Silver Scott

AZ UTOLSÓ FEJVADÁSZ

ALEXANDRA, 1999
Copyright © 1999 Silver Scott (Északi Jenő)
All rights reserved!

A fedélen Szendrei Tibor festménye látható

ISBN 963 367 578 2

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.

ALEXANDRA Kiadója
 Tartalom
1. A fejvadász
2. A sorsolás
3. Lavna Falva
4. A hazárdőr
5. Az éjszaka
6. Pásztoróra
7. Kinyilatkoztatás
8. A besúgó
9. Kihallgatás
10. Az Alvilág Kapuja
11. Az üzenet
12. A nagy „bumm”
13. A Vámpír
14. Az utazás
15. A terv
16. A hajsza
17. A Keresztapa
 1. A fejvadász

Az egész akkor kezdődött, amikor megnyertem a Galaxy Cola

sorsolását.
Az ördög gondolta, hogy megtörténhet. Illetve hát reméltem, hogy
így lesz, és mindent meg– tettem érte, amit csak tehettem, de hát
akkor még nem gondoltam, hogy esetleg a véletlenen kívül más erők
is közrejátszhatnak a dolgok alakulásában.
Mit is meséljek róla? Mármint a sorsolásról, nem a véletlenről. A
véletlenről nem sok mindent tudnék mondani: mindig sunyin
érkezik, és észrevétlenül távozik. Aztán meg röhög a markába, mikor
megnézi azt a hatalmas kalamajkát, amit okozott.
Nos, a Galaxy Colát mindenki ismeri. Az is egy üdítőital, mint
akármelyik, és mint minden ilyen üdítőket gyártó és forgalmazó
cégnek – immár legalább egymillió éve –, a Galaxy Cola Company-
nek is vannak akciói. Tudják, miről van szó: Az ember megiszik pár
üveggel vagy dobozzal – vagy rekesszel –, vagy bármi mással,
süniben épp divat tartani ezeket az italokat, aztán beküld néhány
címkét vagy dobozt, vagy mit tudom én mit, (amit épp divat
beküldeni), és akkor részt vesz egy sorsoláson, ahol szétosztanak pár
milliárdnyi nyereményt. Ami persze meglehetősen kevés, mert hát
gondolják meg: a Konföderáció, mikor e történet zajlik* nagyjából
kétszázhúszezer fényévet ölel fel. Azért mondom, hogy nagyjából,
mert hát a terület napról napra változik, néhány fényévnyivel még
jobban kiteljed, vagy esetleg szűkül, attól függően, hogy a periférián
épp mi zajlik. Dolgoznak-e a felderítők, vagy pedig néhány– száz
naprendszer valamiért visszamondja a Konföderációval kötött
szerződést, vagy bármi más egyéb ok – mondjuk harc egy másik
galaktikus birodalommal, aki elfoglal néhány fényévnyi parcellát,
meg hasonló apróságok stb., stb…. na szóval, az a lényeg, hogy
bármi megtörténhet (és meg is történik nap, mint nap ott kint a
periférián), ami állandó mozgásban tartja a határokat.
De nem is az a lényeg, hogy pontosan meg– határozzuk a
Konföderáció területét, vagy pedig lakóinak számát. Elég annyi, ha
tudjuk, hogy iszonyúan nagy, és iszonyúan sok értelmes lény él
benne. Mint ismert, nagy részük ember, vagy valami ahhoz hasonló,
és csak kis részükre halálos méreg a Galaxy Cola. És mint tudjuk,
azoknak a fajtáknak a száma is jelentéktelen, akik kábítószeres
révületbe esnek ettől az üdítőtől, majd amikor néhány évtized múlva
magukhoz térnek a kómából, mindenféle paraképességeik
támadnak: vízen járnak, jósolgatnak, vihart támasztanak,
megmondják a jövőt, na meg minden ilyen kis hülyeség, ami miatt
igazán nem éri meg évtizedekre kómába vonulni, hiszen az ember
bemegy a legközelebbi bazárba, aztán néhány Galaktikus Kreditért
megvásárolhatja azt a Fejvadász alapfelszerelést, ami egyébként is
képessé teszi az eme teljesen hétköznapi dolgok megtételére. Na
persze a jövő megjósolását kivéve, mert ahhoz már igazán nagy
teljesítményű elektromos agyaik szükségesek.
Egyébként pedig azt is meg kell említenem, hogy az igazi
Fejvadászok felszerelése az egészen, de egészen más, egyáltalán nem
lehet hozzájuk mérni azt, amit ezekben a bazárok– ban lehet
megvásárolni…
Hogy honnét tudom, milyen egy Fejvadász felszerelése?
Önöknek tökéletesen igazuk van, ezeket a dolgokat igen nagy
titokzatosság övezi. A Fejvadászok rendkívüli mértékben vigyáztak
arra, hogy a felszereltségük mindig a legjobb legyen a galaxisban.
Hiszen nem csak a megélhetésük függött ettől, hanem sokszor az
életük is. Azok, akik a technikai felszereltséget biztosították
számukra, tudták: ha esetleg kiadnák a titkukat, az az életük végét
jelenti.
Ezek a Fejvadászok, higgyék el nekem, nagyon kemény fickók
voltak.
Majdnem olyanok voltak, mint egy lovagi rend, és amíg
működtek, a bűnözés az egytizedére csökkent a galaxisban.
Egyetlen hibájuk volt csak. Nem tartották magukat a saját erkölcsi
szabályaikhoz… Illetve hát ez nem nagyon igaz, mert sokáig
tartották. Csak aztán jöttek ezek a modernebb idők, a dolgok kicsit
lazábbá váltak, és olyan elemek is beszivárogtak a Fejvadászok közé,
akiknek nem kellett volna.
Többek között a maffia emberei.
Most már így utólag tudom, hogy pontosan az volt a cél, hogy
elpusztítsák a Fejvadászokat.
Mivel erővel nem tudták, hát megpróbálták fortéllyal.
És hát sikerrel is jártak.
Honnét tudom? Na meg, hogy’ merek ilyen bátran nyilatkozni
ezekben a dolgokban?…
Na jó, hát eljött az igazság pillanata.
Szóval… Nos hát… Hmm…
Be kell valljam, be kell, mindenképpen be kell…
Hát jó, legyen. Az egyik legjelentősebb Fejvadász család
leszármazottja vagyok.
Na de most már akkor azt is be kell vallanom, hogy voltaképpen a
történet sokkal korábban elkezdődött. Tényleg sokkal korábban. De
arra a korábbi dologra csak néhány mondat erejéig térnék ki,
különben aztán úgy elhúzódik a sztori, hogy talán sosem fejezem
be…
Na szóval, a Fejvadászok.
Nem semmi érzés Fejvadásznak lenni. Talán csak az Istenek
hatalmasabbak nála. Legalábbis ő úgy érzi, mikor magára ölti a
felszerelését, fejébe húzza a csuklyáját, és a robotsólyom elfoglalja
helyét a bal vállán.
Már maga a látvány se semmi. Elvégre Fejvadásznak csak az
mehet, akinek a termete legalább megközelíti a két métert, és a
mellbősége minimum százharminc centiméter. Erre jön rá még a
felszerelés, amitől akkora darab lesz a fickó, hogy abba, aki meglát
egy ilyen pasit, mentem belefagy még a… szóval, ami csak van egy
emberben, az minden belefagy, ha meglát egy ilyen fejvadászt.
De ez csak a külső megjelenés. Azért beszéltem erről először, mert
sajnos az emberek, amióta galaxis a galaxis, sajnos mindig a külső
alapján ítélnek.
És még nagyon el sem marasztalhatom érte őket, mert én is így
cselekszem.
Például a nőkkel. Eddig még mindig sikerült kiválasztanom
közülük a legőrültebbeket. Pusztán azáltal, hogy a külső alapján
ítélek. Úgy látszik, a nagyon szép lányok ugyanolyan őrültek is, mint
amilyen szépek.
Olyan kalandjaim voltak, de olyan…
Az a véleményem, hogy ezeket a kalandokat nem éltem volna túl,
ha nem kapom meg a szokásos Fejvadász kiképzést
gyerekkoromban.
Mindenesetre ha ezt a sztorit elmeséltem, és úgy döntök, tetszik
nekem a történetírás mestersége, akkor bátran bele merek majd
vágni, hiszen már abból meggazdagszom, ha leírom mindazon vad
történeteket, melyek az életemben megismert hölgyemények
közreműködésé– vel megestek velem. Na persze csak erős
idegzetűeknek ajánlom majd azokat a sztorikat, mert még én is
beleborzongok, ha eszembe jut némelyik. Még a fogam is vacog,
mintha túl hűvösre állítottam volna a hőszabályzót. (Mondjuk -21-re
+21 helyett.)
Na pedig aztán, ha már én borzongok valami– től, az már tényleg
durva dolog lehet, hiszen, mint említettem, gyerekkoromban
megkaptam a Fejvadászok szokásos kiképzését, ami mind
pszichikailag, mind pedig fizikailag a létező leg– keményebb
igénybevétel a galaxisban.
Ennél talán az lehet keményebb, ha valakit űrruha nélkül dobnak
ki néhány másodpercre a világűrbe, aztán mielőtt apró cafatokra
robbanna, visszarántják…
No várjunk csak, ezen még gondolkodnom kell!…
Hát igen, igen, ez talán egy egészen picivel határozottan
kellemetlenebbnek tűnik, mint a Fejvadászok kiképzése, bár a
nagyon öreg Fej– vadászok azt mesélték, hogy réges-régi időkben
bizony, mielőtt valaki megkapta volna a felszerelését és a
robotsólymát, ki kellett próbálnia az űr ölelését.
Csak azt nem tudja senki, hogyan csinálták ezt a próbát, és volt-e
valami értelme neki, vagy csak ezzel akarta megmutatni néhány
normálatlan seggfej, hogy ő milyen menő.
Sajnos ez a tudás már a legendák homályába veszett, valamikor
nagyon rég, a Konföderáció hőskorában…
Mint ahogy lassan feledésbe merülnek a Fejvadászok is.
Nos jó, ha őszinte akarok lenni, akkor meg– értem, miért
gyűjtötte össze 400 évvel ezelőtt a Konföderáció Kormányzója a
flottát, és miért kényszerítette térdre a Fejvadászokat.
Elvégre mi is csak egy törvényen kívüli szervezet voltunk, mint a
maffia, még ha a törvény szolgái sokszor igénybe is vették
szolgálatainkat.
A legelső Fejvadász egy bizonyos Theo Akani nevű férfi volt.
Abban az időben káosz uralkodott a galaxis szektoraiban, mint
ahogy ez időközönként elő szokott fordulni a Konföderáció
területein. És mint általában, a törvényszolgákat nem fizették meg
elég jól, hogy véget vessenek a bűnözők gátlástalan uralmának. Sőt,
a bűnözőknek mindig volt annyi pénzük, hogy lefizessék azokat a
törvényszolgákat, akik nem voltak túl elhivatottak.
Ennek szeretett volna véget vetni Theo Akani, aki maga is
törvényszolgaként dolgozott, és nagyon is tisztában volt a helyzettel.
Kilépett hát az állományból, és maga köré gyűjtve néhány
megbízható embert, létrehozták az első Fejvadász alakulatot, majd
nekiálltak megtisztítani a galaxist a bűnözőktől. És mivel
meglehetősen elkötelezettek voltak – legalább annyira, mint egy
szerzetes rend –, és nem válogattak a módszereikben, igencsak
hatékonynak bizonyultak. És hát azt sem mondhatták, hogy kevés a
fizetés, hiszen az elpusztított „rossz fiú” vagyonát felosztották maguk
között.
Miközben pedig élték a világukat: harcoltak a bűn ellen, a harc
szüneteiben pedig óriási lakomákat csaptak, szépen a minimálisra
csökkentették a gonosz hatalmát a Konföderáció fenségterületein, és
talán el is söpörnek minden bűnt, ha a Kormányzó négyszáz évvel
ezelőtt nem gyűjti össze ellenük a Konföderáció Hadseregét, hogy
egy mindent elsöprő invázióval véget vessen a Fejvadászok
önkényes hatalmának.
Tulajdonképpen meg lehet érteni a kormányzót. Nem volt más
választása, hiszen akkor már nagyon ellentétes jelentések érkeztek a
Fejvadászok működéséről. De hát ez volt az az időszak, amikor azok,
akik még tartották magukat az ősi tradíciókhoz, megpróbálták
kitaszítani soraik közül azokat az újonnan jötteket, akik nem amiatt
csatlakoztak a rendhez, hogy bűnözéssel leszámoljanak, hanem csak
azért, hogy jól megszedhessék magukat, vagy pedig a Fejvadászok jó
hírét és közkedveltségét felhasználva könnyebben folytathassák
alantas üzelmeiket.
Így ebben az időszakban a hírek főképp az egymással hadban álló
Fejvadász alakulatokról szóltak, és arról, hogy milyen
etikátlanságokat követtek el az „Új Nemzedék” tagjai. Ezekből az
elszigetelten előforduló bűnesetekből aztán az emberek félelme
levonta azt az általánosítást, hogy minden Fejvadász rosszat akar, és
ha a legendák mást is mesélnek, hát az már a múlté.
A Fejvadászok hírneve odalett.
De nem is ez a legfontosabb. Hanem az, hogy a kormányzat is úgy
döntött: itt az idő leszámolni velük. Keresve sem lehetne jobb
alkalmat találni ennél, mint azt az időpontot, mikor belső
viszálykodásuk eléggé lefoglalja figyelmüket.
 Már úgyis régóta eldöntetlen kérdés volt, mit kezdjenek a
Fejvadászokkal. Amíg ténykedésük államérdekeket szolgált, addig
mindig akadt olyan kormánytisztviselő, aki hajlandó szemet hunyni
tevékenységük felett (főleg, mivel tudta, hogy ezáltal néhány
ellenlábasának meggyengül a hatalma, hiszen alvilági kapcsolatai
vannak), és megvétózza a tervet, miszerint be kellene vetni ellenük a
Konföderáció Egyesített Haderejét, ami, mint köztudomású, akár
csillagrendszereket is képes igen rövid idő alatt leradírozni az
égboltozatról, a csillagtérképészek legnagyobb bosszúságára, akik
emiatt rajzolhatták újra a térképeiket, rengeteg munkát és pénzt
pazarolva.
Azonban eljöttek azok a zűrzavaros idők. És akkor már nem volt
senki, aki megvétózná a tervet. Hiszen eléggé meg volt rettenve
mindenki ahhoz, hogy másra sem tudjon gondolni, minthogy mi lesz
azután, ha az egymással acsarkodó Fejvadászok befejezik a
testvérháborút, aztán új célpontot keresnek maguknak. Mondjuk
magát a Konföderációt. Hiszen addigra már voltak olyan erősek,
hogy képesek lettek volna egy jól időzített támadással elsöpörni a
kormányt, és átvenni a hatalmat.
Nos, sokan úgy tartják: véghezvinni egy határozatot a kormányon
belül minimum évek, de inkább évtizedek kérdése.
És átlagos esetben igazuk is van. Hiszen régóta tudja már
mindenki, hogy valójában a politikusok nagy része totálisan
elmeháborodott, és képtelenek egy ésszerű döntés végrehajtására. A
parlamenti ülések napirendi pontja két dologból áll.
1. Az ellenzéket befeketíteni mindenáron.
2. Népszerűnek lenni a választók szemében.
És ekkor lehet végrehajtani a harmadik pontot, ami szigorúan
titkos, de elsődleges fontosságú. Abból áll, hogy:
A lehető legtöbb dohányt zsebre rakni!!!
De hát ezekről nincs mit mesélnem, hiszen, aki egy kicsit is
odafigyel a dolgokra, az nagyon jól tudja, mi folyik.
 Na szóval, mióta világ a világ, a galaxis galaxis, az univerzum
univerzum, és akár sorolhatnám tovább is, ha eszembe jutna még
valami okos (csakhogy nem jut), na szóval talán ez volt az első terv,
amit mindenféle késlekedés nélkül véghez tudtak vinni. Így hát az
egyesített hadtest nekiindult hatalmas csillagrombolóival, és
győzelmet aratott a Fejvadászok flottája felett…
Hát erről is lenne mit mesélni. Csakhogy szelektálnom kell a
dolgokat, hiszen akár köteteket is meg lehetne tölteni azzal, mi
történt ott az Alvorian-alfa rendszerében, ahol a döntő ütközetek
zajlottak, és hogyan kergették végig szinte az egész galaxison azon
kevés Fejvadász egységeket, akik megpróbáltak elmenekülni.
Igaz, hogy én akkor még nem éltem, azonban nagyon is jól
ismerem az egész történetet. Szinte minden egyes szereplőjét, hiszen
mindegyik egy-egy hős volt, akiket a régi hagyományokhoz híven
nem szabadott elfeledni.
Mert hát, bár a Fejvadászok nagy részét elpusztíthatták, a
maradékot börtönbe zárhatták, vagy pedig száműzhették a
perifériában, testükben egy nagy teljesítményű, mikroszkopikus
nagyságú bombával, ami abban a pillanatban aktivizálódik, amint a
száműzött elhagyja a számára kijelölt bolygót – na szóval, az ilyen és
ehhez hasonló dolgok ellenére a hagyomány tovább élt, és még ha
csupán földalatti mozgalmakban is, a Fejvadászok kiképzése is
tovább folytatódott.
Amikor pedig valahol felerősödik az elnyomás, és a népet elkezdik
sanyargatni, akkor mindig számíthatsz rá, hogy megjelenik egy
fekete csuklyás, bíbor palástos alak, bal vállán a robotsólyommal,
testén pedig a fejvadászok páncéljával és szokásos felszerelésével.
Jön, hogy igazságot tegyen…
Tehát én is Fejvadász vagyok. Mégha sosem kellett felfednem az
inkognitómat, és sosem kellett magamra öltenem a felszerelést,
hogy törvényszolgai mivoltomat túllépve, most valami másfajta
ítélkezést gyakoroljak a bűnös lelkek felett. Mert a Fejvadász
törvénye olyan kemény, mint a szikla, és gondolkodás, megbánás,
vagy kímélet nélkül lecsap a bűnre.
Nos, Fejvadász-felszerelésem a legrejtettebb helyen van, ami csak
létezhet. A szobám hátsó falába egy miniatűr fekete lyuk van
telepítve, ami megváltoztatja maga körül a teret, így valójában, a fal
hiába néhány centi vastag, ha kinyitom rejtekajtaját, és belépek
mögé, egy külön világba jutok. Tulajdonképpen az ott kezdődő lakás
az igazi otthonom. Az, amit mások látnak, amikor belépnek, az a
három szobás, összkomfortos panel, az pontosan ugyanolyan, mint
amit a közvélemény elvár egy fantáziátlan törvényszolgától, aki elég
jól keres ahhoz, hogy megengedhessen magának egy kis luxust. A
berendezés egyszerű, szinte sivár, a legújabb képmutató divat
szerint, melyben az egyszerűség csak látszólagos, és a lakásban
valójában mindenféle luxusholmi található, kezdve a mind az
ötvenkét érzékletre kiterjedő, tökéletes élményt nyújtó trideótól, a
pezsgőfürdőig stb., stb….
A fekete lyuk olyan tökéletesen le van szigetelve, hogy semmilyen
keresőműszer nem képes kimutatni.
Még ha keresnék, akkor sem találnák meg, de hát miért is
keresnék, amikor fogalmuk sincs arról, hogy a Fejvadászoknak
milyen magas szintű technikai bázis állt rendelkezésükre. Némi
sejtésük lehet, hiszen, akinek valahogy egyszer is sikerült egy
Fejvadász harci felszereléshez jutnia úgy, hogy annak védekező
mechanizmusa nem semmisítette meg önmagát azonnal, az azért
mindjárt látta, hogy itt valami egészen különlegesről van szó.
(Mellesleg az ilyen emberek tapasztalataiból, plusz abból áll a
mindenféle butikokban kapható felszerelés, hogy a hiányzó
részleteket kibővítették a saját fantáziájuk szerint. Amit így kaptak,
az egy egészen jó konstrukció, így meg lehet téveszteni az
embereket, akiknek fogalmuk sincs, hogy egy igazi Fejvadász-
felszerelés mennyivel felette áll ezeknek a bóvliknak.)
Na és a fekete lyukak. A Konföderáció fizikusai sokat kísérleteztek
velük, de igazából nem azt az oldalát vizsgálták, hogyan lehet vele
teret teremteni, hanem azt, hogy hogyan lehet vele megváltoztatni
az időt. Mert aki uralja az időt, az uralja a galaxist. Képzeljük el,
hogy abban az esetben, ha hirtelen támadás éri a Konföderáció
egyes területeit, és vesztésre áll a csata, mi sem egyszerűbb,
minthogy visszaviszünk az időben a harc kezdete elé egy nagyobb
csapatot, akik felkészülnek a támadásra. Vagy valahol távol már
várják az inváziót.
Sajnos – vagy talán szerencsére – a Konföderáció mérnökei még
nem tudtak kifejleszteni olyan fekete lyukat, ami megfelelően stabil
lenne, így nem használják a gyakorlatban. Talán egyszer majd
sikerül nekik. De talán nem. Esetleg azért nem, mert az idővel
próbálnak manipulálni. Na nem mintha az idő olyan különleges
dolog lenne, hiszen ez csak idő; hanem azért, mert olyan
megkövesedett elképzelések vannak vele kapcsolatban. Valahogy az
emberek nehezen tudják elképzelni, hogy manipulálni lehetne:
hiszen ők bármit is csinálnak, azért mégiscsak megöregszenek. És
ettől totálisan zűrzavarossá válik a dolog.
A történelmünkből tudom, hogy az idő kezdetben nekünk
Fejvadászoknak is sok gondot okozott. A kutatások nem is arra
irányultak, hogy az időt manipuláljuk, hiszen azok, akik alapították
a rendet, illetve akik csatlakoztak hozzá, kezdetben mind
felelősségtudó emberek voltak. És nem bírták volna elviselni, hogy
egy rosszul sikerült időutazás miatt megváltoztassák a történelmet,
és ki tudja, még milyen katasztrófákat okozzanak. (Ha ugyan fennáll
ez a veszély. Az az igazság, hogy az ember igazából nem tudja
elképzelni, mi történik, ha visszatérve a múltba átalakítja a
történelmet: tényleg a történelem alakul át, vagy pedig megnyílik
egy párhuzamos dimenzió, és ott folytatódnak másképp a
dolgok???)
A tér az valami más dolog. Olyan nagy problémát nem okozhat, ha
valaki beleépít egy két centiméter vastag vasbeton falba egy tizenkét
szobás luxus villát néhány hektárnyi földdel. Már csak azért sem,
mert nem okoz ezzel semmi változást, és semmi kárt. Hacsak nem
vesszük az adóhatóságot, aki jó pár kredittel lesz megrövidítve, ha az
illető nem fizeti a luxusadót, az ingatlanadót, meg még azt a sok
dolgot, amit különben fizetnie kellene.
És azt is el kell árulnom, hogy a mi fekete lyukaink teljességgel
biztonságosak, és teljesen stabilak. Még ha valamikor a hőskorban
elő is fordult olyan, hogy valaki bement a rejtekhelyére, elidőzött pár
percet, és amikor kijött, néhány száz évvel később volt, mert a fekete
lyuk kicsit instabillá vált, és ezért megváltoztatta az időt, ma már
nincs ilyen. Egészen a milliomod másodpercig úgy telik bent az idő,
mint odakint.
És ha valami meghibásodás van, akkor is maximum csak a falat
pusztítja el, ami olyan anyagból van, hogy megállítja a lyuk
működését.
Józan, emberi nyelven elmondva nem kell attól félni, hogy valami
gond van a fekete lyukkal, és ezért felrobbantja a fél várost, vagy a
fél bolygót. Ó, nem. A kijövő tűzoltók csak annyit látnak majd, hogy
az egyik régi ház egy emeletének a fala elpárolgott. Valószínűleg arra
fognak gyanakodni, hogy valamelyik „elvetemült” kölyök, azzal a
kémiai kislaboratóriummal játszadozott, amit a szüleitől kapott a
kilencedik születésnapjára…
Nos, az én rejtekbirodalmam csupán egy szobából állt, bár már
többször terveztem, hogy bővítem egy kicsit (vagy nagyon). Az én
titkos tulajdonomban lévő fekete lyuk olyan nagy teljesítményre
lenne képes, hogy azon a néhány centis falon belül létrehozhatnék
egy egész várost. Lenne egy műnap, lennének ugyanolyan épületek,
mint a fővárosban… Erről jut eszembe, hátha van olyan, aki nem
ismeri a Konföderáció fővárosát, Sun Cityt… Nos, ha akadna ilyen,
hát akkor, ha teheti, egyszer feltétlenül látogasson el Sun Citybe,
minden pénzt megér.
Ha esetleg nem tudná valaki, a város háromszázezer éves.
Hárommilliárdan lakják. Ez elég elképesztő. Na nem azért, mert
ennyien lakják, hanem azért, mert mégsem uralkodik benne
zűrzavar. A tervezők nagyon is törődtek azzal mindig, hogy
rendezett maradjon, és ne lehessen eltévedni az utcáin (illetve a
légtérben, hiszen a városban természetesen, mint minden más
megapoliszban, többszinten zajlik az élet. A felszínen, a levegő
különböző rétegeiben, és annak idején még a föld alatt is…
Voltaképpen most is zajlik élet a Föld alatt, de itt főleg az alvilág
emberei laknak. Ha leköltöznek, és nem jönnek ki a föld alól, hát
akkor a törvényszolgák nem kutakodnak utánuk olyan túlzott erővel,
elvégre a földalatti járatok megalabirintusaiban elég nehéz felhajtani
valakit. Túl sok időt, és túl sok embert vesz igénybe. Na persze még
így is néha megtesszük, ha valamilyen nagyon elvetemült bűnözőről
van szó, vagy ha valaki elhagyja a földalatti világot, és visszatér a
városba, de úgy egyébként hagyjuk, hadd pusztítsa egymást az
alvilág ott lent, ahova való, közel a pokolhoz, az alsó, földalatti
világban, amit egyszerűen csak alvilágnak hívunk.
Nos, ezt csak azért említem, hogy ha valaki eljön Sun Citybe egy
felejthetetlen utazást ten– ni, hát mindenképpen kerülje el a
földalatti világot. A talaj szint felett viszont mindent érdemes
megnézni, minden szinten.
Már a házaik se semmik. Pár százezer évvel ezelőtt igazából még
nem dívott olyan építményeket létrehozni, melyek túl sokáig
ellenálltak volna az időnek. Akkoriban a Konföderáció még nem is
létezett. Legalábbis azt a birodalmat, ami a helyén volt, nem így
hívták, és nem is volt ilyen csillagközi hatalom. Abban az időben
még senki sem gondolta volna, hogy egyszer a Konföderáció olyan
sebességgel fog terjeszkedni a csillagok között, hogy az szinte már
emberi ésszel felfoghatatlan.
Épp ezért rá is érvényes volt az a fogyasztói társadalmakban
szokványos dolog, hogy a termelés az mindig a minőség ellen
menjen. De hát ezt mindenki tudja. Ha valaki kitalál valamit, az
mindig egy minőségi modellt talál ki. Az első felhőkarcolók például
hosszú évtizedekig is büszkén törtek a csillagos ég felé, és
csodálkozva nézték későbbi utódaik felemelkedését, majd gyors
hanyatlását. És talán fogalmuk sem volt, hogy történhetett meg,
hogy az unokáik ötször olyan gyorsan elpusztultak, mint Ők
maguk…
Az első bolygófelszínről induló csillagközi űrhajók ezer éveket
eltöltöttek úgy az űrben, hogy szerelődokkot csak abban az esetben
láttak, ha háborút vívtak, vagy pedig összeütköztek valamivel. Ezer
évvel később már csak ötéves garanciát adtak egy továbbfejlesztett
modellre, és huszonöt év után leselejtezték őket, mert már arra sem
voltak alkalmasak, hogy elhagyják egy bolygó légkörét.
Nos, igazából a helyzet akkor változott, amikor a Konföderáció
úgy istenigazából elkezdett terjeszkedni. Mert akkor az ipari világ
császárai rájöttek, hogy most már nem érdemes silány minőséget
gyártaniuk, hiszen hirtelen akkora lett a piac, hogy nyugodtan
visszatérhettek az időállóság koncepciójához – kifizetődővé vált a
dolog.
És most ott tartunk, hogy már a legegyszerűbb dolgokra is
minimum élethossziglani garanciát adnak.
Nos, amikor a Birodalmi Főváros első épületeit felhúzta az az
Idegen – de száz százalékban emberszabású – kultúra, akik később
teljesen beolvadtak a Konföderációban, náluk még nem dívott a
fogyasztói társadalmakra jellemző gondolkodás; azaz a silány
mennyiséget a minőség helyett. Az ő építészetük akkor még főleg a
művészeti tökéletességet tűzte ki célul a funkció mellett, és nem azt,
hogy lehetőleg öt év múlva már fel kelljen újítani az épületet – mert
hát az a cég, aki az ilyen munkálatokat elvégzi, szintén az építő cég
tulajdonosának a kezében van –, aztán a következő generációnak
meg már egy új épületet kelljen felhúzni, ami újabb profitot
eredményez… stb., stb.
Nem. Sun City, amit akkor még nem így hívtak, a jövőnek készült.
Építői igazi művészek voltak, akik mindent beleadtak a város
tervezésébe, azt remélvén, hogy az utókor így megőrzi majd a
nevüket.
És amikor a Konföderáció első fecskéi leszálltak a bolygón, és
meglátták a várost, úgy is döntöttek, hogy amennyiben egyszer ide
újabb várost építenének, a régi épületeket tartósítani kell, és az
újakat teljesen hozzájuk igazítani, amennyiben pedig ezt valaki
megszegné, akkor többmilliárdnyi galaktikus kreditet kénytelen
fizetni a bolygó önkormányzatának kárpótlás gyanánt.
Így hát sokáig senki sem akart várost építeni arra a helyre. Aztán,
amikor a bolygót kijelölték a Konföderáció központjának, és az
elemzés azt mutatta, hogy mégiscsak oda kellene építeni a fővárost,
hát a tervezők nagyon is figyeltek, hogy terveik illeszkedjenek az
ókori épületek hangulatához.
De ezek csak szavak. Sajnos sem építész, sem művész nem vagyok,
így elég nehéz lenne arra vállalkoznom, hogy méltóképp visszaadjam
Napváros hangulatát. Ezt egyszerűen látni kell. Látni kell a
különleges, sok színben pompázó felhőkarcolókat, amelyekről talán,
ha a levegőből szemléli az ember, nem is lehet megmondani, miért
olyanra épültek, amilyenre épültek, és csak ha leszáll az utazó a
földre, akkor döbben rá, hogy a felhőkarcolók alatt aprónak tűnő
házacskák húzódnak meg, és a felhőkarcolókat úgy építették, hogy
harmonizáljanak ezekkel a házakkal: egyszerűen modellezték, hogy
az az építészeti stílus, amivel a pici házat építették, hogyan vetíthető
át egy néhány száz emeletes monstrumra, úgy, hogy amikor kész van
a mű-vasbeton kolosszus, az minden szemlélőnek olybá tűnjék, hogy
valójában már az eredeti várost kigondoló elmék ötlete volt, hogy
ilyen legyen Sun City.
Azt pedig tudnunk kell, hogy a régi házak mindegyike szinte
külön-külön építészeti stílust képvisel.
És akkor még nem is említettem meg a hatalmas szökőkutakat, a
parkokat, függőkerteket, na meg az óriási, fénylő reklám
hologramokat, melyeknél szintén a legfontosabb kitétel, hogy
illeszkedjen a város hangulatához.
Szóval Sun City egyszerűen lenyűgöző. Sok helyen nem jártam,
sok dolgot nem láttam, hiszen olyan hatalmas a Konföderáció, hogy
amennyiben az ember minden egyes helyét be akarná járni, mégha
az egész életét erre szánná, és nem enne, nem aludna, csakis
egyfolytában utazna, akkor sem láthatna mindent. Ez a hatalom
szinte felfoghatatlan egy átlagember számára, talán azért lehetséges,
hogy a legtöbben szinte egyáltalán nincsenek tudatában, valójában
minek is a részesei.
Na de akkor is, bátran állíthatom, hogy Sun City túltesz
mindenen, amit ember láthat a galaxisban, és ha ide egyszer eljut,
akkor mondhatja, hogy igazából neki már semmi újat nem lehet
mutatni.
Ha valakinek egy holoképet, vagy egy hologramot mutatnak a
városról, talán el sem hiszi, hogy ilyen létezhet. Biztos azt gondolja,
hogy ez egy mesebeli város. És nem is hibáztathatom érte, hiszen
tényleg olyan, mintha valami mesebeli császár birodalma lenne, és
nem a nagyon is pénzorientált Konföderáció központja.
De ennél többet tényleg nem tudok mondani. Jöjjön és nézze meg,
higgye el, érdemes.
Na, szóval, az én kis rejtekszobámtól kalandoztam el ilyen
messzire. Arról beszéltem, hogy ott van a fekete lyuk a falba építve,
ami, mint már említettem, teljesen biztonságos, különben eszem
ágában sem lenne a város kellős közepén használni. És sok
mindenre képes. Ez szolgáltatja az energiát ahhoz, hogy teret hozzak
létre a néhány centiméteres vastagságú mű-vasbeton anyagban. És
bár ez a tér jelenleg csak egy szobányi, ha nagyon ügyes lennék,
megcsinálhatnám akkorára, hogy Sun City kiköpött mása legyen, és
ha megfelelő számú embert csempésznék be valahogy a területre,
akkor nem tudnák felfedezni a különbséget a valós, és az általam
megkonstruált világ között.
Feltéve persze, hogy rendelkezem a város legrészletesebb
holografikus térképével.
Mert akkor ezt egyszerűen betáplálnám a fekete lyukat irányitó
központi agyba, és az pedig akár percek alatt kitágítaná, és
átalakítaná a teret a kívánt minta szerint. Közben pedig én ott bent
ülhetnék egy kényelmes fotelben, és amennyit képes lennék felfogni
belőle, annyira érzékelném a változást magam körül.
Aki lépett be már a virtuális valóságba, az el tudja képzelni,
hogyan zajlik ez le. Mármint a látványt tekintve. Mert teljesen olyan,
mintha egy számítógép belsejében kalandoznánk, és ott okoznánk a
változásokat, csakhogy éppen itt a testünk is jelen van.
Ami talán nem is olyan nagy különbség, hiszen a virtuális
valóságban is teljes testérzeteink vannak.
Szóval ennyi lenne az egész. Beülnék az Agyhoz, kiadnám neki az
utasítást, és…
És lenne egy városom…
Csakhogy mi a fenét kezdjek vele?
Mit tudnék kezdeni egy egész várossal, amikor a három
túlméretezett szobámat is túlzóan nagynak érzem, és sokkal
szívesebben tartózkodom bent a rejtekhelyen, abban az egy kis
szobában.
Ilyenkor kiküldőm az árnyékomat, ha esetleg keresne valaki,
akkor otthon találjon.
Az árnyékom egyébként egészen intelligens. Nagyon sok témáról
el lehet beszélgetni vele, és sok más egyébben is hasonlít. Eddig még
senki sem fedezte fel, hogy android, pedig egyszer pont az árnyékom
volt kint, amikor a törvényszékiektől egy android-szakértő
felkeresett, és kikérte néhány dologról a véleményemet. (Illetve hát
az árnyékomét, mert nem fedezte fel a csalást.)
Egyébként az árnyékom az nem Fejvadász fejlesztés. Régebben
nagyon sok emberszabású robot mászkált a Konföderáció bolygóin,
csak aztán néhányan becsavarodtak attól a ténytől, hogy nem voltak
képesek eldönteni, akivel beszélgetnek, az ember, vagy sem.
Egyébként tényleg nagyon nehéz eldönteni, egyszer el kellett
utaznom egy másik bolygóra, mindezt a legnagyobb titokban, hiszen
az egyik Fejvadász konferenciára mentem.
 Nos, az árnyékom csinálta a dolgomat helyettem. Ekkor történt,
hogy meglátogatott egy igen kellemes leányzó, akit már nagyon
régóta szerettem volna… Na szóval igen gyengéd érzelmek fűztek a
személyéhez.
Hát én sohasem kaptam meg.
Az árnyékom viszont igen.
Majd’ meghaltam az irigységtől, amikor betápláltam az android
memóriakristályai által rögzítetteket a saját tudatomba. Már csak
azért is, mert egy efféle gépezet, bár szexuális élvezetet képes volt
nyújtani, érezni sajnos nem, így ez az élmény olyan marad
számomra most már örök időkre, mintha meglestem volna valakik
légyottját.
Na persze a dologhoz hozzátartozik az is, hogy ezek után, alighogy
végeztem az emlékképek beinplantálásával, rohantam a leányzóhoz,
hogy végre „érzeteket” is képes legyek hozzátársítani az árnyékom
által készen kapott emlékekhez, de sajna addigra a lány már mással
volt. Mint mondta, először majd’ belebetegedett a bánatba, hogy egy
olyan csodás éjszaka után, amilyenben még életében nem volt része,
még csak fel sem hívtam, és a rögzítőmön hagyott üzenetekre sem
reagáltam – de aztán nagy nehezen megvigasztalta magát mással.
És hát az Isteneknek sem tudtam kimagyarázni a dolgot,
képzelhetik…
Egyébként akkor éjjel gyalog mentem haza, mert féltem attól,
hogy hirtelen felindulásból összetöröm, vagy szétszedem apró
csavarjaira az árnyékomat…
A rejtekszobám nagyon egyszerű volt. A felszerelése egy hatalmas
panorámaablakból állt, ami mögül kedvemre gyönyörködhettem az
alattam elterülő Sun Cityben, és amit a hangulatom szerinti
fényáteresztésre, illetve színre állíthattam.
A szoba közepén pedig egy ember formájú állványzaton ott volt a
Fejvadász-felszerelésem, bal vállán a robotsólyommal, és a hátául a
jobb vállától induló és a bal derekához érkező, keresztbe vetett
kardhüvellyel, melyből magasan a fej mellé lóg ki a többfunkciós
neutronkard markolata.
Meg kell említenem, hogy a sarokban még volt egy íróasztal, rajta
egy számitógépterminál. Általában ennek képernyőjét bámulva
várakozott az árnyékom, mozdulatlan arccal, amíg valami utasítást
nem adtam neki.
Én azonban akárhányszor is mentem be a rejtekhelyre, először
mindig a Fejvadász-felszereléshez léptem, és úgy simogattam,
mintha a világ legszebb nője lenne, közben pedig sóhajtozva
fantáziálgattam a régi szép időkről, amikor még egy ilyen ruhába
bújtatott alak hősnek számított, és megjelenése hétköznapi volt a
Konföderáció népe számára…
Na de ennyi kitérő után – azt hiszem önök is maximálisan
egyetértenek vele épp itt az idő, hogy elkezdjem a történetet.
 2. A sorsolás

Akkor azon ritka napok egyike volt, amikor épp nem akadt
semmi dolgom.
Ez egyszerűen szörnyű. Mert ilyenkor még nem is
panaszkodhatok senkinek. Ugyanis, amikor sok a meló, akkor
mindig panaszkodok, hogy: hú, de sok a meló! Ezt nem lehet bírni!
Meg ilyenek.
Na de mit szólnának azok, akik hallgatni szokták, ha most meg
azért panaszkodom, hogy nincs meló.
Mikor olyan szörnyű sok a meló, mindig azt tervezgetem, hogy
mit fogok csinálni akkor, ha esetleg lesz egy szusszanásnyi
szünetem.
Aztán, amikor végre eljön ez a szusszanásnyi idő, hát akkor
kiderül, hogy az a sok minden, amit én elterveztem, mind
végrehajtható szűken vett másfél óra alatt.
Aztán jöhet a semmittevés. Leülök a holofal elé, hogy megnézzek
egy meccset (mellesleg utálom a meccset, de minden alkalommal
leülök, hogy egyszer már rájöjjek, mit imád úgy rajta a többi
néhánytrilliárdnyi ember – hacsak nem a közben elfogyasztott sört),
öt percig bírom is, aztán kikapcsolom a tv-falat, és egyre a videofon
felé tekingetek, hátha jön valami sürgős hívás: sűrű bocsánatkérések
közepette visszarendelnek a központba, mert hát nélkülözhetetlen a
jelenlétem.
Azonban eddig még mindig kiderült – legnagyobb döbbenetemre
–, hogy nélkülem is meg tudták oldani az esetleg adódó
problémáikat.
Talán kellett volna egy nő. Csakhogy addig még nem találtam
meg a megfelelőt, mint már említtettem korábban…
 Nos, aznap is így volt: végeztem „azzal a rengeteg teendővel”, amit
szabadságom másfél hetére tartogattam, aztán leültem a tv-fal elé,
és kiszámoltam, hogy vár rám tizenhárom egész nyolctized nap
semmittevés, tehát nyugodtan megnézhetek egy meccset.
Ez volt az első alkalom, hogy öt perc után is ott ültem még a
kényelmes fotelben.
Azt nem tudom, hogy horkoltam-e, mindenesetre, amikor
megszólalt a vendég érkezését jelző szignál, és én felébredtem,
először fogalmam sem volt, hol a fenében vagyok.
A meccs még tartott, tehát olyan sokat nem aludhattam.
Megpróbáltam visszaidézni, mi az, amit elmulasztottam az
egészből, de azon kívül, hogy a csapatok felvonultak, nem
emlékeztem semmire.
Márpedig az képtelenség, hogy ilyen hamar elnyomott volna a
buzgóság, hiszen Fejvadász vagyok.
Nos, igazából nem tudom, a kettőnek mi köze van egymáshoz,
mindenesetre bennem a dolog csakis egy végkövetkeztetést engedett
levonni: bármi is történt, az annak a hibája, aki megzavart. Vagyis
annak, aki az imént becsöngetett.
Na és aki ebben a pillanatban újra csöngetett, tanújelét adva ezzel
annak a ténynek, hogy ő bizony nagyon is el van szánva arra, hogy
beszéljen velem.
Hála az Isteneknek, gondoltam, itt a várva– várt meló.
Személyesen jöttek el hozzám, ezzel is hangsúlyozva, mennyire
nélkülözhetetlen vagyok. (Egyébként ki kell jelentenem, még mielőtt
valaki téves következtetéseket vonna le a jellememmel kapcsolatban,
hogy csak akkor vagyok ilyen nyűgös, ha épp nincs mit csinálnom,
minden más esetben egész jól ki lehet jönni velem. És átlagos
esetben nem is érdekel, hogy a fontosságommal, vagy a
jelentéktelenségemmel törődjek.)
Nos, annyira biztos voltam benne, hogy a központból jöttek, hogy
nem is néztem meg, ki a látogató. Egyszerűen felálltam,
keresztülvágtam a nappalin, ki az előszobába, és széles vigyorral
kitártam az ajtót.
Aztán meglepetten néztem farkasszemet egy liternyi Galaxy
Colával. Majd amikor a meglepetésem véget ért, és elhajoltam a
képembe tolt üveg elől, szemügyre vehettem a két fickót is, akik a
kólát hozták. Két kis suhanc volt, talán épp egyetemisták. De hogy
vajon mit akarnak, arról fogalmam sem volt.
Ugyanolyan szélesen vigyorogtak, mint ahogy én is alig néhány
másodperccel ezelőtt.
Aztán csak álltunk egymással szemben.
– Nos? – kérdeztem egy idő után.
– A Galaxy Colától jöttünk – mondta ekkor az egyik suhanc. – Egy
új terméket készülünk a piacra dobni, de először szeretnénk kikérni
a fogyasztók véleményét az új italról…
– Erről? – böktem a literes üvegre, és meg kell valljam őszintén,
semmi különbséget nem véltem felfedezni ebben az üvegben
azokhoz képest, amit eddig láttam a forgalomban.
– Igen, erről! – mondták boldogan, hogy ilyen gyorsan
megértettük egymást. De aztán a boldogságot bizonytalanság
váltotta fel, amikor továbbra sem nyúltam az üvegért, végül pedig
biztató fejbólogatások közepette ezt mondták:
– Ön nyilván fogyaszt Galaxy Colát.
Nem tudom, honnan a jó fenéből gondolták ezt rólam.
– Hát, őszintén meg kell valljam… – kezdtem, de nem hagyták,
hogy befejezzem.
– Szinte mindenki iszik – mondta az egyik suhanc. – Tudja, a sok-
sok értékes nyeremény miatt…
Erőltetnem kellett az agyam, hogy megértsem, miről beszél. De
aztán beugrott az egyik reklám.
 – Ja, igen, mint például a Beach House, igaz? – kérdeztem.
– Igen, igen, de a legtöbben mégsem ezért isszák, hanem a fődíj
miatt.
– Most már viszont hiába erőltettem az agyam, halványlila gőzöm
sem volt róla, mi lehet az.
– Miféle fődíj? – kérdeztem hát bambán.
– Hát, tudja…
– Hát nem tudom.
– Hát az az este Lavna Falvával.
– Miféle este?
– Egy egész hosszú este… Másnap reggelig is eltart. – És rám
kacsintott.
Kinyúltam, és megmarkoltam az üveget.
– Hol? – nyögtem kiszáradó torokkal.
– Természetesen az Ezernyi Kéj Palotájában.
Erre egy kicsit azért megrándultam. Az Ezernyi Kéj Palotája meg
egy törvényszolga, nehezen jön össze ez a kettő, hiszen az Ezernyi
Kéj Palotája többször is csak hajszálnyira volt attól, hogy bezárják a
falai között megkapható örömök esetleges törvénytelen volta miatt.
Más szóval, nagyon is jól tudta mindenki, hogy az Ezernyi Kéj
Palotájában érdekeltségei vannak a maffiának, és esetleg dívik a
kábítószer kereskedelem, meg a prostitúció.
Mégha nem is tudta bebizonyítani senki.
Felsóhajtottam, és már nem tartottam olyan szorosan a kólás
üveget.
Na de hát Lavna Falva, az Lavna Falva, akárhogy is nézzük!
Azt ugye nem kell elmagyaráznom, hogy kicsoda Lavna Falva,
hiszen ismerik őt az egész galaxisban.
Vagy esetleg azon bolygók lakói, akik még csak frissen
csatlakoztak a Konföderációhoz, nem biztos, hogy ismerik.
De hamar meg fogják.
Lavna Falva, ó, ő a tökéletes.
Lavna Falva az eleven csoda.
A gyönyörűséges…
A csábos.
Az ellenállhatatlan.
A varázsos, a szépséges, a lenyűgöző, az érzéki, a… a minden…
Lavna Falva a Konföderáció legsikeresebb és legszexisebb
színésznője. És nem tudom, hogy sikerült megszereznie őt a Galaxy
Colának, de ha eltölthetek vele egy estét – ami (mint ahogy ez a
kedves fiatalember az imént említette), még akár az éjszakába is
nyúlhat – hát én akár egy rekesz Galaxy Colát is hajlandó vagyok
elfogyasztani. A Beach House, meg a háromszoros fénysebességre
képes luxus szolárjacht nem érdekel, na de Lavna Falva…
Kitéptem a srác kezéből a palackot.
– Igen – mondtam. – Izé… Határozottan érdekes. Mit kell
csinálnom vele?
– Gondolom meginni – vihogott a srác.
– Ó, igaz is… Azonnal. – Elkezdtem bontogatni a palackot.
Gondoltam, minél előbb túlvagyok a dolgon, annál előbb
találkozhatom Lavna Falvával. E szent cél érdekében még arra is
képes lettem volna, hogy azt tettessem: ízlik az ital.
– Nem most! – állított le a srác. – Néhány nap múlva
visszajövünk, és akkor kikérjük a véleményét a dologról.
– Ó, hát persze, persze… Várni fogok!
Azzal magamra hagytak, én pedig bementem a szobába, és azon
gondolkodtam, hogy egyszerűen kivágjam-e az üveget, mivel nem
nagyon szeretem a kólát, vagy azért igyak belőle?
Végül is ez utóbbi történt, hiszen alapvetően becsületes ember
vagyok, még ha hirtelen felindulásomban Lavna Falváért még egy
kicsit hazudtam is volna.
Két nap múlva jöttek újra, már vártam őket. Épp hogy
megnyomták a csengőt, máris sarkig tártam az ajtót.
– Hát visszajöttünk – mondták.
– Igen, igen, azt látom.
– Nos, és hogy ízlett a kóla?
– Isteni volt – mondtam, és arra gondoltam, Lavna Falváért
mindent.
– Ön hogy ítélné meg, ha arra kérnék, hasonlítsa össze az eredeti
Galaxy Colával, melyik a jobb?
Ezen igazán el kellett gondolkodnom. Nagyon kevés Galaxy Colát
ittam meg az életem folyamán, és annak az italnak az íze, amit itt
hagytak nekem, teljes mértékben olybá tűnt számomra, mintha az
eredeti Galaxyt szopogattam volna. Talán ezt mondjam el nekik?
Na és ha így nem vehetek részt a sorsoláson, és nem tölthetem el
azt az estét Lavna Falvában… vagyis izé, nem -ban, hanem -val:
Lavna Falvával az Ezernyi Kéj Palotájában?
– Nos, hát mit is mondjak? – vacilláltam. – Voltaképpen én nem
vagyok egy nagy kólaivó…
– Erre, mintha az arcukon átsuhant volna valami kis árnyék.
Valami, ami enyhe rosszallást fejez ki, és talán azt, hogy hát, ha nem
vagyok kólaívó, akkor tulajdonképpen semmi értelme annak, hogy
itt az idejüket pazarolják velem… Mert talán Lavna Falva csakis egy
notórius kólaivóval hajlandó eltölteni azt a kérdéses, éjszakába
nyúló estét.
– De már ennyiből is megállapíthattam – fejeztem hát be a
mondatot –, hogy ez igen… Igencsak igen… – És hát nem is
mondhatja senki, hogy hazudtam, mivel ezt bármire is mondhatom.
A rosszalló árnyék eltűnt a két suhanc ábrázatáról, és most ismét
szélesen mosolyogtak.
– Akkor még egy utolsó kérdés. Melyiket vásárolná szívesebben,
ezt az új terméket, vagy a hagyományos Galaxyt?
– Csakis ezt – hangsúlyoztam a teljes meggyőződés hangján, és
közben undorodtam magamtól.
Na de hát Lavna Falva!
– Hát akkor köszönjük! – búcsúztak a srácok, és már indultak
volna.
– Hogyan? – néztem rájuk értetlenül. – Hát ennyi az egész?…
– Ó, igen, csak ez a néhány kérdésünk volt. Már végeztünk is.
– Na de… Na de hát a sorsolás?
A kérdés megakasztotta őket a távozásukban. Elkerekedett
szemekkel bámultak rám. Legalább olyannal, mint amilyennel én
bámultam rájuk.
– A sorsolás természetesen oké – bizonygatták. – Minden a
legnagyobb rendben zajlik körülötte.
– És ez mit jelent?
– Hát azt, hogy közjegyző Jelenlétében sorsolják majd ki a sok
értékes díjat, többek között a Beach House-t, az űrjachtot, meg a
Galaxy matricás szabadidő ruhákat, azok között, akik beküldték a
New Galaxy Cola hat üvegének címkéjét a Galaxy Cola Companyhez.
– Ja? – mondtam csalódottan.
– Ja – mondták, és ismét távozni készültek.
Hát ennyi, gondoltam, és nagyon becsapva éreztem magam.
Viszlát, Lavna Falva, viszlát Kéj Palota. Talán majd következő
életemben.
De aztán eszembe jutott valami.
– Várjunk csak! – szóltam utánunk, mire is– mét megtorpantak,
és alig látszott rajtuk a türelmetlenség, amikor visszaerőltették a
képükre azt a betanult mosolyt.
 – Igen?
– Na és mi van akkor, ha nem egy humanoid nyer? Hanem
mondjuk egy három méteres sárkánygyík a StttrrrrigiLS bolygóról?
– Ó, hát ők is tudnak űrjachtot vezetni, és nekik is lehet Beach
House-uk.
– Na és Lavna Falva?
– Ó, hát ő nem nevezhet. Senki sem nevezhet, aki munkatársként,
vagy szerződéses kültagként részt vesz az akcióban. De ha vásárol
egy Beach House-t, akkor neki is lehet.
– Nem úgy értem, hogy Lavna Falva nevezne. Hanem úgy, hogy
mi lesz, ha Lavna Falvának egy efféle sárkánygyíkkal kell eltöltenie
egy éjszakát?
Ezen egy csöppnyit gondolkodtak.
– Nos… igazából ezt nem tudjuk megmondani, de én úgy
gondolom, hogy előtte aláíratnak a gyíkkal egy nyilatkozatot, hogy
semmi esetre sem falja majd fel a híres színésznőt… Na de persze
erre egyébként sem valószínű, hogy sor kerülne, hiszen a galaxis
összes bolygóján tisztelik Lavna Falvát… – Talán a srác mondta
volna még tovább is, de én hirtelen bevágtam előttük az ajtót. A
gondolataim akkor már egészen másfele jártak.
Hát nem! Nem hagyom az én drágaságomat, a tökéletes, az eleven
csoda, a gyönyörűséges, a csábos, az ellenállhatatlan, a varázsos, a
szépséges, a lenyűgöző, az érzéki, a… az én Lavna Falvámat nem
hagyom ebek meg mindenféle sárkánygyíkok harmincadjául.
Máris a tv-fal előtt ültem, és rendeltem.
– Biztos benne, hogy 600 rekesz New Galaxy Colát szeretne
rendelni? – kérdezett vissza a nagyker raktár számítógépe.
– Biztos – mondtam neki határozottan.
– Egészen biztos? – kérdezte újra. – Ön nem kereskedő. Mi célból
szeretne akkor ennyi italt?
 – Imádom a Galaxy Colát – közöltem vele. Először azt hittem,
hogy eztán az orvosi kartonomat követeli majd, hogy
meggyőződhessen az elmeállapotom épségéről, de úgy látszik
rendben valónak találta, hogy ha valaki úgy imádja a Galaxy Colát,
mint ahogy én állítottam, akkor ennyit vásároljon belőle, mert
csupán azt mondta:
– Rendben. Kérem tegye hozzáférhetővé a hitelkártyáját
számomra, hogy levonjam belőle az ital árát!
Mikor ezt megtettem, arra gondoltam, hogy valójában egy ilyen
hirtelen statisztikanövekedés szemet fog szúrni a Galaxy Cola
marketingeseinek, és utána fognak nézni, hogy honnét ered. Akkor
pedig a számítógép adatbankjából könnyen rám találnak.
Na egy ilyen hírverésre aztán egyáltalán nem volt szükségem,
úgyhogy olyat tettem, amit még életemben nem. Visszaéltem a
beosztásommal. Mint legfőbb törvényszolgának jogom volt ahhoz,
hogy bármilyen akciómat titkosítsam, és ha bemondom a kódomat
ennek a komputer– nek, biztos lehetek benne, hogy inkább
megsemmisíti magát, mintsem kiadja bárkinek is a címemet.
Így hát bemondtam a kódomat, és ettől fogva senki sem jöhetett
rá, hogy ki vásárolt ennyi kólát.
A szállítás is ilyen titokban történt a következő éjszakák leple
alatt, több részletben. Lerakták a rekeszeket az előszobáimban, és
amikor elmentek, az árnyékommal nekiálltam bepakolni a
„kólahegyet” a rejtekhelyre. Persze ahhoz, hogy beférjen, kicsit meg
kellett nagyítanom a rejtekhelyet, de hát ez percek kérdése volt.
Ezek után pedig még egy óriási tartályt is létrehoztam, amibe
beletöltöttem azoknak az üvegeknek a tartalmát, amelyeknek már
leszedtük a kupakját.
Legvégül pedig még arra is futotta az időmből, hogy az összes
üveget visszaváltsam a város különféle boltjaiban.
Így hát elmondhatom: egész tevékenyen telt a szabadságom,
aminek a végére már 600 X 6 db kupakom volt elküldve a Galaxy
Cola Company címére.
És bár lehet, hogy ez az egész őrültségnek hangzik, azért én
mélységesen meg voltam elégedve, hogy ami erőmből tellett, azt
megtettem az én drágaságomért: Lavna Falváért.
 3. Lavna Falva

Na persze, ki tudja, egy nap hány százmilliárd üveg Galaxy Cola

fogy a Konföderáció felségterületén, így az én kis akcióm
természetesen főképp arra volt jó, hogy egy hajszálnál is ezerszer
vékonyabbnyit javítson az esélyemen.
Valahogy mégis éreztem magamban a sikert. Úgy gondoltam,
Lavna Falva és én bizony-bizony egymásnak vagyunk teremtve.
Mintha az Istenek és a Sors is úgy akarnák, hogy mi
összetalálkozzunk, ő a gyönyörű nő, és én az intelligens férfi (a
legideálisabb párosítás): gyermekeket nemzzünk (akik olyan okosak,
mint én, és olyan szépek, mint ő, vagy felőlem lehetnek olyan szépek
is mint én, és olyan okosak, mint ő), egymásba szeressünk,
megismerkedjünk… Illetve a sorrend lehet másképp is, na de hát
értik, mire gondolok.
Szóval, éreztem a sikert, és ezért nem is döbbentem meg, amikor
egyik nap berobbant hozzám egy halom fickó, és azonnyomban
elkezdtek rendezkedni.
Tudtam, hogy filmesek. (Nem volt nehéz kitalálni, hiszen egy
halomnyi lámpát meg kamerát hoztak magukkal.)
– Most elgyakoroljuk, de majd élőben megy.
A Konföderáció központjának mind a nyolcvan bolygóján fogjuk
sugározni.
– Ezt értem – bólintottam a fickó felé, aki ezt a dumát elhadarta
nekem. – De mit?
Látszott a fickón, hogy nem nagyon szereti, ha belevágnak a
mondandója kellős közepébe. Idegesen pattintott az ujjával.
– Ja persze, maga még nem tudja. Na figyuzzon ide! Maga
megnyerte a díjat?
 – Ezt most kérdezi?
– Nem. Ezt most állítom. Csak rosszul hangsúlyoztam.
– Remek. Nos, melyik díjat nyertem meg?
– Ne vágjon folyton közbe!… Már rég túllennénk rajta.
Természetesen Lavna Falvát. Viselkedjen majd jól vele, de most nem
is ez a lényeg.
Az a lényeg, hogy maga nyerte el, pedig valamelyik őrült
megvásárolt úgy hatszáz rekesznyi New Galaxy Colát… Sajnos nem
jöttünk rá, hogy ki, mert amikor elkezdtük faggatni az eladást
lebonyolító számítógépet, az megsemmisítette a memóriáját… Na de
nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a közönség sztorit akar.
Érti? Egy sikersztorit. Valami nyálas történet kell, az sem baj, ha
megzokogtatja őket, csak derüljön ki, hogy mennyire szereti a
Galaxy Colát, és milyen hálás a lehetőségért.
Elhúztam a számat. Azért más dolog két kis suhancnak hazudni,
hogy imádom a Galaxy Colát, és más ugyanezt mondani úgy kb.
negyven trilliónyi nézőnek. Akik az én hatásomra esetleg elkezdenek
kólát fogyasztani.
– Valójában nem is vagyok oda érte.
– Lavna Falváért? Ezt komolyan mondja?
– Dehogyis Lavna Falváért. Érte odavagyok, meg még vissza is,
egészen… A kóláért nem vagyok oda. Jobban szeretem az egészséges
dolgokat. Tudja, a reformkonyhát. Müzlit eszek, ásványvizet iszok,
és délelőttönként kocogni járok, mert akkor háromszor annyi zsírt
éget, mint más napszakokban…
– És mi köze ennek a kólához?
– Ha jobban meggondoljuk… hm. Azt hiszem semmi.
– Na erről van szó! Mi itt most azt akarjuk hallani, hogy az az
eszeveszett szenvedély, ami– vel egyik palack Galaxy Colát lenyomja
a másik után, hogy’ vezetett ahhoz, hogy egy egész estét eltölthessen
Lavna Falvával…
 Már-már úgy döntöttem, elmondom neki az igazat, hogy én
vagyok az a pasas, aki megvette azt a hatszáz rekesz kólát, de hála az
Isteneknek, nem hagyott szóhoz jutni.
– Most mit van úgy elkeseredve? – bámulta döbbenten az
ábrázatomat. – Tudja, hányan irígylik és utálják most magát?
Ezen elgondolkoztam.
– Nem – mondtam végül őszintén.
– Hát sokan – világosított fel.
– Volt egy ilyen sejtésem.
– Többek között én is… Na de most nem is ez a lényeg… Ne legyen
elkeseredve, ember! Maga nem is tudja mások mi mindent
megtettek azért, hogy elnyerjék ezt a kegyet…
– Tudom-tudom, a hatszáz rekesz. Nos, ezzel kapcsolatban el kell
árulnom, hogy…
– Ugyan már! Méghogy a hatszáz rekesz! Maga nem tud semmit,
érti? Nem tud semmit.
– Épp arról akarom tájékoztatni, hogy…
– Méghogy a hatszáz rekesz. Az semmi. Ezt a fickót maximum
dilidokihoz vitték volna, ha megtalálják. De nem említettem
magának a többit. És tudja, miért? Azért, mert voltaképpen nem
publikus. Nem akarjuk sokkolni a közönséget. De ez a hatszáz rekesz
valójában csupán a jéghegy csúcsa… Mondja, hogy is hívják magát?
– Rob. Rob Riguez.
– Ja persze, persze, Rodrigez, most már emlékszem. Ez egy ősi
név, ugye? Mondják, hogy volt az anyabolygó, ahonnan mindenki
származik, a hogyishívják: Sár, vagy valami ilyesmi…
– Föld?
-Az, az, Rodrigez, az az, jól mondja. Talán csak nem hisz benne?
– Hát nem is tudom… Voltaképpen úgy tízezer évenként
felbukkan ez a legenda, de még senki sem tudta bebizonyítani, hogy
létezik a bolygó.
– Na és mit szól ahhoz, hogy annyi mindent mesélnek róla?
Gondolja, hogy azok az anyagok, amiket erről az állítólagos izé…
Földről hoztak, mind valótlanok?
– Hát az tény, hogy elég figyelemre méltó anyag gyűlt össze,
legendák, meg állítólagos történelmi tények… – mondtam óvatosan,
még magam sem tudva, hogyan fejezem be majd a dolgot. Már csak
azért sem, mert tényleg nem tudom hova rakni az állítólagos Föld
létezését. Túl zűrzavaros körülötte minden. Tény az, hogy létezik egy
bolygó abban a távoli szektorban, ahova a koordináták szólnak, azon
a ki tudja hány millió éves térképen, ami nagyon-nagyon régen
elindította a nyomozást az eredet után. Meg is találták a bolygót, de
a furcsaság az, hogy egy primitív II. kategóriájú bolygót találtak,
ami, mint mindenki tudja, azt jelenti, hogy nem rendelkeznek a
csillagközi utazás technológiájával.
Namost, ez már két olyan dolog, ami gondolkodásra készteti az
embereket. Elvégre, ha arról a bolygóról jöttünk, akkor hogyhogy
nem rendelkeznek a csillagközi utazás technológiájával? Hogy a
fenébe hódították akkor meg a galaxist, elvégre ez egy olyan távoli,
jelentéktelen bolygó – Világegyetem Vége 36 –, hogy egy ekkora
birodalomnak, ahol tudósok és amatőrök milliárdjai foglalkozik
évről évre azzal, hogy megleljék az eredet kérdését, több százezer
évbe tellett, míg eljutottak a Földhöz.
Na szóval, zűrös egy bolygó. És ráadásul egy idő után az is
kiderült, hogy az onnan származó adatok egy része hamisítvány volt:
politikusok és üzletemberek gyártották azért, hogy jól megszedjék
magukat rajta, na és azért, mert épp a galaxis egyik leghatalmasabb
válsága készült kitörni, és hogy elkerüljék a pánikhangulatot,
valamivel le szerették volna kötni az emberek figyelmét.
Na és azóta is számtalanszor használták arra a Föld nevű bolygót,
hogy eltereljék az emberek figyelmét valami olyanról, amiről el
akarták.
 – Tudja, Rodrigez, én nagyon sokat tanulmányoztam ezt a dolgot
– mondta közben a fickó. – És tudja, hogy ezen a Sáron…
– Föld. Földnek hívják, mint már említettem.
– Hogyan?… Ja, persze, persze. Föld. Igen..,
Na szóval ezen a ss… Földön voltak mindenféle helyek, tudta ezt,
Rodrigez?
– Hát…
– És azt is tudta, hogy az egyik ilyen helyet Spanyóliának hívták?
Felsóhajtottam. Immár nagyon is tudtam, mire akar kilyukadni.
Ez a legócskább történet, amit ismernek a galaxisban.
– Igen – mondtam enyhén bosszúsain. – Ismerem a történetet.
Állítólag voltak ilyen helyek, mint Spanyólia, Oroszia, Usalia, meg
hasonlók.
– Igen-igen, látom ön is felkészült. Na és mit szól hozzájuk?
Lekicsinylően csücsörítettem a számat.
– Szerintem kamu. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy
mégha tényleg ez is az a bolygó, ahonnan mindenki származik, és
ahogy állítják is, egy csomó ország nevű szent zarándokhely létezett
benne, nos szóval nagyon kevés annak a valószínűsége, hogy később
ezekről nevezték volna el a galaxis szektorait. Mint például az
USAGy-1, vagy pedig az EspanaGY-7. Vagy akár a RUssIAGy-3-at is
említhetném…
– Várjon, várjon, Rodrigez! Azt talán nem tudja, hogy az újabb
elméletek szerint a „Gy” betű tulajdonképpen azt jelenti, hogy
gyarmat, és annak idején a Földön lévő akkori birodalmak, amikor
elkezdték meghódítani a galaxist, egyszerűen a szektoruk nevét
adták a már birtokba vett területnek, és akkor hozzácsapták azt,
hogy gyarmat, meg egy számot, amit azt jelölte, hogy hányadik
meghódított terület.
A fickó diadalittasan nézett rám. Várta a hatást.
 Visszafojtottam egy ásítást, és azon is erőteljesen dolgoztam, hogy
az unalom ne süssön belőlem, amikor megszólalok.
– Szerintem baromság az egész.
A fickó láthatólag csalódottan vette tudomásul, hogy nem
értékelem a tájékozottságát.
– Na mindegy, csak azt akartam mondani, hogy Spanyóliában
létezett egy ilyen név, hogy: Rodrigez.
– Ez meglehet – bólintottam közömbösen. – Csakhogy engem
Rob Rigueznek hívnak. Robert Rigueznek.
A férfi csalódottsága ekkor érte el a tetőpontját.
– Na de most nem is ez a lényeg… – nyögte leverten. –
Voltaképpen azt akartam mondani, hogy ez a hatszáz rekesz, ez
semmi. Lópikula.
– Hát az meg micsoda?
– Micsoda?
– Hát a lópikula.
– Hm… Voltaképp nem vagyok benne biztos. Csak következtetni
tudok.
– És mire következtet?
– Nos, a pikula az valami fúvós hangszer. Ebből következtetve a
lópikula valami olyasmi fúvós hangszer lehet, amit lovaknak adtak.
– Komolyan? És akkor nem csak lovas rendőrök léteztek annak
idején, hanem lovas zenekarok is?
Összeráncolta a homlokát. Fogalma sem volt róla, hogy komolyan
beszélek-e, vagy csak szórakozok vele.
– Ez most nem lényeg – mondta végül. Az a lényeg, ha
megtalálnák ezt a fickót, tudja, a hatszáz rekeszest, akkor maximum
kapna néhány elektrosokkot, meg egy hétig kényszerzubbonyban
tartanák, hogy megfigyeljék…
– Elektrosokk? Kényszerzubbony? Egy hét? – a csodálkozástól és
a döbbenettől (na meg a hirtelen rám törő pániktól) hatalmasra
guvadtak a szemeim. – Néhány rekesz kóláért? De hát ez… hát ez…
– dadogtam hát ez őrület!
– Hát persze, hogy őrület! Na de most gondoljon bele, Rodrigez!
– Rob!
– Persze. Nahát akkor gondoljon bele Robrigez, mik
játszódhatnak le egy olyan emberben, aki megrendel hatszáz rekesz
kólát?
– Talán szomjas – adtam az ártatlant, és már nagyon szerettem
volna elterelni valami másra a beszélgetést.
– Ez képtelenség. Egy normális ember, aki nagyon szomjas, nem
rendel hatszáz rekesz kólát. Érti?
– Miért nem? – kérdeztem. – Elvégre joga van hozzá.
– Persze, joga van, ebben igaza van, Rodrigez. Csakhogy, mint
mindenki tudja, a világegyetem tele van őrültekkel. Ha valaki rendel
hatszáz rekesz kólát, hát jó, tegye meg, ha van rá pénze. Váljék
egészségére. Csakhát ott van a dolog másik oldala is. Érti,
Rodrigez!…
– A másik oldalt?
– Pontosan, a másik oldalt. Látom kapizsgálja.
– Hát nem, még csak nem is kapizsgálom – mondtam az
igazsághoz híven, és kezdtem egyre ingerültebb lenni. Közel álltam
ahhoz, hogy kivágjam az emberkét az egész stábjával együtt, és
megfeledkezzem erről az egész baromságról.
Csakhogy fennállt a veszélye annak, hogy akkor ő ezt deviáns
viselkedésnek fogja tekintetni, és egy halom dilidokival,
kényszerzubbonnyal meg elektrosokkal tér vissza, és amekkora a
sajtó hatalma a galaxisban, se a posztom, se a törvényszolgák fölött
vigyázó istenség nem tudna megmenteni a meghurcoltatástól.
– Figyeljen, Rodrigez! Itt van ez a rohadt nagy birodalom. Nem
szeretnénk, ha valahol elszabadulna egy őrült, és felrobbantaná az
egészet. Épp ezért nagyon oda kell figyelnünk, és minden olyan
viselkedést kivizsgálnunk, ami eltér az átlagtól.
– És annak ez a módja? Kényszerzubbonyba bújtatni valakit, meg
az agyába áramot vezetni?
– Nézze, biztos nem ezek a legkellemesebb dolgok a galaxisban.
De mi a fenét cseszeget itt engem velük? Esküszöm, nem én találtam
ki őket. Azok találták ki, akik az agy avatott szakértői. Már millió
évek óta tanulmányozzák az agyat. Sok mindenre rájöttek. Arra,
hogy az ember valójában állat, és hogy vannak neki agytekervényei.
Na!…
– Hát ez fantasztikus. Tényleg ilyen sok mindenre rájöttek?
– Na de most nem is ez a lényeg – mondta a kis ember. – A lényeg
az, Rodrigez, hogy itt van ez az átkozott sorsolás. Maga megnyerte.
Eltölthet egy estét Lavna Falvával, az Ezernyi Kéj Palotájában.
Talán még könyvet is írnak ebből az estéből, vagy filmet csinálnak
belőle. Itt a nagy esély, Rodrigez… Remélem maga is érzi, hogy
mekkora lehetőség ez, hogy kitörjön abból, amiben van, és
megismerjék.
Nos, én egyáltalán nem értettem, miből gondolja azt, hogy én ki
akarok tömi abból, amiben vagyok. Hiszen a Fejvadásznak a
rejtőzködés az egyik legnagyobb fegyvere.
A fickó hallgatott, és makacsul fixírozott, ebből pedig rájöttem,
hogy valamiféle válaszra vár.
– Nos? – mondtam. – Szóval, mi mindent csináltak az emberek,
hogy megnyerjék ezt a sorsolást?
– Ó, hát sok mindent. Az egyikük például kirabolta a Sexthon
bolygón a Konföderáció Hitelbankját, és a szerzett pénzen Galaxy
Colát vett. Azért mondom én magának Rodrigez, hogy valójában az
a hatszáz rekesz az semmi… Na meg egy másikuk egyenesen a
palackozó üzembe próbált meg betörni, csakhogy azt jobban őrzik,
mint a Hitelbankot, így nem Járt sikerrel.
 Na de ezek olyan dolgok, mint már említettem, hogy nem
publikusak. Így nem is mesélnék többet róluk. Inkább beszéljük
meg, hogy mi lesz már végre azzal az átkozott közvetítéssel!
Beállítottak a kamera elé, elmondatták velem, amit hallani
szerettek volna, aztán egészen addig gyakoroltuk, amíg pontosan
úgy nem mondom, ahogy elvárták tőlem, végül pedig megbeszéltük
az adás időpontját.
Én csak rábólintottam mindenre, mert már meg akartam
szabadulni tőlük. (Anélkül, hogy rám szabadítanának pár dilidokit.)
Na persze magamban már rég eldöntöttem, hogy a kérdéses
időpontban valahova elkeverek hazulról, hogy ne kelljen
ömlengenem a trilliárdnyi galaxis lakó előtt; nem vettem volna a
szívemre, ha miattam kezdenek el cukros, koffeines meg mit tudom
én milyen dolgokat inni. Egyenek inkább müzlit, és igyanak
ásványvizet.
Így olyan fasza gyerekek lesznek, mint én.
Az árnyékommal azonban nem számoltam.
Az árnyékom meglehetősen önálló. Így, amikor a tévések mindent
megpróbáltak, hogy behatoljanak a lakásomba, miközben én egy
távoli bárban szopogattam egy gyümölcsturmixot, az árnyékom –
attól való félelmében, hogy az idegenek valami módon felfedezik a
rejtekhelyét – fogta magát, előjött a rejtekhelyéről, és nyilatkozott a
stábnak.
Képzelhetik, hogy mit éreztem, amikor a kiszolgáló egyszer csak
csatornát váltott a holofalon, és én megláttam saját lakásom
belsejét, na meg saját magamat, amint úgy vigyorgok, mint a
tejbetök.
Elhűlve bámultam az árnyékomat.
– Hogy ismerkedett meg a Galaxy Colával? – kérdezte egy hang,
melynek tulajdonosát nem mutatta ugyan a képernyő, de én
azonnyomban megismertem. A tévések főnöke volt, akivel már
múltkor is elbeszélgettem.
A kérdés hatására az árnyékom arcáról egy pillanatra lehervadt a
mosoly. Hát persze, döbbentem rá. Hiszen fogalma sincs róla, hogy’
a fészkes fenébe kerültem kapcsolatba a Galaxy Colával, mert az
utóbbi időben egy kicsit lazára vettem a figurát, és nem tápláltam be
a mostanában történt eseményeket a memóriájába, így pedig csak
arra emlékszik, hogy együtt cipeljük a rekeszeket.
Alig bírtam visszatartani magam, nehogy becsukjam a szemem.
Sejtettem, hogy valami nagyon szörnyű dolog fog következni, hiszen
az árnyékom programozása olyan, hogy abban az esetben, ha nem
tudja valamiről a választ, akkor viccelődéssel próbálja elbliccelni az
egészet.
Na és igen, ebben a pillanatban az árnyékom elmosolyodott, és én
tudtam, hogy kész a mondanivaló.
– Tudja – sóhajtott fel. – Az úgy volt, hogy gyorshajtásért
megállítottam.
– A Galaxy Colát? – csuklott fel a riporter.
– Igen-Igen – bólogatott az árnyékom tiszta erőből, hogy majd’
leszakadt a feje. (És én akkor azt gondoltam, hogy talán jobb is
lenne, ha leszakadna, mielőtt teljesen bomlott elméjűnek nyilvánít
engem az a pár trilliárd néző, aki most a holofala előtt ült, és a
csodálkozástól tágra nyílt szemmel bámulja ezt a vigyorgó
eszementet.)
– Igen-igen – lelkendezett az árnyékom. – Mert tudják, én
törvényszolga vagyok. Robert Rigueznek hívnak, és törvényszolga
vagyok, ezért kötelességem az olyan kihágások kezelése, mint
például a gyorshajtás. Bár meg kell valljam, Mr. Galaxy kezdetben
megátalkodott módon tagadta a kihágás tényét, de hát a műszereim
pontosan rögzítettek mindent, és velük nem lehet vitatkozni. Végül
Mr. Galaxy is kénytelen volt beismerni a dolgot.
Az árnyékom elégedetten dőlt hátra a fotelemben, ahol az egész
interjú folyamán tartózkodott, én pedig tiszta erőből visszafogtam
magamban azt a késztetést, hogy a homlokomat elkezdjem
hozzácsapdosni a kiszolgálópulthoz.
Az adásban, amelyről a holofal jobb felső sarkában egy piros
felirat jelezte villogva, hogy: ÉLŐ, egy kis zavar támadt. A riporter
krákogott, majd néhány másodpercnyi döbbent csend után
bizonytalan hangon azt kérdezte:
– Na és esetleg a sorsolásról tudna a nézőknek valami érdekeset
mondani?… Mondjuk arról, hogyan jutott el odáig?
– Ó, hogy a sorsolás? – az árnyékom szeme felcsillant, hogy végre
olyan téma következik, amiről vannak adatai, és így nem kell össze–
vissza hablatyolnia. Bennem pedig megállt az ütő. Ha ez az
eszement elkezdi mesélni, hogy’ csavargattuk le a hatszáz rekesz
kóláról a kupakokat, hát nekem végem van. – Ó, igen, a sorsolás az
egy nagyon jó sztori. Szívesen elmesélem önöknek… Na szóval,
amikor az a dolog történt, épp egy nagyon kemény ügyön dolgoz–
tam…
– Ami ugye néhány nappal ezelőtt volt – okvetetlenkedett bele a
riporter, mire az árnyékom teljesen elképedve nézett rá.
– Néhány napja? Egy fenét. Az a dolog kereken öt éve, három
hónapja, kilenc napja, és nyolc órája esett meg.
– Na de az nem lehet! – figyelmeztette lágy hangon a riporter. –
Hiszen ez a dolog csak néhány napja volt.
Az árnyékom gyanakodva nézett rá. Én már tudtam, mi a helyzet.
Öt évvel ezelőtt épp egy nagyon kemény ügyön dolgoztam, amikor
véletlenül betévedtem egy autószalonba, ahol mindjárt elkaptak, és
a leghevesebb tiltakozásom ellenére betuszkoltak egy légiautóba.
Szerencséjükre, mielőtt lelődöztem volna őket, kiderült, hogy a
nyitás óta én voltam az egymilliárdodik betérő, és ezért egy éves
használatra megkapom az autót, utána meg fél áron megvehetem,
ha akarom, emellett pedig kisorsoltak nekem egy két hetes luxus
utat a Gibeon bolygóra.
 Na szóval, ezt akarta most elmesélni a tévéseknek az árnyékom.
– Ember, magával valami nagyon nem stimmel – csóválta a fejét
az android. – Az a dolog pontosan annyi idővel ezelőtt történt, mint
ahogy megemlítettem.
– Na de hát…
– Higgye el, hogy tudom – torkolta le az árnyékom a riportert. –
Hiszen épp velem esett meg.
A riporter erre nem tudott mit szólni, csak hatalmasat nyelt, ami
igen jól hallatszott a hangszórókból, az árnyékom pedig elkezdte
mesélni a sztorit.
Talán jómagam is végighallgattam volna, de akkor feltűnt, hogy a
bárban egyre többen kezdik felváltva hol a holofalat, hol engem
tanulmányozni. Úgy látszik valakinek feltűnt személyem
hasonlósága a tévében szereplő fickóéval, és felhívta erre a többi
vendég figyelmét is.
Mit volt mit tennem, hát én is játszottam a meglepettet.
– Jé! – visítottam fel döbbent hangon. – Ez a pofa a tévében pont
úgy néz ki, mint én.
Azzal, mielőtt túlzottan érdeklődni kezdtek volna felőlem, egy
alkalmas pillanatban kifizettem a számlámat, és elosontam a bárból.
Késő éjszaka volt, amikor hazaérkeztem. Addigra az árnyékom
már visszavonult a rejtek– helyre, és kellemes csend honolt a
lakásban. Ha kíváncsi lettem volna arra, hogy’ ért véget a riport,
akkor egyszerűen bemegyek, és visszajátszom a droid
kristálymemóriájában tárolt adatokat.
Csakhogy én nem voltam kíváncsi rá. Elég volt az a tudat, hogy az
árnyékom teljesen hülyét csinált belőlem a trilliárdnyi tévénéző
előtt. Most már mindenki tudja, hogy a törvényszolgák totálisan
őrültek.
Bementem a rejtekhelyre, és kitöröltem a kristálymemóriából a
mai estét.
– Nem a te hibád – mondtam a robotnak fáradtan, de ő egyáltalán
nem értette, hogy miről beszélek. Tálául azért, mert ki volt
kapcsolva.
Elhagytam a rejtekhelyét, és már épp készültem lefeküdni, amikor
csöngettek.
A riporter volt.
– Ne is mondja! – nyögtem rezignáltan, amikor kinyitottam az
ajtót.
– De, de, ezt el kell mondanom! – hadarta.
– Jó, akkor ne kíméljen! – sóhajtottam.
– Teljes a siker! Totális.
– Hogy mi?
– Ember, be kell valljam, először azt hittem, hogy kész, totál
katasztrófa az egész, és holnaptól nincs is állásom, de nem… A
Galaxy Cola Company nemrég jelentette, hogy a statisztikái az
elmúlt órákban megkétszereződtek. A riport hatására mindenki
Galaxy Colát akar inni.
– Hát ez remek – mondtam savanyúan.
– Úgyhogy, ember!… Barátom!… Rodrigez!…
Köszönöm. Köszönöm, öt éves szerződést kaptam a Galaxytól,
háromszor annyi pénzért, mint amit eddig kerestem.
– Remek – ismételtem.
– Nos, akkor találkozunk a partin – mondta fickó. – Arról is én
fogok tudósítani.
– Remek – mondtam újfent, és csak már amikor elment, akkor
kezdett tudatosodni ben– nem, hogy milyen partiról beszél.
Hát arról, ami az Ezernyi Kéj Palotájában lesz.
Ahol találkozhatok a tökéletes, az eleven csoda, a gyönyörűséges.
A csábos.
Az ellenállhatatlan.
A varázsos, a szépséges, a lenyűgöző, az érzéki, a…
Hát szóval, Lavna Falvával.
 4. A hazárdőr

Hát igen. Akkor most beszélnem kell a partiról, bármennyire

nem fűlik hozzá a fogam.
Na mindegy, ha már eddig olyan részletes voltam, hogy az már
szinte fájt önöknek –, akkor most elég furcsának hatna, ha néhány
félmondattal intézném csak el azt az estét, ami a tulajdonképpeni
események kirobbantója volt.
Márpedig amennyire lehet, ezt fogom tenni.
Voltaképp elég lenne azt mondani, hogy az este nem teljesen úgy
alakult, mint ahogy elképzeltem.
Nos, ez megfelelően diplomatikusam és semmitmondóan közli a
történteket, de sajnos nem csupán ennyi történt. Megesett néhány
másik dolog is, amelyek eléggé megváltoztatták az életemet.
Na de akkor sorban. Először is beszélnem kell a találkozásomról
Lavna Falvával.
El kell mondanom, hogy azért valójában nem vagyok egy ronda
gyerek. Két méter magas, tiszta izom, jóképű, napbarnított, és a
többi, és a többi, sok-sok női szívet megdobogtattam már
életemben, és igazából soha nem volt gondom azzal, hogy’
gyakoroljak hatást a szebbik nem képviselőire. (És itt most nem a
parlamenti képviselőkre gondolok.)
Na szóval, semmi okom nem volt rá, hogy lámpalázam legyen.
És mégis volt.
Szinte még a nevemet is elfeledtem, és úgy izzadtam, mint az állat,
amire az Ezernyi Kéj Palotájához értem.
Annyira izgultam, hogy a vészkijáraton keresztül próbáltam
behatolni az objektumba, aminek következtében egy csoportnyi
tengerészgyalogos – mert hát a Palota őrei a veterán
tengerészgyalogosok közül kerülnek ki – vetette rám magát, hogy
ártalmatlanná tegyen. Talán azt hitték terrorista vagyok.
Na mindegy, a lényeg az, hogy amikor rájöttem, hogy ki akarnak
toloncolni a helyről, akkor mint egy nekivadult párduc, úgy
elkezdtem küzdeni – ahelyett, hogy megmondtam volna, ki vagyok,
és mit keresek itt és Fejvadász tudásom legjavát nyújtva sikerült is
legyőznöm az őrök kilencven százalékát. Már épp eldöntötték, hogy
lelőnek, amikor valaki, aki látta a velem (illetve az árnyékommal)
készült interjút, felismert, és véget vetett a küzdelemnek.
Ezután elállították az orrom vérzését, ellátták a zúzódásaimat,
megfürdettek, új szmokingot adtak a szakadt helyébe, és amikor
bekísértek Lavna Falvához, már olyan voltam újra, mintha frissen
rángattak volna ki a skatulyából.
Odavezettek a nőhöz, én meg csak álltam, és bámultam rá,
eltátottam a szám, és sajnos nem vettem észre, hogy csorog a
nyálam.
Egyik kísérőm előzékenyen a kezembe nyomott egy papír
zsebkendőt, mire én kifújtam az orrom, majd zsebre raktam
(mármint a zsebkendőt), mire az őr újabbat vett elő, és megtörölte
vele a számat.
Az érintésre összerezzentem, és egy kicsit magamhoz tértem.
– Lavna Falva – mondta Lavna Falva kissé türelmetlenül.
– Lavna Falva – ismételtem én áhítattal, és egyre csak legeltettem
a szemeimet rajta.
– Nem, nem – ellenkezett a lány csilingelő hangon. – Lavna Falva
az én vagyok, önt bizonyára egészen másképp hívják.
– Mi? – érdeklődtem, aztán megpróbáltam összeszedni azt a
kevéske józan eszemet, ami nem illant még el Lavna Falva láttára.
– Én vagyok Lavna Falva – ismételte akkor a lány türelmesen, és
lassan. – És önnek mi a neve?
– Lavna Falva – nyögtem még egyszer áhítattal, egyáltalán nem
figyelve arra, mit is mond. Csak arra a zsongásra figyeltem, amit
hangjának csilingelése okozott a fejemben.
– Biztos benne? – kérdezte.
– Ön gyönyörű! – leheltem kéjsóváran, ezzel elkövetve azt a
legsúlyosabb bűnt, amit egy gyönyörű nővel szemben elkövethet az
ember.
Mert hát a gyönyörű nő tudja, hogy gyönyörű. Hiszen mindenki
egyfolytában és állandóan csak ezt hangsúlyozza neki.
És ez már elég unalmas a számládra.
A férfiak a lábalnál hevernek, és kénye-kedve szerint bánhat
velük. Akár még beléjük is rúg– hat.
És meg is teszi, ahányszor csak kedve tartja.
És abban a pillanatban, amikor én oly feleslegesen
kinyilvánítottam a nyilvánvalót, máris elvesztettem az érdeklődését.
Máris belekerültem abba a kategóriába, akiket lábtörlőnek használ.
Erre abban a pillanatban döbbentem rá, amikor az ég – illetve a
mennyezet – felé fordította a fejét, és hevesen forgatni kezdte a
szemét.
Ó, milyen nyilvánvaló is volt ez a mozdulat.
Aztán Lavna Falva abbahagyta a szemforgatást, felsóhajtott, és
udvarias mosolyt erőltetett az arcára.
– Hát, akkor üdvözlöm, Rob – vonogatta a vállát. – Remélem jól
fogja érezni magát a mai este… Lesz néhány felvétel, amikor közösen
kell szerepelnünk, annak szüneteiben pedig azt csinál, amit akar.
Van itt minden…
Újra mosolygott, aztán úgy elillant a közelemből, mintha csak
valami méregdrága parfüm csepp lenne, egy nyitva felejtett
üvegcsében.
És ahogy mondta is, csak akkor jött a közelembe, amikor a tv-
stábtól valaki elkiáltotta magát, hogy: felvétel.
 Engem utasítottak, hogy vágjak élvezetteli arcot, Lavna Falva
odaugrott hozzám, mosolygott, belém karolt, lenyomott néhány
puszit, én meg kezdtem elkárhozni.
Eszeveszett vágyat éreztem, hogy megkapjam a nőt. Csakhogy
fogalmam sem volt, hogy realizáljam ezt a vágyat. Megpróbáltam
ugyan beszédbe elegyedni álmaim asszonyával, de az olyan
lekezelően és unottan válaszolgatott, hogy minden kísérletem
kudarcba fulladt.
Hirtelen elegem lett az egészből. Úgy döntöttem meggyógyítom
magam. Szerelmi bánatra pedig csak egyféle gyógymódot ismerek.
Először is az ember seggrészegre issza magát. Ha pedig utána még
nem szakadt el a film, akkor felhajt valami ócska kis nőcskét, aztán
annak karjaiban megfeledkezik mindenről.
Elkezdtem hát feltölteni magam pezsgővel.
Számolatlanul töltöttem a gallér mögé a teremben rohangáló
automata önkiszolgáló pultokon lévő poharakat.
A vég hamarosan bekövetkezett.
Na nem, nem sikerült merevrészegre innom magam, mert amikor
már kissé szédültem, mintha ezek az átkozott önkiszolgáló pultok
szórakoznának velem, ugyanúgy, mint Lavna Falva, rendre kitértek
közeledési kísérleteim elől, és így, ahelyett, hogy egyre inkább
lerészegedtem volna, beállt egy egyensúlyi állapot; ugyanis amire
sikerült megszereznem a következő pohár pezsgőt, az ide-oda
rohangálástól egy csomó alkohol kiégett belőlem.
Aztán házigazdánk, egy aranyszínű turbánt, meg egy csomó arany
ékszert viselő dagadt eunuch – az igazság ezzel a dologgal
kapcsolatban, hogy valójában nem ellenőriztem a kérdéses személy
heréinek állapotát (meglétét avagy hiányát), csupán automatikus
gyűlöletet éreztem iránta, mivel Lavna Falva az ő közeledéseit nem
hárította úgy, mint az enyéimet –, bejelentette, hogy aki akar, az
jöhet rulettezni.
Lavna Falva hevesen megtapsolta az ötletet, és ugrált is hozzá,
mint egy kislány.
Én meg úgy éreztem, végre itt az idő a bosszúra. Most majd
megmutatom! Meg én!
Az az igazság, hogy soha életemben nem vesztettem egyetlen
kreditet sem a ruletten.
Ugyanis a rulett nem szerencsejáték. Észjáték. Észből pedig nálam
nincs hiány, ezt bizton állíthatom.
Sok könyvet írtak már róla – nem, nem az eszemről, hanem a
rulettről –, azaz sokan meg– írták, hogyan sikerült milliókat
veszteni ezen a játékon.
Nos, ha valaki csinál valamit, és veszít vele, nyilvánvaló, hogy
annak, aki nyerni akar, pont az ellenkezőjét kell csinálni.
De persze ezt az első alkalommal még nem tudtam. Egy lányt
látogattunk meg a Félszemű Jack nevű kaszinóban. A lány ott volt
krupié, és megkérdezte, hogy nem akarunk-e játszani.
Persze, mint sokszor az életem folyamán, akkor sem voltam
túlságosan eleresztve anyagilag, így csakis minimális téteket tettem
fel.
Négy órán keresztül játszottam, és ugyanannyi zsetonnal szálltam
ki a játékból, mint amennyivel beszálltam.
A második óra végeztével már tudtam, hogy a rulett nem
szerencsejáték, hanem észjáték.
Szabályos ismétlődések vannak benne. Mellettem cserélődtek az
emberek, és több-kevesebb összeget elvesztettek. (Inkább többet.)
Nem értettem, miért úgy játszanak, ahogy játszanak. Nekem
teljesen olybá tűnt a rulett, mintha valaki az életben akarna valami
vállalkozást beindítani. Ott úgy csinálja, hogy tanulmányozza a
helyzetet, és mindig a legnagyobb valószínűségre fektet be. És
lehetőleg csak annyit, hogy egy esetleges bukás esetén ne menjen
tönkre a vállalkozása, még legyen képes kiheverni.
Ezzel szemben, ha valaki odaült a rulett asztalhoz, hát akkor, mint
az őrült, elkezdett hazardírozni, és mindenféle nagy összegeket
rakott vaktában a számokra. És általában sosem arra, ami már volt
az előző körökben.
Így az lett az eredmény, hogy óriási mértékben hullámzott az
előttük halmozódó tétek mennyisége. Hol nagyon sokat nyertek, hol
rengeteget veszítettek.
Lehet, hogy rövid idő alatt tényleg sokat nyertek, látványosan
sokat, de valójában, amikor rákérdeztem, kiderült, hogy
hosszútávon mind sokat veszítettek már a ruletten.
Így hát úgy döntöttem, én a legnagyobb valószínűségre fogok
játszani. Tehát, ha valami többször is bejön egy játékban, akkor
valószínű, hogy máskor is bejön.
Nos, a második alkalommal ezzel a szisztémával az első fél órában
megháromszoroztam a zsetonjaim számát. A következő három
órában pedig a nagy részüket elvesztettem, mert csak későn jöttem
rá a többi törvényszerűségre.
Mert, bár a szisztémám működött, volt valami, ami befolyásolta.
A dolog voltaképpen sokkal egyszerűbb, mint az ember gondolná.
Csak egy kicsit elemezni kell azt, hogy valójában miből is áll egy
játék.
A játék a kővetkezőkből áll:
Természetesen játékosokból. (Vagyis csapatokból.)
Célokból. (Méghozzá szemben álló célokból, mert ha ugyanaz a
cél, akkor nincs kivel játszani.)
Szabályokból. (Tehát korlátokból és szabadságokból.)
Na és természetesen játéktérből.
Meg esetleg – de nem szükségképpen – valakiből, aki arra ügyel,
hogy a szabályokat betartsák. Mint a rulettnél a krupié.
És még egy törvényt tudni kell ehhez. Ahhoz, hogy egy rendszer
megváltozzon, ahhoz valamelyik elemének meg kell változnia. Ez
nagyon egyértelmű, de le kell szögeznem, mert így jöttem rá a rulett
anatómiájára.
Tehát még egyszer. Ahhoz, hogy valami nagy megváltozzon,
legalább egy kis részében be kell következnie a változásnak.
És senki ne gondolja, hogy a rulettre nem vonatkoznak a
természeti törvények.
Na és akkor most nézzük: miért nyertem először, és miért
veszítettem utána?
Nézzük, mi változott?
A játéktér nem, mert ugyanannál az asztalnál játszottam végig.
A szabályok nem, mert hát azok rögzítettek.
A célok sem. Illetve mégis?
Igen, mert két dolog változott. Változtak a Játékosok, és változott
néha a krupié.
Különböző játékosoknak és különböző krupiéknak különböző
céljai vannak. Tehát elvileg változhat a játék.
És változott is. Ami még egy következtetést ad; azt, hogy a tudat
hatással van az anyagra, tehát a szellem az elsődleges.
Na de ebbe ne is menjünk túlságosan bele, mert esetleg néhány
embert megzavarhat. Engem is összezavart. Az emberi szellemmel
kapcsolatban annyira ellentmondóak és szélsőségesek a
vélemények, hogy attól bárki a falra mászhat…
Nos, a harmadik alkalommal kipróbáltam, hogy mennyire
működik a szisztémám. És működött is. Elkezdtem írni a számokat
meg a színeket, majd úgy húsz-harminc kör után elkezdtem ezek
szerint rakni a téteket. Egy óra után ismét háromszorosa volt a
zsetonjaim száma, mint a múltkor.
Aztán nagy részüket elvesztettem, mire rájöttem: oly mértékben
belefeledkeztem a játékba, hogy nem vettem észre azt, hogy valaki,
aki már a kezdetektől fogva játszott, kiszállt.
 Elkezdtem újra figyelni a játékot, majd amikor már megint
ismertem a törvényeket, neki akartam állni játszani.
Ekkor beszállt két másik játékos, és én kezdhettem elölről
mindent.
Amire megint rájöttem volna a törvényekre, elvesztették az összes
pénzüket, és elmentek.
Sajnos a krupiét is lecserélték.
Négy óra múlva, hulla fáradtan a sok számolástól, úgy döntöttem,
hogy elég volt, ma már biztos nem fogok bankot robbantani.
Azóta pedig nem ruletteztem, bár egy barátom, akinek elmeséltem
a szisztémát, többször nyert, amikor alkalmazta.
Na most, akkor itt az idő, hogy megmutassam Lavna Falvának, ki
az igazi, tökös gyerek.
Odamentem a pénzváltó automatához, és megelégedéssel
nyugtáztam, hogy mindjárt elsőre sikerült becsúsztatnom a nyílásba
a kreditkártyámat.
Beváltottam az összes megtakarított pénzemet különböző értékű
zsetonokra. Persze, hogy a komputer ne csináljon fesztivált, ezt az
akciót is titkosítottam, mint a múltkori kólavásárlást.
Eztán, igyekezve, hogy minél nagyobb zajt csapjak, kezemben a
nagy halomnyi zsetonnal, odacsörtettem a rulett asztalhoz, és
leültem a számomra fenntartott helyre, Lavna Falva mellé, majd egy
jó kis stabil tornyocskát építettem a zsetonjaimból.
Lavna Falva érdeklődő pillantást vetett felém. A szemében
bizonytalanság csillant, talán most kezdett töredezni az a vélemény,
amit az első percben kialakított rólam.
Igen, igen, gondoltam, most aztán megfogtalak, most aztán meg.
Azonban az, amit tett, rácáfolt arra, amit én gondoltam.
Mert épp hogy kényelmesen elhelyezkedtem a széken, mikor is
felemelte a Jobb kezét, és a mutatóujjával integetni kezdett, hogy
hajoljak hozzá közelebb.
Istenemre, majd elolvadtam. Szerencse csókot akar adni,
döbbentem rá, ó, istenek, szerencsecsókot kapok az én Lavna
Falvámtól.
Mindenről megfeledkezve bújtam oda hozzá. Közben valamit
meglöktem a könyökömmel, de egyáltalán nem érdekelt, mi lehet.
Csakis Lavna Falva érdekelt.
Finom ajkát a fülemhez közelítette, csaknem hozzáért, és akkor
azt suttogta:
– Ugye, Rob, ezt a sok pénzt nem akarja mind eljátszani?
Naná, hogy nem akartam. Nem vagyok megőrülve. Az ember előtt
halmozódhat toronnyi zseton is, neki attól még nem kell
mindegyikkel játszania. Akár úgy is csinálhat, hogy csak egyetlen
egy zsetont rak vissza a játékba. A szemlélőre így is olyan hatással
van, mintha nagy tétekben játszana.
– Kispályásnak gondol, Lavna? – suttogtam vissza fölényes
lazasággal.
Megvonta a vállát.
– Miattam igazán nem szükséges produkálnia magát, Rob!
– Ugyan, hova gondol? – vonogattam én is a vállamat,
ugyanolyan unottan.
Aztán visszafordultam az asztal felé.
És még a lélegzet is belém fagyott.
Az összes zsetonom ott volt a feketén.
Hogy a fenébe került oda?
Míg a döbbenettől megbabonázva mozdulni sem tudtam, csak
ülni, és halálraváltan bámulni a „tomyocskára”, újra eszembe jutott
az a pillanat, amikor az imént Lavna Falva felé fordultam, és mintha
a könyökömmel meglöktem volna valamit.
Istenek, de hiszen azok a zsetonok voltak. Amilyen stabil tornyot
építettem belőlük, az nem dőlt össze, amikor hozzáértem, hanem
becsúszott a játéktérre…
Az átkozott pezsgő és kéjmámortól fűtve eltompult az
érzékelésem, és alig éreztem csak, hogy betolom az asztalra.
A feketére.
És a golyó már forgott, a krupié elmondta a végszót, immár nem
vehettem ki a zsetonjaimat.
Nehéz leírni azt az érzést, ami akkor rám tört. Ha azt mondanám,
hogy ahhoz volt hasonló, mintha Lavna Falva kézen fogott volna,
aztán elvisz a szobájába, beleültet a legkényelmesebb foteljába, majd
kéjes hastáncot lejtve apránként levetkőzik előttem anyaszült
meztelenre, végül pedig, amikor már majd’ elsülök a vágytól,
hirtelen hetvenháromszor egymás után herén rúg egy acélbetétes
bakancssal, hát ezzel még nem túloztam.
Sőt, nagyon enyhe visszhangját adtam csak meg annak az
érzésnek, ami akkor rám tört.
Nem is voltam másra képes, csak arra, hogy magamban némán
imádkozzak:
„Jaj, istenek, istenek, istenek, istenek, jaj, jaj, jaj, jaj, segítse…”
Nos, csak idáig jutottam, amikor a golyó megállt a piros
tizenkettőn.
Először nem tudtam se köpni, se nyelni.
Aztán az jutott eszembe: na kész. Az istenek nem segítettek. Vagy
azért, mert nem akartak, vagy azért, mert túl lassan kértem őket, így
nem jöttek rá, mit akarok, vagy azért, mert nem voltam elég
konkrét: sem abban, hogy mit akarok, sem abban, hogy melyik
istentől…
De voltaképp mindegy. Az a lényeg, hogy a lakásomon, és a
Fejvadász-felszerelésemen kívül eljátszottam minden földi javamat:
csaknem négyszázezer galaktikus kreditet.
Hirtelen zokoghatnékom támadt. Talán el is sírom magam, ha
Lavna Falva nem hajol közel hozzám, és nem súgta a fülembe.
– Talán egy kicsit meggondolatlanul játszik, nem, Rob?
Persze akkor már aztán egyáltalán nem érdekelt Lavna Falva. Ott
úszott az egész életem a rulett asztalon, és egy impotenciához ennél
aztán tényleg nem kell több, nekem aztán elhihetik.
És akkor, mivel a baj nem jár egyedül, jött a következő csapás.
– Felvétel! – üvöltött valaki, ami azt jelentette, hogy máris élő
adásban vagyok, és mit tudom én, mennyi néző bámulja premier
plánban az arcomat.
Egy hangot hallottam.
– Kedves nézőink! Itt Tom Hogan, ismét, élő adásban, a
birodalom központjából, Sun City– ből, az Ezernyi Kéj Palotájából,
ahol Robert Riguez törvényszolga, a Galaxy Cola Company
versenyének nyertese, életének legkellemesebb estéjét tölti el az
imádott Lavna Falvával… És most, kedves nézőim, beszámolnék az
utóbbi percek eseményeiről. Nos, Rob, az imént egy igazi, vérbeli
Játékos elszántságával elvesztett durván négyszázezer galaktikus
kreditet a rulett asztalnál… Azok kedvéért, akik még nem ismerik a
galaktikus kredit értékét, mert még nem, vagy csak frissen
csatlakoztak a Konföderáció kereskedelmi hálózatába, elmondanám,
hogy Sun Cityben, ahol a világegyetemben legmagasabbak a bérek,
az átlagkereset havi 900-1200 galaktikus kredit körül mozog, és Rob
barátunk, mint elsőszámú törvényszolga, maximum ha 2500
kreditet kereshet. Mégis, láthatólag Robot nem nagyon érinti ez a
négyszázezer kreditnyi veszteség: olyan pókerarccal ül az asztal
mellett, mintha azok a zsetonok, amiket az imént elveszített, csupán
értéktelen plasztikdarabkák lettek volna…
Nos, valójában lehet, hogy a fickónak igaza van, és tényleg úgy
ültem. De ez csak azért látszott így, mert akkora sokkot kaptam,
hogy pillanatnyilag lebénult a testem: még az arcizmaimmal sem
tudtam kapcsolatba lépni.
Azt is alig értettem, mit mond a fickó, mert az agyam is
homályban úszott. Még félni sem tudtam attól, hogy mi lesz, ha
egész életemre béna maradok.
De aztán a sokk, legalábbis a fizikai része, hirtelen elmúlt, és én
újra irányítani tudtam a testemet.
Nyújtózkodni kezdtem, mert amióta újra kapcsolatba kerültem a
végtagjaimmal, zsibbadtak, és olyan volt, mintha ezernyi tűvel
kezdték volna végigszurkodni őket.
– Micsoda lazaság! Micsoda elegancia! – mondta áhítattal a
kommentátor. – Még a szavam is eláll. – És hogy méltóképp
illusztrálja, hogy komolyan gondolja, abbahagyta a beszédet.
Én meg úgy döntöttem, épp ideje, hogy felkeljek, komótos
léptekkel távozzam, le a rakpart– ra, ahol is szép csendben, és
mindenféle feltűnés nélkül a folyóba tudom fojtani magam.
Épp feltápászkodtam volna, de akkor egy erős kéz nehezedett a
vállamra, és visszanyomott a székre.
A kezembe nyomtak valamit.
– Aha, kedves nézőim, újabb fejlemények! – mondta a
kommentátor. – Hedrig Bushwinger, a Palota tulajdonosa
megajándékozta egy újabb zsetonnal Rob Riguezt.
Én csak bámultam a kezemben azt a valamit. Ha a kommentátor
nem mondja, hogy mi az, talán rá sem jövök, annyira KO voltam.
Egy zseton? – gondoltam. – Egy zseton. Hm… Csesszék meg, mi a
fenét kezdjek egyetlen zsetonnal? Körülbelül harminc évbe telik,
mire visszanyerem az elvesztett négyszázezret.
– Nos, kíváncsian figyeljük, hogy ennyi veszteség után Robert
tovább játszik-e? Hajlandó-e még egy kis kockázatra?
Tovább játszottam. Ingerülten belöktem a zsetont a rulett
asztalra, és újra nekikészültem, hogy felálljak.
A kéz azonban megint visszalökött.
Nem volt erőm, hogy ellenszegüljek.
 A rulett forogni kezdett.
Azon kezdtem morfondírozni, vajon milyen értékű zsetont
kaphattam?
Hm… Hm… Ez egy élő, egyenes adás. A Palota tulajdonosának
óriási reklámértékkel bír az, ha megemlítik a nevét.
Hm… Épp ezért nem lehetett kicsinyes.
Felcsuklottam, és nekikészültem, hogy kinyúljak a zseton felé.
Egy hang állított meg:
– Piros huszonhárom – közölte a krupié.
– Piros huszonhárom – ismételte a kommentátor. – Kedves
nézőim, piros huszonhárom. Nos, mint láthatták, a kamera
megmutatta önök számára, Robert a zsetont a feketére tette… Nos,
Robert, mit szól az újabb egymillió kredites veszteséghez?
Ezzel valamit az arcomba nyomtak.
Egy mikrofont.
– Robert… Robert Riguez – motyogtam a mikrofonnak.
– Nos, úgy látszik Robot a humorérzéke még az ilyen feszült
pillanatokban sem hagyja el. Na, de Robi… Alig néhány perce
elveszített a ruletten négyszázezer kreditet, utána pedig, alig fél
perce újabb egymilliót. Méltán állíthatom, hogy a nézők trilliárdjai
most egyöntetűen azt kérdezik: milyen érzés ez Rob?
A mikrofont újra az arcomba nyomták.
Először megnyaltam, de aztán rádöbbentem, hogy nem fagyi.
– Milyen érzés ez Rob? – sürgetett a hang.
– Rob… Izé… Remek… Riguez… Robert… – motyogtam minden
összefüggés nélkül.
– Egyszerűen bámulatos Rob lélekjelenléte, egyszerűen
bámulatos. Nézzék ezt a kifejezéstelen arcot. Robot aztán talán az
sem rázná meg, ha Sun City porrá omlana a lábai előtt… Na és ezzel
a képpel búcsúzunk is Innen a birodalmi fővárosból, Sun Cityből, az
Ezernyi Kéj Palotájából. Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát
kívánva. Tom Hogant hallották, a Galaxy Company frissen
kinevezett médiafőnökét…
A közvetítés véget ért.
A kéz elengedte a vállamat.
Körül sem nézve felálltam, aztán szó nélkül elindultam a kijárat
felé.
Mentem meghalni…
 5. Az éjszaka

Teljesen ki voltam.
Ott álltam a hatalmas, boltíves bejárat előtt, az éjszakában
kószáló, hűs szellő szelíden megsimogatta az arcomat, mintha csak
tudná, mekkora gondban vagyok, és így akarna egy kicsit
vigasztalni.
Legszívesebben felüvöltöttem volna.
Mit csináltam, én állat, mit csináltam?!!!…
Elvesztettem mindenemet. Az egész eddigi életem odalett.
És még nem is hibáztathatok senki mást, hiszen én magam
hoztam össze egyes-egyedül a dolgot.
Mindent elvesztettem. Csak a puszta életem maradt, amiről
pillanatnyilag úgy éreztem, egy lyukas negyedkreditest sem ér.
– Gyönyörű ez az este! – mondta mellettem egy kellemes női
hang, én pedig összerezzentem, mert egyáltalán nem vettem észre,
mikor állt oda mellém a nő.
Akkori állapotomban talán azt sem vettem volna észre, ha
ledobnak mellém egy neutron bombát.
– Tessék? – motyogtam bambán.
– Gyönyörű ez az este – ismételte meg Lavna Falva áhítattal.
– Robert… Robert Riguez – mormoltam magam elé minden
összefüggés nélkül, és csak lassan jöttem rá, hogy valójában ez a
nevem, és már óráik óta szeretném közölni a lánnyal.
Még lassabban jutott át az agyamat borító ködtakarón, hogy mit is
mondott Lavna Falva.
Viszont az estét akkor sem tudtam szépnek látni.
– Na hova megyünk? – kérdezte Lavna Falva, és várakozva nézett
rám. Megint eltelt úgy jó fél perc, mire felfogtam szavai értelmét, és
akkor rájöttem, hogy tényleg, nem állhatok itt egész éjszaka (mint
ahogy a lány e megjegyzése nélkül valószínűleg tettem volna),
valahova menni kell. Az emberek menni szoktak valahova.
De hova is?
– Haza? – kérdeztem bizonytalanul.
– Jó. Hozzád, vagy hozzám?
– Haza… – Azzal elindultam előre.
– Robi – szólt utánam a lány. – Figyelj csak, Rob!
Megfordultam, és ránéztem.
– Hova mész, Rob?
– Haza.
– De te nem arra laksz – közölte a lány félénken. – És én sem.
– Tessék?
– Hát, Rob, te nem arra laksz… Meg én sem.
Ezen elgondolkodtam.
– Hát akkor merre? – kérdeztem ugyanolyan félénken, mint
ahogy ő is közölte ezt a tényt.
– Hát, arra! – mutatott az ellenkező irányba.
Felemeltem a bal kezemet, és megvakartam a tarkómat.
Próbáltam összeszedni magam.
Valószínűleg igaza lehet a lánynak, tényleg arra lakok, amerre
mutatta.
– Honnan tudod? – Bármennyire is kivoltam, azért a nyomozó
ösztöne működött bennem.
– Megnéztem a tudakozó térképén.
Igen, ez is logikusnak hatott. Az emberek már csak így szokták.
Felhívják videofonon a tudakozót, aztán ami érdekli őket, azt
megnézik a háromdimenziós térképen, amit az automata bocsát
rendelkezésükre.
– Hát, köszönöm – mondtam fáradtan, és elindultam a Lavna
Falva által jelzett irányba.
A következő pillanatban a lány már ott volt mellettem.
– Ne hívjunk egy taxit? – érdeklődött, és mivel én már akkorra
egy kicsit magamhoz tértem (ami azt jelenti, hogy a tudatossági
szintem már feljött az influenzavírus szintjéről egy meztelen
csigáéig, és várható volt további javulás is), már érdemben tudtam
válaszolni neki.
– Nem – mondtam. – Kicsit ki szeretném szellőztetni a fejem.
– Nekem úgy is jó. Elvégre szép ez az éjszaka, jó benne sétálni.
Ez szöget ütött a fejemben.
– Váljunk csak, te miért is jössz velem? – érdeklődtem.
– Hát, ezt az éjszakát megnyerted – vonogatta ismét a vállát a
lány.
– Ja?… – mondtam, aztán indultam tovább.
Hát, nem semmi helyzet volt, az tény. Álmaim asszonya, akiért
alig tíz perce még az életemet is képes lettem volna feláldozni, ott
sétált a jobbomon, épp hazakísért, és én szinte alig vettem tudomást
róla.
Voltaképpen egészen máson járt az agyam, mint Lavna Falván.
A holnapon. A túlélésen. És azon, hogy mi a fenét kezdjek ezzel a
helyzettel.
Egészen kezdtem rendbejönni, ami azt jelentette, hogy az
apátiából megindultam felfelé, és el is értem a bánaton keresztül a
dühig.
Legszívesebben felképeltem volna saját magamat, amiatt a szar
miatt, amit kevertem.
És mindezt egy nőért.
Két napja volt fizetés, most jönnek majd a számlák, én pedig
minden vagyonomat eljátszottam, hogy a fenébe húzom ki a
következő fizetésig?
El kell adnom valamit.
Nem tudom, azok közül, akik voltak már ilyen helyzetben, mit
gondoltak akkor?
Nekem teljesen őrült gondolatok jártak a fejemben. Hogy egy-két
példát említsek, olyanok, hogy a zaciba rakom a Fejvadász
szerelésem, vagy pedig elrabolom Lavna Falvát, és váltságdíjat
követelek érte…
Na persze aztán rendre elvetettem az összes hülyeséget, és megint
ott tartottam, hogy fogalmam sem volt, mit csináljak.
Az az egy tűnt csak biztosnak, hogy a jelen éjszakát – és még ki
tudja hányat az ezt követők közül – álmatlanul forgolódva fogom
tölteni.
Épp ezért, amikor megérkeztünk a lakótömbhöz, melyben a
lakásom volt, és Lavna Falva azt kérdezte: „Nos, felhívsz egy italra?”,
hát nagyon is kedvem lett volna ezt cselekedni. Elvégre felnőtt
emberek vagyunk, jól tudjuk, mit Jelent az, ha valaki felhívja
magához a másik nem képviselőjét egy italra az éjszaka kellős
közepén. Nagyon is, de nagyon is jól tudjuk.
Ha pedig már annyira nem tudok aludni, jó lett volna a
feszültséget egy kis szexszel levezetni. Ha pedig a partnerem ebben
Lavna Falva, az talán valamennyit kárpótol az elszenvedett
veszteségekért.
Két dolog lehetett, ami ebben meggátolhatott.
Az, hogy egy ilyen este után egyáltalán nem voltam benne biztos,
hogy képes vagyok-e erekcióra.
Na mondjuk ez a dolog nem zavarhatott sokáig, mert amint arra
gondoltam, mi mindent csinálnék Lavna Falvával, amikor már fent
van nálam, máris merevedni kezdtem.
A második probléma volt a súlyosabb. És így utólag
visszagondolva, teljesen őrült gondolat volt. Mindenesetre arra
kérem önöket, hogy ne nevessenek ki, amikor előadom.
Gondoljanak arra, hogy emberek vagyunk mindannyian. És néha
iszonyúan ökrök tudunk lenni.
Nos, arra gondoltam, hogyha felhívom magamhoz Lavna Falvát,
akkor esetleg nem csak itallal kell megkínálnom.
Elvégre lehet, hogy éhes Is.
És bár igazi nádszálkisasszony, de mégis, ki tudja, mennyit tud
enni?
Mi van, ha felkajál mindent, ami a frigóban van, én meg ott
maradok pénz és étel nélkül?
Még akár éhen is halhatok, mert a hitelkártyám is csak addig
érvényes, amíg bizonyítani tudom, hogy van mögötte a bankban
fedezet, viszont a bank komputere automatikusan lejelenti, hogy
kivettem az utolsó negyedkreditesemet is, tehát annyi a hitelnek.
Abban a pillanatban nagyon szörnyű gondolatnak tűnt, hogy
esetleg enni kell adnom Lavna Falvának.
Azonnal el is múlt az erekcióm, úgyhogy hiába úsztak párában a
lány gyönyörű, tenger kékségű szemei, hiába nedvesítette csókra
váró, duzzadt ajkait, hiába omlott gyönyörű, aranyszín haja olyan
ágyborzoltan a vállára – jé, vajon mikor engedte ki a kontyát? –,
semmi esélye sem volt nálam. Hiszen mindenki tudja, hogy a szex
feltüzeli az étvágyat, és akkor egy csirkecomb nem elég az embernek,
meg még akar hozzá valami köretet is. Az pedig nekem, ha a
következő hetekben intenzív fogyókúrára kényszerülök, akkor
legalább egy napi kajám.
– Nem jó ötlet – szögeztem le hát nagyon gyorsan, és
ellentmondást nem türően.
– Hogyan? – döbbent meg a lány. Nagyon jól csinálta. Párszor
már kellett alakítania a meglepettet a filmjeiben, ott is nagyon jól
csinálta, de ezért a mostaniért, ha itt a kamera, biztos megnyeri a
legrangosabb díjakat.
– Hát izé… Csak azt mondtam, hogy nem jó ötlet.
Ettől aztán teljesen kiakadt.
Ami úgy mutatkozott meg, hogy először képtelen volt megszólalni.
És amikor végre sikerült szegénykémnek, hát igencsak erőlködnie
kellett, amire dadogás nélkül ki tudta mondani:
– De hát… Nem… Én ezt nem… Szóval nem értem. Ilyen még nem
történt velem… Még sosem kaptam kosarat.
Most mit mondjak, ezt tökéletesen meg tudtam érteni.
– Hát igen… – dadogtam én is. – Ez érthető… – Közben egyre
csak az járt az eszemben, hogy két csirkecomb. Minimum annyit
fogyaszt.
Na nem, nem, ezt aztán tényleg nem engedhetem meg magamnak
a jelen helyzetemben, semmiképp.
– Talán egy másik alkalommal – próbálkoztam bénán, és
patakokban ömlött végig testemen az izzadság.
– Nem! – csattant fel dühösen és sértetten. – Ez a mai a mi
éjszakánk. Fel akarok menni!
– Nem! – csattantam vissza. – Különbenis, én nyertem meg a
sorsolást, én döntöm el, hogy mit kezdek az éjszakával.
– De engem nem szokott visszautasítani senki! – visította félig
sírva.
– Elhiszem – vigasztaltam. – Igen, elhiszem…
Erre megpróbált átölelni.
– Fel akarok hozzád menni, és le akarok feküdni veled! –
gügyögte cicásan.
Most mit mondhat egy férfi, egy olyan helyzetben, amikor a
galaxis legszebb nője próbálja éppen a magáévá tenni?
Nos, hevesen ellöktem magamtól.
 – Nem! – ellenkeztem ugyanolyan hevesen, elvégre a mindennapi
betevőmről volt szó.
– Biztos egy másik nő van ott fent, azért! – zokogta.
– Nem, nincsen!
– Akkor meg fel alkarok menni, és szeretkezni akarok veled,
egészen reggelig.
Aha, gondoltam még nagyobb rémülettel. Szóval reggelig akar
maradni. Ez pedig azt jelenti, hogy nem csak két csirkecomb fogy el
közben, mert az egész éjszaka tartó hancúrozásban elfárad az ember,
és cikkor reggelizni is akar.
Na, nem, nem, nem, nem, ez aztán nem kell nekem.
– Hívok valakit! – kiáltottam rémülten.
– Kit?
– Egy taxit.
– De én le akarok feküdni!
-A taxik hatvanhét százalékát férfi vezeti. Húsz százalékát nő, és
csak a többit gép – közöltem vele a statisztikák adatait.
– Én ezt nem hiszem el! – fogta meg akkor két oldalról a
halántékát Lavna Falva. – Ezt egyszerűen nem hiszem el, érted?
Soha nem kellett még könyörögnöm férfinak, hogy feküdjön le
velem.
Tehetetlenül vonogattam a vállam. Nem tud– tam mit mondani, a
sírás kerülgetett.
– Szerintem én csak álmodom az egészet – közölte akkor Lavna
Falva. – Rossz kislány voltam, és ezért most ilyen szörnyű dolgokat
álmodok.
– Az istenek adják, hogy így legyen! – fohászkodtam. – Az istenek
adják!
– Akkor én most el is megyek – közölte Lavna.
– Jól van – sóhajtottam megkönnyebbülten. De nem mozdult.
 – Nem is tartóztatsz? – érdeklődött rövid idő múlva.
– Nem.
– Akkor most már biztos, hogy álom – csóvál–ta a fejét, aztán
sarkon fordult, és köszönés nélkül elindult. Még hallottam a
hangját, amint azt mondja: – Elmegyek és felébredek. És többet
nem fogok ilyet álmodni.
Mikor beléptem a lakásba, épp hívást jelzett a videofon.
– Tessék? – kapcsoltam be.
Lavna Falva volt. Egy utcai fülkéből hívott, körülötte a környék
házainak sziluettje látszott.
– Megcsíptem magam, és nem álmodok – mondta keserűen. – Ez
az igazság.
– Hát ez szörnyű – értettem egyet vele.
– Fel akarok menni! – könyörgött.
– Nem! – ripakodtam rá, és gyorsan bontottam a vonalat.
Elindultam a konyha felé, hogy megnézzem, mennyi kaja van még
a frigóban.
Ismét csörgött a videofon.
Először nem akartam felvenni, mert mi van, ha Lavna Falva az
ismét, de hát nem lehettem biztos benne. Hátha valaki olyan, akitől
tudok kölcsönt kérni.
Fogadtam a hívást.
Lavna Falva volt.
Gyönyörű szemében könny csillogott. Majd’ meghasadt láttára a
szívem.
De hát erősnek kellett lennem, hiszen az életem múlhatott rajta.
– Jó kislány leszek! – esküdözött.
– Nem! – mondtam keményen, ami persze nem azt jelentette,
hogy kifogásaim lennének az ellen, hogy ő jó kislány legyen, hanem
csupán azt, hogy semmiképpen sem jöhet fel hozzám.
– Bármire hajlandó vagyok – könyörgött.
Hatalmasat nyeltem.
– Nem!
– Mindenedet végigkóstolom a nyelvemmel és az ajkammal.
– Nem! – hörögtem halálra vádtan.
– Még a legperverzebb kívánságaidat is teljesítem zokszó nélkül.
– Nem! – csuklottam.
– És hozom egy barátnőmet is.
– Istenek!… Kérlek, kérlek, nem, nem, nem, nem…
– És még főzök is neked valami finomat.
– Nem!… Várjál csak, főzni?
– Igen, igen – csillant fel a szeme. – Főzök neked.
– Hm… És ki hozza az alapanyagokat?
Ezen egy pillanatra elgondolkodott.
– Van itt egy non-stop bolt, majd ott bevásárolok – mondta aztán.
– És tényleg reggelig akarsz maradni?
– Igen.
– De akkor reggelit is csinálsz, ugye?
– Amit csak akarsz, édesem – búgta. – Mondtam, hogy minden
kívánságodat teljesítem.
– Rendben.
– Akkor jó. Milyen legyen a barátnő, akit hívok?
Ezen csak rövid ideig gondolkodtam.
– Nem kell barátnő – mondtam. Elvégre még egy nő, az még két
csirkecomb.
– Nem bánod meg! – ígérte Lavna Falva. – Repülök hozzád…
Aztán bevezetlek a mennyország összes csarnokába.
– Úgy legyen! – fohászkodtam immár ismét felajzva.
Aztán bontottam a hívást.
 6. Pásztoróra

Nem volt sok időm azon gondolkodni, milyen pózban várjam

Lavna Falvát, sőt még lezuhanyozni sem volt időm (na jó, őszinte
leszek, úgy akartam csinálni, hogy gyorsan lezuhanyozok, aztán még
félig vizesen magamra öltöm plüss fürdőköpenyemet, majd egy
alkalmas pillanatban egyetlen határozott mozdulattal szétrántom a
jelzett ruhadarabot, mint egy mutogatós bácsi, mire Lavna Falva egy
„oh” felkiáltás után teljesen elalél, és a karjaimba dől).
Nem tudom, ki, mit szól hozzá, nekem mindenesetre nagyon
tetszett a terv.
Már-már neki is álltam, hogy megszabaduljak a ruhadarabjaimtól,
de akkor megszólalt a vendégek érkezését jelző szignál.
Nagyon sürgős a kicsikének – gondoltam elégedetten, és úgy
éreztem, most már semmi nem állhat szerelmünk beteljesülésének
útjába.
Kinyitottam az ajtót.
A két fickóról rögtön láttam, hogy egyikük sem Lavna Falva. És
nem is a barátnője.
Nagy darabok voltak, és rosszarcúak. Inkább tűntek
verőlegényeknek, mint bármi másnak.
Mindenesetre nem csaptam rájuk az ajtót. Már csak azért sem,
mert akkor simán szitává lőttek volna azzal a két hatalmas
lézerstukkerrel, amelyet a kezeikben lóbáltak (és ha a rulett asztal
környékén még terveztem is a túlvilágra történő távozásomat, most
már, amíg nem kaptam meg Lavna Falvát, nem volt olyan sürgős),
másrészt pedig az egyik fickó bedugta lábfejét a résbe, ami
lehetetlenné tette az ajtóbecsukást. És ha egy jó nagyot belerúgok (a
lábába), azzal is esetleg csak azt érem el, hogy egyszer vagy többször
meghúzzák a ravaszt (ami mellesleg nem egy kicsi, vörös róka,
hanem az a kis valami, amire úgy rá tud izzadni az ember
mutatóujja, és aminek elmozdításával a velünk szemben álló
illetőket sistergő, vörös foltpacává tudjuk változtatni a szemközti
falon, ha nem állítottuk túl erősre az energiaszintet, mert ez esetben
a falról is csak annyit mondhatunk: egyszer volt, hol nem… szóval,
hova a francba is tűnt?)
Épp ezért, semmi értelme annak, hogy az ember pánikba essen
egy olyan esetben, amikor egy-két őrült fegyvert fog rá, mert ez csak
elősegíti a pacává válás állapotát. Egy jó technika egy ilyen
helyzetben – ahogy megtanultam –, hogy az ember gondoljon arra,
mi az a legrosszabb dolog, ami történhet abban a helyzetben, és
próbáljon ezzel szembenézni. Ez egy működő dolog. Voltaképpen,
ha valamivel szembe tudunk nézni, megnő vele szemben az a
képességünk, hogy kontrolláljuk. És az életben csak azon dolgok
felől lehetünk biztosak, amiket a kontrollunk alatt tartunk. (Nagyon
egyszerű ezt megérteni. Gondoljon arra, hogy úgy 3-400 mérfölddel
száguldozik kedvenc légiautójában. Amíg fogja a kormányt, addig
oké. De amint elengedte, valószínű, hogy rövid és dicstelen véget ér
a játék.)
Nos, ott álltam szemben a két Jóarcúval”, és megpróbáltam
szembenézni azzal a ténnyel, hogy amennyiben egyet rándul a
mutatóujjuk, én átváltok légnemű halmazállapotba.
Talán azt gondolják, nehéz szembenézni egy ilyen ténnyel. De
voltaképp ez az ön döntése. Ha azt kezdi elöhúzogatni az emlékképei
közül, hogy mi mindent veszíthet, akkor vége. Nem ez a helyes
technika. A helyes technika az az, hogy ott álljon, és ne
koncentráljon semmire. Egy– szerűen ne hasson önre az a szituáció.
Persze olyan sok időm nem volt „szembenézősdit” játszani, mert
akármelyik pillanatban megérkezhet az „igazi” Lavna Falva is, aki
határozottan kellemesebb Jelenség volt a két váratlan és hívatlan
látogatómnál – még ha ezt ők nehezen is hinnék, amennyiben
közlöm velük.
– Kitalálom – mondtam nekik vigyorogva. – Riportot szeretnének
készíteni velem a mai estéről, és a fegyvert azért hozták, hogy
ellenállhatatlanabbak legyenek.
A két Jóarcú” pár pillanatig hallgatott. Vagy azt emésztették, amit
mondtam, vagy pedig még a vacsorájukat, mert hát az izomemberek
nagy részében még él az a tévhit, hogy hatalmas méreteik
fenntartásához és növeléséhez, mindenféle szemét kajákat kell
enniük, méghozzá nyakló nélkül.
– Nem teljesen – mondta végül az egyikük fapofával. – Valaki
szeretne beszélni önnel.
– Á, értem – bólogattam olyan lelkesen, mintha tényleg teljes
mértékben megértettem volna őket. – És látom, hozták a telefont is.
– Ezzel kockázatos vállalkozásba kezdtem, mert hirtelen
mozdulattal kikaptam „fapofa” kezéből a pisztolyt, a markolatát a
számhoz nyomtam, a csövét meg a fülemhez, és hangosan hallózni
kezdtem. Na persze ez most őrültségnek tűnhet, de hát immár
teljesen biztos voltam benne, hogy a fickók azt az utasítást kapták,
hogy egészben szállítsanak oda, ahol várnak. Különben sokkal
durvábban viselkedtek volna, és már amikor kinyitom az ajtót,
akkor nekem rontottak volna minden figyelmeztetés nélkül.
– Halló, halló, itt Robert Riguez. Ott ki beszél? Hogy ki?… Nem
értek semmit… Tudja mit? Hívjon vissza… Holnap reggel kilenc óra
felé hívjon vissza… Na, most leteszem.
Becsületére váljon a másiknak, nevezzük mondjuk „pléhpofának”,
hogy az arcizma sem rezdült.
– Rossz a vonal – vonogattam a vállam, és leeresztettem a
pisztolyt.
Most egyenesen „pléhpofa” gyomrának irányult a csöve.
– Az nem telefon – közölte „pléhpofa” halál nyugalommal.
– Ó, valóban? – adtam az ártatlant. – Nos, hát akkor kezeket fel!
Nem történt semmi.
Arra gondoltam, hogy a fickók kissé lassúak, azért nem reagálnak
szíves invitálásomra, így hát megismételtem az utasítást.
– Mondom, kezeket fel!
Összenéztek, aztán visszafordultak felém.
Viszont egyikük sem emelte fel a kezét.
– És ha nem? – kérdezte „fapofa”?
– Nos, akkor lelövöm Pléhpofát.
-A kit?
– Őt – mondtam, és meghúztam a ravaszt. Nem dühből, nem
haragból, és nem is azért, mert én olyan vérszomjas csávó lennék,
hanem mert tisztában vagyok vele, hogy amikor pisztolyt fognak az
emberre, akkor nincs idő szaragurigázni. Az élet törvényei
kemények. Az, aki fegyvert fog a kezében, az számoljon azzal, hogy
könnyen az életét vesztheti.
Ahogy Pléhpofa is.
Pillanatnyilag nem éreztem sajnálatot iránta.
Felkészültem az elpárolgó hús kesernyés szagára.
Arra viszont, ami történt, arra nem. Arra aztán egyáltalán nem
voltam felkészülve.
Ugyanis ahelyett, hogy Pléhpofa távozott volna a légelszívón
keresztül, ahogy illik, valami a homlokának loccsant, de ezenfelül
nem történt semmi más.
– Nos – mondta kisvártatva Pléhpofa. – Az egy vízipisztoly volt.
Ez viszont – kezdett hadonászni a sajátjával (persze úgy, hogy azért
végig rám irányítsa) – nem az.
– És honnét tudhatnám? – berzenkedtem.
– Meghúzom a ravaszt – vonogatta vállát Pléhpofa. Bár én biztos
voltam benne, hogy semmiképpen sem lőne le, csak végszükség
esetén, azért azzal is tisztában voltam, hogy egy nap maximum csak
egyszer illik megkísérteni a szerencsét meg az Isteneket.
És én már ezen rég túlvoltam.
 – Inkább ne! – mondtam legelbűvölőbb mosolyommal. –
Elhiszem… Ezt pedig visszaadom.
Ezzel Fapofa kezébe nyomtam a vízipisztolyt, aki természetesen
ösztönösen érte nyúlt, mire én elkaptam a kezét, és csavartam egyet
rajta.
Az eredmény az lett, hogy Fapofa elsodorta Pléhpofát, és a
következő pillanatban hatalmas döndülés kíséretében egymásba
gabalyodva landoltak a padlón.
Előre léptem, kirúgtam Pléhpofa kezéből a „csúzlit”, ami pörögve
csúszott néhány métert a folyosón, majd megállapodott.
Becsuktam a lakás ajtaját, majd komótosan elsétáltam a két
„jóarcú” mellett – persze ügyelve a megfelelő távolságra –, akik jelen
pillanatban azzal voltak elfoglalva, hogy végtagjaikat
megkülönböztessék, majd szétválogassák egymáséitól.
Felkaptam a pisztolyt, és türelmesen vártam, hogy különváljanak.
Végül megtörtént, ott ültek a földön, és mérgesen bámultak rám.
– Na, ebből elég volt! – mondta Fapofa, és a zakója belső zsebe
felé kezdett nyúlkálni.
Mire Pléhpofa is.
– Ne! – rivalltam rájuk, de oda se bagóztak rám.
Felsóhajtottam, és azzal nyugtatva magam, hogy én aztán
mindent megtettem, hogy békés úton rendezzük ezt a dolgot,
meghúztam a ravaszt.
Természetesen pont telibe találtam őket, és jól össze is vizeztem a
zakójukat.
A fenébe is – gondoltam. Rossz pisztolyt rúgtam ki a kézből?
De nem, az nem lehet.
Ebből pedig már csak egy következtetést vonhattam le: Pléhpofa
átvert, és az övé is vízipisztoly volt.
Tök megalázó volt a helyzet. Idejön két „jóarcú ”, és megszívatnak
néhány vizipisztollyal.
Fortyogott bennem a düh, és nyilván jó laposra is verem őket, ha
nem kerül elő a zakójuk zsebéből két másik stukker, amit most
megint egyenesen rám fogtak – na és ami természetesen óvatossá
tett, hiszen semmi információm nem volt afelől, hogy az efféle
gengszterek hány vizipisztollyal szoktak járkálni. Már csak azért
sem, mert régen a lézerstukker az tűvékonyságú fénysugarakat
lövellt, nem pedig vizet.
– Ezek is játék pisztolyok? – kérdeztem.
– Nem, ezek nem – mondta Pléhpofa vagy Fapofa, voltaképpen,
amióta összegabalyodtak, már nem is voltam tisztában vele, hogy
melyik melyik, mert egyformán „szép gyerek” volt mindkettő.
– Na, és honnan tudhatnám?
– Innen. – Valami megvillant, és mellettem sistergő masszává
változtatta a fal egy részét.
– Nos, ez tényleg nem vízipisztoly – állapítottam meg, miközben
elléptem a hátam mögött sugárzó forróság elől. – Vagy ha mégis,
akkor baromira forró víz van benne.
Közben a két fickó felállt. Sajnos volt annyi eszük, hogy felváltva
tegyék, és közben folyamatosan fedezzék egymást, így nem tudtam
újra támadni.
Kezdtem izzadni. Az idő ellenem dolgozott, mert ahogy telt, egyre
valószínűbbé vált, hogy Lavna Falva rövidesen megjelenik, és ha
megijed a fegyveresektől, akár még le is lőhetik. Elvégre rá
valószínűleg nem vonatkozik az a parancs, hogy sértetlenül
szállítsák a kívánt helyre.
– Áruljátok már el nekem, fiúk, két ilyen nagymenő mi a francér’
járkál vizipisztollyal? Ez olyan… hm… hogy is mondjam? Olyan… –
De hiába törtem a fejem, csak nem találtam rá megfelelő kifejezést.
Soha nem tapasztaltam még olyat, hogy két gengszter vizipisztollyal
császkáljon. De még a legendák sem tesznek említést ehhez
hasonlóról. Mert ez olyan… A fene tudja milyen, de nem szokványos,
na!
A két fickó összemosolygott.
– A főnök akarta – mondta az, amelyikről azt gondoltam, hogy ő
Pléhpofa. – Be akar szállni a játékbizniszbe, és ki akarta próbálni ezt
az új terméket…
– Na meg azt mondta – tette hozzá Fapofa –, hogy így biztos nem
eshet bajunk…
– Na igen, de az hülyeség volt – ellenkezett gyorsan és
önérzetesen Pléhpofa. – Csak viccelt.
Ekkor megint eszembe jutott, hogy Lavna Falva bármelyik
pillanatban megérkezhet, ezért hát gyorsan közbevágtam, mielőtt
ezek elkezdenek vitatkozni a dolgon.
– Gondolom a főnökötök látni akar. Nem kellene elindulnunk?
Gyanakodva néztek rám.
– Hé, te miben sántikálsz már megint? – kérdezte résnyire
szűkített szemekkel Fapofa.
– A cipőmben, haver, csakis a cipőmben. Épp készültem levenni,
mert feltörte a sarkam, de akkor jöttetek ti. Esetleg most
levehetném? – És már hajoltam is, hogy megtegyem.
– Megállj! – rivalltak rám, mint ahogy sejtettem is, hogy ezt
fogják tenni. – Fel a kezekkel!
Félig görnyedt tartásban megálltam, majd felemeltem a kezeimet.
– Esetleg kiegyenesedhetek? – nyögtem, mint akinek nagyon
kényelmetlen ez a testtartás.
– Ki. De csak lassan! – mondták rövid gondolkodás után.
Megtettem, amire utasítottak. Ezután a falhoz löktek, és egy apró
műszerrel végigvizsgálták a ruházatomat.
– Nincs nála fegyver! – közölte a végeredményt Pléhpofa kissé
csodálkozva. – Te, lehet, hogy ez nem is az a pasas?
– Ugyan már, haver!… – ellenkezett Fapofa. – Ő az. Stimmelt a
cím. – Aztán tőlem kérdezve.:
– Hé, haver, ugye te vagy az a pasas?…
– Nem. Én egy egészen másik pasas vagyok.
Azt nem tudom, kit kerestek, de én biztos, hogy nem az a pasas
vagyok.
– Na ne izélj mán!
Ekkor megint eszembe jutott Lavna Falva.
– Na jó! – sóhajtottam. – Nem izélok tovább.
Kit kerestek?
– Robert Rigueznek hívják
– Micsodának? – adtam az értetlent.
– Ne szórakozz!
– Életemben nem hallottam ilyen nevet. Robert Riguez, ilyen egy
hülye név! Titeket valaki nagyon átverhetett, fiúk.
Erre Pléhpofa benyúlt a zsebembe, és elővette a tárcámat.
– Na jó, beismerem – mondtam, mert hát egyszer minden
játszma véget ér.
Több húzásom nem volt. Mindjárt itt van Lavna Falva, tehát, hogy
ne legyen semmi kalamajka, nekem minél előbb el kell innen
csalnom a fickókat.
– Áruld már el nekem, haver – szólalt meg Fapofa, miután
minden kétséget kizáróan meg– állapították az irataimból, hogy én
vagyok én. – Egy törvényszolga mi a francér’ nem hord magával
fegyvert?
Hát mit mondhattam volna erre? Azt, hogy igazából sosem voltam
képes megszokni a hónaljtokot? Vagy azt, hogy valójában az élet
nem olyan, mint a filmek, és csak szolgálatban viselek fegyvert, és
akkor is csak abban az esetben, ha nagyon muszáj?
Végül is semmi közük hozzá.
 – Pontosan azért, amiért az ilyen fenegyerekek vízipisztolyt
hordanak – közöltem enyhén gúnyosan, de Fapofa és Pléhpofa
ezúttal sem vették a lapot.
– Komolyan? – érdeklődtek teljesen fellelkesedve. – A te főnököd
is be akar lépni a játék– bizniszbe?
– Hát persze – állítottam rezignáltan, és iszonyúan szégyelltem,
hogy két ilyen pasasnak sikerült elkapnia. – Menjünk már fiúk, mert
kevés az idő – mondtam aztán gyorsan, mert mintha a folyosó vége
felől olyan hangokat hallottam volna, amelyek azt jelzik, hogy
elindult valamelyik lift.
Na, végre mi is megindultunk. Bármennyire primitívnek is tűnt a
két fickó, azért azt el kell ismernem, nagyon óvatosak voltak,
egyelőre semmi esélyem se lehetett egy újabb támadásra. Ott
mentem három lépéssel előttük, magasra emelt kézzel, és bármikor
is próbáltam kissé lejjebb engedni a kezeimet, azonnal rám szóltak.
Igazam volt, az egyik lift jött felfelé. Viszont, hál istennek, azt,
amelyikkel Fapofa és Pléhpofa feljött, kiékelték a fickók, úgyhogy az
itt várakozott rájuk. (Illetve hát ránk.)
Beléptünk a fülkébe, és hát itt sem nyílt sok lehetőségem a
támadásra, mert végig a lift hátsó falát alkotó tükörnek kellett
dőlnöm, arccal előre, és még mindig magasra emelt kézzel.
– Na, most elmondom, mi lesz – okított Fapofa. – Amikor
szólunk, te szépen lassan leengeded a kezed. Előttünk fogsz menni
végig, és az első gyanús jelre lövünk. Bár a főnök azt mondta, amíg
lehet, tartsunk életben, viszont azt is alaposan a fejünkbe véste, hogy
semmiképp se kockáztassunk. Érted?
Bólintottam, hogy értem.
– Helyes – mondta Fapofa. Aztán, mielőtt leértünk volna az alsó
garázs szintjére – a tetőn is volt egy utasítottak, hogy szép lassan
ereszszem le a kezem.
Az irányításukkal odasétáltam a légiautójukhoz. Fapofa kinyitotta
az ajtót. Pléhpofa ott állt mögöttem.
Ebből mindjárt tudtam, hogy nem buherálták meg az autó zárját,
és így a központi zár nyitásával az összes ajtó kinyílt.
Előre hajoltam, mintha úgy akarnék behasalni az ülésre.
– Mit csinálsz? – szólt utánam Pléhpofa.
– Ezt! – mondtam, és hirtelen tiszta erőből hátrarúgtam, aminek
az lett az eredménye, hogy Pléhpofa úgy elszállt, mint a győzelmi
zászló.
Hiába, ezek a fickók nem voltak tisztában vele, hogy mekkorát
tudok rúgni.
S a következő pillanatban már bent voltam a kocsiban, és
száguldottam a szemben lévő ajtó felé.
Az, hogy az akcióm eléggé meglepte őket, fényesen bizonyította,
amit Fapofa csinált. Mert ahelyett, hogy megkerülte volna az autót,
hogy szemből támadjon, megpróbálta utánam vetni magát.
Persze az, hogy meg kellett kerülnie a nyitott ajtót, lelassította, így
amire sikerült neki, én már kivágódtam a másik oldalon, majd,
miután bevágtam az ottani ajtót, laza mozdulattal átgurultam a
kocsi tetején, bevágtam ezt az ajtót is, és máris száguldottam
Pléhpofa felé.
Tudtam, hogy Fapofának lesz annyi esze, hogy ne kezdjen tüzelni
a kasznin vagy a lezárt ajtón keresztül. Elvégre nem akart magának
rosszat, és nagyon is tisztában kell lennie vele, hogy kicsi, zárt
terekben lézerrel lövöldözni Igencsak kétélű dolog, hiszen a nagy
energiájú fénysugár, ahogy szétroncsolja az anyagot meg is
olvasztja, és vissza is vághat olykor a lövész arcába egy ilyen
tenyérnyi olvadt darabot, ami aztán, ha egyszer eléri az ember bőrét,
meg nem áll a csontig. (Vagy esetleg a túloldalig.)
Mikor odaértem Pléhpofához, az meglehetősen kábult volt még.
Szédülősen feltornázta magát ülőhelyzetbe, a bal kezével
kitámasztott, jobbjával pedig a pisztolya után kezdett kotorászni,
amit estében elejtett.
Mondanom sem kell, hogy én voltam a gyorsabb. Felkaptam a
pisztolyt, aztán talpra ráncigáltam Pléhpofát, hátulról átkaroltam a
nyakát, majd az autó felé fordítottam a pasast.
– Ugye, tudod, hogy egy rossz mozdulat, és töröm a nyakad –
mondtam neki.
– Tudom – nyögte fojtott hangon, mivel kissé el volt szorítva a
légcsöve.
Fapofa közben kiszállt az autóból, és ránk fogta a fegyvert.
Természetesen én is ráirányítottam a magamét.
– Elég kényelmetlen egy szituáció, nem? – kérdeztem tőle, mire
felmordult.
– Már csak azért is, mert ha tüzelsz, a saját haverodat nyírod ki, és
nekem még mindig lesz annyi időm, hogy visszalőjek.
Erre sem válaszolt. Tisztában voltam vele, hogy teljes mértékben
nem szabad sarokba szorítanom, mert ha nem talál semmiféle
elfogadható kiutat a helyzetből, akkor azt gondolja, nincs
vesztenivalója, és tüzelni fog.
– Tudod mit? Tedd le a fegyvert a földre, és én megígérem, hogy
nem esik bántódásotok, és szabadon távozhattok.
– Mi a biztosíték, hogy nem versz át? – kérdezte.
– A szavam. Ne feledd, törvényszolga vagyok!
Rövid ideig gondolkodott. Aztán felsóhajtott, megfordította a
fegyvert a kezében, és a csövénél fogva nekikészült, hogy lassan
letegye a földre.
Elégedetten bólintottam.
Ezt a pillanatot választotta Lavna Falva, hogy elő ugorjon a mögül
az oszlop mögül, ami mögött eddig rejtőzködött, és rávesse magát
Fapofára. Mindezt pedig olyan gyorsan cselekedte, mintha nem is a
galaxis leghíresebb színésznője, hanem inkább a rövidtávfutás
csillagközi bajnoka lenne, így, amire kinyitottam a számat, hogy
elüvöltsem magam: neeeee!, addigra ő már egy hatalmas harci
kiáltás közepette ugrott, majd nagyot nyekkenve lepattant
Fapofáról, aki ekkor kinyúlt érte, elkapta a lányt, és mintha csak
valami gumibaba lenne, maga elé rántotta. Ugyanúgy átölelte a
nyakát, mint én Pléhpofáét, és attól tartottam, ugyanolyan laza
mozdulattal el is tudja tömi a nyakát.
Na persze akkor már sejtettem, hogy pisztolyát ezek után nem
igazán szándékozik majd lerakni.
– Nos – szusszant fel végül nagy elégedetten –, most már sokkal
jobbak az esélyek.,
Nem értettem vele egyet.
– Engedd el a lányt! – szóltam rá szigorúan.
– Engedd el Johnnyt!
– Kit?
– Johnnyt.
Ekkor kapcsoltam. Hát persze, hogy nem Pléhpofának hívják az
eleven pajzsomat, hiszen ezt a nevet én találtam ki a számára.
A fejemet ráztam.
– Ez így nem működik – állítottam.
– Akkor megölöm a lányt.
– Akkor megölöm Johnnyt.
– Akkor megöllek téged.
– Mielőtt meghalok, visszalövök.
Úgy tűnt, a béketárgyalások kissé akadozva haladnak előre
útjukon. Gyűlölködve méregettük egymást, és hallgattunk.
– Kössünk kompromisszumot! – javasoltam végül, mert hát nem
állhattunk így ott reggelig.
– Kössünk! – egyezett bele.
 – Engedd el a lányt!
– Engedd el Johnnyt!
– Figyelj!… Ez így nem működik.
– Akkor hol itt a kompromisszum?
– Engedjük el őket háromra!
– Jól van. Számolok.
– Nem. Én számolok. Én találtam ki, tehát én számolok.
– Jól van. Tehát akkor háromra egyszerre elengedjük őket.
– Igen. Na figyelj! Egy…
Mereven néztük egymást.
– Kettő…
A testem megtelt feszültséggel, izzadságcsepp csörgött a
homlokomon. Egyre jobban markolásztam Pléhpofa torkát, aki
immár hörögve lélegzett.
– Három!… – kiáltottam, aztán olyan mozdulatot tettem, mintha
félre akarnám lökni Pléhpofát.
De persze az utolsó pillanatban megállítottam ezt a mozdulatot, és
nem engedtem szabadjára a fickót.
Fapofa sem engedte el a még mindig alélt Lavna Falvát.
Ezt a tényt sértődött hangon siettem is közölni vele.
– Becsaptál. Nem engedted el a lányt.
– Én csaptalak be téged? – méltatlankodott. – Te nem engedted el
Johnnyt. Én elengedtem volna a lányt, ha te is elengeded Johnnyt.
– Na, ez azért nem teljesen így van. Én elengedtem volna Johnnyt,
ha te elengeded a lányt.
Ezzel a béketárgyalások második fordulója is holtvágányra jutott.
Épp azon gondolkodtam, hogy most mi a fészkes fenét csináljunk,
amikor Fapofa, mint– ha csak belelátna a fejembe, megszólalt:
 – Nézd, nem állhatunk itt reggelig. Egyezzünk végre meg
valahogy!
– Hallgatlak!
– Na szóval, az előbb, amikor szavadat adtad, hogy nem esik
bántódásunk, hajlandó lettem volna letenni a fegyvert. Add most a
szavadat, hogy háromra elengeded Johnnyt, és akkor én is
elengedem a lányt.
– És mi a biztosíték, hogy nem vágsz át?
– Én is a szavamat adom.
Elgondolkodtam.
– Egy fenét. Én törvényszolga vagyok, Jó fiú, nekem be kell
tartanom a szavam. De te?… – szándékosan nem mondtam ki, hogy
ő rosszfiú, mert ezek a vagányok elég sértődékenyek tudnak lenni.
Nem akartam még a mostaninál is nagyobb kalamajkába keveredni.
– Hát jó. Akkor mondd, hogy mire esküdjek?
– Esküdj az anyád életére! – követeltem. Mert hát ez úgy van,
hogy az efféle fickók egyetlen dolgot tisztelnek, és egyetlen dologgal
nem mernek tréfálni, az pedig az anyjuk.
Láttam Fapofán is, hogy hirtelen elsápad, és nem csak a szája
széle kezd remegni, hanem a fegyver ravaszán nyugvó mutatóujja is.
Megrázta a fejét, hevesen fújtatott.
– Ilyet kérni tőlem! – nyögte keservesen, mire én
bekeményítettem.
– Vagy megesküszöl rá, vagy nincs üzlet.
Csak ennyit mondott megtörten:
– Hát jó, az anyám életére esküszöm, hogy háromra elengedem a
lányt.
Nagyon elégedett voltam a leleményességem miatt.
– Nos, akkor számolok. Egy… Kettő… Há– rom!…
 Hirtelen mozdulattal félrepöndörítettem Pléhpofát, aki a
lendülettől pörögni kezdett, mint egy balerina, majd a homlokával
lekoccolta a legközelebbi oszlopot, legvégül pedig hatalmas
döndülés kíséretében hanyatt vágódott.
Fapofa lassabban reagált mint én, mert még mindig maga előtt
tartotta Lavna Falvát.
– Na, most te jössz! – szóltam rá biztatóan, mire megcsóválta a
fejét.
– Mi van? – kérdeztem akkor értetlenül.
– Hát először is, árva gyerek vagyok – mondta akkor. – Sosem
ismertem az anyámat. Másodszor is pedig három másodpercet
kapsz, hogy letedd a pisztolyt!
– Na de megígérted!
– De én nem vagyok jó fiú. Egy…
– Na de…
– Kettő…
Elszántan megmarkoltam a fegyver markolatát, arcomra kemény
kifejezés simult, izmaim pattanásig feszültek. Olykor eljön az idő,
amikor az ember nem törődhet a saját testi épségével, hanem jól
meg kell markolnia a fegyverét, fittyet hányni a fenyegető halálnak,
és harsány csatakiáltással meg kell rohamoznia a sáncokat, hogy
elsöpörje az ellenséget.
– Három…
Azonban ennek a döntő rohamnak talán nem ebben a pillanatban
jött el az ideje.
– Jól van, jól van, leteszem – mondtam.
És így is cselekedtem…
 7. Kinyilatkoztatás

Előkerült két pár bilincs, egyiket Lavna Falva bájos kis csuklóira
kattintották, a másik párat pedig az enyémre.
Pléh– és Vaspofa… vagy mi az isten, Fapofa, nem Vas… Na szóval,
a két Pofa nevű haverom volt olyan előzékeny, hogy kényelmi
szempont– ok miatt elöl bilincselték össze a kezünket.
Ami persze nekem nem sokat számított, mert bárhol is
bilincselték volna, másodpercek alatt kibújok belőle.
Mint ahogy akkor is tettem. Mire a két fickó elfoglalta helyét a
vezető– illetve az anyósülésen, én már szabad voltam.
Lavna Falva elkerekedett szemekkel bámulta a produkciómat.
Talán azt hitte, még mindig álmodik. Amit nem is csodálok, mert
amilyen svunggal nekirontott Fapofának nemrég, és amilyen szépen
felkenődött az izomkolosszus– ra ennek eredményeképpen,
számításaim szerint a legjobb eset az, ha egy szimpla agyrázkódással
megúszta ezt a kalandot.
Mindenesetre mutatóujjamat az ajkamon keresztezve jeleztem
neki, hogy bármi is következik, maradjon csendben; aztán pedig őt
is megszabadítottam a bilincstől.
A légiautó közben elhagyta a garázst, és a levegőbe emelkedett.
Ott siklott, magasan a felhőkarcolók felett. Felülről a csillagok
világították útját, alulról pedig Sun City színes fényforgataga. Ez a
kettő így együtt varázslatosan szép tud lenni, és nem győzök
gyönyörködni bennük, ahányszor ilyen kései órán valami miatt ki
kell autóznom.
Most azonban nem nagyon szentelhettem időt fejlett esztétikai
érzékemnek: akadt más dolgom is elég.
Még egyszer figyelmeztettem Lavna Falvát, hogy maradjon
csendben, aztán megragadtam a tarkóját, és lenyomtam a fejét az
ölembe, ugyanis arra készültem, hogy megtámadjam Pléh– és
Fapofát, ami rövid ideig tartó, heves kézitusát eredményezhetett,
Lavna Falva pedig ebben zavarhatott is, vagy pedig még rosszabb
esetben akár meg is sérülhetett.
Kinyúltam a vezetőülésben ülő Fapofa felé.
Aztán valami megvillant, és visszavágódtam az ülésre. Nos, arra
nem gondoltam, hogy erő– tér választja ketté az utasteret, mint a
taxiknál.
Lavna Falva felháborodottan ült fel.
– Csak nem képzeled, hogy egy ilyen helyzetben!… – mondta, és
megcsóválta a fejét.
– Tessék? – értetlenkedtem.
– Jó, jó – mérgelődött tovább Lavna Falva – Igaz, megígértem,
hogy minden kívánságodat teljesítem, még a perverzeket is, de
abban nem volt szó olyanról, hogy mások is nézik.
Még mindig nem értettem, de kezdtem kapizsgálni…
Hoppá, hoppá, a lány igen csak félreérthette, hogy miért nyomtam
le az előbb úgy a fejét.
Elvörösödtem, bár az a félhomályban – illetve abban a zöldes
derengésben, amit a műszerfal fényei biztosítottak – nem igazán
látszhatott.
Hogyan magyarázzam meg Lavna Falvának, hogy semmiféle
örömszerző tevékenység nem jutott eszembe, amikor lenyomtam a
fejét?
Főleg, hogy a két gengszter mindent jól hall az első ülésen.
Végül is úgy döntöttem, higgyen Lavna Falva olyan perverznek,
amilyennek csak akar. Ez most a legkisebb gondom.
– Mindegy – mondtam hát neki. – Talán majd legközelebb.
– Úgy jó lesz – enyhült meg Lavna Falva. – Otthon szívesen
megcsinálom neked, ahányszor csak akarod. Nem is kell kémed,
csak nyomd így le a fejem!
Ekkor értem körülbelül az infarktus határához.
– Nem akarok nagyon közbeszólni – szólt közbe Pléhpofa de
megemlíteném, hogy nem igazán érdemes szórakozni az erőtérrel.
Minden alkalommal, amikor hozzáértek, megduplázódik a benne
lévő energia. Úgy a hetedik alkalommal már olyan erővel vág vissza,
hogy porlik a csont.
– Megértettem – válaszoltam neki gyűlölködve.
Nem, nem amiatt az átkozott erőtér miatt gyűlöltem, egyáltalán
nem.
Hanem azért, mert most már tudtam, miféle élvezetekben
részesített volna Lavna Falva, ha van bennük annyi tapintat, hogy
csak egy másfél óra múlva érkeznek.
Legnagyobb meglepetésemre az Ezernyi Kéj Palotájának földalatti
parkolójában szálltunk le.
– Ez valami vicc? – kérdeztem, amikor két kísérőm kinyitotta az
ajtót.
– Miféle vicc? – kérdezték meglepetten.
– Hát az, hogy ide jöttünk.
– Miért lenne vicc?
– Mit keresünk itt?
– Ide jöttünk.
Most már kezdtem megszokni, hogy állandóan kommunikációs
nehézségeim támadnak a fickókkal. Na de nem olyan fából faragtak,
hogy csak úgy hagyjam magam, így hát, kissé átfogalmazva a
kérdést, újra feltettem.
– Na és mi célból jöttünk ide? – érdeklődtem.
– Hát abból, hogy eredetileg is ide készültünk – hangzott az
„épelméjű” válasz.
 Kezdtem azt gondolni, hogy ezek a fickók direkt szórakoznak
velem.
– Na és kihez jöttünk? – érdeklődtem tovább.
– A főnőkhöz.
Eddig még nem voltam nagyon dühös.
De most már Igen.
– Ki a főnök?
– Ne szórakozz mán ember! – dühöngtek ők is. – Hogyhogy ki a
főnök? Hát Hedrig Bushwinger a főnök, mindenki tudja.
Eltátottam a szám.
– Hát ez meglepő… – szakadt ki belőlem a vélemény, anélkül,
hogy végiggondolhattam volna, mi származik ebből. Mert
természetesen a két fickó félreértette.
– Mi olyan meglepő ebben? Hiszen mindig is ő volt a főnök, ő is
építtette a palotát.
– Igen, igen – bólogatott szaporán az az áruló Lavna Falva is. –
Ezt még én is tudom.
– Nem az a meglepő, hogy Hedrig Bushwinger a főnök –
méltatlankodtam. – Hanem az, hogy mi a francér’ raboltatott el?
Elég lett volna, ha szól, és jöttem volna. Elvégre tartozom neki.
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy: méghozzá pontosan
egymillió kredittel, amit oly szépen sikerült eljátszanom ma a
ruletten.
Hirtelen senki sem tudott mit mondani.
Így hát elindultunk Hedrig Bushwinger irodája felé.
Hedrig Bushwinger, a nagyfőnök, olyan szívélyesen fogadott,
mintha nem is két verőlegényét küldte volna abból a célból, hogy
randira invitáljon, hanem egy rég várt, baráti találkozó teljesült
volna be ezzel a mostani alkalommal.
– Á, Rob, nagyon örülök, hogy eljött, nagyon örülök! – Elénk
sietett, megrázta a kezemet, és a vállamat veregette.
– Nem tudtam ellenállni az invitálásnak – mondtam neki
semleges hangsúllyal, csakhogy tudja, én is humoros gyerek vagyok,
nem csak ő.
Mintha meg sem hallotta volna. Mosolygott, és Lavna felé fordult.
– És látom, Rob, a lehető legjobb társaságot hozta magával. –
Ezzel elmarta a lány jobbját, és csókot nyomott a kézfejére. – Nagy
tisztelője vagyok, művésznő, ön igazán… igazán csodálatos.
Lavna úgy mosolygott, mintha új vibrátort kapott volna
karácsonyra (jó, ez csak az én véleményem), én meg hirtelen
féltékeny lettem, és kedvem támadt, hogy beverjek egyet a fickó
orrába, vagy legalábbis rászóljak (nem az orrára), ne nyálazza már
össze Lavna kézfejét, mert még a végén megfertőzi valami bacival.
Egyébként meg nem értettem, hogy Lavna miért olvadozik úgy,
amikor megismerkedésünkkor én is ilyeneket mondtam neki…
Na jó, de legalábbis hasonlókat.
De nem is ez a lényeg. Az a lényeg, hogy nem vertem be a fickó
orrát, és nem is szóltam rá. Vagy azért, mert a józan eszem ellenezte
e két akciót, vagy azért, mert amire bármelyiket is kivitelezhettem
volna, addigra Hedrig Bushwinger abbahagyta Lavna kezének
összenyálzását, és így már nem volt rájuk szükség. (Nem a kezeire,
hanem az én akcióimra.)
Bushwinger figyelme egyébként (miután, mint már említettem,
kedve szerint kinyálazta magát Lavna kézfején) visszatért szerény
személyem felé.
– Rob, sokat hallottam már magáról…
– Igazán? – kérdeztem savanyúan, és egyre csak az járt a
fejemben, hogyan távolíthatnám el Lavnát a közeléből. Elvégre ez az
éjszaka az enyém, a lány már mindenféle „finom” dolgot megígért
nekem, és ha ezek valami miatt nem teljesülnek, abba biztos
belehalok.
 – Nos, igen, Rob, sok jót hallottam magáról… De persze azt nem
gondoltam volna, hogy ilyen kőkemény játékos. – Megcsóválta a
fejét, és elismerő arcot vágott.
– Na igen – bólogattam elégedetten. – Tényleg nagyjáték volt. Ha
nem jön Lavna, le is vertem volna a két faszit… – Emlékeim most
annál a pillanatnál jártak, amikor már lefegyvereztem a két
verőlegényt.
– Hogyan? – lepődött meg Hedrig. – Én az egymillió kreditről
beszélek!
– Ja – mondtam csalódottan, és a képemről lehervadt a mosoly.
Nem igazán ez volt az a dolog, amit bármilyen módon is túlságosan
ragozni szerettem volna.
Úgy látszik, Hedrig viszont igen.
– Egymilliót feltenni a feketére, ez nem semmi…
– Mér’ és a pirosra? – pofátlankodtam, de ő, mintha meg sem
hallotta volna, csak mondta a magáét.
– Őszintén bevallom önnek, Rob, én nem vagyok egy szegény
ember, de ha én vesztettem volna el egymillió kreditet, akkor a
folyóba ugrottam volna egy ólomnehezékkel…
– Ha idejében elengedi, akkor az még nem túl káros az egészségre
– okvetetlenkedtem közbe.
De ő most is csak folytatta:
– Bár nem, ez így nem is igaz, mert az igazság az, hogy
voltaképpen én nem is raktam volna fel ennyi pénzt. Tudja, szegény
családban születtem, és korán megtanultam spórolni.
– Igazán? – kapcsolódott be a „beszélgetésbe” Lavna lelkesen. –
Képzelje, ezzel én is így vagyok. Pontosan ugyanazt gondolom
ezekről a dolgokról, mint maga.
Kedvtelve méregették egymást, látszólag rólam el is feledkeztek.
– Tényleg, így gondolkodik? – búgta Bushwinger.
 – Ó, nagyon is, nagyon is – búgta vissza neki Falva, én pedig úgy
döntöttem, épp itt az ideje véget vetni ennek a kölcsönös
„önkielégítésnek”, mielőtt végleg úszik az éjszakai program.
Hol a francban van az a lány, aki úgy könyörgött, hogy feljöhessen
hozzám – gondoltam keserűen, és felvéve legnegédesebb
mosolyomat, azt mondtam:
– Nos, igazán nem akarom siettetni az események menetét, de a
művésznővel még akadna egy kis dolgunk az éjszaka folyamán, amit
már letárgyaltunk, így nem lenne-e lehetséges, hogy a tárgyra
térjünk?
Ebből már Hedrig Bushwingernek tudnia kellet, hogy hányadán
állunk. (Na meg nem árt, ha Lavnának is az eszébe jut.)
Hedrig felsóhajtott, és vágyódva nézett Lavnára, az pedig olyan
szikrázó szemeket vetett rám, amiket még egy zárlatos android is
megirigyelhetett volna.
– Igaza van, Rob, tökéletesen igaza – mosolygott nem túl lelkesen
Bushwinger. – Tényleg repül az idő. Amit pedig meg kell
beszélnünk, az nem tűr halasztást. – Azzal Lavna felé fordult. – Nos,
Lavna, amíg én megbeszélem eze– ket az unalmas és buta
férfidolgokat Robbal, lenne kedve valamelyik termemben játszani
egyet?
Igen, így mondta, termemben, és még külön meg is nyomta a szót,
hogy Lavna ezzel is lássa, voltaképpen milyen hatalmas ő.
Még engem is meglepett Lavna válasza.
– Nem, nem lenne. Azt hiszem, maradok.
Kezdtem azt gondolni, hogy Lavna egyszerűen nem bírja, ha
elküldik. Mert hogy a nagyfőnök virágnyelven a tudomására hozta,
hogy a következő megbeszélésen igazán nem szükséges a jelenléte,
azt egyszerűen értenie kellett.
– Hm… – bizonytalankodott döbbenten Hedrig Bushwinger. –
Pedig nagyon jó játékaink vannak… Én magam is szívesen
eljátszogatnék velük, ha valaki küldene,
– Nézze, ha csak ezen múlik, én szívesen elküldöm magát
bárhova. Egyébként pedig, mint már említettem, nem érdekelnek a
hazárdjátékok – vonogatta a vállát a lány, és hangjában most nyoma
sem volt a szimpátiának.
Ha egyáltalán korábban volt ilyesmi benne. Mert most már nem
voltam benne biztos. Hiszen nem véletlenül Lavna Falva a galaxis
legnépszerűbb színésznője. Akár el is játszhatta az egészet: mi az
neki?
– Nos – mondta Bushwinger akkor talán az ínyencségeinket
szeretné végigkóstolni a bárban vagy az étteremben…
– Köszönöm, nem. Mint Rob említette van egy közös éjszakai
programunk, abban pedig az is szerepel, hogy főzök neki valami
finomat. Mielőtt egyéb örömökben részesítem… Nem szeretném, ha
nem tudnék vele enni.
Most én kezdtem olvadozni. Megüdvözült vigyorral bámultam
magam elé.
– Rob! – szólt segélykérőén a nagyfőnök. – Kérem, mondja meg
neki!
Szóval, azt akarta, hogy én végezzem el a piszkos munkát, én
küldjem el Lavnát, és rám haragudjon emiatt a lány.
Nem sok kedvem volt hozzá, de hát tényleg tartoztam ennek az
átkozott Hedrignek. Ha már a pénzt úgysem tudom visszaadni, hát
legalább egy szívességgel.
– Nos, az a helyzet, Lavna… – kezdtem bele nagyon óvatosan, de
nem volt érkezésem végigmondani, mert Lavna hirtelen felnyúlt,
elmarta az államat, és szembe fordította az arcával az enyémet (mert
hát azt elfeledtem megemlíteni, hogy amit mondtam, azt lehajtott
fejjel mond– tam).
– Ide figyelj, Rob! – szólt rám szigorúan Lavna. – Nagyon is jól
tudom, hogy miről van szó. Ez a fickó nem akarja, hogy itt maradjak
veled. Te viszont megígérted, hogy veled tölthetem az éjszakát… Az
egész éjszakát. Minden pillanatát. Cserébe én is ígértem bizonyos
dolgokat. Ha te nem tartod be, amit ígértél, én sem tartom, amit én
ígértem. Vagy talán épp ezt akarod? Repüljön a vacsora, meg a
miegymás?
Nem, ezt aztán semmiképp sem akartam, tényleg semmiképp. Se
azt, hogy a vacsora repüljön, de azt meg pláne nem, hogy a
miegymás.
– Lavna marad! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
– Na de… – szólalt meg Hedrig Bushwinger, mire közbevágtam.
– Lavna Marad!
– Na de…
– Figyeljen ide! Ha Lavnának mennie kell, nekem is mennem kell,
mert ezen a mai éjszakán mi mindent együtt csinálunk. Együtt
eszünk, együtt iszunk, együtt fürdünk, együtt alszunk, és csakis
együtt megyünk el… Úgyhogy Lavna marad.
– Hát jó… Jól van, maradjon! – adta meg magát a palota
építtetője. – Kérem, akkor foglaljanak helyet!
Leültünk a felkínált székekbe, és csak cseppet idegesített, hogy
Pléhpofa meg Fapofa állva maradt, sőt odaálltak mögénk.
– Még egy perc – nézett az órájára Bushwinger. – Kérem, bármit
is látnak, ne lepődjenek, és ne ijedjenek meg!
– Nem fogunk! – ígértem kissé nagypofájúan, és kissé lekezelően.
Elvégre, minek néz engem ez a fickó? Sok dolgot láttam én már,
mint törvényszolga, nem olyan könnyű meglepni.
Azonban nem tudtam betartani az ígéretemet, mert amint a dolog
elkezdődött, leesett az állam.
Ugyanis az egy perc leteltével Bushwinger egyszerűen elájult: a
feje a mellére bicsaklott. De ez még nem is volt elég, mert a fickó
rángatózni kezdett.
 Epilepszia! – jöttem rá a dologra azonnal, mégha nem is értettem
a dolgot, hiszen az epilepsziát tudják gyógyítani, mi a fenének nem
kezelteti magát Bushwinger?
Azonban más is történt.
Mielőtt felugorhattam volna, hogy Bushwinger segítségére
siessek, az abbahagyta a rángatózást, majd magához tért.
Legalábbis az első pillanatban úgy tűnt, hogy ezt teszi, mert
felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett.
– Nos, Rob – jelentette ki mérgesen –, azt szerettem volna, ha
négyszemközt beszélhetünk.
– Ezt már megbeszéltük…
– Nem, Rob! – szakított félbe, és csak most tűnt fel, hogy a hangja
és a kiejtése megváltozott. A hangja sokkal mélyebben zengett, és
mintha valami nagyon gyenge akcentussal beszélt volna.
– Dehogyisnem – ellenkeztem. – Épp az előbb.
Közben szörnyű gyanú kezdett éledezni bennem.
– Nem, Rob – ismételte. – Bushwingerrel lehet, hogy
megbeszélte, velem azonban nem.
A gyanú immár bizonyossággá vált: skizofrénia. A közismert
mágnás, Bushwinger tudata szét van szakadozva legalább két részre,
de ki tudja, akár többre is.
– Ne gondolja, Rob, hogy egy hasadt személyiséggel beszél –
mondta Bushwinger (vagy nem Bushwinger).
– Á, én? Dehogy… – ellenkeztem.
– És ne is hazudjon, Rob! Nem méltó önhöz.
– Akkor mégis, mit tegyek?
– Csak figyeljen, Rob. Elmondom, mit akarok. Csupán öt perc az
egész, tovább nem lehet fenntartani a kontaktust.
– Ezek szerint ez afféle távolba hatás, mint a kézrátétellel történő
gyógyítás, meg az effélék? – érdeklődtem.
 – Azért annyira nem kell misztifikálni a dolgot, Rob. Egyszerűen
egy adót operáltattam Bushwinger agyába, és amikor akarom,
átveszem a testműködései felett az irányítást.
– És ez jó valamire? – értetlenkedtem, mert őszintén, el nem
tudtam képzelni, hogy bármire is jó lehetne, hacsak nem valami
perverz őrült akarja ily módon az irányítása alá vonni az embereket.
– Arra, Rob, hogy mi most beszélgessünk anélkül, hogy bárki is
rám találhatna.
– Nem lenne egyszerűbb erre egy titkosított videofon?
– Nem, Rob, de majd megérti, miért.
– Hát az jó lenne – ismertem be készségesen.
– Nos, Rob, mint ön is tudja, a Fejvadászok uralkodása dicstelen
véget ért.
Na, ez aztán kényes pontot érintett, majdnem felszisszentem.
– Na, azért nem volt az olyan dicstelen – ellenkeztem
közömbösséget tettetve. – Legyünk tárgyilagosak, azért sok mindent
elértek.
– Így van, Rob, ez tökéletesen igaz… Viszont előlük el lehetett
bújni szokványos eszközök– kel. Azonban jött valaki, aki úgy
döntött, befejezi a munkájukat, és ő sokkal veszélyesebbnek
bizonyult náluk.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Hát persze, Rob, de csak azért, mert ő olyan rejtetten csinálja a
dolgokat, hogy a törvény emberei még csak nem is sejtik a létezését.
– Hát, akkor ez egy nagyon friss dolog lehet – jegyeztem meg.
– Már négyszáz éves. Négyszáz éve kezdte el a működését,
pontosan akkor, amikor a Fejvadászok letűntek.
– Képtelenség – ellenkeztem. – Négyszáz évig nem lehet titokban
tartani semmit.
Ezt teljes meggyőződéssel mondtam, mert nagyon is így
gondoltam.
Bushwinger vagy a mittudoménkicsoda azonban nem vitatkozott
velem.
– Hát, akkor ez a tiszteletreméltó kivétel. Azt akarom, Rob, hogy
holnap este pontban nyolc órakor menjen le a föld alá, a palota
melletti lejárón, és menjen a kilencedik szintre. Ott már várni fogja
valaki, aki átadja a szükséges anyagokat a nyomozáshoz.
– Miféle nyomozáshoz?
– Azt akarom, hogy találja meg nekem azt a valakit…
– Ez értelmetlen. Nem lehet egyvalakiről szó, ha egyszer négyszáz
éve csinálják.
– Ez csak részletkérdés, Rob. Azt akarom, hogy bárhova is
vezetnek a szálak, nyomozza ki!…
– Na de miért tenném? Elvégre, ha Igaz, amit mond, akkor ön egy
keresztapa, és az vagy azok, az ön társaságát irtja vagy irtják. Hadd
öleljem a keblemre!
– Nos, Rob, ön tartozik nekem egymillióval.
– Bushwingernek – kukacoskodtam, és úgy éreztem, hogy most
megfogtam. Vagy beismeri nekem, hogy skizofrén, vagy pedig nem
neki tartozom.
– Valójában nem, Rob. Ön nekem tartozik, a keresztapának. És
tudja, mi történik, ha valaki nem fizet a keresztapának?
Hát, mit mondjak: tudtam.
És nem töltött el a gondolat ujjongó érzéssel.
– Ha a nyomára akad – folytatta a keresztapa –, akkor elfelejtjük
az adósságot, és még meg is duplázzuk a milliót. Ha nem… Nos,
akkor Lavna Falva halála is az ön lelkén fog száradni, Rob…
Egyébként művésznő, nagy tisztelője vagyok, ha eddig nem
említettem volna még.
– Hát nem is tudom… – mélázott Lavna Falva. – A pszichiátere
hogy van?
– Na, álljon meg a menet! – így én. – Ha a lány egyetlen hajszála
is meggörbül…
– Nem fog, ígérem, az nem fog – mondta a valaki.
– Akkor jó – nyugodtam meg.
– Ugyanis elmetsszük a torkát. Simán, komplikáció mentesen.
– Na nem! Őt hagyják ki a Játékból!
– Nem tehetem, Rob. Lehet, hogy a saját élete önnek fabatkát sem
ér, de becsület dolga, hogy megvédje a művésznőt. Az pedig csak úgy
lehetséges, ha együtt működünk.
– Na nem!… – üvöltöttem fel, de ő megint köz– bevágott.
– Az Idő lejárt! – közölte, majd újra kezdődött mindaz, ami már
az elején is: Bushwinger feje lebukott a mellkasára, aztán a fickó
rángatózni kezdett, majd nem sokára felemelte a fejét, és rám
nézett.
– Á, ezek szerint vége – mondta.
– A minek? – kérdeztem epésen.
– Hát a kinyilatkoztatásnak.
– Na hát annak aztán vége. Annak aztán alaposan vége. És akkor
maga most kicsoda?
– Természetesen Bushwinger vagyok. Ki más lennék?
Nahát ez jó. Méghogy ki más lenne? Őszintén megvallom, ekkor
már mélységesen elegem volt az egészből, ezért erre nem is
válaszoltam.
– Nos, át kell adnom önnek valamit – mondta akkor Bushwinger,
és a kezembe nyomott egy plasztiklapot.
– Mi ez?
– Az új hitelkártyája. Négyszázezer kredit van rajta, a nyomozás
költségeire.
 – Gondolja, hogy kell nekem a maffia pénze? – ellenkeztem
hirtelen felindulásból.
– Miért? Nem kell?
– Hát nem.
– Ön dönt. – Ezzel kinyúlt a kártya felé. Elrántottam előle.
– Na, de tényleg lesznek költségek. És ha elfogadom ezt a pénzt,
akkor a maffia ennyivel is kevesebbet tud az alantas üzelmeire
fordítani – mondtam, és magamnak teljes mértékben meg tudtam
magyarázni ezzel, miért is fogadom el a lóvét.
Közben azonban nem mertem Lavna Falvára nézni.
Ha tartogatott is meglepetést még az az éjszaka, hát az nem onnan
jött, ahonnét vártam.
Mert én azt gondoltam, az okoz majd problémát, hogyan jussunk
ki egészben Lavna Falvával az Ezernyi Kéj Palotájából, ahol az
ezernyi kéj helyett csupán egy skizofrén muksóval sikerült
összefutnunk.
Azonban a távozásunk zökkenőmentesen zajlott, sőt Bushwinger
még azt is felajánlotta, hogy Johnny, azaz Pléhpofa hazafuvaroz
minket, amit én sietősen visszautasítottam: elég volt annyi a
pszichopaták klubjának társaságából.
– Nos, sétálunk? – kérdeztem Lavnát, amikor végre egyedül
maradtunk.
A lány fázósan átkarolta saját vállát, és a fejét rázta.
– Inkább ne! Fáradt vagyok.
– Jó, akkor hívok egy taxit – ajánlkoztam.
– Ne – rázta ismét a fejét. – Majd én elintézem.
Ekkor még nem gyanakodtam semmi rosszra, sőt kifejezetten jól
esett, hogy odahajol hozzám, és lenyom két puszit: bíztató előjelnek
vettem.
 Az viszont már nem esett jól, és nem is vettem túl biztatónak, amit
utána mondott:
– Akkor viszlát, Rob, majd talán még összefutunk valamikor…
– Hogyan? – értetlenkedtem döbbenten. – Hát nem jössz fel
hozzám?
– Fáradt vagyok, Rob.
– Na de mi lesz az éjszakával? Hiszen megígérted, hogy ez az
éjszaka a miénk.
– Tényleg megígértem, Rob… – ismerte be.
– Na hát akkor!
– Csakhogy nézz oda!
A mutatott irányba néztem, ahogy kérte.
A nap vöröslő korongja épp felkelni készült a horizonton, és
nekem semmi Fejvadász praktikám nem volt arra nézve, hogyan
tolhatnám vissza pár órára a horizont alá. (Már csak azért sem, mert
nem létezett ilyen praktika.)
A rohadt életbe, de telik az idő – gondoltam.
– Az éjszakának vége – közölte Lavna Falva. – Ja, és még valami.
A reggeliddel nem kell törődnöd, az már elő van készítve.
– Hogyan?
– Nyitva felejtetted az ajtót, én meg hoztam valakit, aki elkészíti
az ételt, amíg mi egyéb örömöknek hódolunk… Aztán amikor
nekiállt, én elindultam megnézni, hol lehetsz.
Azzal otthagyott egyedül, a készülődő reggel álomittas neszei
között…
 8. A besúgó

Természetesen eszem ágában sem volt együttműködni a

maffiával. Nem vagyok én megőrülve.
(Vagy ha mégis, hát ennyire azért nem.)
Csakhogy féltettem Lavna Falva életét, és, mint bennfentes,
tisztában voltam vele, hogy a rendőri védelem annyit ér, mint
halottnak a csók, ezért az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy
látszólag elfogadom az együttműködést, és nekiállok a
nyomozásnak. Már csak azért is, mert őszintén érdekelt, kik
lehetnek azok, akik ilyen sok gondot okoznak a maffiának. Esetleg,
ha megtaláltam őket, akkor csatlakozhatok is hozzájuk.
Voltaképpen abban bíztam, hogy ez egy titkos Fejvadász egység.
Lehetséges volt, mert a „Vereség” óta annyira elszakadtunk
egymástól, hogy sejtésünk sem lehetett, léteznek-e még valahol más
Fejvadász egységek is, mint az a néhány, ami megmaradt írmagnak,
és amelyek néha összejönnek egy-egy titkos találkozóra, elkeseregni
a letűnt időkön. (Mást sajnos már nem csináltak, csak ezt, illetve
némelyik még kiképzi az újakat, mint már említettem, de ez egyre
ritkább. Nekem szerencsém volt, hogy olyan családba születtem,
ahol még él a kiképzés hagyománya.)
Nos, ha valahol létezett egy Fejvadász egység, melynek még
sikerült megőriznie harci szellemét, hát az pontosan így csinálná,
mint ahogy tegnap hallottam a skizótól. Szépen, titokban
megszervezné a működését, aztán ugyanolyan titokban nekiállna,
hogy befejezze a „Tervet” – Theo Akani hagyatékát.
Egészen belelkesedtem a gondolattól. Olyannyira, hogy már attól
tartottam, aludni sem leszek képes, ami viszont hiba lett volna, mert
holnap – azaz ma – elég sok dolgom lesz.
Megérkezve, a nappaliban ott találtam az asztalt megterítve, tele
mindenféle finomsággal, ahogy Lavna Falva ígérte, és ha az étel
minőségéből következtetni lehet arra, milyen lett volna az a
miegymás, amit Lavna kívánt nyújtani nekem ezen az éjszakám, hát
akkor legszívesebben elsírtam volna magam, aztán magamra öltöm
a Fejvadász-felszerelést, és el– indulok, hogy leszámoljak az Ezernyi
Kéj Palotája összes dolgozójával.
Iszonyúan fáradt voltam. És, bár sok mindent végig kellett
gondolnom, legnagyobb meg– lepetésemre, ahogy ledőltem az
ágyra, máris elnyomott az álom.
Csaknem dél volt, amikor felébredtem. Persze a munkaidőm
kötetlen, így az idő csak annyiból számított, hogy bármit is akartam
cselekedni, azt este nyolc előtt kellett megtennem, hiszen akkor le
kell szállnom az alvilágba, és megnézni, hogy mi van ott, milyen
információkat kaphatok a titokzatos „maffia-gyilkosról”.
Nos, érthető okok miatt, nem nagyon akartam leszállni a föld alá.
Elég sok embert juttattam már a törvény kezére, és ezeknek egy
része ott élhet most lent, illegalitásba vonulva, ha pedig ezek esetleg
meglátnak egyedül császkálni, hát bizony, mielőtt elevenen
megnyúznak, örömtáncot fognak járni.
Csak egyféleképpen tudtam megúszni ezt a földalatti sétát. Úgy,
ha este nyolcig képes vagyok bebizonyítani, hogy Hedrig
Bushwinger a keresztapa. Mert akkor egyszerűen letartóztatom, és
meg van oldva az ügy, nem kell tovább féltenem Lavna Falva életét.
Megnéztem az üzenetrögzítőmet, nem kaptam semmiféle hívást,
ezek szerint ez egy békés reggel volt Sun City életében.
Betelefonáltam az irodába, és a helyettesemet, egyben pedig
mindenesemet, Dartyt kértem.
– Szia, főnök, felébredtél? – kérdezte bizalmaskodva, amikor
megpillantott a videofon képernyőjén.
– Miből gondolod, hogy most ébredtem fel? – kérdeztem
kitérően.
– Látszik a fejeden. Tök gyűrött.
 Darty azt hiszi, hogy azért, amiért annak idején két egész hónapig
társak voltunk, különleges előjoga van hozzá, hogy a magánéletem–
ben vájkáljon.
Elégedetlenül felmordultam.
– Hagyjuk most az udvariaskodást, Darty! Dolgozni fogunk.
– Nocsak? – kerekedett el a csodálkozástól a szeme, mintha
tényleg lenne azon bármi csodálkozni való, hogy dolgozunk.
– Méghozzá sürgős dolgunk van.
– Mint a régi szép időkben?
– Igen, mint azokban a régi szép időkben, amikor még nem
ismertelek.
Erre felvihogott, akárha csak viccből mondtam volna, amit
mondtam.
– Na figyelj, Darty! Először is, és a legfontosabb meg a
legsürgősebb tennivalód, hogy kiderítsd nekem Lavna Falva
videofon számát.
– Miért, főnök, nincs ott veled?
– Nincs.
– Ezek szerint nem sikerült jól az éjszakád?
– A rohadt életbe, Darts! Hányszor mondtam már, hogy az én
dolgaim helyett inkább a sajátjaiddal törődj?
– Nem tudom, főnök, nem számoltam. Miért, hányszor mondtad?
– Sokszor mondtam, Darty, kurva sokszor mondtam ahhoz, hogy
végre belevésd az agyad– ba.
– Nocsak, nocsak – évődött Darty, mint egy megértő hitves. –
Morgósan ébredtél?
Nos, a hiba ott volt a képben, hogy Darty, akit néha a dobójátékról
Darts-nak becéztem, nem volt a hitvesem, és már legalább fél perc
telt el azóta, hogy felhívtam, de még egy fikarcnyit sem jutottam
közelebb ahhoz, hogy elmondjam neki, mit is akarok.
Lehet, hogy Darty a maffia beépített embere, és azért van, hogy
engem hátráltasson?
– Nem, Darts! – hangsúlyoztam nyomatékosan. – Amikor
felébredtem, még nem voltam morgós. – És úgy néztem rá, hogy
tisztában legyen vele, amennyiben folytatja ezt a hülyeséget, a
tekintetem lángoló tüzével fogom rögvest elevenen hamuvá égetni.
– Ó, értem, értem én, mi a gond… – hangoztatta nagy mellénnyel.
– Szóval azt akarod, hogy tudjam meg Lavna Falva számát, mert
elfelejtette megadni neked… Mert hát, gondolom, csak erről lehet
szó.
– DARTS!!! – akkorát üvöltöttem, hogy a videofon ijedtében
majdnem üzemen kívül helyezte magát. – Unatkozol?
Na persze, Darty nagyon is jól tudta, mikor és kivel nem szabad
tovább erőltetni a humort. Most is megszeppenve fújt visszavonulót.
– Nem, főnök! Máris keresem a számot.
– Na, azért!
És kereste. En pedig azon gondolkodtam, lehetséges-e, hogy ez az
egész galaxis egy rohadt nagy őrültek háza, és rajtam kívül egyetlen
normális ember sincs benne? Elvégre kapásból fel tudnék sorolni
egy csomó példát, ami igencsak meg tudná erősíteni ezt a tézist.
Talán fel is soroltam volna, de akkor Darty szólt, hogy megvan a
szám.
– Helyes! – mondtam megenyhülve. – Diktáld! Darty bemondta a
számot, én meg a fényceruzával felírtam a videofon képernyőjére.
Mellé pedig azt, hogy: Lavna baby. Ezek után két dolgot tehettem.
Ha a szám működik, egy gomb lenyomásával bejuttatom a
memóriába, ha pedig nem, egy másik gombbal kitörlöm.
Mindaddig, amíg valamelyiket nem cselekszem meg, a szám ott fog
virítani – persze csak számomra láthatóan – a videofon
képernyőjén.
 – Más valami, főnök?
– Biztonságos a vonal, Darty? – kérdeztem meg rövid hallgatás
után.
Darty szemében megvillant valami. Talán az érdeklődés szikrája.
Nos, jól van, bevallom, Darty nem volt őrült. Tényleg unatkozott, és
ezért hülyítette a népeket. Annak idején ő volt a legjobb a terepen –
persze csak utánam – és a hülye törvényeink értelmében felfelé
buktatták, és bekerült az irodába. Mert hát miért ne változtatnánk
meg egy olyan dolgot, ami működik? Elvégre, ha van egy jó autónk,
ami sosem hibásodik meg, csendes, gyors, és a többi, és a többi, még
talán az ebédet is elkészíti, meg a gyereket is felneveli, hát akkor
valamit kell kezdenünk vele, nem? Felnyitni a motorháztetőt és
beleturkálni, igaz?
Hát persze, hogy nem. Na de hát, könyörgöm, ha egyszer az
autónkon nem változtatunk meg semmit, ha az úgy működik, ahogy
mi szeretnénk, akkor, ha Darty olyan jól működött ott ahol volt,
miért kellett egy másik beosztásba nyomni?
Elvégre, ha olyan jó, megjutalmazhatjuk azzal is, hogy magasabb
fizetést adunk neki.
Nos, Darty valójában a cég Jóembere volt, és ezért sosem vallotta
volna be, hogy halálra unja magát az új helyén. Inkább próbálta szép
csendben megfúrni saját posztját, többek között azzal, hogy engem
idegesített.
A szerencsétlen nem volt hajlandó megérteni, hogy személyzeti
kérdésekben nem én döntök. Kikérik ugyan a javaslatomat, de a
személyzeti főnök dönt. És akárhányszor panaszkodom Dartyra,
meg hangot adok annak a véleményemnek, hogy miért viselkedik
úgy, ahogy viselkedik, hát mindig azt gondolják, hogy a szakmai
féltékenység beszél belőlem, és csak még jobban megerősítik a fickó
pozícióját.
Szegény-szegény Darts!
Na szóval, amikor megérdeklődtem, hogy biztonságos-e a vonal,
Darty szeme úgy elkezdett csillogni, mintha két miniatűr
neutronbombát robbantottak volna fel a pupilláiban.
– Leellenőrzöm! – hallottam a mohóságtól remegő hangját, aztán
mielőtt akár annyit mondhattam volna, hogy: búúú! vagy báááá!,
Darty eltűnt a képernyőről.
– Darty! – szóltam utána kétségbeesetten, de már hiába. Hosszú
percekig kellett várnom – miközben egyfolytában a fogaimat
csikorgattam mire újra megjelent.
– Tiszta a vonal! – suttogta jelentőségteljesen. – Beszélhetsz,
főnök!
– Darty, nagy munka vár ma ránk.
– Igen?
– Rá kell húznunk a vizes lepedőt Hedrig Bushwingerre.
Darty szemében ebben a pillanatban kihunyt a fény.
– Akkor nem csak a mai nap vár ránk nagy munka – közölte
körülbelül az apátia szintjén hanem úgy az elkövetkező
kétszázhúszezer évben.
– Ezt hogy érted?
– Nézd, főnök, nem akarlak elkeseríteni, de, mint te is tudod, az
elmúlt tíz év folyamán Hedrig Bushwingerre senki sem tudott
rábizonyítani semmit. Pedig az erkölcsrendészetis srácok szinte
három műszakban dolgoznak rajta folyamatosan.
– Ez igaz, de nem ismerjük azokat az erkölcsrendészetis srácokat,
haver. Lehet, hogy tök dilettánsok ahhoz, amit csinálnak. Minket
eddig nem érdekelt a fickó, de a mai naptól ez megváltozott… Nézd,
arra gondoltam, hogy ha valaki képes kiszűrni egy csomó adat közül
azt az információt, ami minket érdekelhet, az csak te lehetsz.
Darty kelletlen arcot vágott. Egyszerűen utálta az ilyen melót.
Jobban szeretett volna egy lézerkarabéllyal rohangálni az utcán, és
üldözőbe venni a legközelebbi rossz fiút.
 – És mit keresünk?
– Maffiakapcsolatokat.
– Szóval, tűt a szénakazalban.
– Te vagy a legjobb emberem! – puncsoltam.
– És ha nem vállalom?
– Akkor parancsba adom.
Darty felsóhajtott.
– Hát jó – engedett. – Te mikor jössz be?
Ha most megmondtam volna neki, hogy terepre megyek,
szerintem kitört volna rajta az idegroham.
– Majd Jelentkezem! – közöltem hát kitérően.
Gyanakodva szűkítette résnyire a szemét.
– Te, főnök!… – kezdte, de én félbeszakítottam.
– Ó, ne aggódj, amire odaérsz, Fogarty már tudni fog rólad. Na,
légy jó!
Ezzel megszakítottam az összeköttetést.
Ezután felhívtam az erkölcsrendészetisek főnökét, Fogartyt, és
közöltem, hogy rájuk küldöm egyik emberemet, legyenek hozzá jók,
és segítsék a munkáját. Mit mondjak, Fogarty nem nagyon örült
nekem, de mivel fölötte voltam a ranglétrán, nem szólhatott egy szót
sem.
Ezután hívhattam csak Lavna Falvát.
A vonal kicsengett, a túloldalt azonban senki nem vette a hívást.
Se Lavna, se egy telefonközpontos, se a legprimitívebb
üzenetrögzítő.
Elöntött az aggódás. Vajon mi lehet az én kedvesemmel?
Átkoztam a fejem, hogy a címet nem kértem el Dartytól.
Felhívtam a tudakozót, de ott sem adták meg. Az sem érdekelte
Őket, hogy ki vagyok, meg milyen kódokkal rendelkezem. Mint
mondották, Lavna Falva magasabb körök védelme alatt áll, akiket
én már nem zaklathatok.
Mondjuk, ha el is morfondíroztam a dolgon, igazából nem lepett
meg. Elvégre Lavna Falva a galaxis leghíresebb színésznője, naná,
hogy a legfelsőbb körökhöz tartozik.
Betápláltam hát a számát a mobilomba, aztán elindultam terepre.
Nos, ahhoz, hogy az ember kimenjen terepre, bizonyos
szabályokhoz kell tartania magát.
Az első és a legfontosabb, hogy legyen az alkalomhoz illően
öltözve és fegyverkezve.
Mondjuk, én az egyik besúgómat szerettem volna meglátogatni,
ezért feltétlenül vinnem kellett magammal egy vagy kettő boxert.
(Nem a kutyára gondolok, vagy a bunyósra, hanem arra a szép,
formatervezett, fém eszközre, amivel az ember a saját öklét, illetve a
rossz fiú arcát díszíti.)
Na persze ez valójában nem teljesen így működik. Mert hát a
besúgásnak is vannak tör– vényszerűségei. A dolog úgy kezdődik,
hogy fogunk egy kisstílű bűnözőt, akiről azt gondoljuk, hogy
rendelkezhet számunkra fontos információkkal, elkapjuk, jól
megijesztjük, aztán azt mondjuk neki, ha nem akarja a következő
három-négymillió évet börtönben tölteni, akkor néha, amikor
meglátogatjuk, válaszol a kérdéseinkre.
Nos, ez idáig rendben is van, mert általában senki sem szeret
börtönbe kerülni.
De nehogy azt higgyük, hogy ezután csak annyi a dolgunk, hogy
odamegyünk hozzá, és máris minden rendben van, mert ontja
magából az információt, mint a tudakozó komputere! Na nem, nem,
ez egyáltalán nem így van. Ennek ugyanis szintén megvannak a
külön törvényei. Az ilyen fickók ugyanis hihetetlenül feledékenyek,
amikor a törvény szolgáinak tett ígéreteikről van szó.
Sőt, ahogy meglátnak minket, igyekeznek elhúzni a csíkot. Be kell
cserkészni őket. Olykor el is kell rabolni. Meg kell nekik mutatni a
boxert. Meg kell fenyegetni őket. (Megverni azonban csak ritka
esetben szabad, mert esetleg beperelnek minket.) Nos, és ha szép
sorban végigmegyünk ezeken a lépéseken, akkor előbb– utóbb
egyszer csak azt vesszük észre, hogy az emberünk váratlanul elkezd
emlékezni az alkura, és hajlandó kitálalni az információt, vagy
annak egy részét. (További fenyegetések árán megtudható, hogy
melyik variáció a nyerő, és esetleg megfelelő finanszírozás esetén
kiszedhető a maradék információ is.)
Nos, én egy régi informátoromat készültem meglátogatni.
Mint ilyenkor mindig, vágyódó pillantást vetettem a rejtekhely
felé, arra gondolva, hogy milyen jó lenne, ha magamra ölthetném a
Fejvadász-felszerelésemet, felcsatolhatnám a több funkciós
neutronszablyát, a vállamra ültethetném a robotsólymot, és így
indulhatnék neki a küldetésnek.
De hát sajnos a kilétemet titokban kellett tartani. És csak abban
reménykedhettem, hogy talán egyszer eljön a várva várt alkalom…
Aztán fogtam a lézerkarabélyom, a zsebembe csúsztattam néhány
boxert, és a biztonság kedvéért felcsatoltam a pajzs-övemet, amit ha
bekapcsolok erőteret gerjeszt a testem körül, mely képes ellenállni a
lézertalálatoknak. (Egy darabig.)
Végül lesétáltam a parkolóba az autómhoz, a távvezérlővel
benyomtam az álcázást, mire a véletlen szám generátor kiválasztott
a több ezer légiautó fajta közül egyet, és a következő öt percben
autóm átalakult erre a típusra: először megolvadt a kaszni, majd
felvette az új formát, és megszilárdulás közben át is színeződött.
Aztán ott állt az eddigi metálkék sportkocsim helyett egy fekete
hullakocsi.
Azt hittem, menten idegbajt kapok. A hullakocsi legalább olyan
feltűnő, mint a rendőrségi autó. Nekem valami egészen másra van
szükségem, ha észrevétlenül akarom megközelíteni a prédát.
Újra megnyomtam a távvezérlőt. Ez alkalommal az autó egy apró,
rózsaszín sportkocsivá változott, és bár nem ez volt álmaim
netovábbja, mégis inkább így hagytam, mert ki tudja, legközelebb
esetleg valami kétárbocos szkúnerré változik, és a harmadik
próbálkozás után fél órát, a negyedik után kettőt, és a hatodik után
öt órát kell várni, míg az anyag képes lesz egy újabb átalakulásra.
Nos, megnéztem magamnak az autót, és amellett, hogy
memorizáltam az új rendszámot, titkosírással le is jegyeztem a
noteszembe, mert korábban volt már olyan alkalom, hogy az akció
hevében elfeledkeztem a jármű aktuális álcázásáról, és egy
százemeletes garázsban végig kellett járnom az összes szintet, mire
megtaláltam. (És nekem ne mondják az okosok, hogy a távvezérlő
megold minden ilyen problémát, mert sajnos a garázs falai
árnyékolták a hívást, így nem tudtam se bemérni a kocsit, se a
fedélzeti számítógéppel kapcsolatba lépni, hogy az elvezesse
hozzám.)
Aztán már nem volt hátra más, mint valahogy bepréselni két
méteres testemet a vezetőülésbe.
Ekkor (körülbelül hatezredik alkalommal) eldöntöttem, hogy
végre mégiscsak át fogom nézetni a távvezérlő memóriáját, hogy
milyen típusok vannak benne, mert szerintem, aki ezt a munkát
elvégezte, nagyon link volt, Olyat is hallottam, hogy egyszer az egyik
törvényszolgának, amikor nagy szüksége lett volna az álcázott
autóra – mert követnie kellett valakit –, az úthengerré alakult.
Na persze létezik elektromos álcázás is, de azt megfelelő
műszerezettséggel könnyű kiszúrni. Manapság pedig már a tízéves
kölykök is olyan felszereléssel járkálnak, amivel képesek talán még
egy első osztályú csillagromboló álcázását is leleplezni, a
rendőrségnél pedig nincs arra keret, hogy nap mint nap felújítsa a
felszerelést.
(Na persze, itt most a büszkeségtől dagadó kebellel meg kell
jegyeznem, hogy az én Fejvadász-felszerelésem álcáját semmiféle
műszer nem tudja kiszúrni, na de hát, mint már említettem, azt
otthon kellett hagynom.)
 Nos, végül is nem volt olyan kényelmetlen (mármint az autó), de
csak azért, mert a fedélzeti számítógép mindent megtett, hogy úgy
csúsztassa a műszerfalat meg a széket, hogy az termetes
testalkatomnak minél kellemesebb legyen.
Aztán kigurultam a századikon levő garázsból – mert hát én
általában a felső garázsban szoktam parkolni és belevetettem
magam a forgalomba.
Egyébként, meg kell jegyeznem, hogy az egyik oka annak, hogy a
felső garázsban szoktam parkolni, az élvezet. Van abban egy ici-pici
izgalom, ha az ember a magasból veti bele magát a forgalomba. Az
autó kerekein gurulunk egészen a garázs legszéléig. Aztán, amikor az
első kerekek már a mélység felett járnak, és az autó előre billen,
akkor kapcsol be a magassági hajtómű. De ilyenkor mindig van egy
pillanat, amikor nem lehet tudni, mit hoz a következő? Működni fog
a motor, vagy pedig belezuhanunk a mélységbe, mint ahogy
megriadt ösztöneink súgják, amikor hirtelen feltárul előttünk a
város perspektívája.
Persze ezek az autók teljességgel biztonságosak, de hát ezt az
ösztöneinknek aztán magyarázhatjuk…
Természetesen, aki gyorsan a céljához akar érni, az magasan a
város fölé repül a gyors forgalmi sávba, és ott aztán repeszthet 4-
500 mérföldes óránkénti sebességgel is, és bármilyen hatalmas is
Sun City, nyugodtan állíthatjuk, hogy aki akar, egy órán belül
eljuthat a város egy bármelyik pontjáról egy akármelyik másik
pontra.
Én is eljutottam a Rózsaszín Cicaszirmokba, amiről ugye nem
nehéz kitalálni, micsoda. Hát igen, ez egy non-stop nyitva tartó
kupleráj, melynek bár részében egy réges rég nem látott besúgóm
mixerkedett. Őt annak idején úgy sikerült beszerveznem, hogy
filmre vettem, amint lenyúlja a kasszát.
Nos, beléptem a helyre. Ott volt. A jól bevált gyakorlat ellenére
nem esett pánikba, és nem kezdett el menekülni, amint meglátott.
Emiatt rögtön gyanakodni kezdtem, de aztán az, amit csinált, egy
időre elaltatta a gyanakvásom.
Mert hát egyszerűen úgy tett, mintha észre sem venne, és bárhogy
is helyezkedtem a bárpultnál, ő is helyezkedni kezdett – a tükörből
bámulva engem –, hogy mindig háttal legyen.
Pár percnyi izgés-mozgás után meguntam a dolgot, és
megveregettem a vállát.
Kelletlenül fordult hátra.
– Italt parancsol? – kérdezte még kelletlenebből.
– Nem, nem parancsolok italt.
– Akkor talán egy lányt?
– Nagyon jól tudod, hogy lányt sem parancsolok – mondtam neki.
– Mint ahogy azt is nagyon jól tudod, hogy valójában miért jöttem.
Erre teljesen elképedt arcot vágott.
– Ismerjük egymást? – érdeklődött pimaszul, mire elmartam a
grabancát, csak úgy fél kézzel, felrángattam a kiszolgálópultra,
hanyatt löktem, majd megmutattam a másik kezemen csillogó-
villogó acélboxert.
Legnagyobb meglepetésemre most sem rettent meg.
– Pirszing? – érdeklődött a boxeremet méregetve.
– Nem – mondtam neki. – Ez a legújabb drog. Másodpercek alatt
kiüt. Csak van két mellékhatása. Az embernek eltörnek a bordái,
beszakad a koponyája, és hullik a foga tőle.
– Ez már három – ellenkezett.
– Na de olyan gyorsan bekövetkezik egyik a másik után, hogy csak
kettőnek számít – így én.
Megrázta a fejét, és még mindig pimaszkodott.
– Á, nem, nem veszek, rég nem szívok már ilyen hülyeségeket.
– Ugyan már haver, az első slukk ingyér van.
 – Kösz, de kösz nem.
– Márpedig ez olyan nem mindennapi élvezet, hogy egyszerűen
nem hagyhatom, hogy kihagyd.
Erre még gúnyosabban elmosolyodott, és én újfent gyanakodni
kezdtem, hogy valami nem stimmel.
– Mi lenne, ha inkább te szívnád belőle az első slukkot? –
kérdezte, és ekkor a gyanúm már bizonyossággá érlelődött.
Hát bizony, valami nem stimmel.
Elengedtem a fickót, és körbe néztem.
Nos, igen, a zene még szólt, de a gyér számú vendéget már
kiterelgették a vészkijáraton.
Egyedül maradtam. Illetve hát nem teljesen egyedül, mert hát ott
volt velem a bárpulton heverő fickó, meg azok a nagy darab pasasok,
akik elállták az összes be– és kijáratot. Elcsodálkozva néztem az
emberemre.
– Na mi van, ilyen fontos ember lennél? – érdeklődtem.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha pofán vered magad a
pirszingeddel, és elájulsz, mert ha ezek a fickók vernek pofán, akkor
nem biztos, hogy csak elájulsz – mondta kedvenc besúgóm.
– Gondolod? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel.
– Majd mindjárt meglátod.
Az a bizonyosság és pökhendiség, amivel ezt mondta, nyilván
kinyitotta volna a zsebemben a bicskát, ha történetesen van benne.
De hát nem volt, így más praktikához kellett folyamodnom.
– Nos, később majd még beszélgetünk – mondtam neki, aztán
leütöttem a boxeremmel.
Ezután a többiek felé fordultam, és elővettem a jelvényemet.
– Nyugalom, emberek, ez egy ren…
A mondat felénél belém szorult a levegő. Most vettem csak észre,
hogy az a lány, aki eddig a zenére táncolt az egyik átlátszó plasztik
állványon, még mindig ott van.
És teljesen úgy nézett ki, mint Lavna Falva, azt leszámítva, hogy
ennek fekete volt a haja, és fehérebb a bőre.
Meg mintha másképp is lett volna sminkelve. Visszafordultam a
bárpult felé, elkaptam be– súgóm grabancát, és rázni kezdtem.
– Hé, ébresztő! Ébresztő!
Bár, az Istenekre esküszöm, hogy nem ütöttem nagyot, mert nem
akartam, hogy esetleg emlékezetvesztést szenvedjen egy
agyrázkódás miatt, és ennek következtében ne legyen képes
megadni nekem a szükséges információkat, iszonyúan lassan
ébredezett. Még fel is kellett képelnem, mire morogva és
nyögdécselve ki– nyitotta a szemét.
– Mi van már? – ripakodott rám.
– Ébresztő! – biztattam én.
– Megőrültél? Hiszen most ütöttél le.
Válasz helyett még jobban megmarkoltam a grabancát, és felfelé
rántva olyan helyzetbe juttattam a fejét, ahonnan már láthatta a
plasztiklapon hiányos öltözékben döbbenten ácsorgó táncosnőt.
– Ki ez a spiné? – kérdeztem.
– Honnét tudjam? Én csak egy egyszerű mixer vagyok.
Na, ez legalább már olyan volt, mint ahogy a nagykönyvben
megvan írva, és ettől kapásból visszatért a biztonságérzetem.
– Pofán vágjalak a boxerrel? – rivalltam rá durván.
– Na de főnök – sipítozott. – Akkor sem tudom.
Felemeltem az öklöm.
– Várj, várj, ez egy új picsa – visítozott –, azért nem ismerem.
Valami Wanda Luvnyának vagy Vulvának hívják, vagy mi…
– Luvnya vagy Vulva, mi?
 – Azt hiszem igen.
– Miért nem mindjárt Luvnya Vulva? – érdeklődtem epésen.
– Ó, igen, lehet, hogy ez az – bólogatott szaporán.
– Vagy esetleg Nyalva Falva? – érdeklődtem tovább, ami teljesen
összezavarta az emberemet.
– Hát, most hogy így mondod, nem is tudom… –
tanácstalankodott. – Valami hasonlóan szép és kifejező név, az
biztos.
Elengedtem a fickót, és visszafordultam a kimaszkírozott Lavna
Falva felé, hogy üvöltve és a ruhámat tépve leszidjam a sárga földig,
de akkor besúgó barátom feltápászkodott mellettem, és az ajtókat
vigyázó nehézfiúkra rivallt.
– Ti most mi a lószart csináltok? Gondoljátok, azért fizetnek
titeket, hogy ne engedjétek ki az ajtón, vagy azért, hogy jól móresre
tanítsátok?
– Tényleg, miért? – érdeklődtem én is, de ez hamarabb kiderült,
mint szerettem volna, mert a behemótok megindultak felém.
Nos, itt bunyó lesz, gondoltam, és amiért súgó-búgó haverom
ilyen kellemetlen helyzetbe hozott, újra benyomtam neki egyet a
pirszingemmel… illetve a boxeremmel, és mivel most mérges voltam
rá, és nagyobbat szerettem volna ütni, hát az állára. Így legalább
nem szenvedhet emlékezet-kiesést.
Egyébként csak úgy meg kell jegyeznem, hogy azért olyan durva
mégsem voltam, mert nem reccsent akkorát az álla, hogy elnyomja a
hangszórókból még mindig áradó zenét…
Nos, miután másodszorra is elaltattam a havert, épp ideje volt,
hogy leszereljem a verőlegényeket is, akiket végül is nem illik
nagyon behemót névvel illetnem, mert ez nem túl szép kifejezés, és
esetleg valakinek feltűnik, hogy ezek a fiúk, nem igazán voltak
nagyobb darabok mint én – csak rondábbak és hájasabbak, mert
mint tudjuk én jóképű és szálkás vagyok –, és esetleg engem is
behemótnak fog nevezni.
Nos, a következő dolgok történtek.
Ismét elő akartam kapni a jelvényemet.
Csakhogy nem raktam vissza a helyére. Ez a kisebbik baj. Mert
volt nagyobbik is. Az, hogy fogalmam sem volt. hogy hova máshova
rakhattam. Mint minden alkalommal, amikor meglátom Lavna
Falvát, most is össze-vissza bénáztam, és olyan dolgokat
cselekedtem, amiket máskor soha.
Ez lenne talán a szerelem?
Na mindegy, elvégre nem a jelvény teszi a rendőrt.
– Állj, állj, állj! – üvöltöttem a legényekre, mire megálltak.
– Mint az előbb említettem, én rendőrtiszt vagyok, és ez itt egy
rendőrségi akció. Csak semmi pánik, és semmi drasztikus dolog,
emberek. Értitek, ugye? Semmi szado-mazó, csak sima, teljesen
hétköznapi popószex, és minden rendben lesz.
Elhallgattam, lestem a hatást.
Senki sem nevetett, pedig szerintem rohadt jó humorérzékem
van.
Á, micsoda fafej társaság!
Lavna Falvára néztem.
Ő sem nevetett.
Nos, Lavna Falva természetesen más tészta. Ő egyszerűen meg
van ijedve, azért nem nevet az én brilliáns poénjaimon.
Hm… Lehetséges, hogy ezek a fickók is alaposan beszartak tőlem?
Persze, miért is ne? Hiszen jó nagy darab vagyok magam is, bárki
megijedhet tőlem.
Viszont elég nehéz egy rakás – pontosabban öten voltak –
pánikban lévő személyt kezelni, úgyhogy valahogy meg kell
nyugtatnom őket.
 – Nem kell félni, emberek – mondtam hát nekik határozott és
megnyugtató hangsúllyal –, a helyzet teljesen az irányításom alatt
áll.
– Ha tényleg zsaru vagy, van jelvényed – mondta ekkor
valamelyikük, aki úgy nézett ki, mint egy hülyére vert pankrátor:
kopasz és kancsal volt, és ugyanannyi foggal rendelkezett, mint
bajusszal. Bár meg kell hagyni, hogy nagy, lógó bajsza jobb
állapotban leledzett, mint a rágószerve, mert ez előbbi csak zsíros
volt, míg utóbbi meglehetősen szuvas is.
– Hát persze, hogy van – mosolyogtam rájuk, és most kezdtem
igazán felfedezni, hogy a többiek sem néztek ki különbül, mint ez a
fazon. Vajon honnan szalasztották őket? Csak nem egyenesen az
alvilágból?
– Na és hol van?
– Hm… Az előbb már mutattam – mondtam nekik. – Láthattátok.
Elővettem, aztán valami ilyesmit mondtam, hogy rendőrtiszt
vagyok, és ez rendőrségi akció… Vagy legalábbis bele– kezdtem, de
aztán bizonyos okok miatt félbeszakítottam…
Most ők szakítottak félbe, pedig én addig akartam dumálni, míg el
nem alszanak, mert hát köztudott, ha valaki egyfolytában csak
dumál és dumál, akkor mindenki el fog aludni a környezetében.
– Mutasd még egyszer!
– Na, álljon meg a menet! – méltatlankodtam feltalálva magam. –
Én rendőrtiszt vagyok, és egy rendőrtisztnek csak egyszer kell
megmutatnia a jelvényét. Vagy talán láttatok olyan filmet, ahol
minden szembe jövő statisztának mutogatta?
Ezen elgondolkozhattak, mert rövid ideig csend volt. (Leszámítva
a zenét.)
– Nincs is neki jelvénye – mondta végül valamelyikük. –
Becsapott minket, verjük meg!
Kínomban nem tudtam már mit csinálni, mint körülnéztem
valami fegyver után. Mert hát hiába volt nálam a lézerstukkerem,
amíg itt van a teremben Lavna Falva, addig nem használhatom.
Márpedig Lavna Falva határozottan ott volt, ezt nem lehet tagadni,
méghozzá most épp vagy katatóniás sokkban leledzett, vagy eleven
szobrot játszott, mert olyan mozdulatlan volt, mintha csak maga is a
berendezés része lenne.
Fúj, kényelmetlen egy szituáció.
Én pedig baromira utálom a kényelmetlen szituációkat.
Mindenesetre szerencsém volt, mert amint a bárpult felé
pillantottam, megláttam a jelvényemet, ott volt alélt besúgóm
mellett, aki épp abban a pillanatban emelte fel bamba pillantással a
fejét, mire én lenyomtam neki még egyet a boxerrel, nehogy
idejekorán távozzon.
Miközben feje hatalmasat koppant a pulton – csak én hallhattam,
mert még mindig szólt a zene –, felkaptam a jelvényemet, és
győzedelemittasan üvöltözni kezdtem.
– Itt van, itt van az a rohadt jelvény, ha annyira akarjátok! Na jól
van, a kedvetekért megmutatom még egyszer.
Azzal minden irányba körbemutattam. Megzavarodottan néztek
össze.
– Tényleg zsaru – állapították meg, és rövid időre ismét csend
lett.
– Ez a zsaru asziszi, hogy nekije mindent szabad! – kiáltotta
ekkor az egyikük
– Hé, hogy érted ezt? – dörrentem rá mérgesen. – Mi az, hogy
nekem mindent szabad?
– No, ez az! – kiáltotta valaki más. – Aszíszí, hogy nekije mindent
szabad. Visszaélt a hatalmával, és leütötte a mixerfiút. Bosszuljuk
meg!
Erre rám rontottak.
Na, gondoltam, itt az ideje megmutatnom Lavna Falvának, milyen
tökös gyerek is vagyok én.
Az elsőt állba vágtam a boxeremmel, mire visszarepült a többi
közé, és nagy részüket hanyatt döntötte. (Na jó, most ezt úgy
mondom, mintha egy egész tengerészgyalogos század támadt volna
rám, pedig az előzőekben már említettem, hogy mindössze
maximum ha féltucatnyian lehettek. Csak épp elkövették azt a
rohadt nagy hibát, hogy miután eljöttek a be– és kijáratoktól, egy
csoportba tömörültek).
Nos, ez a fickó jó darabig nem kelt fel ezek után. Pontosabban
csak utána tért magához, miután a baleseti sebészeten elkövettek
néhány trükköt, amivel ki tudják hozni a kómából. (Amit mellesleg
biztos nem én okoztam nála, hiszen én nem ütöttem olyan nagyot.)
Csakis a körülmények véletlen egybeesése lehetett a ludas a
dologban. Vagyis valószínűleg ő esett egybe azokkal a
körülményekkel, amelyek arra késztették, hogy hátrafelé
zuhantában tarkójával állón csapja a galaxis legkeményebb
állkapcájával rendelkező bűnözőjét, miáltal szerencsétlen módon
beszakadt a tarkója.
Na, de ez pillanatnyilag nem is érdekelt, mert volt egy fickó, aki
nem játszott dominósdit a többiekkel, hanem ügyesen félreugrott,
aztán nekem rontott. Ezt a fazont egyszerűen átdobtam a vállamon,
mire hanyatt fekvő helyzetében landolt a bárpulton még mindig
aléltan heverésző „mixerfiún”.
– Hé! – rivalltam rá mérgesen, és a mixer felé integettem. – A
csávót nem tönkretenni, még ki kell hallgatnom. – Azzal egy
elégedett pillantást vetettem Lavna Falva felé.
Sajnos vethettem volna akármit is, kukoricát, vagy más egyebet,
sosem szökkent szárba, sőt még csak ki sem kelt, mert Lavna Falva
ekkor már nem volt sehol.
Szomorúan sóhajtottam fel, és az jutott eszembe, ha a vitéz
hősiesség ennyiszer marad megfelelő tanúk nélkül, akkor ki írja a
legendákat? Na és kikről?
 Na de mindegy. Bárhova is tűnt Lavna Falva, egy előnye volt a
dolognak: most már használhattam a lézerstukkerem.
Mire a haverok magukhoz térhettek az első meglepetésből, elő is
kaptam a nagyteljesítményű Mark-18 QzzC összecsukható
rendőrségi lézerkarabélyt, ami összecsukott állapotában alig néhány
centis, de amikor megnyomom a kioldó gombját, akkor halk
kattanások közepette kiugranak a helyükre a fegyver részei, egy
pillekönnyű, de mégis hatalmas – csaknem félméteres – és
félelmetes fegyverré válva.
Persze a pribékek tudták, mire képes egy ilyen Mark-18 QzzC,
úgyhogy, amint meglátták a kezemben, nem nagyon ellenkeztek
tovább.
Ezek után nem volt más dolgom, minthogy a mobilomon erősítést
kérjek, és perceken belül bilencsbeverve utaztak a nagyfiúk a
központ felé, ahol is aztán egymástól elkülönített hangszigetelt
szobákban megkezdődött a kikérdezésük.
Aminek néhány óra múlva meg is lett az eredménye, nevezetesen
az, hogy kiderült: kedvenc besúgóm fizette le őket.
Ez természetesen újabb kérdéseket vetett fel.
Amiket meg kellett kérdeznem a spiontól.
Csakhogy nem találtam sehol a rendőrség épületén belül.
Aztán kiderült, hogy eltört az álla, és kórházba került.
Úgyhogy Darty kíséretében – akit az istennek sem tudtam
levakarni magamról – elindultam „meglátogatni”.
 9. Kihallgatás

Kedvenc besúgómnak természetesen volt neve, mert hát ez már

csak így szokás, hogy amikor megszületik valaki, és legalább nagy
vonalakban hasonlít egy emberi lényre, akkor automatikusan adnak
neki egy nevet. Azért, hogy utána valamilyen módon el tudják
különíteni a bűnügyi nyilvántartásban a többiektől.
Persze most gondolhatják, hogy rosszindulatúnak tűnök.
Hogy milyen igazuk van!
Na de hát, ismerjék el, jó poén, nem?
Nos, kedvenc besúgómnak is volt neve. Több is. Azt már viszont
egyáltalán nem tudom, hogy a sok közül melyik a valódi, mert a
mostani hamisítók már tökéletes iratokat tudnak szerkeszteni, és be
is tudják lopni magukat a számítógépes hálózatokba, még
hitelesebbé tenni az iratokat.
Ahhoz, hogy valakiről el tudjuk dönteni, hogy tényleg az-e, aki,
vissza kell menni egészen az anyakönyvi kivonatához, de ezt csak
akkor szoktuk megcsinálni, ha nagyon fontos az illető kiléte.
Nos, az én besúgóm nem volt akkora vagány, hogy erre időt és
pénzt pazaroljak.
Én csak Fülesnek hívtam. Na nem azért, mert a feje két oldalán
lévő radar olyan nagy lett volna, hanem azért, hogy sose felejtse el,
hogy mit várok tőle.
Nos, amikor Darty, én, meg a minket kísérő kórházi alkalmazott
beléptünk hozzá, Füles békésen fetrengett a kényelmes, első
osztályú különszoba még kényelmesebb ágyában, ahova, nem tudom
milyen megfontolás miatt került. Az arcán valami fémváz-szerűség
lógott.
– Mi a baja? – kérdeztem a dokit.
 – Eltört az álla.
– Igazán? – kérdeztem csodálkozva. – Vajon miért?
– Valami verekedés volt… – mondta az orvos, de befagyasztottam
a szót.
– Igen, ismerem a sztorit… Mikor tudom kihallgatni?
– Hát az attól függ… – az orvos itt egészen elbizonytalanodott, és
az istennek sem akart a szemembe nézni, ebből tudhattam, hogy
valamit elhallgat előlem.
– Mitől? – kérdeztem enyhén gyanakodva.
– Hát, a műtéttől…
– Miféle műtéttől?
– Nos, arról van szó, hogy a páciens ügyvédje egy teljes plasztikai
kezelést javasolt a páciensnek, amely keretében kicserélnénk az
orrát, a szemeit, az álkapcsát, új hajat növesztenénk neki, ezen felül
pedig a termetét is megnövelnénk tíz centivel, valamit új izmokat
kapna, amitől húsz kilóval nehezebb lenne, és sokkal daliásabban
nézne ki,
– És mindezt egy állkapocs törés miatt? – kérdeztem még mindig
az értetlent adva, pedig nagyon is jól tudtam, miről van szó. Az efféle
kórházakban hemzsegnek a mindenféle kétes hírű ügyvédek, akik
elkapják a balesetet szenvedetteket, kikérdezik, utána pedig fűvel
fával pereskednek.
– Hát, valójában nem szoktuk ezt csinálni egy ilyen esetben –
magyarázkodott az orvos. – Na de a kártérítésből bőven futja majd.
– A kártérítésből – ismételtem erőltetett nyugalommal.
Na most, nagyon is jól tudtam, ezúttal kit akarnak perelni.
Mint ahogy azt is nagyon jól tudtam, hogy ha sokat szívózik az az
úgynevezett ügyvéd, akkor neki is ki kell cserélni azokat a szerveket,
amiket az én Füles barátomnak, mert bizony a pirszingként is
használható boxeremmel olyan laposra verem, hogy csakis egy teljes
generálozással tudják talpra állítani.
Mint ahogy Fülest is. Mert aztán neki is elintézhetem, hogy
szüksége legyen azokra a bizonyos „változtatásokra”.
Legalábbis a hangulatom már megvolt hozzá, hogy elintézzem.
Egyelőre azonban nem csináltam semmit.
Illetve visszafojtottam az előtörni készülő fortyogó dühömet, és
csak annyit kérdeztem:
– Na, és amennyiben nem lesz szükség ezekre a hm… bizonyos
változtatásokra, akkor mennyi idő múlva beszélhetek vele?
– Úgy három nap, mire a katalizátorokkal össze tudjuk teljesen
forrasztani a csontot.
Nos, nekem nem volt három napom.
De annál több eszem. És ha bármikor ezelőtt is a fejemre ejtettek
volna, már nyilván kihevertem annak káros következményeit, mert
nagyon gyorsan kapcsoltam.
– Gondolom, az ügyvéd is beszélt vele valamilyen módon –
közöltem véleményemet az orvossal.
– Igen-igen, persze – bólogatott. – Megvannak az eszközeink.
Nem közöltem vele, hogy én ezt a kezdetektől fogva sejtettem.
– Én is szeretnék vele ezen a módon beszélni – közöltem a
kívánságomat.
– Ó, persze – készségeskedett a doki, majd a Füles melletti kis
éjjeli szekrénykéből elővett egy apró, fekete mikrofonszerűséget.
– Ezt használjuk azoknál – magyarázta –, akiknél valamilyen
módon megsérült a beszélőszervek valamelyike, de a hangszálak egy
része épen maradt. Ráhelyezzük a torkára, és ez képes a hangszálak
rezgését felerősítve hallhatóvá tenni, mit is akar mondani a páciens.
– Remek, doki, nagyon remek, csináljuk! – biztattam, mire a fickó
rányomta Füles torkára a mikrofont.
– Na, most aztán elkaptak, Rob! – hallottam egy kellemes, női
hangot az éjjeli szekrény felől, mire összerezzentem.
– Mi ez? – kérdeztem a dokit, miközben támadásra készen
pislangattam az éjjeli szekrény irányába.
– Ó, ez a hangszóró – nyugtatgatott az orvos. – Ott van az éjjeli
szekrénybe építve.
– És ez az ő hangja? – csodálkoztam. – Mi történt vele?
Már-már szánni kezdtem szegény Fülest. Talán tévedésből
kasztrálták szerencsétlent, és azért ilyen a hangja.
A doki azonban a fejét rázta, mint egy tagadásaképp szörnyű
gondolataimnak.
– Jaj, nem, nem, nem történt vele semmi. Tulajdonképpen a hang
képzéséért a hangszálakon kívül a beszélőszervek többi része is
felelős. Ez a szerkentyű viszont csak erősítőként működik, ezért,
hogy a hatás tökéletesebb legyen, van benne egy kis modulátor, ami
elvégzi a többi munkát, és emberivé varázsolja a felerősített jeleket.
– És miért pont női hangot kapott? – érdeklődtem tovább.
– Ez csak véletlen. Nem volt a közelben egyetlen technikus sem,
hogy beállítsa, az ügyvéd pedig gyorsan akart beszélni vele.
Elmosolyodtam. Még mindig a dühroham határán álltam ugyan,
de a helyzet humoros oldalát nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
– Nos, Füli… – kezdtem, de a „nő” félbeszakított.
– Most aztán kicsinálunk! Eltörted az állam, te genyóláda!…
Életed végéig fizetni fogod a…
Ebben a pillanatban, mielőtt én kinyúlhattam volna, hogy
megmarkolásszam a törött állát, Darty letépte Füles álláról a
mikrofont, és az orvos kezébe nyomta.
– Mit csinál? – hüledezett a doki. – Ez fáj neki!… Tudja ez a
ragasztó iszonyú erővel a bőrhöz köti a műszert, a jobb hatás
érdekében.
Nos, még ha nem figyelmeztetett volna, akkor is lett volna valami
ilyen sejtésem, mert a mikrofon helyén hatalmas vörös folt jelent
meg Füles torkán, szerencsétlen pedig úgy nyöszörgött, mintha épp
az imént gyalázták volna meg egy beöntő készlet csövével. Na és,
amikor a letépett mikrofont vettem szemügyre, hát láttam, hogy
bizony annak hátoldalán lóg egy recés szélű bőrcafat, aminek
származási helye csakis Füles torka lehet.
– Előbb így össze kell nyomni – mutatta az orvos a két ujja közé
csíptetve a holmit – és akkor megszűnik a vákuumos ragasztó hatás.
– Nos, elnézést – pironkodott Darty. – De közbe kellett lépnem.
Ez a műszer meg van hibásodva, és attól tartottam veszélyezteti a
páciens testi épségét.
Nos, egy dologban igaza volt Dartynak. Ez a mikrofon tényleg
veszélyeztette Füles testi épségét, mert épp nekikészültem, hogy
szarrá verjem. (Nem, egyáltalán nem a mikrofont.)
– Méghogy hibás! – méltatlankodott az orvos. – Honnan
gondolja?
– Mert nem azt erősítette, amit a páciens hangszálai rezegtek.
– Miből gondolja? – kérdezte az orvos ismét, és egy röpke
pillantást vetett, az ágyon hevesen vonagló, nyöszörgő és hadonászó
emberkére.
– Ismerem jól ezt az embert – mondta akkor Darty. – És biztos
vagyok benne, hogy ilyeneket nem mondana a kebelbarátjára,
Robert törvényszolgára. Igaz, Füles?
Füles erre még jobban elkezdett vonaglani, én pedig elégedetten
bólogattam. Na nem azért, mert én is azt gondoltam, hogy Füles
aztán semmiképp nem mondana ilyet, á, nem. Hanem azért, mert
kezdtem úgy érezni, hogy mégsem kell laposra verni eme két embert
– Fülest és az ügyvédjét, akiről valószínűsíthető, hogy tegnap, vagy
akár néhány órával ezelőtt még nem is ismerte a védencét –, hogy
elérjem a célom. És hát végtére is én nem vagyok szadista, utálom az
erőszakot, és csakis akkor élek vele, ha muszáj. (Mint ezt önök is
tudják. Méghozzá a legjobb forrásból. Tőlem.)
 Tetszett, ahogy Darty intézte a dolgot. Az orvos még ellenkezett
meg vitatkozott volna, de Darty ekkor rávillantotta legelbűvölőbb
mosolyát – amitől még bennem is megállt az ütő –, így hát a doki
elhúzta a csíkot, hogy beszerezzen egy újabb mikrofont.
Ekkor Darty Füles felé fordult.
– Nézd, Füles! – kezdte fenyegetően, de én egy intéssel
félbeszakítottam.
– Nem, nem, nem, nem – mondtam. – Annyira nem kell
túlragozni ezt a dolgot. Valószínűleg tényleg a mikrofon volt rossz,
mert ellenkező esetben holnap reggelre az összes újság címlapján ott
lesznek azok a fotók, amelyekből kiderül, hogy négy évvel ezelőtt
Füles elsikkasztotta a maffia pénzét. Na meg persze a hozzájuk
kapcsolódó cikk azt fogja fejtegetni, hogy vajon milyen más
csalásokat is elkövethetett a mi barátunk, közröhej tárgyává téve
ezáltal a keresztapát.
Füles ekkor még annál is hevesen elkezdett rángatózni az ágyon,
mint ahogy eddig tette, ezenfelül pedig az arca vöröslött, mintha túl
sok pirosítót kent volna rá, a szeme pedig kiguvadt, és mivel beszélni
még mindig nem tudott, halálra vált hangon nyögdécselt.
Érdekes módon, bár nem értettem semmit, valahogy mégis
tudtam, mit akar közölni.
– De, természetesen elégettem annak idején a képeket – ismertem
be. – Ahogy megbeszéltük… Igen, igen az eredetiket is – bólintottam
az újabb nyögéssorozatra. – Csakhogy előtte CD-re másoltam őket,
és arról az anyagról nem szólt az alku.
Újabb, még az előzőeknél is hevesebb rángatózó– és nyögőhullám
következett.
– Te, ez itt épp bekrepál nekünk – mondta Darty. – Hozzam a
defibrillátort?
De Füles hirtelen megnyugodott – illetve apátiába esett –, és csak
heverészett az ágyon maga elé meredve.
 Így talált ránk a visszatérő orvos.
Gyanakodva nézett hol Dartyra, hol rám, hol Fülesre.
– Csináltak vele valamit? – kérdezte.
– Persze – bólogatott Darty. – Eltörték az állkapcsát. De hát
tudja, hiszen ezért hozták be.
– Nem úgy… Maguk?
– Ó, nem, nem, mi nem értünk az efféle orvosi dolgokhoz.
A doki ekkor talán úgy gondolta, elég volt a mellébeszélésből,
mert odalépett Füles ágya mellé, és rögzítette a nyakán az újabb
mikrofont.
– Sajnos ez sincs beállítva, úgyhogy nem nagyon tudom, milyen
lesz a hang. Ne lepődjenek meg!
– Remélem ez a műszer már azt mondja, amit közölni akarok –
szólalt meg ekkor egy öreg néni reszelős hangja az éjjeli szekrény
felől.
Eltátottam a szám.
– Te Füles, ez te vagy? – kérdeztem.
– Hát ki a büdös franc lenne? – kérdezte dühösen az öreg néni, én
pedig kénytelen voltam elhinni, mert a hang tulajdonosa,
amennyiben tényleg egy öreg néni, és pontosan olyan öreg, mint
amilyennek a hangja alapján tűnik, valószínűleg így mondta volna:
– Hát persze, kedvesként, én, én, én, hát ki más lenne, mondd
mán meg nekem, kedveském… Jaj, jaj, jön a hideg, mert szegény
öreg csontjaim mán megint úgy hasogatnak, és ez a beszéd, is
hogy‘ kifáraszt.. Na de miről is beszélgettünk, kedveském?
Mostanában kicsit szórakozott vagyok… És tudod, jön a hideg,
kedveském, mert szegény öreg csontjaim úgy hasogatnak,
kedveském, és biztos, hogy Jackie csontjai is hasogatnának, de hát
ő meghalt húsz éve… tudod, kedveském, amikor Martha néninek
unokája született. Annak a Martha néninek, aki hetvenhatban… Na
de mit is mondtál, hogy hívnak tégedet, kedveském?…
 Na persze, nem biztos, hogy szóról szóra ugyanezt mondta volna,
de a „kedveském” tuti, hogy benne lett volna a mondatban többször
is.
– Hogy van? – kérdezte az orvos.
– Mit gondol, hogy vagyok? – förmedt rá dühösen az anyóka. –
Mint akinek eltörték az állát, úgy vagyok. Tehát szarul vagyok.
– De ugye a kérdéses műtétsorozatot még megrendeli? – kérdezte
a doki reménykedve, én pedig ebből megértettem, hogy voltaképpen
ez a doki hajtotta volna végre a dolgot (szép summához jutva általa),
ezért volt neki olyan fontos.
– Miféle műtéteket? – idegeskedett „Füles anyó”. – Én semmiféle
műtétet nem akarok. Azt a tolmácsgépet ki kellett volna dobniuk. Én
nem azt mondtam, hogy beperelem azt a zsarut hanem azt, hogy de
szeretem azt a zsarut csak ez az átkozott tolmácsgép félrefordította.
Mit mondjak, ez már nekem is sok volt.
– Elég, Füles, elég – szóltam rá. – Azért nem kell túlzásokba esni.
– Majd a dokihoz: – Műtét nem lesz, per nem lesz, és azt hiszem
jobb lenne a pácienst egy olcsóbb szobába helyezni a kezelés
időtartamára, mert ezt nem nagyon tudja kifizetni… Csak előbb
kihallgatnám négyszemközt.
A doki leforrázva távozott.
– Mennyi az idő? – kérdezte ekkor Füles anyó.
– Öt harminc – mondtam az órámra pillantva, aztán: – A rohadt
életbe, észre sem vettem, hogy elment az idő, az előbb még dél volt!
– Miközben így kifakadtam, az járt a fejemben, hogy bizony még
semmit sem tudtam ráhúzni Bushwingerre, a végén még le kell
szállnom az alvilágba.
Menten rá is ripakodtam Dartyra.
– Hé, te ml a jó büdös francot csinálsz itt? Miért nem a
számítógépet nyúzod?
– Mert nincs értelme – rázta a fejét Darty önérzetesen. – Nem
találtunk semmit. Viszont az automata keresőt ráállítottuk, ha bármi
törvényelleneset talál a fickóval kapcsolatban, azonnal jelez nekem.
Füles kíváncsian fülelt, hogy vajon kiről beszélgetünk, de hát
természetesen voltunk annyira dörzsöltek, hogy egyszer se említsük
Bushwinger nevét. Elvégre, ki tudja, ki mindenki másnak is füles a
Füles rajtam kívül.
Mikor végül rájött, hogy tőlünk aztán nem fog semmi értelmes
információt megtudni, a vállát kezdte vonogatni.
– Szóval öt harminc – mondta, és hümmögött néhányat. – Öt
harminc… hm… Öt harminc… hm… Hm-hühm…
– Most már öt harminckettő – pontosítottam az adatait.
– Szóval, öt harminckettő, öt harminckettő… hm… Öt
harminckettő hm… Hm-hühm… Nos, akkor azt hiszem, most már
elmondhatom azt, amivel megbíztak.
Bár halkan mondta, szavainak olyan hatása volt, mintha egy
repeszgránát robbant volna a szobában: néma csend lett.
– Mi van? – érdeklődtem, mert azt hittem, rosszul hallok.
– Mondom, most már elmondhatom azt, amivel megbíztak.
– Hogy mi? – érdeklődött Darty is, mert úgy látszik, ő még nálam
is lassabban kapcsolt.
– Mondja – közöltem Dartyval most már elmondhatja azt, amivel
megbízták… Na de mégis ki a fene bízott meg? – kérdeztem Füles
felé fordulva.
– Azt hiszed, tudom?
– Miért? Nem?
– Nem. Mert ha tudnám, már nem élnék… Az egész buli néhány
nappal ezelőtt kezdődött. Az utasításokat trideokazettán kaptam,
amelyek lejátszás után néhány perccel szétolvadtak. Sőt, mondok
valamit, az elsőt elfelejtettem kivenni a trideóból, erre az is
szétolvadt. Tudod, mi történt ekkor?
 -Mi?
– Nem is sejted?
Természetesen fogalmam sem volt. De ezt Fülesnek egyáltalán
nem kellett tudnia, így hát, mint az ilyen esetekben mindig,
elkezdtem süketelni.
– Gondolom füstölgött és büdös volt, ezért reklamáltak a
szomszédok, vagy hívták a tűzoltókat.
– Nem teljesen. Húsz percen belül Jött a csomagküldő szolgálattól
egy futár, és hozta a legújabb trideót, a legújabb hifi cuccokkal…
Ebből következtettem, hogy valaki figyeli minden lépésemet, és
ezért egyáltalán nem akartam utánanézni, hogy ki a megbízóm.
Pláne, hogy nagyon egyszerű volt a meló, és rendkívül jól fizetett.
– Na és mi volt az? – érdeklődtem, bár már halvány sejtés
formájában körvonalazódott bennem a dolog.
– Tényleg, mi volt az? – érdeklődött Darty is, és csupa fül volt az
izgalomtól.
Füles ekkor döbbenten Darty felé fordult, mintha csak most
fedezte volna fel a Jelenlétét.
– Hát ezt csak személyesen Robnak mondhatom el – közölte vele.
– Az nem lehet – rázta a fejét mérgesen Darty. – Mi együtt
dolgozunk.
– Megkérlek; Darty, hagyj magunkra egy kicsit! – siettem
„megerősíteni” buzgó beosztottam iménti kijelentését.
– Na de főnök… – próbált ellenkezni.
– Darty! – mondtam fenyegetően.
– Na jó – sóhajtott –, kimegyek.
Darty elhagyta a szobát, és döngve bevágta az ajtót.
– Bocs! – nyitott be két másodperc múlva. – A huzat volt.
– Hát persze, Darty!
 – Biztos, hogy ne jöjjek vissza?
– Biztos, Darty.
– Hát jó. – Ezzel elkezdett becsukódni az ajtó.
Azonban mielőtt teljesen bezáródott volna,
Darty hirtelen megint kivágta. Feldúltan nézett rám.
– Főnök, ezt a dolgot alaposabban át kellene gondolni – jelentette
ki drámai hangsúllyal.
– Már megtettem, Darty.
– Á, szóval akkor visszajöhetek-vigyorodott el.
– Nem, Darty. Kimész, vagy elintézem neked, hogy ezentúl
adatrögzítőként dolgozz valamelyik számítógépközpontban, és
mindennap ezernyi statisztikát kelljen elkészítened a bűnözés
pillanatnyi helyzetéről.
A fenyegetés hatott. Darty arcáról lehervadt a mosoly, aztán
elhagyta a szobát.
– Szóval, ma este… – kezdte Füles, de én csendre intettem, aztán
az ajtóhoz ugrottam, és hirtelen mozdulattal feltéptem.
Darty ott állt a küszöbön, meghajolva, a szeme pontosan a
kulcslyuk magasságában leiedzett.
– Szia, Darts! – köszöntem neki.
– Szia, főnök – hörögte Darty. – Hogy vagy főnök?
– Köszönöm, Darts.
– Az jó… Mármint az, hogy te jól vagy, főnök. Mert én nem vagyok
jól.
– Nem, Darts?
– Nem, főnök! – mondta Darty még mindig hörögve, aztán a jobb
hatás kedvéért még a szemét is elkezdte forgatni, és a hátát
tapogatta.
– Mi a gond, Darty?
 – A hátam, főnök. Begörcsölhetett.
– Azt hiszem, szólnom kellene egy orvosnak – mondtam.
– Ó, nem főnök, semmi az egész… Biztos a huzat… Elmegyek,
leülök valahova, és perceken belül helyre jön. – És ahogy mondta is,
ebben az enyhén kakáló pozícióban elindult a folyosón.
Tíz méter után visszafordult, hogy megnézze, kint vagyok-e még
az ajtó előtt.
Pechje volt. Kint voltam.
Integettem neki.
– Szia, Darty!
– Szia, főnök! – integetett vissza, majd megfordult, hogy folytassa
az útját, de valamit elméretezhetett, mert hatalmas döndüléssel
padlót fogott.
– A rohadt életbe! – ez volt a legenyhébb szitok, amit a kővetkező
fél percben hallottam tőle, miközben feltápászkodott, felvette újra a
„kakáló pozíciót”, majd ismét elindult a folyosón.
– Biztos, hogy ne hívjak orvost? – szóltam utána kajánul.
– Biztos, főnök.
– Nos, jól van, Darty… Na mindegy, ha már elmész, akkor azt
hiszem, hangszigetelnem kell a szobát. Eredetileg azt akartam, hogy
te őrködj, azért is jöttem ki, hogy ezt megmondjam, de hát így már
nem kérhetlek meg rá… Na szia, Darty.
Visszamentem a szobába, benyomtam a távvezérlőn – azon,
amelyik az autóm alakváltozásait is irányította – a hangszigetelést,
és ettől a pillanattól kezdve teljesen titkos volt, amit Fülessel
beszéltem, mert se kintről, se bentről semmilyen elektromos
eszközzel nem tudtak lehallgatni bennünket.
– Hol is tartottunk? – kérdeztem kedvenc besúgómat.
– Ott, hogy neked ma este nyolc órakor le kell szállnod az
„alvilágba”.
 – Az istenekre! – rándult meg az arcom. – Ezt meg honnan a
fenéből tudod?
– Honnan, honnan, hát a maffia emberétől – méltatlankodott
Füles, aztán megakadt, elvörösödött, és dadogni kezdett. – Ugye
leárnyékoltad a szobát? – kérdezte, amikor végre újra érthetően és
összefüggően tudott beszélni.
– Le – bólintottam.
– Hála az isteneknek – sóhajtott.
Leültem az ágya szélére úgy, hogy szemben legyek vele.
– Szóval a maffia embere, mi? – kérdeztem, és átható tekintettel
néztem rá.
Nem állta a pillantásomat.
– Ugyan már, főnök, hiszen mindketten tudjuk, hogy miről van
szó… Tudnod kell neked is, hiszen te vagy a legjobb. Azért
választottak…
– Hallgatlak – közöltem vele semleges hangon, amiből aztán nem
jöhetett rá, hogy mit tudok és mit nem.
– Nos, tudták, hogy én vagyok az informátorod. Azért fizettek,
hogy tartsalak fel estig, nehogy valami hülyeséget csinálj. Azt
akarják, hogy lemenj az alvilágba. Ott kapsz valami információt, ami
segít téged a nyomozásodban. Az a fontos, hogy fegyvertelenül menj,
különben nem lépnek kapcsolatba veled… És akkor tudod mi lesz
Lavna Falvával?
Most már voltam annyira fegyelmezett, hogy ne ránduljon meg az
arcom. Na de a lány nevének említése eszembe juttatta
mulasztásomat: amikor kijöttek az akciócsoportosok, és lakat alá
tették azt a néhány nehéz fiút, akik Füles szíves invitálására
hegedűkíséret nélkül el kívánták húzni a nótámat, hát Lavna Falva
már nem volt sehol. Én pedig nem említettem a nevét, mert
amennyire lehet, szeretném megkímélni a lányt ettől az ügytől. Elég,
ha a kapcsolatunk megmarad azon a szinten, amiről az ígéretek
szólnak: a szex ezernyi változata a szelídtől egészen az enyhén
perverz dolgokig, amibe mondjuk a megbilincselés még belefér, de
az ostor már csak módjával. (Bárcsak már itt tartanánk!!!)
Na, szóval, nem említtettem meg a lányt, hanem úgy gondoltam,
hogy majd ha vége a bulinak, felhívom, és számon kérem, mi a
fészkes fenét keresett azon a leprahelyen (mármint a Rózsaszín
Cicaszirmokban).
Csak aztán annyira elragadtak az események, hogy teljesen
megfeledkeztem róla..
– Állj! – szóltam hát Füles anyónak, aztán előkapva a mobilomat,
az ajtó felé indultam.
A szokásos mozdulatommal felrántottam, az– tán beleütköztem
Dartyba, aki egészen el volt veszve egy halom drót között, amikről
kapásból láttam, hogy egy lehallgató készülék részei.
– Mi van, Darts? – kérdeztem fenyegetően. – Csak nem
fizikoterápiás kezelést kapsz a lumbágódra, és az orvos rajtad
felejtette a berendezést?
– Főnök… – hebegte Darty, aztán valami nyüszítésfélét produkált,
de hamar magához tért, mert elismerően méregetni kezdett. – Hát,
főnök, minden elismerésem…
– Ugyan miért, Darty?
– Hát tudod főnök, te aztán tudsz… Igen, te aztán tudsz…
– Igazán, Darts? – vicsorogtam, és még nem döntöttem el, hogy
meg is harapom-e esetleg, vagy csak egyszerűen elzavarom valami
szar melóra.
– Igazán, főnök. Le sem tagadhatnád, hogy te vagy a legjobb –
áradozott Darty.
– Igazán, Darty? – kérdeztem kissé megenyhülve, már a fogaimat
sem villogtattam olyan fenyegetően. Na persze ne higgye senki, hogy
attól a puncsolástól enyhültem meg, amit Darty levágott nekem.
Mert egyszerűen arról van szó, hogy kíváncsivá váltam, hogyan
akarja kimosni magát ebből a szarból.
– Igazán, főnök. Mert tudod, bárki más, ha meglátna egy ilyen
helyzetben, ilyenféle drótok között, az azt hinné, hogy épp le akarom
hallgatni, és eszébe sem jutna a valóság, mint neked, hogy
tulajdonképpen arról van szó, hogy a lumbágómra kaptam kezelést,
és valahogy rajtam maradt a berendezés… hehehe… se az orvos, sem
én nem vettük észre.
Erre aztán nem tudtam mit szólni. Viszont azt gondoltam, hogy
Dartynál nincs pofátlanabb fickó ebben a galaxisban.
– De most, hogy rájöttél, ideje visszavinned a berendezést a
dokinak, nem?
– Főnök, neked, mint mindig, most is tökéletesen igazad van.
– Eltakarodj innen, Darts, mert nem is tudom, mi lesz…
– Már itt sem vagyok, főnök – hajladozott a fickó, mint egy
bárpincér, aki most kapta meg élete legnagyobb borravalóját; aztán
sarkon fordult, és elindulta a folyosón.
– Milyen fitt vagy Darty – szóltam utána epésen. – Az előbb még
úgy mozogtál, mint a Notredami toronyőr (tudják, van az a film a
Notredame nevű bolygóról, ahol élt az a sugár– fertőzött toronyőr,
aki olyan ronda volt, hogy azt szinte elmondani sem lehet. Ha nem
magam láttam volna a filmet, hát el sem hittem volna, hogy ilyen
rondaság létezhet.), most meg olyan szálegyenes vagy, mintha
kicserélték volna a gerincvelődet.
Darty ezen szavak hallatán megállt, egy pillanatig bizonytalanul
nézett rám, mintha fogalma sem volna, mit válaszoljon, de aztán
elvicsorogta a helyzetből kihozható legkedvesebb mosolyát, majd
megmozgatta a tagjait.
– Hát hiába, főnök, ez a fizikoterápia nem hazudik – közölte
pimasz hangon. – Igazad van, teljesen úgy érzem magam, mintha
kicseréltek volna.
– Nos, ennek örülök, mert épp nemrég olvastam az egyik
szakfolyóiratban, hogy a fizikoterápiát élénk munkaterápiának kell
követnie, hogy a páciens pszichéjét is teljesen rendbe hozzuk a
hosszan tartó betegeskedés után.
– De hát, főnök, én alig néhány percig voltam beteg. Ez a
fizikoterápia eszméletlen gyorsan hat.
– Nem baj, Darty. Biztos, ami biztos alapon megkezdjük a
terápiát. Nem viselném el, ha miattam, mivel nem figyelek eléggé
rád, esetleg visszaesnél.
Darty már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de
közbevágtam.
– Személyesen fogom felügyelni, hogy jól haladjon a terápia.
Máris megkapod az első feladatodat. Miközben visszaviszed a
dokinak ezeket a drótokat, keress egy számítógép-terminált,
csatlakozz rá a kódoddal, és derítsd ki Lavna Falva címét.
Darty elkomorodott.
– Az nehéz lesz. Valaki nagyon védi a csajt, és…
– A duma nem érdekel Darts! A szemem elé ne kerülj a cím
nélkül.
– Igen, főnök.
Ezzel Darty elment, én pedig feltárcsáztam Lavna Falva számát.
Semmi. Nem vette fel senki, és még egy üzenetrögzítő sem
jelentkezett be, mint ahogy előző alkalommal sem, amikor
próbálkoztam (és ahogy számítottam is rá).
Vajon hol a fenében lehet Lavna Falva?
És ugye nincs baja?
De most nem volt időm rá, hogy mindenféle szörnyű elméleteket
gyártsak arra nézve, hogy vajon miért nem jelentkezik hívásomra a
lány: dolgom volt.
Az órámra néztem. Öt óra ötven perc. Az idő fogy. A fenébe is,
talált vajon már a komputer valami terhelőt Bushwingerről?
 Ennek persze csak Darty lehetett volna a megmondhatója, aki
megesküdött rá, hogy amennyiben a komputer talál valamit, azt ő
rövidesen tudni fogja.
Na de Dartyt épp most küldtem el.
Legszívesebben utánaeredtem volna, hogy megkeressem, de hát
nem rendeztem még le a dolgot Fülessel, nekem pedig az volt az
egyik alapelvem, hogy a dolgok segítség nélkül is eléggé össze
tudnak kuszálódni, hát ha lehet, mi magunk ne gubancoljuk tovább
őket. Na és ne csináljuk azt, hogy elkezdünk valamit, aztán félbe
hagyjuk, hogy elrohanjunk valami mást megcsinálni, aztán valami
mást, aztán ide, majd oda, meg emide, meg amoda… Mert akkor
aztán ott fogunk ülni egy kibogozhatatlan csomó kellős közepén…
Jaj, nem, nem, nem! Csináljuk végig az egyik dolgot, aztán menjünk
egy másikhoz, és így tovább. Akkor aztán elkerülhetjük, hogy egy
csomó időnk odavesszen, és nem kell rohangálnunk, mint a töketlen
kutyának. Bár mellesleg azt én nem értem, hogy a töketlen kutya
miért rohangál. Szerintem csak akkor rohangál, ha frissen
töketlenítették, és nem altatták vagy érzéstelenítették előtte, ami úgy
már állatkínzás. Na meg mi a frászér kell kiherélni egy kutyát?
De a szólások már csak ilyenek, sokszor nehéz megérteni őket, és
talán nem is az én dolgom, hogy ezzel próbálkozzam.
Különbenis bármilyen négy – vagy akárhány – lábú háziállaténál
milliószor jobban érdekelt Lavna Falva sorsa, aki nem reagált az
ismételt hívási kísérleteimre sem.
Áldottam az eszem, hogy Dartyt elküldtem megszerezni a lány
címét, aztán miután áldásosztó papi kötelességeimnek már eleget
tettem, fogtam magam, és visszamentem Füleshez, hogy folytassuk
megkezdett, és félbehagyott kötetlen beszélgetésünket a maffiáról
meg egyéb dolgokról.
– Jól esne egy cigi – közölte Füles anyó, amikor beléptem a
szobába, és sokatmondóan nézett rám.
Természetesen nekem nem volt cigim. De még dohánylevelem se,
hogy sodorjak egyet. Bármiféle levelet maximum a reggeli müzlimbe
tettem.
De hát ezt tudnia kellet Fülesnek is.
– Nem mondtad, hogy kedveském – közöltem vele.
– Tessék? – kérdezte elkerekedett szemekkel. – Nincs cigim… De
ha még lenne is, nem tudod kinyitni a szádat, infúzióban meg
beöntésben pedig nem adják – vonogattam a vállam türelmetlenül.
– Be lehetne rakni az orromba – ellenkezett. – Azzal is lehet
szívni.
Ezt az ötletet felettébb undorítónak tartottam, hát valami
hasonlóval jöttem elő.
– Nézd, ha annyira akarsz valami büdöset, hát legyen, leveszem a
zoknimat. Ez így jó lesz?
– Na menj te a fenébe!
Ennyi bemelegítés után úgy éreztem, hogy itt az ideje belekezdeni
a második fordulóba.
– Na mesélj csak, Füles, mi van ezzel az alvilág dologgal? Az egész
város tudja már, hogy lemegyek?
– Ugyan már!… Különben is köztünk marad.
– Mármint köztem és a város között? Talán amikor lemegyek,
kötözzek egy táblát a mellemre egy piros karikával, és írjam alá,
hogy: hé, gyerekek, ide lőjetek?
– Azért ennyire nem kell túldramatizálni a dolgot.
– De hát most mégis, mi van? Van pár srác, aki szívesen elkapna,
ha egyszer az az esztelen ötletem támad, hogy megunom az itteni
paradicsomot, és átkelve azon a hülye nevű folyón alá kívánok
szállni a pokolba. Azért jó lenne tudnom, hogy az esti híradóban is
bemondják– e, hogy mit tervezek, vagy megelégszenek azzal, hogy a
jelentősebb lapok címoldalán közlik.
– Semmi bántódásod nem eshet – mondta erre türelmetlenül
Füles.
– És miért vagy benne olyan biztos?
– Erről szerettem volna beszélni neked. Ez az üzenet. Ha nem
szakítanál félbe, már rég átadtam volna.
– Hm… – mondtam ekkor. – Na jól van, hallgatlak.
– Ideje. Na, szóval arról van szó, hogy amikor a Fejvadászok
letűntek, vagyis hát véget vetettek a hatalmuknak… De várjál, ez
négyszáz évvel ezelőtt volt. Tudod te egyáltalán, kik azok a
Fejvadászok?
Majdnem lenyomtam neki egy taslit. De aztán valahogy sikerült
nyugalmat erőltetnem magamra.
– Vannak sejtéseim – mondtam a tasli helyett. – Folytasd!
– Na szóval, a Fejvadászok letűntek, a maffia örült, mert úgy
gondolta végre megint ráerősíthet a tevékenységére. Csakhogy
valaki folytatta a Fejvadászok munkáját… Sőt, sokkal
hatékonyabban csinálta (itt majdnem kapott megint egy taslit), mert
egyszerűen nem jöttek rá, hogy ki lehet a háttérben, ki mészárolja le
sorban a maffia-szervezetek fejeit.
– Talán az egyik illegalitásba vonult Fejvadász egység – mondtam.
– Egy fenét! – ellenkezett becsmérlő hangon Füles, mire nekem
újfent viszketni kezdett a tenyerem.
– Három – mondtam ki fennhangon, akaratlanul a pofonok
számát, amivel tartozok neki, és amit majd egy arra alkalmas helyen
és alkalmas Időpontban meg is fog kapni, úgy éljek.
– Mi három? – érdeklődött.
– Hat óra három.
– Jól van, akkor még van időnk… Na szóval, négyszáz éve dúl a
harc a felszín alatt olyan mélyen, hogy még ti, a törvény emberei
sem jöttetek rá, hogy mi van… Mígnem a legnagyobb maffia, sőt
talán az utolsó, végre közel nem jutott az ellenséghez. De nem elég
közel… Az emberei sorban csődöt mondtak, amikor az utolsó lépést
meg kellett tenniük.
– Nem értek semmit – ráztam a fejem dühösen.
– Majd ma este, amikor megkapod az információt, meg fogod
érteni.
– És mi a fenéért kell ezért nekem leszállnom az alvilágba? Miért
nem adod át mondjuk te?
– Erre is megvan a magyarázat. Szóval arról van szó, hogy a
maffia már négyszáz éve dolgozik azon, hogy mindenkivel elhitesse,
ő tulajdonképpen nem ő. Olyan tökéletesre csinálta az álcázását,
hogy még az ellenfele sem találta meg… Most viszont valahogy be
kell bizonyítania neked, hogy ő voltaképp ő. Lent az alvilágban
bizonyosságot fogsz nyerni a dologról, mert ha megúszod élve, azt
tudni fogod, hogy csak a maffia intézhette el.
– Óriási – mondtam csüggedten. – Nem lett volna egyszerűbb, ha
mondjuk közjegyző jelenlétében két tanú esküvel igazolja, hogy ő a
maffia, és bemutatják nekem ezt az okiratot? Akkor nem kellene
kockáztatnom az életemet az alvilágban.
– Már mondtam, hogy nincs semmi kockázat.
– Persze, mondtad. Akkor pedig, ha mégis a véremet veszik, ami
valószínű, mivel én eddig a maffia helyett csak egy skizóval
találkoztam, akkor meg majd csak annyit mondasz, hogy sajnálom.
– Nem szeretném, ha a véredet vennék – rázkódott össze Füles.
– Ugyan miért nem?
– Mert úgy döntöttem, hogy veled megyek.
– Mi van? – Komolyan azt hittem, hogy rosszul hallok.
– Így van. Veled tartok az utadon. Tudod, rájöttem, hogy túl sokat
tudok, ezek után a maffia már biztos nem hagyna életben. Neked
viszont kutya kötelességed megvédeni engem.
– Meg vagy te húzatva. Mindjárt hívom az orvost, hogy vizsgálja
meg az agyadat.
– Hiába sértegetsz! – vonogatta a vállát Füles.
– Eszem ágában sincs sértegetni, cseszd meg! Egyszerűen nincs
olyan isten, hogy velem gyere.
– Már pedig van – így ő.
– Na és ugyan miféle?
– Nem adom oda a térképet, ha nem viszel magaddal.
– Miféle térképet?
– Van nálam egy térkép, amire pontosan le van rajzolva, hogy
hova kell menned.
– Nézd, ha nem adod oda, akkor a maffia ki fog nyírni.
– Ha odaadom, akkor is. Úgyhogy nekem már mindegy.
– Én foglak kinyírni, cseszd meg! – üvöltöttem rá hirtelen
felindulástól liluló fejjel.
– Így még jobb. Te legalább nem fogsz előtte megkínozni.
Hatalmasat fújtattam. Elegem volt. Amikor megkaphattam volna
Lavna Falvát, elraboltak, és egy skizó, aki mellesleg heveny
pszichopátiában is szenvedett, terrorizált.
Következő lépésként ezek után sem kaptam meg Lavna Falvát.
Azóta sem találom a lányt. Ezenfelül le kell szállnom az alvilágba,
amiről csak a fél világ értesült, ráadásul még egy bűnöző azt
gondolja rólam, hogy én vagyok számára a legmegfelelőbb
babysitter.
Ja, és ha még nem említettem volna, előtte eljátszottam ruletten
egymillió négyszázezer kreditet, amiből csak négyszázezer volt a
sajátom – minden megtakarított pénzem – a milkót azt a maffia
egyik embere nyomta a kezembe, amikor még félholt voltam az
előbbi veszteségtől.
Kimaradt volna valami?
Ó, igen, kimaradt. Azt, hogy még nem haltam éhen, valószínűleg
annak köszönhetem, hogy a maffia lefizetett. Méghozzá nem is kevés
pénzt adott, kereken négyszázezret. (Na most azt, hogy pár csávó
meg akart ruházni a Rózsaszín Cicaszirmokban, azt most tényleg
nem említem, mert olyan hétköznapinak tűnik a többi dolog
mellett.)
Istenek, vajon mi jöhet még?
Rövidesen ezt is megtudtam. Ugyanis csörögni kezdet a mobilom.
 10. Az Alvilág Kapuja

A mobilom úgy van beállítva, hogy csakis akkor jelezzen, ha

valami nagyon fontos hívásom van. Megvannak azok az emberek,
akik beletartoznak ebbe a nagyon fontos kategóriába.
És sajnos a rendőrfőnök, meg annak titkár– nője beletartozott.
És sajnos Molly, a titkárnő volt a hívó. Rám bámult a miniatűr
képernyőről, és meglehetősen nyűgösnek tűnt.
– Robert, már mindenhol kerestem! – mondta azon az elhúzott,
nyafogós hangon, amitől a falra tudok mászni.
Most is elöntötte minden az agyamat, ami csak kéznél, illetve
fejnél volt. Ez a csaj már csak tényleg hab lehetett a tortán a tegnap
éjjel óta történtek után.
Összeharaptam a számat.
– Mi mindenhol? – csikorogtam, pedig általában nem szoktam
feleselni a főnök titkárnőjével. Mert rossz nyelvek szerint, aki felesel
vele, azt befeketíti a főnök előtt, és akkor a legszarabb melókat
kapja, és a legkevesebb fizetésemelést. (És ez alól még én sem lettem
volna kivétel, hiába vagyok a főnök kedvence.)
Na, persze én nem szoktam hallgatni a rossz nyelvekre, de hát,
azért ki tudja? Talán tényleg nem jó feleselni a nővel.
– Például a munkahelyén is – válaszolt az közben, meglepődve a
viselkedésem miatt.
– És még hol?
Rövid csend a vonalban.
– Hát a munkahelyén, Rob – mondta aztán bizonytalanul a nő.
– Na látja! – ripakodtam rá. – Máskor először a mobilomon
hívjon. Ott többnyire elér.
 – Értettem. Így lesz – riadozott a nő, mire én kezdtem
megenyhülni.
– Na mi a rajz? – próbáltam barátságosabb hangnemet megütni,
de ettől csak még jobban megriadt.
– Jól van, Rob?
– Komolyan ezért hívott, hogy ezt megkérdezze? – tudakoltam, és
megpróbáltam minél jobban eltolni a készülődő idegrohamom
kirobbanásának pillanatát.
– Hát, valójában nem. Az a helyzet, hogy a főnők beszélni akar
önnel.
Az órámra néztem, és arra gondoltam, hogy a főnök nyilván
holnap szeretne beszélni velem.
– A délelőtt folyamán valamikor jó lesz? – kérdeztem.
– Nem teljesen.
– Jól van. Akkor délután mikor?
– Most, Rob. A főnök most akar beszélni önnel. Pontosabban húsz
perc múlva.
– Várjunk csak, várjunk csak!… – próbáltam magamhoz térni.
– Siessen Rob, tudja, hogy a főnök nem szereti, ha valaki késik. –
Ezzel megszakította a vonalat.
Úgy néztem Fülesre, mintha erről is ő tehetne.
– Ide a térképet! – ripakodtam rá.
– Nem adom!
– Ide vele!
– Nem, és punktum!
Nem volt választásom. Máskor talán el bírtam volna viselni a
főnök haragját, de hát ez akár anyagi vonatkozásban is visszaüthet,
én meg jelenleg a galaxis legcsóróbb emberei közé tartoztam,
úgyhogy nem engedhettem meg magamnak semmi olyan affért, ami
pénzügyileg árthat nekem.
Rohannom kellett.
Hatalmasat nyeltem.
– Rendben – szűrtem a fogaim között. – Rendben, velem jöhetsz,
de most el kell rohannom.
– Oké, főnök, háromnegyed nyolckor találkozunk a kéjpalota
előtt.
– Remek – mondtam, és egyáltalán nem gondoltam annak.
Mindenesetre rohantam.
És természetesen elkéstem.
A titkárnőnek már hűlt helye sem volt. A recepción félhomály. A
főnök szobájának ajtaja sarkig tárva, és onnan is félhomály
szűrődött elő.
– Főnök! – kopogtattam, aztán a villanykapcsoló felé nyúltam.
– Ne kapcsold fel a villanyt, Rob – hallottam a főnök hangját a
szoba mélyéről. Rekedtnek és bágyadtnak tűnt. – Nem kell a fény.
Hát, ha nem, akkor nem, gondoltam, és lehullt a kezem.
– Gyere be, Rob, ülj le!
Becsületemre legyen mondva, hogy miközben a szoba belseje felé
haladtam, egyetlen tárgyat sem borítottam fel, akárhányba is
rúgtam bele.
Aztán ott ültem a főnökkel szemben, aki csak egy sötét sziluett
volt a maga székében. A szeme pedig visszaverhetett valami fényt,
mert mintha vörösen parázslott volna. Mint két meggyújtott cigi
vége.
Hallgattunk. Aztán a főnök felsóhajtott, és megszólalt:
– A késés…
– Elismerem, tényleg késtem – bólintottam. – De mentségként
hadd mondjam el, hogy nagyon zűrös napom volt. És csak az utolsó
pillanatban tudtam meg, hogy beszélni kívánsz velem.
– Hogy jön ez ide? – kérdezte udvarias csodálkozással.
Igaza volt neki. Elvégre a kifogásaim nem rá tartoztak. Én sem
fogadok el kifogásokat a beosztottaimtól.
Viszont az is igaz, hogy aki jól dolgozik, annak sok mindent
elnézek.
– Viszont nem volt semmi panasz a munkámra. Egész évben úgy
hajtottam, mint egy android – mondtam neki szemrehányóan,
amiért azt a tíz perces késést szóvá teszi.
– Ez így igaz, Rob – ismerte be. – Te vagy a legjobb emberem.
Ezért is hívtalak ide most… Csupán azt akartam mondani, ha nem
szakítasz félbe, hogy késett idén a nyár, talán azért van még mindig
ilyen meleg.
Ebben tökéletesen igaza volt. Az évszakhoz képest baromira meleg
volt, máskor ilyenkor már egész őszies a hangulat.
Nos, ha az előbbiekben túl korán kezdtem el pofázni, hát akkor
most eldöntöttem, hogy ideje nagy bölcsen hallgatni.
Ő pedig folytatta.
– Nem bírom a meleget. Hiába a légkondi, nagyon könnyen
felmelegszik a testem, és akkor nem tud lehűlni… Talán emiatt
szedtem össze ezt a nyavalyát is… – Amikor fészkelődni kezdtem a
széken, gyorsan hozzátette. – Ne ijedj meg, nem fertőző.
– Nem félek – mondtam neki őszintén. És ez igaz is volt. Addig a
pillanatig, amíg nem említette, hogy „nem fertőző”, ez a lehetőség
eszembe sem jutott.
Amióta elkaptam, nem bírom a fényt se, nem csak a meleget.
– Az orvosok?
– Az orvosok?… Azok azt mondták, hogy nyaljak sót, ha ettől sem
könnyebbülök meg, egyek káliumot, és ha ez sem használ, egyek
sejtsót, ezzel elkerülhető a hőkimerülés. Ja meg, hogy üljek
légkondicionált helyen, és sokszor vegyek hidegzuhanyt.
Bólintottam.
– Igen, ez a standard megoldás a hőkimerülésre.
– Lehet. Én azonban már csak a hűvös időt várom.
– Az is egy megoldás – ismertem be udvariasan.
– Nos, Rob, azt hiszem itt az ideje, hogy a lényegre térjünk…
Láttam a tegnapi közvetítést az Ezernyi Kéj Palotájából.
Úgy éreztem, hogy megint itt a bölcs hallgatás ideje.
Talán ő is úgy érezte, mert sok időt telt el, míg újra megszólalt. Ha
nem parázslott volna olyan vörösen a szeme a sötétben, már-már azt
hittem volna, hogy elaludt.
De nem.
És amíg újra meg nem szólalt, nekem volt időm imádkozni, hogy
csak nehogy a rulettet hozza szóba.
– Nos – szólalt meg végül – jó sok pénzt eljátszottál este.
– Az – mondtam rezignál tan, és arra gondoltam, tegnap óta
valahogy csak azok a dolgok jönnek be, amiket nagyon nem akarok.
Ebből talán össze lehetne hozni, hogy elkezdem azokat a dolgokat
nagyon nem akarni, amiket voltaképpen nagyon akarok, és így
megint a helyére billenne minden, megint elkezdenének jól menni a
dolgok.
– Az a nő megzavarta a fejedet, Rob, látszott rajtad.
– Igen, főnök – bólintottam, mint egy engedelmes diák.
– De hát a nők már csak ilyenek, megzavarják a fiatalemberek
fejét. Igaz?
– Igen, főnök.
– Egy frászt igaz. Azért, mert mindenki ezt mondja, még nem
biztos, hogy igaz is. Nők, férfiak, olyan nagy különbség nincs köztük.
Megzavarhatják a másik nem fejét, tény, de minden dologhoz kettő
kell.
 Most rittig nem mondtam, hogy: igen, főnök.
– Na mindegy – sóhajtott fel Duncan. Mert hát így hívták a
rendőrfőnököt, ha még nem említettem volna: Duncan Lavory. – A
vizsgálatot nem tudom megakadályozni.
– Miféle vizsgálatot?
– A belső ügyosztálytól egyeseket érdekel, hogyhogy ilyen lazán el
tudsz játszani ennyi pénzt, ezért egy kicsit a körmödre akarnak
nézni.
Na, már csak ez hiányzott. A belső ügyosztály. -Állampolgári
jogom, hogy annyi pénzt játsszak el, amennyit csak akarok –
mondtam önérzetesen.
– Tudom, Rob, tudom. Nem is lesz ez afféle komoly vizsgálat.
– Miért akkor komolytalan lesz?
– Most ne rám fújj, Robi Ha rajtam múlna, nem lenne vizsgálat,
tudhatod. De nem rajtam múlik.
– Elnézést.
– Jól van. Szóval nem olyan igazi vizsgálat lesz, hanem egy kis
biztonsági ellenőrzés. Azt Joga van a belső ügyosztálynak a hivatal
minden munkatársával elvégezni, mindenféle indoklás nélkül.
Ha őszinte akarok lenni, hiába voltam vele nagyon is tisztában,
hogy egy ilyen vizsgálat könnyedén kiderítheti: pénzt fogadtam el a
maffiától, ez pedig a karrierem végét jelentheti, igazából jelenleg
nem tudott megérinteni a dolog. Túl sok minden történt ebben a két
napban ahhoz, hogy egy újabb arcul csapást megérezhessek.
Így hát csak a vállamat vonogattam teljesen közönyösen.
– Örülök, hogy ilyen lazán veszed fel, Rob – mondta Duncan. –
Mindenesetre én szeretnék segíteni neked.
Kíváncsian néztem rá. Rövid szünet után folytatta.
– Valami készül maffiatájékon. Nagyon mozgolódnak a fiúk.
Hatalmasat nyeltem. Ha jó vastag bőr van a képemen, akkor most
ártatlan szemeket meresztve megkérdezem tőle, hogy: valóban?
De azért ennyire vastag nem volt.
Duncan pedig, miközben túlvilágian izzó szemei engem fürkésztek
az őket körülölelő sötétségből, folytatta.
– Felsőbb körökben már régóta gyanítják, hogy az alvilág vezetői
valójában csak bábfigurák, és valaki a háttérből irányítja a dolgokat.
Ő az igazi keresztapa… Úgy hírlik, a napokban megmutatja magát,
és talán el lehet kapni.
Valami megvillant, és én összerezzentem, pedig csak egy lámpa
kapcsolt fel nem messze tőlünk. Duncan a távvezérlőjével
irányította.
Arrafelé kaptam a fejem, ahonnan a sápadt fény világított, és egy
átlátszó gömböt láttam tele papírpénzzel.
– Jól látod, Rob?
– Igen, látom.
– És tudod, mi az?
– Papírpénz. Régen láttam már ilyent, mert szinte mindent
kártyáról intézek… De baromira jól néz ki, el kell ismerni!
– Az, Rob, kereken egymillió kredit.
Visszafordultam Duncan felé. Először nem láttam, mert a
pupillám kissé összeszűkült a fénytől, de amikor újra
alkalmazkodott a sötéthez, immár láthattam az asztal túloldalán ülő
Duncan arcát. Szokatlanul sápadt volt, szinte világított, mint a
szeme. Csak épp nem vörösen, hanem fehéren.
– Nos, Rob, ezt a milliót az kapja, aki leleplezi az igazi maffiát.
– Hűha! – mondtam.
– Két nap előnyöd van, mert a többieknek csak holnapután
hirdetem ki… Nos, ezt kapod tőlem a jó munkádért cserébe.
Egészen meg voltam hatódva. És fel voltam lelkesedve. Ha így
folytatom, rövidesen gazdag ember leszek. Megtalálom a fickót
(vagy fickókat), akit a maffia keres, azt ugyan még nem tudom, hogy
mit kezdek vele, de az biztos, hogy a maffia nyomára vezet.
Felmarkolom a maffiától az egymilkót, utána letartóztatom,
felmarkolom Duncantől is az egymilkót, és egész kellemesen fogom
érezni magam.
Lehet, hogy az a sok rossz az elmúlt két napban azért történt, hogy
képes legyek utána megfelelően értékelni és élvezni ezt a két milliót?
Elvégre soha nem érdekelt a pénz, csak azóta, amióta mindent
elvesztettem. Azóta aztán nagyon is rajta volt a figyelmem.
Na mindegy, megszerzem a két milliót, ezenfelül megkapom
Lavna Falvát, ez így nagyon jó program a következő néhány napra.
Na persze, feltéve, ha megérem ezt az időt, mert a programba a
városnézésen kívül belép az is, hogy rövidesen alá kell szállnom az
alvilágba.
Hú, tényleg, mennyi is az idő?
Az órámra néztem. Hét tíz volt. A rohadt életbe, ez nem lehet, szar
ez az óra, mindig majdnem kifutok az időből. Hét tíz, háromnegyed
nyolckor találkozom Fülessel az Ezernyi Kéj Palotájában, és ha nem
érek oda időben, ez az aljadék nyilván nem fog várakozni. Ezenfelül
pedig akkor nem érek le pontban nyolc órára sem, és ki tudja, mi
lesz akkor.
Felugrottam a fotelből.
– Főnök, nekem most rohannom kell! – kiáltottam.
– Programod van, Rob?
– Igen! – ezt már az ajtóból üvöltöttem vissza, aztán már is
száguldottam a liftek felé, de egyik sem volt itt, úgyhogy megállás
nélkül száguldottam tovább a lépcsőházba, és máris rohantam lefelé
a tizenhetedikről.
A tizenharmadiknál eszembe jutott, hogy voltaképp a tetőn
parkoltam le. Akkor megálltam, szusszantam egyet, és azon
morfondíroztam, kár volt letiltani az automatikát, mert sokkal
egyszerűbb lenne, ha lemennék a földszintre, és lehívnám a
távvezérlővel az autót.
Na de hát letiltottam, és biztonsági okok miatt csak az autó
fedélzeti számítógépében lehet megszüntetni a tiltást manuálisan.
Így hát fogtam mégiscsak egy liftet, nehogy már azt a nyolcvanhét
emeletet úgy kelljen soványmalac vágtában megtennem felfelé – és
indultam a tetőre.
Ezek után be a légiautóba, gáz, irány az Ezernyi Kéj Palotája. Na,
persze szokásom szerint, mint ahogy mostanában tettem, amikor
épp volt egy kis ráérő időm, megeresztettem egy sikertelen hívást az
én Lavna Falva barátném felé.
Mielőtt leszálltam volna, épp azon gondolkodtam, hogy ne
kezdjem-e köröztetni a lányt. De aztán elvetettem az ötletet. Korai
még pánikba esni. Ha holnapig nem érem el – már amennyiben
hajnalhasadtával még bimbódzik életem virága – akkor majd
köröztethetem.
Azon már meg sem lepődtem, hogy a megbeszélt helyen egy öreg
néni várt rám.
– Te vagy Füles, igaz? – kérdeztem mindenesetre. – Hol hagytad
a szájkosarad?
– Ó, igen, kedveském – jött a válasz. – Én vagyok az. Álcáznom
kellet magam, hogy ne legyek feltűnő, mivel nem találtam egyetlen
egy technikust sem, aki állított volna a hangomon. Az arcmerevítőre
pedig nem volt szükség, csak azért rakták az államra, hogy
komolyabbnak nézzen ki a bajom… Na de te honnét ismertél fel?
– Hát onnét, baromi sokra becsült barátom, hogy az ilyen öreg
nénikék nem hordanak testre simuló miniszoknyát, vagy ha valami
oknál fogva mégis, hát akkor is csak nagyon ritkán, és ezt
hangsúlyoznom kell, hogy csakis, csakis, és csakis a legritkább
esetben dudorodnak így elő alóla a heréik.
– Ó! – mondta meglepetten Füles, és végignézett magán.
 – Ugye nem akarsz megmaradni nőimitátornak, hanem inkább
visszaöltözöl az eredeti ruhádba? – Abbéli reménykedésemben,
hogy tényleg ezt fogja tenni, hevesen bólogattam minden egyes
szónál.
– Az nem lehet – mondta gondterhelten. – Mert a hangom
egészen más. Női hanghoz túl feltűnő egy férfitest.
– Nézd, nekem egyáltalán nem szükséges, hogy beszélj útközben
– biztosítottam.
– A véletlenre is számítani kell. Új szoknyát kell keresnem.
A fogaimat csikorgattam. Aztán visszafogtam azt az ösztönös
mozdulatot, amivel felemelem a karórámat, hogy egy pillantást
vethessek rá, mert tudtam, hogy ez a rohadt óra szórakozik velem,
és ha megnézem rajta az időt, hát az sokkal több lesz, mint aminek
lennie kellene.
– Jól van – mondtam. – Hol szerezted ezt a ruhát?
– Azt nem mondhatom meg.
– Akkor pofán váglak – állítottam szuggesztíven. – Méghozzá a
fájós oldalon.
– Oké. Loptam.
– Hm… Végül is gondolhattam volna. Honnan loptad?
– A női öltözőből.
– Volt pofád kirabolni szegény nővérkéket? – kérdeztem dühösen.
– Szorít az idő – így ő. – Mi legyen?
– Vagy öltözz vissza, vagy szerezz egy másik szoknyát.
– Nem hoztam magammal a ruháimat. És honnan a fenéből
szerezzek szoknyát? Veszel nekem egyet?
– Anyádnak! – feleltem.
– Anyámnak nem kell. Van neki egy csomó.
– Mindegy, nem érdekel, gyere akkor így, ahogy vagy, csak dugd
el valahova a tökeidet, cseszd meg!
– És mégis, hova a fészkes fenébe dugnám, elmondanád?
– Mit érdekel az engem? A beszélőkéd hangszóróját hova dugtad?
– A zsebembe.
– Jó, akkor dugd azt is oda.
– Ha-ha…
– Ha meg nem tetszik, akkor dugd a seggedbe!
– Ha-ha, nagyon vicces, nagyon vicces!
– Egyáltalán nem viccnek szánom, ember, be sem fognak így
engedni a palotába minket.
– Nem is oda megyünk.
– Hát dehogynem.
– Egy fenét!
– Nekem tegnap azt mondták.
– Megtévesztésként. Csapda az árulónak.
– Miféle árulónak?
– Az esetlegesnek.
Hát mit mondjak, elegem volt. Ha nem Lavna Falvával
fenyegetőztek volna, hagyom az egészet a francba.
Így azonban csak annyit mondtam:
– Jól van, akkor induljunk!
Gyalog mentünk vagy ötven métert, a metróbejáróhoz.
Megváltottuk a jegyünket, majd beálltunk az állomáson várakozó
emberek közé.
Persze nem szálltunk fel, hanem megvártuk, míg a szerelvény
elhagyja az állomást, aztán leugrottunk a peronról, és elindultunk be
a sötétségbe a mágneses sín mentén. Nem Izgultam, tudtam, hogy
hova megyünk, hiszen nagyon is jól ismertem az itteni, alvilágba
vezető lejáratot.
 Három szintet mindenféle ingadozó létrákon kellett lefelé
mennünk, aztán egy félhomályos folyosón ósdi lifthez értünk.
Füles olyan magabiztosan szállt be a rozzant alkalmatosságba,
mintha ez számára a világ legtermészetesebb dolga lenne.
– Működik? – kérdeztem gyanakodva.
– Ha nem működne, gondolod beszállnék? – sipította magas
hangján az én tökös, miniszoknyás Füles anyóm.
Mindenféle rossz érzésektől eltelve beszálltam én is a fülkébe.
Füles megnyomta a kilences szint gombját, mire a lift rázkódva,
nyögdécselve elindult lefelé, számításaim szerint azért, hogy a pokol
legsötétebb bugyrait elénk tárja.
Mikor elértük a kilences szintet, még mindig éltünk.
– Én nem megyek tovább – mondta akkor Füles, és a kezembe
nyomott egy összehajtogatott papírdarabot.
Körülnéztem. Büdös volt, kosz, és félhomály.
– Én sem – ráztam a fejem meggyőződéssel, de aztán eszembe
Jutott Lavna Falva. – Vagy mégis.
Egyébként most már nem bántam, hogy Füles velem jött, mert hát
a szükség óráiban egy rossz társaság is jobb, mint a semmi.
Fülessel legalább lehetett váltani egy emberi szót.
Széthajtottam a papírlapot. Mint ahogyan gondoltam is, ezen volt
a térkép. Betájoltam magam rajta.
– Na, akkor megyek – mondtam.
– Várjál! – szólt utánam Füles. – Van nálad fegyver?
– Naná, hogy van – bólintottam. – Elvégre nem moziba készülök.
– Kifejezetten hangsúlyozták, hogy fegyver nélkül menj!
Elővettem összecsukhatós lézerkarabélyomat, és a kezébe
nyomtam.
– Ne babráld, mert bekapcsol a riasztó, és megráz! –
figyelmeztettem. – Húszezer volt van benne, eléggé ki tud ütni.
– Miféle riasztó az, ami ráz, és nem riaszt? – méltatlankodott
Füles anyó.
– Továbbfejlesztett – így én. – Egyébként meg miféle fickó az, aki
csak úgy szó nélkül elkezd buzerálni egy rendőrségi karabélyt? Na
légy jó!
Azzal útnak indultam, és Füles így sosem tudta meg, hogy
voltaképp a fegyver először figyelmeztet, és csak, ha utána is
szórakoznak vele, akkor ráz.
Az útvonal meglehetősen egyszerű volt, így még csak véletlenül
sem tévedhettem el.
Legnagyobb megelégedésemre, amikor megérkeztem e megjelölt
helyre, pontosan nyolc óra volt. Egy szót sem szólhat senki. Nálam
már csak a halál lehet pontosabb. De az is csak talán.
A helyszínen három dolog tűnt fel egyből. Először is, egy teremtett
lélek sem volt se közel, se távol. Ami persze engem nem tévesztett
meg, hiszen itt volt még a másik két dolog. Egy patkány, aki velem
mit sem törődve rágcsált valami hulladékot, és egy dombormű a
falon, ami csontvázat mintázott.
Nos, nagyon is tisztában voltam vele, hogy az egyikük, vagy a
patkány vagy a csontváz, álcázott automata, Amin keresztül
megfigyelnek, és esetleg útbaigazítást is kaphatok a további teendők
felől.
Na, persze úgy csináltam, mintha nem lennék tisztában a
dologgal, így csak álltam, és vártam.
Amíg meg nem untam. Ugyanis a patkány csak rágcsált tovább,
mit sem törődve velem, a csontváz pedig… Hát az nem csinált
semmit, továbbra is csak úgy elvolt a falon, mintha tényleg csupán
egy sima dombormű lenne, semmi több.
Nyolc óra tíz perckor úgy döntöttem, ideje valamit csinálni. Talán
a „vendéglátóim” azt vizsgálják, hogy tudok-e valamit kezdeni a
helyzettel, amibe kerültem. Bár nem értem igazán, miért tennének
ilyet, de hát ki képes megérteni egy bűnöző észjárását?
Mivel nem volt nálam semmiféle műszer, a kezemet kellet
használnom.
Jó alaposan végigtapogattam a csontvázat, de nem találtam
semmi olyat, Ami arra utalt volna, hogy több lenne, mint aminek
látszik.
Nos, akkor csakis a patkány lehet az automata.
Ekkor a műpatkány még mindig azt a szemetet rágcsálta, amit
eddig is. Természetesen ez már szemet szúró volt, még egy amatőr is
rájött volna, hogy itt valami nem stimmel. Mert hát az csak úgy van,
hogy a patkányok ottmaradnak, amikor megjelenik valahol egy
ember a közelükben, és mintha mi sem történt volna, folytatják azt,
amit eddig is. Nekem ezt aztán ne akarja bedumálni senki!
Lehajoltam hát, és megmozgattam a patkány rágta valamit, mire
az állat visítva ráugrott a kezemre, és beleakasztotta fogait a
mutatóujjamba.
Iszonyúan fájt, rothadtul fájt.
Akkorát üvöltöttem, amekkora a torkomon kifért. Az pedig nem
pici, nekem elhihetik.
Aztán bal kézfejem egyetlen ütésével eltörtem a támadó gerincét.
Így, patkánygyilkolás közepette talált rám Lavna Falva.
– Hát te meg mi a jó fészkes fenét csinálsz? – érdeklődött.
Mivel látott mindent, nem tagadhattam le.
– Épp megöltem ezt a szemét patkányt – közöltem vele, és a
fájdalomtól kedvem lett volna zokogni.
– De miért?
– Mert megharapta az ujjam.
– És hogy került a szájába?
– Ráugrott, amikor megmozgattam azt a valamit, amit rágcsált.
 – Na de mi frászér’ mozgattad meg?
– Hogy felhívjam magamra a figyelmet.
– Miért akartad felhívni magadra egy patkány figyelmét?
– Hogy megkérdezzem, hova kell mennem.
Lavna Falva néhány másodpercig tátott szájjal, mozdulatlan
tekintettel meredt rám.
– Te teljesen meg vagy húzatva? – kérdezte aztán.
– Azt hittem, hogy egy rohadt automata – magyarázkodtam fülig
vörösödve.
Lavna Falva erre a fejét csóválta.
– Azt már meg sem kérdezem, hogy miből gondolod pont egy
patkányról, hogy automata.
– Másképp viselkedett, mint a többiek.
Lavna Falva védekezőén maga elé emelte a kezét.
– Elég – mondta erélyesen. – Több agyszüleményt nem akarok
hallani.
Közben már sikerült kiszednem a döglött patkány fogai közül
vérző ujjamat, és így, a fájdalom csökkentével már valamelyest
gondolkodni is tudtam.
– Azt mondták, nyolcra legyek itt – mentegetőztem. – Nyolc
tízkor még nem volt senki, csak ez a patkány meg ez a csontváz.
Nyilvánvalónak tűnt, hogy az egyikük egy útbaigazító automata.
Régen sok ilyet használtak.
– Patkányforma automatákat? Ilyenekről még sosem hallottam –
rázta a fejét Lavna Falva.
– Nem pont patkányforma – mondtam. – Volt mindenféle.
Öngyújtó, óra, éjjeliszekrény, papírsárkány… Mit tudom én, még mi.
Volt minden, amit csak akarsz.
– Már értem. Te pedig úgy gondoltad, hogy egy gengszter
automatája csakis patkány lehet.
 Nos, rá kellett döbbennem, Lavna Falva jót szórakozik a káromra.
Ez nem volt szép tőle. Hiszen ott álltam fájó ujjal, amiből csak úgy
ömlött a vér, és igazán nem éreztem valami kellemesen magam.
Legszívesebben bekaptam volna az ujjamat, de hát a patkány ezt
már egyszer megtette, és ki tudja, milyen baktériumok lehettek a
nyálában.
– Meg is betegedhetek. Ez a dög akár megfertőzhetett valami
nyavalyával – panaszkodtam.
– Agybajjal már biztos nem.
Szíven ütött, hogy a lány ennyire nem törődik velem.
Aztán rádöbbentem, hogy valami azért nagyon nem stimmel.
– Váljunk csak!… Hát te meg hogy a fenébe kerülsz ide?
– Követtelek – közölte Lavna Falva ártatlan egyszerűséggel.
– Az nem lehet. Észrevettelek volna.
– Távolról követtelek. Bepoloskáztalak és tulajdonképpen végig
veled voltam.
– Egész nap?
– Egész nap.
– Akkor is, amikor a klozetten ültem, és épp… izé, rád gondoltam?
– Hát, az nem semmi show volt – bólogatott Lavna elismerően.
Elpirultam.
De hála a forgatókönyvnek, végszóra megmozdult a csontváz a
falon, és nekem akkor már nem volt érkezésem irulni-pirulni az
otthoni kulisszatitkaim miatt, mert más feladatom akadt. Félre
kellett rántanom Lavna Falvát, mivel úgy nézett ki, mintha a
csontváz épp meg akarná ugrani. Mondjuk vagyunk így még
néhánytrilliárdan a galaxisban, de hát egy csontváztól, aki ráadásul
még fémből készült, azért mégsem várna ilyet az ember.
Na de röviden: a csontváz nem vetette rá magát Lavna Falvára.
Mint ahogy nem volt automata sem.
 Mert ajtó volt. És kifelé nyílott.
Tulajdonképpen, ha nem említettem volna, hát akkor szólhatnék
néhány szót a földalatti világ történelméről.
Tényleg csak néhány szót. Nos, régebben, még a mostaninál is
őrültebb időkben, a bolygónak volt egy olyan korszaka, amikor attól
kellett tartani, hogy mindenféle tömegpusztító fegyverekkel a
földdel teszik egyenlővé. Ekkor építették le a mélybe azokat az
óvóhelyeket, amiket a hisztéria időszakainak elmúltával a sorsukra
hagytak, és amiket végül is a maffia foglalt el. Aztán néhány (vagy
több) bányagéppel elkezdték kibővíteni a területet, és úgy
összefurkáltak ott lent a mélyben mindent, óvóhelyeket, bányákat,
meg amit csak találtak, hogy jelenleg az egész egy hatalmas
katakombarendszer, aminek a méreteit lehetetlen megmondani,
mert elhelyeztek benne egy csomó zavaró-berendezést, ami
megbolondítja a kereső műszereket meg a kémműholdakat – na és
az alaprajzát sem ismeri senki.
Én ezt megelőzően kétszer voltam lent, amikor valakit üldöztünk,
de olyannak éreztem magam, miközben a katakombák között
bukdácsoltunk, mintha egy bolyongó szellem lennék.
Ez tényleg az alvilág, bárki bármit is mondjon. Még ha nagyon
kutakodnánk, talán magát az ördögöt is meglelnénk valamelyik
bugyorban. Na de erről ennyit.
Szóval kinyílt az ajtó, és ez félbeszakította mind a pirulásomat,
mind pedig a kialakulófélben lévő csevelyt Lavna Falvával.
Az ajtó mögött egy újabb járat volt található, a keretben pedig
három rosszarcú fickó. Annyi különbség volt köztük, hogy a járat
bármelyik másik alkalommal is itt leledzik, míg a rosszarcúak nem
biztos.
– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte az egyik rossz arcú, és Lavna
Falvára mutatott.
– Ő a társam – válaszoltam rögvest.
 – Nem az a híres színésznő?
– Ugyan már! – heherésztem. – Nem is hasonlít rá.
– Akkor honnan tudod, kire gondolok?
– Mert azért egy kicsit mégis hasonlít – mondtam fapofával
(elfeledkezve a heherészésről), néhány másodpercnyi intenzív
gondolkodás után.
– Arról volt szó, hogy egyedül jössz.
– Még hogy egyedül – méltatlankodtam. – Olyan csak a filmekben
van, Valójában egy zsaru sosem hagyhatja ott a társát. így hát
muszáj volt velem jönnie.
Ezen aztán elgondolkodtak. Bármennyire is ismerték a
bűnüldözést, a rendőrtisztekre vonatkozó jogszabályokat tuti, hogy
nem fújják kívülről, ebben biztos voltam.
– Most akkor mi legyen? – kérdezte a középső alak.
– Bánom is én! Vigyük a főnökhöz, az majd átadja nekik a disc-et,
aztán elhúzzák innen a belüket. Engem csak ez érdekel. Allergiás
leszek a zsaruktól. – Azzal hevesen vakarászni kezdte a testét,
mintha már el is kezdődött volna nála az első ilyen allergiás roham.
– Mi történt a kezeddel? – kérdezte a középső alak.
– Megharapott egy rohadt patkány.
– Miféle patkány?
– Ott van ni! – mutattam a tetemre.
A fickó odalépett, lehajolt, és megpiszkálta a dögöt.
– A rohadt életbe! – mondta akkor teljesen lesápadva, remegő
szájjal.
Ez meglepett. Egy alvilági figura, aki mindenféle ronda helyen
császkál, és fél a patkányoktól?
– A rohadt életbe! – ismételte meg a fickó, és a homlokáról
ömleni kezdett a víz.
 – Ugyan már, haver! – mondtam neki nyugtatóan. – Ettől már
nem kell félned, kinyírtam.
– A rohadt életbe! – nyögött fel még egyszer a fickó, de immár
folytatta is a gondolatot. – Bazmeg, ez a szemétláda megölte
Jimmyt!
Akkor már a másik kettő is ott volt a heveny rosszullétben leledző
figura mellett.
Átkarolták.
Nem azért, hogy támogassák. Lefogták.
– Nyugi, nyugi, haver! Ez most nem a bosszú ideje. Ne feledd el,
őket a keresztapa küldte.
– Ki az a Jimmy? – érdeklődtem bénán, bár sejtettem a választ.
– Hát, haver, az bizony az ő idomított patkánya volt – mondta az,
aki az „idomár” jobb oldalán fogta le a szenvedő fickót.
Aki végül is lehiggadt, én pedig ebben a pillanatban már
teljességgel el tudtam hinni, hogy a maffia küldött le minket.
Különben már nem élnénk.
– Adjátok ide amiért jöttünk, és már itt sem vagyunk – mondtam
a fickóknak mindenesetre.
– Sajnos ebben a közös örömben pillanatnyilag nem
osztozhatunk – hangzott a válasz. – Az anyag a főnöknél van…
Úgyhogy kénytelenek vagytok velünk jönni.
Beléptünk a járatba. Ez sem volt kellemesebb, mint az előző, sőt
amikor visszacsukták az ajtót, meglehetősen áporodottá vált a
levegő, mert megszűnt a szellőzés. Teljesen olyan volt az egész,
mintha egy régi ércbánya valamelyik vakvágatában mászkálnánk.
Meleg is volt, és néhol a támpillérekről, vagy a boltozatos
merevítővasakról csorgott a víz.
Mi mentünk elöl, a három gengszter pedig mögöttünk, amitől
nem támadtak túl kellemes érzéseim.
 – Én úgy hallottam, hogy az alvilágnak vannak a legjobb plasztikai
sebészei – súgta oda nekem egyszer csak Lavna Falva.
A hőség ellenére mindjárt kirázott a hideg, attól való
félelmemben, hogy a fickók is meghallják. Tudtam, mire gondol
Lavna Falva. Hogy mitől olyan rondák ezek a tagok. Csakhát a
rendőrség kötelékében mindenki tudja, hogy mostanában sikk minél
rémisztőbbre operáltatni magát valakinek, aki az alvilág – mármint
e földalatti hely – köreibe tartozik.
Ha ilyen alapvető dolgokkal nincs tisztában az a valaki, akit a
„társamként” mutattam be, ez bizony felkeltené kísérőink
gyanakvását.
– Pszt! – sziszegtem rá amilyen halkan csak tudtam. – Ez most itt
a divat. Minél rondábbá operáltatni magukat. Átnézték az összes
régi kalóz meg horrorfilmet, és azokból szedik a mintát.
– Á! – így Lavna Falva boldogan. – Most már értem.
Boldog ember, gondoltam. Ő legalább ért valamit abból a
zűrzavarból, ami tegnap óta úgy ránk telepedett.
De aztán Lavna újra odasuttogott valamit.
– Na de miért?
Idegesen néztem körül, de hála az isteneknek, kísérőink nem
figyeltek ránk.
– Majd egyszer megbeszéljük – súgtam Lavnának. – Egyébként
tetoválásokkal kezdődött. Eleinte csak a sittesek között volt szokás,
hogy az ember kitetoválja a testét. De aztán divattá vált, és az utcán,
ha körülnéztél, már minden második emberen tetoválás volt. Ekkor
kezdték el magukat plasztikázni ezek a fickók itt lent.
Azonban megértette vagy nem értette meg Lavna Falva a lényeget,
nem tudom, azért mindenesetre láttam rajta, hogy megrettent,
amikor meglátta az alvilág urát. Bármire is készült fel, azért ilyenre
nem számított.
Bevallom én sem.
 Mert a fickó aztán rendesen át lett operálva. Amikor
megpillantottam, az jutott eszembe, hogy esetleg nem is ember,
hanem egy automata, vagy valami idegen lény.
De azért el kell ismernem, illett erre a helyre.
Ugyanis ördögnek volt plasztikázva. Erről nincs mit mondanom,
hiszen ha azt mondom: ördög, a galaxis minden táján mindenkinek
ugyanaz jut az eszébe: egy szarvas, patás, hegyes fülű, hosszú farkú,
pocakos, szuvas fogú, ronda pofájú, kampós orrú, vörös bőrű fickó.
Na hát ilyen volt ő. Vagy az is elképzelhető, hogy csak maskara volt
rajta az egész, nem tudom, érthető okok miatt nem kérdeztem meg.
A járat egy hatalmas földalatti csarnokba torkollott, annak
közepén várt ránk, egy aranyszínű trónon, egyik kezében emberi
koponya volt, a másikban pedig háromágú szigony. Körülötte pedig
az udvartartása, akik bár szintén rondák voltak, mint a bűn, azért
mégiscsak emberi fizimiskájuk volt. Talán épp egy régi kalózhajó
legénységéé.
– De rondák vagytok! – bődült el undorral a hangjában a király,
amikor kíséretünkkel meg– álltunk előttük.
Rögtön kapcsoltam.
– Olyan a pofád, mintha először egy neutronbombát robbantottak
volna fel benne, aztán a maradékot két hétig pácolták volna, majd
miután összekeverték turmixgéppel, egy vak, félkezű és béna
szobrászművész rakta volna össze a sittes fotód alapján.
Erre hosszú csönd támadt, amit csak Lavna Falva élénk szívverése
szakított félbe.
– Bízz bennem! – suttogtam neki a szám sarkából. – Tudom, mit
csinálok.
– Hát persze – sziszegte vissza Lavna Falva szintén a szája
sarkából. – Épp elintézed, hogy kinyírjanak.
– Itt ez a szokás. – Azt már nem árultam el neki, hogy mi „ez a
szokás”: az, hogy kinyírják a vendégeket, vagy az, hogy a vendégnek
pofátlankodnia kell a főördöggel.
De hát pillanatokon belül úgyis megtudja.
– Hm… – mondta a főördög végül, és szélesen elmosolyodott,
elővillantva kihegyezett fogait. – Ilyen bókot még életemben nem
kaptam. Tetszik nekem ez a gazember… Ha nem egy átkozott zsaru
lennél, akkor talán nem is lenne ingerem, hogy a hátadba vágjam
legalább negyvenkétszer a kommandós késemet.
– Hát ez kedves… – biztosítottam jóindulatomról a királyt, és úgy
gondoltam, nagyon jól mutatna valamelyik börtönbolygón.
– Na de mindegy – folytatta ő. – Kölcsönös szimpátia ide vagy
oda, térjünk az üzletre!
– Miféle üzlet? – döbbentem le. – Én csak egyszerűen egy disc-ért
jöttem.
– Persze, persze. Itt van nálam.
– Nos, ha megkaptam, már itt sem vagyunk.
– Igen – bólintott a „főördög” láthatólag elgondolkodva. Vagyis
hát amennyiben a homlok– ráncolás meg a szájjal történő
csücsörítés ördög körökben is utalhat gondolkodásra, akár ezt is
csinálhatta a fickó.
– Hát… – mondta végül. – Az a helyzet, hogy az anyagot egy olyan
személy hagyta itt nálunk, akinek a kilétére nem szeretnék utalni,
viszont számunkra minden szava parancsnak számít…
Nem tudtam megállni, szavamra nem tudtam, hogy ne
pofátlankodjak egy kicsit.
– Maga a sátán? – szóltam közbe hatalmasra kerekített
szemekkel. A főördög arca megrándult, ebből következtethettem,
hogy azért kissé elvetettem a sulykom. Hogy mi a fenéért nem
tudom én befogni a számat, amikor arra lenne szükség?
– Nos – mondta a főördög vontatottan. – Ez az általam meg nem
kívánt nevezni személy fokozott hangsúlyt fektetett arra, hogy
lehetőleg egészben kell távoznod innen… Azonban a hölgyről nem
tett említést.
Erre kirázott a hideg. A fenébe is, csakis azért jöttem le ide az
alvilágba, hogy Lavna Falva biztonságát garantálni tudjam. És mi
lett belőle? Hát az, hogy ehelyett magammal hoztam a pokol
legsötétebb bugyrába, olyan mélyre a föld alá, ahol bármit is
csinálnak vele, a jajkiáltása sosem Jut el a földfelszínre. És ráadásul
még a végén kiderül, hogy azért, mert tiszteletlenül beszéltem a
maffiáról, még baja is fog esni.
Hát meg vagyok én húzatva, annyi már szent.
Azonban, mielőtt még megtépáztam volna a ruhámat, és hamut
szórva a fejemre megkövet– tem volna a maffiát, a főördög megint
megszólalt.
– Sajnos azonban az időnk kevés, és nem tudhatjuk, hogy az a
meg nem nevezendő, de a jelenlevők majdnem mindegyike által
tisztelt személy vagy azért nem említette a hölgyet, mert nem érdekli
a sorsa, vagy pedig azért, mert magától értetődőnek tartja, hogy rá is
vonatkozik az utasítás… Ezért Inkább térjünk vissza az üzletre…
Nos, csúf barátom, akinek többünk véleménye szerint olyan jól állna
hetvenkét darab bozótkés a hátában, el akarja vinni azt, amiért jött.
És ez így helyes is, mert a meg nem nevezendő személy, azt mondta,
hogy vigye. Viszont a megnemnevezendő, sokunk által tisztelt, azt
nem mondta, hogy a későbbiekben megkéselendő, valaki által talán
tisztelt, csúf nembarátom ezért ne fizessen.
Úgyhogy megkérdezném, mennyit ér neked ez a disc?
Elöntött a düh. Még hogy fizessek is érte? Azt már nem! Hiszen
épp nemrég döntöttem el, hogy nagyon meg kell fognom a pénzt.
– Nem erről volt szó! – kiáltottam a főördög– nek
méltatlankodva. – Arról volt szó, hogy lejövök ide, és megkapom az
anyagot.
A főördög bólintott.
– Meg is kapod.
 – Nahát akkor!
– Csak fizesd ki.
– Nem volt szó fizetésről.
– És azt mondta valaki, hogy nem kell fizetned?
Természetesen nem mondta senki.
– Na és mennyibe kerül? – kérdeztem rezignáltam és arra
gondoltam, hogy amennyiben itt fizetnem kell, akkor azt bizony
kamatostul vissza fogom kérni a maffiától.
– Hm… Legyen egymillió kredit.
Nos, ez persze megoldotta a kérdést. Egymilliót, még ha tudnék se
akarnék kifizetni.
– Nem fizetek – mondtam.
– Rendben. Legyen ötszázezer.
– Nem fizetek – ismételtem. – Tudod mit? Mi most elmegyünk, és
számolj el valahogy a meg nem nevezendő személyeddel, hogy miért
nem került hozzánk az anyag.
Megfogtam Lavna Falva finom kis kezét, és megfordultunk.
Egy csomó fegyver szegeződött ránk.
Hatalmasat nyeltem. Éreztem, hogy Lavna Falva tenyere is
izzadni kezd, és a lány úgy kapaszkodik belém, mint fuldokló a
mentőövbe.
– Megállj! – szólt utálnám a főördög. – Azt hiszem, meg tudunk
egyezni.
Visszafordultam felé. (Na persze Lavna Falva édes kis bársonyos
bőrű kacsóját a világ minden kincséért sem eresztettem volna el.)
– Hogyan? – kérdeztem.
– A dolog nem olyan egyszerű – mondta a főördög mint ahogy te
gondolnád. Mert ha történetesen fogod magad és elmész, akkor nem
tudom teljesíteni a meg nem nevezendő keresztapa… izé, személy
utasítását, és ezért meg kell, hogy öljelek. Viszont ha megöllek,
akkor szintúgy nem tudom teljesíteni a megnemnevezendő
kívánságát, ezért ő neheztelni fog rám. Ami személyemre nézve nem
túl kedvező.
Nos, hát igen, elképzeltem, hogy mennyire nem lehet a személyére
nézve kedvező, ha nem teljesíti a maffia óhaját. (Pontosabban azt
képzeltem el, hogyan fogják nyársa tűzve, szép lassan, elevenen
megsütni. Mert hát egy ördöghöz csak ilyen halál méltó, mindenki
tudja.)
– Na ugye – mondtam neki. – Akkor mégis– csak az lesz a
legegyszerűbb, ha megkapom az anyagot, és már itt sem vagyok.
A főördög azonban a fejét rázta.
– Sajnos ez csak látszólag ilyen egyszerű. Valójában nem az…
Mert ha csak úgy ingyen adok neked valamit, akkor oda a
presztízsem. Holnapra az egész alvilág azt fogja pletykálni, hogy
tulajdonképpen a főördög egy balek, és ezért nem alkalmas a
vezetésre.
– De hát miért? Hiszen a meg nem nevezendő kívánsága…
– Na ja. Csakhogy a megnemnevezendő csak velem tárgyalt, senki
más nem tud róla. A legtöbben azt hiszik, hogy talán nem is létezik,
csak a fejemben… Így hát tartanom kell magam a törvényhez, ami
kimondja, hogy vagy megöllek, vagy valahogy palira veszlek.
– Köszönöm – mondtam nem túl lelkesen.
– Ó, nincs mit, örömmel teszem mind a kettőt.
Hát igen, efelől nekem sem voltak kétségeim.
– És akkor most mi lesz?
– Valahogy fizetned kell.
– És ha nem?
Rövid ideig csönd volt.
-Van egy kompromisszumos javaslatom – mondta aztán az ördög
 – És pedig?
– Ha legyőzöd valamelyikünket pusztakezes harcban, akkor
elviheted az anyagot.
Egészen megkönnyebbültem. Pusztakezes harcban aztán tényleg
nem ijedek meg senkitől, hiszen a Fejvadászok technikai arzenálja
olyan, hogy még legalább tízezer év, amíg a többiek „felverekszik”
magukat arra a szintre.
– Legyen – mondtam. – És hol lesz?
– Hát itt – mondta az ördög. – Felhúzzuk a szorítót, és máris
kezdődhet a banzáj… De figyelmeztetlek, ez nem olyan mérkőzés,
mint egy edzésen, itt nincs gong, és nincsenek szabályok.
– Megjegyeztem – bólintottam, és egyáltalán nem voltam
megijedve.
Pedig a meccs tényleg nem szokványos lett. A főördög emberei
néhány perc alatt felhúzták a szorítót.
– Aki előbb a földre kerül, és nem tud felállni, vagy kiesik a
szorítóból, és nem tud vissza– mászni, az veszített – közölték a
szabályokat, én pedig bemásztam a kötelek közé.
Figyeltem a másik oldalon bemászó fickót. Ha azt gondoltam,
hogy a legnagyobb darab harcosukat fogják küldeni, hát tévedtem. A
fickó egy fejjel kisebb volt, mint én, és szinte véznának tűnt
mellettem.
Ha nem lettem volna tisztában vele, hogy körözött bűnöző, talán
még valami sajnálat is felébredt volna bennem.
Így viszont csak le akartam csapni. Méghozzá minél hamarabb.
Ha nincsenek szabályok, hát nincsenek – gondoltam, és amikor
bemászott, azonnyomban elindultam felé.
Rám mosolygott, és felém nyújtotta a jobbját, hogy köszöntsön.
De hát nincsenek szabályok…
Visszaütöttem.
 Pont orrba találtam, a fickó elszállt, neki a köteleknek, aztán
visszapattant róluk, majd térdre esett előttem.
Kinyújtotta a kezét, és rémült arccal hadonászott. Mintha valamit
mondani akarna.
Nem törődtem vele.
Azzal sem, hogy a szorító köré gyűlt tömeg mit üvöltözik. Élvezzék
csak, ha akarják! Engem csupán a meló érdekel.
A térdemmel addig rúgtam a fickó fejét, míg mozdulatlanul el
nem terült a földön.
Akkor elindultam kifelé a ringből.
A tömeg még mindig üvöltött.
Kit érdekel?…
Aztán valaki lecsapott hátulról.
Csak egy pillanatig érzékeltem a vállaim közé hasító, zsibbasztó
fájdalmat.
Nem értettem semmit.
Aztán a világ elsötétült…
Ültem a székben, és kóvályogtam.
Lavna Falva masszírozta a vállam.
Érintése olyan volt, mintha újra és újra le– csapna az a valaki.
A főördög üvöltözött.
Velem.
– Hogy lehet valaki olyan fasz, hogy szarrá veri a bírót?
– Honnét tudhattam volna, hogy a bíró volt! Azt mondátok
nincsenek szabályok!
– Szabályokat mondtunk, igen, és nem azt, hogy nincs bíró.
– Nem mondta, hogy ő a bíró – védekeztem.
– Hát persze, mert mielőtt elmondhatta volna, szarrá rúgtad az
agyát.
– Jól van na!… – nyöszörögtem fájdalmasan, de a főördögöt ez
nem nyugtatta meg.
– És azt sem hallottad, mit kiabált a tömeg?
– Nem. Miért, mit kiabáltak?
– Azt, hogy: Seggfej! A bíró!
– Mindenhol azt üvöltözik, hogy: seggfej bíró!
– De itt nem azt üvöltözték, hogy: seggfej bíró, hanem azt, hogy:
te seggfej, az a bíró!
– Nem a tömegre figyeltem… Inkább azt mondd meg, hogy ki volt
az a seggfej, aki hátulról lecsapott.
– Az az ellenfeled volt, te szerencsétlen.
– És mivel csapott le? Iszonyúan fáj.
– Egy vasdoronggal.
Erre bár mozdulni sem bírtam, engem is elöntött a düh.
– Megölöm azt a rohadékot! – nyüszítettem.
– Méghogy megölöd. Inkább kezet kellene neki csókolnod,
megmentette az életedet.
– Méghogy megmentette? Eltörte a gerincemet! – üvöltöttem.
– Bár csak tényleg eltörte volna – üvöltött vissza a főördög. –
Egyébként meg örülj, hogy nem azt a hülye fejedet lapította szét.
Megérdemelted volna.
– Mindegy – nyöszörögtem. – Az a fő, hogy vége. Ide az anyagot,
és már itt sem vagyok.
– Egy nagy fenét adom oda az anyagot. Fizetni fogsz érte.
Ez azért már túl sok volt a jóból.
Eltaszítva a hátam mögött szorgoskodó Lavna Falvát felugrottam
a székből, és rávicsorogtam a főördögre.
– Micsoda? – üvöltöttem. – Méghogy fizessek? Inkább téged is
szarrá verlek, mint a bírót.
A főördög nem mozdult.
Mosolygott.
Engem pedig valaki másodszorra is lecsapott hátulról.
Mikor legközelebb felébredtem, egy csillében feküdtem. Elég
furcsa pozícióban. A csille pedig mozgott. Legalábbis ez valószínűbb
volt, mint az, hogy a mennyezet mozog a fejem felett.
Tehát valaki tolta ezt a csillét. Ami mellesleg valószínűleg
antigravitációs csille volt, mert semmiféle hang nem kísérte a
mozgását.
– Hol vagyok? – nyöszörögtem fájdalmas hangon.
– Itt vagy velem – válaszolt Lavna Falva lágy hangon.
– És te hol vagy?
– Itt vagyok veled. Én tolom a csillét.
Próbáltam megmozdulni, hogy kicsit körülnézzek, de iszonyú
fájdalom hasított belém.
– Jaj, jaj – nyöszörögtem. – Agyonvertek.
– Nem – ellenkezett Lavna Falva. – Arra nagyon vigyáztak, hogy a
fejedet ne üssék. És a főördög azt sem engedte, hogy
megrugdossanak, miután összeestél.
Ekkor kezdtem tudatosítani magamban, hogy milyen pozícióba
fekszem a csillében. Nos, ez elég furcsa volt, mint már említettem.
Az egyik oldalon a fejem lógott ki, a másikon egy pár csizmát láttam,
és még azt is éreztem, hogy rajta fekszem a kezemen.
Egyébként pedig a csizmám és köztem egy rakás szemét volt,
amiből arra tudtam következtetni, hogy miután beraktak a csillébe
úgy, hogy csak a fejem és a lábam lógjon ki, rám lapátoltak egy kis
matériát.
Ó, igen, azt akarták, hogy egyhamar ne tudjak kikászálódni a
csilléből, hanem csak ami– kor már messze járunk.
Ennyire tartanak tőlem!
Próbáltam megmozdítani a lábam.
Nem ment.
Még csak nem is éreztem.
Elöntött a pánik.
– Áááááü! – üvöltöttem. – Lebénult a lábam!
– Dehogyis bénult le! – állította Lavna Falva, de én nem figyeltem
rá, minden erőmet össze– szedve előredőltem, és megmarkoltam az
egyik csizmát.
A kezemben maradt.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!! – üvöltöttem. – Le– vágták a bal
lábamat! Jaj nekem, jaj nekem, levágták a bal lábamat!
– Dehogyis vágták le! – méltatlankodott türelmetlenül Lavna
Falva, de akkor én már elmar– koltam a másik csizmát is.
És az is a kezemben maradt!
– AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA!Itt!!!!!!! – üvöltöttem teli
torokból. – Levágták a jobb lábamat is! Jaj nekem, jaj, jaj, mindkét
lábamat amputálták!!!
– Elég már! – rivallt rám Lavna Falva, én pedig kezemben a
csizmákkal talpra ugrottam, minek következtében tiszta erőből
bevertem a fejem az alacsony mennyezetbe, a csille pedig eldőlt,
mire én a következő lépésben kiestem belőle, és miközben a szemét
csak úgy ömlött rám, és én egyre csak a pár csizmát tapogattam,
rádöbbentem, hogy voltaképp még tart a nyár, rajtam pedig sima
sportcipő van, nem pedig csizma.
Különbenis, nem is volt ilyen csizmám.
Ezek után arra is rájöttem, hogy ha már sikerült talpra ugranom,
akkor valószínűleg nem a levágott lábaimat markolászom éppen,
hanem egy pár üres csizmát.
 És hát bingó! Tényleg az volt. Mert úgy fektettek a csillébe, hogy
csak az egyik felében volt szemét, a másikba engem helyeztek el.
Lavna Falvának azt mondták, az egyensúly miatt, de én tisztában
voltam vele, hogy a fickók számítottak rá, mi lesz a reakcióm,
amikor magamhoz térek, és félkábán meglátom a csille másik
felében talppal felfelé ágaskodó csizmákat.
Ettől egészen megnyugodtam, és már az sem zavart, hogy úgy fáj a
hátam, mint még soha, a fejemből pedig ömlik a vér.
– Jól vagy? – kérdezte Lavna Falva részvéttel teli hangon, amitől
sírhatnékom támadt.
– Hát úgy nézek ki? – szipogtam.
– Nem. Egyáltalán nem – vigasztalt.
– Akkor meg miért kérdezed?
– Valamit csak kellett kérdeznem – így ő. És hát végül is igaza
volt.
– Jaj, anyám – nyöszörögtem. – Elegem van mindenből, kurvára
fáj minden, meg akarok halni…
– Hm… – mondta Lavna Falva. – Nem próbálkoznánk meg előbb
valami mással? – Aztán erotikusán búgó hangon: – Azt hiszem,
tudok valamit, amitől menten jobban leszel.
Nahát, gondoltam, ez a Lavna aztán nem semmi. Még a halálom
pillanatában is csak a szexre tud gondolni. Vagy talán így akar
átsegíteni a másvilágra?
– Ne haragudj – nyögtem. – De most, azt hiszem, nem vagyok
képes erekcióra.
– Hogyan? – nézett rám nagy csodálkozva.
– Na ne cikizz mán!... Olykor előfordul ilyesmi, na…
– Milyensmi?
– Tudod, ha az emberen átmegy néhány út– henger, nem biztos,
hogy utána még feláll neki…
 – Na de Rob – méltatlankodott Lavna. – Te még ilyenkor is csak a
szexre tudsz gondolni?
Na szép, gondoltam. Ezt pont ő mondja nekem, amikor épp az
imént tett ajánlatot.
Mit mondhattam volna?
– Na ja…
– Én csak simán meg akarom masszírozni a hátad. Ismerek egy
technikát, amivel néhány perc alatt el lehet mulasztani a fájdalmat.
Nos, a hátam majd leszakadt, úgy fájt. Én is ismerek egy
technikát, amivel pár perc alatt el lehet mulasztani. Meg is
mondtam Lavnának.
– Na ja. Egy golyó a fejben!
– Tartsuk be a fokozatokat – javasolta ő. – Előbb valami mással
próbálkoznék.
Voltaképp nem volt választásom, azt csinált velem, amit akart.
Megfogott, és elhúzott a csille mellől. Nem is gondoltam volna
róla, hogy ekkora ereje van.
A hasamra fordított, majd mellém térdelt, és elkezdte huzigálni az
ujjait a hátamon. Először a gerincem mentén felülről lefelé, majd
ellenkezőleg, ezek után pedig a gerincemtől kifelé húzkodta a tíz
ujját néhányszor, majd ismét ellenkezőleg.
Közben pedig magyarázott, hogy tulajdonképpen ezzel a
technikával az ütés során az idegekben keletkezett feszültséget tudja
eltüntetni.
Na persze én nem nagyon hittem neki.
Mikor végzett a hátammal, megkért, hogy forduljak hanyatt.
Nem bírtam, akkora fájdalom volt bennem, hogy egyszerűen
képtelen voltam mozdulni.
Segített, és amikor már a hátamon feküdtem, az oldalamon tett
simító mozdulatokat. Végül pedig a két kezemet meg a két lábamat
húzta végig a két tenyerének ölelésébe fogva.
Mikor pedig ez kész volt, kezdte az egészet elölről.
Nem tudom, hány ilyen kört csináltunk, hányszor kellett
megfordulnom, de egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem
segít nekem, és önállóan tudom mozgatni a testemet.
Aztán a fájdalom is lecsökkent, olyannyira, hogy már nem is volt
jelentősége.
– A rohadt életbe, te!… – kiáltottam fel meglepetten.
– Igen?
– Hát ez majdnem elmúlt, alig-alig érzem.
– Akkor most itt abbahagyjuk, jó? – közölte, és rácsapott a
fenekemre.
Én pedig felálltam, megmozgattam magam, aztán ugrándozni
kezdtem. (Persze vigyázva, hogy még egyszer ne vágjam be a fejem
az alacsony mennyezetbe.)
– Olyan vagyok, mintha kicseréltek volna – lelkendezem, és az
egyéb bajaim (ilyen, mint betört fej, meg „lerágott” ujj) már nem is
tudtak meghatni.
– Ez szuper! – mosolygott rám Lavna.
Őszintén bevallom, kezdtem fickós is lenni.
Lavna Falva még nem állt fel, hanem ott térdelt előttem, ahol
eddig is, és onnan nézett fel rám. Nekem pedig ettől a póztól
kellemes gondolataim támadtak, és…
De akkor Lavna Falva felállt.
– Oké, Rob, akkor mehetnünk is!
– Nem úgy van az! – ellenkeztem.
– Miért?
– Az a szitu, hogy vissza kell mennem, és szarrá kell vernem a
főördögöt meg a társaságát.
 – Minek? Nem csaptak le még elégszer?
Nos, ez szíven ütött. Pancsernek gondolna Lavna Falva?
– Nézd, tudok verekedni. Láthattad, amikor úgy elbántam a
nehézfiúkkal ott a Rózsaszín Cica szirmokban... Jut eszembe, mit
kerestél te ott? Mi ez a táncosnő dolog?
– Nyomoztam, Rob.
– Hogy mit csináltál?
– Nyomoztam. Kíváncsi voltam, hová vezetnek a szálak az üggyel
kapcsolatban, amibe belekeveredtünk, és hát abban a bárban
kötöttem ki. Gondoltam, jelentkezem táncolni, és egy kicsit
körülnézek.
– És nem gondolod, hogy a nyomozás rám tartozik? –
érdeklődtem.
– Ugyan, Rob, én csak neked akartam segíteni. Hogy több időnk
maradjon egymásra. – Azzal lenyomott egy puszit, meg az arcomhoz
dörgölte az orrát, én pedig teljesen elgyengültem, és bármennyire is
akartam, képtelen voltam tovább forszírozni ezt a dolgot.
– Szóval, izé… Ott a kupi… izé, bárban láthattad, hogy elintéztem
azokat a fazonokat.
– Ó, nem láttam semmit, Rob, amikor elkezdődött a bunyó,
elhúztam a csíkot.
– Na mindegy. Szóval az a helyzet, hogy amióta ismersz, csak azt
láthattad, hogy mennyit bénázok… – itt tartottam egy kis szünetet,
azt várva, hogy majd közbevág, és hevesen tiltakozni kezd még a
feltételezés ellen is.
De csak ennyit mondott:
– Hát, Rob!…
– Na de azt akarom valahogy megértetni veled – folytattam
gyorsan hogy én valójában nem ilyen vagyok.
– Nem?
 – Nem. Méghozzá egészen nem ilyen vagyok… Voltaképpen
egészen másmilyen vagyok, mert alapállapotban normális vagyok,
csak amikor téged meglátlak, akkor valami történik, és teljesen
összezavarodok, aztán mindenféle hülye dolgok jönnek ki ebből.
– Igazán?
– Igen, igazán. Hiszen most mondom.
– Értem.
– Akkor jó. Mert én nem.
– Nos, Rob? Mi a megoldás?
– Azt hiszem, le kell feküdnünk.
– Tessék?
– Azt hiszem egy baromi nagyot kellene kefélnünk, és akkor
minden jó lenne. Mert tudod, amióta a közelembe kerültél a
figyelmem kilencvenkilenc százaléka a szexen van, így nem meglepő,
hogy a másik egy százalékkal mindenféle hülyeséget csinálok.
– Na de hogy képzeled, Rob? – érdeklődött Lavna Falva elpirulva.
– Hát… – körülnéztem. – Például itt van a csille. Én leveszem a
ruháidat meg a sajátjaimat, ráterítem, te hanyatt fekszel rá… Nem,
nem is hanyatt, először hasra, én pedig hátulról…
– Elég, elég, Rob! – emelte fel védekezőén a kezét Lavna Falva. –
Én egy szemérmes lány vagyok.
Nos, mit mondjak. Sok mindent el tudtam képzelni Lavna
Falváról. De azt, hogy szemérmes lenne?…
– Biztos? – érdeklődtem halkan. Voltaképp csak úgy kicsúszott a
számon a kérdés.
Elgondolkodott.
– Nem. Azért annyira nem biztos. Na de akkor is, lehet, hogy
veszélyben van az életünk. És te pont most akarod?…
– Nem. En egyfolytában akarom. Csak most különösképp!…
Egyébként pedig, ha most nem kaphatlak meg, akár meg is
halhatok.
– Heregyulladásban? – szörnyülködött Lavna.
– Nem, nem abban. Arról van szó, hogy vissza kell mennem
megszerezni az anyagot. Ha a figyelmem ennyire a szexen van,
akkor lehet, hogy megint lecsapnak, mint Foxi a taxi órát. És most
esetleg nem hagyják annyiban, hanem meg is rugdosnak.
Mindenféle szörnyű dolog történhet velem. De ha most
megkaphatlak, akkor lemegy erről a dologról a figyelmem, és olyan
turbó csávó leszek, hogy kapásból leverem mindegyiket. Aztán
elhozom az anyagot.
– Jaj, Rob – nevetett Lavna. – Ilyen rossz dumával még senki sem
akart megkapni.
– Ez nem rossz duma – nyüszítettem. – Ez maga a valóság.
– Akkor még rosszabb.
Nos, az első fordulóban kiütéssel győzött Lavna Falva. Ami azt
jelenti, hogy a másodikban valami mással kell próbálkoznom.
– Nézd! – mondtam rövid szünet után. – Nézz körül! Voltál már
ilyen helyen?
– Az az igazság, hogy nem – ismerte be a lány.
– Te nem úgy vagy vele, hogy ebben az életben minél több új
dolgot kipróbálnál?
– Hm…
– És talán soha többet nem lehet részünk egy ilyen kalandban.
Szeretkezni a tiltott földön, ahol senki más… Egy egyedülálló
lehetőség az alvilág kapujában, aminek élvezetét még az is
felfokozza, hogy esetleg veszélyben forog az életünk…
– Hm-hm…
– És talán sosem lehetünk ezután egymásé, mert utána harcba
indulok, és talán nem térek soha vissza.
– Hé, Rob! Ha te nem térsz vissza, akkor én hogy keveredek ki
ebből a labirintusból?
– Visszatérek. Elvégre, ha már szeretkeztünk, akkor turbó leszek,
mint már említettem.
– Jaj, Rob! Igazán nem kell strapálnod magad!
– Tessék?
– Itt az anyag – mondta Lavna, és egy disc-et kapott elő a
zsebéből.
Tátott szájjal meredtem rá.
– Miféle anyag?
– Hát amiért jöttünk.
– És hogy a frászba került hozzád? – értetlenkedtem teljesen
kiakadva.
– Elkértem tőlük.
– Én ezt nem értem – nyögtem az igazsághoz híven. – Hogyhogy
elkérted tőlük?
– Jaj, Robi, ez olyan egyszerű… – sóhajtott Lavna Falva.
– Ne hívj Robinak – ellenkeztem. – Az összes hülye mesefilmben
Robinak hívják a legócskább robotokat: Robot Robinak, és ha valaki
Robinak szólít, az jut eszembe, hogy én is egy ilyen ócska robot
vagyok.
– Jól van na, Robot Robi. Szóval a dolog sokkal egyszerűbb, mint
ahogy képzeled.
– Igazán?
– Igazán. Arról van szó, hogy a megállapodás az volt, hogy levered
az egyiküket, aztán megkapod az anyagot. Igaz?
– Igaz.
– Nos, amikor olyan szerencsétlen módon leverted a bírót, hát
teljesítetted a megállapodást, mert hát szegény fickó az egyikük volt,
mivel közéjük tartozik. Én csak felhívtam a figyelmet erre a tényre,
és emlékeztettem őket az egyezségre.
– És csak úgy simán odaadták?
– Hát… Először gondolkodtak, hogy meggyaláznak, majd utána
feldarabolnak mindkettőnket… Csak hát mit szólt volna az általuk
meg nem nevezendő, de mindenki által sejtett, hogy kicsoda
személy? Így hát nagy szívfájdalom közepette teljesítették az
egyezséget… Íme! – ezzel Lavna Falva a kezembe nyomta a disc-et.
Én pedig csak fogtam, és álltam ott tátott szájjal.
– Na, itt akkor már semmi dolgunk, akár mehetünk is! – közölte a
véleményét rövid szünet után Lavna Falva, és elindult előre.
Felemeltem a tekintetem, és néztem a járatban távolodó,
kívánatosán gömbölyded alakját.
A történtekből csak annyi jutott el hozzám, hogy most nem lesz
szex.
Pedig az ereimben vér helyett jelenleg megolvadt láva fortyogott.
És csakis, csakis, csakis és kizárólag Lavna Falva lehetett a tűzoltó
készülék.
Gondoltam arra, hogy leteperem és megerőszakolom, de aztán
eszembe jutott, hogy ez bizony nem mutatna jól az újságok
címlapján. Meg különben is, én jófiú vagyok.
Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az őrült
gondolatot csakis a hely szelleme sugdoshatta a fülembe, nekem
semmi közöm hozzá.
Így hát zsebre vágtam a disc-et, és elindultam a nő után. Úgy
döntöttem, lebeszélem magamat a dologról, akkor talán nem kapok
infarktust.
– Végül is, igazad van – mondtam Lavnának.
– Tök hülyeség lenne, ha mi itt most nekiállnánk a témának.
– Miért? – csodálkozott a lány.
– Hát csak azért, mert az utóbbi két napot tekintve, biztos
történne valami, ami félbeszakít minket, és akkor én tényleg
meghalnék abban a heregyulladásban, amit említettél.
– Na és mi történhetne itt? Talán ránk szakad a járat? – kérdezte
Lavna.
– Az is lehet – mondtam. – De az is, hogy simán előugrik egy
oldalfolyosóról valaki, és megzavar minket, amikor már épp be
vagyunk melegedve.
Lavna megállt, és rám mosolygott.
– Ugyan, Rob – búgta. – De hiszen én csak vicceltem. Csak fel
akartalak húzni.
– Hát azt sikerült.
– Valójában én is ugyanúgy kívánlak, mint te engem. Hacsak nem
jobban.
– Azt kétlem. Neked biztos nem feszülnek ennyire a herezacskóid.
Lavna hozzám simult, és csókolni kezdett.
– Te kis butus fiú. Ennél a helynél el sem tudok képzelni
romantikusabbat arra, hogy végre, végre, végre az egymáséi
legyünk.
Aztán egyszerűen hanyatt dőlt, és magára rántott.
– Ó, Robi – nyögte vágyódóan, és forró volt a teste.
– Ó, Lavna! – nyögtem, és ha eddig csupán megolvadt láva
fortyogott az ereimbe, most egy egész nap beleköltözött.
– Ó, Rob, Rob, Rob, Rob…
– Ó, Lavna, Lavna, Lavna, Lavna…
– Ó, megjöttem! – kiáltotta egy hang mellettünk, én pedig
ijedtemben lehengeredtem Lavnáról.
Felpillantottam, és Fülest láttam magam előtt.
– Na ugye megmondtam – súgtam erőtlenül Lavnának, aki egy
pillanatig tátott szájjal feküdt, aztán felugrott, a kezét a szájára
tapasztotta, vihogni kezdett, végül elrohant a folyosón.
Nekem meg fogalmam sem volt, hogy min vihog. A helyzeten,
vagy pedig azon, ahogy Füles kinéz?
Mindenesetre én is feltápászkodtam.
– Add ide a pisztolyomat! – szóltam Fülesre.
Odaadta.
Egy pillanatra azon gondolkodtam, lelövöm. Aztán elvetettem az
ötletet, elvégre törvényszolga vagyok.
Akkor viszont bosszúból Fülest fogom meg– erőszakolni!
De aztán elvetettem ezt az ötletet is. És nem csak azért, mert a
csábító miniszoknya alatt úgy dudorodtak a heréi…
Szó nélkül elindultam Lavna Falva után.
 11. Az üzenet

A liftben kényelmetlen volt a csend, így, bár nem sok kedvem volt
hozzá, úgy döntöttem beszélgetni fogok.
– Aztán áruld már el nekünk, hogy a… szóval hogy találtál ránk? –
kérdeztem Fülestől. – És hogyhogy pont a legalkalmasabb
pillanatban?
– Ó, hát az nagyon egyszerű volt – mondta Füles vidáman. –
Álltam és vártam rád, amikor a semmiből egyszer csak elém toppant
egy féllábú, félszemű, kampókezű kalóz, egy rézbőrű harcos, meg
egy harmadik pofa, akinek azon kívül, hogy két szarv lógott a
halántékából, egész normálisan nézett ki… na és ezek hárman
elkaptak.
– Na de miért nem öltek meg? – érdeklődtem sértetten.
– Mert azt mondtam, hozzád tartozom.
– Remek.
– Mondd, főnök, te tényleg szereted a patkányokat?
– Ezt miből gondolod?
– Ők mondták… Azt mondták, hogy ha én hozzád tartozom, akkor
nekem is szeretni kell a patkányokat.
– Igazán?
– Igazán. Én persze vettem a lapot, és mondtam, hogy hogyne.
Még nálad is jobban szere– tem a patkányokat. Egyszerűen imádom
őket… Bár azt hiszem ezt azért túlzás volt állítani.
– Mert?
– Mert akkor előjött egy negyedik fickó, aki olyan volt, mint egy
lestrapált pankrátor, nekem ugrott, aztán elkezdett fojtogatni, és
miközben verte a fejemet a falhoz, egyfolytában üvöltözött, hogy
először megfojt, aztán kiherél, majd megerőszakol, de lehet, hogy
felcseréli a sorrendet.
– És hogy’ a fenébe úsztad meg? – kérdeztem csalódottan.
– Ezt is neked köszönhetem, főnök. Mert a többiek lefogták…
illetve hát a kampókezű csak beakasztani tudott neki… na nem úgy,
ahogy gondolod, hehehe, hanem azért, mert neki kampó keze van…
na mindegy, az a lényeg, mondták a fickónak, hogy a te embereidet
pillanatnyilag nem szabad bántani… Akkor pedig az sírni kezdett, és
egyre csak jajongott, hogy szegény Jimmy, szegény Jimmy. Én meg
mivel jól nevelt gyerek vagyok, részvétemet nyilvánítottam az elhalt
rokona vagy barátja, vagy mit tudom én mije felől, mire megint
nekem akart ugrani, de a többiek ismét lefogták…
A lift közben lassan emelkedett. Mereven bámultam a fülke falát,
és rohadtul nem érdekelt, mit mond Füles. Csak úgy automatikusan
kérdezgettem.
– És?
– Akkor megkérdeztem, oda tudnak-e vinni, ahol te vagy? Mire ők
azt mondták, hogy persze, de előbb be kell bizonyítanom, hogy
tényleg a te embered vagyok.
– Na és hogy bizonyítottad? – emeltem fel a tekintetemet. Ez a
téma már valamelyest érdekelt.
– Hát azt mondták, be kell bizonyítanom, hogy tényleg szeretem a
patkányokat, akkor elhiszik, hogy én vagyok én. Ezért hoztak egy
döglött patkányt, és azt akarták, hogy egyem meg.
– Micsoda? – kérdeztem, és éreztem, hogy kezd felkavarodni a
gyomrom.
– Ja, azt akarták, hogy egyek meg egy döglött patkányt –
bólogatott hevesen Füles.
– Na és hogyan úsztad meg?
Füles döbbenten nézett rám.
– Nem úsztam meg – rázta a fejét. – Egy szóval sem mondtam,
hogy megúsztam.
 – Fúj, te megettél egy döglött patkányt? – kérdeztem eltorzult
arccal, és alig tudtam visszanyomni előtörő hányingeremet.
– Most miért, mi van abban? Egyszer fél évet töltöttem az egyik
börtön bolygón. Ott olyan dolgokat kellett ennünk, amihez képest ez
a patkány ínyencfalat volt. Különbenis a beleit meg a bőrét nem
ettem meg.
– Hát ez undorító – közöltem a véleményemet, és láttam Lavna
Falván is, hogy falfehérré vált az arca. – Mindjárt lehánylak.
– Te hánysz le engem, cseszd meg? – méltatlankodott Füles. –
Hiszen te csaptad le azt a patkányt, nem én.
Ezzel sértődötten elhallgatott.
És hál’ Istennek jó sokáig nem is törte meg az ezután ránk
telepedő csendet.
Otthon, édes otthon.
Végre újra négyszemközt lehettem Lavna Falvával. Na persze
ehhez meg kellett fenyegetni Fülest, hogy lelövöm, ha továbbra is
utánunk settenkedik.
– Úgysem tennél ilyet, főnök. Egy törvényszolga nem tehet ilyet.
– De egy őrült törvényszolga, igen – mondtam neki, és nyálhabok
kezdtek szivárogni a szám sarkából.
– És te?… – bizonytalankodott. – Á, nem, azt azért nem hiszem
rólad – rázta a fejét.
– Figyelj, Füles, láttad a közvetítést az Ezernyi Kéj Palotájából?
– Amelyikben te voltál? Naná, hogy láttam, főnök, a világ minden
kincséért sem hagytam volna ki.
– Na ugye! És szerinted normális az az ember, akár törvényszolga,
akár nem, aki felteszi az összes pénzét a rulettre, majd miután
elvesztette, eljátssza a maffia pénzét is? Na, szerinted normálisnak
nevezhető az ilyen?
Füles elsápadt.
 – Ez eddig még eszembe sem Jutott, főnök – ismerte be. Aztán,
hirtelen az órájára nézett. – Hú, a mindenit, de eljárt az idő, de
eljárt… Nos, azt hiszem, nekem most mennem kell.
És úgy is tett, villámgyorsan elhúzta a csíkot.
Ez a beszélgetés egyébként a tetőparkolón játszódott.
Ezek után megfogtam Lavna Falva kezét, és várakozás teljes
feszültséggel vezettem a lakásomba.
Ahol is, amint le akartam teperni az ágyra, nagy csodálkozó
szemekkel kicsúszott az ölelésemből, és azt mondta:
– Csak nem akarsz most szeretkezni?
Az órámra néztem. Éjfél múlt.
– Hát… Az emberek többsége ilyenkor csinálja.
– Na és nem is vagy kíváncsi, mi van a disc– en?
– A disc-en? De. Baromira kíváncsi vagyok – mondtam olyan
hangsúllyal, amiből tudnia kellett, hogy minden vagyok, csak épp
kíváncsi nem.
Ő azonban vagy nem jött rá, vagy nem akart rájönni.
– Akkor jó – mondta gyorsan. – Mert én is nagyon kíváncsi
vagyok.
Azzal már ott is volt a számítógépnél, és várakozva nézett rám.
– Na, nem tesszük be? – kérdezte csábosán.
– És mi lenne, ha egyszerre mindent betennénk oda, ahova való?
– érdeklődtem, hátha még nincs veszve semmi.
– Nem értem – rázta a fejét, amiből tudtam, hogy jelenleg csupán
a disc-et fogjuk betenni oda, ahova való.
– Felejtsd el! – legyintettem, aztán előkotorásztam a zsebemből a
disc-et, és Lavna Falva kezébe nyomtam.
– Tedd be te – mondtam neki –, mert én most olyan állapotban
vagyok, hogy ha valahova be kell tennem valamit, azonnal
magömlésem lesz.
– Ugyan, Rob! Előbb a munka, aztán a szórakozás – ellenkezett
Lavna mérgesen.
– Munkából már volt jó adag… – tájékoztattam.
– Nézd, Rob, lehet, hogy az életünk múlik azon, ami a disc-en van.
Bólintottam.
– Lehet – mondtam. – Az egészségem pedig azon múlik, hogy
van-e jég a hűtőben, hogy a hatlövetűmet kissé lehűtsem.
Lavna úgy tett, mint aki nem érti a célzást. Én pedig komolyan
gondolkodóba estem, hogy előveszek egy shakert, telepakolom
jégkockával, aztán lehűtöm „magam”.
Lavna közben betöltötte a disc tartalmát a gépbe.
– Hűha, ez jó hosszú lesz – mondta, majd rám emelte a tekintetét.
– Van koffein-kivonatod itthon?
– Nem élek ilyenekkel – ráztam a fejem.
– Hát akkor, hogy tartod ébren magad?
– Hogy tartom ébren magam? – ezen röhögnöm kellett. – Úgy,
hogy arra gondolok, itt vagy velem, és nem kaphatlak meg.
– Jaj, Rob! Előbb a munka, már mondtam.
– Igen, igen. Aztán meg az elmúlás.
Leültem mellé. Belenéztem a számítógép monitorán feltűnő
anyagba.
– Mi a szent szar ez? – kérdeztem.
– Ez volt a disc-en – közölte Lavna Falva.
– Silver Scott: A Sötétség Hercege – olvastam. -Tudományos-
fantasztikus regény… Te kurva cirkusz, elcseréltük a disc-et.
A zsebemet kezdtem tapogatni, hátha találok benne egy másik
disc-et is, de sajnos ez hiába– való próbálkozás volt.
– A rohadt életbe, ezek a marhák rossz disc-et adtak oda –
dühöngtem. – Mi a fenét csináljunk most?
– Talán menjünk vissza az alvilágba? – vetet– te fel Lavna Falva.
Ennél hülyébb ötletet el nem tudtam volna képzelni.
– Azt már nem – ráztam a fejem. – Inkább felhívjuk Bushwingert,
és megkérdezzük, most akkor mi van?
– De hát éjfél már elmúlt – ellenkezett Lavna Falva.
– Igaz is – mondtam. – Akkor majd felhívjuk holnap reggel… Te
is érzed, milyen hívogatóan kacsingat ránk az ágy? – kacsingattam
oly módon Lavna Falvára, ahogy véleményem szerint az ágy
kacsingatott kettőnkre.
– Mi a száma? – kérdezte Lavna Falva.
– Az ágynak? Annak nincs száma. Nem egy élő személy.
Egyszerűen csak odamegyünk, te ráugrasz, én meg kettőtökre…
– Ha-ha-ha. Pontosan tudod, kire gondolok.
– Ja, szóval Bushwingernek? Fogalmam sincs.
– Akkor megkérdezem a tudakozót – közölte Lavna.
– Persze, azt megteheted, csakhogy titkos a száma.
Úgy gondoltam, több érve nem lehet. Akkor pedig nincs más
választás, minthogy végre, végre, végre beteljesüljön a…
– Hm… – mondta ebben a pillanatban Lavna Falva, aztán a
homlokára csapott. – De marha vagyok!
Ó, igen, most jött rá, hogy mennyivel jobb is az éjszakákat
szerelmeskedéssel tölteni, mint– hogy a számítógép képernyője előtt
ücsörögjön, és rontsa a szemét.
– Na, na, miért, miért? – érdeklődtem azért mindenesetre.
– De hiszen nekem megvan a szám.
– Hogyan?
Lavna Falva a zsebébe kezdett kotorászni, majd előkapta a
névjegy kártyatartóját, abból pedig kihalászott egy névjegyet.
 – Ez az – mondta elégedetten.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Hát Bushwinger névjegye.
Ezen elcsodálkoztam.
– Honnét szerezted? Úgy tudom, korábban nem ismertétek
egymást.
– Így is van. Mikor elhagytuk az irodáját, és te épp hátat
fordítottál neki, akkor csúsztatta diszkréten a kezembe.
– És te elfogadtad? – kérdeztem vérig sértve, és halálosan
féltékenyen.
– Persze. A névjegyekkel ezt szokás tenni.
– Na de azok után, ami történt…
– Miért, Rob, mi történt?
– Ki akart dobni!
Lavna elmosolyodott, és megsimogatta az arcomat.
– Na de hála az én lovagomnak, nem tudott kidobni. – És úgy
nézett rám, mintha én lennék a szép szőke herceg, az alkalomhoz illő
fehér színű ménbe „öltözve”.
Na persze én átláttam a taktikáján. Hogyne láttam volna át. Így
akart meglágyítani.
Na de majd én megmutatom neki.
Hát megmutattam! Úgy megmutattam neki, hogy csak…
– Az én kis hős Rob lovagom, aki képes volt értem leszállni még az
alvilágba is – gügyögte, és én máris olyan hülyén vigyorogtam, mint
egy idióta.
– Ugyan már Lavna – illegettem magam szégyenlősen.
Mire ő:
– Tudod, Robi, mindig jól jön egy névjegy. Most például fel tudjuk
zavarni az éjszakai álmából Bushwingert. Gondold el, milyen
bosszús lesz.
Na igen, ez már tetszett. Mert hát Bushwinger volt a fekete lovag,
az ugyanolyan színű ménbe „öltözve”, aki szemet vetett az én
gyönyörűséges Lavna Falva királykisasszonyomra, nyálazta a kezét,
meg mindenféle elvarázsolt névjegyeket dugogatott be neki
(mármint a kezébe), hát megérdemelte, hogy annyi borsot törjek az
orra alá, amennyitől allergiás rohamot kap.
– Igen! Igen, igen, igen! – mondtam határozottan. – Feltétlenül
oda kell csörögnünk Bushwingernek.
Lavna a névjegyet kezdte tanulmányozni.
– Itt van egy szám, ami alá van húzva. Gondolom ez a privát
videofonja, ami az ágya mellett van.
Hatalmasat nyeltem.
– Azt a számot hívjuk – hörögtem.
– Rendben – mondta Lavna, majd becsúsztatta a névjegyet a
videofon leolvasó egységébe.
Bushwinger álmos feje tűnt fel a képernyőn. Egy pillanatig
bambán farkasszemet nézett Lavna Falvával, de aztán felragyogott
az arca.
– Á, hercegnőm, maga az? Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen
hamar teljesíti az ígéretét, és felhív.
– Izé, Hed! – próbálta idegesen vigyorogva félbeszakítani Lavna
Falva, de a fickó még túl kába volt, és nem kapcsolt.
– Hát sikerült leráznia azt a ronda Robot Robii?… Hm… Mi ez a
csikorgó hang? – kérdezte aztán, én pedig félrelöktem Lavna Falvát,
és most velem kellett farkasszemet néznie Bushwingernek.
Megütközve hajolt hátrébb a képernyőtől. – Á, Rob… hi-hi, akár
hiszik, akár nem, épp magáról beszéltünk.
– Hiszem. Egyébként meg a fogam.
– Tessék?
 – Az a csikorgó hang… A fogam volt.
Azt hittem mentegetőzni fog, de csak a vállát vonogatta.
– Abban meg kell egyeznünk, hogy igen kellemes személyiség
Lavna Falva, igaz? – kérdezte.
– Ebben meg kell egyeznünk – csikorogtam.
– Na és nincs elkötelezve senkinek.
– Nincs.
– Ugye tudja, Rob, hogy mindig a nő választ.
– Téljünk inkább a tárgyra! – mondtam, és nagyon sajnáltam,
hogy videofon-képernyőn keresztül nem lehet megfojtani senkit.
– Jól van. Miért hívtak?
– Azért, mert leszálltunk az alvilágba.
– Jól tették, Rob. Ez volt a dolguk – mondta pimaszul.
– És kaptunk egy disc-et.
– Ahogy szó is volt róla – bólintott.
– Csakhogy az emberei elcseszték, Hed!
Csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
– Amennyiben?
– Rossz disc-et adtaik.
– Mert?
– Egy sci-fi van rajta, csessze meg, Hed, egy átkozott regény.
– A szerző és a cím?
– Valami Silver Scott, és A Sötétség Hercege.
Bushwinger bólintott.
– Akkor minden rendben.
– Hogyhogy minden rendben? Mit gondolnak mi vagyok én? Egy
kicseszett kritikus, vagy mi a fene?…
– Nem Rob. Ön a világ legjobb zsaruja. Sokan utálják is emiatt…
Hm, tényleg hibát követtünk el, de nem ott, ahol ön gondolja,
hanem ott, hogy nem tájékoztattuk az anyag előtörténetéről… De
akkor én ezt most megteszem, mert csak pár percet vesz igénybe.
Tudja, ki volt ez a Silver Scott?
– Gőzöm nincs.
– Nem csodálom. Sehol sem jegyzik. Tudja, Silver egy csavargó
volt. Volt egy kis számító– gépe, ott ücsörgött valamelyik templom
előtt, és egy rajzoló programmal lerajzolt mindenkit, aki hajlandó
volt megajándékozni néhány kredittel. Ezen pedig italt vett, mert
csak úgy bírta elviselni a világot, ha feltöltötte magát alkohollal…
Azon a napon már alaposan fel volt töltve, és épp vizelnie kellett.
Nos, ezt általában úgy intézte, hogy pár lépéssel attól a helytől, ahol
épp tanyázott egyszerűen levizelt valamit. Vagy a templom falát,
vagy egy fát, vagy ami épp ott volt. És tulajdonképpen ez mentette
meg az életét, mert amikor aznap arrébb ment, hát valami lezuhant
az égből, és telibe találta a számítógépét. Semmi sem maradt belőle.
– Micsoda pech!
– Nem is annyira. Mert az a valami, ami telibe találta, nem egy kis
meteorit volt, hanem egy hermetikusan lezárt kapszula, amelyben
valamiféle üzenetet küldött valaki. Nos, természeti katasztrófáiról
lévén szó, amire érvényes a garancia, Silver kapott egy új
számítógépet. Ekkor megnézte, mi az üzenet. Mert természetesen
nem szolgáltatta be a kapszulát a tűzoltóknak… Na és ezt a
történetet találta rajta. Elolvasta, egy kicsit átszerkesztette, aztán
kiadatta regényként… Mondanom sem kell, hogy szépen
meggazdagodott belőle, és útnak indult, hogy bejárja a galaxist…
Azóta sem hallott felőle senki. Egyesek szerint az üzenet írója
végzett vele.
– Vagy békésen él valahol, és sütteti a hasát, valamelyik
mediterrán bolygón – véltem én.
– Nem hiszem, Rob. Már csak azért sem, mert ez egy négyszáz
éves történet. Másrészt pedig Silvernek, ahogy elhagyta a bolygót,
nyomva veszett, és nem nyúlt többet a bankszámlájához. Ott van
lezárolva, és nem jelentkezik érte senki.
– Mennyi pénz?
– Tizmillió kredit.
Hatalmasat nyeltem.
– Jól van, Hed! Elolvasom, aztán jelentkezem.
Bushwinger nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de én
hirtelen mozdulattal kikapcsoltam a videofont.
Aztán Lavna Falva felé fordultam.
– Te randit beszéltél meg vele.
– Ugyan már, Rob. Csak azt mondtam, hogy felhívom.
– Mikor?
– Alkalomadtán.
– Pontosabban?
– Ugyan, Rob…
– Nekem ne ugyan Robozz itt, cseszd meg! Azt mondtad neki,
hogy ha majd engem sikerült lerázni, igaz?
– Már nem emlékszem.
– Nem emlékszel? Hívjam vissza, hátha ő emlékszik?
– Nem kell… Na és ha ezt mondtam, van valami jelentősége?
– Hogy van-e jelentősége? Hát persze, hogy van jelentősége! Ez
azt jelenti, hogy elárultál… Hetyegsz velem, aztán meg az első
adandó alkalommal le akarsz pattanni az ellenséggel…
– Csak mondtam neki valamit, hogy lerázzam.
– Nem úgy ismerlek téged, mint akinek ilyen hazugságokra van
szüksége ahhoz, hogy lerázzon valakit.
Lavna Falva arca elborult.
– Le vagy ejtve! – duzzogott.
 – Te vagy leejtve! – dühöngtem.
– Nézd, seggfejkém, ha nem tetszik valami, el is mehetek!
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, amit tehetsz.
– Nem jövök vissza.
– Épp akartam mondani, hogy vissza ne gyere!
– Szemét!
– Liba!
És ennyiben maradtunk. Lavna Falva felpattant, mintha rugók
löknék, elviharzott mellettem, ki az ajtón.
Egyenesen nekirontott Dartynak, akinek a nyakában szokásos
lehallgató-zsinórjai lógtak, szeme alatt hatalmas, vörös monokli
virított, kezében pedig Füles vonaglott.
Lavna Falva kikerülte őket, és elrobogott mellettük.
Aztán a lifteknél visszafordult.
– Tudd meg – üvöltötte. – Nem is vagyok liba!
– De liba vagy! – üvöltöttem vissza.
– Te vagy a liba! – visította.
– Akkor meg te vagy a szemét!
Ezzel sikerült végképp kiborítanom, mert duzzogva elfordult,
aztán, miközben belépett az épp kinyíló liftajtók szárnyai között a
fülkébe, megbotlott, és felkenődött a lift falát alkotó tükörre.
Sajnos a végeredményt már nem láthattam, mert az ajtó bezárult.
A két jómadár – Füles és Darts – felé fordultam.
Csípőre vágtam a kezem.
– Hát, helló, fiúk! – mordultam fenyegetően.
– Helló, főnök! – mondta Darty.
– Szia, főnök! – így Füles.
– Hát ti mi a jó… Mit kerestek itt, ti fiúk? – érdeklődtem olyan
hanghordozással, mint amilyen egy neutronbombának lenne a
robbanás előtti pillanatban, amennyiben tudna beszélni, és
intelligens lenne.
– Be akart törni hozzád! – mondta gyorsan Darts.
– Nem is igaz. Én itt őriztem az ajtót, amikor a sötétben egyszer
csak rám támadt, és behúzott nekem egyet.
– Méghogy én? Te ütöttél először. Én amikor megláttalak, annyira
meglepődtem, hogy szólni sem tudtam.
Erre egyszerre elkezdtek beszélni, illetve üvöltözni egymással, és
én az egészből nem értettem egy szót sem.
– Elég! – üvöltöttem fel én is, amikor már nagyon untam az
egészet.
Megszeppenve hallgattak el.
De aztán Füles félve megkérdezte:
– Amikor forgatja a szemeit, akkor nagyon haragszik?
– Nagyon – mondta sunyítva Darty. – Úgy– hogy kussoljunk!
Kussoltak.
– Na most – mondtam én csalókán nyugodt hangon. – Csak az
pofázik, akinek én megengedem, hogy pofázzon – mondtam. – Mert
ha valaki olyan pofázik, akinek nem engedtem meg, hogy pofázzon,
annak ledugom a stukkerem a pofázmányán. Megértettétek?
Egymásra néztek.
– Most pofázhatunk? – kérdezte Füles suttogva Dartytól.
– Nem tudom – suttogta az vissza.
– Most pofázhattok! – közöltem én.
– Megértettük, főnök! – közölték kórusban, mint két jól nevelt
napközis.
– Na most!… – fordultam Füles felé, hogy elkezdjem kibogozni ezt
a dolgot, vagyis, hogy megtudjam végre, mi a fészkes fenét keresnek
ezek itt? – Te, Füles, azt mondod, hogy itt voltál a sötétben, ő pedig
jött, és pofán vágott, igaz?
– És most pofázhatok?
– Pofázhatsz! De csak röviden.
– Igen.
– De hogy látott, ha sötét volt, hogy tudott pofán vágni?
– Éjjellátó szemüveg volt rajta. Mint amilyen a kommandósoknak
van.
– Azért vágtam pofán, mert megijesztett – vágott gyorsan közbe
Darty.
– Tényleg éjjellátó szemüveg volt rajtad?
– De főnök, hiszen mindenhova magammal viszem… Amikor
egyedül vagyok, sokkal energiatakarékosabb, mintha kapcsolgatni
kellene a villanyt fel-le.
– Szóval az volt rajtad – állapítottam meg.
– Az.
– Akkor hogy a fenébe ijedtél meg Fülestől? Hiszen látnod kellet,
hogy itt áll.
– Na nem egészen – ellenkezett Darty. – Mert nem állt.
– Hát akkor mit csinált?
– Mit tudom én… Nem állt, az biztos.
– Mit csináltál, Füles, cseszd meg?
– Feküdtem.
– Mi’csiná’tá’?
– Feküdtem, főnök, és épp aludni készültem, amikor…
– Hogy mi’ csiná’tá’?? Ne csessz fel, hogy az én ajtóm alá jársz
aludni. Mi vagy te, házőrző kutya?
– Nem, főnök. Csak nem éreztem magam biztonságban, ezért
eljöttem hozzád, de azt tudtam, hogy úgysem engedsz be, hát úgy
gondoltam, jó lesz nekem itt az ajtód előtt is… Szóval már-már épp
elaludtam volna, ami mellesleg elég nehéz volt, mert baromira
kényelmetlen itt az ajtód előtt, amikor ez elkezdett is szöszmötölni,
és ettől úgy megrémültem, hogy kiröppent az álom a szememből.
Talán végleg is… – amikor ezt mondta, szemrehányóan Dartyra
nézett. – És akkor felugrottam, ez meg bemázolt.
Fülesről legalább már tudtam, mit keresett itt éjnek évadján.
Dartyról is sejtettem, hiszen szokásos vezetékei ott lógtak a vállán.
A csávó szimatot kapott, és mivel én nem akarom beavatni az ügybe,
hát úgy döntött, majd ő maga a végére jár. Azaz bepoloskáz engem.
Éjek évadján idejött, de szerencsétlenségére rosszul időzített.
Nos, az, hogy én ezt tudtam, meg sejtéseim szerint ő is tudta, hogy
tudom, egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy egy kicsit meg
ne fingassam.
– Na, és te, jómadár?… – kérdeztem tőle nem kevésbé
fenyegetően, mint ahogy eddig is tettem.
– Én, főnök? – kérdezett vissza a hülyét tettetve, de hát ezzel csak
pár másodpercnyi haladékot nyert, mert rettenetes haragom elől
pillanatnyilag nem szabadulhatott.
– Igen, jómadár, te – bólogattam egy vicsorszerű mosoly
közepette. – Most te jössz! Halljuk a te mesédet.
– Hát, feljöttem, itt feküdt, megijesztett, én pedig lenyomtam neki
egy sallert, elkezdett kapálózni, és ettől nekem is monokli
keletkezett a szemem alatt. Ennyi, főnök, és nem több – vonogatta a
vállát, mintegy hangsúlyozva, hogy mennyire bagatell ez az egész,
voltaképp szót sem érdemel.
Csakhogy én akkor nem voltam azon a szinten, hogy könnyen
befolyásolni lehessen.
– Na és mit kerestél itt? – kérdeztem negédesen. – Mert valami
okod csak volt, hogy idejöttél éjnek évadjául? Nem igaz?
– De, de nagyon is igaz. Nagyon is igaz… Ez a világegyetem már
csak nagyon is ilyen, hogy ahhoz, hogy valami megtörténjen,
szükséges valami ok.
– Bizony, bizony – bólogattam. – Na, akkor most halljuk azt az
okot, ami téged idehozott, ezen a kellemes vagy kevésbé kellemes,
vagy kicseszettül kellemetlen, kinek melyik tetszik, válassza ki,
éjszakán. Nos?…
– Hát akkor elmondom neked az okot, főnök.
– Várom.
– Elmondom neked, úgy ahogy van, főnök.
– Igen, erre várok.
– Se nem szépítem, sem nem…
– Darty!
– Igen, főnök. Szóval, az ok… Az ok az nagyon egyszerű, olyan
egyszerű, hogy az már szinte…
– DARTS!!!
– Arról van szó, főnök, hogy megbíztál egy munkával, és én azt a
legjobb képességeim szerint szerettem volna ellátni.
Bólintottam, mintegy jelezve, hogy ez az egyetlen helyes dolog,
amit ezzel kapcsolatban tehetett.
– A feladat az volt, hogy szerezzem meg Lavna Falva címét.
Most nem bólintottam.
– Egész nap és egész este dolgoztam rajta, de kudarcot vallottam.
Lavna Falva címét nem lehet megszerezni. Túlságosan befolyásos
ismerősei vannak.
– Ez most nem lényeg Darty. Azt meséld el, hogy mit keresel itt?
– Valahogy csak el kellett mondanom neked, hogy kudarcot
vallottam.
– Mi van a videofonnal?
– Ilyen későn, főnök? Csak nem zavarlak ilyen későn?
Tiszteletben tartom, hogy mikor szeretnél pihenni. Ezért úgy
gondoltam, idejövök, behallgatózom, hogy ébren vagy-e? És ha igen,
akkor becsöngetek hozzád. Mert nem tudhattam, mennyire fontos
neked ez az információ. Lehet, hogy sürgősen szükséged volt erre a
címre.
Darty kifújta a levegőt, aztán félúton visszafogta azt a mozdulatot,
amivel letörölné a homlokáról a verítéket.
Én pedig ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy Darty a
világegyetem legnagyobb hazudozója.
Na de ezért nem büntethettem meg. Aki a mi foglalkozásunkat
űzi, néha nagyon kell tudnia hazudni, ha ki akarja vágni magát egy-
egy nehéz helyzetből.
Na persze, ha leszámítjuk azt, hogy Darty épp nekem hazudozott,
hát oklevelet kellet volna kapnia.
Felsóhajtottam, és immár semmi feszültség nem volt bennem.
Elmosolyodtam.
– És, látom, Darty, a lumbágód megint szórakozott.
– Tessék? – értetlenkedett.
– Mert gondolom az a sok vezeték azért van rajtad, mert elmentél
egy éjszakai kezelésre, és az orvos megint rajtad felejtette a
fizikoterápiás cuccait.
Darty dicséretére legyen mondva, nagyon gyorsan reagált.
Végignézett magán.
Szeme, szája csodálkozva hatalmasra tárult, mintha csak most
venné észre a testén lévő vezetékeket.
– A rohadt életbe! – mondta. – Észre se vettem! Ez ugyanaz az
orvos volt. Fel fogom jelenteni, úgy éljek, fel fogom jelenteni!
– Tedd ezt Darty! – legyintettem közömbösen. – De mindez ráér.
Most van egy nagyon fontos feladatom a számodra.
Darty kétkedve nézett rám.
 – Terepmunka – közöltem vele, mire felcsillant a szeme.
Akkor viszont folytattam.
– Fülest a tanúvédelmi program alá helyezzük. És te fogsz őrködni
felette éjjel-nappal, mindaddig, amíg más utasítást nem kapsz.
Darty arca eltorzult. Nagyon is jól tudta, ha őriznie kell Fülest,
akkor bizony nem lesz érkezése engem bedrótozni.
– Na de főnök, annyi dolgom van… – próbálkozott.
– Egy részét átveszem – ajánlkoztam. – Mondjuk feljelentem azt
az orvost is, aki így kicseszett veled…
– Ó! Hát végül is, ha jobban meggondolom, ezek az én ügyeim, és
sok időbe telne, míg más valaki bele tudna jönni, ha átadnám neki…
Inkább megoldom…
– Helyes, Darty, helyes.
– És éjszakára hova vigyem? – mutatott akkor Darty Fülesre.
– Vidd haza.
– És a feleségem?
– Akkor vidd szállodába. Csak legyél vele!… Cseszd meg Darts,
velem ne szórakozz, nincs is feleséged.
– Milyen igaz, milyen igaz… Na de bármelyik pillanatban
megnősülhetek. Tudod, hogy van az főnök, néha az ember még
észbe se kap, de máris meggyűrűzték.
– Darts!
– Jól van, jól van… Bízd csak rám!
Aztán elmentek.
Visszamentem a szobába. Megint eszembe jutott Lavna Falva.
Elöntött a keserűség. Hát mit ártottam én? Mit? Hogy mindig
megszívatnak a lányok.
Persze a választ nem tudtam. Elvégre ha tudtam volna, akkor nem
tudtak volna megszívatni.
 Mindenesetre abban biztos voltam, hogy állom az már nem fog a
mai éjszakáin a szemem– re jönni.
Így hát elkezdtem olvasni a disc-et.
 12. A nagy „bumm”

Reggelig olvastam, de akkor már túl fáradt voltam, és lefeküdtem

aludni.
Azonnal el is nyomott az álom.
Tíz perc múlva jelzett a videofon.
Darty volt.
– Mi a fenét akarsz, Darts? – kérdeztem tőle teljesen elcsigázva.
– Mik az utasítások mára, főnök? – kérdezte lelkesen.
– Zárd be valahova Fülest, ahol nem zavar, aztán csináld a dolgod.
– Ennyi? – kérdezte csalódottan.
– Ha van valami különleges, majd szólok – ígértem a totális
kimerültség határán, és már nyúltam volna a kapcsológomb felé, de
a hangjára megtorpantam.
– Ha el kell kapni a maffia tökét, számíthatsz rám, főnök.
– Számítok – mondtam, és kikapcsoltam a videofont.
Elvánszorogtam az ágyig, de sikkor újra jelzett. (Nem, nem az ágy.
Az az átkozott videofon.)
Megnyomtam a távvezérlőt, és így az ágyból fogadtam a hívást.
Darty volt.
– Mi van már megint, Darty?
– Szóval, akkor igaz?
– Mi igaz? – értetlenkedett.
– Amit Füles mondott.
– Honnét tudhatnám, hogy igaz-e, amikor fogalmam sincs, mit
mondott Füles? – ingerkedtem.
– Azt mondta, hogy a maffia is benne van a dologban.
 – A maffia sok dologban benne van, Darty, ezt te is tudhatod.
– Na de te is elismerted.
– Mit ismertem el? – nyüszögtem félálomban.
– Azt, hogy benne van a maffia.
– Mikor mondtam én ilyet?
– Az előbb, amikor mondtam, hogy rám számíthatsz.
– Az istenekre, Darty, én csak annyit mondtam, hogy majd
számítok rád.
– Na de miért mondtad volna, ha nem igaz a dolog?
– Azért, Darty, mert én mindenben számítok rád. Te vagy a
legjobb emberem. Meg a legőrültebb. És mivel zsaruk vagyunk,
bármikor összeakaszthatjuk a bajszunkat a maffiával. Na és én úgy
vettem, ha valami ilyesmi történne, hát te is szívesen beszállsz a
buliba.
– Főnök!…
– Mi van mán Darty?
– Te most linkelsz?
– Csináld a dolgodat, Darts! – rivalltam rá, aztán megszakítottam
az összeköttetést.
Becsuktam a szemem, és már aludtam is.
Azt álmodtam, hogy jelez a videofon.
Kinyitottam a szemem.
Nem álmodtam.
Bekapcsoltam.
– Da-a-ar-tyyyy! – üvöltöttem.
Hedrig Bushwinger hátrahőkölt a képernyőn.
– Az istenekre, Rob, a szívbajt hozza rám! Mi ez, valami
csatakiáltás?
 – Nem, Hed! Ez egy átok az olyan emberekre, akik nem hagynak
aludni más embereket, ezenfelül pedig el akarják csábítani a
barátnőjüket.
– Le kell szögeznem azt a tényt, hogy Lavna Falva nem a
barátnője.
– De már rég az lehetne, ha maga nem pofátlankodik közbe –
szögeztem le én is azt, amit le kellett szögezni.
– Mindig a nő választ, Rob! Egyébként pedig már kilenc óra,
hogyhogy még ágyban van? Hát mit csinált egész éjjel?
– Nem találja el! – mondtam neki.
Láttam, hogy a sárga irigység kiütközik az arcán.
– Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy az anyaggal mit csinált! –
hazudta, és ebből legalább azt tudhattam, hogy miután Lavna Falva
elment, nem nála keresett vigasztalást.
Ettől igen jó kedvem támadt.
– Nos, igazából az éjszaka egy részét valóban az anyag olvasásával
töltöttem – közöltem nyomatékkal. – A másik részéhez pedig
egyáltalán semmi köze.
– Jaj, mit érdekelnek engem az ön magánügyei! – mondta
pökhendien, és most már annyira sárga volt, mint egy citrom. –
Engem csak az érdekel, hogy meg… izé, elolvasta-e az anyagot.
– Nos, egy részét valóban elolvastam – közöltem hanyagul. – De
sajnos nem jutottam a végére, mert nagyon mozgalmas éjszakám
volt. Rendkívül mozgalmas. Ilyen éjszakám még sosem volt, amióta
Lavna Falvát ismerem.
Szikrákat hányt a szeme.
– Akkor csak olvassa az anyagot. Es ha. kész van, akkor majd
jelentkezem… Illetve jelentkezzen maga, mert ön tudja, mikor
végzett.
– Rendben. Ön pedig addig végeztessen magán májfunkció
vizsgálatot, mert túl sárga a bőre – mondtam, aztán győzelemittasan
kikapcsoltam a videofont.
Majd bekapcsoltam! az üzenetrögzítőt, és kikapcsoltam a
hangjelzést.
Most már aludhatok. Gondoltam.
Rosszul.
Épp hogy becsuktam a szemem, valaki dörömbölni kezdett az
ajtón.
Felugrottam, és ahelyett, hogy megnéztem volna, ki az, felkaptam
a pisztolyomat, és kirohantam.
– Megöllek! – üvöltöttem rá, miután feltéptem az ajtót.
Lavna Falva rémülten hátrált el összecsukhatós lézerkarabélyom
elől, amikor annak csöve hirtelen előugrott a fegyver tusából
egyenesen az ő orra alá.
– Az istenekre, Robi!… – nyögte. – Hát ennyire haragszol?
Gyorsan a hátam mögé dugtam a fegyvert, mire Lavna rám vetette
magát, és nyálas csókokkal halmozta el az arcomat.
– Robi, Robi, Robi! – gügyögte a cuppanós puszik szüneteiben. –
Az én naaaaagy és erőőőős Robot Robim, aki úgy tud ölelni, mint
senki más, és úgy fel tudja forralni a véremet, mint senki más. Én
pedig éjszaka nagyon bolond voltam, és felmérgesítettem az én
naaaaagy és erőőős Robot Robimat, az én egyetlen lovagomat.
– Egyetlen? – kérdeztem vissza hidegen. Tisztában voltam vele,
mit kell tennem. El kell küldenem a jó büdös francba.
– Egyetlen, aki számít – gügyögte. – Az egyetlen akit kívánok…
Jut eszembe elolvastad már a disc-et?
– A fenét! Négyszáz oldal. Pont a felénél tartok.
– Pedig állati jó, nekem elhiheted.
– Ühü… Hé, te honnét tudod, hiszen nem olvastad.
– Már hogyne olvastam volna? – értetlenkedett. – Ezzel telt az
éjszakám.
– De várjál, várjál, várjál… Hogy’ a fenébe olvastad volna, amikor
neked nincs is példányod.
– Már hogyne lenne?
– Már hogy lenne?
– Jaj, Robi, ezen igazán ne törd magad, én lovagom. Amíg ájult
voltál, lemásoltattam azokkal a gengszterekkel ott lent az alvilágban.
– És csak úgy lemásolták?
– Persze. Miután én voltam a társad.
Na igen, erről egészen megfeledkeztem. Hiába, ezek a gengszterek
manapság mindent bevesznek. Most már bennük sem lehet
megbízni. Talán már csak a halálban lehet. Az – az információm
szerint – még mindig eljön az emberért.
Homlokráncolva néztem Lavna Falvaira.
– Jaj, az én kis Robot Robim még mindig haragszik az ő kis
android hercegnőjére – gügyögte Lavna Falva. – Mert az android
hercegnő olyan buta volt az éjszaka.
Tisztában voltam vele, hogy mit akar. El akar kábítani a szavaival.
– Na persze – folytatta –, az android hercegnő tudja, hogy buta
volt, és ki akarja engesztelni az ő Robot Robiját. De a munkájában
sem akarja megzavarni, ezért megvárja, míg az ő Robija elolvassa a
disc-et, és este visszatér…
Nos, ha azt hitte, hogy képes engem elkábítani a szavaival, engem,
a nagy és szőrös… vagy izé, erős, ezenfelül pedig híres-neves Robot
Robi Riguezt… Vagyis csak Rob Riguez, valójában csupán ennyiből
áll a nevem, Rob… Rob… Rob… Rob, mint Robert Riguez, a többi
csak úgy kicsúszott a számon – na szóval, ha azt hitte, hogy képes
engem csak úgy, egyszerűen elkábítani, hát meg kell, hogy
mondjam, sőt egyszer és mindenkorra, hogy később ebből
semmiféleképpen ne lehessenek félreértések, kategorikusan ki kell
jelentenem, hogy baromira igaza volt.
 – De Lavna – nyöszörögtem neki olyan hangon, amilyen csakis
egy herélt kaméleonnak lehet. – Nem kell megvárnod az estét, majd
ha már jó alaposan kiengeszteltél, akkor is lesz időm elolvasni azt a
disc-et. Elvégre a személyes kapcsolataim rovására nem mehet a
munka… Ez egy régi szabály. Nem tudom, ki mondta, lehet hogy én,
de ez most nem is olyan lényeg.
Az ajkamra helyezte az ujját.
– Csitt, én bajnokom, csitt! Tulajdonképpen ez a könyv izgatott fel
engem úgy, hogy ily epedezve visszajöjjek ide. Azt akarom, hogy te is
úgy fel legyél izgatva.
– De Lavna, én ennél jobban már nem lehetek felizgatva –
esküdöztem neki.
– Na de én igen… Azt akarom, hogy közben megbeszéljük a
dolgot. Attól még jobban felizgulok, és mint ahogy a főnixmadár is
mindig felröppen hamvaiból, bennem is újra és újra és újra szárba
szökken a vágy, és… De a többit majd megtapasztalod akkor… Csak
szólj oda videofonon, ha már végeztél!
Ezzel már sarkon is fordult.
– De Lavna! – nyögtem olyan hangon, mint amikor próbálkozik
az ember, de épp székrekedése van.
– Viszlát, szerelmem, este találkozunk.
Azzal már ott sem volt: ellibbent, mint a könnyű, nyári szellő.
Én pedig álltam a lakásom előtt, és tíz körmömmel kapartam a
falat. Nem tudtam mit csináljak. Egyek egy kis nyugtatót? Á, nem jó,
mert akkor elalszom, és nem tudom estére elolvasni a disc-et.
Szerezzek valami serkentőt? Akkor viszont már biztos, hogy
meghalok.
Hívjak fel egy kéjhölgyet?
De nem szoktam ilyet csinálni. És mi van, ha annyira lestrapál,
hogy este már nem tudok teljesíteni?
Végül azt az egyetlen megoldást választottam, ami célra
vezethetett.
Bementem a szobába, és tovább olvastam a könyvet.
És arra gondoltam, ha este valamilyen oknál fogva Lavna Falva
nem lesz az enyém, akkor először vele végzek, aztán magammal, és
ha ezt túlélem, akkor fogom az összecsukhatós Mark– 18 QzzC
rendőrségi karabélyomat, kimegyek az utcára, és minden szembe
jövőbe beleeresztek egyet.
Mert ezt az életet csak így lehet elviselni.
Épp végeztem az utolsó bekezdéssel, amikor valaki kaparászni
kezdett az ajtómon.
Micsoda időzítés! – gondoltam, és már rohan– tam is.
Feltéptem az ajtót.
Füles ott feküdt a küszöbön összegömbölyödve.
– FÜLES!!! – üvöltöttem rá. – Mit csinálsz te itt?
– Aludni szeretnék, főnök. Elszöktem Darty– tól, mert rossz volt
hozzám. Bezárt egy szobába, és nem törődött velem. Ezentúl mindig
veled leszek, főnök, mert csak te tudsz megvédeni.
Egy hosszú pillanatig némán álltam.
– Nem kell beengedned – folytatta akkor életem megkeserítője. –
Elvagyok én itt az ajtód előtt is.
– Megöllek! – üvöltöttem, és rohantam vissza a fegyveremért.
Amire visszaértem vele, Fülesnek hűlt helye volt.
Az egyik lift épp felfelé ment. Beugrottam a lépcsőházba, és
elkezdtem én is rohanni felfelé. Úgy szeltem az emeleteket, mintha
tényleg egy Robot Robi lennék, aki életre kelt valamelyik
képregényből.
Természetesen a lift gyorsabb volt – azért gyors lift a neve –, így
amire felértem, Füles már bárhol járhatott.
Lihegve szálltam be a várakozó liftbe, aztán vissza a lakásomhoz.
 A fenébe is, nyitva hagytam az ajtót.
Beléptem, becsuktam magam mögött.
Az ösztöneim azt súgták, hogy valaki van a lakásban.
Arra gondoltam, most Darty a soros, neki kell megjelenni egy
halom dróttal a vállán.
Vagy esetleg a verőlegényeknek, ők úgyis régen jelentkeztek már.
Magam elé tartott fegyverrel osontam végig a lakáson.
A hálóban akadtam rá.
Ruhái szépen össze voltak tűrve, és a fotelra rakva.
Az ágyban feküdt, a takaró elfedte alakját.
De csak egy pillanatra, mert akkor félrehajtotta, és ott feküdt
meztelenül.
– Most a házi hatlövetűdet kellene így előremereszteni, nem a
szolgálati fegyveredet! – figyelmeztetett, így hát eldobtam azt, ami a
kezemben volt, és meresztettem a másikat.
– Na mi lesz már? – kérdezte mohó vágyakozással Lavna Falva.
Rávetettem magam. A hálóköntösöm egy pillanat alatt lekerült
rólam.
Aztán bekövetkezett: egyszer csak minden távolság megszűnt
közöttünk…
Hú, hatalmas durranás volt. ÓRIÁSI durranás.
Attól tartottam, belerepednek a falak.
 13. A Vámpír

A nyugalom aranyló fénye diszkréten világította át az éjszaka

nehéz csendjét. Végigcsorgott a falakon, hűvös öleléssel magába
fogadott, és mint egy gondos anya a gyermekét, megpróbált álomba
ringatni.
Egyszóval: ilyen baromi jól rég éreztem már magam. Feküdtem a
hátamon, Lavna Falva pedig domború mellkasomon nyugtatta a
fejét, és miközben halkan beszélgettünk, finom ujjá– val köröket
rajzolt bordás hasfalamra.
– Milyen kockás a hasad! – mondta egyszer csak csodálkozva.
– Kockás? – kérdeztem csodálkozva, mert egy pillanatig nem
értettem, hogy a bordákra gondol. – Sokat eszem – közöltem vele
azután.
Azonkívül, hogy nagy, nagy kielégült nyugalom volt bennem,
szívesen aludtam volna egy hatalmasat, és abból következve, hogy
milyen sokat dolgoztam a lányon, arra gondoltam, ő is ezt akarja
majd.
De nem, ő beszélgetni akart.
– Mondd, Rob, gondoltad volna valaha is, hogy léteznek
vámpírok? – érdeklődött.
– Az igazság az, hogy én még most se nagyon gondolom, hogy
léteznének – közöltem a tényt.
– Na de az üzenet?…
– Nos, az üzenet akár az is lehet, ami. Egy tudományos-
fantasztikus regény.
Na ja, azt hiszem, nem hagyhatom ki, hogy távirati stílusban be ne
számoljak arról, mi is volt a disc-en.
Szóval, a történet valamikor a Konföderáció hőskorában játszódik
– meg nem mondom, pontosan mikor. Három ember, két férfi és
egy nő útra kel, hogy kalandozzon egy kicsit a galaxisban. Egyébként
a két férfi felderítő, ami azt jelenti, hogy az is a munkájuk, hogy
kalandozzanak, aztán új bolygókat fedezzenek fel, és ezeket
megpróbálják rávenni arra, hogy csatlakozzanak a konföderáció
kereskedelmi hálójához.
Nos, valahol távol, a regényből nem derül ki, hol (vagy csak én
nem figyeltem), találnak is egy II. kategóriájú bolygót. (Ugye, mint
minden– ki tudja, a II. kategóriába azok a bolygó tartoznak, melyek
civilizációi nem ismerik a csillagközi utazás semelyik módját sem. A
III.-ba pedig a tiltott bolygók.)
Nos, ezen a bolygón találnak egy évezredekkel ezelőtt lezuhant
űrhajót, ami vélhetőleg egy idegen civilizáció követét hordozta.
Mielőtt azonban nagyon elkeserednének a szerencsétlenül járt
űrhajós sorsán, jelentkezik valaki náluk, aki azt mondja, hogy ő az.
Na és ez a fazon azt állítja magáról, hogy vámpír, és a többi, és a
többi, na az a lényeg, hogy tengernyi kaland után meghal az egyik
főhős, a lánynak pedig kiszívják a vérét. A másik főhős erre berakja a
hibernátorba, és majdnem sikerül megszívatnia a fővámpírt… Na és
a legvége az, hogy egy űrhajón menekül a lánnyal, a fővámpír meg
lehet, hogy egy másikon utánuk tud menni. A főhős pedig megírja
ezt az üzenetet, és közben azt várja, mikor kel ki a vámpírlány a
hibernátorból (mert hát a fővámpír azt mondta, a hibernálás nem
tudja megállítani a vámpírrá válás folyamatát), és ha kikel, akkor mi
lesz?
Ja, ehhez azt is tudni kell, hogy nem egy szokványos menekülés,
mert egy leszálló egységgel indulnak útnak, ami nem tud
térugrásokat végezni. Szóval, elég sokat kell majd az űrben lennie a
csávónak a vámpírlánnyal.
(Talán ő lesz az egyetlen ember a galaxisban, aki kiismeri a
vámpírszex minden formáját.)
Bocsánat, de ezt nem hagyhattam ki!
 Na szóval, elég röviden mondtam el a sztorit, de hát szó mi szó,
nem vagyok valami nagyon oda a sci-fiért, na és különbenis, ha
valaki akarja, kiveheti egy könyvtárból a könyvet, vagy esetleg meg
is vásárolhatja valamelyik könyvesboltban. Az író: Silver Scott, a
könyv címe pedig: A Sötétség Hercege.
Erről ennyit.
Na és akkor ott tartottam, hogy Lavna Falva ott feküdt a
mellkasomon, és vámpírokról cseverészett. Most épp azt firtatta:
– Na de ha nem léteznek, akkor hogyhogy a maffia hisz bennük?
– Nézd, drágám, a maffia nem egy kutatóintézet, sok hülyeségben
hihetnek… Egyébként meg remélem, hogy tényleg nem léteznek
ilyen lények. Hogy’ a fenébe találnám meg őket egy ekkora
városban?
– Ötleted sincs, hogyan kezdenél neki? – érdeklődött Lavna Falva.
– De van – mondtam neki komolyságot tettetve, és arra a
pillanatra gondoltam, amikor találkoztam Duncan Lavory
rendőrfőnökkel. – Tudod, a főnököm mostanában nem kedveli a
fényt, és parázslik a szeme a sötétben. Tuti, hogy ő is vámpír lett.
Lavna Falva izgatottan ült fel az ágyban. Izgatottságában még a
hasamba is sikerült jól beletenyerelnie, és mivel nem feszítettem be,
ez nem esett túl jól.
– Au… Kinyomod belőlem a gyereket – mondtam.
– Ó, az már átjött hozzám – így ő, és ebben a pillanatban nekem
eszembe jutott, mit felejtettem el megkérdezni együttlétünk
legelején.
Amit rögvest pótoltam.
– Tényleg? Védekeztünk valahogy?
– Hát bezártad az ajtót, nem? – kérdezett vissza ártatlan hangon
Lavna Falva.
– Ennyi? – A hangom rekedt volt.
 – Na és a falak is hangszigeteltek, nem?
– Na igen… – krákogtam. – Igazán nem azért kérdeztem… –
szabadkoztam aztán, de Lavna Falva egyszerűen félbeszakított.
– Gondolod, hogy a rendőrfőnök?… – figyelmesen nézett rám.
– Hogy vámpír-e? – Megcsóváltam a fejem. Úgy döntöttem elég a
hülyeségből. – Á, egy fenét! Csak hülyítettelek.
– Na de mi van, ha mégis?
– Ezt most komolyan kérdezed?
– Komolyan, hát. Komolyan.
– Hülyeség. Gyerekkorom óta ismerem a fickót. Még egyszer sem
próbálta kiszívni senkinek sem a vérét. Se nekem, se másnak.
– Na de most mondtad, hogy nem szereti a fényt, és parázslik a
szeme a sötétben.
– Csakhogy a könyvben semmi ilyesmit nem említettek a
vámpírról. Az a fickó határozottan bírta a fényt.
– Ez igaz – higgadt le Lavna Falva.
– Na jó, aludjunk rá egyet, és akkor reggel megbeszéljük.
Visszafeküdt a mellemre, és kényelmesen elhelyezkedett.
Hajának illata betöltötte az orrom.
A következő pillanatban már süllyedtem is az álom birodalmának
mélységei felé.
Régen éreztem már olyan frissnek és kipihentnek magam, mint
amikor másnap reggel felébredtem.
Mintha az elmúlt napok minden lidércnyomása és őrültsége
elszállt volna oda, ahova való: az álmok birodalmába.
Szinte el sem hittem, hogy azok az őrült dolgok mind velem
történtek meg.
Napok óta először fedeztem fel újra, hogy a nap ragyogva süt be a
szobámba, és a világ tulajdonképpen gyönyörű. Illetve hát olyan,
amilyennek látjuk, és amilyenné mi magunk formáljuk.
Kinyújtóztattam a tagjaimat. Jól esett volna egy kicsit lustizni, de
Lavna Falvával a karjaimban. Ő viszont nem volt az ágyban – a
fürdőszoba felől hallottam diszkrét zörejeket, melyek azt jelezték,
hogy épp fürdik valaki. (Na és nem csukta be a hangszigetelt ajtót.)
Ami talán azt jelzi, hogy arra vár: beálljak mellé a zuhany alá.
Úgy, ahogy voltam, meztelenül odasettenkedtem hát az ajtóhoz.
Bent akkora gőz volt, hogy az orromig sem láttam. Ami azt
jelentette, hogy tök forró a víz, és nincs bekapcsolva a légelszívó.
Na de, ha Lavna így szereti, hát legyen így.
Csak a sziluettjét láttam. Háttal állt nekem. Érdekes, itt a gőzben
nem látszott olyan törékenynek, mint az ágyban.
De nem sokat törődtem most részletkérdésekkel, mögé léptem,
aztán jobb kezem határozott, markoló mozdulatával alányúltam.
Erre éles, magas hangon felvisított, majd fejjel előre nekiugrott a
fülke falának.
Mikor visszapattant róla, megfordult, és olyat bemázolt nekem,
hogy én is felkenődtem a falra.
– Na de, édes, én vagyok az – mondtam neki. – Csak azért jöttem,
hogy a karjaimba kapjalak, és vigyelek az ágyacskába.
Erre megint felvisított, és kirohant a fürdőből.
Feltápászkodtam, és elindultam utána.
– Jaj, édesem, nem szabad ennyire félni! – biztattam, aztán
akkorát üvöltöttem, mint ő az előbb. – A rohadt életbe, Füles, hogy’
kerülsz te ide?
Füles ott állt az ágy előtt, csak egy asztal választott el minket, a
fickón törölköző, és a bőre nedves.
– Jaj nekem! – visította. – Ne ölj meg, főnök!
– Te voltál a fürdőben? – kérdeztem.
– Igen, főnök.
 – Ezek szerint neked fogtam meg a segged?
– Igen, főnök.
– Megöllek! Megöllek, te rohadék. Mit keresel itt? Mit csináltál
Lavnával?
– Jaj, jaj, főnök, ne ölj meg.
És ezzel elkezdtünk körözni az asztal körül jobbra-balra. Balra-
jobbra. Már épp arra készültem, hogy beijesztek az egyik irányba, és
elkapom a másikba, amikor meghallottam Lavna Falva döbbent
hangját.
– Rob, mi történik itt?
Nagy bajban voltam. Lavna az ajtóban állt felöltözve, most
érkezett, én pedig egy akkora merevedéssel, mintha egy légvédelmi
ágyút csatoltam volna fel magamnak, tök meztelenül, egy másik
csaknem teljesen meztelen férfit kergetek a hálószobámban az asztal
körül.
Hogy’ a fenébe magyarázzam meg Lavnának, hogy ez a merevedés
minden reggel közvetlenül ébredés után be szokott következni, és
nem Füles az okozója?
– Nézd, édesem, félreérted a helyzetet – magyarázkodtam.
– Félreértem? – így ő.
– Bejött a fürdőbe, és rácsapott a seggemre! – panaszkodott
Füles.
– Pofa be! – üvöltöttem rá. Aztán Lavnához: – Ez a szemét betört
ide… És csak azért csaptam rá a seggére, mert összetévesztettem
veled.
– Összetévesztetted velem? – Lavnán látszott, hogy ez már a vég,
ennél nagyobb sértést el sem tud képzelni.
– Nagy gőz volt a fürdőben, az orromig sem láttam – mondtam.
– Ezek szerint a segge közelebb volt, mint az orrod? – érdeklődött
gonoszkodva Lavna.
 – Csak a sziluettjét láttam.
– És szép volt a seggének a sziluettje?
– Dehogyis, drágám!
– De mégis rögvest megkívántad.
– Nem ez csak a reggeli merevedésem. Ha pisilek, azonnyomban
elmúlik.
– Csak a reggeli? Akkor ezek szerint legközelebb reggel kell
jönnöm, nem éjszaka.
Ezen már én kezdtem megsértődni.
– Mi az, hogy reggel?… Nekem ne mondd, hogy az éjszaka nem
volt ekkora.
Erre Lavna végre elnevette magát.
– Csak hülyítettelek, Rob! Elnézést, hogy kellemetlen szituációba
sodortalak. Az a helyzet, hogy el kellett mennem, és a fickó ott
feküdt a küszöbön. Beengedtem hát, hogy fel ne fázzon.
Fülesre néztem. Szégyenlősen húzta meg magát.
– De ugye nem az ágyamra feküdtél? – kérdeztem vészjóslóan.
– Nem, főnök, kint feküdtem az előszobában a szőnyegen. Nem
akartalak megzavarni, de reggel felé már nagyon büdös voltam,
gondoltam hát megfürdök. Sajnos nem találtam a légelszívó
kapcsolóját, ezért hagytam nyitva az ajtót… De a pezsgőfürdőt nem
használtam… és már itt sem vagyok. – Ezzel gyorsan összeszedte a
cuccát, és kirohant a hálóból.
– Füles! – szóltam utána.
– Igen, főnök? – jelent meg a feje az ajtónyílásban.
– A törölközőmet el ne vidd!
– Igen, főnök! – És a jelzett tárgy máris átrepült a légen, ott
landolt mellettem.
Nemsokára hallhattuk az ajtó csapódását.
 Kettesben maradtunk. Leültem az ágyra, Lavna pedig odaült
mellém.
– Szóval, ez a reggeli merevedésed? – tapogatta.
– Ühüm…
– És ha pisilsz, elmúlik?
– Ühüm…
– De ugye még nem akarsz pisilni?
– Üüm…
– Akkor jó. Nem bánod meg.
És nem bántam meg…
Újra hanyatt, és újra Lavnával a mellemen. Azt hittem végre
lustizhatunk, ahogy terveztem.
Azonban épp csak nekikezdtünk, amikor is Lavna megszólalt.
– Megvan.
Mivel én nem éreztem, hogy megfogta volna, megkérdeztem:
– Mi van meg?
– Tudod mit csináltam az éjszaka?
Erre elmosolyodtam.
– Hát persze, hogy tudom. Nagyon finom volt.
– De utána.
– Utána pedig itt aludtál a mellkasomon.
– És utána?
– Utána meg már reggel volt.
– Nos, nem teljesen így van. Amikor te elaludtál, én, mivel nem
voltam álmos…
– Stop! – szakítottam félbe, hogy ezt a dolgot rögvest
letisztázhassuk. Elvégre sértegesse ám a tudja kijét. – Mi az, hogy
nem voltál álmos, amikor annyit dolgoztam rajtad?
 – Jaj, Rob, én végigaludtam az egész napot. Kiolvastam a disc-et,
aztán napközben aludtam.
Kétkedve néztem rá.
– Figyelj, Robi! – folytatta akkor. – Én színész– nő vagyok.
Méghozzá nem is akármilyen.
– Sosem tagadtam, pintyőkém. Te vagy a legjobb. Imádom a
filmjeidet. Mint ahogy téged magadat is imádlak.
– Na szóval, én hozzászoktam már az éjszakai forgatásokhoz. Meg
ahhoz, hogy egy-egy fontos jelenet elkészítésekor, amikor nagyon
gyorsan kell csinálnunk, akár hetekig csak napi egy-két órát alszom.
Na és mindezt úgy kell csinálnom, hogy még csak ne is látsszon
rajtam a fáradtság, és nemhogy egy táska, de még egy apró kis
neszesszer se legyen a szemem alatt. Karikákról említést sem téve…
– Jól van, jól van, szívem – adtam be a derekam. – Meggyőztél.
De most akkor áruld már el nekem, ha nem aludtál az éjszaka, és
nem is tettél a magadévá álmomban, akkor mi a jó büdös francot
csináltál?
– Filmre vettem a rendőrfőnök éjszakáját.
Eltátottam a szám.
– Megőrültél? – rivalltam rá. – Ez törvényellenes. És ezenfelül
még perverz is. Mit akarsz vele, eladod pornónak?
– Előbb nézd meg, és akkor kiabálj.
– Dehogy nézem! Én tiszteletben tartom más ember magánéletét.
Miközben ezt mondtam, élénken magam elé képzeltem, mi lehet a
filmen. Talán az, hogyan keféli Duncan a feleségét. És talán azt
látnánk, hogy a rejtett kamera hátulról ráközelít Duncan fehéren
virító, meztelen seggére, amint egyre gyorsuló iramban fel-le és
előre-hátra mozog. Közben pedig a mikrofon rögzíti az ehhez tartozó
intim szöveget is. Na nem. Elfogott a szégyen, ha arra gondoltam,
mit csinált Lavna Falva. Azért az egészséges perverziónak is
megvannak a határai.
 – Nem, drágám, szépen letörlöd azt a filmet, nem akarom
végignézni, hogy csattog ki-be a rendőrfőnök a rendőrfőnöknébe.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, Rob, nem ez van a szalagon.
– Nézd, szívem, engem az sem érdekel, ha Duncan mással töcsköl.
Mindaddig nem érdekel, amíg jól ellátja a munkáját. Már pedig ő
minden idők legjobb rendőrfőnöke.
– Rob… Robi! Azt már megfigyeltem többször is, hogy neked
mindenről a szex jut eszedbe. De sajnos nem elégíthetem ki a
perverz fantáziádat, mert a felvétel csupán olyannyira szexuális
tartalmú, mint mondjuk a disznó és a böllér kapcsolata, amikor az a
bizonyos kés a torokba kerül.
Nos, hát igen, ez már az én fantáziámnak is sok volt. Szóval a
disznó, a kés, meg a böllér.
Hol itt a szex?
– Viszont ha nem nézed meg ezt az átkozott felvételt, akkor
esetleg Dartynak kell átadnom, és akkor az ő nevéhez fűződik az
évezred bűnügyének leleplezése.
– Darty? Honnan a fenéből ismered te Dartyt?
– Személyesen végül is mondhatjuk úgy, hogy sehonnan. Viszont
néhány befolyásos barátom közreműködésével lekértem annak a
személynek az adatait, aki olyan megveszekedetten ki akarja
nyomozni a lakásom címét, így jutottam Dartyhoz. Szerencséje,
hogy mindjárt tudtam, hogy csak te utasíthattad, különben már rég
bepereltem volna.
– Hm… – mondtam kitérően. – Szóval, az évezred bűnügye?
– Ahogy mondod, Rob.
Ekkor szörnyű gyanú kezdte befészkelni magát a fejemben.
– Istenek! – nyögtem. – Meggyilkolták a rendőrfőnököt, és te
filmre vetted?
– Dehogyis – csuklott fel Lavna Falva.
 – Nem vetted filmre, csak a szád járt? De akkor is, láttad a
gyilkost, nem?
– Nem ölték meg a rendőrfőnököt, te szerencsétlen.
– Akkor a feleségét?
– Azt sem.
– Elrabolták?
– Nem raboltak el senkit.
Elkerekedett a szemem.
– Ti szentséges istenek!… Megerőszakolták?
– Elég volt, Robi. Senkit sem erőszakoltak meg. Nézd meg a
filmet, és megtudod, mi a helyzet.
– De ha disznóságokat mutatsz nekem!… – fenyegettem meg a
mutatóujjammal.
– Akkor mi lesz? Végigpróbálod rajtam őket az éjszaka, sorban,
egyiket a másik után?
Ez gondolkodóba ejtett.
– Úgy valahogy – ismertem el végül, mivel semmi rossznak nem
vagyok az elrontója. (Már amennyiben nem hagynak ki belőle.)
Lavna Falva ezután fogta az apró disc-et, és benyomta a trideó
leolvasó egységébe.
A szoba elsötétült, a holofal kivilágosodott, és a következő
pillanatban megláttam…
Aztán Lavnának le kellett állítania a lejátszást, amíg össze nem
szedem magam, mert úgy fetrengtem a röhögéstől, hogy leestem az
ágyról.
– Mi van veled, Robi? – kérdezte rémült hangon, miután
felkapcsolta a villanyt.
– Jaj, ne haragudj! – vihogtam. – De olyan vicces. Sosem láttam
még így a rendőrfőnököt.
 – Talán épp ez a szerencséd, Rob. Hiszen akkor már nem élnél.
Amint ráébredtem, hogy Lavna Falva halálosan komolyan beszél,
szép lassan elmúlt a röhögőgörcs.
Ránéztem a holofalon kimerevített képre. Nagyon jó felvétel volt,
mintha tényleg ott lenne egy ablak, és azon keresztül minket
bámulna Duncan. Parázsló szemekkel, hatalmasra nőtt
metszőfogakkal, és arcán valami gonosz, hideg és egyszerre mohó
kifejezéssel.
– Szóval, azt mondod, hogy ez igazi? – kérdez– tem Lavnát.
– De mégis, mit gondolsz rólam, Rob? – kérdezte gondterhelt
hangon Lavna Falva.
– Azt, hogy kieszeltél egy jó tréfát, mert te olyan furmányos
nőszemély vagy – mondtam meg az igazat mosolyogva, és vártam,
hogy a legapróbb jelét is lássam annak az arcán, hogy igazam van.
Akkor újra kitört volna rajtam a röhögőgörcs, az biztos.
Lavna Falva arca azonban még csak meg sem rezdült, ugyanolyan
gondterhelten nézett rám, mint pár pillanattal ezelőtt.
Ami persze nem jelentett semmit, hiszen Lavna Falva a
világegyetem legjobb színésznője.
– Na jól van! – mondtam visszafogott vidámsággal. – Akkor
nézzük azt a híres felvételt!
– Rob, te ezt nem veszed komolyan – vádolt Lavna.
Erre mit mondhattam volna? Azt, hogy ne nézzen hülyének? Egy
vámpír Sun Cityben. Méghozzá maga a rendőrfőnök. Ezt még akkor
sem hinném el, ha maga a rendőrfőnök jönne el hozzám, és térden
csúszva esküdözne. Talán még akkor sem hinném el, ha átharapná a
torkom: azt gondolnám azért teszi, hogy hitelesebb legyen a poén.
Akkor már talán hinnék neki, ha ezek után kiszívná belőlem az
utolsó csepp véremig mindent, na de hát ezek után már késő lenne.
Na de mindegy, játsszuk végig a játékot!
 – Biztosíthatlak, drágám, hogy kellő komolysággal tekintek az
ügyre – mondtam Lavnának, aztán a képemre erőltettem
leghivatalosabb, és legeltöprengőbb arckifejezésemet.
Lavna egy pillanatig kutató pillantással meredt rám. Aztán
megcsóválta a fejét, és elindította a lejátszást.
Én pedig végignéztem, ahogy a rendőrfőnök kilép házának
ablakán, aztán, mint egy pók, végigmászik a falon, majd miután
talajt ért, kinyújtózik, fekete denevérré válik, és elrepül.
A felvétel fölülről mutatta a denevér röptét, aki áthúzott a város
felett, majd egy kevésbé jóhírű környéken leszállt, és újra emberré
változott.
Illetve, amikor a kamera ráközelített az alakra, láttam, hogy nem
teljesen emberré, hanem egy olyan torzfigurává, amit a
horrorfilmekben lehet látni.
Aztán nemsokára jött valaki, a vámpír pedig rávetette magát, és
kiszívta a vérét, ahogy illik.
De ezzel még nem volt vége, mert utána felkapta a tetemet, és a
levegőbe emelkedve elrepült vele a krematóriumba, majd elégette.
Egy okos vámpír, aki nem hagy bizonyítékot.
A felvétel véget ért, Lavna Falva ismét felkapcsolta a villanyt.
– Na, mit szólsz? – érdeklődött visszafojtott izgalommal.
– Nagyon ügyes felvétel – dicsértem.
– Voltaképpen nem az én érdemem. A stúdióm egyik műholdját
kértem kölcsön a dologhoz, az ottani számítógép mérte be és követte
Duncan minden mozdulatát.
– Jaj, édesem, elég már a hülyeségből – ásítottam. – Rohadt jó
poén volt, de egy kissé már unalmas… Hm, mit szólnál, ha
megmutatnánk Duncannek is. Biztos neki is tetszene.
– Te még mindig nem hiszed el?
– Ezen a felvételen látszik, hogy trükk.
 – Trükk? Hol látszik rajta?
– Hát például… Szóval, én már ezernyi embert figyeltem meg, és
nem úgy van, hogy csupán ráirányítunk egy kamerát, aztán
történnek a dolgok. De nem ám. Van egy csomó holtidő is, amikor a
kamera a semmit veszi. Ez az anyag túl gördülékeny volt ahhoz,
hogy igazi legyen. Látszik rajta, hogy aki csinálta, az moziban
gondolkodik.
– De, Rob, ez már a szerkesztett felvétel. Ha akarod látni az
eredetit, indítom a legelejéről.
– Na lássuk! – mondtam, csak hogy kiugrassam a nyulat a
bokorból.
Lavna Falva megnyomott valamit a távvezérlőn, mire egy
pillanatra elsötétült a holofal, aztán újra kivilágosodott.
És kezdődött elölről minden. Csak épp egy kicsit másképp, mert
most tényleg benne voltak azok a közök is, ahol nem történt semmi.
Kikaptam Lavna kezéből a távvezérlőt, és ide-oda tekergettem a
felvételt.
Ami immár sokkal hitelesebbnek tűnt.
Ahhoz a részhez léptettem, ahol átváltozott denevérré, és
kockánként néztem meg.
Bárki is csinálta, tökéletes volt az illúzió, nem vettem észre rajta a
trükköt.
Akkorra már egészen elegem lett a szórakozásból. Átkapcsoltam a
komputeremet verbális kommunikációra.
– Üdvözöllek, Rob, rég beszélgettünk már egymással – mondta
kellemes hangján. – Mos– tanában mindig kikapcsolva tartasz.
– Mert mindenbe beleütöd az orrod.
– Olyan a programozásom, hogy mindenben azonnal a
segítségedre siessek. Múltkor is elmagyaráztam, hogyan kell tojást
sütni. De te lehurrogtál, és kikapcsoltál, pedig igazam volt, mert
utána odaégetted.
– Idegességemben – morogtam.
– És most megint ideges vagy, Rob?
– Pofa be! Feladatot adok.
– Igenis, Rob.
– A trideóban lévő felvétel elemzését kérem. Mennyi a
valószínűsége, hogy az anyagban komputeres vagy bármilyen
másfajta trükköket alkalmaztak?
– Ez egy pár percig eltart.
– Annyi időnk még van – mondtam, aztán letettem magam mellé
a távvezérlőt.
Lavna Falva is odaheveredett a másik oldalamra, és hozzám bújt.
– Most legalább bizonyosságot nyersz – mondta kedvesen, én
meg ettől teljesen elbizonytalanodtam.
Na nehogymár, hogy eredeti legyen a felvétel, mert hülyét kapok.
Aztán, amint letelt az a pár perc, amire a komputernek volt
szüksége az elemzéshez, kezdhettem hülyét kapni, mert a gép azt
közölte:
– Végeztem az elemzéssel, Rob. Bármilyen trükk alkalmazásának
a valószínűsége a felvételen nulla egész százalék, a tizedes vessző
után 68 nullás pontossággal.
Felálltam az ágyról és elkezdtem a holofal előtt ide-oda járkálni.
– Na, most már hiszel nekem? – érdeklődött Lavna Falva.
– Rossz az elemzés – mondtam. – Vagy szar a gép.
– Micsoda? Méghogy én szar vagyok? – ellenkezett sértetten a
komputer. – Hiszem amióta megvettél, még nem készült nálam jobb
modell. Egyébként pedig összevetettem a felvétel rögzítésének idejét
az egyik meteorológiai műholdról kapott adatokkal, és ebből az
derült ki, hogy a felvétel négy órás ciklust tartalmaz, és a helyszínek
fényviszonyai teljes mértékben egyezik azzal, amit a műhold abban
az időben mért a környéken. Tehát ebből következően a helyszín
valóságos. Ezen felül pedig a kockákat egyenként százezerszeres
nagyításban vizsgáltam végig, és sehol sem látszik rajtuk vágás, és az
alakokról visszavetülő fény-árnyék jelenségek is azt jelzik, hogy a
filmben szereplő személyek nem úgy lettek bevágva a helyszínre.
– Na és nem lehet megcsinálni azt, hogy úgy vágják össze a
felvételt, hogy komputeresen modellezik a fényárnyék hatásokat, és
rávetítik az alakokra?
– De meglehet – válaszolta rögtön a gép. – Csakhogy nem fért
volna bele az időbe. Ahhoz, hogy valaki ilyen tökéletes munkát
csináljon, az kellett, hogy a jelzett időszak után lekérje egy
műholdról a fény-árnyék jelentést, vagy esetleg a jelzett időben
felvegye a háttereket, aztán a két anyagot, tehát a hátteret és a
történést egymásra vetítse kockánként, mert a számítógépnek
minden egyes képkockán modellezni kellene a fény– árnyék
effekteket. Ehhez pedig túl hosszú a felvétel. A jelenleg létező
legmodernebb számító– géppel is még legalább egy fél órát tartana a
munka. Egyébként pedig elemeztem a disc felszínén a mágneses
rögzítés időpontját, az pedig megfelel a film történéseinek
időpontjának. Úgyhogy semmiképp sem trükk.
– Hm… – mondtam. – Megáll az eszem. Ezek szerint egy vámpír
lenne a főnököm?
– Hát most már hiszel nekem? – ismételte meg a kérdést Lavna
Falva.
– Egy pillanat! – mondtam, aztán odaléptettem a felvételben
ahhoz a pillanathoz, amikor a vámpír megtámadja áldozatát.
Kinagyítottam az arcát. Megismertem.
– Ez Billy Joe, egy köztörvényes. Jelenleg próbaidőn van, minden
este legkésőbb éjfélig le kell jelentkeznie… Na most majd
megtudjuk, mi van vele.
– A felvétel éjfél után készült – figyelmeztetett Lavna Falva.
– Na igen, de azt elfelejtettem mondani, hogy reggel nyolckor is le
kell jelentkeznie. Az pedig már elmúlt – néztem az órámra.
Dartyt hívtam.
– Figyelj, Darty – mondtam neki, amikor be– jelentkezett. – Nézz
utána, hogy Billy Joe lejelentkezett-e reggel! Aztán hívj vissza a
mobilomon!
– Rendben, főnök… Főnök!
– Mi van?
– Történt egy kis baj.
– Micsoda?
– Füles megszökött.
– Igen, tudok róla – bólintottam. – Majd visszajuttatom hozzád.
Addig is ellenőrizd Billy Joe-t. – És megszakítottam az
összeköttetést.
Aztán csak ültem, és a gondolataimba merülve meredtem magam
elé.
Amíg Lavna Falva meg nem szólalt.
– Mennyi idő, míg Darty utánanéz a dolgoknak?
– Ó, az csak pár perc.
– És utána már hinni fogsz?…
– Még meg sem kaptam a választ – mondtam kitérően, aztán
felálltam, és a kezemet nyújtottam feléje: – Na gyere!
– Hova?
– Ki a konyhába. Adjuk meg a testnek, ami jár.
– Kint a konyhában? – kérdezte gyanakvóan.
– Enni akarok – közöltem. – Meghívlak egy müzlire… Na, persze
miután pisiltem egyet, mert azzal felkelés óta adós vagyok
magamnak…
A konyhában, miután leültettem Lavna Falvát az étkezőasztalhoz,
és előpakoltam az evőeszközöket, épp nekikészültem, hogy a hűtőből
is kivegyem a müzlihez valókat, amikor jelzett a videofon.
– Na ez gyors volt! – morogtam elégedetten, miközben
bekapcsoltam, de nem Darty volt, hanem Bushwinger. Hoppá, hát
róla egészen megfeledkeztem.
– Mi volt gyors? – kérdezte.
– Semmi. Nem magához beszéltem.
Bushwinger ekkor vette észre Lavna Falvát.
Elszürkült az arca.
– Már értem, hogy miért nem jelentkezett – mondta irigyen. –
Nem volt rá ideje.
– De nem ám. Ez az éjszaka is mozgalmasan telt – adtam alá még
a lovat.
– És legalább elolvasta az anyagot?
– Igen, azt elolvastam.
– És?
– Hát, épp most élvezkedünk rajta a barátnőmmel Majd hívom,
ha van valami… – Ezzel elégedetten megszakítottam az
összeköttetést, visszafordultam a hűtő felé, előpakoltam belőle a
banánt, a túrót meg a joghurtot, majd a spájzból az aszalt
gyümölcsöket, a mogyorót, mandulát és a tulajdonképpeni müzlit: a
gabonapelyhek keverékét.
– Szereted a müzlit? – kérdeztem Lavna Falvát.
– Némelyiket igen.
– Nos, én úgy szeretem, hogy ledarabolok egy csomó banánt, erre
rakom a gabonapelyheket, aztán rá egy csomó aszalt gyümölcsöt,
mogyorót, túrót meg egy kis joghurtot. Ha pedig nagyon éhes
vagyok, akkor még megspékelem egy kis mézzel is.
– Nyám-nyám, ezt imádni fogom – közölte Lavna Falva, én pedig
nekiálltam, hogy elkészítsem az adagokat.
 Ekkor jelzett újra a videofon. Bekapcsoltam.
– Senki nem tudja, hol van Billy Joe, főnök. Nem jelentkezett be
reggel – mondta Darty, aztán csak várakozásteljesen nézett rám.
– Köszönöm – mondtam én, majd kikapcsoltam a videofont.
– Nos? – kérdezte Lavna Falva.
Elgondolkozva bámultam rá.
– Na mi van? – kérdezte egy idő után elpirulva.
– Az van, hogy gyönyörű vagy – közöltem vele. – Nem is értem,
hogy lehet valaki ilyen gyönyörű.
Ha lehet, még jobban elpirult, én meg hirtelen sarkon fordultam,
kimentem az előszobába, és feltéptem a bejárati ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre senki sem volt a folyosón.
– Füles! – kiáltottam el magam. – Hé, Füles, hallasz?
Semmi.
Már-már becsuktam az ajtót, amikor nem messze tőlem kinyílt
egy kapcsolószekrény aj– taja, és Füles bújt elő belőle.
– Itt vagyok, főnök!
– Hé, Füles, mi a fenét keresel te a kapcsolószekrényben?
– Elbújtam, főnök. Úgy gondoltam, napközben azért mégsem
fogok a küszöbödön gubbasztani. Viszont elmenni sem akartam, hát
kerestem egy olyan helyet, ami közel van hozzád, hogy meg tudj
védeni, de azért eléggé rejtett is.
– Cseszd meg, Füles, ha megbasz az áram, attól nem tudlak
megvédeni… Na de mindegy! Mi van veled? Hogy van az állad?
– Hát, javulgat.
– Ki tudod nyitni a szád?
– Miért kellene kinyitnom? – kérdezte óvatosan.
– Na, ki tudod, vagy nem tudod?
– Nem. Gondolod, ha ki tudnám, akkor ezen az öregasszony
hangon beszélnék?
– Hát, nagy kár, mert meghívtalak volna reggelizni. – Azzal
nekikészültem, hogy becsukjam az ajtót.
– Várj, várj, főnök! Végül is, annyira ki tudom nyitni, hogy
kajáljak, csak annyira nem, hogy beszéljek.
Ezt felettébb furcsának találtam. Na de hát akartam valamit
Fülestől, úgyhogy nem tettem szóvá.
– Akkor, gyere! – invitáltam barátságosan, amitől megint gyanút
fogott.
– Várjál, várjál, főnök!
– Na mi van?
– Van nálad pisztoly?
– Pisztoly? – csodálkoztam. – Mi a fenének lenne nálam pisztoly?
– Na és a pirszing… akarom mondani a boxered a kezeden van?
Megmutattam neki, hogy üresek a kezeim.
– Szóval semmiféle fegyver nincs nálad?
– Hát csak az, Füles, ami itt elöl lóg, de abból már az összes
töltényt kilőttem.
Ettől megnyugodott, és bejött a lakásba.
– Ez mi? – kérdezte, amikor a konyhában odamertem elé egy
nagy adag müzlit.
– Müzli.
– Tudtam… – motyogta maga elé. – Tudtam, hogy valamiféleképp
bántani akarsz.
– Mi van, talán nem szereted a müzlit?
Először Lavna Falva tányérjára nézett, aztán az enyémre.
– De igen – mondta aztán megadóan. – De nem lehetne
hozzáturmixolni egy kis jó véres steak-et?
– Jaj, Füles ne gusztustalankodj! – szóltam rá undorral. – Egy kis
kekszet azt kaphatsz. – És ahogy ígértem, elővettem egy csomag
korpáskekszet.
Füles megvárta, míg mi hozzákezdünk az ételhez, és csak utána
látott neki.
De végig gyanakodott, hátha csak felültetjük, és az étkezés végén
felállunk, hogy valahova elvonulva kihányjuk az egészet.
– Kérsz még egy adagot? – kérdeztem a végén.
– Nem, köszönöm! – sietett a válasszal.
– Lavna, egy gyümölcsturmix?
– Kérek.
– Füles?
– Tejjel és tejszínnel?
– Hova gondolsz? Az tök egészségtelen. Natúr.
– Sör nincs?
– Füles, ne szórakozz!
– Jó, akkor kérek olyan izét!
Kitöltöttem az italokat, aztán szótalanul ültünk egymás mellett.
Végül pedig rátértem arra, amit akartam.
– Figyelj csak, Füles!
– Igen? – kérdezte, és egészen kicsire összehúzta magát a
székében.
– Ha vámpírokról akarnál információt gyűjteni, hova fordulnál?
– Vámpírokról? – kérdezte tökéletes pókerarccal, ami mögött
bármi is rejtőzhetett.
– Igen, igen, tudod, olyan fickók, akik látszólag ember formájúak,
de éjfél felé nagyon megcsúnyulnak, aztán elmennek, hogy kiszívják
egy-egy polgártársuk vérét.
A pókerarc leolvadt, Füles ideges pillantást vetett először Lavna
Falva, majd – amikor látta, hogy az mosolyogva ül – a kijárat felé.
 – Igen, tudom, mi az a vámpír. Nos, ha látni akarnék egyet, akkor
elmennék moziba, vagy kivennék egy filmet a kölcsönzőből.
– Na de, Füles, azok nem igazi vámpírok.
Érted? Azok csak színészek.
– Értem. Szóval, te igazi vámpírokról akarsz információt?
– Igen-igen – bólogattam megkönnyebbülten.
– Akkor már tudom – bólogatott Füles is. – Akkor egy
pszichiáterhez kell fordulnod!
– Gondolod, hogy ő ismer vámpírokat?
– Hát, ha valaki, akkor ő tud segíteni ebben – bólogatott Füles. –
Egyszer egy haver fejre esett a másodikról. Nem a betonra, hanem
puha földre, de attól fogva azt képzelte magáról, hogy ő Cassius, a
galaxis császára. Néhány kezelés után már csak Kampókezű Jack, a
kalóz volt, két hónap elteltével pedig Pityuka a papagáj, tehát ha
valaki, hát egy pszichiáter tud neked segíteni, főnök.
Nos, két dolog lehetett. Füles vagy tényleg nem tud semmit, vagy
egy kis pénzt akar.
Felsóhajtottam.
– Mindjárt jövök! – mondtam, visszaballagtam a hálóba, és egy
kis papírpénzt vettem elő a tárcámból, amit pont az ilyen alkalmakra
váltottam ki az új számlámról a minap, hogy amennyiben valakit
meg kell vesztegetnem, hát legyen nálam.
Visszamentem a konyhába, és letettem Füles elé egy száz
kreditest.
A fickó elvörösödött.
– Meg akarsz vesztegetni? – kérdezte mérgesen.
– Természetesen – bólintottam.
– Na de a hölgy előtt.
– Lavna, kimennél egy kicsit? – kértem.
 – Nem.
– Akkor elfordulnál?
– Nem.
– Jó… Igen, Füles, a hölgy előtt.
– Hát jó! – sóhajtott mártír képpel Füles, aztán elrakta a százast.
– Mit akarsz tudni?
– Mit tudsz még mondani nekem ezzel a dologgal kapcsolatban?
– Hát nem is tudom… Össze kell szednem a gondolataimat.
– Segítek benne! – mondtam, és leraktam még egy százast.
Átlagos esetben persze ilyen– kor már a boxeremet használtam
volna, na de hát most ott volt Lavna Falva, csak nem tűrhettem,
hogy esetleg azt gondolja rólam: kicsinyes vagyok.
Füles elrakta a pénzt. Aztán a homlokára csapott.
– Igen, megvan. Megvan, hogy mit kell még tudnod ezzel
kapcsolatban.
Várakozva néztem rá.
– Hát csak azt, főnök, hogy mégse menj pszichiáterhez.
– Miért?
– Mert most már eszembe jutott. Utána tovább kezelték a havert,
kapott néhány elektrosokkot, és most jelenleg azt képzeli magáról,
hogy egy nagy darab sivatagi kaktusz. Ott áll egész nap
mozdulatlanul egy cserépben, és csak úgy hajlandó enni, ha az ápoló
locsolókannában hozza neki az ételt, és a szájába tölti.
Füles elhallgatott, és elégedett tekintettel bámulta maga előtt az
asztalt.
– Ennyi az egész? – kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra.
– Ennyi – bólogatott boldogan Füles.
Lavna Falvára sandítottam. Irtó mázlija van ennek a
megátalkodott Fülesnek. Ha nem lenne itt a lány, most kamatostul
kiverném belőle azt a kétszáz kreditet.
Így azonban csak ennyit mondtam:
– Füles, nincs neked valami sürgős dolgod a világ másik oldalán?
– Á, most hogy mondod, főnök… – a homlokára csapott, majd
felállt. – De igen, azt hiszem mennem kell.
És ment.
– Mi egyszer forgattunk egy ilyen vámpír-filmet – közölte Lavna
Falva, amikor visszatértünk. -A rendező elvitt minket a Fallt-
szigetekre. Ott van egy szekta, akik hisznek a vámpírok létezésében.
Tőlük kértünk információkat a film elkészítéséhez.
– Egy szekta? – kérdeztem. – Mit csináljak velük?
– Ez már a te dolgod – jelentette ki Lavna. – Én nem dönthetek
helyetted.
– Jó. És te mit csinálnál a helyemben?
– Az az igazság, hogy valójában nem tudom, mennyire veszélyes
egy ilyen vámpír. Ha hihetünk az anyagnak, akkor nagyon. Bármit is
akarnék vele kezdeni, biztos, hogy nem úgy csinálnám, hogy
egyszerűen nekirontok, mert könnyen az életembe kerülhet…
Először is megpróbálnék valami információt szerezni róla.
Bárhonnét. Ahonnét csak lehet.
Logikusnak tűnt, amit mond.
Főleg, hogy tisztában voltam vele, Lavna Falva nem az, akinek
állítja magát.
Abban persze nem volt okom kételkedni, hogy ő a híres színésznő,
de valamikor, valami dolga akadhatott a vámpírokkal, amit most
szeretne rendezni. (Legalábbis nagyon úgy viselkedett.)
És ehhez engem szeretne titkon felhasználni.
Lassan kezdett körvonalazódni bennem a játszma, amibe
belekeveredtem.
De még nem volt elég információm, hogy mindent megértsek. És
nem ismertem az összes szereplőt.
Jól van, gondoltam. Egyelőre elfogadom a játékszabályokat.
Elvégre ha Lavna Falva azt akarja, hogy elmenjek arra a szigetre,
akkor nyilván vár ott valami.
– Tudod a pontos címet? – kérdeztem.
Ekkor félig a hátam mögött állt. A szemem sarkából láttam, hogy
ömlik végig arcán a meg– könnyebbülés…
 14. Az utazás

Na de persze a magam módján akartam utánajárni a dolgoknak.

– Szeretnél velem jönni? – kérdeztem, amikor már a zsebemben
lapult a kolostor címe.
– Persze – lelkendezett Lavna Falva.
– Holnap reggel?
– Csak holnap?
– Ma egy kicsit zsúfolt napom lesz – mondtam. – Már két napja
nem igazán voltam bent a hivatalban, el kell rendeznem a dolgokat.
Aztán este még szeretném én is megfigyelni a rendőrfőnököt.
– De akkor lehet, hogy megint meghal valaki. – Ellenkezett.
– Billy Joe egy köztörvényes bűnöző volt – mondtam neki. – Nem
kevés olyan dolga volt, ami miatt megérdemelte volna a halált.
Sajnos túl jók az ügyvédei, és túl sok a hézag a jogrendszerben, ezért
mászkálhatott még szabadlábon. Nincs kifogásom az ellen, hogy
amíg én csinálom a dolgom, pár bűnöző eltűnik a városból.
Figyeltem Lavna Falvát. Az arcán valami tűnődő kifejezés jelent
meg, de aztán csak vállat vont.
– Te vagy a főnök! – mondta.
– Ezt már szeretem! Na, akkor menjünk!
A lift felé haladtunkban megálltam a kapcsoló szekrény előtt, és
tiszta erőből belerúgtam.
– Mi csinálsz? – kérdezte rémült hangon Lavna Falva, amint a
döndülés hangja elült.
– Ki tudja, hátha egy élősködő rejtőzik az ajtó mögött – mondtam
hangosan. – így akartam elijeszteni.
Reméltem, hogy Füles ott van benn, és amikor megrúgtam az
ajtót, épp hallgatózott, fejét a vasajtó belsejének nyomva, és a törött
álla kapott egy kis újabb impulzust. Elvégre két– száz kreditért
ennyi már jár.
Egyébként pedig imádom a szomszédaimat, akik akkor sem
jönnének elő, megnézni, hogy mi történik, ha épp egy ágyúval
lövöldöznék a folyosón.
Beszálltunk a liftbe.
Az irodában először is az egyik kézi poloskakeresővel alaposan
átvizsgáltam magam. Nem találtam semmit. Na persze, ha Lavna
Falva engem is műholddal követ, akkor nem is kellett rajtam
elhelyeznie semmiféle poloskát. Elég valami mikroszkopikus dolog,
amit a műhold beazonosít. Viszont ezzel az én poloskakeresőm csak
akkor tud kezdeni valamit, ha épp keresősugarakat küld felé a
műhold.
Na de nemsokára úgyis-úgyis lerázom Lavna Falvát, ezért
egyelőre nem nagyon erőltettem a keresést.
Átnéztem az elmúlt napok összegyűlt jelentéseit, eligazítottam a
beoszottaimat, aztán beültem a kocsimba, azt is átvizsgáltam, majd
amikor ott sem akadtam poloskára, elmentem haza.
A lakás is tiszta volt. De persze azért, mielőtt bementem a
rejtekhelyre, bekapcsoltam a zavarót.
Aztán végre ott álltam a Fejvadász-felszerelés előtt. Szokásom
szerint vágyakozva végigsimítottam rajta, és ingerem támadt, hogy
magamra húzzam. De most nem volt időm semmi ilyesmire. Csupán
az övét csatoltam le, amit aztán a rajtam lévő nadrágra húztam. Ez
majd megvéd attól, hogy a műholdról érkező keresősugarak
megtaláljanak. Persze, mivel túl díszes volt az öv, úgy kellett
elrejtenem, hogy az ingemet most nem betűrve hordtam, hanem
lazán kiengedve, ami így eltakarta formás fenekemet, de hát most
épp nem voltam facér, így nem is volt szükségem a lányok vágyakozó
pillantásaira.
Elégedetten hagytam el a rejtekhelyet. Aztán a lakásomat is. Taxit
hívtam, és kivitettem magam az űrrepülő térre.
Viszlát Lavna Falva, viszlát, Darty, viszlát Füles. Amire észbe
kapnátok, én már vissza is tértem a dolgomból.
Két óra múlva már a világ másik felén voltam, a Fallt-szigeteken.
Telve várakozással.
Az ösztöneim azt súgták, hogy ma valami jelentős dolog fog
történni velem…
Épp hajnalodott, amikor felkaptattam a sziget legmagasabb
pontján lévő kolostorhoz vezető, keskeny úton.
A levegőben az óceán sós illata terjengett. A vöröslő nap
megfestette az éjszaka feketéjét őrizgető hullámokat, és szép
fokozatosan életre keltette a tájat.
A kolostor sötét erődítményként magasodott előttem.
Először kissé távolabbról jártam körül, aztán megközelítettem.
Nem én voltam az első, egy csavargónak tűnő valaki várakozott
néhány lépésnyire a bejárattól, ruhája szakadt és koszos, csakúgy,
mint hosszú, bozontos, napszítta szakálla és haja.
Külleme alapján vagy futóbolond volt, vagy szent ember. Nem
tudom melyik, e kettőt sosem tudtam igazán elkülöníteni egymástól.
Első nekifutásra nem sok figyelmet szenteltünk egymásnak. Én
rápillantottam, ő pedig még ezt sem tette, hanem merev szemekkel
bámult maga elé, amiből rögtön megállapíthat– tam, hogy vagy
meditál, vagy vak. Valamelyik a kettő közül.
Elmentem mellette, és az ókorinak tűnő „erődítmény” hatalmas
bejáratához léptem.
Nem volt rajta se kilincs, se kulcslyuk, és sehol egy videofon, vagy
egy egyszerű kamera, avagy esetleg egy még annál is egyszerűbb
csengő vagy kopogtató.
Az ajtón és az ódon falakon körbefutó díszítések embereket
mintáztak. Hatalmas kereszteket cipeltek, vagy éppen fel voltak rá
kötve – el nem tudom képzelni mi okból vagy pedig kisebb keresztek
lógtak a nyakukban, avagy épp a kezükben volt ilyesmi. Szóval
mindenfelé kereszteket láttam. Gondolkoztam, hogy mit is jelenthet
ez a szimbólum, de semmi hasonló nem jutott eszembe a
tanulmányaimból. Talán a kolostor sokkal ősibb és sokkal
titokzatosabb hely volt annál, mintsem a történelem
foglalkozásokon megemlítsék.
Mikor már egy jó ideje ácsorogtam a bejárat előtt, és nem történt
semmi, visszamentem a csavargó elé, és megálltam vele szemközt.
Rám emelte a pillantását, tehát nem volt vak.
– Üdvözlöm – biccentettem felé, mert fogalmam sem volt, hogy
milyen köszöntés dívik egy ilyen ősi helyen.
– Isten hozta – mondta ő.
Ezt értettem. Na jó, de melyik isten? Amikor úgy tele van velük a
galaxis.
Vártam, hogy megmondja, de nem tette, és nem is szólalt meg
újra, csak nézett ram, ezért kissé zavartan vigyorogva csak-csak
megkérdeztem.
– Jó. De melyik?
– Mit melyik?
– Hát melyik isten?
– Természetesen az egyetlen.
– Á, értem – bólintottam. Tényleg, végül is vannak olyan hitek is,
ahol egyetlen Istenben hisznek. Ami ellen nekem semmi kifogásom,
hiszen mindig arra tanítottak, tiszteljem más vallásos hitét, attól
függetlenül, hogy magam miben hiszek, vagy miben nem hiszek.
– Mi járatban erre, fiatal barátom? – kérdezte a férfi barátságos
hangon.
– Be szeretnék jutni.
– Mindnyájan azt szeretnénk – mondta ő nagy bölcsen.
 – Úgy értem ide – mutattam a kolostor felé, hátha félreértette
szavaimat, és valami túlvilági birodalomra gondol, ahol az istene
lakozik.
– Ide valamivel könnyebb, mint amoda – mondta ekkor. Nem
kérdeztem meg, hol van az az amoda, mert nem akartam teológiai
eszmefuttatásokba keveredni. Mindenesetre annak örültem, hogy
azt mondja, hogy ide azért könnyebb, mint amoda.
– Ön is ide vár?
– Természetesen.
– És mióta?
– Már tíz…
– Ó, tíz perce? – lelkesedtem fel félbeszakítva. – Akkor
közvetlenül előttem kellett érkeznie. Ha egy kicsit előbb indulok,
akár jöhettünk volna akár együtt is.
Azon kezdtem morfondírozni, hogy esetleg leülhetek vele
szemben, és úgy is folytathatjuk a társalgást.
– Tíz éve – mondta.
– Mi tíz éve? – kérdeztem vissza, mert arra gondoltam, valamit
félreértettem.
– Én voltaképp tíz éve várakozom itt, nem tíz perce.
Na most aztán tényleg le kellett ülnöm.
Ott volt a számon, hogy kimondjam: ezt nem mondhatja
komolyan, de ehelyett inkább végignéztem rajta újból, és akkor
megérintett a keserű igazság: de. Nagyon is komolyan mondja.
Persze mielőtt elöntött volna a pánik, arra gondoltam, hogy Lavna
Falváék is bejutottak valahogy, és nem valószínű, hogy tíz évet ültek
volna a kapu előtt lótuszülésben a köldöküket nézegetve, csak hogy
csináljanak egy horrorfilmet.
Úgyhogy lehet, hogy a pali mégiscsak futóbolond. Tíz éve ücsörög
itt, és maga sem tudja miért, a kolostorbeliek meg nem szólnak neki,
elvégre sok vallásban tisztelik az őrülteket. Talán még ételt és ruhát
is adnak neki.
Mindenesetre az nem árt, ha néhány dologról alaposabban is
kikérdezem. Aztán majd eldöntöm, mennyire érdekes az információ.
Ezért hát kitekertem a lábaimat, és beleerőltettem én is abba a
lótuszülésbe, amiben ő várakozott.
Egész könnyen ment, nem is gondoltam volna, hogy ennyire laza
vagyok.
– Lenne pár kérdésem! – mondtam a férfinek, amikor már
elhelyezkedtem vele szemben ugyanabban a pozitúrában.
– Csak tessék!
– Hogy lehet ide bejutni?
– Meg kell várni, míg kijön az atya. Ő aztán megkérdezi mi
járatban van. Akkor el kell mondani. Utána az atya feltesz néhány
kérdést, és a válaszok alapján meghatározza, mennyit kell vezekelni,
hogy eléggé megtisztuljon ahhoz, hogy beengedjék.
– Na de mégis, miféle kérdéseket?
– A bűneiről kérdeznek.
Megnyugodtam.
– Akkor jó – mondtam. – Ha a bűneimet kérdezik, akkor én tíz
percen belül bejutok.
– Szerencsés ember! – sóhajtott a fickó. – Nekem még két évet
kell vámom.
– De hát miért? Mit követett el?
– Törvény szolga voltam.
– És korrupt volt?
– Nem, de ahhoz, hogy a munkámat végezzem, néha hazudnom
kellett és csalnom, olykor pedig bűnözőkkel volt muszáj
lepaktálnom.
 – Hát persze – bólogattam. – Minden profi így csinálja.
– Csakhogy itt a bűnt nézik, és nem azt, miért követte el.
– Na neeem! – mondtam. – Én is törvényszolga vagyok, de nekem
nincs tíz évem.
– Azért, mert engem nem engedtek be, az még nem jelenti azt,
hogy magát sem fogják. Lehet, hogy tényleg csak tíz perc lesz.
– Igaz – ismertem el. – Megvárom az atyát, és beszélek vele,
– Jöjjön vissza két év múlva!
– Tessék?
– Mondom, jöjjön vissza két év múlva!
– Dehogy jövök két év múlva. Nekem most van itt dolgom.
Megrázta a fejét.
– Sajnos az nem megy.
– Már ugyan, miért nem megy?
– Azért, mert most már nem úgy van, mint a régi szép időkben.
Most már csak egyvalakivel foglalkoznak egyszerre. Amíg én el nem
tűnök innen, vagy úgy, hogy beengednek, vagy úgy, hogy megunom
a várakozást, addig az atyáik szóba sem állnak önnel.
– Hm… – mondtam, aztán óvatosan kiemeltem lábaimat a
lótuszülésből, felálltam, majd megmozgattam a tagjaimat.
– És mi lenne, ha kivenne egy nap szabadságot? Elmenne
valahova, amíg én bejutok. Mondjuk fürödne egyet az óceánban?
– Sajnos nem megy.
– De hát miért nem?
– Azért, mert ha félbehagyom a vezeklést, akkor elölről kell
kezdenem az egészet.
– Mind a tíz évet? – kérdeztem döbbenten.
Bólintott.
Én pedig ott álltam kétségek közepette. Most mi a fenét csináljak
ezzel a fazonnal? Be kell jutnom abba az átkozott kolostorba. Ezt
egyre határozottabban éreztem.
– Mikor jön ki az atya? – érdeklődtem.
Az ég felé pislantott, így elvétette azt a pillanatot, amikor
előhúztam szolgálati fegyveremet, és megnyomtam az „ösztöke”
üzemmód gombot.
– A nap állásából ítélve tíz perc múlva – mondta.
Hát nem volt időm sokat morfondírozni, hacsak nem akarok
elvesztegetni egy egész napot.
Márpedig nem akartam. Valami készült, ami talán sokkal
fontosabb annál, minthogy ez a szerencsétlen – akiről voltaképpen
azt sem tudom, mi a fenének jött ide – bejusson a kolostorba.
– Sajnálom – suttogtam, és a vállához érintettem a fegyver
markolatát.
A testén áthatoló húszezer volt egy pillanat alatt letaglózta.
Hatalmas rándulással vágódott hanyatt. Körbepillantottam, nem
látott-e meg valaki, de a környék kihaltnak tűnt, igencsak vitatható
tettemnek nem akadt tanúja.
Akkor a vállamra vettem a pasit, akinek még csak a nevét sem
tudtam, aztán betrappoltam vele az ötven méterrel odább kezdődő
erdőbe.
Lefektettem, kényelmesen elrendeztem a végtagjait, aztán
vetettem egy pillantást a kolostorra vezető útra.
És megállt bennem az ütő.
Ketten közeledtek a kolostor felé. Az atya meg mindjárt kijön,
beszél velük, és ki tudja, hány évet állapít meg, amíg bejuthatnak.
És akkor mi lesz velem?
Rohantam, közben pedig egyfolytában üvöltöztem, amíg meg nem
álltak.
– A rohadt életbe! – nyögtem, amikor felismertem őket.
 Lavna Falva és Füles volt az.
– Jé, a főnök – mondta Füles.
– A rohadt életbe – dühöngtem. – Majdnem elszúrtatok mindent.
– Mi mindent? – érdeklődött Lavna Falva.
– Ide nem lehet ám csak úgy bejutni… – lihegtem.
– Hova?
– Hát a kolostorba. Megvannak a saját szabályai.
– Miféle szabályok?
– Te már voltál bent, és nem tudod? – méltatlankodtam. – Hát az
van, kedves barátném, hogy aki be akar jutni, annak le kell ülnie a
kapu előtt lótuszülésben, mire jön az atya, kikérdezi a vétkei felől,
majd a válaszok alapjául megmondja, mennyit kell várakoznia… –
ismét szünetet tartottam, hogy levegőhöz jussak, közben pedig
vádlón Fülesre mutattam. – Ha ő elmondta volna a vétkeit, egyrészt
az atya szívrohamot kap – mondtam végül –, másrészt meg
körülbelül tízezer évet kellene várakoznunk, hogy bejuthassunk.
– Köszönöm szépen – sértődött meg Füles.
Lavna Falva pedig vihogni kezdett.
– Mi van? Ez olyan vicces? – kérdeztem.
– Igen – mondta a lány. – Mert ez csak a novíciusokra vonatkozik.
– A kikre?
– Azokra, akik csatlakozni akarnak a rendhez. A sima turistákat
szó nélkül beengedik kapunyitás után.
– A rohadt életbe! – mondtam megint. Vajon mennyi idő telhetett
el a tíz percből? Hét? Vagy már nyolc is? Vagy esetleg a fickó rosszul
olvasta le a nap állásából az időt, és mindjárt nyílik a kolostor ajtaja,
az előjövő atya pedig nem látja majd sehol a vezeklőt, annak pedig
újra kell kezdenie a tíz évét?
Miattam!!!
 – Mindjárt jövök! – mondtam, aztán rohantam vissza az erdőbe.
– Hé, Rob, Robi, most hova szaladsz? – hallottam Lavna Falva
hangját, de nem törődtem vele, hiszen életem leggyorsabb sprintjét
kellett levágnom éppen.
– A rohadt életbe! – mondtam a csavargónak, bár ő még hosszú
órákig eszméletlen lesz. – Szólhattál volna, miről van szó!
Azzal felkaptam a vállamra, és sprinteltem vissza, el a nagy
szemeket meresztgető Lavna Falva és Füles mellett.
– Rob, kicsoda ez az ember? – kiáltott utánam Lavna Falva. – És
mit csinálsz vele?
De persze most sem válaszoltam. Levágtam szerencsétlen flótást
az út szélére, törökülésbe rendeztem a tagjait, majd addig
igazgattam a felsőtestét, amíg úgy nem maradt, csaknem egyenesen.
Csak a feje lógott, de felemeltem a két kezét, a könyökét a térdére
támasztottam, majd a fejét a két tenyerébe.
Kicsit furcsán festett, de megjárja.
– Húúú! – mondtam, amikor elkészültem, és még mindig nem
nyílt meg a nagykapu.
– Ki ez az ember, Rob? – érdeklődött újra Lavna Falva.
– A nevét nem tudom – válaszoltam az igazsághoz híven. –
Csatlakozni akar a rendhez, és most vezekel. Ha minden jól megy,
még két év van neki hátra.
– És mit keresett a fák között?
– Én vittem be, amikor elájult, mert… hm…
– Mitől ájult el? A várakozástól?
Nem voltam képes hazudni neki.
– Nem teljesen. – Mikor nyílik már az az átkozott ajtó? –
Megcsapta húszezer volt.
– Belecsapott a villám?
Ajtó, nyílj ki! Gyerünk, gyerünk, már letelt az idő.
 – Nem azt mondtam, hogy belecsapott a villám, hanem azt
mondtam, hogy megcsapta húszezer volt.
Ajtó!… Hahó! Idő van!…
– Á, én értem! – okvetetlenkedett közbe Füles. – Biztos a
fegyvered rázta meg.
Legszívesebben megfojtottam volna. Azt a rohadt ajtót meg
lézerrel kéne kinyitni, akkor aztán rögvest előkerülne az az
istentelen atya. Hiszen épp itt volt az ideje.
– Így van – mondtam kelletlenül.
– Nem értem – mondta Lavna Falva.
– Tudod, Rob fegyverében olyan a riasztó, hogy nem riaszt,
hanem ráz… Csak azt nem értem, miért nem szóltál rá, hogy ne
játsszon a fegyvereddel?
– Hogy került hozzá a fegyvered? – így Lavna Falva.
– Tényleg – csatlakozott a meglepetéshez Füles. – Hogy került
hozzá a fegyvered?
Hatalmasat nyeltem.
És mint egy jelre, végre kinyílt az az átkozott ajtó.
– Odanézzetek! – mutattam abba az irányba, mintha csodát
láttam volna.
Arra kapták a fejüket.
– Mi történt?
– Hát az ajtó… Kinyílt az ajtó. Hát nem csodálatos?
Visszafordultak felém.
– Mi abban akkora poén, hogy kinyílt egy ajtó? Jól vagy, Robi? –
érdeklődött Lavna féltőn.
– Nem, szerintem nincs jól – állította Füles. – Amikor jól van,
akkor egészen másképp szokott viselkedni.
– Te kussoljál, cseszd meg, Füles, ez nem a te dolgod! – rivalltam
rá. – Különbenis kicsaltál tőlem kétszáz kreditet!
– Mégiscsak kutya baja – mondta erre Füles.
Aztán egy hangot hallottunk.
– Lavna!… Az istenit, hát ez Lavna Falva! Hé, gyere ide, kislány,
de rögvest.
Mivel a kiáltás az ajtó felől jött, újra visszafordultunk arra, és egy
sötét tunikaszerű ruhába bújtatott fickót láthattunk, akinek egy
hatalmas bronzkereszt lógott a nyakában.
– Ez az atya? – érdeklődtem, de Lavna nem válaszolt, hanem
rohant, és a testes öregember karjaiba vágta magát, mire a fickó
felkapta, mint egy tollpihét, és megpörgette.
– Gondolom… – vonogatta a vállát Füles. – De akkor legalább lesz
protekciónk.
– Az… Na akkor áruld már el, Füles, hogy’ a fészkes fenébe
kerültetek ide?
– Inkább menjünk, köszöntsük mi is az atyát! – invitált Füles, és
már el is indult, de én egyszerűen megmarkoltam a vádlát, és
visszarántottam.
– Még nem válaszoltál.
– Hát jó… Titkos szövetséget kötöttünk Lavnával.
– És hogy jöttetek ilyen jól össze?
– Hát, miután te olyan frankón szétrúgtad az állkapcsomat
másodszorra is, a kapcsolótábla ajtaján keresztül…
– Nem, nem, pontosítanám a dolgot – ellenkeztem. – Most
először rúgtam szét. – Az első alkalommal a boxeremmel ütöttelek.
– Milyen igaz… Na szóval, Lavna volt olyan kedves, hogy
visszajöjjön, és megérdeklődje, nem esett-e bajom… Aztán meg
mondta, hogy azt hiszi valamire készülsz, lenne-e kedvem segíteni
neki kideríteni, mire? Én meg mondtam, hogy persze. És amikor
eltűntél, már tudtuk, hogy csakis ide jöhettél, hát utánad jöttünk
Lavna különgépével.
– Jól van – bólintottam. – Akkor most már odamehetünk az
atyához. Csak ha lehet, ezen az öregasszony hangon ne nagyon
szólalj meg!… Majd mi beszélünk helyetted.
– Erre nem lesz szükség – mondta akkor a saját hangjául. – Már
majdnem teljesen össze– forrt a csont, tudok beszélni. Csak annyira
hozzászoktam már a beszélőgéphez…
– Na, menjünk!
Odamentünk a Lavna Falvát szorongató atyához.
– Újabb filmet akartok készíteni, kisasszony? – kérdezte épp a
férfi.
– Nem-nem, most komolyabb a helyzet.
– Na, akkor majd bent megbeszéljük. Addig is mutasd be a
barátaidat!
– Ő Rob, a lovagom – mutatott rám Lavna Falva.
– Isten hozta – mondtam én az atyának, hogy megcsillogtassam a
műveltségemet. Elvégre a bennszülöttek a világegyetem minden
táján teljesen elolvadnak, ha egy idegen már úgy jön hozzájuk, hogy
ismerik a szokásaikat.
– Engem? – csodálkozott a pap. – Nem, nem, barátom, magát
hozta Isten.
Ezt nem nagyon értettem. De hát ilyen finomságokba nem is
mentünk bele a templom előtt ücsörgő fickóval. Ő csak annyit
mondott nekem: isten hozta. Lehet, hogy nekem is neki kellett volna
állni vele vitatkozni, hogy kit hozott Isten?
Mindenesetre láttam, hogy az atya várakozva néz rám, hát azt
mondtam neki:
– Nem, nem, minden bizonnyal mégis csak önt hozta Isten. Én
egy egyszerű űrrepülőgéppel jöttem.
Reméltem, hogy ennyi udvariasság láttán egészen el fog lágyulni
irányomban, de ehelyett csak olyan furcsán nézett rám, mint aki
nem tudja, hogy most mi van.
A pokolba az összes udvariassági formulával! – gondoltam, és
hülyén vigyorogtam rá.
A helyzetet Lavna Falva mentette meg, aki hirtelen belekarolt az
atyába, és azt mondta:
– Ó, Rob mindig csak hülyéskedik. Állandóan viccelődik, nem kell
komolyan venni… Ő egyébként Füles, Rob… barátja.
Ránéztem Fülesre, ő pedig ugyanolyan döbbenten vissza rám,
ebből tudhattam, őt is hasonlóképp megrázhatta Lavna Falva iménti
ki– jelentése.
– Nos, ő pedig Emanuel atya.
Ezek után bementünk a kolostorba. Bár nem volt
légkondicionálás belül, mégis kellemes hűvös áradt a monumentális
falakból, melyeknek belseje tele volt mindenféle freskókkal.
– Aztán éhesek vagytok-e, kisasszony? – érdeklődött az atya
menet közben.
– Nem, atya, köszönjük, de már ettünk.
Szóval, atya, gondoltam Lavna Falva beszédét figyelve. így kell
szólítani ezek szerint ezt a muksót.
Egyelőre azonban nem szólaltam meg, a fejemet körbe-körbe
forgatva néztem a falak díszítéseit.
Egy hatalmas terembe mentünk, amelyben egy szintén hatalmas
és kerek asztal volt faragott fa székekkel körbevéve.
– Ez a tárgyalóterem – közölte az atya, és hangja visszhangzott a
hatalmas térségben. – Üljünk le!
Mikor megtettük, az atya újra megszólalt.
– Nos, ha nem filmet akartok csinálni, Lavna, akkor miben
lehetek a segítségetekre?
– Azt hiszem, a legjobb, ha Rob kezd bele – mosolygott Lavna. –
Az úgyis csak véletlen, hogy mi itt vagyunk most vele.
Az atya ekkor felém fordult.
– Rob?
Elgondolkodtam. Mit is mondjak ennek a férfinak, akiről
voltaképp nem is tudok semmit?
– Lavna említette, hogy egyszer, amikor csináltak egy
vámpírfilmet, akkor önökhöz fordultak információért, hogy minél
hitelesebb legyen a vámpír.
– Ez így van, Rob.
– Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy vajon egy ilyen film
kapcsán, miért pont önökhöz fordult?
– Valószínűleg azért Rob, mert a mi kolostorunkban lelhető fel a
legtöbb tudás eme életforma felől.
– Ez hogy értsem? – érdeklődtem.
– Hogyan szeretné érteni, Rob?
– Ön szerint léteznek ilyen lények a világmindenségben, atya?
– Feltétlenül. Nem lehetnek sokan, és jobban szeretik a
fejletlenebb bolygókat, ahol kevésbé kapnak figyelmet, de a
létezésük ténye az összegyűlt adatok alapján nem vitatható.
– Miféle adatok?
Az atya most alaposabban szemügyre vett magának, majd felállt,
és a falhoz lépett. Valamit megérintett, mire a fal egy szeglete
kifordult a helyéről, feltárva egy könyvesállványt.
Az atya levett róla valami vastag, régi könyvet, majd visszasétált
az asztalhoz.
– Nagyon sok adat van róluk. Ezek egy része egymásnak
ellentmondó információkat tartalmaz, de azért ki lehet belőlük
válogatni a lényeget. Ez itt például – nyomta a kezembe a vaskos
könyvet – egy feljegyzés arról, hogyan keletkezett az első vámpír.
– Keletkezett? Ezt nem értem.
 – Nézze meg nyugodtan! – mutatott a könyvre.
Óvatosan kinyitottam. Az elsárgult lapokat – amik valószínűleg
régimódian egyszerű papírból készültek – valamivel már
preparálhatták, mert olyan volt a fogásuk, mint a műanyaglapoknak.
Valamiféle írás volt benne, de nem tudtam rájönni, milyen
nyelven. És nem csak azért, mert az idő annyira kikezdte a lapokat,
hogy amire tartósították őket, szinte olvashatatlanná vált az egész.
Nem. Még maguk a betűk is ismeretlennek tűntek, és csak azért
gondoltam, hogy betűk lehetnek, mert hát mi más lehetne egy
könyvben?
– Mi ez? – kérdeztem.
– A vámpírok első kézből származó, hiteles története. A
megalkotójuktól.
– A megalkotójuktól? – csodálkoztam.
Az atya bólintott.
– Mielőtt bármi mást is mondanék, megkérdezhetem, miért
érdeklik a vámpírok?
– Mit tanácsolna nekem, ha azt mondanám, hogy ismerek egy
vámpírt? – kérdeztem vissza, és meglehetősen hülyének éreztem ezt
a párbeszédet. Ennyi erővel akár palackba zárt dzsinnekről is
társaloghattunk volna.
– Azt, hogy költözzön el minél messzebb.
– És ha ez nem megy? Ha a hivatásom miatt nem fordíthatok csak
úgy hátat a dolognak, hanem foglalkoznom kell vele?
– Mi a foglalkozásra, Rob?
– Törvényszolga vagyok.
– És megjelent egy vámpír Sun Cityben?
– Könnyen meglehet.
– Akkor pusztítsa el, Rob. Mert bajt hozhat a fejére.
– Biztos? Mi van, ha ez egy jó fej vámpír?
 – Még akár az is meglehet. De a nagy számok törvénye alapján az
mondom: nem. Tudja, a vámpírok nem véletlen teremtés
eredményei. Nagyon is meghatározott céllal hozták létre őket… A baj
csak az, hogy a kísérlet elszabadult.
– A kísérlet? Úgy beszél róluk, mintha valami laboratóriumi akció
eredményei lennének.
– Mert így van, Rob.
Előre hajolt, és a könyvért nyúlt.
– Megkaphatnám?
Visszaadtam neki, úgysem tudtam vele mit kezdeni.
Az atya lapozgatni kezdte.
– Ahogy a tudomány fejlődik, egyszer talán majd eljön az a nap,
hogy valamilyen módon képesek legyünk előhozni minden
információt, amit ebbe a könyvbe leírtak. Akkor mindent tudni
fogunk a vámpírokról. Talán majd reprodukálni is tudunk egyet.
– Reprodukálni? – értetlenkedtem. – Maga miről beszél? Mi a… –
már majdnem valami csúnyát mondtam, de aztán eszembe jutott,
hogy voltaképp egy kolostorban vagyok, ahol nem szeretik az
ilyesmit. – Mik ezek a vámpírok?
– Harci egységek.
– A kormány egy titkos projektje? – érdeklődtem. – Talán a
hadmérnökök látták a sok horrorfilmet, és úgy döntöttek, csinálnak
egy ilyesfajta androidot?
Az jutott eszembe, hogy láttam a rendőrfőnököt denevérré
változni. Akkor valami hasonló képlékeny anyagból lehet, mint a
rendőrségi légiautó. Talán nem is olyan misztikus ez az egész dolog,
mint ahogy kinéz. Lehet, hogy csak azért tűnik olyan misztikusnak,
mert minden misztikusnak tűnik, amiről túl kevés az információnk.
Az emberek a hiányzó adatokat mindig saját fantáziájukból pótolják.
– Nos, a vámpírok valóban egy titkos kormányprogram
eredményei. Csak az a gond, hogy ez a kormány körülbelül
egymilliárd évvel ezelőtt létezett egy másik galaxisban, így a tervek
nagyrészt odavesztek… Illetve lehet, hogy bent vannak ebben a
könyvben, csak sajnos a jelenlegi technikánkkal csupán korlátozott
részeit tudjuk elolvasni.
– Azt akarja mondani, hogy ez a könyv már egymilliárd éves? –
mutattam kissé hitetlen– kedve a kezében tartott vaskos könyvre.
– Annyi. Amikor megtalálták egy távoli bolygó védett
atombunkerében, azonnal tartósítani kellett, mert egyébként
szétmállott volna… De hát így se sok maradt belőle. Amit sikerült
megfejtenünk, az csak egy töredéke, ez az, amit annak idején
elmondtam Lavnáéknak, amikor a filmet csinálták, és szívesen
elmondom önnek is.
Megvontam a vállam.
– Végül is azért jöttem, hogy valamiféle információhoz jussak –
mondtam tanácstalanul. – Bármit, ami felhasználható. Mert eddig
csak egy sci-fit olvastam, Silver Scottól a Sötétség Hercegét. Esetleg
ismeri?
– Nem szeretem a fantasztikus irodalmat, Rob.
– Persze, csak azért kérdeztem, mert egyes személyek azt állítják,
hogy ami le van írva abban a regényben, az a valóság.
– Kik állítják?
– Hm… Például a maffia.
Az atyának egy arcizma sem rezdült az információ hallatán.
Csupán annyit mondott:
– A maffia sem tévedhetetlen.
– Nem. Tényleg nem az – ismertem el.
– Nos, Rob, én elmesélem önnek, amit tudok, de az már az ön
dolga, hogy mit szűr le belőle.
– Korrektül hangzik – bólintottam, még magam sem tudva, mi
fog kisülni ebből az egész– ből, az atya pedig belekezdett.
 – Ezt a könyvet évezredek óta vizsgálja már a rendünk. A
feltételezések szerint ez az a napló, ami a kísérlet első napjától
számol be azokról a dolgokról, amelyek a laboratóriumban, és hát
azon kívül megestek a vezető tudóssal, mert hát ez az ő magán
naplója volt, bár a feltételezés az, hogy egy idő után, ismeretlen
okból kifolyólag, valaki más folytatta az írást, sőt, ha minden igaz,
akkor nem is egy személy.
Nos, a naplóból megismerhetünk egy galaktikus császárságot,
amely már felforgatta, és az igájába hajtotta az egész galaxist… Nem
ezt, hanem egy szomszédosat persze… Aztán amikor ezzel kész volt,
szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy vagy tovább terjeszkedik,
vagy pedig marad a határain belül, de akkor pedig azzal kell szembe
néznie, hogy amennyiben nem talál valami új kihívást, akkor a
hanyatlás újtára lép, mint ahogy ezt a tudósok megfigyelték már
sok-sok esetben.
Csakhogy ott volt a gond. Ha esetleg mégis terjeszkedni akarna,
hát már bizony kissé elkésett, mert a szomszédos galaxisokat is
lakták. Valaha az ember azt gondolta, hogy a világegyetem egy olyan
hely, ami üres és kietlen, és csak nagyon kevés értelmes lény él
benne. Holott pont az ellenkezője igaz: a mindenség úgy hemzseg az
élettől, akárha valami édenkert lenne. Olyan, mint egy hatalmas,
oázisokkal tarkított sivatag.
És akkor el is érkeztünk egy galaxis-közi háborúhoz, amelyről
voltaképpen nem tudjuk, hogy az első-e a világegyetem
történelmében, mindenesetre hatalmas pusztítást okozott: ezer és
ezer bolygó vált lakhatatlanná, vagy pedig lakóikat járványok
tizedelték, hogy végül mindenről elfeledkezve visszasüllyedjenek a
káoszba, melyből a történelem hajnalán sikerült kiemelkedniük, és
barbár II. vagy III. kategóriájú civilizációként tengessék tovább az
életüket.
Persze egy olyan nagyméretű háborút, mint amilyen két vagy több
galaxis között zajlik, elég nehéz egy halandó embernek elképzelnie.
De csak ha arra gondolunk, hogy egy galaktikus méretű birodalom
mennyi fegyverrel, mekkora hadsereggel, vagy bármi mással
rendelkezhet, méltán gondolhatjuk, hogy ezek a csatározások nem
egy napig, vagy egy évig, hanem esetleg évszázadokig is folyamatban
lehetnek kisebb-nagyobb megszakításokkal, amire az eldől
egyáltalán, hogy ki áll nyerésre vagy vesztésre. Ami persze nem
jelent semmit, hiszen az időtényező miatt könnyen megfordulhat a
háború menete: hiszen új generációk nőnek fel, új fegyvereket
találnak ki, új űrhajókat építenek… Szóval sok minden közbejöhet.
Még az is, hogy valamelyik félnek támad egy olyan zseniális ötlete,
amivel rövid úton eldöntheti a háború kimenetelét.
Mint ahogy történt is. Abban az időben, csakúgy, mint
napjainkban, elég sokat foglalkoztak a genetika kód
megváltoztatásával.
És egy távoli laboratóriumban létrejött az első olyan lény,
melynek a képességei és a változó körülményekhez való
alkalmazkodó képessége, sokkal nagyobb volt, mint az emberé.
– És ez volt az első vámpír? – kérdeztem. Nem mintha nem
lettem volna biztos a válaszban, hanem egyszerűen valamilyen
módon részt kellett vennem a beszélgetésben, különben az atya
lágyan csengő hangja elaltatott volna. Láttam Fülesen is, hogy már
le-lecsukódnak a szemei, sőt, néha a feje is billen egyet, és Lavna
arcvonásai is kissé ernyedtté váltak, ahogy elálmosodott.
A hangom hallatán mindketten magukhoz tértek kissé, heves
pislogások közepette.
– Igen, ez volt, Rob. Egy egyszerű kísérlet, aminek ekkor még
csupán az volt a célja, hogy az emberi testet tökéletesebbé tegye…
Csakhát, mint az ilyen esetekben legtöbbször, további kutatásokra,
kísérletekre lett volna szükség, amihez viszont nem volt meg az
anyagi fedezet. így kerültek a tervek és a kutatási eredmények a
császári főváros tudósaihoz, akik mindjárt meglátták benne a hadi
alkalmazás lehetőségét, és már így tárták a császár elé a dolgot. Szó
sem volt akkor már arról, hogy az emberi testet tegyék tökéletessé.
Akkor már a tökéletes gyilkoló organizmust keresték, aki majd
eldönti a hosszú-hosszú ideje tartó háborút. Méghozzá úgy, hogy a
saját csapatukból már nem kell több áldozatot hozni. Ráengedjük
ezt a gyilkos hadsereget az ellenségre, azok megtisztítják a
bolygókat, aztán nekünk már csak az a dolgunk, hogy a birtokunkba
vegyük őket… Nos, és Rob, ezek a vámpírok. Ezért kell vérrel
táplálkozniuk. És vagy kiszívják az ellenség vérét, mire az meghal,
vagy pedig megfertőzik a saját vérükkel, mire az ő testében is a
lehető leggyorsabb módon végbemegy a genetikai változás, és ő is
vérszomjas gyilkológéppé válik… Amikor pedig elpusztulnak, akkor
porrá válnak, tehát még a temetésükről sem kell gondoskodni…
Képzelje el, Rob. A tökéletes katonai egység, aminek aztán nem tud
ellenállni senki és semmi, a végén pedig, amikor elfogyott az élelem,
egyszerűen éhenhal, és köddé válik. És marad egy csomó gyönyörű
bolygó, amit csak be kell népesíteni.
Hát, mit mondjak? Elképzeltem. És kirázott tőle a hideg.
– És mi történt?
– Annyit tudunk, Rob, hogy megalkották a lényt, rá is engedték a
galaxisra. És hát szükségszerű volt, hogy a terv csődöt mondjon.
– Miért? – értetlenkedtem.
– A túl hosszú időtartam miatt. Gondolja el, Rob, ez volt a
világegyetem legnagyobb mészárlása. Ezt sem lehetett véghezvinni
egyetlen év alatt. Na és persze a vámpírok, amellett, hogy
vérszomjasak voltak, értelmesek is. Ha nem is az elején, de rá kellett
jönniük, hogy mi az alkotók célja velük… De ez már mind csupán
feltételezés, Rob, mert annyit tudunk csupán, hogy a terv
visszaütött, és a világegyetem elnéptelenedett, illetve jobban
visszasüllyedt a káoszba, mint bármikor előtte. Egyszóval az
őseinknek elölről kellett kezdeniük mindent, és akár tudatában
voltak, akár nem, ott leselkedett rájuk a veszély, hogy a mészárlás
megint bekövetkezik, mivel ha maradtak életben emberek az
elszigetelt bolygókon, hát vámpíroknak is kellett maradniuk, hiszen
ők sokkal ellenállóbb lények…
 Ültem a székemben, és teljesen letaglózva éreztem magam.
– Én egyszer már hallottam ezt a történetet – szólalt meg Lavna
Falva rekedten. – Akkor még ugyan csak azt gondoltam róla, hogy
egy legenda, de már akkor megérintett. Most meg egyenesen
pánikban vagyok tőle. Legszívesebben elfutnék valahova nagyon
messze.
– Ezért hoztál ide? – kérdeztem.
– Ezért – mondta, és lehajtotta a fejét. – A szemeim előtt kelt
életre a rémálom, és nem tudtalak másképp ráébreszteni erre, csak
úgy, ha elérem, hogy eljössz ide, és meghallgatod az atyát.
Arcom a két kezembe temettem.
– Ez tényleg egy rémálom – mondtam. – El sem akarom hinni.
– Én el sem hiszem – közölte Füles. – Ti vagy mind megőrültetek,
vagy pedig engem akartok megőrjíteni.
Először senki sem válaszolt neki.
Aztán, mivel alapjában véve elég gyakorlatias fickó vagyok,
eszembe jutott valami. Elmosolyodtam.
– Az igazságra vagy kíváncsi, Füles? Mert én aztán tudom az
igazságot… Ezek itt – mutattam először Lavna Falvára, aztán az
atyára – bármit is pofázzanak, engem nem lehet csak úgy csőbe
húzni. Tudom az igazságot.
Lavna Falva megütközve, az atya kíváncsian, Füles pedig
gyanakodva nézett rám.
– Nem linkelsz?
– Na de, Füles, szent helyen vagyunk.
– És elmondod?
– Várjál, várjál! Te információt akarsz. Mikor adtál te nekem
információt ingyen?
– Na de te rendőr vagy, én pedig besúgó.
– Az információ az információ. Na, mennyit érne meg neked az a
tudás, amivel választ kapsz erre a nyomasztó kérdésre?
– Talán annyira nem is lényeg.
– Jó, akkor hagyjuk!
– Na várjál. Visszaadom a kétszáz kreditet.
– Rendben. Ide vele!
– Először mondd el!
– Egy nagy fenét! Először a pénzt.
– Nem, először mondd el!
– Mikor volt olyan, hogy én nem előre fizettem neked.
– Ó, hogy az a… – kezdte Füles vöröslő fejjel, de az atya
figyelmeztetően felemelt keze félbe– szakította. Dühösen a zsebébe
nyúlt, előhalászta a kétszáz kreditet, és odavágta az asztal– ra.
– Itt van.
– Köszönöm – mondtam. Kényelmes mozdulatokkal felvettem a
pénzt, kisimítottam, mert egy kicsit gyűrött volt, aztán elővettem a
tárcámat is, majd szépen beletettem a kétszáz kreditet.
Füles a fogát csikorgatta.
– Mondod már?
– Mondom, mondom, persze, hogy mondom, hiszen megfizettél.
Nos, az a helyzet barátom, hogy jó nagy rakás szar kellős közepén
ülünk. Azaz nagy bajban vagyunk.
– Ámen – mondta rá az atya.
– Ennyi? – érdeklődött Füles.
– Ne viccelj! Kétszáz kreditért még ez is sok… Még egy müzlire
sem hívtál meg!
Füles feje bíbor színben kezdett tündökölni, és látszott a fickón,
hogy most aztán valami tényleg nagyot fog mondani:
– Figyelj, Füli – előztem meg –, ne felejtsd el, hogy törvényszolga
vagyok, és bármit mondasz, felhasználhatom ellened.
 Füles nem mondott semmit.
Az atya viszont igen.
– Nem állítom, hogy értem, mi játszódik le a szemeim előtt.
– Nos, Füles az informátorom, és nemrég kiszedett belőlem
kétszáz kreditet egy olyan információért, ami nem ér semmit.
– Micsoda? Az, hogy a pszichiáterek veszélyesek, szerinted nem ér
semmi? Már hogyne érne. Kerülj csak a kezeik közé, ha nem tudod,
mennyire veszélyesek, két hét múlva már te is kaktusznak fogod
képzelni magad, és ott állsz majd az ajtó mellett egy cserépben.
– És mindenkit megszúrok, aki szagolgatni akar?
– Még az is lehet.
– Jól van. Akkor legyen: ez tényleg lényeges információ. De egy
vámpír legalább olyan veszélyes, mint egy pszichiáter, úgyhogy
kvittek vagyunk.
Füles mogorván hallgatott. Az atya sem szólt semmit.
Végül Lavna törte meg a csendet:
– Ahhoz képest, hogy mibe keveredtünk, elég lényegtelennek tűnő
dolgokkal foglalkoztok.
– Egy fenét! – ellenkeztem. – A dolgok úgy működnek nagyban,
ahogy kicsiben. Ha nem tudok kezelni egy ilyen kis etikátlanságot,
mint az, hogy kicsaltak tőlem kétszáz kreditet…
– Az nem kicsalás. A pszichiáterek igenis veszélyesek. Ez az
információ kétezret is megér…
– Kussolj, Füles, ezt már megbeszéltük. Elfogadtam, hogy
veszélyesek. De a vámpírok is. Úgyhogy téma lezárva… Egyébként
pedig a pszichiáterek nem tudnak denevérré változni, és nem
képesek olyan gyorsan kipusztítani a galaxist, mint a vámpírok. Én
pedig tőled a vámpírok felől érdeklődtem, mire a kétszáz
kreditemért a pszichiáterekről adtál információt. Majd, ha az ő
töküket akarom elkapni, visszaadom a kétszáz kreditet. De most
csak a vámpírok tökét akarom megcsavarni… Érthető?
Füles még mindig sértetten hallgatott.
– Érhető, vagy előállítsalak? – rivalltam rá.
– Érthető hát… Persze, hogy érthető.
– Na azért… – azzal visszafordultam Lavna felé. – Na szóval, ha
egy ilyen kis etikátlanságot nem tudok kezelni, hogy tudnék
szembenézni egy vámpírral?
– És ezt te komolyan is gondolod, Rob? – érdeklődött Lavna.
– Hát persze – néztem a szemébe pimaszul, mire Lavna
megadóan legyintett.
– Oké – mondtam. – Akkor folytathatjuk?
Mivel erre senki nem válaszolt, úgy vettem, ez az egyetértés jele.
– Nos, hát be kell vallanom, tényleg nem túlzásnak szántam,
amikor az előbb azt mondtam Fülesnek, hogy nagy szarban
vagyunk… – itt megakadtam, mert felfigyeltem az atya mozdulatára,
amit már nem először csinált, amióta beszélgettünk. Először azt
hittem, valami különös görcs, mondjuk kalcium hiány
következtében, de hát az ilyen görcsök nem szoktak csupán az egyik
kézben összpontosulni, és nem mindig ugyanazt a mozdulatot
okozva. Márpedig az atya, akárhányszor mi valami csúnyát
mondtunk (legyen akár ez a legenyhébb), mindig felrántotta a bal
kezét, a homlokához érintette, majd a gyomrához, aztán egymás
után a két vállához.
Ideje volt hát megtudnom, mi ez.
– Maga mit csinál? – érdeklődtem hát.
Zavarba jött.
– Tessék?
Megismételtem a mozdulatát.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Ezt úgy hívják, keresztet vetni – magyarázta. Nem teljesen
értettem. Magot azt már láttam, hogyan vetnek, de abból általában
lesz is valami.
De ez?
Értetlenségemet látva magyarázni kezdett.
– Ez egy nagyon régi dolog. Történelem előtti gyökerei vannak. Az
egyik hatalmas vallásnak a világegyetemben a kereszt volt a
szimbóluma. A legnagyobb mágikus erőt tulajdonították neki, ami
csak létezhet. Többek között azt, hogy távol tartja a mindenség
gonosz erőit. Amikor én ezt csinálom, tulajdonképpen egy keresztet
rajzolok a fejem a gyomrom és a vállaim közé, azaz felvértezem
magam minden gonosz erő ellen.
– Hm… – mondtam, és arra gondoltam, hogy a vámpírok létezése
után csak egy lépés, hogy a mágikus dolgokban is hinni kezdjek. –
Jó ez vámpírok ellen is?
– Még nem volt alkalmam kipróbálni – válaszolt rögtön az atya.
És ez tetszett. Mert minden vallásnak megvannak a fanatikusai, akik
aztán vakon elhisznek bármit, amit a szent könyveikben látnak, vagy
látni vélek. De az atya válasza alapján arra következtethettem, ő
nem ezek közül való.
– Mindenesetre megtanulnám… – mondtam. – És ha már
témánál vagyunk, akkor már beszéljük is meg, hogyan lehet
elpusztítani egy vámpírt?
Az atya elgondolkodott.
– Hát, mint említettem, a strukturális információkat nem tudtuk
megfejteni a könyvben… Talán nem is voltak benne.
– Ezek szerint nem tudhatjuk meg, milyen fegyverrel érdemes
próbálkoznunk?
– Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem tudok biztos receptet
adni. Csupán következtetni lehet a birtokunkban levő
információkból a dolog nyitjára.
– Hát – mondtam, és nem voltam teljes mértékben elragadtatva
azért ez is jobb, mint a semmi.
– Nos, ha egy kicsit belegondol, Rob, ön is rájön.
– Talán rá is jöttem, elvégre elég okos fiúnak tartom magam… na
és különbenis ez a szakmám, hogy apró darabokból összerakjak egy
egész történetet; csak szeretném az ön szájából hallani. Ez
megerősítene a véleményemben.
– Jól van. Szóval annyi az információnk, hogy a világegyetem
legveszélyesebb fegyverét úgy akarták bevetni, hogy az megtisztítsa
a bolygókat, aztán nyom nélkül eltűnjön. így a császárnak csak
annyit kellett volna tennie, hogy megvárja, míg a dolog lezajlik,
azután pedig egyszerűen benépesíti a bolygókat, anélkül, hogy a
vegyi– vagy sugár– vagy biológiai fegyverek utóhatásaival számolni
kellene. A létező legkegyetlenebb, de legtisztább módszer… Csupán
valamiért visszaütött.
– Amiről szinte nem tudunk semmit – vetettem közbe, mert attól
tartottam, az atya el fog térni a tárgytól. Bennem pedig már buzgott
a tenni akarás. Ott van egy vámpír a városomban, ráadásul az egyik
legjobb barátom, valamit tennem kellett az érdekében. Feltétlenül.
És minél előbb.
– Igen, de talán ha egy gondolatmenet erejéig áttérnénk a témára,
jobban megérthetjük a vámpírokat is – mondta az atya, én pedig
bólintottam:
– Rendben.
– Nos, ön Rob, milyenre teremtene egy ilyen lényt, ha azt akarná,
hogy a mészárlás nagyon gyorsan végbe menjen?
– Természetesen elsősorban vérszomjassá… De azt hiszem, ezt
nem volt nehéz megoldani.
– Mert?
– Energia kellett az átalakuláshoz. A fiatal egyedek mindig
nagyságrenddel többet esznek a súlyukhoz képest, mint azok,
amelyek kifejlődtek. így, amíg valaki át nem alakul vámpírrá, elég
sok vért igényelhet.
– Pontosan. Viszont akik már kifejlődtek, azok spontán
megfigyelhetik, hogyan cselekednek a friss társaik, és ebből
levonhatták a következtetést, hogy mi lesz az egész folyamat vége…
És ha felkészültek rá, akkor már érthető, miért ütött vissza a dolog.
– És ez mit jelent?
– Azt, hogy a lény az átalakulás során nem veszti el az
intelligenciáját. Tehát még veszélyesebb, mint gondolnánk.
Ez nem mondott ellent annak, amit az üzenetben olvastam, de hát
arról meg az atya nem tudott semmit, így inkább nem hoztam szóba.
Ehelyett azt mondtam.
– De esetleg beleőrülhet a folyamatba.
– Pontosan. Ami számunkra azért fontos, mert így még
kiszámíthatatlanabbá vádnak a cselekedetei.
– Gondolja, hogy ezzel a tervezők nem számoltak? – érdeklődtem.
– Ön mit csinált volna, Rob?
– Én abból indulok ki, hogy mi is ellátjuk az androidjainkat egy
biztosítórendszerrel. Ha hasonlóképpen gondolkodtak, mint mi,
akkor ők is megtették.
– És miért ne gondolkodtak volna úgy, mint mi? Elvégre teljesen
emberiek voltak, ugyanolyan űrhajóik voltak, ugyanúgy ismerték a
jó és a rossz fogalmát, ugyanúgy képesek voltak gyűlölni és szeretni,
és ugyanúgy tudtak nevetni vagy sírni. És a művészeti alkotásaik is
azt mutatják, hogy hasonlóak voltak. Talán közös őstől ered az
univerzum minden értelmes életformája.
– Akkor viszont kell lenni egy biztosítéknak, amivel
hatástalanítani lehet ezt a lényt… Legalábbis meg kellett próbálniuk
beépíteni – állítottam.
– És talán van is – jelentette ki az atya talányosan.
– Éspedig? – érdeklődtem.
 – Látott már vámpírfilmet, Rob?
– Csak keveset. Azt is csak véletlenségből.
– Akkor talán Lavna tudja megadni a választ.
– A szívbe szúrt karó – mondta a lány bizonytalanul.
– Úgy van – bólintott a pap.
– Azt akarja mondani, hogy el kell kapni egy ilyen lényt, a szívébe
szúrni egy karót, és az aktiválja a biztosítékot?
– Nem állíthatom biztosra – mondta az atya. – De a
tanulmányaim alapján ezt kell, hogy mondjam. E történetek
mindegyikében úgy pusztították el az ilyen lényeket, hogy karót
szúrtak a szívébe, aztán levágták a fejüket.
– Ez remek – mondtam. – Na és hogy fértek a közelükbe?
– Egy ilyen kereszt segítségével – emelte meg az atya a saját
nyakában lógó keresztet.
– És ez tuti? – érdeklődtem hitetlenkedve.
– Egyáltalán nem. Az is lehet, hogy valaki csak kitalálta, és az
összes többi történet erre épül. Erről már nincs információ. Viszont
ha szorul a helyzet, és nincs más megoldás, akkor ki lehet próbálni.
– Hát ja – bólintottam nem éppen lelkesen. – És ha sikerül
felvenni a dolgot kamerával, akkor az utánunk jövők ennyivel is
okosabbak lesznek… Bár őszintén szólva nekem jobban tetszik a
másik megoldás. Mert hát az is van, ugye?
– Nos, ha sikerül elszigetelnünk a vámpírt az eledelétől, akkor egy
idő után éhen hal. És csak azért gondolom, hogy van ezenkívül is
megoldás, mert hát igaz, hogy ma be tudjuk zárni egy űrhajóba, és
kilőni a kozmoszba, illetve bele a napba, de a vámpírok egy része II.
kategóriájú bolygókra került, és az ottani népeknek nem volt
űrhajójuk, azonban mégis sikerült győzelmet aratniuk a vámpír
felett… Na és ők a karót, a keresztet meg a fokhagymát említik.
– A fokhagymát? – kérdeztem vissza. – És hogyan vették rá a
vámpírt, hogy megegye?
– Nem kellett rávenni. Valamiért allergiás re– akciókat válthatott
ki nála már a közelsége is…
– És akkor azért ütött vissza a dolog, mert az egész szomszéd
galaxisban egyszerre csődöt mondott a fokhagyma termés? –
kérdeztem, aztán hangosan felnevettem. Érdekes, egyikőjük sem
nevetett velem, pedig szerintem irtó röhejessé vált a megbeszélés.
– Szokott túrázni, Rob?
– Ritkán van ilyenre alkalmam. Sok a munkám.
– Mit használ a kullancsok ellen?
– Sok B vitamint eszek.
– Miért?
– Mert utálják a szagát, és ha megérzik az ember bőrén, nem
másznak bele.
– Na látja!
– Gondolja, hogy ugyanígy vannak a vámpírok a fokhagymával?
– Miért ne?
– Tudja, a kullancs az egy kicsi állat, és buta. Nem pedig a
genetikai tervezés csúcsa.
– Viszont a dolgok úgy működnek kicsiben is, mint nagyban –
emlékeztetett az atya nem is oly régi kijelentésemre. – És miért ne
vehették a tervezők az ötletet az ilyen kicsi állatoktól?
– Akkor miért nem másolták le egyszerűen?
– Azért, mert a B vitamin az itteni emberek mindennapi
élelmében is jelen volt. Talán valami olyan növényt kerestek, ami
ebben a galaxisban ismeretlennek számított.
– Úgy érti, hogy úgy egymilliárd évvel ezelőtt nem volt
fokhagymánk?
– Akár…
 – És akkor mivel csinálták a kolbászt? – kérdeztem, de megint
nem okoztam derültséget. – Oké, csak vicceltem – mondtam akkor.
– Valamivel néha oldanom kell a bennem lévő feszültséget.
– Megértem, Rob – bólintott az atya, de jelenleg ezt sem tudtam
értékelni. Elmehetett a pokolba a megértésével.
– Na de akkor, ha valahogy idekerült a fokhagyma, akkor miért
pusztult ki mégis a galaxis?… Már ne vegye tolakodásnak.
– Nem pusztult ki teljesen, Rob, elvégre mi is itt vagyunk.
– Van itt egy kis ellentmondás, nem? – kérdeztem.
– Voltaképpen nincs. Gondoljon arra, hogy nyilván a mieink is
megpróbáltak védekezni az invázió ellen. Akár a kémeik meg is
mondhatták, mi az az anyag, ami segít… El is terjeszthették galaxis-
szerte… Csak talán későn jött.
– De ez még mindig nem magyarázza meg az ellenség pusztulását.
– De ötletet adhat. Maga azt mondta, hogy egyszerre mindenhol
megszűnt a fokhagyma termés. Én meg azt mondom, hogy egyszerre
mindenhol olyan változáson ment át, hogy többé nem váltott már ki
allergiás reakciókat a vámpírokból… Ez akár egy ellentámadás része
is lehetett. Vagy az őseinktől, vagy maguktól a vámpíroktól.
– Mi a francnak bonyolítjuk? – érdeklődtem. – Ha én vámpír
lettem volna, egyszerűen húzok egy védőruhát, és máris megvan
oldva a dolog.
Az atya elmosolyodott.
– Ez is lehet.
Ekkor kezdtem rájönni, hogy ennek a beszélgetésnek
meghatározott célja van. Az atya előre eltervezett módon terelget
valamerre.
Utáltam, ha manipulálni akarnak. Még akkor is, ha a cél jó. Én
egy tudatos lény vagyok, hadd döntsem el én, hogy mit akarok, vagy
pedig mit nem.
 – Mire megy ki a játék? – néztem keményen az atya szeme közé.
Az atya ekkor Lavna Falvára pillantott, hát én is ezt tettem.
– Nos, kedves, akkor itt az ideje, hogy nyílt kártyákkal játsszunk.
Lavna elpirult, majd lehajtotta a fejét. De mindez csak egy
másodperc volt, mert utána felemelte a tekintetét, és egyenesen a
szemembe nézett.
– Jól van, Rob! Akkor most elmondjuk, mire megy ki a játék…
 15. A terv

Füles ide-oda kapkodta a fejét.

– Mi Van? – bődült el méltatlankodva. – Mi a fenéről maradtam
le?
Se az atya, se Lavna nem válaszolt neki, ami azt jelentette, rám
bízták a dolgot.
– Nos, barátom az az érzésem, hogy nem véletlenül vagyunk mi
most itt. Kedvenc barátném, Lavna Falva, és az ő barátja, az atya,
valamilyen összeesküvés részesei.
Lavna elmosolyodott:
– Na, azért annyira nem kell túlbonyolítani a dolgot. Arról van
szó, hogy miután felvettem trideóra, mit csinál a főnököd, felhívtam
az atyát, és ő javasolta, hogy valamilyen módon hozzalak ide. De
hogy miért, azt mondja el inkább ő maga.
Az atya felé fordultam.
– Nos?
– Nem akarom túlságosan húzni az időt, ezért csak röviden…
Milyen viszonyban van a főnökével, Rob?
– Jóban.
– Nevezhető ez baráti viszonynak?
– Igen – mondtam, és kezdtem úgy érezni magam, mintha egy
kihallgatáson lennék. Én is ugyanilyen keresztkérdéseket szoktam
feltenni a gyanúsítottaknak.
– És mit gondol a barátja jelenlegi állapotáról? – kérdezte az atya
szenvtelenül.
Most legalább egy fél percig hallgattam. Nos, mégsem volt olyan
ez a dolog, mint egy kihallgatás, mert ha az lett volna, most akkor
záporoztak volna rám a további kérdések, hogy a zavaromat
fokozzák, és emiatt esetleg elszóljam magam.
De ehelyett néma csend volt a hatalmas tárgyalóteremben, és
nekem volt időm alaposan kielemezni magamban, miképp is
vélekedek jelenleg Duncan felől, és mik az érzéseim vele meg a
helyzetével kapcsolatban.
– Azt hiszem, össze vagyok zavarodva – jelen– tettem ki végül. –
Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy Duncan bárkinek is
rosszat akarhatna.
– Lavna azt mondta videofonon, hogy készítettek egy felvételt,
amelyben az ön főnöke kiszívta valakinek a vérét.
– Igen… Egy köztörvényes bűnözőnek.
– Ön jól ismeri a főnökét, ugye? Elvégre ha baráti a viszony önök
között, akkor jól kell ismernie.
– Jól ismerem. Szinte gyerekkorom óta egyengeti az utamat…
Apám helyett apám volt.
– Megkérdezhetem, hogyan vélekedett volna korábban ő egy ilyen
kérdésben, hogy valaki a törvény emberei közül elpusztít egy ilyen
köztörvényes bűnözőt?
– Nos, amennyiben jogos önvédelemről van szó…
– Ha jól tudom, a felvételen nem önvédelemről van szó, hanem
megleste azt az embert.
– Így van.
– Én arra lennék kíváncsi, hogy egy ilyen esetről miképp
vélekedett volna régen, mondjuk egy-két évvel ezelőtt, vagy még
korábban, a főnöke.
– Elítélte volna. Szerinte az önbíráskodó személy, amikor
önbírásodik, maga is lesüllyed az áldozata szintjére.
Az atya elégedetten bólintott.
– Akkor be kell ismernie, hogy a főnöke nem csak fizikailag,
hanem lelkileg is átment egy változáson.
– Beismerem – mondtam. – És?…
– Nem érdekli ez a változás?
– De érdekel.
– Nem érzi úgy, hogy legszívesebben elkapná a főnökét, és
megkérdezné tőle, hogy most akkor mi van? Mi változott?
– De igen! – mondtam dühösen.
Az atya elégedetten elmosolyodott.
– Hát akkor tegye ezt! – suttogta. -Tegye meg, Rob!
– Menjek el hozzá? – kérdeztem döbbenten.
– Igen, menjen el hozzá! De ne maradjon nála, hanem hívja meg
Lavna Falva luxusjachtjára. Találjon ki valamit, ami miatt eljön. A
jachtot már átalakították. Kívülről irányítják majd, és ha egyszer
bekerült, többet nem jön ki onnan, ha…
– Csaljam tőrbe? – kérdeztem keserűen.
– Nem, Rob. Ön csak invitálja fel a hajóra. Beszélgessen el vele. És
akkor tudni fogja majd, hogy mit kell cselekednie… Elvégre most
még nem biztos benne, igaz?
– Igaz. Arra gondolok, hogy végül is engem nem bántott. Eddig
csak arról van tudomásom, hogy egy bűnözőt ölt meg. Az én
felfogásom szerint pedig ebben az esetben gratulálni kellene neki.
– Hát ez az, Rob! Ha elbeszélget vele, akkor majd megszűnik
lelkében a zűrzavar. Elvégre az jelent valamit, hogy magát nem
bántotta. Talán szereti… – az atya nem fejezte be, én pedig csak
ültem magamba roskadva, és lelkemben tetőpontjára hágott a
zűrzavar. Ha igaz, amit eddig hallottam, akkor Duncan nagy veszélyt
hozhat Sun Cityre, mint ahogy az egész birodalomra is. És ezzel állt
szemben az a sok kedvesség és törődés, amit az életemben kaptam
tőle.
Bármit is teszek, előtte tényleg el kell beszélgetnem vele.
 – Miért pont a hajón? – kérdeztem.
– Mert ha valami rosszul sül el, akkor talán nem lesz ellene több
esélyünk – mondta az atya.
– Na és azt szeretné, hogy kipróbáljam rajta a fegyvereket, igaz? A
karót, a keresztet meg a fokhagymát.
– Ha szükségessé válik, nagy szolgálatot tenne ezzel az
emberiségnek – mondta kitérően az atya.
– Na és mi a biztosíték arra, hogy miután ott vagyok a hajón, nem
lőtök ki egyszerűen a világűrbe, egyenesen a nap középpontjába?
Erre már Lavna válaszolt, méghozzá nem is akárhogy. Felugrott,
odajött hozzám, és remegve a karjaimba bújt.
– Bolond vagy! – suttogta. – Az a hajó az enyém. És én nem
engedem, hogy bántódásod essen.
– Ennyi biztosíték elég? – érdeklődött az atya halkan.
Nem válaszoltam.
– Akkor azt hiszem, hogy a részleteket ráérünk megbeszélni az
úton is – mondta az atya. – Mert hát, Rob, kötelességemnek érzem,
hogy én is magukkal tartsak.
– Csak még egy kérdés… – szólaltam meg. – Valaki megfertőzte
Duncant. Vele mi lesz?
– Nos, ha minden jól alakul, ő is felmegy a hajóra… Ha pedig
nem… – a vállát vonogatta.
– Kell szereznünk egy másik hajót…
Több kérdésem nem volt.
Így hát nekiindultunk mi négyen: egy pap, egy színésznő, egy
kisstílű vagány, és jómagam, a törvényszolga, hogy négyesben
megmentsük a Konföderációt egy fenyegető veszélytől…
Délután három óra volt Sun Cityben, mikor beléptem Duncan
irodájának várószobájába.
Molly épp gépelt valamit, és nem vett észre.
 – Helló, Molly – köszöntem rá, mire majdnem arrébb dobta a
komputer-terminált, amivel dolgozott.
– Jaj, a jó életbe, Rob! De megijesztett.
– Nem volt szándékos, elnézést. A főnök bent van?
– Bent, bent…
– És van nála valaki?
– Nincsen.
– Akkor legyen szíves, jelentsen be hozzá!
– Nem kéne zavarni most, Rob!
– És miért nem?
– Nem érzi jól magát.
– Márpedig nekem beszélnem kell vele! – mondtam, és
elindultam az iroda csukott ajtaja felé.
Molly most tényleg leverte a számítógép billentyűzetét, amikor
talpra ugrott, hogy megakadályozzon gálád tettem végrehajtásában.
– Ne csinálja ezt, Rob! – visított rám, de én akkor már az ajtónál
álltam.
Mielőtt hozzáérthettem volna, kinyílt, én pedig szembenézhettem
a kissé sápadt, és elég nyúzottnak kinéző Duncannel.
– Szia, Robi! – köszöntött, és hunyorgott a kinti erős fénytől. –
Hallom, engem keresel.
Nem kérdeztem tőle, hogy vajon a kamerák segítségével hallott-e,
avagy az érzékei élesedtek ki olyannyira, hogy még a hangszigetelt
falon keresztül is képes meghallani a zajokat és a neszeket.
– Szia, főnök! Tudunk most beszélni?
– Hát persze, Robi, előtted mindig nyitva áll az ajtóm, tudhatod.
– Én tudom is, csak épp Molly nem.
– A vén banyával ne törődj! – legyintett Duncan. Amikor jókedve
volt, mindig így nevezte
 Mollyt. Már csak azért is, mert mindig azzal hencegett, hogy
csakis vén titkárnőket fogad el munkatársul, akik nem tudják
elvonni a figyelmét a munkáról, és nem keltik fel a felesége
féltékenységét. Amikor pedig felvette Mollyt, egy álló éven át
mindenki azzal cukkolta, hogy: na, hogy szuperál a „vén banya”?
Bementünk a szobába. Ugyanaz a félhomály fogadott, mint
múltkori látogatásomkor, csak most Duncan, miután leült, fogta a
távvezérlőt, és átlátszóra állította az ablakokat, mire a szoba
kivilágosodott.
– Ha zavar a fény, nekem nem gond a sötét – mondtam neki
előzékenyen.
– A pokolba a sötéttel! – legyintett ingerülten. – Elegem volt már
a sötétségből. Nos, mondjad, Rob, mi újság? Csak nem akadtál
nyomra?
– De igen.
– Hát akkor halljuk!
– El kellene jönnöd velem, főnök! Találtam valamit, amit meg
szeretnék mutatni.
– És nem tudtad elhozni?
– Nos… Valójában nem… Ez valami olyasmi, amit ha nem lát az
ember, el sem hiszi. Először magam sem hittem.
– Kezdesz felcsigázni, Rob. Mi a pálya?
– Ismered Lavna Falvát? – kérdeztem, mire Duncan türelmetlen
arcot vágott.
– Ebben a galaxisban talán nincs olyan ember, aki ne ismerné
Lavna Falvát.
– Na és mit szólnál hozzá, főnök, ha azt mon– danám, hogy Lavna
Falva nem az, akinek kiadja magát.
– Nem színésznő? – csodálkozott Duncan.
– Már hogyne lenne színésznő – ellenkeztem némiképp
megsértődve. – Méghozzá a legjobb!
– Hát akkor talán nem nő? – így Duncan.
– Dehogynem! A leghatározottabban állíthatom, hogy nagyon is
nő.
– Akkor meg, mi a gond vele? – értetlenkedett a főnököm
tanácstalanul.
– Nem ember.
– Hát akkor micsoda?
– Valami más lény. Valami idegen intelligencia követe.
– Szóval akkor követ? Mégsem színésznő?
– Azt csak úgy mondtam, hogy követ. Nem a politikai
pályafutására gondoltam.
– Miféle intelligencia? – érdeklődött akkor Duncan. – Mondjuk
egy vámpír?
Csodálkozva néztem rá.
– Miért pont vámpír? – kérdeztem elképedt hangon, és arra
gondoltam, ha esetleg kirúgnak a rendőrségtől valami oknál fogva,
akkor legközelebb a színészi pályát próbálom meg.
– Hát, csak mert egyszer eljátszott egy vámpírt, az egyik
filmjében. Azt gondoltam, hátha fel akar ültetni…
– Miért akarna felültetni?
– Úgy hallottam ti mostanában elég jóban vagytok – mondta
talányos arccal, mire én annyira zavarba jöttem, hogy hirtelen nem
tudtam mit válaszolni. De ez még talán természetesebbé is tette a
helyzetet.
– De most hogy jön ez ide? – kérdeztem végül.
– Arra gondoltam, lehet, hogy a lány eljátszotta neked a vámpírt,
és annyira hitelesre sikeredett, hogy te komolyan vetted.
Gondterhelt arccal néztem rá.
 – Most egészen elbizonytalanítottál – hebegtem kisvártatva.
– Itt az ideje Robi, hogy elmondd mi a helyzet!
– Nem jönnél el inkább velem, hogy a saját szemeddel győződj
meg róla?
– De hova?
– Bezártam az űrhajójába.
– Ugyan, Rob, akkor már rég kijött.
– De meg is kötöztem… És hogy biztos ne szökhessen meg,
letiltottam a központi agyat. Csak ezzel a távvezérlővel lehet be– és
kijutni a hajóba – mutattam az Övemen fityegő apró távvezérlőre.
– Az istenekre, Rob, mit csináltál?
– Megijedtem – mondtam.
– Mondd már el, hogy mi történt!
– Inkább gyere, és nézd meg! Én még mindig teljesen össze
vagyok zavarodva.
– Hát azt látom, hogy rendesen megizzadtál.
Ez igaz is volt: alaposan izzadtam. Na persze nem azért, amiért ő
gondolta. Csakhogy annyira primitív volt a terv, hogy attól
tartottam, gyanút fog. Mert tényleg azt akartuk vele elhitetni, hogy
van még egy vámpír rajta kívül a városban.
Ha másra nem is, erre valamit lépnie kell.
Az órájára pillantott.
– Végül is, ma már nincs semmi dolgom… Jól van, Robi, akkor
menjünk! – Azzal elkezdett terelgetni a kijárat felé.
– Mi most elmegyünk Robival, Molly, ma már nem is jövök vissza
– mondta a titkárnőnek. – Szerintem lassan ön is befejezheti a
munkát, eleget dolgozott mára.
– Még egy oldal, Duncan, és megyek én is – mosolygott Molly. –
Viszlát, Rob!
 – Viszlát! – mondtam én is. És bár semmi közöm nem volt hozzá,
azért reméltem, hogy tényleg viszont fogom látni.
Mert az azt jelenti, hogy túlélem ezt a napot.
– Ha akarod, besötétítem az ablakokat – mondtam Duncan-nek,
mikor már a légiautóban ültünk. Hunyorgott, és látszott rajta, hogy
nagyon zavarja a fény, de a fejét rázta.
– Nem, Rob! Kezdek túllenni azon a nyavalyán, csak jöjjön a fény!
Az űrkikötőben természetesen ilyenkor nagy volt a nyüzsgés.
Tengernyi űrhajó sorakozott a dokkokban, páncélzatukon
megvillant a napfény, amint elhaladtunk felettük. Csak egyszer
kellett kitérnünk, amikor a levegőben előttünk megjelent egy piros
fényjelzés, és a kikötő irányító központja jelezte, hogy leszálló
csillaghajó útját keresztezzük.
Aztáin a központ átvette az irányítást, és többet már ezzel sem
kellett foglalkoznunk, mert automatikusan eltérített minket minden
olyan légi folyosóról, ami foglalt volt.
Végül megérkeztünk Lavna Falva luxusűrhajójához.
Voltaképpen fogalmam sem volt, milyen gazdag lehet a lány. Azt
sejtettem, hogy nagyon– nagyon. Na és azt is sejtettem, hogy még
annál is gazdagabb, mint ahogy én sejtem.
A jacht, amit egyszerűen Hableánynak hívtak, már kívülről sem
volt semmi, de amikor bement az ember, hát még a lélegzete is
elállt. A fémfalakat márványlapok borították, mindenféle cikornyák
díszítették őket, belülről inkább luxuskastélynak tűnt, mint
űrhajónak. Az ajtók két oldalán egy-egy embert formázó szobor
várta a folyosókon bolyongókat, melyek a történelem összes
korszakát képviselték. (És akkor még arról nem is beszéltem, hogy a
folyosók kilencven százalékát bokáig süppedős szőnyeg borította.)
És Lavna olyan könnyedén lemondott erről a hajóról a cél
érdekében, mintha csak valami filléres ócskaság lenne.
Még Duncan is eltátotta a száját.
 – A rohadt életbe, Rob, ez gyönyörű.
– Az.
– Na és hova dugtad a lányt?
– A hajófenékbe!
– Az istenekre, Rob, elment az eszed? Egy ilyen lányt?…
– Nos, tulajdonképpen nincs is hajófenék. Az egyik
szervizkabinba zártam.
Duncan a fejét csóválta.
– Az majdnem ugyanaz. Az majdnem ugyanaz.
Olyan volt az egész, mint régen, amikor olyan sokat hülyültünk
Duncannel. Kezdetem azt hinni, hogy tényleg csak valami betegség
vett erőt rajta, és semmi köze a vámpírokhoz.
Na de az a felvétel!…
Mindegy. Mindegy, csak úgy tudok a végére járni, ha letesztelem,
ahogy elterveztük. Akkor biztos, hogy bizonyosságot nyerek.
Ajtók nyíltak előttünk, aztán becsukódtak mögöttünk, és
Duncannek fogalma sem lehetett, hogy azokat, melyek már
becsukódtak mögöttünk, mi magunk nem tudjuk újra kinyitni.
Csakis Lavna Falváék, akik egy másik űrhajóban várakoztak innen
nem messze.
És azok a hangyák, akiket a magasból láttunk, a szorgoskodó
emberek, nem is sejtenek semmit abból, hogy mi történik a
közelükben.
És ha minden jól megy, soha nem is fognak sejteni.
Duncan egyébként látszólag belemerült az űrhajó szépségébe,
nem csak a szobrokat nézte, hanem a falakra rögzített festményeket
is.
– Micsoda gazdagság! – mondta áhítattal. – És mennyi szépség.
Aztán ott voltunk a szervizkamrában, és becsuktam magunk
mögött az ajtót.
 Ekkor kezdtem ám igazán izzadni. Elvégre ha pechem van, akkor
most frankón bezártam magam egy szűk szobába egy vámpírral.
És ha még nagyobb pechem van, akkor rövidesen megszabadulok
néhány liter vértől.
Nos, ez a szoba már nem volt kidíszítve, és a szürke fémfalakat
sem borították márványlapok: itt mindennek funkcionális szerepe
volt.
Duncan körbenézett, majd vissza rám.
– Nos, Rob, hol van Lavna Falva?
– Egy pillanat – mondtam, és a baloldalamon lévő faliszekrényhez
léptem.
– Az Istenekre, Rob, ugye nem akarod azt mondani, hogy
bezártad egy szekrénybe? – méltatlankodott Duncan.
– Egy pillanat – ismételtem, aztán kinyitottam a szerkény ajtaját,
benyúltam, és máris kezemben volt a fokhagymakoszorú.
Hirtelen sarkon penderültem, és Duncanhez vágtam.
Rémülten felkiáltott, és próbált elhajolni, de nem sikerült neki, így
a koszorú egyenesen a fején landolt.
– A rohadt életbe! – mondta, és remegő kezek– kel vette le a
fejéről. – Mi a szar ez?
Tartotta a kezében, és bambán bámult rá. Vártam a hatást.
Ami jött is: Duncan röhögni kezdett.
Arra gondoltam, hogy az allergiás reakció úgy jelentkezik, hogy a
vámpírok röhögőgörcsöt kapnak a fokhagymától. Duncan is már úgy
röhögött, hogy a könnyei is folytak belé.
Újra benyúltam a szekrénybe, és megmarkoltam a hatalmas
bronzkeresztet.
– Jaj, cseszd meg, ez fokhagyma – mondta Duncan, aztán
fejcsóválva abbahagyta a nevetést. – Öregem, így megijeszteni
engem!
 – Allergiás vagy rá? – érdeklődtem.
– Dehogy vagyok rá allergiás – ellenkezett Duncan. – A kedvenc
kajám. Csakhogy Inez – így hívták a feleségét – megérzi rajtam, ha
eszek belőle, úgyhogy már évek óta nem kajálhattam.
– Ezzel az orrához emelte, és szagolgatni kezdte. – Isteni az illata,
Rob! Összefut tőle a számban a nyál. Képzelj el egy jó vékonyra
vágott marhaszeletet, amint faszán befokhagymázod, és kisütöd. Jaj,
jaaaj, jaaaaj!…
Kezdtem pánikba esni. Az atya logikusain felépített elmélete már
egyáltalán nem tűnt olyan logikusnak. Lehet, hogy úgy zártam be
magam a vámpírral, hogy semmi fegyverem nincs ellene?
Még jobban megmarkoltam a keresztet, kivettem a polcról, és
Duncan felé mutattam.
– És ehhez mit szólsz? – kérdeztem.
Duncan hunyorogva pislantgatott a kereszt felé.
Aztán közelebb lépett, és nekem nem volt hova hátrálni.
– Mutasd csak! – mondta, és kikapva a kezemből, tanulmányozni
kezdte. – Mi ez, valami dobócsillag?
– A dobócsillagnak több ága van, és élesek a szélei – ellenkeztem
méltatlankodva.
– Hát cikkor meg mi?
– Ez egy kereszt – sóhajtottam.
– Egy kereszt?
– Igen.
– És mi célt szolgád?
– Állítólag mágikus hatalma van.
– Tényleg? Gondolod, hogy jó potenciaproblémákra is? –
érdeklődött felcsillanó szemmel, és az ágyéka elé illesztette a
keresztet.
 – Ezek után bármit hajlandó vagyok gondolni – mondtam
lehangolva. – Akár még ezt is.
Csodálkozva nézett rám.
– Mi a baj, Rob?… Nem értem…
Úgy gondoltam itt az ideje nyílt kártyákkal játszani.
– Láttam rólad egy filmet, Duncan.
– Valami gusztustalant? – érdeklődött fa arccal, de azért láttam
rajta, hogy nagyon figyel.
– Úgy is mondhatjuk – helyeseltem, és arra gondoltam, bizony
elég gusztustalan valakinek kiszívni a vérét.
– Te jó ég! – rémült meg. – Csak nem a nemi életem?
– Nem – ráztam a fejem, és nagyon hülyén éreztem magam. Csak
ekkor jutott eszembe, mi van, ha ez az egész átverés, és Duncan ellen
irányul?
Én pedig voltam olyan marha, hogy önkezemmel zártam be felette
a csapda fedelét.
Én. Pont az egyetlen ember, akiben talán feltétel nélkül megbízik.
– Hát akkor milyen film volt az?
– A francba! – nyögtem, és két kezemmel az arcomat kezdtem
dörgölni. – Ha elmondom, hülyének fogsz nézni!
Nem ellenkezett, csak várakozva nézett rám.
– Egy olyan filmet láttam rólad, amiben vámpírrá változtál, és
kiszívtad Billy Joe vérét.
– Igen? – érdeklődött Duncan.
– Hát ez van. Én meg hülye fejemmel elhittem, hogy léteznek
ilyen dolgok, és elcsaltak ide. Most pedig be vagyunk zárva.
– Hát ez ciki – mondta Duncan.
– Ez van, főnök. Most mit mondjak?…
– Hát… – mondta Duncan, és egy rövid ideig gondolkodott. Én is
gondolkodtam. Megpróbáltam végigjátszani magamban, hogyan
szabadulhatnánk meg ebből a csávából. – Na mindegy – sóhajtott
közben Duncan. – Talán Jobb is így.
– Hogy érted ezt? Mi jobb így?
– Talán jobb is, hogy véget ér ez a játszma, Rob. Elég volt már a
gyilkosságokból.
– Tessék?
– Igen, jól hallod. A felvétel hiteles… A nappalokat még valahogy
el tudom viselni, de az éjszakáik kegyetlenek… És amikor rám jön az
éhség, akkor gyilkolnom kell… Lassan bele fogok őrülni ebbe, Rob.
– Az, amit mondasz… de hát… amit…
– Igen, Rob, ez a beismerés. Vámpír vagyok.
– Istenek! – nyögtem, és hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak.
– Végezzük be, Rob!
– Hogyan? – kérdeztem.
– Azt hittem, te tudod. Én nem tudok végezni magammal,
fogalmam sincs, hogy kell. Azt hittem, te azért hoztál ide, hogy
végezz velem!
– Vannak fegyvereim, azokat kellett volna kipróbálni, hogy
melyek működnek… – vallottam be őszintén.
– Milyen fegyverek?
– Egy lézerpisztoly, egy atompisztoly, egy plazmavető, egy karó,
meg egy kis gyakorló pisztoly fanyilakkal.
– Micsoda?
– Azt mondták nekem, hogy veszélyt jelentesz a galaxisra, és
csaljalak ide kipróbálni, milyen fegyverrel lehet téged elpusztítani –
vallottam be az igazat, és annyira remegtem minden ízemben, hogy
majdnem összeesetem.
– Lehet, hogy igazuk van, és tényleg veszélyt jelentek… De miből
gondolják?
 – A vámpírok tulajdonképpen genetikusan tervezett harci
egységek, melyeknek az volt a feladatuk, hogy egy idegen invázió
előtt megtisztítsák a galaxist…
– Az, hogy kipusztítsák az életformákat?
– Igen.
– És mi történt?
– A terv valahogy a visszájára fordult, és az egész világegyetem
belesüllyedt a káoszba. Mindent elölről kellett kezdeni.
Duncan összeszorította a száját. Arcán elszánt kifejezés jelent
meg.
– Vedd elő a fegyvereidet, Rob, és próbáld ki!… Addig, amíg ide
nem ér. Már elindult. Érzi, hogy baj van.
– Ki?
– A főnök.
– A polgármester? – kérdeztem csodálkozva.
– Dehogyis… A főnök… Az, aki ezt tette velem. Eljött hozzám egy
éjszaka, és megfertőzött.
– De hát ki volt?
– Még nem jöttél rá?
– Nem.
– Hát Molly. A titkárnőm. Ő a főnök. Ki tudja, mióta járja az űrt,
és milyen pusztítást vitt véghez. Próbáld ki rajtam a fegyvereidet,
Rob, és találj valami működőképeset, mert ha ideér,
mindkettőnknek végünk. Ellene aztán nincs esélyünk…
– Ez őrület!… Ez egy lázálom! – kiáltottam fel kétségbeesetten.
– Mindkettő igaz – válaszolt Duncan. – Mert ez egyszerre őrület
és lidércnyomás. Siess, Rob, egyre közelebb ér!… Nagyon gyors.
Elővettem a lézerpisztolyt, és ráfogtam.
Ujjam a ravaszra feszült. Egész testemet verte a víz.
 – És mi van?… – nyögtem. – Mi van, ha csak meghipnotizáltak, és
azt hiszed magadról, hogy vámpír vagy?
Keserűen elmosolyodott.
– Akkor figyelj, Rob!
Azzal megmutatta magát.
A következő pillanatban már nem Duncan barátságos alakja állt
előttem, hanem valami…
Valami förmedvény. Valami undorító.
Egy izzó szemű lidérc, hatalmas metszőfogakkal.
– Hát ez lettem, Rob! – hörögte mély hangon. – Ez lett belőlem.
Akkor már annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam
becélozni, hiába fogtam immár mindkét kezemmel a pisztolyt.
Duncan visszaváltozott Duncanné, megfogta a fegyver csövét, és a
szívéhez illesztette.
– Nincs időnk szarakodni, Rob! – morogta türelmetlenül. –
Gyerünk!
– De én szeretlek – ellenkeztem. – Nincs valami más megoldás?
– Nincs… Ha tudnád, mi minden terheli a lelkem, hát nem
szeretnél. Akkor szó nélkül lelőnél.
– Mi minden?
– Inkább hadd ne mondjam el. De megérdemlem a halált.
Százszor is… Ez csak a megváltásom, hálás leszek, ha elpusztítasz.
Farkasszemet néztünk.
Valahogy megéreztem, hogy igazat mond.
Meghúztam a ravaszt.
Hatalmas lyuk támadt a mellkasán, ő pedig hátratántorodott.
Aztán megfordult, és a falra nézett. A szíve ott dobogott a falon, a
fülembe visszhangzott az üteme.
– Hát ez nem jött össze! – mondta Duncan, aztán odasétálta a
falhoz, lekapta dobogó szívet, és visszarakta a mellkasába.
Mire elvette a kezét, már nyoma sem volt az iménti lövésnek, csak
a ruhája lógott a felsőtestéről megtépázott cafatokban.
– Ez volt a legerősebb fokozat? – kérdezte.
– Ez – nyögtem.
– Akkor jöhet a plazmafegyver.
Félkábultan helyeztem vissza a lézervetőt a kinyitott szekrényajtó
mögötti polcra, aztán levettem a plazmapisztolyt, ami képes volt
mindent izzó gázfelhővé bontani, ami a fókuszába került.
– Az istenekre – nyögtem közben. – Én mindjárt beszarok!
– Úgy is nézel ki, Rob – közölte Duncan hidegen. – Csakhogy erre
most nincs idő, Molly mindjárt itt lesz.
Összeszedtem minden maradék lélekjelenlétemet, és a legerősebb
fokozatra állítottam a plazmavetőt.
Felemeltem, és tüzeltem.
Fehér párával telt meg a levegő előttem, még én is kaptam a
forróságából, hátra kellett lépni.
A pisztolyt meg eldobni, mert olvadozni kezdett, és megégette a
kezem.
Mikor a pára eloszlott, Duncan nem volt sehol. A velem szemben
lévő fal olvadozni kezdett, csakúgy, mint a pisztoly, és azon egy
szétterpesztett karú ember lenyomata látszott.
Ennyi maradt Duncanből – gondoltam.
És amikor a lenyomat megmozdult, először azt gondoltam, hogy
csak a forró levegő keltette délibáb csalja meg a szemem.
Aztán Duncan köhögni kezdett, mint akinek füst ment az orrába,
majd kiugrott az olvadt falból.
– Egy kicsit beleragadtam – mondta, és olyan mozdulatokat tett,
mint aki a port söpri le a ruhájáról.
 Ami cafatokban lógott rajta, most már nem csak felül, hanem alul
is.
Ezen kívül, meg azon, hogy a haja tövig égett, kutya baja sem volt.
– Mi jön most? – kérdezte felém fordulva.
– Az, hogy szörnyet halok – közöltem vele. – Vagy legalábbis
elájulok.
– Akkor vége a dalnak, Rob, úgyhogy szedd össze magad, és vedd
elő a következő fegyvert.
Odakóvályogtam a polchoz, leraktam a plazmavetőt, és felvettem
az atompisztolyt, ami bármit képes volt az atomjaira, vagy legalábbis
a molekuláira bontani.
Ráfogtam Duncanre.
– Gyerünk! – sürgetett az.
Meghúztam a ravaszt.
Duncan körvonalai rezegni kezdtek előttem.
Végre valami – gondoltam, és tovább tüzeltem.
– Eeez oolyan – mondta Duncan rezgő han– gon – miiiint
amikooor a maaassszííír gééép alaaatt vagyoook.
Elengedtem a ravaszt, mielőtt a pisztoly szétrobban a kezemben a
megterheléstől.
Duncan mögött csak valami szúrós füstfelhő jelezte az eddigi fal
létezését, meg egy cikcakkos szélű lyuk, amin át lehetett menni a
szomszédos helyiségbe.
A légkondicionáló határozott erőfeszítéseket tett, hogy elszívja a
füstöt, és kihűtse a falat, emiatt nem sültem meg.
– Nincs több tippem! – mondtam. – Ennyi!
– Csúnya lenne – közölte Duncan. – Molly már az űrkikőtöben
van…
– Mit csináljak?
 – Mi van a karóval? – kérdezett vissza.
– Gondolod, ha a többi nem használt, egy szar fakaróval majd
sikereket érek el? – ráztam elkeseredetten a fejemet.
– Nézd, Rob. Ha egyszer harci egység vagyok, és egy olyan
háborúba vetettek be, ahol ilyen fegyvereket használtak, nyilván úgy
terveztek, hogy ezeknek ellenálljak… Épp ezért talán használ a karó.
Úgyhogy gyerünk!
Elővettem az atya által faragott karót, és a hegyes végét Duncan
szíve felé irányítottam.
Nevetségesnek éreztem a dolgot. Elvégre az előbb láttam Duncan
szívét dobogni a falon, most meg majd egy karóval végzek vele?
– Hogy csináljuk? – kérdeztem.
– A fenébe is, Rob. Te akarsz megölni engem, nem én téged. Én
senkitől sem kérdeztem meg, hogyan csináljuk.
– Sok embert megöltél?
– Rengeteget. És nem csak bűnösöket… És nem csak felnőtteket.
– Hát jó… – Nekinyomtam a szívének a karót.
Aztán leengedtem.
– Ez így nem lesz jó. Lefeküdnél a földre?
– Készséggel. Hanyatt, vagy hasra?
– Várjál… nem is tudom. Neked, hogy lenne kényelmesebb?
– Nézd, ha a szívembe akarod döfni, akkor talán ésszerűbb lenne
hanyatt feküdnöm.
– Igen, azt hiszem igazad van. Hát akkor feküdj hanyatt, kérlek!
Megetette.
Megint a szívéhez illesztettem a karót.
– Kéne egy kalapács – mondtam.
– Nem hoztál magaddal?
– Nem.
 – Hát akkor mi lesz?
-Azt hiszem fel kell emelnem a karót, és lendületből beléd
vágnom.
– A részletektől kímélj meg! – szólt rám. – Elvégre mégiscsak
rólam van szó.
– Bocsánat.
– Jól van. Becsukom a szemem, és te meg csináld, ahogy akarod.
Csak az istenekre kérlek, pontosan célozz.
– Megpróbálom – esküdöztem.
– Ne próbáld, cseszd meg! Csináld jól!
– Jól van… Jól van… Úgy lesz.
– És az istenekre, siess!
– Várjál! – szóltam rá. – Nem szeretnél még utoljára mondani
valamit?
– Nem. Nem szeretnék.
– Biztos?
– Biztos, a kurva életbe! – rivallt rám.
– És a végrendeleted?
– Azt már rég megírtam régebben.
– Hát jó!… – sóhajtottam.
– Te most az időt húzod? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor jól van.
– Csukd be a szemed!
Megtette.
Felemeltem a karót a fejem fölé. Reméltem, hogy ahogy ígértem is
neki, egyből a szívét találom el.
Nekikészültem, amikor egyszer csak kinyitotta a szemét, és
védekezőén felemelte a kezét.
– Várjál! – szólt rám.
– Mi van? – kérdeztem megtorpanva. Az jutott eszembe, mi van,
ha meggondolta magát, és mégsem akarja kipróbálni a dolgot.
– Van nálad kard vagy fűrész? – kérdezte.
– Nincs. Miért?
– Lavna Falva filmjében miután szíven szúrták egy karóval a
vámpírt, le kellett vágni a fejét.
– És ez fontos?
– Hát nem láttad a filmet?
– Ezt pont nem. Nem szeretem a horrort.
– Amatőr! – morogta kedvetlenül Duncan. – És mi lesz, ha így
nem halok meg? Nem szeretném, ha meg kellene ismételni a dolgot.
– Biztos találunk rá valami megoldást – vigasztaltam.
– Na de mit?
– Muszáj fűrésznek lennie?
– Nem biztos.
– Hm… Van nálam egy zsebkés… Az nem lesz jó?
– Egy zsebkéssel akarod nyiszitolni a nyakamat? – kérdezte
rémülten.
– Éles – esküdöztem. – És mégsem olyan szar recés a vége, mint
egy fűrésznek…
– A fenébe! – nyögte falfehéren. – Na mindegy, most már nincs
visszaút. Csináljuk, mielőtt még késő nem lesz.
Becsukta a szemét.
Tiszta erővel a szíve felé vágtam a karó hegyes végét.
Döndülő hang hallatszott, amint átfúrta a mellcsontot.
Telibe találtam.
 – A kurva életbe! – üvöltött fel Duncan. – Nagyon fáj!…
Nagyon!…
Ott vonaglott a földön, és üvöltözött, minden pórusából ömlött a
vér, én pedig nem tudtam nézni, nekihátráltam a falnak, az öklömet
a számba tömtem, és nyüszítve véresre harapdáltam.
Bármilyen szívesen becsuktam volna a szemem, kényszerítettem
magam, hogy nézzem a haláltusáját.
Elektromos kisülések futottak végig a testén, mintha a villám
csapott volna belé, vagy mint– ha egy rövidzárlatos android lenne.
Felém nyújtotta a kezét.
– Rob! – nyögte fájdalmasan, én pedig nem tudtam ellenállni
neki, odamentem hozzá, és megfogtam a felém nyújtott kezét.
A következő pillanatban egy kisülés átvágott a szoba túloldalára,
ahol felkenődtem a falra, majd félájultan lecsúsztam róla.
Ömlött az orromból a vér. Égett szagot éreztem, és fájdalmat a
jobb kezemben.
Amikor odanéztem, láttam, hogy Duncan keze csuklótól
leszakadt, és az enyémben maradt.
Megpróbáltam eldobni, de hozzáragadt a bőrömhöz. Megráztam,
mire végre elengedett, a földre esett, és ott néhány pillanat alatt
elporladt.
A tenyeremre néztem. Még füstölgött, iszonyúan fájt, és látszott
rajta, hogy elég csúnyán megégett.
Közben Duncan abbahagyta a kiáltozást, és akkor csend lett.
Felpillantottam. A teste már elporladt, csak egy marék hamu
maradt a helyén.
– Vettétek? – szóltam bele a nyakamra tapasztott és a bőröm
színéhez idomuló gégemikrofonba.
– Mindent, felvettünk Rob, szép munka volt! – hallottam az atya
izgatott hangját.
 Akkor megnyugodtam, hogy legalább lélekben velem voltak, és
nem azért nem szóltak eddig, mert megszakadt az összeköttetés,
hanem mert azt beszéltük meg, hogy amíg én nem jelentkezem,
addig ők semmiképp nem veszik fel velem a kapcsolatot. (Kivéve
vészhelyzet esetén.) Elvégre ki tudja, mi mindent képesek érzékelni
a vámpírok.
– Mindjárt érted megyünk, Rob – hallottam Lavna
megkönnyebbült hangját is a fülemben. – És szeretlek.
– Ez egy jó hír – állítottam, aztán szédelegve felálltam,
odamentem a szekrényhez, és elővettem a fegyverek mellé helyezett
elsősegély dobozt.
Először a kezemet láttam el, befújtam az égési sérülések
kezelésére való regeneráló sprayvel, mire a fájdalom másodpercek
alatt elviselhető mértékűre csökkent. Na persze, amire újra
használni tudom a kezem, addig még órák telnek el, de már így is
hatalmas megkönnyebbülés volt.
Ezután bedugtam két vérzéscsillapító tapaszt az orromba, és a
falnak támaszkodva ülő helyzetbe csúsztam.
Olyan elnyűttnek éreztem magam, mintha egyedül kellett volna
megküzdenem egy egész hadsereggel.
Úgy döntöttem, amíg Lavnáék meg nem érkeznek, nem mozdulok,
itt várom őket a falhoz dőlve, sőt talán még alszom is addig egyet.
És akkor a hajón végigfutott a vészjelzés vibráló hangja.
Egyszer, aztán csönd lett.
– Rob, Rob! – hallottam Lavna Falva rémült hangját. – Baj van!
Valaki van még rajtad kívül a hajón. Most lépett be a főzsilipen, és
nagyon gyorsan száguld feléd.
Nos, hát igen. Én megfeledkezhettem Mollyról, ő attól még nem
feledkezett meg rólam.
És megérkezett…
 16. A hajsza

Rob, Rob! Csinálj valamit, egyenesen feléd tart.

Feledkezve fáradtságról és elgyötörtségről, talpra ugrottam.
De attól még fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek.
– Rob! – üvöltözött tovább Lavna Falva. – Mindjárt ott van.
Csinálj már valamit!
A hangjában csengő pániktól, engem is elfogott a rémület.
– És azt is megmondanád, hogy mit csináljak? – üvöltöttem
vissza.
Pillanatnyi csend támadt, aztán az atya higgadt hangját hallottam.
– Meneküljön, Rob, menjen onnan! Ha megkerüli, akkor ki tud
jönni.
– Merre menjek?
– Nyitom maga előtt az ajtókat, maga csak rohanjon.
– A karó?… Mit csináljak a másik karóval?
Az első elporladt Duncan testével együtt, de volt még egy tartalék
a szekrényben.
– Hagyja a karót, Rob! Most már tudjuk, hogy működik, de
lelassítaná a menekülésben! Fogja a gyakorló pisztolyt, és menjen ki
a folyosóra.
A gyakorló pisztoly volt az utolsó fegyverem. Ezzel tanítják meg
célba lőni lézeres célkereső nélkül az újoncokat. Ez világító
műanyaglövedékeket lő ki magából, amelynek útját igen jól nyomon
lehet követni.
Én csak annyit csináltam, hogy ugyanolyan nagyságú fapálcika
darabkákat szabdaltam le, a végüket pedig kihegyeztem. Harminc
darab fért el a tárban.
 Megmarkoltam a fegyvert, és levettem a polcról. Vágyódva
pislantottam a karó felé, de igaza volt az atyának, csak lelassított
volna a menekülésben. Főleg, hogy a megégett kezemet nem tudom
addig rendesen használni, míg a regeneráló spray el nem végzi a
munkáját. (Tehát még órákig, mint már említettem.)
– Gyerünk már, Rob, elfogyott az idő! – kiáltotta az atya, és a
hangja már egyáltalán nem volt higgadt, amiből sejthettem, hogy
már nagyon közel lehet a vámpír. Túl közel.
Nem mertem megkérdezni, mennyire.
Az ajtó kinyílt, én pedig a pisztollyal a kezemben kiugrottam a
folyosóra.
Az ajtó hussanva bezárult mögöttem.
Kikaptam az orromból a vérzéscsillapító tapaszokat. Jól van, már
elállt a vérzés.
Egyszerűen elhajítottam őket.
– Gyerünk, Rob! Mindig a nyitott ajtó. Nem kérdez semmit, csak
fut. Nagyon közel van…
Kinyílt egy ajtó, én pedig beugrottam rajta.
– Most jobbra futás, gyerünk!
Futottam.
– Másik jobb! – üvöltötte.
– Nekem ez a jobb! – üvöltöttem vissza.
– Most már mindegy! Ott egy ajtó, gyerünk!… Kinyílt mellettem
egy ajtó, beugrottam, és már be is zárult.
– És most futás, mindegy, hogy merre, csak gyerünk, gyerünk!…
Rohantam.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk!… Jobbra ajtó! Alig tudtam
lefékezni, majdnem túlfutottam a nyíló ajtón. Megkapaszkodtam a
szélébe, beugrottam. Olyan gyorsan csukódott, hogy éreztem a
szelét. Ebből már biztos lehettem abban, amit már sejtettem eddig
is, hogy a vámpír itt van, közvetlen közel.
– Futás, Rob! Amennyire csak bír.
És rohantam újra.
– Gyorsabbam, gyorsabban, gyorsabbam!
A szívem őrülten kalapált, a tüdőm és az izmaim pattanásig
feszültek a megterheléstől, de ez még nem volt elég.
– Még gyorsabban, Rob – üvöltött az atya. -Siess, Rob! – kiáltotta
a háttérben Lavna rémült hangja.
A folyosón a hátam mögött szisszenve kinyílt egy ajtó.
Előtte senki sem figyelmeztetett, hogy: ajtó. Ami csak egyet
jelenthetett.
A vámpír jött be ott.
Istenek, egy folyosón vagyok a vámpírral! VÉGEM VAN!!!
– JOBBRA! – üvöltött az atya, én pedig épp hogy be tudtam
ugrani a kinyíló ajtón, máris záródott.
– Futás, Rob, gyerünk…
Futottam ismét, amennyire csak bírtam.
-…és amíg nem szólok, addig bármikor is beugrik a következő
ajtón, máris fut tovább. Mindegy, hogy merre, csak fusson!
– Értem.
– Es nem pofázik, csak rohan!
– Értem!
– Kussoljon, Rob!… ÁLLJ, ÁLLJ, MEGÁLLJ!!! Forduljon vissza,
gyorsan forduljon vissza!
Hallottam magam előtt a szisszenve nyíló ajtót.
Valahol a folyosón ott van előttem a vámpír.
– Gyerünk Rob!
Sarkon penderültem.
 – Nincs idő, Rob, nincs idő. Balra!
Kinyílt mellettem egy ajtó. Beugrottam, mire szokás szerint
becsukódott.
Egy apró kabinba jutottam.
– Rob, nézzen felfelé, ott van a szellőző nyílás, most oda kell
felmásznia.
Felfelé kaptam a fejem. Azonnal észrevettem a mennyezeten a
rácsozott fedelet, ahonnét a friss levegő érkezett.
– Eléri?
– Ha ugrok.
– Az öklével kell belöknie! Ugorjon fel, és akkor be tudja ütni a
fedelet a szellőzőjáratba!
Behúztam az öklömet a testem mellé, aztán félig leguggolva
lendületet vettem, és miközben felugrottam, az öklömmel is
kicsaptam a szellőzőrács felé.
Zörögve ugrott ki a helyéről, majd újabb zörgő hang kíséretében
megállapodott a szellőzőjárat belsejében. Arra gondoltam, hogy ezt
minden valamire való vámpírnak meg kellett hallania, úgyhogy nem
sok időm van hátra, míg Molly beront a szobába.
Újabb ugrás, a fejem és a felsőtestem máris bent volt a szűk és
sötét járatban, szétterpesztettem a kezem, hogy meg tudjak
kapaszkodni, aztán már húztam is felfelé magam.
Mint kiderült, a járat nem is olyan sötét, mint első pillantásra
tűnt, apró szervizfények világítanak benne, ami annyit jelentett,
hogy nem vak sötétség, hanem félhomály vesz körül.
Csak négykézláb tudtam közlekedni, ami kissé megnehezítette az
előrehaladást, úgyhogy minden pillanatban attól tartottam, a
vámpír utolér, és egyszer csak kinyúl mögülem a félhomályból, hogy
elkapja a bokám.
Mintha az atyához eljutott volna valami a félelmemből, mert
egyszer csak újra megszólalt.
– Rob, amint a legközelebbi rácshoz ér, másszon ki, nem túl
előnyös ez a szellőzőjárat a maga számára. Egyelőre azt hiszem
sikerült lerázni.
– A rohadt életbe, atya, már azt hittem, hogy itt bent fogok
megdögleni.
– Csak haladjon, Rob, ne pofázzon!
– Itt egy rács előttem.
– Várjon!… Oké, tiszta a levegő, kimászhat.
Hatalmasat rántottam a rácson, és így sikerült kiemelnem a
helyéről.
– Nem lesz nehéz kiemelnie a rácsot – mondta egy kissé
megkésve az atya. – Lavna azt mondja, hogy azért tervezték ilyen
könnyűre, mert a járatot menekülési útvonalként is használják,
mivel bárhova el lehet jutni benne.
– Már megtörtént – közöltem, aztán kicsusszantam a járatból az
alatta lévő folyosóra.
– Jól van, Rob! Most nyertünk egy kis időt, de azért siessen.
Fusson egyenesen előre, és majd szólok, ha meg kell változtatnia az
útvonalát.
Futottam. Fogalmam sem volt, merre járhatok. Tulajdonképpen
már rég elvesztettem a tájékozódó képességem, és egyáltalán nem
ismertem a hajó felépítését sem.
Mindenesetre a folyosó baromira hosszúnak tűnt, azt hittem
sosem érek a végére.
– Most már mindjárt a kijáratnál van, Rob! – hallottam az atya
megkönnyebbült hangját, és ettől rajtam is végigömlött a
megkönnyebbülés. Tisztában voltam vele, ha nem tudnak kivezetni,
akkor lehegesztették volna kintről az összes ajtót, és kilövik az
űrhajót a világűrbe, egyenesen bele a napba.
 – Már csak pár keresztfolyosó – biztatott az atya. Aztán: – A
rohadt életbe!…
Megtorpantam.
– Mi történt?
– Vissza, Rob! Nagyon gyorsan vissza… Ott van maga előtt… Hogy
a rohadt életbe került oda?
Megfordultam, és rohantam. Az egész lidércnyomás kezdődik
elölről – gondoltam. Innen aztán nincs kiút!
De csak futottam.
A fülemben sistergő hangot hallottam, ahogy az összeköttetés
valami miatt akadozott.
Aztán néma csend lett.
– Atya! – suttogtam futva.
Semmi válasz.
– Atya!
Semmi.
– A rohadt életbe, itt ne hagyjanak! – lihegtem zokogva, de csak
futottam, futottam tovább.
Válasz pedig nem érkezett.
Egyedül maradtam.
Nem volt értelme tovább futni.
Megálltam, és visszafordultam arra, amerről jöttem. Az utolsó
információm az volt, hogy ott van, arról fog támadni a vámpír.
Felemeltem a pisztolyt, és a folyosó közepére fogtam.
Reméltem, működik majd.
Néma csend volt.
Először nem történt semmi.
Aztán szisszenve kinyílt az összes ajtó.
 De ez még nem volt elég.
Mert a következő pillanatban kialudtak a fények is.
Egyedül maradtam a sötétben.
Nem volt semmi esélyem!
És már hiábavaló volt bánni, hogy elfogadtam a tervet, és
bejöttem ide.
Nem volt értelme annak sem, hogy bárkit is hibáztassak.
Természetesen ahogy kialudtak a fények, elkezdett foszforeszkálni
a tartalék világítás, de ez csak még kísértetiesebbé tette a helyszínt.
Hadd magyarázzam el annak, aki még nem látott ilyet. (Elvégre
elég ritkán fordul elő, hogy valaki megtapasztalja, milyen is a
vészvilágítás.)
Na szóval, mint általában az űrhajókon, a Hableány falainak
keresztmetszete sem négyzetet, vagy téglalapot, hanem nyolcszöget
alkottak, és sarkokban, végig az egész űrhajóban fel volt festve egy-
egy csík, mely, amikor kialudtak a fények, foszforeszkálni kezdett.
Ezenfelül a falakon is voltak még különböző színű csíkok; arra
szolgáltak, hogy eljuttassák a sötétben a legénységet oda, ahova el
akartak jutni. Ezekben a csíkokban apró nyilak is világítottak,
jelezve az útirányt.
Persze az első pillanatban eszembe sem jutott, hogy foglalkozzak a
nyilakkal. Álltam a foszforeszkáló csíkok szabdalta sötétségben, és a
hatás olyan volt, mintha valahol a semmiben lebegtem volna, a
csíkok pedig gonosz lidércfény gyanánt a pokolba vezető utat
jelképeznék,
A vámpír valahol ott volt a közelemben.
Ő jól látott a sötétben, én viszont nem.
És semmi reményem sem volt, hogy az összeköttetés az atyáékkal
helyreáll.
Először azt gondoltam, semmi értelme sincs elmozdulni innen,
sőt talán még jobbak az esélyeim, ha egyhelyben várom meg az
érkeztét.
De aztán megmozdult valami előttem a sötétségben – vagy csak a
képzeletem játszott velem, nem tudom – és akkor minden maradék
önkontrollom elszállt, sarkon pördültem, és csak rohantam,
rohantam, rohamtam, bele a sötétségbe, és mindannyiszor, amikor
egy-egy ajtót őrző szobor sziluettjét megláttam valahol, azt
gondoltam, hogy a vámpír az, aki mindjárt rám veti magát, és akkor
vége mindennek, mert bizony ez a rohanás csakis az örök
kárhozatba vezethet, hiszen egyedül vagyok, sérülékeny vagyok a
világegyetem legveszélyesebb harci organizmusával szemben, aki
most röhögve vadászik rám, elvégre pontosam ez a sötétség az
eleme, itt érzi igazán jól magát.
És mindannyiszor megláttam egy emberinek tűnő sziluettet
kiemelkedni a sötétség mélyéből, felüvöltöttem, irányt váltottam, és
egy másik járaton futottam tovább.
És a kiáltásom, meg a rémült zokogásom gúnyosan visszhangzott
vissza a hajó belsejéből, mintha valaki azon gúnyolódna, hogy
bizony rajtam és a vámpíron kívül ezt nem hallhatja senki.
Délután volt az űr kikötőben, emberek dolgoztak az űrhajókon,
vidámak voltak, sokat nevettek, és fogalmuk sem volt arról a
tragédiáról, ami karnyújtásnyira tőlük lejátszódott.
Ó, hogy irigyeltem őket. Milyen szívesen cseréltem volna, még a
legutolsó kis hordárral is.
És hogy átkoztam magam, amiért belementem ebbe a veszélyes
játékba.
Rendőröket kellett volna idehívni. Kommandósokat. Mindenkit,
aki csak él és mozog. Most eláraszthatnák az űrhajót, és
vadászhatnának a vámpírra, megmentve engem.
Csakhát mivel? Karóval? Amíg nem öltem meg Duncant,
fogalmunk sem lehetett, hogy ez a dolog működik. Pedig, ahogy
Duncan is mondta, milyen logikus, hogy egy olyan kiborgot – mert
hát ha alaposan meggondoljuk, mi más egy vámpír, mint egy
genetikusán tökéletesre tervezett kibernetikus organizmus, vagy
valami hasonló –, akit plazma–, lézer–, vagy atomfegyverek tüzébe
dobunk le, azt ha lehet, felvértezzük e fegyverek ellen.
De valahogy ki is kell kapcsolnunk, ha valami gond van vele. És
ezt egy olyan eszközzel kell tennünk lehetőleg, ami az ellenségnek
nincs.
És hát ki hord magával a csillaghajókon, vagy a tengerészgyalogos
alakulatnál, karót?
Ki gondolna erre az egyszerű fegyverre?
Ez bizony a világegyetem legnagyobb szivatása!
De az a legszömyűbb, hogy most én fogok épp az áldozatául esni…
És igen, egyszer csak megtörtént, épp üvöltve irányt változtattam
megint, amikor egyenesen belerohantam a vámpírba.
Lepattantam róla, és fenékre csücsültem.
Ott állít előttem, és lenézett rám. Szörnyűséges volt. Azt hiszem,
kevés olyan pillanat égett bele úgy az agyamba, életem folyamán,
mint az.
Hát először is világított. A szeme vérvörösen, a bőre pedig vakító
fehéren. És hogy ez nem csak káprázat volt, az is mutatta, hogy a
bőréből áradó világosság derengő aurát sugárzott a teste köré, ami
enyhén megvilágította körülötte még a falakat is.
Középen emberi volt, és szilárd, de a kezét meg a lábát kékesen
gomolygó füstpamacsok helyettesítették, amelyek végül is olyan
formájúak voltak, mint a kérdéses végtagjainak kellett lenniük, csak
épp sokkal bizonytalanabb körvonallal rendelkeztek.
És a levegőben lebegett.
Egyenesen rám nézett. Hatalmas metszőfogai miatt meglehetősen
eltorzult a mosoly, ami kiült az arcára.
De kétségtelen tény, hogy azért fel lehetett ismerni a vonásait.
 Ő volt Molly.
– Rob, olyan hangos vagy, hogy szinte lehetetlen volt nem rád
találni – mondta feddő hangon.
És ami a legkülönösebb, virágok illata áradt belőle.
A halál virágainak illata.
Csúszva-mászva hátráltam előle a folyosón, ő pedig szép lassan
jött utánam.
– Játszunk egyet? – kérdezte, és ismét abba a furcsa mosolyba
torzult az arca.
Nem tudtam neki válaszolni. Annyira remegtem, hogy alig tudtam
megtartani a testem, és a fogaim is folyamatos vacogó hang
kíséretében csapódtak egymáshoz.
– Kapsz húsz másodperc előnyt, jó? – kérdezte, és számolni
kezdett visszafelé. – Tizenkilenc… tizennyolc… tizenhét… gyerünk,
Robi, fussál!… Tizenhat!… Mi lesz már?…
Hasra fordultam, és megpróbáltam felállni, de remegő tagjaimban
nem volt annyi erő, hogy elbírják a testemet.
– Tizenöt!… Tizennégy!… Gyerünk, Robi, kergetőzzünk!
– Nem megy! – zokogtam fel.
– Jaj, dehogynem!
– Nem bírok felállni!
– Tizenhárom!… Jaj, milyen férfi vagy, te?
– Semmilyen… – nyüszítettem. – Végezz velem! Legyen már vége!
– Tizenkettő!…
Iszonyú erő rántott talpra!
– Azt mondom, fuss, különben nagyon rossz vége lesz! – sziszegte
fenyegetően, aztán akkorát taszított rajtam, hogy majdnem újra
elestem.
– Mindjárt jövök utánad, Robi! – hallottam a hangját, majd
tovább számolt! – Tizenegy… Tizenkettő… Hoppá nem is tizenkettő
jön, eltévesztettem… Tíz jön… Ha-ha, tíz, és nem tizenkettő.
Rohantam. Először botladozva, de aztán visszanyertem az
egyensúlyomat, és akkor már tiszta erőből futottam, mint nemrég.
Egyre távolodott a hangja.
– Jövök, Robi, mindjárt jövök, mert most már nem tévesztem
többet el… Kilenc…
Befordultam egy oldalfolyosóra, aztán ott futottam tovább, majd
megint jobbra, és azon.
Fogalmam sem volt, merre járok.
Megálltam, és belehallgatóztam a sötétségbe.
Semmi.
Akkor az jutott eszembe, hogy ő bizony jobban hall engem, mint
én őt.
És érzi a szagomat is.
Tekintetem a folyosó falára siklott. A tűzoltó készülék! Igen, az is
ott világított a falon. Habbal oltó. Ha azt szétspriccelem, bizony
elnyomja a szagomat.
Amíg pedig sziszegve árad kifelé belőle az anyag, talán
megtéveszti érzékeny fülét is, és nyerek egy kis időt.
Lekaptam a falról a hozzám legközelebb eső habbal oltót,
feltörtem a plombát, aktivizáltam a szelepet, és eldobtam a
készüléket.
A folyosót sziszegő hang kíséretében kezdte elönteni a hab.
– Jövök, Robi, jövök! – hallottam a távolból a vámpír halk
hangját.
Rohantam a következő készülékhez.
Azt is lekaptam, aktivizáltam, majd elhajítottam.
Aztán be egy másik folyosóra. Ott ugyanezt.
 Aztán tovább, egy újabb folyosóra.
Aztán csak rohantam, rohantam újra, ide– oda cikázva.
Akkor jöttem rá, hogy ez nem vezet semmire, amikor egyszer csak
szembe találtam magam egy rakás habbal, és egy tűzoltó
készülékkel.
Az első pillanatban arra gondoltam, hogy ez a vámpír műve, így
szórakozik velem, de aztán végiggondolva a dolgot rájöttem, hogy
nem így van, a kiáramló hab mennyisége jelezte, hogy ez bizony még
az én akcióm terméke.
Gondolkodni, gondolkodni kell, és nem csak vaktában futni, mert
az nem old meg semmit.
Vajon, ha Molly nyomomat veszti a hab miatt, merre fog keresni?
Valószínűleg azt gondolja majd, hogy a kijárat felé megyek.
Vajon mennyire ért Molly az űrhajókhoz? Tudhatja, hogy a
vezérlőteremben is van egy apró vészkijárat, az irányítószemélyzet
részére?
Fogalmam sem lehetett róla.
Azonban vesztenivalóm sem volt, hiszen már rég a prédája
vagyok, csak mielőtt elpusztít, még játszik velem, mint macska
szokott az egérrel.
– Jövök, Robi! – hallottam a hangját, de most nem tudtam
meghatározni, honnan. Mintha egyszerre áradt volna az összes
folyosóról felém.
Elindultam a kék csík nyomában. Az vezetett a vezérlőterem felé.
Legnagyobb meglepetésemre hamar odaértem, ez is azt mutatta,
mennyire fogalmam sem volt, merre járok.
A vezérlőterem még kísértetiesebb volt halott műszereivel, vak
képernyőivel, mint a folyosó.
Körbenéztem, de fogalmam sem volt, hol lehet a vészkijárat: nem
jelezte semmi. Egy normális hajón a műszerpult alatt lehet bebújni,
de itt semmi.
Vadul forogtam körül.
Semmi.
A rohadt életbe, ezen a hajón talán nincs olyan?
Vagy talán a vezérlőn kívül helyezték el?
Ránéztem a falon lévő piros csíkra. Ez az, ami a vészkijáratok felé
vezet. A nyilaik benne kifelé mutatnak, tehát valószínűleg tényleg a
termen kívül helyezték el a kijáratot.
Mielőtt azonban elindulhattam volna a nyomában, meghallottam
a folyosón Molly hangját.
– Jövök, Robi, jövök. – És mintha a testéből áradó derengés is
beszűrődött volna a nyitott ajtón.
Csapdába estem. Nem volt hova menekülnöm.
Egy pillanatig dermedten álltam, aztán az ajtó mellett a falhoz
simultam.
– Robiiii!… Jövök!…
Megint eszembe jutott, hogy érzi a szagomat.
A falra néztem. A vezérlő hátsó részében foszforeszkáló ábra
mutatta, hol vannak az űrruhák. Óvatosan arrafelé osontam, nagyon
vigyázva, hogy minél kevesebb zajt csapjak.
Áldottam a tervezőket, hogy padlószőnyeggel látták el még a
vezérlőt is.
Ott voltam a szekrénynél. A legjobb tudomásom szerint Lavna
Falva nem pakoltatott ki semmit a hajóról, ez pedig azt jelenti, hogy
ott lesznek bent az űrruhák. Ha sikerül felhúznom az egyiket, akkor
esetleg elveszti a szagomat, mert a légkondi…
A rohadt életbe, nincs áramellátás, nem működik a
légkondicionálás!
De nem volt más választásom.
 Halkan kinyitottam a szekrényt, és becsusszantam. Ott voltak az
űrruhák. Hideg, síkos tapintásuk kellemesen hűsítette átforrósodott
testem.
Kitapogattam a legközelebbit, aztán úgy, ahogy lógott a fogason,
beletettem az egyik, majd a másik lábam, végül teljesen bebújtam, és
felhúztam a villámzárat.
Így, ez nagyon jó. Már csak a sisakot kell felraknom.
Ám ez már sosem történt meg, mert a következő pillanatban
halovány fehér derengés öntötte el a fülkét, és amikor
felpillantottam a kerek kémlelőablakra, szembenéztem a vámpír
izzó tekintetével.
Ez volt a vég!
– Hát itt vagy, Robi? – kérdezte Molly, aztán a következő
pillanatban leszakította a fülke ajtaját, mintha az csak papírból
lenne.
Miután félrehajította az ajtót, újra benyúlt, és felém kezdett
tapogatózni.
Megpróbáltam elhúzódni előle, de nem volt hova. Éreztem, ahogy
megragad.
A virágillat körbeölelt.
– Ne! – üvöltöttem kétségbeesetten, és vonaglottam,
rugdalóztam. – Hagyjál!
– Megvagy, Robi. A játéknak vége.
Nem tudtam eltaszítani magamtól.
Egy rántás, és máris cafatokban lógott rólam a szkafander.
– Így jobban tetszel nekem, Robi – nevetett gúnyosan. – Jobban
látom a nyakad.
Ekkor jutott eszembe a pisztoly. Még ott lóg a derekamon
betárazva a kihegyezett fapálcikákkal.
Előrántottam, és elszánt arccal Mollyra fogtam.
 – Ó! – mondta, és a szemöldöke csodálkozva szaladt fel a
homloka irányába. – Ezzel akarsz lelőni? De kedves!… – Ez utóbbit
úgy mondta, mintha csak egy csokor virággal próbáltam volna
meglepni születésnapjára.
Elfordult tőlem, csak a szemei maradtak: egyszerűen miközben ő
fordult, a vörösen izzó szemgolyók először a halántékára, majd a
tarkójára kerültek, onnan parázslottak rám.
A vezérlő közepére lépett, majd visszafordult. A szeme a helyére
került Széttárta a karját.
– Hát akkor lőj, Robi! – szólalt meg gunyorosan.
Nekem nem kellett kétszer mondani. Becéloztam a szívét, és
meghúztam a ravaszt.
Nem történt semmi.
– Na mi van? – kérdezte.
Hát az volt, hogy a pisztoly nehezebben vitte a fapálcikákat, mint
a műanyagot. Elvégre ez utóbbira tervezték.
– Na még egy próbálkozás – mondta Molly türelmesen, mint
ahogy egy rosszalkodó gyerekhez beszél a jó szülő –, és akkor én
jövök. Szükségem van egy új tanítványra.
Azt már nem – gondoltam, és újra felhúztam a pisztolyt.
Céloztam.
– Egy utolsó kérdés! – mondtam neki.
– Igen? – nézett rám csodálkozva, talán nem ezt várta.
– Mi közöd a maffiához?
– Úgy nézek ki, mint akinek valami köze van hozzá?
– Szóval nincs?
– Nincs hát.
– És akkor ki öldösi őket?
– Honnét tudhatnám? – kérdezett vissza türelmetlenül.
 – Biztos, hogy semmi közöd ehhez a dologhoz?
– Nézd, Robi, ha felidegesítesz, tudod, mi lesz? – szólt rám
fenyegetően.
– Tudom – mondtam.
Aztán meghúztam a ravaszt.
Halk kattanás jelezte, hogy a rugó most végre kilőtte a hegyes
pálcikát.
Baromira hosszú pillanat volt, amíg célba talált.
Meg a következő is, amikor megláttam a végét kiállni a
mellkasából.
Nem történt semmi.
Vége, gondoltam, ez a vég. Az átkozott karót otthagytam, a fegyver
pedig nem működik. Talán magamat kellene vele szíven lőnöm,
akkor megmenekülnék a sorsomtól.
Nem akartam úgy végezni, mint Duncan.
Molly felnyúlt, és megmarkolta a szívéből ágaskodó pálcikát.
Kirántotta. Véres volt a vége.
Lenézett rá.
Csak akkor vettem észre, hogy remeg a kézfeje.
Aztán ez a remegés elkúszott felfelé, a válláig, majd átterjedt az
egész testére.
Kinyitotta a száját, hogy felüvöltsön, de hang helyett egy csomó
vér jött ki csak rajta.
Rám emelte vöröslő tekintetét. Gyűlölet csillant benne.
Újra meghúztam a ravaszt. Halk kattanás, aztán a mellkasában
megjelent a következő pálcika.
És akkor ismét lőttem. Ismét és ismét.
Aztán valami történt: Olyan volt, mintha robbanó lövedéket
lőttem volna a mellkasába, egyszer csak szétrobbant a bal oldala, a
teste pedig iszonyú erővel hátrafelé vágódott, át a termen, rá a
műszerpultra.
Ott vonaglott rajta, és minden pórusából ömlött a vér, csakúgy,
mint nemrég Duncannek.
Ezt most végignéztem. Az ő testéből is energia-kisülések törtek
elő, életre keltették a műszerpultot, ahol örült összevisszaságban ki-
be kapcsolgattak a kontrollfények.
Ózon szaga terjengett a levegőben.
Aztán az egész hirtelen véget ért, sötét lett, amire pedig a szemem
hozzászokott a félhomályhoz, már csak egy kupac hamut láttam a
műszerpulton.
Bevégeztetett.
A következő pillanatban kigyulladtak a fények.
– Rob, Rob, hallasz? – hallottam a fülemben Lavna Falva hangját.
– Hallak, édes! – közöltem vele fáradtan. – Megöltem a
fővámpírt. Van ellenük fegyverünk.
– Igen, láttunk, és hallottunk mindent. Csak nem tudtunk
kapcsolatba lépni veled.
– Remek – mondtam, csakhogy mondjak valamit.
– És fel is vettük – büszkélkedett Lavna Falva.
Nos, pillanatnyilag ez nem tudott érdekelni.
Elég volt nekem az, hogy élek.
– Gyertek értem! – mondtam.
 17. A Keresztapa

Úgy körbevettek, mintha nem is tudom, ki lennék.

– Bevallom, Rob, azt hittem vége van. Szinte hihetetlen, hogy
megúszta – mondta az atya elismerő hangon.
– Bevallom, atya, én meg voltam győződve, hogy végem van…
Van ezen a hajón valami pia? – fordultam ezután Lavna Falvához,
aki úgy ölelgetett, mintha még mindig attól tartana, hogy többet
nem teheti.
– Valami rostos? – kérdezett vissza elgondolkodva.
– Valami tömény.
Fél perc múlva már békésen iszogattunk a bárban, újabb néhány
perc elteltével pedig már jótékony köd borult az agyamra.
– Most hazamegyünk – mondtam Lavnának a többiekkel nem
törődve –, szarok egyet, aztán pedig lezuhanyozok, mert állati büdös
vagyok, utána pedig megerőszakollak.
– Nem lesz az erőszak – állította Lavna Falva.
Ettől kicsit elszomorodtam.
– Legalább csinálj úgy! – kértem.
– Rendben.
– Nem akarok ünneprontó lenni, de még egy menet hátra van –
szólalt meg váratlanul Füles. – Mi lesz a maffiával?
– Lehet, hogy nem akarsz ünneprontó lenni, de az vagy –
torkolltam le. – A maffia valószínűleg köszöni, jól van… Egyébként
pedig mióta törődsz te annyira a maffia dolgával?
– Amióta egy kapcsolószekrényben kell laknom… Nagyon szűkös,
szeretnék hazaköltözni.
Mit mondjak, annak én is nagyon örültem volna, ha Füles
mihamarább elkotródik az életemből, és nem akadok rá lépten
nyomon a küszöbömön, vagy amint említette is, a lakásom
folyosóján a kapcsolószekrényben.
– Nyertél – mondtam. – Elvégre ahhoz, hogy elkapjam a maffiát,
csak nem kell elárulnom, hogy tévedésben élnek, és a vámpíroknak
valójában semmi közük hozzájuk… Most leteszem a poharat,
hazaviszem Lavnát, kakálok, fürdők, megerőszakolom, aztán ha már
jól érzem magam, és a megégett kezem is teljesen rendben van,
lerendezzük a maffia dolgát is. Még ma. Így megfelel?
– Meg ám! – vigyorgott Füles fülig érő szájjal.
Én pedig keserves sóhajjal letettem a félig teli whiskyspoharat.
Az ágy előtt álltam. Lavnát néztem, aki csukott szemmel, békésen
szuszogott, talán még mindig azt hitte, hogy ott fekszem mellette.
Tényleg nem volt semmiféle erőszak, de hát meg kell hagyni, így is
nagyon jól esett. Teljesen felfrissültem, pedig aztán nem volt semmi
az a hancúr a Hableányon Mollyval. Még mindig égnek állt minden
egyes szőrszálam, ha rá gondoltam.
Ezért inkább nem is gondoltam rá.
Kiosontam a hálóból, és becsuktam az ajtót.
A konyhában először Dartyt hívtam.
– Szia, főnök – mondta, amikor megjelent a videofon
képernyőjén. – Kicsit nyúzottnak tűnsz.
– A nők kikészítenek, Darty. Na figyelj ide, biztonságos a vonal?
– Hát persze, főnök – csillant fel a szeme.
– Komolyan beszéltél, amikor azt mondtad, hogy segítenél a
maffia ellen?
– Hát persze, főnök! – ismételte, és már úgy villogott a szeme,
hogy egy pillanatra azt képzeltem, egy újabb vámpírral van dolgom.
Megcsóváltam a fejem. Ezután talán még az erősítő diódáiról is
mindig a vámpírok fognak eszembe jutni.
 Legalábbis egy jó darabig.
– Na, akkor jól figyelj, Darty… – kezdtem, és elmondtam neki a
tervem.
Ezután Füles következett. Kiléptem a folyosóra, odamentem a
kapcsolószekrényhez, és megkocogtattam.
Elsőre semmi válasz.
– Én vagyok az, Füles – szólaltam meg. – Beszélnünk kellene!
Kinyílt az ajtó, és Füles dugta ki rajta a fejét.
– Szóval, szeretnél hazamenni, igaz? – szegeztem neki a kérdést.
– Baromira kényelmetlen itt – ismerte el.
– Csakhát félsz a maffiától.
Hevesen bólogatott.
– Ha megtalál, biztos, hogy kinyír.
– Nos, Füles, ha segítesz nekem, én garantálom, hogy ma este már
az otthoni kapcsolószekrényedben aludhatsz.
– Bármit kérhetsz – mondta akkor elszántan…
Mikor Lavna Falvát elküldtem, kissé durcás volt. Arra gondoltam,
hogy majd később kiengesztelem. (Abban viszont biztos voltam,
hogy követni fog, amint elhagyom a lakást.)
Bushwingert hívtam.
– Hála az isteneknek, Rob, azt hittem már sosem fog hívni.
Elolvasta az anyagot?
– Már meg is oldottam az ügyet – mondtam nagyképűen.
– Na ne szórakozzon!
Erre bejátszottam neki egy részletet a felvételből.
– A rohadt életbe, Rob! Ez egy igazi vámpír volt?
– A többit személyesen – közöltem.
– Persze-persze, jöjjön ide!
 – Csicskásokkal nem tárgyalok. Csak az igazi keresztapával.
– Azt hiszem, ha elmondom neki, miről van szó, akkor ide fog
jönni.
– Rendben. Amint megjelenik az egymillió a bankszámlámon,
elindulok.
– Akkor tíz perc múlva indulhat, Rob.
Kikapcsoltam a videofont. Aztán tíz perc múlva újra
bekapcsoltam, és leellenőriztem rajta a bankszámlámat. Ott volt az
egymillió.
Kellemesen éreztem magam. Most megyek, leleplezem a maffiát,
és talán lesz újabb egy millióm, ha igaz az, amit Duncan mondott.
Na, majd kiderül.
Persze abban nem lehettem biztos, hogy a keresztapa tényleg
eljön a megbeszélésre, de ha trideóra veszem az egészet, akkor el
tudom kapni Bushwingert, és az már biztos, hogy előbb-utóbb
beszélni fog.
Most már csak egy utolsó dolog volt hátra.
Életemben először úgy léptem be a rejtekhelyre, hogy használni
kívántam a Fejvadász felszerelést. Végigsimítottam rajta, aztán
levettem az állványról. Sajnos a legtöbb extrát ki kellett vennem
belőle, mert túl nagydarab lettem volna velük, nekem meg most
főleg az álcázó képességére volt szükségem.
Sóhajtozva belebújtam a „megcsonkított” ruhába. Jó lett volna, ha
vihetem magammal a többfunkciós neutronkardot is, meg a
robotsólymot, de sajnos nem lehetett.
A ruha védőfokozatát a maximumra állítottam, ami azt jelentette,
hogy láthatatlanná vált.
Viszont a benne lévő kamerát semmiféle keresőműszer nem
mutatja ki, és ha elrejtek alája egy pisztolyt, azt szintén nem.
Márpedig én a védőruha alatti szokásos öltözékem zsebébe
elrejtettem összecsukhatós lézerfegyveremet.
 Aztán lesétáltam a garázsba, beültem az autóba.
Mielőtt indítottam volna, felsóhajtottam, és megszólaltam:
– Most már előjöhetsz.
Az autóban nem mozdult semmi.
– Hékás, lelepleztelek, nincs értelme tovább rejtőzni.
Lavna Falva felült a hátsó ülésen.
– Honnan jöttél rá? – kérdezte csodálkozva.
– Ne feledd, zsaru vagyok… Egyébként csak blöfföltem. Tudtam,
hogy ragadsz rám, mint a kullancs, és a leglogikusabb az volt, ha az
autómba bújsz.
– Akkor előre ülök – közölte Lavna, majd átmászott az
anyósülésre.
– Az atya hívott – mondta aztán. – Szerencsésen hazaért.
– Na, ez egy jó hír – mosolyogtam rá.
Azzal útnak indultunk.
Az Ezernyi Kéj Palotája majd csak késő este fogja megnyitni
kapuit, addig pedig még jó pár óra volt hátra. Megértettem
Bushwingert, ennél alkalmasabb helyszínt nem is válaszhatott volna
egy ilyen megbeszélésre – vagy bármilyen más tranzakcióra –,
hiszen ismerte a terepet, és teljesen a kontrollja alatt tartotta.
Ismét az irodájában találkoztunk. Vele volt Pléh– és Fapofa
barátom is.
– Na és a keresztapa? – érdeklődtem.
– A keresztapa az én szememen és fülemen keresztül mindent lát
és hall – közölte Bushwinger.
– Nincs is semmiféle keresztapa, igaz? – kérdeztem.
– Azt hisz, amit akar – válaszolt ő. – Az semmit sem változtat a
dolgokon.
Elégedett voltam. A kamerát és a pisztolyomat nem mutatta ki a
bejáratnál őrködő volt tengerészgyalogosok szondája, ahogy
számítottam is, és most mindent felvettem.
– Márpedig én csak a keresztapának mutatom meg a felvételt –
közöltem a székemben előrehajolva, mintha csak így akarnám
nyomatékosítani a mondandómat. Valójában azonban a láthatatlan
védőruha alá nyúltam, és megmarkoltam a lézerpisztolyomat.
– Attól tartok, kénytelen lesz megmutatni nekem – ellenkezett
gonoszul mosolyogva Bushwinger, mire a mögötte álló Fapofa és
Pléhpofa elővették a fegyvereiket.
– Vízipisztolyok? – érdeklődtem.
– Ezek most kivételesen nem.
Hátradőltem, előkaptam a pisztolyt, két gyors villanás, mire
Fapofa meg Pléhpofa egy fejjel megrövidülve hanyatt dőltek. Kicsit
sajnáltam őket, de hát nem volt más választásom. Még mindig meg
akartam védeni Lavna Falvát. Talán kicsit felelőtlenségnek tűnt,
hogy magammal hozom ide, de még mindig jobb, mintha hagytam
volna, hogy szabadon császkáljon, és a maffia emberei elkapják.
Mert akkor most zsarolhatnának vele.
Bushwinger arcáról lehervadt a mosoly.
Talán az embereit gyászolta, de talán az nem tetszett neki, hogy a
fegyver csöve jelenleg épp feléje irányult.
– És most, azt hiszem, teszünk egy közös sétát a Törvényhozás
Palotájába – mondtam neki.
– Ugyan már, Rob, ne legyen naiv, dobja el a fegyvert!
– Majd, ha bolond lennék.
Nos, bolond nem lettem, de a fegyvert mégis kénytelen voltam
elhajítani, ugyanis a következő pillanatban megnyíltak Bushwinger
irodájának – ami egy akkora csarnok volt, hogy az én egész lakásom
lazán elfért volna benne – rejtekajtajai, fegyveresek özönlöttek be
rajta, és azt már mondanom sem kell, hogy a fegyvereiket egyenesen
rám meg Lavna Falvára fogták.
 – Nos, Rob, azt hiszem mégiscsak kénytelen lesz lejátszani azt a
felvételt.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megparancsolja az embereinek,
hogy tegyék le a fegyvert! – válaszoltam higgadtan.
– Ugyan miért? – érdeklődött.
– Gondolja, hogy egyedül jöttem? – kérdeztem gúnyosan. – Hát
tényleg ennyire hülyének néz?
– Miért, nem ez a helyzet? – kérdezett vissza.
– Néhány másodperc és az egész palotát elözönlik a
kommandósok – közöltem. – És hát tudja, milyen izgatottak
lesznek, ha valakinek a kezében fegyvert látnak.
– Hm… – így Bushwinger. – Megvárjuk.
És tényleg megvártuk. Darty emberei pont idejében érkeztek,
beözönlöttek a rejtekajtókon, és lefegyverezték Bushwinger
embereit.
– Vihetitek őket! – adta ki az utasítást Darty, mire az emberek
prédáikkal egyetemben elhagyták a szobát.
Felkaptam a fegyveremet, és ismét Bushwingerre fogtam.
– Nos, Hed? – kérdeztem.
Sötéten nézett maga elé.
– Hogy az ördögbe csinálta? – kérdezte döbbenten. – A
rendőrségi besúgónk nem jelezte, hogy az akciócsoport készül
valamire.
Majd elélveztem a gyönyörtől. Mindent, mindent rögzített a
kamera.
– Ő a keresztapa? – kérdezte mellettem Darty. Előbb neki
válaszoltam.
– Nem tudom, de azt hiszem, rövidesen kiderítjük.
Aztán visszafordultam Bushwinger felé.
 – Nos, Hed, az emberük azért nem jelzett, mert ez nem egy
hivatalos rendőrségi akció volt. Szóltam Dartynak, hogy szedjen
össze néhány megbízható embert, és ha szorul a hurok, siessenek a
segítségünkre. Ez történt meg az imént.
– Ezek szerint nincs is több rendőr az épületben? – érdeklődött.
– Nincs. De ne reménykedjen, a tengerészgyalogosait már
lefegyverezték az előbb.
– És nem vették körbe a házat rendőrségi autókkal? – érdeklődött
tovább Bushwinger.
– Nem – mondtam éledező gyanúval. – Miért?
– Nos, nézzenek csak a mennyezet irányába. Megtettük.
Először nem láttunk semmit. Aztán a mennyezeten csillámló
villanások jelentek meg, jelezve, hogy most kapcsolják ki az álcázó
erőteret.
És akkor láthatóvá vált a két géppuskafészek, amit beépítettek a
mennyezet két átellenes sarkába.
Két ágyúnagyságú lézervető irányult ránk.
Kezelőik, akik ezidáig láthatatlanul vártak a sorukra, most
leintegettek nekünk.
Nem integettünk vissza.
Összenéztünk Dartyval, aztán anélkül, hogy bármelyikünk bármit
is mondott volna letettük a fegyvert Bushwinger asztalaira. A
precíziós célzóberendezéssel ellátott lézerágyúk ellen aztán nem sok
esélyünk volt.
– A maguk tiszteletére építtettük át a szobát – közölte
Bushwinger. – És azt hiszem, az álcázás is tökéletesre sikeredett.
Aztán: – Nos, Rob, ön a keresztapával szeretett volna találkozni.
Ez az álma rövidesen valóra válhat, csak előbb még el kell intéznem
valamit.
Felemelte a fegyvereinket, aztán berakta maga elé az íróasztala
valamelyik fiókjába.
És ami ezután történt, az maga volt a rémálom. Mert elővett egy
másik fegyvert, ami az én „vámpírölő” gyakorló pisztolyomnak a
szakasztott mása volt. Mielőtt bármit is szólhattam volna,
beleeresztett egy-egy lövedéket Dartyba, és Lavna Falvába.
Két társam hátra vetette magát, és a következő pillanatban már
ott vonaglottak a földön hanyatt fekve, orrukon-szájukon dőlt a vér,
szakasztott ugyanúgy…
De nem, hát ez meg… Hát ez meg hogy lehet?
Ott álltam – mert hát közben felálltam –, és végignéztem a
halálukat, vagyis ahogy mindketten egy-egy takaros hamukupaccá
válnak.
És nem értettem semmit.
– Gratulálok, Rob, ön tényleg megoldotta az ügyet.
Bushwinger hangja hallatán visszafordultam feléje. Addigra már
kicserélte a kezében a fegyvert, és a lézervetőjét fogta rám.
Egy pillanatra eszeveszett vágy tört rám, hogy nekiugorjak, és ha
képes vagyok rá, mielőtt meghalok, kiszorítsam belőle a szuszt
(Fejvadász álcaruhám talán ki is bírta volna a lézertalálatokat
addig), de hát sajnos itt most nem csak az én életemről volt szó, így
nem kockáztathattam. Ha én meghalok, nincs aki leleplezze a
keresztapát.
Csak Füles, de hát ki hinne neki?
Főleg, ha hajlandó egyáltalán foglalkozni az üggyel.
– Maga nyomorult rohadék! – sziszegtem gyűlölködve. – Ezért
még kitaposom a belét!
– Hát az a helyzet, Robi – válaszolt gúnyosan, – hogy ennek a
fordítottját tartanám inkább esélyesnek.
– Ismét feleslegesen néz hülyének. A játéknak még nincs vége. Azt
hiszi, nem gondoltam alaposan végig az összes lehetőséget? Hát
tudja meg, arra is számítottam, hogy mi van, ha Darty akciója
kudarcba fullad. Talán csak másodpercek, és önt is, meg az embereit
is utoléri a megérdemelt vég.
Magamban pedig imádkoztam. Gyere már Füles, gyere!
Tényleg volt még esély. Ha a rendőrök tudtak volna a
mennyezeten lapuló két fegyveresről… ha tudták volna, merre
vannak, az ajtóból le lehetett volna őket vadászni két gyors lövéssel.
A fenébe is, talán Füles vagy az emberei megijedtek a
lézerágyuktól, és nem mernek akcióba lépni?
Gondolataimat Bushwinger hangja szakította félbe.
– Igen, erről a kis akciójáról tudok – közölte. – Aztán a bejárati
ajtó felé mutatott.
Arrafelé fordultam, és láttam, amint Füles belép a szobába.
Egyedül volt. Ezek szerint nem sikerült összeszedni az embereket.
Egyenesen besétált a két géppuskás célzónájában.
– Vigyázz füles, a plafon! – üvöltöttem rá, de csak intett.
– Nem lesz semmi baj, főnök – biztosított, és olyan nyugodt volt,
mintha tudná, mit csinál.
Elsétált mellettem, és odalépett Bushwinger mellé.
Az felállt, meghajolt előtte, majd átadta a helyét.
Én meg csak néztem, és lassan megvilágosodott bennem minden.
– Igen, Rob, én vagyok a keresztapa – bólintott. –
Tulajdonképpen nagy szolgálatot tettél nekem. A családom már
négyszáz éve szeretne pontot tenni ennek az ügynek a végére, és
kiirtani azt a vámpírfészket, amely ki tudja, milyen indíttatásból
ellenünk tör, de sosem jutottunk elég közel hozzájuk. És ön nélkül ez
nem is sikerült volna.
– Nem értem – ráztam a fejem. – Hiszen Molly azt mondta, hogy
semmi köze a gyilkosságokhoz.
– Hazudott, Rob. Láttad, mi mindenre képesek. Még két
emberüket is hajlandóak voltak feláldozni azért, hogy megtudják, ki
a keresztapa.
– Várjunk csak, várjunk csak! Nem lehet, hogy van még emberük?
– kérdeztem.
– Öten voltak, Rob – közölte Füles. – Figyeltük őket, csak épp
nem juthattunk a közelükbe, mert nem tudtuk, hogyan lehet
elpusztítani őket.
– Ki volt az ötödik?
– Hát az atya – mosolygott Füles.
Gyötörtem az agyam, hogy lépést tudjak tartani az eseményekkel.
És egyszer csak megvilágosodott minden.
Felálltam.
– Biztos, hogy te vagy a keresztapa? – kérdeztem.
– Biztos, Rob, biztos.
– Egészen?
– Egészen – bólintott mosolyogva. – Ez van.
– Hm… – mondtam. – Nos, akkor azt hiszem, én mára már
befejeztem, lassan távoznom kell – közöltem.
– Ugye te sem gondolod, Rob, hogy elengedhetlek a kamerával az
álcázóruhád alatt? – kérdezte Füles.
– Ó… Odaadjam?
A fejét csóválta.
– Meg egyébként is… Túl sokat tudsz.
– Azt hiszem, ennek már nincs jelentősége – állítottam.
– Mert?
A hátam mögé mutattam.
– Hol a két hulla?
Odanéztek. A döbbenet és a felismerés lassan elöntötte az arcukat.
Mert hát valóban, se Lavna Falva, sem Darty helyén nem volt
egyetlen egy fia hamukupac sem.
Ez pedig csak azt jelenthette…
De amire végiggondolhatták volna, már meg is történt.
Berobbant a törhetetlen és lövésálló mennyezeti ablak. Szilánkjai
a nyakunkba hullottak, így nem tudtuk felemelni a fejünket, hogy
lássuk, mi történik ott fent, a magasban.
Viszont hallottuk. Két fojtott kiáltás, majd az azt követő
reccsenések, végül gusztustalan, cuppogó hangok.
Kiráztam a nyakamból a szilánkokat, és Füles felé pillantottam.
Az épp hátrafordult, és egyenesen szembe nézett a véres szájú,
parázsló szemű Lavna Falvával.
A lány olyan gyorsan csapott le a torkára, hogy szemmel szinte
nyomonkövethetetlen volt.
Mellette Duncan állt, és épp végzett Bushwingerrel.
Elhátráltam egészen a terem közepéig.
A két géppuskás teste tompa puffanással hullott le mellém a
földre, de én még csak egy pillantásra sem méltattam őket, azt
figyeltem, hogy Lavna Falva, és az általam kivégzett Duncan, hogyan
végeznek áldozataikkal.
Másodpercek alatt kész voltak, a tetemeket félrehajították, mint
ahogy a lerészegedett tengerészek meg egyéb vagányok szokták a
pezsgőspoharakat.
Duncan hatalmasat böfögött. A hasát tapogatva ült le arra a
helyre, ahol nemrég még Bushwinger, majd azt követően Füles ült.
– De telezabáltam magam – mondta. – Az ember így csapja el a
hasát.
Lavna Falva is a derekát tapogatta.
– Egyetértek – bólogatott. – Legközelebb ezt a melót, valaki más
csinálja. Ha mindig ennyit kell kajálnom, a végén még elhízok, és
nem fogok tetszeni az én Robimnak.
Végre fel mertem emelni a fejemet, így láthattam, amint az atya és
Molly fejjel lefelé lógva, négykézláb lemásznak a falon a
mennyezetről.
– És hol van Darty? – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit.
– Itt vagyok, főnök – hallottam ismerős hangját a hátam mögött,
mire sarkon pördültem, és szembenézhettem vele.
Mosolygott, mire hatalmas felső metszőfogairól vércseppek
kezdtek hullani a szőnyegre.
Hát igen, körbevettek a vámpírok, és semmi fegyverem nem volt
ellenük.
Azonban nem csináltak semmit, csak néztek rám.
Szörnyű gyanú kezdett szárba szökkenni a szívemben.
– Az istenekre, én is vámpír vagyok? – kérdez– tem rémülten.
– Miért lennél? – kérdezte Rob.
– Akkor leszek? – rémüldöztem továbbra is, és Lavna felé
fordultam. – Kiszívtad egyik éjjel a vérem?
– Ha az emlékezetem nem csal, egész mást szívtam – közölte
szemérmetlenül, mire elpirultam.
– És akkor most mi lesz? – érdeklődtem.
Ismét Duncan válaszolt.
– Gondoltuk, lesz pár kérdésed.
– Igen?… Vagyis ezt nem kérdezem, hanem mondom: igen… Most
akkor mi a franc van?
– Egy kicsit konkrétabban, ha lehet.
– Kik vagytok ti?
– Vámpírok vagyunk, Rob. Olyan harci egységek távoli utódai,
akik annak idején elnéptelenítették a világegyetemet.
– És most megint ezt akarjátok?
 – Nem, Rob. Mi most vezeklünk az ő bűneik miatt. Járjuk a
galaxist, és leszámolunk a rosszal. Ezzel talán egy részét helyre
tudjuk hozni annak a szörnyű pusztításnak, amit az őseink okoztak.
– Ezt most komolyan mondod?
– Miért hazudnánk neked? Hiszen szeretünk.
– Persze, ahogy én a müzlit.
– Egy fenét! Mi tényleg mindannyian kedvelünk téged, Robi.
Nem éreztem úgy, hogy meg kéne hatódnom.
– Hm… És ez a karó dolog, mi van ezzel? Ez is hazugság volt,
nem?
– Nem, Rob. Ez valamikor működött. Régen így lehetett
hatástalanítani minket. Csakhát közbeszólt az evolúció, és ez volt az
a tényező, amivel a tervezők nem számoltak. Ezért ütött vissza rájuk
a dolog.
– Hogyan?
– Nos, a fokhagyma arra volt jó, hogy távol tartsa a harci
egységeket, mert allergiás reakciókat váltott ki, és
működésképtelenné váltak a közelében. A kereszt… Nos, az egy
baromság, valaki csak kitalálta, és belekerült a babonákba.
Egyébként semmi hatása… És ott volt a karó. Ha az első egységekbe
beleszúrtál egy ilyen karót, akkor ugyanaz történt, mint amit láttál,
amikor elintéztél engem, meg Mollyt.
– Vagyis látszólag elintéztelek titeket.
– Igen, csak látszólag… Csakhogy az evolúció mindig megpróbál
valami megoldást hozni arra nézve, ami az organizmus túlélését
fenyegeti. Ne kérdezd, hogy történik ez, mert nem vagyunk tudósok.
Az a lényeg, hogy egy idő után már nem váltott ki allergiás reakciót a
fokhagyma, és nem hatott a karó. Úgyhogy az egész világegyetem
megnyílt a pusztítás számára, és az elődeink bizonyos okok miatt
abban az időben meglehetősen dühösek voltak…
– És amit láttam?
 – Az illúzió volt. Úgy képzeld el, hogy az anyag nem más, mint egy
rossz állapotban lévő gondolat. A valóság pedig többek közös
megegyezése. Ez az univerzum valahogy úgy jöhetett létre,, hogy
sokan összegyűltek, és eldöntötték, hogy legyen. Aztán
meghatározták a törvényeit. Ebből is látszik, hogy a tudat elsődleges
az anyaghoz képest, ez utóbbi bármilyen szilárdnak is tűnjék. És ha
valaki elég jó állapotban van szellemileg, akkor maga is meg tudja
változtatni a valóságot.
– Nem Igazán értem – ismertem be.
– Akkor egyszerűbben: A valóság az mindannyiunk közös
illúziója. Ha valaki erős, akkor rá tudja vetíteni a saját illúzióit erre a
„vászonra”, és ez teljesen olyan lesz, mintha valóságos lenne. Te csak
ilyen valóságosnak tűnő, kivetített képeket pusztítottál el. Még
egyszerűbben, nem csak úgy lehet megalkotni egy dolgot, hogy
összerakod az alkatrészeiből, hanem úgyis, hogy elképzeled, és
amilyen erősen tudod ezt csinálni, olyan valóságossá válik… A mi
illúzióink csak addig tartanak, amíg folyamatosan gondolunk rájuk.
Amint ezt abbahagyjuk, megsemmisülnek. Ezért csak illúziók, és
nem valóságos dolgok. De addig, amíg teremtjük őket, nagyon
valóságosnak hatnak, még akár egy trideókamera számára is. Ez
különbözteti meg őket a hipnózistól, amit ha felvennél, nem találnál
semmit a felvételen…
– Tudjátok, hogy ott a hajón, amikor Molly kergetett, majdnem
bekakáltam a félelemtől?
– Nagyon jól csináltad, Rob. Baromira jó voltál – esküdöztek.
– Na de miért kellett így megijeszteni?
– Élethűnek kellett lennünk. Nehogy a keresztapa gyanút fogjon.
– Tudtátok, hogy Füles az?
– Csak sejtettük. De biztosra akartunk menni.
– Na és ami otthon történt Lavna Falvával? – kérdeztem. – Az is
csak illúzió volt?
 – Te mit gondolsz, Rob? – kérdezte Lavna.
– Hát, remélem nem csak maszturbálás volt az egész.
– Annak tűnt?
– Nem.
– Hát akkor?
Mit mondhattam még?
– Jól van, ennek vége. És most mi lesz?
– Hát, gondoltuk, mindenki visszatér a saját munkájához, és
csinálja tovább.
– A hullák?
– Az már a mi dolgunk, Rob – mondta Duncan. – Elintézzük.
Megvan rá a szokásos rutin.
– És velünk mi lesz? – kérdeztem Lavnától.
– El bírod viselni egy vámpír szerelmét? – kérdezett vissza.
– Amennyiben sok szex-szel jár, és továbbra sem a véremet szívod
– mondtam.
– Én benne vagyok.
– Oké – bólintottam. – Akkor minden rendben. Akkor már csak
egy kérdésem van. Illetve később biztos lesz még több kérdésem, de
most kicsit sok volt, és nem jut eszembe semmi más… Szóval, ki írta
azt a történetet: a Sötétség Hercegét?
– Nem mi, de ismerjük – válaszolt Darty.
– Na és mi történt azután, amikor befejezte az üzenetet?
– Az bizony megint egy hosszú sztori.
– Időm az van – mondtam.
– Jól van, Rob. Akkor elmesélem. De nem itt… Tudod mit? Fogjuk
magunkat, elmegyünk egy étterembe, te kapsz egy müzlit, én meg
eszek valami véreset, kaja közben pedig elmondom.
Lavna felé fordultam.
 – Este találkozunk?
– Hát persze.
– Adjak egy kulcsot, vagy be tudsz jönni?
– Na, üsse kavics, most utoljára még megoldom valahogy. De
holnap kérek egy kulcsot.
– Hát akkor, szia.
– Szia. Jó legyél!
– És ne felejtsd el, Rob, nem vagy szabadságon – mordult Duncan
–, az utóbbi napokban már eleget lógtál. Holnap reggel várlak az
irodában.
– Ott leszek – biztosítottam.
– Helyes – bólintott Duncan. – Egyébként pedig, és ez most
mindenkinek szól, jó munkát végeztetek, ezért ma este mindenki a
vendégem egy italra…
Elégedetlenül felzúgtak.
– Jól van na – adta meg magát Duncan. – Igazatok van, elvégre
négyszáz éve hajtunk erre a bulira… Akkor ma mindenki a
vendégem, mindenre, amit csak akar…
Ez már tetszett a többieknek, mert hevesen éljenezni kezdtek, és
még meg is tapsolták.
– Hm… – Duncan a zsebeit kezdte tapogatni. – Nincs valakinél
egy szivar?
Arra gondoltam, milyen jó Fejvadász egység lenne belőlük.
Elmosolyodtam. Ők még nem ismerik a jövőt. Elképzeltem,
hogyan mutatnak majd vállukon a robotsólyommal.
Bizony-bizony rossz idők jönnek most a rossz fiúkra, mert
nemsokára elkezdődik a Fejvadászok újabb hőskora.
Már a kijáratnál jártam, amikor eszembe jutott még valami.
Visszafordultam.
 – Jaj, majd elfelejtettem!
– Mit? – kérdezte Duncan.
– Hát, először is, ott van a pisztolyom a felső fiókban – mondtam,
miközben elindultam feléje. – Ideadnád?
– Hát, persze, Rob, – bólogatott a rendőrfőnök, és nem várva
meg, hogy odaérjek, elém sietett, majd a kezembe nyomta a
fegyvert.
– Másvalami, esetleg? – érdeklődött.
Hát, főnök, ha már így kérded… Enyém az egymillió kredit, amit
ígértél?
– Úúúú, basszus, basszus – az előzékenységnek immár nyoma
sem volt, Duncan kelletlen arcot vágott, de hát nem csodálkoztam,
meglehetősen anyagias volt egész életében. (Illetve amióta én
ismerem.)
Viszont azt is tudtam róla, amit egyszer megígért…
– Ígéretek, ígéretek… – szívta a fogát. – Hm… Hát persze. Végül is
megdolgoztál érte…
Elégedett lehettem, tele voltam lével.
Elégedett is voltam.
Aztán mentem a dolgomra.
Mint ahogy mindenki más is…