Anikó - Király Lilla - Nagy Adrienn - Pomeisl András - Pribula László - Simon Károly László -
Szécsényi-Nagy Kristóf - Szőcs Tibor: A perköltségre vonatkozó perrendbeli szabályozás megújítása. In Németh
János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2014, 226. o.] A másik
eset indoka szintén a határozatlan idejű jogviszonyok vonatkozásában jelentkező számítási nehézség azzal, hogy
ez azokra az igényekre irányadó, amelyeknél maga a szerződés léte, érvényessége vagy hatályossága a vitás. A
szabály bármilyen tartalmú szerződés kapcsán alkalmazandó.
A Pp. kizárólag szövegezésében egyszerűsíti, érdemét tekintve változatlanul fenntartja az 1952-es Pp. 25. § (4)
bekezdésében foglalt rendelkezést, amely szerint a főkövetelés járulékait csak akkor kell a pertárgyérték
számítása szempontjából figyelembe venni, ha azokat önállóan, főkövetelés nélkül érvényesítik.
A törvény lényegében átemeli a korábbi kódexnek a valódi keresethalmazatra irányadó szabályát is, azaz a
pertárgyérték számítása során az összes keresettel érvényesített követelés vagy más jog e törvény szerint
számított értékét össze kell adni. Mindez értelemszerűen irányadó a viszontkeresettel érvényesített igények
tekintetében is. A törvény nem ad szabályt a jogosulti vagy kötelezetti egyetemlegesség, illetve a mögöttes
felelősség alapján előterjesztett igényekre, mivel ez esetekben egyértelmű, hogy a per tárgya csak egy
szolgáltatás, így csak egy érték jöhet szóba. A Pp. új szabályt ad a látszólagos tárgyi keresethalmazat esetére.
Ebben az esetben a Kúria 2/2010. (VI. 28.) PK véleményében foglaltak szerint a fél több keresetet terjeszt ugyan
elő, de azok egymástól kölcsönösen függnek, egymást kizárják, a fél valójában csak egy kereseti kérelme
teljesítését kéri. Ennek megfelelően a per tárgyának az értékét a legnagyobb értékű jog vagy követelés értéke
mutatja meg.
A Pp. a korábbi joggal egyezően nem rendel külön szabályban fikciós értéket azokhoz az igényekhez, amelyek
értéke a számítási szabályok alkalmazásával nem határozható meg. A pertárgyértékre irányadó rendelkezések
ugyanis alapvetően a hatáskör szempontjából relevánsak, a Pp. új hatásköri szabályai pedig értelmezhetők fikciós
értékek nélkül is.
Pp. 22. §-ához:
A pertárgy értékének a meghatározása

A Pp. a pertárgyérték meghatározását alapvetően a korábbi joggal egyezően szabályozza.
Ahogy a per tárgyának a megjelölését, úgy annak törvény szerint számított értékének a meghatározását is a
felperes feladatává teszi. E kötelezettséget azonban nemcsak e helyütt, hanem a perindítás szabályai között is
megjeleníti. A felperesnek a pertárgyérteket a hatáskört és az illeték összegét befolyásoló szerepére is
figyelemmel a Pp. 170. § (3) bekezdésének a) pontja szerint már a pert megindító keresetlevélben fel kell
tüntetnie, méghozzá az annak alapjául szolgáló tények és a jogszabályhely feltüntetésével. A perindítás szabályai
pedig egyértelműsítik, hogy a kereset közlésére nem is kerülhet sor, amíg a felperes e kötelezettségének
maradéktalanul nem tesz eleget. A mulasztás következménye ugyanis a keresetlevél visszautasítása [Pp. 176. § (1)
bek. j) pont és 176. § (2) bek. e) pont]. Mindezek nemcsak a felperesre, hanem viszontkereset indítása esetében az
alperesre is megfelelően irányadóak (Pp. 205-206. §).
A Pp. nemcsak a hatáskör vizsgálatának a szabályainál, hanem általánosan itt is kimondja, hogy az érték
meghatározásakor az igényérvényesítés időpontja, perindítás esetén tehát a keresetlevél előterjesztésének az
időpontja az irányadó. Hacsak a törvény másként nem rendelkezik [Pp. 23. § (1) bek.], a per időtartamától
függetlenül ezt az értéket kell végig a per során figyelembe venni akkor is, ha egyébként az értékben változás
következik be. A törvény egyértelműsíti azt is, hogy a pertárgyértéket forintban kell meghatározni. Mivel a
pertárgy értékét az igényérvényesítés időpontját alapul véve kell meghatározni, ezért az idegen pénznemben
peresített követelést az igényérvényesítés időpontja szerinti árfolyamon kell átszámítani.
A törvény az 1952-es Pp. szabályával egyezően a fél értékmeghatározása felett megteremti a bírói kontrollt. A
törvényben meghatározott egymással vagylagos viszonyban álló esetek valamelyikében - tehát ha az érték a
köztudomással, vagy a bíróság hivatalos tudomásával ellenkezik, egyébként valószínűtlen, vagy ha azt az alperes
vitássá teszi - a bíróság köteles meghatározni a pertárgyértéket, ha szükséges bizonyítás lefolytatását követően. A
vonatkozó jogszabályok értelmében főszabály szerint a pertárgyérték ugyanis befolyást gyakorol az eljárásért
fizetendő illeték nagyságára, és meghatározott esetekben arra is, hogy melyik bíróság rendelkezik hatáskörrel a
per lefolytatására. Mindezek nem függhetnek az igényérvényesítő fél eseteleges téves meghatározásától.
9. A hatáskör vizsgálata
Pp. 23. §-ához
1. A hatáskör megállapításának időpontja
A bíróság hivatalból vizsgálja, hogy az ügyben fennáll-e a hatásköre. Ha a per elbírálása más bíróság (beleértve
a közigazgatási perben vagy egyéb közigazgatási bírósági eljárásban eljáró bíróságot is) hatáskörébe tartozik, úgy
a keresetlevél a Pp. 174. § (1) bekezdése szerinti áttételéről; ha pedig más hatóság - ideértve a büntető- vagy
szabálysértési ügyben eljáró bíróságot is - hatáskörébe vagy polgári nemperes bírósági eljárásra tartozik, úgy a
perindítás hatályának beállta előtt a 176. § (1) bek. b) pontja értelmében a keresetlevél visszautasításáról, a
perindítás hatályának a beállta után az eljárás bármely szakaszában hivatalból a 240. § (1) bek. a) pontja szerint
az eljárás megszüntetéséről rendelkezik. Ha a hatáskör megállapítása a pertárgy értékétől függ, úgy a
keresetlevél beadásának időpontja irányadó azzal, hogy ha a per a per tárgyának az értékében a keresetlevél
beadása után bekövetkezett változás folytán tartozna a bíróság hatáskörébe, a bíróság hatáskörét akkor is meg
kell állapítani. A pertárgy értékének megváltozását - ha ennek oka a perek egyesítése - a bíróság a hatáskörének
megállapításánál az alperes érdemi ellenkérelmének előadása előtt sem veheti figyelembe (BH1997. 358.). Az
előző szabályokból következően a bíróság a hatáskörét annak megfelelően állapítja meg, hogy mi volt a per
tárgyának a keresetlevél benyújtása időpontjában fennálló értéke. Ha ez az érték utóbb nem a kereset
megváltoztatása, hanem a feleken kívül álló körülmények folytán módosult, az a hatáskört már nem befolyásolja,
kivéve abban az esetben, ha bár a pertárgy keresetlevél-benyújtásakori értéke alapján nem tartozott volna az
adott bíróság hatáskörébe az ügy, a későbbiekben azonban éppen az utólagos változás folytán előállt érték
alapozná meg annak a bíróságnak a hatáskörét, ahová a keresetlevelet benyújtották: ebben az utóbbi esetben
nincs helye a keresetlevél áttételének. Ha a hatáskör megállapítása nem a pertárgy értékétől függ, úgy azt a per
bármely időpontjában figyelembe kell venni.
2. A kereseti követelés megváltoztatásának kihatása a bíróság hatáskörére

Az 1952-es Pp.-hez képest változatlan továbbra is az a szabály, hogy a kereseti követelés felemelése esetén a
hatáskört a felemelt érték alapján kell megállapítani, annak leszállítása ellenben a bíróság hatáskörét nem érinti.
(Így ha a felperes a kölcsön jogcímén előterjesztett 25 000 000 Ft tőkeösszegű követelését az eljárási szabályok
által megengedett módon 35 000 000 Ft-ra felemeli, akkor az eredetileg eljáró járásbíróság, ha még hatásköre
nem rögzült, a keresetlevelet átteszi a törvényszékhez, ha azonban az eredetileg 35 000 000 Ft tőkeösszegben
előterjesztett kereseti követelést 25 000 000 Ft-ra leszállítja, a per elbírálása továbbra is a törvényszék
hatáskörében marad, áttételre nincs lehetőség.)
Pp. 24. §-ához:
1. A hatáskör hiányának hivatalból való figyelembevétele

Általános szabály, hogy a bíróság a hatáskörének hiányát hivatalból veszi figyelembe. Az ez alóli egyedüli
kivételt az jelenti, amikor a hatáskör a per tárgyának az értékétől függ, az írásbeli ellenkérelem előterjesztését
követően a hatáskör hiánya figyelembe nem vehető. Ha pedig a hatáskör megállapítása nem a pertárgy értékétől
függ, azt nem csupán a keresetlevél beadásakor, hanem az eljárás bármely szakaszában vizsgálni kell.
Értelmezési kérdésként merülhet fel, hogy a kereseti követelés felemelése után hogyan rögzülhet az
illetékesség abban az esetben, ha az alperesnek ezt követően nincs érdemi ellenkérelem-előterjesztési
kötelezettsége. Az új perjogi értelmezés szerint keresetváltoztatásnak nemcsak az minősül a Pp. 7. § 12. pontja
alapján, ha a fél a keresetével összefüggésben előadott korábbi kérelméhez képest a kérelem, illetve annak
valamely része összegszerűségét vagy tartalmát megváltoztatja, vagy további kérelmet terjeszt elő; hanem az is,
ha tényállításához képest eltérő vagy további tényre hivatkozik, vagy jogállításához, illetve jogi érveléséhez képest
eltérő vagy további érvényesíteni kívánt jogot állít, illetve jogi érvelésre hivatkozik. A kereset a jogállítás,
tényállítás és kérelem összessége; bármelyik elem megváltoztatása keresetváltoztatásnak minősül. A kereset
megváltoztatásának a perfelvételi szakaszban a Pp. 185. § (1) bekezdése értelmében tágabb körben és akkor van
helye, ha a megváltoztatott kereset ugyanabból vagy azzal - ténybeli és jogi alapon - összefüggő jogviszonyból
ered, mint a korábbi kereset annyiban, hogy a (2) bekezdés szerint a keresetváltoztatást tartalmazó nyilatkozatot
a keresetlevélre vonatkozó szabályoknak megfelelő tartalommal kell megtenni. Az érdemi tárgyalási szakaszban
pedig keresetváltoztatásnak a 215. § (1) bekezdése alapján csak kivételesen van helye: a tényállítás
megváltoztatása esetén a perfelvételt lezáró végzés meghozatala után a félnek tudomására jutó illetve
bekövetkezett, ezáltal a per eldöntése szempontjából jelentőssé váló tény alapján; a jogállítás, illetve a kérelem
megváltoztatása esetén ha az előzőek szerint megváltoztatott tény azokkal közvetlen okozati összefüggésben áll;
vagy általában a bíróság anyagi pervezetése folytán, feltételezve mindegyik esetben, hogy a megváltoztatott
kereset ugyanabból a jogviszonyból ered, továbbá a bíróság hatásköre és illetékessége a megváltoztatott
keresetre is fennáll, és a keresetváltoztatásra irányuló kérelmet a bíróság engedélyezi. Sem a perfelvételi, sem az
érdemi tárgyalási szakaszban nem határozza meg a törvény a keresetváltoztatásra adandó - bírósági meghagyás
kibocsátásának jogkövetkezményével járó - ellenkérelem előterjesztési kötelezettséget, tehát a kereseti kérelem
összegszerűségének bármely perszakaszban megengedett felemelését követően az alperesnek nem kell újabb
ellenkérelmet előadnia. Felvetődik, hogy ebben az esetben rögzülhet-e egyáltalán, illetőleg mikor rögzülhet mégis
a pertárgy értékén alapuló hatáskör. A jogintézmény rendeltetéséhez igazodó helyes értelmezésnek az tűnik, hogy
ha a kereseti követelés felemelése után a megváltoztatott keresetre az alperes ellenkérelmet nem terjeszt elő, úgy
nincs is olyan korlát, amely a felemelt kereseti érték által megalapozott törvényszéki hatáskör figyelmen kívül
hagyását tenné lehetővé, ezzel szemben amennyiben a felemelt kereset a törvényszék hatáskörét alapozná meg,
azt ellenkérelem hiányában az eljáró bíróság hivatalból - a kereset felemelését követően bármikor - figyelembe
veszi. Az ellenkező értelmezés kiüresítené a 23. § (2) bekezdésének a rendelkezését, hiszen akkor az eredeti
keresetre előadott ellenkérelmet követően megengedett kereseti követelés felemelése soha nem
eredményezhetné a hatáskörnek a felemelt érték alapján megállapítását, amely nyilvánvalóan nem támogatható.
A perjogi kódex továbbra is csak a pertárgy értékén alapuló hatáskör esetében ismeri a hatáskör rögzülésének
intézményét. Ha a bíróságnak a per elbírálására nincs hatásköre, az eljárás bármely szakaszában rendelkezhet a
keresetlevél áttételéről, esetlegesen a perindítás hatályának a beálltától függően a keresetlevél visszautasításáról
vagy az eljárás hivatalbóli megszüntetéséről. Ez alól kivétel, hogy amennyiben a hatáskör a per tárgyának az
értékétől függ, az írásbeli ellenkérelem előterjesztését követően a hatáskör hiánya figyelembe nem vehető, ezt
követően már áttételre, visszautasításra, megszüntetésre nincs jogszabályi lehetőség. Hatáskör hiányának
megállapítása esetén a bíróság intézkedési joga csupán arra terjed ki, hogy elrendelje az iratok áttételét a
hatáskörrel rendelkező bírósághoz (BH1998. 488.).
A Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2/2003. (XI. 6.) kollégiumi ajánlása kifejtette, hogy amennyiben a
járásbíróság hatáskörébe tartozó ügyben a törvényszék jár el elsőfokú bíróságként, a fellebbezés elbírálása során
- ha a hatáskör nem rögzült - azt kell megállapítani, hogy a törvényszék lényeges eljárási szabálysértést követett
el, és az elsőfokon hozott határozatát hatályon kívül kell helyezni. A hatályon kívül helyező végzésben a
másodfokú bíróság elrendeli a keresetlevél (az ügy) áttételét a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező elsőfokú
bírósághoz, és ezt az elsőfokú bíróságot utasítja az eljárás lefolytatására. Az ajánlás a Pp. hatálya alatt is irányadó
marad azzal, hogy az áttételről a Pp. 240. § (1) bek. e) pontja értelmében az eljárás egyidejű hivatalból történő
megszüntetésével kell rendelkezni.
2. Kötöttség a közigazgatási ügyben eljáró bíróság által megállapított hatáskörhöz

A Kp. bevezetése szükségessé tette a közigazgatási ügyben, illetve a Pp. hatálya alá tartozó ügyben eljáró
bíróságok hatásköri viszonyának a tisztázását. A közigazgatási és a polgári bíróságok közötti negatív hatásköri
összeütközés szabályait a Kp. 15. § (4) bekezdése tartalmazza úgy, hogy annak feloldásáról a Kúria öttagú - három
közigazgatási és két polgári ügyszakos bíróból álló - tanácsa rendelkezik. A Pp. határozza meg azonban a pozitív
hatásköri összeütközés következményeit annyiban, hogy ha a közigazgatási ügyben eljáró bíróság saját hatáskörét
állapítja meg, e döntése a Pp. hatálya alá tartozó ügyben eljáró bíróságot köti. Az általános szabályoktól eltérően
tehát nem járhat el a polgári bíróság a törvény rendelkezései alapján akkor, ha közigazgatási ügyben eljáró
bíróság a saját hatáskörét már megállapította, mert ez a döntése a polgári bíróságra kötelező.
3. A közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti igény érvényesíthetőségének eljárásjogi

előfeltétele
A hatásköri szabályok között helyezi el a jogalkotó a közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése iránti
igény érvényesíthetőségének eljárásjogi előfeltételét. Ennek értelmében a közigazgatási jogkörben okozott kár
megtérítése iránti per változatlanul polgári bíróság hatáskörében marad, a per megindításának azonban eljárási
előfeltétele, hogy a közigazgatási ügyben eljáró bíróság, ha a közigazgatási bírói út biztosított, a jogsértést
jogerősen megállapítsa. Az a kikötés, hogy a közigazgatási bírói út biztosított-e vagy sem, a Kp. szabályaiból
ismerhető meg. Nem valamennyi közigazgatási cselekvés jogkövetkezménye ugyanis a közigazgatási bírói út
igénybevételének lehetősége. Nem tartozik a közigazgatási ügyben eljáró bíróságra a közigazgatási szerv mint
szabálysértési hatóság cselekményeinek, a jegyző birtokvédelmi ügyben folytatott cselekményeinek, a
büntetés-végrehajtási intézet fogva tartás során okozott sérelmet megalapozó cselekményeinek vagy a Szellemi
Tulajdon Nemzeti Hivatala hatósági cselekményeinek a kontrollja; ezekben az ügyekben a bírósági jogvédelmet
más bíróságok biztosítják, így a kártérítési per előfeltétele sem lehet a közigazgatási bírói út igénybevétele.
Kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában - mivel a jogellenességről sem rendelkezhet - nincs ilyen eljárásjogi
előfeltétel a közigazgatási jogkör gyakorlásával kapcsolatos sérelemdíj megfizetése, valamint a közigazgatási
jogkörben okozott személyiségi jogsértés következményeinek alkalmazása iránt indított perekre. A közhatalom
gyakorlásával okozott jogsértések másik csoportjára nézve - bírósági, ügyészségi, közjegyzői, végrehajtói
jogkörben okozott sérelmekre -, mivel ezekben a perekben a közhatalmi szervek cselekvései jogszerűségének
elbírálása eleve nem tartozik közigazgatási bírói útra, a perindításnak ugyancsak nincs ilyen jellegű előfeltétele.
10. Illetékesség
Pp. 25. §-ához:
1. Az általános illetékesség természetes személy alperes elleni perekben

Az illetékesség az azonos bírósági szintek közötti horizontális ügyelosztás. Szabályainak megalkotása során
törekedni kell arra, hogy a jogvitát az a bíróság bírálja el, amely a szükséges perbeli cselekményeket -
mindenekelőtt a tanúk kihallgatását, a szakértői bizonyításhoz szükséges vizsgálatokat, a szemlét - a
leggyorsabban, legegyszerűbben el tudja végezni; ugyanakkor figyelembe kell venni a jogkereső felek azon
elismerhető érdekét, hogy a bíróság elé vitt ügyeiket lehetőleg lakóhelyükhöz közel bírálják el, ugyanakkor az
illetékességi szabályoknak alkalmasnak kell lenniük részben a területi aránytalanságoknak a kiküszöbölésére is.
Mindezeket a szempontokat egy összetett és rugalmas ügyelosztási rendszer tudja biztosítani.
Az illetékességi okokat a törvény öt csoportba sorolja, amely beosztás egyben alkalmazhatósági sorrendet is
meghatároz. Elsőként azt kell vizsgálni, hogy a törvény akár az általános, akár a különös eljárási szabályok között
tartalmaz-e az adott ügytípusra vonatkozó kizárólagos illetékességi okot. Másodlagosan alkalmazni kell a felek
által érvényesen kikötött illetékességet. Törvényen alapuló kizárólagos és a felek által kikötött illetékesség
hiányában harmadlagosan a felperes saját elhatározásából választhatja a törvényben kifejezetten megengedett
vagylagos illetékességi okokat. Az előzőek hiányában negyedlegesen az általános illetékességi szabályok
alkalmazandók. Amennyiben pedig az általános illetékességet megalapozó körülmények nem állnak fenn, a
jogalkotó ötödlegesen kisegítő illetékességi szabályokat határoz meg.
Az illetékesség főszabálya - általános illetékesség - továbbra is az, hogy a természetes személy alperes elleni
perekben az a bíróság illetékes, amelynek területén az alperes lakik.
A Pp. nem határozza meg, hogy mit ért a lakóhely fogalma alatt. A polgárok személyi adatainak és lakcímének
nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény 5. § (2) bekezdése szerint a polgár lakóhelye annak a lakásnak a
címe, ahol a polgár él. Ezt a törvényi definíciót szűkíti a bírói gyakorlatban elfogadott szakirodalom azzal, amely
szerint lakóhelynek tekintendő az a hely, ahol a fél az állandó ottmaradás szándékával letelepedik.
2. Kisegítő illetékességi szabály a természetes személy alperes lakóhelyének hiányában

Az általános illetékességi szabályok között a törvény belföldi lakóhely, székhely hiányában kisegítő illetékességi
szabályokat is tartalmaz. Természetes személy alperes esetén a kisegítő illetékességi szabályok sorrendje a
következő: 1. az alperes tartózkodási helye, 2. az alperes utolsó belföldi lakóhelye, 3. a felperes belföldi lakóhelye
(belföldi székhelye), 4. a felperes belföldi tartózkodási helye. Az 1992. évi LXVI. törvény 5. § (3) bekezdése
értelmében a polgár tartózkodási helye annak a lakásnak a címe, ahol - lakóhelye végleges elhagyásának
szándéka nélkül - három hónapnál hosszabb ideig tartózkodik. Az illetékességet kijelölő fogalmak nem esnek
egybe a lakcímnyilvántartásban bejelentett lakóhellyel és tartózkodási hellyel, ezzel szemben a tényleges
lakóhelyet és tartózkodási helyet kell alapul venni. Az ezzel ellenkező értelmezés azt eredményezné, hogy az
egyéb kisegítő okok figyelembevételére csak akkor kerülhetne sor, ha az alperes a korábbi lakcímeiről
kijelentkezett, de más lakcímét nem jelentett be, amely nyilvánvalóan nem támogatható értelmezés.
3. Kivételes áttétel az alperes munkahelyének bíróságához

Annak az érvényesülése érdekében, hogy a jogvitákat lehetőség szerint az alpereshez közel kell hozni,
változatlan az a szabály, hogy ha az alperes munkahelye nem azonos a lakóhelyével, a bíróság az alperesnek
legkésőbb az írásbeli ellenkérelmében előadott kérelmére a pert a munkahely bíróságához teszi át tárgyalás és
elbírálás végett. A Kúria 3/2015. Polgári jogegységi határozata által fenntartandónak ítélt PK 134. számú
vélemény értelmében az alperes csak akkor kérheti a per áttételét a munkahelye szerint illetékes bírósághoz, ha a
felperes az illetékességet az alperes lakóhelyére és nem más vagylagos illetékességi okra alapozta.
4. Általános illetékesség a nem természetes személy alperes elleni perekben

A nem természetes személy alperes elleni perekben az a bíróság illetékes, ahol az alperes székhelye található,
székhelynek pedig kétség esetén az ügyintézés helyét kell tekinteni; utóbbi esetben azonban az illetékességet az a
hely is megalapozza, ahol a jogvitában érintett ügyben eljáró, az alperes képviseletére hivatott szerv, illetve
szervezeti egység a működését kifejti. Az ügyelosztási arányok változatlan biztosítása céljából továbbra is
fennmaradt az a rendelkezés, hogy ha a nem természetes személy székhelye Budapesten van, működési köre
azonban Pest megye területére terjed ki, a Pest megye területére illetékes bíróság jár el.
A Ctv. 7. § (1) bekezdése szerint a cég székhelye a cég bejegyzett irodája. A bejegyzett iroda a cég levelezési
címe, az a hely, ahol a cég üzleti és hivatalos iratainak átvétele, érkeztetése, őrzése, rendelkezésre tartása,
valamint ahol a külön jogszabályban meghatározott, a székhellyel összefüggő kötelezettségek teljesítése történik.
A cég létesítő okirata úgy is rendelkezhet, hogy a cég székhelye egyben a központi ügyintézés (döntéshozatal)
helye. Amennyiben a cég székhelye nem azonos a központi ügyintézés helyével, a központi ügyintézés helyét a
létesítő okiratában és a cégjegyzékben fel kell tüntetni.
Ha jogi személyiséggel nem rendelkező, de jogszabályi felhatalmazás alapján meghatározott típusú ügyben
perbeli jogképességgel bíró alperes ellen kell a pert megindítani, a bíróság illetékességét az alperes székhelye
alapozza meg (BDT2014. 3093.).
A nem természetes alperes ellen indított perekben az illetékességi szabályok alkalmazása szempontjából a
székhely, a szervezeti egység és a képviseletre hivatott szerv fogalmával kapcsolatban más jogszabályi
rendelkezések és a bírói gyakorlat vizsgálata is indokolt. Egy ehhez kapcsolódó jogértelmezés kifejti, hogy a
gazdasági társaság ügyvezetője képviseli ugyan a céget, de nem tekinthető a jogi személy képviseletére hivatott
szervnek, a lakása nem minősül a társaság székhelyének, ezért ez nem alapozhatja meg az eljáró bíróság
illetékességét (BH1998. 548.). A jogi személy képviseletére hivatott szerv székhelye csak az egység
rendeltetészszerű működése által meghatározott körben eljárva alapozza meg a bíróság illetékességét, és nem ad
a felperesnek korlátlan választási lehetőséget az ország bármely azonos szintjén működő bíróság előtti
perindításra (BDT2011. 2545.).
5. Kisegítő illetékességi szabály a nem természetes személy alperes elleni perekben

Az általános illetékességi szabályok között a törvény a nem természetes személy alperes belföldi székhelyének
hiányában is tartalmaz rendelkezéseket. A kisegítő illetékességi szabályok sorrendje pedig nem természetes
személy alperes esetén: 1. a felperes belföldi lakóhelye (székhelye), 2. a felperes belföldi tartózkodási helye.
Azokban az extrém esetekben, amennyiben az illetékesség még a kisegítő szabályok alapján sem állapítható
meg (például sem az alperesnek, sem a felperesnek nem volt belföldön lakó- és tartózkodási helye), nem a 31. §
(1) bekezdését kell alkalmazni - amely szerint amennyiben az illetékesség nem állapítható meg, az eljáró bíróságot
soron kívül ki kell jelölni -, hanem az a hatáskörrel rendelkező bíróság fog eljárni, ahová a keresetlevelet
benyújtották, mert nem lesz jogszabályi alapja a keresetlevél áttételének.
Pp. 26. §-ához:
1. Kizárólagos illetékesség a vállalkozás által fogyasztóval szemben indított perre

A Pp. számos tételes szabálya tartalmaz kizárólagos illetékességet megalapozó okokat. A Pp. 397. § (1)
bekezdése szerint a perújítási kérelmet a perben eljárt elsőfokú bíróságnál kell írásban benyújtani, amely egyben
kizárólagos illetékességet is jelent. Ehhez igazodóan a Pp. 398. § (1) bekezdése szerint a jogerős fizetési
meghagyás ellen előterjesztett perújítás esetén a perújítási eljárás lefolytatására az a bíróság rendelkezik
hatáskörrel és illetékességgel, amelyik - ellentmondás esetén - elsőfokú bíróságként a perré alakult eljárás
lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel rendelkezett volna. A Pp. 454. § (2) bekezdése értelmében, ha
házassági per van folyamatban, kizárólag annak bírósága előtt indítható az ugyanarra a házasságra vonatkozó
újabb házassági per vagy a házassági perhez kapcsolható kereset. A Pp. 496. § (2) bekezdése értelmében a
sajtó-helyreigazítási perre annak a törvényszéknek van hatásköre és kizárólagos illetékessége, amelynek területén
az alperes székhelye, illetve lakóhelye található. A Pp. 505. § (1) bekezdése alapján a közösséghez tartozással
összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránti perre annak a törvényszéknek van hatásköre és kizárólagos
illetékessége, amelynek területén az alperes belföldi lakóhelye, ennek hiányában belföldi tartózkodási helye vagy -
ha az alperes nem természetes személy - belföldi székhelye található. A Pp. 530. § (1) bekezdése szerint a
végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított perre kizárólag a végrehajtást elrendelő járásbíróság, ha
pedig a végrehajtást nem járásbíróság rendelte el, az adós lakóhelye szerinti járásbíróság az illetékes. A Pp. 539. §
(1) bekezdése értelmében a végrehajtási igényperre kizárólag az a járásbíróság illetékes, amelynek területén a
foglalás történt. A Pp. 539. § (2) bekezdése szerint az előzőhöz képest kivételesen az ingatlan-igényperre kizárólag
az ingatlan fekvése szerinti járásbíróság illetékes. A Pp. 556. § szerint a végrehajtási eljárásba történő
bekapcsolódás engedélyezése iránti perre kizárólag az a bíróság illetékes, amely a zálogjogosult kérelmét a
végrehajtási eljárásban elutasította. A Pp. 565. § alapján a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának
megváltoztatása iránt indított perre a birtokvédelmi határozatot hozó jegyző székhelye szerinti bíróság
kizárólagosan illetékes. Ugyancsak kizárólagos illetékességi szabályt fogalmaz meg a Pp. 108. § (3) bekezdése is,
mely szerint a perindítást megelőzően az ideiglenes intézkedés iránti kérelem esetén a perre kizárólagosan az a
bíróság illetékes, ahol a kérelmet előterjesztették. A korábbi szabályozással szemben azonban az általános
illetékességi rendelkezések is meghatároznak két új kizárólagos illetékességi okot. A vállalkozás által a
fogyasztóval szemben szerződéses jogviszonyból eredő igény érvényesítése iránt indított perre, ha törvény, az
Európai Unió kötelező jogi aktusa, illetve nemzetközi egyezmény eltérően nem rendelkezik - az alperes belföldi
lakóhelye szerinti bíróság kizárólagosan illetékes. Ez a szabály egyrészt biztosítja a jogviszonyban jellemzően
gyengébb pozícióban álló fél eljárási jogainak érvényesítését, másrészt hozzájárul a Budapest-vidék közötti
ügyelosztási aránytalanság kiküszöböléséhez, mivel ennek hiányában egyébként a jellemzően Budapestre és
környékére koncentrálódó szerződéskötések alapján a vállalkozás választhatná az ügyletkötés vagy szolgáltatás
teljesítésének helye szerinti vagylagos illetékességet. Sajátos a kizárólagossági szabály annyiban, hogy belföldi
lakóhely hiányában kisegítő, de továbbra is kizárólagos illetékességi rendelkezéseket vezet be elsődlegesen az
alperes belföldi tartózkodási helyére, ennek hiányában utolsó belföldi lakóhelyére. Ha az utolsó belföldi lakóhely
sem állapítható meg, a kizárólagos illetékességi rendelkezések nem alkalmazandók, ebben az esetben az általános
szabályok szerint kell az illetékességet megállapítani.
2. Kizárólagos illetékesség felelősségbiztosítás alapján harmadik személlyel szemben indított perre

Az előző jogszabályhelyben foglalt rendelkezéshez hasonló megfontolásból bevezetett kizárólagos illetékességi
szabály, amikor a károsult közvetlenül a károkozó biztosítójával szemben érvényesíti kártérítés, illetve sérelemdíj
iránti igényét felelősségbiztosítási szerződéssel összefüggő törvényi rendelkezés alapján, ugyancsak törvény,
Európai Unió kötelező jogi aktusa, illetve nemzetközi egyezmény eltérő rendelkezésének a hiányában. Ezek a
perek jellemzően a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás alapján gépjárműkárral összefüggésben érvényesített
igényeken alapulnak. A biztosítók székhelye jellemzően a fővárosban található, holott az igényérvényesítést
megalapozó tények nem feltétlenül kapcsolódnak Budapesthez. Ilyenkor az általános illetékességi szabály
alkalmazása a perhatékonyság ellen hat. A kizárólagos illetékességi szabály ugyancsak a védtelenebb pozícióban
álló fél eljárási jogaira van figyelemmel, de a kizárólagos illetékességi okhoz kapcsolódó tények folytán hozzájárul
a bizonyítás gyorsításával az eljárás gyorsabb, koncentráltabb lefolytatásához. Mindezenfelül ez a rendelkezés is
elősegíti a Budapest-vidék közötti ügyelosztási aránytalanság kiküszöbölését. Mivel a károsult nem csupán
természetes személy lehet, így a nem természetes személy belföldi székhelye alapozza meg a kizárólagos
illetékességet. Tartalmaz a rendelkezés kisegítő kizárólagos illetékességi szabályt is, de csak a belföldi
tartózkodási helyre (ennek hiányában az utolsó belföldi lakóhelyre viszont nem); míg belföldi lakóhely,
tartózkodási hely vagy székhely hiányában az általános illetékességi szabályok az irányadók.
Pp. 27. §-ához:
1. Az illetékességi kikötés feltételei

Bár a perrendtartás rendelkezései közjogi szabályok, amelyek számos kógens, imperatív előírást is
tartalmaznak, figyelemmel azonban arra, hogy a bíróság elé vitt jogviszony magánjogi, a felek mellérendeltségén
alapuló jogviszony, az illetékességet megállapító közjogi szabályoktól eltérően a felek meghatározott feltételek
mellett maguk is meghatározhatják azt a bíróságot, amely az ügyükben el fog járni. Önmagában az alperes
egyoldalú alávetéses nyilatkozata nem alapozhat meg illetékességet, ahhoz a felek kölcsönös akaratán alapuló
megállapodás szükséges. A rendelkezési jog csak az illetékességi szabályoktól való eltérésre vonatkozhat, és nem
terjedhet ki eltérő hatásköri szabályok alkalmazására, lévén az ügytípusok bonyolultsága, specialitása indokolja a
perek különböző szintű bíróságokra telepítését. Az illetékességi ügyelosztás viszont nem eltérő sajátosságú
perekre vonatkozik, így az adott pertípusban hatáskörrel rendelkező bíróság az ügyek eltérő jellegének a
hiányában bármely elé vitt ügyet tárgyalhat. A polgári perrendtartás azt engedi meg a felek számára, hogy a
vagyonjogi jogvitájukban az egyébként illetékes bíróság helyett másik - hatáskörrel rendelkező - bíróság
illetékességét kössék ki (BDT2014. 3146.). Az alávetésen alapuló kizárólagos illetékességi kikötés csak a szerződő
felek egymás közti viszonyában keletkezett jogvitában irányadó. Az ügyésznek - és értelemszerűen más
perindításra jogosult személynek, szervnek - az általános szerződési feltételek érvénytelenségének,
tisztességtelenségének megállapítása iránti közérdekű keresete esetén a per nem minősül a szerződést kötő felek
egymás közti jogvitájának, az ügyészre az alávetéses illetékességi kikötés nem vonatkozik (BDT2011. 2504.).
Hatáskörrel nem rendelkező bíróság illetékességének a felek nem vethetik alá magukat, és ilyenkor arra sincs
mód, hogy az adott törvényszék területén működő valamely járásbíróság kerüljön kijelölésre; a keresetlevelet ez
esetben az általános szabályok szerint illetékes bírósághoz kell áttenni (BDT2000. 291.). Nincs jelentősége annak,
hogy a felek a szerződésben pontatlanul nevezik meg a kikötött bíróságot, ha egyértelműen megállapítható, hogy
melyik - a per elbírálására hatáskörrel rendelkező - bíróság illetékességének kívánták magukat alávetni
(BDT2013. 2850.).
Az illetékesség felek általi kikötésére csak szigorú szabályok mellett kerülhet sor, összhangban a polgári és
kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló
1215/2012/EU rendelet (a továbbiakban: Brüsszel Ia rendelet) előírásaival. Feltétel, hogy a kikötés csak
vagyonjogi ügyekre - a fogalmi meghatározásból következően ideértve a meg nem határozható értékű, de vagyoni
jogi igényeken alapuló ügyeket is - lehetséges. Nem megengedett illetékességi kikötés alkalmazása a személyiségi
jogi és a személyi állapotot érintő perekben. Formai követelmény, hogy a kikötésre
- csak írásban, vagy
- szóban, írásbeli megerősítéssel, vagy
- a felek között kialakult üzleti szokásoknak megfelelő formában, vagy
- a nemzetközi kereskedelemben olyan formában kerülhet sor, amely megfelel az olyan kereskedelmi
szokásoknak, amelyeket a felek ismertek vagy ismerniük kellett, és amelyeket az ilyen típusú szerződést kötő
felek a szóban forgó üzletágban általánosan ismernek és rendszeresen figyelembe vesznek.
A felek által kikötött illetékesség főszabály szerint kizárólagos, ettől azonban kivételesen törvény vagy a felek
eltérően rendelkezhetnek.
2. A kikötés hatálya a jogutódokra

Ha a felek vagyonjogi ügyeik tekintetében a felmerült vagy jövőbeli jogvitájuk esetére valamely bíróság
illetékességét kikötötték, úgy a kikötés hatálya az esetleges perbeli jogutódaikra is kiterjed. A bíróság az eljárás
minden szakaszában hivatalból vizsgálja illetékességét, amelynek korlátja viszont a Pp. 240. § (1) bek. eb) pontja
értelmében, hogy az eljárás egyidejű megszüntetése mellett az áttételre már nem kerülhet sor az alávetés miatt
azt követően, hogy az alperes illetékességi kifogás nélkül írásbeli ellenkérelmet már előterjesztett. Ezért
megfelelően alkalmazandó a BDT2015. 3291. iránymutatása, amely szerint, ha szabályszerűen kikötött alávetésen
alapuló kizárólagos illetékességet észlel, amelyet az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyott, a másodfokú
bíróság az eljárás egyidejű hivatalból történő megszüntetésével teszi át a keresetlevelet az illetékes bírósághoz,
kivéve azonban, ha az alperes illetékességi kifogás nélkül írásbeli ellenkérelmet már előterjesztett.
3. A kikötés kizárása törvényen alapuló kizárólagos illetékesség miatt

Az illetékességi szabályok sorrendjéből következően azokban a perekben - sajtó-helyreigazítási per, végrehajtás
megszüntetése, korlátozása iránti per, jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránt
indított per -, amelyekben a törvény kizárólagos illetékességi szabályt határoz meg, a felek ettől alávetés
alkalmazásával nem térhetnek el.
4. A kikötés kizárása a fogyasztó védelmének céljából

Korlátozza a felek rendelkezési jogát a Brüsszel Ia rendelet 25. cikke, amelyhez igazodóan nem lehetetleníthető
el a Pp. 28. § (1) bek. d) pontja szerinti vagylagos illetékességi ok fogyasztó általi választhatósága. Nincs helye
tehát olyan illetékességi kikötésnek, amely kizárja a fogyasztó jogát ahhoz, hogy a vállalkozással szemben fennálló
szerződéses jogviszonyból eredő igényét saját belföldi lakóhelye, ennek hiányában belföldi tartózkodási helye
szerint illetékes bíróság előtt érvényesítse.
5. Az illetékességi kikötés kizárása az arányos területi ügyelosztás céljából

A megfelelő ügyelosztási arányok biztosítása végett továbbra sem megengedett a törvényszék hatáskörébe
tartozó ügyben a Fővárosi Törvényszék és a Budapest Környéki Törvényszék, valamint a járásbíróság hatáskörébe
tartozó ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság illetékességének a kikötése.
Pp. 28. §-ához:
1. A vagylagos illetékesség általános szabálya

A vagylagos illetékességi szabályok alkalmasak arra, hogy elősegítsék a perek gyors és koncentrált lefolytatását
azzal, hogy az adott ügy sajátosságait értékeljék akkor, ha az alperes lakóhelyétől eltérő helyszínen található
bíróság hatékonyabban tudja az eljárási cselekményeket végezni. A felperes saját döntésén alapuló jogosultsága
annak a meghatározása, hogy a kifejezett törvényi rendelkezéseken alapuló vagylagos vagy pedig az egyébként
irányadó általános illetékességi okokat választja.
A vagylagos illetékességi okok közötti választás lehetősége a felperest illeti meg. Ha ez megtörtént, akkor - a
kizárólagos illetékesség, illetve alávetéses illetékesség fennállásának esetétől eltekintve - nincs helye a
keresetlevél illetékességi okból történő áttételének sem hivatalból, sem alperesi kérelemre (BH2004. 197.). A
felperest a választási lehetőség abban, hogy az általános illetékességi ok helyett az általa választható különös
illetékességi okra alapítottan terjessze elő keresetét, a jogalkalmazói értelmezés szerint az alperes érdemi
ellenkérelmének előterjesztéséig illeti meg (BH2001. 433.).
2. Egyes vagylagos illetékességi okok

A Pp. jelen paragrafusa hét vagylagos illetékességi okot határoz meg, amely mellett a törvény különös részében
tárgyalt perek is tartalmaznak vagylagos illetékességi szabályokat. Alkalmazásukra csak a törvényben
meghatározott kizárólagos illetékesség vagy a felek által érvényesen kikötött illetékesség hiányában kerülhet sor.
A törvényen alapuló tartásra kötelezés iránti pert az igény érvényesítésére jogosult felperes választása szerint
megindíthatja a lakóhelye szerint illetékes bíróság előtt is. A rendelkezés nem ad lehetőséget a vagylagos
illetékesség alkalmazására a szerződésen alapuló tartás iránti igények érvényesítése során, és nem terjed ki más,
járadék formájában érvényesített időszakos szolgáltatásokra sem.
Továbbra is alkalmazandó megfelelően ebben a körben a PK 138. számú állásfoglalás, amely szerint a tartásra
kötelezés iránti per esetében a felperes akkor is kérheti a per áttételét a saját lakóhelye szerint illetékes
bírósághoz, ha a pert eredetileg az alperes lakóhelye szerint illetékes bíróság előtt indította meg, az alperes
azonban a Pp. 25. § (3) bekezdése alapján kéri a per áttételét a munkahelye szerint illetékes bírósághoz.
Az ingatlan tulajdona, birtoka vagy ingatlant terhelő dologi jog tárgyában a per megindítható az ingatlan
fekvése szerint illetékes bíróság előtt is. Az új szabályozás az 1952-es Pp.-hez képest annak ellenére nem szűkítő,
hogy nem tartalmazza az ingatlanra vonatkozó jogviszonyból eredő perek kitételét, mert a helyes szűkítő
értelmezésű bírói gyakorlatot veszi át a félreértésre okot adó rendelkezés elhagyásával. A jogalkalmazás korábban
is úgy foglalt állást, hogy nem ad alapot a vagylagos illetékességi ok választására az egyébként az ingatlanra
vonatkozó jogviszonyból eredő per, ha a per tárgya nem az ingatlan tulajdonára, birtokára, az ingatlant terhelő
dologi jogra vonatkozik. Így továbbra is fenntartható a BH1993. 362. számú eseti döntésben kifejtett bírói
gyakorlat, amely szerint az illetékességi okot a kötelmi jogviszonyból eredő perekben is igénybe lehet venni, így
többek között - az ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződésből származó - a szerződés érvényessége iránti
jogvitákban. Nem alkalmazható értelemszerűen az illetékességi szabály a házastársi közös vagyon megosztása
iránti perekben akkor sem, ha a vagyonban ingatlan van, tekintettel arra, hogy a kereset nem ingatlan
tulajdonára, birtokára, ingatlant terhelő dologi jogra vonatkozik, hanem a jogvita családjogi jogviszonyból ered.
Az illetékességi ok alkalmazását érintően a bírói gyakorlat folyamatos jogfejlesztő értelmezése jelölte ki a
szabály kereteit. Az ingatlan fekvése szerinti vagylagos illetékességi ok szerződéses jogviszonyból eredő igény
esetén akkor alkalmazható, ha a per tárgya magára az ingatlanra vonatkozik; az ingatlanban biztosított közüzemi
szolgáltatás ellenértékének megfizetése iránt indított per tárgya nem a szolgáltatás igénybevétele helyeként
megjelölt ingatlan, hanem a közüzemi szerződés teljesítése, tehát a vagylagos illetékességi ok nem irányadó
(BDT2016. 3485.). Ha a per tárgya a kölcsönszerződés érvényessége, a kölcsönszerződés biztosítását szolgáló
ingatlanra vételi, illetve jelzálogjogot alapító szerződések járulékos jellegűek, és miután a per főtárgya nem az
ingatlanra vonatkozó igény, az ingatlan fekvése szerinti bíróság illetékességét megalapozó ok nem vehető
figyelembe (BDT2014. 3172.).
A szerződéses jogviszonyból eredő igény érvényesítése iránti pert a felperes megindíthatja az ügyletkötés vagy
a szolgáltatás teljesítésének helye szerinti bíróság előtt, függetlenül a szerződést kötő felek személyétől.
Figyelemmel kell azonban lenni a 26. § (1) bekezdése szerinti kizárólagos illetékességi okra, mely szerint
vállalkozás által fogyasztóval szemben szerződéses jogviszonyból eredő igény érvényesítése iránt indított perben
csak akkor alkalmazható a vagylagos illetékességi ok, ha az alperesnek nincs belföldi lakóhelye, belföldi
tartózkodási helye, utolsó belföldi lakóhelye. Az illetékességi ok alkalmazható akkor is, ha a szerződés távol levők
között jött létre, a szerződés létrejöttének a helye az illetékesség szempontjából az ajánlattevő lakóhelye
(BDT1999. 70.). Következetes a bírói gyakorlat abban, hogy az illetékességi okot a felperes csak akkor
választhatja, ha a keresetindításkor egyértelműen megállapítható a szerződés létrejötte. Az ügyletkötés vagy a
teljesítés helyének bírósága előtt a per akkor indítható meg, ha a keresetlevél benyújtásával egyidejűleg a
szerződéskötés ténye - szerződéses jogviszony fennállta - egyértelműen bizonyított (BDT2002. 688.). Ha a
szerződés létrejöttének tisztázása csak érdemi eljárásban (pl. tanúbizonyítás) lehetséges, a különös illetékességi
ok (ügyletkötés helye) nem alkalmazható (BDT2000. 150.). Olyan esetben, amikor a szerződés (ügylet) létrejötte
vitatott az alperes részéről, az ügyletkötés helyére alapított különös illetékességi ok - kétséget kizáró okirati
bizonyíték (írásbeli szerződés) hiányában - nem alkalmazható (BDT2000. 149.).
A fogyasztó érdekeinek a védelme indokolja annak a vagylagos illetékességi szabálynak a bevezetését, mely
szerint a fogyasztó által a vállalkozással szemben fennálló szerződéses jogviszonyból eredő igény érvényesítése
iránti pert a felperes a belföldi lakóhelye, ennek hiányában belföldi tartózkodási helye szerint illetékes bíróság
előtt is megindíthatja. Amennyiben a vállalkozás terjeszt elő igényt a fogyasztóval szemben, úgy rá kizárólagos
illetékességi szabályok irányadók; a fogyasztó igényérvényesítése esetében azonban megmarad a választási jog
abban a tekintetben, hogy vagy saját lakóhelye, tartózkodási helye szerinti bíróság vagy az általános szabályok
szerinti bíróság illetékességét választja-e.
A kártérítési perekre irányadó rendelkezés, hogy a szerződésen kívül okozott kár megtérítése iránti pert a
károkozás vagy a kár bekövetkezésének földrajzilag meghatározható helye szerint illetékes bíróság előtt is meg
lehet indítani. A rendelkezés nem vonatkozik a szerződésszegéssel okozott károk megtérítésére, továbbá
tartalmazza azt a bírói gyakorlatban kialakított következetes értelmezést, hogy a kár bekövetkezése földrajzilag
meghatározható legyen. A kár bekövetkezésének a helye alapján akkor állapítható meg a bíróság illetékessége, ha
az egy konkrét földrajzi terület: az egészségromlásból származó kár az érintett személy károsodását jelenti, ez
nem földrajzi helyhez kötött, ezért a felperes lakóhelye nem tekinthető a kár bekövetkezési helyének (BDT1999.
30.). Ebből következően a Ptk. 2:52. § (2) bekezdésében írt azon előírásból következően, mely szerint a sérelemdíj
fizetésére kötelezés feltételeire a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, a vagylagos illetékességi ok
ugyan a sérelemdíj iránti perekre is alkalmazandó, de csak a jogsértés helye vonatkozásában, mivel az
immateriális, a személyiségben bekövetkező sérelmek helye földrajzilag értelemszerűen nem határozható meg.
Az illetékességi szabály csak a kártérítési jogviszonyokra irányadó. A vagyonbiztosítási szerződéses
jogviszonyon alapuló helytállási kötelezettségre nem alkalmazható a szerződésen kívüli károkozás speciális
illetékességi szabálya akkor sem, ha a helytállási kötelezettség alapja károkozó cselekmény (BH1993. 100.).
3. Vagylagos illetékesség az alperes tartózkodása alapján

Sajátos vagylagos illetékességi szabály csak a vagyonjogi perekre vonatkozóan, hogy a felperes választhatja az
alperes huzamosabb tartózkodásra utaló körülmények közötti tartózkodásának helye szerinti bíróság
illetékességét is. A jogszabályhely nem tartalmaz példálózó felsorolást, helyesen a bírói gyakorlatra bízza a
huzamos tartózkodásra utaló körülmények meghatározását. Alkalmazandó így a Pp. hatálya alatt is a PK 133.
számú állásfoglalás, amely szerint ide sorolható a hosszabb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltése esetén a
büntetés-végrehajtási intézet székhelye. Ilyen esetben azt kell vizsgálni, hogy a szabadságvesztés büntetés
töltését huzamosabb tartózkodásnak kell-e tekinteni. Hosszabb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltését
huzamosabb tartózkodásnak kell tekinteni, míg a rövidebb ideig tartó szabadságvesztés büntetés töltése csak
ideiglenes tartózkodásnak minősül. A vagylagos illetékességi jog alkalmazásának feltétele mindezen túl az alperes
perbeli cselekvőképessége is.
4. Vagylagos illetékesség külföldi nem természetes személy alperes elleni perben

A vagylagos és a kisegítő illetékesség sajátos kombinációja, mely szerint külföldi nem természetes személyek
ellen az előtt a bíróság előtt is lehet vagyonjogi pert indítani, amelynek területén a külföldi nem természetes
személy ügyeinek vitelével megbízott személy lakik; valamint vagyonjogi perre a külföldi nem természetes
személy magyarországi fióktelepének, illetve kereskedelmi képviseletének székhelye szerinti bíróság is illetékes.
Ez a rendelkezés fenntartja az összhangot a külföldi székhelyű vállalkozások magyarországi fióktelepeiről és
kereskedelmi képviseleteiről szóló 1997. évi CXXXII. törvény előírásaival.
Pp. 29. §-ához:
1. Illetékesség a mellékkötelezett perléséhez kapcsolódóan

A pertársaságra vonatkozó három illetékességi szabály ugyancsak a perkoncentráció érvényesülését célozza.
Azok feltételes megfogalmazása folytán, bár nem a Pp. 28. § ilyen elnevezésű címe alá tartoznak, vagylagos
illetékességi szabályok, tehát a perek az általános illetékességi okok szerint is megindíthatók.
A mellékkötelezettségen alapuló illetékesség szerint, ha a jogviszonyban főkötelezett és mellékkötelezett
egyaránt szerepel (így kezes, zálogtárgy tulajdonosa), és ezeket a jogosult együttesen perli, úgy a
mellékkötelezett a főkötelezettel együtt az előtt a bíróság előtt is perelhető, amely a főkötelezett elleni perre
bármely címen illetékes. A szabály fordítva nem alkalmazható, tehát a főkötelezett nem perelhető az előtt a
bíróság előtt, amely csak a mellékkötelezett elleni perre lenne illetékes.
2. Illetékesség a pertárgy igényléséhez kapcsolódóan

A pertárgy igénylése is megalapoz speciális vagylagos illetékességet. A Pp. 49. §-a foglalkozik a felek
személyében a pertárgy igénylésén alapuló változással, és úgy rendelkezik, hogy az alperes a perfelvételt lezáró
végzés meghozataláig igényelheti annak a harmadik személynek a perbeállítását, aki a per tárgyát részben vagy
egészen a maga részére igényli; ha az igénylő a perbe be kíván lépni, úgy meghatározott törvényi feltételek
teljesülése mellett a per a felperes és az új igénylő, mint új alperes között folytatódik. Perbelépés hiányában
viszont az a szabály érvényesül, hogy ha valaki a más személyek között folyamatban lévő per tárgyát egészen vagy
részben a maga részére követeli, ennek a folyamatban lévő pernek a bírósága arra a további perre is illetékes,
amelyet a követelés érvényesítése végett az említett személyek ellen ő indít.
3. A pertársaság általános illetékességi szabálya

Az előző két rendelkezés hatálya alá nem tartozó esetekben - az alávetés esetét kivéve - az alperesek
bármelyikére illetékes bíróság előtt a per valamennyi alperes ellen megindítható, ha az együttes perlés feltételei a
pertársaságra vonatkozó szabályok szerint fennállnak. Az utóbbi szabály az alperesi pertársaság esetén vezet be
vagylagos illetékességi rendelkezést azzal, hogy nem tesz különbséget kényszerű és célszerűségi pertársaság
között, ugyanakkor a 37. § c) pontja értelmében nem alkalmazható a vagylagos illetékességi szabály arra, amikor
a pertársaságot az hozza létre, hogy a perbeli követelések hasonló ténybeli és jogi alapból erednek, mivel a
pertársaság keletkezésének ott eleve a feltétele, hogy a bíróság illetékessége valamennyi alperessel szemben
megállapítható legyen.
Pp. 30. §-ához:
1. Az illetékesség megállapításának időpontja

Az illetékesség megállapításánál ugyancsak a keresetlevél beadásának időpontja irányadó - az utóbb

bekövetkezett változások, így a per alatti székhelyváltozások az illetékességet nem változtatják meg -, azzal a
hatásköri szabályoknál is rögzített sajátossággal, hogy ha a per a keresetlevél beadása után bekövetkezett
változás folytán tartozna a bíróság illetékessége alá, a bíróság illetékességét akkor is meg kell állapítani. (Mindez
ellentétesen azonban nem alkalmazható, így ha az alperes a per alatt a bíróság illetékességi területéről elköltözik,
az nem érintheti az eljáró bíróság illetékességét.)
2. Az illetékesség hivatalból történő figyelembevétele

A bíróság nem csupán a hatáskörét, hanem az illetékességét is hivatalból vizsgálja, hiányát hivatalból veszi
figyelembe. Ha a bíróság illetékességgel nem rendelkezik, úgy a Pp. 174. § (1) bekezdése értelmében elrendeli a
keresetlevélnek az illetékes bírósághoz történő áttételét. Az illetékesség hiányára hivatkozva nem lehet a
keresetlevél visszautasításáról vagy - kizárólagos illetékesség kivételével - a perindítás joghatásainak beállása
után az eljárás megszüntetéséről rendelkezni. Az illetékesség hiánya azonban csak a törvény rendelkezésein
alapuló kizárólagos illetékesség esetében vehető figyelembe az egész eljárás tartalmában, egyébként az
illetékességi kifogást nem tartalmazó írásbeli ellenkérelem előterjesztésével az illetékesség rögzül, és az
illetékesség hiánya ezt követően már nem vehető figyelembe.
3. Az illetékesség megállapítására előadott tényállítások valóságának vizsgálata

A perkoncentráció elvéből következik az, hogy az illetékességnek vagy az illetékesség hiányának
megállapítására előadott tényállítások valóságát a bíróság csak akkor vizsgálja, ha azok a köztudomással vagy a
bíróság hivatalos tudomásával ellenkeznek, vagy ha azokat a bíróság vitássá teszi.
11. Az eljáró bíróság kijelölése
Pp. 31. §-ához:
1. A kijelölés esetei
Az eljáró bíróság kijelölésére három esetben kerülhet sor. Egyrészt, ha az ügyben jogerős határozatok alapján
negatív hatásköri vagy illetékességi összeütközés merült fel, azaz az egyik bíróság külön fellebbezéssel is
támadható jogerős végzésével elrendelte a keresetlevél egy másik bírósághoz történő áttételét, az utóbbi pedig -
tekintettel arra, hogy nincs helye a keresetlevél áttételének olyan bírósághoz, amely saját hatáskörének vagy
illetékességének hiányát már jogerősen megállapította - saját hatáskörének vagy illetékességének a hiányáról
rendelkezik - kifejezett szabály hiányában nem fellebbezhető végzéssel -, és az iratokat az arra jogosult bíróság
részére felterjeszti. Másrészt kijelölésnek van helye - lényegében csak elméletileg - akkor, ha az illetékes bíróság
a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg. Harmadrészt ki kell jelölni az eljáró bíróságot, ha
kizárás miatt az egész bíróság nem járhat el, amelyre akkor kerülhet sor, ha a Pp. 14. § értelmében azért nem
járhat el a járásbíróság, a közigazgatási és munkaügyi bíróság, a törvényszék vagy az ítélőtábla, mert a perben fél,
a féllel együtt jogosított vagy kötelezett személy, a per tárgyát egészben vagy részben a maga részére követeli,
vagy jogaira, kötelezettségeire a per eredménye kihatással lehet, valamint ha elnöke, elnökhelyettese a 12. § a), b)
vagy c) pontja értelmében kizárt, vagy pedig azért, mert a kizárás a bíróság valamennyi bírájára (tanácsára)
vonatkozik. A kijelölési eljárásra valamennyi esetben minden más ügyet megelőzően, soron kívül kerül sor.
2. A kijelölésre jogosult bíróságok

A perjogi szabályok meghatározzák azt a bíróságot, amely az eljáró bíróság kijelölésére jogosult: - ez a
törvényszék, ha az összeütközés a területén lévő járásbíróságok között merült fel (tehát a törvényszék eleve csak
illetékességi összeütközés esetén járhat el), valamint, ha a területén lévő járásbíróság kizárása esetén a területén
lévő másik járásbíróság kijelölhető;
- az ítélőtábla, ha az összeütközés a területén lévő járásbíróságok, törvényszékek, illetve közigazgatási és
munkaügyi bíróságok között merül fel, továbbá, ha a területén lévő járásbíróság, törvényszék vagy közigazgatási
és munkaügyi bíróság kizárása esetén a területén lévő másik járásbíróság, törvényszék vagy közigazgatási és
munkaügyi bíróság kijelölhető;
- minden további esetben a Kúria.
3. A kijelölésre jogosult bíróság polgári és közigazgatási ügyben eljáró bíróság hatásköri

összeütközése esetén
Nem vonatkoznak a kijelölési szabályok arra, ha a hatásköri vagy illetékességi összeütközés közigazgatási
ügyben eljáró bíróságok között jött létre, mivel akkor a Kp. rendelkezéseit kell alkalmazni, ha pedig a polgári
ügyben eljáró bíróság és a közigazgatási ügyben eljáró bíróság között merül fel hatásköri összeütközés, ennek
rendezésére nem a Pp., hanem a Kp. vonatkozó szabályai az irányadóak. A Kp. 15. § (4) bekezdése értelmében
ilyenkor a kijelölés tárgyában a Kúria az ügyelosztási rendben évente előre meghatározott összetételű, öttagú
tanácsa dönt, amely tanács elnöke és két tagja közigazgatási, további két tagja polgári ügyszakos bíró.
Pp. 32. §-ához:
A kijelölés eljárási szabályai

A perjogi kódex a kijelölés eljárási szabályai között tartalmazza az eljárás megindításának feltételeit abban az
esetkörben, ha az illetékes bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján nem állapítható meg. Az eljárásra akár
kérelemre, akár hivatalból sor kerülhet: a fél a kijelölés iránti kérelmet bármelyik bíróságnál előterjesztheti,
egyébként a kijelölés iránt a perben eljárt bíróság hivatalból köteles előterjesztést tenni. A kijelölés tárgyában a
bíróság a felek meghallgatása nélkül is határozhat. Ez a rendelkezés ténylegesen meghatározza a bíróság által a
kijelölési eljárásban elvégezhető egyetlen cselekményt: a felek meghallgatását. Az eljárás rendkívüli
gyorsaságához fűződő érdek miatt nincs arra törvény által megengedett lehetőség, hogy a bíróság ezenfelül
bizonyítást folytasson le, egyéb érdemi eljárási cselekményeket végezzen, hanem a kijelölés tárgyában a
rendelkezésre álló adatok alapján kell döntést hoznia. Ebből következik, hogy a kijelölő bíróság előzetesen nem
tájékozódhat arról, hogy nem ütközik-e akadályba az adott bíróság kijelölése, mivel az esetleges vélt akadály
bejelentésének a beszerzésére irányuló cselekmények az ügy elintézését szükségtelenül lassíthatják. Ugyancsak
ezen alapul, hogy a kijelölésre csak az adott eljárás tárgyához kapcsolódóan kerülhet sor, ezen túl a bíróság más
rendelkezést nem tehet: így például az illetékességi összeütközés esetén nem foglalhat állást hatásköri
kérdésekben és viszont. A kijelölés soronkívülisége és nem érdemi jellege indokolja azt a jogfejlesztő értelmezést,
hogy a bíróságok kizárására vonatkozó szabályok alkalmazása nem eredményezheti egy teljes ítélkezési szint
kizárását (BH2013. 69.). Az eljáró bíróság kijelölése nem érdemi döntés, ezért az a helyes értelmezés, hogy az
objektív és pártatlan elbírálás követelménye ilyenkor alappal nem vitatható, a bíróság kijelölése tárgyában ezért
az elfogultság nem merülhet fel.
V. FEJEZET
A FELEK ÉS MÁS PERBELI SZEMÉLYEK
12. Perképesség
Pp. 33. §-ához:
1. A perképesség fogalma
A Pp. 33-35. §-ai a perképesség alcímet viselik, mely gyűjtőfogalom: a perbeli jogképességet és a perbeli
cselekvőképességet foglalja össze. A perképességre vonatkozó rendelkezéseket a beavatkozóra is megfelelően
alkalmazni kell.
2. A perbeli jogképesség
Jelen paragrafus a perbeli jogképesség vonatkozásában megőrzi az 1952-es Pp.-ben követett szabályozási
megoldást. A perbeli jogképesség ugyanis alapvetően a polgári jog szerinti jogképességhez igazodik, így a perbeli
jogképesség megilleti mindazokat a jogalanyokat, amelyeket a Ptk. vagy más anyagi jogi jogszabály szerint jogok
illethetnek, és kötelezettségek terhelhetnek (Indokolás a Pp. 33-35. §-ához). A polgári jog szabályai szerint a
jogképesek körébe az ember és a jogi személyek (beleértve az államot is) tartoznak [Ptk. 2:1. §; 3:1. § (1) bek.;
3:405. § (1) bek.]. A perbeli jogképesség körét azonban maga a Pp. is kibővíti az anyagi jogi jogképességhez
viszonyítva, amikor egyes különleges perekben speciális perbeli jogképességi szabályokat ír elő:
- a sajtó-helyreigazítás iránt indított perben a sajtószerv félként járhat el akkor is, ha egyébként nincs perbeli
jogképessége [Pp. 496. § (2) bek.];
- a képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt indított perben a képmás, illetve a hangfelvétel
készítője, felhasználója félként járhat el akkor is, ha egyébként nincs perbeli jogképessége [Pp. 503. § (2) bek.];
- a munkaügyi perben fél lehet az a szakszervezet, munkáltatói érdekképviseleti szervezet vagy üzemi,
közalkalmazotti tanács is, amelynek egyébként nincs perbeli jogképessége [Pp. 514. § (1) bek.];
- a végrehajtási igényperben fél lehet az a végrehajtást kérő is, amelynek egyébként nincs perbeli jogképessége
[Pp. 542. § (4) bek.].
Továbbra is alkalmazható az a bírósági joggyakorlat, mely szerint a magzatot ebben a státuszában - tehát a
megszületés feltételétől függetlenül - jogok nem illethetik és kötelezettségek nem terhelhetik, ennek
következtében a magzat nem rendelkezik perbeli jogképességgel (BH1998. 372.). A perbeli jogképesség ahhoz
szükséges, hogy valaki fél (beavatkozó) lehessen a polgári perben. A perbeli jogképesség hiányának
jogkövetkezménye attól függ, hogy a jogképesség hiánya fennállt-e már a keresetlevél benyújtásakor, vagy az a
per során következett be. Ha a perbeli jogképesség a keresetlevél benyújtásakor is hiányzott, akkor a Pp. 176. §
(1) bek. e) pontja alapján a bíróság - hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve - a keresetlevelet visszautasítja; ha ez
a tény csak később derül ki a per folyamán, akkor az eljárást hivatalból megszünteti [Pp. 240. § (1) bek. a) pont].
Ha a fél a per folyamán veszíti el perbeli jogképességét (meghal vagy megszűnik), és a per tárgyát képező
jogviszony természete nem zárja ki a jogutódlást, akkor az eljárás félbeszakad a Pp. 119. § (1) bek. a) pontja
szerint a jogutód perbelépéséig vagy perbevonásáig. Ha a per tárgyát képező jogviszony a jogutódlást kizárja, a
bíróság az eljárást hivatalból megszünteti [Pp. 240. § (1) bek. f) pont].
Pp. 34. §-ához:
1. Perbeli cselekvőképesség
A 34. § (1) bekezdése az 1952-es Pp. perbeli cselekvőképességre vonatkozó rendelkezését is fenntartja,
tekintettel arra, hogy a normaszövegnek a Ptk.-val való összhangját a jogalkotó már megteremtette, további
módosítására nincs szükség (Indokolás a Pp. 33-35. §-ához).
Az a fél, aki rendelkezik perbeli cselekvőképességgel, a polgári perben személyesen saját maga eljárhat, vagy
meghatalmazottal képviseltetheti magát. A perbeli cselekvőképesség tehát ahhoz szükséges, hogy a fél
(beavatkozó) hatályos jognyilatkozatokat tegyen a perben. A Pp. perjogi szempontból továbbra is csak teljesen
cselekvőképes, illetve cselekvőképtelen személyeket ismer, az anyagi jogi szabályokkal ellentétben továbbra sincs
perbeli korlátozott cselekvőképesség.
A jelen paragrafus (1) bekezdésében foglalt szabályokhoz képest a perbeli cselekvőképességre maga a Pp.,
illetve más törvény is tartalmazhat speciális rendelkezéseket:
- a személyi állapotot érintő perekben az a korlátozottan cselekvőképes fél, akinek a személyi állapotát a per
érinti, a perben teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik [Pp. 431. § (2) bek.];
- a személyiségi jogok érvényesítése iránti perekben a korlátozottan cselekvőképes kiskorú és a
cselekvőképességében részlegesen korlátozott személy a személyiségi jogai védelmében önállóan felléphet [Ptk.
2:54. § (2) bek.].
Ha az alperesnek nincs perbeli cselekvőképessége, nem alkalmazható az a vagylagos illetékességi szabály, mely
szerint vagyonjogi perre - kizárólagos illetékesség hiányában - az a bíróság is illetékes, melynek területén az
alperes huzamosabb tartózkodásra utaló körülmények között tartózkodik [Pp. 28. § (3) bek.].
2. Törvényes képviselet
Jelen paragrafus (2) bekezdése azokat az eseteket nevesíti, amikor a polgári perben a fél helyett a törvényes
képviselője jár el és teszi meg a hatályos jognyilatkozatokat. A törvényes képviselet szabályozásában - különösen
annak anyagi jogi összefüggéseire tekintettel - nem indokolt koncepcionális átalakítás. A Pp. 34. § (2)
bekezdésében foglalt szabályok megfelelnek az 1952-es Pp. 49. § (2) bekezdésének, csupán szerkezeti átalakítás
történt, amely a jobb áttekinthetőséget szolgálja. A törvény a lehető legrugalmasabb fogalmakat használja annak
érdekében, hogy az anyagi jogi szabályokkal való összefüggés miatt csak a lehető legszükségesebb esetben
merülhessen fel a szabályok változtatásának igénye. Az 1952-es Pp. 49. § (3) bekezdésének fenntartása nem volt
indokolt, tekintettel arra, hogy az nem rendelkezett normatív tartalommal. A törvényes képviseletre és
képviselőre vonatkozó anyagi jogi szabályokat a peres eljárással összefüggésben - utaló szabály megalkotása
nélkül is - alkalmazni kell (Indokolás a Pp. 33-35. §-ához).
Ha a fél nem rendelkezik perbeli cselekvőképességgel, a keresetlevél bevezető részében kötelező feltüntetni a
törvényes képviselő nevét és kézbesítési címét [Pp. 170. § (1) bek. b) pont; Pp. 7. § (1) bek. 3. pont]. Ha a fél a per
folyamán veszíti el perbeli cselekvőképességét, és a per vitelére meghatalmazottal nem rendelkezik, a törvényes
képviselő bejelentéséig az eljárás félbeszakad [Pp. 119. § (1) bek. b) pont]. Törvényes képviselő hiányában a fél
részére a bíróság ügygondnokot rendel ki (Pp. 76. §).
Pp. 35. §-ához:
A perképesség vizsgálata
A 35. §-ban foglalt szabályok az 1952-es Pp. 50. §-ában foglaltakat ismétlik meg, a perképesség vizsgálata
körében változás nem történt.
A felek perbeli jog- és cselekvőképességét, valamint a törvényes képviselőnek és a támogatónak ezt a
minőségét, ha ezek iránt kétség merül fel, a bíróság az eljárás bármely szakában hivatalból vizsgálja. A fél
feladata, hogy saját - eljárni jogosult - törvényes képviselőjét megjelölje. Ha a bíróságban kétség merül fel a
megjelölt törvényes képviselő ebbéli minősége tekintetében, akkor hiánypótlás keretében kell felhívnia a felet a
mellőzött törvényes képviselő pótlására, ellenkező esetben a keresetlevél visszautasításának vagy az eljárás
megszüntetésének van helye [Pp. 240. § (1) bek. d) pont] (Indokolás a Pp. 33-35. §-ához).
13. Pertársaság
Pp. 36. §-ához:
1. A pertársaság
A pertársaság alanyi keresethalmazat, amikor felperesi vagy alperesi, esetleg mindkét pozícióban több személy
szerepel a perben. A pertársaság létrejöhet a felperes keresete vagy jogszabály kötelező rendelkezése folytán is. A
Pp. 36. és 37. §-a a pertársaság - keletkezése szempontjából - két fajtáját különbözteti meg: a kényszerű és a
célszerűségi pertársaságot. E körben a Pp. szerkezeti tagolásában eltér az 1952-es Pp.-től. A pertársaság egyes
fajtáinak meghatározásánál ugyanis a rendező elv a pertársaság keletkezése, így - szemben az 1952-es Pp. 51. § a)
pontjával - elkülönítve, külön szakaszban szabályozza a kényszerű és a nem kényszerű, ám mégis egységes
pertársaságot, ennek következtében ugyanakkor egy szakaszba kerül a célszerűségi pertársaság valamennyi esete
(Indokolás a Pp. 36-37. §-ához). Fontos arra is utalni, hogy a pertársak jogállása szerint - tehát a pertársak közötti
függőséget figyelembe véve - a Pp. 38-39. §-ai alapján a pertársaság másik fajta csoportosítása is létezik:
beszélhetünk egységes pertáraságról (amennyiben az anyagi jogerőhatás kiterjed a felekre), ennek hiányában
pedig egyszerű pertársaságról. A Pp. e fogalompár kapcsán az 1952-es Pp. rendszerét viszi tovább. A felperesi
alanyi keresethalmazat speciális eseteként került bevezetésre a Pp. XLIII. Fejezetében szabályozott társult per
jogintézménye, mely jellegét tekintve és a szabályozás mikéntjét illetően is eltérő szabályokat tartalmaz a
pertársaságtól (ehhez lásd a Pp. 580-591. §-ához fűzött magyarázatot).
2. Kényszerű pertársaság
Kényszerű pertársaságról akkor beszélünk, ha a felmerülő jogvita csupán úgy rendezhető, ha valamennyi
releváns személy a perben félként részt vesz és a felperesi, illetve az alperesi oldalon ez többalanyúságot
eredményez. Ilyenkor e személyek részvétele a perben egyfajta szükségszerűség a döntéshozatal szempontjából.
Nem lehet például a közös tulajdont megszüntetni polgári perben, ha nem áll valamennyi fél perben, csak a
tulajdonostársak egy része, hiszen így a perben nem álló személyek tulajdoni illetősége - maga a közös tulajdon is
- fennmaradna (Indokolás a Pp. 36-37. §-ához). Jogszabályon alapul a kényszerű pertársaság a személyi állapottal
kapcsolatos perek közül a házasság érvénytelenítése iránti perben, ha az ügyész vagy a per indítására jogosult
más személy mindkét házastárs ellen indítja azt (Ptk. 4:18. §), továbbá az apasági vélelem megdöntése iránti
perben az apa által az anya és a gyermek ellen, illetve más jogosult által a gyermek, az anya és az apa ellen
indított perben [Ptk. 4:112. § (1) bek.].
A bíróság a keresetlevelet visszautasítja, ha a felperes hiánypótlási felhívás ellenére nem gondoskodott azon
személyek perben állásáról, akik ellen jogszabály szerint a per indítható, illetve akiknek a perben állása kötelező
[Pp. 176. § (2) bek. b) pont]; az eljárás későbbi szakaszában pedig a bíróság az eljárást hivatalból megszünteti [Pp.
240. § (1) bek. a) pont].
Pp. 37. §-ához:
Célszerűségi pertársaság
A 37. §-ban felsorolt esetekben a felperes által előterjesztett keresetről való döntéshez nem szükséges
valamennyi érintett perbeli részvétele. A célszerűségi pertársaság szabályozásának az az alapelve, hogy
amennyiben nem kötelező a perbenállás, illetve nem kényszerű a pertársaság, milyen körben illeti meg a felperest
az őt érintő ügyekben az egy perben való elbírálás lehetősége. A jelen paragrafus azokat a kritériumokat
határozza meg, melyek megengedik az alanyi keresethalmazat felperesi döntés alapján történő keletkezését
[Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC -
Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 96. o.].
A jelen paragrafus a célszerűségi pertársaság valamennyi esetét nevesíti, megszövegezésében tudatosan követi
az 1952-es Pp. 51. § a) pontjának második fordulatát, illetve b) és c) pontját. A törvény csupán e szakasz a) pontját
pontosítja. Értelemszerűen nem a döntés (ami főszabály szerint a határozat rendelkező része) „terjed ki” azokra a
felekre, akikre az perbenállásuk nélkül is szükségszerűen kiterjedne. A pontosítás értelmében csak az „ítélet”
terjedhet ki egyéb személyekre, mégpedig az ítélethez társuló anyagi jogerőhatás által. Az alperesek főszabály
szerint kötelesek az elé a fórum elé járulni, amelyet a felperes kiválasztott, hiszen az ügyek közötti kapcsolat
erőssége legitimálja ezt. Azonban amennyiben a perbeli követelések csupán hasonló ténybeli és jogi alapból
erednek, megkövetelendő, hogy fennálljon ugyanannak a bíróságnak az illetékessége valamennyi alperessel
szemben a kisegítő, pertársasági illetékességi szabály nélkül is, az ilyen laza kapcsolat ugyanis nem egyenlíti ki a
potenciális alperesi érdeksérelmet. Így tehát a jelen paragrafus c) pontja szerinti esetben az alperesek
tulajdonképpen csak akkor perelhetők együtt, ha őket külön-külön perelve is eljárhatna ugyanaz a bíróság, azaz
ha az együttperléssel nem szenvednek sérelmet (Indokolás a Pp. 36-37. §-ához).
Pp. 38. §-ához:
A pertársak jogállása: az egységes pertársaság

A Pp. 38-39. §-ai szabályozzák a pertársak jogállását, mellyel összefüggésben megállapítható, hogy a törvény
nem kíván koncepcionálisan eltérni az 1952-es Pp. 52-53. § rendelkezéseitől. Ennek megfelelően az egységes
pertársak viszonyát a függőség elve határozza meg (Pp. 38. §), az egyszerű pertársak esetében pedig a
függetlenség elve érvényesül (Pp. 39. §). A pertársak viszonyát elemezve megállapítható, hogy a perrendtartásnak
elsősorban azokat a helyzeteket kell kezelnie, amikor a pertársak perbeli cselekményei (vagy éppen a
mulasztásban megnyilvánuló akarata) egymással ellentétesek. Egyértelmű továbbá az is, hogy ez a szabályozási
igény csak az egységes pertársaság kapcsán merül fel, az egyszerű pertársaság esetében - mivel a pertársak
egymástól függetlenül végzik perbeli cselekményeiket, illetve követik el mulasztásaikat - azonban nem (Indokolás
a Pp. 38-39. §-ához). Egységes pertársaság esetén az eltérő pervitel kétféle módon mehet végbe. Egyrészt
előfordulhat, hogy egy adott perbeli cselekményt mindegyik pertárs elvégez, azonban eltérő tartalommal, ideértve
azt az esetet is, amikor a másik pertárs kifejezetten kinyilvánítja azon akaratát, hogy a perbeli cselekményt nem
kívánja elvégezni (például lemond a fellebbezési jogáról, vagy tiltakozik a pertársának perbeli cselekménye ellen).
Ezt az esetkört taglalja a jelen paragrafus (2) bekezdése, megtartva azt a korábbi szabályt, hogy a pertársak
eltérő perbeli cselekményeit vagy előadásait a bíróság egységesen a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja
el. Másrészt az eltérés a pertársak között állhat abban is, hogy egyikük elvégzi a perbeli cselekményt, míg a
másikuk nem, azaz ebben az értelemben ő mulaszt. A mulasztás fogalma speciális, kibővített értelmet nyer a
pertársaság szabályozása kapcsán, hiszen egyszerre értjük alatta az egyéb általános szabályok szerinti mulasztás
jogintézményét és a pertárs egyszerű tétlenségét a konkrét határidőhöz, illetve határnaphoz nem kötött perbeli
cselekmények vonatkozásában. E körben tehát a mulasztás egyfelől akkor állapítható meg, ha a pertárs a
határidőhöz vagy határnaphoz kötött perbeli cselekményt a határidőben vagy a határnapon nem végezte el
(igazodva egyúttal a mulasztás általános szabályaihoz); másfelől pedig akkor, ha a határidőhöz vagy határnaphoz
nem kötött perbeli cselekményt a peres eljárás folyamán egyszerűen nem végzi el. Ez utóbbi két esetkör között
elsősorban ott van különbség, hogy a pertársra a másik pertárs perbeli cselekménye mely időponttól hat ki.
Határidő, illetve határnap esetében ugyanis beazonosítható az az időpillanat, amíg még a pertárs önállóan is
megteheti a perbeli cselekményt, így pedig az is, hogy mely időpontot követően van mulasztásban, azaz hogy a
pertársának a perbeli cselekménye mikortól hat ki rá. Ezzel szemben konkrét határidő, illetve határnap hiányában
(értve ez alatt az olyan általánosan megfogalmazott időbeli korlátokat is, mint az „elsőfokú ítélet meghozatalát
megelőző tárgyalás berekesztéséig”) a felek egyáltalán nem, illetve sok esetben a bíróság sem tudja meghatározni
azt az időpillanatot, amikortól is egyértelműen „mulasztás”-ról beszélhetünk. Ennek megfelelően a pertárs perbeli
cselekménye ilyen esetben annak megtételétől kezdődően, azonnal kihat a nem cselekvő pertársra. [Varga István -
Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny
Kiadó, Budapest, 2016, 97-98. o.] A pertársak függőségének elve alól ugyanakkor hagyományosan kivételt kell
tenni az ún. anyagi rendelkező cselekmények (egyezségkötés, elismerés, jogról való lemondás) esetében azok
személyhez kötöttsége miatt.
A jelen paragrafus (3) bekezdésében foglalt rendelkezéssel összefüggésben fontos rámutatni arra, hogy a
polgári jog szabályai szerint valamely személy kifogásait egyes esetekben más személyek is érvényesíthetik. Erre
példaként szolgálhat többek között a Ptk. 5:36. § (3) bekezdése (a tulajdonjog védelme), 6:29. § (3) bekezdése
(egyetemleges kötelezettség). Ezekre a kifogást érvényesítő személyekre a perben hozott határozat anyagi
jogerőhatása jellemzően nem terjed ki, illetve a kapcsolódó jogvita nem indokol kötelező perbenállást. E
személyek általában csak egyszerű pertársaságot alkotnak azzal a személlyel, akinek a kifogását érvényesítik.
Ahol a fél ugyanazokat az anyagi jogi kifogásokat érvényesíti, mint a pertársa, felmerül a közös pervitel
szükségessége. Az anyagi jogi szabályok alapján egyértelműnek tűnik ugyanis, hogy a kifogások érvényesítésének
a megengedése teljeskörű, azaz a kifogások kapcsán gyakorlatilag közös jog keletkezik. Ez a jogközösség azonban
a függőségi elv alkalmazását indokolja e körben. A pertársak függősége ugyanakkor nem érvényesülhet minden
perbeli cselekményre, hiszen az erre okot adó körülmények - a kifejtettek szerint - csak a közös kifogásokkal
összefüggésben állnak fenn. Ahol ez nem adott, ott az egyszerű pertársaság szabályát kell követni (Indokolás a Pp.
38-39. §-ához).
Pp. 39. §-ához:
A pertársak jogállása: az egyszerű pertársaság

Egyszerű pertársaság esetén a függetlenség elve érvényesül, azaz a pertársak cselekményei egymásra nem
hatnak ki. Egyszerű pertársaság esetén valójában a különböző ügyeknek csupán technikai értelemben vett
együttes tárgyalása történik, amelyre nem perjogi szükségszerűség, hanem a felperes(ek) magánérdeke,
perhatékonysági megfontolások adnak okot. Az együttes tárgyalás koncepciója a részletszabályok szintjén is
megjelenik, amely szerint a bíróságnak lehetősége van - belátása szerint - arról dönteni, hogy az ily módon
egyazon per keretébe tartozó ügyeket elkülönítve tárgyalja, amely tárgyalásra az adott ügyben közvetlenül nem
érdekelt pertárs idézése mellőzhető (Indokolás a Pp. 38-39. §-ához).
Pp. 40. §-ához:
A keresethez csatlakozás
Kötelező perbenállás esetén a jogvita eldöntéséhez fűződő érdekviszonyok nem mindig tükröződnek vissza a
keresetlevéllel kialakított felperesi-alperesi felállásban. Ennek megfelelően kötelező perbenállás esetében nem
feltétlenül az válik felperessé, illetve felperesi pertárssá, aki egyetért a keresettel (amely keresetet adott esetben
ráadásul saját maga is megindíthatta volna), hanem az, aki elsőként cselekszik, illetve akik képesek a
keresetindítás kapcsán együtt cselekedni. Ilyen esetben előfordulhat, hogy olyan személy válik alperessé, aki
egyébként, ha tehette volna, leginkább a felpereshez, illetve a felperesi pertársasághoz csatlakozott volna, azaz a
keresettel magával egyetért, azt ő maga is érvényesíthetné. A törvény erre kínál megoldást azáltal, hogy két
területen (bizonyítás, költségviselés) a keresethez csatlakozó (azt elfogadó) alperest egy-egy fikcióval felperesi
pozícióba helyezi. A jogvita eldöntéséhez fűződő érdek ugyanis nagymértékben befolyásolja a fél pervitelét, sokkal
jobban, mint az, hogy alperesi vagy felperesi pozícióban van-e. Ez a korlátozott „pozícióváltás” ugyanakkor csak
az alperes kérelmére következhet be, amelynek megtételét indokolt a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig
megkövetelni, hiszen a percezúra időpontjában e részben módosult szerepeknek is rögzülniük kell, később meg
nem változtatható módon. Általában igaz az a felosztás, hogy a felperes bizonyítása kapcsán a többi felperes
azonos érdekű, az alperesek pedig ellenérdekűek. Ha azonban egy alperes valójában a felperes nézeteit osztja, a
bizonyítás során is a felperes mellett áll, szemben a többi alperessel. Az ilyen jellegű „pozícióváltás” ugyanakkor
visszaélésre is alkalmat adhat. Ennek a törvény elejét kívánja venni. Ezért ha a bíróság az eset összes
körülményének mérlegelésével úgy ítéli meg, hogy a keresethez csatlakozó nyilatkozat megtétele a jóhiszemű
joggyakorlás követelményével ellentétes, a keresethez csatlakozás iránti kérelmet elutasítja. Ha a keresethez
csatlakozás engedélyezése már megtörtént, de a keresethez csatlakozó alperes e jogát utóbb rosszhiszeműen
gyakorolja, a bíróság az érintett perbeli cselekményeket (például indítványokat, nyilatkozatokat) mellőzi, illetve a
per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. A keresethez csatlakozás engedélyezése, illetve a kérelem
elutasítása tárgyában hozott határozatokkal szemben külön fellebbezésnek nincs helye, az azzal kapcsolatos
jogorvoslati eljárás lefolytatása az eljárás szükségtelen elhúzódását eredményezné. A bíróságnak ugyanakkor a
keresethez csatlakozással összefüggő döntéseit legkésőbb az ítéletében meg kell indokolnia. Hasonló
megfontolások alapján indokolt módosítani a perköltség viselésének általános szabályait is a keresethez
csatlakozó alperes javára, azzal, hogy a keresethez csatlakozó alperes pervesztesség esetén a perköltségnek
kizárólag azt a részét köteles megtéríteni, amely a saját perbeli cselekményeivel összefüggésben merült fel
(Indokolás a Pp. 40. §-ához).
14. Beavatkozás a perbe
Pp. 41. §-ához:
1. A beavatkozásról általában
A beavatkozó a feleken kívül álló perbeli szereplő, akinek a per mikénti eldőléséhez jogi érdeke fűződik. A
beavatkozás lehetősége a feleken kívül az anyagi jogilag érdekelt személy helyzetét könnyíti meg. Mivel a perbe
csak a feleken kívül álló harmadik személy avatkozhat be, ezért ha a beavatkozó féllé válik, megszűnik
beavatkozói minősége. A pertársaság is fogalmilag zárja ki, hogy valamelyik pertárs a másikat támogató
beavatkozó is lehessen. [Kormos Erzsébet: A felek és más perbeli személyek. In Wopera Zsuzsa (szerk.):
Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 182. o.] A beavatkozás jogintézménye
tehát lehetővé teszi, hogy a peres feleken kívüli személyek is részt vegyenek a perben. A beavatkozás
jogintézményének létjogosultságát a felek, illetve a fél és a beavatkozó között fennálló anyagi jogviszonyok,
továbbá - jogszabály által megengedett beavatkozás esetén - jogszabály teremti meg. A kodifikáció során egységes
volt az álláspont abban, hogy a harmadik személyek perjogi részvételét lehetővé tevő beavatkozás
jogintézményének fenntartása megkérdőjelezhetetlen. A gyakorlatban a problémát a beavatkozási szándék
késedelmes bejelentése, a beavatkozó rosszhiszemű eljárása, illetve a kifejezetten iratbetekintési vagy perelhúzási
céllal történő beavatkozások jelentették, melyekre a Pp. pontosított, szigorított szabályozással reagált. [Varga
István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar
Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 100-101. o.] Az 1952-es Pp. a beavatkozás két fajtáját nevesítette, melyet a Pp.
változatlanul követ: a jelen paragrafusban szabályozott önkéntes beavatkozást [1952-es Pp. 54. § (1) bek.], illetve
a 45. §-ban részletezett perbehívásos beavatkozást (1952-es Pp. 58. §). A Pp. változatlanul egységesen kezeli a
beavatkozás jogintézményét, a kodifikáció során nem merült fel olyan bírósági vagy egyéb jogalkalmazói
probléma, mely koncepcionális változtatást indokolt volna. A kisebb módosításokat, pontosításokat alapvetően az
osztott perszerkezet bevezetése tette szükségessé. Az egyes különleges perekben - például a személyállapotot
érintő perekben - a beavatkozás lehetőségének kizárása, vagy speciális szabályainak meghatározása a mögöttes
anyagi jogszabályokra és a speciális perrendi tartalmakra tekintettel szükséges, indokolt azonban ezeket az
általánostól eltérő, különleges szabályokat az adott különleges perre vonatkozó normaszövegnél megjeleníteni
(Pp. Hetedik Rész) (Indokolás a Pp. 41-44. §-ához).
2. Az önkéntes beavatkozás
A jelen paragrafus (1) bekezdése az önkéntes beavatkozás feltételét illetően változást nem hoz az 1952-es Pp.
szabályaihoz képest. A beavatkozás feltétele továbbra is az, hogy a beavatkozónak jogi érdeke fűződjék ahhoz,
hogy a mások között folyó per miként dőljön el. A jogi érdek meghatározása a bíróság feladata, melyet minden
esetben az ügy összes körülményeit figyelembe véve kell megítélni. A jogi érdek nem szükségszerűen vagyoni
érdek, lehet egyéb, a jogszabály által védett jog (pl. személyiségi jog) is. A jogi érdek fennállása tekintetében a
korábbi eseti döntésekben (pl. EBH2001. 429., BH2004. 444., BDT2012. 2672. II.) foglaltak továbbra is
alkalmazhatók.
3. A beavatkozási szándék bejelentésének határideje

A jelen paragrafus (2)-(3) bekezdései változást hoznak a beavatkozási szándék bejelentésének határidejében,
mely változás indoka az osztott perszerkezet bevezetése, illetve a késedelmes bejelentések, valamint a perelhúzási
céllal történő beavatkozások megakadályozása. A gyakorlatban a beavatkozói szándék késedelmes bejelentése, a
beavatkozó rosszhiszemű eljárása, avagy a kifejezetten iratbetekintési vagy perelhúzási céllal történő
beavatkozások olyan, a peres eljárás gyorsítása, hatékonysága ellen ható jelenségek, amelyek meggátolása
indokolt. A beavatkozóként a perben részt venni kívánó harmadik személynek, a bíróságnak és a feleknek is
érdeke, hogy a beavatkozó mielőbb bekapcsolódhasson az eljárásba. Jogpolitikai cél ugyanis, hogy a perek alanyi
köre minél előbb tisztázott legyen. Perhatékonysági és pertaktikai szempontból sem támogatható a beavatkozó
indokolatlanul késedelmes nyilatkozattétele, mivel ez perelhúzást eredményezhet, tekintettel arra, hogy a
bíróságnak döntenie kell a kérelemről, előtte pedig a feleket - a gyakorlatban szinte kivétel nélkül - meghallgatja.
Mindezek alapján főszabály szerint - igazodva az osztott perszerkezet eljárási sajátosságaihoz is - beavatkozásnak
a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig van helye. E határidőt követően tett nyilatkozat hatálytalan, azt a
bíróság figyelmen kívül hagyja. A határidőt követően tett nyilatkozat hatálytalanságának jogkövetkezménye a per
elhúzódásának megakadályozását szolgálja. A bíróságnak nem kell az ilyen nyilatkozatot tartalmazó beadványt
formális végzésben elutasítania, nincs helye jogorvoslatnak sem, a nyilatkozatra úgy kell tekinteni, mintha elő sem
terjesztették volna. A felek és a beavatkozni szándékozó érdekkörébe tartozik, hogy amennyiben bármelyikük
szükségesnek látja a beavatkozás megtörténtét, ennek megvalósulását még a perfelvételi szakban előmozdítsa,
ennek elmaradása esetén az érdemi tárgyalási szakban beavatkozásnak - a jogszabályban meghatározott kivételtől
eltekintve - helye nincs. A perfelvételi szakban ugyanis rögzülnek a per kereteit meghatározó kérelmek,
nyilatkozatok, a beavatkozásnak a per későbbi szakaszában történő engedélyezése rontaná a percezúra eljárás
gyorsítását célzó hatását, vagyis azt, hogy a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően - a szükséges
bizonyítás hatékony lefolytatása érdekében - főszabály szerint a kérelmek nem változtathatók meg.
Önálló beavatkozóról beszélünk, ha a perben hozott ítélet anyagi jogerőhatása a beavatkozónak az ellenféllel
szemben fennálló jogviszonyára is kiterjed. Az anyagi jogerőhatás miatt önálló beavatkozás esetében indokolt
megengedni, hogy ha a beavatkozni szándékozó a fél pernyertességéhez fűződő jogi érdekéről önhibáján kívül a
perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően szerez tudomást, akkor a tudomásszerzés időpontjának
valószínűsítése mellett, a tudomásszerzést követő 30 napon belül a perbe beavatkozhasson. Ebben az esetben
beavatkozásnak legfeljebb az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van helye
(Indokolás a Pp. 41-44. §-ához).
Pp. 42. §-ához:
A beavatkozási szándék bejelentése

A beavatkozási szándék bejelentését illetően a jelen paragrafusban foglalt szabály újításokat nem tartalmaz az
1952-es Pp.-hez képest: a kérelem előterjeszthető írásban vagy a tárgyaláson szóban, és szükségszerű tartalmi
eleme annak a félnek a megjelölése, aki mellett a harmadik személy beavatkozni szándékozik, illetve a
beavatkozást megalapozó jogi érdeket is megfelelően fel kell tüntetni, illetve ki kell fejteni. A beavatkozónak a jogi
érdeket elég valószínűsítenie.
Pp. 43. §-ához:
1. Határozathozatal a beavatkozás tárgyában

A 43. § (1) bekezdése értelmében a beavatkozás bejelentését közölni kell a felekkel. A beavatkozás
megengedéséről vagy a kérelem elutasításáról a bíróságnak végzést kell hoznia; ennek elmulasztása lényeges
eljárási szabálysértésnek minősül (BH1995. 36., BH1986. 202.). A határozathozatal előtt a bíróság szükség esetén
meghallgathatja a feleket és a beavatkozót, mely meghallgatás történhet szóban a tárgyaláson, vagy a tárgyaláson
kívül írásban is. A feleknek a beavatkozás tárgyában tett nyilatkozatai nem kötelező érvényűek a döntés
meghozatala szempontjából, mely azt jelenti, hogy a bíróság abban az esetben is megengedheti a beavatkozást, ha
azt valamelyik peres fél ellenzi.
2. A beavatkozó kizárása
A jelen paragrafus (2) bekezdése a beavatkozó perből történő kizárásának két esetkörét nevesíti:
- ha a per folyamán derül ki, hogy a beavatkozásnak eredetileg sem lett volna helye, vagy
- a per folyamán a beavatkozást megalapozó jogi érdek bármely okból megszűnik.
Az 1952-es Pp. 56. § (2) bekezdése nem rendelkezett arról, hogy a beavatkozást megalapozó jogi érdek
megszűnése esetén mi a teendő, ezért a törvény kiegészítette a szabályozást azzal, hogy ha a beavatkozást
megalapozó jogi érdek bármely okból megszűnik, a bíróság a beavatkozót - a felek és a beavatkozó meghallgatása
után - a perből kizárja (Indokolás a Pp. 41-44. §-ához). Ezzel a jogalkotó a Legfelsőbb Bíróság 13/2010. (XI. 8.) KK
véleményének 3. pontjában rögzítetteket emelte normatív szintre. A Pp. ugyanakkor egyértelműsíti azt is, hogy a
perből kizáró határozat jogerős elintézéséig a beavatkozó a perbeli jogosultságait gyakorolhatja. Ha a beavatkozó
kizárását megalapozó, jelen paragrafus (2) bekezdésében foglalt körülmények a per folyamán felmerülnek, akkor
a bíróságnak a beavatkozót kizáró végzését hivatalból kell meghoznia. Ettől függetlenül természetesen a felek is
tehetnek indítványt a beavatkozó kizárására, de amennyiben a bíróság azt nem tartja indokolnak, nem köteles
alakszerű végzéssel a fél kérelmét elutasítani.
3. Fellebbezés a beavatkozás tárgyában hozott végzés ellen

A jelen paragrafus (3) bekezdésében, illetve a Pp. 365. § (2) bek. b) pontjában foglaltakat összevetve
megállapítható, hogy főszabály szerint a beavatkozás tárgyában hozott végzéssel szemben fellebbezésnek helye
nincs. Jelen paragrafus (3) bekezdése a főszabály alóli kivételt tartalmazza: csak a beavatkozást elutasító, illetve a
beavatkozót a perből kizáró végzés ellen, és csak az ún. önálló beavatkozó jogosult fellebbezéssel élni. A (4)
bekezdésben rögzített határidők a fellebbezés soron kívüli elbírálását biztosítják: a fellebbezés felterjesztésének
határideje 8 nap, a fellebbezési eljárásban pedig 15 napon belül döntést kell hozni. E szigorú határidőket az
indokolja, hogy amennyiben a beavatkozás bejelentése a perfelvételi szakban történik, akkor a beavatkozás
jogerős eldöntéséig a perfelvétel nem zárható le, vagy ha a beavatkozási szándék bejelentése az érdemi tárgyalási
szakban történik, akkor az elsőfokú döntés nem hozható meg addig, amíg a beavatkozás tárgyában jogerős
határozat nem születik.
Pp. 44. §-ához:
1. A beavatkozás egyes eljárási szabályai

A jelen paragrafus (1) bekezdése egyértelműen rögzíti, hogy a beavatkozó a perbeli jogosultságait a
beavatkozást megengedő határozat meghozatalát követően gyakorolhatja. E szabály normatív rögzítése azért volt
indokolt, mert a bírói gyakorlat és a jogtudomány képviselőinek eltérő véleménye volt arról, hogy a beavatkozó
mely időponttól jogosult eljárási jogait gyakorolni. A bírói joggyakorlat azt az álláspontot követte, amely szerint a
beavatkozni kívánó személy attól az időponttól válik a peres eljárás résztvevőjévé, amikor a beavatkozását a
bíróság megengedi, és csak ettől az időponttól illetik meg az eljárási jogosultságok (BDT2002. 601.). Ezzel
ellentétben a jogtudomány több képviselője arra az álláspontra helyezkedett, hogy a beavatkozó már a
beavatkozási kérelem előterjesztésétől teljes joggal részt vehet az eljárásban [ez utóbbi álláspont olvasható:
Németh János - Kiss Daisy (szerk.): A Polgári Perrendtartás magyarázata. CompLex Kiadó, Budapest. 2007,
422-423. o.; Szabó Imre (szerk.): A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény magyarázata. Magyar
Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2006, 188-189. o.]. E vitát a Pp. 44. § (1) bekezdése egyértelműen eldöntötte
[erről lásd részletesen: Kormos Erzsébet: A felek és más perbeli személyek. In: Wopera Zsuzsa (szerk.):
Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 187. o.]. A beavatkozóval tehát csak a
beavatkozást megengedő határozat meghozatala után hozott, a féllel közlendő határozatokat és iratokat, valamint
a tárgyalásra szóló idézést kell közölni; és e határozatok vonatkozásában élhet a beavatkozó a fellebbezési jogával
is [ehhez lásd a 13/2010. (XI. 8.) KK véleményben foglaltakat]. Mivel a beavatkozó nem peres fél, ha
meghallgatására volt szükség, az 1952-es Pp. szabályai alapján kialakult bírósági gyakorlat szerint tanúként
kellett megidézni (Legfelsőbb Bíróság M.törv.I.10095/1988. - BH1989. 42.). A gyakorlatban felmerült az az igény,
hogy a beavatkozót a bíróság félként hallgassa meg, ugyanis a tanú a határozatokat, iratokat nem kaphatja meg, a
kihallgatását megelőzően a tárgyaláson nem lehet jelen, olyan széles jogkörrel, mint a beavatkozó nincs
felruházva. Mindezen érvek alapján indokoltnak tűnik a bírósági gyakorlat megváltoztatása, ezért a Pp. jelen
paragrafus (2) bekezdése kimondja, hogy a beavatkozót a bíróság a fél személyes meghallgatására vonatkozó
szabályok szerint hallgatja meg.
A beavatkozás bejelentésére főszabály szerint a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig kerülhet sor, és a
beavatkozónak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a perfelvételi szakban a per tárgyával kapcsolatos tény- és
jogállításait megtehesse. Ezért a perfelvételt a bíróság mindaddig nem zárhatja le, amíg a beavatkozás tárgyában
jogerős határozatot nem hoz. E szabály alól csak az önálló beavatkozóval összefüggésben enged a törvény kivételt
a (4) bekezdésben, az önálló beavatkozó - a Pp. 41. § (3) bekezdésében meghatározott esetben - a perfelvételt
lezáró végzés meghozatalát követően, vagyis az érdemi tárgyalási szakban is beavatkozhat. Hangsúlyozni
szükséges ugyanakkor, hogy az érdemi tárgyalási szakban történt beavatkozás esetében a perfelvétel
kiegészítésére már nem kerülhet sor, a beavatkozó tény és jogállításokat az üggyel kapcsolatban már
joghatályosan nem tehet, kizárólag a beavatkozást megengedő határozat közlésétől számított 15 napon belül
bizonyítási indítványt terjeszthet elő, vagy bizonyítékot bocsáthat rendelkezésre (Indokolás a Pp. 41-44. §-ához).
A jelen paragrafus (6) bekezdése az egyértelműség érdekében rögzíti, hogy ha a peres eljárás során a jogi
képviselet kötelező, akkor a törvény kötelező jogi képviseletre vonatkozó szabályait értelemszerűen a beavatkozó
vonatkozásában is alkalmazni kell.
2. A beavatkozó jogállása
A beavatkozó jogállását a jelen paragrafus (5) bekezdése rendezi, mely az 1952-es Pp. 57. § (1) bekezdésében
foglalt szabályozáson nem változtat. A Pp. a beavatkozó jogállása szerint továbbra is két típusú beavatkozót
különböztet meg: a függő helyzetű beavatkozót és az önálló beavatkozót. Önálló beavatkozóról akkor beszélünk,
ha a perben hozott ítélet anyagi jogerőhatása jogszabály alapján a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló
jogviszonyára is kiterjed. A Pp. az önálló beavatkozó meghatározásánál tovább viszi az 1952-es Pp.-t módosító
2013. évi LXIX. törvénnyel bevezetett, törvényi szintre emelt azon bírói joggyakorlatot, mely szerint az, hogy az
ítélet anyagi jogerőhatása a beavatkozóra mikor terjed ki, a jogvita tárgyát képező jogviszonyra alkalmazandó
anyagi jogszabály határozza meg. Az önálló beavatkozó klasszikus esete a közigazgatási határozat bírósági
felülvizsgálatára irányuló perben a közigazgatási eljárásban szereplő ellenérdekű ügyfél, aki nem támadja a
közigazgatási határozatot és a közigazgatási szerv mellett avatkozik be a perbe, vagy közúti baleset esetén a
károkozó biztosított, ha a balesetben érintett károsult a pert a kötelező felelősségbiztosítóval szemben indítja
meg. A beavatkozó - sem a függő helyzetű, sem az önálló - anyagi jogi rendelkező cselekményeket (jogelismerés,
joglemondás, egyezségkötés) nem végezhet, a per tárgyával - a fél rendelkezési joga miatt - nem rendelkezhet. A
bírósági joggyakorlat ebből egyértelműen levezeti, hogy a beavatkozó nem jogosult a legfontosabb eljárásjogi
rendelkező cselekményekre sem, mint például a kereseti kérelem előterjesztése, módosítása, elállás,
viszontkereset, keresetváltoztatás stb. (BH2013. 303.). Pótolhatja azonban a nem a per tárgyára vonatkozó
rendelkező cselekményeket, így megállapodhat az eljárás szünetelésében, vagy kérheti az eljárás felfüggesztését.
A függő helyzetű beavatkozó jogállását az jellemzi, hogy - a rendelkező cselekmények kivételével - minden más, az
általa támogatott fél által is megtehető perbeli cselekményre jogosult, de a függőség elvére tekintettel perbeli
cselekményeinek csak annyiban van hatálya, amennyiben a fél a cselekményt elmulasztja, illetve amennyiben a
beavatkozó cselekményei a fél cselekményeivel nem állnak ellentétben. Ha azonban a fél valamely perbeli
cselekményről (pl. fellebbezésről, bizonyítási indítványról stb.) kifejezetten lemond, ez nem tekinthető az adott
perbeli cselekmény elmulasztásának, így a beavatkozó által sem pótolható. Ezzel szemben az önálló beavatkozó
jogállását az jellemzi, hogy a függetlenség elvére tekintettel önállóan végezheti a perbeli cselekményeket, az
általa támogatott féltől függetlenül, és ha cselekményei eltérnek az általa támogatott fél cselekményeitől, azokat a
bíróság a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. Az önálló beavatkozó hatályosan fellebbezhet akkor is,
ha az általa támogatott fél lemondott a fellebbezési jogáról. [Kormos Erzsébet: A felek és más perbeli személyek.
In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 189-190. o.]
Pp. 45. §-ához:
A beavatkozó perbehívása
Az 1952-es Pp. perbehívásra vonatkozó - a 2012. évi CCVIII. törvénnyel módosított - szabályainak lényegi
megváltoztatása nem volt indokolt. E szabályozás a perbehívás lehetőségét szűk időkeretek közé szorította.
Mentesítette a bíróságot a perbehívás közlésével kapcsolatos intézkedések megtétele alól és lehetővé tette, hogy
az érdemi tárgyalásra mihamarabb sor kerülhessen. Meggátolta, hogy az eljárást a későn előterjesztett perbehívó
nyilatkozat hátráltassa. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy az 1952-es Pp. kapcsolódó szabályozásának egyes
rendelkezései nem voltak kellően egyértelműek, valamint indokolt azokat a koncepcionálisan megújuló elsőfokú
eljárás szabályaihoz igazítani, a Pp. jelen paragrafusa a szükséges módosításokat tartalmazza.
A perbehívás bíróság részére történő bejelentésének az alperes részéről a kereset közlésétől számított
negyvenöt napon, vagy a bíróság által az ellenkérelem előterjesztésére meghosszabbított határidőn belül, a
felperes részéről az írásbeli ellenkérelem kézbesítésétől számított harminc, a perindítás joghatásainak beállását
követően a perbe belépett személy részéről a perbelépésétől számított harminc napon belül van helye. A megújuló
szabályozás a felperes vonatkozásában a harmincnapos határidőt a keresettel szembeni „írásbeli” ellenkérelem
vele való közlésétől számítja, tekintettel arra, hogy a tárgyalást megelőző írásbeli előkészítés az érdemi
ellenkérelem vonatkozásában főszabállyá válik. A törvény ugyanakkor objektív határidőt is szab a perbehívás
bejelentésére: a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően perbehívás bejelentésének - főszabály szerint -
helye nincs.
Ha a perfelvételi szakban kereset- vagy ellenkérelem-változtatás miatt merül fel a perbehívás szükségessége,
akkor a szabályozás alapvetően nem zárja ki a perbehívás lehetőségét, ugyanakkor az eljárás hatékony és
időszerű lefolytatása érdekében a perbehívást szűk keretek között teszi lehetővé. Ilyen esetekben a perbehívás
bejelentésére nyitva álló harmincnapos határidő a kérelemváltoztatás közlésétől számít. A harmincnapos határidő
biztosítására alapvetően azért van szükség, mert a perbehívás bejelentésekor a perbehívónak azt is igazolnia kell,
hogy a perbehívást a perbehívottal közölte, valamint ezzel egyidejűleg okirattal kell igazolnia a közlés
kézhezvételét és annak időpontját. Ha a tárgyaláson merül fel - például keresetváltoztatás miatt - a perbehívás
szükségessége, nyilvánvaló, hogy a fél nem tudja azonnal igazolni a perbehívás perbehívottal történő közlését, a
szükséges intézkedések megtételére (perbehívott megkeresése) meghatározott időre van szüksége.
A harmincnapos határidőnek ugyanakkor csak abban az esetben van tényleges jelentősége, ha a perfelvétel
lezárásáig több mint harminc nap áll rendelkezésre. Ebben az esetben a félnek elegendő idő áll rendelkezésére
ahhoz, hogy a perbehívás bejelentéséhez szükséges cselekményeket elvégezze. Ha azonban a perfelvétel
hamarabb lezárul és a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig a perbehívás szabályszerű bejelentésére nem
kerül sor, a perbehívás később hatályosan nem teljesíthető. E következetes szabályozásra azért van szükség, hogy
a perfelvételi szak lezárását ne lehessen indokolatlanul akadályozni különböző - adott esetben alaptalan -
perbehívó nyilatkozatok megtételével, amelyek a perfelvételi tárgyalás és a perfelvétel lezárásának elhalasztására
adnának okot. A szabályozás abban a tekintetben ugyanakkor rugalmas, hogy nem zárja ki annak lehetőségét,
hogy amennyiben a fél - adott esetben a perfelvételi tárgyaláson bekövetkezett keresetváltoztatás miatt - a
perbehívás bejelentésére határidőt kér, a bíróság annak indokoltságát, szükségszerűségét mérlegelve határidőt
adjon a bejelentés teljesítésére, adott esetben elhalasztva a perfelvétel lezárását. Természetesen a
kérelemváltoztatástól számítandó harmincnapos törvényi határidő ilyen esetben sem léphető túl, tehát annál
hosszabb határidőt a bíróság értelemszerűen nem adhat.
Annak sincs akadálya, hogy a perbehívó fél értesítse a perben nem álló harmadik személyt a perről, akinek
lehetősége van azonnali, önkéntes beavatkozásra. Ebben az esetben a perbehívással kapcsolatos szigorú
követelmények teljesítése okafogyottá válik. Önálló beavatkozó esetében pedig - a Pp. 41. § (3) bekezdésében
meghatározott feltételek fennállása esetén - az érdemi tárgyalási szakban is lehetőség van a beavatkozásra. A
szabályozás tehát rugalmas, de maradéktalanul illeszkedik az osztott perszerkezet sajátosságaihoz, a
perhatékonyság biztosítása érdekében.
A törvényben meghatározott határidőn túl megtett perbehívást bejelentő nyilatkozat hatálytalan, azt a bíróság -
egyezően a beavatkozásnál is megjelenő szabályozással - figyelmen kívül hagyja.
A perbehívott a perbehívás közlésétől számított harminc napon belül nyilatkozhat a bíróságnak arról, hogy
perbe kíván lépni. Ha tehát a perfelvételt lezáró végzés meghozatala előtt a fél hatályos, perbehívást bejelentő
nyilatkozatot tesz, a bíróság a perfelvételt mindaddig nem zárhatja le, amíg a perbehívott a perbelépés
elfogadásáról - a részére biztosított határidőben - nem nyilatkozik. Ezt az is indokolja, hogy a perbehívás
elfogadása esetén a perbehívott a perbehívóhoz beavatkozóként csatlakozik, ezért lehetőséget kell számára
biztosítani, hogy a perfelvételi szakban előadható tény és jogállításokat megtehesse (Indokolás a Pp. 45-46.
§-ához).
Pp. 46. §-ához:
A perbehívás jogkövetkezményei
A 46. §-ban foglalt szabályok az 1952-es Pp. 60. §-ában foglaltakat követik, e körben változás nem történt. A
perbehívott szabadon dönti el, hogy a perbehívást elfogadja-e (BH1981. 420.). A perbehívás a bíróságon
bejelenthető írásban, vagy a perfelvételi tárgyaláson szóban is. Ha a perbehívott a perbehívást elfogadja, a
perbehívó félhez beavatkozóként csatlakozik a perben. A bíróságnak ezt követően a Pp. 41-43. §-aiban írtak
szerint kell eljárnia a perbehívóhoz való csatlakozás engedélyezését illetően; a jogállására pedig a Pp. 44. §-ában
írtakat kell megfelelően alkalmazni. A perbehívó és a perbehívott jogviszonya, esetleges jogvitája e perben nem
dönthető el. A perbehívás elfogadása vagy elutasítása nincs semmilyen hatással az esetleges követelésekre. Nem
jelent a perbehívó részéről elismerést, a perbehívás visszautasítása ugyancsak nem jelent igény-visszautasítást,
illetve lemondást a követelésről.
15. Változások a felek személyében
Pp. 47. §-ához:
A perbeli jogutódlás
A felek személyében bekövetkező változás legáltalánosabb és leggyakoribb esete a perbeli jogutódlás. E
vonatkozásban a Pp. a felek fogalmát megszorítóan értelmezi, ez alatt továbbra is csak a felperes vagy az alperes
értendő. A perbeli jogutódlásra rendszerint akkor kerül sor, ha a per tárgyát képező jogviszonyban is jogutódlás
következett be. A törvény a perbeli jogutódlás szabályai körében továbbra is biztosítja valamennyi anyagi jogi
jogutódlás, vagyis mind a természetes személyek halálán, jogi személyek megszűnésén, vagy más jogszabályi
rendelkezésen alapuló, mind a létező jogalanyok közötti egyes jogügyleteken alapuló alanyváltozás tekintetében a
jogutód félként történő perbeli részvételi lehetőségét. Egyértelművé teszi, hogy az eljárásjogi jogutódlásra
vonatkozó szabályok alkalmazásának már a keresetlevél beadását követően helye van. A törvény ugyanakkor a
perbehívás jelentéstartalmán változtat, annak következetes alkalmazását irányozza elő. A perbehívás fogalma
ugyanis az 1952-es Pp. szabályozásában egyszerre jelöli a félként [1952-es Pp. 63. § és 64. § (1) bek.] és a
beavatkozóként [1952-es Pp. 58. § (1) bek.] történő perbelépést. A perbehívás - akár peres fél, akár beavatkozó
jogállását célozza - csupán kezdeményező perjogi aktusnak tekinthető, önmagában nem képes a kívánt perjogi
pozíciót beállítani, a per addigi résztvevőinek körét megváltoztatni. A perbehívással elérni kívánt eredményhez -
peres pozíciótól függetlenül - szükséges a perbehívott személy elfogadó nyilatkozata, a perbehívott perbelépése. A
Pp. szövegezése szerint a „perbehívás” kifejezés a továbbiakban kizárólag a beavatkozóként történő perbeli
részvétel kezdeményezését, míg a félként történő perbelépés indítványozását a „perbeállítás kezdeményezése”
kifejezés jelöli. A törvény továbbviszi az 1952-es Pp. azon szabályát, amely élők közötti jogügyleten alapuló
jogutódlás esetén nem teszi lehetővé a felperesi jogutód perbevonását. A felperes jogutódját csak abban az
esetben lehet perbe vonni, ha a jogutódlás a felperes halála vagy jogutódlással történő megszűnése miatt
következett be. Jelen paragrafus (3) bekezdése fenntartja az 1952-es Pp. szabályait a hozzájáruló nyilatkozatok
körében, azokat azzal egészíti ki, hogy abban az esetben sincs szükség hozzájárulásra, ha a perbeli jogutódlás
jogszabályi rendelkezésen alapul (Indokolás a Pp. 47-48. §-ához).
Pp. 48. §-ához
Eljárási szabályok perbeli jogutódlás esetén

A 48. § (4) bekezdésében foglaltakkal összefüggésben fontos kiemelni, hogy a törvény a jogutódlással
kapcsolatos határozathozatal során a normaszövegben nevesített nyilatkozatok (perbelépés, illetve perbevonás
iránti kérelem, hozzájárulás) formai vizsgálatára szűkíti le a bíróság feladatát, és a bíróság döntését arra
korlátozza, hogy e nyilatkozatok birtokában a perbelépés, perbevonás - a polgári perrendtartás rendelkezéseinek -
megfelelő gyakorlását megállapítva engedélyezze a perbelépést, perbevonást, rögzítve az eljárásban részt vevő
felek megváltozott személyét. A Pp. e megoldással egyértelművé teszi azt is, hogy a perbelépés, illetve perbevonás
elbírálása során nem a jogelőd és jogutód között fennálló anyagi jogviszonyt, hanem a fél személyében
bekövetkezett változás eljárásjogi feltételeinek fennállását kell vizsgálnia a bíróságnak, azaz azt, hogy a
perbevonás, perbelépés szabályszerűen került-e bejelentésre, a perbelépéshez, illetve perbevonáshoz szükséges
hozzájárulások rendelkezésre állnak-e.
A jogutódlás anyagi jogi megítélése az ügy érdemére tartozik, ítélettel kell elbírálni. Ez a rendelkezés arra
szolgál, hogy a peres eljárásban egyszerre - ítélettel - kerüljön sor a perbeli legitimáció vizsgálatára; annak
eldöntésére, hogy a keresettel érvényesített jog megilleti-e a felperest az alperessel szemben. A perbelépés,
illetve perbevonás bíróság általi engedélyezése eredményeként válik peres féllé a jogutód, akivel szemben ettől
kezdve hatályosak a korábbi perbeli cselekmények, illetve bírói határozatok (Indokolás a Pp. 47-48. §-ához). A
bíróságnak a jogutódlás, illetve a jogelőd perből való elbocsátása tárgyában végzést kell hoznia. A Pp. 56. § (2)
bekezdése értelmében változás, hogy nem minden, a perbeli jogutódlás tárgyában hozott végzés támadható
fellebbezéssel: csak a perbelépés iránti kérelmet, a perbevonás iránti kérelmet, illetve a perből történő elbocsátás
iránti kérelmet visszautasító határozat ellen van helye jogorvoslatnak.
Pp. 49. §-ához:
A pertárgyigénylő jogutódlása
A Pp. 47. §-ához írt általános magyarázat szerint a 49. § szövegezése kiiktatja a „perbehívás” szóhasználat
alkalmazását a per tárgyának harmadik személy általi igénylése esetén. Ehelyett a törvény a „perbeállítás
kezdeményezése” kifejezést használja. A perbeállítás kezdeményezésére - az elsőfokú eljárást meghatározó
osztott perszerkezetre tekintettel - a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig kerülhet sor. A törvény jelen
paragrafusa a pertárgy igénylésére vonatkozó rendelkezések között pontosan meghatározza a perbeállítás
kezdeményezésével kapcsolatos eljárási szabályokat a beavatkozás és perbehívás eljárási szabályainak mintájára.
A pertárgy igénylővel kapcsolatos szabályok között a törvény kifejezetten rögzíti, hogy a per tárgyát teljesítési
letétként kell bírósági letétbe helyezni. Itt indokolt megjegyezni, hogy ebben az esetben a bíróságon kezelt
letétekről szóló 27/2003. (VII. 2.) IM rendelet szabályai alapján a peres eljárással párhuzamosan egy további
bírósági nemperes - a letéti - eljárás is lefolytatásra kerül, a letét majdani kiutalásáról a hivatkozott letéti
nemperes eljárás keretei között dönt a bíróság a vonatkozó jogszabályi rendelkezések alapján (Indokolás a Pp.
49-50. §-ához).
Pp. 50. §-ához:
Elődmegnevezés
Az 50. §-ban szabályozott elődmegnevezés akkor fordulhat elő, ha például a letéteményes, zálogtárgy birtokosa,
bérlő, haszonélvező, használó ellen indítanak olyan pert (pl. tulajdonjogi igényt érvényesítenek), melyben a
tulajdonosnak kell védekeznie. A Pp. 47. §-ához írt általános magyarázat szerint jelen paragrafus szövegezése
kiiktatja a „perbehívás” szóhasználat alkalmazását abban az esetben is, ha az alperes ellen olyan jog iránt
indítanak pert, amelyet ő harmadik személy nevében gyakorol (elődmegnevezés). Ezekben az esetekben a törvény
a „perbeállítás kezdeményezése” kifejezést használja. A perbeállítás kezdeményezésére - az elsőfokú eljárást
meghatározó osztott perszerkezetre tekintettel - a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig kerülhet sor. Ez
lényeges időbeli korlátozást jelent az 1952-es Pp. 64. § (1) bekezdéséhez képest: a korábbi szabályozás szerint
elődmegnevezésre a per jogerős befejezéséig volt lehetőség. A bíróságnak a (3) bekezdésben foglaltak szerint
végzést kell hoznia a perbelépés engedélyezése, a korábbi alperes perből való elbocsátása tárgyában, vagy a
perbeállítás iránti kezdeményezést vissza kell utasítania. A Pp. 56. § (1) bekezdése értelmében a bíróság végzése
fellebbezéssel támadható.
Pp. 51. §-ához:
Téves alperesmegjelölés
A jelen paragrafusban szabályozott téves alperesmegjelölésnél alkalmazandó eljárási rend fenntartásával
lehetőség nyílik arra, hogy a per jogutódlás nélkül is a megfelelő alperessel szemben folytatódjon le. A törvény
tehát fenntartja, de az osztott perszerkezet sajátosságaira tekintettel csak a perfelvételt lezáró végzés
meghozataláig engedi, hogy ha a felperes a pert nem az ellen indította meg, akivel szemben az igény
érvényesíthető, akkor lehetősége legyen az általa megjelölt másik személyt alperesként perbe vonni (Indokolás a
Pp. 51. §-ához).
Pp. 52. §-ához:
1. A keresetkiterjesztés fogalma
A törvény értelmező rendelkezései között [Pp. 7. § (1) bek. 10. pont] meghatározásra kerül a keresetkiterjesztés
fogalma. E szerint a törvény alkalmazásában keresetkiterjesztésnek minősül a felperes más által indított perbe
történő belépése vagy további alperes perbevonása, ide nem értve, ha a perbelépés vagy perbevonás jogutódlás
miatt következik be. Alapvetően tehát keresetkiterjesztés alatt a személyváltozással összefüggő keresetmódosulás
értendő. Mindezekre tekintettel a törvény a pertársként történő felperesi perbelépés eseteit követően, a további
alperesek perbevonására vonatkozó rendelkezéseket is a felek személyében bekövetkező változásokat tárgyaló
szerkezeti egységben helyezi el.
2. Felperesi perbelépés a pertárs jogán

A felperesi pertársként történő perbelépés szabályozásán a törvény az osztott perszerkezet sajátosságaira
tekintettel változtat az 1952-es Pp. 64. § (3) bekezdéséhez képest.
A célszerűségi pertársaság [Pp. 37. § a) és b) pont] azon eseteiben, amikor a perben hozott érdemi határozat
anyagi jogerőhatása a pertársakra a perben való részvétel nélkül is kiterjedne, vagy amikor a perbeli követelések
ugyanabból a jogviszonyból erednek, illetve abban az esetben is, amikor a perindítási jogosultság külön
jogszabályon alapul, a perindításra jogosult személy a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig léphet a felperes
pertársaként perbe. Kényszerű pertársaságnál (Pp. 36. §) - tekintettel arra, hogy a kényszerű pertársaság
esetében a pertárs nélkül döntés nem hozható - szükségszerű lehetőséget biztosítani az elsőfokú ítélet
meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig a perbelépésre (Indokolás a Pp. 52-53. §-ához).
Pp. 53. §-ához:
További alperes perbevonása

A célszerűségi pertársaság azon eseteiben [Pp. 37. § a) és b) pont], amikor a perben hozott ítélet anyagi
jogerőhatása a pertársakra a perben való részvétel nélkül is kiterjedne, vagy a perbeli követelések ugyanabból a
jogviszonyból erednek - a pertársként történő felperesi perbelépés szabályozásával egyezően - a felperes további
alperest a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig vonhat perbe. Kényszerű pertársaság esetén (Pp. 36. §) az
elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van helye további alperes perbevonásának.
Pp. 54. §-ához:
A keresetkiterjesztés engedélyezése iránti kérelem elbírálása

Ha a perbelépés, illetve a perbevonás e törvény rendelkezéseinek megfelel, akkor azt a bíróság engedélyezi,
ellenkező esetben a kérelmet visszautasítja. A törvény tételesen meghatározza azokat az eseteket is, amikor a
bíróságnak vissza kell utasítania a perbelépés, illetve a perbevonás iránti kérelmet keresetkiterjesztés esetén.
Erre kerül sor, ha a személyváltozás törvény által meg nem engedett pertársaságot eredményezne, ha a
személyváltozás bejelentése elkésett, vagy ha a személyváltozást kezdeményező személy a bíróság felhívása
ellenére nem terjeszt elő a személyváltozással összefüggő szabályszerű keresetet (Indokolás a Pp. 54. §-ához).
Pp. 55. §-ához
A keresetkiterjesztés késedelmes kezdeményezésének jogkövetkezménye

Jelen paragrafus szigorú - a perhatékonyság és a perkoncentráció elveivel összhangban álló - elvárásokat juttat
kifejezésre a pénzbírság kiszabásának kötelező előírásával. Ha a perbelépésre, illetve perbevonásra kényszerű
pertársaság fennállása miatt a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően kerül sor, a perbe lépő, illetve a
perbevonást kezdeményező személynek valószínűsítenie kell, hogy a perbelépés-perbevonás szükségességéről,
illetve a perről csak a perfelvételi szakot lezáró végzés meghozatalát követően értesült, ellenkező esetben a
bíróság pénzbírsággal sújtja. De nem csak a per befejezését, hanem a perfelvételi szak lezárását késleltető -
perelhúzó, indokolatlanul késedelmes - nyilatkozatok is pénzbírsággal szankcionálandók (Indokolás a Pp. 55.
§-ához).
Pp. 56. §-ához
Fellebbezés a személyváltozás tárgyában hozott határozatokkal szemben

A jelen paragrafus (1) bekezdése a pertárgy igénylése (Pp. 49. §), az elődmegnevezés (Pp. 50. §), valamint a
téves perlés (Pp. 51. §) eseteiben a perbelépés, valamint a perből való elbocsátás tárgyában hozott határozat ellen
továbbra is külön fellebbezési jogot biztosít. Ehhez képest a (2) bekezdésben foglalt esetekben a fellebbezési jog
önálló gyakorlása már korlátozott. A per alapjául szolgáló jogviszonyban bekövetkezett jogutódlás (Pp. 47-48. §)
esetköreiben a fellebbezési jog úgy alakul, hogy amíg a perbelépés, perbevonás iránti kérelmet elutasító és a
perből való elbocsátás iránti kérelmet elutasító határozatot továbbra is külön fellebbezéssel lehet támadni, addig
a perbelépést és perbevonást engedélyező határozat értelemszerűen csak az ügyet befejező érdemi határozat
elleni fellebbezésben támadható. A rendelkezés célja kettős. Egyrészt a per indokolatlan elhúzódásának
megakadályozása, másrészt annak lehetővé tétele, hogy a perjogi és anyagi jogutódlás érdemi felülvizsgálatára
együttesen kerülhessen sor, és az ítélet elleni fellebbezéssel érintett másodfokú eljárásban is teljeskörűen
vizsgálható legyen a fél perbeli legitimációja. A keresetkiterjesztéssel összefüggő perbelépést, illetve perbevonást
(Pp. 54. §) visszautasító határozatokkal szemben is biztosított a külön fellebbezési jog gyakorlása (Indokolás a Pp.
56. §-ához).
16. A támogató részvétele a perben
Pp. 57. §-ához:
A támogató részvétele a polgári perben

Az 1952-es Pp. 65/C. §-a a Ptk. hatálybalépésével egyidejűleg került be a polgári perrendtartásba, szabályozva a
támogató perbeli részvételének részleteit. A Pp. jelen paragrafusa e szabályozást változatlan tartalommal veszi át,
ugyanakkor az egységes jogértelmezés érdekében a hivatásos támogató személyét is megjeleníti a
normaszövegben, a támogatott döntéshozatalról szóló 2013. évi CLV. törvény szabályozását figyelembe véve
(Indokolás a Pp. 57. §-ához). A Pp. 57. §-ának szabályozása kétirányú:
- egyrészt a támogatott döntéshozatalról szóló 2013. évi CLV. törvény 4. §-ának megfelelően szabályozza a
támogatónak a polgári perben meglévő jogait: jelenlét és egyeztetés lehetősége a tárgyaláson, segítségadás joga,
hangsúlyozva, hogy a támogató az általa támogatott fél helyett nyilatkozattételre nem jogosult;
- másrészt a bíróság számára tájékoztatási kötelezettséget ír elő (Pp. 111. §), illetve a bíróság kötelezettségévé
teszi a támogatói minőség ellenőrzését (Pp. 35. §), kiemelve, hogy a támogató tárgyaláson való részvételéről a
támogatott félnek kell gondoskodnia, idézést a bíróság a támogatónak külön nem küld. [Kormos Erzsébet: A felek
és más perbeli személyek. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer,
Budapest, 2016, 207. o.]
A jelen paragrafusban foglalt szabályok a peres fél támogatójára alkalmazandók, a Pp. továbbra sem tartalmaz
szabályokat a tanú támogatójának perbeli részvételére.
17. Az ügyész részvétele a perben
Pp. 58. §-ához:
1. Az ügyész perbeli részvételének szabályozása a Pp.-ben

A kodifikáció során kialakult álláspont szerint a megváltozott társadalmi viszonyokra és szabályozási
környezetre figyelemmel egyértelmű, hogy a Pp. ügyészre vonatkozó speciális rendelkezéseit nem az alapelvek
között szükséges szerepeltetni, hanem a felekre és egyéb perbeli személyekre vonatkozó szabályokkal együtt
indokolt elhelyezni. [Goldea Zsuzsanna: Az ügyész részvétele a polgári peres és nemperes eljárásokban. In:
Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2014, 211. o.]
Erre tekintettel a Pp. az „Általános rendelkezések” címet viselő Második Részben, „A felek és más perbeli
személyek” címet viselő V. Fejezetben szabályozza az általános perindítás és a külön törvényi felhatalmazás
alapján történő perindítás esetén az ügyész perbeli pozícióját és eljárásának jellemzőit (ezt az 1952-es Pp. 9. §-a
tartalmazta), míg a közérdekű perindítás szabályait - melyet az ügyész is kezdeményezhet, ha azt külön jogszabály
lehetővé teszi -, a törvény Hetedik Része tartalmazza. Az ügyészre vonatkozó iratbetekintési, költségmentességi,
jogorvoslati jog stb. gyakorlására vonatkozó szabályokat a törvény adott jogintézményt szabályozó rendelkezései
tartalmazzák. Az ügyész közérdekvédelmi tevékenysége keretében törvényben meghatározott esetekben és
módon kezdeményezhet peres és nemperes eljárást, valamint törvényben szabályozott egyéb eljárást indíthat,
illetve azokban részt vehet [az ügyészség közérdekvédelmi feladatairól szóló 3/2012. (I. 6.) LÜ utasítás 1. § a)
pont].
A Pp. szabályozási koncepciója illeszkedik a Kúria 2/2012. Közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi
határozatában foglalt azon megállapításához, mely szerint az ügyész a fél jogainak gyakorlására törvény által
feljogosított absztrakt közjogi jogalany. Azokban a polgári peres vagy nemperes eljárásokban, amelyeket külön
törvény alapján indít vagy amelyeket ellene indítanak, felperesként, illetve alperesként vesz részt az eljárás
valamennyi szakaszában. Az ügyészt mint absztrakt közjogi jogalanyt az illetékes ügyészi szerv képviseli, amely
eljárási szakaszonként változhat.
2. A polgári perben illetékes ügyész

Az ügyész perbeli részvételére vonatkozó szabályozás elején jelen paragrafusban rögzítésre került az az 1952-es
Pp. 9. § (5) bekezdésében is szereplő rendelkezés, mely szerint a bíróság előtt az ügyészségről szóló 2011. évi
CLXIII. törvény (a továbbiakban: Ütv.) rendelkezéseire figyelemmel eljárni jogosult illetékes ügyész jár el. Ez
biztosítja, hogy az egyes perbeli eljárási szakaszokban az ügyészség hierarchiájához és szervezeti sajátosságaihoz
igazodó ügyészi részvétel megvalósulhasson (Indokolás a Pp. 58-60. §-ához).
Az Ütv. 8. § (3) bekezdése értelmében az ügyészség szervezetét, működését és illetékességét - törvényi keretek
között - a legfőbb ügyész utasítással szabályozza. E felhatalmazás alapján került kiadásra az ügyészségek
illetékességi területéről szóló 21/2011. (XII. 20.) LÜ utasítás. A peres és nemperes eljárásokban érvényesülő
illetékességi szabályokat az ügyészség közérdekvédelmi feladatairól szóló 3/2012. (I. 6.) LÜ utasítás 34. §-a
tartalmazza.
Abban az eljárásban, amelyet az ügyész törvény alapján indít, vagy ellene indítanak, amelyben fellép, perbe lép
vagy beavatkozik, a bírósághoz intézett beadványban a speciális perbeli jogalany megjelölésére az „ügyész”
kifejezést kell alkalmazni. Emellett kell zárójelben feltüntetni az adott eljárási szakaszban eljáró ügyészi szervet
és annak székhelyét, telefon- és faxszámát, e-mail-címét, továbbá - amennyiben van - az anyagi jogi jogosultat és
azt a bankszámlaszámot, ahová a megítélt követelést utalni kell. [Wopera Zsuzsa: Alapvető elvek. In: Wopera
Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 73. o.]
Pp. 59. §-ához:
1. Az ügyész általános perindítási joga

Az ügyész perindítási, fellépési, jogorvoslati jogának reformjára alapot adó 1/1994. (I. 7.) AB határozat
kihirdetését követően az ügyészi perindításnak alapvetően két esete különíthető el:
- Az első esetben a perindításra való általános felhatalmazást maga a Pp. tartalmazza a jelen paragrafusban, ezt
nevezzük az ügyész ún. általános perindítási jogának, mely az idézett AB határozat óta jelentősen szűkült. E
perindításnak két pozitív és egy negatív előfeltétele van. Eszerint: a jogosult a jogai védelmére bármely okból nem
képes (jogvédelmi képtelenség), másrészt: a felek rendelkezési jogának messzemenő tiszteletben tartása,
harmadrészt: nem indíthat az ügyész keresetet olyan jog iránt, amelyet csak jogszabályban meghatározott
személy vagy szervezet érvényesíthet (pl. házassági bontóper).
- Az ügyészi perindítás másik esete, amikor a Pp. általános felhatalmazó rendelkezéséhez képest külön
jogszabály biztosítja az önálló ügyészi perindítást. Ez a törvényi felhatalmazás tovább differenciálható aszerint,
hogy az ügyész közérdeket, vagy más szerv, vagy személy által nem védett magánjogi érdeket érvényesít,
többnyire személyi állapotot érintő ügyekben. Elvi, dogmatikai alapon ez utóbbi perindítás is minősíthető
„közérdekűnek” abból a szempontból, hogy az ügyészi perindítást éppen az egyéb érdekvédelem akadálya vagy
nehézsége teszi szükségessé. Erre tekintettel állapítja meg az Ütv. 27. § (6) bekezdése, hogy ahol a törvény az
ügyészt perindításra jogosítja, ott az eljárás közérdekűségét vélelmezni kell. Az önálló féli pozíció körébe
sorolhatók a Pp. különös részének azon rendelkezései is, amikor személyi állapotot érintő pert az ügyész ellen kell
megindítani. Ilyenre kerülhet sor pl. gondnokság alá helyezés megszüntetése, módosítása iránti perben, ha a
gondnokság alá helyezés iránti pert az ügyész kezdeményezte.
Más személy javára akkor indokolt a keresetindítás, ha személyi körülményei vagy más ok miatt az alapvető
jogait érintő pert saját maga nem tudja megindítani, vagy igényének érvényesítése nagyobb nehézségbe ütközik.
Az ügyész az eset összes körülményeit és a helyi viszonyokat is mérlegelve bírálja el, hogy a keresetindítás
törvényi feltételei fennállnak-e. A keresetindítás keresetlevélben nem szereplő okait, valamint a keresetindítás
mellőzésének okát - feltéve, hogy ez az iratból nem derül ki - az ügyészségi házi iratokban fel kell jegyezni [ehhez
lásd még az ügyészség közérdekvédelmi feladatairól szóló 3/2012. (I. 6.) LÜ utasítás 38-42. §-ait]. Abban az
esetben, ha a keresetindítás a jogai védelmére nem képes fél érdekében történik (jogvédelmi képtelenség), úgy
önálló ügyészi keresetindítási jogról nem beszélhetünk. Ugyanis kizárólag a jogai védelmére nem képes fél
rendelkezési jogára tekintettel történik az ügyész perindítása vagy fellépése a polgári eljárásban, aki ekkor
korlátozott féli jogosultságokkal rendelkezik: a jelen paragrafus (4) bekezdése értelmében a perben rendelkező
cselekményeket nem tehet [ehhez lásd még az ügyészség közérdekvédelmi feladatairól szóló 3/2012. (I. 6.) LÜ
utasítás 46. § (1)-(2) bekezdéseit].
A törvény az 1952-es Pp.-hez hasonlóan lehetővé teszi, hogy amennyiben az ügyészi perindításra az általános
perindítási (fellépési) jog keretében kerül sor, akkor az a személy, akinek igénye érvényesítése céljából az ügyész
pert indított, a perben félként részt vehessen. Ha az ügyész és a jogosult fél perbeli cselekményei vagy előadásai
egymástól eltérnek, a bíróság azokat a per egyéb adatait is figyelembe véve bírálja el. A jelen paragrafus (7)
bekezdése további előnyt fogalmaz meg a jogosult fél számára: ha a perben a jogi képviselet kötelező, a jogosult
jogi képviseletét az ügyész részvétele pótolja.
2. Az ügyész fellépése
Az 59. § (3) bekezdése értelmében változatlan az a szabály is, mely szerint az ügyész jogosult a polgári perben -
annak bármely szakában - fellépni, ha a perbeli részvételét megalapozó körülmények a per folyamán állnak be. Ha
a fellépés törvényes feltételeinek fennállásáról a bíróság értesíti az ügyészt, az ügyész a fellépést csak kivételesen
és kellően indokolt esetben mellőzheti.
A (6) bekezdés az 1952-es Pp. szabályaihoz hasonlóan rendezi a kötelező ügyészi fellépés esetét is. Az 1952-es
Pp.-t és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényt (a továbbiakban: Be.) módosító 2013. évi CLXXXVI.
törvény az ún. lakásmaffia ügyek sértettjei jogainak hatékonyabb érvényesítése érdekében meghonosított egy
sajátos együttműködési formát a büntető és polgári bíróságok között. Az 1952-es Pp. 2014. január 1-jével történt
módosítása értelmében a Be. 54. § új (2a) bekezdésében meghatározott feltételek fennállása esetén a nyomozási
bíró vagy a büntetőügyben eljáró bíró már a polgári jogi igény és az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet
tartalmazó indítvány előterjesztését követően megküldi a polgári jogi igényt a Pp. szerint hatáskörrel és
illetékességgel rendelkező bíróságnak további eljárás céljából. A Be. alapján így megküldött polgári jogi igényt
keresetlevélként kell elbírálni és úgy kell tekintetni, mintha azt már eredetileg is annál a bíróságnál terjesztették
volna elő, amelyhez azt a büntetőügyben eljáró bíróság megküldte. Ezekben a perekben a törvény az ügyész
kötelező fellépését írja elő a felperes (magánfél) jogainak védelme, a büntető- és a polgári eljárás összehangolása,
a bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátása érdekében. [Wopera Zsuzsa: Alapvető elvek. In: Wopera Zsuzsa
(szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 76-77. o.]
Pp. 60. §-ához:
Ügyészi perindítás külön jogszabály alapján

Amennyiben az ügyész keresetindítási jogosultsága külön törvény alapján önálló, úgy az eljárásban félként -
felperesként, vagy alperesként - vesz részt, jogállása megegyezik a fél jogállásával. Az ügyész pert indíthat
például:
- a Ptk. 4:6. § (1) bekezdése alapján a házasság létezésének vagy nemlétezésének megállapítása iránt;
- a Ptk. 4:15. § (2) bekezdése alapján a házasság érvényességének vagy érvénytelenségének megállapítása iránt;
- a Ptk. 4:193. § (1) bekezdése alapján a szülői felügyelet megszüntetése, visszaállítása iránt;
- természetkárosítás esetén az 1996. évi LIII. törvény 60. § (2) bekezdése alapján stb.
Ezekben az esetekben nincs jogi lehetőség arra, hogy az, akinek az érdekében az ügyész pert indít (még akkor
sem, ha e személy egyértelműen beazonosítható), az ügyészhez csatlakozzon a perbe. Erre akkor sincs lehetőség,
ha egyedi ügyben jogosult pert indítani az ügyész (pl. személyi állapotot érintő perekben), de akkor sem, ha
közérdekből indít pert. Arra azonban lehetőség van, hogy az ügyész a más által indított perbe - amennyiben a per
megindítására külön jogszabály alapján jogosult lett volna - a felperes pertársaként perbe lépjen. Ennek
lehetőségéről az ügyész elsősorban a fél kérelme, illetve a bíróság értesítése alapján szerez tudomást. Fontos
újítás, hogy a jelen paragrafus (2) bekezdése szerint az ügyészt e jog csak a perfelvételi szakban illeti meg. Az
ügyész a mások között folyamatban lévő perbe a fél pernyertességének előmozdítása érdekében önállóan be is
avatkozhat, vagy perbehívottként, beavatkozóként csatlakozhat, ha annak jogszabályi feltételei fennállnak [az
ügyészség közérdekvédelmi feladatairól szóló 3/2012. (I. 6.) LÜ utasítás 43. § (1) bek.].
18. A tolmács és a fordító részvétele a perben
Pp. 61. §-ához:

A tolmács és a fordító
A jelen paragrafus (1) bekezdése határozza meg azt, hogy a bíróság mely esetekben rendel ki tolmácsot,
jelnyelvi tolmácsot, illetve fordítót. Szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy a nyelvhasználathoz való joggal
kapcsolatos szabályok átkerültek a Pp. Második Részébe, az „Egyéb általános szabályok” címszót viselő IX.
Fejezetbe (ehhez lásd még a 113. §-hoz fűzött magyarázatot). A tolmácsra és a fordítóra főszabály szerint a Pp.
kirendelt szakértőkre vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni. Jelenleg a szakfordítókra és a
tolmácsokra vonatkozó szabályokat a 24/1986. (VI. 26.) MT rendelet és a végrehajtása tárgyában kiadott 7/1986.
(VI. 26.) IM rendelet tartalmazza. A jelnyelvi tolmácsot a bíróság a Budapest Főváros Kormányhivatala által
vezetett névjegyzékből rendeli ki, a részletes szabályokat a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Névjegyzékéről szóló
38/2011. (VI. 29.) NEFMI rendelet tartalmazza.
Pp. 62. §-ához:
A perbeli fordítás szükségessége

Az egységes jogalkalmazás biztosítása érdekében szükséges rendelkezni arról, hogy főszabályként egyszerű
fordítás alkalmazásának van helye a polgári eljárásban, kivéve, ha jogszabály, uniós jogszabály vagy nemzetközi
egyezmény másként nem rendelkezik, vagy a felek a fordítás hitelességét vitássá nem teszik. Mindebből az
következik, hogy a jogalkotónak konkrétan meg kell határoznia azokat az eseteket, ahol feltétlenül szükségesnek
tartja hiteles fordítás alkalmazását, egyéb esetekben ugyanakkor érvényesülhet ez az eljárást egyszerűsítő
főszabály. A meghatározó bírósági gyakorlat jelenleg is e rendelkezésnek megfelelően alakul (Indokolás a Pp. 62.
§-ához).
VI. FEJEZET
KÉPVISELET
19. Összeférhetetlenség
Pp. 63. §-ához:
1. A képviseletről általában
A perbeli képviselet lényege, hogy a képviselő a képviselt személy helyett, annak nevében és a képviselt
személyre kiható hatállyal cselekszik, végez eljárási cselekményeket. A képviselő cselekménye által a képviselt
válik jogosítottá, illetve kötelezetté. Tehát „a perből a képviselőre semmiféle jogi hatás sem áll elő. Ő nem válik
perbeli kötelezetté és jogosulttá sem, (...) hanem minden perbeli hatás közvetlenül a képviselt személyére
irányul.” Ebből következik, hogy nem beszélhetünk perbeli képviseletről a pertárs vagy a beavatkozó eljárása
esetén, hiszen e személyek ugyan pótolhatják a mulasztó fél eljárási cselekményét, de eljárásuk akarati mozgatója
saját jogi érdekeltségük. [Lásd Magyary Géza - Nizsalovszky Endre: Magyar polgári perjog. Franklin-Társulat,
Budapest, 1940, 206. o.] A perbeli képviselet tehát tartalmilag, jogi hatásait illetően megegyezik a polgári anyagi
jogi képviselettel. Ezt fejezi ki a Ptk. 6:11. § (1) bekezdése, amely szerint a képviselő által megtett jognyilatkozat
közvetlenül a képviseltet jogosítja és kötelezi. A képviselet alapulhat jogszabályon, bírósági vagy hatósági
határozaton, létesítő okiraton vagy egyoldalú jognyilatkozaton (meghatalmazás). A Pp. 7. § (2) bekezdése az
értelmező rendelkezések között kimondja, hogy e törvény alkalmazásában törvényes képviselőnek minősül a Ptk.
szerinti szervezeti képviselő is. Ennek az az indoka, hogy a Ptk. elkülönült szabályozással kezeli a törvényes és a
szervezeti képviselő fogalmát, s kimondja, hogy a jogi személy törvényes képviselői a jogi személy vezető
tisztségviselői, akik e jogukat önállóan gyakorolják [Ptk. 3:29. § (1)-(2) bek.]. Ugyanakkor megengedi, hogy az
alapító okirat vagy a jogi személy szervezeti szabályzata a szervezeti struktúra más pozícióját betöltő személyeket
is feljogosítson a jogi személy képviseletére (szervezeti képviselet). Utóbbiak esetében tipikus, hogy a képviseleti
jog nem önálló, hanem együttes. „Perjogi szempontból ugyanakkor a két képviselői minőség között érdemben nem
indokolt különbséget tenni, így annak érdekében, hogy ez a polgári per terminológiájában ne okozzon felesleges
megkettőződést, a törvény az értelmező rendelkezések között a rövid megjelölés technikájának alkalmazásával
úgy rendelkezik, hogy a törvényes képviselőre vonatkozó rendelkezéseket a szervezeti képviselőre is alkalmazni
kell, azaz e törvény alkalmazásában törvényes képviselőnek minősül a szervezeti képviselő is.” (Indokolás a Pp.
63. §-ához) Nem változtatott a Ptk. azon a korábbi szabályon sem, hogy a jogi személy képviseletére jogosult a jogi
személy önálló jogalanynak nem minősülő szervezeti egységének vezetője a szervezeti egység tevékenységéhez
szükséges körben. Természetesen a jogi személy is adhat meghatalmazást a képviselet ellátására. Amíg azonban a
törvényes képviselet szükségszerűen a természetes vagy a jogi személy perbeli cselekvőségének biztosítását
hivatott szolgálni, a meghatalmazás nem szükségszerű és a perbeli személy döntésétől függ, hogy személyesen
kíván-e eljárni a perben vagy képviselőt vesz igénybe.
A polgári anyagi jogi és a perbeli meghatalmazás azonban eltérést mutat annyiban, hogy a perbeli
meghatalmazottak lehetséges köre szűkebb, továbbá bizonyos perbeli cselekményeknél (pl. személyállapoti
perekben a fél személyes meghallgatása) a képviselet kizárt. Sajátos eljárási következményekkel jár, ha a perben
a fél számára a jogi képviselet kötelező (előadási képesség elvesztése). De nem sérti a közvetlenség elvét az sem,
ha a bíróság a jogi képviselővel eljáró fél személyes előadását nem engedi, mert ebben az esetben a fél helyett az
eljárási cselekmények elvégzésére a jogi képviselő van feljogosítva. Kivételt képez, ha a törvény rendeli a fél
személyes meghallgatását vagy a bíróság azt szükségesnek tartja (EBH2012. P.9.).
Sem az 1952-es Pp. nem ismerte, sem a Pp. nem ismeri a perbizomány intézményét, ami arra jogosítja a
bizományost, hogy az engedményező jogosult helyett a perbizományos a saját nevében, a saját javára érvényesítse
az engedményezőnek az engedményezettel szembeni követelését. A Pp. szerint az ilyen felperesnek nincs aktív
perbeli legitimációja. Csak arra van lehetőségük a feleknek, hogy tényleges engedményezési szerződés alapján a
„perbizományos” mint engedményes lépjen fel, vagy engedményezés hiányában - ha annak törvényi feltételei
fennállnak - mint meghatalmazott képviselő járjon el (BH1997. 198.).
2. A képviseleti jog gyakorlásának kizártsága, képviselet érdekellentét esetén

A Pp. 63. § (1) bekezdése kizárja a képviselő eljárását, ha az ellenérdekű fél ő maga vagy olyan személy, akit
ugyancsak ő képvisel. E rendelkezés indoka, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a
továbbiakban: 1959-es Ptk.) ezt a rendelkezést tartalmazta szó szerint, azzal a kiegészítéssel, hogy jogi személy
képviselő esetében lehetséges volt az eljárás orvoslása érdekellentét esetében a képviselt személy utólagos
jóváhagyásával. A hatályos Ptk. 6:13. § (1) bekezdése azonban elhagyta a törvényi kizárást, illetve az utólagos
jóváhagyást és a képviselt személyére bízza, hogy a képviselő eljárását elfogadja vagy sem. Amennyiben a válasza
nemleges, a képviselő által tett jognyilatkozatot megtámadhatja. A Ptk. 6:13. § (2) bekezdése expressis verbis
kimondja, hogy vélelmezett az érdekellentét, ha a képviselő az ellenérdekű fél vagy annak képviselője. A polgári
perben azonban megengedhetetlen olyan bizonytalan helyzetek fenntartása, amelyekben egy bírósági határozat
jogereje attól függ, hogy az alapjául fekvő perbeli nyilatkozatot a képviselt fél megtámadja-e vagy sem.
A paragrafus (2) bekezdése a nem természetes személy fél és annak törvényes képviselője (pl. a társaság és az
ügyvezető) között felmerült jogviták esetére rendelkezik, mivel az (1) bekezdés értelmében a törvényes képviselő
ilyen esetben nem járhat el a perben. Annak érdekében, hogy az ellenérdekű fél ne maradjon képviselet nélkül, de
ne is olyan személy járjon el a képviseletében, akit az ellenérdekelt fél (pl. az ügyvezető) hatalmazott meg, a Pp.
kötelezően úgy rendelkezik, hogy a bíróság ügygondnokot rendeljen ki hivatalból. Az ügygondnok díjának
előlegezésére a felperest kell kötelezni, hiszen az ő érdekében áll az általa kezdeményezett per folytatása. „Ha az
ügygondnok díját a fél - bírósági felhívás ellenére - nem előlegezi, az eljárás a bíróság felhívásában megadott
határidő eredménytelen elteltét követő naptól szünetel. A szünetelési ok az eljárás szünetelésére vonatkozó
szabályok között került elhelyezésre.” (Indokolás a Pp. 63. §-ához)
20. Meghatalmazottak
Pp. 64. §-ához:
1. Döntés a perbeli cselekmények végzésének mikéntjéről

A paragrafus (1) bekezdése nem változtat azon a szabályon, hogy a fél szabadon dönthet, személyesen vagy
meghatalmazott útján kíván a perben eljárni. Amennyiben rendelkezik perbeli jog- és cselekvőképességgel, úgy
saját maga, cselekvőképességének hiánya vagy a perbeli meghatalmazás adására kiterjedő korlátozott
cselekvőképessége esetén törvényes képviselője adhat meghatalmazást a képviseletre. Ha azonban a fél pl.
cselekvőképtelen kiskorú, a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a törvényes képviselőtől származó meghatalmazás
megfelel-e a jogszabálynak, mert lehetséges, hogy valamelyik szülő képviseleti joga szünetel, amennyiben a szülők
külön élnek (EBH2010. 2195.).
Mintegy különös esetként kezelendő, de nem kizárt, hogy a fél helyett megbízottja adjon meghatalmazást pl.
ügyvédnek, hiszen a Ptk. általánosságban ad lehetőséget jogügyletek kötésére megbízott útján.
2. Több meghatalmazott állítása

A paragrafus (2) bekezdése alapján a Pp. továbbra is lehetővé teszi, hogy a fél több meghatalmazottat állítson.
Bizonyos perekben ez kifejezetten kívánatos vagy célszerű is lehet, pl. szabadalmi perekben. Különös
jelentőséggel bírhat ez komplikált, bonyolult tényállású perekben az osztott perszerkezetre is figyelemmel, hiszen
a perfelvétel során a jogi kérdések ügyvéd általi exponálása mellett a tényállítások, illetve bizonyítási indítványok
megfogalmazása sikeresebb lehet pl. műszaki képzettségű személy részéről.
Nem tipikus, de lehetséges, hogy a több meghatalmazott közül egyesek meghatalmazása nem a per vitelére,
csak egyes perbeli cselekményeknél történő eljárásra szól. Amennyiben a meghatalmazásból ilyen korlátozás nem
tűnik ki, vélelmezni kell, hogy az az egész per vitelére szól. Ezt a bíróságnak mindig ellenőrizni kell. A Pp. nem
tartalmaz rendelkezést arra nézve, hogy egy-egy perbeli cselekménynél melyik meghatalmazott járhat el, ez a fél
rendelkezési jogosultsága körébe esik. Mindez azonban nem teszi lehetővé, hogy a fél a többes meghatalmazással
indokolatlan költségeket okozzon, vagy a per befejezését késleltesse. Amennyiben eljárása indokolatlan
költségtöbbletet okoz, még pernyertessége esetén sem háríthatja azt a pervesztes ellenfélre.
A meghatalmazottak eltérő vagy ellentétes percselekményeit továbbra is a bíróság megítélésére bízza a
törvény, és akként rendeli elbírálni, mintha a fél cselekményei lettek volna ellentmondóak. Kifejezetten
rendelkezik azonban arról, hogy a meghatalmazottak eltérő nyilatkozataira hivatkozással a fél nem élhet
perorvoslattal. Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok esetleges hátrányos következményeit a félnek kell
viselni.
Pp. 65. §-ához:
A perbeli meghatalmazottak lehetséges köre

A Pp. általános elsőfokú bíróságként a törvényszékre modellezi a perjogi szabályokat. Ennek keretében bevezeti
a törvényszék előtti kötelező jogi képviseletet mindkét félre kiterjedően. A kötelező jogi képviselet ellátására
jogosítottak köréről a Pp. 75. §-a rendelkezik. Erre tekintettel a nem jogi képviselők eljárási jogosultsága csak a
járásbíróság előtti eljárásra, illetőleg az innen fellebbezett másodfokú eljárásra, valamint a felülvizsgálati
kérelemmel élő fél ellenfelére terjed ki. Azonban ebben a körben is a Pp. 65. §-a jelentősen egyszerűsíti, egyben
szűkíti is a meghatalmazottként eljárásra jogosultak körét. Már a Koncepció is rögzítette, hogy az 1952-es Pp.
meghatalmazottakra vonatkozó rendelkezései nehezen áttekinthetők, a kazuisztikus szabályozáson indokolt
változtatni. Ennek egyik indoka, hogy abban számos párhuzamosság fedezhető fel, amit a Pp. igyekezett
kiküszöbölni, és olyan átfogó kategóriákat használni, amelyek több, meghatalmazottként eljárni jogosult személyi
kört is lefednek. A Pp.-ben a meghatalmazotti státusz alapja vagy a közvetlen személyi, illetve szervezeti kötődés
(pl. pertárs, hozzátartozó, alkalmazott) vagy a professzionális pervitel biztosítása (pl. ügyvéd, kamarai
jogtanácsos). A Pp.-t módosító, az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Üttv.)
hatálybalépésével összefüggő egyes törvények és egyéb igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvény
hozzáigazította a paragrafus b) pontját az Üttv. jogtanácsosokra vonatkozó megváltozott rendelkezéseihez. Az
Üttv. 4. § (1) bekezdés b) pontja alapján ügyvédi tevékenységet rendszeresen és ellenérték fejében kamarai
jogtanácsos folytathat. Az Üttv. 39. § (1) bekezdése szerint az ügyvéd, a kamarai jogtanácsos és az európai
közösségi jogász valamint irányítása mellett a helyettesítésére jogosult, bíróság, közjegyző vagy más hatóság
előtt, illetve harmadik személyekkel szemben az ügyfél jogi képviselőjeként eljárhat. Az Üttv. személyi hatálya
tehát kiterjed a kamarai jogtanácsosra és a nyilvántartásba vett jogi előadóra is. A személyi hatály
kiterjesztésének oka, hogy a jogalkotó megújítja a jogtanácsosokra és a jogi előadókra vonatkozó szabályozást. Az
Üttv. ennek körében integrálja az ügyvédi tevékenységet gyakorlók körébe kamarai jogtanácsos elnevezéssel
azokat a munkaviszony vagy közszolgálati jogviszony alapján ügyvédi tevékenységet végző személyeket, akik az
ügyvédi kamara tagjaként láthatják el tevékenységüket. Kamarai tagságra azonban csak azok a jogtanácsosok
kötelezettek, akik jogi képviseletet látnak el vagy okiratokat ellenjegyeznek, vagyis olyan tevékenységet látnak el,
amely az igazságszolgáltatással közvetlenül összefügg.
A hozzátartozó, a pertárs, az ügyvéd, ügyvédi iroda, a kamarai jogtanácsos képviseleti joga lényegében az
1952-es Pp.-vel egyező módon kerül szabályozásra. Ezzel szemben az 1952-es Pp. 67. § (1) bek. d) pontja a Pp. 65.
§ e) pontjában kiegészül a gazdálkodó szervezetekkel és egyéb nem természetes személy szervezetek
alkalmazottjának képviseleti joga biztosításával, így ebbe a körbe tartoznak a szövetkezetek [1952-es Pp. 67. § (1)
bek. h) pont] mint gazdálkodó szervezetek és az 1952-es Pp. 67. § (1) bek. i) pontja alatt nevesített szervezetek. Az
önkormányzatok képviseletére jogosult nehezen áttekinthető személyi kör [1952-es Pp. 67. § (1) bek. e) pont]
letisztított változata található a Pp. 65. § f) pontja alatt. Egyszerűsíti a szabályozást, hogy a közigazgatási szerv
vezetője, a polgármester, főpolgármester és a megyei közgyűlés elnöke tekintetében a Pp. eltekint e személyek
képviseleti jogának meghatalmazással történő igazolásától, hiszen ezek a személyek az általuk vezetett
szervezetek tekintetében mint törvényes képviselők jogosultak eljárni.
A paragrafus f) pontjának pontosítása arra tekintettel vált szükségessé, hogy a jogalkalmazás számára
egyértelművé tegye, hogy az önkormányzati szerv alkalmazottja az adott önkormányzat, illetve önkormányzati
szerv feladat-és hatáskörével összefüggő pereiben járhat el képviselőként, tekintettel a Mötv. 10. § (1)
bekezdésében foglaltakra, mely szerint a helyi önkormányzat ellátja a törvényben meghatározott kötelező és az
általa önként vállalt feladat- és hatásköröket. A tisztségviselővel kapcsolatban pedig a Pp.-ben pontosításra kerül,
hogy ez alatt az önkormányzati képviselőt is érteni kell, mivel a Mötv. a helyi önkormányzatok tisztségviselőire
vonatkozó alcím alatt nem tárgyalja az önkormányzati képviselőt.
Egyszerűbbé teszi a Pp. a szabályozást a közjogi jogalanyok (közigazgatási szervek, költségvetési szervek),
valamint a gazdálkodó szervezetek és nem természetes személyek esetében is. A szakszerűség biztosítása
irányába tett lépéssel együtt egyszerűsíti a meghatalmazás útján történő képviseletet a Pp. és lehetőséget ad arra,
hogy az önkormányzatok belső szabályzatukban (szervezeti és működési szabályzatban) meghatározzák az adott
ügycsoportban meghatalmazottként eljárni jogosult személyek körét.
A Pp.-ben két, az 1952-es Pp.-ben képviselet ellátására jogosult kategória - a szakszervezet saját tagjának
perében, és az érdekképviseleti célra alapított szervezet saját tagjának perében - nem szerepel nevesítetten a Pp.
65. §-ában.
A szakszervezetek képviseleti joga munkaügyi perben biztosított a Pp. 514. § (3) bekezdése alapján, továbbá a
65. § g) pontja alapján, ami lehetővé teszi, hogy perben meghatalmazottként eljárjon az, akit erre jogszabály
feljogosít. Így pl. a szakszervezet a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény alapján [Mt. 272. § (7) bek.]
olyan esetben is eljárhat, ami túlmutat a Pp. idézett 514. §-ában biztosított képviseleti jogon.
Az érdekképviseleti szervezetek képviseleti joga olyan szoros személyi kapcsolódást nem jelent mint egy
hozzátartozó, egy érdekközösségben álló pertárs vagy a konkrét ügyben minden háttér-információval és
szakismerettel rendelkező alkalmazott. Másrészt az érdekképviseleti szervezet perbeli meghatalmazottként
történő eljárása nem helyettesítheti a professzionális perbeli képviselet ellátását garantáló ügyvédi tevékenységet
sem, amely számos garanciát (például felelősségbiztosítás), ami a meghatalmazást adó személy megfelelő
jogvédelmét hivatott biztosítani. A kodifikáció során az a jogpolitikai döntés született, hogy az egyedi esetekben
történő képviseletet az érdekképviseleti szervezetek vonatkozásában általános jelleggel megengedő szabályozást
nem indokolt fenntartani.
Megmarad ugyanakkor egyrészt az érdekképviseleti szervezetek - Polgári Törvénykönyvben szabályozott -
közérdekű keresetindítási joga, másrészt a Pp. 65. § g) pontja alapján az továbbra is biztosított, hogy az egyes
ágazati jogszabályok a hatályuk alá tartozó szabályozási körben feljogosítsák az ilyen célra alapított
érdekképviseleti szervezeteket peres képviseletre, úgy, ahogy teszi azt az Mt. a szakszervezetek esetében. Azt,
hogy ezt milyen szakág területén indokolt biztosítani, a Pp. elfogadását követően a külön törvényekben, ill. más
jogszabályokban kell meghatározni.
A Pp. egyebekben nem változtat az 1952-es Pp. szabályozásán. Meghatalmazott lehet az ügyvéd, illetve az
ügyvédi iroda. Az ügyvéd hivatásszerűen foglalkozik peres képviselettel, s tevékenységéért büntető és polgári jogi
felelősséggel, valamint a hivatásrendi szabályok megtartásáért fegyelmi és etikai felelősséggel tartozik. Az
ügyvédnek adott meghatalmazás csak akkor érvényes, ha írásba foglalták. A meghatalmazást a megbízónak vagy
a jogi segítségnyújtás körében a támogatás jogosultjának és az ügyvédnek saját kezűleg alá kell írnia. Az
ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ügyvédi tv.) szerint az ügyvéd képviseleti jogkörének
korlátozása annyiban hatályos, amennyiben a korlátozás a meghatalmazásból kitűnik [Ügyvédi tv. 26. § (1) és (5)
bek.]. Hasonló rendelkezéseket tartalmaz az ügyvédi meghatalmazás tekintetében az Üttv. 34. §-a. Ugyanakkor a
polgári perben való képviselet ellátására felhasználható meghatalmazásnak minden olyan tartalom megfelel,
amelyből megállapítható, hogy a meghatalmazó képviseleti jogosultságot ad a meghatalmazott részére polgári
peres ügyének vitelére. Nincs olyan jogszabályi megkötés, amely szükségessé tenné a per tárgyának és az eljáró
bíróságnak a meghatalmazásban való feltüntetését (BDT2012. 2778.).
A fél hozzátartozóját a Pp. 7. § (1) bekezdés 7. pontja nem külön rendelkezéssel, hanem a Ptk. hozzátartozó
fogalmára utalással határozza meg. Ennek megfelelően hozzátartozó: a közeli hozzátartozó, az élettárs, az
egyeneságbeli rokon házastársa, a házastárs egyeneságbeli rokona és testvére, a testvér házastársa. Közeli
hozzátartozó: a házastárs, az egyeneságbeli rokon, az örökbefogadott, a mostoha- és a nevelt gyermek, az
örökbefogadó-, a mostoha- és a nevelőszülő és a testvér [Ptk. 8:1. § (1) bek. 1. és 2. pont].
A fél pertársa, illetve pertársa képviselőjének képviseleti jogosultsága tekintetében a Pp. nem változtat az
1952-es Pp. szabályozásán. Eljárhat tehát a pertárs törvényes képviselője és meghatalmazottja is, de szükséges,
hogy részére a fél külön meghatalmazást adjon.
Külön jogszabály jogosítja fel a meghatalmazotti képviseletre a szabadalmi ügyvivőt iparjogvédelmi ügyekben [a
szabadalmi ügyvivőkről szóló 1995. évi XXXII. törvény (Szüt.) 1. § (1) bek.]. Szabadalmi ügyvivőként egyéni
szabadalmi ügyvivő, szabadalmi ügyvivői iroda vagy szabadalmi ügyvivői társaság tagja vagy alkalmazottja, illetve
európai közösségi hivatásos iparjogvédelmi képviselő járhat el. [Szüt. 6. § (1) bekezdés; 27/A. § (1)-(2) bek.]
A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény kivételesen lehetővé teszi, hogy a közjegyző meghatalmazás
alapján abban az esetben, ha a közjegyzői okirat elkészítéséhez vagy a közjegyző által közokiratba foglalt
jognyilatkozat joghatásának kiváltásához bíróság vagy más hatóság eljárása szükséges, a közjegyző azt az eljárás
lefolytatása végett hivatalból megkeresse. A közjegyző megkeresésére indult eljárásban a közjegyzőt a
közokiratban szereplő fél vagy felek képviselőjének jogállása illeti meg [1991. évi XLI. tv. 175. § (1) bek.]. Ily
módon eljárhat a közjegyző ingatlan-nyilvántartási eljárásban vagy a cégeljárást megelőző névfoglalási eljárásban.
Azonban a Kúria kimondta, hogy a közjegyzőt a közjegyzőkről szóló törvény speciális rendelkezése alapján sem
illeti meg az alapító vagy az alapítvány képviselőjének jogállása a civil szervezet közhasznúságának bejegyzése
iránti nemperes eljárásban, mivel az azt megindító kérelem közjegyző által közokiratba foglalt mellékletei
önmagukban joghatás kiváltására nem alkalmasak. Polgári nemperes eljárás közjegyzői megkereséssel nem
indítható, ilyen eljárásban a közjegyző meghatalmazottként sem láthatja el az érdekelt fél képviseletét (BDT2015.
3324.).
Pp. 66. §-ához:
A meghatalmazottak köréből kizárt személyek

A Pp. 66. §-a az 1952-es Pp.-vel lényegében azonos tartalommal szabályozza a meghatalmazottak közül abszolút
hatállyal kizárt személyek körét. A kizárás a tizennyolcadik életévét be nem töltött személyekre vonatkozik, amin
az sem változtat, ha a tizennyolcadik életévét be nem töltött személy házasságkötéssel nagykorúságot szerzett.
Kizárt a közügyektől jogerősen eltiltott személy a meghatalmazottak köréből. A közügyek gyakorlásától el kell
tiltani azt, akit szándékos bűncselekmény elkövetése miatt végrehajtandó szabadságvesztésre ítélnek, és
méltatlan arra, hogy azok gyakorlásában részt vegyen. A közügyektől eltiltott - egyéb hátrányos következmények
mellett - nem lehet védő vagy jogi képviselő hatósági eljárásban [a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. tv.
(a továbbiakban: Btk.) 61. § (1)-(2) bek.]. A közügyektől eltiltás határozott ideig tart, annak legrövidebb tartama
egy év, leghosszabb tartama tíz év, de tartamába nem számít bele az az idő, amely alatt az elítélt a
szabadságvesztést tölti, vagy amely alatt kivonja magát a szabadságvesztés végrehajtása alól. [Btk. 62. § (1)-(2)
bek.]
A Pp. követi a Ptk. rendelkezéseit, és az 1952-es Pp. 68. § c) pontjától eltérően nem általánosságban rendelkezik
a meghatalmazás kizártságáról arra az esetre, ha az érintett személyt a bíróság gondnokság alá helyezte, hanem
figyelembe veszi a cselekvőképességi korlátozás fokozatát. Ily módon a cselekvőképességében részlegesen
korlátozott személy csak abban az esetben nem lehet meghatalmazott, ha őt a bíróság a per tárgyára, illetve a
perbeli eljárási cselekményekre kiterjedő hatállyal helyezte jogerősen gondnokság alá. „Ez lehetővé teszi azt,
hogy azokban az esetekben, amikor a bíróság a perbeli eljárást, illetve a per tárgyát érintő jognyilatkozatok
megtétele körében nem korlátozta a természetes személy cselekvőképességét, a perben meghatalmazottként
eljárhasson.” (Indokolás a Pp. 66. §-ához)
Vannak azonban olyan életbeli helyzetek, amelyek személyi vagy szervezeti kapcsolódások, érintettségek miatt
kívánatossá teszik, hogy adott személyek meghatalmazotti képviseletet ne láthassanak el az adott perben vagy az
adott bíróság előtt. Ezek közé tartoznak az ügyvédi törvényben szabályozott összeférhetetlenségi esetek.
Pp. 67. §-ához:
A meghatalmazás alaki kellékei

A Pp. 67. §-ához fűzött indokolás szerint „A törvény kialakítása során elvi éllel merült fel, hogy a meghatalmazás
mint címzett egyoldalú jognyilatkozat esetében nyújt-e a minősített okirati forma többlet biztonságot az egyszerű
okirati vagy formakényszer nélküli jognyilatkozathoz képest. A törvény szerinti szabályozás főszabályként
fenntartja, hogy a meghatalmazást közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni, de ez alól
kivételeket enged, igazodva elsősorban az elektronikus ügyintézés és a bizalmi szolgáltatások általános
szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény (a továbbiakban: E-ügyintézési tv.) rendelkezési nyilvántartásra
vonatkozó szabályaihoz. Ha a hivatkozott törvény szerinti rendelkezési nyilvántartásban kerül rögzítésre a
meghatalmazás, akkor az a minősített okirati forma hiányában is érvényesnek tekintendő, ugyanakkor ennek
feltétele, hogy a meghatalmazást elfogadó nyilatkozat is rögzítésre kerüljön a nyilvántartásban. Ha azonban a per
megindítását követően kerül sor a meghatalmazás rendelkezési nyilvántartásba vételére, vagy a rendelkezési
nyilvántartásba vett meghatalmazás módosítására, e jognyilatkozatok a bírósággal szemben csak a bíróságnak
való bejelentéstől, az ellenféllel szemben pedig csak a vele való közléstől hatályosak. Az eljárás megindulásakor
elvárható ugyanis a bírósággal szemben, hogy adott esetben a nyilvántartás adatait ellenőrizze, különösen, ha a
fél hivatkozik a meghatalmazás e módjára. Ha azonban az eljárás folyamán következik be változás az adatokban,
akkor viszont az érintett személytől várható el, hogy az adatváltozás tényét bejelentse az eljárásban. A törvény
utal továbbá arra is, hogy az ügyvéd és a kamarai jogtanácsos meghatalmazásának igazolásáról jogszabály
eltérően rendelkezhet. Nem szükséges fenntartani azt a rendelkezést, hogy az ügyvédnek adott
meghatalmazáshoz, ha azt a fél saját kezűleg írta alá, tanúk alkalmazása nem szükséges. Az Ügyvédi tv. 26. §-a
tartalmazza az ügyvédi meghatalmazásra vonatkozó szabályokat, annak részleges megismétlése a Pp.-ben nem
indokolt.”
Az 1952-es Pp. 69. § (3) bekezdésének azt a rendelkezését, hogy a külföldön kiállított meghatalmazást
közokiratba vagy hitelesített magánokiratba kell foglalni és a kiállítás helye szerint illetékes magyar külképviseleti
hatóságnak hitelesíteni (felülhitelesíteni) kell, a Pp. ebben az alcímben nem tartalmazza. Ennek indoka, hogy a Pp.
Kilencedik Részének a nemzetközi polgári eljárásjogi szabályai között a XLIV. Fejezet 152. alcíme alatt külön
rendelkezik a külföldön kiállított okiratok bizonyító erejéről a belföldi eljárásban, és az okiratnak csak akkor
tulajdonít közokirati erőt, ha azt a kiállítás helye szerint illetékes magyar külképviseleti hatóság felülhitelesítette.
Ugyancsak ilyen követelményt támaszt a teljes bizonyító erejű magánokirati formában kiállított meghatalmazással
szemben is [Pp. 593. §, 594. § b) pont]. A Pp. azonban mindkét esetben figyelembe veszi, hogy az Európai Unió
kötelező jogi aktusai eltérő szabályokat tartalmazhatnak, illetve lehetnek a magyar államnak a kiállítás helye
szerinti állammal kötött nemzetközi megállapodásai (Pp. 592. §). Ezek sorában a kétoldalú jogsegély
egyezmények, illetve a külföldön felhasználásra kerülő okiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének
(felülhitelesítésének) mellőzéséről rendelkező, és az 1973. évi 11. törvényerejű rendelettel kihirdetett, Hágában
1961. október 5. napján kelt nemzetközi egyezmény említendő. A Hágai Egyezmény szerint mindegyik Szerződő
Állam mentesíti a felülhitelesítés kötelezettsége alól a területén felhasználásra kerülő olyan okiratokat, amelyek
az Egyezmény hatálya alá esnek. Felülhitelesítésen az Egyezmény alkalmazása szempontjából csupán azt az
alakiságot kell érteni, amellyel az okirat felhasználása szerinti ország diplomáciai vagy konzuli tisztviselője
igazolja, hogy az aláírás valódi, hogy az aláíró személy milyen minőségben járt el, és - adott esetben - hogy az
okiraton levő pecsét vagy bélyegzőlenyomat valódi. Annak igazolására, hogy az aláírás valódi, hogy az aláíró
személy milyen minőségben járt el, és - adott esetben - hogy az okiraton levő pecsét vagy bélyegzőlenyomat
valódi, alakiságként csak azt lehet megkövetelni, hogy az okirat származása szerinti illetékes hatóság kiállítsa a
tanúsítványt (az Egyezmény 2. és 3. cikke). A Pp. tehát tartalmilag mindössze annyiban tér el a korábbi
szabályozástól, hogy utal a nemzetközi szerződésekre (Pp. 593. § és 594. §). Megjegyzendő, hogy a hitelesítési,
illetve felülhitelesítési követelmény a kiállítási helyhez kötött követelmény, s nem a meghatalmazó vagy
meghatalmazott állampolgársága (esetlegesen nem magyar állampolgársága) a releváns. Amennyiben a
meghatalmazást tartalmazó iratot Magyarország területén állították ki, a Pp. általános szabályait (Pp. 67. §) kell
alkalmazni, és nincs szükség felülhitelesítésre.
Az idegen nyelven kiállított meghatalmazás magyar nyelvre fordításával kapcsolatos szabály nem változott. Arra
csak akkor van szükség, ha a fordítást - nyelvismeret hiányában - a bíróság szükségesnek tartja. Hiteles
fordításként azonban csak az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Iroda Zrt. (OFFI Zrt.) által készített fordítás
fogadható el. [24/1986. (VI. 26.) MT rendelet a szakfordításról és tolmácsolásról 5. §; Pécsi Közigazgatási és
Munkaügyi Bíróság K.26.981/2013/2.]
A Pp.-ben is megtartott általános szabály mellett, a törvény különös részében találunk eltérő rendelkezést. A
személyi állapottal kapcsolatos pereket szabályozó 1952-es Pp. eredeti szövegezésében egységesen azt a szabályt
tartalmazta a házassági perek szabályai közé iktatva, de valamennyi személyi állapotra irányadó rendelkezésként,
hogy „a fél aláírását vagy kézjegyét a házassági per vitelére szóló meghatalmazáson közjegyzőileg hitelesíttetni
kell” [Pp. 279. § (4) bek.]. Ezt a rendelkezést az 1972. évi 26. törvényerejű rendelet 47. §-a módosította, s
lényegileg a ma is hatályos szövegezéssel iktatta az 1952-es Pp. 279. §-ába (3) bekezdésként. Ezt a szabályozást a
Pp. akként pontosítja, hogy az ügyvéd és kamarai jogtanácsos meghatalmazásának igazolása tekintetében utal a
külön jogszabályra, s ezzel egyrészt elkerüli, hogy jogszabályismétlés történjen, másrészt minden egyéb esetre
irányadóvá teszi a paragrafus (2) bekezdésének szabályát a közokirati vagy teljes bizonyító erejű magánokirati
forma alkalmazására. Arra nézve, hogy melyek az alaki követelményei e két okirati formának, a Pp. 323. § (1)
bekezdése (közokirat), illetve a Pp. 325. § (1)-(2) bekezdése (teljes bizonyító erejű magánokirat) szól. E
rendelkezésekhez képest tartalmazza a Pp. 431. § (4) bekezdése, hogy a nem ügyvéd vagy ügyvédi iroda részére
adott meghatalmazáson a fél aláírását vagy kézjegyét közjegyzői által hitelesíttetni kell. Ez a pontosító és
egyszerűsítő szabályozási technika biztosítja, hogy a személyi állapotot érintő perekben a hozzátartozók részére
adható meghatalmazások törvényi biztosítéka meglegyen, de a felesleges utaló szabályok ily módon
kimaradhatnak a Pp.-ből.
A Pp. nem tartalmaz külön rendelkezést arra, hogy miként kell meghatározni egyediesítve azt a pert, melyben
való képviseletre a meghatalmazás feljogosítja a meghatalmazottat. Továbbra is irányadó, hogy a polgári perben
való képviselet ellátására felhasználható meghatalmazásnak minden olyan tartalom megfelel, amelyből
megállapítható, hogy a meghatalmazó képviseleti jogosultságot ad a meghatalmazott részére polgári peres
ügyének vitelére. Nincs olyan jogszabályi megkötés, amely szükségessé tenné a per tárgyának és az eljáró
bíróságnak a meghatalmazásban való feltüntetését (BDT2012. 2778.).
Pp. 68. §-ához:
1. A meghatalmazás terjedelme
A Pp. továbbra sem változtat azon, hogy a fél határozhassa meg, milyen terjedelemben jogosítja fel
meghatalmazott képviselőjét perbeli cselekmények végzésére. Általános szabályként rögzíti tehát, hogy a
meghatalmazás akár a per vitelére, akár csak egyes perbeli cselekmények végzésére jogosíthatja a
meghatalmazottat. Amennyiben ilyen külön rendelkezést nem tartalmaz a meghatalmazás, az kiterjed a perben
végzendő valamennyi cselekményre, így az ún. anyagi jogi rendelkező cselekményekre (egyezségkötés,
jogelismerés, jogról való lemondás), illetve az eljárási rendelkező cselekményekre (keresetváltoztatás,
viszontkereset indítása, beszámítási kifogás előterjesztése stb.). Mindez azonban nem mentesíti a felet a csak
személyesen végezhető eljárási cselekmények kötelezettsége alól (pl. apai elismerő nyilatkozat, személyes
megjelenésre idézés stb.). A Pp. kifejezett rendelkezést tartalmaz arra nézve, hogy a meghatalmazásból
egyértelműen ki kell tűnni, hogy az milyen ügyre vagy milyen eljárási cselekmények végzésére („ügykörre”) terjed
ki. Arról azonban nem szól, hogy ezt milyen módon kell, hogy meghatározzák a felek. Lehetséges feltüntetni a
felek nevét és az ügy tárgyát, folyamatban lévő ügyben elegendő lehet az ügyszám megjelölése vagy egyéb
körülírás is elképzelhető. Nem változtat a Pp. azon a korábbi rendelkezésen sem, hogy a per vitelére szóló
meghatalmazás kiterjed a rendes és rendkívüli perorvoslati eljárásokra és a végrehajtási szakra, az annak során
előterjeszthető jogorvoslatokra, perindításokra is. Ha nincs a meghatalmazásban kizáró rendelkezés, a
meghatalmazott jogosult a peres pénz, illetve a megítélt perköltség átvételére is. A Szegedi Ítélőtábla
Gf.II.30.443/2010. számú határozata szerint a meghatalmazás hatályossága nem szorítkozik csupán a per
tartamára, hanem a per jogerős befejezése után sem veszíti hatályát, és a végrehajtási eljárásra is kiterjed. A per
vitelére szóló - korlátozást nem tartalmazó - meghatalmazás alapján a meghatalmazott képviseleti jogköre többek
között kiterjed a képviselt javára megítélt, és a marasztalt fél által a per jogerős befejezését követően önkéntesen
teljesített pénzösszeg átvételére is (BDT2011. 2584.).
2. A meghatalmazott helyettesítése
Ha meghatalmazás nem tartalmaz korlátozó rendelkezést, a meghatalmazott - kellően indokolt esetben, pl.
betegsége, más halaszthatatlan elfoglaltsága esetére - helyettest bízhat meg. A helyettesítésre a Pp. rendelkezése
szerint ügyvéd vagy ügyvédi iroda esetében másik ügyvéd vagy ügyvédi iroda is megbízható. Az Üttv. 17. §-a
szerint az ügyvédi irodai tagsággal nem rendelkező ügyvéd (a továbbiakban: egyéni ügyvéd), az európai közösségi
jogász, valamint az egyszemélyes ügyvédi iroda (a továbbiakban együtt: helyettesített ügyvéd) az ügyvédi
tevékenység gyakorlásában való akadályoztatása esetére helyettes ügyvédet bíz meg. A helyettes ügyvéd az
ügyvédi tevékenység tekintetében a helyettesített ügyvéd teljes körű helyetteseként jár el. Helyettes ügyvéd lehet
ügyvéd, európai közösségi jogász vagy ügyvédi iroda. A helyettesítésre adott megbízás a helyettes ügyvédnek az
ügyvédi kamarai nyilvántartásba helyettesként való bejegyzésével lép hatályba, és akkor veszti hatályát, ha
a) a helyettes vagy a helyettesített ügyvéd ügyvédi tevékenységre való jogosultsága megszűnik, szünetel vagy
azt felfüggesztették, vagy
b) a helyettes ügyvéd e minőségét az ügyvédi kamarai nyilvántartásból véglegesen törölték.
A helyettesítésre kötött megállapodás nem zárja ki, hogy a helyettesített ügyvéd egyes ügyek vagy az ügyek
meghatározott csoportja tekintetében - e törvény keretei között - helyettesítéséről mással állapodjon meg. [Üttv.
17. § (1)-(4) és (6) bekezdései]
Az Üttv. átmeneti rendelkezési szerint a 2018. január 1-jén ügyvédi kamarai nyilvántartásban szereplő ügyvéd,
európai közösségi jogász és egyszemélyes ügyvédi iroda 2018. február 28-ig köteles helyettesítésére ügyvéddel
vagy ügyvédi irodával megállapodást kötni, és azt a területi ügyvédi kamarának bejelenteni. [Üttv. 208. § (12)
bek.]
Természetes, hogy a bíróságnak a helyettes meghatalmazott meghatalmazásának szabályszerűségét is vizsgálni
kell. A helyettes meghatalmazott azonban nem lép az eredeti meghatalmazott helyére, így a bírósági eljárási
cselekményeket (a tárgyaláson történő helyettesítés és eljárási cselekmények végzése kivételével) az eredeti
meghatalmazott részére kell teljesíteni (pl. bírósági iratok kézbesítése).
3. A meghatalmazás korlátozása
A fél mind tárgyi, időbeli, mind személyi terjedelmében korlátozhatja a meghatalmazást. Tárgyilag korlátozott a
meghatalmazás, ha az bizonyos eljárási cselekmények tekintetében kizárja a képviseletet, vagy azok megtételéhez
a fél hozzájárulását kívánja meg. Időbelileg is korlátozott a meghatalmazás, ha csak meghatározott eljárási szakra
(pl. elsőfokú eljárás) terjed ki. Személyi korlátozásról beszélhetünk, ha a meghatalmazó kiköti, hogy a
meghatalmazott csak személyesen járhat el, nem vehet igénybe helyettest. Lehetséges, hogy a fél a korlátozást a
per során, külön okiratba foglalja. A korlátozásnak azonban minden esetben ki kell tűnni a meghatalmazásból,
illetve a külön okiratból, s a korlátozás csak a bírósággal való közléstől hatályos. A per vitelére szóló
meghatalmazás alapján fizetett megbízási díj összege önmagában nem alkalmas a meghatalmazás korlátozásának
igazolására (BH2003. 369.).
Pp. 69. §-ához:
A meghatalmazás megszűnése, utólagos rendelkezési nyilvántartásba vételének hatálya

A meghatalmazás megszűnésének szabályait az anyagi jogi szabályok, így a Ptk. tartalmazza, annak
hatályosulását kell csak a perrendtartásban szabályozni. Új rendelkezés, hogy ha a per megindítását követően
kerül sor a meghatalmazás rendelkezési nyilvántartásba vételére, vagy a rendelkezési nyilvántartásba vett
meghatalmazás módosítására, e jognyilatkozatok a bírósággal szemben csak a bíróságnak való bejelentéstől, az
ellenféllel szemben pedig a vele való közléstől hatályosak (Indokolás a Pp. 68-70. §-ához). Nem támadható a jogi
képviselő nyilatkozata alapján a per megszüntetése, ha a fél csak később jelentette be a bíróságnak a
meghatalmazás visszavonását (BH2003. 388.).
A meghatalmazás megszűnésének eseteit a Pp. felsorolja, s ebben a körben annyit pontosít az 1952-es Pp. 71.
§-ához képest, hogy a nem természetes személy „jogi halálát” - a jogutód nélküli megszűnést - is beilleszti a
törvény szövegébe.
Pp. 70. §-ához:
A képviseleti jogosultság vizsgálata

Nem változtat a Pp. azon a szabályon, hogy a bíróság a meghatalmazott képviseleti jogosultságát az eljárás
folyamán (nyilvánvalóan különös figyelemmel az egyes eljárási szakok kezdetén) mindvégig hivatalból vizsgálja.
Ez kiterjed a meghatalmazás alaki és tartalmi vizsgálatára, valamint arra is, hogy az az arra jogosulttól
származik-e; cselekvőképességében korlátozott személy esetében pl. a törvényes képviseletet ellátó szülőtől,
gyámtól vagy gondnoktól, nem természetes személyek esetén pl. szükséges lehet a cégjegyzékbe is betekinteni.
Perek egyesítése esetén a meghatalmazásnak valamennyi ügyre ki kell terjedni. Amennyiben az egyesített ügyek
valamelyikében hiányzik a meghatalmazás, a képviselőnek módot kell adni, hogy hiánypótlás keretében csatolja az
egyesített ügyre szóló meghatalmazását.
Pp. 71. §-ához:
1. Az általános meghatalmazás és annak bejelentése

A Ptk. 6:16. §-a szerint ügyek egyedileg meg nem határozott körére általános meghatalmazás is adható. A
meghatalmazás akkor érvényes, ha teljes bizonyító erejű magánokiratba vagy közokiratba foglalták. A Pp. az
általános meghatalmazással ellátható ügyek körében nevesíti az adott személytől származó azt a meghatalmazást,
amely a meghatalmazottat a meghatalmazó ügyei körében őt előzetesen, egyedileg meg nem határozott perek
vitelére általánosságban jogosítja. A Pp. elhagyja az 1952-es Pp. 73. §-ának természetes és jogi személyekre
vonatkozó megkülönböztetését, hiszen a Ptk. megszüntette a jogi személyiség nélküli gazdasági társaság (Bt.,
Kkt.) fogalmát, így a szabályozás kiterjed mind a természetes, mind a nem természetes személyek valamennyiére.
Természetesen a Ptk. által felállított időbeli korlát itt is érvényesül, az öt év elteltével az általános meghatalmazás
hatályát veszti, ha nem történik meg annak meghosszabbítása. Az általános meghatalmazást, illetve annak
megszűnését a bíróságnál be kell jelenteni. A nyilvántartásba vett általános meghatalmazás pótolja az egyes
ügyekre szóló külön meghatalmazást. A per során a meghatalmazottnak elegendő első jelentkezése alkalmával a
nyilvántartásba vételi számát bejelenteni.
2. Az általános meghatalmazások nyilvántartása

A hatályos szabályozás értelmében [a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (a
továbbiakban: Büsz.)] az általános meghatalmazások névjegyzékét az egyes bíróságok papíralapon, illetve
(lehetőségként) digitálisan vezetik. A Pp. kiegészíti a jelenleg hatályos szabályozást az általános meghatalmazások
országosan egységes és közhiteles - interneten elérhető - nyilvántartásának létrehozásával. A közhiteles
nyilvántartást a törvény alapján az Országos Bírósági Hivatal elnöke működteti. Indokolt ugyanis, hogy a bírósági
eljárásokra vonatkozó adatok, jogok a bírósági szervezetrendszer keretei között kerüljenek nyilvántartásra [lásd
Gondnokoltak Nyilvántartása, Civil és egyéb cégnek nem minősülő szervezetek (Társadalmi Szervezetek és
Alapítványok) Országos Névjegyzéke, Hirdetményi Kézbesítések Országos Nyilvántartása]. A Pp. vélelmet állít fel
a közhiteles nyilvántartásban szereplő adatok valódisága mellett. Az ellenkező bizonyításáig a bejegyzett
képviseleti jog fennállását, a nyilvántartásból törölt adat fenn nem állását mindenkinek el kell fogadni.
A Pp. a korábbi szabálynak megfelelően tartalmazza, hogy a meghatalmazásra vonatkozó általános szabályok a
paragrafus (1)-(3) bekezdésében írt eltérésekkel, az általános meghatalmazásra is irányadók.
A bírósági peres és nemperes eljárásokra adott általános meghatalmazások közhiteles nyilvántartásának
részletes szabályairól a 2017. évi XLIII. törvény rendelkezik.
21. Kötelező jogi képviselet
Pp. 72. §-ához:
Általánosan kötelező jogi képviselet - és az alóla tett kivételek

Általános tapasztalat, hogy az utóbbi évtizedekben a polgári jogviták a korábbiakhoz képest lényegesen
bonyolultabbá váltak. „A felperes részéről a megalapozott igényérvényesítés, alperesi oldalon pedig az
eredményes védekezés többnyire olyan jogi szaktudást igényel, ami nélkülözhetetlenné teszi a fél jogi szakember
közreműködésével történő eljárását. A felek percselekményeinek szakszerűsége nagymértékben elősegítheti mind
a hatékony igényérvényesítést illetve jogvédelmet, mind az azzal szembeni védekezést, továbbá a perek észszerű
időn belüli befejezését. Ugyanakkor a kötelező jogi képviselet általánossá tétele a joghoz való hozzájutásban
tényleges akadályt nem jelent. Egyrészt ugyanis a tapasztalatok azt mutatják, hogy a perek túlnyomó részében a
felek akkor is jogi képviselőt hatalmaznak meg perbeli képviseletük ellátására, ha a törvény ezt nem írja elő
számukra kötelező jelleggel (járásbíróságok előtti eljárások), másrészt a pártfogó ügyvéd intézménye azok
számára is elérhetővé teszi jogi képviselő igénybevételét, akik anyagi lehetőségeik folytán nem, vagy csak
aránytalan nehézségek árán tudnának jogi képviselő részére meghatalmazást adni.” (Indokolás a Pp. 72. §-ához)
A Pp. 20. §-a szerinti hatásköri szabályozás szerint az általános hatáskörű bíróság a törvényszék. Ehhez képest a
járásbíróság, illetve a közigazgatási és munkaügyi bíróság hatáskörébe csak a Pp.-ben nevesített perek tartoznak.
Ezeket a pereket a Pp. 20. § (2)-(3) bekezdései tartalmazzák, s megállapítható, hogy a perek járásbíróság és
törvényszék közötti hatásköri megosztása során az alapvető elhatárolási szempont az ügyek nehézségi foka. A
szabályozás célja, hogy a nagyobb jogi szakértelmet és gyakorlatot igénylő, bonyolultabb, ritkábban előforduló
ügyek kerüljenek a törvényszék elsőfokú hatáskörébe. Indokolt azonban, hogy a bíróság nagyobb szakértelme
megfelelő színvonalú jogászi felkészültséggel és pervitellel találkozzon a felek oldaláról is. Ezért a bonyolult,
szinte kaotikus hatályos szabályozást félretéve, lényegesen egyszerűsítve is a szabályozást a Pp. kimondja a
törvényszék, mint elsőfokú általános hatáskörű bíróság előtti perekre nézve a mindkét félre kötelező jogi
képviseletet.
Mivel a járásbíróság elé a személyállapoti, illetve családjogi tárgyú perek, kisebb perértékű vagyonjogi ügyek
tartoznak, amelyek jogi megítélése nem kíván elmélyült jogászi ismereteket és inkább tényállásvitákat jelentenek,
semmint jogászi érvelést igényelnének, nem lenne célszerű ezekben a perekben is megkívánni minden perben a
jogi képviseletet. A fél döntheti el, hogy személyesen kíván eljárni a perében vagy jogi képviselőt bíz meg az
ügyével. A paragrafus (2) bekezdése biztosítja főszabály alóli kivételként, hogy nemcsak a járásbíróság előtt folyó
elsőfokú eljárásban, de az esetleges fellebbezési vagy perújítási eljárásban is eljárhasson a fél személyesen vagy
nem jogi képviselővel. A felülvizsgálati eljárás személyes kezdeményezésétől azonban elzárja a felet a Pp., hiszen
a felülvizsgálati eljárásban - eltérően a fellebbezési, illetve perújítási eljárástól - kifejezetten és kizárólag jogi
megítélés alá tartozó kérdés lehet az eljárás tárgya. Mivel a bíróság felülvizsgálati körét a kérelem terjedelme
határozza meg, indokolt, hogy a „jogszabálysértés” szakszerű megfogalmazást nyerjen a felülvizsgálati kérelmet
előterjesztő fél részéről. Nem kötelező tehát a jogi képviselet a járásbíróság előtt indult perben a felülvizsgálati
kérelmet előterjesztő fél ellenfele számára a felülvizsgálati eljárásban sem, kivéve, ha csatlakozó felülvizsgálati
kérelmet terjeszt elő.
„A törvény ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jogalkotó törvényi rendelkezéssel további kivételeket is
meghatározzon a kötelező jogi képviselet főszabálya alól, illetve arra is lehetőséget biztosít, hogy a járásbíróság
hatáskörébe tartozó egyes perek vonatkozásában is - szükség esetén - elő lehessen írni kötelező jogi képviseletet,
azaz a törvény a rugalmas szabályozás érdekében megteremti az alkivétel lehetőségét”. (Indokolás a Pp. 72.
§-ához)
Ilyen eset fordulhat elő, ha a pertárgy értékére tekintettel a társult pert a járásbíróság előtt kell megindítani
[Pp. 582. § (2) bek.].
Pp. 73. §-ához:
Tájékoztatás a kötelező jogi képviseletről, a hiányzó jogi képviselet pótlása

A felperes rendelkezési hatalmába tartozik, hogy indít-e pert vagy sem. Alperes számára a perbeli szerep
kényszer. Mindkét oldal számára fontos azonban, hogy hatályos percselekményeket végezzen. Ennek érdekében a
jogi képviselő nélkül fellépő személyek irányában a Pp. részletes szabályokat tartalmaz tájékoztatásukra, hogy ne
veszítsék el a joghoz jutásuk esélyét, a bírósághoz fordulás jogát. A paragrafus (1) bekezdése meghatározza, hogy
a tájékoztatásnak ki kell terjedni:
- a jogi képviselet kötelező jellegére,
- a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének lehetőségére,
- a jogi képviselet hiányának jogkövetkezményeire.
Mivel főszabály szerint, az általános permodell szerinti pert jogi képviselő által benyújtott keresetlevéllel kell
megindítani, a Pp. az általános elvárás szintjére emeli ezt az ismeretet. Minden állampolgártól elvárható annyi
jogismeret, hogy a nem járásbíróságon benyújtandó keresetlevelet jogi képviselőnek kell elkészíteni és benyújtani.
Ezért a Pp. 176. § (1) bek. l) pontja alapján, ha a felperes a kötelező jogi képviselet ellenére jogi képviselő
közreműködése nélkül nyújtotta be keresetlevelét, a bíróság azt hiánypótlási felhívás nélkül visszautasítja.
Természetesen tompítja ennek a szigorú szabálynak az élét, hogy a keresetlevél benyújtásához fűződő joghatások
fenntarthatók, ha a felperes az ügy előzményére hivatkozással, a visszautasító végzés jogerőre emelkedésétől
számított harminc nap alatt a keresetlevelet szabályszerűen, tehát jogi képviselő által - a már megfelelően
becsatolt mellékletek kivételével - újra előterjeszti, vagy igényét egyéb úton szabályszerűen érvényesíti. [Pp. 178.
§ (1) bek.]
Annak érdekében, hogy a felperest esetlegesen rossz anyagi körülményei ne akadályozhassák meg abban, hogy
igényét bírói úton érvényesíthesse, a bíróság tájékoztatja őt a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének
lehetőségéről [lásd 56/2007. (XII. 22.) IRM rendelet a jogi segítségnyújtás igénybevételének részletes
szabályairól, illetve 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (a továbbiakban: Kmr.) a költségmentesség alkalmazásáról a
bírósági eljárásban].
Mint a Pp. ide vonatkozó indokolása kiemeli, a kötelező jogi képviselet szükségességéről, a pártfogó ügyvédi
képviselet engedélyezésének lehetőségéről, valamint a jogi képviselő közreműködése nélkül való eljárás
jogkövetkezményeiről az eljárás kezdetén, az eljárást megindító beadvánnyal összefüggésben (keresetlevél
visszautasítása, kereset közlése az ellenérdekű féllel), illetve a perorvoslati eljárást megalapozó határozatban
(jellemzően ítélet) indokolt a bíróságnak tájékoztatást nyújtani. Tehát a bíróság folyamatban lévő eljárásban az
érintett felet már a lehetséges első percselekménye előtt figyelmezteti, hogy jogi képviselővel kell eljárnia, illetve,
hogy ennek mellőzése milyen hátrányos jogkövetkezményekkel fog járni. Ennek keretében a paragrafus (1) bek. a)
pontja utal arra az esetre, ha felperesi oldalon a per során anyagi jogi jogutódlás (pl. engedményezés) történik
vagy további pertársként lép perbe a fél, illetve ha a felperes halála folytán az alperes perbe vonja a jogutódot, a
felperesnek első jelentkezése alkalmával, illetve a perbevonás közlésével egyidejűleg kell megtörténni a
tájékoztatásnak. Alperes tájékoztatására a kereset közlésével egyidejűleg, vagy ha az eljárás folyamán lép perbe,
első jelentkezése alkalmával kell, hogy tájékoztassa a bíróság, ha hiányzik a jogi képviselete. Amennyiben a
felperes a keresetét kiterjeszti és további alperest von perbe, a perbevonás közlésével egyidejűleg tájékoztatja a
bíróság az alperest a kötelező jogi képviselet szükségéről.
A Pp. a felek személyében történő változás esetei között szabályozza az ún. elődmegnevezést (Pp. 50. §),
valamint az ún. pertárgyigénylést (Pp. 49. §). A fogalmi tisztaság érdekében a perben nem álló harmadik személy
perbe lépésének kezdeményezését „perbe állításnak” nevezi, szemben a beavatkozókénti perbehívással, a félként
történő perbevonással. Ezt a terminológiát használja a Pp., amikor a paragrafus (1) bekezdésének b) pontjában írt
perbevonás, illetve perbeállítás kezdeményezésének közléséhez fűzi a bíróság tájékoztatási kötelezettségét. Ha a
fél részéről halaszthatatlan, később nem pótolható eljárási cselekmény elvégzésére lenne szükség, melynek
hatályosulásához a jogi képviselet megléte szükséges lenne, a bíróság a félnek megfelelő határidőt biztosít a jogi
képviselet pótlására és ezzel egyidejűleg a perbeli cselekmény jogi képviselő általi elvégzésére, illetve a
nyilatkozat megtételére. Szükség esetén a tárgyalás elhalasztásának, illetve szükséges keretben történő
megismétlésének is helye lehet.
Hasonlóan jár el a törvényszék akkor is, ha áttétel vagy kijelölés folytán jár el, de a személyesen eljáró felperes
a keresetlevelét a járásbírósághoz nyújtotta be. A törvényszék tájékoztatja a felperest a jogi képviselet
szükségességéről, illetve a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének lehetőségéről, s a hiányzó jogi
képviselet pótlására megfelelő határidőt biztosít.
Pp. 74. §-ához:
A jogi képviselet hiányának jogkövetkezményei kötelező jogi képviselet esetén

Mivel az arra rászorulók számára a jogi segítségnyújtás, illetve a perbeli költségmentesség keretében
megfelelően biztosított a pártfogó ügyvédi képviselet lehetősége, alkotmányosan is helytálló követelmény, hogy a
perek szakszerű vitele, a tisztességes és időszerű eljárás biztosítása érdekében a Pp. főszabályként előírja a
kötelező jogi képviseletet. A szakszerűség azonban csak akkor biztosítható, ha a fél személyes előadásaival,
nyilatkozataival nem ronthatja le jogi képviselőjének eljárási cselekményeit. Ily módon a törvény megfosztja a
felet az őt egyébként korlátozás nélkül megillető perbeli előadási képességtől. Ez azt jelenti, hogy kötelező jogi
képviselet esetén a fél személyes előadásai, nyilatkozatai, egyéb eljárási cselekményei hatálytalanok, azokat úgy
kell tekinteni, mintha a fél nem is végzett volna eljárási cselekményt. (Természetesen kivételt jelentenek a fél által
csak személyesen elvégezhető cselekmények.) Mindez persze azt is jelenti, hogy a jogi képviselők felelőssége
megnő, hiszen esetleges mulasztásaikat a fél nem pótolhatja. Tartalmilag továbbra is helytálló a Legfelsőbb
Bíróság korábbi döntése, amely szerint, ha a bíróság által kirendelt pártfogó ügyvédet a fél nem veszi igénybe, az
emiatt jogi képviselő ellenjegyzése nélkül benyújtott felülvizsgálati kérelem hatálytalan, azt a bíróság hivatalból
elutasítja (BH2000. 361.). A döntésben foglalt általános elvet emelte a Pp. 74. § (2) bekezdése törvényi szintre,
azzal, hogy ha a perorvoslati kérelmet előterjesztő felet a bíróság a perorvoslattal támadott határozatban
tájékoztatta jogi képviselő meghatalmazásának szükségességéről és a fél a perorvoslati kérelmet személyesen
eljárva terjesztette elő, a perorvoslati kérelmet a bíróság végzéssel visszautasítja. A végzés ellen külön
fellebbezésnek van helye, csakúgy, mint a keresetlevelet visszautasító végzés ellen.
A félnek gondoskodnia kell arról, hogy a jogi képviselet az eljárás során mindvégig fennálljon, ami azt jelenti,
hogy amennyiben a meghatalmazás bármely okból megszűnne, a félnek haladéktalanul új jogi képviselőt kell
meghatalmazni. Amennyiben erről felhívás ellenére sem gondoskodik, a bíróság az eljárást megszünteti, hiszen
nincs olyan személy, aki a fél nevében hatályos eljárási cselekményeket végezhetne. Amennyiben a jogi képviselet
ilyetén hiánya a viszontkeresetet előterjesztő alperes oldalán merül fel, a bíróság az eljárást részlegesen, a
viszontkereset tekintetében szünteti meg [Pp. 242. § (1) bek.]. Abban az esetben azonban, ha a jogi képviselet a
fél önhibáján kívüli okból szűnik meg és valamely teljesítendő perbeli cselekményt nem tudott teljesíteni (pl. a jogi
képviselő meghal és a külföldön tartózkodó fél erről csak a fellebbezési határidő leteltét követően értesül), a fél
igazolási kérelemmel élhet, az igazolás szabályai szerint.
Annak érdekében, hogy a rosszhiszeműen eljáró felek ne tudják a jogerő bekövetkeztét késleltetni, a Pp.
kimondja, hogy a jogi képviselet hiánya nem akadálya a határozat közlésének (kihirdetésének és kézbesítésének).
A közlést ilyen esetben közvetlenül a fél részére kell teljesíteni
Pp. 75. §-ához:
Eljárásra jogosultak kötelező jogi képviselet esetén

Azt a célt szem előtt tartva, hogy a perek minél szakszerűbben nyerjenek lebonyolítást, a Pp. a jogi
képviselőnek minősülő személyek körét lényegesen szűkíti. Azokra a személyekre szorítja, akik hivatásszerűen,
mondhatni „mindennapi gyakorlatként” jogalkalmazói tevékenységet végeznek. Önmagában nem elégséges a jogi
képviseleti munka ellátásához, hogy valaki jogi szakvizsgával rendelkezik. Ilyen megfontolásból zárja ki az
eljárásra jogosultak köréből (akkor is, ha jogi szakvizsgával rendelkezik)
- a fél törvényes képviselőjét;
- a fél hozzátartozóját;
- a fél pertársát, pertársának törvényes képviselőjét vagy meghatalmazottját;
- közigazgatási szerv, egyéb költségvetési szerv, helyi önkormányzat, a nemzetiségi önkormányzat, a
szövetkezet perei tekintetében a szerv vezetőjét vagy alkalmazottját, a képviselő-testület tagját, a polgármestert,
a jegyzőt és a polgármesteri hivatal alkalmazottját.
Eljárásra jogosultak tehát a professzionálisan jogalkalmazói tevékenységet folytató személyek:
- az ügyvéd;
- az ügyvédi iroda;
- kamarai jogtanácsos, az Üttv.-ben meghatározott körben;
- a jogi személyiséggel rendelkező bíróság bírája, bírósági titkára;
- a Legfőbb Ügyészség képviseletére jogosult ügyész;
- a törvényben meghatározott egyéb személyek (pl. a szabadalmi ügyvivő).
Nem általában, hanem a saját ügyében jogosult eljárni az a személy, aki jogi szakvizsgával rendelkezik, illetve
az eljárásra jogosult ügyész abban a perben, amelynek megindítására jogszabály jogosítja fel, vagy amelyet ellene
lehet indítani, illetve abban a perben, amelyben mint fellépő peralany vesz részt. Ezen személyek tekintetében a
Pp. fikcióval él, s őket úgy tekinti, mintha jogi képviselővel járnának el. Az ügyész a fél jogainak gyakorlására
törvény által feljogosított absztrakt közjogi jogalany. Azokban a polgári peres vagy nemperes eljárásokban,
amelyeket külön törvény alapján indít vagy amelyeket ellene indítanak, felperesként, illetve alperesként vesz részt
az eljárás valamennyi szakaszában. Az ügyészt mint absztrakt közjogi jogalanyt az illetékes ügyészi szerv
képviseli, amely eljárási szakaszonként változhat (2/2012. Közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi határozat
a fél jogainak ügyész általi gyakorlásáról).
Az ügyvédjelölt és az ügyvédi kamarai nyilvántartásba vett jogi előadó tekintetében a Pp. pontosítja a
szabályozást azzal, hogy csak azokat az eljárási cselekményeket említi, amelyeket a jogi képviselet minél jobb
ellátása érdekében a jogi képviselő munkáját segítendő elvégezhetnek (iratbetekintés, másolat kérése vagy
készítése).
Amennyiben a jogi szakvizsgával rendelkező fél személyesen jár el, a szakvizsga-bizonyítványt vagy az azzal
egyenértékű okiratot, illetve ezek hiteles másolatát elegendő az első beadványhoz csatolni.
22. Az ügygondnok jogállása
Pp. 76. §-ához:
Az ügygondnokrendelés esetei
Az ügygondnoki képviselet a perbeli képviselet sajátos formája. Akkor kerülhet rá sor, ha a féllel való érintkezés
gyakorlatilag lehetetlenné válik fizikai vagy jogi okból, mert nincsen olyan személy, aki érvényes eljárási
cselekményeket végezhetne. A Pp. ezeket a helyzeteket taxatíve határozza meg, lehetőséget adva azonban arra is,
hogy törvény egyéb esetekben is lehetővé vagy kötelezővé tegye az ügygondnok kirendelését. A lehetséges esetek
a fél perképességének hiányosságát (cselekvőképtelenség), illetve a percselekmények végzésére hivatott személy
hiányát jelentik (ismeretlen helyen tartózkodó félnek sem törvényes képviselője, sem meghatalmazottja, valamint
a nem természetes félnek törvényes képviseletre jogosult képviselője nincs). Lehetséges továbbá, hogy az
ügygondnok kirendelésére egyéb törvényi rendelkezés folytán kerül sor [pl. a szülői felügyelettel kapcsolatos
perben, ha a kiskorú gyermek meghallgatására van szükség; Pp. 473. § (1) bek.]. Tartalmilag továbbra is helytálló
a PK 163. számú állásfoglalás, amely szerint, ha a jogosult, aki helyett az ügyész, vagy arra feljogosított más
állami szerv pert indít, ismeretlen helyen tartózkodik, részére az ügygondnok kirendelése nem mellőzhető. A
kirendelés esetköreiből következik, hogy a képviselt fél és az ügygondnok egyidejű eljárása kizárt.
Pp. 77. §-ához:
1. Az ügygondnok kirendelése
A Pp. megtartja azt a szabályozást, hogy főszabályként az ügygondnok kirendelésére csak az ellenfél kérelmére
kerül sor. Ennek indoka, hogy elsősorban az ő érdekkörébe esik a per lefolytatása. Más esetekben azonban,
különösen egyes különleges eljárásokban (személyállapoti perek), illetve például olyan esetekben, ha a
félbeszakadás a törvényes képviselő nélkül maradt fél méltányos érdekeit sértené, vagy a fél és törvényes
képviselője között érdekellentét van, a Pp. lehetővé teszi, hogy a bíróság hivatalból rendeljen ki ügygondnokot. Az
1952-es Pp. hiányosságát pótolja a Pp. azzal, hogy az ügygondnokként kirendelhető személyek körét törvényileg
meghatározza. A gyakorlatban már eddig is szinte kivétel nélkül ügyvédet vagy ügyvédi irodát rendeltek ki a
bíróságok, ám célszerű ezt törvényben rögzíteni, mert ezáltal más személyek kirendelése kizárt. A kirendeléshez
kapcsolódó egyéb szabályok Pp.-ben történő rögzítése felesleges, mert azokat az Üttv. tartalmazza (Üttv. 36-38.
§).
2. Az ügygondnok jogállása
Az ügygondnok perbeli jogállása (jogai és kötelezettségei) lényegében megegyeznek a perbeli meghatalmazott
jogaival, illetve kötelezettségeivel. Tekintettel azonban arra a körülményre, hogy a meghatalmazásra nem a
képviselt fél akaratából került sor, s az anyagi jogi kihatású percselekmények végzésénél sem tud a fél véleményt
nyilvánítani, szükséges ezen eljárási cselekményeknél a bírósági kontroll (a bíróság külön felhatalmazása a peres
pénz vagy dolog átvételéhez), illetve anyagi jogi rendelkező cselekményeket (egyezségkötés, jogelismerés, jogról
való lemondás) csak akkor tehet az ügygondnok, ha ezáltal a képviselt felet nyilvánvaló károsodástól óvja meg. E
tekintetben a Pp. nem változtat az 1952-es Pp. szabályain, mindössze technikailag szerkeszti azt áttekinthetőbbé.
Mivel egyéb megszorítást nem tartalmaz a törvény, nem kizárt, hogy pl. az ügygondnok lemondjon a fellebbezési
jogról vagy ne éljen a fellebbezés jogával. Ilyen esetekben az ügyvédi törvény és az ügyvédi etikai szabályok
lehetnek irányadók.
3. Az ügygondnokrendelés hatálya
Az ügygondnok kirendelése lényegében a per vitelére szóló meghatalmazás hatályával bír, s az kiterjed az alap-
és perorvoslati eljárásokra, valamint a végrehajtási eljárásra és az annak során indított perekre is. Abban az
esetben azonban, ha a kirendelés feltétele az eljárás folyamán megszűnik, a bíróságnak az ügygondnokot fel kell
menteni a kirendelés alól. Erre akkor kerülhet sor, ha a cselekvőképtelen vagy nem természetes személy fél
részére törvényes képviselőt rendeltek, illetve az ismeretlen helyen tartózkodó fél akár személyesen, akár
meghatalmazott útján fellép a perben. Mivel a Pp. nem tartalmaz olyan szabályt, hogy a felmentett ügygondnok
eljárási cselekményeit a képviselt félnek utólagosan jóvá kellene hagyni, azok továbbra is érvényesek lesznek.
Amennyiben a fél ellentétes cselekményeket végez, azokat a bíróság a per egyéb adataival összevetve bírálja el.
4. Az ügygondnok díjazása
Az 1952-es Pp.-től eltérően a Pp. e § alatt rendelkezik az ügygondnok díjazásáról, s utal arra, hogy az
ügygondnok a külön jogszabályban meghatározott díjazásra jogosult. Ennek mértékére a Fővárosi Ítélőtábla
Polgári Kollégiumának ajánlása szerint a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló 32/2003.
(VIII. 22.) IM rendelet alkalmazandó, azzal, hogy az ügygondnokra is vonatkozik a rendelet, úgy, hogy az
ügygondnoki díj összegének megállapítása a kifejtett munkával arányban állóan, de a megállapítható ügyvédi díj
mérséklésével történhet. [A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 1/2004. (IV. 19.) számú határozatával
elfogadva.] A díjat az ügygondnok kirendelés alóli felmentését tartalmazó végzésben, vagy az eljárást befejező
határozatban kell megállapítani. E határozatok ellen mind az ügygondnok, mind a felek külön fellebbezéssel
élhetnek. Az ügygondnoki költségek előlegezéséről a Pp. 79. § (5) bekezdése rendelkezik.
VII. FEJEZET
KÖLTSÉGEK
23. A költségek előlegezése
Pp. 78. §-ához:
1. A költségek előlegezése
A Pp. a perbeli jogérvényesítéshez kapcsolódóan felmerült költségekre vonatkozó szabályokat az 1952-es
Pp.-vel egyezően az általános rendelkezések között, külön fejezetben helyezi el. A törvény továbbra is különbséget
tesz a költségek előlegezése és viselése között. Az előlegezés alatt a költségek per folyamán történő kifizetését
érti, míg a viselés alatt azt, hogy a költségek a per kimenetelétől függően végül kit terhelnek. A Pp. a perjogi
hagyományokat folytatva ugyanis érvényesíti az úgynevezett kiegyenlítési elvet, amely szerint a per eredményétől
függően valamelyik - főszabály szerint a pervesztes - félnek meg kell térítenie a másik félnél vagy adott esetben az
államnál a per során felmerült bizonyos költségeket. Az előlegezés a per folyamatához, a viselés a per
befejezéséhez kapcsolódó fogalom, így a Pp. a Költségek c. VII. Fejezet élén a költségek előlegezését szabályozza.
A rendelkezések megelőzik a perköltség fogalmát meghatározó szabályt is, ugyanis a törvény a perköltség
fogalma alá csak a viselés szempontjából jelentőséggel bíró költségeket sorolja be.
A Pp. egyrészről az előlegeztetés idejét és módját meghatározva rendezi a bíróság ezzel kapcsolatos feladatát,
másrészt meghatározza, hogy bizonyos költségeket ki köteles előlegezni. A per miatti költségfizetések közül azok
igénylik a szabályozást, amelyeket a perben nem álló személyek perbeli közreműködése miatt e személyek
számára a félnek - bizonyos esetekben helyette az államnak - a bíróság döntése értelmében kell teljesíteni. A Pp. a
szabályozással lényegében a perben részt vevő személyek költségeik megtérüléséhez fűződő érdekét védi. Ilyen
személynek minősülnek például a bizonyításban közreműködő személyek, akik a Pp. 271. § alapján főszabály
szerint a közreműködésükkel összefüggésben felmerült költségeik, és ha a közreműködés a hivatásuk
gyakorlásával valósul meg, úgy a díjuk megtérítésére is jogosultak.
2. A költségek előlegeztetése
A Pp. az előlegeztetés ideje tekintetében nem változtat az 1952-es Pp. rendelkezésén. A bíróság ennek
megfelelően a költség perbeli felmerülésekor kell, hogy kötelezze a felet az előlegezésre, például akkor, amikor a
tanú vagy a szemletárgy birtokosa alappal érvényesíti a költségei megtérítéséhez való jogát. A törvény az
előlegeztetés két módját rögzíti: a bíróság vagy a költség megfizetésére kötelezi a felet, vagy elrendeli, hogy a fél
a költség összegét a bíróságnál helyezze letétbe. A két mód közötti választás alapja a célszerűség, azaz döntően
az, hogy az eset összes körülményeit figyelembe véve melyik mód biztosítja inkább a perben nem álló személy
költségei megtérítéséhez való jogát figyelemmel arra is, hogy a perben részt vevő személy költséggel járó
cselekménye ez esetben már megtörtént. A közvetlen előlegezés esetében fontos szempont, hogy ha a fél a fizetési
kötelezettségét nem teljesíti, úgy a perben nem álló személy azt csak - szükségszerűen idővel és költséggel járó -
bírósági végrehajtás keretében kényszerítheti ki. A letétbe helyezés útján történő előlegezés nélkülözi a
közvetlenséget, de a bírói közreműködés a perbeli kikényszerítésben is jelentkezhet, hiszen a bíróság a mulasztás
esetén a Pp. 5. § alapján pénzbírságot is kiszabhat. A szabályok alapján az sem kizárt, hogy a bíróság letétbe
helyeztetés után annak sikertelensége esetén közvetlen kifizetési kötelezettséget írjon elő.
A Pp. a korábbi perrenddel egyezően szabályozza az előzetes letétbe helyezés elrendelését is. Az előzetes - tehát
még a költségek felmerülése előtti - letétbe helyezésre kötelezés esetén a perben nem álló személy még
értelemszerűen nem végezte el a szükséges percselekményt, így számára a költségei megtérülése szempontjából
a bíróság ezen intézkedése jelenti a legkisebb kockázatot. A Pp. éppen a költségek feltétlen megtérülése
érdekében, meghatározott esetekben kötelezővé teszi a bíróság számára, hogy költségek várható összege erejéig
elrendelje a letétbe helyezést. A korábbi szabályozásnak megfelelően így kell eljárni a kirendelt szakértő díja -
valamint a Pp. 61. § (2) bekezdése szerinti utaló szabály folytán a kirendelt tolmács és fordító díja -
vonatkozásában és újdonságként a külföldi kézbesítésnek az Európai Unió kötelező jogi aktusa vagy nemzetközi
egyezmény szerinti költsége, továbbá - szabályba foglalva ezzel az uralkodó bírói gyakorlatot - az ügygondnoki díj
tekintetében is. Az előzetes letétbe helyezésre a bíróság döntése alapján azonban sor kerülhet bármely más
költség (pl. tanúdíj) tekintetében is, ha az előzetes letétbe helyezés az összeg nagysága vagy más körülmények
miatt indokolt. A Pp. külön szabályokkal rendezi azt is, ha a fél a bíróság kötelezésének nem tesz eleget. A
bizonyítással járó költségek tekintetében a Pp. 276. § (4) bek. b) pontja mondja ki, hogy a bíróság mellőzi a
bizonyítás elrendelését, ha az előlegezésre kötelezett fél - felhívás ellenére - az előlegezési kötelezettségét nem
teljesítette. A Pp. 121. § (1) bek. e) pontja a bizonyítással nem összefüggő fordítás és külföldi kézbesítés költsége
esetében pedig a letétbe helyezés elmulasztása esetére az eljárás szünetelését írja elő. A Pp. 121. § (1) bek. d) és
f) pontja szerint ugyanez a jogkövetkezménye annak, ha a fél a képviselet tekintetében fennálló érdekellentéthez
vagy a hirdetményi kézbesítéshez kapcsolódó ügygondnok díját vagy a végrehajtói kézbesítés díját nem előlegezi.
A Pp. 121. § (4) bekezdése pedig csak akkor teszi lehetővé a szünetelő eljárás folytatását, ha a fél a folytatás iránti
kérelmével egyidejűleg eleget tesz a letétbe helyezési kötelezettségének, ellenkező esetben a bíróság a folytatás
iránti kérelmet elutasítja.
A Pp. a letétbe helyezés esetére újdonságként általánosan, minden költségre kiterjedően rögzíti a bíróságnak a
letétből történő kiutalási kötelezettségét és rendezi a bíróság feladatát arra az esetre is, ha az előzetesen letett
összeg a később meghatározott költséget nem fedezi, vagy éppen meghaladja.
A törvény az előlegezés körében nem szól a fellebbezés lehetőségéről és a végzések kapcsán indokolási
kötelezettséget sem ír elő. Így az előlegezésre kötelező, a kiutaló illetve a visszafizetést elrendelő végzés ellen
nincs helye külön fellebbezésnek, és azok az ítélet elleni fellebbezésben sem támadhatók meg [Pp. 365. § (2) bek.
b) pont és (3) bek.]. Ez nem irányadó a költségek összegét meghatározó végzésre, ugyanis a törvény ez ellen
minden esetben enged külön fellebbezési jogot.
Pp. 79. §-ához:
1. Előlegezés a fél által

A Pp. a bizonyítási eljárás során felmerülő költségek előlegezésének az alanya kapcsán fenntartja az 1952-es
Pp. szabályát: az előlegezési kötelezettséget főszabály szerint a bizonyító félre telepíti. Annak egyértelműsége
okán elhagyja a tipikus költségek példálózó felsorolását, és nem utal a bizonyító fél fogalmát meghatározó
jogszabályhelyre sem. A Pp. értelmében ugyanaz minősül bizonyító félnek, mint a korábbi jog szerint: az, akinek
érdekében áll, hogy a perben jelentős tényt a bíróság valósnak fogadja el [Pp. 265. § (1) bek.]. A törvény szabályoz
olyan esetet is, amikor a főszabály nem érvényesül. A Pp. 318. § (3) bekezdése értelmében például, ha a bizonyító
fél ellenfele a szakvélemény beérkezését követően további szakértői díjat generáló kérdést tesz fel a szakértőnek,
úgy az előlegezési kötelezettség őt és nem a bizonyító felet terheli. A Pp. elhagyja a korábbi szabály azon
fordulatát, amely szerint a bíróság, ha méltányosnak tartja kivételesen a bizonyító fél ellenfelét is kötelezheti a
bizonyítási eljárással felmerülő költségeknek vagy azok egy részének előlegezésére. Ezzel a Pp. a méltányosság
gyakorlása alapjául szolgáló jövedelmi és vagyoni viszonyokat kizárólag a költségkedvezményi rendszer keretében
engedi értékelni, az azon kívüli esetleges szempontok figyelembevételét pedig az előlegezésnél kizárja. A
jogszabályhely értelmében a bizonyító fél ellenfelét a bíróság csak akkor kötelezi a költségek teljes vagy részbeni
előlegezésére, ha a megfizetést saját elhatározása alapján vállalja. A vállalás indoka közömbös, az azonban nem
történhet az állam terhére, mivel a bizonyító fél ellenfelének a kötelezésére csak akkor kerülhet sor, ha jogszabály
vagy költségkedvezmény folytán egyébként nem mentesül a költség előlegezése alól.
Új szabály rendezi az előlegezési kötelezettséget a kirendelt tolmács, a kirendelt fordító és a külföldi kézbesítés
bizonyos költségei tekintetében arra az esetre, ha a kirendelésre, illetve a kézbesítésre egyértelműen
elválasztható módon nem a bizonyítás kapcsán került sor. Ha igen, úgy az (1) bekezdésben foglalt szabályt kell
alkalmazni. Az új rendelkezések irányadók például akkor, ha a tolmács kirendelésére a magyartól eltérő nyelv
használatára jogosult félnek a perfelvételi szakban történő meghallgatása érdekében van szükség, vagy akkor is,
ha azért kell kirendelt fordítót alkalmazni, mert a perfelvételi tárgyalásra szóló idézést a törvény szabályai
értelmében a címzett nyelvére le kell fordítani. A Pp. a bizonyítási eljárással járó költségekre irányadó
szabályozási logika mentén a tolmácsolás költségei vonatkozásában az előlegezési kötelezettséget ahhoz a félhez
telepíti, aki miatt a tolmácsot igénybe kell venni, a fordítás és a külföldi kézbesítés költségei vonatkozásában
pedig a per lefolytatásában elsődlegesen érdekelt keresetet indító félhez. Viszontkereset esetében annak az
alperes minősül, így például, ha a per tárgya kizárólag a viszontkereset, úgy a szabály alapján nem kizárt az
alperes előlegezésre kötelezése sem. A törvény a külföldi kézbesítés kapcsán csak arra az esetre ír elő előlegezési
kötelezettséget, ha a költség nemzetközi egyezmény vagy uniós jogszabály rendelkezésén alapul. A kézbesítési
jogsegélyek teljesítése a vonatkozó szabályok értelmében általában ingyenesen történik, de például a 2005. évi
XXXVI. törvénnyel kihirdetett, a polgári és kereskedelmi ügyekben keletkezett bírósági és bíróságon kívüli iratok
külföldön történő kézbesítéséről szóló, Hágában, 1965. november 15. napján kelt Egyezmény, továbbá a
tagállamokban a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági és bíróságon kívüli iratok kézbesítéséről
(„iratkézbesítés”), és az 1348/2000/EK tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló 2007. november 13-i
1393/2007/EK európai parlamenti és a tanácsi rendelet is tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint bizonyos
esetekben, például igazságügyi, illetve bírósági tisztviselő kézbesítése esetén meg kell téríteni a kézbesítéssel
kapcsolatban felmerült költségeket.
A Pp. nem változtat az 1952-es Pp. azon a szabályán sem, amely szerint az ügygondnok díját alapvetően nem az
a fél köteles előlegezni, akit az ügygondnok a perben képvisel, hanem az, aki az ügygondnok kirendelését kérte,
illetve akinek perbeli cselekménye folytán a kirendelés szükségessé vált. A Pp. az előlegezés szabályánál és
máshol is megállapít azonban speciális szabályokat. Így a törvény szerint a jogérvényesítés segítése érdekében
nem a keresetet indító fél, hanem az állam előlegezi annak az ügygondnoknak a díját, aki ellen jogszabály
értelmében kell a keresetet megindítani. A Pp. 63. § (2) bekezdése szerinti, a képviselet tekintetében fennálló
érdekellentét miatt kirendelt ügygondok díját pedig a felperes köteles előlegezni.
A törvény átemeli a korábbi kódex azon garanciális szabályát is, amely szerint a fél csak a törvényben
meghatározott esetekben köteles az ellenfél eljárása miatt felmerült költséget előlegezni.
2. Előlegezés az állam által

A Pp. újdonságként az előlegezés törvényi szabályai között általánosan meghatározza azokat az eseteket,
amikor a költségeket a fél helyett az állam előlegezi. A korábbi szabályozás ezeket részben más jogszabályokban
(pl. Kmr.), részben a perrendben elszórva határozta meg. Ide tartozik az a költségkedvezmény, amely a felet
mentesíti az előlegezés alól, továbbá az ugyanilyen hatású külön jogszabály, nemzetközi szerződés vagy uniós
norma. A nemzetközi szerződésre példa az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdetett Strasbourgban, 1992. november
5-én létrehozott Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája (a továbbiakban: Karta), amely
Magyarországra kötelező rendelkezései szerint, meghatározott feltételek fennállása esetén a bíróság előtt
személyesen megjelenő félnek a regionális vagy kisebbségi nyelv használata nem eredményezhet külön költséget.
A Karta szerinti feltételek fennállása esetén tehát a fél a kirendelt tolmács díjának előlegezésére nem kötelezhető,
azt a Pp. szabálya értelmében az állam előlegezi. A Pp. új nyelvhasználati és előlegezési szabályai értelmében
egyébként a tolmácsolási és fordítási költségekre az állami előlegezés (és viselés) - költségkedvezmény hiányában
- nem terjed ki minden olyan esetben, amikor a fél a magyartól eltérő nyelv használatára jogosult. A Pp. a korábbi
szabályoknak megfelelően az állam előlegezési kötelezettségét írja elő azon költségek tekintetében is, amelyek
nem a fél, hanem olyan személyek eljárása miatt merülnek fel, akik jogszabályi felhatalmazás alapján a
közérdeket vagy éppen a fél érdekét képviselve vesznek részt a perben. Ide tartozik az ügyész, a jogszabállyal
perindításra feljogosított személy, az alperes részére kirendelt ügygondnok és azon ügygondnok is, aki ellen a
jogszabály értelmében kell a keresetet megindítani.
24. A perköltség viselése
Pp. 80. §-ához:
A perköltség fogalma
A Pp. a perköltség fogalmát a korábbi szabályozáshoz képest részben eltérő tartalommal határozza meg. A
fogalom hatálya alá ugyanis nem tartozik minden per miatti költség, csak azok, amelyek a félnél felmerült
költségek végleges viselése szempontjából jelentőséggel bírnak. A relevanciát a viselés kapcsán érvényesített
kiegyenlítési elv teremti meg, a Pp. ezen elv alapján egy elszámolási viszony keretében rendezi a felek helyzetét a
költségek tekintetében is. A definíció létjogosultságát tehát az adja, hogy megmutatja, hogy melyek azok a félnél
felmerült költségek, amelyek a per kimenetelétől függően átháríthatók - főszabály szerint - az ellenfélre. A
szabályozás kifejezésre juttatja az áthárítás már a korábbi perjogi kódexekben is megjelenő elvi alapját is. A
kodifikációs munkálatok alapjául szolgáló jogirodalmi álláspont szerint az nem más, mint hogy a perköltség
megtérítése iránti igény egy olyan kötelmi jogviszonyból fakad, amely az által keletkezik, hogy az
igényérvényesítés folytán a félnek olyan költségei keletkeznek, amelyek az ellenfél jogellenes magatartása (az
anyagi jogi kötelezettség megszegése, illetve alaptalan igényérvényesítés vagy védekezés) hiányában nem
merültek volna fel. Ebből következően a perköltség megtérítése iránti követelés anyagi jogi jellegét tekintve a
kártérítési követeléshez áll közel, sőt a polgári eljárásjog perköltségviselésre vonatkozó szabályai tulajdonképpen
különös szabályként az általános kártérítési felelősségnek egy meghatározott (a jogérvényesítés folytán felmerülő
károk vonatkozásában) való érvényesítését szolgálják. [Juhász Edit - Cserba Lajos - Kovács Anikó - Király Lilla -
Nagy Adrienn - Pomeisl András - Pribula László - Simon Károly László - Szécsényi-Nagy Kristóf - Szőcs Tibor: A
perköltségre vonatkozó perrendbeli szabályozás megújítása. In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új
polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2014, 229. o.] A perköltség fogalma és a perköltség
viselésére vonatkozó szabályok a kártérítési jelleg hangsúlyosabb megjelenítését tükrözik egyezően az új polgári
perrendtartás Kormány által elfogadott koncepciójának azon megállapításával, amely szerint a perköltség
szabályozásának a teljeskörű kártérítés elvi alapján kell nyugodnia.
A fogalom gyűjtőfogalom, a perköltség megtérítése ugyanis főszabály szerint valamennyi releváns költség
tekintetében, egységesen történik. A meghatározás szerint perköltségnek kizárólag az a költség minősül, amely
egy adott félnél merült fel. A perköltségbe így nem tartozik bele a perben bármilyen formában részt vevő
harmadik személy (például tanú, vagy meghatalmazott hozzátartozó) költsége, mindaddig persze, ameddig a fél a
költséget a harmadik személynek a per alatt ki nem fizeti. A Pp. az állam által előlegezett költség és a meg nem
fizetett illeték megfizetését is a perköltségtől külön, a költségkedvezmények szabályai után, önálló alcím alatt
szabályozza. A költségek a félnél történő felmerülésének tipikus módja az, amikor a bíróság a felet előlegezésre
kötelezi, de költségek felmerülhetnek nem csupán a bíróság döntése, hanem például a törvény kötelező előírása
miatt (pl. eljárási illeték lerovása) vagy akár ezek hiányában is, például valamely percselekmény teljesítése
érdekében (pl. a tárgyalásra történő utazás költsége).
A Pp. a perköltségtérítés kártérítési alapú felfogásának megfelelően határozza meg, hogy melyek azok a
költségek, amelyek megtérítésére a fél igényt tarthat. A szabályozás kiindulópontja e szerint az, hogy a fél jusson
hozzá mindahhoz, amellyel a vagyona a per miatt csökkent, de annál ne kerüljön kedvezőbb helyzetbe, mintha a
perre nem került volna sor. A Pp. tehát egyfelől csak a perben állított jog érvényesítésével okozati összefüggésben
keletkező költséget sorolja a perköltség körébe, így a nem kizárólag a perbeli jogvitához kapcsolódó költség
értelemszerűen kívül esik a fogalom hatályán. A perben állított jog érvényesítésével összefüggő költség akkor sem
minősülhet a perköltségbe tartozónak, ha nem az adott perben történő érvényesítéssel kapcsolatban keletkezett,
hanem például egy másik perben, vagy akár egyéb, a jogvita rendezését szolgáló eljárásban. Ha viszont a költség
kizárólag a perbeli jogérvényesítéssel hozható összefüggésbe, úgy a fogalommeghatározás értelmében a
perköltségi minőség szempontjából annak nincs jelentősége, hogy a perben vagy azt megelőzően keletkezett.
Másfelől a Pp. nem minden, a perbeli jogérvényesítéssel összefüggő költséget tekint a perköltségbe tartozónak,
hanem csak azokat, amelyek a félnél a jogérvényesítéssel szükségképpen merültek fel. A szükségesség a
költségek megtérítésének a feltételeként történő előírása nem előzmény nélküli: a jelző kifejezetten megjelenik a
Plósz-féle Pp. perköltség viselését szabályozó rendelkezésében is és lényegében értelmezését tekintve
megfeleltethető az 1952-es Pp. perköltségfogalmában szereplő, a pervitelhez kapcsolt célszerűségnek és
jóhiszeműségnek is. A Pp. a kártérítési jelleget jobban kifejező fogalmat használja, figyelemmel arra is, hogy a
törvény a per célját nem határozza meg kifejezetten, a rosszhiszemű pervitelből eredő költségek pedig
nyilvánvalóan nem merülhetnek fel szükségesen. A költségek felmerülésének a szükségessége alapvetően a
törvény alapelvei és a felek eljárási jogait és kötelezettségeit meghatározó szabályok alapján, de mindig egy adott
perre vonatkoztatva, az ügy - szereplőiben és tárgyában megmutatkozó - sajátosságait is figyelembe véve ítélhető
meg. Ezen felül a fogalommeghatározásból következően a szükségességet nem a felektől függetlenül objektíven,
hanem mindig csak azon fél vonatkozásában lehet megítélni, amelyiknél a költség felmerült. Ebből következően
előfordulhat, hogy az egyik félnél szükségtelenül felmerült költséget előidéző percselekmény miatt a másik félnél
szükségképpen merül fel költség. A Pp. az egyértelműség kedvéért kifejezett szabállyal bizonyos költségeket a
jogérvényesítéssel nem szükségképpen felmerült költségnek minősít. Így például, ha az alperes nem mihelyt a
törvény szerint lehetséges, hanem csak a bírósági meghagyás kibocsátását követően, az ellentmondásával
egyidejűleg él az írásbeli ellenkérelem előterjesztésének a lehetőségével, úgy a Pp. 182. § (3) bekezdése
értelmében az ellentmondás illetékét nem számíthatja fel, azaz nem lesz jogosult arra, hogy a költségét
pernyertessége esetén a pervesztes felperes megtérítse. Ehhez hasonlóan a Pp. 318. § (1) bekezdése szerint, ha a
fél a szakértői bizonyítás keretében élt a magánszakértővel történő bizonyítás lehetőségével, de az így
szolgáltatott bizonyíték aggályosnak, azaz bizonyításra alkalmatlannak minősült, úgy a magánszakértőnek
kifizetett díját nem lehet a másik félre áthárítható perköltség körébe sorolni.
A perköltségfogalom a perköltségként figyelembe vehető költséget a jogérvényesítéshez, de nem a
jogérvényesítő félhez kapcsolja, tehát nyilvánvalóan perköltség lehet az a költség is, ami nem a keresetet indító,
hanem az azzal szemben védekező félnél merült fel.
A Pp. szabálya értelmében a perköltség körébe nem csak a fél ráfordítása, hanem - az 1952-es Pp. szabályával
megegyezően - a bíróság előtt történő megjelenéssel szükségképpen felmerült keresetkiesése is beletartozik.
A törvény - ellentétben a korábbi joggal - nem tartalmaz példálózó felsorolást és nem emel ki olyan tipikus
költségeket, amelyeket a perköltséghez hozzá kell számítani. A Pp. absztrakt fogalommeghatározása alapján az
1952-es Pp. által külön megemlített költségek mindegyike tekintetében eldönthető, hogy az a perköltségbe
tartozik vagy sem. A törvény az eljárás egyéb szabályainál az egyértelműség kedvévért a fizetési meghagyásos
eljárás díja és a fizetési meghagyásos eljárásban szükségképpen felmerült másolati díj tekintetében külön
kimondja, hogy azok a perköltség részét képezik [Pp. 261. § (1) bek.].
Pp. 81. §-ához:
A felszámítás
A Pp. a korábbinál részletesebb szabályokkal rendezi a perköltség perbeli felszámítását, mivel annak az új
szabályozási rendszerben jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít. A Pp. ugyanis a perköltség megtérítéséhez való
jogot is teljes mértékben a felek rendelkezése alá vonja. A perköltség viseléséről a bíróságnak kell döntenie, de a
bíróság a megtérítendő perköltség összegének a meghatározásánál is csak a felszámított költségekre lehet
tekintettel, a fél javára a fél kérelme nélkül nem vehet figyelembe költséget.
A fél a perköltsége megtérítését tehát úgy kérheti, ha a perköltség körébe tartozó költségeit felszámítja. A jogi
képviselő nélkül eljáró fél e sajátos nyilatkozatát írásbeli beadványban vagy akár szóban a tárgyaláson is
megteheti. A törvény rögzíti a felszámítás tartalmi kellékeit is. A felszámított költségek perköltségbe tartozásáról
ugyanis a bíróság dönt, annak keretében pedig össze kell vetnie a fél által előadottakat a perköltség összegére és
a viselésére vonatkozó jogszabályi előírásokkal. A félnek tehát nem csak a per főtárgya, hanem a perköltség
körében is elő kell adnia az igénye alapjául szolgáló releváns körülményeket. A nyilatkozatban a kért költséget
összegszerűen kell feltüntetni és meg kell jelölni azt is, hogy a költség miként merült fel, és ha a perben több
jogot érvényesítenek, úgy - feltéve, ha ez elkülöníthető - a költséget hozzá kell kapcsolnia ahhoz a joghoz, amely
érvényesítése miatt az felmerült. A Pp. a tárgyalási elvet a perköltségigény igazolása tekintetében is a korábbi
szabályozáshoz képest hangsúlyosabban érvényesíti. A perköltség összegének a meghatározására irányadó
szabályban a korábbi jogtól eltérően nem jelenik meg a hivatalból történő eljárás kötelezettsége. A bíróság csak a
felek által igazolt adatok alapján határozhatja meg a másik félre áthárítható költség összegét, ezért ezzel
összefüggésben a Pp. azt is előírja, hogy a felszámítás során előadottakat igazolni kell. A „szükség szerint”
fordulattal kifejezésre juttatja, hogy külön igazolásra csak akkor van szükség, ha az előadottakat egyébként a per
adatai nem támasztják alá. Például, ha a fél a keresetlevélen lerótt illetéket számítja fel, úgy nyilvánvalóan további
okiratot nem kell bemutatnia vagy benyújtania. A felszámítás külön igazolása kizárólag okirattal történhet, a
perhatékonyság érdekében a Pp. nem teszi lehetővé, hogy kizárólag a perköltség vonatkozásában más
bizonyításfelvételi módot vegyenek igénybe. Bizonyos költségek bírói meghatározása az eljárást befejező
határozatban is megtörténhet (pl. ügyvédi díj), ezért a Pp. lehetővé teszi, hogy a fél a költséget a bírói döntés
alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezés tartalmára utalással számítsa fel.
A Pp. kifejezett szabállyal rendezi a felszámítás idejét. A fél lényegében mindaddig előterjesztheti az igényét,
ameddig az eljárásban egyébként is nyilatkozhat. A fél számára azonban az jelenti a legkisebb kockázatot, ha
költségét annak felmerülését követően azonnal, mihelyt lehet, felszámítja, hiszen a Pp. e tekintetben nem változó
szabályai értelmében az eljárás megszüntetésének a törvény szerinti lehetősége bármikor fennáll, és a fél azt sem
tudhatja feltétlenül, hogy a per érdemi tárgyalási szakában mikor kerül sor a tárgyalás berekesztésére. Az
elsőfokú eljárásban elmulasztott felszámítás a másodfokú eljárásban nem pótolható. A perhatékonyság célját
tükrözi az a rendelkezés, amely főszabály szerint kizárja a tárgyalás elhalasztását kizárólag a költségfelszámítás,
illetve annak igazolása céljából. Erre kizárólag akkor van lehetőség, ha a felet hibáján kívüli körülmény
akadályozta a joga megfelelő gyakorlásában. A Pp. - ugyanúgy, mint a per főtárgya tekintetében - a rendelkezési
elv alapján a perköltség keretében is megadja a fél számára a lehetőséget arra, hogy a perben az igénye
érvényesítésétől eltekintsen. A fél akár a teljes felszámított perköltség vagy akár annak meghatározott része
tekintetében is visszavonhatja a felszámítását egészen addig, ameddig egyébként a felszámításra is lehetősége
van. A felelős döntés érdekében a törvény nem engedi, hogy a fél a visszavonást követően ugyanazt a költséget
újból felszámítsa.
A Pp. a Költségek c. VII. Fejezetben egyedül a felszámítás körében határoz meg eltérő szabályt a jogi
képviselővel eljáró fél tekintetében. A jogi képviselet esetén a felszámításra kizárólag az úgynevezett
költségjegyzék előterjesztése útján van lehetőség. A költségjegyzékre vonatkozó részletes szabályokat nem a Pp.,
hanem külön jogszabály fogja tartalmazni.
Pp. 82. §-ához:
Döntés a perköltség viseléséről

A Pp. a perköltség fogalma, és a perköltség felszámítása után a perköltségviselésről történő döntést
szabályozza: meghatározza, hogy a bíróságnak mikor és miként kell a perköltség körében határoznia.
A döntés ideje kapcsán nem változtat az 1952-es Pp. szabályán, mivel fenntartja a perköltségviselés alapjául
szolgáló kiegyenlítési elvet is. E szerint - törvény eltérő rendelkezésének a hiányában - a per során felmerült
perköltség a per eredményétől függően áthárítható az ellenfélre. A per kimenetelétől függő viselésről történő
döntésnek így szükségszerűen legkorábban az eljárás végén, az eljárást ténylegesen befejező határozatban kell
megszületnie. Ilyen határozat lehet bírósági meghagyás, ítélet (akár elsőfokú vagy akár perorvoslat során
született ítélet és adott esetben például részítélet is), egyezséget jóváhagyó vagy az eljárást megszüntető végzés.
A korábbi joggal egyezően azonban nem sorolhatók az eljárást befejező határozatokhoz azok, amelyek alapján
kizárólag a bírósági ügyvitel szabályai szerint kell befejezettnek tekinteni az ügyet. Így a bíróságot nem terheli a
perköltség körében döntési kötelezettség akkor, ha elrendeli az ügy áttételét vagy más ügyhöz való egyesítését, és
akkor sem, ha a határozatában az eljárást felfüggeszti vagy abban az eljárás félbeszakadását állapítja meg. Az
1952-es Pp. szabályozásának megfelelően a Pp. rendelkezései szerint a szünetelő eljárás meghatározott idő után a
törvény erejénél fogva és nem a bíróság határozata folytán szűnik meg, így a bíróságnak ez esetben annak
ellenére nem kell határoznia a perköltségről, hogy a Pp. új szabálya alapján az eljárás megszűnésének a tényét
végzésben külön meg kell állapítania [Pp. 121. § (6) bek.]. A törvény - fenntartva a korábbi szabályozást -
meghatározott esetekben (például, ha a felszámított költséget a törvény kifejezett szabálya értelmében a tanúnak
kell megtérítenie) nem a per eredményétől teszi függővé a perköltség vagy annak egy része viselését. Ezekben az
esetekben a döntéssel nem kell bevárni az eljárás végét, a bíróság a perköltségről a felszámítást követően
nyomban határozhat.
A bíróság döntése többmozzanatú. Egyfelől a bíróságnak meg kell határoznia a fél perköltségének az összegét.
A törvény a felszámítás szabályaiból is következően a fél belátására bízza, hogy a perköltsége megtérítését a per
kimenetelétől függően kéri-e és ha igen, úgy milyen részben, ezért a bíróság az egyes költségelemek
meghatározásánál hivatalból nem járhat el. A perköltségről való döntésnél csak azt a költséget veheti figyelembe,
amit a fél felszámított, még akkor is, ha a per adatai alapján egyértelmű, hogy egy felszámítani elmulasztott
költség a félnél (pl. keresetlevélen lerótt illeték) ténylegesen felmerült. A Pp. a felszámított költség összege
tekintetében hasonló szabályt tartalmaz, mint a kereseti kérelem tekintetében: a bíróság a döntésénél a kérelmen
nem terjeszkedhet túl, nem határozhat meg többet, mint amennyit a fél megjelölt, kevesebbet viszont igen. E
kereteken belül az összeg meghatározásánál figyelemmel kell lennie az egyes költségek (pl. illeték, ügyvédi díj)
összegét rendező jogszabályokra, illetve arra, hogy a költség felmerülte és összege tekintetében előadottakat a
per adatai mennyiben támasztják alá. A Pp. a felszámítás szabályai szerint lehetővé teszi a perköltségigény külön
okirattal történő igazolását, de egyes, főként a bíróság előlegezésre kötelező határozata nyomán felmerült
költségek (pl. szakértői díj) tekintetében a külön igazolásra nyilvánvalóan nincs szükség. A bíróság a döntésénél
köteles mérlegelni azt is, hogy a felszámított költség megfelel-e a perköltség fogalma szerinti követelményeknek,
így a költséget csak akkor és csak olyan összegben számíthatja hozzá a perköltséghez, ha a felszámított költség a
perbeli jogérvényesítéssel okozati összefüggésben és ahhoz szükségesen merült fel.
A bíróságnak a döntés keretében - annak másik mozzanataként - meg kell állapítania azt is, hogy a törvényben
meghatározott perköltségviselési szabályok közül melyek törvényi tényállási elemei valósultak meg és a szabályok
szerint megtérítésre köteles személyt kell köteleznie a meghatározott fél (beavatkozó) perköltségének a
megfizetésére. Ha a törvény értelmében (pl. házassági bontóperben eredményes békítés miatti eljárás
megszüntetése esetében) egyik felet sem terheli perköltség megtérítésének a kötelezettsége, a bíróságnak nem
kell a határozata rendelkező részében a perköltség megfizetéséről rendelkeznie. Ugyanez irányadó akkor is, ha
perköltség megtérítésére jogosult fél nem élt a felszámítás lehetőségével vagy akár akkor is, ha a felszámítását
teljeskörűen visszavonta. A viselés szabályaiból következően előfordulhat, hogy a fél és az ellenfél is perköltség
megtérítésére köteles. A bírói rendelkezést egyszerűsíti az a szabály, amely szerint a bíróság ilyenkor nem minden
perköltségről, csak azok különbségéről rendelkezik, így kizárólag az a fél kerül marasztalásra, aki nagyobb
összegű perköltség megtérítésére köteles.
Mivel a bíróság a perköltségről főszabály szerint az eljárást befejező határozatban dönt, így a perköltségről
történő döntés fellebbezéssel akkor támadható meg, ha egyébként az eljárást befejező határozat ellen
fellebbezéssel lehet élni. A törvény az elsőfokú bíróság ítélete tekintetében általánosan, az eljárást befejező
végzések kapcsán pedig külön rendelkezés szerint enged fellebbezési jogot. A bírósági meghagyásra vonatkozó
szabályok alapján arra is lehetőség van, hogy a fél az ellentmondásban a perköltséget sérelmezze. A bíróság
azonban nem csak az eljárást befejező, hanem az eljárás során hozott határozatában is dönthet a perköltségről.
Ezekre az esetekre a Pp. a határozat perköltségről döntő része ellen külön fellebbezési jogot ad. A Pp. e körben
nem változó szabályozása értelmében az ítéletet és ezenfelül minden olyan végzést meg kell indokolni, amely ellen
fellebbezéssel lehet élni. A bíróság ennek megfelelően a perköltségről történő döntését - függetlenül annak
megjelenési helyétől - mindig meg kell, hogy indokolja, két kivételtől eltekintve. A Pp. fenntartotta ugyanis azt a
szabályt, amely szerint a bírósági meghagyás indokolása csak a mulasztás tényét kell, hogy tartalmazza, és azt is,
hogy az egyezséget jóváhagyó végzést egyáltalán nem kell megindokolni.
Pp. 83. §-ához:
A perköltségviselés általános szabályai

A Pp. a bíróság döntését rendező szabályokat követően meghatározza, hogy mely esetekben, ki viseli a
perköltséget. A törvény elsőként a viselés általános szabályait rögzíti, majd külön szakaszokban rendezi azokat az
eseteket, amikor az általános szabályok egy része helyett speciális szabályokat kell alkalmazni. A speciális
szabályok létét - lényegében az 1952-es Pp.-vel egyezően meghatározott - számtalan ok indokolja, így például ha a
perben beavatkozó is részt vett, vagy jogutódlás történt, vagy éppen ha a felek pertársaságot alkottak. A Pp.
egyébként nem csak a Költségek c. VII. Fejezetben, hanem az egyes különleges eljárások szabályai között is rögzít
sajátos perköltségviselési rendelkezéseket [pl. Pp. 470. § (4) bek., Pp. 590. § (3) bek.].
Az általános viselési szabály alapja a költségek előlegezésénél és a perköltség fogalmánál már kifejtett
kiegyenlítési elv. A perköltséget, mint a per miatt felmerült egyfajta kárt az a fél köteles viselni, akivel szemben a
bíróság megállapítja a perben állított, vitás jog fennállását, vagy éppen az, aki alaptalanul érvényesített igényt. A
Pp. ennek megfelelően egyrészről a korábbi joggal egyezően kimondja, hogy a pervesztes fél kell, hogy megtérítse
a pernyertes fél perköltségét, másrészről - a viselés másik mozzanataként - azt is rögzíti, hogy a megtérítési
kötelezettséggel nem érintett perköltség vagy annak hányada, azaz a pervesztes fél perköltsége a pervesztes fél
terhén marad, annak megtérítésére tehát nem tarthat igényt. Részleges pernyertesség esetén a felet a megtérítési
kötelezettsége is részlegesen, a pervesztessége arányához igazodóan terheli és ennek megfelelően a saját
perköltségének csak a pervesztessége arányához igazodó hányada marad a terhén, hiszen a szabály értelmében
az ellenfele is köteles saját pervesztességének az arányában a fél perköltségét megtéríteni. A Pp. tartalmát
tekintve ezzel lényegében fenntartja a részleges pernyertességre vonatkozó 1952-es Pp. szabályát. A korábbi
kódex egyáltalán nem, a Pp. pedig kizárólag egy kisegítő szabályban foglalkozik a részleges pernyertesség
értelmezésével. A szabályozás így a korábbiakhoz hasonlóan a bíróság számára széles körű mérlegelési jogot
biztosít azért, hogy a pernyertesség és pervesztesség arányát akár akkor is meghatározhassa, ha az a keresetbe
foglalt és végül megítélt követelés összehasonlítása útján, matematikai művelettel nem mindig egyértelműen
lehetséges.
A törvény némi szövegezésbeli változtatással átemeli az 1952-es Pp. 81. § (1) bekezdésének második mondatát.
A rendelkezés a felesleges perköltségtérítés elkerülését szolgálja, hiszen a szabály nélkül a félnek lényegében
ugyanazt az összeget kellene megtérítenie, mint amit az ellenfelének neki, akkor, ha a pernyertesség és a
pervesztesség aránya közel azonos, és ha az egyes felek perköltségeinek az összege között sincs jelentős eltérés.
A Pp. nem veszi át egy az egyben a korábbi kódex 81. § (2) bekezdését, de a szabályozási cél megmarad: az
igényérvényesítő fél méltánylást érdemel abban az esetben, amikor a követelés összegének a meghatározása a
bíróság mérlegelésétől függ. Ha a követelés nem volt nyilvánvalón eltúlzott, akkor a felet a perköltségviselés
szempontjából teljesen pernyertesnek lehet tekinteni, akkor is, ha a bíróság döntése szerint a keresetnek csak egy
része volt alapos. Ennek megfelelően igényt tarthat a perköltsége teljes mértékű megtérítésére, az ellenfelét
ugyanez a jog viszont még részben sem illeti meg. A szabály alkalmazhatósága felől a perköltségről történő döntés
keretében a bíróságnak kell határoznia.
Hasonló szabályozási logika figyelhető meg a Pp. új rendelkezésében is, amely az egyértelműség kedvéért a
részleges pernyertesség egy esetét rögzíti, átvéve ezzel a bírói gyakorlatban megjelent értelmezést. E szerint bár
a félnek a Pp. 221. § (1) bek. a) pontja szerint bármikor joga van arra, hogy az önállóan elbírálható követelése
összegét az érdemi tárgyalási szakban feltétel nélkül leszállítsa, a leszállított rész tekintetétben a
perköltségviselés szempontjából főszabály szerint pervesztesnek kell tekinteni. Ennek megfelelően a részleges
pernyertességre irányadó szabályokat kell alkalmazni akkor is, ha a bíróság az érdemi döntésében a leszállított
összegű követelést teljes mértékben megítélte, azaz az ítéletnek nincs keresetet elutasító rendelkezése. A szabály
értelmében a pernyertesség-pervesztesség arányának a meghatározásánál az önállóan elbírálható követelés
legmagasabb, leszállítás vagy leszállítások előtti összegét kell alapul venni, azt kell összevetni az érdemi döntés
rendelkező részével. A szabály kizárólag az önállóan elbírálható követelés összegének csökkentése esetében
irányadó, a Pp. 221. § (1) bek. a) pontja is csak ennek a nyilatkozatnak a megtételét engedi az érdemi tárgyalási
szakban feltétel nélkül. Ha a fél kereseti kérelme egy önállóan elbírálható teljes részének az elbírálását nem
kívánja, úgy a nyilatkozata a Pp. 242. § (2) bekezdése értelmében részleges elállásnak minősül, amihez az ellenfél
hozzájárulása szükséges. A hozzájárulás esetén a bíróság az eljárást részben megszünteti és ebben az esetben
legfeljebb az eljárás megszüntetése esetére irányadó perköltségviselési szabályok alkalmazhatók. Az új
rendelkezés nem irányadó minden körülmények között. A Pp. kivételszabályban rögzíti azokat az eseteket, amikor
a követelés összegének utólagos módosítására a fél hibáján kívüli okból van szükség, azaz a főszabály alkalmazása
méltánytalan eredményre vezetne. Ilyenkor tehát a felet a leszállított rész tekintetében nem lehet pervesztesnek
tekinteni, azaz a pernyertesség-pervesztesség kérdését a leszállított követelés és az érdemi rendelkezés
egybevetése útján kell eldönteni. Ez irányadó egyfelől akkor, ha az alperes a per alatt részben teljesít.
Kivételszabály hiányában a felperes mindenképpen perköltség megtérítésére lenne köteles, mivel ha nem
szállítaná le a követelése összegét, úgy a teljesített rész tekintetében pervesztes lenne. A másik kivételszabály
szerint a felet a perköltségviselés tekintetében nem érheti hátrány akkor sem, ha bármely okból, de eleve nem
volt abban a helyzetben, hogy a követelése tényleges mértékét a perfelvétel lezárásáig pontosan meghatározza.
Példaként említhető az az eset, amikor a követelés összegszerűségének a meghatározása pontosan csak az érdemi
tárgyalási szakban alkalmazott szakértő szakvéleménye alapján lehetséges.
Pp. 84. §-ához:
A perköltség viselése egyezség esetén

A Pp. lényegében a korábbi joggal egyező módon lehetővé teszi, hogy a felek a jogvitát vagy akár annak egy
részét a bíróság által jóváhagyott, ítélet hatályú egyezséggel rendezzék. A bíróság jóváhagyó végzésével az eljárás
(vagy annak egy része) lezárul. A Pp. erre az estre az általánostól részben eltérő perköltségviselési
rendelkezéseket rögzít, arra figyelemmel, hogy a per eredménye - az egyezség a jogszabályoknak való
megfelelése kivételével - nem a bíróság döntése, hanem a felek megegyezése folytán alakul ki. A lépcsőzetes
szabályozás első eleme szerint a felek megállapodásában megjelölt fél köteles az ellenfele perköltségét
megtéríteni és - eltérő szabály hiányában az általános rendelkezés értelmében - a nála felmerült perköltség pedig
a terhén marad. A törvény tehát az egyezség hatályát a perköltség viselésére is kiterjeszti, a felek így a
jogvitájukat a járulékos kérdésre is kiterjedően teljeskörűen, rugalmasan tudják rendezni. Ennek keretében a
felek a térítendő perköltség összegét is befolyásolhatják, hiszen a megállapodás szerint a perköltsége
megtérítésére jogosult fél nincs elzárva attól, hogy egyes költségek tekintetében a felszámítását visszavonja. Ha a
felek megállapodása bármely okból, de külön nem tér ki a perköltség viselésére, úgy a Pp. a második lépcsőben
lényegében az általános szabályokat rendeli alkalmazni, azaz a perköltség viselésének a kérdését az egyezség
szerinti pernyertesség és pervesztesség, illetve azok aránya határozza meg. A szabályozás utolsó eleme egy
kisegítő rendelkezés arra az esetre, ha ez az arány nem állapítható meg. Ekkor egyik fél sem köteles az ellenfele
perköltségét megtéríteni, azaz mindegyik fél csak a saját perköltségét viseli.
Pp. 85. §-ához:
A perköltség viselése az eljárás megszüntetése esetén

A Pp. pótolja az 1952-es Pp. hiányát és teljeskörű perköltségviselési szabályt ad az eljárás megszüntetése
esetére. A speciális rendelkezést az indokolja, hogy az eljárás megszüntetésekor a feleknél már jelentkezhet
perköltség, viszont érdemi döntés hiányában az általános szabály alapjául szolgáló pernyertesség-pervesztesség
kérdése fel sem merülhet, így az alapján a perköltségviselés nem dönthető el. A törvény az általános viselési
szabály mögött húzódó kártérítési elvnek megfelelően főszabályként a felperest nevezi meg a viselésre kötelezett
félnek, kiindulva abból, hogy a felperes perlekedése bizonyult sikertelennek, így neki kell a költségek
szempontjából az alperest olyan helyzetbe hozni, mintha nem vonta volna érdemi döntés nélkül záródó eljárás alá.
A felperes köteles tehát valamennyi felszámított és a bíróság döntése értelmében a perköltség körébe tartózó
alperesi költség megfizetésére, a saját perköltsége megtérítésére pedig - a perköltségviselés általános és e körben
is érvényesülő szabálya szerint - nem tarthat igényt.
A törvény kivételszabályban rögzíti azokat az eljárás -megszüntetési eseteket, amelyekben a főszabály

alkalmazása a perköltségviselés céljával ellentétes eredményre vezetne. Ilyen eset az, ha az eljárás
megszüntetését eredményező keresettől való elállást az alperes per alatti teljesítése indokolta, hiszen ekkor az
eljárás nem a felperes érdekkörébe tartozó okból vált feleslegessé. A Pp. erre az esetre éppen ezért az alperes
viselési kötelezettségét írja elő, megteremtve annak a lehetőségét, hogy az eljárás a költségek szempontjából a
felperes érdeksérelme nélkül befejeződhessen. Elállás hiányában a felperes ugyanis az érdemi döntés alapján
feltétlenül pervesztes és ekként perköltségviselésre kötelezett lenne, mivel a Pp. új rendelkezései alapján
egyértelmű, hogy a perköltségigény éppen a bíróságnak az eljárást befejező határozatával keletkezik, az nem
része a keresetnek, ezért nem is lehet a per és az érdemi döntés kizárólagos tárgya. A szabály az elállásra
ösztönöz, ami a perhatékonyságot is szolgálja, hiszen nem folyik tovább az eljárás akkor, ha az alperes a peresített
követelést - bármely okból - kielégítette. A törvény nem vonja a kivételszabály hatálya alá a jog és a kérelem
alperesi elismerése miatti elállást. Elállás hiányában ugyanis a keresetnek helyt adó ítélet mellett a
perköltségviselés általános szabálya megfelelő eredményre vezet, hiszen az elismerő, pervesztes alperes lesz a
perköltségfizetésre köteles fél. A szabály ez esetben tehát nem ösztönöz az elállásra, az nem is állhat érdekében a
felperesnek, hiszen a per egy, az anyagi jogerőhatást nélkülöző határozattal zárulna úgy, hogy a felperes számára
még a követelés kikényszeríthetősége sem biztosított.
A viselési szabály rendező elve nem érvényesülhet akkor sem, ha az eljárás megszüntetésére valamelyik fél
halála, vagy megszűnése miatt kerül sor. A Pp. 240. § (1) bek. f) pontja és a 241. § (1) bek. c) pontja értelmében a
bíróság akkor szünteti meg az eljárást a fél halála esetén, ha a jogviszony természete miatt a jogutódlás kizárt, a
fél megszűnése esetén pedig ugyanezen ok fennállása esetén, továbbá a fél kérelmére akkor is, ha a megszűnt
félnek nincs jogutódja. A kivételszabály szerint ez esetekben nincs megtérítési kötelezettség, a perköltség annak a
terhén marad, akinél az felmerült.
Közös kérelem esetén a per a felek egyező akaratából nem folyik tovább, így a Pp. a perköltség viselését a
perbeli egyezséghez hasonlóan elsősorban a felek megállapodásától teszi függővé, a felperes csak akkor viseli a
teljes perköltséget, ha a felek kizárólag az eljárás megszüntetésében állapodtak meg. A többlépcsős szabályozás
utolsó elemeként a Pp. az alperest jelöli meg a viselésre kötelezett félként, ha ugyan erről nem szól külön
megállapodás, de a per adatai alapján egyértelmű, hogy a per az alperesre visszavezethető okból vált utóbb
feleslegessé, mivel az eljárás megindítását követően a követelést teljesítette vagy jogelismerést tett.
A Pp. 242. §-a kifejezetten lehetővé teszi az eljárás részbeni megszüntetését, amelyre az eljárás
megszüntetésére irányadó szabályokat is alkalmazni rendeli. Ebből következően az eljárás részbeni
megszüntetésére a perköltségviselési szabályok is megfelelően irányadóak, de csak a megszüntetett részhez
kapcsolódó, a többitől elkülöníthető perköltségrész tekintetében.
Pp. 86. §-ához:
A szükségtelenül okozott perköltség vagy perköltségrész viselése

A Pp. e §-ban a perköltség részben eltérő fogalmából, valamint az osztott perszerkezetből következő
szükségszerű változtatásoktól eltekintve lényegét tekintve átveszi az 1952-es Pp. 80. §-ában foglaltakat. A különös
szabály indoka az, hogy a törvény nem támogatja a perbeli jogérvényesítés szempontjából felesleges
cselekményeket, a fél az ezekkel okozott perköltséget vagy perköltségrészt a per eredményétől függetlenül meg
kell, hogy térítse, tehát például akkor is, ha adott esetben a perben végül pernyertes lesz.
A jogszabályhely (1) bekezdése két feltétel együttes fennállása esetén magát az igényérvényesítést tekinti
feleslegesnek, ezért a perköltséget az igényt érvényesítő félre terheli. Az egyik feltétel a perben érvényesített jog
és az abból fakadó kérelem teljes és kifejezett elismerése. Az elismerés idejét a Pp. a korábbi jogtól eltérően nem
az első tárgyaláshoz köti, hiszen a Pp. új főszabálya szerint a perbe vitt jogról és a kérelemről történő nyilatkozat
szempontjából az első tárgyalásnak nincs külön jelentősége. Az elismerésnek a jogra és kérelemre vonatkozó
védekezés helyett kell megtörténnie, alapvetően tehát akkor, amikor a törvény szerint a védekezést is elő kellene
adni. Ha a fél úgy tesz elismerést, hogy korábban a jogra és kérelemre vonatkozóan akár alaki, akár érdemi
védekezést terjesztett elő, úgy a szabály már nem alkalmazható. Alkalmazható viszont jog- és kérelemváltoztatást
követően is, akkor, ha a fél csak a perben korábban állított joggal és kérelemmel szemben védekezett. A végső
korlátot a perfelvételi szak jelenti, az érdemi tárgyalási szakban tett elismerésre a perköltségviselés különös
szabálya nem irányadó. A másik feltételen a Pp. még szövegezésében sem változtat: az igényérvényesítő
perköltségviseléséhez az igény elismerésén kívül az is szükséges, hogy az elismerő fél ne adjon okot a perre. A Pp.
a korábbi szabályozásnak megfelelően nem határozza meg konkrétan, hogy a fél mely magatartása tekinthető
olyannak, amely alappal készteti az ellenfelét a perindításra, így azt esetről esetre a bíróságnak kell megítélnie.
A Pp. néhány eltéréstől eltekintve átemeli az 1952-es Pp. 80. § (2) bekezdését. Ennek alapján a perköltség egy
része a többitől elkülönülve a viselés szempontjából nem osztja a perköltség többi részének sorsát, mivel a fél
azokat a költségeket, amiket szükségtelen cselekményével az ellenfelének okozott, a per kimenetelétől
függetlenül, tehát adott esetben teljes pernyertessége esetén is köteles megtéríteni, feltéve persze, ha az az
ellenfélnél szükségképpen merült fel. Ha például a költség felmerülését az ellenfél elkerülhette volna, úgy azt
perköltségként akkor sem számíthatja fel alappal, ha egyébként a fél a per szempontjából felesleges cselekménye
okozta. A bíróságnak - amellett, hogy a Pp. a korábbi szabályból átveszi a szükségtelen költségokozási módok
példálózó felsorolását is - mindig esetről esetre, az összes egyedi körülményt mérlegelve kell eldöntenie, hogy
mely cselekményből származott felesleges költség. Abban az esetben, ha ezt megállapítja, úgy a rendelkezés
megfogalmazásából következően a viselés kérdésében már nincs mérlegelési lehetősége. A törvény a szabály
egyik újításaként hatálya alá vonja a pert megelőző szükségtelen költségokozást is, összhangban azzal, hogy a
perköltség annak fogalma szerint a pert megelőzően is felmerülhet. A másik eltérésként elhagyja a korábbi
rendelkezés azon fordulatát, amely szerint a fél a szükségtelen cselekményeiből származó költségeinek a
megtérítését pernyertessége esetén sem igényelheti. Mindez ugyanis levezethető a perköltség Pp. szerinti
fogalmából, amely alapján nem tartoznak a perköltség körébe azok a költségek, amelyek a jog perbeli
érvényesítésével nem szükségképpen merültek fel.
A Pp. számos kifejezett rendelkezéssel támogatja, hogy a felek a jogvitájukat a Közv. tv. által szabályozott
közvetítői eljárásban rendezzék. Ebből az okból kifolyólag egy kivétellel és szövegezésbeli változtatással
fenntartja a közvetítői eljáráshoz kapcsolódó sajátos, a szükségtelen cselekményeket szankcionáló
perköltségviselési szabályokat is. Azok megfogalmazásából következően amennyiben az egyes normákban
megfogalmazott feltételek bekövetkeznek, úgy a bíróságnak nincs mérlegelési lehetősége, mindenképpen azt a
személyt kell a perköltség megfizetésére köteleznie, akit a törvény megnevez. A Pp. egyrészről tehát a per
kimenetelétől függetlenül a felperes teljes perköltségviselési kötelezettségét írja elő arra az esetre, ha a felperes
jogvitát kezdeményez annak ellenére, hogy a felek azt már a közvetítői eljárásban megállapodással rendezték. A
törvény ezzel a közvetítői eljárásban létrejött megállapodás kötelező erejének az erősítése céljából lényegében
magát a perindítást tekinti szükségtelen költségeket okozó cselekménynek. A perindítás nélkülözhetetlen viszont
akkor, ha a fél a megállapodás nem teljesítése miatt éppen a megállapodásban foglaltak iránt perel. Ezért a Pp.
erre az estre továbbra is külön kimondja, hogy ilyenkor a perköltségviselés általános - és egyébként az egyéb
különös - szabályai az irányadóak. A törvény a korábbi joghoz hasonlóan a szabály hatályát megfelelően kiterjeszti
a külön törvényben szabályozott békéltető testületi eljárásban hozott határozattal jóváhagyott egyezség után, az
egyezséggel rendezett fogyasztói jogvita tárgyában megindított perre is.
A Pp. elhagyja viszont az 1952-es Pp.-nek a nem kötelező közvetítői eljárásban felmerült költségek
megtérítéséről rendelkező szabályát, mivel a perköltség új fogalma értelmében ezek a költségek nem sorolhatók a
perköltség körébe, hiszen nem a jog perbeli érvényesítésével összefüggésben keletkeztek, hanem kizárólag éppen
egy peren kívüli vitarendezés keretében. Más a helyzet, ha jogszabály alapján (Ptk. 4:172. §) a közvetítői eljárás
kötelező, mivel ez esetben a felek a Közv. tv. 38/C. § (2) bekezdése értelmében a bíróság perbeli kötelezése
nyomán kötelesek közösen közvetítőhöz fordulni és az első megbeszélésen részt venni; a kötelezéssel egyidejűleg
a Pp. 124. § (1) bekezdése értelmében a peres eljárás is felfüggesztésre kerül. A kötelező közvetítői eljárás során
az eljárás szabályai szerint felmerült költségek így beletartozhatnak a perköltségbe, ennek megfelelően a kötelező
közvetítői eljárással kapcsolatos korábbi szabályokat a Pp. tartalmát tekintve változatlanul átveszi. E szerint, ha a
fél a kötelező közvetítői eljárásban létrejött és a jogszabályoknak megfelelő megállapodás ellenére nem köt a
perben egyezséget, úgy az ellenfele perköltségének a kötelező közvetítői eljárásban felmerült részét, mint
szükségtelenül okozott perköltségrészt a per kimenetelétől függetlenül meg kell, hogy térítse. Ha pedig a felek a
kötelező közvetítői eljárásban olyan egyezséget kötnek, amely nem felel meg a jogszabályoknak és egyezségkötés
hiányában a pert emiatt kell érdemben folytatni, úgy a közvetítői eljárásban felmerült összes perköltséget a felek
egymás közt egyenlő arányban kell, hogy viseljék. A Pp. fenntartja az 1952-es Pp. 80. § (4b) bekezdésében foglalt
szankciós perköltségviselési szabályt is, amelyben a kötelező közvetítői eljárás érdemi lefolytatása elmaradásában
hibás félnek a per eldöntésétől független perköltségviselési kötelezettségét rögzíti. A törvény ezzel a felet a
kötelező közvetítés tényleges lefolytatására ösztönzi, arra és a megállapodás megkötésére a bíróság kötelezése
ugyanis nyilvánvalóan nem terjedhet ki.
A Pp. a korábbi perjogi kódextől eltérően nem kötelezi a jogi személy gazdálkodó szervezeteket arra, hogy a
keresetlevél benyújtása előtt kíséreljék meg a jogvita peren kívüli elintézését, ezért az ehhez a jogintézményhez
kapcsolódó korábbi speciális perköltségviselési szabályt sem tartalmazza.
Pp. 87. §-ához:
A perköltség viselése pertársaság esetén

A Pp. a korábbi joggal egyezően a perköltség viselése kapcsán különös szabályban ad iránymutatást
pertársaság esetére. Abban arra a kérdésre adja meg a választ, hogy miként kell a perköltséget megtéríteni
akkor, ha az alanyi keresethalmazat miatt nem egy, hanem több fél felel meg annak a minőségnek (pl.
pervesztesség), amelyhez a törvény a perköltség-megtérítési kötelezettséget kapcsolja. Az e körben sem változó
szabályozás a pertársak jogállása és nem a pertársaság keletkezése alapján differenciál. Az úgynevezett egységes
pertársaság esetében, ahol a Pp. 38. §-a értelmében főszabály szerint a pertársak függőségének az elve
érvényesül, a pertársak a perköltséget az 1952-es Pp. szabályával egyezően egyetemlegesen kötelesek
megtéríteni. Az úgynevezett egyszerű pertársaság esetében, ahol a Pp. 39. §-a értelmében főszabály szerint a
pertársak függetlenségének az elve érvényesül, a megtérítési kötelezettség attól függ, hogy van-e a megtérítendő
perköltségnek elkülöníthető olyan része, amely csak a pertársak egyikének vagy egy részének a perbeli
cselekménye miatt merült fel. Ha igen, úgy ezen perköltségrészt kizárólag az érintett pertárs vagy pertársak
térítik meg. A perköltség egyéb részét - vagy ha ilyen elkülöníthető perköltségrész egyáltalán nincs, úgy a teljes
perköltséget - a pertársak a perbeli érdekeltségük arányában, ha pedig az érdekeltség között nincs jelentős
eltérés, úgy egyenlő arányban kötelesek megtéríteni. A Pp. a jogszabályhelyben a korábbi perrend szabályától
eltérően elsőként a perbeli érdekeltség arányát jeleníti meg és csak ezt követően az egyenlő arányt, de ez nem
jelent tartalmi változást, legfeljebb csak hangsúlybéli eltérést.
Pp. 88. §-ához:
A perköltség viselése az ügyész és a perindításra feljogosított személy perindítása esetén

A Pp. tartalmát tekintve átemeli a korábbi perjogi kódex arra az esetre irányadó perköltségviselési szabályát,
amikor a perben az ügyész, illetve a perindításra jogszabályban feljogosított személy vagy szervezet mellett a
perben érvényesített jog jogosultja is részt vesz. Alapvetően a perköltséget egységesen az köteles megtéríteni, aki
a pert megindította, de a törvény az egyszerű pertársaság szabályához hasonlóan alkalmazza a perköltség
megosztásának az elvét is. Ha ugyanis a pert megindítónak és a perben érvényesített jog jogosultjának eljárási
cselekményei nem voltak összhangban, úgy a perköltség e tekintetben elkülöníthető részeit az köteles
megtéríteni, akinek a cselekménye miatt azok az ellenfélnél felmerültek. A Pp. rögzíti azt is, hogy az ügyész vagy
a perindításra feljogosított személy vagy szervezet helyett a perköltséget az állam téríti meg, de a megtérítésre
vonatkozó részletes rendelkezések meghatározását külön jogszabályra utalja.
Pp. 89. §-ához:

A perköltség viselése az ügygondnok ellen megindított per esetében

Maga a Pp. [Pp. 448. § (1) bek.], de a Ptk. [Ptk. 4:139. § (3) bek.] is szabályoz olyan esetet, amikor a pert
ügygondnok ellen kell megindítani például azért, mert az, akivel szemben egyébként a pert a jogszabály szerint
meg kell indítani, már nem él vagy ismeretlen helyen tartózkodik. A Pp. ezekben az esetekben - amellett, hogy az
ügygondok díjának az előlegezését és viselését sem a félre, hanem az államra terheli - az igényérvényesítést a
perköltség megtérítéséhez való jog biztosításával is támogatja. A törvény szerint az ügygondnok helyett a
perköltséget külön jogszabály szerinti módon az állam köteles megtéríteni.
Pp. 90. §-ához:
A perköltség viselése beavatkozás esetén

A Pp. tartalmát tekintve nem változtat az 1952-es Pp. beavatkozás esetére irányadó sajátos perköltségviselési
szabályain, figyelemmel arra, hogy azok a beavatkozó jogállásához és a beavatkozási eljáráshoz kapcsolódnak,
amelynek alapvető szabályait a törvény szintén nem módosítja. A különös viselési szabályok létét az indokolja,
hogy a beavatkozó valamelyik fél pernyertességének az előmozdítása végett úgy vesz részt a perben, hogy
eljárása költségek felmerülésével járhat együtt, mivel bizonyos rendelkező cselekmények kivételével valamennyi
perbeli cselekmények megtételére jogosult, amit a fél megtehet, a cselekményének a hatálya pedig attól függ,
hogy önálló beavatkozónak minősül-e vagy sem, azaz a perben hozott ítélet anyagi jogerőhatása jogszabály
alapján kiterjed a beavatkozónak az ellenféllel szemben fennálló jogviszonyára vagy sem. Ezen felül a beavatkozó
egy sajátos eljárás végén, a saját kérelme vagy perbehívás folytán, a bíróság engedélye alapján jelenhet meg a
perben, így a beavatkozás miatt akkor is merülhetnek fel költségek, ha a beavatkozó végül abban nem vesz részt.
A szabályozás mind tartalmában, mind szerkezetében ezen szempontok szerint alakul.
Amennyiben a bíróság a beavatkozást engedélyezte, a perköltség viselésének a kérdését - a beavatkozás
önkéntes vagy perbehívásos jellegétől függetlenül - az dönti el, hogy a beavatkozó által támogatott fél
pernyertesnek vagy pervesztesnek minősül, pervesztesség esetén pedig az is, hogy a beavatkozó önálló
beavatkozónak minősült vagy sem. Ha tehát a támogatott fél a pernyertes, a pervesztes félnek az ellenfele
perköltségén túl a beavatkozó perköltségét is meg kell térítenie. A Pp. utaló szabálya folytán ehhez az kell, hogy a
beavatkozó a perköltség körébe tartozó költségeit a félre irányadó szabályoknak megfelelően felszámítsa.
Amennyiben a támogatott fél a pervesztes, úgy a nem önálló beavatkozó a perköltségére nem tarthat igényt,
viszont megtérítési kötelezettség is csak akkor terheli, ha van a pernyertes fél perköltségének egy olyan
elkülöníthető része, amely kizárólag a beavatkozás miatt merült fel. Az önálló beavatkozó helyzete a viselés
szempontjából az egységes pertárs helyzetével egyezik meg, mivel a saját perköltsége megtérítését
értelemszerűen nem kérheti, viszont a pernyertes ellenfél perköltségét az általa támogatott pervesztes féllel
egyetemlegesen kell megtérítenie.
A Pp. utaló szabállyal egyértelművé teszi, hogy a beavatkozás esetén a perköltségviselés minden általános
szabálya is irányadó és az alapvetően az ügy érdemében hozott döntés esetére modellezett szabályokat a bíróság
által jóváhagyott egyezség vagy az eljárás megszüntetése esetén is alkalmazni kell. Így például az eljárás
megszüntetésekor a perköltség megtérítésére köteles felperes nem csak az alperes perköltségét, hanem az
alperest támogató beavatkozó perköltségét is meg kell, hogy térítse. A felperest támogató nem önálló beavatkozó
pedig az alperes perköltségének a beavatkozása miatt felmerült részét, a felperest támogató önálló beavatkozó
pedig a felperessel egyetemlegesen az alperes perköltségét kell, hogy megtérítse. Az utaló szabály értelmében a
beavatkozóra szintén irányadóak a szükségtelenül okozott perköltség viselésére irányadó szabályok is.
A Pp. arra az esetre is ad a korábbival megegyező tartalmú szabályt, ha a bíróság az önkéntes beavatkozás
iránti kérelmet elutasítja. Ekkor a beavatkozó kell, hogy megtérítse bármely, a beavatkozást ellenző fél
perköltségének azon részét, amely a beavatkozás miatt merült fel.
A szabályt értelemszerűen alkalmazni kell akkor is, ha a Pp. 43. § (2) bekezdése esetében a bíróság azért zárja
ki a perből a beavatkozót, mert a per folyamán derül ki, hogy nem lett volna helye beavatkozásnak.
Pp. 91. §-ához:
A perköltség viselése sikertelen perbehívás és sikertelen perbeállítás esetén

A Pp. külön szakaszban rendezi a sikertelen perbehívás, valamint a sikertelen perbeállítás miatt felmerült
költségek viselését. A Pp. új szabályai szerint a perbehívás a beavatkozáshoz, a perbeállítás a felek személyében
bekövetkező változás esetei közül a pertárgy igényléséhez és az elődmegnevezéshez kapcsolódó jogintézmény. A
perbehívott a perben beavatkozóként, a perbe állított személy pedig félként jelenhet meg. Amennyiben ez a fél
kezdeményezése ellenére - akár a harmadik személy miatt, akár a bíróság döntése nyomán - nem történik meg,
úgy a fél köteles megtéríteni az ellenfele perköltségének azon elkülöníthető részét, amely kizárólag a perbehívás
vagy a perbeállítás kezdeményezése miatt merült fel. A Pp. ezzel a perköltség egy részét a perköltség többi
részétől elkülönítve kezeli, a perköltségrész viselését nem a per kimenetelétől teszi függővé.
A törvény a perbeli jogutódlás miatti perbevonásra és a további alperes perbevonására a szabály hatályát nem
terjeszti ki, de ha a sikertelen perbevonás az ellenfélnél elkülöníthetően a perköltség körébe tartozó
többletköltséget okoz, úgy adott esetben azt a fél a Pp. 86. § (2) bekezdése alapján köteles a per eredményétől
függetlenül megtéríteni.
Pp. 92. §-ához:
A perköltség viselése a felek személyében bekövetkező változás esetére

A törvény részben új tartalmú rendelkezésben határozza meg a perköltség viselését a felek személyében beálló
változás eseteire. A perbeli jogutódlás körében speciális szabályt csak arra az esetre rögzít, ha a jogelődöt a
perből nem bocsátják el, azaz a Pp. 48. § (6) bekezdése értelmében a jogelőd és a jogutód fél között pertársaság
keletkezik. A Pp. egyértelmű szabálya értelmében a perköltség viselése szempontjából a jogutód és a jogelőd fél
egységes pertársaknak minősülnek, mivel a perköltség megtérítésére egyetemlegesen kötelesek. A Pp. elhagyja
az 1952-es Pp. azon rendelkezését, amely szerint a jogelődnek a perből való elbocsátása esetén az addig felmerült
perköltség megfizetésére a jogutóddal egyetemlegesen a jogelődöt is kötelezni kell. Ebből következően egy már a
perben nem szereplő, korábbi fél utóbb nem lesz köteles az ellenfele perköltségét viselni akkor, ha később a
perben szereplő jogutódja pervesztes vagy egyébként a perköltség térítésére köteles lesz. Az ellenfél pedig a
jogutódlás körülményeivel együtt e körülményt is mérlegelheti akkor, amikor eldönti, hogy a jogelőd perből
történő elbocsátásához hozzájárul-e vagy sem.
A Pp. a perbeli jogutódlásra irányadó szabályokat rendeli alkalmazni a pertárgy igénylése és az elődmegnevezés
eseteire is.
A törvény a téves perlés esetére lényegében a korábbi perjogi kódex perköltségviselési szabályát veszi át. A
felperes a Pp. 51. §-ában meghatározott feltételek mellett korrigálhatja a tévedését és a rosszul megválasztott
alperes helyett új alperest vonhat perbe, de mivel az alperest szükségtelenül perelte be, így a perköltségviselést
meghatározó elveknek megfelelően őt olyan helyzetbe kell hoznia, mintha a pereskedésre nem került volna sor,
azaz meg kell térítenie az addig felszámított perköltségét.
Pp. 93. §-ához:
Elkülönített perköltségrész viselése

A perköltségviselés alapjául szolgáló elvekből következően a törvény szerint arra jogosult fél általában a perben
felmerült költségei megtérítését összességében követelheti. A Pp. éppen ezért határozza meg a perköltséget
gyűjtőfogalomként, azaz abba a félnél felmerült minden - meghatározott jellemzőkkel bíró - költséget beleért.
Vannak azonban olyan esetek, amikor a Pp. a perköltség egy részére sajátos viselési szabályokat rögzít. Ennek
több oka lehet, amelyeket a Pp. a 93. §-ban gyűjt össze.
E szerint a perköltségrész elkülönítését egyrészt az indokolja, hogy a törvény nem csak a félhez, hanem
bizonyos esetekben a perben nem álló személyhez is telepít perköltségtérítési kötelezettséget, általában szankciós
jelleggel. Például, ha a perben a bizonyítás felvételében közreműködő személy anélkül szegi meg a
kötelezettségét, hogy azt - az ok valószínűsítése mellett - alapos okkal előzetesen kimentette volna, úgy a bíróság
a közreműködő személyt kötelezi a félnek ezzel okozott költségei megtérítésére [Pp. 272. § (1) bek.].
Ezen felül a Pp. számos esetben - alapvetően a Költségek fejezetben, de máshol is - a perköltség egy
meghatározott részére a félnek a pernyertesség-pervesztesség kérdésétől vagy egyébként a per végeredményétől
független megtérítési kötelezettségét írja elő. Ennek oka, hogy a hatékony, a törvényben rögzített alapelveknek
megfelelő pereskedés érdekében a per szempontjából szükségtelen cselekményeket a költségek viselése útján is
szankcionálja. A Pp. 86. § (2) bekezdése általánosságban rendelkezik erről, de ilyen szabálynak tekinthető például
a Pp. 91. §-a is, amely szerint, ha a fél perbehívása sikertelen volt, úgy az ellenfélnél kizárólag emiatt felmerült
perköltségrészt a per eredményétől függetlenül meg kell térítenie. Ugyanezen elvek mentén a Pp. 144. § (3)
bekezdése kimondja, hogy, ha a fél által a hirdetményi kézbesítés iránti kérelemben előadott tények valótlannak
bizonyulnak, és a fél erről tudott vagy kellő gondosság mellett tudhatott volna, a fél az elrendelt hirdetményi
kézbesítéssel felmerült költséget a per eredményére tekintet nélkül köteles megtéríteni. A Pp. 93. § hatálya alá
viszont nem tartoznak bele azok az esetek, amikor a törvény szerint kizárólag a perköltség egy részét kell ugyan
megtéríteni, de nem a per eredményétől függetlenül. Ilyennek tekinthető például adott esetben az egyszerű
pertárs [Pp. 87. § (2) bek.], vagy a beavatkozó [Pp. 90. § (2) bek.] perköltségviselése.
Végül a Pp. elkülönített perköltségrészként határozza meg a félnél jelentkező olyan költséget, amely kizárólag a
bírósági szervezet érdekkörében felmerült és egyébként elhárítható ok következtében merült fel. A
perköltségrészt az állam téríti meg. A megtérítés módját a kódex nem tartalmazza, annak szabályozását külön
jogszabályra utalja. A Pp. ezzel lényegében átemeli az 1952-es Pp. 2002. január 1. napjától hatályos
rendelkezését.
A Pp. 93. §-ának nem csak a sajátos költségviselési kötelezettségek összegyűjtése szempontjából van
jelentősége. Az ide sorolt költségek közös jellemzője, hogy a viselésük nem a perköltségviselés szabályozását
befolyásoló fő rendező elv alapján történik, ennek megfelelően a szabály az egyértelműség kedvéért azt is
kimondja, hogy a perköltségviselés egyéb szabályainak alkalmazása során e perköltségrészt nem lehet figyelembe
venni. A törvény valamennyi viselési szabályra visszautal, de értelemszerűen csak azok lehetnek relevánsak,
amelyek a perköltségviselést a kiegyenlítési és a kártérítési elveknek megfelelően a per kimenetelétől teszik
függővé. Így például részleges pernyertesség esetén a bíróság a pernyertesség és a pervesztesség arányának
megállapítását követően a Pp. 82. § (2) bekezdése szerinti különbözet meghatározásánál egyik fél vonatkozásában
sem veheti számításba az elkülönítetten kezelendő perköltségrészt. Példaként felhozható az is, hogy az egységes
pertársak a perköltséget a Pp. 87. §-a alapján egyetemlegesen térítik meg, de a Pp. 93. § miatt egyértelmű, hogy
az egyik pertárs megtérítési kötelezettsége nem terjed ki arra a perköltségrészre, amelyet a másik pertárs a
törvény valamely rendelkezése értelmében a per eredményére tekintet nélkül köteles megtéríteni. Mindezeken
felül a szabály azt is kimondja, hogy a bíróságnak az elkülönítetten kezelt perköltségrész viseléséről való
döntéshez nem kell feltétlenül bevárnia az eljárás befejezését, hiszen a viselés nem függ a per eredményétől. Ha a
költségeket a fél felszámította és a megtérítés jogszabályi feltételei fennállnak, úgy a bíróság nyomban
határozhat. A törvény a szabály megfogalmazásából következően a korábbi jogtól eltérően arra is megadja a
lehetőséget, hogy a bíróság a perköltség elkülönítetten kezelendő részéről is - tehát akár a teljes perköltségről -
az eljárást befejező határozatban döntsön akkor is, ha a perköltségrészt a perben nem álló harmadik személy
okozta.
25. Költségkedvezmények
Pp. 94. §-ához:
A költségkedvezmények fajtái
A Pp. a jogi segítségnyújtás keretében a tényleges és hatékony jogérvényesítés lehetőségének a megteremtése
érdekében a korábbi joghoz hasonlóan biztosítja és szabályozza a költségkedvezményeket. Újításként egy szakasz
alatt felsorolja a perben igénybe vehető kedvezményfajtákat, továbbá rögzíti azok lényeges tartalmát és időbeli
hatályát, valamint meghatározza a költségkedvezményekről történő döntés alapvető szabályait. Az 1952-es Pp.-től
eltérően nem terheli a kódexet a kedvezmények engedélyezésének a feltételeivel, ezek meghatározását külön
jogszabályra utalja, a költségmentesség és a költségfeljegyzési jog polgári és közigazgatási bírósági eljárásban
történő alkalmazásáról szóló 2017. évi CXXVIII. törvényre. Ugyanígy a Pp. 100. §-a értelmében a
költségkedvezmények minden egyéb részletszabályát külön jogszabály tartalmazza. A Pp. a költségkedvezmények
nemzetközi vonatkozású szabályait pedig a Nemzetközi polgári eljárásjogi szabályok elnevezésű részben helyezi
el.
A törvény a korábbi költségkedvezményi rendszernek megfelelően költségkedvezményként tünteti fel a
költségmentességet, a költségfeljegyzési jogot, az illetékmentességet, az illetékfeljegyzési jogot és a mérsékelt
illetéket. Az első három tekintetében megkülönböztet személyes illetve tárgyi kedvezményt. A magyarázó
rendelkezés értelmében a személyes kedvezmény főszabály szerint a fél jövedelmi és vagyoni viszonyai vagy a fél
személyes minősége alapján jár, míg a tárgyi kedvezmény ezektől független, kizárólag az eljárás sajátos tárgyához
kötődik. A törvény kimondja azt is, hogy a felet az alapvetően a jövedelmi és vagyoni viszonyoktól függő
kedvezmény csak kérelemre, minden más kedvezmény kérelem nélkül hivatalból is megilleti. A Pp. a mérsékelt
illetéket a többitől lényegesen eltérő - a jogérvényesítést közvetetten elősegítő - sajátos kedvezményként
definiálja, mivel annak igénybevételét nem a fél személyi körülményeihez vagy az eljárás tárgyához köti, hanem
kérelem nélkül, meghatározott perbeli események bekövetkezéséhez. A Pp. újítása, hogy önálló kedvezményként
szabályozza a személyes költségfeljegyzési jogot, amely a korábbi szabályozás alapján a perben csak járulékosan,
a részleges költségmentességhez kapcsolódott és csak a fizetési meghagyásos eljárásban minősült önálló
kedvezménynek [a fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.) 48. § (1)
bek.]. Változás az is, hogy a Pp. a korábbi kedvezményi rendszerben ismert személyes illetékfeljegyzési jogot nem
szabályozza kedvezményként, kizárólag a tárgyit, összhangban azzal, hogy a törvény szerint a személyes
költségfeljegyzési jog részlegesen, kizárólag az illetékre is kiterjedhet. Az 1952-es Pp. 84. § (1) bek. d) pontja a
pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti igényt kedvezményként határozta meg, de a költségmentesség
részeként és csak akkor, ha azt egyébként törvény lehetővé teszi. Ezzel szemben a Pp. a jogi segítségnyújtás
keretében biztosított pártfogó ügyvédi képviselethez kapcsolódó, a pártfogó ügyvédi díj előlegezése vagy
megfizetése alóli mentességet már mint a költségmentességtől elkülönülő, önálló kedvezményt szabályozza. A Pp.
utaló szabályai szerint a pártfogó ügyvédi képviseletet a korábbi joggal egyezően nem a bíróság, hanem a jogi
segítségnyújtó szolgálat engedélyezi, és egyúttal az engedélyezés szabályait, valamint a pártfogó ügyvédi díj
előlegezésére és viselésére vonatkozó egyéb rendelkezéseket sem a perjogi kódex, hanem külön jogszabály
tartalmazza.
A Pp. a költségkedvezmények személyi hatályát kifejezetten kiterjeszti a beavatkozóra is, és nem zárja ki, hogy
bizonyos kedvezményeket nem természetes személyek is igénybe vegyenek, hiszen a kedvezmények alanyaként
minden megkülönböztetés nélkül a felet tünteti fel.
A Pp. nemcsak az általános rendelkezések között, hanem a különleges eljárások között is tartalmaz
költségkedvezményt szabályozó rendelkezést. A Pp. 525. §-a ugyanis jogszabályban meghatározott feltételek
fennállása esetén a munkaügyi perben félként részt vevő munkavállaló számára, a költségmentesség egy sajátos
fajtájaként munkavállalói költségkedvezmény igénybevételére ad lehetőséget.
A törvény szerint egyébként költség előlegezése, illetve viselése alóli mentesség a felet nem csak
költségkedvezmény keretében illetheti meg. A Pp. 79. § (8) bekezdése és a Pp. 102. § (6) bekezdése szerint
ugyanis jogszabály, az Európai Unió kötelező jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés is mentesítheti a felet
meghatározott költség előlegezése illetve viselése alól.
Pp. 95. §-ához:
1. A költségmentesség tartalma
A Pp. a költségmentesség tartalmán a korábbi joghoz képest nem változtat azzal a kivétellel, hogy ahhoz nem
kapcsolja hozzá a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti igényt, mert azt önálló kedvezményként
definiálja. A költségmentes félnek tehát egyrészt nem kell előzetesen az eljárásért illetéket fizetnie akkor, amikor
az illetékjogszabályok ezt előírják, továbbá költséget előlegeznie akkor, amikor a Pp. szabályai szerint egyébként
kellene. Ezenfelül nem kell utóbb megfizetnie az előzetesen meg nem fizetett illetéket és az állam által előlegezett
költséget sem akkor, amikor azt a Pp. szabályai szerint egyébként meg kellene fizetnie. A szabályból következően
a költségkedvezmény nem vonatkozik azokra a költségekre, amelyek a félnél nem az előlegezés szabályai szerint a
bíróság határozata nyomán merülnek fel, hanem a fél eljárásával automatikusan (pl. beadvány megküldésének
postaköltsége vagy tárgyalásra történő utazás költsége). A kedvezmény ezen túl nem terjed ki az ellenfélnél
felmerült, az ellenfél által felszámított perköltség megtérítésére sem, hiszen a törvény a megfizetési mentesség
hatálya alá kifejezetten csak a meg nem fizetett illetéket és az állam által előlegezett költségeket vonja be. A
norma megfogalmazása miatt a Pp. nem tartalmazza külön az 1952-es Pp. 86. § (3) bekezdését. Az előlegezés
illetve megfizetés alóli mentesség egyébként is csak főszabály, jogszabály ugyanis kivételt tehet. Maga a Pp.
mondja ki például, hogy a költségmentesség az ügygondnoki díjra nem terjed ki. Más kérdés, hogy azokban az
esetekben, amikor jogszabály értelmében kell a keresetet ügygondnok ellen megindítani, az ügygondnok díját a
törvény értelmében költségkedvezménytől függetlenül az állam előlegezi és viseli. A Pp. a korábbi joggal egyezően
a megfizetési mentességet nem terjeszti ki a végrehajtási eljárás során meg nem fizetett illetékre, illetve az ott
előlegezett költségre, holott a Pp. 97. §-a e körben sem változó szabálya szerint a költségkedvezmények hatálya
nem csak a perre, hanem a perben hozott határozat alapján megindult végrehajtási eljárásra is kiterjed. A törvény
ezzel fenntartja a korábbi normát a korábbi kódexbe iktató 1957. évi VIII. törvény indokolásában megjelenő
szabályozási elvet, amely szerint nem lehet megengedni, hogy egy már megítélt követelést önként nem teljesítő
adós az állam költségére akadályozza a végrehajtást. Ehhez hasonlóan a Pp. 95. § (5) bekezdése újításként tovább
szűkíti a költségkedvezmény tartalmát. A törvény a szükségtelen perbeli cselekményeket sem támogatja állami
segítséggel: ha a költségmentes fél a jog perbeli érvényesítése szempontjából felesleges, illetékkel és költséggel
járó cselekményt végez, úgy az illetéket, illetve a költséget nem kell ugyan előzetesen megfizetnie illetve
előlegeznie, de a viselésük alól már a kedvezmény okán nem mentesül. Ezen illetéket és az államnak okozott
költségeket a fél tehát főszabály szerint ki kell, hogy fizesse az államnak, mert a bíróság a meg nem fizetett illeték
és az állam által előlegezett költség megfizetésére azt a felet kötelezi, aki egyébként perköltség, illetve
perköltségrész megtérítésére köteles lenne, a perköltségviselési szabály pedig a szükségtelenül okozott
perköltségrész tekintetében a per eredményére tekintet nélkül a feleslegesen költséget okozó fél megtérítési
kötelezettségét írja elő. Azt a Pp. - csakúgy, mint a perköltségviselési szabálynál - nem határozza meg tételesen,
hogy mi minősül szükségtelen költségokozásnak, azt a bíróságnak kell megítélnie akkor, amikor a meg nem
fizetett illeték, illetve az állam által előlegezett költség viseléséről dönt. A perköltségre irányadó szabályban
foglalt példálózó felsorolásnak megfelelően ilyen lehet az illetékkel vagy költséggel járó indokolatlanul
késedelmesen teljesített percselekmény, de minden más olyan cselekmény is, amely a perben a peres eljárás
alapelveit vagy a törvény szabályait is figyelembe véve elkerülhető lett volna. A költségkedvezmény végül
mentesíti a felet a perköltség-biztosíték letétele alól is.
Változás a korábbi szabályozáshoz képest, hogy a törvény nem teszi lehetővé a személyes költségmentességen
belüli differenciálást, nem szabályozza ugyanis a részleges személyes költségmentességet, összhangban azzal,
hogy a költségfeljegyzési jogot általánosan és rászorultságtól függően is igénybe vehető, önálló kedvezményként
szabályozza. A személyes költségmentesség tartalma szempontjából a Pp. nem tesz különbséget aszerint, hogy a
kedvezmény a felet az eljárás tárgyánál fogva vagy kérelemre, alapvetően rászorultsági alapon illeti meg.
2. A költségfeljegyzési jog tartalma

A Pp. a költségfeljegyzési jognak ugyanolyan tartalmat tulajdonít, mint a korábbi kódex a tárgyi
költségfeljegyzési jognak és a részleges költségmentességhez járulékosan kapcsolódó költségfeljegyzési jognak,
bár ez utóbbi tartalmát az 1952-es Pp. külön nem határozta meg. Az ilyen kedvezménnyel pereskedő félnek nem
kell előzetesen illetéket fizetnie és ha jogszabály eltérően nem rendelkezik, akkor a per során felmerülő
költségeket előlegeznie sem. A költségfeljegyzési jog a költségmentességhez hasonlóan a Pp. kivételszabálya
értelmében nem terjed ki az ügygondnoki díjra és egyébként is csak azokra a költségekre vonatkozik, amit a
félnek a Pp. szabályai nyomán a bíróság kötelezésére kellene a per során a perben nem félként részt vevő
személyek számára megfizetni. A kedvezmény szűkebb tartalmú, mint a költségmentesség, ugyanis a bíróság által
vezetett költségjegyzékbe feljegyzett illeték és költség viselése alól már nem mentesít. A költségfeljegyzési jog
tehát nem akadálya annak, hogy a bíróság a felet a meg nem fizetett illeték vagy az állam által előlegezett költség
megfizetésére kötelezze, ha a Pp. szabályai értelmében arra a kedvezménnyel pereskedő fél köteles. A Pp. 95. §
(3) bekezdése értelmében a személyes költségfeljegyzési jog nem csak teljes, azaz valamennyi illetékre és
költségre teljes mértékben kiterjedő, hanem részleges is lehet. A részleges kedvezmény vagy az illeték és minden
egyes költség egy meghatározott hányadára (pl. 50%), vagy az illetékre, illetve pontosan meghatározott fajtájú
költségekre (pl. tolmács kirendelése miatti költség) terjed ki. Ez utóbbi szabálynak kizárólag az illeték
tekintetében történő alkalmazása esetén a költségfeljegyzési jog lényegében a korábbi szabályozás szerinti és az
új szabályozás által megszüntetett személyes illetékfeljegyzési jog kedvezményének felel meg. A Pp. 98. §-a
értelmében a bíróság dönt arról, hogy a felet a kedvezmény teljesen vagy csak részlegesen és ez utóbbin belül
miként illeti meg, a Pp. 100. §-a szerinti külön jogszabályban foglalt feltételek fennállásától függően.
Maga a Pp. a részleges költségfeljegyzési jogot csak a személyes költségfeljegyzési jog tekintetében definiálja, a
Pp. 95. § (2) bekezdésének a megfogalmazásából következően azonban nincs kizárva, hogy a tárgyi
költségfeljegyzési jogot biztosító jogszabály a kedvezmény hatálya alól bizonyos költségeket kivonjon. Egyebekben
a törvény a költségmentességhez hasonlóan a tárgyi, illetve személyes költségfeljegyzési jogot ugyanolyan
tartalmú kedvezményként szabályozza.
Pp. 96. §-ához:
Az egyes illetékkedvezmények tartalma

A Pp. külön szabályban rögzíti a perben igénybe vehető illetékkedvezmények alapvető tartalmát is, a Pp. 100. §
értelmében azonban a részletes szabályozást - így az illetékmentességben részesülő személyek meghatározását
vagy az illetékmentes eljárások felsorolását - más jogszabályra bízza. Illetékmentesség esetén - annak személyes
vagy tárgyi jellegétől függetlenül - a fél nem köteles megfizetni az illetéket akkor, amikor az illetékjogszabályok
szerint erre köteles lenne. A kedvezmény pedig ezenfelül a meg nem fizetett illeték utólagos megfizetése alól,
tehát arra az esetre is mentességet ad, amikor a Pp. vonatkozó szabályai értelmében a fél a meg nem fizetett
illeték megfizetésére a bíróság döntése következtében lenne köteles, mert például az illetékköteles eljárásban
pervesztes lett. Ahogy a költségmentesség, úgy az illetékmentesség sem terjed ki arra az illetékre, amelyet az
ellenfél az eljárás kapcsán már megfizetett és a perköltség körébe tartozó költségként felszámított. A meg nem
fizetett illeték megfizetésének a mentessége alól jogszabály kivételt tehet. Maga a törvény is él ezzel a
lehetőséggel: fenntartva a korábbi szabályozást, kimondja, hogy a kedvezmény a felet a végrehajtási eljárásban
meg nem fizetett illeték megfizetése alól nem mentesíti. A szabály indoka ugyanaz, mint a költségmentesség
esetén. A törvény az önként nem teljesítő adóst nem kívánja kedvezménnyel támogatni még akkor sem, ha az
illetékkedvezmények nem rászorultsági alapon vehetőek igénybe.
A tárgyi illetékfeljegyzési jog az illetékmentességhez képest kevesebbet ad. Azokban az eljárásokban, ahol
külön jogszabály biztosítja ezt a kedvezményt a fél csak az illeték előzetes megfizetése alól mentesül. A
kedvezmény azt már nem akadályozza meg, hogy a fél a meg nem fizetett illetéket viselje akkor, ha erre a Pp.
irányadó szabályai alapján egyébként köteles.
A mérsékelt illeték kedvezménye jellegében alapvetően eltér a többi kedvezményfajtától, mert az nem a fél
személyes jellemzőitől, rászorultságától vagy az eljárás tárgyától függően jár. A törvény szerint a mérsékelt illeték
- egyezően a korábbi szabályozással - a felet meghatározott események bekövetkezése esetén és kérelem nélkül
illeti meg. A kedvezmény biztosításának az alapvető célja az, hogy a feleket az eljárás mielőbbi befejezésére
ösztönözze. Maga a Pp. a kedvezmény tartalmának a meghatározásaként csak azt rögzíti, hogy a fél az illeték egy
részének a megfizetése alól mentes. Azt, hogy a kedvezmény mely események bekövetkezése esetén, milyen
mértékben vehető igénybe a Pp. 100. §-a szerint külön jogszabály határozza meg. A kedvezmény attól függetlenül
jár, hogy az illetéket előzetesen ténylegesen megfizették vagy valamely más kedvezmény folytán arra nem került
sor.
Pp. 97. §-ához:
Egyes költségkedvezmények időbeli hatálya

A Pp. az egyes kedvezmények időbeli hatálya vonatkozásában, érdemét tekintve átemeli az 1952-es Pp. 86. § (2)
bekezdés első mondatát, átvezetve a kedvezmények fajtájában bekövetkező változásokat. A költségkedvezmények
tehát a felet főszabály szerint a per egész tartamára annak minden szakaszára, így a perorvoslati eljárása, az
annak alapján esetlegesen megismételt eljárásra is megilletik. A Pp. szabályai értelmében a perújítás egy önálló
pernek minősül, így abban a felet a személyes kedvezmény csak abból kifolyólag nem illeti meg, mert az
alapperben az számára biztosított volt. A törvény tehát a korábbi szabályozáshoz hasonlóan főszabály szerint nem
követeli meg, hogy a fél az engedélyezés feltételeit újfent igazolva a költségkedvezmény iránti kérelmet újból
előterjessze akkor, ha a per új szakaszba lép. A rászorultsági alapú kedvezmények esetében azonban nem hagyja
figyelmen kívül a fél jövedelmi és vagyoni viszonyaiban a per tartama alatt esetlegesen bekövetkező pozitív
változásokat. Lehetővé teszi ugyanis a személyes költségmentesség és a személyes költségfeljegyzési jog
megvonását, amelyről a Pp. 98. §-a szerint a bíróság dönt, méghozzá a Pp. 100. §-ában említett külön jogszabály
szerint. A törvény a kedvezmények hatályát nem csak a perre, hanem a perben hozott határozat alapján megindult
végrehajtási eljárásra is kiterjeszti. E szabályban biztosított kedvezményt azonban jelentősen relativizálják a
költségmentesség és az illetékmentesség tartalmánál rögzített rendelkezések [Pp. 95. § (6) bek. és 96. § (2) bek.],
amelyek értelmében a költségkedvezmények a végrehajtási eljárásban kizárólag az illeték és a költségek előzetes
megfizetése illetve az előlegezése alól mentesítenek, az esetleges viselésük alól már nem.
A végrehajtási eljárás fogalmába nem érthetők bele a végrehajtás miatt megindított, a Pp. által a különleges
eljárások keretében szabályozott végrehajtási perek. A végrehajtás megszüntetése iránt megindított per vagy a
végrehajtási igényper önálló pernek minősül, ezekre a korábbi kedvezmény hatálya nem terjed ki. Nem változik a
szabályozás a tekintetben sem, hogy a kérelemtől függő költségkedvezmények a kérelem előterjesztésétől kezdve
illetik meg a felet azzal, hogy ez is csak főszabálynak minősül, a rendelkezés szövege kifejezetten megjeleníti,
hogy ettől jogszabály eltérhet.
A törvény az egyértelműség kedvéért a bíróság által határozatban engedélyezett személyes költségmentesség
és a személyes költségfeljegyzési jog tekintetében külön szabályban mondja ki, hogy a jogelőd fél részére
engedélyezett költségkedvezmény hatálya a jogutód félre nem terjed ki, hiszen e kedvezmények a Pp. 94. § (2)
bekezdése értelmében alapvetően rászorultsági alapon, azaz a fél jövedelmi és vagyoni helyzetétől függően,
személyhez kötötten járnak. A jogutód fél nincs elzárva attól, hogy saját jogán igénybe vegye a személyes
kedvezményeket, ha egyébként az engedélyezés feltétételei a vonatkozásában is fennállnak.
Pp. 98. §-ához:
A költségkedvezmény engedélyezése és megvonása

A Pp. a kérelemtől függő költségkedvezményekről történő döntés alanya tekintetében nem változtat a korábbi
szabályozás szerinti osztott rendszeren. A pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezéséről ugyanis a jogi
segítségnyújtó szolgálat, míg a személyes költségmentesség és a személyes költségfeljegyzési jog
engedélyezéséről a bíróság határoz. A Pp. ez utóbbiak tekintetében a már engedélyezett kedvezmény
megvonásának a jogát is biztosítja, szintén bírói hatáskörben. A korábbi joggal egyezően a Pp. kizárólag az
engedélyezés iránti kérelmet elutasító és a költségkedvezményt megvonó határozat ellen enged fellebbezési jogot,
más, az engedélyezés tárgyában hozott végzés ellen nem. Ebből és a Pp. 349. § (3) bekezdéséből következően a
bíróságnak csak ezeket a végzéseket kell megindokolnia. A Pp. nemcsak a Költségek fejezetben, hanem az
elsőfokú eljárás szabályai között is tartalmaz a költségkedvezmények engedélyezésével kapcsolatos szabályokat.
Újításként - e körben is növelve a féllel szembeni elvárásokat - kifejezetten előírja a költségkedvezmény
engedélyezése iránti kérelemnek a keresetlevélben történő feltüntetését és az annak alapjául szolgáló, jogszabály
szerinti iratoknak a keresetlevélhez történő csatolását arra az esetre, ha a fél nem tett eleget az illetékfizetési
kötelezettségének [Pp. 170. § (3) bek. c) pont és 171. § (1) bek. c) pont]. Ennek hiányában a keresetlevelet a
bíróság - jogi képviselet esetén hiánypótlás kiadását mellőzve - vissza kell, hogy utasítsa [Pp. 176. § (1) bek. j) és
k) pont]. Az engedélyezéssel és a megvonással kapcsolatos minden más részletszabály meghatározása a kódex
kereteit meghaladja, ezért azt a Pp. a 100. §-ban külön jogszabályra utalja.
Pp. 99. §-ához:
Döntés a tárgyi költségkedvezményről

A tárgyi költségkedvezmény igénybevételéhez nincs szükség külön kérelemre és így a bíróság erről való
döntésére, a kedvezmény a felet hivatalból illeti meg. A Pp. a per megindításakor azonban azt elvárja a féltől,
hogy az illetékfizetés alóli mentesülést az annak alapjául szolgáló tények és jogszabályhely feltüntetésével a
keresetlevélben jelezze [Pp. 170. § (3) bek. c) pont]. Ha ezt elmulasztja, a keresetlevelet a bíróság vissza kell,
hogy utasítsa [Pp. 176. § (1) bek. j) pont]. Előfordulhat az is, hogy a fél a szükséges hivatkozást a keresetlevélben
vagy akár később az illetékfizetési vagy költségelőlegezési kötelezettség keletkezésekor megteszi, de a
kedvezményt biztosító jogszabály tényállási elemeit tévesen értelmezi. A Pp. erre az esetre előírja, hogy a bíróság,
amint a kedvezmény fenn nem állását észleli, erről hozzon külön határozatot, amely ellen külön fellebbezésnek
van helye.
Pp. 100. §-ához:
A költségkedvezmények egyéb szabályai

A költségkedvezmények perbeli biztosítása sokrétű szabályozást, és különösen sok technikai jellegű
rendelkezést igényel. Mindezekkel a perjogi kódex nem terhelhető, ezért a Pp. kizárólag a költségkedvezmények
alapvető szabályait tartalmazza. A Pp. informatív jelleggel utaló szabályt is ad, amely szerint a részleteket külön
jogszabály rendezi. A költségmentesség és költségfeljegyzési jog tekintetében a törvényi szintre tartozó
szabályokat a költségmentesség és a költségfeljegyzési jog polgári és közigazgatási bírósági eljárásban történő
alkalmazásáról szóló 2017. évi CXXVIII. törvény határozza meg. Az illetékmentességre, tárgyi illetékfeljegyzési
jogra, mérsékelt illetékre vonatkozó rendelkezéseket az Itv. tartalmazza, melyet a polgári perrendtartásról szóló
2016. évi CXXX. törvény hatálybalépésével összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2017. évi CXXX.
törvény hozzáigazított a Pp. rendelkezéseihez.
26. A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselése
Pp. 101. §-ához:
1. A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselésének szabályozása
A korábbi kódex a fél, illetve az állam tekintetében felmerült költségeket fogalmi szinten nem különítette el, a
viselésükre vonatkozó szabályokat egy szerkezeti egységben rögzítette, a meg nem fizetett illeték és az állam által
előlegezett költség viselésére vonatkozó szabályok egy részét pedig nem is tartalmazta. Ezek külön miniszteri
rendeletben, a Kmr.-ben kerültek meghatározásra. A Pp. újításként már magában foglalja a meg nem fizetett
illeték és az állam által előlegezett költség viselésére vonatkozó valamennyi alapvető rendelkezést, szerkezetileg
egységessé téve ezzel a per miatti költségekre irányadó szabályozást. Másfelől az egyszerűsítés érdekében
kivételszabályok beiktatása helyett az államnál jelentkező költségeket fogalmilag és a szabályozási helyet tekintve
is elválasztja a félnél felmerült perköltségtől. A két típusú költség külön kezelésének okai a Pp. szerinti
rendszerben sem változnak. A félnél felmerült költségek esetében a fogalomképzés fő indoka, hogy az
megmutassa, hogy a költségviselési elveknek megfelelően melyek azok a költségek, amelyek átháríthatók a másik
félre. Az államnál felmerülő és az államnak járó költségek tekintetében erre nincs szükség, ráadásul e költségek
köre fogalommeghatározás nélkül is egyértelműen beazonosítható. Ide tartozik minden előzetesen meg nem
fizetett illeték és minden olyan költség, amit az előlegezés szabályai szerint (Pp. 79. §) a fél helyett az állam
előlegezett. A félnél felmerült költséget alapvetően a félnek kell - adott esetben költségjegyzék útján -
felszámítania és igazolnia, míg a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség vonatkozásában a
felet értelemszerűen ilyen kötelezettség nem terheli, a költségjegyzéket a bíróság vezeti. A meg nem fizetett
illeték és az állam által előlegezett költség megfizetésére a felek rendelkezési joga nyilvánvalóan nem terjeszthető
ki. Adott esetben az államnak járó költséget a félnek akkor is meg kell fizetnie, ha az ellenfelénél felmerült
költséget azért nem, mert az ellenfél a költség megtérítéséről lemondott. Az állam pedig a felekétől eltérő, külön
szabályozást igénylő sajátos szempontok mentén tekinthet el a neki járó illeték vagy más költség megfizetésétől. A
Pp. a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselése tekintetében a korábbi joghoz képest
egyebekben, a fogalmi, szerkezeti változtatásokon túlmenően csak néhány eltérő vagy új szabályt tartalmaz.
2. Döntés a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viseléséről
A törvény - a perköltség szabályozásával egyezően - először a viselésről történő döntés szabályait rögzíti, ezt
követően határozza meg, hogy a viselésre ki köteles. Sem a döntés alanya, sem a döntés ideje, illetve helye
tekintetében nem változtat a korábbi szabályozáson. A viselésre köteles felet - főszabály szerint - a bíróság
kötelezi a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség az állam részére történő megfizetésére,
méghozzá az eljárást befejező vagy az eljárás megszűnését megállapító határozatban. Ennek oka, hogy a törvény
a viselés kérdését a perköltség viselésére irányadó szabályok szerint rendezi, a perköltségről pedig úgyszintén a
bíróság dönt és főszabály szerint a döntése csak az eljárást befejező vagy az eljárás megszűnését megállapító
határozatban születhet meg. Így mind a félnél felmerült perköltségről, mind az államnál felmerült illetékről és
költségről, értelemszerűen két külön rendelkezésben, de ugyanazon személy, egy időben és egy helyen határoz.
Ez alól azonban mind a döntés ideje, illetve helye, mind a döntést hozó személye tekintetében vannak kivételek.
A döntés ideje, illetve helye tekintetében a törvény három esetet említ:
- Egyrészt előfordulhat, hogy a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség megfizetése nem
függ az eljárás eredményétől, a megfizetés nem a perköltségtérítés szabályai, hanem speciális szabályok szerint
történik. Erre példa lehet, ha a bíróság utóbb az állami költségelőlegezést követően megvonja a fél részére
biztosított költségkedvezményt vagy megállapítja a tárgyi kedvezmény fenn nem állását, és az előlegezésre
köteles felet az eljárás folyamán illeték vagy költség megfizetésére kötelezi. Más kérdés, hogy ez a költség része
lehet a fél perköltségének, és a fél adott esetben - ha annak törvényi feltételei fennállnak - annak megtérítésére is
jogosulttá válhat.
- A másik kivételes eset az eljárás szünetelés folytán történő megszűnése. Ilyenkor ugyanis nem kerül sor
eljárást befejező határozat meghozatalára, az eljárás a törvény erejénél fogva szűnik meg, annak ellenére, hogy a
Pp. újításként előírja a bíróság számára, hogy az eljárás megszűnésének a tényét külön határozatban állapítsa
meg [Pp. 121. § (6) bek.].
- Végül adódhatnak olyan esetek is, amikor az eljárást befejező határozat meghozatala után merül fel illeték
vagy állam által előlegezendő költség. A kivételszabály megteremtésével az állam ezek megfizetéséről nem mond
le. E három esetkörben tehát a bíróságnak külön határozatban kell a megfizetésre köteles felet marasztalni, a
határozata ellen pedig külön fellebbezésnek van helye.
A döntés alanya tekintetében a törvény a pártfogó ügyvédi díj vonatkozásában tesz kivételt. A Pp. 94. § (3)
bekezdése és a Pp. 101. § (3) bekezdése értelmében a döntési jogkör részben a bíróságot, részben a jogi
segítségnyújtó szolgálatot illeti meg. A Pp. egyezően a korábbi joggal a pártfogó ügyvéd díja tekintetében a
bíróság számára csak egy megállapítási és egy tájékoztatási kötelezettséget ír elő. A Pp. 101. § (1)-(2) bekezdése
szerinti határozatban meg kell nevezni a pártfogó ügyvédi díj viselésére köteles felet, méghozzá az állam által
előlegezett költség megfizetésére vonatkozó szabályok alkalmazása útján. A törvény értelmében arra nincs
lehetőség, hogy a bíróság a díj összegét megállapítsa vagy a megfizetésre kötelező határozatot hozzon, de arra
sem, hogy az állam viselési kötelezettségét rögzítse. Az ezekről történő döntés a jogi segítségnyújtó szolgálat
hatáskörébe tartozik. A Pp. az értesítés tartalma és módja tekintetében - egy kivétellel - fenntartja az 1952-es Pp.
vonatkozó szabályát. A díjmegállapításhoz szükséges adatokat tartalmazó értesítést nyolc napon belül, az elsőfokú
bíróságnak kell megküldenie. Újítás, hogy a törvény az adatok megállapítását - ha a perben perorvoslatra
(fellebbezés, felülvizsgálat) került sor - kifejezetten eljárási szakaszonként külön-külön követeli meg.
Pp. 102. §-ához:
1. A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselése a fél által
A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselésének az alanya vagy a fél vagy az állam
lehet, tehát azokat vagy a felek kötelesek megfizetni az állam részére vagy azok az állam terhén maradnak.
A törvény az összes meg nem fizetett illetéket és minden állam által előlegezett költséget a viselés
szempontjából főszabály szerint a perköltséghez hasonlóan egységesen kezel. A fél viselésére vonatkozó
szabályokat - egyezően a korábbi szabályozással - összeköti a perköltség megtérítésére vonatkozó
rendelkezésekkel, egységes elvi alapra helyezve ezzel a per miatti költségek végleges megfizetését. Adott fél tehát
akkor köteles fizetni az államnak, ha a Pp. vonatkozó szabályai szerint perköltség térítésére is köteles és az ottani
szabályokból következő arányban, illetve részben, függetlenül attól, hogy perköltséget egyébként ténylegesen
kell-e térítenie vagy nem. A perköltségviselés általános szabálya értelmében alapvetően a pervesztes félnek kell
megfizetnie a meg nem fizetett illetéket és az állam által előlegezett költségeket, részleges pernyertesség esetén
pedig a felek pervesztességük arányában osztoznak a fizetési kötelezettségen. Ezen túl természetesen minden
más általános és különös perköltségviselési szabály irányadó, így például az egyezség, az eljárás megszüntetése
vagy éppen a pertársaság esetére megállapított szabályok is. Nem kizárt az elkülönített kezelés sem, azaz, hogy a
felet a fizetési kötelezettség bizonyos illeték vagy költség tekintetében a per eredményétől függetlenül terhelje,
mert azok szükségtelen cselekmények miatt merültek fel az állam vonatkozásában. A törvény egyes kifejezett
esetekben nem ír elő perköltségtérítési kötelezettséget azt eredményezve, hogy mindegyik fél a saját perköltségét
viseli. Az államnak járó illeték és költség megfizetésétől ilyenkor sem lehet eltekinteni, ezért a törvény kisegítő
szabályt ad: ezekben a kifejezett esetekben [pl. Pp. 83. § (2) bek.] a feleket a fizetési kötelezettség egyenlő
arányban terheli. A törvény külön rendezi azt, ha az eljárás szünetelés folytán megszűnik, hiszen erre az esetre
sincs perköltségtérítési szabály (mindegyik fél a saját perköltségét viseli). A Pp. a költségviselés alapjául szolgáló
szabályozási elv mentén a fizetési kötelezettséget a felperesre terheli, mivel ő indította meg az eljárást, és
egyúttal annak érdemi befejezésének az elmaradása is visszavezethető az ő magatartására, hiszen az eljárás
folytatása iránti kérelem határidőben történő benyújtásával elérhette volna az eljárás folytatását.
2. A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség viselése az állam által
A Pp. szabályai értelmében a meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség számos okból
maradhat az állam terhén. Ilyen, ha az egyébként fizetésre kötelezett felet a kifizetés alól mentességet biztosító
költségkedvezmény illeti meg, de jogszabály, az Európai Unió kötelező jogi aktusa vagy nemzetközi szerződés is
meghatározhat olyan költséget, amelyet költségkedvezménytől függetlenül nem a félnek, hanem az államnak kell
viselnie. Például az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdetett Strasbourgban, 1992. november 5-én létrehozott
Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának Magyarországra kötelező rendelkezései szerint bizonyos
feltételek fennállása esetén a bíróság előtt személyesen megjelenő félnek a regionális vagy kisebbségi nyelv
használata nem eredményezhet külön költséget. A Karta szerinti feltételek fennállása esetén a fél tehát nem
kötelezhető az állam által e körben előlegezett tolmácsköltség megfizetésére, azt helyette az állam viseli. Végül az
állam viseli azt a meg nem fizetett illetéket és állam által előlegezett költséget is, amelyet a Pp. általános viselésre
vonatkozó szabálya, illetve további kifejezett szabálya alapján nem lehet egyetlen félre vagy más személyre sem
terhelni. A törvény kifejezett szabályban mondja ki, hogy a perben részt vevő azon személyek (ügyész,
perindításra jogszabályban feljogosított személy, vagy az az ügygondnok, aki ellen jogszabály értelmében kell a
keresetet megindítani), akik egyébként a sajátos jogállásukból következően mentesek a költségek előlegezése és
külön jogszabályok alapján az illeték előzetes megfizetése alól, értelemszerűen mentesek azok viselése alól is.
Ezen felül a törvény külön kedvezménnyel támogatja a jogérvényesítését annak a félnek, aki jogszabály
értelmében kényszerül ügygondnok ellen keresetet indítani és azt az alperest is, akinek a részére ügygondnokot
rendelnek ki. Az előbbi az ügygondok állam által előlegezett díja, az utóbbi az ügygondnoka eljárása miatt meg
nem fizetett illeték és állam által előlegezett költség megfizetése alól mentesül akkor is, ha egyébként a szabályok
értelmében arra - például a pervesztessége okán - köteles lenne.
VIII. FEJEZET
AZ IDEIGLENES INTÉZKEDÉS
27. Ideiglenes intézkedés a perben
Pp. 103. §-ához:
1. Az ideiglenes intézkedés jogintézményének elméleti alapjai

A Pp. figyelemmel a nemzetközi joggyakorlat és jogirodalom megállapításaira több ponton is koncepcionális
változtatásokat hajt végre az 1952-es Pp. 156. § ideiglenes intézkedéssel kapcsolatos rendelkezésein. Az
ideiglenes intézkedésekkel kapcsolatos külföldi megoldásokra, és a jogintézménnyel kapcsolatos európai uniós
joggyakorlat eredményeire is alapozva megállapítható, hogy ezek az intézkedések alapvetően három nagy
csoportba sorolhatók, aszerint, hogy azok milyen cél betöltésére hivatottak. Az ideiglenes intézkedés funkciója
lehet egyfelől a felek között fennálló állapot (status quo) fenntartása, melynek megváltozása súlyos jogsérelemhez
vezethet (állapotkonzerváló, fenntartó funkció), másfelől a pernyertesség esetére a kielégítés sikerességének
biztosítása (biztosítási funkció), harmadrészt pedig a kereseti követelés átmeneti (legalább részbeni) kielégítése,
azaz az érdemi döntés „előrehozatala” (kielégítési funkció), az utóbbi miatt tekintik az ideiglenes intézkedést
„anticipált ítéletnek”. Mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom egységes a tekintetben, hogy az ideiglenes
intézkedések elsődleges célja az elsőként említett két funkció betöltése, hozzátéve, hogy ezeket a funkciókat az
egyes államokban elnevezésüket tekintve nem kizárólag az ún. ideiglenes, hanem biztosítási, vagy fenntartó
intézkedések töltik is be. Szabályozási igényként ugyanakkor felvetődhetne a harmadik típusba tartozó ideiglenes
intézkedés bevezetése, vagyis olyan szabályozás kialakítása, ahol az ideiglenes intézkedés perpótló, akár az
érdemi döntést is helyettesítő funkciót töltene be, ahogyan arra számos, kiválóan funkcionáló külföldi példa van
(pl. a francia réferé vagy a holland Kort geding eljárás). A magyar szabályozás is lehetővé tette, a jogintézményt
megreformáló 1995. évi LX. törvény hatálybalépése előtt, hogy a keresetindítás előtt elrendelt ideiglenes
intézkedés perpótló funkciót tölthessen be. A 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 6. § ugyanis akként rendelkezett,
hogy „Az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott jogerős végzés mindaddig hatályban marad, amíg azt a bíróság a
felek bármelyike által indított per során hozott végzésével vagy a pert befejező ítéletével hatályon kívül nem
helyezi. Egyébként a végzésnek a jogerős ítélettel azonos hatálya van.” A Pp. - a mintaadónak tekinthető külföldi
megoldások és a magyar hagyományok ellenére - nem támogatja az ideiglenes intézkedés ún. kielégítési
funkcióját, egyértelművé teszi, hogy az ideiglenes intézkedés célja nem a felek jogvitájának eldöntése, hanem a
felek helyzetének átmeneti rendezése, ideiglenes, függő joghatások kiváltása, melyre a kérelmező méltányolható
és azonnali jogvédelmi igénye adhat alapot. Az ideiglenes intézkedés elrendelésével a bíróság teljesítésre kötelezi
a kérelmező ellenfelét egy olyan időpontban, mikor a jogvitát még érdemben nem bírálta el. Az ideiglenes
intézkedésre vonatkozó szabályozás nehézségét az adja, hogy a szabályoknak egyaránt alkalmasnak kell lenniük
arra, hogy marasztalás iránti perben, tipikusan vagyonjogi ügyben éppúgy biztosítsák a fél igényelt jogvédelmét,
mint a személyi állapottal kapcsolatos perekben, ahol kifejezetten gyakorinak mondható az ideiglenes
intézkedések elrendelése. Ennek is tudható be, hogy több külföldi perjogi kódexben külön szabályozzák
vagyonjogi követelések tekintetében elrendelhető ideiglenes intézkedéseket, továbbá a meghatározott dolog
szolgáltatására irányuló intézkedéseket (így pl. a német polgári perrendtartásban).
2. Az ideiglenes intézkedés elrendelésének feltételei

A paragrafus (1) bekezdése egyértelművé teszi, hogy az ideiglenes intézkedés célja a felek helyzetének
átmeneti rendezése, ideiglenes, függő joghatások kiváltása, melyre a kérelmező méltányolható és azonnali
jogvédelmi igénye adhat alapot. A Pp. nem kíván alapjaiban változtatni az ideiglenes intézkedés elrendelésének
feltételein, de az 1952-es Pp. 156. § (1) bekezdésében foglaltaktól egyértelműbben fogalmazza meg azokat a
körülményeket, amelyek fennállása esetén kérelmezhető ideiglenes intézkedés. Az ideiglenes intézkedés
elrendelésének jogalapját továbbra is elsődlegesen a periculum in mora (késedelemben a veszély) mint joghátrány
elkerülése képezi. A késedelemből eredő veszélynek nyilvánvaló esete, ha a kérelmezőt kár érheti amiatt, hogy a
perindítással jogvédelmet igényel a bíróságtól, de az, a perrend általános szabályainak alkalmazása, és a bírósági
döntéshozatali folyamat sajátosságai miatt azt csak olyan időben tudja megadni, amikorra a kérelmezőt már kár
éri. A törvény ugyanakkor világossá teszi, hogy sem a bizonyítás megkönnyítése, sem a követelés kielégítésének
biztosítása nem lehet az ideiglenes intézkedés elrendelésének alapja. Ezekre más jogintézmények állnak
rendelkezésre, úgy, mint az előzetes bizonyítás vagy a biztosítási intézkedés. A törvény ezzel a szabályozási
megoldással hozzáköti az intézkedést az adott jogvitához: csak olyan állapotfenntartás, jogfenntartás, hátrány
lehet releváns, mely az érvényesített jogból levezethető (pl. szerződésszegés esetén az ezzel okozott kár lehet a
hátrány).
A Pp. az ideiglenes intézkedés elrendelésére okot adó feltételek közé bevezeti a „hátrány” fogalmát a „kár”,
illetve „nem vagyoni sérelem” [Ptk. 2:52. § (2) bek.] helyett, mert ezzel fejezi ki, hogy az intézkedés
kérelmezésekor nem állapítható meg kár, illetve nem vagyoni sérelem. A megállapíthatóság több okból is
hiányzik:
- egyrészt a bekövetkezés még csak közvetlenül fenyeget (ha már megtörtént volna a károkozás, akkor nincs mit
megakadályozni, elhárítani);
- másrészt az ideiglenes intézkedés elrendelhetőségéhez nem szükséges a bizonyítottság, elég a valószínűsítés;
- harmadrészt a kár, illetve nem vagyoni sérelem fogalmi elemét képező jogellenesség kérdése sem került
elbírálásra.
Összességében tehát egy a jövőben valószínűleg bekövetkező, de nem bizonyított, és eshetőlegesen
jogellenesnek minősülő következmény képezi az elrendelhetőség feltételét, mely körülményekre tekintettel
indokolt az új fogalom bevezetése. Továbbá, az új fogalom kifejezi azt is, hogy az ideiglenes intézkedés
elrendelése nem kizárólag vagyoni kárral fenyegető helyzetekben indokolt, hanem nem vagyoni sérelem
fenyegetése esetén is. E két következményt együttesen fedi le a hátrány fogalom.
Az ideiglenes intézkedés sajátossága, hogy az elrendelés feltételei lényegében meghatározzák, hogy a fél mit
kérhet, ugyanis ideiglenes intézkedésként a kérelmező nem bármely érvényesített joga előrehozott teljesítését
kérheti, hanem csak a törvény által konstituált feltételek teljesüléséhez szükséges intézkedés elrendelését.
Az egyik ilyen speciális feltétel a fent tárgyalt hátrány bekövetkezésének elhárítása. Ugyanakkor ez a speciális
jog is kötődik az anyagi jogi szabályokhoz, illetve a kérelmező által a keresettel érvényesített joghoz. Egyrészt a
hátrány fogalma alá csak a kár és a nem vagyoni sérelem tartozik, másrészt a kérelmezőnek a keresetében olyan
jogot kell érvényesítenie, mely megsértéséhez a polgári jog a kártérítés és/vagy sérelemdíj jogkövetkezményét
rendeli. Az elhárítás kifejezésből következik, hogy vagyoni előny elmaradásának fenyegetése nem tartozik e körbe.
Tehát tulajdonjogi igény érvényesítése esetében nem kérhető ideiglenes intézkedésként bármely behatás
megszüntetése, csak annak a behatásnak, mely hátránnyal (pl. kárral) fenyeget. Az 1952-es Pp. 156. § (1)
bekezdésében foglalt feltétel, a „közvetlenül fenyegető kár” elemzése kapcsán a Fővárosi Ítélőtábla kifejtette,
hogy az ideiglenes intézkedés lényegéből következik, hogy a kárnak a kérelmezőt kell közvetlenül fenyegetnie,
(...) amelynek elhárítása ideiglenes intézkedéssel indokolt, ha valamely jogellenes magatartás ismétlődése vagy a
jogellenes helyzet fennmaradása kárt idézhet elő. A jogszabályhely alapján a kérelmezőt kell, hogy közvetlenül kár
fenyegesse, amely a kérelmezővel ellenérdekű fél jogellenes magatartására vezethető vissza. A felperes kérelme
elbírálása során a vonatkozó anyagi jogszabály nem hagyható figyelmen kívül a Pp. 156. § (1) bekezdés
alkalmazhatósága körében (BDT2014. 3206.).
A másik speciális feltétel a későbbi joggyakorlás meghiúsulásának megakadályozása. Az anyagi jogi kötődés itt
is kettős: egyrészt a későbbi joggyakorlás adott formájának is az anyagi jogon kell alapulnia, másrészt a keresettel
érvényesített jogból kell következnie a későbbi joggyakorlás lehetőségének is. Így például egy bitorolt védjegy
reputációjának silány termékekkel való lerombolása a későbbi, védjegyen alapuló jogok gyakorlását hiúsíthatja
meg.
A harmadik nevesített feltétel az állapotkonzerválás. Ez látszólag későbbi bizonyítási érdeket óv, de valójában e
speciális joggal a törvény könnyebbséget ad az előző két esethez képest: nem szükséges sem a későbbi hátrány,
sem a joggyakorlás meghiúsulásának a valószínűsítése, a fennálló állapot fenntartása, bármely változás
megakadályozása önmagában méltányolandó érdek, akkor, ha annak elmaradása visszafordíthatatlan állapothoz
vezetne. Az anyagi jogi megalapozás azonban itt is szükséges. Így pl. egy tulajdonjogi vitában az állapot
fenntartása anélkül kérhető, hogy a kérelmezőnek bizonyítania kellene, hogy az épület átalakítása neki kárt
okozna. Viszont ez az állapotkonzerválás az érvényesített anyagi jogából következik, arra visszavezethető
követelés, mert a tulajdonjog szabályai alapján egyébként bármely átalakítás megakadályozása jogában állna,
ugyanis az jogellenes behatásnak minősül, melynek megszüntetését követelheti.
3. Az ideiglenes intézkedés tárgya

A paragrafus (2) bekezdése egyértelművé kívánja tenni, hogy az intézkedésnek mindig az érvényesített igény
által szabott határok között kell maradnia, de maga a kérelem eltérhet a kereseti kérelemtől. Olyan intézkedés,
amelyre a kérelmezőnek a sikeres perbeli igényérvényesítés után sem lenne joga, ideiglenes intézkedésként sem
rendelhető el. Ezt a paragrafus (2) bekezdése oly módon határolja be, hogy az ideiglenes intézkedés olyan
magatartásra kötelezést tartalmazhat, mely magatartás követelésére a kérelmező jogosult lenne a perben
érvényesített jog alapján. A kérelmező személyiségi jogi, szellemi tulajdonjogi, dologi, személyi állapot
megváltoztatása iránti vagy szerződéses alapú igényt érvényesít a perben. A jogviszony típusától függ az, hogy a
kérelmező mit követelhet a keresetében. Ez a megközelítés egybecseng a Legfelsőbb Bíróság BH2002. 441. számú
eseti döntésében kifejtettekkel, melyben megállapította, hogy ideiglenes intézkedéssel a kötelezett
tulajdonjogának korlátozását, azaz elidegenítési és terhelési tilalmat nem lehet elrendelni. Az elsőfokú bíróság
szerint az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 17. § c) pontja értelmében ugyanis elidegenítési
és terhelési tilalmat a bíróság csak a jogviszony érdemi elbírálását követően, ítéletében rendelhet el. A fellebbezés
folytán eljárt Legfelsőbb Bíróság pedig - egyetértve az elsőfokú bírósággal - kifejtette azt is, hogy a Pp. 156. §-a
szerinti ideiglenes intézkedés a bíróság olyan marasztaló tartalmú határozata, amellyel a kötelezettet kizárólag a
kereset (viszontkereset) körében kötelezheti a bíróság (amennyiben az ideiglenes intézkedés feltételei egyébként
fennállnak). A kérelmező nem tulajdoni igényt terjesztett elő, hanem kártérítés iránt perelt, ezért ideiglenes
intézkedésként a kötelezett tulajdonjogának korlátozását, azaz elidegenítési és terhelési tilalom elrendelését már
ez okból sem kérhette.
A személyiségi jogoknál és szellemi tulajdonjogoknál a jogaiban sértett polgári jogi igényként a jogsértés
abbahagyását követelheti. Ideiglenes intézkedésként ilyen esetekben bármely olyan magatartásnak a
megszüntetése, abbahagyása kérhető, melynek megvalósítása az adott érvényesített jognak a megsértését
jelentené. A bíróságnak azt kell tehát vizsgálni, hogy ha az érvényesített jog a kérelmezőt megilletné (azt a
bíróság megítélné), akkor abból a jogból következne-e annak a magatartásnak a követelhetősége, melyet a
kérelmező ideiglenes intézkedésként kér.
Szerződéses kötelmeknél bonyolultabb helyzetek adódhatnak. Itt az érvényesített jog lehet valamilyen teljesítés
(jellemzően valamilyen mellékkötelezettség teljesítése, pl. a szerződés keretében átadott dolog állagának
megóvása), vagy szerződésszegésen alapuló követelés (pl. sürgős kijavítás a nagyobb károk elhárítása érdekében,
vagy elállás esetében az eredeti állapot helyreállítása keretében visszaszolgáltatandó dologgal kapcsolatos
tulajdonjogi típusú követelés). Ezeknek az érvényesített jogoknak a kontextusában kell vizsgálni azt, hogy az
elrendelési feltételek valamelyike megvalósul-e.
4. Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztése

A paragrafus (3) bekezdése egyértelművé teszi, hogy az ideiglenes intézkedés iránti kérelem főszabály szerint a
keresetlevél előterjesztése előtt nem nyújtható be, tekintettel arra, hogy a jogintézmény a peres eljárás
folyamatban léte alatt kívánja biztosítani valamelyik fél ideiglenes jogvédelmét egy sürgős jogvédelmet igénylő
helyzetben, az időmúlás miatt utóbb bekövetkezhető károk megelőzése érdekében. Azért is indokolt főszabály
szerint a keresetlevél előterjesztéséhez kötni az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet, mert ezzel fejezi ki a
felperes, hogy igénye bírói úton történő érvényesítése mellett döntött, és ekkor teszi meg a megalapozott
igényérvényesítéshez szükséges jog- és tényállításokat keresetlevelében, emiatt ezt követően kerül a bíróság
abban a helyzetbe, hogy megalapozott döntést hozzon a kérelmezett ideiglenes intézkedés tárgyában is. A Pp. e
szempontokat is mérlegelve kivételesen nyitja csak meg az utat az ideiglenes intézkedés perindítás előtti,
kivételes kezdeményezése előtt.
A Pp. az ideiglenes intézkedés elrendelésével kapcsolatos eljárás során szándékosan használja a kérelmező és a
kérelmező ellenfele kifejezéseket a felperes és alperes helyett, tekintettel arra, hogy az ideiglenes intézkedés
kérelmezése nem feltétlenül köthető kizárólag a felperesi perbeli pozícióhoz, akkor sem, ha az ilyen kérelmek
döntő részét a felperesek terjesztik elő; nem kizárható az alperesi kérelem sem. A szóhasználat következetes
alkalmazásának másik indoka, hogy a Pp. lehetővé teszi - igaz csak szűk körben, és rendkívüli sürgősség
fennállása esetén - a kérelem perindítást megelőző előterjesztését, ezért sem indokolt a fél megnevezés
használata.
5. Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem tartalma

A paragrafus (4) bekezdése pontosítja az ideiglenes intézkedés iránti kérelem tartalmát. A gyakorlatban sokszor
hiányzik az ideiglenes intézkedés iránti kérelemből az intézkedés elrendelésére alapot adó valamely eljárási
feltétel megjelölése, erre tekintettel írja elő a paragrafus, hogy azt a kérelmezőnek meg kell jelölnie, és az
elrendelésre alapot adó feltételt alátámasztó tényállításokat is elő kell adnia. A törvény egyértelművé kívánja
tenni, hogy a kért ideiglenes intézkedés tartalma ugyan eltérhet a kereseti kérelemtől, de annak mindig a vitás
jogviszonnyal összefüggésben kell állnia. A joggyakorlatban gyakran problémát okoz, amikor e kettő nem fedi
egymást (lásd erre vonatkozóan pl. a BDT2010. 2344. és a BDT2007. 1695. számon közzétett eseteket).
A (4) bekezdés rögzíti, hogy az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet megalapozó tényeket valószínűsíteni kell. A
kérelmező valószínűsítési kötelezettsége kétirányú: egyrészt valószínűsítenie kell az ideiglenes intézkedés alapját
képező tényeket (pl. a szabadalombitorlás tényét, vagy a kötelezett tartási kötelezettségének elmulasztását),
másrészt, hogy emiatt fennáll az intézkedés elrendelésének feltételeként meghatározott azonnali jogvédelmet
megalapozó helyzet. A valószínűsítés a bizonyításnál kevesebbet jelent, de mindenképpen „hihetővé” kell tennie a
bíróság számára az ideiglenes intézkedés elrendeléséhez szükséges körülmények fennállását, hogy arról a bíróság
kellő bizonyossággal meggyőződhessen. Fontos összefüggés van a valószínűsítés foka és a biztosítékadás között.
Bár az 1952-es Pp. 156. §-a alapján nincs helye az ideiglenes intézkedés meghozatalának, ha az alapjául szolgáló
tények nincsenek valószínűsítve, feltételezhető, hogy minél magasabb a valószínűsítés foka, annál kisebb az
esélye a biztosítékadás elrendelésének és fordítva. A német polgári perrendtartás (dZPO) 921. § (2) bekezdése
ugyanakkor lehetővé teszi az ideiglenes intézkedés elrendelését akkor is, ha az igényt nem valószínűsítették,
feltéve, hogy a kérelmező az ellenérdekű felet emiatt fenyegető hátrányt biztosítékkal fedezi.
A valószínűsítéssel kapcsolatban a Fővárosi Ítélőtábla kifejtette, hogy a kérelmezőt nem terheli az általa
előadottak valóságának kétséget kizáró módon történő bizonyítása. Önmagában a kérelmező előadása a
hivatkozottak valóságának vélelmezésére nem alkalmas, értékelhető azonban minden olyan irat vagy bizonyíték,
amely akár közvetlenül, akár közvetett módon erősíti az előadottakat. A bíróságnak a kérelem elbírálásakor
mérlegelnie kell, hogy az ideiglenes intézkedés elrendelését indokoló törvényi feltétel fennállását a kérelmező
valószínűsítette-e. A bíróság szabadon mérlegeli, hogy a valószínűsítés milyen mértékét követeli meg, továbbá az
ideiglenes intézkedésből folyó hátrány és annak a mértéke viszonyítása az elérhető előnyökhöz is mérlegelési
jogkörben bírálandó el (BDT2002. 599.).
Pp. 104. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés elbírálása

A 104. § előírja a bíróság számára - tekintettel az ideiglenes intézkedés elrendelésének céljára -, hogy az
ideiglenes intézkedés iránti kérelem elbírálása során soron kívül járjon el, és abban az esetben, ha a keresetlevél
perfelvételre alkalmas, intézkedéseit haladéktalanul, de legkésőbb nyolc napon belül tegye meg. A törvényszöveg
pontosításának indoka, hogy egyértelművé tegye: az ideiglenes intézkedés iránti kérelem elbírálása során nem
alkalmazhatók a Pp. 148. §-ának ítélkezési szünetre vonatkozó rendelkezései, mert a törvény expressis verbis
kimondja a soronkívüliséget az ideiglenes intézkedés elbírálása során.
Tekintettel arra, hogy az ideiglenes intézkedésre vonatkozó szabályok - eltérően az 1952-es Pp. szerkezeti
megoldásától - nem az elsőfokú eljárás szabályai között kapnak helyet, hanem önálló fejezetben a Pp. „Általános
rendelkezések” között, ezért a törvényben először itt kerül nevesítésre a „keresetlevél perfelvételre
alkalmassága” kifejezés. A keresetlevél perfelvételre alkalmassága olyan új fogalom, amelynek bevezetése az
elsőfokú eljárás két részre tagolásával függ össze, és azzal összefüggésben értelmezhető. E feltétel teljesülése
akkor következik be, vagyis a keresetlevél akkor alkalmas a perfelvételi szak megindítására, a keresetlevél
alperes részére történő kikézbesítésére, ha nincs helye visszautasításnak, hiánypótlásra történő felhívásnak -
amennyiben arra a törvény egyáltalán lehetőséget biztosít -, vagy a fél hiánypótlási kötelezettségének eleget tett,
és nincs helye áttétel alkalmazásának sem. A bíróság az ideiglenes intézkedéssel kapcsolatos intézkedéseit
értelemszerűen csak akkor teszi meg, ha a fenti cselekmények alkalmazására nincs szükség. E feltétel
teljesülésének törvénybe iktatásával a paragrafus a joggyakorlatban gyakran előforduló bizonytalanságokat
kívánja eloszlatni, ami például akkor áll elő, ha a fél a keresetlevélben ideiglenes intézkedés iránti kérelmet is
előterjeszt, de a bíróságnak a hiányosan benyújtott keresetlevél hiányainak pótlására a felperest fel kell hívnia.
A 104. § (2) bekezdése a kérelem elbírálása körében nevesíti az 1952-es Pp.-nek az ideiglenes intézkedés
elrendelésének negatív feltételeként meghatározott érdekmérlegelési szempontot, melynek körében nagy
jelentőséghez jut a biztosítékadás intézménye. Ki kell azonban emelni, hogy ez az előny/hátrány mérlegelés
elsősorban az állapotfenntartást célzó ideiglenes intézkedés esetében releváns; ilyen intézkedés iránti igény az
anyagi jogból közvetlenül nem vezethető le, különösen szerződéses ügyekben. Ha a bíróság érdekmérlegelése
eredményeként arra a megállapításra jut, hogy az intézkedéssel elérhető előnyöket jelentősen meghaladó hátrány
várható az ellenfél oldalán, a kérelmet elutasítja.
A (3) bekezdés egyértelművé teszi, hogy a kérelmező ellenfele nyilatkozatának beszerzése nélkül a kérelmezett
ideiglenes intézkedés nem rendelhető el, nem írja elő azonban a törvény az ellenfél kötelező meghallgatását; az
ellenfél nyilatkozata megtételének legalkalmasabb módjáról a bíróság dönt. Ez a megoldás megfelelően
illeszkedik a perfelvételi szak szabályaihoz. Ezzel a szabályozási megoldással a Pp. egyértelművé teszi, hogy nem
támogatja az ún. ex parte, azaz az ellenfél meghallgatása nélkül elrendelhető ideiglenes intézkedéseket. Ez alól
egyetlen kivételt tesz a paragrafus: ha az ellenfél a meghallgatásra kitűzött határnapot elmulasztja. Az ex parte
intézkedések az uniós tagállamok között a határon átnyúló ügyekben is jelentős jogalkalmazási problémákhoz és a
polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló
44/2001/EK tanácsi rendelet 31. cikkének reformjához is vezettek. [Lásd erről bővebben Wopera Zsuzsa: A
határon átnyúló ideiglenes intézkedések - reflexió a Brüsszel I. rendelet alkalmazásáról szóló 2007. évi Jelentés
megállapításaira. In: Wopera Zsuzsa - Asztalos Zsófia (szerk.): Egységesülő polgári eljárásjog Európában.
HVG-ORAC, Budapest, 2009, 19-29. o. és Wopera Zsuzsa: Az ideiglenes intézkedés koncepciójának változása a
Brüsszel I. rendelet módosítási javaslatában. In: Osztovits András (szerk.): A Brüsszel I. rendelet reformja. Acta
Caroliensa Conventorum Scientiarum Iuridico-Politicarium II., Budapest, 2012, 107-117. o.]
A paragrafus (3) bekezdése az elektronikus kapcsolattartás széles körű és jogi képviselővel eljáró felek számára
kötelező alkalmazásából kifolyólag a bíróság belátására bízza, hogy a kérelem tárgyában való döntés során a felek
nyilatkozatait milyen módon szerzi be, különös tekintettel arra, hogy az ideiglenes intézkedés éppen az a
jogintézmény, ahol a felek szóbeli meghallgatásával, idézésével együtt járó késedelem kifejezetten kerülendő.
A paragrafus (4) bekezdése megerősíti az ideiglenes intézkedés tárgyában való döntés sürgősségére tekintettel
az 1952-es Pp. 156. § (5) bekezdésében foglaltakhoz hasonlóan, hogy az ideiglenes intézkedés tárgyában való
döntés során csak kivételesen van helye bizonyítás felvételének, ez azonban már a perfelvételi szakban is
lefolytatható.
Pp. 105. §-ához:
Döntés az ideiglenes intézkedés tárgyában, az intézkedés hatálya

Az ideiglenes intézkedés tárgyában a bíróság végzéssel határoz, mely ellen a Pp. - akár helytadó, akár elutasító
döntés esetén - biztosítja a fellebbezés lehetőségét. A végzéshez a bíróság nincs kötve. Az ideiglenes intézkedés
tárgyában hozott végzés a határozatoknak abba a kategóriájába tartozik, amelynél a Pp. 340. §-ában foglalt
tipizálás - mely szerint a bíróság a per érdemében ítélettel, a per során felmerülő minden más kérdésben
végzéssel határoz, vagyis leegyszerűsítve: anyagi jogi kérdésben ítélettel, eljárásjogi kérdésben végzéssel - nem
vihető végig következetesen. Bár az ideiglenes intézkedés tárgyában a bíróság végzéssel határoz, a bíróság
döntése ebben az esetben is megkívánja a peresített anyagi jogi viszony vizsgálatát, ez pedig nem minősíthető
eljárásjogi kérdésnek. (Lásd Wopera Zsuzsa: Hatékony jogvédelem a magyar és az Európai Unió polgári
eljárásjogában. Az ideiglenes intézkedés. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2007.)
A paragrafus (2) bekezdése szerint az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott végzés előzetesen végrehajtható.
Az ideiglenes intézkedés intézményének lényegéből fakad annak előzetes végrehajthatósága. Másképpen
fogalmazva, az ideiglenes intézkedés és az előzetes végrehajthatóság intézménye egymással a cél-eszköz
viszonyában állnak, hiszen az ideiglenes intézkedés biztosítja a jogosultnak az azonnali jogvédelmet, míg a
határozat előzetes végrehajthatósága lehetővé tételének célja az, hogy az intézkedés által stabilizált helyzet az
eljárás jogerős befejezéséig fennmaradjon. A döntés előzetes végrehajthatóságának biztosítása nélkül az
ideiglenes intézkedés csak előre vetíthetné a majdani érdemi döntés tartalmát, de nem változtatna a tényleges
élethelyzeteken, másképp fogalmazva funkciótlanná válna.
A paragrafus (5)-(6) bekezdése az ideiglenes intézkedéssel kapcsolatos eseti döntések elemzéséből levonható
jogalkalmazási bizonytalanságok miatt egyértelműen rendezni kívánja az ideiglenes intézkedés hatályának
kérdését a per nem érdemi befejezésének eseteire. Tisztázni kellett, hogy a per nem érdemi határozattal történő
befejezése kihat-e vagy sem az ideiglenes intézkedés hatályára, és utóbbi esetben a bíróságnak hogyan kell
eljárnia, amennyiben az ideiglenes intézkedés fenntartását nem tartja indokoltnak.
Pp. 106. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés biztosítékadáshoz kötésének alapja, feltételei

A paragrafus az 1952-es Pp. szabályaihoz képest gyökeresen átalakítja a biztosítékadásra vonatkozó
szabályozást, elsősorban azért, mert kulcsfontosságúnak tekinti az ideiglenes intézkedés elrendelése
szempontjából a jogintézmény megfelelő szabályainak kialakítását, mellyel előmozdítható az ideiglenes intézkedés
jogintézményének jelenleginél szélesebb körű alkalmazása. Ezt mind a joggyakorlat, mind a jogirodalom évek óta
sürgeti. [Lásd erre vonatkozóan bővebben Juhász Edit: Azonnali jogvédelem és fedezetbiztosítás a polgári perben.
In: Varga István (szerk.): Codificatio processualis civilis, Studia in Honorem Németh János. ELTE Eötvös Kiadó,
Budapest, 2013, 99-118. o.; a bírósági joggyakorlatból pl. a BDT2008. 1834. számon közzétett döntés.]
Az ideiglenes intézkedés biztosítékadáshoz kötése koncepciójának kiindulópontja, hogy miután a törvény az
ideiglenes intézkedés kérelmezését a fél számára lehetővé teszi, így az a perbeli jogok rendeltetészszerű
gyakorlásának tekinthető, ami azonban utóbb, a bíróság érdemi döntésének fényében, ha a kérelmező keresetét a
bíróság elutasítja, mégis „jogszerűtlenné” válik, mert az érdemi döntés fényében azt nem lett volna joga követelni
a kérelmezőnek. A törvénynek ezért megfelelően kell rendelkeznie a reparációról, ezt szolgálja a biztosíték. Ha
erre a problémára a Pp. nem adna megfelelő megoldást, akkor az intézkedéssel okozott kár megtérítésére az
általános szabályok vonatkoznának, külön perben. Ez a megoldás a pernyertes kérelmezettel szemben nem
méltányos, és további pereket generálna. Erre a problémára kíván megfelelő megoldást adni a paragrafus a
biztosítékadás megváltozott szabályozásával, amelynek nem az a célzott funkciója, hogy a későbbi alperesi
pernyertesség esetére a fedezetet biztosítsa, mert az biztosítási intézkedéssel megoldható. A biztosíték akkor tud
igazán hatékony lenni, ha ahhoz külön per nélkül, közvetlenül hozzájut a kérelmező ellenfele.
A paragrafus (1) bekezdése szerint a biztosíték elrendelésének az az alapja, hogy a kért intézkedés várhatóan
károsítja a kérelmező ellenfelét. A biztosíték tehát akkor indokolt, ha valószínűsíthető ilyen kár, de ennek mértéke
a biztosítékadás tárgyában való döntést megelőző mérlegelés körében már közömbös, legfeljebb a csekély
mértékű kár zárhatja ki a biztosítékadást. Ezt a joggyakorlat esetleg a várható perviteli költségekhez is kötheti,
így például csekély mértékűnek minősülne az a hátrány, mely nem haladja meg jelentősen a kérelmező ellenfele
oldalán a per vitelével várhatóan felmerülő költségeket.
A paragrafus (2) bekezdése a biztosíték szabályainak kialakítása során - igazodva a törvény egészét átható, a
felek rendelkezési jogán felépülő szabályozáshoz - alapvetően a felek kérelmétől és döntésétől teszi függővé, hogy
az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz köti-e a bíróság. A bíróság akkor köti biztosítékadáshoz az
ideiglenes intézkedés elrendelését, ha a kérelmező ellenfele megfelelően valószínűsíti, hogy őt az intézkedés
elrendelése miatt hátrány éri, vagy azt a kérelmező ajánlja fel az intézkedés elrendelése érdekében, és azt az
ellenfél elfogadja. Ha e valószínűsítés sikertelen, akkor nincs biztosíték. A kérelmezett valószínűsítését
szükségtelenné teheti, ha a kérelmező elfogadja az adott biztosíték mértékét.
A paragrafus szerint a bíróság hivatalból nem kötheti biztosítékadáshoz a kért ideiglenes intézkedés
elrendelését, és annak összegét is a felek valószínűsített jövőbeni kárigénye, vagy a kérelmező által biztosítékként
felajánlott összeg alapján kell meghatároznia.
A paragrafus (5) bekezdése meghatározza, hogy biztosítékként a bíróság mit fogad el a letét tárgyául.
Biztosítékként letehető pénzhelyettesítő eszköz alatt a bíróságon kezelt letétekről szóló 27/2003. (VII. 2.) IM
rendelet 2. § b) pontja szerint hitelkártya, csekk-kártya, kereskedelmi kártya, váltó, utalvány és elnevezésétől
függetlenül minden más, azonos gazdasági rendeltetésű okmány, betétről kiállított okirat értendő.
Pp. 107. §-ához:
Biztosítékhoz kötött ideiglenes intézkedés

Ha a bíróság biztosítékadáshoz köti az ideiglenes intézkedés elrendelését, akkor csak annak teljesítését
követően válik végrehajthatóvá az intézkedés. A paragrafusban szabályozott modell arra épül, hogy a bíróság egy
feltételes hatályú végzéssel rendeli el ilyenkor az intézkedést.
A paragrafus (3) bekezdéséből is következik, hogy a biztosíték a javasolt megoldással egyfajta kompenzációnak
tekintendő a kérelmező ellenfelét valószínűsíthetően érő hátrány kiegyenlítése érdekében, és mint ilyen, indokolt,
hogy elsődlegesen kárátalányként funkcionáljon. A paragrafus ennek ellenére nem zárja (nem zárhatja) el a
kérelmezettet a későbbi perindítástól abban az esetben, ha utóbb bizonyítani tudja, hogy a tényleges kára
magasabb, mint a biztosítékként letett összeg. A kérelmező (aki a biztosítékot letette) ugyanakkor nem indíthat
pert annak bizonyítására, hogy a kérelmezett kára ténylegesen alacsonyabb lett, mint a biztosítéki összeg, mert
azzal, hogy letette a biztosítékot, elfogadta a kárösszeget. A paragrafus a biztosíték kompenzációjellegéből
következően előírja, hogy a bíróságnak a pert érdemben befejező határozatában rendelkeznie kell a biztosíték ki-
vagy visszafizetéséről. Az ideiglenes intézkedésre vonatkozó korábbi szabályokból egyenesen következik, hogy az
eljárás megszüntetéséről hozott, vagy az eljárás szünetelés folytán történő megszűnését megállapító végzésben a
bíróságnak a biztosíték sorsáról rendelkeznie kell.
28. Ideiglenes intézkedés a perindítást megelőzően
Pp. 108. §-ához:
1. Ideiglenes intézkedés elrendelésének lehetővé tétele a per megindítása előtt

A Pp. a Koncepcióban rögzített szabályozási célokkal összefüggésben kiiktatni szándékozik a törvényből a
nemperes eljárási szabályokat, de kivételes jelleggel beiktat a törvénybe ilyen szabályokat is, ahol a nemperes
eljárás olyan szorosan kapcsolódik a perhez, ami indokolja perjogi környezetben történő elhelyezését. Ilyen
szerves kapcsolat áll fenn perindítást megelőzően elrendelt ideiglenes intézkedés esetében, a perindítást
megelőző egyezségi kísérletre idézés tekintetében, és az előzetes bizonyítással kapcsolatosan. Az ideiglenes
intézkedésre vonatkozó szabályok egyértelművé kívánják tenni, hogy az ideiglenes intézkedés célja azonnali
jogvédelem nyújtása a fél számára, ha annak feltételei fennállnak, de csak abban az esetben, ha a kérelmező az
igényét bírói úton kívánja érvényesíteni. Ilyen esetben is fennállhat azonban olyan azonnali szükséghelyzet,
amikor az igényét bírói úton érvényesíteni kívánó fél számára a keresetindítással szükségképpen együtt járó idő
olyan késedelemmel jár, ami helyrehozhatatlan és visszafordíthatatlan károsodással, állapotváltozással járna a
kérelmező számára. A Pp. tehát három ok miatt megnyitja az utat az ideiglenes intézkedés perindítás előtti,
kivételes kezdeményezése előtt:
a) Előfordulhatnak olyan, azonnali jogvédelmet igénylő helyzetek, amikor nem várható be a keresetlevél
előterjesztése, arra is tekintettel, hogy a törvény fokozott elvárásokat támaszt a per kezdőiratával szemben, annak
tartalmát a professzionális pervitel követelményeihez igazítja, melynek előterjesztéséhez kötelezően jogi
képviselőt rendel igénybe venni. A perindítás ebben az esetben a kérelmező számára olyan időveszteséggel járhat,
ami a perrel megvédendő joga elenyészéséhez vezethet, erre figyelemmel teszi lehetővé a Pp. kivételesen indokolt
esetben az ideiglenes intézkedés perindítás előtti kezdeményezését. Ennél az esetnél azonban hangsúlyozni
szükséges, hogy kérelmező nem késlekedhet igénye érvényesítésével, azaz az intézkedés elrendelését követően
rövid határidőn belül perindítási kötelezettsége keletkezik, ha annak nem tesz eleget, a bíróság által elrendelt
ideiglenes intézkedés ipso iure hatályát veszti. Ez a konstrukció biztosítja, hogy a kérelmező csak akkor kérjen a
perindítást megelőzően ideiglenes intézkedést, ha rövid időn belül teljesíteni tudja a sikeres perindítás
követelményét.
b) A megfelelő szabályozás kialakítását az is sürgetővé teszi, hogy a magyar jog is lehetőséget biztosít számos
különleges eljárás során az ideiglenes intézkedés perindítás előtti kezdeményezésére és elrendelésére, így
különösen a szellemi tulajdonvédelem területén (iparjogvédelmi eljárások, szerzői jog érvényesítésével
összhangban) úgy, hogy az ideiglenes intézkedésnek az 1952-es Pp. 156. § alatti általános szabályai (kivételt nem
engedve) arra nem adnak lehetőséget. Ezekben az eljárásokban az Európai Unióhoz való csatlakozással
összefüggő jogharmonizációs kötelezettségeink, és egyéb nemzetközi kötelezettségvállalásaink tették szükségessé
a jogintézmény perindítás előtti kezdeményezésének lehetővé tételét. Így különösen a szellemi tulajdonjogok
érvényesítéséről szóló az Európai Parlament és a Tanács 2004. április 29-i 2004/48/EK irányelve és az 1994-ben
kötött TRIPS egyezmény (Trade Related Aspects of Intellectual Property Rights).
c) A Vbt. 37. § (1) bekezdése szerint „A félnek a választottbírósági eljárás előtt vagy alatt a bírósághoz
benyújtott, ideiglenes intézkedések megtételére irányuló kérelme és a bíróság e kérelemnek helytadó intézkedése
nem összeegyeztethetetlen a választottbírósági eljárással”. A Vbt. lehetővé teszi az állami bíróság által nyújtott
jogsegély formájában ideiglenes intézkedés elrendelését oly módon, hogy a per tekintetében a felek kiszerződnek
az állami bírósági szervezetrendszerből. Ez az 1952-es Pp. 156. § (2) bekezdésével ellentétben áll, így a
választottbírósági eljárás szabályozásával való összhang megteremtése is megkívánja az ideiglenes intézkedés
perindításhoz nem kötött elrendelésének megteremtését.
A választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény 6. alcíme továbbra is lehetővé teszi az (állami) bíróságok
segítségnyújtását a választottbíróságok számára. A törvény 10. §-a szerint „A félnek a választottbírósági eljárás
megindítása előtti fizetési meghagyás kibocsátása iránti, vagy a választottbírósági eljárás előtt vagy alatt magyar
bírósághoz benyújtott, előzetes bizonyítás (Pp. XXIV. Fejezet), ideiglenes intézkedés (Pp. VIII. Fejezet), biztosítási
intézkedés [a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) X. Fejezet], okirat
végrehajtási záradékkal ellátása [Vht. 23/B. § (1) bekezdés a) pont és 23/C. §] vagy biztosíték adása [a Polgári
Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:523. §] iránti kérelme, illetve bármely külföldi
bírósághoz benyújtott hasonló intézkedés iránti kérelme és a bíróság e kérelemnek helyt adó intézkedése nem
összeegyeztethetetlen a választottbírósági szerződéssel.”
2. Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem tartalma

A perindítást megelőző ideiglenes intézkedés kezdeményezése esetén a kérelmezőnek röviden elő kell adnia a
későbbi perindítás szempontjából releváns körülményeket is, amelynek egyfelől abból a szempontból van
jelentősége, hogy így a perre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság meghatározható, amely a kérelem
tárgyában dönteni jogosult. Másfelől abból a szempontból is, hogy a Pp. az ideiglenes intézkedés általános
szabályai között rögzíti, hogy a bíróság által elrendelt ideiglenes intézkedés olyan magatartásra kötelezést
tartalmazhat, mely magatartás követelésére a kérelmező jogosult lenne a perben érvényesített jog alapján, annak
megítélése esetében. Minthogy ez a keretfeltétel köti a bíróságot a pert megelőző elrendelés esetén is, a
bíróságnak látnia kell, hogy a kérelmező milyen igényt kíván a perben érvényesíteni. Ennek elmaradása, a
kérelem elutasítását vonja maga után. A paragrafusban rögzített illetékességi szabályt a célszerűség indokolja,
tekintve, hogy a paragrafus kötelező perindítást ír elő, amennyiben a bíróság helyt ad a kérelmező ideiglenes
intézkedés iránti kérelmének, így az eljárás szükségképpen peres eljárásként folytatódik.
Pp. 109. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés hatálya

A paragrafus a törvény által kötelezően előírt perindítás megtörténtének ellenőrizhetősége érdekében

kötelezővé teszi, hogy a kérelmező igazolja a bíróságnál, a keresetlevél érkeztetett példányának bemutatásával a
keresetlevél beadását, melynek elmaradása az elrendelt ideiglenes intézkedés hatályának megszűnését
eredményezi. Fontos kihangsúlyozni, hogy az alapelvi szinten rögzített, a féltől elvárt eljárástámogatási
kötelezettségből is következik, hogy a fél a per megindítását igazolja, melynek elmaradása azzal a
következménnyel jár, hogy a pert megelőzően elrendelt ideiglenes intézkedés akkor is hatályát veszti a
perindításra nyitva álló határidő leteltét követő napon, ha a fél a pert egyébként megindította. Ezért a kérelmező
elemi érdeke, hogy amennyiben a per során is fenn kívánja tartani a már elrendelt ideiglenes intézkedés hatályát,
akkor a kötelező perindítás megtörténtét igazolja. A perindítást megelőzően elrendelt ideiglenes intézkedés
hatályára egyébiránt az ideiglenes intézkedés hatályára vonatkozó általános szabályok az irányadók. A paragrafus
egyebekben az ideiglenes intézkedés szabályait rendeli alkalmazni a perindítást megelőzően elrendelt
intézkedésekre. A perindítást megelőzően kérelmezett ideiglenes intézkedések körében - a külföldi és a
nemzetközi joggyakorlat eredményeire is figyelemmel - fokozott jelentőséghez juthat az intézkedés
elrendelésének biztosítékadáshoz kötése, figyelemmel a perindítás esetleges elmaradására.
IX. FEJEZET
EGYÉB ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK
29. A bíróság általános intézkedési és tájékoztatási kötelezettsége
Pp. 110. §-ához:
1. Az eljárási cselekményekről általában

Az eljárási cselekményekről külön általános rendelkezéseket a Pp. - a korábbi szöveghez hasonlóan - nem
tartalmaz, így azok tartalmára az alapelvek és a jogirodalom által befolyásolt joggyakorlat irányadó. A jogirodalom
általánosan elfogadott álláspontja szerint a per maga összefüggő eljárási cselekmények láncolata (Kengyel Miklós:
Magyar polgári eljárásjog. Osiris, Budapest, 2012, 188. o.), ahol az eljárási cselekmények a polgári eljárásban
részt vevő személyek egymással összefüggő, a polgári eljárásjog által szabályozott, rendszerint a bíróság előtt
folyó cselekményei, amelyeknek az előfeltételeit, hatását és következményeit az eljárásjog szabályozza (Móra
Mihály: Polgári eljárásjog I. Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, Budapest, 1958, 215-216. o.; Szilbereky Jenő: A
perbeli cselekmények. In: Magyar polgári perjog, Ligatura, Budapest, 1996, 259-260. o.).
A Pp. I. Fejezetében rögzített alapelveken felül számos generális és részletszabály hat még ki a perbeli
cselekmények konkrét formájára és tartalmára. A per szempontjából releváns cselekmények legtöbbször az adott
polgári per folyamán tehetők, de bizonyos cselekmények - a perrel okozati összefüggésben - már tényleges
perindítás előtt is (pl. előzetes bizonyítás, meghatalmazás adása stb.). Sőt, előfordulhat, hogy egy másik polgári
perben végzett cselekmény nyer az adott polgári perben hatályt: pl. ilyen a más eljárásban felvett bizonyítás
eredményének adott perben való felhasználása és a kapcsolódó cselekmények (Pp. 270. §). Eljárási cselekményt
leginkább a felek és a bíróság tehetnek, de egyes speciális cselekmények tekintetében az eljárásban részt vevő
más személyeknek is joga van perbeli cselekmények végzésére (pl. tanú fellebbezési joga az őt vallomástételre
kötelező határozat ellen). Eljárási cselekményeket leginkább a bíróság előtt tesznek, e főszabály alól is található
számos kivétel, így például a közjegyző előtt folytatható előzetes bizonyítás lehetősége vagy az egyezségi kísérlet
perindítás előtt (Pp. 167. §). Ebből a szempontból a lényeges követelmény az, hogy a peren kívül tett cselekmény
az adott perrel oksági összefüggésbe legyen hozható, ez és az alapvető eljárási garanciák megléte feltétele annak,
hogy az adott perre hatással bírhasson. Az eljárásjogi cselekmények elhatárolandók az anyagi jogi
cselekményektől, mégpedig az általuk kiváltott joghatás révén, a polgári eljárási cselekmények ugyanis az eljárás
menetére, folytatására nézve gyakorolnak joghatást. Ez alól kivételt képeznek az ún. perbeli rendelkező
cselekmények - úgy mint az elismerés, a jogról való lemondás és az egyezség kötése -, amelyek közvetlen anyagi
jogi kihatással is bírnak a perbevitt jogviszonyra nézve, de ilyen anyagi joghatása (is) van például a
keresetindításnak, a perindításnak is.
A perbeli cselekmények számos szempontból osztályozhatók, legszembeötlőbb tipizálásuk alanyaik szerint
történhet. Ebből a szempontból megkülönböztethetők a bíróság és a felek, valamint a per egyéb szereplőinek
cselekményei. A bíróság cselekményei az észlelés, következtetés és döntés (Magyary Géza - Nizsalovszky Endre:
Magyar polgári perjog. Franklin Társulat, Budapest, 1939, 228-244. o.), amely utóbbin belül Szilbereky a
pervezető döntéseket külön is kiemelte (Szilbereky Jenő: A perbeli cselekmények. In Magyar polgári perjog,
Ligatura, Budapest, 1996, 261. o.). A bíróság cselekményeivel részletesen foglalkozunk a 110. § tartalmához is
kapcsolódóan.
A felek eljárási cselekményei lehetnek akaratkijelentések vagy tudomáskijelentések. A rendelkezési elv
értelmében a felek rendelkező cselekményei meghatározzák a bíróság cselekvési lehetőségeit (így pl. a bíróság
ítéletet csak a fél kereseti kérelmének ill. az ellenfél ellenkérelmének kereteiben hozhat, lásd Pp. 341-342. §).
Előfordul azonban, hogy a bíróság - törvény felhatalmazása alapján - a kereseti kérelemtől eltérően, vagy azon
túlmutató tartalommal határoz {lásd pl. a házassági perben egyes kiemelt kérdéseket [Pp. 459. § (1) bek.]}. Az
akaratkijelentések irányulhatnak a per érdemére (pl. kereset, ellenkérelem, ezek kiegészítése stb.) vagy eljárási
kérdésekre (pl. pergátló kifogás stb.). A tudomáskijelentések vagy ténybeli előadás vagy ténybeli nyilatkozat
formáját öltik, amely előbbi a fél pozitív állítása valamely releváns tény tekintetében, a nyilatkozat pedig egy ilyen
főállításhoz kapcsolódó beismerés vagy vitatás. Az irodalom a törvény alapján már korábban is egyértelműsítette,
hogy a tényállításokra a jóhiszemű eljárás elve vonatkozik (Szilbereky Jenő: A perbeli cselekmények. In: Magyar
polgári perjog, Ligatura, Budapest, 1996, 262. o.), a Pp. azonban az igazmondási kötelezettséget nem a jóhiszemű
eljárás egyik elemeként, hanem a felet terhelő eljárástámogatási kötelezettséggel összefüggésben nevesíti.
A jogtudomány különbséget tett még a cselekmény tartalma szerint (akarat- ill. tudomáskijelentés), annak
irányultsága szerint (egyirányú vagy ellentétes) (Szilbereky Jenő: A perbeli cselekmények. In Magyar polgári
perjog, Ligatura, Budapest, 1996, 262. o.), továbbá hatályossága szerint (Magyary Géza - Nizsalovszky Endre:
Magyar polgári perjog. Franklin Társulat, Budapest, 1939, 230. o.). Utóbbi csoportban a hatályos cselekmények
közé a teljesen szabályszerű perbeli cselekmények tartoznak, amellyel átellenben találhatók az ex lege hatálytalan
cselekmények {pl. a meghatalmazásból ki nem tűnő korlátozás [Pp. 68. § (5) bek.], kötelező jogi képviselet esetén
annak hiányában tett cselekmény [Pp. 74. § (1) bek.]} és a hibás cselekmények, amelyek a perjogi szabályok
megsértésével keletkeztek. Utóbbiak között megkülönböztetünk orvosolható (pl. hiánypótlással), illetve igen
ritkán orvosolhatatlan hibákat (pl. a fél haláláról való tudomásszerzés hiánya miatt hozott és jogerőre emelkedett
határozat).
2. A bíróság eljárási cselekményei általában

A bíróság eljárási cselekményei az észlelés, következtetés, pervezető és érdemi döntések meghozatala.
Az észlelésre a közvetlenség elve irányadó, ami törvényi alapelvként nem jelenik meg, de áthatja az eljárást [pl.
Pp. 277. § (1) bek.]. Az észlelés történhet kérelem alapján vagy hivatalból is, utóbbira jogosítja fel a törvény a
bíróságot, például amikor az okirat szembetűnő hiányosságai észlelése esetén annak valódisága bizonyítását
tarthatja szükségesnek [Pp. 325. § (4) bek.], vagy ha kételye támad a beismert tény valósága tekintetében [Pp.
266. § (1) bek.] és nem fogadja el azt valónak.
A következtetés lehet ténybeli vagy jogi. A ténybeli következtetés az a bíró tudatában lezajló logikai művelet,
amelynek során egy bizonyító tényből egy másik bizonyítandó tényre jut a formális logika szabályainak
megtartásával. A következtetésről annak indokolásában kell számot adni, ez a kötelezettség a bíróságot terheli az
ügy érdemi eldöntése kapcsán, illetve ha azt törvény kifejezetten előírja.
A pervezetést Szilbereky és Kengyel is külön említi. Ezek a cselekmények ugyan bírói döntések, de az érdemi
döntéstől való elkülönítésüket tárgyuk indokolja, mivel nem a per érdemének eldöntésére irányulnak, hanem az
eljárás e végcélja felé való előmozdulást segítik elő fontos részcselekmények útján. A pervezető döntések ölthetik
külön végzés formáját (pl. idéző végzés a tárgyalásra), de megjelenhetnek a bíró azon cselekményében is,
amelyben a bizonyítás sorrendjét meghatározza (külön végzés nélkül).
Az eljárást lezáró döntés a bíróság legjelentősebb cselekménye. Jellemzően az ügy érdemében ítélettel születik,
előfordul azonban, hogy eljárási okok miatt a keresetlevél visszautasításában vagy a per megszüntetésében ölt
testet.
3. A bíróság általános intézkedési kötelezettsége

A törvény a korábbi szabályokon túlmutatóan, általánosabban határozza meg a bíróság intézkedési
kötelezettségét és annak határidejét. Amíg az 1952-es Pp. 95. § (1) bekezdése a beadvány beérkezésétől számított
harminc napon belül írta elő a bíróság számára az intézkedési kötelezettséget, addig a Pp. 110. §-a szerint a
bíróság intézkedési kötelezettsége akkor is fennáll, ha valamely beadvány előterjesztésére a törvényi vagy bírói
határidő eredménytelenül eltelt, vagy más ok indokolja a bíróság intézkedését. A Pp. 110. §-ához fűzött indokolás
szerint:
„Ez azt jelenti, hogy mindazokban az esetekben, amikor a törvény konkrét határidőt nem állapít meg, a
bíróságnak a beadvány bírósághoz érkezésétől, a beadvány benyújtására nyitva álló határidő lejártától, vagy az
intézkedésre okot adó egyéb körülmény bekövetkezésétől számított legkésőbb harminc napon belül intézkednie
kell. A harmincnapos határidő alapvetően elegendő, azonban számítani kell arra, hogy az osztott perszerkezet és
annak következményei folytán a keresetlevél és a perfelvételi szak további iratai nagyobb terjedelműek és
részletesebbek lesznek, és ezáltal a tárgyaláson kívüli előkészítés és az azzal járó érdemi és adminisztrációs bírói
munka meg fog növekedni. Erre tekintettel a hatályos [1952-es] Pp. szerinti harmincnapos határidő megtartása
mindenképpen indokolt. Az általános intézkedési határidő meghatározása biztosítja, hogy a törvényben ne kelljen
minden egyes intézkedés vonatkozásában külön nevesíteni az adott intézkedéssel kapcsolatos intézkedési
határidőt, csak azokban az esetekben, amikor a határidő eltér az általános intézkedési határidőtől. Amennyiben a
törvény valamely fél beadványával kapcsolatban intézkedési kötelezettséget ír elő, de nem határozza meg ennek
határidejét, azt a bíróságnak legkésőbb harminc napon belül kell teljesítenie. Ha a fél a bíróság felhívásának
határidőben nem tesz eleget, ennek következményeit a bíróságnak legkésőbb a határidő lejártától számított
harminc napon belül le kell vonnia. Ha a másodfokú bíróság elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyező végzése
megérkezik az elsőfokú bírósághoz, ez olyan az intézkedésre okot adó esemény, amely nem a fél beadványához,
vagy a bíróság által a fél vonatkozásában megállapított határidőhöz köthető, ugyanakkor intézkedési
kötelezettséget feltételez, amelyre konkrét rendelkezés hiányában az általános intézkedési határidő az irányadó.”
(Indokolás a Pp. 110-112. §-ához)
Az általános intézkedési határidő kérdése összefügg az eljárás elhúzódása miatti kifogás kérdéskörével (vö. Pp.
157-158. §). A konkrét bírósági mulasztással szemben emelhető kifogás [Pp. 157. § (1) bek. a) pont] esetén
feltétele a mulasztásnak, hogy törvény írjon elő határidőt valamely cselekmény teljesítésére a bíróságnak. Az
általános intézkedési határidő előírásával ez minden olyan bírói cselekményre nézve megtörtént, amelyre nézve a
törvény nem ír elő külön (rövidebb vagy éppen hosszabb) határidőt. A különös határidővel nem érintett bírósági
eljárási cselekmény elmulasztása így az általános ügyintézési határidő elmulasztásához kapcsolódóan
kifogásolható.
4. A fegyveregyenlőség
A paragrafus (2) bekezdésében nyer megfogalmazást a fegyverek egyenlősége biztosításának követelménye is,
mint a tisztességes eljárás részjogosítványa, azaz a bíróságnak kell biztosítania, hogy a felek minden, az eljárás
során előterjesztett kérelmet, a bírósághoz benyújtott okiratot, bizonyítékot megismerhessenek, és azokra
nyilatkozhassanak. Az Alkotmánybíróság több határozatában is kiemelte, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróságnak
következetes gyakorlatából is kitűnően a fegyverek egyenlősége elvének a polgári perekben is érvényesülnie kell.
(...) A peres eljárás során minden, a per tárgyát érintő releváns iratot a peres felek mindegyike ugyanolyan
mélységben és teljességben, továbbá azonos módon ismerhesse meg. Ez biztosítja a jogvitában álló peres felek
között a „fegyverek egyenlőségét”, ezáltal a tisztességes eljárás alkotmányi értelemben vett minőségét [15/2002.
(III. 29.) AB határozat].
A fegyveregyenlőség legnyilvánvalóbb érvényesülési terepe a tárgyalás, ahol a szóban ismertetett
nyilatkozatokat valamennyi fél megismerheti és azokra szükség szerint nyilatkozatot is tehet. A tárgyaláson kívül
tett nyilatkozatok esetén bizonyos esetekben különös rendelkezés írja elő az ilyen irat másik félnek való
megküldését és nyilatkozattételre való felhívását (ilyen a keresetlevél és az ellenkérelem, a viszontkereset-levél és
az arra adott ellenkérelem, a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem stb.). De amíg az 1952-es Pp. 3. § (6)
bekezdése úgy fogalmazott: „A bíróság köteles gondoskodni arról, hogy a felek minden, az eljárás során
előterjesztett kérelmet, jognyilatkozatot, valamint a bírósághoz benyújtott okiratot megismerhessenek és azokra -
törvényben előírt időn belül - nyilatkozhassanak”, addig a Pp. elemzett 110. § (2) bekezdése szerint: „A bíróság
köteles lehetővé tenni, hogy a felek minden, az eljárás során előterjesztett kérelmet, a bírósághoz benyújtott
okiratot, bizonyítékot megismerhessenek, és azokra nyilatkozhassanak.” A megváltozott szöveg szolgálhat a
gyakorlat megváltozására is, amelyet az elektronikus eljárási eszközök a jövőben támogathatnak. A szövegből és a
felek eljárási felelősségének fokozódásából ugyanis arra a következtetésre is lehet jutni, hogy a bíróság azzal is
eleget tesz a lehetővé tételi kötelezettségének, amennyiben a fél tudomására hozza valamely irat érkezését és -
ahogy azt egyébként a törvény előírja - lehetőséget ad neki az iratbetekintésre. Figyelembe véve azonban a
törvényszéki eljárásban kötelező elektronikus kommunikációt, a jelenlegi gyakorlat, vagyis az irat félnek való
kézbesítése is fenntarthatónak tűnik. Éppen az elektronikus kézbesítésből fakadó előny továbbá, hogy a röviddel a
tárgyalást megelőzően érkezett iratok is azonnal kézbesíthetők így a félnek és nem kell a tárgyalást kivárni azok
megküldésével.
A szoros tartalmi összefüggésre tekintettel az általános intézkedési kötelezettség részeként itt kerül
elhelyezésre az 1952-es Pp. 3. § (2) bekezdésében meghatározott azon rendelkezés is, amely szerint a bíróság a fél
által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.
A jogérvényesítés segítése elvének e részeleme - a tájékoztatási kötelezettségen túl - lehetőséget ad a bíróságnak,
hogy a helyes(nek vélt) tartalommal helyettesítse be a helytelen alakszerű megjelölésű kérelem elemeit. A most
elemzett rendelkezés nem korlátozza ezt a jogi képviselő nélkül eljáró félre, mint ahogy az 1952-es Pp. 3. § (2)
bekezdése sem csak a jogi képviselő nélkül eljáró fél számára tette lehetővé, hogy a bíróság alakszerű
megjelölésétől függetlenül, tartalma szerint vegye figyelembe kérelmét. A Pp. hatálybalépésével azonban
annyiban változott a jogi környezet, hogy kötelezővé vált a jogi képviselet és a jogi képviselők szakmai
felelősséget viselnek az általuk előterjesztett kérelemért. Így - bár a tartalom szerinti elbírálás, a jogérvényesítés
segítésének részterülete - az ügyvéd által is képviselt félre is vonatkozik, a bíróságok az eljárási rendnek ezt az
általános változását figyelembe véve értékelhetik a jogi képviselő szakszerűtlenségét, például az
eljárástámogatási kötelezettség megfelelő teljesítésének körében.
Pp. 111. §-ához:
A jogérvényesítés segítése
A Pp. a bíróság általános tájékoztatási kötelezettségét az általános intézkedési kötelezettséggel együtt jeleníti
meg, azaz a bíróság köteles a jogi képviselő nélkül eljáró felet perbeli eljárási jogairól és kötelezettségeiről,
indokolt esetben a támogató perben való részvételéről, valamint a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezésének
lehetőségéről a szükséges tájékoztatással ellátni. A jogérvényesítés segítése elvének ez egy általánosan
érvényesülő következménye, de csak korlátok között érvényesül.
A legfontosabb alaki korlát, hogy kizárólag a jogi képviselő nélkül eljáró fél számára kell a tájékoztatást
megadni. A Pp. 75. §-a értelmében jogi képviselőnek kell tekinteni:
- az ügyvédet, ügyvédi irodát; a kamarai jogtanácsost az Üttv.-ben meghatározott körben;
- a jogi személy bíróság képviseletére jogosult bírót vagy bírósági titkárt;
- a Legfőbb Ügyészség képviseletére jogosult ügyészt, valamint törvényben meghatározott egyéb személyeket
(pl. szabadalmi ügyvivőt).
Saját személyében járhat el továbbá - és nem szorul külön jogi képviselő meghatalmazására -:
- a jogi szakvizsgával rendelkező személy saját ügyében;
- továbbá az ügyész abban a perben, amelynek megindítására törvény jogosítja fel, vagy amelyet ellene lehet
indítani, illetve amelyben törvény alapján felléphet.
Valamennyi felsorolt jogi képviselő tekintetében közös, hogy jogi szakvizsgával rendelkező személyről van szó
és - a saját nevében eljáró szakvizsgázott személy kivételével - hivatásos jogászként jár el, valamelyik hivatásrend
szakmai és etikai követelményeinek alávetve.
A most vizsgált törvényhely alapján az a megfelelő értelmezés, hogy a Pp. 72. §-ára visszautalással
meghatározott jogi képviselő fogalma nem csak a kötelező jogi képviselet esetére, de a szabadon választott jogi
képviselet esetén is irányadó, vagyis, ha járásbíróság előtt jár el például ügyvéd meghatalmazottal a fél, akkor
sem jogosult a Pp. 111. §-a szerinti kioktatásra. Az egyetlen értelmezési kérdés, hogy a saját nevében eljáró
szakvizsgázott kapjon-e kioktatást. Erre a jogalkotó célját is figyelembe vevő helyes álláspontnak a következő
tűnik: mivel a szakvizsgázott személy abban a kedvezményben részesült, hogy nem kell külön jogi képviselőt
állítania, saját szakértelme alapján eljárhat. Ez a szakértelem meglévén, a bíróság tájékoztatása nem csak
indokolatlan, de a másik féllel szemben tisztességtelen is lenne. Emiatt a saját nevében eljáró szakvizsgázott
személy eljárásjogi kioktatása nem támogatandó.
A korábbi szabályokkal áll összhangban, hogy kizárólag az eljárási jogokról és kötelezettségekről szólhat a
tájékoztatás, vagyis annak nem lehet anyagi jogi szempontból releváns tartalma. Eljárási cselekmények
megtételének lehetőségéről, határidejéről, elmulasztásának jogkövetkezményéről, formai követelményeiről, és
összhangban a már gyakorlatban is elfogadott tartalommal nem terjedhet ki olyan körre, mint például a
viszontkereset indításának lehetőségére való kioktatás, az elévülési kifogás lehetőségére való figyelemfelhívás. A
Pp. ebben a tekintetben a korábbi szabályokat és bírósági gyakorlatot fenntartja.
Támogató perben való részvételére akkor szólíthat fel a bíróság, amennyiben már van a fél számára
cselekvőképessége érintése nélkül kirendelt támogató (Ptk. 2:38. §), csak az nem vesz részt a perben. A bíróság
ezt vagy hivatalból észleli, vagy a felek bármelyikének előadásából szerez erről tudomást. Amennyiben ilyen
körülmény derül ki, a bíróságnak nem kötelessége a támogatót a perbe bevonni, hiszen a fél cselekvőképessége
nem korlátozott, annak érintése nélkül támogatja őt a kirendelt támogató. Mégis, ha a nyilatkozatok tartalmából,
határidő elmulasztásából, tárgyalási fellépésből a bíróságnak az a benyomása, hogy a fél saját érdekeit nem tudja
a szigorú eljárásjogi környezetben megfelelően érvényesíteni, ezt olyan indokolt esetnek tekintheti, ami miatt a
támogató bevonása szükséges lehet. Erre a támogatott felet köteles felhívni, de annak elmulasztása a per
megszüntetésével nem járhat.
A pártfogó ügyvéd kirendelésének lehetőségéről való tájékoztatás nem változik: kötelező jogi képviselet esetén
a bíróság a Pp. 73. §-a alapján köteles arról, valamint hiányának jogkövetkezményeiről tájékoztatni a feleket, s az
esetleges hiány jogkövetkezményeit a Pp. 74. § alapján levonni. A kötelező jogi képviselet híján viszont a pártfogó
ügyvéd kirendelésének lehetőségéről való tájékoztatás fakultatív, a Pp. 111. § rendelkezésén alapul. A bíróság
tehát a járásbíróság előtti eljárásban is köteles a pártfogó ügyvéd kirendelése kérelmezésének lehetőségét a fél
tudomására hozni, azonban azzal, hogy annak elmaradása nem jár a perbeli cselekmények hatálytalanságának
jogkövetkezményével.
Pp. 112. §-ához:
1. Adatközlés alóli mentesség

A Pp. 112. §-ához fűzött indokolás szerint: „Új rendelkezés, hogy a bíróság a fél azonosításához szükséges
adatok kivételével, nem kérheti a féltől olyan adat igazolását, amelyet az érintett szerv az információs
önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló törvényben előírt kötelezettsége alapján közzétett, vagy
amelyet jogszabállyal rendszeresített közhiteles nyilvántartásnak kell tartalmaznia. Ha például a törvényes
képviselőre vonatkozó adatokat a bíróság számára elektronikus úton hozzáférhető közhiteles nyilvántartás
tartalmazza, az adat igazolására a felet kötelezni nem lehet. Az ilyen nyilvántartás adatai alapján a bíróság
meggyőződhet a képviseleti jog fennállásáról, nem indokolt ebben az esetben a felet kötelezni az adat igazolására.
Ez természetesen nem jelenti, hogy a bíróságnak hivatalból kellene kutatnia azt, hogy az érintett személy milyen
minőségében lép fel a perben, de ha a törvényes képviselő e minőségére hivatkozik, annak igazolására már a
bíróság nem kötelezheti.” (Indokolás a Pp. 110-112. §-ához)
A jogalkotó ezzel a szabállyal a felek számára jelentősen olcsóbbá és gyorsabbá teszi a polgári eljárás vitelét.
Mindeddig a szükséges igazolások eredetiben vagy másolatban történő csatolása közigazgatási szolgáltatási
díjtétel megfizetésével illetve szükség esetén a hiteles másolat elkészítéséhez kapcsolódó költséggel járt - ezt a
költséget a felek a jövőben megtakarítják. De legalább ennyire lényeges a bíróságok oldaláról, hogy az eddig
papíralapon benyújtott (abból a formátumból szkennelt, átalakított) verziót nem kell hagyományos iratként
kezelniük, az aktához szerelni és irattárazni, amely szintén jelentős költségmegtakarítás, nem csak az egyedi
perek tekintetében, de az igazságszolgáltatás egészének szintjén is. A közhiteles nyilvántartásokból a bíróságok
megkeresés vagy közvetlen hozzáférés útján szereznek adatot, a megkeresett közigazgatási szerv a megkeresést
köteles teljesíteni. Különös példája a közvetlen hozzáférésnek az ingatlanügyi hatóság adataihoz való hozzáférés,
ahol az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 72. § (1) bekezdése
értelmében az ingatlanügyi hatóság kérelemre, ha jogszabály másként nem rendelkezik, az Elektronikus
Kormányzati Gerinchálózaton (EKG) keresztül hozzáférést biztosít, hogy a bíróságok és az Országos Bírósági
Hivatal elnöke a bírósági ügyek ellátásához szükséges egyedi adatokat lekérdezze. A közjegyzőkre és a
végrehajtókra - amelyek nemperes eljárásának mögöttes szabálya a Pp. - már különös szabályokat tartalmaz az
Inytv., mert számukra saját hivatali helyiségében működtetett saját számítógépes rendszeren keresztül írja elő a
lekérdezést. A közhiteles nyilvántartásra további példák a cégnyilvántartás, a polgárok személyi adatait és
lakcímét tartalmazó nyilvántartás, az anyakönyv stb. Nem közhiteles, hanem hiteles nyilvántartás például a
zálogjogi nyilvántartás (lásd a hitelbiztosítéki nyilvántartásról szóló 2013. évi CCXXI. törvény 1. §-át), amelyre így
a közhiteles nyilvántartásokból nyerhető információkra vonatkozó kedvezmény nem vonatkozik.
2. Közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatok

Az Info. tv. rendelkezései alapján közzétett adatok lehetnek közérdekű vagy közérdekből nyilvános adatok.
Közérdekű adat: az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb
közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő és tevékenységére vonatkozó vagy közfeladatának
ellátásával összefüggésben keletkezett, a személyes adat fogalma alá nem eső, bármilyen módon vagy formában
rögzített információ vagy ismeret, függetlenül kezelésének módjától, önálló vagy gyűjteményes jellegétől, így
különösen a hatáskörre, illetékességre, szervezeti felépítésre, szakmai tevékenységre, annak eredményességére is
kiterjedő értékelésére, a birtokolt adatfajtákra és a működést szabályozó jogszabályokra, valamint a
gazdálkodásra, a megkötött szerződésekre vonatkozó adat (Info. tv. 3. § 5. pont).
Közérdekből nyilvános adat: a közérdekű adat fogalma alá nem tartozó minden olyan adat, amelynek
nyilvánosságra hozatalát, megismerhetőségét vagy hozzáférhetővé tételét törvény közérdekből elrendeli (Info. tv.
3. § 6. pont). „Közérdekből nyilvános adat a közfeladatot ellátó szerv feladat- és hatáskörében eljáró személy neve,
feladatköre, munkaköre, vezetői megbízása, a közfeladat ellátásával összefüggő egyéb személyes adata, valamint
azok a személyes adatai, amelyek megismerhetőségét törvény előírja. (...) Ha törvény másként nem rendelkezik,
közérdekből nyilvános adat a jogszabály vagy állami, illetőleg helyi önkormányzati szervvel kötött szerződés
alapján kötelezően igénybe veendő vagy más módon ki nem elégíthető szolgáltatást nyújtó szervek vagy
személyek kezelésében lévő, e tevékenységükre vonatkozó, személyes adatnak nem minősülő adat.” [Info. tv. 26. §
(2)-(3) bek.]
A közérdekű és közérdekből nyilvános adatokat az azt kezelő hivatali szervek vagy egyedi kérelemre kötelesek a
kérelmező számára rendelkezésre bocsátani [vö. Info. tv. 26. § (1)-(3) bek.], vagy a törvény kifejezett előírása
alapján azokat külön kérelem nélkül, digitális formában az interneten, „bárki számára, személyazonosítás nélkül,
korlátozástól mentesen, kinyomtatható és részleteiben is adatvesztés és -torzulás nélkül kimásolható módon, a
betekintés, a letöltés, a nyomtatás, a kimásolás és a hálózati adatátvitel szempontjából is díjmentesen kell
hozzáférhetővé tenni (a továbbiakban: elektronikus közzététel). A közzétett adatok megismerése személyes
adatok közléséhez nem köthető.” [Info. tv. 33. § (1) bek.] A közzétételi listát az Info. tv. 1. számú melléklete
tartalmazza és részletesen meghatározza az általános közzétételi listát, azon belül a szervezeti és személyi
adatokat, a tevékenységre és működésre vonatkozó adatokat, valamint a gazdálkodási adatokat.
Ezeket az adatokat a törvény által előírt időközönként frissíteni kell, és meghatározott ideig archiválva kell
megtartani. A Pp. 111. §-a szempontjából a lekérdezés idején hatályos adatot lehet figyelembe venni, mivel a
bíróság ekkor észleli a nyilvántartás tartalmát. Ebből következik, hogy mivel az adatok avulhatnak, a lekérdezés
(megtekintés) és a döntés ideje között az adatok tartalmában változás állhat be, a bíróság számára célszerű az
adatok tartalmáról a szükséges mértékig feljegyzést készíteni, így az adattartalmat a bíróság hivatalos
tudomására juttatni. Így elkerülhető a változás miatt szükségessé váló későbbi megkeresés.
30. Nyelvhasználat az eljárás során
Pp. 113. §-ához:
Az anyanyelv, regionális, kisebbségi nyelv és jelnyelv használata

Az anyanyelv használata igazságszolgáltatási alapelv, biztosítása az állam nemzetközi egyezményben vállalt
kötelezettsége. Az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdetett, a Strasbourgban, 1992. november 5-én elfogadott
Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája 9. cikk 1. bek. b) pontja a részes államok számára
konjunktív/alternatív logikai kapcsolattal írja elő, hogy:
„(i) biztosítják, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok, az egyik fél kérésére az eljárást a regionális vagy
kisebbségi nyelveken folytassák, és/vagy
(ii) megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie a bíróság előtt, úgy ott saját
regionális vagy kisebbségi nyelvét használja anélkül, hogy az számára külön költséget jelentsen, és/vagy
(iii) megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha
szükséges tolmácsok és fordítások segítségével”.
A tagállamnak tehát anyagi lehetőségeitől és politikai szándékától függően lehetősége van mind a három
intézkedési kör teljes terjedelmű biztosítására, de az is lehetséges, hogy a leginkább költségkímélő egy alpontot
választja ki és valósítja meg igazságszolgáltatási rendszerében - ez utóbbi is teljes mértékben kielégíti a
nemzetközi kötelezettségvállalást.
A magyar állam a Karta megerősítő okirata letétbe helyezésekor a horvát, német, román, szerb, szlovák és
szlovén nyelvek vonatkozásában a 9. Cikk 1. b) pontja (a polgári igazságszolgáltatás) tekintetében a (ii), (iii)
alpontban szereplő kötelezettségeket; a romani és beás nyelv vonatkozásában a 9. Cikk 1. b) pontja (a polgári
igazságszolgáltatás) tekintetében a (ii) és (iii) pont szerinti kötelezettségeket vállalta, vagyis e regionális és
kisebbségi nyelvek tekintetében megengedi, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie a
bíróság előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használja anélkül, hogy az számára külön költséget
jelentsen, és megengedik a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok
benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével.
„A nyelvhasználathoz való joggal összefüggő szabályanyagon a törvény változtat. Egyértelműen kimondásra
kerül, hogy törvény, uniós jogi norma, vagy nemzetközi egyezmény erre vonatkozó rendelkezése hiányában a
félnek a bírósághoz címzett beadványait magyar nyelven kell előterjesztenie, mint ahogy a bíróság is - főszabály
szerint - a határozatait a feleknek magyar nyelven küldi meg. A bírósági eljárásban, szóban mindenki jogosult
anyanyelvét vagy nemzetközi egyezményben meghatározott körben regionális vagy nemzetiségi nyelvét használni.
Ennek biztosítása érdekében - ha szükséges - a bíróság tolmácsot alkalmaz. Ha pedig uniós jogi norma,
nemzetközi egyezmény, vagy törvényi előírás alapján fordítás szükségessége merül fel az anyanyelvhasználat
biztosítása érdekében a bíróság részéről, akkor a bíróság fordítót alkalmaz. A tolmácsra és fordítóra vonatkozó
részletszabályok a felek és más perbeli személyek című fejezetben kerülnek elhelyezésre. Az is meghatározásra
kerül, hogy a hallássérült személyek jogosultak az eljárásban jelnyelvet, vagy az általuk ismert más, törvényben
meghatározott speciális kommunikációs rendszert használni. (Indokolás a Pp. 113. §-ához)”
A nyelvhasználat szabályai tehát ennek megfelelően a Karta 9. cikk 1. bek. b) pont (ii) és (iii) alpontjának
maradéktalanul megfelelnek, így biztosítva, hogy a személyesen megjelenő fél anyanyelvét - ha a Karta hatálya alá
tartozik - szóban használhassa, anélkül, hogy az számára külön költség előlegezését jelentené. Ennek biztosítása
végett a költség előlegezése alól mentesülhet az idegen anyanyelvű személy, de önmagában a magyartól eltérő
nyelv használatának jogához nem párosul automatikusan a tolmács díjára vonatkozó előlegezési mentesség, csak
akkor, ha ezt nemzetközi egyezmény előírja. Ennek hiányában amennyiben a tolmácsolás a bizonyításhoz
kapcsolódik, úgy a tolmácsdíjat a bizonyító félnek kell előzetesen megfizetnie, amennyiben nem, úgy pedig annak,
akinek a személye miatt vált szükségessé a tolmács alkalmazása. A korábban sorolt nyelvek vonatkozásában
viszont a magyar állam megengedi az adott nyelv használatát külön költség nélkül - vagyis ezen esetekben a
bizonyítással össze nem függő okból szükségessé vált tolmács díját a magyar állam előlegezi. A viselésre külön
szabály nincsen, így az általános szabály alá esik.
31. Beadványok
Pp. 114. §-ához:
1. A beadványokról általában
A beadvány a bírósággal folytatott kommunikáció írásbeli formájának általános kerete. A Pp. 114. §-ához fűzött
indokolás szerint „a Pp. az általános szabályok között rögzíti a valamennyi beadványra alkalmazandó
rendelkezéseket, az egyes speciális beadványokra vonatkozóan pedig az adott percselekményeknél
többletelőírásokat is meghatároz. A törvény olyan adatok megjelölését és alakiságok megtartását kívánja meg,
amelyekből kitűnik a beadvány rendeltetése és hitelessége. A beadványon fel kell tüntetni a bíróság nevét, ahova
azt a fél benyújtja. A beadványon fel kell tüntetni a felek és jogi, illetve törvényes képviselőik teljes nevét,
lakóhelyét (székhelyét), valamint perbeli állásukat. A név és lakóhely megjelölésénél fontos, hogy abból a fél
azonossága megállapítható legyen. Az idézésre alkalmasság célját szolgálja nem természetes személyek esetében
a törvényes képviselő nevének és lakóhelyének megjelölése is, tekintettel arra, hogy szabályszerű kézbesítés
hiánya számos esetben képezi akadályát a perek észszerű időn belül történő befejezésének. A jogi képviselő
nevének és székhelyének kötelező feltüntetése a beadványokon lehetővé teszi a bíróságok számára a felekkel való
kommunikáció gördülékenységét és folytonosságát esetleges jogi képviselő változás esetén is. A felek, valamint a
jogi és törvényes képviselők ismert elektronikus levélcímének (e-mail címének) megjelölése - a megváltozott
technikai feltételekkel összhangban - elősegíti a bíróság és a felek, valamint a felek egymás közötti
kapcsolattartását és rövid úton való elérését. A tartózkodási, valamint az egyéb idézhető cím (például jogerős
szabadságvesztés büntetése esetén a büntetés-végrehajtási intézet) rögzítése lehetővé teszi a felek és képviselőik
fellelhetőségét, olyan esetekben is, amikor a címzett lakóhelyéről (székhelyéről) szabályszerűen egyébként nem
idézhető. A beadványon - jogi képviselő nélkül eljáró fél esetében is - törekedni kell a per tárgyának minél
pontosabb és szakszerűbb megjelölésére, azonban ennek hiánya nem akadálya annak, hogy a bíróság a beadványt
tartalma szerint bírálja el. Az eljárás megfelelő követhetősége és beazonosíthatósága szempontjából lényeges
követelmény a már folyamatban lévő ügyek esetében a bírósági ügyszám feltüntetése. Elképzelhető olyan eset,
amikor a beadvány tartalmából nem állapítható meg, hogy az melyik ügyre vonatkozik, például a tanú bejelenti,
hogy orvosi kezelése miatt nem tud a tárgyaláson megjelenni, de a felek nevét és az ügyszámot nem jelöli meg,
ilyenkor indokolt a beadvány visszaküldése azzal, hogy a tanú tüntesse fel beadványában az ügy számát.”
(Indokolás a Pp. 114. §-ához)
A beadvány szokásos megjelenési kelléke volt a külzet, amely a beadvány hátoldalán tüntette fel mindezeket az
adatokat szabatos sorrendben. A külzet alkalmazása soha nem volt kötelező, de célszerűsége okán a jogi
képviselők azt rendszerint alkalmazták a bírósághoz intézett hagyományos írásbeli irataikon. Az elektronikus
kapcsolattartás ugyan egyre inkább háttérbe szorítani látszik a külzet alkalmazását, annak adattartalma azonban
a beadványok kötelező kellékeit képezi továbbra is, így a célszerűség és áttekinthetőség okán továbbra is
megtartható ez a forma. Amennyiben a fél (jogi képviselője) ezeket az adatokat a beadvány tartalmában helyezi el,
különös gondot kell fordítani arra, hogy a szövegben hiánytalanul megtalálhatóak legyenek azok. A bíróság és a
jogi képviselők munkájának megkönnyítése végett célszerű az adatokat egy külön egységben, a törvényben
megjelölt sorrendben és struktúrában feltüntetni. A jövőben az elektronikus űrlapok használata új teret adhat a
külzetnek, a modern infokommunikációs eszközök között a kitöltést ellenőrző adatlapok használata az
egyszerűbben alkalmazhatók között található és elterjedőben van. Az Országos Bírósági Hivatal (a továbbiakban:
OBH) által jóváhagyott számos űrlap már elérhető a bíróságok honlapján
[http://birosag.hu/e-birosag-nyomtatvanyok], ezek értelemszerűen tartalmazzák a megfelelő rovatokat a szükséges
adatok előadásához.
2. A beadványok alaki kellékei

A beadványok példányszáma tekintetében az általános részben még mindig az analóg módon előterjesztett
beadványra vonatkozó szabályok szerepelnek, az elektronikus kommunikációra vonatkozó különös szabályokat
(így pl. a beadvány példányszáma, előterjesztése stb.) a XLVI. Fejezet tartalmazza. Ez a törvényszéki eljárásban
kötelező jogi képviselet, valamint a jogi képviselő számára kötelező elektronikus ügyintézést figyelembe véve
ugyan kivételes lesz, de számban talán még mindig jelentős, figyelembe véve a járásbíróságok előtt induló ügyek
jelentős számát (feltéve, hogy nincs az eljárásban jogi képviselő). Itt kell rámutatni, hogy az E-ügyintézési tv.
2017. január 1-jén hatályba lépő 9. §-a szerint kötelező az elektronikus ügyintézés (mások mellett) az ügyfélként
eljáró gazdálkodó szervezet, az ügyfél jogi képviselője, továbbá az ügyfélként eljáró állam, önkormányzat,
költségvetési szerv, ügyész, jegyző, köztestület és az egyéb közigazgatási hatóság számára, mindazon ügyekben,
amelyek az elektronikus ügyintézést biztosító szerv (így az OBH és a bíróságok) hatáskörébe tartoznak.
Mindezekre a szervekre és személyekre, eljárásokra tehát nem a beadvány általános szabályai, hanem az
elektronikus ügyintézés különös szabályai lesznek irányadók.
A Pp. 114. §-ához fűzött indokolás szerint „A hagyományos módon előterjesztett beadványt továbbra is eggyel
több példányban kell a bírósághoz benyújtani, mint ahány fél a perben érdekelt, a beadvány mellékleteinek
egy-egy másolatát csatolni kell a beadvány többi példányához is. A példányszám fenntartott szabályozása ellenére
a hatályos jogszabály alkalmazásából fakadhatnak problémák, amelyek azonban jogértelmezési úton megfelelően
kezelhetők. Így a „perben érdekelt” fordulat, amely érezhetően tágabb a felek fogalmi körénél, nem minden
esetben nyújt teljesen konkrét eligazítást a bíróság és a benyújtó számára az elvárt példányszámról. A
keresetlevélben alperesként feltüntetett személy még nem biztos, hogy félnek tekinthető, és végképp nem biztos,
hogy érdekelt. Ilyen esetben pl. a megfelelő alperes perbeállítása céljából helyesbített tartalmú, megfelelő
példányszámú keresetlevél csatolása válhat indokolttá. Praktikus problémát okozhat ezenkívül az a beadvány, ami
kifejezetten a perben álló felek számának a megváltoztatására irányul (perbehívás, perbevonás) - a gyakorlatnak
az a megoldása, amely ilyen esetekben a jelenleg perben álló illetve oda várt személyeket is „érdekeltnek” tekinti,
jogértelmezés útján megfelelően oldja fel ezt a problémát. Hasonló esetekre célszerű értelmezési maximaként azt
kitűzni, hogy a bírósági iratokból - a fegyverek egyenlőségének biztosítása végett is, de figyelembe véve a
feleknek az adataikhoz fűződő önrendelkezési jogát is - minden olyan személy számára egy példányt biztosítson a
beadványozó, aki a fél vagy vele esik egy tekintet alá (mint pl. a beavatkozó) és akire a konkrét perbeli
cselekmény közvetlenül kihathat.
A beadványok másolatát az ügyben részt vevőkkel közölni kell, ugyanakkor a Pp. - kivételektől eltekintve, mint
például a keresetlevél vagy a fellebbezés esetében - erre nem ír elő határidőt [hacsak a bíróság általános
intézkedési kötelezettségére nyitva álló harmincnapos határidőt nem tekintjük annak]. A beadványok tartalmától
függ, hogy azokat szükséges-e haladéktalanul a felek (érdekeltek) tudomására hozni, vagy elegendő más iratokkal
együtt megküldeni, illetve a legközelebbi tárgyaláson közölni. A beadványok nagyobb fokú hitelességének
biztosítása érdekében továbbra is indokolt fenntartani a beadványok első példányára vonatkozó teljes
bizonyítóerejű magánokirati formát. A megfelelő okirati forma hiánya esetén a bíróságnak hiánypótlás keretében
fel kell hívnia a jogi képviselő által nem képviselt felet a beadványa szabályszerű előterjesztésére. A beadványok
többi példánya esetében elegendő az egyszerű okirati forma megtartása. Ügyvédi képviselet esetén az ügyvédnek
a beadvány első példányát eredeti aláírásával kell ellátnia, a többi példányt elegendő másolatban csatolni.”
Ismét jelezzük ugyanakkor, hogy az elektronikus úton kommunikáló fél esetében az eredetiség láncolatának
megtartása másképpen érvényesül: már a meghatalmazást is elektronikus másolatban kell csatolni és annak
eredetijét csak felhívásra kell bemutatni (vö. Pp. 611. §), maga a beadvány hitelességét pedig - az ellenkező
bebizonyításáig - a jogi képviselő és a bizalmi szolgáltató által maradéktalanul elvégzett cselekmények tanúsítják.
32. Hiánypótlás
Pp. 115. §-ához:
1. A hiánypótlásra vonatkozó általános szabályok

A beadvány akár alaki szempontból, akár tartalmában számtalan olyan hibában, hiányosságban szenvedhet,
amely miatt annak érdemi elintézése akadályozott. Ilyen esetben - hacsak egy konkrét beadványtípus tekintetében
a törvény külön rendelkezést nem tartalmaz - a hiányok pótlásának van helye. Ilyen különös rendelkezés
vonatkozik például a törvényszéki eljárásban előterjesztett keresetlevél alaki kellékeire, amelynek
vonatkozásában azt írja elő a Pp. 176. §-a, hogy hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve vissza kell utasítani az
alaki kellékeket, illetve a szükséges tartalmi előadásokat nélkülöző keresetlevelet. A speciális szabály tehát eltérő
jogkövetkezményt határoz meg a Pp. 115. § általános szabályához képest, de jelen paragrafus (1) bekezdése
felhatalmazást is ad eltérő szabályok alkalmazására. Ha azonban speciális előírás nincsen, az általános szabály, a
hiánypótlási felhívás kiadásának kötelezősége érvényesül.
A paragrafushoz fűzött indokolás kitér egy a gyakorlatban némi bizonytalansággal érvényesülő kérdésre: a
beadvány visszaadására, pontosabban annak mellőzhetőségére. „Figyelembe véve a jelenlegi másolási
technikákat, valamint azt, hogy a felek a beadványokat szinte kizárólag számítógépen szerkesztik meg, indokolt
annak a törvényben történő rögzítése, hogy - a bírói gyakorlathoz igazodva - a hiánypótlásra felhívó végzéssel
együtt az eredeti beadványt nem kötelező minden esetben visszaadni a hiánypótlásra felhívott félnek. Ha az eljáró
bíró, vagy a tanács elnökének mérlegelése alapján a hiány a beadvány visszaadása nélkül is pótolható, elegendő
kizárólag a hiánypótlásra felhívó végzést kézbesíteni a félnek. Elvárható ugyanis a peres felektől, hogy a saját
maguk készítette beadványokat ismerjék, továbbá a számítástechnika lehetővé teszi azok megőrzését, pontos
visszahívását. A fél - ha az előző módokon nem tud megbizonyosodni saját beadványa tartalmáról - attól sincsen
elzárva, hogy iratbetekintés során győződjön meg korábbi beadványai tartalmáról. Ha azonban az eljáró bíró vagy
a tanács elnöke úgy látja, hogy az eljárás időszerű lefolytatását segíti, dönthet a beadvány visszaküldéséről.
Célszerű a beadvány visszaküldésének a lehetőségét is fenntartani olyan esetekre, amikor a hiány pótlása magán
a beadványon is eszközölhető, így például adatok, aláírást hitelesítő tanúk pótlása esetén. Ezekben az esetekben
nem indokolt kizárni annak lehetőségét, hogy a fél a visszaadott beadvány helyett egy új tartalmú beadványt
nyújtson be. A bíró mérlegelési jogkörében hozott e döntése pervezető végzés, a hiánypótló végzés részét képezi.”
2. Az illeték lerovásának hiánya

Az illetékjogi hiányosság csak akkor vezet hiánypótlásra, ha a bíróságnak nem kellett az adott beadványt,
különösen a keresetlevelet (viszontkereset-levelet) hiánypótlási felhívás kiadása nélkül visszautasítania az
illetékhiány miatt [vö. Pp. 176. § (1) bek. k) pont]. Ilyenre lehet példa a jogi képviselő nélkül járásbíróság előtt
eljáró természetes személy, akinél ezek szerint menthető hiba, ha az illetékjogi követelményeket nem ismeri
maradéktalanul. A hiánypótlás kibocsátása az ő esetében kötelező, abban meg kell jelölni a törvényes illetéket és
lerovására a visszautasítás terhével fel kell hívni a felet.
3. A fél bíróság elé idézése a hiányok pótlása végett

A paragrafushoz fűzött indokolás szerint „Tekintettel arra, hogy amennyiben a félnek a per vitelére
meghatalmazott jogi képviselője van, az egyes perbeli cselekményeket a fél helyett és képviseletében a
meghatalmazott végzi, a törvényben - a bírói gyakorlattal összhangban - rögzítésre kerül, hogy a bíróság
hiánypótlás végett kizárólag a személyesen eljáró felet idézheti maga elé.” (Indokolás a Pp. 115-116. §-ához)
4. A hiányok pótlása
A hiánypótlás elvárt eredménye a hiányosság és hiba kijavítása, ekként téve lehetővé, hogy az eljárás
akadálytalanul folyjék tovább. Erre az esetre a jogalkotó egy fikciót érvényesít, amely szerint már eredetileg is
helyesen beadottnak kell tekinteni a beadványt, tehát megfelelően teljesítettnek kell tekinteni a pótolt
cselekményt. Ezt azonban nem lehet úgy értelmezni, hogy a bíróság számára a helyesen elvégzett cselekményből
fakadó következő cselekményre előírt határidő elmulasztottnak tekinthető, mert már eredetileg is helyesen
előterjesztettnek kell tekinteni a beadványt. Értelemszerűen ilyenkor a követő eljárási cselekményre nyitva álló
határidő - ha van ilyen - akkortól kezdődhetik, amikortól az eljárási akadály elhárult, vagyis a beadvány megfelelő
tartalma lehetővé tette az eljárás folytatását.
5. A hiánypótlás elmaradásának jogkövetkezménye

A bírósági gyakorlat számára bizonytalanság forrása volt, hogy a beadvány hiánypótlásának elmaradása milyen
jogkövetkezménnyel jár - ezt a bizonytalanságot a kodifikáció orvosolta. A paragrafushoz fűzött indokolás szerint
„a szabályozás átláthatóságának növelése érdekében önálló normában szükséges meghatározni a hiánypótlási
kötelezettség elmulasztásának két következményét: a beadvány hivatalból való visszautasítását, illetve a hiányos
tartalommal történő elintézését (...). Figyelembe véve, hogy a hatályos [1952-es] Pp.-ben szereplő „elutasítás”
kifejezés inkább érdemi, anyagi jogi jellegű fogalom, a törvény a „visszautasítás” terminológiáját használja a
hiánypótlási kötelezettség elmulasztásának jogkövetkezményeként, amely jobban tükrözi a döntés eljárási, alaki
jellegét.” (Indokolás a Pp. 115-116. §-ához)
6. Hiányosság miatti visszautasítás

A beadvány visszautasítására csak akkor van e körben lehetőség, ha szabályszerű volt a hiánypótlási felhívás:
utóbb az esetleges téves visszautasító döntés elleni megengedett fellebbezés keretein belül lehet vitatni azt, hogy
egyáltalán volt-e helye a hiánypótlási felhívás kiadásának. Amennyiben a felhívás törvényes volt, de a hiánypótlás
elmaradása az eljárás további menetét nem gátolja, a bíróságnak az eljárást folytatnia kell, és nem utasíthatja
vissza a beadványt. Erre kerül sor akkor, ha a bíróság eleve nem a visszautasítás terhe mellett, hanem a hiányos
elbírálásra való figyelmeztetéssel bocsátotta ki a felhívást. Előfordulhat az is, hogy a fél a beadvány
visszautasítása esetén vitatja, hogy megfelelő volt-e a visszautasítás terhe mellett való kibocsátás, állítva, hogy a
beadvány bevallottan hiányos tartalma alapján is elbírálható. Erre is van módja, de csak akkor, ha a hiánypótlási
felhívást tartalmazó végzés ellen a fellebbezés megengedett.
7. Fellebbezés
A fellebbezés szabályai - úgy tűnik - bizonyos szempontból változtak, ugyanakkor valójában nem jelentenek
lényeges újdonságot. „A hiányos beadványt visszautasító határozattal szemben külön fellebbezésnek akkor van
helye, ha a törvény azt külön nevesítve lehetővé teszi (például keresetlevél, viszontkereset-levél, fellebbezés
visszautasítása), vagy ha a visszautasítás az illetékfizetési kötelezettség teljes vagy részleges elmulasztásával függ
össze. Nincs helye ugyanakkor külön fellebbezésnek például abban az esetben, ha a bíróság a perfelvételi szakban
a hiányos keresetváltoztatást tartalmazó nyilatkozatot utasítja vissza. A keresetváltoztatásokkal kapcsolatos -
adott esetben rendszeres - fellebbezések elbírálása ugyanis az eljárás széttöredezéséhez és ezzel összefüggésben
nem kívánt elhúzódásához vezetne, aminek elkerülése jogpolitikai cél. Annak ugyanakkor természetesen nincs
akadálya, hogy a fél a visszautasított keresetváltoztatást tartalmazó nyilatkozatot a hiányok pótlását követően
újból szabályszerűen előterjessze a perfelvétel lezárásáig.” (Indokolás a Pp. 115-116. §-ához)
Szembetűnő az, hogy törvény kifejezett engedélye alapján van fellebbezésnek helye a hiánypótlással összefüggő
végzés ellen. Valójában azonban a hiánypótlás elrendelésével kapcsolatban a 1952-es Pp. alatt sem volt külön
fellebbezésnek helye, mivel az ilyen végzés ún. pervezető végzésnek minősült, és mint ilyen ellen eleve csak
kifejezett törvényi engedéllyel volt lehetőség fellebbezésre. A különbséget a hiánypótlás elmaradása
jogkövetkezménye elleni fellebbezés lehetőségének korlátozottabb jellege jelenti, azonban ez azzal az általános
fellebbezési szemléletváltással van összhangban, amely szerint a végzések ellen kizárólag tételes törvényi
lehetőség esetén van helye külön fellebbezésnek. Ezzel áll összhangban a Pp. 115. § (6) bekezdése, amely
nyomatékosítja az egyébként is alkalmazandó Pp. 365. § (2) bek. b) pontját.
Pp. 116. §-ához:
Hiánypótlás szóbeli nyilatkozat esetében

A hiánypótlás szabályai mutatis mutandis alkalmazandók a szóbeli, tárgyaláson tett nyilatkozatra is.
Álláspontunk szerint a „tárgyalás” fogalmát nem kell megszorítóan értelmezni, hanem azt a felek (akár egymás
jelenlétében történő) meghallgatására is alkalmazni lehet, így biztosítva annak lehetőségét, hogy minden szóban
elhangzott nyilatkozat hiányossága pótolható legyen. A paragrafushoz fűzött indokolás szerint „új rendelkezés,
hogy a beadvány hiánypótlására vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni abban az esetben is, ha a tárgyaláson
szóban előterjesztett nyilatkozat nem felel meg a törvény rendelkezéseinek, vagy más okból kiegészítésre vagy
kijavításra szorul. Ez a rendelkezés lehetőséget ad arra, hogy ha a perfelvételi tárgyaláson, szóban előadott
keresetváltoztatás (például újabb kérelem) nem felel meg a törvény rendelkezéseinek és a hiányok pótlására
felhívott fél a hiányokat a megjelölt határidőben nem pótolja, a kereseti kérelem keresetváltoztatással érintett
részének visszautasítása megtörténhessen.” (Indokolás a Pp. 115-116. §-ához)
A szóban elhangzott nyilatkozat alaki szempontból lehet hibás akként, hogy csak írásban terjeszthető elő, ilyen
például a kereset(levél), viszontkereset(levél), írásbeli ellenkérelem, válaszirat és viszontválasz stb. Ilyenkor csak
akkor van lehetőség az alaki hiba orvoslására, amennyiben az adott cselekmény elvégzésére nyitva álló határidő
még nem telt le, egyéb eljárási kizáró feltétel (pl. a perfelvételi szak lezárulása) még nem következett be. A
szóban elhangzott nyilatkozat tartalmi hiányosságainak orvoslására a Pp. 115. § megfelelően irányadó, ha
általánosan pótolható hiányról van szó, nem pedig valamely speciális cselekmény elmulasztásáról, amelyhez
különös joghátrányok fűződnek. Ilyen szélsőséges eset lehet például a beszámítás, amely kivételesen szóban is
előterjeszthető [Pp. 209. § (6) bek.], és amely tartalmilag akkor hiányos, ha nem felel meg a Pp. 210. §
előírásainak.
33. Elkülönítés, egyesítés
Pp. 117. §-ához:
1. Elkülönítés
A paragrafushoz fűzött indokolás szerint: „Az elkülönítésre vonatkozó rendelkezés nem változik, ugyanakkor a
törvény az egyesítésre vonatkozó hatályos szabályokat módosítja.” A Pp. szerint az 1952-es Pp.-vel lényegében
azonos szabályok alapján az elkülönítés az ügy tárgyalására vonatkozott, nem pedig az ügy „szétbontására”, a
tárgyalási szerkezet változása (egységesről osztottra) nem változtat a perjogi modellen. Így az elkülönítésre
továbbra is a bíróság célszerűségi mérlegelése alapján kerül sor. Elkülöníteni változatlan okok mellett lehetséges,
ha a következő okok bármelyike fennáll:
- a perben több követelést érvényesítenek (tárgyi keresethalmazat);
- a perben érvényesített követelés megosztható;
- általában a vitában érintett bármely kérdés (legyen az ténykérdés vagy jogvitára vonatkozó érvelés) együttes
tárgyalásánál célszerűbb a tárgyalást külön folytatni.
E három alternatív esettel konjunktíve áll az a feltétel, amely szerint a bíróság megítélése szerint az egységesen
történő tárgyaláshoz képest a külön tárgyalás célszerűbb. Különösen ilyen lehet például, ha a vitában érintett
kérdés minősített adatot érint és a tárgyalás elkülönítése annak gyorsabb, zökkenőmentes tárgyalását célozza.
Akkor is fennállhat a célszerűség, ha például a Pp. 37. § c) pontja szerinti egyszerű pertársaság esetén egyes
követelések külön való tárgyalása megfelelőbb, akár például azért, hogy egyezséget egyszerűbb legyen ilyen
formában kötni, vagy egyáltalán a nagyszámú felek miatt nehézkes eljárás menedzselhető keretek között
maradjon. Az elkülönítésre célszerűségből általában az elsőfokú eljárásban kerül sor, de az 1952-es Pp. és vele
együtt a Pp. sem zárja ki a perorvoslati eljárásban történő elkülönítést. A bíróság az elkülönítésről végzéssel
határoz, amely végzés ellen nem biztosít külön fellebbezési jogot a törvény. Lényeges megjegyezni, hogy az
elkülönítés a pert nem sokszorozza meg, továbbra is egyetlen per marad folyamatban, az eljáró bíróság pusztán a
peren belül - célszerűségi szempontból - egyes kereseti kérelmeket vagy külön elbírálható részeket külön tárgyal.
Ugyanakkor a peranyag az egész per tekintetében gyűlik, és azt a per egésze tekintetében kell figyelembe venni.
Ha ebből fakadóan valamelyik elkülönített félre nézve olyan tényt vesz figyelembe a bíróság, amely részvétele
nélkül, az elkülönített tárgyaláson került megállapításra, véleményünk szerint e fél számára is lehetőséget kell
adni az ellenbizonyításra az eljárás tisztességességének biztosítása érdekében. Az elkülönített kérdések tárgyában
a bíróság részítéletet hoz, a fennmaradó utolsó kérdést zárja ítélettel. Figyelemmel az 1952-es Pp. és a Pp. e
szabálya közötti lényegi azonosságra, az elkülönítésre vonatkozó korábbi bírósági gyakorlat fenntartása indokolt
lehet. Így például egy ügyben az elsőrendű felperes azbesztózis foglalkozási megbetegedés miatt indított
keresetet az alperesi munkáltató ellen. A perben az első rendű felperes felesége II. rendű felperesként vett részt,
arra hivatkozva, hogy férje megbetegedéséből - járulékosan - őt is nem vagyoni károsodás érte (szabadidő
eltöltése, társasági élet megszűnése, szexuális élet megromlása). A munkaügyi bíróság a II. rendű felperes nem
vagyoni kártérítés iránti követelése tárgyában a Pp. 149. § (1) bekezdése alapján elkülönítve tárgyalt. Ebben az
ügyben a Legfelsőbb Bíróság egyrészt kimondta, hogy az elkülönített részek tekintetében a bíróság csak
részítélettel dönthet. Másrészt arra is rámutatott, hogy az elkülönítve tárgyalt ügyben is a teljes per anyaga
alapulvételével kell megállapítani az irányadó tényállást, ez alapján kell dönteni az egyes kereseti kérelmekről.
Ebből az is következik, hogy az egyik felperes kérelmének elbírálása során felvett bizonyítékot a másik felperes
ügyében is figyelembe kell venni (BH2004. 298.). Egy másik ügyben a bíróság azt rögzítette, hogy az elkülönített
tárgyalás elrendelése következtében nem keletkezik új ügy, az elkülönített rész más bírósághoz való áttétele ezért
a pertárgy értékére hivatkozással nem rendelhető el (BH1995. 302.).
2. Egyesítés
Amíg az elkülönítés tekintetében lényeges változás nem volt, az egyesítés szabályait a perszerkezet változása
miatt koncepcionálisan dolgozta át a jogalkotó. A paragrafushoz fűzött indokolás szerint: „Az osztott
perszerkezetre tekintettel a továbbiakban csak olyan perek egyesítése lehetséges, amelyek egyikében sem került
sor a perfelvételt lezáró végzés meghozatalára. Ha ugyanis lehetőség lenne az érdemi tárgyalási szakban tartó
perhez egy perfelvételi szak stádiumában álló pert egyesíteni, úgy ez az eljárás szükségtelen elhúzódását
eredményezhetné. Az osztott perszerkezet lényege ugyanis az, hogy a felek tény- és jogállításaikat a perfelvételi
szakban terjesszék elő, a pernek ebben a szakaszában rögzüljenek lehetőleg a végleges kérelmek, a kérelmek
változása ne lassítsa, vagy akadályozza a szükséges bizonyítás észszerű időn belül történő lefolytatását. Eltérő
szakaszban tartó perek egyesítése esetén a perfelvételi szak kiegészítése természetszerűleg lassítaná az eljárást,
ennek lehetőségét csak feltétlenül szükséges, kivételes esetekben célszerű megengedni, ellenkező esetben a
percezúra jogintézménye kiüresedne.” (Indokolás a Pp. 117. §-ához)
Az egyesítés változatlan feltétele tehát, hogy a perek tárgya egymással összefüggjön, ellenkező esetben a tárgya
szerint elkülönülő ügyekben az egyesítés célszerűtlen, szükségtelen.
„A törvény az egy törvényszék illetékességi területén működő járásbíróságok előtt folyamatban lévő perek
egyesítését is lehetővé teszi a felek közös kérelmére, ami a pergazdaságosság hatékonyabb érvényesülését
szolgálja. Előfordulhat ugyanis, hogy az adott törvényszék területén az adott felek között több jogviszonyból
származó több igény elbírálása során különböző járásbíróságoknak kell eljárnia, ugyanakkor azok egy perben
történő elbírálása a felek érdekét szolgálná. Tekintettel arra, hogy az egy törvényszék területén működő
járásbíróságokra vonatkozik a rendelkezés az is biztosított, hogy a félnek ne kelljen a feltételezett lakóhelyétől
távol pereskednie, ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy a perek egyesítése csak a felek közös kérelme alapján
valósulhat meg.” (Indokolás a Pp. 117. §-ához)
Az egyesítésről a bíróság hivatalból is határozhat, ha annak feltételei fennállnak, de aziránt egyik fél is, vagy
közösen is előterjeszthetnek kérelmet. Ha az egyik fél terjeszt elő kérelmet, a bíróság mérlegeli és végzéssel
határoz. Ha a felek közösen terjesztenek elő kérelmet, a bíróság szintén mérlegeli a feltételek fennállását {így
hogy a perek tárgya összefügg-e, illetve pl. hogy valamennyi járásbíróság a törvényszék területén működik-e [vö.
117. § (4) bek.] stb.}, e kérelem teljesítése esetén viszont a bíróságot a saját végzése köti és az egyesítést utóbb
nem mellőzheti, változtathatja meg.
Pp. 118. §-ához:
Egyesítés házastársi tartás iránti perben

Az egyesítés új szabálya a házastársi tartásra vonatkozó rendelkezés. A paragrafushoz fűzött indokolás szerint
„a házassági perek különös szabályai szerint a házassági perben előterjesztett kereset összekapcsolható a
házastársi tartásra vonatkozó keresettel. A házassági perekre vonatkozó szabályok között az is rögzítésre kerül,
hogy ha házassági per van folyamatban, kizárólag annak bírósága előtt indíthatóak a házassági perhez
kapcsolható meghatározott keresetek, ilyen többek között a házastársi tartásra vonatkozó kereset is. E házassági
perekre vonatkozó szabályokhoz igazodik az egyesítés jogintézményénél elhelyezett, a különélő házastárs tartása
iránt indított perekre vonatkozó speciális szabály. E szerint, ha a házastársi tartással összefüggésben indított per
már folyamatban van és időközben a felek között akár egy másik bíróság előtt házassági per indul meg, akkor
bármelyik fél indítványára a házassági tartással összefüggő pert egyesíteni kell a házassági perhez. Ennek az a
célszerűségi indoka, hogy az összefüggő tárgyú perek egyesítése és ezáltal együttes tárgyalása biztosítható
legyen. Természetesen ehhez az is szükséges, hogy az egyesítés feltételei fennálljanak, azaz egyik per se tartson
még az érdemi tárgyalási szakban, illetve a házassági per bíróságának legyen hatásköre a házastársi tartás
tárgyában indított per lefolytatására.” (Indokolás a Pp. 118. §-ához)
34. Az eljárás félbeszakadása
Pp. 119. §-ához:
1. A félbeszakadás okai
A félbeszakadás taxatív módon meghatározott törvényi esetei tartalmilag nem változtak. A perbeli jog-, illetve
cselekvőképesség elvesztése, a szükséges perbeli képviselet hiánya, vagy a bíróság működését gátló körülmény
továbbra is az eljárás félbeszakadásához vezethet a meghatározott feltételek fennállása esetén. A félbeszakadásra
okot adó körülmények tehát az eljárás folytatásának időleges akadályát képezik mindaddig, amíg a szükséges
perbeli cselekmény megvalósításával az akadály el nem hárul, illetve a körülmény meg nem szűnik. A szabályozás
csupán annyiban változott, hogy valamennyi eset egy bekezdésen belül, adott esetben egyszerűsített
szövegezéssel, külön-külön pontokba szedve került elhelyezésre a jobb áttekinthetőség és idézhetőség érdekében.
Természetesen továbbra is jelentősége lesz annak, hogy a fél halála vagy megszűnése mikor következik be. Ha
ez a keresetlevél benyújtását megelőzően történik meg, akkor természetszerűleg nem kerülhet sor az eljárás
félbeszakadására, mert az eljárás ebben az időpontban még nincs folyamatban és fogalmilag kizárt a joghatályos
perindítás perbeli jogképesség hiányában. Ilyen esetekben tehát a Pp. 176. § (1) bek. e) pontja alapján a
keresetlevelet a bíróságnak hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve vissza kell utasítania, vagy ha az erre okot adó
körülmény az eljárás későbbi szakaszában válik ismertté, a bíróságnak az eljárást a Pp. 240. § (1) bek. a) pontja
alapján hivatalból meg kell szüntetnie. Ha az eljárás folyamatban léte alatt következik be a fél halála vagy
megszűnése, akkor főszabály szerint az eljárás a törvény erejénél fogva félbeszakad, de kivételt jelent ez alól, ha a
jogviszony természete a jogutódlást kizárja. E kivételszabály jellemző példájaként említhető a személyi állapotot
érintő perek közül a házassági bontóper. A házastárs halála esetén a jogutódlás kérdése természetszerűleg fel
sem merülhet, a házasság az egyik házastárs halálával törvény erejénél fogva megszűnik [Ptk. 4:20. § (1) bek. a)
pont]. Ilyen esetekben a házasság bírósági felbontással történő megszüntetése kizárt, az erre irányuló polgári
peres eljárás okafogyottá válik, ezért az eljárás nem félbeszakad, hanem azt a bíróságnak a Pp. 240. § (1) bek. f)
pontja alapján hivatalból meg kell szüntetnie. Az eljárás hivatalbóli megszüntetését előíró szabály ugyanakkor a
házassági bontóper vonatkozásában a különleges eljárások szabályai között külön is nevesítésre kerül [Pp. 460. §
(1) bek.] azzal, hogy ilyen esetben a bíróság a perben esetleg meghozott ítéletet is hatályon kívül helyezi, ha
valamelyik házastárs a házassági bontóper jogerős befejezése előtt hal meg.
Az 1952-es Pp. külön is nevesítette félbeszakadási okként a háborút, az erre való utalás ugyanakkor a Pp.-ben a
továbbiakban már nem szerepel. Ez nem azt jelenti, hogy háborús helyzet a továbbiakban nem szolgálhat az
eljárás félbeszakadásának alapjául, mivel az „elháríthatatlan esemény” fogalomkörébe természetesen beletartozik
a háborús helyzet is, annak külön nevesítése ugyanakkor szükségtelen.
2. Ügygondnokrendelés félbeszakadás esetén

A Pp. az 1952-es Pp.-hez hasonlóan szabályozza az ügygondnokrendelés lehetséges eseteit a félbeszakadással

összefüggésben. Ezekben az esetekben az eljárás félbeszakadása, illetve kiváltképpen annak túlságosan hosszú
tartama okozhat jelentős érdeksérelmet az eljárásban részt vevő meghatározott személyek számára. Az
érdeksérelem kiküszöbölését a jogalkotó továbbra is ügygondnok kirendelésének biztosításával kívánja lehetővé
tenni. A Pp. 119. § (2) bekezdése a fél, míg (3) bekezdése a kirendelt szakértő méltányos érdekeire tekintettel ad
lehetőséget az ügygondnokrendelésre, konkrétan meghatározott esetkörök tekintetében. Az ügygondokrendelés
joghatása, hogy az eljárás félbeszakadása - a kirendelt szakértő kérelme esetében csak a törvényben rögzített
korlátok között - megszűnik. Az 1952-es Pp. szabályozásához képest változás, hogy a kirendelt szakértő már a Pp.
119. § (1) bek. a) pontja szerinti esetkör megvalósulása esetén is kérheti ügygondnok kirendelését, vagyis azokban
az esetekben, amikor az eljárás a fél halála, vagy megszűnése miatt a jogutód perbelépéséig vagy perbevonásáig
félbeszakad. E félbeszakadási ok ugyanis gyakran eredményezi az eljárás elhúzódó félbeszakadását - jellemzően a
jogutód perbelépésének vagy perbevonásának az elmaradása miatt -, ami indokolatlanul sérti a kirendelt
szakértőnek a díja meghatározásához és a letéttel fedezett díj kiutalásához fűződő méltányos érdekét. Adott
esetekben e lehetőség nélkül a szakértő egyáltalán nem juthatna hozzá az általa már elvégzett munka után járó
díjhoz. Ha az ügygondnokrendelést az eljárásban részt vevő kirendelt szakértő kezdeményezi, a főszabálytól
eltérően nem a félnek kell előlegeznie az ügygondnok díját, mert az ügygondnokrendelésben ilyenkor alapvetően
nem a fél érdekelt. Az utaló szabály alapján az ügygondnoki díjat ezekben az esetekben az állam előlegezi.
A Pp. szövegtervezetének előkészítése során vizsgálat tárgyát képezte az a javaslat is, hogy az érdekelt fél is
kérhesse a Pp. 119. § (1) bek. a) pontja szerinti esetkör megvalósulása esetén ügygondnok kirendelését. Végül ez
a javaslat nem került átvezetésre. A Pp. 119. § (1) bek. a) pontja szerinti esetkör ugyanis jogutód létét feltételezi,
akinek a kieső fél helyére kell lépnie annak érdekében, hogy az eljárás folytatódhasson. Előfordulhatnak olyan
helyzetek, amikor a jogutód személye kérdéses, illetve a jogutód személyének megállapításával kapcsolatos
eljárás elhúzódik. Ha ez a körülmény akadályozza időlegesen a tényleges jogutód perbelépését, de időközben az
ellenérdekű fél kérelmére az eljárás ügygondnok részvételével folytatódhatna, akkor adott esetben az eljárás a
létező jogutód részvétele nélkül is lefolytatható lenne, ami ellentétes a jogintézmény lényegével. Ilyen esetekben
visszaélészszerű joggyakorlásra is alapot teremtene a szabályozás. A fél méltányos érdekeire tekintettel tehát
továbbra is azokkal az esetkörökkel kapcsolatban nyílik lehetőség ügygondnok kirendelésére, ha a fél személye
változatlan, csupán megfelelő képviselete nem biztosított az eljárásban.
A Pp. 119. § (4) bekezdésében fenntartásra kerül az a korábban is a szabályozás részét képező speciális szabály,
miszerint a fél az eljárás megszüntetése érdekében akkor is kérheti az eljárás folytatását, ha a megszűnt félnek
nincs jogutódja. Ilyenkor az ügygondnok kirendelésével az eljárás félbeszakadása ugyancsak megszűnik, az
eljárás pedig a megszüntetés érdekében az ügygondnokkal szemben folyik tovább. A Pp. szövegtervezetének
előkészítése során felmerült e rendelkezés tartalmi megváltoztatása iránti igény is. Az ezzel kapcsolatos javaslat
arra irányult, hogy a bíróság ezekben az esetekben hivatalból, ügygondok kirendelésének mellőzésével szüntesse
meg a pert, mert a fél jogutód nélküli megszűnése közokirat, illetve közhiteles nyilvántartás adatai alapján
kétséget kizáróan megállapítható. A szabályozási javaslat érdemi vizsgálata során ugyanakkor felmerült, hogy
vannak olyan helyzetek, amikor a fél jogutód nélküli megszűnésének igazolása a peres eljárással összefüggésben
kiterjedtebb bizonyítást igényel. A közhiteles nyilvántartás adatai ugyanis hitelt érdemlően alátámaszthatják
általánosságban a fél jogutód nélküli megszűnését, ez azonban adott esetben nem jelenti azt, hogy a peresített
követelés vonatkozásában ne valósult volna meg jogutódlás. Ha például a gazdasági társaság felszámolási
eljárásban történő megszüntetés miatt kerül a cégnyilvántartásból törlésre, de a felszámolási eljárás befejezését
megelőzően a be nem hajtott peresített követelés engedményezése megtörténik, akkor a perbeli jogutód személye
annak ellenére megállapítható, hogy a fél jogutód nélkül megszűnt. Önmagában tehát a közhiteles nyilvántartás
adata nem feltétlenül elegendő a bíróság számára annak megállapításához, hogy a megszűnt félnek a perbeli
követelés vonatkozásában nincs jogutódja. A jogutód nélküli megszűnés hitelt érdemlő igazolása az eljárás
megszüntetésében érdekelt fél, míg ennek esetleges vitatása az ellenérdekű fél - akit a kirendelt ügygondnok
hivatott képviselni - érdekkörébe tartozik, mindezen körülmények hivatalbóli feltárását nem célszerű a bíróság
feladatává tenni egy alapvetően kérelemhez kötött, kontradiktórius eljárásban. A bíróság tehát a továbbiakban is -
a Pp. 241. § (1) bek. c) pontja alapján - kérelemre szünteti meg az eljárást, ha a megszűnt félnek nincs jogutódja.
Pp. 120. §-ához:
1. A félbeszakadás időtartama és jogkövetkezményei

A Pp. 119. § (1) bekezdésében felsorolásszerűen kerülnek meghatározásra a félbeszakadási okok, amelyek
bekövetkezésével az eljárás törvény erejénél fogva félbeszakad és valamennyi félbeszakadási esetkörnél
külön-külön meghatározásra kerül a félbeszakadás megszűnésének időpontja is. A Pp. 120. § (1) bekezdése a 119.
§ (1) bekezdésében meghatározott kezdő és befejező időpontokra visszautalva határozza meg a félbeszakadás
időtartamát. Egyértelműen rögzítésre kerül az is, hogy a bíróságnak a félbeszakadás kezdő és befejező időpontját
végzésben kell megállapítania. Ennek azért van jelentősége, mert az eljárás félbeszakadásának jogkövetkezménye
egyrészt az, hogy minden eljárási határidő - legyen az akár törvény által előírt vagy a bíróság által megállapított
határidő - megszakad, másrészt a félbeszakadás tartama alatt tett érdemi bírói rendelkezések, valamint felek által
teljesített eljárási cselekmények főszabály szerint hatálytalanok. A félbeszakadás megszűnésének időpontjától
ugyanakkor a határidők újrakezdődnek. Mindezekre tekintettel az eljárásban részt vevő személyeknek pontosan
tudniuk kell, hogy a félbeszakadás időtartama mely időintervallumra tehető, mert ettől függ, hogy adott esetben a
szükséges jognyilatkozatokat - az újrakezdődő határidőre tekintettel - meddig tehetik meg, illetve korábban már
megtett jognyilatkozataik hatálytalanok-e, vagy sem.
Korábban nem volt egységes a joggyakorlat abban a kérdésben, hogy mikortól kell számítani a félbeszakadás
megszűnésével újrakezdődő határidőt annak a félnek a vonatkozásában, aki az eljárás folytatódásáról a
félbeszakadás megszűnésének konkrét időpontjához képest későbbi időpontban szerez tudomást. A vonatkozó
szabályokat szigorúan értelmezve az a következtetés vonható le, hogy a határidők a félbeszakadás megszűnésekor
azonnal újraindulnak, ugyanakkor a fél méltánytalan helyzetbe kerülhet ezáltal, mert az eljárás folytatódásáról
később értesülve a meghatározott határidőhöz képest rövidebb időtartam áll rendelkezésére jognyilatkozata
megtételére, szélsőséges esetben pedig a határidő akár le is telhet, mire az eljárás folytatódásáról tudomást
szerez. Erre tekintettel kerül előírásra a Pp. 120. § (3) bekezdésében, hogy az eljárás folytatódásának
jogkövetkezményei a felekkel szemben a félbeszakadás megszűnésének közlésével állnak be, azaz a félre
vonatkozó határidő az eljárás folytatódásának vele való közlésétől kezdődik újra.
Változatlanul fennmarad az a rendelkezés, hogy a félbeszakadás tartama alatt tett bírói rendelkezések közül,
kizárólag a per érdemére vonatkozó bírói rendelkezések hatálytalanok. Felmerült olyan javaslat, hogy a
hatálytalanság valamennyi bírói rendelkezésre terjedjen ki, ugyanakkor az Indokolás is utal arra, hogy a
bíróságnak a félbeszakadás időtartama alatt is lehetnek a bírósági irattal kapcsolatos adminisztratív
kötelezettségei, ezekre az intézkedésekre nyilvánvalóan nem célszerű kiterjeszteni a hatálytalanságot.
Lényegében az a külön nevesített kivételszabály sem változik, hogy a jogerős végzéssel megállapított tanúdíj,
illetve szakértői díj letéttel fedezett részének kiutalásáról a bíróság a félbeszakadás tartama alatt is intézkedik. A
továbbiakban ugyanakkor a Pp. a „közreműködő” számára meghatározott költség, illetve díj kiutalásáról
rendelkezik. A Pp. 271. §-a határozza meg, hogy mely személyi kör tartozik a „közreműködő” gyűjtőfogalma alá. E
személyek a tanú, a kirendelt szakértő, az okirat illetve szemletárgy birtokosa, és mindazok, akiknek a
bizonyításban történő részvételét a bíróság szükségesnek tartja.
2. Részleges félbeszakadás
A szabályozás kiegészül a részleges félbeszakadás jogintézményével, amelynek célja az igényérvényesítés
hatékonyabbá tétele, a rugalmasabb szabályozás biztosítása. Ha például a felperes az alperesi pertársak
egyetemleges kötelezését kéri pénzkövetelése megfizetésére, de valamelyik alperesi pertárs meghal, akkor az
eljárás félbeszakad. Ez a körülmény adott esetben szükségtelenül akadályozhatja az igényérvényesítést, mert
minden egyes alperessel szemben a teljes követelés érvényesíthető, tehát a félbeszakadásra okot nem adó
alpereseket marasztaló érdemi határozat alapján a felperesnek akár a teljes követelése észszerű időn belül
megtérülhet, amit az eljárás félbeszakadása szükségtelenül akadályoz. Az ilyen jellegű esetekben a részleges
félbeszakadással kapcsolatos szabályozás hatékonysági előnyökkel jár. Részleges félbeszakadásnak
értelemszerűen pertársaság esetén van helye, ha a félbeszakadásra okot adó körülmény kizárólag valamely
pertársat érinti, ugyanakkor alkalmazásának alapvető feltétele, hogy a félbeszakadásra okot nem adó pertársak
tekintetében részítéletet lehessen hozni. Ha tehát a per tárgyával összefüggésben az érdemi döntés csak
egységesen, valamennyi pertárs egyidejű részvételével hozható meg, részleges félbeszakadásnak helye nem lehet,
vagyis kényszerű pertársaság esetén a részleges félbeszakadás alkalmazása akadályba ütközik. Fontos
hangsúlyozni azt is, hogy a Pp. osztott perszerkezetet alkalmaz, részleges félbeszakadásnak csak az érdemi
tárgyalási szakban lehet helye. Ennek az az oka, hogy a perfelvételi szakban rögzülnek a per tárgyának keretei, a
felek ekkor teszik meg releváns tény- és jogállításaikat. Ha részleges félbeszakadásnak a perfelvételi szakban is
lenne helye, akkor a részleges félbeszakadás megszűnése esetén folytatni kellene a perfelvételi eljárást, miközben
a többi pertárs vonatkozásában a per adott esetben már az érdemi tárgyalási szakban, bizonyítási cselekmények
foganatosításával folyik. A perfelvételi nyilatkozatok módosulása ugyanakkor természetszerűleg hat a bizonyítás
irányára, terjedelmére is, vagy akár megkérdőjelezheti a lefolytatott bizonyítás szükségességét. Mindezekre
tekintettel nem célszerű a per tárgyának tisztázása előtt a részleges félbeszakadás alkalmazását biztosítani, mert
az az eljárás „széttöredezéséhez”, elhúzódásához, szükségtelen bonyolódásához vezethet, és ezek a tényezők
rontják a perhatékonyságot.
35. Az eljárás szünetelése
Pp. 121. §-ához:
1. Az eljárás szünetelésének okai

Indokolt rámutatni, hogy az 1952-es Pp. az eljárás szünetelésének szabályait az elsőfokú eljárás tárgyalásra
vonatkozó szabályai között helyezte el. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy szünetelésre nem csak az elsőfokú
eljárásban kerülhet sor, illetve az ügy tárgyalását megelőzően is felmerülhet olyan ok, ami az eljárás szünetelését
eredményezi, a Pp.-ben a szünetelés szabályai az általános rendelkezések között kerülnek elhelyezésre.
A szünetelési okok tartalmilag az 1952-es Pp. szabályozásának alapulvételével kerültek meghatározásra,
ugyanakkor hozzá lettek igazítva a megújuló szabályozás sajátosságaihoz, illetve kiegészültek új, speciális
szünetelési okokkal, amelyeket ugyancsak a tartalmilag megújuló szabályozás hívott életre. Az adott szünetelési
okot tartalmazó szerkezeti egységben pontosan meghatározásra kerül az is, hogy az eljárás folyamatában melyik
az az időpont, ami a szünetelés kezdőidőpontjának tekintendő. Ez egyértelművé teszi a szünetelés időtartamának
számítását, aminek azért van kiemelt jelentősége, mert az eljárás folytatása iránti kérelem hiányában az eljárás a
törvényben meghatározott időtartam elteltével megszűnik.
1.1. Szünetelés közös kérelemre
A felek megegyezésén alapuló szünetelési ok továbbra is fennmarad, csupán a szövegezés egyszerűsödik. E

szünetelési okkal ugyanakkor összefügg a Pp. 121. § (2) bekezdése, amely szerint a felek megegyezésén alapuló
szünetelésnek az eljárás jogerős befejezéséig legfeljebb három alkalommal lehet helye. A korlátozás indoka, hogy
bár a megegyezésen alapuló szünetelés általában előmozdítója a felek közötti egyezség megszületésének, illetve
adott esetben az eljárás egyéb módon történő befejezésének, korlátlan lehetővé tétele a jogintézmény céljával
ellentétes hatás kiváltására is alkalmas. Számos esetben fordul elő, hogy a feleket nem feltétlenül a jogvita
megoldása ösztönzi a szünetelési kérelem közös bejelentése során, hanem egyéb szempontok. A szünetelés
gyakori alkalmazása azonban egyazon eljárásban az eljárás jelentős elhúzódásához vezethet, ami a
perhatékonyság céljával ellentétes. A perhatékonyság szempontjából ugyanis a peres eljárásnak nem a jogvita
megegyezéssel történő lezárása a legfontosabb célja, hanem alapvetően a per észszerű időn belül történő
befejezése, mely követelmény az Alaptörvény rendelkezéséből fakad [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bek.]. Ezért
indokolt optimalizálva meghatározni e jogosultság kereteit. Arra is indokolt felhívni a figyelmet, hogy a
megegyezéses szünetelésnek „ugyanazon” felek között van három alkalommal helye az eljárás jogerős
befejeződéséig. A Pp. ugyanis a félbeszakadásnál már tárgyalt szabályozáshoz hasonlóan a szünetelés
tekintetében is tartalmaz részleges szünetelésre vonatkozó szabályokat. A szünetelésben érdekelt felek
vonatkozásában tehát az őket érintő részleges szünetelést is be kell számítani a felhasználható három alkalomba.
Itt indokolt utalni arra is, hogy az elsőfokú eljárás szabályai között elhelyezett „közvetítői eljárás nélküli egyezségi
kísérlettel” (Pp. 168. §) összefüggő eljárás a pertől független, önálló nemperes eljárás, amelynek szünetelése
természetesen nem számít be a később megindított peres eljárás során felhasználható három alkalomba.
1.2. Szünetelés az érdemi tárgyalás elmulasztása miatt
Megváltozott tartalommal marad fenn az a szünetelési ok, amely szerint az eljárás szünetel, ha a tárgyaláson a
felek nem jelennek meg, vagy a megjelent fél az ügy tárgyalását nem kívánja, és a távollevő felperes sem kérte
korábban a tárgyalás távollétében történő megtartását. Ez a szünetelési ok a jövőben kizárólag érdemi tárgyalás
vonatkozásában alkalmazandó. A perfelvételi tárgyalás elmulasztásának speciális jogkövetkezményei az elsőfokú
eljárás szabályai között (Pp. 190. §) kerülnek előírásra. A Pp. az 1952-es Pp.-hez képest szigorúbb szabályokat ír
elő a perfelvételi tárgyalás elmulasztásával összefüggésben. Ha a perfelvételi tárgyalást valamennyi fél
elmulasztja, vagy valamelyik fél mulasztja el és a jelen lévő fél nem kéri annak megtartását, a bíróság az eljárást
hivatalból megszünteti. E szigorúbb szabályok is a hatékonyabb per megvalósulását szolgálják, arra ösztönzik a
feleket, hogy a per előkészítésében aktívan részt vegyenek, a per tárgyának keretei minél hamarabb és minél
pontosabban meghatározhatóak legyenek. E szabályozási mód nem előzmény nélküli, az 1952-es Pp. kisértékű
perekre vonatkozó rendelkezései hasonló szabályt tartalmaznak [1952-es Pp. 390. § (3) bek.]. A tárgyalt
szünetelési okkal kapcsolatos további érdemi változás az is, hogy bármelyik mulasztó fél, tehát nem csak a
felperes, hanem az alperes is kérheti a tárgyalás távollétében történő megtartását.
1.3. Szünetelés a fél elérhetetlensége miatt
Változik a tartalma annak a szünetelési oknak is, amely szerint az eljárás szünetel, ha - meghatározott további
feltételek teljesülése mellett - a felperes a megadott lakcímről nem idézhető. Egyrészt függetlenül a perbeli
pozíciótól bármelyik fél - akár felperes, akár alperes - elérhetőségének hiánya megalapozza az eljárás
szünetelését, ha a másik fél bírói felhívás ellenére nem jelöl meg más címet, vagy az ügy tárgyalását nem kívánja.
Másrészt nem az idézhetőség, hanem az elérhetőség hiánya alapozza meg az eljárás szünetelését. Ez a
megfogalmazás kellően általános ahhoz, hogy rugalmasan alkalmazható legyen különböző helyzetekben. Itt
indokolt arra utalni, hogy az elsőfokú eljárás megújult szabályai szerint a keresettel szemben írásbeli
ellenkérelmet kell előterjeszteni, tehát a perfelvételi tárgyalás kitűzését mindenképpen megelőzi az alperesi
ellenkérelem előterjesztése. A bíróságnak például arra is lehetősége van, hogy az írásbeli ellenkérelem
előterjesztését követően - adott esetben az abban foglaltakra tekintettel - további írásbeli perfelvételt rendeljen el.
Ebben az esetben a bíróság az írásbeli ellenkérelmet még a tárgyalás kitűzését megelőzően kézbesíti a
felperesnek és felhívja válaszirat előterjesztésére, vagyis a felperes elérhetőségének hiánya már a perfelvételi
tárgyalásra szóló idézés kézbesítése előtt is felmerülhet, ezért nem megfelelő az idézhetőség meghiúsulásának,
mint feltételnek a meghatározása. Összességében megállapítható, hogy bármelyik fél elérhetőségének hiánya
akadályozhatja az eljárás lefolytatását, ugyanakkor ez az akadály az esetek meghatározott részében elhárítható,
mert az eljárásban részt vevő másik félnek lehet információja a fél elérhetőségéről, például a per alapjául szolgáló
jogviszony jellegére tekintettel. Ha a félnek nincs tudomása más címről, vagy adott esetben van, de azt bármely
okból nem jelenti be a bíróságnak, akkor a bíróság nem tud kapcsolatot létesíteni a másik féllel, aminek
következménye az eljárás szünetelése. Ettől elkülönítetten kezelendő az az eset, amikor a fél tartózkodási helye
valószínűsítetten ismeretlen, mert akkor hirdetményi kézbesítésnek lehet helye. A hirdetményi kézbesítés
indítványozásának elmulasztása ugyanakkor külön szünetelési okként kerül a Pp.-ben nevesítésre [Pp. 121. § (1)
bek. f) pont].
1.4. Szünetelés díj-, illetve költségelőlegezés elmulasztása miatt
A Pp. új szünetelési okokat is nevesít, amelyek díj-, illetve költségelőlegezés elmulasztásának

jogkövetkezményeként kerülnek meghatározásra. A Pp. a képviseletre vonatkozó rendelkezések között írja elő,
hogy a perben a képviselő nem járhat el, ha a képviselt féllel szemben álló ellenérdekű fél a képviselő saját maga
[Pp. 63. § (1) bek.]. Ha ez az érdekellentét nem természetes személy fél és annak törvényes képviselője között áll
fenn, a nem természetes személy fél képviseletének ellátására - az összeférhetetlenség feloldása érdekében -
ügygondnokot kell kirendelni, amelynek díját a peres eljárást kezdeményező felperesnek kell előlegeznie [Pp. 63.
§ (2) bek.]. Ha a felperes bírói felhívás ellenére nem helyezi letétbe az ügygondnoki díjelőleget, e körülmény az
eljárás szünetelését vonja maga után. Az is az eljárás szünetelését eredményezi, ha a felperes bizonyítással össze
nem függő fordítás, illetve külföldi kézbesítés költségét a bíróság felhívása ellenére nem előlegezi. Ezzel az esettel
összefüggésben indokolt rámutatni, hogy a költségek előlegezésére vonatkozó rendelkezések alapján a
bizonyítással járó költséget főszabály szerint a bizonyító fél előlegezi [Pp. 79. § (1) bek.], ha azonban a bizonyító
fél előlegezési kötelezettségének - a bizonyítás elrendelését értelemszerűen megelőző - bírói felhívás ellenére nem
tesz eleget, e mulasztásának jogkövetkezménye nem az eljárás szünetelése, hanem a bizonyítás elrendelésének
mellőzése [Pp. 276. § (4) bek. b) pont]. Ha tehát a fordítás vagy külföldre kézbesítés szükségessége nem
bizonyítási cselekménnyel függ össze, akkor jár az előlegezés elmulasztása az eljárás szünetelésének
következményével. Ebben az esetben az előlegezési kötelezettség az eljárás lefolytatását kezdeményező felperest
terheli, ami ugyancsak a költségek előlegezésére vonatkozó általános rendelkezéseken alapul [Pp. 79. § (3)-(4)
bek.]. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy a tárgyalt szünetelési ok alperesi mulasztásra történő kiterjesztésére azért
nem került sor, mert az alperes a vonatkozásában előírt előlegezési kötelezettség elmulasztásával
visszaélészszerűen előidézhette volna az eljárás szünetelését, ami az eljárás szükségtelen elhúzódásához, illetve
adott esetben az eljárás érdemi lefolytatásának a megakadályozásához is vezethetett volna.
1.5. Szünetelés hirdetményi, illetve végrehajtói kézbesítéssel összefüggésben
A hirdetményi idézéssel kapcsolatos szünetelési esetkör - a bírói gyakorlat által már korábban is kiterjesztően
alkalmazott - hirdetményi kézbesítéssel összefüggő szünetelési okként kerül meghatározásra, valamint kiegészül a
Pp.-ben szabályozott új jogintézményre, a végrehajtói kézbesítésre (Pp. 141. §) vonatkozó esetkörrel. Végrehajtói
kézbesítésnek - meghatározott további feltételek megvalósulása mellett - a peres eljárás során akkor lehet helye,
ha a keresetlevél (az eljárást megindító irat), illetve az eljárást befejező érdemi határozat postai úton
kézbesíthetetlen és a kérelmező fél a végrehajtó díját megelőlegezi. A postai küldemény kézbesíthetetlenségének
okait jelenleg a postai szolgáltatások nyújtásának és a hivatalos iratokkal kapcsolatos postai szolgáltatás részletes
szabályairól, valamint a postai szolgáltatók általános szerződési feltételeiről és a postai szolgáltatásból kizárt vagy
feltételesen szállítható küldeményekről szóló 335/2012. (XII. 4.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Postavhr.)
szabályozza, így többek között kézbesíthetetlen a „cím nem azonosítható”, „kézbesítés akadályozott”, vagy akár a
„címzett ismeretlen” jelzéssel visszaérkezett irat [Postavhr. 25. § (1) bek.]. A bírói gyakorlatban például
nehézségeket okozott a „kézbesítés akadályozott” jelzéssel visszaérkezett küldeménnyel kapcsolatos intézkedés,
mert ilyen esetben valós cím áll rendelkezésre, mégsem tud teljesülni a bírósági irat közlése. Ezekben az
esetekben nyújt megoldást a végrehajtói kézbesítés kezdeményezésének lehetősége, mert a nemperes eljárásban
eljáró önálló bírósági végrehajtónak szélesebb eszköztár áll rendelkezésére a címzett elérhetőségének
felkutatására és a kézbesítés foganatosítására, mint a postai szolgáltatónak. Ha azonban az érdekelt fél a
végrehajtói kézbesítés kezdeményezésének lehetőségével nem él, konkrét, megfelelően alkalmazható
jogkövetkezményként kerül meghatározásra az eljárás szünetelése. A kézbesíthetetlenség három esetköre esetén
ugyanakkor nincs helye végrehajtói kézbesítésnek, és erre tekintettel a végrehajtói kézbesítés
kezdeményezésének elmulasztása esetén - jogkövetkezményként - az eljárás szünetelésére sem kerülhet sor. Ha a
küldemény a „címzett az átvételt megtagadta”, illetve „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza, a Pp. kézbesítési
fikciót alkalmaz [Pp. 137. § (2) bek.], azaz e két esetkör megvalósulása esetén a küldemény a bírósági eljárás
szempontjából nem kézbesíthetetlen, éppen ellenkezőleg kézbesítettnek minősül. A harmadik esetkör pedig az,
amikor a küldemény „bejelentve: meghalt/megszűnt” jelzéssel érkezik vissza, mivel ez az értesítés rendszerint az
eljárás félbeszakadását fogja jelezni, ezért nem indokolt a végrehajtói kézbesítés alkalmazásának biztosítása.
Indokolt rámutatni, hogy a hirdetményi és végrehajtói kézbesítés feltételei adott esetben egyidejűleg is
fennállhatnak, mert meghatározott körülmények egyidejű fennállása esetén bármelyik kézbesítési mód
alkalmazására lehetőség van. Ez akkor következik be, amikor fedi egymást a hirdetményi kézbesítésnek a fél
tartózkodási helyének ismeretlenségére, illetve a végrehajtói kézbesítésnek a félnek a rendelkezésre álló címen
való ismeretlenségére vonatkozó esete. Ebben az esetben a kézbesítésben érdekelt fél megteheti, hogy - ha annak
feltételei fennállnak - azonnal hirdetményi kézbesítést kezdeményez, de úgy is dönthet, hogy ezt megelőzően
megkísérli a végrehajtói kézbesítést, annak esetleges eredményességében bízva. Ha ugyanis fennáll annak a
valószínűsége, hogy a végrehajtói kézbesítés eredményre vezethet, akkor indokolt lehet annak kezdeményezése,
mert ezzel elkerülhető a későbbiekben a hirdetményi kézbesítés esetleges érvénytelensége miatt például az
eljárás megismétlése. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ha mindkét kézbesítési mód feltételei fennállnak,
akkor a félnek legalább az egyiket szabályszerűen kezdeményeznie kell ahhoz, hogy az eljárás szünetelése
elkerülhető legyen. Az a körülmény ugyanakkor nem vezet az eljárás szüneteléséhez, ha a fél csak az egyik
kézbesítési mód alkalmazását kéri, de a másikat nem. A szünetelés elkerülésének az is feltétele, hogy a fél akár a
végrehajtói, akár a hirdetményi kézbesítés lefolytatásához szükséges díjat (végrehajtói díj, illetve keresetlevél
kézbesítése esetén ügygondnoki díj) előlegezze.
2. A szünetelés időtartama, az eljárás folytatódása, illetve megszűnése

A Pp. 121. § (3) bekezdésében kerül szabályozásra a szünetelés időtartama. A rendelkezés visszautal a 121. § (1)
bekezdésében meghatározott szünetelési okokra, tekintettel arra, hogy valamennyi szünetelési oknál külön-külön
pontosan meghatározásra kerül a szünetelés kezdő időpontja. Változás a korábbi szabályozáshoz képest, hogy ha
egyik fél sem kéri a szünetelő eljárás folytatását, akkor az 1952-es Pp. szerinti hat hónap időtartamú szünetelés
helyett az eljárás már négy hónap szünetelés elteltével megszűnik. A szünetelés maximális időtartamának
csökkentése illeszkedik a 121. § (2) bekezdésébe foglalt rendelkezés (a megegyezéses szünetelés
kezdeményezésének három alkalomra történő korlátozása) szabályozási céljához. Meghatározó szempont tehát,
hogy az eljárás nyugvása szükségtelenül ne vezessen az eljárás elhúzódásához. Megállapítható ugyanakkor, hogy
a megegyezéses szünetelés lehetőségének három alkalomra korlátozása, illetve a szünetelés lehetséges
időtartamának négy hónapban történő meghatározása összességében nem csökkenti aránytalanul a szünetelés
időtartamát. A szünetelés jogintézménye tehát továbbra is megfelelően betöltheti eljárásjogi szerepét. Ha például
a felek az eljárás jogerős befejezéséig maximálisan kihasználják a megegyezéses szünetelés vonatkozásában a
törvény adta lehetőségeket, azaz három alkalommal élnek e lehetőséggel és a szünetelés mindhárom alkalommal
négy hónapig tart, akkor az eljárás összességében egy évig szünetelhet. Ennél hosszabb - a felek akaratán alapuló
- passzív időtartam az eljárás folyamatában semmiképpen sem indokolt, ugyanakkor a lehetséges időtartam a
kellő mozgásteret is biztosítja a felek számára, hogy adott esetben a jogvita lezárását peren kívül
előmozdíthassák. A szünetelés négy hónapos időtartamán belül ugyanakkor az eljárást bármelyik fél kérelmére
folytatni kell, ebben az esetben a szünetelés az eljárás folytatása iránti kérelemnek a bírósághoz történő
benyújtásáig tart, vagyis a Pp. az 1952-es Pp.-hez képest a szünetelés befejező időpontját is pontosan körülírja.
A szabályozás új eleme, hogy a Pp. 121. § (1) bek. c)-f) pontjaiban meghatározott szünetelési okok
bekövetkezése esetén az eljárás csak akkor folytatódhat a fél kérelmére, ha a fél a folytatás iránti kérelmével
egyidejűleg pótolja a szünetelésre okot adó, elmulasztott cselekményt is. Ellenkező esetben a bíróság a folytatás
iránti kérelmet elutasítja és az eljárás szünetelése megszakítás nélkül folyik tovább, az eljárás a négy hónapos
szünetelési időtartam leteltével pedig megszűnik. Ha azonban a szünetelés fennmaradó időtartama alatt a fél
újabb folytatás iránti kérelmet terjeszt elő és az elmulasztott cselekményt ezzel egyidejűleg már pótolja, akkor
természetesen az eljárás folytatódik. E szabályozásnak is az a célja, hogy a felek aktívan mozdítsák elő az eljárás
érdemi előrehaladását. A bírósági eljárásokban gyakran előforduló eset ugyanis, hogy a fél kéri a szünetelő eljárás
folytatását anélkül, hogy az eljárás szünetelésére okot adó elmulasztott cselekményt pótolná. Az 1952-es Pp.
alapján az eljárást ebben az esetben is folytatni kell, majd a bíróság rendszerint ismételten felhívja a felet a
szükséges cselekmény elvégzésére, ha pedig a fél e felhívásnak a megjelölt határidőben nem tesz eleget, az
eljárás ismételten szünetel. Ily módon az eljárás szünetelése gyakorlatilag korlátlan ideig meghosszabbodhat,
aminek kiküszöbölése indokolt, ezt valósítja meg a tárgyalt szabályozás. Az eljárás folytatásában érdekelt félnek
tehát - a bíróság korábbi felhívását alapul véve - folytatás iránti kérelmével egyidejűleg be kell jelentenie a fél
elérhetőségi címét, vagy letétbe kell helyeznie a szükséges díj- vagy költségelőleget, illetve kérnie kell a
hirdetményi vagy végrehajtói kézbesítést, az adott eljárás lefolytatásához szükséges díj egyidejű előlegezésével. A
szükséges cselekmény elmulasztása esetén az eljárás folytatódására nem kerülhet sor.
A Pp. azt is rögzíti, hogy ha az eljárás szünetelése az elsőfokú ítélet meghozatalát követően, annak jogerőre
emelkedése előtt következik be és folytatás iránti kérelem hiányában az eljárás megszűnik, az elsőfokú ítélet
hatályát veszti. Ezt a szabályt az 1952-es Pp. nem tartalmazza, ugyanakkor annak fellebbezési eljárásra vonatkozó
szabályai között megtalálható az a rendelkezés, mely szerint, ha a fellebbezési eljárásban a per szünetelés folytán
megszűnik, a fellebbezéssel megtámadott elsőfokú határozatok, illetőleg az első fokú határozatoknak a
fellebbezéssel megtámadott részei hatályukat vesztik [1952-es Pp. 255. § (2) bek.]. Ugyanez a rendelkezés a
másodfokú eljárás vonatkozásában a Pp.-ben is fenntartásra kerül [Pp. 385. § (2) bek.]. A gyakorlatban
ugyanakkor problémát okozott, hogy mi van abban az esetben, ha a szünetelés az elsőfokú ítélet meghozatalát
követően, de még az elsőfokú eljárásban (az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedését megelőzően) bekövetkezik,
anélkül, hogy a másodfokú eljárás - fellebbezés benyújtásának hiányában - megindításra került volna. A kérdéses
rendelkezés ugyanakkor egyértelművé teszi, hogy ha az eljárás szünetelés folytán az elsőfokú ítélet meghozatalát
követően, annak jogerőre emelkedése előtt megszűnik, az elsőfokú ítélet - illeszkedve a másodfokú eljárásra
vonatkozó rendelkezéshez is - hatályát veszti. Ilyen eset lehet például az, amikor az ítélet kézbesítése a fél részére
valamely szünetelési ok megvalósulása miatt meghiúsul és ez a körülmény az eljárás szüneteléséhez, majd az
eljárás megszűnéséhez vezet anélkül, hogy a másodfokú eljárás megindítására sor kerülne.
Az eljárás szüneteléséhez fontos joghatások fűződnek, ezért garanciális jelentősége van annak, hogy a Pp.
alapján a bíróságnak a jövőben a szünetelés kezdő és befejező időpontját - ha a szünetelés folytán az eljárás
megszűnik, ennek tényét, illetve ha az elsőfokú ítélet hatályát veszti ennek tényét is - végzésben kell
megállapítania. Hangsúlyozni szükséges ugyanakkor, hogy a szünetelés természetesen továbbra is a törvény
erejénél fogva következik be, mint ahogy a meghatározott határidő elteltével a szünetelő eljárás ugyancsak a
törvény erejénél fogva szűnik meg. Ezért a bíróság e körülményeket megállapító végzése csupán deklaratív
jellegű, jelentősége ugyanakkor abban áll, hogy azok alapján a felek számára is egyértelműen megállapítható a
szünetelés pontos időtartama, illetve a szünetelés joghatásainak a bekövetkezése. A szüneteléssel összefüggésben
az eljárás folytatása iránti kérelmet elutasító végzéssel szemben van helye külön fellebbezésnek. A szünetelés
kezdő időpontját megállapító végzéssel szemben tehát nincs helye külön fellebbezésnek, a fél az eljárás
folytatását kérheti, amivel az eljárás szünetelése megszüntethető. Ha a bíróság az eljárás szünetelés folytán
történő megszűnését állapítja meg, de a fél szerint az eljárás a bíróság által megállapított időpontban nem szűnt
meg, a fél ugyancsak folytatás iránti kérelmet terjeszthet elő, amelynek esetleges elutasítása esetén megnyílik a
jogorvoslat lehetősége. A bíróság ugyanakkor a folytatás iránti kérelmet elutasító végzését maga is
megváltoztathatja - például a fellebbezésben foglalt indokok alapján -, ami ugyancsak segíti az eljárás
szükségtelen elhúzódásának az elhárítását, mert ezzel elkerülhető a fellebbezési eljárás lefolytatása.
Pp. 122. §-ához:
A szünetelés egyes jogkövetkezményei, részleges szünetelés

Változás a korábbi szabályozáshoz képest, hogy a Pp. szerint - az eljárás félbeszakadásához és

felfüggesztéséhez hasonlóan - az eljárás szünetelése esetén is minden határidő megszakad, a szünetelés
megszűnésétől a határidők újra kezdődnek. Az 1952-es Pp.-ben a szünetelés a kivétel az eljárás nyugvásával
összefüggő esetkörök közül, azaz e jogszabály alapján a szünetelés a határidők folyását nem érinti. Így, ha például
a bíróság határidő tűzésével nyilatkozattételre hívja fel a felet, de időközben az eljárás a felek megegyezése
alapján szünetelni kezd és nagy a valószínűsége a felek közötti egyezségnek, a per érdemére vonatkozó
nyilatkozat előkészítése, illetve az arra fordított idő és az azzal kapcsolatban felmerülő költségkiadás szükségtelen
terhet ró a félre. Nem indokolt ezért e különbségtétel fenntartása, az eljárás nyugvásával összefüggő esetkörök
szabályozásának egységesítése következetesebb szabályozást eredményez. A félbeszakadáshoz hasonlóan e
jogintézménnyel összefüggésben is kimondásra kerül, hogy az eljárás folytatódásának jogkövetkezményei a
felekkel szemben a szünetelés megszűnésének felekkel történő közlésével állnak be. A felekkel szemben
méltánytalan lenne ugyanis, ha a határidők a szünetelés megszűnésének tényleges időpontjától kezdődnének újra,
amelyről adott esetben nincs is tudomásuk. Fennmarad ugyanakkor az a rendelkezés, hogy a per során hozott
jogerős részítélet és közbenső ítélet hatályát az eljárás megszűnése nem érinti, tehát a jogerős érdemi döntés
hatályát az eljárás szünetelés folytán történő megszűnése nem befolyásolja.
A szabályozás itt is kiegészül - a félbeszakadáshoz hasonlóan - a részleges szünetelés jogintézményével,
amelynek célja az igényérvényesítés hatékonyabbá tétele, a rugalmasabb szabályozás biztosítása. Részleges
szünetelésnek értelemszerűen pertársaság esetén van helye, ha a szünetelésre okot adó körülmény kizárólag
valamely pertársat érinti, ugyanakkor alkalmazásának alapvető feltétele, hogy a szünetelésre okot nem adó
pertársak tekintetében részítéletet lehessen hozni. Ha tehát a per tárgyával összefüggésben az érdemi döntés
csak egységesen, valamennyi pertárs egyidejű részvételével hozható meg, részleges szünetelésnek helye nem
lehet, vagyis kényszerű pertársaság esetén a részleges szünetelés alkalmazása akadályba ütközik. Fontos
hangsúlyozni azt is, hogy a Pp. osztott perszerkezetet alkalmaz, részleges szünetelésnek csak az érdemi tárgyalási
szakban lehet helye. Ennek az az oka, hogy a perfelvételi szakban rögzülnek a per tárgyának keretei, a felek ekkor
teszik meg releváns tény- és jogállításaikat. Ha részleges szünetelésnek a perfelvételi szakban is lenne helye,
akkor a részleges szünetelés megszűnése esetén folytatni kellene a perfelvételi eljárást, miközben a többi pertárs
vonatkozásában a per adott esetben már az érdemi tárgyalási szakban, bizonyítási cselekmények
foganatosításával folyik. A perfelvételi nyilatkozatok módosulása ugyanakkor természetszerűleg hat a bizonyítás
irányára, terjedelmére is, vagy akár megkérdőjelezheti a lefolytatott bizonyítás szükségességét. Mindezekre
tekintettel nem célszerű a per tárgyának tisztázása előtt a részleges szünetelés alkalmazását biztosítani, mert az
az eljárás „széttöredezéséhez”, elhúzódásához, szükségtelen bonyolódásához vezethet, és ezek a tényezők rontják
a perhatékonyságot.
36. Az eljárás felfüggesztése és a végrehajtás felfüggesztése
Pp. 123. §-ához:
1. Az eljárás felfüggesztéséről általában

Mindenekelőtt indokolt rámutatni, hogy az 1952-es Pp. a tárgyalás felfüggesztésének a szabályait az elsőfokú
eljárás tárgyalásra vonatkozó szabályai között helyezte el. A korábbi szabályozás értelmében ugyanis kizárólag
tárgyalási szakaszban volt helye a peres eljárás felfüggesztésének, az eljárás korábbi szakaszában nem. Ennek
észszerű magyarázatát adja, hogy az 1952-es Pp. szerint az alperes az első tárgyaláson terjeszti elő ellenkérelmét,
amely vagy a per megszüntetésére irányul, vagy érdemi védekezést, illetve ellenkövetelést tartalmaz a felperes
kereseti kérelmével szemben (1952-es Pp. 139. §). Ha tehát az ellenkérelem alapján a per megszüntetésének van
helye, akkor ez az eredményes alaki védekezés gátolja az érdemi tárgyalás lefolytatását, ami szükségtelenné teszi
az előkérdés vizsgálatát is, vagyis a peres eljárás felfüggesztését. Tekintettel arra, hogy a hivatkozott szabályozás
alapján az alaki védekezés adott esetben csak az első tárgyaláson válik ismertté, ami az eljárás felfüggesztését
okafogyottá teheti, nem célszerű az első tárgyalást megelőzően az eljárást felfüggeszteni. Itt indokolt ugyanakkor
arra utalni, hogy a Pp. által szabályozott elsőfokú eljárás megújult rendelkezései szerint a keresettel szemben
írásbeli ellenkérelmet kell előterjeszteni [Pp. 179. § (1) bek., illetve Pp. 187. §], tehát a perfelvételi tárgyalás
kitűzését mindenképpen megelőzi az alperesi ellenkérelem előterjesztése. Az írásbeli ellenkérelemnek
tartalmaznia kell az alaki védekezést is [Pp. 199. § (2) bek. a) pont], vagyis adott esetben már az írásbeli
ellenkérelemből megállapítható a permegszüntetés szükségessége, vagy az alaki védekezés hiánya, ezért nem
indokolt az eljárás felfüggesztésének lehetőségét a tárgyalási szakaszhoz kötni. Másrészt már az ügy tárgyalását
megelőzően is felmerülhet olyan ok, ami az eljárás felfüggesztését szükségessé teszi. Az 1952-es Pp.-n alapuló
tárgyalás kitűzésének követelménye a felfüggesztés alkalmazhatósága érdekében - már az eddigi bírósági
gyakorlat tükrében is - sok esetben formális kötelezettség volt. A bíróság adott esetben csak azért tűzte ki a
tárgyalást, hogy az eljárást felfüggeszthesse, ami akár több hónapos feleslegesen passzív időszakot jelentett az
eljárás folyamatában. A Pp. ezért már nem a tárgyalás, hanem az eljárás felfüggesztéséről rendelkezik, immár az
általános rendelkezések között. Az eljárás felfüggesztésével összefüggésben indokolt hangsúlyozni, hogy -
eltérően az eljárás félbeszakadásától, illetve szünetelésétől - az eljárás nyugvásának ez az esetköre nem a törvény
erejénél fogva következik be, hanem a bíróság erre vonatkozó döntése alapján.
2. Az eljárás felfüggesztésének bíróság által választható esetei

Ha a per eldöntése olyan előkérdés megítélésétől függ, amelynek tárgyában az eljárás büntetőbíróság, vagy
közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozik, a bíróság a peres eljárást e másik eljárás jogerős befejezéséig a
továbbiakban is felfüggesztheti. A hangsúly a lehetőségen van, azaz a bíróságnak ebben az esetben nem
kötelezettsége az eljárás felfüggesztése, szabadon mérlegelheti annak indokoltságát. A felfüggesztés e
lehetőségének időbeli korlátját képezi, hogy arra főszabály szerint csak az írásbeli ellenkérelem előterjesztését
követően kerülhet sor. E korlátozással - mint ahogy arra korábban már történt utalás - elkerülhető, hogy az
alperes esetlegesen eredményes alaki védekezésének előterjesztését megelőzően, indokolatlanul kerüljön sor az
eljárás felfüggesztésére. Változás az 1952-es Pp. szabályozásához képest, hogy ha az előkérdés tárgyában a
felfüggesztésre okot adó eljárás még nincs megindítva, akkor a bíróság harmincnapos határidőt tűz az eljárás
megindítására, ha pedig ez a határidő eredménytelenül telik le, az eljárást folytatni kell. Az 1952-es Pp. a bíróság
részére még szabad mérlegelést engedett az eljárás megindításához szükséges időtartam meghatározásában,
ezzel szemben a harmincnapos törvényi határidő előírása egyrészt a feltétlenül szükségesnek ítélt időtartam
biztosítását garantálja, másrészt keretet szab az erre fordítható időtartamnak. A szabályozásból elhagyásra kerül
az a fordulat, miszerint hivatalból üldözendő bűncselekmény esetében az eljáró bíróság gondoskodik a
büntetőeljárás megindításáról, tekintettel arra, hogy a polgári peres eljárásban a felek rendelkezési joga szab
határt a bíróság eljárásának.
A bíróság főszabály szerint az írásbeli ellenkérelem előterjesztését követően ugyancsak felfüggesztheti az
eljárást, ha az előkérdés tárgyában más polgári per vagy a bíróság hatáskörébe tartozó más polgári eljárás már
folyamatban van. Ezzel az esetkörrel összefüggésben továbbra is feltétel, hogy a felfüggesztésre okot adó eljárás
már folyamatban legyen, illetve felfüggesztésre okot adó peres eljárás esetén e kapcsolódó eljárás a per
stádiumában legyen, ami feltételezi, hogy a kereset közlése az alperes vonatkozásában már megtörtént, a kereset
visszautasítására nem került sor, azaz a keresetlevél - polgári peres eljárás esetében - perfelvételre alkalmas.
Kiegészül ugyanakkor ez az esetkör a közigazgatási perre, illetve a bíróság hatáskörébe tartozó más közigazgatási
eljárásra utalással, tekintettel az önálló közigazgatási perrendtartás megalkotására.
Pp. 124. §-ához:
Felfüggesztés közvetítői eljárásra kötelezés esetén

Tartalmilag lényegében változatlanul fennmarad az eljárás felfüggesztésének az az esetköre, amikor közvetítői
eljárás igénybevételére kötelezi a feleket a bíróság. A szövegezés pontosítása a Közv. tv. rendelkezéseihez való
megfelelőbb illeszkedést szolgálja. Jelenleg egyetlen ilyen esetet rendez jogszabály. A Ptk. 4:172. §-a alapján a
szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti perben a bíróság indokolt esetben kötelezheti a szülőket, hogy a
szülői felügyelet megfelelő gyakorlása és az ehhez szükséges együttműködésük biztosítása érdekében - ideértve a
különélő szülő és a gyermek közötti kapcsolattartást - közvetítői eljárást vegyenek igénybe. A közvetítői eljárás
igénybevételének szükségességéről tehát nem a felek, hanem a bíróság dönt. Ha azonban a bíróság közvetítői
eljárásra kötelezésről dönt, akkor a továbbiakban nincs mérlegelési lehetőség az eljárás felfüggesztésével
kapcsolatban, vagyis ilyen esetekben az eljárás törvényi előírás alapján felfüggesztésre kerül. Felmerülhet a
kérdés, hogy a felfüggesztésnek ez az esetköre miért az általános rendelkezések között kerül a Pp.-ben
elhelyezésre, tekintettel arra, hogy kizárólag a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránt indított perek
vonatkozásában alkalmazható, ezért a szabályozás a különleges eljárások szabályaihoz kapcsolódik. Fontos
azonban hangsúlyozni, hogy a jogalkotó a jövőben bővítheti azoknak az esetköröknek a számát, amelyekkel
összefüggésben a bíróságnak lehetősége lesz közvetítői eljárásra kötelezni a feleket. Ha a szabályozás a
különleges per szabályai között lenne elhelyezve, akkor új esetkörök megjelenése esetén valamennyi esetben
külön-külön kellene ismétlődő jelleggel szabályozni az adott eljárás felfüggesztésének szabályait, ami e
jogtechnikai megoldással elkerülhetővé válik.
Pp. 125. §-ához:
Felfüggesztés egyes személyállapoti perekre tekintettel

Fennmarad a peres eljárás meghatározott személyállapoti perekkel összefüggő felfüggesztésének esete. Ha a
per eldöntése házasság létezésétől vagy gyermek családi jogállásának bírói megállapításától függ és ennek az
előkérdésnek a tárgyában per van folyamatban, a peres eljárást az előkérdés jogerős elbírálásáig fel kell
függeszteni. Az itt hivatkozott esetekben az eljárás felfüggesztésének feltétele, hogy a felfüggesztésre okot adó
per folyamatban legyen. Ezzel szemben, ha a per eldöntése házasság érvényességétől függ, a peres eljárást akkor
is fel kell függeszteni, ha az érvénytelenségi per még nincs folyamatban, de annak megindítására a felek
valamelyike jogosult. Ez utóbbi esettel kapcsolatban változik a szabályozás annyiban, hogy harmincnapos törvényi
határidő kerül előírásra, amely alatt az érvénytelenségi pert meg kell indítani, ellenkező esetben a felfüggesztett
peres eljárást folytatni kell. A konkrétan meghatározott határidő egyrészt az eljárás megindításához feltétlenül
szükségesnek ítélt időtartam biztosítását garantálja, másrészt keretet szab az erre fordítható időtartamnak. E
rendelkezésekkel összefüggésben azt indokolt hangsúlyozni, hogy az eljárás felfüggesztése nem lehetőség, hanem
törvényi előíráson alapuló kötelezettség.
Elhagyásra kerül ugyanakkor az 1952-es Pp.-nek az a rendelkezése, amely - meghatározott kivételektől
eltekintve - a fél katonai szolgálatra történő behívása esetén biztosítja a bíróság számára a mérlegelési
lehetőséget a per felfüggesztésére. E szabály fenntartása a kötelező sorkatonai szolgálat megszüntetésére
tekintettel lényegében okafogyottá vált.
Pp. 126. §-ához:
Felfüggesztés az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság, illetve a Kúria eljárásának

kezdeményezésére tekintettel
A Pp. a korábbi szabályozástól eltérően az eljárás felfüggesztése alcím alatt szabályozza az Európai Unió
Bírósága, az Alkotmánybíróság, illetve a Kúria eljárásának kezdeményezésével összefüggő felfüggesztési okokat.
E szabályok kiemelését az érintett eljárásokkal összefüggő rendelkezések közül elsősorban az indokolja, hogy az
eljárás nyugvását eredményező okok az egyes esetkörök (félbeszakadás, szünetelés, felfüggesztés)
vonatkozásában lehetőleg egységesen, egy szerkezeti egységen belül kerüljenek megjelenítésre, a szabályozás
jobb áttekinthetősége érdekében.
A bírósági gyakorlatban - az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárásával összefüggésben -
kérdésként merült fel, hogy felfüggesztheti-e a bíróság az előtte folyó per tárgyalását arra tekintettel, hogy más
polgári perben, ugyanabban a kérdésben előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeztek. E probléma különös
jelentőséget nyert az olyan jellegű jogkérdések vonatkozásában, amelyek egyszerre nagyszámú pert érintettek.
A Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság - az itt hivatkozott jogalkalmazási dilemma feloldása, illetve az egységes
jogalkalmazás elősegítése érdekében - végül arra a következtetésre jutott, hogy „amennyiben a bíróság arról
szerez tudomást, hogy az előtte folyó perben bizonyított tények alapján felmerült jogkérdésben más polgári
perben, a jogviszony minősítése szempontjából azonos tényekre alapítottan, a[z 1952-es] Pp. 155/A. § alapján
előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményeztek, és a bíróság úgy ítéli meg, hogy az EK-szerződés értelmezése
vagy a közösségi intézmények jogi aktusainak érvényessége és értelmezése szükséges, mert ezektől függ az ügy
érdemi eldöntése, úgy az Európai Bíróság döntésének közzétételéig a per tárgyalását a[z 1952-es] Pp. 152. § (2)
bekezdése alapján felfüggesztheti. Indokolatlan ugyanis a nemzeti bíróságok részéről azonos közösségi jogszabály
értelmezésével kapcsolatosan, azonos tényekre alapítottan, azonos jogkérdés elbírálása iránt folyó perben további
előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése.” [3/2005. (XI. 14.) PK-KK vélemény]
A Kúria 2/2015. Büntető-közigazgatási-munkaügyi-polgári jogegységi határozata alapján a 3/2005. (XI. 14.)
PK-KK közös vélemény 1. pontja fenntartásra került. Mindezekre az előzményekre tekintettel a Pp. a Kúria által is
alakított bírósági gyakorlat figyelembevételével szabályozza az eljárás felfüggesztésének egy új, bíróság által
választható - vagyis nem kötelező, az eset összes körülménye alapján mérlegelhető - speciális esetkörét. E szerint
a bíróság a peres eljárást felfüggesztheti, ha folyamatban lévő másik közigazgatási vagy polgári perben, illetve a
bíróság hatáskörébe tartozó más közigazgatási vagy polgári eljárásban azonos tényeken alapuló jogkérdés
tisztázása érdekében meghatározott szerv meghatározott eljárását kezdeményezték. E rendelkezés hatálya alá
tartozik az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárása, az Alkotmánybíróságnak a jogszabály,
jogszabályi rendelkezés, közjogi szervezetszabályozó eszköz vagy jogegységi határozat
alaptörvény-ellenességének megállapítására, továbbá nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására
irányuló eljárása, valamint a Kúriának az önkormányzati rendelet jogszabályba ütközésének vizsgálatára irányuló
eljárása. A peres eljárás felfüggesztése a másik ügyben kezdeményezett eljárás befejezéséig tart. E rendelkezés
lehetőséget biztosíthat többek között annak elkerülésére, hogy nagyszámú, a társadalom tagjait általában széles
körben érintő, hasonló tárgyú peres eljárással összefüggésben, az eldöntendő jogkérdés megválaszolása
érdekében tömegesen kezdeményezzék a meghatározott szervek eljárását. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy
az adott ügyben eljáró bíróságnak kell körültekintően mérlegelnie, hogy a másik eljárásban megtett
kezdeményezés tartalma alapján valóban indokolt-e a peres eljárás felfüggesztése, vagy attól a peres eljárásban
érvényesített igény érdemi elbírálására kiható eredmény nem várható.
Pp. 127. §-ához:
Felfüggesztés alkotmányjogi panasz, illetve felülvizsgálati kérelem előterjesztésére tekintettel

A Pp. az alkotmányjogi panasz esetén követendő eljárás szabályait a perorvoslatokkal összefüggő szerkezeti
egységben tárgyalja. Átkerül ugyanakkor az eljárás felfüggesztését tárgyaló szerkezeti egységbe az a rendelkezés,
mely szerint a bíróságnak lehetősége van a tárgyalás felfüggesztésére, ha részítéletet vagy közbenső ítéletet
hozott és azzal szemben a fél alkotmányjogi panaszt terjesztett elő. Ezekben az esetekben ugyanis indokolt
lehetőséget adni a bíróságnak annak mérlegelésére, hogy a részítélettel el nem bírált keresetrész tárgyalását
vagy közbenső ítélet meghozatala esetén a követelés összegszerűségére vonatkozó tárgyalást érdemben
folytatja-e, vagy inkább az eljárást felfüggeszti az Alkotmánybíróság eljárásának befejezéséig. A Pp. itt a tárgyalás
felfüggesztése szófordulatot és nem az eljárás felfüggesztése szófordulatot használja, tekintettel arra, hogy ez az
esetkör csak a per tárgyalása során valósulhat meg. E szabály általános rendelkezések közé történő áthelyezését
is az indokolja, hogy a jogalkotó az egységesség és áttekinthetőség igényének figyelembevételével kívánta azonos
szerkezeti egységben szabályozni az eljárás felfüggesztésének eseteit, valamint az eljárás felfüggesztésére
vonatkozó közös szabályokat.
Az eljárás felfüggesztésének új esetköreként kerül bevezetésre, hogy a felek közös kérelme esetén a bíróság
mérlegelheti az eljárás felfüggesztésének szükségességét, ha valamelyik fél a közbenső ítélet elleni felülvizsgálati
kérelmet terjesztett elő. A felülvizsgálat eredménye ugyanis adott esetben befolyásolja az eljárás további menetét.
Ahogy azonban arra az Indokolás is utal, az eljárás felfüggesztése sértheti az ellenérdekű félnek az eljárás
észszerű időben történő befejeződéséhez fűződő jogos érdekét, ezért a rendelkezés a felek egyező
akaratnyilvánítását követeli meg ahhoz, hogy az eljáró bíróság az eljárás felfüggesztésének kérdésében
dönthessen. E rendelkezés illeszkedik a Pp. 417. § (2) bekezdésébe foglalt speciális eljárási szabályhoz, mely
szerint közbenső ítélet elleni felülvizsgálati kérelem esetén - ha annak sikere valószínűnek mutatkozik - a Kúria az
eljárás folytatását hivatalból is felfüggesztheti. Az új rendelkezés alapján tehát az eljáró bíróság a felek közös
kérelmére maga is dönthet - adott esetben a Kúria esetleges ilyen tárgyú döntésének meghozatalához képest jóval
korábban - az eljárás felfüggesztéséről. Az eljáró bíróság döntésének hiányában ugyanakkor a Kúriának is
lehetősége van arra, hogy a felülvizsgálati eljárásban hivatalból rendelkezzen az alapeljárás felfüggesztéséről, ha
úgy ítéli meg, hogy a felülvizsgálati kérelem valószínűsíthetően eredményre vezethet és az alapeljárás folytatása
adott helyzetben nem célszerű. Az összekapcsolódó szabályozással várhatóan hatékonyabban kerülhetők el a
szükségtelen perbeli cselekmények és az azokhoz kapcsolódóan szükségtelenül felmerülő kiadások is.
Pp. 128. §-ához:
A felfüggesztés időtartama és jogkövetkezményei, részleges felfüggesztés

Az eljárás félbeszakadásának és szünetelésének a szabályozásához hasonlóan, az eljárás felfüggesztésével

összefüggésben is pontosan meghatározásra kerül a normaszövegben annak időtartama, kezdő és befejező
időpontja. Az eljárás felfüggesztése nem törvény erejénél fogva áll be, hanem a bíróság erre irányuló döntése
alapján veszi kezdetét, ezért a peres eljárás felfüggesztése a felfüggesztésről hozott határozat jogerőre
emelkedésének időpontjában kezdődik. Az egyes esetkörök vonatkozásában külön-külön pontosan meghatározásra
kerül az a körülmény (bejelentés, tudomásszerzés, határidő letelte, bírósággal történő közlés) amelynek
bekövetkezésétől számított tizenöt napon belül a bíróságnak el kell rendelnie a peres eljárás folytatását. Az
1952-es Pp. nem tartalmazott határidőt arra vonatkozólag, hogy ha a felfüggesztett eljárás folytatásának feltételei
fennállnak, akkor mennyi időn belül kell a bíróságnak az eljárás folytatásáról rendelkeznie, ami adott esetben az
eljárás szükségtelen elhúzódásához vezetett. A törvényi határidő előírása azt a célt szolgálja, hogy a felfüggesztett
eljárások folytatódása szükségtelen késedelem nélkül biztosított legyen. Az eljárás felfüggesztésével
összefüggésben is előírásra kerül, hogy az eljárás folytatásának jogkövetkezményei a felekkel szemben csak a
folytatást elrendelő végzés közlésével állnak be, mert az a méltányos a felekkel szemben, ha a felfüggesztésre
tekintettel megszakadt, majd az eljárás folytatódásával újrakezdődő határidők velük szemben csak az eljárás
folytatódásáról való tudomásszerzéstől telnek.
Főszabály szerint a felfüggesztést elrendelő végzéssel szemben van helye külön fellebbezésnek, e fellebbezéssel
támadható végzését a bíróság maga is megváltoztathatja. Kivétel a külön fellebbezést biztosító főszabály alól, ha a
bíróság közvetítői eljárásra kötelezi a feleket, vagy ha az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság, illetve a
Kúria eljárásának kezdeményezésére tekintettel függeszti fel az eljárást. Ezekben az esetekben a bíróság dönt az
érintett eljárás igénybevételének, vagy kezdeményezésének szükségességéről, ha e döntését meghozta, a
továbbiakban nincs mérlegelési lehetőség az eljárás felfüggesztésével kapcsolatban, külön fellebbezésnek helye
nincs. A többi esetben ugyanakkor a felfüggesztésnek vagy csak a lehetősége áll fenn és az azt esetlegesen
megalapozó indokokat kell mérlegelnie a bíróságnak, vagy az eljárás felfüggesztése meghatározott feltételek
fennállása esetén kötelező, azonban a bíróságnak azt kell mérlegelnie, hogy a felfüggesztést megalapozó
feltételek valóban fennállnak-e az adott üggyel összefüggésben. Ezekben az esetekben a felfüggesztést elrendelő
végzéssel szemben van helye külön fellebbezésnek. Az eljárás folytatását elrendelő végzéssel szemben
ugyanakkor külön fellebbezésnek helye nincs.
Új szabályozási elemként jelenik meg a Pp.-ben - a félbeszakadáshoz és a szüneteléshez hasonlóan - az eljárás
részleges felfüggesztésének az alkalmazása. Ha a felfüggesztési ok kizárólag valamely kereseti kérelemmel, vagy
keresetrésszel kapcsolatos, de az eljárás a többi kereseti kérelem vagy elkülöníthető keresetrész vonatkozásában
folytatható és azokban részítélet hozható, a felfüggesztésre vonatkozó rendelkezések csak a felfüggesztési okkal
érintett kereseti kérelem vonatkozásában alkalmazhatók. Így az eljárás felfüggesztése nem hátráltatja mindazon
kereseti kérelmek észszerű időn belül történő elbírálását, amelyeket a felfüggesztési ok nem érint. A Pp. osztott
perszerkezetet alkalmaz, részleges felfüggesztésnek csak az érdemi tárgyalási szakban lehet helye a részleges
félbeszakadáshoz és részleges szüneteléshez hasonlóan. A per tárgyát tisztázó perfelvételi szak valamennyi
kereseti kérelem vonatkozásában történő egységes lezárása ugyanis az eljárás elhúzódásának megakadályozása
szempontjából kiemelt jelentőséggel bír.
Pp. 129. §-ához:
A végrehajtás felfüggesztése
A Pp. az eljárás felfüggesztésével egy szerkezeti egységben tárgyalja a végrehajtás felfüggesztését. Fontos
hangsúlyozni, hogy itt nem a peres eljárásban hozott határozat végrehajtásának a felfüggesztésére vonatkozó
rendelkezés került elhelyezésre. Ebben az esetben nem a peres eljárás akad meg valamely felfüggesztési okból
kifolyólag, hanem éppen ellenkezőleg, a peres eljárásra tekintettel szükséges a folyamatban lévő végrehajtási
eljárást felfüggeszteni, mert a peres eljárásnak a végrehajtás tárgyául szolgáló követelés, vagy e követelés
alapjául szolgáló jogviszony a tárgya. Példaként hozható fel, amikor a végrehajtandó követelés alapját képező
szerződés érvénytelensége tárgyában kerül sor perindításra, a perben meghozott érdemi döntés ugyanis - ha az
alapján a végrehajtásnak részben vagy egészben nincs alapja - adott esetben a végrehajtás korlátozását, vagy
megszüntetését is eredményezheti. Mindezekre tekintettel a Pp. általános jelleggel teszi lehetővé a végrehajtási
eljárásnak a per jogerős befejezéséig történő felfüggesztését. Ugyanakkor ez a lehetőség nem korlátlan, kizárólag
akkor van helye, ha a per tárgya a végrehajtandó követelés, illetve e követelést megalapozó jogviszony.
37. Az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásának kezdeményezése
Pp. 130-132. §-ához:
1. Az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásának kezdeményezése

Az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság, illetve a Kúria eljárásának kezdeményezésére vonatkozó
eljárásjogi szabályok lényeges tartalma nem változik.
A tagállami bíróság - hivatalból vagy kérelemre - az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárását
kezdeményezheti, melynek keretében az Európai Unió Bírósága előzetes döntést hoz az uniós jog értelmezésére
vagy az uniós intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességére vonatkozó kérdésekről [a 2004. évi XXX.
törvénnyel kihirdetett és a 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett lisszaboni szerződéssel módosított, az
Európai Unióról szóló szerződés (EUSz) 19. cikk (3) bek. b) pont]. Talán a leggyakoribb eset, hogy a bíróságok
azért fordulnak az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezve, mert álláspontjuk
szerint az általuk vizsgált nemzeti jogszabályi rendelkezés az uniós jog rendelkezésébe ütközik, és ezzel
összefüggésben kérik az uniós jog értelmezését.
Ha tehát egy tagállam bírósága előtt ilyen kérdés merül fel és a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete
meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, akkor kérheti az Európai Unió Bíróságának döntését. Ha
azonban a tagállam olyan bírósága előtt merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog alapján
nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni [a 2004. évi XXX.
törvénnyel kihirdetett és a 2007. évi CLXVIII. törvénnyel kihirdetett lisszaboni szerződéssel módosított, az
Európai Közösséget létrehozó szerződés (EUMSz) 267. cikk].
E kezdeményezési kötelezettséggel összefüggésben a Kúria jogelődje, a Legfelsőbb Bíróság az egységes
jogértelmezés és jogalkalmazás érdekében véleményt nyilvánított. E szerint, ha törvény az adott ügyben nem zárja
ki a felülvizsgálat lehetőségét, a Legfelsőbb Bíróságot (jogutódja a Kúria) kell annak a fórumnak tekinteni,
amelyet az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésének kötelezettsége terhel. A kezdeményezésre
kötelezett bíróság önállóan mérlegelheti, hogy az érdemi döntés elleni felülvizsgálati - vagy annak kizártsága
esetén a fellebbezési - eljárásban a jogvita eldöntése szempontjából szükséges-e előzetes döntéshozatali eljárást
kezdeményeznie [1/2009. (VI. 24.) PK-KK közös vélemény].
E véleménynek az itt hivatkozott megállapításai a Kúria 2/2015. Büntető-közigazgatási-munkaügyi-polgári
jogegységi határozata alapján fenntartásra kerültek.
Bővülnek ugyanakkor a Pp.-ben a bíróság előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményező határozatának tartalmi
elemei. A tényállás és az érintett magyar jogszabályok ismertetésének előírása mellett a normaszövegben
nevesítésre kerül a vonatkozó uniós rendelkezések, valamint azon indokok és körülmények ismertetésének
szükségessége is, amelyek az eljárás kezdeményezését megalapozzák. Ezeket a tartalmi elemeket a bíróságok
rendszerint már a korábbiakban is feltüntették eljárást kezdeményező végzésükben, azonban a továbbiakban a
törvényszövegben is megjelenítésre kerülnek.
A bíróság az Alkotmánybíróság, illetve a Kúria eljárását is kezdeményezheti.
Az Alkotmánybíróság eljárását abban az esetben kezdeményezheti, ha az előtte folyamatban lévő ügy elbírálása
során olyan jogszabályt, jogszabályi rendelkezést, közjogi szervezetszabályozó eszközt vagy jogegységi
határozatot kell alkalmaznia, amelynek alaptörvény-ellenességét vagy nemzetközi szerződésbe ütközését észleli
[vö. az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 25. § (1) bek., illetve 32. § (2)
bek.].
A Kúria eljárását pedig abban az esetben indítványozhatja a bíróság, ha az előtte folyamatban lévő eljárásban
önkormányzati rendelet olyan rendelkezését kell alkalmaznia, amelynek más jogszabályba ütközését észleli. Az
1952-es Pp. a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény rendelkezéseire utalt, mint amelyek
meghatározzák az önkormányzati rendelet felülvizsgálatára vonatkozó nemperes eljárás szabályait. Tekintettel
arra, hogy a jövőben az önkormányzati rendelet más jogszabályba ütközésének vizsgálatára irányuló eljárás
szabályait a közigazgatási perrendtartás fogja tartalmazni, a Pp. már erre a jogszabályra utal.
2. Az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásának kezdeményezésével

összefüggésben egységesülő szabályozás
Mindhárom eljárás - az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásának - kezdeményezésére
vonatkozó szabályozás egységes abban, hogy a bíróság végzéssel határoz az eljárás kezdeményezéséről, mely
határozatát maga is megváltoztathatja. A kötőerő feloldása azt a célt szolgálja, hogy amennyiben a bíróság utóbb
arra a következtetésre jut, hogy az eljárás kezdeményezése még sem szükséges, korábbi döntésének
megváltoztatásával elejét tudja venni az eljárás szükségtelen elhúzódásának.
Elhagyásra kerül ugyanakkor mindhárom eljárással összefüggő szabályozásból, hogy az eljárást kezdeményező
és az eljárást felfüggesztő, illetve az eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasító végzés ellen nincs
helye külön fellebbezésnek. Ennek az az indoka, hogy a Pp. szabályozási logikája arra épít, hogy csak akkor
kerüljön külön nevesítésre a jogorvoslati jog az eljárás során hozott végzések tekintetében, ha van helye
jogorvoslatnak [vö. Pp. 365. § (2) bek.]. Ha tehát nincs helye jogorvoslatnak, e körülményt a Pp. külön nem
nevesíti. E végzésekkel szemben tehát a jövőben sem lesz helye külön fellebbezésnek.
Ha a bíróság az érintett eljárások kezdeményezéséről határoz, erre vonatkozó döntésével egyidejűleg a peres
eljárást felfüggeszti. Fontos hangsúlyozni, hogy az eljárás felfüggesztésének szükségessége mindhárom esetben
továbbra is fennáll, ugyanakkor az erre vonatkozó rendelkezések - az 1952-es Pp. szabályozásától eltérően - a
Pp.-nek az „eljárás felfüggesztését” tárgyaló szerkezeti egységében kerültek elhelyezésre (vö. Pp. 126. §). E
szabályok kiemelését az érintett eljárásokkal összefüggő rendelkezések közül elsősorban az indokolja, hogy az
eljárás nyugvását eredményező okok az egyes esetkörök (félbeszakadás, szünetelés, felfüggesztés)
vonatkozásában lehetőleg egységesen, egy szerkezeti egységen belül kerüljenek megjelenítésre a szabályozás
jobb áttekinthetősége érdekében.
Mindhárom eljárással összefüggésben előírásra kerül, hogy ha a bíróság az eljárás kezdeményezésére irányuló
kérelmet elutasítja, erről végzéssel határoz, e döntését legkésőbb az ítéletében köteles megindokolni. E
rendelkezést az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéshozatali eljárásával összefüggésben az 1952-es Pp.
2015. évi CLXXX. törvénnyel módosított, 2015. december 4. napjától hatályos szövege is tartalmazza [1952-es Pp.
155/A. § (2) bek.].
Az Alkotmánybíróság ugyanis 26/2015. (VII. 21.) AB határozatában megállapította, hogy az Országgyűlés az
1952-es Pp. 155/A. §-ában szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésével kapcsolatos
mulasztásban megnyilvánuló alaptörvény-ellenességet idézett elő. Az alaptörvény-ellenesség az Alkotmánybíróság
álláspontja szerint azért állt fenn, mert a hivatkozott rendelkezés nem tartalmazta, hogy az előzetes
döntéshozatali eljárás kezdeményezésére irányuló kérelem elutasítása tárgyában is alakszerű határozattal
(végzéssel) kell a bíróságnak döntenie és azt sem tartalmazta, hogy az elutasítás okát a bíróságnak legkésőbb
ügydöntő határozatában meg is kell indokolnia (a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, valamint
egyéb eljárásjogi és igazságügyi törvények módosításáról szóló 2015. évi CLXXX. törvény indokolása).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanis, ha a bíróság az előzetes döntéshozatali eljárás

kezdeményezésére irányuló indítvány elutasítása tárgyában nem hoz indokolt döntést, az alappal veti fel a
tisztességes eljáráshoz való jog sérelmét. Az indítványozó peres fél ugyanis joggal számíthat arra, hogy az ügye
kapcsán felmerült és annak eldöntése szempontjából releváns közösségi jogi probléma a Bíróság (Európai Unió
Bírósága) elé kerül. Ennek elmaradása érdemi kihatással lehet a jogvita végeredményére, ezért a bíróság köteles
megindokolni az indítvány elutasítását, mivel egyrészt ez garantálja, hogy megalapozott döntést hozott a
kezdeményezés tárgyában, másrészt a peres fél innen ismerheti meg a döntés okát [26/2015. (VII. 21.) AB
határozat].
Az Alkotmánybíróság döntésére tekintettel tehát már az 1952-es Pp. is módosításra került, ugyanakkor a Pp. a
tárgyalt rendelkezést az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásával kapcsolatban is bevezette. Ha tehát a bíróság az
érintett eljárás kezdeményezésére irányuló kérelmet elutasítja, erről alakszerű döntést kell hoznia és döntését
legkésőbb az ítéletében köteles megindokolni. A kérelmet elutasító döntéssel szemben ugyanis külön
fellebbezésnek nincs helye, vagyis az eljárás kezdeményezésében érdekelt fél a kezdeményezés bíróság általi
mellőzését az ügy érdemében hozott döntés elleni jogorvoslat keretei között sérelmezheti.
Arra is indokolt rámutatni, hogy a Pp. egyik eljárással összefüggésben sem nevesíti a fél mellett a beavatkozót,
mint akinek lehetősége van az érintett eljárások kezdeményezésére, szemben az 1952-es Pp. szabályozásával,
amely az Alkotmánybíróság és a Kúria eljárásával összefüggésben ezt megteszi. Ezzel összefüggésben indokolt
hangsúlyozni, hogy a beavatkozó jogállásából kifolyólag - a törvényben részletezett megszorítások
figyelembevétele mellett - minden cselekményre jogosult, amelyet az általa támogatott fél megtehet [Pp. 44. § (5)
bek.]. Ha tehát a fél valamely cselekmény megtételére jogszabályi rendelkezés alapján jogosult, az adott
rendelkezéssel összefüggésben - a szabályozás logikájára tekintettel - nem indokolt külön nevesíteni a beavatkozót
is. Azt azonban, hogy az adott cselekmény joghatályos megtételére a beavatkozó valóban jogosult-e, a
cselekményt leíró jogszabályi rendelkezés és a beavatkozó jogállását rendező jogszabályhely együttes
értelmezésével lehet megállapítani.
Pp. 131. §-ához:
Pp. 132. §-ához:
38. Idézés
Pp. 133. §-ához:
Az idézés tartalma és módja

Az idézés szabályozásának lényegi tartalma nem változott. Az idézés technikai jellegű eljárási cselekmény,
amelynek funkciója, hogy beazonosítható módon közölje az érintett perbeli személyekkel a meghatározott üggyel
összefüggő tárgyaláson vagy meghallgatáson történő megjelenés szükségességét, illetve lehetőségét, valamint
annak helyét és időpontját. Az idézésre rendszerint tárgyalással összefüggésben kerül sor, de megalapozhatja
tárgyaláson kívüli eljárási cselekmény is. Például ha a fél nyilatkozatának beszerzése a tárgyalásig nem
halasztható el, a bíróság szükség esetén a jogi képviselő nélkül eljáró felet személyes meghallgatás céljából meg
is idézheti (Pp. 155. §); de szemle - tárgyaláson kívüli - helyszínen történő foganatosítása esetén is sor kerül az
idézés szabályainak alkalmazására [pl. Pp. 328. § (3) bek.]. A Pp. olyan eseteket is szabályoz, amikor a peres fél
tárgyalásra történő idézése mellőzhető, illetve amikor az idézés kézbesítésének meghiúsulása a tárgyalás
megtartásának nem akadálya. Előbbi esetre példa, hogy egyszerű pertársaság esetén [Pp. 37. § b) és c) pont], ha a
tárgyalás meghatározott követelések vonatkozásában elkülönítésre kerül, e tárgyalásra a közvetlenül nem
érdekelt pertársak idézése mellőzhető [Pp. 39. § (2) bek.]. Utóbbi esetre példa, hogy a bíróság a tárgyalásra idézi
azt is, akinek igénye érvényesítése iránt az ügyész, illetve a perindításra feljogosított személy pert indított,
ugyanakkor nem akadálya a tárgyalás megtartásának e személy távolléte akkor sem, ha az idézés számára nem
volt kézbesíthető [Pp. 226. § (4) bek.].
A bíróság valamennyi tárgyaláson - a tárgyalás megkezdését követően - vizsgálja az idézések szabályszerűségét
és főszabály szerint (törvényben meghatározott kivételektől eltekintve) az idézés szabályszerűtlensége esetén a
tárgyalást elhalasztja, a tárgyalás határnapját nyomban újra kitűzi és arra a feleket idézi [Pp. 227. § (2) bek.]. A
bíróság az idézés szabályszerűségének megállapításával összefüggésben vizsgálja például a tárgyalási időköz
megtartását is [Pp. 189. § (2) bek.].
Az idézésben a címzettet figyelmeztetni kell a meg nem jelenés következményeire és perbeli állásához képest a
szükséges tájékoztatással is el kell látni. A szabályszerű idézés ellenére történő távolmaradás jogkövetkezményei
például attól függően is eltérhetnek egymástól, hogy az eljárás éppen melyik (perfelvételi, illetve érdemi
tárgyalási) szakban tart. Ha például a perfelvételi tárgyalást valamennyi fél elmulasztotta, vagy valamelyik fél
elmulasztotta és a jelen lévő fél nem kérte annak megtartását, a bíróság az eljárást hivatalból megszünteti [Pp.
190. § (1) bek.]. Ha azonban az érdemi tárgyalást mulasztja el valamennyi fél, vagy az érdemi tárgyaláson
megjelent egyik fél sem kívánja az ügy tárgyalását, és a mulasztó fél egyik esetben sem kérte a tárgyalás
távollétében történő megtartását, az eljárás szünetelni fog [Pp. 121. § (1) bek. b) pont]. A tájékoztatási
kötelezettség is az adott eljárási szituációhoz igazodik. Például a fél köteles gondoskodni arról, hogy a perfelvételi
tárgyaláson tény- és bizonyítási kérdésekben személyesen vagy képviselője útján nyilatkozatot tudjon tenni, erről
a bíróság az idézésben tájékoztatja a felet [Pp. 189. § (6) bek.].
Változás a szabályozásban, hogy a Pp. nem nevesíti, hogy milyen idézési módozatokat ért rövid úton történő
idézés alatt. Az 1952-es Pp. ilyen módozatként azonosította a távbeszélő, elektronikus levél (e-mail), vagy külön
kézbesítő útján történő idézést. A Pp. szándékosan kerüli e lehetőségek felsorolását, tekintettel arra, hogy
napjaink rohamos technikai fejlődése időről időre új és újabb érintkezési módozatokat tesz lehetővé, ezek
alkalmazását a felsorolás jellegű meghatározás adott esetben korlátozná. A szabályozás tehát a felsorolás
elhagyásával megnyitja az utat a különböző idézési módozatok alkalmazásához. További változás, hogy a
tárgyaláson szóban történő idézés a továbbiakban nem a rövid úton történő idézés egyik formája, hanem az idézés
egyik általános esete, amely változtatás szintén a pragmatikus jogalkalmazás iránti kívánalmat fejezi ki.
Pp. 134. §-ához:
Az idézendő felkutatása
Az idézendő felkutatására vonatkozó szabályok változtak. Egyrészt a szüléssel kapcsolatos követelések iránti
perekre vonatkozó esetkör elhagyásra került, mert a családtámogatással összefüggő jogi szabályozásra tekintettel
már a Ptk. sem tartalmazza az apának a szülési költségek megtérítésére vonatkozó kötelezettségét, így ennek az
esetkörnek a külön nevesítése a továbbiakban nem indokolt. A szabályozás másrészt kiegészül a gondnoksági
perekre vonatkozó esetkörrel, vagyis az idézendő felkutatására vonatkozó szabályokat a jövőben a gondnoksági
perekben is alkalmazni lehet, mert az alperes ismeretlen helyen tartózkodása a szükséges eljárás lefolytatásának
akadályát képezi, ugyanakkor az alperes rendőrség útján történő felkutatása az esetek többségében várhatóan
eredményre vezethet. Az 1952-es Pp. kizárólag arról rendelkezik, hogy ha a bíróság elrendeli az alperes, az anya,
illetve a gyermek felkutatását, akkor az erről szóló végzést megküldi az illetékes rendőrkapitányságnak. A
szabályozás ugyanakkor nem utal arra, hogy mi alapján határozható meg a rendőrkapitányság illetékessége. A Pp.
erre tekintettel pontosítja a szabályozást és rögzíti, hogy a bíróság annak a rendőrkapitányságnak küldi meg a
végzést, amely körözés elrendelése esetén a körözési eljárás lefolytatására illetékességgel rendelkezne. Indokolt
hangsúlyozni, hogy e rendelkezések alapján sem a bíróság, sem pedig a rendőrség nem körözést rendel el. A
bíróság csupán az érintett személy felkutatását rendeli el, amelyre tekintettel a rendőrség a tartózkodási hely
megállapítására irányuló intézkedéseket foganatosít. Mindezekre tekintettel az eljárni jogosult rendőrkapitányság
- a körözési nyilvántartási rendszer egyes nyilvántartásai részére történő adatközlésről és a körözési eljárás
lefolytatásának részletes szabályairól, valamint egyes miniszteri rendeletek módosításáról szóló jelenleg hatályos
63/2013. (XI. 28.) BM rendelet 6. §-a alapján - főszabály szerint az ismeretlen helyen tartózkodó személy
bejelentett lakóhelye, vagy bejelentett lakóhely hiányában bejelentett tartózkodási helye, ezek hiányában az
utolsó ismert bejelentett lakó- illetve tartózkodási hely szerint illetékes rendőrkapitányság.
39. Kézbesítés
Pp. 135. §-ához:
1. A bírósági irat kézbesítésének általános módja

A kézbesítés a bíróság okirati formát öltött eljárási cselekményeinek a felek és más érdekeltek (címzettek)
részére való dokumentált átadása, illetve szűk körben az átadás dokumentált elmaradása. A kézbesítés
jelentősége abban rejlik, hogy a tájékoztatáson felül joghatások kiváltására is alkalmas, így ha a kézbesítés
például valamely elsőfokú ítélet közléseként történik, úgy a fellebbezési határidő megnyílását eredményezheti a
joghatályos kézbesítés. A másik oldalról, a bírósági iratok kézbesítésének elmaradása nagyban hátráltathatja az
eljárás időszerű lebonyolítását. A bíróság és a felek közötti kommunikáció gyorsítása egyik tere annak a feltétlen
jogalkotói elvárásnak, hogy a polgári perek gyorsan, észszerű időben lezárhatók legyenek. A kézbesítés
hagyományos módjaival szemben ma már új, gyorsabb, elektronikus módjai is vannak a közlésnek, és még ezek a
területek is folyamatosan fejlődnek. A Pp. az elektronikus kapcsolattartás szabályairól „Az elektronikus
technológiák és eszközök alkalmazása” címet viselő Tizedik Részben, ezen belül „Az elektronikus kapcsolattartás”
névvel fémjelzett XLVI. Fejezetben rendelkezik. Mindazonáltal belátható időn belül a perek egy jelentős részében
- és a nemperes eljárásokban is, amelyeknek a Pp. háttérjogszabálya lesz - még mindig hagyományos, nem
elektronikus módon is szükség lesz a küldemények kézbesítésére, ezért a Pp. részletesen kidolgozza annak
szabályait. A kézbesítés szabályai a címzett részére történő kézbesítés főszabályával kezdődnek a jelen paragrafus
(1) bekezdésében (Indokolás a Pp. 135-136. §-ához). A bírósági iratok hagyományos kézbesítése postai szolgáltató
útján történik, a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó jogszabályok szerint. E nevesített külön jogszabály, mely
a részletkérdéseket rendezi, a Postavhr.
2. A kézbesítés szabálytalansága ellenérdekű fél közreműködése esetén

A jelen paragrafus (2) bekezdése értelmében a kézbesítés nem szabályszerű, ha a kézbesítés a címzett helyett
az átvételre jogosult más személy részére történt meg és az átvételre jogosult az ellenérdekű fél, vagy annak
képviselője. A „helyettes átvevő” kifejezés [melyet az 1952-es Pp. 99. § (3) bekezdése tartalmazott] nem
megfelelő, mivel a kézbesítés során helyettes átvevő - hivatalos iratok esetében - csak a címzett 14. életévét
betöltött hozzátartozója lehet [lásd Postavhr. 16. § (3) bek.], de a szabályozásnak ki kell zárnia azt is, ha a postai
meghatalmazott vagy a közvetett kézbesítő az ellenérdekű fél. Az ellenérdekű fél perbeli képviselője esetén
ugyanazon indokok szólnak a kézbesítés szabályszerűtlensége mellett, mintha az ellenérdekű fél venné át a
bírósági iratot (Indokolás a Pp. 135-136. §-ához). A Pp. 135. § (2) bekezdésében tehát pontosításra került az
1952-es Pp. 99. § (3) bekezdése, amely meglehetősen szerencsétlen megfogalmazással akként rendelkezett, hogy
a bíróság nem állapítja meg a kézbesítési vélelem beálltát, ha a kézbesítés helyettes átvevő részére történt meg és
a helyettes átvevő az ellenérdekű fél volt. Arra a bírósági gyakorlat már korábban is rámutatott (lásd pl. a
Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának 2004. október 4-i tanácselnöki értekezletén kialakított véleményét),
hogy a helyettes átvevőnek történő kézbesítés esetén fogalmilag kizárt a vélelem beállta, hiszen nem küldhető
vissza a küldemény és annak tértivevénye „nem kereste” jelzéssel, miközben a helyettes átvevő átvette a
küldeményt, az átvétel megtagadása pedig a Postavhr. 24. § (3) bek. b) pontja értelmében kizárt. Nyilvánvaló,
hogy az 1952-es Pp. ezzel korábban is a kézbesítés szabálytalanságát kívánta kimondani, tehát, ha a bíróság
észlelte, hogy az ellenérdekű fél volt a helyettes átvevő, a kézbesítést, annak szabálytalansága miatt meg kellett
ismételni, ha pedig ezt nem észlelte, a kézbesítés utóbb az 1952-es Pp. 99/A. § (3) bek. a) pontja alapján volt
támadható. Ezen túlmenően a Pp. 135. § (2) bekezdése a fenti kizáró szabályt nem csupán a helyettes átvevőkre,
hanem valamennyi egyéb jogosult átvevőre kiterjeszti, valamint szabálytalan kézbesítést fog eredményezni nem
csupán az, ha ellenérdekű félnek, hanem az is, ha az ellenérdekű fél perbeli képviselőjének részére történik a
kézbesítés.
Pp. 136. §-ához:
1. Kézbesítés meghatalmazott részére

A jelen paragrafus (1) bekezdésében foglalt szabály változatlan, az 1952-es Pp. 97. §-ában foglaltakat tartja
fenn: a fél részére kézbesített iratot a félnek, ha pedig meghatalmazottja van, a meghatalmazottjának kell
kézbesíteni. Ettől a (4) bekezdés értelmében akkor lehet eltérni, ha a bíróság a felet személyes megjelenésre
idézi: ebben az esetben az idézést a meghatalmazottnak és az általa képviselt félnek is kézbesíteni kell.
2. Kézbesítés törvényes képviselő részére

A jelen paragrafus (2) bekezdése alapján, ha a természetes személy fél nevében és helyett törvényes képviselője
vagy más törvényben meghatározott személy jogosult eljárni, és a félnek a per vitelére meghatalmazottja nincs, a
bírósági iratokat e személy részére kell kézbesíteni. Természetesen ez nem vonatkozik az olyan idézésre,
amelyben a felet a bíróság személyes megjelenésre kötelezi.
3. Kézbesítés nem természetes személy részére

A „nem természetes személy” fogalmát a Pp. 7. § (1) bek. 15. pontja határozza meg: ilyennek minősül a jogi
személy, a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet, amely jogszabályi rendelkezés alapján perbeli
jogképességgel rendelkezik. Ha a nem természetes személy félnek nincs a per vitelére meghatalmazottja, a
bírósági iratokat főszabály szerint a fél székhelyére kell megküldeni. A perhatékonyság érvényesülése
szempontjából kifejezetten indokolt annak a szabálynak a bevezetése, hogy székhely hiányában a bírósági iratokat
a törvényes képviselőnek kell kézbesíteni. Amennyiben ugyanis valamely személy a közhiteles nyilvántartásban az
adott szervezet törvényes képviselőjeként van nyilvántartva, elvárható tőle, hogy e minőségében akár a
lakóhelyén is átvegye a bírósági iratokat, mivel a képviseletre teljes hatállyal jogosult, ezért a személyesen
részére történt kézbesítés okkal tudható be a szervezet részére történt kézbesítésnek is. A visszaélések elkerülése
érdekében a törvényes képviselő részére történő kézbesítést a törvény csak másodlagosan, a székhelyre történt
kézbesítési kísérlet sikertelensége esetére írja elő. Ha a kézbesítés mind a székhelyre, mind a törvényes képviselő
részére sikertelen, a törvény előírja a nem természetes személy felet nyilvántartó hatóság kötelező értesítését is.
A Ctv. 89-90. §-a az ismeretlen székhelyű cég megszüntetésére szolgáló eljárást kínálja fel abban az esetben, ha a
cég a székhelyén nem érhető el és erről a Cégbíróság tudomást szerez. A jelen paragrafus (3) bekezdése szerinti
értesítési kötelezettség tartalommal tölti meg ezt a jogintézményt, és általánosságban is hozzájárul ahhoz, hogy a
cégek (nem természetes személy szervezetek) a jogszabályoknak megfelelően működjenek. (Indokolás a Pp.
135-136. §-ához)
Pp. 137. §-ához:
1. A kézbesítés akadálya
A jelen paragrafus (1) bekezdése az 1952-es Pp. 98. §-ában foglalt szabályt tartalmazza pontosított
megfogalmazásban. A normaszöveg nem nevesíti azt, hogy a kézbesítés akadálya miben áll, az lehet a címzett
halála, a fél ismeretlen, vagy ismeretlen helyre költözött, vagy a küldemény visszaérkezhet „a kézbesítés
akadályozott” megjelöléssel is, ha például a kézbesítés azért sikertelen, mert a címzettnek nincs postaládája. A
bírósági irat kézbesíthetetlenségét azonban nem eredményezhetik a (2) bekezdésben szabályozott kézbesítési
fikciók.
2. Kézbesítési fikció
A Pp. 137. § elvi jelentőségű újítása, hogy a „kézbesítési vélelem” kifejezést felváltja a „kézbesítési fikció”
fogalma. A jogi szakirodalom már hosszú idő óta hangsúlyozta, hogy az átvétel megtagadásához, valamint a
kézbesítés sikertelenségéhez fűzött kézbesítési vélelem valójában nem tekinthető vélelemnek, mivel a meg nem
történt kézbesítést megtörténtként kezelő jogi helyzet dogmatikailag fikció és nem vélelem. Az 1952-es Pp.-ben
szabályozott kézbesítési vélelemmel ellentétben a jelen paragrafus (2) bekezdésében rögzített kézbesítési
fikcióval összefüggő fontos változás, hogy a Pp. a kézbesítési fikciót - az elektronikus kommunikáció perjogba való
bevezetésére tekintettel - nem csak a postai kézbesítésre nézve kívánja szabályozni, hanem valamennyi törvényes
kézbesítési mód - így az elektronikus kézbesítés - esetére is. A „nem kereste” jelzéssel visszaérkezett küldemény
ugyan postai kézbesítésre utal, ha azonban a kézbesítési fikció jogszabályi feltételei más kézbesítési mód
tekintetében is fennállnak, a kézbesítési kifogás jogintézményének kézbesítési fikció esetére vonatkozó szabályai
akkor is alkalmazandók (Indokolás a Pp. 137. §-ához).
A jelen paragrafus (2) bekezdése alapján a kézbesítési fikció két esetben áll be: ha a címzett az irat átvételét
megtagadja, illetve ha a címzett az iratot nem veszi át, mely postai úton történő kézbesítés esetén azt jelenti, hogy
a küldemény a bírósághoz „nem kereste” jelzéssel érkezik vissza. A pert megindító, valamint az azt lezáró
határozat közlése kiemelt helyet foglal el a kézbesítendő iratok között, mivel törvény erejénél fogva ahhoz számos
joghatás fűződik, amelyek alól a mentesülés nehézkes, egy idő után akár lehetetlenné is válhat. Ezért a jelen
paragrafus (3) bekezdésében foglaltak szerint - bár a kézbesítés joghatályosan megtörtént akkor is, ha a
kézbesítési fikció beállt - a postaládában ténylegesen egyszerű postai küldeményként elhelyezett értesítés (mely
eltér a korábbi joggyakorlattól, lásd BDT2007. 1698.) és az annak mellékletét képező kézbesítendő bírósági irat
alkalmat adhat arra, hogy a fél az iratról és annak tartalmáról ténylegesen tudomást szerezzen és ez által eljárási
jogait gyakorolhassa. A kézbesítési fikció beálltáról szóló értesítésben tájékoztatni kell a felet a perindítás
hatályainak beállásáról, valamint (új elemként) a kézbesítési fikcióval szembeni kifogás rendjéről. Az értesítést
meg kell küldeni a címzett ismert elektronikus levélcímére (e-mail címére) is, ha azt bejelentették a bíróságnak.
Ezt a bíróság akkor is köteles e-mailen megküldeni, ha a felek és a bíróság között egyébként nem a kötelező vagy
választható elektronikus kommunikáció szabályai szerint zajlik az iratváltás. Ugyanakkor ez önmagában nem
pótolja az egyszerű küldeményként való postai tájékoztatást. (Indokolás a Pp. 137. §-ához)
40. A kézbesítési kifogás
Pp. 138. §-ához:
1. A kézbesítési kifogás
Az 1952-es Pp. alapján a gyakorlatban vita tárgyát képezte, hogy ha a címzett a bírósági irat kézbesítésének
szabályszerűtlenségét kifogásolja, anélkül, hogy kézbesítési vélelem alkalmazására került volna sor, akkor a
kérelem elintézése során a kézbesítési vélelem megdöntésével kapcsolatos szabályanyagot, vagy az eljárás
szabálytalansága miatt benyújtandó kifogásra vonatkozó szabályokat kell-e alkalmazni. Az 1952-es Pp. nem
rendezte ezt a kérdést. Ugyanakkor ezeknek a kérelmeknek az eljárás szabálytalanságára alapított - határidő
nélküli - kifogásként történő elbírálása sértené a jogbiztonságot. Indokolt ezért e kézbesítéssel kapcsolatos
kifogások elintézésére is az 1952-es Pp. kézbesítési vélelem megdöntésére vonatkozó szabályanyagának
alkalmazását előírni, azaz a helyes bírósági gyakorlat átültetésével egységes szabályozást kialakítani a kézbesítés
kifogásolására. A Pp. ezen megfontolásból egységesen rendezi a kézbesítési kifogás jogintézményét, melynek
szabályanyaga egyaránt vonatkozik a kézbesítési fikció alapján kézbesített iratra, illetve a kézbesítési fikció
alkalmazása nélkül kézbesített iratra, a szükségszerű eltérések egyidejű meghatározásával. (Indokolás a Pp.
138-140. §-ához)
2. A kézbesítési kifogás előterjesztésének határideje

A kézbesítési kifogás előterjesztésének szubjektív határideje a jelen paragrafus (1) bekezdésében
meghatározottak szerint 15 nap, az objektív határidő a (2) bekezdés szerint három hónap. E főszabály kapcsán
fontos utalni arra, hogy indokolt volt a kézbesítési kifogás előterjesztésének határidejét az igazolási kérelem
előterjesztésének határidejével egyező módon szabályozni. Az 1952-es Pp. 99/A. § (1) bekezdése és 107. § (1)
bekezdése eltérő szabályozást (hat hónap, illetve három hónap) tartalmazott az objektív határidő tűzésére.
A kézbesítési kifogás elsődleges - tizenöt napos - határideje tisztán szubjektív, így a kifogást tevőnek minden
esetben igazolnia kell, hogy mikor szerzett a fikció beálltáról, illetve - fikció alkalmazása nélküli kézbesítettség
esetén - a kézbesítésről tudomást. A kézbesítési kifogás objektív határidejének 3 hónapra történő csökkentése az
eljárások időszerűségét szolgálja: ne legyen függő helyzet valamely irat közlése tekintetében. Mind az igazolási
kérelem, mind pedig a - végrehajtói kézbesítés esetén releváns - végrehajtási kifogás objektív határideje 3 hónap,
semmi nem indokolja, hogy a postai kézbesítés esetén a kézbesítési fikcióval szembeni kifogás előterjesztésére
hosszabb objektív határidőt biztosítson a törvény.
Ha azonban a kézbesítési fikció beállta vagy a kézbesítés az eljárást megindító irathoz kapcsolódik, és az eljárás
még folyamatban van, a jelen paragrafus (2) bekezdésében meghatározott szigorú, három hónapos objektív
határidőtől eltérően a kifogás az eljárás folyamatban léte alatt, a kézbesítési fikció beálltáról, illetve a
kézbesítettségről való tudomásszerzéstől számított 15 napon belül előterjeszthető, a tudomásszerzés egyidejű
igazolásával. A kézbesítési hiba ugyanis nem vezethet olyan eredményre, amely által a fél (címzett) eljárásban
történő részvétele - az eljárás folyamatban léte alatt - annak ellenére lehetetlenülne el, hogy a hibáról a fél
(címzett) tudomást szerzett. (Indokolás a Pp. 138-140. §-ához)
3. A kézbesítési kifogás lehetséges okai

A kézbesítési kifogás a hatályos szabályozáshoz hasonlóan két esetkörre tagozódik a jelen paragrafus (4)
bekezdése szerint, amelyek közül az első - a kézbesítés szabályszerűtlenségének alátámasztása - esetén
irreleváns, hogy a címzett tanúsított-e önhibát a kézbesítés során. A második esetben a feltételek között elő van
írva az önhiba hiánya mint a kifogást alátámasztó ok. Így a szabályozás egyértelműbb a tekintetben, hogy a (4)
bek. b) pontjára hivatkozó kifogásban valószínűsíteni kell az önhiba hiányát. Ebből az is következik, hogy
amennyiben a címzett az irat átvételét megtagadta, kézbesítési kifogást eredményesen nem terjeszthet elő, mert
ez esetben az önhiba hiányának valószínűsítése kizárt. Nem természetes személyek [Pp. 7. § (1) bek. 15. pont]
esetében ugyanakkor indokolt szigorúbb követelményeket támasztani a kézbesítési fikció alkalmazásakor. A Ptk.
3:1. § (5) bekezdése szerint a jogi személynek saját névvel, székhellyel, tagjaitól, illetve alapítójától elkülönített
vagyonnal, valamint az ügyvezetését és képviseletét ellátó szervezettel kell rendelkeznie. A jogi személyek tehát
székhellyel, az ügyvezetést és a képviseletet ellátó szervezettel rendelkeznek, tevékenységükkel kapcsolatban
elvárható a nekik kézbesített küldemények átvételének biztosítása. A jelen paragrafus (5) bekezdése ezért -
kézbesítési fikció alkalmazása esetén - kizárólag természetes személy fél vagy érdekelt esetében teszi lehetővé a
(4) bek. b) pontjára hivatkozó kifogás előterjesztését. Az 1952-es Pp. 99/A. § (4) bekezdése is differenciált,
ugyanakkor a természetes személyek mellett lehetőséget biztosított a b) pontra hivatkozó kifogás előterjesztésére
a közkereseti társaság (kkt.), betéti társaság (bt.), illetve az egyéni cég számára is. A Ptk. hatálybalépésével
ugyanakkor a kkt. és a bt. is jogi személlyé vált, illetve a hivatkozott szervezetektől tevékenységükkel
összefüggésben elvárható a kézbesítéssel kapcsolatos rendelkezésre állás. Ezért a továbbiakban nem indokolt a
differenciálás fenntartása, különös tekintettel arra, hogy e szervezeti formákat napjainkban már nem csak
kisvállalkozások, hanem akár jelentős vagyonnal és szervezeti háttérrel rendelkező vállalkozások is választják, ami
a más formában működő hasonló szervezetekkel szemben méltánytalan különbségtételt eredményez. Mindezekre
tekintettel indokolt a szabályozás egységesítése. (Indokolás a Pp. 138-140. §-ához)
Pp. 139. §-ához:
1. A kézbesítési kifogás tartalma

A kézbesítési kifogást annál a bíróságnál kell előterjeszteni, amelynek eljárásában a kézbesítés történt; az (1)
bekezdés alapján ugyanis ez a bíróság jogosult döntést hozni. A Pp. 138. § (4) bek. a) pontjára alapított
kérelemben elő kell adni azokat a tényeket, körülményeket, melyek a kézbesítés szabálytalanságát igazolják; vagy
ha a kérelmező a Pp. 138. § (4) bek. b) pontjára hivatkozik, akkor valószínűsítenie kell, hogy önhibáján kívüli okból
nem volt módja átvenni a bírósági iratot. A kézbesítési kifogás illetékmentes beadvány. Új szabály a jelen
paragrafus (2) bekezdése, mellyel a törvény az igazolási kérelem mintájára előírja, hogy a kérelmező a kérelem
előterjesztésével egyidejűleg - ha az lehetséges - pótolja az addig elmulasztottnak tekintett cselekményt. A Pp.
138-140. §-ához fűzött indokolás szerint az addig elmulasztottnak tekintett cselekmény pótlása azért írható elő,
mert ebben az esetben szabályos volt a kézbesítő és a bíróság eljárása, a félnél merült fel menthető ok. Ezt
alátámasztja az a körülmény is, hogy a címzettnek valahonnan értesülnie kellett az eljárásról, az irat tartalmáról,
így lehetséges az elmulasztottnak tekintett cselekmény pótlása. Ugyanakkor ez a kötelezettség nem írható elő
annak a címzettnek, akinek szabálytalanul kézbesítették az iratot, vagy a pótlás más ok miatt nem lehetséges.
2. A kézbesítési kifogás elbírálása

A jelen paragrafus (1) bekezdése alapján az 1952-es Pp. szabályaihoz képest változatlan az a rendelkezés, mely
értelmében a kifogás tárgyában az a bíróság határoz, melynek eljárásában a kézbesítés történt, illetve hogy a
bíróság a címzettet és a feleket - akár szóban, akár írásban - meghallgathatja a kérelem tárgyában való döntés
előtt.
A jelen paragrafus (3) bekezdése az igazolási kérelemre vonatkozó szabályozás mintájára új elemként beépíti az
egyéb önhibán kívüli okra alapított kifogás körébe a méltányos elbírálás elvét.
A jelen paragrafus (4) bekezdése szerint a kézbesítési kifogás előterjesztésének az eljárás lefolytatására, illetve
a végrehajtásra változatlanul nincs halasztó hatálya. Újdonság azonban, hogy az eljárást, illetve a határozat
végrehajtását a bíróság felfüggesztheti nemcsak kérelemre, de hivatalból is, ha a kifogásban foglalt tények
fennállása valószínűnek mutatkozik. A hivatalbóliságnak ehelyütt azért van létjogosultsága, mert nem indokolt egy
formális kérelem meglétéhez kötni a felfüggesztés eljárásjogi lehetőségét akkor, amikor a kifogás
eredményessége valószínű.
A kézbesítési kifogás tárgyában a bíróság végzéssel dönt: ha a kifogás elkésett, akkor visszautasítja, ha az
abban felsorakoztatott indokok nem megfelelők, akkor a kifogást elutasítja. A kifogást visszautasító vagy elutasító
végzés önálló fellebbezéssel támadható.
Ha a bíróság a végzésében a kifogásnak helyt ad, illetve az eljárás, végrehajtás felfüggesztése tárgyában hozott
végzés önálló fellebbezéssel nem támadható: csak az eljárást befejező határozat elleni fellebbezésben
sérelmezhető, és csak akkor, ha a kifogást érdemi vizsgálat nélkül el kellett volna utasítani.
A jelen paragrafus (6) bekezdése egységes szabályt tartalmaz a kézbesítési kifogás eredményessége esetére: a
kézbesítéshez fűződő jogkövetkezmények hatálytalanok, és a kézbesítést, illetve a már megtett intézkedéseket,
eljárási cselekményeket a szükséges mértékben meg kell ismételni. Ez változást jelent az 1952-es Pp. 99/A. §
(8)-(9) bekezdéseihez képest, mellyel összefüggésben a Pp. 138-140. §-ához írt indokolás rámutat: „Az igazolási
kérelemre utaló szabályt a törvény felszámolja. Nem indokolt az eredményes kifogás jogkövetkezményeinek
megkülönböztetése annak két esetköre - szabályszerűtlen kézbesítés, illetve az önhibán kívüli tudomásszerzés
elmaradása - szerint. Az utóbbi okozta sérelmeket - az itt meghatározott esetekben - nem igazolási kérelemmel,
hanem kézbesítési kifogással lehet elhárítatni, a szabályozás akkor következetes, ha egységes jogkövetkezmények
kerülnek előírásra.” (Indokolás a Pp. 138-140. §-ához)
Pp. 140. §-ához:
Kézbesítési kifogás a végrehajtási eljárásban

A jelen paragrafusban foglaltak változatlanul lehetőséget adnak arra, hogy amennyiben a kézbesítési fikció,
vagy a kézbesítés szabálytalansága a végrehajtás alapjául szolgáló határozathoz (az ún. végrehajtandó
határozathoz) kapcsolódik, akkor a kézbesítési kifogást a címzett a végrehajtási eljárás folyamatban léte alatt is
előterjeszthesse, mégpedig a végrehajtási eljárásról való tudomásszerzéstől számított 15 napon belül az elsőfokú
határozatot hozó bíróságnál. A jelen paragrafus (2) bekezdése szerint e kifogás elbírálására speciális szabályok
nem vonatkoznak, arra a Pp. 138-139. §-ait kell alkalmazni azzal, hogy a kifogás tárgyában 30 napon belül végzést
kell hozni. [Ehhez a bírósági joggyakorlatot lásd Nagy Adrienn: A bírósági, közjegyzői és végrehajtási iratok
kézbesítésének gyakorlati problémái. In Wopera Zsuzsa - Gyovai Márk (szerk.): Kézikönyv a bírósági végrehajtás
foganatosításához. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 39-44. o.]
A változás az 1952-es Pp. szabályaihoz képest az, hogy az 1952-es Pp. 99/B. § (3) bekezdésében írt rendelkezés
átkerült a Pp. 630. § (3) bekezdésébe a záró rendelkezések közé, átmeneti szabályozásként. „A hatályos [1952-es]
Pp. 99/B. § (3) bekezdése szerint, ha a címzett ellen a jogerős határozat alapján a bírósági végrehajtást
megelőzően pénzforgalmi úton történő behajtást kezdeményeztek és arról tudomást szerzett, a kézbesítési
vélelem megdöntése iránti kérelmet a pénzforgalmi úton történő behajtásról való tudomásszerzésétől számított 15
napon belül terjeszthet elő. Tekintettel arra, hogy a pénzforgalmi szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV.
törvény 66. §-ában foglalt átmeneti rendelkezés szerint pénzforgalmi úton történő behajtás kezdeményezésére
már csak kivételesen, abban az esetben kerülhet sor, ha a bírósági végrehajtás feltételei a törvény
hatálybalépését (2009. november 1.) megelőzően már fennálltak, nem indokolt e szabályt a Pp. kézbesítésre
vonatkozó szabályozásának keretei között megjeleníteni. A tárgykörben elegendő az átmeneti rendelkezés
fenntartása.” (Indokolás a Pp. 630. §-ához)
41. Végrehajtói kézbesítés
Pp. 141. §-ához:
1. A végrehajtói kézbesítés jogintézménye

A bírósági irat végrehajtói kézbesítését jelenleg a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a
továbbiakban: Vht.) 31/D. §-a szabályozza, de az Fmhtv. 16. § (3) bekezdése is lehetővé teszi ennek alkalmazását
kérelemre a fizetési meghagyás kézbesítésével összefüggésben. A végrehajtói kézbesítés nemperes eljárás, a
kézbesítésről közokirat és nem magánokirat kerül kiállításra, a nemperes eljárás keretén belül lehet jogorvoslattal
élni (végrehajtási kifogás). A gyakorlati tapasztalatok szerint nagyobb arányban valósul meg általa a kézbesítés
tényleges megtörténte, mert a végrehajtó - a számára biztosított jogosultságok miatt - jobban képes megtalálni a
címzettet. {Pulinka Mihály: A végrehajtó is kétszer csenget, avagy a végrehajtói kézbesítés mint alternatíva
[online]. Jogászvilág, Wolters Kluwer, Budapest, 2016.06.20. [2016.12.10.],
http://jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/a-vegrehajto-is-ketszer-csenget-avagy-a-vegrehajtoi-kezbesites-mint-alternativa}
Ellenérvként hozható fel a jogintézménnyel szemben, hogy lassíthatja a bírósági eljárást.
2. A végrehajtói kézbesítés megkísérlése egyes bírósági iratok esetén

A paragrafus (1) bekezdése a per folyamatban léte alatt csak meghatározott iratok kézbesítésével
összefüggésben (keresetlevél, eljárást befejező érdemi határozat) engedi meg a végrehajtói kézbesítés
alkalmazását. E megszorítással, a perhatékonysággal összeegyeztethető módon alkalmas lehet a hirdetményi
kézbesítés és az ügygondnokrendelés kiküszöbölésére, a kézbesítés tényleges teljesülésének biztosítására. Ezen
előnyökre figyelemmel indokolt, hogy a postai kézbesítés sikertelensége esetén - konkrétan meghatározott
esetekben - a végrehajtói kézbesítésre szélesebb körben is lehetőség nyíljon. A végrehajtói kézbesítésre csak
belföldi címzett vonatkozásában kerülhet sor, mivel a végrehajtó csak belföldön járhat el. A végrehajtói kézbesítés
külön díjára tekintettel pedig minden esetben a fél erre irányuló kérelmére lehet helye, a bíróság hivatalból nem
alkalmazhatja. A végrehajtó eljárását a Vht., valamint a végrehajtói kézbesítés részletes eljárási szabályairól szóló
250/2004. (VIII. 27.) Korm. rendelet szabályozza, így a polgári perrendtartásnak a végrehajtó eljárását nem kell
szabályoznia, csak a külön jogszabály alkalmazására elegendő utalnia. Tekintettel ugyanakkor arra, hogy a
végrehajtói kézbesítésnek külön jogszabályban meghatározott díja van - melynek előlegezése a perköltségre
vonatkozó szabályozás alapján a kérelmezőt terheli, és amivel kapcsolatban a Vht. 31/D. § (2) bekezdése alapján
külön törvény szerinti költségkedvezmény nem vehető igénybe -, nem indokolt elsődleges kézbesítési módként
meghatározni, hanem a kézbesítésben érdekelt fél kérelmére, fakultatív lehetőségként indokolt alkalmazását
biztosítani.
A bírósági végrehajtás szervezetéről szóló 16/2001. (X. 26.) IM rendelet 2017. január 1. napjától hatályos
rendelkezései szerint az önálló bírósági végrehajtók ügyeinek elosztása egy új rendszer szerint történik. A
végrehajtási ügyeket a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar hivatali szerve a Kar hivatali szervéhez érkezésük
sorrendjében a központi nyilvántartó rendszer útján, egyesével osztja ki az ugyanazon járásbíróság mellett
működő önálló bírósági végrehajtók között.
3. A kézbesíthetetlenség esetei
A paragrafus (1) bekezdése szerint, ha a postai szolgáltató útján kézbesíteni megkísérelt keresetlevél, illetve
eljárást befejező érdemi határozat kézbesíthetetlen - ide nem értve a kézbesítési fikció eseteit, valamint azokat az
eseteket, amikor a kézbesíthetetlenség oka a címzett halála, vagy megszűnése -, végrehajtói kézbesítés kérhető.
Tekintettel arra, hogy a kézbesíthetetlenségi okokat külön jogszabály határozza meg, amelyek köre változhat, a
későbbi jogszabály-módosítások elkerülése érdekében indokoltabb általános jelleggel meghatározni a
kézbesíthetetlenséget és csak azokat nevesíteni kivételként, amelyek esetében végrehajtói kézbesítés nem
kérhető. A kézbesíthetetlenségi okokat a Postavhr. 25. §-a tartalmazza.
A Postavhr. 25. §-ában meghatározott, korábban már hivatkozott három esetben a végrehajtói kézbesítés
igénybevételének biztosítása a Pp. szabályozásában nem indokolt. Átvétel megtagadása, vagy „nem kereste”
jelzéssel visszaérkezett küldemény esetében beáll a kézbesítési fikció, ilyen esetekben a kézbesítés
szabályszerűnek minősül, rendelkezésre áll ismert lakcím, nincs szükség ügygondnok kirendelésére, nem kell
hirdetményi kézbesítést elrendelni, vagyis ezekben az esetekben a keresetlevél kézbesítése esetén a végrehajtói
kézbesítés szükségtelenül lassítaná az eljárást. Ha az érdemi határozat (amely végrehajtás alapjául szolgálhat)
érkezik vissza „nem kereste” jelzéssel, annak végrehajtói kézbesítésére a Vht. 31/D. §-a alapján van lehetőség. Ha
meghalt, vagy megszűnt jelzéssel érkezik vissza a küldemény, akkor az eljárás félbeszakadására, vagy az eljárás
megszüntetésére kerül sor a körülmény hitelt érdemlő igazolása esetén.
A további kézbesíthetetlenségi okok esetén ugyanakkor végrehajtói kézbesítésnek lehet helye. Ezek a
következők:
- „cím nem azonosítható”,
- „címzett ismeretlen”,
- „elköltözött”, vagy
- „kézbesítés akadályozott”.
Indokolt ugyanakkor rámutatni arra, hogy ha az irat kézbesíthetetlen, de ez adott esetben arra vezethető vissza,
hogy a bíróság a címet a borítékon elírta, vagy tévesen tüntette fel, tehát a kézbesítés sikertelenségét a bíróság
érdekkörében felmerült anomália okozta, akkor nem végrehajtói kézbesítésnek, hanem az irat kézbesítésének
ismételt megkísérlésére kell, hogy sor kerüljön. Ha a fél a Pp. jelen paragrafus (1) bekezdése szerinti esetekben
nem kéri a végrehajtói kézbesítést, és ezzel egyidejűleg a hirdetményi kézbesítés feltételeinek fennállása esetén
hirdetményi kézbesítést sem kér, akkor az eljárás szünetel [Pp. 121. § (1) bek. f) pont].
A Pp. jelen paragrafus (2)-(5) bekezdései speciális eljárási szabályokat tartalmaznak a Vht. rendelkezéseihez
képest. Amennyiben ugyanis a végrehajtói kézbesítésre a per folyamán kerül sor, a végrehajtói kézbesítést a
Magyar Bírósági Végrehajtói Kar honlapjáról letölthető formanyomtatványon kell kérelmezni, és azt a bíróságon
(nem a végrehajtónál) kell előterjeszteni. A végrehajtói kézbesítés díját bírósági letétbe kell helyezni, és a
kérelmet, valamint a díjat a bíróság továbbítja a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar részére.
A végrehajtó kézbesítése esetén is felmerülhet olyan ok, ami miatt a bíróságnak megkeresést kell intéznie a
végrehajtóhoz, akárcsak jelenleg a postai szolgáltatóhoz. Ennek hatékony érvényesülése érdekében a jelen
paragrafus (5) bekezdése a pénzbírság alkalmazását is lehetővé teszi a bíróság számára, ha a megkeresett
végrehajtó késedelmes vagy hiányos nyilatkozat tesz. (Indokolás a Pp. 141. §-ához)
42. Kézbesítési megbízott
Pp. 142. §-ához:
1. A kézbesítési megbízott alkalmazásának esetei

Az 1952-es Pp. kézbesítési megbízottra vonatkozó szabályanyagát a Pp. alapvetően fenntartja, azt csupán
részlegesen módosítja a következetlenségek kiküszöbölése, a koncepcionálisan megújuló elsőfokú eljárás
szabályainak való megfelelés, valamint az uniós joggal való összhang érdekében.
A jelen paragrafus (1)-(2) bekezdései a kézbesítési megbízott jelölésének alapesetén nem változtatnak: a
kézbesítési megbízott jelölésére mind a felperes, mind az alperes köteles, amennyiben belföldi lakóhellyel,
tartózkodási hellyel vagy székhellyel nem rendelkezik, és a per vitelére magyarországi lakóhellyel vagy
székhellyel rendelkező meghatalmazottja nincs.
2. A kézbesítési megbízott jelölésének határideje

A kézbesítési megbízott jelölésére a jelen paragrafus (1)-(2) bekezdései az alábbi határidőket tűzi:
- a felperesnek alapvetően a keresetlevél beadásával egyidejűleg kell megjelölnie a kézbesítési megbízottját,
- az alperesnek a bíróság által megjelölt határidőben, melyet a keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg határoz
meg.
A kézbesítési megbízottat a feleknek oly módon kell megjelölniük, hogy bejelentik a nevét és címét, illetve
becsatolják a közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt megbízási szerződést is.
A jelen paragrafus (3) bekezdésével összefüggésben fontos kiemelni, hogy az 1952-es Pp. 100/A. § (3)
bekezdésében foglalt rendelkezés módosításra szorult, mely szerint, ha a külföldi felperes elmulasztja a
keresetlevél beadásával egyidejűleg megjelölni a kézbesítési megbízott nevét és címét, akkor erre a bíróság az
első tárgyalásra szóló idézésben ismét felhívja. Ez a szabály azért nem tarható fenn, mert a megújuló elsőfokú
eljárás szabályai lehetővé teszik az akár többfordulós írásbeli perfelvételt is az első tárgyalás kitűzése előtt, ezért
célszerű biztosítani annak lehetőségét, hogy a felhívást a bíróság már az írásbeli előkészítő szakasz folyamán
megtehesse. (Indokolás a Pp. 142-143. §-ához)
3. A kézbesítési megbízott hiányának jogkövetkezménye

Ha a felek a törvényben meghatározott határidőben nem jelölnek szabályszerűen kézbesítési megbízottat, vagy
a megbízási szerződés megszűnésének bejelentését követően külön felhívás nélkül haladéktalanul új kézbesítési
megbízottat nem jelentenek be, vagy az iratokat a kézbesítési megbízott részére kézbesíteni nem lehet, erre
tekintettel hiánypótlás elrendelésének vagy a fél külön felhívásának nincs helye; az iratokat hirdetmény útján kell
kézbesíteni. E rendelkezés nem alkalmazható a keresetlevél alperes részére történő kézbesítésére; arra a
külföldre történő kézbesítésre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A Pp. mellőzi az 1952-es Pp. 100. §
átemelését, a külföldi kézbesítés alapvető szabályaira a nemzetközi magánjogról szóló 2017. évi XXVIII. törvény (a
továbbiakban: Nmjtv.) 73-77. §-ai irányadók.
A jelen paragrafus (5) bekezdése a jogkövetkezményként alkalmazott hirdetményi kézbesítésre két különös
szabályt ír elő. A szabályozás eddigi következetlensége miatt indokolt meghatározni a hirdetményi kézbesítés
általánostól eltérő szabályait. Hirdetményi kézbesítés esetén a hirdetményt meg kell küldeni a fél utolsó ismert
lakóhelye szerinti polgármesteri hivatalnak, a hirdetőtáblára való kifüggesztés érdekében. Ez a szabály nem
alkalmazható külföldön, mert nem biztos, hogy illeszkedik a külföldi hatóságok gyakorlatához, az ottani
szokásokhoz (például hirdetőtábla alkalmazása). A bíróságnak az adott külföldi hatósággal való közvetlen
kommunikációja sem minden esetben megoldott, ezért ennek a szabálynak az alkalmazását a bírósági gyakorlat
értelemszerűen eddig is mellőzte. Nincs is rá feltétlenül szükség, mert a Pp. 145. § (3) bekezdésének második
mondata szerint, ha a fél olyan államban lakik, amellyel a postai forgalom fennáll, a hirdetményt ajánlott levélként
a fél ottani címére is meg kell küldeni. Tekintettel arra, hogy a fél külföldi címmel rendelkezik, a hirdetményben
azt kell megjelölni, belföldi cím megjelölésére nyilvánvalóan nem kerülhet sor.
Pp. 143. §-ához:
1. A kézbesítési megbízott személye

Kézbesítési megbízott lehet:
- főszabály szerint a jelen paragrafus (3) bekezdése alapján magyarországi lakóhellyel, székhellyel rendelkező
ügyvéd vagy ügyvédi iroda, továbbá más nagykorú természetes személy vagy jogi személy;
- a külföldi cég működésével kapcsolatos perekben - ha a per vitelére meghatalmazottja nincs - kézbesítési
megbízottként külön megbízás nélkül a cégjegyzékbe bejegyzett kézbesítési megbízott jár el. Azt, hogy a félnek a
cégjegyzékben szereplő kézbesítési megbízottja van, a bíróság hivatalból veszi figyelembe [Pp. 143. § (1) bek.];
- ha a külföldi félnek a per vitelére magyarországi lakóhellyel vagy székhellyel rendelkező meghatalmazottja
van, a felet vagy törvényes képviselőjét személyes megjelenésre kötelező idézést e meghatalmazottnak, mint
kézbesítési megbízottnak kell kézbesíteni [jelen paragrafus (2) bek.].
A Pp. jelen paragrafus (1) bekezdése a cégjegyzékben szereplő külföldi félre vonatkozó szabályt annak
érdekében pontosítja, hogy az tartalmában jobban megfeleljen a Ctv. vonatkozó rendelkezéseinek [Ctv. 31. §
(2)-(3) bek.]. A hivatkozott rendelkezések alapján ugyanis, ha a bejegyzési kérelemben külföldi jogi személy, jogi
személyiség nélküli gazdasági társaság szerepel, vagy a bejegyzési kérelemben feltüntetett külföldi természetes
személy nem rendelkezik magyarországi lakóhellyel, kézbesítési megbízottat kell jelölni. A kézbesítési megbízott
feladata, hogy a bíróságnak, illetve más hatóságnak a cég működésével összefüggésben keletkezett, a külföldi
személy részére kézbesítendő iratokat átvegye, és azokat a megbízó részére továbbítsa. (Indokolás a Pp. 142-143.
§-ához)
2. A kézbesítési megbízott feladata

A kézbesítési megbízott feladata az, hogy a per során keletkezett iratokat átvegye, és a megbízója részére
továbbítsa. Az iratok továbbításának nem kell megfelelnie a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó
szabályoknak, a kézbesítési megbízott akár e-mailben vagy faxon is továbbíthatja az átvett iratot a félnek. A fél
részére szóló a kézbesítési megbízottnak szabályszerűen kézbesített iratot úgy kell tekinteni, hogy az a
kézbesítést követő 15. napon a fél számára ismertté vált. [Kormos Erzsébet: Egyéb általános szabályok. In Wopera
Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartáshoz. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 335. o.]
3. Kivétel a kézbesítési megbízott jelölésére vonatkozó szabályok alól

A kézbesítési megbízott 1952-es Pp.-ben szabályozott jogintézménye nem volt összhangban az uniós joggal. Az
1393/2007/EK rendelet szabályozza a bírósági iratok tagállamok közötti kézbesítésének szabályait. Kézbesítési
megbízott alkalmazása esetén nem valósul meg ténylegesen az EK rendelet szerinti külföldre (másik tagállamba)
történő kézbesítés az egész eljárás folyamán, mivel a kézbesítési megbízott részére belföldre történik meg a
kézbesítés a címzett fél helyett, vagy kézbesítési megbízott hiányában hirdetményi kézbesítés valósul meg annak
ellenére, hogy az EK rendelet szerinti kézbesítési módok alkalmazásának nincs akadálya. Az Európai Unió
területén lakóhellyel, tartózkodási hellyel, székhellyel rendelkező felek esetében az eljárási jogok hatékony
érvényesülése úgy biztosítható, ha a kézbesítés a fél ismert uniós címére történik meg az EK rendelet által
biztosított kézbesítési módok valamelyikének igénybevételével. Mindezekre tekintettel az Európai Unió tagállamai
vonatkozásában nem tartható fenn a kézbesítési megbízottra vonatkozó jelenlegi szabályozás. Erre utal a jelen
paragrafus (6) bekezdése, mely ebben a formában megfelel az Európai Bíróság C-325/11. számú ügyben
(Alder-ügy) a kézbesítési megbízott és a kézbesítési rendelet összefüggéseit taglaló ítéletében foglalt
értelmezésnek. Fontos hangsúlyozni, hogy a Pp. jelen paragrafus (6) bekezdésében foglalt szabály kiterjed a
Dániában lakóhellyel, tartózkodási hellyel vagy székhellyel rendelkező felekre is, mivel 2005-ben a Dán Királyság
megállapodást kötött az Európai Közösséggel a bírósági és a bíróságon kívüli iratok kézbesítésére vonatkozó
rendelet alkalmazásáról (lásd Hivatalos Lap 2005. évi L-300. szám 55-60. o., illetve 2008. évi L-331. szám 21. o.).
A harmadik - Európai Unión kívüli - államokba történő kézbesítésre ugyanakkor fenntartandó a kézbesítési
megbízottra vonatkozó szabályozás (ha nemzetközi szerződésből más nem következik), mivel ebben a körben az
uniós rendeletek hatálya nem érvényesül. Ez számít ugyanis a leghatékonyabb és leginkább költségkímélő
kézbesítési módnak, másrészről ez a jogintézmény eredményesen szolgálja a külföldi fél részvételével zajló perek
időszerű befejezését, az ilyen elemet hordozó eljárások elhúzódásának megakadályozását is. Más európai
államokban is találunk hasonló jogintézményt, így Lengyelországban, Németországban, Ausztriában és Svájcban.
43. Hirdetményi kézbesítés
Pp. 144. §-ához:
1. A hirdetményi kézbesítés feltételei

A hirdetményi kézbesítés elrendelésének alapvetően három feltétele van:

- a kérelmező valószínűsíti, hogy a jelen paragrafus (1) bekezdésében meghatározott okok egyike fennáll;
- a hirdetményi kézbesítés - illetve ha szükséges, akkor az ügygondnokrendelés - költségeit megelőlegezi [Pp.
145. § (5) bek.]; és
- kérelmet terjeszt elő a fél a hirdetményi kézbesítés alkalmazására.
A hirdetményi kézbesítés jelen paragrafus (1) bekezdésében felsorolt esetkörei közül a törvény elhagyja a
„kézbesítés megkísérlése már előre is eredménytelennek mutatkozik” fordulatot. Ezt a fordulatot a gyakorlatban
nem alkalmazták, illetve a kézbesítés egyéb elháríthatatlan akadályba ütközésének esetköre ezt az esetkört is
magában foglalja. A többi esetkör fenntartása indokolt. A törvény az esetköröket átláthatóbb szerkezetben jeleníti
meg.
Nem indokolt itt megjeleníteni a kézbesítési megbízott jogintézményével összefüggő hirdetményi kézbesítés
esetét [Pp. 142. § (4) bek.], illetve a törvénynek azt az új esetkörét sem, amikor a hirdetményi kézbesítésnek a
keresetlevelet visszautasító végzés kézbesítésére vonatkozó szabályok alapján van helye [Pp. 177. § (3) bek.]. Ha
ugyanis a visszautasító végzést a felperes részére hirdetményi kézbesítés alapjául szolgáló ok miatt nem lehet
kézbesíteni, a bíróság - a főszabálytól eltérően - hivatalból elrendeli a végzés hirdetményi kézbesítését. Ezek az
esetek a hirdetményi kézbesítés hivatalbóli elrendelésének főszabály alóli kivételes esetei, továbbá azt sem lehet
kizárni, hogy más jogszabályok állapítsanak meg további speciális eseteket, ezért ezek vonatkozásában
indokoltabb utaló szabály alkalmazása. Indokolt továbbá helyenként a szövegezés egyszerűsítése, egységesítése.
Ha a hirdetményi kézbesítés törvényben felsorolt esetei fennállnak, de a fél nem kérelmezi annak alkalmazását,
vagy nem előlegezi meg a költségeit, az eljárás szünetel a Pp. 121. § (1) bek. f) pontja alapján.
2. A szabálytalan hirdetményi kézbesítés jogkövetkezménye

Ha utóbb megállapítást nyer, hogy a hirdetményi kézbesítés elrendelése szabálytalanul történt, mert annak a
jelen paragrafus (1) bekezdésében meghatározott törvényi feltételei nem álltak fenn, főszabály szerint a
hirdetményi kézbesítés és az azt követő eljárás érvénytelen. Ez alól kivételt jelent, ha az, akinek a részére az
iratot hirdetmény útján kézbesítették, azt jóváhagyja. Az érvénytelenséget a bíróság a felek meghallgatása után
hivatalból állapítja meg, az eljárást befejező határozat jogerőre emelkedése után pedig perújítási okként
érvényesíthető [Pp. 393. § e) pont].
Ezt meghaladóan, amennyiben a hirdetményi kézbesítés azért volt szabálytalan és egyben érvénytelen, mert a
fél tudta, vagy kellő gondosság mellett tudhatta volna, hogy a jelen paragrafus (1) bekezdésében rögzített tények
nem állnak fenn, azokat a kérelmező valótlanul állította, akkor őt a bíróság köteles pénzbírsággal sújtani, egyben
a hirdetményi kézbesítéssel összefüggő költségekben marasztalni a per eredményére tekintet nélkül.
Pp. 145. §-ához:
A hirdetményi kézbesítés menete

A hirdetményi kézbesítés elrendelése esetén a bíróság az alábbi intézkedéseket teszi meg:
- a jelen paragrafus (2) bekezdésében rögzített tartalommal elkészített hirdetményt 15 napra közzéteszi a
bíróságok központi internetes honlapján;
- a hirdetményt 15 napra kifüggesztik a bíróság hirdetőtáblájára és a fél utolsó ismert belföldi lakóhelyén a
polgármesteri vagy közös önkormányzati hivatal hirdetőtáblájára;
- ha a bíróságnak bejelentették a címzett fél elektronikus levélcímét, a hirdetményt a fél elektronikus
levélcímére is meg kell küldeni;
- ha a külföldi fél olyan államban lakik, amely a kézbesítéshez jogsegélyt nem nyújt, de amellyel a postai
forgalom fennáll, vagy ha a hirdetményi kézbesítésnek a kézbesítési megbízottra vonatkozó szabályok alapján van
helye [Pp. 142. § (4) bek.] és a fél olyan államban lakik, amellyel a postai forgalom fennáll, a hirdetményt ajánlott
levélként a fél ottani címére is meg kell küldeni;
- ha a keresetlevelet kell az alperesnek hirdetmény útján kézbesíteni, a bíróság ügygondnokot rendel az
alperesnek, és a keresetlevelet az ügygondnoknak is kézbesíti.
„Koncepcionális újítás a jelen paragrafus (6) bekezdésének azon rendelkezése, mely szerint a hirdetményi
kézbesítés esetén a kézbesítettség a hirdetmény honlapon történő közzétételéhez és nem a bíróságon történő
kifüggesztéséhez kötődik, mert életszerűbb, hogy a címzett a hirdetményt a honlapon, vagy másodlagosan a
lakóhelyén kifüggesztett hirdetőtáblán veszi észre és nem elsősorban a bíróság hirdetőtábláján. A hagyatéki
eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény 59. § (3) bekezdése alapján már a hagyatéki eljárásban is az interneten
közzétett hirdetményhez fűződnek a hirdetményi kézbesítés joghatásai.” (Indokolás a Pp. 144-145. §-ához)
A jelen paragrafus (6) bekezdése alapján a hirdetményi kézbesítés esetén az iratot - ha a bíróság másként nem
rendelkezik - a hirdetménynek a honlapon történő közzétételétől számított 15. napon kell kézbesítettnek tekinteni.
A paragrafus (4) bekezdésében foglalt szabállyal összefüggésben a Pp. 144-145. §-ához írt indokolásból az
alábbiak kiemelése szükséges:
Indokolt egyértelmű rendelkezésként megjeleníteni az 1952-es Pp. 74. §-ával (Pp. 76-77. §) való összhang
megteremtése érdekében, hogy ha a kereset kézbesítését követően válik ismeretlenné az alperes kézbesítési címe,
akkor nincs szükség ügygondnok kirendelésére, tekintettel arra, hogy az alperesnek az eljárásról tudomása van,
elvárható tőle, hogy abban megfelelő képviseletéről mindvégig gondoskodjon. Ez a szabály igazodik a felek
eljárástámogatási kötelezettségéhez és a bírósági gyakorlatnak is megfelel.
A Pp. jelen paragrafusa elhagyja az 1952-es Pp. 102. § (6)-(7) bekezdéseit a hirdetményi kézbesítésről vezetett
számítógépes nyilvántartásra vonatkozó rendelkezésekkel, amelyek ügyviteli jellegű szabályok, így a törvény
szövegét indokolatlanul terhelik. Ez a szabályozási tartalom - szükség esetén - elhelyezhető a Büsz. rendelkezései
között is, illetve a részletszabályokat külön jogszabály tartalmazza [23/2001. (XII. 15.) IM rendelet a hirdetményi
kézbesítés országos számítógépes nyilvántartásában szereplő adatokról történő felvilágosítás költségtérítéséről].
44. Határidő
Pp. 146. §-ához:
1. A határidő és számítása
A határidő egy időtartam, intervallum, amelyen belül egy adott eljárási cselekmény hatályosan, vagyis
szabályszerűen, eljárási joghatások kiváltására alkalmas módon teljesíthető. A határidők állítása a jogalkotó egyik
módszere az eljárás időszerűségének biztosítására, a határidők alkalmasak úgy a bíróság, mind a felek (más
perbeli személyek) eljárási cselekményeinek időkorlátok közé szorítására. Önmagában egy határidőben végzett
cselekmény még számos okból lehet szabálytalan, de egy más szempontból kifogástalan cselekmény általában
szabálytalanná válik, ha a határidőt elvétve végzik el.
A határidők tekintetében a polgári perben megkülönböztetünk anyagi és eljárásjogi határidőket. Az anyagi jogi
határidőket nem a Pp. hanem a polgári igényérvényesítés alapjául szolgáló anyagi jogi szabályok tartalmazzák, de
a keresetindítási határidőt a bírósági gyakorlat akkor is ilyen jellegűnek tekinti, ha éppen eljárási jogszabályban
szerepel (4/2003. Polgári jogegységi határozat). Az anyagi jogi határidők jogvesztő vagy elévülési
jogkövetkezménnyel rendelkeznek, a jogvesztést, mint a legsúlyosabb jogkövetkezményt jogszabály mondja ki,
ennek híján az anyagi jogi jellegű határidőt elévülési jellegűnek tekinti a bírósági gyakorlat. Az anyagi jogi
határidők jellemző sajátossága, hogy az előírt cselekményt a határidő lejártáig lehet ténylegesen megtenni (nem
érvényesül tehát a lentebb, a 149. § kapcsán ismertetett eljárási könnyítés, amely szerint néhány kivételtől
eltekintve elegendő az utolsó napon ajánlott küldeményként postára adni az írásban teljesíthető eljárási
cselekményt tartalmazó beadványt). Jellemző továbbá - de nem kivétel nélkül -, hogy az anyagi jogi jellegű
határidők elmulasztásához a jog nem kapcsolja a mulasztás jogkövetkezményeinek kimentésére szolgáló igazolás
lehetőségét. Ilyen kivétel pl. a sajtó-helyreigazítási per keresetlevele, amely ugyan keresetindítási határidő, a Pp.
496. § (3) bekezdése mégis ad lehetőséget az elmulasztás igazolással történő kimentésére.
2. Órákban megállapított határidők

A Pp. által szabályozott határidőket eljárásjogi határidőnek tekintjük, számítására és elmulasztásának
jogkövetkezményeire elsősorban a 44. alcímben foglaltak (Pp. 146-148. §) irányadók. Az Indokolás szerint „a
határidőre és annak számítására vonatkozó rendelkezések koncepcionális megváltoztatására nincs szükség. Az
egyes nemperes eljárásokat szabályozó jogszabályokra is tekintettel indokolt a törvényi rendelkezések között a
napok, hónapok és évek mellett a munkanapokban, illetve az órákban megállapított határidőkre is kitérni. A Pp.
jelenleg nem ismeri az órákban megállapított határidőt, de egyes nemperes eljárások (így például a pszichiátriai
beteg gyógykezelésének elrendelésével kapcsolatos eljárás) igen. Az elektronizáció folyamatos terjedése miatt
várható, hogy a rendes eljárásokban is megjelenik, elterjed a határidők órákban való számítása, hiszen az
elektronikus kommunikációs eszközök használata minimálisra redukálja a közlés időtartamát, így szűkebb
határidők írhatók elő egyes cselekményekre. Az órákban megállapított határidő - csakúgy, mint a napokban,
hónapokban számolt határidő - az okot adó cselekmény megtörténtekor kezdődik. Az órákban számított határidőt
egész órákban kell számítani, a határidőbe a kezdőóra nem számít bele éppen úgy, mint ahogy a napokban
számított határidőbe sem számít bele a kezdőnap. A számítási mód szempontjából a leginkább lényeges annak
biztossága. Ez a számítási mód szavatolja, hogy mindig biztosan megállapítható legyen - bár fikcióval - a határidő
kezdőpontja, s ehhez igazodjon ugyanilyen bizonyossággal a határidő lejárta is. Az órákban megállapított határidő
az utolsó óra leteltével jár le, ha azonban az utolsó óra munkaszüneti napon, vagy a bírósághoz intézett beadvány
előterjesztésére, illetve a bíróság előtt teljesítendő cselekményre megállapított határidő a hivatali idő végét
követően telne le, a határidő a következő munkanapon, a hivatali idő kezdetét követő első óra leteltével jár le.”
3. Napokban megállapított határidők

A napokban megállapított határidőbe a határidő megkezdésére okot adó körülmény napja - a kezdőnap - nem
számít bele, lejárata a határidő tételének megfelelő nap. A hónapokban, években megállapított határidő számítása
szintén változatlan: a kezdőnapnak megfelelő napon jár le, kivéve ha adott hónapban olyan nap nincsen (pl. 31-e),
mert ekkor a hónap utolsó napján.
4. A határidő lejárta
A határidő általában megkezdődik a munkaszüneti napon is (így pl. ha egy ítéletet pénteki napon vesz kézhez a
fél, a határidő szombat pihenőnapon is megkezdődik). „A bírósági gyakorlat által kimunkált elvek szerint mind a
szombatot, mind a vasárnapot - amikor a bíróságon a munka szünetel - munkaszüneti napnak kell tekinteni
(Legfelsőbb Bíróság MK 69. számú állásfoglalás). Minden évben továbbá figyelembe kell venni a munkaszüneti
napok körüli munkarendről szóló rendeletben foglaltakat, amely alapján meghatározott munkanapok
munkaszüneti napnak, míg meghatározott munkaszüneti napok munkanapnak minősülnek.” (Indokolás a Pp.
146-147. §-ához) Amennyiben a határidő lejárta esik munkaszüneti napra, úgy a határidőhöz kötött eljárási
cselekmény a legközelebbi munkanapon még joghatályosan teljesíthető. Ez alól az órákban megállapított határidő
jelent kivételt, mivel ennek esetében a soron következő munkanapnak nem az egészén, hanem csak a hivatali idő
első munkaórájának végén (8 óra végeztével) jár le.
Pp. 147. §-ához:
A bírósági határidő és meghosszabbítása

Az eljárási határidőkön belül megkülönböztetünk törvényi és bírósági határidőket, amelyek a Pp. 146. §-ban
elemzett közös sajátosságokban osztoznak, egy lényeges különbség azonban van közöttük: a törvényben
megállapított határidőt csak törvény változtathat, hosszabbíthat meg. A bíróság által megállapított (bírósági)
határidőt viszont maga a bíróság egy alkalommal megváltoztathatja. Másik különbség, hogy a törvényi határidő
tételét a jogalkotó saját belátása szerint állapítja meg, az lehet lényegében azonnali (pl. nyomban, rögtön stb.) de
elnyúlhat igen hosszú időre is {pl. öt év az ítélet kiegészítésére a jogerőre emelkedéstől számítva [Pp. 355. § (8)
bek.]}. A bírósági határidő tételét a bíróság állapítja meg mérlegeléssel, annak tétele azonban nem haladhatja
meg a 45 napot, még akkor sem, ha a bírósági határidőt a bíróság - élve a törvény felhatalmazásával - legfeljebb
egy alkalommal meghosszabbítja. Így tehát egy első alkalommal adott 45 napos bírósági határidő nem
hosszabbítható meg, viszont egy első alkalommal adott rövidebb határidő úgy meghosszabbítható, hogy
együttesen legfeljebb 45 napot tegyen ki a két időtartam.
„Az ingadozó bírói gyakorlatra figyelemmel szükséges rögzíteni, hogy a bíróság által napokban
meghosszabbított határidő tartamát a korábbi határidő lejártának időpontjához kell hozzászámítani.” (Indokolás a
Pp. 146-147. §-ához)
A hosszabbítás iránti kérelem alaki feltétele, hogy azt még a határidő lejárta előtt terjesszék elő. A hosszabbítás
tárgyában a bíróság végzéssel határoz, a felek meghallgatása a mérlegelésétől függ, de nem előfeltétele a
döntésnek. A bíróság végzésben dönt, ami ellen fellebbezésnek helye nincsen.
Pp. 148. §-ához:
Az ítélkezési szünet
Az ítélkezési - korábban törvénykezési - szünet beváltotta a jogalkotó elvárásait és annak ellenére, hogy
bizonyos időszakot kivesz a törvénykezésre egyébként rendelkezésre álló éves munkanapok sorából, a bírák és
jogi képviselők pihenéshez való jogának jól megszabott biztosításával előmozdította az ítélkezést. Emiatt az
intézményt a jogalkotó meg akarta tartani, de „a törvénykezési szünet elnevezést ítélkezési szünetre változtatja. A
terminológia megváltoztatása azt a külön rendelkezéssel is meghatározott követelményt hangsúlyozza, hogy az
ítélkezési szünet időszakára tárgyalást kitűzni - meghatározott kivételektől eltekintve - nem lehet. Indokolt
továbbá az ítélkezési szünet időtartamának módosítása akként, hogy az - a bíróságokon ténylegesen megvalósuló
ítélkezési szünetre tekintettel - a karácsony és újév közötti időszakra is terjedjen ki. Ezzel a változtatással
összefüggésben ugyanazok az érvek hozhatók fel, mint amelyekre tekintettel a törvénykezési szünet
jogintézményének hatályos szabályai bevezetésre kerültek a perjogba [Varga István - Szécsényi-Nagy Kristóf: A
perrend egyéb általános szabályai. In: Németh János - Varga István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai.
HVG-ORAC, Budapest, 2014, 311. o.]. A hatályos [1952-es] Pp. is rendelkezik arról, hogy a törvénykezési
(ítélkezési) szünet szabályait mely peres eljárásokban nem lehet alkalmazni. Ezen nem kíván a törvény változtatni,
mert annak indoka nem merült fel.” (Indokolás a Pp. 148. §-ához)
Az ítélkezési szünet idején a határidők nem kezdődnek meg, illetve a már megkezdődött határidők nem folynak.
Ki kell emelni, hogy az ítélkezési szünet nem megszakítja a határidőket, amelynek az volna a jogkövetkezménye,
hogy a szünet lejártával azok újrakezdődnének. Valójában az ítélkezési szünet tartama kivételt képez a határidők
folyása alól, azidő alatt az eljárási határidők nem folynak. Ennek megfelelően, ha egy határidő az ítélkezési szünet
előtt megkezdődött, akkor az augusztus 20-át vagy január 1-jét követően (értelemszerűen a napokban számított
határidők tekintetében) a soron következő sorszámú napnál folytatódik. Hónapokban vagy években megállapított
határidő esetén csak az ítélkezési szünetet követő hónap megfelelő napján jár le az adott határidő (pl. ha valamely
határidő augusztus 15-én járna le, akkor a rendelkezés szerint szeptember 15-én jár le). Amennyiben a
hónapokban, években megállapított határidő július 16-án járna le, a soron következő hónap is az ítélkezési szünet
idejére esik, ezért annak lejártát követő első munkanapon jár le a határidő. Itt különösen figyelembe kell venni az
augusztus 20-a és január 1-je körüli munkanapok és pihenőnapok rendjét, mert jellemző, hogy például egy
csütörtökre eső augusztus 20-át követően péntekre elrendelt pihenőnap miatt a soron következő első munkanap
csak a következő hétfő lesz. Meg kell továbbá jegyezni, hogy ha a hónapokban megállapított határidő túlnyúlik a
törvénykezési szüneten, akkor annak folyását e rendelkezés nem érinti.
Az ítélkezési szünet kizártságának esetköreit a jogalkotó szűkítette, így már csak akkor nem alkalmazandó, ha
soron kívüli eljárási cselekményt kell végezni, a felek azt közösen kérték vagy törvény kizárja. A nemperes
eljárásokra korábban érvényesülő korlátozás most nem szerepel, így az egyes nemperes eljárásokra nézve a külön
szabályok lesznek irányadók. Az ítélkezési szünet az eljárási határidők folyására van kihatással, így az - a korábbi
és vélhetően fenntartandó bírósági gyakorlat alapján - nem számít bele a keresetindítási határidőbe. (KGD2012.
101. - Legfelsőbb Bíróság Kfv.II.37. 070/2011.)
45. A mulasztás és annak igazolása
Pp. 149. §-ához:
1. A mulasztásról általában
A mulasztás általános szabályai adják meg az eljárásjogi keretet az eljárási rend szigorú érvényesüléséhez.
Lényegében e szabály úgy is tekinthető, mint a szankció a teljes normában, ahol a hipotézist és diszpozíciót
megadják a polgári perrendtartás egyes eljárási cselekményeket feltételeikkel előíró szabályai, s ezek
nemteljesítésére a klasszikus büntetőnormához hasonlóan ugyan azonnal nem állítanak szankciót, de a Pp. számos
helyen tartalmaz ilyet.
2. A mulasztás lehetséges általános jogkövetkezményei

2.1. A preklúzió és hatálytalanság
A legfontosabb szankciója a mulasztásnak - amely nem más, mint a perjogi szabályoknak megfelelő kötelező
vagy lehetővé tett magatartás tanúsításának elmaradása - a preklúzió vagyis a hatályos, törvényes teljesítéstől
való elzártság. A jogalkotó immár tételesen szabályozza az elkésett cselekmény hatálytalanságát is, vagyis
egyértelművé teszi, hogy csak akkor hatályos egy cselekmény, ha más alaki követelmények mellett annak a
feltételnek is megfelel, hogy az előírt időtartamon belül teljesítették. Az előírt időtartamon túl teljesített, minden
más szempontból szabályos eljárási cselekmény nem felel meg a törvényeknek, így elkésettség okán
jogszabálysértő. Már az első tételből is következik, hogy például a határidőn túl előterjesztett például fellebbezés
hatályosan nem volna teljesíthető - a jogalkotó ezt az általánosságból is következő szabályt jelentette ki tételesen,
amikor az elkésetten mégis teljesített cselekményre kétséget kizáróan előírja a hatálytalanságot.
Az Indokolás szerint „a mulasztás szabályozása tekintetében koncepcionális változtatás nem indokolt, mert a
hatályos [1952-es] Pp. alapján egyértelmű és határozott bírósági gyakorlat alakult ki. A törvény több
jogintézménnyel összefüggésben külön is nevesíti a nyilatkozat hatálytalanságát, mint jogkövetkezményt (például
kötelező jogi képviselet, beavatkozás, perbehívás). Ezeket a határidőn túl előterjesztett nyilatkozatokat a bíróság
a törvény szabályozása alapján hatálytalannak tekinti, vagyis azokat a bíróságnak figyelmen kívül kell hagynia,
ami alapvetően a mulasztás - továbbra is fenntartott - főszabályából következik. Mindez azt is jelenti, hogy az
elkésetten teljesített perbeli cselekmény visszautasítása vagy elutasítása tárgyában - törvény eltérő rendelkezése
hiányában (pl. elkésett fellebbezés, perbevonás iránti kérelem elutasítása) nem kell alakszerű határozatot hozni. A
törvény ugyanakkor előírja, hogy a bíróságnak a felet az elkésetten teljesített perbeli cselekmény
hatálytalanságának tényéről értesítenie kell, ha a törvény nem írja elő a formális visszautasítást vagy elutasítást,
annak érdekében, hogy a fél számára nyilvánvalóvá váljon, cselekménye joghatást nem váltott ki és nem is fog
kiváltani.” (Indokolás a Pp. 149. §-ához)
Az elkésettségről szóló értesítésnek álláspontunk szerint nem kell végzési formát öltenie, hanem egyéb
végzéshatályú bírósági cselekményben is megnyilvánulhat, így elegendő a jelenlévő felet szóban tájékoztatni és
azt jegyzőkönyvbe foglalni, vagy a távollévő felet egyszerű küldeményben tájékoztatással ellátni a hatálytalanság
tényéről. A végzési forma azért is szükségtelen, mert nem a tájékoztatáshoz fűződik jogkövetkezmény, hanem ex
lege a mulasztás tényéhez.
2.2. Okozott költség megtérítésére kötelezés és pénzbírság
A mulasztás további általános jogkövetkezménye, hogy a mulasztással okozott költségeket a mulasztó fél köteles
megtéríteni. Továbbá a perbeli rosszhiszeműség jogkövetkezménye pénzbírság lehet (Pp. 5. §), ám a bírósági
gyakorlatra vár annak kimunkálása, hogy a mulasztás mely esetekben fog a jóhiszeműséggel ellentétben állónak
minősülni. Önmagában például egy eljárási lehetőség elmulasztása, nem élni egy eljárási joggal (pl.
fellebbezéssel) még nem minősül rosszhiszeműnek, ugyanakkor az általános eljárási jóhiszeműségi követelménybe
vélhetően bele fogja érteni a bírósági gyakorlat mindazokat a követelményeket, amelyeket korábban az 1952-es
Pp. 8. §-a alapján rosszhiszeműnek kellett tekintenie. Így a bírósági gyakorlattól függ, hogy úgy értelmezi-e
továbbra is a jóhiszeműség követelményének megfelelő magatartást, hogy megsérti azt, amennyiben a fél vagy
képviselője indokolatlanul késedelmeskedik, illetve egyes határidőket vagy határnapokat elmulaszt. Itt újfent
jeleznünk kell azonban, hogy önmagában egy eljárási jogosultsággal való élés hiánya még nem feltétlenül
eredményez rosszhiszeműséget.
A mulasztás általános jogkövetkezménye lehet még, hogy a fél helyett pertársa nyilatkozata hatályosul
(egységes pertársaság esetén).
2.3. Különös jogkövetkezmények
A mulasztásnak ezen általános jogkövetkezményein túl számos különös esetéhez különös jogkövetkezmények
fűződnek. Így például a perköltség felszámításának elmulasztása esetén azt a bíróság nem veheti figyelembe; az
eljárás szünetelése, ha az érdemi tárgyalást valamennyi fél elmulasztja stb. A mulasztás jogkövetkezményei
általában automatikusan, külön figyelmeztetés nélkül állnak be, de bizonyos esetekben szükséges előfeltétel lehet
a fél figyelmeztetése {pl. az eljárás kérelemre történő megszüntetése esetében, ha az alperes figyelmeztetés
ellenére nem nyilatkozik, a bíróság enélkül határoz [Pp. 241. § (2) bek.]}, vagy az ellenfél kérelme. Mivel a
bírósági figyelmeztetést vagy más esetben az ellenfél kérelmét a jogkövetkezmény alkalmazásának feltételéül
szabja a törvény, ezek hiányában a mulasztás jogkövetkezményei nem alkalmazhatók, tehát a fél a
figyelmeztetésben megjelölt határidő lejártáig, vagy az ellenfél a később előterjesztett kérelemig az eljárási
cselekményt hatályosan elvégezheti. Hasonlóképpen a mulasztást fogalmilag kizárja, ha a felet valamilyen
elháríthatatlan akadály (pl. árvíz, külső körülményekből fakadó üzemszünet stb.) gátolta az eljárási cselekmény
elvégzésében.
Az Indokolás szerint „Az utolsó kisegítő szabályt, az utolsó napon ajánlott küldeményként postára adott írásbeli
cselekmény kivételes helyzetét is szabályozza a törvény, e körben azonban figyelemmel kell lenni az eljárásokban
egyre inkább terjedő elektronikus kommunikációra is. A szabály változatlanul alkalmazandó lesz a hagyományos
eljárásokban; mindazon esetekben azonban ahol a fél számára kötelező, vagy vállalta az elektronikus
kommunikációt, csak a határidő utolsó napján elektronikusan ténylegesen benyújtott beadványt lehet határidőben
benyújtottnak tekinteni.” (Indokolás a Pp. 149. §-ához)
Pp. 150. §-ához:
Az igazolás és kizártsága
Az Indokolás világossá teszi, hogy „a mulasztás igazolásának szabályozása tekintetében - a mulasztáshoz

hasonlóan - koncepcionális változtatás nem indokolt, a korábbi normaszöveg alapján ugyanis következetes és
egyértelmű bírói gyakorlat alakult ki.” (Indokolás a Pp. 150-154. §-ához) Az igazolás az eljárásjogi (ritkán törvényi
felhatalmazás alapján anyagi jogi, keresetindítási) határidő elmulasztása esetén olyan eljárásjogi lehetőség, amely
lehetővé teszi a mulasztás általános és különös jogkövetkezményeinek elhárítását. Az igazolás kérelem, hivatalból
a bíróságnak nincsen módja a mulasztás jogkövetkezményeitől eltekinteni. Igazolással a fél vagy képviselője élhet,
a korábbi bírósági gyakorlat a beavatkozót e tekintetben nem a féllel kezelte egy tekintet alá eső személynek,
vagyis - a tanúkénti meghallgatás mellett - az igazolás lehetőségéből is kizárta és kimentést tett számára lehetővé.
„A beavatkozó a perben nem félként, hanem más perbeli személyként vesz részt. Ha a meghallgatására szükség
van, tanúként kell kihallgatni, s mint tanút kötelezni lehet a birtokában levő okirat bemutatására.” (BH1989. 42.)
Ennek a gyakorlatnak a fenntartása mindazonáltal kérdéses, különösen például arra tekintettel, hogy a
beavatkozó jogosult a fél helyett bizonyos eljárási főcselekmények megtételére (pl. a támogatott fél mulasztása
esetén fellebbezése hatályosulhat stb.), e fél módjára tett cselekményhez pedig indokolhatatlan volna a felet
egyébként megillető igazolási lehetőséget nem kapcsolni. A bírósági gyakorlat kialakulása e körben várat magára.
Abban az esetben, ha a mulasztásra a bíróság adminisztrációs, ügyviteli „hibájából” került sor, valójában nem is
beszélhetünk mulasztásról. Ilyen eset lehet, ha az idézés nem volt szabályos, az idézésben tévesen tüntették fel a
határnapot, a fellebbezési határidőt a bíróság tévesen állapította meg stb. Ebben az esetben a bíróság, ha a saját
határozatához nincs kötve, a mulasztás jogkövetkezményét tévesen alkalmazó határozatát megváltoztathatja.
Ellenkező esetben - külön törvényi rendelkezés hiányában - a fél csak egyéb jogorvoslattal vagy igazolási
kérelemmel háríthatja el a joghátrányt.
A mulasztás akarati háttere irreleváns, az lehet akaratlagos vagy gondatlan. Ellenben igazolás alapjául csak olyan
mulasztás szolgálhat, amely a fél „hibáján kívüli”, vagyis amelynek elkövetésében vétlen, amely tekintetében a fél
felróhatósága hiányzott. Az, hogy a II. rendű alperes az első fokú ítélet kézbesítésének időpontjára tévesen
emlékezett, és így az alperesek, illetve jogi képviselőjük a fellebbezési határidőt tévesen számították, nem
tekinthető hibájukon kívül bekövetkezett körülménynek (BDT2004. 1008.). A bírósági gyakorlat szerint a
szervezeti fél (pl. jogi személy) vétlensége akkor igazolható, ha a szervezeti tevékenységi körén kívül eső okból
fakad a mulasztás. Így például a keresetindítási határidő elmulasztását nem igazolhatja az a körülmény, hogy a
felperesi önkormányzat közgyűlése nem ülésezett, ha a keresetindításról a polgármester - mint az önkormányzat
törvényes képviselője - is dönthet (KGD2002. 124.).
A gazdasági társaság ügyvezetőjének külföldi útja és emiatt a jogi képviselővel való kommunikáció elnehezülése
a gazdasági társaság, mint fél és a megbízott jogi képviselő közötti ügyintézés, ügykezelés során felmerült olyan
hiba, kommunikációs zavar, amely a gazdálkodó szervezet üggyel kapcsolatos felelőtlenségére utal. Ezért ez a
körülmény a mulasztás igazolására nem alkalmas (BDT2003. 756.). A mulasztás egyik esetben sem vétlen, mert a
szervezeten belül elhárítható lett volna az akadály. A vétlenséghez kapcsolódó bírósági gyakorlat vélhetően
továbbra is megmarad.
Az igazolás kizártságának esetei változatlanok, attól eltekintve, hogy a végrehajtási igényperben az igénylőre
vonatkozó tilalmat a jogalkotó kiiktatta (nem csak az általános szabályok közül). A törvény kizárja az igazolást
például
- az ideiglenes intézkedés elbírálására kitűzött meghallgatás elmulasztása esetén [Pp. 104. § (4) bek.];
- a szünetelési határidő lejárta esetén [Pp. 121. § (3) bek.];
- a keresetlevél benyújtásához fűződő hatályok fenntartására nyitva álló határidő elmulasztása esetén [Pp. 178.
§ (1) bek.];
- viszontkereset-levél visszautasítása esetén annak újbóli szabályszerű előterjesztésére nyitva álló határidő
elmulasztása esetén [Pp. 206. § (3) bek.].
Pp. 151. §-ához:
1. Az igazolás előterjesztése
Az igazolási kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő az elmulasztott határnapon vagy a határidő utolsó
napját követően nyílik meg. A kodifikáció során a jogalkotó foglalkozott azzal a gyakorlatban felmerülő kérdéssel,
hogy a korábban előterjesztett igazolási kérelemnek mi az eljárási sorsa. „Az igazolási kérelem előterjesztésének
határidejére nézve felmerülhet problémaként, hogy mi a helyes eljárásrend abban az esetben, ha a fél előzetesen
próbálja kimenteni magát, még mielőtt a tényleges mulasztás bekövetkezne (a képviselő a határnap előtt jelzi,
hogy azon nem tud majd megjelenni). Ilyenkor az igazolási kérelem előterjesztése fogalmilag kizárt, mert a
mulasztás még nem következett be. A mulasztás igazolása elbírálásának idején a mulasztásnak fenn kell állnia,
mert csak ténylegesen bekövetkezett mulasztás tekintetében tudja a bíróság megvizsgálni az igazolás alapjául
szolgáló vétlenség körülményeit. Például egy előzetes bejelentésben hivatkozott ok, ami miatt a tárgyaláson a fél
nem jelenik meg, könnyen lehet, hogy megváltozik a tárgyalás tényleges idejére (mert pl. az ütköző tárgyalást
elhalasztják). Ebből az következik, hogy a mulasztás tényleges bekövetkezése előtt előterjesztett, az előzetes
kimentésre irányuló kérelmek csak a fél egyoldalú állításai egy bizonytalan jövőbeli eseményről és az önhibán
kívüliség ahhoz kapcsolódó állásáról, amelyek azonban még valószínűsítéssel sem igazolhatóak - hiszen jövőbeli
eseményre vonatkoznak.” (Indokolás a Pp. 150-154. §-ához) Összefoglalóan: az igazolás határidejének megnyílta
előtt a kérelem előterjesztése idő előtti.
Egyebekben a határidő szabályai a korábbiakkal egybehangzóak: az igazolás elsődleges objektív határideje a
mulasztástól számított 15 nap, a határidőszámítás általános rendelkezései (Pp. 146-148. §) szerint számítandó. Az
igazolási kérelem előterjesztésére a törvényalkotó nyit egy szubjektív határidőt is, amennyiben a kérelmező fél
(képviselő) igazolni tudja, hogy a mulasztás később jutott tudomására vagy a cselekmény megtételében őt
akadályozó körülmény később hárult el - e körülményeket az állító fél köteles igazolni, tekintve hogy az igazolási
kérelem szabályszerű előterjesztése az ő érdekkörébe esik. E szubjektív határidő - ha van rá lehetőség - a
tudomásszerzéstől vagy az akadály elhárulásától kezdődik és 15 nap a tartama. Egy végső objektív határidőn
azonban nem nyúlhat túl: még ha később is jutott a fél (képviselője) tudomására vagy később is hárult el az
akadály, akkor sem nyújthat be igazolási kérelmet a mulasztástól számított három hónapon (objektív határidőn)
túl.
2. Az igazolási kérelem tartalma

Az igazolási kérelem kötelező tartalmi eleme, hogy megjelölje benne a kérelmező a mulasztásra vezető okokat
és valószínűsítse a saját mulasztása vétlenségét. A valószínűsítés valamely eljárásjogilag releváns körülmény
állítást meghaladó, de bizonyítást el nem érő szintű igazolása. Nem elegendő tehát, hogy a kérelmező előadja,
akár részletesen, hogy mi vezetett a mulasztásra: azt alá is kell támasztania. Az egyszerűség kedvéért ezek
tekintetében jellemző az okirati bizonyítékok használata (pl. kórházi zárójelentés, rendőrségi baleseti jegyzőkönyv
stb.), de a törvény nem korlátozza ezekre a valószínűsítés körét: a fél (képviselője) akár tanúk meghallgatását is
kérheti. A bíróság a felhozott okokat és az azokat alátámasztó körülményeket méltányosan fogja elbírálni, de azt
nem írja elő törvény, hogy azokat valónak kell tételeznie. Ellenkezőleg: a félnek kell valószínűsítenie, vagyis a
bírót eljuttatnia a bizonyosságnak egy olyan fokára, amely szerint az általa állított mulasztási okok és a
vétlenséget igazoló körülmények fényében a mulasztása önhibán kívüliként fogadható el a valóság teljes feltárása
nélkül. Másképpen megfogalmazva: a mulasztás vétlensége életszerűnek tűnik a bíróság tapasztalatai alapján,
annak objektív (helyesebben: észszerű kétséget kizáró) valósága bizonyítása nélkül.
Azt az igazolási kérelmet, amelyet valamely eljárási cselekmény megtételére nyitva álló határidő elmulasztása
miatt terjesztenek elő és amely az elmulasztott cselekményt nem pótolta, a bíróság érdemi vizsgálat nélkül fogja
visszautasítani.
Pp. 152. §-ához:
Az igazolás kivételes szuszpenzív hatálya

A korábbi szabályozással összhangban a Pp. 152. §-a főszabályként azt írja elő, hogy az igazolási kérelem
benyújtása közvetlen kihatással nem bír az eljárás további menetére és külön kiemeli a végrehajtást, amelyet
főszabályként szintén nem gátol az előterjesztés. Ugyanakkor az eljárás vagy a végrehajtás felfüggesztése iránt az
igazolással élő fél kérelemmel élhet, amelyet a bíróság mérlegel, vagy sua sponte (e paragrafus felhatalmazása
alapján) a bíróság maga is dönthet úgy, hogy felfüggeszti az eljárását illetve határozata végrehajtását. Ez utóbbi
lehetőség a bíróságot akkor is megilleti, ha az igazolási kérelemmel élő fél nem is említette igazolásában ezt a
lehetőséget. A mérlegelési szempont mindkét esetben az igazolási kérelem sikerének valószínűsége.
Nyomatékosan hangsúlyozni kell, hogy a felfüggesztés nem jelent prejudikációt, a bíróságnak az igazolási
kérelmet alaposan meg kell vizsgálnia. Ugyanakkor, ha az előadottak valóságuk elfogadása esetén sikeressé
tennék az igazolási kérelmet, a bíróság dönthet úgy, hogy a végrehajtással vagy az eljárás folytatásával
kapcsolatos fölösleges költségek és ismétlődés elkerülése végett felfüggesztik az eljárást. Mindazonáltal a
lehetőséggel a bíróságok lényegében nem élnek, mivel maga az igazolási kérelem elbírálása is viszonylagos
gyorsasággal végbemegy, vagyis az eljárásra nincsen hátráltató hatással.
A felfüggesztés tárgyában hozott határozatot a bíróság a törvény szava szerint kérelemre megváltoztathatja. Ez
az egyik oldalról kivétel a határozathoz fűződő egyszerű kötőerő alól, vagyis a bíróság nem kötött az adott perben
saját korábbi határozatához. A másik oldalról a megváltoztatásra nem csak kérelemre kerülhet sor, ami abból
következik, hogy a felfüggesztésre is sor kerülhet hivatalból, emiatt a megváltoztatásra szükségképpen sor
kerülhet szintén hivatalból. Ennek jelentősége inkább a végrehajtás felfüggesztése kapcsán van, ahol a bíróság az
elrendelt végrehajtást felfüggesztő döntését utóbb hivatalból is megváltoztatja, ha az igazolási kérelem
elutasítására került sor.
A kapcsolódó bírósági gyakorlat megfelelően érvényesítette ezt a rendelkezést, a szövegazonosság miatt
lényeges változás nem várható. „Az a körülmény, hogy a fellebbezést elkésetten benyújtó fél igazolással élt,
önmagában nem érinti a jogerős határozat végrehajthatóságát, mert az igazolási kérelemnek nincs halasztó
hatálya.” (BH2000. 548.)
Pp. 153. §-ához:
Döntés az igazolási kérelem tárgyában

Az igazolási kérelem elbírálása ugyanazon bíróságra tartozik, amelynek eljárásában a mulasztás történt,
értelemszerűen ugyanaz a bírósági tanács, az eljárás részeként határoz erről a kérdésről is [szemben pl. a kizárás
eldöntésével, amely másik tanácsra tartozik (lásd Pp. 17. §)]. Az igazolási kérelem elbírálására nézve külön
eljárási határidő nincsen előírva, amiből következően a bíróság általános intézkedési kötelezettségére előírt
határidő (Pp. 110. §) erre a döntésre vonatkozni fog. Az elbírálási hatáskör főszabálya alól egyetlen kivétel a
fellebbezési határidő elmulasztása, amely esetben az igazolást a fellebbviteli bíróság fogja elbírálni - így őrizve az
eljárási tisztesség látszatát is. Figyelemmel azonban a felülvizsgálati eljárás fellebbezésre visszautaló szabályaira
(Pp. 405. §), a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére nyitva álló határidő elmulasztása esetén előterjesztett
igazolást is a Kúria bírálja el.
Az igazolási kérelmet érdemi vizsgálat nélkül utasítja vissza a bíróság, ha
- az törvény értelmében kizárt (vö. Pp. 150. §);
- az egyébként engedélyezett, más feltételeknek ugyan megfelel, de elkésett;
- a határidő mulasztása esetén az igazolási kérelemmel együtt nem végzik el az elmulasztott perbeli
cselekményt, terjesztik elő a megfelelő beadványt.
Az elkésettség esetén a bíróság az elsődleges objektív határidőt vizsgálja, a szubjektív határidő vizsgálatára
csak akkor van szükség és lehetőség, ha arra a fél hivatkozik és a határidő későbbi megkezdésére okot adó
körülményeket megfelelően igazolja.
Az igazolási kérelem tárgyában a bíróság jellemzően tárgyaláson kívül, in camera dönt. A törvény lehetőséget
ad a bíróság szabad mérlegelése alapján, hogy a feleket - tárgyaláson kívül vagy a tárgyaláson - meghallgassa, ez
azonban nem kötelező. Az eljárás koncentrálását szolgáló szabály, hogy a felek idézése esetére az egyéb
előfeltételek fennállása esetén a bíróság a tárgyalásra is tűzhet határnapot, így az igazolási kérelem sikere esetén
a tárgyalás megtartására is lehetősége van, nem húzódik az eljárás egy újabb idézési eljárás tartamával.
„A törvény az igazolási kérelem előfeltételeinek fennállására vonatkozóan normaszöveg szintjén meg kívánja
tartani azt a rendelkezést, mely szerint annak előfeltételei fennállását méltányosan kell elbírálni (lásd Legfelsőbb
Bíróság M.törv.I.10.108/1977. - BH 1977. évi 12/569.). A bírói mérlegelés során ugyanakkor vizsgálat tárgyává
kell tenni azt a szempontot, hogy az elmulasztott perbeli cselekmény nem minősül(het)-e egyidejűleg a mulasztó
fél perelhúzó magatartásának.” (Indokolás a Pp. 150-154. §-ához)
Igazolási kérelemnek történő helytadás esetén a hiánypótlásnál is alkalmazott fikció lép életbe: határidőn belül
teljesítettnek kell tekinteni a cselekményt. Ugyanakkor ez nem jelenti, hogy a cselekmény más okból ne lehetne
hibás, így például egy igazolt fellebbezés a későbbi alaki vizsgálat során bizonyulhat hiányosnak, más okból
visszautasítandónak. Az eleve határidőben teljesítettségre nézve is igaz, amit a 115. §-nál említettünk mely szerint
a határidőben történt teljesítés elfogadása még nem jelenti, hogy az erre épülő eljárási cselekmény önmagában
emiatt elkésett volna. (Például az elkésett ellenkérelem igazolási kérelmének elfogadása esetén a bíróság annak
megvizsgálására értelemszerűen ettől számított 30 napon belül lesz köteles, nem pedig az eredeti határidőtől
számít e kötelezettsége.) A fikció tartalma tehát inkább arra irányul, hogy az elkésett cselekmény emiatti
hatálytalanságát elhárítsa.
Határnap mulasztása esetén ilyen fikcióra nincsen lehetőség, ott a tárgyalás megismétlésére kerül sor, de csak
a szükséges keretben. Ha például a korábbi tárgyaláson elhangzottak tekintetében vannak nem vitatott kérdések
(erre a mulasztó felet fel kell hívni), akkor e körben szükségtelen a tárgyalás megismétlése. A megismétlés
kiterjed a korábbi tárgyaláson hozott határozat hatályban tartására vagy hatályon kívül helyezésére is.
Pp. 154. §-ához:
Fellebbezés az igazolás körében hozott határozatok ellen

Figyelemmel a fellebbezési szabályok koncepcionális megváltozására [vö. Pp. 365. § (2) bek. b) pont], a
törvénynek külön kell kiemelnie minden olyan végzést, amely ellen fellebbezést kíván engedni. Megjegyzendő,
hogy az igazolás tárgyában hozott végzések korábban is eljárás folyamán hozott végzésnek minősültek, amely
ellen szintén csak törvény engedélye alapján volt fellebbezés.
A fellebbezés lehetőségének megadása két irányba bontható: a kérelemnek helyt nem adó jellegű határozatok
elleni [154. § (1) bek.] ill. a helytadó határozatok [154. § (2) bek.] elleni fellebbezés - értelemszerűen annak a
félnek ad lehetőséget a törvény a fellebbezésre, akinek eljárási érdekeit az elutasítás vagy éppen a helytadás
sérti.
A helyt nem adó döntések közül a formai okok (kizárt, elkésett, nem pótolt cselekmény) miatt visszautasító
döntés ellen van elsőként helye külön fellebbezésnek. Ha az igazolási kérelmet nem utasították vissza, de annak
„érdemben” nem adtak helyt, vagyis végzéssel elutasították azt, e döntés ellen szintén külön fellebbezésnek van
helye. Végül a határozat végrehajtása felfüggesztése iránti kérelem elutasítása az utolsó - vissza- vagy elutasító -
határozat, amely ellen külön lehet fellebbezni. A fellebbezési határidő a határozat közlésétől (vö. Pp. 351. §)
számít. Figyelembe véve a tárgyaláson való megjelenés tényét, ha a bíróság a tárgyaláson hoz ilyen végzést, azt a
közlés főszabálya szerint a tárgyaláson kihirdetéssel közli. Kézbesítéssel azt a végzést kell írásban közölnie, amely
ellen külön fellebbezésnek van helye, azzal a féllel, aki a tárgyalást elmulasztotta; valamint a tárgyaláson kívül
hozott végzést az érdekelt féllel határozatot [Pp. 351. § (2) bek. c)-d) pont]. A tárgyaláson hozott igazolást elbíráló
végzés tehát főszabályként a kihirdetéssel közöltnek tekintendő, kivéve a mulasztó féllel szemben, mert vele
írásban kell közölni. Írásban kell közölni továbbá a tárgyaláson kívül hozott végzést - ami az igazolás elbírálása
esetén elég jellemző. A fellebbezési határidő a közléstől számított 15 nap.
A helytadó döntés elleni fellebbezés már szűkebb körben támadható meg - nyilván azáltal a fél által, aki
számára a helytadás sérelmes. Eleve csak az eljárást befejező határozatban támadható az ilyen végzés, amivel a
törvényalkotó azt biztosítja, hogy a helytadást akkor kifogásolják, ha az az ügy lezárásánál is érdeksérelmet okoz.
Másképpen megfogalmazva: ugyan a fél meglátása szerint törvénysértő módon adtak helyt az igazolási
kérelemnek, de a számára kedvező ítéletet emiatt nem fogja megtámadni - az ilyen eljárási szabálysértés nem
hatott ki az eljárás eredményére.
A helytadó döntés elleni fellebbezés másik korlátja, hogy csak a mérlegelés nélkül, alaki okokból, a 153. § (2)
bekezdése alapján visszautasítandó, de visszautasítani elmulasztott igazolás támadható ezen az alapon. Vagyis az
eljárást befejező határozat elleni fellebbezésnek - e körben - arra kell érvelnie, hogy az igazolás kizárt lett volna
törvény erejénél fogva, elkésett volt vagy éppen nem pótolták a szükséges cselekményt, a bíróság azonban mégis
befogadta azt.
Végül a helytadó döntés elleni fellebbezés harmadik korlátja (bár valójában teljes elképzelhető körre engedi),
hogy ilyen fellebbezésnek igazolási kérelemnek, valamint az eljárás folytatása, illetve a végrehajtás felfüggesztése
iránti kérelemnek helyt adó végzés ellen van helye. Ezek az elképzelhető helyt adó döntések e körben, így ez
valójában nem korlátozás.
46. A felek meghallgatása tárgyaláson kívül
Pp. 155. §-ához:
Információgyűjtés tárgyaláson kívül

A bírósági észlelés terepe leginkább a tárgyalás, ahol is a bizonyítás folyik. Ugyanakkor a bíróság nem csak a
bizonyítással összefüggő előadásokat észlelhet, hanem a felek és képviselőik más nyilatkozatának eljárási
becsatornázása is szükségessé válhat. Ennek különös példája lehet a beszámításra tett ellenkérelem mint
nyilatkozat, amelyet lehetőség szerint oly módon kell beszerezni, hogy a tárgyalás menetét ne akadályozza. Ehhez
képest fogalmazza meg a jogintézmény célját az Indokolás is:
„A jogintézmény azt a célt szolgálja, hogy az eljáró bíróságnak a tárgyaláson kívül is lehetősége legyen a
felektől információt, felvilágosítást vagy nyilatkozatot kérni, azaz ne csak az írásbeli előkészítés keretei között
élhessen ezzel a lehetőséggel. A rendelkezés továbbra is megtartja a szóbeli utat, így a bíróságnak lehetőséget
biztosít arra, hogy a felet maga elé idézze szóbeli (személyes) meghallgatás lefolytatása érdekében. A törvény a
korábbi rendelkezésektől eltérően ezt a lehetőséget csak a jogi képviselő nélkül eljáró fél esetén hagyja nyitva,
mivel a jogi képviselővel eljáró féltől elvárható, hogy nyilatkozatait írásban nyújtsa be. Az egyéb képviseleti módok
tekintetében ez a szűkítés nem valósul meg, ugyanakkor minden esetben személyes megjelenési kötelezettségről
van szó, ami a képviselő megjelenése útján nem teljesíthető, mivel a jogintézmény ekként tudja csak jogpolitikai
célját megvalósítani. Az átrendeződő perszerkezetre tekintettel a személyes meghallgatásra vonatkozó szabály
fenntartása csak járásbírósági szinten indokolt, mivel törvényszéki vagy magasabb szinten a jogi képviselővel
történő eljárás válik főszabállyá.” (Indokolás a Pp. 155. §-ához)
Megjegyzendő, hogy a jogi képviselővel eljáró fél tárgyaláson kívül a bíróság elé idézésére vonatkozó szűkítő
szabály az eljárás írásbelisége felé mutató rendelkezés, amelynek előnye a határozottság és bizonyosság a
nyilatkozat tartalma felől. Hátrányos lehet viszont annak viszonylagos merevsége, ami miatt megfontolás tárgyát
képezheti a jövőben, hogy a bíróságok tapasztalatai alapján nem szükséges-e megnyitni a jogi képviselő
tárgyaláson kívüli meghallgatását. Megjegyzendő még, hogy a törvény - szemben a korábbi szabályokkal - nem az
egymás jelenlétében történő meghallgatás lehetőségét írja elő, bár nem is zárja ki, hogy ilyenkor az ellenérdekű
fél is jelen legyen. A jogi képviselőtől származó írásbeli nyilatkozatok megismerését a fegyveregyenlőség
követelménye értelmében az ellenérdekű fél számára is lehetővé kell tenni.
47. Kifogás az eljárás szabálytalansága ellen
Pp. 156. §-ához:
Az eljárás szabálytalansága miatti kifogás

Az 1952-es Pp.-ből nagyban átvett intézmény annyiban módosul, hogy immár nem csak a perbeli
cselekményekre, hanem általában a polgári eljárási cselekményekre vonatkozik, tárgyi hatálya így kétségtelenül
kiterjed a nemperes eljárási cselekményekre is. Ennek jelentősége azonban nem csak a nemperes eljárásokra,
hanem a polgári perre nézve is van, mert „ezzel a kifogás benyújtásának esetköre a keresetlevél alperes részére
való kézbesítését megelőző időszakra is kiterjed, így adott esetben az eljárásnak ebben a szakaszában is
orvosolhatóvá válnak az eljárási szabálysértések.” (Indokolás a Pp. 156. §-ához).
A paragrafus a kifogás alanyával, benyújtásának lehetséges idejével, formájával, elbírálásával, és a
jogkövetkezményekkel foglalkozik.
Alanya a fél lehet, bármelyik fél, valamint a féllel való pozícióazonosság miatt a beavatkozó is. Értelemszerűen
nem kifogásolhatja a szabálytalanságot az eljárás többi szereplője (pl. tanú, szakértő).
A benyújtás ideje tekintetében a „fél a bíróság által elkövetett eljárási szabálytalanság kijavítását az eljárás
folyamán kérheti, ha azonban a kifogás előterjesztésével indokolatlanul késedelmeskedik, ami a per szükségtelen
elhúzódását eredményezi, a bíróság a jóhiszeműség követelményét sértő magatartást pénzbírsággal
szankcionálhatja” (Indokolás a Pp. 156. §-ához). Az eljárás egész folyama a keresetlevél benyújtásától az eljárás
legvégső stádiumáig tarthat.
A kifogás tárgyalások között írásban - törvényszéki eljárásban a kötelező képviselet és az elektronikus
kommunikáció kötelező előírása miatt: elektronikus formában - terjeszthető elő, a példányszámra az általános
rendelkezések irányadók. A tárgyaláson is előterjeszthető, ilyenkor szóban, a kifogást kötelező jegyzőkönyvbe
foglalni (azonnali teljesítése esetén is). Szóban terjeszthető elő továbbá, ha a 155. § szerinti tárgyaláson kívüli
meghallgatáson terjesztik azt elő.
„Az alapos kifogást a bíróság általában figyelembe veszi, és annak helyt ad, ezáltal az adott fokú eljárásban
minden eljárási szabálysértés kijavítható. Ha a bíróság a kifogást nem találja alaposnak, azt elutasítja.” (Indokolás
a Pp. 156. §-ához)
Fontos dogmatikai pontosítás, hogy a törvény immár a kifogás elutasítását említi, amelyet egyébként végzésben
kell a bíróságnak megtennie. A vonatkozó Indokolás szerint:
„A hatályos [1959-es] Pp. 114. §-tól eltérően a kifogás elbírálását a törvény nem a figyelmen kívül hagyás, és
helyt adás fogalom párossal, hanem az elutasítás és helyt adás fogalom párossal nevesíti, utalva ezzel arra, hogy a
kifogás benyújtásának garanciális, és eljárási szabálysértést orvosló szerepe van, amelyet el kell bírálnia a
bíróságnak. A törvény pontosítja a kifogás tekintetében a határozathozatal szabályait. A korábbi bírói gyakorlat
(Legfelsőbb Bíróság Gf.V.30.379/1995 - BH1996 1/55) nem tette kötelezővé a kifogás tárgyában az alakszerű
végzés meghozatalát. A törvény ezzel ellentétben kimondja, hogy a kifogás elutasítása tekintetében a bíróság
mindenképpen alakszerű végzéssel határoz. A végzés indokolása tekintetében a bíróságnak annyi mozgástere van,
hogy azt magában az elutasító végzésben is, illetőleg - ennek elmaradása esetén - legkésőbb az ítéletében is
megteheti.” (Indokolás a Pp. 156. §-ához)
Amennyiben a bíróság a kifogást alaposnak találja, arról alakszerű végzést nem köteles továbbra sem hozni,
hanem egyszerűen ennek megfelelően kell cselekednie és az adott eljárási cselekményt szabályosan megtennie.
48. Kifogás az eljárás elhúzódása miatt
Pp. 157. §-ához:
1. Az eljárás elhúzódása miatti kifogás jogintézményéről általában

A Pp. fenntartja a korábbról is ismert, az eljárás elhúzódása miatt előterjeszthető kifogás intézményét, annak
szabályai lényeges tartalmukban változatlanok. A szakaszhoz fűzött indokolás szerint:
„E kifogás jogintézményének fenntartásával az a jogalkotó célja, hogy az eljárások folyamatában - és nem csak
azok lezárása után - ráhatást biztosítson az eljárások elhúzódás mentes folytatására. Az eljárás elhúzódása miatti
kifogás létjogosultsága az, hogy eszköz legyen az érintettek kezében az eljárás előbbre viteléhez. A törvény a
kifogás előterjesztését meghatározott feltételek esetén teszi lehetővé. E feltételek között szabályozza egyrészt a
személyi kört, a kifogás előterjesztésére jogosultak felsorolásával, másrészt a tárgyi kört, a kifogást megalapozó
mulasztások definiálásával. A személyi kört illetően a törvény rendelkezése szerint a fél, valamint az eljárásban
résztvevő ügyész nyújthat be kifogást. A tárgyi kört illetően a törvény rögzíti, hogy a kifogás alapja az ügyben
eljárt bíróság meghatározott mulasztása lehet. Az (1) bek. a), b) és c) pontjai tartalmazzák a bíróság részéről
megvalósítható azon mulasztásokat, amelyek a kifogás előterjesztését megalapozhatják.” (Indokolás a Pp.
157-158. §-ához)
2. A kifogás előterjesztésének okai és tartalma

Az elhúzódás miatti kifogás okainak felsorolása kimerítő. A paragrafus némiképp pontosítja a korábbról ismert
okok körét azáltal, hogy a c) pontban az alapelvi fejezetből kikerült „észszerű időn belüli elbíráláshoz való jog”-ra
való utalás nélkül tartalmazza azt az előírást, amely szerint adott eljárási cselekmény elvégzéséhez elegendő
észszerű időn belül nem történt meg vagy nem rendelkeztek a cselekmény elvégzéséről.
Az egyes okokkal kapcsolatosan: az a) pontban szabályozott, a konkrét bírói mulasztásra alapozott kifogás
alapja valamely konkrét eljárási határidő elvétése. A bíróság számára a Pp. számos rendelkezése állapít meg
határidőt cselekményre, például
- a beavatkozás tárgyában hozott határozat elleni fellebbezés esetén az iratok felterjesztésére nyitva álló 8 nap,
ugyane tárgyban a másodfokú tanács 15 napon belül határoz [Pp. 43. § (4) bek.];
- ideiglenes intézkedés elbírálása haladéktalanul, de legkésőbb nyolc napon belül [Pp. 104. § (1) bek.];
- bíróság általános intézkedési kötelezettsége és annak határideje: 30 nap [Pp. 110. § (1) bek.] stb.
A vonatkozó jogszabályok lényegi változásának híján fenntarthatónak tűnik a jövőben az olyan bírói gyakorlat,
ami nem látja megállapíthatónak az eljárás elhúzódását ezen ok alapján, amennyiben a bíróság számára a törvény
nem állapít meg határidőt (BH2008. 134.). Nem lesz viszont fenntartható vélhetően az a korábbi gyakorlat, amely
a négy hónapon túl, de kilenc hónapon belül tűzött tárgyalásokat nem tartotta az elhúzódás alapjának - ennek oka,
hogy a tárgyalás megtartásának maximális időpontját törvényalkotó négy hónapban határozta meg, a kivétel
lehetősége nélkül.
A b) pontban szabályozott eset a konkrét féli vagy más perbeli személy által elkövetett mulasztásra van
alapozva, azzal a konjunktívfeltétel-csokorral, hogy a bíróság valamely intézkedést, tevékenységet írt elő, a fél
(más személy) az ilyen kötelezettséget elmulasztja, és a bíróság - bár lehetősége lett volna rá - mégsem
alkalmazta vele szemben a lehetővé tett szankciót. Egyértelmű, hogy csak akkor emelhető alappal ilyen kifogás,
ha bírósági határidőt mulaszt el a fél (más személy). Amennyiben törvényi határidőt - például az ellenkérelem
benyújtására nyitva álló 45 napos határidőt - mulaszt el, annak nem ilyen jogkövetkezménye, hanem speciális
törvényi szankciói vannak. Itt jelezzük, hogy a törvény immár konkrét példák nélkül, általánosságban kötelezi a
feleket a jóhiszemű pervitelre, és szankcionálja az ezzel ellentétes magatartást pénzbírsággal, a szükségtelenül
okozott költségekben való marasztalással. Ezen szankciók elmulasztása - a korábbi joggyakorlattal összhangban -
megalapozhatja az elhúzódási kifogást.
A c) pontban meghatározott kifogásolási alap eredője az Emberi Jogok Európai Bíróságának az Emberi Jogok
Európai Egyezményének 6. cikkére támasztott azon gyakorlata, amely az elhúzódó eljárások miatt az állam
felelősségét állapítja meg és kártérítés fizetésére kötelezi az államot. A strasbourgi bíróság joggyakorlatából az
tűnik ki, hogy a következő körülmények összehangolt vizsgálata alapján ítéli meg a tagállami bíróság
tevékenységét: a panaszos fél és a bíróságok (más hatóságok) összefüggő magatartásának hatása az elhúzódásra,
az ügy komplexitása, a per jelentősége a kérelmező számára. Ha ezek súlyozásával jut arra a meggyőződésre,
hogy a bíróság indokolatlanul hosszú időt töltött az eljárás, mint egész elbírálásával, azt szankcionálja. Nincsen
viszont egzakt mérőszám, amely elmulasztása automatizmussá teszi az állam marasztalását, bár az öt éven túl
elhúzódó eljárásoknál - ha a kérelmező maga nem járult hozzá az elhúzódáshoz - jellemző a felelősség
megállapítása. Az eljárás elhúzódása miatti kifogásnak azt kell biztosítania, hogy egy várható strasbourgi eljárás
esetén, az általuk alkalmazott teszt esetén se álljon fenn a magyar állam felelőssége, így ha ilyen szempontok
szerint észszerűtlenül elhúzódik az eljárás, akkor az alapos kifogás miatt a megfelelő intézkedésre kell kötelezni a
bíróságot. Megjegyzendő, hogy a strasbourgi eljárásnak nem előfeltétele, hogy az ottani kérelmező ilyen eljárás
elhúzódása miatti kifogással éljen, amiből következik, hogy az eljáró bíróságnak hivatalból is ügyelnie kell az
észszerű idő megtartására. E kötelezettségét az alapelvi fejezet immár a perkoncentráció és az eljárástámogatási
kötelezettség keretében írja elő.
A Pp. elejti a korábbi szabályozásnak azt a kizáró rendelkezését, amely korlátozta a kifogás benyújthatóságát a
bizonyítási indítvánnyal kapcsolatban, illetve az önálló jogorvoslattal támadható határozatok ellen. Ennek részben
dogmatikai okai vannak: a „bizonyítás - akár szükségtelen - elrendelésével az (1) bek. a)-c) pontjaiban felsorolt
mulasztások nem valósíthatók meg, ezért ennek az esetkörnek a kizárása szükségtelen. A másik esettel
kapcsolatban pedig hangsúlyozandó, hogy az eljárás elhúzódása miatti kifogás esetében a védett jogi tárgy az
eljárás észszerű időn belül történő lefolytatásához fűződő jogi érdek. Ennek sérelme független attól, hogy a
határozat ellen van-e helye jogorvoslatnak, vagy sem. A határozattal szembeni jogorvoslat az eljárás
elhúzódásának megakadályozásával összefüggésben nem vezetne eredményre, nem tudná elérni azt a célt, hogy a
határidő be nem tartása szankcionálást nyerjen.” (Indokolás a Pp. 157-158. §-ához) Mindebből következően a
továbbiakban önmagában az, hogy valamely kifogásolt késedelmes határozat ellen önálló fellebbezésnek van
helye, nem fogja gátolni a kifogás előterjesztését, feltéve, hogy az (1) bek. a)-c) pontjainak valamelyike az adott
helyzetre alkalmazható.
Már a korábbi rendelkezésekhez kapcsolódó bírósági gyakorlat is azt tekintette a jogintézmény céljának, hogy
biztosítsa az időszerű eljárást, ezért elzárkózott a deklaratív, már fenn nem álló elhúzódás valódi orvoslás nélküli
megállapításától. Ezt a célt jelen paragrafus is megtartja. Az Indokolás szerint: „A korábbi szabályozásból eredő
egységes bírói gyakorlat akként fogalmazódott meg, hogy az új jogintézmény nem a mulasztás vagy késedelem
megállapítását, hanem orvoslását célozza, ezért a kifogás érdemi elbírálása csak akkor lehetséges, ha az
előterjesztésre okot adó sérelmezett - a másodfokú bíróság beavatkozását igénylő - helyzet még fennáll. Ezen a
gyakorlaton a törvény nem kíván változtatni. A jogintézmény célja az eljárás előbbre vitele, nem a mulasztás
esetleges deklaratív megállapítása, ami felesleges bírói kapacitásokat kötne le. Az eljárás esetleges elhúzódásával
kapcsolatos igényét a fél külön eljárásban érvényesítheti, amelyben hivatkozhat az általa benyújtott kifogásra,
függetlenül attól, hogy a kifogás érdemi elbírálásra megtörtént-e az adott eljárásban, vagy sem.” (Indokolás a Pp.
157-158. §-ához)
Így a korábbi joggyakorlattal összhangban kell majd érteni a kifogás tartalmának, a határozott kérelemnek a
szabályozását és akkor teljes ez a határozott kérelem, ha még fennáll az az ok, amely miatt a kérelem benyújtásra
kerül: még fennáll a késedelem és a bíróság nem tette meg vagy nem rendelkezett a szükséges percselekmény
megtételéről.
A visszavonás lehetősége a fél rendelkezési jogából fakadó cselekmény, ezzel az előterjesztő fél élhet. Az
ellenérdekű fél rendelkezési joga azonban nem érvényesül a maga teljében, ugyanis a kifogással való egyetértése
egyáltalán nem jelenti automatikusan a kifogásnak való helyt adást: a bíróságnak ezt is figyelembe véve magának
kell elbírálnia az állított elhúzódást és annak összes körülményeit.
Az Indokolás szerint a törvény „a korábbi szabályozáshoz képest a benyújtási okokat szabályozza elsőként, majd
ezt követően rendezi a kifogás előterjesztésének szabályait. A benyújtók köre változatlan, így a fél, az ügyész és a
beavatkozó az ügyben eljáró bíróságnál írásban nyújthat be kifogást, a járásbíróság eljárása esetén a
törvényszéktől, a törvényszék előtt folyamatban lévő ügyben az ítélőtáblától, míg az ítélőtábla esetén a Kúriától
kérve a mulasztás tényének megállapítását, valamint a mulasztó bíróságnak megfelelő határidő tűzésével az
elmulasztott eljárási cselekmény elvégzésére vagy az elmulasztott határozat meghozatalára történő utasítását.
Tekintettel arra, hogy a jogintézmény célja az eljárás előbbre vitele, a törvény - a korábbi szabályozással egyezően
- rövid határidőket, és rugalmas eljárást ír elő a bíróság számára a kifogás elintézésére.” (Indokolás a Pp.
157-158. §-ához)
Pp. 158. §-ához:
A kifogás elbírálása
Az eljárás elhúzódása miatti kifogás esetén az a bíróság, amelyhez a kérelmet benyújtották, s amelynek az
eljárását a kérelemben kifogásolják, maga is megvizsgálja és eleget is tehet a kifogásnak. Ebben az esetben a
törvény kivételt tesz az általános elintézési határidő alól és a megvizsgálás tekintetében szorosabb határidőket
alkalmaz. Így a kérelem megvizsgálására nyolc napot ír elő a törvény, de annak teljesítésére már az általános
harmincnapos határidő irányadó.
Amennyiben saját hatáskörben nem teljesíti a bíróság a kifogást - mert nem ért egyet azzal -, a benyújtástól
számított legkésőbb nyolc nap elteltével a kifogást tartalmazó beadványt - törvényszéki eljárásban elektronikus
úton - megküldi az ellenfél jogi képviselője részére, aki saját észrevételeit annak kézhezvételétől számított nyolc
napon belül terjesztheti elő. Ebben maga is állíthat a késedelemmel összefüggő tényeket és jogi érveket is
felsorakoztathat, a kifogással egyetértően vagy azt vitatva akár. A kifogással való egyetértés - mivel nem a
rendelkezési jog általános hatálya alatt történik - nem eredményezi automatikusan a kifogás sikerét, mert az
elbírálásra köteles bíróságnak meg kell vizsgálnia az alapul fekvő tényeket és jogi érveket. Másképpen
megfogalmazva: mivel eljárási körülményről van szó, a rendelkezési elv nem érvényesül teljes mértékben.
E határidő elteltét követően a bíróság az iratokat - az esetleg benyújtott észrevételekkel együtt - nyolc napon
belül a kifogásra vonatkozó nyilatkozatával együtt felterjeszti a kifogás elbírálására hatáskörrel rendelkező
bírósághoz. Ezesetben tehát a 24. napon felterjesztésre kerül a kifogás és az arra tett észrevétel.
Az elbíráló bíróságot fentebb már ismertettük, itt érvényesül, hogy az eljáró tanács mulasztása ellen a
fellebbviteli bírósághoz lehet folyamodni, a Kúria kivételével, ahonnan nem is lenne felfolyamodási lehetőség. Itt
egy másik tanács bírálja el a kérelmet. A kérelem elbírálásának határideje 15 nap, a felterjesztéstől számítva, így -
az elektronikus kommunikáció villámgyorsaságával számolva a benyújtástól számított 43. napon tárgyaláson kívül
döntés születhet az eljárás elhúzódása miatti kifogás tárgyában.
A bíróság megvizsgálja a kifogás előterjesztőjének érveit, valamint az ellenérdekű fél észrevételeit, de utóbbi
egyetértése - természetesen - nem eredményezi a kérelemnek való helytadást. A bíróság döntése a kérelem
alaptalansága esetén elutasító, de indokolni köteles azt. Alapossága esetén pedig attól függ, hogy milyen alapon
kérték az eljárás elhúzódásának orvoslását. Amennyiben eredménytelenül eltelt határidő miatt, valamint valamely
cselekmény megtételére nyitva álló észszerű határidő eltelte miatt tették a kifogást, a kérelemnek helyt adó
döntésében a bíróság a „szükséges intézkedésre” kötelezi, amely az észszerű idő elmulasztása miatti esetben nem
konkrét. Nem konkrét, mert a kifogást elbíráló bíróság az eljáró bíróságot meghatározott eljárási cselekmény
lefolytatására nem utasíthatja. Konkrét utasításra kötelezheti viszont a mulasztó bíróságot a végzés, ha a
mulasztás alapja egy konkrét bírói cselekmény megtételére adott törvényi határidő eredménytelen eltelte [Pp.
157. § (1) bek. a) pont] volt. Ilyenkor a végzés rendelkezése tartalmazza annak a konkrét eljárási cselekménynek a
megtételére való felhívását, amelynek elmulasztása az eljárás elhúzódását okozta.
Amennyiben a mulasztás abban nyilvánult meg, hogy a felet nem szankcionálta kellőképpen annak
mulasztásáért, szintén nem lehet konkrét a kifogást elbíráló bíróság felhívása. Ilyen esetben a lehető
leghatékonyabb intézkedésre kell felhívni, de annak az intézkedésnek (pl. pénzbírság, okozott költségekben
marasztalás stb.) a konkrét feltételeit az eljáró bíróságnak kell majd megítélnie.
Az eljárás elhúzódása miatti kifogást többször is elő lehet terjeszteni, amennyiben azonban már legalább
másodszor (és természetesen ezt követően is) terjeszt elő valaki kifogást, lehetősége van a bíróságnak az eljárást
ily módon késleltető, akadályozó személyt pénzbírsággal sújtani. A mérlegelés szempontjait a törvény nem
határozza meg, ahhoz ismételtnek és újra alaptalannak kell lennie a második (és következő) kifogásnak.
Egyebekben a kifogás elintézésére a végzés elleni fellebbezés felterjesztésére és elbírálására vonatkozó

rendelkezéseket kell alkalmazni (Pp. 389-391. §).
49. Az eljárás anyagának rögzítése
Pp. 159. §-ához:
1. A jegyzőkönyv rögzítésének hagyományos módjai

A jegyzőkönyvezés funkciója az eljárás anyagának rögzítése, azaz az eljárás során tett nyilatkozatok, illetve
perbeli cselekmények megtörténtének tanúsítása, visszaidézhetőségének, illetve ellenőrizhetőségének biztosítása.
A bíróságnak jegyzőkönyvet kell készítenie a tárgyalásról, a tárgyaláson kívül foganatosított meghallgatásról, de
törvényben meghatározott egyéb esetekben is. Ez utóbbira példa, hogy a helyszíni szemle foganatosításáról, az
annak során elhangzott nyilatkozatokról, észrevételekről, valamint a helyszíni szemle során a bíróság által észlelt
tényekről is jegyzőkönyvet kell készíteni [Pp. 332. § (1) bek.].
A szabályozás alapja továbbra is az írásbeli jegyzőkönyv készítése marad. Az írásbeli jegyzőkönyv rögzítésének
módját - a feltételek rendelkezésre állásának függvényében - az eljáró bíró választja meg. Ennek megfelelően vagy
az eljárási cselekményen jelenlévő jegyzőkönyvvezető alkalmazásával kerül rögzítésre az írásbeli jegyzőkönyv
tartalma, vagy alternatív lehetőségként jegyzőkönyvvezető mellőzésével, hangfelvétel útján is rögzítheti az eljáró
bíró a jegyzőkönyv elkészítéséhez szükséges tartalmat, és később az írásbeli jegyzőkönyv e felvétel
hanganyagának leírásával készül el. Fontos tehát hangsúlyozni, hogy ez a bíróság által szerkesztett hangfelvétel
csak az eljárási cselekmény lényeges tartalmát foglalja össze, az írásbeli jegyzőkönyv majdani elkészítése
érdekében.
A Pp. osztott perszerkezetet alkalmaz, amely perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra bontja az elsőfokú eljárást.
Perfelvételi szakban kizárólag írásbeli jegyzőkönyv készíthető, amelynek indoka, hogy az eljárásnak ebben az
érdemi tárgyalást előkészítő szakában rögzülnek a felek releváns tény- és jogállításai, valamint a per eldöntése
szempontjából jelentős további nyilatkozatai. E nyilatkozatok a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig akár
többször is módosulhatnak, amelyek pontos tartalma adott esetben több perfelvételi tárgyalásról készült
jegyzőkönyv tartalmának összevetéséből állapítható meg. Ezekkel az eljárás során formálódó érdemi
nyilatkozatokkal összefüggésben az Indokolás is kiemeli, hogy azok rendszerbe foglalhatósága, a felek és a
bíróság általi áttekinthetősége a per hatékony lefolytatásának a kulcsa, amit az írásbeli jegyzőkönyv kiváltása
érdekében alkalmazott hang- és képfelvételek visszanézésnek módszere - szemben az összegzett, írásba foglalt
jegyzőkönyvvel - jelentősen elnehezítene.
2. Az eljárási cselekményről készített folyamatos felvétel lehetővé tétele

Jelentős változás ugyanakkor az 1952-es Pp. jegyzőkönyvezéssel összefüggő szabályozásához képest, hogy az
érdemi tárgyalási szakban lehetőség nyílik az írásbeli jegyzőkönyv kiváltására. Alapvetően az érdemi tárgyalási
szakban is írásbeli jegyzőkönyvet kell készíteni, de ha az eljárási cselekmény megkezdéséig bármelyik fél kéri,
vagy a bíróság azt hivatalból kívánja elrendelni, akkor az eljárási cselekményről képet és hangot egyidejűleg
rögzítő folyamatos felvétel készül. Ilyen felvétel készítése esetén külön írásbeli jegyzőkönyvet nem kell készíteni, a
felvétel maga minősül jegyzőkönyvnek, ha azt jogszabályban meghatározott módon hitelesítik. A bíróság számára
tehát mérlegelhető lehetőség, hogy folyamatos felvételen, vagy írásbeli jegyzőkönyvben rögzíti-e az eljárás
anyagát az érdemi tárgyalási szakban, ugyanakkor a Pp. vonatkozó rendelkezése alapján a folyamatos felvétel
alkalmazása kötelezettséggé válik, ha azt bármelyik fél kéri. A folyamatos felvétel fél kérelmére történő
alkalmazásával összefüggésben ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy a Pp. az átmeneti rendelkezések között
rögzíti, hogy 2019. december 31-ig a felek folyamatos felvétel készítésére irányuló kérelme esetén is a bíróságnak
van joga mérlegelni, hogy elrendeli-e a jegyzőkönyv folyamatos felvétel útján történő készítését [Pp. 630. § (4)
bek.]. Mindez azt jelenti, hogy a Pp. hatálybalépését követő átmeneti időszakban a bíróság nem köteles a fél
kérelmére elrendelni a folyamatos felvétel alkalmazását. Az átmeneti rendelkezés alapvető indoka az, hogy az
írásbeli jegyzőkönyv folyamatos felvétellel történő kiváltása jelentős változás a korábbi szabályozáshoz képest,
ezért megfelelő időtartamú felkészülési időt kell biztosítani a jogalkalmazók számára ahhoz, hogy a megváltozott
jogszabályi környezethez zökkenőmentesen alkalmazkodhassanak. Különösen igaz ez a bíróságok vonatkozásában,
amelyeknek a felvételkészítés technikai hátterét működtetniük, illetve a technikai eszközöket kezelniük kell.
További szempont, hogy az eljárás anyagának ilyen módon történő rögzítésével összefüggésben széles körű
gyakorlati tudásanyag még nem halmozódhatott fel a magyar jogalkalmazásban. Ezért az erre vonatkozó
szabályozás általános jellegű bevezetését megelőzően - az informatikai és tárgyi feltételek folyamatos bővítésével
egyidejűleg - indokolt szűkebb körben célirányosan is megvizsgálni, hogy mik az új rendelkezések gyakorlati
alkalmazásának bírósági tapasztalatai, milyen feltételek biztosításával, illetve eljárási technikák alkalmazásával
lehet a leghatékonyabban integrálni ezt a módszert az eljárás folyamatába. E jegyzőkönyvezési módnak a fél
kérelmére történő kötelező alkalmazását ezért csak a hivatkozott fejlesztések elvégzése és a valós körülmények
között vizsgált bírósági tapasztalatok eredményének kiértékelését követően indokolt bevezetni.
Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a Pp. szabályozása tudatosan kerüli az írásbeli jegyzőkönyv és a
folyamatos felvétel párhuzamos alkalmazásának lehetőségét. Ezért perfelvételi szakban kizárólag írásbeli
jegyzőkönyv készülhet a korábban már részletezett indokokra tekintettel, az érdemi tárgyalási szakban pedig
felvételkészítés esetén alapvetően nincs írásbeli jegyzőkönyvezés, ilyen esetben kizárólag írásbeli kivonat készül.
A felvételkészítés kétségtelen előnye, hogy a megtett nyilatkozatok a maguk teljességében rendelkezésre állnak.
Ennek ugyanakkor elsősorban a perdöntő nyilatkozatokat tevő perbeli személyek - különösen tanúk, szakértők -
vonatkozásában van kiemelt jelentősége. A szabályozás éppen ezért biztosít az érdemi tárgyalási szakban
lehetőséget az írásbeli jegyzőkönyv készítése helyett felvételkészítésre, mert a bizonyítási eljárásban kerül sor
rendszerint a hosszabb lélegzetű személyes meghallgatásokra, illetve a tanúk és szakértők meghallgatására. E
nyilatkozatok írásbeli jegyzőkönyvezés céljára történő rögzítése egyrészt hosszabb időt vehet igénybe, másrészt a
feleknek is e - rendszerint spontán módon megfogalmazódó - nyilatkozatok vonatkozásában fűződhet kiemelt
érdeke ahhoz, hogy azok pontos tartalma kétséget kizáróan megállapítható legyen. A Pp. tehát attól függően
határozza meg, hogy az eljárás adott szakaszában vagy szakában milyen jegyzőkönyvezési mód alkalmazható,
hogy az eljárás adott fázisában melyik jegyzőkönyvezési mód alkalmazása lehet célszerű.
3. Technikai feltételek fennállása, a folyamatos felvétel alkalmazásának kizártsága

A folyamatos felvétel készítését biztosító jogszabályi rendelkezések alkalmazásának lehetősége ugyanakkor más
okból is korlátozott. Alkalmazásukra akkor van lehetőség, ha a technikai feltételek rendelkezésre állnak. Ha tehát
egy bíróság nincs a felvételkészítéshez szükséges technikai eszközökkel felszerelve, vagy az eszköz adott esetben
nem működőképes, akkor a folyamatos felvétel alkalmazása természetszerűleg akadályba ütközik. A
felvételkészítés abban az esetben is akadályozott, ha meghatározott bírósági tárgyalótermek fel vannak szerelve a
szükséges eszközökkel, azonban e tárgyalók kihasználtsága teljes, további tárgyalások megtartása e
tárgyalótermekben nem megvalósítható. Arra is indokolt külön felhívni a figyelmet, hogy folyamatos felvétel
készítésére kizárólag az elsőfokú eljárás érdemi tárgyalási szakában kerülhet sor, vagyis a fellebbezési és a
felülvizsgálati eljárásban is csak írásbeli jegyzőkönyv készíthető. Ez következik abból, hogy a másodfokú eljárás
nem különül el perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra, de a fellebbezési eljárást tárgyaló fejezetben az elsőfokú
eljárás szabályainak alkalmazásával összefüggésben külön is kimondásra kerül, hogy a jegyzőkönyv folyamatos
felvétel útján történő készítésének nincs helye (Pp. 364. §). Tekintettel arra, hogy a felülvizsgálati eljárásban
mögöttes szabályozásként a fellebbezésre vonatkozó szabályokat is alkalmazni kell [Pp. 405. § (1) bek.], az előbb
említett szabályok a felülvizsgálati eljárásban is irányadóak.
4. A folyamatos felvétel készítésének részletszabályai

Bár folyamatos felvétel készítése esetén a hitelesített folyamatos felvétel minősül jegyzőkönyvnek, annak nincs
akadálya, hogy az írásbeli jegyzőkönyv helyett ilyen esetekben elkészítendő írásbeli kivonat tartalmát az eljárási
cselekményen jelenlévő jegyzőkönyvezető rögzítse. Jegyzőkönyvezető alkalmazásának hiányában ugyanakkor az
írásbeli kivonat a felvétel alapján készíthető el. A folyamatos felvétel lényegi sajátossága éppen abban ragadható
meg, hogy az eljárási cselekményen történteket megszakítás nélkül rögzíti. Ez - ahogyan már korábban említésre
került - a nyilatkozatok pontos rögzítését teszi lehetővé, ami akár perdöntő jelentőségű is lehet, ugyanakkor azzal
is jár, hogy az eljárás érdemi lefolytatásával össze nem függő mozzanatok, történések is rögzítésre kerülnek, ami
megnehezítheti a lényeges körülmények utóbb történő azonosítását, rekonstruálását. Mindenesetre a Pp.
szabályoz kivételeket a megszakítás nélküli felvételkészítés főszabálya alól, amely esetekben a folyamatos felvétel
rögzítése megszakítandó, vagy megszakítható. A bíróság érdemi határozatának meghozatala idejére a folyamatos
felvételt megszakítja. A bíróság érdemi döntését - ha tanácsban jár el - zárt tanácskozás után hozza meg [Pp. 343.
§ (1) bek.], de rendszerint akkor is visszavonul, ha egyesbíróként jár el. A döntési folyamat zavartalanságának és
befolyásmentességének biztosítása alapozza meg a felvételkészítés mellőzését, maga a döntés, illetve annak
indokai a határozat kihirdetésével, illetve közlésével természetesen nyilvánossá válnak. Ugyanez az ok alapozza
meg, hogy a bíróság egyéb - vagyis nem érdemi - határozatának meghozatala idejére is megszakíthatja a
folyamatos felvétel készítését, ezekben az esetekben ugyanakkor a bíróság már mérlegelhet, hogy szükségesnek
ítéli-e a felvétel megszakítását például egy összetettebb mérlegelést igénylő döntés meghozatala érdekében, vagy
az eljárási cselekmény megszakítása nélkül határoz. Egyéb fontos ok is alkalmat adhat az eljárási cselekmény
megszakítására, például valamelyik jelen lévő perbeli személy rosszulléte, vagy egyéb váratlan - az eljárási
cselekménnyel össze nem függő - esemény bekövetkezése. Ilyen esetekben az eljárási cselekmény megszakítása -
jellemzően szünet elrendelése - okot adhat a felvétel megszakítására is.
5. A felvétel megtekintése, meghallgatása

A folyamatos felvétel vonatkozásában alkalmazni kell az iratok megtekintésére, illetve az azokról történő
másolatkészítésre vonatkozó szabályokat, ez biztosítja, hogy a folyamatos felvételre is irányadók a Pp. adat- és
titokvédelmi szabályai. Az eljárás anyagát rögzítő felvétel hitelesítésére, megtekintésére, illetve meghallgatására,
az arról történő másolat készítésére és kiadására, valamint a felvétel tárolására, őrzésére és törlésére vonatkozó
részletes szabályok végrehajtási rendeletben kerülnek szabályozásra [Pp. 628. § (2) bek.].
Pp. 160. §-ához:
1. A jegyzőkönyvvel szemben támasztott formai és tartalmi követelmények

A jegyzőkönyvvel szemben támasztott formai és tartalmi követelmények lényegüket tekintve nem változtak,
csupán pontosításra kerültek a megújuló szabályozáshoz is igazodva. Nevesítésre kerül például, hogy a
jegyzőkönyvben rögzíteni kell a tárgyalás perfelvételi vagy érdemi tárgyalási jellegét, illetve a határozatokra
vonatkozó szerkezeti egységből a jegyzőkönyvre vonatkozó követelmények közé került áthelyezésre az a
rendelkezés, amely szerint a jegyzőkönyvben kell rögzíteni annak tényét, ha a bíróság az ítélet kihirdetésének
elhalasztása esetén a kihirdetéskor az írásba foglalt ítéletet a jelen lévő feleknek nyomban kézbesíti [1952-es Pp.
219. § (2) bek.]. Az 1952-es Pp.-ben külön bekezdésben tárgyalt egyes rendelkezések pedig a követelményeket
összegző felsorolás részeként kerülnek megjelenítésre. Összefoglalóan tehát megállapítható, hogy a
jegyzőkönyvezés alaki és tartalmi követelményei egységesebben, felsorolásszerűen kerülnek megjelenítésre a
jobb áttekinthetőség érdekében. Azt is indokolt hangsúlyozni, hogy bár a normaszövegből elhagyásra került a
„különösen fel kell tüntetni” szövegrész, a tartalmi követelményeket meghatározó felsorolás továbbra sem zárt
felsorolás, az csak példálózó jelleggel említi a leglényegesebb rögzítendő körülményeket. Általánosságban
továbbra is megfogalmazásra kerül, hogy a jegyzőkönyvnek tartalmaznia kell az eljárás menetét és az annak során
történteket, illetve ha valamely kifejezés vagy kijelentés pontos szövege jelentős, azt szó szerint kell a
jegyzőkönyvben rögzíteni [Pp. 160. § (2) bek. a) pont]. Mindebből értelemszerűen következik, hogy minden az
eljárás szempontjából jelentős körülményt a jegyzőkönyvben rögzíteni kell függetlenül attól, hogy az a
normaszövegben külön nevesítésre kerül-e vagy sem.
Fennmarad az a szabály, hogy beadvány vagy szakértői vélemény felolvasása, illetve okirat csatolása esetén
elegendő a jegyzőkönyvben csupán ennek megtörténtére utalni, mint ahogy az a szabály is, hogy ha bármelyik fél
valamely körülmény, vagy elhangzott nyilatkozat jegyzőkönyvezését kéri, akkor azt csak akkor lehet mellőzni, ha a
bíróságnak annak megtörténtéről nincsen tudomása. E szabályok alkalmazására ugyanakkor értelemszerűen
kizárólag akkor kerül sor, ha az eljárási cselekményről írásbeli jegyzőkönyv készül. Ha ugyanis az eljárás anyagát
folyamatos felvétel rögzíti, e szabályok alkalmazására nincs szükség, tekintettel arra, hogy a folyamatos kép- és
hangfelvétel minden körülményt, nyilatkozatot és történést rögzít.
2. A jegyzőkönyv írásbeli kivonata folyamatos felvétel esetén

Folyamatos felvétel készítése esetén írásbeli jegyzőkönyv nem készül, helyette csupán a jegyzőkönyv írásbeli
kivonatát kell elkészíteni. Ez a kivonat az eljárás teljes folyamatának az áttekinthetőségét biztosítja, mert
megállapítható belőle, hogy mely eljárási cselekményről készült a folyamatos felvétel, az eljárási cselekményen
mely perbeli személyek (felek, tanúk, szakértő) vettek részt, mely személyek meghallgatására került sor. A
kivonatban rögzíteni kell a fél személyes meghallgatásának, a beavatkozó, a tanú, a szakértő meghallgatásának,
valamint a szemle kezdő időpontját is. Ennek azért van jelentősége, mert a folyamatos felvétel az eljárási
cselekmény történéseit megszakítás nélkül, teljes terjedelmében tartalmazza. Ez egyrészt biztosítja az eljárási
cselekményen történtek teljeskörű rekonstruálásnak lehetőségét, ugyanakkor a felvétel számos, az eljárást
érdemben nem befolyásoló történést is tartalmaz, amit az írásbeli jegyzőkönyv nem tartalmaz. Az írásbeli
jegyzőkönyv ugyanis csak az eljárás szempontjából releváns történéseket rögzíti, gyakorlatilag szerkesztett
formában. Erre tekintettel a folyamatos felvétel tartalmából időigényesebb feladat kiszűrni a lényegi
információkat. Ebben segíthet a meghallgatások, illetve a szemle kezdő időpontjának megjelölése, mert ez által
utólag könnyebben lehet keresni a folyamatos felvételen a per eldöntése szempontjából releváns nyilatkozatokat,
fontosabb körülményeket.
Annak is garanciális a jelentősége, hogy a kivonat tartalmazza az eljárási cselekmény során hozott végzéseket.
Így már magából a kivonatból megállapítható, hogy a bíróság az adott eljárási cselekmény során milyen
döntéseket hozott, illetve az eljárási cselekményen jelen nem lévő felekkel e határozatok (például tanúdíj
meghatározása, végzésbe foglalt felhívások, idézés) a kivonat kézbesítésével közölhetőek [vö. Pp. 351. § (2) bek.].
A bíróság a felek között létrejött egyezséget végzéssel hagyja jóvá, ugyanakkor ez a határozat magát az egyezségi
megállapodást nem foglalja magában. Tekintettel arra, hogy az egyezségi megállapodás tartalmazza a jogvita
rendezésének lényeges tartalmát és az ítélet hatályú egyezséget jóváhagyó végzés e megállapodás nélkül nem
értelmezhető, ennek feltüntetése is szükséges az írásbeli kivonatban. Mindezek alapján megállapítható, hogy a
jegyzőkönyv írásbeli kivonata, mint tartalomjegyzékszerű összefoglaló különösen az eljárásba később
bekapcsolódó személyek (például a fél képviselője, vagy az eljáró bíró személyében bekövetkező változás esetei),
valamint a jogorvoslatot elbíráló bíróságok munkáját könnyítheti meg.
Előfordulhat olyan eset, amikor a perfelvételi tárgyaláson a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően a
bíróság nem halasztja el azonnal a tárgyalást és tűzi ki az érdemi tárgyalás időpontját, hanem a per érdemi
tárgyalását azonnal megkezdi a feltételek fennállására tekintettel. Erre különösen azokban az esetekben kerülhet
sor, amikor az ügy jogi megítélése egyszerű, a per keretei viszonylag könnyen tisztázhatóak, a hangsúly pedig a
bizonyítási cselekményekre tevődik. A perfelvételi tárgyaláson az érdemi tárgyalásra történő áttérésnek nincs
akadálya, a jegyzőkönyvezés szempontjából ugyanakkor ennek azért van jelentősége, mert a perfelvételi
tárgyalásról csak írásbeli jegyzőkönyv, míg az érdemi tárgyalásról adott esetben az írásbeli jegyzőkönyvet kiváltó
folyamatos felvétel is készülhet. Ilyen esetekben ugyanakkor szükségtelen a tárgyalás egy részéről írásbeli
jegyzőkönyvet, míg a tárgyalás másik részéről jegyzőkönyvvezető alkalmazásával, vagy a folyamatos felvétel
alapulvételével külön dokumentumként írásbeli kivonatot készíteni. A kivonat tartalma az írásbeli jegyzőkönyvbe
foglalható. Az áttérés időpontját azért kell rögzíteni a jegyzőkönyvben, hogy viszonyítási alapul szolgálhasson a
folyamatos felvételen szereplő meghallgatás, vagy szemle kezdő időpontjával összefüggésben, vagyis a folyamatos
felvételen szereplő nyilatkozatok, történések kereshetőségét szolgálja a folyamatos felvételkészítés kezdő
időpontjának megjelölése.
Pp. 161. §-ához:
A jegyzőkönyv elkészítése, kiegészítése, kijavítása

A jegyzőkönyv elkészítésére, kiegészítésére és kijavítására vonatkozó szabályozással összefüggésben indokolt

rámutatni arra, hogy a jegyzőkönyvezésre vonatkozó rendelkezések az 1952-es Pp. szabályozásához képest olyan
módon kerültek a Pp.-ben megváltoztatásra, hogy azok egyszerre legyenek alkalmazhatóak a hagyományosnak
tekinthető írásbeli jegyzőkönyvezés és a folyamatos - képet és hangot rögzítő - felvétel útján történő
jegyzőkönyvezés során. A szabályozás erre tekintettel az írásbeli jegyzőkönyvezéssel összefüggésben lényegében
változatlan, csupán az alkalmazott gyakorlathoz és a megújuló szabályozáshoz jobban igazodó pontosítások
kerültek átvezetésre. A szabályozás egyes elemeinek érdemi kiegészítésére pedig a folyamatos felvétel útján
történő jegyzőkönyvezés bevezetésére tekintettel volt szükség.
Mind az írásbeli jegyzőkönyv, mind - folyamatos felvétel készítése esetén - a jegyzőkönyv írásbeli kivonata két
módon készülhet. Vagy az eljárási cselekménnyel egyidejűleg rögzíti azokat a jelen lévő jegyzőkönyvezető, vagy az
eljárási cselekmény befejezését követően az eljárási cselekményről készült felvétel alapján kerülnek leírásra.
Írásbeli jegyzőkönyvezés esetén folyamatos felvétel nem készül, vagyis az eljáró bíró által szerkesztett, a
jegyzőkönyvi tartalmat összefoglaló felvétel hanganyaga kerül leírásra jegyzőkönyvvezető alkalmazásának
hiányában [Pp. 159. § (3) bek.]. A jegyzőkönyv írásbeli kivonata pedig a folyamatos felvétel alapulvételével kerül
utóbb leírásra jegyzőkönyvvezető alkalmazásának hiányában. Az eljárási cselekményről készült felvétel alatt tehát
általánosságban a Pp. 159. § (3) bekezdése szerinti hangfelvétel és a folyamatos (kép- és hang-) felvétel is
értendő.
Jegyzőkönyvezető alkalmazása esetén az írásbeli jegyzőkönyv, illetve az írásbeli kivonat az eljárási
cselekménnyel egyidejűleg elkészül, ha azonban a jegyzőkönyvezés felvétel útján történik, akkor az írásbeli
jegyzőkönyvet, illetve az írásbeli kivonatot az eljárási cselekménytől számított nyolc munkanapon belül kell
elkészíteni és értelemszerűen fel kell tüntetni az írásba foglalás időpontját. Változás a korábbi szabályozáshoz
képest, hogy a bíróság az írásba foglalt jegyzőkönyvet, illetve kivonatot az írásba foglalást követő további nyolc és
nem tizenöt napon belül kézbesíti, ha annak megküldése szükséges, a továbbiakban ennyi idő áll rendelkezésére a
bíróságnak az írásba foglalást követő adminisztrációs kötelezettségek teljesítésére.
Ha az írásbeli jegyzőkönyv vagy - folyamatos felvétel készítése esetén - a jegyzőkönyv írásbeli kivonata
jegyzőkönyvvezető alkalmazásával az eljárási cselekménnyel egyidejűleg készül, a felek már az eljárási
cselekmény során is kérhetik az írásbeli jegyzőkönyv, illetve kivonat kiegészítését, módosítását. Ugyanez
vonatkozik arra az esetre is, ha az eljáró bíró a jegyzőkönyvi tartalmat összefoglaló hangfelvételt készít [Pp. 159. §
(3) bek.], ennek az eljárási cselekményen diktált, szerkesztett hanganyagnak az azonnali kiegészítését,
módosítását is kezdeményezhetik a felek. Ezekben az esetekben a rögzítendő szöveg a felek jelenlétében
formálódik, ezért kézenfekvő megoldás az azonnali pontosítás lehetősége, a hiányosságok, esetleges félreértések
kiküszöbölése érdekében. E lehetőség a folyamatos felvétellel összefüggésben nem értelmezhető, hiszen a
folyamatos felvétel minden körülményt, nyilatkozatot és történést a maga teljességében rögzít, ezért kijavítása fel
sem merülhet, a folyamatos felvétel alapján utóbb leírt írásbeli kivonat pedig nem az eljárási cselekménnyel
egyidejűleg készül, ezért az eljárási cselekménnyel egyidejű módosítása, kiegészítése sem lehetséges.
Ugyanakkor mindazokban az esetekben, amikor az írásbeli jegyzőkönyv vagy az írásbeli kivonat nem az eljárási
cselekménnyel egyidejűleg, hanem utóbb - felvétel alapján - kerül leírásra, a később leírt szöveg kiegészítése,
módosítása kérhető, az irat kézbesítésétől számított nyolc - a kézbesítés szükségessége hiányában az eljárási
cselekménytől számított tizenöt - napon belül. Tekintettel arra, hogy a jegyzőkönyv írásbeli kivonatának tartalma
az annak alapjául szolgáló folyamatos felvétel tartalmával összevethető, a kivonat kijavítása iránti kérelem
elbírálása során a bíróság a folyamatos felvétel tartalmának figyelembevételével határoz.
50. Az iratok megtekintése, másolatkészítés, adatkezelés
Pp. 162. §-ához:
1. Az iratok megtekintése, másolatkészítés

Az iratok megtekintésére vonatkozó szabályozás szerkezeti felépítését és részben tartalmát tekintve is változott.
Külön szerkezeti egységben kerül meghatározásra, hogy kik és milyen terjedelemben jogosultak az
iratbetekintésre. Ugyanebben a szerkezeti egységben kerül meghatározásra a bíróságok vonatkozásában a
személyes adatok kezelésének kereteit meghatározó szabályozás is, tekintettel arra, hogy bármely bírósági
iratnak minősülő adathordozón (például papíralapú okirat, vagy folyamatos felvétel) rögzített személyes adat
vonatkozásában a bíróság részéről adatkezelés valósul meg. Elkülönítve, külön-külön szerkezeti egységben
kerülnek ugyanakkor megjelenítésre a titokvédelemmel kapcsolatos szabályok, illetve az anonimizált iratmásolat
kiadásával kapcsolatos rendelkezések. A megújult szerkezeti tagolás a szabályozás áttekinthetőségét szolgálja.
A felek és képviselőik, a szakértő, valamint az ügyész a per iratait - kisebb megszorításokkal - változatlanul a
per bármely szakaszában külön engedély nélkül megtekinthetik, és azokról másolatot készíthetnek. E perbeli
személyek ugyanis vagy közvetlenül érdekeltek a per kimenetelében, vagy törvényben előírt feladatuk
elvégzéséhez szükséges a per iratainak ismerete.
A jogosulatlan információszerzés megakadályozása érdekében ugyanakkor a Pp.-ben külön is nevesítésre kerül,
hogy a beavatkozó, illetve annak képviselője iratbetekintésre csak a beavatkozást engedélyező határozat
meghozatalát követően jogosult. E szabály összhangban áll azzal a beavatkozással összefüggésben előírt általános
rendelkezéssel, amely szerint a beavatkozó a perbeli jogosultságait csak a beavatkozást engedélyező határozat
meghozatalát követően gyakorolhatja [Pp. 44. § (1) bek.]. A beavatkozást kérelmező tehát - a visszaélések
elkerülése érdekében - kérelme jogerős elbírálásáig az iratok megtekintésére nem jogosult.
Korlátozás ugyanakkor az 1952-es Pp. szabályozásához képest, hogy az imént megnevezett személyeken kívül
más perbeli személyek (például tanú, szemletárgy birtokosa) a per iratait csak a rájuk vonatkozó részben
tekinthetik meg, a per irataihoz történő majdnem korlátlan hozzáférés biztosítása ugyanis vonatkozásukban
kifejezetten nem indokolt.
Változatlanul fennmarad az a szabály, hogy bíróság, ügyészség, közjegyző, bírósági végrehajtó, nyomozó
hatóság vagy közigazgatási hatóság részére a szükséges periratokat, vagy azok másolatát a bíróságnak meg kell
küldenie, vagy a betekintést kell biztosítani az adott szerv számára. E szabály vonatkozásában ugyanakkor a
leglényegesebb körülmény az, hogy az iratbetekintés korlátozott, az csak a megkereső szerv törvényben
meghatározott feladatainak teljesítéséhez szükséges mértékben biztosítható.
Az itt meghatározott perbeli személyeken és szerveken kívül más személy részére is adható felvilágosítás az
eljárásról, ha az érintett személy igazolja, hogy az eljárás lefolytatásához, illetve annak eredményéhez jogi érdeke
fűződik. Ez a kisegítő jellegű szabály biztosítja, hogy a betekintés mértékét a perbeli szereptől, illetve törvényben
meghatározott feladattól függően meghatározó szabályozás egyedi - a szokásostól eltérő - esetekben is
megfelelően alkalmazható legyen. Ilyen esetekben az eljáró bíróság elnöke engedélyezi - a jogi érdek igazolását
követően - az iratok szükséges mértékű megtekintését, illetve a szükséges felvilágosítás megadását. E szabály
alapján az önálló beavatkozónak is adódhat lehetősége például arra, hogy a beavatkozási kérelmét elutasító
határozattal szemben előterjesztett fellebbezési kérelme elbírálásáig [vö. Pp. 43. § (3) bek.] adott esetben az
iratokba a szükséges mértékben betekinthessen.
Az 1952-es Pp. az iratok megtekintésével összefüggő szerkezeti egységben szabályozta, hogy mely esetekben
továbbítható a felek és a perben részt vevő egyéb személyek részére a kiadható irat elektronikus formában. E
rendelkezések a továbbiakban az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályok között kerülnek
elhelyezésre, a tartalmi összefüggésre tekintettel (Pp. 619. §).
2. A személyes adatok kezelése

Az Info. tv. adatkezelési alapelvként rögzíti, hogy személyes adat kizárólag meghatározott célból, jog gyakorlása
és kötelezettség teljesítése érdekében kezelhető [Info. tv. 4. § (1) bek.]. Személyes adat kezeléséhez ugyanakkor
ezen túlmenően - főszabály szerint - mindig szükséges valamilyenfajta felhatalmazás is. Ez a felhatalmazás
rendszerint az érintettől származhat hozzájárulás formájában, vagy törvény (önkormányzati rendelet)
rendelkezésén alapulhat, amely az adatkezelést közérdeken alapuló célból rendeli el [Info. tv. 5. § (1) bek.]. Maga
az Alaptörvény deklarálja, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelezettségeit
törvény által felállított, független és pártatlan bíróság tisztességes és nyilvános tárgyaláson, észszerű határidőn
belül bírálja el [Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bek.]. E rendelkezésben tetten érhető az az Info. tv.-ben hivatkozott
közérdekű cél, amely alapot ad arra, hogy a bíróság a perben érvényesített jog elbírálása céljából, a szükséges
mértékben, az adott üggyel összefüggésben megismert személyes adatokat - a Pp.-ben rögzített törvényi előírás
alapján - kezelje. E törvényi rendelkezés tehát az érintett hozzájárulását pótolja, mert adott esetben az érintett
hozzájárulásától függetlenül szükséges a személyes adat kezelése, az érvényesíteni kívánt jog elbírálása iránti
társadalmi szükséglet biztosítása érdekében. Természetesen a bírósági adatkezelés célhoz kötött, időtartamában
korlátozott. A bíróság a személyes adatokat csak az adatkezelés céljának megvalósulásáig, de legkésőbb az
ügyirat selejtezéséig vagy levéltárba adásáig kezelheti, ugyanakkor az eljárás jogerős befejeződése után - a
közérdekű cél részleges teljesülésére tekintettel - az adatkezelés lehetősége is korlátozottabbá válik, a személyes
adatok csak a jogerős döntés végrehajtása, az abban foglaltak ellenőrzése, illetve az azzal összefüggő jogorvoslat,
vagy egyéb törvényben meghatározott feladat végrehajtása céljából kezelhetők. Fontos ugyanakkor megjegyezni,
hogy a bírósági adatkezelésre vonatkozó törvényi felhatalmazás természetesen nem azt jelenti, hogy a bírósági
eljárásban ezek az adatok - a közérdekű célra tekintettel - bármely perben érintett személy részére korlátozás
nélkül hozzáférhetővé válhatnak. A bíróság a tudomására jutott személyes adatot, mint az eljárást lefolytató szerv
kezeli, azonban más - az adatot nem ismerő - perbeli személyek vonatkozásában alkalmazza az adatvédelemmel
összefüggő jogszabályi rendelkezéseket, amelyek az adatok megismerhetőségének korlátját képezhetik [pl. tanú
adatainak zártan kezelése: Pp. 285. § (4) bek., illetve Pp. 293. § (1) bek.].
3. Az iratok tartalma jogellenes hozzáférhetővé tételének jogkövetkezményei

E szabályokkal összefüggésben indokolt azt is hangsúlyozni, hogy például a fél széles körű iratbetekintési joga,
illetve az iratokkal összefüggő másolatkészítési joga természetesen azt sem jelenti, hogy a fél az iratot, illetve az
abból tudomására jutott adatot jogkövetkezmények nélkül, korlátlanul felhasználhatja. A Pp. iratbetekintésre
vonatkozó szabályai ugyanis alapvetően azt határozzák meg, hogy a bíróság milyen személyi kör vonatkozásában
és milyen terjedelemben engedhet betekintést a bírósági iratokba. Ha az irat megismerésére jogosult személy
birtokába kerül az irat, illetve az abban szereplő adat (vagyis az adott személy adatkezelővé válik) és azt
jogellenesen teszi hozzáférhetővé más személy vagy személyek számára, e cselekményét a különböző
jogszabályok attól függően minősítik és szankcionálják, illetve biztosítanak igényérvényesítési lehetőséget, hogy
milyen jellegű adatról van szó.
Az Info. tv. szerint adatkezelésnek minősül többek között az adat továbbítása, illetve nyilvánosságra hozatala
(Info. tv. 3. § 10. pont). Adattovábbítás akkor valósul meg, ha az adatot meghatározott harmadik személy számára
hozzáférhetővé teszik (Info. tv. 3. § 11. pont), nyilvánosságra hozatal pedig akkor valósul meg, ha az adatot bárki
számára hozzáférhetővé teszik (Info. tv. 3. § 12. pont).
Ha például az adatkezelő az érintett személyes adatainak jogellenes kezelésével (például az érintett
hozzájárulása nélkül az adat jogellenes továbbításával, vagy nyilvánosságra hozatalával) kárt okoz, vagy az
érintett személyiségi jogát megsérti, akkor az adatkezelőtől kártérítés, illetve sérelemdíj követelhető [Info. tv. 23.
§ (1)-(2) bek.].
Ha a jogellenes adatkezelés a minősített adat védelméről szóló 2009. évi CLV. törvény szerinti minősített adat
vonatkozásában valósul meg, akkor annak a Btk.-ban meghatározott tényállás (minősített adattal visszaélés)
megvalósítása esetén büntetőjogi következményei is lehetnek (Btk. 265. §). De a Polgári Törvénykönyv által külön
is nevesített - a magántitok fogalomkörébe tartozó - üzleti titok megsértésének is van büntetőjogi szankciója (Btk.
418. §), a polgári jog alapján érvényesíthető szankciókon (például a jogsértés megtörténtének bírósági
megállapítása, jogsértő eltiltása a további jogsértéstől, sérelemdíj, kártérítés) túl.
Pp. 163. §-ához:
1. Titokvédelemmel kapcsolatos szabályok

A Pp. lényegét tekintve nem változtatott az 1952-es Pp. titokvédelmi szabályozásán, csupán rendszerezte és
önálló szerkezeti egységben helyezte el azt.
A minősített adatok kezelésével kapcsolatos alapvető rendelkezéseket jelenleg a minősített adat védelméről
szóló 2009. évi CLV. törvény (a továbbiakban: Mavtv.) tartalmazza, amely az Info. tv.-nyel összhangban
szabályozza a minősített adatok védelmének általános szabályait. A Pp. minősített adatokra vonatkozó
rendelkezéseit tehát e jogszabályok (Info. tv., illetve Mavtv.) figyelembevételével kell alkalmazni, mert jelenleg
ezek a jogszabályok együttesen alkotják az adatvédelemi szabályozást - az általánostól a speciális rendelkezésekig
terjedően - a bírósági polgári peres eljárásokban.
Változatlanul fennmarad az a szabály, hogy ha a tárgyalásról a nyilvánosságot minősített adat megőrzése
érdekében zárták ki, akkor a tárgyalásról készült jegyzőkönyvet lemásolni, vagy arról kivonatot készíteni nem
lehet. Ez a szabály természetesen vonatkozik arra az esetre is, ha a jegyzőkönyv képet és hangot egyidejűleg
rögzítő folyamatos felvétel útján készül. Ezt támasztja alá, hogy a jogszabályban meghatározott módon hitelesített
folyamatos felvétel jegyzőkönyvnek minősül [Pp. 159. § (5) bek.], valamint az az értelmezést segítő szabály is,
mely szerint, ha a Pp. valamely körülmény vagy nyilatkozat jegyzőkönyvben történő rögzítését vagy feltüntetését
írja elő, az alatt a folyamatos felvételen történő rögzítést is érteni kell [Pp. 159. § (8) bek.].
2. Titokvédelem a bíróság intézkedésén alapuló irat- és adatbeszerzés esetén

Indokolt felhívni a figyelmet a titokvédelmi szabályok és a bizonyítással összefüggő szabályokat tárgyaló
szerkezeti egység okiratokra, ezen belül is az irat- és adatbeszerzésre vonatkozó rendelkezések (Pp. 322. §)
közötti szoros összefüggésekre, illetve e rendelkezéseknek speciális ágazati jogszabályokkal történő együttes
alkalmazásának szükségességére.
A fél indítványára a bíróság gondoskodik a más hatóságnál, szervnél vagy szervezetnél lévő irat beszerzése
iránt, ha annak kiadását a fél közvetlenül nem kérheti [Pp. 322. § (1) bek.]. A polgári peres és nemperes ügyben
eljáró bíróság írásbeli megkeresésére például a kezelést végző orvos az érintett személy - bírósági eljárás
lefolytatása céljából szükséges - egészségügyi adatait továbbíthatja a megkereső bíróságnak az egészségügyi és a
hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény (a továbbiakban:
Eüak.) rendelkezése alapján [Eüak. 23. § (1) bek. a) pont]. Az egészségügyi adat orvosi titoknak minősül [Eüak. 3.
§ d) pont], amit főszabály szerint az adatkezelő orvosnak kötelessége megtartani. Az egészségügyi adatot kezelő
orvos ugyanakkor mentesül a titoktartási kötelezettség alól, ha az adat továbbítása törvény előírása alapján
kötelező [Eüak. 7. § (2) bek.]. Az egészségi állapotra vonatkozó adat ugyanis olyan különleges adatnak minősülő
személyes adat [Info. tv. 3. § 3. b) alpont], amit a polgári perben eljáró bíróság - ha az a perben érvényesített jog
elbírálásával összefügg - a Pp.-ben rögzített törvényi előírás alapján [Pp. 162. § (6) bek.] kezelhet. Az adat
továbbítása tehát nem tagadható meg a bíróság részére, ugyanakkor az adattovábbítás, valamint az adatnak a
bíróság, mint eljárást lefolytató szerv általi kezelése nem eredményezi a megküldött adat bírósági eljárásban
történő szabad felhasználásának lehetőségét. Ha ugyanis a titoktartás alóli felmentés megadására jogosult
titokgazda (a példa szerint rendszerint az, akire az egészségügyi adat vonatkozik) külön nem járult hozzá az
orvosi titok, azaz hivatásbeli titok felhasználásához, a bíróság megkeresi a titokgazdát a titok megismerésének
engedélyezése céljából [Pp. 322. § (2) bek.]. Ha a bíróság megkeresésére a titokgazda meghatározott időn belül
nem nyilatkozik, az engedélyt megadottnak kell tekinteni, ha azonban úgy nyilatkozik, hogy nem járul hozzá a
hivatásbeli titok felek általi megismeréséhez, akkor az adat bizonyítékként sem használható fel [Pp. 322. § (3)
bek.], illetve ehhez kapcsolódóan - a titokvédelmi szabályok alapján - természetesen az irat e titkot tartalmazó
részét sem tekinthetik meg a perbeli személyek, illetve arról másolatot, kivonatot sem készíthetnek [Pp. 163. § (2)
bek.]. A hivatkozott jogszabályi rendelkezésekből tehát az vezethető le, hogy főszabály szerint az érintett (az,
akire a titokkörbe tartozó adat vonatkozik) hozzájárulása kell ahhoz, hogy a kérdéses adat a polgári peres
eljárásban megismerhető, illetve bizonyítékként felhasználható legyen. Az eljárást lefolytató bíróság az adatokat
ugyanakkor beszerezheti, a bíróság megkeresésére azokat ki kell adnia a törvényi előírás alapján erre kötelezett
szervnek. Az adatok továbbításával a megkeresett szerv titoktartási kötelezettségét nem sérti meg, mert törvényi
rendelkezés alapján az átadás tekintetében mentesség vonatkozik rá. A bíróságnak kell ugyanakkor
nyilatkoztatnia az érintettet, hogy az adatok felhasználásához, megismeréséhez a hozzájárulást megadja-e, mert
ennek hiányában az eljáró bíróságon és a jegyzőkönyvvezetőn kívül - akik a megküldött adatot törvényi
rendelkezés alapján kezelik - más eljárásban érintett személy nem ismerheti meg a titokvédelem hatálya alá
tartozó adatokat. Mindebből következik az is, hogy az adatok átadásának (továbbításának) törvényi kötelezettsége
a polgári peres eljárásban nem menti fel automatikusan a titoktartásra kötelezett személyt (például orvos)
titoktartási kötelezettsége alól, vagyis a tanúvallomást megtagadhatja, kivéve, ha az érdekelt titoktartási
kötelessége alól felmentette, azaz az adatok bírósági eljárásban történő felhasználásához külön hozzájárult [vö.
Pp. 290. § (1) bek. c) pont].
Indokolt arra is utalni, hogy a Pp. 322. §-a is tartalmaz speciális titokvédelemmel kapcsolatos szabályt. E szerint
a bíróság gondoskodik arról, hogy az irat- és adatbeszerzés során rendelkezésére bocsátott - minősített adatnak,
üzleti titoknak, hivatásbeli titoknak, vagy törvényben meghatározott más titoknak nem minősülő - törvény által
védett egyéb adat ne kerüljön nyilvánosságra, ne juthasson illetéktelen személy tudomására, illetve az adat
törvényben meghatározott védelme a bírósági eljárásban is biztosított legyen [Pp. 322. § (7) bek.]. Vannak ugyanis
olyan adatok, amelyek megismerhetőségét - például egy hatósági eljárásban - az ágazati törvény korlátozza, de az
adat kifejezetten titokvédelem hatálya alatt nem áll. A polgári peres eljárásban is indokolt e védettnek minősülő
adatok vonatkozásában az ágazati törvény által biztosított védelem fenntartása. Ilyen például a büntetőeljárásban
zártan kezelt személyes adatok köre, vagy például a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás
tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tpvt.) által szabályozott egyezségi [Tpvt. 73/A. § (7) bek.],
illetve engedékenységi nyilatkozat [Tpvt. 78/D. § (2) bek.]. Ezek az adatok például bűncselekmény sértettjének,
vagy versenyjogi jogsértés károsultjának kártérítés iránt indított perében kerülnek az iratanyag részeként
megküldésre a bíróságnak.
Pp. 164. §-ához:
Anonimizált iratmásolat kiadása

Az 1952-es Pp. szabályozásához képest tartalmilag is változnak az anonimizált iratmásolat kiadására vonatkozó
rendelkezések. Érdemi változás, hogy a Pp. szűkíti azoknak a határozatoknak a körét, amelyekről nem adható
másolat, ezzel pedig megteremti az összhangot a Pp. és a Bszi. összefüggő rendelkezései között. A Bszi. ugyanis
szélesebb körben teszi lehetővé a bírósági határozatok digitális formában történő közzétételét a Bírósági
Határozatok Gyűjteményében, mint amelyek vonatkozásában az 1952-es Pp. anonimizált másolat kiadására
lehetőséget biztosít. A Bszi. vonatkozó rendelkezése szerint például házassági perben, vagy gondnokság alá
helyezés iránt indított perben hozott határozat csak akkor nem tehető közzé, ha valamelyik fél kifejezetten a
közzététel mellőzését kérte [Bszi. 163. § (2) bek. b) pont]. Ezzel szemben az 1952-es Pp. alapján a nyilvános
tárgyaláson elbírált házassági perben, illetve gondnokság alá helyezés iránt indított perben hozott határozatokról
egyáltalán nem adható másolat [1952-es Pp. 119. § (9) bek.]. Nem célszerű ugyanakkor az ilyen jellegű
megkülönböztetés fenntartása, mert amennyiben az érintett határozat a nagyobb nyilvánosság számára már
közzétételre került, akkor az arról készült anonimizált másolat kiadásának megtagadása nem indokolt. A Pp. ezért
továbbra is szabályozza, hogy meghatározott feltételek fennállása esetén - adatvédelmi szempontokra tekintettel -
a határozatról anonimizált másolat nem adható ki, azonban e főszabály alól a jövőben kivételt képeznek azok a
határozatok, amelyek a Bszi. alapján közzétételre kerültek a Bírósági Határozatok Gyűjteményében.
Összefoglalóan megállapítható, hogy a közzé nem tett határozatokról - a Pp.-ben - meghatározott esetekben nem
adható másolat, ezzel szemben a közzétett határozatokról minden esetben adható anonimizált másolat.
A határozatok nyilvánosságával összefüggő szabályozásban tehát a megkülönböztetés alapja az, hogy közzétett
vagy közzé nem tett határozatról van-e szó, a Pp. ugyanakkor fenntartja a közzé nem tett határozatokra vonatkozó
adatvédelmi szempontból szigorúbb szabályozást. Ezzel összefüggésben az Indokolás is kifejti, hogy a bírói
gyakorlatot szélesebb körben megismerhetővé csak a határozatok internetes közzététele teheti. Tekintettel arra,
hogy a Kúria és az ítélőtáblák joggyakorlata kiemelt jelentőségű, a Bszi. elsősorban e bíróságok által meghozott
érdemi határozatok közzétételét rendeli el, mert a nagyobb jelentőségűnek ítélt határozatokkal összefüggésben
indokoltabb a szélesebb körű nyilvánosság biztosítása, többek között az egységes jogalkalmazás, jogkövetés
előmozdítása érdekében. A közzé nem tett határozatok vonatkozásában pedig a személyiségvédelem fokozottabb
érvényesülése biztosítandó, különös tekintettel arra, hogy meghatározott esetekben a közzététel mellőzése az
érintett fél kifejezett nyilatkozatán alapul [vö. Bszi. 163. § (2) bek. b) és c) pont].
További változás a korábbi szabályozáshoz képest, hogy a Pp. kifejezetten kimondja, a határozatról anonimizált
másolat adható, ha a per tárgyát annak eldöntése képezi, hogy jogszerű volt-e a kérdéses adat minősítése, illetve
titkosítása és a lefolytatott bizonyítás eredményeként a bíróság azt állapítja meg, hogy az érintett adatot
jogellenesen minősítették vagy titkosították, amire tekintettel az adatot titokvédelem nem illeti meg. Ha tehát a
határozatmásolat kiadásának kizárólag a bírósági eljárásban vizsgált adat minősítése, illetve meghatározott egyéb
titokkörbe tartozása lenne az akadálya, de az eljárásban hozott jogerős határozat alapján megállapításra kerül,
hogy az adatot titokvédelem nem illeti meg, tekintettel arra, hogy a határozat másolatának kiadását akadályozó
körülmény ebben az esetben ténylegesen nem áll fenn, az iratmásolat kiadható. Természetesen a vizsgált adat
minősítésével, illetve titkosításával össze nem függő körülmény az iratmásolat kiadásának akadályát képezheti.
51. Elveszett (megsemmisült) iratok pótlása
Pp. 165. §-ához:
Elveszett (megsemmisült) iratok pótlása

Az elveszett vagy megsemmisült bírósági iratok rekonstruálására vonatkozó szabályok lényegi tartalmukat
tekintve nem változtak, csupán apróbb pontosítások kerültek átvezetésre. Az iratpótlás lehetséges módjai
kiegészültek az írásbeli jegyzőkönyv, illetve a folyamatos felvétel formájában rendelkezésre álló jegyzőkönyv
írásbeli kivonatának pótlására vonatkozó rendelkezéssel. Ha ugyanis az írásbeli jegyzőkönyv eltűnik vagy
megsemmisül, de a jegyzőkönyvi tartalmat rögzítő hangfelvétel, amely az írásbeli jegyzőkönyv alapjául szolgált
még rendelkezésre áll [vö. Pp. 159. § (3) bek.], az írásbeli jegyzőkönyv újra előállítható. Ugyancsak
rekonstruálható a jegyzőkönyv írásbeli kivonata a folyamatos felvétel alapján [vö. Pp. 159. § (5) bek.]. Fontos
hangsúlyozni, hogy az iratpótlás e §-ban meghatározott módjai (iratmásolat beszerzése a féltől vagy más
hatóságtól, az eljárásban részt vett személyek ismételt meghallgatása) csupán példálózva kerülnek felsorolásra, a
legjellemzőbb rekonstruálási lehetőségek megjelenítésével. Erre utal a szakaszcím is, amely szerint az iratpótlás
„egyes” módjait tartalmazza a rendelkezés, vagyis nem zárt felsorolás kerül meghatározásra. Mindebből
következik, hogy, ha más, konkrétan nem nevesített mód adódik, ami az irat tartalmának rekonstruálását lehetővé
teszi, a bíróság nincs elzárva annak alkalmazásától. Változatlanul fennmarad az a szabály, hogyha befejezett
ügyben jogerős és végrehajtható határozat született, az annak alapjául szolgáló iratok pótlása mellőzhető. A
rendelkezéseket továbbá alkalmazni kell az eljárási cselekmény anyagának felvétel formájában történő őrzése
esetén is. A felvétel szó ebben az esetben is kiterjesztően értelmezendő, értve alatta akár a korábban már említett
hangfelvételt, illetve folyamatos felvételt, vagy akár bármilyen más felvételt, ami az lejárás anyagát rögzíti.
52. Pénzbírság
Pp. 166. §-ához:
1. A pénzbírság alkalmazásának keretszabálya

A pénzbírság alkalmazásával kapcsolatos rendelkezések egyik jelentős változása, hogy a kiszabható pénzbírság
legmagasabb összege ötszázezer forintról egymillió forintra emelkedett. A felső értékhatár összege utoljára
2000-ben változott, az azóta eltelt több mint tizenöt évben jelentős társadalmi és gazdasági változások
következtek be, amik szükségessé tették a kiszabható összeg felemelését. E jogintézmény ugyanis akkor töltheti
be eredményesen funkcióját, ha kényszerítő jellege valóban érvényesülni tud. Természetesen az értékhatár
felemelésének célja nem az, hogy a bírósági eljárásban alapvetően magasabb összegű pénzbírság kiszabására
ösztönözzön, hanem az, hogy az adott perbeli személy teljesítőképességéhez igazodva hatékony eszközként
szolgálja az eljárási kötelezettségek teljesülését, a per észszerű időn belül történő és eredményes lefolytatását.
Példaként említhető, hogy ha az eljárási kötelezettségét elmulasztó - és ezzel adott esetben az eljárás
továbbfolytatását gátló - perbeli személy egy tőkeerős gazdálkodó szervezet és a kiszabható pénzbírság összege a
perbeli személy anyagi teherbírásához képest nem jelentős, a pénzbírság alkalmazásának nem lesz kellően
ösztönző hatása, ami a szükséges perbeli cselekmény megvalósulását előmozdítaná. Fontos ugyanakkor
hangsúlyozni, hogy a pénzbírság szankció, azaz annak kiszabása elkerülhető a törvényi rendelkezések megfelelő
alkalmazásával, illetve betartásával.
2. Kiskorúval szemben alkalmazható pénzbírság különös szabályai

A kiskorúval szemben kiszabható pénzbírság felső határa nem változik, az továbbra is háromszázezer forint
marad, ugyanakkor itt kerül rögzítésre, hogy a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorúval szemben
pénzbírság alkalmazásának nincs helye. Ez utóbbi szabályt az 1952-es Pp. a rendfenntartásra [vö. 1952-es Pp.
134. § (6a) bek. b) pont], illetve a tanúkkal és szakértőkkel szemben alkalmazható kényszerítő eszközökre [vö.
1952-es Pp. 185. § (1a) bek.] vonatkozó rendelkezések között szabályozza. A tizennegyedik életévét be nem töltött
kiskorúra vonatkozó - pénzbírság kiszabását tilalmazó - rendelkezés áthelyezése ugyanakkor a keretszabályok
közé indokolt, mert az összefüggő, egymást kiegészítő szabályok együttes megjelenítése a jogszabályszövegben a
jogalkalmazói gyakorlat számára egyértelmű helyzetet teremt. Az 1952-es Pp. szabályozási struktúrája ugyanis
félreértésre adhat okot, az életkori korlát nélkül megjelenített keretösszeg (háromszázezer forint) azt a látszatot
kelti, hogy a kiszabható maximális összeg figyelembevételével a pénzbírság kiszabásának lehetősége kiskorúakkal
szemben korlátozás nélkül alkalmazható. Ezzel szemben az azonos szerkezeti egységben elhelyezett szabályok
alapján egyértelművé válik a jogalkotói szándék, miszerint a kiskorúak vonatkozásában a differenciált szabályozás
a fokozatosság elvének érvényesülését szolgálja. Természetesen amennyire lehetséges, a kiskorúakkal szemben a
pénzbírság kiszabásának alkalmazása kerülendő, ugyanakkor nem indokolt annak lehetőségét feltétel nélkül
kizárni például azzal a korlátozottan már cselekvőképes (vö. Ptk. 2:11. §) kiskorúval szemben, aki munkával
szerzett jövedelemmel rendelkezik és súlyosabb rendzavarásával az eljárás menetét, illetve annak előrehaladását
akadályozza [vö. Pp. 236. § (3) bek. b) pont].
3. Pénzbírság kiszabásának különös szempontjai

Főszabályként fennmarad, hogy a kiszabott pénzbírság összege nem haladhatja meg a pertárgy értékét.
Főszabály alóli kivételként ugyanakkor meghatározásra kerül, hogy ha a pertárgyérték az ötvenezer forintot nem
haladja meg, a kiszabható pénzbírság százezer forintig terjedhet. E változtatásra is azért van szükség, hogy a
pénzbírság jogintézménye valóban hatékonyan tudja betölteni funkcióját. A bírósági gyakorlatban előfordulnak
ugyanis olyan, a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás folytán perré alakult eljárások,
amelyekben a pertárgyérték meglehetősen alacsony (például közlekedési pótdíjtartozás megfizetésével
kapcsolatos perek). Ennek ellenére előfordulhat, hogy a peres eljárásban kényszerítő eszköz alkalmazása válik
szükségessé, adott esetben a szabályszerűen megidézett tanú meg nem jelenése miatt. Az alacsony
pertárgyértékhez igazított összegű pénzbírság ilyen esetekben - a megfizetésre kötelezett személy anyagi
teherbírásától függően - alkalmatlan eszköznek bizonyulhat, aminek kiküszöbölése a hatékonyabb peres
szabályozás megvalósítása érdekében célszerű.
Továbbra sem lehet a polgári perben kiszabott pénzbírságot szabadságvesztésre átváltoztatni, a pénzbírság
behajtására és felhasználására ugyanakkor a büntetőügyben kiszabott pénzbüntetésre irányadó jogszabályokat
kell alkalmazni [vö. 11/2014. (XII. 13.) IM rend.].
A pénzbírságban marasztaló végzés ellen külön fellebbezésnek van helye, továbbra is van tehát lehetőség a
bírói mérlegelés alapján kiszabott összegű pénzbírság korrekciójára. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy e
fellebbezési jog alapvetően nem a pénzbírság mérséklésének általános lehetőségét biztosító eszköz, a pénzbírság
jogintézményének hatékonyságát egy ebbe az irányba forduló gyakorlat vélhetően rontaná. A pénzbírságban
marasztaló végzését a bíróság fontos okból maga is megváltoztathatja, ami lehetőséget biztosíthat arra, hogy -
akár a fellebbezésben foglalt indokokra tekintettel - a fellebbezési eljárás szükségtelen lefolytatása elkerülhető
legyen.
4. A fél eljárástámogatási kötelezettségének megsértése miatt alkalmazható pénzbírság

Arra is indokolt felhívni a figyelmet, hogy bővült azoknak az esetköröknek a száma, amelyek megvalósulása
esetén pénzbírság kiszabása kötelező, azaz a bíróság nem mérlegelheti, hogy szükségesnek ítéli-e a pénzbírság
kiszabását, hanem azt feltétlenül alkalmazza. Ilyen eset például, ha a fél ugyanabban a perben ugyanazon bíró
ellen ismételten alaptalan kizárásra irányuló bejelentést tesz [Pp. 18. § (2) bek.], de kötelező a pénzbírság
alkalmazása meghatározott esetekben a perbeli személyváltozás indokolatlanul késedelmes kezdeményezése
esetén is (Pp. 55. §). A bíróság azt a felet is feltétlenül pénzbírsággal sújtja, aki perfelvételi nyilatkozatát úgy teszi
vagy változtatja meg, hogy arra a perfelvétel során - perfelvételi iratban vagy tárgyaláson - korábban már
lehetősége lett volna [Pp. 183. § (5) bek.], de az ismételten alaptalan kereset-, illetve ellenkérelem-változtatás is
ezzel a következménnyel jár [Pp. 219. § (2) bek.]. E szigorúbb szabályok is a hatékonyabb és gördülékenyebb
pervitel biztosítását szolgálják, aminek az alapját az adja, hogy a megújult perrendi szabályozás a perbeli
személyek vonatkozásában koncentráltabb perbeli részvételt feltételez, az eredményesség érdekében.
HARMADIK RÉSZ
ELSŐFOKÚ ELJÁRÁS
X. FEJEZET
EGYEZSÉGI KÍSÉRLET PERINDÍTÁS ELŐTT
53. Közvetítői eljáráshoz kapcsolódó és anélküli egyezségi kísérlet
Pp. 167-168. §-ához:
1. Az egyezségi kísérletre idézés megújult jogintézménye

Az 1952-es Pp. 127. §-ában szabályozott egyezségi kísérletre idézést az eljárás nemperes jellege ellenére
továbbra is a Pp. tartalmazza a jogvita peren kívüli elintézésének és a közvetítői tevékenység igénybevételének
előmozdítása érdekében. A Pp. az egyezségi kísérletre idézést teljesen elválasztja a peres eljárástól: megszünteti
az idézés nélkül megjelent fél (felek) szóbeli keresetének (egyezségének) azonnali tárgyalását és eredménytelen
egyezségi kísérlet esetén a kereset jegyzőkönyvbe foglalásával az eljárás peres eljárásba fordulását. Az egyezségi
kísérletre idézésnek két esetkörét szabályozza. Mindkettő a közvetítéssel összekapcsolt és törvényszéki
hatáskörbe tartozó ügyekben is lehetővé vált. Az eljárásra - a 105/1952. (XII. 28.) MT rendelet 13. § (3) bekezdése
értelmében - a Pp.-nek az eljárás nemperes jellegével és sajátosságaival összeegyeztethető egyéb szabályait is
megfelelően alkalmazni kell.
2. Közvetítői eljárást követő egyezségi kísérlet

Az egyezségi kísérletre idézés e típusánál az eljárás célja a felek között korábban (piaci) közvetítői eljárás
keretében már létrejött megállapodás egyezségként történő bírósági jóváhagyása és végrehajthatóvá válásának
biztosítása. Az eljárást egyszerűsíti, hogy illetékességi szabályoktól eltérve a felek közös kérelme esetén az eljárás
bármely bíróságon lefolytatható, feltéve, hogy az hatáskörrel rendelkezik. A kérelem tartalmi elemei is
meghatározásra kerültek, melyek csak a legszükségesebb tényezőkre szorítkoznak: a felek neve, lakóhelye vagy
székhelye és egyéb ismert azonosító adatai (lásd Pp. 7. §), a bíróság hatáskörét és illetékességét megalapozó
tények, valamint kötelező melléklet a közvetítői eljárásban létrejött megállapodás. A megállapodás csatolása a
meghallgatásra való felkészülést, valamint a hatáskör és illetékesség vizsgálatát segíti.
Tekintettel arra, hogy a Pp. alapján főszabállyá vált a kötelező jogi képviseletet, de az 1952-es Pp. 73/A. § (2)
bekezdésével ellentétben a Pp. nem tartalmaz eltérő rendelkezést a nemperes eljárásokra, a törvény a
törvényszéki egyezségi kísérlet előmozdítása érdekében kimondja, hogy az eljárásban a jogi képviselet nem
kötelező.
Az eredménytelen egyezségi kísérlet esetére a Pp. - az 1952-es Pp. 127. § (3) bekezdésétől eltérően - az eljárás
eredménytelenné nyilvánítását és lezárását írja elő. Nincs jelentősége, hogy az egyezség mely okból (pl.
valamelyik fél távolmaradása, további egyezségi tárgyalás iránti igény) nem jött létre. Nincs lehetőség a kereset
jegyzőkönyvbe foglalására és tárgyalás megtartására vagy kitűzésére, halasztásra, szünetelésre. Ha azonban az
idézés szabályszerűtlensége miatt a meghallgatás megtartásának van akadálya, új határnap kitűzhető a Pp. 227. §
(2) bekezdése alapján.
3. Közvetítői eljárás nélküli egyezségi kísérlet

Ebben az eljárásban az a cél, hogy az egyezségként jóváhagyható megállapodás - adott esetben egy (piaci vagy
bírósági) közvetítői eljárás közbeiktatásával - létrejöjjön, vagy a felek között már létrejött megállapodás a bírósági
jóváhagyással végrehajthatóvá váljon. A Pp. 167. §-ára utaló szabály folytán az eljáró bíróságra, a kérelem tartalmi
elmeire, a határnap kitűzésére és a létrejött egyezség jóváhagyására vonatkozó rendelkezések itt is
alkalmazandók. A kérelem tartalmi elemei kibővülnek azzal, hogy elő kell adni a jogvita tárgyát és - a közvetítői
eljárásban létrejött megállapodás csatolása helyett - az egyezségi ajánlatot.
Ebben az eljárásban a törvény nem enged eltérést a kötelező jogi képviseletre vonatkozó szabályoktól, mivel
törvényszéki hatáskörbe tartozó jogvitákban a jogi képviselő szakismerete lényegesen hozzájárulhat az eljárás
sikeréhez.
Az eredménytelen egyezségi kísérlet esetére további szabály, hogy a bíróságnak tájékoztatnia kell a feleket -
mind a piaci, mind a bírósági - a közvetítői eljárás igénybevételének lehetőségéről. Ez akkor is feladata a
bíróságnak, ha csak egyik fél van jelen. Ha valamennyi fél igénybe kívánja venni a közvetítői eljárást, akkor az
eljárás eredménytelensége ellenére - a Pp. 167. § (5) bekezdésétől eltérően - az eljárás nem kerül lezárásra,
hanem közös kérelemre szünetel. Ez megteremti a bírósági közvetítés igénybevételének lehetőségét is. A Közv. tv.
38/B. § (3) bekezdése alapján ugyanis bírósági közvetítés iránti kérelmet csak a peres vagy nemperes bírósági
eljárás felei terjeszthetnek elő, így az egyezségi kísérletre idézés, mint nemperes eljáráshoz kapcsolódóan ez
lehetővé vált. A felek közös kérelme hiányában az (1) bekezdésen keresztül alkalmazandó Pp. 167. § (5) bekezdése
alapján az eljárást le kell zárni.
A Pp. 121. § (3) bekezdésében foglaltaktól eltérően a szünetelő eljárás folytatása csak azzal a feltétellel
lehetséges, hogy a közvetítői eljárás eredményes volt és ezt a fél a megállapodás csatolásával igazolja. E feltételek
hiányában a bíróság elutasítja a folytatás iránti kérelmet, kérelem előterjesztése a szünetelést nem érinti. A
folytatás iránti kérelmet elutasító végzés elleni fellebbezési jogot a Pp. 121. § (6) bekezdése biztosítja. Nem
lehetséges tehát a közvetítői eljárás eredménytelensége ellenére az egyezségi kísérletre idézés eljárásába
visszatérni vagy egyezségi tárgyalások mellett az egyezségi kísérlet iránti eljárás többszöri szünetelését előidézni.
Pp. 168. §-ához:
XI. FEJEZET
PERINDÍTÁS
54. Keresetlevél
Pp. 169. §-ához:
1. Perindítás keresetlevéllel
A pert főszabály szerint írásban, a keresetlevél elnevezésű beadvány benyújtásával kell megindítani. Ez
történhet elektronikus úton (Pp. 605. és 608. §) vagy - járásbírósági perben jogi képviselő nélkül eljáró fél esetén -
a bíróság tájékoztató irodáján szóban előadott keresetnek formanyomtatványon való rögzítése útján (Pp. 246. §). A
keresetlevél benyújtása még nem perbeli cselekmény, hanem a peres eljárást megindító cselekmény, a per
megindulása a - formailag és tartalmilag megfelelő - keresetlevélnek az alperessel való közléséhez kapcsolódik. A
Pp. meghatározza a per alanyait és perbeli pozícióikat is annak kimondásával, hogy a keresetlevél benyújtásával
pert kezdeményező személy a felperes, míg alperes az a személy, aki ellen a felperes a keresetlevéllel a pert
indítja.
2. A per megindulásának egyéb formái

A per megindulhat a fizetési meghagyásos eljárásnak a kötelezett ellentmondásával történő perré alakulásával
(Pp. XVI. Fejezet), vagy a büntetőeljárásban előterjesztett polgári jogi igény megküldésével is. Ha a büntető
bíróság a Be. 335. § (1) bekezdése alapján nem elbírálja el érdemben a sértett (magánfél) polgári jogi igényét,
akkor azt egyéb törvényes útra utasítja vagy megküldi a polgári bíróságnak. Előbbi esetén a büntető bíróság a
polgári jogi igényt nem továbbítja a polgári bíróságnak, hanem a félnek kell a pert keresetlevél benyújtásával
megindítani a Pp. 169. § (1) bekezdése szerint. A Be. 54. § (2a) bekezdésében meghatározott bűncselekmények és
feltételek esetén azonban a nyomozási bíró vagy a tanács elnöke a polgári jogi igényt továbbítja a polgári
bíróságnak és azt a Pp. 169. § (2) bekezdése alapján a pert megindító keresetlevélként kell kezelni. Lényegében az
áttétel jogkövetkezményeire vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A megküldött polgári jogi igény
vonatkozásában azonban kellékhiányosság esetén a Pp. 176. § (5) bekezdése alapján csak eredménytelen
hiánypótlási felhívás esetén van helye a keresetlevél visszautasításának.
Pp. 170. §-ához:
1. A keresetlevél kellékei
A keresetlevél mint eljárást megindító beadvány alaki kellékeit a Pp. 114. § (2)-(3) bekezdése szabályozza. A
keresetlevél tartalmi kellékeit illetően a Pp. - a szükséges peranyag mihamarabbi rendelkezésre állása és a
hiánypótlás elkerülése érdekében - részletesebb és fokozott követelményeket támaszt, melyek a főszabály szerint
kötelező jogi képviselethez igazodóan a jogi képviselővel eljáró fél professzionális pervitelére szabott elvárások. A
járásbíróság előtt jogi képviselő nélkül eljáró fél vonatkozásában a Pp. 247. § tartalmaz eltérést. Az új szabályozás
célja, hogy a felperesnek mintegy sorvezetőként szolgáljon, a bíróságnak valamennyi anyagi és eljárásjogi adat a
kereset azonnali tárgyalhatóságához biztosítva legyen, valamint az alperes részére lehetővé és elvárhatóvá tegye
a teljeskörű ellenkérelem előterjesztését.
Az 1952-es Pp. 121. §-hoz képest a keresetlevél tartalmi kellékeit a Pp. 170. és 171. §-ai pontosítják, bővítik,
valamint új tagolással szabályozzák: a bevezető rész a per szereplőit, az érdemi rész a keresetet, a záró rész
alapvetően a bíróság által hivatalból vizsgálandó egyéb eljárásjogi körülményeket, végül a kötelező mellékletek a
mindezek igazolásához szükséges iratokat tartalmazza. E törvényi tagolás nem jelenti azt, hogy a keresetlevél
esetleges ettől eltérő szerkezetű felépítése nem felel meg a törvény előírásainak, feltéve, hogy az valamennyi
kötelező kelléket egyértelműen tartalmazza.
2. Bevezető rész: a per szereplői

2.1. Az eljáró bíróság megnevezése
A felperesnek egyértelműen meg kell jelölnie annak a bíróságnak a megnevezését, amelytől a jogvita elbírálását
kéri. Az egyes bíróságok hivatalos megnevezését a bíróságok elnevezéséről, székhelyéről és illetékességi
területének meghatározásáról szóló 2010. évi CLXXXIV. törvény tartalmazza.
2.2. A felek megnevezése és adatai
A peres felek személyének és perbeli pozíciójának egyértelmű meghatározása a felperes kötelessége és joga. A
felek személyét és perbeli állását sem a felperes helyett, sem a felperes által megjelöltekkel ellenében a bíróság
nem jogosult meghatározni (BH1988. 85.). E felek személyében változás később csak a feleknek a Pp. 47-56. §-ai
szerinti eljárásjogi rendelkező cselekménye alapján történhet. A felek perbeli állása azonban nem változhat meg,
így a Pp. 40. § szerinti új jogintézmény, a keresethez csatlakozás esetében sem válik az alperes felperessé.
A törvény a felek nevén kívül az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. b) pontjához képest az azonosító adatok szélesebb
körét követeli meg, melyeket a Pp. 7. §-a tételesen felsorol. A törvény a peres fél személyéhez közvetlenül
kapcsolódó azonosító adatnak minősíti a nem természetes személy törvényes (pl. ügyvezető), illetve - a Pp. 7. § (2)
bekezdése szerint azzal egy tekintet alá eső - szervezeti képviselőjére, valamint a perbeli cselekvőképességgel
nem rendelkező természetes személy törvényes képviselőjére (pl. szülő, gyám, gondnok) vonatkozó adatokat. Ettől
elkülöníti az (1) bek. c) pontjában a fél helyett meghatalmazottként eljáró képviselőre vonatkozó adatokat, ezáltal
tisztázza az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. b) pontjában alkalmazott „képviselő” kifejezés alapján felmerült
bizonytalanságot. A felperesnek tehát a keresetlevélben fel kell tüntetni valamennyi azonosító adatát, a
képviselete tekintetében nem természetes személy felperesnek a perben eljáró törvényes képviselőjét,
természetes személy felperes perbeli cselekvőképessége hiányában pedig törvényes képviselője adatait. Az
alperes vonatkozásában a képviselet szempontjából a természetes személy perbeli cselekvőképessége hiányában
fel kell tüntetni törvényes képviselője adatait, míg nem természetes személy alperes esetében a törvényes
képviselő megjelölése nem feltétlen szükséges, mivel a perben eljáró törvényes képviselő személye több törvényes
képviselő esetében nem feltétlenül ismert a felperes számára.
2.3. A felperesi képviselő megnevezése és adatai
A Pp. egyértelművé teszi, hogy a felperes képviseletében meghatalmazottként eljáró személy nevének és az itt
felsorolt adatainak a feltüntetése is kötelező a keresetlevélben, melyet az esetlegesen csatolt meghatalmazás nem
pótol. Mivel a bíróság a fél helyett a képviselővel kommunikál - az 1952-es Pp. 121. § (5) bekezdésével ellentétben
- a felperes helyett a felperes jogi képviselője e-mail-címének és telefonszámának feltüntetése szükséges, ami
egyben kötelezővé is vált. A több meghatalmazottal eljáró felperesnek - a 64. § (2) bekezdése szerinti rendelkezés
alkalmazásához kapcsolódóan - a keresetlevélben meg kell jelölni azt, akivel a bíróság a kommunikációt folytassa.
3. Érdemi rész: a kereset

A keresetlevél érdemi részében kell a felperesnek a keresetét és bizonyítékait előadni. A fél rendelkezési jogára
hangsúlyosan építő új szabályozás változtat az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. c) és e) pontja szerinti tartalmi
elemeken és sorrenden. Új tartalmi követelmény a keresettel érvényesíteni kívánt jog nevesítése, valamint jogi
érvelés előterjesztése. A kereset elemei közül a sorrendben a kereseti kérelem (a kereset tartalma) és a keresettel
érvényesíteni kívánt jog (a kereset tárgya) kerül előre és csak ezek után nevezi meg a törvény a jog és a kérelem
alapjául szolgáló tények előadására (a kereset tényalapja) vonatkozó kötelezettséget. Mindez azt juttatja
kifejezésre, hogy a felperesnek kell a bíróság felé egyértelműen kijelölnie azon jogvédelmet, amelyet a bíróságtól
kér és amitől a bíróság - a fél rendelkezési joga folytán - nem térhet el.
a) Kereseti kérelem
A kereseti kérelemben kétséget kizáró, további értelmezést nem igénylő módon meg kell határozni, hogy a
felperes az alperessel szemben milyen tartalmú jogvédelmet - ideértve a megállapítást, marasztalást vagy
jogalakítást is - kér és ennek érdekében milyen tartalmú ítéleti rendelkezést, döntést kíván a bíróságtól. A kereseti
kérelmet úgy kell a felperesnek előterjeszteni, hogy a kereset alapossága esetén azzal egyező tartalmú ítéleti
rendelkező rész vagy bírósági meghagyás legyen hozható. A kereseti kérelem határozottsága tehát magában
foglalja annak egyértelműségét és adott esetben végrehajthatóságát is. A kereseti kérelem határozottsága
kiterjed a járulékos követelésekre (pl. kamat), azok kezdő és befejező időpontjára, konkrét mértékére is.
A paragrafus (4) bekezdése rendelkezése kiemeli, hogy a kereseti kérelemből egyértelműen ki kell derülnie,
hogy a felperesnek több egymás mellett álló kereseti igénye van-e, vagy ezek látszólagos halmazatban álló
keresetek. Utóbbi esetén a keresetek egymással vagylagos vagy eshetőleges viszonyban, az eshetőleges keresetek
milyen sorrendben állnak. Pertársaság esetében mely kereseti kérelme melyik felperesnek melyik alperessel
szemben áll fenn, több alperes marasztalását egyetemlegesen vagy valamilyen arányban kéri, több felperes az
igényt egyetemlegesen vagy együttesen érvényesíti.
b) Felperesi jogállítás: keresettel érvényesített jog
Az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. c) pontja értelmében a keresettel érvényesíteni kívánt jog vonatkozásában
elegendő, ha az a keresetlevélben előadott tényekből és bizonyítékokból megállapítható („kiolvasható”), így azt
lényegében a tények jogi minősítése útján, azaz jogi következtetéssel a bíróságnak (és az alperesnek) kell
meghatározni. E rendelkezéshez szorosan kapcsolódik az 1952-es Pp. 215. §-ának azon rendelkezése, mely szerint
az érdemi döntésnek csak a kereseti kérelem képezi korlátját. A több mint 50 éve változatlan szabályozás a
jogalkalmazásban nem okozott problémát az 1995. évi LX. törvény és az 1999. évi CX. törvény által bevezetett
módosításokig, mivel a bíróság hivatalból köteles volt az anyagi igazság érvényesülését biztosítani, és jogosult volt
hivatalból bizonyítani, a feleket anyagi és eljárási jogaikról, kötelességeikről és a keresetváltoztatás
indokoltságáról tájékoztatni. Ezzel összhangban állapította meg az 1952-es Pp. 215. §-ához fűzött miniszteri
indokolás, hogy:
„A 215. § szerint a marasztalás a kereseti kérelemhez igazodik, mert az anyagi igazságnak megfelelő döntést
eléggé biztosítják a felek tájékoztatására vonatkozó rendelkezések, így különösen a kereset, illetőleg a
fellebbezési kérelem vagy ellenkérelem megváltoztatásának lehetőségére vonatkozó figyelmeztetés”.
Az 1995 után bevezetett módosítások - főszabály szerint - kiiktatták a hivatalbóliság és az anyagi igazság
érvényesítésének elvét, tájékoztatási kötelezettség csak a jogi képviselő nélkül eljáró fél irányában és csak eljárási
jogok és kötelezettségek vonatkozásában maradt fenn. Az új szabályozás a felek rendelkezési jogára és a
tárgyalási elvre (peranyag-szolgáltatási kötelezettség) helyezte a hangsúlyt. Az 1999. évi CX. törvény 2. §-ához
fűzött miniszteri indokolás kiemeli, hogy:
„A bíróság részrehajlás mentes eljárása kizárja annak a lehetőségét, hogy a pert vezető bíró az anyagi jogi
szabályok tartalmáról nyújtson az egyik félnek jogértelmező tájékoztatást. (...) Egyértelművé kívánja tenni a
törvény azt is, hogy az „ügy urai” maguk a felek, ők határozzák meg a per tárgyát és ezáltal a bíróság eljárási
mozgásterét.”
E módosítások azonban változatlanul hagyták az érvényesíteni kívánt joggal és az érdemi döntés korlátaival
kapcsolatos szabályozást, ami a jogalkalmazásban bizonytalanságot okozott és előidézte a „jogcímhez kötöttség”
és „meglepetés-ítéletek” problematikáját. Főként az alsóbb fokú bíróságok a fél rendelkezési jogából kiindulva
megkövetelték a keresetlevélben az érvényesítni kívánt jog megjelölését, melyet érdemi döntésük korlátjának is
tekintettek. A bizonytalanságot fokozta „az érvényesített jog”, „a jogcím” és „jogalap” kifejezések
jelentéstartalmának nem egységes megítélése és használata. A Legfelsőbb Bíróság irányadó döntésében
kimondta, hogy az 1952-es Pp. 3. § (2) bekezdés 1. mondata szerinti jognyilatkozatokhoz, kérelmekhez való
kötöttség és az 1952-es Pp. 215. §-a szerinti kereseti kérelemhez kötöttség nem jelenti azt, hogy ha valamelyik fél
a perbeli jogviszony jogi minősítését illetően tévesen rossz jogcímet jelöl meg, azt a bíróság határozata
meghozatalánál ne minősíthesse a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően helyesen (EBH2004. 1143.). A
2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 5. a) pontjában az érvénytelenségi perekkel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság arra
az álláspontra helyezkedett, hogy a bíróság a kereseti tényállásban előadottakhoz, valamint a kereset tárgyához,
tehát a fél által érvényesíteni kívánt joghoz is általában kötve van. Az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. c) pontját akként
értelmezte, hogy az érvényesített jogot kell a keresetlevélben megjelölni, nem pedig a konkrét jogcímet. Ha a fél
által előadott tények a keresetet más jogcímen megalapozzák, a bíróság a jogviszonyt a jogszabályoknak
megfelelően minősítheti. A bíróság a szerződés semmisségét más okból, más jogcím alapján megállapíthatja, mint
amit a keresetében a felperes megjelölt. A kereseti kérelemhez kötöttség a szerződés megtámadása esetében
azonban jellemzően még a jogcím tekintetében is érvényesül, de az 1952-es Pp. 3. § (2) bekezdése 2. mondata
alapján a bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk
szerint köteles figyelembe venni. Ebből arra következtetett, hogy ha az előadott kereseti tényállás alapján a fél
által megjelölt mellett tartalmilag másik megtámadási ok is megjelölésre került, ennek vizsgálata nem kizárt. A
Kúria e gondolatmenetet követve a BH2014. 110. számon közzétett döntésében már azt mondta ki, hogy az
1952-es Pp. 3. § (2) bekezdése 1. és 2. mondataiban foglalt rendelkezések helyes értelme szerint a kérelmeket,
nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint kell figyelembe vennie, a bíróságnak tehát
meg kell állapítania a kérelmek valós tartalmát, döntését is e keretek között kell meghoznia. A kereseti követelés
jogcímének hiányos vagy helytelen megjelölése, a fél által alkalmazott téves jogi minősítés a bíróságot a döntése
meghozatala során nem köti. Egyre inkább megerősödik azon bírói gyakorlat, mely szerint az előadott tényállásból
a bíróság a felperes által előadott jogtól eltérő, a tényelőadásból levezethető jog alapján hoz ítéletet.
Az 1952-es Pp.-hez kapcsolódó jogalkalmazás az anyagi jogi jogszabályoknak megfelelő döntést szolgálja,
viszont az ítélkezés kiszámíthatatlanságát eredményezi. A keresettel érvényesített joghoz kötöttség ugyanis
valójában egy „üres halmazt” jelent olyan értelemben, hogy a bíróság maga határozza meg a felperes által
előadott tények alapján jogilag következő anyagi jogi jogosultságot - függetlenül a felperes által megjelölttől -, így
az önmaga által kijelölt jog képezi a döntés korlátját. A bíróság azonban - a semmisségi ok észlelésének
kivételével - az elbírálni kívánt jog minősítéséről nem ad tájékoztatást a feleknek, ami azzal jár, hogy az elsőfokú
ítéletből, vagy csak a jogerős másodfokú ítéletből, esetleg a felülvizsgálati ítéletből derül ki a felek számára, hogy
milyen „jogcímen”, mely jog alapján bírálta el jogvitájukat a bíróság. Az alperes az ítéletben szembesül azzal, hogy
például a felperes által megjelölt adásvétel helyett elbirtoklás címén találta alaposnak a bíróság a felperes
tulajdonjog iránti igényét. Ez pedig gátolhatja abban, hogy a bíróság által elbírált joghoz képest releváns egyéb
tényeket vagy jogi kifogásokat, bizonyítékokat hozzon fel védekezésként.
A Pp. elvetette azt a lehetőséget, hogy az 1995 előtti megoldáshoz visszatérve a bíróság a felet az anyagi jogról
tájékoztassa. Az ítélkezés kiszámíthatósága és a tisztességes eljárás érdekében - a fél rendelkezési jogára, saját
ügyének viteléért való egyéni felelősségére hangsúlyosan építő koncepció szellemével összhangban - a Pp.
kötelezővé teszi az érvényesíteni kívánt jognak az egyértelmű nevesítését. A keresetlevélben a felperesnek
kifejezetten meg kell jelölni, hogy az alperessel szemben milyen jogalapon, mely jogát kívánja érvényesíteni. Az
érvényesíteni kívánt jogot tehát nem az előadott tények tartalma alapján kell a bíróságnak (és az alperesnek)
megállapítani.
A szabályozás egyértelműsége érdekében az 1952-es Pp. 3. § (2) bekezdés 2. mondata szerinti „kérelem és
nyilatkozat tartalom szerinti megítélése” elvét megfogalmazó rendelkezést a Pp. a bíróság általános intézkedési
kötelezettségét szabályozó 111. §-ba helyezte át. E rendelkezést ugyanis eredetileg az 1972. évi 26. tvr. iktatta be
az akkor hatályos 1952-es Pp. 3. § (1) bekezdésébe a jogi képviselő nélkül eljáró fél felé irányuló tájékoztatási
kötelezettségre vonatkozó szabályhoz kapcsolódóan. E tartalom szerinti megítélés elvét a bírói gyakorlat (pl.
BH1977. 335., BH1986. 65.) a laikus fél eljárási cselekményekben való járatlanságának kijavítására alkalmazta,
így e rendelkezés alapján például a kereset „visszavonását” elállásnak, a „fellebbezést” igazolási kérelemnek
tekinti és akként intézi el.
Az érvényesített jog nevesítésének új követelményéhez párosul, hogy a bíróság érdemi döntésének korlátját
szabályozó Pp. 342. § (3) bekezdése kimondja a fél által megjelölt joghoz való kötöttséget is. A Pp. 2. §-ában
megfogalmazott alapelvből következően a felperesnek kell egyértelműen kijelölnie azon jogvédelmet, amelyet a
bíróságtól kér, és amitől a bíróság - a fél rendelkezési joga folytán - nem térhet el. A keresettel érvényesített jogra
vonatkozó nyilatkozat, állítás (felperesi jogállítás) azonos kiindulási alapot ad a bíróság és az alperes számára is,
valamint kiszámíthatóvá teszi a pert. Fontos kiemelni, hogy az érvényesített joghoz kötöttség és az anyagi igazság
érvényesülése közötti esetleges feszültséget - ha nem is kiküszöböli, de - lényegesen enyhíti az anyagi pervezetés
új jogintézménye.
Az érvényesített jogot illetően tapasztalható többféle értelmezés miatt a Pp. az Értelmező rendelkezések közt
(Pp. 7. §) definiálja a jogállítással kapcsolatban használt két alapfogalmat: a keresettel érvényesített jogot és a
jogalapot. A jogállítás alapvetően kétféle módon történhet. Egyrészt a jog alapjául szolgáló konkrét jogszabályhely
megjelölésével [pl. Ptk. 6:154. § (1) bek., Ptk. 6:535. § (1) bek.]. Másrészt a jog alapjául szolgáló azon jogszabályi
rendelkezési tartalomnak az egyértelműen azonosítható megnevezésével („jog neve” vagy másképpen a „jogcím”),
ami az érvényesített alanyi jogot adja (pl. a kötelezett késedelme folytán beállott érdekmúlás miatti szerződéstől
való elállási jog; veszélyes üzemi felelősségből eredő kár megtérítése iránti jog). Nem elegendő tehát a
keresetlevélben az érvényesített jogként pl. „kártérítést” feltüntetni, mert csak a Ptk. csak a szerződésen kívül
okozott kárért való felelősség körében önmagában több mint egy tucat különböző kártérítés iránti jogot határoz
meg. Konkrét jogállítást csak az érvényesített alanyi jogot közvetlenül megalapozó (keletkeztető) tárgyi jogi
rendelkezésre vonatkozóan követel a törvény, az egyéb jogalapi feltételekre vonatkozó jogszabályi rendelkezések
megjelölése nem kötelező. A jogállítás körében tehát pl. a Ptk. 6:154. § (1) bekezdésére alapított jog érvényesítése
esetén nem kell feltüntetni a Ptk. 6:153. §-át vagy előadni, hogy a kötelezett késedelembe esett, mert
esedékességkor nem teljesítette a szolgáltatást. Megjegyzendő, hogy a bíróság sincs e körben a felek jogi
minősítéseihez kötve. Ugyanakkor e körülmények előadása szükséges a tényállítás, vagyis a jogot megalapozó
konkrét tények körében és szükséges lehet a jogi érvelés körében is.
Fontos kiemelni, hogy a Pp. terminológiájában az alperes ellenkérelmében felhozott anyagi jogi kifogás is
jogállításnak minősül (alperesi jogállítás). Ahol a törvény csak a jogállítás kifejezést használja, az alatt értendő
mind a felperesi, mind az alperesi jogállítás, azaz keresettel érvényesített jog és anyagi jogi kifogás megjelölése
is. Ha viszont a törvény valamely rendelkezése csak a keresettel érvényesített jogra vagy csak az alperes anyagi
jogi kifogására vonatkozik, akkor a törvény ezt használja.
c) Tényállítás
A keresetlevélben feltüntetendő tények (tényállítás) vonatkozásában a Pp. fenntartja az 1952-es Pp. 121. § (1)
bek. c) pontjában foglalt azon követelményt, hogy a felperesnek elő kell adnia az érvényesíteni kívánt jogot, azaz
jogállítását megalapozó összes jogilag releváns konkrét tényt (kereset szubsztanciálása). A per tárgyát képező
jogviszony jellegére, a felek közt kibontakozott jogvita tárgyára, a főbb vitapontokra tekintettel egyértelműen elő
kell adni a jogot keletkeztető konkrét történeti tényeket. A Pp. megköveteli továbbá a kereseti kérelem alapjául
szolgáló konkrét tények előadását is, amelyekből megállapítható, hogy a felperes a kereseti kérelmet hogyan
határozta meg, az mit tartalmaz, miből tevődik össze, hogyan és milyen adatok alapulvételével került
meghatározásra. Például a hibás teljesítés miatti árleszállítás összegét hogyan határozta meg, vagy a
hozzáépítéssel megszerezni állított mértékű tulajdoni hányad meghatározása alapjául az egész ingatlan és a
hozzáépített rész értéke mennyi és értékük meghatározása mely tényeken alapul. Az összegszerűen
(mennyiségileg) határozottan megjelölt kereseti kérelem nem elegendő, mint ahogyan a keresetlevél
mellékleteként csatolt iratok sem tekinthetők kereseti tényelőadásnak.
d) Jogi érvelés
A jogi érvelés új követelménye a felperest átgondoltabb igényérvényesítésre szorítja és a bíróság számára a fél
valódi jogérvényesítési szándékának tisztázásában kiindulási alapot nyújt. A keresetlevélben előterjesztendő jogi
érvelés szorosan kapcsolódik a jogállításhoz. Nem elegendő egy tényhalmazt előadni és mellé egy (vagy több)
jogszabályhelyet megjelölni keresettel érvényesíteni kívánt jogként. A felperesnek a megjelölt jogalap törvényi
tényállási elemeire, az alkalmazandónak tartott anyagi jogi rendelkezésekre, a saját jogértelmezésére tekintettel
jogilag le kell vezetnie, hogy az előadott konkrét tények miért és hogyan alapozzák meg a megjelölt jogot és
kérelmet. A jogi érvelés körében tehát elvárás a felperestől, hogy az állított joghoz feleltesse meg (adaptálja) az
előadott tényállást, azaz mutasson rá, hogy a megjelölt jog anyagi jogi törvényi feltételeit állítása szerint az
előadott mely konkrét tények és miként valósítják meg. Ha például egy szerződési feltétel tisztességtelenségére
alapít igényt, nem elég tényként előadni, hogy az mit tartalmaz, hanem le kell vezetni azt is, hogy a feltétel mely
szerződésből eredő jogot vagy kötelezettséget sért, ez mennyiben ellenkezik a tisztesség követelményével, miért
minősül indokolatlannak, egyoldalúnak és hátrányosnak. A szerződés teljesítése iráni igényt érvényesítő félnek
adott esetben le kell vezetnie, hogy mely előadott tények alapján és hogyan állapítható meg a szerződés ráutaló
magatartással vagy szóban történt létrejötte, vagy miért minősíti az adott típusú (pl. vállalkozási) szerződésnek.
e) Bizonyítékok, bizonyítási indítványok
A bizonyítást illetően a Pp. az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. c) pontját pontosítja és kibővíti. Az állított tényeket
alátámasztó és rendelkezésre álló bizonyítási eszközök megjelölésén túl előírja, hogy a felperes terjessze elő a
bizonyítási indítványait is. Nem célszerű ezzel az ellenkérelmet megvárni, mivel a felperesnek tudnia kell, hogy
melyek lehetnek a főbb vitapontok és az alperes ellenkérelmét is orientálja abban, hogy fölöslegesen ne vitasson
tényeket. Emellett a bizonyítás szükségessége, a felajánlott bizonyítás alkalmassága, a bizonyító erőt
növelő/csökkentő körülmények gyakori vitatéma a perben, ezért az alperes már ellenkérelmében tud ezekre
nyilatkozni, ellenbizonyítást felajánlani és a bizonyítás felek közti megvitatása azonnal elindulhat.
E célt szolgálja az is, hogy a törvény nemcsak a bizonyítási eszköz csatolását, a bizonyítási indítvány előadását
követeli meg, hanem azt is, hogy ezek a törvényben meghatározott módon kerüljenek előterjesztése. A Pp. 275.
§-a értelmében a fél köteles a bizonyítási indítványban, valamint az okirat és a tárgyi bizonyítási eszköz
rendelkezésre bocsátásakor megjelölni a bizonyítani kívánt tényt, röviden megindokolni a bizonyításra való
alkalmasságát, valamint az indítványnál köteles a bizonyítási eszközt, a bizonyítási módot is megjelölni. Nem
elegendő tehát egy irathalmazt vagy fotóhalmazt csatolni, meg kell jelölni, hogy melyik, milyen tényt és miként
bizonyít. Tanú esetében a Pp. 284. § (1) bekezdése szerint be kell jelenteni a tanú nevét, idézhető címét és a Pp.
275. § (1) bekezdése szerinti körülményeket elő kell adni. Szakértői bizonyítás indítványozásánál meg kell jelölni a
félnek azt is, hogy magánszakértő, kirendelt vagy más eljárásban kirendelt szakérő alkalmazásával kíván
bizonyítani. E követelmény a felperest is orientálja igényei előterjesztésében, mivel tudatosítja benne is, hogy nem
elég állítani és kérni, de bizonyítani és bizonyítani is tudnia kell.
4. Záró rész: egyéb eljárásjogi adatok

A keresetlevél záró részére vonatkozó rendelkezések a felperes számára előírják a bíróság által az eljárás
megindításakor hivatalból vizsgálandó tényekhez szükséges pontos adatszolgáltatást.
a) Pertárgyérték
Az 1952-es Pp. 26. §-a szerint a felperes kötelessége a pertárgyérték megjelölése, de az a keresetlevélnek nem
kötelező kelléke. A Pp. kötelező kellékké teszi a pertárgyértékre és annak meghatározására vonatkozó felperesi
nyilatkozatokat, mivel a pertárgyérték több eljárásjogi kérdés szempontjából jelentőséggel bír és egy esetleges
hiánypótlási felhívás elkerülhető.
A Pp. 22. § (2) bekezdése szerint is a felperesnek kell a pertárgyértéket megjelölni, azt nem a bíróság állapítja
meg hivatalból. A megjelölt pertárgyértéket viszont a bíróság hivatalból köteles ellenőrizni. A lerótt illeték
ellenőrzése és a keresetlevél visszautasítása szempontjából is jelentősége van [Pp. 176. § (1) bek. k) pont és (2)
bek. f) pont] annak, hogy a jogi képviselővel eljáró fél hiányosan rótta le az illetéket vagy csupán tévedett a
pertárgyérték meghatározásában. A pertárgyérték és az alapul szolgáló adatok megjelölése azért is szükséges,
mert meghatározása adott esetben a keresethez szorosan nem kapcsolódó, így abban nem feltétlenül szereplő
tényektől, adatoktól függ (pl. nem pénzkövetelésre irányuló munkaügyi perben az egy évi távolléti díj). A
pertárgyérték és az alapul szolgáló tények előadása az alperes esetleges hatásköri kifogását is gyorsabban
elbírálhatóvá teszi, az adóhatóságot is segíti a megfelelő mértékű illeték kiszabásában.
b) Hatáskör és illetékesség
A hatáskör, illetékesség és joghatóság meglétét vagy hiányát a bíróság hivatalból köteles vizsgálni és
jogkövetkezményeit levonni, ezért nem elegendő az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. d) pontjának azon elvárása, hogy a
keresetlevélből az ehhez szükséges adatok megállapíthatók legyenek. A pertárgyértéken és a
lakóhelyen/székhelyen alapuló hatásköri (joghatósági) és illetékességi okon kívüli egyéb okok többnyire speciális
ténybeli vagy jogi körülményen alapulnak, ezért ezek egyértelmű megjelölése szükséges. A bíróság így
hiánypótlás nélkül tud erről a keresetlevél alapján dönteni és az alperes esetleges (joghatósági) hatásköri és
illetékességi kifogása is gyorsabban elbírálhatóvá válik, mivel az alapul szolgáló felperesi tényelőadások és
jogszabályi hivatkozások már rendelkezésre állnak.
c) Illeték- vagy költségkedvezmény
Az illeték megfizetése vagy az alóla való mentesülés a keresetlevél befogadásának feltétele, melyet a
bíróságnak hivatalból kell vizsgálni. Erre tekintettel a Pp. megköveteli a keresetlevélben a megfizetett illeték
összegére és megfizetésének módjára vonatkozó nyilatkozatot, vagy költségkedvezmény iránti kérelem, illetve az
illetékfizetés alól jogszabályon alapuló mentesülés esetén az ezt megalapozó nyilatkozatok előterjesztését. Az
eljárási illeték jellegénél fogva nem tekinthető a keresetlevél tartalmi elemének vagy mellékletének. A Pp.
azonban kötelező kellékként kezeli azáltal, hogy a keresetlevél visszautasítására vezető okként határozza meg, ha
a felperes a megjelölt pertárgyértéknek megfelelő vagy jogszabály szerint tételesen meghatározott mértékű
illetéket nem rótta le és költségkedvezmény iránti kérelmet sem adott elő [Pp. 176. § (1) bek. k) pont].
d) Jog- és cselekvőképesség, képviselet
A nem természetes személy fél perbeli jogképességét, a fél törvényes képviselőjének képviseleti jogát, a
meghatalmazott képviseletre való jogosultságát a bíróságnak az eljárás megindulásakor hivatalból vizsgálni kell.
A természetes személy peres félnél is előfordulhat (pl. kiskorú, gondnokság alatt álló személy), minden más
jogalanynál pedig szükségszerűen a félnek az anyagi jog szabályai szerinti valamilyen törvényes képviselője van. A
meghatalmazott a féltől vagy törvényes képviseletére jogosulttól származó meghatalmazással igazolhatja
képviseleti jogát. Mind a bíróság által a fél irányába, mind a fél által a bíróság irányába teljesítendő bármilyen
perbeli cselekmény, nyilatkozat tekintetében előkérdés, hogy az a fél képviseletére jogosult számára vagy részéről
történt-e. Az eljárás gyorsítása és a bíróság hivatalbóli kötelezettségei teljesítésének elősegítése érdekében
szükséges a keresetlevél kötelező kellékeként megkövetelni e tények és adott esetben jogszabályok feltüntetését.
Az 1952-es Pp. 121. § (2) bekezdéséhez hasonlóan a Pp. előírja, hogy a bíróság által hivatalból vizsgálandó, a
Pp. 170. § (3) bek. a)-d) pont szerinti eljárásjogilag jelentős tényeket alátámasztó bizonyítékait a felperes a
keresetlevélben jelölje meg.
5. Keresethalmazat
A keresethalmazatok esetében a törvény külön kimondja, hogy az érdemi részre tartozó tartalmi elemeket
minden keresetre vonatkozóan elő kell terjeszteni. E kötelezettség szempontjából nincs különbség abban, hogy
tárgyi vagy személyi, illetve valódi vagy látszólagos keresethalmazatról van szó. Lényeges, hogy több kereset alatt
nem csak több kereseti kérelmet kell érteni. A Pp. a háromtagú pertárgyfogalomra áttérve a kereset mindhárom
elemét (kérelem, jog- és tényalap) együttesen tekinteni egy keresetnek, bármelyik elemben való eltérés másik
keresetet jelent. Ha a felperes valódi tárgyi keresethalmazatban több kereseti kérelmet, adott esetben több
különböző jogállítás alapján érvényesít (pl. több kártételt vagy egyes tételeket kár, másokat kötbér címén), akkor
valamennyi keresetére nézve szükséges, hogy az érdemi részre vonatkozó szabályok szerint a kötelező tartalmi
kellékeket a keresetlevél egyértelműen tartalmazza. Ha a felperes eshetőleges tárgyi keresethalmazatban
érvényesít igényt - ideértve azt is, ha ugyanaz a kereseti kérelme, de több eshetőleges jogalapon -, akkor
valamennyi keresete tekintetében tartalmaznia kell egyértelműen az érdemi részre tartozó adatokat a
keresetlevélnek, továbbá egyértelműen meg kell jelölnie a keresetek kért elbírálási sorrendjét. Valódi személyi
keresethalmazat, vagyis pertársaság esetében a keresetlevélnek tartalmaznia kell az érdemi részre tartozó
elemeket valamennyi peres félre nézve.
6. Állítási, bizonyítási szükséghelyzettel összefüggő rész: az alperes felhívása

A felperesnek a Pp. 170. § (2) bek. c) és e) pontja alapján a keresetlevélben elő kell adnia az érvényesített jogát
és kérelmét megalapozó valamennyi konkrét tényállítását és bizonyítékait. Az állítási vagy bizonyítási
szükséghelyzetben lévő fél számára ezért a Pp. lehetővé teszi, hogy az érintett körben ehelyett közvetlenül
felhívást intézzen az alpereshez. Ehhez párosul, hogy az ellenkérelemre vonatkozó szabályozás [Pp. 199. § (3) bek.
a) pont] az alperes számára a felhívás teljesítését vagy megtagadása esetén indokolási kötelezettséget ír elő. A
felek egymás közötti, a bíróság közbeiktatása nélküli kommunikáció közvetlen megteremtése egyben a felek
eljárástámogatási kötelezettsége teljesítéséhez is hatékony eszköz.
Pp. 171. §-ához:
A keresetlevél mellékletei
Az 1952-es Pp. 121. § (2) bekezdéséhez hasonlóan a Pp. is előírja a rendelkezésre álló érdemi (okirati)
bizonyítékok és a bíróság által hivatalból vizsgálandó tényekre vonatkozó iratok, azaz az eljárási jellegű
bizonyítékok csatolását. A b) pont esetében az új szabályozás azonban kiterjed a rendelkezésre álló egyéb érdemi
bizonyítási eszközökre (pl. kép-, hangfelvétel) is. A c) pont alkalmazásánál figyelembe kell venni a Pp. 112. § azon
rendelkezését, hogy a jogszabállyal rendszeresített közhiteles nyilvántartásban szereplő adatok igazolása nem
szükséges. A meghatalmazás esetében a Pp. az elektronikus kommunikáció előnyeire és a közhiteles
nyilvántartási rendszerek összekapcsolására építve csak a bíróság által ily módon nem ellenőrizhető
meghatalmazás csatolását kívánja meg.
Az idegen nyelvű iratok vonatkozásában alapvető követelmény azok egyszerű magyar nyelvű fordításának
csatolása, mivel az eljárás nyelve a magyar és az eljárás gyorsítását szolgálja, ha nem külön bírói felhíváshoz
kötött a fordítás csatolása. A Pp. 320. §-a az okirati bizonyítékok vonatkozásában ezt külön is szabályozza, a
keresetlevél mellékletével kapcsolatos e rendelkezés alapvetően a meghatalmazásra, a záró részben szereplő
adatok igazolására szolgáló okiratokra (pl. külföldi fél cégkivonatának fordítása) vonatkozik.
Pp. 172. §-ához:
Keresetfajták
A keresetnek a kereseti kérelem szempontjából három fő típusát különbözteti meg a törvény és meghatározza
előterjesztésük feltételeit: a marasztalási, a megállapítási és a jogalakítási (konstitutív) kereseti kérelem. E
szabályozás a keresetlevélben feltüntetendő egyértelmű és határozott kereseti kérelem és jogállítás
követelményéhez is kapcsolódik, melyekből ki kell derülnie, hogy a felperes milyen tartalmú jogvédelmet kér a
bíróságtól. Ennek megfelelően háromfajta érdemi határozat születhet: marasztaló, megállapító és jogalakító ítélet.
Azt, hogy a felperes e három keresetfajta közül milyen tartalmú keresetet terjeszt elő, alapvetően az érvényesíteni
kívánt anyagi jogi igényének jellege határozza meg.
a) Marasztalási kereset
A marasztalás, vagyis teljesítés iránti kereset esetén a felperes az őt ért (valós vagy vélt) anyagi jogi jogsérelem
helyreállítását kéri a bíróságtól. Az anyagi jogi sérelem jellegétől és orvosolhatóságának módjától függően a
kérelem az alperesnek valamely kötelezettség teljesítésére, szolgáltatás nyújtására, magatartás tanúsítására,
illetve az attól való tartózkodásra, vagy annak a tűrésére történő kötelezésére irányul. A marasztalási kereset
feltétele egyrészt a felperes jogának sérelme, másrészt a követelés (igény) lejártsága, azaz esedékessége. E
feltételekre vonatkozó állítás előterjesztése a marasztalási keresetet tartalmazó keresetlevél kötelező tartalmi
kelléke, előadásuk hiánya a keresetlevél visszautasítására vezethet a Pp. 176. § (1) bek. j) pontja alapján. E
feltételek tényleges fennállása az anyagi jog szabályai alapján vizsgálható és állapítható meg, így a marasztalási
ítélet meghozatalának feltétele.
Lényeges változás, hogy a követelés időelőttisége nem minősül keresetlevél-visszautasítási oknak, hanem a
kereset ítélettel való elutasítására vezet. Az, hogy a jog az igény állapotába lépett-e, az anyagi jog
érvényesítésének feltétele, amely olyan anyagi jogi kérdés, ami az ügy érdemére tartozik. A Pp. az 1952-es Pp.
122. § (2) bekezdésében szabályozott esetekkel azonos körben azonban kivételesen lehetőséget ad még le nem
járt követelés érvényesítésére.
b) Megállapítási kereset
Megállapítási kereset esetén a kereset annak - anyagi jogerőhatással való - deklarálására irányul, hogy a felek
között fennáll-e a vitatott jog, jogviszony. E keresetfajta alapjául olyan jogi tények szolgálnak, amelyekből a
felperes a jog, jogviszony létezését vagy nem létezését származtatja. A megállapítási keresetnek - az 1952-es Pp.
123. § 2. mondatának megfelelő - konjunktív feltételei: egyrészt a felperesnek az alperessel szembeni jogvédelmi
szükséglete - ideértve a kért megállapításnak a jogvédelemre való alkalmasságát is -, másrészt a marasztalási
(teljesítési) kereset érvényesíthetőségének kizártsága. E feltételekre vonatkozó előadás a megállapítási keresetet
tartalmazó keresetlevél kötelező tartalmi kelléke, hiánya a keresetlevél visszautasításához vezethet. E feltételek
tényleges fennállása többnyire az anyagi jog szabályai alapján vizsgálható, bármelyik feltétel hiánya - a
megállapítani kért jog vagy jogviszony tényleges fennállásának további érdemi vizsgálata nélkül - a kereset
ítélettel való elutasítására vezet. A törvény kimondja azt a bírói gyakorlat által alkalmazott elvet, hogy a
megállapítási kereset előterjeszthetőségének eljárásjogi feltételeit a bíróság hivatalból - az alperes kifogása nélkül
is - vizsgálja és hivatalból észleli azok hiányát. Ez nem jelent azonban hivatalbóli bizonyítást, vagyis a feltételek
fennálltára vonatkozó állításokat a felperesnek kell megtenni és szükség esetén bizonyítani.
A megállapítási kereset eljárásjogi feltételei nem vonatkoznak azokra a pertípusokra, amelyeket törvény
eltérően szabályoz és maga az anyagi jog megengedi az ún. sui generis megállapítási kereset előterjesztését.
Például a Ptk. 2:51. § (1) bek. a) pontja alapján a személyiségi jogsértés tényének megállapítását a jogosult annak
ellenére kérheti, hogy a Ptk. 2:51. § b)-e) pontjai alapján marasztalást is követelhet vagy adott esetben kér is.
A Pp. erre is tekintettel elhagyja a Pp. 123. § 1. mondat szerinti számadási keresetekkel kapcsolatos
szabályozást. Számadási per az, ha a felek között anyagi jogszabály (pl. gyám, gondnok) vagy megállapodás
alapján olyan tartalmú jogviszony áll fenn, amelynek keretében az egyik fél a másik fél vagyonával jogosult
gazdálkodni (kezelni, felhasználni) és a jogviszony megszűntekor vagy meghatározott időközönként a másik fél
javára végzett tevékenysége eredményéről (a ráfordításokról, bevételekről) köteles elszámolni (BDT2000. 219.).
Az anyagi jogszabályoknak kell és szabályozzák [pl. 149/1997. (IX. 10.) Korm. rend. 158/C. §] is az ilyen típusú
igényeket, ezek generálklauzula formájában való megjelenítése a Pp.-ben szükségtelen.
c) Jogalakítási kereset
Az 1952-es Pp. hiányosságát pótolva a Pp. szabályozza a jogalakítási keresetet is. A jogalakítási kereset arra
irányul, hogy a bíróság a felek között létező jogállapotba konstitutív módon avatkozzon be és a felek jogviszonyát
változtassa meg. A jogalakítási kereset feltétele, hogy anyagi jogszabály kifejezetten felhatalmazza a bíróságot a
felek jogviszonyának alakítására. Erre tekintettel a jogalakítási keresetet tartalmazó keresetlevél ilyen jogszabályi
rendelkezés alapján terjeszthető elő, mely a keresetlevél kötelező tartalmi kelléke, hiánya a keresetlevél
visszautasításához vezethet.
A jogalakítási kereseteknek három típusa különböztethető meg. A jogviszony létrehozására irányuló jogalakítási
kereset alapján a bíróság hozza létre a jogviszonyt a felperes és az alperes között. Ennek tipikus példája a Ptk.
6:73. §-ában szabályozott előszerződés esete, de ilyennek minősül - elnevezésével ellentétben - például az apaság
vagy anyaság megállapítása iránti kereset is. A jogviszonyt megszüntető keresetnél a felperes arra kéri a
bíróságot, hogy a közte és az alperes között fennálló jogviszonyt szüntesse meg, helyezze hatályon kívül. A
leggyakoribb jogviszonyt megszüntető kereset a házasság felbontása iránti kereset, melynek célja a házassági
jogviszony megszüntetése. Idesorolható még a családi jog területéről a szülői felügyeleti jog megszüntetése, az
örökbefogadás felbontása, az apaság vélelmének megdöntése iránti keresetek, míg a vagyonjog területéről a
házassági vagyonközösség megszüntetésére vagy a közös tulajdon megszüntetésére irányuló kereseti kérelem is.
A jogviszony módosítására irányuló kereseti kérelem esetén a felperes a közte és az alperes között már fennálló
jogviszony tartalmát kívánja a bíróság által megváltoztatni. Ilyennek minősül például a Ptk. 6:192. §-a alapján a
szerződés bíróság általi módosítása.
Pp. 173. §-ához:
1. Keresethalmazatok
Keresethalmazatról akkor beszélünk, ha egy perben több kereset kerül előterjesztésre, mely lehet tárgyi vagy
személyi keresethalmazat, és ezek kombinációja. Tárgyi keresethalmazat esetén a felperesnek több keresete van
az alperessel szemben, a keresetek egymáshoz való viszonya szempontjából a keresetek valódi vagy látszólagos
halmazatban állnak egymással. Fontos kiemelni, hogy a Pp. a háromtagú pertárgyfogalomra áttérve a kereset
mindhárom elemét (kérelem, jog- és tényalap) együttesen tekinteni egy keresetnek, bármelyik elemben való
eltérés másik keresetet jelent. A tárgyi keresethalmazatok szabályozatlansága és a keresethalmozás korlátlansága
folytán jelentkező jogalkalmazási problémákra tekintettel a Pp. meghatározza a tárgyi keresethalmazat
előterjesztésének feltételeit.
Valódi tárgyi keresethalmazat esetén a felperesnek több keresete van (akár egy, akár több alperessel szemben)
úgy, hogy a keresetek létezése egymástól nem függ, mivel a felperes valamennyi keresete elbírálását és azokról
ítéleti rendelkezést kér. A keresettöbbség e fajtájának előterjeszthetősége egyrészt a jogviszony, másrészt az
eljáró bíróság jellege szerint korlátozott. Az elbírálandó jogviszony szempontjából feltétel, hogy valamennyi
kereset a peres felek között fennálló ugyanazon, vagy ténybelileg és jogilag összefüggő jogviszonyból eredő
igényre vonatkozzon, mivel több egymástól független jogviszonyból eredő igény egy perben érvényesítése a pert
indokolatlanul bonyolítja, a perhatékonyságot kevéssé szolgálja. Az eljáró bíróság szempontjából feltétel, hogy
egyrészt valamennyi kereset a Pp. hatálya alá tartozó ügyben előterjesztett kereset legyen, így kizárt részben a
Kp., részben a Pp. hatálya alá tartozó igények együttes érvényesítése. A Pp. hatálya alá tartozó több kereset
esetén további feltétel, hogy egyik kereset se tartozzék valamely más bíróság kizárólagos illetékességébe, mivel a
bíróságok közti törvényes ügyelosztás felborulását veszélyeztetné valamennyi keresetnek a kizárólagos
bírósághoz rendelése.
Ugyanakkor a Pp. hatálya alá tartozó valódi keresethalmazatok esetében - főszabály szerint - megengedett a
különböző hatáskörű bíróságokhoz tartozó (azonos vagy összefüggő jogviszonyból eredő) keresetek együttes
előterjesztése. Az 1952-es Pp.-ből hiányzó szabályt pótolva a Pp. 20. § (4) bekezdése kimondja, hogy ha valamelyik
kereseti kérelem elbírálására a törvényszéknek van hatásköre, akkor a per a törvényszék hatáskörébe tartozik,
míg a Pp. 513. § (1) bekezdése a munkaügyi perekre vonatkozóan a törvényszékkel és a járásbírósággal szemben
a munkaügyi bíróság határkörét határozza meg.
Fontos kiemelni azonban, hogy mind a Pp. 173. § (1) bekezdése, mind az említett hatásköri szabályok csak
akkor alkalmazhatók, ha a keresethalmazat egyébként nem kizárt. A Pp. ugyanis esetenként a hatálya alá tartozó
keresetek együttes érvényesítésének egyéb speciális törvényes korlátokat szab. Például a Pp. 462. § alapján a
házassági pernek (néhány kivételtől eltekintve) házassági vagyonjogi perrel való összekapcsolása, a Pp. 496. § (6)
bekezdése alapján a sajtó-helyreigazítás iránti keresetnek más keresettel való összekapcsolása kizárt, a Pp. 508. §
(5) bekezdése szerint munkaügyi per csak a munkaviszonnyal közvetlen kapcsolatban lévő, a Pp. hatálya alá
tartozó keresettel kapcsolható össze.
A látszólagos tárgyi keresethalmazat egyik fajtája, az eshetőleges kereset esetén a felperesnek úgy van több
keresete, hogy a keresetek létezése egymástól függ, mert a felperes feltételesen, az elsődlegesen kért
keresetének alaptalansága esetére terjeszt elő másik (másodlagos) vagy további (harmadlagos stb.) kereseteket.
Ebben az esetben a felperes csak a sorrendben előbb megjelölt keresetének elutasítása esetén kéri a további
keresete(i) elbírálását és az előterjesztett keresetei közül csak egyiknek megfelelő ítéleti rendelkezést kér. Ha a
sorrendben előbb álló kereset alaposnak bizonyul, a további keresetek elbírálása és arról ítéleti rendelkezés nem
szükséges. A látszólagos tárgyi keresethalmazat másik fajtája, a vagylagos kereset esetén a felperesnek több,
egymást kölcsönösen kizáró keresete van úgy, hogy kereseteinek elbírálási sorrendjét nem határozza meg, az
előterjesztett keresetei közül csak egyiknek, de azok közül bármelyiknek megfelelő ítéleti rendelkezést kér. Az
1952-es Pp. a látszólagos keresethalmazatokat nem szabályozza. A felperes többnyire az érvényesíthető igény
alapjául szolgáló tények jogi minősítése vagy bizonyíthatósága tekintetében felmerülő bizonytalanságából fakadó
perkockázat, illetve a per költségeinek csökkentése érdekében érvényesíti igényét látszólagos halmazatban. E
korlátlan keresethalmozás lehetősége azonban az egyik jelentős oka a perek elhúzódásának, mivel egyrészt a pert
rendszerint mind a bíróság, mind az alperes számára lényegesen bonyolultabbá teszi és a pertartamot növeli,
másrészt a per nem megfelelő előkészítésének és a nem kellően gondos pervitelnek kedvez. A Pp. szabályozza és
eljárásjogilag korlátozza a keresethalmazatok e fajtáját.
A látszólagos tárgyi keresethalmazat előterjeszthetőségének feltételei a valódi tárgyi keresethalmazathoz
hasonlóan a jogviszony, az eljáró bíróság, továbbá a keresetek és alperesek kapcsolata szempontjából korlátozott.
A jogviszony szempontjából csak ugyanabból a jogviszonyból fakadó igények terjeszthetők elő látszólagos
halmazaban, a más jogviszonyból származó igény még az eredetivel való összefüggősége esetén sem
érvényesíthető egy perben vagylagosan vagy eshetőlegesen.
Az eljáró bíróság szempontjából az is feltétel, hogy valamennyi kereset ugyanannak a bíróságnak a hatáskörébe
tartozzék, vagyis mindegyik kereset önmagában - a Pp. kisegítő szabályai nélkül is - ugyanazon bíróságnak a
hatáskörébe tartozzék és egyikre se álljon fel valamely más bíróság kizárólagos illetékessége. A hatáskörrel
kapcsolatos feltétel meghatározása a jogalkalmazásban felmerült és a Kúria 1/2013. (VI. 17.) PK véleményének 2.
pontjában foglaltak szerint jogalkotói rendezést igénylő azon problémát kezeli, amikor a látszólagos halmazatból
egyes keresetek a törvényszék, mások a járásbíróság (vagy munkaügyi bíróság) hatáskörébe tartoznak. A Pp.
elvetette a bírói gyakorlat azon megoldását (BDT2015. 3320.), hogy a magasabb vagy speciális hatáskörű,
illetékességű bírósághoz telepítse az egész per elbírálását, mert nemkívánatos, hogy a törvényes hatásköri és
kizárólagos illetékességi szabályokat a felperes keresethalmozása felboríthassa.
Végül további feltétel több alperes esetén, hogy valamennyi kereset valamennyi alperes ellen kerüljön
előterjesztésre. A keresethalmazat e fajtájának megengedése az azonos felek közti azonos jogviszonyból eredő
lehetséges igények egy perben való gazdaságosabb érvényesítését szolgálja, feltéve, hogy mindegyik keresetre
van a bíróságnak hatásköre és egyik sem tartozik más bíróság kizárólagos illetékességébe. A félazonosság
követelménye az alperesi oldal szempontjából is szükséges, mivel a felperes esetleges célszerűségi szempontokból
fakadó érdekeivel szemben áll az alperesek azon érdeke, hogy ne kelljen részt vennie őt esetlegesen egyáltalán
nem érintő keresetek tárgyalásában. Fontos kiemelni, hogy az osztott perszerkezetben látszólagos
keresethalmazat esetén is szükséges a perfelvétel lefolytatása valamennyi keresetre.
2. Látszólagos személyi keresethalmazat kizártsága

A személyi keresethalmazat, azaz több felperes, illetve több alperes együttes perlésének feltételeit a Pp.
pertársaságra vonatkozó rendelkezései tartalmazzák (Pp. 36-40. §), melyek azonban csak valódi személyi
keresethalmazatra vonatkoznak. A Pp. az uralkodó bírói gyakorlatnak megfelelően rendezi a látszólagos személyi
keresethalmazatok kérdését és azt egyértelműen kizárja. Nem terjeszthető elő tehát olyan kereset, amelyben a
felperes az alperesek valamelyikét vagy elsődlegesen az I. r. alperest, másodlagosan a II. r. alperest (stb.) kéri
kötelezni. Ugyancsak kizárt a felperesi oldalon a látszólagos személyi keresethalmazat, amelyben az alperest a
felperesek valamelyikének vagy elsődlegesen az I. r. felperes, másodlagosan a II. r. felperes (stb.) javára kérik
kötelezni. A látszólagos személyi keresethalmazat ugyanis nem tekinthető határozott keresetnek valamennyi
alperes, illetve felperes vonatkozásában, a sorrendben előbb álló alperes vagy felperes tekintetében alaposnak
bizonyuló kereset esetén a többi perben álló peres fél tekintetében nem hozható semmilyen ítéleti rendelkezés, a
jogvita nem kerül érdemben elbírálásra, és nem egyeztethető össze az osztott perszerkezet céljával és
eljárásrendjével sem. Ez nem érinti, ha törvény által megengedett a feltételhez kötött együttes perlés (pl. adós és
sortartó kezes, betéti társaság és beltag).
3. Keresetlevél benyújtásának joghatásai látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén

A keresetlevél benyújtásához fűződő joghatások tekintetében a jogalkalmazás bizonytalanságát a Pp.
egyértelműen eloszlatja és kimondja a keresetlevél előterjesztéséhez fűződő joghatások beálltát valamennyi
látszólagos halmazatban álló keresetre nézve.
Pp. 174. §-ához:
1. Az áttétel elrendelésének feltételei

A Pp. a keresetlevél áttételének feltételeit a bírói gyakorlat által követett szűkítés szerint pontosítja. Az
áttételnek - főszabály szerint - három feltétele van: egyrészt a keresetlevélben előterjesztett kereset a Pp. hatálya
alá eső polgári peres útra tartozik, másrészt a per elbírálása nem tartozik annak a bíróságnak a hatáskörébe,
illetve illetékességébe, ahová benyújtották, végül a keresetlevél alapján megállapítható a perre hatáskörrel és
illetékességgel rendelkező bíróság.
Az első feltételt illetően kiemelendő, hogy az 1952-es Pp. 129. § (1) bekezdésével ellentétben a más hatósághoz
való áttételre nincs lehetőség, így nincs helye áttételnek, ha a keresetlevéllel kezdeményezett peres eljárás
helyett nem bíróság, hanem más hatóság hatáskörébe tartozó eljárásnak van helye (pl. közjegyző, adóhatóság,
jegyző, rendőrség, választottbíróság). Ugyancsak a pontosítást szolgálja az „ügy” helyett a „per” elbírálása
kifejezés, mivel nincs áttételre lehetőség akkor sem, ha bírósági hatáskörbe tartozik az ügy, de nemperes (vagy
egyéb) eljárásban érvényesíthető az igény (pl. felszámolási eljárás, cégbírósági eljárás, végrehajtási eljárás).
Ezekben az esetekben a Pp. 176. § (1) bek. b) pontja alapján a keresetlevél visszautasításának van helye. E
szabály alól kivételt képez az, ha a polgári peres eljárás helyett a Kp. hatálya alá eső, azaz közigazgatási ügyben
eljáró bíróság hatáskörébe tartozó eljárásnak van helye. A polgári peres bíróság és a közigazgatási ügyben eljáró
bíróság relációjában ugyanis az áttétel szabályai szerint kell eljárni.
A másik két feltételt illetően kiemelendő, hogy a bíróság a keresetlevél alapján a hatásköre és illetékessége
fennállását hivatalból vizsgálja és az áttétel feltételeinek fennállása esetén a keresetlevél áttételéről hivatalból
rendelkezik, ezért az áttételre okot adó tényt a bíróság nem csak a keresetlevélből, hanem egyéb módon (pl.
cégnyilvántartás, hivatalbóli tudomása alapján) is megállapíthatja. Az áttétel feltételeinek fennállása ellenére nem
rendelhető el a keresetlevél áttétele azonban olyan bírósághoz, amely saját hatáskörének, illetve illetékességének
hiányát már jogerősen megállapította. Ilyen esetben a bíróságnak a Pp. 31. § alapján az eljáró bíróság kijelölését
kell kezdeményeznie.
Amennyiben a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság a keresetlevél alapján nem állapítható meg,
akkor a keresetlevél visszautasításának van helye a Pp. 176. § (1) bek. j) pontja alapján. A Pp. 170. § (3) bek. b)
pontja alapján ugyanis a keresetlevél kötelező tartalmi kelléke a hatáskörre és illetékességre vonatkozó adatok
feltüntetése, hiánypótlásnak e körben csak a jogi képviselő nélkül eljáró felperes keresetlevele vonatkozásában
van helye [Pp. 248. § (1) bek.]. A jogi képviselővel eljáró fél esetében a hatáskör és illetékesség körében
hiánypótlásnak akkor van helye, ha a keresetlevél feltünteti ugyan az erre vonatkozó hivatkozásait, de helytelenül
és egyéb adatok alapján sem állapítható meg az eljárni jogosult bíróság. Például a felperes a kiskorú gyermek
tartása iránti pert a gyermek tartózkodási helye szerinti bíróságon indítja a Pp. 490. § alapján, de a
keresetlevélből kitűnik, hogy házassági bontóper is van folyamatban, amelyben eljáró bíróság a Pp. 454. § (2)
bekezdése alapján a tartási perre is kizárólagosan illetékes. Ha ez a bíróság sem a keresetlevélből, sem például a
bíróság lajstromadataiból nem állapítható meg, eredménytelen hiánypótlási felhívást követően a Pp. 176. § (2)
bek. e) pontja alapján a keresetlevél visszautasításának van helye.
2. Az áttételt elrendelő végzés

Az áttételt elrendelő végzés tekintetében az 1952-es Pp. 129. § (1) bekezdésének rendelkezéseit alapvetően
fenntartva - a jogalkalmazásban felmerülő gyakorlati problémák kezelése és egyszerűsítés érdekében - azzal a
kiegészítéssel él a Pp., hogy mellőzi a végzés alperes számára való kézbesítésének követelményét a
jogképességgel nem rendelkező alperes esetében, valamint mellőzhetővé teszi a keresetlevél csatolását annak
korábbi megküldése esetén.
A soronkívüliség az áttétel tárgyában történő intézkedési kötelezettségre vonatkozik. Ez nem jelenti azt, hogy a
bíróság az összes keresetlevelet soron kívül megvizsgálja az áttétel esetleges szükségessége szempontjából. A
keresetlevelet a bíróság a Pp. 110. § (1) bekezdése alapján a beérkezésétől számított 30 napon belül köteles
megvizsgálni. Ha azonban ennek keretében az áttétel szükségessége vagy ezzel kapcsolatos hiánypótlás
szükségessége merül fel, az áttétel tárgyában már minden további eljárási cselekményt, intézkedést - ideértve az
áttételt elrendelő végzés meghozatalát, esetleges fellebbezés észrevételre kiadását, felterjesztését és a másodfokú
bíróságnak a fellebbezés elbírálását, az iratok megküldését - soron kívül kell megtenni.
3. Az áttétel és az eljárás megszüntetésének kapcsolata

A bíróság - főszabály szerint - a Pp. 24. § (1) bekezdése alapján hatásköre hiányát, míg a Pp. 30. § (2) bekezdése
alapján más bíróság kizárólagos illetékességét hivatalból észleli és veszi figyelembe az eljárás teljes időtartama
alatt. Amennyiben a bíróság a keresetlevél alapján az áttétel szükségességét nem észleli, akkor a kereset közlését
követően megállapított hatáskör, illetékesség hiánya esetén a Pp. 240. § (1) bek. e) pontja és (3) bekezdése
alapján az eljárás megszüntetéséről és egyidejűleg az ügy iratainak áttételéről kell rendelkezni.
E szabály a pertárgyértéktől függő hatáskör hiánya esetében a Pp. 24. § (1) bekezdése és Pp. 240. § (1) bek. e)
pont ea) alpontja alapján két irányból korlátozott. Egyrészt a pertárgyértéktől függő hatáskör hiányát a bíróság
hivatalból, vagyis az alperes hatásköri kifogása nélkül az ellenkérelem előterjesztését követően már nem veheti
figyelembe, akkor sem, ha később észleli. Másrészt az alperes kérelmére is csak az ellenkérelemben előadott
hatásköri kifogás (alaki védekezés) alapján vehető figyelembe, az ellenkérelem előterjesztését követően, azaz az
alperes kifogás nélküli perbe bocsátkozása esetén már az alperes későbbi kifogása alapján sem. A más bíróság
kizárólagos illetékességének figyelembevétele a felek kikötésén alapuló kizárólagos illetékesség esetében a Pp.
30. § (2) bekezdése és a Pp. 240. § (1) bek. e) pont eb) alpontja alapján azonos módon korlátozott.
Pp. 175. §-ához:
1. Az áttétel jogkövetkezményei
Az 1952-es Pp. 129. § (3) bekezdésével egyezően a keresetlevél áttételének joghatása az, hogy az áttevő
bíróságnál az eljárás megszűnik, a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező bíróságnál a keresetlevelet pedig úgy
kell tekinteni, mintha már eredetileg is ott terjesztették volna elő. Például jogszabályváltozás esetén a
keresetlevél beadásának időpontjában hatályban volt hatásköri, illetékességi szabályok irányadók, a perindítási
határidő vagy elévülési határidő megszakítása számításakor a hatáskörrel, illetékességgel nem rendelkező
bírósághoz történt benyújtás időpontját kell figyelembe venni.
2. Az áttétel előtti percselekmények hatálytalansága

A jogalkalmazásban e téren tapasztalható bizonytalanságra tekintettel a Pp. szabályozza a hatáskörrel, illetve
illetékességgel nem rendelkező bíróság előtti eljárás hatályosságának kérdését. Főszabály szerint a hatáskörrel,
illetve illetékességgel nem rendelkező bíróság előtt folyt eljárás nem törvényes, ezért a felek valamennyi perbeli
cselekménye és a bíróság összes rendelkezése hatálytalan. Ez vonatkozik arra az esetre is, ha a bíróság a
keresetlevél alapján nem észleli hatásköre, illetékessége hiányát, hanem csak később kerül sor az eljárás
megszüntetésére és az ügy iratainak áttéttelére a Pp. 240. § (1) bek. e) pontja és (3) bekezdése alapján. Fontos
kiemelni, hogy a felek cselekményei közül a keresetlevél benyújtása nem perbeli cselekmény, hanem a peres
eljárást megindító cselekmény, ezért a keresetlevél nem hatálytalan, amit az (1) bekezdés rendelkezése is kifejez.
3. A hatálytalanság alóli kivételek

3.1. Az áttétellel kapcsolatos eljárási cselekmények
A bíróságnak és a feleknek a hatáskör, illetékesség megállapítása körében szükséges vagy a hatáskör,

illetékesség hiánya következtében szükséges cselekményei, rendelkezései akkor is hatályosak, ha a perre
egyébként hatáskörrel, illetékességgel nem rendelkező bíróság eljárása során történtek. A bíróság tehát jogosult a
hatáskör, illetékesség vizsgálata körében hiánypótlási felhívást intézni a felekhez. Ide tartozik az az eset is, ha a
keresetlevél olyan meg nem engedett pertársaságot (Pp. 36-37. §) vagy keresethalmazatot (Pp. 173. §) tartalmaz,
melyben az egyes keresetek csak részben (vagy egyike sem) tartozik a bíróság hatáskörébe, illetékességébe.
Ilyenkor a bíróságnak a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező bíróság megállapítása és adott esetben az ehhez
történő áttétel érdekében hiánypótlási felhívást kell kiadni a törvénynek megfelelő megengedett keresethalmazat
előterjesztésére. Ha a felperes a keresetlevelet megfelelően kijavítja és a fenntartott kereset más bíróság
hatáskörébe, illetékességébe tartozik, az áttételről kell rendelkezni, míg a felhívás eredménytelensége esetén a
hatáskör, illetékesség megállapíthatatlansága folytán az áttételről rendelkezni nem lehet, a keresetlevelet vissza
kell utasítani [Pp. 176. § (2) bek. c) pont], mivel a keresetlevél részleges áttételének nincs helye. Ám ha a
keresetlevél egyéb hiányainak pótlása (is) szükséges vagy a keresetlevél egyéb hiánypótlás nélküli visszautasítási
okban szenved, arról csak a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság rendelkezhet.
3.2. A keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés előtti eljárási cselekmények
Ha a keresetlevél alapján a bíróság a perre eredetileg hatáskörrel és illetékességgel rendelkezett és az áttétel
valamely későbbi eljárási cselekmény (keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés) folytán válik szükségessé [pl. a Pp.
23. § (2) bek. szerinti kereseti követelés felemelése], az áttételre okot adó eljárási cselekmény és a felmerülése
előtti perbeli cselekmények hatályosak. Fontos kiemelni, hogy az érdemi tárgyalási szakban a hatáskört,
illetékességet érintő perbeli cselekmény, illetve a hatáskör, illetékesség hiányának figyelembevétele korlátozott,
mert a Pp. 215. § (1) és (3) bekezdése értelmében a bíróság hatáskörét, illetékességét érintő
keresetváltoztatásnak nincs helye, kivéve a pertárgyértéktől függő hatáskört, melynek hiánya viszont már nem
vehető figyelembe.
3.3. A jóváhagyott, hatályában fenntartott eljárási cselekmények
A hatáskörrel, illetékességgel nem rendelkező bíróság eljárása során teljesített, a Pp. 175. § (2) bek. a) és b)
pontja alá nem eső, azaz az (1) bekezdés következtében hatálytalan eljárási cselekmények orvosolhatók azzal, ha
azokat a felek utólag jóváhagyják és a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező bíróság hatályában fenntartja. A
hatálytalan percselekmények orvoslása csak egységesen történhet, nem lehetséges csak egyesek jóváhagyása
vagy hatályban tartása.
Pp. 176. §-ához:
1. A keresetlevél visszautasítása: új terminológia

Az 1952-es Pp. 130. § terminológiája szerinti „keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása” helyett a Pp. a
„keresetlevél visszautasítása” kifejezésre tér át. Egyrészt a Pp. ezzel is kifejezi, hogy a keresetlevelet a Plósz-féle
Pp.-vel ellentétben alapvetően nem csupán „idézési kérelemnek” tekinti, hanem a kereset előadására szolgáló
beadványnak. Másrészt a Pp. változtat a korábbi perrendek azon menetrendjén, hogy a tárgyalásra alkalmas
keresetlevél alapján a bíróság a tárgyalást nyomban kitűzi és arra a feleket idézi, mivel az új perrend szerint
„tárgyalásra” csak az írásbeli előkészítést követően kerül sor. Harmadrészt az érdemi, anyagi jogi kicsengésű
„elutasítás” helyett a „visszautasítás” pontosabban fejezi ki a keresetlevél befogadhatóságának hiányát, az érdemi
elbírálhatóság akadályozottságát. Ezt a terminológiát a Pp. következetesen végigviszi valamennyi beadvány
esetében.
A keresetlevél visszautasítása csak a kereset alperessel való közlése, azaz a perindítás joghatásainak beállta
előtt lehetséges, a visszautasítási ok későbbi észlelése esetén már csak az eljárás megszüntetésének van helye a
Pp. 240. § (1) bek. a) pontja alapján. A visszautasítási ok fennálltát a bíróság a keresetlevél, a mellékletek és a
hivatalból rendelkezésre álló adatok alapján állapítja meg és hivatalból veszi figyelembe. Az 1952-es Pp. 130.
§-ában szabályozott in limine litis elutasítási okokat - részben pontosítva, illetve kiegészítve - a Pp. mint
visszautasítási okokat elkülöníti aszerint, hogy van-e helye hiánypótlási felhívásnak.
2. Hiánypótlás nélküli visszautasítási okok

a) Joghatóság hiánya
A joghatóság - azaz a nemzetközi értelemben vett hatáskör - kérdését több jogforrás szabályozza: az Nmjtv.,
nemzetközi egyezmények, valamint uniós rendeletek. Utóbbiak közül kiemelendő
- a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról
szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2012. december 12-i 1215/2012/EU rendelete;
- a tartással kapcsolatos ügyekben a joghatóságról, az alkalmazandó jogról, a határozatok elismeréséről és
végrehajtásáról, valamint az e területen folytatott együttműködésről szóló, a Tanács 2008. december 18-i
4/2009/EK rendelete; valamint
- a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok
elismeréséről és végrehajtásáról szóló, a Tanács 2003. november 27-i 2201/2003/EK rendelete.
A joghatóság hiánya miatt csak abban az esetben kerülhet sor a keresetlevél visszautasítására, ha a perre a
magyar bíróság joghatósága az említett jogforrások kifejezett rendelkezése szerint kizárt (pl. Nmjtv. 89. §), vagy a
pert valamely más állam kizárólagos joghatósága alá utalja. Ha a magyar bíróság joghatósága nem kizárt és más
államnak sincs kizárólagos joghatósága, de a magyar bíróság joghatóságának fennállta sem állapítható meg, nincs
helye a keresetlevél visszautasításának, a joghatóság hiánya csak az eljárás későbbi megszüntetésére vezethet a
Pp. 240. § (1) bek. b) és c) pontja alapján.
b) Polgári peres út hiánya
Az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. b) pontja szerinti elutasítási okot a Pp. átalakítja az áttétel szabályainak (lásd a
Pp. 174. §-át és ahhoz fűzött magyarázatot) módosítása folytán. Az új szabályozás lényege szerint áttételnek csak
a Pp. hatálya alá eső polgári peres útra tartozó keresetlevél alapján, vagy a Kp. hatálya alá tartozó ügyben
előterjesztett igény esetében van helye. Nincs helye áttételnek, ha az igény érvényesítése más hatóság (pl.
közjegyző, jegyző, adóhatóság, rendőrség) - ideértve a büntető- vagy szabálysértési ügyben eljáró bíróságot is -
hatáskörébe tartozik vagy polgári bírósági hatáskörbe tartozik ugyan, de nemperes eljárásban érvényesíthető (pl.
felszámolási eljárás, cégbírósági eljárás, végrehajtási eljárás). Ezekben az esetekben a keresetlevél
visszautasításának van helye, függetlenül attól, hogy a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező hatóság vagy
bíróság megállapítható-e a keresetlevél alapján. Nem tekinthető visszautasítási oknak, ha a keresetlevélből az
derül ki, hogy az ügy elbírálása választottbíróság hatáskörébe tartozik. Ennek indoka a választottbíráskodásról
szóló 2017. évi LX. törvény 9. § (1) és (2) bekezdésének rendelkezése:
„9. § (1) Az a bíróság, amely előtt a választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben pert indítottak, az
eljárást - a választottbírósági ítélet érvénytelenítése iránt indított per kivételével - e kereseti kérelem tárgyában
megszünteti, ha azt az alperes legkésőbb a keresetlevélre benyújtott írásbeli ellenkérelmében kérte, kivéve, ha
úgy ítéli meg, hogy a választottbírósági szerződés nem jött létre, érvénytelen, hatálytalan vagy betarthatatlan.
(2) Amennyiben a választottbírósági szerződés tárgyát képező követelés érvényesítése iránt fizetési
meghagyásos eljárás indult, az ellentmondás folytán perré alakult eljárást meg kell szüntetni, ha azt az alperes
legkésőbb a keresetet tartalmazó iratra benyújtott írásbeli ellenkérelmében kérte, kivéve, ha a bíróság úgy ítéli
meg, hogy a választottbírósági szerződés nem jött létre, érvénytelen, hatálytalan vagy betarthatatlan.”
Ez tehát azt jelenti, hogy, ha a választottbírósági kikötés ellenére a felperes a pert (rendes) bíróság előtt indítja
meg, csak abban az esetben van helye az eljárás megszüntetésének, ha azt az alperes az írásbeli ellenkérelmében
kéri, egyébként nem. A választottbírósági törvény idézett paragrafusának indokolása szerint „a törvény az
UNCITRAL mintatörvénnyel összhangban rendelkezik a választottbírósági szerződés tárgyát képező ügyben
rendes bíróság előtt indított (vagy fizetési meghagyásból perré alakult) eljárás sorsáról. Amennyiben az alperes
legkésőbb a keresetlevélre (fizetési meghagyásból perré alakult eljárásban a keresetet tartalmazó iratra)
benyújtott írásbeli ellenkérelmében nem kéri a per megszüntetését, a bíróságnak az eljárást le kell folytatnia.”
A Pp. szabályozása az áttétel, visszautasítás és a kijelölési szabályok összhangját is megteremti és tisztázza.
Amennyiben a rendelkezésre álló adatok alapján a keresetlevélben előterjesztett igény polgári peres útra tartozik,
de - adott esetben hiánypótlási felhívás ellenére - nem állapítható meg a szükséges adatok hiányában, hogy melyik
a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság, akkor az áttétel szabályainak alkalmazhatatlansága folytán a
keresetlevet vissza kell utasítani a Pp. 176. § (1) bek. j) pontja vagy (2) bek. e) pontja alapján. Abban az esetben
azonban, ha - többnyire az ügy specialitása folytán és rendkívül ritka esetben - az illetékességi jogszabályok nem
adnak választ arra, hogy az adott perben melyik bíróságnak kell eljárni, akkor a Pp. 31. § (1) bekezdése szerinti
kijelölés szabályait kell alkalmazni.
c) Kötelező előzetes eljárás
A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. c) pontja szerinti elutasítási okot két esettel egészíti ki. Egyrészt nem csak a
perindítás előfeltételéül szabott előzetes hatósági eljárás elmulasztása (pl. közjegyző előtti fizetési meghagyásos
eljárás), hanem a törvényben előírt egyéb kötelező előzetes eljárás is a keresetlevél visszautasítását vonja maga
után (pl. sajtó-helyreigazítási perben a Pp. 495. § szerinti sajtószerv előtti kötelező előzetes eljárás). Másrészt a
Pp. 24. § (3) bekezdése alapján a perindítás új speciális előfeltétele közigazgatási jogkörben okozott kár
megtérítése iránti igény esetében a közigazgatási ügyben eljáró bíróság előtti eljárásban a tevékenység
jogszerűtlensége tárgyában született előzetes jogerős döntés, feltéve hogy a közigazgatási bírói út biztosított. A
Pp. 264. § (2) bekezdése értelmében ugyanis a közigazgatási ügyben eljáró bíróságnak a közigazgatási
tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott jogerős döntése a Pp. alapján eljáró bíróságot köti, utóbbi
hatáskör hiányában nem vizsgálhatja a közigazgatási tevékenység jogszerűségét, ezért a Pp. e közigazgatási
bírósági eljárást a perindítást megelőző kötelező eljárássá teszi. Megjegyzendő, hogy a közigazgatási ügyben
eljáró bíróság jogerős döntése alatt nem feltétlenül a jogsértés tényét kimondó ítéleti rendelkező részt kell érteni,
hanem a határozatban megjelenő bírói döntés tartalmát.
d) Perfüggőség, ítélt dolog
Az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. d) pontja szerinti elutasítási okot a Pp. lényegében változatlanul tartja fenn.
Pontosítja, hogy a „folyamatban lévő per” alatt az olyan peres eljárást kell érteni, amelyben a kereset közlésre
került az alperessel, így a perindítás joghatása már beállt, azaz önmagában a benyújtottal azonos tárgyú másik
keresetlevél alapján indult eljárás nem eredményez perfüggőséget és nem ad alapot a keresetlevél
visszautasítására. Emellett az ítélt dolog tekintetében a „jogerős ítélet” helyett a „jogerős elbírálás” kifejezést
használja egyrészt az ítélet hatályú határozatokra (bírósági meghagyás, bíróság által jóváhagyott egyezség)
tekintettel, másrészt a rendelkezésnek a nemperes eljárásokban való alkalmazhatóságának elősegítése érdekében
(pl. vitatott hitelezői igénynek a felszámolási bíróság által történt jogerős elbírálása). E visszautasítási okok csak
akkor alkalmazhatók, ha a keresettel érvényesített jognak és a kereset tényalapjának a másik eljárásban
érvényesített joggal és tényalappal való azonossága megállapítható, valamint a per azok (vagy jogutódjaik) között
indul, akikre a korábbi jogerős határozat anyagi jogereje kiterjed.
e) A fél jogképességének hiánya
A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. e) pontja szerinti elutasítási okot változatlanul fenntartva a perbeli
jogképesség hiányát - a mind a felperesi, mind az alperesi oldalon - a keresetlevél visszautasítására vezető okként
határozza meg. A perbeli jogképesség a perben félként való szereplés képességét jelenti (Pp. 33. §). Kivételesen,
kifejezett jogszabályi rendelkezés alapján [pl. a 496. § (2) bekezdése alapján sajtó-helyreigazításai perben a
sajtószerv] azonban jogképességgel nem rendelkező személy is félként szerepelhet a perben. Fontos
hangsúlyozni, hogy a keresetlevél visszautasítására ezen okból csak akkor kerülhet sor, ha a jogképesség hiánya
már a keresetlevél benyújtásának időpontjában fennáll. A jogképességnek a per során történő elvesztése más
jogkövetkezménnyel jár [félbeszakadás a Pp. 119. § (1) bek. a) pontja alapján; megszüntetés a Pp. 240. § (1) bek. f)
pontja vagy Pp. 241. § (1) bek. c) pontja alapján]. Kiemelendő, hogy a fél jogképességének hiánya nem keverendő
össze a perbeli cselekvőképességének hiányával (Pp. 34. §), utóbbi hiánya eltérő jogkövetkezménnyel jár
[ügygondnokrendelés a Pp. 76. § a) pontja alapján].
f) Bírósági út hiánya
A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. f) pontja szerinti elutasítási okok közül a követelés időelőttiségét nem
minősíti visszautasítási oknak, mivel e kérdés megítélése olyan anyagi jogi kérdés, amelynek elbírálása a per
érdemére tartozik. Ez nem változtat azon, hogy - főszabály szerint - marasztalás iránti keresetnek (és marasztalási
ítéletnek) csak lejárt, azaz esedékessé vált igény alapján van helye (lásd a Pp. 172. §-át és ahhoz fűzött
magyarázatot). Amennyiben az igény időelőttisége miatt a kereset elutasításra kerül, a követelés későbbi lejárta
olyan új tény, amelyre az anyagi jogerőhatás nem terjed ki és új per indítható.
E pont alapján kell a keresetlevelet visszautasítani - az elévülés kivételével - minden olyan esetben, amikor a
követelés érvényesítése bírósági hatáskörbe tartozna ugyan, az adott követelés azonban jogszabály értelmében
bírósági úton nem érvényesíthető (PK 171. számú állásfoglalás). A bírósági úton való érvényesíthetőség
kizártságát szabályozza például a Ptk. 6:121. § (1) bekezdése. Az elévülést a bíróság nem veheti hivatalból
figyelembe, arra csak az alperes anyagi jogi kifogása alapján [lásd Pp. 7. § és Pp. 199. § (2) bek. b) pont ba)
alpont] van lehetőség és a kereset ítélettel történő érdemi elutasítására vezet.
g) Felperes perindítási jogosultságának hiánya
A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. g) pontja szerinti elutasítási okokat szétválasztja és három külön alpontban
[Pp. 176. § (1) bek. g) és h) pont, valamint a (2) bek. b) pont] szabályozza. Amennyiben nem az a személy indítja
meg a pert, aki erre - jogszabály alapján - jogosult, a bíróság a keresetlevelet visszautasítja minden további
hiánypótlási felhívás nélkül, mivel nincs rá racionális indok és eljárásjogi lehetőség sem, hogy a perindításra
jogszabályi rendelkezés folytán nem jogosult felperes a perindításra jogosult személyt felperesként „perbevonja”
és arra sincs szükség, hogy a perindításra nem jogosult perben maradjon. A keresetlevél visszautasítását csak a
felperes kifejezett jogszabályi rendelkezésen alapuló aktív perbeli legitimációjának hiánya alapozza meg.
Jogszabály határozza meg például a gondnokság alá helyezési per megindítására jogosult személyeket. Ettől külön
kell választani, amikor ilyen kifejezett jogszabályi rendelkezés hiányában a követelés a felperest bármely okból
nem illeti meg, mivel azt a bíróságnak érdemben ítélettel kell elbírálnia, akkor is, ha már a keresetlevél alapján
nyilvánvalóan alaptalan a keresete.
h) Hatósági jogkörben eljáró személy elleni személyiségi jogi per
Az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. g) pontja szerinti elutasítási okok közül a 2013. évi LXIX. törvény 2. §-ával
beiktatott, az alperesi legitimáció hiányának speciális esetét szabályozó rendelkezést a Pp. a Ptk. 2:51. § (2)-(3)
bekezdésében foglalt szabályozásnak megfelelően pontosítja. E visszautasítási ok akkor alkalmazható, ha a
közigazgatási, bírósági vagy ügyészségi jogkörben eljáró személy személyiségi jogot sértő tevékenysége miatt a
pert e személy ellen és nem az ezért helytállási kötelezettséggel tartozó munkáltatója ellen indítják. A Ptk.
kifejezett rendelkezése szerint ugyanis az ilyen személyiségi jogsértés miatti igényt a munkáltatóval szemben kell
érvényesíteni. A Ptk. e rendelkezésének céljával és szellemével összhangban a Pp. - az alperesi perbeli legitimáció
alapeseteit szabályozó Pp. 176. § (2) bek. b) pontjában foglaltaktól eltérően - a hiánypótlási felhívás nélküli
visszautasítási okok közé sorolja ezt az esetet, mivel nemkívánatos a perbe állítandó munkáltató mellett az eljárt
hivatalos személy perben maradása. Kiemelendő, hogy a pontosított szabályozás alapján egyértelmű, hogy sem a
Pp. 176. § (1) bek. h) pontja, sem a (2) bek. b) pontja nem alkalmazható, ha egyébként a munkáltató helytállási
kötelezettségébe tartozó igényt a nem hatósági jogkörben eljáró munkavállaló ellen kezdeményezett perben
érvényesítenek.
i) Perindítási határidő elmulasztása
A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. h) pontja szerinti elutasítási okot egyszerűsített megfogalmazás mellett
változatlanul fenntartja, amelynek alkalmazására a Legfelsőbb Bíróság 4/2003. Polgári jogegységi határozatában
kifejtettek irányadók. A jogszabályban megállapított keresetindítási határidő anyagi jogi természetű, melyre a Pp.
határidőkre és mulasztásra vonatkozó rendelkezései nem alkalmazhatók, tehát a keresetlevélnek a határidő utolsó
napján a munkaidő végéig a bírósághoz meg kell érkeznie. Az időmúlásnak kétféle hatása van: a jogvesztés és az
elévülés. A jogvesztés csak jogszabály kifejezett rendelkezése alapján állhat be, a jogvesztéssel nem járó anyagi
jogi határidő elévülési jellegű, mely kimenthető. Ha a jogszabály a perindítási határidő elmulasztásának
kimentésére az igazolást írja elő, a Pp. 150-154. § rendelkezéseit kell alkalmazni, ám ha a jogszabály a mulasztás
kimentésére az igazolást nem írja elő, a perindítási határidő elmulasztását és következményeit az ellenérdekű fél
elévülési kifogása alapján az ügy érdemében hozott ítéletben kell elbírálni.
j) Keresetlevél kötelező kellékeinek hiánya
A Pp. az 1952-es Pp. 124. § (2) bek. a) és b) pontja szerinti elutasítási okokat három szempontból kibővíti.
Egyrészt a hiánypótlás nélküli visszautasítás körébe vonja a meghatalmazáson túl a keresetlevél egyéb kötelező
mellékleteit (Pp. 171. §). Másrészt kiterjeszti a törvényben előírt egyéb kötelező tartalmi elemekre és
mellékletekre [pl. házassági perben a Pp. 455. § (2) bekezdése, sajtó-helyreigazítási perben a Pp. 496. § (4)-(5)
bekezdése ír elő további kötelező tartalmi elemeket, mellékleteket], végül a beadványokra vonatkozó alaki
kellékekre (Pp. 114. §). Kiemelendő, hogy a járásbíróságon nem jogi képviselővel eljáró fél esetében ugyanezen
okok miatt a Pp. 248. § (1) bek. a) pontja alapján csak eredménytelen hiánypótlási felhívás esetén van
visszautasításnak helye.
k) Illetékfizetés, költségkedvezmény iránti kérelem hiánya
Az 1952-es Pp. 124. § (2) bek. c) pontja szerinti elutasítási okot a Pp. azzal veszi át, hogy visszautasítást ír elő
nemcsak az illetékfizetési kötelezettség teljesítésének hiánya, hanem a hiányosan megfizetett illeték esetében.
Ennek feltétele, hogy a lerótt illeték összege nem felel meg a keresetlevélben feltüntetett pertárgyérték [Pp. 170.
§ (3) bek. a) pont] alapján jogszabályban meghatározott mértékű illetéknek vagy nem pertárgyértéktől függő
illeték esetén a jogszabályban konkrét összegben meghatározott illeték mértékének. Az illetékfizetés
elmulasztásának esete viszont azzal egészül ki, hogy ez okból csak akkor van helye visszautasításnak, ha a
felperes költségkedvezmény iránti kérelmet sem terjesztett elő vagy nem hivatkozott jogszabályon alapuló
költségkedvezményre való jogosultságára. A bírói gyakorlatot átvéve ugyanis a Pp. a költségkedvezmény iránti
kérelmet vagy arra alanyi jogon való jogosultságra történő hivatkozást az illetékfizetési kötelezettséggel
egyenértékűnek tekinti. Szigorít viszont abban, hogy hiánytalan költségkedvezmény iránti kérelmet vagy
jogszabályon alapuló költségkedvezmény esetén hiánytalan hivatkozást vár el [Pp. 170. § (3) bek. c) és e) pont, és
171. § (1) bek. c) pont]. Amennyiben ugyanis a költségkedvezményt illetően a keresetlevél vagy melléklete
hiányos, akkor a Pp. 176. § (1) bek. j) pontja alapján azt vissza kell utasítani. A járásbíróságon nem jogi
képviselővel eljáró fél esetében ugyanezen okok miatt a Pp. 248. § (1) bek. a) pontja alapján csak eredménytelen
hiánypótlási felhívás esetén van visszautasításnak helye.
l) Kötelező jogi képviselet hiánya

Az 1952-es Pp. 73/B. § (5) bekezdése és 130. § (1) bek. j) pontja szerinti elutasítási okot megváltoztatva a Pp.
hiánypótlási felhívás nélküli visszautasítási okként szabályozza a kötelező jogi képviselet ellenére jogi képviselő
nélkül benyújtott keresetlevelet. Ezzel vissza kívánja szorítani a jogi képviselő által készített, de ennek tényét fel
nem tüntető keresetlevelek benyújtásának a visszaélésszerű gyakorlatát, másrészt elvárható, hogy a fél
keresetlevelének benyújtásakor és a törvényszéki szint választásakor arról is tájékozódjon, hogy jogi képviselő
igénybevétele szükséges-e. Ennek megfelelően a Pp. 73. § (1) bek. a) pontjában foglaltak szerint a kötelező jogi
képviseletről a bíróság a visszautasító végzésben és nem hiánypótlás keretében tájékoztatja a felperest.
3. Hiánypótlási felhíváshoz kötött visszautasítási okok

a) Törvényes képviselő mellőzése
A fél törvényes képviselőjének felhívás ellenére történő mellőzése is felvételre került a visszautasítási okok
közé, mivel a fél perbeli cselekvőképességét, törvényes képviselőjének ezt a minőségét már a keresetlevél alapján
hivatalból vizsgálni kell, de az 1952-es Pp. ezt csak a megszüntetési okok között nevesítette. A törvényes képviselő
mellőzése a felperesi és alperesi oldalon is előfordulhat. Főként az alperesi oldalon, speciális jogalanyok (pl. az
Állam, jogképes befektetési alap, felszámolás alatti cég) esetében okozhat problémát, ha a keresetlevél helytelen
törvényes képviselőt jelöl meg, mivel a keresetlevelet a törvényes képviselőnek kell kézbesíteni.
b) Kötelező perben állás
Az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. g) pontjából a Pp. két esetet a hiánypótlással orvosolható visszautasítási okok
között helyez el, melyek a kényszerű pertársaság esetei (Pp. 36. §). Az egyik esetben jogszabály valamely per
megindítását csak meghatározott személyek ellen teszi lehetővé és a felperes a pert e körön kívül eső személy
ellen indította (pl. a Pp. 448. § alapján a gondnokság alá helyezés módosítása iránti pert a gondnokolt és az ellen
kell megindítani, akinek keresete folytán a gondnokságot elrendelték). A másik esetben a jogvita anyagi jogi
természete olyan, hogy valamennyi érintett személynek félként részt kell venni a perben (pl. közös tulajdon
megszüntetése iránti per).
c) Meg nem engedett pertársaság, keresethalmazat
A meg nem engedett keresethalmazatot vagy pertársaságot tartalmazó keresetlevelek kezelése érdekében az
1952-es Pp. hiányát pótolja a Pp. egy új visszautasítási ok meghatározásával. Ha több felperes vagy több alperes
együttes perlése (személyi keresethalmazat) nem felel meg a pertársaság feltételeit szabályozó Pp. 36-37. §-ában,
vagy a tárgyi keresethalmazatot tartalmazó keresetlevél a Pp. 173. §-ban vagy törvény egyéb rendelkezésében [pl.
Pp. 496. § (6) bek.] foglalt feltételeknek, a bíróságnak fel kell hívni a felperest a keresetlevél törvénynek megfelelő
előterjesztésére. A bíróság nem határozhatja meg a felperes helyett, hogy mely személyek, illetve mely
kereseteket kívánja fenntartani. Ennek eredménytelensége esetén a keresetlevelet vissza kell utasítani.
d) Kötelező jogi képviselet hiánya áttétel esetén
A Pp. 176. § (2) bek. d) pontja lényegében az (1) bek. l) pontja alól képez kivételt. Ha a keresetlevél áttétel vagy
kijelölés útján került a bíróságra és a keresetlevelet eredetileg olyan bíróságon nyújtották be, melynek
eljárásában a jogi képviselet nem kötelező, a bíróság a Pp. 73. § (3) bekezdése alapján határidőt biztosít a hiányzó
jogi képviselet pótlására. Ez tipikusan akkor alkalmazandó, ha a felperes tévesen ítéli meg, hogy mely bíróság
hatáskörébe tartozik a per elbírálása és járásbírósághoz, munkaügyi bírósághoz nyújtja be a keresetlevelet a
törvényszék helyett. A Pp. 175. § (1) bekezdése alapján úgy kell tekinteni, mintha eredetileg is a törvényszéken
nyújtotta volna be, így keresetlevelet a Pp. 176. § (1) bek. l) pontja alapján hiánypótlás nélkül vissza kellene
utasítani.
e) Hiánypótlás elmulasztása
A Pp. 176. § (2) bek. e) pontja szorosan összefügg az (1) bek. j) pontjában foglalt szabállyal. Az 1952-es Pp. 130.
§ (1) bek. j) pontja szerinti elutasítási okot szabályozza azzal a lényeges eltéréssel, hogy ennek alkalmazására csak
akkor kerülhet sor, ha a keresetlevél egyébként tartalmazza a kötelező tartalmi elemeket, kötelező mellékleteket
és megfelel a beadványokra vonatkozó alaki kellékeknek, azaz az (1) bek. l) pontja alapján hiánypótlási felhívás
nélküli visszautasítási okban nem szenved. E pont alapján a jogi képviselővel eljáró fél irányába is hiánypótlásnak
van helye. Alkalmazására akkor kerül sor, ha egyéb okból - tipikusan valamely bíróság által hivatalból vizsgálandó
körülmény miatt - hiánypótlásra (Pp. 115. §) van szükség (pl. a felperes csatolta a meghatalmazást, de az nem
szabályszerű).
f) Illetékkiegészítés elmulasztása
A Pp. 176. § (2) bek. f) pontja szorosan összefügg az (1) bek. k) pontjában foglalt szabállyal. Ennek
alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha a keresetlevél benyújtásakor a felperes lerótta a keresetlevélben
feltüntetett pertárgyérték alapján a jogszabálynak megfelelő mértékű illetéket vagy tételes illeték esetében a
jogszabályban meghatározott összegű illetéket, azaz az (1) bek. k) pontja alapján hiánypótlási felhívás nélküli
visszautasításnak nincs helye. Ha - akár a jogi képviselővel eljáró fél - tévesen állapította meg a pertárgyértéket és
a bíróság ezt magasabb összegben határozza meg [Pp. 22. § (3) bek.], amelyhez képest elégtelennek bizonyul a
lerótt illeték összege, akkor a bíróság e pont alapján felhívja a hiányzó illeték lerovására.
4. A keresetlevél részleges visszautasításának kizártsága

A Pp. a bírói gyakorlattal egyezően nem teszi lehetővé a keresetlevél részleges visszautasítását, ha a
visszautasítási ok a keresetlevélnek csak valamely részét érinti. Nem lehet csak egyes felperesek keresetét vagy
egyes alperesekkel szembeni keresetet vagy tárgyi keresethalmazat esetén egyes kereseteket „elkülöníteni” és
azokat visszautasítani. A részben befogadott keresetlevél alapján egyes keresetekre meginduló eljárás esetében
ugyanis változhat a pertárgyérték, a hatáskörrel rendelkező bíróság, a visszautasított rész újbóli szabályszerű
benyújtása vagy a részleges visszautasító végzés hatályon kívül helyezése folytán a pertárgyérték, hatáskör
kétségessé válhat, a perfelvétel menete felborulhat, adott esetben már bírósági meghagyással le is zárulhat.
5. Ítélt dolog a perindításra feljogosított egyéb személy keresete esetén

A Pp. az 1952-es Pp. 130. § (3) bekezdésével egyezően rendezi azt, ha a Pp. 360. § (2) bekezdése alapján az
anyagi jogerőhatás kiterjed arra a személyre, akinek érdekében az ügyész vagy egyéb perindításra feljogosított
személy korábban pert indított és jogerős ítéletet hoztak. Ilyen esetben a félazonosság hiánya ellenére az (1) bek.
d) pontját kell alkalmazni.
6. A megküldött polgári jogi igény

A Pp. 169. § (2) bekezdése szerinti büntető bíróság által megküldött, keresetlevélnek tekintendő polgári jogi
igénynél a hiánypótlás nélküli visszautasítási okok közül a Pp. az (1) bek. j)-l) pontjai szerinti esetekben
hiánypótlást ír elő a sértett igényérvényesítésének megkönnyítése érdekében.
Pp. 177. §-ához:
A visszautasító végzés kézbesítése

A visszautasító végzés kézbesítésére, jogerőre emelkedésére vonatkozó szabályok egyszerűsítése érdekében a
Pp. a végzést csak az eljárást sikertelenül megindító felperes számára teszi kézbesítendővé és fellebbezhetővé,
míg az alperes részére csak értesítési kötelezettséget ír elő és elhagyja a fellebbezési észrevételezés szabályát is.
A (2)-(3) bekezdés a jogképességgel nem rendelkező fél esetében vagy törvényes képviselő mellőzésével indított
eljárások, a kézbesítési címek pontatlansága miatti gyakorlati problémák kezelése, az eljárás egyszerűsítése
érdekében speciális kézbesítési szabályokat ír elő.
Pp. 178. §-ához:
1. A visszautasított keresetlevélhez fűződő joghatások fenntartása

A Pp. fenntartja a keresetlevél beadásához fűződő anyagi (pl. elévülési, elbirtoklási határidő megszakítása,
perindítási határidő megtartása) és eljárási (pl. pertárgyérték, illetékesség meghatározásának időpontja,
alkalmazandó eljárási szabályok) joghatások fennmaradására vonatkozó 1952-es Pp. 132. § (1) bekezdése szerinti
szabályozást azzal, hogy szükségessé teszi az ügy előzményére való utalást a bíróság működésének elősegítése
érdekében. A visszautasított keresetlevél szabályszerű (alakilag és tartalmilag is kifogástalan) benyújtása esetén a
keresetlevelet az eredeti időpontban beadottnak kell tekinteni.
2. A visszautasító végzés jogerőre emelkedése új keresetlevél esetén

A hatályos szabályozás alapján a felperes a visszautasító végzés jogerőre emelkedése előtt is benyújthatja újra
keresetlevelét, akár a végzés elleni fellebbezés ellenére, akár többször is egészen addig, amíg valamelyik alapján
a perindítás joghatása be nem áll. A szükségtelen idő, munka és költségráfordítással járó párhuzamos eljárások
kizárása érdekében a törvény vélelmet állít fel a fellebbezési jogról való lemondás, illetve a fellebbezés
visszavonására vonatkozóan. A keresetlevél újbóli benyújtása tehát a visszautasító végzés jogerőre emelkedésével
jár.
55. A kereset közlése
Pp. 179. §-ához:
1. A keresetlevél perfelvételre alkalmassága

A keresetlevél a Pp. 110. § (1) bek. a) pontja értelmében a bíróság - 30 napon belüli - intézkedési
kötelezettségét idézi elő. A bíróság a perindítás körében négyféle intézkedést tehet: a keresetlevél áttétele,
visszautasítása, hiánypótlásra történő felhívás (ha erre a törvény lehetőséget ad) és a kereset alperessel való
közlése. A kereset közlésére csak akkor kerülhet sor, ha az első három intézkedésre nincs szükség (vagy
megtörtént), azaz a keresetlevél perfelvételre alkalmas, mivel megfelel a törvényi követelményeknek és a
perfelvétel megkezdésének nincs eljárási akadálya. A perfelvételre alkalmasság lényegében az 1952-es Pp.
124-125. §-aiban megfogalmazott „tárgyalás kitűzésére alkalmasság” megfelelője, mely terminológiai változást a
perfelvételi szak és tárgyalást megelőző írásbeli előkészítés bevezetése indokolt. A Pp. lényeges újítása, hogy a
keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg a bíróság nem tűzi ki a tárgyalást és az alperes nem szóban (legkésőbb) az
első tárgyaláson adja elő ellenkérelmét, hanem a keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg a bíróság az
ellenkérelem írásbeli előterjesztésére hívja fel az alperest. Az ellenkérelmet tehát kötelezően írásban kell
előterjesztenie az alperesnek, e főszabály alól kivételesen - vagy a pertárgy sajátosságára tekintettel (pl.
gondnoksági per) vagy az eljárásban előterjesztett további kérelmek elbírálására tekintettel [pl. Pp. 213. § (4)
bek.] - enged kivételt a törvény.
2. Az írásbeli ellenkérelem határideje

Az írásbeli ellenkérelem előterjesztésére a Pp. törvényi határidőt állapít meg, azonban a paragrafus (5)
bekezdése felhatalmazza a bíróságot annak meghosszabbítására. A meghosszabbítás csak kérelemre, kivételesen
és a törvényben meghatározott mértékben engedélyezhető, feltéve, hogy a kérelemben előadottak alapján az ügy
egyedi körülményeire tekintettel az indokolt. A Pp. 147. § (4) bekezdése értelmében a kérelemnek a törvényi
határidőn belül meg kell érkeznie a bíróságra. Az elkésett kérelem a Pp. 149. § (1) bekezdése szerint hatálytalan,
melyről a bíróság a felet értesíti. Fontos kiemelni, hogy az ellenkérelem törvényi vagy bíróság által
meghosszabbított határideje egyben az alperes esetleges ellenkövetelései (viszontkereset, beszámítás)
előterjesztésének is a határideje (lásd Pp. 204. § és 209. §).
3. Előkészítő intézkedések
Az 1952-es Pp. 124. § (3) bekezdésével egyezően a perfelvételre alkalmas keresetlevél alapján a bíróság
előkészítő intézkedéseket tehet. Lényeges, hogy - főszabály szerint - a perindítással kapcsolatos fenti
intézkedéseken kívüli bármely más előkészítő intézkedésnek csak perfelvételre alkalmas keresetlevél alapján van
helye. Az 1952-es Pp. 124. § (4) bekezdése szerinti példálózó felsorolás helyett a Pp. az érintett jogintézményekre
vonatkozó szabályozásnál tisztázza, hogy az adott intézkedésnek mely időponttól van helye [pl. iratbeszerzésnek a
Pp. 322. § (8) bekezdése alapján csak az ellenkérelem előterjesztését követően, előzetes bizonyításnak és
ideiglenes intézkedésnek a Pp. 334. §, illetve 104. § (1) bekezdése alapján a perfelvételre alkalmas keresetlevél
alapján]. Amire a törvény speciális szabályt nem tartalmaz [pl. perfeljegyzés, Pp. 134. § (1) bekezdése szerinti
idézendő felkutatása], arra a Pp. 179. § (2) bekezdése szerinti főszabály vonatkozik.
4. Tájékoztatás kötelező jogi képviseletről

A Pp. 73. § (1) bek. a) pontja szerinti tájékoztatási kötelezettség alól a Pp. eltérést enged, ha az alperes
tájékoztatása a kötelező jogi képviselet szabályairól már megtörtént a bíróság valamely korábbi intézkedése
alkalmával (pl. áttételt elrendelő végzés kézbesítésekor vagy az az elleni fellebbezés észrevételezésre való
kiadáskor).
5. Keresetlevél kézbesítése az anyagi jogi jogosultnak

Az 1952-es Pp. 64. § (3) bekezdésétől eltérően a Pp. 52. § (1) bekezdésében foglalt új szabályozás szerint az a
személy (anyagi jogi jogosult), akinek az igénye érdekében az ügyész vagy perindításra feljogosított személy pert
indított, az eljárásban csak a perbe történő belépése esetén minősül peres félnek. Az anyagi jogi jogosult jogai
védelme érdekében azonban a Pp. több rendelkezése (pl. az idézésre, egyes iratok kézbesítésére vonatkozó
szabályok) a félhez hasonló jogosítványokkal ruházza fel őt, így azt is előírja, hogy a keresetlevelet számára is
kézbesíteni kell. Az anyagi jogi jogosult perbeli státuszának egyértelműsítése érdekében azonban kimondja, hogy
nem akadálya az eljárásnak, ha - a félnek nem minősülő - anyagi jogi jogosult számára a keresetlevél nem
kézbesíthető valamely okból (pl. ismeretlen helyen tartózkodás, jogvédelmi képtelenség).
Pp. 180. §-ához:
A perindítás joghatásainak beállása

Az 1952-es Pp. 128. §-ával egyezően a perindítás anyagi és eljárásjogi joghatásai a keresetnek az alperessel való
közlésével állnak be. A viszontkeresetet a Pp. 204. § (5) bekezdésének utaló szabálya rendezi. A Pp. 179. §-ára
tekintettel egyértelmű, hogy a kereset közlése alatt a perfelvételre alkalmas keresetlevélnek a bíróság által az
alperes számára való kézbesítését és ellenkérelemre történő felhívását kell érteni. A keresetlevélnek bármilyen
egyéb megküldéséhez a perindítás joghatása nem kötődik (pl. az egyébként hiánytalan keresetlevélnek az áttételt
elrendelő végzés mellékleteként való megküldése az alperesnek). A Pp. a jogalkalmazás számára egyértelműsíti,
hogy látszólagos tárgyi keresethalmazat esetében a keresetlevél kézbesítésével valamennyi keresetre beáll a
perindítás joghatása, viszont a per jogerős érdemi befejezése hiányában a joghatások elenyésznek.
56. A bírósági meghagyás
Pp. 181. §-ához:
1. A bírósági meghagyás kibocsátásának feltételei

A keresettel szembeni védekezés hiányában nincsen jogvita a felek közt, melynek jogkövetkezménye a bírósági
meghagyás kibocsátása, kivéve, ha az eljárás megszüntetésének van helye. A Pp. az alperes érdemi
védekezésének speciális formáját, a beszámítást külön szabályozza, ezért külön kimondja, hogy a meghagyás
kibocsátásának az is feltétele, hogy az alperes beszámítást sem terjesztett elő. A meghagyás kibocsátását azonban
csak a joghatályos ellenkérelem, illetve beszámítás hárítja el. Írásbeli ellenkérelemnek minősül az is, ha az alperes
abban a keresetet elismeri [Pp. 199. § (6) bek.], ezért ilyenkor nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának,
célszerű a perfelvételt tárgyalás mellőzésével lezárni. Nem akadálya viszont a meghagyás kibocsátásának, ha az
alperes csak viszontkeresetet terjeszt elő. Lényeges változás az 1952-es Pp. 136. § (2) bekezdéséhez képest, hogy
a bírósági meghagyás kibocsátására hivatalból és tárgyaláson kívül kerül sor.
2. A védekezés hiányossága
A törvény a tárgyalás előkészítése, a perfelvétel koncentrált menetének biztosítása érdekében írja elő a
védekezés minden formájának előzetes írásbeli előterjesztését és határozza meg az ellenkérelemmel,
beszámítással szembeni tartalmi követelményeket (Pp. 199. § és 210. §), a beszámítás feltételeit (Pp. 209. §),
melyekre a beadványokra és alaki kellékeikre (Pp. 114. §) vonatkozó egyéb általános szabályok is alkalmazandók.
Ezek megsértése bizonyos esetekben visszautasításhoz vezet, így joghatályos védekezés hiányában bírósági
meghagyás kibocsátásának van helye.
a) A védekezés formai hiányosság miatti visszautasítása
Ha az ellenkérelem nem felel meg a beadványokra vonatkozó alaki kellékeknek és e hiány az elintézést gátolja,
eredménytelen hiánypótlás esetén az ellenkérelem visszautasításának van helye a Pp. 115. § (6) bek. a) pontja
alapján (pl. nincs aláírva, nem jogi képviselő nem csatolt meghatalmazást). Az ellenkérelem visszautasításának
van helye a Pp. 248. § (2) bekezdése alapján akkor is, ha járásbíróságon jogi képviselő nélkül eljáró fél azt nem
formanyomtatványon nyújtja be. Fontos kiemelni, hogy az ellenkérelem tartalmi hiányosságait a Pp. 181. § (2)-(3)
bekezdése szabályozza. Ha a beszámítás nem felel meg az alaki, tartalmi és előterjeszthetőségének feltételeire
vonatkozó előírásoknak, a beszámítás visszautasításának van helye a Pp. 211. § alapján. Ha a visszautasító végzés
ellen fellebbezésnek van helye, a bírósági meghagyás kibocsátásának csak a jogerőre emelkedést követően van
helye [beszámítás esetén a beszámítás újbóli benyújthatóságára tekintettel célszerű megvárni a Pp. 211. §-án
keresztül alkalmazandó 206. § (3) bekezdése szerinti 8 nap elteltét]. Az ellenkérelem visszautasítása nem
fellebbezhető, a visszautasítással egyidejűleg kibocsátható a meghagyás, a perorvoslati lehetőséget az
ellentmondás biztosítja.
b) A formális védekezés kizárása
A törvény a keresetlevélben előadottakra teljeskörű perfelvételi nyilatkozat megtételét várja el az alperestől az
írásbeli ellenkérelemben annak érdekében, hogy a jogvita mibenléte minél hamarabb tisztázódjon. E céllal, a fél
eljárástámogatási kötelezettségével és a jóhiszeműség elvével is ellentétes, ha az alperes továbblépésre
alkalmatlan, a keresetet általánosságban vitató, formális ellenkérelmet terjeszt elő (pl. „Vitatom a kereset
jogalapját, összegszerűségét.”, „Vitatom a követelés fennállását.”, „Nem tartozom.”). Nemkívánatos az a korábbi
bírói gyakorlat (BH1995. 661.), amely a meghagyás elhárításához elegendőnek tartotta, ha a beadványból kitűnik
a kereset vitatása, a védekezésre irányuló szándék és elismerést nem tartalmaz. A Pp. a 2/2009. Polgári
jogegységi határozat megállapításait alapul véve csak az olyan ellenkérelmet tekinti a meghagyás akadályának,
amelyből egyértelműen és konkrétan megállapítható a védekezés iránya (alaki vagy érdemi) és a vitatás oka. A
jogegységi határozattól eltérően azonban a Pp. nem csak az érdemi védekezést, hanem az egyértelmű és konkrét
alaki védekezést tartalmazó ellenkérelmet is a meghagyás kibocsáthatóságát akadályozó tényezőnek tekinti, ami a
Pp. 181. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezésből is következik. Az általános (formális) védekezést tartalmazó
beadványt nem kell visszautasítani, annak következménye a Pp. 181. § (2) bekezdése alapján a bírósági
meghagyás kibocsátása.
c) Az ellenkérelem tartalmi hiányossága
Nincs helye sem bírósági meghagyás kibocsátásának, sem visszautasításnak, ha a védekezés iránya és oka
konkrétan megállapítható, de az ellenkérelem az alaki védekezésen túl érdemi védekezést nem tartalmaz. Ilyen
esetben a Pp. 181. § (3) bekezdésén keresztül a Pp. 203. § (2) bekezdésének rendelkezései irányadók. A csupán
alaki védekezést tartalmazó ellenkérelmet illetően ki kell emelni, hogy az 1952-es Pp. 139. §-ával ellentétben a Pp.
199. § (2) bekezdése az alaki védekezést és az érdemi védekezést nem vagylagos védekezési lehetőségként
szabályozza, vagyis ha az alperesnek az alaki védekezésen túl érdemi védekezése is van, ellenkérelmében azt is
elő kell terjesztenie. Erre tekintettel érdemi védekezés előterjesztésének hiányában a Pp. eljárásjogi törvényi
vélelmet állít fel lényegében arra, hogy az alperes a keresetet érdemben nem vitatja. Ez egyrészt a
visszaélészszerű, időhúzási célzatból, másrészt a nem megfelelő perbeli gondosságból fakadóan nem teljeskörű
ellenkérelem előterjesztését gátolja. Abban az esetben ugyanis, ha csak egy nyilvánvalóan alaptalan alaki
védekezést terjeszt elő az alperes, a bíróság tárgyaláson kívül nyomban meghozhatja az eljárás megszüntetése
iránti kérelmet elutasító (nem fellebbezhető) végzést és érdemi védekezés, azaz érdemi jogvita hiányában a
perfelvétel tárgyalás mellőzésével való lezárását határozhatja el. Abban az esetben, ha az alaki védekezés körében
további vizsgálódásra van szükség vagy a perfelvétel tárgyalás mellőzésével történő lezárásáról szóló értesítés
alapján az alperes tárgyalás tartását kéri, és a perfelvétel lezárása előtt később mégis érdemi védekezést is
előterjeszt, az pénzbírság kiszabását vonja maga után [Pp. 183. § (5) bek.].
Fontos kiemelni, hogy nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának, visszautasításnak akkor sem, ha az
ellenkérelemből a védekezés iránya és oka konkrétan megállapítható, de az ellenkérelem nem tartalmaz valamely
Pp. 199. § szerinti tartalmi elemet. E tartalmi hiányosság jogkövetkezményét a Pp. 203. § (2) bekezdése
szabályozza.
Pp. 182. §-ához:
1. A védekezés mint kötelező kellék

A bírósági meghagyással szembeni ellentmondás tekintetében a Pp. megköveteli az elmulasztott perbeli
cselekmény egyidejű teljesítését is, azaz az alperesnek az ellentmondással egyidejűleg az ellenkérelmet (vagy
beszámítást) is elő kell terjesztenie. Önmagában az ellentmondás a pert ugyanis nem viszi előbbre. A Pp. e
változtatással meggátolja, hogy a perfelvételi tárgyalásra tolódjon az esetleges permegszüntetési ok, érdemi
védekezés előadása.
2. Az ellentmondás visszautasítása
A Pp. önálló szabályozással látja el a nem szabályszerű ellentmondás bizonyos eseteit, így ezekre nem a Pp.
115. § rendelkezései - ideértve a hiánypótlási felhívást is - vonatkoznak. Egyértelművé teszi a törvény, hogy az
eljárás folytatásának csak akkor van helye, ha a mulasztó alperes határidőben olyan helyzetet teremt, mintha
mulasztása be sem következett volna és a bírósági meghagyás kibocsátására nem lett volna szükség. Az
ellentmondás itt nem említett hiányosságaira (pl. ellentmondási illeték hiánya) a hiánypótlás általános szabályai
vonatkoznak. E szabályok, az ellentmondási illeték és a viszontkereset kizárása az alperest az ellenkérelem, de
legalábbis az ellentmondás megfelelő előterjesztésére ösztönzi.
3. Az ellentmondás joghatása, a bírósági meghagyás jogereje

A 2/2009. Polgári jogegységi határozat megállapításait beépítve a törvény tisztázza, hogy az ellentmondás -
mint nem fellebbviteli perorvoslati eszköz - joghatása az, hogy megakadályozza a bírósági meghagyás vagy annak
egy része jogerőre emelkedését, ezért az eljárást folytatni kell és a bírósági meghagyás hatályát veszti.
Meghatározásra került továbbá a jogerőre emelkedés időpontja is a fellebbezés szabályainak mintájára.
XII. FEJEZET
PERFELVÉTELI SZAK
57. A perfelvétel általános rendelkezései
Pp. 183. §-ához:
1. A perfelvételi szak szerepe az osztott szerkezetű elsőfokú eljárásban

Az 1952-es Pp. szerinti egységes perszerkezet lehetővé teszi, hogy a felek a teljes elsőfokú eljárás során
bármikor előadják, módosítsák, kiegészítsék tény- és jogállításaikat, jogi érveiket, kérelmeiket, bizonyítékaikat és
indítványaikat („peranyag csöpögtetése”). A peranyagnak az eljárás folyamán széthúzódva történő kibontása azzal
jár, hogy a bíróság szükségképpen később jut a releváns információk birtokába, ami az eljárás irányítását és
mederben tartását is hátráltatja, és a felek számára is megnehezíti a támadási, illetve védekezési eszközeik
előterjesztését. Mindezek kiküszöbölését szolgálja az osztott perszerkezet és azon belül a perfelvételi szak
bevezetése.
A Pp. a peres eljárást időben és funkcióját tekintve is két részre bontja. Az első a perfelvételi szak, a második az
érdemi tárgyalási szak, melyeket a bíróság perfelvételt lezáró végzése választ el egymástól (percezúra). A
perfelvételi szaknak az a szerepe, hogy a felperes által előterjesztett kereset alapján az eljárás e részében
meghatározásra és véglegesítésre kerüljön a felek közötti jogvita tartalma és keretei. Az ezt követő érdemi
tárgyalási szak szerepe, hogy a perfelvételi szakban azonosított jogvita keretein belül a szükséges és célirányos
bizonyítás lefolytatásra kerüljön és az érdemi döntés megszülessen. Perfelvételnek csak perfelvételre alkalmas
keresetlevél alapján van helye (lásd a Pp. 179. §-át és ahhoz fűzött magyarázatot). A perfelvétel a kereset
közlésére előterjesztett írásbeli ellenkérelemmel indul meg, azaz az eljárás a perindításból az írásbeli
ellenkérelem előterjesztésével fordul át perfelvételbe.
Az 1952-es Pp.-ben egyre inkább teret nyert, hogy a perekben különböző szempontok (pl. pertárgyérték, felek
személye, kötelező jogi képviselet) szerint differenciált szabályozást kap az eljárás menete. A Pp. szakít ezzel az
irányvonallal, megszünteti a differenciált perrendeket és egységes perrendet alkalmaz, azaz az eljárás menetét,
lefolyását illetően alapvetően nem tesz különbséget a perek közt, mivel abból indul ki, hogy törvényszéken és
járásbíróságon is vannak ténybelileg és jogilag egyszerű vagy bonyolult ügyek, jogi személy gazdálkodó
szervezetek, jogi képviselővel eljáró felek, és az ügy egyszerűsége vagy bonyolultsága sem áll feltétlenül arányban
a pertárgyértékkel. A járásbírósági perben jogi képviselővel nélkül eljáró fél pervitelével szemben határoz meg a
Pp. a jogérvényesítést elősegítő vagy könnyítő szabályokat a XV. Fejezetben. Az eljárás lefolytatására csak a
Különleges eljárások esetében alkalmaz speciális perrendi szabályokat a Pp. a különleges jogvédelmi szükségletre
tekintettel.
2. A perfelvételi nyilatkozat
A Pp. a teljes elsőfokú eljárás helyett a perfelvételi szakra koncentrálja a felek támadási és védekezési
eszközeinek előterjesztését. A felek e perbeli cselekményeire a Pp. egy új fogalmat vezet be. A perfelvételi
nyilatkozat egy gyűjtőfogalom, amely lényegében a felperes, illetve az alperes három csoportba osztható perbeli
cselekményeit fedi le.
a) A kereset, illetve az ellenkérelem érdemi részébe tartozó tartalmi elemek előadása
A kereset, illetve az ellenkérelem érdemi részébe tartozik [lásd a Pp. 170. § (2) bekezdését, 199. § (2)
bekezdését és azokhoz fűzött magyarázatot] a felperes, illetve alperes részéről a kereset, illetve a védekezés
körében jogállítás, tényállítás, kérelem, jogi érvelés előadása, rendelkezésre álló bizonyítási eszköz megjelölése,
bizonyítási indítvány előterjesztése, valamint a bizonyítékok értékelése. A felperesi, illetve alperesi jogállítást
megalapozó jogi érvelés és annak cáfolata is a perfelvételi nyilatkozat körébe sorolandó, mivel a tény- és
jogállításból „következő” kérelem, az ezek közötti összefüggésre is utal. Fontos kiemelni, hogy a perfelvételi
nyilatkozat fogalmába tartozik a bizonyítás témakörét illetően nem csak a bizonyítási eszköz megjelölése és a
bizonyítási indítvány előterjesztése, hanem ezek bizonyításra való alkalmasságának indokolása (a bizonyíték
értékelése) is.
b) Az ellenfél előterjesztéseire elismerő vagy vitató nyilatkozat megtétele
A jogvita tartalmának és kereteinek meghatározása szempontjából lényeges perfelvételi nyilatkozatnak minősül
a félnek arról történő állásfoglalása, hogy az ellenfél jogállítását elismeri-e vagy vitatja, tényállítását beismeri-e
vagy tagadja, az ezekből levezetett kérelmet - ideértve a levezetésre adott jogi érvelést is - elismeri-e vagy vitatja,
valamint az ellenfél által előterjesztett bizonyítási eszköznek, illetve bizonyítási indítványnak a bizonyításra való
alkalmasságát miként értékeli.
c) A rendelkezésre álló bizonyítási eszköz csatolása
A kereset és a védekezés kötelező kelléke a rendelkezésre álló bizonyítási eszköz csatolása [Pp. 171. § (1) bek.
b) pont, 200. § a) pont], amely a jogvita kereteinek meghatározásában a tényállítást illető beismerő vagy tagadó
(perfelvételi) nyilatkozat megtétele, a bizonyíték értékelése és az érdemi tárgyalási szakban szükséges bizonyítás
köre szempontjából is fontos. Erre tekintettel a bizonyítási eszköz „rendelkezésre bocsátását” is a perfelvételi
„nyilatkozat” fogalmába sorolja a törvény.
Fontos kiemelni, hogy perfelvételi nyilatkozatnak csak a perfelvétel „körébe”, a per érdemére tartozó
előterjesztések minősülnek. Nem tekintendő perfelvételi nyilatkozatnak a keresetlevelében előadott kereset,
ugyanis a kereset lényegében perfelvétel alapja. Nem tartoznak ide a perfelvételi szak „során” tett nem a kereset
vagy védekezés érdemére vonatkozó, hanem egyéb előterjesztések sem (pl. költségkedvezmény körében előadott
tények, kérelem, bizonyítékok). A perfelvétel körében a feleknek minden, a per érdemére tartozó hivatkozásukat -
ideértve a bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátását, a bizonyítási indítványok előterjesztését és a
bizonyítékok, indítványok kölcsönös értékelését is - kell előterjeszteni és megvitatni. A védekezési és támadási
eszközök előterjesztése a rendelkezési elv folytán alapvetően a felek önálló feladata, azonban ez a bíróság szükség
szerinti irányítása és közrehatása mellett történik. A bíróság irányítja a perfelvételi nyilatkozatok előterjesztését
azzal, hogy meghatározza a perfelvétel módját (perfelvételi iratban vagy perfelvételi tárgyaláson), a perfelvételi
irat benyújtásának vagy szóbeli perfelvételi nyilatkozat előterjesztésének határidejét, a bíróság dönt előkészítő
irat benyújtásáról, valamint elősegíti a szükséges tartalmú szóbeli vagy írásbeli perfelvételi nyilatkozatok
előterjesztését az anyagi pervezetés körében tett cselekményeivel.
3. Perfelvétel látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén

A Pp. elvetette a látszólagos (vagylagos vagy eshetőleges) tárgyi keresethalmazatok elbírálását illetően a
Legfelsőbb Bíróság 2/2010. (VI. 28.) PK véleményének 3. a) pontjából következő azon szabályozási elvet, hogy a
bíróság az eshetőleges kereseteket külön-külön, egymást követően tárgyalja. Az osztott perszerkezetben az eljárás
elhúzódását és a keresetek halmazatban történő érvényesítéséből fakadó perhatékonyságot lerontó hatással járna,
ha először az elsődleges keresetre kellene az alperesnek ellenkérelmet előterjeszteni, majd erre a perfelvételt
lefolytatni, a perfelvétel lezárását követően a bizonyítást felvenni és az elsődleges kereset megalapozatlansága
esetén mindezt a másodlagos (harmadlagos stb.) keresetre újrakezdeni. A látszólagos tárgyi keresethalmazat
esetére is előírja a törvény, hogy az alperesnek valamennyi keresetre elő kell terjeszteni ellenkérelmét [Pp. 199. §
(4) bek.] és a perfelvételi szakban valamennyi (eshetőleges) keresetre le kell folytatni a perfelvételt, a feleknek
meg kell tenni perfelvételi nyilatkozataikat. Az érdemi tárgyalási szakban ugyanakkor a per sajátosságainak
megfelelően a bíróság a bizonyítást az egyes keresetek vonatkozásában egyidejűleg vagy egymást követően is
lefolytathatja és az egyes keresetekről részítélettel is határozhat.
4. A bizonyítás korlátozottsága
Az osztott perszerkezetben a bizonyítással kapcsolatos cselekmények elválasztásra kerültek. A perfelvételi
szakra tartozik a rendelkezésre álló bizonyítási eszközök becsatolása és a bizonyítási indítványok előterjesztése,
míg az eljárás második fázisa szolgál a bizonyítási indítványok alapján - a perfelvételi szakban azonosított jogvita
körében releváns - bizonyítás lefolytatására. Ez a megoldás a perfelvétel és perfelvételi nyilatkozatok koncentrált
lefolytatását szolgálja, ezért a törvény - főszabály szerint - kizárja, hogy a bíróság valamely fél indítványa alapján a
perfelvételi szakban bizonyítást foganatosítson a perfelvétel körében, azaz az ügy érdemében. Az ügy érdemében
bizonyítás lefolytatása csak a törvény által lehetővé tett esetben megengedett (pl. a fél indítványa alapján a
perfelvételhez szükséges irat- és adatbeszerzés, előzetes bizonyítás). A nem a per érdemére vonatkozó bizonyítás
azonban nem kizárt (pl. perakadály).
5. A perfelvételi nyilatkozat megváltoztatása

A perfelvételi szak a per kontradiktórius jellegének fő színtere, a „szóváltás” időszaka. A Pp. a per e
szakaszában biztosítja a feleknek a peranyag alakítását, támadási és védekezési eszközeiknek a per állása szerinti
megfelelő kiegészítését, módosítását. A feleknek az eljárás e szakaszában a perfelvétel lezárásáig viszonylag
szabadon és az ellenfél hozzájárulása nélkül lehetősége van perfelvételi nyilatkozatot előterjeszteni, a korábbiakat
változtatni, kiegészíteni. A Pp. ezáltal rugalmasabb és tágabb keretet ad az 1952-es Pp. kötelező jogi képviselettel
zajló és kisértékű pereiben alkalmazott keresetváltoztatási szabályokhoz képest. Fontos kiemelni, hogy a
perfelvételi nyilatkozat változtatása és a kereset-, illetve ellenkérelem-változtatás csak részben egymást fedő
fogalmak. A kereset- illetve ellenkérelem-változtatás törvény szerinti fogalma szűkebb, mert nem tartoznak bele a
bizonyítással kapcsolatos perfelvételi nyilatkozatok. Emellett a keresetlevélben előadott kereset körében
előterjesztettek a fenti 2. pontban kifejtettek szerint nem minősülnek perfelvételi nyilatkozatnak, így a
keresetlevélben előadottakhoz képest a felperes által a perfelvételi szakban - válasziratban vagy perfelvételi
tárgyaláson - előadott új elemek nem perfelvételi nyilatkozat változtatásnak, hanem perfelvételi nyilatkozat
megtételének tekintendők. Az írásbeli ellenkérelem érdemi részében előadottak viszont perfelvételi
nyilatkozatnak minősülnek, így annak bármilyen kiegészítése, módosítása a perfelvételi nyilatkozat
megváltoztatásának minősül.
6. Pénzbírság perfelvételi nyilatkozat késedelmes előterjesztése esetén

A Pp. olyan permenetrendet és követelményeket alakít ki, hogy minden egyes lépéssel az eljárás ténylegesen és
a lehető legnagyobb mértékben haladjon előre a perfelvétel lezárhatóságához. E célból fokozza a keresetlevéllel
és az írásbeli ellenkérelemmel szembeni tartalmi követelményeket, várja el a két alapiratban a felektől a lehető
legteljesebb kereset és ellenkérelem előterjesztését, valamint a perfelvétel körében az eljárástámogatási
kötelezettség, igazmondási kötelezettség és jóhiszeműség elvének megfelelő gondos pervitelt a perfelvételi
nyilatkozatok megtételében vagy megváltoztatásban. Ennek kikényszerítése érdekében a törvény - egyebek
mellett - a pénzbírság szankcióját alkalmazza. A szankció alkalmazhatóságának feltételei bírói mérlegeléstől
függenek, amelynek keretében a bíróság az említett alapelvekre és az eset körülményeire tekintettel dönti el,
hogy a perfelvételi nyilatkozat előterjesztése a törvény elvárásainak megfelelően történt-e. Amennyiben a
perfelvételi nyilatkozat indokolatlanul késedelmes megtétele vagy megváltoztatása megállapítható, a szankció
alkalmazása nem mérlegelhető, a pénzbírság kiszabása kötelező.
7. A perfelvételi nyilatkozat elmulasztásának hatása az eljárásra

A perfelvételi nyilatkozatok előterjesztésében a bíróságnak irányító szerepe van, amelynek során a bíróság
feladata az is, hogy az anyagi pervezetés eszközeivel közrehasson és lehetőséget biztosítson a feleknek a per
elbírálásához szükségesnek tartott peranyag szolgáltatásához. Nem cél azonban, hogy a bíróság ezt mindenáron
elérje. A fél rendelkezési jogába és saját ügye vételéért való felelősségébe tartozik az, hogy perfelvételi
nyilatkozatait megtegye. Amennyiben a bíróság anyagi pervezetési cselekménye ellenére a fél ezt elmulasztja, a
bíróságnak nem feladata ennek érdekében többször is intézkedni, hanem a rendelkezésre álló peranyag alapján,
azaz a fél hiányos perfelvételi nyilatkozata alapján köteles az eljárást lefolytatni. Ez adott esetben a perfelvétel
lezárását vagy akár az érdemi döntés meghozatalát is jelenti. Ehhez kapcsolódóan szükséges kiemelni, hogy ezt
segíti elő a 203. § (2) bekezdésében foglalt szabályozás is.
Pp. 184. §-ához:
1. Az állítási szükséghelyzet jogintézménye

A Pp. 4. §-ában megfogalmazott alapelvekből kiindulva a bíróság elé vitt jogvitában a jogérvényesítő felet terheli
a jogát megalapozó konkrét tények állítása és az állított tények bizonyítása (peranyag-szolgáltatás). Előfordul
azonban, hogy a fél önhibáján kívül nem ismer(het)i az érvényesíteni kívánt jogot keletkeztető valamely törvényi
tényállási elem alapjául szolgáló konkrét körülményeket, részletes tényeket, hanem az ellenfele rendelkezik a
konkrét tény állításához szükséges adatokkal, információval. E helyzet kezelésére vezeti be a Pp. az állítási
szükséghelyzet jogintézményét, amely a jogérvényesítő fél ellenfelére hárítja a fél konkrét tényállításához
szükséges információk szolgáltatását. Állítási szükséghelyzet csak akkor állhat fenn, ha maga a jogviszony jellege
olyan, hogy az egyik fél a másikhoz képest információ-aszimmetrikus helyzetben van.
Az állítási szükséghelyzet feltételei gátolják, hogy a fél a jogintézményt „nyomozati célra”, vagyis az ellenféltől
való információszerzésre alkalmazza, akár annak érdekében, hogy megtudja fennállhat-e igénye az ellenféllel
szemben. A feltételek azt is gátolják, hogy a fél az állítási szükséghelyzetet a „tényállítási teher átfordítására”
használja, vagyis a jogérvényesítő fél helyett az ellenfélnek kelljen a vele szemben érvényesített jogot megalapozó
tényállításokat előadni. Az állítási szükséghelyzet ugyanis csak ún. másodlagos állítási kötelezettség. Egyrészt az
érvényesített jog alapjául szolgáló tényállítást a jogérvényesítő félnek kell megtenni az igény előterjesztésében,
amelyre az ellenfelet terheli mintegy másodlagosan a konkrét tények állításához szükséges adatok, információk
előadása. Másrészt csak az ún. másodlagos tényekre vonatkozóan állhat fenn állítási szükséghelyzet. A
jogérvényesítő félnek kell tehát mindazon tényekre állítást tenni, amelyeknek az igény jogalapja szerint fenn kell
állni az igény alaposságához. A jog alapjául szolgáló törvényi tényállási elemek közül az állítási szükséghelyzettel
nem érintett tényeket konkrétan és részletesen elő kell adni, míg az állítási szükséghelyzettel érintett törvényi
tényállási elem tekintetében állítani kell az adott törvényi tényállási elem fennállását és a törvényi tényállási
elemnek a konkrét történeti megvalósulását illetően ismert konkrét tényeket. Tekintettel arra, hogy a Pp. a
tényállítást illetően az igényt megalapozó valamennyi konkrét tény egyértelmű előadását megköveteli, a félnek az
igény előterjesztésében (keresetlevél, viszontkereset-levél, beszámítás) jeleznie kell az érintett tényekkel
kapcsolatban az állítási szükséghelyzet fennállását, egyben lehetősége van indokolt felhívást intézni az ellenfélhez
a szükséges információ szolgáltatására [Pp. 170. § (5) bek. a) pont].
2. Az állítási szükséghelyzet feltételei

Az állítási szükséghelyzet fennállásának megállapíthatóságához négy törvényes feltétel együttes (konjunktív)
fennállása szükséges, melyekből kettő a szükséghelyzetre hivatkozó félre, kettő pedig az ellenérdekű félre
vonatkozik.
a) A fél oldaláról szükséges feltételek
Az állítási szükséghelyzet fennállásához egyrészt az szükséges, hogy a konkrét tények előadásához szükséges
információval kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezzék. Ellenérdekű fél rendszerint az ellentétes perbeli oldalon
álló személy, de nem kizárt, hogy pertársaságon belül áll fenn ellenérdekeltség a felek közt. A „kizárólag” szó arra
utal, hogy az állítási szükséghelyzet fennállása nem állapítható meg, ha az információval perben nem álló
harmadik személy is rendelkezik. Másrészt az szükséges, hogy a fél minden elvárhatót megtegyen a szükséges
információk megszerzése vagy - ha azokkal korábban maga is rendelkezett - megtartása érdekében.
A Pp. e feltételek teljesülésének megállapíthatóságához a bizonyítottság szintjét el nem érő alacsonyabb
követelményt állít fel a félnek. Az első feltétel esetében a jogviszony jellegéből adódó információ-aszimmetrikus
helyzetre tekintettel elegendő a valószínűsítés, a bizonyítottság előírása jelentősen kiterjesztené a bizonyítást a
per érdemére vonatkozó bizonyításon túli körülményekre. A második feltétel esetében előírt igazolási
kötelezettség a bizonyítottság szintjéhez közelít, mivel itt a félnek saját szükséges cselekményei megtételét kell
alátámasztania.
b) Az ellenérdekű fél oldaláról szükséges feltételek
Az ellenérdekű fél oldaláról egyrészt az szükséges, hogy bírói felhívás ellenére sem szolgáltatja a szükséges
adatokat. Az ellenérdekű fél tehát elháríthatja az állítási szükséghelyzet eljárásjogi joghatását, ha a kért adatokat
megadja. Ebben az esetben azok felhasználásával a félnek meg kell tenni a konkrét tényállítását a perben.
Kiemelendő, hogy a keresetlevelében és ellenkérelemben az ellenérdekű félhez intézhető közvetlen felhívás [Pp.
170. § (5) bek. a) pont, Pp. 199. § (5) bek. a) pont], melyet az ellenérdekű félnek teljesíteni vagy arra nyilatkoznia
kell [Pp. 199. § (3) bek. a) pont]. Utóbbiak elmaradásával azonban még nem áll be az állítási szükséghelyzet,
ahhoz kifejezett bírói felhívás szükséges. Az ellenérdekű fél oldaláról további feltétel, hogy az állítási
szükséghelyzetre hivatkozó fél terhére eső körülményeket nem vagy sikertelenül cáfolja. Az ellenérdekű fél
elháríthatja a szükséghelyzet beállását, ha megállapítható, hogy a szükséges információval a szükséghelyzetre
hivatkozó fél, más nem ellenérdekű személy is rendelkezik, vagy ha ő maga azzal nem rendelkezik. Elháríthatja
továbbá azzal is, ha megállapítható, hogy a szükséghelyzetre hivatkozó fél nem tette meg vagy nem minden
elvárható intézkedést tett meg az információ megszerzése vagy megtartása érdekében.
A Pp. a szükséghelyzetre hivatkozó fél által felhozott körülmények cáfolatához nem kívánja meg az ellenérdekű
féltől azok megdöntését, hanem elegendő a valószínűség szintjén kétségessé tennie a szükséghelyzetet
megalapozó feltételek fennállását.
3. Az állítási szükséghelyzet jogkövetkezménye

Az állítási szükséghelyzet fennállásának egyik következménye, hogy a fél mentesül a szükséghelyzettel érintett
konkrét történeti tény előadásának kötelezettsége alól. További következményt a bizonyítás területén vált ki,
mivel egyrészt a fél mentesül az érvényesített jog fennállásához szükséges valamely konkrét tény bizonyítása alól,
másrészt a bíróság valónak fogadhatja el az érvényesített jog fennállásához szükséges valamely törvényi tényállási
elem fennállását. A törvény azonban e jogkövetkezmény alkalmazására - alapos kétely esetén - nem kötelezi a
bíróságot, mivel a szükséghelyzettel érintett, de bizonyítás nélkül megállapítani kívánt tény fennállását illetően a
bíróságban indokolt kétely a szükséghelyzet feltételeinek valószínűsítése ellenére is felmerülhet.
Pp. 185. §-ához:
1. A kereset- és ellenkérelem-változtatás koncepcionális változása a Pp.-ben

A perek elhúzódásának egyik gyakori oka, hogy az 1952-es Pp. a keresetváltoztatást nem, vagy csak részben
korlátozza, továbbá a védekezés az elsőfokú eljárás során lényegében korlátlanul megváltoztatható. Ezzel
szemben a Pp. - a perkoncentráció és a fél eljárástámogatási kötelezettségének elvéből kiindulva - elvárja, hogy a
felperes a keresetét, az alperes pedig a védekezését megfelelően készítse elő, valamint a perben megfelelő
gondossággal járjon el, így a másik fél és a bíróság egy bizonyos ponton túl a jogvita kereteit lezártnak
tekinthesse, ne kelljen a fél új tényelőadásait, jogállításait, érveit, kérelmeit követnie. Ebből a szempontból
dogmatikailag nem indokolt különbséget tenni a viszontkereset vagy beszámítás formájában ellenkövetelést
érvényesítő alperes vonatkozásában. E megfontolások alapján a Pp. korlátozza a kereset és az ellenkérelem
változtatását, amely korlátozások a viszontkeresetre és beszámításra, valamint az ezekkel szembeni
ellenkérelemre is alkalmazandók.
A Pp. a perfelvételt lezáró végzés meghozatalának időpontjában határozza meg azt a pontot, amelyen túl a
változtatási lehetőség csak kivételesen engedhető meg, így eltérő szabályok vonatkoznak a perfelvételi és az
érdemi tárgyalási szakban történő kereset-, illetve ellenkérelem-változtatásra.
2. A kereset- és ellenkérelem-változtatás fogalma

E jogintézmények egyértelmű szabályozása és a korlátozás érvényesülési tartományának pontos kijelölése
érdekében a Pp. az Értelmező rendelkezések közt a kereset- és ellenkérelem-változtatás fogalmát definiálja. A
keresetváltoztatás fogalma a kereset érdemi részéhez [Pp. 170. § (2) bek.] igazodik, amelyből kiindulva
keresetváltoztatásnak minősül a kereset alapjául szolgáló tények (tényállítás), a keresettel érvényesített jog
(jogállítás) - ideértve a kereset új elemeként megjelenő jogi érvelést is -, valamint a kereseti kérelem
megváltoztatása. A Pp. az ellenkérelmet lényegében a kereset ellenpárjaként kezeli, így az
ellenkérelem-változtatás fogalma az ellenkérelem érdemi részéhez [Pp. 190. § (2) bek.] igazodik, amelyből
kiindulva ellenkérelem-változtatásnak minősül a védekezés alapjául szolgáló tények (tényállítás), a védekezésként
felhozott anyagi jogi kifogás (jogállítás) - ideértve az anyagi jogi kifogás alapjául vagy keresettel szemben
felhozott jogi érvelést is -, valamint a keresetre vonatkozó elismerés megváltoztatása.
Lényeges, hogy a Pp. a keresetkiterjesztés fogalmát a peres felek személyi körének új peres féllel való
bővülésére alkalmazza (Pp. 7. §), amelyre vonatkozó szabályokat a Pp. 52-56. §-ai tartalmazzák.
Fontos kiemelni, hogy a perfelvételi nyilatkozat változtatás és a kereset-, ellenkérelem-változtatás fogalma nem
azonos (lásd a Pp. 183. §-ához fűzött magyarázat 3. és 6. pontját), így azokra eltérő szabályok is vonatkoznak a
perfelvételi és az érdemi tárgyalási szakban. A perfelvételi szakban lényegében csak a keresetváltoztatásnak, azaz
a keresetváltoztatásnak minősülő perfelvételi nyilatkozatnak van korlátja, míg az érdemi tárgyalási szakban a
törvény a perfelvételi nyilatkozat általános kizárása mellett [Pp. 214. § (2) bek.] külön szabályozza a perfelvételi
nyilatkozatok minden fajtáját: a keresetváltoztatást, az ellenkérelem-változtatást, a bizonyítással kapcsolatos
perfelvételi nyilatkozatok közül az utólagos bizonyítást és az egyéb, szabadon változtatható perfelvételi
nyilatkozatokat.
3. A keresetváltoztatás feltétele a perfelvételi szakban

A perfelvételi szakban a keresetváltoztatásnak lényegében egyetlen érdemi korlátja van. Az 1952-es Pp. 146.
§-ához hasonlóan ahhoz a feltételhez kötött, hogy a megváltoztatott kereset ugyanabból vagy legalább ténybelileg
és jogilag összefüggő jogviszonyból eredjen, mint az eredeti kereset.
4. A keresetváltoztatás előterjesztése
A perfelvételi szakban a keresetváltoztatásnak minősülő nyilatkozat - ami egyben perfelvételi nyilatkozatnak is
minősül - szóban (perfelvételi tárgyaláson) vagy írásban (perfelvételi iratban) is előterjeszthető. Utóbbi
vonatkozásában azonban lényeges, hogy a felperes által e körben benyújtható perfelvételi irat (válaszirat vagy
előkészítő irat) az 1952-es Pp.-vel ellentétben nem a felperes választásától függően bármikor terjeszthető elő,
hanem csak akkor, ha a bíróság a felperest perfelvételi irat előterjesztésére felhívta [Pp. 203. § (1) bek.].
A keresetváltoztatásnak minősülő - szóbeli vagy írásbeli - nyilatkozatot a keresetlevéllel szemben támasztott
tartalmi követelményeknek megfelelően kell előterjeszteni. Ez nem azt jelenti, hogy a felperesnek egy teljes
keresetlevelet kell előterjeszteni, hanem a keresetváltoztatást úgy kell előterjeszteni, hogy a változtatással előálló
kereset összességében komplett és tárgyalásra, alperes arra vonatkozó ellenkérelmének előterjesztésére alkalmas
legyen. Tekintettel arra, hogy a keresetváltoztatás fogalmába a keresetlevél érdemi részének elemei tartoznak,
ezért minimálisan a változtatással érintett elemnek és az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó egyéb érdemi
tényezőknek meg kell felelniük a keresetlevélre vonatkozó előírásoknak, továbbá tartalmaznia kell a keresetlevél
esetlegesen érintett záró részre tartozó kellékeit is. Például a kereseti kérelem újabb kérelemmel való
kiegészítése esetén elő kell terjeszteni határozott kérelmet, meg kell jelölni az eredeti kérelmekkel való viszonyát
(valódi vagy eshetőleges tárgyi keresethalmazat), meg kell jelölni a felemelt részt megalapozó tényeket, annak
jogalapját és a jogi érvelést, bizonyítékokat, a pertárgyértékre és illetékre vonatkozó adatokat. Ha a kereseti
tényállítás kerül kiegészítésre, annak jellegétől függően elegendő lehet csupán a jogi érvelés kiegészítése azzal,
hogy a hivatkozott új tény az érvényesített jogot, illetve kereseti kérelmet miként támasztja alá.
5. A keresetváltoztatás visszautasítása, elutasítása

A Pp. a keresetváltoztatás előterjesztésére vonatkozó fenti előírással és a keresetváltoztatásnak minősülő
nyilatkozat visszautasításának szabályozásával kezeli a gyakorlatban sok nehézséget okozó és az eljárást
hátráltató azon problémát, amikor a perfelvételre alkalmasként befogadott kereset utóbb valamely beadványban
vagy szóban nem a törvény előírásainak megfelelően vagy hiányosan kerül változtatásra. Az új és speciális
visszautasítási szabállyal a Pp. kizárja az olyan keresetváltoztatást, amikor az annak folytán előálló kereset
vonatkozásában a keresetlevél visszautasításának lenne helye.
A keresetváltoztatással kapcsolatos nyilatkozat esetében a hiánypótlási felhívás kiadásának szükségességét
illetően keresetlevél visszautasítására vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. Hiánypótlási felhívás
nélkül visszautasítja a bíróság a keresetváltoztatást, ha például a jogi képviselővel eljáró fél keresetváltoztatása
nem tartalmazza a kötelező tartalmi elemeket, a megjelölt pertárgyértéknek megfelelő illetéket nem rótta le.
Eredménytelen hiánypótlás után visszautasítja a bíróság a keresetváltoztatást, ha például a keresetváltoztatással
meg nem engedett keresethalmazat áll elő, mert sajtó-helyreigazítási perben a Pp. 496. § (6) bekezdéssel
ellentétesen egyéb keresetet terjeszt elő, más bíróság hatáskörébe, kizárólagos illetékességébe tartozó
eshetőleges keresetet terjeszt elő a Pp. 173. § (2) bek. b) pontjával ellentétben. Fontos kiemelni, hogy a
keresetlevél részleges visszautasításának tilalmára vonatkozó visszautalás nincs, így ha van elkülöníthető
megfelelő keresetváltoztatás, akkor a visszautasítás a nem megfelelőre korlátozható.
A keresetváltoztatást elutasító vagy visszautasító végzés ellen a törvény a gondos pervitelre való ösztönzés és
az eljárás szükségtelen elhúzódásának megakadályozás érdekében nem biztosít külön fellebbezési jogot. A
perfelvétel lezárásáig azonban a félnek lehetősége van a keresetváltoztatást újra szabályszerűen előterjeszteni. A
végzésre a törvény indokolási kötelezettséget ír elő, annak érdekében, hogy a fél - ha lehetséges - nyilatkozata
hibáit korrigálhassa, illetve az ítélet elleni fellebbezésében támadhassa.
6. A keresetváltoztatás előtti keresethez kötődő joghatások

A Pp. a perfelvételi szakban viszonylag szabadon engedi a peranyag alakítását a feleknek, így a felperes a per
állásának megfelelően akár többször is változtathat keresetet, illetve akár vissza is térhet eredeti vagy korábbi
keresetéhez. Ugyanakkor a perfelvétel lezárását követően erre már csak kivételesen kerülhet sor, így a fenn nem
tartott kereset vonatkozásában érdemi határozat sem születhet. Erre tekintettel rendezi a Pp. a keresetlevél
beadásához és a perindításhoz fűződő joghatásokat akként, hogy a perfelvétel lezárásával kimondja a korábbi
keresethez fűződő joghatások elenyészését.
7. Ellenkérelem-változtatás előterjesztése
Az ellenkérelem-változtatás előterjesztésére - a keresetváltoztatás előterjesztéséhez hasonlóan - a törvény az
írásbeli ellenkérelemre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni. Az ezzel kapcsolatban ott írtak az
ellenkérelemre is irányadók. Az ellenkérelem-változtatás előterjesztésére vonatkozó előírásoknak nem megfelelő
előterjesztés esetében azonban speciális szabály nincs, az általános hiánypótlási szabályok alkalmazandók.
Pp. 186. §-ához:
A perfelvétel körén kívüli egyéb perbeli cselekmények

E rendelkezés annak egyértelműsítését szolgálja, hogy a Fejezet a perfelvétel körébe tartozó szabályokat
tartalmazza, de emellett és a perfelvétel körén kívül eső cselekményekre a törvény egyéb rendelkezéseit is
alkalmazni kell.
58. A perfelvétel a perfelvételi tárgyalásig
Pp. 187. §-ához:
A perfelvétel módjának meghatározása

Az ügyek különbözősége, egyedi körülményei folytán nem célszerű - sőt kifejezetten a perhatékonyság ellen
hathat -, ha a törvény az egyedi ügy sajátosságainak ismerete hiányában sematikusan előre meghatározza az
eljárás menetét és lefolyását. A Pp. erre tekintettel rugalmas kereteket és lépéseket alakít ki és a bíróság kezébe
adja a perfelvétel irányítását. E körben a Pp. egyik lényeges újítása, hogy az írásbeli ellenkérelem (esetleges
viszontkereset, beszámítás) beérkezésétől három lehetséges útvonalat ad a perfelvétel lezárásának eléréséhez: a
bíróság elrendelhet további írásbeli perfelvételt, kitűzheti a perfelvételi tárgyalást, vagy a perfelvételt lezárhatja a
perfelvételi tárgyalás mellőzésével. A bíróság így az ügy konkrét sajátosságaihoz igazodóan határozhat a
perfelvétel megfelelő módjáról (szóbeli vagy írásbeli), a szükséges előkészítés mértékéről, tartalmáról és
menetéről. A Pp.-nek az ellenkérelem, esetleges ellenkövetelések előzetes írásbeli előterjesztésére vonatkozó
előírása azzal az előnnyel is jár, hogy a bíróság felmérheti az ügy és a felek sajátosságaira tekintettel a perfelvétel
célszerű menetét és módját. Előfordul, hogy egy bonyolultnak tűnő per az ellenkérelem tükrében leegyszerűsödik,
vagy egy egyszerűnek tűnő per bonyolultabbá válik az ellenkérelem alapján vagy beszámítás, viszontkereset
folytán. Kiderülhet, hogy például nincs szükség perfelvételi tárgyalás kitűzésére, mert ellenkérelem hiányában
bírósági meghagyásnak vagy az alaki védekezésre tekintettel áttételnek van helye. Arra azonban nem ad
lehetőséget a szabályozás, hogy a bíróság a további írásbeli perfelvétel elrendelése esetén a válaszirat beérkezése
után döntsön a perfelvételi tárgyalás mellőzéséről, vagy a perfelvételi tárgyalás mellőzése esetén utóbb, tárgyalás
tartása iránti kérelem esetén rendeljen el további írásbeli perfelvételt.
További írásbeli perfelvétel elrendelése jellemzően egy bonyolultabb, a kereset és a védekezés tartalma alapján
ténybelileg és/vagy jogilag összetettebb jellegű ügy esetén indokolt, különösen akkor, ha az alperes
viszontkeresetet vagy beszámítást is előterjeszt, de az ügy vagy ügyfelek egyéb sajátosságai miatt is hasznos
lehet. A perfelvételi tárgyalás kitűzése egy átlagos, nem különösebben bonyolult ügy esetében célszerű, de
indokolhatja az is, hogy a jogi képviselő nélkül eljáró féltől adott esetben nem várható tényleges előrelépést
jelentő perfelvételi irat előterjesztése [Pp. 246. § (6) bek.]. A perfelvételi tárgyalás mellőzése akkor alkalmazható,
ha nincs szükség sem perfelvételi tárgyalásra, sem további írásbeli perfelvételre. Ez történhet azért, mert a
jogvita kifejezetten egyszerű (pl. a kereset teljesen alátámasztott, a védekezés pedig alkalmatlan) vagy
egyértelműen megfelelően előkészítésre került írásban (pl. a felek a perindítás előtt a jogkérdésben fennálló
álláspontjukat részletesen megvitatták, ezekre nyilatkoztak a keresetben és az ellenkérelemben). Ez az útvonal
követhető akkor is, ha az alperes az ellenkérelmében a keresetet elismerte vagy csak - nyilvánvalóan alaptalan és
azonnal elutasítható - alaki védekezést terjesztett elő.
Fontos kiemelni, hogy az írásbeli ellenkérelem előterjesztését követően e három lehetséges perfelvételi útvonal
alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha egyébként a perfelvételnek nincs akadálya. A Pp. itt tárgyalt
rendelkezése ugyan nem említi, de értelemszerűen nem alkalmazható egyik útvonal sem az alperes írásbeli
ellenkérelmének elterjesztését követően, ha például az csak általános védekezésnek minősül és bírósági
meghagyás kibocsátásának van helye vagy az előterjesztett alaki védekezés alapján az eljárás megszüntetésének,
áttételnek van helye.
Pp. 188. §-ához:
További írásbeli perfelvétel elrendelése

A Pp. jelentős újítása, hogy az 1952-es Pp. 139-140. §-a szerinti első tárgyaláson történő szóbeli perfelvétel
helyett a perfelvétel első lépését, azaz az ellenkérelem és az esetleges viszontkereset, beszámítás előterjesztését a
tárgyalás előtti időpontra teszi, és írásbeli alakhoz köti. A további írásbeli perfelvétel elrendelhetőségével egy új
eljárásjogi lépést vezet be, amely lehetővé teszi, hogy a felperes nyilatkozatát a védekezés ismeretében és a kellő
felkészültséghez szükséges megfelelő határidőn belül írásban terjessze elő. Ezzel a Pp. lényegében az 1952-es Pp.
141. § (2) bekezdés 2. mondata és (3)-(5) bekezdése szerinti első tárgyalás utáni írásbeli előkészítést megfordítja
és a tárgyalás előtti időszakra helyezi át. E változtatásokkal elérhető, hogy a perfelvétel egy bonyolultabb ügynél
is lehetőleg az ügy és a felek körülményeinek megfelelően, minden lépéssel ténylegesen és érdemben előrébb
haladjon, a perfelvételi tárgyalás elhalasztása elkerülhető és a perfelvétel lehetőleg egyetlen jól előkészített
perfelvételi tárgyaláson lezárható legyen.
A további írásbeli perfelvétel elrendelése esetén a bíróság az írásbeli ellenkérelem (esetleges viszontkereset,
beszámítás) beérkezését követően a perfelvételi tárgyalást még nem tűzi ki, hanem felhívja a felperest, hogy az
írásbeli ellenkérelemre válasziratot (Pp. 201. §) terjesszen elő. Fontos kiemelni, hogy további írásbeli perfelvétel
csak az írásbeli ellenkérelem beérkezése után rendelhető el és a perfelvételi tárgyalásig a további írásbeli
perfelvétel legfeljebb egy újabb iratváltás (válaszirat és viszontválasz) elrendelésére korlátozott. A bíróság tehát
nem rendelhet el újabb és újabb írásbeli perfelvételt, hanem a válaszirat beérkezése után - a perfelvételi tárgyalás
kitűzésével egyidejűleg - legfeljebb viszontválaszt kérhet az alperestől. Megjegyzendő, hogy perfelvételre
alkalmas viszontkereset vagy beszámítás előterjesztése esetén a bíróság az azokkal szembeni írásbeli
ellenkérelem előterjesztésére (is) köteles felhívni a felperest a Pp. 213. § (1) bekezdés alapján.
A Pp. fent idézett szabályozása a fokozottabb írásbeli előkészítés lehetővé tételével összhangban van a
mintaadónak tekintendő európai szabályozási megoldásokkal. A német perjog például kifejezetten előírja a jogi
képviselettel zajló perekben a szóbeli tárgyalás írásbeli előkészítő irat útján való előkészítését, más eljárásokban
pedig azt a bíró elrendelheti [dZPO 129. § (1)-(2) bek.].
Pp. 189. §-ához:
1. A perfelvételi tárgyalás kitűzése, idézés és a kézbesítendő iratok

A perfelvétel választott módjától függ, hogy a bíróság a perfelvétel szóbeli folytatása érdekében kitűz-e
perfelvételi tárgyalást, ha igen, azt mikor kell kitűznie és milyen iratokat kell kézbesítenie. A perfelvételi tárgyalás
mellőzésével kapcsolatos szabályokat a Pp. 197. § tartalmazza.
Ha a bíróság további írásbeli perfelvételt rendelt el, a bíróság az ellenkérelem beérkezését követően még nem
tűz tárgyalást, hanem az ellenkérelem kézbesítésével egyidejűleg a felperest válaszirat benyújtására hívja fel. E
perfelvételi útvonal választása esetén a bíróságnak a válaszirat beérkezése (vagy a határidő eredménytelen
lejárta) után kell kitűzni a perfelvételi tárgyalás határnapját és arra a feleket idézni. A bíróság egyidejűleg köteles
az alperesnek kézbesíteni a válasziratot és lehetősége van a további írásbeli perfelvétel keretében viszontválasz
benyújtására felhívni az alperest. A viszontválaszra történő felhívás nem kötelező, az ügy körülményeitől függően
a bíróság mérlegelésébe tartozik, hogy újabb perfelvételi iratra felhívja-e a felet.
Ha a bíróság sem a perfelvételi tárgyalás mellőzését, sem további írásbeli perfelvételt nem tartja indokoltnak,
az írásbeli ellenkérelem beérkezését követően kitűzi a perfelvételi tárgyalás határnapját és arra a feleket idézi. E
perfelvételi útvonal választása esetén a bíróságnak az idézéssel egyidejűleg kézbesíteni kell a felperesnek az
írásbeli ellenkérelmet.
Megjegyzendő, hogy amennyiben az alperes az ellenkérelemmel együtt viszontkeresetet vagy beszámítást is
előterjesztett, a kitűzésre és kézbesítendő iratokra, felhívásokra a Pp. 213. § tartalmaz további előírásokat. Fontos
kiemelni, hogy a Pp. 226. § (4) bekezdése alapján a perfelvételi tárgyalásra (és az összes tárgyalásra) a feleken
kívül meg kell idézni az anyagi jogi jogosultat.
2. A perfelvételi tárgyalás határnapjának meghatározása

A bíróságnak a perfelvételi tárgyalás határnapjának kitűzését illetően az alábbi szempontokra kell figyelemmel
lennie. A kitűző végzés meghozatalának határidejére a bíróság általános intézkedési kötelezettségére vonatkozik,
azaz a Pp. 110. § (1) bekezdése alapján a választott perfelvételi úttól függően az ellenkérelem vagy a válaszirat
benyújtásának (vagy határideje lejártának) napjától számított 30 napon belül kell a kitűzés iránt intézkedni. A
bíróságnak a perfelvételi tárgyalás határnapjául a Pp. 226. § (1) bekezdése alapján - főszabály szerint - ugyanezen
kezdő időponttól számított 4 hónapon belüli időpontot kell választania. E határidőn belül azonban figyelemmel kell
lennie arra, hogy egyrészt az idézés kézbesítése legalább 15 nappal megelőzze a tárgyalást (tárgyalási időköz),
másrészt amennyiben a bíróság valamilyen irat (pl. válaszirat, viszontkeresettel szembeni írásbeli ellenkérelem)
előterjesztésére hívta fel a felet, a megadott határidőre és az irat többi félnek való kézbesíthetőségre tekintettel
olyan határnapot állapítson meg, hogy mindezekre lehetőleg elegendő idő legyen és ténylegesen sor is
kerülhessen. A tárgyalási határnapnak a perfelvételi irat előterjesztéséhez és az ellenfélnek való kézbesítéséhez
szükséges időtartamhoz igazítása egyrészt azt szolgálja, hogy a bíróság egy közeli szabad határnap
kihasználhatósága érdekében ne a megfelelőnél rövidebb határidőt szabjon a félnek a perfelvételi irat
benyújtására. Másrészt elkerülendő, hogy a megfelelő határidővel történik ugyan a felhívás az irat
előterjesztésére, de a túl közeli határnap miatt kézbesítésére és arra való felkészülésre már eleve nem áll
rendelkezésre megfelelő idő.
3. Figyelmeztetés az idézésben
A Pp. - a fél eljárástámogatási kötelezettségének elvéből kiindulva - egy új eljárásjogi kötelezettséget nevesít,
amikor kimondja, hogy a fél a tárgyaláson megfelelően felkészülten köteles részt venni. A törvény a perfelvételi
tárgyalás hatékony lebonyolításához elvárja a féltől, hogy vagy egy megfelelően informált jogi képviselőt állítson
ki, vagy személyesen, illetve egyéb, az ügyben megfelelő ismeretekkel rendelkező kompetens meghatalmazott
útján (is) vegyen részt a tárgyaláson. Ennek érdekében a kötelező jogi képviselet ellenében is megengedi, hogy a
jogi képviselő közreműködése mellett maga a fél vagy egyéb meghatalmazottja is hatályosan nyilatkozzon a
perfelvételi tárgyaláson, viszont nem engedi a tárgyalás elhalasztását olyan okból, ami az elvárható gondossággal
felkészült fél vagy képviselő esetében nem lenne szükséges. Az idézésben - az egyéb törvényes figyelmeztetések
mellett - erre külön figyelmeztetni kell a felet.
59. A perfelvételi tárgyalás
Pp. 190. §-ához:
1. A felek mulasztásának jogkövetkezménye: az eljárás hivatalbóli megszüntetése

A feleknek a perfelvételi tárgyaláson való megjelenése vagy annak hiánya jelentős mértékben képes gyorsítani
vagy hátráltatni az eljárást. Az 1952-es Pp. gyakorlati tapasztalatai azt mutatják, hogy bármelyik vagy mindkét fél
távolmaradása az esetek nagy részében az eljárás elhúzódásához és a tárgyalás elhalasztáshoz vezet. Ennek
elkerülése érdekében a tárgyalás elmulasztásának következményeit az 1952-es Pp. rendelkezéseihez képest a Pp.
lényegesen szigorítja. Ha valamennyi fél elmulasztja a perfelvételi tárgyalást, a bíróság az eljárást hivatalból
megszünteti. Ha valamelyik fél megjelenik, az ő kérelmére tartható meg a tárgyalás, de a tárgyalás megtartása
iránti kérelem hiányában a bíróság az eljárást hivatalból megszünteti. A törvény lényeges újítása, hogy a
perfelvételi szakban a felperes nem kérheti előzőleg a tárgyalás távollétében való megtartását.
2. A mulasztó féllel szembeni jogkövetkezmények a tárgyalás megtartása esetén

A Pp. 149. § értelmében a mulasztás általános jogkövetkezménye az, hogy a fél az adott perbeli cselekményt - a
perbeli cselekmény jellegétől függően - nem teljesítheti, nem pótolhatja, illetve a perbeli cselekmény
teljesítéséhez fűződő joghatástól elesik vagy a perbeli cselekménnyel elhárítható joghatás bekövetkezik. A
tárgyalás elmulasztásával a fél elmulasztja mindazokat a perbeli cselekményeket is, amelyek a tárgyaláson általa
a többi fél és a bíróság felé, valamint a többi fél és a bíróság által a mulasztó irányába teljesíthetők. A perfelvételi
tárgyaláson teljesíthető perbeli cselekmény alapvetően a perfelvételi nyilatkozatok előterjesztése, véglegezése és
a perfelvétel lezárása. A perfelvételi tárgyalás elmulasztásához a Pp. ezért olyan jogkövetkezményeket fűz, hogy a
fél mulasztása - főszabály szerint - ne akadályozhassa a többi fél és a bíróság perbeli cselekményeinek megtételét
és hatályosulását, ne eredményezhesse a tárgyalás elhalasztását, és a mulasztó felet a törvény ne hozza olyan
helyzetbe, mintha mulasztása meg sem történt volna. Ez ösztönzi a felet perbeli kötelezettségei teljesítésére, a
megfelelő eljárási gondosság tanúsítására és a mulasztó félre telepíti a saját ügyének viteléért való felelősséget.
A Pp. abból indul ki, hogy bíróság a fél tárgyalásra való szabályszerű idézésével lehetővé teszi a félnek a
tárgyaláson történtek megismerését és arra való nyilatkozást.
A mulasztó fél mulasztásával saját felelősségére nem él e lehetőséggel, és önmagát zárja el attól, hogy a
tárgyaláson a többi fél perbeli cselekményeit - köztük a perfelvételi nyilatkozatait - megismerje, arra
reagálhasson. Ugyanez vonatkozik arra, ha a megjelent félnek valamely korábbi, a tárgyalást megelőző perbeli
cselekményére még nem nyilatkozott a mulasztó fél. Mulasztása nem tolerálható azzal, hogy ezeknek a vele való
közlése, nyilatkozatának beszerzése érdekében a tárgyalás elhalasztásra kerüljön. A szabályszerűen idézett, de
távolmaradó félnek lehetősége lett volna a tárgyaláson való megjelenéssel a többi fél perbeli cselekményeit
megismerni és arra nyilatkozni, ennek hiányában e perbeli cselekménytől elesett.
Az eljárás folytathatósága érdekében a Pp. eljárásjogi vélelmet állít fel arra, hogy egyrészt - korábbi ellentétes
tartalmú nyilatkozat hiányában - a mulasztó fél által nem vitatottnak, nem ellenzettnek kell tekinteni a többi fél
perfelvételi nyilatkozatát, egyéb perbeli cselekményét, másrészt a mulasztó féllel közöltnek kell tekinteni a többi
fél tárgyalási nyilatkozatát és minden tárgyaláson csatolt, illetve kézbesíthető iratot. Tárgyaláson kézbesíthető
irat alatt nem csak a jelen lévő fél által csatolt iratot, hanem korábban érkezett egyéb tárgyaláson kézbesíthető
iratot (pl. beadvány, a bíróság által eszközölt irat- vagy adatbeszerzés eredménye) is érteni kell, de nem tartozik
bele a bíróság tárgyalást megelőzően hozott határozata.
A mulasztó fél ugyancsak saját felelősségére zárja el magát attól a lehetőségtől, hogy keresete vagy
ellenkérelme megalapozására vagy a tárgyaláson jelen lévő fél perfelvételi nyilatkozatára perfelvételi
nyilatkozatot tegyen, változtasson. Ide tartozik az is, hogy a bíróságnak a mulasztó fél vagy a többi fél felé
irányuló anyagi pervezetési tevékenysége vonatkozásában is saját felelősségére zárja el magát perfelvételi
nyilatkozata megtételének, megváltoztatásának a lehetőségétől. Ebben a vonatkozásában is a Pp. eljárásjogi
vélelmet állít fel arra, hogy a mulasztó félnek az eddig előadottakon kívül más perfelvételi nyilatkozatot nem kíván
(vagy nem tud) tenni, vagyis az eddig előadottat kell végleges nyilatkozatának tekinteni.
3. A perfelvétel lezárhatósága
A Pp. egyértelműsíti, hogy a fél mulasztása főszabály szerint nem lehet akadálya a perfelvétel lezárásának. A fél
mulasztása miatt - például nyilatkozata beszerzése, nyilatkozatok közlése érdekében - nincs helye halasztásnak. E
szabály tehát nem vonatkozik arra az esetre, ha a tárgyalást egyéb okból kell elhalasztani. A mulasztó fél
érdekében való halasztásnak csak kivételesen van helye [Pp. 192. § (1) bek. a) pont].
4. Az elmulasztott perbeli cselekmények későbbi teljesíthetősége

Fontos kiemelni, hogy a perfelvételi tárgyalást elmulasztó fél tekintetében a Pp. 149. §-ához képest speciális
szabályt tartalmaz a Pp. 190. §. Utóbbi nem rendelkezik úgy, hogy a mulasztó fél az elmulasztott perbeli
cselekményt többé hatályosan nem teljesítheti. Ha a perfelvétel nem kerül lezárásra és a bíróság a tárgyalást
elhalasztja, a mulasztó fél nincs elzárva attól, hogy később nyilatkozatot tegyen és ezzel a fenti eljárásjogi
vélelmekkel előállt helyzetet megváltoztassa [pl. a tárgyaláson előadott és a Pp. 190. § (2) bek. a) pontja alapján
törvény értelmében nem vitatottnak tekintendő tényre tehet nyilatkozatot és utóbb azt vitathatja]. Ez azonban
rendszerint pénzbírság kiszabását fogja magával vonni a Pp. 183. § (5) bekezdése alapján. Ha azonban a bíróság a
perfelvételt lezárja, a mulasztó fél perfelvételi nyilatkozatai rögzülnek, amelyeket megváltoztatni már csak az
érdemi tárgyalási szakra vonatkozó szigorú feltételek mellett lehet.
Pp. 191. §-ához:
1. A perfelvételi tárgyalás célja

Valamennyi tárgyalás, így a perfelvételi tárgyalás megkezdésének formai szabályait, a tárgyalás
megtarthatóságával kapcsolatos általános szabályokat a Pp. 227-228. §-ai rendezik. A perfelvételi tárgyalás
tartalmát szabályozzák az itt tárgyalt rendelkezések. A tárgyalás menetét illetően lényeges eltérés az 1952-es Pp.
138-139. §-ához képest, hogy a tárgyalás nem azzal kezdődik (és telik el), hogy ott előadásra és a bíróság által
jegyzőkönyvezésre kerülnek mindkét oldal jog- és tényállításai, a tagadások, el- vagy beismerések, kérelmek, az
okiratok, a bizonyítékok.
A fokozott elvárásoknak megfelelően benyújtott keresetlevél, a perfelvétel körében történt írásbeli előkészítés
és a bíróság esetleges közrehatása eredményeként az első tárgyalásra a jogvita megfelelően előkészítésre kerül
minden perbeli szereplő számára. A perfelvételi tárgyalás célja nem a jogvita előadása, hanem az előkészített és
körvonalazódott jogvitának - minden perbeli szereplő általi - ismeretében való megtárgyalása, tisztázása és
ténybeli, jogi kereteinek véglegesítése, valamint ezek alapján a tárgyalás érdemi (bizonyítási) része irányának és
tartalmának végleges kialakítása.
2. A bíróság összegzése
A perfelvételi tárgyalás azzal kezdődik, hogy a bíróság összegzi a jogvita szempontjából lényeges
nyilatkozatokat. Ez nem iratismertetést vagy felolvasást jelent, azaz a bíróság nem arról számol be, hogy mit
tartalmazott a keresetlevél, az ellenkérelem, majd mit tartalmazott a válaszirat és viszontválasz. A bíróságnak a
perfelvételi tárgyalás időpontjára körvonalazódott jogvita tartalmát kell összefoglalni és pedig a jogvita
szempontjából lényeges(nek tartott) nyilatkozatok alapján. Nem feltétlenül kell tehát a keresetlevélben megjelölt
jogalap és ahhoz kapcsolódó jogi érvelés lényegét bemutatni, ha az ellenkérelem alapján a felperes válasziratában
más jogalapra és jogi érvelésre alapítja keresetét. Fontos kiemelni, hogy az összegzés alapjául szolgáló
nyilatkozatok alatt nem csak a perfelvételi nyilatkozatokat kell érteni. A keresetlevélben előadottak nem
minősülnek perfelvételi nyilatkozatnak (lásd a Pp. 183. §-ához fűzött magyarázatot), de nyilvánvalóan a jogvita
szempontjából lényeges nyilatkozatoknak minősülnek. A jogvita szempontjából lényeges lehet egyéb perbeli
nyilatkozat is (pl. a beavatkozó által előadottak).
Az összegzés az anyagi pervezetés egyik lényeges megnyilvánulási formája, mivel a felek számára ebből ki
tűnik, hogy a bíróság miként és miben látja jogvitájukat, mit tart lényegesnek, miben látja az ellentéteket és a
még tisztázatlan dolgokat. Az összegzés alkalmas a félreértések, félreértelmezések elkerülésére, a bíróság
meggyőződhet arról, hogy helyesen értelmezi a fél nyilatkozatai, jogérvényesítési szándékát. Ezt szolgálja a felek
észrevételezési lehetősége is.
3. Az alaki védekezés tárgyalása

Az 1952-es Pp. 140. §-ával egyezően a bíróságnak először az alperes eljárás megszüntetése iránti kérelmét kell
tárgyalnia és arról határoznia, ha az alperes alaki védekezést (is) előterjesztett. Lényeges eltérés azonban, hogy
az 1952-es Pp. 139. §-ával ellentétben a Pp. 199. § (2) bekezdése alapján az alaki védekezést és az érdemi
védekezést nem vagylagos védekezési lehetőség, hanem ha az alperesnek az alaki védekezésen túl érdemi
védekezése is van, írásbeli ellenkérelmében azt is elő kell terjesztenie. Ezekre tekintettel a Pp. egyrészt előírja,
hogy az alaki védekezésről értelemszerűen csak akkor kell a bíróságnak tárgyalni, ha arról korábban (tárgyaláson
kívül) még nem döntött. Másrészt a bíróságnak nem kell az érdemi védekezés előterjesztésére felhívni az alperest
(az már rendelkezésre áll), hanem az érdemi védekezés vonatkozásában a perfelvétel tárgyaláson történő
folytatását rendelheti el, azaz az alaki és az érdemi védekezés együttes tárgyalását. Emiatt az 1952-es Pp. 158. §
(2) bekezdése szerinti rendelkezés és az arra történő utalás is szükségtelenné vált.
Fontos kiemelni, hogy amennyiben az alperes csak alaki védekezést terjesztett elő, a bíróság akkor sem hívja fel
az alperest érdemi védekezés előadására, mivel érdemi védekezés előterjesztésének hiányában a Pp. 181. § (3)
bekezdésén keresztül alkalmazandó Pp. 203. § (2) bekezdése értelmében eljárásjogi törvényi vélelem áll fenn
lényegében arra, hogy az alperes a keresetet érdemben nem vitatja. Amennyiben azonban az alperes a perfelvétel
lezárásáig utóbb mégis érdemi védekezést is előterjeszt, az pénzbírság kiszabását eredményezi a Pp. 183. § (5)
bekezdése alapján.
A Pp. fenntartja az eljárás megszüntetése iránti kérelmet elutasító határozattal kapcsolatos - az 1952-es Pp.
162. § (2) bekezdésével egyező - azon rendelkezést, hogy az alaki és érdemi védekezés együttes tárgyalása esetén
az ügyet befejező határozatban is elutasítható a kérelem. A szóhasználat pontosításával azonban tisztázza, hogy
nem az ügyet befejező határozat indokolásában, hanem a határozat - akár ítélet - rendelkező részében történik az
elutasító döntés kimondása.
4. További perfelvételi nyilatkozatok előterjesztése

A perfelvételi tárgyaláson a jogvita megtárgyalása, tisztázása és véglegesítése érdekében a feleknek lehetősége
van további perfelvételi nyilatkozatok előadására. Ez történhet önként vagy a bíróság felhívására, anyagi
pervezetési tevékenységének eredményeként. A további perfelvételi nyilatkozatok tartalma, iránya attól is függ,
hogy milyen mértékű írásbeli perfelvétel előzte meg a tárgyalást.
Ha a bíróság a további írásbeli perfelvétel elrendelését mellőzte, akkor a felperesnek itt nyílik lehetősége az
ellenkérelemre nyilatkozni. A további írásbeli perfelvétel elrendelése esetében is szükséges lehet a perfelvételi
nyilatkozatok kiegészítése. Előfordulhat az is, hogy valamely perfelvételi irat idő hiányában a tárgyaláson kerül
kézbesítésre [Pp. 203. § (5) bek.], illetve a korábban kézbesített iratra vonatkozó viszontválasz határideje még
nem telt le, így a felek a tárgyaláson teszik meg az ezekre vonatkozó előírásoknak megfelelő tartalmú perfelvételi
nyilatkozataikat. Lényeges, hogy a perfelvételi tárgyaláson a nyilatkozatokat főszabály szerint szóban kell
előterjeszteni, mivel perfelvételi irat csak bírói felhívásra terjeszthető elő, a felhívás nélkül benyújtott „előkészítő
irat” hatálytalan [Pp. 203. § (1) bek.].
Minden peres félnek az előkészített tárgyaláson való egyidejű jelenléte hatékony módja a bíróság anyagi
pervezetéssel kapcsolatos feladatai ellátásának, a perfelvételi iratokból körvonalazódott jogvita végleges
kereteinek bírói közreműködéssel való meghatározásának, a szükséges bizonyítás megvitatásának. A bíróság
szükség esetén a jogvita ténybeli és jogi, valamint bizonyítási kereteinek a meghatározása és ezekre vonatkozó
végleges nyilatkozatok megtétele érdekében az anyagi pervezetés eszközei mellett lehetőséget biztosít az ügynek
a felekkel való megvitatására.
5. A fél és nem jogi képviselőjének hatályos nyilatkozatai

A perfelvételi tárgyalás céljának hatékony megvalósulása érdekében szükséges, hogy valamennyi peres fél
megfelelően felkészült legyen és a tárgyaláson az ellenfél által vagy a bíróság által az anyagi pervezetés körében
felhozottakra akár ténybeli, akár bizonyítási kérdésről van szó, lehetőleg azonnal tudjon nyilatkozni. E
kérdésekben azonban a jogi képviselő - kellő felkészültség mellett - sem tud mindig nyilatkozni. A törvény célja
további perfelvételi tárgyalás, további írásbeli előkészítés elkerülése, ezért a kötelező jogi képviselet ellenében is
megengedi, hogy e körben a jogi képviselő közreműködése mellett maga a fél vagy egyéb meghatalmazottja is
hatályosan nyilatkozzon a perfelvételi tárgyaláson.
Pp. 192. §-ához:
1. A halasztási okok
A perfelvételi tárgyalás írásbeli előkészítése folytán az ügyek jelentős részében egyetlen perfelvételi tárgyalás
elegendő lehet a perfelvétel lezárásához, és a bíróság áttérhet a célirányos és koncentrált érdemi bizonyításra. A
kitűzött ideális cél ellenére a perfelvételi tárgyalás elhalasztásának kizárása vagy a perfelvételi tárgyalások
számának korlátozása nem írható elő, mivel az ügy egyedi sajátosságainak, menet közbeni alakulásának
figyelembevétele rugalmas szabályozást kíván. A Pp. azonban az indokolatlan halasztások megakadályozása és az
eljárás kiszámíthatósága érdekében észszerű korlátokat állít a perfelvétel folytatásának elrendelésére azzal, hogy
meghatározza a perfelvételi tárgyalás elhalaszthatóságának esetköreit.
a) Lényeges változtatás közlése a mulasztó féllel
A tárgyalást elmulasztó fél tekintetében a Pp. 190. § (2) bekezdése olyan szankciókat alkalmaz, amelyek
biztosítják, hogy mulasztásának ténye a tárgyalás elhalasztását ne eredményezhesse és a perfelvétel lezárását ne
akadályozhassa. E szankciók alól csak akkor mentesülhet a mulasztó, ha a perfelvételi tárgyalást elhalasztják
(lásd a Pp. 192. §-hoz fűzött magyarázatot). A törvényes halasztási okok közül azonban a Pp. a mulasztó fél
érdekében csak akkor teszi lehetővé a tárgyalás elhalasztását, ha a tárgyaláson a jelen lévő ellenfél a törvényben
meghatározott fajtájú kereset- vagy ellenkérelem-változtatást terjesztett elő. A Pp. a kereset- és
ellenkérelem-változtatás fogalmát az 1952-es Pp.-nél tágabban fogja fel, amely fogalom a viszontkeresetre,
beszámításra és az ezekkel szembeni ellenkérelemre is irányadó (lásd a Pp. 7. és 185. §-ához fűzött
magyarázatot). A Pp. lényegében kereset- és ellenkérelem-változtatás alatt a(z) (ellen)kérelem, a jogállítás, a jogi
érvelés és a tényállítás megváltoztatását érti. Ezek közül azonban - lényegét tekintve - csak a kérelem és a
jogállítás megváltoztatását tekinti olyan lényegesnek, amelyeknek a mulasztóval való közlése érdekében engedi a
halasztást, mivel ennek elmaradása - még a mulasztás elfogadhatatlansága ellenére is - már garanciális
szempontból aggályokat keltene.
A kereset és a viszontkereset esetén halasztási ok: a kereseti kérelem fajtájának (Pp. 172. §) megváltoztatása
(pl. megállapítás helyett marasztalást kér), a keresettel, viszontkeresettel érvényesített jog (felperesi jogállítás)
megváltoztatása (pl. új jogalap megjelölése), valamint a kereseti, viszontkereseti kérelem összegének felemelése.
Az ellenkérelem esetén halasztási ok: az anyagi jogi kifogás (alperesi jogállítás) megváltoztatása. A beszámítás
esetén halasztási ok: a beszámítással érvényesített jog (jogállítás) megváltoztatása, a beszámítással érvényesített
ellenkövetelés összegének felemelése.
Fontos kiemelni, hogy a Pp. terminológiájában az alperes ellenkérelmében felhozott anyagi jogi kifogás alperesi
jogállításnak, a keresettel érvényesített jog megjelölése felperesi jogállításnak minősül, ezért ahol a törvény csak
a jogállítás kifejezést használja, az alatt értendő mind a felperesi, mind az alperesi jogállítás, azaz keresettel
(viszontkeresettel, beszámítással) érvényesített jog és anyagi jogi kifogás is.
b) Nyilatkozat előterjesztésére megfelelő idő biztosítása
A fenti lényegesnek minősülő keresetváltoztatás vagy ellenkérelem-változtatás esetében a Pp. a tárgyaláson
jelenlévő fél érdekében való halasztást is lehetővé teszi, feltéve, hogy a változtatás olyan jellegű, illetve mértékű,
hogy számára a nyilatkozata megtételéhez indokolt megfelelő határidő biztosítása. Megjegyzendő, hogy a
lényegesnek minősülő kereset, vagy ellenkérelem-változtatás egyéb nyilatkozatok változtatásával is járhat, de ezt
a Pp. a következő alpontban kezeli.
c) A teljeskörű perfelvételi nyilatkozat megtételének akadályozottsága
A lényegesnek minősített kereset- vagy ellenkérelem-változtatáson túl a Pp. számol azzal, hogy adódhatnak
olyan helyzetek, amikor a fél perfelvételi nyilatkozatát önhibáján kívüli okból nem vagy csak nem teljeskörűen
tudja megtenni a tárgyaláson, ezért a perfelvétel lezárására nem kerülhet sor. Ennek eseteit taxatív jogszabályi
felsorolással nem lehet lefedni. Fontos kiemelni, hogy a perfelvételi nyilatkozat olyan gyűjtőfogalom [lásd a Pp.
183. § (1) bekezdését és az ahhoz fűzött magyarázatot], amely a felek támadási és védekezési eszközeinek
előterjesztésére irányuló percselekményeit öleli fel. Ezeket a felek a perkoncentráció, az eljárástámogatási
kötelezettség és a jóhiszeműség elvének megfelelően kötelesek előadni. Erre figyelemmel perfelvételi nyilatkozat
megtétele érdekében olyan okból halasztható el a tárgyalás, amikor a perfelvételi tárgyaláson az elvárható
gondossággal felkészült fél ellenére vagy egyéb önhibáján kívüli körülmény folytán a perbe vitt valamennyi igény
ténybeli, jogi és bizonyítási kereteinek tisztázása és véglegesítése részben vagy egészben nem lehetséges.
Megjegyzendő, hogy ebbe a körbe a tárgyalást elmulasztó fél nem tartozhat bele, mivel - az igazolást kivéve - az
önhiba hiánya eleve nem állhat fenn. E halasztási ok alkalmazásának alapvetően két esetköre lehet. Az egyik
csoportba azok az esetek tartoznak, amikor a megfelelő gondossággal felkészült féltől nem várható el, hogy
valamely perfelvételi nyilatkozatot a tárgyaláson azonnal előterjesszen. Például a bíróság által beszerzett irat,
vagy perfelvételi irat a tárgyaláson kerül kézbesítésre, vagy az ellenfél csatol jelentős terjedelmű bizonyítási
eszközt, vagy a bíróság anyagi pervezetési cselekménye ezt indokolttá teszi. A másik csoportba azok az esetek
tartoznak, amikor a feleken kívül álló körülmény folytán akadályozott valamely perfelvételi nyilatkozat
előterjesztése. Például tűzriadó, valamely fél rosszulléte, az adott határnapra kitűzött következő tárgyalás(ok)
miatt idő hiányában a tárgyaláson nincs lehetőség további nyilatkozatok megtételére.
d) Eljárásjogi akadály
A perfelvétel lezárásának akkor van helye, ha a felek perfelvételi nyilatkozataikat megtették vagy legalábbis
erre lehetőségük volt, illetve a perfelvétel lezárásának akadálya nincs. A perfelvétel lezárásának eljárásjogi
akadálya lehet, ha a félnek nem volt lehetősége perfelvételi nyilatkozata megtételére. Például a perfelvételi
tárgyaláson történt keresetkiterjesztést kell közölni, vagy hiánypótlás alatt álló, esetleg jogerősen vissza nem
utasított viszontkeresetre, beszámításra nem lehetett még a perfelvételt megkezdeni. A perfelvétel lezárása
akadályozott lehet a törvény kifejezett rendelkezése folytán is, például a perfelvételre utóbb alkalmassá vált
viszontkereset, beszámítás, illetve utóbb előterjesztett beszámítás esetében a Pp. 213. § (4)-(5) bekezdése alapján,
vagy a beavatkozás, perbehívás esetében a Pp. 44. § (3) bekezdése, illetve Pp. 45. § (7) bekezdése alapján.
2. Halasztás kizárása a nem megfelelően felkészült képviselő miatt

A törvény kizárja a fenti b) és c) pont szerinti, a bíróság mérlegelésén múló halasztás lehetőségét olyan esetben,
amikor az a megfelelő gondossággal felkészült képviselő vagy legalább magának a félnek, illetve egyéb
képviselőjének jelenléte esetében nem lenne szükséges. A perkoncentráció és eljárástámogatási kötelezettség
elvéből következően nem lehetséges a halasztás amiatt, mert a fél nem gondoskodott megfelelően informált
képviselőről és maga sem jelent meg.
3. A halasztó végzés
A perhatékonyság növelése, az indokolatlan halasztások elkerülése érdekében a törvény előírja, hogy a
perfelvételi tárgyalás elhalasztása esetén a bíróságnak meg kell jelölni a halasztás okát, nyomban ki kell tűzni az
új határnapot, valamint rendelkeznie kell a további perfelvételi lépésekről. E körben - szükség esetén - felhívhatja
a felet a perfelvételi iratok fajtái közül előkészítő irat benyújtására. Megjegyzendő, hogy a perfelvételre utóbb
alkalmassá vált viszontkereset vagy beszámítás esetén felhívható a fél írásbeli ellenkérelem előterjesztésére is a
Pp. 213. § (4)-(5) bekezdése alapján.
Pp. 193. §-ához:
A folytatólagos perfelvételi tárgyalás

A perfelvételi tárgyalás elhalasztása esetén a folytatólagos perfelvételi tárgyalás elmulasztására a Pp. 190. §, a
menetére a Pp. 191. § és annak esetleges újabb elhalasztására a Pp. 192. § rendelkezéseit rendeli alkalmazni a
törvény.
60. A perfelvétel lezárása perfelvételi tárgyaláson
Pp. 194. §-ához:
1. A perfelvétel lezárásának feltételei és módja

A perfelvétel lezárásának két feltétele van: egyrészt a felek megtették perfelvételi nyilatkozataikat, de
legalábbis erre a lehetőségük megvolt, másrészt a tárgyalás elhalasztásának nincs törvényes oka (Pp. 192. §). A
perfelvétel lezárásához kapcsolódó lényeges joghatások miatt - a berekesztéshez hasonlóan - a bíróságnak
figyelmeztetni kell a feleket arra, hogy a perfelvételt le kívánja zárni.
A bíróság a perfelvételt nem fellebbezhető végzéssel zárja le, a határozat a perfelvételi szak lezárásának tényét
tartalmazza. A végzés pervezető jellege ellenére a törvény kimondja, hogy ahhoz a bíróság kötve van, azt nem
változtathatja meg. Egy későbbi megengedett kereset- vagy ellenkérelem-változtatás, keresetkiterjesztés esetén
sem helyezheti hatályon kívül a végzést a bíróság, hanem a perfelvétel kiegészítését kell elrendelnie.
2. A perfelvétel lezárásának joghatása

A perfelvételt lezáró aktus választóvonalat húz a két eljárási szak, a perfelvétel és az érdemi tárgyalás között. A
perfelvétel lezárását követően az eljárás a bizonyítási percselekményekre koncentrálódik. A perfelvétel
lezárásának alapvetően preklúziós joghatása van a perfelvételi szakban tehető percselekményekre, azaz a
perfelvétel lezárásával bizonyos percselekmények megtétele kizárt vagy korlátozott, mert arra csak a törvény által
megengedett esetekben és feltételekkel kerülhet sor.
A perfelvétel lezárásának legfontosabb joghatásai a következők: a perfelvétel lezárását követően nincs helye
önkéntes beavatkozásnak (kivéve az önálló beavatkozót), perbehívásnak, a felek személyében történő változásnak
(kivéve a jogutódlást és a kötelező perben állást), egyesítésnek, nem vehető figyelembe a pertárgyértéktől függő
hatáskör hiánya megengedett keresetváltoztatás esetén. A perfelvétel lezárást követően korlátozott, azaz csak a
törvény által meghatározott esetekben és feltételekkel van helye kereset- és ellenkérelem-változtatásnak,
bizonyíték csatolásának, bizonyítási indítványnak.
Pp. 195. §-ához:
Egyezségkötés előmozdítása
A felek és a bíróság számára a perfelvétel lezárásakor válik teljeskörűen kialakulttá a jogvita tartalma, a
bizonyítás keretei, de még az érdemi bizonyítás nem kezdődött meg. Ez a legalkalmasabb időpont és helyzet arra,
hogy a bíróság megkísérelje a felek közt egyezség létrehozását, ha arra esély mutatkozik. Az egyezség iránti
hajlamtól függetlenül a Pp. előírja a bíróságnak, hogy az eljárás e pontján a közvetítésről való tájékoztatással a
közvetítő igénybevétele felé próbálja a feleket terelni. Egyezség hiányában, de megállapodási szándék és
hajlandóság esetében a szünetelés mellett a folyamatban lévő peres eljáráshoz kapcsolódóan a felek a bírósági
vagy a piaci közvetítést is igénybe vehetik. Egyezség létrejötte esetén annak bírósági jóváhagyását kérhetik a
perben, így akár piaci, akár bírósági közvetítőhöz fordultak, a megállapodás kikényszeríthetősége is
megteremtésre került.
Pp. 196. §-ához:
Áttérés az érdemi tárgyalásra

Amennyiben a perfelvétel lezárását követően egyezség nem jött létre és szünetelésben sem egyeztek meg a
felek, a perfelvételi szak nyomban átfordul érdemi tárgyalási szakba. A perfelvétel lezárásának határnapján az
érdemi tárgyalás is nyomban megtartható és akár az ítélet is meghozható, ha bizonyításra nincs szükség vagy a
bizonyítási eszközök rendelkezésre állnak, illetve a szükséges bizonyítás lefolytatható. Abban az esetben, ha az
ügy körülményei az érdemi tárgyalás azonnali megtartását nem teszik lehetővé, a bíróságnak nyomban ki kell
tűzni az érdemi tárgyalás határnapját és arra a feleket idéznie kell.
61. Perfelvételi tárgyalás mellőzése
Pp. 197-198. §-ához:
Perfelvétel lezárása tárgyalás tartása nélkül

Előfordulhatnak olyan ügyek, ahol egyáltalán nincs szükség a perfelvételi tárgyalásra vagy további írásbeli
perfelvételre, ezért a Pp. 187. § a) pontja lehetővé teszi, hogy a bíróság az írásbeli ellenkérelem beérkezése után a
perfelvételi tárgyalást mellőzze. Ez az útvonal célszerű, ha a jogvita kifejezetten egyszerű (pl. a kereset teljesen
alátámasztott, a védekezés pedig alkalmatlan) vagy egyértelműen megfelelően előkészítésre került írásban (pl. a
felek a perindítás előtt a jogkérdésben fennálló álláspontjukat részletesen megvitatták, ezeket a keresetben és
ellenkérelemben előadták), vagy az alperes a keresetet elismerte, vagy csak - nyilvánvalóan alaptalan és azonnal
elutasítható - alaki védekezést terjesztett elő. Erre az esetre viszont szabályozza a törvény a perfelvétel
programjának tárgyaláson kívüli lebonyolítását, melyet előzetes figyelmeztetéshez köt és lehetővé teszi a felek
számára tárgyalás tartásának kérését.
A perfelvételi tárgyalás mellőzésével történő perfelvétel esetén a bíróság tárgyalás tartása nélkül és tárgyaláson
kívül hozza meg a perfelvételt lezáró végzést, amely tartalmában és joghatásában nem különbözik a tárgyaláson
hozott végzéstől. A bíróság köteles a végzés meghozatalával egyidejűleg kitűzni az érdemi tárgyalás határnapját.
Pp. 198. §-ához:
62. A perfelvétel iratai
Pp. 199. §-ához:
1. Az írásbeli előkészítés
A perfelvétel, illetve a perfelvételi tárgyalás(ok) hatékonyságának növelése érdekében a Pp. - az 1952-es Pp.-hez
képest - nagyobb hangsúlyt fektet az írásbeli előkészítésre, amely perfelvételi iratok útján történik [Pp. 7. § (1)
bek. 16. pont]. Lényeges újítás, hogy a keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg a bíróság nem tűzi ki a tárgyalást
és - az 1952-es Pp. 139. §-ával ellentétben - az alperes nem szóban az első tárgyaláson adja elő ellenkérelmét
(esetleges viszontkeresetét, beszámítását), hanem az ellenkérelmet (esetleges viszontkeresetet, beszámítást) a
kereset közlését követően minden ügyben írásban kell előterjeszteni [Pp. 179. § (1) bek.]. Ezt követően a további
perfelvételi nyilatkozatok előadására, megvitatására a Pp. a szóbeliség és az írásbeliség útját is lehetővé teszi. A
perfelvételi, folytatólagos perfelvételi tárgyalás további perfelvételi iratok útján való előkészítésének
szükségességéről a bíróság az ügy körülményei alapján dönt (lásd a Pp. 187-188. §-ait és az azokhoz fűzött
magyarázatot).
E változtatásokat többféle megfontolás vezérelte. Az új szabályozás mellett a védekezés elmulasztásának
jogkövetkezménye (bírósági meghagyás) hamarabb és tárgyalás nélkül levonható. További előnye, hogy a
perakadály (pl. megszüntetés, áttétel szükségessége), illetve a tárgyalás egyéb akadálya (pl. ismeretlen helyen
tartózkodás, ügygondnok szükségessége) hamarabb és tárgyalás nélkül kiderül és elintézhető. A legfontosabb cél
azonban az, hogy a perfelvételi tárgyalás ne a kereset, ellenkérelem (esetleges viszontkereset, beszámítás)
előadásával és jegyzőkönyvezésével (írásba foglalásával) teljen, valamint az ellenfélnek, bíróságnak ezeket ne ott
kelljen megismerni, értékelni és arra azonnal reagálni. A megfelelő felkészülési idő biztosítása érdekében ugyanis
az 1952-es Pp. e rendszerében gyakran érdemi előrelépés nélkül elhalasztásra kerül az első tárgyalás. A tárgyalás
előkészítése iránti gyakorlati igényt mutatja, hogy a jogi képviselővel eljáró alperes az első tárgyaláson
rendszerint önként írásban (is) benyújtja ellenkérelmét, de a szóban előadott és a jegyzőkönyvben írásba foglalt
ellenkérelem esetén is a felperes a jegyzőkönyv kézhezvételétől számítandó határidőt kér nyilatkozatai
(teljeskörű) megtételére. Az írásbeli ellenkérelem (esetleges viszontkereset, beszámítás) előterjesztése egyben
lehetőséget ad a bíróságnak, hogy az ügy körülményeit felmérje és a megfelelő perfelvételi utat válassza. A Pp. a
tárgyalásnak - az ügy körülményeihez igazodó rövidebb vagy hosszabb - írásbeli előkészítésével biztosítja a per
minden szereplőjének, hogy a perfelvételi tárgyalásra legalább az ellenkérelem (esetleges viszontkereset,
beszámítás) ismert legyen, és a jogvita tartalmának, kereteinek körvonalazódása folytán a szükséges körben
felkészülhessenek, így a perfelvételi tárgyalás a jogvita valódi megtárgyalására, tisztázására és véglegesítésére
szolgál.
A Pp. az írásbeli előkészítés hatékonysága, a perfelvétel koncentrált menete érdekében meghatározza a
perfelvétel írásbeli részében kötelezően benyújtandó, illetve a bíróság felhívására benyújtható perfelvételi iratokat
és az azokkal szembeni tartalmi követelményeket. Fontos kiemelni, hogy a Pp. a viszontkeresetet és beszámítást
külön szabályozással látta el, de ezek vonatkozásában is helye van ellenkérelem, válaszirat, viszontválasz
előterjesztésének, ezért a perfelvételi iratok szabályozásakor a felperes-alperes helyett a fél megnevezést
használja.
2. Az írásbeli ellenkérelem
Az írásbeli ellenkérelem alaki kellékeire a Pp. 114. § (2)-(3) bekezdése vonatkozik. A tartalmi kellékeket illetően
az 1952-es Pp. 139. §-ához képest a Pp. - a perkoncentráció elvének érvényesülése, a szükséges peranyag
mihamarabbi rendelkezésre állása érdekében - fokozott követelményeket támaszt, melyek főszabály szerint
kötelező jogi képviselethez igazodóan a jogi képviselővel eljáró fél professzionális pervitelére szabott elvárások. A
járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyben jogi képviselő nélkül eljáró féllel szemben a Pp. 247. § eltéréseket
tartalmaz.
A szabályozás vezérlő elve, hogy a keresetlevélre az alperes teljeskörű ellenkérelmet terjesszen elő. E
szempontra is tekintettel a Pp. az ellenkérelmet, mint a keresetlevél ellenpárját kezeli és annak tartalmához
igazodó tagolást és követelményeket alkalmaz. Az ellenkérelemmel szembeni tartalmi követelményeket a Pp. -
ideértve a Pp. 200. § szerinti kötelező mellékleteket is - pontosítja, bővíti és új tagolással szabályozza: a bevezető
rész a per szereplőit, az érdemi rész a védekezést, a záró rész egyéb körülményeket, végül a kötelező mellékletek
a mindezek igazolásához szükséges iratokat tartalmazza.
a) Bevezető rész: a per szereplői
Az ellenkérelem bevezető részét illetően a Pp. a keresetlevéllel azonos szabályozást tartalmaz (lásd a Pp. 170.
§-át és az ahhoz fűzött magyarázat 1. pontját) azzal, hogy az alperes köteles immár a bíróság ügyszámát is
feltüntetni, viszont az azonosító adatok közül csupán a lakóhelyet (székhely), valamint a felperes által nem ismert
alperesi azonosító adatokat kell megadni.
b) Érdemi rész: a védekezés
Az ellenkérelem érdemi részében az alperes védekezése kétirányú lehet: egyrészt az eljárás megszüntetésére
irányuló alaki védekezés, másrészt keresettel szembeni érdemi védekezés. Fontos kiemelni, hogy az 1952-es
Pp.-hez képest a Pp. két lényeges eltérést alkalmaz.
Az alaki védekezést és az érdemi védekezést nem vagylagos védekezési lehetőségként szabályozza, hanem
egymás mellett. Ez azt jelenti, hogy ha az alperesnek az alaki védekezésen túl érdemi védekezése is van,
ellenkérelmében egyidejűleg azt is elő kell terjesztenie. Érdemi védekezés előterjesztésének hiányában a Pp.
eljárásjogi törvényi vélelmet állít fel lényegében arra vonatkozóan, hogy az alperes a keresetet érdemben nem
vitatja [Pp. 181. § (3) bek. és 203. § (2) bek.]. Ez egyrészt a visszaélészszerű, időhúzási célzatból, másrészt a nem
megfelelő perbeli gondosságból fakadóan nem teljeskörű ellenkérelem előterjesztését gátolja. Abban az esetben
ugyanis, ha csak egy nyilvánvalóan alaptalan alaki védekezést terjeszt elő az alperes, a bíróság tárgyaláson kívül
nyomban meghozhatja az eljárás megszüntetése iránti kérelmet elutasító (nem fellebbezhető) végzést és érdemi
védekezés, azaz érdemi jogvita hiányában a perfelvétel tárgyalás mellőzésével való lezárását határozhatja el. Ha
az alaki védekezés körében további vizsgálódásra van szükség vagy a perfelvétel tárgyalás mellőzésével történő
lezárásáról szóló értesítés alapján az alperes tárgyalás tartását kéri, és a perfelvétel lezárása előtt később mégis
érdemi védekezést is előterjeszt, az pénzbírság kiszabását vonja maga után [Pp. 183. § (5) bek.].
További lényeges változás, hogy a Pp. nem az ellenkérelem részeként kezeli az ellenkövetelés érvényesítését,
hanem a viszontkereset és a beszámítás jogintézményét külön szabályozással látja el (Pp. 204-212. §) annak
ellenére, hogy ezek az érdemi védekezéssel is többnyire átfedést mutatnak.
2.1. Alaki védekezés
Az alaki védekezés - a jogvita érdemi eldöntésének kérdését nem érintő - olyan eljárásjogi védekezés, amely az
ügy érdemi eldöntését gátló perakadályra (pergátló kifogás) hivatkozással az eljárás megszüntetésére irányul. A
perindítás joghatásainak beállását követően az eljárás megszüntetésének csak jogszabályban meghatározott ok és
feltételek fennállása esetén van helye. Erre tekintettel a Pp. előírja, hogy alaki védekezés esetén nem elegendő a
kifogás feltüntetése (pl. hatásköri, illetékességi, választottbírósági kifogás bejelentése), hanem az eljárás
megszüntetésére irányuló kérelemben egyértelműen meg kell jelölni az eljárás megszüntetésére alapot adó okot
és jogszabályi rendelkezést, valamint a megszüntetési ok fennállását megalapozó tényeket. A Pp. egyértelműsíti
azt is, hogy az alaki védekezés alapjául szolgáló tények vonatkozásában is köteles a fél a rendelkezésre álló
bizonyítási eszközeit megjelölni, illetve az esetleges bizonyítási indítványait előterjeszteni.
2.2. Érdemi védekezés
Az érdemi védekezés - a jogvita érdemi eldöntésének kérdésében - olyan anyagi jogi védekezés, amely a perbeli
igény megalapozottságának teljes vagy részleges hiányára hivatkozással a kereset teljes vagy részbeni
elutasítására irányul. Az érdemi védekezés lényegében a keresetlevél érdemi részének [Pp. 170. § (2) bek.]
ellenpárja (negatívja), amelyben az alperesnek elő kell adni a védekezést megalapozó nyilatkozatát a kereset
minden olyan érdemi részére, amellyel szemben ellenvetése van és védekezni kíván. A keresetlevél érdemi részei:
kérelem, jogállítás, tényállítás, jogi érvelés, érdemi bizonyítékok. A Pp. az érdemi védekezéssel szembeni tartalmi
követelményeket - az ellenkérelem jogintézményéből fakadó eltérésekkel - a keresetlevél érdemi részének
tartalmához igazodva határozza meg.
a) Alperesi jogállítás: anyagi jogi kifogás
A Pp. lényeges újítása, hogy külön nevesíti az érdemi védekezés sajátos eszközét, a keresettel érvényesített
joggal (felperesi jogállítás) szembeni anyagi jogi kifogást és meghatározza az azzal szembeni tartalmi
követelményeket. Mindez mutatja azt is, hogy a törvény kifejezetten elvárja az anyagi jogi kifogás előterjesztését
már az ellenkérelemben, ha azzal az alperes a perben védekezni kíván. A gyakorlati tapasztalatok szerint ugyanis
az anyagi jogi kifogás megvitatása és elbírálása többnyire nagyobb terjedelmű peranyaggal és a pertartam
jelentősebb növekedésével jár, emellett késedelmes, illetve hiányos előterjesztése gyakran visszaélészszerű.
Az anyagi jogi kifogást a törvény az Értelmező rendelkezések közt definiálja (lásd a Pp. 7. §-át és az ahhoz fűzött
magyarázatot). Az anyagi jogi kifogás érdemi védekezésként felhozott alperesi jogállítás a keresettel érvényesített
joggal, azaz a felperesi jogállítással szemben, mellyel az alperes az anyagi jog olyan rendelkezésén alapuló alanyi
jogát tartja ellen a keresettel érvényesített jognak, amely a felperes jogát elenyészteti vagy érvényesíthetőségét
akadályozza. A törvény azért emeli ki külön az érdemi védekezésnek ezt a formáját és határozza meg alapvető
kellékeit, mert az jellegénél fogva - a keresethez hasonló módon - szükségessé teszi a kifogás jogalapja [lásd a Pp.
7. § (1) bek. 8. pontját és ahhoz fűzött magyarázatot] és ténybeli alapja, valamint az ezek közötti összefüggés
levezetésére vonatkozó jogi érvelés előadását ahhoz, hogy az érdemben elbírálható legyen.
Fontos kiemelni, hogy a Pp. terminológiájában az alperes ellenkérelmében hivatkozott anyagi jogi kifogás
alperesi jogállításnak, a keresettel érvényesített jog megjelölése felperesi jogállításnak minősül, ezért ahol a
törvény csak a jogállítás kifejezést használja, az alatt értendő mind a felperesi, mind az alperesi jogállítás, azaz
keresettel (viszontkeresettel, beszámítással) érvényesített jog és anyagi jogi kifogás is.
Kiemelendő, hogy az anyagi jogi kifogások közül a törvény a beszámítást külön kezeli és szabályozza (Pp.
209-211. §), így az érdemi védekezés e speciális formáját nem az írásbeli ellenkérelemben, hanem a beszámítást
tartalmazó iratban kell előterjeszteni.
b) A felperes petitumának vitatása
A félnek egyértelmű nyilatkozatot kell tenni a vele szemben támasztott kereseti kérelemre, azaz a felperesnek a
bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló kérelmének teljes vagy részbeni elutasítása iránti kívánalmának
kifejezésére. A kereset részbeni elutasítása iránti kérelem esetén határozottan meg kell jelölni, hogy a kereseti
kérelemnek mely, illetve mekkora részét teszi vitássá. Az alperes e nyilatkozata lényegében a kereseti kérelemmel
(petitum) szembeni szűkebb értelemben vett „ellenkérelem”.
c) Felperesi tényállítások, bizonyítékok vitatása és alperesi tényállítás
A jogvita kereteit alapvetően meghatározó tényező, hogy a kereset tényalapja vitatott-e, ha igen, konkrétan
mely tényeket tagad (melyeket ismer be) az alperes és milyen okból vitatja. A Pp. lényeges újítása, hogy az érdemi
védekezésben - külön bírói felhívás nélkül - az alperesnek törvényi kötelezettsége egyértelmű nyilatkozatot tenni
arról, hogy a keresetlevélben előadott mely tényállításokat vitatja. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy az
alperesnek ugyancsak törvényi kötelezettsége a felperesi tényállítások alátámasztására csatolt bizonyítási
eszközök és előterjesztett bizonyítási indítványok értékelése körében azok cáfolatáról nyilatkozni. A fél már itt
felhozhatja a jogellenes bizonyíték felhasználásával kapcsolatos hivatkozásait.
Kiemelendő ezzel összefüggésben a Pp. két lényeges új szabálya. A Pp. a bizonyítás nélkül megállapítható
tények körét kiegészíti az e törvény értelmében nem vitatottnak tekintendő tényállításokkal [Pp. 266. § (1) bek.].
Törvényi vélelmet állít fel továbbá arra, hogy nem vitatottnak, illetve nem ellenzettnek kell tekinteni az érintett
tényállítást, bizonyítékot, bizonyítási indítványt, ha a fél a perfelvételi iratban nem tünteti fel e törvényben előírt
perfelvételi nyilatkozatot [Pp. 203. § (2) bek. a) pont]. Ezekből következően a bíróságnak nem vitatottnak, illetve
nem ellenzettnek kell tekinteni azokat a felperesi tényállításokat, bizonyítékokat, illetve bizonyítási eszközöket,
amelyre az alperes nem nyilatkozott érdemi védekezésében. A perfelvétel lezárásáig azonban az alperes - ugyan
pénzbírság terhe alatt [Pp. 183. § (5) bek.] - még korlátozás nélkül vitathatja ezeket.
A tényállítást illetően a Pp. fenntartja azon követelményt az érdemi védekezéssel szemben, hogy az alperesnek
elő kell adni a védekezését megalapozó tényeket, azaz saját tényállításait. E körben - különösen a vitatott
tényekkel kapcsolatba - az alperesnek elő kell adni a felperes tényeit cáfoló, módosító vagy azokat kiegészítő saját
tényállításait.
d) Felperesi jogi érvelés cáfolata
A Pp. a felperesi jogi érvelésre mint új kereseti elemre tekintettel az alperes számára is előírja, hogy
védekezését jogi szempontból is indokolja, azaz a felperesi jogi érvelésre figyelemmel vagy attól függetlenül adja
elő a támasztott igény ténybeli vagy jogi szempontból való megalapozatlanságának levezetésére szolgáló jogi
érvelését. A jogi érvelés különösen a jogkérdésben fennálló jogvitákban kiemelkedő jelentőségű.
e) Alperesi érdemi bizonyítékok
A Pp. fenntartja, hogy az érdemi védekezésben az alperesnek is meg kell jelölni a védekezése - ideértve az
anyagi jogi kifogását is - alapjául szolgáló tények alátámasztására rendelkezésre álló bizonyítási eszközeit és elő
kell terjeszteni bizonyítási indítványait a törvényben meghatározott módon. E körben is irányadó a Pp. 170. §-ához
fűzött magyarázat.
3. Záró rész: egyéb körülmények

Az állítási és bizonyítási szükséghelyzethez kapcsolódóan a felperes már a keresetlevélben közvetlenül felhívást
intézhet az alpereshez. Ehhez párosul, hogy a Pp. az alperes számára az ellenkérelemben a felhívás szerinti
információ, bizonyíték szolgáltatására vonatkozó, vagy megtagadása esetén indokolási kötelezettséget ír elő. Ez a
felek számára az eljárástámogatási kötelezettségük teljesítéséhez nyújt eszközt és a per hatékonyabb
lebonyolítását teszi lehetővé a felek egymás közötti, a bíróság közbeiktatása nélküli kommunikáció közvetlen
megteremtésével.
4. Ellenkérelem keresethalmazat esetén

A keresethalmazatok esetében a Pp. külön kimondja, hogy az alperesnek a törvény előírásainak megfelelő
érdemi védekezést valamennyi keresetre elő kell terjesztenie. E kötelezettség szempontjából nincs különbség
abban, hogy valódi vagy látszólagos halmazatról van szó és a több kereset alatt nem csak több kereseti kérelmet
kell érteni. A Pp. a háromtagú pertárgyfogalomra áttérve a kereset mindhárom elemét (kérelem, jog- és tényalap)
együttesen tekinti egy keresetnek, bármelyik elemben való eltérés másik keresetet jelent, így az alperesnek
mindegyikre kell nyilatkoznia. Ez vonatkozik a valódi személyi keresethalmazatokra, vagyis a pertársaság eseteire
is, ahol az alperesnek valamennyi felperes keresetére kiterjedően elő kell terjeszteni érdemi védekezését.
5. Állítási, bizonyítási szükséghelyzettel összefüggő rész: a felperes felhívása

A Pp. által új jogintézményként szabályozott állítási és bizonyítási szükséghelyzethez kapcsolódóan a
felpereshez hasonlóan az alperes számára is lehetőséget biztosít a törvény az érdemi védekezése tekintetében
közvetlen felhívást intézni a felpereshez.
6. Ellenkérelem elismerés esetén

A Pp. szabályozza azt az esetet is, ha az alperes a keresetet elismeri. Az elismerésnek teljeskörűnek kell lennie,
azaz az érvényesített jogra és a kereseti kérelemre is kiterjedőnek. Ilyenkor az alperesnek nincs védekezése (sem
alaki, sem érdemi), ezért csupán az elismerés tényét kell ellenkérelmében feltüntetni. Meg kell említeni, hogy az
elismerést tartalmazó ellenkérelem esetén bírósági meghagyás kibocsátásának nincs helye, a bíróság - célszerűen
a perfelvételi tárgyalás mellőzésével - a perfelvételt lezárja és az elismerésen alapuló ítéletet hoz.
Pp. 200. §-ához:
Mellékletek
Az ellenkérelem mellékleteinek előterjesztését illetően a keresetlevél mellékleteire irányadó szabályozást
alkalmaz a törvény (lásd a Pp. 171. §-át és ahhoz fűzött magyarázatot), mely kiegészül a felperes állítási vagy
bizonyítási szükséghelyzetre hivatkozással előterjesztett felhívása szerinti bizonyítékokkal.
Pp. 201. §-ához:
1. A válaszirat és viszontválasz előkészítés körében betöltött funkciója

Az írásbeli ellenkérelem beérkezését követően a bíróság három perfelvételi útvonal közül választhat (Pp. 187.
§). Amennyiben a bíróság a perfelvételi tárgyalás kitűzése előtt további írásbeli perfelvételt rendel el, az írásbeli
ellenkérelem kézbesítésével egyidejűleg felhívja a felperest, hogy az alperes ellenkérelmére válasziratot
terjesszen elő (Pp. 188. §). A válaszirat beérkezésekor a bíróság kitűzi a perfelvételi tárgyalást és a válaszirat
kézbesítésével egyidejűleg az alperest - ha szükségesnek tartja - felhívhatja, hogy terjesszen elő viszontválaszt
[Pp. 189. § (1) bek. a) pont és (4) bek.]. Válaszirat és viszontválasz csak a bíróság erre irányuló felhívása esetén
terjeszthető elő, a felhívás nélkül benyújtott perfelvételi irat hatálytalan [Pp. 203. § (1) bek.].
A perfelvételi tárgyalás további írásbeli előkészítésének elrendelése egy olyan új eljárásjogi lépés, amely a
perkoncentráció elvét szolgálja azzal, hogy egy helyre összpontosítja a keresetből és ellenkérelemből (két
alapirat) körvonalazódott ellentétek alapján a támadási és védekezési eszközök kibontását. Ennek eszközei a
válaszirat és viszontválasz. E perfelvételi iratok külön elnevezésével és azok tartalmával kapcsolatos
szabályozással a Pp. a feleket és a bíróságot segíti. A törvény ugyanis a két alapirat után sem engedi szabadjára
az eljárás folyását és irányát. Egyrészt iránymutatást ad a feleknek és a bíróságnak a tőlük elvárt
percselekményeik tartalmát illetően, másrészt egyértelművé - és ezáltal utóbb számon kérhetővé és
szankcionálhatóvá - teszi számukra, hogy milyen kötelezettség terheli őket az eljárás e fázisában a jogvita
ténybeli, jogi és bizonyítási kereteinek tisztázása körében.
A bíróság szerepe túlmutat azon, mintsem egyszerűen egy végzéssel felhívást intézzen a félhez válaszirat,
viszontválasz benyújtására, hanem a bíróságnak - az anyagi pervezetés eszközeivel is - tartalmilag is irányítani
kell a feleket a törvényben megadott szempontok szerint. A feleknek pedig az a feladata, hogy ne rekedjenek meg
a két alapiratból már megismert álláspontjaik kölcsönös ismétlésénél, ellenvetéseiket ne az eljárás során
széthúzódva, rendszertelenül, összhang nélkül, egymás iratait kerülve terjesszék elő, hanem a két alapirat alapján
körvonalazódott ellentétekre reagáljanak, azaz az alperesi ellenkérelemben felhozott összes ellenvetésre adjon
feleletet (választ) a felperes, majd pedig ezekre feleljen meg az alperes (viszontválasz).
2. A válaszirat tartalma
A felperes által az ellenkérelemre benyújtandó válaszirat tartalmi elemei két fő csoportba sorolhatók: egyrészt a
bíróság felhívása szerinti, másrészt a fél által önként előadott perfelvételi nyilatkozatok. Megjegyzendő, hogy a
tartalmi szempontból hiányos válasziratra, vagy a válaszirat benyújtásának elmulasztására a Pp. 183. § (5)-(6)
bekezdésében és a Pp. 203. § (2) bekezdésében meghatározott következmények alkalmazhatók.
2.1. Tételes nyilatkozat a védekezésben felhozottak vitatásáról, a vitatás okáról
A bíróság felhívása alapján a válasziratnak tartalmaznia kell a védekezésben felhozottak vitatásáról, a vitatás
okáról való tételes nyilatkozatokat. Ez kiterjed az alperesi tény- és jogállításokra, kérelmekre, a bizonyítékokkal és
bizonyítási indítványokkal kapcsolatos alperesi állításokra (ideértve az alperes által felhozott alperesi
bizonyítékokat és a felperesi bizonyítékok alperes általi értékelésére vonatkozókat is).
2.2. A bíróság anyagi pervezetési cselekményének megfelelő nyilatkozatok
A válasziratnak tartalmaznia kell továbbá a bíróság anyagi pervezetési cselekményének megfelelő
nyilatkozatokat. Ez a bíróság által - a megfelelő és teljeskörű perfelvételi nyilatkozatok rendelkezésre állása
érdekében - megfogalmazott kérdésre, felhívásra vagy tájékoztatásra tekintettel szükséges perfelvételi
nyilatkozatokat jelenti.
2.3. Egyéb perfelvételi nyilatkozat és keresetváltoztatás
A félnek lehetősége van a válasziratban előterjeszteni - a bíróság felhívásával érintett körön kívüli - egyéb
perfelvételi nyilatkozatait. E rendelkezés - a Pp. 202. és 203. §-aira figyelemmel - egyértelműsíti, hogy a fél külön
felhívás nélkül is tehet egyéb perfelvételi nyilatkozatot perfelvételi iratában. Ez egyben a fél eljárástámogatási
kötelezettségéből következően a fél kötelessége is, mivel a támadási és védekezési lehetőségeinek ismeretében
maga is köteles előmozdítani az eljárás hatékony és koncentrált előremenetelét.
A perfelvételi nyilatkozatokon belül a törvény külön kiemeli, hogy ha a fél az ellenkérelemre tekintettel
keresetet kíván változtatni, azaz keresetváltoztatásnak minősülő perfelvételi nyilatkozatot (lásd a Pp. 183. és 185.
§-ához fűzött magyarázatot) kíván előterjeszteni, azt válasziratában köteles feltüntetni. Fontos kiemelni, hogy a
keresetváltoztatás előterjesztésekor a félnek a Pp. 185. § (1)-(2) bekezdésére figyelemmel kell eljárni. A félnek
tehát mindezekre tekintettel a válasziratban lényegében a kereset változatlan fenntartásáról vagy módosításáról,
kiegészítéséről szóló nyilatkozatait, a kereset megalapozására, a védekezés cáfolatára vonatkozó esetleges
további hivatkozásait kell előterjeszteni. Egyben lehetősége van az állítási vagy bizonyítási szükséghelyzettel
kapcsolatos felhívást intézni az ellenfélhez, valamint kötelessége az ellenfél ilyen irányú hozzá intézett felhívására
reagálni.
2.4. Bizonyítékok csatolása
A válasziratban felhozott tényállítások tekintetében a félnek kötelessége a rendelkezésre álló további
bizonyítékait csatolni.
3. Viszontválasz
A viszontválasz további írásbeli perfelvétel elrendelése esetén a perfelvételi tárgyalás kitűzésekor, a válaszirat
kézbesítésével egyidejűleg kérhető az alperestől. A viszontválasz tartalmát tekintve az alperesi védekezéssel
szemben a felperes válasziratában felhozott ellenvetésekre való nyilatkozatokat és a bíróság felhívása szerinti
nyilatkozatokat jelenti, amelyre a válaszirattal kapcsolatos rendelkezések megfelelően alkalmazandók. A törvény
utaló szabálya folytán a viszontválaszra is vonatkozik az ellenkérelem-változtatás feltüntetésére vonatkozó
kötelezettség és a külön felhívás nélkül előterjeszthető egyéb perfelvételi nyilatkozatokra, másik félhez intézett
közvetlen felhívásra vonatkozó rendelkezések. A viszontválasz tehát lényegében a válasziratban felhozott
ellenvetésekre, hivatkozásokra vonatkozó tételes alperesi nyilatkozatokat, valamint az alperesi védekezés
változatlan fenntartásáról vagy esetleges módosításáról, kiegészítéséről szóló nyilatkozatokat, illetve annak
megalapozására vonatkozó esetleges további hivatkozások, bizonyítékok előterjesztését tartalmazza.
Pp. 202. §-ához:
Előkészítő irat
A Pp. a bíróságtól is fokozott, aktív közreműködést vár el egyrészt a jogvita tisztázásában, másrészt a per alaki
és érdemi szempontból való irányításában. Ennek egyik eszköze, hogy a bíróság jogosult a perfelvételi szak során
a szükségesnek tartott perfelvételi nyilatkozatok, azaz a kereset és ellenkérelem érdemi része vonatkozásában
írásbeli előterjesztésre felhívni a feleket. A feleknek egyben kötelezettségévé teszi az előkészítő irat felhívás
szerinti tartalommal való előterjesztését. Előkészítő irat benyújtására való felhívásra tipikusan a perfelvételi
tárgyalás elhalasztása esetén a folytatólagos perfelvételi tárgyalás előkészítése érdekében kerül sor.
Megjegyzendő, hogy annak nincs akadálya, hogy a fél a bíróság felhívására benyújtott perfelvételi iratban a
felhíváson kívüli egyéb, nem perfelvételi nyilatkozatot terjesszen elő.
Pp. 203. §-ához:
1. Perfelvételi irat előterjeszthetőségének feltétele

Az 1952-es Pp. - az egységes tárgyalási rendszer talaján állva - lehetőséget ad arra, hogy az eljárás során a fél
bármikor, tárgyaláson vagy tárgyaláson kívül ún. írásbeli előkészítő iratot csatoljon bármely tárgyban. A Pp. a
perfelvételi iratok tekintetében szakít ezzel, mivel a perfelvétel hatékonysága és koncentráltsága egy feszes és
ütemes permenetet kíván. Emellett észszerű korlátot szükséges állítani az írásbeliségnek, amely alapvetően a
tárgyalást előkészíteni, nem pedig helyettesíteni hivatott. A perfelvételi iratok (Pp. 7. §) olyan speciális
beadványok, amelyek lényegében a kereset és ellenkérelem érdemére tartozó perfelvételi nyilatkozatok
előterjesztésére szolgálnak. A Pp. a felek számára perfelvételi irat csatolását - tárgyaláson és tárgyaláson kívül
egyaránt - csak törvény által megengedett és szabályozott esetben vagy bírói felhívásra teszi lehetővé. A
perfelvételi iratok közül bírói felhívás nélkül a viszontkereset-levél és beszámítást tartalmazó irat terjeszthető elő,
míg bírói felhívásra terjeszthető elő az írásbeli ellenkérelem, válaszirat, viszontválasz és előkészítő irat. A fél bírói
felhívás hiányában sincs azonban elzárva perfelvételi nyilatkozatai előterjesztésétől, mivel perfelvételi tárgyaláson
bármely perfelvételi nyilatkozatot előterjeszthet és annak sincs akadálya, hogy a fél indítványozza perfelvételi irat
előterjesztésének elrendelését a fél által megjelölt és szükségesnek tartott körben.
A Pp. ezzel gátolja, hogy a felek tetszőleges időpontban és mennyiségben benyújtott irataikkal a perfelvétel
menetét felborítsák, széttöredezzék, az aktuális lépést (pl. tárgyaláson vagy közvetlen előtte benyújtott iratokkal)
meghiúsítsák. Ez elősegíti a bíróság perszervező és irányító tevékenységét is, valamint kiszámíthatóvá teszi az
eljárást mind a felek, mind a bíróság számára. E szabályozás ösztönzi a feleket arra is, hogy megfelelő időben és
tartalommal, kellő gondossággal nyújtsák be perfelvételi nyilatkozataikat tartalmazó irataikat. Az új szabály által
jelentősen csökkenhet - különösen a korábbi nyilatkozatokat csupán ismételgető, új elemet nem vagy alig
tartalmazó, illetve visszaélészszerű „iratbombázások” folytán előálló - periratok mennyisége, ami a felek és a
bíróság számára idő- és költséghatékonyságot növelő körülmény.
Fontos kiemelni, hogy a bírói felhívás vagy törvényi felhatalmazás nélkül benyújtott perfelvételi irat főszabály
szerint hatálytalan, azaz tartalma nem vehető figyelembe. A hatálytalanság alól a viszontkereset-levél és
beszámítást tartalmazó irat kivételt képez, mivel ezeknek a törvény megsértésével történő előterjesztése esetén
visszautasításnak van helye.
2. A hiányos perfelvételi irat következményei és figyelmeztetés

A törvény a perfelvétel koncentrált és hatékony menetének biztosítása és a perfelvétel mielőbbi lezárhatósága
érdekében határozza meg a különféle perfelvételi iratokkal szembeni tartalmi követelményeket, melyekre emellett
a beadványok alaki kellékeire (Pp. 114. §) vonatkozó általános szabályok is alkalmazandók. Ha a perfelvételi irat
nem felel meg a beadványokra vonatkozó általános előírásoknak, a törvény általános rendelkezéseit kell
alkalmazni. Ebből következően, ha például a beadvány olyan alaki hiányosságban szenved, ami az elintézést
gátolja (pl. nincs aláírva, nem jogosulttól származik, nem csatolt meghatalmazást), akkor eredménytelen
hiánypótlás esetén a perfelvételi irat visszautasításának van helye [Pp. 115. § (6) bek. a) pont], vagy a kötelező
jogi képviselet ellenére jogi képviselő közreműködése nélkül benyújtott irat hatálytalan [Pp. 74. § (1) bek.]. Abban
az esetben viszont, ha a perfelvételi irat a vele szembeni speciális tartalmi követelményeknek nem felel meg, azaz
ha a perfelvételi irat nem tartalmaz valamely - törvényben előírt vagy bírói felhívás szerinti - perfelvételi
nyilatkozatot, a törvény speciális jogkövetkezményeket alkalmaz.
A Pp. 203. § (2) bekezdése eljárásjogi vélelmet állít fel a perfelvételi iratot előterjesztő fél terhére egyrészt az
ellenfél, másrészt a fél érintett (hiányzó) perfelvételi nyilatkozata tekintetében. Az ellenfél érintett perfelvételi
nyilatkozatát - korábbi ellentétes nyilatkozat hiányában - a fél által nem vitatottnak, nem ellenzettnek kell
tekinteni, míg a fél érintett (hiányzó) perfelvételi nyilatkozatát illetően vélelmezni kell, hogy adott perfelvételi
nyilatkozatot nem tud, vagy nem kíván tenni a perben. Ha például az alperesi ellenkérelemben előadott valamely
alperesi tényállításra, bizonyítékára vagy bizonyítási indítványára a felperes a válasziratban nem tesz
nyilatkozatot, az érintett alperesi tényállítást, annak alátámasztására csatolt bizonyítékot semmilyen szempontból
(pl. hitelesség, bizonyításra alkalmasság, bizonyító erő) nem vitatottnak, a bizonyítási indítványt nem ellenzettnek,
bizonyításra való alkalmasságát nem vitatottnak kell tekinteni. Ha pedig például az alperes ellenkérelmében nem
terjeszt elő alaki védekezést, anyagi jogi kifogást, úgy kell tekinteni, hogy nincs pergátló kifogása, anyagi jogi
kifogása, vagy ezekkel nem kíván élni a perben, vagy, ha valamely tényállítására nem csatol bizonyítékot, nem
terjeszt elő bizonyítási indítványt, vélelmezni kell, hogy nincs bizonyítéka, vagy nem kíván bizonyítást felajánlani.
A fentieken túl a Pp. 183. § (6) bekezdése - amely mind a perfelvételi iratra, mind a szóban előterjesztendő
perfelvételi nyilatkozatra is vonatkozik - kimondja, hogy ha fél bírói felhívásra nem, vagy nem teljeskörűen terjeszt
elő valamely perfelvételi nyilatkozatot, annak az a jogkövetkezménye, hogy a bíróság újabb anyagi pervezetési
cselekmény nélkül a fél által szolgáltatott hiányos peranyag alapján jár el és bírálja el perfelvételi nyilatkozatait.
Ilyen esetben az ügy elbírálását a Pp. 203. § (2) bekezdése szerinti vélelmek lényegesen segítik, mert például, ha
az alperes anyagi jogi kifogásként érvénytelenségi kifogást terjeszt elő, de felhívás ellenére az annak
elbírálásához szükséges valamely perfelvételi nyilatkozatot (pl. az érvénytelenség konkrét okát, jogalapját vagy
azt megalapozó valamely tényt) nem terjeszt elő, vélelmezni kell, hogy nem tud ilyet megjelölni.
Fontos kiemelni, hogy e jogkövetkezmények nem csak a benyújtott perfelvételi irat valamely elemének
hiányossága, hanem értelemszerűen a perfelvételi irat benyújtásának elmulasztása esetén is alkalmazhatók,
kivéve, ha törvény más jogkövetkezményt ír elő (pl. írásbeli ellenkérelem teljes elmulasztása vagy általános
védekezésnek minősülő tartalommal való benyújtása esetén bírósági meghagyás). Emellett e jogkövetkezmények
nem azonnali preklúziós jellegűek, mivel az elmulasztott perfelvételi nyilatkozatot a fél a perfelvétel lezárásáig
még teljesítheti, bár ez rendszerint pénzbírságot von maga után [Pp. 183. § (5) bek.].
A perfelvételi irat hiányossága vagy előterjesztésének elmulasztása jogkövetkezményeire a bíróságnak
figyelmeztetni kell a felet, amely figyelmeztetést azonban nem kell minden alkalommal megtenni, hanem csak első
ízben, amikor a bíróság valamely perfelvételi iratra először felhívja a felet.
3. Több perfelvételi irat külön beadványban való előterjesztése és kézbesítés

Az átláthatóbb és a bíróság irányításával zajló permenetet szolgálja a törvény azon előírása, hogy az eljárás egy
adott lépésénél a különböző fajtájú perfelvételi iratokat egyidejűleg, de külön beadványban rendeli előterjeszteni.
Az alperes tehát például külön beadványban, de egyidejűleg terjeszti elő az írásbeli ellenkérelmét, a
viszontkereset-levelét és beszámítást tartalmazó iratát, valamint a felperes ezekre külön beadványban, de
egyidejűleg terjeszti elő az ellenkérelemmel szembeni válasziratot, valamint a viszontkeresettel és beszámítással
szembeni írásbeli ellenkérelmét. A keresettel szembeni ellenkérelem ugyanis egy, már a bíróság által befogadott
jogvitában kerül előterjesztésre, amelyhez képest szükségképpen más fázisban tart a beszámítással,
viszontkeresettel kezdeményezett jogvita. Utóbbiak lehetnek hiánypótlásra szorulók, kerülhetnek visszautasításra,
így egyetlen beadványban való előterjesztésük esetén szükségszerűen a tárgyalásra még alkalmatlan vagy hiányos
beszámítást, viszontkeresetet is kézbesíti a bíróság az ellenkérelemmel. Ezzel szükségtelenül bonyolódik,
érdemében a bíróság által nem irányítottá válik az eljárás.
A Pp. rögzíti azt a bírói gyakorlatot, hogy a tárgyalásra való idézést követően érkezett - értelemszerűen hatályos
- perfelvételi iratot (pl. viszontválasz, előkészítő irat) a bíróságnak kézbesítés útján közölni kell, de ha ez a
határnapig már esetleg nem teljesíthető, a tárgyaláson való átadással is történhet a kézbesítés. E szabálynak a
tárgyalást szabályszerű idézés ellenére elmulasztó fél vonatkozásában is jelentősége van, mivel számítania kell
tárgyaláson kézbesíthető perfelvételi iratra, amelyre a kézbesítési vélelem ugyancsak beáll [Pp. 190. § (2) bek. c)
pont].
63. A perfelvétel további iratai és szabályai viszontkereset, beszámítás esetén
Pp. 204-205. §-ához:
1. A viszontkereset előterjesztése
Az 1952-es Pp. 139. §-ával ellentétben a Pp. nem az ellenkérelem részeként vagy az érdemi védekezés egyik
lehetséges formájaként fogja fel az alperes viszontkeresetét, hanem úgy tekinti, hogy azzal az alperes lényegében
„viszontpert” indít a felperessel szemben. Ebből kiindulva önálló eljárásjogi jogintézményként és a keresetre
vonatkozó szabályozást alapul véve kezeli, melyet az egyenlő bánásmód elvének követelménye is indokolttá tesz.
E szemléletváltásból fakadóan, valamint az ellenkérelem előterjesztésére vonatkozó új szabályrendszer
kialakításánál figyelembe vett megfontolásokra (lásd a Pp. 199. §-ához fűzött magyarázat 1. pontját) tekintettel a
Pp. lényeges újítása, hogy a viszontkeresetet az alperes nem szóban az első tárgyaláson adja elő, hanem a
keresettel egyezően írásban köteles előterjeszteni. A törvény bevezeti a viszontkereset-levél fogalmát, melynek
tartalmi követelményeire a keresetlevélre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni
2. A viszontkereset előterjesztésének feltételei

A Pp. a viszontkeresetre mind időben, mind érdemben és eljárásjogilag is az 1952-es Pp.-hez képest szigorúbb
korlátokat állít.
2.1. A viszontkereset előterjesztésének határideje
A viszontkereset előterjeszthetőségének időbeli korlátja az ellenkérelemre nyitva álló határidő. A
viszontkeresetnek a per legelején és az ellenkérelemmel való egyidejű előterjesztésére vonatkozó előírás a
perkoncentráció érvényesülése érdekében indokolt, mivel a viszontkereset későbbi időpontban (pl. szóban
perfelvételi tárgyaláson, vagy a perfelvétel lezárásáig bármikor később) való előterjesztése a feszes permenet
mellett zajló perfelvételt felborítaná, szükségszerűen elnyújthatja. A keresetlevéllel szembeni szigorúbb
követelmények, a felek eljárástámogatási kötelezettsége folytán reálisan elvárható, hogy a per megindulását
követően az alperes mihamarabb eldöntse, hogy mivel kíván védekezni, kíván-e ellenkövetelést akár
viszontkereset, akár beszámítás útján érvényesíteni a perben. E követelményre is figyelemmel határozza meg a
Pp. az ellenkérelem előterjesztésének határidejét viszonylag hosszabb időtartamban és teszi a bíróság által
meghosszabbíthatóvá.
2.2. A viszontkereset tárgya
A viszontkereset tárgyát illetően a Pp. a keresettel azonos jogviszonyból eredő jog iránti igény
érvényesíthetőségét változatlanul fenntartja. Az 1952-es Pp. 147. §-ához képest azonban a más jogviszonyból
eredő viszontkereset érvényesíthetőségét szűkebbre vonja. Más jogviszonyból eredő viszontkeresetnek csak akkor
van helye, ha a kereset, vagy a viszontkereset eldöntése függ a másiktól, azaz külön perben való elbírálás esetén
az egyiket a másikra tekintettel fel kellene függeszteni. E korlátozás azon alapul, hogy a per a felperes jogvédelmi
eszköze, a felperes az adott jogviszonyból eredő saját jogai védelmében indítja a pert, így valamely más, az érdemi
elbírálást tekintve ettől független jogviszonyból eredő alperesi igény érvényesítése a per észszerű időn belül
történő befejezését hátráltatja. Nem tartja elegendőnek a Pp. önmagában a viszontkereseti követelés
beszámíthatóságát, mivel a más és keresettel össze nem függő jogviszonyból eredő beszámítható követelést az
alperes továbbra is érvényesítheti beszámítás útján. A keresettől nem függő, egyéb jogviszonyból fakadó, de
beszámítható követeléssel az alperes vagy védekezik a perben és beszámítást terjeszt elő, ellenkező esetben a Pp.
azt külön perre utalja.
2.3. Hatáskör és illetékesség
A Pp. kölcsönösen rendezi a törvényszék és járásbíróság hatáskörébe tartozó viszontkeresetek
előterjeszthetőségét a különböző bemeneti szinteken folyó pereknél. Kizárja törvényszék előtt a járásbírósági
hatáskörbe tartozó viszontkereset előterjesztését, kivéve, ha a vagyonjogi perben ugyancsak vagyonjogi pernek
tekinthető, de egyébként járásbíróság hatáskörébe tartozó viszontkeresetet terjesztenek elő. Megtartja a Pp. az
1952-es Pp. 147. § (2) bekezdése szerinti szabályt, hogy a járásbíróság előtt folyó perben törvényszéki hatáskörbe
tartozó viszontkereset csak akkor terjeszthető elő, ha beszámításra is alkalmas és a különbözetre a
járásbíróságnak van hatásköre. E szabály azonban nem írja felül a viszontkereset tárgyát képező jogviszonyra
vonatkozó fenti szabályokat, vagyis a járásbíróságra e szabály csak akkor alkalmazható, ha a viszontkeresettel
érvényesíteni kívánt követelés beszámítható és a keresettel azonos vagy attól függő jogviszonyból ered.
A Pp. a viszontkeresetre való illetékesség kérdésében változatlanul illetékességet teremt vagyonjogi perben a
perbíróságnak a viszontkereset elbírálására. E szabály alól azonban kivételt képez az olyan viszontkereset
esetében, amelynek elbírálására egyébként a perbíróságtól eltérő más bíróság rendelkezne kizárólagos
illetékességgel.
2.4. A viszontkereset és beszámítás
A beszámításhoz sajátos eljárásjogi jellege folytán perindítási joghatások nem fűződnek, ezért a gyakorlat nem
tekinti akadálynak olyan tárgyban viszontkereset előterjesztését, amelyet az alperes más perben a felperes
követelésével szemben beszámításként már előterjesztett. A törvény a perelhúzási célzatú igényérvényesítés
megakadályozása érdekében, valamint az ugyanazon tárgyban több bíróság előtt folyó párhuzamos eljárások
elkerülése érdekében ezt kizárja. Az alperesnek el kell dönteni, hogy igényét mely eljárásban és mely eljárásjogi
eszközzel érvényesíti.
3. A keresetre vonatkozó generális utaló szabály

A Pp. a viszontkereset előterjesztését és tárgyalását a keresetlevélhez és annak tárgyalásához hasonlóan
kívánja kezelni, ezért minden speciálisan nem szabályozott kérdésben generálisan a keresetre vonatkozó
szabályokat rendeli alkalmazni.
Pp. 205. §-ához:

A Pp. 206. §-ához
1. A visszautasítási okok
A Pp. önálló szabályozással látja el a viszontkereset befogadhatóságával kapcsolatos akadályok kezelését. A
viszontkereset-levél visszautasításának három esetkörbe tartozó okát határozza meg, amivel az 1952-es Pp.
hiányosságai miatt a jogalkalmazásban jelentkező problémákat is kezeli.
1.1. Az előterjeszthetőség feltételeinek megsértése
A Pp. visszautasítási okként nevesíti - az 1952-es Pp.-ből hiányzó és a gyakorlat által nehezen kezelhető - azon
esetet, amikor a viszontkereset nem felel meg az előterjeszthetőségre vonatkozó törvényi feltételeknek. E
rendelkezés alapvetően akkor alkalmazható, ha a Pp. 204. § rendelkezései megsértésével indít viszontkeresetet az
alperes. Például vissza kell utasítani a viszontkereset-levelet, ha a törvényben megállapított határidő után
terjesztik elő, vagy nem felel meg a viszontkereset tárgyát képező jogviszonnyal, a hatásköri, illetékességi
szabályokkal kapcsolatos törvényi feltételeknek, illetve más perben beszámításként már előterjesztette az alperes.
1.2. Keresetlevél visszautasítási ok fennállása
Fontos újítás, hogy a Pp. kifejezetten alkalmazni rendeli a keresetlevél visszautasítási okait a viszontkereset
előterjesztésére is. Ezzel a jogalkalmazás számára világos és egyszerűbben kezelhető helyzetet teremt a
viszontkereset befogadhatóságát érintő akadály felmerülése esetén. Emellett a felperessel egyenlő bánásmódban
részesíti az alapvető kellékekkel sem rendelkező viszontkeresetet előterjesztő alperest. A gyakorlat ugyanis az
1952-es Pp. alapján a viszontkeresetet többnyire csak beadványnak tudja kezelni, amelyre nem alkalmazza a jogi
képviselővel eljáró felperes keresetlevelére vonatkozó 1952-es Pp. 124. § (2) bekezdése szerinti szigorított
szabályt, így a minimális kellékekkel sem rendelkező viszontkereset esetén is hosszadalmas hiánypótlásra van
szükség.
1.3. Viszontkereset kizártsága
A Pp. külön nevesíti azt az esetet visszautasítási okként, ha maga a viszontkereset jogintézménye kizárt az
eljárásban (pl. bírósági meghagyással szembeni ellentmondás esetén vagy követelés behajtása iránti perben nincs
helye viszontkeresetnek).
2. A visszautasító végzés és a joghatások fenntartása

A Pp. a bírói gyakorlatot rögzítve kimondja, hogy a viszontkereset részbeni visszautasításának és (sem teljes,
sem részbeni) áttételének nincs helye. A viszontkereset előterjeszthetőségének időbeli korlátozására és
feltételeinek szigorítására tekintettel is a Pp. lényeges újítása, hogy szabályozza a viszontkereset-levél
benyújtásához fűződő joghatásokat és azok fenntarthatóságát, amely - két eltéréssel - a keresetlevélre vonatkozó
szabályokkal egyezik (lásd a Pp. 178. §-át és ahhoz fűzött magyarázatot). A keresetlevéltől eltérően a joghatások
fenntartására biztosított határidőt rövidebben állapítja meg a per elhúzódásának minél kisebb teret engedve és az
ismételten nem szabályszerűen benyújtott viszontkereset-levél visszautasítása esetén már nem biztosítja a külön
fellebbezés jogát, mivel az újabb és újabb visszautasításra szoruló viszontkeresetekkel és azok elleni külön
fellebbezési joggal az alperes a perfelvétel lezárását akadályozhatná és elhúzhatná. Az ismételten nem megfelelő
viszontkereset-levél visszautasítása esetén a Pp. indokolási kötelezettséget ír elő a bíróságnak, így az alperes a
végzést az ítélet elleni fellebbezésben támadhatja [Pp. 365. § (3) bek.], egyebekben az alperes külön perben
keresetlevéllel élhet.
Pp. 207. §-ához:
A viszontkeresettel szembeni ellenkérelem

A viszontkeresetnek a per elején írásban való előterjesztésére vonatkozó új szabály és a viszontkeresetnek a
félegyenlőség elvén és a kontradiktórius eljáráson alapuló, keresethez hasonló kezelése indokolja, hogy a Pp. -
főszabály szerint - a viszontkeresettel szemben is írásban megköveteli az ellenkérelem előterjesztését [Pp. 213. §
(1) bek.]. Erre tekintettel a keresettel szembeni írásbeli ellenkérelem tartalmára vonatkozó követelményeket
rendeli alkalmazni. Megjegyzendő, hogy a perfelvételre utóbb alkalmassá vált viszontkereset esetében a bíróság
az ellenkérelem szóbeli előterjesztését is elrendelheti [Pp. 213. § (4) bek.], de annak tartalmára is az írásbeli
ellenkérelemmel szembeni tartalmi követelmények vonatkoznak.
Pp. 208. §-ához:
A viszontkeresettel szembeni ellenkérelem elmulasztásának következménye

A Pp. lényeges újítása, hogy a viszontkeresettel szembeni ellenkérelem elmulasztása esetén is - a keresethez
hasonlóan - lehetővé teszi bírósági meghagyás kibocsátását hivatalból. A kereset vonatkozásában kibocsátható
bírósági meghagyás szabályai (Pp. 181-182. §) a viszontkeresetre is alkalmazandók. Eltérés azonban, hogy a
viszontkereset vonatkozásában a bírósági meghagyás kibocsátását nem csak az írásbeli ellenkérelem és
beszámítást tartalmazó irat benyújtásának elmulasztása, hanem a viszontkeresettel szembeni ellenkérelem, illetve
a beszámítást tartalmazó nyilatkozat szóbeli előterjesztésének elmaradása is megalapozhatja. A perfelvételre
utóbb alkalmassá vált viszontkereset esetében ugyanis a bíróság az ellenkérelem szóbeli előterjesztését is
elrendelheti [Pp. 213. § (4) bek.], ami értelemszerűen vonatkozik a felperes által egyidejűleg előterjesztendő és
érdemi védekezésnek is minősülő beszámítás előterjesztésére is.
Pp. 209. §-ához:
1. A beszámítás jogintézményének megújítása

Az 1952-es Pp. 139. §-ával ellentétben a Pp. nem csupán az érdemi védekezés részének, egyik lehetséges
eszközének tekinti az alperes által a kereseti követeléssel szemben előterjesztett beszámítást, hanem azt az
anyagi jogi kifogások közül kiemeli és külön, saját szabályozással ellátott eljárásjogi jogintézménnyé teszi. A
perben ugyanis a beszámítási kifogás egy olyan, anyagi jogi jogintézményre való hivatkozást jelent, ami a
teljesítéssel azonos joghatású és a kötelezettség (felperesi követelés) megszüntetését eredményezi, azaz
jogszüntető anyagi jogi kifogás [lásd a Pp. 7. § (1) bek. 1. pontját és ahhoz fűzött magyarázatot]. Ugyanakkor
tartalmát tekintve a beszámítás egy, az alperesnek a felperessel szemben az anyagi jog szabályai alapján fennálló
(ellen)követelésének a perben való érvényesítését is jelenti, amelynek elbírálása - eljárásjogi szempontból -
lényegét tekintve nem különbözik a keresettel vagy viszontkeresettel érvényesített követelés elbírálásától. A
beszámítással érvényesített ellenkövetelés (anyagi jogi igény) elbírálásához éppúgy szükség van ténybeli és jogi
alapra, határozott összegre (kérelem) és bizonyítékokra. A beszámítási kifogásnak e viszonylag önálló eljárásjogi
vetületét, az érdemi védekezésen belüli speciális helyzetét tükrözi az is, hogy az 1952-es Pp. 213. § (2) bekezdése
elkülönülten elbírálhatónak tekinti a keresetet és a beszámítási kifogást, mivel részítélet meghozatalát engedi, ha
a beszámítás eldöntéséhez további tárgyalásra van szükség. Ezt erősítette meg a Legfelsőbb Bíróság 3/2000.
Polgári jogegységi határozatában annak kimondásával, hogy a kereset egésze is elbírálható részítélettel, ha a
beszámítás elbírálásához további tárgyalásra van szükség. Lényeges különbség az érdemi védekezésként
felhozható egyéb anyagi jogi kifogásokhoz (pl. érvénytelenségi kifogás, szavatossági kifogás, elévülési kifogás)
képest az is, hogy a beszámítással érvényesített ellenkövetelés a kereset alapjául szolgáló jogviszonyhoz képest
más, attól teljesen független jogviszonyból is származhat, sőt engedményezéssel szerzett követelés esetében még
a jogviszony alanyai is eltérhetnek.
Az 1999. évi CX. törvény 25. §-ával módosított 1952-es Pp. 139. §-a a gondos és jóhiszemű pervitel
követelményére tekintettel már megfogalmazta azon elvárását, hogy az alperes ellenkérelmében ellenkövetelését
(viszontkereset, beszámítás) is terjessze elő, később a kisértékű perekben, kötelező jogi képviselettel zajló
perekben konkrét időbeli korlátot is felállított. Ezt meghaladóan azonban az 1952-es Pp. a beszámítást
lényegében nem kezeli, noha a beszámítás gyakran a per elhúzódásával jár, sőt kifejezetten perelhúzási
szándékból történik.
A beszámítás a fent kifejtettek szerint egy sajátos „kétarcú jogintézmény”, egyrészt anyagi jogi, másrészt
eljárásjogi. A Pp. az alperes által beszámítás útján érvényesített anyagi jogi igény (ellenkövetelés) eljárásjogi
kezelése, valamint a szabályozás hiányossága miatt a jogalkalmazásban mutatkozó problémák rendezése
érdekében meghatározza a beszámítással szembeni alaki, tartalmi követelményeket, korlátokat és ezek
megsértésének szankcióit. A beszámítás eljárásjogi vetületének kezelésében a keresettel, illetve viszontkeresettel
érvényesített igényhez hasonló szabályozást alkalmaz. Ez azonban nem változtat azon, hogy a beszámítás a
védekezés eszköze és a kereset eljárásjogi sorsát osztja.
2. A beszámítás előterjesztésének alakja, határideje

2.1. A főszabály
A Pp. lényeges újítása, hogy a beszámítást az alperes nem szóban az első tárgyaláson adja elő, hanem - a Pp.
204. §-hoz fűzött magyarázatban kifejtett megfontolásokból - a viszontkeresethez hasonlóan főszabály szerint
írásban kell előterjeszteni, amely perfelvételi iratra a törvény bevezeti a beszámítást tartalmazó irat fogalmát. A
beszámítás előterjesztésének határidejét ugyancsak a viszontkeresethez hasonlóan főszabály szerint a keresettel
szembeni ellenkérelemre nyitva álló határidőben állapítja meg, és a viszontkeresettel vagy ellenkérelemmel
egyidejű, de külön beadványban való előterjesztést ír elő.
2.2. A kivételek
A beszámítás előterjesztésének alaki követelménye és határideje alól a Pp. csak szűk körben - alapvetően az
1952-es Pp. szerinti másodfokú eljárásnak megfelelő esetekben - enged kivételt. Az ellenkérelemre nyitva álló
határidő lejártát követően csak akkor terjeszthető elő beszámítás, ha azt az ellenfél elismeri, más perben hozott
jogerős ítéleten alapul, vagy a beszámítás előterjesztésére nyitva álló határidő leteltét követően járt le. Előbbi két
esetben a beszámítás előterjesztése nem járhat jelentősebb perelhúzódással, míg az utóbb lejárt ellenkövetelés
érvényesítése méltányolható okból késlelteti a per befejezését. A perhatékonyság érdekében, valamint az
indokolatlan késedelmek megakadályozására azonban a Pp. - az elismert beszámítás kivételével - ezekben az
esetekben is határidőhöz köti a későbbi beszámítás előterjesztését, a végső határidő az elsőfokú tárgyalás
berekesztése. A másodfokú eljárásban előterjeszthető beszámítást a Pp. 374. § szabályozza.
A beszámítás kivételes eseteinél a perfelvételi vagy érdemi tárgyalás már többnyire folyik és az előterjesztésre
a törvény szoros határidőt szab, ezért a Pp. nemcsak írásban, hanem a tárgyaláson szóban való előterjesztést is
lehetővé tesz. A szóbeli előterjesztés lehetősége azonban nem változtat sem a határidőn, sem a beszámítással
szembeni tartalmi követelményeken.
3. A beszámítás korlátai
A beszámítás - a viszontkeresettel ellentétben - az ellenkövetelés alapjául szolgáló jogviszony szempontjából
nem korlátozott, az alperes a keresettől teljesen független más jogviszonyból eredő követelését is érvényesítheti a
perben beszámítással. A Pp. a beszámítás előterjeszthetőségét csak eljárásjogi szempontból korlátozza. A
keresethez, illetve viszontkeresethez hasonló jellege és szabályozás ellenére a beszámítás ugyanis nem kereset,
hanem védekezés, így arra a perakadályok, perindítási joghatásokra vonatkozó szabályok nem vonatkoznak. Erre
tekintettel szükséges a jogalkalmazásban felmerülő egyes problémák kezelése.
3.1. Joghatóság, hatáskör, illetékesség
A Pp. kizárja az olyan ellenkövetelés beszámításként történő érvényesítését, amelyet ha az alperes keresettel
érvényesítene, az más bíróság kizárólagos joghatósága alá, vagy - a vagyonjogi követelést kivéve - más bíróság
hatáskörbe vagy kizárólagos illetékességébe tartozna. Nem lehet tehát például egy járásbírósági perben szerzői
jogi vagy munkajogi igényt beszámításként előterjeszteni.
3.2. Más perben már keresetként érvényesített követelés
A beszámítás előterjesztéséhez keresetindítási, perindítási joghatások nem fűződnek, ezért az 1952-es Pp.
alapján szabályozás hiányában nem tekinthető akadálynak olyan tárgyban beszámítás előterjesztése, amelyet az
alperes más perben a felperessel szemben már keresettel vagy viszontkeresettel érvényesít, sőt az esetlegesen
már jogerősen elutasított igény beszámításként való előterjesztése is akadálytalan. E helyzetek egyszerű és gyors
kezelése, a párhuzamos igényérvényesítések megakadályozása érdekében a Pp. egy közvetlenül alkalmazható
szabállyal kizárja, hogy az alperes olyan követelést terjesszen elő beszámításként, amelyet keresetként,
viszontkeresetként más perben már érvényesít, vagy akár már jogerősen elutasították. A jogerősen megítélt
követelés bármikor előterjeszthető.
3.3. Más perben már beszámításként érvényesített követelés
Az 1952-es Pp. 229. § (3) bekezdése alapján jogerőhatás csak az ítéletben beszámított követeléshez fűződik, így
nincs akadálya, hogy más perben már beszámításként előterjesztett vagy akár érdemben alaptalannak talált
ellenkövetelést az alperes beszámításként ismét előhozzon egy perben. A Pp. ugyan jogerőhatást fűz az érdemben
elbírált és megalapozatlannak talált beszámításhoz is [Pp. 360. § (1) bek.], azonban a perelhúzási célzatú, a
párhuzamos és többszörös igényérvényesítések gyors és egyszerű kezelése érdekében egy közvetlenül
alkalmazható szabállyal kizárja, hogy az alperes olyan követelést terjesszen elő beszámításként, amelyet
beszámításként más perben már érvényesít vagy az ellenkövetelés fennállta tekintetében beszámításként már
jogerősen elbíráltak. Utóbbi esetet illetően ki kell emelni, hogy nem akadály a másik perben jogerősen elutasított
beszámítás, ha azt beszámítás kizártságának, a követelés lejáratának, egyneműségének hiányában utasították el,
és a követelés fennállását nem bírálták el.
3.4. Látszólagos beszámítás halmazat
A bírói gyakorlat által befogadott látszólagos keresethalmazatok mintájára a gyakorlatban megjelentek a
látszólagos beszámítás halmazatok, amikor az alperes vagylagosan vagy eshetőlegesen terjeszt elő több
beszámítást akár tárgyi halmazatban, de több felperes esetén személyi látszólagos halmazatban is. A Pp. a
keresethalmazatokat is észszerű korlátok közé törekszik szorítani perhatékonysági szempontok miatt, amellyel
ellentétes lenne a beszámítás esetén a látszólagos halmazatok megengedése, különös tekintettel arra, hogy ezek
rendszerint kifejezetten perelhúzási célzatúak, erre tekintettel a paragrafus (3) bekezdése ezek előterjesztését
kizárja.
4. A felperes beszámítása
A gyakorlatban vitás, hogy az alperes által előterjesztett beszámítással szemben a felperes élhet-e
beszámítással (ellenbeszámítás) vagy csak keresetfelemeléssel. Az egymással szembeni beszámítások végtelen
sora egyértelműen a perhatékonyság ellen hat, ezért a Pp. a felperes számára csak olyan követelés
ellenbeszámítását engedi, amelyet már az alperesi beszámítás előterjesztését megelőzően vele közölt. Ugyanakkor
annak nincs akadálya, hogy az alperes viszontkeresetével szemben a felperes beszámítást terjesszen elő. A
felperes beszámításaira az alperes által előterjeszthető beszámítás szabályait kell alkalmazni.
5. A keresetre vonatkozó generális utaló szabály

A Pp. a fenti kifejtettek szerint a beszámítás előterjesztését és tárgyalását a keresetlevélhez és annak
tárgyalásához hasonlóan kívánja kezelni, ezért minden speciálisan nem szabályozott kérdésben generálisan a
keresetre vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni.
Pp. 210. §-ához:
1. A beszámítás tartalmi követelményei

A Pp. a keresetlevél tartalmára és mellékleteire vonatkozó szabályokra utalással meghatározza a beszámítás
előterjesztésének tartalmi követelményeit is. A beszámítással szembeni tartalmi követelmények a - kivételesen -
szóban előterjesztett beszámítási nyilatkozatra is vonatkoznak [Pp. 209. § (8) bek.]. A beszámítás anyagi jogi
vetületéhez igazodóan a beszámítással érvényesített ellenkövetelés „petitum” részét illetően értelemszerűen nem
a bíróság ítéleti rendelkezésére irányuló határozott kérelem, hanem a beszámított ellenkövetelés határozott
összegének vagy mennyiségének megjelölése szükséges.
A beszámítás érdemi védekezésnek (is) minősül, amelynek kötelező kelléke [Pp. 199. § (2) bek. b) pont bb)
alpont] annak egyértelmű megjelölése, hogy a keresetet teljesen vagy mekkora részben kéri elutasítani az alperes.
Ennek megfelelően a beszámítással szemben további követelmény annak megjelölése, hogy a beszámítás
mennyiben szünteti meg a kereseti követelést.
2. Az elszámolás levezetése
Mivel túlnyomórészt olyan pénzkövetelések állnak egymással szemben, melyekhez kölcsönösen kamatkövetelés
is kapcsolódik, ezért a szemben álló követelések elszámolását is elő kell terjeszteni. Ebben az alperesnek meg kell
jelölni az elszámolás alapjául vett időpontokat (a kamatfizetési kezdő időpontokat és a beszámítás időpontját) és
adatokat (az alkalmazott kamatmértékeket, a kamatszámítás alapját képező tőkeösszegeket, esetleges
részösszegeket és időszakot), amelyek alapján le kell vezetnie, hogy miként eredményezi a beszámítás a felperesi
követelés megszűntét a megjelölt mértékben. Ez azt jelenti, hogy a kamatok és tőkeösszegek szembeállításánál az
elszámolást - a felek eltérő megállapodása, felperesi hozzájárulás hiányában - a törvény szerint (Ptk. 6:46. §) kell
elvégezni, azaz az alperesnek a kamatokkal növelt tőkekövetelését először a felperes kamatkövetelésére és azután
a tőkekövetelésére kell elszámolni.
3. Az elszámolás időpontja
A beszámítás teljesítéssel egyenértékű joghatásának kiváltásához a kötelezett részéről a jogosulthoz címzett

egyoldalú jognyilatkozat megtételére és hatályosulására van szükség. E jognyilatkozat hatályosulásának
(megérkezésének) időpontjával következik be a követelések kölcsönös megszűnése (részben vagy egészben), így
ezen időpontra vonatkoztatva kell a beszámítást elvégezni, azaz az alperes kamatokkal növelt követelését a
felperes kamatokkal növelt követelésével szembe állítani és elszámolni. A Pp. rendezi azt az esetet is, ha az
alperes a pert megelőzően nem közölte beszámítását a felperessel. Ilyen esetben a beszámítás bíróságra
érkezésének időpontját kell tekinteni a beszámításra irányuló jogosulthoz címzett jognyilatkozat hatályosulása
időpontjának és az elszámolást ezen időpontra vonatkoztatva kell elvégezni. A beszámítást tartalmazó irat
kézbesítése ugyan később következik be, azonban más jogintézmények esetében (Ptk. 6:25. §, Ptk. 6:89. §) is
törvény a másik félnek küldött nyilatkozattal egyenértékűnek kezeli a bírósághoz fordulást.
Pp. 211. §-ához:
1. A beszámítás visszautasítása
A Pp. a beszámítást saját szabályozással ellátott eljárásjogi jogintézményként kezeli (lásd a Pp. 209. §-ához
fűzött magyarázat 1. pontját), meghatározza előterjesztésének feltételeit és alaki, tartalmi követelményeit. Az
előírások alapvetően azt szolgálják, hogy a perben beszámítás útján érvényesíteni kívánt anyagi jogi igény - a
keresethez, illetve viszontkeresethez hasonlóan - a perhatékonysággal összhangban és érdemi elbírálásra
alkalmas módon kerüljön előterjesztésre. A jogalkalmazásban ugyanis gyakran az eljárást lényegesen hátráltató,
nem vagy csak nehézkesen kezelhető problémákat okoz a beszámítás szabályozatlansága, különösen az érdemi
elbírálásra valamely okból alkalmatlan, hiányos vagy visszaélészszerű beszámítás kezelése. Ezek megszüntetése
érdekében a Pp. megteremti a törvény előírásainak meg nem felelő beszámítás visszautasíthatóságát.
2. A beszámítás visszautasításának okai

A beszámítás visszautasításának okait és a visszautasítással kapcsolatos szabályokat illetően lényegében a
viszontkereset-levél visszautasítására vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A beszámítás
visszautasításának két esetköre van. Egyrészt, ha nem felel meg az előterjeszthetőségére vonatkozó törvényi
feltételeknek, azaz a Pp. 209. §-ban foglalt előírások megsértésével terjesztették elő (pl. elkésett, más bíróság
kizárólagos illetékességébe tartozik). Másrészt, ha a beszámítás vonatkozásában olyan perakadály áll fenn, amely
keresetlevél esetén visszautasítási ok lenne. A keresetlevél visszautasítási okait értelemszerűen a beszámítás
sajátosságaira és speciális szabályaira tekintettel megfelelően kell alkalmazni és a hiánypótlási felhívás
kiadásának szükségességére vonatkozó szabályok is megfelelően alkalmazandók. A visszautasítási okok közül a
legfontosabb, hogy visszautasíthatóvá válik a kötelező tartalmi elemeket nélkülöző beszámítás, vagy a peres
feleken kívüli személyek perben állását igénylő beszámítás.
3. A visszautasító végzés és joghatások fenntartása

A viszontkereset-levél visszautasítására utaló szabály alapján a beszámítást visszautasító végzés ellen is külön
fellebbezésnek van helye és a fél fenntarthatja a visszautasított beszámítás előterjesztésének joghatásait, ha
szabályszerűen újra benyújtja a jogerőre emelkedéstől számított 8 napon belül.
Pp. 212. §-ához:
1. A beszámítással szembeni írásbeli ellenkérelem

A jogalkalmazás - a beszámítás sajátos eljárásjogi jellegéből fakadóan - az alperes beszámítási kifogása
tekintetében megköveteli a felperestől ellenkérelem előterjesztését. A Pp. lényeges újítása, hogy a beszámítással
szembeni ellenkérelmet is szabályozza, amelyre - a keresettel, viszontkeresettel érvényesített anyagi jogi igényhez
hasonlóan - a keresettel szembeni írásbeli ellenkérelem szabályait rendeli alkalmazni. Megjegyzendő, hogy a
perfelvételre utóbb alkalmassá vált vagy utóbb előterjesztett beszámítás esetében a bíróság az ellenkérelem
szóbeli előterjesztését is elrendelheti [Pp. 213. § (4)-(5) bek.], de annak tartalmára is az írásbeli ellenkérelemmel
szembeni tartalmi követelmények vonatkoznak.
2. A beszámítással szembeni ellenkérelem elmulasztása

A beszámítás speciális eljárásjogi helyzete folytán és a keresethez, viszontkeresethez hasonló szabályozás
ellenére az érdemi védekezés eszköze a keresettel szemben, ezért a beszámítással szembeni ellenkérelem
elmulasztása esetén dogmatikailag kizárt bírósági meghagyás kibocsátása. A fél eljárástámogatási
kötelezettségének elvével azonban ez nem egyeztethető össze, ezért a törvény a Pp. 203. § (2) bekezdésére való
utalással lényegében eljárásjogi vélelmet állít fel arra, hogy az ellenkövetelés fennállta az ellenfél által nem
vitatott, azzal szemben nem tud vagy nem kíván védekezni. Megjegyzendő, hogy a perfelvétel lezárásáig nincs
elzárva az ellenfél a beszámítással szembeni ellenvetései későbbi felhozatalától, de ez pénzbírság kiszabását [Pp.
183. § (5) bek.] vonja maga után.
Pp. 213. §-ához:
1. A perfelvétel sajátosságai viszontkereset, beszámítás esetén

A Pp. 57-62. alcímeiben foglalt rendelkezések a perfelvétel menetét lényegében arra az alapesetre
vonatkoztatva szabályozzák, amikor a per tárgyát csak a kereset és ellenkérelem képezi, mivel a viszontkereset
vagy beszámítás előterjesztése nem tipikus. A Pp. azonban kötelezővé teszi a keresettel szembeni írásbeli
ellenkérelemmel egyidejűleg (vagy ellenkérelem nélkül, de az ellenkérelemre nyitva álló határidőben) az esetleges
viszontkereset, illetve beszámítás írásbeli előterjesztését is, valamint az ezekkel szembeni ellenkérelem előzetes
írásbeli előterjesztését. A per menetét értelemszerűen bonyolítja, ha a perben az alperes - akár viszontkereset,
akár beszámítás útján - ellenkövetelést is érvényesít a felperessel szemben, mivel a perfelvétel folyamatában ezek
a keresethez képest szükségképpen legalább egy fázissal hátrébb tartanak. A Pp. erre figyelemmel külön, a 63.
alcím alatt szabályozza a viszontkeresethez és beszámításhoz kapcsolódó további perfelvételi iratokat és
meghatározza azokat a további szabályokat, amelyek az általános permenetrend mellett haladva a viszontkereset
és a beszámítás kezeléséhez szükségesek.
Fontos kiemelni azonban, hogy egyrészt a 63. alcímben foglalt szabályok kiegészítik az előző rendelkezéseket,
azaz eltérő rendelkezés hiányában a perfelvétel valamennyi szabálya megfelelően alkalmazandó. Másrészt
viszontkereset, beszámítás vonatkozásában is helye van a 62. alcímben szabályozott perfelvételi iratok
előterjesztésének (ellenkérelem, válaszirat, viszontválasz), ezért a Pp. ott a perfelvételi iratok szabályozásakor a
felperes-alperes helyett a fél megnevezést használja. Végül a Pp. 213. § (1) és (3) bekezdésében foglalt
rendelkezésből következően viszontkereset vagy beszámítás előterjesztése esetén nincs helye a perfelvételi
tárgyalás mellőzésével történő perútvonal választásának [Pp. 187. § c) pont].
2. Eljárás perfelvételre alkalmas viszontkereset, beszámítás esetén

A viszontkereset-levél, illetve beszámítást tartalmazó irat perfelvételre alkalmas, ha visszautasításának nincs
helye és hiánypótlásra nincs szükség (vagy annak nincs helye). Amennyiben a viszontkereset-levél, illetve
beszámítást tartalmazó irat perfelvételre nyomban alkalmas, a bíróság azokat az ellenkérelemmel egyidejűleg
köteles kézbesíteni a felperesnek és felhívni azokkal szembeni írásbeli ellenkérelem előterjesztésére. A
viszontkeresettel, beszámítással szembeni ellenkérelem határidejére nem vonatkozik a Pp. 179. § (1) bekezdése
szerinti törvényi határidő, hanem a bíróságnak kell megfelelő határidőt meghatározni.
Attól függően, hogy a bíróság a Pp. 187. § a) vagy b) pontja szerinti perfelvételi útvonalat választja, a keresettel
szembeni ellenkérelem és viszontkereset, illetve beszámítás kézbesítésével egyidejűleg kitűzi a perfelvételi
tárgyalást is, míg további írásbeli perfelvétel elrendelése esetén a keresetre vonatkozó válaszirat és
viszontkeresettel, illetve beszámítással szembeni ellenkérelem beérkezését követően tűzi ki a perfelvételi
tárgyalást. A további írásbeli perfelvétel elrendelése esetén a tárgyalás kitűzése mellett a bíróság kézbesíti a
keresetre vonatkozó válasziratot az alperesnek és felhívhatja viszontválasz előterjesztésére, valamint a
viszontkeresetre, illetve beszámításra érkezett írásbeli ellenkérelem vonatkozásában felhívhatja a felperest
válaszirat benyújtására.
3. Eljárás perfelvételre utóbb alkalmassá vált viszontkereset, beszámítás esetén

A Pp. előírja a perfelvétel folytatását arra az esetre, ha a viszontkereset, illetve beszámítás a felperessel való
közlésre nem alkalmas, de az alperes a keresettel szemben írásbeli ellenkérelmet előterjesztett. Ebben az esetben
a kereset vonatkozásában a perfelvételt a perfelvételi tárgyalás kitűzésével vagy további írásbeli perfelvétel
elrendelésével kell folytatni a Pp. 187. § a) vagy b) pontja és a Pp. 189. §-a szerint. Megjegyzendő, hogy ha az
alperes csak viszontkeresetet terjeszt elő, de a keresettel szemben sem írásbeli ellenkérelmet, sem beszámítást
tartalmazó iratot nem nyújt be, a kereset vonatkozásában bírósági meghagyást kell kibocsátani.
A perfelvételre alkalmatlan viszontkereset, illetve beszámítás vonatkozásában a bíróság az eset körülményeitől
függően hiánypótlást rendel el vagy azt fellebbezhető végzéssel visszautasítja (az áttételt, részleges
visszautasítást a törvény kizárja). A viszontkereset, illetve beszámítás utóbb perfelvételre alkalmassá válhat, ha az
alperes a hiányokat pótolja, vagy törvényes határidőn belül a visszautasított perfelvételi iratot szabályszerűen újra
benyújtja, valamint a visszautasító végzés másodfokú bíróság általi megváltoztatása alapján.
Az ily módon utóbb perfelvételre alkalmassá vált viszontkereset, beszámítás vonatkozásában a Pp. rugalmas
szabályozást alkalmazva a bíróságra bízza, hogy a kereset vonatkozásában folyó perfelvétel állásához képest
azokat hogyan csatornázza be az eljárás menetébe, vagyis azt hogyan közli és az azokra vonatkozó ellenkérelmet
mikor és hogyan kell előterjeszteni. E perfelvételi iratokat közölheti a bíróság a perfelvételi vagy folytatólagos
perfelvételi tárgyalás előtt kézbesítéssel vagy a tárgyaláson történő átadással. A viszontkeresettel, beszámítással
szembeni ellenkérelem vonatkozásában a bíróságnak lehetősége van felhívni a felperest megfelelő határidővel
írásbeli ellenkérelem benyújtására vagy tárgyaláson szóban történő előadására. Erre tekintettel a Pp. külön
kimondja, hogy a perfelvételi tárgyalás elhalasztásának van helye, ha a megfelelő határidő biztosítása érdekében
ez szükséges.
Fontos kiemelni, hogy a Pp. nem ismeri a perfelvétel részleges lezárását, a perfelvételi szak akkor zárható le, ha
a felek megtették (megtehették) perfelvételi nyilatkozataikat. Ebből következően amíg a viszontkereset-levél,
illetve beszámítást tartalmazó irat, mint perfelvételi iratok sorsa el nem dőlt, a perfelvétel nem zárható le, adott
esetben a perfelvételi tárgyalás elhalasztásának van helye [Pp. 192. § (1) bek. d) pont].
4. Eljárás utóbb előterjesztett beszámítás esetén

A Pp. 209. § (6) bekezdése alapján az alperes kivételesen az ellenkérelemre nyitva álló határidőt követően -
írásban vagy tárgyaláson szóban - is előterjeszthet beszámítást (vagy a felperes ellenbeszámítást). Ilyen esetben
az utóbb perfelvételre alkalmassá vált beszámításra vonatkozó eljárási szabályokat kell megfelelően alkalmazni.
XIII. FEJEZET
ÉRDEMI TÁRGYALÁSI SZAK

64. Az érdemi tárgyalási szak általános rendelkezései
Pp. 214. §-ához:
1. Az érdemi tárgyalási szak szerepe az osztott perszerkezetben

Az érdemi tárgyalási szak funkciója a perfelvételi szakban tisztázott jogvita és felajánlott bizonyítás keretei
között a per eldöntéséhez szükséges bizonyítás lefolytatása, valamint az érdemi döntés meghozatala.
2. A perfelvételi nyilatkozatok korlátozása

Az osztott perszerkezetben a per hatékony és koncentrált lefolytatása érdekében a perfelvételi szak a
perfelvételi nyilatkozatok előterjesztésének fő színtere (lásd a Pp. 183. §-át és az ahhoz fűzött magyarázatot). A
perfelvétel lezárása preklúziós hatással választóvonalat húz az eljárásban (lásd a Pp. 194. §-át és az ahhoz fűzött
magyarázatot), a perfelvételi nyilatkozatok főszabály szerint rögzülnek, mivel az érdemi tárgyalási szakban
perfelvételi nyilatkozat már csak törvényben meghatározott esetben és feltételekkel tehető vagy változtatható
meg.
E korlátozás az alapelvi szintre emelt perkoncentráció elvén és a felek eljárástámogatási kötelezettségén
nyugszik. A perfelvételi szak - alapvetően érdemi és eljárásjogi korlátok nélkül - lehetőséget biztosít a megfelelően
gondos és felkészült feleknek a kereset (viszontkereset, beszámítás) és ellenkérelem minden elemének
előadására, megvitatáásra és szükség esetén bármelyik elem módosítására. A perfelvétel lezárására történő
előzetes bírói figyelmeztetés eljárásjogi garanciát is nyújt az igény és a védekezés megalapozásához szükséges
perfelvételi nyilatkozatok teljeskörű előterjeszthetőségére. Mindez megalapozza a fél eljárásjogi felelősségét saját
ügyének viteléért. A félnek ugyanis a törvény által megszabott eljárási szakban kell az ide tartozó
percselekményeit megtenni, az eljárásjogi mulasztás eljárásjogi következményét a mulasztó félnek kell viselni. A
mulasztás eljárásjogi jogkövetkezménye, hogy az elmulasztott percselekményt az érdemi tárgyalási szakban már
nem teljesítheti (preklúzió).
A Pp. egységes perrendet alkalmaz (lásd a Pp. 183. §-ához fűzött magyarázat 2. pontját) az érdemi tárgyalási
szakban is, így - az 1952-es Pp.-vel ellentétben - a perfelvételi nyilatkozatok korlátozásában sem alkalmaz eltérő
feltételeket különböző szempontok (pl. pertárgyérték, jogi képviselet) szerint. Az egyenlő bánásmód és
fegyveregyenlőség elvére is tekintettel nem tesz különbséget a perfelvételi nyilatkozatok korlátozásában felperes
és alperes között sem. A korlátozás a perfelvételi nyilatkozatok majdnem minden fajtájára kiterjed, mivel a perek
elhúzódásának egyik jelentős oka, hogy az 1952-es Pp. a keresetváltoztatást nem vagy csak részben korlátozza, az
alperes a védekezést az elsőfokú eljárás során lényegében korlátlanul megváltoztathatja, valamint a felek
bizonyítékaikat és indítványaikat szinte bármikor előterjeszthetik.
65. A kereset- és ellenkérelem-változtatás, utólagos bizonyítás
Pp. 215. §-ához:
1. A keresetváltoztatás fogalma és feltételrendszere

A Pp. a keresetváltoztatás fogalmát - lényegesen megújított tartalommal - az Értelmező rendelkezések közt
definiálja (Pp. 7. §). Keresetváltoztatásnak minősül a keresettel érvényesített jog (jogállítás) - ideértve a kereset új
elemeként megjelenő jogi érvelést is - megváltoztatásán kívül a kereset alapjául szolgáló tények (tényállítás),
valamint a kereseti kérelem (petitum) megváltoztatása is. A megváltoztatás kifejezés magában foglalja mind a
korábban előadottak módosítását, mind pedig azok kiegészítését. Az érdemi tárgyalási szakban a perfelvétel
lezárásával rögzült végleges nyilatkozathoz képest eltérő vagy további nyilatkozat minősül változtatásnak. A Pp. a
viszontkereset, beszámítás megújított jogintézményei (lásd a Pp. 204. és 209. §-ához fűzött magyarázat 1. pontját)
tekintetében is alkalmazni rendeli a keresetváltoztatás fogalmát és feltételeit.
A keresetváltoztatás megengedhetőségének három konjunktív törvényi előfeltétele van, melyekből az első a
keresetváltoztatás okától függően határozza meg a feltételeket, a második a jogviszony, a harmadik pedig a
bíróság hatásköre, illetve illetékessége szempontjából. E három feltétel együttes természetű, azaz bármelyik
hiánya a keresetváltoztatás megengedésének elutasításához vezet.
2. A keresetváltoztatás okától függő feltételek

A keresetváltoztatás fogalmának kibővítése folytán keresetváltoztatásnak minősül a tényállítás megváltoztatása,
a jogállítás és jogi érvelés megváltoztatása, valamint a kereseti kérelem megváltoztatása. A megengedhetőség
feltételei körében a Pp. a jogi érvelés megváltoztatását nem szabályozza, vagyis a Pp. 214. § (2) bekezdése szerinti
főszabály értelmében önmagában a jogi érvelés megváltoztatása kizárt. A Pp. a perfelvétel lezárását követően a
keresetváltoztatás mindhárom lehetséges fajtáját alapvetően a fél önhibáján kívüli okhoz köti, ami azt is biztosítja,
hogy ne szolgálhasson egy későbbi esetleges perújítás alapjául olyan ok, amelyet a fél a perfelvétel lezárása miatt
már nem tudott felhozni.
2.1. Tényállítás megváltoztatásának feltételei
A Pp. a perfelvétel lezárásáig előadott tények módosítását vagy további tények előadását, azaz a tényállítás
megváltoztatását illetően két esetkört határoz meg.
Az első esetben a keresetváltoztatásban hivatkozni kívánt tényt a fél önhibáján kívüli okból a perfelvétel
lezárását megelőzően nem ismerte, mivel a tény fennállásáról nem tudott és megfelelő gondossággal eljárva nem
is tudhatott, vagy a tény a perfelvétel lezárását követően következett be. Például megengedhető, hogy a
kellékszavatossági igényt érvényesítő felperes a szolgáltatás olyan korábban elő nem adott további hibáját állítsa,
amelyről a perfelvétel lezárását megelőzően nem tudott és kellő gondossággal eljárva nem is tudhatott. Kivételt
képez az utóbb bekövetkezett tények érvényesíthetősége alól a Pp. 172. § (2) bekezdése szerinti tartásdíj, járadék
és más időszakos szolgáltatás iránti perben a le nem járt követelés, mivel ezeket a fél a perfelvételi szakban is
előterjeszthette volna. Lényeges, hogy ezzel a tőkeösszeg utáni kifizetés napjáig járó késedelmikamat-igény is
(mint le nem járt időszakos szolgáltatás) csak a perfelvételi szakban terjeszthető elő.
A második esetben a fél a keresetváltoztatásban hivatkozni kívánt tényről a perfelvétel lezárása előtt is tudott,
de azt a tényt nem ismerte önhibáján kívüli okból, amely miatt annak a perben relevanciája van, így a tényre
történő hivatkozás indokoltsága utóbb vált számára felismerhetővé. Ez akkor valósulhat meg, ha a felperes nem
tudott és megfelelő gondossággal eljárva nem is tudhatott egy olyan körülményről, amelyre tekintettel valamely
általa ismert tényt is indokolt lett volna előadni, mivel annak a per eldöntésében jelentősége van. Így például
megengedhető, hogy a kellékszavatossági igényt érvényesítő felperes a szolgáltatás olyan korábban elő nem
adott, de általa ismert hibájára hivatkozzon, amelyről kiderül a szakvéleményben megállapított - a felperes
önhibáján kívüli okból nem ismert - tény alapján, hogy azt a hibát is az alperes hibás teljesítése okozta.
A tényállítás megváltoztatása mindkét esetben nem csak a keresetet közvetlenül megalapozó tényeket illetően
történhet, hanem a másodlagos, vagy ún. bizonyító tényekre vonatkozóan is. Így például a baleset bekövetkezését
elemző szakértői véleményből kiderülhet a laikus fél számára, hogy a jármű össztömegének jelentősége van, mivel
a szakértő a jármű típusa és utasai száma alapján meghatározott tömegből von le következtetést. Erre tekintettel
kiegészítheti tényállítását azzal az általa korábban is ismert ténnyel, hogy a jármű csomagtartójában szállított 250
kg almát is. Fontos kiemelni azonban, hogy önmagában a tényre való hivatkozás indokoltságának az utólagos
felismerése nem elegendő, hanem egy önhibán kívül nem ismert tény megismerése és e tény folytán az ismert
tényre való hivatkozás indokoltságának a későbbi felismerhetősége szükséges. Nem alapozható tehát a tényállítás
változtatása például arra, hogy a fél a bizonyítás eredményét úgy értékeli, hogy valamely általa állított tényt nem
tudott bizonyítani vagy általa tagadott tényt az ellenfél mégis bizonyítani tudott, ezért indokolt (célszerű) más
tényre (is) hivatkozni.
2.2. A jogállítás és kereseti kérelem megváltoztatásának feltételei
A jogállítás és a kereseti kérelem megváltoztathatóságának két konjunktív feltétele van. Egyrészt fenti
megengedhető tényállítás-változtatás, másrészt közvetlen okozati összefüggés az új tény és az új jogállítás, illetve
kereseti kérelem között. Nincs helye tehát önmagában a jogállítás vagy kereseti kérelem megváltoztatásának
változatlan tényállás mellett (mert pl. a felperes később ismerte fel más jog vagy kereseti kérelem
érvényesíthetőségét), vagy tényállítást is változtat a fél, de az nem megengedhető. A Pp. közvetlen okozati
összefüggést kíván meg az új tény és az arra alapított új jogállítás vagy kereseti kérelem között. Ezzel elkerülhető,
hogy a felperes bármilyen új, teljesen irreleváns tény perbevitelével elérhesse a jogállítás, kérelem
megváltoztathatóságát.
A kereseti kérelem megváltoztatását illetően kiemelendő, hogy a Pp. fogalmi rendszerében a kereseti kérelem
bármely részének elhagyása, csökkentése is lényegében keresetváltoztatást jelent, azonban a Pp. újraértelmezi az
elállás és leszállítás fogalmát. Részleges elállásnak minősül - ezáltal az ellenfél hozzájárulása esetén az eljárás
részbeni megszüntetésének van helye -, ha a fél valamely elhatárolható keresetét az érdemi tárgyalási szakban
nem tartja fenn [Pp. 242. § (2) bek.]. Keresetleszállításnak csak valamely teljesen elhatárolható kereseti követelés
összegének mennyiségi csökkentése minősül, amely kivételt képez a feltételhez kötött keresetváltoztatás szabályai
alól a Pp. 221. § (1) bek. a) pontja szerint.
2.3. Keresetváltoztatás anyagi pervezetés miatt
A keresetváltoztatás bármelyik fajtájára sor kerülhet, ha a változtatás a bíróságnak a perfelvétel lezárását
követően gyakorolt anyagi pervezetési tevékenységével összefüggésben indokolt. A bíróság anyagi pervezetési
cselekményei ugyan zömében a perfelvételi szakra esnek, azonban a bírói közrehatás bármely formája indokolttá
válhat az érdemi tárgyalási szakban is. Előfordulhat például, hogy a bíróság az érdemi szakban észlel valamely
hivatalból figyelembe veendő tényt (a szerződés semmisségét, hivatalból tudomására jut a perben releváns tényt),
vagy a bizonyítás alapján észlelheti, hogy a fél tényelőadása nem terjed ki valamely releváns körülményre. Fontos
kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a bíróság felhívja a felet keresetváltoztatásra vagy a keresetváltoztatás
lehetőségére figyelmezteti. A bíróság az anyagi pervezetés valamely eszközével csupán lehetőséget biztosít arra,
hogy a fél nyilatkozatot tehessen, amelyet a keresetváltoztatás szabályai szerint kell előterjeszteni. Lényeges az
is, hogy a bíróság tevékenységével okozati összefüggésben álló keresetváltoztatásra kerülhet csak sor. Ha a
bíróság például valamely semmisségi ok észleléséről tájékoztatja a feleket, a felperes ezt nem használhatja más
semmisségi, megtámadási ok, keresete egyéb jogalapjának megjelölésére, vagy teljesítésre irányuló keresete
összegének felemelésére.
3. A jogviszony azonossága
A perfelvételi szaktól eltérően az érdemi tárgyalási szakban már csak akkor van helye keresetváltoztatásnak, ha
a megváltoztatott kereset ugyanabból a jogviszonyból ered, mint a perfelvétel lezárásakor a kereset alapját
képező jogviszony.
4. A bíróság hatáskörének, illetékességének fennállása

A keresetváltoztatás további feltétele, hogy az nem érintheti a bíróság hatáskörét és illetékességét. A Pp. nem
teszi lehetővé, hogy a felperes olyan keresetváltoztatással éljen, amelynek folytán az érdemi tárgyalási szakban a
bíróságnak az eljárás megszüntetéséről és az ügy áttételéről kellene rendelkeznie. A pertárgyértéktől függő
hatáskör tekintetében azonban vagyonjogi per esetében a törvény kivételt teremt, mivel itt a bírósági szintek közti
differenciáló tényező elsősorban a munkateher elosztása. A perhatékonyságot szem előtt tartva ezért célszerű a
keresetfelemelést megengedni és a hatáskör megszűnését figyelmen kívül hagyva a pert ugyanannál a bíróságnál
folytatni.
Pp. 216. §-ához:
1. Az ellenkérelem-változtatás fogalma
A Pp. lényeges újítása, hogy a perfelvételi nyilatkozatokat nem egyoldalúan, csak a (keresettel,
viszontkeresettel, beszámítással) igényt érvényesítő fél vonatkozásában korlátozza, hanem az ellenkérelem
körében előadott perfelvételi nyilatkozatok megváltoztathatóságát is feltételekhez köti az érdemi tárgyalási
szakban. Az ellenkérelem-változtatás fogalmát a Pp. az Értelmező rendelkezések között definiálja (Pp. 7. §). Mivel
a Pp. az ellenkérelmet a kereset ellenpárjaként szabályozza, a keresetváltoztatáshoz hasonlóan
ellenkérelem-változtatásnak minősül a védekezés alapjául felhozott tények (tényállítás), a védekezésként
érvényesített anyagi jogi kifogás (jogállítás) - ideértve az anyagi jogi kifogást alátámasztó, illetve a keresettel
szembeni jogi érvelést is -, valamint az elismerés megváltoztatása. A megváltoztatás kifejezés magában foglalja
mind a korábban előadottak módosítását, mind pedig azok kiegészítését. Az érdemi tárgyalási szakban a
perfelvétel lezárásával rögzült végleges nyilatkozathoz képest eltérő vagy további nyilatkozat minősül
változtatásnak. A fogalom és a korlátozás a viszontkeresettel, beszámítással szembeni ellenkérelem tekintetében
is irányadó.
2. Az ellenkérelem-változtatás feltételei
Az ellenkérelem megváltoztathatósága alapvetően a keresetváltoztatással azonos feltételekhez kötött, az ott
írtak - az ellenkérelem jogintézményének sajátosságaiból fakadó megfelelő alkalmazás mellett - az
ellenkérelem-változtatásra is irányadók (lásd a Pp. 215. §-ához fűzött magyarázat 2-3. pontját). Ezzel kapcsolatban
is fel kell hívni azonban a figyelmet a kivételt képező, feltételhez nem kötött nyilatkozatok körére (Pp. 221. §).
Pp. 217. §-ához:
1. A változtatás előterjesztésének alaki feltételei

A kereset, illetve ellenkérelem megváltoztatására a fél kérelme alapján a bíróság engedélyével kerülhet sor. A
változtatás engedélyezése iránti kérelem előterjesztését a Pp. - főszabály szerint - írásbeli alakhoz és határidőhöz
köti az érdemi tárgyalási szakban folyó bizonyítási eljárás és a per hatékonyságának, időszerűségének megőrzése
érdekében.
Az írásbeli előterjesztés követelménye azt célozza, hogy az érdemi tárgyaláson a tervezett bizonyítás
ténylegesen lefolytatható legyen és ne a változtatás szóbeli előadásával teljen. Az ellenérdekű fél nyilatkozatának
megtételéhez - ha egyáltalán jelen van - egyébként is többnyire felkészülési idő biztosítása szükséges. Emellett az
érdemi tárgyalási szakban a jegyzőkönyv készülhet folyamatos felvétel útján is, azonban a Pp. a perfelvételi
nyilatkozatok tárgyaláson történő előadására alapvetően az írásbeli jegyzőkönyvezés fenntartását tartja
indokoltnak (lásd a Pp. 159. §-ához fűzött magyarázatot). Megjegyzendő, hogy a tárgyaláson írásbeli beadványban
benyújtható a változtatás iránti kérelem. Járásbíróságon jogi képviselő nélkül eljáró fél szóban is előterjesztheti
(Pp. 250. §).
A változtatás lehetőségét minden esetben valamely konkrét, a félnek utólag tudomására jutó tény vagy bírói
percselekmény nyitja meg, ezért az előterjesztésre indokolt határidőt szabni az eljárás észszerű időn belül történő
befejezhetősége érdekében. Az 1952-es Pp. 146/A. § (4) bekezdésének hasonló tartalmú rendelkezéséhez fűződő
tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy a felek - törvényi határidő hiányában - nem nyomban, hanem tetszőleges
időpontban, akár a berekesztésre való figyelmeztetés után terjesztik elő keresetváltoztatásukat, ami jelentősen
növelheti a pertartamot és rontja a perhatékonyságot. A fél eljárástámogatási kötelezettsége alapján elvárható és
szükséges, hogy erre rövid határidőben - a tudomásszerzéstől számított 15 napon belül - kerüljön sor.
2. A változtatás iránti kérelem kötelező tartalmi kellékei

Az érdemi tárgyalási szakban a törvénynek meg nem felelő vagy hiányosan előterjesztett kereset- vagy
ellenkérelem-változtatás hátráltatja az eljárást és a megengedhetőség kérdésében való döntést. Erre tekintettel a
Pp. meghatározza a változtatás iránti kérelem kötelező tartalmi elemeit, amelyek egyrészt a megengedhetőség
kérdésében való döntéshez szükséges adatok, másrészt maga a kereset illetve az ellenkérelem változtatással
érintett érdemi része.
2.1. A változtatás feltételeinek fennállását megalapozó tények
A félnek a kérelemben meg kell jelölni, hogy a kereset, illetve ellenkérelem megváltoztatásának
megengedhetőségét melyik törvényi feltétel [Pp. 215. § (1) bek., illetve 216. §] fennállásra alapítja, valamint elő
kell adni az adott feltétel fennállását megalapozó tényeket. A bíróság anyagi pervezetési cselekménye esetén e
tényre kell hivatkozni, valamint a pervezetési tevékenység és a változtatás közti összefüggést kell bemutatni.
Minden más esetben a félnek meg kell jelölni a változtatásra okot adó, utóbb tudomására jutott tényt és az önhiba
hiányát megalapozó körülményeket. Emellett a kereset-, ellenkérelem-változtatás fajtájától függően elő kell adni,
hogy az utóbb megismert tény folytán miért vált relevánssá valamely korábban elő nem adott tény [Pp. 215. § (1)
bek. ab) pont és 216. § ab) pont], illetve az új tényre tekintettel miért okszerű a jogállítás, kereseti kérelem illetve
elismerés megváltoztatása. Keresetváltoztatás esetén mindezeken túl be kell mutatni, hogy a megváltoztatott
kereset azonos jogviszonyból ered és arra a bíróságnak változatlanul fennáll a hatásköre és illetékessége.
2.2. A megváltoztatott kereset vagy ellenkérelem
A félnek a kérelemmel együtt elő kell terjeszteni keresetlevéllel, illetve az írásbeli ellenkérelemmel szemben
támasztott tartalmi követelményeknek (Pp. 176. és 199. §) megfelelően magát a keresetnek, illetve
ellenkérelemnek a változtatással érintett részét. E rendelkezés célja, hogy a változtatást a fél úgy terjessze elő,
hogy annak alapján a változtatással előálló kereset vagy ellenkérelem az érdemi részét tekintve összességében
alkalmas legyen az ellenféllel való közlésre és nyilatkozatai megtételére. Nem elegendő tehát csupán például az új
határozott tényállítást, jogállítást (a jogalap megjelölése útján), vagy határozott kereseti kérelmet feltüntetni,
hanem a változtatás fajtájától függően a keresetnek, illetve ellenkérelemnek a változtatott részéhez kapcsolódó, a
változtatással érintett egyéb érdemi részei vonatkozásban is elő kell adni a szükséges nyilatkozatokat.
Önmagában a jogi érvelés megváltoztatásának nincs helye, de a keresetváltoztatás szinte mindegyik fajtája
érinti a keresetnek a jogi érvelésre vonatkozó (érdemi) részét is. Például a kereseti tényállítás megváltoztatása
esetén a beadványból ki kell derülnie, hogy a változtatásban hivatkozott tény az érvényesített jog vagy a kérelem
megalapozására szolgál és elő kell adni a tény és az érvényesített jog, illetve kérelem közötti összefüggésre
vonatkozó jogi érvelést is. A kereseti jogállítás megváltoztatása ugyancsak megkívánja, hogy a változtatással
érintett tényre vonatkozó előbbi követelményeken túl a fél levezesse összességében a megváltoztatott tényállítása
és az új jogállítása, valamint változatlan kereseti kérelme közötti összefüggést.
2.3. A tudomásszerzés körülményeinek és az önhiba hiányának valószínűsítése
A félnek elő kell adni a változtatásra okot adó tényről való tudomásszerzésének időpontját és körülményeit.
Emellett meg kell jelölni azokat a bizonyítékokat, amelyek valószínűsítik a tudomásszerzés időpontját,
körülményeit, valamint azt, hogy a változtatásra okot adó tényről a perfelvétel lezárásáig nem tudott és kellő
gondossággal eljárva nem is tudhatott, vagyis az önhiba hiánya körében előadottakat. Fontos kiemelni, hogy a Pp.
e körülmények tekintetében a bizonyítottság szintjét el nem érő alacsonyabb követelményt állít, ami - a
megengedhetőség körében folyó mellékbizonyítás elkerülésével - a változtatás iránti kérelem lehetőleg gyors
elbírálhatóságát is szolgálja.
3. A bizonyítékok csatolása
A változtatásra okot adó tény többnyire a kereset vagy ellenkérelem érdemi részére tartozó tényállítás, ezért a
keresetlevél, illetve írásbeli ellenkérelem kötelező mellékleteire vonatkozó előírásokkal [lásd Pp. 171. § (1) bek. b)
pont és 200. § a) pont] összhangban a Pp. előírja a tényt alátámasztó bizonyítékok csatolását. Ez értelemszerűen a
rendelkezésre álló bizonyítási eszközök benyújtását jelenti, de magában foglalja az esetleges bizonyítási
indítványok előterjesztését. Emellett szükséges a tudomásszerzés időpontját és körülményeit valószínűsítő
bizonyítékok csatolása. Ez a valószínűsítés követelményére tekintettel bármi lehet, ami az előadottakat hihetővé
teszi.
Pp. 218. §-ához:
1. A változtatás iránti kérelem alaki vizsgálata

A Pp. külön szabályozza a változtatási kérelem alaki feltételei és a változtatás érdemi, azaz a megengedhetőség
feltételei fennállásának vizsgálatát. A bíróság a kérelem befogadhatóságára irányuló alaki vizsgálat körében
vizsgálja, hogy a változtatás engedélyezése iránti kérelem határidőben érkezett-e, tartalmazza-e a változtatás
iránti kérelemnek a Pp. 217. § (2)-(3) bekezdése szerinti kötelező tartalmi elemeit, valamint, hogy a változtatás
folytán előálló keresetnél - ideértve a viszontkeresetet és beszámítást is [Pp. 215. § (1) bek.] - nem áll-e fenn olyan
ok, amely miatt keresetlevél esetében - ideértve a viszontkereset-levelet, beszámítást tartalmazó iratot is [Pp. 217.
§ (2) bek. b) pont] - visszautasításnak lenne helye. Lényeges, hogy sem a változtatás engedélyezése iránti kérelem
kötelező tartalmi kellékei, sem a keresetlevélre vonatkozó általános visszautasítási okok esetében - eltérően a
perfelvételi szakban történő keresetváltoztatás szabályaitól [lásd Pp. 185. § (3) bek.] - nincs helye hiánypótlási
felhívás kiadásának.
2. A változtatás engedélyezése iránti kérelem visszautasítása

A Pp. újítása, hogy az alaki okból befogadásra alkalmatlan kereset-, illetve ellenkérelem-változtatást
visszautasíthatóvá teszi. A visszautasító végzés nem fellebbezhető, de azt a bíróság indokolni köteles, amelyből
kiderül a fél számára - hiánypótlási felhívás hiányában is - a visszautasítás oka. Ez az érdemi tárgyalási szakban az
eljárás gyorsítását, valamint a feleknek a gondos és jóhiszemű pervitelre való ösztönzését szolgálja. Ezt
ellensúlyozza, hogy a fél - a korábbi kérelem joghatásainak fenntartásával - rövid határidőn belül azt
szabályszerűen újra előterjesztheti, valamint a visszautasító végzést az ítélet elleni fellebbezésben támadhatja a
Pp. 365. § (3) bekezdése alapján. Az ismételten hiányos kérelmet előterjesztő felet azonban a bíróság
pénzbírsággal sújthatja.
Pp. 219. §-ához:
1. A változtatás megengedhetőségének érdemi vizsgálata

Amennyiben a kereset-, illetve ellenkérelem-változtatás engedélyezése iránti kérelem szabályszerű, azaz a Pp.
218. § (1) bekezdése alapján alaki okból visszautasításnak nincs helye, a bíróság megvizsgálja, hogy a változtatás
engedélyezésének a Pp. 215., illetve 216. §-ában meghatározott feltételei fennállnak-e. E körben vizsgálja a
bíróság a jogviszony azonosságán és hatáskörének, illetékességének fennálltán kívül például, hogy tényállítás
megváltoztatása esetén a fél önhibájának hiánya megállapítható-e a tény utólagos felhozatalában, vagy jogállítás
megváltoztatásához megengedhető tényállítás-változtatásra hivatkozik-e és az oksági összefüggés az új
jogállításra fennáll-e. A Pp. lehetővé teszi, hogy a bíróság írásban vagy az érdemi tárgyaláson a változtatás
megengedhetősége körében a feleket nyilatkoztassa.
2. A változtatás megengedése vagy elutasítása

Az érdemi vizsgálat eredménye alapján a bíróság végzéssel határoz. Újdonság, hogy a bíróság - az 1952-es Pp.
146/A. § (6) bekezdésétől és 147/A. § (4) bekezdésétől eltérően - nem csak a kereset-, illetve
ellenkérelem-változtatás elutasításáról, hanem a megengedéséről is alakszerű határozatot hoz. Ez adott esetben a
megengedhetőség kérdésében vitában álló felek számára világos helyzetet teremt. A kereset-, illetve
ellenkérelem-változtatás megengedése esetén lehetővé kell tenni, hogy az ellenfél az érdemben változott
keresetre vagy ellenkérelemre nyilatkozatait megtegye. E nyilatkozatok a Pp. rendszerében szükségszerűen
perfelvételi nyilatkozatok [lásd a Pp. 183. § (1) bekezdését és az ahhoz fűzött magyarázatot], ezért a Pp. előírja,
hogy a változtatás megengedésével egyidejűleg a bíróság a Pp. 222. §-a alapján elrendeli a perfelvétel
kiegészítését. Az osztott tárgyalási rendszerben ugyanis a perfelvételi nyilatkozatok megtételére szolgáló
perfelvételi szak lezárása miatt - adott esetben egy lényegesen más kereset vagy ellenkérelem vonatkozásában -
szükséges a perfelvétel lefolytatása.
A változtatás engedélyezése tárgyában hozott végzés ellen nincs helye fellebbezésnek. A változtatás
engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzést a bíróság legkésőbb ítéletében indokolni köteles, így a Pp. 365. §
(3) bekezdése alapján az ítélet elleni fellebbezésben támadható. A megengedő végzés esetében a bíróságnak
indokolási kötelezettsége nincs, ebből következően az ítélet elleni fellebbezésben sem támadható, mivel - abban
az esetben is, ha a változtatást el kellett volna utasítani - a bíróság által már érdemben elbírált megváltoztatott
kereset vagy ellenkérelem után nem volna racionális visszatérni az eredetihez.
Pp. 220. §-ához:
1. Az utólagos bizonyítás fogalma és feltételei

A Pp. 183. § (1) bekezdése a perfelvételi nyilatkozatok körébe vonja a(z állított vagy tagadott) tények
bizonyítása körében a bizonyíték rendelkezésre bocsátását, a bizonyítási indítvány előterjesztését, valamint a
rendelkezésre bocsátott bizonyíték és előterjesztett bizonyítási indítvány értékelésére vonatkozó nyilatkozatot. A
perfelvétel lezárását követően a Pp. 214. § (2) bekezdése alapján - főszabály szerint - e perfelvételi nyilatkozatok
sem változtathatók, azaz a bizonyítás keretei is rögzülnek. E változtatási tilalom alól a Pp. - a további bizonyíték
rendelkezésre bocsátása és a további bizonyítási indítvány előterjesztése tekintetében - kivételesen enged
eltérést, amelyre az utólagos bizonyítás jogintézménye keretében kerülhet sor. Bizonyítási indítvány utólagos
előterjesztésére vagy bizonyítási eszköz utólagos benyújtására olyan esetekben ad lehetőséget a Pp., amelyeknél a
kereset-, illetve ellenkérelem-változtatáshoz hasonlóan a fél önhibáján kívüli ok indokolja.
1.1. A perfelvétel során hivatkozott tény utólagos bizonyítása
Ebben az esetben lényegében a fél perfelvételi tényállításának a további bizonyításáról van szó. A perfelvétel
során állított tény alátámasztására vagy a perfelvétel során tagadott tény ellenbizonyítására (cáfolatára) a fél két
esetben nyújthat be (további) bizonyítékot vagy terjeszthet elő (további) bizonyítási indítványt. Az első esetben a
bizonyíték vagy a bizonyítási lehetőség utóbb keletkezett (pl. a perfelvétel lezárása után tesz tartozást elismerő
nyilatkozatot az ellenfél valamely okiratban vagy személy előtt). A második esetben a bizonyíték, bizonyítási
lehetőség a perfelvétel lezárása előtt is fennállt, de a fél ezekről önhibáján kívül utóbb szerzett tudomást (pl. a
perfelvétel lezárása előtt készült tartozáselismerő nyilatkozatot tartalmazó okiratról vagy más személynek tett
nyilatkozatról önhibáján kívül később szerez tudomást). Az önhiba hiánya akkor állapítható meg, ha a fél a
bizonyítékról vagy a bizonyítás indítványozásának lehetőségéről a perfelvétel lezárásig nem tudott és megfelelő
gondossággal eljárva nem is tudhatott.
1.2. Utólagos bizonyítás bizonyíték cáfolatára
Ebben az esetben az ellenfélnek a fél bizonyítékaival szembeni ellenbizonyításáról van szó. A perfelvétel során a
fél által benyújtott bizonyítási eszköz bizonyító erejének vagy a felajánlott bizonyítási indítvány alapján az érdemi
tárgyalási szakban lefolytatott bizonyítás eredményének megdöntésére az ellenfél akkor ajánlhat fel utólag
bizonyítást, ha csak az érdemi tárgyalási szakban lefolytatott valamely bizonyítási cselekményből vált számára
felismerhetővé, hogy milyen módon vagy milyen eszközzel lehet azt cáfolni. E körben is lényegében az önhiba
hiánya szükséges az utólagos bizonyítás befogadhatóságához. Akkor valósul meg ugyanis a törvényi feltétel, ha
megállapítható, hogy az ellenfél nem tudott és kellő gondosság mellett nem is tudhatott arról, hogy a fél
bizonyítékát milyen (további) eszközzel vagy milyen módon lehetséges kétségessé tenni vagy megdönteni, viszont
valamely bizonyítási cselekményből erre fény derül. (Például a gépjármű hibáját vagy károsodását és javítási
költségeit igazoló számlával kapcsolatban a szerviz alkalmazottjának vallomásából kiderül, hogy a kiszerelt
alkatrészek a szerviz birtokában vannak, így a szemletárgy alapján a hiba okára, a csere szükségességére
szakértői bizonyítás indítványozható.)
1.3. Utólagos bizonyítás keresetváltoztatás alapjául szolgáló tényre
Ebben az esetben a kereset- vagy ellenkérelem-változtatásra okot adó tény bizonyításáról vagy
ellenbizonyításáról van szó. A perfelvétel lezárását követően a kereset-, illetve ellenkérelem-változtatás többnyire
csak új tényre alapítható (lásd a Pp. 215. és 216. §-ához fűzött magyarázatot), az engedélyezése iránti kérelemben
a Pp. 217. § (2) bek. c) pontja és (3) bekezdése értelmében elő kell terjeszteni az azt alátámasztó bizonyítékot. A
Pp. 220. § (1) bekezdése és ahhoz kapcsolódó (4) bekezdése lényegében nem egy önálló utólagos bizonyítási eset,
hanem csupán egyértelműsíti a Pp. 215-216. § szerinti kereset- és ellenkérelem-változtatás, valamint a Pp. 222. §
szerinti perfelvétel-kiegészítés szabályaihoz kapcsolódóan, az azokkal való összhang megteremtése érdekében,
hogy egyrészt a keresetváltoztatás alapjául szolgáló tényt alátámasztó bizonyíték az érdemi tárgyalási szakban a
keresetváltoztatási kérelemben felhozható, de csak a keresetváltoztatás engedélyezése esetén vehető figyelembe.
Másrészt a perfelvétel kiegészítésének elrendelése esetén a változtatással érintett rész tekintetében a
bizonyítékok és ellenbizonyítékok a perfelvétel kiegészítése keretében az érdemi tárgyalási szakban
előterjeszthetők, ez azonban már valójában nem minősül utólagos bizonyításnak.
1.4. Utólagos bizonyítás anyagi pervezetés folytán
A Pp. ugyan változtat az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti bizonyítási teherről való generális tájékoztatási
kötelezettség koncepcióján, de a Pp. 237. §-a alapján a bíróságnak változatlanul feladata, hogy felhívja a fél
figyelmét arra, ha valamely tény tekintetében bizonyítás felajánlását tartja szükségesnek. E feladatát a bíróság
alapvetően a bizonyítékok előterjesztésére szolgáló perfelvételi szakban látja el. Az érdemi tárgyalási szakban is
azonban akár a bizonyítás eredményeként alakuló tényállásra tekintettel, akár a hivatalból figyelembe veendő
tények folytán, vagy egyéb okból előfordulhat, hogy a bíróság szükségét látja valamely tény tekintetében
bizonyítás felajánlásának. Ilyen esetben a bíróság erről a felet tájékoztatja, ezért a Pp. lehetővé teszi, hogy a
bíróság anyagi pervezetési tevékenyégére tekintettel a fél utólagos bizonyítással éljen.
2. Az utólagos bizonyítás előterjesztése

Az utólagos bizonyítás egyes eseteiben a bizonyítási eszköz rendelkezésre bocsátására vagy a bizonyítási
indítvány előterjesztésére a Pp. a bizonyítás előterjesztésének lehetővé válásától számított rövid határidőt szab, és
előírja az utólagos bizonyítás feltételeinek fennállásához szükséges adatok egyidejű szolgáltatását is. A
visszaélések gátolása és az eljárás gyorsítása, valamint a feleknek a gondos és jóhiszemű pervitelre való
ösztönzése érdekében - főszabály szerint (vö. Pp. 251. §) - az igazolás és hiánypótlás lehetősége kizárásra került.
Ugyanakkor előfordulhat, hogy az utólagos bizonyítás keretében becsatolható bizonyítási eszköz megszerzése
vagy a megfelelő bizonyítási indítvány előterjesztéséhez hosszabb határidőre van szüksége a félnek, ezért a
törvényi határidő a bíróság által meghosszabbítható. A meghosszabbításnak azonban feltétele, hogy az utólagos
bizonyítás szándékát a fél határidőben jelezze és kérelme a határidő lejártáig a bírósághoz megérkezzen [lásd Pp.
147. § (4) bek.], valamint megfelelő indokot szolgáltasson a határidő meghosszabbításához.
3. Az utólagos bizonyítás szabályai megsértésének következménye

Amennyiben a fél által előterjesztett utólagos bizonyítás nem felel meg a törvényi feltételeknek, a bíróság erről
külön alakszerű határozatot nem hoz. A bizonyítási eszközt vagy indítványt figyelmen kívül kell hagyni, azaz a
benyújtott bizonyíték a tényállás megállapításakor nem értékelhető, a bizonyítási indítvány alapján pedig a
bizonyítás elrendelése mellőzendő.
Pp. 221. §-ához:
Szabadon megváltoztatható perfelvételi nyilatkozatok

A perfelvételi nyilatkozat széles körű gyűjtőfogalmából fakadóan (lásd a Pp. 183. §-át és az ahhoz fűzött
magyarázat 3. és 6. pontját) a perfelvétel lezárásával rögzült keresetnek és ellenkérelemnek az érdemi részétől -
ideértve a bizonyításra tartozó részeket is - való bármilyen eltérés lényegében perfelvételi nyilatkozat
változtatásnak minősül, ami az érdemi tárgyalási szakban főszabály szerint kizárt. E kizárás egyik vezérlő elve a
perhatékonyság és a per észszerű időn belül történő befejezésének biztosítása. Erre azonban nincs szükség, ha a
változtatás a peranyag, illetve bizonyítási anyag csökkenésével, egyszerűsödésével jár. Erre tekintettel a Pp. az
ilyen jellegű nyilatkozatot lehetővé teszi változtatási kérelem előterjesztése, speciális feltételek támasztása, az
ellenfél hozzájárulása és alakszerűségi követelmények nélkül.
A kereseti kérelem „leszállítását” illetően azonban kiemelendő, hogy a Pp. újraértelmezi az elállás és leszállítás
fogalmát, így ezek kívül esnek a keresetváltoztatás szabályozási körén. Részleges elállásnak minősül - ezáltal az
ellenfél hozzájárulása esetén az eljárás részbeni megszüntetésnek van helye [Pp. 242. § (2) bek.] -, ha a fél
keresethalmazatban álló, egymástól teljesen elhatárolható kereseteinek valamelyikét az érdemi tárgyalási
szakban nem tartja fenn. Keresetleszállításnak csak valamely teljesen elhatárolható kereseti követelés összegének
mennyiségi csökkentése minősül, és csak ez az eset képez kivételt a feltételhez kötött keresetváltoztatás szabályai
alól. E szemléletváltás oka, hogy az 1952-es Pp. nem rendezi és a többségi bírói gyakorlat keresetleszállításnak
tekinti, ha a fél a valódi vagy látszólagos keresethalmazatban álló, egymástól teljesen elhatárolható valamelyik
keresetét nem tartja fenn. A leszállítás azonban az ellenfél hozzájárulása nélkül gyakorolható, az alperesnek nincs
lehetősége a hozzájárulás megtagadásával az igény jogerős elbírálását elérni.
66. A perfelvétel kiegészítése
Pp. 222. §-ához:
1. A perfelvétel kiegészítésének elrendelése

A bíróság a perfelvételt lezáró végzéshez kötve van (Pp. 194. és 198. §), azaz az érdemi tárgyalási szakból nem
térhet vissza a perfelvételi szakba. A perfelvételi szakra tartozó percselekmények teljesítésének csak a perfelvétel
kiegészítése keretében, a bíróságnak a perfelvétel kiegészítését elrendelő végzése alapján van helye. A perfelvétel
kiegészítését a bíróság három esetben rendelheti el: keresetkiterjesztés (Pp. 54. §), kereset-, illetve
ellenkérelem-változtatás engedélyezése (Pp. 219. §), valamint az érdemi tárgyalási szakban is megengedett
beszámítás [Pp. 209. § (6) bek.] esetén. Lényeges, hogy a perfelvétel kiegészítésének elrendelésével nem nyílik
meg újra a teljes perfelvételi szak és a perfelvételi nyilatkozatok előterjesztésének szabadsága, hanem csak az új
elemmel érintett körben szükséges nyilatkozatok beszerzése, megvitatása történik.
2. A kiegészítő perfelvétel lefolytatása

A perfelvétel kiegészítésének elrendelése esetén a Pp. az első lépést határozza meg, melynek lényege, hogy a
kiegészítést elrendelő végzést és a kiegészítés alapját képező percselekményt az ellenféllel ténylegesen közölni
kell. A perfelvétel kiegészítésének elrendelésére ugyanis az érdemi tárgyaláson vagy tárgyaláson kívül is sor
kerülhet, ezért ki kell zárni - mind közvetlenül, mind a Pp. 223. § (3) bekezdésének utaló szabályán keresztül - a
Pp. 190. § (2) bekezdésében felállított törvényi vélelem alkalmazhatóságát. Keresetkiterjesztés (Pp. 7. §)
megengedésének az érdemi tárgyalási szakban lényegében csak kötelező perben állás esetén van helye a Pp. 52. §
(2) bek. b) pontja, illetve a Pp. 53. § b) pontja alapján, ezért ilyen esetben a perbe belépő új felperes keresetét kell
közölni az alperesekkel vagy további alperes perbevonása esetén a felperes keresetét kell közölni az új alperessel
a kereset közlésére vonatkozó rendelkezések szerint (Pp. 179. §). Ezt követően a perfelvétel általános szabályai
szerint a bíróság az ügy körülményeinek megfelelő módon jár el. Kereset-, illetve ellenkérelem-változtatás esetén
a bíróságnak a kereset-, illetve ellenkérelem-változtatást kell közölni az ellenféllel, de a bíróság határozza meg,
hogy milyen módon (szóban vagy írásban) és milyen határidővel kell az ellenfélnek a vonatkozó perfelvételi
nyilatkozatot megtenni.
A perfelvétel kiegészítése körében a Pp. a perfelvétel szabályaira való utalással széles körű szabadságot biztosít
a bíróságnak annak érdekében, hogy az ügy sajátosságai, a változás jellege, mértéke és jelentősége alapján a
perfelvétel kiegészítését az adott esetben legcélszerűbb módon folytathassa le. Ez a perfelvétel kiegészítésének a
tárgyalás mellőzésével vagy további írásbeli perfelvétel-kiegészítéssel történő lefolytatását is lehetővé teszi.
Előbbi különösen a kisebb jelentőségű vagy például nyilvánvalóan irreleváns tényállítás-változtatás esetén, míg
utóbbi egy jelentős kereset-, vagy ellenkérelem-változtatás esetén célszerű. A kiegészítő perfelvétel mihamarabbi
lezárhatósága érdekében a kiegészítő perfelvétel során a felekre ugyanazok a követelmények és túlnyomórészt
ugyanazon szankciók irányadók, mint a perfelvételi szakban. A felek mulasztásait illetően azonban eltérés, hogy a
kiegészítő perfelvételi tárgyalás elmulasztása esetén nincs helye az eljárás megszüntetésének, hanem az érdemi
tárgyalásra vonatkozó szabályok szerint [Pp. 121. § (1) bek. b) pont] az eljárás szünetel.
3. Az érdemi tárgyalással való kapcsolat

A perfelvétel kiegészítése esetén az osztott perszerkezet folytán az a sajátos helyzet áll elő, hogy a törvény által
időben és funkciójában is kifejezetten elkülönített perfelvételi szak és érdemi tárgyalási szak egyidejűleg és
párhuzamosan egymás mellé kerül. A törvény tisztázza, hogy ilyen esetben az érdemi tárgyalási szak egybeeshet a
perfelvétel kiegészítésével és az eset körülményeitől függően a bíróságra bízza, hogy adott esetben folytatható-e,
illetve miként az érdemi bizonyítás.
4. A perfelvétel kiegészítése utólag előterjesztett beszámítás esetén

A Pp. 209. § (6) bekezdése lehetővé teszi, hogy a törvény által meghatározott esetekben a fél az ellenkérelem
előterjesztésére nyitva álló határidő leteltét követően terjesszen elő beszámítást. Ha a beszámítás előterjesztése
szabályszerű és megengedett, a bíróságnak szintén a perfelvételt kiegészítését kell elrendelni és a perfelvétel a
beszámításra lefolytatni.
67. Az érdemi tárgyalás
Pp. 223. §-ához:
1. Az érdemi tárgyalás kitűzése

A perfelvétel eredményeként az érdemi tárgyalási szakra csak a bizonyítási cselekmények koncentrálódnak, így
célirányos, többnyire előre tervezhető és viszonylag kis számú tárgyalást igénylő bizonyítási cselekmények
lefolytatása szükséges. Erre tekintettel az érdemi tárgyalás több, akár egymást követő tárgyalási napra is
kitűzhető. Ez lehetővé teszi, hogy adott esetben a bíróság a felek által is ismert, velük egyeztetett bizonyítási
programot állítson fel. Az érdemi tárgyalásra a bíróság a perfelvétel lezárását követően akár nyomban is áttérhet,
ennek hiányában az érdemi tárgyalás kitűzésére és az idézésre a Pp. 226. §-a irányadó.
2. Az érdemi tárgyalás elmulasztásának következményei

A felek jelenléte az érdemi tárgyalási szakban már nem elengedhetetlen, így a Pp. - változtatva az 1952-es Pp.
egyoldalúan felperesnek kedvező szabályozásán - lehetővé teszi, hogy bármelyik fél, így az alperes is
kérelmezhesse az érdemi tárgyalás távollétében való megtartását. Az érdemi tárgyalás elmulasztásának
következménye a Pp. 121. § (1) bek. b) pontja alapján a szünetelés. Ha azonban a perfelvételi tárgyalás fordul át
nyomban érdemi tárgyalásba, a mulasztás és a távollétben történő megtartás iránti kérelem hiánya az érdemi
tárgyalás megtartásának nem akadálya.
A tárgyalást elmulasztó fél vonatkozásában - ideértve az elmulasztott tárgyaláson történt bizonyítást is - a
perfelvételi tárgyalást elmulasztó félre irányadó rendelkezéseket [lásd a Pp. 192. § (2) bekezdését és az ahhoz
fűzött magyarázatot] kell alkalmazni. E szabály a perfelvételi szakhoz hasonlóan a mulasztó félre telepíti az
eljárási cselekményeiért való felelősséget és az eljárásnak a mulasztó fél miatti elhúzódásának meggátolását
szolgálja.
Pp. 224. §-ához:
Berekesztés
A tárgyalás berekesztése és a berekesztett tárgyalás újbóli megnyitása tekintetében a Pp. az 1952-es Pp. 145. §
rendelkezéseit lényegében változatlanul fenntartja.
XIV. FEJEZET
A PERFELVÉTELI ÉS AZ ÉRDEMI TÁRGYALÁSI SZAKBAN ALKALMAZANDÓ KÖZÖS RENDELKEZÉSEK
68. A tárgyalásra vonatkozó általános rendelkezések
Pp. 225. §-ához:
1. Iratismertetés a tanács tagjainak személyében történt változás miatt

A Pp. az 1952-es Pp. 144. § iratismertetési szabályát akként egyértelműsíti, hogy a peranyag ismertetésére a
tanácsban eljáró bíróság esetében van szükség a tanács új tagja számára, egyesbíró esetén az eljáró bíró
személyében történő változás ezt nem indokolja. Tanácsban eljáró bíróság esetén - az 1952-es Pp. első
tárgyalásnak helyébe lépő - perfelvételi tárgyalás megtartását követő bármely folytatólagos perfelvételi vagy
érdemi, folytatólagos érdemi tárgyaláson történt tanács- vagy tanácstag-változás esetén van szükség a peranyag
ismertetésére. A Pp. pontosítja, hogy a lefolytatott bizonyítási cselekményeket kell ismertetni, nem pedig a
bizonyítás eredményét, mivel utóbbiról a teljeskörű bizonyítás lefolytatását és mérlegelését követően a bíróság az
ítéletben ad számot. A folyamatos felvétellel készült jegyzőkönyv esetén elegendő a jegyzőkönyv írásbeli
kivonatának ismertetése.
2. Általános iratismertetés
A tárgyalás gyorsítása érdekében a Pp. mellőzi az 1952-es Pp. 143. § (1) bekezdésének azon szabályát, hogy a
bíróságnak ismertetni kell az előző tárgyalás óta érkezett előkészítő iratot és más beadványt. A tárgyalás előtt
keletkezett iratok korábbi kézbesítésük folytán rendszerint a felek számára ismertek, a közvetlenség és szóbeliség
elve pedig nem azáltal valósul meg a perben, hogy a bíróság felolvassa vagy ismerteti az írásban érkezett iratokat.
Az új szabályozás szerint elegendő a feleket tájékoztatni az érkezett iratokról, amely lényegében az
irategyeztetést szolgálja, mivel így ellenőrzésre kerül, hogy a bíróságnak és a feleknek is minden irat
rendelkezésre áll. Ismertetni azokat az iratokat kell, amelyeket a feleknek nem kellett kézbesíteni (pl. szakértői díj
letétbe helyezésének megtörténtéről szóló értesítés, szakértő határidő-hosszabbítás iránti kérelme) vagy azokat az
iratokat, amelyek tárgyaláson kerülnek kézbesítésre. Az új szabályozás ellensúlyozására a Pp. biztosítja a feleknek
azt a jogot, hogy a tájékoztatásra, illetve ismertetésre észrevételt tegyenek, valamint bármely irat esetében kérjék
az irat ismertetését is.
Pp. 226. §-ához:
1. A tárgyalási időpont kitűzése

A perfelvételi és érdemi tárgyalási szakban a tárgyalási határnap kitűzésére - ideértve a tárgyalás elhalasztása
esetén a folytatólagos tárgyalás határnapjának kitűzését is - a speciális szabályokat a Pp. 189., 192-193., 196. és
223. §-ai tartalmazzák (lásd az azokhoz fűzött magyarázatot). Az elsőként kitűzött tárgyalás esetében a kitűző
végzés meghozatalának határidejére a Pp. 110. § (1) bekezdése vonatkozik, míg halasztás esetén a követekező
tárgyalás határnapját a bíróságnak nyomban ki kell tűzni. Valamennyi tárgyalásra vonatkozó közös
rendelkezésként a Pp. megtartja az 1952-es Pp. 125. és 142. §-a szerinti lehetőleg 4 hónapon belüli tárgyalási
időpontok alkalmazására vonatkozó előírást és a külföldi fél esetében az ettől való eltérés lehetőségét. Mellőzi
azonban a keresetlevél érkezésétől számított 9 hónapos fix határidőt, mivel egyrészt a perfelvétel új rendszerével
nem egyeztethető össze, másrészt értelmetlen olyan esetben, amikor a tárgyalás kitűzésének, megtartásának még
eljárásjogi akadálya van (pl. a felperes költségkedvezmény iránti kérelmét még nem bírálták el jogerősen). A
különleges eljárásokban alkalmazandó eltérő szabályokat a Pp. - ahol ez indokolt - áthelyezi az adott különleges
eljárásra vonatkozó rendelkezések közé (pl. bizonyos munkaügyi pereknél a Pp. 516. §), vagy a Pp.-ben
szabályozott különleges eljárás hiányában ágazati jogszabályba tartozónak tekinti.
2. A tárgyalás helye
A Pp. ügyfélbarát módon lehetővé teszi, hogy a bíróság az ügy körülményeitől függően akár az illetékességi
területén kívüli helyre is kitűzhesse a tárgyalást. Például ha valamennyi fél vagy tanú a bíróság illetékességi
területén kívüli egyéb településen lakik, célszerűbb lehet a tárgyalást ott megtartani.
3. Az anyagi jogi jogosult idézése

Az 1952-es Pp. 64. § (3) bekezdésével ellentétben a Pp. 52. § (1) bekezdésében foglalt új szabályozás szerint az
a személy (anyagi jogi jogosult), akinek az igénye érdekében az ügyész vagy perindításra feljogosított személy
pert indított, az eljárásban csak a perbe történő belépése esetén minősül félnek. Az anyagi jogi jogosult jogai
védelme érdekében azonban a Pp. a félhez hasonló jogosítványokkal ruházza fel, így őt valamennyi tárgyalásra
idézni kell. Egyértelműsíti a törvény azonban, hogy mivel az anyagi jogi jogosult az eljárásban nem fél, az ő
távolléte vagy az idézés kézbesíthetetlensége nem gátolja a tárgyalás megtartását.
Pp. 227. §-ához:
1. A tárgyalás megnyitása
A Pp. a tárgyalás megnyitásának időpontjaként az első kitűzött határnapot határozza meg, mivel a perfelvételi
tárgyalás mellőzése esetén az érdemi tárgyalást kell kitűzni és itt kerülhet sor a tárgyalás megnyitására.
2. A tárgyalás elmulasztásának megállapítása

A bíróságnak valamennyi tárgyaláson először azt kell megállapítani, hogy a tárgyalás megtartható-e és
valamelyik fél részéről a tárgyalást elmulasztottnak kell-e tekinteni. A tárgyalás elmulasztása jogi fogalom, amely
nem feltétlen azzal esik egybe, hogy valamelyik fél részéről senki sem jelent meg. Ha valamelyik fél részéről nem
jelent meg senki, meg kell vizsgálni, hogy idézése szabályszerű volt-e. Csak szabályszerű idézés esetén lehet a
tárgyalást a fél részéről elmulasztottnak tekinteni és a mulasztás következményeit alkalmazni, míg szabályszerű
idézése hiányában a tárgyalást nem lehet megtartani, hanem nyomban új határnapot kell kitűzni.
Ha valamelyik fél részéről megjelent valaki, meg kell vizsgálni, hogy a fél megjelenése szabályszerű-e. A
kötelező jogi képviseletre modellezett és professzionális pervitelre épülő szabályozás alapján a fél a tárgyaláson
való megjelenési kötelezettségének csak akkor tesz eleget, ha képviseletében jogi képviselő jelenik meg a
tárgyaláson, és annak képviseleti joga szabályszerűen igazolt. Önmagában a fél vagy más - nem jogi képviselő -
meghatalmazott megjelenése hatálytalan percselekmény a Pp. 74. § (1) bekezdése alapján, így ilyen esetben a
tárgyalást a fél részéről elmulasztottnak kell tekinteni és a mulasztás következményeit kell alkalmazni.
A Pp. - a gondos pervitelre való ösztönzés érdekében - szigorít az 1952-es Pp. 135. § (4)-(5) bekezdésében foglalt
szabályokhoz képest a képviseleti jog igazolásával kapcsolatos követelményeken a jogi képviselővel eljáró fél
esetében. Amennyiben a jogi képviselőként megjelent személy képviselőként nem járhat el (pl. törvényszéken
ügyvédjelölt) vagy képviseleti jogát nem igazolja (pl. meghatalmazást nem csatol), nincs helye hiánypótlásnak, a
tárgyalás megtartható és a tárgyalást a fél részéről elmulasztottnak kell tekinteni. Hiánypótlásnak csak akkor van
helye, ha a megjelent személy egyébként jogi képviselőként eljárhat és a képviseleti jogot igazolja, de az nem
szabályszerű (pl. nem eredeti a meghatalmazás).
E hiánypótlással kapcsolatos szabályokat kell alkalmazni akkor is, ha a jogi képviselő mellett a fél nevében
egyéb képviselőként (pl. törvényes képviselőként vagy egyéb meghatalmazottként) megjelent személy
képviselőként nem járhat el (pl. nem minősül törvényes képviselőnek, nem tartozik a perben meghatalmazottként
eljárni jogosultak körébe) vagy képviseleti jogát nem igazolja. Ilyen esetben a tárgyalás megtartható, bármely
jelenlévő fél kérelmére meg kell tartani.
A Pp. fenntartja azt a szabályt, hogy a képviseleti jog szabályszerű igazolásának elmaradása esetén az érintett
részéről a tárgyalást elmulasztottnak kell tekinteni és a mulasztás következményeit kell alkalmazni. Az igazolás
lehetőségét azonban csak a bíróság által megállapított határidőn belül teszi lehetővé, így nem kell megvárni a
következő tárgyalást a mulasztás következményeinek levonásával. Emellett a Pp. rendezi az igazolás elmaradása
esetében a mulasztónak tekintendő személy által a megtartott tárgyaláson tett perbeli cselekmények hatályának
kérdését azzal, hogy egyértelműen kimondja ezek hatálytalanságát.
Pp. 228. §-ához:
Eljárás a tértivevény visszaérkezésének hiányában

Az 1952-es Pp. 135. § (3) bekezdéséhez kapcsolódó bizonytalanságokra tekintettel a Pp. pontosítja az eljárási
szabályokat arra az esetre, ha az idézésre vonatkozó tértivevény visszaérkezésének hiányában a távol lévő fél
tekintetében nem állapítható meg, hogy a tárgyalást a részéről elmulasztottnak kell-e tekinteni. Egyértelműen
kimondja, hogy a tárgyalás megtartható, sőt a jelen lévő fél kérelmére meg kell tartani.
Ha a tárgyalás megtartásra kerül és utóbb kiderül, hogy az idézés nem volt szabályszerű, az igazoláshoz
hasonló jogkövetkezményt alkalmaz a Pp., azaz a tárgyalást a szükséges keretben meg kell ismételni és ennek
eredményeként a határozatok hatályosságáról dönteni kell. Az idézés szabályszerűsége esetén a bíróság
alkalmazza a mulasztás következményeit.
Ha a tárgyalás nem kerül megtartásra, az új határnapot nyomban ki kell tűzni. Ha az idézésről kiderül, hogy
szabályszerű volt, a mulasztás jogkövetkezményeit kell alkalmazni. Az idézés szabályszerűtlensége esetén
értelemszerűen nincs teendő.
Megjegyzendő, hogy a külföldre kézbesítendő idézés tértivevényének hiányában a mulasztás
jogkövetkezményeinek alkalmazásához a Pp. 227. § (6) bekezdése további feltételeket támaszt.
Pp. 229. §-ához:
A tárgyalás beállítása
A kitűzött tárgyalás elhalasztásának eseteit a Pp. számos rendelkezése szabályozza (pl. Pp. 192. §, Pp. 227-228.
§). A Pp. 229. §-a azokat az eseteket szabályozza, amikor a tárgyalás nem az ügy érdemével vagy eljárásjogi
akadállyal kapcsolatos okból, hanem a kitűzött tárgyalásnak - részben vagy egészben való - megtartása nélkül,
lényegében a felek vagy a bíróság akaratából kerül a tárgyalás elhalasztására (a tárgyalás beállítása). E körben az
1952-es Pp. 151. § szabályozását a Pp. nagyobbrészt megtartja.
A gyakorlati igényekre és a felek rendelkezési jogára tekintettel a törvény 3 napra csökkenti a feleknek a
tárgyalás elhalasztására irányuló indokolt közös kérelmének határidejét. Későbbi - ide értendő akár a tárgyaláson
előterjesztett - közös kérelem esetén azonban változatlanul kivételesen fontos ok megjelölése szükséges a
tárgyalás elhalasztásához.
A bíróság oldaláról hivatalból - a tárgyalást megelőzően vagy tárgyaláson - a tárgyalás elhalasztására tárgyalás
megtartása nélkül két esetben kerülhet sor: fontos vagy a bíróság érdekkörében felmerült ok miatt. Fontos oknak
olyan körülmény minősülhet, aminek folytán a tárgyalás megtartása a kitűzött időpontban értelmetlen vagy
észszerűtlen lenne (pl. a szakvélemény nem készült el, a fél vagy tanú idézése nem szabályszerű, a tanú
bejelentette a megjelenésben való akadályozottságát). A bíróság érdekkörében felmerült oknak olyan körülmény
minősülhet, ami a bíróság működésének objektív akadályát képezi (pl. a bírósági épület célnak megfelelő
használatát technikai, műszaki problémák akadályozzák) vagy az eljáró bíró személyében rejlő akadály (pl. bíró
betegsége, egyéb hivatalos elfoglaltsága).
A Pp. mellőzi a félnek a tárgyaláson előterjesztett egyoldalú kérelmére történő halasztással kapcsolatos korábbi
rendelkezéseket, mivel az új perrendben részben okafogyottá váltak, részben a perfelvételi tárgyalás
elhalasztásának okai között szerepelnek. Ugyancsak elhagyásra került a megjelent tanú, szakértő
meghallgatására vonatkozó előírás, mivel ezek idézésére az érdemi tárgyalási szakban kerül sor, ahol a
tárgyaláson alapvetően csak bizonyítás folyik. A feleknek a tárgyalás megtartása ellen szóló közös akaratával
ellenkezne tehát, ha a bizonyítást a bíróság mégis lefolytatná. A hivatalból történő halasztásnak pedig olyan okai
vannak, ami a bizonyítás lefolytatását általában nem teszi lehetővé.
Pp. 230. §-ához:
1. A fél személyes meghallgatásának elrendelése

A Pp. a gyakorlatban mutatkozó bizonytalanságra tekintettel kimondja, hogy a fél és törvényes képviselőjének
(pl. ügyvezető) személyes meghallgatása nem csak indítványra, hanem hivatalból is elrendelhető, és a törvényes
képviselő meghallgatása nem tanúmeghallgatásnak, hanem a fél személyes meghallgatásának minősül. A fél
személyes meghallgatása - függetlenül attól, hogy a tényállás megállapítása körében a bíróság azt is figyelembe
veszi - nem bizonyítási cselekmény, ezért arra a perfelvételi és érdemi tárgyalási szakban, sőt az eljárás későbbi
szakaszában a fellebbezési eljárásban is sor kerülhet. A fél személyes meghallgatásának a jogi képviselő nélkül
eljáró fél esetében a perfelvételi nyilatkozatok tisztázása körében különösen jelentős szerepe lehet.
2. A személyes meghallgatás foganatosítása

A Pp. rendezi a fél személyazonosításának és személyi adatai megállapításának szabályait is. A fél a
személyazonosságát és személyi adatait személyazonosításra alkalmas irat bemutatásával igazolhatja.
Személyazonosításra alkalmas irat a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi
LXVI. törvény 29. § (12) bekezdése szerint a személyazonosító igazolvány, az érvényes útlevél vagy
kártyaformátumú vezetői engedély. Személyi adatok a név, születési hely és idő, anyja neve és lakóhelye. A
meghallgatott személy személyazonosságának, személyi és lakcímadatának ellenőrzése tekintetében a Pp. a
közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 122. § (2) bekezdésében foglalt szabályokat veszi át, abból kiindulva,
hogy az elektronikus kapcsolattartás és nyilvántartási adatokhoz való hozzáférés a bíróság számára
megteremtésre kerül. A Pp. lényeges újítása, hogy előírja a személyes meghallgatás előtt a Pp. 4. § (3)-(4)
bekezdése szerinti igazmondási kötelezettségre és megsértésének következményeire történő figyelmeztetést, ami
az igazmondási kötelezettség és jóhiszeműség elvének szétválasztásából ered (lásd a Pp. 4. §-ához fűzött
magyarázatot).
3. Kiskorú meghallgatása
A kiskorú meghallgatásával kapcsolatos speciális, a gyermek fokozott védelmét célzó szabályozás az 1952-es
Pp. 141. § (1a)-(1c) bekezdéseinek rendelkezéseit azzal az eltéréssel veszi át, hogy a jóhiszeműség követelménye
helyett őt is az igazmondási kötelezettségről kell megfelelő módon tájékoztatni, valamint a pénzbírság
kiszabásának lehetőségére és mértékére vonatkozó speciális szabályokat a Pp. 166. § (1) bekezdése tartalmazza.
69. Nyilvánosság a tárgyaláson
Pp. 231. §-ához:
1. A tárgyalás nyilvánossága
Az eljárásban részt vevő személyek jogainak a védelmét szolgálja, hogy a bíróság törvényben meghatározott
esetekben a nyilvános tárgyalás alapjogi elvétől eltérhet, és a nyilvánosság kizárásával zárt tárgyalást rendelhet
el. A nyilvánosság kizárására egyrészt titokvédelem szolgálhat alapul, másrészt a fél személyiségi jogának
védelme, harmadrészt tanúvédelem, végül a kiskorú érdekelt védelme. A nyilvánosság kizárására sor kerülhet a
fél kérelmére vagy hivatalból, valamint kiterjedhet a tárgyalás egészére vagy a védelem céljához szükséges
mértékben csak a tárgyalás egy részére. A minősített adat tekintetében a minősített adat védelméről szóló 2009.
évi CLV. törvény rögzíti a nemzeti, illetve külföldi minősített adat fogalmát és a minősített adat kezelésének
részletes szabályait. A nyilvánosság kizárásának különös esetei a különleges eljárásokban (pl. a XXXI. Fejezet
szerinti személyi állapotot érintő perek), valamint ágazati jogszabályokban (pl. a találmányok szabadalmi
oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. tv. 89. §) is megjelennek.
2. A tárgyaláson hozott ítélet nyilvános kihirdetése

A Pp. a határozatok kihirdetését illetően annyiban változtat az 1952-es Pp. 5. § szabályozásán, hogy nem a
tárgyaláson hozott határozatok, hanem csak az ítélet nyilvános kihirdetését írja elő. Az Emberi Jogok Európai
Egyezménye 6. Cikkének (1) bekezdése ugyanis csak az ítéletre terjed ki, arra pedig nincs kellő indok, hogy a
nyilvánosság kizárása esetén az egyébként zárt tárgyalás során hozott végzések nyilvánosan kerüljenek
kihirdetésre.
Pp. 232. §-ához:
1. A felvételkészítésre jogosultak
A tárgyalásról való kép-, és hangfelvétel készítését szabályozó 1952-es Pp. 134/A. § (1) bekezdésének mondata
nem tartalmaz alanyt, a (2) bekezdés viszont a sajtó felvételkészítési jogának részletszabályait taglalja. A
jogalkalmazásban emiatt vitás, hogy a tárgyaláson bárki (pl. fél, tanú, hallgatóság), vagy csak a sajtó készíthet
felvételt. Az is gyakorlati problémákat vet fel, hogy szükséges-e a jogosultság igazolása, és ha igen, milyen módon.
Emellett a visszaélészszerű felvételkészítés is problémákat generál.
Lényeges, hogy a felvételkészítésre vonatkozó rendelkezéseket a 2008. évi XXX. törvény 14. §-a iktatta be,
amellyel a jogalkotó - vonatkozó szabályozás hiányában - a bíróság és a sajtó viszonyát kívánta szabályozni a
felmerült problémákra figyelemmel. A felvételkészítésre jogosult alanyi kör behatárolása nem sérti az
igazságszolgáltatás működésének ellenőrizhetőségét, az ítélkezési folyamat átláthatóságát, mivel a tárgyalás
nyilvánosságának elvébe nem tartozik bele a felvételkészítés lehetősége. Az ítélkezés nyilvánosságához való jog
címzettje - mind jogtörténeti, mind dogmatikai szempontból - a peres fél, akinek jogi érdeke fűződik ahhoz, hogy
jogvitájában a bíróság a nyilvánosság kontrollja mellett járjon el. Alapvetően tehát nem a nyilvánosságnak van
joga a fél ügyét megismerni és az abban eljáró bíróságot ellenőrizni, hanem a félnek van joga ahhoz, hogy az
ügyében döntő bíróságot a nyilvánosság kontrollja alá vesse. A tárgyalás nyilvánossága a tisztességtelen, titkos
vagy részrehajló eljárásokkal szembeni garancia.
A fentiekre tekintettel a Pp. egyértelműsíti, hogy a nyilvános tárgyalásról való felvételkészítés joga nem bárkit,
hanem − a nyilvánosság tájékoztatása érdekében - csak a sajtót megillető többletjogosultság. Miután egyébként a
tárgyalás nyilvános, az ítélet kihirdetése nyilvános, a társadalom részére biztosított az igazságszolgáltatás
működésének ellenőrzése, az ítélkezési folyamat átláthatósága nem sérül. A sajtó olyan, a közvéleményt
professzionális módon tájékoztató, hatósági felügyelet alatt álló szerv, amelynél az Smtv. szerinti többletelőírások
biztosítják az adatvédelmi és személyiségi jogok érvényesülését.
A felvételkészítésre jogosult személyi kör megnevezését illetően a Pp. - a jogilag nem egyértelmű - „sajtó”
kifejezés helyett az Smtv. 1. § 8. pontjában pontosan definiált médiatartalom-szolgáltatót határozza meg
felvételkészítésre jogosultként. Az Smtv. a médiaszolgáltatást és a médiatartalom-szolgáltatást üzletszerű
gazdasági szolgáltatásnak tekinti, így az NMHH által regisztrált médiatartalom-szolgáltatók is csak ezt a kört
ölelik fel, vagyis újságírással foglalkozó nonprofit személyek nem tartoznak ide.
A Pp. kifejezetten feljogosítja a bíróságot, hogy a jogszabályi előírások teljesülése érdekében ellenőrizze, hogy a
felvételkészítés erre jogosult személy részéről történik-e, vagyis a média érdekében eljáró személyről van szó. Az
ellenőrzés módját - különösen a gyorsan változó nyilvántartási, igazolási módok miatt - nem határozza meg.
Emellett kifejezett jogosultságot kap a bíróság arra, hogy amennyiben hitelt érdemlő módon nem tud
meggyőződni a felvételkészítés jogszerűségéről, azt megtilthatja.
2. A felvételkészítés szabályai
A felvételkészítés módját továbbra is a bíróság határozza meg, azonban a Pp. elhagyja az időbeli
korlátozásnélküliség törvényi biztosítását. A Civilisztikai Kollégiumvezetők 2009. február 17-19-i országos
tanácskozása kiemelte, hogy ez indokolatlanul korlátozza a bírót abban, hogy a személyiségi jogok, valamint az
igazságszolgáltatás érdekei védelmében a felvételkészítés megfelelő kereteit meghatározhassa. Az természetesen
nem kizárt, hogy a bíróság időbeli korlát nélkül biztosítsa a felvételkészítés jogát.
A nyilvános tárgyaláson külön engedély nélkül lehet felvételt készíteni a bírósági személyekről, az ügyészről,
illetve − eltérő rendelkezés hiányában − az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban
meghatározott egyéb közfeladatot ellátó, e feladatkörében eljáró személyről. A perben részt vevő összes többi
személyről azonban kizárólag hozzájárulása esetén lehet felvételt készíteni. A Pp. kiegészíti az 1952-es Pp.
szabályozását azzal, hogy a természetes személy teljes neve is csak hozzájárulásával tüntethető fel
médiatartalomban.
A Pp. pontosítja, hogy nem csupán a perbeli szereplők személyiségi jogai, hanem a felvételkészítéssel
kapcsolatos valamennyi rendelkezés betartásáról a bíróság a rendfenntartás keretében és eszközeivel
gondoskodik.
70. Pervezetés
Pp. 233. §-ához:
Alaki pervezetés
A pervezetés körébe tartozó bírói cselekményeknek a Pp. két nagy csoportját különbözteti meg: az alaki -
ideértve a rendfenntartással kapcsolatos - pervezetésre és az anyagi pervezetésre irányuló bírói aktivitásokat. Az
alaki pervezetés az egész peres eljárás lefolytatásának, menetének irányítására vonatkozó bírói cselekvéseket
foglalja magában. A Pp. erre tekintettel pontosítja, hogy a pervezetés nem csak a tárgyalásvezetést jelenti, hanem
a bíróság vezérli a tárgyaláson kívüli perbeli cselekményeket is és gondoskodik a rend fenntartásáról.
A Pp. a meghallgatott személyek kikérdezésének jogát változatlanul a bíróságra bízza. A felek és képviselőik
kérdezési jogát akként módosítja, hogy számukra a törvény csak a kérdésre vonatkozó indítványozási jogot
biztosít, azonban a bíróság kérelemre engedélyezheti a közvetlen kérdezést is. A felek közvetlen kérdezési jogával
kapcsolatban ugyanakkor kimondja, hogy a bíróságot illeti a kérdés megengedhetősége felől való döntés joga. A
törvény a bíróság pervezetési eszközeit bővíti azzal, hogy a figyelmeztetés ellenére ügyre nem tartozó vagy
befolyásolásra alkalmas kérdéseket feltevő féltől a kérdezés jogát meg is vonhatja.
Pp. 234-236. §-ához:
1. A rendfenntartás fogalmának kiterjesztése

A rendfenntartás körébe tartozik mindaz, ami zavarja az eljárás szabályszerű rendes menetét vagy méltatlan a
bíróság előtti eljáráshoz. Lényeges változás, hogy a Pp. a bíróság alaki pervezetési tevékenységébe és ezen belül
rendfenntartási feladatkörébe tartozónak minősíti a tárgyaláson kívüli perbeli cselekményeket is. Ezzel kiterjeszti
a rendfenntartás fogalmát és a bíróság rendfenntartási jogkörét, eszközeit az 1952-es Pp. 134. § (9) bekezdése
szerinti tárgyaláson kívül végzett bizonyítás felvételén túl a bíróság által végzett más tárgyaláson kívüli
percselekményre (pl. meghallgatás), valamint a felek és egyéb perbeli személyek tárgyaláson kívül teljesített
perbeli cselekményeire, különösen beadványaira. További lényeges újdonság, hogy a rendzavarás mellett a Pp. a
bíróságot vagy a feleket, egyéb perbeli személyeket sértő magatartást is egyértelműen a rendfenntartás körébe
vonja. Ez azért indokolt, mert nem csak a kifejezetten rendzavaró cselekedet (pl. kiabálás, verekedés, csapkodás)
méltatlan a bírósági eljáráshoz, hanem a rohamosan hanyatló vitakultúra miatt úgy tárgyaláson, mint
beadványokban egyre gyakoribb a bírósággal vagy egyéb perbeli személyekkel szembeni olyan tiszteletlen, sértő
megnyilvánulás (pl. személyeskedés, gúnyolódás, becsmérlés, cinikus megjegyzés), amely bírósági eljárásban nem
tolerálható, megakadályozására a bíróság eszköztelen.
2. A rendfenntartás eszközei
Az 1952-es Pp. 134. § rendfenntartással kapcsolatos rendelkezéseit a Pp. - a hallgatóságra és a felekre, egyéb
perbeli személyekre tagoltan - alapvetően megtartja. A rendfenntartás körében alkalmazható legsúlyosabb
szankció, a kiutasítás (önkéntes teljesítése hiányában: kivezettetés) kiegészült a kiutasítás hatályának és
jogkövetkezményeinek szabályozásával. A kiutasítás hatályát a Pp. a bíróság mérlegelésére bízza és lehetővé
teszi, hogy a teljes további hátralévő eljárás helyett a bíróság a kiutasítás hatályát csak meghatározott eljárási
cselekményekre vagy azok egy részére korlátozza (pl. csak az adott vagy bizonyos tárgyalási napra, csak valamely
tanú meghallgatásakor való jelenlét kizárására). A kiutasítás jogkövetkezményét illetően a Pp. tisztázza, hogy a
fél, illetve (jogi vagy nem jogi) képviselőjének kiutasítása esetén a tárgyalást el kell halasztani, hogy
képviseletéről gondoskodhasson. A rendbontó magatartás ellenére biztosítani kell a fél jelenlétét, a
rendbontásnak nem lehet az a szankciója, hogy a tárgyalási percselekményekből kizárásra kerüljön, kivéve, ha
maga a fél vagy jogi képviselője ezt kívánja. Ha a kiutasítás az egész eljárásra szól, fel kell hívni a felet, hogy a
tárgyalásokon való képviseletéről gondoskodjon.
Megjegyzendő, hogy a tárgyalásról való kiutasítás nem akadálya a tárgyaláson kívüli percselekmények
teljesítésének (pl. beadvány előterjesztése), azonban a rendfenntartási rendelkezéseknek a beadványokra való
kiterjesztése folytán [Pp. 234. § (2) bek.] a bírósági eljárás méltóságát sértő tartalmú beadvány alapján sor
kerülhet az adott beadvány vagy valamennyi további beadvány előterjesztéséből való kizárásra is. Utóbbi esetben
szintén fel kell hívni a felet, hogy a beadványok előterjesztésére vonatkozóan képviseletéről gondoskodjon.
Pp. 235. §-ához:
Pp. 236. §-ához:
Pp. 237. §-ához:
1. Az anyagi pervezetés jogintézménye

Az anyagi pervezetés mint fogalom új a perjogi kódexben, de az a hatályos perrend alapján a bírói gyakorlatban
már élő intézmény. A Pp. kiemelten fontosnak tartja e bírói tevékenységet erősíteni és normatív szabályozási
tartalommal rendelkező jogintézményként a törvénybe beemelni, amit alapelvi szinten a bírói közrehatás juttat
kifejezésre. Az eljárás lefolyásának, menetének vezérlésére irányuló alaki pervezetéssel összevetve az anyagi
pervezetés lényegében az eljárás tartalmi szempontból való irányítását jelenti. E bírói cselekvések a kereset és az
ellenkérelem érdemi része körében a felek által szolgáltatott peranyagnak az anyagi jogi, azaz a jogvita érdemi
szempontból való értékelésén alapulnak, és arra irányulnak, hogy a döntéshez szükséges peranyag rendelkezésre
álljon. A döntéshez szükséges peranyag előterjesztése ugyanis a rendelkezési elv és az eljárástámogatási
kötelezettség, peranyagszolgáltatási kötelezettség elve alapján a felek uralma alatt áll, ám a bíróság nem passzív
szemlélője a felek e körben végzett cselekményeinek. A bíróság szükség esetén aktív fellépéssel a feleknek a
jogvita tartalmának és kereteinek a meghatározására irányuló cselekményeit maga is előmozdítja, ha a peranyag
valamely fogyatékosságát észleli. A bírói közrehatás arra irányul, hogy elősegítse a kereset és a védekezés
alapjául felhozottaknak az érdemi elbíráláshoz szükséges körben és módon való előterjesztését. Az anyagi
pervezetéssel a bíróság tehát csupán orientálja a felet abban, hogy a jogvita eldöntéséhez milyen tárgyban, milyen
jellegű nyilatkozatok szükségesek a részéről, de nem jelenti a fél anyagi jogi kitanítását, anyagi jogi jogai és
érdekei érvényesítéséhez jogi segítség vagy tanácsadás nyújtását.
Az anyagi pervezetési tevékenység tárgya alapvetően a felek által a kereset és a védekezés körében
előterjesztett jogállítások (ideértve a jogi érvelést is), tényállítások, kérelmek, mindezekre vonatkozó kölcsönös
vitató nyilatkozatok, bizonyítékok és indítványok (ideértve ezek értékelését is). A Pp. 237. § (1) bekezdése
egyértelművé teszi, hogy az anyagi pervezetés nem csak a Pp. 183. § (1) bekezdése szerint perfelvételi
nyilatkozatnak minősülő nyilatkozatokra, hanem az e körben a keresetlevélben előadottakra is kiterjed. Fontos
kiemelni azonban, hogy a bíróság anyagi pervezetési tevékenységet a perindításkor sem a keresetlevél alapján
tett intézkedései körében, sem az alperesnek az írásbeli ellenkérelemre történő felhívásakor nem gyakorol, mivel
a feleknek kell behatárolni a keresetlevél és az írásbeli ellenkérelem útján a jogvitát és ezen keresztül a bírói
közrehatás kereteit is. Az anyagi pervezetés fő színtere a perfelvételi szak, de felmerülhet a szükségessége az
érdemi tárgyalási szakban is, ezért a törvény e jogintézmény főszabályait a perfelvételi és érdemi tárgyalási
szakban alkalmazandó közös rendelkezések között, a XVI. Fejezetben helyezi el.
A törvény egyéb rendelkezéseiben is megjelenik azonban az anyagi pervezetési tevékenység, illetve azzal
kapcsolatos részletszabályok. A bíróság anyagi pervezetési tevékenysége nyilvánul meg a perfelvételi szakban a
válaszirat, viszontválasz benyújtására vonatkozó felhívásban [Pp. 201. § (1) bek.], a perfelvételi tárgyaláson a
felek nyilatkozatainak összegzésében és a szükséges körben perfelvételi nyilatkozataik előterjesztésére való
felhívásban [Pp. 191. § (1) és (3) bek.]. Az érdemi tárgyalási szakban az anyagi pervezetés előidézhet kereset-,
vagy ellenkérelem-változtatást [Pp. 215. § (1) bek. c) pont, 216. § d) pont], utólagos bizonyítást [Pp. 220. § (1) bek.
d) pont], de ide sorolhatók a szakvélemény aggályosságának észlelésével, a szakértőhöz intézett kérdésekkel
kapcsolatos rendelkezések is [Pp. 317. § (1) bek. c)-d) pont, Pp. 308. § (2) bek.]. Az anyagi pervezetés a másodfokú
eljárásban is megjelenik az elsőfokú bíróság ítéletének és eljárásának az anyagi pervezetéssel összefüggő
felülbírálatával kapcsolatos rendelkezésekben [pl. Pp. 369. § (4) bek., 370. § (4) bek.].
Azok az esetek, amikor anyagi pervezetési cselekmény kifejtése szükségessé válhat, annak megnyilvánulási
formái olyan sokrétűek lehetnek az ügyek különbözősége folytán, hogy a törvény a Pp. 237. §-ában e jogintézmény
normatív tartalmát a tevékenység lényegét megragadó, tömör megfogalmazással határozza meg, amely a bírói
gyakorlat számára iránymutatást és keretet ad. A szabályozás az anyagi pervezetési tevékenységet a peranyagra
gyakorolt hatása szempontjából két oldalról közelíti meg. Egyrészt a felek által szolgáltatott peranyag körén belül
végzett olyan bírói aktivitás, amely a felet ösztönzi nyilatkozatai fogyatékosságainak kiküszöbölésére és ezáltal a
peranyagra közvetett hatással van. Másrészt az a bírói tevékenység, amely a felek által szolgáltatott peranyaghoz
a bíróság által hozzáadott elemekkel közvetlen hatással van a peranyag alakulására.
2. Anyagi pervezetés a fél által szolgáltatott peranyaggal összefüggésben

A felek által szolgáltatott peranyag tekintetében a bírói közrehatás a kereset és a védekezés körében
előterjesztett perfelvételi nyilatkozatok hiányosságainak és következetlenségeinek észlelését jelenti és ezek
tisztázására irányul. Fontos kiemelni, hogy a perfelvételi nyilatkozat a Pp. 183. § (1) bekezdése szerinti
gyűjtőfogalom (lásd a Pp. 183. §-ához fűzött magyarázatot). Az magában foglalja mind a felperes, mind az alperes
jogállításait (jogi érveit), tényállításait, kérelmét, rendelkezésre bocsátott bizonyítási eszközét, előterjesztett
bizonyítási indítványát, mindezek tekintetében az ellenfél által előterjesztetteknek a vitatása tárgyában tett
nyilatkozatát. A perfelvételi nyilatkozat bármely eleme szenvedhet olyan hibában, ami szükségessé teszi annak
egyértelműsítését vagy kiegészítését. Így például, ha a napi tételben meghatározott késedelmi kötbérigénnyel
szemben a kimentés körében a fél valamely jogosulti cselekmény elmulasztására hivatkozik, a bíróságnak oda kell
hatni, hogy a fél azt is előadja, hogy e mulasztás mely napokon állt fenn, mettől meddig és milyen okból
akadályozta a szerződészszerű teljesítést.
Bírói közrehatás indokolt abban az esetben is, ha a perfelvételi nyilatkozatok egyes elemei egymással
ellentmondásban állnak, így különösen, ha a fél tényállítása nem áll összhangban jogállításával vagy jogállítása és
kérelme között feszül ellentmondás. A kereset vagy védekezés következetlenségét észlelő bíróságnak erre fel kell
hívnia a fél figyelmét és oda kell hatnia, hogy a fél nyilatkozatait megmagyarázza, az ellentmondást feloldja. E
bírói hozzáállás árnyalja a Pp. két újítását, a fél konkrét jogállítás előterjesztésére vonatkozó kötelezettségét és a
bíróságnak e jogállításhoz való kötöttségét. Ezzel a Pp. elősegíti az 1995. évi és 1999. évi módosítások nyomán a
bírói jogalkalmazásban a bírói szerepkört illetően felmerült bizonytalanságok tisztázását [lásd erre vonatkozóan a
Pp. 170. § (2) bek. b) pontjához fűzött magyarázatot]. Kiemelendő, hogy már az 1952-es Pp. alapján hasonló bírói
felfogás jelent meg például a fedezetelvonó szerződés egyes jogalkalmazási kérdéseiről szóló 1/2011. (VI. 15.) PK
vélemény 10. pontjában. A Legfelsőbb Bíróság a fedezetelvonó szerződésekkel összefüggésben rámutatott, hogy
ha a jogosult érvénytelenségi okra (jellemzően színleltségre vagy jóerkölcsbe ütközésre) hivatkozással a szerződés
érvénytelenségét állítja, de az érvénytelenség ténybeli alapját abban jelöli meg, hogy a kötelezett és a szerző fél
fedezetelvonási célzattal kötött szerződést, vagyis azért, hogy a jogosult kielégítési alapját elvonják, akkor az
érvényesített jog és az annak alapjául szolgáló tényelőadás nincs összhangban. Ilyen esetben szükségesnek
tartotta hiánypótlás keretében a fél felhívását arra, hogy a kereset ténybeli alapjának megfelelően határozza meg
az érvényesíteni kívánt jogot; ennek elmaradása esetén pedig a kereset érdemben való elutasítását, mivel a
fedezetelvonás tényére alapítottan a szerződés érvénytelenségének a megállapítása nem kérhető. A Pp. új
perrendi szabályai alapján is a bíróságnak észlelnie kell a kereset következetlenségét, azaz azt, hogy az előadott
tényekből azok valósága esetén sem következik az állított jog, illetve kérelem. A bíróság azonban ezt nem
hiánypótlás, hanem az anyagi pervezetés körében kezeli, valamint nyilvánvalóan nem határozza meg a fél számára
az érvényesítendő jogot és nem hívja fel a jogállítása, illetve kérelme megváltoztatására. A Pp. alapján ugyanis a
bíróság kizárólag a fél jogállításának korlátain belül gyakorolja anyagi pervezetési tevékenységét és csupán
előmozdítja kérdéseivel, felhívásaival a fél perfelvételi nyilatkozatai közötti ellentét felismerését és korrigálását. E
körben szükség lehet a Pp. 237. § (3) bekezdés a) pontja szerint a fél jogállítása körében hivatkozott jog
tekintetében a bírói jogértelmezés, az ahhoz megfelelő törvényi tényalap feltárására is.
Lényeges kiemelni, hogy a Pp. alapvetően másképp közelíti meg az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdésében
megfogalmazott bizonyítással kapcsolatos bírói feladatkört is, mivel a perfelvételi nyilatkozat fogalmába sorolja a
tényállítások alátámasztására szolgáló bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátását és bizonyítási indítványok
előterjesztését. Ezek előterjesztése a fél peranyag-szolgáltatási kötelezettségének egyik alappillére. Erre
tekintettel a Pp. szakít azzal a szemlélettel, ami a bíróság feladatává tette, hogy minden ügyben, egyediesített és
mindenre kiterjedő tájékoztatást adjon a felek bizonyítással kapcsolatos feladatairól, mulasztásainak
következményeiről. A bizonyítást érintő bírói aktivitás a perfelvételi nyilatkozattal kapcsolatos anyagi pervezetés
körébe tartozik, így a bíróságnak a bizonyítási teherrel kapcsolatban is csak akkor van feladata, ha a Pp. 237. § (1)
bekezdése alapján bírói közrehatás szükséges. Ebből következően a bíróság a bizonyítás témakörét illetően a felek
által előterjesztett perfelvételi nyilatkozatok alapján lényegében három esetben lép közbe. Egyrészt ha a fél
perfelvételi nyilatkozata e körben hiányos, azaz nem ajánl fel valamely releváns és vitatott tényre vonatkozóan
bizonyítást, másrészt, ha vitatott a felek között, hogy melyiküket terheli a bizonyítási kötelezettség, harmadrészt
akkor, ha a Pp. 266. § (1) bekezdése szerint valamely tényállítás valósága tekintetében kételye merül fel. Ezekben
az esetekben a Pp. 237. § (2) bekezdése további kötelezettséget ír elő a bíróságnak, mely szerint figyelmeztetnie
kell a feleket a bizonyítás elmulasztásának vagy esetleges sikertelenségének a következményeire is.
3. A bíróság hozzájárulása a jogvita kereteinek tisztázásához anyagi pervezetés útján

A Pp. 237. § (3) bekezdése a bíróságnak az eljárás anyagi jogi kereteinek meghatározásában betöltött
szerepéhez részben az anyagi jogszabályok és a bírói gyakorlat alapján már élő bírói aktivitásnak teremt
eljárásjogi hátteret, részben pedig bővíti a bíróság mozgásterét a felek által szolgáltatandó peranyag
alakításában. E körben a bírói cselekvések olyan többletelemet adnak a peranyaghoz, amely kívül esik a felek által
előterjesztett peranyagon, de azt a bíróság az ügy anyagi jogi értékelésekor mégis figyelembe veszi. A cél, hogy a
bíróság e körülményeket a felek tudomására hozza, és ezzel lehetővé tegye, hogy a felek erre álláspontjukat,
nyilatkozataikat előterjeszthessék. Mindez elsősorban a meglepetés-ítélet elkerülését és a jogvita végleges
lezárását segíti elő.
A bíróság az alkalmazott jogszabály értelmezéséről alapvetően az ítéletében ad számot. Az anyagi pervezetés
körében a bírói jogértelmezés feltárása elsősorban akkor szükséges, ha az eltérő jogértelmezés eltérő jellegű vagy
további tényállítást, bizonyítást igényel, mint amit a fél előterjeszt. A bírói jogértelmezés feltárásának lényegében
három feltétele van. Egyrészt csak a fél által hivatkozott jogszabályi rendelkezés vonatkozásában merülhet fel,
másrészt feltétel, hogy e jogszabályi rendelkezésnek a fél általi értelmezése a fél nyilatkozatából kiderüljön. A
jogszabályi rendelkezés alatt nem csak a jogállításként megjelölt jogalapot kell érteni, hanem bármely az
érvényesített jogon belül a jogvita elbírálása során alkalmazott jogszabályi rendelkezést. A fél jogértelmezése
pedig nemcsak kifejezett jogi okfejtéséből, hanem nyilatkozatai összességéből is kiderülhet. Végül feltétel, hogy a
bíróság jogértelmezése a felekétől eltérő legyen. Ez fennállhat úgy is, hogy csak az egyik fél jogértelmezése kerül
kifejtésre, de a másik fél ezt nem cáfolva, e jogértelmezés mentén teszi meg nyilatkozatait. Nincs szükség
azonban a bírói jogértelmezés feltárására, ha a felek közt éppen e jogkérdésben, a jog értelmezésében van vita és
a bíróság valamelyik fél jogi álláspontját osztja. Ilyen esetben ugyanis a feleknek kölcsönösen megvan a
lehetőségük a jogértelmezés kérdéséről állást foglalni, a lehetséges jogértelmezésnek megfelelő nyilatkozataikat
megtenni, a bíróságnak pedig ítéletében kell jogi álláspontját kifejteni. Ha például a végrendelet érvénytelensége
tárgyában indult perben az alperesnek a megtámadási határidő elmulasztására irányuló védekezése tekintetében
a felperes az örökség megnyíltának a hagyatékátadó végzés keltét tekinti és ettől számítja a határidőt, valamint az
alperes is ennek megfelelően terjeszti elő az elkésettség körében nyilatkozatait, a bíróságnak a felek tudomására
kell hoznia, hogy jogértelmezése szerint az örökhagyó halálának időpontját tekinti a megtámadási határidő
kezdőidőpontjának. Ez lehetőséget biztosít a feleknek, hogy eltérő jogi levezetésüket, jogi érvelésüket kifejtsék a
bíró jogértelmezésével szemben vagy újabb tényállításokat tegyenek például a megtámadási határidő nyugvására
vonatkozóan. Ha azonban az alperes a felperes jogértelmezésével szemben éppen arra hivatkozik, hogy az
örökhagyó halálától számít a határidő és ezért késett el a felperes keresete, nincs szükség a bíróság
közrehatására, a felperesnek kell e védekezésre nyilatkoznia. Ugyanígy, ha például a felperes az 1959-es Ptk.
alapján érvényesít jogot és az alperes is annak alapján védekezik, a bíróságnak fel kell hívnia a figyelmet, hogy
álláspontja szerint a Ptk. hatálya alá esik a jogvita, de nincs erre szükség, ha az alperes maga is hivatkozik erre.
A bíróság által hivatalból figyelembe veendő tényekről való tájékoztatási kötelezettség kiterjed mind a jogi
tényekre, mind a történeti tényekre, ha arra a perben egyik fél sem hivatkozik. Előbbiek hivatalból való észlelését
és figyelembevételét többnyire anyagi jogszabály írja elő, amelyhez kapcsolódóan a bírói gyakorlat is kialakította
az erről való tájékoztatás és a nyilatkozattételi lehetőség biztosításának követelményét [1/2005. (VI. 15.) PK
vélemény, 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 4. pont]. E bírói gyakorlat került beépítésre a törvénybe, amely világos
eljárásjogi alapot ad a bírói cselekvésnek. Ennek alapján például a bíróság hivatalból észleli a szerződés létre nem
jöttét vagy semmisségét, és lehetőséget biztosít a feleknek nyilatkozataik megtételére. A szabályozás az 1952-es
Pp. 163. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezést is magában foglalja, azaz kiterjed a bíróságnak köztudomásúként
vagy a hivatalos tudomása alapján rendelkezésre álló tényekre is. Ezeket a Pp. 266. § (2) bekezdése is hivatalból
figyelembe veendőnek minősíti, de kiegészíti a törvényes vélelmekről való tájékoztatással és az ellenbizonyítás
lehetőségének kimondásával.
A kereseti kérelemtől való eltérés lehetőségét többnyire anyagi jogszabály biztosítja a bíróságnak, így például a
közös tulajdon megszüntetésének módjával, a kellékszavatossági jogokkal, az érvénytelenség és a túlépítés
jogkövetkezményeivel kapcsolatban a bíróság a jogosult kérelmétől eltérően is rendelkezhet. A Pp. a hivatalból
figyelembe veendő tényekhez hasonlóan előírja a bíróság számára, hogy hozza a felek tudomására eltérési
szándékát és biztosítson lehetőséget nyilatkozataik előterjesztésére.
4. Az anyagi pervezetés eszközei és korlátai

Az anyagi pervezetési tevékenység gyakorlásának eszközei elsősorban a kérdés, tájékoztatás, nyilatkozattételre
való felhívás, melyek közül a bíróság a beavatkozási szükség jellegétől függően maga választja meg a megfelelőt.
A törvény egyértelművé teszi, hogy a bíróság anyagi pervezetési tevékenységét a kereseti kérelem és
ellenkérelem, illetve a felperesi és alperesi jogállítás (keresettel érvényesített jog és anyagi jogi kifogás, azok
hivatkozott jogalapja) korlátain belül gyakorolja. Az anyagi pervezetés nem terjed ki arra, hogy a felet arról
tájékoztassa, ha az előadott tények a fél által kérelmében, ellenkérelmében nem hivatkozott jog alkalmazását
vetik fel, különösen, ha az a kérelem, ellenkérelem, illetve érvényesített jog vagy anyagi jogi kifogás
megváltoztatását kívánná meg. Nem terjed ki továbbá a fél kérelme, ellenkérelme, illetve az érvényesített jog,
anyagi jogi kifogás keretein belül sem tények és bizonyítékok hivatalból való felkutatására, beszerzésére vagy a
tényekből levont jogi következtetéseiről, a tények jogi minősítéséről, a bizonyítékok értékeléséről való érdemi
állásfoglalásra, ezekről változatlanul az ítéletében kell számot adnia a bíróságnak.
A felek rendelkezési joga és felelősségi körébe esik az, hogy a bíróságnak az anyagi pervezetés körében tett
cselekményeit a saját perbeli cselekményeik, nyilatkozataik megtételekor elfogadják-e és követik-e. Az anyagi
pervezetés körében kifejtett tevékenységet tehát a felek szabadon, de saját felelősségükre használhatják fel. A
bíróságnak csak a lehetőséget kell biztosítani a felek számára, hogy a bíróság által a jogvita anyagi jogi
megítélése szempontjából lényegesnek tartott peranyagot szolgáltassák. Lényeges azonban, hogy a Pp. 183. § (6)
bekezdése alapján a bíróság a fél perfelvételi nyilatkozatait hiányos tartalmuk szerint, illetve a rendelkezésre álló
peranyag alapján bírálja el, ha a fél a bíróság anyagi pervezetési cselekménye ellenére valamely perfelvételi
nyilatkozatot nem vagy nem teljeskörűen terjeszt elő.
71. Egyezség
Pp. 238-239. §-ához:
Egyezség előmozdítása
Az 1952-es Pp. 148. § az egyezség perbeli megkísérlésére és a közvetítői eljárásról való tájékoztatásra, valamint
az egyezség jóváhagyására vonatkozó szabályozását a Pp. azzal az eltéréssel tartja fenn, hogy a jóváhagyást
megtagadó végzés ellen is külön fellebbezési jogot biztosít, amelynek azonban az eljárás folytatására nincs
halasztó hatálya.
Pp. 239. §-ához:
72. Az eljárás megszüntetése
Pp. 240. §-ához:
1. A megszüntetés szabályozásának megújítása

A per megszüntetése helyett a Pp. az eljárás megszüntetése kifejezést használja, mivel több olyan
megszüntetési okot is tartalmaz, amelynél a perindítás joghatásainak beállta előtt is helye lehet megszüntetésnek.
Az 1952-es Pp. permegszüntetési szabályaihoz fűződő többségi gyakorlat ugyanis csak a perindítás joghatásainak
beállta után tartja alkalmazhatónak a per megszüntetésére vonatkozó szabályokat, így néhány eljárásjogi helyzet
nem vagy nem megfelelően kezelhető. A törvény az átláthatóság érdekében külön szabályozza a hivatalból és a
kérelemre történő megszüntetési okokat.
Emellett az 1952-es Pp.-vel ellentétben valamennyi megszüntetési ok vonatkozásában kimondja, hogy az ok
fennállása esetén az eljárás bármely szakaszában megszüntetésnek van helye, azaz az eljárásnak az elsőfokú,
másodfokú és felülvizsgálati szakaszában is. Ez azt jelenti, hogy a perorvoslati bíróságnak kell megszüntetni az
eljárást, ha a megszüntetési ok már a megelőző eljárási szakasz(ok)ban is fennállt, de megszüntetésre nem került
sor (pl. a másodfokú bíróság észleli a hatáskör hiányát), vagy az ok az adott perorvoslati bíróság előtti eljárás
tartama alatt következett be [vö. Pp. 379. § és 405. § (1) bek.].
2. Hivatalból történő megszüntetés

2.1. Perakadály utólagos észlelése
A Pp. a keresetlevél visszautasítását a perindításra vonatkozó XI. Fejezetben szabályozza, így arra csak a
kereset közléséig van lehetőség. Ha ezt követően derül ki, hogy a Pp. 176. § (1) bek. a)-i) pontja vagy (2) bek. a)-c)
pontja szerinti perakadály áll fenn, a keresetlevél visszautasításának már nincs helye, az eljárást meg kell
szüntetni. A Pp. a keresetlevél-visszautasítási okokat több ponton módosította [lásd a Pp. 176. § (1)-(2)
bekezdéshez fűzött magyarázatot], ezáltal az eljárás megszüntetésére okot adó feltételek is változtak az 1952-es
Pp. 157. § a) pontjához képest.
2.2. Joghatóság hiánya
A joghatóság vizsgálatát és hiányának figyelembevételét a Pp. részben átalakítja. A bíróság változatlanul már a
keresetlevél alapján vizsgálja, hogy nem olyan perről van-e szó, amelyre a magyar bíróság joghatósága kizárt vagy
külföldi bíróság rendelkezik kizárólagos joghatósággal. Ha igen, a bíróság a Pp. 176. § (1) bek. a) pontja alapján
már a keresetlevelet visszautasítja, a kereset közlését követő észlelése esetén pedig a Pp. 240. § (1) bek. a) pontja
alapján az eljárást megszünteti.
Amennyiben kizárt vagy külföldi bíróság kizárólagos joghatósága nem áll fenn, de a perre a magyar bíróság
joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, két eset lehetséges attól függően, hogy az
alperes perbe bocsátkozása megalapozhatja-e a bíróság joghatóságát. Ha igen (pl. 1215/2012/EU rendelet 26.
Cikk, 4/2009/EK rendelet 5. Cikk, Nmjtv. 91. § ), a bíróság nem utasíthatja vissza a keresetlevelet. A bíróságnak a
perfelvételre alkalmas keresetet közölni kell az alperessel, ha azonban az alperes nem bocsátkozik perbe, az
eljárást hivatalból meg kell szüntetni. A Pp. új perrendi szabályai szerint az alperes írásban előterjesztett
ellenkérelemmel bocsátkozik perbe. Ennek megfelelően kerültek átalakításra az 1952-es Pp. 157/A. § (1) bek. a)
és b) pontjában foglaltak, így megszüntetésnek a Pp. 240. § (1) bekezdés ba) pontja alapján akkor van helye, ha az
alperes nem nyújt be írásbeli ellenkérelmet, vagy abban joghatósági kifogást emel. A (2) bekezdés egyértelműsíti,
hogy a fizetési meghagyással szembeni ellentmondás benyújtása nem minősül perbe bocsátkozásnak és az
alperesnek legkésőbb az írásbeli ellenkérelemben kell joghatósági kifogását bejelenteni.
A Pp. kezeli azt az esetet is, amikor a bíróság joghatósága nem kizárt, külföldi bíróság sem rendelkezik
kizárólagos joghatósággal, és az alperes perbe bocsátkozása nem alapozhatja meg a bíróság joghatóságát (pl. a
2201/2003/EK rendelet házassági ügyekkel kapcsolatos rendelkezései, EBH2010. 2141.). Az ilyen ügyekben a
felperes által hivatkozott joghatósági ok fennállása gyakran jelentősebb bizonyítást igényel, illetve az alperes
kifejezetten vagy más egyértelmű módon elfogadhatja a magyar bíróság joghatóságát, ezek hiányában azonban az
eljárást a Pp. 240. § (1) bek. c) pontja alapján meg kell szüntetni.
2.3. Törvényes képviselő mellőzése
A Pp. a fél törvényes képviselőjének mellőzését - az 1952-es Pp. 157. § b) pontjától eltérően - nem csak
megszüntetési, hanem önálló keresetlevél-visszautasítási okként is nevesíti [Pp. 176. § (2) bek. a) pont]. Ha tehát a
kereset közlését követően derül ki, hogy már a keresetlevél benyújtásakor sem rendelkezett a fél perbeli
cselekvőképességgel (pl. gondnokság hatálya alatt álló fél perlése a gondnok nélkül) és azt felhívás ellenére nem
pótolták, az eljárás megszüntetésének a 240. § (1) bek. a) pontja alapján van helye. Előfordulhat azonban, hogy a
szabályszerűen előterjesztett keresetlevéllel indult eljárásban később - akár a kereset közlése előtt - következik be
a törvényes képviselő mellőzése (pl. a Pp. 47-48. §-ai szerinti jogutódként történő perbelépés vagy perbevonás
engedélyezése után derül ki a jogutód vonatkozásában, hogy gondnokság hatálya alatt áll). Ilyen esetben a Pp.
240. § (1) bek. d) pontja alapján van helye az eljárás megszüntetésének.
2.4. Hatáskör vagy illetékesség hiánya
A Pp. a keresetlevél áttételét a Perindítás című XI. Fejezetben szabályozza, így csak a kereset közléséig van
helye a keresetlevél áttételének. A Pp. az áttételre és a keresetlevél visszautasítására vonatkozó szabályok
pontosításával [lásd a Pp. 174. § (1) bekezdését, a Pp. 176. § (1) bek. b) pontját és az azokhoz fűzött magyarázatot]
egyértelművé teszi, hogy áttételnek csak a Pp. hatálya alá eső polgári peres útra tartozó keresetlevél alapján vagy
a Kp. hatálya alá tartozó ügyben előterjesztett igény esetében van helye. Nem áttételnek, hanem a keresetlevél
visszautasításának van helye, ha az igény érvényesítése más hatóság hatáskörébe tartozik vagy polgári nemperes
eljárásban érvényesíthető. Ha utóbbiakra a perindítási szak után derül fény, az eljárást a Pp. 240. § (1) bek. a)
pontja alapján kell megszüntetni, áttételnek nincs helye.
Abban az esetben viszont, amikor a kereset közlését követően észleli a bíróság, hogy az eredeti vagy
keresetváltoztatás utáni kereset alapján a Pp. hatálya alá eső polgári perre más bíróságnak van hatásköre, illetve
kizárólagos illetékessége, vagy a Kp. hatálya alá tartozó az ügy, akkor a Pp. 174. §-a szerinti keresetlevél
áttételére vonatkozó szabály (közvetlenül) már nem alkalmazható. A jogalkotó a Pp. 240. § (1) bek. e) vagy i)
pontjának beiktatásával - az 1952-es Pp. 130. § (1) bek. b) pontjához és 158. § (2) bekezdéséhez kapcsolódó
részben helytelen gyakorlat ellenében - egyértelműsíti, hogy ilyen esetben nemcsak a keresetlevél áttételét kell
elrendelni, hanem egyrészt a bíróságnak az eljárást meg kell szüntetni, másrészt ezzel egyidejűleg a Pp. 240. § (3)
bekezdésben foglaltak szerint a keresetlevél áttételére vonatkozó rendelkezések megfelelő alkalmazásával az ügy
összes iratának áttételéről kell rendelkezni.
Ha az ügy a közigazgatási bíróság előtt már folyamatban van és az - a Pp. 24. § (2) bekezdése szerint a polgári
bíróságra kötelező hatállyal - saját hatáskörének fennállását már megállapította, akkor a polgári peres eljárást a
bíróságnak meg kell szüntetni, az áttétel azonban mellőzendő.
A pertárgyértéktől függő hatáskör esetében - az 1952-es Pp. 158. § (2) bekezdéséhez hasonlóan - a Pp. 240. § (1)
bek. e) pont ea) alpontja az eljárás megszüntetését és az áttételt kizárja, ha az alperes hatásköri kifogás nélküli
perbe bocsátkozik. Fontos kiemelni, hogy a Pp. 199. § (2) bekezdése az alaki védekezést és az érdemi védekezést
nem vagylagos védekezési lehetőségként szabályozza, vagyis ha az alperesnek alaki és érdemi védekezése is van,
ellenkérelmében mindkettőt elő kell terjesztenie. A Pp. 24. § (1) bekezdés 2. mondata értelmében a
pertárgyértéktől függő hatáskör hiányát egyrészt a bíróság hivatalból (az alperes hatásköri kifogása nélkül) az
ellenkérelem előterjesztését követően már nem veheti figyelembe, akkor sem, ha később észleli. Másrészt az
alperes kérelmére is csak az ellenkérelemben előadott hatásköri kifogás (alaki védekezés) alapján vehető
figyelembe, az ellenkérelem előterjesztését követően, azaz az alperes kifogás nélküli perbe bocsátkozása esetén
már az alperes későbbi kifogása alapján sem.
A kikötésen alapuló kizárólagos illetékesség (Pp. 27. §) figyelembevételét illetően - az 1952-es Pp.-től eltérően -
a Pp. 240. § (1) bek. e) pont eb) alpontja ugyancsak kizárja az eljárás megszüntetését és az áttételt, ha az alperes
illetékességi kifogás nélküli perbe bocsátkozik. Amennyiben a felperes a kikötéssel ellentétben más bíróságon
indít pert és ennek sérelmezése nélkül maga az alperes is perbe bocsátkozik, nem indokolt - a választottbírósági
megállapodáshoz hasonlóan -, hogy akár a bíróság hivatalból, akár a fél utólagos kifogására az eljárás annak
bármely szakaszában megszüntetésre kerüljön.
Fontos kiemelni, hogy az érdemi tárgyalási szakban a keresetváltoztatáshoz kapcsolódóan nem kerülhet sor az
eljárás megszüntetésére és áttételre a hatáskör, illetékesség megszűnése miatt. A keresetváltoztatás
megengedhetőségének ugyanis a Pp. 215. § (1) bekezdése alapján feltétele, hogy a hatáskör és illetékesség
változatlanul fennálljon. Az érdemi tárgyalási szakban a hatáskört vagy illetékességet érintő keresetváltoztatás
esetén a keresetváltoztatás engedélyezése iránti kérelmet kell elutasítani a Pp. 219. § (1) bekezdése alapján. Ez
alól kivétel a pertárgyértéktől függő hatáskör, amely nem akadálya a keresetváltoztatásnak, de a hatáskör hiánya
sem vehető figyelembe [Pp. 215. § (3) bek.], vagyis ilyen esetben sincs helye a Pp. 240. § (1) bek. e) pontja alapján
megszüntetésnek és áttételnek.
2.5. A jogviszony természete a jogutódlást kizárja
Az 1952-es Pp. 157. § g) pontját a Pp. változtatás nélkül átveszi. A Pp. 240. § (1) bek. f) pontja alapján nem
félbeszakadásnak, hanem megszüntetésnek van helye - akár a kereset közlését megelőzően is -, ha a fél meghal
vagy megszűnik és a per olyan jogviszonyon alapul, amelyben a jogviszony természeténél fogva jogutódlás nem
lehetséges (pl. házassági bontóper).
2.6. Perfelvételi tárgyalás elmulasztása
A perfelvételi és folytatólagos perfelvételi tárgyalás elmulasztásának következménye a Pp. 190. § (1) bekezdése
és 193. §-a értelmében az eljárás megszüntetése. Az 1952-es Pp. 136. és 157. §-ához hasonlóan a Pp. is feltünteti e
másutt már szabályozott megszüntetési esetet a megszüntetés kérdését generálisan szabályozó 72. alcímben is,
ezáltal a megszüntető végzésre vonatkozó szabályok is alkalmazhatók.
2.7. Hiányzó vagy megszűnt jogi képviselet
Az 1952-es Pp. 157. § i) pontjával és 73/B. § (5) bekezdésével egyezően az eljárás megszüntetésének van helye a
Pp. 240. § (1) bek. h) pontja alapján, ha a felperes megszűnt jogi képviseletéről felhívás ellenére nem
gondoskodott. Lényeges, hogy a Pp. e szabálya - figyelemmel a Pp. 242. § (1) bekezdésére is - a Pp. 74. § (3)
bekezdése alapján a viszontkeresettel élő alperes megszűnt jogi képviseletére is vonatkozik.
Fontos kiemelni azt is, hogy a Pp. a kötelező jogi képviseletet teszi főszabállyá és erre modellezetten épül fel a
szabályozása. A járásbíróságon ugyan a Pp. 72. § (2) bekezdése szerint főszabály szerint nem kötelező a jogi
képviselet, azonban a Pp. 244. § (1) bekezdése szerint, ha a fél jogi képviselő közreműködését veszi igénybe, a jogi
képviseletet köteles fenntartani és rá a kötelező jogi képviselet szabályait alkalmazni kell. Erre tekintettel a
járásbíróságon jogi képviselővel eljáró felperes esetében is az eljárás megszüntetésének van helye a jogi
képviselet megszűnése esetén, kivéve ha a Pp. 244. § (2) bekezdése szerint áttérés lehetőségével él.
A Pp. újítása az is, hogy szabályozza a hiányzó jogi képviselet problémáját, azaz amikor nem a felperes meglévő
jogi képviseletének későbbi megszűnéséről van szó, hanem a félnek eleve nincs (hiányzik) a jogi képviselete. Erre
alapvetően úgy kerülhet sor, hogy a jogi képviselő nélkül eljáró félnek a járásbíróságon, munkaügyi bíróságon
indult pere kerül áttétel vagy kijelölés folytán törvényszékre. Ilyenkor méltánytalan lenne hiánypótlás nélkül a
keresetlevelet visszautasítani vagy az eljárást megszüntetni a felperes hiányzó jogi képviselete miatt, ezért a Pp.
73. § (3) bekezdése határidő biztosítását írja elő a hiányzó jogi képviselet pótlására. Ennek elmaradása esetén van
helye a Pp. 176. § (2) bek. d) pontja alapján a keresetlevél visszautasításának, vagy később a Pp. 240. § (1) bek. h)
pontja alapján az eljárás megszüntetésének.
A Pp. az előbbihez hasonló esetnek tekinti és külön kiemeli, hogy így kell eljárni akkor is, ha a felperes a per
során lép perbe (pl. jogutódlás vagy perbelépés a pertárs jogán). A Pp. 73. § (1) bekezdése alapján őt is fel kell
hívni hiánypótlásra és ennek elmaradása esetén - feltéve, hogy a perbelépés egyébként engedélyezhető - lehet a
jogkövetkezményt levonni.
3. A megszüntetés tárgyában hozott végzés

Az 1952-es Pp. 162. § szabályozásával lényegében egyezően, az eljárást hivatalból megszüntető végzés ellen
külön fellebbezésnek van helye, míg a megszüntetési kérelmet elutasító végzéssel szemben nincs. Utóbbit
azonban a bíróság köteles indokolni és az a Pp. 365. § (3) bekezdése alapján az ítélet elleni fellebbezésben
támadható. A perfelvételi szak szabályai közé [Pp. 191. § (2) bek.] került át annak kimondása, hogy a
megszüntetési kérelem (alaki védekezés) és az érdemi védekezés együttes tárgyalása esetén a bíróság az eljárást
befejező határozatban is rendelkezhet a megszüntetési kérelem elutasításáról. Az eljárás hivatalból történő
megszüntetésére itt fel nem sorolt egyéb, e törvényben vagy más törvényben meghatározott okokból is sor
kerülhet. A Pp. 240. § (6) bekezdésének második fordulata alapján ezekben az esetekben a végzés ellen akkor is
helye van fellebbezésnek, ha azt a törvény külön nem mondja ki [pl. Pp. 74. § (3) bek., 432. § (3) bek.].
Pp. 241. §-ához:
1. Az eljárás kérelemre történő megszüntetése

A Pp. az eljárás megszüntetésének megújított szabályozásában (lásd a Pp. 240. §-ához fűzött magyarázat 1.
pontját) a kérelemre történő megszüntetési okokat megtartja és egyértelműsíti, hogy adott esetben a kereset
közlését megelőzően is sor kerülhet megszüntetésre.
1.1. A teljes keresettől való elállás
A keresettől történő elállás esetében újdonság, hogy ha az elállásra az alperes teljesítése miatt kerül sor,
egyrészt a Pp. 241. § (3) bekezdése alapján nincs szükség az elálláshoz az alperes hozzájárulására, másrészt a Pp.
85. § (2) bekezdése ilyen esetben az alperesre terheli a felperes perköltségének viselését. A törvény ezzel kezeli
azt a gyakorlati és dogmatikai problémát, amikor az alperes nem járul hozzá az elálláshoz, illetve csak a kereseti
követelést teljesítette, de a perköltséget - melyet a bíróság ítéletében határoz meg - nem térítette meg. Az 1952-es
Pp. 160. § szabályozási hiányossága ugyanis két problémát eredményez. Egyrészt a „keresetnek” a perköltségre
való „leszállítása” dogmatikailag aggályos, mivel a perköltség iránti igény nem része a keresetnek függetlenül
attól, hogy arról is rendszerint az ítéletben rendelkezik a bíróság. Ráadásul a bírói gyakorlat a perköltségről való
döntéshez szükségesnek tartja a per érdemi elbírálását. Másrészt a teljesítés miatti elállás esetén is a felperesre
terheli a saját és adott esetben az alperes perköltségének viselését. A Pp. az alperesi hozzájárulás
szükségességének mellőzésével egyszerűsíti és gyorsítja az eljárás befejezését, megakadályozza a
visszaélészszerű joggyakorlást. Ez nem jár méltányolandó hátránnyal abban az esetben sem, ha bármelyik félnek
jogi érdeke fűződik a jogvita anyagi jogerőhatással történő érdemi eldöntéséhez. Ha a felperesnek a teljesítés
ellenére jogi érdeke fűződik a jogvita érdemi eldöntéséhez, lehetősége van keresetét a fennállott követelés
teljesítéssel való megszűnése iránti megállapítási keresetre változtatni. Ha pedig a teljesítés ellenére az alperes
szerint az igény egyébként alaptalan, lehetősége van külön perben a teljesítést visszakövetelni és az anyagi
jogerőhatást a jogvita érdemében elérni.
Az elállást illetően szükséges kiemelni, hogy a Pp. a keresetváltoztatást, a kereseti követelés leszállítását, a
részbeni elállást, megszüntetést átalakítja, ezért csak a teljes keresettől - ideértve valamennyi látszólagos
halmazatban álló keresetet is - való elállás eredményezi az eljárás megszüntetését.
1.2. Megszüntetés iránti közös kérelem
Az eljárás közös kérelemre történő megszüntetése a felek rendelkezési jogán alapul, amelyre ugyancsak
bármikor, akár a perindítás joghatásainak beállása előtt is sor kerülhet.
1.3. Jogutód nélkül megszűnt fél
A Pp. változatlanul lehetővé teszi, hogy a fél megszűnése miatti félbeszakadás után az eljárás kérelemre
megszüntethető legyen, ha a félnek nincs jogutódja. Ilyen esetben a Pp. 119. § (4) bekezdése alapján - a költségek
előlegezése mellett - kérelemre kirendelt ügygondnok ellen kell az eljárást folytatni. A kirendelt ügygondnok nem
a megszűnt fél képviselője. A Pp. egyértelműsíti, hogy bármelyik fél, azaz akár azonos perbeli oldalon álló fél is
kezdeményezheti e speciális megszüntetést.
1.4. Perköltség-biztosíték adásának elmaradása
A Pp. a perköltség-biztosíték adásával kapcsolatos szabályozásban (Pp. 595. §) egyértelműsíti, hogy az alperes -
főszabály szerint - csak írásbeli ellenkérelmében kérheti a felperest perköltség-biztosíték adására kötelezni. Ehhez
kapcsolódóan tisztázza a Pp. 241. § (1) bek. d) pontja, hogy az alperesnek a biztosíték iránti kérelemmel
egyidejűleg kell előterjeszteni a megszüntetés iránti kérelmet is.
2. A megszüntetés tárgyában hozott végzés

A Pp. fenntartja a kérelemre történő megszüntetés tárgyában hozott végzés fellebbezhetősége vonatkozásában
az 1952-es Pp. rendszerét, azaz a megszüntető végzés ellen mindig van helye fellebbezésnek, a megszüntetés
iránti kérelmet elutasító végzéssel szemben pedig csak az elállásra és a közös kérelemre alapított megszüntetési
kérelmek esetében. Az eljárás kérelemre történő megszüntetésére itt fel nem sorolt egyéb, e törvényben vagy más
törvényben meghatározott okokból is sor kerülhet. Ezekben az esetekben a Pp. 241. § (4) bekezdésének második
fordulata alapján az eljárást megszüntető végzés ellen akkor is helye van fellebbezésnek, ha azt a törvény külön
nem mondja ki.
Pp. 242. §-ához:
1. Megszüntetés a teljes kereset, viszontkereset vagy valamely fél tekintetében

A Pp. újítása, hogy szabályozza az eljárás részbeni megszüntetését, melyet a bírói gyakorlat eddig is
alkalmazott a kereset, viszontkereset relációjában vagy valamely fél vonatkozásában mind a hivatalbóli, mind a
kérelemre történő megszüntetési okok fennállása esetében. Bizonytalanság tapasztalható azonban a gyakorlatban
egyes kereseti kérelmektől, keresetektől történő elállás („fenn nem tartás”), leszállítás tekintetében, ezért ezeket
a Pp. külön szabályozza.
2. Megszüntetés részbeni elállás esetén

Lényeges, hogy a Pp. terminológiájában a keresetváltoztatás, keresetleszállítás és ezekhez képest az elállás
fogalma is átalakításra került. A kereset és keresethalmazatok új szabályozásából következően a keresetet
valamely igény tényalapjának, jogalapjának és a kérelemnek a hármas egysége alkotja, amelyből a kereseti
kérelem csak egy elem, azaz azonos kereseti kérelem más tény, illetve jogalap mellett egy másik keresetet jelent.
A keresetváltoztatás új fogalma [Pp. 7. § (1) bek. 12. pont] szerint a három elem bármelyikének megváltoztatása
keresetváltoztatásnak minősül, azaz új keresetet jelent adott esetben a régi elhagyása mellett. Ebből következően
valódi és látszólagos keresethalmazat esetén is bármelyik keresettől való elállás keresetváltoztatásnak - egyben
perfelvételi nyilatkozatváltoztatásnak is - minősül.
A perfelvételi szakban ez az ellenfél hozzájárulása és a bíróság alakszerű határozata nélkül lehetséges [Pp. 183.
§ (4) bek. és 185. § (4) bek.]. A felperes tehát a perfelvételi szakban - az eljárás részbeni megszüntetése nélkül -
viszonylag szabadon csökkentheti kereseti követelését, elhagyhatja valódi vagy látszólagos keresethalmazatban
álló (pl. másodlagos) valamely keresetét, viszont a teljes keresettől (viszontkeresettől) való elálláshoz az alperes
hozzájárulására van szükség a perbe bocsátkozást követően [Pp. 241. § (1)-(2) bek.].
Az érdemi tárgyalási szakban azonban a kereset bármely elemének csökkentése, elhagyása is olyan
keresetváltoztatásnak minősül, ami csak törvényben meghatározott feltételek mellett lehetséges [Pp. 214. § (2)
bek.]. A törvény csak valamely teljesen elhatárolható, önállóan elbírálható kereseti követelés összegszerűségének
csökkentését (pl. kellékszavatossági igények közül az árleszállítás iránti követelés összegének csökkentése)
tekinti az alperes hozzájárulása nélkül és minden további feltételtől függetlenül gyakorolható
kereset-leszállításnak [Pp. 221. § (1) bek. a) pont]. Ehhez kapcsolódóan tisztázza a Pp. 241. § (2) bekezdése, hogy
ha a fél a kereseti kérelme valamely önállóan elbírálható részét kívánja elengedni (pl. a kellékszavatossági
kártérítési és árleszállítási igényei közül az árleszállítás iránti követelést), arra csak az ellenfél hozzájárulásával -
az eljárás részbeni megszüntetése mellett - kerülhet sor. Fontos kiemelni, hogy a Pp. 341. § (3) bekezdése a
látszólagos keresethalmazatban álló kereseteket is - az elutasítás tekintetében - részítélettel önállóan
elbírálhatóvá teszi. Ebből következően nem csak valódi tárgyi keresethalmazatban álló, hanem a látszólagos
halmazatban álló keresetek valamelyikétől (pl. másodlagos keresettől) való elállásra az érdemi tárgyalási szakban
csak az alperes hozzájárulásával és az eljárás részbeni megszüntetése mellett kerülhet sor.
3. Megszüntetés szabályainak megfelelő alkalmazása

A részbeni megszüntetés feltételeire, a megszüntetés tárgyában hozott végzésre a megszüntetési októl függően
a hivatalból vagy a kérelemre történő megszüntetés szabályait kell alkalmazni.
Pp. 243. §-ához:
Joghatások fenntartása
A Pp. lényegében változatlanul fenntartja az 1952-es Pp. 161. §-ában foglalt szabályozást.
XV. FEJEZET
ELTÉRŐ RENDELKEZÉSEK JÁRÁSBÍRÓSÁG HATÁSKÖRÉBE TARTOZÓ PERBEN JOGI KÉPVISELŐ NÉLKÜL

ELJÁRÓ FÉLRE
73. Jogi képviselet igénybevétele
Pp. 244. §-ához:
1. A jogi képviselővel való eljárás választásának következményei

A Pp. a törvényszéki és járásbírósági hatáskörbe utalt perek vonatkozásában egységes perrendet alkalmaz
azzal, hogy a XI-XIV. Fejezetekben - a törvényszékre, mint új általános hatáskörű bíróságra tekintettel - a kötelező
jogi képviseleten alapuló professzionális pervitelre modellezett szabályozást követ. A járásbíróság hatáskörébe
tartozó perekben azonban főszabály szerint nem kötelező a jogi képviselet [Pp. 72. § (2) bek.], csak ha törvény ezt
külön előírja (pl. társult per). A Pp. a jogi képviselővel nem rendelkező fél pervitelével szemben - a professzionális
szintű anyagi és eljárásjogi szakismeret hiányára tekintettel - egyrészt kevésbé szigorú elvárásokat támaszt,
másrészt a jogérvényesítést elősegítő vagy könnyítő szabályokat határoz meg, melyet összegyűjtve tartalmaz a
XV. Fejezet. Ugyanakkor a fél - választásától függően - dönthet úgy, hogy a perben jogi képviselővel kíván eljárni,
noha erre nincs jogi kötelezettsége. Az 1952-es Pp. alapján a fél e döntését a per során korlátlanul és többször is
megváltoztathatja, így eljárhat hol jogi képviselővel, hol anélkül, ami a jogalkalmazás tapasztalatai szerint az
eljárást hátráltató körülmény, és sok esetben a jóhiszemű pervitellel ellentétes.
A Pp. továbbra is biztosítja a félnek azt a jogot, hogy válasszon a jogi képviselővel vagy anélkül történő eljárás
közül, de a fél eljárástámogatási kötelezettségéből és a jóhiszeműség elvéből fakadóan megkívánja tőle, hogy e
döntéséhez tartsa magát az eljárás során. E követelményt az elektronikus kapcsolattartás szabályai is indokolják.
Ennek érdekében a Pp. - az 1952-es Pp. elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályozásához hasonlóan - azt
a megoldást vezeti be, hogy amennyiben a fél az eljárás bármely pontján jogi képviselőt vesz igénybe valamely
eljárási cselekménynél, azt a jogi képviselővel való eljárás választásának kell tekinteni.
A jogi képviselővel való eljárás választása - főszabály szerint - azzal a következménnyel jár, hogy egyrészt a jogi
képviseletét az eljárás folyamán fenn kell tartania, másrészt onnantól a kötelező jogi képviselet alapján jogi
képviselővel eljáró félre vonatkozó eljárási követelmények vonatkoznak rá. Ez azt jelenti, hogy valamennyi további
eljárási cselekményére a kötelező jogi képviselet szabályai (Pp. 72-75. §) vonatkoznak és az eljárási cselekményeit
a XI-XIV. Fejezet rendelkezései szerint köteles teljesíteni, azaz nem alkalmazhatók rá a XV. Fejezet jogi képviselő
nélkül eljáró fél számára biztosított könnyítései.
2. Kivételek
A jogi képviselet fenntartására vonatkozó kötelezettség tekintetében a Pp. lehetővé teszi, hogy a fél egy
alkalommal megváltoztassa döntését és visszatérjen a jogi képviselő nélküli eljáráshoz. Az áttérés a fél
bejelentéséhez kötött, azaz a félnek egyértelműen kifejezésre kell juttatnia azon szándékát, hogy a továbbiakban
személyesen vagy egyéb maghatalmazott útján kíván eljárni. Önmagában az, hogy a jogi képviselővel eljáró fél
valamely eljárási cselekményt személyesen teljesít (pl. beadványt jogi képviselőjének közreműködése nélkül nyújt
be), nem tekinthető tehát áttérésnek, hanem a Pp. 74. § (1) bekezdése alapján hatálytalan percselekménynek
minősül. Értelemszerűen az áttérést a fél személyesen vagy jogi képviselője útján is bejelentheti.
A Pp. kivételt képez a jogutód javára a Pp. 48. § (5) bekezdésének azon rendelkezése alól, mely szerint a jogelőd
perbeli cselekményeinek hatálya rá is kiterjed. A jogutódot nem köti a jogelődnek a jogi képviselővel való eljárásra
vonatkozó választása, tehát a jogutód választhatja a személyes eljárást a perbelépésekor vagy perbevonásakor,
ami nem minősül áttérésnek sem. Emellett a jogelőd esetleges korábbi áttérése sem hat ki rá, azaz a jogutódot
önállóan megilleti az egy alkalommal való áttérés joga.
A járásbíróságon jogi képviselővel való eljárást választó fél számára a Pp. a kötelező jogi képviseletre vonatkozó
Pp. 75. § (3) bekezdés szerinti korlátozás alól felmentést ad, és biztosítja, hogy a jogi képviseletre kötelezett fél
nevében ügyvédjelölt vagy ügyvédi kamarai nyilvántartásba vett jogi előadó minden eljárási cselekménynél
eljárhasson.
74. Általános rendelkezések
Pp. 245. §-ához:
Utaló szabály
A Pp. egységes perrendet határoz meg a törvényszéki és járásbírósági hatáskörbe tartozó perekre (lásd a Pp.
183. §-ához fűzött magyarázat 2. pontját), vagyis az elsőfokú eljárás minden perben egységesen a XI-XIV. Fejezet
rendelkezései szerinti eljárásrend alapján folyik. Csak a Hetedik Részben szabályozott Különleges eljárások
vonatkozásában határoz meg a Pp. az általános eljárásrendhez képest részben eltérő perrendet. Az általános
eljárásrend szerint zajló perek vonatkozásában a Pp. egyetlen tényező mentén, a jogi képviselet hiánya esetén
határoz meg eltéréseket. A Pp. XI-XIV. Fejezeteinek rendelkezései ugyanis - a törvényszékre, mint új általános
hatáskörű bíróságra tekintettel - a kötelező jogi képviselet professzionális pervitelét veszik alapul. A jogi
képviselővel nem rendelkező fél pervitelével szemben azonban - a professzionális szintű anyagi és eljárásjogi
szakismeret hiányára tekintettel - indokolt a jogérvényesítést elősegítő vagy könnyítő szabályokat meghatározni,
melyeket a Pp. XV. Fejezete összegyűjtve tartalmaz. Tekintve, hogy a járásbíróság hatáskörébe tartozó perekben a
jogi képviselet főszabály szerint nem kötelező, de a fél választhatja a jogi képviselővel történő eljárást is (lásd a
Pp. 244. §-át és az ahhoz fűzött magyarázatot), ezért a XV. Fejezet a járásbíróságon jogi képviselő nélkül eljáró
félre rendeli alkalmazni az általános perrendi szabályoktól való eltérő szabályokat.
75. A perindítás, a perfelvételi és érdemi tárgyalási szak
Pp. 246. §-ához:
1. Nyomtatványkényszer az alapiratokra
A törvény újítása, hogy a jogi képviselő nélkül eljáró fél az alapiratokat (keresetlevél, viszontkereset-levél,
beszámítást tartalmazó irat és ezekkel szembeni írásbeli ellenkérelem) formanyomtatvány útján köteles
benyújtani. A formanyomtatvány és a kitöltési útmutató egyrészt - mintegy sorvezető - segíti a laikus felet abban,
hogy az alapiratokkal szembeni alaki és tartalmi követelményeknek megfelelően terjessze elő beadványát,
másrészt csökkenti a hiánypótlás szükségességét.
2. Szóbeli nyilatkozat előterjesztése

A beadványokkal szembeni fokozott követelményekre is tekintettel a Pp. - néhány módosítással - megtartja az
1952-es Pp. 94. §-a szerinti szóbeli előterjesztés lehetőségét a jogi képviselő nélkül eljáró fél jogérvényesítésének
megkönnyítése érdekében. Az új perrendi szabályok szerint a fél törvényszéken nem járhat el jogi képviselő
nélkül, ezért csak a járásbírósági szinten szükséges e lehetőség biztosítása. Az alapiratok esetében a Pp.
formanyomtatvány használatát teszi kötelezővé, ezért ezekben az esetekben a fél szóbeli nyilatkozatát a
bíróságnak nem jegyzőkönyvbe kell foglalni, hanem az erre szolgáló formanyomtatványon kell rögzíteni. A Pp.
egyértelművé teszi, hogy úgy az eljárást megindító beadvány, mint a folyamatban lévő eljárásban előterjeszteni
kívánt szóbeli nyilatkozat írásbeli rögzítését nem a perbíró végzi, hanem a bíróság által erre a célra működtetett
ügyfélfogadáson és kijelölt személyek által történik.
A Pp. a bíróságok közötti ügyelosztáshoz igazodó adminisztratív munkateher biztosítása érdekében korlátozza
azon bíróságok körét, amelyeknél a szóbeli nyilatkozat rögzítését a fél kérheti. Az új szabályozás szerint az
eljárást megindító keresetlevelet a felperes nem bármely járásbíróságon, hanem csak a lakóhelye, munkahelye
vagy a perre illetékes bíróságon terjesztheti elő. A folyamatban lévő eljárásban pedig a felek számára már csak a
perbíróságon biztosított a szóbeli nyilatkozat nyomtatványon vagy jegyzőkönyvben való rögzítésének lehetősége.
A Pp. fenntartja, hogy a bíróságnak a felet a szükséges tájékoztatással is el kell látni, de kimondja, hogy e
tájékoztatási kötelezettség eljárásjogi kérdésekre terjed ki, vagyis anyagi jogi tájékoztatásra, tanácsadásra nem.
Pontosítja a törvény azt is, hogy amennyiben a keresetet a felperes nem a perre illetékes bíróságon adja elő, a
formanyomtatványt meg kell küldeni (nem áttenni) az illetékes bíróságnak, és tisztázza, hogy a keresetlevél
beadása időpontjának a szóbeli előterjesztés időpontját kell tekinteni.
Az 1952-es Pp. 141. § (3) bekezdésével összhangban a jogi képviselővel nem rendelkező fél esetében korlátozza
az írásbeli előkészítés elrendelhetőségét, mivel - a törvény által írásbeli alakhoz kötött percselekményeken kívüli -
a bírói felhívásra előterjeszthető egyéb perfelvételi iratot ahhoz a feltételhez köti, hogy az számára nem okoz
különösebb nehézséget.
Pp. 247. §-ához:
Az alapiratokkal és a jogállítással szembeni tartalmi követelmények

A Pp. a jogi képviselő nélkül eljáró fél esetében - professzionális szintű anyagi és eljárásjogi szakismeret
hiányára tekintettel - a keresetlevél, viszontkereset-levél, beszámítást tartalmazó irat és ezekkel szembeni
ellenkérelem kötelező tartalmi elemei közül mellőzi a jogi szakismeretet igénylő tartalmi kellékeket: a jogalap,
jogi érvelés és jogszabályhely megjelölése tehát számára nem kötelező.
A jogalap mellőzése azonban nem azt jelenti, hogy a félnek nem kell jogállítást tennie. A jogállítás a keresettel
érvényesíteni kívánt jog, illetve az érdemi védekezésként érvényesíteni kívánt anyagi jogi kifogás meghatározása,
kifejezésre juttatása (felperesi, illetve alperesi jogállítás). A Pp. a professzionális képviselettel rendelkező fél
esetében mind a felperessel, mind az alperessel szemben megköveteli a professzionális jogállítás előterjesztését,
vagyis a jogi képviselővel eljáró félnek az érvényesíteni kívánt jogot, illetve anyagi jogi kifogást a jogalap
megjelölése útján kell meghatároznia. A Pp. 7. § (1) bek. 1., 8. és 11. pontja definiálja a fél jogállításával
kapcsolatban használt alapvető fogalmakat (lásd a Pp. 7. §-ához fűzött magyarázatot). A jogi képviselő nélkül
eljáró fél jogállítása vonatkozásában az az eltérés, hogy neki az érvényesített jogot, anyagi jogi kifogást nem a
jogalap feltüntetésével kell meghatározni, hanem azt kifejezésre juttathatja más alkalmas módon is, feltéve, hogy
abból a jogalap beazonosítható. Ez nem azonos az 1952-es Pp. 121. § (1) bek. c) pontja szerinti megközelítéssel és
ahhoz kapcsolódó gyakorlat fenntartásával (lásd a Pp. 170. §-ához fűzött magyarázat 2.2. pontját). A Pp. alapján a
jogi képviselő nélkül eljáró félnek is meg kell határoznia, kifejezésre kell juttatnia a keresetlevélben,
viszontkereset-levélben és a beszámítást tartalmazó iratban (nyilatkozatban) az érvényesíteni kívánt jogot a Pp.
176. § (2) bek. b) pontja és az erre utaló Pp. 205. és 210. § utaló szabályai értelmében, vagyis nem elegendő, ha a
tényelőadásnak a tartalma szerinti értékelésével a bíróság abból kinyeri az érvényesített jogot. Ugyanez
vonatkozik a jogi képviselő nélkül eljáró fél által előterjesztett ellenkérelemre, vagyis abban fel kell tüntetnie az
érdemi védekezésként érvényesíteni kívánt anyagi jogi kifogást a Pp. 199. § (2) bek. b) pont ba) alpontja alapján.
Pp. 248. §-ához:
A beadványok hiányosságai
A Pp. a jogi képviselővel eljáró féltől eltérően a Pp. 176. § (1) bek. j), illetve k) pontjában meghatározott
esetekben a jogi képviselő nélkül eljáró fél vonatkozásában hiánypótlási felhívás kiadását írja elő és csak ennek
eredménytelensége esetén teszi lehetővé a keresetlevél, viszontkereset-levél, beszámítást tartalmazó irat
visszautasítását a kötelező tartalmi kellékek, mellékletek hiánya, illetve eljárási illetékkel kapcsolatos
kötelezettség megsértése miatt.
Az alapiratokra vonatkozó formanyomtatvány használatával kapcsolatos követelmény érvényre juttatása
érdekében a keresetlevél esetében eredménytelen hiánypótlási felhívást követően a keresetlevél
visszautasításának van helye. Az írásbeli ellenkérelem, viszontkereset-levél és beszámítást tartalmazó irat
esetében a bíróságnak a kereset közlésekor tájékoztatási és figyelmeztetési kötelezettsége van a
formanyomtatványra vonatkozó követelményt illetően. Amennyiben ennek ellenére a fél azt nem
formanyomtatványon terjeszti elő, a beadványt vissza kell utasítani. E körben hiánypótlási felhívásnak nincs helye
az előzetes tájékoztatásra és a mulasztás következményére való figyelmeztetésre tekintettel.
Pp. 249. §-ához:

Tárgyalás
A Pp. 227. § (3)-(5) bekezdése a kötelező jogi képviseletre épülő szabályozás és a professzionális képviselővel
rendelkező féllel szembeni szigorúbb követelmények alapján rendezi a tárgyalás elmulasztottságának
megállapíthatóságát és jogkövetkezményeit. E szabályoktól eltérően kezeli a Pp., ha a fél jogi képviselőnek nem
minősülő képviselővel jár el és a tárgyaláson megjelent nem jogi képviselő képviseleti jogát nem igazolja,
képviselőként nem járhat el vagy képviseleti jogának igazolása nem szabályszerű. Ezekben az esetekben a Pp.
előírja a hiánypótlási felhívás kiadását, illetve a megjelent személy eljárásának a fél által történő jóváhagyó
nyilatkozat csatolását. A nem jogi képviselő képviseleti jogával kapcsolatos problémákkal összefüggésben a
tárgyalás megtarthatóságát, illetve az igazolás, jóváhagyó nyilatkozat utólagos csatolása hiányának
jogkövetkezményeit a Pp. 227. §-ában foglaltakkal azonos módon szabályozza.
Pp. 250-251. §-ához:
Perfelvételi nyilatkozatok az érdemi tárgyalási szakban

A perfelvételi szakkal ellentétben a Pp. 217. §-a alapján az érdemi tárgyalási szakban kereset- és
ellenkérelem-változtatásnak csak írásban előterjesztett kérelemre és a változtatás megengedése esetén van helye.
A jogi képviselő nélkül eljáró fél vonatkozásában a Pp. a szóbeliséget erősíti azzal, hogy számára lehetővé teszi a
változtatás iránti kérelemnek az érdemi tárgyaláson szóban történő elterjesztését. Fontos, hogy ez a változtatás
iránti kérelem Pp. 217. §-a szerinti egyéb törvényi feltételeit nem érinti, így a jogi képviselő nélkül eljáró fél is
csak akkor tudja szóban előterjeszteni kérelmét, ha a tudomásszerzéstől számított 15 napon belül érdemi
tárgyalásra kerül sor.
A jogi képviselő nélkül eljáró fél pervitelével szembeni kevésbé szigorú szabályozás azt is lehetővé teszi, hogy a
Pp. 216. § (6) bekezdésben foglaltaktól eltérően az utólagos bizonyítás előterjesztési határidejének elmulasztása
esetén a fél igazolással, míg a hiányos előterjesztés tekintetében a bíróság hiánypótlási felhívással éljen.
Pp. 251. §-ához:
Pp. 252. §-ához:
Kiutasítás a rendfenntartás körében

A Pp. 236. § (4) bekezdésében foglaltaktól eltérően a nem jogi képviselővel eljáró fél képviselőjének a
tárgyalásról való kiutasítása esetén a kiutasított nem jogi képviselő is kérheti a tárgyalás folytatását a kiutasítása
ellenére.
A fél vagy nem jogi képviselőjének az egész eljárásra kiterjedő hatályú kiutasítása esetében a szükséges bírói
felhívás tartalma ahhoz igazodik, hogy a fél számára a jogi képviselet nem kötelező, ezért a bíróságnak
vagylagosan a személyesen történő eljárásra is fel kell hívnia a felet. Ha a fél jogi képviselővel jár el, a Pp. 244. §
(2) bekezdése alapján egy alkalommal áttérhet a jogi képviselő nélküli eljárásra, ezért a fél jogi képviselőjének az
egész eljárásra kiterjedő kiutasítása esetében - adott esetben - arra is fel kell hívni, hogy jelentse be, ha az áttérés
lehetőségével élni kíván.
Pp. 253. §-ához:
Anyagi pervezetés
A Pp. elvetette azt a megközelítést, hogy a professzionális képviselettel eljáró féltől megtagadja a bíróság
anyagi pervezetését, mivel e bírói cselekvés címzettje alapvetően a fél. A Pp. 237. §-a így jogi képviselővel eljáró
fél irányában is széles körű anyagi pervezetési feladatokkal ruházza fel a bíróságot, amelyet a törvény a jogi
képviselő nélkül eljáró fél irányába eltérő jellegű támogatással egészít ki.
A laikus fél esetében a jogi szakismeret hiányából fakadóan a kevésbé szakszerű nyilatkozatok miatt az anyagi
pervezetés körében nagyobb hangsúlyt kell fektetni a fél valódi jogérvényesítési szándékának feltárására, a
perfelvételi nyilatkozatai tisztázására és egyértelműsítésére. Ennek érdekében egészíti ki a törvény a bíróság Pp.
237. § (4) bekezdése szerinti eszköztárát a személyes meghallgatással is.
Ugyanezen okból a bizonyítás terén is szükség lehet más jellegű bírói közrehatásra a fél bizonyítási
kötelezettsége teljesítésének elősegítése érdekében. Ennek érdekében a bizonyításra szoruló tények tekintetében
a bíróság tájékoztatással láthatja el a felet arról is, hogy milyen eljárásjogi lehetőségek, eszközök állnak
rendelkezésére. Hangsúlyozandó, hogy ez nem az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti bizonyítási teherről való
tájékoztatást jelenti, mivel a bíróságnak az e körbe tartozó feladatait - megújított szabályozással - a Pp. 237. §
rendezi.
XVI. FEJEZET
A FIZETÉSI MEGHAGYÁSOS ELJÁRÁSSAL ÖSSZEFÜGGŐ PEREK
76. A perindítás
Pp. 254. §-ához:

A fizetési meghagyásos eljárás kötelező igénybevétele

A Pp. felemeli 3 millió Ft-ra a fizetési meghagyásos eljárás kötelező igénybevételének értékhatárát, mivel a
statisztikai adatok szerint a perré alakuló eljárások aránya e értékhatár felett változik nagyobb mértékben, így a
változtatás a járásbírósági perek mennyiségét csökkentheti. A törvény mellőzi az 1952-es Pp. 314. § (1)
bekezdésében foglalt további feltételek, illetve kivételek felsorolását, mivel azokat részben áthelyezi a munkaügyi
perek szabályai közé, részben pedig az Fmhtv. tartalmazza. Egyebekben a Pp. átveszi az 1952-es Pp. 314. §-ában
foglalt szabályozást azzal a kiegészítéssel, hogy kizárja a kötelező fizetési meghagyásos eljárás elmaradása miatt
az eljárás megszüntetését, ha a bíróság ugyan elmulasztotta a keresetlevél visszautasítását, de az alperes perbe
bocsátkozott.
Pp. 255-256. §-ához:
A fizetési meghagyásos eljárással indult per fogalma, a két eljárás kapcsolata

A Pp. változatlanul fenntartja, de két paragrafusra tagolja az 1952-es Pp. 315. §-ának a fizetési meghagyásos
eljárással összefüggésben indult perek körének meghatározására, valamint e perekben a keresetlevél
előterjesztéséhez fűződő joghatások és perindítási joghatások meghatározására irányuló rendelkezéseket.
Lényeges azonban, hogy a fizetési meghagyásos eljárással összefüggésben indult perek szabályait a Pp. kiemeli az
1952-es Pp. Különleges eljárásokat szabályozó Negyedik Részéből és az Elsőfokú eljárás szabályai között helyezi
el önálló fejezetben. E perek ugyanis csak a perré alakulás fázisában, a Perindításra vonatkozó XI. Fejezet
szabályai tekintetében igényelnek néhány speciális szabályt, de önmagában a fizetési meghagyásos eljárási
előzmény nem indokolja különleges eljárássá minősítését, míg egyéb vetületeit (pl. kizárás, perújítás) az adott
jogintézményre vonatkozó szabálynál helyezi el a törvény. A szabályszerűen perré alakult eljárásban ezért
egyebekben a törvénynek a XI-XIV. Fejezetében foglalt rendelkezései szerint kell eljárni.
Pp. 256. §-ához:
Pp. 257. §-ához:
A keresetet tartalmazó irat

A Pp. célja, hogy a keresetlevéllel indult perekhez hasonló fokozott tartalmi követelményeknek megfelelő
iratokkal induljon a fizetési meghagyásos eljárással indult peres eljárás is. A fizetési meghagyásos eljárással
indult per és a keresetlevéllel indult per perindítási szabályai közötti összhang megteremtése érdekében ezért
előírja, hogy a felperesnek a közjegyző felhívása alapján - az eljárási illeték kiegészítésén túl - a bírósághoz a
keresetlevél kellékeire vonatkozó szabályoknak megfelelő tartalmú iratot (keresetet tartalmazó irat) kell
benyújtani. A Pp. az ügykezelés elősegítése érdekében e beadvány kötelező tartalmi kellékeit két további elemmel
egészíti ki. Egyrészt az Fmhtv. 37. § (4) bekezdéséből átveszi a közjegyzői ügyszám feltüntetésére vonatkozó
kötelezettséget az előzményi eljárásra való utalás céljából, másrészt előírja a közjegyzői felhívás csatolását.
A jogi képviselő nélkül eljáró felperes által benyújtandó keresetet tartalmazó iratra a törvény lényegében a
keresetlevéllel indult perre vonatkozó Pp. 246. § (1)-(2) és (4) bekezdésében, valamint a Pp. 247. §-ában
foglaltakkal azonos szabályozást alkalmaz, azzal az eltéréssel, hogy itt a felperes már csak a közjegyző felhívása
szerinti bíróságon adhatja elő szóban a formanyomtatványon való rögzítés céljából a keresetet.
Pp. 258. §-ához:
1. Közvetlen megküldés a közjegyzői felhívás szerinti bíróságnak

A Pp. a perré alakulás fázisát részletesebben és részben eltérően szabályozza a gyakorlatban jelentkező azon
problémák kezelése érdekében, melyek abból erednek, hogy a bíróságon induló eljárásnak egy másik hatóságnál
folyt eljárás az előzménye.
Az 1952-es Pp. alapján nehezen kezelhető helyzetek adódnak abból, hogy a közjegyzői iratanyag és a felperes
által a közjegyzői felhívásra benyújtott irat különböző bíróságokra érkezik meg. E probléma érzékelése folytán a
közjegyzők - törvényi kötelezettség nélkül - gyakran megjelölik a perré alakulásról szóló értesítésben, hogy
konkrétan mely bíróságra kell a felperesnek az iratot benyújtani. A Pp. arra épít, hogy az Fmhtv. a jövőben a
közjegyző kötelezettségévé teszi a bíróság megjelölését. Ezzel párhuzamosan a Pp. 257. § (1) bekezdése a felperes
számára előírja, hogy a keresetet tartalmazó iratot a közjegyzői felhívásban megjelölt bíróságon nyújtsa be és a
felhívást csatolja is. A felperesnek tehát akkor is a közjegyzői felhívásban meghatározott bíróságon kell benyújtani
a keresetet tartalmazó iratot, ha a közjegyző tévesen jelölte meg a hatáskörrel, illetékességgel rendelkező
bíróságot vagy a felperes azt tévesnek tartja. Ehhez kapcsolódóan rendelkezik úgy a Pp., hogy ha nem a
közjegyzői felhívásban megjelölt bíróságra küldi meg a közjegyző a közjegyzői iratanyagot vagy a felperes a
keresetet tartalmazó iratot, a bíróság - az áttétel szabályainak mellőzésével - haladéktalanul megküldi a hozzá
érkezett iratokat a közjegyzői felhívás szerinti bíróságnak. Lényeges, hogy a közjegyzői felhívással ellentétben
más bíróságon előterjesztett keresetet tartalmazó irat benyújtásával a felperes a Pp. 257. § (1) bekezdése szerinti
törvényi kötelezettségének nem tesz eleget. A törvény ugyanis kimondja, hogy a keresetet tartalmazó irat azon a
napon minősül benyújtottnak, amikor a más bírósághoz benyújtott és e bíróság által megküldött irat a közjegyzői
felhívás szerinti bíróságra megérkezik.
2. A keresetet tartalmazó irat visszautasítása

A Pp. a keresetet tartalmazó irat visszautasítását írja elő arra az esetre, ha a felperes nem csatolja a keresetet
tartalmazó irathoz a közjegyzői felhívást, közjegyzői iratanyag sem érkezik a bírósághoz és a bíróság egyébként
(pl. a keresetet tartalmazó iratból) nem tudja megállapítani, hogy melyik a közjegyzői felhívás szerinti bíróság. E
körben hiánypótlásnak csak a jogi képviselő nélkül eljáró fél esetében van helye. E végzést azonban a bíróság - a
szükséges intézkedések megtétele mellett - megváltoztathatja. Így ha utóbb megállapíthatóvá válik, hogy e
bíróság a közjegyzői felhívás szerinti bíróság (például megérkezik a közjegyzői iratanyag vagy a közjegyzői
felhívás), akkor a visszautasító végzés megváltoztatása mellett - attól függően, hogy van-e hatásköre,
illetékessége, a keresetet tartalmazó irat határidőben és megfelelő tartalommal került-e benyújtásra - a bíróság
rendelkezhet az áttételről vagy az eljárás megszüntetéséről, vagy kézbesíti a keresetet tartalmazó iratot. Ha
utóbb az válik megállapíthatóvá, hogy egy másik bíróság a közjegyzői felhívás szerinti bíróság, akkor a
visszautasító végzés megváltoztatása mellett a bíróság intézkedik az iratnak a közjegyzői felhívás szerinti
bírósághoz való megküldése iránt.
3. Áttétel
A fent ismertetett új szabályozás következtében a perré alakult eljárás iratai egy gyors és egyszerű eljárás
mellett a közjegyzői felhívásban szereplő bíróságnál találkoznak és ennek a bíróságnak kell megvizsgálni, hogy a
perre melyik bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel. Amennyiben azt állapítja meg, hogy a per nem
tartozik a hatáskörébe, illetve illetékességébe, akkor - a Pp. 240. § (1) bek. e) pontjában és (3) bekezdésében
foglalt szabályozáshoz hasonlóan (lásd a Pp. 240. §-ához fűzött magyarázatot) - a közjegyzői felhívás szerinti
bíróságnak az eljárás megszüntetése mellett az ügy iratainak áttételéről kell rendelkeznie. Az 1952-es Pp. 318. §
(2) bekezdésével ellentétben - egyrészt garanciális okokból, másrészt a felmerült gyakorlati problémák miatt - a
törvény nem teszi lehetővé, hogy a hatáskörrel, illetve illetékességgel nem rendelkező bíróság az eljárást
megszüntesse a keresetet tartalmazó irat vagy illeték hiánya miatt.
4. A bírósági és a közjegyzői eljárás kapcsolata

A törvény rendezi a közjegyzői és bírósági hatáskörbe tartozó két külön eljárás összekapcsolódása folytán a
különböző hatósági jogkörök között a gyakorlatban felmerülő összeütközéseket.
A Pp. egyrészt feljogosítja a bíróságot, hogy az Fmhtv. 36. § (5) bekezdése szerinti ok fennállása esetén a
fizetési meghagyással szembeni ellentmondást maga visszautasítsa, ha azt a közjegyző elmulasztotta. Egyidejűleg
a bíróságnak - a fizetési meghagyás ebből következő jogerőre emelkedésére tekintettel - a peres eljárást meg kell
szüntetnie. E végzés ellen a Pp. külön fellebbezési jogot biztosít. E szabályozással a Pp. kitölti azt a joghézagot,
ami olyan esetben áll fenn, amikor a közjegyző szerint az eljárás perré alakult, a bíróság szerint viszont az
ellentmondást el kellett volna utasítani. Megjegyzendő, hogy nem igényel külön szabályozást az az eset, ha a
közjegyző véleményével ellentétben a bíróság álláspontja szerint nem valamennyi kötelezett vonatkozásában
alakult perré az eljárás, mert az egyik kötelezett ellentmondása nem hatott ki minden kötelezettre. Ilyen esetben
az ellentmondással nem élő kötelezett vonatkozásában - ítélt dologra utalással - az eljárás megszüntetésének van
helye a Pp. 240. § (1) bek. a) pontja alapján.
Másrészt a Pp. feljogosítja a bíróságot, hogy amennyiben a közjegyző hatáskörébe tartozó egyéb, a perré
alakulás tényét érintő elbírálatlan kérelmet észlel, akkor a közjegyzőt a szükséges intézkedés megtételére felhívja.
E rendelkezés alkalmazható, ha például az ellentmondási határidő elmulasztása miatti igazolási kérelem elbírálása
nem történt meg, vagy a kötelezettnek a fizetési meghagyásos eljárás megszüntetése iránti kérelme az Fmhtv. 35.
§-a szerint nem került elbírálásra, vagy az Fmhtv. 30. §-a szerinti esetben a közjegyző elmulasztotta a jogosult
nyilatkoztatását a kötelezett által állított teljesítés megtörténtéről. Ebben az esetben a bíróság a közjegyző
felhívásával egyidejűleg a peres eljárást felfüggeszti. E végzéssel szemben a Pp. nem biztosít fellebbezési jogot a
feleknek, mivel a közjegyző felhívása olyan pervezető cselekmény a bíróság részéről, amely nem valamelyik fél
eljárási cselekményéről rendelkezik, hanem a közjegyző által teljesítendő valamely intézkedés elmaradása miatt
történik.
Pp. 259. §-ához:
1. Az eljárás megszüntetése a közjegyzői felhívás nem teljesítése miatt

Az 1952-es Pp. 318. § (1) bekezdésével egyezően a bíróságnak hiánypótlási felhívás nélkül meg kell szüntetnie
az eljárást, ha a felperes a közjegyzői felhívás kézbesítésétől számított 15 napon belül nem tesz eleget az
illetékfizetésre, illetve a keresetet tartalmazó irat benyújtására vonatkozó kötelezettségének. Fontos kiemelni,
hogy egyrészt a Pp. 258. § (3) bekezdéséből következően csak a perre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező
bíróság jogosult az eljárás megszüntetésére, másrészt a felperes a Pp. 257. § (1) bekezdése és 258. § (2)
bekezdése értelmében csak a közjegyzői felhívásban megjelölt bíróságon és határidőben megérkezett
előterjesztéssel tesz eleget kötelezettségének és kerülheti el az eljárás megszüntetését. A felperes előterjesztése
ugyanis akkor is elkésett, ha 15 napon belül a közjegyzői felhívásban szereplő bíróságtól eltérő más bíróságon
ugyan benyújtja iratát, de e bíróság által a Pp. 258. § (2) bekezdése alapján a közjegyzői felhívás szerinti
bíróságnak megküldött irat oda a 15 napos határidőn túl érkezik meg. A Pp. 258. § (2) bekezdése szerinti eljárás
ugyanis nem áttétel, ezért a közjegyzői felhívás szerinti bíróságra érkezés napja minősül az előterjesztés
időpontjának. Ha viszont a Pp. 258. § (2) bekezdése szerint továbbított irat a közjegyző felhívása szerinti bíróságra
határidőn belül megérkezik, a Pp. 259. § (1) bek. a) pontja alapján az eljárás megszüntetésének nincs helye.
2. Az eljárás megszüntetése a közjegyzői felhívás hiányos teljesítése miatt

A Pp. a fizetési meghagyásos eljárással és a keresetlevéllel induló perek szabályai közötti összhang
megteremtése és hasonlóan fokozott követelmények érvényesülése érdekében nem csak a közjegyzői felhívás
teljesítésének elmulasztása, hanem annak hiányos teljesítése esetén is az eljárás megszüntetésének
jogkövetkezményét rendeli alkalmazni. A Pp. a keresetlevéllel szemben lényegesen fokozza a követelményeket,
valamint a Pp. 257. § (1) bekezdése a fizetési meghagyással indult perben is a keresetlevélnek megfelelő
kezdőiratot vár el a felperestől, így indokolt a hiányos tartalmat is hasonlóan szankcionálni. A közjegyzői
iratanyagból megállapítható tartalmi elemek hiánya azonban nem eredményezi az eljárás megszüntetését. A
hiányos illetékfizetési kötelezettség tekintetében a Pp. arra épít, hogy az Fmhtv. a jövőben a közjegyző
kötelezettségévé teszi, hogy a közjegyzői felhívásban - figyelemmel az ellentmondással érintett perré alakult
részre - jelölje meg a kiegészítő eljárási illeték mértékét is. Kiemelendő, hogy a keresetet tartalmazó iratra a
keresetlevélre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, azaz a felperesnek beadványában meg kell jelölni a
pertárgyértéket és az ennek alapján számított illetéket. Ha ezt tévesen jelölte meg, a pertárgyértéket a
bíróságnak kell eltérően megállapítani a Pp. 22. § (3) bekezdése alapján.
A fizetési meghagyással indult perben is azt az elvet követi a Pp., hogy alapvetően a jogi képviselő nélkül eljáró
fél esetében teszi lehetővé a hiánypótlási felhívás kiadását a hiányos vagy törvény előírásának egyéb okból nem
megfelelő (pl. formanyomtatvány mellőzése) tartalmú beadványok vonatkozásában.
A paragrafus (3) és (4) bekezdése - az 1952-es Pp. 321. § (1) bekezdésében szabályozott megszüntetési esetkört
átvéve - kiegészíti a fizetési meghagyásos eljárással indult perek szabályozását azzal, hogy az eljárást akkor is
meg kell szüntetni, ha a felsorolásban szereplő olyan keresetlevél visszautasítási ok áll fenn, amelynek alapján a
keresetlevéllel indult perben a keresetlevelet vissza kellene utasítani. A kiegészítés azért szükséges, mert az
eljárás hivatalból történő megszüntetését szabályozó Pp. 240. § (1) bekezdés a) pontja csak a keresetlevéllel indult
perben alkalmazható, a fizetési meghagyásos eljárás perré alakulása esetén - keresetlevél hiányában - a
keresetlevél visszautasítása fogalmilag kizárt, így a perakadály jogkövetkezménye (pl. a perré alakult eljárásban
az ítélt dolog észlelése) nem lenne levonható.
Pp. 260. §-ához:
Kézbesítés meghatalmazás hiányában

A fizetési meghagyásos eljárásban meghatalmazás nem csatolható, ezért a jogalkalmazásban bizonytalanságot
okoz, hogy a bíróság a peres eljárás szabályai szerinti képviseleti jog igazoltsága hiányában, illetve az igazolás
megtörténtéig a határozatait, értesítéseit kinek kézbesítheti szabályosan. A Pp. ezt annak kimondásával rendezi,
hogy a közjegyzői iratanyagban vagy a keresetet tartalmazó iratban feltüntetett képviselőnek, a képviselő hiányos
adatai esetében pedig magának a félnek kell kézbesíteni.
77. A fizetési meghagyásos eljárással összefüggő perekre vonatkozó egyéb szabályok
Pp. 261. §-ához:
Költségkedvezmény és a fizetési meghagyásos eljárás díja

A Pp. fenntartja, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban a közjegyző által engedélyezett költségfeljegyzési jog
hatálya a peres eljárásra is kiterjed és az ennek folytán meg nem fizetett fizetési meghagyásos eljárás díjának
megfizetéséről, viseléséről a bíróságnak kell rendelkezni. A jogalkalmazásban felmerült gyakorlati problémák
rendezése érdekében egyértelművé teszi, hogy bármely típusú eljárást befejező határozatban erről rendelkezni
kell. Kimondja továbbá, hogy a díj tárgyában a MOKK-ot megilleti az eljárást befejező határozat ellen a
fellebbezési jog, a díjról való rendelkezés elmulasztása esetén pedig kérheti a határozat kiegészítését. A Pp.
rendezi a feljegyzett díj viselését az eljárás szünetelés folytán való megszűnése esetére is.
Pp. 262. §-ához:
A keresetet tartalmazó irat kézbesítése

A Pp. 255. § (3) bekezdése - eltérő rendelkezés hiányában - az elsőfokú eljárásra vonatkozó szabályokat rendeli
alkalmazni a fizetési meghagyással indult perben. A szabályszerűen előterjesztett keresetet tartalmazó irat
alapján az eljárás további menete (az 1952-es Pp. 319-320. §-ában foglalt szabályozás helyett) a Pp. új perrendi
szabályaira tekintettel átalakításra került. A felperes által benyújtott irat tartalmát és jellegét tekintve lényegében
a keresetlevéllel indult perben benyújtott perfelvételre alkalmas keresetlevélnek felel meg. Erre tekintettel a
törvény a kereset közlésére vonatkozó Pp. 179. § megfelelő alkalmazását írja elő az eljárás következő lépéseként,
vagyis a bíróságnak a keresetet tartalmazó iratot kézbesítenie kell az alperesnek és fel kell őt hívnia az írásbeli
ellenkérelem előterjesztésére. A Pp. az alperesnek történő e kézbesítésre is alkalmazni rendeli a Pp. 261. §-a
szerinti kézbesítési szabályt. Fontos kiemelni, hogy a Pp. csupán az eljárás folytatása módjának
meghatározásához hívja fel a Pp. 179. §-át, azaz a keresetet tartalmazó irat kézbesítése nem minősül a kereset
közlésének és nem fűződik hozzá a Pp. 180. §-a szerinti perindítási joghatás sem. A fizetési meghagyással indult
perben a Pp. 256. §-a irányadó, amely e körben az általános szabályoktól eltérően rendelkezik.
Az írásbeli ellenkérelem vagy beszámítást tartalmazó irat benyújtásának hiányában a Pp. 181. §-a alapján a
bíróság bírósági meghagyást bocsát ki, melynek változatlanul nem akadálya a fizetési meghagyással szembeni
ellentmondás.
NEGYEDIK RÉSZ
BIZONYÍTÁS
XVII. FEJEZET
A BIZONYÍTÁS ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI
78. A bizonyításra vonatkozó alapvető rendelkezések
Pp. 263. §-ához:
A tényállás szabad megállapításának elve

A törvény a bizonyítás körében alapelvként a tényállás szabad megállapításának elvét fogalmazza meg, amely
meghatározóan a szabad bizonyítási rendszerben mutatkozik meg. A szabad bizonyítás elve [1952-es Pp. 3. § (5)
bek.] magában foglalja egyrészt a bizonyítás lefolytatásának formai szabadságát, másrészt annak lehetőségét,
hogy a bíróság bármely alkalmas eszközt bizonyítékként felhasználjon. A törvény változatlanul a szabad
bizonyítási rendszer talaján áll, a polgári perben nincs kötött bizonyítási rendszer, annak ellenére sem, hogy
vannak kötöttségi elemek. A törvény a bizonyítási eszközöket példálózóan ugyan nevesíti, ami azonban nem
tekinthető taxatív felsorolásnak. Az eljárás során a törvényben foglaltakon kívül is felmerülhetnek olyan további,
külön nem nevesített bizonyítási eszközök, amelyeket a perben a bíróság szabadon mérlegelhet. A tényállás
szabad megállapításának elve tágabb értelmű. A fél a perbeli előadásait bizonyítani köteles, a fél saját előadása
nem lehet egyben a fél előadásának bizonyítéka. A fél előadását az egyéb bizonyítékok támaszthatják alá, ha ez
eredményes, a bíróság a releváns tényállás megállapításához a felek előadásait szabadon felhasználhatja. A
tényállás szabad megállapításának elvével összefüggésben kerül megjelenítésre a törvény jelen paragrafus (2)
bekezdésében az a főszabály, mely szerint a bíróságot határozatának meghozatalában más hatóság döntése vagy a
fegyelmi határozat, illetve az azokban meghatározott tényállás nem köti [1952-es Pp. 4. § (1) bek.]. E főszabály
alóli kivételek - azaz a tényállás szabad megállapításának korlátai, a kötöttségi elemek a szabad bizonyítási
rendszerben - is itt kerülnek elhelyezésre (Pp. 264. §) a jogalkalmazás megkönnyítése, a szabályrendszer
áttekinthetősége, és a tartalmi összefüggések okán. (Indokolás a Pp. 263-264. §-ához)
Pp. 264. §-ához:
Kötöttség más hatóság határozatához

A Pp. 263. § (2) bekezdése értelmében a polgári perben eljáró bíróságot határozatának meghozatalában más
hatóság döntése vagy a fegyelmi határozat, illetve az azokban megállapított tényállás nem köti. Ez a kötetlenség
még abban az esetben is fennáll, ha a bíróság a Pp. 270. §-ában foglaltaknak megfelelően felhasználja a más
eljárásban felvett bizonyítás eredményét. Ezeket az eredményeket a per egyéb körülményeivel és az egyéb
bizonyítékokkal összevetve a polgári bíróság juthat más következtetésre akár a döntést, akár a tényállást illetően
is. E főszabály alól fogalmaz meg kivételt a jelen paragrafus, mely a tényállás szabad megállapításának abszolút
korlátját jelenti: jogerősen elbírált bűncselekmény esetén a polgári ügyben eljáró bíróság nem állapíthatja meg,
hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt, illetve a közigazgatási ügyben eljáró bíróság
közigazgatási tevékenység jogszerűségének kérdésében hozott jogerős döntése is köti a bíróságot.
Pp. 265. §-ához:
1. Bizonyítási érdek
Az 1952-es Pp. 164. § (1) bekezdése szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell
bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. A bizonyítási feladatok ilyen módon
való telepítése a gyakorlatban jól kezelhető és alkalmazható volt. A szöveg kivételt megengedő megfogalmazása
(„általában”) lehetőséget adott az ún. bizonyítási teher megfordítására, amikor a bíróság kivételes körülményekre
tekintettel valamely tény bizonyítatlanságának következményeivel nem a bizonyító felet (akinek érdekében állt a
bizonyítás sikeressége), hanem az ellenfelet terhelte meg az érdemi döntése kialakításakor. A jelen paragrafus (1)
bekezdése a korábbi szabályozáson lényegében nem változtat, azonban annak szövegezését pontosítja.
Ugyanakkor a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt szabályt a bizonyítási kötelezettség helyett „bizonyítási érdek”
elnevezéssel illeti, mert a rendelkezés tartalmát jobban megragadja a „bizonyítási érdek” terminológia. (Indokolás
a Pp. 265. §-ához) A bizonyítási érdek Pp.-ben rögzített főszabályától törvény eltérhet: a konkrét jogvitára
alkalmazandó anyagi jogszabályok speciális rendelkezéseket írhatnak elő, illetve maga a Pp. is eltérhet ettől, pl. a
hivatalbóli bizonyítás eseteiben, a bizonyítás nélkül megállapítható tényeknél (Pp. 266. §), vagy a bizonyítási
szükséghelyzet eseteiben [Pp. 265. § (2)-(3) bek.].
2. A bizonyítási szükséghelyzet
2.1. A bizonyítási szükséghelyzetről általában
A paragrafus (2)-(3) bekezdései új jogintézményként vezetik be a bizonyítási szükséghelyzet fogalmát. Az ezzel

kapcsolatos szabályozás ugyan új, de a szakirodalmat és a bírói joggyakorlatot is régen foglalkoztatja ez a kérdés
a valószínűségi bizonyítás problematikáján keresztül, illetve a bizonyítási teher megfordítása köntösében. A
bizonyítási szükséghelyzet megoldására a perjogi irodalomban többféle kísérlet történt. Tury Sándor ezt a kérdést
a valószínűségi bizonyítás meghonosításával kívánta megoldani, amely szerint nemcsak a teljes meggyőzés,
hanem a nagyfokú valószínűség is elegendő ahhoz, hogy a bíró döntést hozzon. Meglátása szerint a bíró valamely
tényt valónak fogadhat el valószínűségi megítélés alapján is, vagyis olyan adatokra támaszkodva, amelyek nem
nyújtanak ugyan kétségtelen bizonyosságot, de arra mégis alkalmasak, hogy meggyőződést keltsenek a bíróban a
tény meglétét illetően. A megoldást nem általánosságban tartotta bevezetendőnek, hanem csak olyan perekben,
amelyekben a teljes bizonyosság nagy nehézségekbe ütközik és ritkán lehetséges, mint például a biztosítási
perekben vagy az orvosi műhibaperekben. A valószínűségi bizonyítás egyik esetének tekintette Farkas József a
bizonyítási szükséghelyzetet, megfogalmazása szerint: „Bizonyítási szükséghelyzetről akkor beszélhetünk, amikor
a teljes bizonyítás nem lehetséges, de a per állása szerint valamely tény fennállása nagyon valószínű és a bírói
lelkiismeret nem engedi meg a bizonyítási teher szabályainak merev alkalmazását.” (Farkas József - Kengyel
Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2005, 61-62. o.)
2.2. A bizonyítási szükséghelyzet kezelése a bírói gyakorlatban
A bizonyítási szükséghelyzet szabályait a bírói joggyakorlat is alakította, különösen az orvosi műhibaperek
körében (pl. EBH2009. 1956.). E szerint ha a károsult egészségkárosodásának pontos oka nem állapítható meg, a
lehetséges okok közül mindazokat vizsgálni kell, melyek a kórház tevékenységéhez kapcsolhatók. Ha valamely
lehetséges okhoz kapcsolódóan a kórház az elvárható gondos eljárását nem tudja bizonyítani, a kártérítési
felelőssége megállapítható. Ugyanis ha az orvosi tevékenységgel összefüggő kiváltó ok lehetséges és nem zárható
ki, akkor az alperes kimentése kerül előtérbe, vagyis bizonyítania kell, hogy a lehetséges okok tekintetében
gondosan járt el, illetőleg a károsodás a gondos eljárása mellett is bekövetkezhetett volna. A BDT2008. 1801.
számú eseti döntés indokolása szerint orvosi kezelés során bekövetkezett haláleset miatt érvényesített kártérítési
igény esetében a hozzátartozóknak az okozati összefüggés keretében elegendő azt bizonyítaniuk, hogy a haláleset
az egészségügyi intézmény által végzett kezelés során, illetve közvetlenül azt követően következett be. Az
egészségügyi intézmény akkor mentesül a kártérítési felelősség alól, ha bizonyítja, hogy az egészségügyi
ellátásban résztvevőktől elvárható gondossággal járt el, és a beteg elhalálozása ennek ellenére következett be.
Amennyiben az egészségügyi intézmény az elvárt vizsgálat elmulasztásával megfosztja magát annak bizonyítási
lehetőségétől, hogy helyes diagnózis felállítása esetén sem tudta volna kellő terápiával a kialakult káros
eredményt megakadályozni, akkor a kártérítési felelősség alól nem mentesül. Hasonlóképpen foglaltak állást a
BDT2010. 2355., BDT2010. 2319., BDT2007. 1689. számú eseti döntéseket kialakító bíróságok is annak az
álláspontnak a következetes érvényesítésével, hogy az alperes egészségügyi szolgáltatónak kell a felróhatósága
kimentése érdekében bizonyítania, hogy a szakmai előírásoknak és az elvárható gondosság elvének megfelelő
gyógykezelése ellenére következett be a káros eredmény a felperesnél. Vagyis az újabb bírói gyakorlat a kirívóan
információ-aszimmetrikus helyzetekben már eddig is felmentést adott a „gyengébb” fél számára azoknak a
konkrét tényeknek az állítása és bizonyítása alól, amelyek szükségesek lettek volna egyébként a perbeli igénye
sikeres érvényesítéséhez, és az ezt kizáró tényállítások és bizonyítások terhét az ellenfélre telepítették. [Varga
Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 373-374. o.]
2.3. A bizonyítási szükséghelyzetre kialakított anyagi jogi szabályok
Nem csak a bírói joggyakorlat, de az anyagi jogszabályok is erre tekintettel tartalmaznak bizonyos esetekben
speciális szabályokat a bizonyítási érdek alakulását illetően, például a vélelmek és az ideiglenes igazságok
esetében, amelyeket a bíróság hivatalból vesz figyelembe [Pp. 266. § (3) bek.]. Vannak azonban a bírói esetjogon
és az anyagi jogszabályokon kívül is olyan élethelyzetek, amikor a bizonyító fél ellenfele rendelkezik a releváns
bizonyítékok felett, és ezáltal képes a bizonyítás eredményességét megnehezíteni, esetleg ellehetetleníteni.
(Például orvosi beavatkozás esetén a betegnek kiadott dokumentációban nem szereplő adatok, termékhiba vagy
szabadalombitorlás esetén a gyártás körülményei stb.) Ilyen esetekben az anyagi jogszabályok alapján
bizonyítással terhelt fél nem képes a sikeres bizonyításra, mert az ellenérdekű fél képes azt meghiúsítani a
szükséges információk, bizonyítékok visszatartásával [Légrádi István: Bizonyítási teher egyes bizonyítási
szükséghelyzetekben. In Varga István (szerk.): Codificatio Processualis Civilis - Studia in honorem Németh János
II. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2013, 211-226. o.].
2.4. A bizonyítási szükséghelyzet esetei
A törvény a bizonyítási szükséghelyzet öt esetkörét nevesíti. Fennáll a bizonyítási szükséghelyzet: egyrészt, ha a
bizonyítási indítvány előterjesztéséhez szükséges adatok az ellenérdekű fél birtokában vannak; másrészt, ha a
tényállítás bizonyítása a bizonyító fél számára nem lehetséges, de az ellenérdekű féltől a tény ellenkezőjének
bizonyítása elvárható lenne; harmadrészt, ha a bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél meghiúsította. A
negyedik és az ötödik esetkört nem jelen paragrafus szabályozza, erre a törvény a jogsértő bizonyítási eszközök
szabályozása körében utal vissza [Pp. 269. § (5) bek.], illetve a szemlével összefüggésben, ha a szemle az
ellenérdekű fél magatartására visszavezethető okból hiúsul meg [Pp. 331. § (4) bek.]. A bizonyítási szükséghelyzet
jogkövetkezménye a tény fennállásának megállapítása, ha a bíróban kétely e tekintetben nem merül fel. A
bizonyítási szükséghelyzethez szorosan kapcsolódik az állítási szükséghelyzet kérdése (ehhez lásd a Pp. 184.
§-ához fűzött magyarázatot).
Pp. 266. §-ához:
A bizonyítás nélkül megállapítható tények

A jelen paragrafus a bizonyítás nélkül megállapítható tények szabályozásakor egyfelől követi az 1952-es Pp.
szabályait, e körben mindössze a kapcsolódó normák törvénybeli elhelyezésén változtat. E paragrafuson belül
kapnak helyet az 1952-es Pp. 163. § (2)-(3) bekezdéseiben írt szabályok, továbbá a 3. § (5) bekezdésének második
mondata, mely indokolatlanul szerepelt korábban az alapelvek szabályai között. Másfelől ugyanakkor a paragrafus
kiegészíti a bizonyítás nélkül megállapítható tények körét azzal a szabállyal, ami az osztott perszerkezet
bevezetése, és a preklúziók alkalmazása szempontjából elengedhetetlen. A paragrafus (1) bekezdése szerint „a
bíróság (...) e törvény értelmében nem vitatottnak tekintendő tényállítást valósnak fogadhatja el, ha annak
tekintetében kételye nem merül fel.” A paragrafus idézett rendelkezése itt azokra a törvény által felállított
vélelmekre utal, amelyek például a perfelvételi tárgyalás elmulasztásához fűződnek [Pp. 190. § (2) bek. a) pont],
vagy a törvényben továbbá a bíróság felhívásában előírt perfelvételi nyilatkozat megtételének elmulasztásának
következményei [Pp. 203. § (2) bek.].
A törvény összefoglalja mindazokat az eseteket, amelyek bizonyítást kímélő módon teszik lehetővé a bíróság
számára, hogy a perben jelentős tényeket a döntése alapjaként valósnak fogadjon el. Ilyen tények bizonyos
esetekben - beismerés, egyező előadás, vitatás hiánya - külön bizonyítási cselekmények nélkül is megállapíthatók.
Ide tartoznak a köztudomáson és a bíróság hivatalos tudomásán alapuló ténymegállapítások, továbbá a törvényes
vélelmek - ideértve a jogszabály szerint az ellenkező bizonyításáig valósnak tekintendő tényeket, azaz az
ideiglenes igazságot - is, amelyekkel szemben ugyanakkor ellenbizonyításnak van helye. (Indokolás a Pp. 266.
§-ához)
Fontos szabály, hogy a bíróságot továbbra is tájékoztatási kötelezettség terheli a hivatalból figyelembe vett
tények vonatkozásában: a bíróság köteles a feleket tájékoztatni, ha a tényállást köztudomású tényekre, olyan
tényre, melyről hivatalos tudomása van, törvényes vélelemre vagy ideiglenes igazságra alapozza. A bíróság
tájékoztatási kötelezettségének olyan értelemben van kiemelkedő szerepe, hogy azzal, hogy felhívja a felek
figyelmét valamely tény elfogadására, megteremti az ellenbizonyítás lehetőségét.
A bizonyítás nélkül megállapítható tényeknek van még egy esetköre: a szabad belátáson alapuló
ténymegállapítás a Pp. 279. § (3) bekezdésében. Ezt a törvény a bizonyítás eredményének mérlegelése körében
szabályozza, amellyel szorosabb összefüggést mutat, hiszen ez esetben a bizonyítás kizárt. Valójában nem
ténymegállapítás, hanem ténytételezés és az összes peradat gondos mérlegelését igényli [Varga István - Éless
Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó,
Budapest, 2016, 373-374. o.].
79. A bizonyítás módjai és eszközei
Pp. 267. §-ához:
A bizonyítás módjai
Az 1952-es Pp. 166. §-a - a szabad bizonyítás elvéből következően - csak példálózó jelleggel sorolta fel a
bizonyítási eszközöket. Ez összhangban volt az 1952-es Pp. 3. § (5) bekezdésével, amely szerint - törvény eltérő
rendelkezése hiányában - a bíróság a polgári perben alakszerű bizonyítási szabályokhoz, a bizonyítás
meghatározott módjához vagy meghatározott bizonyítási eszközök alkalmazásához nincs kötve, szabadon
felhasználhatja a felek előadásait, valamint felhasználhat minden egyéb bizonyítékot, amely a tényállás
felderítésére alkalmas. Az 1952-es Pp. a bizonyíték és a bizonyítási eszköz fogalmát következetlenül használta:
bizonyítási eszköznek tekintette a tanúvallomásokat, a szakértői véleményeket, a szemléket, az okiratokat és az
egyéb tárgyi bizonyítékokat. A bizonyítási eszköz elvben a bizonyíték forrása, így - az 1952-es Pp. alkalmazásában
- különösen a tanú, a szakértő, az okirat, a szemle stb.; a bizonyíték pedig az az észlelhető valóság, amely a
bizonyító erőt hordozza: a tanúvallomás, a szakértői vélemény, a szemletárgy vagy helyszín, az okirat tartalma és
az egyéb tárgyi bizonyíték. E terminológiai zavartól függetlenül is helyesebb általánosságban a „bizonyítási
módok” fogalmának használata (tanúbizonyítás, okirati bizonyítás, szemle). Az e címeken összefoglalt szabályok
ugyanis nemcsak az adott bizonyítási eszközt írják le, hanem a vele kapcsolatos bizonyítás felvételének a rendjét
is. (Indokolás a Pp. 267-268. §-ához)
A Pp. 263. §-ában nevesített tényállás szabad megállapításának elvéből következik, hogy a polgári perekben
nem csak a jelen paragrafusban nevesített bizonyítási módok (tanúbizonyítás, szakértői bizonyítás, okirati
bizonyítás és szemle) igénybevételére van lehetőség - erre utal a „különösen” szó használata -, hanem bármely
más, ún. atipikus bizonyítási mód is alkalmazható. Atipikus bizonyítási mód lehet például adatszolgáltatás kérése
hatóságoktól vagy magánszemélyektől, közvélemény-kutatás elvégzése stb. Erre figyelemmel került bevezetésre a
közreműködő fogalma is (lásd a Pp. 271-274. §-ához fűzött magyarázatot). Az atipikus bizonyítási módok
tekintetében is érvényesülnie kell az alkalmasság és célszerűség követelményeinek. Például nem felel meg a
célszerűség követelményének a bizonyítás foganatosítása, ha aránytalanul megnöveli a per időtartamát vagy
költségeit. Az alkotmányos rend alapértékeinek védelme miatt kizárt olyan bizonyítási eljárás lefolytatása is,
amely a közrendbe ütközik, így például kizárt a kínvallatás vagy az istenítélet. [Varga István - Éless Tamás
(szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó,
Budapest, 2016, 389-392. o.]. Nem sértheti azonban a közrendet a jogsértő bizonyítási eszköz befogadása, ha
annak a Pp. 269. §-ában írt feltételei egyébként fennállnak.
Pp. 268. §-ához:
Bizonyítási eszközök
A Pp. jelen paragrafusa - a bizonyítási mód fogalma mellett - megtartja a bizonyítási eszköz fogalmát is (tanú,
szakértő, okirat, kép- és hangfelvétel, tárgyi bizonyíték stb.), mert ezek az egyes bizonyítási módokhoz képest
sokrétűbbek (okirat lehet okirati bizonyítás, de szemle tárgya is, a szemle tárgya nem csak tárgyi bizonyíték,
hanem arról vagy valamilyen múltbeli eseményről készült felvétel is lehet). A törvény ezért elkülönítve
tartalmazza a bizonyítás módjaira, illetve a bizonyítási eszközökre vonatkozó legáltalánosabb szabályokat.
A törvény nem tekinti bizonyítási eszköznek a fél és a fél képviselője nyilatkozatát. Ezt fejezi ki a Pp. 279. § (1)
bekezdésének szövegezése is, amely elkülöníti a felek tényállításait a per tárgyalása során megismert
bizonyítékoktól, amikor akként rendelkezik, hogy a bíróság a perben jelentős tényeket a felek tényállításainak és
perben tanúsított magatartásának, valamint a per tárgyalása során megismert bizonyítékoknak és egyéb
peradatoknak az egybevetése, egyenként és összességében való értékelése alapján a meggyőződése szerint
állapítja meg.
A bizonyítási eszközök között a jelen paragrafus (2) bekezdése újként nevesíti a kép- és hangfelvételeket,
amelyek a technikai fejlődés következtében, a digitális kép- és hangrögzítés elterjedésével egyre nagyobb
jelentőséget kapnak a polgári perben felvett bizonyítás során. Ezeket a bizonyítási eszközöket az 1952-es Pp.
rendszerében a tárgyi bizonyítási eszközök kategóriájába sorolta hagyományosan a jogirodalom. A kép- és
hangfelvételek azonban minőségileg különböznek az egyéb tárgyi bizonyítási eszközöktől: nem valamilyen dolog
jelenbeli állapotát, hanem valamilyen múltbeli eseményt vagy - állókép esetén - múltbeli állapotot érzékeltetnek.
Az ilyen felvételek által a múltból közvetített információkat a felvételek lejátszásával, megtekintésével sajátíthatja
el a bíróság, következésképp ezeknek a bizonyítási eszközöknek a felhasználására is szemle keretében kerülhet
sor. Amennyiben valamely tárgy vagy helyszín jelenbeli állapotáról készült felvétel kerül önállóan (tehát nem
valamely más bizonyíték illusztrálásaként) felhasználásra, valójában a szükséges szemle helyettesítése történik,
közvetlen érzékelés helyett közvetett benyomásokat szerez a bíróság. A bizonyításfelvétel szabadságának a
rendszerében erre is lehetőség van, bár ilyenkor - a felvétel manipulálhatóságára tekintettel - az ellenbizonyításra
is szélesebb körű lehetőség nyílik, mint a szemle - jegyzőkönyvben rögzített - eredményével szemben. (Indokolás a
Pp. 267-268. §-ához)
A jelen paragrafus (1) és (3) bekezdéseiből következik, hogy a bizonyítási eszköz igénybevételét nemcsak az
zárhatja ki, hogy a bizonyítási eszköz nem alkalmas a bizonyíték szolgáltatására, hanem az is, ha felhasználását
törvény kizárja, esetleg feltételhez köti és ez a feltétel nem valósul meg. Ennek tipikus esete a titokvédelem,
például amikor az okirat minősített adatot tartalmaz. E törvényi tilalmaknak az a jellemzője, hogy a bizonyítás
foganatosításában közvetlenül közreműködő személy nem jogosult dönteni arról, hogy a bizonyítékot
rendelkezésre bocsássa, hiszen pl. nem ő a titokgazda. Az ilyen jellegű törvényi tilalom ellenére beszerzett
bizonyíték a mérlegelés során nem vehető figyelembe.
A jelen paragrafus (3) bek. a) és b) pontjában tett megkülönböztetés arra utal, hogy e törvényi tilalmak egy
része abszolút jellegű: ilyen pl. a Pp. 289. § (1) bek. a) pontjában rögzített védői titoktartási kötelezettség. A
tilalmak más része relatív jellegű, vagyis bizonyos feltételek teljesülése (tipikusan a titoktartási kötelezettség alóli
felmentés megadása) esetén a tilalom nem alkalmazandó. [Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat
az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 392. o.]
Pp. 269. §-ához:
1. A jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatóságának alapvető problémái

A bizonyítás szabályozása körében jelentős újítás, hogy a Pp. jelen paragrafusa rendelkezik a jogsértő
bizonyítási eszközökről és azok felhasználhatóságáról, figyelemmel arra, hogy a gyakorlatban egyre többször
merül fel az a kérdés, hogy felhasználhatók-e a jogellenes vagy jogellenesen megszerzett bizonyítékok. A
leggyakrabban ezek titkos kép- és hangfelvételek formájában jelentkeznek, illetve egyre gyakrabban merül fel az
elektronikus kapcsolattartás során a bizalmasan kezelt információk jogellenes felhasználásának, nyilvánosságra
hozatalának, így a magánszféra sérelmének a problémája. (Indokolás a Pp. 269. §-ához)
A bizonyítási eszköz jogellenessége egyrészről adódhat a bizonyítási eljárás szabályainak a megsértéséből (pl. a
bizonyításfelvételi tilalmak megszegéséből), vagy a polgári per körén kívül eső egyéb magatartásból (ide
sorolhatjuk a bűncselekmény elkövetését, a személyiségi jogsértést stb.). Az első esetben a jogellenesség
következménye egyértelmű: a döntés meghozatalánál a bizonyíték nem használható fel; míg az utóbbi esettel a
jogirodalom és a bírósági joggyakorlat is sokat foglalkozott, de a polgári perrendtartásban megjelenő tételes jogi
szabályozás eddig nem létezett. (Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK-KERSZÖV,
Budapest, 2005, 141. o.) A tételes jogi szabályozás hiányában a jogsértő bizonyítási eszközök perbeli
felhasználhatóságáról alapvetően három elmélet, álláspont alakult ki a jogirodalomban. Farkas József álláspontja
szerint a bíróság az igazság kiderítése érdekében a szabad bizonyítás rendszerének megfelelően szabadon
felhasználhat minden bizonyítékot, amely a tényállás felderítésére alkalmas, kivéve ha törvény valamely
bizonyíték felhasználhatóságát kifejezetten megtiltja. Mivel az 1952-es Pp. csak a titoktartási kötelezettség, illetve
a vallomásmegtagadási jog ellenére kihallgatott tanúk vallomásának felhasználását tilalmazta, a többi
jogellenesen szerzett bizonyíték a perben felhasználható, akár a személyiségi jog megsértésével, akár másként
jogellenesen, sőt bűncselekmény folytán álltak elő. Ezzel a felfogással ellentétes Székely László álláspontja, amely
a nyolcvanas évek végén a személyiségi jogok felértékelődése nyomán kategorikusan elutasította a jogellenesen
szerzett bizonyítékok perbeli felhasználhatóságát. Álláspontja szerint a legalitás elvének a polgári perben is
érvényesülnie kell, mely megköveteli, hogy a bíróság számára is kötelező legyen a jogrendszer egészének, tehát a
jogrend teljességét alkotó jogszabályoknak a betartása. Ekként a Pp.-ben rögzített szabad bizonyítás elve nem
értelmezhető úgy, hogy más jogszabályok betartását mellőzi lehetne. Kengyel Miklós véleménye szerint a
jogellenes bizonyítási eszközök perbeli felhasználhatósága körében a viszonylagossági (vagy viszonossági) elvet
kell követni. Ez azt jelenti, hogy a konkrét jogvitában a bíróságnak mérlegeléssel kell eldöntenie azt, hogy a
bizonyíték megszerzésében megnyilvánuló jogellenesség összemérhető-e az ellenérdekű fél esetleges jogsértő
magatartásával. Meglátása szerint ezt a mérlegelést pontos, egzakt szabályokkal körülírni nem lehet, de a
mérlegelés köréből ki kell zárni a bűncselekmények elkövetését, valamint a személyiségi jogok megsértését, az ily
módon szerzett bizonyítékok semmilyen körülmények között nem használhatók fel. (Farkas József - Kengyel
Miklós: Bizonyítás a polgári perben. KJK-KERSZÖV, Budapest, 2005, 143-144. o.) A joggyakorlat és a
szakirodalom a jogsértő bizonyítási eszköz felhasználhatóságát illetően a viszonossági elv mellett tette le voksát,
tehát a teljes törvényi tilalom és a teljes megengedhetőség között kell kialakítani a törvényben azt a szabályozást,
mely a bíróság mérlegelését lehetővé teszi (vö. Papp Zsuzsanna: Az illegális eredetű illetve a felhasználásukkal
személyiségi jogot sértő információk a polgári perbeli bizonyításban. PhD értekezés, ELTE, Budapest, 2011).
A Pp. jelen paragrafusban kialakított megoldása ezt a jogirodalomban is régóta vitás kérdést rendezi,
alapvetően a viszonossági elvet követve. Elsődlegesen tiltó szabályokat rögzít, másodlagosan pedig szűk körben
beengedi a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználását bírói mérlegelés alapján. A mérlegelési szempontok az
eddigi bírósági joggyakorlatban kiérlelt feltételekhez igazodnak, alapvetően csak a bírói mérlegelés kereteinek
megvonására alkalmasak, ennél konkrétabb, egzaktabb mérlegelési szempontok törvényi rögzítése nem indokolt.
Nyilvánvaló, hogy a kapcsolódó bírósági esetjog fontos iránytű lesz e szakasz értelmezéséhez.
2. A törvényi szabályozás szükségességéről

Az új információs, kommunikációs és multimédiás eszközök megjelenése és általános elterjedése miatt a
jogellenesen szerzett információk és bizonyítékok keletkezésének lehetősége és tényleges gyakorlata is növekvő
tendenciát mutat. Ezért megkerülhetetlen e kérdés törvényi szintű szabályozása, melynek során az elsődleges
szempont a vonatkozó bírósági joggyakorlatban kialakított elvek normaszintű rögzítése volt.
Az Alkotmánybíróság a jogsértő bizonyítási eszközök felhasználhatóságát a tisztességes eljárás követelményével
összefüggésben vizsgálta. Álláspontja szerint a bizonyítási rendszer, a konkrét bizonyítási szabályok kialakítása a
jogalkotó feladata, melyet a jogalkalmazó bíróságok értelmeznek. A bizonyításra vonatkozó rendelkezések szoros
összefüggést mutatnak a tisztességes eljáráshoz való joggal, ám ezen alapjog, továbbá más alapjogok (például a
magánszféra védelme, emberi méltóság védelme, kínzás tilalma, védelemhez való jog) és alkotmányos
rendelkezések (különösen a jogállamiság tétele) által kijelölt kereteken belül a jogalkotó nagyfokú szabadságot
élvez ezek meghatározása során. Önmagában az, hogy e szabályoknak mi a helyes tartalma, bírósági
jogértelmezés kérdése, a téves jogértelmezés pedig önmagában nem vezet szükségképpen az Alaptörvény
sérelmére. Ez vonatkozik a bizonyítékok kizárására is. [3104/2014. (IV. 11.) AB végzés 19. pont] (Indokolás a Pp.
269. §-ához)
3. A főszabály: a jogsértő bizonyítási eszköz nem használható fel a polgári perben

A jelen paragrafus (1) bekezdése meghatározza a jogsértő bizonyítási eszköz fogalmát. Jogsértőnek minősül az a
bizonyítási eszköz:
- amelyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre irányuló fenyegetéssel szereztek meg,
illetve állítottak elő (pl. valakit megvernek és elveszik tőle az okiratot);
- amely egyéb jogsértő módon keletkezett (pl. titokban készített videofelvétel);
- amelyet jogsértő módon szereztek meg (pl. valaki ellopja az okirati vagy egyéb tárgyi bizonyítékot);
- amelynek a bíróság elé terjesztése személyiségi jogot sértene (pl. a munkavállaló tudja, hogy munkahelye be
van kamerázva, de nem járul hozzá, hogy a perben a munkáltató felhasználja a róla készült felvételt).
A törvény általános jelleggel rögzíti azt a főszabályt, hogy jogsértő bizonyítási eszköz a perben nem használható
fel. A generális szabály rögzítésének elsődleges indoka az, hogy egy jogállamban nem alkothatók olyan szabályok,
melyek a peres feleket arra ösztönzik, hogy jogsértő módon szerezzék be a per eldöntése szempontjából releváns
bizonyítékokat. (Indokolás a Pp. 269. §-ához)
4. Kivétel a főszabály alól

Jelen paragrafus (1) bek. a) pontja azt az abszolút kizáró okot nevesíti, mely fennállása esetén a bíróság köteles
figyelmen kívül hagyni a fél által hivatkozott bizonyítási eszközt: a polgári perben minden körülmény között kizárt
az olyan bizonyítási eszköz felhasználása, amelyet az élethez és testi épséghez fűződő jog megsértésével vagy erre
irányuló fenyegetéssel szereztek meg, illetve állítottak elő. Ha ez az abszolút kizáró ok nem áll fenn, a jogsértő
bizonyítási eszköz felhasználhatósága tárgyában a bíróság dönt mérlegelési jogkörében, a törvényben
meghatározott szempontokat mérlegelve. Ez a szempontrendszer tükrözi a kialakult bírósági joggyakorlatot azzal
az eltéréssel, hogy amennyiben a bíróság mérlegeléssel nem találja felhasználhatónak a jogsértő bizonyítási
eszközt, és a bizonyító fél a tényt más módon nem tudja bizonyítani, a bíróság alkalmazhatja a bizonyítási
szükséghelyzet szabályait (ehhez lásd a Pp. 265. §-ához fűzött magyarázatot). E szempontrendszert figyelembe
véve a bírósági joggyakorlat fogja kialakítani azoknak a konkrét eseteknek a körét, amikor a jogsértő bizonyítási
eszköz nem használható fel. Természetesen ennek során a bíróságnak figyelemmel kell lennie az Európai Unió
más tagállamaiban kialakított nemzetközi gyakorlatra, arra, hogy alapvető jogok sérelmét a jogsértő bizonyítási
eszköz felhasználása nem eredményezheti, illetve arra is, ha az Alkotmánybíróság döntéseivel alakítja, megszabja
a határait a jogsértő bizonyítékok felhasználásának. A jogsértő bizonyítási eszköz befogadása a felet nem
mentesíti a jogsértő magatartással összefüggésben felmerült felelőssége alól, tehát a bizonyító félnek erre
tekintettel is kell döntenie abban a kérdésben, hogy kéri-e a jogsértő bizonyítási eszköz perbeli befogadását.
5. A bírósági joggyakorlatban megjelenő álláspontok

A jelen paragrafus (4) bekezdésében rögzített mérlegelési szempontok értelmezéséhez szükséges az eddigi
bírósági esetjogban kialakított álláspontok figyelembevétele, vizsgálata. A bírósági joggyakorlat elsődlegesen a
személyiségi jogot sértő bizonyítékok perbeli felhasználhatósága tárgyában alakult ki, és az 1980-as évektől
folyamatosan fejlődött. Kezdetekben a hangsúly a perbeli igazság kiderítésén volt, a jogellenesen készített hang-
vagy képfelvételeket a bíróság a bizonyítás körében befogadta, a befogadhatóság megítélése szempontjából pedig
közömbös volt, hogy az sértette a személyiségi jogokat (BH1985. 57.; EBH2000. 296.). A későbbi joggyakorlatban
azonban már megjelenik a viszonossági elv alkalmazása (BH1993. 365.), a személyiségi jogok védelme
hangsúlyosabbá válik. A BH2000. 485. számú döntésében a Legfelsőbb Bíróság már hangsúlyozta, hogy a
jogellenesen készített hangfelvétel csak akkor használható fel a perben bizonyítékként, ha kizárólag ezzel a
bizonyítási eszközzel állapítható meg a valós tényállás és biztosítható az igazság kiderítése. A BH2008. 266.
számú döntésében a bíróság kijelentette, hogy a jogsértőre hárul annak bizonyítása, hogy a hangfelvétel
elkészítése nem volt visszaélészszerű. A BDT2009. 2126. számú döntésben a bíróság azt hangsúlyozta, hogy az
1959-es Ptk. 80. § sérelmét az 1959-es Ptk. 4. § (1) bekezdésében rögzített rendeltetészszerű joggyakorlás
követelményével összhangban kell értelmezni. Így nem hivatkozhat a hangfelvétellel való visszaélésre a fél, ha e
jogérvényesítéssel valótlan, hamis tényállítását kívánja leplezni. A jogosulatlanul rögzített hangfelvétel anélkül,
hogy személyiségi jogot sértene, perbeli bizonyítékként felhasználható, különösen ha ezzel a bizonyítási eszközzel
állapítható meg a való tényállás és biztosítható az igazság kiderítése és érvényesítése.
A legújabb bírósági gyakorlat (BDT2014. 3076.) már hivatkozik az Alkotmánybíróság gyakorlatára is, mely
szerint a személyiségi jogot sértő bizonyítékok felhasználhatóságánál meghatározott esetekben a bíróságnak
figyelembe kell vennie, hogy alapjogok összeütközése valósul meg: a tisztességes eljáráshoz való jog alapján a
perbeli tényállást a valóságnak megfelelően fel kell tárni, míg az emberi méltósághoz való jog részét képezi a
személyiségi jogok védelme. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint [30/1992. (V. 26.) AB határozat, 39/2007.
(VI. 20.) AB határozat] alapjogi kollízió esetén az egyik alapvető jog védelme és érvényesülése akkor teheti
jogszerűvé egy másik alapvető jog megsértését, illetve korlátozását, ha ez feltétlenül szükséges, azaz az adott
alapjog érvényesülése és védelme más módon nem érhető el, továbbá ha a korlátozás, illetve az okozott sérelem
arányban áll annak a hasznával, az elérni kívánt cél fontosságával. Ennek megfelelően nem minősül visszaélésnek
a képmás vagy hangfelvétel készítése vagy felhasználása, amennyiben arra közvetlenül fenyegető vagy már
bekövetkezett jogsértés bizonyítása érdekében közérdekből vagy jogos magánérdekből kerül sor, feltéve hogy a
képmás vagy hangfelvétel készítése vagy felhasználása a bizonyítani kívánt jogsértéshez képest nem okoz
aránytalan sérelmet (lásd még a BDT2011. 2442. számú eseti döntést).
A BH2015. 38. számú döntés ezt az álláspontot erősíti: a szabad bizonyítás elvéből adódóan nincs akadálya
annak, hogy a fél a gyermekelhelyezési perben jogsértően keletkezett hangfelvételt használjon fel, feltéve hogy a
perben e nélkül megnyugtató döntés nem hozható, mivel a valós tényállás csak ezzel a bizonyítási eszközzel
deríthető fel. A hangfelvétel bizonyító erejének megítélésénél figyelemmel kell lenni az elkészítés körülményeire
és annak esetleges manipulálhatóságára. A bíróság ugyanis figyelembe vette azt a körülményt, hogy a bizonyító
fél a felvétel elkészítése céljából bizonyos élethelyzeteket kiprovokálhat a másik féltől, illetve a hangfelvétel
anyaga utólag is manipulálható.
A jogsértő bizonyítási eszközök perbeli felhasználhatósága tárgyában született bírósági joggyakorlatban kiérlelt
szempontokból összességében az alábbiak emelhetők ki:
- a jogsértő bizonyítási eszközök csak kivételesen és elsődlegesen akkor értékelhetők a perben, ha az adott
tényt más módon, más bizonyítási eszközzel alátámasztani nem lehet;
- ne sértse a rendeltetészszerű joggyakorlás követelményét;
- befogadása ne eredményezzen aránytalan jogsérelmet a másik fél oldalán;
- a jogsértő bizonyítási eszköz bizonyító erejének mérlegelésénél figyelembe kell venni a bizonyítási eszköz
keletkezésének, megszerzésének körülményeit, így különösen a manipulálhatóság lehetőségét.
(A titkos felvételek felhasználásának gyakorlati problémáit elemzi több szemszögből is a családjogi perekben
Grád András: Lesben álló bizonyítás - a titkos felvételek felhasználhatósága a bírósági eljárásban c.
tanulmányában. In: Családi Jog, 2016/3. sz., 25-31. o.)
6. Eljárás a bizonyítási eszköz jogsértő jellegének megítélésekor

A bíróság a bizonyítás foganatosítása során általában nem rendelkezik információval arról, hogy az egyes
bizonyítási eszközök milyen módon keletkeztek, azok miként kerültek a bíróság elé. Ehhez kapcsolódik a jelen
paragrafus (2)-(3) bekezdésének azon szabálya, hogy amennyiben a bíróság egyértelműen meg tudja állapítani
azt, hogy a bizonyítási eszköz jogsértő, akkor hivatalból veszi azt figyelembe a felek egyidejű tájékoztatása
mellett; de ezt leszámítva a bíróság külön vizsgálatot nem köteles hivatalból lefolytatni a bizonyítási eszközök
jogsértő voltát illetően. A bizonyítási eszköz jogsértő voltára a bizonyító fél ellenfelének kell hivatkoznia, főszabály
szerint a perfelvételi szakban. Ez az időbeli korlátozás az osztott perszerkezet bevezetésével áll összhangban: a
felek a bizonyítási indítványaikat a perfelvételi szakban kötelesek megtenni, így a bizonyítási indítványt
előterjesztő fél ellenfele már ekkor is jelezni tudja, hogy a megjelölt bizonyítási eszköz jogsértő. Ha azonban a
bizonyító fél ellenfele csak az érdemi tárgyalási szakban szerez tudomást a bizonyítási eszköz jogsértő voltáról,
akkor is indokolt lehetőséget biztosítani számára ennek jelzésére: ha a fél önhibáján kívül a perfelvételt lezáró
végzés meghozatala után szerzett tudomást a bizonyítási eszköz jogsértő voltáról, akkor azt a tudomásszerzéstől
számított 15 napon belül bejelentheti.
Pp. 270. §-ához:
Más eljárásban felvett bizonyítás eredményének felhasználása

Sok esetben előfordul, hogy ugyanazon tény(ek meghatározott köre) több eljárásban (más polgári,
közigazgatási, büntető perben, szabálysértési eljárásban, közigazgatási eljárásban, választottbírósági eljárásban
stb.) is jelentőséggel bír, és bizonyítás felvételére kerül sor rá(juk) vonatkozóan. A pergazdaságosság és a perek
észszerű időn belüli befejezésének alapelvi szintű követelményeivel ellentétes ugyanazon bizonyítás felvételének
többszörözése eljárásonként. Az 1952-es Pp. sem zárta ki a más eljárásban beszerzett bizonyíték
felhasználhatóságát [az 1952-es Pp. 124. § (4) bek. a) pontja kifejezetten lehetővé tette a bíróság számára a
tárgyalás előkészítése körében iratok beszerzését más hatóságtól vagy szervezettől], a gyakorlat élt is ezzel a
lehetőséggel, de kifejezett törvényi rendelkezés hiányában nem volt egyértelmű az így nyert bizonyító adatok
bizonyítási természete. Minderre tekintettel a jelen paragrafus egyértelművé teszi, hogy a bíróság felhasználhatja
a más eljárásban szerzett bizonyítékot. Az egyes eljárások részletszabályainak különbözőségeire tekintettel
viszont nem lehet eltekinteni azon garanciális elemek megkövetelésétől, amelyeket a polgári perrendtartás a
bizonyítás felvételének módjához fűz. Így például attól, hogy a tanú meghallgatásánál a perben álló felek
mindegyike jelen lehetett és kérdéseket intézhetett a tanúhoz, a tanú élhetett a mentességi jogával, a szakértői
vélemény az igazságügyi szakértők névjegyzékében szerepelt szakértőtől származik stb. Olyan eljárási érdek
viszont már nem fogalmazható meg, hogy a bizonyításfelvétel minden perjogi szabálya teljesüljön, például az is,
hogy bíróság foganatosítsa a bizonyítást. A szabályozás célja azoknak a perjogi követelményeknek az
érvényesülése és számonkérhetősége a más eljárásban beszerzett bizonyítékokkal szemben, amelyek egyfelől a
bizonyítás céljában (a bíróság meggyőződésének kialakításában), másfelől a felek bizonyítási érdekében (a bíróság
meggyőzésében) ragadhatók meg. Ezeknek a követelményeknek a figyelembevételével a bírói gyakorlatnak
esetről esetre kell állást foglalnia abban a kérdésben, hogy melyek e törvénynek azok a rendelkezései, amelyek
érvényesülésének hiánya kizárja a más eljárásban beszerzett bizonyíték változatlan (ismétlést, kiegészítést
szükségtelenné tevő) felhasználhatóságát. Amennyiben a más eljárásban beszerzett bizonyíték kiegészítése
szükséges (és lehetséges), erre magától értetődően, az adott bizonyítási módra vonatkozó szabályok szerint van
mód. Ha a más eljárásban beszerzett bizonyíték felhasználhatóságának fenti akadálya a bizonyítékot tartalmazó
iratból nyilvánvalóan kitűnik, a bíróságnak azt észlelnie kell, és hivatalból kell kirekesztenie az ilyen bizonyítékot
a mérlegelése köréből. Az viszont nem fér össze a polgári perben érvényesülő rendelkezési elvvel, hogy a bíróság
hivatalból vizsgálatot folytasson le annak kizárhatósága végett, hogy a bizonyíték felvétele körében nem fordult
elő olyan szabálytalanság, ami a bizonyítékot aggályossá teszi, felhasználásának akadályát képezi. Ugyanakkor a
feleknek, akik ismer(het)ik a bizonyíték felhasználhatóságát akadályozó körülményeket, lehetőséget biztosít a
törvény a felhasználni kívánt bizonyíték bizonyító értékének érvénytelenítésére. (Indokolás a Pp. 270. §-ához)
A jelen paragrafusban a törvény nem ír elő határidőt arra vonatkozóan, hogy a felek meddig kötelesek jelezni a
bíróságon a más eljárásban felvett bizonyíték felhasználhatóságának akadályát. A (2) bekezdés azonban előírja,
hogy amennyiben valamelyik fél a más eljárásban beszerzett bizonyíték felhasználhatóságának akadályát állítja, a
bizonyítás e tekintetben őt terheli. Bizonyítási indítványok pedig főszabály szerint a perfelvételi szakban tehetők.
Ebből az a következtetés vonható le, hogy a felhasználhatóság akadályára főszabály szerint a perfelvételi szakban
kell hivatkozni, később a tárgyalási szakban csak a Pp. 220. §-ában rögzített utólagos bizonyítás keretében van
erre lehetőség.
A jelen paragrafus (3) bekezdése előírja, hogy a más eljárásban felvett bizonyítás eredményét a tárgyaláson
ismertetni kell. E szabály indoka az, hogy a feleknek igénye van arra, hogy tisztában legyenek az ítélet alapjául
szolgáló bizonyítékokkal, másrészről ezzel válik a beszerzett eredmény peranyaggá, és csak így biztosítható a
felek számára az észrevételezés joga. Az ismertetésnek azonban csak a „szükséges terjedelemben” kell
megtörténnie. Adott esetben egy terjedelmesebb, több ezer oldalas nyomozati iratanyag részletes ismertetése
felesleges lehet, ha azt a felek egyébként kellően ismerik. Ilyenkor elegendő a tárgyaláson utalni arra, hogy az
iratokat a bíróság beszerezte, és nyilatkoztatni kell a feleket arról, hogy kérik-e annak részletesebb ismertetését,
ha igen, milyen terjedelemben. Máskor, ha azt a bíróság indokoltnak tartja, a beszerzett iratokat a tartalom rövid
összefoglalásával ismertetheti. A szabályszerű idézés ellenére meg nem jelenő fél nem kérheti, hogy az egyszer
már a tárgyalás anyagává tett bizonyítási anyagot újból részletesebben ismertesse a bíróság a tárgyaláson. Ez
esetben a tárgyalás anyagának megismeréséhez fűződő jogát kizárólag iratbetekintés útján gyakorolhatja. [Varga
A jelen paragrafusal összhangban a Pp. 306. §-a lehetőséget biztosít a más eljárásban készült szakvélemény
perbeli felhasználására.
80. A közreműködők és a velük szemben alkalmazható kényszerítő eszközök
Pp. 271. §-ához:
1. A közreműködő fogalma
A jelen paragrafus újként vezeti be a perrendtartásba a közreműködők fogalmát, mely mindazon személyeket
felöleli, akik valamilyen releváns bizonyítékot hordoznak, birtokolnak, vagy más módon tudnak segítséget nyújtani
a feleknek és a bíróságnak a tényállás feltárásához. E személyek segítséget nyújtanak a bizonyítás megfelelő
lefolytatásához. A polgári per közintézmény, amelynek megfelelő működéséhez a köz valamennyi tagjának hozzá
kell járulnia, nemcsak költségvetési befizetéseivel, hanem szükség esetén tevőlegesen is. (Indokolás a Pp. 271.
§-ához)
2. A közreműködők kötelessége és jogai

A közreműködők kötelesek közreműködni a bizonyítás felvételében; ennek törvényi szintű rögzítésére a
gyakorlatban felmerült problémák egyértelmű rendezése érdekében volt szükség.
„A gyakorlatban általános, hogy a bíróság adatszolgáltatást kér hatóságoktól vagy magánszervezetektől, esetleg
magánszemélyektől valamilyen releváns tényről, ún. megkeresés formájában. Az 1952-es Pp. nem ismerte és nem
szabályozta a megkeresésnek ezt a formáját. Ez a szabályozatlanság csak akkor okozott problémát, ha a
megkereső nem teljesítette a megkeresést, vagy arra jelentős késedelemmel, többszöri felhívás eredményeként
került sor, ami hozzájárult a per szükségtelen elhúzódásához. Ez a megkeresés atipikus bizonyítási mód, az
adatszolgáltatás atipikus bizonyítási eszköz. Az atipikus bizonyítási eszközök szolgáltatására képes személyek
általános közreműködői fogalom alá vonásával a törvény egyértelművé teszi, hogy az ilyen adatszolgáltatás
teljesítése nem a megkeresett választásától függ, hanem köteles a közreműködésre a megkeresett. A kényszerítő
eszközök alkalmazhatóságának valamennyi közreműködőre való kiterjesztése pedig lehetőséget ad a bíróság
számára a megkeresés teljesítésének megfelelő kikényszerítésére is.” (Indokolás a Pp. 271. §-ához)
A közreműködők - törvény eltérő rendelkezésének hiányában - kérelemre jogosultak a közreműködésükkel
összefüggésben felmerült költségeik megtérítésére, továbbá - ha a közreműködésük a hivatásuk gyakorlásával
valósul meg (pl. igazságügyi szakértők) - megfelelő díjazásra. E költségeket és díjakat az a fél köteles előlegezni,
akinek érdekében a közreműködés történt, alapvetően pedig a perköltség részét képezik. A költségtérítésre és a
díjazásra való jog általános rögzítése azért indokolt, mert az atipikus bizonyításfelvételi módban közreműködőkre
jelenleg jogszabály nem ad iránymutatást, ellenben egyes közreműködőkre (pl. tanú, szakértő,
szemletárgybirtokos) maga a Pp., illetve más jogszabályok konkrét rendelkezéseket tartalmaznak. A
költségtérítés, illetve a díjazás tárgyában a bíróság külön végzést hoz, melyet a felek és az érintett közreműködő
is jogosult fellebbezéssel megtámadni.
Pp. 272. §-ához:
A közreműködőkkel szemben alkalmazható kényszerítő eszközök

Jelen paragrafus az 1952-es Pp. 185. §-ában foglalt rendelkezéseket - melyek a tanúkkal és a szakértőkkel
szemben alkalmazható kényszerítő eszközökről szólnak - tartalmilag nem változtatja meg, de kiterjeszti azokat a
bizonyítás felvételében közreműködő valamennyi személyre. A jelen paragrafus szabályainak újdonsága abban áll,
hogy lehetővé teszi a bizonyítási eljárásban közreműködő ún. harmadik személyek szankcionálását is. Az 1952-es
Pp. szabályai szerint is kezelhető volt a jelen szakaszban felvázolt helyzet: ha a peren kívül álló személy a bíróság
megkeresésében foglaltakra nem reagált, vagy azt nem megfelelően teljesítette, a közreműködőt - jogi személy
esetén a törvényes képviselőt - a bíróság tanúként idézte meg, és kötelezte a szükséges információ szolgáltatására
vagy okirat bemutatására. Ez a módszer azonban mindenképpen időveszteséget okoz, melyet a jelen
paragrafusban foglalt megoldás kiküszöbölhet például azáltal, hogy a bíróság a megkeresésében kifejezetten
előzetesen tájékoztatja a közreműködőt a jogkövetkezményekről, az alkalmazható kényszerítő eszközökről
(Indokolás a Pp. 272-274. §-ához). A jelen paragrafusban felsorolt kényszerítő eszközök generális szabályként
értelmezhetők; ehhez képest az egyes közreműködőkre (pl. tanúkra) maga a Pp., illetve külön jogszabály speciális
rendelkezéseket írhat elő [pl. a tanúk költségtérítésére lásd a Pp. 299. §-át, illetve a tanúk költségtérítéséről szóló
14/2008. (VI. 27.) IRM rendeletet (a továbbiakban: Tkr.)]. Fontos a jelen paragrafus (3) bekezdésében annak
rögzítése, hogy a tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú közreműködővel szemben a polgári perben
kényszerítő eszköz nem alkalmazható. Ha például a kiskorút a bíróság a tárgyalásra megidézte tanúként
törvényes képviselője útján, és a törvényes képviselő nem gondoskodott arról, hogy a gyermek a tárgyaláson
megjelenjen, a törvényes képviselőt sújthatja a bíróság pénzbírsággal, illetve kötelezheti az okozott költségek
megtérítésére. A törvényes képviselővel szemben más kényszerítő eszköz azonban nem alkalmazható.
Pp. 273. §-ához:
A közreműködő kötelezettségszegésének utólagos kimentése

A törvény valamennyi közreműködő tekintetében egységesen rögzíti a kényszerítő eszközök alkalmazása
esetére az utólagos kimentés lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy pl. a tanú a bíróságon előzetesen is jelezheti, ha a
tárgyalási határnapon akadályoztatva van, nem fog tudni megjelenni. A gyakorlatban azonban tipikusabb az, hogy
a tanú előre nem jelzi akadályoztatását, a tárgyaláson való megjelenés hiányában a bíróság őt pénzbírsággal
sújtja. Ha azonban a tanú az ismételt idézésre megjelenik, és tanúzási kötelezettségének eleget tesz, vagy a
korábbi tárgyalás elmulasztását alapos okkal kimenti, a bíróság a pénzbírságot kiszabó végzést hatályon kívül
helyezi. Ez az eljárás bármely közreműködő mulasztására alkalmazható. Az utólagos kimentés ugyanakkor
értelemszerűen a Pp. 272. § (1) bek. a), b) és d) pontjaiban foglalt kényszerítő eszköz hatályon kívül helyezését
eredményezheti.
Pp. 274. §-ához:
Perorvoslat a kényszerítő eszközök alkalmazása körében

A törvény jelen paragrafusa valamennyi közreműködő tekintetében egységesen rögzíti a kényszerítő eszközök
alkalmazása esetére a perorvoslat lehetőségét. Az érintett közreműködő külön fellebbezéssel támadhatja meg a
kényszerítő eszközt alkalmazó végzést, továbbá a kényszerítő eszközt alkalmazó végzés hatályon kívül helyezésére
irányuló kérelmet elutasító végzést. Az elővezetést elrendelő végzés azonban a fellebbezésre tekintet nélkül
előzetesen végrehajtható.
XVIII. FEJEZET
A BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁS ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI

81. A bizonyítás indítványozása és elrendelése
Pp. 275. §-ához:
A bizonyítási indítvány, a bizonyítási eszköz rendelkezésre bocsátása

A Pp. az elsőfokú eljárás szabályai között több előírást is tartalmaz a bizonyítási indítványok előterjesztésére, a
bizonyítási eszközök rendelkezésre bocsátására: a Pp. 170. § (1) bekezdése alapján a keresetlevél kötelező
tartalmi eleme, a Pp. 199. § (2) bekezdése szerint alperesi oldalon az írásbeli ellenkérelem kötelező eleme, de a
Pp. 201. §-a a válaszirat, viszontválasz kötelező elemeként is nevesíti.
A bizonyítási indítványok megtételének határideje az osztott perszerkezet bevezetésével szigorú korlátok közzé
került: a Pp. 183. § (1) bekezdése szerint ugyanis a bizonyítási indítvány, illetve a bizonyítási eszköz rendelkezésre
bocsátása perfelvételi nyilatkozatnak minősül, melyből az a főszabály következik, hogy csak a perfelvételi szakban
terjeszthetők elő, illetve azokat csak a perfelvételt lezáró végzés meghozataláig lehet módosítani. E főszabály alól
szűk körben kivételeket is enged a Pp., például az utólagos bizonyítás esetében (Pp. 220. §). A Pp. 221. § (1) bek.
d) pontja alapján viszont a bizonyítás lefolytatása előtt a bizonyítási indítvány bármikor visszavonható, akár az
érdemi tárgyalási szakban is.
A jelen paragrafusban foglaltak az elsőfokú eljárás szabályait egészítik ki azzal, hogy pontosan meghatározzák a
bizonyítási indítvány tartalmi elemeit:
- abban meg kell jelölni a bizonyítani kívánt tényt,
- a bizonyítási eszközt, illetve a bizonyítási módot és
-- röviden meg kell indokolni, hogy a megjelölt bizonyítási eszköz, illetve bizonyítási mód mennyiben alkalmas a
kérdéses tény bizonyítására.
Az okirat és a tárgyi bizonyítási eszköz rendelkezésre bocsátásakor ez annyiban módosul, hogy az alátámasztani
kívánt tényt kell megjelölni, illetve röviden meg kell indokolni, hogy ezek mennyiben alkalmasak a tény
bizonyítására.
Pp. 276. §-ához:
1. A bizonyítás elrendelése
A bizonyítás elrendelése körében lefektetett szabályok az 1952-es Pp.-ben is fellelhetők, ezek azonban
átsruktúráltan e paragrafus (1)-(3) bekezdéseiben kerültek rögzítésre. A peranyag szolgáltatásának feleket
terhelő kötelezettségéből következően a bíróság hivatalból bizonyítást továbbra is csak kivételesen, törvényi
felhatalmazásra folytathat le [1952-es Pp. 164. § (2) bek.]. A bíróság dönt arról, hogy a felek által előterjesztett
bizonyítási indítványok alapján mely bizonyítást foganatosítja. A bíróság nem köteles valamennyi bizonyítási
indítványnak eleget tenni. Mellőzés esetén azonban az ítélet indokolásában számot kell adnia azokról az okokról,
amelyek miatt a fél által felajánlott bizonyítást mellőzte [Pp. 346. § (5) bek.].
2. A bizonyítás mellőzése
Jelen paragrafus (4)-(5) bekezdései alapján a bíróság egyrészt az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak megfelelő
okokból (a bizonyítás a jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen, illetve a fél a bizonyítási költségek
előlegezésére vonatkozó kötelezettségének nem tesz eleget) mellőzi a bizonyítást, másrészt új elemként szerepel,
hogy amennyiben a bizonyítási indítvány nem tartalmazza a törvény által kötelezően megkívánt tartalmi elemeket,
a bíróság mellőzi annak tárgyában a bizonyítás elrendelését.
82. A bizonyításfelvétel és a bizonyítás eredményének mérlegelése
Pp. 277. §-ához:
A bizonyításfelvétel helye
A bizonyítás célja, hogy a bíróságnak a bizonyítandó tényállítások valóságtartalmára vonatkozó meggyőződését
kialakítsa. Nyilvánvaló, hogy minél közvetlenebb kapcsolatban áll a bíróság észlelése az állított ténnyel, annál
erősebb meggyőződést képes a bíróság tagjaiban kialakítani. Ebből az összefüggésből vezethető le a közvetlen
észlelés elsődlegessége: a közvetlenség jelenti egyrészt a bizonyítékok közvetlenségét, másrészt az észlelés
közvetlenségét. A közvetlenség elvéből eredően kívánatos, hogy a bizonyításfelvétel során az ítélkező tanács
valamennyi tagja jelen legyen, a bizonyítékokkal kapcsolatos kérdéseit, észrevételeit, meggyőződését lehetőleg
személyes észlelésre alapítsa. Erre figyelemmel rögzíti a törvény jelen paragrafus (3) bekezdése, hogy a
bizonyítási eljárást a bíróság rendszerint a tárgyaláson folytatja le. A szóbeli tárgyaláson történő
bizonyításfelvételnek általában az a legfőbb akadálya, hogy a bizonyítást sok esetben nem lehet a bíróság
épületében, hivatalos helyiségében megtartott tárgyaláson lefolytatni. Például azért, mert a szemlét a helyszínen
kell elvégezni, vagy azért mert a tanú aggkora, betegsége, testi fogyatkozása vagy más ok miatt nem jelenhet meg
a bíróság előtt, ezért őt a bíróság lakásán vagy tartózkodási helyén hallgatja meg, vagy azért, mert a tanúnak vagy
szakértőnek a tárgyalás helyszínére utazása, illetve a szemletárgynak vagy az okiratnak tárgyalásra szállítása
rendkívül költséges, jelentős nehézségekbe ütközik vagy egyenesen lehetetlen.
A törvény - a kivételek meghatározása mellett - főszabályként rögzíti, hogy a bíróság közvetlenül csak a saját
illetékességi területén vagy a székhelyén teljesítendő cselekményeket foganatosíthatja. Azonban előfordulhatnak
olyan esetek, a fent jelzett példák alapján, amikor nemcsak az ütközik akadályba, hogy a bíróság a tárgyaláson
folytassa le a bizonyítási eljárást, de még az sem lehetséges, hogy a saját illetékességi területén, illetve
székhelyén járjon el. A bizonyítás tárgyaláson történő felvétele, illetve a közvetlenség elve alól éppen ezért
szükséges kivételeket teremteni, és a törvényben szabályozni a bizonyításfelvétel különös módjait: az elektronikus
hírközlő hálózat igénybevételének szabályait, a kiküldött bíró jogintézményét, valamint a bizonyításfelvétel
megkeresett bíróság által történő foganatosítását. (Indokolás a Pp. 277. §-ához)
Pp. 278. §-ához:
A bíróság és a felek jogai a bizonyítás foganatosítása során

A Pp. a bizonyításfelvétel általános szabályai között rögzíti, hogy a bíróság, illetve a felek pontosan milyen
eljárási jogosultságokat gyakorolhatnak a bizonyítás foganatosítása során.
A jelen paragrafus (1)-(2) bekezdése rögzíti, hogy a bíróság a felek bizonyítási indítványainak keretei között
szabadon állapítja meg a bizonyítás módját, eszközeit, az egyes bizonyítási cselekmények körét és sorrendjét.
Meghatározza, hogy a bíróság tagjai mely körülmények feltárása érdekében intézhetnek kérdéseket a
közreműködőkhöz és a felekhez.
A felek jogai között rögzíti a jelen paragrafus (3) bekezdése, hogy a bizonyításfelvételnél jelen lehetnek, azzal
kapcsolatban észrevételeket, indítványokat tehetnek, kérdések feltevését indítványozhatják, továbbá, ha azt a
bíróság engedélyezi számukra, közvetlenül is tehetnek fel kérdéseket a közreműködőknek. Ezzel összefüggésben,
illetve az osztott perszerkezetre figyelemmel szükséges a jelen paragrafus (4) bekezdésében rögzíteni, hogy
amennyiben a fél a bizonyítás foganatosítása során indítvány megtételére jogosult, azt előterjesztheti az érdemi
tárgyalási szakban is. Az indítvány teljesítését a bíróság azonban mellőzi, ha azt a fél nem a Pp.-ben foglaltaknak
megfelelően terjeszti elő, a bizonyítással járó költségeket nem előlegezi meg, a bizonyítás foganatosítása a jogvita
elbírálása szempontjából szükségtelen, illetve ha a fél az indítvány előterjesztésével alapos ok nélkül késlekedik.
Mellőzés esetén nem szükséges a bíróságnak e tárgyban külön végzést hoznia, a mellőzés okáról az ítélet
indokolásában kell számot adnia [Pp. 346. § (5) bek.].
Pp. 279. §-ához:
A bizonyítás eredményének mérlegelése

Jelen paragrafus az 1952-es Pp. 206. §-ában foglalt, a bizonyítékok szabad mérlegelésének elvén nem változtat,
azonban tömörebben foglalja össze e szabályokat. Emellett a Pp. jelen paragrafus (2) bekezdése a bizonyítás
eredményének mérlegelése szabályai között kezeli azt az esetet, ha a fél és képviselőjének nyilatkozata eltérne
egymástól: ezt a bíróság úgy értékeli, mintha a félnek a tényállításai lennének eltérőek.
A jelen paragrafus (1) bekezdésében rögzített bizonyítékok szabad mérlegelésének elve egyenes következménye
a tényállás szabad megállapítása elvének (Pp. 263. §), hiszen a kötetlenség nemcsak az igénybe vehető bizonyítási
eszközök terén valósul meg, hanem a bizonyítás eredményének szabad mérlegelése kapcsán is. A bizonyítékok
szabad mérlegelése során a bíróság értékeli, hogy a felek tényállításait az általuk rendelkezésre bocsátott
bizonyítékok alátámasztották-e vagy sem. A bíróság által meghatározott tényállás akkor felel meg az eljárásjogi
jogszabályoknak, ha az összhangban áll a periratokkal, okszerű és helyes következtetéseken nyugszik. A
bizonyítékok mérlegelése során meghatározott kötöttségek is megjelennek, amelyeket a törvény, illetve egyéb
törvényi rendelkezések tartalmaznak. Ilyen kötöttséget jelent például a törvényes vélelem, illetve az olyan
jogszabály, amely kimondja, hogy valamely körülményt az ellenkező bizonyításáig valónak kell tekinteni, vagy az,
hogy ha jogerősen elbírált bűncselekmény vagyoni jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a
bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt (Pp.
264. §).
A bíróság szabad mérlegelésének korlátját az indokolási kötelezettség alkotja. A bíróság az ítéletben, illetve
más határozatában köteles megjelölni a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett körülményeket, különösen
azokat az okokat, amelyek miatt valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amely miatt több bizonyíték közül
egyeseket figyelmen kívül hagyott, míg másoknak jelentős bizonyító erőt tulajdonított [Pp. 346. § (5) bek.].
Összefoglalóan a bizonyító adatokat a bíróság egyenként és összességükben is értékeli, megvizsgálja és
összehasonlítja bizonyító erejüket, figyelembe veszi összefüggéseiket és ellentmondásaikat, és ennek
eredményeként alakítja ki a saját meggyőződését, melyet ténymegállapítások formájában rögzít a határozata
indokolásában.
A szabad bírói mérlegeléstől el kell határolni a jelen paragrafus (3) bekezdésében rögzített szabad belátás
szerinti döntést. A törvény ugyanis arra ad lehetőséget a bíróságnak, hogy a kártérítés vagy egyéb tartozás
összegét, ha az a szakértői vélemény vagy más bizonyíték alapján sem határozható meg, a per összes
körülményeinek mérlegelésével saját belátása szerint határozza meg. Erre tehát a bíróságnak csak akkor van
lehetősége, ha az összegszerűség bizonyítás útján nem állapítható meg. A szabad belátás alkalmazására csak az
objektív bizonyíthatatlanság esetén kerülhet sor. Nem alkalmazható akkor, ha a releváns tény a fél oldaláról
bizonyítható lenne, de elmaradt a szükséges bizonyítás, vagy az nem igazolta a tényállás valóságosságát. A szabad
belátás nem lehet önkényes: a bíróság döntésének meg kell felelnie a helyes gondolkodás követelményének, és a
per anyagából következtethetőnek kell lennie, továbbá kellő meggyőző erővel kell bírnia. (Indokolás a Pp. 279.
§-ához)
XIX. FEJEZET
A BIZONYÍTÁSFELVÉTEL KÜLÖNÖS SZABÁLYAI

83. Bizonyításfelvétel elektronikus hírközlő hálózat igénybevételével és kiküldött bíró útján
Pp. 280. §-ához:
Meghallgatás elektronikus hírközlő hálózat útján

Az elektronikus hírközlő hálózat igénybevételének lehetőségét a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III.
törvény, valamint egyéb eljárásjogi és igazságügyi törvények módosításáról szóló 2015. évi CLXXX. törvény iktatta
be az 1952-es Pp. XXVIII/A. Fejezetébe. A törvény külön részben, „Az elektronikus technológiák és eszközök
alkalmazása” című Tizedik Részben, a XLVII. Fejezetben szabályozza az elektronikus hírközlő hálózat
igénybevételével történő bizonyítás foganatosítását.
Már most előrebocsátható, hogy az elektronikus hírközlő hálózat útján történő bizonyítás felvételének
elterjedése a jövőben háttérbe fogja szorítani a kiküldött bíró jogintézményét, illetve a bizonyítás megkeresett
bíróság által történő foganatosítását.
Pp. 281. §-ához:
Bizonyításfelvétel kiküldött bíró útján

Az 1952-es Pp. 203. §-a - szemben a Plósz-féle Pp. 277. §-ával, amely a bíróság bármely tagjának kiküldését
lehetővé tette - csak a tanács elnökének vagy az 1952-es Pp. 12/A. § (1) bekezdésének utaló szabálya folytán az
elsőfokú eljárásban bírósági titkár kiküldését teszi lehetővé. A törvény jelen paragrafus (1) bekezdése vissza kíván
térni a korábbi megoldáshoz, hiszen semmilyen észszerű indoka nincs annak, hogy ha a bizonyítást a
perbíróságon szolgálatot teljesítő bírósági titkár is felveheti, akkor a perbíróság eljáró tanácsának tagja vagy a
perbíróságon szolgálatot teljesítő más bíró miért ne tehetné meg. A törvény a svájci szövetségi polgári
perrendtartás (schZPO) 155. cikkének 2. bekezdéséhez hasonlóan azt is lehetővé teszi, hogy a
bizonyításfelvételnél nemcsak egy, hanem akár több kiküldött bíró is közreműködjék. Lehetőség van tehát arra,
hogy akár az egész eljáró tanács vegye fel a bizonyítást tárgyaláson kívül.
A törvény a kiküldött bíró alkalmazása esetére pontosan meghatározza a bizonyítás elrendelése tárgyában
hozott végzés tartalmi elemeit. E tartalmi elemekből következik, hogy a jelenleg hatályos szabályokkal ellentétben
kiküldött bíró nemcsak tanúmeghallgatás kapcsán járhat el, hanem például szemlét is foganatosíthat. (Indokolás a
Pp. 281. §-ához)
Fontos szabály, hogy a jelen paragrafus (4) bekezdése értelmében a bizonyításfelvétel kitűzött napjára a
meghallgatandó személyt és a feleket is idézni szükséges.
84. Bizonyításfelvétel megkeresett bíróság útján
Pp. 282. §-ához:
A megkeresett bíróság útján történő bizonyításfelvétel elrendelése

A jelen paragrafus az 1952-es Pp.-hez hasonlóan rögzíti, hogy a bíróság a bizonyításfelvétele céljából azt a
járásbíróságot keresi meg, amelynek területén a meghallgatandó személyek laknak, illetve amelynek területén a
bizonyítás legcélszerűbben foganatosítható. Ezen előírás keretei között a bíróságnak a célszerűségi szempontokat
szem előtt tartva kell meghatároznia a megkeresett bíróságot.
„A megkeresés alapján a bizonyítást a megkeresett bíróság veszi fel, ezért a bizonyítás megfelelő
foganatosításához a megkeresett bíróságnak tisztában kell lennie a bizonyítandó tények körével, az azzal
kapcsolatban korábban foganatosított bizonyítás eredményével, esetleg a megkeresésben foglalt bizonyítás
eredményére épülő, előre látható további bizonyítási cselekményekkel. Erre tekintettel a törvény - részben a
bizonyításfelvétel kiküldött bíró útján való foganatosítását elrendelő végzés tartalmi elemeire utalással, részben
önálló rendelkezésekkel - meghatározza a bizonyításfelvétel megkeresett bíróság útján való foganatosítását
elrendelő végzés tartalmi elemeit. A törvény a tartalmi elemeket akként határozza meg, hogy a bíróság
figyelemmel lehessen az adott ügy sajátosságaira. Tekintettel arra, hogy minden egyes megkeresés speciális
abból a szempontból, hogy a megkereső bíróságnak a bizonyítás foganatosításához mely iratokra van szüksége, a
törvény e körben csak egy keretszabályt ad annak rögzítésével, hogy a megkeresett bírósághoz meg kell küldeni
azokat az iratokat, amelyek a megkeresés elintézéséhez szükségesek, és a megkereső bíróságra bízza ezen iratok
kiválasztását.” (Indokolás a Pp. 282. §-ához)
Pp. 283. §-ához:
A megkeresett bíróság eljárása

A jelen paragrafus a megkeresett bíróság eljárására vonatkozó szabályok kialakításakor alapul vette az 1952-es
Pp. 202. § (2)-(4) bekezdéseinek előírásait. Módosította ugyanakkor a törvény a szabályozást a tekintetben, hogy
mi a teendője a megkeresett bíróságnak abban az esetben, ha a megkeresés teljesítésére részben vagy egészben
más bíróság illetékes. Az 1952-es Pp. szerint ekkor a megkeresett bíróság maga dönti el, hogy a megkeresés
teljesítésére mely bíróságot tartja illetékesnek, és a megkereső bíróság értesítése mellett megküldi e bíróság
számára az iratokat. A jelen paragrafus (3) bekezdése szerint azonban arról az ügy minden részletének
ismeretében a megkereső bíróságnak kell minden esetben - tehát a fenti körülmények fennállása esetén is -
döntenie, hogy mely bíróságot keresi meg a bizonyítás foganatosítása érdekében. Erre tekintettel a törvény
előírja, hogy ha a megkeresés teljesítésére egészben vagy részben más bíróság illetékes, a megkeresett bíróság
teendője az, hogy erről haladéktalanul értesíti a megkereső bíróságot. (Indokolás a Pp. 283. §-ához)
XX. FEJEZET
TANÚK
85. A tanúkkal kapcsolatos általános rendelkezések
Pp. 284. §-ához:
A tanúbizonyítási indítvány
A Pp. 275. §-a rendelkezik általánosan valamennyi bizonyítási indítvány tartalmi elemeiről, ehhez képest a jelen
paragrafus a tanúbizonyítási indítvány többletelemeit nevesíti. A tanúbizonyítási indítványban be kell jelenteni a
tanú nevét és idézhető címét, illetve a kiskorú tanú idézése esetén a tanú életkorát, törvényes képviselőjének
nevét és idézhető címét. A jelen paragrafus a tanúbizonyítási indítvány speciális tartalmi elemeiben változást nem
tartalmaz az 1952-es Pp. szabályaihoz képest.
Apró változást jelent a (3) bekezdésben foglalt szabály: a törvény fenntartja, egyben a hivatalos személyekre
általánosságban kiterjeszti a bíró idézésére vonatkozó speciális rendelkezést, mely szerint ha bírót vagy más
hivatalos személyt a hivatali működése vagy azzal összefüggő ok miatt indítványozzák tanúként meghallgatni,
idézési címként a szolgálati helye szerinti bíróságot vagy hivatal címét kell bejelenteni. E szabály a hivatalos
személyek magánszféráját hivatott védeni.
Pp. 285. §-ához:
A tanú adatainak zártan kezelése - a tanúbizonyítási indítványra irányadó szabályok

A Pp. fenntartja az 1952-es Pp.-ben meghonosított szabályokat a tanú adatainak zártan kezelésére vonatkozóan.
A törvény a szabályok tartalmán lényegében nem változtat, csupán tömörebben, koncentráltabban, pontosabban
fogalmazza meg azokat.
A jelen paragrafus a tanúbizonyítási indítvánnyal szemben fogalmaz meg előírásokat annak érdekében, hogy a
tanú adatainak zártan kezelése megvalósuljon. Ebben a vonatkozásban az egyetlen változás az 1952-es Pp.
szabályaihoz képest az, hogy nem szükséges a tanú adatait zártan kezelni akkor sem, ha az valamely közhiteles
nyilvántartásból bárki számára megismerhető. Például egy kft. ügyvezetőjének neve és lakcíme a
cégnyilvántartásból bárki számára hozzáférhető.
A másik jelentős változást a jelen paragrafus (5) bekezdése tartalmazza: a tanú védelmének az 1952-es Pp. lex
imperfecta szabályozásával szemben valós érvényt kell szerezni. Ennek eszköze a pénzbírság kiszabásának
alkalmazása az adatbejelentéssel összefüggő szabályokat megsértő féllel szemben. Ha az érintett tanú kifogásolja
az adatbejelentés módját, akkor indokolt a valós védelem biztosítása érdekében nem lehetőségként, hanem
kötelezettségként előírni pénzbírság kiszabását. A tanú a kifogást a tudomásszerzéstől számított 15 napon belül
jelentheti be a bíróságon, a bejelentés objektív határideje 6 hónap. Ha a bíróság a kifogást elutasítja, végzése
ellen külön fellebbezésnek van helye. A pénzbírságot kiszabó végzés elleni fellebbezés lehetőségét a Pp. 166. § (4)
bekezdése biztosítja. (Indokolás a Pp. 285. §-ához)
Pp. 286. §-ához
Az ellenérdekű fél kötelezése a tanú adatainak bejelentésére

A jelen paragrafus az 1952-es Pp. 167. § (6) bekezdésében foglaltakat fenntartva teszi lehetővé, hogy a bíróság
a bizonyító fél ellenfelét kötelezze a tanú nevének és idézhető címének bejelentésére.
Pp. 287. §-ához:
A tanú idézése
A jelen paragrafus a tanú idézésére vonatkozó szabályokat az 1952-es Pp. rendelkezéseinek megfelelően
tartalmazza. A törvény ugyanakkor a tanú adatainak zártan kezelése jelentőségére tekintettel és a szabályok
érvényesülésének elősegítése érdekében rögzíti, hogy az idézésben tájékoztatni kell a tanút az adatai kezelési
módjáról, az adatkezeléssel kapcsolatos jogairól. Emellett a tájékoztatásnak ki kell terjednie arra is, hogy a tanú a
megjelenésével kapcsolatos költségek megtérítésére mennyiben tarthat igényt. (Indokolás a Pp. 287. §-ához)
Itt érdemes utalni arra, hogy a Pp. a tanúbizonyítás szabályozása körében következetesen a „meghallgatás”
kifejezést alkalmazza, mivel a felek magánjogi jogvitáinak rendezésére irányuló, a hivatalbóliságot a lehető
legszűkebb keretek közé szorító polgári eljárásrend jellegének ez a kifejezés jobban megfelel, szemben az állam
büntetőjogi igényét megtestesítő „kihallgatás” kifejezéssel, melyet az 1952-es Pp. használt. [Varga István - Éless
Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó,
Budapest, 2016, 453. o.]
Pp. 288. §-ához:
A törvényes képviselő meghallgatása

A törvény jelen paragrafusa a gyakorlat egységesítése érdekében egyértelművé teszi a törvényes képviselő
helyzetét. Mivel a fél nevében és helyett a törvényes képviselő jár el, őt főszabály szerint félként kell
meghallgatni, és csak kivételesen akkor hallgatható meg tanúként, ha az általa képviselt természetes személy fél
a perben rendelkezik perbeli cselekvőképességgel.
Pp. 289. §-ához:
Tanúzási képtelenség
A törvény a tanúzási képtelenség esetkörein egyrészt annyiban változtat, hogy a tanúzási képtelenség okai
között megjeleníti a védői minőséget. Ennek indoka, hogy az Ügyvédi tv. az ügyvéd titoktartási kötelezettsége
körében akként rendelkezik, hogy az ügyvéd az olyan tényről és adatról, amelyről mint védő szerzett tudomást,
felmentés esetén sem hallgatható meg tanúként.
Az 1952-es Pp. 169. § (2) bekezdésében rögzített, minősített adat védelmének esetkörét a jelen paragrafus
továbbra is fenntartja tanúzási képtelenségként.
Emellett jelentős változás, hogy a jelen paragrafus szerint nem jelent tanúzási képtelenséget a tanú
fogyatékossága [ellenben az 1952-es Pp. 169. § (1) bekezdésével]. Ennek oka az, hogy önmagában a fizikai és
érzékszervi fogyatékosságból nem következik olyan állapot, ami a tanúvallomást tartalmilag befolyásolná. Ilyen
esetekben jellemzően kommunikációs akadályok állhatnak elő, amelyek meghatározott eszközökkel, módszerekkel
kezelhetők. Az értelmi fogyatékosság esetében pedig a tanúkénti meghallgatás során tisztázandó tényekre,
körülményekre és a tanú állapotára tekintettel egyedileg szükséges mérlegelni, hogy a tanútól értékelhető
vallomás elvárható-e. A fogyatékossággal elő tanú meghallgatására vonatkozó különleges rendelkezéseket a Pp.
292. § (4) bekezdése tartalmazza. (Indokolás a Pp. 289. §-ához)
Pp. 290. §-ához:
A tanúvallomás megtagadása
A jelen paragrafus az 1952-es Pp. 170. §-ában szabályozott tanúvallomás-megtagadási okok rendszerét
változatlan tartalommal fenntartja, alapvetően a szabályok pontosítása történik meg, illetve két kisebb módosítás
kiemelése szükséges.
Az üzleti titok megtartására köteles tanú esetében [jelen paragrafus (1) bek. d) pont] a közérdekű adatokra,
valamint a közérdekből nyilvános adatokra vonatkozó szabályozással való összhang megteremetése érdekében
kivételszabályt rögzít. E szerint nincs lehetőség a tanúvallomás megtagadására akkor, ha a tanúvallomással
érintett adatok a közérdekű és közérdekből nyilvános adatok megismerhetőségére vonatkozó törvény
rendelkezései alapján nem minősülnek üzleti titoknak, vagy ha a per tárgyát annak eldöntése képezi, hogy az
érintett adatok közérdekű, illetve közérdekből nyilvános adatnak minősülnek-e.
A kivételes szabályok körét bővíti továbbá a törvény jelen paragrafus (3) bek. a) pontja azzal, hogy az a
hozzátartozó vagy az a személy, aki a tanúvallomás folytán magát vagy hozzátartozóját bűncselekmény
elkövetésével vádolná, nem tagadhatja meg a tanúvallomást, ha a kérdéses jogviszonyban a felek valamelyikének
jogelődje.
A jelen paragrafus (4) bekezdésével összefüggésben szükséges rámutatni arra a pontosításra, hogy az 1952-es
Pp. 170. § (6) bekezdéséből átemelt szabályt (a titoktartási kötelezettség az annak alapjául szolgáló jogviszony
megszűnése után is fennmarad) indokolt kiegészíteni azzal, hogy a titoktartási kötelezettség megszűnik a jogosult
nem természetes személy jogutód nélküli megszűnésével. E szabály hiánya korábban a gyakorlatban problémákat
okozott, és előfordult, hogy a jogalkalmazók áljogosultakat, például a megszűnt jogi személy volt tagjait
nyilatkoztatta a titoktartási kötelezettség alóli felmentés tárgyában. [Varga István - Éless Tamás (szerk.):
Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest,
2016, 461-462. o.]
Pp. 291. §-ához:
A vallomástétel akadályának előzetes bejelentése

A jelen paragrafus az 1952-es Pp. 171. §-ában foglaltaknak megfelelően előírja, hogy a tanúzási képtelenség,
illetve a tanúvallomás megtagadása előzetesen is bejelenthető, továbbá rögzíti a tanúvallomás megtagadása
tárgyában való határozathozatal szabályait.
Mivel a vallomástétel alaptalan megtagadása a per elhúzódását eredményezheti, a jelen paragrafus (3)
bekezdése új elemként előírja, hogy a vallomástételt nyilvánvalóan alaptalanul megtagadó tanút a fellebbezést
elbíráló bíróság pénzbírsággal sújthatja, a perbíróság pedig az okozott költségek megfizetésére kötelezheti.
86. A tanú meghallgatása lefolytatásának szabályai
Pp. 292. §-ához:
A tanú meghallgatására irányadó általános szabályok

A jelen paragrafus (1) bekezdése rögzíti, hogy a tanút a bíróság köteles meghallgatni az idézésben megjelölt
tárgyaláson. E szabály indoka, hogy a tanú számára méltánytalan, továbbá felesleges költségeket okoz, hogyha a
bármilyen okból esetlegesen elhúzódó tárgyaláson nem kerül sor a meghallgatására.
A Pp. 289. §-ához írt magyarázat alapján a törvény szerint nem jelent tanúzási képtelenséget a tanú
fogyatékossága. Ugyanakkor a fogyatékossággal élő tanú meghallgatása esetére szükséges néhány alapvető
követelmény rögzítése, amit a törvény a tanú meghallgatásának szabályai között helyezett el. Ilyen esetben a tanú
a fogyatékossága figyelembevételével, az állapotának megfelelő módon meghallgatható. A meghallgatása akkor
mellőzhető, ha tőle értékelhető vallomás az állapota miatt nem várható.
A (2) bekezdés az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak megfelelően rögzíti, hogy a tanú a meghallgatása előtt a
tárgyaláson és a bizonyítási eljárásnál nem lehet jelen, illetve a meghallgatását követően a bíró engedélyével
távozhat. Itt írja elő emellett a törvény, hogy a tanút a meghallgatás megkezdése előtt a hamis tanúzás
következményeire figyelmeztetni kell. (Indokolás a Pp. 292. §-ához)
Pp. 293. §-ához:
A tanú adatainak zártan kezelése a meghallgatása során és azt követően

A Pp. 285. §-a rögzíti a tanú adatainak zártan kezelésére vonatkozóan azon kötelezettségeket, amelyek a
feleket, illetve a bíróságot terhelik a tanúbizonyítási indítvány megtételéhez kapcsolódóan. A törvény jelen
paragrafusa tartalmazza azokat a szabályokat, amelyek a tanú meghallgatása során szükségesek az adatok zártan
kezelése körében. A törvény az 1952-es Pp. vonatkozó szabályainak tartalmán lényegében - hasonlóan a 285. §
előírásaihoz - nem változtat. Előírja, hogy a tanút nyilatkoztatni kell a meghallgatása előtt arról, hogy kívánja-e az
adatainak zártan kezelését, valamint jelen paragrafusban rendelkezik arról is, hogy mely esetekben kerülhet sor
az adatok zártan kezelésének megszüntetésére.
Pp. 294. §-ához:
A tanú meghallgatása
Jelen paragrafus az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak megfelelően követeli meg a tanú azonosítását, továbbá azt,
hogy a tanútól meg kell kérdezni, hogy a felekkel milyen viszonyban van, nem elfogult-e. Ugyancsak az 1952-es
Pp.-hez hasonlóan a törvény előírja, hogy mely körülményekre figyelemmel kell a tanú részletes meghallgatását
lefolytatni, és hogy szembesítéssel kell megkísérelni az ellentétek tisztázását, ha a tanú vallomása ellentétes más
tanúnak vagy a félnek az előadásával.
A jelen paragrafus (5) bekezdése új elemként kiemelt figyelmet fordít a tanú személyhez fűződő jogainak
védelmére. Amennyiben a bíróság azt észleli, hogy a tanúval szemben tiszteletlen magatartást tanúsítanak, illetve
nem megfelelő hangnemet használnak, úgy a bíróság a rendfenntartás eszközeivel él (Pp. 236. §), és emellett
megtiltja a kérdések feltevését vagy a közvetlen kérdezés jogát megvonja. (Indokolás a Pp. 294. §-ához)
Pp. 295. §-ához:
A tanúhoz intézett kérdések

A Pp. az alaki pervezetés szabályai között a 233. § (3) bekezdésében rendelkezik arról, hogy a tanács elnöke a
felek és képviselőik kérelmére engedélyezi, hogy a meghallgatott személyhez közvetlenül kérdést intézhessenek; a
kérdés megengedhetősége felől az elnök határoz. Ez a rendelkezés vonatkozik a tanú meghallgatására is, így a
tanúhoz intézett kérdések szabályai között erre ismételten nem tér ki a törvény.
Ugyancsak más helyen, mégpedig a Pp. 278. § (2) bekezdésében rendelkezik arról a törvény, hogy a bíróság
tagjai a közreműködőkhöz - akikhez a tanúk is tartoznak - milyen kérdéseket intézhetnek. Mivel ez a rendelkezés
is vonatkozik a tanúkra is, így ez sem kerül megismétlésre a tanúhoz intézett kérdések szabályai között.
A jelen paragrafusban a törvény arról rendelkezik, hogy a tanú meghallgatása esetén a kérdések feltevésére
milyen sorrendben jogosultak a felek a bíróság engedélye alapján. (Indokolás a Pp. 295. §-ához)
Pp. 296. §-ához:
A tanú okirat-felmutatási kötelezettsége

A törvény a tanúzási kötelezettség tartalmi elemeként továbbra is rögzíti a tanú okirat-felmutatási
kötelezettségét. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a törvény szemlére vonatkozó szabályai szerint kell eljárni
abban az esetben, ha az okiratot olyan harmadik személytől kell beszerezni, akit tanúként meghallgatni nem
szükséges.
A jelen paragrafusban rögzített okirat-felmutatási kötelezettség alapján a tanú a meghallgatása alkalmával a
birtokában levő okiratot, feljegyzést, egyéb tárgyait, illetőleg azoknak a peres ügyre vonatkozó részét köteles a
bíróság rendelkezésére megtekintés végett bemutatni, kivéve, ha azt perben nem álló harmadik személy nevében
tartja birtokában. Az okirat bemutatásának alaptalan megtagadása a tanúságtétel megtagadásának
következményeit vonja maga után.
A bíróság szükség esetén elrendelheti az okirat, feljegyzés másolatának (kivonatának) az iratokhoz való
csatolását. Az okirat másolatának csatolása esetén a tanú felszámíthatja a másolás költségeit, melyet főszabály
szerint a tanúbizonyítást indítványozó fél köteles előlegezni. Ha a tanú a másolatot (kivonatot) csatolni nem tudja,
annak elkészítéséről a bíróság gondoskodik. A tanúzásra képtelen személy nem köteles az okirat felmutatására
sem, aki a vallomás megtagadására jogosult, megtagadhatja az okirat felmutatását is.
Pp. 297. §-ához:
A tanúvallomás rögzítése
A jelen paragrafus gyakorlatias megközelítésben szabályozza újra a tanúvallomás rögzítését. A törvény célja a
felolvasás, illetve - a folyamatos felvétel készítésének esetét kivéve - a visszahallgatás lehetőségének
biztosításával az, hogy a vallomás rögzítését követően azonnal lehetővé váljon a kiigazítás, kiegészítés,
amennyiben az szükségesnek mutatkozik.
Pp. 298. §-ához:
A kiskorú tanú meghallgatására vonatkozó speciális szabályok

A jelen paragrafus a kiskorú tanú meghallgatásának speciális szabályait az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak
megfelelően rögzíti.
A törvény a tanúskodás feltételeként nem határoz meg életkort, melyből az következik, hogy a tizennegyedik
életévét be nem töltött kiskorú, azaz a gyermekkorú személy is meghallgatható tanúként. A Pp. ezen szakasza a
tizennegyedik életévét be nem töltött kiskorú tanúként való meghallgatását kivételként szabályozza, ezzel is
biztosítva azt, hogy a gyermeknek csak végső esetben, akkor kell részt vennie az igazságszolgáltatásban, ha azt
fontos eljárási érdek indokolja.
A törvény rendelkezése szerint a kiskorú tanú meghallgatásánál a törvényes képviselője jelen lehet. A kiskorú
gyermek meghallgatásakor a figyelmeztetéseket és a tájékoztatásokat számára érthető módon kell közölni. A
kiskorú meghallgatásánál ezért kiemelten fontos a gyermekkor értelmi és érzelmi sajátosságaira megfelelően
felkészült szakemberek részvétele, és a megfelelő kérdezési technikák alkalmazása.
A tizennegyedik életévét még be nem töltött gyermek tanúként való meghallgatása esetén a hamis tanúzás
törvényes következményeire történő figyelmeztetést értelemszerűen mellőzni kell, helyette az igazmondás
követelményéről kell a kiskorú gyermeket korára és érettségére figyelemmel megfelelő tájékoztatással ellátni. A
tizennegyedik életévét még be nem töltött kiskorú helyett és nevében a törvényes képviselője gyakorolja az egyes
eljárási cselekményeket, így nyilatkozik a kiskorú személyi adatainak zártan kezeléséről, a vallomástétel
megtagadásáról, valamint gyakorolja a vallomástételre kötelező határozat elleni fellebbezési jogot.
Előfordulhat, hogy a kiskorú tanú és törvényes képviselője között érdekellentét van, ilyenkor a bíróság
megkeresése alapján a gyámhatóság a kiskorú részére eseti gyámot rendel ki, aki ilyen esetben gyakorolja a
törvényes képviselőt megillető jogokat. Megjegyzendő, hogy a bíróság mérlegelési jogkörében határozhat arról,
hogy érdekellentét esetén a kiskorú törvényes képviselője jelen lehet-e a gyermek meghallgatásánál vagy sem.
Pp. 299. §-ához:
A tanúk költségtérítése
A Pp. 271. §-a, a közreműködők jogai között írja elő, hogy a közreműködők jogosultak a közreműködésükkel
összefüggésben felmerült költségeik megtérítésére. A tanú, mint közreműködő költségtérítésére vonatkozó
különös szabályokat a szakértők díjazására vonatkozó szabályoktól elkülönítve helyezi el a törvény a jelen
paragrafusban.
A tanúdíj a tanúzási kötelezettség teljesítésével szükségképpen felmerülő költség, melyet a tanúkihallgatást
foganatosító bíróság az erre irányuló tájékoztatás után, a tanú kérelmére állapít meg. A tanúk díjazására
vonatkozó részletes szabályokat a Tkr. tartalmazza.
XXI. FEJEZET
SZAKÉRTŐK
87. A szakértő alkalmazásának szabályai
Pp. 300. §-ához:
1. A szakértő alkalmazása
A Pp. a szakértő perbeli szerepén a korábbi joghoz képest alapvetően nem változtat. A szakértő igénybevétele a
bizonyítás egyik módjának (Pp. 267. §), a szakértő személyi bizonyítási eszköznek [Pp. 268. § (2) bek.], a
szakvéleménye pedig bizonyítéknak [Pp. 268. § (1) bek.] minősül. A szakértő jellegében eltér a többi bizonyítási
eszköztől, hiszen az igazságügyi szakértőkről szóló 2016. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: Szaktv.) 3. § (1)
bekezdésében is rögzített sajátos feladata van: a szakkérdés eldöntésével a tényállás megállapítását segíti. E
segítséget a szakértő azonban továbbra is a bizonyítás keretében nyújtja.
A szakértő igénybevételére a korábbi joggal egyezően akkor kell, hogy sor kerüljön, ha a perben állított jog
alapjául szolgáló valamely tény megállapításához vagy megítéléséhez különleges szakértelem szükséges. A Pp. az
1952-es Pp. szabályában megjelenő, a bíróság szubjektumához kapcsolt feltételt azonban nem tartalmazza, azaz a
szakértői bizonyítás nem mellőzhető azon az alapon, hogy a bíróság a különleges szakértelemmel maga
rendelkezik. A bíróságnak továbbra is feladata, hogy a feleket a szakértő alkalmazásának a szükségességéről - ha
azt maguk nem ismerték fel - tájékoztassa. A bíróság szakértő alkalmazása nélkül szakkérdésben ugyanakkor nem
foglalhat állást akkor sem, ha adott esetben a különleges ismeret birtokában van. A ténymegállapításhoz
szükséges szakmai állásfoglalást bizonyíték formájában a félnek kell szolgáltatnia.
A törvény újítása, hogy a szakértő alkalmazásának kifejezett eseteként kimondja, hogy szakértőt kell alkalmazni
akkor is, ha már a jogvita kereteinek a meghatározása [Pp. 183. § (1) bek.] is különleges szakértelmet igényel
összhangban azzal, hogy abban a bíróság is az anyagi pervezetésen keresztül kifejezetten részt vesz. Előfordulhat
ugyanis, hogy a felek között a tények körében fennálló vita egyértelmű tartalmának a beazonosítása és így a
bíróság megfelelő anyagi pervezetése sem lehetséges különleges szakértelem nélkül. A jogvita kereteinek a
meghatározása az ellenkérelem beérkezését követően a perfelvételi szakban történik, ezért a szakértő
alkalmazását biztosító új szabály megadja a törvény által megkívánt felhatalmazást ahhoz, hogy a bizonyítás már a
perfelvételi szakban is lefolytatható legyen. A törvény az alkalmazás új esetéhez nem kapcsol speciális
szabályokat, így a szakértői bizonyításra és a bizonyításra vonatkozó egyéb általános rendelkezéseket kell
megfelelően alkalmazni akkor is, ha a különleges szakértelemre a jogvita tisztázása érdekében van szükség. A
Szaktv.-nek a polgári perben is irányadó rendelkezéseit a Pp. nem ismétli meg, azokat a szakértői bizonyítás során
megfelelően alkalmazni kell.
2. A szakértő személye
A perben főszabály szerint nem lehet szakértőként igénybe venni bárkit, aki rendelkezik a szükséges
szakértelemmel. A különleges szakértelmet igénylő perekben az anyagi jogok hatékony, tisztességes eljárásban
történő érvényre juttatását a szakértői tevékenység minél magasabb szintű, pártatlan és független ellátása is
garantálja. A Szaktv. a szakértői tevékenység ezen minőségét hivatott biztosítani, ezért a Pp. a perben kizárólag a
Szaktv. szerinti szakértő vagy eseti szakértő alkalmazását teszi lehetővé. A Szaktv. szerint szakértőnek egyfelől az
igazságügyi szakértő, azaz olyan természetes személy minősül, akinek az igazságügyi tevékenység végzésére a
névjegyzéket vezető hatóság adott szakterületre, a névjegyzékbe történő felvétel útján, engedélyt adott. A Szaktv.
értelmében szakértőként igazságügyi szakértői tevékenységet nem csak igazságügyi szakértő, hanem
jogszabályban meghatározott szakterületen olyan gazdasági társaság vagy a szolgáltatási tevékenység
megkezdésének és folytatásának általános szabályairól szóló 2009. évi LXXVI. törvény szerinti szolgáltató is
végezhet, aki az igazságügyi szakértői névjegyzékben szerepel. A Szaktv. szerint szakértőnek minősülnek ezeken
felül a szakértői intézmények, intézetek, testületek, szervezetek és a külön törvény szerinti Teljesítésigazolási
Szakértői Szerv is. A Szaktv. lehetővé teszi, hogy eseti szakértőként olyan megfelelő szakértelemmel rendelkező
személy is végezzen igazságügyi szakértői tevékenységet, aki egyébként nem minősül szakértőnek. Erre azonban
csak kivételesen akkor van lehetőség, ha az adott szakterületen nincs bejegyzett igazságügyi szakértő, vagy van
ugyan, de azok egyike sem tudja ellátni a feladatát, vagy akkor is, ha az adott szakterület nem szerepel a
jogszabályban felsorolt szakterületek között. Eseti szakértőként ezeken felül is csak az járhat el, aki az etikai és
fegyelmi követelményeknek kifejezett nyilatkozattal aláveti magát.
A perben szakértőként alkalmazható személyek tekintetében figyelemmel kell lenni a Szaktv. 4. § (7)
bekezdésére is, amely szerint külön kormányrendelet [a szakterületek ágazati követelményeiért felelős szervek
kijelöléséről, valamint a meghatározott szakkérdésekben kizárólagosan eljáró és egyes szakterületeken
szakvéleményt adó szervekről szóló 282/2007. (X. 26.) Korm. rend.] tartalmazza azon szakkérdések
meghatározását, amelyekre nézve kizárólag meghatározott szakértő adhat szakvéleményt és azokat a szakértőket
is, amelyek egyes szakterületeken szakvélemény adására kizárólagosan jogosultak.
3. A szakértő alkalmazásának módja

A törvény szerint a szakértő egyfelől hagyományosan kirendelés útján, másfelől - a Pp. újításaként - a fél
megbízása alapján is igénybe vehető. A Pp. tehát a szabályozás legjelentősebb változtatásaként intézményesíti a
magánszakértői bizonyítást. Számos eseti döntés (BH1996. 102., BH1999. 365., BH2003. 17., BH2012. 175.)
igazolja, hogy a perekben a fél megbízása alapján elkészített magánszakértői vélemények beterjesztése a szabad
bizonyítás elve alapján korábban is bevett gyakorlatnak minősült úgy, hogy az 1952-es Pp. nem rendezte a
magánszakértő és az általa készített szakvélemény bizonyításban betöltött szerepét, így az teljes mértékben a
bírói gyakorlatra maradt. A törvény a szabályozási hiányt pótolva olyan rendszert rögzít, amelyben a
magánszakértő és a kirendelt szakértő szakvéleménye között a bizonyító erő szempontjából nincs különbség. A
Pp. nem tesz különbséget a szakértő személye vonatkozásában sem, a magánszakértő pontosan ugyanabból a -
Szaktv. által meghatározott - személyi körből kerülhet ki, mint a kirendelt szakértő. Ennek megfelelően az eljárási
törvényen kívüli képesítési, fegyelmi, etikai vagy büntetőjogi szabályok egységesen, ugyanúgy vonatkoznak a fél
megbízása útján eljáró szakértőre, mint a kirendelt szakértőre. Sem a Pp., sem a Szaktv. szabályai alapján nincs
különbség a magán-, illetve kirendelt szakértő között a perbeli jogok és alapvetően a perbeli kötelezettségek
tekintetében sem. A szabályok a magánszakértővel szemben megfogalmaznak ugyan többletkötelezettségeket, de
azok is azt szolgálják, hogy a magánszakértői vélemény alapja ugyanúgy valamennyi releváns perbeli adat legyen,
mint a kirendelt szakértő szakvéleménye esetében. A két alkalmazási mód között három alapvető különbség van.
Egyfelől a magánszakértői bizonyítás döntően nélkülözi a bíróságnak a bizonyíték beszerzésében történő
közreműködését. A szabályozás hangsúlyosabban jeleníti meg a feleknek a bizonyítás feletti, alapelvként rögzített
rendelkezési jogát és egyúttal a felekkel szemben a szakértői bizonyítás során is fokozottabb elvárásokat támaszt,
mint ahogy egyébként a pervitel kapcsán általában. Másfelől a magánszakértői bizonyítás során ugyanarra a
szakkérdésre egyidejűleg két szakvélemény is benyújtásra kerülhet, mivel magánszakértőt nem csak a bizonyító
fél, hanem az ellenfele is alkalmazhat. Ez lehetővé teszi a szakkérdés több szempontú megközelítését úgy, hogy a
bizonyítási cselekmények egyidejűsége miatt a perhatékonyság sem sérül. Végül különbség az is, hogy a törvény
éppen a perhatékonyság követelményének az érvényesülését elősegítve az alkalmazási módok között egyfajta
sorrendet állít fel. A kirendelt szakértő alkalmazására csak akkor van lehetőség, ha a felek magánúton, a bíróság
közreműködése nélkül nem kívánnak, vagy nem tudnak bizonyításra alkalmas szakvéleményt a bíróság elé tárni.
A Pp. éppen a magánszakértői bizonyítás sajátosságai miatt fenntartja a kirendelés intézményét. Egyrészt a
törvény ezzel biztosítja a szakértői bizonyítás tényleges lehetőségét azoknak, akik képtelenek a magánszakértői
bizonyítás által is megkívánt professzionális pervitelre. Ugyanígy a bizonyítás csak a költségkedvezmények
igénybevétele és a bíróság kirendelése útján érhető el azok számára, akik a jövedelmi, vagyoni viszonyaik miatt a
szakértői díj megfizetését a magánszakértővel létesített jogviszony keretében képtelenek vállalni. A kirendelés
létjogosultságát indokolja az is, hogy meghatározott esetekben (pl. hivatalbóli bizonyítás lehetősége) a szakértői
bizonyítás csak kirendelés útján folytatható le, és az is, hogy a magánszakértői bizonyítás elégtelensége
hatékonyan csak a bírósági közreműködés mellett megvalósuló kirendeléssel orvosolható.
A Pp. ezeken felül kifejezett szabályokkal nem csak a perben, hanem más eljárásban már korábban kirendelt
szakértő perbeli alkalmazását is lehetővé teszi adott esetben úgy is, hogy a szakértő a perben nem jelenik meg,
csak a szakvéleménye. Ezzel szintén a perhatékonyságot szolgálja, mivel a perben elkerülhető a más eljárásban a
kirendeléssel már felmerült költség és idő.
A Pp. az alkalmazási módok bővítésével a bizonyítékszolgáltatás terén többletlehetőséget biztosít, de kizárja,

hogy a fél ugyanazon szakkérdés vonatkozásában egyidejűleg, különböző módon igénybe vett szakértőt
alkalmazzon. A bizonyító fél joga és kötelessége, hogy a személyes körülményeitől, az ügy vagy akár a szakkérdés
jellegétől függően eldöntse, hogy miként kíván bizonyítani: magánszakértővel vagy kirendelt szakértővel és ezen
belül más eljárásban vagy a bíróság által kirendelt szakértővel. A bizonyító fél választásával rögzíti a szakértői
bizonyítás törvényi menetét, amely kapcsán a Pp. azt sem engedi, hogy a fél korlátlanul alkalmazási módot
váltson. Amennyiben a fél nem élt vagy nem élhetett a magánszakértő alkalmazásának a lehetőségével, úgy ezt a
jogot a törvény a perhatékonyság érdekében a perben vagy más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazását
követően már nem adja meg a félnek. Ugyanebből az okból arra sincs lehetőség, hogy a fél a magánszakértő vagy
a bíróság által kirendelt szakértő alkalmazását követően egy más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleményével
bizonyítson. A bírósági kirendelés viszont mindkét másik bizonyítékszolgáltatási módot követheti, de a
magánszakértői bizonyítást csak akkor, ha az a törvény szerint elégtelennek minősül, a más eljárásban kirendelt
szakértő alkalmazását pedig akkor is, ha a szakértőnek a perben a szakvélemény kiegészítése végett meg kell
jelennie. A nem a szabályoknak megfelelően benyújtott szakvéleményt a törvény kifejezett rendelkezéssel
megfosztja a bizonyítéki jellegtől. Ennek legfontosabb következményeként a bíróság az ilyen szakvéleményben
foglaltakat legfeljebb csak állításként értékelheti.
A törvény a szakértő alkalmazásának a szabályai között külön megemlíti azt, amit a bizonyítási eljárás általános
szabályainál is rögzít: a bíróság csak a fél kérelmére rendelhet el bizonyítást, indítvány nélkül hivatalból csak
akkor folyhat bizonyítás, ha arra a törvény kifejezetten lehetőséget ad. A magánszakértő és a más eljárásban
kirendelt szakértő esetében a szabály a fél számára korlátot jelentő tartalmat is rejt. A Pp. a részletszabályokon
túl e helyütt is kifejezi, hogy bizonyításra alkalmas magánszakértői vélemény vagy más eljárásban kirendelt
szakértőtől származó szakvélemény indítvány nélkül nem terjeszthető be.
4. A szakértői bizonyítás általános szabályai

A szakértői bizonyításra irányuló indítványra és a bizonyítás menetére a bizonyítás és a bizonyítási eljárás
általános szabályai, valamint az elsőfokú eljárás vonatkozó rendelkezései is irányadóak. A felperesnek már a
keresetlevélben fel kell tüntetnie a szakértő alkalmazására irányuló indítványát, ha az érvényesíteni kívánt jog
alapjául állított és általa bizonyítandó tények alapján szakkérdés merül fel. Ugyanez irányadó az alperesre is, az
ellenkérelme vagy adott esetben a beszámítása, viszontkeresete tekintetében. Amennyiben ez a szakkérdés
felismerésének a hiánya miatt elmarad, vagy a felek között vita van abban, hogy valamely jelentős tény
bizonyítása kit terhel, úgy a bíróság az anyagi pervezetés szabályai (Pp. 237. §), valamint a Pp. 317. § alapján a
perfelvételi szakban tájékoztatja a feleket a bizonyításra szoruló tényről, a bizonyítási teherről, arról, hogy
szakértő alkalmazása szükséges és adott esetben arról is, ha jogszabály értelmében a szakértő csak kirendelés
útján alkalmazható. A fél ennek megfelelően a szakértő alkalmazására irányuló indítványát - mint minden
perfelvételi nyilatkozatot - főszabály szerint a perfelvétel lezárásáig terjesztheti elő, de azon belül az első
lehetséges alkalmat elmulasztva már csak pénzbírság terhével. Az indítványban a bizonyítani kívánt tény
feltüntetése mellett kell megjelölni a szakértő alkalmazásának választott módját is. Az indítvány tartalma - akár az
alkalmazási mód tekintetében is - a perfelvétel lezárásig szabadon módosítható, de az első lehetséges alkalmat
elmulasztva csak pénzbírság terhe mellett.
Az indítványról a bíróság dönt. A bíróság mellőzi a bizonyítás elrendelését, ha az indítvány szakértő
kirendelésére irányult és a szakértői díj várható összegének előzetes letétbe helyezésére felhívás ellenére
határidőben nem kerül sor [Pp. 276. § (4) bek. b) pont]. Ezt megelőzően és alkalmazási módtól függetlenül
mellőzendő a bizonyítás elrendelése akkor is, ha az indítvány a bíróság anyagi pervezetése ellenére nem felel meg
a törvény rendelkezéseinek, mert például kirendelés indítványozása esetén nem tartalmazza a szakértő által
megválaszolandó kérdéseket [Pp. 276. § (4) bek. a) pont]. Mellőzendő a bizonyítás elrendelése akkor is, ha az a
jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen [Pp. 276. § (5) bek.]. Nem kizárt például, hogy az egyébként
szakkérdést generáló állított tény bizonyítás nélkül is megállapítható, mert annak valóságát az ellenfél bírói
felhívásra nem vitatta és a tekintetben bírói kétely sem merült fel.
Amennyiben a bíróság az indítványnak helyt ad, úgy elrendeli a bizonyítást, amelyet főszabály szerint az érdemi
tárgyalási szakban kell lefolytatni. Ebből következően az előterjesztett szakvéleményhez kapcsolódó, törvény által
szabályozott indítványokat (pl. új szakértő kirendelése iránti indítvány) és percselekményeket a felek az érdemi
tárgyalási szakban is előterjeszthetik, illetve elvégezhetik. Az indítványok teljesítését a bíróság ugyanazon
okokból mellőzheti, mint a szakértői bizonyítás elrendelését. Ugyanígy jár el a bíróság akkor is, ha az indítvány
előterjesztésével a fél alapos ok nélkül késlekedett [Pp. 278. § (4) bek.]. Kivételesen a szakértői bizonyítás a
perfelvételi szakban is felvehető akkor, ha a különleges szakértelemre már a jogvita kereteinek a meghatározása
érdekében is szükség van. A törvény szintén kivételesen, az utólagos bizonyítás szabályai szerint azt is lehetővé
teszi, hogy a fél a szakértő alkalmazására először az érdemi tárgyalási szakban tegyen indítványt. A bíróság az
indítvány kapcsán az utólagos bizonyításhoz szükséges törvényi feltételek fennállását is vizsgálja, és ha azok nem
állnak fenn, úgy az indítványt figyelmen kívül hagyja [Pp. 220. § (7) bek.]. A bizonyítás indítványozásának és
menetének egyéb szabályai az alkalmazási módtól függően eltérően alakulnak.
A bíróság a szakvéleményt a tények megállapítása érdekében a többi bizonyítékkal egyező módon a Pp. 279. §-a
szerint használja fel. Szükséges szakértői bizonyítás indítványozása hiányában vagy a bizonyítás elrendelése
mellőzésének az esetében a bíróság a szakkérdésnek minősülő tényállítás bizonyítatlanságának a következményét
a bizonyító fél terhére vonja le.
Pp. 301. §-ához:
A szakértő kizárása
A Pp. a korábbi joghoz hasonlóan a szakértői tevékenység pártatlanságának biztosítása érdekében meghatároz
olyan okokat, amelyek fennállása esetében a szakértő a perben nem járhat el, illetve nem alkalmazható. A
szabályozás egységesen, eltérés nélkül irányadó a kirendelt, illetve a megbízott szakértőre.
A szabály az (1) bekezdésben egyrészt visszautal a bíró kizárására vonatkozó szabályokra, másrészt sajátos
okokat is rögzít. A törvény a korábbi joggal egyezően a bíróra vonatkozó abszolút, nem mérlegelhető kizárási okok
közül a szakértő tekintetében nem tekinti kizárási oknak, ha a szakértő tanúként történő meghallgatását a bíróság
a perben már elrendelte. A bíróra vonatkozó relatív, mérlegelést igénylő kizárási ok a szakértő esetében is
irányadó, de - ahogy arra az Indokolás kitér - a magánszakértői bizonyítás törvényben biztosított lehetősége miatt
az elfogultság nem állapítható meg önmagában azért, mert a szakértő az egyik fél megbízása folytán végzi a
szakértői tevékenységet. A Szaktv. 52. §-a külön is kimondja, hogy a szakértő a magánszakértői vélemény
elkészítése során a tevékenységével érintett személyek - különösen megbízója - érdekeitől függetlenül, pártatlanul
köteles eljárni és a szakértő a szakvéleményét a feltárt tények tárgyilagos értékelésével köteles kialakítani, sőt a
részrehajlás nélküli eljárás érdekében kifejezett kötelezettségeket is ró mind a megbízóra, mind a szakértőre. Így
a Szaktv. a felhívott szakaszban rögzíti azt is, hogy a szakértőt a magánszakértői vélemény szakmai tartalmával
összefüggésben a megbízója nem utasíthatja és a szakértő a jogszabályba ütköző megbízást köteles megtagadni.
Ezek megszegése mutathatja például azt, hogy a szakértőtől nem várható a szakértői tevékenység tárgyilagos
elvégzése. A törvény a szakértő személye tekintetében sajátos kizárási okként szabályozza azt, ha a szakértő az
ügyben mint bíró vett részt vagy olyan gazdasági társaságnak vagy a Szaktv. 2. § 16. pontja szerinti
szolgáltatónak tagja, alkalmazottja, amely az ügyben szakértőként már korábban eljárt.
Az egyes nem természetes személy szakértők tekintetében a (2) bekezdésben meghatározott kizárási okok
megegyeznek a szakértő személyéhez kötődő, a bíró kizárására utaló szabályban foglalt okokkal azzal, hogy ha
azok az egyes nem természetes személy tagja, vezető tisztségviselője, vezetője vagy elnöke tekintetében állnak
fel, úgy a nem természetes személy szakértő a perben egyáltalán nem alkalmazható akkor sem, ha szakértői
tevékenység végzésére jogosult más tag vagy alkalmazott személye vonatkozásában kizárási ok egyébként nem áll
fenn.
A kizárási okoknak a szakértő alkalmazását megelőzően és azt követően is jelentősége van. Az alkalmazás
módjától függetlenül ugyanis eleve csak kizárási okkal nem érintett szakértő vehető igénybe. A szakértő
alkalmazását követően a törvény a kizárás kérdésében a bíróság alakszerű döntését követeli meg. A bírósági
határozat alapja lehet a fél vagy éppen a szakértő bejelentése vagy a bíróság saját észlelése. A Pp. ugyanis előírja,
hogy a kizárási okot a fél és a szakértő is köteles késedelem nélkül bejelenteni, és azt a bíróság is köteles
hivatalból figyelembe venni. A határozathozatal előtt a felek és a perben kirendelt szakértő meghallgatása nem
mellőzhető. Nem kizárt a magánszakértő meghallgatása sem, de az nem kötelező, ez esetben elegendő lehet a
megbízó fél nyilatkozata is. Eltérés az 1952-es Pp. szabályától, hogy amennyiben a kizárás bejelentésére a
szakvélemény előterjesztését követően került sor, úgy nincs lehetőség a szakvélemény tárgyilagosságának a
mérlegelésére, és ha a bíróság a szakértőt kizárja, úgy a szakvéleménye a Pp. egyértelmű szabálya értelmében
nem vehető figyelembe bizonyítékként. A bíróság végzése nem támadható meg fellebbezéssel.
88. Magánszakértő alkalmazása
Pp. 302. §-ához:
A magánszakértői vélemény
A törvény a szakértő alkalmazásának az általános szabályait követően az egyes alkalmazási módokra vonatkozó
speciális rendelkezéseket rögzíti. Elsőként az újonnan bevezetett magánszakértői bizonyítást rendezi. A fél
megbízásából eljáró szakértőt magánszakértőnek, az általa elkészített szakvéleményt magánszakértői
véleménynek nevezi. A magánszakértő alkalmazását a kirendelt szakértő alkalmazása mellett általános
lehetőségként, külön feltétel nélkül biztosítja, egyúttal jogszabályra utalja azon speciális esetek meghatározását,
amikor magánszakértő alkalmazása a szakértői bizonyítás keretében nem lehetséges vagy a bizonyítás csak
kirendelt szakértővel célszerű. Maga a Pp. mondja ki, hogy az előzetes bizonyítás során kizárólag a bíróság által
kirendelt szakértő alkalmazható [Pp. 338. § (3) bek.].
A magánszakértő csak a magánszakértői vélemény benyújtására irányuló bizonyítási indítvány előterjesztése
útján vehető igénybe. Indítvány nélkül benyújtott magánszakértői vélemény a Pp. 316. § (3) bekezdése értelmében
nem vehető figyelembe bizonyítékként. A törvény a magánszakértői bizonyítás jellegét kihasználva, nem csak a
bizonyító félnek, hanem az ellenfelének is lehetőséget biztosít arra, hogy az adott szakkérdés tekintetében
magánszakértőt alkalmazzon. A bizonyítási indítvány előterjesztésére azonban elsődlegesen a bizonyító, tehát azt
a felet jogosítja fel, akinek érdekében áll, hogy a perben jelentős, különleges szakértelmet igénylő tényt a bíróság
valósnak fogadja el [Pp. 265. § (1) bek.]. A bizonyítási indítvánnyal ugyanis rögzül a szakértő alkalmazásának egy
adott módja, mivel adott szakkérdés tekintetében párhuzamosan több különbözőképpen alkalmazott szakértő
igénybevételét a törvény nem engedi. A Pp. 300. §-nál kifejtettek szerint a magánszakértői bizonyítás nem minden
fél számára érhető el, így a bizonyítás tényleges lehetőségének a biztosítása érdekében az alkalmazási módok
közüli választás joga azt a felet illetheti meg, aki az adott tény bizonyítatlanságának a következményét viselni
köteles. A bizonyító fél a magánszakértő alkalmazására irányuló bizonyítási indítványát a bizonyítási indítványok
előterjesztésére irányadó szabályok szerinti időben terjesztheti elő, illetve változtathatja meg. Igaz ez a bizonyító
fél ellenfelére is, de ezen belül az indítványozási joga csak járulékos: azt követően és addig illeti meg, ameddig a
bizonyító fél magánszakértői vélemény benyújtását indítványozza.
A Pp. a bizonyítási indítvány tartalma tekintetében speciális, a Pp. 275. §-ában foglaltakon kívüli elvárásokat
nem támaszt. A szakvélemény beszerzése nélkülözi a bírósági közreműködést, a fél és a szakértő közötti
jogviszonyra tartozó kérdés az, hogy a szakértő miként jut hozzá a szakvélemény elkészítéséhez szükséges
adatokhoz és kérdésekhez úgy, hogy azok alapján elkészített szakvélemény megfeleljen a Pp. és a vonatkozó
egyéb jogszabályi előírásoknak, azaz a Pp. 316. § (3) bekezdése értelmében bizonyítéknak minősülhessen. A
törvény a jogviszony tekintetében annak alanya kapcsán tartalmaz előírást. A fél ugyanis nem bárkit, hanem csak
a Szaktv. szerinti szakértőt vagy az abban meghatározott eseti szakértőt bízhat meg a magánszakértői vélemény
elkészítésével.
A törvény a perhatékonyság követelményét érvényesítve sajátos korlátozó szabályt tartalmaz pertársaság

esetére akkor, ha ugyanazon szakkérdés vonatkozásában többen minősülnek bizonyító félnek. Nincs ugyanis
lehetőségük arra, hogy több magánszakértő alkalmazása útján több magánszakértői véleményt nyújtsanak be.
Ugyanez igaz akkor is, ha adott szakkérdés tekintetében több fél minősül a bizonyító fél ellenfelének. A szakértői
vélemények halmozása számukra is tilos. A felek a bizonyítási indítványukat már e törvényi korlátra tekintettel
kell, hogy előterjesszék. A szabály megszegésével benyújtott magánszakértői vélemény a Pp. 316. § (3) bekezdése
alapján nem vehető figyelembe bizonyítékként.
A Pp. minden egyes alkalmazási módnál külön elhelyezett szabályokkal [Pp. 302. § (5) bek., 306. § (4) bek., 307.
§ (1) bek. a) pont] együtt juttatja kifejezésre azt, hogy a szakértő adott szakkérdés tekintetében egyidejűleg csak
egy módon vehető igénybe. A bizonyító félnek a szakértő alkalmazására irányuló bizonyítási indítványban kell
választania. A Pp. e helyütt nem csak a párhuzamosságot zárja ki: ha a fél a lehetősége ellenére nem kíván
magánúton szakvéleményt szolgáltatni, hanem az indítványa szerint úgy dönt, hogy más eljárásban vagy a perben
kirendelt szakértőt vesz igénybe, úgy később már nincs joga arra, hogy magánszakértőt alkalmazzon. A Pp. másik
alkalmazási módra való áttérést tiltó szabálya nem érinti persze a félnek az elsőfokú eljárás vonatkozó
szabályában biztosított jogát, amely szerint a bizonyítási indítványa a perfelvétel lezárásáig lényegében korlátozás
nélkül visszavonható, újra előterjeszthető vagy akár meg is változtatható. Ha a fél a szabály ellenére a kirendelt
szakértő alkalmazását követően mégis benyújt magánszakértői véleményt, úgy az a Pp. 316. § (3) bekezdése
szerint nem vehető figyelembe bizonyítékként.
A bíróság a fél bizonyítási indítványáról a szakértői bizonyítás, továbbá a bizonyítás és a bizonyítási eljárás
általános szabályai alkalmazásával dönt. A bizonyítás elrendelése tehát csak e szabályok közt meghatározott ok
(pl. a bizonyítás a jogvita elbírálása szempontjából szükségtelen) fennállása esetén mellőzhető. A bizonyítást
elrendelő végzés címzettje kizárólag a fél, hiszen a bizonyítás e módjánál a szakértő nem a bíróság felhívására és
az alapján készíti el a szakvéleményt. Nincs szükség a szakértői díjjal kapcsolatos intézkedésekre sem, mivel
annak megfizetése nem az előlegezés törvényi szabályai alapján, hanem a fél és a szakértő közötti jogviszony
szerint történik. A bíróság a fél számára csupán egy határidőt szab a szakvélemény benyújtására. A határidő a
szakkérdés, a bizonyítás és az ügy egyéb körülményeitől függően határozható meg, amely egyszer, fontos okból
meghosszabbítható és akár összességében hosszabb is lehet, mint az általánosan előírt negyvenöt nap [Pp. 147. §
(1) bek.]. Ha a fél a határidőt elmulasztja, a Pp. 149. § (1) bekezdése szerint a bizonyíték szolgáltatását többé
hatályosan nem teljesítheti.
A magánszakértői bizonyítás szükségszerűen feltételezi az írásbeli szakvélemény létét. Arra a törvény nem ad
lehetőséget, hogy a magánszakértő kizárólag a tárgyaláson adja elő a szakvéleményét, szóban esetlegesen csak a
szakvélemény kiegészítése terjeszthető elő.
Pp. 303. §-ához:
A magánszakértő jogai és kötelezettségei

A perben eljárni jogosult szakértők jogait és kötelezettségeit a Szaktv. és a szakértői tevékenységre irányadó
más jogszabályok rögzítik. A Pp. a polgári perre vonatkozóan speciális jogokat és kötelezettségeket is
meghatároz.
A magánszakértői bizonyítás keretében a szakvélemény elkészítéséhez szükséges adatokat és kérdéseket a
megbízás keretében alapvetően a megbízó fél biztosítja közvetlenül a szakértő számára. Előfordulhat, hogy már a
szükséges, releváns adatok felismerése is speciális szakértelmet igényel, ezért a Pp. a magánszakértő számára
kifejezetten és külön is biztosítja az iratbetekintés és másolatkészítés, továbbá a tárgyaláson vagy egyébként
bizonyításfelvételnél történő jelenlét jogát. A szakértő e jogai gyakorlása alapján lehet képes arra, hogy jelezze a
megbízója felé, ha a szakvélemény elkészítéséhez nélkülözhetetlen adatok hiányoznak a peranyagból, és hogy
ennek érdekében a fél részéről további állítások megtétele, vagy további bizonyítás indítványozása indokolt. A
törvény szabályai szerint a magánszakértőnek adott esetben szóban a tárgyaláson kell a magánszakértői
véleményt kiegészítenie, ennek keretében akár a másik magánszakértői véleménnyel szemben fennálló szakmai
ellentmondás okát is tisztáznia kell. Ennek hatékony teljesítése érdekében a Pp. feljogosítja a magánszakértőt,
hogy maga indítványozza a perben részt vevő személyekhez kérdések feltevését.
A Pp. és a vonatkozó jogszabályok nem tesznek különbséget a szakvéleménnyel szemben támasztott
követelmények között attól függően, hogy a szakvéleményt kirendelt vagy magánszakértő készítette. A
magánszakértői véleménnyel szemben is éppen úgy elvárás, hogy teljeskörűen, a releváns perbeli adatokon
alapuljon. A törvény ezért, és a perhatékonyság követelményének az érvényesülése érdekében lehetőséget biztosít
a megbízó fél ellenfele számára, hogy már a szakvélemény elkészítésének a folyamatában is részt vegyen. Mindezt
a bíróság közreműködését kiiktatva úgy teszi meg, hogy a magánszakértő számára kötelezettségként írja elő,
hogy egyrészt a megbízója ellenfelét utólag ellenőrizhető módon értesítse a megbízás tárgyáról és adott esetben a
helyszíni vizsgálatról, másrészt tegye lehetővé, hogy az ellenfél az ezekkel kapcsolatos észrevételeit és
nyilatkozatait előterjessze és végül ezek megtörténte esetén azokat a szakvéleményében értékelje. A
magánszakértőt e kötelezettség akkor is terheli, ha a megbízója ellenfele is alkalmazott magánszakértőt.
A Pp. a szakvélemény benyújtását követően megadja a jogot a megbízó fél ellenfelének, hogy a szakértői
bizonyítás keretében kérdéseket tegyen fel, de ugyanez a jog megilleti adott esetben az ellenfél magánszakértőjét
is. A törvény ezért kötelezettségként írja elő a kérdésekre történő válaszadást is.
E sajátos perbeli kötelezettségek nem teljesítése esetén a magánszakértői vélemény aggályosnak minősül, és a
perben a Pp. 316. § (3) bekezdése értelmében bizonyítékként nem vehető figyelembe.
Pp. 304. §-ához:
A magánszakértői vélemény kiegészítése

Magánszakértői bizonyítás esetén a bizonyítási eljárás az indítványozott bizonyítás elrendelését követően a

határidőben benyújtott magánszakértői vélemény vagy vélemények kézbesítésével folytatódik. A törvény
egyértelművé teszi, hogy az nem a megbízó fél és nem a magánszakértő, hanem a bíróság feladata. A törvény a
szakvéleménnyel kapcsolatban meghatározott perbeli cselekmények elvégzésére ad a feleknek lehetőséget,
amelyre a bíróság a kézbesítéssel együtt már határidőt szabhat és ezenfelül akár elvégezheti a szükséges, törvény
szerinti pervezető cselekményeket is.
A Pp. szerint a benyújtó fél ellenfele két módon vehet részt a fél magánszakértői bizonyításában: egyrészt külön
feltétel nélkül a szakvéleménnyel kapcsolatban a magánszakértő által megválaszolandó kérdést fogalmazhat meg,
másrészt a bizonyítási eljárás általános szabályai közt biztosított joga folytán észrevételeket is tehet, amelyek közt
rávilágíthat akár arra is, ha a szakvélemény valamely, a törvény szerint megnevezett ok folytán aggályosnak
minősül, azaz nem vehető figyelembe bizonyítékként. A benyújtó fél ellenfele mindezekkel a lehetőségekkel akkor
is élhet, ha az adott szakkérdés vonatkozásában maga is benyújtott magánszakértői véleményt.
A Pp. a magánszakértői véleményt benyújtó bármelyik fél számára a magánszakértői véleménye kiegészítésének
az indítványozására ad jogot, több tételesen meghatározott okból. Az indítvány célja minden esetében az, hogy a
magánszakértői vélemény bizonyításra, illetve ellenbizonyításra alkalmas legyen. Kiegészítési ok fennállása és a
kiegészítés elmaradása esetén ugyanis a szakvélemény nem vehető figyelembe bizonyítékként [Pp. 316. § (2)-(3)
bek.]. A kiegészítést egyrészt az ellenfél kérdései, továbbá olyan perbeli adatok indokolhatják, amelyek a
szakkérdés szempontjából lényegesek és a szakértő azokra nem volt tekintettel, amikor a szakvéleményét
elkészítette, mert például azok az utóbb felvett bizonyításból váltak ismertté. A kiegészítés indoka lehet az is, ha a
szakvélemény tekintetében fennáll valamely törvényben meghatározott aggályossági ok [Pp. 316. § (1)-(2) bek.],
amely a magánszakértő utólagos felvilágosítása útján megszüntethető. A magánszakértői bizonyítás keretében
előfordulhat, hogy a bizonyító fél és annak ellenfele is benyújtott magánszakértői véleményt és a magánszakértők
a szakkérdésben ellentétes álláspontra jutottak. A szakkérdésbeli ellentét értelemszerűen csak akkor állhat fenn,
ha egyébként a magánszakértői vélemények az ellentéttől független okból nem minősülnek aggályosnak. A
törvény szabályozásából levezethetően a bíróság valamely szakmai álláspont kiválasztására nem jogosult, ily
módon az ellentét feloldására nem képes. A Pp. arra ad lehetőséget, hogy a fél a magánszakértői véleménynek az
ellentét szakmai indokaival történő kiegészítését indítványozza. A kiegészítésben tehát a magánszakértőnek a
másik magánszakértő szakmai ténymegállapításaira és következtetéseire is tekintettel kell nyilatkoznia, amelynek
keretében akár a másik magánszakértői vélemény kapcsán fennálló aggályossági ok is megvilágítható, de az sem
kizárt, hogy a magánszakértő a szakvéleményét a másikra tekintettel korrigálja. A benyújtó fél csak úgy tudja
elérni, hogy a magánszakértői véleményt a bíróság bizonyítékként vegye figyelembe, ha a magánszakértője a
tárgyalásra történő előállítását indítványozza azért, hogy az ellentét indokáról szóban a bíróság előtt - annak
fokozottabb közreműködése mellett - adjon számot [Pp. 316. § (2) bek. d) pont]. A törvény ez esetben arra is
lehetőséget ad, hogy a fél az ellenfele magánszakértői véleményének a szóbeli - sajátjával egyidejű - kiegészítését
is indítványozza. Ha a bíróság előtt mindkét magánszakértő nyilatkozik, de a szakkérdésben az ellentét ennek
ellenére fennmarad, úgy a törvény a magánszakértői véleményeket aggályosnak minősíti, és a bizonyító fél ezt
követően joghatályosan már csak kirendelt szakértővel bizonyíthat.
A bíróság sajátos pervezetési kötelezettsége arra terjed ki, hogy jelezze a félnek, ha a magánszakértői
véleményt aggályosnak találja [Pp. 317. § (1) bek. d) pont], de az aggályosság kiküszöbölése érdekében indítvány
nélkül, hivatalból nem tehet intézkedést. A kiegészítés iránti indítványt a szakértői bizonyítás és a bizonyítási
eljárás általános szabályai alkalmazásával bírálja el, és ha annak helyt ad, úgy a félnek egy határidőt szab az
írásbeli kiegészítés benyújtására vagy szóbeli kiegészítés esetén a felet arra hívja fel, hogy a magánszakértőt a
tárgyalásra állítsa elő. Az ellenfél kérdéseinek, a kiegészítéshez szükséges további perbeli adatoknak vagy az
aggályosságot jelentő eseteleges okoknak a magánszakértővel történő közlése nem a bíróság, hanem a megbízó
fél feladata.
A magánszakértő meghallgatása esetén a törvény további kötelezettséget és jogosultságot is rögzít a bíróság
számára. A bíróság előtt megjelenő magánszakértőt egyrészről ugyanis be kell azonosítania, tisztáznia kell, hogy a
törvény szerinti okok miatt nem kizárt-e az adott perben az eljárása és a hamis szakvéleményadás büntetőjogi
következményeire is figyelmeztetnie kell. Másfelől a Pp. a szakértő kirendelése esetén irányadó szabályra
utalással lehetővé teszi a bíróság számára azt, hogy az előtte megjelenő szakértőhöz maga is kérdést intézzen és
megakadályozhatja azt, hogy a szükségtelenül feltenni indítványozott kérdéseket a szakértő megválaszolja. A
magánszakértő meghallgatását ugyanis alapvetően a magánszakértői bizonyítás elégtelensége indokolja, ez pedig
a hatékonyság érdekében a bíróság fokozottabb közreműködését igényli. A Pp. 308. §-ához fűzött magyarázatnál
kifejtett okokból a bíróság kérdezési joga azonban járulékos és korlátozott.
Pp. 305. §-ához:
Új magánszakértő alkalmazása
A törvény főszabály szerint nem teszi lehetővé, hogy a fél a magánszakértői vélemény benyújtását követően új
magánszakértőt alkalmazzon. Ebből következik, hogy amennyiben a szakvélemény kiegészítésének van helye, úgy
a szakvéleményt annak a magánszakértőnek kell kiegészítenie, aki a szakvéleményt készítette. A Pp. a főszabály
alól csak a fél és a szakértő közötti jogviszony egyedi tartalmától független okokból enged kivételt. A fél új
magánszakértőt csak akkor alkalmazhat, ha a perben megállapításra kerül, hogy a Pp. szabályai szerint a
szakértővel szemben kizáró ok áll fenn vagy az, hogy a megbízott személy a Pp. szerint nem alkalmazható
szakértőként, mert az adott szakkérdés tekintetében vagy általában - eleve vagy utóbb felmerült okból - nem
végezhet igazságügyi szakértői tevékenységet. A szakértői tevékenység végzésére való jogosultság feltételeit a
Szaktv. rögzíti. A Pp. utaló szabálya folytán az új magánszakértő ugyanolyan módon vehető igénybe, mint a
korábbi magánszakértő. Amennyiben a fél az új magánszakértő alkalmazására vonatkozó szabályokat megszegve
nyújt be magánszakértői véleményt, úgy a magánszakértői vélemény nem vehető figyelembe bizonyítékként.
89. Más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazása

Pp. 306. §-ához:
Más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazása

A Pp. a bizonyítás általános szabályai között rögzített rendelkezéssel általánosságban lehetővé teszi a más
eljárásban beszerzett bizonyíték felhasználását, elősegítve ezzel a per észszerű időn belül történő befejezését. A
lehetőség biztosítása különösen indokolt a szakértői bizonyítás esetén, amely más bizonyítási módokhoz képest is
jelentős időt, sőt költségráfordítást igényel. A Pp. ezért speciális szabályokkal a magán-, illetve a perben kirendelt
szakértő mellett a szakértői bizonyítás egy útjaként a más eljárásban, ugyanazon szakkérdésre kirendelt szakértő
alkalmazását is lehetővé teszi.
A törvény nem sorolja fel az érintett eljárásokat, így a szakértői bizonyítás szempontjából minden olyan eljárás
(például más polgári vagy büntetőper, szabálysértési eljárás vagy választottbírósági eljárás) szóba jöhet, ahol a
szakkérdés tekintetében szakértő kirendelésére került sor. A fél így bizonyíthat a pert megelőző nemperes
eljárásban a bíróság vagy a közjegyző által külön jogszabályok (az igazságügyi szakértő nemperes eljárásban
történő kirendeléséről és ezzel összefüggésben a Polgári Perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény
módosításáról szóló 2005. évi XLVIII. törvény, az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV.
törvény) szerint kirendelt szakértő szakvéleményével is. A Pp. szerint nem feltétel, hogy az eljárás egyébként
befejeződjön. A törvény a más eljárásban alkalmazott magánszakértő perbeli alkalmazását ezen a módon viszont
nem engedi. A fél ugyanakkor nincs elzárva attól, hogy a korábbi eljárásban megbízott magánszakértőjét a
magánszakértő alkalmazására irányadó szabályok szerint a perben is alkalmazza.
A más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleménye hivatalból nem használható fel. A bizonyító félnek a
szakértő alkalmazására irányuló indítványában kell feltüntetnie, ha így kíván bizonyítani. Ez azonban csak egy
lehetőség a számára, a törvény nem teszi kötelezővé egy más eljárásban felvett szakértői bizonyítás
eredményének a felhasználását. Amennyiben viszont a bizonyító fél él ezzel a lehetőséggel, úgy az indítványával
egyúttal szükségszerűen választ az alkalmazási módok közül is, mivel a törvény tiltja, hogy a bizonyító fél
ugyanazon szakkérdés tekintetében párhuzamosan más módon alkalmazott szakértővel bizonyítson. A Pp. -
ugyanúgy, mint a magánszakértői bizonyítás szabályainál - nem csak a szakértők párhuzamos alkalmazását zárja
ki. Más eljárásban kirendelt szakértő azt követően már nem alkalmazható, ha a bizonyító fél az adott szakkérdés
tekintetében az indítványával a szakértői bizonyítás egy más útját már rögzítette. A törvény ezen előírása ellenére
benyújtott szakvélemény a perben bizonyítékként nem vehető figyelembe. Ugyanez igaz a bizonyító fél ellenfele
által esetlegesen becsatolt, más eljárásban kirendelt szakértőtől származó szakvéleményre is, hiszen számára a
szakértői bizonyítás rendszerében ez a lehetőség nem biztosított. A bizonyító fél ellenfele attól azonban nincs
elzárva, hogy a más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleményét felhasználva a bizonyító fél indítványa útján
szolgáltatott szakvélemény esetleges aggályosságát állítsa.
A bíróság, amennyiben a törvényben meghatározott okból a bizonyítás elrendelését nem mellőzi, illetve a
bizonyítási indítványt nem hagyja figyelmen kívül, úgy vagy a felet kötelezi a szakvélemény, illetve az azt
tartalmazó irat határidőben történő benyújtására, vagy ha ez nem lehetséges vagy hatékonyabb, úgy maga
intézkedik annak beszerzése iránt. A más eljárásban felvett bizonyítás eredményének a felhasználására vonatkozó
általános szabályok szerint a szakvéleményt a bíróság a tárgyaláson ismerteti és arra a felek észrevételt tehetnek.
Az észrevételezés a szakértői bizonyítás keretében sajátos tartalmat nyerhet, ennek keretében állíthatja ugyanis a
bizonyító fél ellenfele, ha a szakvélemény megfelel valamely a törvényben rögzített aggályosságot eredményező
feltételnek, ezért bizonyítékként nem vehető figyelembe. A Pp. ezenfelül valamennyi fél számára megadja a
szakvélemény kiegészítése indítványozásának a jogát is ugyanazon okokból, mint a magánszakértői vélemény és a
perben kirendelt szakértő szakvéleménye esetében. A felek a szakvéleményre vonatkozó kérdések feltevését vagy
aggályosság esetén azt indítványozhatják, hogy a szakvélemény fogyatékosságát a szakértő szüntesse meg. A más
eljárásban kirendelt szakértő szakvéleménye akkor használható fel, ha a perbeli szakkérdés tárgyában készült,
amely feltételezi a szakvélemény alapjául szolgáló adatok legalább részbeni azonosságát. A perben azonban a
korábbi eljáráshoz képest értelemszerűen új vagy más adatok is felmerülhetnek, ezért a felek a sikeres bizonyítás
vagy éppen ellenbizonyítás érdekében ezekre vonatkozóan is jogosultak kérdések feltevését indítványozni.
A bíróság a kiegészítés tekintetében indítvány nélkül, hivatalból nem intézkedhet. Mint minden alkalmazási mód
esetében csak arra van lehetősége, hogy a peranyag részévé vált szakvélemény aggályosságára felhívja a felek
figyelmét. Ha bármelyik fél a kiegészítés iránt indítványt tesz és annak mellőzésére nincs törvényi lehetőség, úgy
a bíróság a kirendelt szakértő alkalmazására irányadó szabályok szerint jár el.
90. Kirendelt szakértő alkalmazása
Pp. 307. §-ához:
A szakértő kirendelésének a feltételei

A Pp. a szakértő alkalmazásának a módjai közül utolsóként a perben kirendelt - azaz a szakértői tevékenység
ellátására a bíróság által felhívott - szakértő igénybevételének a szabályait határozza meg összhangban azzal,
hogy adott szakkérdés tekintetében a perbeli kirendelés bizonyos esetekben követheti a magánszakértő és a más
eljárásban kirendelt szakértő alkalmazását, a perbeli kirendelés után szakértő már más módon viszont nem
alkalmazható.
A törvény a szakértő kirendelését három vagylagos esetkörben teszi lehetővé:
a) Egyrészt akkor, ha a bizonyító fél vagy több bizonyító fél esetén azok egyike sem kíván más módon szakértőt
alkalmazni vagy erre nincs lehetőség. Az indok közömbös. Előfordulhat, hogy nem is volt korábban olyan más
eljárás, ahol a perbeli szakkérdésre már szakértőt rendeltek ki, vagy a magánszakértő alkalmazását jogszabály
tiltja, vagy éppen azt a fél anyagi helyzete nem teszi lehetővé. Ezektől függetlenül is dönthet azonban a bizonyító
fél úgy, hogy a perben kirendelt szakértő útján kíván bizonyítani. A döntését segíti, hogy a bíróságnak a
pervezetésre vonatkozó szabályok szerint arról tájékoztatást kell adnia, ha jogszabály értelmében szakértő csak
kirendelés útján alkalmazható. A bizonyító fél választása a szakértő alkalmazására irányuló indítványban
realizálódhat, amellyel kizárja azt is, hogy később a perben kirendelt szakértő alkalmazását követően
joghatályosan magánszakértői véleménnyel vagy más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleményével bizonyítson.
b) A kirendelés második esetköre a magánszakértői bizonyításhoz kapcsolódik. A Pp. lehetővé teszi ugyanis a
bizonyító fél számára, hogy alkalmazási módot váltson akkor, ha a magánszakértői bizonyítás azért sikertelen,
mert annak keretében a fél illetve a felek nem tudtak olyan szakvéleményt szolgáltatni, amely a Pp. szabályai
szerint aggálymentesnek minősül. Amennyiben a bizonyító fél ellenfele is benyújtott magánszakértői véleményt,
úgy kirendelésnek csak akkor van helye, ha mindkét magánszakértői vélemény aggályos. Amennyiben valamelyik
aggálymentes, úgy a szakértői bizonyítás lezárható és a bíróságnak ezt a szakvéleményt kell alapul vennie a
ténymegállapítása során. A szabályok értelmében így a bizonyítás csak kirendelt szakértővel folytatható akkor is,
ha a magánszakértői vélemények azért aggályosak, mert azok között a szakkérdés tekintetében - a
magánszakértői vélemények szóbeli kiegészítését követően is fennmaradó - ellentét áll fenn. Egyezően az
EBH2005. 1359. számú döntésben kifejtett elvi tétellel a bíróság szabad mérlegelési joga szakkérdésben nem
érvényesül, azaz a szakvélemények közötti ellentmondás a bíró értékelő tevékenysége keretében nem szüntethető
meg. A kirendelés második esetkörében a törvény a szakértőt nem ruházza fel felülbírálói funkcióval. A perben a
kirendelt szakértőnek teljeskörű szakvéleményt kell előterjesztenie. A Pp. egyértelmű szabálya értelmében az
aggályos magánszakértői vélemény nem vehető figyelembe bizonyítékként, így a kirendelt szakértő
szakvéleménye lesz az egyedüli, amit a bíróságnak a ténymegállapításkor bizonyítékként figyelembe kell vennie.
Az persze nem kizárt, hogy a kirendelt szakértő a szakvéleménye elkészítése során a korábbi magánszakértői
véleményben vagy véleményekben foglaltakra tekintettel legyen. Amennyiben a Pp. szerinti aggályosságot jelentő
feltételek a magánszakértői vélemény tekintetében nem állnak fenn, akkor szakértő nem rendelhető ki. Nem lehet
alapja a kirendelésnek például önmagában az, ha a benyújtó fél ellenfele a magánszakértői véleményt nem
fogadja el.
c) A kirendelés harmadik esetköre is másik alkalmazási módhoz kötődik. A törvény ugyanis a más eljárásban
kirendelt szakértő alkalmazása esetén sem zárja el a felet a sikeres bizonyítástól vagy ellenbizonyítástól csak
azért, mert a más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleménye a Pp. szabályai értelmében nem alkalmas a
bizonyításra vagy egyébként kiegészítésre szorul. A bizonyítás ezekben az esetekben csak akként folytatható, ha a
szakértőt a perben eljáró bíróság is kirendeli.
A Pp. a tárgyalási elvet a kirendelés esetén is érvényesíti. A bizonyítékot a kirendelés esetén is a fél szolgáltatja,
csak éppen a magánszakértői bizonyításhoz képest fokozottabb bírói közreműködés mellett. A törvény tehát
egyrészről főszabály szerint megköveteli a bizonyítási indítvány előterjesztését, hivatalból a bíróság a
szakvélemény beszerzése iránt csak törvényi felhatalmazás alapján tehet intézkedést. Másrészt az indítványban a
korábbi jogtól eltérően alapvetően a felek feladatává teszi a szakértő által megválaszolandó kérdések
megfogalmazását, mivel a szakértő részére szolgáltatott adatok mellett a feltett kérdések azok, amelyek
jelentősen befolyásolják a szakvélemény tartalmát, így a bizonyítás sikerét. A szakértő kirendelése tehát csupán
annak indítványozásával nem érhető el. Kérdések hiányában a bizonyítási indítvány nem felel meg a törvény
rendelkezéseinek, ami adott esetben a bizonyítás elrendelésének a mellőzését vonhatja maga után. A törvény
ezenfelül elvárja azt is, hogy a kérdések kellően egyértelműek és konkrétak legyenek. A tárgyalási elvből
következően a szakértőnek nem lehet feladata a kérdések saját szempontú értelmezése, az a perhatékonyságot
sem szolgálná. A Pp. lehetőséget ad a félnek arra, hogy az indítványát egészen a kirendelésig - tehát akár az
érdemi tárgyalási szakban is - kiegészítse, hiszen előfordulhat, hogy a bíróság az indítvány előterjesztése után, de
a kirendelés előtt olyan más bizonyítást vesz fel, amelyből származó adatok a szakvélemény elkészítéséhez
szükségesek lehetnek. A szakértői bizonyítás indokolatlan elhúzódását eredményezné az, ha ezen adatokra
vonatkozó kérdések kapcsán csak a szakvélemény beterjesztését követően lehetne indítványt tenni. A
perhatékonyság követelménye miatt teszi lehetővé a törvény azt is, hogy a bizonyító fél ellenfele kérdések
feltevésének az indítványozásával már a kirendelés előtt részt vegyen a bizonyításban.
Pp. 308. §-ához:
A szakértő kirendelése
A kirendelés a Szaktv. értelmező rendelkezései között elhelyezett definíció szerint az igazságügyi szakértő
eljárását megalapozó bírósági döntés, amely minden esetben az igazságügyi szakértői tevékenység kifejtésére
való felhívást tartalmazza. A kirendelést a bíróság nem fellebbezhető végzése foglalja magában. A kirendeléssel
szembeni alapvető tartalmi követelményeket a Szaktv. rögzíti. A Pp. e körben csupán a polgári eljárás
szempontjából specifikus rendelkezéseket tartalmazza. A kirendelés kötelező elemeit hosszasan felsoroló Szaktv.
45. § (2) bekezdése mutatja meg a magánszakértői bizonyítással szembeni alapvető különbséget: a jogszabályhely
értelmében a kirendelés során a bíróság közli a szakértővel az ügy tényállásának rövid ismertetését, a
megválaszolandó kérdéseket, a szakértői feladat teljesítéséhez szükséges adatokat, azok átadásának a módját és a
bíróság közöl minden olyan felhívást és figyelmeztetést, amely a bizonyításra alkalmas szakvélemény
elkészítéséhez szükséges.
A Pp. a kirendeléssel kapcsolatban egyrészt a szakértő személye tekintetében tartalmaz rendelkezést. Az

1952-es Pp. szabályozásával egyezően, a hatékonyság érdekében csak különböző szakkérdésekre enged több
szakértőt kirendelni. A törvény ugyanazon szakkérdés tekintetében különböző szakértőknek csak az egymás utáni
alkalmazását teszi lehetővé, de ez esetekben is kizárja azt, hogy egyidejűleg több bizonyításra alkalmas
szakvélemény legyen a peranyag része. Ezektől független kérdés az, hogy a Szaktv. 59. §-a lehetővé teszi a
szakértő számára azt, hogy a szakvélemény elkészítéséhez szakkonzultáns segítségét vegye igénybe. A Pp. a
szakértő személyének a kiválasztása körében is irányadó rendelkezési jog hangsúlyozása végett átveszi a korábbi
jog azon megoldását, amely szerint a szakértő konkrét személyét elsődlegesen a felek jogosultak közösen
kiválasztani. Erre a bíróságnak lehetőséget kell biztosítania és a felek döntésétől nem térhet el. A szakértőt a
bíróság másodlagosan, csak akkor választja ki, amennyiben a perben részt vevő valamennyi fél nem tud közösen
kijelölni egy személyt, aki egyébként a perben a Pp. szabályai szerint szakértőként alkalmazható és nem érintett
kizárási okkal sem. Mindezek nem feltétlenül irányadóak a más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazását követő
kirendelés esetében. A perhatékonyság azt követeli meg, hogy a bíróság a szakvélemény kiegészítésére azt a
szakértőt rendelje ki, aki a szakvéleményt készítette, tehát a más eljárásban kirendelt szakértőt. A feleket, illetve
a bíróságot a választás joga csak akkor illeti meg, ha ez kizárólag a szakértő személyében rejlő okból (pl. elhunyt
vagy egyébként más törvény szerinti okból nem végezhet igazságügyi szakértői tevékenységet) nem lehetséges.
A Szaktv. 45. § (1) bek. b) pontja rögzíti, hogy a kirendelésnek tartalmaznia kell azokat a kérdéseket, amelyre a
szakértőnek választ kell adnia. A Pp. ehhez képest megmondja, hogy ki és milyen körben jogosult a kérdések
megfogalmazására. A Pp. a bizonyítás e mozzanatát is a tárgyalási elv érvényesülési körébe vonja, mert a
kérdések feltevésére a feleknek kell indítványt tenniük. A korábbi joggal ellentétben tehát a kirendelés nem
történhet meg feltenni indítványozott kérdések nélkül, a bíróság kérdésfeltevési joga pedig csak járulékos és
korlátozott és nem jelent egyúttal kötelezettséget, csak lehetőséget. A bíróság tehát csak akkor fogalmazhat meg
kérdést, ha ezt a fél megtette és csak azon tényállítások kapcsán, amelyeket a fél a kérdéseivel érintett. A bíróság
ezzel nem veszi át a félnek a bizonyításban betöltött szerepét, a rendelkezési elv sérelme nélkül a gyors és
költséghatékony szakértői bizonyítás érdekében csak közreműködik a feladatmeghatározásban. A perhatékonyság
követelményének való megfelelést tükrözi az a rendelkezés is, amely jogot ad a bíróságnak, hogy az irreleváns,
azaz nem az ügyre vagy nem a szakértő szakismereteinek a körébe tartozó kérdéseket - például a jogkérdés
eldöntésére irányuló kérdést - a kirendelésből mellőzze. A Pp. szabályaiból következően a felek közvetlenül,
bírósági közreműködés nélkül a szakértőnek nem tehetnek fel kérdéséket.
A Pp. végül a kirendeléssel kapcsolatosan a szakértői tevékenység ellátására való felhívás vonatkozásában
rögzít szabályokat. A törvény a szakvélemény, illetve - a kirendelés utolsó esetkörében - annak kiegészítése
előterjesztésének a módjai közül az írásbelit tekinti elsődlegesnek. A szakvélemény szóban csak kivételesen, akkor
adható elő, ha a szakértői bizonyítás a tárgyaláson az ügy minden releváns körülményére figyelemmel
hatékonyabban lefolytatható. A célszerűség kérdésében a bíróságnak kell döntenie. A törvény két tipikus esetet
példálózva azok hangsúlyozása végett külön is kiemel. Így, ha a jogvita kereteinek a meghatározása különleges
szakértelmet igényel, úgy a perfelvétel a tárgyaláson a bíróság, a felek és a szakértő egyidejű jelenlétében, a
közvetlenségből fakadó előnyök kihasználásával könnyebben és gyorsabban lefolytatható. Ezenfelül hatékony
szakértői bizonyítás alapozható meg a szakértő tárgyaláson való jelenlétével akkor, ha feltehető, hogy már a
szakvélemény elkészítéséhez szükséges adatok beazonosítása is különleges szakértelmet igényel. A bíróság tehát
a kirendelésben a szakvélemény, illetve annak kiegészítése írásbeli előterjesztésére hívja fel a szakértőt vagy a
tárgyalásra idézi. A szakértő a megidézése esetén nem a tárgyaláson szembesül elsőként a feladatával, hanem
már az idézéssel egyidejűleg, ez pedig lehetővé teszi a szakértői bizonyításnak a tárgyaláson történő lezárását. A
Pp. az előterjesztés módján kívül az írásbeli és a szóban előadott szakvélemény között egyébként nem tesz
különbséget.
A Pp. részben újraszabályozza a korábbi eljárásjogi kódexben 2000. január 1. napjától létező előzetes
munkaterv intézményét. A törvény ezzel azt biztosítja, hogy ha feltehető, hogy a szakértői költségek jelentősek,
úgy a fél azok ismeretében, annak viselésének a kockázatát mérlegelve újra dönthessen a szakértői bizonyítási
indítványáról. A fél kérelmére ezért a bíróság a kirendelésben először nem a szakértői munka, hanem előzetesen
egy feladat és költségkimutatás elvégzésére hívja fel a szakértőt. A tényleges szakértői munka elvégzésére csak
akkor, ha a fél úgy nyilatkozik, hogy kéri a bizonyítás folytatását. Ha nem kéri, úgy kell tekinteni, hogy a szakértő
alkalmazására irányuló indítványát visszavonta, így a bíróság a szakértőt a kirendelés alól felmenti.
Pp. 309. §-ához:
A kirendelt szakértő kötelezettsége alóli mentessége

A Szaktv. 45. § (3) bekezdése értelmében a szakértő köteles a kirendelés alapján a szakértői tevékenységét
ellátni. A szakértő ezen alapvető kötelezettsége alól azonban mind a Szaktv., mind a Pp. számos kivételt
meghatároz. A Pp. e körben fenntartja a korábbi perjogi kódexnek a tanúk kötelezettsége alóli kivételeket rendező
szabályokra történő utaló szabályát, azaz a kirendelt szakértő a tanú vallomástétele kapcsán meghatározott
okokból nem nyilváníthat véleményt, illetve tagadhatja meg a véleménynyilvánítást. Az utaló szabály szerint a
tanúzási képtelenség és a tanúvallomás megtagadásának bejelentésére, és az ezt követő eljárásra vonatkozó
szabályokat a szakértő esetében is megfelelően alkalmazni kell.
Pp. 310. §-ához:
A kirendelt szakértő felmentése

A Pp. tételesen meghatározza azokat a feltételeket, amelyek fennállás esetén a kirendelt szakértőt a szakértői
tevékenység elvégzésének a kötelezettsége alól fel kell menteni. A Pp. szabálya értelmében felmentési okot
nemcsak a Pp., hanem más jogszabály is meghatározhat. A Pp. szerinti felmentési okok egy része tekintetében a
szakértő személye a szakértői tevékenység ellátásának az akadályát jelenti. Előfordulhat, hogy a kirendelt
szakértő nem minősül a Pp. szabálya szerint a perben alkalmazható szakértőnek, mert a Szaktv. szerint nem
végezhet igazságügyi szakértői tevékenységet. Lehetséges az is, hogy a kirendelt szakértő részére feltett
kérdések nem tartoznak a szakértő azon szakismeretei körébe, amelyekben a rá irányadó szabályok szerint
jogosult eljárni, vagy az is, hogy a feltett kérdésben kizárólag jogszabályban meghatározott szervezet jogosult
szakvéleményt adni. Ezeken felül a törvény rugalmas szabályozása a korábbi joggal egyezően minden más fontos
olyan okból is lehetővé teszi a szakértő felmentését, amely az eljárását gátolja. Ilyennek tekinthető például a
tevékenységét akadályozó betegség, vagy az, ha más bíróság vagy hatóság kirendelése miatt a kirendelés
teljesítésére képtelen vagy akár az is, ha nem állnak fenn a szükséges részvizsgálatok elvégzésének a feltételei. A
Szaktv. 45. § (4) bekezdése szerint a szakértőnek kötelessége közölni a kirendelő bírósággal az eljárásának az
akadályát. Értelemszerű felmentési oknak minősül az is, ha a szakértő a tanúkra irányadó szabályok szerint nem
adhat szakvéleményt vagy a szakvéleményadást a bíróság határozata szerint alappal megtagadta.
A Pp. szerinti felmentési okok másik része független a szakértő személyétől, ez esetekben ugyanis a szakértői
munka elvégzése utóbb válik feleslegessé. A törvény lehetővé teszi, hogy a bizonyítást indítványozó fél az érdemi
tárgyalási szakban a bizonyítás lefolytatása előtt a bizonyítási indítványát visszavonja [Pp. 221. § (1) bek. d) pont],
de a bíróság sincs kötve a bizonyítást elrendelő határozatához és a már elrendelt bizonyítás lefolytatását is
mellőzheti, ha az a jogvita elbírálása szempontjából utóbb válik szükségtelenné, például a szakkérdéssel érintett
tény a kirendelést követő beismerése folytán.
A bíróság a felmentésről az ok bekövetkezte esetén egy külön nem fellebbezhető végzésben, hivatalból határoz.
Pp. 311. §-ához:
Más szakértő kirendelése

A Pp. a kirendelt szakértői bizonyítás keretében két különböző esetkörben teszi lehetővé a korábbitól
személyében eltérő szakértő kirendelését. A két esetkört fogalmilag is megkülönböztetve külön szabályozza a más
szakértő és külön az új szakértő kirendelését. A más szakértő kirendelésének az okai nem kapcsolódnak a
szakvéleményhez, míg az új szakértő kirendelésének az okai igen. Ennek megfelelően más szakértő kirendelésére
általában - de nem feltétlenül - a szakvélemény előterjesztése előtt, új szakértő kirendelésére csak a szakvélemény
előterjesztését követően kerülhet sor. Ha azonban a más szakértő kirendelése előtt a szakvélemény
előterjesztésére mégis sor került, az a Pp. 316. § (3) bekezdése szerint ugyanúgy nem vehető figyelembe
bizonyítékként, mint az új szakértő kirendelését megelőzően előterjesztett szakvélemény. A törvény a kirendelt
szakértői bizonyítás keretében a perhatékonyság érdekében nem teszi ugyanis lehetővé, hogy adott szakkérdésre
több szakvélemény készüljön.
A törvény két esetben engedi meg a más szakértő kirendelését: ha a bíróság a korábbi szakértőt a perből
kizárta vagy a kirendelés alól felmentette. A törvény ugyanakkor mindkét eset kapcsán kivételt is megállapít.
Egyrészt nem természetes személy szakértő kirendelése esetén más szakértő nem rendelhető ki önmagában azért,
mert a nem természetes személy nevében eljáró szakértőt a bíróság a perből kizárta. Ez csak akkor lehetséges, ha
egyáltalán nincs olyan kizárási okkal nem érintett személy, aki a nem természetes személy nevében eljárásra
jogosult. Ekkor a Szaktv. 28. § (3)-(4) bekezdése szerint a nem természetes személynek a kirendelést vissza kell
utasítania. Másrészt nyilvánvalóan nem lehetséges más szakértő kirendelése akkor sem, ha a szakértő
felmentésére azért került sor, mert a szakértői munka elvégzése a fél vagy a bíróság rendelkezése folytán
szükségtelenné vált.
A más szakértő kirendeléséhez - mivel annak okai nem a szakvéleményhez kapcsolódnak -nincs szükség a fél
külön indítványára. A bíróság kizárás vagy felmentés esetén hivatalból, a már előterjesztett korábbi bizonyítási
indítvány alapján köteles cselekedni. A szakértő személyére vonatkozó szabályokat azonban alkalmazni kell, arról
tehát a bíróság csak akkor dönthet, ha a felek e körben nem állapodtak meg.
Pp. 312. §-ához:
A kirendelt szakértő jogai és a szakértői vizsgálat

A perben alkalmazható szakértőkre és a szakértői tevékenységre irányadó jogszabályok a szakértő részére
számos jogosultságot biztosítanak és egyúttal kötelezettségeket írnak elő azért, hogy a feladatát a
jogszabályoknak megfelelően láthassa el.
A Pp. az 1952-es Pp.-vel egyezően a polgári peres eljárás tekintetében sajátos jogosultságokat is rögzít,
nemcsak e paragrafusban, hanem a törvényben több helyen. A Pp. 310. §-a biztosítja például a véleményadás
megtagadásának a jogát, a Pp. 318. § (4) bekezdése pedig a szakértői díjról rendelkező végzés elleni fellebbezési
jogot. A szakvélemény elkészítéséhez kapcsolódó jogosultságok tekintetében is lényegében - egy jelentős kivétellel
- átemeli a korábbi kódex vonatkozó szabályait. Azért, hogy szakvélemény valamennyi releváns perbeli adaton
alapulhasson, a törvény az általános szabályok (Pp. 162-163. §) között a félre irányadó feltételekkel és kivételekkel
lehetővé teszi, hogy a szakértő a per iratait megtekintse és azokról másolatot készíthessen, értelemszerűen akkor,
ha kirendelést követően az iratok átadására nem került sor. Ugyanezen okokból a szakértő a feladata teljesítése
érdekében részt vehet a tárgyaláson vagy egyébként jelen lehet a bizonyításfelvételnél is és a felekhez, valamint a
többi közreműködő személyhez kérdések feltevését is indítványozhatja. A Pp. a korábbi jogtól eltérően azt viszont
nem teszi lehetővé, hogy a szakértő bizonyítást is indítványozzon. A Pp. bizonyítási rendszerében érvényesített
tárgyalási elvnek megfelelően a peranyag szolgáltatása a felek feladata, amelyet a szakértő nem vehet át. Más
kérdés, hogy a szakértő a Szaktv. 39. §-a szerint köteles a bíróság tudomására hozni, ha a szakvélemény
elkészítéséhez további, fel nem tárt adatok szükségesek, a bíróság pedig erre a felek figyelmét a pervezetés
keretében kell, hogy felhívja [Pp. 317. § (1) bek. c) pont]. Ennek alapján a felek - ha úgy döntenek - a szükséges
további bizonyítás lefolytatását indítványozhatják.
A törvény, szövegezésében sem változtatva az 1952-es Pp. szabályán, továbbra is feljogosítja a szakértőt, hogy a
bíróság felhatalmazása alapján a szakvélemény elkészítéséhez szükséges vizsgálatot a bíróság, illetve a felek
távollétében végezze el. A szakvélemény elkészítéséhez a szakértői vizsgálat nélkülözhetetlen. A vizsgálat
eredményes lefolytatása érdekében a törvény a szemle foganatosítására vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni
akkor, ha a szakértői vizsgálatot akadályozzák.
Pp. 313. §-ához:
Az írásbeli szakvélemény kiegészítése

A Pp. külön szakaszban szabályozza a szakértői bizonyítás menetét attól függően, hogy a bíróság felhívása
szerint a szakvélemény írásban vagy szóban kerül előterjesztésre.
Az írásbeli előterjesztés esetén - akárcsak a magánszakértői vélemény kapcsán - a törvény kimondja, hogy a
szakvéleményt a bíróság kézbesíti a feleknek. Ugyanúgy, mint a magánszakértői bizonyítás során, a bíróság az
egyidejűleg kézbesített végzésben megadhatja a felek részére a pervezetés körében szabályozott tájékoztatást és
határidő tűzésével felhívhatja őket a törvény szerint elvégezhető percselekmények teljesítésére.
A felek a kirendelt szakértő szakvéleménye tekintetében a bizonyítás, illetve az ellenbizonyítás tekintetében
ugyanazon cselekményekre jogosultak mint a magánszakértői vélemény vagy a más eljárásban kirendelt szakértő
véleménye esetében. Egyrészt tehát a bizonyítási eljárás általános szabálya alapján észrevételeket tehetnek,
másrészt a szakvéleményhez kapcsolódó speciális indítványtételi joguk is van: tételesen meghatározott okokból a
szakvélemény kiegészítését kérhetik. A kiegészítés iránti indítványban a felek egyrészt a szakvélemény
megállapításai kapcsán továbbá olyan adatokra vonatkozóan tehetnek fel kérdéseket, amelyek a szakértő számára
a kirendeléskor még nem voltak ismertek, de a szakkérdés szempontjából relevánsak. Másrészt, ha a
szakvélemény aggályos, a felek indítványozhatják az aggályosság kiküszöböléséhez szükséges felvilágosítás
megadását is. Az indítványok értelemszerűen az érdemi tárgyalási szakban is előterjeszthetőek, de abban az
előterjesztéssel való alapos ok nélküli késlekedés a Pp. 278. § (4) bekezdése szerint az indítvány teljesítésének a
mellőzését vonja maga után. A törvény arra nem ad lehetőséget, hogy a felek a szakvéleménnyel szemben utóbb
becsatolt magánszakértői véleményt vagy esetleg más eljárásban kirendelt szakértőtől származó szakvéleményt
bizonyítékként állítsanak szembe. Az azonban nem kizárt, hogy ezek tartalma alapján a szakvélemény
aggályosságát állítsák.
A törvény szerint hivatalból lefolytatható bizonyítás eseteit leszámítva, a szakvélemény kiegészítésének az
elrendelése nem történhet meg hivatalból. A bíróság a pervezetés körében ugyan felhívja a felek figyelmét, ha a
szakvéleményt aggályosnak találja, de indítvány hiányában annak megszüntetése érdekében nem intézkedhet. A
kiegészítés iránti indítvány esetén a bíróság eljárása lényegében megegyezik a kirendelésnél előírtakkal. Ha a
bizonyítást a törvény értelmében nem kell mellőzni, úgy a szakértőt felhívja a szakvéleménye kiegészítésére. A
felhívásban a felek kérdéseit tünteti fel, de abból a törvény a Pp. 308. § (2) bekezdésére utaló szabálya folytán
mellőzi az ügyre és a szakértő szakismereteinek a körébe nem tartozó kérdéseket és maga is feltehet kérdéseket.
Kérdésfeltevési joga azonban a Pp. 308. §-nál leírtakkal egyező okokból csak járulékos és korlátozott, csak a felek
által feltüntetett kérdésekkel érintett tényállításokra vonatkozhat. A kiegészítés a bíróság döntése szerint
megtörténhet írásban vagy szóban a tárgyaláson. A döntés alapja akárcsak a kirendelésnél, a célszerűség. A
kirendeléshez képest a kiegészítésre való felhívásnál a szakértő megidézése azonban nagyobb szerepet kaphat,
hiszen a kiegészítés jellegéből következően a szakértői feladat általában a korábbi töredéke.
A kiegészítéssel a szakértő a Pp. szabályai szempontjából a szakvéleményét nem többszörözi, a perben a
kiegészítéssel együtt is csak egy szakvéleményt ad még akkor is, ha a díjazására irányadó szabályok szerint a
kiegészítés bizonyos eseteiben a kiegészítésért külön díjazásra jogosult. A kiegészítést követően a szakvéleményre
és az azt követő eljárásra vonatkozó szabályok megfelelően alkalmazandóak, így a törvény szerint a kiegészítés -
ha az szükséges - akár több ízben is megtörténhet.
Pp. 314. §-ához:
A szóbeli szakvélemény és kiegészítése

A bíróság döntésétől függően a szakértő szóban a tárgyaláson is előadhatja a szakvéleményét és annak
kiegészítését is. A Pp. a perhatékonyság érdekében elhagyja a korábbi jog azon szabályát, amely szerint a bíróság
a tárgyaláson ismerteti a szakértő előtt a kérdéseket. A kirendelés esetén a szakértő már az idézéssel együtt
megkapja a feladatmeghatározását és ez a lehetőség a kiegészítésre való felhívás esetében is adott, így a
tárgyaláson nagyobb eséllyel fejeződhet be a szakértői bizonyítás. A törvény az 1952-es Pp. szakértő
meghallgatására vonatkozó egyéb szabályait lényegében átemeli. A magánszakértői bizonyításnál elhelyezett
rendelkezésre utalás értelmében a kirendelt szakértőt a meghallgatása előtt a bíróságnak be kell azonosítania,
tisztáznia kell, hogy fennállnak-e esetlegesen olyan körülmények, amelyek esetén a perben nem járhat el és annak
nyomatékosítása végett meg kell ismételnie a kirendelésben a Szaktv. 45. § (2) bek. mb) pontja szerint már
rögzített, a hamis szakvéleményadásra történő figyelmeztetést is.
A szakvélemény előadása után a felek a Pp. 278. § (3) bekezdése alapján észrevételt tehetnek és az utaló
szabály értelmében az írásbeli szakvélemény kiegészítésére irányadó szabályban foglalt okokból indítványozhatják
a szakvélemény kiegészítését is. A bíróság a bizonyításban ugyanolyan tartalommal vesz részt, mint az írásbeli
szakvélemény előterjesztése esetén. A szakvélemény aggályosságára felhívja ugyan a felek figyelmét, de indítvány
nélkül a kiegészítés érdekében nem járhat el. Ha pedig az indítvány teljesítését nem mellőzi, úgy a 308. §-nál
kifejtett okokból járulékosan és korlátozottan maga is megfogalmazhat kérdéseket, és a perhatékonyság
érdekében mellőzi azon kérdések feltételét, amelyek nem tartoznak az ügyre vagy a szakértő szakismereteinek a
körébe.
Előfordulhat, hogy a szakértő a szakvéleményét a szakértői feladat időigényessége, a szakértői vizsgálat jellege
vagy éppen a szakértő által jelzett, a szakvélemény elkészítéséhez szükséges adatok hiánya miatt nem tudja a
tárgyaláson a bizonyítási indítványnak megfelelően úgy előadni, hogy a szakvélemény megfeleljen a törvényi
követelményeknek is. A törvény lehetővé teszi ezért, hogy a bíróság ezen körülményektől függően a szakértőt új
határnapra ismételten megidézze vagy a szakvélemény írásbeli előterjesztésére hívja fel. Ez utóbbi megtörténhet
később is, például a szükséges adatok beszerzésére irányuló bizonyítás lefolytatását követően.
Pp. 315. §-ához:
Új szakértő kirendelése
A törvény a perhatékonyság követelményére figyelemmel a kirendelt szakértő lecserélését csak két esetben
engedi. A más szakértő kirendelésének feltételeit a Pp. 311. §-ában rögzíti, e helyütt pedig - attól eltérő
jogintézményként - az új szakértő kirendelését szabályozza. Az új szakértő csakis akkor rendelhető ki, ha a
kirendelt szakértő szakvéleménye a Pp. szerint aggályosnak minősül. Önmagában tehát az nem alapozza meg új
szakértő kirendelését, ha a fél nem fogadja el a szakvélemény megállapításait és az sem, ha a szakvélemény a
szakkérdésben elfoglalt álláspont tekintetében ellentétben áll például egy, a fél által magánúton beszerzett
szakvéleménnyel vagy akár egy másik eljárásban készült szakvéleménnyel. Mindezek mellé új szakértő
kirendeléséhez az is kell, hogy legalább egy aggályossági ok fennálljon, másfelől az aggályosság azon nyomban
nem alapozza meg a szakértő lecserélését. A per észszerű időn belül történő befejezése érdekében a félnek
elsődlegesen a szakvélemény kiegészítésének az indítványozása útján kell megpróbálnia elérni, hogy a szakértő
szüntesse meg a szakvéleménye fogyatékosságát. Új szakértő csak ennek sikertelensége esetén alkalmazható.
A Pp. a tárgyalási elvet következetesen érvényesítve az új szakértő kirendelését is a fél erre irányuló
indítványához köti. A bíróság hivatalból nem rendelhet ki új szakértőt csak akkor, ha törvényi felhatalmazás
alapján hivatalból is lefolytathat bizonyítást. Ettől függetlenül a Pp. 317. § (1) bek. d) pontja szerint azt jelzi a
feleknek, hogy ha a szakvéleményt a szakértői felvilágosítás ellenére továbbra is aggályosnak találja. Az indítvány
törvénynek való megfelelését a bíróság vizsgálja, így mellőzi az új szakértő kirendelését például akkor, ha az az
aggályossági okok fennállásának hiányában szükségtelen vagy akkor is, ha az indítvány előterjesztésével a fél
alapos ok nélkül késlekedett.
Az új szakértő kirendelésére és az azt követő eljárásra a törvény nem ír elő speciális szabályokat. A szakértő
személyének a kiválasztására, a kirendeléssel kapcsolatos jogokra és kötelezettségekre, a kirendelő végzés
tartalmára és a szakvélemény utáni eljárása irányadó szabályok az új szakértő kirendelésénél is megfelelően
irányadóak. A törvény egyértelmű szabálya értelmében az aggályos szakvélemény nem vehető figyelembe
bizonyítékként, így az új szakértőnek nincs a korábbi szakvéleménnyel kapcsolatban további, így például
felülbírálati funkciója. Az azonban nem kizárt, hogy a fél az új szakértő kirendeléséig kiegészítse a korábbi
kérdéseit és akár a korábbi szakvéleményt felhasználva tegyen fel új kérdéseket az új szakértőnek.
A Pp. e körben nem állít fel korlátot, így új szakértő többször is, mindaddig kirendelhető, ameddig nem kerül
előterjesztésre egy aggálytalan szakvélemény. A Pp. - bár más tartalommal - fenntartja a Szaktv. szerinti
szakértők egy fajtájának, az igazságügyi szakértői testületnek a korábbi jog által is biztosított sajátos, a szakértői
bizonyításban betöltött szerepét. A Szaktv. 35. § (1) bekezdése szerint külön jogszabály által, meghatározott
szakkérdésben történő vélemény nyilvánítására létrehozott testületek (például Műszaki Igazságügyi Szakértői
Testület, Egészségügyi Területen Működő Igazságügyi Szakértői Testület) kirendelhetőek, de kizárólag csak
további új szakértőként azaz, ha új szakértő kirendelését követően, újra fennállnak az új szakértő kirendelésének
a feltételei. Ehhez tehát ugyanúgy szükség van a szakvélemény aggályosságára, annak megszüntetésére irányuló
kísérletre és a fél indítványára. A Pp. a korábbi joggal egyezően tartalmazza a szakértői testület a perben történő
eljáráshoz szükséges speciális szabályokat is.
91. A szakvélemény értékelése és a pervezetés
Pp. 316. §-ához:
1. Az aggályos szakvélemény
A törvény az egyes alkalmazási módokra vonatkozó speciális szabályokat követően összegyűjtve meghatározza
azokat a vagylagos feltételeket, amelyek fennállása esetén a szakvélemény aggályosnak minősül. Az
aggályosságnak a bizonyítás szempontjából két következménye van. Egyrészt az aggályos szakvélemény nem
vehető figyelembe bizonyítékként, másrészt minden típusú szakértői bizonyítás keretében lehetőség van a
szakértői bizonyításban jelentkező hiba perbeli korrigálására is, főszabály szerint sajátos perbeli cselekmények
(például szakértő kirendelése, szakvélemény kiegészítése, új szakértő kirendelése) indítványozása útján. A
szakvéleményt ennek megfelelően a bizonyításra való alkalmassága érdekében a feleknek és - a speciális
pervezetési szabály alapján - a bíróságnak is már a perben kell értékelnie. Az aggályossági okok mindegyike
különleges szakismeret nélkül megállapítható. A szakvélemény szakmai alapon történő értékelése kizárt, hisz a
törvény szerint magát a szakértő alkalmazását is a különleges szakértelem indokolja. Éppen ezért a szakvélemény
önmagában azért nem minősülhet aggályosnak, mert a fél állítása szerint a szakvélemény szakmai szempontból
hibás.
A Pp. elsőként a kirendelt, azaz a más eljárásban kirendelt és perben kirendelt szakértő szakvéleménye kapcsán
rögzíti az aggályossági okokat, javarészt a korábbi jogban is használt fogalmak segítségével. Aggályos a
szakvélemény, ha a szakértő nem adja meg teljeskörűen a választ a feltett kérdések mindegyikére, vagy a
szakvélemény nem tartalmazza a jogszabályban előírt kötelező tartalmi elemeket, így a Szaktv. 47. § (4)
bekezdésében felsoroltakat (pl. a leletet, a vizsgálat módszerének a rövid ismertetését, a módszertani levélre
történő utalást, illetve az abban foglaltaktól való eltérés esetén annak indokait). Ezek bemutatása nélkül nem
igazolt, hogy a szakértő a munkáját a rá vonatkozó elvek és garanciális szabályok szerint végezte el. Miután
speciális szakismeretet közvetít, a szakvéleménnyel szemben különösen fontos követelmény az is, hogy a bíróság
és a felek számára világos és követhető, továbbá ellentmondásmentes legyen. Ezek hiányában a szakvélemény
aggályosnak minősül. Ugyanez fennáll akkor is, ha a szakvélemény nem vagy nem teljesen a felek által
szolgáltatott peranyagon alapul. A szakértő nem fél, maga nem szolgáltathat peradatot, legfeljebb csak jelezheti a
bíróságnak a nélkülözhetetlen adatok hiányát. A törvény szerint az aggályosságot előidéző okok köre nem zárt, a
fentieken kívül más konkrétan meg nem határozott körülmény, vagy akár több körülmény együttesen is kétséget
ébreszthet a szakvélemény helytállóságával szemben. Ilyen körülménynek tekinthető például, ha a szakértő az
adott szakkérdésben nem járhatott volna el vagy például az is, ha a szakvélemény egyes következtetései köznapi
ismeretekkel is felismerhető, egyértelmű tévedésen alapulnak.
A Pp. külön szabályozza a magánszakértői véleményre irányadó aggályossági okokat. Annyiban nem tesz
különbséget, hogy mindazon körülmények, amelyek a kirendelt szakértő szakvéleményét hibássá teszik, a
magánszakértői vélemény tekintetében is aggályosságot eredményeznek. A Pp. ezeken felül vagylagosan további
fogyatékossági feltételeket is rögzít, amelyet a magánszakértői bizonyítás két sajátossága indokol. Egyfelől a
magánszakértő nem a bíróság, hanem a megbízó fél utasítására jár el, így a törvény a megbízó fél ellenfelének a
bizonyításban való részvételét azzal biztosítja, hogy a szakvéleményt aggályosnak tekinti akkor, ha a szakértő az
ellenfél közreműködéséhez kapcsolt kötelezettségeit nem teljesíti, vagy ha a szakvélemény az ellenfél
szakvéleményre vonatkozó kérdéseivel nem kerül kiegészítésre. Másfelől a magánszakértői bizonyítás során akár
két magánszakértői vélemény is készülhet és az is előfordulhat, hogy azok szakkérdésben ellentétbe kerülnek
egymással. A törvény szabályaiból következően a bíróság az ellentét szakmai alapon történő feloldására ugyanúgy
nem lehet képes, mint ahogy a szakkérdést generáló tényt sem állapíthatja meg szakértő alkalmazása nélkül. Ez
esetben tehát a magánszakértői bizonyítás éppen úgy sikertelennek tekinthető, mint például akkor, ha a
magánszakértői vélemény ki nem küszöbölhető módon saját magával áll ellentétben. A Pp. ezért a szakkérdésben
fennálló ellentét esetén is aggályosnak minősíti a magánszakértői véleményeket, de csak abban az esetben, ha
szakvélemények egyike tekintetében sem áll fenn más fogyatékosságot eredményező feltétel. A törvény
értelmében a magánszakértői vélemény tekintetében ennek számít az is, ha annak kiegészítése az ellentét
szakmai indokai tekintetében tárgyaláson nem történt meg. Amennyiben tehát az egyik magánszakértő szóban
számot ad az ellentét okáról, míg a másik nem, úgy az előbbi magánszakértő szakvéleménye bizonyítékként a
ténymegállapítás során figyelembe vehető, a másik magánszakértő szakvéleménye viszont nem.
2. A bizonyítékként figyelembe nem vehető szakvélemény

A Pp. négy esetben kifejezett szabállyal megfosztja a szakvéleményt a bizonyításra való képességtől, ezzel
egyértelműsíti annak a következményét, ha szakértői bizonyítás eredménye akár a szakértő személyhez, akár a
szakvélemény tartalmához, akár a fél eljárásához kapcsolt okból nem felel meg a jogszabályi követelményeknek. A
Pp. a perhatékonyságot is szolgálja, az egyértelmű szabályozással nem teszi lehetővé ugyanis adott esetben azt,
hogy ugyanaz a fél ugyanarra a szakkérdésre több, esetlegesen akár egymásnak ellentmondó joghatályos
szakvéleményt szolgáltasson. A törvény szerint nem vehető figyelembe így a kizárt és a kirendelés alól felmentett
szakértő szakvéleménye, az aggályos - akár magánszakértőtől, akár más eljárásban kirendelt szakértőtől, akár a
perben kirendelt szakértőtől származó -szakvélemény, végül az a magánszakértői vélemény vagy más eljárásban
kirendelt szakértőtől származó szakvélemény sem, amelyet a Pp. szakértői bizonyításra vonatkozó szabályainak a
megsértésével nyújtottak be, például a perbeli kirendelést követően.
Pp. 317. §-ához:
Pervezetés
A Pp. a szakértői bizonyításhoz kapcsolódóan sajátos bírói pervezetési szabályokat rögzít. A bíróság
figyelemfelhívásban megmutatkozó speciális közrehatási tevékenységét alapvetően a szakértő azon a Szaktv. 3. §
(1) bekezdésében is rögzített sajátossága indokolja, amely szerint a szakértő a szakkérdés eldöntésével a tényállás
megállapítását segíti, adott esetben a bíróság kirendelése alapján.
A tényeket - bár a felek releváns állításai alapján - a Pp. 279. §-a szerint a bíróság állapítja meg, így a tény
megállapításához szükséges szakismeret felismerése sem terhelhető kizárólag a felekre. Amennyiben a felek
maguk a szakértő alkalmazásának a szükségességét nem ismerik fel, úgy a bíróság köteles erre a figyelmet
felhívni.
A bíróság a perhatékonyság szempontjára is figyelemmel akkor is segíti a fél bizonyítását, ha abban az esetben
kíván magánszakértővel bizonyítani, ha ezt jogszabály nem teszi lehetővé.
Kirendelt szakértő alkalmazása esetén, a felek a bíróság közreműködésével szolgáltatják a bizonyítékot. A
szakértőt a bíróság hívja fel a szakértői tevékenység elvégzésére és a szakértő is a bíróságnak jelzi, ha a
szakvélemény elkészítéséhez további adatok szükségesek (Szaktv. 39. §). A pervezetés keretében a bíróság a
szakértő e jelzését továbbítja a felek felé azért, hogy a szükséges indítványokat a hiányzó adatok beszerzése
érdekében meg tudják tenni.
Amennyiben a szakvélemény aggályos, úgy a Pp. sajátos percselekmény elvégzésére jogosítja fel a feleket azért,
hogy annak kiküszöbölése útján bizonyítéknak minősülő szakvéleményt tudjanak szolgáltatni. A törvény ezen
eljárási jogok tényleges biztosítása érdekében e körben is megfogalmaz közrehatási kötelezettségét. A felek
mellett a szakvéleményt a bíróságnak is értékelni kell a perben, és amennyiben a felek akár a magánszakértői
vélemény, akár a más eljárásban kirendelt szakértő szakvéleménye, akár a perben kirendelt szakértő
szakvéleménye aggályosságát nem ismerik fel, úgy a bíróságnak ezt jeleznie kell a felek felé. A bíróság a
szakvéleményt a per érdeme szempontjából nyilvánvalóan nem értékelheti, arra csak az ítéletben van lehetősége.
A bírói aktivitás egyik estben sem jelenthet hivatalbóli bizonyítást. A bíróság figyelemfelhívása a felekre nézve
nem kötelező. A felek eldönthetik, hogy annak megfelelően járnak el vagy sem.
A törvény meghatározott esetekben hivatalbóli bizonyítás lefolytatását teszi lehetővé. A Pp. kifejezett szabállyal
kimondja, hogy a bíróság a szakértői bizonyítás során ilyenkor hivatalból jogosult elvégezni minden olyan
percselekményt, ami egyébként a törvény szerint a fél indítványához kötött.
92. A szakértő díja és a kirendelt szakértő díjának a csökkentése
Pp. 318. §-ához:
A szakértői díj
A szakértő díjára vonatkozó általános szabályokat a Szaktv. és az igazságügyi szakértők díjazásáról szóló
3/1986. (II. 21.) IM rendelet tartalmazza. A Pp. csak a peres eljárásra irányadó speciális rendelkezéseket rögzíti.
A magánszakértői bizonyítás keretében a magánszakértőnek járó, a megbízó fél által kifizetett díj a Pp. 80. §
szerint a megbízó fél perköltségének minősülhet. A megbízó fél így igényt tarthat annak teljes vagy részbeni
megtérítésére, ha azt felszámítja és a per a pernyertességével vagy más olyan módon végződik, amely esetében a
Pp. szabályai szerint nem ő viseli a perköltséget. A Pp. a 80. §-t lényegében törvényi úton értelmezve kimondja,
hogy a magánszakértő díja mint a jogérvényesítés szempontjából szükségtelenül felmerült költség nem számítható
fel, azaz nem minősül perköltségnek, ha a magánszakértői vélemény a felvilágosítás ellenére is aggályosnak
minősül. A Pp. aggályosság esetén nem zárja el a felet a bizonyítástól, hiszen kirendelt szakértőt még
alkalmazhat, viszont a magánszakértői bizonyítás sikertelenségét azzal szankcionálja, hogy a költséget a per
eredményére tekintet nélkül a magánszakértőt alkalmazó félre terheli. A törvény ezzel is érdekeltté teszi a feleket
a szakértői bizonyítás minél hamarább történő lezárásában.
A Pp. a korábbi joggal egyezően kimondja, hogy az előzetes munkaterv költségét a bizonyító fél köteles
előlegezni. Ha ezt nem teszi meg, a bíróság mellőzi a bizonyítás elrendelését. A törvény az egyértelműség
kedvéért rögzíti azt is, hogy ha a bizonyító fél a munkaterv ismeretében nem kéri a szakértői munka elvégzését
vagy pedig kéri, de a szakértői díjat nem helyezi letétbe, úgy az előzetes munkaterv költsége mint nem
szükségképpen felmerült költség nem számítható fel, mivel az a Pp. 80. § alapján nem minősül perköltségnek.
A Pp. 79. § (1) bekezdésében szereplő főszabály szerint a bizonyítással járó költséget a bizonyító fél előlegezi. A
törvény a szakértői bizonyítás keretében meghatározott esetekben megengedi, hogy a díjigénnyel együtt járó
szakértői tevékenység elvégzését ne csak a bizonyító fél, hanem az ellenbizonyítás érdekében akár az ellenfél is
indítványozza. Ekkor nem a bizonyító fél, hanem annak ellenfele érdekelt a bizonyítás lefolytatásában. A Pp. ezen
esetekre ezért nem a bizonyító fél, hanem az indítványozó fél előlegezési kötelezettségét írja elő.
A Pp. a korábbi kódexnek a kirendelt szakértő díjának meghatározását rendező szabályai közül lényegében
átveszi azokat is, amelyeket a Szaktv. nem rögzít. Egyrészt a szakértő díjáról rendelkező végzés esetében mind a
felek, mind a szakértő számára külön fellebbezési jogot ad, másrészt a fellebbezés halasztó hatályát kifejezett
szabállyal csak támadott összegre korlátozza.
Pp. 319. §-ához:
A kirendelt szakértő díjának csökkentése

A Pp. 272. § (1) bek. d) pontja a perben közreműködő személyek tekintetében általánosan lehetővé teszi a
bíróság számára a közreműködőnek járó díj csökkentését akkor, ha a közreműködő megszegi a kötelezettségét
anélkül, hogy azt - az ok valószínűsítése mellett - alapos okkal előzetesen kimentette volna. A törvény a kirendelt
szakértő tekintetében speciálisan e kényszerítő eszköz alkalmazására vonatkozóan ad részletszabályt, ha a
szakértő a részére meghatározott határidőt mulasztja el, feltéve persze, ha az általános szabályba fogalt feltételek
is fennállnak. A szabály a határidő lejártától napi egy százalékkal történő csökkentést csak a munkadíjra
korlátozza. A bíróság a szakértőnek járó költségtérítés összegét nem csökkentheti. E kényszerítő eszközre a
közreműködőkkel szemben alkalmazott kényszerítő eszközökre vonatkozó egyéb általános szabályok is (utólagos
kimentés, perorvoslatok) megfelelően irányadók.
XXII. FEJEZET
OKIRATOK
93. Bizonyítás okirattal
Pp. 320. §-ához:
Az okirat rendelkezésre bocsátása

A törvény az 1952-es Pp.-hez hasonlóan továbbra is mellőzi az okirat fogalmának rögzítését.
A Pp. 4. § (2) bekezdésében rögzített, a felek eljárástámogatási kötelezettségéből következik, hogy a felek
kötelesek szolgáltatni a per eldöntéséhez szükséges bizonyítékokat; ezzel összefüggésben a jelen paragrafus
rögzíti, hogy amennyiben a fél tényállításait okirattal kívánja bizonyítani, az okiratot beadványához kell csatolnia,
vagy a tárgyaláson be kell mutatnia, azaz az okiratot rendelkezésre kell bocsátania. Szükség esetén pedig a
bíróság az ellenérdekű felet is kötelezheti az okirat rendelkezésre bocsátására.
A Pp. 62. § (2) bekezdésében rögzített szabállyal összhangban írja elő a jelen szakasz (1) bekezdése, hogy
idegen nyelvű okirat rendelkezésre bocsátása esetén ahhoz csatolni kell az egyszerű fordítását. Ebből az
következik, hogy főszabály szerint nem kötelező a hiteles fordítás csatolása, erre akkor van szükség, ha az
egyszerű fordítás helyessége vagy teljessége tekintetében kétely merül fel. Ha a bizonyító fél a rendelkezésre
bocsátott idegen nyelvű okirathoz nem csatol fordítást, a bíróság az okiratot figyelmen kívül hagyja, a bizonyítás
eredményének körében nem fogja értékelni.
A szemle szabályai bővülnek, és az 1952-es polgári perrendtartáshoz képest új elemek jelennek meg, melyek
alkalmazhatók abban az esetben, ha perben részt nem vevő személytől kell beszerezni az okiratot (az 1952-es Pp.
szerint a harmadik személyt tanúként kellett idézni és kötelezni az okirat rendelkezésre bocsátására). Ugyanezek
a szabályok az okirat helyszínen történő megszemlélésére is alkalmazhatók.
Az okirati bizonyítás prioritását deklarálja az a szabály, hogy az okirattal bizonyítható tényekkel kapcsolatban a
bíróság az egyéb bizonyítást mellőzheti. (Indokolás a Pp. 320-322. §-ához)
Pp. 321. §-ához:
Eredeti okirat, másolat, kivonat

A jelen paragrafus az okiratok rendelkezésre bocsátásával összefüggésben az eredeti okirat, másolat és kivonat
esetköreit az 1952-es Pp. megoldásával azonos módon, a kialakult gyakorlatnak megfelelő tartalommal
szabályozza.
A törvény rendelkezik az okiratokról készített másolatok felhasználásáról. Észszerű megoldás és a
perhatékonyságot is növeli az, ha valamely okirat másolati példánya szerepel az iratok között, hiszen az eredeti -
esetlegesen nem rekonstruálható irat - csatolása, felhasználása költséges, és fölösleges is lehet. Ugyanakkor az
eredeti irat beszerzése nem mellőzhető, ha éppen az okirattal kapcsolatban - például az ahhoz fűződő vélelem
megdöntése kapcsán - folyik a bizonyítási eljárás, vagy a bíróság bármely okból szükségesnek tartja az eredeti
okirat rendelkezésre bocsátását. (Indokolás a Pp. 320-322. §-ához)
Pp. 322. §-ához:
Irat- és adatbeszerzés
Adódhat olyan helyzet, amikor a bizonyítani kívánó fél közvetlenül nem férhet hozzá valamely irathoz, ekkor a
bíróság intézkedik ennek a beszerzéséről. Abban az esetben pedig, ha minősített adatot, titkot tartalmazó irat
beszerzése történik meg, annak felhasználhatóságát - az 1952-es Pp.-hez hasonlóan - a törvény is szigorú keretek
közé szorítja.
A bíróság csak a fél kérelmére keresheti meg az (1) bekezdésben felsorolt szerveket az okirat beszerzése
érdekében, és csak akkor, ha a fél közvetlenül nem kérheti az iratok kiadását. Ez esetben is mellőzhető az eredeti
okirat beszerzése, ha annak megtekintésére nincs szükség, és a fél a tárgyaláson annak hiteles vagy egyszerű
másolatát bemutatja. A megkeresett szervek a megkeresés teljesítését csak akkor tagadhatják meg, ha az okirat
minősített adatot tartalmaz. Ha a megkeresett szerv a megkeresésre nem reagál, vagy a megkeresés teljesítését
jogszerűtlenül tagadja meg, a Pp. 272. § (1) bek. b) pontja szerint pénzbírsággal sújtható.
Ha a rendelkezésre bocsátott okirat minősített adatot, üzleti titkot, hivatásbeli titkot vagy törvényben
meghatározott más titkot tartalmaz, a bíróság keresi meg a minősítőt vagy titokgazdát a minősített adat vagy titok
megismerésének engedélyezése céljából. Ha a titokgazda a megkeresés átvételétől számított 8 napon belül nem
nyilatkozik, az engedélyt megadottnak kell tekinteni, erre a titokgazdát a megkeresésben figyelmeztetni kell. Ha a
határidőn belül a titokgazda úgy nyilatkozik, hogy nem járul hozzá a titok megismeréséhez, az okiratnak ez a
része bizonyítékként nem használható fel.
A jelen paragrafus (7) bekezdése értelmében a bíróság feladata a bírósági eljárásban keletkezett adatok
védelme.
Az okiratok rendelkezésre bocsátása tárgyában a jelen paragrafus (1) bekezdésében foglalt megkeresés iránt a
bíróság nemcsak az érdemi tárgyalási szakban, hanem már a perfelvételi szakban - legkorábban az ellenkérelem
előterjesztését követően - is intézkedhet.
94. Az okiratok fajtái
Pp. 323. §-ához:
A közokirat
A jelen paragrafus az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak megfelelően, ugyanakkor némileg átstrukturálva
tartalmazza a közokirat kiállítására jogosultak körét, a közokirathoz fűződő vélelmet, illetve azt, hogy a közokirat
mit bizonyít. A törvény is értelemszerűen lehetővé teszi azt, hogy jogszabály adathordozótól függetlenül más
dolgot is közokirattá nyilvánítson.
A jelen paragrafus (1) bekezdése a közokirat fogalmát rögzíti: olyan papír alapú vagy elektronikus okirat,
amelyet
- bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv
- ügykörén belül
- a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő módon állított ki.
E fogalom tartalmában megfelel az 1952-es Pp. 195. § (1) bekezdésében foglalt definíciónak.
A jelen paragrafus (2) bekezdése fogalmazza meg a közokirathoz fűződő valódiság megdönthető vélelmét.
Valódinak akkor tekinthetjük az okiratot, ha a benne feltüntetett kiállítótól származik. Az okirat akkor hamis, ha
nem a benne feltüntetett kiállítótól származik. Hamisított akkor, ha a benne feltüntetett kiállítótól származik
ugyan, de tartalmát utólag jogellenesen megváltoztatták. Az ellenkező bizonyításáig azonban úgy kell tekinteni a
közokiratot, hogy az a benne feltüntetett kiállítótól származik. Ha például a felperes birtokában van egy közokirat,
melynek valódiságát az alperes kétségbe vonja, akkor az alperesnek kell bizonyítania azt, hogy az okirat hamis
vagy esetleg hamisított. Amennyiben az eljáró bíróságnak kétsége van a közokirat valódisága tekintetében,
megkeresheti az okirat kiállítóját, hogy az okirat valódiságáról nyilatkozzon. Ezt a megkeresett szerv teljesítheti
oly módon is, hogy egy kiadmányt küld meg a bíróságnak, vagy olyan nyilatkozatot tesz, hogy a közokiratot az
adott szerv soha nem állította ki.
A közokirat teljesen bizonyítja:
- a benne foglalt intézkedést vagy határozatot,
- az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát,
- az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, annak idejét és módját.
A (6) bekezdés rendezi a közokiratokkal szembeni ellenbizonyítás lehetőségét: hatályos jogunk nem ismer olyan
törvényi kizárást vagy korlátozást, amely lehetetlenné tenné a közokirattal szembeni ellenbizonyítás lehetőségét.
A külföldön kiállított közokiratokra a Pp. 593. §-a tartalmaz rendelkezéseket: a külföldi közokirat akkor
rendelkezik a jelen paragrafusban meghatározott bizonyító erővel, ha azt a kiállítás helye szerint illetékes magyar
külképviseleti hatóság felülhitelesítette. Nincs szükség felülhitelesítésre, ha a kiállítás helye szerinti állammal
kötött nemzetközi szerződés ez alól felmentést ad. Erre példa a külföldön felhasználásra kerülő közokiratok
diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének mellőzéséről Hágában 1961. október 5. napján aláírt, Magyarországon az
1973. évi 11. törvényerejű rendelettel kihirdetett egyezmény.
Pp. 324. §-ához:
A közokiratról készült másolat bizonyító ereje

A törvény jelen paragrafusa a közokiratról készített másolat szabályait is egyszerűsíti, átláthatóbbá teszi,
továbbá figyelembe veszi az E-ügyintézési tv. rendelkezéseit is, amely a hiteles másolatkészítés körében is
tartalmaz előírásokat.
A (2) bekezdés a magánokiratról közokirati alakban készített okirat (másolat) bizonyító erejét határozza meg.
Fontos kihangsúlyozni, hogy az ily módon létrejött közokirat közokirati jellege csak az eredeti tartalmával való
egyezőség igazolására alkalmas, és a másolatot érdemben az eredeti okirat bizonyító erejével azonos bizonyító
erejű okiratnak kell tekinteni (azaz lehet teljes bizonyító erejű magánokirat vagy egyszerű okirat is).
Pp. 325. §-ához:
A teljes bizonyító erejű magánokirat

A törvény alapvetően az 1952-es Pp.-ben foglaltak szerint rendelkezik a teljes bizonyító erejű magánokiratokról.
Ugyanakkor a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal kapcsolatos újdonság az, hogy amikor két tanú igazolja az
aláírás valódiságát, az eddigi aláírás és lakóhely mellett az olvasható név feltüntetését is megkívánja a jelen
paragrafus (1) bek. b) pontja. Abban az esetben ugyanis, amikor a teljes bizonyító erejű magánokirathoz
kapcsolódó vélelemrendszer megdöntésével kapcsolatban folyik bizonyítási eljárás, rendkívül fontos a tanúk
felkutatása, megidézése, azonban az 1952-es Pp. csak az aláírást és a lakóhelyet követelte meg. Az aláírás
azonban nem mindig olvasható, ezért a törvény megkívánja, hogy a tanúk a nevüket olvashatóan is feltüntessék.
Ezzel a törvény követi azt a mindennapi gyakorlatot, amely során az aláírás mellett az olvasható név feltüntetése
is szükséges.
Fontos, hogy a jelen paragrafus (1) bekezdésében rögzített megváltozott tartalmú előírásokat (és
általánosságban a Pp. 323-327. §-aiban foglaltakat) az átmeneti rendelkezések értelmében csak a 2018. január
1-ét követően keletkezett okiratokra és másolatokra kell alkalmazni [Pp. 630. § (2) bek.], mely azt jelenti, hogy a
korábban az 1952-es Pp. szabályainak megfelelően kiállított okiratok a bizonyító erejüket nem vesztik el az új
törvény hatálybalépésével.
A törvény megtartotta a teljes bizonyító erejű magánokiratokhoz kapcsolódó vélelmeket, melyek az aláírás
valódiságához fűznek jogkövetkezményeket.
Az elektronikus okiratok esetében is fontos a megőrzés módja, és az, hogy a megőrzött elektronikus okiratok
esetében milyen módon biztosítható, hogy az idő múlása ellenére az elektronikus okiratba foglalt adatok esetében
is felállítható legyen a hamisítatlanság vélelme. Ennek érdekében a törvény rögzíti azokat a feltételeket, amelyek
teljesítése esetén az archivált elektronikus okirat aláírt vagy bélyegzővel ellátott adatai az ellenkező bizonyításáig
meg nem hamisítottnak tekintendők. A rendelkezés nem egyetlen konkrét archiválási módot szabályoz, hanem egy
keretszabályt ad. A részletes követelmények kormányrendeleti szinten kerülnek meghatározásra, ugyanakkor a
hamisítatlanság vélelméhez szükséges alapvető garanciális előírásokat rögzíti a törvény a következők szerint. A
tárolásra átvételkor az archiválási szolgáltató meggyőződik az elektronikus dokumentum hitelesítésének
érvényességéről, majd a szolgáltató a jogszabályi feltételeknek megfelelő körülmények között tárolja az
elektronikus okiratot, végül a szolgáltató igazolja - szintén a kormányrendeletben meghatározott módon - az
elektronikus okirat hitelességét. (Indokolás a Pp. 325. §-ához)
A külföldön kiállított magánokirat bizonyító erejéhez lásd a Pp. 594. §-ához fűzött magyarázatot.
Pp. 326. §-ához:
Az egyszerű magánokirat
Ha valamely magánokirat nem felel meg a teljes bizonyító erejű magánokiratokkal szemben támasztott törvényi
feltételeknek, akkor egyszerű magánokiratnak minősül, melynek bizonyító erejét a bíróság főszabály szerint a
tényállás szabad megállapításának elve és a bizonyítékok szabad mérlegelésével veszi figyelembe. E főszabály alól
kivételt jelent, ha jogszabály az adott magánokirat bizonyító erejét másként szabályozza, vagy az okirati
bizonyításhoz meghatározott alakban kiállított okiratot ír elő.
Pp. 327. §-ához:
A jogi személy által kiállított vagy őrzött okiratról készült másolat

A jelen paragrafus a jogi személy által kiállított vagy őrzött okiratról készült másolat bizonyító erejére
vonatkozó előírást az 1952-es Pp. szabályozásához képest [1952-es Pp. 196. § (2) bek.] egyszerűbb, átláthatóbb
módon tartalmazza.
A teljes bizonyító erejű másolat megörökli az eredeti okirat bizonyító erejét. A bizonyító erő megöröklése alól
csak a közokirat jelent kivételt, hiszen a közokiratról készített másolat teljes bizonyító erejű magánokirattá válik.
XXIII. FEJEZET
SZEMLE
95. A szemle elrendelése
Pp. 328. §-ához:
A szemle elrendelése
A szemle a bizonyításnak az a módja, amely során a bíróság közvetlen érzékeléssel szerez meggyőződést
valamely perben jelentős tény fennállásáról vagy annak hiányáról. A bizonyításnak ezt a módját akkor alkalmazza,
ha a bizonyítandó tény a bizonyítás felvételének idején észlelhető annak állapotjellege vagy változatlan formában
való ismétlődése folytán, és sem az észlelés, sem az észleletek értelmezése nem igényel olyan különleges
szakismereteket, amelyekkel a bíróság nem rendelkezik.
A szemle elrendelésének feltételein nem változtat a törvény, de az 1952-es Pp. 188. § (1) bekezdésének
átfogalmazásával egyértelművé teszi, hogy a szemle lefolytatásának célja is valamely bizonyítandó tény
megállapíthatósága, a vizsgálat, illetve megfigyelés alatt álló tény tehát nem pusztán a szemletárgyak egyike.
A bizonyítás eszközei között újként nevesíti a törvény a képfelvételeket, a hangfelvételeket, a kép- és
hangfelvételeket, amelyek a technikai fejlődés következtében, a digitális kép- és hangrögzítés elterjedésével egyre
nagyobb jelentőséget kapnak a polgári perben felvett bizonyítás során. Ezeket a bizonyítási eszközöket az 1952-es
Pp. rendszerében a tárgyi bizonyítási eszközök kategóriájába sorolta hagyományosan a jogirodalom. A kép- és
hangfelvételek azonban minőségileg különböznek az egyéb tárgyi bizonyítási eszközöktől: nem valamilyen dolog
jelenbeli állapotát, hanem valamilyen múltbeli eseményt vagy - állókép esetén - múltbeli állapotot érzékeltetnek.
Az ilyen felvételek által a múltból közvetített információkat a felvételek lejátszásával, megtekintésével sajátíthatja
el a bíróság, következésképp ezeknek a bizonyítási eszközöknek a felhasználására is szemle keretében kerülhet
sor.
A törvény szabályozza azt az esetet is, amikor a szemletárgy birtokosa a felektől különböző harmadik személy.
Rendelkezik a törvény továbbá arról, hogy mely esetben nem rendelhető el a szemle, és ettől megkülönbözteti azt
az esetet, amikor a szemle elrendelésére sor kerül, de a szemletárgy birtokosa megtagadhatja a szemle tárgyának
bemutatását vagy a szemle foganatosításának lehetővé tételét (Pp. 330. §). (Indokolás a Pp. 328-330. §-ához)
A jelen paragrafus (5) bekezdése azt az esetet is szabályozza, amikor a szemle tárgya bíróság vagy hatóság
birtokában van, vagy ezek megbízása alapján magánszemély őrizetében van; ez esetben felhívás helyett
megkeresésben kér tőlük jogsegélyt a bíróság.
A jelen paragrafus (4) bekezdése abból a felvetésből indul ki, hogy a szemle foganatosítása költségeket, illetve
kárt is okozhat a szemletárgy birtokosának, melynek megtérítésére igénye lehet a perköltségre vonatkozó
általános szabályok szerint. A bíróság köteles erről a szemletárgy birtokosát előzetesen tájékoztatni. [Varga István
- Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar
A jelen paragrafus (2) bekezdése azokat az eseteket nevesíti, amikor a szemle foganatosítása olyan
érdeksérelem okozására adhat alapot, hogy a törvény tiltja a szemle elrendelését is:
- minősített adat védelmét sértené,
- diplomáciai sérthetetlenségbe, védelembe, mentességbe ütközne,
- ha a szemletárgy birtokosát tanúként meghallgatni nem lehetne (Pp. 289. §).
Ha a bíróság a szemle foganatosítását már elrendelte, és ezek a körülmények csak utólag derültek ki, a szemle
foganatosítását azonnal be kell fejezni, illetve a szemle eredménye a bizonyítás eredménye körében nem vehető
figyelembe.
Pp. 329. §-ához:
A szemle lefolytatása elektronikus hírközlő hálózat útján

A jelen paragrafus lehetőséget teremt arra is, hogy a szemlét a bíróság elektronikus hírközlő hálózat útján
folytassa le. Ez hozzájárul a polgári per költséghatékonyságához és elősegíti az eljárás észszerű időn belüli
befejezését is.
Pp. 330. §-ához:
A szemle lefolytatásának megtagadása

A tanúbizonyítás szabályaihoz hasonlóan a szemle foganatosításakor is meg kell különböztetnünk a Pp. 328. §
(2) bekezdésében rögzített esettől (amikor a szemle nem rendelhető el) a jelen paragrafusban szabályozott
megtagadási okokat. Ezekre a megtagadási okokra a szemletárgy birtokosa a szemle elrendelését követően
hivatkozhat, a hivatkozási alap pedig alapvetően megegyezik a Pp. 290. §-ában nevesített tanúvallomás
megtagadási okokkal.
A szemle elrendelését követően a szemletárgy birtokosa egyrészről hivatkozhat arra, hogy a Pp. 328. § (2)
bekezdésében írt akadályok állnak fenn, ez esetben a bíróságnak haladéktalanul intézkednie kell a szemle
befejezéséről. Vagy hivatkozhat a jelen paragrafusban meghatározott megtagadási okokra is: ez esetben a bíróság
végzéssel dönt a szemle foganatosíthatóságáról. A bíróság a feleket a döntés előtt meghallgathatja szóban vagy
írásban. Ha a bíróság a végzésében úgy dönt, hogy a megtagadásra való hivatkozás ellenére foganatosítja a
szemlét, a szemletárgy birtokosát ennek tűrésére kötelezi, és figyelmezteti a szemle akadályoztatásának Pp. 331.
§ (2) bekezdésében írt jogkövetkezményeire. Csak ez esetben támadható önálló fellebbezéssel a bíróság döntése,
mégpedig a tűrésre kötelezett fél által. A végzést a bíróság maga is megváltoztathatja. E szabályozással a törvény
számításba veszi, hogy a gyakorlatban a szemletárgy birtokosa a fellebbezésben tér ki részletesen azokra a
körülményekre, amelyek valóban indokolttá teszik a szemle mellőzését vagy korlátozását. Ezért nem fűződik ún.
egyszerű kötőerő a végzéshez.
96. A szemle foganatosításának szabályai
Pp. 331. §-ához:
A szemle lefolytatása
A jelen paragrafus részletesen szabályozza a szemle foganatosítását. Az 1952-es Pp. rendelkezéseihez
hasonlóan figyelemmel van azokra az esetekre, amikor a szemle foganatosítása nem lehetséges a bíróság
hivatalos helyiségében tartott tárgyalás keretében a szemle tárgyának jellege, mozgathatóságának hiánya,
nehézsége vagy más körülmény miatt. Figyelemmel van ugyanakkor arra is, hogy míg a tárgyaláson foganatosított
szemle a tárgyalás nyilvánosságához igazodóan nyilvános, magántulajdonban lévő helyszínen történő
foganatosítás esetén nem várható el a tulajdonostól, hogy olyan érdeklődők számára is biztosítsa a
magántulajdonába való belépést, akik a perben nem érdekeltek és a szemlénél való közreműködésük sem
indokolt. A nyilvánosság viszont csak erről a földrajzi területről tartható távol, amennyiben tehát a szemle
foganatosítására részben közterületen kerül sor, a nyilvánosság korlátozására csak a tárgyalás nyilvánosságának
korlátozását lehetővé tevő szabályok szerint kerülhet sor. [Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat
az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 445. o.]
A tárgyaláson foganatosított szemle esetén meghatározott kényszerítő eszközök (Pp. 272. §) állnak a bíróság
rendelkezésére a rend fenntartásának és az eljárás előmozdításának biztosításához. A helyszínen foganatosított
szemle viszont tárgyaláson kívüli eljárási cselekmény, ezért indokolt külön is megadni a jogot a bíróság számára a
rend fenntartásához szükséges kényszerítő eszközök alkalmazásához. Az 1952-es Pp. is előírta, hogy a rendőrség
közreműködése igénybe vehető, de ennek módjáról nem rendelkezik. A törvény ezt pótolja a (2) bekezdésben, és
rögzíti, hogy a végrehajtási kényszer alkalmazásának szabályai szerint vehető igénybe a rendőrség
közreműködése; a végrehajtási kényszer alkalmazásában való rendőrségi közreműködés szabályait pedig
tartalmazza a bírósági végrehajtásról szóló törvény [Vht. 5. § (3) bek.]. (Indokolás a Pp. 331. §-ához)
A kényszerítő eszközök és a rendőrség közreműködésének igénybevétele alól két esetben tesz kivételt a
törvény. Az első eset a (3) bekezdésben rögzítettek szerint akkor fordul elő, ha a szemle foganatosításában
érdekelt fél akadályozza a szemle lefolytatását. Ez esetben elsőként őt figyelmezteti a bíróság, ha ezt követően is
akadályozza a szemlét, a bíróság azt eredménytelenné nyilvánítja, és a bizonyítatlanság jogkövetkezménye
nyilvánvalóan e felet fogja sújtani. A második eset a (4) bekezdésben került rögzítésre: ha a szemle
foganatosításában ellenérdekű fél magatartására visszavezethető okból hiúsul meg a szemle, a bizonyítási
szükséghelyzet szabályait [Pp. 265. § (2)-(3) bek.] alkalmazza a bíróság.
Pp. 332. §-ához:
A szemle eredményének rögzítése

A törvény jelen paragrafus (1) bekezdése pótolja az 1952-es Pp. hiányosságát, amikor egyértelműen előírja,
hogy a helyszíni szemle foganatosításáról, az annak során elhangzott nyilatkozatokról, észrevételekről, a bíróság
által észlelt tényekről jegyzőkönyvet kell készíteni. Emellett a törvény a technikai fejlődés eredményeire is
tekintettel felhívja a figyelmet a szemle során szerzett meggyőződés egyéb módokon való kiegészítő
dokumentálásának lehetőségére (fénykép készítése, hangfelvétel rögzítése, videofelvétel készítése).
A jelen paragrafus (3) bekezdése továbbra is biztosítja a szemletárgy birtokosának a zárt adatkezelésre
vonatkozó jogát a tanúra vonatkozó szabályozásra utalással (Pp. 285. §, 293. §).
Pp. 333. §-ához:
A szemle költségei
A Pp. 328. § (4) bekezdésében foglaltakkal összhangban a jelen paragrafus is rögzíti, hogy a szemletárgy
birtokosa a szemle során felmerült kárának megtérítését igényelheti.
Szintén a tanú tekintetében rögzített szabályokra (Pp. 299. §, Tkr.) utalással rendezi a törvény a szemletárgy
birtokosának költségigényre vonatkozó jogosultságát.
XXIV. FEJEZET
AZ ELŐZETES BIZONYÍTÁS
97. Az előzetes bizonyítás elrendelése
Pp. 334. §-ához:
Az előzetes bizonyítás elrendelésének feltételei

A törvény szerint a bizonyítás foganatosítására az osztott perszerkezetben az érdemi tárgyalási szakban kerül
sor. Adódhatnak azonban olyan váratlan, vagy előre nem látott körülmények, amelyek szükségessé tehetik a
bizonyítási eljárás előbbre hozatalát. Az előzetes bizonyítás szabályai szerint a kérelem folytán a bizonyítás
foganatosítására sor kerülhet a perindítás előtt, vagy a perindítást követően a keresetlevél perfelvételre
alkalmasságától kezdődően is. A törvény továbbra is egységesen állapítja meg az előzetes bizonyítás
elrendelésének feltételeit, függetlenül attól, hogy annak kérelmezésére a per megindítása előtt vagy alatt, a
perfelvételi szakban kerül-e sor.
Az előzetes bizonyítás elrendelésének feltételei az 1952-es Pp. 207. §-ában rögzített szabályokat követik
egyetlen eltéréssel: a törvény nem nevesíti külön az 1952-es Pp. 207. § c) pontjában foglalt azon esetkört, mely
szerint akkor is helye van az előzetes bizonyítás elrendelésének, ha valamely dolog hiányaiért a felet szavatosság
terheli, azaz ha a hiány fennállásával a szavatossági kötelezettség megvalósul, vagy a hiány fenn nem állása miatt
a szavatossági kötelezettség nem áll fenn. E feltétel mellőzésének indoka az, hogy a szavatossági felelősség ilyen
módon történő kiemelése és nevesítése szükségtelen, mert a szavatosság körében a jogérvényesítés jellege,
szigorú határidőhöz kötöttsége miatt az a) pontban nevesített esetkörbe sorolható. (Indokolás a Pp. 334. §-ához)
Az a) pontra hivatkozva lehet elrendelni az előzetes bizonyítást a tanú életkorára, súlyos betegségére vagy
hosszabb külföldi útjára figyelemmel. Ugyancsak az a) pontra hivatkozva rendelhet el a bíróság szemlét, ha
tartani lehet attól, hogy a tárgyi bizonyíték elpusztul, eltűnik vagy visszafordíthatatlanul átalakul.
A jelen paragrafus b) pontjában rögzített feltétel bizonyos értelemben átfedést mutat az a) pontban foglaltakkal.
A b) pontban írt pergazdaságossági ok azonban fennállhat akkor is, ha nincs veszélyben a bizonyítás későbbi
lefolytatásának sikeressége. Az előzetes bizonyítás eredményeként akár a per is elkerülhető, például ha a vitatott
kérdésben született szakvéleményt az ellenérdekű fél is elfogadja, és az alapján peren kívüli egyezségben
rendezik jogvitájukat. [Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás
kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 411-412. o.]
A c) pont szerint jogszabály engedi meg az előzetes bizonyítás lefolytatását a származási perekben [Pp. 470. §
(3) bek.] vagy a gondnoksági perekben [Pp. 441. § (1) bek.].
Pp. 335. §-ához:
Az előzetes bizonyítás lefolytatására illetékes bíróság

Az előzetes bizonyítás elrendelésére illetékes bíróságon a törvény nem változtat, csupán átfogalmazza az
1952-es Pp. 208. § (1) bekezdésében írt szabályt. A perindítást megelőzően a kérelmet - a kérelmező választása
szerint - a kérelmező lakóhelye szerint illetékes járásbíróságnál, vagy annál a járásbíróságnál lehet előterjeszteni,
amelynek területén a bizonyítás a legcélszerűbben folytatható le. A perindítással egyidejűleg vagy azt követően a
kérelmet a perre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróságnál (perbíróságnál) kell előterjeszteni. A
törvény egyértelművé teszi, hogy ez a szabály kizárólagos illetékességet keletkeztet. (Indokolás a Pp. 335. §-ához)
A keresetlevél benyújtása előtt kérelmezett előzetes bizonyítási eljárás foganatosítása a nemperes eljárások
szabályai szerint történik, e nemperes eljárásra csak járásbíróság, illetve a közjegyző rendelkezik hatáskörrel (az
egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. tv. 17. §). E főszabály alól azonban van kivétel is:
például a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény 94/A. § (9) bekezdése szerint a szerzői jog megsértése
esetén a perindítás előtt az előzetes bizonyítás lefolytatása törvényszéki hatáskörbe tartozik.
A perindítással egyidejűleg, illetve azt követően a perfelvételi szakban kérelmezett előzetes bizonyításra már a
per keretében fog sorkerülni, így értelemszerűen azt lefolytathatja bármely olyan bíróság, mely elsőfokon jogosult
eljárni a polgári perben (tehát például a törvényszék vagy a közigazgatási és munkaügyi bíróság is). A perindítást
követően az előzetes bizonyítás lefolytatására azonban a közjegyző már nem jogosult.
Pp. 336. §-ához:
Az előzetes bizonyítás elrendelése iránti kérelem

Az 1952-es Pp. 208. § (2) bekezdése tartalmazta az előzetes bizonyítás elrendelésére irányuló kérelem kötelező
elemeit. Ezt a felsorolást pontosítja, kiegészíti a törvény jelen paragrafusa az előzetes bizonyítás elrendelésére
irányuló határozott kérelemmel, illetve a bíróság illetékességét megalapozó adatok körével. Az előzetes bizonyítás
elrendelésére irányuló kérelemben a felperes által érvényesíteni kívánt jog megjelölése szükségtelen, annak a
kérelem elbírálására kiható jelentősége nincs, és ha a perindítás előtt terjeszti elő a fél a kérelmét, akár az is
előfordulhat, hogy az előzetes bizonyítás eredményeként a perindításra nem fog sor kerülni.
A felek kérelemben történő megjelölése azért nélkülözhetetlen, mert a kérelem elbírálása során biztosítani kell,
hogy az ellenérdekű fél is gyakorolhassa eljárási jogait. Erre tekintettel, ha az ellenérdekű fél ismeretlen, azt
kellőképpen valószínűsítenie kell a kérelmezőnek.
A hiányosan előterjesztett kérelem elbírálására az általános rendelkezéseknél írt szabályokat kell megfelelően
alkalmazni. (Indokolás a Pp. 336. §-ához)
A perindítást megelőzően előterjesztett előzetes bizonyítás elrendelése iránti kérelemmel összefüggésben
különösen fontos rámutatni arra, hogy a Pp. 608. §-a alapján elektronikus kapcsolattartásra köteles fél (tipikusan
a jogi képviselővel eljáró fél) az előzetes bizonyítás elrendelés iránti kérelmet is elektronikus úton köteles
előterjeszteni; és a beadvány illetékköteles: az illeték alapját az Itv. 39. § (3) bekezdése, az illeték mértékét az Itv.
42. § (1) bekezdés g) pontja szerint kell meghatározni.
Pp. 337. §-ához:
A kérelem elbírálása
Az 1952-es Pp. 209. § (1) bekezdése alapján az előzetes bizonyítás iránti kérelem elbírálásával összefüggésben a
bíróság köteles meghallgatni az ellenérdekű felet. Ezen a szabályon a jelen paragrafus sem változtat, és továbbra
is lehetővé teszi a meghallgatás mellőzését, ha az ellenérdekű fél ismeretlen, vagy ha az előzetes bizonyítás
elrendelése sürgős. A meghallgatás mellőzését az ellenérdekű fél nem kifogásolhatja, az előzetes bizonyítás során
a jogait a bizonyítás foganatosításakor gyakorolhatja, például kérdéseket indítványozhat a szakértőhöz.
Amennyiben a bíróság úgy dönt, hogy a kérelem elbírálásával összefüggésben meghallgatja az ellenérdekű
felet, akkor azt megteheti szóban vagy írásban. Szóbeli meghallgatás esetén a kitűzött határnapra a feleket meg
kell idézni, írásbeli meghallgatásnál pedig megfelelő határidőt kell tűzni. Mindkét esetben a bíróság köteles
megküldeni az ellenérdekű fél részére az előzetes bizonyítás elrendelésére irányuló kérelmet, hiszen az
ellenérdekű fél csak a kérelem tartalmának ismeretében tud megfelelően nyilatkozni.
Az előzetes bizonyítást elrendelő végzés nem fellebbezhető határozat, az előzetes bizonyítás elrendelését
elutasító végzés azonban igen. Ezért az elutasító határozatot is meg kell küldeni az ellenérdekű félnek (ha ismert)
a kérelemmel együtt, és őt is, mint felet megilleti a fellebbezés joga. (Indokolás a Pp. 337. §-ához)
98. Az előzetes bizonyítás lefolytatása
Pp. 338. §-ához:
Az előzetes bizonyítás foganatosítása

A bíróság által foganatosított előzetes bizonyítás semmiben sem különbözik a per érdemi tárgyalási szakában
foganatosított bizonyítástól. Ebből következik az a szabály, hogy az előzetes bizonyítás felvételére a
bizonyításfelvétel általános és különös szabályai is alkalmazandók.
E szabály alól kivételt jelent a szakértői bizonyítás kapcsán az a törvényi előírás, mely szerint az előzetes
bizonyítás során kizárólag kirendelt szakértő alkalmazható, magánszakértői vélemény, illetve más eljárásban
keletkezett szakértői vélemény beszerzésére nincs lehetőség.
Az előzetes bizonyítás eredményét a perben bármelyik fél felhasználhatja. Nem kizárt tehát az az eset sem,
hogy a kérelmező fél ellenfele hivatkozza meg a számára kedvező bizonyítás eredményét. (Indokolás a Pp. 338.
§-ához)
Pp. 339. §-ához:
Az előzetes bizonyítás költségei

Az előzetes bizonyítás során felmerült költségek előlegezésére és viselésére a törvény költségeknél írt általános
rendelkezéseit kell alkalmazni. Így a bizonyítással kapcsolatos költségeket az a fél előlegezi, akinek az adott tény
bizonyítása az érdekében áll, mely az esetek többségében a kérelmezőt jelenti. Előfordulhat azonban az is, hogy
az ellenérdekű fél indítványozza a szakértői vélemény kiegészítését, ez esetben az ellenérdekű fél kötelezettsége
lesz a díj letétbe helyezése.
A Kmr. 4. § d) pontja alapján előzetes bizonyítás során költségmentesség, illetékfeljegyzési jog nem
engedélyezhető.
Ha az előzetes bizonyításra a pert megelőzően kerül sor, annak költségét a kérelmező előlegezi és viseli,
azonban, ha az előzetes bizonyítást per követi, akkor az előzetes bizonyítással összefüggésben keletkezett
költségek a perköltség részét képezik majd, melynek tárgyában a bíróság dönt. (Indokolás a Pp. 339. §-ához)
ÖTÖDIK RÉSZ
HATÁROZATOK
XXV. FEJEZET
A HATÁROZATOK FAJTÁI, TARTALMA ÉS KÖZLÉSE
99. A határozatok fajtái és tartalma

Pp. 340. §-ához:
A határozatok fajtái
A Pp. az 1952-es Pp.-vel egyezően a határozatokra irányadó szabályozás legelején a perben hozható határozatok
fajtáit rögzíti. A bírósági döntések a korábbi jog szerinti formában jelenhetnek meg, és azok
megkülönböztetésének az alapja sem változik. E szerint a bíróság a per érdemében ítélettel, minden más, azaz az
eljárásjogi kérdésekben pedig végzéssel határoz. A törvény külön nem emeli ki, de értelemszerűen ez utóbbi
kategóriába tartozik az eljárás megszüntetése is. A Pp. - ahogy a korábbi kódex is - szabályoz olyan eseteket,
amikor a bíróság az ítéletben nem az ügy érdemében dönt (pl. az ítélet kiegészítése az előzetes
végrehajthatóságot kimondó rendelkezéssel) és olyan eseteket is, amikor a végzés érdemi kérdést érint (pl. a
keresetlevél visszautasítása bírósági úton nem érvényesíthető igény érvényesítése miatt). E körben lényeges
változás, hogy a Pp. a korábbi joggal ellentétben a követelés időelőttiségét nem tekinti a keresetlevél
visszautasítási okának, így arról ítéletben kell dönteni. Külön törvényi rendelkezés hiányában azonban a bíróság a
vitás anyagi jogviszonyt végzésben nem döntheti el és ítélet sem tartalmazhat döntést kizárólag eljárásjogi
kérdésről.
A Pp. újításként a határozatok fajtái között kifejezetten megjeleníti a bírósági meghagyást is. A bírósági
meghagyás kibocsátásának a feltételei sajátosak, így a törvény a felsorolást e határozati formával kezdi és csak
utal arra, hogy azzal a törvényben meghatározott esetben lehet határozni.
Pp. 341. §-ához:
1. Az ítélet teljessége és fajtái

A törvény - e körben sem változtatva a korábbi szabályozáson - a határozati fajták közül az ítélettel, az abban
foglalt döntéssel szemben annak teljességére vonatkozó követelményt is megfogalmaz. Továbbra is meghatároz a
teljesség követelménye alóli kivételeket, megjelenítve egyúttal az ítélet e szempont szerinti fajtáit is.
A Pp. az ítélet teljességének a követelményét az 1952-es Pp. vonatkozó szabályának átemelésével fejezi ki. Azon
csak szövegezésében egyszerűsít, ugyanis a rendelkezés az egyesített perekben érvényesített kereseti kérelmekre
azok külön feltüntetése nélkül is irányadó. A szabály értelmében az ítélet rendelkező részében megjelenő
döntésének ki kell terjednie a perben előterjesztett valamennyi kereseti kérelemre. A rendelkezés értelemszerűen
a viszontkereset esetében is alkalmazandó.
A Pp. a korábbi joggal egyezően a teljesség követelménye alól célszerűségi okokból továbbra is kivételt enged
és lehetőséget teremt arra, hogy a bíróság a perbeli jogvitáról ne egy, hanem több ítéletben döntsön.
2. A részítélet
Némi szövegezésbeli és egy lényeges változtatástól eltekintve az 1952-es Pp. 213. § (2) bekezdésével egyezően
szabályozza a részítélet jogintézményét. Részítélet tehát egyes kereseti kérelmek vagy a kereseti kérelem
önállóan elbírálható egyes részei vonatkozásában hozható, ha a többi kereseti kérelem, kérelemrész vagy akár a
beszámítás eldöntése végett további tárgyalásra van szükség. A Pp. a korábbi joggal ellentétben nem jeleníti meg
külön feltételként azt, hogy a részítélet tárgyául szolgáló kereseti kérelem vagy kérelemrész kapcsán ne legyen
szükség tárgyalásra, de ez külön megjelenítés nélkül is következik. A korábbi szabályozás nyomán meghozott
3/2000. Polgári jogegységi határozat megállapítása a rendelkezés átemelése miatt továbbra is irányadó lehet: e
szerint a bíróság részítélettel a kereset egészét is elbírálhatja, ha a beszámítás miatt van szükség a tárgyalás
elhalasztására. A részítélet meghozható kérelemre vagy akár hivatalból, és annak meghozatala csak lehetőség a
bíróság számára. A Pp. a házassági perekben viszont nem engedi a részítélet meghozatalát [Pp. 459. § (4) bek.]. A
részítéltre irányadó az ítéletre általában vonatkozó minden szabály, így például az ítéletre előírt feltételekkel
kijavítható, fellebbezéssel és más perorvoslati kérelemmel támadható, fűződik hozzá anyagi jogerőhatás is és
meghozható akár a másodfokú eljárásban is. Az e körben sem változó szabályozás szerint a részítélet jogereje
továbbra sem feltétele a tárgyalás folytatásának, a Pp. 127. § (1) bek. a) pontja szerint a bíróság a részítélet
meghozatala után viszont a tárgyalást felfüggesztheti akkor, ha a fél alkotmányjogi panaszt terjesztett elő.
Amennyiben a bíróság a részítéletet követően érdemben zárja le a jogvitát, úgy ítélettel határoz. A Pp. a korábbi
joggal egyezően lehetővé teszi a részítélet kötőerejének, de akár a jogerejének a később hozott ítélettel történő
feloldását is, de csak a beszámításra illetve a viszontkeresetre vonatkozó tárgyalás eredménye alapján. E körben
lényegesnek tekinthető változtatásként a 3/2000. Polgári jogegységi határozatban foglalt elvi tételt inkorporálva
rendezi azt az esetet, amikor a bíróság a részítélettel a kereset egészét elbírálta és utóbb a beszámítás
alaptalannak bizonyul: az új szabály értelmében a bíróság az ítélettel a részítéletet hatályában fenntartja, hiszen
az ítélet rendelkező része a Pp. a beszámításra vonatkozó megújult szabályozása szerint sem tartalmazhatja a
beszámítás elutasítását. Minden más esetben a részítélet a korábbi ítélettel hatályon kívül helyezhető, vagy
megfelelően megváltoztatható. A Pp. 122. § (3) bekezdése szerint a jogerős részítélet hatályát nem érinti, ha az
eljárás szünetelés folytán megszűnik.
3. A közbenső ítélet
A törvény a teljesség követelménye alóli másik kivételként lehetővé teszi a közbenső ítélet meghozatalát is. Az
1952-es Pp. vonatkozó szabályát lényegében változtatás nélkül átveszi. E szerint a bíróság a per során annak
befejezése nélkül közbenső ítéletben megállapíthatja a keresettel (viszontkeresettel) érvényesített jog fennállását,
ha a jogvita a kereset jogalapja és összegszerűsége tekintetében elkülöníthető. A közbenső ítélet kérelemre vagy
hivatalból is meghozható, de a bíróság számára az nem kötelező. Ugyanúgy, mint a részítéletre, a közbenső
ítéletre is megfelelően irányadóak a törvény ítéletre általában vonatkozó szabályai. Ennek megfelelően a közbenső
ítélet esetében is alkalmazni kell például az ítélet tartalmára, közlésére vonatkozó szabályokat vagy például a
közbenső ítélet is megtámadható perorvoslati kérelemmel és a közbenső ítélethez is fűződik anyagi jogerőhatás. A
Pp. a korábbi joggal egyezően célszerűségi okokból nem engedi, hogy a bíróság a per tárgyalását a közbenső
ítélet jogerőre emelkedése előtt folytassa. Az sem kizárt, hogy a folytatást követően a tárgyalás újra megakadjon a
jogerős közbenső ítélet folytán megindult perorvoslati eljárás miatt. A bíróság a közbenső ítélete meghozatalát
követően a per tárgyalását ugyanis felfüggesztheti, ha a fél alkotmányjogi panaszt terjesztett elő [Pp. 127. § (1)
bek. b) pont]. Újdonságként a bíróság a felek közös kérelmére az összegszerűség körében folyó tárgyalást akkor is
felfüggesztheti, ha a fél a közbenső ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő [Pp. 127. § (2) bek.]. A
bíróság, ha a közbenső ítélet meghozatalát követően a jogvitát az összegszerűség tekintetében eldönti, úgy
ítéletet hoz, de ezzel a korábbi joggal egyezően a közbenső ítélet jogereje nem oldható fel. A Pp. 122. § (3)
bekezdése szerint a jogerős közbenső ítélet hatályát az sem érinti, ha az eljárás szünetelés folytán megszűnik. A
Pp. a házassági perekre vonatkozó rendelkezések között egy sajátos közbenső ítélet szabályait rögzíti. A bíróság a
házassági vagyonjogi perben közbenső ítélettel állapíthatja meg a házassági életközösség fennállása időtartamát
[Pp. 463. § (1) bek.].
4. Részítélet lehetővé tétele látszólagos keresethalmazat esetén

A Pp. újításként a látszólagos keresethalmazathoz kapcsolódóan egy sajátos ítéletfajta szabályait is rögzíti. A
törvény a látszólagos személyi keresethalmazat előterjesztését kizárja, a tárgyi keresethalmazat előterjesztését
korlátozásokkal engedi. A látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén a 2/2010. (VI. 28.) PK véleményben foglaltak
szerint a keresetek egymástól kölcsönösen függnek, egymást kizárják, mert a felperes valójában csak egy kereseti
kérelme teljesítését kéri úgy, hogy egyúttal vagy meghatározza a kereseti kérelmek elbírálásának a sorrendjét is
vagy nem. Látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén a külön ítélet meghozatalát ugyanúgy célszerűségi okok
indokolják, mint a közbenső ítélet vagy egyébként a részítélet vonatkozásában. A sorrendben előrébb álló vagy
egyébként elsőként elbírált kereset külön ítélettel történő elutasítása és annak jogerejének a bevárása ugyanis
lehetővé teszi, hogy a bíróság eltérő másodfokú jogi álláspont esetén ne folytasson le a többi kereset tekintetében
feleslegesen, idővel és költséggel járó bizonyítást. Az e körben kialakult uralkodó bírói gyakorlat (BDT2006.
1504., BDT2007. 1679.) szerint a korábbi jog alapján látszólagos keresethalmazat esetén részítélet meghozatala
kizárt volt. A Pp. ezért kifejezett szabállyal megteremti ennek a lehetőségét. A bíróság tehát akár egy, akár több
kereset elutasításáról külön, részítélettel is határozhat, ha a látszólagos halmazatban álló más kereset vagy
keresetek további tárgyalására van szükség. Miután a látszólagos keresethalmazat fogalmából következően a
keresetek közül csak az egyik nyerhet kielégítést, így értelemszerűen kizárt az, hogy a bíróság részítélettel adjon
helyt a keresetnek. A keresetek egymástól való kölcsönös függősége az oka annak is, hogy a részítélet
megakasztja a tárgyalást, az csak a részítélet jogerőre emelkedése után folytatható. A bíróság ezt követően az
eljárás befejezését jelentő ítéletet hoz, ha valamelyik keresetnek helyt ad vagy úgy utasítja el a keresetet, hogy
nincs továbbtárgyalandó halmazatban álló más kereset. E részítélet meghozható hivatalból és azt a felek is
indítványozhatják. A részítélet meghozatala nem kötelező, a bíróság a per összes körülményét értékelve
eldöntheti, hogy célszerű-e a megbontott döntéshozatal vagy sem. A fent kifejtetteknek megfelelően e
részítéletfajtára is értelemszerűen irányadó a Pp. minden részítéletre és az ítéletre vonatkozó egyéb szabálya is.
A Pp. az ítélet fajtáinál csak a felsorolás teljessége érdekében utal a kiegészítő ítéletre, amely lényegében az
ítélet törvénybe ütköző részlegességét orvosló ítéletfajtának minősül. A kiegészítő ítéletre vonatkozó szabályokat
a Pp. 355. § tartalmazza.
Pp. 342. §-ához:
Az érdemi döntés korlátai

A kódex alapelvi szinten is rögzíti és a szabályozás számos pontján következetesen érvényesíti a rendelkezési
elvet. Az elv értelmében a feleknek jogukban áll meghatározni, hogy a jogvitájuk elbírálását milyen körben kérik a
bíróságtól, aki ezt az érdemi döntése meghozatalakor is köteles főszabály szerint figyelembe venni.
A Pp. az ítéletbe foglalt érdemi döntéssel szembeni ezen követelményt - közvetlenül az ítélet teljességére
vonatkozó követelmény után - részben az 1952-es Pp. 215. §-ának átvételével jeleníti meg. A korábbi szöveget a
szükségtelen zárójeles tartalom elhagyásával egyszerűsíti és külön feltünteti a beszámítási kérelmet figyelemmel
arra, hogy a szabályozás elkülönítve kezeli a beszámítást az ellenkérelemtől, az ellenkérelem részének tekinti
viszont az elismerést. A szabályban megjelenő túlterjeszkedés tilalma értelemszerűen irányadó a viszontkereset
esetében is. A szabály a rugalmas jogértelmezésnek teret engedve továbbra sem konkretizálja vagy definiálja
magát a túlterjeszkedést, viszont a perben állított jogra vonatkozó, a (3) bekezdésben megjelenő új szabály miatt
az egyértelmű, hogy az (1) bekezdés a kérelem tekintetében állít fel korlátot: a bíróság nem ítélhet meg többet
(mást), mint amit a fél a kereseti vagy viszontkereseti kérelmében megjelölt, nem vehet figyelembe többet a fél
beszámításában megjelölt ellenkövetelés mennyiségénél és a félnek nem ítélhet meg kevesebbet annál, mint
amennyit az ellenfél az ellenkérelmében elismert.
A Pp. érdemét tekintve átemeli az 1952-es Pp. 216. §-át is. E szerint a bíróság kérelem nélkül is köteles a
követelés végrehajtására tartozó kérdést rendezni. A határozatban hivatalból meg kell ugyanis jelölnie a fél
vagyonának azt a részét, amelyből az anyagi jogszabályok szerint (pl. Ptk. 4:49. § vagy 7:96. §) a követelés
behajtható.
A Pp. a teljes szabályozásban hangsúlyosan megjelenő rendelkezési elvnek megfelelően kifejezett szabállyal
kimondja, hogy a bíróság az érdemi döntése meghozatalakor a fél által állított joghoz is kötve van, megoldva
egyúttal egy régóta fennálló, a korábbi kódex 215. §-ához kapcsolódó jogértelmezési problémát is. A szabály
értelmében a bíróság csak a keresettel, viszontkeresettel, beszámítással érvényesített jog fennállásáról dönthet.
Az érdemi döntését nem alapíthatja a fél által a perben nem érvényesített jogra akkor sem, ha a perben tett
tényállítások - valóságuk esetén - egyébként e jogot megalapítanák. Jogállítás anyagi jogi kifogásként az
ellenkérelemben is tehető, a szabály tehát az ellenkérelem esetében is irányadó: a bíróság nem alapíthatja érdemi
döntését olyan az érvényesített jog fennállását részben vagy egészben kizáró vagy annak érvényesíthetőségét
gátló vagy megszüntető olyan anyagi jogi rendelkezésre, amelyre a fél az ellenkérelemben nem hivatkozott. A
jogszabályhely kifejezetten kimondja azt is, hogy e döntési korlát nem érvényesül feltétlenül, az alól a törvény
kivételt tehet [pl. a Ptk. 6:88. § (1) bekezdése alapján a nyilvánvalóan észlelhető semmisséget a bíróság hivatalból
is figyelembe veszi].
A törvény új szabállyal korlátozza a bíróság döntését látszólagos tárgyi keresethalmazat esetén. Ha tehát a fél
úgy terjeszt elő több egymástól függő kereseti kérelmet, hogy azok közül valójában csak az egyik teljesítését kéri
és egyúttal meghatározza az elbírálási sorrendet, úgy a bíróság a döntésekor a sorrendtől nem térhet el. Így a Pp.
341. § (3) bekezdése szerinti részítélettel nem utasíthat el a sorrendben hátrébb álló keresetet úgy, hogy az
előrébb lévő kereset tekintetében ezt nem teszi meg. Ugyanígy, ha a keresetnek helyt ad, úgy a sorrendben
előrébb álló keresetek alaptalanságáról döntenie kell, de e döntésnek persze nem kell a rendelkező részben,
csupán az indokolásban megjelennie. A rendelkezési elv hatályának a fél által megjelölt sorrendre történő
kiterjesztése szemben állhat a perhatékonyság követelményével. A fél azonban érdekelt abban, hogy a sorrend a
perfelvétel lezárásáig történő meghatározásánál figyelemmel legyen a per mielőbbi befejezésére is, hiszen a
perköltségre vonatkozó szabályok alapján adott esetben előfordulhat, hogy az alaptalan keresetek elbírálása
folytán felmerült költségét még pernyertessége esetén sem háríthatja a másik félre és a másik fél részére az
alaptalan keresetek miatt felmerült perköltséget is meg kell térítenie.
Pp. 343. §-ához:
Határozathozatal
A törvény e címszó alatt az 1952-es Pp.-vel egyezőn a határozathozatal menetét rendezi, egy kivétellel a korábbi
szabályoknak megfelelően. A döntéshozatali folyamat szabályozására értelemszerűen csak akkor van szükség, ha
a bíróság tanácsban eljárva dönt. A Pp. a határozat meghozatalát megelőzően továbbra is megköveteli az
álláspontok együttes megvitatását és a szavazást, mindkettő tekintetében fenntartja annak nem nyilvános voltát
is. Nem változtat a korábbi jogon a szavazás a kortól, valamint a tanácson belüli pozíciótól függő sorrendje és
annak tekintetében sem, hogy a tanács minden tagja köteles szavazni. Egyhangúság hiányában a döntés
szavazattöbbséggel dől el. A Pp. az Indokolás szerint a gyakorlatban betöltött csekély szerepe miatt nem
szabályozza a korábbi jogban e helyütt megjelenő tanácskozásról készült jegyzőkönyvet, viszont az autonóm bírói
döntést biztosítandó szabályozza a különvélemény írásba foglalásának és zárt módon az iratokhoz való
csatolásának a lehetőségét. A Pp. a különvélemény megtekintésére jogosultak körén a korábbi joghoz képest nem
változtat.
Pp. 344-345. §-ához
1. A teljesítési határidő és annak számítása

A Pp. a korábbi joggal egyezően főszabály szerint továbbra is meghatározott időt biztosít a határozattal
teljesítésre kötelezett félnek arra, hogy a kötelezettségét önként, jogkövetkezmények nélkül teljesítse. A teljesítési
határidőt döntően a korábbi jognak megfelelően szabályozza. Azt a kötelezést tartalmazó határozat szükséges
tartalmi elemeként a bíróságnak kell a rendelkezése részeként kiszabnia. A törvény megkülönböztet általános és
speciális teljesítési határidőt. Az általános teljesítési határidőt tizenöt napban határozza meg. Ettől azonban a
bíróság bármelyik irányba eltérhet. A Pp. - e körben sem változtatva a megelőző szabályozáson - nem terheli meg
az eljárást azzal, hogy a teljesítési határidő hosszának meghatározását, illetve az attól való eltérést a felek
kérelméhez köti. A bíróság belátásától függ, hogy a törvényi szempontok alapján az eset összes körülményeire -
köztük akár a felek e körben tett nyilatkozatára - tekintettel mikor szab ki az általánosnál hosszabb vagy rövidebb
határidőt. A korábbi kódex szabályozásához képest viszont eltérés, hogy a Pp. a felek szubjektív körülményeiből
fakadó érdeke és a kötelezettség természete mellett nem írja elő a bíróság számára a teljesítési határidő
meghatározásánál a feleknek a per vitelében megnyilvánult jó- vagy rosszhiszeműségének a figyelembevételét. A
teljesítési határidő hossza főszabály szerint nem lehet a jóhiszemű eljárás pozitív, míg a rosszhiszemű eljárás
negatív jogkövetkezménye. A törvény továbbra is lehetővé teszi azt, hogy a marasztalt fél a bíróság rendelkezése
alapján a kötelezettségét ne egyszerre, hanem részletekben teljesítse. A bíróság erről oly módon és szempontok
alapján határozhat, mint a rendszerinti teljesítési határidő meghosszabbítása vagy csökkentése esetében. A
bíróságnak a teljesítés idejével kapcsolatos rendelkezése fellebbezéssel támadható.
2. Teljesítésre vonatkozó utólagos rendelkezés

Nincs változás abban sem, hogy a bíróság a teljesítés idejét érintően a kötelezést tartalmazó határozat jogerőre
emelkedése után is határozhat, a törvény ugyanis e körben is figyelemmel van a felek körülményeiben utóbb
bekövetkezett változásokra. Egyrészt a bíróság engedélyezheti a marasztalt fél számára a részletekben történő
teljesítést, de arra is lehetősége van, hogy a marasztaló határozatban elrendelt részletekben történő teljesítést
akár a marasztalt fél, akár a jogosult javára módosítsa. Mindez azonban továbbra is csak kivételesen, azaz különös
méltánylást érdemlő esetben lehetséges. Az eljárás csak bármelyik fél által előterjesztett, indokolt kérelemre
indulhat. A kérelemről az első fokon eljárt bíróság tárgyaláson kívül dönt, de az előtt az ellenfelet szóban vagy
írásban meg kell hallgatnia. A bíróság nem a per érdeméről dönt, ezért végzéssel határoz és a határozata
fellebbezéssel támadható. Változás a korábbiakhoz képest, hogy a Pp. megszünteti a korábbi jog alapján fennálló
párhuzamos döntési jogkört, ugyanis a bíróság csak addig dönthet az utólagos részletfizetés engedélyezése iránti
kérelemről, ameddig a kötelezettség teljesítése iránt meg nem indul a bírósági végrehajtás. A végrehajtási eljárás
folyamatban léte alatt a végrehajtó határozhat a részletfizetés engedélyezése iránti kérelemről a bírósági
végrehajtásról szóló törvény szerinti módon.
A Pp. fenntartja az 1952-es Pp. részletfizetési kedvezmény elvesztésére vonatkozó szabályát, azzal a lényeges
különbséggel, hogy e körben megszünteti a bíróság mérlegelési lehetőségét, fokozottan védve ezzel a jogosult
érdekét. Amennyiben tehát a bíróság úgy dönt, hogy részletfizetést engedélyez, úgy köteles a határozatában
kimondani azt is, hogy bármely részlet megfizetésének az elmulasztása esetén az egész hátralékos tartozás
esedékessé válik.
A törvény átemeli a korábbi jog speciális teljesítési határidőkre irányadó szabályait is arra az esetre, ha a
bíróság a felet a birtokállapot helyreállítására, illetve a birtoklás zavarásának megszüntetésére kötelezi, vagy ha
az ingatlan kiürítését rendeli el. Az előbbi esetben a bíróság az ellenfél kérelmére azonnali hatályú kötelezést
rendel el, az utóbbiban pedig különös méltánylást érdemlő esetben a kötelezett kérelmére akár hat hónapig
terjedő határidőt is megállapíthat feltéve, ha nem állnak fenn a törvényben meghatározott feltételek. Ezek
tartalmán a Pp. a korábbi joghoz képest nem változtat, így a bíróságnak az ingatlan kiürítésének az elrendelése
esetén - többek között - a kötelezett fél rosszhiszemű eljárását is figyelembe kell vennie.
A Pp. a váltóperekre vonatkozó speciális rendelkezéseket ágazati jogszabályba tartozónak tekinti, így nem emeli
át az 1952-es Pp. teljesítési határidővel kapcsolatos szabályát sem.
A Pp. átveszi a teljesítési határidő számítását rendező korábbi szabályt is: a határidő a határozat közlését
követő napon kezdődik. A határozat közlésének az idejét a Pp. 350-351. §-ai szabályozzák.
A Pp. 172. § (2) bekezdése szerint meghatározott esetekben továbbra is lehetővé teszi, hogy a fél a
marasztalásra irányuló kereseti kérelemét úgy terjessze elő, hogy a követelése még nem járt le. Ebből
következően a bíróság, amennyiben a keresetnek helyt ad, úgy a határozatában le nem járt szolgáltatásban is
marasztalhatja a felet. A törvény erre az esetre az 1952-es Pp.-ből átemelt - csak szövegezésében változtatott -
szabályban mondja ki, hogy a bíróság nem teljesítési határidőt szab ki, hanem a teljesítés napját jelöli meg, amely
megegyezik a lejárat napjával.
Pp. 345. §-ához
Pp. 346. §-ához:
1. Az ítélet tartalma
A határozatok megfelelő szerkezeti felépítése és tartalma alapvető szerepet játszik abban, hogy a határozat,
illetve az abban megjelenő bírói döntés betölthesse a rendeltetését és a határozattal érintett személyek
gyakorolhassák a határozattal kapcsolatos jogaikat és teljesíthessék a kötelezettségeiket. A Pp. ezért a korábbi
joggal egyezően - döntően annak alapján - minden határozati fajtával szemben főbb szerkezeti és tartalmi
elvárásokat rögzít anélkül, hogy technikai jellegű részletszabályokkal megterhelné a kódexet.
A Pp. kifejezetten nevesítve felsorolja az írásba foglalt ítélet egyes jól elkülönítendő részeit, meghatározva
egyúttal azok sorrendjét is. Öt szerkezeti egységet különböztet meg: bevezető részt, rendelkező részt, perorvoslati
részt, indokolást és zárórészt.
1.1. A bevezető rész
A törvény a bevezető részben az ítélet és maga az ügy alapvető adatainak a feltüntetését írja elő lényegében a
korábbi jog szabályainak megfelelően. Ahogy az 1952-es Pp. 2012. január 1. napjától, a Pp. sem követeli meg a
bevezető rész és a rendelkező rész között a bírói hatalom forrására utaló felirat feltüntetését és egyébként az
ennek megfelelő kijelentés sem kell, hogy része legyen az ítélet kihirdetésének.
1.2. A rendelkező és a perorvoslati rész
A rendelkező rész szükségszerűen kell, hogy tartalmazza a bíróság érdemi döntésének megfelelő rendelkezést.
Például a bíróság, ha a keresetnek részben vagy egészben helyt ad, akkor a marasztalásra, a megállapításra vagy
a jogviszony alakítására irányuló kereseti kérelemnek részben vagy egészben megfelelő rendelkezést hoz, ha a
keresetet részben vagy egészben alaptalannak találja, akkor a keresetet részben vagy egészben elutasítja.
Mindezek a viszontkeresetre is megfelelően irányadóak. A Pp. beszámításra vonatkozó - a korábbi joghoz képest
részletesebb - szabályozása nem érinti a beszámítás azon alapvető jellemzőjét, hogy a beszámításról való döntés
nem jelenik meg külön az ítélet rendelkező részében, azt a keresettel (viszontkeresettel) kapcsolatos rendelkezés
mutatja meg. A rendelkező rész nem csak az érdemi döntésnek megfelelő rendelkezést tartalmazhat. E részben
meg kell jeleníteni például a perköltségről vagy az előzetes végrehajthatóságról történő döntésnek megfelelő
rendelkezést, és a Pp. 191. § (2) bekezdése alapján az sem kizárt, hogy a rendelkező rész tartalmazza az eljárás
megszüntetése iránti kérelem elutasítását is. A Pp. az ítélet részeként továbbra is megköveteli a fellebbezés
lehetőségéről, idejéről, helyéről és a fellebbezési tárgyalás szabályairól történő írásbeli tájékoztatást, de
egyértelműsíti, hogy a tájékoztatás nem a rendelkező részhez tartozik hozzá. Ennek más jogintézmények
szempontjából lehet jelentősége, így például a perorvoslati részt kijavító végzés ellen a Pp. 352. § (4) bekezdése
szerint nincs helye külön fellebbezésnek.
1.3. Az indokolás
A Pp. az ítélet indokolásának kötelező tartalmi elemeit több elkülöníthető részre osztja. Az indokolás első része
egyfelől a bíróság által akár a bizonyítás folytán, akár bizonyítás nélkül, a Pp. 279. §-ában szabályozott
mérlegelési tevékenység eredményeként megállapított tényeket tartalmazza. Az indokolás első része másfelől a
perbeli események közül a per érdemére vonatkozó kérelmeket, nyilatkozatokat (kereseti kérelem, ellenkérelem,
viszontkereseti kérelem, beszámítás) és azok alapjának rövid összefoglalását, végül az ítélet érdemi
rendelkezésének a rövid megjelenítését (kereset illetve viszontkereset alapos, részben alapos, nem alapos)
foglalja magában. Mindezeket a több részelemből álló jogi indokolás követi, amelynek tartalmát a Pp. lényegében
a hatályos szabályokkal egyezően határozza meg. Eltérés, hogy a törvény az ítélet alapjául szolgáló jogszabályok
mellett előírja azok értelmezését is, ha a felek közötti vita éppen ebben áll, illetve a bíróság értelmezése a
felekétől eltér. A jogi indokolás kell, hogy magába foglalja a bizonyítékok megjelölését, azoknak a releváns
tényekkel való összevetését minden, a Pp. 279. §-a szerinti mérlegelés során figyelembe vett szempont
bemutatásával együtt. A jogi indokolásban meg kell jeleníteni azokat az okokat is, amelyek miatt a bíróság
valamely tényállítást nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek alapján mellőzte valamely felajánlott bizonyítás
lefolytatását. A Pp. kifejezetten előírja azon körülmények feltüntetését is, amelyek alapján a bíróság valamely
tényt bizonyítás nélkül állapított meg. A jogi indokolás nemcsak az érdemi, hanem minden más ítéleti döntés,
például a perköltségről történő döntés indokolását is megfelelően tartalmazza.
A Pp. számos, az eljárás folyamán meghozandó végzés kapcsán nem enged külön fellebbezési jogot, viszont
előírja a bíróság számára, hogy a végzést indokolja meg. A törvény egyes esetekben az indokolást a végzés
meghozatalával egyidejűleg követeli meg, míg más esetekben legkésőbb az ítéletben. Legkésőbb az ítéletben kell
megindokolni például az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali eljárásának a kezdeményezésére irányuló
kérelmet elutasító végzést [Pp. 130. § (3) bek.], vagy az eljárás szabálytalansága miatt előterjesztett kifogást
elutasító végzést [Pp. 156. § (2) bek.]. Erre figyelemmel a törvény kifejezetten előírja, hogy ezen végzések
indokolását az ítélet indokolása kell, hogy tartalmazza a jogi indokolást követően akkor, ha az indokolásra
korábban nem került sor. Ennek a jelentőségét az adja, hogy a Pp. 365. §-a szerint mindazok a külön nem
fellebbezhető határozatok, amelyekre a törvény indokolási kötelezettséget ír elő, az ítélet elleni fellebbezésben
megtámadhatóak.
1.4. A záró rész
A törvény értelmében az ítélet utolsó, záró részéből feltétlenül ki kell derülnie, hogy ki, hol és mikor hozta az
ítéletet, tovább azt az egyesbírónak, vagy ha a bíróság tanácsban járt el, akkor a tanács tagjainak és az elnöknek
alá kell írniuk. Az aláírás akadályoztatása esetén ezt és magát az akadályt is meg kell jelölni.
Pp. 347. §-ához:
A rövidített indokolást tartalmazó ítélet

A Pp. a korábbi szabályozással egyezően taxatíve meghatározott vagylagos esetekben továbbra is megengedi,
hogy a bíróság ítéletének az indokolása az egyébként előírt tartalmi elemek közül csak meghatározottakat
foglaljon magában. A törvény szerint az ítélet ilyen, úgynevezett rövidített indokolást pontosan az 1952-es Pp.-ben
rögzített feltételek fennállása esetén tartalmaz. Az esetek mindegyikében (joglemondás, jog és a kérelem
elismerése, az ügy ténybeli és jogi szempontú egyszerűsége, a fellebbezési jogról történő lemondás, a felek
hozzájárulása) elmondható, hogy az indokolás csökkent jelentőséggel bír, ezért indokolt a bírói munka
megkönnyítése érdekében annak tartalmát egyszerűsíteni. A Pp. rövidített indokolással szembeni
követelményeket az esetek mindegyikére irányadóan egységesen határozza meg, az indokolás elemei közül
lényegében csak azok feltüntetését követeli meg, amelyek az ítélethez fűződő anyagi jogerőhatást megfelelően
biztosítják. Az ítélet egyéb, az indokoláson kívüli részeit a rövidített indokolást tartalmazó ítéletnek is
értelemszerűen tartalmaznia kell.
Pp. 348. §-ához:
A bírósági meghagyás tartalma

A Pp. szabályai értelmében a bíróság a bírósági meghagyást főszabály szerint - ellentétben a korábbi joggal -
nem a tárgyaláson bocsátja ki, hanem tárgyaláson kívül. A bírósági meghagyás kibocsátása ugyanis alapvetően a
konkrét védekezést tartalmazó írásbeli ellenkérelem, illetve joghatályos beszámítást tartalmazó irat elő nem
terjesztésének a következménye [Pp. 181. § (1)-(2) bek.], a perfelvételi tárgyalás pedig csak az írásbeli
ellenkérelem vagy beszámítást tartalmazó irat előterjesztését követően tűzhető ki (Pp. 187. §, 213. §). Erre és arra
való tekintettel, hogy a bírósági meghagyás ítélet hatályú határozatnak minősül, a Pp. a bírósági meghagyással
szembeni szerkezeti és tartalmi követelményeket az írásba foglalt ítélet vonatkozó szabályaira utalással határozza
meg, és csak rögzíti e határozati fajta jellegéből következő szükségszerű kivételeket. A tartalmi elemeket tekintve
a bírósági meghagyás bevezető része és záró része nem különbözik az ítéletétől, mint ahogy a rendelkező része
sem, amely az érdemi rendelkezésen kívül adott esetben ahhoz járulékosan kapcsolódó döntés (pl. perköltség)
szerinti rendelkezést is tartalmazhat.
A bírósági meghagyással szemben a korábbi joggal egyezően nem fellebbezésnek, hanem sajátos
perorvoslatként ellentmondásnak van helye. A bírósági meghagyás perorvoslati része ezért az ellentmondás
benyújtásával kapcsolatos, a fél számára fontos szabályokról való tájékoztatást tartalmazza. A tájékoztatásban ki
kell térni a Pp. azon szabályára is, amely szerint az ellentmondással egyidejűleg elő kell terjeszteni az írásbeli
ellenkérelmet vagy a beszámítást tartalmazó iratot is, különben a bíróság az ellentmondást visszautasítja. A
perorvoslati részben kell közölni a felekkel azt is, hogy a jogerős bírósági meghagyásnak ugyanaz a hatálya, mint
az ítéletnek.
A bírósági meghagyásban megjelenő döntés alapja kizárólag az alperes mulasztása, így a törvény szerint az
indokolásban elegendő e tényt rögzíteni.
A Pp. 208. §-a értelmében a bírósági meghagyás kibocsátására a viszontkereset kapcsán is sor kerülhet,
ugyanolyan feltételek fennállása esetén, mint amit a törvény a kereset tekintetében előír. A viszontkereset esetére
előírt perfelvétel szabályai szerint a viszontkerestlevél elintézése nem zárja ki viszont a perfelvételi tárgyalás
kitűzését (Pp. 213. §), így a törvény szerint nem kizárt az sem, hogy a bíróság a viszontkereset vonatkozásában a
bírósági meghagyást - ha annak feltételei a tárgyaláson adottak - akár a perfelvételi tárgyaláson bocsássa ki. A
törvény szerint ebben az esetben a bírósági meghagyást kötelező a tárgyalási jegyzőkönyvbe belefoglalni. Mivel a
tárgyalási jegyzőkönyv a Pp. 160. § (1) bekezdése és a 161. § (5) bekezdése alapján egyébként is tartalmazza
azokat az elemeket, amelyeket a törvény az ítéletre vonatkozó szabályban a bevezető rész és a záró rész
tekintetében rögzít, ezért e részeket a jegyzőkönyvbe foglalt bírósági meghagyásnak külön nem kell tartalmaznia.
Pp. 349. §-ához:
A végzés tartalma
Mindazok az okok, amelyek az ítélet megfelelő szerkezeti felépítésének és tartalmi elemeinek a szabályozását
indokolják a végzés esetében is fennállnak. A Pp. ezért - csakúgy, mint a korábbi eljárásjogi kódex - e körben
alapvetően nem tesz különbséget az ítélet és a végzés között. A végzésre irányadó szabályokat az ítéletre
vonatkozó szabályra utalással határozza meg és csak a kivételeket rögzíti.
Az egyik kivétel a bevezető részt érinti. A törvény szerint ebben a képviselettel kapcsolatos valamennyi a Pp.
346. § (2) bek. c) pontjában rögzített adatot, továbbá a felek lakóhelyét (székhelyét) csak akkor kell feltüntetni, ha
annak a végzés jellege, tartalma alapján jelentősége van.
A másik kivétel az indokolási részre vonatkozik. A Pp. e tekintetben lényegében az 1952-es Pp. szabályozását
emeli át. Fenntartja egyfelől, hogy az egyezséget jóváhagyó végzést nem kell megindokolni. Bár a jóváhagyott
egyezségnek ugyanaz a hatálya, mint az ítéletnek, de a jóváhagyó végzés kapcsán az indokolásra nincs szükség,
az ugyanis nem töltené be az ítélet esetében jelentkező garanciális szerepét. A végzésben a bíróság az ítélettel
ellentétben ugyanis nem az ügy érdemében foglal állást, csak abban, hogy a felek egyező akaratából létrejött
megállapodás nem ütközik eltérést nem engedő jogszabályba. Mindezek nem irányadóak az egyezséget
megtagadó végzésre, azt mindenképpen meg kell indokolni. A Pp. másfelől a korábbi joggal egyezően rögzíti azt
is, hogy nem tartalmaz indokolást a külön fellebbezéssel nem támadható végzés sem kivéve, ha a törvény eltérően
nem rendelkezik. A törvényi eltérést éppen azok a szabályok jelentik, amelyek bizonyos végzések tekintetében
külön fellebbezési jog hiányában is indokolási kötelezettséget írnak elő. E végzések ugyanis a Pp. 365. § (3)
bekezdése szerint az ítélet elleni fellebbezésben támadhatóak. Ilyennek minősül például a perfelvételi szakban a
keresetváltoztatást tartalmazó nyilatkozatot visszautasító végzés [Pp. 185. § (3) bek.], vagy az ismételten nem a
törvénynek megfelelően benyújtott viszontkereset-levelet visszautasító végzés [Pp. 206. § (4) bek.].
Végül a Pp. az ítélethez képest eltérő szerkezeti felépítést rögzít azon végzések kapcsán, amelyeket a bíróság a
tárgyaláson - azaz nem tárgyaláson kívül és nem a tárgyalás berekesztése folytán - hoz meg. A törvény a bíróság
számára nem lehetőségként, hanem kötelezően írja elő, hogy a tárgyaláson hozott végzést a tárgyalási
jegyzőkönyvbe foglalja be. Ha a jegyzőkönyv nem folyamatos felvétel útján készül, úgy a végzést a tárgyalásról
készített írásbeli jegyzőkönyvbe kell belefoglalni. Ha a bíróság rendelkezése szerint jegyzőkönyvnek minősülő
folyamatos felvétel készül, úgy a végzést nem csak a felvételnek kell tartalmaznia, hanem a felvétel alapján
készített írásbeli kivonatnak is. A törvény szerint a tárgyaláson hozott végzés nem tartalmazza a bevezető és a
záró részt, mivel a Pp. 160. § (1) és (5) bekezdése és a 161. § (5) bekezdése alapján mindhárom jegyzőkönyvi
forma egyébként is tartalmazza azokat az elemeket, amelyeket a törvény az ítéletre vonatkozó szabályban ezen
részek tekintetében meghatároz. A jegyzőkönyvbe, illetve annak írásbeli kivonatába foglalt végzés így csak a
rendelkező részt, az indokolást és közte a perorvoslati részt tartalmazza.
100. A határozatok kihirdetése és közlése
Pp. 350. §-ához:
A határozatok kihirdetése
A törvény a korábbi joggal egyezően a bírósági határozattal elérni kívánt joghatások beállása érdekében
megköveteli a határozat tartalmának az érintettekkel történő megismertetését. Ennek változatlanul két módját
ismeri: a kihirdetést és a kézbesítést.
A Pp. - átemelve az 1952-es Pp. megoldását - egy alcím alatt külön szakaszban először a határozatok
kihirdetését, majd egy másik szakaszban a határozatok - kihirdetéssel vagy kézbesítéssel - megvalósuló közlését
szabályozza. A kihirdetés külön szabályozását az indokolja, hogy a kihirdetéssel nem tekinthető minden határozat
közöltnek, és hogy a határozat kihirdetéséhez a közléstől eltérő, sajátos joghatások is fűződhetnek. A Pp. e körben
sem változó szabályai értelmében például az egyszerű kötőerő a határozat kihirdetésével beáll [Pp. 357. § (1)
bek.], vagy a fellebbezéssel nem támadható határozat a kihirdetésével emelkedik jogerőre [Pp. 358. § (2) bek.].
A kihirdetés a határozat szóban történő ismertetését jelenti. A Pp. meghatározza a kihirdetés idejét és módját, a
szerint különböztetve, hogy a bíróság a határozatot a tárgyaláson hozza meg vagy olyan határozatot hoz, amely
miatt a tárgyalást berekesztette. A tárgyaláson kívül hozott határozatot nem kell kihirdetni. A tárgyaláson hozott
határozatot - amely az előbbi megkülönböztetés értelmében ítélet nem lehet - a tárgyaláson kell a jelenlévőkkel
megismertetni. Ennek keretében el kell hangoznia a bíróság döntése szerinti rendelkezésnek, és annak teljes
terjedelmű indokolásának, továbbá a fellebbezés lehetőségéről, benyújtásának helyéről és határidejéről történő
tájékoztatásnak is. A kihirdetésnek nem része az indokolás akkor, ha a végzést a törvény szerint nem kell
egyidejűleg megindokolni.
Ettől eltérő időben és módon történik annak a határozatnak a kihirdetése, amelynek meghozatala érdekében a
bíróság berekesztette a tárgyalást. A bíróság kétféleképpen járhat el: a határozatot a berekesztést követően a
tárgyalás határnapján hirdeti ki vagy ítélet esetében megteheti azt is, hogy annak meghozatalát és kihirdetését
elhalasztja. Az előbbi esetben a határozat rendelkező részét a korábbi szabályozásnak megfelelően garanciális
okokból le kell írni és az egyesbírónak, tanácsban történő eljárás esetén pedig a tanács tagjainak és elnökének alá
kell írni. A kihirdetéskor a leírt rendelkező részt kell felolvasni, majd tájékoztatni kell a jelenlévőket a fellebbezés
lehetőségéről, benyújtásának helyéről és határidejéről is és a határozat indokait röviden ismertetni kell.
Az ítélet meghozatalának és kihirdetésének az elhalasztása esetén a kihirdetés határnapját a berekesztéssel
egyidejűleg kötelezően ki kell tűzni, ami nem lehet későbbi, mint a berekesztett tárgyalástól számított
harmincadik nap. A Pp. e határidőt az 1952-es Pp. 2009. január 1. napjától hatályos vonatkozó szabályában
foglaltakhoz képest megemeli összhangban azzal a határidővel, ami a berekesztést követően kihirdetett ítélet
írásba foglalására vonatkozik. Az ítélethirdetés elhalasztását alapvetően az ügy bonyolultsága miatt a döntés
alaposabb megfontolása indokolhatja, bár a halasztáshoz a törvény sem ezt, sem más feltételt nem támaszt. A
bíróság az ítélet esetében a két kihirdetési mód közül belátása szerint dönthet, figyelemmel arra is, hogy a döntés
a határozat teljes, írásba foglalt tartalmának megismerése szempontjából az étintettekre alapvetően nem hat ki,
mivel a határidők összhangjának a megteremtése mellett a törvény előírja azt is, hogy az ítéletet a kihirdetés
határnapjáig írásba kell foglalni. A kihirdetés módja között nincs különbség, az e célból kitűzött határnapon az
ítéletet ugyanúgy kell szóban a megjelentek tudomására hozni, mint ha a halasztásra nem került volna sor. A Pp.
egyértelműsíti tehát, hogy a már írásba foglalt ítélet indokolását nem kell felolvasni, elegendő az indokokat
csupán röviden ismertetni.
Az írásba foglalt ítélet a Pp. 347. § (1) bekezdésében meghatározott vagylagos esetek bármelyikében rövidített
indokolást tartalmaz. A jogszabályhely szerint ilyen eset az, ha a rövidített indokoláshoz valamennyi fél hozzájárul.
A Pp. az ítélet tárgyalás berekesztését követő kihirdetéshez kapcsolódó mozzanatként e hozzájárulásoknak teremt
új intézményes keretet, mivel a rövidített indokolás a felek közös akaratával legitimálva a bírói munka és
ennélfogva az eljárás egyszerűsítését eredményezheti. A törvény szerint, ha az ítélet kihirdetésekor valamennyi
fél jelen van, úgy a bíróság valamennyi felet nyilatkoztatja arról, hogy hozzájárulnak-e, hogy az ítélet rövidített
indokolást tartalmazzon. Ebben az esetben a jegyzőkönyvnek nem csak az ítélet kihirdetésének a megtörténtét
[Pp. 160. § (2) bek. g) pont], hanem a bíróság felhívását és a nyilatkozatok tartalmát is rögzítenie kell.
Amennyiben a kihirdetésnél nincs jelen valamennyi fél, vagy ha a felek egyöntetűen nem adják meg a
hozzájárulásukat, úgy a bíróság értelemszerűen még indokolhat rövidített módon akkor, ha annak más, a Pp. 347.
§ (1) bek. a) vagy b) pontjában meghatározott valamelyik feltétele fennáll. A törvény valamennyi fél az ítélet
kihirdetését követően a fellebbezési jogról történő lemondását olyan nyilatkozatoknak tekinti, amelyek magukban
foglalják a rövidített indokoláshoz való közös hozzájárulást, ezért ez utóbbira vonatkozó megnyilatkoztatást külön
nem követeli meg.
Pp. 351. §-ához:
A határozatok közlése
A Pp., e körben is fenntartva a korábbi szabályozást, a közlésnek a határozatok tartalmának megismertetésén
túl számos más jelentőséget is tulajdonít. Így például továbbra is a közlést követő napon veszi kezdetét a
teljesítési és a fellebbezési határidő is [Pp. 345. § (1) és 365. § (6) bek.]. A Pp. a korábbi szabályozás logikája
mentén azokat a határozatokat sorolja fel, amelyeket írásba foglalva kézbestés útján kell közölni, minden más
határozat esetében a szóbeli kihirdetést tekinti a közlés módjának. A kihirdetéshez a közlés joghatásai nem
feltétlenül, csak akkor kapcsolódnak, ha az egyébként kihirdetendő határozatot egyúttal nem kell kézbesíteni is.
A törvény az adott esetben már ki is hirdetett határozatok közül egyrészt azok kézbesítését rendeli el, amelyek
tekintetében a határozathoz kapcsolódó jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése érdekében szükséges,
hogy a felek a határozatban megjelenő döntést teljes terjedelemben és írásban ismerjék meg. Ebbe a körbe
tartozik az ítélet és a bírósági meghagyás. Ez utóbbi a megújult szabályozás értelmében egyébként is csak nagyon
kivételes esetben bocsátható ki tárgyaláson (lásd a Pp. 348. §-ához fűzött magyarázatot). Méltánytalan lenne a
tárgyaláson hozott végzésnél a közlésnek a kihirdetést tekinteni akkor, ha tárgyaláson a fél nem saját
elhatározásából nem vehetett részt, hanem azért, mert a tárgyalásra szóló idézése nem volt szabályszerű. A
törvény ezért ez esetben is előírja a kézbesítést. A Pp. a közléshez megköveteli a kézbesítést bizonyos kiemelt
jelentőségű végzések kapcsán is, de csak azon fél vonatkozásában, aki a tárgyalást elmulasztotta. E végzések
körébe tartozik az új határnap kitűzésére vonatkozó, vagy az olyan végzés, ami ellen külön fellebbezésnek van
helye és újításként az érdemi tárgyalási szakra való áttérést jelző perfelvételt lezáró végzés is. A tárgyaláson kívül
hozott végzést a törvény szerint nem kell kihirdetni, így értelemszerűen az kézbesítés útján kell az érdekelt
felekkel közölni. A tárgyalás elmulasztása tekintetében egyébként a törvény fontos egyértelműsítő szabályt ad: ha
a fél jogi képviselője szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, valamint ha a jogi képviselőként megjelent
személy a képviseleti jogát nem igazolja vagy képviselőként nem járhat el, a fél részéről a tárgyalást
elmulasztottnak kell tekinteni akkor is, ha személyesen vagy más képviselője megjelent [Pp. 227. § (3) bek.]. Mivel
az ő jogát érvényesítik, ezért a bíróság határozata kihat arra a személyre is, akinek az érdekében az ügyész,
valamint a perindításra feljogosított személy az eljárást megindította. A Pp. ezért fenntartva a korábbi szabályt,
továbbra is előírja minden az eljárás során hozott határozat kézbesítését e személy számára.
A kézbesítés módjának alapvető, a határozatokra is irányadó szabályait a Pp. az általános rendelkezések között
rögzíti. E szakaszban lényegében csak a kézbesítés elrendelésének a határidejét szabályozza és azt
egyértelműsíti, hogy a kézbesítés az írásba foglalt határozat közlését jelenti, amely értelemszerűen az indokolást
is magában foglalja, kivéve, ha a törvény szerint a határozatot nem kell megindokolni. A tárgyalási jegyzőkönyvbe,
illetve a jegyzőkönyv írásbeli kivonatába foglalt határozatok kézbesítésének a határidejére a jegyzőkönyvre
vonatkozó szabályok irányadók [Pp. 161. § (1) bek.]. A határidő szabályozást e helyütt csak akkor igényel, ha a
bíróság a határozatát a tárgyalás berekesztése folytán vagy tárgyaláson kívül tanácsban eljárva hozza meg. A Pp.
a határidőt összességében az 1952-es Pp. szabályában foglalthoz képest kis mértékben megemeli. E szerint a
határozatot a meghozatalától számítva nem tizenöt, hanem legkésőbb harminc nap alatt kell írásba foglalni,
viszont a kézbesítés ezt követő elrendelése nem nyolc, hanem legkésőbb három napon belül kell, hogy
megtörténjen. Ez nem irányadó arra az ítéletre, amelynek a meghozatalát és kihirdetését a bíróság a Pp. 350. §
(4) bekezdése esetén legfeljebb harminc napra elhalasztotta. A kihirdetés napjáig írásba foglalt ítéletet a
megjelent feleknek a korábbi joggal egyezően a kihirdetéskor nyomban kézbesíteni kell, míg a kihirdetésen részt
nem vevő felek részére eltérésként nem nyolc, hanem három napon belül kell a kézbesítést elrendelni.
A Pp. átemelve a korábbi kódex megoldását a közlésre vonatkozó szabályok megfelelő alkalmazását rendeli el
arra az esetre, ha a határozatot nem a felekkel, hanem más érdekeltekkel (pl. tanú) kell közölni. Nem a perjogi
kódexre tartozónak tekinti, ezért nem veszi át viszont a korábbi jog azon szabályát, amely a fogvatartott részére
történő kézbesítést rendezte.
101. A határozatok kijavítása, kiigazítása és kiegészítése
Pp. 352. §-ához:
A kijavítás
A Pp. a határozatban megjelenő hibák kiküszöbölésére szolgáló, perorvoslati jellegű kijavítást a határozatokra
vonatkozó rendelkezések között szabályozza csakúgy, mint a szintén a határozat valamely fogyatékosságát
megszüntetni hivatott kiigazítást és kiegészítést. Mindhárom jogintézmény esetében igaz, hogy azok keretében
alapvetően az a bíróság jogosult intézkedni, amelyik a határozatot hozta.
A törvény lényegét tekintve nem változtat a korábbi szabályozáson a kijavítás alapjául szolgáló hibák
meghatározása, a kijavítási eljárás és a kijavítási kérelem hatálya tekintetében. A határozat kijavítására tehát
továbbra is a határozat bármely részét érintő elírás esetén kerülhet sor. A Pp. átemeli a korábbi szabálynak az
elírások típusait példálózva megjelenítő felsorolását is. Ebből annak kifejezett kimondása nélkül is nyilvánvaló,
hogy a kijavítás továbbra sem eredményezheti a határozat tartalmi, érdemi korrigálását. A bíróság ebből is
következően a kijavításról mindig - ítélet és bírósági meghagyás kijavítása esetén is - végzéssel határoz. A döntés
megszülethet hivatalból vagy kérelemre, és a határozat határidő nélkül, a határozat jogerejétől függetlenül
kijavítható. A kijavítási eljárásban továbbra is csak akkor kell a feleket a kijavítás tárgyában meghallgatni, ha az
szükséges. A meghallgatás megtörténhet szóban vagy írásban, de a felek e körben tanúsított mulasztása nem
akadályozza a határozathozatalt és a mulasztás következményei igazolási kérelemmel sem orvosolhatók. A Pp.
előírja azt is, hogy a kijavító határozatot a kijavított határozatra és lehetőleg annak kiadmányaira is fel kell
jegyezni és a kijavító határozattal együtt a kijavítást feltüntető határozatkiadmányt is kézbesíteni kell. A kijavítási
kérelem hatálya tekintetében fenntartott szabály értelmében pedig a kérelem a határozattal szembeni fellebbezési
határidőre továbbra sincs kihatással és nem gátolja meg a határozat végrehajtását sem.
Eltérés viszont a korábbi joghoz képest, hogy a Pp. szűkebben határozza meg a kijavítás tárgyában hozott,
fellebbezéssel támadható határozatok körét. A fellebbezési jog továbbra is csak akkor biztosított, ha a kijavítás
tárgyában hozott határozat a rendelkező részre vonatkozik. Ha viszont a bíróság kijavító határozatot hoz, úgy a
határozata csak akkor támadható fellebbezéssel, ha a kijavított határozat ellen is külön fellebbezésnek van helye.
Ha a kijavítás iránti kérelmet elutasítja, úgy a határozat a kijavítani kívánt határozat fellebbezéssel
megtámadhatóságától függetlenül külön megfellebbezhető.
Pp. 353. §-ához:
Kijavítás a másodfokú bíróság által

A Pp. újításként kivételt teremt az alól, hogy az a bíróság jogosult a kijavításra, illetve a kijavítási kérelem
elbírálására, amelyik a kijavítással, illetve az arra irányuló kérelemmel érintett határozatot hozta. A törvény - az
Indokolás szerint a bírósági gyakorlatban régóta alkalmazott eljárást szabályba iktatva - ugyanis lehetővé teszi,
hogy az elsőfokú bíróság határozatát a másodfokú bíróság javítsa ki. A perhatékonyságot szolgálja, ha a
másodfokú bíróság a határozatnak a fellebbezési eljárásban észlelt hibáját az egyébként előtte folyó eljárásban
maga orvosolja, szükségtelenné téve ezzel egy külön kijavítási eljárás lefolytatását. A másodfokú bíróságnak erre
azonban csak az elsőfokú bíróság kijavításra szoruló határozata ellen benyújtott fellebbezést érdemben elbíráló
határozatban van lehetősége, a fellebbezési eljárásban külön határozatban nincs. A kijavítás nyilvánvalóan csak az
elsőfokú bíróság határozatának olyan részét érintheti, ami a másodfokú határozat következtében nem kerül
megváltoztatásra vagy hatályon kívül helyezésre. E kijavításra egyebekben a kijavítás szabályai megfelelően
alkalmazandóak.
Pp. 354. §-ához:
A kiigazítás
A Pp. feléleszti a Plósz-féle Pp.-ben még létező, de az 1952-es Pp. által már nem szabályozott kiigazítás
jogintézményét, igaz csak névleg. A Pp. a kiigazítás alatt a korábbi joggal egyezően a határozat
fogyatékosságának a határozatot hozó bíróság általi orvoslását érti, de ezenkívül a jogintézményt újraszabályozza.
A Pp. szerint kiigazításnak csak az ítélet és csak annak indokolása tekintetében van helye akkor, ha az indokolás
nem érthető, nem világos, zavaros vagy egyes részei egymással vagy a rendelkező részben foglaltakkal
ellentétben állnak. E hiányosságok a kijavítással nem iktathatók ki, azok megszüntetéséhez viszont a feleknek
jogos érdekük fűződhet. A kiigazítás esetében is igaz az, ami a kijavításnál: a kiigazítással az ítéletbe foglalt
döntés érdeme nem változtatható meg. A kiigazítás alapjául szolgáló hibák alapvetően a perorvoslat keretében
orvosolhatóak, ezért a törvény csak a hibák megszüntetésére alkalmas perorvoslatokkal nem támadható ítéletek
esetében teszi lehetővé a kiigazítást. A kiigazítás vonatkozásában a bíróság hivatalból nem, csak kérelemre járhat
el, amelyet a határozat közlésétől számított tizenöt napon belül bármelyik fél előterjeszthet. A törvény
megköveteli, hogy a fél olyan kérelmet terjesszen elő, amely alapján egyértelmű, hogy az az ítélet kiigazítására
irányul. Elő kell adni azt is, hogy az indokolás melyik része szorul kiigazításra, milyen okból és, hogy a fél a
kiigazítást miként kéri. A bíróság visszautasítja a kérelmet, ha az elkésett vagy kiigazítással nem támadható
határozat ellen irányul és a Pp. 115. § (6) bekezdése szerint akkor is, ha a fél a bíróság felhívása ellenére a
hiánypótlási kötelezettségét nem teljesíti és a kérelem emiatt nem intézhető el.
A kiigazítás a kijavítás egyik sajátos formája, a törvény ennek megfelelően a kijavítás szabályait egyebekben a
kiigazításra is megfelelően alkalmazni rendeli. Ezek alapján a bíróság a kiigazításról a kijavításra előírt eljárási
rendben határoz és minden esetben végzéssel. Az utaló szabály folytán a kiigazítás iránti kérelemnek az ítélet
végrehajtására nincs halasztó hatálya.
A kiigazítás tárgyában hozott végzés ellen annak tartalmától függetlenül nincs helye fellebbezésnek. Azt
ugyanis a Pp. e helyütt külön szabállyal nem teszi lehetővé, és a kijavítás fellebbezést engedő rendelkezései pedig
a kiigazítás tekintetében nem alkalmazhatóak, hiszen a kiigazítás sohasem érintheti az ítélet rendelkező részét.
Pp. 355. §-ához:
Az ítélet kiegészítése
A Pp. a kijavítás és a kiigazítás mellett a határozat hibájának a határozatot hozó bíróság általi orvoslási
módjaként szabályozza a kiegészítést. Az egyes határozati fajtákra vonatkozó rendelkezéseket külön szakaszban
rögzíti.
A Pp. az ítélet kiegészítésére vonatkozó szabályozást döntően az 1952-es Pp. rendelkezései szerint valósítja
meg. E szerint bármely fajtájú ítélet kiegészíthető és arra sor kerülhet akár jogerős, akár nem jogerős ítélet
esetén is. Az ítélet kiegészítésének kérelemre vagy hivatalból van helye. Kérelemre akkor, ha az ítélet nem felel
meg a teljesség követelményének [Pp. 341. § (1) bek.], mert a bíróság az ítéletben nem határozott valamely
kereseti kérelemről vagy annak valamely része felől. A törvény a korábbi jogtól eltérően nem tünteti fel, hogy
kiegészítésnek akár a fő-, akár a mellékkötelezettség tekintetében is helye lehet, de ez külön feltüntetés nélkül is
következik. Eltérés az is, hogy a Pp. nem emeli át az 1952-es Pp. azon fordulatát, amely szerint az ellenkérelem,
vagy annak valamely része vonatkozásában bekövetkezett döntési mulasztás is a kiegészítés alapjául szolgálhat.
Ennélfogva egyértelmű, hogy az ellenkérelemben megjelenő anyagi jogi kifogásról, például az elévülési vagy
érvénytelenségi kifogásról történő döntés önmagában nem lehet a kiegészítési eljárás tárgya. A Pp. ennek
megfelelően nem teremti meg annak a lehetőségét, hogy a bíróság a kiegészítő ítélettel az ítéletet megváltoztassa
vagy hatályában fenntartsa. Ha a fél álláspontja szerint a bíróság az ítéletében nem döntött a perben érvényesített
joggal szembeni védekezésről, úgy azt fellebbezési vagy adott esetben felülvizsgálati kérelemben sérelmezheti. A
viszontkereset is keresetnek minősül, így kérelemre helye lehet az ítélet kiegészítésének a viszontkereset vagy
annak valamely része vonatkozásában is. Kérelemre kiegészíthető az ítélet a perköltségről vagy az előzetes
végrehajthatóságról történő döntéssel is.
A kiegészítés iránti kérelmet a korábbi joggal egyezően bármelyik fél (beavatkozó) az ítélet közlésétől számított
tizenöt napon belül terjesztheti elő. A Pp. a kérelemmel szemben elvárja, hogy az egyértelműen a kiegészítésre
irányuljon, és tartalmazza a kérelem okát és a kiegészítés kért módját. A bíróság visszautasítja a kérelmet, ha az
elkésett vagy a határozat olyan részére irányul, amely vonatkozásában nincs helye kiegészítésnek és a Pp. 115. §
(6) bek. a) pontja szerint akkor is, ha a fél a bíróság felhívása ellenére a hiánypótlási kötelezettségét nem teljesíti
és a kérelem emiatt nem intézhető el. A törvény szerint a kérelmet visszautasító végzése ellen külön
fellebbezésnek van helye. Ez igaz akkor is, ha a bíróság végzése a Pp. 115. § (6) bek. a) pontján alapul. A
kérelemnek nincs halasztó hatálya az ítélet elleni fellebbezés beadására és nem gátolja meg az ítélet
végrehajtását, de a bíróság a végrehajtást a kiegészítési kérelem elintézéséig akár hivatalból is felfüggesztheti.
A Pp. az ítélet hivatalból történő kiegészítésének a feltételét az 1952-es Pp. vonatkozó rendelkezésével
egyezően szabályozza. Így a bíróság annak észlelését követően haladéktalanul köteles pótolni, ha olyan kérdésről
nem rendelkezett, amelyről a rendelkezés jogszabály értelmében hivatalból kötelező. A Pp. szerint az ítéletben
hivatalból kötelező rendelkezni például a meg nem fizetett illeték vagy az állam által előlegezett költség
viseléséről [Pp. 101. § (1) bek.], vagy például marasztaló ítélet esetében a teljesítési határidőről [Pp. 344. § (1)-(2)
bek.]. Hivatalból intézkedhet a bíróság az ítélet kiegészítése vonatkozásában akkor is, ha az a másodfokú bíróság
olyan végzése elleni fellebbezés elbírálása tárgyában hozott döntés következtében szükséges, amellyel szemben
az elsőfokú eljárás szabályai szerint külön fellebbezésnek van helye. Ez utóbbi szabály alapját az 1952-es Pp.-ben
megjelenítő 1996. évi CXXII. törvény indokolása szerint abban az esetben lehet szükség például az ítélet
kiegészítésére, ha a másodfokú eljárásban meghozott szakértői díjat megállapító végzés elleni fellebbezés
elbírálása a másodfokú bíróság jogerős ítéletének meghozatalát követően történik meg. Ebben az esetben
elképzelhető ugyanis, hogy a jogerős ítéletnek a perköltséget megállapító része változtatásra szorul. A Pp.
újításként a jogbiztonság szempontjára tekintettel az ítélet jogerőre emelkedésétől számított öt év elteltével nem
ad lehetőséget az ítélet kiegészítésére.
A bíróság az ítélet kiegészítéséről főszabály szerint tárgyaláson határoz. A Pp. négy esetet rögzít, amikor a
bíróság tárgyaláson kívül dönthet. Az Indokolás utal arra, hogy ezek kiindulópontja az Alkotmánybíróságnak a
tárgykörben született 26/1990. (XI. 8.) AB határozata volt, és hogy a felsorolt esetekben garanciális szempontok
nem indokolják a tárgyalás tartását. A szabály értelmében a bíróság hivatalból valamennyi fél hozzájárulása nélkül
nem egészítheti ki az ítéletet tárgyaláson kívül. A kiegészítés körében a határozat meghozatalát nem akadályozza
az, ha a fél a tárgyalást elmulasztja, az eljárás ez okból nem szünetelhet és annak kizártsága miatt igazolási
kérelemmel a tárgyalás megismétlése sem érhető el. Az e körben sem változó szabályozás szerint a bíróság,
amennyiben a kiegészítés iránti kérelmet érdemben nem találja alaposnak, a kérelmet végzéssel elutasítja.
Amennyiben viszont az ítélet kiegészítésének van helye, úgy minden esetben ítélettel határoz akkor is, ha ezt nem
az ügy érdemében teszi, mert például az ítélet csak az előzetes végrehajthatóságról történő rendelkezés
tekintetében volt hiányos. A kiegészítő ítéletet az eredeti ítéletre és lehetőleg annak kiadmányaira is fel kell
jegyezni és arra értelemszerűen az ítéletre vonatkozó szabályok irányadók, így például fellebbezéssel is
megtámadható. A törvény a kiegészítés iránti kérelmet elutasító végzés ellen is enged fellebbezési jogot.
Pp. 356. §-ához:
A bírósági meghagyás és a végzés kiegészítése

A Pp. kifejezett szabállyal lehetővé teszi a bírósági meghagyás kiegészítését is, az utaló szabály értelmében két
kivételtől eltekintve az ítélet kiegészítésére irányadó szabályok szerint. Amennyiben a bíróság például nem
minden az alperessel közölt kereseti kérelmet vagy kérelemrészt foglalt bele a bírósági meghagyásba, úgy a
közléstől számított tizenöt napon belül előterjesztett kérelemre kiegészítő bírósági meghagyást bocsáthat ki. Így a
törvény szerint csupán a kiegészítéssel orvosolható hibák megszüntetése érdekében nincs szükség a bírósági
meghagyással szemben ellentmondás benyújtására és az eljárás perfelvétel szabályai szerinti folytatására.
Kiegészítésnek hivatalból is helye lehet például akkor, ha a bíróság a meghagyásban nem határozott a meg nem
fizetett illeték megfizetéséről.
A jogszabályhelyben megjelenített nyilvánvaló egyik eltérés az ítélet kiegészítéséhez képest, hogy a bíróság a
bírósági meghagyást nem kiegészítő ítélettel, hanem kiegészítő bírósági meghagyással egészíti ki. Ebből
következően az ellen nem fellebbezésnek, hanem a Pp. 182. §-a szerinti szabályok szerint ellentmondásnak van
helye. A bírósági meghagyás kiegészítése iránti kérelem alaptalansága esetén a bíróság eltérő szabály hiányában
az ítélet kiegészítésére irányadó rendelkezés szerint végzéssel határoz, amely ellen fellebbezésnek van helye. A
másik eltérés az, hogy a kiegészítés érdekében nem kell tárgyalást tartani és egyébként sem kell a feleket
meghallgatni, hiszen a tárgyalásnak az eredeti bírósági meghagyás esetén sincs funkciója, a bíróság határozata
éppen a védekezésre felhívott fél hallgatásának a következménye.
A Pp. érdemét tekintve átveszi az 1952-es Pp. végzés kiegészítésére irányadó utaló szabályát. A végzések e
szerint az ítélet kiegészítésére vonatkozó szabályok szerint egészíthetők ki, két kifejezetten is megjelenített
különbséggel. A bíróság kiegészítés esetén is végzéssel határoz, a feleket írásban vagy szóban pedig nem
feltétlenül, hanem csak akkor hallgatja meg, ha a felek nyilatkozata nélkül a kiegészítésről nem tud dönteni.
XXVI. FEJEZET
A HATÁROZATOK JOGHATÁSAI
102. Kötőerő, jogerő
Pp. 357. §-ához:
Az egyszerű kötőerő
A Pp. az egyszerű kötőerőt az 1952-es Pp. vonatkozó rendelkezése szerinti tartalommal szabályozza. Az
egyszerű kötőerő alapján tehát a bíróság nem változtathatja meg a perben hozott saját határozatát. A joghatás
bármely, a Pp. 340. §-a szerinti határozati fajtánál már a határozat kihirdetésével beáll, a kézbesítéssel csak
akkor, ha a határozat kihirdetésére nem került sor, azaz a bíróság a határozatot tárgyaláson kívül hozta. A
kötöttség továbbra is csak főszabályként érvényesül. A korábbi joggal egyezően a törvényben mind az ítélet, mind
a meghatározott végzések kapcsán elszórtan számos kivétel található [pl. a bíróság az elmulasztott tárgyalás
alapján hozott ítéletét a Pp. 153. § (4) bekezdése alapján az igazolási kérelem folytán megismételt tárgyalás
alapján hatályon kívül helyezheti] és bizonyos végzések kapcsán pedig a törvény e helyütt mondja ki, hogy ahhoz a
bíróság nincs kötve. A törvény a kötőerőt indokoló jogbiztonsági szempontok figyelembevételét továbbra is
ugyanazon típusú végzések tekintetében mellőzi. E szerint a bíróság a pervezető és az egyoldalú kérelmet
visszautasító vagy elutasító végzésekhez nincs kötve, amennyiben viszont a bíróság határidőhöz kötött
cselekményt utasít el (pl. igazolási kérelem elutasítása), úgy a kötöttség csak a határozat jogerőre emelkedése
után, már a jogerő folytán érvényesül. Ez utóbbi fordulattal a törvény a perhatékonyságot szolgálva megteremti a
kereteit a Pp. 390. §-a alkalmazásának, amely szerint, ha az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel megtámadott
határozathoz nincs kötve, úgy a fellebbezésnek maga is eleget tehet, szükségtelenné téve ezzel a másodfokú
eljárást. A pervezető végzések kapcsán a Pp. 194. § (1) bekezdése és 198. §-a alkivételt is rögzít: kimondja, hogy a
perfelvételt lezáró végzéshez a bíróság kötve van. Az új kódex egyik legjelentősebb újítása, az osztott tárgyalási
rendszer lényege veszne el ugyanis, ha a bíróság a perfelvételi szak és az érdemi tárgyalási szak határát jelző
végzését utóbb bármikor megváltoztathatná. A Pp. a korábbi jognak megfelelően a pénzbírságban marasztaló
végzés - az azt hozó bíróság általi - megváltoztatására fontos okból a kötőerő alóli kivételként továbbra is
lehetőséget ad, de ezt nem a kötőerő szabályai, hanem a pénzbírság szabályai között mondja ki [Pp. 166. § (4)
bek.].
Pp. 358. §-ához:
A jogerő
A törvény az 1952-es Pp.-től eltérően kifejezett szabályban mondja ki, hogy jogerő alatt azt érti, hogy a
határozat a jogerőre emelkedésétől fogva fellebbezéssel nem támadható meg. Az egyértelműsítő szabályon túl a
korábbi joggal egyezően a jogerőre emelkedés időpontjának az egyes eseteit rögzíti. E tekintetben - nem számítva
a szövegezésbeli változtatásokat - az 1952-es Pp. szabályaitól három kérdésben tér el.
Abban nincs változás, hogy a fellebbezéssel nem támadható határozat már a kihirdetéssel jogerőre emelkedik, a
törvény szerint a jogerőre emelkedéstől számítandó határidők [pl. a Pp. 209. § (7) bekezdés szerint a más perben
hozott ítéletben megítélt követelés beszámításra előírt határidő vagy a Pp. 395. § (1) és (3) bekezdése szerinti
perújítási határidők] pedig a határozatnak a féllel történt közlésétől kezdődnek.
Eltérés a korábbi perrendtől, hogy a Pp. - az Indokolás szerint a jogintézmény a gyakorlatban betöltött csekély
szerepe és jelentősége miatt - nem teszi lehetővé az elsőfokú ítélettel szembeni fellebbezési jogról történő
előzetes lemondást.
A törvény átemeli a jogerőre emelkedés időpontjára abban az esetben irányadó szabályt, ha az arra jogosultak
egyike sem nyújtott be fellebbezést. Újításként egyértelműsíti, hogy a határozat ezzel egyezően a fellebbezési
határidő leteltét követő naptól kezdve jogerős akkor is, ha a benyújtott valamennyi fellebbezést akár az első, akár
a másodfokú bíróság a Pp. 366. § (1) vagy (2) bekezdése alapján jogerősen visszautasította.
A Pp. a jogerős határozathoz fűződő hatások mielőbbi bekövetkezése érdekében arra továbbra is lehetőséget
biztosít, hogy a fellebbezésre jogosultak a határozat tartalmának az ismeretében lemondjanak a fellebbezési
jogukról. Erre a határozat kihirdetésétől kezdve, ha pedig a határozat nem volt kihirdetve, úgy a közlésétől, azaz a
kézbesítésétől kezdve egészen a fellebbezési határidő lejártáig minden fellebbezésre jogosultnak lehetősége van.
A lemondás csak akkor váltja ki a joghatást, ha valamennyi fellebbezésre jogosult bejelenti. A nyilatkozat nem
vonható vissza. A jogszabályhely értelmében a határozat két időpontban emelkedhet jogerőre attól függően, hogy
az arra jogosultak a kihirdetést követően együtt vagy egymástól függetlenül mondanak le. Az előbbi esetben a
határozat a bejelentés napjától, míg az utóbbi esetben az utolsó bejelentésnek a bírósághoz érkezését követő
naptól kezdve tekinthető jogerősnek.
A Pp. átemeli a fellebbezés hatályára és a részleges jogerőre vonatkozó korábbi rendelkezéseket is, azokon csak
szövegezésben egyszerűsít. Ezek alapján a fellebbezés - ha az nem kerül visszautasításra - nem engedi, hogy a
határozat jogerőre emelkedjen. A határozatnak az a része vagy rendelkezése viszont jogerőre emelkedik, amely
ellen nincs helye fellebbezésnek, vagy amelyet a fellebbezésre jogosult fellebbezése nem érint. Pertársaság esetén
az egyik pertárs fellebbezésének a hatálya a többi pertársra a pertársak jogállásától függően terjed ki. Az
úgynevezett egységes pertársaság esetében, ahol a Pp. 38. §-a értelmében főszabály szerint a pertársak
függőségének elve érvényesül, az egyik pertárs fellebbezésének, illetve csatlakozó fellebbezésének a hatálya a
többi pertársra is kiterjed. Az úgynevezett egyszerű pertársaság esetében, ahol a Pp. 39. §-a értelmében főszabály
szerint a pertársak függetlenségének elve érvényesül, az egyik pertárs fellebbezésének a hatálya nem terjed ki a
másik pertársra, következésképpen a határozata nem fellebbező pertársra vonatkozó része vagy rendelkezése
jogerőre emelkedik.
A Pp. az 1952-es Pp.-vel egyezően lehetővé teszi a fellebbezés visszavonását (Pp. 368. §). A korábbi kódex a
határozat jogerőre emelkedésének az időpontját a fellebbezés visszavonása esetére nem határozta meg. A Pp. a
korábbi jogtól való harmadik eltérésként új szabályt ad, lényegében a tárgykörben született PK 194. számú
állásfoglalásnak megfelelő tartalommal. A határozat a fellebbezés visszavonásának a bírósághoz érkezése napján
jogerős, ha a fellebbezési határidő már minden fellebbezésre jogosulttal szemben már lejárt. Ha a fellebbezési
határidő még nem járt le, úgy a határozat a fellebbezési határidő leteltét követő naptól kezdve jogerős.
A törvény a bírósági meghagyás jogerejét, illetve az azzal szembeni ellentmondás hatályát a bírósági
meghagyásra irányadó szabályok között rendezi [Pp. 182. § (3)-(4) bek.].
Pp. 359. §-ához:
A jogerő tanúsítása
A jogerő kiemelt jelentősége miatt a Pp. nem utalja a jogerő tanúsításának főbb, ügyviteli jellegű szabályait
alacsonyabb szintű jogszabályra, hanem azt törvényi szinten maga rendezi. A jogerő tanúsítása a jogerő
időpontjának, a határozat egy részének a jogerőre emelkedése esetén pedig ezen túl a határozat jogerővel
érintett, egyes személyekre vonatkozó vagy bizonyos tárgyú részének a rögzítésével történik.
A tanúsítás módja tekintetében a Pp. eltér az 1952-es Pp. szabályától, ugyanis megszünteti a záradék
intézményét. A jogerőt a bíróság vagy a határozat eredeti példányára vezetett végzéssel tanúsítja vagy magával a
jogerőt megállapító végzéssel. Az alkalmazás módja a jogerőről történő értesítéshez kapcsolódik. Amennyiben a
határozat a felek, illetve egyéb érdekelt személyek számára még nem került kézbesítésre, úgy az értesítés a
határozat a jogerőt tanúsító végzést tartalmazó kiadmányának a kézbesítésével történik, ha pedig a határozatot
még nem kézbesítették, úgy a jogerőt tanúsító végzéssel. Ez utóbbi esetben az eredeti határozatra nem kell a
végzést rávezetni. A Pp. a korábbi szabályozástól eltérően nem írja elő, hogy a jogerőről a külön jogszabályban
meghatározott szerveket is értesíteni kell, ezt az adott jogszabályokra bízza.
A jogerő tanúsításával kapcsolatos intézkedések az első fokon eljárt bíróság feladatkörébe tartoznak, a
másodfokú bíróság feladatkörébe csak akkor, ha a részjogerő csak az iratoknak a másodfokú bírósághoz való
felterjesztését követően állapítható meg.
Pp. 360. §-ához:
Az anyagi jogerőhatás
A Pp. az anyagi jogerő vonatkozásában az 1952-es Pp. szabályától egy tekintetben tér el. Abban nincs változás,
hogy az anyagi jogerőhatás a perben a jogerős ítélethez (és az ítélet hatályú határozatokhoz) kötődik és
alapvetően a felekre és jogutódaikra, továbbá arra a személyre is kiterjed, akinek érdekében az ügyész vagy a
perindításra feljogosított személy a perben eljárt, feltéve, hogy az ítéletet e személynek szabályszerűen
kézbesítették és az vele szemben is jogerőre emelkedett. Az anyagi jogerőhatás - összhangban a Pp. 342. § (3)
bekezdésével is - továbbra is ahhoz az ítélethez kapcsolódik, amelyben a bíróság a keresettel (viszontkeresettel)
érvényesített jog tárgyában döntött. Nincs változás abban sem, hogy az anyagi jogerőhatás azt zárja ki, hogy a
már egyszer elbírált jog iránt a perben részt vett felek (jogutódaik) a tényalap azonossága mellet új keresetet
indítsanak, vagy az ítélettel már elbírált jogot egymás közt egyébként vitássá tegyék. Annak tehát továbbra sincs
akadálya, hogy a fél a korábbi perbeli ellenfelével szemben ugyanazon tényalapra alapítottan egy még el nem
bírált jogát érvényesítse. Ennek a korábbi szabályozáshoz képest azért van nagyobb jelentősége, mert a Pp. 342. §
(3) bekezdése egyértelműen kizárja, hogy a bíróság az ítéletben olyan jog fennállása kapcsán döntsön, amelyet a
fél a perben nem érvényesített, még akkor is, ha e jogot a tényállítások egyébként valóságuk esetén
megalapítanák. A Pp. lényegét tekintve nem változtat azokon a korábbi szabályokon sem, amelyek az anyagi
jogerőhatás ellenére megindított per sorsát rendezik. A bíróságnak, ha a per tárgyában már jogerős ítéletet
hoztak, úgy a keresetlevelet vissza kell utasítania [Pp. 176. § (1) bek. d) pont], illetve az eljárást hivatalból meg
kell szüntetnie [Pp. 240. § (1) bek. a) pont] és továbbra is perújítási oknak minősül az, ha a perben hozott ítéletet
megelőzően ugyanarra a jogra nézve már korábban jogerős ítéletet hoztak [Pp. 393. § d) pont].
Lényegi eltérés viszont az 1952-es Pp. szabályához képest, hogy a Pp. az anyagi jogerőhatást nem csak az
ítéletben beszámított ellenkövetelésre terjeszti ki. A törvény szerint az anyagi jogerőhatás olyan ítélethez is
kapcsolódik, amelyben a bíróság a beszámítással érvényesített követelés fennállásáról érdemben döntött, így
tehát akkor is, ha a beszámítást a bíróság azért találta alaptalannak, mert a döntése értelmében a beszámítással
érvényesített jog a felet nem illeti meg. A fél tehát az ekként elbírált jog iránt a korábbi ellenfelével szemben
azonos tényalap mellett nem indíthat külön pert és a jogot az ellenfelével szemben többé már egyébként sem
teheti vitássá. A beszámítás tekintetében nem fűződik viszont anyagi jogerőhatás az ítélethez akkor, ha a bíróság
az ellenkövetelés fennálltáról nem döntött érdemben. Ennek egyik esete lehet az, ha bíróság a beszámítást azért
találja alaptalannak, mert annak nem áll fenn az anyagi jogi feltétele. Például a fél olyan követeléssel szemben
kívánja az ellenkövetelését beszámítani, amellyel szemben a Ptk. 6:51. §-a szerint nincs helye beszámításnak. Az
anyagi jogerőhatás a beszámítás tekintetében nem érvényesül akkor sem, ha perben a fél annak ellenére kívánja
az ellenkövetelését az ellenfél követelésébe beszámítani, hogy az ellenfél igényét egyébként is vitatja és azzal
szemben más érdemi védekezést is előterjeszt, a bíróság pedig ez utóbbi alapján - nem döntve az ellenkövetelés
fennálltáról - állapítja meg, hogy az ellenfél igénye nem alapos. A Pp. szabálya értelmében ebben az esetben a fél
nincs elzárva attól, hogy a beszámítással érvényesített jogát külön perben újra érvényesítse. A törvény tehát a
szabályozással amellett, hogy a beszámítást továbbra is a kereset eljárásjogi sorsát osztó védekezési eszköznek
tekinti, az anyagi jogerőhatás szabályozása szempontjából azon jellemzőjére is tekintettel van, amely szerint a fél
a beszámítással egy anyagi jogi igényt érvényesít éppen úgy, mint a kereset vagy a viszontkereset esetében. A Pp.
egyébiránt a beszámításhoz a korábbi joghoz képest több eljárásjogi feltételt támaszt, azt jóval résztelesebben
szabályozza és ennek keretében általánosan lehetővé teszi a beszámítást tartalmazó irat vagy nyilatkozat
végzéssel történő visszautasítását akkor, ha az nem felel meg a törvényi feltételeknek. E végzés értelemszerűen
nem akadályozza meg a felet, hogy a beszámítani kívánt követelését egy másik perben érvényesítse.
Pp. 361. §-ához:
Az utóper
A Pp. az anyagi jogerőhatást követően az úgynevezett utóper szabályait rögzíti, fenntartva ezzel az 1952-es Pp.
megoldását. A korábbi perrendhez fűzött miniszteri indokolás szerint e rendelkezések lényegében az anyagi
jogerőhatás szabályai alóli kivételt jelentik.
A Pp. 172. § (2) bekezdése továbbra is lehetővé teszi a kereseti kérelem előterjesztését tartásdíj, járadék és más
időszakos szolgáltatás iránt indított perben a le nem járt szolgáltatásokra is, így ennek megfelelően a bíróság is
hozhat le nem járt szolgáltatásban marasztaló határozatot. Az utóperben e határozatban megítélt, a határozat
meghozatalát követően lejáró szolgáltatás utóbb történő megváltoztatására van lehetőség. A Pp. az utóper
fogalmát rögzítő korábbi szabályokon csak szövegezésében változtat. A pert bármelyik korábbi fél megindíthatja,
abban mind a szolgáltatás mennyiségének, mind az időtartamának a megváltoztatása is kérhető, és így annak
sincs akadálya, hogy a fél akár a szolgáltatás megszüntetését kérje. A szolgáltatás megváltoztatásának az alapja
továbbra is csak egy a korábbi ítélet alapjául szolgáló tényben a korábbi ítélet meghozatala után bekövetkező
lényeges változás generálta új tény lehet. Az el nem bírált, de már az ítélet meghozatala előtt fennállt új tény
esetlegesen csak perújítás keretében vehető figyelembe [Pp. 393. § a) pont].
Az utóper az eljárásjogi szabályok szempontjából önálló pernek minősül. A Pp. annak egyértelműsége okán nem
veszi át a korábbi jog azon megoldását, amely az utóperre a törvény illetékességi rendelkezéseit külön szabállyal
rendeli alkalmazni. A célszerűségi szempontokra figyelemmel fenntartja viszont azt a kizárólagos illetékességi
szabályt, amely szerint a folyamatban lévő utóper bírósága kizárólagosan illetékes a másik fél által indított
utóperre.
A törvény megengedi a szolgáltatásnak legfeljebb a keresetindítást megelőző hatodik hónaptól kezdődő
megváltoztatását is. Az 1952-es Pp.-ből átemelt szabályhoz fűzött indokolás szerint ez a rendelkezés csak
lehetőséget ad a bíróság részére a szolgáltatásnak ilyen hatályú megváltoztatására s a konkrét esetben a
méltányosság szerint esetenként kell eldönteni, hogy az indokolt-e, vagy sem. A törvény az anyagi jogerőhatást
indokoló jogbiztonsági szempontok érvényesítése érdekében hat hónapnál korábbi időre semmiképpen nem
engedi egy már ítélettel megállapított szolgáltatás megváltoztatását.
103. Előzetes végrehajthatóság
Pp. 362-363. §-ához:

1. A fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatóvá nyilvánítandó határozatok

A Pp. átemeli az 1952-es Pp. előzetes végrehajthatóságra irányadó valamennyi szabályát, nem változtatva azok
tartalmán. Az előzetes végrehajthatóság továbbra is a nem jogerős, marasztalást tartalmazó határozatokhoz
kapcsolódhat. Célja, hogy a felperes - vagy értelemszerűen viszontkereset esetében az alperes - az ítéletnek minél
gyorsabban, az esetleges fellebbezési eljárástól függetlenül, akár bírósági végrehajtás keretében is érvényt tudjon
szerezni. Az előzetes végrehajthatóság csak a törvényben rögzített kimerítő felsorolás szerinti esetekben társul az
ítélethez, viszont nem automatikusan, annak meg kell jelennie az ítélet rendelkező részében. Nincs szükség a fél
kérelmére, a bíróságnak hivatalból kell rendelkeznie. A szabály szerint az ítéletet a korábbi joggal egyezően vagy
az ítéletbe foglalt kötelezettség sajátos fajtájára (tartásdíj, járadék és más időszakos szolgáltatások,
birtokháborítás megszüntetésének kötelezettsége) vagy a követelés bizonyítottságának a magas szintjére (alperesi
elismerés, közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal bizonyított pénzbeli követelés) tekintettel kell
előzetesen végrehajthatónak nyilvánítani. A nem pénzbeli marasztalást tartalmazó ítélet esetében az előzetes
végrehajthatóságot a fél a végrehajtás elhalasztása miatti aránytalan vagy nehezen megállapítható károsodástól
való megóvása indokolja. Ez esetben az előzetes végrehajthatóság csak akkor rendelhető el, ha a felperes
megfelelő biztosítékot nyújt. Mindezek megítélése a többi esettől eltérően a bíróság döntését igényli. Az előzetes
végrehajthatóság mindig csak a per főtárgyát érinti, nem terjed ki a perköltségre, a meg nem fizetett illetékre és
az állam által előlegezett költségre sem.
Az ítélet előzetes végrehajthatóságot kimondó rendelkezése az ítélet elleni fellebbezésben megtámadható. A Pp.
366. § (3) bekezdése szerint, ha a fellebbezés a határozatnak az előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítása ellen is
irányul, a fellebbezést haladéktalanul fel kell terjeszteni, és a Pp. 367. § (2) bekezdése értelmében a másodfokú
tanács elnöke akár a határozat végrehajtását is felfüggesztheti, ha az elsőfokú bíróság a határozatot a törvény
ellenére nyilvánította előzetesen végrehajthatónak.
A Pp. több határozat tekintetében külön kimondja az előzetes végrehajthatóságot: például a Pp. 105. § (2)
bekezdése értelmében az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott végzés, a Pp. 239. § (2) bekezdése értelmében az
egyezséget jóváhagyó végzés vagy a Pp. 274. §-a szerint a közreműködő elővezetését elrendelő határozat
előzetesen végrehajtható.
2. Az előzetes végrehajthatóság mellőzhetősége

A Pp. - e körben sem változtatva az 1952-es Pp. szabályán - a tartásdíj, járadék és más időszakos
szolgáltatásban marasztaló ítélet esete kivételével az előzetes végrehajthatóság minden más esetében lehetővé
teszi, hogy a bíróság az alperes tárgyalás berekesztése előtt előterjesztett kérelmére mellőzze az előzetes
végrehajthatóság kimondását, ha az rá aránytalanul súlyosabb terhet jelentene, mint az előzetes végrehajthatóság
mellőzése a felperesre. A bíróság az ítéletet részben is előzetesen végrehajthatónak nyilváníthatja és az előzetes
végrehajthatóság elrendelésének bármelyik esetében - jellemzően a tartásdíj, járadék, vagy más időszakos
szolgáltatásban marasztaló ítéletnél - az előzetes végrehajthatóságot kivételesen, csak az ítélet meghozatala után
lejáró részletekre korlátozhatja.
Pp. 363. §-ához:
HATODIK RÉSZ
PERORVOSLATOK ÉS AZZAL ÖSSZEFÜGGŐ ELJÁRÁSOK
XXVII. FEJEZET
FELLEBBEZÉS
104. Általános szabályok
Pp. 364. §-ához:
1. A fellebbezés mint a jogorvoslathoz való jog biztosításának alapvető eszköze

A jogorvoslathoz való jogot az Alaptörvény XXVIII. cikkének (7) bekezdése alapjogként biztosítja: mindenkinek
joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a
jogát vagy jogos érdekét sérti. A Pp. a perorvoslat összefoglaló fogalmát alkalmazza a polgári perekben
gyakorolható jogorvoslatokra. Az általános, ún. rendes perorvoslati forma a magyar jogi hagyományok szerint a
fellebbezés. A rendes perorvoslati rendszer továbbra is egyfokú lesz.
A törvény több helyen eltér az 1952-es Pp. fellebbezési szabályaitól, elsősorban az osztott perszerkezethez
kapcsolódó szabályok következetes végigvitele érdekében. Az Indokolás szerint fontos törekvése továbbá a
törvénynek - összhangban a Koncepcióban kitűzött célokkal - az elsőfokú ítéletek széles körű hatályon kívül
helyezési lehetőségének szűkítése, ami a Kúria joggyakorlat-elemző csoportjának megállapítása szerint is a perek
elhúzódásának meghatározó oka [A Kúria Polgári Kollégiuma Joggyakorlat-Elemző Csoport: Összefoglaló
vélemény. A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata. Budapest, 2013.12.02.,
http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/osszefoglvelemeny.pdf (2017.01.20.)]
2. Az elsőfokú eljárás szabályainak mögöttes alkalmazása

Eltérő rendelkezés hiányában a másodfokú eljárásban az elsőfokú eljárás szabályait kell alkalmazni. A törvény
két esetben zárja ki az elsőfokú eljárás szabályainak mögöttes alkalmazását: a másodfokú eljárás nem különül el
perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra, továbbá másodfokon nincs helye a folyamatos felvétel útján való
jegyzőkönyvezésnek.
3. A fellebbezési eljárás új modelljének kialakításával kapcsolatos általános megfontolások

Az előkészítés során sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a fellebbezési eljárás szabályait nem szükséges
jelentősen megújítani. Miután azonban az elsőfokú eljárás új, osztott perszerkezeten alapuló modellje végleges
formát öltött, és megszülettek a szükséges elsőfokú részletszabályok is, nyilvánvalóvá vált, hogy a fellebbezési
eljárás kulcspontjait is módosítani kell. Egyrészt azért, hogy a két szabályegyüttes összhangja létrejöjjön,
másrészt azért, mert az elsőfokú eljárás új szabályainak fogalmi rendszerével és részletezettségével a hatályos
fellebbezési modell normái egyszerűen nem voltak kompatibilisek.
A jogorvoslati jog lehetséges legtágabb terjedelme az, ha nincsen olyan döntése, cselekménye az elsőfokú
bíróságnak, mely „érinthetetlen lenne” a jogorvoslati eljárásban. Másképpen fogalmazva: a jogorvoslat maximális
terjedelmű, ha a jogorvoslati fórum mind jog-, mind ténykérdésekben felülbírálhatja az elsőfokú bíróság
határozatát, továbbá minden eljárási lépését is revízió alá veheti. Szem előtt tartva azt is, hogy a felülvizsgálat
mint rendkívüli jogorvoslat szabályait alapvetően változatlanul kívánta hagyni a jogalkotó, többek között a
felülvizsgálat azon meghatározó vonását is, hogy az csak a jogkérdések felülbírálatára korlátozódik, az észszerű
kiindulópont az volt, hogy a fellebbezés során a felülbírálati jogkör ennél szélesebb körű legyen, vagyis terjedjen
ki a ténykérdések újraértékelésének lehetőségére is.
A premissza tehát az volt, összhangban hagyományainkkal is, hogy a fellebbezés során jog- és ténykérdések
egyaránt újravitathatók legyenek. Ebből a fellebbezés terjedelmére vonatkozó elvi alapállásból kellett a
részletszabályokat megalkotni. Ehhez azonban szükség volt az alkalmazandó eszközök tekintetében is dűlőre
jutni, melynek során a következő palettáról lehetett választani.
3.1. A perorvoslati eljárás tárgyát, terjedelmét meghatározó szempontok
Elsőként a felek rendelkezési jogának tiszteletben tartásából kiindulva, tekintettel kell lenni arra, hogy a felek
mennyiben és milyen okból elégedetlenek az elsőfokú határozattal. A rendelkezési jog egyeduralmát megtörheti
azonban az, ha a jogalkotó bizonyos kérdésekben a felek kérelmétől független beavatkozást, vagyis a perorvoslati
fórum hivatalból való fellépését elengedhetetlennek tartja, kifejezve ezzel a közérdek érintettségét. Mindazonáltal
a rendelkezési jog egy végső, abszolút korlátot azért felállít: perorvoslati kérelem nélkül nincs másodfokú eljárás,
nincs arra lehetőség, hogy a felektől különböző személy közérdekből perorvoslatot kezdeményezzen a felek
akarata ellenében.
Másodsorban, az előzőekhez illeszkedően kell szabályozni azt a kérdést, hogy a felek milyen érveket, tényeket
és bizonyítékokat adhatnak elő a perorvoslati kérelmükben. Hiába engedi meg a törvény ugyanis a perorvoslatot
valamilyen kérdésben, ha nem biztosítja hozzá egyúttal annak lehetőségét is, hogy a perorvoslat
eredményességéhez szükséges nyilatkozatokat a fél megtehesse. Szükséges tehát a célhoz az adekvát eszközt is
hozzárendelni. Ugyanakkor e témakör szabályozásában, a perorvoslatban vitássá tehető kérdések kapujának tágra
nyitásával szembeni ellenérv a felek eljárástámogatási kötelezettsége és a perkoncentrációra való törekvés,
vagyis, hogy a felek ne adhassanak elő olyasmit a perorvoslat során, amire korábban is lehetőségük lett volna, ha
a körülményekre figyelemmel elvárható volt, hogy e lehetőségükkel éljenek is.
Harmadsorban azt is el kell dönteni, hogy a perorvoslati fórum az üggyel kapcsolatos saját meglátásait, jogi
álláspontját mennyiben vihesse bele az ügybe akkor, ha az eltér mind az elsőfokú bíróságétól, mind a felekétől. A
kérdés úgy is megfogalmazható, hogy a perorvoslati fórum „más vágányra állíthatja-e” az ügy elbírálásának
folyamatát, vagy sem. Ez tulajdonképpen a perorvoslat ún. devolutív (átszármaztató) hatályának egyik
legérdekesebb mozzanata: a perorvoslati fórumot az elsőfokú bíróságéval azonos pozícióba kell-e helyezni, vagy a
másodfok által betöltött szerepet indokolt szűkíteni? (A devolutív hatály alatt alapvetően azt értjük, hogy a
másodfokú bíróság maga dönthet az ügyben, azaz jogszabálysértés esetén nem korlátozott a kompetenciája
hatályon kívül helyezésre, kasszációra. A devolutív hatályú fellebbezési rendszernek okszerű komponense az ügy
új alapokra való helyezésének lehetősége.)
Mindhárom kérdéscsoportban ellentétes érdekek feszülnek egymásnak. Az alábbiakban külön-külön tárgyaljuk
ezeket, felvázoljuk a lehetséges megoldásokat, és bemutatjuk a Pp.-ben választott útirányt, az előkészítés
törekvéseit.
A felek rendelkezési jogának érvényesülése
A felek rendelkezési joga érvényesülésének hatókörét meghatározandó érdemes különválasztva szólni az anyagi
jogi és az eljárásjogi kérdésekről.
Az eljárásjogi szabályok vonatkozásában az 1952-es Pp.-hez képest a Pp. elmozdul a rendelkezési jog szélesebb
körű érvényesülésének irányába. A korábbi, ún. abszolút hatályon kívül helyezési okokon túl (melyek megfelelője
a Pp.-ben a kötelező hatályon kívül helyezés) az elsőfokú eljárás során elkövetett eljárási jogszabálysértéseket a
másodfokú bíróság csak a fellebbező fél kérelmére veszi figyelembe. Kétségtelen, hogy az eljárásjogi szabályok
közjogi természetűek, és a Pp. az eljárás szabályainak meghatározását, illetve az azoktól közös megegyezéssel
való eltérést nem teszi a felek számára lehetővé, mégis, ha a felek egy eljárásjogi jogszabálysértést nem
sérelmeznek a fellebbezésükben, a másodfokú bíróságnak sem indokolt ezzel foglalkoznia. E mögött az az elv
húzódik meg, hogy a polgári perekben a felek belenyugvása ellenében az eljárási szabályszerűség mindenáron
való keresztülviteléhez nem fűződik elengedhetetlen közérdek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ebben a -
tulajdonképpen negatív - értelemben a törvény elfogadja az előre lefektetett eljárási szabályoknak a felek
hallgatólagos egyezségével, és az elsőfokú bíróság aktív közreműködésével történő módosítását. Hiába tért el az
elsőfokú bíróság a törvény eljárási szabályaitól, ha a felek abba belenyugszanak, ezt a másodfokú bíróságnak is el
kell fogadnia. Praktikus okokból is ez a megoldás kívánatos, fölösleges az igazságszolgáltatásnak energiát ölnie
olyan szabályok precíz betartatásába, melyek megszegését a felek nem sérelmezték. Ráadásul, ellenkező esetben
többnyire elkerülhetetlen lenne az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezése, mivel a fél fellebbezése ilyenkor nem a
kérdéses eljárásjogi szabálysértés orvoslását célozza, ezért a fél által kért döntés, illetve az általa áhított
határozat meghozhatósága érdekében előadottak jellemzően nincsenek összhangban az adott eljárási
szabálysértés kiküszöbölése esetén előadandókkal. A hatályon kívül helyezések csökkentése, és a hatályon kívül
helyezést követő új eljárások számának mérséklése pedig a Pp. fontos célkitűzése volt. Végül, arról sem
feledkezhetünk meg, hogy az eljárásjog funkciója nem más, mint az anyagi jogok érvényre juttatásához optimális
eszközöket teremteni. Ezért az anyagi jogi rendelkezési szabadságnak az eljárásjogra való kiterjesztését
megalapozhatja az a gondolatmenet, hogy ha a felek az anyagi jogaikról közvetlenül is rendelkezhetnek, akkor
nem indokolt őket teljesen megfosztani attól a lehetőségtől, hogy anyagi jogi jogaikról követetten is
rendelkezhessenek, olyan formában, hogy nem kifogásolják az anyagi jogok kikényszerítése során vétett eljárási
hibákat.
Ugyanakkor létezik olyan kategóriája az eljárási szabálysértéseknek, melyeket mégis hivatalból kell figyelembe
venni, mivel a hiba súlya túlmutat a feleket ért sérelmen, vagyis a szabálysértést a jelentősége abba a dimenzióba
emeli, ahol már a közérdek is egyértelműen sérül. A törvény ezekben az esetekben kötelező, hivatalbóli hatályon
kívül helyezést ír elő (Pp. 379-380. §). Az egyes kötelező hatályon kívüli okokat megvizsgálva azt a megállapítást
tehetjük, hogy közös jegyük abban mutatkozik meg - azon túlmenően, hogy az 1952-es Pp. is túlnyomórészt ezeket
tekintette ún. abszolút hatályon kívül helyezési oknak -, hogy egyrészt az ítélkező bírósággal kapcsolatosak,
melynek kiemelt jelentőségét az adja, hogy ilyenkor az eljárási cselekményeknek már a forrása is törvénysértéssel
terhelt, vagyis az eljáró bíró személyét illetően is hiányzik a legitimitás [Pp. 380. § a)-b) pont], másrészt azokat az
eljárási szabályokat érintik, melyek tiltják az érdemi, ítélt dolgot keletkeztető határozathozatalt bizonyos
perelőfeltételek hiánya miatt [lásd az eljárásmegszüntetés eseteit (Pp. 379. §)], illetve az ítélettel szembeni
alapvető formai elvárásokat fektetik le [Pp. 380. § c) pont]. Egyszerűbben fogalmazva, az adott perben ítélkező
hatalom gyakorlóját, az ítélkezés alanyi forrását és az ítélkezési folyamat végső produktumát, az ítéletet, vagyis a
„kezdetet és a véget” érintik a kötelező hatályon kívül helyezési esetek.
Az eljárásjogi és anyagi jogi szabálysértések másodfokon hivatalból történő figyelembevételének lehetősége
Anyagi jogi aspektusból a legsúlyosabb dilemma az, hogy foglalkozzon-e hivatalból a másodfokú bíróság olyan
jogszabálysértéssel, melyet a felek egyike sem sérelmezett fellebbezésében, a másodfokú bíróság azonban úgy
véli, hogy az elsőfokú bíróság helytelenül alkalmazta az anyagi jogot. Szerződéses, diszpozitív szabályok esetében
ettől a hivatalbóliságtól könnyen el lehet tekinteni, mert a felek ezeket a szabályokat maguk is felülírhatták volna
szerződésükben, így nem történik más, mint hogy a perben teszik ezt hallgatólagos tudomásulvétellel. (A
diszpozitív szabályok szerződéspótló normák, ennyiben tényeket, vagyis a felek szerződéses rendelkezéseit
helyettesítik, tények esetében pedig a főszabály az, hogy a bíróság a felek egyetértése esetén nem avatkozik be.)
A magánjog azonban ma már számtalan közjogi elemmel van átszőve, e szabályok alól természetüknél fogva nem
lehet „kiszerződni”. A szerződési szabályok körében maga a Ptk. mondja ki, hogy a semmisséget hivatalból kell a
bíróságnak észlelnie [Ptk. 6:88. § (1) bek.]. Ezt tehát másodfokon is meg kell tenni, a fellebbezések tartalmától
függetlenül. (Ennek eljárási módjáról a későbbiekben lesz szó.) Noha az anyagi jogszabályok jellemzően ezt külön
nem mondják ki, a jogvitában alkalmazásra kerülő egyéb, Ptk.-n kívüli, szerződéssel ki nem zárható anyagi jogi
szabályok esetében is hasonlóan lenne indokolt eljárni.
Az eljárásjogi és anyagi jogi szabálysértések másodfokon, hivatalból történő figyelembevétele ellen szóló fontos
érv, hogy ha a felek az elsőfokú ítéletet egyáltalán nem fellebbeznék meg, akkor semmilyen módon nem lehetne
már a jogszabálysértést kiküszöbölni, az elsőfokú ítéletbe „belenyúlni”. Ha ezt a helyzetet el tudjuk fogadni, akkor
abba is belenyugodhatunk, hogy fellebbezés esetében sem kerül orvoslásra az olyan jogszabálysértés, melyet a
felek egyike sem sérelmezett. Ebből a megközelítésből viszont az is következik, hogy ha az egyik fél fellebbezett,
vagyis az ítéletet sérelmesnek találta, akkor a hivatalból észlelhető és figyelembe vehető anyagi jogi
jogszabálysértéseket arra a körre indokolt szűkíteni, melyek orvoslása a fellebbező fél javára szolgálhat. A nem
fellebbező fél javára ezt kevésbé indokolt megtenni. A fellebbező fél hátrányára akkor kell figyelembe venni
hivatalból az anyagi jogszabálysértést, ha a jogalkotónak az volt a célja, hogy a magánjogi viszonyoknak az adott
jogszabállyal ellentétes rendezését ne lehessen bírói úton kikényszeríteni. Pontosan ez a helyzet áll fenn a semmis
szerződések esetében.
A hivatalbóliság kapcsán célszerű kitérni arra is, hogy a hivatalból való fellépés lehetőségének korlátozása
csökkenti az esélyét annak, hogy a másodfokú bíróság „igazságos”, a „valóságra” alapított, és a jogszabályoknak
minden részletkérdésben megfelelő döntést hozhasson. E mellett az elvi jellegűnek mondható fenntartás mellett
azonban van egy praktikus szempont is, melyet kevesebbet szoktak emlegetni. Arról van szó, hogy minél
erőteljesebb a fellebbezési kérelemhez kötöttség a másodfokú eljárásban, annál nagyobb a valószínűsége annak,
hogy a másodfokú bíróság nem tud olyan ítéletet hozni, amely teljes egészében tükrözné az álláspontját, ugyanis a
fellebbezés tartalma, korlátai miatt erre nincs lehetősége, mert a fellebbező egyszerűen nem tette vitássá azt a
részletkérdést, melynek felülbírálatával a másodfokú bíróság meg tudná oldani az ügyet. Továbbá az is
előfordulhat, hogy a másodfokú bíróság álláspontjának érvényesítéséhez, az ügy megoldásával kapcsolatos
víziójának megvalósításához egy köztes, szinte „technikai” jellegű láncszemre is szükség lenne (pl. a bizonyítás
eredményének felülmérlegelésére bizonyos ténykérdésben), melyet azonban a fellebbező nem tett a fellebbezése
tárgyává, és amely nélkül ismét csak nem tudja a másodfokú bíróság a helyes döntést meghozni. Tehát egy olyan
rendszerben, ahol a fellebbezéshez kötöttség erősebb, nagyobb az esélye töredezettebb, a másodfokú bíróságnak
az ügy egészét illető álláspontját csak részlegesen tükröző döntések megszületésének. Másfelől a fellebbezéshez
szigorúbban kötött rendszerben a másodfokú bíróság munkaterhe kisebb lehet, ami az igazságszolgáltatás
egészének érdeke, de ami még fontosabb, egyértelműsíti a felelősségi határokat, ugyanis a másodfokú bíróság
hivatalbóli jogosítványai mellett is a peranyagot a feleknek kell szolgáltatniuk, ennek felelősségét nem veheti át a
bíróság a felektől, így célszerű a feleknél hagyni a másodfokú vita kereteinek meghatározását is.
Új tények, új bizonyítékok előadhatósága
Magától értetődő, hogy ha a fél fellebbezésben támadhatja az ítéletet valamilyen okból, akkor meg kell engedni
számára, hogy álláspontját következetesen végigvihesse, érvényesíthesse, vagyis meg kell engedni, hogy
mindazokat a nyilatkozatokat is megtehesse, melyekre a másodfokú bíróság támaszkodni tud, ha a fellebbező által
kért tartalmú határozatot meg akarja hozni, mert azt tekinti helyesnek. E körben elsősorban az új tények és
bizonyítékok előadhatósága fontos. Így például a félnek, ha eltérő anyagi jogi értelmezést vall, mint az elsőfokú
bíróság az ítéletében, és ez a jogértelmezés más tények megállapítását teszi relevánssá, akkor elő kell adnia
azokat a tényeket is, melyek e jogértelmezés alkalmazásához szükségesek. Ha tehát meg akarjuk engedni, hogy a
fellebbező az elsőfokú bíróság anyagi jogi jogértelmezését vitassa, akkor szükséges azt is lehetővé tenni, hogy a
saját jogértelmezése alapján releváns tényeket is előadhassa.
A problémát ennek az elvnek a keresztülvitele során az okozza, hogy az osztott perszerkezetben egyértelműen
és szigorúan korlátozottak a felek új előadásai a perfelvétel lezárását követően. Így a keresetváltoztatás és
utólagos bizonyítás lehetősége kivételes (Pp. 215-220. §). A keresetváltoztatás fogalma pedig felöleli a kereseti
kérelem, a jogállítás, a tényállítás és jogi érvelés megváltoztatását is (Értelmező rendelkezések 7. § 12. pont). A
kérdést tehát inkább úgy lehet feltenni, hogy milyen esetekben indokolt a keresetváltoztatást és utólagos
bizonyítást megengedni a fellebbezés során. Ezek megengedése nélkül ugyanis a fél a fellebbezésében
gyakorlatilag csak a korábban előadottak ismétlésére szorítkozhat. Megjegyzendő, hogy ez alapvetően nem baj,
hiszen a jogorvoslatnak elsődleges funkciója nem az, hogy a jogvitát új irányba vigye el, hanem az, hogy az ügyre
vonatkozó ellenőrzés, kontroll lehetőségét biztosítsa, esélyt adva a hibák kiküszöbölésére.
A felek közötti jogvita mielőbbi, lehető legkevesebb ráfordítással történő lezárásának igénye indokolhatja azt,
hogy a másodfokú eljárásban új kérdések is felvethetők és elbírálhatók legyenek. Ezt akkor célszerű megengedni,
ha olyan új körülmény merült fel időközben, amellyel a fél önhibáján kívül nem tudott számolni, arra nem tudott
hivatkozni. Ennek két fő esete van. Az egyik az, amikor az adott tény, körülmény az elsőfokú ítélet meghozatala
után következett be (vagy a fél azután szerzett róla tudomást), a másik pedig az, amikor a bíróság közrehatása
teremt olyan új helyzetet, amelyre tekintettel a fél vétlennek minősíthető a nyilatkozatok elmulasztásában. Az
elsőfokú bíróság tipikusan meglepetésítélettel idézhet elő ilyen helyzetet, a másodfokú bíróság pedig azzal, ha az
ügy jogi megítélését másként látja, mint a felek, illetve az elsőfokú bíróság.
A másodfokú bíróság saját jogi álláspontjának érvényre juttatása
Ezen a ponton elérkeztünk annak a kérdésnek a megvitatásához, hogy a másodfokú bíróságnak célszerű-e
megengedni, hogy a jogvita elbírálásának új, a saját jogi álláspontját tükröző irányt adjon, mely irány addig sem
az elsőfokú bíróságban, sem a felekben nem merült fel. Ennek megengedése melletti nyomós érv, hogy a
másodfokon ítélkező bírák tudásából és tapasztalatából adódó hozzáadott érték realizálása így maximalizálható az
egyes ügyek elbírálása során. Érvként az is felhozható, hogy a másodfokú bíróság jogfejlesztő tevékenységet csak
ilyen esetben tud végezni. Ellenérvként pedig leginkább az merül fel, hogy ha a másodfokú bíróság az ügynek új
irányt szab, akkor a döntése valójában „elsőfokú” lesz, így a jogorvoslati jog csorbulhat.
Praktikus ellenérv továbbá, hogy a másodfokú bíróság új jogi megközelítéséhez új tényekre és bizonyítékokra is
szükség lehet, ezeket pedig a feleknek kell szolgáltatniuk. Ehhez a tények és bizonyítékok előadásának
lehetőségét újból meg kell nyitni (a Pp. fogalomrendszerében: a keresetváltoztatást és utólagos bizonyítást
lehetővé kell tenni), ami pedig valószínűleg hatályon kívül helyezéshez és az elsőfokú eljárás részleges
megismétléséhez vezet, ami növeli a per időtartamát, plusz erőforrást köt le az igazságszolgáltatás oldalán is, és
mindezt azért, hogy a másodfokú bíróság jogi álláspontja felülkerekedhessen.
Az érdekek összeegyeztetése, a kompromisszum megteremtése e kérdésben nem egyszerű. A Pp. erre úgy tesz
kísérletet, hogy nem általában véve, korlátok nélkül engedi meg a másodfokú bíróság újszerű jogi álláspontjának
érvényesítését az ügyben, hanem csak akkor, ha az elsőfokú bíróság anyagi pervezetési hibáját állapítja meg. Az
elsőfokú bíróság helytelen anyagi pervezetése az a beavatkozási pont, mely kinyitja a kaput a másodfokú bíróság
újszerű jogi álláspontjának érvényesítésére. A másodfokú bíróság azonban nem érvényesítheti a saját jogi
álláspontját a határozatában anélkül, hogy megelőzőleg ne javította volna ki az anyagi pervezetési hibát,
méghozzá a saját anyagi pervezetésével. (A további részlethez lásd a Pp. 369-370. §-át és az azokhoz fűzött
magyarázatot.)
Ezzel a kompromisszumos megoldással egyúttal választ kaptunk arra a kérdésünkre is, hogy a másodfokú
bíróság azonos pozícióval rendelkezik-e, mint az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásának egyik fontos
mozzanatában, vagyis a jogvita tárgyának, tartalmának alakítása tekintetében. A válasz igenlő, elsősorban azért,
mert az anyagi pervezetést illetően, mely a jogvita tárgyának, tartalmának bírói befolyásolásának legfontosabb
eszköze, a másodfokú bíróságnak a Pp. az elsőfokú bíróságéhoz hasonló jogkört ad.
A másodfokú bíróság lehetséges döntései
Végül, a modellalakítással kapcsolatos megfontolások felvázolása körében ki kell térnünk arra is, hogy a Pp. a
másodfokú bíróságot milyen típusú döntésre jogosítja fel, joga van-e a másodfoknak érdemben is dönteni az
ügyben, vagy csak hatályon kívül helyezésre nyílik módja (reformatórius, revíziós, kasszációs jogkör
problematikája). Mint azt fentebb már említettük, a Pp. a tény- és jogkérdéseket (ezen belül eljárási és anyagi jogi
kérdéseket) egyaránt felülbírálat alá vonó fellebbezési modellt követi. Ezzel azonban még nem dőlt el az a kérdés,
hogy a másodfokú bíróságra átszálljon-e az elsőfokú bíróság teljes szerepe, döntési jogkörei, vagy csak arra
korlátozódjon a fellebbviteli fórum hatásköre, hogy a jogsértést megállapítsa, de ezután vissza kell adnia az ügyet
az elsőfokú bíróságnak az érdemi döntés meghozatala végett. Ez utóbbi kérdésben a Pp. követi az 1952-es Pp.-nek
azt a rendszerét, mely szerint a fellebbviteli perorvoslat főszabály szerint teljes átszármaztató - devolutív -
hatályú. A fellebbvitel következtében tehát az elsőfokú bíróság hatásköre átszáll a másodfokú bíróságra, vagyis a
másodfokú bíróság a jogsérelmet úgy orvosolja, hogy az ügy érdemében dönt, maga hozza meg a törvénynek
megfelelő határozatot. E modell választását elsősorban pergazdaságossági szempontok indokolják.
Mint látható, két kérdéskört kell megkülönböztetnünk: egyfelől azt, hogy mi tehető vita tárgyává másodfokon,
másfelől azt, hogy a vitássá tehető kérdésekben a másodfok maga hozhatja-e meg az érdemi döntést, vagy
hatályon kívül helyezés mellett vissza kell adnia az ügyet az elsőfokú bíróságnak. Az első kérdéskör
szabályozására a Pp. új fogalmat vezet be: a másodfokú döntési kompetencia lehetséges tartományát a törvény
felülbírálati jogkörnek nevezi.
Az előző fejtegetésből leszűrhető, hogy meglehetősen összetett szempontrendszer által létrehozott „erőtérben”
kellett a jogszabály előkészítőinek az ideálisnak szabályozást kialakítaniuk. E kihívásokra megfelelő választ adni
csak úgy lehetett egyáltalán megkísérelni, ha a fellebbezés kulcsfogalmai, jogintézményei (kérelem korlátai,
felülbírálati jogkör stb.) pontosabb, részletesebb körülírást kaptak. Ennek az eszközrendszernek, terminológia
készletnek a részletesebb kimunkálása a Pp. fellebbezési fejezetének legjelentősebb újítása.
A magyarázat jelen fejezetében főképpen a fentebb bemutatott elvi keretek részletszabályokra való
leképezésének bemutatására szorítkozunk. Ahol a hatályos szabályok nem változnak, részletes elemzésbe nem
bocsátkozunk, és nem ismertetjük a hatályos gyakorlatot sem. Arra a kérdésre pedig, hogy a szabályok részleges
változása esetében a korábbi bírói gyakorlat mennyiben tartható fenn, a felsőbb bíróságok gyakorlata fog tudni
választ adni.
Pp. 365. §-ához:
1. A fellebbezhető határozatok
A Pp. a másodfokú eljárás megindítását alapvetően a hatályos szabályozással egyezően szabályozza. Újítás a
hatályos szabályozáshoz képest a fellebbezhető határozatok körének egyértelmű meghatározása. Fellebbezésnek
mindenekelőtt az elsőfokú bíróság ítélete ellen van helye. A végzések esetén a főszabály az, hogy csak akkor van
helye fellebbezésnek, ha a Pp. azt külön megengedi. Ezzel összhangban a Pp. következetesen úgy szabályoz, hogy
az egyes végzésekhez kapcsolódóan mindig kimondja, ha a végzés ellen a fellebbezési lehetőséget meg kívánja
engedni. Így ahol fellebbezésről említés nincs, ott e rendelkezés értelmében nincs helye fellebbezésnek.
A végzések elleni fellebbezés új szabályozási módszerének fontos következménye, hogy a jövőben az egyes
nemperes eljárásokra nézve a Pp.-ből mint háttérnormából nem lesz levezethető az adott nemperes eljárásban
érdeminek minősülő végzések fellebbezhetősége. Ezért a Pp. hatálybalépéshez kapcsolódó szabályok megalkotása
során minden olyan nemperes eljárás szabályozását ki kell egészíteni az érdemi (ügydöntő) végzések
fellebbezhetőségének kimondásával, ahol ezt a jogalkotó indokoltnak tartja.
A fellebbezhetőség arra az esetre is kiterjed, mikor a másodfokú bíróság hoz olyan végzést, amellyel szemben
az elsőfokú eljárás szabályai szerint külön fellebbezésnek lenne helye (ún. „kvázi elsőfokú” végzések). A
másodfokú bíróság fellebbezést visszautasító végzése szintén megfellebbezhető.
Bizonyos végzések esetében a Pp. nem teszi lehetővé ugyan a külön fellebbezhetőséget, viszont megengedi az
adott végzés vitatását az ítélet elleni fellebbezésben. E speciális szabály akkor alkalmazandó, ha a törvény a külön
nem fellebbezhető végzésre indokolási kötelezettséget ír elő.
A fellebbezési jog terjedelmileg nem korlátozott, így nem csak a határozatok egésze, hanem azok bármely része
vonatkozásában is gyakorolható.
2. A fellebbezésre jogosultak
A fél fellebbezési joga önálló, így pertársaság esetében sem függ a pertársak fellebbezésétől. A beavatkozó
fellebbezési joga a beavatkozó jogállására vonatkozó általános szabályokból vezethető le. A beavatkozót is
megilleti a fellebbezési jog, mivel - a törvényi kivételektől eltekintve - minden cselekményre jogosult, amelyet az
általa támogatott fél megtehet [Pp. 44. § (5) bek.]. Fellebbezése azonban járulékos jellegű, mivel fellebbezése csak
annyiban hatályos, amennyiben a fél a fellebbezést elmulasztotta, illetve amennyiben fellebbezése a fél
fellebbezésével nem áll ellentétben. Korlátozás nélküli az ún. önálló beavatkozó fellebbezési joga. Az önálló
beavatkozó akkor is fellebbezhet, ha az általa támogatott fél a fellebbezési jogáról lemondott, illetve a fellebbezés
ellentétes lehet a fél fellebbezésével. A törvény fellebbezési jogot biztosít annak is, akire a határozat rendelkezést
tartalmaz. Az ilyen módon érintettek fellebbezési joga korlátozott, mivel csak a határozat rájuk vonatkozó része
ellen fellebbezhetnek.
3. A fellebbezés határideje, halasztó hatálya

A fellebbezés határideje változatlanul tizenöt nap. E határidő a határozat közlésétől (Pp. 351. §) számítandó.
Megemlítendő, hogy nem minden fellebbezhető végzést kell kézbesítés útján közölni. A törvény változatlanul
kimondja, hogy a fellebbezéssel támadott határozat nem hajtható végre, a fellebbezésnek a végrehajtásra halasztó
hatálya van, kivéve, ha a törvény vagy a bíróság eltérően rendelkezik.
Pp. 366. §-ához:
Az elsőfokú bíróság fellebbezéssel kapcsolatos intézkedései

A fellebbezés elintézésének első szakaszába tartoznak magának az elsőfokú bíróságnak a fellebbezéssel

kapcsolatos intézkedései. Az Pp. 366. §-ához fűzött indokolás kiemeli, hogy az elsőfokú bíróság e cselekvési
lehetőségei a fellebbezések gyors és hatékony elintézését segítik. Ezeket az intézkedéseket a bíróság hivatalból
teszi meg, hiszen a fellebbezést az ellenfél még nem is ismeri. A fellebbezést az elsőfokú határozatot hozó
bíróságnál kell írásban benyújtani. Az elsőfokú bíróság a fellebbezést megvizsgálja, és ha az elkésett, vagy olyan
határozat ellen irányul, amely ellen a fellebbező nem élhet fellebbezéssel, a fellebbezést visszautasítja. E végzés
ellen külön fellebbezésnek van helye. Ha a fellebbezés hiányos, az elsőfokú bíróság rövid határidő tűzésével
hiánypótlásra hívja fel a fellebbezőt. Ha a fellebbező a hiányokat a kitűzött határidő alatt nem pótolja, a bíróság a
fellebbezést visszautasítja. Ahogyan arra az elsőfokú eljárás szabályainak magyarázatánál részletesen kitértünk, a
Pp. itt is a visszautasítás fogalmat vezeti be az 1952-es Pp. elutasítás kifejezése helyett, mert ez egyértelműen
jelzi, hogy nem érdemi döntésről van szó. A visszautasító végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. Az
Indokolás hangsúlyozza, hogy a fellebbezés hiányosságát szűken kell értelmezni, így például nem minősítheti az
elsőfokú bíróság hiányosnak a fellebbezést, ha annak indokolását nem tartja alaposnak, kielégítőnek, logikusnak.
Az elsőfokú bíróságnak a fellebbezésekkel kapcsolatos utolsó teendője a felterjesztés. A felterjesztés előtt az
elsőfokú bíróságnak ellenőriznie kell, hogy a fellebbezési határidő minden fellebbezésre jogosulttal szemben
letelt-e. A fellebbezési határidő lejárta előtt az iratok nem terjeszthetők fel a másodfokú bírósághoz, csak akkor,
ha a fellebbezés a határozat előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítása ellen is irányul, illetve ha minden jogosult
fellebbezése hiánytalanul beérkezett. Előzetesen végrehajthatóvá nyilvánítás esetén a fellebbezést azonnal fel kell
terjeszteni, annak érdekében, hogy a végrehajtás foganatosítását el lehessen kerülni. Egyébként a felterjesztést
nyolc napon belül kell foganatosítani. Az indokolás egyértelművé teszi, hogy a fellebbezés befogadásáról és a
felterjesztésről nem kell külön végzést hozni. A fellebbezést a per összes iratával együtt kell felterjeszteni, kivéve
a részítélet és végzés elleni fellebbezést. Ilyenkor csak a fellebbezés elintézéséhez szükséges periratokat kell
felterjeszteni, mert az elsőfokú bíróságnak tovább kell tárgyalnia, ezért a per irataira továbbra is szüksége van.
Ha a fellebbezés mellett a fél a határozathozatalt megelőző mulasztása miatt igazolással is él, a fellebbezést csak
az igazolási kérelem elutasítása esetén kell a másodfokú bírósághoz felterjeszteni, mivel ha az elsőfokú bíróság az
igazolási kérelemnek helyt ad, a másodfok beavatkozása nélkül is orvoslást nyerhet a fél. Ha azonban a fél a
fellebbezési határidő elmulasztása miatt él igazolással, és azt a fellebbezéssel együtt előterjeszti, az igazolási
kérelem tárgyában is a másodfokú bíróság határoz [Pp. 153. § (1) bek.].
Pp. 367. §-ához:
A másodfokú tanács elnökének intézkedései

A fellebbezés elintézésének második szakaszát a másodfokú tanács elnökének intézkedései képezik, melyek
tekintetében szintén hivatalbóli eljárás szükséges, ugyanis a fellebbező fél ellenfele még ekkor sem vonódott be az
eljárásba. A másodfokú tanács elnöke is jogosult a fellebbezés visszautasítására, amennyiben az nem felel meg a
törvény rendelkezéseinek (pl. elkésett). A tanács elnöke hiánypótlást is az elsőfokú bíróságra irányadó szabályok
szerint rendelhet el. A másodfokú tanács elnökének kell határoznia a végrehajtás felfüggesztése kérdésében, ha
az elsőfokú bíróság az ítéletet a törvény ellenére nyilvánította előzetesen végrehajthatónak. A törvény külön
szabályt ad arra a helyzetre, ha a fellebbezés és az elsőfokú ítélet kijavítása, kiegészítése, vagy az igazolási
kérelem elintézése párhuzamosan folyik. (Ez azért fordulhat elő, mert a kijavítás, kiegészítés és az igazolási
kérelemről való döntés az elsőfokú bíróság feladata.) Ilyenkor a másodfokú bíróság az előtte folyó eljárást a
kijavítás, illetve a kiegészítés vagy az igazolás tárgyában hozott határozat jogerőre emelkedéséig, illetve az ellene
bejelentett fellebbezés felterjesztéséig hivatalból is felfüggesztheti. A másodfokú tanács elnöke a jogerő
tanúsítása körében is intézkedhet: a másodfokú eljárás során végzéssel bármikor megállapíthatja, hogy a
határozatnak fellebbezéssel meg nem támadott része jogerőre emelkedett. A törvény - ellentétben az 1952-es Pp.
250. §-ával - kifejezetten nem mondja ki, ennek ellenére álláspontunk szerint nincs akadálya annak, hogy az elnöki
hatáskörbe utalt döntéseket a másodfokú bíróság kivételesen a tárgyaláson hozza meg (pl. visszautasítás).
Pp. 368. §-ához:
A fellebbezés visszavonása
A fél rendelkezési jogának folyománya, hogy fellebbezését bármikor visszavonhatja, méghozzá ellenfele
hozzájárulása nélkül. A fellebbezést csak az vonhatja vissza, aki azt előterjesztette. A visszavont fellebbezést újból
előterjeszteni nem lehet.
105. Fellebbezés ítélet ellen
Pp. 369. §-ához:
1. A másodfokú felülbírálati jogkör definiálásának indokai

A másodfokú eljárás meghatározó kérdése, hogy az elsőfokú ítélet milyen okból támadható, illetve a másodfokú
bíróság milyen körben bírálhatja felül az elsőfokú bíróság ítéletét. Ez a két kérdés valójában ugyanannak a
problémának két vetülete. A Pp. előbb a felülbírálati jogkör fogalmát szabályozza, majd erre visszautalva
rendelkezik a kérelem tartalmáról. Ezt a sorrendet a kodifikációs, technikai jellegű szempontokon túl az az elvi
megfontolás is alátámasztotta, hogy előbb indokolt lefektetni azt, hogy mi a lehetséges döntési kompetenciája a
másodfokú bíróságnak, vagyis mi a felülbírálat lehetséges (legszélesebb) tartománya, és ezt követheti annak a
szabályozása, hogy a fellebbező fél ezek valamelyikének vagy összességének gyakorlását kérheti.
A Pp. a másodfokú bíróság felülbírálati jogköreit tételesen meghatározza. Erre elsősorban azért van szükség,
mert a felülbírálati jogkör nem teljes, vannak kivételek is. A legfontosabb eset, ahol nem célszerű áttelepíteni az
elsőfokú bíróság döntési jogkörét a másodfokú bíróságra, a bizonyítási eljáráshoz kapcsolódik, és a közvetlenség
elvére vezethető vissza, vagyis, hogy a bizonyítás eredményét az a fórum tudja minden szempont
figyelembevételével mérlegelni, amelyik a bizonyítékokat közvetlenül érzékelhette, azaz a bizonyítási eljárást
lefolytatta.
A felülbírálati jogkör meghatározása ugyanakkor a Pp. szemléletváltása következtében is szükségessé vált. Az
1952-es Pp. a másodfokú bíróság döntési lehetőségeit csak a másodfokú bíróság által meghozható határozatok
típusainak felsorolásával írta le, ami összhangban állt azzal, hogy a felek kérelmeinek tartalmát sem határozta
meg, miként e kérelem által felállított korlátok mibenlétét sem határozta meg pontosan. A Pp. azonban jóval
részletezőbb és szigorúbb a felek kérelmeinek tartalmát, elvárt célzottságát tekintve, alapvetően a keresetlevelet
és ellenkérelmet illetően, amelynek folyománya a fellebbezés hasonló részletezettségű szabályozása. Márpedig
egy magas fokon részletezett, „nagyfelbontású” fellebbezés esetén a fellebbezési kérelem tartalmának
kialakításával gyakorolt rendelkezési jog tiszteletben tartása korlátozza a másodfokú bíróság döntési lehetőségeit
is, miként közvetetten az osztott perszerkezetből következő, a felek cselekvési lehetőségeit limitáló preklúziós
szabályok hatásának továbbgyűrűztetése is. Ezek az összefüggések szintén kívánatossá tették azt, hogy a
másodfokú bíróság döntési kompetenciáját is pontosan definiálja a törvény, mert erre támaszkodva lehetséges a
kérelem korlátaihoz kötöttség tartalmát, illetve az osztott perszerkezet preklúziós hatását következetesen
szabályozni. Ezek a szabályok egyúttal vissza is hatottak a fellebbezési kérelem tartalmát előíró rendelkezésekre
is. Az ily módon pontosan meghatározott felülbírálati jogkör gyakorlása esetében főszabályként érvényesül a
fellebbezés devolutív hatálya, vagyis a másodfokú bíróság az ügy érdemében dönthet. Ez alól is van azonban
kivétel, mivel a jogorvoslati jog megóvására törekvés, illetve az első- és másodfokú bíróságok közötti
munkamegosztás észszerűsége korlátozhatja a döntési kompetencia maradéktalan áttestálását a másodfokra.
2. Az egyes felülbírálati jogkörök

Elöljáróban érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a felülbírálati jogkörök meghatározásának igénye
szükségessé tette annak pontos leírását, hogy a bíróság jogalkalmazási tevékenysége miből áll, különösen az
anyagi jog alkalmazása körében. Ez a fellebbezés új szabályozásának olyan hozadéka, mely újszerű a perjogi
szabályozásunkban.
A fellebbezés lehetővé tételének funkciója az, hogy az elsőfokú ítélet esetleges jogszabálysértéseit a másodfokú
bíróság orvosolhassa, kiküszöbölhesse. Ezért az ehhez szükséges eszközt, azaz a felülbírálati jogot meg kell adni a
másodfokú bíróság számára. A jogszabálysértés lehet anyagi jogi vagy eljárásjogi. A kettő határmezsgyéjén
helyezkedik el az anyagi pervezetéssel kapcsolatos hiba. Az anyagi jogi jogszabálysértés korrekciójának
lehetőségét megszorítás nélkül kell biztosítani (értelemszerűen a kérelem által teremtett korlátokra figyelemmel),
míg az eljárásjogi hibák esetében a formális megközelítés helyett indokolt azt is figyelembe venni, hogy az adott
eljárási hiba kihatott-e az ügy érdemére vagy sem. Az anyagi pervezetés hibája esetén a törvény nem formális,
hanem érdemi orvoslásra törekszik. Az alábbiakban egyenként bemutatjuk a felülbírálati jogköröket.
2.1. Az elsőfokú eljárás szabályszerűségének értékelése
A paragrafus (1) bekezdése szerint a másodfokú bíróság felülbírálati jogköre magában fogalja az elsőfokú
eljárás szabályszerűségének értékelhetőségét. Az eljárási kérdések külön alkategóriája a végzések
felülbírálhatósága. Az eljárás során hozott végzések vonatkozásában az a szabály, hogy az ítélettel együtt
felülbírálhatók azok a végzések, melyeket az ítéletben kell indokolni [pl. Pp. 185. § (3) bek., Pp. 206. § (4) bek., Pp.
218. § (1) bek., Pp. 231. § (3) bek.], vagy amelyek az ítélettel szembeni fellebbezésben támadhatók [pl. Pp. 139. §
(5) bek., Pp. 154. § (2) bek.].
Megjegyzendő, hogy a Pp. itt az ítélet szót használja, de értelemszerűen az eljárást befejező végzés - például
megszüntetés - esetén ugyanezt a szabályt kell alkalmazni, a Pp. 389. §-ában foglalt utaló szabály alapján.
Nem bírálhatók felül tehát azok a végzések, melyek ellen külön fellebbezésnek van helye, melyeket az ítéletben
sem kell indokolni, és amelyeket az ítélettel szembeni fellebbezésben sem lehet támadni. Az utóbbi két kategória
alá eső végzések esetében azonban csak az adott végzések felülbírálhatósága tilos, de ez álláspontunk szerint nem
zárja ki azt, hogy az adott végzéssel érintett eljárás szabálytalanságát a másodfokú bíróság megállapítsa. Az ilyen
kisebb súlyú végzések külön felülbírálhatóságának tiltása ugyanis csak a felülbírálati jogkör formai gátját jelenti,
és nem annak érdemi korlátját.
2.2. Az ítélet anyagi jogi szempontú felülbírálata
Az anyagi jogi megfelelőség körében a másodfokú bíróság felülbírálati joga három csoportba osztható. Ezek a
következők: minősítési, tényállási, és mérlegelési jogkörbe tartozó kérdések. A tényállással kapcsolatos
felülbírálat anyagi jogi jellegűnek nevezése elsőre meglepőnek tűnhet, de a törvény ezzel a kategorizálással azt
hangsúlyozza, hogy a releváns tényállást mindenkor az anyagi jog jelöli ki (továbbá a felosztás technikai jellegű
abban az értelemben, hogy minden esetet be kellett sorolni az anyagi jogi és eljárásjogi kategóriák
valamelyikébe).
a) Anyagi jogi minősítés
Az anyagi jogi minősítés során a bíróság a tényeket értékeli a jogszabály fényében, összeveti a történeti
tényállást a törvényi tényállással, és ebből következtetést von le. Ezt nevezzük szubszumciónak. A szubszumció
nem egyszerű feladat, mivel a bírónak az általánost kell az egyedivel összemérnie, a „jogtételt kell jogesetre”
alkalmaznia, ami nem egy szillogisztikus következtetés, hanem inkább analogikus, összehasonlító-értékelő,
hozzárendelő, megfeleltető művelet [Sólyom Péter: A jogi hermeneutika mint jogfilozófia.
http://www.ajk.elte.hu/file/SolyomPeter-Hermeneutika.pdf 111. és 117. o. (2017.01.30.)]. Az anyagi jogi minősítés
előkérdése az anyagi jogszabály értelmezése, tartalmának megállapítása. Az anyagi jog alkalmazásának e
mozzanatával az anyagi pervezetéssel kapcsolatos felülbírálat szabályainál foglalkozunk.
b) A tényállás felülbírálata
Az ügy anyagi jogi megítélését befolyásolja a megállapított tényállás is. A tényállás megállapítása körében a
felülbírálati jogkört kétfelé kell bontani. Egyrészt a törvény megengedi bizonyítás lefolytatását másodfokon is, és
e bizonyítás eredményeképpen a másodfokú bíróság a tényállást módosíthatja, kiegészítheti (pl. a fellebbező
alperes által előadott új bizonyítékok fényében azt állapítja meg, szemben az elsőfokú ítélettel, hogy alperes nem
követett el szerződésszegést).
Másrészt a tényállást azon az alapon is módosíthatja, kiegészítheti a másodfokú bíróság, hogy a bizonyítás
eredményének mérlegelését (Pp. 279. §) okszerűtlennek minősítheti. E kérdés kapcsán érdemes egy rövid kitérőt
tenni.
A Pp. a bizonyítás eredményének mérlegelését az 1952-es Pp.-hez hasonlóan szabályozza. Ennek lényege, hogy
a bíró végeredményben meggyőződése szerint mérlegelheti a bizonyítás eredményét. Ennek a mérlegelésnek a
korlátait sem a korábbi, sem az új törvény nem tartalmazza. Ezért az 1952-es Pp. alkalmazása során a Legfelsőbb
Bíróság gyakorlata alakította ki ennek a mérlegelésnek a korlátait, elsősorban azzal, amikor eldöntötte, hogy a
felülvizsgálati eljárásban mikor tekinthető felülbírálható eljárási szabálysértésnek a mérlegelés. A mérlegelés
felülbírálhatóságát az alapozta meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság beleértette az 1952-es Pp. 206. §-ába azt a
követelményt (korlátot), hogy a mérlegelés nem lehet okszerűtlen, iratellenes. A Pp. most tárgyalt fellebbezési
szabályai ezt a gyakorlatot ültetik át, amikor az okszerűtlenség esetén megengedik a mérlegelés felülbírálását.
(Az iratellenességről lásd a felülvizsgálat szabályainak magyarázatát.) Az okszerűtlenség gyakorlatilag logikai
hibát jelent, vagyis ez a korlát nem túl jelentős. Az elsőfokú bíróságnak tehát meglehetősen nagy a szabadsága a
mérlegelés során. Például ha ellentétes tanúvallomásokat kell összevetnie, és logikai alapon, illetve természeti
törvényekre alapítottan - például az adott helyről a tanú fizikailag nem láthatta az eseményeket - egyik
hitelességét sem tudja megkérdőjelezni, akkor gyakorlatilag bárhogyan dönthet, ahogy azt a meggyőződése
diktálja. Nincs tehát a magyar polgári eljárásjogban lefektetve egy olyan bizonyítási sztenderd, mely
meghatározná azt, hogy adott tény bizonyításának eredményességhez milyen fokú valószínűsítettség/bizonyosság
igazolása szükséges a bizonyító fél részéről. A büntetőjogban ismeretes ilyen sztenderd (minden észszerű kétség
kizárása), és más országok jogában a polgári perekre nézve is felállítottak valamilyen sztenderdet. Az USA
jogában például megkülönböztetik a következő sztenderdeket: „preponderance of the evidence” és „clear and
convincing evidence” (emellett a büntetőjogban a „proof beyond a reasonable doubt” sztenderdjét alkalmazzák). A
„preponderance of the evidence” a legalacsonyabb sztenderd, lényegében azt jelenti, hogy az egyik lehetőség
valószínűsége nagyobb, mint a másiké. A „clear and convincing evidence” már egy szigorúbb sztenderd, mely
magas valószínűséget, illetve közel bizonyosságot követel meg (highly probable or probably certain). [Lásd erről
bővebben pl. https://www.hg.org/article.asp?id=6363 (2017.01.31.).]
Könnyű belátni azonban azt is, hogy ezek a fogalmak meglehetősen rugalmasak, tényleges alkalmazásuk módja
jellemzően nem a jog eszközeinek használatával vezethető le. Ezért talán érthető az is, hogy a magyar polgári
eljárásjog a bizonyítási sztenderd meghatározását továbbra sem tartalmazza törvényi szinten, ezért a jövőben is a
felsőbb bíróságoknak lesz lehetősége arra, hogy a Pp. 279. §-ába „beleértelmezzenek” valamilyen sztenderdet.
Ennek elvi lehetőségét az sem korlátozza majd, hogy a fellebbezés szabályai körében a jogalkotó az okszerűtlen
mérlegelést kiemelte, és felülbírálhatóvá tette a másodfokú eljárásban.
A tényállással kapcsolatos felülbírálati jogkörre vonatkozó szabályozásnak talán a legfontosabb eleme az, amiről
hallgat törvény. E hallgatás eredménye az, hogy a Pp. - ellentétben a hatályos joggal - nem engedi meg az ún.
felülmérlegelést, vagyis azt, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítás eredményét felülmérlegelje, és ezen a módon
módosítsa a tényállást, akkor is, ha jogszabálysértést egyébként nem állapított meg. A felülmérlegelés lehetővé
tétele a jogszabálysértő döntések korrekcióján túlmutató kérdés. A 1952-es Pp. ezt a felülmérlegelési jogot
kifejezetten nem mondta ki, az csak a fellebbezés devolutív hatályából volt levezethető, amely devolutív hatálynak
tételes jogi alapját az egyébként az „ügy érdemében dönt” félmondat teremtette meg [1952-es Pp. 253. § (1) bek.],
és az 1952-es Pp. 253. § (3) bekezdésének azon szabálya erősítette meg, mely az elsőfokon el nem döntött
kérdések elbírálására is jogot adott a másodfoknak.
A Pp.-ben bevezetett felülmérlegelési tilalmat a közvetlenség elve indokolja: a bizonyítékokat, kiemelten a
szóban elhangzóakat, az elsőfokú bíróság érzékeli közvetlenül, ezért a súlyozásukat is indokolt kizárólag rábízni.
Álláspontunk szerint ezen a helyzeten kétségkívül változtat az a lehetőség, hogy a tárgyalást folyamatos hang- és
képfelvétellel is lehet majd rögzíteni, „jegyzőkönyvezni” [Pp. 159. § (4) bek.]. Ennek azonban több feltétele van,
illetve a bizonyításfelvétel folyamatának bírói alakítására (pl. tanúvallomás bírói kérdezéssel való tisztázására,
kiegészítésére) utólag, a felvétel megnézése során már nincs lehetőség. Ami viszont ennél is fontosabb, hogy -
miként azt fentebb levezettük - az elsőfokú bíróság mérlegelése szabad, márpedig az egyik szabad mérlegelés
másikkal való helyettesítése a felekben indokoltan rossz érzéseket szülhet az igazságszolgáltatással szemben. (A
gyakorlatban is inkább csak akkor éltek ezzel a bíróságok, ha az ügy megítélésének áthangsúlyozásához ilyen
felülmérlegelésre is „szükség volt” valamely ténymozzanat vonatkozásában.)
Álláspontunk szerint a törvény hallgatása miatt hasonlóan nincs lehetőség a Pp. 269. § (4) bekezdése szerinti
speciális, bizonyítási eljáráshoz kapcsolódó mérlegelés felülbírálatára (jogsértő bizonyítási eszköz kivételes
figyelembe vehetősége). E szabály a Pp. 279. § szerinti mérlegelésnek egy nevesített, speciális mérlegelési
szempontokkal kiegészített esete.
c) Anyagi jogi mérlegelési jogkör felülbírálata
A paragrafus (3) bekezdése külön kitér az anyagi jogi szabályokban biztosított mérlegelési jog kérdésére is,
kimondva, hogy az anyagi jogi mérlegelési jogkör átszáll a másodfokú bíróságra, tehát az ilyen mérlegelési
jogkörben hozott döntés felülmérlegelhetősége is a felülbírálati jogkör részét képezi, azaz a másodfokú bíróság
akkor is megváltoztathatja az anyagi jogi mérlegelési jogkörben hozott elsőfokú határozatot, ha az egyébként nem
volt jogsértő. Ezt a törvény azért engedi meg, mert az ilyen mérlegelési jogkörben hozott döntések inkább az
anyagi jogi minősítéshez állnak közelebb.
Ilyen anyagi jogi bírói mérlegelési jogot biztosít pl.
- a Ptk. 4:167. §-a (szülői felügyelet gyakorlásának rendezése)
- a Ptk. 6:108. § (3) bekezdése (érvénytelenség jogkövetkezményei közötti választás),
- a Ptk. 6:527. § (3) bekezdése (kártérítés módjának megállapítása),
- a Ptk. 6:531. §-a (általános kártérítés),
- a Ptk. 6:524. § (2) bekezdése (egyetemleges kártérítési felelősség alkalmazásának mellőzése rendkívüli
méltánylást érdemlő körülményekre tekintettel).
A (szabad) anyagi jogi mérlegelési jogkör fennállásának megállapíthatósága magától értetődő, ha a jogszabály
szempontokat sem ad a mérlegeléshez. Azonban a szempontok felsorolása önmagában még nem enyészteti el a
mérlegelési jogot, mivel a szempontok egymáshoz mért súlya, illetve az egyes szempontokon belüli mérlegelés
módja meghatározásának hiányában a döntés szabadsága meglehetősen nagy marad. Így például álláspontom
szerint a sérelemdíj meghatározása [Ptk. 2:52. § (3) bek.] szintén anyagi jogi mérlegelési jogkörben hozott
döntésnek minősül a Pp. alkalmazásában.
d) Döntés az elsőfokú bíróság által nem tárgyalt tárgyban
A Pp. a felülbírálati jogkör részévé teszi azt a jogosítványt is, hogy a másodfokú bíróság dönthet olyan
kérdésben is, melyet az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetve amelyben nem határozott. (Erre a helyzetre
valójában jobban illene a „pótbírálat” kifejezés, mint a felülbírálat.) Ez a szabály az 1952-es Pp.-ben is szerepelt
[Pp. 253. § (3) bek.], és célja elsődlegesen az volt, hogy a fellebbezés devolutív hatálya kiteljesedhessen. A Pp.
rendszerében is ez a rendeltetése ennek a szabálynak, vagyis annak rögzítése, hogy a másodfokú eljárásban olyan
kérdések elbírálása is szükségessé válhat a másodfokú bíróság közrehatása révén, melyek elsőfokon nem
merültek fel. Ilyen lehet például, ha a másodfokú bíróság egy szerződésszegés megállapíthatóságához olyan tény
bizonyításának a szükségességét vezeti le a jogszabályból, melyet az elsőfokú bíróság nem tekintett relevánsnak.
A másodfok ennek a ténynek a figyelembevételével hozhatja meg a végső határozatát, ha a szükséges tényállításra
és bizonyításra is sor került, vagyis végeredményben a másodfokú bíróság olyan részkérdésben is határozni fog,
mely nem volt tárgya az elsőfokú eljárásnak.
Végül érdemes megemlíteni, hogy a törvény a felülbírálati jogot többnyire pozitív megfogalmazásban, az
eredmény felől közelítve szabályozza (pl. „másként minősítheti”, „tényállást módosíthatja”). Ettől függetlenül
azonban e szabályok a felülbírálati jog tárgyát azonosítják, a felülbírálati jognak pedig az adott kérdés
vizsgálatának és minősítésének joga (lehetősége) a lényege, mely magában foglalja az adott kérdésben az elsőfokú
bíróság döntésének „helybenhagyhatóságát” is, nemcsak megváltoztathatóságát.
e) Anyagi pervezetéssel összefüggő felülbírálati jogkör
Az anyagi pervezetéssel kapcsolatos felülbírálati jogkört a Pp. részletesen szabályozza. A nehézséget itt az
okozta, hogy az anyagi pervezetés felülbírálata egyszerre eljárási és anyagi jogi kérdés. Eljárási abban az
értelemben, hogy az anyagi pervezetés egy eljárási cselekmény, így annak felülvizsgálata az eljárás
szabályszerűségének értékeléseként is felfogható. Másfelől viszont az anyagi pervezetést jellemzően akkor nem
tekinti megfelelőnek a másodfok, ha az ügy anyagi jogi megítélésével, az anyagi jog értelmezésével kapcsolatosan
tér el az utólagos álláspontja az elsőfokú bíróságétól, vagyis az anyagi jogi álláspontok különbözőségére vezethető
vissza az anyagi jog értelmezését leképező anyagi pervezetéssel kapcsolatos véleménykülönbség. Az előkészítés
során kiderült, hogy ennek eljárási hibává minősítése az elsőfokú bíróságok érzékenységét is sértheti, mivel nem
arról van szó, hogy nem tartották be az eljárási szabályokat, hanem csak az történik, hogy a másodfok máshogy
látja anyagi jogi értelemben az ügyet, e nézőpontja azonban csak utólag derül ki, így azt az elsőfokú bíróság előre
nem is láthatta (kivéve, ha a másodfok korábbi gyakorlata azt kiszámíthatóvá tette). Hasonló vélemények
elhangzottak az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdésének alkalmazása körében is.
A Pp. egyértelművé teszi, hogy az anyagi pervezetés felülbírálata nem eljárásjogi kérdés, hanem azt az anyagi
jogi felülbírálat részeként kell kezelni. Ebből következően, ha az ügy anyagi jogi megítélésével kapcsolatosan a
másodfok álláspontja eltér az elsőfokú bíróságétól, akkor azt nem értékelheti eljárási hibaként, melyre tekintettel
hatályon kívül helyezné az ítéletet, hanem a saját anyagi jogi álláspontjára alapítottan el kell végeznie a helyes
anyagi pervezetést. Voltaképpen az anyagi pervezetés mint eljárási cselekmény megváltoztatását végzi el a
másodfokú bíróság a felülbírálat körében, jogköre tehát csak megváltoztatásra terjed ki, e percselekmény újbóli
lefolytatására nem kötelezheti az elsőfokú bíróságot. Az új tartalmú anyagi pervezetés megnyitja a felek előtt a
lehetőséget perfelvételi típusú nyilatkozatok megtételére (pl. új tényállítások), illetve a másodfokú bíróság
bizonyítási eljárást is lefolytathat.
Pp. 370. §-ához:
1. Kérelemre történő felülbírálat

Elvi jelentőségű kérdés, hogy a másodfokú bíróság a jogszabálysértéseket hivatalból veszi figyelembe, vagy
csak kérelemre. A Pp. főszabálya a kérelemre történő felülbírálat. (E választásnak az indokait lásd a Pp. 364.
§-ához fűzött magyarázatnál, „A fellebbezési eljárás új modelljének kialakításával kapcsolatos általános
megfontolások” cím alatt.)
A kérelemre való eljárás (felülbírálat) egyenes következménye az, hogy a másodfokú bíróság felülbírálati
jogkörét a kérelem korlátai között, vagyis a kérelem által érintett körben gyakorolja. Korlátot ebben az
értelemben nem csak az képez, hogy a fellebbező milyen tartalmú másodfokú határozatot kér, hanem a
fellebbezési kérelem egyéb részeiben kötelezően rögzített paraméterek is olyan határokat képeznek, melyeket a
másodfokú bíróságnak főszabály szerint tiszteletben kell tartania. A kérelem következő elemei emelnek ilyen
áthághatatlan falat a másodfokú bíróság beavatkozása elé: az ítélet támadott rendelkezése, része; az, hogy a
fellebbező a másodfokú bíróságtól milyen tartalmú határozat meghozatalát kéri; a gyakorolni kért felülbírálati
jogkör, és ennek indokai; a jogszabálysértés megjelölése (Pp. 371. §).
2. Eljárási szabálysértések figyelembevétele

A paragrafus (1) bekezdésének főszabálya alól kivételek is vannak: az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésére
okot adó esetekben (Pp. 379-380. §) a kérelem korlátaira tekintet nélkül, azaz hivatalból kell a másodfokú
bíróságnak hatályon kívül helyeznie az ítéletet. Ezek az esetek az eljárási szabálysértések kategóriájába esnek.
Az eljárási szabálysértések egyéb eseteit nem kell hivatalból figyelembe vennie a másodfokú bíróságnak, de ha
ilyet észlel, azt a felek tudomására hozza és a fellebbező kérelmére veszi figyelembe. Ilyenkor tehát a bíróság
megadja a lehetőséget a fellebbezési kérelem módosítására. Felmerül a kérdés, hogy a felülvizsgálati eljárásban
ezt az észlelési szabályt olyan kötelezettségnek minősíti-e majd a Kúria, amelynek elmulasztása maga is eljárási
szabálysértés. Ha így tenne, az álláspontunk szerint a teljes elsőfokú eljárás hivatalbóli felülvizsgálatának
visszahozatalát jelentené, ami nem lenne összhangban a jogalkotó céljaival. Ezért ezt a szabályt indokolt szűken
értelmezni mint kivételt, mely csak azokat az eseteket fedi le, mikor az észlelt eljárási szabálysértésre a fél azért
nem hivatkozott, mert nem volt teljesen következetes, pontos a kérelme, és a másodfokú bíróság a korrekcióhoz
nyújt segítséget, vagy amikor az eljárási cselekmény hibáját állítja a fellebbező, és az a másodfokú bíróság szerint
is hibás volt, de más okból.
3. A másodfokú bíróság anyagi jogi álláspontjának érvényre juttatása

A másodfokú bíróság saját anyagi jogi álláspontjának hivatalbóli érvényesítésére (a fellebbező anyagi jogi
hivatkozásain túlmutatóan) akkor nyílik lehetőség, ha az elsőfokú bíróság anyagi jogi pervezetése nem volt
megfelelő. Az elsőfokon végzett anyagi pervezetés retrospektíve nem bizonyul megfelelőnek, ha a másodfok saját
anyagi jogi álláspontja más tartalmú anyagi pervezetést kívánt volna meg.
Nincs azonban lehetőség arra, hogy olyan, a felek által nem vitatott jogkérdéseket is a felülbírálat körébe
vonjon a másodfok, melyek vonatkozásban nem állapítható meg, hogy az anyagi pervezetés hiányos vagy helytelen
volt. Így például, ha a másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú ítéletben helytelen az anyagi jogi
minősítés, vagy a bizonyítás eredményének okszerűtlen a mérlegelése, de a fél ezek miatt nem fellebbezett, akkor
ezeket a kérdéseket nem vonhatja a felülbírálat körébe a másodfokú bíróság, mert ezekhez a bírói műveletekhez
egyáltalán nem kapcsolódik anyagi pervezetés, így az hibás sem lehetett. Ilyen esetekben tudomásul kell venni,
hogy „rossz” ítélet válik jogerőssé (éppúgy, mint akkor, ha a felek nem éltek fellebbezéssel). Ha viszont például a
rendelkezésre álló tények alapján egy szerződés semmisségét kellett volna hivatalból észlelnie az elsőfokú
bíróságnak, vagy a helyes jogértelmezés szerint a felperesnek a kérelme, vagy az alperesnek az ellenkérelme
megalapozásához más tényeket kellett volna előadnia, mint azt tette, de ez a figyelemfelhívás elmaradt, akkor az
anyagi pervezetés nem volt megfelelő, és a felülbírálat kiterjeszthető. Erre akkor is sor kerülhet, ha a
fellebbezések egyáltalán nem érintették azt a kérdéskört, melynek vonatkozásában a másodfokú bíróság anyagi
pervezetési hibát észlelt (pl. a fél csak eljárási szabálysértés miatt fellebbezett).
Ezek az elhatárolások rámutatnak arra, hogy az anyagi pervezetési szabályok lényeges következménye az, hogy
bizonyos anyagi jogi kérdések elbírálását előre hozza a perfelvételi szakba, mintegy megelőlegezve ezzel az ítélet
vonatkozó (indokolási) részét. Az anyagi pervezetési hiba ennek a megelőlegezett döntésnek a hibája. A
másodfokú bíróságnak csak ennek a megelőlegezett döntésnek a tévessége esetén van lehetősége új irányt
szabnia az ügy elbírálására saját kezdeményezéséből, míg az olyan kérdésekben, ahol nem volt ilyen
megelőlegezett döntés - azaz anyagi pervezetés nem volt és nem is lett volna helye -, hanem csak az ítéletben
foglalt állást az elsőfokú bíróság, nincs lehetőség a másodfokú bíróság beavatkozására olyan kérdésekben,
melyekre a fellebbezés nem terjedt ki. Ez utóbbi körbe tartozik például az anyagi jogi minősítési hiba.
A másodfokú bíróságnak hivatalból csak figyelemfelhívásra van lehetősége, ahhoz, hogy a felülbírálat
ténylegesen ki is terjedjen az adott kérdésre, a fél kérelme szükséges. Ebben az esetben a fellebbezés
megváltoztatható. A fellebbezés módosítása esetén a másodfokú bíróság a továbbiakban a Pp. 369. § (4)
bekezdése szerint jár el (elvégzi az anyagi pervezetést stb.).
Ugyanakkor arra nincs lehetőség, hogy a másodfokú bíróság anyagi pervezetése alapján az a fél is fellebbezést
terjesszen elő, aki eredetileg nem élt ezzel a jogával. Az ő javára tehát nem válhat a másodfokon végzett anyagi
pervezetés. Ennek ellenére a másodfokú anyagi pervezetést célszerű elvégezni, mivel nem mindig lehet pontosan
előrelátni, hogy adott jogértelmezés végül melyik fél pernyertességét mozdítja elő.
Itt kell felhívni a figyelmet arra, hogy a Pp. 369. § (4) bekezdése szerint az anyagi jogi felülbírálat részeként van
csak lehetőség az anyagi pervezetés felülbírálatára. Alapesetben ez a fellebbezésben megjelölt anyagi jogi
jogszabálysértéshez kapcsolódóan történik, annak korlátai között a Pp. 369. § (4) bekezdése alapján. Ugyanakkor
a Pp. 370. § (4) bekezdése szerinti eset egy többletlehetőséget szabályoz, ilyenkor a fellebbezés korlátai nem kötik
a másodfokot, ahogy azt a Pp. 370. § (1) bekezdése rögzíti.
Mindezeknek a szabályoknak az a hatása, hogy a másodfokú bíróság végeredményben ugyanolyan korrekciós
eszközökkel rendelkezik a jogvita körvonalainak tisztázása körében, mint az elsőfokú bíróság.
Ugyanakkor azt is megállapíthatjuk, hogy az anyagi jog alkalmazásának két legfontosabb pillére közül a
minősítési hibák hivatalból történő kiküszöbölésére nem adnak általános lehetőséget a Pp. fellebbezési szabályai.
A másik fontos pillér, az anyagi jogszabályok értelmezésének vonatkozásában viszont megnyílhat a hivatalbóli
korrekció lehetősége, mivel a jogszabály-értelmezéshez anyagi pervezetési cselekmény is kapcsolódhat, ami
viszont felülbírálható hivatalból is.
Pp. 371. §-ához:
1. A fellebbezés kötelező tartalmi elemei

A törvény a fellebbezés tartalmát illetően a hatályos szabályozáshoz képest részletesebb, fokozott elvárást
fogalmaz meg a fellebbező féllel szemben. A fellebbező félnek meg kell jelölnie a fellebbezéssel támadott ítélet
számát, valamint az ítéletnek a fellebbezéssel támadott rendelkezését vagy részét.
1.1. Fellebbezési kérelem
A fellebbező félnek határozott kérelmet kell előterjesztenie arra vonatkozóan, hogy az elsőfokú ítéletet, vagy
annak kifogásolt rendelkezését vagy részét a másodfokú bíróság mennyiben változtassa meg, vagy helyezze
hatályon kívül. Tehát a fellebbező félnek meg kell határoznia, hogy milyen tartalmú rendelkezést vár a másodfokú
bíróságtól.
E körben a törvény eldönti azt a gyakorlatban kialakult vitát, hogy lehetséges-e csupán hatályon kívül helyezést
kérni, anélkül, hogy az ügy érdemi elbírálására nézve is előterjesztené határozott fellebbezési kérelmét a
fellebbező. A törvény megoldása az, hogy önmagában az ítélet hatályon kívül helyezését kérheti a fellebbező a
kötelező hatályon kívül helyezési okokra hivatkozással, és az eljárási szabálysértés miatti mérlegelhető hatályon
kívül helyezés kérelmezése esetén (Pp. 379-381. §).
1.2. A gyakorolni kért felülbírálati jogkör meghatározása
A fellebbező félnek egyértelműen meg kell határoznia azt is, hogy a másodfokú bíróságtól melyik felülbírálati
jogkör gyakorlását kéri (pl. anyagi jogi minősítés megváltoztatását, tényállás módosítását stb.). E pontos
meghatározás egyértelműsíti a másodfokú bíróság számára azokat a korlátokat, melyek között az ítéletet
felülbírálhatja. A fellebbezőnek e körben ügyelnie kell arra, hogy minden olyan felülbírálati jogkört nevesítsen,
melynek gyakorlására szükség van ahhoz, hogy az általa kívánt tartalmú határozatot a másodfokú bíróság
meghozhassa. Így például abban az esetben, ha a fellebbező valamely tényállási (bizonyítási) kérdésben az
okszerűtlen mérlegelést sérelmezi, illetve a tényállást új tény figyelembevételével kívánja megállapíttatni, és
mindezek eredményeképpen a végső anyagi jogi minősítés megváltoztatását szeretné elérni, akkor mindhárom
említett felülbírálati jogkört meg kell jelölnie a fellebbezésében. Különleges körültekintéssel kell dönteni a Pp.
369. § (3) bek. e) pontja szerinti felülbírálati jogkör felhívásának szükségességéről: ha a fellebbező olyan új jogi
érvelést terjeszt elő, melynek elfogadása esetén a másodfoknak korábban el nem döntött kérdésben is állást kell
foglalnia, akkor ennek a felülbírálati jogkörnek a felhívása is szükséges.
1.3. Jogszabálysértés megjelölése
A fellebbezésben meg kell jelölni azt a jogszabálysértést is, mely a fellebbező szerint megalapozza a fellebbezés
teljesítését. Az anyagi vagy eljárásjogi jogszabálysértést elég állítani, mivel a hatékony jogorvoslati jognak éppen
ez a lényege, alkotmányos tartalma [lásd erről pl. a 22/1995. (III. 31.) AB határozatot]. A jogszabálysértés állítási
kötelezettség célja ismét csak az, hogy a behatárolja a másodfokú felülbírálat tárgyát. Ugyanakkor azzal, hogy a
törvény ezt kötelező fellebbezési kellékké teszi, kifejezi azt is, hogy a fellebbezés nem irányulhat arra, hogy az
elsőfokú eljárást és ítéletet minden vonatkozásban vizsgálja felül a másodfokú bíróság, mintegy újból döntse el az
ügyet, annak minden aspektusát tekintve. Ez egyszerűen pergazdaságossági okból nem lenne célszerű,
figyelemmel a rendelkezési jogra és peranyag-szolgáltatási kötelezettségre is, mivel egy konkrét és célzott
kifogások nélküli fellebbezés könnyen abba a zsákutcába juthat, hogy a másodfokú bíróság ugyan észlel
valamilyen jogszabálysértést, de ennek következményeit a fél nyilatkozatai (különösen tényállításai és bizonyítási
indítványai) nélkül nem tudja levonni, hivatalból pedig nem járhat el. Jogszabálysértés állítása nélkül csak az
anyagi jogi mérlegelési jogkörben hozott határozat felülbírálata kérhető a fellebbezésben.
A fentiekben úgy érveltünk, hogy a felülbírálati jogkör és a jogszabálysértés megjelölése is azért szükséges,
hogy a fellebbezés korlátai, vagyis a felek rendelkezési jogának gyakorlásával kijelölt határok egyértelműek
legyenek. Felvethető a kérdés, hogy miért van szükség ehhez mindkét eszközre? A válasz az, hogy a két eszköz
más-más dimenziót érint: a felülbírálati jogkör a másodfokú bíróság cselekvési lehetőségei oldaláról fogja meg a
problémát, míg a jogszabálysértés azt a tárgyat jelöli ki, melynek vonatkozásában e jogkört gyakorolni lehet.
Tehát legrövidebben a „mit” és „mivel” szavakkal írható le a különbségük, mely különbség indokolja az egyidejű
megjelenítésüket.
Ha a fellebbezésben a fellebbező a keresetváltoztatás engedélyezését is kéri, vagy utólagos bizonyítást
kezdeményez, esetleg beszámítást terjeszt elő (Pp. 373-374. §), akkor értelemszerűen az ezekhez szükséges
kellékeket is szerepeltetnie kell a fellebbezésben. Hasonlóan, ha a fellebbező kötelező hatályon kívül helyezési
okra hivatkozik, az ehhez szükséges tényeket is elő kell adnia (pl. ha megváltoztatás kérése mellett megszüntetést
is indítványoz ténybeli alapon).
Pp. 372. §-ához:
Ellenkérelem, csatlakozó fellebbezés

Az 1952-es Pp. szabályait átvéve a Pp. is úgy rendelkezik, hogy a fellebbező fél ellenfele az ítélet elleni
fellebbezésre fellebbezési ellenkérelmet, továbbá csatlakozó fellebbezést terjeszthet elő.
Az Indokolás szerint a fellebbezési ellenkérelem a fellebbező fél ellenfelének a fellebbezésre adott olyan
nyilatkozata, amelyben a fellebbezés teljes vagy részleges alaptalanságára hivatkozva azt kéri, hogy a bíróság a
fellebbezésnek egészben vagy részben ne adjon helyt. Ez a kérelem tehát nem irányul az elsőfokú ítélet
megváltoztatására, hanem csak a fellebbezésben foglaltakat támadja. A csatlakozó fellebbezés viszont a
fellebbező fél ellenfele által igénybe vehető járulékos jellegű, rendes fellebbviteli perorvoslat. A csatlakozó
fellebbezés megengedése azon a megfontoláson alapul, hogy az elsőfokú ítélet rendelkezéseit magára nézve
ugyan sérelmesnek tartó, de a per mielőbbi befejezése érdekében nem fellebbező félnek az elsőfokú ítélet
megtámadására vonatkozó jogát fenn kell tartani arra az esetre, ha az elsőfokú ítélet jogerőre emelkedése az
ellenfél fellebbezése folytán nem következett be. A csatlakozó fellebbezés választására ösztönöz a jogalkotó azzal,
hogy ennek a fellebbezési formának mérsékli az illetékét [az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 46. § (4)
bek.].
Az Indokolás rögzíti, hogy a fellebbezési ellenkérelem és a csatlakozó fellebbezés egyaránt járulékos jellegű
jogintézmény. Ez azt jelenti, hogy létük a fellebbezés lététől függ, azaz kizárólag akkor terjeszthetők elő, ha
fellebbezést nyújtottak be, és csak addig és annyiban állhatnak meg, ameddig és amennyiben a fellebbezés
hatálya is fennáll. A fellebbezés visszautasítása vagy visszavonása esetén a fellebbezéssel szemben előterjesztett
fellebbezési ellenkérelem, illetve csatlakozó fellebbezés hatálytalanná válik.
A törvény további korlátozást tartalmaz a csatlakozó fellebbezésre vonatkozóan. Kimondja, amennyiben a
fellebbezés csak hatályon kívül helyezési kérelmet tartalmaz, a csatlakozó fellebbezés sem irányulhat ennél
többre, és nem nyitja meg a csatlakozó fellebbezés az ítélet megváltoztatása iránti kérelem előterjesztésének
lehetőségét. Ilyen esetben a csatlakozó fellebbezés az ítélet más - a törvényben megengedett - okból történő
hatályon kívül helyezésére irányulhat.
A törvény egységesen határozza meg a fellebbezési ellenkérelem és a csatlakozó fellebbezés előterjesztésére

nyitva álló határidőt. Ezeket a nyilatkozatokat írásban kell előterjeszteni, és erre csak 15 nap áll rendelkezésre a
fellebbezés kézbesítésétől számítva. E határidő kérelemre legfeljebb 15 nappal meghosszabbítható. A Pp. tehát az
ellenkérelem esetében rövidíti a határidőt a hatályos szabályokhoz képest, csatlakozó fellebbezés esetében viszont
meghosszabbítja.
Pp. 373. §-ához:
1. Kereset- és ellenkérelem-változtatás másodfokon

Az osztott perszerkezetből és az elsőfokú eljárás új szabályaiból következően a perfelvétel lezárásával főszabály
szerint kizárt a keresetváltoztatás, ellenkérelem-változtatás, viszontkereset vagy beszámítás megváltoztatása és
bizonyítás indítványozása. Ezeket a szabályokat a törvény a másodfokú eljárásban is következetesen érvényesíti.
Így másodfokon is az a főszabály, hogy a keresetet megváltoztatni nem lehet. A keresetváltoztatás az Értelmező
rendelkezések szerint (Pp. 7. § 12. pont) az új tényállítás, az új jogállítás, az új jogi érvelés és a kereseti kérelem
megváltoztatása, tehát mindezek a változtatások tilosak. E szigorú tilalom annak megakadályozását célozza, hogy
a per befejezése a változtatások miatt elhúzódjon, illetve rosszhiszeműen késleltethető legyen, továbbá hogy a
fellebbezés megőrizhesse jogorvoslati funkcióját, és ne alakuljon át az elsőfokú eljárás folytatásává.
Előfordulhat azonban, hogy a félnek nem róható fel az, hogy a keresetváltoztatását korábban nem terjesztette
elő. Ezért a törvény lehetőséget ad arra, hogy a fellebbező a tényállítását megváltoztassa, ha olyan tényre
hivatkozik, amely önhibáján kívüli okból az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését
követően jutott tudomására vagy következett be, feltéve, hogy az elbírálás esetén rá nézve kedvezőbb ítéletet
eredményezett volna. Az utolsó fordulat szerinti feltétel azt jelenti, hogy a fellebbezőnek le kell vezetnie azt, hogy
az új tény alkalmas lehet a tényállás olyan megváltoztatására, mely az ítélet megváltoztatását is maga után
vonhatja.
E szabály kapcsán érdemes röviden emlékeztetni arra, hogy tény alatt a Pp. az anyagi jogi szabály, vagyis a
törvényi tényállás valamelyik tényállási elemének megfeleltethető történést, cselekményt, eseményt érti, tehát az
minősül ténynek, amit az anyagi jogszabály alkalmazhatóságához állítani, és vitatás esetén bizonyítani kell. Kívül
esik viszont a tény e fogalmán a tényeket bizonyító egyéb „tény”. Például egy szerződésszegésre alapított
követelés esetében az állítandó tény az, ami megvalósította a szerződésszegést (pl. mi a termék hibája, vagy a
kötelezett mekkora késedelembe esett), azonban a szerződésszegést megvalósító tény bekövetkeztét más
tényekkel próbálhatja meg bizonyítani a jogosult (pl. olyan ténnyel, mely logikailag kizárja a teljesítés
megfelelőségét, időszerűségét - nem lehetett a rendelkezésre állást vállaló fél az egyik helyen, ha bizonyítható,
hogy az adott időpontban másutt volt). Látható, hogy az esetleges félreértéseket az okozhatja, hogy a nyelvünk
szabályai szerint mindkét esetben a tény szót használjuk.
2. Utólagos bizonyítás a másodfokú eljárásban

Utólagos bizonyításra akkor kerülhet sor, ha az az előzőek szerint megváltoztatott tényállítás bizonyítására,
vagy a kereset, ellenkérelem alapjául korábban hivatkozott tény bizonyítására szolgál, feltéve, hogy az a félnek
önhibáján kívüli okból az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőző tárgyalás berekesztését követően jutott
tudomására vagy azután keletkezett.
Mint látható, mind a tényállítás megváltoztathatóságának, mind az utólagos bizonyítás lehetőségének az az
egyik alapja, hogy olyan új tények, bizonyítékok keletkeztek, vagy jutottak a fellebbező tudomására időközben,
melyeket korábban nem volt lehetősége előadni.
Azonban az időmúlás mellett egy más jellegű ok is megalapozhatja a tényállítás megváltoztatását és az utólagos
bizonyítást: ha az elsőfokú bíróság anyagi pervezetése nem volt megfelelő, és ennek következtében meglepetés
ítéletet hozott. Például nem közölte a felekkel, hogy olyan más anyagi jogi jogértelmezést vall, melyre tekintettel
olyan tényeket is állítani kellett volna a félnek, melyet nem tett meg, és a keresetét ezért a bíróság elutasította.
Ilyen esetekben a fél a fellebbezésében igazodhat ahhoz a jogértelmezéshez, melyről csak az ítéletből szerzett
tudomást, és ehhez kapcsolódóan új tényeket és bizonyítékokat adhat elő. Egyúttal fellebbezésében az anyagi
pervezetési hibára is hivatkoznia kell, e felülbírálati jogkör gyakorlását is kérnie kell. Természetesen a fellebbező
az új tények és bizonyítékok előadására nem köteles, kitarthat amellett, hogy az elsőfokú bíróság jogértelmezése
téves. Felmerül a kérdés, hogy ezzel vállal-e kockázatot a fellebbező, vagyis előfordulhat-e az, hogy a másodfokú
bíróság egyetért az elsőfok jogértelmezésével, és mivel a fellebbező e jogértelmezés által szükségessé tett
tényeket nem adta elő fellebbezésében, azt utóbb már nem is teheti meg, ezért a másodfokú bíróság a
fellebbezést elutasítja. Álláspontunk szerint erre nem kerülhet sor, mert az elsőfokú bíróság anyagi pervezetési
hibáját a másodfokú bíróságnak a saját anyagi pervezetésével kell orvosolnia, ez pedig megnyitja a
keresetváltoztatás lehetőségét. Ehhez a megoldáshoz véleményünk szerint a Pp. 373. § (5) bekezdését
kiterjesztően kell értelmezni.
Az előző pontban már utaltunk a Pp. 373. § (5) bekezdésére, ami azt mondja ki, hogy ha szükségessé vált a
másodfokú bíróság anyagi pervezetése, akkor ennek teljesítése megnyitja a keresetváltoztatás lehetőségét.
A törvény a keresetváltoztatási tilalom alóli kivételek felsorolása körében hallgat az új jogállítás, az új jogi
érvelés és a kereseti kérelem megváltoztatásának lehetőségéről, tehát ezekre másodfokon nem kerülhet sor.
Álláspontunk szerint a jogi érvelés módosítása lehetséges kell, hogy legyen a megengedett keresetváltoztatás által
indokolt mértékben, ahhoz kapcsolódóan.
A keresetváltoztatás engedélyezését az elsőfokú eljárás szabályai szerint az érdemi tárgyalási szakban külön
kérelmezni kell, és arról külön végzést kell hozni. A Pp. 364. § alapján az elsőfokú eljárás szabályai irányadók
másodfokon is, ha nincs eltérő rendelkezés. A Pp. 373. § (1) bekezdése kérelemről nem tesz említést, de
közvetetten jelzi, hogy a keresetváltoztatásról külön végzést kell hozni. Továbbá a Pp. 375. § (2) bekezdésében
felbukkan az engedélyezés fordulat is. Mindebből kifolyólag álláspontunk szerint az tűnik helyes értelmezésnek,
hogy másodfokon is külön kérelmet kell előterjeszteni az engedélyezés iránt.
Pp. 374. §-ához:

Beszámítás előterjesztése a másodfokú eljárásban

A törvény a hatályos szabályoktól részben eltérően rendezi a másodfokú eljárásban a beszámítás
előterjeszthetőségét. Így a másodfokú eljárásban beszámítási kifogást csak akkor lehet előterjeszteni, ha azt az
ellenfél elismeri, vagy ha az más perben hozott jogerős ítéleten alapul.
Az Indokolás emlékeztet arra, hogy az elsőfokú eljárás szabályozásában a beszámítás eljárásjogilag önálló
jogintézménnyé vált, kifejezésre juttatva, hogy a beszámítás útján érvényesített ellenköveteléssel a fél egy önálló
anyagi jogi igényt visz perbe. Olyan vitatott, még elbírálandó anyagi jogi igény másodfokon történő
peresíthetősége, ami az elsőfokú eljárásnak nem is volt tárgya, túlterjeszkedne a fellebbezés jogorvoslati
funkcióján.
Pp. 375. §-ához:
A fellebbezés megváltoztatása
A hatályos törvénnyel egyezően mondja ki a Pp., hogy a fellebbezési, illetőleg a csatlakozó fellebbezési kérelmet
az elsőfokú ítéletnek fellebbezéssel, illetőleg csatlakozó fellebbezéssel nem érintett részére nem lehet
kiterjeszteni.
Abban viszont már jelentősen eltér a Pp. az 1952-es Pp. szabályaitól, hogy a fellebbezés megváltoztatását
főszabályként megtiltja. Ez a szabályozás következetessége, a per időszerűségének biztosítása érdekében
szükséges. Azt külön kiemeli a törvény, hogy a kérelemnek azt a részét, melyben a fellebbező megjelölte a
gyakorolni kért felülbírálati jogkört, illetve a kifogásolt jogszabálysértést, főszabály szerint nem lehet
megváltoztatni. A fellebbezési kérelem tartalmának [Pp. 371. § (1) bek. b) pont] megváltoztatását elvileg nem
zárja ki a törvény, azonban véleményünk szerint gyakorlatilag ezt csak akkor észszerű megváltoztatni, ha a
változtatás a gyakorolni kért felülbírálati jogkör, illetve az állított jogszabálysértés megváltoztatásának
megengedett eseteihez kapcsolódik. A gyakorolni kért felülbírálati jogkör, illetve az állított jogszabálysértés
megváltoztatása akkor megengedett, ha arra a másodfokú bíróság eljárásjogi hibát érintő észlelése és
figyelmeztetése miatt [Pp. 370. § (3) bek.], vagy anyagi pervezetésének [Pp. 370. § (4) bek.] folyományaként van
szükség, illetve ha az engedélyezett keresetváltoztatás (Pp. 373. §) vagy beszámítás (Pp. 374. §) miatt szükséges.
106. A fellebbezés elbírálása
Pp. 376. §-ához:
A tárgyalás tartásának esetei, a tárgyaláson kívüli elbírálás lehetősége

A törvény, igazodva a Koncepcióban előirányzottakhoz, főszabállyá a tárgyaláson kívüli elbírálást teszi.
Részletszabályaiban ugyanakkor számos rendelkezést átvesz a hatályos tárgyaláson kívüli elbírálást lehetővé tévő
megoldásokból.
A másodfokú bíróság akkor bírálja el tárgyaláson a fellebbezést, ha a felek bármelyike tárgyalás tartását kéri. A
fellebbező fél a fellebbezésében, a fellebbező fél ellenfele pedig a fellebbezés kézbesítésétől számított tizenöt
napon belül kérheti a tárgyalás tartását. A bíróság a felek tárgyalás tartására irányuló kérelmének hiányában is
tarthat tárgyalást, ha azt indokoltnak tartja. Tárgyalást kell tartani akkor is, ha az bizonyítás foganatosítása
végett szükséges.
A felek kérelme alapján sem kötelező tárgyalást tartani az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésére okot adó
esetekben (Pp. 379-380. §). Ha a fellebbezés csak a perköltség viselésére vagy összegére, illetve a meg nem
fizetett illeték vagy az állam által előlegezett költség megfizetésére vonatkozik; ha a fellebbezés csak a teljesítési
határidővel vagy a részletfizetés engedélyezésével, illetve az előzetes végrehajthatósággal kapcsolatos; ha a
fellebbezés csak az ítélet indokolása ellen irányul. A bíróság álláspontunk szerint kivételesen ilyen esetekben is
dönthet tárgyalás tartása mellett.
Tárgyaláson kívüli elbírálás esetén az elnök biztosítja, hogy a felek írásban reagálhassanak egymás
nyilatkozataira.
Pp. 377. §-ához:
A fellebbezési tárgyalás kitűzése

Ha a másodfokú bírósági tanács elnöke a fellebbezést nem utasította vissza hivatalból, és az ügyet nem küldte
vissza az elsőfokú bíróságnak, valamint valamelyik fél kérte a tárgyalás megtartását, avagy a tanács úgy döntött,
hogy tárgyalást tart, akkor a fellebbezés tárgyalására a bíróság határnapot tűz ki, és arra a feleket, a
beavatkozókat, továbbá azokat, akik a határozat ellen fellebbezéssel éltek, illetve ha az eljárásban részt vett az
ügyész, az illetékes ügyészt is megidézi. A fellebbezési tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy a fellebbezésnek az
ellenfél részére történő kézbesítése a tárgyalás napját legalább tizenöt nappal megelőzze.
A tárgyalást főszabály szerint úgy kell kitűzni, hogy a tárgyalás négy hónapon belül megtartható legyen. A
feleket és a beavatkozókat a fellebbezési tárgyalásra minden esetben meg kell idézni, függetlenül attól, hogy
fellebbeztek-e. Az idézésben figyelmeztetni kell a feleket, hogy a fellebbezési tárgyalásról elmaradásuk a
fellebbezés elintézését nem gátolja. Új szabály, hogy pénzbírsággal sújtható a fél, ha tárgyalás tartását kérte, de
nem jelenik meg.
Pp. 378. §-ához:
A fellebbezési tárgyalás
A fellebbezési tárgyalás szabályai körében a törvény nem változtat érdemben az 1952-es Pp. szabályain. A
fellebbezési tárgyalás megnyitása és a megjelentek számbavétele után az elnök vagy az általa kijelölt bíró
ismerteti az elsőfokú bíróság ítéletében foglaltakat, valamint a fellebbezést (csatlakozó fellebbezést) és a
fellebbezési ellenkérelmet. A törvény az iratismertetés módját továbbra sem szabályozza. Így a jövőben sem lesz
(lenne) akadálya annak, hogy az előzményi iratok hosszas felolvasása helyett, figyelemmel arra, hogy azokat a
felek jól ismerik, a másodfokú bíróság érdemi tárgyalásra fordítsa az adott ügyre előzetesen elkülönített
időkeretet. A bíróság a szükséges körben felhívja a feleket, illetve lehetőséget biztosít arra, hogy nyilatkozataikat
előadják. Ha a másodfokú bíróság bizonyítást rendel el, azt közvetlenül vagy megkeresés útján foganatosítja. A
fellebbezési tárgyalásra szabályszerűen megidézetteknek vagy valamelyiküknek az elmaradása a tárgyalás
megtartását és a fellebbezés elintézését nem gátolja.
107. A másodfokú eljárásban hozott határozatok
Pp. 379. §-ához:
Az ítélet kötelező hatályon kívül helyezése az eljárás megszüntetése miatt

A Pp. 379-385. §-ai a másodfokú eljárásban hozható határozatokat taglalják. A Pp. 371. §-ához fűzött
magyarázat alatt bemutattuk, hogy a felülbírálati jogkör a másodfokú bíróság cselekvési lehetőségeit,
jogosultságait írja le, a fellebbező által meghatározandó jogszabálysértés azt a tárgyat jelöli ki, melynek
vonatkozásában e jogkört gyakorolni lehet. Ez egészül ki azzal, hogy a törvény meghatározza azt is, hogy a
fellebbezésben megjelölt jogszabálysértés vonatkozásában gyakorolt felülbírálati jogkör keretében végzett
cselekmények eredményeképpen a másodfokú bíróság mit tehet az elsőfokú ítélettel. Ennek szabályait ismertetjük
a következőkben.
Ahogy az elsőfokú eljárásban, úgy a másodfokú eljárásban is előfordulhat, hogy a törvényben előírt okból [Pp.
240. § (1) bek. és 241. § (1) bek.] szükségessé válik az eljárás megszüntetése. Lehetséges, hogy a megszüntetés
oka csak a másodfokú eljárás alatt keletkezett (pl. a fél jogutód nélkül megszűnése), vagy csak a másodfokú
bíróság észlelte a megszüntetési okot (pl. joghatóság hiányát), vagy a felek eljárási cselekményére ekkor került
csak sor (pl. elállás). A megszüntetés éppúgy hivatalbóli kötelezettség, mint első fokon. Tehát a másodfokú
bíróság a fellebbezési kérelem (csatlakozó fellebbezés) és fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül [Pp.
370. § (2) bek.] az elsőfokú bíróság ítéletét végzéssel teljes egészében vagy abban a részében, amelyre a
megszüntetés oka fennáll, hatályon kívül helyezi, és az eljárást megszünteti. A hivatalbóliság praktikus előnye,
hogy a megszüntetés indítványozásához a fellebbező fél ellenfelének nem kell fellebbezést benyújtania, és így
illetéket sem kell fizetnie, elég, ha ellenkérelmében hívja fel a figyelmet a megszüntetési okra.
A megszüntetés elkerülhető, ha az alapjául szolgáló hiány a másodfokú eljárásban pótolható, vagy az eljárás
jóváhagyásával orvosolható. A második fordulat alkalmazásának feltétele, hogy értelmezhető legyen a fél utólagos
jóváhagyása. E szabály érdekessége, hogy ilyen esetekben a törvény a hiba kiküszöbölését utólag lehetővé teszi. A
hiánypótlás és jóváhagyás lehetővé tétele azonban nem jelentheti azt, hogy amely cselekményekre az elsőfokú
eljárás szabályai csak szigorú időkeretben adtak lehetőséget, azok másodfokon elvégezhetővé válnának.
Pp. 380. §-ához:
Az ítélet kötelező hatályon kívül helyezése eljárási szabálysértés miatt

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hivatalból, a fellebbezési kérelem korlátaira tekintet nélkül
[Pp. 370. § (2) bek.] végzéssel három esetben helyezheti hatályon kívül, az elsőfokú bíróság új eljárásra és új
határozat hozatalára utasítása mellett:
- ha az elsőfokú bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva;
- ha az ítélet meghozatalában olyan bíró vett részt, akivel szemben a törvény értelmében kizáró ok áll fenn;
- ha az elsőfokú ítélet olyan orvosolhatatlan formai hiányosságban szenved, amely miatt érdemi felülbírálatra
alkalmatlan. Az ítéletet ezekben az esetekben teljes egészében kell hatályon kívül helyezni.
A bíróság nem szabályszerű megalakítása és a kizárt bíró eljárása miatt azért kötelező az elsőfokú ítélet
hatályon kívül helyezése, mert ebben az esetben lényegileg hiányzik az elsőfokú eljárás, a bíróság cselekményei
érvényesen meg nem történtnek tekintendőek.
Az orvosolhatatlan formai hiányosság akkor áll fenn, ha pl. az ítélet a törvényben előírt kötelező tartalmi elemek
közül egyáltalán nem tartalmazza a rendelkező részt vagy az indokolást. E fogyatékosság esetén az elsőfokú
bíróság döntése hiányzik, így nincs mit felülbírálni.
Apróbb szövegezésbeli változás, azonban a törvényi szöveghasználat pontos követésére különös gondot fordító
jogalkalmazók számára fontos módosítás, hogy a korábbi „újabb tárgyalás és újabb határozat” fordulatot a Pp. „új
tárgyalás és új határozat” szövegre cseréli.
Pp. 381. §-ához:
1. Az ítélet mérlegelhető hatályon kívül helyezése egyéb eljárási szabálysértés miatt

A törvény minden más, kötelező hatályon kívül helyezési oknak nem minősülő esetben eljárási szabálysértések
miatt csak akkor teszi lehetővé az ítélet hatályon kívül helyezését, ha a felek valamelyike a fellebbezésében az
adott eljárási szabálysértést megjelöli, és egyúttal az elsőfokú eljárás szabályszerűségének felülbírálatára irányuló
jogkör gyakorlását is kéri a másodfokú bíróságtól. (A kötelező és mérlegelhető hatályon kívül helyezési esetek
szétválasztásának módját befolyásoló elvi alapokat lásd a Pp. 364. §-ához fűzött magyarázatnál).
Az eljárási szabálysértést a fél már a fellebbezésében is felhozhatja, de az is megengedett, hogy azt később, a
másodfokú bíróság figyelemfelhívása alapján, a fellebbezése módosításával tegye meg [Pp. 370. § (3) bek. és Pp.
375. § (2) bek.].
1.1. Az „ügy érdemi eldöntésére kihatás” feltételének értékelése
A mérlegelhető hatályon kívül helyezésnek előfeltétele, hogy az adott eljárási szabálysértésről megállapítható
legyen, hogy a megsértett eljárási szabály lényeges, és az is, hogy az eljárási szabály megsértése az ügy érdemi
eldöntésére kihatott. Ez a szabály azt az általánossá vált, a modern jogok által vallott megközelítést követi, hogy a
formai hiba önmagában nem lehet végzetes, csak, ha érdemi kihatása van.
Az „ügy érdemi eldöntésére kihatott” fordulat alkalmazása - annak ellenére, hogy nem a „kihathatott” szót
használja a törvény - egy hipotetikus értékelést tesz szükségessé, különösen akkor, ha az eljárási szabálysértés
valamilyen mulasztásban, vagy az ítélet tartalmát közvetlenül nem érintő eljárási cselekményt érintett. Így például
tanúzási képtelenség esetében (Pp. 289. §) a tanú vallomása bizonyítékként nem vehető figyelembe, ha tanúként
nem lett volna meghallgatható. Ha az elsőfokú ítéletben megállapított tényállás támaszkodott az adott tanú
vallomására, akkor az érdemi döntésre egyértelműen kihatott az eljárási szabálysértés, függetlenül attól, hogy
egyébként a többi bizonyíték alapján is meg lehetett volna állapítani ugyanazt a tényt (a bizonyítás eredményének
mérlegelése keretében). Ha viszont az eljárási szabálysértés eredménye az volt, hogy a fél nem tudott lényeges
kérdésben nyilatkozatot tenni, akkor az ítélet tartalmára ez közvetlenül nem hatott ki, viszont az elmaradt
nyilatkozat (tartalma szerint) kihathatott volna az ítéletre. Álláspontunk szerint ilyen esetekben is indokolt lehet a
hatályon kívül helyezés. Ugyanakkor e hipotetikus vizsgálathoz szükség van annak ismeretére is, hogy a fél milyen
tartalmú nyilatkozatot tett volna. Ezért ezt a fellebbezésében elő kell adnia. Ilyen esetben azonban a másodfokú
bíróság bizonyossággal nem jelentheti ki, hogy az adott nyilatkozat (pl. bizonyíték) ténylegesen milyen módon
befolyásolta volna az ítélet tartalmát, mert ezzel megelőlegezné az ítéletet. Ezért csak arra szorítkozhat, hogy a
nyilatkozat relevanciáját megállapítsa. Álláspontunk szerint a Pp. 370. § (3) bekezdésének alkalmazására e körben
nem kerülhet sor, ha a fél a kérdéses nyilatkozatot nem tett meg a fellebbezés során, mert ilyenkor az eljárási
szabálysértés egyik törvényi feltétele hiányzik, így azt hivatalból észlelni sem lehetséges.
A „lényeges” eljárási szabálysértés és az „ügy érdemi eldöntésére kihatott” fordulatok véleményünk szerint
valójában ugyanazt jelentik, amit az is alátámaszt, hogy a törvényalkotó kifejezetten iránymutatónak tekintette e
témában a Kúria 1/2014. (VI. 30.) PK véleményét, mely az 1952-es Pp.-nek a „lényeges” eljárási szabálysértés
fordulatát magyarázva fogalmazta meg a „per érdemi eldöntésére kihatott” követelményt.
Hangsúlyozandó, hogy a Pp. 381. § csak azt mondja meg, hogy eljárási szabálysértés esetén mikor lehet
hatályon kívül helyezni az elsőfokú ítéletet. Azt azonban nem tiltja, hogy az eljárási szabálysértés közvetetten más
másodfokú döntés alapjául szolgáljon. Így az eljárási szabálysértés közvetetten az ítélet megváltoztatását is
eredményezheti (Pp. 383. §), ha a bíróság a Pp. 369. § (1) bekezdése szerinti felülbírálati jogkörében jár el.
1.2. Az eljárási hiba orvosolhatatlansága másodfokon
A mérlegelhető hatályon kívül helyezés másik feltétele az, hogy az adott eljárási szabálysértés orvoslása a
másodfokú eljárásban nem lehetséges, vagy nem észszerű. A törvény itt ismét a Kúria 1/2014. (VI. 30.) PK
véleményében rögzített szempontokat jeleníti meg. A PK vélemény nem az észszerűség fogalmat használja, hanem
a célszerűség, pergazdaságosság és az időszerűség követelményeire utal. Az észszerűség fogalmának hasonló
értelmezést indokolt adni.
A másodfokon orvosolhatatlanság jelentését a törvény nem definiálja. Nem kétséges, hogy másodfokon nem
orvosolható az olyan eljárási szabálysértés, melynek vizsgálatára a másodfokú bíróság felülbírálati jogköre nem
terjed ki. Ilyen esetekben azonban a hatályon kívül helyezés is kizárt, értelemszerűen. A törvény viszont csak egy
helyen szabályoz olyan eljárási szabálysértést, amikor a felülbírálati jogkört megadja, de egyidejűleg tiltja a
másodfokon való döntést: ez az ítélet kötelező hatályon kívül helyezésének esete (Pp. 380. §). Mivel pedig a 383. §
alapján a 379-381. § hatálya alá nem tartozó eljárási szabálysértések esetén a másodfokú bíróság az ügy
érdemében dönt, látszólag nincs olyan eset, mikor az eljárási szabálysértés orvosolhatatlan lenne. [A bírói
gyakorlat orvosolhatatlan eljárási szabálysértésnek minősítette pl. a szabályszerű idézés hiányát (BH1995. 223.),
azonban az ilyen típusú hibák közvetlenül ugyan tényleg orvosolhatatlanok, de közvetetten nem (pl. az idézést
követő eljárási cselekmény megismételhető).]
Álláspontunk szerint másodfokon orvosolhatatlannak azok az eljárási hibák tekinthetők, melyek formai
értelemben orvosolhatók lennének, de arra azért nem indokolt sort keríteni, mert azzal az elsőfokú bíróság
hatáskörét vonná magához a másodfokú bíróság, ami egyúttal a jogorvoslati lehetőséget is korlátozná. Ennek
kirívó esete a súlyos formai hiányosságban szenvedő, és ezért felülbírálhatatlan ítélet, melyet viszont külön is
szabályoz a Pp. 380. § c) pontja. A további esetek azonosítása előtt azt érdemes rögzíteni, hogy a másodfokú
bíróság minden olyan döntése, mellyel megváltoztatja, vagy új elemmel egészíti ki az elsőfokú bíróság ítéletét,
további rendes jogorvoslattal nem támadható, tehát ebben az értelemben jogorvoslatot korlátozó hatású. Ilyen
korlátozó hatástól teljességgel mentes perorvoslati rendszer azonban csak a kasszációs jellegű perorvoslat lenne.
Annak eldöntése, hogy a reformatórius, devolutív perorvoslat mennyiben felel meg az Alaptörvénynek, a
jogorvoslathoz való alapjog lényegi tartalmára vonatkozó olyan értelmezési kérdés, mely alkotmányjogi típusú
elemzést igényel, és ezért túlmutat a jelen magyarázat keretein. Azt azonban rögzíthetjük, hogy az eddigi
alkotmánybírósági gyakorlatból nem vonható le az a követeztetés, hogy az Alkotmánybíróság csak a kasszációs
típusú jogorvoslatot tekintené a jogorvoslathoz való joggal összeegyeztethetőnek [e körben lásd különösen az
egyfokú rendes jogorvoslat elégségességét kimondó alkotmánybírósági határozatokat, például 9/1992. (I. 30.) AB
határozat]. Ha gyakorlati szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor azt mondhatjuk, hogy minden olyan
esetben indokolatlan lenne a hatályon kívül helyezés megkövetelése a jogorvoslati jog védelmében, amikor
másodfokon teljeskörűen rendelkezésre állnak mindazok a nyilatkozatok és tények, bizonyítékok, melyek alapján
az adott kérdés véglegesen eldönthető, vagyis az adott kérdés elbírálásra „megérett”. Ez azért jelenthető ki, mert
ilyen esetekben a másodfokú bíróság a hatályon kívül helyezést követően meghozott új elsőfokú ítélet
megfellebbezése esetén úgyis azt a határozatot hozná meg másodfokon, amelyet korábban elképzelt, amelyet
helyesnek tartott, és nem volt idő előtti sem ez a véleményalakítása, hiszen már az előző másodfokú eljárásban is
teljeskörűen rendelkezésre álltak a döntéshez szükséges feltételek. Ez a feltételezett „makacsság” inkább
üdvözlendő, mintsem elítélendő, mert a jogbiztonság érzetét erősíti a peres felekben, ugyanis ha a másodfokú
bíróság a hatályon kívül helyezés során egyszer már kifejtette a hatályon kívül helyezést megalapozó jogi
álláspontját, akkor szerencsés ahhoz tartania magát a későbbiekben is, kivéve, ha a megismételt eljárásban olyan
körülményekre derül fény, melyek szükségképpen módosítják az ügy megítélését. Erre a lehetőségre mutat rá az
1/2014. (VI. 30.) PK vélemény 4. pontjának magyarázata is: az eljárás újbóli lefolytatásával kapcsolatos „utasítás
kettős tartalmú, mert közvetlenül általában valamilyen eljárási cselekmény foganatosítására irányul, közvetett
módon azonban e mögött szükségképpen jelen van az az anyagi jogi jogszabály is, amelynek az alkalmazásával
(tényállási elemeivel) az előírt eljárási cselekmény összefügg. (...) Meg kell jegyezni azt is, hogy a másodfokú
bíróság utasításai a bizonyítási eljárás egy meghatározott stádiumához és az akkor rendelkezésére álló
peradatokhoz kötődnek. A megismételt eljárás során beszerzett újabb adatok és bizonyítékok azonban
elvezethetnek a tényállás olyan tartalmú módosulásához, amelyek a másodfokú bíróság iránymutatásait részben,
vagy egészben meghaladottakká tehetik.”
Mindebből tehát az a „teszt” adódik az orvosolhatatlanság megállapítására, hogy a másodfokú bíróságnak csak
akkor kötelező a hatályon kívül helyezés eszközéhez nyúlnia, ha fogalmilag kizárt másodfokon abba a stádiumba
juttatni az eljárást, mely stádiumot akként lehet leírni, hogy teljeskörűen rendelkezésre állnak mindazok a
nyilatkozatok és tények, bizonyítékok, melyek alapján az adott kérdés véglegesen eldönthető. Másodsorban akkor
is lehetséges a hatályon kívül helyezés, ha ennek a helyzetnek az előidézése, vagyis az adott kérdés elbírálásra
éretté tétele másodfokon fogalmilag ugyan nem kizárt, de nem észszerű. Az észszerűség gyakorlatias szempontok
figyelembevételét kívánja, azaz miként fentebb, a PK véleményt idézve írtuk, a célszerűség, pergazdaságosság és
az időszerűség szempontjai döntőek. Ebből pedig az is következik, hogy az észszerűség mérlegélését tekintve a
másodfokú bíróság nagyfokú szabadsággal rendelkezik, e mérlegelése során nem kötik a jogorvoslati jog
biztosításával kapcsolatos szempontok, mert azokat a másodfokon orvosolhatatlanság értékelése körében lehet
figyelembe venni, az észszerűségi mérlegelés pedig valójában azt dönti el, hogy a másodfokú bíróság akarja-e
maga az ügyet elbírálásra éretté tenni azokban az esetekben, amikor erre a lehetősége meglenne.
Végül e téma kapcsán röviden utalunk arra, hogy a másodfokú bíróság anyagi jogi mozgástere kihatással van a
fenti szabályok alkalmazására. (Erre az összefüggésre utal a PK vélemény is, mikor 3. pontjában a „per érdemi
elbírálását új jogi alapokra” helyező másodfokú álláspontról beszél.) Ennek a mozgástérnek a szabályozását az
anyagi pervezetés másodfokú szabályainál tárgyaljuk. Itt csak annyit szükséges megemlíteni, hogy az 1952-es Pp.
252. § (3) bekezdése szerinti szabályra azért nincs szükség ebben a formában, mert a másodfokú anyagi
pervezetés szabályai alapján, illetve konkrét alkalmazásuk eredményeként dől el, hogy mely esetekben adja vissza
a másodfokú bíróság az ügyet az elsőfoknak a bizonyítási eljárás megismétlése, kiegészítése végett azokban az
esetekben, ha az a másodfokú bíróság újszerű anyagi jogi álláspontja miatt szükséges. (Erről a kérdésről lásd még
a Pp. 384. §-át és az ahhoz fűzött magyarázatot.)
Pp. 382. §-ához:
Az ítélet helybenhagyása kizárólag hatályon kívül helyezésre irányuló, megalapozatlannak minősített

fellebbezés esetén
Ha a fellebbező az ítélet hatályon kívül helyezését anélkül kéri, hogy az ítélet megváltoztatása iránti kérelmet is
előterjesztene, de a fellebbezést a másodfokú bíróság megalapozatlannak találja, az elsőfokú ítéletet
helybenhagyja, ítélettel.
Pp. 383. §-ához:
Döntés az ügy érdemében

A másodfokú bíróság - ha nem kell az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyeznie és az eljárást
megszüntetni, vagy az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítania - az ügy érdemében dönt. Ha az elsőfokú bíróság
ítélete érdemben helyes, a másodfokú bíróság ezt helybenhagyja, ellenkező esetben az elsőfokú bíróság ítéletét
egészben vagy részben megváltoztatja, illetve közbenső ítéletet vagy részítéletet hoz. Ha a másodfokú bíróság az
elsőfokú bíróság ítéletét csak részben változtatta meg, akkor ítéletének rendelkező részében ki kell mondania a
részbeni megváltoztatás mellett azt is, hogy az elsőfokú ítéletet egyebekben helybenhagyja.
A törvény külön kitér arra, összhangban a felülbírálati jogkör szabályozásával, mintegy megismételve azt, hogy
ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja, felülbírálati jogkörének korlátai között
határozhat a perben érvényesített jog, illetve az azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan
kérelmekről is, amelyeket az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetve amelyről nem határozott.
A törvény meghatározza azt is, hogy a másodfokú bíróságnak mikor kell döntenie a perköltség viseléséről. A
vezérlő elv az, hogy a másodfokú bíróság az érdemben véglegesen elbírált kérelmekkel összefüggő perköltség
viseléséről dönt.
A másodfokú bíróság a fellebbezési kérelem, csatlakozó fellebbezési kérelem és a fellebbezési ellenkérelem
korlátaira tekintet nélkül, hivatalból határoz a le nem rótt illeték, valamint az állam által előlegezett és meg nem
térült költség megfizetéséről.
Pp. 384. §-ához:
Az anyagi pervezetéssel kapcsolatos döntés

A törvény kimondja, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére önmagában nem adhat
alapot az, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság anyagi pervezetésével nem ért egyet. Ezen okból a felek
sem kérhetik önmagában az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. Ez a rendelkezés összhangban áll az ítélet
hatályon kívül helyezésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2014. (VI. 30.) PK vélemény megközelítésével,
mely szerint az 1952-es Pp. 3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettség megsértése önmagában nem
szolgálhat alapul a hatályon kívül helyezésre. A törvény meg kívánja akadályozni azt, hogy a bíróságok az anyagi
pervezetési hibát eljárási hibaként kezeljék, és emiatt hatályon kívül helyezéssel éljenek. A törvény megközelítése
az, hogy az anyagi jogi felülbírálat körében, annak részeként kell foglalkozni az elsőfokú anyagi pervezetés
esetleges hibáival, és orvosolni alapvetően a másodfok saját anyagi pervezetésével kell (azaz
„megváltoztatással”), nem hatályon kívül helyezéssel.
Ha a másodfokú bíróság a saját jogi álláspontjának megfelelő anyagi pervezetést elvégezte, akkor a feleken
múlik, hogy miként folytatódik az eljárás. Ha a másodfokú bíróság anyagi jogi álláspontja által megkívánt
tényállítást a fél megteszi, illetve vitatás esetén bizonyításra indítványt tesz, akkor a másodfokú bíróság az
eljárást ezek figyelembevételével folytatja, és érdemben dönt, szükséges esetben a kapcsolódó eljárási
cselekmények foganatosítása után [Pp. 384. § (2) bek. ab) pont]. Hasonlóan maga dönt érdemben, ha a fél ezeket
a nyilatkozatokat nem teszi meg felhívás ellenére a másodfokú eljárás során [Pp. 384. § (2) bek. aa) pont]. Ha az
ügy érdemében dönteni e szabályok egyike alapján sem lehet, akkor a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezi az
ítéletet, és új eljárásra utasítja az elsőfokú bíróságot. Hatályon kívül helyezésre tehát csak akkor kerülhet sor, ha
az érdemi döntés egyáltalán nem lehetséges másodfokon, hiába végezte el a másodfok a helyes anyagi
pervezetést, és tette meg az ebből következően szükségessé vált eljárási cselekményeket is [Pp. 384. § (2) bek. b)
pont].
Így itt a törvény véleményünk szerint szigorúbb követelményt támaszt, mint a Pp. 381. §-ában: - ha az elsőfokú
bíróság az ügy érdemi eldöntésére kiható eljárási hibát vét (pl. nem tisztázza a szakértői vélemények közötti
ellentmondásokat), akkor hatályon kívül helyezheti az ítéletet észszerűségi megfontolásból is, és rábízhatja az
elsőfokra az ellentmondások tisztázását;
- míg ha eltérő anyagi jogi álláspontja miatt az elsőfok anyagi pervezetését nem találja megfelelőnek, és azt
maga korrigálja, akkor ezt követően észszerűségi megfontolásból már nem, csak akkor dönthet a hatályon kívül
helyezés mellett, ha az ügy érdemében nem lehet dönteni, még az elsőfokú eljárás szükség szerinti kiegészítése
után sem. Ez a megoldás a jogorvoslati jog védelme szempontjából a fentebb írtak alapján nem aggályos, mert
másodfokon a bíróság csak akkor dönt érdemben, ha az ehhez szükséges feltételek rendelkezésre állnak, vagyis
képes az ügyet elbírálásra éretté tenni.
E különbségtétel oka, hogy az anyagi pervezetéssel összefüggő okból a lehető legkevesebbszer kerüljön sor
hatályon kívül helyezésre. Ahogy az Indokolás fogalmaz: a törvény nem kezeli lényeges eljárási szabálysértésnek
és ennek minősülő hatályon kívül helyezi oknak ezt az esetet, hanem önállóan szabályozza. Az anyagi pervezetés
ugyanis „kétarcú” jogintézmény: egyrészt eljárásjogi, másrészt anyagi jogi. A bíróság az anyagi pervezetést az ügy
anyagi jogi megítélése alapján végzi. Az ügy helytelen anyagi jogi megközelítése eredményezi a helytelen vagy
hiányos anyagi pervezetési cselekményeket is, ezért alapvetően anyagi jogi és nem eljárási hibáról van szó.
Pp. 385. §-ához:
Egyezség, szünetelés
A fellebbezési eljárásban sincs akadálya annak, hogy a felek egyezséget kössenek. Ha erre sor kerül, és a felek
egyezségét a bíróság jóváhagyja, akkor ennek a másodfokú bíróság által jóváhagyott egyezségnek ugyanaz a
hatálya, mint a megváltoztató ítéletnek. A másodfokú bíróságnak azonban az egyezséget jóváhagyó végzésében
azt is meg kell állapítania, hogy az elsőfokú bíróság fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) megtámadott ítéleti
rendelkezése abban a részében, amelyre az egyezség vonatkozik, hatályát veszti.
Ha másodfokon szünetelés folytán megszűnik az eljárás, a másodfokú bíróság végzéssel megállapítja, hogy a
fellebbezéssel megtámadott ítélet hatályát veszti.
Pp. 386. §-ához:
Az eljárást befejező határozat tartalma

A törvény az ítélet hatályon kívül helyezésével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 1/2014. (VI. 30.) PK
vélemény megállapításaira tekintettel, és az elsőfokú eljárásában bevezetett osztott perszerkezetre figyelemmel
határozza meg a bíróság hatályon kívül helyező végzésének tartalmát.
Az Indokolás szerint a végzésnek tartalmaznia kell az elsőfokú ítélet ismertetését, a hatályon kívül helyezés
okait, továbbá az új eljárásra vonatkozó utasításokat. A hatályon kívül helyező végzésben pontosan és konkrét
jogszabályhelyre hivatkozással meg kell jelölni, hogy milyen okból és mit tekintett a másodfokú bíróság az eljárás
megismétlését igénylő jogszabálysértésnek, határozottan állást kell foglalni az ügy jogi megítélésének
kérdésében. Amennyiben erre a rendelkezésre álló adatok alapján nincs lehetőség, fel kell állítania a jogi
megoldásnak azokat az alternatíváit, amelyek a helyes jogi álláspont kialakításához elvezethetnek. Emellett az
elsőfokú bíróság számára pontosan meg kell határozni a szükséges eljárási cselekményeknek azt a sorát, amelyek
foganatosítása útján a megismételt eljárásban elérhető a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatala, ezért
sem mellőzhető a hatályon kívül helyezést megelőzően adott esetben a félnek a célzott bizonyításra vonatkozó
nyilatkozatának a beszerzése. A másodfokú bíróság utasításában, amennyiben a per adatai vagy a másodfokú
tárgyalás alapján megállapítható, a felek jogállítását tisztázhatja és rögzítheti. Egyértelműen és jól áttekinthető
módon ismertetnie kell jogi következtetéseit, és az elsőfokú bíróság szükséges eljárási cselekményeit.
Ha a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet indokai alapján hagyja helyben, a másodfokú ítélet indokolásában
csupán erre a körülményre kell utalni.
Pp. 387. §-ához:
Intézkedések a másodfokú határozat meghozatala után

A másodfokú határozat írásba foglalása után az iratokat a bíróság nyolc napon belül megküldi az elsőfokú
bíróságnak. E határidő jelentősen lecsökkent a hatályos szabályhoz képest. Az elsőfokú bíróság az iratok hozzá
érkezését követő tizenöt napon belül közli a felekkel a másodfokú eljárást befejező határozatot. Ha a másodfokú
bíróság az ítélet kihirdetését elhalasztotta, a már írásba foglalt ítéletét a jelen lévő feleknek nyomban kézbesíti és
ezt a jegyzőkönyvben is feltünteti.
108. A járásbírósági eljárásban hozott ítélet elleni fellebbezés jogi képviselő nélkül eljáró félre
vonatkozó külön szabályai
Pp. 388. §-ához:
A járásbírósági eljárásban hozott ítélet elleni fellebbezés jogi képviselő nélkül eljáró félre vonatkozó
külön szabályai
A törvény a járásbírósági eljárásra két eltérő szabályt tartalmaz: ha az eljárásban a fél jogi képviselő nélkül jár
el a fellebbezését jegyzőkönyvbe mondhatja a jogorvoslathoz való jog gyakorlásának hatékony biztosítása
érdekében, továbbá mellőzhető a fellebbezés alapjául szolgáló jogszabálysértés esetén a jogszabályhelyre
hivatkozás.
109. A végzés elleni fellebbezés szabályai
Pp. 389-391. §-ához:
A végzések elleni fellebbezések eltérő szabályai

A törvény az ítéletek elleni fellebbezés szabályait tekinti általános modellnek, így az ítélet elleni fellebbezésre
vonatkozó rendelkezéseket a végzések elleni fellebbezés esetén is alkalmazni kell, az e paragrafusokban
meghatározott eltérésekkel.
A végzések elleni fellebbezésekre irányadó speciális szabályokon a törvény alapvetően nem változtat.
Pp. 390. §-ához:
Pp. 391. §-ához:
XXVIII. FEJEZET
PERÚJÍTÁS
110. A perújítási eljárásban alkalmazandó szabályok, a perújítás feltételei és a perújítási kérelem
Pp. 392. §-ához:
Az alapperre vonatkozó szabályok mögöttes alkalmazása

Speciális perújítási szabályok hiányában a perújítási eljárás során az alapperre vonatkozó szabályokat kell
alkalmazni. Így vagy a törvényszéki, vagy a járásbírósági eljárás szabályai szerint kell a bíróságnak eljárnia,
jogerős fizetési meghagyás elleni perújítás során pedig a fizetési meghagyásos eljárással összefüggő szabályok
szerint.
Pp. 393. §-ához:
1. A perújítási okok szabályozásával kapcsolatos általános megfontolások

A perújítási okok szabályainak átfogó átalakítására sem a gyakorlatban, sem a jogirodalomban nem
fogalmazódott meg általános igény. Ugyanakkor kérdésként merült fel, hogy az EJEE-nek való megfelelés
érdekében nem lenne-e indokolt a polgári perek újratárgyalásának, újbóli megnyitásának lehetőségét
megteremteni, ha az Emberi Jogok Európai Bírósága az EJEE megsértését állapította meg. [Ennek
szükségességét, megvalósíthatóságának módját részletesen elemzi Gombos Katalin: A perújítás
újraszabályozásának kérdései európai jogi, alapjogi összefüggésben - adalékok a polgári perrendtartás
rekodifikációjához. In Gellén Klára - Görög Márta (szerk.): LEGE ET FIDE Ünnepi tanulmányok Szabó Imre 65.
születésnapjára. Iurisperitus, Szeged, 2016, 156-166. o.
http://www.juris.u-szeged.hu/download.php?docID=62437 (2017.01.31.)] A törvényalkotó végül úgy döntött, hogy
az alapjogi védelem kiteljesítése, valamint a nemzetközi szerződésből fakadó kötelezettségek maradéktalan
teljesítése érdekében az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéleteihez kapcsolódóan lehetővé teszi a perújítást,
összhangban az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának (2000) 2 számú ajánlásával
(https://rm.coe.int/CoERMPublicCommonSearchServices/DisplayDCTMContent?documentId=09000016805e2f08).
Ezzel szemben az Európai Unió Bíróságának előzetes döntéseihez kapcsolódóan hasonló perújítási lehetőséget -
bár az előkészítés során ez a lehetőség is felvetődött - nem teremt a törvény. Jelen magyarázat keretein
túlmutatna e kérdéskör európai uniós jogi szempontból való elemzése [e kérdésről lásd többek között: Gombos
Katalin: Bírói jogvédelem az Európai Unióban - Lisszabon után. CompLex, Budapest, 2011, 190-192. o., valamint
Wallacher Lajos: Az európai közösségi jog alkalmazásának sajátosságai. In Wopera Zsuzsa - Wallacher Lajos
(szerk.): Polgári eljárásjogi szabályok az Európai Unió jogában. CompLex, Budapest, 2006, 493. o.]. Azonban
annyi itt is rögzíthető, hogy a jogerő tiszteletben tartása az uniós jognak is alapelve (lásd többek között Impresa
Pizzarotti-ítélet, C-213/13., EU:C:2014:2067, 58. pont), és az uniós jog jelenlegi állása szerint polgári ügyekben az
uniós jog nem teszi kötelezővé a jogerő feloldását az Európai Unió Bíróságának később született előzetes
döntésére figyelemmel (annak ellenére, hogy az előzetes döntések főszabály szerint az értelmezett uniós jogforrás
keletkezésének időpontjára visszaható hatályúak), továbbá ilyen kötelezettség polgári ügyekben akkor sincs, ha
közigazgatási ügyekben van ilyen perújítási lehetőség (lásd erről a Târșia-ítéletetet, C-69/14., EU:C:2015:662).
A jogirodalomban felvetődött az is, hogy azokban az esetekben indokolt lenne a perújítás lehetőségének
megteremtése, ahol az Európai Unió Bírósága valamely uniós jogforrás érvénytelenségét állapította meg az
előzetes döntéshozatal keretében. Ehhez kiegészítésképpen annyit lehet hozzátenni, hogy az uniós jog az
eljárásjog vonatkozásában megköveteli az egyenértékűség (ekvivalencia) elvének érvényesítését (lásd erről pl. a
hivatkozott Târșia-ítélet 32. pontját), ami azt jelenti, hogy az uniós jogok érvényesítésére, kikényszerítésére
szolgáló tagállami eljárásjogi eszközöknek egyenértékűeknek kell lenniük a hasonló tagállami jogok
érvényesítésére, kikényszerítésére szolgáló tagállami eljárásjogi eszközökkel. E vonatkozásában felvethető az
alkotmányjogi panasz esetén követendő eljárás (XXX. Fejezet), mint viszonyítási alap figyelembevétele. A sikeres
alkotmányjogi panasz következménye lehet a perújítás. Ha a panasz eljárásban az Alkotmánybíróság a jogszabályt
megsemmisíti, esetleg a főszabálytól eltérően visszamenőleges hatállyal, akkor ez a helyzet szinte azonosnak
tűnik azzal, mint amikor az Európai Unió Bírósága mondja ki az érvénytelenségét egy uniós jogforrásnak előzetes
döntési eljárásban. Míg azonban az alkotmányjogi panasz eljárásban szükséges lehet az alapügy vonatkozásában a
perújítás, annak érdekében, hogy az alkotmánybírósági döntés következményei levonásra kerüljenek, addig
előzetes döntés esetében ilyen plusz eljárásra nincs szükség, mert az előzetes döntés következményeit az
általános szabályok szerint abban a tagállami perben kell nyomban levonni, melyben a bíró az Európai Unió
Bíróságához fordult előzetes döntésért. Ezért az ekvivalencia legfeljebb abban a vonatkozásban lenne vizsgálható,
hogy ha a magyar jog adna eljárási eszközöket lezárt jogviszonyok újratárgyalására olyan esetben is, amikor az
Alkotmánybíróság utólagos normakontroll eljárásban állapít meg alaptörvény-ellenességet, akkor ugyanilyen
eljárási lehetősége lenne-e azoknak, akiknek nem a saját ügyében állapította meg előzetes döntés keretében az
Európai Unió Bírósága az alkalmazandó uniós jogforrás érvénytelenségét. A két esetnek az a közös vonása, hogy
mindkettő azt a kérdést veti fel, hogy mennyiben szolgálhat alapul a jogerő felbontására a nem a saját ügyben,
nem saját kezdeményezésre (Alkotmánybíróság vagy Európai Unió Bírósága) indult eljárásban hozott olyan
határozat, mely időbeli hatályánál fogva amúgy ki tudna terjedni a lezárt jogviszonyra is. Amennyiben a magyar
jog azon az állásponton van, hogy minden esetben szükséges az alkotmányjogi panasz igénybevétele (és az azt
megelőző, a hatályos jog ellenében reménytelennek tűnő eljárások lefolytatása) az egyéni ügyre kiható
jogkövetkezmények alkalmazásához, akkor az uniós jog egyenértékűség elve nem követel ennél többet az uniós
jogot érintő ügyekben sem.
2. Az egyes perújítási okok

2.1. Novum
Perújításnak van helye, ha a fél olyan tényre vagy bizonyítékra, illetve olyan jogerős bírói vagy más hatósági
határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - rá
kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna. E szabály (egy stilisztikai változtatásnak tekinthető „e” betű
elhagyásának kivételével) nem változott a hatályos rendelkezéshez képest.
Arra azonban röviden érdemes kitérni, hogy miként értelmezendők e szabály egyes elemei a Pp. rendszerében.
Álláspontunk szerint a tény fogalom alatt a bizonyító tényeket kell érteni, és nem a tényállítás fogalmi körébe
eső tényeket (ezek megkülönböztetéséről lásd a Pp. 373. §-ához fűzött magyarázatot). Tehát a tény szó itt inkább a
bizonyíték szinonimája, a bizonyítási eszköz tartalmának az a része, melyhez bizonyító erő fűződik. Ez abból
következik, hogy perújításnak jogerős határozattal szemben van helye, a perújítás a jogerő feloldására szolgál,
márpedig anyagi jogerőhatás az ugyanabból a tényalapból származó, ugyanazon jog iránt ugyanazoknak a
feleknek egymás elleni keresetindítását akadályozza (Pp. 360. §). A tényalap különbözősége esetén tehát új, másik
per indítható, perújításra nincs szükség és lehetőség sem, mert a jogerőhatás a más tényalapra helyezett kérelem
előterjesztését nem akadályozza. A jogerőhatás szempontjából tény (felperesi tényállítás, tényalap) például a
szerződés megszegése a teljesítés egy bizonyos hibájával. Egy másik hiba más tényalapot képez, így ezen az
alapon másik per indítható. Az alperesi védekezésre ugyanez áll: az alperesi tényállítás az első perben az, hogy a
telesítésnek ez a hibája nem áll fenn, míg a másik esetben az, hogy a telesítésnek az a hibája sem áll fenn. Ezzel
szemben a perújításra akkor kerülhet sor, ha az alapperben elbírált tényalap (tényállítás, ténytagadás)
bizonyítására kíván felhozni a fél valamilyen új bizonyítékot, bizonyító tényt (pl. felperes új tanúk vagy szakértő
állításaival kívánja bizonyítani a kapott szolgáltatásnak az alapperben már elbírált konkrét hibáját). Ezt a
megközelítést támasztják alá közzétett esetek is (pl. BH2011. 14. és EBH1999. 25.).
A perújítást megalapozó határozat mibenlétét illetően a gyakorlat egyértelművé tette, hogy azonos tényállású
más ügyben - felülvizsgálati eljárásban - hozott jogerős ítélet nem szolgálhat perújítás alapjául, mert ellenkező
értelmezés esetén a perújítás jogkérdésben biztosítana olyan rendkívüli perorvoslatot, amelyre nem ez, hanem a
felülvizsgálat intézménye szolgál (BH1997. 538.). Tehát azonos jogkérdés más, későbbi ügyben másként való
eldöntése nem szolgálhat perújítás alapjául a korábbi ügyben.
2.2. Crimen
Perújításnak van helye, ha a fél az ítélet hozatalában részt vett bírónak, az ellenfélnek vagy másnak a
bűncselekménye miatt törvény ellenére lett pervesztes.
2.3. EJEB ítélet
Új szabály, hogy perújításnak van helye, ha a fél az Emberi Jogok Európai Bíróságának az EJEE-ben vagy annak
kiegészítő jegyzőkönyveiben meghatározott valamely jog megsértését megállapító saját ügyében hozott ítéletére
hivatkozik, feltéve, hogy az ügyében hozott jogerős ítélet ugyanezen a jogsértésen alapul, és az Emberi Jogok
Európai Bíróságától elégtételt nem kapott, vagy a sérelem kártalanítással nem orvosolható.
Az Indokolás e szabály bevezetését a következőkkel magyarázza: az Emberi Jogok Európai Bírósága
Magyarországot elmarasztaló ítéletei alapján megállapítható, hogy a panaszos jogsérelmének orvoslására
szükségessé válhat az Emberi Jogok Európai Bírósága által megítélt méltányos kárpótlás mellett is valamely
„re-examination” vagy „reopening” eljárás bevezetése. Példaként említhető az Emberi Jogok Európai Bírósága
30789/05. számon Rózsa kontra Magyarország ügyben hozott ítélete, melyben azt állapította meg, hogy a Magyar
Állam megsértette az EJEE 6. cikkének 1. bekezdését, a bíróságok megsértették a panaszosok bírósághoz való
fordulás jogát. Az Emberi Jogok Európai Bírósága megjegyezte, hogy amikor valamely kérelmezőtől az
Egyezményben lefektetett tisztességes eljárás követelményével összeegyeztethetetlen módon tagadják meg a
bírósághoz fordulás jogát, akkor a kérelemre történő perújítás vagy felülvizsgálat a jogsértés orvoslásának
megfelelő módját jelenti (Öcalan v. Turkey [GC], 46221/99. számú ügy, ECHR 2005.). Az Európa Tanács Miniszteri
Bizottságának (2000) 2 számú ajánlása szerint bizonyos körülmények között az Egyezmény 41. cikke alapján
megítélt igazságos elégtételen kívül egyéb intézkedések, és/vagy olyan általános intézkedések meghozatala is
szükségessé válhat, amelyek biztosítják, hogy a sértett fél - lehetőleg - ugyanolyan helyzetbe kerüljön, mint
amilyen helyzetben az Egyezmény megsértését megelőzően volt. A Miniszteri Bizottságnak az Emberi Jogok
Európai Bírósága ítéletei végrehajtásának ellenőrzése terén szerzett gyakorlata azt mutatta, hogy kivételes
körülmények között az ügy újbóli megvizsgálása, illetve az eljárás újbóli megnyitása bizonyul a leghatékonyabb,
ha nem az egyetlen eszköznek az eredeti állapot helyreállításához. Jelenleg az Európa Tanács tíz országában
létezik olyan polgári eljárásjogi szabály, lehetővé teszi az ügy újbóli megvizsgálását - beleértve az eljárás újbóli
megnyitását is - olyan esetekben, amikor az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította a jogsértést.
E perújításnak tehát négy konjunktív feltétele van:
a) az Emberi Jogok Európai Bírósága megállapította az egyezménysértést;
b) az Emberi Jogok Európai Bírósága ezt az ítéletét a perújító fél által kezdeményezett eljárásban hozta;
c) a jogerős ítélet az egyezménysértésen alapul;
d) a perújító fél elégtételt nem kapott, vagy a sérelem kártalanítással nem orvosolható.
A b) pont azt fejezi ki, hogy a perújítás egyedi ügyben történő sérelemorvoslásra alkalmas eszköz, így nem
veheti igénybe az, aki nem fordult az ügyében az Emberi Jogok Európai Bíróságához.
A c) pont alatti feltétel direkt kapcsolatot követel meg az egyezménysértés és a perújítással támadott jogerős
ítélet között: a jogerős ítéletnek az egyezménysértésen kell alapulnia. Ennek a feltételnek a teljesítése nem látszik
egyszerűnek az eljárási típusú egyezménysértések esetén (pl. 6. cikk, tisztességes tárgyaláshoz való jog). Ez azért
is figyelemre méltó, mert az ajánlás a polgári ügyeket illetően éppen a fegyveregyenlőség megsértését emeli ki,
mint olyat, mely az ügy újranyitását indokolttá teheti (ajánlás, magyarázó memorandum, 12. pont). Ezért
véleményünk szerint e feltétel teljesülésének értékelésekor azt a tesztet lenne célszerű alkalmazni, melyet eljárási
szabálysértések esetén szokott a jogalkotó előírni, vagyis azt lenne indokolt vizsgálni, hogy az egyezménysértés
kihathatott-e a jogerős ítéletre. Az ajánlás II.ii.b. pontja tartalmában ehhez hasonló teszt alkalmazását javasolja.
A d) pont alatti feltétel első fordulata az elégtétel kifejezést használja, mely visszatükrözi az EJEE kihirdetett
szövegének magyar nyelvű szóhasználatát („igazságos elégtétel”, az eredeti kifejezés: „just satisfaction”, 41.
cikk). Második fordulata viszont már a kártalanítás szót használja. Véleményünk szerint ez utóbbi esetben is az
igazságos elégtételre utal a jogalkotó. Az, hogy a perújító félnek ítélt-e meg igazságos elégtételt az Emberi Jogok
Európai Bírósága, egyértelműen megállapítható az ítéletből. Azt viszont nehezebb megállapítani, hogy mely
esetek azok, amikor ez eleve nem volt lehetséges, és ezért nem kapott a fél. Ennek vizsgálatakor alapvetően az
Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletére kell támaszkodni. Ha az nem ad eligazítást, akkor abból célszerű
kiindulni, hogy az adott egyezménysértésnek lehettek-e közvetlen vagyoni következményei. (Ebben a kérdésben
azért nehéz dönteni, mert az igazságos elégtételre nem tartalmaz kártérítési típusú, anyagi jogi szabályokat az
EJEE, és az érintett állam anyagi joga sem alkalmazható erre a kérdésre, hanem az Emberi Jogok Európai
Bíróságának teljes diszkrecionalitása alá van vetve az elégtétel megítélése.) Az ajánlás magyarázatának 16. pontja
számol azzal a lehetőséggel is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága előír valamilyen elégtételt, de az csak
részleges „vigaszt” nyújt; ilyen esetekre komplex mérlegelést javasol az ügy újranyitása felőli döntés során. A Pp.
alapján bármilyen mértékű elégtétel kizárja a perújítást.
2.4. Res iudicata
Perújításnak van helye, ha a perben hozott ítéletet megelőzően ugyanarra a jogra nézve már korábban jogerős
ítéletet hoztak.
2.5. Hirdetményi kézbesítés szabályainak megsértése
Végül perújítás lehetséges akkor is, ha a keresetlevelet vagy más iratot a fél részére a hirdetményi kézbesítés
szabályainak megsértésével hirdetmény útján kézbesítették.
Pp. 394. §-ához:
A perújítás megengedhetősége
A törvény e szabályok körében fontosabb változását hoz, pontosítja a perújítást kizáró önhiba fogalmát. Új tény,
bizonyíték, határozat alapján a perújítás csak akkor engedhető meg, ha a fél önhibáján kívül nem volt abban a
helyzetben, hogy a perújítási kérelmében felhozott tényt, bizonyítékot vagy határozatot a korábbi eljárás során
érvényesítse, így különösen, hogy azt ellentmondás, fellebbezés vagy csatlakozó fellebbezés keretében előadja.
Az Indokolás szerint a bírói gyakorlatban az önhiba fogalmának értékelése kapcsán bizonytalanság, illetve
túlságosan szigorú értelmezés volt tetten érhető. Az 1952-es Pp. 260. § (2) bekezdését módosító 1995. évi LX.
törvény 22. §-ához fűzött indokolásból kiolvasható jogalkotói szándék szerint az önhiba akkor állt fenn, ha a fél a
perújítás okaként hivatkozott új tényt, bizonyítékot, határozatot a korábbi eljárás során jogi kötelezettsége
ellenére nem érvényesítette ugyan, de e jogellenes mulasztásban vétkesség nem terhelte. A Koncepció vitája
során elhangzott, hogy a kialakult bírói gyakorlat különösen az ellentmondás hiányában jogerőre emelkedett
fizetési meghagyással szemben előterjesztett perújítási kérelmek elbírálása esetén ezt az eredeti jogalkotói
szándékot nem mindenben követi. Még a kézbesítési vélelem beállta folytán jogerőre emelkedett fizetési
meghagyások esetén is olyan gyakorlat alakult ki, amely szerint az ellentmondás, mint rendes jogorvoslat
igénybevételének elmaradása önmagában az 1952-es Pp. 260. § (2) bekezdése szerinti perújítást kizáró önhibának
minősül. A többségi álláspont az volt, hogy szükséges lenne az 1952-es Pp. 260. § (2) bekezdésének olyan
újraszövegezése, amely a kizáró okot pontosabban írja körül. Ennek során az Alkotmánybíróság által a bírói úthoz,
illetve a jogorvoslathoz való jog tartalmát illetően kifejtettekre is figyelemmel kellett lenni. Az Alkotmánybíróság
több határozatában hangsúlyozta, hogy a fél rendelkezési joga, mint az önrendelkezés alkotmányos jogának
eljárásjogi aspektusa, magában foglalja azt a jogosultságot is, hogy a fél a perbe vitt anyagi és eljárási jogaival
szabadon rendelkezzék. A félnek szabadságában áll a peranyag szolgáltatásában való döntés jogosultsága is.
Ugyanakkor a felek az eljárás során kötelesek jóhiszeműen és késlekedés nélkül eljárni, amely kötelezettség nem
merül ki az eljárás puszta tűrésében, hanem elvárható az aktív közreműködés is [1/1994. (I. 7.) AB határozat,
46/2003. (X. 16.) AB határozat]. Ezen elvárásokra figyelemmel, ha a fél a korábbi eljárás során a tényt,
bizonyítékot vagy határozatot ismerte, így azt - akár a jogorvoslat során - módjában állt volna szolgáltatni, de nem
tette, azt elhallgatta, a jóhiszemű és rendeltetészszerű joggyakorlás kötelezettségét sértette meg. A perújítási
eljárásban azonban előadhatja és igazolhatja, hogy önhibáján kívül nem volt abban a helyzetben, hogy a
kötelezettségét teljesítse. Az önhibán kívüliséget megalapozza minden olyan személyes, de objektív alapokon álló
akadály, ami a mulasztás kimentését igazolási kérelem esetén is alátámaszthatná (pl. betegség, távollét stb.).
Amennyiben a mulasztás a határozattal szembeni jogorvoslat előterjesztésével kapcsolatos, úgy az önhibát
megalapozó helyzet fennállásához szükséges az is, hogy a fél a rendes jogorvoslattal támadható határozat
tartalmát, valamint a jogorvoslat személy szerint rá vonatkozó előterjesztésének határidejét ismerje, vagy kellő
gondosság tanúsítása mellett ismerhesse. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a jogorvoslathoz való jog
gyakorlásához - egyebek mellett - elengedhetetlenül szükséges, hogy az érintettek a határozatról, amely jogaikat
vagy jogos érdeküket érintette, értesüljenek és megismerhessék annak tartalmát. „Minél kevésbé követelmény a
jogszabály szerint a személyes tudomásszerzés bizonyítottsága, annál tágabb teret kell nyújtani ennek hiánya
bizonyítására, az önhibán kívül eredménytelen maradt kézbesítés hátrányos következményei elhárítására.”
[46/2003. (X. 16.) AB határozat].
Véleményünk szerint a Pp. e szabálya, amikor az ellentmondás szót használja, csak a bírósági meghagyással
szemben előterjeszthető ellentmondásra utal (Pp. 182. §), vagyis az önhiba hiányát feltételként támasztó szabály
nem vonatkozik a fizetési meghagyással szembeni ellentmondásra. Erre abból lehet következtetni, hogy a Pp. 398.
§ külön kimondja, hogy jogerős fizetési meghagyás ellen perújításnak van helye.
Pp. 395. §-ához:
A perújítás kérelmezhetőségének határideje

A törvény az 1952-es Pp.-nek a perújítási kérelem előterjesztésére vonatkozó objektív, 5 éves határidőszabályát
felülírja az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletére alapított perújítás esetén. Az Indokolás emlékeztet arra,
hogy hasonló szabályt ír elő a törvény az eredményes alkotmányjogi panaszt követő perújítási eljárás esetén. Az
Abtv. a korábbiakhoz képest jelentősen kiszélesítette az alkotmányjogi panasz előterjesztésének eseteit. Az
alkotmánysértő határozat orvoslása érdekében a Kúria az alkotmányjogi panasz elbírálását követően értesíti a
panasz indítványozóját, hogy harminc napon belül perújítási kérelmet terjeszthet elő a perben eljárt elsőfokú
bíróságnál, ha az Alkotmánybíróság anyagi jogszabályt vagy rendelkezést semmisített meg, és az ügyben
kizárólag per (vagy nemperes eljárás) volt folyamatban. Ennek a perújítási kérelemnek az előterjesztésére nem
vonatkozik az ítélet jogerőre emelkedésétől számított ötéves objektív határidő, azaz e határidőn túl is lehetőség
van az alkotmányjogi panasz rendes bírósági eljárásban történő orvoslására. Ehhez hasonlóan szabályozza a
törvény az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletére alapított perújítási kérelem benyújtásának határidejét is,
azzal, hogy itt az Emberi Jogok Európai Bírósága ítéletének átvételétől számított 60 napon belül kérhető a
perújítás.
Pp. 396. §-ához:
Perújítás alkotmányjogi panasz alapján

A törvény egy utaló szabállyal jelzi, hogy a XXX. Fejezet szabályozza ezt a lehetőséget.
Pp. 397. §-ához:
A perújítási kérelem
A törvény meghatározza a perújítási kérelem benyújtásának helyét (elsőfokon eljárt bíróság), formáját (írásbeli),
továbbá részletes tartalmát, összhangban a hatályos szabályokkal.
Pp. 398. §-ához:
Perújítás jogerős fizetési meghagyás ellen

A paragrafus (1) bekezdése külön kiemeli, hogy a jogerős fizetési meghagyás ellen helye van perújításnak.
Ennek nevesítése azért indokolt - annak ellenére, hogy a Pp. 393. § egyértelművé teszi, hogy az „ítélet hatályával
rendelkező határozatok” ellen helye van perújításnak - mert a jogerős fizetési meghagyás ítéleti hatályát nem a
Pp. mondja ki, hanem külön jogszabály, az Fmhtv. [Fmhtv. 36. § (1) bek.]. Értelemszerűen a jogerős fizetési
meghagyás mint ítéleti hatályú határozat ellen a perújítás ugyanazon okokra tekintettel vehető igénybe, mint a
jogerős ítélet vagy a Pp.-ben nevesített más jogerős ítéleti hatályú határozatok ellen, ez a paragrafus (2)
bekezdésében foglaltakból is egyértelműen következik. E tekintetben a Pp. nem tér el az Fmhtv. 40. § (1)
bekezdésének szabályozási logikájától, mely szerint „a jogerős fizetési meghagyás ellen a Pp. szabályai szerint van
helye perújításnak”, csak e feltétel nevesítése a Pp.-ben történő szabályozási hely miatt szükségtelen.
A fizetési meghagyást másfelől azért is kell külön szabályozni perújítási szempontból, mert a jogerőssé váló
fizetési meghagyás esetén minden bizonyíték új, hiszen a kötelezett nem nyilatkozott az eljárásban.
A perújítási eljárás lefolytatására az a bíróság rendelkezik hatáskörrel és illetékességgel, amelyik -
ellentmondás esetén - elsőfokú bíróságként a perré alakult eljárás lefolytatására hatáskörrel és illetékességgel
rendelkezett volna. A 393. § e) pontját a jogerős fizetési meghagyással szemben előterjesztett perújítás esetén úgy
kell alkalmazni, hogy perújításnak akkor van helye, ha törvény ellenére a kötelezettnek a meghagyást hirdetményi
úton kézbesítették. A 394. § (3) bekezdése ebben az esetben is irányadó. Ha a bíróság a jogerős fizetési
meghagyást hatályon kívül helyezte és új határozatot hozott, arról a határozat jogerőre emelkedését követően a
határozat megküldésével értesíti az eljárt közjegyzőt.
111. A perújítás elbírálása
Pp. 399-401. §-ához:
A perújítási kérelem elbírálásával kapcsolatos eljárás

A törvény részletes eljárási rendet határoz meg a perújítási kérelem elintézésre. Az Indokolás szerint ennek oka
nemcsak az új perszerkezet, hanem a megengedhetőségről tárgyaláson kívüli döntés bevezetése is. A tárgyaláson
kívüli döntés csak úgy illeszthető a törvény szerkezetébe, ha a kérelem előterjesztőjének lehetősége nyílik hiányos
beadványának korrekciójára, a perújító fél ellenfeleinek pedig a perújítási kérelemre vonatkozó nyilatkozattételre.
Amennyiben a perújítási kérelmet a megtámadott ítélet jogerőre emelkedésétől számított öt év elteltével
terjesztették elő, a bíróság azt tárgyalás kitűzése nélkül, hivatalból visszautasítja.
A bíróság, ha nem utasítja vissza kérelmet, rövid határidő tűzésével elrendelheti a perújítási kérelem hiányainak
pótlását. A hiányok pótlása után lesz abban a helyzetben, hogy döntést hozzon a perújítás megengedhetőségéről.
Az Indokolás szerint a bírói gyakorlat igénye volt e változtatás.
A bíróság még az előkészítő szakban megküldi a kérelmet a feleknek, a beavatkozóknak és a megtámadott ítélet
ellen fellebbezésre jogosult egyéb érdekelteknek, és lehetőséget ad számukra írásbeli észrevételek
előterjesztésére.
A perújítás előfeltételeinek vizsgálatát a bíróságnak hivatalból kell elvégeznie. Az új tények, bizonyítékok
alapján kezdeményezett perújítás esetében azt kell elbírálni, hogy a perújító fél által a perújítás alapjául
felhozottak valóságuk bizonyítása esetén alkalmasak lehetnek-e arra, hogy a bíróság a perújító félre kedvezőbb
határozatot hozzon.
A hatályos rendelkezések szerint akkor is szükséges tárgyalást tartani, ha a perújítási kérelem eleve alaptalan.
A törvény ezzel szemben felhatalmazza a bíróságot, hogy mérlegelje, tárgyaláson kívül dönt a
megengedhetőségről, vagy perfelvételi tárgyalást tart. A bíróság a perújítás megengedhetőségéről tárgyaláson
kívül is határozhat, ha az ügy valamennyi körülményét mérlegelve a perújítási perfelvételi tárgyalás megtartását
szükségtelennek tartja.
A bíróságnak a megengedhetőség tárgyában hozott végzése ellen külön fellebbezésnek van helye. A külön
fellebbezési jog fenntartása a jogorvoslati jog védelme miatt szükséges.
Pp. 400. §-ához:
Pp. 401. §-ához:
Pp. 402-404. §-ához:
A perújítási perfelvételi és érdemi tárgyalás

A törvény, érvényesítve az osztott perszerkezetből fakadó követelményeket, bevezeti a perújítási perfelvételi
tárgyalást. E tárgyalást akkor kell megtartani, ha a bíróság tárgyaláson kívül nem döntött a perújítás
megengedhetőségéről.
A törvény előírja a kötelező jelenlétet a perfelvételi tárgyaláson. Az Indokolás kiemeli, hogy a törvény szankciót
közvetlenül csak a perújítási kérelmező mulasztásához fűz: ha a kérelmező a tárgyalást elmulasztja, a bíróság a
perújítási kérelmet hivatalból visszautasítja. Más perbeli személyek és érdekeltek mulasztásának
jogkövetkezményeit az elsőfokú eljárás szabályai rendezik. A perújítási perfelvételi tárgyaláson a bíróságnak
először a perújítás megengedhetőségének kérdésében kell határoznia. A törvény csak a bíróság elutasító végzése
ellen enged külön fellebbezést. A perújítási perfelvételi tárgyalást folytatni, illetve perújítási érdemi tárgyalást
tartani csak a végzés jogerőre emelkedése után lehet.
Az Indokolás szerint a perújítás megengedése esetében a bíróságnak - hasonlóan az elsőfokú eljárás perfelvételi
rendszeréhez - több opció áll rendelkezésére. Mindenekelőtt, ha megengedte a perújítást, folytatja a perújítási
perfelvételi tárgyalást. Amennyiben az ügy körülményei megengedik, a perfelvétel lezárása után nyomban
perújítási érdemi tárgyalást tarthat, amit ítélettel zárhat le. Dönthet azonban úgy is, hogy nem tart azonnal
perújítási érdemi tárgyalást, ezért a perújítási perfelvétel lezárása után határnapot tűz ki a perújítási érdemi
tárgyalásra. A törvény perszerkezeti szabályaiból eredően azonban a perfelvételt - a perfelvételi szabályok alapján
- mindenképpen le kell zárnia.
Az Indokolás kiemeli, hogy a perújítás jogi intézményének lényegét tekintve célja a jogerő áttörése. A jogerős
ítéletet lehet, hogy már végrehajtották, de lehet, hogy a végrehajtás még folyik. Ezért a törvény megengedi a
bíróságnak, hogy ha a perújítás sikere valószínűnek mutatkozik, a megtámadott ítélet végrehajtását, illetőleg a
közbenső ítélet elleni perújítás esetében az alapper tárgyalásának folytatását felfüggessze, akár hivatalból is.
Mivel a törvény a perújítási érdemi tárgyalást szintén bevezeti, ezért az érdemi tárgyalásra is kiterjed a bíróság
jogköre. A bíróságnak a feleket a felfüggesztés tárgyában meg kell hallgatnia. A bíróság a felfüggesztés tárgyában
hozott végzését utóbb megváltoztathatja.
A törvény speciális eljárási szabályt ad arra az esetre, amikor a fél a hirdetményi kézbesítés szabályainak
másodfokú (felülvizsgálati) eljárásban történő megsértésére hivatkozik perújítási kérelmében.
Ha a bíróság a perújítást megengedte, sor kerül a perújítási kérelem korlátai között a per újratárgyalására. Az
Indokolás szerint a perújítás neuralgikus kérdése a keresetváltoztatás. Már a megengedhetőség körében is azt
kell vizsgálnia bíróságnak, a perújítási kérelem nem tartalmaz-e rejtett (vagy nyílt) új keresetet. Az új kereset
előterjesztésének átengedése ugyanis a perújítás perorvoslati jellegének negligálásához vezetne. Ezért a törvény
úgy rendelkezik, hogy a keresetváltoztatásra a keresetváltoztatás másodfokú eljárásban irányadó rendelkezéseit
kell alkalmazni. Végül a Pp. felsorolja, hogy az újratárgyalás eredményeképpen milyen határozatok hozhatók.
Pp. 403. §-ához:
Pp. 404. §-ához:
XXIX. FEJEZET
FELÜLVIZSGÁLAT
112. A felülvizsgálat feltételei és a felülvizsgálati eljárás általános rendelkezései
Pp. 405. §-ához:

1. A felülvizsgálat mint rendkívüli perorvoslat

A felülvizsgálat, miként a perújítás is, rendkívüli perorvoslat. A rendkívüli jelzővel a jogirodalom azt a
sajátosságát írja le e perorvoslatoknak, hogy a jogerős határozatok ellen vehetők igénybe, és kivételesek abban az
értelemben, hogy alkalmasak a jogerő áttörésére, feloldására. E két rendkívüli perorvoslatot lényegre törően úgy
szokás megkülönböztetni, hogy a perújítás ténykérdésekben, míg a felülvizsgálat jogkérdésekben
kezdeményezhető. Ezzel a funkció szétválasztással harmonizál az, hogy e feladatokat a törvény hova telepíti: a
perújítást az elsőfokú bíróság folytatja le, mint a ténykérdések tisztázásának ha nem is mindenható, de
nagyhatalmú „ura”, a felülvizsgálatot pedig a Kúria, a bírósági rendszer csúcsszerve, mint a jogkérdések végső és
egységes megítélésének adekvát fóruma.
A felülvizsgálat szabályain nem sokat változtatott a Pp., továbbá a szabályozás stílusbeli változása is kevésbé
érvényesül e Fejezetben, vagyis a szabályok többnyire tömörek, a részletezettség mélysége általában kisebb, több
a rugalmas, generálklauzula-szerű norma. Ez a szabályozási technika kellő mozgásteret hagy a legmagasabb bírói
fórum jogértelmező tevékenysége számára. Ezekre a körülményekre is tekintettel a magyarázatban főleg arra
törekszünk, hogy az újdonságokat emeljük ki, az ezekkel kapcsolatos előképzeteket, törekvéseket bemutassuk,
viszont nem taglaljuk a változatlan szabályokkal kapcsolatos korábbi gyakorlatot, illetve e gyakorlatnak az új
szabályok miatti esetleges módosításának lehetőségét vagy szükségességét. Ezek a kérdések a Kúria jövőbeni
döntéseiben tisztázódhatnak majd.
2. A felülvizsgálatra irányadó szabályok

Amennyiben a felülvizsgálatról a XXIX. Fejezet eltérően nem rendelkezik, a fellebbezési eljárásra vonatkozó
szabályokat kell megfelelően alkalmazni a felülvizsgálati eljárásban is. A fellebbezési eljárás utaló szabálya folytán
pedig az elsőfokú eljárás szabályait kell alkalmazni. A fellebbezési szabályokból következik az, hogy a
felülvizsgálati eljárás sem különül el perfelvételi és érdemi tárgyalási szakra.
E kiemelt helyen, a Fejezet elején rögzíti a törvény, hogy a Kúria mely végzéseket köteles tanácsban meghozni
és indokolni: a felülvizsgálati eljárásban a Kúria az olyan végzést, amellyel szemben az elsőfokú eljárás szabályai
szerint külön fellebbezésnek lenne helye, továbbá a felülvizsgálati kérelmet visszautasító végzést tanácsban hozza
meg, és köteles azt indokolni. Az Indokolás kiemeli, hogy e rendelkezés beiktatásának garanciális indoka van: e
végzések ellen fellebbezésnek helye nincs, tekintve, hogy azokat a Kúria hozza meg, így nincs olyan magasabb
bírói fórum, ami a fellebbviteli jellegű jogorvoslatot elbírálhatná.
Pp. 406. §-ához:
1. A felülvizsgálattal támadható határozatok

1.1. Jogerős ítélet
A törvény a felülvizsgálatot elsődlegesen a jogerős ítéletek ellen biztosítja. Emellett azonban azt is kimondja,
hogy az ügy érdemében hozott jogerős végzések ellen is előterjeszthető felülvizsgálati kérelem. Ez a szabály
alapvetően a nemperes eljárásokra vonatkozik, amire főképpen a szabályozás történetéből lehet következtetni,
illetve az „érdemében” hozott kifejezésből. [A Pp. 340. § b) pontja szerint a per érdemében ítélettel kell dönteni; a
Pp. 137. § (3) bekezdése és a Pp. 141. § (1) bekezdése ismeri az eljárást befejező érdemi határozat fogalmat is.] E
körben tehát a Pp. nem csak a perekre, hanem a nemperes eljárásokra is közvetlen szabályt ad. Az Indokolás
szerint a hatályos törvény e - dogmatikailag nem helyeselhető - szabályozási logikájának fenntartása azért volt
elkerülhetetlen, mert a nemperes eljárásokra vonatkozó hatályos szabályozás sokrétűsége és eltérő szabályozási
módja miatt fennállna a veszély, hogy amennyiben a törvény csak azon nemperes ügy érdemében hozott végzés
ellen tenné lehetővé a felülvizsgálatot, ahol azt az adott jogszabály kifejezetten megengedi, olyan végzések elleni
felülvizsgálat lehetősége szűnne meg, amelyek a felek lényeges anyagi jogi jogosultságait érintik. [Itt érdemes
visszaidézni, hogy a végzések elleni fellebbezések szabályozásánál megszűnt a Pp.-nek ez a nemperes eljárásokra
közvetlenül kisugárzó hatása, hatálya (lásd a Pp. 365. §-át.)]
1.2. Az ügy érdemében hozott jogerős végzés
Az ügy érdemében hozott végzés kifejezés használata felveti a lehetőségét annak, hogy egyes, a per során
hozott végzések is felülvizsgálhatók legyenek, az „ügy” és az „érdemiség” fogalmának értelmezése alapján. Ezt a
lehetőséget azonban kizárja, ha az érdemiség tekintetében a Pp. 340. § b) pontjából indulunk ki, mely szerint a
per érdemében ítélettel kell dönteni. Ez az értelmezés sem képezi azonban akadályát a legjelentősebb, eljárást
befejező végzések elleni felülvizsgálatnak, ugyanis a per során hozott, kiemelt fontosságú végzések
felülvizsgálhatóságáról a Pp. külön rendelkezik. Így kifejezetten megengedi a törvény a felülvizsgálatot a
keresetlevél visszautasításának egyes eseteiben [Pp. 176. § (1) bek. a)-i) pontok]. E kiemelésből következően
viszont a keresetlevél visszautasítása ellen nem lehetséges a felülvizsgálat kérelmezése, ha a visszautasítás oka a
következők valamelyike: kötelező tartalmi elemek, alaki kellékek, vagy kötelező mellékletek hiánya, eljárási illeték
meg nem fizetése, kötelező jogi képviselet ellenére jogi képviselő nélkül való eljárás, hiánypótlás nem teljesítése.
Mivel a keresetlevelet vissza kell utasítani akkor is, ha a visszautasítási okok a keresetlevélnek csak valamely
részét érintik [Pp. 176. § (3) bek.], a visszautasítási okkal ténylegesen nem érintett részek visszautasítása miatt
álláspontunk szerint szintén nincs helye felülvizsgálatnak.
1.3. Jogerős végzéssel jóváhagyott egyezség
A jogerős végzéssel jóváhagyott egyezség mint ítéleti hatályú határozat külön nem kerül nevesítésre a
felülvizsgálattal támadható határozatok között, és nincs is kizárva a felülvizsgálat köréből. Ennek magyarázata,
egyfelől a jogerős végzéssel jóváhagyott egyezség ítéleti hatálya, ami indokolja a rendkívüli perorvoslattal való
megtámadhatóságát, másfelől az, hogy elenyésző számú a fellebbezéssel támadott perbeli egyezség is, így ezek az
érdemi határozatok döntő többségükben már elsőfokon jogerőre emelkednek, ami miatt kizártak a
felülvizsgálatból.
1.4. A viszontkereset-levél és beszámítást tartalmazó irat visszautasítása
A viszontkereset-levél visszautasítása elleni felülvizsgálat lehetőségét a törvény kifejezetten nem említi. Ezért e
kérdésben a törvényalkotó akaratát közvetett módon, a szabályozás egészének figyelembevételével vezethetjük le.
A viszontkereset-levél visszautasítását a Pp. külön szabályozza (Pp. 206. §). A Pp. 204. § (5) bekezdése szerint a
törvény eltérő rendelkezése hiányában a viszontkeresetre a keresetre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. Ha a
törvényalkotó a keresetlevél visszautasítását olyan súlyú kérdésnek tekintette, hogy még a rendkívüli perorvoslat
jogát is megadta, akkor elvileg ugyanennek kell érvényesnek lennie a viszontkereset-levélre is, elkerülendő a felek
indokolatlan megkülönböztetését. A keresetlevél visszautasításához ugyan nem fűződik anyagi jogerőhatás (Pp.
360. §), azonban a keresetlevél változatlan formában való benyújtása nagy valószínűséggel azonos fogadtatásra
számíthat, ha a releváns körülmények időközben nem változtak. Viszontkereset-levél visszautasítása esetében így
az önálló keresetlevélként való ismételt, változatlan formában és tartalommal történő benyújtás esetén is hasonló
elbánás valószínűsíthető. Ezek az érvek tehát amellett szólnak, hogy a viszontkereset-levél visszautasítása ellen is
legyen megengedett a felülvizsgálat. Csakhogy a viszontkereset-levél visszautasításának vannak olyan speciális
okai is, melyek csak a viszontkereset-levél esetében alkalmazhatók, a keresetlevél esetében nem. Ezek az okok
nem teljességgel zárják ki a bíróság előtti igényérvényesítés lehetőségét, hanem csak azt akadályozzák, hogy
ugyanabban a perben legyen érvényesíthető az adott igény. A törvény ilyen típusú feltételként nevesíti a
jogviszony azonosságot, illetve a különböző jogviszonyok közötti függőségi helyzetet (Pp. 204. §). A kérdés tehát
az, hogy ha a visszautasítás e feltételek teljesítésének hiányára vezethető vissza, akkor indokolt-e a felülvizsgálat
megengedése. Ilyen esetben a védendő érdek az azonos perben való elbírálás. Ez egyfelől kétségtelenül fontos,
mert a félnek elemi érdeke lehet az egyidejű elbírálás, másrészt viszont ez „csak” az időszerűségét érinti az igény
érvényesíthetőségének, de nem az esszenciáját. Minderre tekintettel álláspontunk szerint elfogadható lehet az az
értelmezés is, hogy viszontkereset-levél visszautasítása esetén ne legyen helye felülvizsgálatnak, ha a
visszautasítás oka a 204. §-ban rögzített feltételek teljesülésének hiánya. Egyéb esetekben azonban indokolt
megengedni a felülvizsgálatot, alapvetően a 204. § (5) bekezdésének felhívásával.
Hasonló megközelítés lehet indokolt a beszámítást tartalmazó irat vagy nyilatkozat visszautasítása esetén (Pp.
211. §).
1.5. Eljárást megszüntető végzés
Az eljárást megszüntető végzés ellen is felülvizsgálatnak van helye, de itt sem minden esetben. Csak akkor
megengedett a felülvizsgálat, ha a megszüntetés oka a következők valamelyike:
A 176. § (1) bekezdése alapján:
- a perre magyar bíróság joghatósága - törvény, az Európai Unió kötelező jogi aktusa, nemzetközi egyezmény
alapján - kizárt, vagy külföldi bíróság rendelkezik kizárólagos joghatósággal,
- az igény elbírálása más hatóság - ideértve a büntető- vagy szabálysértési ügyben eljáró bíróságot és a
választottbíróságot is - hatáskörébe tartozik vagy polgári nemperes bírósági eljárásban érvényesíthető,
- a pert törvényben meghatározott más hatósági vagy egyéb eljárásnak, illetve a 24. § (3) bekezdése szerinti
eljárásnak kell megelőznie,
- a felek között ugyanabból a ténybeli alapból származó ugyanazon jog iránt indított más perben a perindítás
joghatása már beállt vagy annak tárgyát már jogerősen elbírálták,
- a félnek nincs perbeli jogképessége,
- az igény - az elévülés esetét kivéve - bírósági úton nem érvényesíthető,
- a pert nem jogszabályban erre feljogosított személy indítja,
- a pert jogszabály alapján a munkáltató helytállási kötelezettségébe tartozó személyiségi jogot sértő
tevékenység, illetve károkozás miatt a közigazgatási, bírósági vagy ügyészségi jogkörében eljáró személy ellen
indították,
- a felperes a perindításra jogszabályban megállapított határidőt elmulasztja.
A bíróság visszautasítja a keresetlevelet, ha a felperes hiánypótlási felhívás ellenére
- nem pótolta a fél mellőzött törvényes képviselőjét,
- nem gondoskodott azon személyek perben állásáról, akik ellen jogszabály szerint a per indítható, illetve
akiknek a perben állása kötelező,
c) nem nyújtott be - törvény által meg nem engedett keresethalmazatot vagy pertársaságot tartalmazó
keresetlevél esetén - e törvény rendelkezéseinek megfelelő keresetlevelet.
a) magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg, ugyanakkor a joghatóság
az alperes perbe bocsátkozásával megalapozható, de
- az alperes írásbeli ellenkérelmet nem terjesztett elő vagy
- az alperes a bíróság joghatóságának hiányát kifogásolja,
b) magyar bíróság joghatósága egyetlen joghatósági ok alapján sem állapítható meg és a bíróság joghatóságát
az alperes perbe bocsátkozása sem alapozhatja meg, (...)
c) a fél meghal vagy megszűnik, feltéve, hogy a jogviszony természete a jogutódlást kizárja.
2. A felülvizsgálati kérelem előterjesztésére jogosultak

A törvény meghatározza a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére jogosultakat. Ezek a következők: a fél, illetve
más személy akkor, ha a jogerős ítélet, vagy az ügy érdemére vonatkozó végzés rá nézve rendelkezést tartalmaz.
Az Indokolás szerint rendelkezést akkor tartalmaz a határozat valakire nézve, ha jogot vagy kötelezettséget telepít
rá, vagy valamilyen magatartást ír elő részére.
Változás a hatályos szabályokhoz képest, hogy a beavatkozó kimaradt e felsorolásból. Az Indokolás szerint a
beavatkozónak a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére vonatkozó joga és annak terjedelme, illetve korlátai a
törvénynek a beavatkozásra vonatkozó általános szabályaiból következnek.
3. A felülvizsgálati kérelem alapja

Felülvizsgálat csak az ügy érdemére kiható jogszabálysértésre hivatkozással kérhető. A törvény nem véletlenül
használja a „hivatkozás” kifejezést: az ügy érdemére kiható jogszabálysértést nem kell igazolni, annak nem kell a
Kúria szerint is fennállnia ahhoz, hogy a kérelem előterjeszthető legyen, elég arra hivatkozni. Az ügy érdemére
kiható jogszabálysértés fogalmát a Pp. 410. § magyarázatánál tárgyaljuk.
Pp. 407-408. §-ához:
A felülvizsgálatból kizárt határozatok

Az Indokolás kifejti, hogy a jogbiztonság elvének biztosítására szolgál a jogerő intézménye, mely éppen ezért
csak kivételesen, indokolt esetben, szűk körben törhető át. Erre figyelemmel indokolt a jogszabálysértésre
alapított, alanyi jogon biztosított felülvizsgálati lehetőség szűkítése a felülvizsgálatból objektív alapon kizárt ügyek
meghatározásával, illetve azon perjogi helyzetek rögzítésével, amikor nincs helye felülvizsgálatnak, pl. az
elsőfokon jogerőre emelkedett határozatok esetén. A törvény fokozottabb jelentőséget tulajdonít a jogorvoslati jog
rendeltetészszerű gyakorlásának, a jogerőhatás-feloldás kivételességének, a felülvizsgálat jogegységi
funkciójának, az általános és különös szabályok kodifikációs célú különválasztásának.
A felülvizsgálatból kizárt ügyek meghatározása egyszerűsödik a hatályos szabályokhoz képest. A kizárt ügyek
három csoportba sorolhatók.
Az első csoportba tartoznak azok az esetek, amikor a felülvizsgálat bármilyen további feltétel nélkül kizárt. Az
alábbi határozatok tehát felülvizsgálati kérelemmel nem támadhatók:
- az első fokon jogerőre emelkedett ítélet, kivéve, ha azt törvény lehetővé teszi,
- a jogerős ítélet abban az esetben, ha a fél a fellebbezési jogával nem élt és a másik fél fellebbezése alapján a
másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta,
- a jogerős ítéletnek csupán a kamatfizetésre, a perköltségre, a meg nem fizetett illeték vagy az állam által
előlegezett költség megfizetésére, a teljesítési határidőre, a részletfizetésre vonatkozó rendelkezései, vagy a
jogerős ítéletnek csupán az indokolása,
- a Kúria által hozott ítélet,
- egyéb határozatok esetében, ha azt törvény kizárja.
E csoportban eltérés a hatályos szabályoktól, hogy a törvény külön nevesíti a felülvizsgálat kizártságát a meg
nem fizetett illeték vagy az állam által előlegezett költség megfizetésére vonatkozó rendelkezés tekintetében.
A második csoportot azok az esetek képezik, amikor a felülvizsgálat csak akkor kizárt, ha az elsőfokú bíróság
ítéletét a másodfokú bíróság helybenhagyta. Ezek az esetek a következők:
- a szomszédjogok megsértéséből eredő, valamint közvetlenül a bíróság előtt megindított birtokper, továbbá a
közös tulajdonban álló dolog birtoklásával és használatával kapcsolatos per,
- a XL. Fejezetben szabályozott végrehajtási perek,
- a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése, megváltoztatása, a gyermek harmadik személynél történő
elhelyezése, elhelyezésének megváltoztatása, továbbá a gyermekkel való kapcsolattartás szabályozása iránti
perek,
- a társasház tulajdonostársi közösségének szervei által hozott határozatok megtámadása iránti per.
A harmadik csoport jellegadó tulajdonsága az, hogy ezekben az ügyekben a felülvizsgálat főszabály szerint
kizárt, de kivételesen engedélyezhető. Ezeknek az ügyeknek két alcsoportja van.
Egyfelől nincs helye felülvizsgálatnak olyan vagyonjogi perben, amelyben a felülvizsgálati kérelemben vitatott
érték, illetve annak a törvény speciális szabályai szerint megállapított értéke az ötmillió forintot nem haladja meg.
Ez az értékhatártól függő kizárás nem vonatkozik a közhatalom gyakorlásával kapcsolatos kártérítés, illetve
sérelemdíj megfizetése iránt indított perekre, valamint a tartási vagy élelmezési követelés, egyéb járadék iránt
indított perekre.
Másfelől nincs helye felülvizsgálatnak vagyonjogi perben egybehangzó első- és másodfokú ítélet esetében,
vagyis ha az elsőfokú bíróság ítéletét a másodfokú bíróság azonos jogszabályi rendelkezésre és jogi indokolásra
utalással hagyta helyben. A jogalkalmazást segíti, hogy a törvény meghatározza a vagyonjogi per fogalmát: a Pp.
7. § 18. pontja alapján vagyonjogi per az a per, amelyben az érvényesített igény a fél vagyoni jogain alapul vagy
értéke pénzösszegben kifejezhető.
Pp. 408. §-ához:
Pp. 409. §-ához:
A felülvizsgálat kivételes engedélyezése

A törvény az értékhatár alatti vagyonjogi perekben és azokban a vagyonjogi perekben, ahol az elsőfokú bíróság
ítéletét a másodfokú bíróság azonos jogszabályi rendelkezésre utalással, azonos jogi indokok mentén hagyta
helyben, új lehetőségként bevezeti a felülvizsgálati eljárás engedélyezését az Indokolás alapján annak érdekében,
hogy a Kúria ezen ügyek tekintetében is eleget tudjon tenni az Alaptörvényben foglalt, a joggyakorlat
irányításával és egységének biztosításával kapcsolatos feladatainak.
Az Indokolás kifejti, hogy a felülvizsgálat engedélyezésének - mivel az a felülvizsgálatból főszabály szerint kizárt
határozatokat érinti - szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy a fél a határozat jogszabálysértő voltára
hivatkozzon. Az engedélyezéshez szükséges, hogy a jogerő feloldásához valamilyen igazságszolgáltatási közérdek
fűződjék. Ez az igazságszolgáltatási közérdek jelen esetben az, hogy eljárási lehetőséget biztosítson a Kúriának az
Alaptörvény 25. cikke (3) bekezdésében meghatározott feladatai, illetve az európai uniós jogból fakadó
kötelezettségei teljesítéséhez. Az engedélyezés kivételessége megköveteli, hogy az engedélyezés feltételei
pontosan meghatározottak legyenek. A feleknek ugyanis világosan látniuk kell, hogy milyen körülmények
fennállása esetén jöhet szóba, hogy az egyébként felülvizsgálattal nem támadható határozat jogerejét a Kúria
esetleg feloldja. Ugyanakkor a Kúriának bizonyos mértékű mérlegelési lehetőséget kell adni annak megítélésében,
hogy a fél által a felülvizsgálat engedélyezése érdekében felhozott körülmények olyan súlyúak-e, amelyek
megalapozzák a közérdek fennállását. Az engedélyezést a törvény a Kúria hatáskörébe utalja, mert így
biztosítható, hogy a Kúria alkotmányos rendszerben betöltött szerepéhez igazodva az egyedi ügyek intézésében is
jogegységi funkciót láthasson el.
A felülvizsgálatot a Kúria négy esetben engedélyezi: ha az
a) a joggyakorlat egységének vagy továbbfejlesztésének biztosítása;
b) a felvetett jogkérdés különleges súlya, illetve társadalmi jelentősége;
c) a másodfokú bíróság erről való döntése hiányában az Európai Unió Bírósága előzetes döntéshozatali
eljárásának szükségessége;
d) vagy a Kúria közzétett ítélkezési gyakorlatától eltérő ítéleti rendelkezés miatt indokolt.
A törvény egyértelművé teszi azt is, hogy az engedélyezés nem lehetséges, ha a felülvizsgálat más okból kizárt
(pl. a Kúria ítélete ellen irányulna).
Az engedélyezési okok mindegyike a jogegység, az egységes jogalkalmazás biztosításának igényére vezethető
vissza. (Zárójelben itt érdemes közbevetni, hogy a jogegység biztosításának hatályos jogrendünkben olyan
eszközei is vannak, melyek nem egy konkrét ügyben előterjesztett perorvoslat alapján folyó eljárás során
alkalmazott mechanizmus révén egységesítik a jogalkalmazást, hanem a konkrét ügyektől, a felek rendelkezési
jogának hatalma alatt álló egyedi perektől elkülönülő, azokról leválasztott eljárásban, illetve módszerrel. Ezek az
eszközök a hagyományos jogalkalmazáson részben túlmutathatnak, a konkrét ügyektől való elszakítottságukban
magukon hordozhatják azokat a jegyeket, melyek inkább a jogalkotásra jellemzőek. Az alábbiakban ezekkel a
jogegységesítő eszközökkel nem foglalkozunk, mivel nem a Pp.-ben szabályozottak, így csak a konkrét ügyek
perorvoslati eljárásán belül alkalmazható jogegységesítést elemezzük.)
A jogalkalmazás egységességének biztosítása kétirányú lehet: vagy a múltra tekint vissza, és a korábbi
gyakorlattól eltérést hivatott megakadályozni, azaz fenntartani a jogalkalmazás kialakult irányát, lenyesve az
esetleges kilengéseket, vagy a jövő felé fordulva teremti meg az egységességet, olyan jogkérdésekben, melyekben
ez hiányzott, vagy azért, mert eltért az alsóbb bíróságok gyakorlata, vagy azért, mert az még ki sem alakult.
Egyszerűen úgy is lehet fogalmazni, hogy akkor indokolt a legfelsőbb bírói fórum beavatkozása a felülvizsgálat
révén, ha az adott ügyben már hozott döntést (és ettől eltérést észlel), vagy ha még nem döntött az adott
jogkérdésben.
Nézetünk szerint a „már igen” és a „még nem” kategóriák közül az első az, ami a jogbiztonság eszenciáját,
belsőbb magját érinti, ugyanis a korábbi közzétett kúriai gyakorlattól való eltérés az, ami a jogkeresőkben felépült
észszerű várakozásokat sértheti, ezért fokozottabb védelmet igényel. A kialakulatlan, vagy széttartó korábbi
gyakorlat esetében is természetes igény van a jogalkalmazási irányvonal egységes meghatározására, azonban itt
várakozások nem sérülnek, a jövőbeni magatartása alakításánál ilyen esetben a fél nem az egységes gyakorlatból
indul ki, mert ilyen nincs. A kúriai, jogegységi szempontú beavatkozás igényének erősségét illetően az említett két
kategória közötti fokozatbeli különbséget jól tükrözi a törvény szöveghasználata, vagyis az, hogy az alkalmazott
fogalmak milyen mértékű mérlegelést, rugalmasságot engednek. Az a)-b) pontok (a „még nem” esetek) tágabb,
több mérlegelést engedő szövegezésűek („továbbfejlesztés”, „különleges súly”, „társadalmi jelentőség”), míg a d)
pont (a „már igen” esete) kevesebb mérlegelést enged, mivel az eltérés megállapíthatósága sokkal inkább
objektív. A c) pont alatti eset speciális, vegyes jellegű. Itt ugyanis az a szabály mögöttes indoka, hogy meg kell
felelni az uniós jog azon elvárásának, hogy az ügyekben utolsóként eljáró tagállami bírói fórumnak kötelező az
Európai Unió Bíróságának előzetes döntését kérni, ha a perben alkalmazandó uniós jogi szabály értelmezése nem
egyértelmű. (Az értelmezés egyértelműségének megállapíthatósága kapcsán lásd az ún. tiszta ügy - acte clair -
doktrínát, az ezt kibontó ún. CILFIT-kritériumokat, illetve az e körben kialakult gyakorlatot, pl. újabban a Ferreira
da Silva ügyben hozott ítéletet, C-160/14., ECLI:EU:C:2015:565.) Az egyértelmű értelmezés megállapítható, ha az
Európai Unió Bírósága korábban már hozott előzetes döntést az adott jogkérdésben. Így ez az esetkör a még el
nem döntött ügyekre vonatkozik inkább, ennek ellenére a Pp. szabály szigorúan fogalmaz, egyértelmű
kötelezettséget teremt. Ennek azonban az oka nem az, hogy kialakulatlan gyakorlat mellett is feltétlenül
szükséges az előre tekintő egységesítés, hanem az uniós jognak az a sajátossága, igénye, hogy az értelmezést
igénylő, nem egyértelmű uniós jogi jogkérdéseket kivétel nélkül ahhoz a fórumhoz terelje, melynek kizárólagos
joga ennek az értelmezésnek a mindenkire kötelező meghatározása. E szabályon keresztül van lehetőség
biztosítani azt, hogy az Európai Unió Bíróságának megszólalása, részvétele nélkül ne dőlhessenek el uniós jogi
értelmezési kérdések. E mellett természetesen ez a mechanizmus az egységes jogalkalmazást is biztosítja, de a
közvetlenebb érdek az Európai Unió Bíróságának bevonása. A Pp. e szabályának szigorát az is indokolja, hogy az
előzetes döntés kérésének elmulasztása a tagállamok kártérítési felelősségét alapozhatja meg (lásd a
Köbler-ügyben hozott ítéletet, C-224/01., EU:C:2003:513, és az arra épülő későbbi joggyakorlatot).
A joggyakorlat továbbfejlesztése szükségességének megítélésekor a legfelsőbb bíróságok általában óvatosan
járnak el, mivel ha korai stádiumban vonnak magukhoz egy ügyet, akkor könnyen előfordulhat, hogy „rossz”
ügyben születik meg az iránymutató ítélet. A „rossz” ügy alatt általában azt értik, ha egy esetnek olyan speciális
ténybeli jellegzetességei vannak, melyek eltorzíthatják az adott jogkérdés kiegyensúlyozott, neutrális megítélését.
Természetesen arról sem feledkezhetünk el, hogy az engedélyezés alá nem eső ügyekben a felülvizsgálati
kérelmet szükségképpen be kell fogadni, így a Kúria döntéskényszerbe kerül, bármennyire új és kiérleletlen is
legyen az adott jogkérdés.
Ez a sajátosság azonban át is vezet bennünket egy másik problémához: mennyiben szükségszerű a korábbi
kúriai döntések követése? Az engedélyezés feltételrendszeréből, így különösen a d) pont alatt tárgyalt feltételből
hallgatólagosan mintha az következne, mintha ez a szabály azt sugallná, hogy azért kell ilyen eseteken
engedélyezni a felülvizsgálatot, hogy azután a Kúria a felülvizsgálati eljárásban megerősíthesse korábbi
gyakorlatát, azaz az ítélet megváltoztatásával helyreállítsa a jogbiztonságot. Ez azonban nincs kimondva a
szabályban, mert az csak az engedélyezésről rendelkezik, de a később hozandó érdemi határozat tartalmáról nem.
Önmagában tehát az engedélyezési rendszer szabályaiból nem következik az, hogy a Kúriának tartania kellene
magát korábbi gyakorlatához. Ilyen követelmény legfeljebb az igazságszolgáltatásra vonatkozó általános
szabályokból következhetne. Azonban ilyen kötelezettséget a Bszi. sem ír elő. Sőt, a Bszi. 32. § (1) bek. b) pontja
alapján jogegységi eljárásnak a korábbi kúriai gyakorlattól való eltérés szándéka esetén is csak akkor van helye,
ha a Kúria valamely ítélkező tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria másik ítélkező tanácsának elvi bírósági
határozatként közzétett határozatától vagy közzétett elvi bírósági döntéstől, vagyis ezt az egységesítő
mechanizmust nem bármely korábbi kúriai határozattól való eltérés szándéka esetén kötelező alkalmazni.
Megjegyzendő, hogy maguk a jogegységi határozatok is megváltoztathatók. E szabályok is azt jelzik, hogy a
magyar jogrendben a Kúriának nem kötelessége minden korábbi döntését követni. Így, ha visszakanyarodunk az
engedélyezés kérdéséhez, akkor azt kell megállapítanunk, hogy hiába sugallja az engedélyezés d) pont alatti esete
azt, hogy az engedélyezés esetén a korábbi gyakorlatnak megfelelő határozatot is kell hozni, az engedélyezésnek
éppúgy lehet az az oka és/vagy következménye, hogy a Kúria eltér(jen) a korábbi gyakorlatától. Ez a következtetés
összhangban van azzal, hogy az engedélyezés alá nem eső esetekben semmilyen szabály nincs arra, hogy a
korábbi döntéseket követni kellene, az pedig észszerűtlen lenne, hogy az engedélyezési körben levezessünk ilyen
kötelezettséget, míg egyéb esetekben (a nagyobb értékű perekben) pedig nem.
A fentieket is szem előtt tartva célszerű azt a kérdést megvizsgálni, hogy pontosan mit is kell érteni a „közzétett
ítélkezési gyakorlat” kifejezés alatt. A Bszi. kiemelten foglalkozik a jogegységi határozat, az elvi bírósági határozat
és az elvi bírósági döntés közzétételével (42. §). Ugyanakkor a Bszi. 163. § (1) bekezdése alapján a Kúria az általa
az ügy érdemében hozott határozatot is közzéteszi a Bírósági Határozatok Gyűjteményében digitális formában. A
közzététel kifejezésből tehát nem vezethető le az, hogy itt a kúriai határozatoknak valamely szűkebb köre lenne
az, amelytől való eltérés megalapozza az engedélyezést. Továbbá, ha a fentebb kifejtett elvekből indulunk ki,
akkor szintén arra juthatunk, hogy bármely közzétett kúriai határozattól való eltérés megalapozhatja az
engedélyezést, mivel jogegységi vonatkozása lehet. Másfelől, ha számításba vesszük azt is, hogy a Kúriát a
korábbi döntései nem kötik, akkor az engedélyezés éppúgy szolgálhatja a korábbi gyakorlattól való eltérést, mint
a korábbi gyakorlat követésének kikényszerítését. (Ráadásul arról sem szabad megfeledkezni, hogy az
engedélyezés alá eső körön kívül egyáltalán nincs olyan szabály, amely akárcsak sugallhatná azt, hogy a korábbi
határozatokat követni szükséges.) Ezért, annak érdekében, hogy az engedélyezés ne szolgáljon éppúgy a
joggyakorlat egységének gyengítésére, mint erősítésére, felvethető a Pp. e szabályának olyan értelmezése, mely
szerint az engedélyezés főszabály szerint csak a korábbi gyakorlat érvényesítése céljából indokolt, eltérési
szándék esetében csak akkor, ha a jogegységi eljárás feltételei teljesülnek.
Akármilyen megoldást is választ a Kúria, az értelmezés mozgásterét növeli az, hogy a törvény a közzétett
„gyakorlat” kifejezést használja, és nem a közzétett határozat kifejezést. Ez esetleg teret adhat annak az
értelmezésnek, hogy nem egyetlen egyedi határozattól való eltérés alapozza meg az engedélyezést, hanem csak a
gyakorlattól, vagyis a határozatok többsége által kijelölt iránytól való eltérés. Ez az értelmezés azonban
nehezítené a kérelmező helyzetét, ugyanis pontosan nem tudhatja előre, hogy milyen mennyiségű eset
felsorakoztatásával, milyen mértékű egyöntetűség bemutatásával tudja megalapozni a kérelmét. (Másfelől, ha
megelégednénk egyetlen olyan korábbi kúriai döntés felmutatásával, melytől a konkrét ügyben hozott jogerős
ítélet eltér, akkor a Kúria a kérelmet elvileg elutasíthatná azzal is, ha fel tud hozni olyan korábbi kúriai döntést,
amelynek viszont megfelel a jogerős határozat.)
Végül arra is szükséges kitérni, hogy a törvény eltérő „ítéleti rendelkezés” esetében írja elő az engedélyezést.
Ez azonban álláspontunk szerint nem azt jelenti, hogy a rendelkező részeknek kell ellentétesnek lenniük, hiszen a
jogkérdés kibontása csak az indokolásban található. Továbbá az sem lenne észszerű, ha ebből a fordulatból azt
próbálnánk levezetni, hogy eljárási jogkérdésekben való eltérés miatt nem lehet engedélyezni a felülvizsgálatot
(mondván, az ítéleti rendelkezésben közvetlenül nem érhetők tetten az eljárási szabálysértések). Esetlegesen
olyan szűkítő értelmezést lehet adni ennek a normának, hogy a korábbi gyakorlattól való eltérésnek közvetlenül ki
kell hatnia a rendelkező részre, vagyis arra, hogy ki lett pernyertes. Így az engedélyezés csak akkor indokolt, ha a
korábbi gyakorlat követésének az lenne a szükségképpeni következménye, hogy a jogerősen pervesztes kérelmező
lenne a pernyertes. Olyan jogkérdésben való eltérés, ami nem változtatja meg a pernyertességet (vagy annak
arányát), nem kívánja meg az engedélyezést. Ez az értelmezés azonban valós szűkítést nem hozna, mert
végeredményben az „ügy érdemére kiható jogszabálysértés” általános feltételét ismételné, erősítené meg.
Mindehhez hozzá kell tenni azt is, hogy a jogkérdésben való eltérés megállapítása könnyebb akkor, ha az
ítéletek indokolásának módja segíti annak kiderítését, hogy mi a jogkérdés, és mi ebben a bíróságnak az
álláspontja. Nem kellően tagolt indokolás esetében ugyanis nem mindig dönthető el egyértelműen, hogy a
helytelen anyagi jogi jogértelmezés okozza a jogszabálysértést, vagy a jogszabály-értelmezés ugyan helyes, de az
eljárás jogszabálysértő, mert a feltárt tényállás nem adekvát, azaz nem illeszkedik a helyesen értelmezett anyagi
jogi normatartalomhoz. Erre a bizonytalanságra az ad alapot, ha a bíróság nem rögzíti kifejezetten a tényállás
bemutatása előtt azt, hogy miként értelmezi az alkalmazandó anyagi jogszabályt, oly módon, hogy abból
megállapítható legyen, hogy az értelmezésből következően melyek azok a releváns tények, melyeket a
tényállásnak tartalmaznia kell. Ilyen esetben a felek és a perorvoslatot elbíráló bíróságok arra kényszerülnek,
hogy a tényállásba felvett tényekből fejtsék vissza, vezessék le közvetetten a bíróság anyagi jogi
jogszabály-értelmezését. E művelet során a tényállásba felvett konkrét tényből absztrakció révén jutnak el a
jogszabályi tényállás adott elemének értelmezett tartalmához. Ez az út azonban gyakran rögös, mert az
individuális tények esetlegesen különböző normatartalomra mutathatnak, ami ellentmondásos helyzetet
eredményezhet.
Azt azonban az előző gondolatmenethez hozzá kell tenni, hogy egy bírói döntés akkor is lehet jogszabálysértő,
továbbá a Kúria gyakorlatától is eltérhet olyan esetben is, ha az anyagi jog alkalmazása körében a bíróság a
minősítést, a jogi következtetések levonását anélkül végzi el, hogy az alkalmazandó anyagi jogi szabály
értelmezésébe, absztrakt elemzésébe belebocsátkozna. (Ez gyakorta úgy történik, hogy törvényi tényállás egyes
elemeinek kibontására a bíró köztes definíciókat alkot, mely köztes definícióknak azután megfelelteti az egyedi
esetet, vagyis értékeli, hogy az rendelkezik-e a definíció összes jegyével.) Kétségtelen, hogy könnyebb a
jogszabálysértő tartalmat, vagy a Kúria gyakorlatától való eltérést megállapítani, ha az ítélet általánosított
fejtegetéseket, köztes definíciókat is tartalmaz a norma tartalmáról, értelmezéséről. Azonban ezek hiányában is
megvalósul a jogalkalmazás, amely így jogsértő is lehet a felsőbb bíróság álláspontja szerint.
Pp. 410. §-ához:
Az engedélyezés iránti kérelem

A felülvizsgálat engedélyezése iránti kérelmet a felülvizsgálati kérelemmel együtt kell előterjeszteni,
biztosítandó ezzel az eljárás gyors és célratörő lefolytatását, ahogy azt az Indokolás hangsúlyozza. A
felülvizsgálati kérelem előterjesztésére rendelkezésre álló határidő nem lesz hosszabb abban az esetben, ha az
engedélyezés iránti kérelmet is csatolni kell a felülvizsgálati kérelemhez.
A törvény - az Indokolás szerint a kérelemhez kötöttség elvére és az engedélyezés kivételességére is tekintettel
- egyértelművé teszi, hogy az engedélyezés feltételeinek fennállását a kérelmezőnek kell konkrétan megjelölnie,
illetve igazolnia; a Kúria nem köteles e körön kívül vizsgálódni. A törvény részletesen felsorolja az engedélyezési
kérelem elemeit és tartalmát. Ezek olyan feltételek, melyek hiányának jogkövetkezménye a kérelem
visszautasítása. Az engedélyezés iránti kérelmet az ellenfélnek nem kell megküldeni. Az engedélyezés iránti
kérelmet - a felülvizsgálati kérelem előzetes vizsgálatára és visszautasítására vonatkozó utaló szabály alapján - a
felülvizsgálati kérelemhez hasonlóan előzetesen meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy az megfelel-e az
előírt alaki és tartalmi feltételeknek, nem kell-e azt visszautasítani (pl. a kérelem elkésettsége miatt).
Pp. 411. §-ához:
A felülvizsgálat engedélyezése
A Kúria az engedélyezésről szóló háromtagú tanácsban hozza, tárgyaláson kívül. E végzés ellen nincs helye
jogorvoslatnak, de a felülvizsgálat engedélyezését megtagadó végzését a Kúria indokolni köteles. Az engedélyezés
és a felülvizsgálatról való érdemi döntés elválik egymástól, mivel az ellenérdekű fél csak az engedélyezést
követően kap lehetőséget az eljárásba történő bekapcsolódásra, csatlakozó felülvizsgálati kérelem, vagy
felülvizsgálati ellenkérelem előterjesztésére. Ha a felülvizsgálat engedélyezése esetén az illeték kiegészítése
szükséges, úgy erre a Kúria felhívja a felet. Amennyiben e kötelezettségének nem tesz eleget a fél, a Kúria a
felülvizsgálati eljárást megszünteti.
Pp. 412. §-ához:
A felülvizsgálati kérelem előterjesztése

A törvény a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének határidejét 45 napra rövidíti le. A kérelmet továbbra is az
elsőfokú határozatot hozó bíróságnál kell előterjeszteni. E § mondja ki azt is, hogy ha a fél a felülvizsgálat
engedélyezése iránti kérelmet terjeszt elő, akkor azt a felülvizsgálati kérelemmel együtt kell benyújtania.
Pp. 413. §-ához:
A felülvizsgálati kérelem tartalma

A törvény a kialakult bírói gyakorlatra is figyelemmel pontosítja a felülvizsgálati kérelem tartalmát. A kérelem
tartalmának pontos törvényi meghatározása segítheti a feleket a megfelelő kérelem elkészítésében. A törvény
kimondja, a Kúria a felülvizsgálati eljárásban hiánypótlást nem rendelhet el.
A kérelemben meg kell jelölni - a jogszabálysértés pontos megnevezésével, a jogszabályhely megjelölésével azt
az eljárási, illetve anyagi jogi szabálysértést, amely kihatott az ügy érdemi eldöntésére, valamint annak indokait,
hogy a fél az új határozat hozatalát vagy a határozat hatályon kívül helyezését milyen okból kívánja, továbbá a
Kúria döntésére vonatkozó határozott kérelmet, azaz hogy a kérelmező milyen tartalmú döntés meghozatalát
kívánja.
Ezek a szabályok nagyfokú hasonlóságot mutatnak a fellebbezés kötelező tartalmi elemeivel (Pp. 371. §), ami
nem meglepő, mert mindkét perorvoslat központi eleme a támadott határozat jogszabálysértő jellege. Ugyanakkor
a felülvizsgálati szabályok nem említik kifejezetten a felülbírálati jogkör kötelező megjelölését, de értelemszerűen
a felülvizsgálati kérelemnek erre is ki kell terjednie, egyrészt a fellebbezési szabályok mögöttes alkalmazása miatt
(Pp. 405. §), másrészt egyszerűen azért, mert a precíz, pontos, határozott, megfelelően indokolt kérelemnek ez is
a része kell, hogy legyen. A fellebbezési szabályok körében definiált felülbírálati jogkörök ugyanis csak annyiban
újak, hogy részletesen kifejtik, hogy az anyagi jog alkalmazása során a bíróság mit tesz. Ezért ezek a műveletek
értelemszerűen alkalmazandók a felülvizsgálati eljárásban is.
Azonban a Kúria nem minden, a Pp. 369. § szerinti felülbírálati jogkört gyakorolhat. Így a Kúria jogosult az
eljárási szabályok betartásának megítélésére, de csak az ügy érdemi elbírálására kiható eljárási szabálysértés
eredményezheti a jogerős ítélet tényleges felülbírálását. Az anyagi jog alkalmazásával kapcsolatos felülbírálati
jogkört illetően a tényállást nem módosíthatja és nem egészítheti ki bizonyítás lefolytatása alapján, mert a
felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye (Pp. 422. §). Azonban a bizonyítás eredményét
okszerűtlennek minősítheti, mert ez eljárási szabálysértésként értékelhető (lásd ehhez kapcsolódóan a Pp. 369.
§-ához fűzött magyarázatot). Ilyen esetben a tényállást is módosíthatja. A bizonyítás eredményét -
jogszabálysértés hiányában - nem mérlegelheti felül, erre már a másodfokú bíróság sem jogosult. Az anyagi jogi
szabályok alapján végzett mérlegelést nem módosíthatja, ha az nem jogszabálysértő. A korábban nem tárgyalt
kérdésekben [Pp. 369. § (3) bek. e) pont] álláspontom szerint a Kúria nem határozhat, mert ez ellentétes lenne a
felülvizsgálat karakterével, rendeltetésével. Végül, az anyagi jogi minősítést, a tényekből levont jogi
következtetést természetesen megváltoztathatja, hiszen ez a mozzanat az anyagi jog alkalmazásának lényege, a
jogszabálysértés leginkább ebben testesülhet meg.
Az anyagi pervezetést illetően a felülvizsgálatról szóló XXIX. Fejezet nem tartalmaz speciális rendelkezést.
Mivel az anyagi pervezetés felülbírálatát a törvény alapvetően anyagi jogi kérdésként kezeli, álláspontom szerint a
Kúria jogosult az anyagi pervezetés felülbírálatára is. E nélkül a saját, újszerű jogértelmezését sem tudná
érvényesíteni, figyelemmel a kérelemhez kötöttségre is. Ugyanakkor az anyagi pervezetés teljeskörű elvégzését a
Pp. 369. § (4) bekezdésben rögzített módon a Kúriának felesleges lenne magára vállalnia, mert a felülvizsgálati
kérelemben nincs helye kereset- és ellenkérelem-változtatásnak, utólagos bizonyításnak és beszámítás
előterjesztésének, továbbá a felülvizsgálati kérelmet nem lehet megváltoztatni sem, tehát a felek az elvárt
nyilatkozatokat (tényállítások, bizonyítási indítványok) nem tudnák megtenni. Ezért a Kúriának az anyagi
pervezetést legfeljebb addig a pontig célszerű lefolytatnia, hogy rögzíti a saját jogértelmezését, az általa
hivatalból észlelt tényt, azonban a felek releváns nyilatkozatainak felvételére már az alsóbb bíróságokat észszerű
utasítania.
Az új törvény alkalmazásában az anyagi pervezetéssel kapcsolatos szabályok alkalmazásával lesz kezelhető az a
probléma, amikor a felülvizsgálat során olyan jogkérdést kíván vitássá tenni a kérelmező, amely nem volt tárgya a
korábbi, első- és másodfokú eljárásoknak. (Az e kérdéssel kapcsolatos kúriai gyakorlat bemutatásáról lásd
Osztovits András: Felülvizsgálati eljárás a polgári perekben. CompLex, Budapest, 2011, 21. o.)
A Pp. 370. § (3) bekezdésében rögzített jogkört - eljárási szabálysértés hivatalbóli észlelése - a Kúria szintén
nem tudja gyakorolni, mivel annak következményeit nem lehetne érvényesíteni, ugyanis felülvizsgálati kérelem
nem változtatható meg.
Álláspontunk szerint a Pp. 371. § (2) bekezdésének alkalmazásával a fél csak hatályon kívül helyezést is kérhet,
megváltoztatásra irányuló kérelem nélkül.
Az Indokolás szerint a törvény a jogerőhatáshoz kötődő végrehajthatóság elvéből és a felülvizsgálat rendkívüli
perorvoslat jellegéből kiindulva a felülvizsgálati kérelem előterjesztését nem tekinti automatikusan a
végrehajthatóság felfüggesztésére okot adó körülménynek. A végrehajthatóság esetkörébe a törvény beleérti azt
az esetet is, ha a végrehajtás még nincs elrendelve, tehát csak a végrehajthatóság kérdéséről beszélhetünk, illetve
beleérti azt az esetet, amikor már a végrehajtás elrendelésre került, tehát a tényleges végrehajtás felfüggesztése
a kérdés. A végrehajthatóság felfüggesztésére vonatkozóan külön kérelmet kell előterjeszteni. Ha a végrehajtás
már elrendelésre került, indokolt és elvárható, hogy a kérelmező - részletesen megindokolt kérelmében - pontos
adatokat szolgáltasson a már megindult végrehajtási eljárásról.
Pp. 414. §-ához:
A felülvizsgálati kérelem felterjesztése

A felülvizsgálati kérelmet az elsőfokú bíróság terjeszti fel a Kúriához. Ha a végrehajtást már elrendelték vagy a
végrehajthatóság felfüggesztése iránti kérelmet terjesztettek elő, a felülvizsgálati kérelmet a beérkezését
követően haladéktalanul fel kell terjeszteni.
A fél kérelmére a felülvizsgálati kérelem benyújtásáról az elsőfokú bíróság értesíti az ingatlanügyi hatóságot. Az
Indokolás szerint akkor, ha a felülvizsgálati kérelem benyújtásának feljegyzését az elsőfokú bíróság rendeli el,
elkerülhetők azok a további jogviták, amelyek abból eredhetnek, hogy a jogerős ítélet rendelkezéseinek
átvezetését követően az ingatlan-nyilvántartatás hosszabb ideig (a benyújtástól a felterjesztésen át a Kúria
intézkedéséig) nem tartalmaz információt az abba betekintők számára a rendkívüli perorvoslati eljárás
megindulásáról. Fontos szabály, hogy a bíróság a felterjesztéssel egyidejűleg értesíti az ellenérdekű felet is a
kérelemről.
Pp. 415. §-ához:
A felülvizsgálati kérelem visszautasítása

A Kúria a felülvizsgálati kérelmet az eljárás bármely szakaszában visszautasítja, ha
- azt nem az arra jogosult nyújtotta be;
- az eljárási illetéket nem fizették meg;
- a kérelem elkésett, vagy
- felülvizsgálatnak nincs helye;
- a kérelem előterjesztője a felülvizsgálati kérelemmel együtt nem nyújtott be engedélyezés iránti kérelmet,
vagy a kérelem nem felel meg a törvény által meghatározott követelményeknek;
- a kérelmet előterjesztő fél a megadott lakóhelyéről (székhelyéről) nem idézhető, illetve onnan ismeretlen
helyre költözött.
Ha a felülvizsgálati kérelemben tartalmilag helyesen történik hivatkozás a megsértett jogszabályi
rendelkezésre, de a jogszabályhely megjelölése téves, ezen okból a felülvizsgálati kérelem nem utasítható vissza.
A törvény csak a kérelem előterjesztésére megszabott negyvenöt napos határidőn belül biztosítja a kiegészítés
lehetőségét.
Az Indokolás kiemeli, hogy a Kúria az eljárás észszerű időn belüli befejezése érdekében az általános
rendelkezések között, az általános intézkedési kötelezettség körében előírt harminc napon belül vizsgálja meg a
felülvizsgálati kérelmet, hogy nem kell-e azt visszautasítani.
Pp. 416. §-ához:
A végrehajthatóság felfüggesztése
A végrehajthatóság felfüggesztése nem automatikus, erre vonatkozóan a kérelmezőnek külön kérelmet kell
előterjesztenie. A döntés során a Kúriának különösen azt kell vizsgálnia, hogy a végrehajtást követően az eredeti
állapot helyreállítható-e, vagy hogy a végrehajtás elmaradása nem okoz-e súlyosabb károsodást, mint amilyennel a
végrehajtás felfüggesztésének elmaradása járna. A végrehajthatóság felfüggesztésének lehetősége magában
foglalja azt is, hogy a Kúria a már folyamatban lévő végrehajtást függeszti fel.
Pp. 417. §-ához:
Felfüggesztés
A Bszi. 32. § (1) bek. b) pontjában foglalt esetben a Kúria ítélkező tanácsa a Bszi. 32. § (2) bekezdése alapján
felfüggesztheti az eljárását. Az Indokolás szerint a törvény figyelemfelhívó célzattal utal erre a felfüggesztési
lehetőségre.
A felfüggesztés másik esetköre az, ha közbenső ítélet elleni felülvizsgálati kérelem esetén annak sikere
valószínűnek mutatkozik, a Kúria az eljárás folytatását hivatalból is felfüggesztheti. A bíróság a felfüggesztés
tárgyában hozott határozatát utóbb megváltoztathatja.
Pp. 418. §-ához:
Az Alkotmánybíróság értesítése
Az Indokolás szerint a gyakorlatban sokszor fordul elő, hogy az Abtv. 26. §-a alapján az egyedi ügyben érintett
személy vagy szervezet alkotmányjogi panaszt nyújt be hivatkozással arra, hogy ügyében alaptörvény-ellenes
jogszabály, vagy jogszabályi rendelkezés alkalmazása vezetett az Alaptörvényben biztosított joga sérelméhez,
vagy amikor az Abtv. 27. §-a alapján alaptörvény-ellenes bírói döntést támad meg a testület előtt. A törvény az
eljárások párhuzamos folytatásának elkerülése érdekében értesítési kötelezettséget ír elő a Kúria számára az
előtte megindult felülvizsgálati eljárással kapcsolatban az Alkotmánybíróság felé. Ez az értesítési kötelezettség
csak akkor teljesülhet, ha a Kúriának hivatalos tudomása van az alkotmányjogi panasz eljárás megindulásáról.
Ennek érdekében a törvény értesítési kötelezettséget fogalmaz meg az elsőfokú bíróság számára.
Pp. 419. §-ához:
Csatlakozó felülvizsgálati kérelem, ellenkérelem

A törvény változatlanul lehetőséget ad csatlakozó felülvizsgálati kérelem benyújtására. Az Indokolás kiemeli,
hogy a csatlakozó felülvizsgálati kérelem a felülvizsgálatot kérelmező ellenfelének járulékos jognyilatkozata,
amelyet a felülvizsgálati kérelem előterjesztésére tekintettel terjeszt elő, ha tehát a felülvizsgálati kérelmet a
kérelmező visszavonja, a csatlakozó felülvizsgálati kérelem hatályát veszti. A felülvizsgálati kérelmet előterjesztő
fél ellenfele azonban csak akkor terjeszthet elő csatlakozó felülvizsgálati kérelmet, ha maga is jogosult lett volna
felülvizsgálatot kérni, azaz vonatkozásában a felülvizsgálati kérelem benyújtásának feltételei önállóan fennállnak.
A felülvizsgálati ellenkérelem a felülvizsgálatot kérelmező ellenfelének járulékos jognyilatkozata. Amennyiben
ugyanis a felülvizsgálati kérelmet a kérelmező visszavonja, az ellenkérelem hatályát veszti.
Amennyiben a felülvizsgálatnak a Kúria engedélye alapján van helye, akkor az ellenfél a csatlakozó
felülvizsgálati kérelmét a Kúria végzése által meghatározott jogértelmezési kérdéssel összefüggésben, az ügy
érdemi elbírálására kiható jogszabálysértésre hivatkozással terjesztheti elő.
113. Az érdemi elbírálás szabályai
Pp. 420. §-ához:
Tárgyalás
A fellebbezési eljárásra vonatkozó utaló szabály folytán a fellebbezési eljárás szabályai szerint van helye
tárgyalás tartásának. Így főszabály szerint tárgyalást tart a Kúria, ha azt valamelyik fél kéri, vagy azt maga tartja
indokoltnak. A tanács elnöke a tárgyalást úgy tűzi ki, hogy a felülvizsgálati kérelemnek a felek részére való
kézbesítése a tárgyalás napját legalább tizenöt nappal megelőzze, továbbá az idézésben figyelmeztetni kell a
feleket, hogy távolmaradásuk a felülvizsgálati kérelem elbírálását nem akadályozza.
Pp. 421. §-ához:
A legfőbb ügyész részvétele a felülvizsgálati eljárásban

Az Ütv. 11. § (2) bekezdése értelmében a legfőbb ügyész a Kúria előtti eljárásban a bíróságok gyakorlatának
egységesítése érdekében, jogkérdésben, a közérdeket képviselve, saját kezdeményezésre, vagy bármely fél
kérelmére kifejtheti, a Kúria felhívására kifejti szakmai véleményét akkor is, ha az ügyész az eljárásban nem vesz
részt. A törvény az Ütv.-vel összhangban rendezi a legfőbb ügyész részvételét a felülvizsgálati eljárásban. Az elnök
jogkérdésben az iratok megküldése mellett, határidő tűzésével a legfőbb ügyészt álláspontjának kifejtésére
hívhatja fel. A legfőbb ügyész álláspontját a felekkel közölni kell, akik arra az elnök által tűzött határidőn belül
észrevételt tehetnek. Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha a legfőbb ügyész nem az elnök kezdeményezésére
fejti ki álláspontját. Abban az eljárásban, amelyben a legfőbb ügyész álláspontját kifejtette, részére a Kúria
felülvizsgálati határozatát meg kell küldeni.
Pp. 422. §-ához:
A bizonyítás kizárása
A törvény megismétli azt a korábbi szabályt, mely szerint a felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének
helye nincs, a Kúria a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok és bizonyítékok alapján
dönt. [A „bizonyítékok” kifejezést a Pp. teszi hozzá a hatályos szabályhoz, ezzel hangsúlyozva, hogy az „iratokra”
utalás valójában a bizonyítási anyagot jelenti, tekintettel arra is, hogy az „iratokban” szereplő egyéb
nyilatkozatokat a Pp. külön nevekkel illeti, úgymint tényállítás, jogállítás, jogi érvelés - lásd az értelmező
rendelkezéseket (Pp. 7. §).] Ez a szabály biztosítja azt, hogy a felülvizsgálat jogkérdésekre legyen korlátozott.
A rendelkezésre álló iratok és bizonyítékok alapján való döntést előíró szabály azonban nem jelenti azt, hogy a
tényállást ne változtathatná meg a Kúria. (Ennyiben álláspontom szerint e § alcíme nem teljesen pontos, mivel
valójában e § a tényállásról csak közvetetten és negatív értelemben szól, azzal, hogy tiltja a bizonyítást.) Ugyanis
akkor, ha egy eljárási szabálysértés az ügy érdemére azért hathatott ki, mert a tényállás megállapítását
befolyásolta, ennek következményét a Kúria jogosult levonni, de ha ilyen esetben a bizonyítási eljárás folytatása
vagy megismétlése szükséges, arra az alsóbb fokú bíróságokat utasítja. A tényállás helyes meghatározása az
anyagi jognak az esetre való alkalmazásához (minősítéshez, szubszumcióhoz) elengedhetetlen. A tényállás hibája
visszavezethető az anyagi jog helytelen értelmezésére (ezt az anyagi pervezetés szabályai kezelik), de eljárási hiba
is okozhat jogsértő tényállást (pl. szabálytalan bizonyítás). Ezeket a tényállási hibákat a felülvizsgálati eljárásban
is ki lehet küszöbölni, akár közvetlenül, ha ahhoz bizonyítás felvétele nem szükséges (pl. a logikai hibában
szenvedő, ezért okszerűtlen így jogellenes bizonyíték mérlegelést a Kúria megváltoztatja, és erre tekintettel
módosítja a tényállást, majd pedig ennek alapján az ítéleti rendelkezést), vagy közvetetten, ha a bizonyítási
tilalom miatt az ügyet hatályon kívül helyezés mellett vissza kell adnia az ügyben eljárt bíróságoknak (pl. anyagi
pervezetési hiba vagy olyan eljárási szabálysértés miatt, mely a bizonyítás megismétlését, kiegészítését teszi
szükségessé).
A fellebbezés szabályaiból az következik, hogy a tényállásra kiható jogszabálysértésre hivatkozás esetén a
fellebbezőnek a kapcsolódó tényállításait és bizonyítékait is elő kell adnia, és ezek elbírálhatók másodfokon. Ezzel
szemben felülvizsgálati eljárásban új tények előadásának és bizonyítás felvételének nincs helye. Ezért felmerül a
kérdés, hogy a félnek ennek ellenére elő kell-e adnia azokat a tényeket és bizonyítékokat a felülvizsgálati
kérelmében, melyekre szükség lesz az ügy érdemi elbírálása során, ha a Kúria egyetért a kérelmezővel abban,
hogy a tényállás nem megfelelő (akár anyagi jogi jogértelmezési hiba, akár eljárási szabálysértés miatt).
Álláspontom szerint ezeknek a tényeknek és bizonyítékoknak a felülvizsgálati kérelemben való előadása
szükségtelen. Elvileg lehetne azzal érvelni, hogy az ügy érdemére kiható jogszabálysértés igazolásához be kell
mutatni azokat a tényeket és bizonyítékokat is, melyek alkalmasak arra, hogy más ítéletet eredményezzenek.
Csakhogy az új tények előadása keresetváltoztatás, és ez, miként az utólagos bizonyítás is, felülvizsgálatban nem
megengedett. (Ez a tilalom álláspontunk szerint abból következik, hogy a 422. § felülírja az egyébként mögöttesen
alkalmazandó fellebbezési szabályokat, melyek bizonyos esetekben megengedik a keresetváltoztatását és utólagos
bizonyítást.) Továbbá, a tények és bizonyítékok előadása a másik fél nyilatkozatát váltaná ki, melyek között csak
bizonyításfelvétellel, a bizonyítás eredményének mérlegelésével lehetne igazságot tenni, ami teljesen új tényállás
megállapításához vezethetne. Ez pedig ellentétes lenne a felülvizsgálat jellegével.
Pp. 423. §-ához:
A Kúria döntési lehetőségeinek korlátai

A felülvizsgálati eljárás kérelemre indul, így a rendelkezési jog tiszteletben tartásának követelményére
tekintettel a kérelem (ellenkérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem) köti a Kúriát. Ez a kötöttség nemcsak
a Kúria döntésére irányuló határozott kérelemre, hanem a megjelölt jogszabálysértésre is vonatkozik.
A kérelem korlátai nem kötik a Kúriát, azaz hivatalból jár el, ha az eljárást megszünteti, vagy ha a határozatot
hozó bíróság nem volt szabályszerűen megalakítva, illetve a határozat meghozatalában olyan bíró vett részt,
akivel szemben törvény értelmében kizáró ok áll fenn.
Az Indokolás kiemeli, hogy a törvény a bírói gyakorlatból emeli át azt a szabályt, amely szerint - összhangban a
kérelemhez kötöttséggel, és a rendkívüli perorvoslati jelleggel - a felülvizsgálat csak a jogerős ítélet
meghozataláig bekövetkezett és a jogerős ítélettel elbírált tényekre terjedhet ki. A felülvizsgálati eljárás jellege
szerint a döntés korlátja maga jogerős ítélet, és az abban foglaltak. Ugyancsak a bírói gyakorlatban
kialakítottakkal összhangban rögzíti a törvény, hogy a perújítási eljárásban hozott jogerős ítélet felülvizsgálata az
alapperbeli ítéletre nem terjedhet ki. A speciális esetekre alkalmazandó szabály megfogalmazása szükséges a
perújítási eljárásban hozott ítélet sajátos státusza miatt, de elengedhetetlen a jogbiztonság érvényesítése
szempontjából is.
Pp. 424. §-ához:
A Kúria által hozható határozatok

Az Indokolás kifejti, hogy a törvény fenntartja a kialakult és a joggyakorlat által visszaigazolt szabályozást a
felülvizsgálat során hozható határozatok típusát, jellegét és joghatását illetően.
A Kúriának továbbra is lehetősége lesz hatályában fenntartani a megtámadott határozatot az ügy érdemére ki
nem ható eljárási jogszabálysértés esetében.
A törvény a Kúriának is lehetőséget biztosít az egyszerűsített ítélet meghozatalára arra az esetre, ha azt
állapítja meg, hogy a jogerős határozat megfelel a jogszabályoknak és a Kúria közzétett ítélkezési gyakorlatának.
Ekkor a határozat indokolásában elegendő erre a körülményre utalnia, az alkalmazott jogszabályok feltüntetése
mellett.
Ha a határozat az ügy érdemére kiható módon jogszabálysértő, a Kúria a jogerős határozatot egészben vagy
részben hatályon kívül helyezi, és a jogszabályoknak megfelelő új határozatot hoz, egyébként az ügyben eljárt
első- vagy másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja. A hatályon kívül helyező végzésben
az új eljárás lefolytatására vonatkozóan a Kúria kötelező utasításokat ad.
XXX. FEJEZET
AZ ALKOTMÁNYJOGI PANASZ ESETÉN KÖVETENDŐ ELJÁRÁS
114. Az elsőfokú bíróság eljárása
Pp. 425. §-ához:
Az alkotmányjogi panasz továbbítása

Az Abtv. alapján az Alkotmánybírósághoz egyedi bírósági ügyeket érintően is előterjeszthető alkotmányjogi
panasz. Az egyedi bírósági ügyeket érintő alkotmányjogi panasz indítványozásának feltétele - akkor is, ha az
jogszabály alaptörvény-ellenességének vizsgálatára irányul, és akkor is ha az az ügy érdemében hozott bírósági
döntés vizsgálatára irányul - hogy az indítványozó az alkotmányjogi panasz előterjesztése előtt a jogorvoslati
lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.
Az Alkotmánybíróság tanácsban eljárva dönt az alkotmányjogi panasz befogadásáról, és ennek keretében
vizsgálja - egyebek mellett - a jogorvoslat kimerítését is [Abtv. 56. § (1)-(2) bek.]. A jogorvoslat kimerítése körében
azonban azt már az Alkotmánybíróság ügyrendjéről szóló 1001/2013. (II. 27.) AB Tü. határozat (a továbbiakban:
AB Ügyrend) rögzíti, hogy a jogorvoslati lehetőség kimerítésének kötelezettsége nem vonatkozik a felülvizsgálatra
mint rendkívüli jogorvoslatra; tehát benyújtható az alkotmányjogi panasz akkor is, ha törvény felülvizsgálati
kérelem előterjesztését is lehetővé teszi [AB Ügyrend 32. § (1) bek.]. Ugyanakkor, ha felülvizsgálati kérelmet is
előterjesztett a fél, úgy az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a alapján alkotmányjogi panasz benyújtásának nincs
helye, ha a Kúria a felülvizsgálati kérelmet, illetve indítványt még nem bírálta el, továbbá a Kúria hatályon kívül
helyező és új eljárásra utasító határozatával szemben [AB Ügyrend 32. § (3) bek.].
Az Abtv. 26. § (1) bekezdése alapján az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet által benyújtott
alkotmányjogi panasz esetén az Alkotmánybíróság azt vizsgálja, hogy az alaptörvény-ellenes jogszabály
alkalmazása folytán a bírósági eljárásban az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet Alaptörvényben
biztosított jogának sérelme bekövetkezett-e. Ebben az esetben, ha az Alkotmánybíróság az eljárásában a hatályos
jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességét megállapítja, a jogszabályt vagy jogszabályi
rendelkezést teljesen vagy részben megsemmisíti [Abtv. 41. § (1) bek.]. A megsemmisített jogszabály az
Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben nem alkalmazható [Abtv. 45. § (2) bek.]. Ugyanakkor a jogszabály
megsemmisítése nem érinti a határozat közzététele napján vagy azt megelőzően létrejött jogviszonyokat, és a
belőlük származó jogokat és kötelezettségeket, kivéve, ha az Abtv.-ben meghatározott feltételek teljesülése esetén
az Alkotmánybíróság az alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása alapján jogerős határozattal befejezett
büntetőeljárás és szabálysértési eljárás felülvizsgálatát rendeli el, illetve ha az Alkotmánybíróság az Abtv.
felhatalmazása alapján eltérően határozza meg a megsemmisített jogszabály általános vagy egyedi ügyekben
történő alkalmazhatatlanságát, ha ezt az Alaptörvény védelme, a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező
különösen fontos érdeke indokolja [Abtv. 45. § (3)-(4) és (6) bek.].
Az Abtv. 27. §-a alapján az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet által benyújtott alkotmányjogi panasz
esetén az Alkotmánybíróság azt vizsgálja, hogy az ügy érdemében hozott döntés vagy a bírósági eljárást befejező
egyéb döntés az indítványozó Alaptörvényben biztosított jogát sérti-e. Ha az Alkotmánybíróság azt állapítja meg,
hogy a bírói döntés alaptörvény-ellenes, a döntést megsemmisíti [Abtv. 43. § (1) bek.]. A döntés megsemmisítése
esetén az Alkotmánybíróság a döntéssel felülvizsgált más bírósági vagy hatósági döntéseket is megsemmisítheti
[Abtv. 43. § (4) bek.]. Az Abtv. nem vonja le a megsemmisítő döntés eljárásjogi jogkövetkezményeit, azok
szabályozását az eljárásjogi törvényekre utalja, ugyanakkor rögzíti, hogy az eljárásjogi törvények szerint szükség
szerint lefolytatandó eljárások során alkotmányjogi kérdésben az Alkotmánybíróság határozata szerint kell eljárni
[Abtv. 43. § (2)-(3) bek.].
Az alkotmányjogi panasz előterjesztésére, az eljárás lefolytatására, az Alkotmánybíróság lehetséges döntéseire
és a döntések jogkövetkezményeire vonatkozó szabályozásra tekintettel a polgári eljárásjogi szabályozásnak a
következő csomópontokat kell érintenie: a bíróság feladatai a panasz továbbítása, valamint az eljárás
felfüggesztése, illetve a határozat végrehajtásának felfüggesztése körében, továbbá a bíróság feladatai az
Alkotmánybíróság döntése jogkövetkezményeinek érvényre juttatása érdekében.
Az alkotmányjogi panasz iránti indítványt az ügyben elsőfokon eljárt bíróságnál kell előterjeszteni [Abtv. 53. §
(2) bek.], ezért a Pp. az 1952-es Pp.-ben foglaltak szerint változatlanul rögzíti az elsőfokú bíróság azon
kötelezettségét, hogy az alkotmányjogi panaszt haladéktalanul továbbítania kell az Alkotmánybírósághoz.
A gyakorlati tapasztalatok alapján gyakran előfordul, hogy a fél a jogerős határozattal szemben felülvizsgálati
kérelmet is és alkotmányjogi panaszt is előterjeszt. Szükséges, hogy mindkét szerv tudjon a párhuzamosan
folyamatban lévő eljárásról, ezért a Pp. új szabályként előírja, hogy az elsőfokú bíróságnak haladéktalanul
értesítenie kell a felülvizsgálati eljárást lefolytató Kúriát az alkotmányjogi panasz előterjesztéséről. Az pedig már
a Kúria feladata, hogy a felülvizsgálati eljárás folyamatban létéről tájékoztassa az Alkotmánybíróságot. A Kúria
ezen kötelezettségét a Pp. a felülvizsgálati eljárás szabályai között a 418. §-ban rögzíti.
A Pp. a korábbi szabályozásnak megfelelően lehetőséget biztosít arra, hogy amennyiben a bíróság részítéletet
vagy közbenső ítéletet hozott és a fél alkotmányjogi panaszt terjesztett elő, a bíróság a részítélettel el nem bírált
kereseti kérelem, illetve keresetrész tárgyalását, illetve közbenső ítéletet hozatala esetén a per tárgyalását a
követelés összegére vagy mennyiségére vonatkozóan felfüggessze. Változást jelent ugyanakkor, hogy e
rendelkezés nem az alkotmányjogi panasz esetén követendő eljárási szabályok között, hanem az általános
rendelkezésekben, az eljárás felfüggesztésére és a végrehajtás felfüggesztésére vonatkozó rendelkezéseknél, a
127. § (1) bekezdésében került elhelyezésre.
Pp. 426. §-ához:
Az alkotmányjogi panaszban támadott határozat végrehajtásának felfüggesztése

A Pp. nem változtat azon a szabályozáson, amely az alkotmányjogi panaszban támadott határozat végrehajtása
felfüggesztésének lehetőségét, illetve kötelezettségét rögzítette. Az elsőfokú bíróság mérlegelési jogkörében az
alkotmányjogi panaszban támadott határozatot felfüggesztheti az Alkotmánybíróság eljárásának befejezéséig.
Ebben az esetben a felek a végzéssel szemben külön fellebbezéssel élhetnek. Ugyanakkor az elsőfokú bíróság
köteles felfüggeszteni az alkotmányjogi panaszban támadott határozat végrehajtását az Alkotmánybíróság
eljárásának befejezéséig abban az esetben, ha erre az Alkotmánybíróság az Abtv.-ben meghatározott feltételek
fennállása esetén felhívja. Figyelemmel arra, hogy ebben az esetben a döntés alapja az Alkotmánybíróság
felhívása, külön fellebbezésnek nincs helye a végzés ellen. A Pp. ezen előírásai összhangban állnak az Abtv.-vel,
amely ezekről a kérdésekről az 53. § (4) bekezdésében és 61. § (1) bekezdésében rendelkezik.
115. A Kúria eljárása
Pp. 427. §-ához:
Az alkotmányjogi panasz orvoslása

Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz eljárásban akár jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést, akár
bírósági határozatot semmisít meg, arról nem rendelkezik, hogy az egyedi ügyben hogyan kell eljárni annak
érdekében, hogy olyan új határozat szülessen, amelyet már az alaptörvény-ellenes, megsemmisített jogszabály
vagy jogszabályi rendelkezés alkalmazását mellőzve hoz meg a bíróság, illetve hogy a megsemmisített
alaptörvény-ellenes bírósági határozat helyett új határozat szülessen.
Ahhoz, hogy ezek az új határozatok meghozatalra kerülhessenek - mint ahogyan azt az Indokolás is jelzi - az
egyik esetben bírósági határozatok kötőerejét kell feloldani, a másik esetben bíróságot kell felhívni új eljárás
lefolytatására. E feladatok - a jellegükre tekintettel - a legmagasabb bírói fórumhoz, a Kúriához telepíthetők, így a
Pp. is fenntartja az 1952-es Pp. erre vonatkozó hatáskör-meghatározását.
A Pp. az alkotmányjogi panasz orvoslásának változatlanul négyféle módját határozza meg attól függően, hogy
anyagi jogszabály vagy eljárási jogszabály, bírósági határozat vagy bírósági határozat és azzal együtt a bíróság
által felülvizsgált, más hatóság által hozott határozat került-e megsemmisítésre.
Ha az Alkotmánybíróság anyagi jogszabályt semmisített meg, a panasz indítványozója speciális perújítási
kérelmet terjeszthet elő a perben eljárt elsőfokú bíróságnál; erről a Kúria értesíti őt. E perújítási kérelem
előterjesztésére a Kúria értesítésétől számított harminc nap áll a panasz indítványozójának a rendelkezésére
azzal, hogy e perújítási kérelem tekintetében nem érvényesül az ötéves objektív határidő, azaz az ítélet jogerőre
emelkedését követő öt éven túl is előterjeszthető ez a speciális perújítási kérelem. A Pp. a perújítás szabályait
tartalmazó fejezetben, a 396. §-ban utal arra, hogy az alkotmányjogi panasz eljárásban megsemmisített anyagi
jogszabály esetén a jogerős ítélet ellen a Kúria határozata alapján az alkotmányjogi panasz esetén követendő
eljárás szabályait tartalmazó fejezetben meghatározottak szerint perújításnak van helye.
Ha az Alkotmánybíróság eljárási jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést semmisített meg, a Kúria
megvizsgálja, hogy a megsemmisített jogszabály alkalmazása a bírósági eljárás mely szakaszának kimenetelére
lehetett hatással, és ennek a szakasznak az újbóli lefolytatását rendeli el, egyidejűleg az adott szakaszt befejező
határozatot hatályon kívül helyezi. Ha például a megsemmisített eljárási jogszabály alkalmazására a másodfokú
eljárásban került sor, akkor csak a másodfokú határozatot helyezi hatályon kívül a Kúria, és a másodfokú eljárás
újbóli lefolytatását rendeli el.
Amennyiben az Alkotmánybíróság a bíróság határozatát semmisítette meg, a Kúria - az Alkotmánybíróság
döntésétől függően - az első- vagy a másodfokú bíróságot utasítja új eljárásra, illetve ha az Alkotmánybíróság
döntése a felülvizsgálati eljárás során hozott határozatot érinti, úgy a felülvizsgálati kérelem tárgyában rendeli el
új határozat hozatalát.
Abban az esetben, ha az Alkotmánybíróság a bírósági határozattal együtt más hatóság döntését is
megsemmisítette, a Kúria ezt a hatóságot nem utasíthatja új eljárásra, ehelyett a hatóságot értesítenie kell a
szükséges intézkedések megtétele érdekében.
Pp. 428. §-ához:
Az eljárási szabályok
A Kúria az alkotmányjogi panasz orvoslása érdekében a Pp. 427. §-ában meghatározott döntéseket nemperes
eljárás keretében, minden esetben soron kívül eljárva hozza meg. Abban is egyezik a négyféle eljárás, hogy a
Kúria az alkotmányjogi panasz indítványozóját, illetve az alkotmányjogi panasszal érintett ügyben ellenérdekű
felet meghallgathatja, ha ezt indokoltnak tartja, azonban az ügy elintézésének nem akadálya, ha valamely
szabályszerűen megidézett fél nem jelenik meg a meghallgatáson.
Az eljárások abban különböznek, hogy hivatalból vagy kérelemre indulnak-e meg. Amennyiben az
Alkotmánybíróság jogszabályt vagy jogszabályi rendelkezést semmisített meg - legyen az akár anyagi jogszabály,
akár eljárási jogszabály - a Kúria nemperes eljárása kérelemre indul, ha az alkotmányjogi panasz indítványozója
az Alkotmánybíróság határozatának kézbesítésétől számított harminc napon belül előterjeszti az erre irányuló
kérelmet. Ha az Alkotmánybíróság a bíróság határozatát semmisítette meg, úgy az elsőfokú bíróság az
Alkotmánybíróság határozatát felterjeszti a Kúriához, és a Kúria nemperes eljárása hivatalból kerül megindításra.
HETEDIK RÉSZ
KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK
XXXI. FEJEZET
SZEMÉLYI ÁLLAPOTOT ÉRINTŐ PEREK KÖZÖS ELJÁRÁSI SZABÁLYAI
116. A személyi állapotot érintő perek meghatározása
Pp. 429. §-ához:
1. A családdal, személyi állapottal kapcsolatos jogviszonyok szabályozási sajátosságai

Magyarország Alaptörvényének L) cikk (1) bekezdése deklarálja, hogy Magyarország védi a házasság
intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot
mint a nemzet fennmaradásának alapját. A családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony. A
XV. cikk (5) bekezdése rögzíti, hogy Magyarország külön intézkedésekkel védi a családokat, a gyermekeket, a
nőket, az időseket és a fogyatékkal élőket. Emellett külön törvény, a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI.
törvény biztosít kiemelt védelmet a családi kapcsolatoknak. A Ptk. Második és Negyedik Könyvében is nagy
hangsúllyal kerültek kialakításra a család védelmének anyagi jogi szabályai, amelyek ugyanakkor eljárásjogi
vonatkozású szabályokat is tartalmaznak mind az aktív, mind a passzív perbeli legitimáció tekintetében, azzal,
hogy meghatározzák, hogy az egyes perekben mely személyek ki ellen indíthatnak pereket. Tudományosan
vitatható ez a megoldás, de indokolt lehetett volna a kodifikációs során ennek megváltoztatása, és a perindításra
jogosultak körének Pp.-ben történő meghatározása, de szabályozási hagyományaink a Ptk. kodifikációja során
megvalósított megoldást erősítik. Az pedig kifejezetten támogatandó, hogy ezekben a perekben azonos jogszabály
keretei között kerüljenek meghatározásra e perekben felperesként és alperesként szóba jöhető személyek, és ne
maradjon fenn az a ráadásul következetlenül alkalmazott kettősség, ami a Ptk. hatálybalépése előtt jellemezte
szabályozásunkat.
2. A személyi állapotot érintő perek Pp.-beli szabályozásának logikája

A Pp. különös része a személyi állapotot érintő perek szabályait rendezi elsőként éppen a védett jogtárgy
kiemelt fontosságára való tekintettel, és kibővíti azon személyi állapottal kapcsolatos perek körét, amelyek
speciális szabályozást nyernek a törvényben. A Pp. eltérően az 1952-es Pp. szabályozási megoldásától,
meghatározza, hogy e törvény alkalmazása során mely perek tartoznak a személyi állapottal kapcsolatos perek
körébe, azaz, melyek azok a személyi állapotot érintő peres eljárások, amelyekre a Pp. különös szabályokat rendel
alkalmazni. A Pp.-ben így különös szabályozást kap az örökbefogadás felbontása iránti per is, de emellett továbbra
is vannak olyan, az ember személyi állapotát érintő polgári peres eljárások, amelyekre a törvény - amennyiben azt
önállóan indítják - nem állapít meg különös szabályokat, ezekben a Pp. általános részének szabályai szerint kell
eljárni, így például a házastárs névviseléstől való eltiltása iránti perben.
A Pp. azt a szabályozási logikát követi, hogy elsőként meghatározza a törvényben nevesített személyi állapottal
kapcsolatos perek közös, valamennyi ilyen perre irányadó közös szabályait. Ez a megoldás azért célravezető, mert
ezek a közös szabályok az 1952-es Pp. hatálya alá tartozó perek esetében is érvényesülnek, oly módon, hogy a
„közös szabályok” döntő többsége az 1952-es Pp. XV. Fejezete alatt szabályozott házassági perekben található, és
erre adnak utaló szabályokat a törvény későbbi fejezeteiben található státuszperek. Ez alól a gondnoksági perek
jelentenek kivételt 2001-től, mert akkor a 2001. évi XV. törvény kivette e pereket a közös szabályozás hatálya alól,
de a törvény a gondnoksági perek körében lényegében (kis eltéréssel) megismétli a házassági perek körében
nevesített speciális szabályokat. A Pp. ezt a szabályozási következetlenséget kiküszöbölendő a törvényben
szabályozott valamennyi személyi állapotot érintő perre irányadó közös rendelkezéseket egy fejezetben, a XXXI.
Fejezetben foglalja össze, és ezt követően tárgyalja a Ptk. szerkezetéhez igazítottan az egyes személyi állapotot
érintő pereket, emiatt a cselekvőképességgel kapcsolatos eljárási szabályokat tárgyalja elsőként.
3. A személyi állapotot érintő perek mint gyűjtőkategória

A paragrafus meghatározza, hogy a személyi állapotot érintő perek mint gyűjtőkategória milyen pereket foglal
magában. Azt, hogy a Pp. mit ért a személyi állapot fogalma alatt, a Pp. 7. § 17. pontja határozza meg. Az 1952-es
Pp. szabályaihoz képest kiegészül a törvényben szabályozott személyi állapottal összefüggő perek köre több új
pertípussal. A szülői felügyelettel kapcsolatos perek köre kibővül a szülői felügyeleti jog gyakorlása rendezésére
irányuló perrel, a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránti perrel, továbbá különös szabályokat
állapít meg a Pp. az örökbefogadás felbontása iránti per esetében is. Ezek a perek eddig is érintették a felek
személyi állapotát, de arra az 1952-es Pp. nem állapított meg különös szabályokat; ezek most megjelennek a
törvényben a paragrafus bevezetőjében idézett szabályozási tárgy kiemelt fontosságára tekintettel.
Pp. 430. §-ához:
A személyi állapotot érintő perben alkalmazandó szabályok

A paragrafus a személyi állapottal kapcsolatos perekben e törvény rendelkezéseit rendeli alkalmazni,
amelyekhez képest az eltéréseket egyfelől a személyi állapotot érintő perek XXXI. Fejezetben meghatározott
közös szabályai, másfelől az egyes pereket szabályozó fejezetek tartalmazzák.
117. Közös szabályok
Pp. 431. §-ához:
A perindítással kapcsolatos közös szabályok

A Pp. olyan szerkezeti tagolással határozza meg a valamennyi, a törvényben nevesített személyi állapotot érintő
per közös szabályát, ami igazodik az elsőfokú eljárás tagolásához. Így elsőként a perindítással összefüggő közös
szabályokat határozza meg.
A nyilvánosság kizárásának különös szabálya

A paragrafus (1) bekezdése szerint a személyállapottal kapcsolatos perek tárgyalásáról a nyilvánosságot akkor
is ki lehet zárni, ha annak az általános szabályok között rögzített feltételei nem állnak fenn. Ez azt jelenti, hogy
ezekben a perekben a nyilvánosság kizárása indokolás nélkül kérhető. Erre a feleket figyelmeztetnie kell a
bíróságnak.
Cselekvőképességgel összefüggő speciális szabályok

A paragrafus (2) bekezdése az 1952-es Pp. szabályaihoz hasonlóan fenntartja azt a rendelkezést, mely szerint a
személyállapoti perben az a korlátozottan cselekvőképes fél, akinek a személyi állapotát a per érinti, a perben
teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik. A paragrafus szándékosan nem követi a Ptk. terminológiáját,
különbséget téve korlátozottan cselekvőképes kiskorú és cselekvőképességében a családjogi jognyilatkozatok
megtétele tekintetében, vagy cselekvőképességében a szülői felügyeleti jogok gyakorlása tekintetében
részlegesen korlátozott nagykorú között, mert a szabályozásnak biztosítani kell a Ptk. hatálybalépése előtt
cselekvőképességet általános jelleggel korlátozó gondnokság alá helyezettek perbeli cselekvőképességét is, ami
csak a paragrafusban alkalmazott átfogó szóhasználat esetén lehetséges. Hangsúlyozni kell, hogy a paragrafus
szerint ez a jog akkor is megilleti a korlátozottan cselekvőképes felet, akit a hatályos szabályok szerint
cselekvőképességében csak részlegesen, egyes ügycsoportok tekintetében lehet korlátozni, ha éppen a családjogi
jognyilatkozatok megtétele tekintetében áll részleges korlátozó gondnokság hatálya alatt. Fontos kiemelni, hogy
ez a felhatalmazás csak a perbeli jognyilatkozatok megtételében nem korlátozza az érintett felet, családjogi
anyagi jogi jognyilatkozatot a per során továbbra sem tehet. Így nincs arra lehetőség, hogy például az apaság
megállapítása iránti perben, ha annak feltételei fennállnak, a családjogi jognyilatkozatok megtételében korlátozó
gondnokság alatt álló alperes apai elismerő nyilatkozatot tegyen a felperes gyermek vonatkozásában. Eljárási
cselekményei, nyilatkozatai megtételében azonban nincs korlátozva, tekintve, hogy a Pp. továbbra is biztosítani
kívánja, hogy az a fél, akinek a személyi állapotát a per érinti, a perben személyesen, közvetlenül járhasson el. Ki
kell hangsúlyozni, hogy a teljes perbeli cselekvőképesség csak a státuszt érintő nyilatkozatok tekintetében illeti
meg a korlátozottan cselekvőképes felet.
Pp. 432. §-ához:
1. A további írásbeli előkészítés kizártsága

A státuszperekben a felek személyes meghallgatásának fokozott jelentőségére tekintettel a paragrafus kizárja a
személyi állapottal kapcsolatos perekben a perfelvételi szak írásbeli előkészítésének második szakaszát jelentő
válaszirat és viszontválasz előterjesztése bíróság általi elrendelésének lehetőségét. A keresetre azonban a
személyi állapottal kapcsolatos perben is írásban kell nyilatkoznia az alperesnek; ezt csak a gondnoksági
perekben zárja ki a Pp. Az eljárás további szakaszában a felek személyes megjelenésének fontosságára helyezi a
hangsúlyt a szabályozás.
2. A keresethez csatlakozás kizárása

A paragrafus kizárja a keresethez való csatlakozásnak az általános szabályok közé a törvénnyel bevezetett
lehetőségét a személyi állapottal kapcsolatos perekben. A személyi állapottal kapcsolatos perekben, így különösen
a házasság érvénytelenítése iránti, egyes származási perekben, szülői felügyelettel kapcsolatos perekben
jogszabály hozza létre és rögzíti egyes személyek kötelező perbenállását, amelyen alperesi nyilatkozattal nem
változtathat a fél.
3. A beavatkozás tilalma
A paragrafus megerősíti a személyállapoti perekbe való beavatkozás főszabályként alkalmazni rendelt tilalmát.
Azokban a perekben, ahol ezt a Pp. mégis megengedi, így például egyes származási és szülői felügyelettel
kapcsolatos perekben, nevesíti, hogy a perbe mely személyek avatkozhatnak be, úgy, hogy e személyek
beavatkozási joga feltétlen, vagyis az általuk támogatott fél pernyertességéhez fűződő jogi érdeküket nem kell
valószínűsíteniük. A bíróság ezen jogosultakat a keresetlevél egy példányának megküldésével értesíti a
beavatkozás lehetőségéről.
4. Bírósági meghagyás kibocsátásának kizártsága

A paragrafus e perekben kizárja a bírósági meghagyás kibocsátását, ami a Pp.-nek az elsőfokú eljárás új
szabályai szerint nem a perfelvételi tárgyalás alperes általi elmulasztásának jogkövetkezménye, hanem az írásbeli
alperesi ellenkérelem elmulasztásának, vagy hatálytalanságának a következménye. E jogkövetkezmény
alkalmazását a személyi állapottal kapcsolatos perekben a Pp. nem tartja indokoltnak, tekintettel e perek céljára
és a személyi állapottal kapcsolatos jogviszonyok rendezéséhez fűződő társadalmi érdekre. Az ellenkérelem
azonban a Pp. 183. § (1) bekezdése alapján perfelvételi nyilatkozatnak minősül, így késedelmes előterjesztésének
jogkövetkezményét a Pp. 183. § (5) bekezdése egyértelműen rendezi, mely szerint „azt a felet, aki perfelvételi
nyilatkozatát úgy teszi vagy változtatja meg, hogy arra a perfelvétel során perfelvételi iratban vagy tárgyaláson
korábban lehetősége volt, a bíróság pénzbírsággal sújtja”. E jogkövetkezmény alkalmazása összhangban áll a fél
eljárástámogatási kötelezettségével és a jóhiszeműséggel ellentétes cselekménynek minősül, melynek szankciója
a pénzbírság.
5. A perfelvételi tárgyalás kiemelt jelentőségét biztosító rendelkezések

A személyi állapottal kapcsolatos perben a perfelvételi tárgyalásnak kiemelt jelentősége van, erre tekintettel
írja elő a paragrafus a perfelvételi tárgyalás mellőzése lehetőségének tilalmát, és azt, hogy a felek személyes
megjelenése a tárgyaláson kötelező, mely csak a Pp.-ben rögzített esetekben mellőzhető. Ennek indoka, hogy a
személyi állapotot érintő perekben garanciális jelentősége van a felek személyes meghallgatásának, hiszen a
bíróságnak közvetlenül kell meggyőződnie arról, hogy például a házastársak bontási szándéka végleges, komoly,
befolyástól mentes és nincs mód a felek kibékítésére, vagy, hogy a gondnokság alá helyezendő személy valóban
nem rendelkezik azzal a belátási képességgel, tájékozottsággal, amely a mindennapi életben való önálló
eljárásához szükséges, illetve, arról, hogy egy származási perben a felek hogyan nyilatkoznak a közöttük fennállt
kapcsolatról.
A paragrafus (3) bekezdése az általános eljárási rend szerinti perfelvételi tárgyalás elmulasztásnak
jogkövetkezményeihez igazítja a személyi állapottal összefüggő perben a mulasztás jogkövetkezményeit, amely
alól akkor sem enged kivételt, ha valamely hatóság (pl. gyámhatóság vagy ügyész) áll felperesi vagy alperesi
pozícióban. A felek jelenlétének hiányában a perfelvételi tárgyalás nem képes megfelelően betölteni a funkcióját,
a perfelvételi tárgyalás ezen okból történő elhalasztás a perhatékonyság ellen hat. A paragrafus így kiterjeszti
valamennyi személyi állapottal kapcsolatos perre az 1952-es Pp. szerint kizárólag a házassági bontóperekben
érvényesülő szabályt [1952-es Pp. 285. § (2) bek.], mely szerint, ha a felperes a perfelvételi tárgyaláson
személyesen nem jelenik meg, a bíróság az eljárást hivatalból megszünteti. A felperes személyes megjelenését e
perek speciális jellege indokolja; a perek személyes jellege folytán elvárható a felperestől, hogy a kereset
benyújtásán túlmenően a perfelvételi tárgyaláson is megjelenjen, ott a per eldöntése szempontjából lényeges
kérdésekben maga nyilatkozhasson. Különösen fontos ennek a szabálynak a következetes alkalmazása a szülői
felügyelettel kapcsolatos perekben, ezért terjeszti ki a közös szabályok hatályát a Pp. a szülői felügyelet
gyakorlásával kapcsolatos perekre is. Az alperes mulasztása az eljárás megszüntetését csak akkor vonja maga
után, ha a felperes megjelenik a tárgyaláson, és nem kéri a tárgyalás megtartását.
Pp. 433. §-ához:
Keresettől elállás
A személyes megjelenés hiányának a Pp. 432. § (3) bekezdésében meghatározott következményeivel
összhangban áll a keresettől való elállás alperes nyilatkozatától nem függő lehetővé tétele, amelyet a paragrafus
az 1952-es Pp. szabályozáshoz hasonlóan továbbra is indokoltnak tart fenntartani. A mulasztás
jogkövetkezményeinek kialakításával és a keresettől való elállás szabályának fenntartásával a Pp. a személyi
állapottal kapcsolatos perekben elsődlegesen a felperes rendelkezése alá vonja az eljárás mikénti irányítását.
Pp. 434. §-ához:
A bizonyítás speciális szabályai személyi állapotot érintő perekben

A paragrafus az 1952-es Pp. 286. § (1) bekezdésében foglalt szabályozáshoz hasonlóan továbbra is biztosítja,
hogy a bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is elrendelje. A paragrafus (1) bekezdésében
foglalt rendelkezés jelentősége abban áll, hogy a Pp. az 1952-es Pp.-ben foglaltaktól sokkal szélesebb körben
húzza meg a személyi állapottal kapcsolatos perek körét, így olyan perekben is biztosítja a bíróság hivatalbóli
bizonyításának lehetőségét, ahol eddig a bírói gyakorlat és a jogirodalom értelmezése alapján volt arra lehetőség,
így pl. a szülői felügyelet gyakorlásával összefüggő perekben. (Az ide vonatkozó bírói gyakorlatot lásd a Pp. 472.
§-ához fűzött magyarázatnál.)
A Pp. a „Bizonyítás” rész rendelkezései között a 276. § (2) bekezdésében rögzíti, hogy a bíróság bizonyítást
hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi. Ezt a törvényi felhatalmazást adja meg a paragrafus,
tekintettel arra, hogy fontos érdek fűződik ahhoz, hogy a bíróság a felek peranyag-szolgáltatási kötelezettségének
elmulasztása, vagy nem elégséges teljesítés esetén is megfelelően fel tudja tárni a tényállást, és megalapozottan
dönteni tudjon a személyi állapottal összefüggő kérdésekben. Ehhez olyan tanúk meghallgatása vagy szakértő
kirendelése is szükségessé válhat, amelyre a felek nem tettek bizonyítási indítványt. A paragrafus (2) bekezdése
fenntartja, hogy státuszperben a tanú hozzátartozói minőségére tekintettel, illetve a tanúként kihallgatott orvos
hivatásbeli titok megtartására tekintettel a tanúvallomás megtételét nem tagadhatja meg. E szabály beiktatásának
az a magyarázata, hogy a személyállapottal kapcsolatos perekben igen gyakran egyfelől a felekhez legközelebb
álló hozzátartozók szolgáltathatják a per eldöntése szempontjából legértékesebb bizonyítékokat vallomásukban,
másfelől a feleket kezelő orvos tanúvallomásának is kiemelkedő jelentősége lehet ezekben e perekben.
Pp. 435. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés elrendelésének speciális szabályai személyi állapotot érintő perekben

A paragrafus fenntartja azt a lehetőséget, hogy a személyi állapottal kapcsolatos perekben a bíróság akár
hivatalból is hozhasson ideiglenes intézkedést. Ennek kihangsúlyozása itt is szükséges, mert a Pp. kibővíti a
személyi állapottal kapcsolatos perek körét, így olyan perekben is megnyílik a hivatalbóli elrendelés lehetősége,
ahol eddig erre általános felhatalmazást nem adott a törvény. A paragrafus korlátozza ugyanakkor az ideiglenes
intézkedés fellebbezhetőségét a jogintézménnyel kapcsolatos visszaélések visszaszorítása érdekében. A
paragrafus (2) bekezdésében rögzített szabály azt célozza, hogy a fél a kérelmek előterjesztésével ne tudja
„megbénítani” az eljárás lefolytatását, hanem a bíróságnak az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet elutasító
végzése esetén a korábbi szabályozás fenntartásával az eljárás érdemben tudjon folytatódni és a jogvita lezárást
nyerni. A fellebbezés kizárásával a feleket jogsérelem nem érni, az eljárást viszont lényegesen felgyorsítja
pontosan azokban az esetekben, ahol a felek közötti viszony gyakran elmérgesedett. (Indokolás a Pp. 434-435.
§-ához)
XXXII. FEJEZET
GONDNOKSÁGI PEREK
118. A gondnoksági per meghatározása
Pp. 436. §-ához:
A gondnoksági perek gyűjtőkategóriája

A paragrafus valamennyi személyi állapottal kapcsolatos perhez hasonlóan meghatározza, hogy a gondnoksági
perek mint gyűjtőfogalom alatt milyen pertípusok tartoznak a fejezet hatálya alá. A Pp. a gondnoksági perek
szabályainak kimunkálása során elsősorban arra volt figyelemmel, hogy a cselekvőképességgel, gondnoksággal
összefüggő egyes törvények módosításáról szóló 2001. évi XV. törvény hatálybalépésével egy differenciáltabb, az
érintettek autonómiáját a korábbiaknál jobban figyelembe vevő szabályozási rendszer született, melyet a Ptk.
továbbfejlesztett. A gondoksági perekben 2001. évet követően kialakult bírói gyakorlat több, e perek eredményes
lefolytatását is befolyásoló kérdést vetett fel, melynek megoldására a Pp. kísérletet tesz. Emlékeztetünk arra,
hogy a gondoksági perek hatályos szabályainak egy része mint a személyállapoti perek közös szabályai külön
kiemelésre kerülnek az egyes személyállapoti pereket tárgyaló fejezetek előtt, a XXXI. Fejezetben, ezért azok a
gondnoksági perek szabályai közül mellőzésre kerültek. (Indokolás a Pp. 436. §-ához)
119. Gondnokság alá helyezés iránt indított per
Pp. 437. §-ához:
Gondnokság alá helyezési perre illetékes bíróság

A paragrafus kibővíti az illetékességi okok körét arra tekintettel, hogy az alperes huzamos időn át való
tartózkodási helye ne csupán abban az esetben legyen illetékességet megalapozó ok, ha az alperes bentlakásos
szociális intézményben vagy fekvőbeteg-gyógyintézetben tartózkodik, hanem akkor is, ha pl. az alperesről a
családtagjai saját háztartásukban gondoskodnak. Sok esetben nehézséget jelent, ha az alperes nem bentlakásos
szociális intézményben vagy fekvőbeteg-gyógyintézetben tartózkodik életvitelszerűen, hanem valamely, róla
gondoskodó hozzátartozójánál. Ez a tartózkodás ugyanis nem alapozza meg a bíróság illetékességét, viszont a per
lefolytatását (alperes bíróság elé idézését, szakértői vizsgálatát) nehezíti. {Kormos Erzsébet: Gondnokság alá
helyezés. A 305. §-hoz írt magyarázat. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló
1952. évi III. törvényhez [online]. In: Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/305} Ez a vagylagos illetékességi szabály a
gondnokság alá helyezendő személy kíméletét célozza, annak érdekében, hogy megkönnyítse a perben történő,
vagy a szakértői vizsgálaton való részvételét.
Pp. 438. §-ához:

Cselekvőképességgel összefüggő speciális szabályok

A paragrafus azért tartja fenn az 1952-es Pp. szabályát a gondnokság alá helyezendő alperes teljes perbeli
cselekvőképességére vonatkozóan, mert a közös rendelkezések között kimondja azt, hogy a korlátozottan
cselekvőképes személyek teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkeznek, de ez nem vonatkozik a per
alperesére, aki abban az esetben is teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezik a perben, ha egyébként
fennállnak a cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyezést megalapozó mentális zavar (Ptk. 2:19. §, 2:21. §)
megállapításának feltételei. E szabály rögzítése arra tekintettel is indokolt, mert a Ptk. 2:26. § lehetővé teszi, hogy
a gyámhatóság azonnali intézkedést igénylő esetben ideiglenes gondnokot rendeljen annak a nagykorúnak, akinek
a cselekvőképességét érintő gondnokság alá helyezése látszik indokoltnak, és személyének vagy vagyonának
védelme zárlat elrendelésével vagy más módon nem lehetséges. A gyámhatóság az ideiglenes gondnokot
kirendelő határozatában megjelöli, hogy az ideiglenes gondnok mely ügyekben vagy ügycsoportokban jogosult
jognyilatkozatot tenni. A paragrafusban rögzített szabály ebben az esetben is biztosítja, hogy az ideiglenes
gondnokkal eljáró alperes a perben teljes perbeli cselekvőképességgel rendelkezzen.
A paragrafus (2) bekezdése fenntartja az 1952-es Pp. azon szabályát, mely szerint a gondnokság alá helyezési
perben az alperes részére a keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg ügygondnokot kell kirendelni. Ez
természetesen nem képezi akadályát annak, hogy az alperes - az ügygondnok kirendelése ellenére - képviseletére
meghatalmazást adjon. Az ügygondnok jogállására az általános szabályok irányadók azzal, hogy - tekintettel az
alperesnek feltétlenül érvényesülő teljes perbeli cselekvőképességére - az ügygondnok nem az alperes helyett,
hanem mellette jár el. Ebből következően az alperes önállóan, akár az ügygondnok cselekményeivel ellentétesen
is végezhet perbeli cselekményeket.
Pp. 439. §-ához:
A perindítással kapcsolatos speciális szabályok

A gondnokság alá helyezés anyagi jogi előfeltételeit a Ptk. 2:19-2:21. §-ai szabályozzák. Amennyiben a kereset
az alperes cselekvőképességét részlegesen korlátozó gondokság alá helyezésére irányul, úgy a paragrafus a
keresetlevél kötelező tartalmi elemeként előírja, hogy abban legalább egy ügycsoportot meg kell jelölni. A
civilisztikai kollégiumvezetők 2014. május 21-24. napján tartott országos tanácskozásáról készített emlékeztetője
kiemeli, hogy az alperes cselekvőképességét részlegesen korlátozó gondnokság alá helyezésre irányuló
keresetlevél kötelező tartalmi eleme legalább egy ügycsoport (élethelyzet) tartalmilag körülírt megjelölése, mert
ekkor tekinthető a kereseti kérelem határozottnak. Mára egységessé vált a bírói gyakorlat abban, hogy a bíróság
a hivatalbóli bizonyítás ellenére sem rendelheti el az alperes cselekvőképességének részleges korlátozását olyan
ügycsoport vonatkozásában, melyre irányuló kereseti kérelem nem került előterjesztésre. Ugyanakkor a „többen a
kevesebb” elvét követve megengedhetőnek tartja, hogy amennyiben a kereseti kérelem például a vagyonnal való
rendelkezés körében kéri a cselekvőképesség korlátozását, úgy a bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás
eredményeképpen például csak az ingatlanvagyon tekintetében korlátozza az alperes cselekvőképességét.
{Kormos Erzsébet: Gondnokság alá helyezés. A 307. §-hoz írt magyarázat. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár
a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online]. In: Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer,
Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.], https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/307} A
paragrafus a gyámhatóság által előterjesztett keresetlevél kötelező tartalmi elemein pontosításokat hajt végre a
gyakorlati tapasztalatok alapján. Rögzíti, hogy amennyiben az alperes együttműködésének hiányában nem
lehetséges az előzetes szakorvosi vélemény keresetlevélhez történő csatolása, akkor a szakorvosi nyilatkozat
becsatolásával elhárítható legyen a keresetlevél visszautasítása. A gyámhatósági eljárásban az eljárási szabályok
nem teszik lehetővé, hogy az ügyfelet kötelezzék a szakorvosi vizsgálaton való megjelenésre. Így, az eljárás során
felkért szakorvos nem tudja elvégezni a vizsgálatot, és a gyámhatóság részére lehetetlenné válik kötelező
szakorvosi vélemény becsatolása. A paragrafus arra az esetre, ha a gyámhatóság a felperesnek előírja, hogy az
alperes lakóhelyén készített környezettanulmányról felvett jegyzőkönyvön kívül az alperes gyámhatósági eljárás
során történő meghallgatásáról készített jegyzőkönyvet is csatolni köteles. Ennek indoka, hogy gyakran előfordul,
hogy mire tárgyalási szakba jut a gondnokság alá helyezés iránt indított per, az alperes mentális állapotának
romlása a személyes meghallgatást már nem teszi lehetővé. A meghallgatás szabályait a a gyámhatóságokról,
valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet rendezi.
Pp. 440. §-ához:
Alperesi ellenkérelem előterjesztésének speciális szabálya

A paragrafus - eltérve az elsőfokú eljárás főszabályától - az alperes mentális állapotára tekintettel nem várja el
az ellenkérelem írásban történő előterjesztését, akkor sem, ha egyébként a kötelező ügygondnokrendelés miatt
megfelelően biztosított az alperes képviselete. A megengedő szabály természetesen nem zárja el az alperest attól,
hogy írásban terjesszen elő ellenkérelmet, de amennyiben ezt szóban teszi meg, annak helyszíne és legkésőbbi
időpontja a perfelvételi tárgyalás.
Pp. 441. §-ához:
A perindítást megelőzően tett intézkedések felülvizsgálata

A Ptk. 2:25-2:26. §-ai az 1959-es Ptk. szabályozási megoldását követve biztosítják, hogy a gyámhatóság a
törvényben meghatározott előfeltételek mellett, ha a cselekvőképességet teljesen vagy részlegesen korlátozó
gondnokság alá helyezése iránti perindítás indokolt, a keresetlevél benyújtását megelőzően zárlatot rendeljen el,
vagy az érintett nagykorú személynek ideiglenes gondnokot rendeljen. Az e tárgyban hozott határozat elleni
fellebbezést a Ptk. szabályai kizárják. A határozat felülvizsgálatára így a per megindítását követően, a bírósági
szakban kerül sor. A Ptk. 2:27. §-a alapján a gyámhatóság a per megindítására a határozata meghozatalát követő
nyolc napon belül köteles, a bíróság pedig a keresetindítástól számított 30 napon belül köteles a zárlatot vagy az
ideiglenes gondnokrendelést hivatalból felülvizsgálni. A határozat megvizsgálása tehát nem kérelemhez kötött
eljárás, hanem arra a bíróság hivatalból köteles. Ha a bíróság a megalapozott döntés érdekében bizonyítás
lefolytatását látja szükségesnek, azt mint előzetes bizonyítást, ugyancsak hivatalból rendelheti el. A paragrafus az
e körben elrendelhető bizonyítás körét nem korlátozza, ezért a bíróság bármely olyan bizonyítást elrendelhet, ami
a zárlat, illetve ideiglenes gondnokrendelés törvényi előfeltételeinek megléte, vagy hiánya körében szükséges. Az
igazságügyi pszichiátriai szakértői vizsgálat elrendelését a paragrafus éppen az anyagi jogi feltételek tükrében
nevesíti külön. A bíróság a vizsgálat eredményétől függően végzéssel dönt a gyámhatóságnak a zárlatot elrendelő,
illetve ideiglenes gondnokot rendelő határozatáról. {Kormos Erzsébet: Gondnokság alá helyezés. A 308. §-hoz írt
magyarázat. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez
[online]. In: Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/308}
Pp. 442. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés elrendelésének speciális szabályai

A Pp. a személyi állapottal összefüggő perek közös szabályai között nevesíti, hogy ezekben a perekben a bíróság
hivatalból is rendelhet el ideiglenes intézkedést, de e generális felhatalmazó szabály mellett is szükség van arra,
hogy az egyes státuszperekben ennek feltételeit pontosan meghatározza a jogalkotó.
Pp. 443. §-ához:
A tárgyalás speciális szabályai

A Pp. a személyi állapottal kapcsolatos perek közös szabályai között lehetővé teszi, hogy a per tárgyalásáról a
fél kérelmére a nyilvánosságot az elsőfokú eljárás szabályai között meghatározott feltételek nélkül is ki lehessen
zárni. A paragrafus (1) bekezdése azért nevesíti külön a nyilvánosság kizárására gondnoksági perben érvényesülő
speciális esetét, mert ebben az esetben a felperes is kérheti, az alperes személyiségi jogaira hivatkozással a
nyilvánosság kizárását.
A személyi állapottal kapcsolatos perek közös szabályai a perfelvételi tárgyalás elmulasztásának
következményeit rendezik, a paragrafus (2) bekezdésében rögzített szabály az érdemi tárgyalást elmulasztó
alperes tárgyalásra történő elővezetését teszi lehetővé, tekintettel arra, hogy legkésőbb az érdemi tárgyaláson a
garanciális jelentőségű személyes meghallgatást foganatosítani kell. A paragrafus (3)-(4) bekezdései az Európa
Tanács Miniszteri Bizottságának R(99)4. számú „A cselekvőképtelen felnőtt jogi védelmének alapelveiről” szóló
ajánlás figyelembevételével határozzák meg a per során történő idézés, és tájékoztatás nyelvezetét, mely szerint
ennek „oly nyelven vagy egyéb módon kell történnie, amelyet az illető megért”. (Indokolás a Pp. 443-444. §-ához)
Pp. 444. §-ához:
Bizonyítás különös szabályai

A paragrafus a gondnoksági perek egyik legfőbb gyakorlati problémájára tekintettel lehetővé teszi az alperes
szakértői vizsgálatra történő elővezetését vagy ebből a célból az alperes fekvőbeteg-gyógyintézetben való
elhelyezését. Tekintettel arra, hogy a szakértő véleményét csak közvetlen vizsgálatra alapíthatja, nem mellőzhető
az alperes orvosszakértőnél történő megjelenése, amely az alperes ellenállása miatt gyakran meghiúsul. Ilyen
esetben az 1952-es Pp. szabályai szerint csak arra van mód, hogy ha az alperes a szakértői vizsgálaton ismételt
idézés ellenére sem jelenik meg, a bíróság elrendelje az alperes megfelelő fekvőbeteg-gyógyintézetben való -
legfeljebb harminc nap időtartamú - elhelyezését [1952-es Pp. 310. § (2) bek.].
Azért, hogy elkerülhetővé váljon az alperes fekvőbeteg-gyógyintézetbe való utalása a paragrafus a fokozatosság
jegyében megteremti annak a lehetőségét, hogy - akár rendőri segítséggel, de - biztosított legyen az alperes
orvosszakértői vizsgálaton való megjelenése. Másfelől az alperesnek a fekvőbeteg-intézetbe való „eljuttatása”,
önkéntesség hiányában azonban szintén problematikus. Ugyan a Kúria egy régi eseti döntésében akként foglalt
állást, hogy ha a bíróság a peres fél elmeállapotának megvizsgálása érdekében gyógyintézetben történő
elhelyeztetést rendel el, e rendelkezésnek ellenszegülő fél pénzbírsággal nem sújtható, hanem az
idegbeteg-gondozó intézet vezetője a mentőszolgálat, esetleg a rendőrség igénybevétele útján gondoskodik az
elmeosztályra való szállításról (BH1982. 13.), de a gyakorlatban a rendőrség ezen eljáráshoz - megengedő
jogszabály hiányában - nem tud segítséget nyújtani. {Lásd erről bővebben. Kormos Erzsébet: Gondnokság alá
helyezés. A 310. §-hoz írt magyarázat. In: Wopera Zsuzsa (szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló
1952. évi III. törvényhez [online]. In: Új Ügyvéd Jogtár. Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
https://uj.jogtar.hu/#doc/db/1/id/95200000.PP/ts/20160101/lr/310} A szakértői vizsgálatra való elővezetés
lehetősége a jelenlegi fekvőbeteg-gyógyintézetben való 30 napon elhelyezésnél kevésbé súlyos korlátozás, viszont
eredményesebben segítené a bizonyítási eljárás lefolytatását. Fontos kihangsúlyozni, hogy amennyiben a
perindítást megelőzően rendelkezésre áll korábbi orvosszakértői vélemény, (ha gyámhatóság a felperes, köteles is
csatolni ilyen előzetes véleményt) az nem helyettesíti az igazságügyi pszichiátriai szakértői perbeli kirendelését.
Pp. 445. §-ához:
A gondnokság alá helyező ítélet többlet tartalmi elemei

A paragrafus a gondnokság alá helyező ítélet speciális tartalmi elemeit határozza meg. Az ET Miniszteri
Bizottsága (2009) 11. ajánlása értelmében az előzetes jognyilatkozat célja a cselekvőképes felnőttek
önrendelkezésének biztosítása előzetesen, arra az esetre, ha cselekvőképességüket elvesztik. A Ptk. 2:39-2:41.
§-ai rendezik a cselekvőképesség jövőbeli korlátozásának esetére tett, osztrák mintára bevezetett előzetes
jognyilatkozat szabályait, mely hatályossá válásának eljárási módját a Pp. rendezi a Ptk. 2:40. §-ban foglaltakra
tekintettel. A Ptk. 2:40. §-a szerint a bíróság a cselekvőképességet érintő gondnokság alá helyező határozatában
elrendeli az előzetes jognyilatkozat alkalmazását, kivéve, ha
- az előzetes jognyilatkozatban foglaltak teljesítése a gondnokság alá helyezett személy érdekeivel kifejezetten
ellentétes; vagy
- a nagykorú személy által gondnokként megnevezett személy az előzetes jognyilatkozatban foglaltak
teljesítését nem vállalja, vagy vele szemben jogszabályban meghatározott kizáró ok áll fenn.
A paragrafusnak az előzetes jognyilatkozat tárgyában történő hivatalbóli döntéssel kapcsolatos rendelkezése
összhangban van az 1952-es Pp. 307. § (1a) bekezdésében foglaltakkal, mely szerint a gondnokság alá helyezési
perben a bíróságnak az előzetes jognyilatkozat alkalmazása felől, erre irányuló kereseti kérelem hiányában is
határoznia kell.
A paragrafus előírja, hogy a bíróság hivatalból dönteni köteles arról, hogy a jövedelemmel való szabad
rendelkezés korlátozása esetén az alperes jövedelme mekkora hányadával rendelkezhet szabadon. Ennek indoka,
hogy az 1959-es Ptk. 14/B. § (2) bek. c) pontja értelmében a korlátozottan cselekvőképes személy a gondnoka
közreműködése nélkül is rendelkezett a munkaviszonyból, munkaviszony jellegű jogviszonyból,
társadalombiztosítási, szociális és munkanélküli ellátásból származó jövedelme 50%-ával, annak erejéig
kötelezettséget is vállalhatott. Az 1959-es Ptk. 14. § (6) bek. 1. pontja értelmében a bíróság korlátozhatta a
gondnokság alá helyezett személy teljes cselekvőképességét a társadalombiztosítási, szociális és munkanélküli
ellátás igénylése, illetve az azzal, valamint a munkaviszonyból és munkaviszony jellegű jogviszonyból származó, az
1959-es Ptk. 14/B. § (2) bek. c) pontjában foglalt mértéket meghaladó jövedelemmel való rendelkezése ügykörben.
A Ptk. 2:20. § (3) bek. c) pontja értelmében viszont a bíróság határozza meg, hogy a cselekvőképességében
részlegesen korlátozott nagykorú gondnokolt - természetesen, ha a bíróság cselekvőképességét a jövedelemmel
való rendelkezés ügycsoportja tekintetében korlátozta - jövedelme mekkora hányadával rendelkezhet önállóan.
Megszűnt tehát az 1959-es Ptk. 14/B. § (2) bek. c) pontja szerinti 50%-os szabály.
A gondokság alá helyezési perekben a választójogból való kizárás - annak ellenére, hogy az 1952-es Pp. 307/A. §
(2) bekezdése nem nevesíti - gyakorlatilag kapcsolt kereseti kérelemnek tekinthető. Nem tekinthetjük pusztán egy
egyszerű „ügycsoportnak”, hiszen erre irányuló kereseti kérelem és ítéleti rendelkezés nemcsak a
cselekvőképességet részlegesen korlátozó, hanem a teljesen korlátozó gondnokság alá helyezési perekben is
felmerülhet, míg a „klasszikus” ügycsoportok meghatározásának kötelezettségét a Ptk. 2:19. § (3) bekezdése csak
a cselekvőképesség részleges korlátozásánál írja elő. A választási eljárásról szóló 2013. évi XXXVI. törvény (a
továbbiakban: Ve.) 13/A. § (1) bekezdése értelmében a bíróságnak a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá
helyezést kimondó, a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezést kimondó, valamint a felülvizsgálati
eljárás alapján hozott ítéletében rendelkeznie kell a választójogból való kizárás kérdéséről. A (2) bek. szerint a
bíróság azt a nagykorú személyt zárja ki a választójogból, akinek
- a választójog gyakorlásához szükséges belátási képessége pszichés állapota, szellemi fogyatkozása vagy
szenvedélybetegsége miatt tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent, vagy
- pszichés állapota vagy szellemi fogyatkozása miatt tartósan teljes mértékben hiányzik. [Ve. 13/A. § (2) bek.]
Ha a bíróság a nagykorú személyt a választójogból nem zárja ki, a gondnokság alá helyezett személy a
választójogát személyesen gyakorolja, e jog gyakorlásával kapcsolatosan önállóan érvényes jognyilatkozatot tehet.
A választójogból való kizárás tekintetében jogértelmezési kérdést vetett fel, hogy a bíróságnak csak erre irányuló
kereseti kérelem alapján kell-e rendelkeznie a választójogból történő kizárás kérdésében, vagy arról kereseti
kérelem hiányában is döntenie kell-e. A kezdeti bizonytalanság után a bírói gyakorlat akként foglalt állást, hogy a
választójog kérdéséről a bíróságnak hivatalból is döntenie kell, erre tekintettel rögzíti a paragrafus a hivatalból
történő döntést ebben a kérdésben. A Ve. jogszabályi megfogalmazásából, annak nyelvtani értelmezéséből is az a
következtetés vonható le, hogy a bíróságnak a választójogból való kizárásról erre irányuló kérelem hiányában is
rendelkezni kell.
Pp. 446. §-ához:
A gondnokság alá helyezés hatálya és a bíróság további intézkedései

A Pp. nem változtat az 1952-es Pp. azon szabályán, mely szerint a gondnokság alá helyezés hatálya az ítélet
jogerőre emelkedését követő napon kezdődik. A paragrafus (2) bekezdése rendelkezik arról, hogy, ha a
gondnokság alá helyezési perben eljáró bíróság azt állapítja meg, hogy a cselekvőképesség részleges korlátozása
sem indokolt, de az érintett személy meghatározott ügyei intézésében belátási képességének kisebb mértékű
csökkenése miatt segítségre szorul, akkor a keresetet elutasító ítéletét annak jogerőre emelkedése után közli a
gyámhatósággal a támogató kirendelése érdekében (Ptk. 2:38. §). Az, hogy a támogató kirendelésére általános
jelleggel vagy csak meghatározott ügyekre nézve van szükség, nem az ítélet rendelkező részébe, hanem az
indokolásába tartozó kérdés. A gyámhatóság fentiek szerinti értesítésére akkor is sor kell, hogy kerüljön, ha az
alperes a bíróság tájékoztatását követően határozottan úgy nyilatkozik, hogy a támogató segítségét nem lesz
hajlandó igénybe venni. Nem utasítható viszont el a kereset arra hivatkozással, hogy bár az alperesnek az ügyei
viteléhez szükséges belátási képessége nagymértékben csökkent, de a támogató kirendelése is megfelelő
segítséget jelentene. {Kormos Erzsébet: Gondnokság alá helyezés. A 311. §-hoz írt magyarázat. In: Wopera Zsuzsa
(szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online]. In: Új Ügyvéd Jogtár.
Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
Az 1952-es Pp. 311. § (3) bekezdése korábban akként rendelkezett, hogy az elsőfokú bíróságnak abban az
esetben kellett hivatalból intézkednie a gondnokság alá helyezésnek az ingatlan-nyilvántartásba való feljegyzése
iránt, ha az alperesnek ingatlana van, vagy ingatlanon haszonélvezeti joga áll fenn, továbbá ha ingatlanra az
alperest érintő egyéb jog vagy tény van bejegyezve, feljegyezve, kivéve, ha az ingatlannal való rendelkezés
tekintetében a bíróság az alperes teljes cselekvőképességét fenntartotta. Figyelemmel arra, hogy a Ptk. rendszere
- ebben az 1959-es Ptk.-val egyező módon - a cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokságra vonatkozó
rendelkezéseket egyértelműen a negatív tartalmú szabályozási koncepció szerint szabályozza, azaz nem a
cselekvőképesség teljességét, hanem a cselekvőképesség korlátozottságát kell meghatározni, azokat az
ügycsoportokat kell nevesíteni, amelyekben a bíróság a cselekvőképességet korlátozza, így indokolt a paragrafus
szövegezését is ennek megfelelően módosítani (Indokolás a Pp. 445-446. §-ához). A kérelmező gyámhatóság
köteles megfizetni az ingatlanügyi hatóságnak a gondnokság alá helyezés tényének feljegyzése után felszámolt
igazgatási szolgáltatási díjat, ha az erre alapot adó gondnokság alá helyezési pert a hatóság kezdeményezte
(BH2013. 137.).
120. Gondnokság alá helyezés módosítása, megszüntetése és felülvizsgálata iránt indított per
Pp. 447-449. §-ához:
A gondnokság alá helyezés megszüntetése, módosítása és felülvizsgálata iránti per speciális szabályai
A gondnokság alá helyezés megszüntetése, módosítása iránti per „tükörper” jellegéből következően a peres
felek személyében, perbeli pozíciójában egyfajta „csere” következik be. Amennyiben azonban a gondnokság alá
helyezés iránti pert pl. az ügyész indította, és a megszüntetés iránt a gyámhatóság indít pert, az 1952-es Pp. 312.
§ (1) bekezdésének betű szerinti értelmezése ahhoz vezethet, hogy a gondnokság megszüntetése iránti perben a
gondnokolt személy félként nem is vehetne részt. A Legfelsőbb Bíróság BH1998. 181. számú eseti döntése arra - a
törvényszövegből nehezen levezethető - álláspontra helyezkedik, mely szerint „a helyes eljárás az, ha a fenti
jogszabályok megfelelő alkalmazásával a bíróság a gondnokolt számára biztosítja, hogy a perben peres félként
vegyen részt, és gondoskodik megfelelő jogi képviseletéről”. Az eseti döntésben kifejtett álláspontot támasztja
ugyanakkor alá az a tény, hogy e perben nemcsak a gondnokolt személyes részvétele, meghallgatása, hanem az
orvosszakértő kirendelése, a gondnokolt elmeállapotának megvizsgálása is mellőzhetetlen, melyre nem
kerülhetne sor, ha a gondnokolt csupán tanúként kerülne kihallgatásra. A gyakorlat ebben az esetben a
gondnokoltat II. r. alperesként állíttatja perbe, bár ennek jogszabályi alapja nincs. Erre tekintettel a paragrafus
rendezi a felek perbeli pozíciójával kapcsolatos kérdést, kiegészítve azt a gondnokolt szükségképpeni alperesi
pozíciójával. {Kormos Erzsébet: Gondnokság alá helyezés. A 312. §-hoz írt magyarázat. In: Wopera Zsuzsa
(szerk.): Kommentár a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez [online]. In: Új Ügyvéd Jogtár.
Wolters Kluwer, Budapest, 2016.01.01. [2016.01.01.],
A Ptk. 2:30. § (3) bekezdése határozza meg a gondnokság alá helyezés iránti perben előterjeszthető kereseti
kérelmeket. E rendelkezés azonban nem tesz említést a választójogból való kizárás, valamint a választójogból való
kizárás megszüntetése iránti kereseti kérelem benyújtásának lehetőségéről, mely mind a gondnokság alá helyezés
módosítása, mind kötelező felülvizsgálata iránti perben önállóan is előterjeszthető, függetlenül attól, hogy ezekre
a Ptk. 2:29. § (2) bekezdése, illetve 2:30. § (3) bekezdése nem utal. Ezt a hiányt pótolja a Ptk. 2:30. § (3)
bekezdésének kiegészítése és a paragrafus rendelkezései közé illesztése. Előfordulhat például, hogy a
cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokságnak a cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokságra
változtatására és a választójogból való kizárásra irányul a kereseti kérelem, vagy épp fordítva, például a
cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokságnak a cselekvőképességet részlegesen korlátozó gondnokságra
változtatására és a választójogból való kizárás megszüntetésére irányul. Emellett a gondnokság alá helyezés
módosítására irányuló eljárás irányulhat ezen egyetlen kérdés vizsgálatára is. A Ve. 13/A. § (4) bekezdése ugyan
csupán azt rögzíti, hogy a gondnokság alá helyezés megszüntetésére irányuló per megindítására jogosultak az (1)
bekezdéstől - azaz a cselekvőképességet korlátozó illetve a cselekvőképességet kizáró (a Ptk. terminológiájához
igazodóan: részlegesen vagy teljesen korlátozó) gondnokság alá helyezés iránti pertől, valamint a felülvizsgálati
pertől - függetlenül is kérhetik a gondnokság alá helyezett nagykorú személy választójogból való kizárásának
megszüntetését, ugyanakkor a Pp. 312. § (1) bekezdése alapján a gondnokság alá helyezés módosítására irányuló
eljárás irányulhat kizárólag a választójogból való kizárásra is.
Pp. 448. §-ához:
Pp. 449. §-ához:
121. Az előzetes jognyilatkozat felülvizsgálata iránt indított per
Pp. 450. §-ához:
Az előzetes jognyilatkozat felülvizsgálata iránt indított per, utaló szabály

Az ET Miniszteri Bizottsága (2009) 11. ajánlása értelmében az előzetes jognyilatkozat célja a cselekvőképes
felnőttek önrendelkezésének biztosítása előzetesen, arra az esetre, ha cselekvőképességüket elvesztik. (Lásd erre
vonatkozóan részletesen Jakab Nóra: Cselekvőképesség az új Ptk. Javaslatban - egytized rész, ami látszik és
kilenctized, ami mögötte van. Családi Jog, 2012/3. sz., 1-22. o.) A Pp. a gondnokság alá helyezés módosításával
kapcsolatos perek körében szabályozza a Ptk. 2:41. §-a szabályozott előzetes jognyilatkozat felülvizsgálatára
irányuló pert. A Ptk. idézett §-a csupán annyit rögzít, hogy ha a körülmények az előzetes jognyilatkozatot tevő
személy cselekvőképességének korlátozását követően úgy változtak meg, hogy az előzetes jognyilatkozatban
foglaltak teljesítése a gondnokolt érdekével ellentétes lenne, a bíróságtól a rendelkezés alkalmazásának
mellőzését a gondnokolt, a gondnok, a gyámhatóság és az ügyész kérheti. A Ptk. idézett rendelkezése nem ad
részletező szabályozást arra vonatkozóan, hogy mit kell a „körülmények gondnokolt érdekével ellentétes
megváltozása” alatt érteni, azt követően, hogy az előzetes jognyilatkozatot tevő személyt a bíróság gondnokság
alá helyezte. A jogirodalom például az alábbi eseteket említi:
- A nyilatkozattevő az előzetes jognyilatkozatban ugyan kizárta, hogy bentlakásos intézményben ápolják, de
egészségi állapotában olyan súlyos romlás következett be, hogy állandó orvosi kezelésre szorul, ám ezt sem
gondnoka, sem hozzátartozói nem tudják biztosítani, vagy
- a gondnok maga is súlyosan megbetegedett, illetve életkörülményei miatt kénytelen az ország távolabbi
részébe költözni.
Ilyen esetekben a bíróság az előzetes nyilatkozat hatályossá válását követően is felülvizsgálhatja az abban
foglaltakat, és elrendelheti a szóban forgó rendelkezés alkalmazásának mellőzését. {Lásd Kőrös András - Makai
Katalin: Az ember mint jogalany. In: Wellmann György (szerk): Az új Ptk. magyarázata I/IV. HVG-ORAC, Budapest,
2013, 140-143. o. és Szikora Veronika: Rendelkezés a cselekvőképesség jövőbeli korlátozása esetére - A Ptk. új
jogintézménye: az előzetes jognyilatkozat [online]. In: Debreceni Jogi Műhely, 2014.06.27. [2016.12.31.]}
A Pp. 121. címe alatt szabályozott peres eljárást az indokolja, hogy az érintett akaratát (önrendelkezését)
tükröző előzetes jognyilatkozat hatályossá válását a bíróság gondnokság alá helyező ítélete rendeli alkalmazni,
ezért annak „mellőzéséről”, a gondnokolt akaratának figyelmen kívül hagyásáról nem lehet nemperes eljárás
keretében határozni. A peres eljárás további indoka, hogy körülmények gondnokolt érdekével ellentétes
megváltozása bizonyítást igénylő kérdés. A Pp. szerinti per így lényegében a gondnokság alá helyezés iránti per
lehetséges utópere, amelynek megindítására azon körülményekben bekövetkezett változások szolgálnak alapul,
amelyekre a bíróság a keresettel támadott ítéleti rendelkezését alapította.
Ami önálló per létrehozását indokolja - annak ellenére, hogy a Ptk. 2:33. § (2) bekezdése részletesen
szabályozza a gondnoki tisztségből elmozdítás feltételeit -, az, hogy az előzetes jognyilatkozat felülvizsgálata iránti
perben, ahogyan arra fentebb példákat hoztunk, komplexebb kérdések eldöntéséről lehet szó, mint a gondnok
személyének megváltoztatásáról. A Ptk. 2:33. § (2) bekezdése szerint a gyámhatóság a gondnokot a tisztségéből
elmozdítja, ha a gondnok
- a kötelezettségét nem teljesíti;
- nem az előzetes jognyilatkozatban foglaltak szerint jár el, vagy
- egyéb olyan cselekményt követ el, amellyel a gondnokolt érdekeit súlyosan sérti vagy veszélyezteti.
Az osztrák mintára bevezetett előzetes jognyilatkozat az érintett önrendelkezésének, akaratának rendkívül
fontos kifejeződése az érintett személyes és vagyoni viszonyai tekintetében cselekvőképességének elvesztése
esetére, ezért a perben fokozottan kell biztosítani a gondnokság alá helyezett személy érdekeinek képviseletét,
ezért írja elő a paragrafus, hogy a perre a gondnokság alá helyezés iránti per szabályait kell alkalmazni.
Pp. 451. §-ához:
Speciális szabályok a perben

A perben biztosítani kell gondnokság alatt álló, akár felperesi, akár alperesi pozícióban lévő személy perbeli
képviseletét. Ezt a paragrafus akként kívánja biztosítani, hogy a bíróság a fél részére, függetlenül attól, hogy
felperesi vagy alperesi pozícióban van, a keresetlevél beadását követően ügygondnokot köteles kirendelni.
Minthogy a gondnok kirendelésével kapcsolatban a gyámhatóság rendelkezik hatáskörrel, a paragrafus szerint a
perindításról a hivatalt értesíteni kell. A Ptk. rögzíti az aktív perbeli legitimációt, a paragrafus ugyanakkor
meghatározza, hogy a pert ki ellen kell megindítani, vagyis a passzív perbeli legitimációt rendezi.
Pp. 452. §-ához:
A keresetnek helytadó ítélet

Amennyiben a bíróság azt állapítja meg, hogy a gondnokolt érdekeivel ellentétesen változtak meg azok a
körülmények, amelyek a gondnokság alá helyezésről szóló ítéletben indokolttá tették az előzetes
jognyilatkozatban foglaltak alkalmazásának elrendelését, a jövőre nézve ennek teljes vagy részleges mellőzéséről
határoz.
XXXIII. FEJEZET
HÁZASSÁGI PEREK
122. A házassági perek különös szabályai
Pp. 453. §-ához:

A házassági per mint gyűjtőkategória

A paragrafus a többi személyi állapottal kapcsolatos perhez hasonlóan, meghatározza, hogy a házassági perek
mint gyűjtőfogalom alatt milyen pertípusokra tartalmaz a XXXIII. Fejezet, az általánostól eltérő szabályokat.
Ebben a körben az 1952-es Pp.-hez képest nincs eltérés.
Pp. 454. §-ához:
Speciális illetékességi szabályok a házassági perekben

A paragrafus változatlanul fenntartja a házassági perekben alkalmazandó kisegítő illetékességi szabályt, mely
megengedi a perindítást a házastársak utolsó közös lakóhelye szerinti bíróság előtt is.
A perökonómiai szempontokat érvényesítő, 1952-es Pp.-ben is megtalálható kizárólagos illetékességi szabályt
fenntartja a paragrafus oly módon, hogy kötelezően előírja, hogy amennyiben házassági per van folyamatban,
annak tartama alatt, azok a keresetek, amelyeket e fejezet szerint össze lehet kapcsolni a házassági keresettel,
csak a házassági per bírósága előtt indíthatók. Ki kell ugyanakkor emelni, hogy miután a Pp. leválasztja a
házassági perről a vagyonjogi pert, erre tekintettel nem is állapít meg kizárólagos illetékességet a házastársi
vagyonközösség megszüntetését célzó perre, arra az általános hatásköri és illetékességi szabályok az irányadók.
Pp. 455. §-ához:
1. A perindítás speciális szabályai a házassági perben

1.1. A bontókeresettel összekapcsolható keresetek
A paragrafus a házassági perhez kapcsolható keresetek tekintetében alapvetően az 1952-es Pp. szabályozását
veszi alapul, de azon több ponton változtat. E változtatások egy részét az eljárási szabályok anyagi jogi
szabályozáshoz igazítása, másrészt a hatályos szabályozás pontosítása indokolja. Az első körbe tartozik a szülői
felügyelet gyakorlása és a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránti per külön nevesítése, míg a
névviseléstől való eltiltásra az 1952-es Pp. is tartalmaz szabályokat [1952-es Pp. 290. § (2) bek.], anélkül azonban,
hogy nevesítené ezt a keresetet mint a házassági keresethez kapcsolható kérelmet. Ezzel a Pp. az 1952-es Pp.
szabályozás következetlenségét kívánja orvosolni, és egyúttal biztosítja azt, hogy amennyiben a névviseléstől való
eltiltásra a házassági perben kerül sor, arra is a személyi állapotot érintő perek különös szabályai
alkalmazandóak, és csak akkor kerül ki a speciális szabályozás hatálya alól, ha azt a házassági pert követően
önállóan indítják, akkor az általános eljárási szabályok vonatkoznak rá. A paragrafus pergazdaságossági és
célszerűségi okból és különösen a védett jogtárgy fontosságára tekintettel, továbbra is lehetővé teszi a házassági
perhez kapcsolt szülői felügyelettel összefüggő keresetek előterjesztését, amellett is, hogy a Pp. - eltérően a
hatályos szabályozástól - a szülői felügyelettel kapcsolatos perek között önálló pertípusként is szabályozza a szülői
felügyelet gyakorlásának rendezésére, illetve a gyermek harmadik személynél történő elhelyezésére irányuló
pereket. Az összekapcsolás lehetővé tétele azért is indokolt, mert házassági perben a bíróságnak erre irányuló
kereseti kérelem hiányában, hivatalból is határoznia kell ebben a kérdésben a gyermek mindenek felett álló
érdekére tekintettel. A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése szükségessé teheti a kapcsolattartás bíróság
általi rendezését a szülők egyezségének hiányában, amelyről a bíróságnak a Ptk. 4:181. § (1) bekezdése alapján
kérelemre vagy a gyermek érdekében hivatalból dönteni kell. E kapcsolt keresetek előterjesztésének lehetővé
tétele a házasság egyező akaratnyilatkozattal történő felbontásának feltételét jelentő járulékos kérdésekben való
megegyezésre tekintettel [Ptk. 4:21. § (2)-(3) bek.] is elengedhetetlen.
1.2. A házassági vagyonjogi kereset bontókeresettel való összekapcsolásának tilalma
A házassági bontókeresethez kapcsolható keresetek tekintetében a Pp. legjelentősebb eltérése az 1952-es Pp.
szabályaihoz képest, hogy a törvény a vagyonjogi keresetet leválasztja a házassági bontókeresettől az alábbi
indokok alapján.
Az 1952-es Pp. már hatálybalépésekor lehetővé tette a bontókereset és a házassági életközösséggel létrejövő
házastársi vagyonközösség megszüntetését, mert az akkori tulajdoni viszonyok között a vagyonjogi kereset
együttes tárgyalása a bontókeresettel pergazdaságossági célokat szolgált. A házassági vagyonok az utóbbi
évtizedekben jogi megítélés szempontjából rendkívül összetett ismereteket igénylő vagyontömeggé váltak,
amelynek a köteléki perrel és a gyermekre vonatkozó keresetekkel történő együttes tárgyalása amellett, hogy
kifejezetten a perhatékonyság ellen hatnak, a gyermek szempontjából is gyakran súlyosan hátrányos
következményekkel járnak. A bírói gyakorlat az utóbbi években a házassági vagyonjogi per fogalmát rendre
kiterjesztően értelmezte, melyre jó példa a Pécsi Ítélőtábla BDT2012. 2716. számon közzétett döntése, mely a
házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti pert is házassági
vagyonjogi pernek minősítette. E perek bonyolultsága és a kiterjesztő értelmezés miatt mindenekelőtt a gyermek
érdekének kiemelt védelme indokolja a vagyonjogi per köteléki pertől történő leválasztást, azért, hogy a
gyermekkel kapcsolatos jogvita minél korábban jusson nyugvópontra, egyebek mellett azért, mert, ha elkülönül a
vagyonjogi kérdés, a feleknek nem érdeke a státuszt érintő kérdések elhúzása. Az 1991. évi LXIV. törvénnyel a
magyar jogrendbe iktatott a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény 3.
cikkének 1. pontja valamennyi állami szerv, hatóság kötelezettségévé teszi, hogy a gyermeket érintő döntések
meghozatala során a gyermek mindenekfelett álló érdekét vegyék figyelembe. A Pp.-ben, a személyi állapottal
kapcsolatos perek kiemelt fontosságára tekintettel indokolt olyan szabályozás kialakítása, ahol a speciális
szabályozás alá eső személyi állapotot érintő kérdések nem tárgyalhatók együtt a felek vagyoni viszonyait érintő
kérdésekkel, ahol jellemzően érdekelt a jogvitában harmadik személy is (pl. bank, üzlettárs), így az nem
tárgyalható együtt a bontókeresettel. A Pp. által bevezetett osztott perszerkezet különösen indokolttá teszi a két
kereset szétválasztását, ha ugyanis együtt tárgyalja a bíróság a két keresetet, akkor mindkettőre le kell lefolytatni
a perfelvételt, ami a per elhúzódását eredményezi. Ha elkülöníti, és csak a státuszt érintő keresetek lezárása után
tárgyalja a vagyont, az lényegében a két kereset szétválasztását jelenti. Lényeges szempont a szabályozás
kialakításánál, hogy megváltozott a mögöttes anyagi jogi szabályozás a Ptk. hatálybalépésével, a vagyonban a
feleknek nem kell megállapodniuk, ahhoz, hogy a házasságukat a bíróság felbontsa [Ptk. 4:21. § (3) bek.]. További
lényeges aspektus, hogy a házassági vagyonközösség megszüntetése iránti perek bonyolult, összetett
szakismeretet igénylő perek, így indokolt ezeket a hatásköri rendező szabályok mentén a törvényszékre telepíteni,
mert ha az egy házastársa eső vagyon értéke a 30 millió Ft-ot meghaladja, akkor a per a törvényszék hatáskörébe
tartozik.
A Pp.-ben kialakított szabályozás a fenti érvek mellett perelterelő hatású is, mert a vagyon megosztása nem
igényel bírósági döntést, és a családjogi jogvitákban a Ptk.-ban is kiemelten kezelt közvetítés is jelentős szerephez
juthat. A Pp. ugyanakkor megteremti annak is a lehetőségét, hogy a közvetítői eljárásban létrejött egyezséget a
fele egyezségi kísérlet keretében a bíróság elé vigyék, így annak jóváhagyása esetén a vagyonmegosztás is ítéleti
hatályú határozattal zárulhat (Pp. 167. §).
A paragrafus a házassági vagyonjogi kérdések házassági pertől való leválasztására tekintettel nevesíti, hogy a
házassági keresethez kapcsolható a házastársi tartás és a házastársi közös lakás használatának rendezése iránti
kereset, mert ezek a tág értelemben vett házassági vagyonjog körébe tartoznak. A házastársi közös lakás
használata rendszertanilag is a házassági vagyonjog körébe tartozik, azt a Ptk. Családjogi Könyvének VI. címe,
annak VIII. Fejezete tartalmazza. Erre tekintettel kell külön nevesíteni a házassági perhez kapcsolható keresetek
között. A házastársi tartás és a házastársi közös lakás használatának rendezése iránti kereset nevesítése a
házasság egyező akaratnyilatkozattal történő felbontásának feltételét jelentő járulékos kérdésekben való
megegyezésre tekintettel [Ptk. 4:21. § (2)-(3) bek.] is elengedhetetlen.
Pp. 456. §-ához:
A perfelvétel különös szabályai házassági perben

Az 1952-es Pp. 285. § rendelkezései külön szabályokat állapítanak meg a bontóper első tárgyalására, annak
érdekében, hogy már az eljárás kezdetén fékezzék a házasság felbontására irányuló eljárást, azzal a céllal, hogy
kellő időt biztosítsanak a házastársaknak a bontási szándékuk megfontolására, mely, ha sikeres lesz, az eljárás
visszafordíthatóvá válik, a házasság fennmarad, melynek védelme kiemelt társadalmi érdek. Az elsőfokú
eljárásnak az osztott perszerkezetre épülő általános eljárási modellje a személyi állapotot érintő eljárásokban is
érvényesül, ezért az eddigi, bontóperben tartott első tárgyalásra vonatkozó szabályokat is eltérően kell
kialakítani, ahol a perfelvételi tárgyalásnak lesz kiemelt jelentősége. A per lefolyásának lassítása az eddigi
szabályoktól eltérően nem akként valósul meg, hogy az első tárgyaláson a bíróság a tárgyalást - főszabály szerint -
elhalasztja, hanem oly módon, hogy főszabály szerint nem ad arra lehetőséget, hogy - eltérve az elsőfokú eljárás
általános szabályaitól - a perfelvételi tárgyaláson, a perfelvételt követően azonnal érdemben folytatódjon a
bontókereset tárgyalása, ezt a paragrafus (4)-(5) bekezdései általános jelleggel kizárják.
E főszabály alóli kivételekről rendelkezik a Pp. egyfelől a személyi állapottal kapcsolatos perek közös szabályai
alatt, másfelől a házassági per speciális szabályai között. Ide tartoznak azok az esetek, amikor a törvényben
meghatározott okokból mellőzhető a fél személyes meghallgatása. Ebbe a körbe tartozik, amikor a fél személyes
meghallgatására azért nincs lehetőség, mert ismeretlen helyen tartózkodik, vagy, ha a tárgyaláson való
meghallgatása elháríthatatlan akadályba ütközik, vagy azon okból kifolyólag, hogy a tárgyaláson való megjelenése
nem megoldható, vagy egészségi állapota teszi lehetetlenné a meghallgatását (pl. Alzheimer-kór). További indok a
személyes meghallgatás mellőzésére, ha a fél cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokság alatt áll. Az
előzőekben felsoroltakon kívül szintén alapot ad a kereset perfelvételt követő azonnali tárgyalására, ha a feleknek
nincs közös kiskorú gyermeke. Annak ellenére, hogy a Pp. az általános rendelkezések és az elsőfokú eljárás
szabályai körében rendelkezik a közvetítői eljárásról való tájékoztatás mikéntjéről, a bontóper perfelvételi
szakában a paragrafus (3) bekezdése alatt külön nevesíti az erről való kötelező tájékoztatást. Ennek indoka, hogy
a Ptk. 4:22. §-a kiemeli, hogy a házastársak a házassági bontóper megindítása előtt vagy a bontóper alatt - saját
elhatározásukból vagy a bíróság kezdeményezésére - kapcsolatuk, illetve a házasság felbontásával összefüggő
vitás kérdések megegyezésen alapuló rendezése érdekében közvetítői eljárást vehetnek igénybe. A közvetítői
eljárás eredményeként létrejött megállapodásukat perbeli egyezségbe foglalhatják.
Pp. 457. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés elrendelésének különös esetei

A Pp. XXXI. Fejezete a személyi állapotot érintő perek közös szabályai között rögzíti, hogy ezekben a perekben a
bíróság hivatalból is elrendelhet ideiglenes intézkedést. Az általános felhatalmazás mellett is fennállhat olyan
szabályozási szükséglet, hogy az egyes perekben erre mi adhat alapot. A paragrafus az 1952-es Pp.-ben rögzített,
az ideiglenes intézkedés lehetséges tárgyait meghatározó felsoroláson csak kis mértékben változtat, azt
példálózóvá téve, ami azt jelenti, hogy a paragrafusban nem nevesített körben is rendelhet el a bíróság ideiglenes
intézkedést akár kérelemre, akár hivatalból. A gyakorlatban leggyakrabban éppen a házassági perekben kerül sor
ideiglenes intézkedés elrendelésére.
Pp. 458. §-ához:
A házastársak kibékülését előmozdító eljárási rendelkezések

A házassági bontóper első és folytatólagos tárgyalásának 1952-es Pp.-ben található szabályait a Pp.
hozzáigazította az osztott szerkezetű eljárás szabályaihoz. Ennek megfelelően a személyi állapotot érintő perek
közös szabályai között helyezte el a Pp. azt a rendelkezést, hogy amennyiben a felperes a perfelvételi tárgyaláson
személyesen nem jelenik meg, az eljárást meg kell szüntetni [Pp. 432. § (3) bek.], ami lényegében megegyezik az
1952-es Pp. 282. § (2) bekezdésében foglaltakkal. Amennyiben a felperes az érdemi tárgyalást mulasztja el, az
eljárást ekkor is meg kell szüntetni. A paragrafus (1) bekezdése az 1952-es Pp. 288. § (1) bekezdésében
foglaltaknak megfelelő tartalommal szabályoz. Ki kell emelni, hogy az említett jogkövetkezmények a perfelvételi
tárgyalás esetében a személyes jelenlét hiányához fűződnek, míg az érdemi tárgyalás tekintetében a felperes
mulasztásához. A bontóper „fékezésével” a felek kibékülését előmozdító rendelkezéseknek az 1952-es Pp.-ben
bevált elemei (igazolási kérelem előterjesztésének határideje, speciális jogerőre emelkedési szabály, a perbeli
mulasztás speciális jogkövetkezményei stb.) a paragrafus változatlanul indokoltnak tartja fenntartani, sőt, azokat
további elemekkel egészíti ki. Ilyen például a paragrafus (4) bekezdésében a felek megegyezésén alapuló
szünetelés általános részi korlátozásának feloldása házassági bontóperben.
Pp. 459. §-ához:
A házassági perben hozott ítélet speciális tartalma

A paragrafus (1) bekezdése lényegében fenntartja az 1952-es Pp. 290. § (1) bekezdésében rögzített, a
kérelemhez kötöttség elve alól kivételt jelentő esetköröket a gyermek érdekeinek fokozott védelme érdekében.
A paragrafus (2) bekezdése új elemként vezeti be a házassági perben hozott ítélet rendelkező részének kötelező
tartalmi elemei közé a házassági életközösség fennállása időtartamának meghatározását, annak kezdő és záró
időpontjának rögzítését, amely az ítélet jogerőre emelkedésével ítélt dologgá válik, és egy későbbi vagyonjogi
perben nem tehető vitássá. A normaszövegben való megjelenítését az indokolja, hogy döntő jelentősége van a
házastársak vagyonjogi rendezésénél, mert ehhez az időtartamhoz kapcsolódik a vagyonközösség fennállása, és
ezáltal a közös vagyont képező vagyonelemek köre. A jelenlegi bírói gyakorlat vita esetén a bontóperben - és a
közös vagyon megosztásakor is - az életközösség megszűnésének időpontját tényállási elemként kezelte, és azt a
bíróság mérlegelési jogkörében eljárva határozta meg. Mivel nem minősült ítélt dolognak, a vagyonjogi perben a
felek tovább vitathatták, még akkor is, ha a bontóperben esetlegesen egyező nyilatkozatot tettek. A
jogkövetkezmények miatt indokolt, hogy az életközösség fennállásának időtartama ne legyen „lebegő” időpont,
hanem a rendelkező részben rögzüljön, és ne legyen lehetőség a megváltoztatására (Indokolás a Pp. 459-460.
§-ához). A Pp. nem tesz különbséget aszerint, hogy az életközösség fennállása időtartamát a felek egyező
nyilatkozattal, vagy a bíróság az erre vonatkozó bizonyítási eljárása lefolytatásának eredményeként határozza
meg. Nincs tehát akadálya annak, hogy a felek által előadott időtartamot rögzítse a bíróság - az anyagi jog (Ptk.)
szabályozásával összhangban - a felek akaratnyilvánítása alapján. Az egyező nyilatkozat hiányában a bíróságnak
kell dönteni az időtartamról, így - a jogerős elbírálás után - a vagyonjogi perben már nem vitatható. A házasság
megkötése vélelmezi az életközösség fennállását (Ptk. 4:35. §), ezért eltérő nyilatkozat, vagy az élettársi kapcsolat
tényének fennállása hiányában a házasság megkötésének időpontja lesz automatikusan az életközösség kezdő
időpontja.
A paragrafus (4) bekezdése fenntartja az 1952-es Pp. speciális perköltség-viselési szabályát a házassági
bontóperben. Ennek indoka, hogy a házassági bontópert csak a házastársak indíthatják meg egymás ellen, így a
házasság felbontása esetén egyikük szükségszerűen pervesztes lesz, közös megegyezéses bontás esetén is. Erre
tekintettel rendelkezik úgy a paragrafus (4) bekezdése, hogy a bontóperben a perköltség viselésének általános
szabályától eltérően nem a pervesztesség, pernyertesség alapján dönt a bíróság a perköltség viseléséről.
A paragrafus (5) bekezdése azért zárja ki a részítélet hozatalát, hogy ne legyen lehetőség a bontóperben
külön-külön dönteni a keresethalmazatban előterjesztett kérelmekről. A jelenlegi gyakorlat alapján megfigyelhető,
hogy a kiélezett perekben a bíróságok először felbontják a házasságot - remélve, hogy ezzel csökkentik a felek
közötti feszültséget - majd egyenként rendelkeznek a szülői felügyelet gyakorlásának rendezéséről, a tartásról és
a lakáshasználatról. A részítélet kizárása a Ptk. anyagi jogi szabályozásával összhangban a kérelmek együttes
elbírálását eredményezi, ami a hatékony pervezetést is elősegíti.
Pp. 460. §-ához:
A házasság megszűnésével összefüggő intézkedések

A paragrafus az 1952-es Pp. szabályaihoz hasonlóan rendezi azt az esetet, amikor valamelyik házastárs a per
jogerős befejezése előtt meghal, tekintettel a Ptk. 4:20. § (1) bekezdésére, továbbá az érvénytelenítési perben
hozott ítélet közlését az ügyésszel, és a jogerős ítélet illetékes anyakönyvvezetővel történő közlésének
kötelezettségét.
Pp. 461. §-ához:
A perújítás és felülvizsgálat kizártsága

A házasságot felbontó vagy érvénytelenítő jogerős ítélet mindenkivel szemben hatályos (contra omnes), ezért a
házasságot felbontó, illetőleg érvénytelenítő ítéleti rendelkezés perújítással nem támadható. E körben, valamint a
házasság megromlását, illetve az érvénytelenségét eredményező indokok tekintetében felülvizsgálatnak sincs
helye.
123. A házassági per kapcsolata a házassági vagyonjogi perrel
Pp. 462. §-ához:
A házassági per és a vagyonjogi per összekapcsolásának tilalma

A paragrafus rögzíti, hogy a házastársak vagyoni viszonyaival összefüggő kereset a házassági perrel nem
kapcsolható össze, amelynek indokait a Pp. 455. §-ához fűzött magyarázat részletesen tartalmazza. Ez alól az a
két, rendszertanilag nem a házastársak személyi, hanem vagyoni viszonyaival összefüggő kereset jelent kivételt,
melynek összekapcsolhatóságáról a Pp. 455. §-a a házassági perhez kapcsolható keresetek körében rendelkezik.
Pp. 463. §-ához:
A házassági életközösség fennállása időtartama megállapításának módjai

Arra tekintettel, hogy a Pp. leválasztja a házassági pertől a házassági vagyonjogi keresetet, rendelkezni kell a
két per kapcsolatáról, illetve arról, hogy a házassági életközösség időtartamának a megállapítására milyen módon,
melyik eljárás keretében kerüljön sor. A bontóper mellett az érvénytelenítési per vagyonjogi következményeinek
rendezésére is szükség lehet, tekintve, hogy a Ptk. 4:36. § (1) bekezdés szerint, ha az érvénytelen házasság
megkötésekor mindkét házastárs jóhiszemű volt, a házasság vagyonjogi joghatása - a közös lakás használatát
beleértve - azonos az érvényes házasság vagyonjogi joghatásával. Ebben az esetben a házasság érvénytelenné
nyilvánítása esetén a vagyonjogi követeléseket mindegyik házastárs oly módon érvényesítheti, mintha a
házasságot az érvénytelenség megállapításának időpontjában a bíróság felbontotta volna. A Pp.-nek rendezni kell
azt az esetet, amikor a vagyonjogi pert nem előzi meg házassági per, így nem került még meghatározásra a
házassági életközösség fennállásának időtartama. Nem ritka az az eset, amikor a házastársak a kötelék
megszüntetése nélkül kérik a vagyontárgyaik megosztását, azaz, amikor a házassági vagyonjogi igény nem
kapcsolódik a házassági perhez. A Pp. szerinti szabályozás kizárja ezt az összekapcsolást, de rendelkeznie kell
arról, hogy miként történjen az életközösség időtartamának megállapítása házassági per hiányában. Ebben az
esetben a vagyonjogi perben eljáró bíróságnak kell értelemszerűen megállapítani, éppen a vagyonközösség
szempontjából releváns házassági életközösség fennállásának időtartamát. Erről a bíróság, ha a felek között e
tekintetben nincs vita az eljárást befejező érdemi határozatában dönt (ítélettel vagy egyezséggel), de indokolt
lehet közbenső ítélet hozatala ebben a kérdésben. Ezzel a paragrafus azt az évtizedes bírói gyakorlatot engedi be
a házassági vagyonjogi igények rendezése körébe, amely az élettársak vagyoni viszonyainak rendezésével
összefüggésben elfogadott gyakorlattá vált: az élettársi kapcsolat fennállása, valamint annak időbeli határai - mint
az élettársi közös szerzésre alapított kereset jogalapja - tekintetében helye van közbenső ítélet meghozatalának
(EBH2008. 1782.). A Pp. arra is tekintettel tekinti irányadónak az élettársak vagyoni viszonyainak rendezése
körében az élettársi kapcsolat fennállásának közbenső ítélettel történő megállapítása analógiáján a házassági
életközösség fennállása időtartamának meghatározását, mert a Ptk. 4:35. § (1) bekezdése normaszintre emelte
azt, hogy a házastársi vagyonközösség, a törvényes vagyonjogi rendszer az életközösség kezdetétől hatályosul
akkor is, ha a házastársak a házasságkötés előtt élettársakként éltek együtt. A házasság megkötésével az
életközösség létrejöttét vélelmezni kell. A Ptk. ezzel követte a 10. számú Irányelv hatályon kívül helyezését
követően is alkalmazott gyakorlatot, mely szerint a házasságkötést megelőző együttélés vagyonjogi szempontból
egybeolvad a házassági életközösséggel, ha az élettársi együttélést házasság követi. Arra tekintettel is teszi
lehetővé a paragrafus a házassági vagyonjogi perben az életközösség fennállása időtartamának közbenső ítélettel
történő megállapítását, mert indokolt lehet annak jogerőre emelkedését bevárni a vagyonmegosztás tárgyában
való döntést megelőzően, tekintve, hogy a vagyonleltárt a házastársaknak erre az időszakra kell felállítaniuk, így a
per későbbi szakaszában az már nem lehetne vitatható, és annak függvényében folyhatna a szükséges bizonyítás.
Abban az esetben, ha a felek között kizárólag házassági per van folyamatban, a bíróságnak kell, szükség esetén
hivatalból is határoznia az életközösség időtartamának fennállása felől. Ennek megállapítását a hivatalbóli
bizonyítás lehetősége biztosítja. A szabályozás indoka, hogy a házassági perben kell bizonyítást felvenni a
házasság felbontásához szükséges feltételek fennállásának bizonyítására (teljes és helyrehozhatatlan megromlás),
így ott a bizonyítás során szükségszerűen megállapítást nyer az életközösség fennállásának időtartama, annak
kezdő és befejező időpontja, melynek a járulékos kérdések eldöntése körében is jelentősége van, például a tartási
kötelezettség keletkezése időpontjának meghatározása tekintetében is. Amennyiben a bontás egyező
akaratnyilatkozat alapján történik, a felek erre vonatkozó előadása alapján is megállapítható az időtartam. A Pp.
ezzel új elemként vezeti be a házassági perben hozott ítélet rendelkező részének kötelező tartalmi elemei közé a
házassági életközösség fennállása időtartamának meghatározását. A paragrafus (2) bekezdése rendezi azt az
esetet, amikor a házassági per és a házassági vagyonjogi per egy időben, egymással párhuzamosan folyik. Ebben
az esetben a házassági per bíróságának kell megállapítania a házasság felbontásával (érvénytelenné
nyilvánításával) összefüggésben az életközösség fennállásának időtartamát a fent részletesen kifejtett indokokra
tekintettel, a hivatalbóli bizonyítás lehetőségére, és a per céljára is tekintettel. A paragrafus (3) bekezdése erre az
esetre előirányozza, hogy amennyiben a házassági vagyonjogi perben a felek között az életközösség fennállásának
időtartama vitás, a bíróság a házassági vagyonjogi per tárgyalását a folyamatban lévő házassági per jogerős
elbírálásáig felfüggesztheti.
XXXIV. FEJEZET
SZÁRMAZÁSI PEREK
124. A származási perek meghatározása
Pp. 464. §-ához:
A származási perek mint gyűjtőkategória

A paragrafus a többi személyi állapottal kapcsolatos perhez hasonlóan, meghatározza, hogy a származási perek
mint gyűjtőfogalom milyen pereket takar. E kategóriába három, a családi jogállás megállapításához, tisztázásához
szükséges pertípus tartozik: az apaság megállapítása iránti per; az apaság vélelmének megdöntése iránti per és
az anyaság megállapítása iránti per. E perek mögöttes anyagi jogi szabályait a polgári törvénykönyv Családjogi
Könyve a X., „A leszármazáson alapul rokoni kapcsolat cím” alatt, a Ptk. 4:98-4:118. §-ai között szabályozza. A Ptk.
hatálybalépésével változtak a Pp. származási perekre vonatkozó rendelkezései is, tekintettel arra, hogy a Ptk.-ban
kerültek rögzítésre az egyes származási perekben perindításra jogosult személyek, illetve a per lehetséges
alperesei is. A Ptk. a gyakorlatban felmerült igényekre reagálva a peres felek lehetséges körén alapvető
változtatásokat hajtott végre, apasági perben peres féllé tette az anyát, és lehetővé tette, hogy gyermekét a
perben képviselhesse, ezzel elkerülhetővé válik az eseti gyám általi perindítás. A Ptk. változtatott az apaság
vélelmét keletkeztető tények rendszerén, és a Csjt. apasági vélelmi rendszerében tapasztalt következetlenségeket
is kiküszöbölte.
125. A származási perek különös szabályai
Pp. 465. §-ához:
Speciális illetékességi szabály

A paragrafus fenntartja az 1952-es Pp. privilegizált illetékességi szabályát, melynek bevezetése a kiskorú
gyermek érdekét szolgálja, tekintettel arra, hogy ezekben a perekben a gyermek is rendelkezik keresetindítási
joggal.
Pp. 466. §-ához:
A felek jogállásával, képviseletével, és a beavatkozással összefüggő speciális szabályok

A Ptk. a Csjt. korábbi szabályaitól alapvetően eltérő szemlélettel közelít az anya eljárásban betöltött
pozíciójához. A korábbi szabályok semmilyen körülmények között sem tették lehetővé, hogy az anya apasági per
felperese lehessen, alperes is csak a vélelem megdöntése iránti perben lehetett. A Ptk. apasági perben peres féllé
teszi az anyát, és lehetővé teszi, hogy gyermekét a perben képviselhesse, ezzel elkerülhetővé válik az eseti gyám
általi perindítás.
A Pp.-ben ugyanakkor szabályozni kellett azt az esetet, amikor az anya nem járhat el, vagy nem kíván eljárni.
Ha ugyanis az anya kezdeményezi a pert, az alperesek személye attól függ, hogy a gyermek az anya pertársa-e a
perben, vagy sem. Annak érdekében, hogy a gyermek - akinek érdekeltsége az esetek nagy részében az anyáéval
azonos - az anya perindítása esetén ne váljon alperessé, a Ptk. megengedi, hogy az ilyen perben a kiskorú
gyermek a gyámhatóság hozzájárulásával az anya pertársaként vehessen részt [Ptk. 4:104. § (1)-(2) bek.]. Ebben
az esetben felperes az anya és a kiskorú gyermek, míg alperes az apa. Abban az esetben, ha az anya által indított
perben a gyermek nem az anya pertársa, a pert az anyának a gyermek ellen is meg kell indítania, ebben az
esetben a gyermek és az apa lesznek a per alperesei. Ekkor a gyermek képviseletére a gyámhatóság eseti gyámot
rendel [Ptk. 4:106. § (2) bek.]. A Ptk. már lehetővé teszi, hogy az anya apasági pert kezdeményezzen, de ez nem
szünteti meg annak a lehetőségét, hogy amennyiben az anya nem kíván peres féllé válni, akkor a perbe
beavatkozhasson. A gyakorlat azt mutatja, hogy az érintett anyák beavatkozási hajlandósága csekély mértékű,
vallomásuk azonban elengedhetetlenül fontos a származás megállapításához, ezért őket, ha sem félként, sem
beavatkozóként nem vesznek részt a perben, tanúként ki kell hallgatni. A beavatkozás lehetőségéről az anyát a
keresetlevél egy példányának megküldésével értesíteni kell.
A Ptk. 4:106. § (3) bekezdése szerint, ha az a személy, aki ellen a pert meg kellene indítani, nem él vagy
ismeretlen helyen tartózkodik, a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell indítani. A paragrafus
(3) bekezdése erre az esetre rendezi a speciális perfelállást, tekintettel arra, hogy ez a sajátos helyzet bármelyik
származási perben előfordulhat, ugyanis az apaság vélelmének megdöntése iránti per kivételével a többi per
megindítása nincs határidőhöz kötve. Ebben az esetben az elhunyt személy egyenesági rokonai számára a
beavatkozás lehetőségének biztosítását az indokolja, hogy az elhalálozott vagy eltűnt személy közeli hozzátartozói
számára nem lehet közömbös a per kimenetele, tekintettel a vonatkozó polgári jogi, kiváltképp örökléssel
kapcsolatos és családjogi következményekre.
A paragrafus (4) bekezdése pótolja az eljárásjogi szabályozás régi adósságát, szabályozza azt az esetet, amikor
az alperes a per folyamán hal meg. Ebben az esetben a pert a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell
folytatni, és az egyenesági rokonokat értesíteni kell a beavatkozás lehetőségéről.
Pp. 467. §-ához:

A perindítással összefüggő szabályok

A paragrafus szerint, követve az 1952-es Pp. gyakorlatát, az apaság megállapítására irányuló kereset kizárólag
a gyermek tartására irányuló keresettel kapcsolható össze, illetve ilyen igény a per folyamán is előterjeszthető. A
gyermek tartása iránti perben az apaság nem tehető vitássá, tehát pédául az alperesként perben álló apa, apasága
vélelmének megdöntése iránt viszontkeresetet nem indíthat, mondván nem ő a gyermek apja. Ebben az esetben a
gyermek tartására irányuló perben hozott döntésnek előkérdése lehet a gyermek származásának tisztázása, így a
bíróság az eljárást mindaddig felfüggesztheti, ameddig a származási perben a bíróság jogerősen nem dönt. A Pp.
nem teszi lehetővé a szülői felügyelet gyakorlása rendezésének a származási perrel való összekapcsolását. Az
összekapcsolást pedig az a körülmény zárja ki, hogy a származás kérdésének rendezéséig nincs tisztázva a szülői
felügyelet kérdése, és így nem lehet annak gyakorlása kérdésében sem dönteni.
Pp. 468. §-ához:
Eljárás apai elismerés esetén

A Ptk. 4:98. § c) pont alapján az apai elismerésnek a perrel szemben primátusa van, ezért lehetőség van arra,
hogy az apaság megállapítása iránti per megindulása után, az érdekelt férfi a gyermeket a magáénak ismerje el.
Erre őt a perfelvételi tárgyaláson és a bizonyítási eljárás lefolytatása után is figyelmeztetni kell. Tájékoztatnia kell
arról is, hogy apai elismerő nyilatkozat esetén az apaság megállapítása iránti per folytatására nincs szükség. Ha
az alperes az első tárgyalást követően tesz apai elismerő nyilatkozatot, jelentős perköltség előlegezése,
megfizetése alól mentesülhet. Az elismerő nyilatkozat teljes hatályához szükséges az anyának, a kiskorú gyermek
törvényes képviselőjének, és a gyermek hozzájárulása, ha a tizennegyedik életévét már betöltötte. Ha az anya a
gyermek törvényes képviselője, a hozzájárulást e minőségében is megadhatja, kivéve, ha az anya és a gyermek
között érdekellentét áll fenn. Ebben az esetben a gyámhatóság a kiskorú gyermek törvényes képviseletére eseti
gyámot rendel. Ha az anya vagy a gyermek nem él vagy nyilatkozatában tartósan gátolva van, a hozzájárulást a
gyámhatóság adja meg. Minthogy elismerő nyilatkozat a Ptk. 4:101. § (4) bekezdése alapján csak személyesen
tehető, elismerésnek csak akkor van helye, ha az alperes a perben részt vesz. Ezért, ha az alperes halála, vagy
ismeretlen helyen tartózkodása miatt a Pp. 295. § (3) bekezdése alapján a pert a bíróság által kirendelt
ügygondnok ellen kell megindítani, a perben az ügygondnok értelemszerűen nem tehet elismerő nyilatkozatot.
Amennyiben a figyelmeztetés után az alperes elismerő nyilatkozatot kíván tenni, igazolnia kell, hogy a gyermeknél
legalább tizenhat évvel idősebb [Ptk. 4:101. § (2) bek.]. Az elismerő és a hozzájáruló nyilatkozatokat a bíróság
külön jegyzőkönyvbe foglalja és megküldi az illetékes anyakönyvvezetőnek. A bíróság az elismerő és a
hozzájárulást tartalmazó jegyzőkönyveket ahhoz az anyakönyvvezetőhöz küldi meg, ahol a gyermeket
anyakönyvezték. Az anyakönyvezés megtörténtéig a bíróság az eljárást felfüggeszti. Amennyiben az anyakönyvi
bejegyzésnek akadálya van, például az anyakönyv tartalma szerint az apai jogállás betöltött, a bíróságnak a pert a
tárgyalás felfüggesztésének megszüntetésével folytatnia kell. Ha az apát az anyakönyvbe bejegyezték, az eljárást
meg kell szüntetni. Ha az elismerő nyilatkozat alapján az apát az anyakönyvbe nem jegyzik be és az ennek okául
szolgáló hiány nem pótolható, a bíróság az eljárás felfüggesztését megszünteti, és a tárgyalást folytatja.
Pp. 469. §-ához:
A mulasztás speciális jogkövetkezményei származási perben

A személyi állapottal kapcsolatos perek között is kiemelt jelentősége van a személyes megjelenésre idézett fél
tárgyaláson történő megjelenésének, ennek elmaradása a Pp. Bizonyítás c. részében szabályozott
közreműködőkkel szembeni kényszerítő intézkedések alkalmazását vonja maga után. [A paragrafus (2)
bekezdéséhez lásd a Pp. 466. §-ához fűzött magyarázatot.]
Pp. 470. §-ához:
A bizonyítás sajátosságai a származási perekben

A paragrafus a hatályos szabályozással megegyezően lehetővé teszi, hogy a bíróság a származás
megállapításához szükséges orvosszakértői vizsgálat tűrésére a felet kötelezze. Ennek elmaradása ugyanis a per
célját hiúsítaná meg. Ehhez a paragrafus a bíróság számára a közreműködőkkel szemben elrendelhető kényszerítő
eszközök közül az okozott költségek megtérítésére kötelezést és a pénzbírságban marasztalást teszi lehetővé, a fél
elővezetését orvosszakértői vizsgálat elvégzése céljából azonban továbbra sem. A származási perekben ma már
szinte kizárólagosnak tekinthető a DNS vizsgálat mint a származás megállapításához szükséges orvosszakértői
vizsgálat, melynek szakmai szabályait az Országos Igazságügyi Orvostani Intézet 22. számú módszertani levele a
polgári perekben és büntetőügyekben végzett DNS vizsgálatok és véleményadás tárgyában (2005) rendezi. A Pp.
változtat az apaság megállapítása iránti perek esetében az ún. többférfis pereknek az 1952-es Pp. 300. §-ában
foglalt szabályozási megoldásán. Az 1952-es Pp. 300. §-a arra az esetre állapít meg szabályokat, amikor az anya a
fogamzási időben több férfivel is tartott fenn nemi kapcsolatot, így csak a perben lefolytatott bizonyítás
eredményeként állapítható meg, hogy a gyermek melyik személytől származik. Ezekben az ügyekben - az 1952-es
Pp. szabályai alapján - a pert az (egyik valószínűsíthető) apa ellen kell megindítani, míg a többi - az anyával nemi
kapcsolatban állt - érdekelt a perben tanúként vesz részt. Ezeket a tanúkat ugyanakkor a fél jogállása illeti meg a
bíróság orvosszakértői vizsgálatra kötelező végzésének közlésétől, mely perbeli konstrukció kialakítására a
75/1995. (XII. 21.) AB határozat nyomán került sor. A Pp. megszünteti az 1952-es Pp. 300. § a bizonyítás speciális
szabályaival a többférfis ügyekre kialakított szabályozását, melynek indokai a következők:
- A gyakorlatban viszonylag ritkán fordul elő az az eset, amikor a felperes (anya) nem tudja megnevezni azt a
személyt, akivel a fogamzási időben nemi kapcsolatot tartott fenn, és akitől a gyermek származhat.
- A hatályos szabályok szerinti perfelállás dogmatikailag rendkívül problematikus (tanú pozícióban álló személy,
akit a fél jogállása illet meg), ezt a jogirodalom is joggal kritizálja. [Lásd pl. Gáspárdy László: Quo vadis magyar
polgári eljárásjog? In: Szabadfalvi József (szerk.): Facultas nascitur. Bíbor, Miskolc, 2001, 171-181. o.]
- Az anyagi jogi szabályozás [Ptk. 4:106. § (1) bek.] szerint a pert a gyermek (vagy az anya) indítja az apa ellen,
és nem a lehetséges apajelöltek ellen.
- A Pp. szellemiségével, a fél fokozott felelősségével, eljárástámogatási kötelezettségével is nehezen
egyeztethető össze az 1952-es Pp. 300. §-ában kialakított konstrukció. A gyermek családi jogállásának rendezése
fontos szempont, de az érintettek felelősségteljesebb hozzáállását a szabályozási környezetnek is elő kell
mozdítania.
A Pp. szerint a pert azzal a személlyel szemben kell megindítani (értelemszerűen akkor, ha az apa nem felperesi
pozícióban van), akivel az anya a fogamzási időben nemileg érintkezett és az összes körülmény gondos
mérlegelése alapján feltételezhető, hogy a gyermek ettől a férfitól származik. Ha az orvosszakértői vizsgálat nem
támasztja alá az alperes apaságát, akkor vele szemben a keresetet el kell utasítani, és újabb perben kell a
gyermek származását tisztázni.
Pp. 471. §-ához:
A perújítás és felülvizsgálat kizártsága

A perújítás és felülvizsgálat kizártságának oka a kettős apasági vélelem esetleges bekövetkezésének elkerülése.
XXXV. FEJEZET
SZÜLŐI FELÜGYELETTEL KAPCSOLATOS PEREK
126. A szülői felügyelettel kapcsolatos perek közös szabályai
Pp. 472. §-ához:
1. A szülői felügyelettel kapcsolatos perek mint gyűjtőkategória

A Pp. a többi személyi állapottal kapcsolatos perhez hasonlóan, meghatározza, hogy a szülői felügyelettel
kapcsolatos perek mint gyűjtőfogalom milyen pereket foglal magában. Az 1952-es Pp. XVII. Fejezete a szülői
felügyelet megszüntetése, a szülői felügyelet visszaállítása, másképpen a szülői felügyeletet megszüntető
határozat hatályon kívül helyezésére irányuló pert szabályozza. A Pp. ehhez képest jelentős mértékben kibővíti a
szülői felügyelettel kapcsolatos, a törvény XXXV. Fejezetében különös szabályozást nyerő perek körét, és az ezzel
kapcsolatos perek szabályait mind szerkezetében, tartalmában, mind szóhasználatában megfelelően hozzáigazítja
a hatályos anyagi jogi szabályokhoz.
Így a Pp.-ben nyernek szabályozást a szülői felügyelet gyakorlásának rendezésével kapcsolatos perek, amely
mint gyűjtőkategória - igazodva a Ptk.-beli szabályozáshoz, Negyedik Könyv XVIII. Fejezet 2. cím - magában
foglalja a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése, a felügyelet, továbbá egyes felügyeleti jogok gyakorlásának
megváltoztatása, a különélő szülő feljogosítása egyes felügyeleti jogok gyakorlása és a közös szülői felügyeletet
megszüntetése iránt indított pereket kell érteni. A Pp. XXXV. Fejezet a Ptk. Családjogi könyvének idézett
szabályaitól eltérően egyetlen pert emel ki ebből a csoportból, a gyermek harmadik személynél történő
elhelyezése iránti pert. Ennek indoka, hogy ebben a perben a szülőkön kívül álló, harmadik személynél nyer
elhelyezést a gyermek, melynek megváltoztatása iránti pert az ellen a személy ellen kell megindítani, akinél a
gyermeket elhelyezték, ezért ebben a perben a többi, szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti pertől
eltérően alakulnak a perbeli pozíciók, ami külön perkategóriaként történő szabályozását indokolja.
2. A jogalkalmazási bizonytalanságokat kiküszöbölő szabályozási koncepció

A Pp.-ben megteremtett szabályozás jelentősége, hogy a családjogi perek egyik leggyakoribb, mind a szülők,
mind a gyermek számára legnagyobb jelentőséggel bíró típusát, a szülői felügyelet gyakorlásnak rendezése iránti
pert - amelyet a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) mint
gyermekelhelyezési pert szabályozott - beemeli szülői felügyelettel kapcsolatos perek közé és így a személyi
állapottal kapcsolatos perek közé. Ez azzal a következménnyel jár, hogy így erre a perre is kiterjednek azok, a
XXXI. Fejezetben nevesített közös szabályok, amelyek korábban a bírói gyakorlat, vagy a jogirodalom álláspontja
alapján érvényesültek ezekben a perekben, anélkül, hogy annak jogszabályi háttere lett volna, így például a
hivatalbóli bizonyításra vonatkozó felhatalmazás. A Családjog kézikönyve c. kommentárban olvasható például az
az álláspont, mely szerint az 1952-es Pp. XV-XVII. Fejezetei a családjogi perekben alkalmazandó, az általános
szabályoktól eltérő eljárási rendelkezéseket tartalmaznak, melyek a gyermekelhelyezési jogvitákban
értelemszerűen irányadónak tekintendők. Álláspontom szerint erősen vitatható, hogy amennyiben a gyermek
elhelyezése iránti kereset nem kapcsolt keresetként került előterjesztésre valamely személyi állapottal
kapcsolatos perben, akkor az 1952-es Pp. személyi állapottal kapcsolatos perekben érvényesülő szabályai
irányadóak lettek volna a Csjt. 72/A. § alapján indult perre is. [Kőrös András (szerk.): A családjog kézikönyve. 2.
köt. HVG-ORAC, Budapest, 2007, 675. o.] Ez az álláspont amiatt is vitatható, mert a bírói gyakorlat a
gyermekelhelyezési pereket jellemzően nem tekintette a személyi állapotot érintő pernek, így az ezekben a
perekben érvényesülő szabályok analógia útján sem érvényesülhettek a gyermek elhelyezése iránti perben.
További jogértelmezési problémát jelentett ezekben a perekben az ideiglenes intézkedés elrendelésének kérdése.
A Csjt. 72/A. § (4) bekezdése szerint „Ha a gyermek elhelyezése érdekében azonnali intézkedésre van szükség, a
bíróság soron kívül, ideiglenes intézkedéssel határoz.” Azt, hogy ez a paragrafus az ideiglenes intézkedés
hivatalból történő elrendelésére ad felhatalmazást, a gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontokról szóló, a
24. számú irányelvvel módosított 17. számú Irányelv III. pontja tette egyértelművé, mely szerint „Azok a
szempontok, amelyek a gyermek elhelyezésénél általában figyelembe jönnek, megfelelően irányadók akkor is, ha a
gyermek elhelyezése érdekében azonnali intézkedésre van szükség, amikor is a bíróság soron kívül, hivatalból
ideiglenes intézkedéssel határoz.”
A bírói gyakorlat is igyekezett a gyermekelhelyezési perek eljárási szabályai körében tapasztalható
bizonytalanságokat kiküszöbölni, így például a BDT2001. 384. számú eseti döntésben, amikor kimondta, hogy a
gyermekelhelyezés megváltoztatása iránt indított perben a tényállás teljeskörű felderítésére hivatalból is le kell
folytatni a szükséges bizonyítást. Ennek elmulasztása hatályon kívül helyezést vonhat maga után. A Legfelsőbb
Bíróság is úgy foglalt állást, hogy a bíróság a kiskorú gyermek elhelyezése, tartása, a szülő és a gyermek közötti
kapcsolattartás tárgyában akkor is elrendelhet hivatalból bizonyítást, ha azokról nem házassági perben kell
döntenie (BH2009. 77. I.).
A Pp. a fent idézett hiányosságok pótlása, jogalkalmazási bizonytalanságok megszüntetése érdekében a Pp. 7. §
17. pontja alatt meghatározza, hogy mit ért a személyi állapot fogalma alatt, ezzel egyértelművé teszi, hogy a
szülői felügyelet gyakorlásának rendezésével kapcsolatos perek a személyi állapotot érintő perek kategóriájába
tartoznak, és mint ilyenek, vonatkoznak rájuk a Pp. XXXI. Fejezete alatt összefoglalt közös szabályok, így pl. a
hivatalbóli bizonyítás lehetősége, vagy az ideiglenes intézkedés hivatalból történő elrendelésének lehetősége.
3. Az uniós jog hatása a szülői felügyelettel kapcsolatos perek terminológiájára

A Pp. azért is kezeli cizelláltan a szülői felügyelet gyakorlásának rendezésével kapcsolatos pereket, mert az
uniós, és nemzetközi szabályozás is külön kezeli a szülői felelősséggel, ezen belül a szülői felügyelet
gyakorlásával, kapcsolattartással összefüggő pereket, és a gyermek harmadik személynél történő elhelyezését. A
Pp.-nek igazodnia kell a megváltozott anyagi jogi szabályokhoz ilyen módon is. Tekintettel arra, hogy a Ptk. a
gyermek elhelyezésnek fogalmát ma már arra az esetre tartja fenn, amikor a gyermeket a szülőkön kívül álló
személynél helyezi el, és a gyermek elhelyezés helyett a szülői felügyeleti jog gyakorlására jogosítja fel az egyik
szülőt, amelyet megfelelően meg kell jeleníteni az eljárási szabályok között is. A gyermekelhelyezés fogalmának
megváltoztatását Európa Tanács dokumentumai, az Európai Unió határon átnyúló családjogi ügyekben
alkalmazandó normái tették szükségessé, mindenekelőtt a jelenleg revízió alatt álló a Tanács 2003. november 27-i
2201/2003/EK rendelete a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról,
valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül
helyezéséről.
Pp. 473. §-ához:
A kiskorúra mint érdekeltre vonatkozó szabályok

Az 1952-es Pp. 65/A-65/B. §-ai alá a gyermekbarát igazságszolgáltatás megvalósulásához kapcsolódó egyes
törvények módosításáról szóló 2012. évi LXII. törvény iktatta be a kiskorú gyermek mint érdekelt
meghallgatásának részletszabályait. Ezt megelőzően a kiskorú érdekeltkénti meghallgatására vonatkozó alapvető
rendelkezéseket az 1952-es Pp.-nek a házassági perekre vonatkozó szabályok között rögzítette a XV. Fejezetben.
A peres eljárásban a kiskorú háromféle szerepet tölthet be: vagy peres fél (például származási perekben), vagy
tanú, vagy ún. érdekelt. Ez utóbbi speciális perbeli szereplő, akit nem illetnek meg a felek jogai, illetve nem
terhelik kötelezettségei, de jogállása a tanúéval sem azonosítható, hiszen nem tényekre vonatkozóan nyilatkozik,
hanem jövőbeli elhelyezésével kapcsolatban nyilvánít véleményt. Tekintettel arra, hogy a bíróság a kiskorút
érdekeltként kizárólag a Ptk. 4:171. §-ában foglalt, a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése és a gyermek
harmadik személynél történő elhelyezése iránti perekben hallgathat meg, a Pp. az 1952-es Pp. idézett
paragrafusai alatt található szabályozást a szülői felügyelet gyakorlásával kapcsolatos pereket szabályozó a XXXV.
Fejezetben helyezte el. A Pp. érdemben nem változtat az 1952-es Pp.-be a 2012. évi LXII. törvénnyel beiktatott
szabályok tartalmán, azokon apróbb pontosításokat végez.
127. A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránt indított per
Pp. 474-477. §-ához:

A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránt indított perek

A Ptk. Családjogi könyvének szülői felügyelet gyakorlására vonatkozó szabályai szerint a szülők a gyermek
feletti szülői felügyeletet közösen gyakorolják. Ez a főszabály a különélő szülők esetén is érvényesül, ami azt
jelenti, hogy a szülők a felügyeleti jogaik gyakorlását belátásuk szerint, de a gyermek érdekeinek megfelelően
rendezik. Abban az esetben, ha a különélő szülők a szülői felügyelet közös gyakorlásában vagy az azzal
kapcsolatos jogok és kötelezettségek gyakorlásában nem tudnak megállapodni, a szülői felügyelet rendezéséről a
bíróság dönt. A szülői felügyelet rendezése iránti per keretében a Ptk. szabályai alapján a következő jogviták, jogi
helyzetek oldhatók meg:
- szülői felügyeleti jog gyakorlásának rendezése, amennyiben a felek között nincs megállapodás a Ptk. 4:167. §
(1) bekezdése alapján;
- a szülői felügyeleti jog gyakorlásának rendezése körében a különélő szülő feljogosítása a Ptk. 4:168. § (2)
bekezdése szerinti egyes jogok gyakorlására;
- a szülői felügyeleti jog gyakorlásának rendezése körében a gyermek sorsát érintő valamely lényeges
kérdésben a különélő szülő jogainak korlátozása vagy megvonása a Ptk. 4:168. § (2) bekezdése alapján;
- szülői felügyeleti, továbbá egyes felügyeleti jogok gyakorlásának megváltoztatása (szülői felügyelet
gyakorlásának újrarendezése) a Ptk. 4:170. § (1) bekezdése szerint;
- a közös szülői felügyeleti jog megszüntetése a Ptk. 4:170. § (2) bekezdése szerint;
- szülői felügyeleti jog gyakorlása tárgyában kötött egyezség bírósági jóváhagyása.
E per keretében kérhető a szülői felügyelet, vagy egyes felügyeleti jogok gyakorlásának megváltoztatása, akkor,
ha azok a körülmények, amelyeken a szülők megállapodása vagy a bíróság döntése alapult, utóbb lényegesen
módosultak, és ennek következtében a megváltoztatás a gyermek érdekében áll. A közös szülői felügyelet
gyakorlása megszüntetése akkor kérhető a Ptk. 4:170. § (2) bekezdés alapján, ha a szülők már nem tudnak
együttműködni, ekkor bármelyik szülő kérelmére ezt a bíróság megszünteti. A Ptk. mind az aktív, mind a passzív
perbeli legitimáció kérdését rendezi a 4:171. § alatt. A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése, a felügyelet, az
egyes felügyeleti jogok gyakorlásának megváltoztatása iránt a szülő és a gyámhatóság indíthat pert. A pert a
szülőnek a másik szülő ellen, a gyámhatóságnak mindkét szülő ellen meg kell indítania. A bíróságnak az eljárása
során - elháríthatatlan akadály esetét kivéve - mindkét szülőt meg kell hallgatnia. Indokolt esetben, vagy ha azt a
gyermek maga kéri, közvetlenül vagy szakértő útján meg kell hallgatnia a gyermeket is. Ha a gyermek a
tizennegyedik életévét betöltötte, szülői felügyeletére és elhelyezésére vonatkozó döntés egyetértésével hozható,
kivéve, ha a gyermek választása a fejlődését veszélyezteti. A közös szülői felügyelet jövőre nézve történő
megszüntetése is a szülői felügyelet gyakorlásának rendezése körébe tartozik, mely iránt kizárólag a szülők
indíthatnak pert egymás ellen. Ezt a pert el kell határolni attól a pertől, amikor a másik szülő, a gyámhatóság
vagy az ügyész, illetve a gyermek kezdeményezi a szülői felügyelet megszüntetését a szülőnek a gyermek érdekeit
súlyosan sértő, veszélyeztető magatartása miatt, amelyet a Pp. továbbra is külön perként szabályoz.
Pp. 475. §-ához:
Pp. 476. §-ához:
Pp. 477. §-ához:
128. A gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránt indított per
Pp. 478-481. §-ához:
A gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránt indított per

A Pp. a szülői felügyelettel kapcsolatos perek körét kiegészíti a gyermek harmadik személynél történő
elhelyezésére, és az elhelyezés megváltoztatására irányuló perrel. Ezt leválasztja a szülői felügyelet gyakorlása
rendezése iránti perektől arra tekintettel, hogy ebben a perben a szülőkön kívül álló, harmadik személynél nyer
elhelyezést a gyermek, melynek megváltoztatása iránti pert az ellen a személy ellen kell megindítani, akinél a
gyermeket elhelyezték, ezért ebben a perben a többi, szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránti pertől
eltérően alakulnak a perbeli pozíciók, ami külön perkategóriaként történő szabályozását indokolja. A Ptk. 4:169.
§-a szerint akkor indokolt a gyermek szülőkön kívül álló, harmadik személynél történő elhelyezése, ha a szülői
felügyeletnek a szülők által történő gyakorlása a gyermek érdekét veszélyezteti, feltéve, hogy ez a személy a nála
történő elhelyezést maga is kéri. Ebben az esetben ezt a személyt gyámul kell kirendelni, és a szülő felügyeleti
joga szünetel. A gyermeket elsősorban olyan személynél helyezi el, aki a gyermek gondozásában, nevelésében, a
gyermek érdekeinek megfelelően már korábban részt vett. Azon személy nyilatkozatának beszerzése érdekében,
aki kéri a gyermek nála történő elhelyezését, ami az elhelyezés feltétele, a paragrafus előírja, hogy ezt a személyt
a perben tanúként kell kihallgatni. A Ptk. 4:171. § szerint a gyermek harmadik személynél történő elhelyezése és
az elhelyezés megváltoztatása iránt a szülő és a gyámhatóság indíthat pert. A pert a szülőnek a másik szülő ellen,
a gyámhatóságnak mindkét szülő ellen meg kell indítania. A harmadik személynél történt elhelyezés
megváltoztatása iránti pert az ellen a személy ellen kell megindítani, akinél a gyermeket elhelyezték.
Pp. 479. §-ához:
Pp. 480. §-ához:
Pp. 481. §-ához:
129. A szülői felügyelet megszüntetése és visszaállítása iránt indított per
Pp. 482. §-ához:
A szülői felügyelet megszüntetése és visszaállítása iránti per

A Ptk. Családjogi könyve a szülői felügyelet megszüntetését a szülőnek a gyermek érdekét súlyosan sértő,
felróható magatartása esetén teszi lehetővé. Erről, az 1952-es Pp. szabályozását fenntartva kizárólag bíróság
dönthet per keretében, melynek feltételeit a Ptk. 4:191. § (1)-(2) bekezdései rögzítik. A Ptk. e körben lényegében
nem változtatott a Csjt. 88. §-ában foglalt rendelkezéseken, de annak szóhasználatát egyértelműbbé tette. A Ptk.
4:191. § (1) bekezdése szerint a bíróság akkor szünteti meg a szülői felügyeletet, ha
- a szülő felróható magatartásával gyermeke javát, különösen testi jólétét, értelmi vagy erkölcsi fejlődését
súlyosan sérti vagy veszélyezteti; vagy
- a gyermeket más személynél helyezték el vagy nevelésbe vették, és az a szülő, akinek szülői felügyeleti joga
szünetel, a gyermek elhelyezésére vagy a nevelésbe vételre okot adó magatartásán, életvitelén, körülményein
önhibájából nem változtat.
A (2) bekezdés alapján, ha a szülőt a bíróság valamelyik gyermeke személye ellen elkövetett szándékos
bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte, a bíróság a szülői felügyeletet a szülő valamennyi gyermeke
tekintetében megszüntetheti. A bíróság rendelkezhet úgy, hogy a megszüntető határozat hatálya kihat a később
született gyermekre is.
A paragrafus nem hajt végre koncepcionális változtatásokat a szülői felügyelet megszüntetése, illetve
visszaállítása iránti per tekintetében, de az eljárási szabályok átstrukturálásával azokat egyértelműbbé és
követhetőbbé teszi.
A paragrafus fenntartja a gyermekbarát igazságszolgáltatás követelményét kielégítő vagylagos illetékességi
szabályt, amelyet a kiskorú gyermek kímélete, és érdekeinek messzemenő figyelembevétele indokol. A szülői
felügyeleti jog visszaállítása iránti perre a paragrafus fenntartja az 1952-es Pp. kizárólagos illetékességi szabályát
célszerűségi okból. Ez, a visszaállítás iránti per ún. „tükörper” jellegéből is következik.
Pp. 483. §-ához:
Kapcsolt keresetek
A paragrafus nem változtat a szülői felügyeleti jog megszüntetése iránti keresethez kapcsolható keresetek
körén, de azokat hozzáigazítja a Pp.-nek a szülői felügyelettel kapcsolatos perek körében kialakított
szabályozáshoz.
Pp. 484. §-ához:
Felek a perben és a beavatkozás

A szülői felügyelet megszüntetése és visszaállítása iránti per tekintetében mind az aktív, mind a passzív perbeli
legitimációt a Ptk. rendezi. A Ptk. 4:193. § szerint a szülői felügyelet megszüntetése iránt a másik szülő,
visszaállítása iránt bármelyik szülő indíthat pert. Mindkét esetben perindításra jogosult a gyermek, a
gyámhatóság és az ügyész is. A szülői felügyelet megszüntetése iránt a pert az ellen a szülő ellen kell megindítani,
akinek szülői felügyeletét meg kívánják szüntetni. A szülői felügyelet visszaállítása iránt az ellen kell pert indítani,
akinek keresete folytán a bíróság a szülői felügyeletet megszüntette (tükörper: a perbeli pozíciók főszabály szerint
felcserélődnek). Ha a szülői felügyelet visszaállítását ő kéri, a pert a másik szülő ellen kell megindítani. Ha az a
személy, aki ellen a pert meg kellene indítani, már nem él, a pert a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen kell
megindítani.
A személyi állapotot érintő perek közös szabályai között nevesített beavatkozást tiltó szabállyal szemben a
szülői felügyelettel kapcsolatos perekben a paragrafus szűk körben, kizárólag a szülő számára biztosítja a
beavatkozás lehetőségét, amellyel mind a szülői felügyelet megszüntetése, mind a visszaállítása iránti perben
élhet az a szülő, aki nem vesz részt félként a perben. A szülő beavatkozási joga feltétlen, jogi érdekét nem,
kizárólag szülői minőségét kell igazolnia. A szülő bármelyik fél oldalán beavatkozhat a perbe, akár annak a
szülőnek az oldalán, akinek felügyeleti jogát meg kívánják szüntetni, akár a felperes mellett, ha nem maga
kezdeményezi a pert. A szülői felügyeleti jog visszaállítása iránti perben a paragrafus (2) bekezdés fenntartja az
1952-es Pp. konstrukcióját, ami azt biztosítja, hogy ha a visszaállítás iránt nem az a szülő indít keresetet, akinek a
felügyeleti jogát megszüntették, őt ipso iure a felperes melletti beavatkozó jogállása illeti meg. Ennek fenntartása
azért fontos, mert ebben az esetben a bíróság köteles a féllel közlendő valamennyi határozatot és iratot e
személlyel is közölni, ő pedig külön bejelentés nélkül is jogosult valamennyi eljárási cselekményre, ami a
beavatkozót megilleti.
Pp. 485. §-ához:
Az ideiglenes intézkedés a perben

A paragrafus a személyi állapotot érintő perek közös szabályai között rögzíti, hogy ezekben a perekben a
bíróság hivatalból is hozhat ideiglenes intézkedést, azt ugyanakkor indokolt külön nevesíteni, hogy az egyes
perekben erre mi adhat alapot. A paragrafus az 1952-es Pp.-ben rögzített feltételen nem változtat, arra a gyermek
olyan jellegű súlyos veszélyeztetése adhat alapot, amely csak azonnali intézkedéssel hárítható el.
XXXVI. FEJEZET
AZ ÖRÖKBEFOGADÁS FELBONTÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER
130. Az örökbefogadás felbontása iránti indított per különös szabályai
Pp. 486. §-ához:
Az örökbefogadás felbontása iránti per megjelenítése a Pp.-ben

Az 1952-es Pp. hatályos szabályai nem tartalmazzák az örökbefogadás felbontása iránti perek különös
szabályait, azonban, mivel e perek is a személyi állapotot érintik, a Pp. indokoltnak tartotta ezek beemelését a
személyi állapotot érintő perek közé. Az 1952-es Pp. szerint az örökbefogadás felbontása iránti perekre különös
szabályok nem vonatkoznak, azok a törvény I-XIV. Fejezetének általános szabályai szerint bonyolódnak. Ki kell
emelni, hogy bár a Pp. jelen fejezetének keretei között mindössze két speciális szabály kerül rögzítésre, e pertípus
Pp. különös részébe történő beemelésének jelentőségét az adja, hogy a perre így kiterjednek és alkalmazandóak a
személyi állapottal kapcsolatos perek közös, a Pp. XXXI. Fejezetében összefoglalt, az általánostól eltérő szabályai.
Az örökbefogadás egyoldalú kérelemre történő felbontásával kapcsolatos szabályokat a Ptk. 4:139-4:144. §
szabályai rendezik. A paragrafus szabályai összhangban állnak az anyagi jogi rendelkezésekkel. A Ptk. 4:139. §
szerint az örökbefogadást a bíróság felbontja, ha akár az örökbefogadó, akár az örökbefogadott olyan magatartást
tanúsított, amely miatt az örökbefogadás fenntartása a másik fél számára elviselhetetlenné vált. Ha az
örökbefogadott kiskorú, az örökbefogadás az örökbefogadó kérelmére kivételesen indokolt esetben bontható fel.
Az örökbefogadó halála után az örökbefogadást annak érdekében is fel lehet bontani, hogy az örökbefogadott
leszármazáson alapuló családi jogállását visszanyerje. Az örökbefogadás bírósági felbontását bármelyik fél
kérheti. Kiskorú örökbefogadott érdekében az örökbefogadás bírósági felbontása iránt a gyámhatóság is indíthat
pert. Ha az a fél, aki ellen a pert meg kellene indítani nem él, a pert a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen
kell megindítani. Ha az örökbefogadó az eljárás során meghal, a pert a bíróság által kirendelt ügygondnokkal
szemben kell folytatni. Ha több örökbefogadó közül a keresetindításkor az egyik örökbefogadó él, az
örökbefogadás felbontását az élő örökbefogadó a meghalt örökbefogadó vonatkozásában is kérheti. Erre
bármelyik örökbefogadóval szemben tanúsított magatartás okot adhat. A paragrafus ennél a pernél is indokoltnak
tartja megteremteni azt a gyermekbarát igazságszolgáltatás követelményét kielégítő vagylagos illetékességi
szabályt, amelyet a kiskorú gyermek kímélete, és érdekeinek messzemenő figyelembevétele indokol.
Pp. 487. §-ához:
Kapcsolt kereset
A paragrafusban szabályozott kapcsolt kereset lehetővé tételét az indokolja, hogy a Ptk. 4:142. § szerint az
örökbefogadás felbontása után az örökbefogadott és leszármazói az örökbefogadással felvett családi nevet nem
viselhetik. A családi név további viselésére a bíróság indokolt esetben kérelemre feljogosíthatja az érintetteket,
ezt teszi lehetővé a paragrafus.
XXXVII. FEJEZET
A KISKORÚ GYERMEK TARTÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER

131. A kiskorú gyermek tartása iránt indított per meghatározása
Pp. 488. §-ához:
A kiskorú gyermek tartása iránti per mint gyűjtőkategória

A kiskorú gyermek tartása iránti per mint családjogi per célja a meghatározott személyi körbe tartozó tartásra
jogosultak érdekeinek védelme. Ki kell azonban emelni, hogy e pertípus közvetlenül a személyi állapotot érintő
perek után kerül elhelyezésre a Pp.-ben mint családjogi per, de nem minősül személyi állapotot érintő pernek, így
a Pp. XXXI. Fejezetében összefoglalt közös szabályok sem alkalmazandók ebben a perben. A bírói gyakorlat, és a
jogirodalom ugyanakkor a Pp. 472. §-ában a gyermek elhelyezésével kapcsolatos perekhez hasonlóan a tartási
perekre is kiterjesztette az 1952-es Pp. XV-XVIII. Fejezetében szabályozott személyi állapottal kapcsolatos perek
hivatalbóliságra vonatkozó egyes szabályait, így ezekben a perekben is jogalkalmazási bizonytalanságok voltak
tapasztalhatók. Ezt támasztja alá a korábban már idézett BH2009. 77. számú eseti döntés, mely szerint a bíróság
a kiskorú gyermek elhelyezése, tartása, a szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás tárgyában akkor is
elrendelhet hivatalból bizonyítást, ha azokról nem házassági perben kell döntenie (BH2009. 77. I.). A Pp. a védett
jogtárgy fontosságára egyértelműen rendezni kívánta e pertípus speciális szabályait. Kiskorú gyermek tartása
iránti peren mind a tartási kötelezettség (tipikusan tartásdíj-fizetési kötelezettség) megállapítása, mind a tartási
kötelezettség tartalmának megváltoztatása (pl. tartásdíj felemelése, leszállítása) iránti igényérvényesítést érteni
kell, de ide sorolandó a tartási kötelezettség megszüntetése iránt indított per is, amely a szükséges feltételek
fennállásának időközbeni megváltozásán alapulhat.
Pp. 489. §-ához:
Utaló szabály az általános szabályok alkalmazására

A perrel védeni kívánt jogtárgy fontosságára tekintettel indokolt, hogy a paragrafus e pertípusnak az
általánostól eltérő szabályait a különleges perek között mint kiemelt védelmet érdemlő családjogi per rendezze.
Tekintettel arra, hogy a Ptk. 4:214. §-a szerint tartásra jogosult gyermekre (a 20. életévét be nem töltött,
középfokú tanulmányokat folytató gyermek) lényegében a kiskorúakra vonatkozó szabályok irányadók, indokolt
vonatkozásukban is alkalmazni az e Fejezetben meghatározott speciális eljárási szabályokat.
132. A kiskorú gyermek tartása iránt indított per különös szabályai
Pp. 490. §-ához:
Különös illetékességi szabály

A Pp. az általános rendelkezések között, a vagylagos illetékességi szabályoknál rögzíti, hogy a felperes a
törvényen alapuló tartásra kötelezés iránti pert az igény érvényesítésére jogosult lakóhelye szerint illetékes
bíróság előtt is megindíthatja, ezért, ha a tartásra jogosult az igényérvényesítő, akkor az itt szabályozott eset
részben átfedést mutat az általános rendelkezések között elhelyezett esettel. A paragrafus arra tekintettel rögzíti
ezt a különös illetékességi szabályt, mert gyakran előfordulnak olyan esetek, amikor a keresetindításra jogosult és
a tartásra jogosult személye nem esik egybe.
A Ptk. 4:208. § (1) bekezdése szerint a kiskorú gyermek érdekében a gyámhatóság, szülőt illető tartás iránt a
szülő érdekében - annak egyetértésével - a járási hivatal is indíthat pert. A Ptk. 4:208. § (2) bekezdése alapján az a
tartásra kötelezett rokon, aki a jogosult tartásáról maga gondoskodik vagy őt gondozza, a többi kötelezett ellen
saját jogán pert indíthat. Ezekben az esetekben tehát a tartásra jogosult és az igény érvényesítésére jogosult
személye és e személyek lakóhelye/székhelye is eltérhet egymástól, ezért indokolt annak lehetővé tétele, hogy a
per a tartásra jogosult lakóhelyén lefolytatható legyen.
Pp. 491. §-ához:
Kapcsolt kereset
Több különleges perben előterjeszthető kereset - így például a házassági bontókereset, illetve a szülői
felügyelet gyakorlásának rendezésére, gyermek harmadik személynél történő elhelyezésére irányuló kereset -
összekapcsolható a kiskorú gyermek tartására irányuló keresettel. A kiskorú gyermek tartásának szabályait a Ptk.
4:213-4:218. §-ai rendezik. A Pp.-beli szabályok összhangban állnak az anyagi jogi szabályokkal. A paragrafus
indokoltnak tartja annak előírását, hogy, ha házassági bontóper van folyamatban, akkor a közös kiskorú gyermek
tartására irányuló igény érvényesítésére ugyanazon bíróság előtt kerüljön sor, a tárgybeli összefüggések miatt.
Pp. 492. §-ához:
Hivatalbóli bizonyítás és ideiglenes intézkedés a perben

A tartásra szoruló kiskorú gyermek érdekeinek védelme az aktívabb állami szerepvállalást is megalapozza, ezért
indokolt kimondani, hogy ezekben az ügyekben a bíróság szükség esetén ideiglenes intézkedés keretei között
hivatalból ideiglenes tartást állapíthat meg a gyermek részére, valamint a perben az általa szükségesnek talált, de
a felek által nem indítványozott bizonyítást hivatalból is elrendelheti. Ezzel a paragrafus megteremti a jogszabályi
hátterét az eddig a bírói gyakorlat alapján alkalmazott szabályoknak (Lásd a Pp. 472. §-ához fűzött magyarázatot).
XXXVIII. FEJEZET
EGYES SZEMÉLYISÉGI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE IRÁNT INDÍTOTT PEREK
Pp. 493. §-ához:
A különleges perként szabályozott személyiségi jogi perek

A személyiségi jogi per általánosságban nem képez a polgári perrendtartásban önálló pertípust annak ellenére,
hogy a jogvita tárgyát megalapozó jogviszony - elsődlegesen a jogsértés alapján érvényesíthető speciális
igényekből és a pénzben kifejezhetetlen értékek jogi védelméből következően - számos sajátossággal rendelkezik.
A személyiségi jogsértéseken alapuló jogvitákra a polgári anyagi jog és a polgári eljárásjog más-más
megközelítésből tekint. Anyagi jogi értelemben az a személyiségi jogi jogvita, amelynek tárgya a Ptk. Második
Könyvének Harmadik Részében szabályozott abszolút személyiségi jogok védelme. Eljárásjogi értelemben a
személyiségi jogi pert a felróhatóságtól független szankciók alkalmazása különíti el a vagyonjogi perektől, amely
az anyagi jogi értelemben vett személyiségi jogvitához képest szűkebb esetkört foglal magában: mivel a
személyiségi jogsértés alapján követelt sérelemdíj vagy vagyoni kár megfizetése iránti per - lévén, hogy az
igényelt pénzbeli marasztalásnak eljárásjogi értelemben semmilyen különlegessége nincs - nem minősül
személyiségi jogi pernek.
Annak ellenére, hogy a szűkebb értelemben vett személyiségi jogi per elbírálása számos kérdésben az általános
szabályoktól eltérő megoldásokat követel - így a pernyertesség-pervesztesség meghatározásában, a perköltség
számításában, a kérelemhez kötöttség értelmezésében -, a jogalkotó mindössze a személyiségi jogsértésen alapuló
jogvita három esetkörét találta indokoltnak különleges perként szabályozni: a sajtó-helyreigazítási pert, a
képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt indított pert („képmásper”) és a közösséghez
tartozással összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránt indított pert („gyűlöletbeszéd-per”).
Pp. 494. §-ához:
Az általános szabályok alkalmazása

A Fejezetben szabályozott személyiségi jogok érvényesítése iránti perekre is irányadó az általános - speciális
viszonyából következően, hogy a különleges szabály hiányában a perekre a polgári perek általános rendelkezéseit
kell alkalmazni.
134. Sajtó-helyreigazítás iránt indított per
Pp. 495. §-ához:
1. A sajtószerv előtti kötelező eljárás megindítása

A sajtó-helyreigazítás a polgári jog különleges személyiségvédelmi eszköze. A lényege, hogy amennyiben
valakiről meghatározott sajtótermékben (médiatartalomban) valótlan tényt állítanak, híresztelnek, való tényt
hamis színben tüntetnek fel, a lehetőség szerinti legrövidebb időn belül, igényt terjeszthet elő arra, hogy a
sajtótermékben (médiatartalomban) olyan helyreigazító közlemény jelenjen meg, amelyből kitűnik, hogy a
sérelmezett közlés mely tényállítása valótlan, megalapozatlan, mely tényeket tüntet fel hamis színben, és ezzel
szemben melyek a való tények. Amennyiben pedig a sajtószerv a helyreigazításra vonatkozó kötelezettségének
nem tesz önként eleget, az érintett személy ugyancsak rövid időn belül egy csak szűk körű bizonyítási eljárást
lehetővé tevő, soron kívüli polgári peres eljárásban szerezhet érvényt a helyreigazítás iránti követelésének.
A sajtó-helyreigazítási per a helyreigazító közlemény közzétételére irányul. A helyreigazítás iránti kérelem, a
sajtó közzétételi kötelezettsége és az ítélet rendelkező részének tartalma is szigorú eljárásjogi szabályokhoz
kötött. Aki a sajtóközleményben megjelent, valótlan tartalmú tényt sérelmezi, nem fordulhat közvetlenül a
bírósághoz. A per megindítását ugyanis kötelezően meg kell, hogy előzze a sajtószerv felé irányuló helyreigazítási
kérelem, amelynek eredménytelensége a feltétele a keresetlevél előterjesztésének. Az előzetes eljárás a
sajtó-helyreigazítási per kötelező és mellőzhetetlen előzménye. A megelőző kérelem alapján van ugyanis a
sajtószerv abban a helyzetben, hogy meggyőződhessen a kérelem alaposságáról, így mindenekelőtt arról, hogy
rendelkezik-e azokkal az információkkal, amelyek alapján a perben sikerrel védekezhet. A helyreigazítás objektív
kötelezettség, független a sajtó felróható magatartásától. Amennyiben a sajtószerv hiányos adatok birtokában
felvállalja a per vele szembeni megindítását, a kimenetele kockázatát már neki kell viselnie. Ebből következően
eleve nem alkalmazható a Pp. 86. § (1) bekezdésének a rendelkezése, amely szerint ha a fél a perfelvételi
szakaszban a vele szemben érvényesített jogot és kérelmet az arra vonatkozó védekezésének előterjesztése nélkül
elismeri, és a perre okot nem adott, a perköltségét az ellenfél téríti meg - mivel a helyreigazítás iránti kereset
eredményes csak megfelelő előzetesen előterjesztett kérelem esetén lehet, amely alaptalan megtagadása
következtében a sajtószerv feltétlenül okot adott a perre. A megelőző eljárás szabályait részben az Smtv., részben
a Pp. tartalmazza. A Pp. meghatározza, hogy a helyreigazító közlemény közzétételét ki, milyen határidőn belül,
milyen tartalommal és kitől kérheti, továbbá azt is tartalmazza, hogy a kérelmet a pert megelőzően milyen
feltételekkel lehet megtagadni. Ugyanakkor az Smtv. 12. § (2) bekezdése rendelkezik a helyreigazító közlemény
közzétételének határidejéről és módjáról.
1.1. A megelőző eljárás kezdeményezésére jogosultak

A megelőző eljárás kezdeményezésére az érintett jogosult. A Legfelsőbb Bíróság PK 13. számú állásfoglalásának
I. pontja szerint sajtó-helyreigazítást az kérhet, akinek a személyére a sajtóközlemény - nevének megjelölésével
vagy egyéb módon - utal, vagy akinek a személye a sajtóközlemény tartalmából felismerhető. A
sajtó-helyreigazítási pereket előterjesztő fél érintettsége a kereshetőségi jogot megalapozó anyagi jogi kérdés,
tehát arról érdemben, az ítéletben kell határozni. A sajtó-helyreigazítási kérelemből ki kell tűnnie, hogy az kitől
származik, ki és milyen minőségben igényel helyreigazítást. Nem a sajtóra kell bízni, hogy ebből a szempontból
értelmezze a kérelmet. A kereset elutasítását vonja maga után, ha a helyreigazítási kérelem és a kereset
előterjesztője nem azonos személy (BDT2003. 763.). Egyszerűbb a megítélés abban az esetben, ha az újságcikk,
műsor név szerint megnevezi a sérelmet szenvedett felet - ettől függetlenül a sajtó-helyreigazítási per alperese
még ebben az esetben is vitathatja, hogy a közlés kifogásolt része összefüggésbe hozható-e a megjelölt személlyel.
Amennyiben a közlemény tartalmából csak viszonylag szűkebb kör, akár néhány személy számára megítélhető,
hogy a tényállítások az igényt érvényesítő személyére vonatkoztak, az érintettség akkor is igazolt, hiszen a
bíróság nem zárhatja ki, hogy nincs érdekében a valótlan tartalmú, személyére vonatkozó kijelentés korrigálása,
ha csupán néhány személy ismerhette fel a reá vonatkozó valótlan tartalmú közlést (BH1991. 2.). Nincs
sajtó-helyreigazítás iránti kereshetőségi joga annak, akinek személye a sérelmezett riport alapján sem
közvetlenül, sem közvetett módon nem ismerhető fel (BDT2004. 1040.). Az érintettséghez nem elégséges a
személyes érintettség szubjektív érzete, hanem annak objektív, mások által is felismerhető körülményeken kell
alapulnia. Az érintett személy a sajtóközlemény csak azon tényállításainak, illetve tényközléseinek a
helyreigazítását kérheti, amelyek a személyére vonatkoznak (BDT2014. 3210.).
Az érintett a sajtóközlemény megjelenésétől számított harminc nap alatt terjesztheti elő a helyreigazítás iránti
kérelmét - amely a megjelenéstől, és nem a tudomásszerzéstől számít. Ha az érintett a megjelenéstől számítva
hosszabb időszak múlva szerez tudomást a jogsértő közleményről, a helyreigazítás jogkövetkezményét már nem
érvényesítheti, de nincs annak akadálya, hogy más személyiségi jogi következmények iránt az általános szabályok
szerint pert indítson.
1.2. A helyreigazítási kérelem előterjesztése
A helyreigazítási kérelem előterjesztésére nyitva álló harmincnapos határidő anyagi jogi jellegű, ezért ennek
elmulasztása esetén a keresetlevél visszautasításának a Pp. 176. § (1) bek. i) pontja alapján sincs helye. Annak a
következményeit, hogy határidőben történt-e a helyreigazítási kérelem előterjesztése - a bíróság csak az
ítéletében vonhatja le.
A helyreigazítás iránti kérelmet a sajtószervnél kell előterjeszteni, amelynek a törvény szerint a
médiaszolgáltató, a sajtótermék szerkesztősége vagy a hírügynökség tekintendő. Az igényt érvényesítő felperes
kötelezettsége, hogy már a helyreigazítás iránti kérelem előterjesztése előtt felderítse az anyagi és eljárásjogi
szabályok által meghatározott médiaszolgáltatót, szerkesztőséget, ellenkező esetben a kereset elutasításra fog
kerülni - így például akkor, ha a pert megelőző helyreigazítási kérelmet még a sajtótermék kiadójánál, de a
keresetet már a jogszabályi rendelkezések szerint a szerkesztőség ellen terjeszti elő. A méltányos értelmezés
ebben a részben kizárt. (Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.736/2009/3.) Ha azonban az időszakos kiadvány keltezés
hiányában nem felel meg az időszaki lappal szemben megkívánt feltételeknek, sajtó-helyreigazítás nem
követelhető (BH2009. 105.).
1.3. A helyreigazítási kérelem tartalma
A polgári perjogi szabályok meghatározzák a megelőző kérelem minimális tartalmi feltételeit. A közlemény
megjelenésétől számított harminc napon belül az érintett személy által előterjesztett kérelemben mindenképpen
meg kell jelölni a sérelmezett közleményt, valamint a valótlan, illetve hamis színben feltüntetett tényállításokat.
Eshetőlegesen kell megjelölni a pert megelőző helyreigazítási kérelemben az érintett által valósnak tartott
tényeket - annak a feltételével, hogy ezek közzétételét is igényli.
A sajtó-helyreigazítási kérelemből ki kell tűnnie, hogy az kitől származik, ki és milyen minőségben igényel
helyreigazítást, és nem a sajtóra kell bízni, hogy ebből a szempontból értelmezze a kérelmet. A helyreigazítási
kérelem és a kereset előterjesztője ugyanazon személy kell legyen, ellenkező esetben, jogosultság hiányában, a
keresetet elutasító ítélet születik. A helyreigazító közleményt napilap, internetes sajtótermék és hírügynökség
esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő öt napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló
módon és terjedelemben; lekérhető médiaszolgáltatás esetében az erre irányuló igény kézhezvételét követő nyolc
napon belül a közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és terjedelemben; más időszaki lap esetében az
igény kézhezvételétől számított nyolc napot követően a legközelebbi számban, a közlemény sérelmezett részéhez
hasonló módon és terjedelemben; lineáris médiaszolgáltatás esetében pedig ugyancsak nyolc napon belül, a
közlemény sérelmezett részéhez hasonló módon és azzal azonos napszakban kell közölni.
2. A helyreigazítás közzétételének megtagadhatósága az előzetes eljárásban

A sajtószerv csak három kifejezett esetben tagadhatja meg a helyreigazító közlemény közzétételét, így
elsődlegesen ha a helyreigazítást nem az arra jogosult - tehát nem a sajtóközlemény érintettje - kérte,
másodlagosan a kérelem nem tartalmazza a kötelező jogszabályi elemeket - tehát a sérelmezett közlemény, annak
valótlan vagy hamis színben feltüntetett, illetve a valóság közzétételének igénylése esetén az érintett által
valósnak állított tények megjelölését -, harmadlagosan a kérelemben előadottak valósága nyomban megcáfolható.
A helyreigazítás iránti kérelem nem megfelelő előterjesztése tehát nem csupán akkor zárhatja ki az igény
eredményes érvényesítését, ha a kérelem nem az érintettől érkezett, a sajtószervhez eljuttatása határidőn túli,
hanem abban az esetben is, ha hiányos, nem tartalmazza teljeskörűen a helyreigazítás szempontjából sérelmezett
közléseket - az esetleges későbbi perben mindezek nem pótolhatók. Annak az eldöntése, hogy a sajtószerv alappal
tagadta-e meg a pert megelőzően helyreigazítást, a perben érdemben dönthető el.
Pp. 496. §-ához:
1. A sajtó-helyreigazítási per megindításának feltételei

Ha a helyreigazítás közzétételére irányuló megelőző eljárás nem vezetett eredményre, az érintett igényét
sajtó-helyreigazítási perben érvényesítheti.
A korábbi szabályozáshoz kapcsolódó bírói gyakorlat egységes volt abban, hogy a sajtó-helyreigazításra irányuló
igény bíróság előtti érvényesítésének anyagi jogi előfeltétele a peres eljárást megelőző igényérvényesítés a
kifogásolt közleményt megjelentető sajtószervvel szemben, mivel a megelőző eljárás ebben az értelemben a
sajtó-helyreigazításra irányuló jogvita része, és nem tekinthető a pert kötelezően megelőző hatósági eljárásnak,
tehát annak elmaradása esetében a keresetlevelet nem lehetett idézés kibocsátása nélkül elutasítani. Ezen
változtatott az új szabályozás, és a megelőző igényérvényesítést eljárásjogi előfeltételként határozta meg
annyiban, amely szerint amennyiben a felperes a keresetlevelet anélkül terjeszti elő, hogy a kötelező előzetes
eljárást igénybe vette volna, a keresetlevél visszautasításának van helye a Pp. 176. § (1) bek. c) pontja alapján.
Egyidejűleg azonban a bíróság tájékoztatja a felperest az előzetes eljárás feltételeiről - függetlenül attól, hogy az
esetek többségében már nem marad elégséges időtartam az előzetes eljárás a sajtóközlemény megjelenésétől
számított jogvesztő harmincnapos határidőben való előterjesztésére.
A keresetlevél előterjesztésének szigorúak az eljárásjogi feltételei. A kereset a korábban már előterjesztett
helyreigazítás iránti kérelemhez igazodik, azon nem terjeszkedhet túl, annál bővebb nem lehet. Értelemszerűen a
tartalmi változtatáson kívül a személyi változtatás is tilos.
2. Perbeli jogképesség a sajtó-helyreigazítási perben

Míg a Pp. 33. § általános szabálya szerint fél az lehet, akit a polgári jog szabályai szerint jogok illethetnek és
kötelezettségek terhelhetnek, addig a perben a sajtószerv félként jár el akkor is, ha egyébként nincs perbeli
jogképessége. Az anyagi jogi szabályok értelmében ugyanis a médiaszolgáltató és a hírügynökség jogi személy, a
sajtótermék szerkesztősége azonban nem - a sajtó-helyreigazítási perben viszont a külön feljogosító szabály
alapján a sajtótermék szerkesztősége is alperesi félként jár el.
3. Az eljáró bíróság a sajtó-helyreigazítási perben

A sajtó-helyreigazítási per nem vagyonjogi per, ebből következően a Pp. 20. § (1) bekezdése és a (3)
bekezdésben foglalt kivételek hiánya szerint a per tárgyalása a törvényszék hatáskörébe tartozik. A perre a
jogszabály egyben kizárólagos illetékességi rendelkezést határoz meg azzal, hogy annak a törvényszéknek van
kizárólagos illetékessége, amelynek területén az alperes székhelye, illetve lakóhelye található.
4. A sajtó-helyreigazítási per megindításának határideje

Az előzetes eljárás szigorú anyagi jogi határidejével szemben a kereset a közlési kötelezettség utolsó napjától
számított tizenöt napon belüli előterjesztésének határideje már eljárásjogi jellegű, és ebben az esetben van helye
igazolásnak, amennyiben a mulasztás okát és a mulasztás vétlenségét a felperes megfelelően valószínűsíteni
tudja. Így jogerős ítélet elfogadta a mulasztás igazolásának megfelelő okaként, hogy a sérelmezett cikket
megjelentető napilap szerkesztősége megszűnt, de a megszűnésről történő tudomásszerzést követően az érintett
a keresetet a kiadóval szemben terjesztette elő (Szegedi Ítélőtábla Pf.II.20.116/2008/4.).
5. A keresetlevél tartalmi követelményei

A perjogi kódex meghatározza a sajtó-helyreigazítás iránti perben előterjesztendő keresetlevél - az általános
szabályokhoz képest többlet - tartalmi követelményeit, és a keresetlevélhez kötelezően csatolandó okiratok körét.
A keresetlevélnek - a megelőző helyreigazítási kérelem kötelező tartalmi elemeihez igazodóan az igényelt
helyreigazító közlemény határozott tartalmát kijelölő, a valótlan, illetve hamis színben feltüntetett tényállítások és
azok igénylésének feltételével a valósnak tartott tények meghatározásán felül - tartalmaznia kell annak előadását,
hogy a felperes a helyreigazítást törvényes határidőben igényelte az alperestől.
6. A keresetlevél kötelező mellékletei

Vita esetén a felperesnek kell bizonyítania a helyreigazítás törvényes határidőben igénylését és a sérelmezett
sajtóközlemény tartalmát. Ehhez igazodóan a keresetlevélhez csatolni kell az arra vonatkozó igazolást, hogy a
felperes a helyreigazítást törvényes határidőben igényelte az alperestől, és a kifogásolt közleményt tartalmazó
sajtóterméket, ha az rendelkezésre áll.
7. A keresetek összekapcsolásának tilalma

A sajtó-helyreigazítási per az egyetlen olyan jogintézmény, amely által a sérelmezett sajtóközlemény
helyreigazítása kérhető, de ebben a perben más kereseti kérelem nem terjeszthető elő. A helyreigazításra irányuló
keresetet a jogintézmény lényegénél fogva más keresettel összekapcsolni vagy egyesíteni nem lehet.
Pp. 497. §-ához:
1. A perfelvételi tárgyalás kitűzése

Mind a perfelvétel, mind az érdemi tárgyalás speciális szabályai a sajtó-helyreigazítás azonnali, gyors
jogvédelmi igényéből eredő sajátosságaira tekintettel a per minél hatékonyabb és gyorsabb lefolytatását segítik
elő.
Ha a bíróság a keresetlevelet perfelvételre alkalmasnak találja, haladéktalanul intézkedik a perfelvételi
tárgyalás legkésőbb a keresetlevél előterjesztésétől - ha pedig a keresetlevél csak a bíróság intézkedését követően
válik tárgyalásra alkalmassá, ettől az időponttól - számított tizenötödik napra kitűzéséről. A gyors jogvédelem
rendkívül rövid, legalább háromnapos tárgyalási időköz szabályozását teszi szükségessé, amellyel az alperes
eljárási jogai nem sérülnek, hiszen a felperes álláspontját már a megelőző eljárásból ismerte, és a keresetet a
perben nem lehet megváltoztatni.
2. A kereset közlése
Mivel a sajtó-helyreigazítási pert rendkívül koncentráltan, rövid eljárási határidők mellett és korlátozott
bizonyítással kell lefolytatni, a kereset közlésével egyidejűleg a per az eljárási szabályoknak megfelelő
lefolytathatósága érdekében fel kell hívni a feleket, hogy az ügyre vonatkozó valamennyi okiratot és egyéb
bizonyítási eszközt a tárgyalásra hozzák magukkal, az alperest pedig ezenfelül arra is, hogy a keresetre a
tárgyaláson adja elő az írásbeli ellenkérelemnek megfelelő tartalmú nyilatkozatát.
3. Az írásbeli ellenkérelem előterjesztése

A sajtó-helyreigazítási per gyors lefolytatásával ellentétes lenne az alperes az általános perfelvételi rend szerint
a keresetre 45 napos határidővel írásbeli ellenkérelem előadásának kötelezettsége, és ezt követően perfelvételi
tárgyalás kitűzése, további perfelvétel elrendelése, illetőleg a perfelvétel lezárása. Ezzel szemben a perfelvételre
alkalmas keresetlevél alapján a bíróságnak a keresetlevél előterjesztésétől számított tizenötödik napra, legalább
háromnapos tárgyalási időközzel kell kitűznie a perfelvételi tárgyalást úgy, hogy az idézéssel egyidejűleg kell az
alperest felhívni az ellenkérelem legkésőbb a tárgyaláson előadására; mindezen túl az idézéssel együtt a hatékony
elbírálás végett egyben arra is fel kell hívni a feleket, hogy az ügyre vonatkozó valamennyi okiratot és egyéb
bizonyítási eszközt a tárgyalásra hozzák magukkal. Az alperes választhat: vagy a tárgyaláson szóban, vagy pedig
legkésőbb a perfelvételi tárgyalás határnapját megelőző három nappal korábban írásban adja elő az
ellenkérelmét, utóbbi esetben azzal a feltétellel, hogy azt egyidejűleg ajánlott elsőbbségi postai küldeményként a
felperesnek is megküldi, és ennek tényét igazolja. Hatálytalan az alperesi ellenkérelem akkor, ha nem az előző
feltételek teljesítésével terjesztik elő - így ha az alperes a perfelvételi tárgyalás határnapját megelőző három
napon belül terjeszti elő és/vagy az ellenkérelmet egyidejűleg nem küldi meg a felperes részére ajánlott
elsőbbségi postai küldeményként.
4. A perfelvételi tárgyalás elmulasztásának jogkövetkezménye

A gyorsított eljárást szolgálja, hogy a perfelvételi tárgyalás elmulasztásának a következményei nem az általános
szabályok szerint alakulnak. Kizárja a törvény a bírósági meghagyás kibocsátását, viszont ha a perfelvételi
tárgyalást az alperes elmulasztotta és írásbeli védekezést sem terjesztett elő, a bíróság a perfelvétel lezárását
követően ítéletével marasztalja az alperest azon az alapon, hogy a keresetet nem vitatottnak tekinti. Nem
alkalmazható ez a következmény, ha egyébként az eljárás megszüntetésének lenne helye - így ha a perfelvételi
tárgyalást valamennyi fél elmulasztotta, vagy a felperes mulasztotta el, és a jelen lévő alperes nem kérte annak
megtartását.
5. A perfelvételi tárgyalás elhalaszthatósága

Korlátozza a törvény a sajtó-helyreigazítási perben a perfelvételi tárgyalás elhalaszthatóságát, amelynek
kizárólag akkor lehet helye, ha a perfelvétel lezárásának elháríthatatlan eljárásjogi vagy a bíróság, illetve a fél
körülményeiben, működésében rejlő objektív akadálya van. Nincs helye tehát azon az alapon a perfelvételi
tárgyalás elhalasztásának, hogy a fél a perfelvételi nyilatkozatát a tárgyaláson önhibáján kívüli okból nem tudná
teljeskörűen megtenni, vagy a felek bármelyike az írásban előzőleg megtett nyilatkozatát megváltoztatta. További
gyorsító szabály, hogy ilyenkor a folytatólagos perfelvételi tárgyalás időpontját tizenöt napon belüli határnapra
kell kitűzni.
Pp. 498. §-ához:
1. Az érdemi tárgyalás azonnali megkezdése

Az általános szabályoktól eltérően a sajtó-helyreigazítási perben kötelező a perfelvételi tárgyalás lezárása után
az érdemi tárgyalás azonnal megkezdése, amely szabály alkalmas az osztott perszerkezet formális fenntartása
mellett arra, hogy rendeltetésének megfelelően az érintett minél hamarabb objektív jogvédelemben
részesülhessen.
2. Bizonyítás a sajtó-helyreigazítási perben

A bizonyítás a sajtó-helyreigazítási perben az általános szabályoktól eltérően alakul. A Legfelsőbb Bíróság PK
14. számú állásfoglalásának I. pontja kifejezetten kimondja, hogy a sajtóközlemény kifogásolt tényállításának
valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani. A jogvita kereteinek a meghatározása után a bizonyítást azonnal és
korlátozott keretek között kell lefolytatni: bizonyítás felvételének csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van
helye, amelyek a tárgyaláson rendelkezésre állnak, vagy amelyeket a felek legkésőbb a perfelvételt lezáró végzés
meghozataláig felajánlottak, és utólagos bizonyítás sem foganatosítható. A perbeli bizonyítás korlátozottsága a
kötelező előzetes eljárásban a sajtószerv felelősségét erősíti: ha ugyanis nem rendelkezik azokkal a
bizonyítékokkal, amelyekkel a sajtóközlemény vitatott tényállításainak a valóságát igazolni tudja, ezek
beszerzésére a perben határidő a részére nem biztosítható.
A bizonyítási érdek általános szabályából következően a sajtóközlemény vitatott tényállításának valóságát a
perben a sajtószerv köteles bizonyítani akkor is, ha átveszi más személy vagy szerv nyilatkozatait. Amennyiben a
sajtóközlemény olyan nemleges tényt állít, amely szerint valami nem történt meg, vagy az érintett valamivel nem
rendelkezik; a sajtó-helyreigazítási perek bizonyítási szabályai alapján a nemleges tény bizonyítására is köteles.
A sajtó-helyreigazítási perben szűk körű, csak a polgári perrendtartási szabályok által lehetővé tett bizonyításra
kerülhet sor. Amennyiben annak a megítélése, hogy a sajtóközleményben állított tény szakmailag pontos volt-e,
olyan nagy terjedelmű bizonyításra tartozik, amely meghaladja a sajtó-helyreigazítási per kereteit, a sajtószerv
helyreigazítási kötelezettsége nem állapítható meg.
A sajtó-helyreigazítási perekre vonatkozó speciális eljárási szabályok csak a bizonyítékok előterjesztésének
időtartamát korlátozzák, nem változtatják meg azonban a tényállás szabad megállapításának elvét, amelyből
következően nincs törvényi akadálya a sérelmezett sajtóközlemény szerzője tanúként meghallgatásának, így a
tanúvallomás és a per rendelkezésre álló más bizonyítékai összevetésével lehet abban állást foglalni, hogy a
sajtószerv a valóság bizonyítására vonatkozó kötelezettségének eleget tett-e (Fővárosi Ítélőtábla
2.Pf.21.414/2013/3).
3. Az érdemi tárgyalás elhalaszthatósága

Az érdemi tárgyalás elhalasztására is csak kivételesen és legfeljebb tizenöt napos határidővel kerülhet sor. Az
érdemi tárgyalás kizárólag a további bizonyítás érdekében halasztható el. Az elhalasztásra sor kerülhet egyrészt
akkor, ha ezt bármely fél kéri, és ezzel együtt a már feltárt bizonyítékokkal vagy egyéb módon valószínűsíti, hogy
az általa felajánlott bizonyítás alkalmas és eredményes lehet a keresetben, illetve védekezésben előadottak
igazolására vagy cáfolatára. Alapot adhat az elhalasztásra másrészt az, ha az elrendelt bizonyítás lefolytatásának
a fél körülményein kívül eső akadálya van, például tanú meg nem jelenése, megkeresés nem teljesítése. Az utóbbi
esetben csak azzal a feltétellel halasztható el az érdemi tárgyalás, hogy a bizonyítást indítványozó jelen lévő fél
továbbra is kéri a bizonyítás lefolytatását; ha azonban a bizonyítást indítványozó fél nincs jelen a tárgyaláson, nem
lehet helye ebből az okból - a nyilatkozatának beszerzése érdekében sem - a tárgyalás elhalasztásának.
4. A további bizonyítás mellőzése az érdemi tárgyalás elhalaszthatóságának hiányában

Ha nem állnak fenn az érdemi tárgyalás elhalasztásának törvényi feltételei, úgy minden más esetben a per
egyetlen - egyben perfelvételi, és annak lezárása után egyben érdemi - tárgyalásán rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján hozható érdemi döntés; a bíróság a további bizonyítás elrendelését, illetve lefolytatását
mellőzi.
5. A folytatólagos tárgyalás időpontja

A folytatólagos érdemi tárgyalást az általános szabályoktól ugyancsak eltérően a per gyors lefolytatása végett
az elhalasztott tárgyalás határnapját követő tizenöt napon belüli határnapra kell kitűzni, de a törvény indokoltnak
találta az előző határidőtől eltérést engedő rugalmas szabály bevezetését is azzal, hogy amennyiben az ügy
körülményei indokolják, más határidővel is kitűzhető a folytatólagos tárgyalás.
6. Az érdemi tárgyalás elmulasztásának jogkövetkezményei

A szűk körben megtartható folytatólagos érdemi tárgyaláson a mulasztás következményei részben alakulnak
eltérően az általános rendelkezésektől: ha a folytatólagos érdemi tárgyalást valamennyi fél elmulasztja, vagy a
tárgyalást el nem mulasztó fél a tárgyalás megtartását nem kéri, és a mulasztó fél egyik esetben sem kérte
előzőleg a tárgyalás távollétében történő megtartását, az eljárás nem szünetel, hanem a bíróság az eljárást
hivatalból megszünteti.
Pp. 499. §-ához:
1. A sajtó-helyreigazítási perben hozott ítélet tartalma

A Legfelsőbb Bíróság PK 15. számú állásfoglalásának I. pontja értelmében, ha a bíróság a keresetnek helyt ad,
határozatában - a kérelem és az ellenkérelem korlátai között - belátása szerint állapítja meg a helyreigazítás
szövegét, és ennek közlésére az alperest határidő tűzésével kötelezi. A szubjektív jogvédelem céljával lenne
ellentétes, ha a törvény megkötné a jogalkalmazó kezét abban, hogy a helyreigazításra kötelezés során ne
mérlegelhesse az eset összes körülményeit. Ezért a törvény a keresetnek helyt adó ítélet esetén is csak arról
rendelkezik, hogy a bíróságnak az ítéletben meg kell határoznia a közzététel módját és határidejét, valamint a
helyreigazító közlemény szövegét - de annak részleteit a bírói gyakorlathoz igazodóan a bíróság mérlegelésére
bízza. A helyreigazítás szigorú szabályai és a Pp. 215. § rendelkezései kizárják, hogy a bíróság a marasztaló
ítéletben fejtegetésekbe, okfejtésekbe bocsátkozzon, így az esetleges jövőbeli eseményekről sem formálhat
véleményt.
A sajtó-helyreigazításra vonatkozó törvényi szabályok nem tartalmaznak arra vonatkozó rendelkezést, hogy az
internetes sajtótermékekben mennyi ideig kötelező az elrendelt sajtó-helyreigazítás közzététele. A helyreigazító
közlemény közzététele teljesítési határidejének és a közzététel módjának alkalmazkodnia kell az internetes közlés
sajátosságaihoz. A bírói gyakorlat azonban azt a megoldást alkalmazza, hogy amennyiben a közlés már nem
elérhető, akkor viszonylag hosszabb ideig legyen elérhető a sajtó-helyreigazítás, amennyiben pedig az továbbra is
megtalálható, akkor egészen a sérelmezett közlés eléréséig a sajtószervnek a helyreigazító közleményt is meg kell
jelenítenie (Fővárosi Ítélőtábla 2.Pf.21.780/2012/4.).
Figyelemmel kell arra is lenni, hogy az általános perjogi szabályokból következő kérelemhez kötöttség a
sajtó-helyreigazítási perekben is irányadó. A bíróság által meghatározott helyreigazító közlemény akkor töltheti
be törvényi célját, ha a szükséges terjedelemben tartalmazza a valóságot sértő és a valós tényeket; ezen túl sem
tartalmában, sem terjedelmében nem lépheti túl a való tény kifejezésre juttatása körében a helyreigazításhoz
szükséges mértéket.
A helyreigazítás iránti kérelem elbírálásával együtt felmerülhet a perköltségről rendelkezés is. A bírói gyakorlat
jogfejlesztő értelmezését vette át az új perjogi előírás, amely szerint ha a sajtószervnek nincs perbeli
jogképessége - ez a sajtótermék szerkesztősége ellen indított sajtó-helyreigazítási perben van így -, a perköltség
megfizetésére a sajtótermékért szerkesztői felelősséget viselő természetes vagy jogi személyt kell kötelezni. A
sajtótermék szerkesztősége nem rendelkezik perbeli jogképességgel, ebből következően nem kötelezhető
perköltség és állam által előlegezett költség viselésére, marasztalására csak a helyreigazítási kötelezettség
tekintetében kerülhet sor, mert a jogképesség hiánya megakadályozza a pénzben marasztaló ítéleti rendelkezés
végrehajthatóságát.
2. A sajtó-helyreigazítási perben hozott ítélet írásba foglalása és közlése

A per befejezését gyorsító eljárási célok az ítélet írásba foglalása és kézbesítése során is érvényesülnek, így az
ítéletet annak meghozatalától és kihirdetésétől számított tizenöt napon belül kell írásba foglalni, az ítélet
meghozatala és kihirdetése pedig nem harminc, hanem legfeljebb tizenöt napra halasztható el.
Pp. 500. §-ához:

1. A sajtó-helyreigazítási per soronkívülisége

A törvény általános jelleggel kimondja, hogy a bíróságnak a per minden szakaszában - beleértve a felülvizsgálati
eljárást is - soron kívül kell eljárnia, tehát a rövid eljárási határidők betartásán túl az ügyet minden mást
megelőzően kell intéznie.
2. Korlátozó és kizáró szabályok a sajtó-helyreigazítási perben

A bíróság soron kívüli eljárása indokolja azon intézmények kizárását vagy korlátozását, amelyek a gyors
jogvédelem ellen hathatnak, a helyreigazítás céljának megvalósulásához nem elengedhetetlenek, alkalmazásuk a
perek szükségtelen elhúzódását eredményezhetik. Ezért nincs helye a keresetindítási határidő mulasztásának
orvoslása kivételével igazolásnak, a helyreigazítás iránti kereseten kívüli bármilyen más kereset előterjesztésének
a kizártságából értelemszerűen következően viszontkeresetnek, a Pp. 121. § (1) bek. a) pontja szerint a felek
megegyezésén alapuló és - a Pp. 498. § (5) bekezdéséből következően - a jogszabályhely b) pontja szerint az
érdemi tárgyalás elmulasztásán alapuló szünetelésnek azzal, hogy egyéb esetekben a szünetelés időtartama egy
hónap, nincs helye továbbá felfüggesztésnek, az ellenkérelem elmulasztása eltérő jogkövetkezménye folytán
bírósági meghagyás kibocsátásának, keresetkiterjesztésnek, kereset- és ellenkérelem-változtatásnak és
beavatkozásnak.
Mindezenfelül a sajtó-helyreigazítási per speciális jellegére tekintettel számos jogintézmény anélkül nem
alkalmazható, hogy a törvény külön említést tenne arról, hogy azoknak a különleges perben nincs helyük. Kizárt a
tárgyi mellett a személyi keresethalmazat is, mert az alperesi oldalon pertársaság nem állhat fenn. A keresetek
összekapcsolásának tilalmából következik a perek egyesítésének kizártsága is. Az eljárás soronkívüliségének a
következménye, hogy nincs helye ideiglenes intézkedés elrendelésének. Nem hozható a sajtó-helyreigazítási
perben részítélet vagy közbenső ítélet, nem terjeszthető elő megállapítás iránti kereset.
Pp. 501. §-ához:
1. A sajtó-helyreigazítási per rendes perorvoslati szabályai

A § (1) bekezdése a másodfokú sajtó-helyreigazítási peres eljárásban egyes határidőket lerövidít, így azt mondja
ki, hogy a másodfokú bíróság a fellebbezést legkésőbb az iratok beérkezésétől számított tizenöt napon belül
köteles tárgyalni; a fellebbező fél ellenfele a fellebbezés kézbesítésétől számított három napon belül kérheti
tárgyalás tartását, és öt napon belül köteles előterjeszteni írásban a fellebbezési ellenkérelmet és az esetleges
csatlakozó fellebbezést. Mindezeken felül a fellebbezési eljárásra a Pp. XXVII. Fejezetének szabályai irányadók.
2. A sajtó-helyreigazítási per rendkívüli perorvoslati szabályai

A § (2) és (3) bekezdése szerint a rendkívüli perorvoslat annyiban korlátozott, hogy a sajtó-helyreigazítási
perben hozott ítélet ellen perújításnak nincs helye. A felülvizsgálati kérelem előterjesztése nem kizárt, és a
felülvizsgálati eljárásra csak egyetlen speciális szabály - mely szerint a Kúria a felülvizsgálati kérelmet legkésőbb
az iratok beérkezésétől számított hatvan napon belül köteles elbírálni - vonatkozik.
135. A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt indított per
Pp. 502. §-ához:
1. A képmáspert megelőző kötelező eljárás megindítása

Bár a 2014. március 15-én hatályba lépő Ptk. lényegében nem változtatott a képmáshoz és a hangfelvételhez
való személyiségi jog védelmének szabályain, csupán a bírói gyakorlat jogfejlesztő értelmezését építette a
normaszövegbe, a 2015. évi XL. törvény által mégis létrehozott egy különleges pert, a képmáshoz és a
hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt indított pert („képmásper”). A különleges per létrehozásának indoka
az volt, hogy a mai digitális korban sürgető feladattá vált annak biztosítása, hogy a képmással és hangfelvétellel
történő visszaélés eseteiben az érintettek rendelkezésére álljon a jogsértések ellen gyors, hatékony és átlátható
fellépési lehetőséget biztosító eljárási rend, amelyhez az általános személyiségvédelmi per eszközei adott esetben
elégtelenek lehetnek. A per szabályait nagyobb részben változatlan tartalommal vette át az új polgári
perrendtartás.
Akinek megsértették a képmáshoz, hangfelvételhez való jogát, választása szerint indíthat általános személyiségi
jogi pert, amelyhez nem kapcsolódnak rövid határidők, korlátozott bizonyítási szabályok; gyorsított eljárás
keretében képmáspert kezdeményezhet; amennyiben pedig a képmáshoz, hangfelvételhez fűződő személyiségi
jogát sajtóközlemény sértette, sajtó-helyreigazítási per megindítására is jogosult. Ezek a perek, a keresetek
összekapcsolásának a tilalmából eredően, csak külön-külön, egymástól függetlenül kezdeményezhetők. Az
általános személyiségi jogi per és a képmásper részben azonos igényelhető szankciói miatt azonban az egyik
perben meghozott ítélet anyagi jogerőhatást keletkeztethet a másik perre kihatóan: ha a felperes a képmásperben
a Ptk. 2:51. § a)-d) pontjaiban meghatározott valamely szankció alkalmazása iránt terjesztette elő keresetét,
ugyanezt a kereseti kérelmet a fél-, tény- és jogazonosság esetén személyiségi jogi perben érdemben már nem
adhatja elő, ellenkező esetben a Pp. 176. § (1) bek. d) pontja alapján a keresetlevél visszautasítására kerül sor.
A különleges pertípus a sajtó-helyreigazítási perhez hasonlóan az azonnali, hatékony, az elkövetett jogsértéshez

azonos nyilvánosságot biztosító jogvédelmet kívánja megvalósítani. A hasonló célok alapján a sajtó-helyreigazítási
per és a képmásper szabályai is nagy részben hasonlóak, mivel a sajtónyilvánosság által a jóhírnév sérelmét
eredményező jogsértések kompenzálására irányuló eljárási rendelkezések a bárki által elkövethető, a képmáshoz
és a hangfelvételhez való személyiségi jog sérelmét eredményező jogsértések gyors és hatékony rendezésére is
alkalmasak. Ennek érdekében ebben a perben is alkalmazza a jogszabály a sajtó-helyreigazítási per lényeges
intézményeit, így az előzetes kötelező eljárást, a személyi és tárgyi keresetváltoztatás tilalmát, a rövid első- és
másodfokú eljárási határidőket, a bizonyítás korlátozottságát, az igazolási kérelem, a viszontkereset, a szünetelés
és a perújítás tilalmát. A két pertípus közötti leglényegesebb eltérés azonban abból adódik, hogy míg a
sajtó-helyreigazítási perben egyetlen olyan szankció érvényesíthető, amely semmilyen más perben nem, a
megalapozatlan tény helyreigazítása, addig a képmásperben igényelhető jogkövetkezmények megegyeznek - a
vagyoni előny átengedése kivételével - a Ptk. 2:51. § (1) bekezdésében foglalt felróhatóságtól független, bármely
személyiségi jog sérelme esetén is érvényesíthető szankciókkal. Ez alapján a perben a felperes olyan
felróhatóságtól független jogkövetkezmények iránt terjesztheti elő a keresetét, mint más általános
személyiségvédelmi perben. Bár további személyiségi jogi szankciók a különleges perben nem érvényesíthetők,
annak ugyanakkor nincs akadálya, hogy a képmáshoz, hangfelvételhez fűződő személyiségi jog megsértése
alapján az érintett az objektív szankciókat az általános perjogi szabályok szerint is érvényesítse. Míg a
sajtó-helyreigazítási perben fogalmilag kizárt ugyanazon kereset általános perben előterjesztése - a különleges
per jogkövetkezménye a helyreigazítás, minden más jogkövetkezmény az általános személyiségi jogvédelmi per
tárgya -, addig a képmáshoz és hangfelvételhez fűződő személyiségi jog sérelme miatt indított per sajátosan
„megkettőződik”: a fél az anyagi jogi határidők betartásától függően választhat, hogy a különleges, gyorsított
személyiségi jogi vagy az általános személyiségi jogi pert veszi-e igénybe.
A képmáspert megelőző eljárást az érintett - akiről a hozzájárulása nélkül a képmás, hangfelvétel készült, illetve
került felhasználásra - kezdeményezheti a készítésről, felhasználásról történt tudomásszerzésétől számított
harmincnapos, de a (2) bekezdés szerint legkésőbb a készítéstől, felhasználástól számított három hónapos
jogvesztő határidőn belül. A megelőző kérelemben
- a jogsértés abbahagyását;
- elégtétel adását és szükség szerint a jogsértő költségén megfelelő nyilvánosság biztosítását; illetve
- a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását, a jogsértéssel előállított
dolog megsemmisítését vagy jogsértő mivoltától való megfosztását
kérheti a készítőtől, felhasználótól.
A kérelem teljesítésére rendelkezésre álló határidőt a sajtó-helyreigazítási pertől eltérően nem a törvény
határozza meg, hanem azt napokban - akár egy napban - az érintett adja meg.
2. A képmáspert megelőző kérelem tartalmi követelményei

A polgári perjogi szabályok meghatározzák a sérelem orvoslása iránti megelőző kérelem minimális feltételeit. A
kérelemben meg kell jelölni a sérelmezett képmást, illetve hangfelvételt, felhasználás esetén a felhasználás idejét
és módját, a tudomásszerzés időpontját, valamint a jogsértőtől követelt szankciót.
3. A kérelem megtagadhatósága az előzetes eljárásban

A felhasználó három esetben tagadhatja meg a sérelem orvoslása iránti kérelem teljesítését: így elsődlegesen
ha a kérelmet nem az arra jogosult - tehát nem a képmáshoz, hangfelvételhez való személyiségi jog jogosultja -
kérte, másodlagosan a kérelem nem tartalmazza a kötelező jogszabályi elemeket - tehát a sérelmezett képmás
illetve hangfelvétel, felhasználás esetén a felhasználás ideje és módja, a tudomásszerzés időpontja, valamint a
jogsértőtől követelt szankció megjelölését -, harmadlagosan a kérelemben előadottak valósága nyomban
megcáfolható. A kérelem megtagadásának indokoltsága vita esetén csak a perben érdemben dönthető el.
Pp. 503. §-ához:
1. A képmásper megindításának feltételei

Ha a sérelem orvoslására irányuló kérelem alapján indult megelőző eljárás az érintett által biztosított
határidőben nem vezetett eredményre, a kérelem előterjesztője igényét a különleges perben érvényesítheti.
Amennyiben a felperes a keresetlevelet anélkül terjeszti elő, hogy a kötelező előzetes eljárást igénybe vette
volna, a keresetlevél visszautasításának van helye a Pp. 176. § (1) bek. c) pontja alapján. Egyidejűleg ebben a
perben is tájékoztatja a bíróság a felperest az előzetes eljárás feltételeiről.
2. Perbeli jogképesség a képmásperben

Az általános szabályoktól eltérően a perben az alperesi oldalon a képmás, illetve hangfelvétel készítője,
felhasználója félként jár el akkor is, ha egyébként nincs perbeli jogképessége. Ez a rendelkezés a felperes perbeli
igényérvényesítését kívánja megkönnyíteni, ugyanakkor a sajtó-helyreigazítási perrel szemben nem tartalmaz az
alperes személyére nézve ennél konkrétabb meghatározást, így elvileg bármely jogsértővel szemben indítható
képmásper, függetlenül annak jogképességétől.
3. A képmásper megindításának határideje

Az előzetes eljárás anyagi jogi határidejével szemben a kereset előterjesztésének tizenöt napos határideje
eljárásjogi jellegű, e határidő elmulasztása esetén igazolásnak van helye. Hangsúlyozza a törvény, hogy a
keresetindítási határidő elmulasztása nem érinti a felperes azon jogát, hogy az általános szabályok alapján pert
indítson személyiségi jogának védelme iránt. A képmásper megindításának egyik alapvető feltétele a
keresetindítási határidő betartása: a pert a sérelem orvoslása iránti kérelemben tűzött teljesítésre rendelkezésre
álló határidő utolsó napjától számított tizenöt nap alatt kell kezdeményezni. A képmásper megindításával
kapcsolatos határidő helyes értelmezése az, hogy a keresetlevélnek a 15 napos határidőn belül meg is kell
érkeznie a bírósághoz, így a perindítási határidőt nem lehet megtartottnak tekinteni akkor, ha a felperes a
keresetlevelét a határidő utolsó napján ajánlott küldeményként postára adta. A keresetlevél késedelmes
benyújtása esetén, ha az előterjesztésére megállapított határidő - jogszabály kifejezett rendelkezése folytán -
jogvesztő, vagy a mulasztás kimentésére előírt igazolással a fél nem él, illetve az alaptalan, akkor a keresetlevelet
vissza kell utasítani, ennek elmaradása esetén az eljárást meg kell szüntetni.
4. A képmásperben érvényesíthető jogkövetkezmények

A felperes keresete - a gyorsítás megvalósulása céljából - kizárólag a Ptk. 2:51. § (1) bek. a)-d) pontjaiban
foglalt, felróhatóságtól független szankciók érvényesítésére terjedhet ki. Ennek oka az, hogy a Pp. jelen
fejezetében rögzített gyorsított eljárás célja csak a jogsértés mielőbbi kiküszöbölése. Amennyiben a személyiségi
jogsértés egyéb jogkövetkezményeit - a jogsértéssel elért vagyoni előny átengedése, sérelemdíj, kártérítés -
kívánja a sérelmet szenvedett fél érvényesíteni, ebből a célból az általános szabályok szerint személyiségi jogi pert
kell kezdeményeznie. A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránti keresetet más keresettel
összekapcsolni vagy egyesíteni nem lehet.
Sajátos megoldás, hogy nem következetesen érvényesül a tárgyi keresetváltoztatás tilalma, mert a jogsértés
abbahagyására, elégtétel adására és a sérelmes helyzet megszüntetésére irányuló pert megelőző kérelemhez
képest a perben ezenfelül a személyiségi jogsértés megállapítása iránti keresetet is elő lehet terjeszteni. Az utóbbi
szankció alkalmazhatósága nem a különlegesen gyors, azonnali jogvédelem indokoltságával magyarázható, hanem
a jogvita lezárását az segíti elő, ha az ítélet rendelkező része tartalmazza a megvalósult személyiségi jogsértés
megállapítását is.
5. A keresetlevél tartalmi követelményei és kötelező mellékletei

A perrendtartás rendelkezéseket tartalmaz a képmásperben benyújtandó keresetlevél, az általános
szabályokhoz képest többlet tartalmi követelményeiről és a kötelezően csatolandó okiratról. A keresetlevélnek
tartalmaznia kell annak a felróhatóságtól független személyiségi jogkövetkezménynek a határozott megjelölését,
amelynek az alkalmazását a felperes kéri; a sérelmezett képnek, hangfelvételnek a megjelölését; amennyiben
pedig a képet, hangfelvételt felhasználták, akkor ezenfelül a felhasználás idejének, módjának és a tudomásszerzés
időpontjának a megjelölését is; továbbá annak az előadását, hogy a felperes a sérelem orvoslása iránti kérelmet
törvényes határidőben igényelte. Mivel vita esetén a felperesnek kell bizonyítania a megelőző kérelem törvényes
határidőben igénylését, a jogsértő magatartás megtörténtét és annak módját, ezért a keresetlevélhez csatolni kell
az arra vonatkozó igazolást, hogy a felperes a sérelem orvoslása iránti kérelmet törvényes határidőben igényelte,
valamint a képmást, illetve a hangfelvételt, felhasználás esetén ezen túl - a jogellenes felhasználást igazoló -
rendelkezésre álló okirati vagy tárgyi bizonyítékot.
Pp. 504. §-ához:
1. A sajtó-helyreigazítási perek szabályainak alkalmazása a képmásperekre

Az azonnali, gyors jogvédelem megvalósulása, valamint a kötelező megelőző eljárás meghatározása a
sajtó-helyreigazítási per és a képmásper számos részben azonos mintára épülő szabályozását igényli. Ezért a
törvény általánosságban utal a sajtó-helyreigazítási perre alkotott különleges szabályok alkalmazhatóságára. Az
utóbbi perrel ellentétben azonban a törvény nem határoz meg kizárólagos illetékességi szabályokat, az alperes az
általános illetékességi rendelkezések szerint perelhető.
2. Bizonyítás felvétele a képmásperben

Eltérő a sajtó-helyreigazítási perektől részben a korlátozott bizonyítási szabály: a perben a felperesnek kell
bizonyítania a képmás, hangfelvétel elkészítését, felhasználását, míg az alperes bizonyítási kötelezettsége, hogy a
felperes az elkészítéshez, felhasználáshoz hozzájárult, vagy a hozzájárulására nem volt szükség. Ehhez igazodik,
hogy bizonyításnak csak olyan bizonyítékokra vonatkozóan van helye, amelyek alkalmasak lehetnek arra, hogy a
felek az előzőekben meghatározott bizonyítási kötelezettségeiknek eleget tegyenek. A felróhatóságtól független
jogperben a felperesnek kell bizonyítania a képmás, hangfelvétel szerint a tényeket annak kell bizonyítania,
akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Bizonyítás felvételének van helye ehhez
kapcsolódóan még a perben akkor is, ha az az objektív (felróhatóságtól független) jogkövetkezmények
alkalmazása körében szükséges.
136. A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránti per
Pp. 505. §-ához:
1. A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránti per

(„gyűlöletbeszéd-per”) a hatályos jogrendszerben
A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jog érvényesítése iránti per („gyűlöletbeszéd-per”)

létrehozásának szükségességét az alapul fekvő anyagi jogszabály egyértelműen kijelölte. Azt követően, hogy a
96/2008. (VII. 16.) AB határozat megállapította, hogy a személyiségi jogok érvényesítésére csak személyesen van
mód, ezért az anyagi jogszabályok módosítása nélkül a közösség megsértése csak az egyén önrendelkezési joga
alapján szankcionálható, folyamatos viták voltak a gyűlöletbeszéd polgári jogi intézményének biztosításáról. Végül
a jogalkotó az új Ptk. létrehozásakor úgy határozott, hogy megteremti a közösség bármely tagja számára a
jogosultságot a közösséget nagy nyilvánosság előtt ért jogsérelem elleni fellépésre, ezért a Ptk. 2:54. § (5)
bekezdése úgy rendelkezett, hogy - 2014. március 15-től - a közösség bármely tagja jogosult a személyisége
lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási
közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy
kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsérelem esetén a jogsértés megtörténtétől számított harmincnapos
jogvesztő határidőn belül személyiségi jogát érvényesíteni úgy, hogy a közösség bármely tagja a jogsértéssel elért
vagyoni előny átengedésének kivételével a személyiségi jogok megsértésének valamennyi szankcióját
érvényesítheti. Ezzel az átszármaztatott jogsértések koncepcióját emelte törvényi szintre.
Az anyagi jogi rendelkezések azonban számos gyakorlati kérdést nyitva hagytak. Csak az igényérvényesítést
megalapozó jogsérelmet, az igényérvényesítésre jogosult személyek körét, a keresetindítási határidőt és az
érvényesíthető szankciókat határozták meg. Nem rendezték azonban, hogy ki számít a közösség tagjának, de nem
tartalmaztak arra nézve sem előírásokat, hogyan kell azt a helyzetet kezelni, amikor ugyanazon jogsértés
jogkövetkezményeinek alkalmazását több személy is kéri, így adott esetben a szankció megsokszorozódása a
jogintézmény komolyságát is veszélyeztetheti. Ezeket a problémákat nem lehetett másképpen kezelni, mint egy
különleges pertípus, a „gyűlöletbeszéd-per” megalkotásával, amely speciális eljárási rendelkezések által az anyagi
jogi jogszabályi környezet hiányosságaiból eredő gyakorlati problémáit rendezni tudja.
2. A „gyűlöletbeszéd-per” hatásköri és illetékességi szabályai, a kereset összekapcsolásának tilalma

A speciális hatásköri és illetékességi szabályok a hatékony jogvédelmet segítik. A per az alkalmazandó speciális
eljárási szabályok miatt a törvényszék hatáskörébe tartozik, amit az általános törvényszéki hatáskörrel együtt
azért kell kifejezetten kimondani, mert a felperes keresetében igényelheti kizárólag a személyiségi jogsértés
felróhatóságtól függő szankcióit - sérelemdíj, kártérítés -, és a 20. § (3) bek. a) pontja szerint a járásbíróság
hatáskörébe tartoznak azok a vagyonjogi perek, amelyek tárgyának értéke a harmincmillió forintot nem haladja
meg, tehát speciális szabály hiányában a járásbíróság járna el a kizárólag harmincmillió forintot meg nem haladó
sérelemdíj/kártérítés iránti „gyűlöletbeszéd-perekben”. Ezzel szemben a törvény egyértelművé teszi, hogy
bármely személyiségi jogkövetkezmény igénylése esetén a per törvényszéki hatáskörbe tartozik. A perre
kizárólagos illetékességi szabály irányadó, mert csak az alperes belföldi lakóhelye, ennek hiányában belföldi
tartózkodási helye, illetve belföldi székhelye szerinti törvényszék járhat el azzal, hogy ezek hiányában a kisegítő
rendelkezés szerint a Fővárosi Törvényszék illetékes. Ennek a szabálynak az indoka annak a biztosítása, hogy az
azonos ténybeli alapon nyugvó, közösséget ért jogsérelemmel kapcsolatos igényeket ugyanaz a bíróság bírálja el,
amellyel ellentétesen hatna kisegítő illetékességként az adott esetben az ország különböző pontjain élő felperesek
lakhelyének meghatározása. Ebből következően a per sajátosságaira tekintettel rendkívül ritka alperesi
pertársaság eredményezheti csak azt, hogy ugyanazon jogsérelem tárgyában több törvényszék előtt legyen
folyamatban per.
3. A keresetlevél kötelező tartalmi követelményei

A speciális perjogi szabályok - az illetékes bíróság meghatározásán túl - három kérdést érintenek: egyrészt az
igényérvényesítési jog igazolását, másrészt a szankciók többszörözésének elkerülését, harmadrészt a nyilvánosság
által okozott jogsérelem gyors és hatékony kompenzálását.
Az első problémát a jogalkotó a keresetlevél további kötelező tartalmi feltételeinek a meghatározásával kívánja
biztosítani, amikor úgy rendelkezik, hogy a keresetlevélben meg kell jelölni a jogsértés megtörténtének - a
jogvesztő keresetindítási határidő betartásának a vizsgálatához szükséges - időpontját és módját, valamint a
felperesnek nyilatkoznia kell arról, hogy a jogsérelemmel érintett közösséghez tartozik-e. A jogvédelem
egyszerűsítése érdekében tehát a törvény a közösséghez tartozás részletes vizsgálatát nem kívánja meg, hanem
azt alapvetően az igényt érvényesítő felperes szubjektív nyilatkozatához köti.
4. A „gyűlöletbeszéd-perben” érvényesíthető jogkövetkezmények

Az anyagi jogszabályi rendelkezésekhez igazodóan a perrendtartás kimondja, hogy a keresetben a felperes
kizárólag a közösséget ért jogsérelemre alapított személyiségi jogsértés szankcióinak alkalmazását kérheti - a
jogsértéssel elért vagyoni előny átengedése kivételével. A kivétel oka, hogy a jogkövetkezményeket csak a rövid
jogvesztő határidőn belül igényt érvényesítő felperesek érvényesíthetik, és méltánytalan lenne a vagyoni előnyhöz
kizárólag a pert indító személyeket juttatni, míg más sérelmet szenvedett személyeket nem. Az eljárás gyorsítását
szolgálja, hogy a keresetet csak ugyanabból a ténybeli alapból származó közösséghez tartozással összefüggő
személyiségi jog érvényesítésére vonatkozó keresettel lehet összekapcsolni abból a célból, hogy egy perben
ugyanazon közösség tagjai vegyenek részt ugyanazon jogsértés tárgyában.
Pp. 506. §-ához:
1. A „gyűlöletbeszéd-perek” kötelező egyesítése

A törvény a gyors és hatékony jogvédelmet az ugyanabból a ténybeli alapból származó, közösséghez tartozással
összefüggő jogsérelem tárgyában indult eljárások kötelező egyesítéséhez, az esetleges vagyoni kár megtérítése
iránti követelés érvényesítése esetén az utóbbi kereset tárgyában a per kötelező elkülönítésének és egyben
felfüggesztésének a szabályaival biztosítja.
A jogalkotó a pergazdaságosság szempontját helyezte előtérbe, amikor előírta a perek kötelező egyesítését
abban az esetben, ha a közösség több tagja több pert indított ugyanazon jogsérelem tárgyában. Nemcsak az
azonos, hanem a különböző bíróságok előtt kezdeményezett perek egyesítését is el kell rendelni, méghozzá azon
bíróság előtt folyó perhez, ahol elsőként terjesztettek elő keresetlevelet. Ez a szabály azt célozza, hogy egy
közösséget ért sérelem kapcsán ne születhessenek különböző bíróságokon különböző tartalmú ítéletek. Az osztott
perszerkezet a „gyűlöletbeszéd-perben” sajátos eljárási rendelkezés megalkotását tette szükségessé: ha az
egyesített perek valamelyikében az egyesítésig a perfelvétel már lezárásra került, az érintett ügy tekintetében a
bíróság a perfelvételt újra megnyitja, ezzel tudja biztosítani, hogy a perfelvételi nyilatkozatokat a felek
egységesen, egymásra tekintettel tehessék meg.
2. A felek azonos tárgyú „gyűlöletbeszéd-per” bejelentési kötelezettsége

A felek eljárástámogatási kötelezettségéből következik, hogy kötelesek haladéktalanul bejelenteni, ha tudomást
szereztek a közösség más tagja által ugyanazon jogsérelem tárgyában indult „gyűlöletbeszéd-perről”. Amennyiben
tudomásuk ellenére a bejelentést nem teszik meg, pénzbírsággal sújthatók.
3. A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jogsértésből eredő kár megtérítése iránti

követelés érvényesítésének eljárási szabályai
Ha az egyesített perben bármelyik felperes kártérítési igényt érvényesít, abban az esetben a bíróság a pert
elkülöníti, egyben az alapper - amelytől függ a kártérítés jogalapja - jogerős elbírálásáig a tárgyalását felfüggeszti.
A felfüggesztést követően folytatódó perre az általános szabályok irányadók.
Pp. 507. §-ához:
1. A közösséghez tartozás igazolása

Annak a megállapítása, hogy a felperes a jogsérelemhez kapcsolódó közösség tagja volt-e, adott esetben a
hatékonyságot veszélyeztető hosszadalmas bizonyítást igényelhet. Ezért rendelkezik úgy a törvény, hogy nem kell
bizonyítani a felperes identitását, tehát hogy a jogsérelemmel érintett közösséghez tartozik-e, ezt a tényt ugyanis
a keresetlevélben tett felelős nyilatkozata igazolja.
2. A jogsérelem vizsgálata
Vizsgálni kell azonban azt a tényt, hogy a közösséghez tartozás a felperes személyisége lényeges vonásának
minősül-e. Iránymutatóan tartalmazza a törvény, hogy ilyenkor azt kell vizsgálni, hogy a közösséget bántó
jogsérelem alkalmas lehet-e arra, hogy általában véve a közösséghez tartozó személy személyiségi jogának a
sérelmét is okozza, azaz a jogsérelem a személyére átsugározhat.
3. Korlátozó rendelkezések a „gyűlöletbeszéd-perekben”

Az eljárás gyors jogvédelmi célzata indokolja a beavatkozás és a viszontkereset előterjesztésének tilalmát.
4. A sérelemdíj megítélése a „gyűlöletbeszéd-perekben”

A sérelemdíj a személyiségi jogok megsértésének vagyoni elégtétellel történő közvetett kompenzációja és
egyben magánjogi büntetése, amely a korábbi nem vagyoni kártérítéshez képest azzal biztosít hatékonyabb
védelmet a személyiségi jogaiban sértett számára, hogy a sérelemdíj megállapításához a bíróságnak nem kell a
sértett oldalán bekövetkezett hátrányt kutatnia, illetve a sértettnek azt bizonyítania. Amennyiben a perben
sérelemdíj iránti igényt is előterjesztenek, az anyagi jogi szabályokhoz képest az eljárási szabályok korlátozást
vezetnek be annyiban, hogy a - jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértés
közösségre gyakorolt hatására tekintettel meghatározott összegű - sérelemdíjat az igényt érvényesítő felperesek
javára egyetemlegesen, egy összegben kell megítélni. Ezzel hárítható el a per céljával ellentétes tömeges
perindítás.
XXXIX. FEJEZET
MUNKAÜGYI PEREK
137. A munkaügyi per meghatározása és az általános szabályok alkalmazása
Pp. 508. §-ához:
1. A munkaügyi per fogalma

A Pp. XXXIX. Fejezete az 1952-es Pp. szabályozásához képest változatlanul a munkaügyi perekre speciális
eljárási szabályokat ír elő, melyeket a Hetedik Rész - Különleges eljárások szerkezeti egységen belül helyezett el a
jogalkotó.
Az 1952-es Pp.-be 1973. január 1-ei hatálybalépéssel az 1972. évi 26. tvr. 60. §-a iktatta be a különleges perek
közé a munkaügyi perekre irányadó speciális eljárási szabályokat, hivatkozva arra, hogy a bíróságokról szóló
törvény a területi munkaügyi döntőbizottságokat munkaügyi bíróságokká szervezte át, és az eljárásukra
vonatkozó különös szabályokat a polgári perrendtartásnak kell tartalmaznia. A Kormány 2015. január 14. napján
elfogadott Koncepciója előrebocsátotta, hogy a munkaügyi perekre irányadó speciális eljárási szabályokat a Pp.-be
integráltan kell elhelyezni, és nem szükséges a polgári perrendtartástól teljesen elkülönülő, önálló munkaügyi
eljárási kódex megalkotása - a közigazgatási perrendtartással ellentétben (Koncepció 23. o.). Arra viszont szükség
van, hogy az általános eljárási rendhez képest speciális szabályokat tartalmazzon a Pp., így dogmatikailag a
különleges eljárások között indokolt e normaanyag elhelyezése. Így biztosítható a munkajog által szabályozott
foglalkoztatási jogviszonyokban a felek alá-fölérendeltségéből eredő munkavállalói egyenlőtlen helyzet
kiegyensúlyozása [Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat az új polgári perrendtartás
kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 672. o.].
A Pp. szakít az 1952-es Pp.-ben használt - a munkaviszonyból és a munkaviszony jellegű jogviszonyból származó
per - elnevezéssel, annak jelzése érdekében, hogy egységes, a különböző foglalkoztatási konfliktusok elbírálására
azonos perszabályokat kíván megteremteni (Indokolás a Pp. 508. §-ához).
Az 1952-es Pp. szabályozási koncepciójának megfelelően a jelen paragrafus tartalmazza a munkaügyi per
fogalmát, melynek jelentősége abban áll, hogy kijelöli a Pp. XXXIX. Fejezetének alkalmazási körét. A szabályozási
módszertan maradt a régi: az (1) bekezdés tételesen csak a tipikus, a gyakorlatban leginkább felmerülő pereket
jelöli meg a munkajog anyagi jogszabályai alapján, és a (4) bekezdés rögzíti, hogy külön törvény az (1)-(2)
bekezdésben foglaltakon túl más ügyekre is előírhatja a munkaügyi perekre vonatkozó szabályozás alkalmazását.
Ez a szabályozási technika azzal indokolható, hogy az utóbbi években a foglalkoztatással összefüggő szabályozás
bővült az ún. jogállási törvények gyarapodásával, illetve a vonatkozó anyagi jogi szabályozás is gyakran változik; e
változások ne tegyék szükségessé a Pp. módosítását.
A jelen paragrafus (1)-(2) bekezdésében foglaltak alapján továbbra is munkaügyi pernek minősülnek az Mt.
hatálya alá tartozó jogviszonyból származó perek, az Mt. 285. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a további
munkajogi igények érvényesítése peres eljárásban, a közalkalmazotti jogviszonyból származó perek. A Pp. 508. §
(1) bekezdésében foglalt felsorolás új elemekkel is bővül, melyek azonban valódi változást nem eredményeznek,
mert ezek a jogviták - bírói joggyakorlat, külön törvényi rendelkezés alapján - korábban is munkaügyi pernek
minősültek, vagy éppen csak a törvényi megfogalmazásban történt pontosítás. Ebbe a körbe sorolhatók a
közfoglalkoztatási, a sporttörvény alapján kötött munkaszerződés, a szakképzés során kötött tanulószerződésből
eredő, a szociális szövetkezettel és a foglalkoztatási szövetkezettel létesített tagi munkavégzési jogviszonyból
származó perek.
A jelen paragrafus (2) bekezdése nevesítetten azért utal az Mt. 285. § (1) bekezdésére, mert az Mt. 289. §-a is
munkajogi igényt szabályoz - amikor az üzemi tanács vagy a szakszervezet a tájékoztatásra, vagy a konzultációra
vonatkozó szabályok megszegése miatt 5 napon belül bírósághoz fordulhat, a bíróság pedig nemperes eljárásban
hoz döntést -, de ez a munkajogi igényérvényesítés nem minősül munkaügyi pernek, arra a Pp. XXXIX.
Fejezetének speciális eljárási szabályai nem vonatkoznak [Varga István - Éless Tamás (szerk.): Szakértői Javaslat
az új polgári perrendtartás kodifikációjára. HVG-ORAC - Magyar Közlöny Kiadó, Budapest, 2016, 674. o.].
Továbbra is alkalmazható az a bírósági joggyakorlatban rögzített szabály, hogy a munkaszerződés megkötését
megelőző tárgyalásra alapított igény elbírálása a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartozik, e követelés
elbírálásánál is alkalmazni kell az Mt. általános rendelkezéseit (BH2004. 255.).
2. A közszolgálati jogviták
A Pp. 508. § (1)-(2) bekezdésében foglalt meghatározásban az igazi változást az jelenti, hogy a Pp. hatálya alól
kikerülnek azok a jogviták, melyek a közigazgatási perrendtartás hatálya alá tartoznak. A Kp. 6. §-a értelmében
háttérjogszabályként a Pp. rendelkezéseit kell alkalmazni. A Kp. 4. § (2) bekezdése értelmében közigazgatási
jogvitának minősül a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos jogvita (közszolgálati jogvita). A közszolgálati
jogviszony fogalmát a Kp. 4. § (7) bekezdés 3. pontjában rögzíti: az állam vagy az állam nevében eljáró szerv és az
általa foglalkoztatott személyek között munkavégzés, illetve szolgálatteljesítés céljából létesített, a köz
szolgálatára irányuló, törvényben meghatározott speciális kötelezettségeket és jogokat tartalmazó jogviszony; ide
nem értve a bírák, az igazságügyi alkalmazottak, továbbá az ügyészségi alkalmazottak szolgálati viszonyát,
valamint a munkaviszonyban állók jogviszonyát.
A Kp.-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint a közszolgálati jogvita kiemelése a munkaügyi perek köréből azért
indokolt, mert a közszolgálati jogviszony esetében a munkáltatók közhatalmi jogkörrel felruházott szervezetek,
illetve a speciális hatalmi viszonyon túl a kinevezés mint egyoldalú aktus, továbbá a közszolgálati jogvitákba
felmerülő közigazgatási (elsősorban szervezeti) jogi kérdések túlsúlya is, indokolttá teszi e területnek a
munkaügyi per szabályai helyett a közigazgatási per szabályai szerinti elbírálását.
Az idézett elhatárolás alapján tehát a közszolgálati jogvitákra a Kp., míg a munkaügyi perekre a Pp. szabályai
irányadók.
Közszolgálati jogvitának minősül, és nem tartoznak a Pp. hatálya alá:
- az állami tisztviselőkről szóló 2016. évi LII. törvény alapján létesített állami szolgálati jogviszonyból származó
jogviták;
- a rendvédelmi feladatokat ellátó szervek hivatásos állományának szolgálati jogviszonyáról szóló 2015. évi XLII.
törvény alapján létesített jogviszonnyal kapcsolatos jogviták;
- a honvédek jogállásáról szóló 2012. évi CCV. törvény alapján létesített szolgálati jogviszonyból származó
perek;
- a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény alapján létesített jogviszonyból származó
jogviták.
Munkaügyi pernek minősülnek és a Pp. hatálya alá tartoznak:
- az Mt. hatálya alá tartozó jogviszonyokból származó perek;
- a 2011. évi CLXIV. törvény hatálya alá tartozó ügyészek és ügyészségi alkalmazottak szolgálati jogviszonyából
származó perek;
- a 2011. évi CLXII. törvény hatálya alá sorolható bírói szolgálati jogviszonyból származó perek;
- az 1997. évi LXVIII. törvény hatálya alá tartozó igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyából származó
perek;
- az 1992. évi XXXIII. törvény hatálya alá sorolható közalkalmazotti jogviszonyból származó perek.
A jelen paragrafus (3) bekezdése az MK 160. számú állásfoglalást emeli törvényi szintre, mely alapján a
munkaügyi bíróság hatáskörét a per alapjául szolgáló munkaviszonyban vagy azzal egy tekintet alá eső egyéb
jogviszonyban bekövetkezett jogutódlás nem érinti. A munkaviszonyból származó jogokkal és kötelezettségekkel
összefüggő perben a munkaügyi bíróság jár el abban az esetben is, ha a jogutódlás folytán valamelyik
szerződéskötő fél helyett annak jogutóda lép fel, vagy a jogutódlás a per folyamán következik be.
E szabály alkalmazása érdekes kérdést vet fel a munkaügyi per és a közszolgálati jogvita elhatárolásánál. Mi a
teendő akkor, ha a munkáltató személyében következik be olyan változás, melynek következtében a jogviszony
munkaviszonyból átalakul állami szolgálati jogviszonnyá. Álláspontunk szerint amennyiben e változás a perindítás
előtt következik be, akkor az új jogviszony szerint kell a jogvitát minősíteni, míg a per folyamán bekövetkező
változás a munkaügyi bíróság hatáskörét nem érinti.
3. Adhéziós munkaügyi per

A jelen paragrafus (5) bekezdésében foglalt szabály az 1952-es Pp. 349. § (3) bekezdésében foglaltakat jeleníti
meg átfogalmazva, a keresetek összekapcsolásának jogintézményén keresztül. A Pp. miniszteri indokolása e
körben alapvetően a pergazdaságossági szempontokat hangsúlyozza: A törvény megengedi, hogy a munkaügyi per
keretében a peres felek közötti, a munkaviszonnyal közvetlen kapcsolatban lévő jogra alapított egyéb polgári jogi
igény szintén elbírálható legyen (adhéziós per). Ezáltal elkerülhető, hogy az igény jogosultjának külön polgári pert
kelljen indítania. A valóságban a munkaviszony alapján kötött számos más, nem munkajogi szabályokra alapított
megállapodás, jogviszony jöhet létre, az adhéziós perre vonatkozó speciális szabály így lehetővé teszi, hogy a felek
az egyébként polgári perre tartozó további jogvitájukat egységesen, egy per - munkaügyi per - keretében
rendezhessék. (Indokolás a Pp. 508. §-ához)
A munkaviszonnyal közvetlen kapcsolatban lévő jogra alapított igény munkaügyi per keretében történő
érvényesítése nem kötelező, az az igényt érvényesítő fél választásán alapul.
A munkáltató és a munkavállaló által kötött kölcsönszerződéssel kapcsolatos jogvita elbírálása csak akkor
tartozik a munkaügyi bíróság hatáskörébe (adhéziós munkaügyi per), ha a kölcsönszerződésre alapított követelést
a felek közötti munkaviszonyból származó perben érvényesítik (EBH2004. 1069.).
A feleknek - a munkaviszonyhoz kapcsolódó lakásbérleti jogviszonyból eredő jogvita esetére - valamely helyi
bíróság (járásbíróság) illetékességét kikötő szerződéses rendelkezése - eltérő megállapodás hiányában -
kizárólagos illetékességnek minősül, ezért adhéziós munkaügyi perként a fél más perbíróságot nem választhat
(BH2004. 520.).
4. A munkajogi igény érvényesítése fizetési meghagyásos eljárásban

A jelen paragrafus (6) bekezdése változatlanul fenntartja azt a lehetőséget, hogy a munkaügyi jogvitában
érdekelt felek bármelyike fizetési meghagyás kibocsátásával érvényesítse igényét, e körben változás nem
tapasztalható.
Főszabály szerint tehát a munkaügyi jogviszonnyal kapcsolatos pénzkövetelések fizetési meghagyás útján is
érvényesíthetők. Fontos hangsúlyozni, hogy amennyiben a munkaviszonnyal kapcsolatos pénzkövetelés összege
nem haladja meg azt az összeghatárt, mely alatt az Fmhtv. értelmében kötelező a fizetési meghagyásos eljárás
igénybevétele, a jogosult választhat a fizetési meghagyásos eljárás vagy a munkaügyi per kezdeményezése között.
Erre utal az Fmhtv. 3. § (2) bek. b) pontja is.
Nem érvényesíthető fizetési meghagyás útján a pénzkövetelés, ha a per tárgya:
- a jogviszony keletkezése, módosulása, megszűnése;
- a munkaviszonyból származó kötelezettségeknek a munkavállaló által történt vétkes megszegése miatt
alkalmazott jogkövetkezmény;
- fegyelmi vétség miatt alkalmazott jogkövetkezmény.
5. Igényérvényesítés a felszámolás alatt álló munkáltatóval szemben

Az 1952-es Pp. szabályozása szerint a felszámolás körébe tartozó vagyonnal kapcsolatos pénzkövetelések iránti
igény elbírálása a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.)
alapján a felszámolási nemperes eljárást lefolytató bíróság hatáskörébe tartozik (BH2013. 192., BDT2013. 2984.).
Ugyanakkor gyakran merült fel olyan vita, amikor a munkavállaló mint hitelező anyagi igényének jogalapja,
például a munkaviszony megszüntetésének jogszerűsége vitás volt a felszámolási eljárásban. Erre figyelemmel az
egyértelmű szabályozás érdekében a Pp. 508. § (7) bekezdése változtat e szabályon, amikor rögzíti, hogy a
felszámolás közzétételét követően benyújtott munkajogi igény érvényesítése is munkaügyi pernek minősül, hiszen
nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ilyen esetben a munkavállalói hitelezői igények elbírálása nem csupán
számszaki vizsgálatot igényelnek, hanem az igény anyagi jogi megalapozottságát szintén vizsgálni kell.
A Csődtörvénytől eltérő szabályt engedve tehát munkaügyi perben érvényesíthető a felszámolás alatt álló
munkáltatóval szembeni pénzkövetelés. Csak a vitatott munkavállalói követelések érvényesíthetők perben, mivel a
felszámoló által nem vitatott követelések esetében nincs jogvita és szükségtelen a peres eljárásra utalás.
A Pp. jelen paragrafus (7) bekezdése tehát akként értelmezendő, hogy amennyiben a munkavállaló által
bejelentett pénzkövetelés jogalapját és/vagy összegszerűségét a felszámoló vitatja, és a követelést nem veszi
nyilvántartásba, akkor erről a jogosultat a Cstv. 46. § (6) bekezdése szerint értesítenie kell. Az értesítés
kézhezvételétől számított 30 napon belül a munkavállaló dönthet úgy, hogy követelése tárgyában munkaügyi pert
kezdeményez. A perindítási határidőt úgy kell értelmezni, hogy az megtartottnak tekinthető, ha az utolsó napon a
jogosult postára adja keresetlevelét; egyebekben a perindítási határidő elmulasztása a Pp. általános szabályai
szerint igazolási kérelemmel kimenthető.
E szabályozás alapján a gyakorlatban kérdésként merülhet fel, hogy amennyiben a felszámolás kezdő időpontja
után a felszámoló mint a munkáltatói jogkör gyakorlója megszünteti a munkavállaló munkaviszonyát, akkor
intézkedésében milyen jogorvoslati tájékoztatást fogalmazzon meg. E körben várható a Cstv. megfelelő
módosítása, de az eljárási rend a következő: a munkaviszonyt megszüntető intézkedésben a munkavállalót
tájékoztatni kell arról, hogy amennyiben a jelen intézkedésben foglaltakat sérelmesnek tartja, követelését a
felszámolónál jelentse be. A felszámoló az igénybejelentést megvizsgálja, és amennyiben azt vitatja, a vitatást
tartalmazó írásbeli nyilatkozat kézhezvételétől számított 30 napon belül a munkaügyi per szabályai szerint a
közigazgatási és munkaügyi bíróságnál keresetet nyújthat be, igényét per keretében érvényesítheti.
A jelen bekezdésben foglalt szabályokhoz kapcsolódik a Pp. 516. § (1) bekezdésének azon rendelkezése, mely
szerint a felszámolás alatt álló munkáltatóval szembeni igény elbírálása esetén a bíróság soron kívül jár el.
Pp. 509. §-ához:
A munkaügyi perekre irányadó eljárási szabályok meghatározása

A jelen paragrafus rögzíti, hogy a törvény mely rendelkezéseit kell alkalmazni a munkaügyi perekre vonatkozó
fejezetben foglalt eltérésekkel. Tekintettel arra, hogy a Pp. 514. § (2) bekezdése értelmében a munkaügyi perben -
törvény eltérő rendelkezése hiányában - nem kötelező a jogi képviselet, az elsőfokú eljárás esetében, ha a félnek
nincs jogi képviselője, természetesen alkalmazni kell a XV. Fejezet szabályait is, amely a járásbíróság hatáskörébe
tartozó perben a jogi képviselő nélkül eljáró félre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza. E hármas tagolódás
(elsőfokú eljárás általános előírásai, járásbíróságon jogi képviselő nélkül eljáró félre vonatkozó speciális előírások,
továbbá a munkaügyi per különös rendelkezései) egyértelműen azt jelenti, hogy ahol sem a járásbírósági, sem a
munkaügyi perek előírásai nem tartalmaznak eltérést, ott az elsőfokú eljárás általános előírásai alkalmazandók.
A törvény lehetővé teszi a munkaügyi per keretei között a XLIII. Fejezet szerinti társult per megindítását. A
társult perek új rendelkezései a munkaügyi perekben nemcsak alkalmazhatók, hanem számos munkaügyi
konfliktus e szabályok alapján válik hatékonyan kezelhetővé. (A társult per megindításának konkrét feltételeit
illetően lásd a Pp. 583. §-ához fűzött magyarázatot.)
A törvény a munkaügyi perek sajátosságára tekintettel rögzíti azt is, hogy mely jogintézmény nem alkalmazható
a munkaügyi perben: a jelen paragrafus (2) bekezdése értelmében a munkaügyi perekben nincs helye a Pp. 40.
§-ában szabályozott keresethez csatlakozásnak.
138. A munkaügyi perek különös szabályai
Pp. 510. §-ához:
1. Az önálló munkaügyi bíráskodás

A munkaügyi perek különleges eljárásban történő szabályozásának hosszú időre visszatekintő hagyományai
vannak. Magyarországon a 19. század második felétől már működtek ipartestületi egyeztető bizottságok az 1872.
évi VIII. tc. 76. §-a alapján. A munkaügyi bíráskodásról az 1884. évi XVII. törvény rendelkezett első ízben, majd az
1911. évi I. tc. a járásbíróságok hatáskörébe utalta a szolgálati szerződésből eredő, a munkaadó és a munkavállaló
közötti jogviták elbírálását. Az 1952-es Pp.-be 1973. január 1-jei hatálybalépéssel került be a munkaügyi
bíráskodás a különös részbe, mely jogviták elbírálása immáron az önálló munkaügyi bíróságok hatáskörébe
tartozott. A 2011. év végén végrehajtott bírósági reform eredményeként elfogadott Bszi. alapján 2013. január
1-jétől a munkaügyi bíróságok mint különbíróságok jogutódaként a közigazgatási és munkaügyi bíróságok kezdték
meg működésüket. E szervezeti változás a munkaügyi bíráskodás önállóságát nem szüntette meg, csupán a
közigazgatási bíróságokat is külön bíróságként állította fel, de a munkaügyi bírósággal egy szervezeti egységben.
A Bszi. 19. § (4) bekezdése lehetőséget teremt arra, hogy a közigazgatási és munkaügyi bíróságokon belül
csoportok létesüljenek meghatározott jellegű ügyek intézésére. Ezzel biztosítható a közigazgatási és munkaügyi
bíróságon belül működő két ügyszak szakmai szempontokkal igazolható relatív elkülönültsége, a már hosszabb
ideje kialakult munkaügyi gyakorlat fenntartása.
A kodifikációs munka során a Koncepció nem tartalmazott konkrét javaslatot a bírósági szervezet átalakítására,
és a Pp. 8. §-a a polgári perekben eljáró bíróságokat a Bszi. jelenleg hatályos szabályaihoz igazítva nevesíti, tehát
az önálló munkaügyi bíráskodás megmaradt. [Az önálló munkaügyi bíróság és az ülnökrendszer fenntartása
mellett érvel - többek között - Prugberger Tamás: Reformelgondolások a munkaügyi, a közszolgálati és a
társadalombiztosítási jogviszonyból eredő jogviták bírósági elbírálásának szervezeti és eljárásjogi
szabályozásánál. In: Gellén Klára - Görög Márta (szerk.): LEGE ET FIDE Ünnepi tanulmányok Szabó Imre 65.
születésnapjára. Iurisperitus, Szeged, 2016, 508-512. o.]
2. Az eljáró bíróság összetétele

Annak ellenére, hogy a Koncepció javaslatot fogalmazott meg a munkaügyi perekben az ülnöki rendszer
fenntartásának és szakülnöki rendszerré történő átalakításának részletes vizsgálatára, a „jó gyakorlat”
megtartásának elve alapján az 1952-es Pp. szabályozása maradt meg a munkaügyi perekben elsőfokon eljáró
bíróság összetételének meghatározására.
„A törvény speciális eljárásjogi rendelkezést tartalmaz az ülnökök munkaügyi perekben való részvételéről. A
munkaügyi perek ülnökrendszerének fenntartása a mellett, hogy szorosan kapcsolódik a hagyományokhoz,
megfelel a munkaügyi érdekviszonyok alapvető szerkezetének. A „jó gyakorlat” megtartása elve alapján, a
korábbitól eltérő szabályozás igénye hiányában a törvény fenntartja az 1952-es Pp. szabályozását.” (Indokolás a
Pp. 510-511. §-ához)
A munkaügyi perek elbírálásánál szükség lehet a munkavégzés sajátos körülményei, a munkakultúra, a szakmai
szabályok és a gyakorlat ismeretére. Emiatt - külön törvény rendelkezése alapján - e perekben szakülnökök
vesznek részt. Olyan személyek, akik az itt jelölt speciális tudás felhasználásával biztosítják a társasbíráskodás, a
bírói függetlenség egymást kiegészítő, és a tisztességes eljárás lefolytatásához fűződő alkotmányos követelmény
megvalósulását [21/2014. (VII. 15.) AB hat. 68-70. pont].
A Pp. 9. § (2) bekezdése nevesíti konkrétan a munkaügyi perekben elsőfokon eljáró tanács összetételét: egy
hivatásos bíró mint tanácselnök és két ülnök. Az 510. § megfogalmazása szerint e főszabálytól törvényi
rendelkezés alapján el lehet térni.
A munkaügyi perekben eljáró bíróság összetételének meghatározásánál fontos visszautalni a Pp. 9. § (3)
bekezdésében rögzített azon szabályra is, mely szerint ülnökök közreműködésével jár el a bíróság, ha az egy
keresetben vagy az egyesített perekben érvényesített valamelyik igény, a viszontkereset vagy a beszámítás
elbírálása tekintetében törvény szerint ülnökök közreműködése szükséges.
A Pp. 8. § (2) bek. a) pontja értelmében munkaügyi perekben másodfokon a törvényszék ítélkezik, a másodfokon
eljáró bíróság összetétele a 9. § (4) bekezdése szerint három hivatásos bíróból álló tanács. Ebben a vonatkozásban
sem következett be változás.
Pp. 511. §-ához
A bírák kizárása
A bírák kizárására vonatkozó általános eljárásjogi szabályokon felül munkaügyi perekben e perek
sajátosságaihoz igazodóan speciális kizárási okokat szükséges meghatározni, amelyek irányadóak az ülnökökre és
a jegyzőkönyvvezetőkre is. A munkaügyi perek tárgya általában valamely munkáltatói intézkedés, határozat, ezért
az ezek meghozatalában részt vett - a döntést hozó - személyt a munkaügyi per elintézéséből a törvény kizárja.
Ugyanez vonatkozik arra a személyre is, aki a munkaügyi per tárgyát képező fegyelmi, vagy egyeztetési
eljárásban részt vett, beleértve ezen eljárásokban a tanúként vagy szakértőként részt vevő személyt is. (Indokolás
a Pp. 510-511. §-ához)
A Pp. jelen paragrafusában rögzített szabályokban alapvető változás nem következett be, a munkaügyi
perekben a bírák, az ülnökök és a jegyzőkönyvvezető kizárására alkalmazni kell az általános szabályokat (a Pp.
12-13. §-ában rögzítetteket), és ehhez képest itt további, speciális kizárási okok kerülnek nevesítésre. A
szabályozásban a változást az jelenti, hogy a hozzátartozóra történő utalásnál a szövegezés elhagyja a volt
házastársat, a volt házastársi kapcsolat már nem objektív kizárási ok, hanem e rokoni kapcsolat az elfogultság
miatti kizárásként értékelhető. A hozzátartozó fogalmát nem a Pp. határozza meg, hanem a 7. § (1) bek. 7. pontja
alapján a törvény visszautal a Ptk.-ban rögzített fogalomra [Ptk. 8:1. § (1) bek. 1-2. pont], így a hozzátartozó
fogalmába már a Pp. alkalmazásában sem tartozik bele a jegyes, ezt a hozzátartozói viszonyt sem a Ptk., sem más
jogszabály nem tartja számon (Indokolás a Pp. 12. §-ához).
Pp. 512. §-ához:
A pertárgyérték meghatározása a munkaügyi perekben

Az 1952-es Pp. a munkaügyi perekre irányadó pertárgyérték számításának szabályait az Általános
rendelkezések között tartalmazta [1952-es Pp. 24. § (1) bek. és 24. § (2) bek. b) pont]. A Pp. ezen az elhelyezésen
változtat, és a speciális szabályokat a XXXIX. Fejezetben, a munkaügyi perekre vonatkozó rendelkezések között
helyezi el a jelen paragrafusban, pontosított szövegezéssel és tartalommal.
Az 1952-es Pp. szabályaihoz képest a pontosítás abban mutatkozik meg, hogy a munkaügyi perekben a pertárgy
értéke csak abban az esetben egyezik meg az egy évi távolléti díj összegével, ha a perben a munkaviszony
létrejötte, fennállása, megszüntetése vitás úgy, hogy a felperes annak helyreállítását kéri. Ez a szabály tehát csak
akkor alkalmazható, ha a per tárgya nem pénzkövetelés, hanem például munkaviszony jogellenes megszüntetése
esetén a kereseti kérelem jogalapjaként az Mt. 83. §-a kerül megjelölésre. Ha azonban a felperes a munkaviszony
jogellenes megszüntetésére hivatkozva az Mt. 82. §-ában írt pénzköveteléseket támaszt, a pertárgy értéke a
pénzkövetelés összege lesz.
Amennyiben a munkaügyi per tárgya pénzkövetelés, akkor a pénzkövetelés összege lesz a per tárgyának értéke.
Itt változást jelent az 1952-es Pp.-hez képest az, hogy a jelen paragrafus már nem tartalmazza azt a szabályt, hogy
a pertárgy értékének megállapításánál a végkielégítés csak akkor vehető figyelembe, ha a kereset kizárólag
végkielégítés megfizetésére irányul. A végkielégítés összege minden esetben beszámítandó a pertárgyértékbe.
A paragrafus (2) bekezdése maximalizáló klauzulát is tartalmaz: amennyiben a per tárgya bérkülönbözet
megfizetése, akkor legfeljebb a bérkülönbözet egyévi összege vehető figyelembe pertárgyértékként. E szabályt
úgy kell értelmezni, hogy amennyiben a felperes hat havi bérkülönbözetet igényel a perben, akkor ennek összege
lesz a pertárgyérték. Ha azonban az ítélet meghozatalok esedékessé vált bérkülönbözet például már 16 hónapra
rúg, a pertárgyértéket a 12 havi bérkülönbözet összege adja.
Pp. 513. §-ához:
1. Hatáskör
A munkaügyi perekre irányadó hatásköri szabályt a Pp. az Általános rendelkezések között [Pp. 20. § (2) bek.]
tartalmazza, erre vonatkozóan a XXXIX. Fejezet szabályozást nem ad. A hatásköri szabály az 1952-es Pp.-hez
képest nem változott: a munkaügyi perekben elsőfokon a közigazgatási és munkaügyi bíróságok, másodfokon a
törvényszékek ítélkeznek.
A jelen paragrafus (1) bekezdése pertársaság vagy keresethalmazat esetére ad speciális szabályozást a Pp. 20. §
(4) bekezdésében foglaltakhoz képest: ha pertársaság esetén valamely pertársra, keresethalmazat esetén
valamely kereseti kérelemre a munkaügyi perben eljáró bíróságnak van hatásköre, a perben a közigazgatási és
munkaügyi bíróság rendelkezik hatáskörrel.
2. Illetékesség
A jelen paragrafus (2)-(3) bekezdése az 1952-es Pp.-hez képest jelentős változást hoz az illetékesség
szabályozásában. A kizárólagos illetékességi szabály oldását a munkáltatói és a munkavállalói mobilitás változásai
teszik indokolttá. A hatályos szabályozás - mely szerint munkaügyi perre kizárólag a munkáltató székhelye
szerinti, illetőleg a munkáltató azon telephelye szerinti közigazgatási és munkaügyi bíróság illetékes, ahol a
munkavállaló munkaszerződése alapján munkát végez, vagy végzett - 1992-ben, a döntőbizottságok megszűnését
követően került az 1952-es Pp. munkaügyi perekre vonatkozó fejezetébe, alapvetően célszerűségi okokból. A
jogvita tárgyát képező jogviszonyokra vonatkozó bizonyítékok, szabályzatok, munkáltatói utasítások általában a
munkáltató birtokában vannak, a munkavállaló pedig a munkavégzés helye szerinti településen tartózkodik
huzamosabb ideig, így a bizonyítást - elvileg - megkönnyítette a munkavégzési helyhez kötött kizárólagos
illetékességi szabály. A jelenlegi munkapiaci szerkezetben, amikor a munkáltató székhelye, a tényleges
munkavégzés helye, és - egyes esetekben - a munkaerő áramlásában részt vevő foglalkoztatók székhelye
területileg is differenciált, a kizárólagos illetékességi szabály fenntartása nem indokolt.
Az új illetékességi szabályok az általános rendelkezésekhez képest két csoportba sorolhatók. Ezek figyelemmel
vannak az európai jogfejlődés irányaira, továbbá a munkavállaló és a munkáltató közötti aszimmetrikus viszonyra.
A törvény az illetékességi szabályokban kedvezményeket nyújt a „gyengébb” félnek, így megengedi, hogy a
munkaügyi perben a pert az alperesre általánosan illetékes bíróság helyett, a munkavállaló felperes a belföldi
lakóhelye, ennek hiányában belföldi tartózkodási helye szerint illetékes bíróság előtt is megindíthassa. A saját
lakóhelyének illetékessége szerinti bírósági eljárás kifejezetten kedvező a munkavállaló felperesnek. Nemcsak a
bíróság előtti megjelenésének költségei csökkennek, hanem közvetlenebb a kapcsolódási pont közte és az
ügyében eljáró bíróság között. A törvény szerint a munkaügyi perben a munkavállaló felperes a pert az alperesre
általánosan illetékes bíróság helyett megindíthatja azon bíróság előtt is, amelynek illetékességi területén
huzamosan munkát végez, vagy végzett. Az új szabály a perelméleti kritériumoknak való megfelelés mellett
gyakorlati szempontokból is rendkívüli jelentőséggel bír. Amennyiben ugyanis a munkavégzés, a munkáltatói
székhely, a felperes munkavállaló lakóhelye (tartózkodási helye) különböző, a munkavállaló perelhet az előtt a
bíróság előtt is, ahol a perindításkor munkát végez, vagy ahol korábban munkát végzett. Egy feltételnek azonban
meg kell felelnie: munkavégzésének jellemzője a huzamosság, tehát a vagylagos illetékességi szabály
alkalmazását nem teszi lehetővé az egyszeri, esetleges munkavégzés (Indokolás a Pp. 513. §-ához).
Pp. 514. §-ához:
1. Speciális perbeli jogképességi szabály a munkaügyi perben

A jelen paragrafus (1) bekezdésében rögzített speciális perbeli jogképességi szabály változatlan az 1952-es
Pp.-ben foglaltakhoz képest. Az 514. §-hoz fűzött miniszteri indokolás első bekezdésében foglaltak szerint:
„A törvény a munkaügyi perben perbeli jogképességgel ruházza fel a szakszervezetet, a munkáltatói
érdekképviseleti szervezetet és az üzemi, illetve közalkalmazotti tanácsot. A munkaügyi perben a felperes és az
alperes személyét a munkajogi anyagi jogszabályok határozzák meg. A szakszervezet, a munkavállalói és a
munkáltatói érdekképviseleti szervezet általában rendelkezik anyagi jogi jogképességgel, ugyanakkor az üzemi,
illetve közalkalmazotti tanácsnak anyagi jogi jogképessége nincs. Számukra e rendelkezés teremti meg a perbeli
legitimációt, azaz az anyagi jogképesség hiányában őket perbeli jogképességgel ruházza fel.” (Indokolás a Pp.
514. §-ához)
2. A munkaügyi perekben nem kötelező a jogi képviselet

A jelen paragrafus (2) bekezdése alapján a munkaügyi perekben főszabály szerint nem kötelező a jogi
képviselet, ez vonatkozik az elsőfokú eljárásra, a másodfokú eljárásra és a perújítási szakra is. A felülvizsgálati
kérelmet előterjesztő fél számára azonban már kötelező a jogi képviselet, de e szabály aszimmetrikus, tehát a
felülvizsgálati ellenkérelmet előterjesztő fél továbbra is eljárhat jogi képviselő nélkül.
3. Speciális szabályok a perbeli képviseletre

A perbeli képviseletre a Pp. általános rendelkezései tartalmaznak szabályokat, melyek a jövőben már nem
engedik meg, hogy a szakszervezet (vagy érdekképviseleti szerv) saját tagjainak perében általában eljárhasson
(lásd a Pp. 65. §-ához fűzött magyarázatot). A törvény általános rendelkezései között felsoroltak mellett csak az
lehet meghatalmazott, akit erre jogszabály feljogosít. Így a szakszervezet, munkavállalói érdekképviselet csak
akkor járhat el meghatalmazottként, ha erre jogszabály feljogosítja. A szakszervezeteknek, érdekképviseleti
szerveknek azt a jogosultságát, hogy a munkaügyi perekben tagjait képviselje, nem lehet kizárni. A peres
képviselet következik rendeltetésükből, céljaikból, társadalmi funkciójukból. A törvény miközben a korábbi
általános képviseleti jogosultságot megszünteti, kifejezetten megadja a munkaügyi peres képviselet jogát és
lehetőségét a munkavállalói érdekképviseleti szerveknek, beleértve a szakszervezeteket is. A munkavállalói
érdekképviseleti szervek meghatalmazottként járnak el a munkaügyi perekben, így értelemszerűen rájuk nézve
megfelelően alkalmazni kell a meghatalmazás szabályait. (Indokolás a Pp. 514. §-ához)
Pp. 515. §-ához:
A munkáltatói határozat, intézkedés végrehajtásának felfüggesztése

A jelen paragrafus „a határozatok végrehajtása kérelemre történő felfüggesztésének lehetősége mellett eleget
tesz annak a követelménynek, hogy a hivatalból történő felfüggesztés szabályait pontosítja.
A bíróság a munkáltató megtámadott határozatának, vagy a felek bármelyike jognyilatkozatának végrehajtását
kérelemre felfüggesztheti. A felfüggesztés indokoltsága, a felfüggesztés feltételeinek megítélése az összes
körülmény mérlegelése alapján a bíróság feladata, az egyes felfüggesztésre okot adó esetek vagy feltételek tételes
megjelölése a törvényben nem szükséges és nem lehetséges.
A megtámadott határozat vagy nyilatkozat hivatalból történő felfüggesztésének lehetőségét a törvény arra az
esetre tartja fenn, ha a felfüggesztést a peres jogvitával összefüggésben valamely személy különös méltánylást
érdemlő, jogvédelmet megalapozó érdeke indokolja. Ilyen eset lehet pl. a létfenntartás veszélyeztetése, a
munkáltató helyzetének ellehetetlenülését eredményező határozatból következően számos munkahely
megszűnésének lehetősége, az ügy országos, vagy kiemelt jelentőségéből fakadóan megjelenő jelentős számú
érdekelt. A hivatalból történő végrehajtás felfüggesztésének további feltétele, hogy a méltánylást érdemlő
jogvédelmi igény a peres jogvitával, annak feleivel, tárgyával összefüggésben álljon, így az elrendelés nem válik
parttalan, bárki - akár az üggyel nem érintett - javára szóló intézkedéssé.” (Indokolás a Pp. 515. §-ához)
A Pp. 365. § (2) bekezdés b) pontja a végzések ellen a fellebbezést csak akkor engedi meg, ha azt a törvény
külön kimondja. Erre tekintettel mondja ki a paragrafus (1) és (2) bekezdése a munkáltatói határozatot vagy
intézkedést felfüggesztő végzés ellen a fellebbezés lehetőségét.
Pp. 516. §-ához:
Soronkívüliség a munkaügyi perekben

Az (1) bekezdés továbbra is fenntartja a soronkívüliséget a megszüntetett munkaviszony helyreállítása iránti
perekben, illetve a soronkívüliség eseteit kiegészíti a felszámolás alatt álló munkáltatóval szembeni
igényérvényesítéssel.
A soronkívüliséget a (2) bekezdés azzal biztosítja, hogy az általános szabályokhoz képest rövidebb határidőket
tűz egyes perbeli cselekményekre:
- az ellenkérelem, viszontkereset előterjesztésének határideje 15 nap [a Pp. 179. § (1) bekezdésében és a 204. §
(1) bekezdésében írt általános 45 napos határidő helyett];
- a tárgyalási időköz 8 nap [a Pp. 189. § (2) bekezdésében írt általános 15 nap helyett];
- a perfelvételi, a folytatólagos perfelvételi, illetve az érdemi, folytatólagos érdemi tárgyalás kitűzésére
vonatkozó határidő egy hónap.
Pp. 517. §-ához:
A munkaügyi bíróság székhelyen kívüli eljárása

A jelen paragrafusban foglalt szabály nem változott. Az 517. §-hoz írt indokolás szerint „a bírósági
szervezetrendszer sajátosságai indokolják annak a szabálynak a megőrzését, mely szerint a munkaügyi perben
eljáró bíróság indokolt esetben (pl. a fél kora, egészségi állapota miatt) a tárgyalást a székhelyén kívüli
járásbíróság hivatalos helyiségébe tűzze ki.” (Indokolás a Pp. 517. §-ához)
Pp. 518. §-ához:
Elállás a keresettől
A törvény fenntartja azt a hatályos és bevált szabályt, mely szerint a munkaügyi perben a felperes a keresetétől
az alperes hozzájárulása nélkül bármikor elállhat. A szabályozást a munkaügyi jogvita speciális jellege, a
munkavállalói érdekek védelme indokolja, jóllehet a lehetőség a munkáltató által indított keresetre is vonatkozik.
Ezen előírás ugyanakkor igényli az arra vonatkozó rendelkezést is, hogy mely esetben kell rendelkeznie a
megszüntetésről az elsőfokú bíróságnak és mely esetben a másodfokú bíróságnak akkor, ha az elállásra az ítélet
jogerőre emelkedése előtt kerül sor. Ezen előírás hiányát pótolja a jelen paragrafus második mondata.
A keresettől elállás időben nem korlátozott lehetősége nem jelenti azt, hogy a felperes e körben átlépheti a
vonatkozó perjogi szabályokat. A Pp.-nek a keresettől való elállásra vonatkozó egyéb szabályai (Pp. 241. §) ugyanis
alkalmazandók a munkaügyi perekben is. (Indokolás a Pp. 518. §-ához)
Pp. 519. §-ához:
Ideiglenes intézkedés a munkaügyi perekben

A jelen paragrafusban található szabály az 1952-es Pp. ideiglenes intézkedésre vonatkozó rendelkezéseit
változatlan tartalommal veszi át. Az 519. §-hoz fűzött indokolás szerint: az ideiglenes intézkedés általános
szabályaihoz kapcsolódva különös méltánylást érdemlő oknak minősíti a törvény a munkabér megfizetése iránti,
illetve a munkáltatói igazolás kiadása iránti kérelmet, mellyel vélelmet állít fel arra nézve, hogy az ideiglenes
intézkedés elrendelésének egyik, a törvényben meghatározott feltétele fennáll. A szabály fenntartásának célszerű
oka az, hogy a munkavállaló bizonytalan joghelyzet esetén is hozzájusson az esetlegesen napi megélhetéséhez
szükséges követeléséhez, illetőleg, hogy munkavállalási szabadságát ne gátolhassa volt munkáltatója.
Természetszerűleg - noha a munkaügyi perben a munkabér megfizetése, illetve a munkáltatói igazolás kiadása
iránti kérelem eleve különös méltánylást érdemlő oknak minősül - az ideiglenes intézkedés elrendelésének további
feltételei a munkaügyi perben is vizsgálandók. (Indokolás a Pp. 519. §-ához)
Pp. 520. §-ához:
Kötelező egyeztetés a perfelvételi tárgyaláson

A munkaügyi perek tárgyalási rendszere és a tárgyalás szabályai lényegileg megegyeznek az általános perrendi
szabályokkal. Jelen paragrafus az általános szabályoktól annyiban tér el, amennyiben fenntartja a munkaügyi
perekben a kötelező egyeztetés jogintézményét, alapvetően változatlan feltételekkel, az osztott perszerkezethez
igazítva: az egyeztetés a perfelvételi szakban történik a perfelvételi tárgyaláson. A törvény külön egyeztető
tárgyalást nem tartalmaz a munkaügyi perekben. Ennek oka, hogy az általános szabályok szerint lebonyolítandó
perfelvételi tárgyalás lényegében megfelel az egyeztetési tárgyalás céljának.
Jelen paragrafus megerősíti és külön kiemeli a bírói egyeztetés és egyezségkötés lehetőségét. Jóllehet az
általános szabályok szerint a per folyamán többször van mód a felek közötti egyezségkötésre, közvetítésre,
valamint a perfelvételt lezáró végzés meghozatalát követően a bíróság megkísérli a felek között egyezség
létrehozását, munkaügyi perekben a törvény - tekintettel a peresített jogviszonyokra - külön kiemeli az
egyezségkötés és a kötetlen egyeztetés korai lehetőségét. Az általános szabályok az egyezségkötést egy jól
strukturált tárgyalási szerkezetbe helyezik el, a felek kérelmeinek tisztázása, bizonyítási indítványaik és egyéb
kérelmeinek előadása után. Munkaügyi perekben azonban már a tárgyalás megkezdésekor lehetséges az
egyezségkötés megkísérlése. A törvény úgy rendelkezik, hogy a perfelvételi tárgyalás, amennyiben a felek
személyesen vagy képviselőik útján azon megjelentek, a felek megegyezésére irányuló egyeztetéssel kezdődik.
Ebből a célból az elnök a jogvita egészét a felekkel megtárgyalja. A tárgyalás keretében a bíró által megtartott
érdemi egyeztetés biztosítja azt a garanciális elemet, amely lehetővé teszi, hogy a jogvita mentén a felek
megállapodása, egyezsége megfeleljen az anyagi jogszabályoknak. (Indokolás a Pp. 520-521. §-ához)
Pp. 521. §-ához
1. A keresetlevél tartalma a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetésének

megállapítása iránti perben
A jelen paragrafus (1) bekezdése a Kúria a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetése
jogkövetkezményeinek egyes kérdéseiről szóló 3/2014. (III. 31.) KMK véleményének megfelelően a munkaviszony
munkáltatói jogellenes megszüntetésének jogkövetkezménye iránti perben - a Pp. 170. §-ában rögzített általános
kötelező tartalmi elemek körét meghaladóan - a keresetlevél kötelező tartalmi elemeit bővíti ki.
Az Mt. 82. § (1) bekezdése a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetésének
jogkövetkezményeként általános jelleggel a munkáltató kártérítési felelősségét rögzíti, amely kógens szabály. A
kár lehet vagyoni és nemvagyoni, a vagyoni kár elemei lehetnek: elmaradt jövedelem, dologi kár, a sérelemmel
összefüggő indokolt költség. Az Mt. 82. § (2) bekezdése értelmében a munkaviszony körében elmaradt jövedelem
címén igényelt kártérítés nem haladhatja meg a munkavállaló tizenkét havi távolléti díjának összegét. A Pp. jelen
paragrafus (1) bekezdése előírja, hogy a felperes ez esetben kötelező jelleggel tüntesse fel a keresetlevélben a
tizenkét havi távolléti díjának megfelelő összeget.
A munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetésének leggyakrabban igényelt jogkövetkezménye az
elmaradt jövedelem, amelynek érvényesíthető összegét az Mt. 82. § (2) bekezdése a munkavállaló tizenkét havi
távolléti díjában korlátozza. A munkaügyi jogvitában az elmaradt jövedelem egyes tételeire vonatkozó bizonyítást
megelőzően a törvényi limit összegét indokolt lehet meghatározni, az erre vonatkozó szabályok szerint bruttó
összegben (Mt. 148-152. §). Amennyiben ugyanis a tényleges elmaradt jövedelem láthatóan meghaladja a tizenkét
havi távolléti díj összegét, úgy ez utóbbi lesz az elmaradt jövedelem címén megítélhető összeg, és szükségtelenné
válik a bizonyítás lefolytatása a tényleges elmaradt jövedelem egyes kártételeiről [3/2014. (III. 31.) KMK vélemény
2. pontjához írt indokolás].
Amennyiben a felperes elmaradt jövedelem iránti igényt érvényesít, a tizenkét havi bruttó távolléti díj
feltüntetése mellett a keresetlevéllel szemben támasztott további követelmény, hogy abban az elmaradt jövedelem
egyes tételeit jogcímenként bruttó összegben elkülönítve tüntesse fel. Az Mt. 169. §-a megkülönbözteti az
elmaradt jövedelem iránti igény érvényesítésénél a munkaviszony körébe tartozó elmaradt jövedelmeket, és a
munkaviszonyon kívüli elmaradt jövedelmet. A munkáltató a teljeskörű reparációból következően köteles
megtéríteni az Mt. XIII. Fejezetében szabályozottak szerint a munkaviszony körében elmaradt jövedelemként az
elmaradt munkabért és annak a rendszeres juttatásnak a pénzbeli ellenértékét, amelyre a munkavállaló a
munkaviszony alapján a munkabérén felül jogosult, feltéve, ha azt a károkozás bekövetkezését megelőzően
rendszeresen igénybe vette (ide tartoznak tipikusan a cafeteria juttatások), a munkaviszonyon kívüli elmaradt
jövedelemként a sérelem folytán elmaradt egyéb rendszeres, jogszerűen megszerzett jövedelmet kell megtéríteni
[Mt. 169. § (1)-(2) bek.]. Az elmaradt jövedelemként érvényesíthető kár ezen kárelemeit a keresetben
jogcímenként elkülönítve kell összegszerűen meghatározni [3/2014. (III. 31.) KMK vélemény 3. pontjához írt
indokolás].
2. Keresetváltoztatás a munkaviszony munkáltató általi jogellenes megszüntetésének megállapítása

iránti perben
Jelen paragrafus (2) bekezdése a keresetváltoztatásra vonatkozó általános korlátozó rendelkezések alól
mentesít két speciális esetben: ha a felperesi munkavállaló a munkaviszony munkáltatói jogellenes
megszüntetésére hivatkozva indít munkaügyi pert, és keresetének jogalapjaként az Mt. 82. § (1) bekezdésére,
vagy a 83. § (3) bekezdésére hivatkozik.
A Pp. elsőfokú eljárásra irányadó szabályai szerint ugyanis a keresetet megváltoztatni az érdemi tárgyalási
szakban főszabály szerint már nem lehet, ez alól csak törvény engedhet kivételeket. A Pp. 215. §-a nevesíti a
keresetváltoztatás megengedhetőségének általános feltételeit, a Pp. 217. §-a pedig a keresetváltoztatást
tartalmazó nyilatkozattal szembeni törvényi követelményeket.
Ehhez képest a jelen paragrafus (2) bekezdése előírja, hogy amennyiben a perfelvételt lezáró végzés
meghozatalát követően keletkezik a kár, vagy ezt követően merül fel elmaradt jövedelem, egyéb járandóság,
akkor az érdemi tárgyalási szakban is lehetőség van keresetváltoztatásra e vonatkozásban, speciális határidőn
belül: az elsőfokú eljárásban az érdemi tárgyalási szakban a követelés esedékessé válásától számított 30 napon
belül, az elsőfokú tárgyalás berekesztését követően esedékessé vált követelés vonatkozásában a fellebbezésben
lehet élni a keresetváltoztatás lehetőségével, míg a fellebbezés előterjesztését követően esedékessé vált
követelést illetően az esedékességtől számított 15 napon belül. E határidők elmulasztása miatt igazolásnak helye
nincs a Pp. 217. § (1) bekezdése alapján.
Ha a bíróság engedélyezi a keresetváltoztatást, a felperes a Pp. 220. §-ában foglaltak szerint utólagos
bizonyítással élhet a keresetváltoztatással érintett részben.
Pp. 522. §-ához

Bizonyítás a munkaügyi perekben

A jelen paragrafusban foglaltak új elemként jelennek meg a munkaügyi perek szabályozásában, az 1952-es Pp.
e körben speciális rendelkezéseket nem tartalmazott.
A munkaügyi perekben a bizonyítás az általános polgári perekhez viszonyítva összetettebb, szerteágazóbb, a
társadalmi és életviszonyok sajátos tényvilágát reprodukáló eljárás. Központi szerepe ellenére olyan szabályozási
nehézségek merülnek fel, mint a per eldöntéséhez szükséges információ munkáltatói monopóliumának megtörése,
nemegyszer a speciális szakértői és okirati bizonyítás értelmezése. A munkajogi anyagi jogalap sokszor polgári
jogi tényállásokhoz kötődik, így a tényállások és jogállítások ok-okozati összefüggésének feltárása a munkaügyi
per egyik sajátos nehézsége. (Nádas György: Bizonyítási nehézségek a munkaügyi kártérítési perekben.
Munkaügyi Szemle, 2002/5. sz., 51-52. o.)
A munkaügyi perekben, mivel a munkavállalói igény bizonyítására alkalmas szabályzatok, dokumentumok a
munkáltatónál vannak, ezeket a munkavállaló nemegyszer nem is ismeri, vagy pontatlanul tudja a tartalmát, ezért
a törvény külön rögzíti, hogy melyek azok a tények, amelyeket a munkáltatónak kell minden esetben bizonyítania.
Az új szabályok, melyek a munkáltatónak konkrét bizonyítási feladatokat írnak elő, az eljárás jogszerű
megalapozásán - és gyorsításán - túlmenően a bíróságnak egyértelmű lehetőséget adnak arra, hogy a
bizonyítatlanság következményét a munkáltatóra hárítva a munkáltatót kötelezze a munkajogi igény elbírálásához
szükséges okiratok, nyilvántartások, számítások csatolására. Bérvita esetén a munkavállaló többnyire csak állítani
tudja a kifizetés elmaradását, ezért a törvény szerint ilyen vita esetén a munkáltatót terheli a bizonyítás arra is,
hogy a juttatást megfizette. Értelemszerűen ez magában foglalja a kifizetés jogszerű módjának és idejének
bizonyítását is. A munkáltatónak továbbá csak akkor kell bizonyítania az igényelt juttatással összefüggő
számítások helyességét, ha az vitatott.
A munkaügyi perekben egyébként alkalmazni kell a Pp. általános bizonyítási szabályait is, amelyek közül nem
egy a munkavállalóra mint „gyengébb” félre kedvező, mint pl. a bizonyítási szükséghelyzetre vonatkozó
szabályozás.
A jelen paragrafus (2) bekezdése rendezi azt az esetet is, amikor a munkajogi anyagi jogszabályok a Pp.-től
eltérően határozzák meg a bizonyítási érdek tartalmát. Ebben az esetben a Pp. az anyagi jogszabály elsőségét
biztosítja. (Indokolás a Pp. 522. §-ához)
Pp. 523. §-ához:
Speciális rendelkezések a felülvizsgálat körében

A jelen paragrafus a munkaügyi perekben hozott jogerős ítéletek elleni felülvizsgálat lehetőségét alapvetően az
általános felülvizsgálati rendszer szabályainak megfelelően rendezi, csupán a felülvizsgálati kérelemben vitatott
összeg tekintetében tér el az általános szabályoktól. Itt a törvény az értékhatárt a munkaügyek sajátosságára
tekintettel a teljes munkaidőre meghatározott kötelező legkisebb havi munkabér (minimálbér) ötszörösében
állapítja meg.
A Pp. 408. § (1) bekezdése az általános szabályok szerint vagyonjogi perekben a felülvizsgálat előterjesztését
akkor engedi meg, ha a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték meghaladja az 5 millió forintot; ehhez képest a
munkaügyi perekben a felülvizsgálat akkor megengedett, ha a felülvizsgálati kérelemben vitatott érték
meghaladja (jelenleg) a 637 500 Ft-ot (2017. január 1-jétől a minimálbér 127 500 Ft, ezt kell 5-tel felszorozni). A
két értékhatár között tehát jelentős eltérés tapasztalható.
Az általános rendelkezések között szereplő értékhatár a munkaügyi perekben rendkívül magas, nem szokványos
pertárgyérték. A felülvizsgálat kizártságát másfelől indokolt olyan, a munkaügyi perekre jellemző kritériumhoz
kötni, amely generálisan jellemző az adott életviszonyok területén. Ez pedig a minimálbér, amelynek ötszöröse
társadalmilag is elfogadható limitet jelent. A minimálbér ötszörösét meghaladó vitatott érték esetén a jogerős
ítélet elleni felülvizsgálati kérelem minden további nélkül előterjeszthető a Kúrián. A megadott értékhatár alatt
engedélyezési eljárásra van szükség, amelyet az általános szabályok és szempontok szerint kell lefolytatni. A
Kúriának lehetősége lesz az alacsonyabb vitatott érték esetén is a munkajogilag jelentős jogalkalmazási
kérdéseket tartalmazó kérelmek befogadására. (Indokolás a Pp. 523. §-ához)
Pp. 524. §-ához:
Perújítás a munkaügyi perekben

Az 1952-es Pp. szabályaihoz képest a jelen paragrafus változást nem tartalmaz: a perújítás az általános
szabályok szerint lehetséges a munkaügyi perekben a jelen paragrafusban foglalt két speciális korlátozással.
Jelen paragrafus a perújítás hat hónap után történt megindításához sajátos jogkövetkezményeket fűz. Nem
vitatottan e rendelkezés a perben érvényesített igény jellegét és terjedelmét befolyásoló anyagi jogi jellegű
szabály. Hasonló rendelkezést tartalmaz az Mt. 22. § (5) bekezdése és az Mt. 287. § (4) bekezdése, az igény hat
hónapra visszamenő érvényesítése tekintetében. A törvény szerint a perújítási kérelemnek a határozat jogerőre
emelkedésétől számított 6 hónapon túli előterjesztése esetén a munkavállaló nem követelheti munkaviszonyának
helyreállítását és az eredeti munkakörben való továbbfoglalkoztatását. Ez a munkaviszony bizalmi jellegével
szintén összefüggő szabály. A munkaviszony jogellenes megszüntetése kapcsán a perújító munkavállaló kérelme
így a kártérítésre, elmaradt jövedelem és végkielégítés megfizetésére irányulhat. A korlátozó szabályt indokolja,
hogy 6 hónap után a munkaviszony helyreállítására irányuló kérelem, vagy az eredeti munkakörben, illetve
munkahelyen történő továbbfoglalkoztatás már olyan hátrányos helyzetbe hozná a munkáltatót, amelynek
kialakulását - tekintettel a munkaviszony sajátos, nem ritkán személyes jellegére - mindenképpen el kell kerülni. A
munkáltató esetlegesen gondoskodott a munkaerő pótlásáról, létszámmozgások, termelési szerkezet átalakítások
mentek végbe a munkáltatónál, ezért nem életszerű egy „in integrum restitutio” elrendelésének lehetősége.
További korlátozó szabály, hogy nem támasztható munkabérre irányuló követelés a perújítási kérelem
benyújtását megelőző hat hónapon túli időszakra. (Indokolás a Pp. 524. §-ához)
Pp. 525. §-ához:

A munkavállalói költségkedvezmény
A jelen paragrafusban foglaltak (1)-(2) bekezdése megegyezik az 1952-es Pp. 358/B. §-ában foglaltakkal, a
változást a (3) bekezdés tartalmazza.
A törvény változatlanul fenntartja a munkavállalói költségkedvezmény perrendtartásba foglalt intézményét. A
munkavállalói költségkedvezményre vonatkozó szabályozás az általános szabályokhoz képest különös, speciális
jogintézmény, amelynek célja a munkavállalói igényérvényesítés megkönnyítése. E cél megmutatkozik az
összeghatár jogszabályi meghatározásánál is, amelyre a jogosultság alapítható. A munkavállalói
költségkedvezményt a jogosultságot megalapozó feltételek megléte esetén hivatalból kell engedélyezni a per
egész tartama alatt, mert alanyi jogon illeti meg a munkavállalót és ez alapján mentesül a törvény erejénél fogva
pervesztessége esetén is az illetékfizetési kötelezettség alól. Új szabály azonban, hogy a jelen paragrafus (3)
bekezdése értelmében a munkavállalói költségkedvezményre való jogosultság feltételeinek fennállását a
fellebbezést elbíráló másodfokú, illetve a felülvizsgálati eljárásban eljáró Kúria ismételten köteles elvégezni
hivatalból.
A költségkedvezmények tárgykörében az igazi reform a Pp. hatálybalépésével kapcsolatos jogalkotási munka
eredményeként várható, így elképzelhető változás a munkaügyi perekben érvényesülő költségkedvezmények, azok
engedélyezési feltételeit illetően is.
A Pp. által hivatkozott külön jogszabály (jelenleg) a munkavállalói költségkedvezmény megállapításáról és
érvényesítésének szabályairól szóló 73/2009. (XII. 22.) IRM rendelet.
XL. FEJEZET
VÉGREHAJTÁSI PEREK
Pp. 526-527. §-ához:
A végrehajtási perek közös szabályai

A Pp. a korábbi kódex 1994. szeptember 1. napjától hatályos szabályozásának megfelelően a különleges
eljárások között rögzít olyan pereket, amelyekben a végrehajtási eljáráshoz kapcsolódó egyes jogsérelmek perbeli
keretek között orvosolhatóak. A végrehajtási perekre vonatkozó sajátos szabályok létét a perek tárgyán túl a
végrehajtási eljáráshoz való kapcsolat és ebből is következően - a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti
per, valamint a végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódás engedélyezése iránti per esetében - az eljárás gyors
befejezése iránti hangsúlyos igény indokolja.
A Pp. a végrehajtási perek közös szabályai között egyfelől egy egyértelműsítő szabállyal mutatja meg, hogy
végrehajtási perek alatt mely pereket kell érteni. Pontosan ugyanazt az öt különböző típusú végrehajtási pert
különbözteti meg, mint amit az 1952-es Pp., másfelől meghatározza a végrehajtási perek szabályainak és a Pp.
egyéb rendelkezéseinek a viszonyát is: a törvény rendelkezéseit a végrehajtási perekben az azokra irányadó
speciális szabályokban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
A törvény a végrehajtási pereket szabályozó fejezeten kívül is rögzít a végrehajtási perekre irányadó
szabályokat. A Pp. 20. § (3) bek. c) pontja például kimondja, hogy a végrehajtási perek a járásbíróság hatáskörébe
tartoznak, így a Pp. 72. § (2) bekezdése értelmében és a törvény eltérő rendelkezésének a hiányában azokban - és
a jogszabályhely szerinti esetekben az ahhoz kapcsolódó perorvoslati eljárásokban - a jogi képviselet nem
kötelező. A Pp. 68. § (3) bekezdése, valamint a Pp. 77. § (5) bek. b) pontja szerint a végrehajtás alapjául szolgáló
per vitelére szóló meghatalmazás, és a végrehajtás alapjául szolgáló perben kirendelt ügygondnok kirendelésének
a hatálya főszabály szerint a végrehajtási perre is kiterjed. A Pp. 407. § (2) bek. b) pontja szerint pedig nincs helye
felülvizsgálatnak végrehajtási perben akkor, ha az elsőfokú bíróság ítéletét a másodfokú bíróság helybenhagyta.
140. Végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított per
Pp. 528. §-ához:
A végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti per tárgya

A perben az adós meghatározott okokból az ellene folyó bírósági végrehajtás teljes megszüntetetését vagy azt
érheti el, hogy a végrehajtás csak a végrehajtani kívánt kötelezettségek egy része tekintetében folytatódjon
tovább.
A törvény az 1952-es Pp.-vel azonos módon rögzíti azokat az okokat, amelyek alapján akár a végrehajtás
megszüntetése, akár annak korlátozása elérhető. E szerint az (1) bekezdésben külön szabályt ad arra a
végrehajtásra, amelyet végrehajtási lappal vagy azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal rendeltek el és
külön szabályban, a (2) bekezdésben sorolja fel a végrehajtás perben történő megszüntetésének vagy
korlátozásának a feltételeit azon végrehajtás esetében, amelyet végrehajtási záradékkal ellátott okirattal vagy
azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal rendeltek el. A Vht. II. Fejezete rendezi azt, hogy a végrehajtás
elrendelésére mikor, milyen feltételek mellett kerülhet sor végrehajtási lap kiállításával vagy okirat végrehajtási
záradékkal történő ellátásával (illetve ezekkel egy tekintet alá eső végrehajtható okirat kiállításával). A Pp. a
szabályozásban a végrehajtható okirat fajtáján alapuló megkülönböztetést annak ellenére fenntartja, hogy a
végrehajtási záradékkal ellátott okirattal és az azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal elrendelt
végrehajtás tekintetében - amely előtt döntően a végrehajtani kívánt követelés fennálltáról való érdemi döntésre
nem került sor - megszünteti annak a korábbi jog által biztosított lehetőségét, hogy az adós a végrehajtani kívánt
követelés fennállását érdemben, annak érvényes létre nem jöttére hivatkozással végrehajtási perben vitassa. Így a
végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása döntően ugyanolyan okok fennállása esetén érhető el, mint a
végrehajtási lappal és az azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal elrendelt végrehajtás esetében -
amelyet megelőzően viszont a követelés fennállta tekintetében érdemi döntésre már sor került - figyelemmel arra
is, hogy ez utóbbi módon elrendelt végrehajtás megszüntetését vagy korlátozását csak olyan tény eredményezheti,
amely akkor történt, amikor már nem volt közölhető a végrehajtható okirat kiállításának alapjául szolgáló
határozat meghozatalát megelőző eljárásban, vagy a végrehajtható okirat kiállításának alapjául szolgáló egyezség
megkötése után következett be. (Az adós a határozathozatal, illetve az egyezségkötés előtt is már létező, el nem
bírált tényre adott esetben perújítás keretében hivatkozhat, ha annak a Pp. XXVIII. Fejezetében rögzített feltételei
fennállnak.) Az okokat a jogszabályhely a (2) bekezdésben külön nevesíti. Így a végrehajtási per alapjául
szolgálhat az adós teljesítése, a teljesítés lehetetlenné válása, a tartozás elengedése vagy a teljesítésre halasztás
biztosítása, a beszámítható követelés érvényesítése vagy az elévülés. Ez utóbbit a törvény a korábbi
szabályozástól eltérően külön is feltünteti. Abban az esetben, ha a végrehajtás végrehajtási záradékkal ellátott
okirattal vagy azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal került elrendelésre, úgy a nem változó
szabályozás értelmében az adós adott esetben akár végrehajtás elrendelése előtti tényekre is hivatkozhat, például
a követelés megszűnése kapcsán.
Az Indokolás szerint a jogalkalmazásban jelentkező sok esetben megoldhatatlan problémák eredményezték azt,
hogy a törvény nem engedi, hogy az adós a végrehajtani kívánt követelés érvényes létre nem jöttére hivatkozással
pert indítson a végrehajtási záradékkal ellátott okirattal és azzal egy tekintet alá eső végrehajtható okirattal
elrendelt végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránt. A kérdéssel a Kúria joggyakorlat-elemzés keretében
is foglalkozott. A joggyakorlat-elemző csoport tárgykörben született összefoglaló véleménye szerint a problémát
az okozta, hogy nem volt kizárt az, hogy az adós az 1952-es Pp. 369. § a) pontja alapján a követelés érvényes létre
nem jöttére hivatkozással végrehajtási perben kérje a végrehajtás megszüntetését vagy korlátozását és ezzel
párhuzamosan az általános szabályok szerint lefolytatandó perben kérje a követelés alapjául szolgáló jogügylet
létre nem jöttének, illetve érvénytelenségének a megállapítását is. A többnyire ugyanazon tény és jogkérdéseket
tartalmazó két különböző, párhuzamosan megindított per számtalan eljárásjogi és anyagi jogi kérdést felvetett
(például a perfüggőség, az egyesítés, a végrehajtási per tárgyalásának az érvénytelenségi per miatti
felfüggesztése, a két per eltérő eredményének a kiküszöbölése, a kötelező perbenállás kapcsán), amelyekre nem
egy esetben eltérő jogalkalmazói válaszok születtek. Éppen emiatt került sor az 1952-es Pp. vonatkozó
szabályainak a 2016. évi CLVIII. törvénnyel történő módosítására is. E törvényhez fűzött miniszteri indokolás
szerint a törvénymódosítás az anomáliákat az 1952-es Pp. rendszerébe illeszthető módon a Pp. hatálybalépéséig
kívánta kezelni. A Pp. új szabályozása a kétszeres jogvédelem lehetőségét kiiktatja, de - ahogy arra az Indokolás
utal - nem von el jogot az adóstól. A végrehajtási záradékkal ellátott okirattal vagy azzal egy tekintet alá eső
végrehajtható okirattal elrendelt végrehajtás alapjául szolgáló követelés érvényes létrejötte ugyanis vagy már a
végrehajtás elrendelését megelőző eljárásban vagy utóbb, a Pp. általános szabályai szerint lefolytatandó perben
vitássá tehető. E perben a Pp. új szabálya (Pp. 129. §) lehetővé teszi a végrehajtás felfüggesztését, ekkor a per
jogerős elbírálásáig nem folytatódhat a végrehajtás. Amennyiben a perben a bíróság döntése szerint a követelés
részben vagy egészben nem jött létre érvényesen, úgy a jogerős határozat alapján a végrehajtás korlátozására
vagy megszüntetésére nemperes eljárásban kerülhet sor. Ezt a lehetőséget a Vht. 56. § (1) bekezdése 2013. június
29. napjától biztosítja.
Többek között a perben előadható hivatkozások meghatározási módjából következik az is, hogy nem
végrehajtási perben orvosolható az, ha a végrehajtás elrendelése az arra irányadó jogszabályok megsértésével
történt. Az adós a Vht. végrehajtás elrendelésével kapcsolatos jogorvoslatra vonatkozó szabályai szerint ez
esetben a végrehajtási lap visszavonása, illetve a végrehajtási záradék törlése iránt terjeszthet elő kérelmet vagy
a végrehajtás elrendelését jelentő végzés ellen terjeszthet elő fellebbezést.
A korábbi szabályozáshoz képest nincs változás abban, hogy perben közigazgatási végrehajtás alappal nem
sérelmezhető és abban sem, hogy az igényérvényesítésnek csak annyiban van létjogosultsága, amennyiben a
bírósági végrehajtás folyamatban van. A per tárgyára vonatkozó szabály mutatja meg azt is, hogy a pert csak
jogszabályban arra feljogosított személy, azaz az adós indíthatja meg. Amennyiben nem a végrehajtási eljárás
adósa kéri a végrehajtás megszüntetését vagy korlátozását, úgy a keresetlevelet a Pp. 176. § (1) bek. g) pontja
szerint hiánypótlási felhívás kiadása nélkül vissza kell utasítani, illetve az eljárást a Pp. 240. § (1) bek. a) pontja
alapján hivatalból meg kell szüntetni.
Pp. 529. §-ához:
Előzetes eljárás
Az adós a pert a jogsérelmek orvoslására csak másodlagos lehetőségként akkor veheti igénybe, ha a
végrehajtás megszüntetésére vagy korlátozására a Vht. szabályai szerinti nemperes eljárás keretében nem volt
módja. Az eljárást a Vht. 41. §-a szabályozza, amely ugyanúgy kimondja, hogy ha az eljárás sikertelen, az adós a
végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránt pert indíthat. Az Indokolás utal rá, hogy a Pp. a nemperes eljárás
perelterelő funkcióját kívánja erősíteni, ezért a paragrafus címével is egyértelműsíti, hogy a nemperes eljárás a
per előzetes eljárásának minősül annyiban, amennyiben a perben közölni kívánt okból a nemperes eljárásban a
végrehajtás megszüntetése, illetve korlátozása lehetséges. Ezzel összhangban a Pp. 176. § (1) bek. c) pontja -
kibővítve az 1952-es Pp. vonatkozó rendelkezésének a tartalmát - egyértelmű visszautasítási okként határozza
meg azt, ha a pert a törvényben meghatározott eljárás nem előzte meg. A nemperes eljárás lefolytatásának hiánya
tehát perakadálynak minősül.
A Vht. 56. § (1) bekezdése szintén a végrehajtás nemperes eljárásban történő megszüntetésének illetve
korlátozásának egy esetét rögzíti: a végrehajtást elrendelő bíróság a végrehajtást nemperes eljárásban
megszünteti vagy korlátozza, ha közokirat alapján megállapította, hogy a végrehajtandó határozatot jogerős
határozat hatályon kívül helyezte, illetőleg megváltoztatta. Amennyiben az adós azt az igényét kívánja
végrehajtási per keretében érvényesíteni, úgy a Pp. egyértelmű szabálya értelmében nem áttételnek, hanem a
keresetlevél visszautasításának van helye [Pp. 174. § (1) bek., Pp. 176. § (1) bek. b) pont].
Pp. 530. §-ához:
Illetékesség és pertárgyérték
A Pp. 20. § (3) bek. c) pontja értelmében a végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perek a járásbíróság
hatáskörébe tartoznak. Az illetékesség tekintetében a Pp. szövegezésében egyszerűsítve átveszi az 1952-es Pp.
szabályát. A perre tehát elsősorban a végrehajtást elrendelő, azaz a végrehajtható okiratot kiállító járásbíróság
kizárólagosan illetékes. A végrehajtást nemcsak a járásbíróság, hanem a Vht. II. Fejezetében rögzített szabályok
szerint a közigazgatási és munkaügyi bíróság, a törvényszék, a közjegyző és közvetlen bírósági felhívás esetén
akár a Kúria is elrendelhet. Ezekben az esetekben a perre az adós lakóhelye szerinti járásbíróság a kizárólagosan
illetékes.
A Pp. a korábbi szabályozási megoldással ellentétben a végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perre
irányadó pertárgyérték-számítási szabályt nem a pertárgyértékre vonatkozó - a hatásköri rendelkezések között
elhelyezett - szabályok között, hanem a különleges per rendelkezései között helyezi el figyelemmel arra, hogy e
pertípusnál a hatáskör nem a per tárgyának az értékétől függ. A perérték számítása ettől függetlenül a korábbi
joghoz képest alapvetően nem változik, tehát továbbra sem a végrehajtani kívánt követelés végrehajtás
elrendelésekor fennálló értéke az irányadó. A perben kockán forgó értéket a végrehajtási összeg fejezi ki.
Mindannak - közte a kamatnak és a költségnek - az összértékét kell tehát figyelembe venni, amely tekintetében a
végrehajtás folyik, végrehajtás korlátozása iránti per esetében pedig csak annak azon részét, amelyre a
végrehajtási jog megszűnését állítják. A pertárgyérték számítására és meghatározására vonatkozó egyéb, az
általános rendelkezéseknél rögzített szabályt a Pp. 527. §-a értelmében megfelelően alkalmazni kell.
Pp. 531. §-ához:
Perindítás
A végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perben érvényesíthető speciális jogból következik, hogy az csak a
végrehajtási eljárásban végrehajtást kérőként részt vevő személlyel szemben érvényesíthető akkor is, ha e
személy adott esetben nem egyezik meg a végrehajtani kívánt követelés eredeti jogosultjával. A törvény a
perindítás különös szabályai között ezt egyértelmű szabállyal rögzíti. Amennyiben a felperes nem a végrehajtást
kérő ellen indítja meg a pert, és a végrehajtást kérő perben állásáról hiánypótlási felhívás ellenére sem
gondoskodik, úgy a bíróság a keresetlevelet visszautasítja, illetve az eljárást hivatalból megszünteti [Pp. 176. § (2)
bek. b) pont, Pp. 240. § (1) bek. a) pont].
A Pp. az elsőfokú eljárás szabályai között a per mielőbbi befejezése érdekében a perindítóval szemben a
keresetlevél tartalmi kellékeit illetően a korábbi szabályozáshoz képest fokozottabb követelményeket támaszt. A
törvény a végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási per kapcsán a szabályozást kiegészíti a per speciális tárgya
szempontjából szükséges speciális tartalmi kellékekre és mellékletre vonatkozó előírásokkal. Így a felperesnek
minden releváns adat feltüntetésével egyértelműen beazonosítható módon meg kell jelölnie a per tárgyául
szolgáló végrehajtást. A szabályok szerint ezenfelül nem minősül perfelvételre alkalmas keresetlevélnek az,
amelyben a felperes kereseti kérelemként kizárólag a végrehajtás korlátozását kéri. Ilyen igény esetén az ítéleti
rendelkezésre irányuló határozott kérelemnek csak az felel meg, ha a felperes pontosan megjelöli a követelés
azon részét, amelyre a végrehajtást korlátozni kívánja. Végül amennyiben a végrehajtás megszüntetésére vagy
korlátozására a perben közölni kívánt okból a Vht. 41. §-a szerinti eljárásban is lehetőség van, úgy a
keresetlevélhez csatolni kell azt az okiratot is, amely azt igazolja, hogy a felperes a nemperes eljárásban
sikertelenül érvényesítette az igényét. Amennyiben a keresetlevél nem felel meg e követelményeknek, úgy a
bíróság a keresetlevelet - adott esetben eredménytelen hiánypótlási felhívás kiadását követően - visszautasítja.
Pp. 532. §-ához:
Az eljárás szünetelése
A végrehajtás sorsáról döntő per gyors befejezése mind a végrehajtási eljárásban a követelését érvényesítő
végrehajtást kérő, mind a végrehajtási eljárásban jelen lévő állami kényszer miatt jogkorlátozásnak kitett adós
szempontjából kiemelt érdek. A Pp. ezért a korábbi joghoz hasonlóan számos szabállyal biztosítja, hogy a per az
általános szabályok szerint lefolytatandó perhez képest gyorsabban lezáródhasson. Ezek közé tartozik az eljárás
szünetelését kizáró, illetve korlátozó rendelkezés is, hiszen a szünetelés átmenetileg ugyan, de akár több hónapra
is megakaszthatja az eljárást. A Pp. az 1952-es Pp.-től eltérően az eljárás szünetelését annak nem minden
esetében zárja ki, csak azokban, ahol a felek aktív [Pp. 121. § (1) bek. a) pont], vagy passzív magatartásukkal [Pp.
121. § (1) bek. b) pont] közösen, akár célzatosan járulhatnak hozzá a per elhúzódásához. Az utóbbi esetben a Pp.
ráadásul nem engedi az eljárás folytatását, a bíróságnak az eljárást hivatalból meg kell szüntetnie. A törvény
szerint a szünetelés egyéb esetei [Pp. 121. § (1) bek. c)-f) pont] alapjául szolgáló perbeli események a végrehajtási
perben történő előfordulásuk esetén sem indokolnak a szüneteléstől eltérő jogkövetkezményt. Az eljárás ez
esetekben viszont nem négy [Pp. 121. § (3) bek.], hanem egy hónap szünetelés elteltével szűnik meg.
Pp. 533. §-ához:
Soronkívüliség
A szünetelésre irányadó szabályokhoz hasonlóan a per mielőbbi befejezését segíti elő az is, hogy a Pp. a bíróság
eljárására - fenntartva a korábbi jog megoldását - soronkívüliséget ír elő. Ennek egyik lényegi következményként
a bíróság a szükséges intézkedéseit nem az általános szabályok [Pp. 110. § (1) bek.] szerint legkésőbb harminc
napon belül, hanem haladéktalanul köteles megtenni. A másik lényeges következményként a
végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perben a Pp. ítélkezési szünetre irányadó szabályai [Pp. 148. § (1)-(2)
bek.] nem alkalmazhatók, amelyre a feleket külön is figyelmeztetni kell. A soronkívüliség a per minden
szakaszára, így a perorvoslati szakra is irányadó.
Pp. 534. §-ához:
A Pp. alapvetően az adós érdekeire figyelemmel a korábbi szabályozással egyezően továbbra is lehetővé teszi,
hogy a perben eljáró bíróság a végrehajtást a per jogerős befejezéséig felfüggessze. A szabály egyértelműsíti,
hogy a felfüggesztésre csak kérelemre van lehetőség, a bíróság hivatalból e körben nem intézkedhet. A bíróság
végzése ellen - akár helyt ad a kérelemnek, akár elutasítja - külön fellebbezésnek van helye. A Pp. a
felfüggesztésre egyebekben a Vht. irányadó szabályait (Vht. 50-51. §) rendeli alkalmazni. Ezek közül kiemelendő,
hogy a bíróság a felfüggesztést azonnal közli a végrehajtóval, a végrehajtás felfüggesztésének hatálya a
felfüggesztést elrendelő határozat meghozatalának időpontjában áll be. A felfüggesztést elrendelő határozat elleni
jogorvoslatnak a felfüggesztésre nézve nincs halasztó hatálya.
Pp. 535-536. §-ához:
A kereset közlése, a perfelvételi szak és a tárgyalás kitűzése

A Pp. kereset közlésére irányadó speciális rendelkezését egy másik speciális rendelkezés, a Pp. 537. §-a
indokolja. E szerint ugyanis a végrehajtás megszüntetése esetén a bíróságnak a végrehajtási költségek összegéről
és megtérítéséről is rendelkeznie kell, azaz arról is, hogy ki és milyen összegben térítse meg a végrehajtási
költségeket az ügyben eljárt végrehajtónak. A bíróságot e kötelezettség azonban csak akkor terheli, ha a
végrehajtó a perben nyilatkozott az általa lefolytatott eljárási cselekményekről, a felmerült költségekről, az őt
megillető díjról, az azokat megalapozó körülményekről. A Pp. ennek biztosítása érdekében a korábbi joggal
egyezően előírja a bíróság számára, hogy a keresetlevelet annak közlésével egyidejűleg küldje meg a végrehajtó
számára a nyilatkozattételre való felhívással együtt. Az e körben sem változó szabályozás értelmében a törvény
arra is lehetőséget ad, hogy a végrehajtó a nyilatkozatát a tárgyaláson tegye meg, hiszen a rendelkezés szerint a
végrehajtót a tárgyalás határnapjáról is értesíteni kell.
A Pp. a per gyorsítását úgy kívánja megvalósítani, hogy egy kivétellel fenntartja az általános szabályok szerinti
perszerkezetet és nem korlátozza sem a tárgyalások számát, sem a felek bizonyítási lehetőségét. Döntően csak a
permenetre előírt egyes határidőket csökkenti. A bíróság a Pp. 179. § (1) bekezdésében fogalt negyvenöt napos
határidő helyett tizenöt napos határidővel hívja fel az alperest az írásbeli ellenkérelem előterjesztésére, és a
határidő az alperes indokolt kérelmére a Pp. 179. § (5) bekezdésében foglalt negyvenöt nap helyett legfeljebb
tizenöt nappal hosszabbítható meg. A Pp. a végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perekben a viszontkereset
előterjesztését nem zárja ki, bár ezen jogintézmény jelentősége a per tárgya és a viszontkereset előterjesztésének
a Pp. 204. § (1) bekezdése szerinti feltétele miatt csekélynek mondható. Ezzel együtt az alperes a viszontkeresetet
a kereset közlésétől számított - a Pp. 204. § (1) bekezdésében foglalt - negyvenöt nap helyett tizenöt napon belül,
vagy a bíróság által az ellenkérelem előterjesztésére meghosszabbított határidőn belül, de legkésőbb az írásbeli
ellenkérelem előterjesztésével egyidejűleg nyújthatja be. A Pp. nem engedi, hogy e végrehajtási perben a bíróság
az írásbeli ellenkérelem előterjesztését követően további írásbeli perfelvételt rendeljen el, figyelemmel arra is,
hogy a felek perbeli álláspontjukat már a legtöbb esetben a Vht. 41. §-a szerinti eljárás keretében írásban
egymással ismertették. Így a bíróság a Pp. 187. §-a értelmében perfelvételi tárgyalás kitűzése nélkül jár el, vagy
kitűzi a perfelvételi tárgyalást. A perfelvételi tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az idézésnek a felek részére történő
kézbesítése a tárgyalás napját - a Pp. 189. § (2) bekezdésében foglalt tizenöt nap helyett - legalább nyolc nappal
megelőzze. Végül a bíróságnak akár a perfelvételi, akár az érdemi tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az a kitűzésre
okot adó perbeli cselekménytől számított legkésőbb egy hónapon belül megtartható legyen, szemben a Pp. 226. §
(1) bekezdésében rögzített négy hónappal.
Pp. 536. §-ához:
A kapcsolódó magyarázat az 535. §-hoz fűzött szövegben található.

Pp. 537. §-ához:
Döntés a végrehajtási költségekről

A bíróság akár a nemperes eljárásban, akár a perben szünteti meg a végrehajtást, úgy a végrehajtási költségek
viseléséről is döntenie kell. A bíróság a végrehajtás perbeli megszüntetése esetén csak akkor határozza meg a
végrehajtási költséget és csak akkor rendelkezik annak megfizetéséről, ha a végrehajtó a Pp. 535. § (1) bekezdése
szerinti nyilatkozatát előterjesztette. A perben nem kizárt, hogy a végrehajtás megszüntetése bírósági meghagyás
kibocsátásával történjen és az is megeshet, hogy a bíróság a felek végrehajtás megszüntetése tárgyában
megkötött egyezségét végzésben jóváhagyja. Értelemszerűen ezen ítélet hatályú bírósági határozatokban is
rendelkezni kell a végrehajtási költségekről. A végrehajtási költségekről történő rendelkezést a végrehajtó is
jogosult megfellebbezni.
141. Végrehajtási igényper
Pp. 538. §-ához:
A végrehajtási igényper tárgya

A Pp. a végrehajtási igényperben ugyanannak a jognak az érvényesítését teszi lehetővé, mint a korábbi kódex. A
per tárgyát meghatározó korábbi szabályokon csak szövegezésében változtat, illetve az egyetlen kiegészítéssel
egyértelművé teszi, hogy igénypernek akkor is helye van, ha a jogsérelem a közigazgatási, illetve adóvégrehajtás
keretében történt. Az igényper alapjául tehát továbbra is az szolgálhat, ha a Vht. alapján foganatosított
végrehajtás során olyan vagyontárgyat foglaltak le, amelyen főszabály szerint a végrehajtási eljárástól független
személynek - kivételesen az adósnak - tulajdonjoga vagy más olyan joga áll fenn, amely a végrehajtás során
történő értékesítésnek az akadályát jelenti. A végrehajtó a foglalás útján biztosítja a végrehajtást kérő számára
azt a lehetőséget, hogy a követeléséhez a vagyontárgy értékesítése útján hozzájusson. Ha az valamely személy
vagyontárgyon fennálló joga folytán akadályozott, úgy e perben érheti el azt, hogy a vagyontárgy kikerüljön a
foglalás hatálya alól. Az igényper alapjára vonatkozó szabályok változatlansága folytán irányadó maradhat a
lefoglalható és végrehajtási igényper tárgyává tehető vagyontárgy, valamint az értékesítés akadályát jelentő jog
értelmezésével foglalkozó széles körű bírói gyakorlat. A bírói gyakorlat értelmében az igényper megindítására
jogalapot teremt az ingón, kamatozó követelésen, más hasznot hajtó jogon fennálló haszonélvezet, a használat
joga, továbbá ingón fennálló bérleti és haszonbérleti jog, valamint a vételi jog és az érvényes adásvételi
szerződésen alapuló kötelmi jogcím is. [Kormos Erzsébet: Végrehajtási perek. In: Wopera Zsuzsa - Gyovai Márk
(szerk.): Kézikönyv a bírósági végrehajtás foganatosításához. Wolters Kluwer, Budapest, 2016, 419. o.]
A kereseti kérelem főszabály szerint meghatározott lefoglalt vagyontárgy foglalás alóli feloldására irányulhat. A
Pp. 544. §-a értelmében a pernek csak addig van létjogosultsága, ameddig a vagyontárgy értékesítéséből befolyt
vételár a végrehajtónál rendelkezésre áll, mivel a bíróság a keresetnek helyt adó ítélet esetén nemcsak a foglalás
alóli feloldásról rendelkezhet, hanem arról is, hogy a vagyontárgy értékesítéséből befolyt vételárat a végrehajtó az
igénylő részére utalja ki.
Az igényper nem tartozik azon perek közé, amely csak jogszabályban feljogosított személy által indítható. A per
érdemére tartozó kérdés az, hogy a felperesnek fennáll-e tulajdonjoga vagy más olyan joga, amely a lefoglalt
vagyontárgy értékesítésének az akadályát képezi.
A törvény átemeli az 1952-es Pp. azon szabályait is, amelyek speciális esetekre, speciálisan határozzák meg a
végrehajtási per alapját. Így nem kérheti a foglalás feloldását az, aki a végrehajtandó tartozásért az adóssal
egysorban felel, az a házastárs viszont, akinek a felelőssége csak a közös vagyonból rá eső vagyoni hányad erejéig
áll fenn, igényt tarthat a lefoglalt különvagyon tárgyára. A törvény a korábbi jog megoldását átvéve külön
szakaszban határozza meg azt az ettől eltérő esetet, amikor a nem adós házastárs a házastársi vagyonközösségbe
tartozó vagyontárgy foglalás alóli feloldását kérheti a közös vagyonból rá eső hányad értékéig. A Pp. az 1952-es
Pp. szabályának a tartalmával egyezően kimondja azt is, hogy a haszonélvező nem kérheti a haszonélvezeti joggal
terhelt ingatlan haszonélvező vonatkozásában történő foglalás alóli a feloldását, mivel a Vht. szabályai alapján
[Vht. 137. § (1) bek. c)-d) pont] a haszonélvezet az ingatlan értékesítését követően is főszabály szerint fennmarad.
Egyéb vagyontárgyak esetében a haszonélvező is indíthat igénypert, a keresetnek helyt adó ítélet esetében a
bíróság a foglalást csak a haszonélvező vonatkozásában oldhatja fel, azaz a vagyontárgyat csak a haszonélvezeti
jog megszűnését követően lehet értékesíteni. A Ptk. 5:82. §-a szerint a közös tulajdon védelmében bármelyik
tulajdonostárs önállóan is felléphet, ennek megfelelően a Pp. továbbra is rögzíti, hogy közös tulajdonban lévő
vagyontárgy lefoglalása esetén bármelyik tulajdonostárs önállóan is kérheti a foglalás alóli feloldást.
Pp. 539. §-ához:
Illetékesség és pertárgyérték
A végrehajtási igényper a Pp. 20. § (3) bek. a) pontja értelmében a járásbíróság hatáskörébe tartozik, a
kizárólagos illetékességet pedig az e körben sem változó szabály szerint a foglalás helye alapítja meg. Eltérés
viszont, hogy a törvény az illetékességi szabályt főszabályként rögzíti, mivel ingatlanigényper esetében az
ügyeloszlási szempontok figyelembevételét tükröző kivételt is beiktat. Az ingatlanigényperre e szerint nem a
foglalás helye, azaz a Vht. 138. § (2) bekezdése szerint a végrehajtási jog ingatlan-nyilvántartásba történő
bejegyzésének a helye szerinti járásbíróság a kizárólagosan illetékes, hanem az ingatlan fekvése szerinti
járásbíróság.
A törvény a pertárgyérték-számítási szabályt az 1952-es Pp.-től eltérően nem a hatásköri szabályok között
helyezi el, hanem a végrehajtási igényperre vonatkozó szabályok között. E perben ugyanis a pertárgyértéknek a
hatáskör szempontjából nincs jelentősége. A per célja meghatározott vagyontárgy végrehajtás hatálya alóli
kivonása, így a per értékét az igényelt vagyontárgy értéke fejezi ki, kivéve, ha a végrehajtani kívánt követelés
értéke ennél kisebb, hiszen ebben az esetben a végrehajtás a vagyontárgyat egyébként is csak részlegesen érinti.
A végrehajtani kívánt követelésbe így beletartozik a főkövetelésen kívül minden a végrehajtással a
keresetindításig érintett járulék (kamat, költség) is.
Pp. 540. §-ához:
A perköltség viselése
A perköltségviselés elvi alapjának megfelelően a perköltség megtérítésére az a fél köteles, aki azzal okozott
költséget az ellenfelének, hogy alaptalanul a per hatálya alá vonta, vagy perindításra kényszerítette, mert az
anyagi jog által előírt kötelezettségének nem tett eleget. A végrehajtási igényperben a felperes lényegében a
foglalást sérelmezi, a joga pedig alapvetően a végrehajtást kérővel szemben érvényesíthető. A végrehajtást
kérőnek viszont a Vht. értelmében nincs feltétlenül ráhatása arra, hogy a végrehajtó a foglalást milyen
vagyontárgyakra terjeszti ki, így a pert és az azzal kapcsolatos költségeket főszabály szerint nem tudja elhárítani.
A perköltségfizetésre kötelezése pervesztessége esetén is méltánytalan eredményre vezetne. A Pp.
szövegezésében megváltoztatva, de lényegét tekintve fenntartja ezért a korábbi kódex speciális szabályát. A
pervesztes alperes ennek megfelelően csak akkor téríti meg a pernyertes felperes perköltségét, ha a fenti elv
érvényesülhet, azaz a foglalásnál jelen volt és ott rosszhiszemű magatartást tanúsított. Ez utóbbi akkor áll fenn,
ha tudta, hogy a lefoglalt vagyontárgyra olyan jog áll fenn, ami az értékesítésnek az akadályát jelenti, de erről a
végrehajtónak nem tett említést. A szabályt értelemszerűen alkalmazni kell akkor is, ha az alperes pervesztessége
részleges és a Pp. 102. § (1) bekezdése szerint akkor is, ha a meg nem fizetett illeték vagy állam által előlegezett
költség megfizetéséről kell rendelkezni. Az alperes fellebbezése esetén az általánostól eltérő perköltségviselésnek
már nincs indoka, így a fellebbezési eljárásban felmerült perköltség viselésére az általános szabályok az
irányadóak.
Pp. 541. §-ához:
A törvény a korábbi szabályozással egyező módon lehetővé teszi azt, hogy a per bírósága a végrehajtást
felfüggessze. A per kimenetele nem érintheti a teljes végrehajtást, így a végrehajtás mindenre kiterjedő
megakasztására nincs mód, a felfüggesztés hatálya csak azon vagyontárgyra terjedhet ki, amely a per tárgyát
képezi. A végrehajtás felfüggesztésének akkor van jelentősége, ha a végrehajtási igényper a Vht. értelmében nem
halasztó hatályú. A halasztó hatályú igényper esetében ugyanis a végrehajtó az igényelt vagyontárgy tekintetében
egyébként is csak az igényper jogerős befejezése után tehet intézkedést a vagyontárgy értékesítése iránt,
meghatározott ingóság kiadása esetén pedig a végrehajtást kérő köteles a vagyontárgyat a per befejezéséig
megőrizni [Vht. 115. § (2) bek., 139. § (2) bek. és 178. § (2) bek.]. Nem halasztó hatályú igényper esetében a
felperesnek kiemelt érdeke fűződik a végrehajtás felfüggesztéséhez, hiszen a keresetnek helyt adó ítélet
meghozatalára csak addig van lehetőség, ameddig a vagyontárgy értékesítéséből befolyt összeg a végrehajtó
letéti számláján rendelkezésre áll. A végrehajtás csak kérelemre függeszthető fel, hivatalból nem. A felfüggesztés
tárgyában hozott határozat ellen külön fellebbezésnek van helye. Egyebekben a Pp. a Vht. felfüggesztésre
vonatkozó rendelkezéseinek az alkalmazását írja elő.
Pp. 542. §-ához:
Perindítás
A foglalás feloldásával a végrehajtás kérő elveszíti azon jogát, amely alapján a vagyontárgyból kielégítést
kereshet. Ebből következően főszabály szerint az igény a végrehajtást kérővel szemben érvényesíthető.
Amennyiben a vagyontárgyat több végrehajtást kérő követelésének végrehajtása végett foglalták le, a pert
valamennyi végrehajtást kérő ellen meg kell indítani.
A Pp. a korábbi kódex megoldását átemelve a bűnügyi követelések végrehajtása és a polgári jogi igény
biztosítására elrendelt bűnügyi zárlat esetén a lefoglaláshoz fűződő érdek szempontjára figyelemmel, speciális
szabállyal rendezi az alperes személyét. A Vht. 10. §-a szerinti végrehajtható okiratban foglalt bűnügyi követelés
végrehajtása esetén - ideértve az ilyen követelés biztosítására elrendelt bűnügyi zárlatot is - a pert az állam
nevében a követelés jogosultjaként eljárni jogosult ellen kell megindítani. A polgári jogi igény biztosítására
elrendelt bűnügyi zárlat esetén az igénypert a polgári jogi igényt érvényesítő személy, azaz a büntetőeljárásbeli
elnevezésétől függően a sértett, illetve a magánfél ellen kell megindítani.
Amennyiben a felperes nem a törvényben a fentiek szerint meghatározott személyek ellen indítja meg a pert, és
e személy vagy személyek perben állásáról hiánypótlási felhívás ellenére sem gondoskodik, úgy a bíróság a
keresetlevelet visszautasítja, illetve az eljárást hivatalból megszünteti [Pp. 176. § (2) bek. b) pont, Pp. 240. § (1)
bek. a) pont].
A Pp. perbeli jogképességet rendező szabálya szerint (Pp. 33. §) a perben fél az lehet, akit a polgári jog
szabályai szerint jogok illethetnek és kötelezettségek terhelhetnek. A Pp. új szabállyal lehetővé teszi, hogy
végrehajtási igényperben alperesként fél lehessen az is, aki egyébként nem rendelkezik perbeli jogképességgel.
Ennek döntően a közigazgatási- illetve adóvégrehajtás kapcsán megindított végrehajtási igényperben lehet
jelentősége, ahol a végrehajtást kérő perbeli pozíciójában a végrehajtást elrendelő szerv szerepel, amely pedig
nem feltétlenül felel meg a Pp. 33. § szerinti feltételnek.
A Pp. 170. § (2) bek. a) pontja értelmében a felperesnek a kereseti kérelemben fel kell tüntetnie azt a
vagyontárgyat, amelynek a foglalás alóli feloldását kéri. A keresetlevél tartalmi kellékeire vonatkozó előírást
kiegészítve a Pp. egyértelműsíti, hogy ezenfelül a sérelmezett foglalást - a végrehajtó nevével, székhelyével és a
végrehajtási ügyszámmal - is meg kell határozni egyértelműen beazonosítható módon.
Pp. 543. §-ához:
A kereset közlése és a viszontkereset

A végrehajtási igényper bírósági végrehajtással való kapcsolata nem indokolja az eljárás gyorsítását oly módon,
mint például a végrehajtás-megszüntetési vagy -korlátozási perben. A per eredménye ugyanis alapvetően nem a
teljes végrehajtást érinti. A teljes végrehajtás még a végrehajtás perbíróság általi felfüggesztése esetén sem akad
meg teljeskörűen, hiszen a Pp. 541. §-a értelmében az csak az igényelt vagyontárgyra terjedhet ki. A törvény a
korábbi kódex per gyorsítását célzó szabálya közül átemeli azt, ami a viszontkereset előterjesztését tiltja, viszont
sem e helyütt, sem az igazolási kérelem szabályainál nem zárja ki egyik fél tekintetében sem a mulasztás
igazolását.
A törvény az 1952-es Pp. szabályozási megoldásához hasonlóan nem a teljes eljárásra, hanem annak csak a
perindításhoz kapcsolódó két mozzanatára írja elő a soronkívüliséget és kizárólag csak a halasztó hatályú
igényper esetében. A bíróság haladéktalan intézkedési kötelezettsége ugyanis azt a célt szolgálja, hogy a halasztó
hatállyal megindított per be tudja tölteni a rendeltetését. Ha a felperes a Vht.-ban meghatározott határidőn belül
[Vht. 115. § (2) bek., 139. § (2) bek. és 178. § (2) bek.] megindítja az igénypert, úgy a végrehajtó az igényelt
vagyontárgy tekintetében csak az igényper jogerős befejezése után tehet intézkedést a vagyontárgy értékesítése
iránt, meghatározott ingóság kiadása esetén pedig a végrehajtást kérő alperes köteles a vagyontárgyat a per
befejezéséig megőrizni. A Pp. ezért előírja, hogy halasztó hatályú igénypert megindító keresetlevél megvizsgálása
és a kereset közlése során nem a Pp. 110. § (1) bekezdése szerint legkésőbb harminc napon belül, hanem
haladéktalanul kell eljárni és a keresetlevél kézbesítésével egyidejűleg a végrehajtót is értesíteni kell.
Ingatlanigényper esetében a bíróság az ingatlanügyi hatóságot is haladéktalanul köteles értesíteni.
Pp. 544-545. §-ához:
A bíróság döntése
Amennyiben a bíróság a végrehajtási igényperben a keresetnek helyt ad, úgy alapesetben a vagyontárgyat vagy
vagyontárgyakat feloldja a foglalás alól. Erre azonban már nem kerülhet sor akkor, ha a nem halasztó hatályú
igényperben a végrehajtás felfüggesztése nem történt meg és a foglalás célja már megvalósult, azaz a
vagyontárgyat a végrehajtás keretében már értékesítették. Amennyiben azonban a végrehajtási összeg még a
végrehajtó letéti számláján rendelkezésre áll, úgy a Pp. egyértelmű szabálya szerint a bíróság az értékesítés során
befolyt összeg felperes részére történő kiutalását rendeli el. E szabályok lényegében megmutatják, hogy a
végrehajtási igényper megindításának alappal csak addig lehet helye, ameddig a bíróság még rendelkezhet az
igényelt vagyontárgy értékesítéséből befolyt vételár kiutalása kapcsán.
A Pp. lényegét tekintve átemeli az 1952-es Pp. haszonélvező által indított igényperre irányadó szabályát.
Amennyiben a bíróság a keresetnek helyt ad, úgy a rendelkezésében a foglalást kizárólag a haszonélvező
vonatkozásában oldja fel és kimondja ennek jelentését is, azaz azt, hogy az igényelt vagyontárgyat csak a
haszonélvezeti jog megszűnése után lehet értékesíteni. A végrehajtást kérő követelés vagyontárgyból történő
kielégítéséhez fűződő joga tehát a keresetnek helyt adó ítélet ellenére fennmarad, de annak a bírósági végrehajtás
keretében csak akkor tud érvényt szerezni, ha a haszonélvezeti jog megszűnik.
A törvény átemeli az 1952-es Pp. szabályát, amely szerint az igényperben hozott jogerős határozatot az annak
alapján intézkedni jogosult végrehajtó részére, ingatlanigényper esetében pedig az ingatlanügyi hatóság részére
is kézbesíteni kell. Nem veszi át viszont a korábbi kódex 382. §-át. Az Indokolás szerint annak tartalma továbbra is
irányadó, az az anyagi jogerőhatás szabályából (Pp. 360. §) következik.
A végrehajtási igényperrel alapvetően az adott vagyontárgy bírósági végrehajtásban történő értékesítését lehet
megakadályozni, így létjogosultsága is addig van, ameddig az értékesítés, illetve a befolyt vételár kifizetése meg
nem történik. Az igényper e sajátossága indokolja, hogy a Pp. - átvéve az 1952-es Pp. perújítás szabályai között
elhelyezett rendelkezését - a perrel lezárt jogviszony újratárgyalására perújítás keretében nem ad lehetőséget. A
perújítás kizártsága a korábbi joggal egyezően csak a per főtárgyára vonatkozik.
Pp. 545. §-ához:
Pp. 546. §-ához:
Házastársi vagyonközösségi igényper tárgya

A Pp. az 1952-es Pp. megoldásával egyezően a végrehajtási igényper általános szabályain felül a házastársi
vagyonközösségi igényper tekintetében további rendelkezéseket is rögzít. A házastársi vagyonközösségi igényper
alapja az, hogy a végrehajtás során egyfelől a házastársi vagyonközösséghez tartozó vagyontárgy tekintetében,
másfelől csak az egyik házastársat terhelő tartozás (pl. vele szemben kiszabott pénzbüntetés) miatt kerül sor a
foglalásra. A házastárs alappal tehát ilyen pert nem indíthat akkor, ha a tartozásért a felelőssége a közös
vagyonból rá eső vagyoni hányad erejéig fennáll. A házastárs ez esetben nincs elzárva az általános szabályok
szerinti igényper indításától akkor, ha a foglalás a különvagyonát is érinti.
A házastársi vagyonközösségi igényper jelentőségét az adja, hogy a Vht. 86. § (3) bekezdése kifejezetten
lehetőséget ad a végrehajtónak arra, hogy a házassági életközösség tartama alatt a házastársaknak vagy
bármelyiküknek a vagyontárgyát bármelyik házastárs ellen külön vezetett végrehajtás során is lefoglalja. Csak
akkor nincs helye a foglalásnak, ha az a házastárs, aki ellen a végrehajtás nem irányul, kétséget kizáróan igazolja,
hogy a szóban levő vagyontárgy nem a házastársi vagyonközösséghez, hanem az ő különvagyonához tartozik.
A perben tehát felperesként a nem adós házastárs a közös vagyonba tartozó vagyontárgy foglalás alóli
feloldását kérheti a közös vagyonból rá eső hányad értékéig. A Ptk. 4:37. § (3) bekezdése értelmében a
házastársakat a házastársi közös vagyon főszabály szerint - ha a házassági vagyonjogi szerződésben eltérően nem
rendelkeznek - egyenlő arányban illeti meg.
Pp. 547. §-ához:
Illetékesség a házastársi vagyonközösségi igényperben

A Pp. a házastársi vagyonközösségi igényper tekintetében új illetékességi szabályokat rögzít. Egyfelől kimondja,
hogy ha a végrehajtás során több, a házastársi vagyonközösségbe tartozó vagyontárgyat foglaltak le, úgy a
felperes a pert bármelyik, az igényperre illetékes bíróság előtt is megindíthatja. Másfelől megteremti az egyesítés
feltételeit azzal, hogy a folyamatban lévő per bíróságának a kizárólagos illetékességét írja elő az ugyanazon
házastársi vagyonközösséghez tartozó újabb vagyontárgy tekintetében utóbb megindított házastársi
vagyonközösségi per kapcsán.
Pp. 548. §-ához:
Házastársi vagyonközösségi igényper

A törvény a perindítás kapcsán kizárólag egy eltérő szabályt tartalmaz az igényper általános szabályaihoz
képest. A házastársi vagyonközösségi igénypert ugyanis nemcsak a végrehajtást kérő, hanem az adós, azaz az
igénylő felperes házastársa ellen is meg kell indítani, mivel a Pp. 549. § szabályaiból következően az ilyen perben
a házastársak között fennálló közös tulajdon megszüntetésére is sor kerül. Amennyiben a felperes keresetlevélben
az adóst nem jelöli meg alperesként és az adós perben állásáról hiánypótlási felhívás ellenére sem gondoskodik,
úgy a bíróság a keresetlevelet visszautasítja, illetve az eljárást hivatalból megszünteti [Pp. 176. § (2) bek. b) pont,
Pp. 240. § (1) bek. a) pont].
Pp. 549-550. §-ához:
Érdemi döntés a házastársi vagyonközösségi igényperben és a közös tulajdonban lévő bármely

vagyontárggyal kapcsolatos igényperben
Amennyiben a bíróság az igénypernek e speciális fajtájában a keresetnek helyt ad, úgy a bíróság ítéleti
rendelkezése is sajátosan alakul, mivel ilyenkor a közös tulajdon részleges - a vagyonközösséghez tartozó
valamennyi lefoglalt vagyontárgy tekintetében történő - megszüntetésére is sor kerül. A szabályozás szerint a
bíróság nemcsak a foglalás alóli feloldást mondhatja ki, a bíróság rendelkezik arról is, ha a vagyontárgyat az
igénylő magához váltja vagy arról is, ha a vagyontárgy értékesítéséből befolyt vételár egy meghatározott hányadát
kell kiutalni.
A bíróság a döntése keretében tényként állapítja meg a lefoglalt vagyontárgyak értékét továbbá összértékét,
majd ehhez képest a közös vagyonból az igénylőre eső hányadnak megfelelő értékű meghatározott vagyontárgyak
foglalás alóli feloldásáról rendelkezik. A foglalás alól feloldott vagyontárgyak az igénylő házastárs
különvagyonába, a fel nem oldott vagyontárgyak az adós különvagyonába kerülnek.
Ha ezzel az igénylőt nem lehet teljesen kielégíteni, mert például csak egy természetben meg nem osztható
vagyontárgy lefoglalására került sor, úgy az igénylő erre irányuló kérelmére jogosult arra, hogy a vagyontárgyat
magához váltsa. Ebben az esetben a bíróság azzal a feltétellel oldja fel a vagyontárgyat a foglalás alól, hogy az
igénylő a közös vagyonból rá eső hányad értékét meghaladó értékkülönbözetet tizenöt napon belül megfizeti a
végrehajtói letéti számlára. Ha a magához váltásra nincs lehetőség, úgy a bíróság nem oldja fel a vagyontárgyat
(vagy a vagyontárgy vételárának egy részét) a foglalás alól, hanem a vagyontárgy a végrehajtási eljárásban
foganatosított értékesítéséből befolyt vételárrész az igénylő részére történő kiutalását rendeli el. Az igénylőt a
meghatározott vagyontárgy vételárából a közös vagyonból rá eső hányad értékének megfelelő, tehát olyan arányú
rész illeti meg, amely megfelel a közös vagyonból az igénylőre eső hányad értéke és a meghatározott vagyontárgy
értéke arányával. Amennyiben kizárólag egy vagyontárgy került lefoglalásra, úgy a kiutalandó vételárrész
megegyezik a vételár azon hányadával, ami az igénylőt a közös vagyonból megilleti.
Előfordulhat azonban, hogy több vagyontárgy kerül lefoglalásra és a bíróság bizonyos vagyontárgyakat felold a
foglalás alól, de az igénylőt így nem lehet teljesen kielégíteni, mert a további meghatározott lefoglalt vagyontárgy
természetben nem megosztható. Ilyenkor is lehetősége van az igénylőnek a vagyontárgy magához váltására, az
értékkülönbözet meghatározásakor azonban ekkor már figyelembe kell venni a foglalás alól feloldott
vagyontárgyak értékét is, tehát a közös vagyonból az igénylőre eső hányad még őt még megillető értékén felüli
értékkülönbözetet megfizetéséről kell rendelkezni. Az igénylő magához váltásra irányuló kérelme hiányában a
bíróság ez esetben is a meghatározott vagyontárgy értékesítéséből befolyt vételárrész kiutalását rendeli el, de
annak meghatározásakor már jelentősége van a fent leírt aránynak. Az igénylőt tehát a vételárnak olyan arányú
része illeti meg, mint ahogy a közös vagyonból rá eső hányad - a foglalás alól feloldott vagyontárgyak értékére
figyelemmel megállapított - őt még megillető értéke aránylik a meghatározott vagyontárgy értékéhez.
Ha az igénylő a magához váltás lehetőségével nem él, úgy előfordulhat, hogy értékesítés esetén kialakult
vételár kisebb lesz, mint a vagyontárgy megállapított értéke, így az igénylő a értékben kevesebbhez jut hozzá.
A törvény átemeli az 1952-es Pp. utaló szabályát, amely a házastársi vagyonközösségi igényperben hozandó
döntés megfelelő alkalmazását írja elő arra az esetre, ha a foglalással érintett közös tulajdonban lévő vagyontárgy
tekintetében az adós is tulajdonostársnak minősül.
Pp. 550. §-ához:

142. Foglalás tűrése iránti per
Pp. 551-552. §-ához:
A viszontkeresetre és a perköltségre vonatkozó szabályok a foglalás tűrése iránti perben

A foglalás tűrése iránti per alapját nem a Pp., hanem a Vht. szabályai rögzítik (Vht. 107-109. §). E szerint, ha
valószínű, hogy az adós tulajdonában levő ingóság a feleken kívül álló harmadik személynél van, a végrehajtó a
harmadik személyt a jogkövetkezményekre történő figyelmeztetés mellett felhívja, hogy nyolc napon belül
nyilatkozzon, hogy nála van-e a felhívásban megjelölt ingóság és milyen jogcímen, elismeri-e az adósnak az
ingóságra vonatkozó tulajdonjogát, továbbá, hogy tart-e valaki igényt az ingóságra és milyen jogcímen. Ha a
harmadik személy elismerte, hogy az adós tulajdonában álló ingóság nála van, úgy a végrehajtó lefoglalja az
ingóságot. Ha a harmadik személy a nyilatkozatot elmulasztotta, vagy az adós tulajdonjogát nem ismerte el, a
végrehajtást kérő pert indíthat ellene a foglalás tűrése iránt.
A Pp. e végrehajtási perre - az 1952-es Pp. vonatkozó szabályainak megfelelő tartalommal - csupán két különös
szabályt rögzít. Ezekkel egyfelől megtiltja a viszontkereset előterjesztését, másfelől a nyilatkozat elmulasztását a
harmadik személy a per eredményére tekintet nélküli perköltségviselésével szankcionálja. A végrehajtást kérő
perköltségét tehát akkor is köteles megtéríteni, ha pernyertes lesz, a saját perköltsége pedig a Pp. 83. § (5)
bekezdése szerint a terhén marad.
Pp. 552. §-ához:
143. Követelés behajtása iránti per
Pp. 553-554. §-ához:
A viszontkeresetre és a perköltségre vonatkozó szabályok a követelés behajtása iránti perben

A korábbi szabályozási modellnek megfelelően - csakúgy, mint a foglalás tűrése iránti per esetében - a követelés
behajtása iránti per alapját a Vht. rendezi (Vht. 110-113. §). Ha az adósnak harmadik személlyel szemben
követelése van, illetőleg az adós harmadik személlyel olyan szerződést kötött, amelyből később követelése
keletkezik, a végrehajtó a követelést lefoglalja, egyúttal a harmadik személyt a jogkövetkezményekre történő
figyelmeztetés mellett felhívja, hogy elismeri-e a követelést, illetőleg a később keletkező követelésről szóló
szerződést, továbbá, hogy a követelés mikor esedékes, és végül hogy tart-e valaki igényt a követelésre és milyen
jogcímen. A harmadik személy a felhívás kézbesítése után a követelést sem az adós, sem más javára nem
teljesítheti, hanem köteles legkésőbb az esedékesség napján a követelés összegét befizetni a végrehajtói letéti
számlára, illetőleg köteles a követelés tárgyát bírósági letétbe helyezni. Ha a harmadik személy a követelést,
illetőleg a róla szóló szerződést nem ismerte el, vagy a nyilatkozatot, illetőleg befizetést, illetve letétbe helyezést
elmulasztotta, a végrehajtást kérő a harmadik személy ellen pert indíthat a követelés behajtása iránt.
A nem változó szabályozás szerint a Pp. e végrehajtási perre is ugyanolyan jellegű szabályokat tartalmaz, mint a
foglalás tűrése iránti per esetében. A perben nincs helye viszontkeresetnek és a harmadik személy a per
eredményére tekintet nélkül viseli a perköltséget, ha nyilatkozat megtételét, a követelés befizetését, illetve a
követelés tárgyának a letétbe helyezését elmulasztotta. A harmadik személy a végrehajtást kérő perköltségét
tehát akkor is köteles megtéríteni, ha pernyertes lesz, a saját perköltsége pedig a Pp. 83. § (5) bekezdése szerint a
terhén marad.
Pp. 554. §-ához:
144. A végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódás engedélyezése iránti per
Pp. 555. §-ához:
A végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódás engedélyezése iránti per megindításának a feltétele

A Pp. lényegét tekintve átveszi az 1952-es Pp. e pertípusra vonatkozó valamennyi szabályát. Ennek megfelelően
lehetővé teszi a zálogjogosult számára, hogy perben kérje a végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódásnak az
engedélyezését azért, hogy a végrehajtási eljárásban lefoglalt ingóságon vagy ingatlanon fennálló zálogjogát a
végrehajtási eljárás során érvényesíthesse. Ennek azonban továbbra is az a feltétele, hogy a zálogjogosult a
bekapacsolódás engedélyezését elsődlegesen a Vht. szabályai szerinti nemperes eljárásban kísérelje meg. Pert
csak akkor indíthat, ha a kérelmét a végrehajtást foganatosító bíróság a nemperes eljárás keretében azért
utasította el, mert az adós vagy bármelyik végrehajtást kérő a zálogjoggal biztosított követelés jogalapját és
összegszerűségét - önálló zálogjog esetén a jogalapot és az összegszerűséget - vitatta és az állítását
valószínűsítette. Nemperes eljárás hiányában a bíróság a keresetlevelet a Pp. 176. § (1) bek. c) pontja alapján
visszautasítja.
Pp. 556. §-ához:

Illetékesség
A perre kizárólag az a bíróság az illetékes, amelyik a zálogjogosult kérelmét a végrehajtási eljárásban
elutasította, azaz a nemperes eljárást a Vht. 114/A. §, illetve a Vht. 140/A. §-a alapján lefolytató végrehajtást
foganatosító bíróság.
Pp. 557. §-ához:
Perindítás
A per alperese az az adós, illetve végrehajtást kérő (akár ezek mindegyike) lehet, aki vagy akik a nemperes
eljárás keretében a követelés jogalapját vagy összegszerűségét vitatták.
A Pp. e végrehajtási perben a keresetlevél általános szabályok szerinti tartalmi elemeinek a feltüntetésén túl
külön megköveteli a bekapcsolódással érintett végrehajtási eljárás pontos megjelölését, továbbá a végrehajtást
foganatosító végrehajtó adatainak a feltüntetését is. Ez utóbbiaknak az esetleges végrehajtás felfüggesztése
esetén már a per során is külön jelentősége lehet. A törvény elvárja a felperestől azt is, hogy a perindítás Pp. 555.
§-a szerinti feltételét a keresetlevél mellé csatolt elutasító végzéssel igazolja.
Pp. 558. §-ához:
Soronkívüliség
A Pp. a per gyors befejezését biztosítandó átemeli a korábbi jog soronkívüliségét előíró szabályát is. A
soronkívüliség folytán a bíróság a szükséges intézkedéseit nem az általános szabályok [Pp. 110. § (1) bek.] szerint
legkésőbb harminc napon belül, hanem haladéktalanul köteles megtenni és a végrehajtási perben nem
alkalmazhatóak a Pp. ítélkezési szünetre irányadó szabályai [Pp. 148. § (1)-(2) bek.]. Ez utóbbira a feleket külön is
figyelmeztetni kell. A soronkívüliség a per minden szakaszára, így a perorvoslati szakra is irányadó.
Pp. 559. §-ához:
A Vht. 48. § (2) bekezdése előírja a nemperes eljárást lefolytató, végrehajtást foganatosító bíróságnak, hogy a
zálogjogosult bekapcsolódás engedélyezése iránti kérelmének benyújtását követő három munkanapon belül a
végrehajtást függessze fel. A Vht. 114/A. § (7) bekezdés értelmében a végrehajtást foganatosító bíróság a
bekapcsolódás engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzés ellenére nem szünteti meg a végrehajtást, ha a
zálogjogosult a végzés kézhezvételétől számított nyolc munkanapon belül igazolja, hogy a pert megindította.
Amennyiben viszont megszünteti, úgy a Pp. szabálya értelmében a bíróság a perben is jogosult - de nem köteles -
hivatalból vagy kérelemre a végrehajtás felfüggesztésére. A felfüggesztés tárgyában hozott határozat ellen külön
fellebbezésnek van helye, egyebekben a Pp. a Vht. vonatkozó szabályainak az alkalmazását rendeli el. Ennek
megfelelően a perbeli felfüggesztés is csak a zálogtárgy árveréséről történő értékesítéséről szóló hirdetmény
elkészítésére, illetve a zálogtárgy értékesítésére - ide nem értve a romlandó dolgok értékesítését - terjed ki, a
többi végrehajtási cselekményt a felfüggesztés tartama alatt is foganatosítani kell.
Pp. 560. §-ához:
A kereset közlése, a perfelvétel és a tárgyalás kitűzése

A Pp. a szakasz címében szereplő jogintézmények kapcsán csak az eljárás gyorsítása érdekében tartalmaz az
általánostól eltérő szabályokat. Egyrészt kizárja a viszontkereset előterjesztését, másrészt a
végrehajtás-megszüntetési és -korlátozási perek szabályaival egyező módon alapvetően csak a permenetre előírt
egyes határidőket csökkenti. Nem korlátozza a tárgyalások számát és egy kivétellel fenntartja az általános
szabályok szerinti perszerkezetet. A bíróság tehát a Pp. 179. § (1) bekezdésében foglalt negyvenöt napos határidő
helyett tizenöt napos határidővel hívja fel az alperest az írásbeli ellenkérelem előterjesztésére, és a határidő az
alperes indokolt kérelmére a Pp. 179. § (5) bekezdésében foglalt negyvenöt nap helyett legfeljebb tizenöt nappal
hosszabbítható meg. A törvény szerint nincs lehetőség arra, hogy a bíróság az írásbeli ellenkérelem
előterjesztését követően további írásbeli perfelvételt rendeljen el figyelemmel arra is, hogy a zálogjogosult a
nemperes eljárásban született elutasító végzésből már ismerheti azt, hogy az alperesek mire hivatkozással
vitatták a követelés jogalapját vagy összegszerűségét. A bíróság ezért a Pp. 187. §-a értelmében az írásbeli
ellenkérelem beérkezését követően perfelvételi tárgyalás kitűzése nélkül jár el, vagy kitűzi a perfelvételi
tárgyalást. A perfelvételi tárgyalást úgy kell kitűzni, hogy az idézésnek a felek részére történő kézbesítése a
tárgyalás napját - a Pp. 189. § (2) bekezdésében foglalt tizenöt nap helyett - legalább nyolc nappal megelőzze. A
bíróság akár a perfelvételi, akár az érdemi tárgyalást ezenfelül úgy tűz ki, hogy az a kitűzésre okot adó perbeli
cselekménytől számított legkésőbb egy hónapon belül megtartható legyen, ellentétben a Pp. 226. § (1)
bekezdésében rögzített négy hónappal.
Pp. 561. §-ához:
Az érdemi döntés
A Pp. utaló szabálya értelmében a Vht. 114/A. § (1)-(2) bekezdése a perben hozott döntésre is irányadó. Így, ha
a bíróság a keresetnek helyt ad, megállapítja a zálogjogosult kielégítési jogának megnyíltát, és engedélyezi, hogy
a végrehajtási eljárásba bekapcsolódjék. A kielégítési jog megnyíltát - szemben a végrehajtás általános
feltételeivel - a bíróság az alapján állapítja meg, hogy a zálogtárgyat végrehajtási eljárás során lefoglalták. A
kielégítési jog megnyíltát a foglalás ténye alapján nem lehet megállapítani, ha a zálogjogosult az adós
hozzátartozója vagy olyan jogi személy, amelynek az adóssal való viszonyában többségi befolyás áll fenn, illetve a
zálogjog alapítására a gazdálkodó szervezet és tagja között került sor.
XLI. FEJEZET
A JEGYZŐ BIRTOKVÉDELMI ÜGYBEN HOZOTT HATÁROZATÁNAK MEGVÁLTOZTATÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER
145. Az általános szabályok alkalmazása
Pp. 562. §-ához:
A jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránt indított per alapvető
szabályai
Birtokvitát a bíróság három esetben bírálhat el: ha a fél a jegyző határozatát sérelmesnek találja, és annak
felülbírálata érdekében bírósághoz fordul; ha a birtokháborítás megszüntetését a birtokos közvetlenül a bíróságtól
kéri; továbbá ha az érintettek között a birtokláshoz való jogosultság a vitás. A Fejezet az első, a jegyző
határozatának a megváltoztatása iránt a bírósághoz intézett keresetlevél alapján indult per szabályait
tartalmazza.
A jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásról szóló 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelet 2. § (2) bek. a) és
b) pontja szerint a jegyző hatáskörébe tartozó birtokvédelmi eljárásban az eljárásban részt vevő felek a
birtokvédelmet kérő, valamint az, aki ellen a birtokvédelmet kérik. A rendelet a jegyző határozata ellen a
közigazgatási eljárás szabályai szerint rendes jogorvoslatot nem biztosít. A 17/2015. (II. 16.) Korm. rendelet 23. §
(1)-(2) bekezdése értelmében a birtokvédelem kérdésében hozott határozata végrehajtásáról a jegyző
gondoskodik, míg akkor, ha a bíróság a határozat megváltoztatása iránt indított birtokvédelmi perben a keresetet
elutasítja, a határozat végrehajtása - a hasznok, károk és költségek kivételével - a jegyző feladata.
A Ptk. 5:8. § (3) bekezdése a jegyző birtokvédelmi határozata elleni bírósági felülvizsgálatot az előzőekben
felsorolt közigazgatási perek szabályai alól kiveszi, amikor úgy rendelkezik, hogy a jegyző határozata ellen
közigazgatási úton jogorvoslatnak helye nincs. Az a fél, aki a jegyző birtokvédelem kérdésében hozott határozatát
sérelmesnek tartja, a határozat kézbesítésétől számított tizenöt napon belül a bíróságtól a másik féllel szemben
indított perben kérheti a határozat megváltoztatását. Az anyagi jogi rendelkezések meghatározzák a peres feleket
is: a perben a felperes az, aki a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatát sérelmesnek tartja, míg alperes
az, aki a birtokvitában érintett másik fél volt. Amennyiben nem a birtokvitában érintett fél indítja, vagy nem a
birtokvitában érintett féllel szemben indítják a pert - mivel a felperes illetve az alperes személyét nem az eljárási
szabályok határozzák meg -, a kereshetőségi jog hiánya miatt a kereset érdemi elutasításának van helye.
Az új anyagi jogi kódexhez kapcsolódóan a 2013. évi CCLII. törvény a Ptk. hatálybalépésével egyidejűleg
bevezette az 1952-es Pp. XX/A. Fejezetét, amely 341/B. §-a szerint a törvény I-XIV. Fejezetének a rendelkezéseit a
jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának a megváltoztatása iránti perekben e fejezetben foglalt
eltérésekkel kell alkalmazni. A különleges pertípust - nagyobb részben változatlan szabályokkal - az új perjogi
kódex is fenntartja.
A közigazgatási perrendtartás kiszélesítette a közigazgatási bírói utat, de továbbra sem sorolta a közigazgatási
perek közé a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránt indított pereket, hanem
azokat a jogalkotó továbbra is különleges polgári perként szabályozza, amelyre a meg nem határozható pertárgy
értékű, de a felek vagyoni jogait érintő jogvitára tekintettel a különös hatáskörű járásbíróság rendelkezik
hatáskörrel.
A birtokvédelem kérdései gyakran összefüggésben állnak a személyek polgári jogi védelmével, mindenekelőtt a
magánszféra határainak a kijelölésével. A birtokvédelem és a személyiségi jogi védelem egymással párhuzamosan
igénybe vehető jogvédelmi lehetőséget biztosít a sérelmet szenvedett fél számára. Nincs akadálya ezért annak,
hogy a bíróság az eredményes birtokvédelmi eljárást követően a személyiségi jog sérelmét - így a jogi személy
céljaira szolgáló helyiséghez fűződő jog megsértését - megállapítsa (EBD2013. P.18).
146. A jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránt indított per különös
szabályai
Pp. 563. §-ához:
A bíró kizárásának speciális szabályai

A bíró kizárásának általános szabályain felül a tisztességes elbírálás feltételeinek biztosítása érdekében
szükséges a pert megelőző birtokvédelmi eljárásra kiterjedő speciális kizárási szabályok meghatározása.
Követelmény ugyanis, hogy a jegyző birtokvédelmi határozatának meghozatalában részt vevő, vagy az eljárással
összefüggésben más módon érintett személy a megváltoztatás iránt előterjesztett kereseti kérelem elbírálásában
ne vehessen részt. Így a per elintézéséből kizárt a birtokvédelmi határozat meghozatalában - és nem általában a
birtokvédelmi eljárásban - részt vevő ügyintéző, annak hozzátartozója, továbbá a határozatot hozó jegyző által
vezetett hivatal volt - munkaviszonyban és nem más munkavégzésre irányuló jogviszonyban állt - dolgozója, a
munkaviszonya megszűnését követő két évig. Az utóbbi esetben, összevetve a közigazgatási perrendtartás a
közigazgatási cselekvés megvalósításában részt vevő közigazgatási szerv volt dolgozójának ötéves kizárási
szabályával, a polgári perrendtartás rövidebb időszak meghatározását látta indokoltnak, tekintettel arra a tényre
is, hogy a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának megváltoztatása iránt indított perben a jegyző által
vezetett hivatal nem peres fél.
A kizárás szabályait értelemszerűen a jegyzőkönyvvezetőre is alkalmazni kell.
Pp. 564. §-ához:
A szakértő kizárásának speciális szabályai

Igazodva a szakértő objektív perbeli pozíciójához, a jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának
megváltoztatása iránt indított perben is szükséges a bíró kizárására vonatkozó szabályok kiterjesztése a
szakértőre, ezért rendelkezik úgy a jogszabály, hogy - az általános utaló szabályon túl - a bíró speciális kizárási
okait is alkalmazza a szakértőre.
Pp. 565. §-ához:
Az illetékes bíróság
A törvény a perre kizárólagos illetékességi okot határoz meg, figyelembe véve, hogy a megelőző birtokvédelmi
eljáráshoz kapcsolódó illetékességi ok alkalmazása segíti elő leginkább a per koncentrált lefolytatását. Az
általános szabályokból következően a per elbírálása a kivételes járásbírósági hatáskörbe tartozik, tekintettel arra,
hogy az érvényesített igény a fél vagyoni jogain alapul, és a per tárgyának értéke nem meghatározható.
Pp. 566. §-ához:
1. A keresetlevél tartalmi követelményei

Bár a különleges per nem közigazgatási, hanem polgári pernek minősül, a közigazgatási szerv megelőző
eljárása folytán a keresetindítás szabályai a közigazgatási pereknél megszokott rendelkezésekhez hasonlítanak. A
keresetlevél további kötelező tartalmi elemei összefüggésben állnak a jegyző birtokvédelmi eljárásának lényeges
adataival, így meg kell jelölni a támadott birtokvédelmi határozat számát és a határozatot hozó jegyzői szervet,
továbbá utalni kell arra, ha a birtokvédelmi határozat meghozatala iránti eljárásban a jogi képviselő a per vitelére
kiterjedő meghatalmazást csatolt - utóbbi esetben a keresetlevélhez a jogi képviselő meghatalmazását csatolni
nem kell, hiszen az a jegyző irataiban szerepel. Értelemszerűen a csak a perre kiterjedő meghatalmazás
csatolásának kötelezettsége az általános szabályokon [Pp. 171. § (1) bek. a) pont] alapul.
2. A keresetindítás eljárási szabályai

Akár a közigazgatási perekben, a keresetlevelet itt is a közigazgatási szervhez, a határozat közlésétől számított
15 napon belül a határozatot hozó jegyzőhöz kell benyújtani, akinek a törvény alapján a bírósághoz az iratokat fel
kell terjesztenie, erre nyolc nap áll a rendelkezésére. A szabályozás indoka, hogy a kérelem elbírálásához
nélkülözhetetlen a jegyző előtti eljárás iratanyaga, amellyel a jegyző rendelkezik. Nem eredményez azonban
jogvesztést, ha a fél a törvény ellenére a keresetlevelet a bírósághoz nyújtja be, mivel ebben az esetben is a
keresetindítási határidő alatt benyújtott keresetlevelet határidőben benyújtottnak kell tekinteni. Ha ez a bíróság
az egyébként a perre hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság, úgy amennyiben azonosítani tudja a
birtokvédelmi eljárást, nyolc napon belül megkeresi a jegyzőt az iratok felterjesztése iránt, aki a megkeresésnek
ugyancsak nyolc napon belül köteles eleget tenni, ha pedig ez nem a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező
bíróság, akkor átteszi a keresetlevelet a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz. Ha nem
állapíthatók meg a birtokvédelmi eljárás azonosításához szükséges adatok, úgy a Pp. 176. § (1) bek. j) pontja
értelmében a törvényben előírt kötelező tartalmi elemek hiánya miatt - úgy mint a megváltoztatni kért
birtokvédelmi határozatot hozó jegyző által vezetett hivatal megnevezése és a birtokvédelmi határozat száma
meghatározásának a hiánya - a keresetlevél visszautasításának van helye azzal, hogy amennyiben az egyébként
kötelező jogi képviselethez nem kötött perben a felperes jogi képviselő nélkül jár el, úgy a 248. § (1) bekezdése
értelmében a visszautasításra csak az eredménytelen hiánypótlásra felhívást követően kerülhet sor.
Pp. 567. §-ához:
A birtokvédelmi határozat végrehajtásának felfüggesztése

A jegyző birtokvédelmi határozata a felek jogaira és kötelezettségeire kiható kötelező döntést tartalmaz, ezért
szükséges az azonnali jogvédelem speciális biztosítása. A keresetindításnak a jegyző által hozott határozat
végrehajtására a Ptk. 5:8. § (4)-(5) bekezdése értelmében nincs halasztó hatálya, kivéve ha a jegyző a hasznok,
károk és költségek kérdésében is határozatot hozott, és a fél - akár a birtoklást érintően, akár csak a hasznok,
károk, költségek részében - a határozat megváltoztatása iránt pert indított. Ezenkívül pedig a törvény lehetőséget
biztosít arra, hogy a bírósághoz forduló fél a jegyző határozatának a felfüggesztését kérje. A végrehajtás
felfüggesztése iránti kérelem elintézésének a szabályai a jogvédelmi érdek sajátosságaihoz igazodnak: a
kérelemről a bíróság soron kívül, a feleknek csak a szükség szerinti meghallgatása után, előzetesen
végrehajtható, fellebbezhető végzéssel dönt, amelyről - annak végrehajthatósága érdekében - a jegyzőt
haladéktalanul értesíti. A törvény nem rendelkezik a hivatalbóli felfüggeszthetőségről, ennek megfelelően kérelem
hiányában a jegyző határozata végrehajtását a bíróság nem függesztheti fel. A felfüggesztés iránti kérelemről
döntés szempontjait a törvény nem határozza meg, ebből következően a bíróságnak a felek érdekei megfelelő
mérlegelésével kell arról állást foglalnia, hogy a felfüggesztés elmaradása vagy elrendelése okoz-e kisebb
érdeksérelmet.
Pp. 568. §-ához:
Bírósági meghagyás kibocsátásának tilalma

A perben nincs helye bírósági meghagyás kibocsátásának. Amennyiben az alperes írásbeli ellenkérelmet nem
terjeszt elő, annak nincs - nem csupán bírósági meghagyás kibocsáthatóságában, de a sajtó-helyreigazítási perben
alkalmazott mulasztásos ítéletben jelentkező - hátrányos jogkövetkezménye. Mindez nem hat a perkoncentráció
érvényesülése ellen, hiszen a per lényege a jegyző határozatának a felülvizsgálata, így a kereset elbírálásához
szükséges adatok a megelőző eljárás alapján, az alperes esetleges nyilatkozatának a hiányában is rendelkezésre
állnak.
Pp. 569. §-ához:
1. A birtokvédelmi perben hozható ítéletek típusai

A perben hozott ítéletre vonatkozó speciális előírások ugyancsak a birtokvédelmi eljárás sajátosságaihoz
alkalmazkodnak. A közigazgatási perekkel ellentétben azonban a bíróság csak érdemben dönthet a jegyző
határozatáról: amennyiben azt érdemben helyesnek találja, úgy a keresetet elutasítja, amennyiben pedig jogi
álláspontja szerint a jegyző határozata érdemben nem helyes, akkor azt - egészben vagy részben - megváltoztatja.
Nincs tehát eljárási lehetőség a határozat hatályon kívül helyezésére és a jegyző újabb eljárás lefolytatására és
újabb határozat hozatalára utasítására. Amennyiben a megelőző eljárás adatai hiányosak, így a jegyző nem
állapította meg a tényállást, az eljárására vonatkozó lényeges szabályokat az ügy eldöntésére kihatóan
megsértette, ennek a következményeit is a bíróság érdemi határozatában - szükség szerint az eljárási hibák
kiküszöbölése, bizonyítás lefolytatása mellett - kell levonni.
2. A hasznok, károk és költségek részében hozott jegyzői rendelkezés felülbírálata

A határozat megváltoztatása esetén nem csupán a birtoklás kérdésében, hanem - a PK 29. számú
állásfoglalásban a különleges per törvényi bevezetését már megelőzően megfogalmazott jogértelmezésnek
megfelelően - az ezzel összefüggően elbírált hasznok, károk és költségek tekintetében akkor is kell határozni attól
függetlenül, hogy ebben a részben a felperes előterjesztett-e kifejezett kérelmet, ebben a vonatkozásban tehát
nem érvényesül a kérelemhez kötöttség.
3. A felülvizsgálat kizártsága
A per gyors jogvédelmi jellege indokolja a felülvizsgálat lehetőségének a kizárását, a perújítás előterjesztésére
azonban az általános szabályok szerint van mód.
Pp. 570. §-ához:
Az elektronikus kapcsolattartás speciális szabályai

A keresetlevél jegyzőnél előterjesztéséből és a jegyző felterjesztési kötelezettségéből eredően meg kellett
határozni az elektronikus kapcsolattartás sajátos eltéréseit. A speciális szabályok célja, hogy akár elektronikusan,
akár papíralapon terjeszti elő a felperes a keresetlevelet, az ügy valamennyi irata - beleértve a keresetlevelet és
mellékleteit is - digitalizált formában kerüljön a bíróságra. Ezért amennyiben a keresetlevelet a felperes
elektronikusan terjeszti elő, úgy a határozat alapjául szolgáló ügy iratainak digitalizálásáról, amennyiben pedig a
keresetlevelet papíralapon terjeszti elő, úgy ezen túl a keresetlevél és a mellékleteit képező papíralapú okiratok
digitalizálásáról a jegyző köteles gondoskodni függetlenül attól, hogy egyébként a keresetlevelet a jegyzőnél vagy
a bíróságnál terjesztették-e elő - utóbbi esetben a bíróság az iratok felterjesztése iránti megkeresésében hívja fel
arra a jegyzőt, hogy az iratokat digitalizált formában terjessze fel. Ezt a felhívást értelemszerűen a perre már
hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság teszi meg; amennyiben a felperes a keresetlevelet nem a
hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz nyújtja be, ez a bíróság csak az áttételről rendelkezik.
NYOLCADIK RÉSZ
KOLLEKTÍV IGÉNYÉRVÉNYESÍTÉSSEL KAPCSOLATOS PEREK
XLII. FEJEZET
A KÖZÉRDEKBŐL INDÍTOTT PER
147. A közérdekből indított per szabályainak és az általános szabályoknak az alkalmazása
Pp. 571. §-ához:
1. A kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos eljárásokról elöljáróban

A Pp. Nyolcadik Része a „Kollektív igényérvényesítéssel kapcsolatos perek” címet viseli. E Rész a Pp. egyik
legjelentősebb újítása. Az 1952-es Pp. a kollektív igényérvényesítés formáit egyáltalán nem szabályozta, viszont
1989 után a jogrendszer gyökeres átalakításának egyik „mellékhatása” az volt, hogy egyre erőteljesebb igény
mutatkozott olyan eljárásjogi eszközök iránt, melyek a polgári perben érvényesíthető, azaz magánjogi természetű
jogok és kötelezettségek együttes, közös érvényesítését tennék lehetővé, ha azt pergazdaságossági megfontolások
és/vagy a közérdek indokolná. A kontinentális jogi hagyományokkal összhangban a jogalkotó az ún. közérdekű
perindítás „fegyverét” vetette be e célok szolgálatára.
A közérdekű perindítás meghonosodott modelljének fő vonása az volt, hogy a jogalkotó közjogi típusú
felhatalmazással feljogosított egyes szervezeteket, személyeket arra, hogy mások magánjogi jogait helyettük, de
az ő javukra érvényesítse, úgy, hogy ebben az eljárásban a tényleges érintetteknek nem is kellett részt venniük. A
feljogosítottak tipikusan az államszervezethez tartoztak (pl. ügyész, miniszterek, közigazgatási hatóságok), de
bizonyos területeken (pl. fogyasztóvédelem) civil érdekképviseleti szervezetek is kaptak ilyen jogosítványt. Ez a
megoldás a tényleges érintetteknek, vagyis a magánjogi jogosultaknak nem engedett beleszólást abba, hogy a
közérdekű per meginduljon-e, ezt a döntést a jogalkotó a közérdeket képviselő közhatalmi szervekhez telepítette.
Ugyanakkor azt is fokozatosan felismerték a szabályozók, hogy a magánjogi autonómia akkor tud csorbítatlanul
érvényesülni, ha az érintett magánjogi jogosultak is dönthetnek úgy, szabad elhatározásukból, hogy jogaikat
közösen érvényesítik. A magánjogi autonómia különösen akkor követeli meg kényszerítő erővel az érintettek saját
döntésén alapuló közös perindítás lehetővé tételét, ha a megsértett magánjogi jogosultságok érvényesítésére,
főleg gazdaságossági megfontolásokból, ilyen peres eszköz hiányában valószínűleg egyáltalán nem kerülne sor. A
Pp. ebből a megfontolásból vezeti be a társult per intézményét. Emellett természetesen megmaradnak a
közérdekű perek is, így a kollektív igényérvényesítésnek két peres formája lesz, egy közjogias és egy tisztán
magánjogi jellegű típus.
A közérdekű perek Pp.-beli, teljeskörű, vagyis az eljárás minden elemét lefedő szabályozását a jogalkotó nem
tűzte ki célul. Ennek fő oka az volt, hogy a közérdekű perindítási jog létesítését a jogalkotó jogterületenként
(védett jogi tárgyanként), esetről esetre mérlegeli, és dönt arról, hogy legyen-e lehetőség közérdekű perindításra,
ha igen, erre ki vagy kik legyenek jogosítottak, pontosan mely magánjogi jogok legyenek érvényesíthetők ilyen
módon (pl. szerződésen alapuló jogok, esetleg ezeknek csak egy része, vagy szerződésen kívüli kötelmekből
fakadó jogok is), a perindításnak legyen-e valamilyen különleges előfeltétele, esetleg szükségesek-e sajátos
eljárási részletszabályok. Ezekben a kérdésekben a hatályos jogszabályokban eltérő megoldásokat alkalmaz a
jogalkotó, az adott jogterület specialitásait szem előtt tartva. Ezért a fentebb említett kérdések egységesítése nem
volt lehetséges a Pp.-ben, már csak azért sem, mert e szabályozási témák zöme inkább az anyagi jog hatókörébe
tartozik. Mindazonáltal van néhány olyan eljárásjogi részletkérdés, melyek tekintetében lehetséges és észszerű az
egységes szabályozás. Ezeket a normákat tartalmazza a közérdekből indított perekre vonatkozó XLII. Fejezet.
2. A közérdekű perekre vonatkozó Pp. szabályok alkalmazási köre

Mivel nem maga a Pp. biztosítja az egyes, közérdekű perindításra szóló felhatalmazásokat, viszont részben
egységes szabályokat ad ezekre a perekre, ki kellett jelölni azt, hogy a Pp. e szabályai konkrétan mely közérdekű
perekre terjednek ki. Ez két módon lett volna lehetséges: vagy fogalmi definíciót ad a Pp. a közérdekű perekre,
mely alapján a jogalkalmazás során kell megállapítani, hogy az adott perlési felhatalmazás alapján indult perre
alkalmazni kell-e a Pp.-t, vagy egyedileg jelöli ki a jogszabály a Pp. hatálya alá eső perlési felhatalmazásokat. A
jogalkotó az utóbbi megoldást választotta, a következő okokból. A hatályos közérdekű perindítási felhatalmazások
sokrétűek, számos jogterületre kiterjedőek, ezért egységes, minden esetet lefedő, ugyanakkor túl magas szintű
általánosítással jogbizonytalanságot nem keletkeztető definíció adása nem tűnt kivitelezhetőnek. Egyes közérdekű
pereket az ügyész indít, másokat közigazgatási szervek, sőt bizonyos esetekben egyéb (pl. civil) szervezetek is
jogosultak lehetnek perindításra. Egyes közérdekű perek megállapítási vagy jogalakítási típusú
jogkövetkezményeket céloznak, ismét mások - törvényi felhatalmazás alapján - akár pénzügyi követelés
érvényesítésére (azaz összegszerű marasztalásra) is alkalmasak. A közérdekű perindítás gyakorlatának e
sokrétűsége miatt nem lehet olyan összefoglaló, tartalmi leírást adni, mely alapján egyértelműen eldönthető
lenne, hogy a definíció alá esik az adott felhatalmazás vagy sem. Ezért a jogbiztonságot jobban szolgálja, ha a
külön jogszabály - a perlési felhatalmazás megadásával egyidejűleg - rendeli alkalmazni e fejezet szabályait. A
jogalkalmazónak így egyszerű dolga lesz: csak akkor kell e fejezet szabályai szerint eljárniuk, ha a perlési
felhatalmazást adó külön jogszabály kifejezetten így rendelkezik. Az ehhez szükséges módosításokat a Pp.
hatálybalépése miatt szükséges jogszabályváltozásokat tartalmazó törvény fogja elvégezni.
Pp. 572. §-ához:
Az általános szabályok mögöttes alkalmazása

E fejezet is azt az általános modellt követi, mely szerint a különleges eljárások vonatkozásában a Pp. csak az
eltérő szabályokat mondja ki, egyebekben az általános szabályok alkalmazandók.
148. Különös szabályok
Pp. 573. §-ához:
1. A bíróság összetétele
A Pp. lehetővé teszi, hogy ha a közérdekű per különös bonyolultsága indokolja, az egyesbíró kivételesen az
ügyet háromtagú tanács elé utalja. Így ebben az ügytípusban is megvalósulhat a társas bíráskodás.
2. Az érintett jogosultak tényleges perbeli részvételének kizárása

A közérdekű pert felperesként azok a személyek, illetve szervezetek indíthatják, akiket a külön jogszabály erre
feljogosít. A perindításra jogosult hivatott arra, hogy a közérdek fennállása felől döntsön, és ő az, aki eldöntheti,
hogy az eljárás menetében a közérdek védelmének milyen perbeli nyilatkozat, eljárási cselekmény felel meg a
legjobban. E közérdekű szempontok érvényesítésével kerülhetne összeütközésbe, ha az érintett magánjogi
jogosultak, akik érdekében és a javára a perindítás történt, ebben a perben önállóan gyakorolhatnának bármiféle
eljárási jogosultságot. Egy ilyen lehetőség leküzdhetetlen gyakorlati nehézségeket is okozhatna, mivel nagyszámú
érintett jelentkezése esetén a per „menedzselhetetlenné” válhatna, továbbá azt is nehéz lenne megoldani, hogy az
érintettek elérő nyilatkozatai esetén melyikükre hallgasson a bíróság. Ugyanakkor az érintettek
magánautonómiája, rendelkezési joga kizárja azt, hogy akaratuk ellenére lehessen rájuk nézve kötelező erővel
döntést hozni, mintegy a fejük felett. Ennek a feszültségnek a feloldására az egyes közérdekű perindítási jogot
biztosító jogszabályok következetesen azt a megoldást alkalmazzák, hogy kimondják, a közérdekű perindítás nem
érinti az egyedi perindítási jogot. Ezáltal lehetővé vált az, hogy a Pp. kimondja, azok a jogosultak, akik igénye
iránt a közérdekű pert megindították, a perben nem minősülnek félnek, és beavatkozásuk is kizárt. Továbbá, a
beavatkozást a Pp. nemcsak az ő vonatkozásukban tiltja meg, hanem mindenkire kiterjedően. Így például akinek
jogi érdeke fűződik az alperes pernyertességéhez, az speciális perjogi státusz nélkül, csak kívülről tudja segíteni,
támogatni az alperes pervitelét.
Pp. 574. § (1)-(2) bekezdéséhez
1. Az érintett jogosultak körülírásának szükségessége, módja

A közérdekű per kulcsfogalma a jogosultak érintettségének azonossága. Könnyen belátható, hogy a közérdekű
perben egységesen csak akkor lehet döntést hozni minden jogosultra kiterjedően, ha az „ügyük” egyforma, ami
akkor áll fenn, ha a jogi helyzetük azonos, vagyis a döntés szempontjából releváns tényezők tekintetében az
érintettségük egyforma. Az azonos érintettség szükségképpen azonos érvényesített jogot kíván meg (pl.
kártérítési követelés), továbbá a jogot megalapozó tények azonosságát. A tényazonosság alatt azt kell érteni, hogy
az egyes jogosultak egyedi tényeinek azon a ténytartományon belülre kell esniük, melyet az anyagi jogi relevancia
kijelöl. Tehát ha a jogi minősítés szempontjából például annak van jelentősége, hogy egy vállalkozás melyik
blankettaszerződés típusának alkalmazásával szerződtek a fogyasztók, és a kérdéses blankettát a vállalkozás egy
éven át alkalmazta, akkor a szerződéskötési időpontoknak ezen az éven belülinek kell lenniük az azonos
érintettség megállapításához, de nem kell ténylegesen ugyanazon napra esniük. Megjegyzendő, hogy az egyediség
szintjén a teljes, szigorúan vett azonosság mind a jog, mind a tények esetében eleve kizárt lenne (X által
érvényesíthető jog nem azonos az Y által érvényesíthető joggal, az X által kötött szerződés nem azonos az Y által
kötött szerződéssel stb.). A jog tekintetében leginkább típusazonosságról beszélhetünk, míg a tények
vonatkozásban a fentebb leírt, jogi relevancia által kirajzolt ténytartományon belüliségről.
A fentiek fényében felvetődik a kérdés, hogy a Pp. miért az „azonos” szót használja. Ennek oka az, hogy
valamilyen gyengítő, mérséklő jelző (pl. alapvető, lényegi azonosság) alkalmazása olyan értelmezésnek is teret
adhatna, hogy a közérdekű perben érvényesített igényeknek elég hasonlítaniuk. Ez az értelmezés azonban
ellentétes lenne azzal a követelménnyel, hogy a közérdekű perben egyetlen és egységes döntést kell hozni,
melynek alkalmazhatónak kell lennie minden érintettre.
Végül, érdemes kitérni arra a kérdésre is, hogy lehetséges-e egy közérdekű perben olyan különböző jogosulti
csoportok követelését egyszerre érvényesíteni, mely csoportok vonatkozásában a jog- és tényazonosság nem áll
fenn, de például a jog azonos és a tényekben is nagy a hasonlóság, és az elbírálásnak (bizonyításnak) lehetnek
közös pontjai is. A Pp. e kérdésre nem ad választ ebben a Fejezetben, ezért a keresethalmazatra vonatkozó
szabályok alapján lehet majd dönteni erről. Jogpolitikai szempontból mindenesetre az lenne kívánatosabb, ha a
bírói gyakorlat megengedné különböző jogosulti alcsoportok követeléseinek egy közérdekű perben történő közös
elbírálását, ha a közös kérdések jelentős száma okán ez perökonómiai szempontból előnyös lenne.
A Pp. egyértelművé teszi, hogy az érintett jogosultak meghatározása, körülírása a keresetlevél szükségképpeni
kelléke. Természetesen nem személy szerint kell megjelölni az érintett jogosultakat, hanem közvetetten, vagyis
azoknak a tényeknek és körülményeknek a megadásával, melyek az érintett jogosulti csoportot pontosan
körülhatárolhatóvá teszik. Ezzel a körülírással egyúttal az érintettség azonossága tekintetében releváns
szempontrendszer tekintetében is nyilatkozik a felperes, hiszen a körülhatárolt személyi körre vonatkozóan állítja
azt, hogy azonos az érintettségük. Így például ha a felperes egy blanketta szerződés valamely kikötése
semmisségének megállapítást kéri, akkor a keresetlevelében kell előadnia azt, hogy mi ennek a kikötésnek a
szövege (tartalma), mely szerződésekben, mikor alkalmazta azokat az alperes, illetve melyek azok az egyéb
tények, melyeket a semmisség megállapítása körében a felperes figyelembe veendőnek tart. Mindezeknek a
megjelölt jogosulti kör vonatkozásában azonosnak kell lenniük.
Kiemelendő, hogy a keresetlevél visszautasításának nincs helye e kellékek hiánya miatt. (Ennek magyarázatát
lásd a későbbiekben, a speciális permegszüntetési okok tárgyalásánál.)
Értelemszerűen a keresetlevélben előadottak nem kötik a bíróságot, vagyis az érintett jogosulti csoport
meghatározása a jogvita részét képezheti, melyben végül a bíróságnak kell döntenie, de a közérdekű kereset
korlátai között.
2. A jogosulti érintettség tényleges igazolása

Az érintett jogosulti csoporthoz való tartozást megalapozó körülmények pontos meghatározása, a jogosulti
csoport definiálása lehetővé teszi azt, hogy a bíróság - az alperesi előadásokat is számításba véve - értékelje, hogy
az érintettség azonossága e csoport vonatkozásában fennáll-e. Ha igen, akkor megnyílik az út ahhoz, hogy a
bíróság a csoportra nézve egységesen, azonos tartalommal, egyetlen ítéletben döntsön. Ezzel azonban az ügy nem
fejeződik be, mert alperes teljesítéséhez - legyen ez akár önkéntes vagy végrehajtási úton kikényszerített -
szükség van arra is, hogy a teljesítésre jogosultak az egyedi érintettségüket ténylegesen igazolják is. Ha tehát egy
ítélet úgy rendelkezik, hogy bizonyos időszakban kötött, adott típusú szerződés szerződő felei javára marasztalja
alperest, akkor az egyedi jogosult kifizetésére akkor kerülhet sor, ha igazolni tudja, hogy ténylegesen e körbe
tartozik (pl. felmutatja a szerződést).
Látható tehát, hogy az érintett jogosulti csoporthoz tartozás igazolásának módja fontos kérdés a közérdekű
perekben. Ezen múlik ugyanis az, hogy az egyes jogosultak miként tudnak hozzájutni ahhoz, amit a bíróság
megítélt számukra. Ez főképpen akkor releváns kérdés, ha a jogszabály az adott közérdekű perben marasztalási
kereset előterjesztését is megengedi, de megállapítási keresetek esetében is vitatott lehet, hogy kire terjed ki az
ítélet (ami pl. attól függhet, hogy a vállalkozás melyik ÁSZF-je alapján szerződött a fogyasztó). Az igazolás módja
nem mindig magától értetődő, bizonyos esetekben döntést, választást igényelhet. Valójában ez egy bizonyítási
probléma: az igazolási mód teremti meg a kapcsolatot az egyedi jogosult személye és az érvényesített igény
között. Egyedi perekben is bizonyítania kell a felperesnek, hogy az adott igény őt illeti (pl. ő a tulajdonos, ő a
szerződő fél stb.). Közérdekű perben viszont ezt a bizonyítási kérdést is egységesen célszerű eldönteni, mégpedig
magában a perben, és nem utólagosan, egyedileg (pl. a végrehajtási eljárásban). Különösen azokban az ügyekben
jelentős ez a mozzanat, amikor a szerződésen alapuló igény mögött nem áll írásbeli szerződés (pl. tömegcikk
vásárlása napi fogyasztási cikkeket árusító üzletben).
Az igazolási módnak szintén egységesnek kell lennie, ugyanis „szétesne” a közérdekű per egységessége, ha
például jogosultanként különböző tanúk vallomása lenne az igazolási mód. A megítélni kért igazolási módnak
továbbá előre látható, kiszámítható, egyszerűen és objektíven megítélhető eredményt kell tudnia produkálni. Erre
alkalmas lehet konkrétan meghatározott dokumentum (pl. szerződés vagy akár számla) bemutatása, viszont a
tanúbizonyítás ebből a szempontból sem megfelelő. A bíróságnak a felperes által javasolt igazolási eszköz
bizonyításra való alkalmasságát, ha azt alperes vitatja, az általános sztenderd (Pp. 279. §) szerint kell értékelnie,
vagyis a közérdekű, csoportos igényérvényesítés nem lehet ürügy e sztenderd lejjebb vitelére. Ha az igazolás
tényleges megtörténte tekintetében alperes és az egyedi jogosult között vita keletkezne, ebben a kérdésben a
végrehajtási eljárás keretén belül lehet majd döntést hozni. (Ennek szabályait külön törvény fogja tartalmazni,
melynek célszerű rendelkeznie mind a csoportos, egyesített végrehajtás kezdeményezés lehetőségéről, mind az
előbb említett egyedi igazolási viták rendezésének módjáról.)
Az igazolás módjáról a felperesnek már a keresetlevélben nyilatkoznia kell. Az igazolási mód tekintetében a
felperes állítási, bizonyítási szükséghelyzetbe kerülhet, mivel a releváns tényeket adott esetben csak alperes
ismeri. E szükséghelyzet megoldása az általános szabályok (Pp. 184. § és 265. §) alapján történhet.
Az igazolás módja és az érintett jogosulti kör definiálása kölcsönhatásban áll. Ha például a perfelvétel során
alperes alapos kétségeket fogalmaz meg a felperes által alkalmazni kért igazolási mód megfelelősége, egységes
alkalmazhatósága tekintetében, az arra késztetheti a felperest, hogy a keresetét változtassa meg az érintett
jogosulti csoport definiálása körében (pl. szűkebbre vonva azt, ha bizonyos alcsoportok tekintetében
problematikus lenne az igazolás).
Az igazolás nem csak marasztalási, de megállapítási és jogalakítási kereseteknél is szükséges lehet, mivel ez az
eszköz szolgál arra, hogy az ítélettel ténylegesen érintett személyek beazonosíthatóak legyenek.
Az igazolási mód tekintetében is érvényes az, hogy a keresetlevélben előadottak nem kötik a bíróságot, vagyis
az igazolási mód meghatározása a jogvita részét képezheti, melyről végeredményben a bíróságnak kell döntenie,
de a közérdekű kereset korlátai között.
Speciális megállapítási kereset

A közérdekű perekhez egy speciális megállapítási pertípus is kapcsolódik. Az eljárásjog által engedett
megállapítási per eleve különleges képződmény, mivel megtöri azt az általános elvet, hogy egy perben azt lehet
követelni, amit az anyagi jog megenged, vagyis a per az anyagi jogban tételezett jogosultságok és kötelezettségek
érvényesítésének eszköze. Főszabály szerint tehát nem az eljárásjog határozza meg, hogy milyen kikényszeríthető
jogok vannak, hanem az anyagi jog. Az így biztosított anyagi jogi jogokhoz az eljárásjog egy általános és semleges
kikényszerítési mechanizmust rendel. Ehhez képest az 1952-es Pp.-ben és a Pp.-ben szabályozott megállapítási
per túlmutat az anyagi jogon abban az értelemben, hogy konstituál és peresíthetővé tesz egy önálló jogot, a
megállapításhoz való jogot. Természetesen az anyagi joghoz kötöttség megmarad, mert az anyagi jogból folyó jog
vagy jogviszony fennállásának kérhető a megállapítása. Ezt az anyagi jogi kötöttséget a Pp. szövege [Pp. 172. § (3)
bek.] jobban tükrözi, mint az 1952-es Pp. szövegezése (1952-es Pp. 123. §). Nemleges megállapítás esetében már
inkább beszélhetünk az anyagi jogtól való teljes elszakadástól, különösen, ha egy eleve, még típusában sem létező
jog vonatkozásában kérik a nemleges megállapítást.
A közérdekű perekben a speciális megállapítási per lehetővé tételét az indokolta, hogy lehetnek olyan
helyzetek, amikor marasztalás elvi lehetősége fennállna, de az érintett jogosultak összessége vonatkozásában nem
lehetne egyforma marasztalást kérni, mert a marasztalás összegét egyszeri bizonyítási cselekménnyel, mindenkire
kiterjedően nem lehetne megállapítani, viszont a jogalap tekintetében lehetőség van az egységes megítélésre.
Ilyen esetekben pergazdaságossági szempontból az is nyereség, ha a jog fennállásának megállapításáig tart csak a
közérdekű per, de a marasztalási összegek meghatározására már csak egyenkénti perindítás alapján kerülhet sor.
Tipikus példája lehet ennek a kártérítés, ahol a felelősség fennállását lehet eldönteni a közérdekű perben, a
kártérítés összegét viszont már egyedileg kell meghatározni. Szerződésszegés esetében is előfordulhat, hogy
maga a szerződésszegés egységesen elbírálható, viszont az egyes jogosultak vonatkozásában nem csak
mértékében, de típusában is más jogkövetkezmény alkalmazható, ami külön-külön való elbírálást tesz
szükségessé. Ennek az új intézménynek a létjogosultsága hasonló érveken nyugszik, mint a közbenső ítéleté,
tulajdonképpen a közbenső ítélet egy speciális célra való átalakításának tekinthető, mely annak lehetőségét
teremti meg, hogy közérdekű perben megállapítás útján a bíróság egységesen döntse el a jogalap kérdését, amely
megállapítás a később indítandó egyedi perekre kihathat.
Az Indokolás kiemeli, hogy ez a szabály a közérdekű perindítást lehetővé tevő külön jogszabályokban is
elhelyezhető lenne, mivel a kereseti kérelem lehetséges tartalmát ezek a külön jogszabályok határozzák meg,
azonban a Pp. a megállapítási perekre önálló, egységes szabályozást ad, ezért a közérdekű perek vonatkozásban
is a Pp.-ben célszerű elhelyezni ezt a speciális, megállapítási perekre vonatkozó szabályt.
Pp. 575. §-ához:

Az eljárás megszüntetésének sajátos esetei

Előfordulhat, hogy a közérdekű pert indító felperes nem tudja alátámasztani, hogy az érvényesíteni kívánt jog
az általa definiált jogosulti csoport minden tagját egyformán megilleti. E sikertelenség mögött az állhat, hogy a
csoport egyes tagjait a kérdéses jog egyáltalán nem illeti meg (pl. különböző tartalmú szerződést kötöttek), de az
is lehetséges, hogy a jog fennállásának bizonyítását nem tudja a felperes egységesen, azonos bizonyítási
cselekménnyel elvégezni, és ezért nem lehet közérdekű perben elbírálni az ügyet. Az érintett jogosulti csoporthoz
tartozás egységes igazolási módjának meghatározásában felperes szintén kudarcot vallhat.
Kérdésként merült föl, hogy ilyen esetekben a kereset érdemi, azaz ítélettel való elutasítása vagy a
permegszüntetés a helyzethez jobban illő befejezés.
A korábbi szabályok alapján, speciális permegszüntetési ok híján, az érdemi elutasítás volt indokoltabb. A Pp.
ezzel szemben speciális eljárás megszüntetési okokat teremt. Ennek indoka az, hogy a közérdekű felperes
eredménytelensége esetén csak az egyedi igények közérdekű keresetbe foglalása, aggregálása volt sikertelen és
ezért célszerűtlen, nem pedig az egyes követelések bizonyultak alaptalannak, ebből következően az érdemi,
ítélettel való elutasítás nem lenne helyénvaló. Az eljárás megszüntetésnek értelemszerűen akkor van helye, ha az
általános szabályok által megengedett keresetpontosítás vagy -változtatás után sem teljesülnek az előírt
feltételek. Az ilyen célú változtatás speciális esete lehet a megállapítási keresetre való áttérés.
Ugyanez igaz a csoporthoz tartozás igazolási módjára is, mely egy olyan bizonyítási kérdés, melynek
vonatkozásában kétféle sikertelenség fordulhat elő: a felperes által megjelölt igazolási mód alkalmatlan
(elégtelen) a bizonyításra, illetve alkalmas és kellő bizonyító erejű lenne ugyan, de nem alkalmazható egységesen
az érintett jogosultak vonatkozásában. Az egységesség követelményét nem sérti, ha a felperes nem egyetlen
igazolási/bizonyítási módot jelöl meg, hanem néhányat, melyek mindegyike az érintett jogosultak külön
alcsoportjára alkalmazható. Tehát az igazolási módnak határozottnak kell lennie, de az érintett jogosultak egyes
alcsoportjai tekintetében tartalmazhat eltéréseket, mindaddig, amíg a közérdekű per kereteit nem feszíti szét
azzal, hogy az egységes elbírálást egyedi követelések egyenkénti megítélésére változtatná át. E kérdés
elbírálására a bíróságnak észszerű mértékű mérlegelési szabadságot kell engedni. A bírói mérlegelés gyakorlatias
(és nem elvi) szempontú lehet, mivel a közérdekű perbe foglalás is alapvetően perökonómiai kérdés, ennek az
eszköznek az elvetése nem a követelések érdemi elutasítását jelenti, csak egy speciális performa alkalmazásának
megtagadását.
A permegszüntetésre perfelvételi és érdemi tárgyalási szakban is sor kerülhet, attól függően, hogy csak
bizonyítás alapján vált nyilvánvalóvá a felperes sikertelensége, vagy bizonyítás lefolytatása nélkül is
megállapítható volt a törvényi feltételek teljesítésének hiánya.
Kiemelendő, hogy ezekhez a permegszüntetési okhoz nem kapcsolódik keresetlevél-visszautasítási szabály.
Ennek oka az, hogy az azonos érintettség és az igazolási mód megfelelősége tekintetében a bíróság a keresetlevél
alapján aligha tudna dönteni, ezeknek a törvényi feltételeknek az elbírálása jellemzően érdemi vita tárgya lesz,
aminek eldöntése bizonyítást is kívánhat.
A permegszüntető végzések ellen külön fellebbezésnek van helye a Pp. 240. § (6) bekezdés második fordulata
alapján.
Pp. 576. §-ához:
Egyesítés
Ügyazonosság esetén pergazdaságossági okból célszerű a közérdekű perek egyesítése. Ügyazonosság a törvény
szerint akkor áll fenn, ha az alperes, a jogosulti kör, és az érvényesített jog azonos. Ilyen esetben több közérdekű
per azért indulhat, mert a törvényalkotó a közérdekű perek megindítására néhány esetben különböző
szervezeteknek, jogosultaknak párhuzamosan adott felhatalmazást. Ezt a törvényalkotói döntést nem indokolt
peres szabályokkal felülírni (pl. egy olyan normával, hogy az elsőként megkeresett bíróság jár el ilyen ügyekben, a
többi pert pedig meg kell szüntetni), hanem a perek egyesítésével mindegyik közérdekű felperesnek meg kell adni
a jogot a perben való részvételre. Ilyen esetben valójában egy közös (perindítási) jogot érvényesítenek a
felperesek, ezért egyesítés esetén egységes pertársaságot fognak képezni.
Az egyesítést a kizárólagosan illetékes, ennek hiányában az általános illetékességű bíróság rendelheti el.
Különböző hatáskörű bíróságok vonatkozásában egyesítés nem lehetséges, de - külön törvény eltérő rendelkezése
hiányában - nem is fordulhat elő majd ilyen helyzet, mivel a 20. § (3) bek. ac) pontja alapján a közérdekből indított
perek egységesen a törvényszék hatáskörébe tartoznak.
Pp. 577. §-ához:
Az ítélet tartalma, egyezség

A törvény az egyértelműség kedvéért kimondja, hogy az ítélet (rendelkező részében) meg kell határozni az
érintett jogosultakat, továbbá az érintett jogosulti körhöz való tartozás igazolásának (azaz bizonyításának) módját.
A kereset elutasítása esetén értelemszerűen csak az érintett jogosulti kört kell meghatározni, az igazolás felperes
által megállapítani kért módjának meg nem felelő volta esetén permegszüntetésnek van helye. Utóbbi esetben a
kereset egésze vonatkozásában kell a pert megszüntetni, nincs tehát lehetőség arra, hogy a bíróság az igényt
ítéletében alaposnak találja, de úgy, hogy nem kapcsol hozzá igazolási módot is.
Marasztalási kereset esetén teljesítésre az érintett jogosultak irányában kell kötelezni az alperest, így válik
lehetségessé a jogosultak javára történő végrehajtás alperes önkéntes teljesítése hiányában, illetve alperes is csak
így tud közvetlenül a jogosultak javára teljesíteni az ítélet alapján.
A végrehajtással kapcsolatos kérdéseket külön törvény fogja szabályozni. Kiindulópontként szolgálhat a
tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 92. § (7)
bekezdésében leírt eljárás.
A perköltség tekintetében viszont felperest kell jogosítani az ítéletben, illetve kötelezni is, mert a költségek nála
merültek fel, illetve a kockázatot neki kell viselnie, mivel a jogosultak felhatalmazása, illetve sok esetben tudta
nélkül indította a közérdekű pert.
Pp. 578. §-ához:
A közérdekű perben hozott ítélet anyagi jogerőhatása

A törvény külön szabályozza azt a kérdést, hogy a közérdekű perben hozott ítélet mikor képezi akadályát a
jogosultak későbbi, egyedi perindításának. A közérdekű perindítási jogot biztosító hatályos jogszabályok
jellemzően úgy rendezik ezt a problémát, hogy kimondják, a közérdekű keresetindítás az egyedi igényérvényesítés
lehetőségét nem korlátozza. Ez a megoldás a jogosultak rendelkezési jogának tiszteletben tartásán alapszik.
Ugyanakkor nem szolgálja kellőképpen sem az alperesek, sem az igazságszolgáltatás érdekeit. Az alperesnek
méltánylandó érdeke az, hogy az adott jogvita véglegesen záruljon le, vagyis ugyanazon kérdésben ne lehessen
ismételten jogvitát kezdeményezni. Az igazságszolgáltatásnak pedig az áll érdekében, hogy adott ügy a lehető
legkevesebb erőforrást kössön le.
Az Indokolás szerint a törvény ezeket az igényeket igyekszik egyszerre kiszolgálni. Így a közérdekű per
lefolytatása után is megmarad az egyedi keresetindítás lehetősége (ezt a közérdekű keresetindítási jogot adó
külön jogszabályok mondják ki), de ehhez a jogosultnak egy egyszerű nyilatkozatot kell tennie. Így a jogerőhatás
alól csak azokat a jogosultakat vonja ki a törvény, akik ezt a kívánságukat kifejezték. Ahhoz viszont, hogy ezt a
nyilatkozatukat megtehessék, értesíteni kell őket a jogerős ítéletről. Ennek az értesítésnek a terhét az alperesre
indokolt telepíteni, mert egyrészt ő ismeri a jogosultakat (mert pl. regisztrálta a szerződő partnereit, vevőit),
másrészt az ő érdeke megtudni azt, hogy számíthat-e még egyéni igényérvényesítésre. Mindazonáltal nem
kötelező így eljárnia, csak ha ezt hasznosnak tartja. Az egyedi jogosultakat nem kötelezi a törvény azonnali
perindításra, erre a rendes elévülési időben marad lehetőségük, az alperesi értesítés esetén csak annyit kell
tenniük, hogy közlik az alperessel, fenntartják jogukat az egyedi perindításra.
Megjegyzendő, hogy a közérdekű perekben jellemzően nem alkalmazható a 176. § (4) bekezdése, mivel az
érintett jogosultaknak nem kézbesítik az ítéletet, ugyanis személyükben nem ismertek, és nem peres felek,
továbbá beavatkozók sem lehetnek.
A törvény külön szabállyal rendezi a közérdekű perben hozott jogerős ítélet és az azonos tárgyú egyedi perek
viszonyát. Ilyen esetekben az alperes az egyedi per keretében hívja fel nyilatkozattételre a jogosultat, aki dönthet
úgy, hogy folytatja az egyedi pert, illetve elfogadhatja magára nézve kötelezőnek a közérdekű perben hozott
ítéletet. Utóbbi esetben vagy rögtön el is áll a keresetétől, vagy a bíróság szünteti meg a pert arra tekintettel,
hogy a per tárgya ítélt dologgá vált. Külön költségviselési szabályt is ad erre az esetre a Pp., ha a közérdekű
perrel érdemben pernyertessé vált a jogosult, ugyanis ilyen szabály hiányában felperes elállás/permegszüntetés
esetén költségviselő lenne, ha viszont ezt elkerülendő folytatná a pert, az az igazságszolgáltatást terhelné
feleslegesen. Ezért az ilyen okból történő megszüntetés esetén is alperes köteles viselni a költségeket.
A Pp. e szabályok körében az anyagi jogerőhatás fogalmát használja, melynek definíciója szerint az a lényege,
hogy egy adott per elbírálása milyen jellemzőkkel bíró másik per megindítását zárja ki. Vagyis ha a fenti szabályok
szerint anyagi jogerőhatás nem keletkezik, az csak annyit jelent, hogy az érintett jogosult egyedi pert is indíthat,
viszont az anyagi jogerőhatás hiánya értelemszerűen nem akadálya annak, hogy a közérdekű perben hozott ítélet
kedvezményeiből részesüljön, ha az ítélet hatálya rá kiterjed. Ez nem az anyagi jogerőhatásból következik, hanem
az ítélet személyi hatályából.
Érdemes megjegyezni azt is, hogy az anyagi jogerőhatás speciális szabályozása azért is szükséges volt, mert a
közérdekű felhatalmazás alapján perlő felperes és az egyedi jogosult között szoros értelemben fél-azonosság nem
áll fenn, így az anyagi jogerőhatás szabályainak alkalmazhatóságát eleve kétségbe lehetett volna vonni. Ezért a
törvény azt kifejezetten kimondja.
A törvény egyértelművé teszi, hogy a közérdekű perben hozott ítélet alperes vonatkozásában anyagi
jogerőhatással bír, így a közérdekű perbeli pervesztesség esetén alperes semmilyen módon nem indíthat egyedi
pereket az érintett jogosultak ellen a közérdekű perben hozott ítélet teljesítésének megakadályozására.
Mint a fentiekből látható, a Pp. szerint a közérdekű perekben hozott ítéletek az egyedi jogosultak
vonatkozásban anyagi jogerőhatást speciális eljárások lefolytatásának eredményeképpen fejthetnek ki. A
közérdekű perek „anonim” perek abban az értelemben, hogy az egyedi jogosultak személye nem ismert, ők nem
felperesei az adott közérdekű pernek. Így ezek a közérdekű perek absztrakt jog- és ténykérdésekre
lecsupaszítottak, melyből az a megoldás is következhetne, hogy ezeknek a jog- és ténykérdéseknek az eldöntése
irányadó lehetne más perekre is, automatikusan, vagyis elsőbbséget - és akár felsőbbséget - lehetne biztosítani a
közérdekű pereknek. Ennek azonban ismét a rendelkezési jog tiszteletben tartása képezi az akadályát: ha a
felperesek egyedi vagy társult per megindítása mellett döntöttek, vagyis aktívan felléptek a jogaik érvényesítése
érdekében, nem lehet kötelezővé tenni rájuk nézve annak a pernek az eredményét, melyet jóváhagyásuk nélkül
mások indítottak.
Az Indokolás kiemeli, hogy a Pp. nem tiltja meg a közérdekű perben az egyezségkötést. Ennek oka az, hogy az
egyezségkötés sem érinti jobban a jogosultak rendelkezési jogát, mint maga a közérdekű perindítás (és
esetlegesen ennek a közérdekű pernek az elvesztése). Mindegyik esetre az adja a kellő védelmet a jogosultak
számára, hogy utólag, az eredmény ismeretében egy egyszerű nyilatkozattal kivonhatják magukat a közérdekű
perben hozott ítélet anyagi jogerőhatása alól. Ebből következik viszont, hogy az egyezséget jóváhagyó végzésről
való értesítésre, valamint a kapcsolódó nyilatkozattételre e paragrafus szabályai megfelelően irányadók, mivel a
jóváhagyott egyezség ítélet hatályú.
Pp. 579. §-ához:
A közérdekű per hatása az elévülésre

Közérdekű perindítás esetén indokolt az elévülés megszakítása, mert felesleges terhet okozna az
igazságszolgáltatás és az érintettek számára, ha a jogosultak az elévüléstől félve tömegesen lennének kénytelenek
egyedi pereket indítani, annak ellenére, hogy a jogvitájuk a közérdekű perben megoldódhat. A Ptk. 6:25. § (1) bek.
c) pontja alapján az elévülést megszakítja a követelés kötelezettel szembeni bírósági eljárásban történő
érvényesítése. E fordulat szövegezése nem írja elő, hogy az anyagi jogi jogosultnak kell a követelést
érvényesítenie, ezért a Pp. az egyértelműsítés érdekében kimondja, hogy a közérdekű per is megszakítja az
elévülést.
Külön elévülés nyugvási szabályt ad a törvény arra az esetre, ha a jogosultak élni kívánnak rendelkezési
jogukkal, azaz egyedi pert kívánnak indítani annak ellenére, hogy a közérdekű pert a felperes elveszítette.
Ilyenkor az elévülés nyugszik a közérdekű kereset megindításától annak jogerős elutasításáig, de csak annak az
egyéni jogosultnak a vonatkozásában, aki egyedi keresetindításhoz való jogát az 578. § szerinti eljárásban
fenntartotta. Azonban ennek az értesítési procedúrának a lefolytatása az alperes szabad döntése, így előfordulhat,
hogy az alperes nem él vele. Ilyenkor az egyedi jogosultakat az elévülés megszakadása védi (az elévülés
újraindulásával gyakorlatilag előnyösebb helyzetbe is kerülnek), viszont a megszakítás a Ptk. alapján csak akkor
következik be, ha a bíróság az eljárást befejező jogerős érdemi határozatot hozott. A Pp. 575. § szerinti speciális
permegszüntetési esetek e szabály alkalmazásában valószínűleg nem minősülnek érdemi határozatnak, mivel nem
a jog fennállása tárgyában döntenek, csak a közérdekű perben való érvényesíthetőségről. Ezért ilyen esetben a
megszüntetéskor az fog kiderülni, hogy az elévülés mégsem szakadt meg. Az alperes megszüntetés esetén az
értesítési procedúrát sem folytathatja le, hiszen a permegszüntetésnek eleve nem lehet anyagi jogerőhatása. Így a
Pp. speciális elévülés nyugvási szabálya sem lesz alkalmazható. Ezért ilyen esetekben az egyedi jogosultaknak
védelmet legfeljebb a Ptk. azon szabályának kiterjesztő értelmezése nyújthat, mely szerint az elévülés nyugszik,
ha a követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni.
XLIII. FEJEZET
TÁRSULT PER
149. A társult per meghatározása és az általános szabályok alkalmazása
Pp. 580. §-ához:
1. A társult perről általában

A kollektív igényérvényesítés társadalmi hasznossága aligha vitatható: csökkenti a jogérvényesítés egységnyi
költségét, mind az igazságszolgáltatás, mind a jogérvényesítő jogosultak oldalán. Ezen túlmenően kis értékű
követelések esetében ilyen egyszerűsített perlési forma nélkül a jogosultak számára nem éri meg a követelés
érvényesítése, ezért jogaikat veszni hagyják, így akár úgy is fogalmazhatunk, hogy kollektív igényérvényesítési
forma hiányában ilyen esetekben a kis értékű követelések érvényesítésére ténylegesen nincs bírósági út. Ez pedig
alapjogi szintű sérelmet okoz. A kollektív igényérvényesítésnek jogrendszert stabilizáló, erősítő hatása is van,
mert a könnyebb peresíthetőség azzal jár, hogy többen érvényesítik jogaikat bíróság előtt a jogsértőkkel szemben,
ami a jog betartására ösztönzöttséget erősíti.
A nagymértékben leegyszerűsített, ezért kifejezetten perlésre ösztönző kollektív igényérvényesítési forma
azonban hátrányokkal is járhat. A hátrányok tekintetében az USA példáját szokás idézni, ahol számos vélekedés
szerint a class action szabályozási módja és alkalmazási gyakorlata „túlzott kikényszerítéshez” (over-enforcement)
vezetett, és időnként párosult a jogosultak kihasználásával, az ügyvédek nyerészkedésével, továbbá
tisztességtelen nyomásgyakorlás eszközévé vált az alperesekkel szemben. (Megjegyzendő, hogy nem egyszerű azt
a kérdést megválaszolni, hogy mi az anyagi jogok bírósági úton való kikényszerítésének ideális hatásfoka. Elvileg
mondhatjuk, hogy az a megfelelő megoldás, ha mindenki pont annyit kap, mint amennyi neki jár, se többet, se
kevesebbet. Csakhogy azt, hogy mi a jogos követelés, egy eljárás alapján fogják megállapítani, mely eljárás
részletei, sajátosságai formálják azt, hogy annak végén mi az, amit a bíróság jogos követelésnek minősít, és mi az,
amit alaptalannak. Az eljárás előre lefektetett szabályai a felekben várakozásokat, pozitív és negatív ösztönzőket
építenek ki, és erőteljesen befolyásolják azt, hogy a felek az eljárásban milyen kockázatokat látnak.
Végeredményben pedig ezek a várakozások és kockázatok alakítják majd a perrel kapcsolatos magatartásukat.
Mindezek alapján kirajzolódik az, hogy a jogszabályok által nyújtott anyagi jogoknak valóságosan mi a valószínű
értéke a felek számára. A jogok így sohasem statikus, független értékkel bírnak, hanem a kikényszeríthetőségükre
figyelemmel meghatározott értékkel. Ebből következően a kikényszerítéstől függetlenítve nem határozható meg
az, hogy „mennyi is járna” valakinek eleve, valamilyen kikényszeríthetőséggel ugyanis mindig számolni kell, és
ennek a kikényszeríthetőségnek a költségével és idejével kell diszkontálni a jog nominális értékét. Így a fentebb
kitűzött célt nem tudjuk megvalósítani, mert azt, hogy valakinek mennyi jár, csak a kikényszeríthetőség
figyelembevételével tudjuk megadni.)
1.1. A kollektív igényérvényesítési modellek
A jogalkotónak az említett előnyöket és hátrányokat is mérlegelnie kellett, amikor a kollektív igényérvényesítés
lehetőségeit szabályozta. A modellválasztás során a következő megoldások kínálkoztak:
- a közhatalmi fellépés (vagyis a közérdekű perek) kizárólagossága; és/vagy
- egy opt-in rendszerű, magánjogi jellegű kollektív igényérvényesítési rendszer; és/vagy
- egy opt-out rendszerű, magánjogi jellegű kollektív igényérvényesítési rendszer.
A közérdekű perek megtartása mindenképpen észszerűnek tűnt, a jogi hagyományainkra, és az e modell

alkalmazásával elért gyakorlati eredményekre tekintettel. E mellett azonban egy magánjogi jellegű, az érintett
felek önkéntes elhatározásán alapuló kollektív igényérvényesítési forma bevezetése is indokoltnak látszott. Ennek
egyik, elvi jellegű oka a magánjogi autonómia tiszteletben tartása volt, míg a másik, inkább gyakorlati indoka
pedig az, hogy a közhatalmi fellépésről való döntést egyrészt meghatározóan befolyásolja az állami erőforrások
korlátossága, másrészt az ebből a korlátosságból eredő választási kényszerhelyzetben hozott döntések
befolyásolására az érintettek jellemzően semmilyen közvetlen és átlátható befolyással nem bírnak.
A dilemma így arra szűkült le, hogy opt-in vagy opt-out rendszert vezessen-e be a jogalkotó a tisztán magánjogi
jellegű kollektív igényérvényesítés lehetőségét megteremtendő. Végül az a döntés született, hogy első lépésként
egy opt-in jellegű rendszer kerüljön bevezetésre. Ennek a döntésnek a hátterében két, röviden összefoglalható
megfontolás állt. Egyrészt az opt-in rendszer, melynek fő jellegzetességét az adja, hogy a jogosultak kifejezett
döntésére, nyilatkozatára van szükség ahhoz, hogy a per kedvezményezettjeivé váljanak, jobban harmonizál a
magánjog hátterét képező magánautonómiával, és az abból levezetett rendelkezési joggal, ennélfogva sokkal
egyszerűbb a szabályozása is, kevesebb „garanciális” típusú rendelkezést igényel. Másrészt az opt-out
rendszerben a felperes perindítási legitimációja nem tényleges, közvetlenül a jogosultaktól eredő felhatalmazáson
nyugszik, hanem inkább egy jogi fikción, ami a közérdekű perléshez teszi hasonlatossá ezt a modellt, és ebben az
értelemben a hatályos megoldás megkettőzésének tekinthető. A közérdekű perindításhoz képest az opt-out
rendszer valódi többletet a fentebb említett erőforrás-szűkösség teremtette korlát enyhítésére való képessége
miatt jelenthetne, a magánkezdeményezés kiegészítő szerepvállalásának lehetővé tételével, viszont a felperes
döntéseinek az érintett jogosultak általi ellenőrizhetősége szempontjából az intézményi érdekek egyedi jellegű
magánérdekeltséggel való helyettesítése nem javítana a helyzeten.
1.2. A hatékonysági szempont
A kollektív igényérvényesítés fő, hozzáadott értéke az egyedi jogérvényesítéshez képest a hatékonysága. A
hatékonyság közgazdasági értelemben a kibocsátás és a ráfordítás viszonyszáma {forrás: Wikipédia [online],
https://hu.wikipedia.org/wiki/Hat%C3%A9konys%C3%A1g, utolsó lekérdezés: 2016.12.31.}. Az
igazságszolgáltatás viszonylatában a hatékonyság akkor javul, ha egy peres eljárásban több jogvita is elbírálást
nyer. A hatékonyságra törekvésből következik az, hogy milyen kérdéseket kell okvetlenül szabályozni a kollektív
igényérvényesítést lehetővé tevő performa kialakítása során.
A hatékonyság abból adódik, hogy egyetlen (reprezentatív) követelést bírál el a bíróság, és nem követelések
sokaságát. Ezért az első szabályozási kérdés az egyedi követelések egybeforrasztása egyetlen reprezentatív
követeléssé. A társult per opt-in modelljében a felperesek személyükben ismertek, azonosítottak. Ennek ellenére a
társult per lényege, hogy nem a felperesek egyedi igényeinek összességét (mindegyikét), hanem egyetlen, tipikus
igényt, azaz egy érvényesített jogot és egy hozzá tartozó tényalapot bírál el a bíróság. Csak így lehet a társult
performának hatékonysági előnye az egyedi igények aggregált elbírálásához képest. Ezért a társult per alapvető
előkérdése ennek az egyetlen igénynek a megkonstruálása.
A hatékonysághoz az is szükséges, hogy a felperesek nevében egyetlen személy lépjen fel a perben. Így viszont
e képviselő mások jogait fogja érvényesíteni. Ezért szabályozni célszerű a képviselő és a képviseltek viszonyát, a
reprezentatív felperes státuszát, kijelölésének módját, eljárásának ellenőrzését. A felperesi pervitel
ellenőrzéséhez kapcsolódó külön kérdés az, hogy a csoport mellett/helyett a bíróság gyakorolhasson-e kontrollt a
felperesi pervitel felett.
A reprezentatív követelés alapossága (azaz a felperesi oldal pernyertessége) esetén „a nap végén” az egyedi
jogosultak javára kell alperesnek teljesítenie, vagyis az érintett jogosultaknak hozzá kell jutniuk jogos
követelésükhöz, mert csak így tölti be rendeltetését a kollektív igényérvényesítés. Szükség van tehát annak
igazolására, hogy a felperesek egyedi körülményei alapján a megkonstruált tipikus, reprezentatív igény illik rájuk,
azzal valóban rendelkeznek. Ehhez az szükséges, hogy a közös érvényesítés végett egy reprezentatív követeléssé
absztrahált követelés csokrot a per végeztével szálaira bontsuk. Az egyedi jogosultak igényei tehát csak a peres
szakaszra egyesülnek olyan szorossággal, mely ahhoz szükséges, hogy a keskeny áteresztő képességű
percsatornán átjussanak, utána viszont újra szétbomlanak, visszanyerve eredeti formájukat. Ebből a folyamatból
két, szorosan egymásba fonódó szabályozási igény is adódik. Egyrészt meg kell teremteni a kapcsolatot a megítélt
reprezentatív követelés és a teljesítésre jogosult egyedi jogosultak személye között. A törvény ezt nevezi
összekapcsolásnak. Másrészt ki kell választani azt a személyt/szervezetet, aki ezt az összekapcsolást elvégzi, és le
kell írni az ehhez szükséges eljárást.
1.3. A kollektív jogérvényesítési formák egymáshoz való viszonya
Végül szabályozni kell a kollektív jogérvényesítési formák egymáshoz való viszonyát, illetve a kollektív és az
egyedi jogérvényesítés viszonyát.
A társult per a kollektív igényérvényesítés olyan formája, melyben a jogosultak döntése és kifejezett
nyilatkozata képezi annak alapját, hogy az igények együttesen, egyetlen perben legyenek elbírálhatók. A társult
per így az ún. opt-in modellt valósítja meg.
A kollektív igényérvényesítés szabályozásnak előkészítése során felvetődött az is, hogy megteremtse-e a Pp.
annak általános lehetőségét, hogy magánjogi alapú kollektív igényérvényesítés esetén jövőre irányuló, eltiltási
típusú kereseti kérelmet terjeszthessenek elő a jogosultak. E megoldás esetén maga a Pp. biztosította volna ezt a
jogkövetkezmény-típust, függetlenül attól, hogy az érintett (megsértett) anyagi jogi szabály ezt a
jogkövetkezményt előírta-e. Ez a kezdeményezés végül nem talált pozitív fogadtatásra, főképpen azért, mert a
jövőre szóló eltiltási típusú követelések (keresetek) inkább közjogi jellegűek, amit az is jól mutat, hogy a jövőre
nézve sokkal nehezebb az érintett jogosulti csoport definiálása, ennek következtében pedig a perindításra
jogosultak azonosítása is. Éppen ezért inkább a közérdekű perindításhoz illik az ilyen jogkövetkezmények
követelésének lehetővé tétele. Ennek ellenére a Pp. közérdekű perekre vonatkozó fejezete sem tartalmaz egy
olyan általános, minden közérdekű perre kiterjedő szabályt, mely szerint közérdekű perekben a megsértett anyagi
jogi szabálytól függetlenül követelhetné a közérdekű felperes a jogsértéstől való eltiltást, a jövőre nézve. Ilyen
szabály beiktatására azért nem került sor, mert magánjogunk alapvetően azt a modellt követi, hogy az anyagi jogi
szabály megsértésének jogkövetkezményeit, vagyis azt, hogy jogsértés esetén felperes mit követelhet a
keresetében, maga az anyagi jog határozza meg, és nem az eljárásjog. Nem hozott lére tehát a jogalkotó egy olyan
kapcsolást a jogrendszerben, hogy a magánjogi jogosultságok kollektív jellegű érvényesítése esetén mindig legyen
jövőre szóló, eltiltási típusú jogkövetkezmény, mégpedig az eljárásjogban konstituálva. Egy ilyen összekapcsolás
elvi megalapozottsága vitatható is lett volna a magánjog jelenlegi felfogása szerint. Így továbbra is az a modell
érvényesül, hogy az anyagi szabályok kialakítása során a jogalkotó esetről esetre dönti el, hogy szükséges-e a
jogvédelmet erősíteni azzal, hogy megengedi a közérdekű perindítást is, és/vagy a jogsértéstől való, jövőre
irányuló eltiltást. Mindkét megoldásra találunk példákat, leginkább a fogyasztók védelme érdekében (pl. Ptk.
6:105. §), de a klasszikus magánjogban is (pl. Ptk. 6:523. §).
Az Egyesült Államoknak a class action-nel kapcsolatos szabályait és ezek alkalmazása körében kialakult
gyakorlatát nem csak a jogalkotás előkészítése során volt indokolt áttekinteni, de a saját szabályaink jövőbeni
alkalmazása során is fontos kútfőként érdemes ezeket kezelni. Ez nem pusztán abbéli óvatosságból indokolt, hogy
e jogintézménnyel való visszaélés lehetséges formáinak is gazdag tárházát adja az USA jogélete, hanem inkább
azért, mert a kiterjedt gyakorlat számos olyan gyakorlati problémát vetett fel és oldott meg, mellyel itthon is
szembesülhetünk. Az USA gyakorlatának bemutatása messze túlnyúlna e magyarázat műfaji keretein, de ma már
magyar nyelven is elérhetők kiváló munkák e témakörben. Ezek közül kiemelésre érdemes Udvary Sándor: A
komplex perlekedés amerikai eszközei, különösen a class action összehasonlító vizsgálata az intézmény
magyarországi recepciója céljából című munkája (Patrocinium, Budapest, 2015), amely olyan speciális témákat is
behatóan tárgyal, mint a class action indokoltsága alperes csőddel fenyegetettsége esetén (73. és 146. o.), vagy az
alperes által fizetendő összeg meghatározásának lehetséges technikái az egyezségkötés során (118-119. o.).
A kollektív igényérvényesítés hatékonyságát mutatja, hogy az alperesek olykor megkísérlik ezt a perlési formát
megakadályozni, például azzal, hogy szerződéseikben választottbíráskodást kötnek ki. Mivel a társult perindítás
lehetőségét a Pp. három ügycsoportra korlátozza, választottbíráskodás kikötésével többnyire nem lehet majd a
társult perlést megakadályozni, a következők miatt.
A munkaügyi jogvitákban ezt törvény tiltja [a választottbíráskodásról szóló 2017. évi LX. törvény 1. § (3) bek.] A
fogyasztói szerződésekben az ilyen kikötést tisztességtelennek minősítette a 3/2013. Polgári jogegységi határozat
(ennek elemzéséről bővebben lásd Wallacher Lajos: A választottbírósági kikötés tisztességtelensége fogyasztói
szerződésekben. Európai Jog, 2014/3. sz., 10-16. o. és Arbitrando et curriculum bene deligendo - Ünnepi kötet
Horváth Éva 70. születésnapja alkalmából. Pázmány Press, Budapest, 2014). A környezetvédelmi ügyek pedig nem
szerződéses alapúak, így előzetes kikötésre jellemzően nem kerül sor. [A választottbíráskodás és a kollektív
jogérvényesítés viszonyáról bővebben lásd Kecskés László - Wallacher Lajos: A csoportos jogérvényesítés
lehetséges formái választottbíráskodás keretében a magyar jogban. In: Kecskés László - Lukács Józsefné (szerk.):
Választottbírók Könyve. HVG-ORAC, Budapest, 2012, 280-306. o.]
Végül, fontos tudatában lenni annak, hogy a Pp. társult perekről szóló fejezetét is minden olyan ügyben
alkalmazni kell, amely 2018. január 1. után indul. Így a társult perek megindítására lehetőség nyílik ettől az
időponttól olyan ügyekben is, ahol a perindítás alapjául szolgáló anyagi jogi jogsértés 2018. január 1. előtt történt.
Leegyszerűsítve úgy lehetne fogalmazni, hogy minden olyan követelés csoportos, társult perrel történő
érvényesítésére lehetőséget ad a Pp., melyek 2018. január 1-jén még nem évültek el.
Pp. 581. §-ához:
Az általános szabályok mögöttes alkalmazása

E fejezet is azt az általános modellt követi, mely szerint a különleges eljárások vonatkozásában a Pp. csak az
eltérő szabályokat mondja ki, egyebekben az általános szabályok alkalmazandók. Számos esetben az általános
szabályok alkalmazása ebben a pertípusban is megfelelő eredményre vezet.
150. Különös szabályok
Pp. 582. §-ához:
1. A bíróság összetétele
A közérdekű perhez hasonlóan itt is lehetőség van tanács elé utalásra akkor, ha a társult per különös
bonyolultsága, vagy kiemelt társadalmi jelentősége ezt indokolja. Hangsúlyozandó, hogy a tanács elé utalásra
csak akkor van lehetőség, ha a társult per a törvényszék hatáskörébe tartozik.
2. Kötelező jogi képviselet

A törvény a társult perekben minden esetben kötelezővé teszi a jogi képviseletet, mivel a jogi szakszerűség
biztosítása ebben a speciális pertípusban a járásbíróság előtt is indokolt. Itt jegyzendő meg, hogy a járásbíróság
hatáskörébe az alacsonyabb pertárgyértékre tekintettel tartozhat az ügy. Erre viszont vélhetően nem sokszor
kerül majd sor, mert a pertárgyérték számításakor az érvényesített egyedi igények értékét össze kell adni [Pp. 21.
§ (5) bek.].
Pp. 583. §-ához:
1. A társult per megindításának alapfeltételei

A társult per megindításához legalább tíz olyan jogosultra van szükség, akik a perben felperesek lesznek. E
létszám alatt társult per nem indítható. A felperes számának felső határt a törvény nem szab, viszont
kezelhetetlenül nagyszámú felperes megjelölése a társult per engedélyezésének megtagadását eredményezheti az
585. § (1) bek. f) pontja alkalmazásával.
A társult per alapfeltétele az elbírálandó igények azonossága, mely alatt jog- és tényazonosságot kell érteni. Az
azonosság jelentése tekintetében a közérdekű pereknél kifejtettek itt is irányadóak (lásd a Pp. 574. §-ához fűzött
magyarázatot). A törvény az azonos érvényesített jogot reprezentatív jognak nevezi, míg az ezt megalapozó
tényeket reprezentatív tényeknek. A törvény kifejezetten nem említi, de értelemszerűen magának konkrét
követelésnek, azaz a kereseti kérelemnek is egységesnek, azonosnak, vagyis reprezentatívnak kell lennie.
Összegszerűségi (mennyiségi) eltérések esetlegesen elképzelhetők, a tényazonosság fogalmának korábban
kifejtett keretei között. A követelés reprezentativitása tehát egyfajta szűkített típus-azonosságot jelöl. A
leszűkítettség az érvényesített jogból következik, tehát nem elég, ha minden felperesnek összegszerűen
meghatározott követelése van, de azoknak azonos érvényesített jogból is kell származniuk (pl. konkrét, pénzbeli
marasztalás iránti kereseti kérelmek, amelyek összegükben lehetnek különbözőek, de mindegyiknek vételár
leszállítás követelhetősége a jogalapja).
A társult perhez a bíróság engedélye is szükséges. Az engedélyezés feltételeit az 585. § határozza meg.
Az alapfeltételekből is látható, hogy a társult per reprezentatív is (lásd a reprezentativitással kapcsolatos
feltételeket), de egyedi is (lásd a személyükben nevesítendő felpereseket), absztrakt és konkrét egyszerre. Ez a
kettősség hatékonysági előnyökkel jár, mivel az általánosított kérdések eldöntését nyomban leképezi az egyedi
felperesek szintjére, viszont több részletkérdésben is jelentős kihívást támaszt a jogalkotás és a jogalkalmazás
számára [lásd pl. 584. § 9. pont, 585. § (3) bek. 2. pont, 587. § (2) bek. 3. pont, 590. § harmadik alcím 4. pont, 591.
§ 4-5. pont].
2. A társult perben elbírálható ügytípusok

Az előkészítés során kérdésként merült föl, hogy a törvény bármely típusú jog érvényesítését megengedje-e
társult per formájában, vagy esetleg valamely paraméterek mentén célszerű lenne szűkíteni az ilyen formában is
peresíthető követelések körét. A jogalkotó a szűkítés mellett döntött, alapvetően óvatosságból, a jogintézmény
fokozatos bevezetése érdekében. Az Országgyűléshez beterjesztett törvényjavaslat csak fogyasztói szerződésekkel
kapcsolatos jogvitákban és munkaügyi perekben engedte meg a társult perlést, mivel ezek azok a jogviták, ahol
tipikus a kisebb pertárgyérték, mely esetben az egyedi perindítás gazdaságtalan, illetve az érvényesítendő
követelések is azonosak lehetnek (pl. szabványszerződések miatt), továbbá az egyedi fellépésre való hajlandóság
is mérsékeltebb. Ezekre a jogviszonyokra jellemző az aszimmetria, az egyik fél mind a szakértelmet, mind a
gazdasági erőt illetően „gyengébb”. A parlamenti vita során e két ügytípus egészült ki bizonyos környezetvédelmi
tárgyú ügyekkel.
2.1. Fogyasztói szerződésből eredő követelések és a munkajogi igények
Társult per indítható fogyasztói szerződésből eredő követelés érvényesítése céljából. A fogyasztói szerződés
fogalmát a Pp. nem definiálja, és a Ptk. sem ad kifejezett fogalommeghatározást, azonban a Ptk. érintett
rendelkezéseiből az állapítható meg, hogy fogyasztói szerződésnek a fogyasztó és vállalkozás közötti szerződés
minősül. A Ptk. 8:1. § (1) bekezdés alapján:
Fogyasztó: a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy.
Vállalkozás: a szakmája, önálló foglalkozása vagy üzleti tevékenysége körében eljáró személy. A Pp. 7. § (1)
bekezdés 5. pontja a fogyasztó fogalmát illetően visszautal a Ptk.-ra.
A munkaügyi per fogalmát a Pp. 508. §-a tartalmazza.
Sokan vélik úgy, hogy a versenyjogi ügyek tipikusan alkalmasak kollektív igényérvényesítésre. A Pp. ezt az
ügytípust a társult pereknél nem nevesíti, de a fogyasztói szerződésből eredő követelésnek lehet alapja
versenyjogi jogsértés is, például ha az a fogyasztói szerződés semmisségét eredményezi, és a fogyasztó követelése
a semmisség jogkövetkezményeinek alkalmazására irányul. Így versenyjogi jogsértésekkel kapcsolatos ügyek is
megindulhatnak társult perként. Versenyjogi jogsértéssel okozott, szerződésen kívüli kár megtérítése iránt viszont
nem indítható társult per a Pp. alapján.
2.2. Környezetterheléssel okozott egyes kárigények
Társult per indítható környezetvédelemmel kapcsolatos ügyekben is. Azonban nem minden, környezetvédelmi
szabályok megsértésével kapcsolatba hozható polgári jogi igény érvényesíthető ebben a performában, csak egy
pontosan körülírt csoportja peresíthető társult perben az ilyen igényeknek, nevezetesen az emberi tevékenységen
vagy mulasztáson alapuló, előre nem látható környezetterhelés által közvetlenül okozott egészségkárosodásból
fakadó igények vagy vagyoni kárigények. A törvényjavaslat a parlamenti tárgyalás során egészült ki ezzel a
szabállyal, az Alapvető Jogok Biztosának a Jövő Nemzedékek Érdekeinek Védelmét Ellátó Biztoshelyettese
kezdeményezésére. A kezdeményezés indokai a következők voltak. A költséghatékonyság mint érv, kimutatható a
környezeti kárigényekhez kapcsolódó pereknél is, mivel - bár az egyéni perindítás lehetősége itt sem kizárt -
sokszor jellemző az, hogy az egészségkárosító, illetve vagyoni károkat okozó emberi tevékenység vagy mulasztás
hatására bekövetkező környezetterhelés miatt nem indul egyéni per a költségek (károsultra nézve) egyenlőtlen
elosztása miatt. Az ilyen igények társulásának lehetővé tétele mellett nyomós jogpolitikai, társadalmi érvek
szólnak. Csak olyan pert lehet e körbe bevonni, ahol az alapul fekvő anyagi jogi igények jellegzetességéből fakadó
módon tipikus az, hogy megvannak a közös jogi és ténybeli alapok és ezek indokolják az egyébként egyedileg
megindítható perek összekötésének lehetővé tételét. E körben a javaslat több szempontból korlátozza azokat az
igényeket, amelyeknél a társult per igénybe vehető - de soha nem korlátozza ezáltal az egyedi perindítás
alkotmányos jogát. A legfontosabb korlátozás, hogy a társult perben érvényesített igénynek visszavezethetőnek
kell lennie olyan környezetterhelésre, amely egészségkárosodást vagy vagyoni kárt okoz az érintett felperesi
csoport tagjainak, és amely a károsultak számára nem volt előrelátható. Az előre nem láthatóság feltétele a
károsultak szempontjából értendő, és azok a környezetterhelések tartoznak oda, amelyek a rendes üzemi
működés körén kívül esnek.
A javaslat a meghatározott károkat okozó emberi tevékenység vagy mulasztás miatt megjelenő
környezetterheléshez köti a társult perlés jogosultságát. A környezet védelmének általános szabályairól szóló
1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Kvt.) szerinti környezetterhelés fogalma valamely anyag vagy energia
közvetlen vagy közvetett kibocsátását jelenti a környezetbe (Kvt. 4. § 6. pont). A társult per indítási jogosultság
csak olyan tevőleges magatartás vagy mulasztás miatt fellépő környezetterhelésekre korlátozódik, amelyek a
felperesek számára egészségkárosodást vagy vagyoni károkat okoznak. Az érintett esetkör egyik tipikus példája a
vörösiszap-katasztrófa, ám a gyakorlatban előfordulhatnak más, országos sajtónyilvánosságot nem feltétlenül
kapó, egészségkárosodást vagy vagyoni károkat okozó környezetterhelések, amelyek szintén megalapozzák a
társult perlési jogosultságot.
A javaslat tudatosan nem a Kvt. szerinti környezetszennyezéshez (Kvt. 4. § 7. pont) köti a társult perlés jogát,
amely fogalom valamely kibocsátási határérték túllépését feltételezi. A társult perlésnek ugyanis nem egy
bizonyos határérték túllépése az előfeltétele, hanem az egészségkárosodás illetve vagyoni kár felmerülése, amely
az emberi magatartás (tevőleges vagy mulasztás) okozta negatív környezeti hatásokra vezethető vissza magánjogi
jogellenességet okozva, megnyitva ezzel a polgári jogi jogorvoslathoz az utat. Ezt a jogérvényesítési lehetőséget
az eljárási szabályok a társult per indításának megengedésével is biztosítani kívánják.
A társult per jellemzően az azonos jellegű egészségkárosodás, vagy vagyoni kár miatti felelősség megállapítását
segítheti elő, ugyanakkor az egyedi károkra vonatkozó jelentős többletbizonyítást igénylő igényérvényesítésre már
nem alkalmas. Mindebből következik, hogy ahol viszont ilyen egyedi bizonyítás nem indokolt, a jelentős,
egészségbeli és vagyoni károkat okozó környezetterhelés ténye egyszeri bizonyítást igényel, ott a pertípus
igénybevétele indokolható.
A szabály a fenti feltételek megtartásával lehetővé teszi a vagyoni károk megtérítését, és nem kívánja elzárni a
társulás lehetőségét az egészségkárosodás esetében sem. Mindkét esetre jellemző, hogy a kár illetve a sérelemdíj
mértéke egyedileg változó lehet, ami indokol bizonyos egyéniesítést. Mindez azonban már csak a felelősségi
jogalap megállapítását követően jöhet szóba, és ennek során is felhasználható a jogalap bizonyítása körében
felhalmozott bizonyítékok köre. Ráadásul a felelősség körében tett megállapítás után a felek számára nyitva álló
egyezségkötési lehetőség még inkább előtérbe kerül, mivel ezzel a bíróság és a felek is jelentős erőforrásokat
kímélhetnek meg.
Mindehhez indokolt hozzátenni, hogy a törvényalkotó láthatóan kompromisszumos megoldásra törekedett
abban az értelemben, hogy nem minden, a Kvt. szerint kártérítési felelősséget keletkeztető magatartás esetére
nyitotta ki a társult per kapuját. A Kvt. 103. § (1) bekezdés szerint ugyanis a környezet igénybevételével, illetőleg
terhelésével járó tevékenységgel vagy mulasztással másnak okozott kár környezetveszélyeztető tevékenységgel
okozott kárnak minősül, és arra a Polgári Törvénykönyvnek a fokozott veszéllyel járó tevékenységre vonatkozó
szabályait kell alkalmazni. A környezet igénybevételével okozott kár megtérítése nem kérhető társult perben. Ez
érthető is, mivel a környezet igénybevétele rendkívül tág fogalom, ekként minősül a környezetben változás
előidézése, a környezetnek vagy elemének természeti erőforráskénti használata. Egy ilyen rugalmas körvonalú
fogalom alkalmazása pedig nem célszerű olyan peres szabályban, mely a per érdemi elbírálásának csupán egy
előkérdését érinti, nevezetesen azt, hogy egyáltalán érvényesíthető-e az adott igény társult per formájában.
Mindazonáltal a társult per lehetővé tétele a környezetterheléssel okozott jogsérelem esetére még így is kellően
tág ahhoz, hogy a társult perek felperesei magánszereplőként a környezet védelmének fontos bástyái - adott
esetben előfutárai - legyenek a környezetvédelmi hatósági jogérvényesítés mellett. Ez a magánjogi eszköz már
akkor is elérheti célját, ha a társult per bírósága csak a jogalap kérdésében tud közös, egységes döntést hozni,
mert például az egyének egészségkárosodása csak személyre szabott szakértői vizsgálattal állapítható meg,
melyet társult perben nem lehet elvégezni. A magánjogi alapú, társult per formáját öltő jogérvényesítés vélhetően
akkor is fontos eszköze lesz a környezetvédelemnek, ha az előre nem láthatóság fogalmának beépítésével a
jogalkotó alapvetően arra törekedett, hogy a társult perek csak a „katasztrófaszerű”, váratlan, a jogellenességet
illetően kétséget sem hagyó környezetterhelési események esetén legyenek megindíthatók, amikor az sem lehet
nagyon vitás, hogy a környezetterhelő esemény és a bekövetkezett kár között okozati összefüggés áll fenn (mint
például egy személyi sérüléseket okozó üzemi robbanás esetén).
A társult perlés lehetőségének bizonyos ügytárgyakra való leszűkítése azzal jár, hogy a társult per
engedélyezése körében anyagi jogi minősítési kérdésben kell döntenie bíróságnak (pl. fogyasztói szerződésen
alapul-e a követelés).
Pp. 584. §-ához:

A társult per engedélyezése iránti kérelem kellékei

A társult per engedélyezése iránti kérelmet a keresetlevélben kell előterjeszteni. Valamely kellék
feltüntetésének hiánya esetén a keresetlevél hiányai esetén alkalmazandó általános szabályok szerint kell eljárni.
Ettől az esettől megkülönböztetendő a kérelem elutasítása, melyről a későbbiekben lesz szó.
A kérelemben nevesíteni kell minden követelést érvényesítő jogosultat, felperesként. A kérelemnek tartalmaznia
kell a felperesek társulásának tényét.
A kérelemben meg kell jelölni a reprezentatív felperest, továbbá legalább egy helyettesét, aki a reprezentatív
felperes kiesése esetén a helyébe lép. A perben a fél jogait csak a reprezentatív felperes gyakorolhatja, a többi
felperes nem. E szabály nélkül a társult per „menedzselhetetlenné” válhatna. Az engedély iránti kérelmet is csak a
reprezentatív felperes terjesztheti elő.
A kérelemben meg kell jelölni a meghatalmazott jogi képviselőt, a részére adott meghatalmazást pedig csatolni
kell. A jogi képviselővel szemben a Pp. különleges feltételeket nem támaszt. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy az
ügyvédi kamara szabályzatával a társult per felpereseinek védelmében sajátos feltételeket támasszon az ilyen
ügyekben képviseletet vállalni szándékozó ügyvédekkel szemben (pl. adminisztratív kapacitás). A jogi képviselő
számára a meghatalmazást a reprezentatív felperes adja.
A kérelemben elő kell adni a reprezentatív jogot (jogokat) és a reprezentatív tényeket, vagyis azt az
érvényesített jogot (jogokat), és az azt alátámasztó tényeket, amelyek minden felperes vonatkozásában azonosak.
Értelemszerűen főképpen azt kell előadni, hogy milyen körülmények folytán áll fenn ez az azonosság a jog és a
tények vonatkozásában.
A kérelemben meg kell teremteni a kapcsolatot az egyedi felperesek és az érvényesített reprezentatív jog
között. Ezt a Pp. összekapcsolásnak nevezi. Az engedély iránti kérelemben a reprezentatív felperesnek
nyilatkoznia kell arról, hogy milyen módon képzeli el a reprezentatív jog és az egyedi felperesek összekapcsolását,
azaz annak bizonyítását, hogy a megítélt reprezentatív jog az adott egyedi felperest megilleti.
Példával élve: az érvényesített reprezentatív jog egy árleszállítási igény az alperesi vállalkozás által 2015-ben
kötött szolgáltatási szerződések vonatkozásban, hibás teljesítésre alapítottan. A társult felperesek mindazok a
fogyasztók, akik ebben az időszakban az adott szolgáltatásra szerződést kötöttek alperessel. A reprezentatív
felperes engedély iránti kérelmében az összekapcsolás igazolásaként (bizonyításaként) ebben az esetben az
alperes adott szerződéstípusával 2015-ben szerződő fogyasztók írásbeli szerződésének bemutatását határozhatja
meg.
A kérelemben utalni kell a társult perlési szerződésre, és azt csatolni is kell a keresetlevélhez.
A törvény egyértelműsíti, hogy marasztalás iránti keresetben a felperesek követeléseit külön-külön kell
megjelölni, tehát nem összeadva, egyetlen összegben. Azonban az összeadás sem maradhat el, mert ez a
pertárgyérték kiszámításához szükséges. Jogalakítás és megállapítás iránti keresetben értelemszerűen mindenki
javára ugyanaz lesz a helyt adó ítélet tartalma, ezért a külön-külön nevesítés nem szükséges.
A reprezentativitással kapcsolatos, és a társult per sajátosságaihoz kapcsolódó egyéb tartalmi kellékek mellett a
keresetlevélnek rendelkeznie kell az általános szabályok szerinti tartalmi elemekkel is. Ezeket, ha a társult per
szabályai másként nem rendelkeznek, az egyedi felperesekre lebontottan kell teljesíteni, vagyis a felpereseknek
külön-külön meg kell felelniük ezeknek a feltételeknek. Így például, amennyiben jogszabály a perindításhoz
valamilyen előzetes eljárás lefolytatását követeli meg előfeltételként, ezt valamennyi egyedi felperesnek
teljesítenie kell. A jogszabályi előfeltételt nem teljesítő egyedi felperesek vonatkozásában a keresetlevél
visszautasításának van helye [Pp. 176. § (1) bek. c) pont]. Hasonlóan, az egyedi felperesek vonatkozásában
külön-külön kell vizsgálni a perfüggőséget és az ítélt dolog fennállását (ezekről lásd később, a Pp. 591. §-hoz
fűzött magyarázatnál).
A visszautasítás körében nem alkalmazható a 176. § (3) bekezdése, mely azt mondja ki, hogy a keresetlevél
egészét kell visszautasítani, ha a hiányok csak a keresetlevél valamelyik részét érintik. A társult per ugyanis az
egyedi felperesek kereseteit egy speciális módszerrel összekapcsolja egyetlen elbírálható követeléssé, azonban
ettől függetlenül nincs semmilyen észszerű indoka annak, hogy a felperesek keresetlevelét ne tekintsük önállónak
olyan vonatkozásokban, melyek csak egyes egyedi felperesekre nézve érvényesek. Ezek önálló értékelése nem
okozhat különösebb gyakorlati nehézségét. Ha nem ezt az értelmezést fogadnánk el, az ahhoz vezethetne, hogy
például 100 ezer felperest tömörítő társult per keresetlevelét utasítaná vissza a bíróság azért, mert egyetlen
felperes korábban már egyedi pert indított (perfüggőség), vagy esetleg az már le is zárult (ítélt dolog).
Mindazonáltal a csoport szervezése során ezekre a kérdésekre különös gondosságot érdemes fordítani, és
megfelelő előzetes tájékoztatással, illetve kockázattelepítéssel kell felkészülni az esetleges problémákra.
Pp. 585. §-ához:
1. Az engedélyezés szempontrendszere
A társult per formájában való perléshez a bíróság engedélye szükséges. Az engedélyezés előírása azért volt
szükséges, hogy a bíróság előrehozottan, az ügy érdemi elbírálásától elválasztva vizsgálhassa és értékelhesse azt,
hogy a társult perlés törvényi feltételei fennállnak-e. Ezt a tartalmi vizsgálatot meg kell különböztetni annak bírói
ellenőrzésétől, hogy a keresetlevél tartalmazza-e a törvényben előírt kellékeket. Ha valamelyik kellék hiányzik, a
bíróság hiánypótlási felhívás kiadását mellőzve visszautasítja a keresetlevelet a 176. § (1) bek. j) pontja alapján,
törvényben előírt kötelező tartalmi elem hiánya miatt. Ha viszont a keresetlevél tartalmazza ugyan az adott
kelléket, de az tartalmi szempontból nem megfelelő (pl. a kereset alapjául szolgáló tények reprezentativitása nem
állapítható meg), a bíróság az engedély iránti kérelmet elutasítja, és a pert megszünteti [Pp. 585. § (4) bek.]. Ilyen
esetben akkor sincs helye a keresetlevél visszautasításának, ha a bíróság magából a keresetlevélből meg tudná
állapítani, hogy a törvényi feltétel nem teljesül. Ez már csak azért sem lenne indokolt, mert a reprezentatív
felperes a nyilatkozatát a perfelvételi szakban még módosíthatja [Pp. 185. § (1) bek.].
Az engedély iránti kérelmet a bíróság elutasítja, ha a felperesek száma kevesebb tíznél.
Az engedély iránti kérelmet akkor is el kell utasítani, ha a jogvita tárgya miatt a társult perlést a törvény nem
engedi meg, azaz a jogvita nem fogyasztói szerződéssel kapcsolatos, nem munkaügyi jogvita, és nem is
környezetvédelemmel kapcsolatos.
Az engedélyt akkor sem lehet megadni, ha az állított jog vagy a tények nem reprezentatívak, vagy az
összekapcsolás igazolására megjelölt eszköz erre a célra alkalmatlan. Az összekapcsolás megjelölt eszközét,
vagyis a bizonyítás felajánlott módját a bíróságnak - alperesi nyilatkozat fényében - értékelnie kell abból a
szempontból, hogy az alkalmas-e a bizonyításra, kellő bizonyító erővel rendelkezik-e, és azonosan, egyformán
alkalmazható-e minden felperes vonatkozásban.
Végül, az engedélyezés szabályozása körében a törvény jogot ad a bíróságnak arra is, hogy célszerűségi alapon
mérlegelje az engedély megadását. A mérlegelés során azt kell a bíróságnak vizsgálnia, hogy a társult per az adott
formában lebonyolítható-e, azaz nem ütközik-e a per lefolytatása olyan adminisztratív nehézségbe, mely a társult
pernek az egyedi perek összességéhez mért hatékonysági előnyét elenyésztetné. Ilyen adminisztratív nehézségnek
a törvény azt minősíti, ha a jogok vagy tények reprezentativitásának megállapítása, vagy az összekapcsolás
megfelelőségének értékelése, vagy az összekapcsolás tényleges igazolásának tényleges idő- és munkaigénye olyan
nagy lenne, hogy emiatt a társult perben való elbírálás hatékonysági előnyei elvesznének. Az értékelés során azt
is szem előtt kell tartani, hogy a társult per engedélyezésének elutasítása esetén az igazságszolgáltatásnak adott
esetben az egyedi perek áradatával kellene megbirkóznia. Megjegyzendő, hogy a számosságból eredő
problémákat a társult per több, ugyanolyan tárgyú, de kisebb felperesi létszámú társult perre bontásával is
enyhíteni lehet.
2. Az engedélyezésről való döntés határideje, módja és alapja

A paragrafus (3) bekezdése alapján az engedélyezésről a perfelvételi szakban kell dönteni, leghamarabb a
keresetlevél benyújtásától számított hatvan nap elteltével. Ezt az időtartamot az esetleges belépésekre és
kilépésekre tekintettel biztosítja a törvény (a be- és kilépés lehetőségéről lásd a Pp. 587. §-ához fűzött
magyarázatot). A bíróság az engedélyezésről a perfelvételi szak lezárásával egyidejűleg is dönthet.
Az engedélyezésről külön végzéssel kell dönteni, melyben rögzíteni kell a reprezentatív jogot és tényeket, az
összekapcsolás eszközét és az összekapcsolás igazolására adott határidőt. Az összekapcsolás tényleges
igazolásának a per során, a bíróság által meghatározott időpontig kell megtörténnie.
Az engedélyezésről való döntést a bíróság a felek perfelvételi iratai és nyilatkozatai alapján hozza meg, vagyis
elbírálja a felek között a társult perlési forma alkalmazhatóságát illetően esetlegesen kibontakozó vitát. Az
érvényesített jog és az alapul szolgáló tények reprezentativitásáról való döntés két mozzanatra bontható: egyrészt
dönteni kell arról, hogy a felperesek vonatkozásában megállapítható-e a jogok és tények azonossága (közös
pontok azonosítása), másrészt arról is, hogy az egyes felperesek esetében fennáll-e ez a jog- és tényazonosság (a
közös pontok valóban megtalálhatók-e az egyes felpereseknél).
A törvény szerint a reprezentativitásról a perfelvétel során, az engedélyezésről való döntés keretében kell
határozni. Ugyanakkor az egyes felperesek vonatkozásában az összekapcsolás tényleges igazolására már az
érdemi tárgyalási szakban kell sort keríteni. E két szabály együttes alkalmazásával az a megoldás adódik, hogy a
reprezentatív felperes legalább tíz felperes vonatkozásban köteles a reprezentativitást a perfelvételi szakban
igazolni. Ennek érdekében az okirati bizonyítékait a keresetlevélhez is csatolja, és állítja, de nem szükségképpen
igazolja, hogy a reprezentativitás a többi felperes vonatkozásában is fennáll. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy
például szerződéses jogvita esetén a reprezentatív felperes tíz felperes szerződését csatolja, és egyúttal úgy
nyilatkozik, hogy minden felperes vonatkozásában ez a szerződéstípus került alkalmazásra. Alperes az egyes
felperesek szerződéseinek tartalmi egyezőségét a perfelvétel során vitathatja, és ennek alátámasztására okirati
bizonyítékot csatolhat, vagyis például a kiválasztott tíz felperes valamelyike vonatkozásában okirattal igazolhatja,
hogy az adott felperessel nem a felperes által reprezentatívnak tekintett tartalmú szerződést kötötte meg, hanem
egy másikat. A bíróságnak az engedélyezéshez ezt a vitát el kell döntenie. Ha azt állapítja meg, hogy felperes nem
tudta legalább tíz felperes vonatkozásában a reprezentativitást igazolni, akkor az engedélyezés iránti kérelmet
elutasítja, és a pert megszünteti. E döntést csak úgy tudja meghozni, ha a felek nyilatkozatait, valamint az általuk
benyújtott okirati bizonyítékokat összeveti, értékeli, és valamelyikük javára dönt. Ebben a vonatkozásban tehát a
társult per perfelvételének tartalma eltér az általános szabályok szerinti perfelvételtől, ugyanis az engedélyezés
körében a bizonyítás eredményének mérlegelése lehet szükséges. Ennek a döntésnek a meghozatalához
szükséges tények és bizonyítékok azért állhatnak rendelkezésre, mert a felek okirati bizonyítékaikat már a
perfelvétel során csatolni kötelesek. Az okiratok és egyéb nyilatkozatok megvizsgálásával, értékelésével a bíróság
e körben lefolytatja a bizonyítást a reprezentativitásról való döntés, vagyis az engedély iránti kérelem
elbírálhatósága érdekében [Pp. 183. § (3) bek.].
Ha a reprezentativitás feltétele tíz felperes vonatkozásában teljesül, a bíróság a többi felperes viszonylatában
nem dönt a reprezentativitásról, mert az szükségtelen. A tíz azonos helyzetű felperes vonatkozásában
megállapított, és az engedélyező végzésben körülírt reprezentativitás fényében kell majd a többi felperest illetően
az összekapcsolás tényleges igazolását elvégezni az érdemi tárgyalási szakban, ami egyúttal magában hordozza a
reprezentativitás utólagos igazolását is. Ez a megoldás azért is indokolt, mert az engedélyezéshez csak a
reprezentativitásról kell dönteni, nem pedig arról, hogy az egyes felperesek esetében bizonyítottnak tekinti-e a
bíróság az összekapcsolást, vagyis azt, hogy az egyes felpereseket ténylegesen megilleti-e személyükben a
követelés, ha azt a bíróság megítéli. A reprezentativitás felőli döntés (engedélyezés) nem is teremt kötőerőt az
összekapcsolás igazolása felőli későbbi döntésre. Az összekapcsolás igazolásának sikertelensége érdemi, ítélettel
való elutasítást eredményez.
Előfordulhat, hogy a reprezentatív felperes tíznél több egyedi felperes vonatkozásban kísérli meg az
engedélyezéshez a reprezentatitvitás igazolását, és az alperes ezek közül néhány felperes vonatkozásban
sikeresen cáfolja azt. Felvetődik a kérdés, hogy ilyenkor mi a teendő ezekkel a felperesekkel. A helyesnek látszó
megoldás az, hogy ha a reprezentatív felperes által a reprezentativitás igazolására kiválasztott felperesek
valamelyikének vonatkozásában a reprezentativitást a bíróság nem találja megállapíthatónak a perfelvétel
lezárásakor, e felperes vonatkozásban nem hoz külön (megszüntető) határozatot, hanem az összekapcsolás
tényleges igazolásának vizsgálata alapján dönt majd erről a felperesről is az ítéletében. Tehát az engedélyező
végzésnek csak a reprezentativitás megállapítását kell tartalmaznia, de az e körből kieső (kiesni látszó)
felpereseket nem kell nevesítenie sem.
Mint látható, az eljárás e vonatkozásban nem lesz egyszerű. A reprezentativitásról, mint általánosítást igénylő
kérdésről az egyedi felperesek körülményeinek értékelésére is figyelemmel kell döntenie a bíróságnak, de
anélkül, hogy minden egyes felperes esetét külön vizsgálná. E misszió nehézsége alapvetően arra vezethető
vissza, hogy a társult per egyszerre absztrakt (reprezentatív) és konkrét is, az egyedi felperesek jelenléte, a
javukra történő ítélkezés szükségessége okán. A teljes absztraktság irányában azért nem lehet túl messzire menni
az egyes részproblémák megoldásakor, mert akkor nem lenne kellő biztosíték arra, hogy az egyes felperesek
vonatkozásában születő ítélet ne lehessen megalapozatlan az egyediség szintjén. Másfelől, ha az eljárás minden
egyes mozzanatában mindig az összes egyedi felperesre lebontottan folyna az értékelés és születne döntés, akkor
a társult per hatékonysági előnye elveszne. Ezt a kettős nyomást kell a szabályoknak egyszerre kezelniük, ami
csak finoman kiegyensúlyozott megoldásokkal lehetséges. Hozzá kell azonban azt is tennünk, hogy alapos
felperesi előkészítés és jóhiszemű alperesi pervitel esetén az említett bonyodalmak előfordulásának esélye
jelentősen csökken.
3. Az eljárás megszüntetése az engedélyezés iránti kérelem elutasítása esetén

A (4) bekezdés úgy rendelkezik, hogy az engedélyezés iránti kérelem elutasítása esetén a pert meg kell
szüntetni. Az érdemi, ítélettel való elutasítás helyett a jogalkotó itt is a megszüntetést választotta, miként a
közérdekű pereknél. A Pp. 575. §-ának magyarázatánál bemutatott megfontolások ebben az esetben is irányadóak
voltak.
A permegszüntetésre kivételesen az érdemi tárgyalási szakban is sor kerülhet, ha a bizonyítás alapján az derül
ki, hogy az engedélyezés feltételei mégsem teljesülnek. Ebben az esetben az engedély visszavonásáról is célszerű
intézkedni.
Összhangban az általános szabályokkal, a keresetlevél beadásának jogi hatályai fennmaradnak azoknak a
felpereseknek a vonatkozásában, akik keresetlevelüket akár társult módon, akár egyénileg szabályszerűen újból
benyújtják 30 napon belül, vagy követelésüket egyéb úton szabályszerűen érvényesítik.
4. Az engedélyezés tárgyában hozott végzések külön fellebbezhetősége

Az engedélyezés iránti kérelem tárgyában hozott, az engedélyt megadó, és az engedélyezést elutasító végzés
ellen is külön fellebbezést enged a törvény, és egyúttal gyorsított, 30 napon belüli döntéshozatalt ír elő a
másodfokú bíróság számára. Az eljárás csak a végzés jogerőre emelkedése után folytatható. E szabályozás azt a
célt szolgálja, hogy a per elején dőljön el, méghozzá később fellebbezéssel már nem támadható módon, jogerősen,
hogy a társult perlés törvényi feltételei fennállnak-e.
Pp. 586. §-ához:
1. A társult perlési szerződés bevezetésének indokai, a szerződés jellege

A jogalkotó rendhagyó módon szerződési szabályokat iktatott be a Pp.-be. E szerződéstípus megteremtésére
azért volt szükség, mert a társult per alappillére a jogosultak (a majdani felperesek) szabad elhatározáson nyugvó
megegyezése az igényeik kollektív formában történő érvényesítésére. E konszenzusukat a feleknek szerződésbe
kell foglalniuk. A társult perlési szerződés célja a társult per vitelének módját szabályozni, valamint a feleknek a
társult pert megelőző, illetve a társult per lezárását követő, egymással szembeni vagyoni jogait és kötelezettségeit
meghatározni. Viszont nem célja a társult perlési szerződésnek a jogosultaknak a majdani per alapját képező
követeléseinek átruházása, vagy az arról való bármilyen formájú rendelkezés. Ebből következik az, hogy a
reprezentatív felperes eljárási jogai nem azon alapulnak, hogy a felperesek a követeléseiket anyagi jogi hatállyal
ráruháznák, hanem csak az anyagi jogi jogosultságukból folyó, ahhoz tapadó, egyetlen, eljárási természetű, a Pp.
által konstituált jogosítvánnyal ruházzák fel a reprezentatív felperest: a társult per lefolytatásának jogával. A
társult per lefolytatásához való jog tehát sajátosan kettős természetű: egyrészt az anyagi jogi jogosultságokból
ered, azokra visszavezethető, viszont nem az anyagi jog konstituálja, hanem a Pp., vagyis az egyébként közjogi
természetű eljárásjog. Ezért is lehetett e szerződés szabályait a Pp.-ben elhelyezni.
Azt viszont hangsúlyozni kell, hogy az eljárásvitel módját illetően a társult perlési szerződés csak a
reprezentatív felperessel szembeni kötelmi igényt keletkeztet, azaz nem alkalmas arra, hogy a Pp. egyes eljárási
szabályait a bíróságra kiterjedő hatállyal felülírja a reprezentatív felperes eljárási jogait illetően. Így például, ha a
felek a társult perlési szerződésben úgy rendelkeznek, hogy az esetleges fellebbezésről a reprezentatív
felperesnek 10 napon belül kell döntenie, az nem változtat azon, hogy a fellebbezési határidő 15 nap marad. Ez a
megoldás alapvetően arra vezethető vissza, hogy a Pp. szabályai közjogi természetűek, így szerződéssel nem
írhatók felül. Ezen elv alól azért van kivétel a Pp.-ben [pl. a felek által kikötött illetékesség (Pp. 27. §)], de
praktikus okból sem érdemes e kivételek körét túlzottan tágítani, noha a rendelkezési elv kiteljesítése erre alapot
adhatna. Ugyanis akkor, ha az eljárási jogok és kötelezettségek szerződéses rendezésének a jogalkotó tág teret
engedne a társult perben, akkor az érintett eljárásjogi jogosítványok gyakorolhatóságát a szerződő felek közötti
esetleges szerződéses vita külön elbírálásának kellene megelőznie, ami a per dinamikáját megtörné, időhúzásra is
alkalmas lenne, a másik peres fél pozíciója e vita elbírálásában nehezen lenne meghatározható stb. A jogalkotó az
elválasztóvonalat a társult pert illetően úgy húzta meg, hogy a társult perlési forma szerződéses kikötése a
bíróság előtt kikényszeríthető, ehhez a szerződéses rendelkezéshez a bíróság is kötve van, hiszen a reprezentatív
felperesnek a bíróság által tiszteletben tartandó joga van a társult per megindítására és lefolytatására, viszont a
társult perlési szerződés egyéb rendelkezéseit a társult per bírósága előtt a felperesek nem képesek
kikényszeríteni, szerződésszegés esetén külön pert kell indítaniuk a reprezentatív felperes ellen.
A társult perlési szerződést a Pp. nem a Ptk.-ban alkalmazott, megszokott módon szabályozza. Így a törvény
nem határozza meg definíciószerűen a felek jellegadó, alapvető jogait és főkötelezettségeit, a speciális
mellékkötelezettségeket és jogosítványokat, a szerződés létrejöttének, megszűnésének speciális módját stb. A Pp.
azt a megoldást választja, hogy csak azt írja elő kötelező erővel, hogy a feleknek milyen kérdésekben kell
megegyezniük a társult perlési szerződésben. Nem írja le tehát a Pp. a felek jogait és kötelezettségeit olyan
módon, ahogy azt a Ptk. diszpozitív szabályai általában teszik (kiegészítve a diszpozitív szabályozást a
szerződéssel ki nem zárható, legalapvetőbb egyensúlyi szabályok kógenssé tételével). A Ptk. szabályozási
modelljét alapul vevő szabályozással szemben elvi és gyakorlati ellenérvek is felsorakoztathatók a társult perlési
szerződés esetében. Elvi síkon azt mondhatjuk, hogy a jogérvényesítés módjáról a felek éppoly korlátlan
szabadsággal rendelkezhetnek, miként az anyagi jogaikról (rendelkezési elv). Ahogy a tulajdonáról, szerződéses
követeléséről is szabadon rendelkezik a jogosult, úgy e jog kikényszerítésének módjáról, az ehhez szükséges
eljárás vitelének mikéntjéről is a jogosult dönthet, korlátok nélkül. Gyakorlati szempontból pedig azért lett volna
igen nehéz egy ilyen szabályozást kialakítani, mert ezzel végeredményben az ideális felperesi pervitel modelljét
kellett volna leírnia a jogalkotónak, szinte lépésről lépésre, megtűzdelve esetlegesen olyan kógens szabályokkal,
melytől eltérni nem lehet.
A társult perlési szerződés tekintetében is előállhat olyan ténybeli szituáció, amelyet a jog úgy szokott leírni,
hogy az egyik fél „gyengébb”, ezért kiszolgáltatottabb helyzetben van. Ilyen esetekben a gyengébb fél védelmében
a jog beavatkozik, különböző módszerekkel. Jogrendszerünkben a szerződéses területen a beavatkozás egyik
sajátos technikájaként az alakult ki, hogy a Ptk. tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó szabályainak
(kiterjesztőnek mondható) értelmezésével oldotta meg a gyakorlat az eljárási típusú kikötések kontrollját. Ezt az
utat alapvetően az európai uniós fogyasztóvédelmi irányelvek értelmezésével nyitotta meg az Európai Bíróság.
Nincs tehát a jogunkban egy olyan autonóm eszköztár az eljárási természetű szerződéses kikötések kontrolljára,
mely nem az anyagi jogból fejlődött volna ki, hanem elsődlegesen eljárásjogi (alkotmányjogi) karakterrel bírna.
Ennek megteremtése, úgy tűnik, még várat magára. [E kérdésről bővebben lásd Kecskés László - Wallacher Lajos:
A csoportos jogérvényesítés lehetséges formái választottbíráskodás keretében a magyar jogban. In: Kecskés
László - Lukács Józsefné (szerk.): Választottbírók Könyve. HVG-ORAC, Budapest, 2012, 280-306. o.]
A társult perlési szerződés szabályozása alapvetően azzal az eszközzel kívánja védeni a felpereseket, hogy a
szerződés kötelező tartalmi elemeinek előírásával biztosítja azt, hogy a szerződő felek ún. informált döntést
hozhassanak arról, hogy kívánják-e a társulást. A leglényegesebb kérdésekben tehát a szerződés tartalmazni fogja
mindazokat az információkat, melyek alapján a felperesek meg tudják ítélni a szerződésből eredő előnyöket és
hátrányokat, kockázatokat az aláírás előtt. Az információszolgáltatási kötelezettség hagyományosan a jogalkotói
beavatkozás legenyhébb, a felek számára legnagyobb szabadságot engedő formája.
A társult perlési szerződés értelmezése, alkalmazása körében a fentiek elfogadása mellett sem tudunk másra
támaszkodni, mint a Ptk. általános kötelmi, szerződési szabályaira, illetve bizonyos vonatkozásokban egyes
szerződés típusok szabályaira (pl. megbízási szerződés, polgári jogi társasági szerződés).
2. A társult perlési szerződés tartalma

A társult perlési szerződés szorosan kapcsolódik a Pp. közjogi természetű eljárási szabályaihoz. E szerződés
közvetetten befolyásolja mind a peres eljárás lefolytatásának módját, mind a perbeli jogok és kötelezettségek
gyakorlásának mikéntjét, továbbá tartalmában eljárási típusú rendelkezéseket is tartalmaz abban az értelemben,
hogy az eljárási jogoknak és kötelezettségeknek a reprezentatív felperes általi gyakorlása hátterét,
felhatalmazásrendszerét teremti meg.
A törvény írásbeliséghez köti a szerződés megkötését, és felsorolja azokat a kérdésköröket, melyeket okvetlenül
szabályozniuk kell a feleknek ahhoz, hogy a társulás működőképes és tisztességes legyen. A három legfontosabb
szabályozandó kérdéskör a következő: a felek hozzájárulása a társult per előkészítésének, továbbá magának a
pernek a költségeihez, mind az előzetes finanszírozásra (előlegezésre), mind az utólagos viselésre kiterjedően,
továbbá a peranyag összegyűjtéséhez; a reprezentatív felperes pervitele korlátainak és ellenőrzésének szabályai;
pernyertesség vagy egyezségkötés esetén a „bevétel”, vagyis a marasztalási összeg felosztása.
Mindhárom téma - hozzájárulás a költségekhez és peranyaghoz, bevételek, eljáráskontroll - egyaránt a társult
per lényegéhez kötődik, mivel az e kérdésekben a felek által kialakított szerződéses szabályok az érintettek
magánjogi autonómiájának, illetve perbeli rendelkezési jogának a társult perlési formából következő szükségszerű
korlátozásának terjedelmét és módját határozzák meg, illetve e jogok védelmének biztosítékait adhatják.
A törvény a felek belső jogviszonyának rendezése tekintetében a felek szerződési szabadságát messzemenőkig
tiszteletben tartja. Mivel a törvény diszpozitív szabályokat sem tartalmaz, a feleknek kifejezett megegyezéssel kell
rendezniük minden lényeges kérdést, azaz maguknak kell kialakítaniuk a szerződés minden kikötését.
Egyetlen kógens rendelkezést tartalmaz a Pp.: pernyertesség (egyezségkötés) esetére előírja, hogy a „bevételt”
nem lehet átcsoportosítani a felek között, azt az eredeti követelésük arányában teljesíti számukra az alperes.
Megjegyzendő, hogy e szabály nélkül sem lehetne eltérő a marasztalás belső aránya az egyes felperesek között,
csak ha a Pp. azt külön eljárási szabállyal megengedné (de nem tesz ilyet), illetve akkor, ha a társult perlési
szerződésben a felek anyagi jogi módon és hatállyal ruháznák át egymás között az eredeti követelésüket. A Pp. ez
utóbbi megoldást is tiltani látszik, ami viszont nem tudja megakadályozni azt, hogy a társult perlési szerződésen
kívül ilyen jogátruházási szerződést kössenek a felek.
Nem kógens szabály, mégis a szabályozási kötelezettség előírásával bizonyos védelmet nyújt a törvény a
feleknek azzal a szabállyal, hogy a szerződésben rendelkezni kell arról, hogy a reprezentatív felperes milyen
módon tájékoztatja perviteléről a feleket, illetve hogyan biztosítja a felek tájékozódási lehetőségét, a pervitel
ellenőrzését.
Szintén tájékoztatási célt szolgál az, hogy a szerződésben rögzíteni kell, hogy a felek tudatában vannak a társult
perben hozott ítélet anyagi jogerőhatásának, továbbá annak, hogy a társult perlés a későbbi, egyedi
jogérvényesítési lehetőségüket korlátozza. (Erről lásd bővebben a Pp. 590. §-ához fűzött magyarázatot.)
A felek a reprezentatív felperes és jogi képviselője pervitelének ellenőrzésére, korlátozására számos eszközt
alkalmazhatnak. Így például előzetesen rögzített, kötött mandátumot adhatnak számukra, de az is elképzelhető,
hogy létrehoznak egy döntési mechanizmust (testületekkel, bizottságokkal), mely dinamikus módon, folyamatos
döntéshozatallal képes a menet közben felmerülő, előre nem látott kérdések megválaszolására.
A reprezentatív felperest, helyettesét és a jogi képviselőt azonban a társult perlési szerződésben kell nevesíteni,
az ő személyük megválasztására, megváltoztatására vonatkozó jogkör nem delegálható valamely
személyek/testületek számára.
A per előkészítéséről és a per költségeinek előlegezéséről a felek úgy is megegyezhetnek, hogy azokat kizárólag
a reprezentatív felperes végzi és finanszírozza. A jogi képviselő általi költségelőlegezés/-viselés lehetőségéről a
törvény nem szól. Az érintett jogosultaknak ez nyilván előnyös megoldás, ezért az ő védelmükben ezt a
lehetőséget nem kell korlátozni. Ugyanakkor az ügyvéd általi költségviselés (növelt kockázat) vélhetően magasabb
díjazás kikötését vonja maga után, esetleg sikerdíj formájában, márpedig az ügyvédi munka anyagi ösztönzőinek
megszorító szabályozása egyes vélekedések szerint kívánatos. Így a társult per ügyvéd általi finanszírozásának
megengedhetőségéről az ügyvédi törvényben, vagy az ügyvédi etikai szabályokban célszerű rendelkezni.
A társult per finanszírozása esetleg az alperes versenytársának is érdekében állhat, ami esetleg tisztességtelen
versenycselekménynek minősülhet. Ennek lehetőségét kizárandó indokolt lehet a társult perlési szerződés
szabályainak olyan megszorító értelmezése, hogy ebben a szerződésben csak az érintett jogosultak
szerepelhetnek félként, harmadik (finanszírozó fél) nem. Itt is igaz azonban az, hogy e szabály nem tudja
megakadályozni a versenytárs általi közvetett finanszírozást.
A társult per eljárásának egyes szabályai értelemszerű korlátokat képeznek a társult perlési szerződés tartalma
tekintetében is, anélkül is, hogy ezt a törvény kifejezetten előírná. Így például a társult perbe való belépésnek,
illetve onnan való kilépésnek korlátai lesznek, amire a szerződésben is célszerű tekintettel lenni.
A társult per bírósága a társult perlési szerződés tartalmát ellenőrzi, a törvényi követelmények teljesítését azzal
kényszeríti ki, hogy ha a szerződés nem tartalmazza a törvényben előírt kötelező elemeket, illetve az egyetlen
kógens szabállyal ellentétes rendelkezést tartalmaz, akkor a keresetlevelet visszautasítja. E tekintetben
hiánypótlásnak sincs helye, mert a társult perlési szerződés újbóli megkötése (minden érintett részéről való
aláírása) valószínűleg nem lenne lehetséges rövid határidőn belül.
Ugyanakkor a szerződés feltételeinek betartását a társult per bírósága már nem ellenőrzi, vagyis nem kíséri
figyelemmel azt, hogy a reprezentatív felperes betartja-e a szerződést. Ez a feladat idegen lenne a per
bíróságának szokásos szerepétől, vitás helyzetekben pedig a társult per kereteit szétfeszítené a felperesek és
reprezentatív felperes közötti szerződéses jogvita eldöntése. Az sem elhanyagolható szempont, hogy a
reprezentatív felperes pervitele helyessége feletti őrködés az alperesben a bíróság elfogultságának látszatát is
kelthetné, illetve a bíróságot esetleg arra kényszerítené, hogy a per érdemét illetően álláspontját idő előtt feltárja.
A per bírósága ezért nem gyakorolhat kontrollt a reprezentatív felperes pervitele felett, sem a társult perlési
szerződés betartatása céljából, sem célszerűségi vagy egyéb szakmai szempontból. Természetesen a jogi
képviselő ügyvédi kamarai kontrollja, ebben az irányban fennálló felelőssége közvetett biztosítékot jelent az
érintettek számára a megfelelő pervitelre. (A kamara például speciális felelősségbiztosítási szabályokkal, illetve
különleges etikai normákkal is erősítheti a társult perek felpereseinek védelmét.) Ez a megközelítés megfelel az
általános szabályainknak, melyek alkalmazhatóságán nem változtat az sem, hogy társult perekben esetleg
nagyobb számú felperes érdekeinek védelme a tét. A társult perlés egy bizalmi jogviszony, melyben a feleknek
kellő gondossággal kell szerződniük.
Itt jegyzendő meg, hogy a reprezentatív felperes feletti bírói kontroll az opt-out rendszerekben válik
nélkülözhetetlenné (pl. USA), mivel ott a class képviselője nem rendelkezik felhatalmazással, jóváhagyással az
érintett jogosultaktól, így az ő alapvető jogaik védelmét külső eszközzel lehet csak biztosítani. A társult per
azonban konszenzuális alapú (opt-in), így a felperesek kezében van a saját védelmük kialakítása, megszervezése.
A felperesek a szerződéses jogaikat az általános szabályok szerint, külön perben érvényesíthetik a reprezentatív
felperessel szemben. (Hasonló a helyzet az egyedi pereket illetően is, ha például a fél az ügyvédi megbízási
szerződésben a pervitellel kapcsolatosan feltételeket írt elő, azonban az ügyvéd ezeket nem tartja be.) Ha egy
ilyen per a társult per folyamatban léte alatt megindulna, a társult per bírósága erre tekintettel belátása szerint
felfüggeszthetné a társult pert, az általános szabályok megfelelő alkalmazásával.
A társult perlési szerződés módosítására csak valamennyi társult tag teljes konszenzusa esetén van mód, melyre
- a gyakorlati nehézségek miatt - vélhetően ritkán kerül majd sor. Emiatt a szerződés megkötése, a rendelkezések
kialakítása tekintetében a reprezentatív felperest és jogi képviselőjét igen nagy felelősség terheli.
Pp. 587. §-ához:
1. Belépés a perbe, kilépés a perből

A társult perbe való utólagos belépésre célszerű lehetőséget adni, mivel előfordulhat, hogy az együttesen perlő
csoport szervezése még nem zárul le a keresetlevél benyújtása előtt. (Itt jegyzendő meg, hogy a belépést és a
kilépést nem kötelező lehetővé tenni a társult perlési szerződésben.) A perindítást bizonyos esetekben az idő
sürgetheti, viszont a csoport teljessége az igazságszolgáltatásnak és az alperesnek is érdeke, hiszen az összes
érintett jogosult igényének minél kevesebb perben való eldöntése erőforrásokat takaríthat meg számukra is.
Ugyanakkor a csoport tagjainak kiléte, jogosultságaik sajátosságai befolyásolják a reprezentatív jogok és tények
meghatározását, amely a perelőkészítés első lépése, ezért azt nem lehet időkorlát nélkül lehetővé tenni. A belépés
időbeli korlátozása semmilyen szempontból nem sérti a társult per lehetséges felpereseinek rendelkezési jogát,
mivel egyéni perindítási joguk mindenkor fennmarad, sőt, másik társult pert is indíthatnak, a határidő
elmulasztásával mindössze attól a kedvezménytől esnek el, hogy az adott társult perben érvényesítsék igényüket.
A belépések korlátozás nélküli megengedése azért sem lenne célszerű, mert a sorozatos belépések
adminisztrálása jelentős terhet róna a bíróságra is, hátráltatva az érdemi feladatellátást. Ugyanebből az okból,
vagyis az adminisztrációt egyszerűsítendő írja elő a törvény azt is, hogy a belépéseket és kilépéseket egy ízben,
összegyűjtve lehet bejelenteni, foganatosítani.
A kilépések korlátozása szintén nem jár a rendelkezési jog sérelmével, mivel a társult perlési szerződéshez
annak a törvényi feltételnek az ismeretében csatlakozik a felperes, hogy kilépési lehetősége egy alkalommal, szűk
időkeretek között lesz nyitva.
A társult perlésben részt vevő személyek pontos körének meghatározása igen jelentős az alperes érdekeinek
védelme szempontjából is: az alperes számára mellőzhetetlen, hogy a perbeli kitettségét, a társult perrel járó
kockázatokat a per viszonylag korai szakaszában kétséget kizáróan megismerje, és magatartását (így pl.
egyezségkötési ajánlatát) ahhoz igazíthassa.
Végül, a belépések és kilépések időbeli korlátozása bizonyos visszaélések, illetve az ún. „potyautas” magatartás
visszaszorítására is alkalmas. Visszás lenne például a kilépés korlátlan megengedése, mert ezzel a felperesek
vélhetően akkor élnének, ha a pervesztesség valószínűsége az eljárás során felerősödne. A kilépés megengedése
ilyen esetben az alperesi érdekeket sértené [ezért nem megengedett a keresettől elállás sem alperesi hozzájárulás
nélkül (lásd Pp. 241. §)], illetve felelőtlen perlésre ösztönözne. A potyautas jelenség pedig akkor alakulna ki, ha a
pernyertesség valószínűsége növekedésének hatására próbálnának belépni a perbe azok a jogosultak, akik a
közös költségekből való előzetes részvállalás minimalizálása mellett szeretnék maximalizálni a közös eredményből
való részesedésüket. A társult per ilyetén módon történő fokozatos kitágulása, „felfújódása” egyrészt az alperes
méltányolható érdekeit sértené, másrészt az igazságszolgáltatást is fokozott adminisztratív kihívások elé állítaná.
A belépéshez és kilépéshez a bíróság engedélye szükséges. A bíróság az engedélyt akkor adja meg, ha a
belépések, illetve a kilépések következtében nem áll be olyan változás a társult per engedélyezéséről való
döntésre hatással bíró körülményekben, mely a korábbi perfelvételi cselekmények megismétlését vagy tartalmuk
jelentős módosítását tenné szükségessé. A bíróság engedélyét azért írja elő a törvény, hogy a bíróság észszerű
mederben tarthassa a felperesi személyi kör változásait. A törvény egy rugalmas engedélyezési feltételrendszert ír
elő, melynek célja az, hogy a bíróság megakadályozhassa, hogy a be- és kilépések következményeként módosított
perfelvételi nyilatkozatokkal és keresetváltoztatásokkal a per tárgya jelentősen megváltozzon, vagy akár teljesen
kicserélődjön, és emiatt a korábbi perfelvételi munka kárba vesszen, annak megismétlése váljon szükségessé. A
bíróságnak a be- és kilépések engedélyezése tárgyában hozott végzése ellen külön fellebbezésnek nincs helye.
A belépéshez és kilépéshez szükséges az is, hogy a társult perlési szerződéshez az új felperesek csatlakozzanak,
illetve a kilépők azt felmondják. A csatlakozások és kiválások a szerződés eredeti rendelkezéseit - a személyi
résztől eltekintve - nem érintik.
Ha a kilépés szabályszerűsége tekintetében vita van a kilépő felperes és a reprezentatív felperes között, e vita
csak külön perben bírálható el, a társult per bírósága a reprezentatív felperes nyilatkozatát köteles figyelembe
venni. Ha nagyobb számban fordul elő kilépéssel kapcsolatos vita, ez megalapozhatja a társult per
felfüggesztését. A belépéssel kapcsolatos vita esetében szintén a reprezentatív felperes nyilatkozatára kell
támaszkodnia a bíróságnak.
Ha a kilépések következtében a felperesek száma 10 alá csökken, a társult per engedélyezése iránti kérelmet el
kell utasítani, és a társult pert meg kell szüntetni. Az esetlegesen korábban megadott engedély visszavonásával
kapcsolatos bonyodalmak elkerülése végett célszerű, ha a bíróság az engedély tárgyában csak a perfelvétel
lezárásával egyidejűleg dönt. Az érdemi tárgyalási szakban kilépés miatt már nem csökkenhet 10 alá a felperesek
száma, mert kilépni csak a perfelvételi szakban lehet.
2. Felperesi jogutódlás
A kilépés és belépés speciális szabályai nem érintik a perbeli jogutódlás általános szabályainak érvényesülését,
így a felperesek személyében bekövetkező jogutódlás általános szabályai alapján az eredeti társult felperesek
személye kicserélődhet. A Pp. 47. § szerint a felperesi jogutód a perbe önként beléphet. Ezt a belépést
értelemszerűen a reprezentatív felperesnek kell bejelentenie, viszont a többi felperes hozzájárulására nincs
szükség, mivel a felperesi oldalon csak a reprezentatív felperes tehet perbeli nyilatkozatot. A jogutódlás alapján
történő perbelépésre az érdemi tárgyalási szakban is sor kerülhet. Ha egy kieső felperesnek jogutódja nincs, és
emiatt a felperesek száma tíz alá csökken, a pert meg kell szüntetni.
A törvény kimondja, hogy valamelyik felperes kiesése (pl. halála) esetén a per nem szakad félbe, még
részlegesen sem. Ezt a megoldást azt teszi lehetővé, hogy a perben egyedül a reprezentatív felperes tehet
nyilatkozatot, és ő a felperesek összességének érdekeiben, egységesen jár el, ezért a pervitel folyamatossága
biztosított. A jogutódlást a reprezentatív felperesnek csak valószínűsítenie kell a bejelentésében a 47. § (3)
bekezdése alapján.
A felperesek valamelyikének kiesésével szemben a reprezentatív felperes kiesése már valódi perviteli
problémákat okozhat. Ezt megelőzendő rendelkezik úgy a törvény, hogy a társult perlési szerződésben a
reprezentatív felperes helyettesét is ki kell jelölni. A helyettes reprezentatív felperes intézménye azt a célt
szolgálja, hogy ha a reprezentatív felperes kiesik (pl. meghal), legyen olyan, a felperesek által előre kiválasztott
személy, aki a pert továbbviszi. A szerződésben kijelölt helyettest már a keresetlevélben is fel kell tüntetni. Ha a
reprezentatív felperes jogi személy, jogutódlással való megszűnése esetén nem a jogutódja jár el, hanem a
helyettes, mivel ő az, akiben a felperesek előre megegyeztek.
Itt érdemes kitérni arra, hogy miként kezelendő az a helyzet, ha az alperes valamelyik felperes követelését a
per során kielégíti, esetlegesen épp azzal a szándékkal, hogy a felperesek számát tíz alá csökkentse. A Pp.
általános szabályai a követelés időközi teljesítése miatt beálló helyzet kezelése céljából elállást tesznek lehetővé.
Elállás hiányában, ha az alperes a teljesítését bizonyítja, felperes keresetét a bíróság elutasítja. Társult per
esetében azonban annyiban bonyolultabb a helyzet, hogy a teljesítés a reprezentativitást is megbontja. Annak a
felperesnek a vonatkozásában, akinek alperes teljesített, a reprezentatívként meghatározott követelés bizonyosan
nem áll fenn. Ezért a társult per engedélyezésének egyik alapvető feltétele nem teljesül.
A felperesek a szabályszerű teljesítés elfogadásának megtagadásával szerződésszegést követnének el, és a

teljesítés megtörténtét sem tudnák megakadályozni, mert a Ptk. alapján ilyenkor a kötelezett akár bírósági letét
útján is teljesíthet [Ptk. 6:53. § (1) bek. c) pont]. Továbbá, a teljesítés a kötelmet megszünteti [Ptk. 6:3. § a) pont],
a jogszerű teljesítésnek nem része a jogosult részéről való átvétel, így az átvétel megtagadásával sem tudja a
szabályszerű teljesítés perbeli sikeres bizonyítását felperes megakadályozni. Mint azt fentebb kifejtettük (lásd az
585. §-hoz fűzött magyarázatot), az engedélyezés során alperes célzottan megkísérelheti az egyes felperes
követelése vonatkozásában a reprezentativitás fennállását cáfolni, okirati bizonyítékokkal. E körben hivatkozhat
teljesítésre is. E jogát elvitatni nem lehet, hiszen ha okirattal igazolja, hogy nincs tíz olyan felperes, akit ne fizetett
volna ki, akkor nem indokolt vele szemben a társult pert engedélyezni. A problémát az jelenti, ha az alperes
rosszhiszemű szelektivitással csak a reprezentatív felperes követelését elégíti ki, mert a reprezentatív felperes
kiesése nem csak a reprezentativitás alá esők körét szűkíti, de meghiúsítja a társult perlést, mivel az
reprezentatív felperes nélkül nem lehetséges. Erre a helyzetre a törvény nem ad kifejezett szabályt. Megoldást az
sem jelent, ha a reprezentatív felperes a „talpon maradás” érdekében vitatja a teljesítés megfelelőségét, mert a
kereseti kérelemben a követelése pontosan, összegszerűen meg lesz jelölve, így azt alperes hiánytalanul
kifizetheti, és ezt okirattal egyszerűen bizonyíthatja is. A teljesítéssel kapcsolatos vitát pedig - mint azt korábban
kifejtettük - az engedélyezés során, a reprezentativitással kapcsolatos vita részeként a bíróságnak el kell döntenie,
nem véglegesen ugyan, de az engedélyezésre kihatóan. Így más megoldás nem marad, mint az, hogy a bíróság a
rosszhiszemű pervitel szankcióit alkalmazza, illetve ha a reprezentatív felperes helyettesei is elfogynak, akkor
megadja a lehetőséget új reprezentatív felperes jelölésére. A felperesek pedig azzal tudnak felkészülni erre az
alperesi taktikára, ha több (sok) helyettest jelölnek a társult perlési szerződésben. Esetleg azzal az értelmezéssel
is lehetne kísérletezni, hogy a teljesítés követelés megszüntető hatására a társult perben az engedélyezés körében
alperes csak akkor hivatkozhat, ha az összes felperes követelését kielégíti, azaz a reprezentatív követelés
megszűnésének perbeli bizonyítása csak oly módon lehetséges, ha alperes a reprezentativitás ernyője alá tartozó
összes egyedi követelést teljesíti, és ezáltal szüntetheti meg teljesítéssel magát a reprezentatív követelést. Minden
felperesre kiterjedő teljesítés nélkül maga a reprezentatív követelés nem szűnhet meg a teljesítés miatt. Ez
azonban megakadályozná azt, hogy alperes jóhiszeműen hivatkozzon az egyes teljesítésekre.
Megjegyzendő végül, hogy az érdemi tárgyalási szakban az utólagos bizonyítás szabályai (Pp. 220. §) is
korlátozzák azt a pertaktikát, hogy alperes ilyenkor hozakodjon elő annak bizonyításával, hogy egyes felperesek
számára már teljesített.
A legmegnyugtatóbb megoldás az lett volna, ha a törvény előírja, hogy a reprezentatív felperes követelésének
szelektív teljesítését az engedélyezés során nem lehet figyelembe venni. E szabály mellett is előfordulhatna
azonban, hogy a reprezentatív felperes érdekeltségét, motiváltságát a javára történő teljesítés gyengíthetné. Ezért
ezt a helyzetet a társult perlési szerződésben is célszerű lenne megfelelően kezelni.
Pp. 588. §-ához:
Az iratok megtekintése
A társult perlési szerződés tartalmának ismerete az alperes perviteléhez nem szükséges, viszont olyan
információkat tartalmazhat (pl. egyezségkötés feltételei, minimális összeghatára), melynek alperes általi
megismerése felperesek érdekeit sértené. Ezért a szerződést sem alperes, sem a beavatkozó nem tekintheti meg.
Pp. 589. §-ához
A felpereseket megillető perbeli jogok gyakorlása

A társult per csak úgy lehet „működőképes”, ha csak egy személy gyakorolja a felpereseket megillető eljárási
jogokat. Ő a reprezentatív felperes, aki a felperesi oldalon a perbeli jogok gyakorlására kizárólagosan jogosult.
Fontos, hogy a reprezentatív felperes harmadik személyek irányában tett cselekményeinek hatálya ne legyen
megkérdőjelezhető. Ezért a törvény előírja, hogy a társult perlési szerződésben tett megkötések a bíróság és az
alperes irányában nem korlátozzák a reprezentatív felperes nyilatkozatainak érvényességét és hatályát. A
reprezentatív felperes nyilatkozatainak érvényességét és hatályát nem rontja le a társult perlési szerződés
szabályainak sérelme sem, csakúgy, mint a jogi képviselőnek a megbízója utasításaival ellentétes perbeli
cselekménye sem válik az ilyen anyagi jogi jogsértés miatt érvénytelenné vagy hatálytalanná a perben. Ez a
megoldás a per dinamikájának fenntartása miatt elengedhetetlenül szükséges, úgy az általános szabályban, mint
jelen pertípus körében is.
A törvény azt is kimondja, hogy a felperesi perbeli jogok egységesek, és csak egységesen gyakorolhatók, tehát
például a reprezentatív felperes nem módosíthatja a keresetét csak egyes felperesek vonatkozásában, vagy nem
fellebbezhet csak egyes felperesek nevében. Továbbá, mint fentebb már említettük, az érvényesített jog és az
annak alapjául szolgáló tények reprezentativitásának is minden megjelölt felperes vonatkozásában egységesen és
azonosan kell fennállnia.
A felperesi csoport tagjait csak a tárgyaláson való részvétel joga illeti meg, a nyilvánosság kizárása esetén is,
illetve az iratokba is betekinthetnek.
Pp. 590. §-ához:
1. A per tárgyának egységessége

Mivel a társult perlési forma kötelező előfeltétele, hogy a felperesek reprezentatív jogot érvényesítsenek
reprezentatív tények alapján, vagyis hogy igényüket egy uniformizált „köntösbe öltöztessék”, azt egyetlen
követelésként írják le, ennek egyenes következménye, hogy a bíróságnak is erről az egyetlen reprezentatív jogról,
követelésről kell döntenie.
Ez a szabály viszont nem követeli meg az egyes felperesi követelések tökéletes azonosságát. Mint azt fentebb
kifejtettük, a tényazonosság alatt azt kell érteni, hogy az egyes jogosultak egyedi, jogalapító tényeinek azon a
ténytartományon belülre kell esniük, melyet az anyagi jogi relevancia kijelöl. Ha az érvényesített anyagi jog
alapján releváns tényekben csak mennyiségi különbség van, nem minőségi, akkor a felperesi követelések
összegszerűségükben különbözhetnek - ez nem szabad, hogy kizárja a társult perlést. [A követelések, illetve a
kereseti kérelem reprezentativitásáról lásd az 583. § (1) bek. magyarázatát.] Így például önmagában nem zárja ki
a társult per formájában való igényérvényesítést, ha az érvényesített jog vételár visszakövetelése, de a vételár
nem teljesen azonos minden felperes esetében (pl. a vásárolható tartozékok különbözősége miatt, vagy mert az
alperes a tárgybeli időszakban egyszer árat emelt). Ilyen esetekben a reprezentativitás, az érintettség és az
összekapcsolás (igazolási mód) előadása vonatkozásában a reprezentatív felperesnek alcsoportokat kell képeznie.
Ennek a feldarabolásnak korlátját képezi azonban az, hogy végeredményben nem válhat egyedi, jellegében is
különböző bizonyítási eljárásokká a követelés tényalapja fennállásának elbírálása, illetve az összekapcsolás
tényleges igazolásának elvégzése az egyes felperesek vonatkozásban. Ha tehát a felperesek alcsoportokra
bonthatók úgy, hogy a tények reprezentativitása az egyes csoportok vonatkozásában megállapítható, és a
bizonyítás módja is azonos az alcsoportok vonatkozásában - pl. annyi a különbség a jogot megalapozó tényekben,
hogy többféle áron árusította felperes a terméket adott időszakban -, akkor a társult per engedélyezése célszerű,
mivel a bizonyítási eljárás és az összekapcsolás igazolása során lényegében ugyanazt kell elvégezni az egyes
alcsoportok vonatkozásban, nevezetesen azt kell ellenőrizni, hogy a szerződésekben milyen vételár szerepel, ami
viszont összegében különböző lehet. Ezeket a körülményeket a bíróság az engedélyezés során az 585. § (1) bek. f)
pont alkalmazásával mérlegelheti.
2. A perköltség viselése
A törvény a perköltséget kiemeli a főszabály alól és a reprezentatív felperest kötelezi, illetve jogosítja a
perköltség tekintetében, mivel ő végzi a perbeli cselekményeket és viseli az ezzel járó kockázatokat. A társult
perlési szerződésben erre a szabályra tekintettel kell lenni a finanszírozás kérdéseinek rendezésekor. A szabály az
alperes érdekét is szolgálja, mivel világossá teszi a reprezentatív felperes felelősségét a pervesztesség esetére.
3. Az összekapcsolás igazolásának tükröződése az ítéletben

A bíróság ítéletében név szerint az egyes felperesek javára - marasztalási kereset esetén az adott felperesnek
járó összeg meghatározásával - marasztalja alperest. Ez a megoldás teszi azt is lehetővé, hogy a társult per
felperesei az alperes marasztalása esetén közvetlenül kezdeményezzenek végrehajtást. A végrehajtás könnyített,
csoportos formáját szintén célszerű külön törvényben megteremteni, a Pp. hatálybalépésének időpontjára.
A kollektív igényérvényesítés egyik kulcskérdése annak a módszernek a meghatározása, amely révén a
reprezentatív követelés megítélése alapján az egyedi érintettek hozzájutnak a saját egyedi követelésükhöz. Ehhez
elsősorban arra van szükség, hogy bizonyítást nyerjen, az egyedi jogosultak valóban rendelkeznek olyan
követeléssel, mely a reprezentatívként elbírált követelés alá sorolható. Sokféle modell létezik arra, hogy ez a
bizonyítás milyen fórum előtt, milyen eljárásban zajlódjék le. Az egyik irány az, hogy a reprezentatív képviselő
javára (az általa megjelölt számlára) teljesít alperes, és a felperesre bízzuk az összeg elosztását az egyedi
jogosultságok igazolása függvényében. Az is lehetséges, hogy alperest az ítélet egy pénzalap elkülönítésére
kötelezi, és ebből történik a kifizetés a tényleges jogosultak számára, a bíróság, vagy a bíróság által kijelölt
személy által meghatározott eljárásrendben. Az elkülönített alap közbeiktatásával való teljesítés opt-out
rendszerekben praktikus, ahol az érintett jogosultak személye nem válik ismertté a per során.
Ezekben a modellekben is dönteni kell arról, hogy az egyedi jogosultságot mivel lehet bizonyítani (igazolni),
arról ki dönt, és ha vita van az egyedi jogosult és a döntéshozó között, akkor ezt a vitát ki bírálja el.
Hangsúlyozandó, hogy ez a vita nem tekinthető egy jelentéktelen részletkérdésnek, mert az egyedi érintettek
nézőpontjából valójában az egyéni jogosultságuk igazolásáról (bizonyításáról) hozott döntés az ő polgári jogi
jogaikról való döntés érdemi állomása. Ezért vita esetén e döntés meghozatala nem tekinthető bagatell, csupán
adminisztratív jellegű feladatnak. Az ilyen viták rendezésére végeredményben a bírói utat biztosítani kell. A
marasztalási összeg felosztását harmadik, kívülálló személyre is lehet bízni, az ő kiválasztását azonban megint
csak szabályozni kell, továbbá a díjazásáról is gondoskodni kell. (Például a versenyjogi gyakorlat használja ezt a
megoldást: a fúziós engedélyezési eljárásban előírt kötelezettségek - pl. vállalkozásrészek értékesítése -
végrehajtásának levezénylésére szokás ilyen megbízottat kijelölni.). E megbízott eljárását azonban szükséges
bírósági kontroll alatt tartani.
A Pp. azt a megoldást választotta, hogy magában a társult perben kell döntenie a bíróságnak arról, hogy az
egyedi felpereseket ténylegesen megilleti-e a reprezentatív követelés, vagyis tudják-e azt bizonyítani, hogy
ténylegesen és személyükben jogosultak. Ugyanakkor azért, hogy ennek a bizonyításnak a szétaprózottsága ne
tegye „menedzselhetetlenné” a társult pert, a Pp. előírta, hogy az összekapcsolás módját is „szabványosítania”
kell a reprezentatív felperesnek, azaz egységesen kell meghatároznia azt a bizonyítási módot, eszközt, mellyel az
egyes felperesek még a per során igazolhatják a jogosultságukat. Tehát a felperesnek tulajdonképpen a bizonyítás
e része, vagyis a reprezentatív követelés és az egyedi követelés összekapcsolása tekintetében is meg kell
határoznia egy reprezentatív bizonyítási módot. A bíróságnak az általa ilyenként elfogadott bizonyítási módot,
eszközt a társult pert engedélyező végzésében rögzítenie kell, és határidőt kell előírnia a tényleges igazolásra.
Erre értelemszerűen az érdemi tárgyalási szakban kell sort keríteni, és ezen belül is akkor célszerű ezt a feladatot
elvégezni, mikor az egyéb bizonyítás már lezajlott. A lényeg az, hogy még az ítélethozatal előtt lebonyolódjék a
tényleges igazolási procedúra, mert csak így lesz a bíróság abban a helyzetben ítélethozatalkor, hogy konkrét
felperesek javára marasztaljon. (Elutasításhoz erre nincs szükség.) A tényleges igazolás úgy történik majd, hogy
felperes benyújtja a szükséges iratokat, például az egyes felperesek által kötött egyedi szerződéseket - valószínű,
hogy csak okirati bizonyítás elégíti ki az engedélyezéshez szükséges törvényi követelményeket -, a bíróság pedig
egyenként ellenőrzi azokat. Ezt természetesen nem a tárgyaláson kell elvégezni, és célszerű lehet megteremteni
annak lehetőségét, hogy a bíró döntését ebben kérdésben a munkáját segítő személyek előkészítsék (illetve
esetleg a titkárok is eljárhatnának e célból, önálló felelősséggel). Ez kétségtelenül jelentős adminisztratív munka
lesz nagyszámú felperes esetén, de ezt a terhet azzal kell összevetni, mintha minden felperes külön indítana pert,
vagy azzal, ha az egyedi jogosultságokról való döntést (bizonyítást) a jogalkotó a bíróságon kívülre szervezné, és e
döntésekkel szemben az egyedi bírói utat biztosítaná. Az adminisztratív terhet mellesleg jelentősen csökkentheti
az, ha alperes a saját nyilvántartására támaszkodva ellenőrzi a felperesek egyedi jogosultságát, és a megalapozott
felperesi állításokat e körben nem vitatja, csak akkor, ha az a nyilvántartásával nem egyezik meg. Ha alperes e
körben valótlan állítást tesz, az bírságolást vonhat maga után. Így az összekapcsolás tényleges igazolásának
elvégzése valójában néhány vitatott esetre korlátozódhat, ha alperes megfelelő nyilvántartással rendelkezik,
valamint jóhiszeműen jár el, és persze a reprezentatív felperes is pontos munkát végzett.
A Pp. megoldása egyesek számára kissé nehézkesnek tűnhet, ami nem teljesen alaptalan, de ennek az útnak a
választását alapvetően az új intézménnyel szembeni óvatosság diktálta. Ha a jogalkotó azt a modellt preferálta
volna, melyben nagyobb szabadsága és felelőssége van a megítélt összeg elosztásában a reprezentatív
felperesnek, ezzel kétségtelenül nőtt volna a visszaélések veszélye is. Ennek esélyét pedig az új intézmény
bevezetésekor, vagyis abban az időszakban, amikor a jogkeresők bizalmát kell elnyernie az új eszköznek, a lehető
legkisebbre kell szorítani. Ha pedig „kiszervezte” volna a jogalkotó az igazolási procedúra lebonyolítását, ahhoz a
bírói kontroll lehetőségét is hozzá kellett volna rendelni, továbbá az eljárásra jogosultak kiválasztása, díjazása is
szabályozást igényelt volna. Lehetséges, hogy a jövőben ebbe az irányba fejlődik tovább a szabályozás, eleinte
azonban a bíróságok fokozottabb szerepvállalása lehet a megfelelő garancia.
Mivel az egyedi jogosultságokról való bírói döntés, vagyis az egyedi bizonyítás sikerességének elbírálása
szükségképpen egyedi döntést jelent, a Pp. lehetővé teszi ezeknek az egyedi döntéseknek a külön
megfellebbezését. Mivel ezek az egyedi döntések az ítéletbe lesznek belefoglalva, az ítélet részbeni
megfellebbezésére lesz szükség. E fellebbezési jogot azonban szintén csak a reprezentatív felperes gyakorolhatja.
A bíróságnak az eset összes körülményei alapján kell majd döntenie a perköltség viseléséről olyan esetekben, ha
például a reprezentatív követelésnek helyt adott, de az igazolás a felperesek felénél sikertelen volt (ez a részleges
pernyertesség speciális esete).
Az igazolás tekintetében sikertelen felperesek azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy az ő keresetüket a
bíróság elutasítja. Azonban erre azért kerül sor, mert a reprezentatív bizonyítási eszközzel (összekapcsolási
móddal) nem tudták sikeresen igazolni az érintettségüket. Indokolatlan jogkorlátozás lenne velük szemben az, ha
a törvény nem engedné meg, hogy más bizonyítási eszközzel ezek a felperesek egyéni érintettségüket
igazolhassák, és így részesülni tudjanak a társult per sikerességéből, az ítélet jogalap tekintetében hozott
(kifejezett vagy hallgatólagos) rendelkezésére támaszkodva. E jogkorlátozást elkerülendő olyan egyedi per
megindítását kell lehetővé tenni, mely per mindössze arra korlátozódna, hogy a felperes más bizonyítási eszközzel
(bizonyítékkal) kísérelheti meg igazolni az egyedi érintettségét, mint amelyet a bíróság a társult perben
alkalmazni rendelt (pl. a társult perben okirati bizonyítás volt megengedve, felperes viszont tanúkkal szeretne
bizonyítani, mivel az okiratot nem őrizte meg). Ennek az egyedi perindításnak két útja tűnik lehetségesnek. Az
egyik megoldás szerint ez a per nem lehet teljesen új per, mert a társult perben hozott ítélet jogerejét fel kell
oldani az érintett felperes vonatkozásban. E célból egy egyedileg kezdeményezett perújítás látszik megfelelőnek,
a Pp. 393. § a) pontja alapján. A perújítás a társult perben hozott ítéletnek csak az adott felperes keresetét
elutasító része ellen irányulna. Ahhoz, hogy új bizonyítékra hivatkozással perújítást lehessen kezdeményezni, a
Pp. 394. § (1) bekezdése alapján az önhiba hiányát kell igazolni. A társult perben féljogokat gyakorolni nem képes
felperes vonatkozásában az önhiba hiánya megállapítható. A másik megoldás szerint teljesen új egyedi pert
kezdeményezhetne az érintett felperes. Ehhez viszont az anyagi jogerőhatás (Pp. 360. §) fogalmát kellene
szűkítően értelmeznünk, mivel a főszabály szerint az anyagi jogerőhatás az elbírált joghoz és tényalaphoz kötődik,
és nincs korlátozva a perben az alkalmazott bizonyítási eszközre.
Bármelyik egyedi peres utat nyitná is meg a bírói gyakorlat, az egyedi, utólagos perlés kétségtelenül plusz teher
a társult perben sikertelen felperes számára, ezért is írja elő a Pp., hogy a társult perlési szerződésben
tájékoztatni kell a felpereseket a társult perben hozott ítélet anyagi jogerőhatásáról, annak következményeiről.
Egyértelmű bírói gyakorlat kialakulásáig a szerződéskötés során abból célszerű a feleknek kiindulniuk, hogy az
utólagos egyedi peres út megnyitása bizonytalan, ezért erről hangsúlyosan tájékoztatni kell az érintetteket,
másrészt különösen gondosan kell ellenőrizni, hogy az egyedi felperesek képesek lesznek-e az összekapcsolás
egyedi igazolásához szükséges bizonyítékok (pl. dokumentumok) szolgáltatására.
Pp. 591. §-ához:
Párhuzamos kollektív igényérvényesítés

Nincs olyan szabály a Pp.-ben, hogy egy ügyben, vagyis azonos alperes ellen, ugyanazon típusú jog
érvényesítése iránt csak egy társult pert lehetne indítani, így előfordulhat, hogy a felperesek különböző
csoportokba szerveződve lényegében azonos tárgyú pert indítanak ugyanazon alperes ellen, mely perek csak a
felperesek személyében különbözőek - esetleg a kereseti kérelem pontos tartalma is lehet más -, de az elbírálandó
jog- és ténykérdések alapvetően azonosak. A törvénynek ezért indokolt volt állást foglalni arról, hogy ezek a
társult perek miként viszonyulnak egymáshoz. A perfüggőségi szabály [Pp. 176. § (1) bek. d) pont] erre a helyzetre
nem alkalmazható, mivel a felperesek személye különböző. Noha a pergazdaságosság azt diktálta volna, hogy az
ilyen párhuzamos perlés esetén a később indult társult pert függessze fel a bíróság, a jogalkotó mégsem ezt a
megoldást választotta, főképpen azért, hogy ne alakuljon ki versenyfutás a megelőzés érdekében. (Egy megelőzési
szabállyal vissza is lehetett volna élni, pl. úgy, hogy maga az alperes szervez villámgyorsan egy mindössze tízfős
csoportot, majd ezt a pert a végtelenségig elhúzzák.) Továbbá az is releváns szempont, hogy a külön pert indító,
és eltérő reprezentatív felperest és ügyvédet választó felperesi csoportok felpereseinek rendelkezési jogát
indokolt tiszteletben tartani. Így tehát az ilyen társult perek egymás mellett, párhuzamosan folyhatnak. E perek
egyesítése (Pp. 117. §) nem indokolt, mert több reprezentatív felperes pervitele összeütközésbe kerülhetne, és
mivel különböző felperesi csoportot képviselnek, a nyilatkozataik ellentmondásba kerülése esetén a bíróságnak
nem lenne alapja arra, hogy valamelyik csoport nyilatkozatát a másiké fölébe helyezze.
Egy társult per mellett nem csak egy másik társult per indulhat párhuzamosan, de egy azonos tárgyú közérdekű
per is. Ilyen esetben a Pp. lehetőséget ad arra, hogy a reprezentatív felperes kérelmére a bíróság a társult pert
felfüggessze a közérdekű per jogerős elbírálásáig. Ha a közérdekű perben felperes pernyertes lesz, a társult per
felperesei az 578. § (3) bekezdése szerinti eljárással részesülhetnek a közérdekű felperes pernyertességének
előnyeiből. Mint látható, a jogalkotó ebben az esetben olyan megoldást választott, mely lehetőséget ad a
pergazdaságosság szempontjának érvényesítésére, viszont a társult per felpereseinek rendelkezési jogát is
tiszteletben tartja.
Végül, a Pp. az egyértelműség kedvéért rögzíti, hogy egy társult perben hozott ítélet anyagi jogerőhatással nem
rendelkezik egy másik, azonos tárgyú társult perre. Ez az anyagi jogerő általános szabályaiból is következik, két
társult per között ugyanis nincs felperesi félazonosság. Mégis, felmerülhetett volna ezzel ellentétes megoldás is,
tekintettel a társult pernek a konkrét felperesektől elszakított, elvonatkoztatott jellegére.
A társult per hasonlóan nem bír anyagi jogerőhatással az azonos tárgyú, a társult perben részt nem vevő
felperes által indított egyedi perre.
Mivel a társult pernek több felperese van, előfordulhat, hogy a társult perléshez olyan jogosult csatlakozik, aki
korábban már egyedileg perelt. Ezt az ütközést neki kell orvosolnia, azzal, hogy a korábbi keresetétől eláll.
Ellenkező esetben a társult per bírósága azt tudja csak megállapítani, hogy az adott felperes vonatkozásban a
korábbi perindításra tekintettel a perfüggőség beállt, ezért az ő vonatkozásában a keresetlevelet (részben) vissza
kell utasítani. Ha a korábbi perben jogerős ítélet is született, akkor ítélt dolog miatt kerül sor a visszautasításra.
Ha a társult perben részt vevő egyik felperes a társult per megindítása után kezdeményezne egyedi pert, akkor
ebben az egyedi perben kell visszautasítani a keresetlevelet. Végül az is előfordulhat, hogy több társult perben is
felbukkan ugyanazon személy, aki felperesként - vélhetően tévedésből - több azonos tárgyú társult perbe is
„beszállt”. Ilyen esetben az adott felperesre nézve kell érvényesíteni a perfüggőség, illetve ítélt dolog szabályát.
Mint látható, ezek a megoldások azon a megközelítésen alapulnak, hogy bizonyos esetekben a társult per
felpereseit nem lehet egységes csoportként kezelni, hanem egyedi megítélésben kell őket részesíteni. Továbbá azt
is megállapíthatjuk, hogy az összekapcsolás újszerű szabályai, melyek a reprezentatív bizonyítási mód fogalmát
vezetik be a Pp.-be, az anyagi jogerő fogalmának értelmezését is kihívások elé állítják, mely értelmezés
konzisztenciáját nem egyszerű megteremteni (vö. a fentebb egyfelől a perújítás, másfelől a visszautasítás
vonatkozásában írtakat).
KILENCEDIK RÉSZ
NEMZETKÖZI POLGÁRI ELJÁRÁSJOGI SZABÁLYOK
XLIV. FEJEZET
KÜLFÖLDI ELEM ESETÉN ALKALMAZANDÓ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK
151. Bevezető rendelkezések
Pp. 592. §-ához:
Nemzetközi polgári eljárásjogi szabályok a Pp.-ben

A Pp. a magyar bíróságok előtt folyó perek szabályait tartalmazza, azaz a magyar bíróságok eljárására irányadó
eljárásjogi rendelkezéseket az olyan perekre nézve, melyek minden mozzanatukban magyar bíróságok előtt
zajlanak. A magyar bíróságok előtt folyó polgári tárgyú perekben így a Pp. tekintendő a fórum eljárásjogának (lex
fori). A peresített életviszonyokban azonban számos külföldi elem bukkanhat fel, ami speciális rendezést
indokolhat, mind anyagi jogi, mind eljárásjogi téren. Az eljárásjogot illetően a nemzetközi elem felmerülése azért
tesz szükségessé sajátos rendelkezéseket, mert az állami közhatalom, így a bírói hatalom is territoriális jellegű,
vagyis alapvetően az államhatárok között érvényesül, azon túl nem. Ezért a perrel kapcsolatos külföldi elem
felmerülése esetén ebből a territoriális korlátozottságból kell kiindulni, többek között a következő problémák
megoldásánál: egyáltalán szükséges-e, lehetséges-e, hogy a pert a magyar bíróság folytassa le. Ha igen, de pl. a
bizonyítást külföldön kell foganatosítani, vagy valamelyik felet külföldön kell elérni, tájékoztatni a perről, ez
hogyan valósítható meg, ha pedig a magyar bíróság ítéletet hozott, de a pervesztes fél vagyona külföldön van, az
miként vonható végrehajtás alá? Ezek a külföldi, országhatáron átnyúló helyzetek fordított módon is
kialakulhatnak: ilyenkor a pert külföldi bíróság folytatja le, de Magyarországon érhető el a fél, vagy itt van
vagyona, esetleg a bizonyítási eljárást itt célszerű lefolytatni (pl. itt van a szemle tárgya, itt lakik a tanú). Ezekben
az esetekben a magyar bíróságok előtt nem folyik per, de bizonyos részleges eljárási cselekményeket
foganatosíthatnak. A nemzetközi polgári eljárásjogban a fenti helyzeteket kezelik a joghatósági szabályok, a
nemzetközi jogsegély intézménye, valamint a külföldön hozott bírósági ítéletek elismerésének és végrehajtásának
normarendszere. (A nemzetközi polgári eljárásjog alapvető kérdéseiről lásd pl. Szászy István: Nemzetközi polgári
eljárásjog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1963)
Hagyományaink szerint a nemzetközi polgári eljárásjogi szabályok túlnyomó része nem a polgári
perrendtartásban található. 2018. január 1-jétől az Nmjtv. tartalmazza a nemzetközi polgári eljárásjogunk
általános szabályait is, ami ekkortól váltja fel az Nmjtvr. rendelkezéseit. Ezzel együtt értelemszerűen - például a
külföldi bíróság számára nyújtott jogsegély teljesítése során - az eljárási cselekmények foganatosításakor a Pp.
háttérszabályként való alkalmazására szükség lehet, annak ellenére, hogy ilyen esetben per nem indul
Magyarországon.
A Pp. csak néhány eljárási részletről rendelkezik e fejezetben, alapvetően az 1952-es Pp.-t követve annak
kiválasztásában, hogy mely nemzetközi polgári eljárásjogi tárgyú szabályok maradjanak meg a peres kódexben.
Az Indokolás szerint a törvény csak azokat a nemzetközi polgári eljárásjogi szabályokat rögzíti, amelyek a
polgári perben alkalmazandók. Emellett számos olyan szabály létezik, ideértve a nemzetközi polgári jogsegélyt is,
amelynek címzettjei nem kizárólag a polgári perben eljáró bíróságok lehetnek, hanem más polgári ügyekben
eljáró hatóságok, például a gyámhatóság. További indok, hogy e szervek tipikusan nemperes eljárások keretében
járnak el. Indokolt ezért, hogy a nemzetközi polgári eljárásjogi szabályokat általános érvénnyel olyan törvény
szabályozza, amelynek hatálya nemcsak a bíróságokra terjed ki.
A nemzetközi polgári eljárásjogi viszonyokban - az említett territorialitás miatt - a nemzetközi szerződéses
rendezés a legadekvátabb megoldás. A nemzetközi szerződésben a szerződő államok kölcsönösségi alapon
oldhatják meg a határon átnyúló ügyeket, melynek során a gyakorlati igények kielégítése és az egyenlők közötti
kölcsönös szívélyesség lehet a rendező elv, de lehetőség nyílik a szerződő államok jogrendjének legalapvetőbb
normáit is védelemben részesíteni. Nemzetközi szerződéses rendezés hiányában, azaz egyoldalúan az államok
jellemzően olyan szabályozást részesítenek előnyben a határon átnyúló ügyekre nézve, melyben a saját
bíróságaiknak, állampolgáraiknak, a fórumhoz valamilyen módon kapcsolódó személyeknek és érdekeknek
elsőbbséget biztosítanak, figyelemmel azonban arra, hogy az ilyen elsőbbséget biztosító szabályokat alapvetően
csak belföldön lehet majd érvényesíteni és kikényszeríteni, továbbá arra is, hogy a határokon túlnyúló hatású
közhatalom gyakorlástól tartózkodni „illik”, mivel azt a másik állam a szuverenitásának megsértéseként
értékelheti (pl. ilyen szuverenitássértésként értékelhető akár egy kötelezést, vagy egyszerűen a címzettnek a
küldő bíróság joghatósága alá vonását jelentő irat közvetlen kézbesítése is).
Meg kell még említeni, hogy a határon átnyúló ügyeknek a közös rendezése Magyarország esetében egyre
inkább az Európai Unió keretében zajlik, mivel az ún. polgári ügyekben történő igazságügyi együttműködés
területén az EUMSz jelentős hatásköröket ad az Európai Uniónak. (Az uniós szabályok pedig olykor ún.
univerzális hatályúak, vagyis nem csak a tagállamok közötti ügyekben érvényesülnek.)
Minderre figyelemmel okszerűen rendelkezik úgy a Pp., hogy e fejezet rendelkezései szubszidiáriusak, csak
akkor alkalmazandóak, amennyiben nemzetközi szerződés vagy az Európai Unió kötelező jogi aktusa eltérően nem
rendelkezik. A nemzetközi szerződések illetve uniós aktusok normái tehát elsőbbséget élveznek a belső jog
nemzetközi vonatkozású eljárási szabályaival szemben.
152. Külföldön kiállított okiratok bizonyító ereje belföldi eljárásban
Pp. 593. §-ához:
A külföldön kiállított közokirat bizonyító ereje

Az Indokolás szerint ahhoz, hogy a külföldi közokirat bizonyító erejét a kiállítás helye szerinti ország jogával
összhangban (és a hazai közrendbe nem ütközően) megőrizze, a nemzetközi okiratforgalomban rendszerint
szükség van bizonyos garanciális követelményekre. Ilyen követelmény a diplomáciai felülhitelesítés, amellyel a
kiállítás helye szerinti illetékes magyar külképviseleti hatóság a magyarországi felhasználásra szánt közokiraton
az állam, a magyar bíróságok és más hatóságok felé záradék formájában lényegében azt tanúsítja, hogy a
közokirat kiállítója hivatali ügykörében eljárva állította azt ki. A magyar külképviseleti hatóság általi
felülhitelesítésre rendszerint nem közvetlenül, hanem a kiállítás helye szerinti állam belső joga által szabályozott
ún. hitelesítési láncolat eredményeként kerül sor, amelynek végén a kiállítás helye szerinti állam
külügyminisztériuma áll. A magyar külképviseleti hatóság általi felülhitelesítés rendszerint e szerv
bélyegzőlenyomatának és a részéről aláírásra jogosult tisztviselő aláírásának valódiságát tanúsítja.
Az Indokolás rögzíti, hogy a törvény a hatályos szabályozással [1952-es Pp. 195. § (8) bek.] tartalmilag
megegyezően fenntartja a külföldön kiállított közokirat vonatkozásában a felülhitelesítési kötelezettséget. Számos
külföldi állam vonatkozásában van hatályban olyan nemzetközi szerződés, amely szükségtelenné teszi a
közokiratok határokon átnyúló felhasználása esetén a külképviseleti hatóság általi diplomáciai felülhitelesítést.
Ezért utal a törvény a nemzetközi szerződések eltérő rendelkezéseinek elsőbbségére. Szemben azonban az
1952-es Pp. 195. § (8) bekezdése második mondatával, a Pp. megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy
nemzetközi szerződés léte még nem feltétlenül azt jelenti, hogy a külföldi közokirattal kapcsolatban semmiféle
további hitelesítési aktusra ne lenne szükség. Léteznek ugyanis olyan nemzetközi szerződések, amelyek a
közokiratok határokon átnyúló felülhitelesítésének módjára a diplomáciai felülhitelesítésnél egyszerűbb
szabályokat rendelnek ugyan, ám mégis előírnak bizonyos hitelesítési követelményeket a más szerződő államban
felhasználni kívánt közokiratra. Ennek legismertebb példája a nemzetközi okiratforgalomban ma is széles körben
alkalmazott, a külföldön felhasználásra kerülő okiratok diplomáciai vagy konzuli hitelesítésének
(felülhitelesítésének) mellőzéséről rendelkező, és az 1973. évi 11. törvényerejű rendelettel kihirdetett, Hágában
1961. október 5. napján kelt nemzetközi egyezmény, amelynek 3. cikke szerint a más szerződő államban
felhasználni kívánt közokiratot a kiállító állam megfelelő hatóságának az Egyezmény mellékletében
meghatározott, „Apostille” megnevezésű egységes mintájú nemzetközi hitelesítési tanúsítvánnyal kell ellátnia.
Pp. 594. §-ához:
A külföldön kiállított magánokirat bizonyító ereje

A törvény a külföldön kiállított magánokirat bizonyító erejével kapcsolatosan két irányban szabályoz: egyrészt
az anyagi jogi, másrészt az eljárásjogi hatályú nyilatkozatokra ad egy-egy szabályt.
Az első rendelkezés kimondja, hogy a jogügylet bizonyítása céljából kiállított okirat a kiállítási hely joga szerint
fennálló bizonyító erejét akkor is megtartja, ha a Pp. 325. § rendelkezéseinek, vagyis a teljes bizonyító erejű
magánokirati minőséghez szükséges követelményeknek nem felel meg. E szabály tehát nem kíván társítani
semmilyen speciális bizonyító erőt az ilyen okiratokhoz, hanem csupán azt mondja ki, hogy amilyen bizonyító
erővel rendelkeznek a kiállítás helye szerinti jog alapján, azt nem rontja le a Pp. sem. Érdemes megemlíteni, hogy
a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló az Európai Parlament és a Tanács 2008. június 17-i
593/2008/EK rendelete (Róma I.) 18. cikkének (2) bekezdése a szerződés bizonyításának módját a
következőképpen rendezi:
„(2) A szerződés vagy jogügylet az eljáró bíróság országa szerinti jog vagy a 11. cikkben (alaki érvényesség)
említett bármely olyan jog által elismert módon bizonyítható, amelynek alapján a kérdéses szerződés vagy
jogügylet alakilag érvényes, feltéve, hogy e bizonyítási mód az eljáró bíróság által elfogadott.” (A szabály angol
szövege: A contract or an act intended to have legal effect may be proved by any mode of proof recognised by the
law of the forum or by any of the laws referred to in Article 11 under which that contract or act is formally valid,
provided that such mode of proof can be administered by the forum.) A bizonyítás elismert módja álláspontunk
szerint a törvényben előre rögzített bizonyító erőt is felöleli, ami azért is észszerű, mert a modern jogok szabad
bizonyítási rendszerében önmagában valamely bizonyítási módnak a megengedése nem sok többletértékkel bír.
Mint látható, e rendelkezés az alaki érvényesség szabályai és fórum eljárásjoga felől közelítve is lehetővé teszi a
szerződéses nyilatkozatok bizonyítását. E rendeleti szabály a Pp.-hez képest elsőbbséget élvez az 592. § alapján.
A második szabály szerint a meghatalmazásnak, valamint a peres eljárás céljára kiállított nyilatkozatoknak és az
igazságügyért felelős miniszter rendeletében a szükséghez képest megjelölt egyéb magánokiratoknak eltérő
törvényi rendelkezés hiányában csak akkor van a 325. §-ban meghatározott bizonyító ereje, vagyis akkor
minősülnek teljes bizonyító erejű magánokiratnak, ha azokat a kiállítás helye szerint illetékes magyar
külképviseleti hatóság hitelesítette vagy felülhitelesítette, hacsak a kiállítás helye szerinti állammal hatályos
nemzetközi szerződés eltérő követelményt nem ír elő.
Az Indokolás kiemeli, hogy e szabály annyiban tér el a jelenleg hatályos rendelkezéstől, hogy - a külföldi
közokiratokhoz hasonlóan - hivatkozik a nemzetközi szerződések eltérő rendelkezéseinek elsőbbségére. Az
Indokolás szerint a nemzetközi szerződésekre történő utalás hiánya fogyatékossága volt az 1952-es Pp. 198. § b)
pontjának, hiszen léteznek nemzetközi szerződések, amelyek nemcsak a közokiratok, hanem a bíróság, hatóság
vagy közhitelességgel felruházott személy által ügykörében hitelesített magánokiratok esetében is mentességet
adnak a diplomáciai felülhitelesítés alól (pl. a kétoldalú jogsegélyszerződéseink nagy része), sőt a fentebb említett
Hágai Egyezmény 1. cikkének d) pontja is a saját hatálya alá vonja a hitelesített magánokiratokat.
153. A perköltség-biztosíték és a költségkedvezmények
Pp. 595-596. §-ához:
Perköltség-biztosíték
A perlés nem csak jogos igények érvényesítése eszközének bizonyulhat, hanem az alperes indokolatlan
„zaklatásává” is válhat, ha a felperes keresetét a bíróság alaptalannak találja. A perléssel járó anyagi kockázatot
főszabály szerint a fél nem háríthatja át a másik félre a per elbírálása előtt. Ezen elv alól fontos kivétel az alperes
perköltség-biztosítékkal való védelme „külföldi” felperes perindítása esetén. E kivétel mögött a külföldi
végrehajthatósággal (perköltség behajtással) kapcsolatos nehézségek feltételezése áll, amely azonban csak akkor
alapos, ha nemzetközi szerződés az ítéletek elismerésével és végrehajtásuk lehetővé tételével ezt az aggályt nem
ártalmatlanítja.
Az Indokolás szerint a Plósz-féle Pp.-ben már szereplő szabály megalkotásának az indoka a mai viszonyok között
is fennáll. A perbe kényszerített alperesnek a per miatt bekövetkezett vagyoncsökkenése megtérítéséhez fűződő
jogát sajátosan kell védeni akkor, ha feltételezhető, hogy a perköltség behajtása a felperes személyében rejlő
objektív körülmények miatt nehézségekbe ütközhet.
A törvény alapvetően átveszi a hatályos Pp. vonatkozó szabályait.
Európai uniós viszonylatban perköltség-biztosíték letétele nem írható elő diszkriminatívan, vagyis úgy, hogy
csak a másik tagállami illetőségű felpereseket terhelje, viszont a belföldieket nem. [Az Európai Unió Bírósága a
Data Delecta Aktiebolag-ügyben (C-43/95.) az ilyen diszkriminációt az EK Szerződés általános, állampolgársági
alapú diszkriminációt tiltó szabályába (6. cikk) ütközőnek találta már 1996-ban, tehát még jóval azelőtt, hogy a
hatékony igazságügyi együttműködés uniós keretei kialakultak volna. Hasonló döntés született nem sokkal később
a Hayes-ügyben is (C-323/95.).] A Pp. az uniós kivétel szabályozásánál tekintetbe veszi az Európai Unió
Bíróságának a gyakorlatát is. Ennek megfelelően a perköltség-biztosítékadás feltételeinél nem az
állampolgárságnak, hanem az állandó lakóhelynek (székhelynek) illetve a tartózkodási helynek tulajdonít döntő
jelentőséget.
A törvény két új kivételt is rögzít. Nem állnak fenn a perköltség-biztosítékadás indokai akkor, ha a felperesnek
elegendő, ellenőrizhető és könnyen végrehajtás alá vonható vagyona van, másrészt akkor sem, ha az érintett nem
keresetet, hanem viszontkeresetet indít, azaz nem csak ő perel, hanem őt is perlik.
A törvény rendelkezik a kérelem előterjesztésének a határidejéről, a biztosíték összege meghatározásának és
letételének módjáról, eljárásáról.
A paragrafus (6)-(8) bekezdései egyaránt fellebbezési jogot biztosítanak a biztosíték teljes vagy részbeni
visszafizetését elrendelő határozat ellen, továbbá a biztosíték adása iránti kérelmet visszautasító vagy elutasító
végzés ellen. A perköltség-biztosíték adása iránti kérelmet elutasító végzés ellen indokolt a fellebbezési jog
biztosítása, mivel a kérelem elutasítása az eljárás megszüntetése iránti kérelem elutasításához is vezet, azonban
utóbbihoz a Pp. 241. § (1) bekezdés d) pontja és (4) bekezdése értelmében fellebbezési jog nem kapcsolódik.
Pp. 596. §-ához:
Pp. 597. §-ához:
Személyes költségkedvezmények külföldiek számára

Az Indokolás kiemeli, hogy a törvény lényegében fenntartja az 1952-es Pp. 2004. május 1. napjával módosított
szabályait. A külföldi felek között a költségkedvezmények igénybevétele szempontjából a törvény egy uniós
jogforrásnak, a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés
megkönnyítése érdekében az ilyen ügyekben alkalmazandó költségmentességre vonatkozó közös
minimumszabályok megállapításáról szóló 2003/8/EK tanácsi irányelvnek való megfelelés érdekében tesz
különbséget. Az irányelvvel érintett személyi kör a magyar állampolgárságú felekkel egyenlő elbánásban részesül,
míg az egyéb külföldi fél részére személyes költségmentesség vagy személyes költségfeljegyzési jog csak
nemzetközi szerződés alapján engedélyezhető.
XLV. FEJEZET
KÜLFÖLDI ELEM ESETÉN ALKALMAZANDÓ KÜLÖNLEGES RENDELKEZÉSEK
154. A kis értékű követelések európai eljárása
Pp. 598-602. §-ához:
A kis értékű követelések európai eljárásáról szóló EK rendelethez kapcsolódó szabályok

A kis értékű követelések európai eljárásának bevezetése a 861/2007/EK rendelettel történt meg. A rendeletet
legutóbb a 2015/2421/EU rendelettel módosította az Európai Parlament és a Tanács. Jelen magyarázatnak nem
tárgya a rendelet részletes bemutatása, de főbb jellegzetességeit röviden kiemeljük.
A 861/2007/EK rendelet célja a határokon átnyúló, kis értékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának
egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése. A kis értékű követelések esetén alkalmazható
európai eljárás a tagállami jogszabályok szerinti eljárások alternatívájaként áll a peres felek rendelkezésére. A
rendeletet azokban a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a
követelés értéke nem haladja meg az 5000 euró összeget. A rendelet alkalmazásában határokon átnyúló ügynek
minősül az, amelyben legalább az egyik fél az eljáró bíróság székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamban
rendelkezik állandó lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel. A kis értékű követelések európai eljárása
írásbeli eljárás. A rendelet mellékletei formanyomtatványokat határoznak meg, a feleknek ezek használatával kell
megtenniük a nyilatkozataikat. A bíróság csak abban az esetben tart tárgyalást, ha úgy ítéli meg, hogy az írásbeli
bizonyítékok alapján nem lehet ítéletet hozni, vagy ha valamelyik fél ezt kérelmezi. A bíróság az erre vonatkozó
kérelmet elutasíthatja, ha úgy ítéli meg, hogy tekintettel az ügy körülményeire, az eljárás tisztességes
lefolytatásához nincs szükség tárgyalásra. Ha tárgyalást szükséges tartani, azt a bíróság rendelkezésére álló
megfelelő távközlési technológia - például videokonferencia vagy telekonferencia - igénybevételével kell
lefolytatni, kivéve, ha az ügy sajátos körülményeiből adódóan az ilyen technológia alkalmazása nem biztosítja az
eljárás tisztességes lefolytatását. Az ügyvéd általi képviselet nem kötelező. A bíróság nem kötelezheti a feleket a
követelés jogi minősítésére. A bíróság, amennyiben szükséges, tájékoztatja a feleket az eljárási kérdésekről. A
bíróság adott esetben a felek közötti egyezségre törekszik. Az ítélet a lehetséges jogorvoslati eszközöktől
függetlenül végrehajtható. Az eljárás költségeit a pervesztes fél viseli, a bíróság azonban nem ítéli meg a
pernyertes fél javára a költségeket annyiban, amennyiben azok indokolatlanul merültek fel, vagy a követeléshez
képest aránytalanok voltak. A rendelet eltérő rendelkezése hiányában a kis értékű követelések európai eljárására
azon tagállam eljárási joga alkalmazandó, amelyben az eljárást lefolytatják.
A Pp. néhány kiegészítő szabályt illeszt a rendelethez, melyek a rendeletben nem szabályozott kérdésekben a
rendelet 19. cikke és a Pp. 598. §-a alapján alkalmazandó általános Pp. szabályoktól való eltéréseket határozzák
meg. Kiemelendő, hogy annak eldöntése, hogy a rendelet szabályai pontosan mely általános Pp. szabályokat írják
felül, azaz zárják ki ezek alkalmazását, nem lesz minden esetben egyszerű, mivel a két normarendszer nem
illeszkedik szervesen egymáshoz, sem részleteiben, sem szabályozási stílusában, sem terminológiájában.
Az Indokolás szerint az eljárások koncentrációját szolgáló hatásköri és illetékességi szabályt az indokolja, hogy
e jogviták száma a tagállamok eddigi tapasztalatai alapján rendkívül alacsony, ezért célszerű, hogy a kisszámú
ügyek ne szétszóródva jelenjenek meg az egyes járásbíróságokon, hanem koncentrálódjanak.
A törvény rögzíti, hogy amennyiben a fél olyan követelést érvényesít kis értékű követelésként, amely kizárt a
rendelet 2. cikk (1)-(2) bekezdései alapján (pl. közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése), a keresetet az
általános szabályok szerint kell elbírálni.
A járásbírósági hatáskörbe tartozó ügyekben a törvény lehetővé teszi, hogy a fél a keresetlevelet a perre
illetékes járásbíróságnál szóban is előterjessze, amit a bíróság az erre rendszeresített formanyomtatványon rögzít.
Az Indokolás szerint a rendelet felülvizsgálata során az egyik kritikus pont a fordítások magas költsége volt.
Ezért írja elő a törvény - összhangban a rendelet 6. cikk (2) bekezdésével -, hogy a bíróság a féltől csak akkor
kérheti az okirat hiteles fordítását, ha enélkül a tényállás nem lenne felderíthető. Ezzel a megoldással a törvény
főszabály szerint elegendőnek tekinti az okiratok egyszerű fordítását, ami összhangban van az általános
szabályokkal.
A törvény lehetővé teszi egy speciális jogorvoslat előterjesztését felülvizsgálat elnevezéssel, amelyet azonban el
kell határolni az általános szabályok között található rendkívüli jogorvoslati eljárástól, a felülvizsgálattól. Az
Indokolás szerint a törvény azért nem változtathat a rendelet szerinti jogintézmény elnevezésén, mert annak
hivatalos magyar fordítása ezt a terminológiát használja. E perorvoslat célja a tisztességes eljárás egyik
legfontosabb elemének, a védekezéshez való jog gyakorlásának hiánya miatt az eljárás felülvizsgálatának
biztosítása. Az Indokolás szerint több megoldás is elképzelhető volt arra vonatkozóan, hogy melyik bíróság, milyen
eljárási szabályok szerint folytassa le a rendelet szerinti felülvizsgálati eljárást. A felülvizsgálati okok közül az első
esetkör a keresetlevél kézbesítését, illetve a tárgyalásra szóló idézést érinti, míg a második esetkör az előre nem
látható, elháríthatatlan körülményekre vonatkozik. Csak az alperes élhet ezzel a jogorvoslattal, és a sikeres
jogorvoslat eredménye minden esetben az ítélet semmissége lesz. Ennek következménye, hogy az eljárást újból le
kell folytatni, és új ítéletet kell hozni. A törvény végül - hasonlóan az Fmhtv. 59. § (7) bekezdésében alkalmazott
megoldáshoz - a mulasztás igazolására vonatkozó szabályokat rendeli megfelelően alkalmazni e perorvoslatra.
Azonban a mulasztás igazolására vonatkozó általános rendelkezéseket a rendelet következő szabályára
[861/2007/EK rendelet 18. cikk (2) bek.] figyelemmel kell alkalmazni: a felülvizsgálati kérelem benyújtására
vonatkozó határidő 30 nap, amely azon a napon kezdődik, amikor az alperes ténylegesen megismerte az ítélet
tartalmát, és abban a helyzetben volt, hogy cselekedjen, legkésőbb azonban azon első végrehajtási intézkedés
napján, amely az alperesnek a javai fölötti rendelkezési jogát részben vagy egészben elvonja. A határidő nem
hosszabbítható meg.
Pp. 599. §-ához:
Pp. 600. §-ához:
Pp. 601. §-ához:
Pp. 602. §-ához:

155. Az európai fizetési meghagyásos eljárás
Pp. 603. §-ához:
Az európai fizetési meghagyásos eljáráshoz kapcsolódó szabályok

Az Indokolás rögzíti, hogy a törvény az 1952-es Pp. 323. §-ával lényegében azonos tartalommal rendezi az
európai fizetési meghagyásos eljárást követő per (tehát az ellentmondás folytán perré alakult eljárás és az
elutasítást követően indított per) kapcsolódó szabályait, melyek a nemzeti fizetési meghagyásos eljárást követő
per szabályaira utalnak vissza a szükséges terminológiai pontosításokkal.
A paragrafus (3) bekezdése összhangba hozza az európai fizetési meghagyásos eljárás perré alakulásának
szabályait a belföldi fizetési meghagyásos eljárásra vonatkozó Pp. XVI. Fejezetének és az Fmhtv. 37. §-ának a
szabályaival.
Az európai fizetési meghagyásos eljárás létrehozásáról szóló, az Európai Parlament és a Tanács 2006. december
12-i 1896/2006/EK rendelet ismertetése jelen magyarázat keretein túlmutatna, ezért erre nem térünk ki. (A
rendelet a magyar jogirodalomban is alapos feldolgozást nyert, lásd erről Rák Viktor munkáját: Kommentár az
európai fizetési meghagyásos eljárásról szóló rendelethez. Wolters Kluwer, Budapest, 2016)
TIZEDIK RÉSZ
AZ ELEKTRONIKUS TECHNOLÓGIÁK ÉS ESZKÖZÖK ALKALMAZÁSA
XLVI. FEJEZET
AZ ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁS
156. A törvény rendelkezéseinek alkalmazása elektronikus kapcsolattartás esetén, valamint az

elektronikus kapcsolattartás igénybevétele
Pp. 604. §-ához:
1. Az elektronikus kapcsolattartás szabályozásának szintjei

A Koncepció célul tűzte ki az elektronizáció szerepének erősítését. Eszerint: „A polgári perjogi kodifikáció során
különös figyelmet kell szentelni annak, hogy az új technológiai megoldások milyen módon segíthetik a leginkább
elérni kívánt célt, az eljárások gyorsítását, akként hogy az nem jár az eljárási garanciák lerontásával. E cél
elérésének alapvető eszköze az informatikai megoldások helyes alkalmazása.”
Az informatikai lehetőségek használatának fontosságát jelzi, hogy a Koncepcióban megjelölt cél megvalósítása
már megkezdődött a Pp. előkészítésének időszakában. Az Országgyűlés elfogadta a polgári perrendtartásról szóló
1952. évi III. törvény, valamint egyéb eljárásjogi és igazságügyi törvények módosításáról szóló 2015. évi CLXXX.
törvényt, majd a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény, valamint az elektronikus ügyintézés és a
bizalmi szolgáltatások általános szabályairól szóló 2015. évi CCXXII. törvény módosításáról szóló 2016. évi XL.
törvényt, amelyeknek fő célja az volt, hogy az informatikai, technikai lehetőségeket alapul véve pontosítsa,
egyértelművé tegye és bővítse az elektronikus kapcsolattartás szabályait már az 1952-es Pp.-ben is.
Emellett az Országgyűlés 2015. december 15-én elfogadta az E-ügyintézési tv.-t az elektronikus ügyintézés
széles körű elterjedése, az állam és az állampolgárok közötti jogviszonyok szélesebb körű elektronizálása, a
lakosság számára a korszerűbb és hatékonyabb közszolgáltatások nyújtása érdekében. Az E-ügyintézési tv.
alapján az Országos Bírósági Hivatal és a bíróságok is elektronikus ügyintézést biztosító szerveknek minősülnek,
így az E-ügyintézési tv. rendelkezéseit az Országos Bírósági Hivatalnak és a bíróságoknak is alkalmazniuk kell.
A Pp.-nek az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályai a fentiekre tekintettel alapul veszik az 1952-es
Pp. előírásait, valamint figyelembe veszik az E-ügyintézési tv. rendelkezéseit. A Pp. - eltérve az 1952-es Pp.-től - e
körben a szigorúan vett eljárásjogi szabályokat rögzíti. A Pp. az E-ügyintézési tv.-nek a polgári eljárásra is
vonatkozó rendelkezései által szabályozott területeket nem érinti, az E-ügyintézési tv. ugyanis szabályoz egyes
olyan eljárási kérdéseket, amelyek nemcsak a polgári, hanem valamennyi eljárásban egyformán érvényesülnek.
Nem tér ki a Pp. továbbá az elektronizációval kapcsolatos technikai jellegű szabályokra sem, mivel ezeket az
előírásokat szintén az E-ügyintézési tv. és a végrehajtási rendeletei rögzítenek. E megoldás mellett szól az -
ahogyan a Koncepció is hivatkozik erre -, hogy „[a] külön joganyag akként és olyan gyakorisággal legyen
módosítható, ahogyan azt ez a speciális terület megköveteli, mindez azonban ne rombolja a polgári perrendtartás
stabilitását.”
Az E-ügyintézési tv. és az elektronikus ügyintézés részletszabályairól szóló 451/2016. (XII. 19.) Korm. rendelet
(a továbbiakban: E-ügyintézési Korm. rend.) szabályozza egyebek mellett a következő kérdéseket: a beadványok
formátuma, űrlapok kérdése, kézbesítés, vevénykezelés kérdése, adathordozón történő benyújtás lehetősége.
2. Az elektronikus kapcsolattartás során alkalmazandó eljárásrend

A Pp. alapján egyidejűleg jelen lesz a polgári perek intézése során a papír alapú és az elektronikus
kapcsolattartás is, hiszen a Pp. hatálybalépésekor az E-ügyintézési tv. alapján még nem minden jogkereső köteles
elektronikus kapcsolattartásra. A Pp. nem vezet be az elektronikus kapcsolattartás esetére külön eljárásrendet,
ekkor is a Pp. szabályai alkalmazandók az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó fejezetben szabályozott
eltérésekkel. A külön fejezetben kizárólag azok az előírások jelennek meg, amelyek az elektronikus
kapcsolattartás sajátosságai folytán az általános szabályoktól eltérő rendezést igényelnek. Ugyanakkor
hangsúlyozni szükséges, hogy az elektronikus kapcsolattartás során a Pp. mellett alkalmazni kell az E-ügyintézési
tv.-t és az E-ügyintézési Korm. rend.-et, mivel ezek a jogszabályok együttesen szabályozzák az elektronikus
kapcsolattartás folyamatát.
Pp. 605. §-ához:
Választható elektronikus kapcsolattartás

Nem változik a szabályozás az 1952-es Pp.-hez képest a tekintetben, hogy nem minden fél számára kötelező az
elektronikus kapcsolattartás. Az a fél vagy képviselője, aki nem köteles az elektronikus kapcsolattartásra, bármely
perben, a per bármely szakaszában dönthet úgy, hogy elektronikus úton kívánja a kapcsolatot tartani a
bírósággal. Azonban ennek a választásnak felelős döntésnek kell lennie, mivel ezt követően a fél, illetve
képviselője az adott perben már köteles lesz az elektronikus kapcsolattartásra, kivéve, ha a törvényben
meghatározottak szerint a bíróság engedélyezi számára a papír alapú kapcsolattartásra való visszatérést. A
félnek, illetve képviselőjének nem kell külön kérelmeznie a bíróságtól azt, hogy elektronikusan tarthassa a
kapcsolatot; amennyiben valamely beadványát elektronikus úton nyújtja be, úgy azt az elektronikus
kapcsolattartás vállalásának kell tekintenie a bíróságnak, és ettől kezdve a bíróság valamennyi iratot elektronikus
úton kézbesít a félnek, illetve képviselőjének.
Mindaddig, amíg minden fél számára nem válik kötelezővé az elektronikus kapcsolattartás, léteznek majd a
kapcsolattartás szempontjából „vegyes” eljárások, amelyekben az egyik fél papír alapon nyújtja be a beadványait,
a másik fél ugyanakkor elektronikusan tartja a kapcsolatot. Ebben az esetben a bíróság kötelezettsége, hogy az
egyik fél által elektronikusan benyújtott beadványt papír alapon, postai szolgáltató útján kézbesítse a másik
félnek, illetve a másik fél papír alapon előterjesztett beadványát digitalizálja, és azt elektronikus formában,
elektronikus úton kézbesítse az egyik félnek. A Pp. arra az esetre is rögzít előírást, ha a fél az eljárásban ugyan
jogi képviselővel vagy elektronikus kapcsolattartást vállaló egyéb képviselővel jár el, de a bírósági iratot az
elektronikus kapcsolattartást nem vállaló fél számára kell kézbesíteni. Ekkor papír alapú a kézbesítés, de a
bíróság a felet tájékoztatja arról, hogy a bírósággal a kapcsolatot elektronikus úton is tarthatja.
Pp. 606. §-ához:
Áttérés papír alapú kapcsolattartásra

Ahogyan arra már utaltunk, abban az esetben, ha az elektronikus kapcsolattartásra egyébként nem köteles fél,
illetve képviselő a kapcsolattartás e módját választja, a Pp. a számára a továbbiakban már kötelezővé teszi ezt a
fajta kommunikációt. Ennek oka, hogy a kapcsolattartási módok váltogatása a per vitelét elnehezítené, hiszen
bizonytalanná válhatna, hogy a bíróság az adott időpontban éppen papír alapon avagy elektronikusan
kézbesíthetné-e a fél, illetve képviselője számára az iratokat joghatályosan. Ugyanakkor a Pp. megtartja az
1952-es Pp. által is biztosított azon lehetőséget, miszerint a fél, illetve a képviselő visszatérhet a papír alapú
kapcsolattartásra. Ez azért szükséges, mert a fél helyzetében bekövetkezhetnek olyan változások, amelyek a
továbbiakban már nem teszik lehetővé számára az elektronikus kapcsolattartást.
A papír alapú kapcsolattartásra történő áttérésre nincs automatikusan lehetősége a félnek, illetve a
képviselőnek, az ez iránti kérelemről a bíróság dönt. Az érintett a kérelmet papír alapon terjesztheti elő az
eljárásban soron következő beadványának papír alapú benyújtásával egyidejűleg. Engedélyezés esetén nem hoz
végzést a bíróság, azonban a kérelem visszautasításáról vagy elutasításáról külön fellebbezhető végzésben dönt; a
fellebbezés szintén papír alapon terjeszthető elő.
Fontos, hogy a kérelemmel együtt papír alapon benyújtott beadványt szabályszerűen előterjesztettnek kell
tekinteni akkor is, ha az áttérés iránti kérelem visszautasításra vagy elutasításra kerül. Ugyanakkor ez a szabály
nem érvényesül abban az estben, ha ismételten alaptalan áttérés iránti kérelmet utasít el a bíróság. Ennek oka,
hogy a fél, illetve képviselő ismételten alaptalan áttérés iránti kérelmekkel ne érhesse el, hogy valójában a
beadványait akkor is joghatályosan papír alapon terjeszti elő folyamatosan, ha a bíróság a papír alapú
kapcsolattartásra visszatérést nem engedélyezi, mert annak nem állnak fenn a feltételei.
A paragrafus (2) bekezdésének módosítása rendezi az elektronikusról papír alapú kapcsolattartásra való áttérés
iránti kérelem alaki hiányosság miatt a Pp. 115. § (6) bekezdés a) pontja alapján történő visszautasításának
közlését és fellebbezhetőségét, melyre a kérelem érdemi alaptalansága miatt történő elutasítás szabályait rendeli
alkalmazni.
A bíróság érdemi vizsgálat nélkül visszautasítja a kérelmet, ha azt ugyanazon okból terjesztik ismételten elő,
amely okból már egyszer azt a bíróság elutasította.
A nyilvánvalóan alaptalan kérelmet előterjesztőt a bíróság pénzbírsággal is sújthatja, hiszen az alaptalan
kérelmek alkalmasak az eljárás elhúzására.
Pp. 607. §-ához:
Jogutódlás az elektronikus kapcsolattartásban

Az elektronikus kapcsolattartásra nem köteles fél esetében az elektronikus kapcsolattartási mód vállalása
személyhez kötött, e döntés a jogutódra nem terjed ki, hiszen a vállalást megalapozó személyes körülmények
eltérőek lehetnek a fél és a jogutód esetében. A jogutód abban az esetben, ha az elektronikus kapcsolattartást
vállalja, a későbbiek során a papír alapú kapcsolattartásra történő áttérés iránti kérelmét attól függetlenül
terjesztheti elő, hogy esetlegesen a jogelődje már terjesztett elő ilyen kérelmet. A jogutód kérelmének elbírálása
során nem kell figyelembe venni a jogelőd korábbi kérelmét. Ahogyan az Indokolás is jelzi ennek az előírásnak az
ad jelentőséget, hogy egyébként a Pp. szerint a papír alapú kapcsolattartásra való áttérés iránti kérelem
elutasítása esetén azonos okból ismételten áttérés iránti kérelmet nem lehet benyújtani, az ennek ellenére
benyújtott áttérés iránti kérelmet a bíróság visszautasítja.
Pp. 608. §-ához:
Kötelező elektronikus kapcsolattartás

Ahogyan azt már jeleztük, az elektronikus kapcsolattartás területén az alapvető előírásokat az E-ügyintézési tv.
tartalmazza. Az E-ügyintézési tv. indokolása szerint a törvény célja - a XXI. század technikai fejlődéséhez igazodva
- az elektronikus úton történő ügyintézés kiterjesztése; az ehhez szükséges jogi feltételek és a technikai
fejlesztések jogalapjának megteremtése, valamint az ügyfelek széles körének ügyintézési szolgáltatásokat nyújtó
állami és nem állami szervezetek egységes elvek mentén történő elektronikus ügyintézésre szorítása. Ennek
megfelelően azt is az E-ügyintézési tv. határozza meg, hogy mely személyi kör köteles az elektronikus
kapcsolattartásra. A Pp. a polgári perben elektronikus kapcsolattartásra kötelezettek körét az E-ügyintézési tv.-re
utalással határozza meg. Ennek megfelelően elektronikus kapcsolattartásra köteles a gazdálkodó szervezet, a fél
jogi képviselője, az állam, az önkormányzat, a költségvetési szerv, az ügyész, a jegyző, a köztestület és az egyéb
közigazgatási hatóság.
Az E-ügyintézési tv. 1. § 23. pontja szerint gazdálkodó szervezet: a Pp.-ben meghatározott, belföldi székhellyel
rendelkező gazdálkodó szervezet, azzal az eltéréssel, hogy az E-ügyintézési tv. alkalmazásában gazdálkodó
szervezetnek minősül valamennyi gazdasági tevékenységet folytató jogi személyiséggel nem rendelkező, belföldi
székhelyű szervezet. A Pp. 7. § 6. pontja szerint pedig gazdálkodó szervezet: a gazdasági társaság, az európai
részvénytársaság, az egyesülés, az európai gazdasági egyesülés, az európai területi társulás, a szövetkezet, a
lakásszövetkezet, az európai szövetkezet, a vízgazdálkodási társulat, az erdőbirtokossági társulat, a külföldi
székhelyű vállalat magyarországi fióktelepe, az állami vállalat, az egyéb állami gazdálkodó szerv, az egyes jogi
személyek vállalata, a közös vállalat, a végrehajtói iroda, a közjegyzői iroda, az ügyvédi iroda, a szabadalmi
ügyvivői iroda, az önkéntes kölcsönös biztosító pénztár, a magánnyugdíjpénztár, az egyéni cég, továbbá az egyéni
vállalkozó, emellett gazdálkodó tevékenységével összefüggő polgári jogi kapcsolataiban az állam, a helyi
önkormányzat, a költségvetési szerv, jogszabály alapján a költségvetési szervek gazdálkodására vonatkozó
szabályokat alkalmazó egyéb jogi személy, az egyesület, a köztestület, valamint az alapítvány. A fentiek alapján
tehát a polgári perben elektronikus kapcsolattartásra kötelesek a fent felsorolt gazdálkodó szervezetek abban az
esetben, ha belföldi székhellyel rendelkeznek, továbbá a gazdasági tevékenységet folytató jogi személyiséggel
nem rendelkező, belföldi székhelyű szervezetek is.
Az E-ügyintézési tv. 1. § 29. pontja meghatározza a jogi képviselő fogalmát is: eszerint jogi képviselő jogszabály
eltérő rendelkezése hiányában az ügyfél képviseletében eljáró ügyvéd, ügyvédi iroda és kamarai jogtanácsos. A
Pp. ez esetben élt az E-ügyintézési tv.-ben foglaltaktól való eltérés lehetőségével, és az E-ügyintézési tv.-től
tágabb körben határozta meg azt, hogy ki tekintendő az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezések
tekintetében jogi képviselőnek. A Pp. szerint az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó rendelkezések
tekintetében jogi képviselőnek minősül az ügyvéd és az ügyvédi iroda, a kamarai jogtanácsos, azokban a
perekben, amelyekben jogszabály a képviseletre feljogosítja, a jogi személy bíróság képviseletére jogosult bíró, és
bírósági titkár, a Legfőbb Ügyészség képviseletére jogosult ügyész, valamint törvényben meghatározott egyéb
személy, akit törvény kötelező jogi képviselet esetén jogi képviselőnek tekint. Az ügyvédjelölt és az ügyvédi
kamarai nyilvántartásba vett jogi előadó akkor tekintendő az elektronikus kapcsolattartás vonatkozásában jogi
képviselőnek, ha a Pp. szerint a perben eljárhat; ekkor ők is kötelesek az elektronikus kapcsolattartásra. [A Pp.
244. § (3) bekezdése alapján, a járásbíróság hatáskörébe tartozó perben, ha a fél a jogi képviselővel történő
eljárást választotta, a perben jogi képviselőnek kell tekinteni az ügyvédjelöltet és a kamarai nyilvántartásba vett
jogi előadót is.]
157. Elektronikus kapcsolattartás a szakértővel, a bírósággal, a közigazgatási szervvel és más

hatósággal
Pp. 609. §-ához:
Elektronikus kapcsolattartás a szakértővel

A Szaktv. szerint igazságügyi szakértői tevékenységet az erre feljogosított természetes személy, gazdasági
társaság és szolgáltató, igazságügyi szakértői intézmény és igazságügyi szakértői intézet, igazságügyi szakértői
testület, külön jogszabályban feljogosított állami szerv, intézmény, intézet és szervezet, valamint külön törvény
szerinti Teljesítésigazolási Szakértői Szerv végezhet. Ez alapján látható, hogy az igazságügyi szakértői
tevékenységet végzők közül egyesek az E-ügyintézési tv. által meghatározott azon körbe tartoznak, akik
elektronikus kapcsolattartásra kötelesek, míg mások nem tartoznak ebbe a körbe. A Pp. azon szakértők esetében
is lehetővé teszi, hogy a bírósággal elektronikusan tartsák a kapcsolatot, akik az E-ügyintézési tv. alapján erre
nem lennének kötelesek. Ezek a szakértők a szakértői névjegyzékbe történő bejelentéssel vállalhatják az
elektronikus kapcsolattartást. A szakértői névjegyzékben nem szereplő szakértői tevékenység végzésére
feljogosított szervezetek pedig az OBH részére történő bejelentéssel vállalhatják az elektronikus kapcsolattartást.
Az adott kapcsolattartási mód ugyanakkor nem kizárólagos a szakértővel történő kommunikáció során. A Pp.
megfelelően rugalmas szabályozást tartalmaz egyes speciális esetekre. A bíróság elektronikus kapcsolattartás
esetén is dönthet úgy, hogy papír alapon vagy adathordozón bocsátja rendelkezésre a szakértő részére a bírósági
irat mellékletét, ha az adathordozó jellegéből adódóan a digitalizálás lehetetlen, valamint ha a papír alapú okirat
valódisága vitás, vagy az okirat papír alapú megtekintése egyéb okból szükséges. A bíróság továbbá elektronikus
kapcsolattartás esetén is engedélyt adhat a szakértő kérelme alapján arra, hogy a szakértő a szakvéleményt vagy
egy részét papír alapon nyújtsa be. Az engedélyt akkor adhatja meg a bíróság, ha az eljárásban az okirat papír
alapú bemutatása, megtekintése szükséges; erre különösen akkor kerülhet sor, ha a papír alapú okirat valódisága
vitás. Ezen esetek mellett, papír alapú kapcsolattartás esetén is rendelkezhet úgy a bíróság, hogy a szakvéleményt
a szakértő adathordozón is nyújtsa be; erre akkor kerülhet sor, ha azt elektronikus kapcsolattartással eljáró fél
részére kell kézbesíteni.
Pp. 610. §-ához:
A bíróságok egymás közötti és más szervekkel történő elektronikus kapcsolattartása

A bíróságok egymással, továbbá a közigazgatási szervekkel és más hatóságokkal kizárólag elektronikus úton
tarthatják a kapcsolatot. Ez alól - hasonlóan a szakértőkkel történő kapcsolattartáshoz - kivételt jelent az az eset,
amikor az okirat papír alapú bemutatása, megtekintése szükséges.
158. Az elektronikus kapcsolattartás eltérő szabályai
Pp. 611. §-ához:
A képviseletre vonatkozó szabályok elektronikus kapcsolattartás esetén

Elektronikus kapcsolattartás esetén is érvényesülnek az Általános rendelkezések között a képviseletre
meghatározott előírások. Ugyanakkor - ahogyan arra az Indokolás is utal - az elektronikus kapcsolattartás esetére
szükséges előírni néhány speciális szabályt.
Az Általános rendelkezések szerint a meghatalmazott köteles eredeti meghatalmazását vagy annak hitelesített
másolatát első beadványához mellékelni, vagy ha erre előbb kerül sor, az első bírósági jelentkezése alkalmával az
iratokhoz csatolni. Figyelemmel arra, hogy elektronikus kapcsolattartás esetén a meghatalmazást is elektronikus
úton kell előterjeszteni, a Pp. rendelkezik arról, hogy a meghatalmazást, ha papír alapon jött létre, akkor
digitalizált formában kell csatolni. Ha a bíróságnak alapos kétsége merül fel a digitalizált meghatalmazással
kapcsolatosan, úgy - a papír alapú meghatalmazással való egyezőség megállapításának érdekében - az eredeti,
papír alapú meghatalmazás csatolására hívja fel a képviselőt.
Az elektronikus kapcsolattartás során is alkalmazni kell az Általános rendelkezések között rögzített azon
szabályt, amely szerint nem kérhető a féltől a képviselő meghatalmazása, ha az az E-ügyintézési tv. szerinti
rendelkezési nyilvántartásban - az elfogadására vonatkozó nyilatkozattal együtt - szerepel. Érvényesül továbbá az
az általános előírás is, hogy ha a meghatalmazás rendelkezési nyilvántartásba vételére vagy a rendelkezési
nyilvántartásba vett meghatalmazás módosítására a per folyamatban léte alatt kerül sor, e jognyilatkozatok a
bírósággal szemben a bíróságnak való bejelentéstől, az ellenféllel szemben pedig a vele való közléstől hatályosak.
Természetesen elektronikus kapcsolattartás esetén sem kell a képviseleti jogosultságot külön igazolni akkor, ha
a képviselő számára adott általános meghatalmazás szerepel az általános meghatalmazások országos és
közhiteles nyilvántartásában, amelyet az OBH elnöke működtet.
Az a fél, aki saját személyében elektronikus útra nem köteles, a jogi képviselet visszavonására vonatkozó
nyilatkozatát természetesen papír alapon is benyújthatja, de nyilatkoznia kell arról, hogy a későbbiekben jogi
képviselővel jár-e el. Értelemszerűen ez a választási lehetősége a félnek csak akkor áll fenn, ha az adott perben
nem kötelező a jogi képviselet.
Pp. 612. §-ához:
A beadványokra vonatkozó előírások elektronikus kapcsolattartás esetén

A Pp. az Általános rendelkezések között rögzíti, hogy a határidő az utolsó nap végével jár le, a bírósághoz
intézett beadvány előterjesztésére és a bíróság előtt teljesítendő cselekményre megállapított határidő azonban
már a hivatali idő végével lejár. Ugyanakkor arról is rendelkezik a Pp., szintén az Általános rendelkezések között,
hogy a napokban, munkanapokban, hónapokban vagy években megállapított határidő elmulasztásának
következményeit nem lehet alkalmazni, ha a bíróságnak címzett beadványt legkésőbb a határidő utolsó napján a
bíróság címére ajánlott küldeményként postára adták. Tekintettel arra, hogy ez az előírás nem alkalmazható az
elektronikus kapcsolattartás esetén, az e szabálynak megfelelő rendelkezést az elektronikus kapcsolattartásra is
rögzítenie kellett a Pp.-nek.
Pp. 613. §-ához:
1. Papír alapú okiratok elektronikus kapcsolattartás esetén

Ahogyan azt az Indokolás is jelzi, az állampolgárok, szervezetek a szerződéses jogviszonyaikban jelenleg még
többségében papír alapon járnak el. Ebből következően a bíróság elé kerülő jogvitákban is többségében a felek
papír alapú okiratokat tudnak megjelölni bizonyítási eszközként. Erre tekintettel a Pp.-nek egyértelműen
rögzítenie kellett, hogy ezeknek a papír alapú okiratoknak a digitalizálása és megőrzése kinek a kötelezettsége az
elektronikus kapcsolattartás esetén. A Pp. ezt a feladatot az elektronikus kapcsolattartásra kötelezett és az
elektronikus kapcsolattartást választó félre, illetve képviselőre telepíti.
Már korábban is utaltunk arra, hogy egyelőre még a kapcsolattartás szempontjából léteznek a „vegyes”
eljárások, amelyekben az egyik fél papír alapon nyújtja be a beadványait, a másik fél ugyanakkor elektronikusan
tartja a kapcsolatot a bírósággal. Abban az esetben, ha a beadványt, okiratot előterjesztő fél nem köteles az
elektronikus kapcsolattartásra, és így papír alapon terjeszti elő a beadványt, illetve az okiratot, ugyanakkor a
másik fél elektronikusan tartja a kapcsolatot, a bíróságnak kell digitalizálnia az iratot.
A Pp. külön rendelkezik arról, hogy mi a teendő abban az esetben, ha az alperes elektronikus kapcsolattartásra
nem köteles vagy az elektronikus kapcsolattartásra köteles alperes elektronikus kapcsolattartásra szolgáló
elérhetősége nem ismert. Ebben az esetben a bíróság a keresetlevelet papír alapon kézbesíti.
A Pp. meghatározza azokat az eseteket is, amikor a kötelező elektronikus kapcsolattartás ellenére, kivételesen
benyújtható az okirat papír alapon. Erre akkor kerülhet sor, ha az okirat papír alapú bemutatása, megtekintése
szükséges. A Pp. nem határozza meg tételesen azokat az eseteket, amikor erre sor kerülhet, hiszen mindig az
adott ügy körülményei döntik el, hogy a bíróságnak az eredeti okiratot meg kell-e tekintenie. A Pp. ugyanakkor a
legtipikusabb esetet szabályozza, amikor úgy rendelkezik, hogy a papír alapú bemutatás, megtekintés különösen
akkor lehet szükséges, ha a papír alapú okirat valódisága vitás.
2. Papír alapon, illetve adathordozón történő benyújtás az E-ügyintézési tv. alapján

A Pp. nem tér ki a papír alapú benyújtás azon esetére, amit valamennyi eljárásra vonatkozóan szabályoz az
E-ügyintézési tv. 108/B. §-a a 2019. december 31-ig tartó átmeneti időszakra. E szerint kivételt képez az
elektronikus kapcsolattartás alól, ha a kézbesítendő, illetve továbbítandó irat, okirat, egyéb papír alapú beadvány
papír alapú bemutatása, megtekintése azért szükséges, mert az eredetileg papír alapú beadványok nagy
mennyisége, illetve sajátos alakja miatt azok digitalizálása aránytalan nehézséggel járna.
Ugyanezen átmeneti időszakra rendelkezik az E-ügyintézési tv. 108/A. §-a az adathordozón történő benyújtásról
a következők szerint. Ha az elektronikusan benyújtani kívánt nyilatkozat vagy mellékletének mérete az
elektronikus ügyintézést biztosító szerv által megjelölt méretkorlátot meghaladja, elektronikus a kapcsolattartás
akkor is, ha az ügyfél a nyilatkozatát tartós adathordozón nyújtja be és a nyilatkozat tekintetében biztosított, hogy
a kézbesített elektronikus dokumentum megegyezik a nyilatkozattevő által jóváhagyott dokumentummal. Az
E-ügyintézési tv. 108/A. §-a részletesen rendelkezik arról is, hogy az adathordozót ez esetben mikor és hogyan kell
benyújtani.
Pp. 614. §-ához:
1. Kézbesítés elektronikus kapcsolattartás esetén

Papír alapú kapcsolattartás esetén a felek az illetéket főszabály szerint illetékbélyeg formájában róják le. Az
illetékbélyeg formájában történő illetékmegfizetésről a bíróság a keresetlevél, illetve egyéb beadvány
benyújtásakor értesül, és ellenőrizni tudja azt is, hogy a megfelelő mértékű illetéklerovásra került-e sor. Minderre
tekintettel a bíróság azonnal alkalmazhatja az illetékhiány esetére előírt jogkövetkezményeket. Az elektronikus
kapcsolattartás esetén azonban az illeték megfizetésére olyan módon kerül sor, hogy a bíróság ennek
megtörténtéről csak a keresetlevél, illetve egyéb beadvány benyújtásához képest későbbi időpontban értesül.
Tekintettel arra, hogy nem eshet a fél terhére ez a későbbi tudomásszerzés, a Pp. rendelkezik arról, hogy az
illetékhiány esetére előírt jogkövetkezmények alkalmazása - a keresetlevél visszautasítása, illetve az egyéb
beadvány visszautasítása - legkorábban csak a keresetlevél, illetve az egyéb beadvány érkeztetését követő három
munkanap letelte után lehetséges.
Az E-ügyintézési tv. egyértelműen rögzíti, hogy kik azok, akik elektronikus kapcsolattartásra kötelesek.
Előfordulhat ugyanakkor, hogy nem tanúsít minden kötelezett önkéntes jogkövető magatartást, és a kézbesítési
rendszer azon szolgáltatása tekintetében, amelyen keresztül részére a bírósági iratokat kézbesíthetik nem köt
szolgáltatási szerződést vagy a korábban kötött szolgáltatási szerződést megszünteti. Erre az esetre a Pp.
szankciót határoz meg, és rögzíti, hogy a bíróság az ilyen felet pénzbírsággal sújtja. Ugyanakkor ennek a félnek is
meg kell ismernie a bírósági iratokat, ezért számára azokat papír alapon kézbesíti a bíróság.
2. Irattovábbítás az elektronikus levélcímre

Az elektronikus kapcsolattartás a Pp. hatálya alá tartozó perekben is az E-ügyintézési tv.-ben és végrehajtási
rendeleteiben meghatározott módon történik. A Pp. csak néhány, konkrétan meghatározott esetben ad arra
lehetőséget, hogy a bíróság a fél elektronikus levélcímére továbbítson iratot. Ez a fajta irattovábbítás nem minősül
elektronikus úton történő kézbesítésnek, ezekhez nem fűződnek jogkövetkezmények, csak a fél tájékoztatására
szolgálnak. A fél részéről sem minősül elektronikus kapcsolattartási módnak az elektronikus levélcímről történő
beadványbenyújtás.
Pp. 615. §-ához:
Az Országos Bírósági Hivatal informatikai rendszere és az elektronikus kapcsolattartással összefüggő

adatkezelés
Az E-ügyintézési tv. szerint az OBH és a bíróságok elektronikus ügyintézést biztosító szerveknek minősülnek. Az
E-ügyintézési tv. rendelkezése alapján az elektronikus ügyintézést biztosító szerv a felek elektronikus
kapcsolattartással, elektronikus ügyintézéssel kapcsolatos jogait elektronikus ügyintézést biztosító információs
rendszer útján biztosítja. Ennek a kötelezettségüknek a bíróságok nem külön-külön, hanem egy rendszeren
keresztül tesznek eleget, amelyet az OBH működtet. A Pp. ennek megfelelően a bíróságok mellett az OBH
számára is ad adatkezelési jogosultságot annak érdekében, hogy olyan személyes adatokat is kezeljenek,
amelyeket az elektronikus úton kapcsolatot tartók kizárólag e célból, az elektronikus azonosíthatóságuk
érdekében adnak meg.
Pp. 616. §-ához:

Elektronikus bírósági irat

A Pp. kimondja, hogy a bíróság az általa elektronikusan megküldött bírósági iratot elektronikus bélyegzővel
látja el. A Pp. meghatározza azt is, hogy az elektronikus bélyegzőnek mely feltételeknek kell megfelelnie, továbbá
azt is rögzíti, hogy a feltételeknek megfelelő elektronikus bélyegzővel ellátott bírósági irat közokirat.
Pp. 617. §-ához:
A határidő számítása üzemzavar, üzemszünet esetén

Az E-ügyintézési tv. előírja, hogy minden elektronikus ügyintézést biztosító szerv, így az OBH, illetve a
bíróságok is minden olyan tervezhető technikai tevékenységet, amely a szolgáltatás vagy az elektronikus
ügyintézés szünetelését eredményezi, kötelesek olyan időszakra ütemezni, amelyben a szünetelés nem okoz
jelentős fennakadást az elektronikus ügyintézésben. Emellett az elektronikus ügyintézést biztosító szerv minden
olyan előre tervezett technikai tevékenységről köteles az ügyfeleket legalább 3 nappal a tevékenység megkezdése
előtt tájékoztatni, amely a szolgáltatás vagy az elektronikus ügyintézés szünetelését vagy korlátozott
működőképességét eredményezi.
Egyértelmű, hogy az üzemszünet, illetve üzemzavar nem eshet a felek terhére, ezért a Pp. külön rendelkezik
arról, hogy milyen hatással van az üzemszünet, illetve az üzemzavar a határidők számítására. Tekintettel arra,
hogy a határidők különbözőképpen adhatóak meg, a következményekről is eltérően kell rendelkezni. A napokban
és munkanapokban megadott határidőbe nem számít be az a nap, amelynek során legalább négy órán keresztül
üzemzavar vagy üzemszünet állt fenn. Az években és hónapokban megadott határidő esetén kizárólag a lejárati
napon bekövetkezett üzemszünetnek, illetve üzemzavarnak van jelentősége, hiszen ezek a határidők kellően
hosszúak ahhoz, hogy egy időközbeni üzemszünet vagy üzemzavar befolyásolhassa a fél kötelezettségének
teljesítését. Tekintettel arra, hogy a Pp. alapján a határidő órákban is megállapítható, a Pp. kifejezetten
rendelkezik arról, hogy amennyiben az órákban meghatározott határidő az üzemszünet vagy üzemzavar idején
járna le, úgy a határidő csak a következő munkanapon, a hivatali idő kezdetét követő első óra leteltével jár le.
Nem várható el ugyanis a féltől, hogy amennyiben esetleg az üzemzavar munkaszüneti napon vagy az éjszakai
órákban szűnik meg, úgy folyamatos „készenlétben állva” azonnal tegyen eleget a kötelezettségének.
A Pp. 618. §-ához
Az elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályok megszegésének következményei

Az elektronikus kapcsolattartásra kötelezett a beadványait és azok mellékleteit kizárólag elektronikus úton
terjesztheti elő, kivéve, ha erre a Pp., illetve az E-ügyintézési tv. lehetőséget biztosít. A Pp. azonban nemcsak az
elektronikus benyújtást, hanem azt is előírja, hogy az előterjesztésnek az E-ügyintézési tv.-ben, illetve a
végrehajtási rendeleteiben meghatározott módon kell történnie. Amennyiben ezen előírásokat nem tartja be a fél,
úgy a beadványban foglalt nyilatkozata hatálytalan, kivéve a keresetlevelet, a fellebbezést, a felülvizsgálati
kérelmet és a perújítási kérelmet, mivel azokat a bíróság visszautasítja. Kivételt képez a hatálytalanság
jogkövetkezménye alól továbbá a fizetési meghagyásos eljárás perré alakulása esetén az ellentmondás
előterjesztését követően a keresetet tartalmazó irat; amennyiben az elektronikus kapcsolattartásra köteles fél ezt
nem elektronikusan terjeszti elő, úgy a bíróság az eljárást hivatalból megszünteti.
Pp. 619-620. §-ához:
Az elektronikus formátumban rendelkezésre álló irat továbbítása, iratbetekintés elektronikus

hozzáférés biztosítása útján
Már az 1952-es Pp. is tartalmazza „Az iratok megtekintése; másolatok” című alcím alatt az iratok
megtekintésének azt a sajátos formáját, amikor a felek és a perben részt vevő egyéb személyek, illetve képviselőik
kérhetik a részükre kiadható - elektronikus formában, elektronikus okiratként vagy elektronikus másolatként
rendelkezésre álló - iratot elektronikus formában az elektronikus levélcímükre megküldeni. A Pp. fenntartja
ezeket az előírásokat, azonban a rendelkezéseket az elektronikus kapcsolattartás szabályai között helyezi el.
Ugyanakkor a Pp. egyértelművé teszi, hogy az elektronikus levélcímre továbbításra kizárólag az 50. alcímben
foglalt jogosultságok gyakorlása - azaz az iratok megtekintése, illetve másolatkészítés kiváltása - érdekében
kerülhet sor. Ez biztosítja az iratok elektronikus formában való rendelkezésre állása esetén az iratok
megtekintését elektronikus hozzáféréssel. Az iratnak ilyen módon való továbbítása nem felel meg az elektronikus
kézbesítésnek és nem helyettesíti az elektronikus kézbesítését azoknak a bírósági határozatoknak, iratoknak,
amelyeket a felek és más perbeli személyek részére törvény alapján kézbesítenie kell a bíróságnak.
Pp. 620. §-ához:
Pp. 621. §-ához:
A hangkapcsolatot biztosító elektronikus úton megtett nyilatkozat joghatása

Az E-ügyintézési tv. rögzíti, hogy a hangkapcsolatot biztosító elektronikus úton megtett nyilatkozat joghatása
megegyezik a szóban tett nyilatkozat joghatásával, azonban jogszabály ettől eltérően rendelkezhet. A Pp. a
kizárólag hangkapcsolatot biztosító elektronikus úton tett nyilatkozatot nem fogadja el, aminek oka az
Indokolásban foglaltak szerint a következő. A polgári peres eljárásban a szóbeli meghallgatásnak, a szóban
megtett nyilatkozatnak a közvetlenség és szóbeliség, továbbá a kétoldalú meghallgatás elvének érvényesülése
érdekében különös jelentősége van. A polgári peres eljárás kontradiktórius jellegéből következik, hogy a
bíróságnak mindkét felet meg kell hallgatnia, illetve a meghallgatás lehetőségét biztosítania kell. A kétoldalú
meghallgatás elvéből következik az is, hogy a bíróságnak annak lehetőségét is biztosítani kell, hogy az eljárás
során a fél által előterjesztett kérelmeket, nyilatkozatokat az ellenfél is megismerhesse, arra nyilatkozhasson.
Erre figyelemmel írja elő a polgári perrendtartás, hogy a szóbeli nyilatkozatokat tárgyaláson teheti meg a fél, ahol
a másik fél jelenlétének lehetősége is biztosítva van. A fenti elvek érvényesülése a kizárólag hangkapcsolatot
biztosító elektronikus úton tett nyilatkozat esetében nem biztosított, ezért a Pp. a kizárólag hangkapcsolatot
biztosító elektronikus úton tett nyilatkozatot nem fogadja el, de a hang- és képkapcsolatot is lehetővé tevő
távközlő hálózat útján történő meghallgatást szabályozza. A hang- és képkapcsolatot is biztosító elektronikus
hírközlő hálózat útján történő meghallgatás a felek számára egy kedvező megoldás, ugyanakkor a közvetlenség,
szóbeliség, kétoldalú meghallgatás elveinek való megfelelőséget is biztosítja.
XLVII. FEJEZET
AZ ELEKTRONIKUS HÍRKÖZLŐ HÁLÓZAT IGÉNYBEVÉTELE
159. Az elektronikus hírközlő hálózat igénybevételének elrendelése és az elektronikus hírközlő hálózat

útján történő meghallgatás helye
Pp. 622. §-ához:
Az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás elrendelése

Már az 1952-es Pp. megteremtette annak lehetőségét, hogy a felek és más perbeli személyek, így a tanúk,
illetve a szakértők is, távmeghallgatás útján meghallgatásra, illetve - az 1952-es Pp. által alkalmazott terminológia
szerint - kihallgatásra kerülhessenek. A Pp. megőrzi az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás
és bizonyításfelvétel szabályait azzal, hogy e meghallgatási mód a jövőben a tanú személyes védelmét is
biztosíthatja, illetve a Pp. tovább bővíti az elektronikus hírközlő hálózat útján történő bizonyításfelvétel
lehetőségeit, mivel azt kiterjeszti a szemlére is. A Pp. ugyanakkor a hatályos jogszabályi környezettel
összhangban, az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvényben foglaltaknak megfelelően módosítja a
terminológiát, és a zártcélú távközlő hálózat megnevezés helyett az elektronikus hírközlő hálózat megnevezést
alkalmazza. Ahogyan azt az Indokolás is jelzi, e lehetőség biztosítása jelentősen megkönnyítheti azon személyek
meghallgatását, akiknek a megjelenése a tárgyalás kitűzött helyén csak jelentős nehézséggel vagy aránytalanul
nagy költségtöbblettel lenne megoldható. Emellett ezen jogintézmény alkalmazása az eljárások lefolytatását is
gyorsíthatja.
Pp. 623. §-ához:
Az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás helye

A Pp. az 1952-es Pp. szabályain nem változtatva rögzíti, hogy az elektronikus hírközlő hálózat útján történő
meghallgatásra vagy egy másik bíróságon vagy egy egyéb - az elektronikus hírközlő hálózat működésének
biztosításához szükséges feltételekkel rendelkező - szervnél rendelkezésre bocsátott helyiségben kerülhet sor. Az
elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás során a tárgyalás, illetve a személyes meghallgatás
helyszíne és a meghallgatott személy tartózkodási helye (a másik bíróság vagy az egyéb szerv) között az
összeköttetés közvetlenségét a mozgóképet és a hangot egyidejűleg továbbító eszköz biztosítja.
160. Az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás lefolytatása
Pp. 624. §-ához:
Jelenlét és azonosítás a meghallgatáson

A Pp. az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatáson történő jelenlétre, az azonosításra, a
nyilvánosság biztosítására vonatkozó rendelkezéseket az 1952-es Pp.-ben foglalt szabályok szerint rögzíti. E
rendelkezések közül indokolt kiemelni a következőket. Tekintettel arra, hogy az elektronikus hírközlő hálózat
útján történő meghallgatás esetén maga a tárgyalás más helyiségben kerül megtartásra, mint ahol a
meghallgatásra kerülő tartózkodik, a Pp. rögzíti azt, hogy a tárgyalás nyilvánosságára vonatkozó
rendelkezéseknek a tárgyalás kitűzött helyszínén kell érvényesülniük. A Pp. azt is előírja, hogy kik
tartózkodhatnak az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás helyszínén. Ezek a személyek a
következők:
- az elektronikus hírközlő hálózat útján meghallgatásra kerülő személy;
- az, akinek a jelenlétét az elektronikus hírközlő hálózat útján meghallgatásra kerülő személyéhez kapcsolódóan
a tárgyaláson vagy a személyes meghallgatáson, illetve a szemlén törvény lehetővé, illetve kötelezővé teszi;
- az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatáshoz szükséges technikai eszközök működését
biztosító, kezelő személy.
Azt, hogy ki lehet az a személy, akinek a jelenléte az elektronikus hírközlő hálózat útján meghallgatásra kerülő
személyéhez kapcsolódóan törvény alapján lehetséges vagy kötelező, minden esetben az ügy egyedi sajátosságai
alapján kell megítélni; ilyen személy lehet például a tolmács, a támogató, kiskorú tanú esetén a törvényes
képviselő.
A Pp. különös hangsúlyt fektet a tanú adatainak zártan kezelésére vonatkozó előírások érvényre juttatására.
Erre tekintettel a Pp. új szabályként az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás előírásai között
külön rendelkezik arról, hogy ha a tanú az adatainak zártan kezelését kérte, úgy a távmeghallgatás
foganatosításakor a tanú okmányainak jogszabályban meghatározott technikai eszközök közvetítésével történő
bemutatása során biztosítani kell, hogy azt csak a bíró, illetve a bírósági titkár tekinthesse meg.
Pp. 625-627. §-ához:
A meghallgatás módja, titkos meghallgatás, jegyzőkönyv

A Pp. a meghallgatás módjára és a jegyzőkönyvezésre vonatkozó szabályokat az 1952-es Pp.-ben foglaltaknak
megfelelően rögzíti. Ugyanakkor a meghallgatás egy sajátos, új módját, a titkos meghallgatást is szabályozza,
mivel a tanú veszélyeztetettsége a polgári perben is fennállhat. A titkos meghallgatás elrendelése esetén az
elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás olyan módon kerül lefolytatásra, hogy a tanú személye,
tartózkodási helye ne legyen megállapítható. Ennek egyik eszköze, hogy a tanú személyazonosságának
megállapítására alkalmas egyedi tulajdonságait a közvetítés során technikai úton el kell torzítani. Ez a megoldás a
büntetőeljárás során meghatározott esetekben már jelenleg is alkalmazható.
Pp. 626. §-ához:
Pp. 627. §-ához:
TIZENEGYEDIK RÉSZ
ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK
Pp. 628-629. §-ához:
Felhatalmazó rendelkezések és hatályba léptető rendelkezés

A Pp. tartalmazza a végrehajtására szolgáló kormányrendelet és miniszteri rendeletek megalkotásához
szükséges felhatalmazó rendelkezéseket. Emellett rögzíti a hatálybalépéséről szóló előírást.
Pp. 629. §-ához:
Pp. 630. §-ához:
Átmeneti rendelkezések
A Pp. rendelkezéseit a hatálybalépést követően indult perekben kell alkalmazni, figyelemmel arra, hogy a Pp. a
per szerkezetét alapvetően megváltoztatja, illetve az egyes jogintézményeket jelentősen módosítja.
A Pp. külön rendelkezést tartalmaz az okiratok tekintetében, mivel az okiratokra vonatkozó szabályok nemcsak
a polgári peres eljárások során kerülnek alkalmazásra. A Pp. szerint a 2018. január 1-jét megelőzően keletkezett
okiratra a keletkezésekor hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni.
További átmeneti szabályként tartalmaz a Pp. egy, az 1952-es Pp. 99/B. § (3) bekezdése okán szükséges
rendelkezést. Az 1952-es Pp. 99/B. § (3) bekezdése szerint, ha a címzett ellen a jogerős határozat alapján a
bírósági végrehajtást megelőzően pénzforgalmi úton történő behajtást kezdeményeztek és arról tudomást
szerzett, a kézbesítési vélelem megdöntése iránti, e § szerinti kérelmet a pénzforgalmi úton történő behajtásról
való tudomásszerzésétől számított 15 napon belül terjeszthet elő. Tekintettel arra, hogy a pénzforgalmi
szolgáltatás nyújtásáról szóló 2009. évi LXXXV. törvény 66. §-ában foglalt átmeneti rendelkezés szerint
pénzforgalmi úton történő behajtás kezdeményezésére már csak kivételesen, abban az esetben kerülhet sor, ha a
bírósági végrehajtás feltételei a törvény hatálybalépését (2009. november 1.) megelőzően már fennálltak, nem
indokolt az 1952-es Pp. hivatkozott szabályát a kézbesítésre vonatkozó szabályozás keretei között megjeleníteni. A
tárgykörben elegendő az átmeneti rendelkezés fenntartása.
A paragrafus (5) bekezdése a Kp. és a Pp. 2018. január 1-jei egyidejű hatálybalépésére tekintettel kimondja,
hogy ahol jogszabály a polgári perrendtartásról szóló törvény közigazgatási perekre vonatkozó szabályainak
alkalmazását rendeli, ott a közigazgatási perrendtartásról szóló törvény szabályait kell alkalmazni.
A paragrafust az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény hatálybalépésével összefüggő egyes
törvények és egyéb igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvény kiegészíti a (6) és (7)
bekezdésekkel, melyek fontos átmeneti rendelkezéseket adnak a Pp. hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyek
elektronikus kapcsolattartásra vonatkozó szabályait tekintve. Az egyértelmű szabályozás érdekében nem volt
elegendő a Pp. jelen paragrafusának kiegészítése, hanem az E-ügyintézési törvény átmeneti rendelkezéseit is
módosítani kellett.
A Pp. jelen paragrafusának (1) bekezdése szerint a Pp. rendelkezéseit a 2018. január 1-jén és az azt követően
indult ügyekben kell alkalmazni. E rendelkezésből következően a 2017. december 31-én folyamatban lévő
ügyekben az 1952-es Pp. alkalmazandó az elektronikus kapcsolattartás vonatkozásában is.
Ugyanakkor az E-ügyintézési tv. 108. § (2b) bekezdésében rögzített átmeneti rendelkezés nem állt összhangban
a Pp. átmeneti rendelkezéseivel. Ez jogalkalmazási problémákhoz vezethetett volna a tekintetben, hogy az
átmeneti időszakban, a 2017. december 31-én folyamatban lévő ügyekben az elektronikus kapcsolattartás
szempontjából pontosan mely rendelkezéseket kell alkalmazni. Az egyértelmű szabályozás érdekében, a
jogalkalmazást segítendő a Pp. jelen paragrafusának kiegészítése egyértelművé teszi, hogy a 2017. december
31-én folyamatban lévő ügyekben az 1952-es Pp. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az E-ügyintézési tv.-nyel való
összhang érdekében a módosítás azt is előírja, hogy a 2017. december 31-én folyamatban lévő ügyekben az
E-ügyintézési tv. rendelkezései közül pontosan melyeket kell alkalmazni.
A paragrafus kiegészítése a Pp. és az 1952-es Pp. közötti átmenetre vonatkozó rendelkezésekkel megteremti a
koherenciát az E-ügyintézési tv.-nyel is, egyértelművé téve, hogy a folyamatban lévő, 1952-es Pp. hatálya alá
tartozó ügyekben csak korlátozottan kell alkalmazni az E-ügyintézési tv.-t.
Az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény hatálybalépésével összefüggő egyes törvények és
egyéb igazságügyi tárgyú törvények módosításáról szóló törvény a jogalkalmazási bizonytalanságokat
kiküszöbölendő a következők szerint módosítja az E-ügyintézési tv. átmeneti rendelkezéseit, a fent hivatkozott
108. § (2b) pontját:
„A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény hatálya alá tartozó ügyekben e törvény Második,
Harmadik és Ötödik Részének rendelkezései közül csak azokat kell alkalmazni, amelyeket a polgári
perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény 630. § (6) bekezdése megjelöl.
Pp. 631-633. §-ához:
Európai uniós követelményekre utaló, mentességre vonatkozó, valamint hatályon kívül helyező
rendelkezések
A Pp. az európai uniós követelményekre utaló, a diplomáciai és egyéb mentesség érvényesüléséhez szükséges,
továbbá hatályon kívül helyező rendelkezéseket tartalmaz.
Pp. 632. §-ához:
Pp. 633. §-ához:

TARTALOMJEGYZÉK
Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez 1

Szerkesztette: Wopera Zsuzsa©© 1
ELSŐ RÉSZ 2
ALAPVETÉSEK 2
I. FEJEZET 2
A TÖRVÉNY HATÁLYA ÉS AZ ALAPELVEK 2
1. A törvény hatálya 2
2. Alapelvek 3
MÁSODIK RÉSZ 10
ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK 10
II. FEJEZET 10
ÉRTELMEZŐ RENDELKEZÉSEK 10
III. FEJEZET 14
BÍRÓSÁGOK, KIZÁRÁS 14
3. Eljáró bíróságok 14
4. A bíróságok összetétele 15
5. A bírósági titkár és a bírósági ügyintéző 16
6. A bírák és a bíróság kizárása 16
IV. FEJEZET 20
BÍRÓSÁGI HATÁSKÖR ÉS ILLETÉKESSÉG 20
7. Hatáskör 20
8. A pertárgy értéke 24
9. A hatáskör vizsgálata 27
10. Illetékesség 29
11. Az eljáró bíróság kijelölése 35
V. FEJEZET 36
A FELEK ÉS MÁS PERBELI SZEMÉLYEK 36
12. Perképesség 36
13. Pertársaság 37
14. Beavatkozás a perbe 40
15. Változások a felek személyében 44
16. A támogató részvétele a perben 46
17. Az ügyész részvétele a perben 47
18. A tolmács és a fordító részvétele a perben 48
VI. FEJEZET 49
KÉPVISELET 49
19. Összeférhetetlenség 49
20. Meghatalmazottak 50
21. Kötelező jogi képviselet 55
22. Az ügygondnok jogállása 58
VII. FEJEZET 59
KÖLTSÉGEK 59
23. A költségek előlegezése 59
24. A perköltség viselése 61
25. Költségkedvezmények 69
26. A meg nem fizetett illeték és az állam által előlegezett költség
viselése 73
VIII. FEJEZET 75
AZ IDEIGLENES INTÉZKEDÉS 75
27. Ideiglenes intézkedés a perben 75
28. Ideiglenes intézkedés a perindítást megelőzően 80
IX. FEJEZET 81
EGYÉB ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 81
29. A bíróság általános intézkedési és tájékoztatási kötelezettsége 81
30. Nyelvhasználat az eljárás során 85
31. Beadványok 86
32. Hiánypótlás 87
33. Elkülönítés, egyesítés 89

34. Az eljárás félbeszakadása 90
35. Az eljárás szünetelése 92
36. Az eljárás felfüggesztése és a végrehajtás felfüggesztése 96
37. Az Európai Unió Bírósága, az Alkotmánybíróság és a Kúria
eljárásának kezdeményezése 99
38. Idézés 101
39. Kézbesítés 102
40. A kézbesítési kifogás 104
41. Végrehajtói kézbesítés 106
42. Kézbesítési megbízott 107
43. Hirdetményi kézbesítés 108
44. Határidő 109
45. A mulasztás és annak igazolása 111
46. A felek meghallgatása tárgyaláson kívül 115
47. Kifogás az eljárás szabálytalansága ellen 116
48. Kifogás az eljárás elhúzódása miatt 116
49. Az eljárás anyagának rögzítése 119
50. Az iratok megtekintése, másolatkészítés, adatkezelés 122
51. Elveszett (megsemmisült) iratok pótlása 125
52. Pénzbírság 125
HARMADIK RÉSZ 126
ELSŐFOKÚ ELJÁRÁS 127
X. FEJEZET 127
EGYEZSÉGI KÍSÉRLET PERINDÍTÁS ELŐTT 127
53. Közvetítői eljáráshoz kapcsolódó és anélküli egyezségi kísérlet 127
XI. FEJEZET 128
PERINDÍTÁS 128
54. Keresetlevél 128
55. A kereset közlése 141
56. A bírósági meghagyás 142
XII. FEJEZET 144
PERFELVÉTELI SZAK 144
57. A perfelvétel általános rendelkezései 144
58. A perfelvétel a perfelvételi tárgyalásig 148
59. A perfelvételi tárgyalás 150
60. A perfelvétel lezárása perfelvételi tárgyaláson 153
61. Perfelvételi tárgyalás mellőzése 154
62. A perfelvétel iratai 154
63. A perfelvétel további iratai és szabályai viszontkereset,
beszámítás esetén 160
XIII. FEJEZET 165
ÉRDEMI TÁRGYALÁSI SZAK 165
64. Az érdemi tárgyalási szak általános rendelkezései 166
65. A kereset- és ellenkérelem-változtatás, utólagos bizonyítás 166
66. A perfelvétel kiegészítése 171
67. Az érdemi tárgyalás 172
XIV. FEJEZET 172
A PERFELVÉTELI ÉS AZ ÉRDEMI TÁRGYALÁSI SZAKBAN
ALKALMAZANDÓ KÖZÖS RENDELKEZÉSEK 173
68. A tárgyalásra vonatkozó általános rendelkezések 173
69. Nyilvánosság a tárgyaláson 175
70. Pervezetés 176
71. Egyezség 179
72. Az eljárás megszüntetése 180
XV. FEJEZET 183
ELTÉRŐ RENDELKEZÉSEK JÁRÁSBÍRÓSÁG HATÁSKÖRÉBE
TARTOZÓ PERBEN JOGI KÉPVISELŐ NÉLKÜL ELJÁRÓ FÉLRE 183
73. Jogi képviselet igénybevétele 183
74. Általános rendelkezések 184
75. A perindítás, a perfelvételi és érdemi tárgyalási szak 184

XVI. FEJEZET 186
A FIZETÉSI MEGHAGYÁSOS ELJÁRÁSSAL ÖSSZEFÜGGŐ PEREK 186
76. A perindítás 186
77. A fizetési meghagyásos eljárással összefüggő perekre
vonatkozó egyéb szabályok 189
NEGYEDIK RÉSZ 189
BIZONYÍTÁS 190
XVII. FEJEZET 190
A BIZONYÍTÁS ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI 190
78. A bizonyításra vonatkozó alapvető rendelkezések 190
79. A bizonyítás módjai és eszközei 192
80. A közreműködők és a velük szemben alkalmazható kényszerítő
eszközök 196
XVIII. FEJEZET 197
A BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁS ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI 197
81. A bizonyítás indítványozása és elrendelése 198
82. A bizonyításfelvétel és a bizonyítás eredményének mérlegelése 198
XIX. FEJEZET 199
A BIZONYÍTÁSFELVÉTEL KÜLÖNÖS SZABÁLYAI 199
83. Bizonyításfelvétel elektronikus hírközlő hálózat
igénybevételével és kiküldött bíró útján 200
84. Bizonyításfelvétel megkeresett bíróság útján 200
XX. FEJEZET 201
TANÚK 201
85. A tanúkkal kapcsolatos általános rendelkezések 201
86. A tanú meghallgatása lefolytatásának szabályai 202
XXI. FEJEZET 204
SZAKÉRTŐK 204
87. A szakértő alkalmazásának szabályai 204
88. Magánszakértő alkalmazása 207
89. Más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazása 209
90. Kirendelt szakértő alkalmazása 210
91. A szakvélemény értékelése és a pervezetés 215
92. A szakértő díja és a kirendelt szakértő díjának a csökkentése 217
XXII. FEJEZET 217
OKIRATOK 217
93. Bizonyítás okirattal 217
94. Az okiratok fajtái 218
XXIII. FEJEZET 220
SZEMLE 220
95. A szemle elrendelése 220
96. A szemle foganatosításának szabályai 221
XXIV. FEJEZET 222
AZ ELŐZETES BIZONYÍTÁS 222
97. Az előzetes bizonyítás elrendelése 222
98. Az előzetes bizonyítás lefolytatása 223
ÖTÖDIK RÉSZ 223
HATÁROZATOK 223
XXV. FEJEZET 223
A HATÁROZATOK FAJTÁI, TARTALMA ÉS KÖZLÉSE 223
99. A határozatok fajtái és tartalma 223
100. A határozatok kihirdetése és közlése 229
101. A határozatok kijavítása, kiigazítása és kiegészítése 231
XXVI. FEJEZET 233
A HATÁROZATOK JOGHATÁSAI 233
102. Kötőerő, jogerő 233
103. Előzetes végrehajthatóság 235
HATODIK RÉSZ 236
PERORVOSLATOK ÉS AZZAL ÖSSZEFÜGGŐ ELJÁRÁSOK 236

XXVII. FEJEZET 236
FELLEBBEZÉS 236
104. Általános szabályok 236
105. Fellebbezés ítélet ellen 241
106. A fellebbezés elbírálása 248
107. A másodfokú eljárásban hozott határozatok 249
108. A járásbírósági eljárásban hozott ítélet elleni fellebbezés jogi
képviselő nélkül eljáró félre vonatkozó külön szabályai 253
109. A végzés elleni fellebbezés szabályai 253
XXVIII. FEJEZET 253
PERÚJÍTÁS 253
110. A perújítási eljárásban alkalmazandó szabályok, a perújítás
feltételei és a perújítási kérelem 253
111. A perújítás elbírálása 257
XXIX. FEJEZET 258
FELÜLVIZSGÁLAT 258
112. A felülvizsgálat feltételei és a felülvizsgálati eljárás általános
rendelkezései 258
113. Az érdemi elbírálás szabályai 266
XXX. FEJEZET 268
AZ ALKOTMÁNYJOGI PANASZ ESETÉN KÖVETENDŐ ELJÁRÁS 268
114. Az elsőfokú bíróság eljárása 268
115. A Kúria eljárása 269
HETEDIK RÉSZ 270
KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK 270
XXXI. FEJEZET 270
SZEMÉLYI ÁLLAPOTOT ÉRINTŐ PEREK KÖZÖS ELJÁRÁSI
SZABÁLYAI 270
116. A személyi állapotot érintő perek meghatározása 270
117. Közös szabályok 271
XXXII. FEJEZET 273
GONDNOKSÁGI PEREK 273
118. A gondnoksági per meghatározása 273
119. Gondnokság alá helyezés iránt indított per 273
120. Gondnokság alá helyezés módosítása, megszüntetése és
felülvizsgálata iránt indított per 277
121. Az előzetes jognyilatkozat felülvizsgálata iránt indított per 277
XXXIII. FEJEZET 278
HÁZASSÁGI PEREK 278
122. A házassági perek különös szabályai 278
123. A házassági per kapcsolata a házassági vagyonjogi perrel 282
XXXIV. FEJEZET 283
SZÁRMAZÁSI PEREK 283
124. A származási perek meghatározása 283
125. A származási perek különös szabályai 283
XXXV. FEJEZET 285
SZÜLŐI FELÜGYELETTEL KAPCSOLATOS PEREK 285
126. A szülői felügyelettel kapcsolatos perek közös szabályai 285
127. A szülői felügyelet gyakorlásának rendezése iránt indított per 286
128. A gyermek harmadik személynél történő elhelyezése iránt
indított per 287
129. A szülői felügyelet megszüntetése és visszaállítása iránt
indított per 288
XXXVI. FEJEZET 289
AZ ÖRÖKBEFOGADÁS FELBONTÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER 289
130. Az örökbefogadás felbontása iránti indított per különös
szabályai 289
XXXVII. FEJEZET 289
A KISKORÚ GYERMEK TARTÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER 289
131. A kiskorú gyermek tartása iránt indított per meghatározása 290

132. A kiskorú gyermek tartása iránt indított per különös szabályai 290
XXXVIII. FEJEZET 291
EGYES SZEMÉLYISÉGI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE IRÁNT INDÍTOTT
PEREK 291
134. Sajtó-helyreigazítás iránt indított per 291
135. A képmáshoz és a hangfelvételhez való jog érvényesítése iránt
indított per 296
136. A közösséghez tartozással összefüggő személyiségi jog
érvényesítése iránti per 298
XXXIX. FEJEZET 300
MUNKAÜGYI PEREK 300
137. A munkaügyi per meghatározása és az általános szabályok
alkalmazása 300
138. A munkaügyi perek különös szabályai 303
XL. FEJEZET 309
VÉGREHAJTÁSI PEREK 309
140. Végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránt indított per 309
141. Végrehajtási igényper 313
142. Foglalás tűrése iránti per 317
143. Követelés behajtása iránti per 317
144. A végrehajtási eljárásba történő bekapcsolódás engedélyezése
iránti per 317
XLI. FEJEZET 319
A JEGYZŐ BIRTOKVÉDELMI ÜGYBEN HOZOTT HATÁROZATÁNAK
MEGVÁLTOZTATÁSA IRÁNT INDÍTOTT PER 319
145. Az általános szabályok alkalmazása 319
146. A jegyző birtokvédelmi ügyben hozott határozatának
megváltoztatása iránt indított per különös szabályai 319
NYOLCADIK RÉSZ 321
KOLLEKTÍV IGÉNYÉRVÉNYESÍTÉSSEL KAPCSOLATOS PEREK 321
XLII. FEJEZET 321
A KÖZÉRDEKBŐL INDÍTOTT PER 321
147. A közérdekből indított per szabályainak és az általános
szabályoknak az alkalmazása 321
148. Különös szabályok 322
XLIII. FEJEZET 327
TÁRSULT PER 327
149. A társult per meghatározása és az általános szabályok
alkalmazása 327
150. Különös szabályok 329
KILENCEDIK RÉSZ 341
NEMZETKÖZI POLGÁRI ELJÁRÁSJOGI SZABÁLYOK 341
XLIV. FEJEZET 341
KÜLFÖLDI ELEM ESETÉN ALKALMAZANDÓ ÁLTALÁNOS
RENDELKEZÉSEK 341
151. Bevezető rendelkezések 341
152. Külföldön kiállított okiratok bizonyító ereje belföldi eljárásban 342
153. A perköltség-biztosíték és a költségkedvezmények 343
XLV. FEJEZET 344
KÜLFÖLDI ELEM ESETÉN ALKALMAZANDÓ KÜLÖNLEGES
RENDELKEZÉSEK 344
154. A kis értékű követelések európai eljárása 344
155. Az európai fizetési meghagyásos eljárás 346
TIZEDIK RÉSZ 346
AZ ELEKTRONIKUS TECHNOLÓGIÁK ÉS ESZKÖZÖK ALKALMAZÁSA 346
XLVI. FEJEZET 346
AZ ELEKTRONIKUS KAPCSOLATTARTÁS 346
156. A törvény rendelkezéseinek alkalmazása elektronikus

kapcsolattartás esetén, valamint az elektronikus kapcsolattartás
igénybevétele 346
157. Elektronikus kapcsolattartás a szakértővel, a bírósággal, a
közigazgatási szervvel és más hatósággal 348
158. Az elektronikus kapcsolattartás eltérő szabályai 349
XLVII. FEJEZET 352
AZ ELEKTRONIKUS HÍRKÖZLŐ HÁLÓZAT IGÉNYBEVÉTELE 352
159. Az elektronikus hírközlő hálózat igénybevételének elrendelése
és az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás
helye 352
160. Az elektronikus hírközlő hálózat útján történő meghallgatás
lefolytatása 352
TIZENEGYEDIK RÉSZ 353
ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK 353

Magyarazat - A - Polgari - Perrendtart Srol - 2

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Magyarazat - A - Polgari - Perrendtart Srol - 2

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX.

törvényhez - Szerkesztette: Wopera Zsuzsa Jogtár

Hatály: 2017.XI.10. - 1. oldal

Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvényhez

Szerkesztette: Wopera Zsuzsa

Hatály: 2017.XI.10. - 2. oldal

A TÖRVÉNY HATÁLYA ÉS AZ ALAPELVEK

Hatály: 2017.XI.10. - 3. oldal

A Pp.-nek a törvény hatályára vonatkozó rendelkezése terminológiájában is tudatosan a Ptk.-hoz, illetve az

3. A kérelemre történő eljárás

Hatály: 2017.XI.10. - 4. oldal

1. A perkoncentráció mint jogalkotói célkitűzés

Hatály: 2017.XI.10. - 5. oldal

2. A per szerkezetében való koncentráltság

3. A perkoncentráció mint nemzetközi elvárás

4. A perkoncentráció elvének megjelenése külföldi törvényekben

Hatály: 2017.XI.10. - 6. oldal

Azokban a külföldi perrendtartási kódexekben, ahol nevesítik a perkoncentráció követelményét, többnyire az

1. Az eljárástámogatási kötelezettség tartalma

Hatály: 2017.XI.10. - 7. oldal

2. Az eljárástámogatási kötelezettség megsértésének jogkövetkezményei

3. Az eljárástámogatási kötelezettség külföldi perjogi törvényekben

4. A peranyag szolgáltatásának kötelezettsége

5. A fél igazmondási kötelezettsége

Hatály: 2017.XI.10. - 8. oldal

Hatály: 2017.XI.10. - 9. oldal

1. A bíróság közrehatási tevékenységének jellemzői

2. Az aktív bírói pervezetéssel kapcsolatos nemzetközi elvárások

3. A bírói közrehatás megnyilvánulási formái a külföldi kódexekben

Hatály: 2017.XI.10. - 10. oldal

Pp. 7. § (1) bekezdéséhez:

1. Anyagi jogi kifogás

Hatály: 2017.XI.10. - 11. oldal

2. Azonosító adatok nem természetes személy esetén

3. Azonosító adatok természetes személy esetén

Hatály: 2017.XI.10. - 12. oldal

9. Jogi személyek alapításával és törvényes működésével kapcsolatos perek

11. Keresettel érvényesített jog

Hatály: 2017.XI.10. - 13. oldal

A keresetváltoztatás fogalmát annak definiálása nélkül az 1952-es Pp. is alkalmazza, de jelentésére a

15. Nem természetes személy

16. Perfelvételi irat

17. A személyi állapot

Hatály: 2017.XI.10. - 14. oldal

18. Vagyonjogi per

Pp. 7. § (2) bekezdéséhez:

Törvényes képviselő, szervezeti képviselő

Hatály: 2017.XI.10. - 15. oldal

Pp. 10. §-ához:

A bíróságok tagjainak jogai és kötelezettségei

Hatály: 2017.XI.10. - 16. oldal

5. A bírósági titkár és a bírósági ügyintéző

Pp. 11. §-ához:

6. A bírák és a bíróság kizárása

Hatály: 2017.XI.10. - 17. oldal

Pp. 12. §-ához:

Pp. 13. §-ához:

A bíró kizárása a perorvoslati eljárásokból

Hatály: 2017.XI.10. - 18. oldal

Pp. 14. §-ához:

Hatály: 2017.XI.10. - 19. oldal

Pp. 15. §-ához:

A kizárási kérelem bejelentése