Henri Charrière

Szabad vagy,
Pillangó!
2
Henri Charrière

Szabad vagy,
Pillangó!

3
 „Az, amit te gondolsz magadról, fontosabb,
mint amit mások gondolnak rólad.”

(Pillangó számára ismeretlen szerző)

Alex Guibert-Germain doktor és felesége emlékének,

a venezuelaiaknak, honfitársaimnak,
a sok ezer francia, spanyol, svájci, belga, olasz, jugoszláv, német, angol,
görög, amerikai, török, finn, japán, izraeli, svéd, csehszlovák, dán, argen-
tin, kolumbiai, brazil barátnak, mindenkinek, aki megtisztelt néhány sor-
ral, s megkérdezte:
„ Valójában kicsoda ön, Pillangó? És hogy telt az élete azóta, hogy az
utolsó fegyenctelepről is kiszabadult, s egy regény hőseként a barátunkká
lett?”

4
 Első fejezet
A SZABADSÁG ELSŐ PERCEI

– Sok szerencsét, francia! Mostantól kezdve szabad. Adios!

Az El Doradó-i fegyenctelep tisztje búcsút int, majd hátat fordít
nekünk.
Nem is olyan könnyű tizenhárom év után lánc nélkül lépkedni.
Karon ragadom Picolinót, s elindulok az El Dorado faluba vezető
meredek úton, lassan távolodva a parttól, ahol a tiszt elvált tőlünk.
És ma, 1971. augusztus 18-ának éjszakáján, öreg, spanyol stílusú há-
zamban ülve újra látom a kavicsos utat, hallom a tiszt hangját, s a
kép is, a hang is oly valószínűtlenül tiszta és éles, hogy önkéntelenül
magam is megismétlem huszonhét év előtti mozdulatomat: hátra-
fordulok.
Éjfél van, kint sötét éjszaka. Azaz… dehogyis van éjszaka! Ragyo-
góan tűz a nap, délelőtt tíz óra van, s én fegyőröm hátára meredek:
a legszebb hát, amit életemben láttam! Hiszen távolodik, s vele
együtt tűnik el a rabságom is, tizenhárom év minden nappalának,
éjjelének, percének és másodpercének kínja.
Egy búcsúpillantást vetek a folyóra, majd a fegyőr válla fölött a
folyó közepén húzódó szigetre: a venezuelai fegyenctelepre, s bú-
csúm a rettenetes múltnak szól, a tizenhárom évi szenvedésnek és
megaláztatásnak.
A trópusi naptól átforrósodott víz fölött pára lebeg, melynek sű-
rű fátyolán, mint egy hatalmas képernyőn, egyszerre elém vetülnek
múltam képei. Nincs kedvem végignézni ezt a filmet! Ismét megra-
gadom Picolino karját, megrázom magam, mintha végleg meg
akarnék szabadulni a múlt minden terhétől, s hátat fordítva a külö-
nös vetítővászonnak, gyors léptekkel elindulok.
Szabad vagyok… De hol? A világ végén, Venezuelai Guayana
egyik kis falujában, a világ legbujább őserdejének kellős közepén.
Venezuela délkeleti csücskén, a brazil határ mellett. Az őserdő ha-
talmas, zöld óceánját folyók szabdalják. Itt-ott bibliai hangulatú

5
falvacskák: pueblitók alakultak ki egy-egy kápolna körül, ahol a pap-
nak nem kell szeretetet és jámborságot prédikálnia, hiszen a szere-
tet és a jámborság az itt élők természetes állapota. Az elszigetelt
pueblitók között csupán egy-két teherautó teremt kapcsolatot,
amelyek idegenül hatnak ebben az Édenben. Az itteni egyszerű,
tiszta lelkű emberek életmódja, gondolkodása és érzelemvilága
évszázadok óta mit sem változott, nem rontotta meg a civilizáció
miazmája.
A kaptató végére érve egy pillanatra megállunk, azután lassan
folytatjuk utunkat a falu felé. Hallom Picolino lélegzetvételét. Én is
mélyeket lélegzem, tüdőm legmélyére szívom a levegőt, és lassan
engedem ki, mintha attól félnék, hogy túl gyorsan élem át ezeket a
csodálatos perceket, a szabadság első perceit.
Megnyílik előttünk a fennsík: jobbra és balra nagyon tiszta, ki-
csiny házak sorakoznak, s minden csupa virág.
A gyerekek észrevesznek minket, tudják, honnan jövünk. Csep-
pet sem ellenségesek, épp ellenkezőleg, nagyon is barátságosan
közelednek felénk. Úgy tűnik, átérzik és tiszteletben tartják a pilla-
nat komolyságát.
Az első ház előtt kis faasztal áll, s egy terhes néger asszony kávét
és kukoricalepényt: arepát árul.
– Jó napot, asszonyom!
– Buenas dias, hombres!
– Két kávét kérünk.
– Si, señores!
A jóasszony csodálatos kávéját állva isszuk meg, mert szék nincs.
– Mivel tartozom?
– Semmivel.
– Hogyhogy?
– Örülök, hogy nálam fogyasztották az első kávét, amit szabad
emberként ihattak!
– Köszönjük… Hány órakor jön az autóbusz?

6
 – Ma ünnepnap van, nem jár az autóbusz, de tizenegy órakor
jön majd egy teherautó.
– Nagyszerű! Köszönöm.
Egy fekete szemű, halvány bőrű lány lép ki a házból.
– Fáradjanak be, és foglaljanak helyet! – mondja kedves mosoly-
lyal.
Belépünk és letelepszünk vagy egy tucat ember közé. Valameny-
nyien rumot isznak.
– Miért lóg a barátod nyelve?
– Mert beteg.
– Tehetünk valamit érte?
– Nem, semmit, szélütött. Kórházba kell vinni.
– Addig ki fogja ápolni?
– Én.
– A fivéred?
– Nem, a barátom.
– Van pénzed, francia?
– Van egy kevés. Honnan tudod, hogy francia vagyok?
– Itt gyors szárnyakon jár a hír. Tegnap óta tudjuk, hogy szaba-
dulni fogsz. Azt is tudjuk, hogy az Ördögszigetről szöktél, és a fran-
cia rendőrség szeretne nyakon csípni. De ne aggódj, itt biztonság-
ban vagy! Mi megvédünk!
– Miért?
– Mert…
– Mert…?
– Szóval… Igyál egy pofa rumot, és adj a barátodnak is!
Most egy harminc év körüli asszony szólal meg. A bőre csaknem
koromfekete. Megkérdezi, házasember vagyok-e. Mondom: nem.
Élnek-e még a szüleim? Mondom: csak az apám.
– Örülni fog, ha megtudja, hogy Venezuelában vagy!
– Azt meghiszem.
Ezután egy magas, szikár, rokonszenves fehér ember veszi át a
szót:

7
 – A komám nem tudta elmagyarázni, miért véd itt majd min-
denki téged. Nahát, én megmondom! Mert egy ember, hacsak nem
veszett meg, mindig képes megbánni a bűneit, és jó útra térni, ha
segítenek neki. Hát ezért fog egész Venezuela óvni téged! Mert mi
szeretjük az embert, és Isten segítségével hiszünk is benne.
– Mit gondolsz, miért kerültem az Ördögszigetre?
– Biztosan valami nagyon súlyos vétségért. Talán megöltél vagy
kiraboltál valakit. Mire ítéltek?
– Életfogytiglani kényszermunkára.
– Itt a maximális büntetés harminc év. Mennyit töltöttél le?
– Tizenhárom évet. De most szabad vagyok.
– Felejts el mindent, hombre! Felejtsd el, amilyen gyorsan csak
lehet, hogy mennyit szenvedtél a francia börtönökben, és itt El
Doradóban. Felejtsd el, mert ha túl sokat gondolsz rá, a végén meg-
utálod az embereket, sőt talán meg is gyűlölöd őket. Felejtened kell
ahhoz, hogy ismét szeretni tudj! Házasodj meg, minél hamarább! A
mi országunkban tűz folyik a nők ereiben. A szerelem, a boldogság,
a megszülető gyermekek majd végleg elfeledtetik veled a múlt
szenvedéseit.
Megérkezett a teherautó. Köszönetet mondok a derék emberek-
nek, s kitámogatom az utcára Picolinót. Hátul, a teherautó rakodó-
terében, vagy egy tucat ember ül a padokon. A kabinban, a sofőr
melletti két legjobb helyet előzékenységből nekünk hagyták. A he-
pehupás úton nagyokat rázkódó teherautóban ülve egyre csak Ve-
nezuela különös népén tűnődöm. Sem a Paria öböl halászai, sem az
El Doradóban szolgáló közkatonák, sem ezek a szegény emberek,
akikkel az iménti vályogviskóban beszélgettem, nem művelt embe-
rek. Jó, ha olvasni és írni tudnak egy keveset. Milyen úton-módon
költözött beléjük a keresztényi szeretet, a vétkes embernek megbo-
csátó nemes lélek? Miképpen találnak rá a leghatásosabb bátorító
szavakra? Miért segítenek egy hajdani fegyencet étellel, itallal és
tanáccsal? De az itteni tanult emberek, az El Doradó-i fegyenctelep
vezetői, az igazgató és a tisztek is osztják a nép meggyőződését:

8
lehetőséget kell adni minden elbukott embernek az újrakezdésre,
bármily nagy vétket követett is el. Mivel ez a nagylelkűség az euró-
paiakra nem jellemző, csakis indián eredetű lehet. Emeld meg mé-
lyen a kalapod, Pillangó!
Megérkezünk Callaóba. A főtéren muzsika szól. Július 5-e van, a
nemzeti ünnep. A szépen kiöltözött emberek között, mint a trópu-
sokon mindenütt, a világ minden bőrszíne képviselve van: a fekete,
a sárga, a fehér és persze a rézszín, az indiánok révén, akiknek leg-
jellegzetesebb sajátossága a keskeny vágású szem és a halvány bőr-
szín. Jó néhány utassal egyetemben lekászálódunk a teherautóról.
Egy fiatal lány lép hozzám. – Ne fizessenek! – mondja. – Már elin-
téztük. – A sofőr jó szerencsét kíván, és a teherautó továbbhajt.
Egyik kezemben kis csomagomat szorongatom, a másikat Picolino
fogja azzal a három ujjával, ami a bal kezén megmaradt, és eltűnőd-
tem, hogy most mitévők legyünk. Van némi antillai pénzem, né-
hány száz bolivárom, no meg az ajándékok a tanítványaimtól, aki-
ket az El Doradó-i fegyenctelepen számtanra okítottam. Ezenkívül
az a néhány termésgyémánt, amit annak idején a zöldségeskertben,
a paradicsomok alá rejtettem. Ugyanaz a fiatal lány – tizennyolc
éves lehet –, aki az imént mondta, hogy ne fizessünk, most meg-
kérdezi, hová tartunk.
– Valami panziófélét keresünk – válaszolom.
– Egyelőre jöjjenek hozzánk, a többit majd meglátjuk.
Követjük a lányt. Átvágunk a téren. Jó kétszáz méterrel odébb
alacsony házakkal szegélyezett földútra érünk. A házak agyagból
vannak, a tetejük zsúp, bádog vagy cink. A lány megáll az egyik
előtt:
– Lépjenek be, a házunk az önöké! – mondja.
Betessékel az ajtón. Tiszta, döngölt földpadlós szobába lépünk,
benne kerek asztal és néhány szék. Negyven év körüli, közepes
termetű, sima fekete hajú férfi ül az asztalnál, a szeme indiánra vall,
bőrszíne ugyanolyan világos téglavörös, mint a lányé. Három ki-

9
sebb leány veszi körül: tizennégy, tizenöt és tizenhat évesnek taksá-
lom őket.
– Papa, húgaim, bemutatom nektek a külföldieket, akiket a há-
zunkba hívtam. Az El Doradó-i börtönből szabadultak, és nincs
hová menniük. Fogadjátok őket szeretettel!
– Isten hozta önöket! – mondja az apa, majd elismétli azt a szí-
vélyes formulát, amit itt majd gyakran fogunk hallani: – A házunk
az önöké. Üljenek asztalhoz! Éhesek? Kávét kérnek vagy rumot?
Nem akarom megsérteni, így hát elfogadok egy kávét. A ház
tiszta, de egyszerű berendezése elárulja, hogy a család szegény.
– Maria lányom, aki idevezette önöket, a legidősebb gyerme-
kem. Ő pótolja a többieknek az anyjukat, aki öt éve megszökött egy
aranyásóval. Jobb, ha tőlem tudják meg, mintha másoktól.
Maria kitölti a kávét, majd leül az apja mellé, épp szembe velem,
így alaposabban szemügyre vehetem. Három húga felsorakozik
mögötte. Ők engem vesznek szemügyre. Marián jól látszik, hogy a
trópusok szülötte. Nagy, fekete szeme enyhén ferde metszésű. Vál-
lig érő, hullámos, éjfekete haját középen választja el. Arcvonásai
finomak, és bár rézszínű bőre indián beütésről árulkodik, nem
mongoloid típus. Az ajka érzéki, két pazar fogsora közül egy pilla-
natra előbukkan rózsaszín nyelve hegye. Mélyen kivágott, virággal
díszített fehér blúzt visel, amely látni engedi a vállát, és melltartóba
rejtett kebléből is egy keveset. Ez a blúz, a kis fekete szoknya és a
lapos sarkú cipő az ünnepi öltözéke. Az ajka kárminpiros, a szeme
sarkába húzott két ceruzavonás még nagyobbnak mutatja a szemét.
– Ő Esmeralda – mutatja be a legkisebb húgát. – A zöld szeme
miatt kapta a nevét. Ő pedig Concita, s ez itt mellette Rosita, mert
olyan, mint egy rózsa. A bőre színe sokkal világosabb, mint a mi-
énk, és nagyon könnyen elpirul. Az apám neve José. Most már is-
meri a családunkat. Mi négyen egyek vagyunk, a szívünk mindig
egy ütemre dobog. Hát magát hogy hívják?
– Enrique (az Henri név spanyol változata, Enrikének ejtik).
– Hosszú időt töltött börtönben?

10
 – Tizenhárom évet.
– Szegény, sokat szenvedhetett!
– Sokat.
– Papa, mihez kezdhetne nálunk Enrique?
– Nem tudom. Van valamilyen tanult mestersége?
– Nincs.
– Akkor menjen az aranybányába, ott biztosan kap munkát.
– Hát maga mivel foglalkozik, José?
– Én? Semmivel. Nem dolgozom, mert rosszul fizetnek.
No de akkor miből élnek…? Láthatólag szegények, de tisztán öl-
tözöttek. Érzem, nem volna ildomos tovább faggatóznom, mert
talán lopásból tartja fenn a családját… Majd kiderül.
– Enrique, maga itt alszik majd a szomszéd szobában – mondja
Maria. – Az apám fivéréé volt, de ő elment, így hát elfoglalhatja a
helyét. Amíg dolgozik, mi majd gondját viseljük a betegnek. Ne
köszönjön semmit, hiszen a szoba üresen állt.
Mit mondhattam volna? Hagytam, hogy bevigyék a csomagomat
az említett szobába. Maria nyilvánvalóan füllentett, a szobát nagyon
is használhatták: mindenféle női holmit hordtak ki belőle sietve.
Úgy tettem, mintha nem venném észre. Mint a trópusokon általá-
ban, a szobában nem ágy volt, hanem két remek függőágy. Egy
üvegtábla nélküli, nagy, zsalus ablak banánfával teli kertre nyílt.
A függőágyon ringatózva még alig-alig fogtam föl, mi is történt
velem. Milyen könnyű volt a szabadság első napja! Túlságosan is
könnyű… Ingyenes szállást találtam, és Picolinóra négy kedves fiatal
lány fog vigyázni. Miért hagyom, hogy mások rendezzék be az éle-
temet, mint egy gyermekét? Miért? Azt hiszem, nem elsősorban
azért, mert idegenül mozgok itt, a világ végén, hanem mert a rab-
ság hosszú ideje alatt túlságosan hozzászoktam az engedelmesség-
hez. Így hát most is, amikor végre szabadon dönthetnék, hagyom,
hogy mások döntsenek helyettem. Olyan vagyok, mint a madár,
amely előtt hiába nyitották ki a kalicka ajtaját, mert időközben elfe-
lejtett repülni. Újra meg kell tanulnia a szárnyával bánni!

11
 Félálomban, az El Doradó-i jóember tanácsához híven, igyek-
szem nem gondolni a múltra. Egyetlen gondolat motoszkál csupán
a fejemben, mielőtt elnyelne az álom: milyen zavarba ejtő és csodá-
latos az itteni emberek vendégszeretete!
Sült tojást eszem reggelire, hozzá margarinban kisütött banánt
és barna kenyeret. Maria Picolinót mosdatja. Egy ember tűnik fel a
küszöbön. Oldalt görbe dzsungelkés lóg az övén.
– Gentes de paz! – mondja, ami a látogató békés szándékát jelzi.
– Mit akarsz? – kérdi a velem együtt falatozó José.
– Az elöljáró (a helyi rendőrfőnök) látni akarja a cayenne-ieket.
– Mi az, hogy „a cayenne-iek”? Van rendes nevük is!
– Ne haragudj, José! Mi a nevük?
– Enrique és Picolino.
– Enrique úr, jöjjön velem! Rendőr vagyok, az elöljáró küldött.
– Mit akarnak tőle? – kérdezi Maria. – Én is megyek! Várjanak,
amíg felöltözöm!
Néhány perc alatt elkészül. Amint kilépünk az utcára, belém ka-
rol. Meglepetten nézek rá, és ő rám mosolyog. Gyorsan megérke-
zünk a kis rendőrőrsre. A sok civil ruhás rendőr között csak kettőt
látok egyenruhában, de a görbe kés mindnek ott lóg az övében. Egy
puskákkal teli helyiségben szegélydíszes sapkát viselő néger fogad
bennünket.
– Maga az a francia? – kérdezi.
– Igen.
– És hol a másik?
– Beteg – mondja Maria.
– Én vagyok itt a rendőrparancsnok. Szívesen állok rendelkezé-
sükre, és ha bármire szükségük van, a segítségükre leszek. A nevem
Alfonso.
Kezet nyújt.
– Köszönöm. Az én nevem Enrique.

12
 – Enrique, a rendőrfőnök beszélni kíván veled. Te nem jöhetsz,
Maria – teszi hozzá, amikor látja, hogy a lány máris az ajtó felé in-
dul.
Bemegyek a szomszédos szobába.
– Jó napot, francia! Én vagyok a rendőrfőnök. Foglalj helyet.
Minthogy Callao a kényszerlakhelyed, meg akartalak ismerni.
Megkérdezi, mihez fogok kezdeni, hol akarok dolgozni. Rövid
beszélgetés után kijelenti:
– Ha bármi gondod van, fordulj hozzám! Azt akarom, hogy mi-
hamarább egyenesbe jöjj!
– Köszönöm.
– Még valamit! Jó, ha tudod, hogy a lányok, akiknél laksz, rende-
sek és becsületesek, de José, az apjuk, kalóz. Viszontlátásra!
Maria mozdulatlanná dermedve, némán áll a rendőrőrs ajtajá-
ban, abban a jellegzetes testhelyzetben, amelyet az indiánok vesz-
nek fel várakozás közben. Pedig alig folyik indián vér az ereiben. S
lám, néhány csepp is elég, hogy a fajta kiütközzék! Karját az
enyémbe ölti, s – másik utat választva, mint idefelé jövet – átvá-
gunk a falun.
– Mit akart tőled a rendőrfőnök? – kérdezi. Most először tegez.
– Semmit. Csak azt mondta, hogy segít munkát találni, s ha ne-
hézségeim támadnának, mindenkor számíthatok rá.
– Enrique, mostantól fogva se neked, se a barátodnak nincs
szükségetek idegen segítségre!
– Köszönöm, Maria…
Egy mozgóárus asztala előtt haladunk el. Nőknek való csecsebe-
cséket kínál: nyakékeket, karkötőt, fülbevalót, melltűt.
– Nézd csak!
– Jaj, de szépek!
Odavezetem az asztalhoz. Kiválasztom a legmutatósabb nyak-
láncot, a hozzá való fülbevalóval, és három szerényebbet is, a húgai
számára. Harminc boliváromba kerül a vásárfia. Százas bankjeggyel
fizetek. Maria azonnal a nyakába akasztja a láncot, s felcsatolja a

13
fülbevalót is. Nagy, fekete szeme ragyog az örömtől. Olyan hálás az
ajándékért, mintha valódi ékszert kapott volna.
Hazamegyünk. A három kislány sivalkodik örömében az aján-
dékok láttán. Magukra hagyom őket. Bemegyek a szobámba. Gon-
dolkodnom kell, magányra van szükségem. Helyes-e elfogadnom
ennek a családnak ritka nemeslelkűséggel felkínált vendégszerete-
tét? Van egy kis venezuelai pénzem, némi antillai dollárom, a gyé-
mántokról már nem is szólva. Ebből több mint négy hónapi gond-
talan megélhetésre futná, Picolino gondozását is beleértve.
Mind a négy lány szép – megannyi trópusi virág; forrók, érzéki-
ek, s bizonyára számítgatás, fontolgatás nélkül, könnyen odaadják
magukat annak, aki megtetszik nekik. Maria máris mintha szerel-
mes pillantásokat vetne rám. Ellen tudok-e majd állni ennyi kísér-
tésnek? Nem, jobb, ha mihamarább eltűnök ebből a túlságosan is
vendégszerető házból, nehogy végül még bajt és szenvedést okoz-
zak a gyengeségemmel. Harminchét éves vagyok, hamarosan betöl-
töm a harmincnyolcat, s bár fiatalabbnak látszom, ez nem változtat
korom tényén. Maria alig tizennyolc éves, a testvérei még nála is
fiatalabbak. Igen, jobb lesz, ha elmegyek. Picolinót egyelőre náluk
hagyom, de persze fizetek a gondozásáért.
– José úr, szeretnék négyszemközt beszélni magával! Meginna
velem a téren egy rumot vagy egy kávét?
– Hogyne. De ne szólíts uramnak! Hívj csak Josénak, én meg En-
riqué-nek szólítalak. Gyerünk, Maria, a térre megyünk!
– Váltson inget, Enrique! – mondja Maria. – Ez már nemegé-
szen tiszta.
Engedelmesen bemegyek a szobámba és inget váltok. Már indu-
lófélben vagyunk, amikor Maria újabb utasítást ad:
– Ne maradjon túl soká, Enrique, s főleg ne igyon a kelleténél
többet!
És olyan hirtelen, hogy elfordulni sincs időm, csókot nyom az
arcomra.
– Ez a Maria máris szerelmes beléd! – mondja az apja nevetve.

14
 Már menet közben belefogok a mondókámba:
– José, maga és a családja pártfogásába vett szabadulásunk nap-
ján, amit hálásan köszönök. Koromnál fogva is tisztelettel tartozom
önnek, így hát nem szeretnék rosszal fizetni a jóságáért. Mint férfi
biztosan megérti, hogy ha olyan csinos lányok vesznek körül, ami-
lyenek a maga lányai, előbb-utóbb biztosan beleszeretek valame-
lyikbe. De hát kétszer annyi idős vagyok, mint a legidősebb lánya, s
ráadásul törvényes feleségem van Franciaországban. Most igyunk
együtt valamit, s azután kísérjen el egy panzióba. Van miből fizet-
nem.
– Rendes ember vagy te, francia! – mondja José, mélyen a sze-
membe nézve. – Add a kezed, hadd szorítom meg erősen, testvéri-
esen! Köszönöm, hogy ilyen nyíltan, becsületesen beszélsz! Tudod,
minálunk mások az erkölcsök, mint a te hazádban. Errefelé ritka a
törvényes házasság. Két ember szórakozik, jól érzi magát együtt,
szerelmeskedik, és ha jön a gyerek, összeköltözik. Ugyanolyan
könnyen kelnek egybe, ahogyan szétválnak. Talán a meleg éghajlat
teszi, hogy az asszonyaink olyan tüzesek. Valósággal szomjúhozzák
a szerelmet, a test örömeit. És nagyon korán érnek. Maria kivétel-
számba megy, hogy tizennyolc évesen nem volt még senkije. Bi-
zony, már súlyos gondot okoz nálunk a sok apa nélküli gyerek. De
mit tehetünk? Hiszen a Jóisten parancsolta azt is, hogy szeressük
egymást, meg azt is, hogy sokasodjunk… Az itteni lányok cseppet
sem számítók, ha odaadják magukat egy férfinak, nem azért teszik,
hogy biztonsághoz vagy jóléthez jussanak. Hűségesek, amíg vonzó-
nak találnak. De ha a szexuális vonzerőd megszűnik, a helyzet
mindjárt megváltozik… Ugyanakkor példás anyák, akik minden
áldozatra készek a kicsinyeikért, még túlzásba is viszik a kényezte-
tést, s akkor is eltartják gyermekeiket, amikor azok már nyugodtan
dolgozhatnának. Elismerem, hogy az aggodalmad jogos, s valóban
állandó kísértésnek leszel kitéve, mégis arra kérlek, maradj nálunk.
Boldog vagyok, hogy olyan emberrel élhetek egy fedél alatt, ami-
lyen te vagy!

15
 Belépünk az ivóba, amely egy bár és egy fűszerkereskedés külö-
nös keveréke. Sok ember üldögél bent. Rumos Coca-Colát isznak.
Többen is odajönnek hozzám, megszorítják a kezem, és örömmel
üdvözölnek a falujukban. José mindenkinek úgy mutat be, mint a
barátját, s azt is közli büszkén, hogy nála lakom. Jó néhány pohárral
megiszunk. Mikor fizetni akarok, José csaknem megsértődik. Ra-
gaszkodik hozzá, hogy a vendége vagyok. Csak hosszas huzavona
után sikerül elérnem, hogy a tulaj az én pénzemet fogadja el.
Valaki megérinti a vállam: Maria áll mögöttem.
– Gyere haza, ebédelünk! És ne igyál többet! Megígérted, hogy
mértékletes leszel!
Megint tegez.
José épp beszélget valakivel. Maria ügyet sem vet rá, karon fog
és kivonszol az ivóból.
– Hát apád?
– Hagyd. Nem bírok vele, ha iszik. De nem is tűrné el, hogy pa-
rancsolgassak neki.
– És én…?
– Az más. Légy okos, Enrique, és gyere szépen!
A szeme ragyog, és olyan gyermeki kedvességgel kérlel, hogy
engedek.
– Most megérdemelsz egy csókot – mondja, amikor belépünk a
házba. Ajkát az arcomra tapasztja, egészen közel a számhoz.
Már befejeztük az ebédet, mire José megérkezik. Picolinót a leg-
kisebb lány eteti. Apró falatokat dug ügyesen a szájába.
José egyedül ül le a kerek asztalhoz. Jó sokat ivott, s most hebe-
hurgyán locsog:
– Lányaim, képzeljétek, Enrique fél tőletek! Annyira fél, hogy el
akar hagyni minket! Én persze mondtam, hogy nyugodtan marad-
hat, nem gyerekek már a lányaim, tudják, mit tesznek.
Maria meglepett s egy kissé csalódott pillantást vet felém.
– Ha menni akar, hadd menjen! – mondja. – De nem hiszem,
hogy bárhol a világon jobb volna neki, mint nálunk, ahol mindenki

16
szereti. – Hirtelen megváltozott hangon folytatja: – Ne légy cobarde
(gyáva), Enrique! Ha valamelyikünk tetszik neked, és te is őneki,
mire való menekülni?
– Mert már van egy felesége Franciaországban – kottyantja köz-
be José.
– Hány éve nem láttad?
– Tizenhárom.
– Nekünk nem az minden vágyunk, hogy férjhez menjünk. Ha
egy lány minálunk odaadja magát egy férfinak, csakis azért teszi,
mert szereti. Helyes volt megmondanod apánknak, hogy házasem-
ber vagy, így legalább nem is várunk tőled semmit… csak szerelmet.
Kér, hogy maradjak velük, minden kötelezettség nélkül. Gondját
viselik Picolinónak, úgyhogy én nyugodtan járhatok dolgozni. Ha
jólesik, fizessek a szállásért egy kisebb összeget, mintha panzióban
laknánk. Rendben lesz így?
Tizenhárom évi fegyencélet után képtelen vagyok ellentmon-
dani.
– Rendben van, Maria. Nagyon is jó lesz így.
– Ha dolgozni akarsz, délután öt óra felé elmehetünk az arany-
bányába. Akkor már nincs túl meleg. A bánya három kilométerre
van ide.
– Jó. Menjünk.
Picolino ragyog a boldogságtól, hogy nem költözünk el. Rajong a
lányokért, akik szeretik és gondját viselik. Neki valóban jobb itt,
mint bárhol másutt, nekem azonban… Érzem, hogy ez a barátságos
ház nagy veszélyeket rejt magában.
Nem arról álmodoztam tizenhárom éven át, hogy amint kisza-
badulok, egy lány szép szeméért lecövekelek egy világvégi faluban!
Rám hosszú és kalandos út vár. Callao csak pihenőhely a számom-
ra, nem végső menedék. Tizenhárom éven át, amíg a szabadságo-
mért harcoltam, egyetlen cél lebegett a szemem előtt: a bosszú. El-
számolásom van az államügyésszel, a hamis tanúkkal, a rendőrfelü-
gyelővel. És erről nem szabad megfeledkeznem. Soha.

17
 Kimegyek a falu főterére. Láttam ott egy üzletet, amelynek a cé-
gérén a Prospéri név áll. Ez a név csak korzikai vagy olasz lehet. A
kis fűszerkereskedés valóban egy korzikai leszármazottjáé. Prospéri
úr jól beszél franciául. Vállalja, hogy ajánlólevelet ír a carateli
aranybányát kitermelő francia társaság, a La Mocupia igazgatójá-
nak, s felelősséget vállal értem. Még azt is felajánlja ez a derék em-
ber, hogy pénzt kölcsönöz, ha szükségem van rá. Hálálkodva bú-
csúzom el tőle.

– Ez nem lehet igaz! Pillangó! Honnan a csudából pottyantál

ide? Hadd öleljelek meg, öreg cimbora!
Tagbaszakadt fickó kászálódik le egy kis szamárról. A fején ha-
talmas szalmakalap.
– Nem ismersz meg?
Leveti a kalapját.
– Nagy Charlot! Még ilyet!
Nagy Charlot, a Glichy téri Gaumont mozi és a párizsi Batigno-
les pályaudvar páncélszekrényének zseniális megfúrója! Összeölel-
kezünk, mint két testvér. A felindultság könnyeket csal a szemünk-
be. Végigmustráljuk egymást.
– Messze van a Blanche tér, de a fegyenctelep is, ugye, haver? De
hogy az ördögbe kerültél ide? Elegáns vagy, mint egy lord, és sokkal
kevesebbet öregedtél, mint én.
– El Doradóból szabadultam.
– Mennyi ideig voltál ott?
– Több mint egy évig.
– De kár, hogy nem tudtam! Ha aláírok egy papírt, hogy felelős-
séget vállalok érted, azonnal kihozhattalak volna. A fenébe is! Sok
régi vagány él El Doradóban, de nem is álmodtam, hogy te is köz-
tük vagy, haver!
– Valóságos csoda, hogy találkoztunk!

18
 – Ne hidd, Pillangó! Egész Venezuelai Guayana, Ciudad Bolivár-
tól Callaóig, tele van volt fegyencekkel meg deportáltakkal. Mint-
hogy Venezuela a legközelebbi ország, ahová a fegyenctelepekről
szökni lehet, cseppet sem csodálatos, ha hajdani fegyencek itt talál-
koznak. Már amelyik nem dobta fel a talpát útközben. Hol laksz?
– Egy nagyon derék embernél. Josénak hívják. Négy lánya van.
– Ismerem Josét. Tényleg derék ember, kalóz. Gyerünk, szedd
össze a holmidat, mert természetesen azonnal átköltözöl hozzám.
– Nem vagyok egyedül. A gondjaimba vettem egy szélütött fiút.
– Sebaj. Majd keresünk neki is egy szamarat. A ház nagy, és a
negritám (fiatal néger nő) úgy fogja gondozni, hogy a saját anyja se
különben.
Miután beszereztük az újabb szamarakat is, elmegyünk a lányok
házához. Nem könnyű a búcsú ezektől a kedves teremtésektől. Csak
akkor csöndesül egy kicsit a jajveszékelésük, amikor szavunkat ad-
juk, hogy meglátogatjuk őket, s ők is ellátogathatnak hozzánk, Cara-
talba. Venezuela népének vendégszeretete leírhatatlan! Csaknem
szégyellem magam, amiért elhagyom őket.
Két óra múlva megérkezünk Charlot „kastélyába”, ahogyan a há-
zát ő maga nevezi. Tágas, világos ház a hegytetőn, ahonnét belátni
az egész völgyet s a mélyben a csaknem Callaóig húzódó tanyát. Az
őserdőtől jobbra La Mocupia aranybányája látható. Charlot háza
rönkfából épült. Három szoba, egy szép ebédlő és egy konyha. Bent
két zuhany, és kint a szabadban is egy, a gondosan rendben tartott
veteményeskertben. Megterem itt az összes Franciaországban ho-
nos zöldség. A baromfiudvarban több mint ötszáz tyúk kotkodá-
csol, de vannak nyulak, tengerimalacok, egy disznó és két kecske is.
Ez Charlot birodalma: a hajdani rabló és kasszafúró boldogságának
kútforrása.
– Hogy tetszik a kalyibám, Pilla? Már hét éve itt lakom. Ahogy
már Callaóban is mondtam, messze van a Montmartre és a vagá-
nyok! Ki hitte volna, hogy egyszer ilyen nyugodt és békés lesz az
életem? Mit szólsz ehhez, öregem?

19
 – Nem is tudom, Charlot… Túlságosan friss még a szabadságom,
nemigen tudok még semmiről véleményt alkotni. Csak azt tudom,
hogy hajdanán nagy csibészek voltunk mind a ketten! És őszintén
szólva egy kicsit meglep, hogy boldognak és elégedettnek látlak
ezen az isten háta mögötti tanyán. Ugyanakkor azt is látom, hogy itt
minden a te kezed munkája. Nem kis energiába és áldozatba kerül-
hetett mindezt létrehozni. Én bizony, legalábbis pillanatnyilag, nem
érzem képesnek magam az ilyesmire.
– Megértem a meglepetésedet, Pillangó – mondja Charlot, ami-
kor már az ebédlőben ülünk, s a martinique-i puncsot szürcsöljük.
– Nyilván azt is kitaláltad már, hogy munkából élek. Napi 18 bo-
livárt keresek (egy bolivár körülbelül egy kemény frank). Nem va-
lami nagystílű élet az enyém, de megvannak a maga örömei. Ha
egy tyúkanyó sok kiscsibét kelt ki, egy nyúl szép fiakkal ajándékoz
meg, egy kecske megellik, vagy szépen hoz a paradicsom… Ezek a
semmiségek, amiket valaha említésre sem méltattunk volna, engem
ma elégedetté tesznek. De itt jön az én negritám! Figyelj rám, Con-
chita! Ezek itt a barátaim. Picolino beteg, gondoznod kell. Ez pedig
Enrique, de szólíthatod Pillangónak is. Ő már Franciaországban is a
barátom volt, s az is marad, amíg csak élünk.
– Isten hozta önöket ebben a házban! – mondja a fiatal néger
nő. – Ne aggódj, Charlot, jól gondját viselem majd a barátaidnak.
Máris megyek, és elkészítem a szobájukat.
Charlot elmeséli a szökését, egyszerűen, minden regényes tódí-
tás nélkül. Saint-Laurent-de-Maroniból indult a fegyenctelepre,
ahonnét alig hat hónap után megszökött két korzikai honfitársával,
Simonnal, és egy másik mandróval, aki épp „ráduplázóban” volt,
vagyis még ugyanannyi időt kellett volna deportáltként letöltenie,
amennyit a fegyenctelepen lehúzott.
– Szerencsénk volt, mert épp Gomez diktátor halála után né-
hány hónappal érkeztünk Venezuelába. Ez a nagylelkű nép segített
új életet kezdenünk. Nekem is Callao volt a kényszerlakhelyem, két
évet töltöttem ott. S lassanként megszerettem ezt az egyszerű életet.

20
Az első feleségem meghalt gyermekágyban, a kislányunkkal együtt.
Ez a negrita pedig, Conchita, akit az imént láttál, igaz szerelmével
megvigasztalt és boldoggá tesz. Hát te, Pilla? A te küzdelmed kemé-
nyebb lehetett, mert tizenhárom év nagyon hosszú idő! Mesélj!
Több mint két órán át beszélek, kiöntöm öreg barátom előtt a
szívemet, az évek hosszú során át felhalmozódott minden keserű-
séget. Csodálatos volt ez a múltat idéző este. De bármily furcsa: a
Montmartre-ról, a külvárosról egyetlen szó sem esett, s éppúgy
nem a hajdani sikeres vagy befuccsolt balhékról s a régi párizsi ha-
verokról. Mintha az élet akkor kezdődött volna a számunkra, ami-
kor behajóztak a La Martinière-re, engem 1933-ban, őt 1935-ben.
Charlot jól tartott bennünket: finom saláta, parázson sült csirke,
kecskesajt, ízletes mangó, amit Conchita szolgált fel kedvesen, s
mindez jó chiantival megöntözve. Kérdezte, nincs-e kedvem lent a
tanyán is meginni még egy pohárral. Azt válaszoltam, hogy sehová
sincs kedvem elmenni innét.
– Kösz, haver! – mondta a korzikai, aki többnyire úgy beszél,
mint egy párizsi vagány. – Tényleg jó itt. Conchita, keress majd
„menyasszonyt” a barátomnak!
– Ó, hogyne, Enrique! Bemutatom magának az összes barátnő-
met, aki csinosabb nálam.
– Te vagy mind közt a legcsinosabb! – mondta Charlot.
– De néger vagyok.
– Épp azért vagy olyan szép, Conchitám! Mert benned egy tiszta
faj vére csörgedez.
Conchita szeme ragyogott az örömtől és a szerelemtől. Nem ne-
héz kitalálni, hogy Charlot az istene.
Egy kényelmes ágyban fekve hallgatom rádión a londoni BBC
híradását. Különös érzés ismét bekapcsolódni a világ vérkeringésé-
be. Elszoktam a nagyvilágtól. Elforgatom a gombot. Karibi muzsika
csendül fel a caracasi adón. Nem akarom hallani a nagyvárosi élet
hívó szavát. Ma este különösen nem. Gyorsan elzárom a rádiót, és
végiggondolom a közelmúlt eseményeit.

21
 Volt abban valami erőltetett, hogy egy szóval sem említettük a
Párizsban együtt töltött éveket? Nem. Szándékosan nem beszéltünk
a hajdani haverokról, akik szerencsésebbek voltak nálunk, és nem
buktak le? Nem. Lehetséges volna tehát, hogy a fegyenc számára
érdektelenné válik mindaz, ami a letartóztatása előtt történt?
Forgolódom a nagy ágyban. Nagyon meleg van, nem bírom to-
vább, kimegyek a kertbe, s leülök egy nagy kőre. Látom a kivilágí-
tott völgyet és az aranybányát, még az üresen vagy épp megrakva
közlekedő csilléket is.
Az arany – rúd alakban vagy pénzre váltva –, az arany, amely
ennek a földnek a méhéből kerül ki, amelynek a birtokában min-
dent megszerezhetünk ezen a világon. Az arany: a civilizáció mo-
torja, a jólét elengedhetetlen feltétele, amelynek kitermelése szinte
semmibe sem kerül, hiszen a munkásokat siralmasan fizetik. És
Charlot, aki annak idején a szabadságát is kockára tette, csakhogy
minél többet birtokolhasson belőle, most még csak nem is beszél
róla. Annyit sem mondott, hogy a bánya gazdag-e aranyban vagy
sem. Semmi más nem érdekli, csak a negritája, a háza, az állatai és a
veteményeskertje. Ez volna a bölcsesség? A legnagyobb zavarban
vagyok.
Egy bizonyos Kis Louis nevű fickó köpte be a rendőrségen, és
még jól emlékszem, mint esküdözött Charlot égre-földre a Santé
börtönbeli rövid beszélgetéseinkkor, hogy ha kiszabadul, az első
dolga lesz darabokra tépni a nyomorult besúgót. És ma este még
csak meg sem említette. S ami még meglepőbb: én sem beszéltem
sem a zsernyákokról, sem Goldsteinről, sem a főügyészről. Pedig,
az istenfáját, beszélnem kellett volna róluk! Nem azért szöktem
meg, hogy a végén egy ilyen fél-proli, fél-kertész legyen belőlem is,
mint Nagy Charlot-ból!
Megfogadtam, hogy tiszteletben tartom ennek az országnak a
törvényeit, és állni is fogom a szavam. Oké. De a bosszúról nem
mondok le. Hiszen egyedül a bosszúvágynak köszönhetem, hogy itt
vagyok, hogy élek, a már-már vallássá vált bosszú tartotta bennem

22
a lelket tizenhárom éven át, és ezt a vallást sohasem szabad megta-
gadnom.
Csinos ez a kis negrita, kétségtelen, no de azért Nagy Charlot-
hoz mégiscsak jobban illenék a nagyvárosi élet, mint ez a csöndes
vegetálás az isten háta mögött! Lehet persze, hogy én vagyok vak
vagy hülye, azért nem látom annak az életnek a szépségeit, amely a
barátomat elbűvöli… de valószínűbb, hogy Charlot a hülye, meg
talán gyáva is, s nem merne még egyszer elmerülni a nagyváros
modern életében, amelytől már túlontúl elszokott. Nem tudom.
Egyelőre semmit sem látok világosan.
Charlot negyvenöt éves, nem öregember még. Nagydarab, erős,
egészséges férfi, igazi korzikai paraszt. Naptól cserzetten, felhajtott
karimájú, hatalmas szalmakalapjával a fején igazán impozáns jelen-
ség. Azokra a pionírokra emlékeztet, akik meghódították ezt a szűz
területet… igen, egy cseppet sem rí ki az itteni emberek közül.
És már hét éve él ebben a világvégi idillben ez a még cseppet
sem roskatag montmartre-i betörő! Legalább kétévi munkájába
kerülhetett, amíg művelhetővé tette a fennsíknak ezt a kis darabját
és felépítette a házát. Járta az erdőt, felkutatta, majd kivágta a meg-
felelő fákat, hazafuvarozta és egymáshoz illesztette a rönköket. A
háza teljes egészében a világ legkeményebb és legnehezebb fájából
épült, amelyet ezért vasfának is neveznek. Nyilván minden pénze,
amit a bányában keresett, elment a munkásokra (hiszen egyedül
nem boldogult volna), de fizetnie kellett a cementért is, a kútért és a
szélmotorért, amely a vizet fölhajtja a tartályba.
Ez a szép szemű, tüzes kis negrita jó társa lehet a nyugalomba
vonult martalócnak. A nagyszobában láttam egy varrógépet. A csi-
nos kis ruháit bizonyára maga varrja. Charlot-nak nem kell szabó-
számlákat fizetnie!
Igen, bizonyára azért nem merészkedik a városok környékére
sem, mert elveszítette az önbizalmát. Itt a világ végén viszont ő a
Jani. Hogy mivé válhat egy csavargó…! És mégis úgy érzem, nagy
ember vagy, Charlot! Minden tiszteletem a tiéd, de éppúgy tiszte-

23
lem azokat is, akiknek a segítségével nemcsak az életformádat, ha-
nem – ami sokkal több! – az életszemléletedet is sikerült megvál-
toztatnod.
Annyi bizonyos, hogy veszélyesek ezek a túl vendégszerető ve-
nezuelaiak… Az ember az örökös jóakarat és szívélyesség közepette
gyorsan rabbá válik és elveszíti önmagát. Én szabad vagyok, szabad,
szabad, és az is akarok maradni mindörökké!
Vigyázz magadra, Pilla! Légy résen! A legfontosabb, hogy ne há-
zasodj meg. Természetes, hogy egy férfinak ilyen hosszú önmeg-
tartóztatás után szüksége van szerelemre. Még szerencse, hogy Ge-
orgetownban egy kicsit kitombolhattam magam. Két éve sincs,
hogy enyém volt Indara, a hindu lány! Ha egyenesen a fegyencte-
lepről érkezem ide, mint Charlot, a szerelem sokkal könnyebben
bilincsbe verne. Indara szép volt ugyan, és én boldog voltam vele,
de annyira azért nem, hogy miatta ottragadjak Georgetownban, s
már halálomig vattába csomagolva éljek. A túlságosan nyugalmas
élet, még ha boldog is, nem nekem való. A kaland kell nekem, a
kaland, hogy érezzem, hogy élek! Élek, teljes valómmal! Ezért
hagytam el Georgetownt, és persze ez volt az oka annak is, hogy
zátonyra futottam El Doradóban. De a szabadságvágynak köszön-
hetem azt is, hogy ma itt vagyok.
Az itteni lányok szépek, forróvérűek, izgatók, és az is nyilvánva-
ló, hogy nem tudok szerelem nélkül élni. De a bonyodalmakat el
kell kerülnöm. Meg kell fogadnom magamnak, hogy egy évig itt-
maradok, amint megígértem. De nem szabad, hogy bármi is ide-
láncoljon ehhez a földhöz, ezekhez a túlságosan is elbűvölő embe-
rekhez. Imádom a kalandot, a kockázatot, de ezúttal becsületes úton
kell pénzt szereznem, vagy legalábbis anélkül, hogy egy másik em-
bernek kárt okoznék. A célom: Párizs! Igen, visszamegyek és be-
nyújtom a számlát azoknak, akik miatt annyit szenvedtem.
Még egy elégedett pillantást vetek a holdra, amely lassan eltűnik
az őserdő mögött. A fekete lombkoronák tengerében a különböző

24
magasságú fák csúcsai mintha hullámok volnának – megdermedt
hullámok. Visszamegyek a szobába, és végignyúlok a nagy ágyon.
Párizs, Párizs! Messze vagy, de egy nap mégis elérlek, s kopta-
tom megint utcáid aszfaltját!

25
 Második fejezet
A BÁNYA

Hála a korzikai fűszeres, Prospéri ajánlólevelének, egy hét eltel-

tével már a La Mocupia bányában dolgozom. A tárnákat víztelenítő
szivattyúk kezelésével bíztak meg.
Ez az aranybánya egészen olyan, mint egy szénbánya. Ugyanúgy
a föld alatt helyezkednek el a tárnák stb. Aranyerek nincsenek és az
aranyrög is nagyon kevés. A nemesfémet kősziklák rejtik maguk-
ban. A nagyobb darabokat dinamittal felrobbantják, azután összetö-
rik, csillékre rakják, teherfelvonóval a felszínre szállítják, majd a
zúzógépek a homoknál finomabb lisztté őrlik. Ez az őrlemény víz-
zel elegyítve folyékony sárnak tűnik, amit azután szivattyúkkal
olyan hatalmas tankokba töltenek, mint a petróleumfinomítók tar-
tályai. A tankokban cián van. Miután az arany feloldódott, melegí-
teni kezdik, amitől is a cián elpárolog, magával vonva az aranyré-
szecskéket is, amelyek áramlás közben megszilárdulnak, s fenn-
akadnak a szűrőkön. Az ily módon összegyűjtött aranyat rudakká
formálják, s miután gondosan ellenőrizték, hogy 24 karátosak-e,
elhelyezik a raktárban. És ki őrzi ezt a raktárat? Sose találtam volna
ki! Egy szökött fegyenc: Simon, Nagy Charlot szökevénytársa.
Munka után elsétálok arra, hogy gyönyörködjem a tömérdek
aranyrúd pazar látványában, amelyeket Simon, a hajdani fegyenc,
szép halomba rendezett. Nincs itt páncélterem, a házikó cementből
épült, a falak normál vastagságúak, az ajtó fából van.
– Mi újság, Simon?
– Minden rendben. Hát nálad, Pilla? Jól érzed magad Charlot-
nál?
– Nagyon is.
– Ha tudom, hogy El Doradóban vagy, meglátogattalak volna.
– Ez kedves tőled. És te hogy élsz itt?
– Remekül. A házam ugyan nem olyan nagy, mint Charlot-é, vi-
szont téglából és cementből van. Én magam építettem. A feleségem

26
fiatal és nagyon bájos. Két kislányunk is született már. Gyere el egy-
szer hozzánk! Az én házam a tiéd is. Charlot mondta, hogy beteg a
barátod. A feleségem tud injekciót adni, ha szükség van rá, jöhetsz
bármikor.
Beszélgetünk, ő is tökéletesen boldog, ő sem beszél sem Fran-
ciaországról, sem a Montmartre-ról, ahol pedig az ifjúságát töltötte.
Szakasztott Charlot. A múlt nem létezik többé a számára, csakis a
jelen számít: az asszony, a gyerekek, a ház. Napi húsz bolivárt keres.
Még szerencse, hogy a tyúkjai szépen tojnak, így kerül mindig rán-
totta az asztalukra, no meg a csirkének is jó ára van, mert különben
nem sokra menne Simon és a családja a keresettel.
Elbűvöl a hatalmas aranytömeg, amelyet mindössze egy silány
ajtó és a 30 centiméter vastagságú falak őriznek. Elég volna két
nyomás egy feszítővassal, s ez a faajtó hangtalanul kinyílnék. Az
arany grammja 3 és fél bolivár, unciája 35 dollár. Amit ebben a rak-
tárban felhalmoztak, megérhet 3 millió 300 ezer bolivárt, illetőleg 1
millió dollárt. S ez az elképesztő vagyon kéznyújtásnyira van tőlem!
Ellopni szinte gyerekjáték!
– Mit szólsz, milyen szép rendben tartom az aranyrudakat, Pil-
langó?
– Nekem jobban tetszenének összedobálva, és… másutt.
– Ennek itt van a helye.
– Akadhat, aki másként gondolja… Nagy kísértés őrizetlenül látni
ekkora vagyont!
– Őrizetlenül? Hiszen én őrzöm!
– Őrzöd… De nem a nap huszonnégy óráján át…
Nem, csak este hattól reggel hatig. De napközben is vigyáz rá va-
laki. Talán ismered is. Alexandre. Tudod, a hamis postautalványok…
– Hogyne ismerném! Viszlát, Simon. Üdvözlöm a családodat!
– Eljössz majd hozzánk?
– Persze. Csaó!
Sietve távozom a kísértés helyszínéről. Elképesztő! A bánya tu-
lajdonosai mintha szándékosan provokálnák a sorsot! Egy düledező

27
viskóban tartják ezt a hihetetlen kincset, két hajdani fegyenc őrize-
tére bízva! Hogy mi mindent nem lát az ember életében…!
Lassan baktatok fölfelé a szerpentinen. Útban Charlot „kastélyá-
hoz” át kell vágnom a tanyán. Kemény volt ez a nyolcórás munka-
nap. A második tárnában, ahol ma dolgoztam, a ventillátorok elle-
nére is kevés a levegő, s ami van, az nedves és meleg. A szivattyúim
három vagy négy ízben is felmondták a szolgálatot, nem kis munka
volt megreparálni őket. Most fél kilenc van, amikor leszálltam a
föld alá, dél volt. Tizennyolc bolivárt kerestem. Ha egy derék mun-
kásember lelke lakoznék bennem, azt mondanám: nem rossz kere-
set. A hús kilója 2,50 bolivár, a cukoré 0,70, a kávé 2 bolivár. A zöld-
ség sem drága: 0,5 bolivár egy kiló rizs, s ugyanannyi a szárazbab is.
Olcsó itt az élet, azt meg kell adni. Csak volna bennem elég alázat
elfogadni ezt az életet!
A kavicsos ösvényen segít a járásban a szöges bakancs, amit a
bányában kaptam. Akaratlanul, sőt akaratom ellenére egyre az
egymillió dollárt érő aranyrudakat látom magam előtt, amelyek
mintha csak arra várnának, hogy valaki elemelje őket. Meglepem
Simont egyik éjjel, s mielőtt még rám ismerne, kloroformmal elká-
bítom. Azután pedig már egyszerű minden, mint a karikacsapás,
mert a bánya vezetői odáig mennek felelőtlenségben, hogy a raktár
kulcsát is rábízták – hadd húzza meg magát odabent, ha elered az
eső… Bűnös nemtörődömség! Ezután már csak ki kell hordani a
kétszáz aranyrudat a bánya területéről, és felrakni valamilyen jár-
műre: teherautóra vagy szekérre. Elő kell készíteni néhány búvóhe-
lyet az erdőben, közel az úthoz, s százkilónként elrejteni az aranyat.
Ha sikerül teherautót szereznem, keresek egy helyet, jó messze,
ahol mély a folyó, és a kincset a vízbe süllyesztem. De lehet, hogy
be kell érnem egy szekérrel. Áll elég a falu főterén! Lovat már ne-
hezebb lesz találni, de majd megoldom. Egy esős éjszakán, este
nyolctól reggel hatig még szekérrel is nyugodtan végrehajthatom a
hadműveletet, és még arra is marad időm, hogy észrevétlenül ha-
zamenjek és ágyba bújjak.

28
 Épp abban a pillanatban, amikor lelki szemeimmel már látom
magam, amint a sikeresen végrehajtott akció után becsúszom a
takaró alá, a kis falu kivilágított főterére érek.
– Buenas noches, Francés! – köszöntenek rám az ivó előtt üldögélő
emberek.
– Jó estét! Jó éjszakát mindenkinek, hombres!
– Ülj le egy percre közénk! Kérsz egy pohár frissen csapolt sört?
Légy a vendégünk!
Udvariatlanság volna visszautasítani a meghívást. És máris ott
ülök e derék emberek között. Többségük bányász. Érdeklődnek,
hogy jól érzem-e magam, találtam-e már feleséget, hogy Conchita
jól gondját viseli-e Picolinónak, s hogy nincs-e szükségem pénzre.
Szívélyességük, nagylelkűségük visszazökkent a valóságba. Egy
aranyásó felajánlja, tartsak vele, ha a bánya nincs ínyemre.
– Kemény meló, de jól lehet keresni. És szüntelenül fennáll a le-
hetőség, hogy az ember egyik napról a másikra meggazdagszik.
Megköszönöm a kedvességüket, és most én akarok fizetni egy
rundot.
– Nem, Francés, a vendégünk vagy! Majd ha gazdag leszel, fizet-
hetsz! Isten áldjon!
Tovább baktatok a „kastély” felé. Igen… könnyen faragnak bárki-
ből jámbor és becsületes embert ezek a jólelkek, akik oly kevésből
megélnek, a legkisebb jónak is örülni tudnak, és készek befogadni a
jövevényt, anélkül, hogy firtatnák, honnan jön és mit csinált azelőtt.
Conchita kedvesen fogad. Egyedül van, Charlot már lement a
bányába. Amikor én feljöttem, akkor szállt le ő. Conchita csupa
vidámság és előzékenység. Papucsot ad, hogy levethessem a bakan-
csot.
– A barátod alszik. Jól evett. Levelet írtam egy közeli kisváros
kórházának, hogy szállítsák oda. Talán meg tudják gyógyítani.
Megköszönöm az újabb szívességet, s jó étvággyal elfogyasztom
a meleg ételt, amellyel várt. A barátságos, keresetlen és vidám fo-

29
gadtatás feloldja a feszültségemet. Nyugalom tölt el, amire nagy
szükségem van a tonnányi arany kísértése után.
– Jó estét mindenkinek!
Két fiatal lány lép be.
– Jó estét! – mondja Conchita. – Ez itt két barátnőm, Pillangó!
Graciela barna és karcsú. Igazi cigánylány, az apja spanyol. A
másik lány neve Mercedes. Az ő nagyapja német volt. A bőre hófe-
hér, a haja pedig aranyszőke, s puha, mint a selyem. Gracielának
andalúziai szeme van, egy csöppnyi trópusi beütéssel, Mercedes
zöld szeme pedig hirtelen Lalit, a guarani indiánlányt juttatja
eszembe. Lali… Lali és a húga, Zoraima. Vajon mi lett velük? Ha
egyszer már itt vagyok megint Venezuelában, mi lenne, ha felke-
resném őket? 1945-öt írunk, tizenkét év telt el azóta, hogy búcsút
vettem két kis indián feleségemtől. Az eltelt hosszú-hosszú idő el-
lenére elszorul a szívem, amikor emlékezetembe idézem ezt a két
szép teremtést. Bizonyára új életet kezdtek azóta egy fajtájukbeli
férfival. Nincs jogom megzavarni az életüket.
– Csodálatosak a barátnőid, Conchita! Köszönöm, hogy meghív-
tad őket!
Tudtomra adják, hogy mindketten szabadok, egyiküknek sincs
vőlegénye. Az este gyorsan eltelik ebben a kellemes társaságban.
Conchitával egészen a tanyáig kísérjük a lányokat; mindkettő erő-
sen szorítja a karomat… Visszafelé jövet Conchita közli, hogy mind-
kettőnek tetszem.
– Hát neked melyik tetszik? – kérdezi.
– Mindkettő aranyos, Conchita, de nem akarok semmi bonyo-
dalmat.
– A szerelem neked „bonyodalom”? A szerelem olyan, mint az
evés és az ivás. Tudsz élni étel vagy ital nélkül? Én belebetegszem,
ha nem szerelmeskedem, pedig már huszonkét éves vagyok. Kép-
zeld, mit szenvedhetnek ők, tizenhat és tizenhét évesen! Ha nem
élvezhetik a szerelmet, meghalnak.
– És mit szólnak ehhez a szüleik…?

30
 Conchita ekkor szinte szó szerint elismétli, amit már Josétól is
hallottam: az itteni lányok a szerelmükért csupán szerelmet kérnek
cserébe. Testestül-lelkestül átadják magukat annak a férfinak, aki
tetszik nekik, s viszonzásul csak azt várják, hogy megremegtesse a
szívüket.
– Értem én ezt, szép Conchita. Szívesen szeretnék én is pusztán
a szerelem kedvéért. De kérlek, mondd meg a barátnőidnek, hogy
semmiképp sem tudom elkötelezni magam. Fontos, hogy ezt előre
tisztázzuk.
Uramisten! De nehéz ellenállni ennek a varázslatos környezet-
nek! Charlot-t, Simont, Alexandre-t a szó szoros értelmében meg-
babonázta ez az Éden. Megértem, hogy tökéletesen boldogok en-
nek a miénktől annyira különböző, nagylelkű és vidám népnek a
körében.
Aludni térek.
– Kelj fel, Pilla! Tíz óra van. Látogatód jött.
– Jó napot, uram!
Ötven év körüli, őszes, magas férfi áll előttem, s a kezét nyújtja.
A szemöldöke rendkívül dús, a tekintete nyílt.
– Bougrat doktor vagyok.1 Értesítettek, hogy beteg van a háznál.
Már meg is néztem a barátját. Csak akkor látok reményt a fel-
gyógyulására, ha mihamarább bekerül egy caracasi kórházba. De a
remény még ebben az esetben is igen halvány.
– Eszik velünk, doktor úr? – kérdezi Charlot.
– Köszönöm, szívesen.
– Hogy élsz itt, Pillangó? – kérdi Bougrat az ánizslikőrt szürcsöl-
ve.

1
Bougrat neve egy marseille-i bűneset révén vált hírhedtté a 30-as években,
amikor is egy hullát találtak rendelőjének faliszekrényében. Bougrat azt állí-
totta, hogy az illető gyógyszer-túladagolás, vagyis műhiba következtében halt
meg, a bíróság azonban gyilkosságnak minősítette az esetet. A doktort élet-
fogytiglani kényszermunkára ítélték, de gyorsan megszökött Cayenne-ből, és
új életet kezdett Venezuelában.

31
 – Épp csak próbálgatom az életet, doktor. Úgy érzem magam,
mint egy újszülött, és közben olyan tanácstalan vagyok, mint egy
kamasz. Nem tudom eldönteni, melyik úton induljak el.
– Pedig nem nehéz itt rátalálni az egyenes útra. Nézz csak körül:
csaknem valamennyi hajdani társunk rátalált. Én 1928 óta élek Ve-
nezuelában. Egyetlen olyan régi vagányt sem ismerek, aki bűncse-
lekményt követett volna el itt. Mind megházasodott, gyermekeket
nemzett és a társadalom megbecsült tagjává vált. Olyannyira elfe-
lejtették a múltat, hogy a legtöbben már arra sem emlékeznek, mi-
ért ítélték el annak idején őket. Mindaz, ami a régi életükben tör-
tént, elmerült a múlt ködében, és lassan semmivé vált.
– Az én esetem más, doktor. Nekem elszámolnivalóm van azok-
kal, akik minden ok nélkül tizenhárom évi kétségbeesett küzdelem-
re és szenvedésre ítéltek. Vissza kell térnem Franciaországba, hogy
kiegyenlítsem a számlát, ehhez pedig sok pénzre van szükségem.
Ha munkásként dolgozom, sose tudok összegyűjteni annyit, am-
ennyibe tervem végrehajtása és az oda-vissza út kerül… ha ugyan
lesz visszaút. No meg, őszintén szólva, nem is igen tudnám elkép-
zelni az életemet egy ilyen isten háta mögötti falucskában. Caracas-
ba vágyom!
– Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akinek elszámolnivalója van?
Hallgasd meg akkor egy régi ismerősöm, Georges Dubois történe-
tét! Ez a fiú Párizs szegénynegyedében született, La Villette-ben. Az
apja alkoholista volt, az élete felét kényszerelvonóban töltötte. Az
anyja a negyed arab bárjaiban árulta magát, hogy eltarthassa hat
gyermekét. Jojo – ez volt Dubois beceneve – nyolcéves korától
kezdve egyik javítóintézetből ki, a másikba be. Az volt a bűne, hogy
gyümölcsöt lopott a zöldséges standokról… Előbb a Rollet gyer-
mekvédő egyesületbe került, majd tizenkét éves korában az egyik
legszigorúbb javítóintézetbe. Mondanom sem kell, hogy a nagy,
tizennyolc éves fiúk közé pottyanva, elsősorban a nemi erőszaktól
kellett tartania. Csenevész fiú volt, így hát fegyverrel igyekezett
megvédeni magát. Hasba szúrta az egyik ferde hajlamú kisfőnököt,

32
amiért áthelyezték a legszigorúbb: a javíthatatlanok számára fenn-
tartott, esse-i javítóintézetbe. Az eredeti döntés értelmében hu-
szonegy éves koráig kellett volna ittmaradnia, ám végül is csak szűk
nyolc évet húzott le, s tizenkilenc évesen kiszabadult – zsebében az
addigi munkájáért járó szánalmas bérrel s egy menetlevéllel,
amellyel jelentkeznie kellett az egyik rettenetes afrikai büntető
zászlóaljnál! Mert, ugye, egy olyan rovott múltú egyén, mint Dubo-
is, nem szolgálhat a normál hadseregben… A sok csapás közül,
amely ezt a fiút érte, talán az volt a legnagyobb, hogy a lelke érzé-
keny maradt. A pályaudvaron megpillantott egy táblát az egyik
vasúti kocsin: PÁRIZS. Felugrott erre a vonatra, mintha rugó lökte
volna ki. Amikor megérkezett Párizsba, esett az eső. Kisétált a pá-
lyaudvarról, s egy vászontető alá húzódva azon töprengett, miként
juthatna el La Villette-be. Egy fiatal lány, aki szintén a ponyva alá
menekült az eső elől, kedvesen rámosolygott. Jojo látni se nagyon
látott addig más nőt, mint a főfelügyelő kövér feleségét, s a nőkről
általában csak annyit tudott, amit a javítóintézetben a nagyok me-
séltek vagy tódítottak. Soha senki nem nézett még úgy rá, ahogyan
ez a lány. Beszélgetni kezdtek.
– Honnan jössz?
– Vidékről.
– Tetszel nekem. Ne menjünk el egy szállodába? Jobb ott, meg
meleg is van.
Jojót feldúlta ez a beszélgetés. A kislány csodának tűnt a szemé-
ben, s ez a csoda egyszer csak gyöngéden megfogta a kezét. A szer-
elem váratlan felfedezése valósággal letaglózta a fiút. A lány fiatal
volt és szenvedélyes. Amikor már jóllakott a testük szerelemmel, s
felültek az ágyban, hogy elszívjanak egy cigarettát, a lány kérdez-
getni kezdte:
– Először voltál nővel?
– Igen – vallotta be Jojo.
– Miért ilyen későn?
– A fiatalkorúak börtönében voltam.

33
 – Sokáig?
– Nagyon sokáig.
– Engem is beraktak egy intézetbe, de én megszöktem.
– Hány éves vagy? – kérdezte Jojo.
– Tizenhat.
– Hol laksz?
– La Villette-ben.
– Melyik utcában?
– A Rouenban.
Jojo is ott lakott.
– Hogy hívnak?! – kiáltottfel, bár ekkor már félt megtudni az
igazságot.
– Ginette Dubois.
A lány a húga volt. Mélyen megrendítette őket, ami történt,
együtt sírtak szégyenükben és nyomorúságukban. Azután kölcsö-
nösen elmesélték kálváriájukat. A többi lánytestvérnek is ugyanaz a
sors jutott: gyermekvédő egyesületek, javítóintézetek. Az anyjuk
nemrég jött ki egy szanatóriumból. A legidősebb nővérüket egy
arab bordély alkalmazta: ő szólította le a palikat. Elhatározták, hogy
felkeresik.
Amint kiléptek a hotelből, egy egyenruhás zsernyák indult felé-
jük.
– Nem megmondtam, büdös kis kurva, hogy ne lássalak többé
ezen a környéken?! – üvöltötte a lánynak. – Most aztán beviszlek, te
mocskos ringyó!
Ez már több volt, mint amit Jojo az átélt izgalmak után el tudott
viselni. Elvesztette a fejét. Előhúzott egy tőrszerű kést, amit már a
katonáskodáshoz vásárolt, és a rendőrbe vágta. Letartóztatták, a
tizenkét tökfej halálra ítélte, és végül, miután a köztársasági elnök-
től kegyelmet kapott, a fegyenctelepre került. Megszökött, és most
egy nagy kikötővárosban, Cumanában él. Cipész a mestersége,
megházasodott és kilenc gyermek apja. Szépen neveli őket, mind a
kilencet taníttatja. A legidősebb már egyetemre jár. Valahányszor

34
Cumanába megyek, felkeresem Jojót. Szép történet, nem? Pedig hát
neki is lett volna elszámolnivalója a társadalommal! A te eseted
cseppet sem kivételes, Pillangó. Sokunknak oka volna a bosszúra.
De tudomásom szerint még soha senki sem hagyta el ezt az orszá-
got azért, hogy sokáig dédelgetett bosszútervét végrehajtsa. Bízom
benned, Pillangó! Ha Caracasba vágysz, eredj csak oda. De jól vi-
gyázz! Bele ne ess ismét a nagyváros csapdáiba!
Késő délután volt már, amikor Bougrat elment. Mélyen felzakla-
tott a vele való találkozás. Hogy miért? Nem nehéz kitalálni. Szaba-
dulásom óta csupa olyan hajdani vagánnyal találkoztam, aki boldog
ugyan, de mégis csak a társadalmi ranglétra legalsó fokán él, s re-
ménye sincs arra, hogy ebből a nagyon szerény, fél-paraszti, fél-
munkás létből valaha is kitörhet. Bougrat azonban más. Bár ő is
fegyenc volt, ma úriember. Ez kavarta föl a lelkemet. Vajon fel-
emelkedhetem-e én is Bougrat szintjére? Képes vagyok-e rá? Neki,
lévén orvos, ez viszonylag könnyen ment. Nekem nyilván sokkal
nehezebb lesz – mégis éreztem, hogy sikerülni fog, bár egyelőre
még sejtelmem sem volt, hogyan.

Egy padon ülök, a 11-es számú tárna mélyén, és figyelem a szi-

vattyúimat, amelyek ma zavartalanul működnek. A motor ritmusá-
ra ismétlem Bougrat szavait: „Bízom benned, Pillangó! Bele ne ess a
nagyváros csapdáiba!” Ezek a csapdák nyilvánvalóan léteznek, és
nem könnyű elkerülni őket. Hiszen elég volt tegnap egy pillantást
vetnem az aranyraktárra, s máris elszabadult bennem a pokol. Alig
két hete szabadultam, és már csak akörül forog minden gondola-
tom, hogy miként kaparinthatnám meg ezt a karnyújtásnyira levő
hatalmas vagyont.
„Bízom benned, Pillangó!” De vajon el tudom-e valaha is fogad-
ni azt az életet, amit a társaim élnek? Nem hiszem. Valami becsüle-
tes pénzszerzés után kellene néznem. Nem vagyok köteles olyan
kisszerű életet élni, ami ellen egész személyiségem tiltakozik. Miért

35
ne lehetnék továbbra is kalandor? Miért ne kutathatnék aranyat,
gyémántot az őserdőben, amíg össze nem gyűjtök annyi pénzt,
amiből elfogadható egzisztenciát teremthetek? Az aranyrudakról,
bármily nehéz, le kell mondanom. Habár… egymillió dollár… S hoz-
zájutni pofonegyszerű. Ez a rablás különösebb tervet sem igényel,
egyszerűen nem lehet elrontani! A mindenségit! Hát mit képzelnek
ezek? Egy vagány orra elé tesznek egy aranyhegyet, és ahelyett,
hogy őriztetnék, csak annyit mondanak: „Ne nyúlj hozzá!” A tizede
elég volna a terveim végrehajtásához, a rabság sok ezer órája alatt
szőtt minden álmom megvalósításához, a bosszút is beleértve.
Nyolc órakor a felvonó a felszínre visz. Teszek egy kis kitérőt,
hogy elkerüljem a raktárat. Minél ritkábban látom, annál jobb. Sza-
porán szedem a lábam. Átvágok a falun, köszönök mindenkinek, de
a meghívásokat most elhárítom, mondván, hogy sietek. Conchita
vár rám, vidáman, mint mindig.
– Mi újság, Pillangó? Charlot a lelkemre kötötte, hogy vacsora
előtt adjak neked egy kis ánizslikőrt. Szerinte gondjaid vannak…
Tényleg bánt valami, Pilla? Ha igen, kérlek, mondd meg nekem, mi
az! Nekem, a barátod feleségének! Nem örülnél, ha áthívnám Gra-
cielát vagy Mercedest? Melyik tetszik jobban?
– Csodálatos vagy, Conchita, Callao kis fekete gyöngyszeme!
Tökéletesen megértem, hogy Charlot imád! Talán igazad van… egy
asszony mellett biztosan boldogabb lennék.
– Én is azt hiszem. Ha nem, akkor Charlot-nak van igaza.
– Hogyhogy?
– Hát… Én úgy látom, neked arra van szükséged, hogy szeress és
hogy szeressenek. Charlot szerint viszont egész másról van szó…
– Mi másról?
Habozik egy pillanatig.
– Ha elmondod Charlot-nak, biztosan lekever nekem egy-két
pofont!
– Nem mondom el, ígérem.

36
 – Jó. Szóval Charlot úgy látja, hogy neked nem való az az élet,
ami neki és a többi itteni franciának.
– Hát még? Mondj el mindent, Conchita!
– Szerinte eszedbe jutott, hogy a bánya raktárában levő arany-
rudakat te is tudnád használni… hiszen szeretsz nagy lábon élni, és
ráadásul a bosszúdról sem tudsz lemondani, ami szintén sokba ke-
rül.
Egyenesen a szemébe nézek.
– Tudd meg, Conchita, hogy a te Charlot-d nem lát a szemétől!
Neked volt igazad! A jövőm egy cseppet sem aggaszt. Egyszerűen
asszonyra van szükségem… csak nem mertem szólni, mert egy kicsit
félénk vagyok.
– Ne szédíts, Pillangó…
– Kérlek, hívd át a szőkét, és majd meglátod, hogy egy pillanat
alatt megváltozik a hangulatom!
– Máris megyek! – A szobájuk felé indul, hogy utcai ruhába búj-
jon. –Milyen boldog lesz Mercedes! – kiáltja. Kopogtatnak. – Sza-
bad!
Maria lép be félénken.
– Te vagy az, Maria? Ilyen későn? Micsoda meglepetés! Conchi-
ta, bemutatom neked Mariát! Ő fogadott be minket, amikor Picoli-
nóval megérkeztünk Callaóba.
– Hadd csókoljalak meg! – mondja Conchita. – Tényleg olyan
szép vagy, ahogyan Pillangó mondta!
– Ki az a Pillangó?
– Én vagyok. Enrique vagy Pillangó. Mindegy. Ülj le ide mellém
a díványra és mesélj!
Conchita kajánkodva nevet:
– Azt hiszem, most már nem is érdemes elmennem…
Maria egész éjjel nálam maradt. Félénk, tapasztalatlan szerető
volt, de a legkisebb simogatásra is érzékenyen reagált. Én voltam az
első férfi az életében. Most alszik, a szerelemmel jóllakottan. A két
gyertya, amelyet a túl éles fényű villanylámpa helyett gyújtottam,

37
lassan már leég. Halvány fényük még jobban kiemeli ennek a fiatal
testnek a szépségét. Óvatosan fölkelek, hogy egy kis kávét melegít-
sek magamnak. Négy óra van. Leejtek egy lábost, a zaj felébreszti
Conchitát. Kijön a szobájából pongyolában.
– Innál egy kávét?
– Igen.
– De csak te egyedül, ugye….? A kislány biztosan alszik még, az
angyalokkal, akikkel ma éjjel összeismertetted…
– Sokat tudsz te a szerelemről, Conchita!
– Az én fajtámnak tűz ég az ereiben. Erről magad is meggyő-
ződhettél ma éjjel. Maria néger-indián-spanyol keverék. Ha ez a
koktél sem tud tökéletesen boldoggá tenni, kösd fel magad! – teszi
hozzá nevetve.
A már magasan járó és tündöklő nap köszönti Maria ébredését.
Ágyba viszem neki a kávét.
– Nem aggódik a családod, hogy ilyen soká elmaradsz? – kérde-
zem.
– Tudták, hogy idejövök. Már ma haza akarsz küldeni?
– Nem, kedvesem. Dehogy küldelek el. Én csak annyit mond-
tam, hogy nem tudlak elvenni feleségül. De ha semmi kellemetlen-
séget nem okoz neked, maradj, ameddig csak akarsz.
Közeledik a dél, indulnom kell a bányába. Maria úgy dönt, hogy
hazamegy egy teherautóval, és este majd visszajön.
– Jól van, haver! Egyedül is megtaláltad azt a lányt, akire szüksé-
ged van! Elsőrangú portéka, gratulálok, öregem!
Charlot intézi hozzám ezt a szónoklatot, franciául. Pizsamában
áll a szobája küszöbén. Befejezésül még hozzáteszi: holnap, vagyis
vasárnap megünnepelhetnénk a „nászt”.
– Maria, mondd meg apádnak és a húgaidnak, hogy szeretettel
várjuk őket vasárnap. Te pedig gyere vissza, amikor csak jólesik. Ez
a ház a tiéd is. Most pedig menjetek. Jó munkát, Pilla! Vigyázz szé-
pen a hármas tárna szivattyúira, és hazafelé jövet kerüld el nagy
ívben az aranyraktárat…

38
 – Menj már, vén csavargó! Nem, a tájékára sem megyek a rak-
tárnak! Légy nyugodt, öreg cimbora. Csaó!
Maria és én szorosan összeölelkezve vonulunk át a falun, az ösz-
szes többi lány tudomására hozva, hogy Maria az én asszonyom. A
szivattyúk csodálatosan működnek. Sem a meleg és nedves levegő,
sem a motor zakatolása nem képes elterelni a gondolataimat Char-
lot-ról. Gyorsan rájött a hétpróbás, hogy mi rágja a májamat! Si-
mon is biztosan beszámolt neki a beszélgetésünkről. Most aztán
örülnek a derék cimborák, hogy végre asszonyt találtam magam-
nak! Úgy gondolják, hogy egy ilyen „elsőrangú portéka” biztosan
feledteti velem az aranyhegyet.
Lassacskán kezdem világosan látni a helyzetet. Ezek az emberek
jelenleg abszolút tisztességes, mondhatni feddhetetlen életet élnek.
A betyárbecsület azonban nem veszett ki belőlük, ezért képtelenek
volnának feljelenteni a rendőrségen, még ha rájöttek is, mit terve-
zek, holott egy ilyen rablás valamennyiük számára katasztrofális
következménnyel járna. A legnagyobb bajt a két őrre, Simonra és
Alexandre-ra zúdítanám. De persze Charlot-t is tönkretenném,
mert a lavina minden hajdani keményfiút maga alá temetne. Egy
csapásra vége lenne nyugalmas életüknek, elbúcsúzhatnának a ház-
tól, a veteményeskerttől, az asszonytól, a gyerekektől, a tyúkoktól,
kecskéktől és disznóktól. Ezek az egykori vagányok ma már nem-
csak önmagukért reszketnek, hanem a családjukért, az otthonukért
is. „Csináljon, amit akar, csak nekünk ne ártson!” – biztosan ezt
mondogatják, ha egymás között vannak. Megpróbálom elképzelni
őket, amint haditanácsot tartanak. Vajon hogy vázolják, és főleg
hogyan oldják meg a problémát…?
Döntöttem. Ma este elmegyek Simonhoz, és meghívom csalá-
dostul a holnapi ünnepségre. Sőt megkérem, szóljon Alexandre-nak
is, hogy ha tud, jöjjön el ő is. Meg kell nyugtatnom őket. Hadd higy-
gyék, hogy egy olyan csodálatos lány, mint Maria, képes minden
mást feledtetni velem.

39
 Beszállok a felvonóba. A felszínen találkozom Charlot-val, aki
éppen leszállni készül.
– Akkor holnap ünnepelünk? – kiáltok oda neki vidáman.
– Naná! De mennyire, Pillangó!
– Megyek, és meghívom Simont, a családjával együtt! És Ale-
xandre-t is, ha el tud jönni.
Charlot mélyen a szemembe néz, s azután csak ennyit mond
hamiskás mosollyal:
– Remek ötlet!
Az aranyraktárhoz kanyarodom.
– Jó napot, Simon!
– Neked is, Pilla!
– Csak köszönteni akartalak, no meg holnapra, vagyis vasárnap-
ra meghívni ebédre. Természetesen a családoddal együtt.
– Köszönjük a meghívást. Mit ünnepelsz? A szabadulásodat?
– Nem, hanem azt, hogy asszonyt találtam magamnak. Mariá-
nak hívják, José lánya, Callaóból.
– Szívből gratulálok! Nagyon örülök, öregem! Tiszta szívemből
kívánok minden jót!
Mámorosan szorongatja a kezem. Elbúcsúzom. Félúton találko-
zom Mariával. Elém jött. Egymásba karolva folytatjuk tovább az
utat a „kastély” felé. Az apja és a húgai holnap tíz órára jönnek,
hogy segítsenek elkészíteni az ebédet.
– Az jó lesz, mert sok vendéget hívtam. Mit szólt az apád?
– Azt mondta: „Légy boldog, lányom, de ami a jövőt illeti, ne
táplálj hiú reményeket. Van emberismeretem, így megmondha-
tom, jó ember, akit választottál, de nem fog köztünk maradni. Nem
az a fajta, aki megelégszik az ilyen egyszerű élettel.”
– És te erre mit mondtál?
– „Mindent el fogok követni, hogy a lehető legtovább megőriz-
zem.”

40
 – Hadd csókoljalak meg, Maria! Drága kis lélek vagy! Éljünk
most a jelennek, s ha majd rossz jön a jó után, az annak a napnak a
gondja lesz.
Könnyű vacsora után hamar lefekszünk, mert másnap korán kell
kelnünk. Segítünk majd Conchitának a nyulakat levágni, tortát süt-
ni, bort hozni stb. A második szerelmes éjszakánk még szebb s még
szenvedélyesebb volt, mint az első. Mariának valóban tűz ég az
ereiben. Nagyon gyorsan megtanulta, miként érheti el, s fokozhatja
az élvezetet, amit megismertettem vele. Olyan hosszan és hevesen
szeretkeztünk, hogy végül egymásba fonódva nyomott el az álom.
A vasárnapi ünnepség nagyszerűen alakult. José pohárköszöntőt
mondott, miközben a kisebb lányok izgatott kíváncsisággal susto-
rogtak Maria fülébe… Simon is eljött szép családjával együtt, s még
Alexandre is eleget tudott tenni a meghívásnak, mert sikerült talál-
nia valakit, aki helyettesíti a raktárban. A felesége nagyon kedves, a
kisfia és a kislánya is bájos, és valamennyien jól öltözöttek. A nyulak
ízletesre sikeredtek, és a szív formájú, hatalmas torta sem tartott
soká. Még táncoltunk is. A zenét a rádió, egy fonográf és egy öreg
fegyenc szolgáltatta, aki harmonikán játszott húsz év előtti dalokat.
Sok pohár pálinka után franciára fordítottam a szót, és nekitá-
madtam kedves barátaimnak:
– Ti azt hiszitek, hogy készülök valamire, igaz?
– Ha már így szóba hoztad… igaz – mondta Charlot. – Határo-
zottan az volt a benyomásunk, hogy böki a csőröd ez a tonna arany.
Tévedtünk volna, Pillangó?
– Tudjátok, hogy tizenhárom éve máson se jár az eszem, csak a
bosszún. Szorozzátok be ezt a tizenhárom évet 365 nappal, azt meg
24 órával, és minden órát hatvan perccel, és még akkor sem kapjá-
tok meg azt a számot, ahányszor megfogadtam, hogy megfizetek a
kínzóimnak. Természetes hát, hogy amikor megpillantottam ezt a
hatalmas mennyiségű aranyat, szárnyra kelt a képzeletem…
– És mire jutottál? – kérdezte Simon.

41
 – Elszégyelltem magam. Rájöttem ugyanis, hogy mindannyió-
tok boldogságát tönkretenném, romba dönteném mindazt, amit ti
felépítettetek. És lassacskán azt is beláttam, hogy a boldogság, amit
ti már elértetek, s egyszer talán én is elérek, többet ér a gazdagság-
nál. Ezzel a kísértés ereje megtört. Legyetek nyugodtak, szavamat
adom, hogy nem nyúlok az aranyhoz!
– Éljen! – kiáltotta Charlot boldogan. – Végre nyugodtan alha-
tunk! Nem a mi fajtánk, aki nem tud ellenállni a kísértésnek! Éljen
Pillangó! Éljen Maria! Éljen a szerelem és a szabadság! És éljen a
bölcsesség! Vagányok voltunk, vagányok is maradunk – de csak ami
a betyárbecsületet illeti… Egyek vagyunk, és most már mindörökre
közénk tartozik Pillangó is!

Már hat hónapja vagyok itt. Azon a nevezetes vasárnapon meg-

nyertem az első csatát a Gonosz ellen. Hála barátaim példájának,
sikerült legyőznöm magam: lemondtam arról, hogy megkaparint-
sam az egymillió dollárt. A jövőbeli kísértéseket nyilván már köny-
nyebb lesz leküzdenem, hiszen az összeg ennél csak kisebb lehet…
Mégsem érzem jól magam a bőrömben. Ha nem is lopással, de va-
lamiképpen mégiscsak pénzhez kell jutnom, hogy visszatérhessek
Párizsba és rendezzem a számlámat.
Bumm-bamm, bumm-bamm, bumm-bamm! A szivattyúim
megállás nélkül nyelik a vizet, amely elárasztja a tárnát. A forróság
még elviselhetetlenebb, mint máskor. Napi nyolc órát töltök a föld
mélyében. Jelenleg hajnali négytől délig dolgozom. Ha ma végez-
tem, átmegyek Mariához Callaóba. Picolino már egy hónapja náluk
van, hogy az orvos mindennap megvizsgálhassa. Kitalált valami
gyógymódot, és amíg az tart, Maria meg a húgai viselik gondját
Picolinónak. Már egy hete nem láttam Mariát, s testemnek, lelkem-
nek egyaránt hiányzik.
Déli egy óra körül teherautón érkezem Callaóba.

42
 Zuhog az eső. Belépek a házba. A család az asztal körül ül, kivéve
Mariát, aki az ajtó közelében áll, abban a bizonyos várakozó testtar-
tásban.
– Miért maradtál el ilyen soká? Egy teljes hete nem láttalak!
Hogy átáztál! Gyere, válts ruhát!
Bevonszol a szobába, levetkőztet és megszárogat egy nagy törül-
közővel.
– És most feküdj le! – mondja.
Szeretkezünk, mit sem törődve azzal, hogy csak egy vékony ajtó
választ el a ránk váró családtól. Azután pedig elalszunk, s csak késő
délután ébreszt fel kíméletesen a zöld szemű Esmeralda.
A családi vacsora után Kalóz José azt javasolja, hogy sétáljunk
egyet.
– Enrique, írtál az elöljárónak, ugye, hogy kérvényezze Caracas-
ban a confinamientód (kényszerlakhelyed) megszüntetését?
– Írtam, Jósé.
– Megjött a válasz Caracasból.
– Jó vagy rossz?
– Jó. A confinamientódnak vége.
– Maria tudja már?
– Igen.
– És mit szólt?
– Hogy mindig is mondtad, nem maradsz örökre Callaóban. –
Rövid csönd után megkérdi: – Mikor indulsz?
Bár az újság valósággal elkábított, egy szempillantás alatt döntök:
– Holnap. A sofőr, aki ma idehozott, azt mondta, holnap indul
tovább Ciudad Bolivárba.
José lehorgasztja a fejét.
– Haragszol rám, amigo mio? – kérdezem.
– Nem, Enrique. Mindig is mondtad, hogy nem fogsz itt marad-
ni. De sajnálom Mariát – no meg magamat is!
– Bocsáss meg, de most meg kell keresnem a sofőrt!

43
 Megállapodom a teherautóssal, hogy másnap reggel kilenckor
indulunk. Van már egy utasa, így hát Picolino ül majd a vezetőfül-
kében, én meg az üres vashordókon, amelyeket szállít. Rohanok az
elöljáróhoz a papírjaimért. Ez a nagyszerű ember ad még néhány
hasznos tanácsot, azután jó szerencsét kíván.
Most pedig ideje végiglátogatnom az összes ismerőst, aki meg-
ajándékozott itt segítőkész barátságával!
Először Caratalba megyek, már csak azért is, hogy összeszedjem
néhány holmimat. Meghatottan összeölelkezünk Charlot-val. A
negritája sír. Megköszönöm csodálatos vendégszeretetüket.
– Nincs mit köszönnöd, haver! Te is megtetted volna értem,
amit én teérted. Jó szerencsét! És ha Párizsba mész, add át üdvözle-
temet a Montmartre-nak!
– Majd írok.
Ezután a hajdani fegyenceket látogatom végig, Simont, Alexand-
re-t, Marcelt, Andrét, majd elköszönök a bányászoktól is, és az
arany- meg a gyémántásóktól. A férfiak és az asszonyok egyaránt
szívből jövő szavakkal kívánnak jó szerencsét. Mélyen megható-
dom, és érzem, hogy ha egybekelek Mariával, ahogy Charlot és a
többiek a maguk asszonyával, többé nem tudtam volna elszakadni
ettől az Édentől.
A legnehezebb búcsú következik – Mariától.
Utolsó szerelmes éjszakánkon a gyönyör és a keserűség különös
elegye szilajjá tesz mindkettőnket. Még a simogatásunk is marcan-
golássá válik. Ráadásul azt is meg kell értetnem vele, hogy nem
szabad a visszatérésemben reménykednie, hiszen én magam sem
tudom, mi vár rám terveim végrehajtása közben.
Egy napsugár az arcomra hull. Felébredek. Nyolc óra van. A ká-
vémat sem iszom meg, hogy minél hamarább kint legyek ebből a
házból. Picolino egy széken ül és pityereg. Esmeralda megmosdatta
és szépen felöltöztette. Mostanra azonban már Maria egyetlen húga
sem látható. Elrejtőztek, hogy ne kelljen elszenvedniük a távozá-
som látványát. Egyedül José áll az ajtóban. Megölel venezuelai

44
módra (kézfogás közben szabad karjával átfogja a vállam), s éppúgy
meg van hatva, mint én. Szólni sem tudok, és ő is csak ennyit:
– Ne felejts el minket, ahogyan mi sem felejtünk el soha téged!
Isten veled, óvjon az Ég!
Picolino, miközben szép, tiszta holmikkal teli batyuját szoron-
gatja, nyögdécselve és hadonászva próbálja kifejezni végtelen hálá-
ját és köszönetét. Kivonszolom a házból.
No de ez a nap is jól kezdődik! A sofőr közli, hogy a teherautó
bedöglött! Amíg meg nem érkezik az új karburátor, nem indulha-
tunk. Mit tehetnénk? Visszamegyünk Mariáékhoz. Micsoda öröm-
rivalgás fogadja visszatérésünket!
– Jó az Isten, látod, Enrique? Elrontotta a teherautót! Hagyd itt
Picolinót, és amíg elkészül az ebéd, sétálj egyet a faluban! – Egy
pillanatra eltűnődik. – Úgy látszik, a sors nem akarja, hogy Cara-
casba menj…
Séta közben egyre csak Maria megjegyzése motoszkál a fejem-
ben. Elbizonytalanodom. Nem ismerem Caracast, de olyan sokat
hallottam róla, hogy egész jól el tudom képzelni. Csak hát más a
képzelet és más a valóság… Vágyom rá, hogy ott legyek… de igazából
fogalmam sincs, mit csinálok majd, ha ott leszek.
Lassan sétálok Callao főterén, kezemet összefonom a hátam
mögött. A nap merőlegesen tűz. Egy hatalmas, sűrű lombú fa való-
sággal fölkínálja a menedékét az embertelen napfény ellen. Az ár-
nyékban egy apró termetű öregember éppen megpakol két öszvért.
Felfedezek a rakományban néhány kínai kalapra emlékeztető szitát,
amellyel az aranytartalmú sarat mossák ki. Ezek az én számomra
még egzotikus tárgyak, amelyek egy nyugodt, békés, archaikus lét-
nek a kellékei, egyszerre – mintegy önmaguk kontrasztjaként – a
képzeletembe idézik a pezsgő főváros, Caracas életét. Mindaz, amit
valaha hallottam róla, most hirtelen egyetlen képpé áll össze. Ti-
zennégy éve nem láttam nagyvárost! A legszívesebben szárnyakat
növesztenék, hogy máris ott legyek!

45
 Harmadik fejezet
NYERŐ JOJO

No né! Valaki franciául énekel! A kis öreg danászik:

Az emberhús finom szaga

– fegyenc lehet az istenadta! –
a cápanépet hívogatja.
Egy kar ide, egy comb oda!
és hamm! a test is! trallala!
Egy jog van itt: a fog joga!

Döbbenten hallgatom. A lassú, méltóságteljes rekviemből csú-

fondárosan tör fel a „trallala!” s a „fog joga”. Ez a fajta gúny sehol
másutt nem terem, csakis a párizsi külvárosokban! S nem is érti
igazán más, csak az odavalósiak.
Szemügyre veszem az öreget. Pöttöm kis ember, mint később
majd megtudom, pontosan 1 méter és 55 centi. A haja hófehér,
hosszú barkója szürkésben játszik. Kék vászonnadrágot visel, s szé-
les bőrövet, melyen jobboldalt hosszú tok lóg, benne kés. Odalépek
hozzá. Minthogy hajadonfőtt van (a kalapját ugyanis letette a föld-
re), jól látszanak széles homlokán a piros foltok, amelyek élesen
elütnek naptól cserzett bőre színétől. A szemöldöke olyan hosszú és
sűrű, hogy fésülni lehetne. Acélszürke szemének pillantása valóság-
gal keresztüldöf.
– Fegyenctelepről jöttél! – jelenti ki. – Olyan biztos, mint hogy a
nevem Nyerő!
– Eltaláltad. Pillangó vagyok.
– Én meg Nyerő Jojo.
Megszorítja a kezem, pontosan úgy, ahogyan férfiak közt illik:
nem is túl erősen, hogy összetörje a másik ujjait, ahogyan a pöf-
feszkedők szokták, de nem is lagymatagon, ahogyan a képmutatók
és a puhányok teszik.

46
 – Iszunk egyet a bárban? – kérdezem. – Meghívlak.
– Nem, gyere be inkább hozzánk! Ott lakom szemben, abban a
fehér házban. Belleville-nek kereszteltem el, a külváros után, ahol
kölyökkoromban éltem. Bent nyugodtan dumálhatunk.
A lakás rendes, nagyon tiszta. Jojo legalább hatvanéves, a felesé-
ge nem lehet több huszonötnél. Venezuelai nő, Lolának hívják.
– Isten hozta! – üdvözöl kedves mosollyal. – Foglaljon helyet
minálunk!
– Köszönöm.
– Ánizslikőrt? – kérdezi Jojo. – Egy korzikai kétszáz üveggel ho-
zott nekem Franciaországból. Nem rossz, majd meglátod!
Lola tölt, Jojo egy hajtásra csaknem fenékig üríti a poharát, majd
ismét felöklel a tekintetével.
– Szólalj már meg! – mondja.
– Mit mondjak? Remélem, nem képzeled, hogy most nekiállok
elmesélni az életemet?
– Képzeli a fene. De hát ez a név… Nyerő Jojo, nem mond neked
semmit?
– Nem.
– Milyen gyorsan felejtenek az emberek! Pedig nem akárki vol-
tam én a fegyenctelepen! Senki sem tudott úgy kockázni, mint én,
pedig a kockák csak egy kicsit voltak kireszelve, ólomról szó se volt.
Régi história, igaz, de azt képzeljük, hogy mivel emberek vagyunk,
hagyunk valami nyomot magunk után… vagy legalább legendákat.
De úgy látszik, én ennyit sem hagytam. Tényleg nem hallottál ró-
lam?
Fel van háborodva.
– Tényleg.
Megint keresztülfúr a tekintete.
– Kevés időt tölthettél a fegyenctelepen. Alig hagyott nyomot
rajtad.
– Tizenhárom évet húztam le, ha az El Doradó-i telepen töltött
egy évet is számolom. Szerinted az kevés?

47
 – Szinte hihetetlen! Alig véste az arcodra a nyomát ez a tizenhá-
rom év. Csak egy másik fegyenc veszi észre rajtad, honnan jöttél.
De közülük is csak a legjobb megfigyelők. Ezek szerint jó sorod
volt.
– Jó sorom…? A Szigeteken voltam, a Szigorított Börtönben…
– Nagy semmi, haver! Nagy semmi! A Szigetek? Üdülőhelyek,
csak egy kaszinó hiányzik. No, így már minden világos! A fegyenc-
telep a te számodra kéjutazás volt: tengeri szellő, languszták, de
szúnyog a világért sem… és időnként még egy-egy asszony micso-
dája is, akit elhanyagolt a hülye férje.
– Miket beszélsz?! A Szigeteken…
– Ta-ta-ta, állítsd le magad! Tudom, mit beszélek! Nem voltam
ugyan a Szigeteken, de eleget hallottam róluk.
Kezdek dühbe jönni.
– Hallottál a 24 kilométeres telepről? – folytatja. – Tudod, mi
volt az? Nem, nem tudod. Látszik a pofádon, hogy sose toltad oda.
Hát én ott voltam, haver! Száz szétrohadt gyomrú ember öklende-
zik éjjel-nappal, mint a kutya. Az őserdő úgy magasodik előttük,
mint egy fal. De nem ők rontják le ezt a falat, hanem a fal őket. Ez
már nem munkatábor, hanem egy jól elrejtett vécécsésze a gua-
yanai őserdőben, ahol egyszerűen lehúzzák a feleslegessé vált em-
bereket. Szóval állítsd le magad, öregem! A te szemed nem olyan,
mint egy sokat vert kutyáé, az arcod sem olyan beesett, mint azé,
aki évekig éhezett – és egészbe véve nem is hasonlítasz azokhoz az
emberroncsokhoz, akik ugyan egy csoda folytán megmenekültek
ebből a pokolból, de fiatal arcukra végérvényesen egy öregember
maszkja került. Te a saját arcoddal élhetsz tovább. Hiába szívós-
kodsz, Pillangó, az igazság az, hogy a fegyencélet a te számodra
napfényes vakáció volt!
Mit piszkál engem ez a Hüvelyk Matyi? És hová akar kilyukadni?
– Én ott voltam, abban a vécécsészében, a rohasztó amőbák pré-
dájaként. Te viszont, kis Pillangó, azt sem tudod, mi fán terem a
fegyenctelep! Sajnos a szókincsem nem elég gazdag ahhoz, hogy hű

48
képet adjak a mi telepünkről, de olvastam Albert Londres könyvét,
és neki sikerült mindent pontosan leírnia.
Nézem a pattogó kis embert, és közben azt latolgatom, melyik
szögből volna a legjobb ököllel a pofájába vágnom, majd hirtelen a
visszájára fordul az indulatom, s egyik pillanatról a másikra elhatá-
rozom, hogy barátságot kötök vele.
– Igazad van, Jojo! Az én fegyencéveim tényleg könnyűek vol-
tak. Minek is tagadnám? Hiszen a jó formám úgyis elárul.
– Csakhogy elismered! És most mit csinálsz?
– A La Mocupia bányában dolgozom. Tizennyolc bolivárt kere-
sek naponta. De nem vagyok köteles itt maradni, feloldották a con-
finamientómat.
– A fejemet rá, hogy Caracasba készülsz!
– Eltaláltad.
– Caracas nagy város… az alvilág gyorsan beszippant megint!
Alig másztál ki, máris visszaesnél?
– Elszámolnivalóm van azokkal, akik kényszermunkára küldtek:
a zsernyákokkal, a hamis tanúkkal, a főügyésszel. Egy bűncselek-
ményért, amit nem követtem el, tizenhárom évet húztam le a Szi-
geteken, köztük a Szent József-sziget szigorított börtönében, ahol a
legszörnyűbb kínzásoknak vetettek alá, amit csak ember kitalálhat!
Huszonnégy éves voltam, amikor elindítottak „az enyészet útján”.
– A fenébe is! Elrabolták az egész fiatalságodat. Tényleg ártatlan
voltál, vagy még most is kamuzol?
– Ártatlan voltam, Jojo, esküszöm az anyám emlékére.
– Akkor megértem, hogy nem könnyű megemésztened. De ah-
hoz, hogy megszerezd a dohányt a bosszúhoz, nem kell Caracasba
menned, gyere inkább velem!
– Hová?
– A gyémántbányába, haver! Ez az állam nagylelkű. Az egyetlen
a világon, amelyik megengedi, hogy szabadon kutathass a földjében
arany és gyémánt után. Csak gépi berendezést nem szabad hasz-
nálni. A megengedett szerszámok: lapát, csákány, szita.

49
 – És hol van ez az Eldorádó? Mert ez nyilván egy másik, nem az,
ahonnan én jövök…
– Messze, mélyen bent az őserdőben. Többnapi út öszvéren, az-
után csónakon, s végül gyalog, a felszereléssel a hátunkon.
– Szóval nem lehet azt mondani, hogy a kincs egy kéznyújtás-
nyira van…
– Nem bizony, Pillangó. De megéri a fáradságot odamenni,
mert ez az egyetlen módja annak, hogy nagy dohányhoz jusson az
ember. Fölfedezel egy bombát, és máris gazdag vagy! Tiéd minden
selyembe öltözött puccos dáma, s a zsebedben a pénz, aminek a
birtokában bosszút állhatsz!
Jojo megállás nélkül beszél. A szeme izzik a szenvedélytől. El-
magyarázza, amit már a bányában is hallottam, hogy a bomba pará-
nyi földterületet jelent, ahol – a természet különös szeszélye foly-
tán – száz-, kétszáz, ötszáz vagy akár ezerkarátnyi gyémánt is van
egy kupacban. A kutatónak csak olyan mezőn van esélye arra, hogy
bombát talál, amit még nem özönlöttek el a szerencsevadászok.
Csakhogy elég, ha valaki a megszokottnál egy kicsivel is több gyé-
mántot talál valahol, máris mintha valamiféle láthatatlan távíró
lépne működésbe, a világ mind a négy sarkából odasereglenek az
emberek, s úgy kutatják szimatolva az aranyat és a gyémántot, mint
az éhes kutyák a csontot.
Özönlik északról, délről, nyugatról és keletről a sokféle náció.
Elsősorban persze a venezuelaiak hallják meg a dzsungel sziré-
nénekét, a kizsigerelt munkanélküliek, akiknek elegük van abból,
hogy tizenkét bolivárért mindenfelé árkot ássanak, miközben a
családjuk koplal és nyúlketrecben él. Tudják ugyan, hogy éjt nap-
pallá téve, rettenetes körülmények között kell majd dolgozniuk,
mégis vállalkoznak rá, hogy néhány évnyi időre leszálljanak ebbe a
pokolba, ahonnét pénzt küldhetnek haza, s attól fogva a családjuk
tágas, világos házban lakhat, a gyerekeik jól ehetnek, szépen öltöz-
hetnek s iskolába járhatnak.
– Az küldözgeti haza a pénzt, aki bombát talált?

50
 – Ne légy hülye, Pillangó! Aki bombát talál, azonnal otthagyja a
bányát, s élvezi a gazdagságot, amíg él – hacsak bele nem bolondul
az örömbe, mint ahogyan néha megtörténik, s nem adja az öszvé-
rének, köménypálinkába áztatva, a százbolivárosokat… Nem, én az
átlagos bányászokról beszélek, akik nap mint nap találnak gyémán-
tot, még ha egészen aprócskákat is. De ezeknek az értéke is tízszer,
tizenötször annyi, mint amennyit a városban kereshetnének.
– Ezek tehát a venezuelaiak. És kik jönnek még?
– Mint már mondtam, a világ minden tájáról: Brazíliából, Angol
Guayanából, Trinidadból idejönnek azok, akik elégedetlenek a sor-
sukkal, s inkább robotolnak itt a saját zsebükre, mint hogy hagyják
magukat kizsákmányolni az üzemekben vagy a gyapotültetvénye-
ken. És persze jönnek a kalandorok is, a világcsavargók, akik szeret-
nek mindent egy lapra feltenni, és remélik, hogy megütik a főnye-
reményt: olaszok, angolok, spanyolok, franciák, portugálok – és
sorolhatnám. Nem tudod elképzelni azt a gyülevész hadat, amely
elárasztja az ígéret Földjét, az óriáskígyók és a szúnyogok, a malária
és a sárgaláz birodalmát, amelyet azonban a Jóisten arany-, gyé-
mánt-, topáz- és smaragdvirágokkal is telehintett… Az őrjöngő sze-
rencsevadászok nem érzékelik a tűző napot, a szúnyogokat, az éh-
séget, a szomjúságot, csak vájják, gyötrik, gyömöszölik a földet, s
derékig állva a vizesgödörben mossák, mossák, fáradhatatlanul
eresztik át a sarat a szitákon, a gyémánt reményében. Ráadásul en-
nek a hatalmas őserdőnek az az előnye is megvan, hogy senkivel
sem találkozol, aki a papírjaidat kérné. Vagyis nemcsak a gyémánt
vonz ide sokakat, hanem a… hogy is mondjam?… nyugalom is.
Jojo elhallgat, jeléül annak, hogy mindent elmondott, s most
már a válaszomra vár.
– Menj egyedül, Jojo – mondom pillanatnyi gondolkodás után.
– Képtelennek érzem magam erre a titáni munkára. Csak az tud
kitartani ebben a pokolban, akit szent tűz hevít, s úgy hisz benne,
hogy bombát talál, ahogyan mások Istenben hisznek. Menj egyedül!
A „bombát” én Caracasban fogom keresni.

51
 Ismét keresztülfúr átható tekintete.
– Szóval, maradsz, aki voltál… Kimondhatom, amit gondolok?
– Mondd csak.
– Azért menekülsz Callaóból, mert belebetegedtél a La Mocupia
őrizetlen aranyhalmába. Így van?
– Így.
– Azért mondasz le róla, mert nem akarod feldúlni a hajdani fe-
gyencek boldog életét. Igaz?
– Igaz.
– És úgy találod, hogy a gyémántbányában viszont, ahová én
hívlak, „sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak”. Így
van?
– Pontosan így.
– Ezért a gyémántot inkább csiszolt formájában akarod fellelni…
mondjuk egy caracasi ékszerész üzletében…
– Talán. Még nem tudom.
– Sose fog megjönni az eszed. A hajlamaid, úgy látszik, megvál-
toztathatatlanok.
– Nemcsak hajlamról van itt szó. Engem elsősorban nem a ka-
landvágy, hanem a bosszú vezérel.
– Kaland vagy bosszú – mindenképpen nagy dohányra van
szükséged. Akkor hát gyere velem az őserdőbe!
– Lapáttal vagy csákánnyal? Nem az én stílusom…
– Te teljesen hülye vagy, Pillangó?
– Nem tűnt fel eddig…
– És az sem tűnt fel, hogy a nevem Nyerő Jojo?
– Nyilván profi vagy és sokat nyersz. De mi köze a játéknak a
melóhoz?
Jojo harsány nevetésben tör ki.
– Semmi!
– Hogyhogy…? Nem dolgoznánk?
– Minek? Nem elég, ha a többiek dolgoznak?
– De hogy szerzünk gyémántot?

52
 – Úgy, hogy minden éjjel játszunk… és csak ritkán veszítünk.
– Aha! – Elmosolyodom. – Mikor indulunk?
Jojo elégedett az eredménnyel. Komótosan föláll, a szoba köze-
pére húzza az asztalt, letakarja egy gyapjúterítővel, s elővesz hat pár
kockát.
– Nézd meg őket alaposan!
Megvizsgálom a kockákat. Egyik sem ólmozott.
– Senki se mondaná, hogy meg vannak babrálva, mi?
– Senki.
Egy nemeztokból tolómércét húz elő.
– Mérd meg őket!
Az egyik oldalból alig egy tizedmilliméter le van reszelve, s a re-
szelés nyoma gondosan eltüntetve. Egyszerűen észrevehetetlen!
– Próbálj hetet vagy tizenegyet dobni!
Eldobom a kockákat. Se hét, se tizenegy.
– Most én!
Jojo meggyűri egy kissé a terítőt, majd ujjhegyei közé fogja a két
kockát.
– Ez a „csíptető” – magyarázza. – És most figyelj! Hét! És tizen-
egy! És tizenegy! És hét! Akarsz hatot? Tessék, hat! Akarsz úgy ha-
tot, hogy az egyiken négy, a másikon kettő? Vagy hogy az egyiken
öt, a másikon egy? Tessék, uram, parancsoljon!
Csak állok és bámulok. Sose láttam még ilyet! Elképesztő! És a
kockákon az égvilágon semmi sem látszik!
– Időtlen idők óta játszom. Nyolcéves koromban, a Montmart-
re-on kezdtem. De még a Keleti pályaudvarra is bemerészkedtem a
reszelt kockáimmal!
– Micsoda figurák fordultak meg ott!
– Főleg jasszok, stricik és betörők, de olyan hírhedt hekusok is,
mint Szép Jojo, a Madeleine hekus stricije, meg a játékbrigád-
specialisták. Semmivel sem volt veszélytelenebb hely, mint a gyé-
mántbánya.
– Hát nem…

53
 – A vendégek egyformán gyorsan rántanak fegyvert itt is, ott is.
Csak annyi a különbség, hogy Párizsban, miután lőtt valaki, elszelel,
itt viszont a helyszínen marad. Minek menekülne? Itt nincsenek
zsernyákok.
Felhajtja maradék italát.
– Akkor hát velem jössz, Pillangó?
Vonz a kaland, bár nagy a kockázat, mert az ottani pasasok nyil-
ván nem ministránsgyerekek. Viszont komoly pénzre van kilátás.
Oké. Robbantsunk bankot!
– Mikor indulunk? – kérdezem.
– Holnap délután, öt felé, amikor már csillapodik a hőség. Addig
összepakolunk. Jobb éjszaka utazni. Puskád van?
– Nincs.
– Késed?
– Az sincs.
– Szerzek neked. Csaó!
Elindulok hazafelé, s arra gondolok, hogy Maria biztosan örül
majd, ha megtudja, hogy nem Caracasba megyek, hanem az őser-
dőbe. Picolinót náluk hagyom. És holnap – irány a gyémántbánya!
Hét! Tizenegy! Hét! Tizenegy! Once, siete! Seven, eleven!… Lélekben
máris ott vagyok, csak a számokat kell még megtanulnom spanyo-
lul, angolul, brazilul és olaszul, amik a két kockával kivethetők.
Josét otthon találom. Közlöm vele, hogy megváltoztattam a
szándékomat, s mielőtt Caracasba mennék, egy fehér hajú, öreg
franciával, Jojoval gyémánt után nézek az őserdőben.
– Milyen minőségben mész vele?
– Mint a társa, természetesen.
– Akkor neked jár a nyeremény fele.
– Persze. Így gilt. Ismertél valakit a korábbi társai közül?
– Hármat is.
– Nagy dohányt kerestek?
– Nem tudom. Biztosan. Három-négy alkalommal kisérték el.
– És azután?

54
 – Többé nem jöttek vissza.
– Miért?
– Mert meghaltak.
– Valamilyen betegségben?
– Nem, meggyilkolták őket a bányászok.
– Hűha!… Nagy mázlija van az öreg Jojónak, hogy még ép a bő-
re!
– Nem mázlija van, hanem esze. Ha játszik, nem magának nyer,
hanem a társának, aki fogad rá.
– Vagy úgy! Tehát a társa van veszélyben… Ezt jó tudni. Köszö-
nöm, José!
– S most, hogy tudod, megváltoztatod a tervedet?
– Mielőtt döntök, még valamit kérdeznék. De őszintén válaszolj!
Elképzelhető, hogy ha kétszer-háromszor vele tartok, nagy dohányt
szerzek?
– Igen.
– Ez viszont azt is jelenti, hogy Jojo gazdag. Minek kockáztat ak-
kor? Miért vág neki az útnak még egyedül is? Épp indulóban volt, az
öszvéreit pakolta, amikor megismerkedtünk.
– Először is, mint már mondtam, ő maga semmit sem kockáztat.
Másodszor pedig esze ágában sem volt egyedül útnak indulni. Az
apósa öszvérei voltak, amiket láttál. Abban a szent pillanatban hatá-
rozta el, hogy megint tesz egy fordulót, amikor a jó sors összehozta
veled.
– No de a szerszámait pakolta az öszvérre!
– Ki mondta, hogy azok az ő szerszámai?
– Őrület! Mit tanácsolsz még?
– Ne menj vele.
– Azt már elhatároztam, hogy megyek. Másféle tanácsra gondol-
tam.
José lehajtott fejjel gondolkodott egy hosszú percen át. Amikor
ismét fölemelte a fejét, a szeme huncutul csillogott.

55
 – Hát ide figyelj! Ha egy éjszaka a szokottnál is többet nyersz, és
érzed, hogy a játék lázgörbéje túl magasra szökik, hirtelen állj föl,
dugd zsákba az előtted tornyosuló összes gyémántot és pénzt,
mondd, hogy hasmenésed van, azután a zsákkal együtt menj ki a
vécére – és persze azon az éjszakán már ne is menj vissza. De a
szállásodra se menj, hanem aludj idegenben!
– Remek tanács, José! Van még valami?
– A helyi felvásárlóknál ugyan sokkal kevesebbet kapsz a gyé-
mántjaidért, mint Callaóban vagy Ciudad Bolivárban, mégis min-
dennap add el, amit nyertél! És ne fogadj el készpénzt, csakis elis-
mervényt, amit küldess Callaóba vagy Ciudad Bolivárba, ahol majd
később a pénzt fölveszed. Ugyanez a helyzet a külföldi pénzzel is.
Mondd, hogy azért nem tartasz magadnál sok pénzt, mert félsz,
hogy egy napon elragad a játékszenvedély, és mindent elveszítesz,
amit addig nyertél. És ezt meséld el mindenkinek, hogy köztudott
legyen!
– És ha mindezt megteszem, van rá esélyem, hogy visszatérek?
– Igen, van esélyed… ha Isten is úgy akarja.
– Köszönöm, José! Buenas noches!
Ölelkezés után Maria nyakába fúrom a fejem, lélegzete az arco-
mat simogatja. Félálomban nagy halom gyémántot látok magam
előtt. Felmarkolom őket, mintha csak játszanék velük, majd hirtelen
bedugom mindet a vászonzsákomba, és odaszólok Jojonak:
– Tartsd fenn a helyem, vécére megyek!
Elalszom, s álmomban is magamon érzem José huncutul csillo-
gó szemét.
A délelőtt gyorsan eltelik. Mindent elintéztem. Picolino itt ma-
rad, a lányok továbbra is a gondját viselik. Búcsúzóul megölelek
mindenkit. Maria ragyog az örömtől, hiszen az őserdőből biztosan
visszatérek, míg ha Caracasba indulnék, nem látna soha többé.
Elkísér egészen Jojóék házáig. Öt óra van, Jojo már vár.

56
 – Üdv, haver! – üdvözöl nagy hangon. – Pontos vagy, ezt szere-
tem! Egy óra múlva lenyugszik a nap. A legjobb idő ez az indulásra.
Éjszaka senki sem szegődhet majd a nyomunkba.
Összecsókolom a kedvesemet, azután felmászom az öszvérre.
Jojo a kengyelbe igazítja a lábam.
– Mi amor – suttogja Maria –, remélem, tudni fogod, mikor kell
vécére menned!
Kitör belőlem a nevetés.
– Hallgatóztál az ajtónál, kis alamuszi!
– Hát persze! Aki szerelmes, kíváncsi…
Elindulunk, Jojo lovon, én meg az öszvéren.
Az őserdőbeli utakat „lándzsáknak” nevezik. A lándzsa a dús nö-
vényzetbe vágott, legalább két méter széles folyosó, amelyet min-
den utas, aki végighalad rajta, megtisztít dzsungelkésével az újabb
kinövésektől. Kétoldalt sziklafalként magasodik a bozótos, s a fe-
jünk fölé is növényi sátor borul, olyan magasságban, ameddig lóra
állva sem lehet felérni a késsel. A selvá-ban, ahogyan itt a trópusi
őserdőt nevezik, együtt él a kétféle vegetáció: a liánok, fák és cserjék
együttese, amely hat méternél nem magasabb, s a húsz-harminc
méteres óriás fák erdeje, amely a nap után sóvárogva tör egyre fel-
jebb. De csak a csúcsok fürödhetnek napfényben, az alsóbb réte-
gekhez a széles, szétnyíló ágak dús lombozatán át csupán derengő,
szűrt fény jut le. Ez a csodálatos, eleven trópusi őserdő elképesztő
gyorsasággal burjánzik. Így hát a lándzsában közlekedő lovas, az
íratlan szabály szerint, egyik kezében a gyeplőt fogja, a másikban a
görbe kést, és fáradhatatlanul vágja az útjába kerülő ágakat, kacso-
kat. Egy forgalmas lándzsa mindig olyan, mint egy jól karbantartott
folyosó.
Sehol sem érzi magát szabadabbnak az ember, mint az őserdő-
ben, persze csak ha jól fel van fegyverezve. Egyszeriben a természet
részévé válik, mint a vadállatok. Nem képzeli magát sem többnek,
sem kevesebbnek, mint ami, egyszerre szerény s határtalan önbiza-
lommal teli. Teljesítőképességének legjavát nyújtja, minden érzék-

57
szerve éber, hallása, szaglása kifinomodik. Szeme mindent észre-
vesz, ami mozog. Az őserdőben egyetlen félelmetes ellenségtől kell
csak tartania: az állatok állatjától, a legokosabb, legkegyetlenebb,
leggonoszabb, legkapzsibb, legaljasabb és mégis a legcsodálatosabb
lénytől: az embertől.
Egész éjszaka úton vagyunk, s szépen haladunk. Reggel iszunk
egy kávét a termoszból – s akkor hirtelen beüt a krach! Az én nya-
valyás öszvérem nem hajlandó tovább ügetni, csak kóvályog, mint
egy szélütött. Már jó száz méterrel lemaradok Jojo mögött. Tüské-
vel böködöm az öszvér fenekét – semmi hatás. S ráadásul Jojo, hát-
ra-hátrafordulva, még kajánul ugrat is: „Miért nem mondtad, haver,
hogy nem tudsz lovagolni? Várj, megmutatom, hogy kell!” Épp csak
megérinti sarkával a gebéjét, s az máris galoppozik. Jojo feláll a
kengyelben, és diadalittasan kiáltozik: „Cook kapitány vagyok!”
Majd: „Sancho! Hol vagy? Mért nem követed gazdádat, Don
Quijotét?”
Rettentő dühös vagyok, és mindent megteszek, hogy az öszvért
jobb belátásra bírjam. Végül remeknek tűnő ötletem támad: égő
szivarvéget dugok a fülébe! Úgy vágtat, mint egy telivér! Lehagyjuk
„Cook kapitányt”! Diadalmámorom azonban nem tart soká. Az
öszvér hirtelen megáll, nekivág egy fának, hogy kis híján a lábam
töröm. A földre pottyanok, s a fenekem máris tele van isten tudja,
melyik cserjének a tüskéivel. A vén hülye Jojo harsányan röhög,
mint egy kamasz.
Rohanok az öszvér után (jó két órán át!), rúg felém, szellent és
ami még ezzel jár. Végül nagy nehezen, a melegtől és a fáradtságtól
teljesen elcsigázva sikerül visszacsúsznom a hátára. Most mehet,
ahogy jólesik, egy darabig nem foglalkozom a sebességgel. Az első
kilométeren nem is ülök, hanem hason fekszem, és próbálom ki-
szedegetni a fenekemből a tüskéket, amelyek úgy égetnek, mint a
tűz.
Másnap egy posadában (vendégfogadóban) hagyjuk a makacs
dögöt. Ezután két nap következik csónakon, majd egy hosszú nap

58
gyalog, a cókmókkal a hátunkon, és azután végre megérkezünk a
gyémántbányába.
Ledobom a felszerelést egy étterem kerthelyiségének rönkfa
asztalára. Félájult vagyok a kimerültségtől, és minden vágyam,
hogy megfojtsam az öreg Jojót, akinek az utazás láthatólag meg se
kottyant, s csupán néhány izzadságcsöpp ragyog a homlokán.
– Minden rendben, haver? – kérdezi kaján vigyorral.
– Már miért ne volna? Csak azt az egyet áruld el, mi a fészkes
fenének cipeltettél velem egy álló napon át ásót, csákányt és szitát,
amikor eszünk ágában sincs bányászni?
Jojo arca elborul.
– Kétségbe ejtesz, Pillangó! Mi van a te fejedben agyvelő helyett?
Mit gondolsz, mit szólnának az emberek, akik a barakkok résein át
lesik az újonnan jötteket, ha valaki szerszám nélkül érkeznék ide?
Muszáj azonnal nagydobra vernünk, hogy nem dolgozni jöttünk?
– Nem muszáj…
– Képzeld csak el: megérkezem zsebre vágott kézzel, s tíz perc
múlva megnyitom a játéktermet! Mit mondanának a bányászok
meg az asszonyaik? Hogy az öreg francia profi játékos! Mivel csak
egy ember számára szükséges felszerelést hoztunk, én vásárolok itt
helyben egy motoros szivattyút. Ehhez már csak egy húsz méter
hosszú, vastag cső kell, és két-három „varázsdoboz”. A varázsdoboz
egy hosszú faláda, a belsejében lyuggatott válaszfalakkal. A szivaty-
tyúval felszippantott sarat belenyomjuk ebbe a szerkentyűbe,
amellyel egy kéttagú brigád ötvenszer annyi földet tud átmosni,
mint egy tizenkét tagú, a hagyományos módszerrel. A varázsdoboz
még nem számít „gépi berendezésnek”. A szivattyúnak két előnye is
van: egyrészt mint a tulajdonosa 25 százalékot kapok a begyűjtött
gyémántból, másrészt igazolja az ittlétemet. Senki sem mondhatja,
hogy a játékból élek, hiszen a szivattyúmból élek. Csak éppen szere-
tek játszani, így hát minden éjszaka játszom. Aludni pedig nappal is
alhatok, mert nem én dolgozom, hanem a szivattyúm. Világos?
– Mint a nap…

59
 – Ennek örülök. Két frescos, señora!
Egy nyájas, terebélyes asszonyság valamilyen világos csokoládé-
színű italt hoz, amelyben egy jégdarab és egy citromkarika úszkál.
– Nyolc bolivár, hombres!
– Több mint két dollár! A fenébe is! Nem valami olcsó itt az élet.
Jojo fizet.
– Hogy folynak a dolgok? – kérdezi az asszonytól.
– Attól függ.
– Mi van és mi nincs?
– Ember – az van bőven. Gyémánt viszont alig van. Három hó-
napja fedezték fel ezt a helyet, és azóta már négyezer ember fordult
meg itt. Túl sokan vannak ehhez a kevés gyémánthoz. Német vagy
francia? – bök felém az állával.
– Francia. Velem van.
– Szegény…
– Mért vagyok én szegény? – kérdezem.
– Mert túl fiatal és túl jóképű vagy ahhoz, hogy meghalj. Márpe-
dig azoknak, akik Jojóval jönnek, sosincs szerencséjük.
– Elhallgass, vén szipirtyó! Gyerünk, Pilla, indulás!
A kövér nő int, mintha csak istenhozzádot akarna mondani, s
közben gyorsan a fülembe súgja: – Vigyázz magadra!
Jojo persze nem is sejti, hogy Josétól mindent tudok róla, és lát-
hatólag nagyon meg van lepve, hogy nem faggatom, mi rejtőzik az
asszony szavai mögött. Érzem, hogy várja a kérdésemet, a szeme
sarkából fürkész pillantásokat vet felém, egyre idegesebb, de én
csak azért se szólalok meg.
Némi alkudozás után Jojo talált egy megfelelő barakkot. A há-
rom kis helyiség teljes berendezése néhány kartondoboz és a vas-
gyűrűk, amelyekre a függőágyakat akaszthatjuk. Az egyik dobozon
üres sörös- és rumosüvegek sorakoznak, egy másikon csorba mos-
dókagyló áll, mellette vízzel teli öntözőkanna. A ruháinkat kifeszí-
tett kötelekre akasztjuk. A döngölt földpadló nagyon tiszta. A szoba
falai szétszedett ládákból vannak összeeszkábálva, amelyekbe ko-

60
rábban árut csomagoltak. Ilyesmiket lehet olvasni rajtuk: CAMAY
SZAPPAN, NESTLÉ TEJKONZERV stb. A szobák háromszor há-
rom méteresek. Ablak nincs. A szó szoros értelmében fuldoklom.
Ledobom az ingem.
– Elment az eszed?! – üvölti Jojo. – És ha bejön valaki? Nem elég
a betörőképed, a jasszos járásod, a tetoválásaidat is mutogatnod
kell? Talán plakátokat is nyomathatnánk: Megérkezett Pillangó, a
párizsi vagány! Kérlek, viselkedj rendesen!
– De Jojo, megfulladok!
– Dehogy fulladsz! És az ember adjon a megjelenésére, még ha
megfullad is!
Csak nagy nehezen tudom elfojtani a nevetésemet. Csuda pofa
ez a Jojo!
Lebontunk egy válaszfalat, hogy két helyiségből egyet csinál-
junk.
– Íme, a kaszinó! – mondja nevetve az öreg.
Az ily módon nyert hatszor három méteres termet szépen fel-
söpörjük, beszerzünk három nagy faládát, sok rumot és egy csomó
papírpoharat. Már alig várom, hogy kezdődjék a játék.
Nem kell sokáig várnom. Végigjárunk néhány szegényes biszt-
rót, és – Jojo szavaival élve – „leadjuk a drótot”. Máris mindenki
tudja, hogy este nyolckor kockajáték kezdődik nálunk. Az utolsó
bisztró, ahová betérünk, egy kis barakk, előtte a szabadban két asz-
tal áll és négy pad, a gallyakból összerótt tetőről karbidlámpa lóg. A
tulaj, egy hatalmas, kortalan, vörös óriás, szótlanul szolgálja fel a
puncsot. Amikor indulni készülünk, hirtelen odalép hozzám, és azt
mondja franciául:
– Nem tudom, ki vagy, és nem is akarom tudni. De ha egyik éjjel
szívesebben aludnál itt, mint a saját barakkodban, jöhetsz. Itt biz-
tonságban leszel.
Bár nagyon furán beszél franciául, az akcentusa elárulja, hogy
korzikai.
– Korzikai vagy?

61
 – Igen. És tudod, hogy a korzikaiak nem árulnak el soha senkit.
Nem úgy, mint egyesek, ott északon… – teszi hozzá sokat sejtető
mosollyal.
– Köszönöm!
Hét óra felé Jojo meggyújtja a karbidlámpát. Két takarót már a
földre terítettünk. Szék nincs. A játékosok állnak vagy a földre ku-
porodnak. Úgy döntöttünk, hogy az első este még nem játszom,
csak figyelek.
Megérkeznek a vendégek. Elképesztő pofák! Alacsony ember
csak elvétve van közöttük, a többség hatalmas növésű fickó, tor-
zonborz szakállal. A kezük, arcuk tiszta, a szaguk ellen se lehet kifo-
gás, de a ruhájuk nagyon viseltes, folt hátán folt. Ám az ingük,
amely többnyire rövid ujjú, makulátlan.
A szőnyeg közepén nyolc pár kocka sorakozik, páronként kis
dobozokban. Jojo int, hogy töltsek rumot minden játékosnak. Hú-
szan vannak, de egy sem akad közöttük, aki az üveg nyakát felfelé
pöccintve jelezné, hogy ne töltsem tele papírpoharát. Egy rund – és
máris három üveg kiürült.
Isznak egy kortyot, majd leteszik maguk elé a poharat s mellé ki-
ki egy aszpirinestubust. Ez utóbbiban vannak a gyémántok. A bá-
nyászok körében használatos vászonzsákot most senkinél sem lá-
tok. Egy öreg kínai egész testében remegve kis ékszerészmérleget
helyez a földre. Kevés szó esik. A hajnaltól napnyugtáig tartó, nehéz
fizikai munka a tűző napon, s gyakran derékig érő vízben, elcsigáz-
za az embereket.
Egy pillanatnyi feszült csönd után mozgolódás támad. A játéko-
sok egymás után kézbe veszik, s megvizsgálják a kockákat, egymás-
hoz illesztenek egy-egy párat, majd továbbadják a szomszédjuknak.
Láthatólag mindent rendben találnak, mert a kockákat szó nélkül a
takaróra dobják, Jojo pedig visszapakolja őket a dobozokba, csak az
utolsó párat hagyja a takarón. Néhányan levetették az ingüket, s
máris ellepik őket a szúnyogok. Jojo megkér, hogy gyújtsak meg
néhány marék nedves füvet, amivel kifüstölhetjük őket.

62
 – Ki kezd? – kérdezi egy tagbaszakadt fickó. A bőre sárga, a sza-
kálla fekete, tömött és göndör, s egy elfuserált virág van a jobb kar-
jára tetoválva.
– Például te, ha van kedved – mondja Jojo.
A gorilla kihúz ezüstszögekkel kivert övéből egy nejlonzacskót,
abból pedig egy hatalmas köteg bankót.
– Mennyivel kezdesz, kínai? – kérdezi valaki.
– 500 boli!
– Akkor hát… 500!
Perdülnek a kockák. Nyolc. Vagyis a nyolc különféle variációira
lehet fogadni.
– 1000 boli, hogy nem dobod meg két négyesből! – kiáltja egy
mandró.
– Én arra teszek, hogy megdobja – mondja Jojo.
A kínai egy ötössel és egy hármassal dob nyolcat. Jojo veszít. Öt
órán át folyik a játék, vita, hangos szó nélkül. A játékosok rendkívül
fegyelmezettek. Jojo 7000 bolit veszített, egy sánta ürge több mint
10 000-et.
Úgy állapodtak meg, hogy a parti éjfélig fog tartani, de azután
közös elhatározással megtoldották a játékidőt egy órával. Jojo beje-
lenti, hogy az utolsó játszma következik.
– Én kezdtem, én akarom végezni is – mondja a kínai, s megra-
gadja a kockákat. – Felteszek mindent, amit eddig nyertem: 9000
bolivárt!
Megteszi a tétjét, bankjegyekben és gyémántban. Sokan fogad-
nak ellene. És kijön a hét, első dobásra!
E mestervágás után fut végig az első moraj a társaságon. A ven-
dégek felállnak.
– Gyerünk aludni!
– Na? Jól megfigyeltél mindent? – kérdezi Jojo, amikor kettes-
ben maradunk.

63
 – Igen, főleg a vendégeket. Mindnél volt pisztoly is, tőr is, de
néhányan még a dzsungelkésüket is magukkal hozták… Az jó éles,
egy vágással lenyisszanthatják vele a fejed.
– Bizony le. És úgy általában mi volt a benyomásod?
– Tudod… játszottam én a Szigeteken is, de sehol sem éreztem
magam olyan nagy veszélyben, mint itt.
– Megszokod, haver. Holnap játszol – és nyerni fogsz! Tuti! Sze-
rinted kik a legveszélyesebbek?
– A brazilok.
– Bravó! Azon mérhető le egy ember intelligenciája, hogy mi-
lyen gyorsan ismeri fel halálos ellenségeit.
Lelakatoljuk az ajtót (három hatalmas lakattal!), majd ledobjuk
magunkat a függőágyra. Igyekszem gyorsan elaludni, mielőtt még
Jojo horkolni kezdene.
Másnap iszonyú meleg van. Se felhő, se szellő. Járok egyet ebben
a furcsa faluban. Az emberek külleme riasztó ugyan, de néhány szó
után kiderül, hogy valójában igen nyájasak és barátságosak. Bené-
zek a korzikai vörös óriáshoz is. Miguelnek hívják. Jól beszéli a ve-
nezuelai nyelvet, csak időnként angol és brazil szavakkal spékeli
meg a mondatokat. Franciául sokkal nehézkesebben beszél. Kávét
iszogatunk, amit egy fiatal mesztic lány harisnyán szűrt át.
– Honnét jössz? – kérdezi.
– A tegnapi ajánlatod után nem hazudhatok. A fegyenctelepről.
– Á! Megszöktél? Jól tetted, hogy megmondtad.
– Este?
A kétméteres óriás feláll, és vörös arca különlegesen nemes kife-
jezést ölt:
– Én is megszöktem, de nem Guayanából, hanem Korzikáról,
mielőtt még letartóztattak volna. „Becsületvédő bandita” vagyok!
Lenyűgöz a büszkesége és saját becsületének mérhetetlen tiszte-
lete.
– Korzika maga a paradicsom – folytatja –, az egyetlen ország a
világon, ahol az emberek képesek az életüket áldozni a becsületért!

64
 – Azt nem tudom, hogy Korzika-e az egyetlen ilyen ország, ab-
ban azonban biztos vagyok, hogy a korzikai bozótos vidéken sokkal
több ember űzi ezt a mesterséget a becsület védelmében, mint
egyéb okokból.
– A városi zsiványokat nem szeretem – mondja elgondolkozva.
Röviden elmondom neki a történetemet, s azt is elárulom, hogy
vissza akarok menni Párizsba, bosszút állni.
– Helyes. Csak ne felejtsd el, hogy a bosszú olyan étel, amit hi-
degen kell fogyasztani. Légy óvatos! Rettenetes lenne, ha lebuknál,
mielőtt a tervedet végrehajtanád! Az öreg Jojoval vagy?
– Igen.
– Rendes ember. Egyesek rebesgetik ugyan, hogy túl ügyesen
játszik, de én nem hiszem, hogy csalna. Régóta ismered?
– Nem, de ennek szerintem nincs jelentősége.
– Persze. Csak egyvalami aggaszt, Pilla…
– Micsoda?
– Az, hogy már két vagy három társát meggyilkolták. Ezért volt
a tegnapi ajánlatom. Légy résen, és ha úgy érzed, hogy baj van, gye-
re hozzám teljes bizalommal!
– Köszönöm, Miguel!
Furcsa egy falu ez: a társadalom kirekesztettjei a dús, életerős
őserdő kellős közepén! Mindenkinek az élete, aki ide vetődött, való-
ságos regény. Csodálatos hallgatni őket! A szétszedett karton- vagy
fadobozokból, vászondarabokból összeeszkábált, pálma- vagy cink-
tetős viskók csak imitálják a valódi lakóházat. Az emberek szinte az
utcán alszanak, esznek, mosakszanak, szeretkeznek. De mégsem
jutna eszébe senkinek, hogy a számos lyuk és rés valamelyikén ti-
tokban belessen egy másik ember otthonába. A magánélet szent és
sérthetetlen. Ha valaki vendégségbe indul, jó kétméternyire megáll
a háztól, ahová szeretne betérni, és csöngetés helyett azt kiáltja:
„Van valaki idehaza?” Ha nem ismeri a házigazdát, azt is hozzá kell
tennie: „Gentes de paz!”, amivel azt jelzi, hogy jóbarátként érkezett.

65
Ezek után, ha van valaki a házban, felhangzik a kedves invitálás:
„Adelante. Esta casa es suya!”(Lépjen be. Ez a ház az öné!)
Egy farönkökből épült barakk előtt masszív asztal áll. Rajta a
Margit-szigetről származó igazgyöngy nyakláncok hevernek, né-
hány színaranyrög, valamint órák és bőr vagy széthúzható fém
óraszíjak és rengeteg ébresztőóra.
Ez Musztafa ékszerüzlete.
Rokonszenves öreg arab áll az asztal mögött. Marokkói. Rövid
beszélgetés után rájön, hogy francia vagyok.
– Ettél már? – kérdezi. Délután öt óra van.
– Még nem.
– Én sem. Készítek valamit. Ha van kedved, tarts velem.
– Szívesen.
Musztafa rendkívül barátságos ember. Egy kellemes órát töltök a
társaságában. Nem kíváncsiskodik, egy szóval sem kérdezi, honnan
jövök.
– Furcsa – mondja. – Odahaza nem szerettem a franciákat, itt
viszont szeretem őket. Te ismertél otthon arabokat?
– Sokat. Nagyon jókat és nagyon rosszakat is.
– Minden fajta ember között akad jó is, rossz is. Én, Musztafa, a
jók közé sorolom magam. Hatvanéves vagyok, az apád lehetnék.
Volt egy harmincéves fiam, két éve lelőtték. Derék, szép ember
volt, és a szíve arany.
Könnybe lábad a szeme.
Megnyugtatólag a vállára teszem a kezem, s abban a pillanatban
felrémlik előttem a saját apám, akinek bizonyára éppígy elhomá-
lyosul a szeme, ha engem emleget. Szegény papa! Jó volna tudni,
hol van, mit csinál. Biztos vagyok benne, hogy él. Érzem. Remélem,
a háború nem gyötörte meg nagyon.
Musztafa biztat, hogy máskor is jöjjek és egyek nála, amikor csak
kedvem tartja. Na és persze azonnal szóljak, ha bármire szükségem
van, mert én teszek szívességet, ha megengedem, hogy a segítsé-
gemre legyen.

66
 Már esteledik, amikor mindent megköszönve búcsút veszek tőle.
Hamarosan kezdődik a játék. A Miguellel és Musztafával folytatott
beszélgetés jólesőn átmelegítette a szívem.
Szorongás nélkül várom az első játszmámat. Igaza van Jojonak: „Aki
nem kockáztat, nem is nyer.” Ha fel akarom robbantani az Orfèvres
rakpart 36-ot, és még némi pénzt a jövőmre is tartalékolni, sokat
kell nyernem, s fogok is, annyi szent!
Szombat van, és mivel a vasárnapi munkaszünetet a bányászok
szigorúan betartják, a játék csak este kilenckor kezdődik, mert nap-
felkeltéig fog tartani. Óriási tömeg tolong a barakkunkban, ennyi
ember egyszerre nem játszhat idebent. Jojo kiválaszt huszonnégy
embert, aki feltehetőleg nagyban játszik majd: ők bent maradhat-
nak, a többiek kint játszanak. Átmegyek Musztafához, s kölcsönké-
rek egy nagy szőnyeget meg egy karbidlámpát. Amikor egy-egy
nagybani játékos elmegy, a helyébe bejön valaki kintről.
Nyerek, és megint nyerek! Megállás nélkül teszem a téteket Jojo
dobásaira: „Kettőt egy ellen, hogy nem csinál hatot két hármasból…
tízet két ötösből stb.” Csillognak a szemek. Valahányszor valaki
fölemeli a poharát, egy tizenegy éves kölyök, akit erre a célra fo-
gadtunk fel, rumot tölt neki. Kérésemre Jojo Migueltől szerzi be az
italt és a szivart.
A hangulat átforrósodik. Anélkül, hogy Jojótól engedélyt kérnék,
változtatok a taktikán. Nemcsak akkor licitálok, ha ő dob, hanem
akkor is, amikor mások. Összeráncolja a szemöldökét. Szivarra
gyújt, s közben a foga közt azt mormolja: „Hagyd abba, kölyök! Ne
szórd a gubát!” Hajnali négy óra tájt óriási halom bolivár, cruzeiro,
amerikai, antillai dollár és gyémánt tornyosul előttem, és még né-
hány aranyrögöt is nyertem.
Jojo megragadja a kockákat. Fogadok rá 1000 bolivárral.
És… hét!
Bent hagyom az egészet, vagyis most már a nyereménnyel
együtt 2000 bolivárt.
És… megint hét!

67
 – Most mi legyen, Enrique? – kérdezi a kínai.
– Bent hagyom mind a négyezret.
– Tartom! – kiáltja valaki.
Megnézem magamnak az illetőt: zömök kis ember, fekete, mint
a suvick, a szeme véreres az alkoholtól. Meztelen felsőtesttel, do-
hányszínű rövidnadrágban ül a földön. Biztos brazil.
– Akkor tegyél ki 4000 bolit!
– Ez a kő többet ér!
Egy gyémántot dob a takaróra. A kínai felkapja s a mérlegre te-
szi.
– Csak 3500-at ér – jelenti ki.
– Akkor legyen 3500 – egyezik bele a brazil.
– Dobj, Jojo!
Jojo eldobja a kockákat, ám a brazil egy villámgyors mozdulattal
röptükben elkapja őket. Kíváncsian várom, mi fog történni. A brazil
a kockákra mered, majd rájuk köp, s visszaadja őket Jojónak.
– Így dobj velük, nedvesen! Jojo rám néz.
– Elfogadod, Enrique? – kérdezi.
– Ahogy akarod, hombre.
Egy gyors mozdulattal, mintha véletlenül tenné, felmagasítja a
gyűrődést a takarón, s már dob is a két nyálas kockával.
És… megint hét!
A brazil felpattan, mintha rugóra járna, keze a revolverén. De
azután csöndesen csak ennyit mond: „Ma nincs szerencsém.” És
elmegy.
Amikor felugrott, mint krampusz a dobozból, én is a csőre töl-
tött revolveremhez kaptam. Jojo azonban nem mozdult, egyetlen
védekező mozdulatot sem tett, holott ha a néger lő, ő lett volna a
céltábla. Be kell látnom, hogy sokat kell még tanulnom, amíg bizto-
san meg tudom ítélni, melyik az a pillanat, amikor lőni kell.
Felkel a nap. A játék véget ér. A szúnyogok ellen égetett nedves
fű, valamint a cigaretták és szivarok füstje vörösre csípte a szemem.
A lábam kilencórai kuporgás után teljesen elgémberedett. Mégis

68
jóleső érzés tölt el: nem használtam a vécére menős trükköt, ami
azt jelenti, hogy ura vagyok az idegeimnek.
Délután kettőig aludtam. Amikor felébredek – Jojo sehol. Átku-
tatom a nadrágomat, a zsebek üresek. Jojo mindent kipakolt. A fe-
nébe is! Még nem számoltunk el! Mit játssza a főnököt? Mindig is
utáltam az olyan pökhendi pasasokat, akik magasabb rendűnek
képzelik magukat másoknál, és azt hiszik, hogy nekik mindent sza-
bad.
Elindulok, hogy megkeressem Jojót. Miguelnél találok rá, épp
egy nagy tál húsos makarónit eszik.
– Hogy tetszik a mai szép délután? – kérdezi.
– Tetszik is, nem is.
– Mi az, ami nem tetszik?
– Hogy a zsebemben turkálsz, amikor nem látom.
– Most mit hülyülsz, fiacskám? Én korrekt ember vagyok. A mi
vállalkozásunk csakis a kölcsönös bizalmon alapulhat. Játék közben
máshova is dughatod a gyémántokat vagy a bankjegyeket, nemcsak
a zsebedbe. És te sem tudod ellenőrizni, hogy én mennyit nyertem.
Tehát tökmindegy, hogy külön vagy együtt csináljuk-e a kasszát. Fő
a bizalom!
Igaza van. Nem is térünk vissza többé erre a témára. Jojo kifizeti
Miguelnek a rumot és a dohányárut. Megkérdezem, vajon a vendé-
gek nem találják-e furcsának, hogy ő fizeti az italt meg a füstölniva-
lót.
– De hiszen nem én fizetem! Aki sokat nyer, hagy valamit a köz
javára. Íratlan szabály.

És ez így megy minden éjjel. Már két hete, hogy itt vagyunk, ti-
zennégy éjjelt játszottunk végig, tulajdonképpen állandó életve-
szélyben.
Tegnap éjjel zuhogott az eső. Egy játékos, miután elég sokat
nyert, felállt, s kiment a koromsötét éjszakába. Egy hatalmas fickó,
aki már jó ideje nem játszott, mert nem volt neki miből, követte.

69
Húsz perc múlva visszatért az addig peches óriás, és nagy hévvel
belevetette magát a játékba. Úgy gondoltam, hogy az, aki az imént
olyan sokat nyert, kölcsönadott neki, de furcsállottam, hogy ilyen
sokat. Másnap azután megtalálták a nyerőt: egy késszúrás végzett
vele, alig ötven méterre a barakkunktól. Elmondtam az esetet Jojó-
nak.
– Nem a mi dolgunk – jelentette ki. – Legközelebb majd jobban
vigyáz.
– Miket fecsegsz össze-vissza? Hogy lenne neki legközelebb, ami-
kor meggyilkolták?
– Ez igaz. De hát mit tegyünk?
Természetesen követem José tanácsát, és mindennap eladom azt
a külföldi pénzt, gyémántot és aranyat, amit nyerek, egy nyugati
felvásárlónak, akinek Ciudad Bolivárban van ékszerüzlete. A ba-
rakkja homlokzatán tábla lóg: „Jó áron vásárolok aranyat és gyé-
mántot!” S alatta egy másik tábla: „A legnagyobb kincsem a becsüle-
tem.”
Egy nagy borítékban tartom a nevemre kiállított kötelezvénye-
ket, melyek nem ruházhatók át, s a pénzt senki másnak nem adják
ki, csak nekem. Ezt minden helybéli akasztófavirággal tudatom, s
ha nem beszél se franciául, se spanyolul, az orra alá dugom a köte-
lezvényeket. Így hát csak játék közben vagyok veszélyben, és köz-
vetlenül utána. A derék Miguel időnként eljön értem a játszma vé-
gén.
Két nap óta a légkör a szokottnál is feszültebb. A fegyenctelepen
alakult ki az a hatodik érzékem, amely a feszültséget méri. A Szige-
teken levő kaszinóban mindenki megérezte, ha levegőben lógott a
botrány, még ha nem is volt még semmi kézzelfogható előjele. Mi-
vel életről és halálról volt szó, talán valamilyen rejtélyes módon
ráálltunk az ellenünk fenekedők hullámhosszára? Nem tudom. De a
megérzésem sohasem csalt meg.
Tegnap például négy brazil egész éjjel a helyiség négy sötét sar-
kában támasztotta a falat. Néha egyikük kivált a félhomályból, be-

70
lépett a szőnyeget megvilágító lámpa éles fénykörébe, és feltett egy
egészen nevetséges tétet. Ők maguk egyszer sem dobtak.
S ami a leggyanúsabb: egyiküknél sem lehetett fegyvert látni, se
dzsungelkést, se tőrt, se revolvert, s ez valahogy nem illett a gyilkos
pofájukhoz. Nyilvánvaló volt, hogy szándékosan rejtegetik a fegyverei-
ket!
Ma este is itt vannak. Egyik sem veti le az ingét – a revolver
nyilván a mellükre van szíjazva. Persze most is a félhomályban
állnak, de azért kivehető az arcuk. Meredten bámulják a játékoso-
kat. Úgy kell szemmel tartanom őket, hogy ne vegyék észre. Köhö-
gést imitálva hátrahajtom a fejem. Sajnos így is csak azt a kettőt
látom, aki szemben áll velem. A két mögöttem levőre csak úgy vet-
hetek egy pillantást, ha orrot fújva félrefordítom a fejem.
Jojo hidegvére már-már félelmetes. Kötélből vannak az idegei.
Nagy nehezen beleegyezett, hogy időnként a mások dobásaira is
fogadjak. Utálja ezt a taktikát, mert így kétszer vagy háromszor kell
megnyernie egy összeget, amire végleg az övé lehet. A játék hevé-
ben egyre mohóbbá válik, gátlástalanul tologatja elém a hatalmas
bankjegykötegeket.
Érzem, hogy a sarkokban álló fickók szeme rám szegeződik. El-
határozom, hogy ma nem teszem a nyereményem vászonzsákba,
hanem tüntetőleg mindent a pokrócon hagyok.
Kétszer-háromszor odaszólok Jojonak párizsi tolvajnyelven,
hogy állítsa le magát. Úgy tesz, mintha nem értené. Mivel tegnap
már elsütöttem a vécétrükköt (kimentem és nem jöttem vissza),
biztos vagyok benne, hogy ha ma megismételném, a négy cimbora
nem várna türelmesen a visszatérésemre, hanem elkapna a barakk
és a vizelde közt.
A játék láza egyre magasabbra szökik, s vele együtt a terem négy
sarkában meredten álló szobrok feszültsége is. Különösen az egyik
látszik robbanásra késznek: csikkről gyújt rá, úgy szívja egyik ciga-
rettát a másik után.

71
 Ekkor egy nagy elhatározással elkezdek összevissza licitálni.
Nyerő Jojo dühösen morog. De micsoda pech! Nyerek, pedig most
veszíteni szeretnék! Az előttem heverő pénz- és gyémánthalom,
ahelyett hogy apadna, egyre dagad. Rengetegféle pénz van már
előttem, de a legtöbb az 500 boliváros bankó. Annyira ideges va-
gyok, hogy a kockák után nyúlva véletlenül a bankjegyekre teszem
a cigarettámat, amely az egyik kettőbe hajtott 500-as bankón két
lyukat éget. Bedobom tétnek, és elveszítem, három másikkal együtt,
vagyis összesen 2000 bolit. A nyertes feláll. „A holnapi viszontlátás-
ra!” – mondja, és távozik.
Játék közben az ember elveszíti az időérzékét, így hát nem tud-
nám pontosan megmondani, mennyi idő telt el a távozása óta,
amikor egyszer csak újra megpillantom ezt a bankjegyet a szőnye-
gen. Jól emlékszem arra, aki nyerte: negyven év körüli, szakállas,
nagyon sovány fehér ember volt, a bal fülcimpáján fehér folttal,
amely feltűnően virított a lesült bőrén. De ez a pasas már nincs itt.
Képzeletben rekonstruálom a távozását. Biztosan emlékszem, hogy
egyedül ment el, s a négy marcona közül egyik sem mozdult ki a
sarokból. Nyilvánvaló tehát, hogy cinkosaik vannak odakint, akiket
valamilyen titkos jeladással figyelmeztetnek, ha sok pénzzel távozik
valaki.
Azt már nem tudom fölidézni, ki mindenki jött be azóta, hogy a
fehér fülcimpás elment, mert sokan játszanak állva is. A pokrócon
ülők viszont órák óta ugyanazok, és annak a helyét, aki a kiégett
ötszázast nyerte, azonnal elfoglalták a távozása után.
De ki dobta be most ezt a pénzt? Szívesen érdeklődnék, de ér-
zem, hogy a nyomozás túl kockázatos volna.
Életveszélyben vagyok. A sok pénzzel távozó fehér fülcimpás is
a biztos halálba ment. Az idegeim pattanásig feszülnek – ilyenkor
villámgyorsan tudok gondolkodni. Hajnali négy óra van, negyed
hétnél előbb nem kel fel a nap. Tehát a balhé, ha lesz, négy és öt
között fog kitörni. Egy pillanatra kiállok az ajtóba, hogy – úgymond
– friss levegőt szippantsak. Látom, hogy az éjszaka koromfekete. A

72
nyereményemet a pokrócon hagytam. Egyébként nem tapasztalok
kint semmi rendkívülit.
Visszaülök a helyemre. Nyugalmat erőltetek magamra, de min-
den érzékszervem éber. Érzem, hogy a két szempár szünet nélkül a
tarkómra szegeződik.
Jojo dob, hagyom, hogy mások fogadjanak rá. Kezd halmozódni
előtte a nyeremény. Ezt utálja a legjobban.
Az izgalom forrpontjára ér a teremben. Nyugodt, természetes
hangon odaszólok Jojónak franciául:
– Pillanatokon belül kitör a botrány. Hidd el. Érzem. Ugorjunk
föl egyszerre, és rántsunk revolvert.
Kedélyesen mosolyog, s az enyémhez hasonló csevegős hangon
válaszol:
– Milyen okból viselkednénk ilyen hülyén? És kire céloznánk?
Tényleg. Kire célozzunk? És milyen okból? De közben minden
idegszálammal érzem, hogy nagyon is volna rá okunk. A megállás
nélkül cigarettázó pasas egymás után kétszer is teletölteti a poharát.
Egyedül nem tudok elmenni, mert mit érek a revolveremmel
ebben a koromsötét éjszakában? A kint levők látnak engem, míg én
a fényből kilépve semmit sem fogok látni. Húzódjak be a másik
szobába? A fejemet rá, hogy lapul már ott egy ürge. Mi sem egysze-
rűbb, mint félretolni egy deszkát és bemászni.
Egyetlen dolgot tehetek: az összes gubámat tüntetőleg beteszem
a vászonzsákba, s a zsákot a helyemen hagyva fölállok, hogy vizelni
menjek. Nem fogják leadni a jelet, hiszen nem viszem magammal a
pénzt. Lehet vagy 5000 boli. De még mindig szívesebben veszítem
el azt, mint az életemet.
Nincs más választásom. Csapdában vagyok, amely bármely pil-
lanatban kattanhat.
Hét perc múlva öt óra. Felmarkolom az összes bankjegyet, gyé-
mántot, aszpirinestubust, s lassan, komótosan, hogy mindenki lássa,
beteszem a vászonzsákba. Behúzom a zsák száján a zsineget, lete-

73
szem a pokrócra, majd azt mondom spanyolul, hogy mindenki
értse:
– Vigyázz a zsákomra, Jojo! Nem érzem jól magam, levegőzöm
egyet.
Jojó, aki eddig titokban leste minden mozdulatomat, a zsák után
nyúl:
– Add csak ide! Nálam jó helye lesz!
Elszorul a szívem, amint átadom a zsákot, mert tudom, hogy
iszonyú veszélybe sodorja Jojót. De mit tehetnék? Mondjam, hogy
ne vegye magához, hanem hagyja a földön? Ez nevetséges volna,
meg hiábavaló is, mert az öreg makacs, mint az öszvér.
Kimegyek, kezem a revolveremen. A sötétben senkit sem látok,
mégis tudom, hogy figyelnek. Gyorsan, csaknem futva, Miguel ba-
rakkja felé tartok. Ha együtt visszamegyünk, s egy nagy karbidlám-
pával körüljárjuk a „kaszinót” és elhessentjük a sötétben ólálkodó-
kat, talán még elkerülhetjük a robbanást. Sajnos, Miguel több mint
kétszáz méterre lakik tőlünk. Rohanni kezdek.
– Miguel! Miguel!
– Mi baj van?
– Kelj fel gyorsan! Fogd a revolvered és egy lámpát! Mindjárt ki-
tör a balhé!
Pang! Pang! Két torkolattűz villan fel a fekete éjszakában.
Rohanok vissza. Izgalmamban eltévesztem a barakkot, idegen
helyre esem be, ahol valaki részben szitkozódik, részben érdeklő-
dik, hogy mi ez a lövöldözés. Továbbrohanok. A barakkunk sötétbe
borult. Felkattintom az öngyújtómat. Emberek szaladnak lámpák-
kal. Senki sincs már a teremben. Jojo a földön nyöszörög, a tarkójá-
ból ömlik a vér. Nem halt meg, de eszméletlen. Nem nehéz kitalál-
ni, mi történt. Egyszerre lőttek a karbidlámpára és Jojóra. A még
épen hagyott villanylámpa fényénél fölmarkoltak mindent, ami
Jojo előtt volt: az én zsákomat és az ő nyereményét, majd letépték
róla az inget, és a mellére erősített nagy vászonzacskójától is meg-
szabadították, miután késsel átvágták a szíját.

74
 A többi játékosnak nem esett baja. A második lövés még gyor-
sabb futásra serkenthette őket. De nem is voltunk már sokan, ami-
kor én kimentem. Úgy emlékszem, nyolc ember ült, kettő állt, no és
persze ott volt a négy marcona a sarokban, és a kölyök, aki felszol-
gált.
Mindenki segíteni akar. Átvisszük Jojót Miguelhez, akinek a ba-
rakkjában van egy rönkfából összeácsolt ágy. Jojo egész délelőtt
nem nyerte vissza az eszméletét. A vér megalvadt, már nem folyik.
Egy angol bányász szerint ez részben jó, részben rossz, mert ha
Jojónak koponyasérülése van, akkor a vér most befelé folyik. Úgy
döntök, hogy nem mozdítjuk meg. Egy callaói bányász, Jojo öreg
barátja, átment egy másik bányába, egy állítólagos doktorért.
Le vagyok sújtva. Mindent elmondtam Musztafának és Miguel-
nek, és ők azzal vigasztalnak, hogy mivel figyelmeztettem Jojót, ő a
hibás, hogy nem hallgatott rám.
Délután három óra felé Jojo felnyitja a szemét. Itatunk vele né-
hány csepp rumot. „Végem van, haver, érzem – mormolja. – Ne
mozdítsatok meg! Nem a te hibád, Pilla, hanem az enyém.” Egy kis
sóhaj után még hozzáteszi: „Miguel, a disznód palánkkerítése mö-
gött elástam egy dobozt. Vigye el a félszemű Lolának, a feleségem-
nek.” Alighogy ezt elmondja, visszahull az eszméletlenségbe. Akkor
halt meg, amikor lenyugodott a nap.
Dona Carmencita is benéz hozzánk. Hoz néhány gyémántot és
háromnégy bankjegyet, amit délelőtt a játékteremben szedett össze.
Pedig hány ember megfordult azóta ott! De senki sem nyúlt se a
pénzhez, se a gyémántokhoz.
Csaknem az egész falu eljött a temetésre. A négy brazil is ott lé-
peget. Rendületlenül inget viselnek. Egyikük kezet nyújt, én azon-
ban úgy teszek, mintha nem látnám a mozdulatot, és barátságosan
megütögetem a hasát. Nem tévedtem, a revolver ott van, ahol gon-
doltam.
Töprengek, mit tehetnék ezekkel a disznókkal. És mikor? Most?
Később? Nem. Túl késő.

75
 Szeretnék most egyedül maradni, de a helyi szokás szerint te-
metés után minden olyan bisztróban inni kell egy pohárral, amely-
nek a tulaja ott volt a szertartáson. És ők aztán mind ott vannak,
mindig.
Dona Carmencita – épp az ő ivójában vagyunk – leül mellém,
kezében ánizslikőrös pohárral. Amikor iszom, ő is fölemeli a poha-
rát, de csak azért, hogy eltakarja vele a száját, és sietve a fülembe
súgja:
– Jobb, hogy vele történt, mint ha veled! Téged most már nem
érhet baj.
– Miért?
– Mert mindenki tudja, hogy amit nyertél, eladtad a libanoni-
nak.
– De mi van, ha a libanonit is megölik?
– Hoppá! Erre nem gondoltam.
Otthagyom a barátaimat, miután közöltem dona Carmencitával,
hogy az egész cechet állom.
Rátérek a temető felé vezető ösvényre – magam sem tudom,
miért. Ez a temető csupán egy ötven négyzetméteres, megművelt
kis földdarab, benne nyolc sírhalom. Jojóé az utolsó. A sír előtt ott
áll Musztafa. Odalépek hozzá.
– Mit csinálsz te itt, Musztafa?
– Mondtam egy imát öreg barátomért, akit nagyon szerettem.
No meg egy keresztet is hoztam, mert te megfeledkeztél róla.
A mindenségit! Ez igaz. Nem gondoltam a keresztre. Megszorí-
tom a derék arab kezét és megköszönöm a figyelmességét.
– Te nem vagy keresztény? – kérdezi. – Nem láttam, hogy
imádkoztál volna, amikor behantolták.
– Hogy is mondjam… Isten bizonyára létezik, Musztafa – mon-
dom, hogy örömet szerezzek neki. – És meg is köszönöm, hogy
nem küldött Jojóval együtt örök nyugalomra. Ami pedig a barátun-
kat illeti – ahelyett, hogy imádkoznék érte, inkább megbocsátom
neki, hogy nem volt több, csak egy utcakölyök a nyomorúságos

76
Belleville-ben, s nem értett semmi máshoz a világon, csak a kocká-
záshoz.
– Miket beszélsz, barátom? Nem értelek.
– Nem tesz semmit. Csak egyet jegyezz meg: őszintén sajnálom,
hogy meghalt. Én megpróbáltam megmenteni. De nagy hiba, ha
valaki mindenkinél okosabbnak képzeli magát. Jojo hát itt marad
mindörökre, ebben a földben, amely a természet és a kaland biro-
dalma. Jól van ez így, hiszen ezt a kettőt imádta mindenekfelett.
Remélem, Isten megbocsát neki.
– Biztosan megbocsát, hiszen derék, becsületes ember volt!
– Ehhez kétség sem fér…
Visszasétálok a faluba. Tényleg nem haragszom Jojóra, bár halál-
ra szánt. Szerettem korát meghazudtoló elevenségét, kiapadhatat-
lan energiáját, s legfőképpen külvárosi eleganciáját: „Az ember ad-
jon a megjelenésére!”… No és az esélyemet vele szemben jócskán
megnövelte, hogy Maria apja, José felnyitotta a szemem. A legszíve-
sebben érte imádkoznék, hogy megháláljam a jó tanácsait. Nélküle
már nem volnék az élők sorában.
A függőágyamon ringatózom, s egyik nagy szivart szívom a má-
sik után, részben mert kívánom a nikotint, részben, hogy elűzzem a
szúnyogokat.
Leltárt csinálok.
Alig néhány hónapja szabadultam, s máris van tízezer dollárom.
A háború befejeződött, hála Chaplin népének, a „világ tűzoltóinak”:
az amiknak. A nagy zűrzavarban ki törődne most egy szökött fe-
gyenccel? Más dolga is van a világnak, mint hogy az én jövés-
menésemet figyelje.
Harminchét éves vagyok, tizenhárom évet töltöttem fegyencte-
lepen, ebből ötvenhárom hónapot teljes magányban. Ráadásként
lehúzattak velem néhány hónapot a Szigorított Börtönben, a San-
téban, a Conciergerie-ben és a beaulieu-i Központi Börtönben is.
Társadalmi helyzetemet nehéz meghatározni. Nem tartozom a
szegény ördögök közé, akiknek nincs más lehetőségük, mint lapát-

77
tal, csákánnyal és szitával dolgozni, de szakmám sincsen, holott egy
műszerész vagy egy villanyszerelő a világ bármely országában
megtalálhatja a számítását. De nem elég, hogy szakmám nincs, a
tanulmányaim is félbeszakadtak, így művelt embernek sem mond-
hatom magam. Nem mintha akár a szakképzettség, akár a művelt-
ség magasabb rendűvé tenne bárkit az utcaseprőnél – a fegyőröket
és a zsernyákokat kivéve sose vetettem meg senkit –, de mesterség-
beli tudás és műveltség nélkül valahogy nem áll össze az ember
személyisége, örökösen két szék közt a pad alá esik, s képtelenné
válik a kiegyensúlyozott, boldog életre.
Túl sokat tudok, s ugyanakkor mégsem eleget.
Ráadásul féktelen természetemen sem tudok úrrá lenni. Míg a
Callaóban élő hajdani vagányok a küzdelmes évek után élvezik a
nyugalmat, a békét, engem valósággal elepeszt a vágy a nagyvárosi
élet, a kaland után.
S a bosszúról sem tudok lemondani. Lehetetlen megbocsátanom
azoknak, akik annyi szenvedést okoztak nekem és a családomnak.
Nyugalom, Pilla! Csak lassan. Van idő. Bízz a jövőben! Látod,
megígérted, hogy becsületes polgár módjára élsz ebben az ország-
ban, és máris mennyi kalamajkába keveredtél!
Milyen nehéz úgy élni, ahogyan mások élnek: engedelmeskedni,
egy ütemre menetelni… Vagy letelepszem ebben az Édenben, és
lemondok a bosszúról, vagy nem mondok le róla, akkor viszont
sokkal több pénzt kell szereznem, mint amennyit munkával valaha
is megkereshetek.
Persze, ha jól meggondolom… ezt a pénzt nem feltétlenül Venezue-
lában kell megszereznem! Nem is rossz ötlet… Még meggondolom. De
most aludjunk.
Csak előbb még kiállok a küszöbre, s egy csodálattal teli pillan-
tást vetek a csillagokra, a holdra, és belefülelek az őserdő ezerszó-
lamú éjszakai koncertjébe.

78
 És azután alszom, alszom, édesdeden ringatózva a függőágyon, s
minden sejtemet átjárja a boldog bizonyosság, hogy szabad vagyok,
szabad, szabad és a sorsom kovácsa!

79
 Negyedik fejezet
BÚCSÚ CALLAÓTÓL

Másnap reggel tíz óra felé felkeresem a libanonit.

– Szóval Callaóban vagy Ciudad Bolivárban, a megadott címe-
ken megkapom a pénzt a kötelezvényekre?
– Természetesen, nyugodt lehet.
– És ha magát is meggyilkolják?
– Ennek az ön számára nincs jelentősége, mert a pénzét akkor is
megkapja. Callaóba megy?
– Igen.
– Franciaországban hol a szűkebb hazája?
– Avignon mellett születtem, nem messze Marseille-től.
– Van egy marseille-i barátom. Őt is elég messze vetette a sors a
hazájától. Alexandre Guigue.
– Fantasztikus! Jó barátom!
– Nekem is.
– Hol van most?
– Brazíliában, Bona Vistában, jó messze innen, és ráadásul az
utazás is elég bonyolult oda.
– Mivel foglalkozik?
– Fodrász. Ha már az ember Bona Vistában van, könnyű megta-
lálni: a francia fodrász-fogászt kell keresni.
– Hogyhogy? Hát már fogász is? – Kipukkad belőlem a nevetés.
Alexandre Guigue nem mindennapi pofa! Velem egy időben,
1933-ban került a fegyenctelepre, együtt tettük meg a hajóutat is,
volt ideje részletesen elmesélni élete nagy balhéját.
1929-ben vagy 1930-ban, már nem emlékszem pontosan, min-
denesetre egy szombat éjjel a plafonon át érkezett egy barátjával
Lisszabon egyik legnagyobb ékszerüzletébe, miután betörtek az
ékszerüzlet fölötti fogorvos lakására. A helyszínt földerítendő el-
ment néhány rendelésre, szemügyre vette a zárat a bejárati ajtón
meg a dolgozószoba ajtaján, s azt is megtudta, hogy a fogorvos a

80
hétvégeket vidéken tölti a családjával. Terepszemle közben kényte-
len volt két fogát betömetni.
– Remek munkát végzett – mesélte később Alexandre –, a tö-
mések még mindig tartanak! Az egész hétvége a rendelkezésünkre
állt, hogy szép nyugodtan megfúrjuk a két páncélszekrényt meg
egy acélkazettát, s kirámoljuk az összes ékszert.
– A fantomkép akkor még ismeretlen fogalom volt, de úgy lát-
szik, a fogorvos szemléletes leírást tudott adni, mert a zsaruk már
az állomáson fülön csíptek, épp amikor el akartuk hagyni Lissza-
bont. A portugál bíróság tíz-tíz évi kényszermunkára ítélt bennün-
ket. Az angolai fegyenctelepre kerültünk, Belga és Francia Kongótól
délre, ahonnét viszonylag könnyen megszöktünk. A haverom Leo-
poldville-be ment, én meg a marha fejemmel Brazzaville-be. Foly-
tattam a zsivány életet, és néhány hónap múlva megint elkaptak.
Egyébként a haveromat is. A franciák nem voltak hajlandók kiadni
a portugáloknak, helyette inkább Franciaországba küldtek, ahol a
portugáloktól kapott tíz évemet húszra emelték.
Guayanából megszökött, tudtam, hogy egy kis időt Geor-
getownban is eltöltött, s onnan valóban Brazíliába ment az őserdőn
át, ökörháton.
Mi lenne, ha fölkeresném? Igen, Bona Vistába megyek!
Ötletnek nem volt rossz… Hanem a kivitelezés!
Elindulok két emberrel, aki azt állítja, hogy ismeri a Brazíliába
vezető utat, és segít a fekhelyet meg az élelmet is cipelni. Több
mint tíz napon át bolyongtunk az őserdőben, de még Santa Helená-
ig sem sikerül elérnünk, amely az utolsó bányászfalu a brazil határ-
szélen. És két hét múlva Angol Guayana határán találjuk magunkat,
egy aranybányász községben, Aminosban. Innen indiánok kalau-
zolnak el a Cuyumi folyóhoz, amely elvezet egy kis venezuelai fa-
luba, Castillejóba. Itt köszönetképpen veszek ajándékba néhány
görbe kést és reszelőt az indiánoknak, ami pedig másik két „veze-
tőmet” illeti – nagy nehezen megállom, hogy ne verjem szét a po-
fájukat.

81
 A faluban találok egy embert, aki tényleg ismeri a vidéket és vál-
lalkozik rá, hogy a kalauzom lesz. Négy nap múlva megérkezem
Callaóba.

Elcsigázva, soványan, mint egy agár, kopogtatok késő éjszaka

Mariáék ajtaján.
– Megjött! Megjött! – kiáltja teli torkából Esmeralda.
– Ki jött meg? – hallatszik Maria hangja az egyik szobából. – Mit
ordítasz?
A többheti nomád élet után egészen meghat ez a kedves, üde
otthon. Magamhoz ölelem Esmeraldát, s a kezem a szájára tapasz-
tom, hogy ne tudjon válaszolni.
– Mi ez a lárma? – Maria belép a nagyszobába.
Azután egy kiáltás hagyja el az ajkát, amely a szíve legmélyéről
tört fel: az öröm, a szerelem, a beteljesült remény kiáltása, és Maria
a karomba veti magát.
Miután üdvözöltem Picolinót is és Maria többi húgát (José nincs
idehaza), elnyúlok Maria mellett az ágyon. Valóságos vallatásnak
vet alá: képtelen elhinni, hogy egyenesen hozzá jöttem, s nem áll-
tam meg sem Nagy Charlot-nál, sem valamelyik ivóban.
– Itt maradsz egy kis ideig Callaóban?
– Igen. De csak egy kis ideig…
– Rendbe kell jönnöd, majd főzök mindenféle finomat, hogy
felhizlaljalak. Ha már elmész – nem teszek szemrehányást, hiszen
mindig is mondtad, hogy nem maradsz nálunk –, azt akarom, hogy
jó erőben vágj bele a caracasi küzdelmes életbe.
El Callao, Uasipata, Upata, Tumeremo – kis falvak, amelyek ne-
ve idegenül cseng egy európai fülében, apró pontok annak az or-
szágnak a térképén, amely háromszor akkora, mint Franciaország.
Ezeken a világvégi kis településeken a haladás szó üres fogalom,
hiszen itt az asszonyok és a férfiak, a fiatalok éppúgy, mint az idő-
sebbek, évszázadok óta változatlanul élnek, csodálatos összhangban
a természettel, s a lelküket igazi szenvedélyek, Európában ismeret-

82
len nagylelkűség, életöröm és emberség tölti be. Pedig hát a negy-
ven éven felüliek közt igazából nincs is olyan ember, aki ne szenve-
dett volna a diktatúrától, Gomez rémuralmától. Egy semmiség is
elég volt ahhoz, hogy valakit üldözőbe vegyenek, bebörtönözzenek
vagy bikacsökkel halálra verjenek. 1925-től 1934-ig a fiatal férfiakat
lasszóval fogták katonának, mint az állatokat, s kötéllel vonszolták
őket a kaszárnyákba. Ha pedig valamelyik funkcionáriusnak meg-
tetszett egy fiatal lány, egyszerűen elraboltatta, azután, ha már
megunta, kidobta az utcára. S ha a lány családja csak a kisujját is
mozdítani merte, minden tagját kiirtották.
Időnként kirobbantak kisebb felkelések, amelyeket inkább kol-
lektív öngyilkosságnak lehetett nevezni: egyes emberek – mint
Zapata ezredes is – szembeszálltak a zsarnoksággal, bár tudták,
hogy a biztos halál vár rájuk. A hadsereg azonnal eltiport minden
megmozdulást, és akiket nem kaszaboltak le a helyszínen, az életük
hátralevő két napját nyomorékon töltötték a kínzások következté-
ben.
Az elmaradott kis falvak csaknem analfabéta lakói mindennek
ellenére megőrizték emberszeretetüket és az emberbe vetett hitü-
ket. Jó lecke volt ez nekem!
Mert igaz ugyan, hogy én is szenvedtem, engem is igazságtala-
nul ítéltek el, és a francia fegyőrök legalább olyan kegyetlenek vol-
tak, mint a diktátor csendőrei és katonái, de ma mégis itt vagyok,
épen, egészségesen kerültem ki egy nagy kalandból, amely veszé-
lyes volt ugyan, de felejthetetlenül izgalmas is… Míg szöktem a szá-
razon, vízen és az őserdőn át, minden napba egy teljes évre való
élmény zsúfolódott, olyan határtalan, teljes életet él, akit nem bék-
lyóz meg sem kötelesség, sem törvény, sem szabály.
S Maria mellett fekve újra meg újra felteszem magamnak a nagy
kérdést: nem fogom-e megbánni, ha Caracas kedvéért elhagyom
ezt az Édent?

83
 Másnap rossz hír vár. A libanoni megbízottja, egy aranyműves,
aki a Margit-szigetről való igazgyöngyökkel kirakott aranyorchide-
ákat és még néhány más, egészen eredeti ékszert készít, kijelenti,
hogy nem tud fizetni a kötelezvényeimre, mert a libanoni hatalmas
összeggel tartozik neki. Sokkal többel, mint amennyi nekem járna.
Felkerekedem hát, s elmegyek Ciudad Bolivárba, a másik címre.
– Ismeri ezt az urat? – kérdezem.
– Jobban, mint szeretném! Ez a csirkefogó megszökött az éksze-
rekkel, amiket bizományba kapott tőlem!
Ha ez igaz, az ügyem veszett fejsze nyele! Szegényebb vagyok,
mint amikor Jojóval útnak indultam. Ilyesmi is csak velem fordul-
hat elő! Jól kibabrált velem a sors!
Lehajtott fejjel, lassan poroszkálok hazafelé. Hányszor, de hány-
szor kockára tettem az életemet ezért az átkozott tízezer dollárért!
És most nincs egy fityingem sem. A rohadt libanoni még csak koc-
kákat sem reszelget! Nem strapálja magát – szépen megvárja, amíg
házhoz hozzák neki a dohányt!
Az életkedvem azonban gyorsan elűzi a keserűségemet, s lehur-
rogom magam: Szabad vagy! Szabad! És még átkozod a sorsodat?
Hogy nem ég ki a szemed! A pénz talán elveszett, de az izgalmas,
felejthetetlen kaland emlékét senki sem veheti el tőled! „Mindenki
tett? Tartom! És… hét! És… megint hét!” Sose felejtem el azt a rette-
netes feszültséget, amikor úgy ültem a helyemen, mint egy vulkán
kráterének peremén, s tudtam, hogy néhány hét múlva vagy gaz-
dag leszek, vagy halott. Nem ér meg ez a kaland tízezer dollárt?
Megér… de azért visszamegyek a bányába, mielőtt még a libano-
ni olajra lépne. Az idő pénz – nem vesztegethetem. Gyorsan kerí-
tenem kell egy öszvért, összepakolok némi élelmet, és máris indul-
hatok. Pisztolyom, késem van. De vajon visszatalálok-e egyedül a
gyémántbányába?
Végül is lovat bérelek, mert Maria szerint megbízhatóbb az ösz-
vérnél. Egyre inkább aggaszt, hogy a helyenként sokfelé ágazó
„lándzsában” esetleg eltévedek.

84
 – Én ismerem az utat. Akarod, hogy elkísérjelek? – kérdezi Ma-
ria. – Úgy örülnék, ha veled mehetnék! Csak a posadáig, ahonnét
majd csónakkal mész tovább!
– Túl veszélyes volna neked, Maria. Főleg a visszaút, egyedül.
– Megvárom, amíg jön valaki, aki Callaóba tart! Mondj igent, mi
amor!
Megbeszélem a dolgot Joséval, és ő is helyesli Maria tervét:
– Kölcsönadom neki a revolveremet. Tud vele bánni – mondja.
Ötórai lovaglás után (béreltem egy lovat Mariának is), kettesben
üldögélünk egy „lándzsában”, Maria és én. Lovaglónadrágot visel.
Egy barátnőjétől kapta ajándékba, aki a llanón él. A llano hatalmas
füves síkság Venezuelában. Az ott lakó nők bátrak, kemények, re-
volverrel, puskával, görbe késsel úgy bánnak, akár a férfiak, s úgy
lovagolnak, mint az amazonok – de azért képesek meghalni a sze-
relemért.
Maria egy cseppet sem férfias. Kedves, finom és érzékeny. Mégis
képes megvédeni magát, fegyverrel vagy akár anélkül is, mert bá-
tor.
Soha, soha nem fogom elfelejteni ezt az utazást! Csodálatos na-
pokat és éjszakákat töltöttünk el együtt, s amikor örömkiáltáshoz
nem volt többé erőnk, a szívünk kezdett dalolni…
Kristálytiszta vízben fürdünk, azután csuromvizesen, anyaszült
meztelenül szeretkezünk a folyóparti fűben, miközben kolibrik
kiabálnak, s a pillangók és szitakötők násztáncot lejtenek körülöt-
tünk. Azután folytatjuk utunkat, még mámorosan az ölelkezéstől.
Amint közeledünk a posadához, egyre csábítóbbá, hívogatóbbá
válik Maria teste – s én egyre több ürügyet találok a megálláshoz.
– Maria, azt hiszem, a lovaknak pihenniük kellene.
– Ha így folytatjuk, Pilla, az út végén nem ők lesznek fáradtak,
hanem mi! – válaszolja hangos nevetéssel, s kivillannak gyöngyfo-
gai.
Hat nap múlva megpillantjuk a posadát. Villámként hasít belém a
látvány, s e pillanatban az egyetlen, amire vágyom, hogy visszatér-

85
jek Callaóba. A tízezer dollár jelentősége eltörpül a hat szenvedélyes
nap boldogsága mellett, amely a visszaúton várna rám… Olyan erő-
vel tör rám ez a vágy, hogy belereszketek. De ekkor megszólal ben-
nem egy hang, és túlharsogja a szerelem szavát: „Ne légy hülye,
Pilla! Tízezer dollár egy egész vagyon! Szükséged van rá a terveid-
hez, a bosszúdhoz! Nem szabad lemondanod róla!”
– Megérkeztünk… – mondja Maria.
Amire én szerelmemmel, vágyammal és minden érzésemmel
dacolva így szólok:
– Igen, Maria. Az utunk véget ért. Holnap elválunk egymástól.
A négy jó evezős az árral szemben is gyorsan hajtja kis csóna-
kunkat. Minden egyes evezőcsapással távolabb kerülök Mariától,
aki a partról néz utánam.
Vajon vár-e engem valahol boldog rév, szerelem és asszony, aki-
vel otthont, családot alapíthatok? Minden erőmet összeszedem,
hogy ne nézzek hátra, mert félek, hogy akkor menten odakiáltok az
evezősöknek: „Forduljunk vissza!” El kell jutnom a bányába, meg
kell szereznem a pénzemet, és azután új vállalkozásokba fognom,
hogy mihamarább megkeressem a párizsi útiköltséget…
Elhatározom, hogy nem bántom a libanonit. Csak elveszem tőle,
ami az enyém: nem többet, de nem is kevesebbet. Sose fogja meg-
tudni, hogy a kíméletes bánásmódot annak a hat paradicsomi nap-
nak köszönheti, amit a világ legcsodálatosabb lányával, Callao kis
tündérével, Mariával tölthettem.

– A libanoni? Azt hiszem, elment – mondja Miguel, miközben

átölel óriáshoz illő karjával.
A barakk zárva van, de a zengzetes felirat még ott díszeleg a be-
járat fölött: „Legnagyobb kincsem a becsületem!”
– Megszökött a nyomorult!
– Nyugalom, Pilla! Kiderítjük, hová tűnt.
Musztafa is megerősíti, hogy a libanoni elment. De hová? Kétna-
pi nyomozás után megtudjuk egy bányásztól, hogy három testőrrel

86
Brazília felé vette az útját. A bányászok szerint „talpig becsületes
ember”! Erre elmesélem, mi történt, amikor Callaóban és Ciudad
Bolivárban az általa megadott címeken bemutattam a kötelezvé-
nyeket. Hallgatóságom közül többen felhördülnek: ha igazat beszé-
lek, ők is ki vannak fosztva. Csak egy öreg guayanai kardoskodik
továbbra is a libanoni mellett, s azt hajtogatja, hogy biztosan a Ciu-
dad Bolivár-i görög a tolvaj. Érvek hangzanak el pro és kontra, de
én már érzem, hogy minden elveszett.
S most mihez kezdjek?
Keressem meg Alexandre Guigue-et, Bona Vistában? Brazília
messze van. Legalább 500 kilométernyi utat kellene megtennem az
őserdőn át. A legutóbbi próbálkozásom óvatosságra int: kis híján
odavesztünk, amikor botcsinálta kísérőimmel megpróbáltunk el-
jutni a brazil határra. Úgy döntök inkább, hogy kapcsolatban mara-
dok az itteni bányászokkal, és ők értesítenek, ha a libanoni megint
felbukkan. S most végre irány Caracas! Csak előbb visszamegyek
Picolinóért Callaóba. Ez a legésszerűbb megoldás.
Másnap már útnak is indulok, s egy hét múltán megérkezem
Mariáék házába. Részletesen beszámolok a családnak mindenről.
Maria bátorít, igyekszik lelket önteni belém. Az apja megpróbál
rábeszélni, hogy maradjak velük: „Csempészhetnénk együtt, Pillan-
gó!”
Mosolyogva megveregetem a vállát. Nem, semmiképp sem ma-
radok itt. A közös csempészés egy cseppet sem vonz. Callao egyet-
len csábereje a számomra Maria iránti szerelmem. Jobban magához
láncolt ez a lány, mint hittem volna, és mint ahogy szeretném. Iga-
zi, nagy szerelmet érzek iránta, amely azonban rögeszmémet, a
bosszút nem tudja feledtetni velem.
Mindent elintéztem, s megállapodtam egy teherautósofőrrel,
hogy másnap reggel ötkor indulunk.
Amíg borotválkozom, Maria kioson a szobából, és bemenekül a
húgaihoz. Női ösztöne megsúgta, hogy ma jött el az igazi búcsú.
Picolino szépen megmosdatva, megfésülve a nagyszobában ül az

87
asztalnál. Esmeralda mögötte áll, keze a védence vállán. Elindulok
annak a szobának az ajtaja felé, ahol Maria rejtőzik. Esmeralda
megállít:
– Ne, Enrique!
És hirtelen ő is beszalad a nővéreihez.
José a teherautóhoz kísér minket. Egy szót sem szólunk. Indul-
junk most már, amilyen gyorsan csak lehet!
Isten veled, Maria, Callao kis virága! Több szerelmet és gyön-
gédséget adtál, mint amennyi arany gazdag bányáitok mélyén rej-
tőzik!

88
 Ötödik fejezet
CARACAS

Az utazás nagyon fárasztó volt, főleg Picolino számára. Faltuk a

kilométereket, húsz órán át voltunk úton, a pihenőket nem is szá-
mítva. Néhány órát Ciudad Bolivárban töltöttünk, majd komppal
átkeltünk a csodálatos Orinoco folyón, s azután kamionnal szágul-
dottunk tovább, amelyet a sofőrje úgy vezetett, mint egy őrült.
Másnap délután négy órakor végre megérkeztünk Caracasba.
Valósággal magamba szívom ezt a nagyvárost, s érzem, amint a
pezsgése átjárja a testemet.
1929: Párizs. 1946: Caracas. A közbeeső tizenhét évben nem lát-
tam igazi nagyvárost, csak Trinidadban és Georgetownban töltöt-
tem rövid néhány napot.
Caracas szép. Az Avila hegykoszorúja övezi, s mivel a völgy 900
méterrel a tengerszint fölött helyezkedik el, itt mindig tavasz van:
se túl meleg, se túl hideg.
„Bízom benned, Pillangó!” – visszhangoznak a fülemben
Bougrat doktor szavai, amikor elmerülünk a hatalmas város nyüzs-
gésében.
A legvilágosabbtól a legsötétebb bőrszínig valamennyi fellelhető
a kavargó tömegben, amely mintha örömmámorban úsznék. Nincs
lelkesítőbb látvány az örömtől részeg tömegnél!
Picolinóval a karomon elindulok a város központja felé. Nagy
Charlot megadta egy hajdani fegyenc címét, akinek panziója van itt:
a Maracaibo.
Az elmúlt tizenhét évben a háború korombeli férfiak százezreit
tarolta le a világ számos országában, köztük az én hazámban, Fran-
ciaországban is. 1940 és 1945 között sokan börtönbe kerültek közü-
lük, elestek vagy megsebesültek, gyakran egész életükre megnyo-
morodva. Te pedig, Pilla, itt sétálsz Caracasban! Harminchét éves
vagy, még fiatal és erős. Nézz csak körül, mennyi nyomorúságosan
öltözött ember, és mégis mind teli szájjal nevet! A mindenütt hang-

89
zó énekszó mintha nemcsak az ajkakról s a divatos lemezekről röp-
penne fel, hanem a szívekből is, kivétel nélkül mindenkiéből! Vagy-
is… majdnem mindenkiéből, mert amint közelebbről szemügyre
veszem az arcokat, látnom kell, hogy bizony egyesek súlyos terhet
cipelnek: nem vasgolyót és láncot, hanem a szegénység és tanácsta-
lanság ólomsúlyait, s védtelenül, kiszolgáltatottan bukdácsolnak a
nagyváros dzsungelében.
Pedig milyen szép egy ilyen nagyváros! Holott még csak délután
négy óra van. Milyen lehet éjszaka, milliónyi elektromos csillagá-
val? És még csak egy szegényes, külvárosi negyedben járunk! Elkiál-
tom magam:
– Hé, taxi!
Picolino mellém ül. Nevetgél, mint egy kisgyerek, és közben
nyáladzik. Megtörlöm a szerencsétlen száját. A szeme köszönetkép-
pen felragyog, s egész testében remeg a hálától. A nagyváros, sőt:
főváros az ő számára elsősorban a gyógyulás reményét jelenti. Ca-
racasban biztosan találunk megfelelő kórházat és olyan orvosokat,
akik képesek ép, egészséges embert faragni egy emberroncsból. A
reménység csodákra képes! Fogja a kezem a taxiban, s bámulja a
járdákat elborító hatalmas tömeget. Az autódudák, biciklicsengők,
tűzoltószirénák, a kikiáltók és rikkancsok kiáltozása, a kamionok
fékcsikordulása, a villamoscsilingelés, a zaj mindent elborító kaval-
kádja, ami másokat bizonyára bosszant vagy idegesít, minket – épp
ellenkezőleg – megnyugtat és boldoggá tesz, mert tudatosítja ben-
nünk, hogy visszatértünk a 20. század életébe, a technika modern
világába.
Érthető, hogy rendkívül érzékenyen reagálunk a zajra. Hiszen
éveken át tökéletes csöndben éltünk! Tizenhét évig csönd vett kö-
rül: a börtönök csöndje, a fegyenctelep csöndje, a Szigorított Bör-
tön süket csöndje, az őserdő és a tenger csöndje, az isten háta mö-
götti kis falvak boldog csöndje.

90
 – Párizs előszobájába léptünk most – mondom Picolinónak. –
Caracas igazi nagyváros. Itt meg fognak gyógyítani, és én is rátalá-
lok végre a magam útjára!
Megszorítja a kezem, s egy könnycsepp gördül le az arcán. Nem
akarom elveszíteni keze testvéries melegét, és mivel a másik keze
béna, én törlöm le a könnycseppet kis védencem arcáról.
Megérkezünk Émile S., a hajdani fegyenc panziójába. Ő épp
nincs otthon, de a felesége, egy venezuelai nő, mihelyt meghallja,
hogy Callaóból jövünk, kinyit nekünk egy kétágyas szobát és kávé-
val kínál.
Megmosdatom, majd lefektetem Picolinót, aki a végsőkig kime-
rült. Amikor látja, hogy elmenni készülök, ijedten hadonászik,
mintha azt mondaná: „Visszajössz? Nehogy itt hagyj egyedül!”
– Dehogyis, Pico! – mondom. – Csak szétnézek egy kicsit a vá-
rosban, s már jövök is vissza.
Itt vagyok, Caracas! Hét óra van, amikor leérek az utcára. Elin-
dulok a város legnagyobb tere, a Simon-Bolivár felé. Az utcák fény-
árban úsznak, a villany és a színes neonok káprázatos ragyogásában.
Hosszan bámulom a reklámok tűzkígyóit, amelyek ritmikusan fel-
villannak s kialszanak, mint a lidércfény. Valóságos balettelőadást
produkálnak a fények, amelyet mintha egy varázsló állított volna a
város hatalmas színpadára.
A tér nagyon szép. A közepén ott áll Simon Bolivár bronz lovas-
szobra. A jól eltalált büszke tartással a szobrásznak a lélek nemessé-
gét is sikerült kifejeznie. Jól megnézem minden oldalról Latin-
Amerika felszabadítóját, s bár rossz spanyolsággal, de szívem min-
den szeretetével köszöntöm, halkan, hogy más ne hallja:
– Hombre! Ha tudnád, milyen csodálatos érzés egy szegény ör-
dögnek, aki annyit harcolt a szabadságáért, a szabadság bajnokának,
sőt megtestesülésének szobránál állni!
Kétszer is visszamegyek a panzióba – jó négyszáz méterre van a
tértől –, amire végre otthon találom Émile S.-t. Elmondja, hogy

91
Charlot levélben értesítette az érkezésünkről. Meghív egy italra,
hogy nyugodtan beszélgethessünk.
– Már tíz éve vagyok itt – meséli. – Megházasodtam, van egy lá-
nyom. Nem tudlak ingyen befogadni titeket, mert a feleségemé a
panzió, de csak fele árat fogtok fizetni. (Csodálatos a hajdani ke-
ményfiúk összetartása, amikor valamelyiküknek rosszul megy a
sora!) Az a szerencsétlen flótás, aki veled van, régi barátod?
– Láttad?
– Nem, csak a feleségem említette. Azt mondja, valóságos roncs.
Agyalágyult?
– Dehogyis! Szellemileg teljesen ép, csak a szája, a nyelve és a
jobb oldala, deréktól fölfelé, béna. Már ilyen állapotban volt, ami-
kor El Doradóban megismertem. Senki sem tudta, kicsoda, s azt
sem, hogy fegyenc-e vagy deportált.
– Szóval egy vadidegent cipelsz magaddal? Nem értelek, Pilla!
Hogy vehettél ekkora terhet a nyakadba?
– Tényleg nagy teher. Bár Callaóban nyolc hónapig négy kedves
lány viselte a gondját.
– És most mihez kezdesz?
– Kezeltetni akarom Picót. Én pedig nekiállok állást keresni.
– Pénzed van?
– Van egy kevés, de csínján kell bánnom vele. Ugyanis rosszul
beszélek spanyolul, bár érteni szinte mindent értek, és így bizonyá-
ra nem lesz könnyű munkát találnom.
– Az biztos. Több a jelentkező, mint az állás. Mindenesetre, né-
hány napig nyugodtan nálunk maradhattok, amíg nem találsz va-
lami más megoldást.
Világos beszéd. Émile jólelkű ugyan, de tart a feleségétől. Az asz-
szony nyilván fél, hogy a kilógó nyelvű, csak állati morgásra képes
Picolino rossz benyomást tesz a vendégeire.
Másnap a szobánkba viszem neki az ételt. Szegény kis Picolino,
hiába fizetek a szállásodért, az ételedért, nem tűrnek meg ebben a
házban. Az egészségesek nem kedvelik a betegeket. Eltorzult képed

92
megzavarja a mások örömét. Ilyen az élet. Az emberek csak két
esetben fogadják be a jövevényt: ha felfedeznek benne valami velük
rokon vonást, vagy pedig, ha olyan semleges, mint egy tárgy, s így
senkit sem zavar. Egy eleven bútordarabot még csak elviselnek
valahogy. De te ember vagy… Ha a mozdulataim nem is olyan ked-
vesek és cirógatók, mint a callaói lányoké, az én gondoskodásom
sem lesz megvetendő. A barátod vagyok, melletted maradok, és
nem hagyom, hogy megdögölj, mint egy kutya!
Émile adott jó néhány címet, ahol állás után érdeklődhettem, de
sehol sem alkalmaztak. Két kórházban is jártam, hogy megpróbál-
jam elhelyezni Picót. Mindkét helyen elutasították, mondván, hogy
nincs szabad ágy. Az El Doradó-i fegyenctelepen kiállított szabadu-
lási papírjaival nem sokra mentem. Tegnap válaszolnom kellett egy
sor kérdésre: milyen körülmények között, miért vettem magam-
hoz, milyen nemzetiségű a beteg stb. Mondtam, hogy csak úgy egy-
szerűen a gondjaimra bízta az El Doradó-i igazgató. Ebből a hülye
barom kórházi írnok a következő konklúziót vonta le:
– Tehát vállalta, hogy gondoskodik róla. Akkor ezt kell tennie.
Ha viszont erre képtelen, a telepen kellett volna hagynia!
Kéri a címemet – hamis címet adok meg. Cseppet sem bízom
ebben a féregben, aki a fontoskodó hivatalnok prototípusa.
Sietve távozunk Picolinóval. Kétségbe vagyok esve miatta, meg
magam miatt is. Érzem, hogy nem maradhatunk tovább Émile-nél.
A felesége állandóan panaszkodik, hogy Pico lepedőit naponta cse-
rélni kell. Bár a bepiszkolódott részeket minden reggel kimosom a
lavórban, a vászon nehezen szárad, és látni lehet a foltot. Vásárolok
egy vasalót, és a nedves részeket forró vassal megszárítom.
Mit tegyek? Megoldást kell találnom, méghozzá gyorsan! Egy
harmadik kórházban is kísérletet teszek, de megint csak eredmény-
telenül.
Délelőtt tizenegy óra van, amikor kijövünk a kórházból. Érzem,
hogy nem válogathatok tovább az eszközökben, s egyben azt is
eldöntöm, hogy ezt az egész szép délutánt a barátomnak szentelem.

93
Elcipelem a Calvarióba, ebbe a trópusi növényekkel és virágokkal
teli csodálatos kertbe, amely egy kis dombon terül el, Caracas kellős
közepén.
Fent leülünk egy padra, s míg a csodálatos kilátásban gyönyör-
ködünk, húsos arepát eszünk, s megiszunk rá egy-egy üveg sört.
Azután meggyújtok két cigarettát, egyet Picónak, egyet magamnak.
Nehézkesen fújja a füstöt, összenyálazza a cigarettáját. Érzi, hogy
döntő fordulathoz értünk, s hogy talán valami olyat készülök mon-
dani, amivel fájdalmat okozok neki. Riadt, sürgető tekintete mintha
azt mondaná: „Szólj, szólj már! Érzem, hogy valami fontosat fogsz
mondani! Beszélj, az isten szerelmére!”
Néhány pillanatig habozok még, azután elszánom magam:
– Pico, három napja próbálkozunk, hogy elhelyezzelek egy kór-
házban, de hiába minden. Fölfogtad ezt, ugye?
– Igen – mondja a szeme.
– A francia konzulátusra sem mehetünk, mert félő, hogy a ki-
adatásunkat kérnék.
Helyeslése jeléül megvonja egészséges vállát.
– Hallgass rám, Pico! A legfontosabb, hogy meggyógyulj! Már-
pedig nincs annyi pénzem, hogy a saját költségemen kezeltesselek.
De kitaláltam, mit fogunk csinálni: a ma estét együtt töltjük, elme-
gyünk moziba, holnap reggel pedig kiviszlek a Simon Bolivár térre,
úgy, hogy semmiféle papír, igazolvány nem lesz nálad. Lefekszel a
szobor talapzatához és nem mozdulsz. Ha talpra akarnak állítani,
vagy akár csak felültetni, nem engeded. Végül egész biztosan rend-
őrt hívnak, a rendőr meg kihívja a mentőket. Követni fogom a
mentőautót taxival, hogy lássam, melyik kórházba visznek. Várok
két napig, és azután bemegyek hozzád, látogatási időben, hogy el-
vegyülhessek a tömegben. Első alkalommal talán még nem is szó-
lok hozzád, csak odadugok pár doboz cigarettát és egy kis pénzt.
Rendben van? Beleegyezel?
Egészséges kezét a vállamra teszi, és a szemembe néz. A tekinte-
tében különös módon elegyedik a szomorúság és a hála. Emberfe-

94
letti erőfeszítést tesz, a szája eltorzul, s végül sikerül valami repedt
hangot kipréselnie magából, amely azt jelenti: „Igen, köszönöm!”
Másnap minden a tervem szerint történik. Alig egy negyedórá-
val azután, hogy Picolino lefeküdt Simon Bolivár szobrának tövébe,
a fák alatt hűsölő öregurak rendőrért indultak. Húsz perc múlva
megérkezett a mentőautó. Taxival követtem.
Két nap múlva, a látogatók közé vegyülve jártam végig a kór-
termeket, míg végül a harmadikban rátaláltam Picolinóra. Kivörö-
södött az örömtől, amikor meglátott. Szerencsére két olyan beteg
közt feküdt, akinek sok látogatója volt, így feltűnés nélkül beszél-
gethettünk is egy kicsit.
– Rendesen ápolnak?
– Igen – int a fejével.
Megnézem az ágy lábánál függő táblát: „Paraplégia vagy szö-
vődményes malária. Kétóránként ellenőrizni!”
Otthagyok hat csomag cigarettát, gyufát és húsz bolivárt, apró-
ban.
– Viszlát, Pico!
Kétségbeesett, könyörgő tekintetét látva hozzáteszem:
– Ne aggódj! Nemsokára újra eljövök, kis haverom!
Hogy is hagyhatnám magára? Hiszen én vagyok az egyetlen em-
ber, aki a világhoz köti.

Már két hete, hogy itt vagyok, és a százbolivárosok gyorsan

fogynak. Még szerencse, hogy egész tisztességes ruhatárral érkez-
tem. Találtam egy kis szobát. Nem túl drága, de az én számomra
még így is fényűzés. Nő nincs a láthatáron. A caracasi lányok szé-
pek, jókedvűek, csak éppen nagyon nehéz megismerkedni velük.
1946-ot írunk – még nem szokás, hogy egy nő egyedül beüljön egy
kávéházba.
Minden nagyvárosnak megvannak a maga titkai. Hogy boldo-
guljunk valahogy, ki kell ismerni ezeket a titkokat, ehhez pedig

95
tanítómesterekre van szükségünk. Az utca tanítómesterei titokzatos,
nyüzsgő faunát képeznek, amelynek megvan a saját nyelve, törvé-
nyei, szokásai, szórakozásai és trükkjei, amelyek birtokában ki-ki
megkeresi valahogy a napi betevőjét. Nem könnyű.
Egyik nap például összefutok egy kolumbiaival, akit az El
Doradó-i fegyenctelepről ismerek.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
Elmondja, hogy épp sorsjegyek formájában értékesít egy csodá-
latos Cadillacet.
– A fenébe is! Úgy felvitte az isten a dolgodat, hogy már Cadil-
laced van?
– A Cadillac egy nagy bank igazgatójáé – magyarázza nevetve. –
Ő maga vezeti, s minden reggel, pontosan kilenc órakor leparkol
vele 100-150 méternyire a banktól. Ketten vagyunk a buliban. Egyi-
künk – nem mindig ugyanaz, nehogy feltűnő legyen – követi az
igazgatót a bank kapujáig, és azután ott is marad őrségben. Veszély
esetére különleges füttyjelünk van. De eddig még csak egyszer kel-
lett fütyürésznünk. Az igazgató érkezése és távozása közti időben
(déli egy órakor szokott kijönni a bankból) fehér alapon piros betűs
feliratot helyezünk a kocsira: „Sorsjegyárusítás! Főnyeremény: ez a
Cadillac! A nyerőszámok megegyeznek a caracasi lottó nyerőszá-
maival! Húzás a jövő hónapban!”
– Ezt nevezem! Sorsjegyeket árulsz egy Cadillacre, ami nem a
tiéd? És a zsaruk?
– Nem mindig ugyanazok járnak erre. Ráadásul jóhiszeműek,
eszükbe sem jut szélhámosságra gyanakodni. Ha szimatolni kezde-
nek, adunk nekik ajándékba egy-két sorsjegyet, és attól kezdve már
csak arról álmodoznak a kis odújukban, hogy ők nyerik meg a Ca-
dillacet… Ha akarsz egy kis pénzt keresni, gyere velünk! Bemutatlak
a társamnak.
– Nem tartod disznóságnak, hogy kizsebeled ezeket a szeren-
csétleneket?

96
 – Ne viccelj, Pilla! Egy sorsjegy ára tíz bolivár, vagyis csak a jó-
módúak tudják megvenni. Őket meg ki sajnálja?
Megismerkedem a társával, és bekapcsolódom a balhéba. Nem
valami fényes üzlet, de hát enni, aludni, tisztán járni mégiscsak kell,
és szeretném a lehető legtovább megőrizni – biztos, ami biztos –
azt a néhány gyémántot, amit El Dorádóból hoztam, meg a két
ötszáz boliváros bankjegyet, amit a patronomban hordok még ma
is, mint fegyenc koromban. A szállodám ugyanis elég kétes ne-
gyedben van, ha a szobámban hagyom a pénzt, könnyen ellophat-
ják, ha pedig magammal hordom a zsebemben, esetleg elveszítem.
Már tizennégy éve hordom a patront a végbelemben. Egy évvel
több vagy kevesebb már nem számít, és így nyugodtabb vagyok.
Több mint két hétig árultuk a sorsjegyeket, és még tovább is
árultuk volna, ha egyik nap egy mohó kliens, aki két cédulát is vásá-
rolt, nem csodálja meg közelebbről is az áhított kocsit. Hirtelen
fölegyenesedik és felkiált:
– Nem a bankigazgató, Fulano doktor kocsija ez?!
– De igen – válaszolja a kolumbiai, a legkisebb zavar nélkül. –
Minket bízott meg, hogy tegyük fel a lutrira. Úgy gondolja, hogy
így jobb árat érhet el, mintha eladná.
– Furcsa… – mondja ügyfelünk.
– Kérem, ne tegyen neki említést a dologról – folytatta a ko-
lumbiai, továbbra is fapofával. – Megígértük, hogy titokban tartjuk
az ügyet. Kínos lenne neki, ha kitudódnék.
– Azt elhiszem… az ő pozíciójában…
Ezzel kliensünk elindul – a bank felé! Néhány másodpercig vá-
runk, azután lerántjuk a feliratot a kocsiról, és egészen kicsire ösz-
szehajtogatjuk. A kolumbiai eltűnik vele, én meg a bank kapujához
futok, hogy értesítsem cinkostársunkat a történtekről. Közben puk-
kadozom a nevetéstől, és a kapu közelében maradok, a bohózat
folytatását várva. Nem kell sokáig várnom. Alig három perc múlva
megjelenik az igazgató és gyanakvó kliensünk. Az igazgató dühösen
hadonászva rohan a kocsija felé.

97
 Amikor látja, hogy már senki sincs a Cadillac körül, lelassítja a
lépteit, majd megáll egy kávéház előtt, s meghívja egy italra gaz
feljelentőnket. Minthogy ez utóbbi az imént nem látott engem, csak
a kolumbiaival tárgyalt, követem őket, hogy kihallgassam a társal-
gásukat.
– Hát mit szól ehhez, Fulano doktor? Ekkora szemtelenséget!
De a Cadillac tulajdonosa, mint a legtöbb caracasi, nincs híján a
humornak, és harsány nevetésre fakad.
– Előfordulhatott volna – mondja hahotázva –, hogy én is ve-
szek néhány sorsjegyet, amilyen szórakozott vagyok – hátha meg-
nyerem a saját autómat! Ötletes fickók voltak, annyi szent!
Sorsjegyárusi karrierünk ezzel véget ért. A kolumbiaiak eltűntek.
Én körülbelül 1500 bolivárt kerestem, amiből több mint egy hóna-
pig megélhetek, és ez a lényeg.
Múlnak a napok. Valamirevaló munkát találni szinte lehetetlen.
Kezdenek feltűnni Pétain hívei és a kollaboránsok, akik a francia
igazságszolgáltatás elől ide menekültek. Nem lévén elég tájékozott
ahhoz, hogy a kettő közt különbséget tegyek, egy kalap alá véve
csak úgy emlegetem őket: a gestapósok. Egyik fajtával sem érintke-
zem.
Eltelik egy hónap, és semmi változás. Callaóban nem hittem
volna, hogy ilyen nehéz lesz zöld ágra vergődnöm itt. Különleges,
kifejezetten irodák számára készített kávéfőző gépekkel házalok. Az
ajánló halandzsám olyan hülye, hogy már felfordul tőle a gyom-
rom: „Igazgató úr, ha egy alkalmazottja lemegy az utcára kávét inni
(általános szokás a venezuelai irodákban), sok időt, ön pedig sok
pénzt veszít. Az irodai kávéfőző géppel mindenki csak nyer!” Min-
denki – kivéve engem. Ugyanis a legtöbbször a következő választ
kapom:
– Mi itt Venezuelában nyugodtan élünk, és nyugodtan dolgo-
zunk. Minek kapkodnánk? Miért ne ihatnának meg az alkalmazot-
taink munkaidőben is odakint egy cafecitót, ha ahhoz támad ked-
vük?

98
 Amint épp kávéfőzővel a kezemben járom az utcát, olyan idét-
len képpel, ami ebben a helyzetben természetes, egyszer csak bele-
botlok régi montmartre-i haveromba, Bokszoló Paulóba.
– No né, Paulo!
– Pillangó!
Karon ragad és bevonszol egy kávéházba.
– Micsoda különös véletlen!
– Megőrültél? Minek járkálsz az utcán kávéfőzővel?
– Árulom. A doboza már elszakadt, annyit húzogattam ki-be.
Röviden elmesélem neki a történetemet, s azután megkérde-
zem:
– Hát veled mi van?
– Igyuk meg a kávét. Majd másutt beszélünk.
Fizetünk. Felragadom a kávéfőző gépet.
– Hagyd itt! Garantálom, hogy nem lesz többé szükséged rá!
– Biztos…?
– Halálbiztos!
Otthagyom hát a nyomorult kávéfőzőt az asztalon.
Egy órával később a szobámban beszélgetünk egy kicsit a
Montmartre-ról, a régi haverokról, azután Paulo belevág a mondó-
kájába: óriás fogásra van kilátás, egy Venezuelához közeli ország-
ban. Bízik bennem. Ha elfogadom az ajánlatát, bevesz a buliba.
– Pofonegyszerű ügy! Annyi dollárunk lesz, hogy ki kell őket va-
salni, különben nem férnek el egy nagy bőröndben sem!
– És hol vár ránk ez a kincs?
– A helyszínen megtudod. Semmit sem mondhatok előre.
– Hányan vagyunk a buliban?
– Négyen. Az egyik már a helyszínen van. A másikkal itt fogok
találkozni. Egyébként ismered. A barátod, Gaston.
– Tényleg a barátom volt, de szem elől vesztettem.
– Én viszont nem – mondja Paulo nevetve.
– Tényleg semmit sem mondhatsz előre?
– Tényleg, Pilla. Jó okom van rá.

99
 Gyorsan döntök. Az én helyzetemben nem válogathatok. Vagy
továbbra is kávéfőző gépekkel és más hülyeségekkel házalok, vagy
ismét felcsapok vagánynak, s talán hamarosan nagy köteg pénzhez
jutok. Régóta ismerem Paulót, s tudom, hogy helyén van az esze.
Ha úgy gondolja, hogy négy ember kell a balhéhoz, nem minden-
napi ügyről lehet szó. A komoly hadműveletek mindig is jobban
vonzottak, mint a piti balhék. Nos hát… robbantsunk bankot?
Robbantsunk!
Másnap útnak indulunk.

100
 Hatodik fejezet
ALAGÚT A BANK ALATT

Több mint hetvenkét órás autóút. Felváltva vezetünk. Paulo elő-

vigyázatossága nem ismer határt. Valahányszor tankolunk, az, aki
épp a volánnál ül, leteszi a két másikat a töltőállomás előtt 300 mé-
terrel, azután visszamegy értük.
Gastonnal az imént fél óra hosszat vártunk a zuhogó esőben
Paulóra. Dühös vagyok.
– Tényleg azt hiszed, hogy szükség van erre a faksznira, Paulo?
Nézd meg, ronggyá áztunk! Előbb-utóbb beledöglünk az óvatossá-
godba!
– Ne arénázz, Pilla! Felfújattam a gumikat, kicseréltettem egy
hátsó kereket, teletöltettem az olaj- és a víztartályt. Ehhez képest
nem is maradtam el túl soká.
– Nem az idővel van bajom, Paulo! De szerintem semmi értelme
ennyire elővigyázatoskodni.
– Szerintem viszont van értelme, és most én vagyok a főnök. Te
lehúztál tizenhárom évet a fegyenctelepen, én meg tíz év börtönt
szép hazánkban, Franciaországban. Ezek után szerintem nem lehe-
tünk elég óvatosak. Nem mindegy, hogy a benzinkutasok egy vagy
három személyre emlékeznek-e, ha netán majd egy Chevrolet uta-
sai felől érdeklődnek náluk.
Igaza van, nem morgolódom többet.
Tíz órával később megérkezünk abba a városba, amely utazá-
sunk végcélja. Paulo leállítja a kocsit egy villasor elején.
– A jobb oldali járdán menjetek. A villa neve Mi Amor. Sétáljatok
csak be otthonosan, Auguste már vár titeket.
Virágoskert, gondozott fasor. A ház zárva van. Kopogtatunk.
– Szevasztok, haverok! Kerüljetek beljebb!
Auguste ingujjban fogad, csurog róla az izzadság, szőrös karja
könyékig sáros.

101
 Közöljük vele, hogy Paulo a város másik végébe vitte parkolni a
kocsit. Fölösleges, hogy itt, ebben az utcában feltűnjön egy venezu-
elai rendszámtábla.
– Jól utaztatok?
– Jól.
A balhéról egy szót sem szól. Letelepszünk az ebédlőben. Lassan
itt a pillanat, amikor fény derül a titokzatos ügyre. Egy kicsit ideges
vagyok. Gaston sem tud többet a hadműveletről, mint én. S Augus-
te továbbra is hallgat, mint a sír. „Bizalom kérdése – mondta Paulo
Caracasban. – Döntsétek el, hogy beszálltok-e vagy sem. Hogy
megragadjátok-e az alkalmat, vagy sem. Ha úgy döntötök, hogy
igen, több dohányhoz juttok, mint amennyiről valaha is álmodta-
tok.” A sok dohány ellen semmi kifogásom. De most már szeret-
ném tudni, hogy miről van szó.
Auguste kávéval kínál, de továbbra is csak utazásunk és egészsé-
günk felől érdeklődik… Micsoda konspiráció!
Hallom, hogy egy kocsi fordul a garázsfeljáróra. Biztosan Paulo
érkezett meg a helyi rendszámú, bérelt autóval. Tényleg ő az.
– Hipp-hopp, már itt is vagyok! – kiáltja vidáman, s leveti bőr-
zakóját. – Minden remekül megy, fiúk!
Szép nyugodtan megissza a kávéját. Egy szót sem szólok. Várok.
Paulo kérésére Auguste egy üveg konyakot tesz az asztalra. Paulo
komótosan, elégedett képpel tölt, s azután végre beszélni kezd:
– Nos hát, fiúk, a tett színhelyén vagytok! Képzeljétek csak el,
épp ezzel a cuki kis villával szemben, az utca másik oldalán, egy
bank áll, amelynek a főbejárata a mi kis utcánkkal párhuzamos,
szép sugárútra nyílik. Amint látjátok, Auguste karja könyékig sáros.
Ennek az az oka, hogy ő már munkához is látott.
– Miféle munkához? – kérdezi Gaston, aki nem ostoba ugyan,
de nem is túl gyors felfogású.
– Ó! Bagatell ügy… – mondja Paulo mosolyogva. – Mindössze
egy alagutat ásunk, amelynek a lejárata a szomszéd szobában lesz.
Ez a hercig kis alagút áthalad majd a kert és az utca alatt, míg csak a

102
bank páncélterme alá nem ér. Remélem, mérnöki számításaim
helyesek. Ha nem… az utca kellős közepén fog felbukkanni buksi
fejünk…
Rövid szünetet tart, s azután megkérdi:
– Mit szóltok hozzá?
– Egy pillanat… Várj, amíg magunkhoz térünk. Fejbe vagyok kó-
lintva. – Nagy forgalmú ez a bank? – kérdezi Gaston, s kérdése is-
mét elárulja lassú felfogását, hiszen Paulo három doboz cukorkáért
nyilván nem fúrna alagutat.
– Menj át holnap, és majd meséld el, mit láttál! – válaszolja Pau-
lo nevetve. – Hogy egy kis ízelítőt adjak a látványból: nyolc pénztá-
rosuk van! Ebből nagyjából kitalálhatod, mennyi lehet egynapi be-
vételük!
– Hű! A francba is! – kiáltja Gaston, a combját csapkodva. – Ezt
már szeretem! Ez aztán a jó kis bank! Hű! Micsoda balhé! Még
mérnöki számítás is kell hozzá! Máris császárnak érzem magam!
– Te semmit sem szólsz, Pilla? – fordul felém Paulo mosolyog-
va.
– Én nem akarok császár lenni… Megelégszem egy sokkal szeré-
nyebb állással is… csak jó sokat lehessen keresni vele! Óriási balhé
ez, Paulo! És ha sikerül – márpedig sikerülni fog! –, életünk végéig
lesz miből fizetnünk a lakbért és a telefonszámlát. De… mindig van
néhány „de”. Feltehetek pár kérdést, főnök?
– Ahányat csak akarsz, Pilla! Eredetileg is az volt a szándékom,
hogy az ügy minden részletét megtárgyalom veletek. Én irányítom
ugyan a hadműveletet, mivel az egész az én ötletem volt, de mind-
annyian kockára tesszük a szabadságunkat, sőt talán az életünket is.
Kérdezz!
– Az első kérdésem: a mellettünk levő szobától, ahol a lejárat
lesz, hány méterre van a mi oldalunkon húzódó járda?
– Pontosan tizennyolc.
– A második kérdés: milyen távolságra van ennek a járdának a
szegélyétől a bank?

103
 – Tíz méterre.
– A harmadik kérdés: sikerült bent, a bank épületében pontosan
lokalizálnod a páncélterem bejáratát?
– Igen. Béreltem egy trezort. A kisterem, ahol a kliensek érték-
tárgyait őrzik, a bank nagy páncélterme mellett van. A két helyisé-
get páncélozott tolóajtó választja el egymástól. A nagy páncélte-
rembe tehát csak a kicsin keresztül lehet bejutni. Egyik alkalommal,
amíg a trezorom második kulcsára vártam, épp kinyílt a tolóajtó.
Láttam az egész belső termet és a fal mellett sorakozó páncélszek-
rényeket.
– Milyen vastag a két termet elválasztó fal?
– Ezt nehéz felbecsülni az acélborítás miatt.
– Hány lépcső vezet le a páncéltermekhez?
– Tizenkettő.
– A termek padlózata tehát körülbelül három méterrel van az
utca szintje alatt. Hol akarsz felbukkanni?
– Épp a két termet elválasztó falnál. Látni fogjuk alulról, hol hú-
zódik, csak a trezorokat rögzítő alsó csavarokat kell figyelnünk. Így
egy feljárón át mindkét terembe bejutunk.
– De mivel a páncélszekrények a falak mentén helyezkednek el,
előfordulhat, hogy épp az egyik trezor alatt bukkannánk föl.
– Erre nem gondoltam… Nem baj! Akkor kiszélesítjük a lyukat.
– Jobb lenne, ha két lyukat fúrnánk. Minden terembe egyet, és
lehetőleg középen.
– Én is azt hiszem, hogy jobb volna így – mondja Auguste.
– Rendben van, Pilla. Bár a behatolás még messze van, nem árt
előre gondolkodni. Van még kérdésed?
– Milyen mélyen fut majd az alagút?
– Három méter mélyen.
– Milyen széles lesz?
– Nyolcvan centiméter. Meg is kell tudni fordulni benne.
– És milyen magas?
– Egy méter.

104
 – Ami a szélességet és a magasságot illeti, egyetértek. De a mély-
séget keveslem. Így ugyanis csak két méter magas földréteg marad
fölöttünk, ami nem elég ellenálló. Ha egy nagy kamion vagy mun-
kagép elhalad az utcán, az egész alagút beroskad.
– Lehetséges, Pilla. De majdnem teljesen kizárt, hogy kamionok
vagy más nehéz járművek behajtsanak ebbe a kis utcába.
– Vagy igen, vagy nem. Viszont semmibe se kerül négy méter
mélyen fúrni az alagutat. Csak a lejárati árkot kell egy méterrel mé-
lyebbre ásni. Ebben az esetben három méter vastag földréteg ma-
rad az alagút mennyezete és az utca között. Az alagút maga ugyan-
olyan széles és magas marad, mint ahogy tervezted. Ráadásul, ha
négy méter mélyen fúrunk, egész biztosan az épület alapjával egy
magasságba vagy még mélyebbre érkezünk, de semmiképp sem
följebb. Hány szintes a ház?
– Földszint és egy emelet.
– Akkor az alap nem húzódhat mélyebben.
– Rendben van, Pilla. Négy méter mélyen fogunk ásni.
– És mi a helyzet a riasztóberendezéssel?
– Ez a legfőbb probléma. De hát a riasztóberendezés általában a
páncéltermen kívül van. Ha nem nyúlunk egyetlen ajtóhoz sem, a
riasztóberendezés minden valószínűség szerint nem fog működés-
be lépni. De talán jobb, ha elővigyázatosságból az ajtó melletti tre-
zorokhoz sem nyúlunk.
– Rendben van. Előfordulhat ugyan, hogy amikor a páncélszek-
rényeken dolgozunk, az elektromos vibráció működésbe hozza a
berendezést. De ha minden óvintézkedést betartunk, a kockázat
ellenére sem rosszak az esélyeink.
– Más megjegyzés?
– Gondoltál az alagút kideszkázására is?
– Igen. A garázsban van gyalupad, és minden egyéb is, ami a
deszkaborításhoz kell.
– Nagyszerű. És mit csinálunk a földdel?

105
 – Eleinte szétterítjük a kert egész felületén, azután csinálunk né-
hány dombocskát, végül pedig a fal mentén képezünk egy hatalmas
virágágyat. Úgy egy méter széles lesz, és olyan magas, hogy még ne
legyen túl feltűnő.
– Milyenek a szomszédok?
– A jobb oldaliaknál álmodni sem lehet jobbat. Egy öreg házas-
pár, akik amint meglátnak, mentegetőzésben törnek ki, mert a ku-
tyájuk néha a kapum elé kakál. A bal oldali szomszédok már nem
ilyen ideálisak. Két gyerek, nyolc- és tízévesek lehetnek, állandóan
hintáznak. Olyan magasra felröpülnek a kis nyavalyások, hogy át-
láthatnak hozzánk a falon túlra.
– De akkor is csak a kert őfeléjük eső részét láthatják.
– Ez igaz. Jó, tegyük fel, hogy sikerül kiásnunk az alagutat, és a
páncélterem alatt vagyunk. Ott ki kell majd alakítanunk egy olyan
nagy üreget, hogy elférjen benne az összes felszerelés, és ketten
vagy akár hárman is nyugodtan dolgozhassunk. Azután, ha már
lokalizáltuk mindkét terem középpontját, mindegyik alatt kiképe-
zünk még egy-egy kétszer két méteres üreget.
– Jó. És mivel nyitjuk fel a páncélszekrényeket?
– Ezt még nem döntöttük el.
– Milyen megoldások jöhetnek számításba?
– Csinálhatjuk hegesztőpisztollyal – nem probléma, ez a mes-
terségem. Elektromos hegesztőt is használhatunk, ehhez is értek.
Csak az a gond, hogy a villában 120 voltos áram van, az elektromos
hegesztőhöz pedig 220-as kellene. Ezért aztán még valakit bevet-
tem a buliba, de ő csak a támadás előestéjén érkezik, az alagút kiásá-
sában nem segít.
– És mivel dolgozik?
– Nos hát… termittel. A robbantás nagymestere. Mit szóltok?
– Akkor öt részre oszlik a zsákmány, nem négyre – mondja Gas-
ton.
– Jut elég így is mindenkinek. Ha ilyen óriási pénzről van szó,
nincs értelme kicsinyeskedni.

106
 – Én jónak tartom a termites megoldást – mondom –, mert az a
leggyorsabb.
– Akkor hát nagy vonalakban kész is a terv. Mindenki egyetért?
Bólintunk. Paulo azt kéri, hogy Gaston és én napközben ne mu-
tatkozzunk odakint. Csak este tehetünk egy rövid sétát, de akkor is
csak külön-külön, és tisztes polgári öltözékben: nyakkendő stb.
Átmegyünk a szomszéd helyiségbe, amely azelőtt dolgozószoba
volt. Az egy méter átmérőjű és három méter mély lejárat már ki
van ásva. Elismeréssel adózom Auguste-nek az egyenes oldalfal
láttán, amely olyan szép sima, mint egy szoba fala. Hirtelen újabb
probléma ötlik fel bennem.
– Hogy oldjuk meg a szellőzést odalent?
– Egy kis műanyag tömlős légsűrítővel. Ha a lent dolgozó há-
pog, valamelyikünk levegőt nyomogat le neki. Caracasban vettem a
szerkentyűt, egész csöndesen működik.
– És mi lenne, ha légkondicionálót használnánk?
– Erre is gondoltam, van is egy a garázsban, de állandóan kivágja
a biztosítékot.
– Ide figyelj, Paulo! Nem számíthatunk százszázalékosan a ter-
mites pofára. Ha nem érkezik meg, csak az elektromos hegesztő
jöhet számításba, mert normál hegesztőpisztollyal ítéletnapig se
nyitjuk ki azt a rengeteg páncélszekrényt. Át kell állíttatni az áramot
220 voltosra! Közlöd az illetékesekkel, hogy mélyhűtőt szeretnél
venni, meg légkondicionálót, azonkívül villany körfűrészt és több
más kisgépet is, mert szívesen barkácsolsz a garázsodban. Hol itt a
probléma?
– Igazad van. 220 volttal mindjárt más a helyzet! Most pedig fe-
ledkezzünk meg egy kicsit a munkáról! Auguste, a spagettikirály,
mindjárt tálal! Gyerünk asztalhoz!
A vacsora vidám hangulatban telik. Néhány fájdalmas emlék
fölemlegetése után megállapodunk abban, hogy ezután csak azt
idézzük föl a múltból, ami szép volt: a nőket, a napfényt, a tengert,
a vidám kalandokat. Úgy nevetünk, mint a gyerekek. Egyikünknek

107
sincs fikarcnyi lelkifurdalása sem amiatt, hogy a társadalmi egoiz-
mus legszentebb szimbóluma: egy bank ellen készülünk támadásra.
Minden nehézség nélkül megkaptuk a 220 voltos áramot – a
transzformátor a ház mellett volt. A lejárati árok mélyítéséhez az
ilyen szűk helyen nehezen kezelhető rövid nyelű csákány helyett
körfűrészt használunk. A földdarabokat kivágjuk és a vödörbe do-
báljuk.
Titáni munka veszi kezdetét. Lassan haladunk. A gödör mélyén,
immár négy méterrel a föld alatt zümmög a körfűrész – a kertbe az
égvilágon semmi sem hallatszik ki. Nincs ok aggodalomra.
A lejárat elkészült. Ma kezdjük az alagutat fúrni. Paulo maga váj-
ja ki az első métert a ragadós, nedves, agyagos földben. Már nem
félmeztelenül dolgozunk, hanem overallban, amely teljesen bebo-
rítja a testünket. Amikor a munka végeztével lehúzzuk magunkról,
olyan tiszták vagyunk, mint egy bábjából kibújt pillangó. Kivéve
persze a kezünket.
Számításaink szerint körülbelül harminc köbméter földet kell
felhordanunk. Nem csekélység.
– A legrohadtabb kényszermunka… – morogja időnként Paulo.
– Olyanok vagyunk, mint a vakondok – hajtogatja Auguste. –
Szerinted sikerülni fog, Pillangó?
– Igen! És akkor végre kivághatom a főügyész és a hamis tanúk
nyelvét, és első osztályú tűzijáték keretében a levegőbe röpíthetem
az Orfèvres rakpart 36-ot! Munkára, fiúk! Ha nektek nem sürgős,
hogy milliomosok legyetek, csinálom én egyedül! A legszörnyűbb
rémálmom, hogy a főügyészem meghalt, nyugodtan, párnák közt,
szájában a nyelvével, a hamis tanú meg belefulladt a szőrmékbe a
papája üzletében, és egy zsarut sem vagyok képes megtalálni, mert
a háború után mind beállt az Üdvhadseregbe! Ha mindez igaz vol-
na, az alagút egy cseppet sem érdekelne engem! De mivel nem igaz,
nincs kedvem se dumálni, se alsózni! Folytassuk a munkát! Enged-
jetek le a gödörbe! Én még dolgozom néhány órát!

108
 – Nyugi, Pilla! Mindannyian idegesek vagyunk. Nem megy
gyorsan, az igaz, de mégiscsak haladunk. Még tizenöt méter, és ott a
tenger sok guba! Hidd el, mindannyiunknak megvan a maga ke-
resztje. Hallgasd csak meg, mit ír nekem Santos barátom Buenos
Airesből!
Kihúz egy levelet a zsebéből, és fennhangon olvassa:
– Kedves Paulo! Mi a fene van veled? Nemcsak hogy hat hónapja
színedet sem látta a két csajod, de még egy üdvözlőlapot se írtál
nekik! Elment az eszed? Miből fogunk élni, ha begurulnak? Azt se
tudják, élsz-e még, vagy feldobtad a talpadat. Gondolhatod, hogy
ilyen körülmények között nem valami kellemes kasszírozni tőlük.
Hétről hétre egyre rémesebb patáliát csapnak. Ordítoznak: „Hol
van Paulo? Mit csinál? Biztos megint megfúr valamit! Csak minket
nem jut eszébe megfúrni! Mit képzel, meddig alszunk még a kis-
párnánkkal? Utoljára adjuk oda magának a pénzt! Legközelebb vagy
Paulo jön el érte, vagy le is út, fel is út! Megértette?” Nagyon kérlek,
Paulo, erőltesd meg magad, és írj legalább néhány sort! Mert a vé-
gén még elveszíted a két jó malmodat, s akkor ne csodálkozz, ha
nem lesz liszted. Ölel barátod, Santos.
– Sajnos, most nem fecsérelhetem az időmet arra, hogy a két
tyúknak írogatok – mondja Paulo. – De azért, remélem, kitartanak
még egy darabig, mert a pénzük nélkül nemigen tudnánk befejezni
ezt a szép munkát.
– Mindannyiunktól kapnak majd egy szál virágot – mondja Au-
guste. Egészen elbűvöli saját szellemes ötlete.
– Fölösleges – legyint Paulo. – Mi itt a világ egyik legnagysze-
rűbb hadműveletét hajtjuk végre, amit a két tyúk – tudtán kívül –
finanszíroz. Ha jól meggondolom, nagy megtiszteltetés ez a szá-
mukra.
Okfejtését általános derültség fogadja. Iszunk egy pohárka ko-
nyakot, s azután még alsózni is hajlandó vagyok, részben, hogy a
többieknek örömöt szerezzek, részben meg, hogy én is lazítsak egy
kicsit.

109
 A kert nagy: tizennyolc méter hosszú és tíz méter széles, jó sok
földet szét tudunk teríteni rajta. Csak a garázshoz vezető utat hagy-
juk szabadon. És mivel a mélyből kiásott föld színe elüt a felszínt
bontó rétegétől, időnként hozatunk egy teherautónyi virágföldet.
Minden jól halad.
Ásunk, és cipeljük ki vödörszám a földet. Valósággal felparket-
tázzuk a talajt az alagútban, mert a vízátfolyásoktól tiszta sár az alja.
És a deszkákon könnyebben is csúszik a vödör, amit kötélen hú-
zunk el a feljáróig.
A munka menete a következő: egyikünk lent dolgozik az alagút-
ban, körfűrésszel és csákánnyal vájja a földet, s beledobálja a vö-
dörbe. Másikunk a lejárati gödörben áll, és kötéllel magához húzza
a vödröt. Fent, a gödör peremén áll a harmadik, felhúzza a vödröt, s
a földet egy gumikerekű taligába önti. Rést nyitottunk a szoba és a
garázs közti falon, így a negyedik csak fogja a taligát, áttolja a ga-
rázsba, s onnét a világ legtermészetesebb módján kigurítja a kertbe.
Megfeszített erővel, pihenés nélkül dogozunk órákon át, a győz-
elem reménye ajzószerként munkál bennünk. A mélyben végzett
munka a legiszonyúbb. A légkondicionáló ellenére is fuldoklik, aki
épp az alagutat ássa, holott még egy csövet is hord a nyakában,
amiből szintén szippanthat időnként egy kis tiszta levegőt. Az iz-
zadságtól piros pattanások és hatalmas piros foltok ütköznek ki a
bőrünkön. Leginkább a csalánkiütéshez hasonlít és rettenetesen
viszket. Egyedül Paulo nem vakaródzik, mert ő csak a taligát tolo-
gatja, és a földet teríti szét a kertben. Aki feljön ebből a pokolból,
rohan zuhanyozni, majd végigkeni az egész testét vazelinnel vagy
kakaóvajjal, de még ezután is jó egy óra eltelik, amire magához tér
és ismét normálisan lélegzik.
– Önként vállaltuk ezt a rabszolgamunkát – mondogatom ma-
gamnak, és naponta kétszer-háromszor Auguste-nek is, ha dühöng,
hogy mi a fenének vágott bele ebbe az egészbe. – Senki se kénysze-
rített rá, nem? Akkor hát bírd ki valahogy és tartsd a pofád!

110
 Alagutat fúrni egy bank alá a legjobb fogyókúra. A csúszás-
mászás, kitekeredés következtében csodálatosan hajlékonnyá vá-
lunk. Ráadásul a mélyben úgy izzadunk, mint egy szaunában. A
változatos tornamutatványokkal minden zsírt ledolgozunk ma-
gunkról, és szép izmokat növesztünk. S e kondicionáló edzés után,
amelyért mások sok pénzt fizetnének, még minket vár mesés juta-
lom.
Minden rendben volna, csak a kert kezd furcsa látványt nyújtani.
Annyi földet hordtunk már ki, hogy a virágok belesüppednek –
lassan már csak a szirmuk látszik. Végül támad egy jó ötletünk: va-
lamennyit kiássuk, cserépbe tesszük, s cserepestül nyomjuk mindig
a frissen hordott föld felső rétegébe.
Túl hosszúra nyúlik a küzdelem, kezd az idegeinkre menni. S ha
legalább pihenhetnénk egy kicsit – de erről szó sem lehet. Mind a
négyünknek folyamatosan dolgoznia kell, hogy a megfelelő ritmust
tartani tudjuk. Hárman sose végeznénk, s ráadásul, ha egy ember
kiáll, átmenetileg bent a villában kéne felhalmoznunk a földet, ami
nem kis kockázattal járna. A lejárati verem fedele milliméteres pon-
tossággal záródik. Ha pihenünk egy kicsit, nyugodtan nyitva hagy-
hatjuk a helyiség ajtaját – az égvilágon semmi sem látszik. A szoba
és a garázs közt vágott nyílást a garázs felőli oldalon deszkafallal
tudjuk szükség esetén elfedni, amire különféle barkácsszerszámo-
kat akasztottunk, a szobában pedig egy óriási, ódon, spanyol stílusú
szekrénnyel. Paulo időnként még vendégeket is fogad; ilyenkor
Gaston és én az első emeleten levő szobánkba húzódunk vissza.
Két nap egyfolytában zuhogott az eső, és a víz csaknem húsz
centi magasan elárasztotta az alagutat. Javaslatomra Paulo vásárolt
egy kéziszivattyút, amit azonnal munkába állítottunk. A kéziszi-
vattyúzás újabb testedzésre adott alkalmat, míg csak át nem nyom-
tuk az összes vizet a szennyvízcsatornába. Egy egész napot erre a
munkára voltunk kénytelenek áldozni, ami jottányival sem vitt
közelebb a célunkhoz.

111
 Közeledett a december. Úgy terveztük, hogy november végére a
bank alá érünk, és kialakítjuk azt az üreget, ahová a felszerelést
hordjuk majd. Ha a termites pasas is megérkezik időre, biztosak
lehetünk benne, hogy a Mikulás dugig rakja ajándékokkal a cipőin-
ket. Ha a termites nem jön, villany hegesztőpisztollyal fogunk dol-
gozni. Tudtuk, hogy a komplett berendezést, minden tartozékkal
együtt, a General Electric valamelyik üzletében szerezhetjük be.
Természetesen – óvatosságból – egy másik városban.
Az alagút szépen hosszabbodik. Tegnap, november 24-én, a
bank alá értünk. Több mint három méter alagutat kell még fúr-
nunk, és ebből meg a kialakítandó üregből körülbelül még tizenkét
köbméter földet a felszínre hordanunk. Megünnepeljük, hogy már
a bank alatt vagyunk: igazi, fanyar francia pezsgőt iszunk.
– Kicsit zöld – mondja Auguste.
– Jó jel! A zöld a dollár színe!
Paulo tételesen felsorolja a még ránk váró feladatokat:
– a föld felhordása: hat nap,
– az üreg kideszkázása: három nap,
– ez összesen: kilenc nap,
– ma november 24-e van, tehát december 4-én végzünk. Tuti.
Pénteken este nyolc órakor hatolunk be a páncélterembe, tekintve,
hogy a bank hétkor zár. Ebben az esetben a rendelkezésünkre áll az
egész szombatra virradó éjszaka, az egész szombati nap, a szombat-
ról vasárnapra virradó éjszaka és az egész vasárnap. Ha minden jól
megy, hétfőn hajnali két órakor elhagyhatjuk a búvóhelyünket.
Vagyis mindent egybevetve még ötvenkét órai munka vár ránk.
Oké?
– Nem, Paulo. Nem egészen.
– Mi nem tetszik, Pilla?
– A bankban reggel hétkor kezdenek takarítani. Ha pechünk
van, már ekkor felfedezhetik a rablást, vagyis öt órával a távozásunk
után. Ez túl rövid idő. Azt javaslom, igyekezzünk befejezni a mun-
kát vasárnap este hatig. Nyolcig tarthat az osztozkodás, s ha nyom-

112
ban utána elhagyjuk a villát, legalább tizenegy óra előnyhöz jutunk,
ha a rablást már hétkor felfedezik, és tizenhárom órás az előnyünk,
ha csak kilenckor.
Mindenki elfogadja a javaslatomat. Pezsgőt iszogatva Paulo le-
mezeit hallgatjuk: Maurice Chevalier, Piaf, Párizs, a kis bárok… Po-
hara fölé hajolva ki-ki a Nagy Napra gondol. Már közel van. Kéz-
nyújtásnyira.
Nemsokára benyújthatod a számlát Párizsban, Pilla! Ha a sze-
rencse nem hagy el, és minden rendben megy, Franciaországból
visszamegyek Callaóba Mariáért.
Az apámmal egyelőre még nem akarok találkozni. Szegény, drá-
ga jó apám! Őt csak akkor ölelhetem meg, ha végleg eltemettem a
régi énemet… vagyis amikor a bosszúm végrehajtása után tisztes
egzisztenciát teremtettem.
A krach pezsgős ünnepségünk után három nappal ütött be, de
mi csak egy nappal később szereztünk róla tudomást. Négyen
együtt felkerekedtünk, hogy a szomszédos városban megvásároljuk
a fémvágó és hegesztőberendezést. Gaston meg én, szépen kiöltöz-
ve, gyalog indultunk el, s csak két kilométerrel odébb vett fel ben-
nünket Paulo és Auguste kocsival.
– Megérdemeltük ezt a kis kiruccanást! Lélegezzetek jó mélye-
ket ebből a finom, friss levegőből!
– De mennyire hogy megérdemeltük! Ne hajts túl gyorsan, Pau-
lo, haddj gyönyörködjünk a tájban is!
Három napot töltöttünk a nyüzsgő, vidám kikötővárosban. Né-
gyen négy különböző panzióban szálltunk meg, s esténként talál-
koztunk.
– Figyelem, fiúk! Se éjszakai lokál, se bordély, se utcalányok! Üz-
leti úton vagyunk!
Tényleg üzleti úton voltunk…
Elkísértem Paulót a General Electric szaküzletébe, hogy együtt
válasszuk ki a megfelelő berendezést. Találtunk is egy csodálatos
masinát, de csak készpénzzel lehetett fizetni, s nem volt nálunk elég

113
pénz. Paulo táviratozott Buenos Airesbe. Szerencsére nem a villa,
hanem a kikötővárosbeli panzió címét adta meg… Úgy döntött,
hogy hazavisz minket a villába, ő meg egyedül visszajön, s két-
három nap múlva, ha megérkezett a pénz, megveszi a berendezést.
A háromnapi vakáció után jókedvűen, kipihenve indulunk haza.
Paulo most is letesz minket, Gastont meg engem, a kis utca ele-
jén. A villa felé sétálva már alig várjuk, hogy újra lássuk remekmű-
vünket, az alagutat. Hirtelen megragadom Gaston karját és mozdu-
latlanná dermedek. Mi ez a nyüzsgés a villa előtt? Rengeteg ember,
egy csomó zsaru, s egyszer csak két tűzoltó is felbukkan a föld alól,
az utca kellős közepén. Nem nehéz kitalálni, mi történt. Felfedezték
az alagutat!
Gaston úgy reszket, mintha láz tört volna ki rajta, vacog a foga,
és a következő bámulatos baromságot suttogja:
– Volt pofájuk tönkretenni a mi szép alagutunkat!
Egy fickó figyel bennünket. Száz lépésről is bűzlik róla, hogy
zsaru. A bizarr helyzet olyan őszinte, vidám nevetésre ingerel, hogy
ha a hekusnak volt is némi gyanúja, az máris szertefoszlott. Karon
ragadom Gastont, és jó hangosan azt mondom spanyolul:
– Valami rablók alagutat fúrhattak a bank alá!
Hátat fordítunk műremekünknek, és lassan, komótosan kisétá-
lunk az utcából. De most aztán gyorsan kell cselekednünk!
– Mennyi pénz van nálad? – kérdezem Gastontól. – Nekem kö-
rülbelül 600 dollárom van és 1500 bolivárom.
– Nekem 2000 dollár van a patronomban – feleli Gaston.
– A legokosabb, ha itt most azonnal elválunk.
– Te hová mész, Pilla?
– Vissza a kikötőbe. Megpróbálok helyet szerezni egy hajóra, s
valahogy visszajutni Venezuelába.
Az utcán nem ölelkezhetünk össze, de mindkettőnk szeme
könnyes, amikor kezet szorítunk. Nincs szorosabb kötelék az embe-
rek között, mint a közös kaland, a közösen átélt veszély.
– Jó szerencsét, Gaston!

114
 – A rohadt életbe, Pilla!
Paulo és Auguste is külön utakon távozik: egyikük Paraguayba, a
másik Buenos Airesbe. Paulo hölgyeinek nem kell többé a kispárná-
ikkal aludniuk.
Sikerült hajójegyet szereznem Puerto Rico felé, majd repülővel
továbbmentem Kolumbiába s onnan Venezuelába.
Csak hónapokkal később tudtam meg, mi történt: a sugárúton,
amerre a bank főbejárata nyílt, eltört egy nagy csővezeték, s emiatt
átterelték a forgalmat a szomszédos kis utcákba. Egy hatalmas, vas-
gerendákat szállító kamion épp a mi utcácskánkra kanyarodott rá, s
az alagutunk beroskadt alatta. Ordítozás, álmélkodás, rendőrség –
és a titkunk máris napvilágra került.

115
 Hetedik fejezet
RÉPA – A ZÁLOGHÁZ

Karácsony van. Caracas nagyobb utcáit díszkivilágítás teszi a

megszokottnál is tündökletesebbé. Az emberek mindenütt kórus-
ban éneklik fantasztikus ritmusú népdalaikat. Általános a jókedv.
Engem egy kicsit letört ugyan, hogy a vállalkozásunk befuccsolt, de
azért nem vagyok igazán elkeseredve. Játszottunk – vesztettünk.
Viszont élek és szabad vagyok – szabadabb, mint valaha. Gastonnak
végül is igaza volt: szép alagutat fúrtunk…
Lassan engem is bűvkörükbe vonnak a betlehemi kisdedhez
énekelt dalok. Megnyugszom, a lelkem megtelik ünnepélyességgel
és áhítattal. Táviratot küldök Mariának: „Maria, szívből kívánom,
hogy ez a karácsony töltse be boldogsággal azt a házat, ahol oly
sokat adtál nekem!”
Karácsony napját a kórházban töltöm, Picolinóval. Lemegyünk a
kórház kis kertjébe, leülünk egy padra – és ünnepelünk! Vettem két
hallacát (helyi karácsonyi specialitás) a legdrágább, legjobb fajtából,
s a zsebemben ott lapul két lapos üveg is, benne kitűnő chianti.
A szegények karácsonya a miénk? Dehogyis! Két dúsgazdag em-
ber ünnepel a kórház kertjében: sikerült letérniük az „enyészet útjá-
ról”, s még egy sok próbát kiállt barátság is osztályrészükül jutott. A
karácsony nem hoz havat Caracasban, a kórház kis kertje csupa
virág. Picolinónak már nem lóg a nyelve, és nem nyáladzik, amióta
ápolják. Az ő számára az tette ezt a karácsonyt különösen emléke-
zetessé, hogy amikor megkérdeztem, jó-e a hallaca, tisztán, érthető-
en kimondta: „igen”.

A keserves mindenit! De nehéz új életet kezdeni! Egyik sikerte-

len hét múlik a másik után, mégsem vagyok letörve. Két dolog tart-
ja bennem a lelket: az életkedvem és a jövőbe vetett rendíthetetlen
hitem. Bár sokszor jó okom volna elkeseredni, minden semmiségen

116
szívből tudok nevetni, és időnként egy-egy cimborámmal olyan
jókat mulatok, mint húszéves koromban.
Bougrat doktor kozmetikai laboratóriumában kaptam egy kis
munkát. Nem volt valami fényes állás, de annyit azért kerestem,
hogy rendesen öltözködhessem. A többit megtette a fiatalságom.
Azután otthagytam a laboratóriumot, és beálltam egy magyar nő
kis joghurtüzemébe, ahol is megismerkedtem egy pilótával. A nevét
nem árulom el, mert jelenleg az Air France egyik tengerentúli jára-
tának a parancsnoka. Répának fogom nevezni.
A joghurtüzemben kerestünk annyit, hogy szórakozásra is fussa.
Minden este végigjártuk Caracas „kocsmáit”, de a ma már nem léte-
ző Majestic hotelben is gyakran megittunk egy-két pohárral, a város
egyetlen modern negyedében, a Silencióban.
És amikor már-már úgy éreztem, hogy semmi érdekes fordulat
nem várható az életemben, valóságos csoda történt. Egy szép napon
Répa, akinek voltak időnként titokzatos útjai, egy kis kétüléses fel-
derítő repülőgéppel tért haza az Egyesült Államokból.
Csodálatos masina! Nem kérdezem, honnan van, csak azt: mihez
kezdünk vele?
– Még nem tudom – mondja nevetve. – De társulhatnánk.
– Mire?
– Mindegy. A fő, hogy szórakozzunk és egy kis pénzt is keres-
sünk.
– Rendben van, majd kitalálunk valamit.
A kedves magyar nő, aki szerintem az első perctől tudta, hogy
nem számíthat túl soká szorgos munkáskezünkre, jó szerencsét
kívánt, és ezzel kezdetét vette egy őrült, de csodálatos hónap.
Ó, ez a hatalmas fémpillangó, mi mindenre volt képes!
Répa szuper pilóta. A háború alatt Anglia és Franciaország közt
szállított ügynököket oda-vissza. Francia területen éjszaka szállt le,
a rá váró ellenállók zseblámpáinak fényénél… Répa vakmerő fickó,
és nagy tréfamester. Egy alkalommal például, minden előzetes fi-
gyelmeztetés nélkül, hirtelen bukórepülésbe ment át. Mint később

117
kiderült, csak azért hozta rám a frászt, hogy megijesszen egy kövér
asszonyságot, aki csupasz fenekét az ég felé fordítva épp a dolgát
végezte a kertjében.
Annyira szerettem ezt a repülőgépet és légi lovaglásainkat, hogy
a benzinköltséget fedezendő hajmeresztő ötletem támadt: légi
mozgóárus leszek!
Ez volt az egyetlen eset életemben, hogy visszaéltem valakinek a
bizalmával. Coriat-nak hívták az illetőt, s a fivérével közösen egy
nagy férfi-női ruhaüzlet, az Armacen Rio tulajdonosa volt. Ez az
intelligens zsidóember kitűnően beszélt franciául. Az üzlet, amit
remekül vezetett, mindjobban felvirágzott. A női divatáruosztályon
minden volt, mi szem-szájnak ingere: a legutolsó divat szerinti pá-
rizsi ruhák és egyéb divatcikkek.
Egy egész rakomány ruhát, blúzt, pantallót és még tucatnyi más
holmit vettem át tőle bizományba. Coriat nem szabta meg, hogy
hol adjam el az árut, s határidőt sem kötött ki. A szép holmikért
elég jó árat sikerült ugyan elérnünk, de a bevétel mégsem fedezte a
költségeinket – Coriat része sajnos elment a benzinre…
A női divatcikkekre a bordélybeli lányok a legjobb vevők, és mi
szorgalmasan végig is jártuk az összes kuplerájt. A nagy ebédlőasz-
talra kiterített rikító fehérneműk, legutolsó divat szerinti pantallók,
virágos szoknyák, selyemsálak legyőzhetetlen kísértést jelentettek a
számukra.
– „Figyeljenek rám, hölgyeim! – kezdtem újra meg újra jól be-
vált szónoklatomat. – A divatos holmi az önök számára nem feles-
leges luxus, hanem üzleti befektetés. Hiszen minél vonzóbbak, an-
nál több kliensük akad! Aki kicsinyes, hosszú távon csak veszíthet!
Lesöpri a placcról a mi ruháinkat viselő konkurencia!”
Néhány bordélytulajdonos ferde szemmel nézte üzletelésünket.
Cseppet sem volt ínyükre, hogy más zsebekbe vándorol az a pénz,
amit inkább a magukéban szerettek volna tudni. Sok kuplerájos
ugyanis maga is árusít a lányoknak „munkaruhát”. Még hitelre is.
Semmi pénz nem elég ezeknek az élősdi striciknek!

118
 Gyakran ellátogattunk Puerto La Cruzba. A közelében, egy Bar-
celona nevű városban ugyanis csodálatos repülőtér van. Az itteni
legelegánsabb, hatvan nőt foglalkoztató bordély főnöke egy nagy-
hangú, durva pofa. Panamai. Venezuelai felesége rendkívül kedves,
de sajnos a férfi az úr a házban. Még azt sem engedte meg, hogy
kinyissuk a bőröndöket, nemhogy kipakoljuk az árut az asztalra.
Egy alkalommal azután túllőtt a célon. Az egyik lány vett tőlem
egy sálat, amit manökenként a nyakamba kötve mutogattam, s a
főnök ezért azonnali hatállyal kidobta a bordélyból. Emiatt alapo-
san összeszólalkoztam vele, s végül egy rendőr felszólított minket,
hogy távozzunk, és ne tegyük be többé a lábunkat ebbe az intéz-
ménybe.
– Oké – mondta Répa. – A lábunkat nem tesszük be többé… csak
a szárnyunkat!
Fenyegetésének értelme csak másnap hajnalban világosodott
meg előttem, amikor is Barcelonából felszállva így szólt:
– Jó reggelt kívánunk a panamainak! Ne rezelj be!
– Hogyhogy…?
Nem válaszolt. A bordély közelébe érve egy kicsit felemelkedett,
azután hirtelen a magasfeszültségű vezetékek alá bukva szinte rá-
zuhant az épületre. Az ócska bádogtető rosszul összeillesztett da-
rabjai úgy röpültek le, mint a falevelek, s egyszeriben feltárult előt-
tünk a szobák titka. Répa éles kanyart vett, s még egyszer elröpült a
ház fölött. Soha életemben nem láttam még mulatságosabb lát-
ványt, mint amit ezek a szeretkezés közben megzavart vagy álmuk-
ból felriasztott meztelen nők és vendégeik nyújtottak, amint őr-
jöngve, öklüket rázva rohangáltak dobozukban, amelyről egy égi
kéz leemelte a fedőt. Betegre röhögtük magunkat Répával.
Ide persze nem jöhettünk többé vissza, mert bosszúakciónkkal
már nemcsak a főnököt, hanem a lányokat is magunkra haragítot-
tuk. Jóval később ugyan találkoztam az egyik lánnyal, akinek volt
humora, és velünk együtt nevetett a kalandon. Mint megtudtuk, a

119
rohadt panamai támadásunk után saját kezűleg rögzítette háza tete-
jén a bádoglemezeket.
Répa is, én is nagyon szerettük a természetet, s gyakran csak
azért indultunk útnak, hogy felfedezzünk valami különleges, isme-
retlen tájat. Így találtunk rá, körülbelül 200 kilométerre a parttól, a
világ egyik természeti csodájára, a háromszázhatvan kis szigetből
álló Los Roquesra. Az oválist alkotó szigetlánc egy nagy tavat zár
körül a nyílt tengeren. A tó csöndjét, nyugalmát a szigetek úgy őr-
zik, mint a gátak. A zöld víz itt olyan világos és áttetsző, hogy látszik
a 20-25 méter mélységben húzódó tengerfenék. Sajnos ez idő tájt
nem volt még leszállópálya a szigeteken, ezért csak a magasból cso-
dálhattuk meg ezt a tüneményt, miközben legalább tízszer elvitor-
láztunk fölötte, hosszában és széltében is. Azután repültünk még
ötven kilométert nyugat felé, s megérkeztünk egy másik szigetcso-
portra, Las Avesre.
Répa hol úgy landolt, hogy a gép egyik szárnya a homokot sú-
rolta, hol úgy – ha a part túl lejtős volt –, hogy a vízbe lógott. De
mindig baj nélkül értünk földet.
Isla deAves, ami annyit tesz: a Madarak Szigete. Ezer és ezer
szürke madár tanyázik itt, csak a fiókák hófehérek. Gügyemadárnak
neveztük el őket, mert egy kicsit butuskák, de az is lehet, hogy csak
a rosszhiszeműség hiányzik belőlük. A sziget olyan lapos, mint egy
lepény. A madarak mellénk telepedtek, vagy ránk másztak, teljes
bizalommal, hiszen sose láttak még embert. Órákon át napoztunk,
meztelenül elnyúlva a homokparton, s közben jókat játszottunk a
madarakkal, amelyek még a tenyerünkbe is hajlandók voltak beül-
ni, de a legszívesebben a fejünket kocogtatták a csőrükkel, vagy a
hajunkat csipegették. Fürödtünk, megint napoztunk, és amikor
megéheztünk, gyorsan fogtunk kézzel néhány langusztát, és meg-
sütöttük parázson. A legnehezebb az volt, hogy száraz ágakat talál-
junk a tűzrakáshoz, mert ezen a szigeten szinte egyáltalán nincs
növényzet.

120
 A finom lakomát jó korzikai borral öntöztük meg, amelyből
mindig tartottunk néhány üveggel a fedélzeten. A nyílt tengerrel
körülvett, érintetlen sziget, ahol csak mi voltunk meg a madarak,
olyan volt, mint az Édenkert. Keveset beszéltünk – szavak nélkül is
tökéletesen megértettük egymást.
És amikor kis gépünkkel, még esteledés előtt, újra a levegőbe
emelkedtünk, a szívünk tele volt napfénnyel, örömmel s az élet
végtelen szeretetével. Boldogságunkat még az sem tudta megzavar-
ni, hogy sejtelmünk sem volt, miből fedezzük kéjutazásunk benzin-
költségét…
Felfedeztünk egy nagy tengeri barlangot, amelynek a bejárata
csak apálykor látható. Valósággal beleszerettem ebbe a barlangba.
Apály idején alig egy méter magasan áll csak benne a víz. Amikor
először körülnéztünk bent, meglepetten láttuk, hogy a boltozatos
mennyezet és az oldalfalak tele vannak tücskökkel. Nem tücskök
voltak persze, hanem ezer és ezer kis languszta: a sziklára tapadva
úgy lepték el a falakat, mint egy provence-i fát a tücskök. Sokat
időztünk a barlangban, de a kis langusztákat nem bántottuk, sőt
egyszer még lovagiasan meg is védelmeztük őket, amikor egy po-
lip, amely szereti a bébi langusztát, kezdte a csápját nyújtogatni
feléjük. Ráugrottunk a beste lábasfejűre, és kitekertük a „nyakát”.
Valószínűleg a rákok lakomája lett, mielőtt oszlásnak indult volna.
Gyakran kirándultunk Las Aves szigetére, és nemegyszer az éj-
szakát is ott töltöttük. Ilyenkor felszerelkeztünk egy-egy nagy elem-
lámpával, s összeszedtünk fejenként vagy kétszáz kilónyi langusztát.
Mielőtt a Caracasban lévő carlotai repülőtérről elindultunk, mindig
kirámoltuk az árut, amivel éppen házaltunk, így azután akár négy-
száz kiló langusztát is bepakolhattunk a repülőbe. Őrültség volt
persze ennyire megterhelni, de akkoriban fütyültünk mindenre.
Szépen fölemelkedtünk a súlyos rakománnyal, majd – szinte a há-
zak tetejét súrolva – átrepültünk a körülbelül 25 kilométer hosszú
völgy fölött, amely a tengerparttól Caracasba vezet. Az élő langusz-
tákat nevetséges áron adtuk el, ami azonban a benzinre és a szállás-

121
ra mégis elég volt. Mivel kézzel fogni a langusztát nem éppen kel-
lemes foglalatosság, előfordult, hogy zsákmány nélkül tértünk visz-
sza. Bántuk is mi, hogy az utazásunk ilyenkor merőben öncélú volt!
Élveztük az életet!
– Kevés a benzinünk – mondta Répa egyik nap, amint épp Puer-
to La Cruz felé röpültünk. – Leszállunk a Sam Tomé olajtársaság
területén!
Tettünk egy kört a telep fölött, hogy jelezzük leszállási szándé-
kunkat a privát leszállóhelyen. A lentiek azonban berezeltek, és
válaszképpen a leszállópálya kellős közepére állítottak egy hatalmas
tartálykocsit – nem tudtuk, víz van-e benne, vagy olaj. Én erre –
kissé idegesen – azt mormoltam, hogy egy zsebkendőnyi helyet
sem látok, ahol leszállhatnánk.
– Nyugi, Pilla! – mondta Répa, s egy utacska felé siklott, ame-
lyen egy pillanat múlva rázkódás nélkül földet is ért. Ám a lendület
továbbröpítette a gépet, Répa képtelen volt megállítani egy kanyar-
nál. Szélsebesen vágtattunk egy marhákkal megrakott pótkocsis
teherautó felé! A fékek iszonyatos csikorgását elnyomta az üvölté-
sünk. Ha a sofőr nem veszti el a fejét, és nem fordul bele az árokba,
végünk van. Gyorsan kiugrottunk a repülőből.
– Segíts kitolni az út szélére a gépet! Aztán majd ordíthatsz – ki-
áltotta Répa az olasz sofőrnek.
Az olasz egész testében reszketett, és az arca olyan fehér volt,
mint a liszt. Segítettünk neki összeterelni az állatokat, amelyek ki-
menekültek a teherautóból.
Virtuóz földet érésünk nagy visszhangot váltott ki: a kormány
megvette Répától a repülőt, őt pedig kinevezte repülőoktatónak
Carlotába.
Légi kalandozásunk ezzel véget ért. Pedig már kezdtem beleta-
nulni a pilótamesterségbe – vettem Répától néhány leckét. Nagyon
sajnáltam, hogy nem közlekedhetem többé a felhők közt.
Vállalkozásunk egyetlen igazi vesztese azonban Coriat volt.
Bármily különös, nem tett feljelentést. Néhány év múlva kártalaní-

122
tottam, de most ezúton is szeretném megköszönni nagyvonalúsá-
gát.
Nemcsak a szívemhez nőtt repülőt veszítettem el, hanem az ál-
lásomat is a joghurtos magyar nőnél, s ráadásul Caracas belvárosát
is kerülnöm kellett, mert ott volt Coriat üzlete, s nem szerettem
volna a szeme elé kerülni.
Tehát ismét a nulláról kellett indulnom, de egy cseppet sem
bántam, olyan csodálatos volt ez a Répával töltött néhány hét.
Nincs nagyobb érték az életben egy felejthetetlen élménynél.

Répa és én gyakran megfordultunk egy kis bisztróban, melyet

egy nyugalomba vonult francia tengerész vezetett. Egyik éjszaka
épp dominózunk négyen az egyik sarokban: Répa, én, egy hajdani
fegyenc, aki most parfümökkel házal és egy spanyol köztársasági.
Két fekete szemüveges idegen lép be, s érdeklődik, szokott-e ide-
járni egy francia pilóta.
Répa feláll.
– Szokott – mondja. – Én vagyok.
A pillantásom végigfut az idegeneken, és az egyiket a fekete
szemüveg ellenére is azonnal felismerem. Eláll a lélegzetem a meg-
lepetéstől. Odalépek hozzá. De mielőtt megszólalnék, felkiált:
– Pilla!
Nagy Léon! Az egyik legjobb haverom volt a fegyenctelepen!
Jellemes, rendes fickó, magas növésű, az arca keskeny. Itt, minden-
ki előtt persze nem mutathatjuk ki meghatott örömünket. Szenvte-
len arccal bemutat a haverjának, Chilei Pedrónak. Félrehúzódunk
egy sarokba, s iszunk egyet. Léon mondja, hogy egy kis repülőt
keres, pilótával, s valaki említette neki Répát.
– Én még csak megvolnék – mondja Répa. – De a repülő már
nincs meg. Eladtam.
– Kár – mondja röviden Léon.

123
 Répa visszaül dominózni, Chilei Pedro meg a bárpulthoz telep-
szik, így hát nyugodtan beszélgethetek Léonnal.
– Hát… szia, Pilla!
– Szia, Léon!
– Több mint tíz éve nem láttuk egymást.
– Épp akkor jöttél ki a Szigorítottból, amikor én bementem. Jól
megy a sorod?
– Egész jól. Hát a tiéd, Pilla?
Léonnal őszinte lehetek.
– Én nem mondhatnám ugyanezt. Nehéz kimászni a gödörből.
Mert mihez kezdhet egy ember, akinek nincs tanult mestersége? Ha
becsületesen akar élni, éhen hal. Te olyan vagy nekem Léon, mint-
ha a bátyám volnál. Neked el tudom mondani, ami a szívemet
nyomja. Tudod… sokkal tartozom ennek az országnak. Újjászület-
tem itt, s megfogadtam, hogy tiszteletben tartom a törvényeket. De
ez nem könnyű. Ha nem volna elszámolnivalóm néhány emberrel
Párizsban, biztos vagyok benne, hogy le tudnám győzni magamban
a vagányt, egzisztenciát teremtenék becsületes úton, még ha egé-
szen szerényet is. Csakhogy így azt kockáztatnám, hogy természetes
halállal halnak meg a rohadékok, mielőtt megfizetnék nekik! Ahányszor
csak megpillantok az utcán egy boldog, gondtalan fiatalt, aki csak
úgy ragyog az életörömtől – márpedig ez itt elég gyakori –, akarat-
lanul is a saját ifjúságomra gondolok, fiatal éveimre, melyeket elra-
boltak tőlem. És ismét a Szigorított Börtön sötét gödrében ülök,
vagy a háromévi előzetes fogságot élem át lélekben, majd az ülnö-
kök jelennek meg előttem, és azután az átkozott fegyenctelep, ahol
komiszabbul bántak velem, mint egy veszett kutyával. És órákon,
néha egész napokon át egyre csak Caracas utcáit járom, és ezen
rágódom. Ahelyett, hogy naponta tízszer, százszor megköszönném
a sorsnak, hogy végre itt lehetek, örökösen azt látom, amint a régi
börtöneimben járok fel s alá, mint egy vadállat a ketrecben. És rit-
mikusan, hangosan mondogatom: egy, kettő, három, négy, öt, fél
fordulat! Igen… megszállott vagyok! Nem tudok beletörődni, hogy

124
azok, akik ezt a kínszenvedést igazságtalanul rám mérték, akik
mindent megtettek azért, hogy megdögöljek, vagy legalábbis nyo-
morúságos roncsként szabaduljak ebből a pokolból, amikor már
semmi emberi nincs sem az arcomon, sem a szívemben, hogy ezek
az átkozottak csak úgy szép csöndesen elaludjanak, anélkül, hogy
mindenért megfizetnének!
Amikor így, félig önkívületben járom az utcákat, egészen más
szemmel nézek mindent, mint a normális emberek. Minden ék-
szerüzlet, minden bank kihívást jelent a számomra, s csak azon
töröm a fejem, miként juthatnék hozzá az odabent felhalmozott
tömérdek kincshez. És hogy még nem fogtam bele egyetlen ko-
moly balhéba sem, annak furcsa módon éppen az az oka, hogy a
végrehajtás túl könnyűnek ígérkezik. Az emberek olyan jóhiszemű-
ek és óvatlanok itt, hogy az az én szememben már-már provokáció.
Egyelőre sikerült megtartanom a fogadalmamat, és súlyosabb
kihágást nem követtem még el ebben az országban, amely nagylel-
kűen befogadott. Undorító, méltatlan dolog volna visszaélni ezzel a
bizalommal. De félek… igen, félek magamtól, félek, hogy egy napon
nem tudok ellenállni a kísértésnek. Érzem, hogy lassan kicsúszik a
talaj a lábam alól! Hiszen becsületes munkával sose tudom össze-
gyűjteni azt a hatalmas összeget, amire a bosszúhoz szükségem van.
Neked megmondhatom, Léon… fogytán az erőm.
Nagy Léon figyelmesen, de egyetlen szó nélkül hallgatott végig.
Ittunk még egy pohárral, s megbeszéltünk egy találkozót másnap
délre.

Egy nyugodt étteremben ülünk hárman, egy kerti lugas árnyé-

kában: Léon, Chilei Pedro és én. Szép idő van.
– Gondolkodtam azon, amit mondtál, Pilla. Hát, ide figyelj! El-
mesélem neked, miért jöttünk Caracasba.
Átutazóban vannak, egy másik dél-amerikai országba tartanak.
Úticéljuk egész pontosan egy zálogház, ahol egy ott dolgozó alkal-
mazott információja, és a saját vizsgálódásuk szerint is óriási sum-

125
mát érő ékszer halmozódott fel. Ezért keresték Répát. Szerették
volna repülőgépestül bevonni az akcióba, de ha nincs gép, hát nincs
– megoldják nélküle.
– Ha van kedved, Pilla, gyere velünk!
– Nincs útlevelem, és pénzem sincs valami sok.
– Az útlevelet elintézhetjük.
– Úgy veheted, hogy máris a zsebedben van! – mondja Pedro. –
Hamis névre szól majd, vagyis hivatalosan el sem hagyod Venezue-
lát.
– Mennyire rúgnak a költségek fejenként?
– Körülbelül 1000 dollárra, mert nem a szomszédba megyünk.
Van ennyi pénzed?
– Van.
– Akkor hát, tekintve a helyzetedet, minek haboznál…?
E beszélgetés folyományaként két hét múlva, néhány kilométer-
re egy dél-amerikai fővárostól, elások egy halom ékszert, bádog
kétszersültes dobozban…
Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Egy nyakkendőüzleten
keresztül hatoltunk be a vele szomszédos zálogházba. Léon és Ped-
ro korábban többször is betért ide nyakkendővásárlás címén terep-
szemlét tartani. A zálogház nem páncélszekrényekben, hanem pán-
célozott faliszekrényekben tartja az értéktárgyakat. Egyik szomba-
ton este hat órakor hatoltunk be, és vasárnap huszonhárom órakor
távoztunk.
A művelet simán ment. Az illető fővárostól 20 kilométerre, egy
hatalmas fa tövében ástam el a dobozomat. A fát könnyű lesz újra
megtalálnom, nemcsak azért, mert jelet véstem bele, hanem mert
egy híd után az első fa az út mellett kezdődő erdőben. A helyszíntől
jó tíz kilométerre eldobom a csákányomat.
Este egy elegáns étteremben találkozom cimboráimmal. Külön
érkezünk, és úgy teszünk, mintha véletlenül botlanánk egymásba,
majd elhatározzuk, hogy együtt vacsorázunk.

126
 Ki-ki külön rejtekhelyet keresett magának: Léon egy barátjánál
helyezte el a rá eső részt, Pedro pedig az erdőben ásta el, mint én.
– Így egyikünk sem ismeri a másik kettő rejtekhelyét – magya-
rázza Léon. – Dél-Amerikában gyakran alkalmazzák ezt az óvintéz-
kedést, mert ha elkapnak a zsaruk, nem semmiség, ami következik,
és ha valaki nem bírja a verést, csak a saját részét illetően köphet.
Elégedett vagy a részeddel?
– Nagyon. Csupa értékes darab – ez már ránézésre is nyilvánva-
ló. Első osztályú balhé volt!
Roppant elégedettek vagyunk mind a hárman.
– Fel a kezekkel!
– Mi a fene ez?! – kiáltja Léon. – Megőrültek?
Többet nem is szólhat, mert máris zuhognak a gumibotütések.
Megbilincselnek, s már úton is vagyunk a rendőrkapitányság felé.
Legalább az osztrigát megettük volna!
Tényleg nem volt semmiség, ami következett… Egész éjjel állt a
bál, legalább nyolc óra hosszat egyfolytában.
Az első kérdés így hangzott:
– Szeretik a nyakkendőket?
– Mit akarnak ezzel??
Sok csevegés azután már nincs. Hajnali öt órára mindhárman
egy-egy feldagadt hústömeggé válunk. A zsaruk őrjöngenek a düh-
től, hogy semmit sem tudtak kihúzni belőlünk:
– Na kérem… Most hogy így kiizzadtatok, jól fog esni egy kis hű-
sölés.
Alig állunk a lábunkon, betuszkolnak egy rabszállítóba, és egy
negyedóra múlva megérkezünk egy hatalmas épület elé. A zsaruk
bemennek, s egy-két perc múlva látjuk, hogy néhány munkás távo-
zik. Nyilván a rendőrök küldték el őket. Mindannyiunkat karon
ragad két-két zsaru, s bevonszolnak az épületbe.
Hatalmas folyosón találjuk magunkat, jobbra-balra vasajtók
nyílnak, s mindegyikre különös óra van felszerelve, amelynek csak

127
egy mutatója van. Hőmérők! Rádöbbenek, hogy egy nagy vágóhíd
fagyasztórészlegébe hoztak.
– Tudjátok, hol vagyunk? – kérdezi a főzsaru. – Ezek itt húsfa-
gyasztó pincék. Remélem, felfogtátok, mit jelent ez… Utoljára kér-
dezem: hol vannak az ékszerek?
– Fogalmunk sincs, milyen ékszerekről, meg nyakkendőkről be-
szélnek maguk! – válaszolja Léon.
– Rendben van, nagyokos! Akkor te leszel az első!
A zsaruk kireteszelik, majd sarkig tárják az egyik pince ajtaját. A
fagyos levegő hatalmas ködfelhőként gomolyog ki a folyosóra. Le-
húzatják Léonnal a cipőjét és a zokniját, majd belökik a pincébe.
– Zárd be gyorsan! – rendelkezik a főnök. – A végén még mi is
megfagyunk!
A rémülettől megkövülve nézem, amint a szegény Léon mögött
becsukódik az ajtó.
– Hát te, chilei? Eldalolod végre a titkodat?
– Nincs mit dalolnom.
Kinyílik egy másik pince, és belökik a chileit.
– Te vagy a legfiatalabb, olasz! (Az útlevelem szerint olasz va-
gyok.) Nézd meg jól ezt a hőmérőt! Mínusz negyven fok! Amilyen
állapotban vagy, már egy kis fagyasztástól is olyan tüdőgyulladást
kapsz, hogy negyvennyolc órán belül felfordulsz a kórházban.
Adok még egy lehetőséget! Válaszolj! Ti raboltátok ki a zálogházat?
Igen vagy nem?
– Nekem semmi közöm ehhez a két fickóhoz. Csak az egyiket
ismerem, még régről, és véletlenül találkoztam velük a vendéglő-
ben. Kérdezzék meg a személyzetet! Nem tudom, hogy ők rabol-
ták-e ki a zálogházat, de hogy én nem, az biztos!
– Jó, akkor dögölj meg te is, makarónifaló! Sajnálom, hogy ilyen
fiatalon felfordulsz. De magadra vess!
Az ajtó kinyílik. Belöknek a homályos pincébe. Jól beverem a fe-
jem egy kampón lógó fél marhába, amely olyan kemény, mint a
vas, azután végigzuhanok a jeges, zúzmarás kövön. Néhány másod-

128
perc alatt a csontomig hatol a rettenetes hideg. Minden erőmet
összeszedve feltérdelek, majd egy marhába kapaszkodva fel is állok.
Bár minden tagom fáj a veréstől, ütögetni kezdem magam, dörzsö-
löm a kezem, az arcom, az orrom, a szemem. Megpróbálom felme-
legíteni a kezem a hónom alatt. Semmi más nincs rajtam, csak a
nadrágom és a szétrongyolódott ingem. Velem is lehúzatták a cipőt
és a zoknit, a talpam odaragad a jéghez, iszonyatosan fáj, és érzem,
amint a lábujjaim kezdenek megfagyni.
– Nem tarthat tovább tíz percnél – buzdítom maga –, maximum
negyedórát. Különben megfagyunk, mint ezek a marhák. Nem, az
lehetetlen, hogy elevenen megfagyasszanak! Bátorság, Pilla! Még
néhány perc, és az ajtó kinyílik! A jéghideg folyosót melegnek ér-
zed majd!
A karom már nem engedelmeskedik, az öklömet sem tudom
összezárni, az ujjaim sem mozdulnak, s a talpam végleg odaragadt a
jéghez. Érzem, hogy még néhány pillanat és elájulok. Apám arca
rémlik föl előttem, de a kedves arcot gyorsan elfedi a főügyész po-
fája, amire még néhány zsaru képe is rákopírozódik. „Hasonlítanak
egymásra – gondolom. – És gúnyosan röhögnek, mert ők győztek.”
Mi történik velem? Hol vagyok? Egy férfiarc hajol fölém. Nem
tudok beszélni, mert az ajkamat még zárva tartja a fagy. Csak gon-
dolatban kérdezem: – Mit keresek én ezen az asztalon?
Nagy, erős kezek masszírozzák végig meleg faggyúval a teste-
met, amelybe lassan visszatér az élet. A főzsaru két-három méterről
figyel. Zavartnak látszik. Időnként kinyitják a számat, és egy kis
alkoholt erőltetnek belém. Egyszer túl sokat öntenek, kis híján
megfulladok.
– Rendben van – mondja a masszőr. – Túljutott az életveszé-
lyen.
Még egy jó félórán át masszíroznak. Érzem, hogy már tudnék
beszélni, de úgy vélem, jobb, ha hallgatok. Tőlem jobbra még egy
test fekszik egy másik asztalon. Ez a test is meztelen, s éppúgy dör-
zsölik és masszírozzák, mint az enyémet. Vajon ki fekszik a másik

129
asztalon? Léon vagy a Chilei? Hárman voltunk, s most csak ketten
vagyunk. A többi asztal üres. Hol a harmadik?
A masszőr segítségével felülök, és a mellettem lévő asztalra pil-
lantok: Chilei Pedro fekszik rajta. Vattázott ruhába öltöztetnek,
amilyet a hűtőszekrények belsejében dolgozó munkások viselnek.
A főzsaru folytatja a kihallgatást:
– Tudsz beszélni, Chilei?
– Igen.
– Hol vannak az ékszerek?
– Nem tudok semmiféle ékszerekről.
– Hát te, Spagetti?
– Én csak este, a bárban találkoztam ezekkel az emberekkel.
– Bravó!
Lecsúszom az asztalról. Nehezen állok a lábamon, de azért még-
iscsak állok, és örülök a bizsergésnek is a talpamban, mert az égető
tűszúrások azt jelzik, hogy a véráramlás megindult a testemben, s
csaknem szétfeszíti vénáim és artériáim falát.
Ha azt hittem, hogy a borzalmak javán túljutottam, tévedtem.
Egymás mellé állítanak kettőnket, Pedrót meg engem. A főzsaru
zavara mar elmúlt.
– Vegyék le róluk a ruhát! – parancsolja ismét magabiztosan
Levetkőztetnek. Megint meztelenül állok, s borzongat a hideg.
– Most pedig nyissátok ki jól a szemeteket, hombres!
Az egyik asztal alól hosszú csomagot húznak elő, majd függőle-
gesen felállítják. Egy megfagyott emberi test – olyan merev, mint
egy deszka! A szeme tágranyílt és meredt, olyan, mint az üveggo-
lyó, amellyel a gyerekek játszanak. Ez az iszonyatos, rémítő jégszo-
bor – Nagy Léon! Elevenen megfagyasztották!
– Nézzétek meg jól, hombres! – ismétli meg a főnök. – A bűntár-
satok nem akart beszélni, így hát elmentünk a végsőkig. Ha tovább
makacskodtok, ez a sors vár rátok is! Az eset súlyosságára való te-
kintettel szabad kezet kaptam. A zálogház állami kezelésben áll, s a
bűncselekmény máris zavargásokat váltott ki, mert a lakosság azt

130
hiszi, hogy megrendezett rablásról van szó. Tehát vagy beszéltek,
vagy fél órán belül fagyasztott húst csinálunk belőletek is!
A látvány annyira felkavart, hogy nem vagyok egészen eszem-
nél, s három hosszú másodpercen át arra gondolok, hogy beszélni
fogok. Csak az tart vissza ettől a baromságtól, hogy nem ismerem a
másik két rejtekhelyet. Nyilván nem hinnének nekem, s csak a je-
lenleginél is nagyobb veszélybe sodornám magam.
Ekkor legnagyobb meglepetésemre Pedro nyugodt, kimért
hangját hallom:
– Ugyan már! Csak nem képzeled, hogy megijesztettél? Baleset
történt! Nem akartad te megfagyasztani ezt az embert! Műhiba volt.
És dehogyis akarsz minket is kinyírni! Egyet még csak elnéznek
neked – de hármat? Három jégtömbbé változtatott külföldivel ne-
hezen tudnál elszámolni a követségeken…
Elámulok Pedro hidegvérén. A zsaru is csak bámul.
– Briganti vagy, az holtbiztos – mondja hosszú csönd után –, de
gyávának nem lehet mondani… – A többiekhez fordul: – Keressetek
nekik valami ruhát, aztán a börtönbe velük! A többi már a bíróság
dolga. Csak vesztegetjük velük az időnket.
Ezzel hátat fordít és távozik.

Egy hónap múlva kiszabadultam. A nyakkendőkereskedő elis-

merte, hogy sohasem jártam nála (ami igaz is volt), s a bárpincér is a
valóságnak megfelelően azt vallotta, hogy egyedül ittam meg két
whiskyt, és már asztalt is foglaltattam egy személyre, amikor a két
másik megérkezett. Határozottan emlékszik, hogy nagy meglepe-
téssel üdvözöltük egymást. Ennek ellenére a bíróság úgy döntött,
hogy öt napon belül el kell hagynom az országot – nyilván féltek,
hogy mint Léon honfitársa (neki is olasz útlevele volt) jelentést te-
szek az esetről a konzulátuson.
A vizsgálat során szembesítettek egy emberrel, akit én nem is-
mertem, Pedro azonban annál inkább: az volt az a zálogházi alkal-
mazott, akitől a tippet kapták. Az osztozkodás estéjén ez a barom

131
egy gyönyörű antik gyűrűt ajándékozott egy bárhölgynek. A ném-
ber értesítette a zsarukat, akik könnyen szóra bírták a betojt kis
hivatalnokot. Így azonosították olyan könnyen Pedrót és Nagy Lé-
ont. Chilei Pedro ellen tovább folytatták a vizsgálatot.
Repülőre ülök, ötszáz dollárral a zsebemben. Nem mentem el a
rejtekhelyre az ékszerekért, túl kockázatos lett volna. Majd egy év
múlva visszajövök a kincsemért, amihez egy gyötrelmes, és sajnos
valóságos lázálom árán jutottam. Az újságok szerint az elrabolt tár-
gyak összértéke 200 000 dollár. Még ha túloznak is, és a valóságos
érték ennek csak a fele, akkor is körülbelül 30 000 dollárnyi ékszer
van az én rejtekhelyemen. De minthogy az értéket a kölcsönösszeg
alapján állapítják meg, ami a valódi értéknek csak a fele, ha orgazda
nélkül, közvetlenül értékesítem a szajrét, minimum 60 000 dollár-
hoz juthatok. Ebből futja a bosszúra – persze csak ha egyetlen fi-
tyinget sem élek fel belőle. Ez a pénz szent, ezért csak a szent célra
szabad fordítanom!
A Chilei valószínűleg nem szorul a segítségemre. Néhány hóna-
pon belül bizonyára elküldi egy megbízható barátját az ékszerekért,
hogy legyen miből fizetni a védelmét és talán megszervezni a szö-
kését. Végül is így állapodtunk meg: önálló rejtekhely, önálló koc-
kázat. Én magam sose voltam ennek a módszernek a híve, de hát
Dél-Amerikában ez a szokás. A hadművelet véget ért – most már
mindenki önmagáért és Isten mindannyiunkért.
Isten mindannyiunkért… Ha valóban ő mentett meg, nagylelkű-
sége zavarba ejtő. De nem, nem hihetem, hogy ő segített hozzá
ahhoz az összeghez, amit a bosszúm végrehajtására szánok. Tudom,
ő nem akarja, hogy bosszút álljak. Amikor az El Doradó-i fegyenc-
telepen, szabadulásom előestéjén, köszönetet akartam mondani a
keresztény Istennek, nagy felindultságomban így szóltam hozzá: –
Mit tegyek, hogy kimutassam őszinte hálámat a jóságodért? – És
akkor megszólalt egy hang:
– Mondj le a bosszúról!

132
 És én nemet mondtam. Bármit, csak ezt ne! Akkor viszont lehe-
tetlen, hogy most ő húzott volna ki a csávából. Egyszerűen szeren-
csém volt. Igen… a vak szerencse segített. A Jóisten nem avatkozik
ilyen mocskos dolgokba.
De ennek a mocskos dolognak az eredménye ott van, elásva egy
százéves fa tövében. Ujjongással tölt el a gondolat, hogy végre meg-
van a pénz a bosszúhoz, amelyre tizenhárom éve várok!
Remélem, a háború megkímélte hóhéraimat! Most keresek va-
lami szolid állást, és szép nyugodtan kivárom, amíg kiáshatom a
földből a kincset.
A repülő nagyon magasan száll, fehér hófelhők fölött. Ebben a
tisztaságban az enyéimre gondolok, apámra, anyámra, a családom-
ra, fényben fürdő gyermekkoromra. Tudom, hogy a fehér felhők
alatt mocskos szürke esőfelhők gomolyognak, amelyek már a földi
világot idézik: a hataloméhséget, a léleknek azt az alávaló vágyát,
hogy irgalmat nem ismerve eltiporjon egy másik emberi lényt, ha
ezáltal ő maga valamilyen előnyhöz juthat, vagy épp csak igazolhat
egy hideg fejjel kiagyalt, hazug elméletet.

133
 Nyolcadik fejezet
A BOMBA

És ismét Caracas! Boldog vagyok, hogy újra belevethetem ma-

gam a nagyváros pezsgő életébe.
Már húsz hónapja szabad vagyok, de még mindig nem találom a
helyem a világban. Hiába érném be most átmenetileg a legszeré-
nyebb állással is, mert ilyet sem találok. Rosszul beszélek spanyolul,
a legtöbb ajtó ezért csukódik be előttem. Vásárolok hát egy nyelv-
könyvet, és bezárkózom a szobámba, azzal a szent elhatározással,
hogy megtanulok spanyolul, bármennyi időbe teljék is. De néhány
nap múlva már az idegeimre megy a tanulás, képtelen vagyok he-
lyesen kiejteni a szavakat, s végül a sarokba vágom a nyelvkönyvet,
és ismét az utcát, a kávéházakat járom, hátha találok valakit, aki
kihúz a kátyúból.
Egyre több francia érkezik Európából, akit a háború és a politi-
kai megrázkódtatások egyaránt megviseltek. Egyesek az önkényes,
a pillanatnyi politikai széljárásnak engedelmeskedő igazságszolgál-
tatás elől menekülnek, mások egyszerűen csak nyugalmat keresnek,
szeretnének kifeküdni egy tengerpartra, s nyugodtan mélyeket
lélegezni, anélkül hogy orvosok tapogatnák a pulzusukat.
Idegenek nekem ezek a franciák. Még csak nem is emlékeztet-
nek azokra az emberekre, akiket gyermekkoromban ismertem. Az
eszméik is olyan távol állnak tőlem, hogy szinte alig értem, mit
beszélnek. Gyakran ki is fakadok:
– Nem mondom, hogy felejtsenek el mindent, ami az utóbbi
években történt, de talán beszéljenek róla kevesebbet! Hitler, a ná-
cik, a zsidók, a vörösök, a fehérek, De Gaulle, a baloldal – és még
mi mindent istenítenek vagy gyaláznak! S ha jól értem, még ma is
akadnak önök közt olyanok, akik a nácizmus, a német meg a fran-
cia gestapósok ügyét védelmezik, és tüzet okádnak a zsidókra… Itt
élnek, Venezuelában, de képtelenek magukévá tenni ennek a nép-
nek a csodálatos életfilozófiáját. Itt, uraim, nem létezik sem faji,

134
sem vallási diszkrimináció. S a kiváltságosok elleni gyűlölet vírusa
sem tenyészik a legnyomorúságosabb körülmények közt élő társa-
dalmi osztályban sem. Önök képtelenek élvezni az életet, amely
pedig nemcsak azért adatott nekünk, hogy örökös harcban álljanak
egymással a különböző felfogású emberek. Legalább hallgassanak,
és ne papoljanak! Mire alapítják, hogy önök, az európaiak, egy fel-
sőbbrendű „faj” képviselői? Igaz, hogy műveltebbek az itteni embe-
rek átlagánál. Hát aztán? Mire mennek a nagy műveltségükkel? Az
önök tudása terméketlen, nem változik igazi intelligenciává, nagy-
lelkűséggé, jósággá, megértéssé – nem több, mint bizonyos tárgyi
ismeretek holt halmaza. Önök minden műveltségük ellenére önző,
gyűlölködő, megkövesedett lelkű emberek. Azt hiszik, a Jóisten
kizárólag az önök számára teremtette a napot, a tengert, a hatalmas
füves pusztákat és az őserdőt? A kiválasztott faj egyedeinek képzelik
magukat, amely arra hivatott, hogy kormányozza a világot? Én, a
szerencsétlen flótás, akit ledarált a maguk „igazságszolgáltatása”,
akivel úgy bántak, mint valami bűzlő hulladékkal, biztos vagyok
benne, hogy egy maguk kormányozta világ nem állna másból, csak
háborúkból és forradalmakból. Mert bár természetesen a „közrend”
hívei – ennek a rendnek a maguk elképzeléseit kéne követnie…
Valamennyi listát vezet azokról, akiket szerinte meg kellene öl-
nie, de legalábbis börtönbe zárni. És nyomorúságos helyzetem el-
lenére is ki-kitör belőlem a nevetés, hallva, amint ezek az emberek,
egy kávéházban vagy egy harmadosztályú hotel halljában ücsörög-
ve mindent csak kritizálnak, és végül arra a következtetésre jutnak,
hogy egyedül ők lennének képesek kormányozni a világot.
És közben félek, igen, félek, hogy ezek a jövevények magukkal
hozták ide a régi világ pusztító ideológiáinak vírusát.

1947. Megismerkedtem egy hajdani vagánnyal, Pierre-René De-

loffre-ral, akinek egy istene van: Angarita Medina tábornok, Vene-
zuela exelnöke, akit az 1945-ös katonai államcsíny buktatott meg.

135
Deloffre kedves fickó. Kissé túlbuzgó ugyan, de szeretetre méltó és
jóindulatú.
Minden rábeszélőkészségét latba vetve igyekszik meggyőzni,
hogy azok, akik az államcsíny után hatalomra jutottak, Medina ci-
pője sarkáig sem érnek. Agitációja őszintén szólva nem sok sikerrel
jár, de nem látom értelmét, hogy vitatkozzam vele.
Egy bankáron keresztül, aki egyébként kiváló ember, munkát
szerez nekem. A bankárt Alejandrónak hívják. Ősi venezuelai család
sarja, előkelő, finom, művelt, szellemes és rendkívülien bátor em-
ber. Sajnos a sors megverte egy irigy, hülye, tehetségtelen fivérrel.
(Értesülésem szerint ez a fivér az elmúlt huszonöt év alatt semmit
sem változott.) Deloffre nem kerülgeti a kását, amikor bemutat:
– Barátom, Pillangó, francia fegyenctelepről szökött. Pillangó, ez
az az ember, akiről beszéltem neked.
Alejandro őszinte szívélyességgel fogad, és mindjárt megkérdezi,
nincs-e szükségem pénzre.
– Nincs, Alejandro úr, munkára van szükségem.
Valóban nem voltam különösen pénzzavarban.
– Jöjjön el hozzám holnap kilenc órára!
Másnap elvisz a „Francia-venezuelai garázs”-ba, és bemutat há-
rom fiatalembernek, akikről már ránézésre is látszik, hogy forrófe-
jűek és nem tűrik a kötőféket. Ketten közülük házasok. Egyiküknek
egy gyönyörű, huszonöt éves párizsi nő a felesége, Simone; a másik
asszonyt Dédée-nek becézik: ő breton, húszéves, ibolyakék szemű,
és egy kisfiú, Cricri mamája.
Mind szépek, nyíltszívűek. Tárt karokkal fogadnak, mintha örök
időktől ismernénk egymást. A nagy garázs egyik sarkába, a zuha-
nyozó mellé állítanak nekem egy ágyat, s függönyt szerelnek elé,
hogy kellemes, szeparált hálóhelyem legyen. Tizenhét év óta ez az
első családom. A kis csapat szeret, dédelget, de tisztel is. Engem
pedig boldoggá tesz, hogy bár jóval idősebb vagyok náluk, éppúgy
tele vagyok életkedvvel, s éppúgy szeretek minden kötöttség nélkül
élni, mint ők.

136
 Gyorsan rájöttem, hogy egyikük sem ért igazán az autószerelés-
hez. Egészen halvány – lehelethalvány – fogalmuk volt csak arról,
mi az, hogy motor, és még ennél is kevesebbet konyítottak az ame-
rikai kocsik motorjához, pedig a garázsba kizárólag amerikai autó-
kat hoztak javíttatni. Egyikük esztergályos – ez a tény ad létjogo-
sultságot a garázsban álló esztergapadnak, amely állítólag a dugaty-
tyúk csiszolására szolgál.
Csakhamar azonban az is világossá válik előttem, hogy ez az esz-
tergapad sokkal inkább arra való, hogy bizonyos gáztartályokra
csöveket fabrikáljanak, ami által a tartályok robbanószerkezettel és
gyújtózsinórral szerelhetők egybe.
Tehát a garázs csak álca. Valójában a venezuelai bankár számára
készülnek itt bombák egy államcsínyhez, vagy ahogyan itt mond-
ják: golpe-hoz. Nagyon nem tetszik nekem ez az ügy.
– A fenébe is! Lesztek szívesek elmagyarázni, hogy kiért és ki el-
len akartok ti robbantgatni? – fakadok ki egyik este, a lámpa alatt
ülve a három franciával. Az asszonyok és a gyerekek már lefeküd-
tek.
– Azt mi nem tudjuk. Mi csak megcsináljuk a csöveket, amiket
Alejandro rendel. A többi nem tartozik ránk.
– Az lehet, hogy rátok nem tartozik, de rám annál inkább.
– Miért? Klasszul keresel, és még jókat röhögünk is! Mit akarsz
még?
– Ne felejtsétek el, hogy ez az ország adta vissza a szabadságo-
mat, és még menedéket is nyújtott nekem.
Egészen elképednek, hogy valaki az én helyzetemben így be-
szélhet. Ugyanis tudnak rögeszmémről, a bosszúról. Csak a zálog-
ház elleni támadásról nem meséltem nekik.
– Ha ez az államcsíny sikerül – mondják –, több pénz üti a mar-
kodat, mint amennyi a terved végrehajtásához kell. Egyébként mi
sem akarunk életünk végéig ebben a garázsban dolgozni. Jól érez-
zük magunkat itt, igaz, de azért nem ilyen életről álmodoztunk,
amikor elhatároztuk, hogy Dél-Amerikába jövünk.

137
 – És az asszonyok? A gyerekek?
– Az asszonyok mindenbe be vannak avatva. Egy hónappal az
államcsíny előtt Bogotába mennek.
– Vagy úgy! Be vannak avatva… Hát nem finnyásak…
Még ugyanaznap este meglátogatom Deloffre-t és Alejandrót.
Hosszasan beszélgetünk.
– A D. A. (Demokratikus Akció) áldemokráciájának leple alatt
Betancourt és Gallegos irányítja az országot – magyarázta Alejand-
ro. – A hatalmat azok a naiv katonák adták a kezükbe, akik már
nem is tudják pontosan, miért buktattak meg egy másik katonát,
Medinát, aki sokkal liberálisabb és sokkal humánusabb volt, mint a
civilek. Én nap mint nap látom és tapasztalom, milyen üldöztetést
szenvednek a Medina-korszak volt tisztségviselői, és képtelen va-
gyok megérteni, miként ronthatta meg ilyen gyorsan a hatalom
azokat, akik a „szociális igazság és méltányosság” jelszavával rob-
bantották ki forradalmukat. Ez az oka annak, hogy Medinát támo-
gatom, s mindent megteszek azért, hogy ismét ő legyen ennek az
országnak a vezetője.
– Rendben van, Alejandro. Megértem, hogy véget akarsz vetni a
jelenleg hatalmon levők bosszúhadjáratának. S téged is megértelek,
Deloffre, hiszen neked Medina az istened. De kérlek, hogy ti is ért-
setek meg engem, akit az ország jelenlegi vezetői szabadítottak ki az El
Doradó-i fegyenctelepről! A forradalom után, egyik napról a másikra,
amint Don Julio Ramos, az ügyvéd és finom tollú író megjelent a
színen, én szabad ember lettem. És ti azt kívánjátok, hogy épp en-
nek a rendszernek a megdöntésében segédkezzem? Nem, hagyjatok
elmenni. De természetesen a titoktartásomra számíthattok.
Alejandro tudja, hogy nehéz helyzetben vagyok, ezért kompro-
misszumot ajánl:
– Enrique, te nem gyártasz bombákat, nem dolgozol az eszter-
gapadon. Te csakis az autókkal foglalkozol: a szerszámokat adoga-
tod a szerelők kezébe. Nyugodtan maradhatsz még egy darabig.

138
Megígérem, hogy ha cselekvésre kerül a sor, legalább egy hónappal
előbb értesítelek.
Így hát ott maradok a garázsban a három fiúval, akiknek csak a
névbetűit adom meg: P. L., B. L. és J. G., hiszen mindhárman élnek
még és könnyen azonosíthatnák őket. Sülve-főve együtt vagyunk. A
caracasi franciák csak úgy emlegetnek minket: a három muskétás2,
akik, mint az köztudott, négyen voltak. A velük töltött néhány hó-
nap volt a legszebb, legvidámabb és legzajosabb korszaka caracasi
életemnek.
Állandóan röhögtünk. Szombaton „kölcsönvesszük” az egyik
szép autót, azt mondván a tulajnak, hogy még nem végeztünk a
javítással, és lemegyünk a tengerhez, a csodálatos, virágos, kókusz-
pálmákkal szegélyezett partra, ahol azután naphosszat fürdünk és
bolondozunk. Természetesen előfordul néha, hogy a kocsi tulajdo-
nosa felfedezi a garázsban hitt autóját, s benne díszes társaságunkat.
Ilyenkor kedvesen elmagyarázzuk, hogy csak kipróbáltuk a kocsit,
mert tökéletes állapotban akartuk visszaadni neki. Sose lett komoly
baj a svindliből, a két asszony bűbájos mosolyának is köszönhetően.
Történtek azért drámaibb események is: például amikor a svájci
nagykövet behozta a Limousine-ját, mert folyt a benzintartálya.
Gondosan kiszippantottam gumicsővel az utolsó csepp benzint is,
de úgy látszik, mégsem elég gondosan, mert amikor fölé tartottuk a
hegesztőlángot, hogy beforrasszuk a lyukat, a rohadt tartály felrob-
bant, s az egész kocsi kiégett. Csak jó néhány másodperccel később,
a füstben és koromban fuldokolva eszméltünk rá, hogy kis híján
meghaltunk. S ekkor B. L. nyugodt hangját hallom:
– Tán informáljuk megbízóinkat erről a kis malőrről!
Telefonál Alejandrónak, de a hülye fivér, Vicente veszi föl a
kagylót.
– Vicente, meg tudná adni nekem a biztosítójának a számát?
–…

2
Utalás Dumas: A három testőr c. regényének hőseire.

139
 – Nincs biztosítva? Nem, nem, semmi komoly! De úgy tudom,
az adminisztratív ügyekkel maga foglalkozik.
–…
– Hogy miért? Ja, igen, majdnem elfelejtettem! Mert a svájci
nagykövet Limousine-ja kiégett. Most egy halom hamu és ócskavas.
Tán fölösleges is mondani, hogy Vicente öt perc múlva már a
helyszínen volt, s az öklét rázva őrjöngött, mert a garázsra valóban
elfelejtettek biztosítást kötni. Csak három teli pohár whisky és Si-
mone ki-kivillanó combja tudta jobb kedvre deríteni.
Alejandro csak másnap jött el a garázsba.

– Csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik – mondta kedé-

lyesen. – Ne is beszéljünk róla többet. Én majd mindent elintézek a
követtel.
A követ kapott egy másik kocsit – soha többé nem láttuk a ga-
rázsban.
E mozgalmas, bolondos hónapok alatt gyakran gondolok elrej-
tett kincsemre, amely egy fa tövében elásva vár rám, az egyik, fa-
gyasztott húsáról híres köztársaságban… A keresetemből mindig
félreteszek valamennyit az útiköltségre. Az a tudat, hogy megvan a
bosszúm végrehajtásához szükséges teljes – vagy majdnem teljes –
összeg, alapvetően megváltoztatta a mentalitásomat. Nem töröm
magam, hogy sokat keressek, hiszen a pénz önmagában nem na-
gyon érdekel. Gondtalanul élem a muskétások vidám életét, s még
arra is hajlandó vagyok, hogy egy vasárnap délután alsónadrágban
megfürödjem velük egy caracasi tér szökőkútjának medencéjében.
Vicente-nek ebben az egy esetben sikerül a helyzet magaslatára
emelkednie, és zokszó nélkül kiszabadított bennünket a rendőr-
őrsről, ahová szemérem elleni vétség miatt kísértek be.
Jókora idő eltelt már a zálogházi betörés óta, úgy találom, hogy
ideje végre magamhoz vennem a kincsemet. Elbúcsúzom baráta-
imtól, és megköszönöm nekik az együtt töltött szép hónapokat.
Hajnali hat órakor érkezem repülőgépen a fagyasztott hús országá-

140
nak fővárosába, kocsit bérelek, és kilenckor a helyszínen vagyok.
Átmegyek a hídon. A rohadt életbe! Mi történt itt? Megbolondul-
tam, vagy káprázat játszik velem? A híd lejáratánál körülnézek: a
fám sehol. De nemcsak az én fám hiányzik, hanem sok más fa is. A
hidat és a hídfeljárót, az úttal együtt kiszélesítették. Képtelen va-
gyok visszaemlékezni rá, hogy körülbelül milyen messze volt a fa a
hídtól. Eláll a lélegzetem. Minden elveszett!
Tébolyult dühömben a sarkammal rúgom az aszfaltot, majd –
jobb híján – az útra festett fehér jeleket taposom, mint egy őrült.
Visszamegyek a hídra. Összehasonlítom a másik, változatlan
hídfeljárót az újjal, s megállapítom, hogy legalább négy méter
mélységig megmozgatták a földet. Mivel az ékszereket maximum
egy méter mélyre ástam, nem kerülhették el a végzetüket.
A híd korlátjára könyökölve hosszú perceken át bámulom a fo-
lyót. Lassam megnyugszom, de a gondolatok tovább vágtáznak az
agyamban. „Arra ítélt a sors, hogy mindig kudarcot valljak? Föl kell
hagynom a törvényen kívüli élettel? Mihez kezdjek akkor?” A lábam
reszket. Végül mégis sikerül összeszednem magam. „Hány szökési
kísérlet előzte meg a sikeres télakot? – kérdezem magamtól. – Hét?
Nyolc? Nos, hát a szabad ember vállalkozásai sem sikerülnek első
nekifutásra. Hol veszítünk, hol meg nyerünk. Az élet ilyen, ilyennek
kell szeretni.”
Nem időzöm sokáig ebben az utálatos országban, amelynek leg-
főbb gondja, hogy az útjait szélesítse… Még a százéves fákat sem
kímélik! „És mi a fenének kellett egyáltalán kiszélesíteni ezt az utat
– füstölgök még egy darabig magamban –, hiszen nem is volt túl-
zsúfolt, nagyon jól bírta a forgalmat…”
A repülőgépen, úton vissza Caracasba, már kuncogva gondolok
arra, hogy az emberek a sorsuk kovácsainak hiszik magukat, azt
képzelik, hogy megtervezhetik a jövőt, s előre kiszámíthatják, mit
tesznek majd egy-két év múlva. Egy nagy nyavalyát, Pilla! A legelő-
relátóbb, a legpontosabban kalkuláló ember is csak játékszer a sors
kezében. Semmi sem biztos, csak a jelen, minden más az ismeretlen

141
fennhatósága alá tartozik, amit nevezhetünk szerencsének, balsze-
rencsének, végzetnek vagy Isten kifürkészhetetlen akaratának.
Csak egy a fontos: hogy sose törődjünk bele a vereségbe, és
minden kudarc után képesek legyünk újrakezdeni. Én is ezt fogom
tenni.

Amikor eljöttem Caracasból, végleges búcsút vettem a barátaim-

tól. Úgy gondoltam ugyanis, hogy a kiásott ékszereket egy másik
országban fogom átalakíttatni, majd Spanyolországban eladom
őket, ahonnét már csak egy ugrás Franciaország: a főügyész és tár-
sai. Ezek után elképzelhető a muskétások örömujjongása, amikor
megpillantanak a garázsajtóban. Nagy vacsorát rendeznek a tiszte-
letemre, még torta is van, s Dédée a négy muskétást jelképező négy
szál virágot tesz az asztalra. Iszunk rá, hogy ismét összeállt a csapat.
De az én örömöm már nem felhőtlen.
Alejandro és Deloffre árgus szemmel figyel. Nyilván közeledik
az államcsíny napja. Bár ismerik elutasító álláspontomat, úgy ér-
zem, még reménykednek, hogy talán jobb belátásra bírhatnak.
Gyakran meghívnak vacsorára Deloffre-hoz. Két szempontból is
előnyös, ha nála találkozunk: finomakat eszünk, és nincs tanúja a
beszélgetésünknek. Deloffre maga főz, és hűséges sofőrje, Victor
szolgál fel. Sokféle dologról csevegünk, de végül mindig ugyanott
kötünk ki: Medina tábornoknál, Venezuela eddigi legliberálisabb
elnökénél, akinek az idejében nem voltak politikai foglyok, senkit
sem üldöztek meggyőződése miatt, és aki minden állammal jó kül-
kapcsolatokat tudott kiépíteni, még a Szovjetunióval is. Jó volt, ne-
mes volt, puritán volt, és mindezért a nép annyira szerette, hogy
egy paraisói ünnepségen diadalmenetben vitték, a feleségével
együtt, mint a torrérókat.
Nincs más témájuk, mint a csodálatos Medina, aki egyetlen
szárnysegéddel sétálgatott Caracas utcáin, és ha kedve támadt, beült
egy moziba, mint bármely más polgár. Az igazságtalanságokat, a
jelenlegi kormány bosszúakcióit oly sötét színekkel ecsetelik, hogy

142
már-már sikerül meggyőzniük: ezt a nagyszerű embert bármi áron
vissza kell helyezni a hatalomba. Hogy még rokonszenvesebbnek
találjam a csodálatos elnököt, Deloffre közli, hogy Medina elsőran-
gú lump, és mint személyes jó barátja azt is tudja, hogy szökött
fegyenc… Deloffre tárgyilagosságát csak az teszi kissé kétségessé a
szememben, hogy tudom, mindenét elvesztette a legutóbbi forra-
dalomban: luxuséttermét és -klubját, amelyet sűrűn látogatott Me-
dina és „egész Caracas”.
Végül elvállalok egy kisebb szerepet az államcsínyben. Pálfordu-
lásomba – hogy őszinte legyek – az is belejátszott, hogy akkora
összeget ajánlottak a közreműködésemért, amiből megvalósítha-
tom a bosszúmat.
Így hát egy éjszaka Deloffre ezredes és Charrière százados akcióra
készen áll…
A puccs rosszul indul. A civil összeesküvők zöld karszalagot vi-
selnek ismertetőjelként; a jelszó: Aragua. Hajnali két órakor kell a
tett színhelyén lennünk. Este tizenegykor négy zöld karszalagos
fickó érkezik a házunk elé, Caracas egyetlen fiákerébe zsúfolódva, s
torkaszakadtából énekel, gitárkísérettel. Kővé dermedve hallgatom
a kuplékat, amelyek félreérthetetlenül célozgatnak az éjszakai ál-
lamcsínyre. Egyikük felkiált Deloffre-nak:
– Pierre! A lázálomból ma éjjel fölébredünk! Bátorság és méltó-
ság, amigo! Éljen Medina elnök!
Már csak az hiányzik, hogy néhány fellármázott zsaru benézzen
hozzánk! Tombolok a dühtől, s erre minden okom megvan: három
bomba lapul az autónkban, kettő a csomagtartóban és egy a hátsó
ülésen, takaróval lefedve.
– Gratulálok a bajtársaidhoz! Ha mind ilyen, ne is strapáljuk
magunkat, egyszerűbb, ha egyenest a rendőrségre megyünk!
Deloffre csak nevet, olyan kellemesen felajzott, mintha bálba
mennénk, el van ragadtatva ezredesi egyenruhájától, gyönyörködve
nézi magát a tükörben.

143
 – Ne izgulj, Pilla! Senkiben sem teszünk kárt. Tudod te is, hogy a
három bombácskában csak durranópor van. Nagy zaj – semmi
több.
– De mire való ez a durranás?
– Jeladás a város különböző pontjain várakozó összeesküvőknek.
Senkit sem akarunk bántani. Csak azt akarjuk, hogy pucoljanak
innét.
Jó nagy hülyeség volt csatlakozni ezekhez! De késő a bánat. Már
benne vagyok, nem táncolhatok vissza.
Visszautasítom a portóit, amivel Deloffre kínál. Ő kizárólag ezt
az italt fogyasztja, naponta legalább két üveggel. Most is jól benya-
kal.
A három muskétás egy daruval fölszerelt parancsnoki autón ér-
kezik – a daru két páncélszekrény fölemelésére szolgál majd, az
egyik egy légitársaságé, a másik a Mintabörtöné (Carcal Modelo),
mely utóbbinak egyik főmuftija szintén összeesküvő. Kikötöttem,
hogy jelen akarok lenni a börtön páncélszekrényének elemelésénél
– nemcsak azért, mert tartalmának a fele nekem jár, hanem mert
úgy érzem, ezzel az aktussal elégtételt veszek a világ minden börtö-
nén. A mackó megfújása tehát kétszeresen is szívügyem.
Futár érkezik a két utolsó paranccsal: nincs letartóztatás, min-
denkit futni kell hagyni. A város közepén levő Carlota polgári repü-
lőteret már szabaddá tették, hogy a jelenlegi kormány tagjai és főbb
funkcionáriusai kis repülőkön elmenekülhessenek.
Csak ekkor tudom meg, hol robbantjuk az első bombát. Hát nem
akárhol: a Miraflores elnöki palota kapuja előtt, amely a mi Élysée
Palotánknak felel meg! Még két helyen robbantanak majd, Caracas-
tól nyugatra, illetve keletre, hogy úgy tűnjék, mintha az egész város
puskaporos hordóvá változott volna. Mosolyognom kell arra a gon-
dolatra, milyen riadalmat kelt majd a palotában ártalmatlan durra-
nószerünk.
Az a nagy faajtó, amely előtt a „merényletet” végre kell hajtani,
hátsó bejárat, amelyen a katonai és egyéb teherautók közlekednek,

144
valamint mindazok a személyek, néha maga az elnök is, akik vala-
milyen okból feltűnés nélkül akarnak bemenni vagy távozni.
Összeigazítottuk az óráinkat. Két óra előtt három perccel kell a
kapu előtt lennünk. Valaki egy kissé kinyitja majd bentről, két má-
sodpercre, s ezalatt sofőrünk egy játékbékával brekegő hangot ad,
így jelezve a bentieknek, hogy megérkeztünk. Mire szolgál a breke-
gés? Nem tudom, ezt nem árulták el nekem. Gallegos elnök testőr-
sége talán benne van az összeesküvésben, és a jeladásra fogságba
ejti az elnököt? Vagy a testőrséget fegyverzik le a kapun belül levő
összeesküvők? Fogalmam sincs.
Csak annyit tudok, hogy pontosan két órakor lángra kell lobban-
tanom a gázbombácska gyújtózsinórját, azután kinyitom a kocsi
ajtaját, s a palota kapuja felé gurítom a bombát. A robbanás ponto-
san másfél perc múlva következik be. A szivarommal kell meggyúj-
tanom a zsinórt, és abban a pillanatban, hogy lángra kapott, jobb
lábbal kilépnem a kocsiból. Mindez 30 másodpercet vehet igénybe.
A harmincadik másodpercben a bombát a kapu felé rúgom. A föl-
dön való gurulás valószínűleg sietteti az öngyulladást, ezért körül-
belül 40 másodperc marad csak a robbanásig.
Bár a bomba nem tartalmaz kartácsot, a puszta robbanás is ve-
szélyes a közelben levőkre, ezért a bomba elrúgását követően teljes
sebességgel elhajtunk és fedezéket keresünk. Ez már Victor, a sofőr
dolga.
Megígértettem Deloffre-ral, hogy ha katona vagy rendőr poszt
áll a közelben, parancsot ad neki (ezredesi uniformisban megtehe-
ti), hogy szaladjon el az utca sarkáig. Erre szavát adta.
Két óra előtt három perccel minden bonyodalom nélkül megér-
kezünk a híres kapu elé. A szemközti járda mellett parkolunk. Se
őrszem, se rendőr. Nagyszerű. Két perc múlva két óra… Egy perc
múlva két óra… Két óra…
Az ajtó nem nyílik ki. Ideges vagyok.
– Pierre, két óra van – mondom Deloffre-nak.
– Tudom, nekem is van órám.

145
 – Valami nem stimmel.
– Nem értem, mi történhetett. Várjunk még öt percet.
– Oké.
Két óra múlt két perccel… A kapu hirtelen kitárul, katonák futnak
ki rajta csatárláncban, fegyverrel a kezükben. Világos, mint a nap:
elárultak bennünket.
– Indulás, Pierre! Árulás!
Deloffre azonban nem zökken ki egyensúlyából minden semmi-
ségre.
– Miket beszélsz! – mondja derűsen. – Hiszen ezek velünk van-
nak!
Előkapom 45-ösömet, és Victor tarkójához nyomom.
– Indulj, vagy lelőlek!
Ahelyett azonban, hogy a kocsi nekilódulna, a következő elké-
pesztő mondatot hallom:
– Hombre, itt nem te parancsolsz, hanem a főnök! Mit mond a
főnök?
A frászt belétek! Sok lehetetlen pofát láttam már életemben, de
ilyet, mint ez a mesztic sofőr, még soha!
Semmit sem tehetek, mert a katonák három méterre vannak tő-
lünk. Minthogy a kocsi ablakán át látják Deloffre ezredesi csillagait,
nem közelítik meg a kocsit.
– Pierre, ha nem szólsz azonnal Victornak, hogy induljon, nem
őt teszem hidegre, hanem téged!
– No de kicsim, mondom, hogy velünk vannak! Várjunk még
néhány percet! – mondja Pierre. Felém fordítja az arcát, s csak ek-
kor veszem észre az orrlyukaiban csillogó kokainport.
Ez az ember nincs magánál! Félelem, rettenetes félelem fog el. A
tarkójához szorítom a revolveremet.
– Két óra múlt hat perccel, Pilla – folytatja rendíthetetlen nyu-
galommal. – Még két perc, és elindulunk. Lehet, hogy tényleg áru-
lás történt.

146
 Ez a százhúsz másodperc nem akar véget érni. Szemem a kato-
nákon, akik közül a hozzánk legközelebb állók mind sűrűbben pil-
lantgatnak felénk, de egyelőre nem mozdulnak.
– Vamos, Victor, indulás! – mondja végre Deloffre. – De csak
nyugodtan, lassan, feltűnés nélkül.
És élve kerülünk ki ebből a farkasveremből! Hűha! Néhány évvel
később játszottak egy filmet, aminek ez volt a címe: A leghosszabb
nap. Forgathatnának egyet ezzel a címmel is: A leghosszabb nyolc perc.
Deloffre azt az utasítást adja a sofőrnek, hogy a Paraisót a Saint-
Martin sugárúttal összekötő hídhoz hajtson. A híd alatt akarja fel-
robbantani a bombát. Útközben találkozunk két, összeesküvőkkel
megrakott teherautóval.
A fickók tanácstalanok, nem tudják, mi a teendő, mivel nem hal-
lották két órakor a robbanást. Közöljük velük, hogy árulás történt.
Deloffre hirtelen megváltoztatja a tervét, és úgy dönt, hogy haza-
megy. Ennél rosszabbul nem dönthetett volna, hiszen ha valóban
árulás történt, a zsaruk esetleg már a lakásán várják. Mégis hozzá
hajtunk, és segítünk Victornak áttenni a bombámat a csomagtartó-
ba. Csak ekkor veszem észre, hogy három betű van ráfestve: P. R. D.
– Ne feledd soha, Pilla – magyarázza Pierre-René Deloffre, az
egyenruhájából kibújva –, hogy minden ütéshez egy szál virágot is
mellékelni kell A nevem kezdőbetűit névjegy gyanánt akartam el-
küldeni a barátom ellenségeinek.
Deloffre úgy határoz, hogy Victor egy parkolóban hagyja a ko-
csit, persze kulcs nélkül. A három bombát majd csak három hónap
múlva fedezik fel.
Nem maradhatunk tovább Deloffre-nál – Victor is, én is lelé-
pünk. Nincs semmi kapcsolatunk Alejandróval. Egyenesen a ga-
rázsba megyek, segítek szétszerelni az esztergapadot, és a még ott
lévő öt-hat gázcsövet. Hat órakor megszólal a telefon.
– Francés, valamennyien hagyjátok el a garázst – mondja egy ti-
tokzatos hang –, csak B. L. maradjon ott. Világos?
– Kivel beszélek?

147
 Az illető leteszi a kagylót.
Női ruhában hagyom el Caracast. A dzsipet egy hajdani francia
tiszt vezeti, akinek ideérkezése óta sok szívességet tettem. A tenger-
parton fekvő Rio Chico felé tartunk, amely 200 kilométerre van a
fővárostól. Két hónapot töltök ott az exszázadossal és a feleségével,
valamint egy bordeaux-i házaspárral.
B. L.-t letartóztatták. Nem kínozták meg, csak kihallgatták, szi-
gorúan, de korrektül. Ezt hallva kénytelen voltam megállapítani,
hogy Callagos és Betancourt rendszere mégsem olyan elvetemült,
amilyennek mondják, legalábbis ebben az esetben nem olyannak
mutatkozott.
Deloffre még azon az éjszakán a nicaraguai követségen kért me-
nedéket.
Én sohasem csüggedek el, s az élet most is engem igazolt: egy
hét múlva már a Rio Chicó-i Út- és Hídépítő testület teherautóján
furikázom az exszázadossal. Egy barátunk közreműködésével jutot-
tunk ehhez az álláshoz. Huszonegy Bolivárt keresünk naponta, és
ötből megélünk.
Útkaparó-életünk két hónapig tart. Kivárjuk, amíg Caracasban
elül a vihar, s a rendőrség figyelmét már egy újabb összeesküvés
köti le… Ilyenkor ugyanis – higgadtan és józanul – mindig félrete-
szik a múltat, s csak a jelennel foglalkoznak. Ami engem illet, szen-
tül megfogadom, hogy soha többé nem veszek részt semmi ilyes-
miben. Elég volt egyszer. Most azonban élvezem a nyugalmat ezen
a tengerparton, barátok között, a fővárostól távol.
Hogy a kosztunkat változatosabbá tegyem, késő délután gyakran
kimegyek a tengerre horgászni. Ma este egy hatalmas robalót, egy-
fajta tengeri süllőt fogtam. A homokban ülve kapargatom róla a
pikkelyeket, s közben a csodás naplementében gyönyörködöm.
Piros az ég alja – a remény jele! És a kiszabadulásom óta ért min-
den kudarc ellenére boldogan érzem, hogy nem halt ki belőlem a
remény, mely élni és győzni segít. Győzni… de vajon mikor? Meg-
vonom a két év mérlegét.

148
 Nem vagyok koldus, de túl sok pénzt sem gyűjtöttem: 3000 Bo-
livár a tiszta nyeresége kétévi kalandozásomnak.
Hány tervem ment füstbe ez alatt a két év alatt?
Először is: Callaóban a nagy rakás arany. De ezen nincs mit si-
ránkozni; nem vallottam kudarcot, hanem önként mondtam le az
aranyról, hogy ne dúljam föl az ott élő hajdani fegyencek nyugodt
életét. Sajnálom? Nem. Akkor hát… borítsunk fátylat erre a tonna
aranyra!
Másodszor: a kockajáték a gyémántbányában. Hússzor is megöl-
hettek volna a tízezer dollárért, ami végül sose lett az enyém. Jojó
halt meg helyettem, én megúsztam. Egy fitying nélkül, az igaz, de
micsoda kaland volt! Sose fogom elfelejteni ezeknek az éjszakáknak
a feszültségét, a játékosok ijesztő pofáját a karbidlámpa fényénél, a
magabiztos… túlságosan is magabiztos Jojót. Tehát ezen sincs mit
sajnálni.
Harmadszor: a bank alá fúrt alagút. Ez más volt, mint a többi ka-
land, mert munka közben igazából nem is leselkedett ránk veszély.
Mégis a három hónap minden perce fokozott izgalomban telt. Ha
csak ennyi nyereséggel járt volna a vállalkozás, már megérte volna.
De ráadásul hányszor álmodtam ez alatt a három hónap alatt, hogy
dollármilliomos vagyok, és fikarcnyi kétségem sem volt afelől,
hogy valóban az leszek! Vajon ezek az álmok semmit sem érnek?
Egy paraszthajszálon múlott, hogy nem teljesültek, de sokkal sze-
rencsétlenebbül is végződhetett volna a dolog. Például, ha az alagút
akkor roskad be, amikor épp lent vagyok. Úgy fulladtam volna
meg, mint egy patkány, vagy elkaptak volna, mint rókát a lyukban.
Negyedszer: a zálogház és a fagyasztópincék. Ezen sincs mit saj-
nálkozni, legfeljebb annak a nyavalyás országnak az út- és hídépítő-
it illeti néhány keresetlen szó…
Ötödször: az összeesküvés. Őszintén szólva egy percig sem azo-
nosultam érzelmileg ezzel az üggyel. Politikai merényletek, bom-
bák, amelyek nem nézik, kit szaggatnak darabokra, nem az én stílu-
som. Csak a két barátom, no és persze a nagy pénz kedvéért vettem

149
részt a vállalkozásban – némi lelkiismeret-furdalással, hiszen azok
ellen irányult, akiknek a szabadságomat köszönhettem. De a mus-
kétásokkal, a két asszonnyal és a kisfiúval töltött néhány vidám
hónap felejthetetlenül szép volt.
És hány szép élményem volt még ezenkívül is, például a sétare-
pülések Répával!
De semmi öröm sem feledtetheti, hogy tizenhárom éven át
igazságtalanul gyötörtek, hogy az egész ifjúságomat elrabolták, így
hát bármilyen jókat eszem, iszom és nevetek, a bosszúról nem
mondok le.
Két éve vagyok szabad. Ez alatt a két év alatt fantasztikus kalan-
dokat éltem át – alig ért véget az egyik, már jött is a másik. Nem
kellett keresnem a kalandot, jött mindig magától. Csodálatos sze-
relmekben is részem volt, a legkülönfélébb társadalmi réteghez
tartozó emberekkel ismerkedhettem meg, köthettem barátságot, s
kockáztathattam az életemet, igazán nincs okom panaszra! Hacsak
amiatt nem, hogy a szegénység nehezen gyógyítható betegség…
Akkor hát zengd Isten dicsőségét, Pillangó! Zengj dicsőséget a
kalandnak, a kockázatnak, amely olyan élménydússá, olyan tartal-
massá tette életed minden napját, másodpercét! Idd csak nagy kor-
tyokban az élet varázsvizét, hogy egész lelkedet áthassa! S ami a
lényeg: maradj mindig olyan jó erőben, mint most vagy!
Új játék kezdődik, uraim! Tegyék meg tétjeiket! Senki többet?!
Hiszem és remélem, sőt bizonyos vagyok benne, hogy ebben az
örök játékban egyszer csak így kiált majd a nagy krupié: „Nyert,
Pillangó úr! Gratulálunk!”
A nap már majdnem lenyugodott a látóhatár mögött. Vörös az
ég alja. Remény! S én valóban tele vagyok reménnyel és bizalommal
a jövő iránt. Kellemes, hűs szellő támad, s én boldogan, hogy élek és
hogy szabad vagyok, hazaindulok, mert a barátaim várják már hor-
gászzsákmányomat, a ma esti lakomát. Ám a csodálatos színek, a
végtelen tenger, s a parányi hullámok taraján játszó fények és ár-
nyak láttán valóságos kényszert érzek, hogy zárszámadásom végén

150
Istenhez forduljak, aki mindezt teremtette: „Jó estét, Hatalmas, jó
éjszakát! Bár sokszor zátonyra futtattál, most köszönöm ezt a nap-
fénnyel és szabadsággal teli napot, amelynek végén, ráadásként,
még ezzel a felséges trópusi naplementével is megajándékoztál!”

151
 Kilencedik fejezet
MARACAIBO. AZ INDIÁNOK FÖLDJÉN

Bár a rendőrség már valóban egy újabb államcsíny felderítésével

foglalkozik, nem akaródzik visszatérnem Caracasba. A mi dugába
dőlt puccsunkat ugyan valószínűleg már elfelejtették… de sosem
lehet tudni.
Így azután boldogan ragadom meg az alkalmat, amikor egy ca-
racasi villámlátogatásom során az egyik barátom megkérdezi, nem
volna-e kedvem segíteni egy volt manökennek nemrégiben meg-
nyitott maracaibói hoteljét vezetni. Örömmel ajánlom fel minden-
nemű szolgálataimat a Laurence nevű hölgynek. Egy kollekciót jött
bemutatni Caracasba, s azután valahogy itt ragadt Venezuelában.
Lelkes ajánlkozásomban az is szerepet játszik, hogy Maracaibo
1000 kilométerre van a caracasi rendőrségtől.
Tizennégy órai autóút után elém tárul a Maracaibo-tó, amely
igazából nem is tó, inkább a szárazföldbe mélyen benyúló öböl. A
nagysága úgy 150 kilométerszer 100 kilométer, és egy 10 kilométer
széles csatorna köti össze a nyílt tengerrel. Maracaibo a csatorna
nyugati partján fekszik. Ma híd köti össze a szárazfölddel, de akko-
riban Caracasból jövet komppal lehetett csak megközelíteni.
Lenyűgöző látvány ez az ezernyi fémtoronnyal teletűzdelt tó –
mintha egy hatalmas erdő borítaná a nyugodt víztükröt. A szim-
metrikus ültetés folytán a „fák” nem fogják el a kilátást, hanem sza-
badon engedik a tekintetet kalandozni egészen a látóhatárig. A „fák”
– olajkutak, s valamennyi mélyén hatalmas szivattyú pumpálja a
földből éjjel-nappal, megállás nélkül, a fekete aranyat.
A kocsikkal, utasokkal és áruval megrakott komphajó folyamatos
ingajáratként közlekedik. Átkelés közben úgy járkálok fel s alá a
komp fedélzetén, mint egy ámuló kölyök. Elbűvölt a tó fölé maga-
sodó vastornyok látványa. Kétezer kilométernyire innét, az ország
másik végében, venezuelai Guyanában, a Jóisten gyémántot, ara-
nyat, vasat, nikkelt, mangánércet, bauxitot és urániumot hintett

152
szét, ezt a vidéket pedig a világ motorjával, az olajjal ajándékozta
meg, méghozzá olyan bőkezűen, hogy az ezernyi hatalmas szivaty-
tyú éjjel-nappal szívhatja a föld mélyéből, mégsem apad ki a forrás.
Ó, Venezuela, igazán nem mondhatod, hogy Isten szűkmarkúan
bánt veled! A Hotel Normandy gondozott virágoskert közepén álló
gyönyörű, nagy villa. A szép és elegáns Laurence – még nincs
negyvenéves – tárt karokkal fogad.
– Hát ez az én birodalmam, Henri! – mondja nevetve.
Alig két hónapja nyitotta meg a szállodáját. A villa csak tizenhat
szobás, de a legfinomabb luxussal berendezve. Mindegyik szobához
olyan fürdőszoba tartozik, amely egy nagyszállónak is díszére vál-
nék. A berendezés, a dekoráció mind Laurence ízlését dicséri. A
nagy toalettszalonok, a társalgó, a terasz és az étkező a legkénye-
sebb igényeket is kielégíti.
Azonnal tüsténkedni kezdek. Nem könnyű lépést tartani Lau-
rence-szal, aki hajnali hatkor kel, felügyel a reggeli elkészítésére, de
nemritkán maga készíti el a vendégek früstökét. Egész nap fáradha-
tatlanul jön-megy, mindennek személyesen néz utána, s még arra is
marad ideje, hogy a rózsakertet ápolja vagy tisztára gereblyézze a
fasort. Erős, energikus nő, megoldhatatlannak látszó nehézségeken
lett úrrá, hogy belefoghasson ebbe a vállalkozásba, melynek sikeré-
ben oly fanatikusan hisz, hogy a lelkesedése engem is magával ra-
gad. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy segítsek megoldani
tömérdek problémáját, amelyek többsége anyagi természetű. Fülig
ül az adósságban, minden lehetséges kölcsönforrást kimerített,
amíg ezt a villát luxusszállodává alakította.
Tegnap, Laurence tudta nélkül, saját kapcsolataim révén, rend-
kívül előnyös megállapodásra jutottam egy olajtársasággal.
– Jó estét, Laurence!
– Jó estét. Késő van, Henri… nyolc óra. Nem teszek szemrehá-
nyást, de… egész délután nem láttalak.
– Sétálgattam.
– Viccelsz?

153
 – Igen, szeretek viccelni. Olyan mulatságos az élet, nem?
– Nem mindig. Nekem például komoly gondjaim vannak.
– Komoly gondjaid…?
– Igen. Ki kell fizetnem a berendezést, és ez nem lesz könnyű,
bár az üzlet egész jól megy. Sok adósságom van.
– Nincs adósságod, Laurence.
– Ne ugrass, kérlek! Nem vagyok humoromnál.
– Dehogy ugratlak! Figyelj ide. Annyira bevontál a szálloda ve-
zetésébe, hogy sokan azt hiszik, én vagyok a tulaj.
– No és?
– Egy kanadai a Lumus Társaságtól néhány napja ajánlatot tett
nekem, abban a hitben, hogy az illetékessel beszél. Ma ismét nála
voltam, és – az ajánlatuk végleges!
– Milyen ajánlatot? Mondd már! – nógat Laurence, az izgalom-
tól tágra nyílt szemmel.
– Az egész szállodádat, teljes panzióval, kibérli a Lumus Társa-
ság, egy teljes évre!
– Ez nem lehet igaz!
– De mennyire, hogy igaz!
Laurence örömében a nyakamba borul és megcsókol, azután le-
roskad egy székre, mert a váratlan öröm szinte letaglózta.
– A szerződést persze nem írhattam alá. Holnap várnak téged a
Társaság vezetői.
Hála a szerződésnek, Laurence egész kis vagyonhoz jutott. A há-
romhavi előlegből minden adósságát kifizethette.
A szerződés aláírása után együtt pezsgőztünk: a Lumus ügyveze-
tői, Laurence és én.
Éjszaka boldogan nyúlok el az ágyamon. A pezsgőnek is köszön-
hetően rózsaszínben látom a világot. „Semmivel sem vagy ügyefo-
gyottabb, mint ez a nő, Pilla! Te is képes lennél a helyzetedet meg-
változtatni és tisztességes munkából meggazdagodni! Ő is a nulláról
indult!”

154
 Valóságos felfedezés ez az én számomra, hiszen Franciaország-
ban, az alatt a néhány év alatt, amíg az életet már felnőttként szem-
lélhettem, úgy láttam, hogy egy munkásnak nincs választása: mun-
kás marad, amíg él. Holott ez az elmélet általában is hamis, de még
hamisabb itt, Venezuelában, ahol szabad az út mindenki előtt, aki
vinni akarja valamire.
Ez a felfedezés új perspektívákat nyitott terveim megvalósítása
előtt. Hiszen eddig sem a tolvajlási mánia vagy a pénzimádat kerge-
tett a bűnözésbe. Csak éppen azt hittem, másként nem győzhetek,
és sohasem juthatok akkora vagyon birtokába, amekkora a bosz-
szúmhoz elengedhetetlenül szükséges. Tévedtem. Már néhány ezer
bolivárral is beindítható egy gyümölcsöző vállalkozás, s ha találok
valami jó állást, ezt az indulótőkét könnyűszerrel megtakaríthatom.
Nincs hát több piszkos ügy, se kis balhé, se nagy! Becsületes úton
is célba fogok érni! Ha Laurence-nak sikerült, nekem is sikerülni
fog. S milyen boldog lesz az apám, ha tisztességes emberként végre
révbe érek!
A becsületes út egyetlen hátránya, hogy lassabban vezet el a cél-
hoz, mint a becstelen. Szó sem lehet arról, hogy néhány nap alatt
teremtsem elő a szükséges pénzt. „A bosszú olyan étel, amit hide-
gen jó fogyasztani” – mondta Miguel a gyémántbányában. Hát én
hidegen fogyasztom majd.
Maracaibo a dinamikus fejlődés korszakát éli. Virágzásnak indult
mindenfajta vállalkozás, mindenütt építkezések zajlanak, olajfino-
mítók létesülnek. A hirtelen megnőtt áruszükséglettel a hagyomá-
nyos kínálat nem tud lépést tartani, ezért a sörtől a cementig min-
dent a fekete piacon árusítanak. Jól fizetik a munkáskezet, minden-
nemű munkának és kereskedelmi tevékenységnek nagy a becsülete.
Ha valahol olajmezőre bukkannak, az illető terület gazdasági éle-
tében két, egymástól merőben különböző időszak követi egymást.
Az első a tulajdonképpeni kitermelést megelőző szakasz. Megér-
keznek az olajtársaságok, irodákat, táborhelyeket létesítenek, utakat,
nagyfeszültségű vezetékeket építenek, ásni kezdik a kutakat, felállít-

155
ják a fúrótornyokat, elhelyezik a szivattyúkat stb. Ez az aranykor,
amely valamennyi társadalmi réteg számára gyümölcsöző.
A nép, az érdes kezű egyszerű ember bankjegyeket számol, s éle-
tében először megsejti, mit jelent ez a fogalom: biztonságos jövő. Az
otthonok megnőnek és kényelmesebbé válnak, a gyerekek jobb
ruhában járnak iskolába, ahová gyakran a társaságok autóbuszai
szállítják őket.
Azután beköszönt a második korszak: a fúrótornyokkal teletűz-
delt Maracaibo jelene. Ez a kitermelés időszaka. Ezer és ezer szi-
vattyú pumpálja fáradhatatlanul a felszínre a napi sok millió köb-
méter fekete aranyat.
De a kitermelés haszna már nem folyik át a nép kezén, ezek a
dollármilliók egyenesen az állam vagy a társaságok bankjainak pán-
célszekrényébe özönlenek. Mecsoda különbség! – ahogy Párizsban
mondanák. A megélhetés egyszerre ismét nehézzé válik, a személy-
zet létszámát minimálisra csökkentik, vége az általános jólétnek, a
kicsiben és nagyban folyó üzletelés boldog időszakának. A követke-
ző generációk már csak a nagyapák szájából hallják, mint egy me-
sét:
„Egyszer volt, hol nem volt, amikor Maracaibóban mindenki
milliomos volt…”
Én azonban nem bánom, hogy a második korszakban érkeztem
Maracaibóba. A már működő szivattyúktól persze semmit sem vár-
hatok, attól azonban annál inkább, hogy az olajtársaságok megszál-
lottan kutatnak új koncessziók után a Perija hegységben.
Ez a nekem való munka!
Végre megtömhetem a zsebem, méghozzá degeszre! S még csak
a börtöntől sem kell félnem… Nem is buta találmány ez: becsületes
úton meggazdagodni!
Megfogadom hát magamnak, hogy a lehető legnagyobb szeletet
vágom ki ebből a hatalmas tortából.

156
 „ Good french cook, 39 éves, állást keres olajtársaságnál. Minimális
bér 800 dollár.”
Laurence-tól és a szakácsától sokat tanultam a szálló konyháján,
és elhatározom, hogy szerencsét próbálok. Hirdetésem a helyi új-
ságban jelent meg, és egy hét múlva már a Richmond Olajkutató
Társaság szakácsa vagyok.
Szomorúan váltam meg Laurence-tól, de hát ő a szakácsi fizeté-
sem töredékét sem tudta volna megadni.
Ma már szívesen gondolok vissza erre a konyhára, de amikor
munkába álltam, majd meghaltam az izgalomtól, hogy a többi sza-
kács esetleg észreveszi, hogy a french cook nem sokat konyít a sza-
kácsmesterséghez. Csakhamar kiderült azonban, hogy ők is félnek a
french cooktól, mivel az edénymosogatáson kívül semmihez sem
értenek. Fellélegeztem. Hiszen még az az előnyöm is megvolt velük
szemben, hogy egy visszavonult prostitól kaptam ajándékba egy
francia szakácskönyvet.
A személyzeti főnök egy kanadai: Blanchet úr. Két nappal mun-
kába állásom után rám bízza a tizenkét embert foglalkoztató kony-
ha vezetését.
Már az első reggel ínycsiklandó ételkülönlegességet javaslok, de
megjegyzem, hogy elkészítéséhez sok minden hiányzik a konyhá-
ról. Blanchet úgy határoz, hogy ezentúl külön pénzalap áll rendel-
kezésemre az ilyen különleges célokra, amit kizárólag én kezelek.
Tán fölösleges is mondanom, hogy a vásárlások után én is leszed-
tem a sápot, de a kantinba járók is kétpofára zabáltak, így hát min-
denki jól járt.
Esténként kifüggesztem a hallban a másnapi menüt, természete-
sen franciául. Delikvenseimre rendkívüli hatást tesznek a szakács-
könyvből ellesett, fellengzős francia ételnevek. Felfedeztem a vá-
rosban egy francia specialitásokat árusító élelmiszerüzletet, így hála
a recepteskönyvnek, meg a francia konzerveknek, olyan jó kajákat
ütök össze, hogy a dolgozók a nőiket is kezdik a kantinba hordani.
Az egyre emelkedő létszám részben idegesítő, részben viszont örü-

157
lök is neki, mert az elszámolásban mutatkozó hiányt ennek a szám-
lájára írhatom. Végül is a költségkeretből csak az olajtársaság dolgo-
zóit vagyok köteles etetni…
A sikerre való tekintettel végül fizetésemelést kérek: 400 dollár
javítást, vagyis összesen most már havi 1200 dollárt. Végül 1000
dollárban egyeztünk ki. Elégedettségemet titkolva közlöm, hogy
siralmasnak tartom ezt a bért egy hozzám hasonló kiváló szakács-
nak.
Néhány hónap után kezd az idegeimre menni a kötött munka-
idő, amely olyan, mint egy túlságosan szoros ingnyak. Megkérem
hát a geológusok főnökét, hogy vigyen magával a következő olajku-
tató expedícióra, az sem baj, ha az út nagyon nehéz vagy veszélyes.
Ezeknek az expedícióknak a Venezuelát és Kolumbiát elválasztó
Perija hegység geológiai feltérképezése volt a célja. A Maracaibo-
tótól nyugatra húzódó vidék egy harcos, vad indián törzs, a motilo-
nok felségterülete. Ezért a Perija hegységet úgy is emlegetik: a mo-
tilonok hegye. Ennek a törzsnek az eredete még nem teljesen tisztá-
zott, nyelvük és szokásaik élesen elütnek a szomszédos törzsekétől,
és még ma is, amikor e sorokat írom, alig-alig hatolt el ide a „civili-
záció”. Közös, nagy kunyhókban élnek, ötvenen, gyakran százan is,
férfiak, asszonyok és gyerekek, teljes életközösségben. Egyetlen
háziállatuk a kutya. A „civilizáltak” fogságába esett motilon indiá-
nokkal hiába bánnak jól, nem hajlandók sem enni, sem inni, s végül
gyakran öngyilkosok lesznek, a hús szétmarcangolásához speciáli-
san kireszelt metszőfogukkal hasítva fel csuklójukon a vénát. Azóta
– mint hallom – kapucinus barátok ütöttek tanyát a Santa Rosa
folyó partján, alig néhány kilométernyire a legközelebbi nagy mo-
tilon kunyhótól. A misszió főnöke a legmodernebb eszközöket veti
be a megtérítésükre: repülőről dobál le élelmet, ruhát, takarót, va-
lamint kapucinusokról készült fényképeket, sőt még kapucinus
ruhába öltöztetett szalmabábokat is leereszt ejtőernyővel, melyek
zsebét különböző élelmiszerekkel tömik meg, még dobozos tejjel is!

158
Agyafúrt fickó az atya: ha majd gyalogosan megérkezik közéjük, az
indiánok azt fogják hinni, hogy az égből szállt alá.
De amikor az expedícióba jelentkeztem, 1948-at írunk, a „civili-
záció” behatolása majd csak 1965 körül kezdődik.
Ezek az expedíciók három okból is vonzanak. Először is azért,
mert a révükön ismét kalandor lehetek – bár ezúttal tisztességes
kalandor – s kiszabadulhatok a Richmond Társaság kantinjából,
amelytől már a hideg is kilelt. Az expedíció persze, mint minden
kaland, kockázattal jár. Nem ritkaság, hogy két-három emberrel
kevesebb tér haza, mint ahány elindult. A motilonok ugyanis reme-
kül bánnak a nyíllal. Egyetlen vigasztaló körülmény, hogy áldozata-
ikat nem eszik meg, mert nem kannibálok…
A másik ok: ezeket a szűz őserdőben tett, három hétig tartó kör-
utakat remekül megfizetik. A dupláját kereshetem így, mint a faze-
kaim mellett. S ez az én számomra nem elhanyagolható szempont.
A harmadik ok: kedvelem a geológusok társaságát. Bár nyilván-
valóan lekéstem már arról, hogy bármilyen tudományban elmé-
lyedjek, úgy érzem, nem elfecsérelt idő, amit ezek között a tanult
fickók között töltök.
Reménnyel és várakozással eltelve indulok hát útnak. Szakács-
könyvre most nincs szükség: konzerveket viszünk magunkkal, s a
helyszínen csak kenyeret és lepényt sütünk, ami nem nehéz és
gyorsan megy.
Az expedíció vezető geológusa Crichet. A California Olajkutató
Társaságtól jött át a Richmondhoz. Mindent tud a geológiáról, amit
a petróleummal kapcsolatban tudni lehet. Ezenkívül annyit tud
még, hogy volt egy háború, ugyanis részt vett benne, de abban már
nem biztos, hogy Nagy Sándor élt-e előbb vagy Napóleon. A szak-
máján kívül semmi sem érdekli, biztos egzisztenciájához nincs
szüksége a világtörténelem ismeretére. Van egy csodálatos felesége,
szép gyerekei és képes minden geológiai információt megadni,
amire a Társaságnak szüksége van. Idővel azért rájöttem, hogy töb-
bet tud, mint amennyit elárul, és azt is észrevettem, hogy bár az

159
egyénisége, s főként a humora erősen különbözik az enyémtől,
kedvel engem. Jól megértjük egymást.
Egy expedíció 20-25 napig tart. Visszatérés után a részvevőknek
egyheti szabadság jár. A vezetőn kívül még két geológus, néhány
szakács és 12-18 teherhordó alkotja a csapatot, ez utóbbiaknak nincs
más dolguk, mint hogy erősek és fegyelmezettek legyenek. Engem
a három geológus mellé osztottak be. Az expedíció segédszemély-
zete nem szedett-vedett horda: jelen van a D. A. (Demokratikus
Akció) egyik aktívája is, egy baloldali párt tagja, aki a szakszervezeti
törvények betartására ügyel. Carlosnak hívják. Közmegegyezés
alapján én könyvelem el – rendkívül korrekten! – a túlórákat.
Mámorosan ugrom fejest az első expedícióba. Nagyon érdekes
az a módszer, amellyel a geológiai jelzésekből az esetleges olajme-
zőre következtetnek. Igyekezni kell a sziklák közt utat vágó folyók
felső folyásához eljutni, olyan magasra felhatolni, ameddig csak
lehet. Előbb teherautón megyünk, azután dzsippel, s amikor a he-
gyi út kifogy alólunk, csónakba szállunk, s evezünk egyre feljebb, a
forrás felé. A felszerelés egy részét az emberek cipelik, körülbelül
45 kilót fejenként. Csak a szakácsok és a három geológus nem tró-
gerol.
Miért fontos, hogy a lehető legmagasabbra följussunk? Mert itt a
folyóágy oldalfalán úgy olvashat a geológus a törésvonalakból, mint
egy tankönyvből. Kőzetmintát veszünk az egymást követő geológiai
formációkból, majd valamennyit osztályozzuk, rendszerezzük, és
kis zsákokba tesszük. Feljegyezzük a rétegek csapásirányát is. Így a
különféle helyszíneken megejtett több száz mintavétel után valósá-
gos térképet kapunk a 200-2000 méter mélységben húzódó geoló-
giai rétegekről. E térkép alapján a geológuscsoport azt is meg tudja
állapítani, hogy kutatási helyünktől mondjuk száz kilométerre olaj-
forrás található, s még azt is megmondják, milyen mélyen. Remek
dolog a tudomány – egészen el vagyok bűvölve!
Boldogságunkat nem is zavarja más, csak a motilonok. Az expe-
díciók résztvevői közül már sokat megsebesítettek, s jó néhányat

160
meg is öltek. Ez persze lényegesen megnehezíti a tagtoborzást, s
növeli a vállalkozók fizetségét.
Én több expedícióban is részt vettem, s legszebb emlékeim közt
tartom számon őket.
Az egyik geológus holland. A neve: Lapp. Egyik nap kajmántojá-
sokra bukkant. A kajmántojás, ha már kiszikkadt a napon, nagyon
finom eledel. Lapp csak követte a kajmán nyomát, amit a hasával
húz a földön, miközben a folyótól a szárazabb partrész felé halad,
ahol a tojásait tartja. Kihasználva a kajmán távollétét, kikaparta a
földből a tojásokat, és szép komótosan elindult velük táborhelyünk
felé. Alig ért ki azonban arra a tisztásra, ahol tábort ütöttünk, fel-
bukkant a kajmán, és nekirontott, mint egy fúria. Nyilván követte a
tolvaj nyomát, hogy megtorolja a bűntényt. Több mint három mé-
ter hosszú volt, és olyan rekedten szuszogott, mintha gégehurutja
lett volna. Lapp futásnak eredt egy fa körül, én pedig majd meghal-
tam a nevetéstől, olyan mulatságos látványt nyújtott ez a rövidnad-
rágos, tagbaszakadt fickó, amint torkaszakadtából kiáltozva kapkod-
ta hosszú lábait. Crichet és a többiek előrohantak, s két lövés a rob-
banótöltényes puskából elég volt ahhoz, hogy megfutamítsa a kaj-
mánt. Lapp sápadt volt, mint egy halott, s egy hang nélkül lehup-
pant a földre. Mindenki fel volt háborodva a viselkedésemen. El-
magyaráztam, hogy a nevetésen kívül semmi egyebet nem tehet-
tem, mert sose hordok puskát magammal.
Egyik este, miközben konzerv vacsoránkat fogyasztjuk a sátor-
ban, megszólal Crichet:
– Maga már nem egészen fiatal, ugye? Harmincnégy évesnek
gondolom.
– Egy kicsit több vagyok. Miért?
– Mert úgy viselkedik, mint egy húszéves.
– Hogy egész őszinte legyek: huszonhat éves vagyok.
– Na ne!
– De igen. Megmagyarázom, miért. Tizenhárom évet egy fali-
szekrényben töltöttem, ami ugyebár nem nevezhető életnek. Vagy-

161
is ezt a tizenhárom évet nekem most utólag kell megélnem. Ha 39-
ből levonunk 13-at, az 26 – vagyis huszonhat éves vagyok.
– Nem értem.
– Nem tesz semmit.
Tényleg így van: egy húszéves fiú lelke lakozik bennem. Vala-
miképpen vissza kell nyernem, át kell élnem azt a tizenhárom évet,
amit elraboltak tőlem. Ezért hát jókedvűen, önfeledten élek, mint a
húszévesek, akiknek a szíve mindig túlcsordul az életörömtől.
Egy kora reggel, épp napfelkelte előtt, éles kiáltás riasztja föl ál-
mából a tábort. Az egyik szakácsot, amint épp fölakasztotta a vihar-
lámpát, mert kávét készült főzni, két nyíl találta el: az egyik az olda-
lába fúródott, a másik a hátsójába. Haladéktalanul vissza kell szállí-
tani Maracaiboba. Négy ember viszi majd egy baldahinszerű háló-
ban a csónakig, a csónak leviszi a dzsipig, a dzsip a teherautóhoz
szállítja, és azon érkezik meg majd végre Maracaibóba.
A nap nyomott hangulatban telik. Érezzük, hogy az őserdőből
lesnek ránk az indiánok, de mi persze se nem látjuk, se nem halljuk
őket. S ahogy haladunk, egyre mélyebben hatolunk be vadászterü-
letükre… Sok erre a vad, és minthogy mindenkinek van puskája,
időnként lőnek egy-egy madarat vagy nyulat. Ma senki sem énekel,
és miután leadott néhány puskalövést, suttogva beszél, mintha fél-
ne, hogy kihallgatják.
Lassan az egész csapatot hatalmába keríti a félelem. Az emberek
azt követelik, hogy szakítsuk félbe az expedíciót, és térjünk vissza
Maracaibóba. Crichet, a főnök azonban folytatni akarja az utat. A
szakszervezet képviselője, Carlos, bátor ember, de a kollektív féle-
lem alól ő sem tudja egészen kivonni magát. Félrevon:
– Visszaforduljunk, Enrique?
– Minek?
– Hát az indiánok miatt.
– Az indiánok éppúgy megtámadhatnak a visszaúton is.

162
 – Nem biztos, Francés. Az az érzésem, hogy már egészen közeljá-
runk a falujukhoz. Nézd csak meg ezt a követ: ezzel gabonaszeme-
ket szoktak összezúzni!
– Lehet, hogy igazad van… Beszéljünk Crichet-vel!
Crichet, aki részt vett a normandiai partraszállásban, nem ijed
meg egykönnyen, és szenvedélyesen szereti a munkáját. Összehívja
az embereket, és közli, hogy ha folytatjuk az utat fölfelé, hamarosan
a geológiai információk kincsesbányájához érünk. Dühében odaveti
azt az egyetlen mondatot, amit nem lett volna szabad kiejtenie a
száján:
– Aki fél, hazamehet! Én maradok.
Az emberek mind elmentek, kivéve Carlost és engem. De csak
azzal a feltétellel folytatom a kutatást, ha elássuk a felszerelést, mert
cipekedni nem vagyok hajlandó. Amióta az egyik sikertelen szöké-
sem közben mindkét lábam eltört, nehezemre esik teherrel megra-
kodva járni. A kőzetmintákat Carlos viszi majd.
Öt napra egyedül maradtunk hát: Crichet, Lapp, Carlos meg én.
Semmi bajunk sem történt, de ritkán volt részem ilyen tömény,
feszült izgalomban, mint ez alatt az öt nap alatt, amikor is a nap
huszonnégy óráján át szünet nélkül éreztük, hogy láthatatlan szem-
párak merednek ránk. Egyszer azután Crichet lement egyedül a
folyópartra, hogy a dolgát végezze, s észrevette, hogy a nádból las-
san kinyúlik két kéz… Ez a látvány elvette a kedvét még attól is,
amiért eredetileg lement a partra. A maga nyugodt módján vissza-
sétált hozzánk, s elmesélte, mi történt.
– Azt hiszem – mondta Lapp –, ideje visszatérnünk Maracaibó-
ba. Elég kőzetmintát gyűjtöttünk… minek hagynánk itt cserébe négy
embermintát, amin az indiánok a fehér fajt tanulmányozhatják?
Minden különösebb nehézség nélkül érünk el La Burrába, amely
egy tizenöt házból álló tanya. A teherautóra várva iddogálunk. Egy-
szer csak odalép hozzám egy kissé pityókás mesztic és félrevon.
– Te francia vagy, ugye? – kérdezi. – Habár nemcsak a franciák
hülyék.

163
 – Miért vagyunk mi hülyék…?
– Hát megmondom: behatoltok a motilonok földjére, igaz? És
mit csináltok ott? Lövöldöztök jobbra-balra, mindenre, ami repül,
szalad vagy úszik. Mindannyiótoknál van puska. Ez nem is expedí-
ció, hanem vadászat!
– Hová akarsz kilyukadni?
– Ha továbbra is ezt művelitek, kifosztjátok az indiánok egész
élelmiszerkészletét. Pedig így sincs valami sok élelmük. De ők csak
annyi állatot öltek meg, amennyire feltétlenül szükségük van. Nem
többet. Ráadásul a nyilaik nem csapnak zajt, nem riasztják el a va-
dat. Ti viszont elpusztítotok mindent, és ráadásul a puskalövéseitek
elől messzi vidékre menekülnek az állatok.
Nem hülyeség, amit mond, sőt! nagyon is érdekes!
– Mit iszol? Én fizetek.
– Egy dupla rumot, Francés. Köszönöm.
És folytatja:
– Ezért lövöldöznek rátok a motilonok. Úgy gondolják, hogy
miattatok kell éhezniük.
– Tehát az élelmiszer-tartalékukat féltik tőlünk?
– Ahogy mondod, Francés. Ráadásul nemcsak a puskáitokkal
tesztek kárt. Nem tudom, észrevetted-e, hogy felfelé haladva, ahol a
folyó már olyan keskeny és sekély, hogy tolnotok kell a csónakot,
tönkretesztek bizonyos, ágakból és bambusznádból készült gátféle-
ségeket.
– Igen, észrevettem.
– És tudod, mi az, amit leromboltok? Halcsapdák, amiknek az
elkészítése rendkívül nagy munka! Bonyolult labirintusok ezek,
amelyeken át az indiánok egy nagy vesszővarsába terelik a halakat.
Én már ötven méter hosszú csapdarendszert is láttam. Csodálatos
munka!
– Tökéletesen igazad van. Csak az olyan vandálok, amilyenek mi
vagyunk, képesek egy ilyen bámulatos munkát tönkretenni…

164
 Hazafelé az úton mindvégig azon jár a fejem, amit ettől a rum-
mal átitatott mesztictől hallottam, és lassan megérlelődik bennem
egy terv. Amint Maracaibóba érünk, még mielőtt hazamennék le-
pihenni, beadok egy levelet Blanchet úrnak, a személyzeti főnök-
nek, amelyben kérem, hogy másnap fogadjon.
Fogad is, azután együtt felkeressük a geológusok legfőbb főnö-
két. Közlöm velük, hogy ha megtesznek az expedíció rendfenntar-
tójának, nem lesz többé sem sebesült, sem halott. Az igazi vezető
természetesen továbbra is Crichet. Úgy döntenek, hogy csináljunk
egy próbát. Jól jön nekik az ajánlatom, hiszen Crichet jelentette,
hogy ha a fokozott veszély miatt nem kell visszafordulnunk, vala-
mivel följebb első osztályú geológiai leletekhez jutottunk volna.
Új megbízatásom nem zárja ki, hogy továbbra is én maradjak a
geológusok szakácsa. Azt persze nem kötöm senkinek az orrára,
milyen okból vagyok képes garantálni az expedíció biztonságát, de
mivel az amik praktikus emberek, nem kérdeznek semmit – őket
csak az eredmény érdekli.
Csak Crichet van beavatva a nagy titokba. Ő mindennel egyetért
és bízik bennem. Már csak azért is, mert legutóbb egyike voltam
annak a három embernek, aki vele maradt, amikor mindenki más
magára hagyta. Felkerestem az illetékes területi kormányzót is, s
elmondtam, miről van szó. Ennek a megértő és barátságos ember-
nek az ajánlólevelével sikerült elérnem, hogy a Nemzeti Gárda pa-
rancsba adta a motilon falu előtti utolsó posztnak, hogy mielőtt
továbbmennénk, fegyverezzék le az expedíció tagjait. Ehhez csupán
valami meggyőző ürügy kell. De ha az emberek már Maracaibóban
tudnák, hogy fegyvertelenül kell a motilonok földjére lépniük, sen-
ki sem csatlakoznék az expedícióhoz. Így hát a helyszínen kell cse-
lekedni.
Minden a terv szerint történik. Az utolsó csendőrőrsön, La
Burrában, két általam megjelölt ember kivételével, mindenkit le-
fegyvereztek, ennek a kettőnek pedig szigorúan meghagytam, hogy

165
csak közvetlen veszély esetén lőhetnek, vadászni szigorúan tilos.
Nálam is marad egy revolver – ez minden fegyverünk.
Az expedíciók ettől fogva háborítatlanul végezhették munkáju-
kat. Kenyéradó gazdáim nem faggatnak az okok felől, beérik az
örömteli végeredménnyel.
Az emberek hallgatnak rám, jól kijövünk egymással. Utasításom-
ra óvatosan kerülgetik a halcsapdákat, a világért sem tesznek kárt
bennük. Sőt, mivel tudjuk, hogy a motilonok legfőbb gondja az
élelem beszerzése, valahányszor egy táborhelyről tovább indulunk,
kiürült konzervdobozokban sót, cukrot hagyunk hátra, időnként
még egy görbe kést vagy egy kis fejszét is. Visszafelé jövet tapasztal-
juk, hogy minden „ottfelejtett” holmi eltűnt, még maguk a kon-
zervdobozok is. A taktikám tehát bevált, de mivel Maracaibóban
senki sem tudja, min alapszik a tervem, elterjedt, hogy brujo (bo-
szorkány) vagyok, vagy pedig titkos szövetségben állok a motilo-
nokkal…
Az egyik expedíció során fantasztikus felfedezéssel gyarapítot-
tam halászati ismereteimet: megtanultam, miként lehet halat fogni
háló, csali, horog, zsineg nélkül! Tanítómesterem a danta volt, egy
disznószerű állat, amelynek testhosszúsága gyakran a két métert is
meghaladja. Egy délután a folyóparton pillantottam meg életem-
ben az első ilyen állatot. Mozdulatlanul figyeltem, nehogy elriasz-
szam. A bőre hasonlít a rinocéroszéhoz, a mellső lába rövidebb,
mint a hátsó, s rövid, de szépen ívelt ormánya van. Odament az
egyik bokorhoz, s legelgetett róla. „Szóval növényevő” – gondol-
tam. Azután ismét lement a folyóhoz, és keresett egy olyan részt,
ahol a sodrás nem túl erős, s ott, mint egy tehén, kezdte visszaök-
lendezni az imént elfogyasztott leveleket – tehát kérődző? Or-
mányszerűségéből zöld pép csurgott a folyóba, amit, nagy fejét
ütemesen mozgatva, ügyesen elkevert a vízzel. Még időm sem volt
igazán eltöprengeni, hogy vajon miért csinálja ezt, amikor látom,
hogy a víz felszínét ellepik a halak: hasukat felfelé fordítva lágyan
ringatóznak, mintha elkábultak vagy elaludtak volna. És akkor a

166
danta szép nyugodtan összefogdosta és megette őket. Én meg csak
álltam és bámultam.
Később én is kipróbáltam a módszerét. Megjegyeztem, melyik
bokorról legelt, leszakítottam róla egy csomó levelet, kövek közt
összemorzsoltam, s a pépet egy lopótökbe tettem. Kerestem én is
egy nyugalmasabb folyószakaszt, s beleöntöttem a vízbe a zöld
masszát. Győzelem! Néhány másodperc múlva már jönnek is a
halak a felszínre, mint a parancsolat! Csak egy valamire kell ügyel-
ni: ha ehetők, azonnal fel kell bontani őket, mert két órán belül
megbüdösödnek. E halászati felfedezés birtokában felséges haléte-
lekkel leptem meg gyakorta a geológusokat. És parancsba adtam,
hogy nem szabad bántani a dantát, ezt a rokonszenves horgászt,
amely ráadásul teljesen ártalmatlan állat is.
Az expedícióhoz gyakran felfogadtunk útikalauznak egy Fuen-
mayor nevű kajmánvadász családot: apát és két fiát. A kajmánvadá-
szok jól ismerik a vidéket, viszont könnyű prédái a motilonoknak,
míg velünk biztonságban vannak. Nappal vezetnek bennünket,
éjszaka meg kajmánra vadásznak, vagyis az üzleten mindenki nyer.
A nagy testű, két-három méter hosszú kajmánra vadászni na-
gyon veszélyes. Egy éjszaka elkísértem a vadászatra Fuenmayort és
az idősebb fiát. A keskeny, könnyű csónakban az apa hátul ül a
kormányrúdnál, én középen, a fiú meg elöl. Koromsötét az éjszaka,
nem hallani mást, csak az őserdő hangjait, s a csónak oldalának
ütődő víz neszezését Nem dohányzunk, és vigyázunk, hogy a legki-
sebb zajt se üssük. Az evező a világért sem koccanhat a csónak tes-
téhez.
Időnként egy hatalmas lámpával végigpásztázzuk a víztükröt, és
körös-körül párosával elhelyezkedő piros pontokat látunk, amelyek
olyanok, mint a sötét országúton a kocsik fényszórói. Minden két
piros pont egy kajmán. Csak a szeme és az orrlyukai emelkednek ki
a vízből, amikor a felszínen pihen. A csónakhoz legközelebb eső két
piros pontot választjuk áldozatul, s elindulunk felé, de már ismét
sötétben. Az idősebb Fuenmayor egy másodpercnyi világítás után

167
rögzíteni tudja emlékezetében a kajmán pontos helyét. Amikor úgy
érezzük, hogy közel járunk hozzá, ismét felgyújtjuk a lámpát és
ráirányítjuk. Az állat elvakultan bámul a fénybe. A csónak orrában
álló ifjabb Fuenmayor a lámpát a bal kezében tartja, a jobbal pedig
belevágja az állatba a szigonyt. A szigonyra szerelt tízkilós ólomne-
hezék önmagában is elég ahhoz, hogy a kajmán vastag bőrén átha-
toljon.
Ezután villámgyorsan kell cselekedni. Az állat, mihelyt megszi-
gonyozták, lemerül, és semmiképp sem szabad megvárni, amíg újra
a felszínre bukkan. A három evezős tehát a part felé röpíti a csóna-
kot. Ha a kajmánnak időt hagynánk, hogy ismét a felszínre emel-
kedjék, egyetlen farkcsapásával felborítaná a csónakot, s a vadászok
a felbőszült kajmánok zsákmányává válnának. A partra érve kiug-
runk a csónakból, és a szigonyra erősített kötelet egy fa köré teker-
jük. A kajmán kijön a partra. Nem érti, mi történt vele, csak a fáj-
dalmat érzi a hátában. Jön tehát, hogy utánajárjon a dolognak.
Ilyenkor lassan, lazán húzni kezdik a kötelet. Amint a kajmán fel-
bukkan a víz alól, az ifjabb Fuenmayor egy keskeny, jól kiélesített
fejszével hatalmas ütést mér a fejére. Néha háromszor is le kell súj-
tani ahhoz, hogy a kajmán kimúljon. Minden egyes ütés után ha-
talmasat csap a farkával, s ha eltalálja támadóját, őt is az égbe küldi.
Előfordul azonban, hogy az első néhány ütés nem halálos. Ilyenkor
lazítani kell egy kicsit a kötélen, hogy az állat visszamehessen a víz-
be, máskülönben rettenetes erejével képes kiszakítani magából a
szigonyt, bármily mélyen fúródott is a testébe. Néhány pillanatig
várni kell, s azután újrakezdeni a partra csalogatást.
Csodálatos éjszakát töltöttem Fuenmayorékkal, s több kajmánt is
sikerült elejtenünk. A tetemeket a parton hagyjuk. Nappal a család
visszajön, és lenyúzza róluk a hasi és a farok alatti bőrt. A háti rész
túl kemény ahhoz, hogy kikészítsék. A nyúzás után eltemetik a ha-
talmas állatokat: nem szabad visszadobni őket a vízbe, mert meg-
mérgeznék a folyót. Az egyik kajmán nem eszi meg a másikat, még
döglötten sem.

168
 Jó néhány olajkutató expedícióban részt vettem, sokat kerestem.
S azután váratlanul fordulóponthoz ért az életem.

169
 Tizedik fejezet
RITA. A VERACRUZ HOTEL

Amikor a Szent József-sziget szigorított börtönének sötétzárká-

jából a rettenetes magány és csönd elől a csillagokba röpültem gon-
dolatban, hol egy csodás spanyol kastélyba képzeltem magam, hol
egy nagyvárosba, ahol szabad emberként járok-kelek, végleg letérve
az „enyészet útjáról”. Igen, ilyenkor mintha feltámadtam volna,
lelöktem magamról a sírkövet, s a sötétből a fénybe és az életbe
léptem. A fantázia szülte képek közt mindig feltűnt egy nő, aki
olyan jó volt, amilyen szép… Középtermetű, szőke, a szeme mogyo-
róbarna, fekete pupillái életkedvtől és értelemtől csillognak. Az
alakja arányos, kifogástalan, az ajka szép vonalú, és ha nevet, elő-
bukkannak vakítóan fehér gyöngyfogai. Egy nő, aki az enyém – s az
enyém is marad mindörökre!
A szépséges istennőbe a legszebb, legnemesebb lelket álmodtam
bele, és gazdagon felruháztam minden olyan tulajdonsággal,
amelynek birtokában egy asszony egyszerre lehet a legjobb szerető
és a legjobb barát. Biztos voltam benne, hogy egy napon a valóság-
ban is találkozunk, s attól fogva megbecsült, boldog ember leszek
egész életemben.
Igen, amikor a Szigorított Börtön forró, párás levegőjében ful-
dokoltam, zihálva, elszorult szívvel a csillagokba röpítettem a lel-
kemet, s máris spanyol kastélyomban voltam, zöld lombú fák közt,
„szép hercegnőmmel”, ahogyan álmaim asszonyát neveztem. Min-
dig ugyanolyannak láttam, az évek során arcának, testének egyetlen
részlete sem változott. Cseppet sem találtam különösnek, hogy ál-
modozásom különféle színpadain jelenik meg, hiszen életem társá-
nak, jó szellememnek mindenütt ott a helye.
Az egyik olajkutató expedícióról hazatérve úgy határoztam,
hogy otthagyom a Richmond Társaság telephelyén levő szobámat,
és Maracaibo központjába költözöm. A társaság teherautója letesz a
város közepén levő árnyas kis téren. Csak egy bőrönd van nálam, a

170
nagyobb holmikat a szállásomon hagytam. Tudom, hogy errefelé
sok hotel és panzió van, elindulok hát a Venezuela utcán, amely
Maracaibo két főterét: a Bolivár és a Baralt teret köti össze. Keskeny
kis utca ez, a legmagasabb ház is csak kétemeletes. A tűző nap elől a
házak árnyékába húzódom.
Veracruz Hotel. Csinos, világoskékre festett, koloniál stílusú ház,
barátságos külseje szinte hívogat. Belépek egy hűs folyosóra, amely
a patióhoz vezet. És ott, az árnyas udvaron, megpillantok egy asz-
szonyt – és ez az asszony ő!
Igen, ő az, semmi kétség, ezerszer is láttam álmaimban, boldog-
talanságom idején! És most itt van a valóságban is: „szép herceg-
nőm” egy hintaszékben ül. Ha közelebb lépek, ki fog derülni, hogy
a szeme mogyoróbarna, és egy parányi anyajegy van szép, ovális
arcán. Ezt a kis lencsét is ezerszer láttam már. Nem tévedés! Álma-
im hercegnője itt ül a hintaszékben, és vár rám.
– Buenas dias, señora! Van kiadó szobája?
Leteszem a földre a bőröndömet. Biztos vagyok benne, hogy
igent fog mondani. Nem is nézem, hanem falom a szememmel.
Feláll a hintaszékből és elindul felém. Láthatólag meglepi, hogy egy
idegen ilyen vizsla tekintettel fürkészi. Mosolyog, kivillantva csodá-
latos fogait, amelyeket már szintén régről ismerek.
– Igen, uram, van üres szobám – válaszolja hercegnőm franciá-
ul.
– Honnan tudja, hogy francia vagyok?
– Abból, ahogyan spanyolul beszél. A spanyol j hangot nehezen
ejtik ki a franciák. Jöjjön utánam!
Fogom a bőröndöt és a nyomába eredek. Tiszta, hűvös és szépen
berendezett szobába lépünk, amely a patióra nyílik.
Csak egy kiadós zuhany és borotválkozás után, a hotelszoba
ágyán cigarettázva tudatosítom magamban, hogy nem álmodom.
„Itt van, öregem, itt van, aki segített elviselni a sok száz órát a sötét-
zárkában! Itt van, karnyújtásnyira! De észnél légy! Nehogy túlzott
felindultságodban valami hülyeséget mondj vagy csinálj!” A szívem

171
hevesen ver, igyekszem lecsillapodni. „És nehogy valakinek elme-
séld ezt a képtelen históriát, Pillangó! Érted? Még neki sem! Ki hin-
né el, hogy már évek óta ismered és szereted ezt az asszonyt? hogy
ezerszer is a tiéd volt, amíg a börtön sötétzárkájában rohadtál?
Uralkodj magadon! A hercegnő itt van, és ez a lényeg. Megtaláltad, s
többé nem veszítheted el. De lassan a testtel! Nem viselkedhetsz
akárhogy, hiszen nyilván ő a tulajdonosa ennek a kis szállodának.”
A patión vallok neki először szerelmet, egy csodálatos trópusi éj-
szakán. Minden ízében azonos százszor megálmodott tündérem-
mel. Ritának hívják. Tangerben született, és ő sem tartozik senki-
hez, akárcsak én. A szemembe néz, és a tekintetében úgy ragyognak
a fények, mint a fejünk fölött az égen a csillagok. Becsületesen
megmondom, hogy feleségem van Franciaországban, és hogy pil-
lanatnyi helyzetem elég zavaros, ezért nem tudom most azonnal
megkérni a kezét. Nem írhattam ugyanis a szülőfalumba, hogy
küldjék el anyakönyvi kivonatomat, mert helyette esetleg kiadatási
kérelmet küldtek volna… Rita előtt eltitkoltam a múltamat, sem
alvilági életemről, sem a fegyenctelepről nem beszéltem neki. Min-
den erőmet, minden szellemi energiámat latba vetem, hogy meg-
győzzem. Érzem, ha nem sikerül elnyernem a szerelmét, életem
legnagyobb lehetőségét szalasztom el.
– Szép vagy, Rita, csodálatosan szép! Engedd meg, hogy örökké
szeressen egy ember, akinek éppúgy nincs senkije ezen a világon,
mint neked, de akinek szüksége van arra, hogy szeressen, és hogy
szeressék. Nincs sok pénzem, igaz, te meg majdnem gazdag vagy a
kis szállodáddal. Mégis arra kérlek, mondj igent, engedd, hogy a
lelkünk örökre eggyé váljék! Olyan szép vagy, mint Venezuela leg-
szebb virágai, az orchideák! Elárulom, bár tudom, nehéz elhinni,
hogy már hosszú évek óta ismerlek és szeretlek. Kérlek, légy az
enyém örökre, s esküszöm, hogy én is a tiéd leszek, amíg csak élek!
Rita persze nem könnyű préda. Csak három nap múlva enged
be a szobájába, s akkor is lopva, hogy senki meg ne lássa. Azután

172
egy szép reggel egyszer csak nem titkolózunk tovább, s én a világ
legtermészetesebb módján átveszem a szálloda irányítását.
A boldogságunk tökéletes, s végre megtudom, mit jelent a családi
élet. Nekem, a koldusnak, a szökött fegyencnek otthonom van, asszo-
nyom, akinek a lelke éppoly szép, mint a teste. Az egyetlen felhő
boldogságunk egén, hogy nem házasodhatunk össze, mivel Fran-
ciaországban feleségem van.
Szeretek, viszontszeretnek, otthonom van! Ó, Istenem, de sokat
kaptam tőled!
Az utak csavargói, a tengerek vándorai, a kalandorok, akiknek
olyan létszükségletük a kaland, mint más halandóknak a kenyér és a
víz, a vándormadár életű férfiak, a külvárosok vagányai, akiket láz-
adó lelkük egyik bűntényből a másikba sodor, az anarchisták, akiket
létezésük minden pillanatában sért és felháborít a társadalmi be-
rendezkedés önző volta, a szabadult rabok, szabadságos katonák,
frontharcosok, szökevények – mind, igen, kivétel nélkül mind attól
szenved, hogy nincs otthona. És ha a Gondviselés végül mégis meg-
ajándékozza saját otthonnal, úgy lép be oda, mint most én az
enyémbe: új lélekkel, s azzal a vággyal, hogy szeretetet adjon és
kapjon.
Így hát nekem is, mint a legtöbb halandónak, mint apámnak,
anyámnak, a nővéreimnek, mint minden rokonomnak, nekem is
van otthonom! És asszonyom, aki szeret!
Csak egy olyan nem mindennapi asszony, mint Rita forgathatta
ki sarkából az életemet.
Ő is szökevényként érkezett Venezuelába. Persze nem fegyenc-
telepről szökött, nem is börtönből – de mégiscsak szökött.
Hat hónappal korábban, Tangerből érkezett a férjével, aki alig
három hónapja elhagyta valamilyen kalandos vállalkozás kedvéért,
s elutazott 300 kilométerre Maracaibótól, ahová Rita nem követte,
inkább egyedül maradt a szállodában. Maracaibóban él egy fivére,
aki képviselő és sokat utazik.

173
 Elmesélte az életét, s én nagy figyelemmel hallgattam. Herceg-
nőm Tanger egyik szegénynegyedében született. Özvegy édesanyja
nehezen nevelte föl hat gyermekét: három fiút és három kislányt.
Rita a legkisebb.
Gyermekkorát az utcán töltötte. Nem ült naphosszat abban a két
helyiségben, ahol a héttagú család élt. Igazi otthona a város volt,
parkjaival, bazárjaival, a nyüzsgő tömeggel, amely az utcán evett,
ivott, énekelt, és ezer nyelven kiabált. Rita mezítláb járt. A többi
gyerek és a környék lakói csak úgy hívták: Riquita. Barátaival, a
pajkos gyerekbandával több időt töltött a tengerparton meg a kikö-
tőben, mint az iskolában. De ahhoz azért volt elég esze, hogy ne
hagyja magát kiszorítani a forrásnál álló hosszú sorból, s mindig
sikerült hazavinnie a nagy korsó vizet az anyjának. Csak tízéves
korától volt hajlandó cipőt viselni.
Eleven, kíváncsi gyerek volt, minden érdekelte. Órákon át
ücsörgött az arab mesemondók lábánál. Végül egyikük meg is unta,
hogy ez a kicsi mindig az első sorban ül, de pénzt sose ad, és fejbe
rúgta. Attól kezdve a második sorban ült…
Nem sokat tudott a világról, de ez nem akadályozta meg abban,
hogy álmodozzék róla, s elképzelje, honnét is érkezhetnek hozzájuk
a különös nevű nagy hajók. Utazni, messzire elmenni – ez volt az ő
nagy álma.
A kis Riquita földrajzi elképzelései meglehetősen egyéniek vol-
tak. Észak-Amerika és Dél-Amerika: Gazdag-Amerika és Szegény-
Amerika. Egész Gazdag-Amerika egyetlen város: New York. Ott
mindenki gazdag és filmszínész. Dél-Amerikában indiánok élnek,
akik sípon játszanak és virágot nyújtanak át kedvesen minden érke-
zőnek. Egyik Amerikában sem dolgozik senki, csak a feketék.
De a bazároknál, tevehajcsároknál, arab mesemondóknál, a lefá-
tyolozott arab nők rejtélyénél s a kikötők nyüzsgő életénél is jobban
vonzotta a cirkusz. Kétszer is volt cirkuszban. Egyszer titokban má-
szott be a ponyva alá, a második alkalommal viszont legálisan néz-
hette végig az előadást egy öreg bohóc jóvoltából, akit meghatott a

174
szép, mezítlábas kislány rajongása. Rita valósággal beleszeretett a
cirkuszba, s minden vágya az volt, hogy velük menjen. Elképzelte,
hogy ő táncol majd a kötélen, ő piruettezik, és ő kapja a nagy tapso-
kat. Igen, elmegy a cirkusszal Dél-Amerikába! És ha már gazdag
lesz, hazahozza a sok pénzt a családjának.
Végül mégsem a cirkusszal hagyta el a várost, hanem a családjá-
val. Ó, nem mentek túl messzire, de azért utazás volt ez is. Áttele-
pültek Casablancába. Az itteni kikötő még nagyobb volt, az utas-
szállító hajók óriásibbak. S Riquita továbbra is csak a nagy utazásról
álmodozott.
Tizenhat éves volt. Csinos kis ruháit ő maga varrta, mert egy
francia kelméket árusító üzletben dolgozott, és a tulajdonosnőtől
gyakran kapott ajándékba maradék anyagokat. Utazási vágyát még
tovább csigázta, hogy az Horloge utcai üzlet a híres légitársaság, a
Latécoere irodáinak közvetlen közelében volt. Gyakran megfordul-
tak pilóták az üzletben. És micsoda pilóták! Mermoz, Saint-
Exupéry, Mimile, az író, Delaunay, Didier. Fess fiúk voltak mind, és
ráadásul a világ legbátrabb utazói! Rita mindet ismerte, udvaroltak
neki, néha egy-egy csók is elcsattant, de semmi több nem történt,
mert Rita okos lány volt. Hányszor utazott velük gondolatban a
felhők fölött, amíg a szomszédos cukrászdában fagylaltozva csodá-
latos kalandjaikat mesélték neki! A pilóták kis kedvence volt, verse-
ket írtak hozzá, melyek közül néhány meg is jelent az Őrtorony cí-
mű újságban.
Tizenkilenc éves korában férjhez ment egy Európába szállító
gyümölcsexportőrhöz. Sokat dolgozott, de boldogok voltak, s szüle-
tett egy kislányuk is. Két autójuk volt, kényelmesen éltek, és Rita
segíthette az anyját és a többi rokonát.
De azután becsapott a villám: kéthajónyi narancs romlottan ér-
kezett rendeltetési helyére. A két teljes rakomány elvesztése csőd-
bejuttatta őket. A férjnek sok adóssága volt, és sok éven át kellett
volna másoknál dolgoznia, hogy a tartozásait törlessze. Úgy hatá-
roztak inkább, hogy átszöknek Dél-Amerikába. A férjének nem volt

175
nehéz rávennie arra, hogy elutazzék vele Eldorádóba, ahol halom-
ban áll az arany és a gyémánt… A kislányukat a nagymama gondjai-
ra bízták, és Rita türelmetlenül várta, hogy álmai beteljesüljenek, s
felszálljanak végre a nagy utasszállító hajóra, amelyről a férje be-
szélt.
Kiderült azonban, hogy az „utasszállító” egy 12 méter hosszú, s 5
és fél méter széles halászhajó. Az észt származású kapitány – félig-
meddig kalóz – hajlandó volt papírok nélkül is elvinni őket, tizen-
két másik illegális utassal együtt Venezuelába. Az útiköltség 5000 új
franknak megfelelő összeg volt. Ennek az öreg halászhajónak a le-
génységi szállásán tette meg az utat Rita tíz spanyol köztársaságival,
aki Franco elől menekült, s egy portugállal, aki Salazar elől szökött…
Ezenkívül még egy huszonöt éves német kanca lakott velük, a kapi-
tány szeretője, és egy kövér spanyol nő, Maria, Antoniónak, a sza-
kácsnak a felesége.
112 napi utazás Venezueláig! Közben egy hosszúra sikerült kény-
szerkikötés Zöld-fokon, mert a hajó léket kapott és csaknem elsüly-
lyedt egy nagy viharban.
Amíg a hajót a száraz dokkban javították, az utasok a puszta föl-
dön aludtak. Rita férjének már nem volt bizalma a hajóhoz. Kijelen-
tette, hogy őrültség nekivágni az Atlanti-óceánnak ebben a rothadó
bárkában. Rita tartotta benne a lelket: a kapitány egy igazi viking,
márpedig a vikingek a legjobb tengerészek a világon. Kiben bízhat-
nának, ha benne nem?
És ekkor a spanyoloktól megtudta – alig akar hinni a fülének! –,
hogy a kapitány egy gazember: megállapodott egy másik utascso-
porttal, s éjszaka, amíg ők a szárazföldön alszanak, el akart indulni
nélkülük Dakar felé. Kitört a lázadás! Értesítették a hatóságokat, a
Venezuelába tartó csoport megszállta a hajót, s fenyegetően körül-
vette a kapitányt. A spanyoloknál kés is volt. Csak akkor csillapod-
tak le a kedélyek, amikor a kapitány ünnepélyesen megígérte, hogy
Venezuelába mennek. Mi mást tehetett volna? Még abba is bele-
egyezett, hogy egy-egy utas felváltva őrizze.

176
 Másnap elhagyták Zöld-fokot, és nekivágtak az Atlanti-
óceánnak.
Huszonöt nappal később megpillantották a Testigos szigeteket,
amelyek már Venezuela előretolt nyúlványának tekinthetők. Ekkor
egy csapásra elfelejtették a viharokat, a cápauszonyokat, a barna
delfineket, amelyek játékból neki-nekirontottak a hajónak, a liszt-
ben talált ormányosbogarakat, és még a zöld-foki incidenst is. Rita
olyan boldog volt, hogy a kapitány árulását is megbocsátotta: a
nyakába ugrott és jobbról-balról megcsókolta. Majd valamennyien
rázendítettek arra az énekre, amelyet az egyik spanyol szerzett át-
kelés közben – mert ahol spanyolok vannak, mindig van egy gitár:

A Venezuela nos vamos

Aunque no hay carretera.
A Venezuela nos vamos
En un barquito de vela.

Venezuelába száll hajónk,

Bár előttünk minden út zárva van.
Venezuelába száll hajónk
Hófehér vitorlás szárnyakon.

A 4900 mérföldnyi hajóút végén, 1948. április 16-án futottak be

Caracas kikötőjébe, a várostól 25 kilométerre levő La Guairába.
A kapitány a német lány, Zenda egyik alsószoknyáját alakította
át zászlóvá, hogy egészségügyi felügyelőt kérjen a fedélzetre. Kitörő
örömmel üdvözölték a venezuelai egészségügyi szolgálat közeledő
motorcsónakját: a benne ülő napbarnított arcú emberek az ő szá-
mukra egész Venezuelát jelentették. Győzelem!
Rita jól viselte a megpróbáltatást, csak éppen tíz kilót fogyott.
Sosem panaszkodott, és nem mutatta ki a félelmét. Pedig hát volt
mitől félni ebben a dióhéjban az Atlanti-óceánon! Csak egyszer lett
rajta úrrá a rettegés, de arról sem tudott senki. A magával hozott

177
könyvek közül ugyanis épp Verne Gyula Némo kapitányát kezdte
olvasni… Egy viharos napon azután nem bírta tovább, és a könyvet
a tengerbe hajította. Akkor már napok óta azt álmodta, hogy egy
hatalmas polip (Nautilus!) hajójukat a tengerfenékre vonja.
Néhány órával az érkezésük után, bár nem voltak irataik, meg-
kapták az engedélyt, hogy Venezuela földjére lépjenek. „Később
majd kiállítjuk személyi okmányaikat.” Két beteget kórházba szállí-
tottak, a többieket rendes ruhába öltöztették, elszállásolták és hete-
ken át ingyenes étkezést biztosítottak a számukra, míg csak valam-
ennyien munkát nem találtak.
Íme Rita története! Hát nem különös, hogy ez az asszony, aki két
éven át velem volt a Szigorított Börtön rettenetes magányában,
éppúgy szökevényként érkezett ebbe az országba, mint én? Hogy
éppúgy nem voltak okmányai, mint nekem, s ez a nép mégis nagy-
lelkűen befogadta, akárcsak engem?

Több mint három hónapon át a boldogságunk zavartalan volt.

Ám egy napon ismeretlen tettesek feltörték a Richmond páncél-
szekrényét, mely társaság olajkutató expedícióiban továbbra is részt
vettem. Sohasem tudtam meg, miként derítették fel a múltamat a
helyi zsaruk. Mindenesetre azonnal letartóztattak, mint egyes szá-
mú gyanúsítottat, és Maracaibo börtönébe zártak.
Természetesen Ritát is kihallgatták, s így a lehető legbrutálisab-
ban, a zsaruktól tudta meg mindazt, amit addig rejtegettem előle.
Az Interpol megadott minden szükséges információt. Mégsem ha-
gyott magamra a börtönben, és segített, amiben csak tudott. Ügy-
védet is fogadott, Echeta La Roche-t, aki elvállalta a védelmemet.
Alig két hét múlva már szabadlábra is helyeztek és beszüntették
ellenem az eljárást. Elismerték az ártatlanságomat, de a baj már
megtörtént.
Rita, amikor meglátogatott a börtönben, zaklatott volt és ugyan-
akkor nagyon szomorú is. Nem úgy nézett rám, mint azelőtt. Lát-

178
szott, hogy fél és habozik, hogy továbbra is velem maradjon-e. Úgy
éreztem, hogy minden elveszett.
– Miért hazudtál nekem?! – kiáltotta kétségbeesetten.
Nem, lehetetlen, hogy elveszítsem ezt az asszonyt! Elszántam
magam a harcra. Igen, küzdeni fogok, teljes erőmből!
– Rita, kérlek, higgy nekem! Az első pillanattól fogva szeretlek,
és csak azért titkoltam el a múltamat, mert féltem, hogy elveszíte-
lek!
– Hazudtál nekem…! Hazudtál! – hajtogatta. – Énpedig elhittem,
hogy becsületes ember vagy!
Láttam, hogy pánikban van, hogy rettenetesen fél. Igen… tőlem
félt!
– És miből gondolod, hogy nem vagyok az? Nekem nincs esé-
lyem arra, hogy megváltozzam, hogy becsületes és boldog legyek?
Ne felejtsd el, Rita, hogy tizenhárom éven át harcoltam a Pokol
szörnyeivel! Nem volt könnyű letérnem „az enyészet útjáról”. Sze-
retlek, Rita, egész valómmal! És nem a múltammal szeretlek, ha-
nem a jelenemmel! Hidd el, csak azért nem voltam őszinte hozzád,
mert féltettem a boldogságunkat. Úgy gondoltam, hogy a jövőm
veled egészen más lehet, mint amilyen a múltam volt. Szüntelenül
csak a jövőnkről álmodoztam, s úgy képzeltem, hogy mi ketten
egyek leszünk most már, amíg csak élünk. Esküszöm neked, Rita, az
apám életére, aki olyan sokat szenvedett miattam, hogy igazat be-
szélek!
Sírva fakadtam.
– Komolyan úgy gondolod… hogy ránk boldog jövő vár? – kér-
dezte.
Összeszedtem magam, de a hangom még kissé remegett.
– Úgy gondolom. És tudom, hogy te is így gondolod. Nézz csak
a szívedbe! Neked és nekem nincs múltunk. Csak jelenünk van és
jövőnk.
Rita a karjába zárt:

179
 – Ne sírj, Henri! Igazad van… én is azt hiszem, hogy együtt fo-
gunk élni, és az életünk csak most kezdődik. De esküdj meg, hogy
soha többé nem teszel semmi rosszat! Ígérd meg, hogy nem titko-
lózol többé, és hogy az életünk nem mocskos dolgok takargatásából
fog állni!
Megesküszöm. S egyszerre az is világossá válik előttem, hogy
milyen ostobaság volt ez előtt a bátor és erős asszony előtt eltitkol-
nom a múltamat.
Beszélni kezdek, csakúgy ömlik belőlem a szó, és mindent elme-
sélek. Lávaként tör fel a lelkemből mindaz, ami tizennyolc éve for-
tyog bennem, rögeszmém: a bosszú is. Hirtelen elhatározom, hogy
lemondok róla, s lemondásomat engesztelő áldozatul Rita lába elé
helyezem. Én lepődöm meg a legjobban, amikor egyszer csak a
saját hangomat hallom:
– Hogy bebizonyítsam, mennyire szeretlek, meghozom érted a
legnagyobb áldozatot, amit én hozhatok. Lemondok a bosszúról!
Hadd dögöljenek meg békésen az ágyukban azok, akik miatt annyit
kellett szenvednem: a főügyész, a zsaruk, a hamis tanú! Úgy érzem,
ha ki akarom érdemelni a szerelmedet, nem szabad, hogy továbbra
is a bosszú körül forogjon minden gondolatom, hogy egyre csak azt
tervezzem, miként büntetem meg azokat, akik a fegyenctelep pö-
cegödrébe dobtak. Megbocsátani nem tudok, de bosszút állni sem
fogok. Új ember áll előtted, a régi ember meghalt!
Rita egész nap a szavaimon rágódott, mert este, munka után,
egyszer csak így szólt:
– Írj apádnak! Hiszen most már méltó vagy rá, hogy találkozz
vele!
– 1933 óta nincs hírem róla, és én sem adtam azóta életjelt ma-
gamról. Egy alkalommal ugyanis – emlékszem, október volt – ta-
núja voltam, amint kiosztották a fegyenceknek a leveleket, ezeket a
nyomorúságos leveleket, amelyeket felnyitottak a fegyőrök, s
amikben ezért semmi fontosat nem írhatott a feladó. Láttam fe-
gyenctársaim arcán a csalódást, a kétségbeesést, amiért a várva várt

180
levélben semmi örömük sem telik. Egyesek sírva fakadtak, köny-
nyük szétmaszatolta a tintát, mások széttépték és összetaposták a
hazulról jött levelet. És akkor elképzeltem, milyen hatást válthatnak
ki odahaza a fegyenctelepről érkezett levelek – rajtuk a guayanai
bélyegző, amiből az egész falu azonnal megtudja, hogy „írt a fe-
gyenc”! Elképzeltem annak az embernek a szégyenét, aki átvesz egy
ilyen levelet, és a szorongását, hogy a postás talán megkérdezi: „Jól
van a fia?”
Egyetlen levelet írtam csupán a fegyenctelepről, azt is a nővé-
remnek, Yvonne-nak, s csak azért, hogy tudassam minden érdekelt-
tel: „Ne várjatok híreket felőlem, és ti se írjatok nekem. Mint Alfréd
de Vigny farkasa, én is tudni fogok üvöltés nélkül meghalni.”
– De mindez már a múlté, Henri! Írsz apádnak?
– Igen. Holnap.
– Nem. Azonnal!
Hosszú levelet írtam, s csak arról számoltam be, amivel nem
okozhattam szenvedést az apámnak. A kálváriámról egy szót sem
ejtettem, csak a feltámadásomról és új életemről beszéltem. A levél
visszajött: „A címzett új cím hátrahagyása nélkül elköltözött.”
Uramisten! Hová bújhatott szégyenével az apám?! Az emberek
oly gonoszak, bizonyára lehetetlenné vált az élete ott, ahol min-
denki tudott az ügyemről.
– Elutazom Franciaországba és megkeresem az apádat!
Döbbenten nézek Ritára.
– Hagyd ott az olajtársaságot, egyébként is túl veszélyesek ezek
az expedíciók. Amíg távol leszek, egyedül kell vezetned a szállodát.
Nemcsak habozás nélkül vállalkozott a hosszú, fárasztó utazásra,
de kész volt mindenét rám, a hajdani fegyencre bízni! Már tudta,
hogy nem fog csalódni bennem.
A szállodát ekkoriban Rita még csak bérelte, elővételi joggal. El-
határoztuk, hogy először is megvásároljuk a hotelt, nehogy kicsúsz-
szon a kezünkből. Ekkor tudtam meg, mit jelent becsületes eszkö-
zökkel kiküzdeni magunknak egy helyet a nap alatt.

181
 Otthagytam a Richmond Társaságot, s a 6000 Boliváros végki-
elégítésből, valamint Rita megtakarított pénzéből kifizettük a tulaj-
donosnak a vételár felét. És ettől fogva naponta megújuló küzdel-
met folytattunk azért, hogy mindig legyen annyi pénzünk, ameny-
nyiből az esedékes fizetési kötelezettségünknek eleget tehetünk.
Rita is, én is megszállottként dolgozunk, napi tizennyolc órát, néha
tizenkilencet is. A közös erőfeszítés és győzni akarás még szorosab-
ban összefűz minket. Egyikünk sem árulja el soha a fáradtságát. Én
járok a piacra, segítek a konyhán, fogadom a vendégeket. Minden-
ütt jelen vagyunk, és holtfáradtan is mindig mosolygunk.
Hogy a jövedelmünket növeljem, öltönyöket árulok a Baralt téri
piacon, ahová kis kétkerekű taligán tolom ki az „árut”. Az öltönyök
gyártási hibásak, így nagyon olcsón jutok hozzájuk a gyárban. A
rettenetes forróságban teli torkomból kiabálva hívogatom, csaloga-
tom a vásárlókat. Egyik nap, a szövet erősségét illusztrálandó, akko-
rát rántok egy zakó ujján, hogy a kezemben marad. Hiába magya-
rázom, hogy én vagyok a legerősebb ember Maracaibóban, aznap
nem sok öltönyt sikerül eladnom… Nyolc órától délig vagyok a pia-
con, s fél egykor már a hotel éttermében a tálalásnál segédkezem.
A Baralt tér Maracaibo kereskedelmi központja, a város lüktető
szíve. Az egyik végében a templom, a másikban a világ egyik legfes-
tőibb piaca. Van itt a világon minden: hús, vad, hal, rák, nagy legu-
án gyíkok – a karmuk összekötözve, hogy ne tudjanak elmenekülni
–, kajmán- és teknősbékatojás, még tengeri teknőc is, cachicamos, és
sokfajta szárazföldi teknős, morocoy, azonkívül déli- és mindenfajta
más gyümölcs is, és persze friss kókuszdióbél. A tűző napon nyüzs-
gő tömegben pedig az emberiség minden színárnyalata fellelhető.
Rita is, én is imádjuk Maracaibót, bár Venezuela egyik legmele-
gebb pontja. Az emberek úgy beszélnek, mintha énekelnének, me-
legszívűek, nagylelkűek, vidámak. Csak kevés spanyol vér folyik az
ereikben, inkább az indiánok nagyszerű tulajdonságai jellemzik
őket. A férfiak szenvedélyesek, a barátság szent előttük.

182
 Maracaibo lakói fenntartással fogadnak mindent, ami Caracas-
ból jön. Panaszkodnak, hogy petróleumuk révén ők árasztják el
arannyal egész Venezuelát, a főváros mégis mindig megfeledkezik
róluk, s úgy bánik velük, mint szegény rokonnal.
Ebben a városban minden kavargó, eleven, s a színek is harsá-
nyak: a ruháké, a házaké, a gyümölcsöké. A Baralt tér utcai árusai
leplezetlenül kínálják a sokféle csempészárut, az alkoholt, a cigaret-
tát. A rendőr ott áll, néhány méternyire, de a megfelelő pillanatban
félrefordítja a fejét, hogy ne kelljen látnia, amint egy-egy üveg
whisky, francia konyak vagy amerikai cigaretta egyik szatyorból a
másikba vándorol. Mert a szárazföldön, vízen és levegőben érkező
árucikkekért a vásárló kemény valutát fizet: egy dollár ebben az
időben 3,35 Bolivár.
Szállodát vezetni nem kis dolog. Rita, amint ide érkezett, s mun-
kához látott, radikálisan szakított néhány helyi szokással. A venezu-
elaiak bőséges reggelihez szoktak: kukoricalepény (arepa), sonkás
omlett, sózott oldalas, túró. A vendégek teljes panziót fizettek, a
napi menü egy fekete táblára volt kiírva. Rita már az első nap letö-
rülte a táblát, és a hosszú reggeli választék helyébe azt írta: „Fekete-
vagy tejeskávé, kenyér, vaj.” A hét végére a venezuelai vendégek
fele elhagyta a szállodát.
Az én megérkezésem forradalommá fokozta Rita reformjait.
Egy: kétszeres ár.
Kettő: francia konyha.
Három: légkondicionálás.
A vendégek ugyancsak meglepődtek, hogy egy régi, koloniál stí-
lusú ház minden szobája, és még az étterem is légkondicionált. A
vendégkör átalakult, főként kereskedelmi utazók kezdték látogatni
a szállodánkat. Egy baszk kereskedő például huzamosabb időt töl-
tött nálunk. A szobájában bonyolította az üzleteit: Peruban gyártott
„svájci” Omega órákat adott el. Csak viszonteladóknak árusított,
akik azután házról házra járva értékesítették a krumplikat. Bár a
hotelünk biztonságos volt, a baszk a saját költségén három hatalmas

183
lakatot szereltetett az ajtajára – s időnként mégis eltűnt a szobájából
egy-egy óra. Már-már kísértetre gyanakodott, amikor egy szép
napon felfedezte, hogy a tolvaj az őt gyakran meglátogató Fürtös
nevű uszkárunk. Fürtös az óraszíjat imádta, s ha csak tehette, el-
csent egyet-egyet – hogy órával-e, vagy anélkül, az már őt nem
érdekelte. A kereskedő üvöltözni kezdett, és azzal vádolt, hogy én
idomítottam Fürtöst az óralopásra. Két-három rum után, a nevetés-
től fuldokolva sikerült végre meggyőznöm, hogy ilyen ócskaságo-
kat még árulni is szégyellnék, nem hogy ellopni.
A legkülönfélébb emberek fordulnak meg nálunk. Maracaibó-
ban mindig rengeteg az idegen, nehéz szállást találni. Néhány héten
át egy nápolyi házaló banda lakott a hotelünkben. Szöveteket árul-
tak, amelyeket egy ravasz hajtogatási trükkel kétszeres hosszúságú-
nak tüntettek fel, vagyis a vásárló azt hihette, hogy négy öltöny
kitelik abból az anyagból, amelyből valójában csak kettőre futotta.
Tengerésznek öltözve, nagy zsákkal a vállukon járták a várost és
persze az olajmezőket. Nem tudom, miként szemelte ki magának
épp a mi szállodánkat ez a díszes társaság. Mivel nem volt üres szo-
bánk, az udvaron kellett aludniuk. Este hét óra körül tértek haza, és
lezuhanyoztak a közös tusolóban. A szállodában vacsoráztak, s így
megtanulhattuk tőlük a nápolyi spagetti elkészítését. Sokat költöt-
tek, jó vendégek voltak.
Este vaságyakat hordtunk ki a patióba, majd Rita két szobalány
segítségével megágyazott. Minthogy kikötöttem, hogy előre kell
fizetni, minden este parázs vita kerekedett: drágállották az árat egy
olyan szobáért, melynek mennyezete a csillagos ég. Én meg min-
den áldott este elmagyaráztam, hogy az ár nagyon is méltányos,
hiszen esténként ki kell cipelnünk az ágyakat, lepedőket, takarókat,
párnákat az udvarra, reggel meg mindent visszahordani a házba.
– Még egy szó, és felemelem az árat! A cipekedésért külön fog-
nak fizetni!
Kitör a nevetés, és szépen leszurkolják a pénzt. De bár sokat ke-
resnek, másnap este újrakezdődik az alkudozás. Még nagyobb a

184
hangjuk, amikor egyik éjszaka a zápor elől matracaikkal az étte-
rembe kell menekülniük…
Egyik nap egy nagy bordély tulajdonosnője keres fel. A háza 50
kilométerre Maracaibótól, La Cabeza de toróban van, a neve: Tibiri
Tabara. A főnöknő, Eléonore, egy hústorony, a szeme azonban szép
és intelligens. Csaknem százhúsz nő dolgozik nála. De csak éjjel.
– Néhány francia lány el akar menni – magyarázza. – Nincs
kedvük napi 24 órát a bordélyban tölteni. Este kilenctől hajnali né-
gyig, az rendben van. De azután szeretnének békességben lenni,
nyugodtan enni, aludni, valami kényelmes, otthonos helyen.
Üzletet kötöttem Eléonore-ral: a francia és az olasz lányok ide-
jöhetnek hozzánk lakni. A panzió árát napi tíz Bolivárral fölemel-
tem – még így is boldogok lesznek, hogy a Hotel Veracruzban,
franciáknál lakhatnak. Előbb csak hatan jöttek, de egy hónappal
később már kétszer annyian voltak.
A lányok mind fiatalok és nagyon szépek. Rita szigorú rendele-
teket hozott: tilos férfivendéget fogadniuk a szállodában, még az
udvaron vagy az étteremben is. Minden a legnagyobb rendben
ment, a lányok igazi hölgyek módjára viselkedtek nálunk. Egyéb-
ként is az a tapasztalatom, hogy az ilyesfajta nők a civil életben kor-
rektek és szolidak. Este taxi jött értük. Ekkor teljesen átalakultak,
elegánsan, kifestve indultak az „üzembe”, ahogyan a bordélyt ne-
vezték. Időnként egy-egy strici érkezett Párizsból vagy Caracasból,
váratlanul, szúrópróbaszerűen. Őket természetesen a szállodában
fogadhatták a lányok. Elvették a pénzt, megszilárdították a fegyel-
met, s éppoly feltűnés nélkül távoztak, ahogyan érkeztek.
Történt néhány mulatságos eset is. Egyszer például az egyik stri-
ci félrevont és megkért, adjak neki egy másik szobát. A nőjének az
egyik barátnője hajlandó cserélni velük. Az ok: szobaszomszédja,
egy zömök, erős olasz, minden éjszaka, amikor a nője hazaér a
„munkából”, legalább egyszer, de néha kétszer is szeretkezik vele.
Ő, mármint a panaszos, még negyvenéves sincs, ez az olasz pedig
legalább negyvenöt.

185
 – És látod, haver, mégsem tudok lépést tartani vele. A falon
minden áthallatszik, a kéjes nyögések, az egész műsor! Miközben
én legfeljebb egyszer egy héten látogatom meg a nőmet az ágyban.
Most már hiába hivatkozom migrénre, vagy bármi másra, nem
fogad el semmilyen kifogást, és állandóan összehasonlítgat engem
az olasszal. Szóval, nagyon kérlek, ha nem ütközik különösebb ne-
hézségbe, tedd meg nekem ezt a szívességet!
Az érvei előtt kénytelen vagyok meghajolni, s azonnal intézke-
dem…
Egyik éjszaka, pontosabban: hajnali négy órakor Eléonore tele-
fonál. Közli, hogy egy francia kuporgott az egyik fán, a bordéllyal
szemközt, épp most szedte le a rendőrség. Egy szót sem beszél spa-
nyolul, s egyre csak azt hajtogatja: „Enrique, Veracruz Hotel”.
Beugrom a tragacsomba, és a Tibiri Tabarába hajtok.
Mindjárt felismerem a „kukkolót”, lyoni fickó, járt már nálunk.
Két rendőr áll előtte, nagyon szigorú arccal. Röviden összefoglalom
nekik spanyolul, amit a francia habog:
– Nem akart semmi rosszat. Egyszerűen csak szerelmes az egyik
lányba, de nem akarja elárulni, melyikbe. Azért mászott föl a fára,
hogy titokban csodálhassa, mert a lány hallani sem akar róla. Ennyi
az egész. Ismerem ezt a franciát, rendes, becsületes ember.
Megiszunk egy üveg pezsgőt, a fickó fizet. Odasúgom, hogy fe-
lejtsen egy kis aprópénzt az asztalon, azután lekísérem a kocsim-
hoz.
– De most aztán mondd meg végre, mi a nyavalyát csináltál
azon a fán!
– Arról van szó, hogy a csajom egy ideje sokkal kevesebbet ke-
res, mint azelőtt, pedig az egyik legcsinosabb lány a kupiban. Elha-
tároztam, hogy meglesem, tényleg kevesebbet dolgozik-e, vagy
csak eldugja előlem a pénzt.
Bármilyen dühös voltam is, hogy az éjszaka kellős közepén fel-
vertek egy ilyen stricihistória miatt, kitört belőlem a nevetés.

186
 „A fán kuporgó strici” – amint ettől fogva neveztem magamban
– másnap visszautazott Caracasba. Minek leskelődött volna tovább?
A botrányos ügyről a nője is tudomást szerzett, s nyilván kitalálta,
miért kuporgott a fiúja egy fán, amelyről – mit tesz isten? – épp az
ő szobájába látni.
Keményen dolgozunk, mégis mindig jókedvűek vagyunk. Egy-
szer-egyszer, késő este, amikor a lányok már az „üzemben” vannak,
asztalt táncoltatunk. Komoly arccal körülülünk egy kerek asztalt, s
tenyerünket a lapjára fektetve hívjuk a szellemeket, akikkel aznap
épp beszélni kívánunk. Egy csinos, harminc év körüli festőnő (azt
hiszem, magyar) vezette be az asztaltáncoltatás szokását, ő minden
este a férjét hívja, és én az asztal alatt a lábammal segítek a szellem-
nek válaszolni – e nélkül a kis csalás nélkül tán még ma is ott ül-
nénk…
A hölgy elmondta nekünk, hogy a férje szünet nélkül kínozza.
Miért? Azt nem tudja. Végül is egy éjszaka a férj szelleme kikopogja
a választ: azért a zaklatás, mert az ifjú özvegy túlságosan könnyűvé-
rű. A hölgy elismerte a vádat, mi azonban úgy találjuk, hogy egy
szellemnek nincs joga féltékenykedni, s gyötörni exnejét. Halálos
komolysággal megtárgyaljuk az esetet, és végül a következőt javall-
juk: éjszaka, teliholdnál, az özvegynek fel kell szerelkeznie egy va-
donatúj görbe késsel, és anyaszült meztelenül, a haját lebontva, ki
kell állnia a patio közepére. Nem lehet rajta arcfesték, parfüm, még
ékszer sem. S amikor a hold épp függőlegesen süt le az udvarra, a
görbe késsel pontosan 21-szer a levegőbe kell suhintania.
A zsaluk mögé bújva remekül mulattunk az ördögűzésen, s más-
nap az asztalon kopogtatva a férj kijelentette (Rita utasítására, aki
úgy vélte, hogy elég a tréfából): nem gyötri tovább a nejét, lehet
olyan könnyűvérű, amilyen csak akar, de ne hasogassa többé szab-
lyával a levegőt éjszaka, teliholdnál, mert az neki roppant kellemet-
len.
Volt egy nagy kutyánk, Minou, egy Maracaibón átutazó francia
vendégünk ajándéka. Gyönyörűen nyírt és fésült jószág: erős szálú

187
fekete szőrét taréjba fésültük a feje tetején. A combján hosszabb
volt a szőr, az alsó lábszárán leborotválva. Chaplin-bajuszt viselt és
kis hegyes kecskeszakállt. A környék lakói csodálatának állandó
tárgya volt, s gyakran kérdezgették, miféle állat ez…?
Minou egyszer csaknem összetűzést okozott köztünk és az egy-
ház között. A Venezuela utca egy templomhoz vezet, ezért gyakran
haladnak el a szállodánk előtt körmenetek. Minou szívesen nézi az
utcai nyüzsgést, s általában a hotel kapujában üldögél. Bár sohasem
ugat, mégis nagy feltűnést kelt. Egyik alkalommal a körmenet élén
haladó pap és a ministránsgyerekek azon kapták magukat, hogy
egyedül masíroznak: a hívek jó ötven méterre lemaradtak mögöt-
tük, és a szálloda kapuja előtt csoportosulva találgatták – egészen
megfeledkezve a körmenetről –, mi lehet ez a különös állat. Néhá-
nyan annak a véleményüknek adtak hangot, hogy talán egy megté-
rő bűnös lelke öltötte ezt a furcsa formát, hogy így asszisztálhasson
a hangos énekszóval vonuló színpompás körmenethez… Amikor a
papnak feltűnt, hogy gyanús csönd van mögötte, és hátrafordulva
látta, hogy senki sem lépdel a nyomában, a haragtól kivörösödve
visszasietett a szállodához, s jól lehordta híveit, amiért ilyen arcát-
lanul semmibe veszik a ceremóniát. Báránykái engedelmesen visz-
szaálltak a sorba, ám néhányukat annyira lenyűgözte Minou, hogy
egy idő után ismét lemaradtak, s visszaszállingóztak szállodánk
kapujához. Ettől kezdve figyeltük a Panorama című maracaibói új-
ságnak a körmenetekre vonatkozó közleményeit, s a menet idejére
kikötöttük Minou-t a patióba.
Ez az időszak egyébként is a papokkal való incidensek jegyében
telt. Két francia lány otthagyta Eléonore bordélyát, s a szállodánk-
ból is kiköltözött. Elhatározták ugyanis, hogy függetlenítik magu-
kat, és nyitnak egy kis „házat”, a város központjában, ahol csak ők
ketten dolgoznak majd. Az ötlet nem volt rossz, hiszen így a klien-
seknek nem kellett plusz tíz kilométert megtenniük kocsival oda-
vissza, hogy felkeressék őket. Az üzlet, hogy így mondjuk, helyben
volt. Propagandacélból névjegyeket nyomattak (Julie és Nana –

188
gondos munka; alatta a cím), amelyet azután a városban osztogat-
tak, s nem ritkán a parkoló kocsik ablaktörlője alá is bedugtak.
Két névjegyet véletlenül a maracaibói püspök kocsijára tűztek,
mindkét ablaktörlő alá egyet-egyet. Kitört a botrány! Az Egyház
című lap fotót is közölt a felháborító névjegyről, de a klérus, s maga
a püspök is elnéző volt: a két lány „házát” nem csukatták be, csak
diszkrétebb propagandára szólították fel a hölgyeket. Hírverésre
azonban már egyáltalán nem volt szükség – hála az Egyházban köz-
zétett ingyenreklámnak, tolongott a sok jelentkező a megadott cím-
re. A lányok végül egy hot-dog-árust kértek meg a tömeg legalizálá-
sára, aki a kapujuk elé vitte kis mozgó standját, azt a látszatot keltve,
hogy a férfiak forró virsliért állnak sorban.
Ezt az időszakot úgy tartjuk számon, mint hotelünk hőskorát,
amely azonban nem szigetelődött el Venezuela gazdasági és politi-
kai életétől. 1948-ban ez utóbbi meglehetősen mozgalmas volt.
1945 óta Callegos és Betancourt kormányozta az országot, elő-
ször téve kísérletet Venezuela történetében egy demokratikus rend-
szer megteremtésére. 1948. november 13-án, alig három hónappal
azután, hogy Ritával közösen megindítottuk a küzdelmet a szálloda
megvételéért, eldördült az első ágyúlövés. Thomas Mendoza őr-
nagy vakmerően, egy szál egyedül támadt a rendszer ellen, de a
felkelés, amelyet kirobbantott, elbukott.
Ugyanennek a hónapnak 24-ik napján, egy óramű pontossággal,
s véráldozat nélkül végrehajtott államcsíny következtében a kato-
nák ragadták magukhoz a hatalmat. Callegos, a köztársasági elnök
(író), kénytelen volt visszavonulni. Betancourt, a politika oroszlánja,
a kolumbiai nagykövetségen kért menedéket.
Néhány feszült órát éltünk át Maracaibóban. A rádióban egyszer
csak felcsattant egy szenvedélyes hang: „Munkások, menjetek ki az
utcára! El akarják rabolni a szabadságotokat! Meg akarják semmisí-
teni szakszervezeteiteket! Egy katonai diktatúra akarja rátok kény-
szeríteni erőszakos uralmát! Induljon el a nép, és foglalja el a tere-
ket, a…” Klakk! Egy kattanás, az adás félbeszakadt, azután egy nyu-

189
godt, komoly hang szólalt meg: „Polgártársak! A hadsereg erői
megfosztották vezetői posztjuktól azokat az embereket, akik rosszul
sáfárkodtak a hatalommal, amellyel annak idején, Medina tábornok
megbuktatása után, ugyancsak a hadsereg ruházta fel őket. Aggoda-
lomra nincs ok! Mindenki számára garantáljuk az élet- és vagyon-
biztonságot! Éljen a hadsereg! Éljen a forradalom!”
Ennyi ért el hozzánk a forradalomból. Másnap az újságokból
tudtuk meg, hogy az új katonai junta vezetője három ezredes: Del-
gado Chalbaud elnök, Perez Jimenez és Llovera Paez.
Kezdetben féltünk, hogy az új rezsim korlátozza majd a nép ko-
rábban élvezett szabadságát, de semmi sem változott. A rezsimvál-
tásnak csak annyi látható jele volt, hogy a kulcspozíciókba katonák
kerültek.
Két évvel később meggyilkolták Delgado Chalbaud-t. Ezzel a
mocskos üggyel kapcsolatban két feltételezés kapott szárnyra. Az
első feltevés szerint mindhármukat meg akarták gyilkolni, de csak
vele sikerült végezni. A másik elképzelés szerint a triumvirátus má-
sik két ezredese ölte meg a harmadikat. Sohasem derült ki az igaz-
ság. A gyilkost letartóztatták, de miközben a börtönbe kísérték, egy
puskagolyó végzett vele – megakadályozva, hogy sokakra nézve
terhelő adatok napvilágra kerüljenek. E naptól fogva a rendszer
erős embere Perez Jimenez, aki 1952-től hivatalosan is diktátor.
Az életünk tovább folyt hát a maga medrében. Ezt az életet egy
külső szemlélő örömtelennek találta volna; nem jártunk szórakozni,
csak robotoltunk éjt nappallá téve, s mégis boldogok voltunk. Hi-
szen az otthonunkért küzdöttünk, ahol majd boldogan, megelége-
detten élhetünk, anyagi és erkölcsi biztonságban. Mi másra volna
még szüksége két embernek, aki úgy szereti egymást, mint mi?
S a házunk ad majd otthont Clotilde-nak, aki az én lányom is
lesz, és az apámnak, aki mindhármunk apja lesz.
De menedéknek szántam ezt a házat szorult helyzetben lévő ba-
rátaimnak is, ahol megpihenhetnek, s új erőre kaphatnak.

190
 Ebben a boldogságban, végtelen örömben soha többé nem gon-
dolok a bosszúra.
S végül elérkezett győzelmünk napja. 1950 decemberében elké-
szült az a dokumentum, amely hivatalosan és véglegesen a szálloda
tulajdonosaivá tett bennünket.

191
 Tizenegyedik fejezet
APÁM

Rita nagy reményekkel eltelve ma útnak indult, hogy felkutassa

az apámat Franciaországban.
– Ne félj semmit, Henri! Megtalálom és elhozom neked az apá-
dat!
Egyedül vezetem a hotelt. Az öltönyárusítást is abbahagytam,
bár időnként egész jól jövedelmezett. De hogy Rita elment, s az
egész szálloda gondja az én vállamon van, semmi mással nem fog-
lalkozhatom.
Megkeresi az apámat! A falusi tanítót, aki utolsó találkozásunkkor
– húsz éve! – sem ölelhetett meg, mert amikor már mint életfogy-
tiglani kényszermunkára ítéltet meglátogatott a börtönben, a beszé-
lő rácsai elválasztottak minket egymástól. S ennek a boldogtalan
öregembernek Rita, a feleségem most azt mondhatja majd: „Úgy
jöttem önhöz, mint leánya, hogy tudassam, a fia szabad! Derék,
becsületes emberként egzisztenciát teremtett magának, s az ottho-
nába várja önt.”
Hajnali ötkor kelek, s bevásárolni indulok a kutyámmal, Minou-
val és egy börtönből szabadult tizenkét éves fiúval, Carlitosszal, akit
segítségként fölfogadtam. Ő viszi a kosarakat. Másfél óra alatt be-
szerzem az aznapra szükséges élelmiszert: húst, halat, zöldséget.
Hazafelé menet úgy fel vagyunk pakolva, mint két öszvér. A kony-
hán két nő dolgozik, az egyik huszonnégy éves, a másik tizennyolc.
Ők szortírozzák a nagy konyhaasztalon piaci zsákmányunkat.
Ennek az egyszerű életnek naponta ismétlődő kedves mozzanata
az, amikor fél hétkor leülök az étteremben, hogy elfogyasszam a
reggelimet, a térdemen Rosa nevű szakácsnőnk négyéves, korom-
fekete kislányával, aki csak velem hajlandó reggelizni. Meztelen kis
teste még hűvös a zuhanytól. Reggeleimet boldoggá teszi a csöpp-
ség bájos csicsergése, bizalommal teli, szép, csillogó szeme, vala-

192
mint féltékenyen ugató kutyám, és Rita papagája, amely a tejbe
mártogatott kenyérmorzsákat csipegeti a kávéscsészém mellől.
Nem jön levél. Miért nem ír Rita? Már több mint egy hónapja
elment. Igaz, hogy tizenhat napig tart az út, de akkor is két hete
Franciaországban van, már jöhetett volna tőle valami üzenet. Nem
is remélek többet, csak egy táviratot, egy néhány szavas győzelmi
kiáltást: „Apád jól van és szeret téged!”
Lesem a postást, csak a bevásárlás rövid idejére hagyom el a
szállodát, de gyorsan végzek és sietek haza. Venezuelában a távirat-
kihordók nem viselnek egyenruhát. Így hát valahányszor egy fiú
belép a patióba, futok elé, s a kezére meredek, hátha felfedezem
benne a zöld papírlapot. De az esetek többségében nem táviratki-
hordó, aki jött. Két-három alkalommal pedig, amikor az érkező ott
szorongatta a kezében a zöld papírt, s én hozzá rohanva kitéptem a
kezéből a táviratot, kiderült, hogy a címzett a hotel egyik vendége.
A várakozás, a tehetetlenség idegtépő. Belevetem magam a
munkába, mindig lefoglalom magam valamivel, hogy levezessem a
feszültségemet. Segítek a konyhán, fantasztikus ételkülönlegessége-
ket ötlök ki, naponta kétszer ellenőrzöm a szobákat, beszélgetek a
vendégekkel. A nyüzsgésemnek lassan már csak egyetlen célja van:
hogy túléljem valahogy a várakozást, a süket csöndet. Csak póke-
rezni nem vagyok hajlandó, bár éjszaka két óra felé mindig össze-
jön egy parti.
A szállodát azért rendesen vezetem, a vendégek elégedettek.
Egyetlen komoly baj történt csak, Carlitos hibájából. A konyha
takarításához szükséges terpentin helyett petróleumot vásárolt. A
cementpadló petróleumos felmosása után a szakácsnék begyújtot-
tak a tűzhelyben. Az egész konyha lángra lobbant. A két nő a talpá-
tól a derekáig megégett. Épp csak annyi időm maradt, hogy ab-
roszba csomagoljam és kimentsem Rosa kicsi lányát. Neki így nem
esett baja, de a két nő súlyos égési sérüléseket szenvedett. A szobá-
jukban ápoltatom őket, és kénytelen vagyok fölvenni egy panamai
szakácsot.

193
 A szállodában tehát megy minden a maga útján, csak Rita hallga-
tása gyötör egyre jobban. Már 57 napja távol van – de ma megérke-
zik!
A repülőtéren várom. Mire véljem szűkszavú táviratát: „Kedden
15 óra 30-kor érkezem, 705-ös járat. Csók: Rita”. Mi történhetett?
Nem találta meg az apámat? Nem találok magyarázatot, és találgat-
ni sincs erőm.
De már jön is Rita! Most végre mindent megtudok!
Ötödikként lépdel le a repülő lépcsőjén. Azonnal észrevesz és
int. Én is intek. Közepes tempóban közeledik. Amikor már csak úgy
negyven méterre van tőlem, fürkészni kezdem az arcát: nem nevet,
csak mosolyog. De ez a mosoly cseppet sem diadalmas, s intése sem
akart semmi mást a tudtomra adni, csak azt, hogy észrevett.
Már csak tíz méter választ el tőle – s ekkor hirtelen megértem,
hogy kudarcot vallott.
– Megtaláltad az apámat? – kérdezem azonnal, egyetlen csók
után.
A kérdés szinte arcul üti – hiába, nem bírtam tovább várni!
Igen, megtalálta: Ardèche egyik kis falujának a temetőjében
nyugszik.
Átnyújt egy fényképet. Szépen gondozott sír, s a sírkövön felirat:
„J. CHARRIÈRE”. Négy hónappal Rita érkezése előtt halt meg. Rita
már nem hozhatott mást, csupán a sírjáról készült fényképet.
A szívem, amely annyi reménnyel volt tele, amikor a feleségem
útnak indult, a rettenetes hír hatására mintha megszűnne dobogni.
Érzem, hogy valami meghasadt bennem, s a hasadék elnyeli min-
den tervét és reményét annak a férfinak, aki az apja szemében
mindvégig kisfiú maradt. Istenem, nemcsak egész ifjúságomban
sújtottál, hanem most, férfikoromban is! Megfosztottál attól az
örömtől, hogy megcsókolhassam az apámat, és halljam azt, amit
annyira vágytam az ő szájából hallani: „Gyere a karomba, kis Riri! A
sors könyörtelen volt hozzád, az igazságszolgáltatás embertelenül
bánt veled, de én ma is szeretlek, sohasem tagadtalak meg, és büsz-

194
ke vagyok, hogy volt erőd az egész világ ellen győzni, s szabad, be-
csületes emberré válni.” Rita fáradhatatlanul ismétli azt a keveset,
amit apám életének utolsó éveiről megtudott. Én képtelen vagyok
egy szót is szólni, s érzem, hogy valami rettenetes készülődik ben-
nem. Majd hirtelen, mintha egy zsilipet megnyitnak, eláraszt ismét
a bosszú vad, szenvedélyes vágya. „Most aztán tényleg a levegőbe
röpül az Orfèvres rakpart 36! És nem csupán egy-két embert fogok
megölni, hanem százat, kétszázat, háromszázat, vagy akár ezret is!
És te, Goldstein, nyomorult hamis tanú, te is megkapod, ami jár! S a
te nyelved, átkozott főügyész, aki olyan szomjasan vártad az elítélé-
semet, már nem soká marad a helyén!”
– El kell válnunk, Rita! Próbáld megérteni: ezek az emberek
tönkretették az életemet! Még azt is megakadályozták, hogy a halála
előtt megcsókoljam az apámat, és elnyerjem a bocsánatát. Bosszút
kell állnom, nem úszhatják meg büntetlenül! Holnap elmegyek. Ez
az utolsó éjszakánk. Tudom, hogy juthatok annyi pénzhez, ameny-
nyi az utazáshoz és tervem végrehajtásához kell. Csak arra kérlek,
adj az induláshoz 5000 Bolivárt a megtakarított pénzünkből!
Halálos csönd támad. Már nem látom Ritát, az arca eltűnt az
ezerszer kimunkált bosszúterv részletei mögött.
Mennyi pénzre van szükségem? Kevesebb mint 200 ezer bo-
livárra. A régebbi kalkulációm túlméretezett volt. 60 ezer dollárból
bőségesen futja mindenre. Két forrás is van, amelyből eddig csak a
Venezuela iránti tisztelet nem engedett meríteni. Az egyik forrás
Callao bányatelepének aranyhalma, a hajdani fegyencekkel őrizte-
tett raktárban. A másik egy caracasi pénzbeszedő központ, ahol az
akciót megkönnyíti, hogy a pénzt biztonsági őrök nélkül szállítják.
A bérház bejárati folyosóján éppoly gyér a világítás, mint a negye-
dik emeleti folyosón. A rajtaütést egyedül is végrehajthatom, fegy-
ver nélkül, kloroformmal. Csak egy a bökkenő: jelentősebb pénz-
szállítás esetén három alkalmazott tartózkodik az irodában. Egy
három ellen… az esély nem százszázalékos. A callaói akció sokkal
biztosabb. Csak annyi aranyat veszek el, amennyire szükségem van,

195
vagyis harminc kilót, és egy időre elásom. Ha kirobban a botrány,
meghúzódom Mariánál, betegséget színlelve. De egyáltalán nem
biztos, hogy harminc kiló arany eltűnését azonnal észreveszik. Ezt a
hadműveletet könnyű végrehajtani. Este lefekszem Mariával, és
amikor elaludt, kloroformmal elkábítom, nehogy felébredjen, ami-
kor elmegyek. Végrehajtom a rablást, majd szépen hazamegyek és
visszabújok az ágyba. Egy sötét éjszakán könnyen megközelíthetem
az őrt, meztelenül, feketére festve. A szökést Angol Guyanán ke-
resztül kell végrehajtanom. Csak egy kevés aranyat viszek magam-
mal Georgetownba, amit előzőleg hegesztőpisztollyal rögökké vagy
törmelékké alakítottam. Egész biztosan találok olyan felvásárlót, aki
az egész tételt megveszi. Úgy fogok megállapodni vele, hogy félbe
vágott bankjegyekkel fizessen. A bankjegyek másik felét akkor adja
át, amikor megkapja az árut a Caroni angol partján, ahol az aranyat
elástam. Így mindketten nyugodtan alhatunk.
Nem kelt feltűnést, ha egyszer csak újra fölbukkanok Geor-
getownban, hiszen néhány éve titokban távoztam. Ha valaki fagga-
tózna, hol bujkáltam eddig, ami egyébként nem valószínű, azt
mondhatom, hogy a közbeeső éveket aranyásóként az őserdőben
töltöttem.
Tudom, hogy Kis Julot még mindig ott él. Rendes ember, nála
nyugodtan megszállhatok. Indarával és a húgával azonban nem
szabad találkoznom. Csak éjszaka mozdulok majd ki, de még jobb,
ha egyáltalán nem hagyom el a házat, és az elintéznivalókat Julot-ra
bízom. Azt hiszem, Nagy André is Georgetownban tanyázik, kana-
dai útlevéllel. Kicserélni a fényképet, megváltoztatni a bélyegzőt –
nem nagy ügy. De vásárolhatok is iratokat, bárkitől, aki pénzzavar-
ban van, vagy egy tengerésztől a Tengerész Klubban.
A pénzt átutaltatom a Buenos Aires-i bankon keresztül, hogy a
lehető legkevesebb valutát vigyem magammal, amikor Trinidadból
Rio de Janeiróba megyek. Rióban útlevelet változtatok, és Argentí-
nába utazom.

196
 Ott azután már egyenesben vagyok. Sok barátom él Argentíná-
ban, régi fegyencek, és rengeteg a bujkáló náci is, akinek tele van a
fiókja hamis iratokkal. Buenos Airesből Portugáliába utazom, négy-
féle útlevéllel felszerelkezve, amelyek más-más állampolgársággal
ruháznak fel, de ugyanarra a névre szólnak, nehogy összezavarod-
jam.
Lisszabonból Spanyolországba megyek, méghozzá Barcelonába,
onnan pedig Franciaországba, paraguayi útlevéllel. Már elég jól
beszélek spanyolul ahhoz, hogy egy kíváncsiskodó francia rendőr
dél-amerikainak nézzen.
A fele pénzt a lyoni Hitelbankba utaltatom, a többi Buenos Ai-
resben marad tartaléknak.
Mindazoknak, akikkel Georgetownban, Brazíliában vagy Argen-
tínában kapcsolatba lépek, azt mondom, hogy Olaszországba ké-
szülök, ahol a feleségem már vár, mert vállalkozásba kezdünk egy
ottani fürdőhelyen.
Párizsban az V. György pályaudvarra érkezem. Nem szabad éj-
szakai szórakozóhelyekre járnom, a szállodában vacsorázom, majd
minden este tízkor, óramű pontossággal teát hozatok a szobámba.
Komoly emberre vall, ha valakinek az élete menetrendszerűen zaj-
lik, s ennek azonnal híre megy egy szállodában.
Bajuszom lesz és kefefrizurám, hogy katonatiszt benyomását
keltsem. Csak annyit beszélek, amennyi feltétlenül szükséges, és
néha elejtek néhány francia szót, spanyolosan elferdítve. A recepci-
ón naponta a rekeszembe tetetem a spanyol újságokat.
Ezerszer is átgondoltam már, kivel kell kezdenem a bosszút ah-
hoz, hogy a bűntényt ne hozzák kapcsolatba azonnal Pillangóval.
A zsaruk nyitják a sort: robbanóanyaggal küldöm őket az égbe,
az Orfèvres rakpart 36-ban. Egy ilyen robbantást bárki elkövethet,
akinek elszámolnivalója van a rendőrséggel – miért éppen rám
gyanakodnának? Először is terepszemlét tartok majd, s lemérem,
mennyi ideig tart az út addig a teremig, ahol a zsaruk jelentéstételre
jelentkeznek, s onnan vissza a kijáratig. A robbanószerkezet időzíté-

197
sét magam is meg tudom oldani, elégszer láttam a „Francia-
amerikai garázsban”, hogy csinálják. Egy kis furgonra ráfestem: „X.
szállítási vállalat”. Árukihordónak öltözöm, s kis málhával a válla-
mon besétálok a rendőrség épületébe. Miközben a helyszínt földe-
rítem, le kell olvasnom valamelyik ajtóról, vagy valamilyen más
módon megtudakolnom egy olyan rendőrtanácsosnak a nevét, aki
ezen az emeleten dolgozik. Az akció napján ezt a nevet mondom
majd a kapu előtt álló posztnak, sőt még meg is mutathatom neki a
számlát, mintha nem emlékeznék a címzett nevére. És akkor jön a
tűzijáték! Csak valami fatális balszerencse okozhatná, hogy ezt a
támadást – amely leginkább anarchista merényletnek tűnik – kap-
csolatba hozzák Pillangóval.
Pradel tehát nem fog gyanút. Ha nem sikerül francia személy-
azonosságit szereznem, paraguayi útlevéllel bérelek egy villát, aho-
vá majd Pradelt hurcolom, s ahol már előbb a robbanószerkezetet
is összeszerelhetem. Azt hiszem, túl kockázatos volna kapcsolatba
lépnem az alvilággal. Jobb, ha lemondok a francia igazolványról.
A villa Párizs környékén lesz, a Szajna-parton, hogy autóval is,
hajóval is megközelíthető legyen. Vásárolok egy könnyű, gyors
hajót, kabinnal, s így direkt járatom lesz a villától Párizs szívéig. De
veszek egy gyors kis kocsit is. Csak a helyszínen döntöm el, hol
csípem nyakon Pradelt, ha már kinyomoztam, hol lakik, hol dolgo-
zik, amikor már kiismertem a szokásait, tudom, hol tölti a hétvégé-
jét, metróval jár-e, autóbusszal vagy taxival, netán a saját kocsiján.
Döntő fontosságú, hogy jól válasszam meg az időt és a helyet.
Olyankor kell lecsapnom rá, amikor egyedül van. Ha sikerül a villa
pincéjébe hurcolnom, megnyertem a partit. 1931-ben, az esküdt-
széken, az ügyvédeket is megfélemlítő keselyűszeme mintha azt
mondta volna: „Tévedsz, ha azt hiszed, hogy elmenekülhetsz elő-
lem! Mindent felhasználok, ami ellened szól, a vizsgálóbíró össze-
hordta undorító anyaggal olyan visszataszítóvá teszlek, hogy az
esküdtszék feltétlenül úgy dönt majd: el kell tűnnöd a társadalom-
ból.” Minden erejét és tudását latba vetette, hogy a lehető legviszo-

198
lyogtatóbb képet fesse rólam, a huszonnégy éves fiúról, s ezáltal
meggyőzze a tizenkét seggfejet, hogy életfogytiglani kényszermun-
kára ítéljenek. A legkevesebb egyheti kínzás, amit megérdemel,
mielőtt megdögölne!
És akkor még olcsón megúszta.
Az utolsó, akire lecsapok, Goldstein lesz, a hamis tanú. Azért ke-
rül a sor végére, mert számomra ő a legveszélyesebb. Ha megtalál-
ják a hulláját, fel fogják göngyölíteni a múltját, és a zsaruk, akik nem
is olyan hülyék, mint sokan hiszik, fel fogják fedezni, milyen szere-
pet játszott a peremben. És mivel azt is könnyen megtudhatják,
hogy megszöktem a fegyenctelepről, nem lesz nehéz kitalálniuk,
hogy Pillangó berepült Párizs légterébe… Ettől a pillanattól átforró-
sodik a talaj a lábam alatt: veszélyessé válnak a szállodák, az utcák, a
pályaudvarok, a kikötők, a repülőterek. Gyorsan el kell tűnnöm, és
a legnagyobb elővigyázatossággal kell eljárnom.
Goldstein apjának szőrmeüzletét nem lesz nehéz megtalálni.
Sokféleképpen megölhetem, de bármilyen módot választok is, azt
akarom, hogy felismerjen, mielőtt megdöglik. Ha lehet, azt a módot
választom, amiről mindig is álmodoztam: puszta kézzel, lassan
megfojtom, hogy közben legyen időm elmondani: „A halottak néha
föltámadnak. Nem hitted volna, mi, hogy az én kezemtől fogsz
megdögleni? Sajnos még így is te jársz jobban, mert néhány má-
sodperc múlva halott vagy, míg engem életem végéig tartó, lassú
rothadásra ítéltetek.”
Goldstein meggyilkolása után komoly veszélybe kerülök, s egy-
általán nem biztos, hogy sikerül utána kijutnom Franciaországból.
Mert akkor már tudni fogják, ki rejtőzik a bűntények mögött. De
nem érdekel. Ha otthagyom is a bőrömet, fizetniük kell apám halá-
láért! A saját szenvedésemet még csak meg tudnám bocsátani nekik,
de hogy az apámnak szégyenben kellett meghalnia, elrejtőzve a régi
ismerősök elől, s nem tudhatta meg, hogy a fia él, méghozzá sza-
bad, becsületes és tiszteletnek örvendő polgárként, hogy ettől a jó

199
hírtől mindörökre megfosztva kell a sírjában pihennie, azt nem,
nem, sohasem fogom nekik megbocsátani!
A végtelenül hosszúnak tűnő csöndben, miközben a szemem
előtt lepergett bosszúm végrehajtásának filmje, Rita a lábamnál ült,
fejét a térdemre hajtva. Egyetlen szót sem szólt, s mintha a lélegze-
tét is visszafojtotta volna.
– Rita, édesem, holnap elmegyek.
– Nem mész sehová!
Fölállt, s két kezét a vállamra téve a szemembe nézett:
– Nem mehetsz el! Van valami, amit nem tudsz: néhány napon
belül megérkezik a lányom! Eddig nem volt elég biztos az egzisz-
tenciám ahhoz, hogy magamhoz vegyem. De most már nemcsak
nyugodt otthon várja, hanem egy apa is: te! Elmenekülnél a felelős-
ség elől? Képes volnál mindent tönkretenni, amit sok munkával és
egymás iránti végtelen szeretettel létrehoztunk? Valóban azt hiszed,
hogy az az egyetlen megoldás, ha meggyilkolod mindazokat, akik
felelősek a szerencsétlenségedért és talán apád haláláért is? A mi
sorsunk mindörökre összefonódott, Henri. És már a kislányom
nevében is kérlek, aki hamarosan megérkezik ide hozzánk, és épp-
úgy fog szeretni téged, mint én, hogy ha megbocsátani nem is
tudsz, mondj le a bosszúról! Egyszer már lemondtál róla, de most
apád halála ismét fölszította benned a megtorlás vágyát. De hidd el,
apád sem helyeselné a bosszúdat, ő, a falusi tanító, aki igazságos és
jó ember volt, s a gyerekek százait tanította arra, hogy legyenek
becsületesek, nagylelkűek és törvénytisztelők. Biztos vagyok benne,
hogy azt mondaná: a zsaruk, a hamis tanú, a főügyész, az esküdtek,
akiket te seggfejeknek nevezel, a fegyőrök együttvéve sem nyom-
nak annyit a latban, mint egy asszony, aki szeret téged, s akit vi-
szontszeretsz, és egy gyermek, aki azt reméli, hogy végre nyugodt
otthonra és apára talál.
– Megmondjam, hogyan állhatsz méltóképpen bosszút a sérel-
meidért? – folytatta. – Úgy, hogy a családodat a világ legboldogabb
családjává teszed; hogy közös erővel, becsületes úton, anyagi biz-

200
tonságot teremtünk magunknak; hogy minden venezuelai egyhan-
gúlag azt állítsa: a francia rendes, becsületes, korrekt ember, a szava
aranyat ér. Ez az igazi bosszú, amely méltó hozzád és a szerel-
münkhöz! Meg kell mutatnod mindazoknak, akik olyan rettenete-
set vétettek ellened, hogy nem sikerült eltiporniuk, testi-lelki nyo-
morékká tenniük, hiszen a középkori tortúrák után is képes voltál
talpra állni és célba érni.
Rita megnyerte a játszmát.
Egész éjszaka beszélgetünk. Elmeséli utazásának minden részle-
tét. Egy szófán fekszik, egészen összetörte a hosszú, és ráadásul
kudarccal végződő franciaországi kaland, valamint az a harc, amit
velem kellett vívnia. A szófa szélén ülve megállás nélkül faggatom, s
apránként kiszedek belőle mindent, amit szeretett volna eltitkolni
előlem.
Amint Maracaibóból elindult Caracas kikötője felé, hogy ott ha-
jóra szálljon, rossz előérzet kerítette hatalmába. S valóban, mintha
minden összeesküdött volna, hogy ne juthasson el Franciaországba.
Már fölszállt a Colombie nevű hajóra, amikor észrevette, hogy hi-
ányzik egy fontos vízuma. Versenyfutásba kezdett az idővel, hogy
még Caracasban megszerezze azt a bizonyos vízumot, s már attól
reszketett, hogy a hajó elindul nélküle. Amint sietett vissza a kikö-
tőbe, tomboló vihar tört ki, amely földcsuszamlásokat okozott. A
sofőr pánikba esett, és otthagyta Ritát az út szélén, a dühöngő szél-
ben, az omladékok között. Három kilométert tett meg gyalog az
esőben, majd a csodával határos módon sikerült taxit fognia, amely
azonban az omladékok miatt csak hosszú kerülővel tudott a kikötő-
be jutni. Épp, amikor megérkeztek, felbőgött egy hajósziréna, s Rita
halálra vált a gondolatra, hogy talán kifutott a Colombie…
Sírt örömében, amikor végre a kabinjába ért. Ekkor azonban va-
lami baleset történt a fedélzeten, és a hajó jó néhány órás késéssel
indult csak el. Úgy érezte, hogy a sok balszerencse a Sors intő keze.
Le Havre, Párizs, Marseille. Marseille-ben egy barátnője várta, és
összehozta egy községi tanácsossal. Ez a derék ember meleg hangú

201
ajánlólevelet írt a számára egy barátjához, Henri Champelhez, aki
Ardèche megyében, Vals-les-Bains-ben lakik.
Rita újra vonatra ült hát, majd autóval folytatta az utat, és csak a
rendkívül kedves Champel házaspárnál fújhatta ki egy kicsit magát.
Ám a kellemetlenségek sorozata korántsem ért még véget.
Henri Champel elvitte az ardèche-i Aubenas-ba, a család ügy-
védjéhez, Testud doktorhoz. Ez a Testud egy lelketlen nyárspolgár.
Minden előkészítés nélkül, durván közölte Ritával, hogy az apám
meghalt, majd megtiltotta, hogy meglátogassa apám nővérét és
annak férjét, Aubenas-ban élő Dumarché házaspárt, a nagybátyá-
mat és nagynénémet. Évekkel később tárt karokkal fogadtak, s mély
felháborodással emlegették Testud önkényes döntését, amellyel
megakadályozta, hogy már akkor találkozzanak Ritával, és kapcso-
latba lépjenek velem. Testud a két nővérem címét sem volt hajlan-
dó megadni a feleségemnek, csak annak a falunak a nevét mondta
meg végül nagy kegyesen, ahol az apám sírja van: Saint-Péray.
Rita elindult hát Saint-Péray-be, Henri Champellel. Megtalálták
apám sírját, és ezenkívül még egy rendkívüli felfedezést is tettek:
húszévi özvegység után, amikor én a fegyenctelepen voltam, az
apám újra megházasodott, s feleségül vett egy nyugdíjas tanítónőt.
Felkeresték ezt az asszonyt, akit a család Ju néninek nevez.
Rita elmesélte, milyen csodálatra méltó asszony apám második
felesége, akit szívbéli nemessége arra vezetett, hogy érintetlenül és
elevenen megőrizze az új otthonban anyám emlékét és szellemét.
Az ebédlő falán ott sorakoztak anyám kinagyított fényképei. Rita
megérinthette, megsimogathatta anyám hajdani bútorait. Ju néni –
akinek néhány órája még a létezéséről sem tudtam, s máris közeli,
jó ismerősömmé változott – mindent megtett azért, hogy Rita ma-
gába szívhassa azt a légkört, amit apám és ő közös akarattal meg-
őriztek: anyám és az eltűnt kisfiú, Riri… Henri emlékét.
November 16-án, a születésnapomon, apám mindig sírt. Kará-
csonykor egy szék üresen maradt. Amikor a csendőrök tudatták
velük, hogy a fiuk megint megszökött, összecsókolták a hírhozókat.

202
Mert Ju néni, aki pedig nem is ismert engem, szívében a fiává foga-
dott, és apámmal együtt sírt az örömtől, az új reménnyel kecsegtető
hír hallatán.
Ezek után érthető, hogy Ritát a legszívélyesebben fogadta. Csak
egy valamit furcsállottam: miért nem adta meg neki a két nővérem
címét? Nem találtam más magyarázatot, mint hogy nem volt egé-
szen biztos benne, milyen reakciót váltana ki váratlan felbukkaná-
som. Mivel nem mondhatta jó lélekkel: „Gyorsan, szaladjon hozzá-
juk, repesni fognak az örömtől, ha megtudják, hogy az öccsük él,
hogy becsületes úton egzisztenciát teremtett, és boldogok lesznek,
ha megismerhetik a feleségét!” – inkább semmit sem mondott.
Igen… Ju néni tartott tőle, hogy a nővéreim, Yvonne és Hélène, meg
a sógoraim, nem örülnének igazán, ha a szökött fegyenc, a gyilkos-
ságért életfogytiglani kényszermunkára ítélt rokon felesége meglá-
togatná őket. Félt megzavarni a nyugalmukat.
A nővéreim férjhez mentek, gyermekeik születtek, akik valószí-
nűleg nem is tudnak a létezésemről. Ju néni biztosan úgy gondolta:
jobb az óvatosság. Elszomorodtam arra a gondolatra, hogy amíg én
tizenhárom éven át szinte velük éltem, általuk léteztem a fegyenc-
telepen, ők mindent megtettek, hogy elfelejtsenek, vagy legalábbis
kitöröljenek mindennapi életükből. Így hát a feleségem csupán egy
maroknyi földet és egy fényképet hozhatott a papa sírjáról, amely-
be négy hónappal az érkezése előtt helyezték apámat örök nyugo-
vóra.
De Rita szemében újra láthattam gyermekkorom tündérbiro-
dalmát: a nagy elemi iskolát, ahol a lakásunk is volt, az osztályter-
mek fölött, a halottak emlékművét, a kertünkkel szemben, és magát
a kertet is, ahol a virágzó mimóza mintha segíteni akarta volna az
idegen asszonyt, hogy a szeme beihassa ezt a kertet, ezt az emlék-
művet, ezt a házat, s majd elmondhassa nekem: semmi sem válto-
zott.

203
 – Annyiszor leírtad nekem gyermekkorod helyszínét, hogy
amikor most a valóságban is ott jártam, azt nem felfedezésnek, ha-
nem visszatérésnek éreztem.
Esténként Rita még sokáig az utazásáról mesélt. Szállodánkban
visszatért az élet a megszokott kerékvágásba. Bennem azonban
visszavonhatatlanul megváltozott valami. Apám halálát nem úgy
éltem át, ahogyan a negyvenéves, erejük teljében levő férfiak szok-
ták, hanem mint egy tízéves kölyök, aki iskolakerülő csavargásából
hazatérve megtudja, hogy közben meghalt az apja.

Megérkezett Clotilde, Rita lánya. Már elmúlt tizenöt éves, de

olyan cingár és pici, mint egy tizenkét éves kislány, s a viselkedése
is gyerekes. Hosszú, erős szálú, göndör fekete haja a vállát veri. Fe-
kete szeme csillog az értelemtől és a kíváncsiságtól. A pofikája el-
árulja, hogy a legszívesebben még ugróiskolát játszana és babázna.
Azonnal bizalommal volt irántam, mintha megérezte volna, hogy
ez az ember, aki a mamájával él, a legjobb barátja lesz, aki mindig
szeretni és óvni fogja.
A megérkezése óta egy mindeddig ismeretlen érzés született
meg bennem: az a vágy, hogy ezt a kislányt minden bajtól megóv-
jam, s hogy ő, ha nem is az apjának, de legbiztosabb támaszának
tekintsen.
Most, hogy Rita itthon van, csak később, hét órakor indulok a
piacra. Kézen fogom Clotilde-ot, ő meg a kutyát, Minou-t vezeti
pórázon, Carlitos pedig a kosarakat hozza. Clotilde számára min-
den újdonság, s mindent egyszerre akar látni. Ha valami furcsaság
ötlik a szemébe, hangos kiabálással tudakolja, mi lehet az. Lenyű-
gözve bámulja a selymes fényű, hosszú ruhában lépkedő, festett
arcú indiánokat, akiknek a papucsát hatalmas, színes pompon díszí-
ti.
Hogy egy gyerek a kezemet szorítja, a karomba csimpaszkodik,
mert tudja, hogy nálam védelmet talál a színpompás, nyüzsgő, kia-
báló tömegben, ez a feltétlen bizalom mélyen meghat, és megis-

204
merteti velem az apai szeretet érzését. „Járj csak nyugodtan, félelem
nélkül az élet útján, kis Clotilde, én mindig ott leszek veled, és elhá-
rítok az utadból minden akadályt.”
A piaci kalandozás után jókedvűen térünk vissza a szállodába, s
beszámolunk Ritának csodás élményeinkről.

205
 Tizenkettedik fejezet
ÚJABB VENEZUELAI KÖTELÉKEK

Tudom, hogy az olvasót mindenekelőtt az én személyes kaland-

jaim érdeklik, nem pedig Venezuela történelme. Nézzék el nekem,
de be kell számolnom néhány politikai eseményről, amelyek elbe-
szélésem közben történtek. Két okból is. Mindenekelőtt, mert dön-
tően befolyásolták személyes sorsomat, elhatározásaimat; másrészt
a különböző országokban jártamban, ahol a Pillangó megjelent, rá
kellett jönnöm, mennyire rosszul ismerik Venezuelát.
Az emberek nagy részének Venezuela egy a dél-amerikai orszá-
gok közül. (Legtöbben azt sem tudják, hol is van pontosan.) Egy
érdektelen kis dél-amerikai ország, amelynek bő nyersolajtermését
Amerika zsákmányolja ki.
De távolról sem ez a teljes igazság. Az olajtársaságok valóban
komoly befolyást gyakorolnak, de a venezuelai vezető értelmiség
fokról fokra felszabadította az országot az amerikaiak politikai be-
folyása alól.
Tény, hogy jelenleg Venezuela teljesen független, amit az Egye-
sült Nemzetek sorában elfoglalt helye és tekintélye is igazol. Sok
politikai párt megirigyelhetné azt a szabad mozgást, amit Venezue-
lában élveznek a pártok más országokhoz képest. Caldera hatalom-
ra jutása óta diplomáciai viszonyban van a világ minden országával,
bármilyen is annak politikai rendszere.
Igaz, hogy gazdaságilag Venezuela a nyersolajától függ, de az
olaj eladási ára igen magas; eléri a 80%-os hasznot is.
És Venezuelának nemcsak olaja és egyéb nyersanyaga van, ha-
nem sok bátor férfija is, készen arra, hogy hazáját teljesen felszaba-
dítsa minden gazdasági kötelék alól; akik egyre inkább bebizonyít-
ják, hogy Venezuela képes önállóan berendezkedni, tiszteletet ki-
vívni, méltó demokráciát létrehozni.
Az egyetemeken nemes politikai eszmék kavarognak; a fiatalok
radikális változásokról, szociális igazságról álmodnak. Hiszik, hogy

206
kivívják hazájuk szabadságát, hogy boldoggá teszik népüket anélkül,
hogy az akár jobb-, akár baloldali diktatúrába zuhanna. Tudják,
hogy ez nem megy békésen, erőszak nélkül; a hírügynökségek teli-
kürtölik a világot, anélkül, hogy az igazi okokat feltárnák, azt hogy a
fiatalok egyszerűen igazságot, szocializmust és szabadságot szom-
jaznak. Én hiszek ennek az országnak a fiatalságában, amely hozzá-
segít egy nemzet példaadó méltóságához, igazi demokratikus rend-
hez és gazdasághoz, mert nem szabad elfelejteni, hogy a közeljövő-
ben először lesz ez a kimeríthetetlen nyersanyagforrás iparosítva.
Venezuela ezekben a napokban nehéz csatát vív és meg fogja nyer-
ni ezt a csatát. Bízhatunk benne.
A határtalan iparosítási lehetőségeken és nyersanyaggazdagsá-
gán túl Venezuela ideális turistaparadicsom. Minden adottsága
megvan hozzá. Pálmákkal árnyékolt, finom korall-homok partja
felveszi a versenyt a világ bármelyikével; számtalan halféle cikázik
a mindig kellemes hőmérsékletű vízben; repülőterein a legnagyobb
gépek is landolhatnak; az élet olcsóbb, mint bárhol másutt; temér-
dek kisebb-nagyobb sziget; a népesség derűs, vendégszerető; sem-
mi faji elkülönülés. Egy óra repülőútnyira Caracastól már indián
települések vannak. Maracaibóban a cölöpépítményű falucskák
megkoszorúzva az Andok örök hóval borított csúcsaival…
Venezuela nemsokára turisták tömegét fogadhatja, annyi válto-
zatos lehetőséget kínál, hogy nem bánják meg, ha idejönnek. Min-
dig az volt az álmom, hogy a jól működő szakszervezetek a szabad-
ságok ideje alatt közel hozzák egymáshoz a családokat; nem zsúfolt
hoteltömbökben, hanem kis nyaralókban, ahol kedvükre töltik az
időt, ahol úgy esznek-isznak, öltözködnek, ahogy nekik tetszik. A
gépjáratok gyorsabbak, s a szakszervezeti igazolvány felmutatására
az útiköltség sokkal alacsonyabb lesz.
Miért ne lehetne a világ nagy szakszervezeteinek a kiváltságos
klímájú zöld területeken barátságos kis házakból álló települései,
ahol a tagság kedvére töltheti az idejét jutányos áron?

207
 Röviden azt mondhatni, hogy Venezuelának rengeteg nyers-
anyagforrása van, ami csak arra vár, hogy iparosítsák; nem politikai
eszmék kellenek ide, hanem egy belevaló gazdasági vezető, tehet-
séges, aktív csapattal körülvéve, akik a nyersolaj hasznából új ipari
üzemeket konstruálnak és gazdagodást hoznak, munkaalkalmat
teremtenek azok számára, akik dolgozni szeretnének.
Fontos, hogy egy forradalom föntről lefelé terjedjen. Sokkal
eredményesebb így, mintha alulról indul. A fiatalság teli van új
eszmékkel, de a lelkükben nincs olyan mélyen a változtatások sür-
gőssége. Meg vagyok győződve róla, hogy Venezuela megnyeri ezt
a csatát, és így ezt a népet, amelynek mindene megvan ahhoz, hogy
boldog legyen, felvirágoztatja. A színvonalas élet, a növekvő bizton-
ság a ma még szerényen élő rétegeket is eléri.
1951… Amikor ehhez a dátumhoz érek, az az érzésem, hogy nincs
több mondanivalóm. Mesélnék viharos égiháborúkról, vad viha-
rokról, de amikor nyugodt, csendes a víz tükre, az ember behunyná
a szemét és szó nélkül pihenne a csillogóan tiszta, mozdulatlan víz
mellett. De az eső újra elered, megduzzadnak a patakok, a nyugodt
víztükör háborogni kezd, az örvény elkap, és hiába álmodozol a
mindentől távol eső békés életről, az események forgataga úgy ma-
gával ragad, hogy nem tudsz ellenállni, nem tudsz kivergődni a
rohanó árból, nem tudod kikerülni a zátonyokat. Hiába a remény,
hogy valahol nyugodt kikötőre találsz.
1950 végén Chalbaud titokzatos meggyilkolása után, Flamerich
lett az elnök, de az igazi hatalmat, a háttérből, Perez Jimenez tartot-
ta kézben. Elkezdődött a kegyetlen diktatúra. Legelőször a szabad
véleménnyilvánítás elfojtása; az irányított sajtó és rádió. Az ellenál-
lás illegalitásba kényszerült. Akcióba lépett a félelmes Seguridad
Nacional és a politikai rendőrség. Megindult a hajtóvadászat a kom-
munisták, a demokraták, a Betancourt párt tagjai ellen. Sok mene-
külőt bújtattunk a Veracruzban. Az ajtónk mindig nyitva állt bár-
melyikük számára; nem kutattuk kilétüket. Jóleső érzés volt, hogy
segíthetek Betancourt embereinek, hiszen az a rezsim szabadított

208
meg és adott menedéket. Nagy kockázatot vállaltunk ezzel, de Rita
megértette, hogy nem tehetünk másként.
Egyébként a hotelünk a bajba jutott franciák menedékhelye is
lett; azoké, akiknek alig volt pénzük, és nem volt hová menniük.
Nálunk fizetség nélkül ehettek, alhattak, várva, hogy munkához
jussanak. Engem Maracaibóban a franciák konzuljának neveztek. A
menekültek között volt Georges Arnaud, aki nálunk evett-ivott,
aludt; összeszedte a szükséges pénzt ahhoz, hogy felöltözzön és
Columbiába mehessen. És aki, nyilván „hálás köszönetül” egyik
utolsó könyvében alaptalanul megrágalmazott bennünket.
De ezekben az években egy váratlan, jelentős esemény történt;
majdnem olyan jelentős, mint a Ritával való találkozásom. Felújult
a családommal való kapcsolatom. Valójában azután, hogy Rita újra
elment, Ju néni írt mind a két nővéremnek, és mindnyájan írtak
nekem. Véget ért a húsz éven át tartó csend. Reszketve bontottam
fel az első levelet. Vajon mi lesz benne? Alig merem elolvasni. Vég-
leg eltaszítanak maguktól vagy ellenkezőleg…
Győzelem! Leveleik repestek az örömtől, hogy élek, hogy ren-
dezett körülmények között élek egy olyan asszonnyal, akiről Ju
néni csupa jót mesélt. Újra testvéreimre találtam, de nemcsak rájuk,
hanem a családjukra is, akik az enyéim is lettek. Az idősebb nővé-
remnek négy gyönyörű gyereke van; három lány és egy fiú. A férje
is írt; hogy szeretettel gondol rám és mennyire örül, hogy szabad
vagyok. A fényképek és újra a fényképek! és oldalakon át az emlé-
keink, beszámolva az életükről és a háborúról, amit meg kellett
vívniuk, hogy felnevelhessék a gyerekeiket. Minden szót többször
elolvastam, elemezgettem, hogy jól megértsem és ízlelgessem, él-
vezzem a kedvességüket.
És az idők mélyéből a fogság, a fegyház nagy fekete gödréből
elém jött a gyermekkorom: „Drága Ririm…” írta a nővérem. Riri…
látom anyámat, amint szép mosolyával hív. A nővérem állítja, hogy
ha külsőre, fizikailag ennyire hasonlítok rá, erkölcsiekben is hason-
lónak kell lennem. Ő és a férje biztosak benne, hogy így is van. A

209
csendőrök megtudták, hogy Rita Ardèche-be utazott és beállítottak
hozzájuk; utánam kérdezősködtek. A sógorom azt válaszolta nekik,
hogy: igen, tudnak felőlem. Köszöni érdeklődésüket, jól vagyok.
A másik nővérem Párizsban él; egy korzikai ügyvéd a férje. Van
két fiuk és egy lányuk. Nagyon jó módban élnek. A levélben ugyan-
az az örömteli sikoly: „Szabad vagy, szeretnek, otthonod van, jók a
körülményeid. Úgy élsz, mint bárki más. Bravó, Öcsi! A gyerekeim,
a férjem és én magam áldom a jó Istent, hogy győztesen kerültél ki
arról a szörnyű fegyenctelepről, ahova száműztek.”
Az idősebb nővérem azt ajánlja, hogy a kislányunk költözzön
hozzájuk, s ott folytassa tanulmányait. Így is lesz.
De a legszívmelengetőbb az volt, hogy egyikőjük sem szégyellte,
hogy egy szabadult fegyenc a testvérük.
Ezt a rendkívüli híráradatot tetézte, hogy sikerült megtalálnom
egy francia orvos, dr. Roesberg révén a telep régi orvosának, Gui-
bert Germain barátomnak a címét, aki a Király-szigeten úgy bánt
velem, mint egy családtaggal; számtalanszor meghívott magához;
mentőövet jelentett a számomra, s a feleségével együtt minden
erejükkel azon voltak, hogy emberi mivoltomban megerősítsenek.
Neki köszönhetem, hogy a Szent József-fegyház magánzárkájából
kiszabadultam, s hogy képes voltam a tettetésre, amivel az Ördög-
szigetről megmenekültem. Írtam neki és ezt a választ kaptam:
„Lyon, 1952. február 21. – Kedves Pillangóm. Boldogok vagyunk,
hogy végre hírt kaptunk felőled. Hosszú ideje lemondtam arról,
hogy keresed a velem való kapcsolatot. Mialatt Dzsibutiban voltam,
anyám jelezte, hogy kapott egy levelet Venezuelából, de nem tudta
megírni a pontos feladót. Végül is Madame Roesberg révén eljuttat-
ta hozzám a leveledet, és sok hányattatás után végre rád találtunk.
Azóta, hogy 1945 szeptemberében elhagytam a Király-szigetet, nem
történt velünk semmi baj. Végül 1951 októberében Indokínába he-
lyeztek; sürgősen mennem kellett, azaz az elkövetkező március 6-
án, két évre. Ez alkalommal egyedül utaztam. Talán sikerül aziránt
lépéseket tennem, hogy a feleségem utánam jöhessen.

210
 Amint látod, utolsó találkozásunk óta jó pár kilométert beutaz-
tam. Mindebből megőriztem néhány szép emléket, de sajnos
olyanra nem találtam, mint amit odahaza szerettem. Régen nincs
hírem a szakácsomról (Ruche), aki, miután én Dzsibutiból eljöttem,
Saint-Laurent-ban telepedett le, azóta semmi életjelt nem adott.
Akárhogy is van, nagyon örülünk, hogy boldog vagy, egészséges és
végre jó körülmények között. Furcsa dolog az élet, de én emlék-
szem, hogy te sose estél kétségbe. Milyen igazad volt!
Örültünk a fényképnek, amelyen a feleségeddel vagy lefotózva,
és biztosak vagyunk benne, hogy jól választottál. Talán egy napon
sikerül meglátogatni benneteket. Ki tudja? Az események gyorsab-
ban peregnek, mint ahogy mi követni tudjuk. A fényképen látni,
hogy jó ízlésed van. Kedves, szép arcú a feleséged és a hotel kelle-
mesnek látszik. Drága Pillangóm, ne haragudj, hogy az akkori
gúnynéven hívlak, de számunkra annyi, de annyi emléket idéz!
Hát így, öregem! Némi hír felőlünk. Gondolhatod, hogy sokat
emlegetünk. Emlékszünk arra a szörnyű napra is, amikor Mandoli-
ni3 odadugta az orrát, ahová nem kellett volna.
Kedves Pillangóm, itt küldök egy fényképet, amelyen mind a
ketten rajta vagyunk. Körülbelül két hónapja készült Marseille-ben
a Canebière-en.
Már éppen eleget írtam, remélve, hogy időről időre hírt kapunk
felőled.
A feleségem meg én baráti szeretettel gondolunk rátok.
A. Guibert-Germain”

És folytatásként még négy sor madame Guibert-Germaintől:

„Sok jót kívánok a sikereihez és mindkettőjüknek boldog új évet. A
legjobbakat az én „védencem”-nek. – Madame Guibert-Germain.”
Madame Guibert-Germain nem találta meg Indokínában a fér-
jét. Meggyilkolták. És én sosem láttam viszont ezt a katonaorvost,

3 A Pillangóban Bruet, a fegyőr, aki megtalálta a sírgödörben a tutajt.

211
aki egy volt a kevesek között; szerény és bátor, Péan főtörzsorvossal
együtt, aki az Üdvhadseregnél szolgált. Nagyon kevesen voltak, akik
olyan bátran kiálltak az emberiesség mellett a fegyencek érdekében
és nem eredménytelenül. Nincs rá szó, milyen tiszteletet érdemel ő
és az az asszony, aki a felesége volt. Mindenkivel szemben, a karri-
erjét kockáztatva, az volt az elve, hogy az ember ember maradjon,
aki sose vész el egyszer s mindenkorra, bármilyen súlyos bűnt kö-
vetett is el.
Itt vannak Ju mama levelei is. Ezek nem egy mostohaanya leve-
lei; igazi anyai levelek. Csak igazi anyai szív talál ilyen szavakat.
Levelek, melyekben leírja apám életét, egészen a haláláig; annak a
tanárnak az életét, aki törvény- és igazságtisztelő volt és azt mondta
újra és újra, hogy: „érzem, az én kisfiam ártatlan, s ezek az aljas
gazemberek elítélték! Vajon hol lehet most? Szökésben van? Meg-
halt vagy él?” Ahányszor az ardèche-i ellenállók sikeres akciót vittek
véghez, azt mondta: „Ha Henri itt lenne, köztük lenne!” Ha hóna-
pokig csend volt, nem ejtette ki a nevemet. Mondják, hogy képze-
letben kimeríthetetlen türelemmel, gyöngéden kényeztette a kisfi-
út, aki valaha voltam, de annyira, ahogy kevés nagyapa teszi.
Mindez olyan lelki táplálék volt, mint egy kiéhezettnek a kenyér.
Ezeket a drága leveleket, amelyek annyi idő után újra összekötötték
családommal az elszakadt fonalat, Ritával újra és újra elolvastuk és
úgy őriztük, mint az ereklyéket. Engem valóban megáldottak az
istenek azzal, hogy az enyéim annyira szerettek. És annak ellenére,
hogy jómódú polgárok voltak, csak nevettek azon, hogy: „de mit
szólnak hozzá az emberek”, és boldogok voltak, hogy élek, szaba-
don és jól. Ehhez valóban bátorság kellett, mert a társadalom igen
kegyetlen és nem könnyen bocsátja meg egy családnak, ha bűnös
tagja van. Sok a rosszindulatú ember, aki így sustorog: „Ó! abban a
családban van egy akasztófavirág”.
1953-ban eladtuk a hotelt. Maracaibo nyomasztó hősége nagyon
kimerített bennünket. És egyébként is, úgy Rita, mint én kalandra
vágytunk; nem akartuk itt leélni az életünket. Annál is inkább, mert

212
azt hallottam, hogy a venezuelai Quajane-ban felfedeztek egy tiszta
vasérc hegyet. Ez az ország másik végében volt, úgyhogy Caracas-
ban, ahol megpihentünk menet közben, végiggondoltuk a helyze-
tet.
Így egy szép reggelen megtömtük útitáskákkal az én hatalmas,
nyitott tetejű, zöld Sotómat, és mögöttünk hagytunk ötévi boldog
nyugalmat és számtalan maracaibói barátot és idegent.
Újra felfedeztem Caracast. De hát ez Caracas? Nézzük csak, nem
tévesztettük össze egy másik várossal?
Ez az átkozott Perez Jimenez, Flamerich ideiglenes kormányzá-
sa után köztársasági elnökké neveztette ki magát, és arra vállalko-
zott, hogy Caracasból igazi, ultramodern fővárost csináljon. Mind-
ezt a gyűlölet és kegyetlenség ideje alatt, a titkos ellenállás közepet-
te és a kormányzás terhe mellett. Így történt, hogy Caldera, az 1970
óta jogos köztársasági elnök ellen szörnyű merényletet kíséreltek
meg: egy nagy hatású bombát dobtak a szobába, ahol a feleségével
és gyermekével aludt. Igazi csoda, hogy egyikőjük sem halt meg. És
rendkívüli hidegvérrel, lárma és pánik nélkül, feleségével együtt
megelégedtek azzal, hogy megköszönték Istennek, hogy megmen-
tette az életüket. Ez 1951-ben történt és én biztos vagyok benne,
hogy ő, Caldera már akkor keresztényszocialista volt, és nem e mi-
att a csoda miatt lett azzá.
De minden nehézség ellenére, Perez Jimenez a diktatúrája alatt
teljesen átformálta Caracast és sok egyebet is.
A régi út, amely Caracasból a maiquetiai repülőtérre ereszkedik
le, még mindig megvan. De Perez Jimenez építtetett egy technikai-
lag kifogástalan, nagyszerű autóutat is, amelyen negyed órába sem
telik, hogy az ember a városból a tengerhez érjen. A régi úton két
órába is beletellett. A Silencio negyedben épült egy hatalmas iroda-
ház, Medina alkotása, amely akár New Yorkban is megállná a he-
lyét. A város központját átszeli egy remek, háromsávos autóút. Nem
beszélve az úthálózat teljes felújításáról, a munkások, a középosz-
tálybeliek számára készült lakótelepekről és sok egyéb változtatás-

213
ról. Sok millió dollár és a hatalmas, feléledt energia felvillanyozta a
sok száz éven át álmos országot. A külföld más szemmel kezdte
nézni és az idegen tőke kezdett beáramlani az országba. Az élet
átformálódott, a szabad bevándorlás, a friss vér új ritmust szabott és
az életet modernizálta. Véleményem szerint ennek a korszaknak
egyedüli mulasztása az volt, hogy nem használta ki, vagy csak na-
gyon kevéssé, a külföldi technikusok jelenlétét arra, hogy a fiatalok
milliói az új technikát, mesterségeket elsajátítsák.
Caracasi pihenőnket arra használtam fel, hogy kapcsolatot ke-
ressek a barátaimmal, s hogy megtudjam, mi lett Picolinóval. Az
elmúlt években rendszeresen küldtem hozzá odautazókat és persze
egy kis pénzt is. 1952-ben kért egy kis összeget, amit el is küldtem
neki. Ebből akart letelepedni Guairában, közel a kikötőhöz. Sokszor
felajánlottam, hogy jöjjön végleg hozzánk Maracaibóba, de mindig
azt válaszolta, hogy csak Caracasban vannak igazi orvosok. Úgy
látszott, hogy beszélőképessége valamelyest javult, és már használni
tudta a jobb karját is. Látták, amint vonszolta magát Guaira kikötő-
jében s egyszerre csak végleg eltűnt. Lehet, hogy felvergődött egy
Franciaországba induló hajóra. Sosem láttam többé. Amúgy sem
akartam már Maracaibóba hívni a mi caracasi utunk előtt.

A helyzet világos: ha nem találjuk meg a venezuelai Guyanában

a számításunkat, a híres vasérctelepen, ahol a zseniális Ravard mér-
nök az őserdőnek és a hatalmas vízeséseknek bebizonyítja, hogy a
hatalmuk nem korlátlan, hogy képes megszelídíteni őket, akkor
visszajövünk és letelepszünk Caracasban.
Az útitáskákkal megtömött Soto kocsimban gurultunk Ritával a
tartomány fővárosa, Ciudad Bolivár felé, amely az Orinoco partján
fekszik. Több mint nyolc éve jártam ebben a vidékies kis városban.
Kedves hely, s a lakói is barátságosak és szíves vendéglátók.
Az éjszakát a hotelban töltöttük. Másnap délelőtt, alig hogy leül-
tünk egy teraszra, hogy megigyunk egy kávét, megállt előttünk egy
férfi. Magas, szikár, napbarnított, kis szalmakalappal a fején. Ötven

214
év körüli lehetett. Apró szemével úgy hunyorított, hogy az alig lát-
szott ki a szemhéja alól.
– Vagy én vagyok bolond, vagy te francia vagy, akit Pillangónak
hívnak – mondta.
– Haver, nem vagy valami udvarias. És ha a hölgy, aki velem
van, azt sem tudja, ki vagyok?
– Bocsánatot kérek, de annyira meglepődtem! Észre sem vet-
tem, hogy hülyeséget mondok.
– Elég erről ennyi! Ülj ide az asztalunkhoz!
Régi öreg barátom, Marcel B. volt az. Meglepte, hogy ilyen jó ál-
lapotban, jó körülmények között lát. Mondtam neki, hogy a szeren-
cse hozzám szegődött, de neki, szegénynek, mondania sem kellett,
hogy nem valami jól megy a sora, a kinézete mindent elárult. Meg-
hívtam: reggelizzen velünk. Néhány korty chilei bor után:
– Bizony, asszonyom, fiatal koromban én egy különös fickó vol-
tam, sose látott senki félelmet a szememben. Képzelje csak el, hogy
az első balhém után eljutottam egész Kanadáig, s ott nem keveseb-
bet értem el, mint hogy bekerültem a rendőrség kötelékébe.
Mondhatom, régi nehézfiú vagyok. Ott maradhattam volna egy
életen át, de egy napon, amikor csudára begurultam, egy vereke-
déskor az ellenfelem beleesett a késembe. Így ahogy mondom, ma-
dame Pillangó! Az a kanadai beleesett a késembe… Nem hisz ne-
kem, ugye? Hát igen! Tudtam, hogy a kanadai rendőrség még ke-
vésbé fog hinni, s egy szál bekecsben olajra léptem és az Egyesült
Államokon keresztül megérkeztem Párizsba. Némi huzavona után
sittre vágtak és ott ismerkedtem meg a férjével. Jó barátok lettünk.
– És most mit csinálsz, Marcel?
– Van egy paradicsomföldem Morichales-ban.
– És sok hasznot hoz?
– Nem mondhatnám. A felhőtakaró gyakran nem engedi át a
napfényt. Érzed a melegét, de látni nem lehet. Csak láthatatlan su-
garakat bocsát ki és pár óra alatt legyilkolja az egész paradicsomo-
dat.

215
 – És vajon mért van ez?
– A természet titka, haver. Az okát nem tudom, de az eredmé-
nyét ismerem.
– Sok régi rabtárs van itt?
– Húsz körül.
– És jól megy soruk?
– Többé-kevésbé.
– Szükséged van valamire?
– Pillangó, ha nem te ajánlanád, biz’ isten nem kérnék semmit.
De látom, hogy a helyzeted nem éppen rossz. Bocsásson meg ma-
dame! Valami nagyon fontosat kérek tőled.
Hirtelen az futott át a fejemen: hát, ha nem túl drága…
– Mire lenne szükséged? Ki vele, Marcel!
– Kellene egy pár cipő, egy nadrág, egy ing és egy nyakkendő.
– Rendben! Gyerünk, szálljunk be a kocsiba!
– Hát ez a tied? Na hallod! Neked aztán szerencséd van!
– Ami igaz, igaz! Szerencsém van.
– Mikor állsz tovább?
– Ma este.
– Milyen kár! A tragacsoddal elvihetted volna a fiatal párt.
– Milyen fiatal párt?
– Ja igaz! Nem is mondtam, hogy egy régi keményfiú esküvőjé-
re szeretnék kiöltözni.
– Lehet, hogy ismerem?
– Nem tudom. Maturette-nek hívják.
– Mit nem mondasz! Maturette?
– Igen! Mi a rendkívüli ebben? Csak nem ellenség?
– Éppen fordítva! Jó barát!
Világosan emlékszem! A kis gazember nemcsak hogy hagyott
megszökni a Saint-Laurent-du-Maroni-i kórházból, de egy rozoga
bárkában velünk tett meg kétezer kilométernyi utat a nyílt óceá-
non.

216
 Már szó sem volt az elmenésről. Másnap részt vettünk Maturette
esküvőjén; egy kis, helyes tejeskávé színű nő volt a menyasszony. A
legkevesebb, amit megtehettem, hogy viseltem a három kisgyerek
esküvői ruhácskáinak a költségeit, őket jóval a paphoz menetel előtt
gondosan legyártották. Ez egyike volt a ritka alkalmaknak, amikor
sajnáltam, hogy nem vagyok megkeresztelve. Emiatt ugyanis nem
lehettem esküvői tanú.
Maturette a város szegénynegyedében lakott, ahol az én Soto
kocsim nagy szenzációt keltett. De helyes kis téglaházacskája volt.
Benne konyha, tusoló, étkező. És minden tiszta. Nem beszélt a má-
sodik szökéséről és én is hallgattam az enyémről. Az egyetlen célzás
a múltra:
„Ha egy kis szerencsénk van, tíz évvel előbb szabadulhattunk
volna.”
– Igen, de a sorsunk nagyon különböző lenne. Maturette, én
boldog vagyok és téged is annak látlak.
Az érzelmektől elszorult a torkunk; le kellett egy koccintással
öblíteni.
Folytattuk az utat Ciudad Piar felé. A kis város szinte kinőtt a
földből a vasérctelep mellett. Útközben meséltem Ritának Maturet-
te-ről; hogy az élet milyen különös helyzeteket produkál; hogy
hússzor is belefulladhattunk volna vele a tengerbe, hogy mindent
kockára tettünk, hogy elfogtak bennünket és visszavittek a fegyenc-
telepre, hogy mindkettőnkre újabb két év szigorított fogságot róttak
ki, és éppen most, amikor új kaland felé megyünk, valami különös
véletlen folytán, nemcsak hogy találkozom vele, hanem még az
esküvője is pont akkor van. Bár szerényebb körülmények között, de
ő is boldog. És egyszerre jutott ugyanaz a gondolat eszünkbe: „nem
számít a múlt, csak az, ami lesz.”
Ciudad Piarban semmi sem volt kedvünkre és visszamentünk
Caracasba, valami nekünk tetsző dolgot keresni.
Hamar találtunk olyat, ami megfelelt a képességeinknek és az
anyagi lehetőségünknek. Egy étterem, amely megtetszett nekünk,

217
gazdát akart cserélni. Nagyon szép helyen volt. A régi tulaj elment a
Kanári-szigetekre. A kezdet elég sok nehézséggel járt. Volt átalakí-
tanivaló bőven. Fele részben francia, fele részben venezuelai étele-
ket készítettünk. A vendégeink nagy része szabad foglalkozású volt:
orvosok, mérnökök, ügyvédek és iparosok is. Ebben a kellemes
légkörben, eseménytelenül teltek a hónapok.

Ma reggel kilenckor boldogító hír érkezett, pontosan 1956. júni-

us 6-án: a honosítási kérelmemnek helyt adott a hatóság. Nagy nap
ez a mai, jutalma annak a tíz évnek, amit Venezuelában töltöttem,
anélkül, hogy a hivatalok valaha is vizsgálódtak volna afelől, hogy
mint jövendő állampolgárnak, milyen múlt áll mögöttem. 1956.
július 5-e nemzeti ünnep volt. Ezen a napon mentem hűséget es-
küdni új hazám zászlajára. Befogadott, a múltam ellenére. Három-
százan álltunk a zászló alatt. Rita és Clotilde a közönség sorában ült.
Nehéz elmondani, hogy mit éreztem, hogy milyen gondolatok
kavarogtak a fejemben és milyen érzések a lelkem mélyén. Arra
gondoltam, hogy mit kaptam a venezuelai néptől: anyagi és erköl-
csi segítséget, anélkül, hogy egyetlenegyszer is a múltamat kérdez-
ték volna. Az Iano-Mannos indiánok legendája járt az eszemben. Ez
a népcsoport a brazil határ közelében él és Peribo, a Hold fiainak
tartotta magát, aki hős harcos volt, s ha legyőzetés fenyegette, hogy
elkerülje a halált, magasra ugrott a levegőben. Jó néhány ellenséges
nyíl azért belehatolt. A sebeiből vércseppek hullottak a talajra, s
ezek a vércseppek Iano-Mannos indiánokká változtak. Igen, erre a
legendára gondoltam és Simon Bolivárra, Venezuela felszabadítójá-
ra, aki ugyancsak vérével öntözte ezt a földet, hogy egy nagylelkű,
humánus nép szülessen, akinek átadja azt, ami benne a legkülönb
volt.
A nemzeti himnuszt játszották. Mindenki felállt. Egyfolytában a
csillagos zászlóra tapadt a szemem, amely lassan felkúszott a ma-
gasba, s nekem megindultak a könnyeim.

218
 A többiekkel együtt teli torokból énekeltem új hazám himnu-
szát; én, aki azt hittem, soha életemben nem fogok már nemzeti
himnuszt énekelni.
„Abajos cadenas…”(Le a láncokkal…)
Igen, ma egyszer és mindenkorra azt éreztem, hogy a láncoktól
végleg megszabadultam.
Mind a háromszázan ünnepélyesen felesküdtünk; de biztos va-
gyok abban, hogy aki ezt a legőszintébben tette, az én vagyok, Pil-
langó, akit a szülőhazája gyalázatosan elítélt egy olyan bűnért, amit
nem követett el. Igen! Ha Franciaország az én földem, Venezuela az
egem.

219
 Tizenharmadik fejezet
HUSZONHÉT ÉVVEL KÉSŐBB…
A GYERMEKKOROM

Az események gyorsan peregtek. Mint venezuelainak már útle-

velem lehetett, amit nagyon gyorsan kiváltottam. Reszkettem a
megindultságtól, amikor a kezembe adták. Akkor is reszkettem,
amikor a spanyol követségen átvettem a három hónapra szóló ví-
zumot és akkor is, amikor a Napoli nevű személyszállító hajóra
szálltunk Ritával. Ez vitt bennünket Európa felé, Barcelonába. Re-
megtem, amikor Spanyolországba érve a civil ellenőr kezéből át-
vettem a beutazási engedélyt. Nagy kincs volt ez az útlevél, amely
újra egy ország állampolgárává tett, úgyhogy Rita a zakóm minden
belső zsebébe cipzárat varrt, nehogy esetleg elveszítsem.
Minden szép volt ezen az úton. A tenger, akkor is, ha háborgott,
akkor is, ha eső csapkodta a fedélzetet, akkor is, ha a poggyásztér
borostás őre nem szívesen, de mégis leengedett megnézni, hogy a
nagy Lincoln, amit útrakelésünk előtt vettünk, elég jól van-e rögzít-
ve. Minden szép volt, mert Rita és az én szívem is ünnepien boldog
volt. Akár az étteremben, akár a bárban, akár a szalonban, ha sokan
voltak körülöttünk, ha kevesen, a tekintetünk egymást kereste,
hogy így beszélgessünk anélkül, hogy bárki hallaná. Megvan az oka,
hogy mért nem mertem már hosszú évek óta abban reménykedni,
hogy egyszer Spanyolországba, a francia határ közelébe megyünk.
És a tekintetem azt mondta Ritának:
„Köszönöm, kicsikém, neked köszönhetem, hogy újra látni fo-
gom az enyéimet. Te voltál az, aki idehozott.”
És Rita szeme azt válaszolta:
„Megígértem neked, hogy ha bízol bennem, ahol akarod és ami-
kor akarod, magadhoz ölelheted a tieidet, anélkül, hogy bármitől
félned kellene.”
Ez a hirtelen utazás spanyol földre azért volt, hogy a francia
rendőrségtől védetten, találkozzam a családommal. Huszonhat éve

220
nem láttam őket. Mindnyájan boldogan jöttek, hogy fogadjanak.
Egy egész hónapot tölthetünk együtt, az én meghívottjaim lesznek.
Augusztus hónapban, a szabadságidejük alatt.
Teltek a napok és én gyakran hosszú perceket töltöttem a fedél-
zet elején, mintha a hajónak ez a kis darabja közelebb vinne a cél-
hoz. Elhagytuk Gibraltárt, újra elveszítettük a látható szárazföldet,
közeledtünk.
Kényelmesen elhelyezkedve a Napoli fedélzetén, egy puhafából
készült napozóágyban a tekintetemmel a látóhatárt igyekeztem
átfúrni, és hirtelen, egyik pillanatról a másikra, feltűnt Európa föld-
je. Spanyolország földje, szorosan a francia föld mellett.
1930-1956: huszonhat év. Akkor, régen huszonnégy éves voltam,
most ötven vagyok. Egy egész élet. Sok ember meg sem éri ezt a
kort. Amikor megláttam a partot, a szívem vadul dobolt. A hajó
gyorsan szelte a vizet. Hatalmas V formát szelt a tengeren, amely-
nek az alsó része kiszélesedett és időről időre elmerült.
Amikor a Martinière, az átkozott hajó, amely olyan volt, mint egy
börtön, s ami elvitt minket Guyanába, igen, amikor eltávolodott a
parttól nem láthattam fokról fokra örökre távolodni tőlem a földet,
az én földemet, hiszen a hajófenékben gubbasztottunk egy drótrácsos
kalitkában.
És ma, a sportzakómban, amelynek zsebeit Rita ellátta cipzárak-
kal, itt az új útlevelem az új hazától: venezuelai vagyok. Venezuelai?
Te, a francia?! Akinek franciák a szülei, ráadásul alapító pedagógu-
sok Ardèche-ben?! Igen, igen! Mindezek ellenére.
Ebben az európai földben, amely olyan gyorsan közeledik, hogy
tisztán látom a csipkézetét, ebben nyugszik anyám, mellette az
apám, s a többi halottam. És itt vannak az élők!
Az anyám? Egy anya, aki csupa gyöngédség. Közte és köztem
olyan mély kapcsolat volt, hogy szinte eggyé forrtunk.
Ötéves lehettem talán, igen, öt, Thierry nagyanyám vett nekem
egy gépi szerkezetű lovacskát. Szép volt, nagyszerű volt az én lo-
vam. Világosbarna, majdnem vöröses, és micsoda sörénye volt!

221
Természetes, feketébe játszó farkszőre! Sima úton olyan erővel
tapostam a kengyelt, hogy a nevelőnőmnek futnia kellett, hogy a
közelemben legyen. Aztán felvitt a kis emelkedőre, amit én „hegy-
oldal”-nak neveztem. S egy hosszú, sima terep után az óvodához
értem. Madame Bonnot, az óvónő, anyám barátnője, a kapu előtt
várt; megsimogatta a hosszú, göndör, vállamra hulló hajamat –
olyan volt, mint a kislányoké – s odaszólt a portásnak:
„Nyisd jó szélesre a kaput, hogy Riri bejöhessen a lovával.”
Én teljes erőmmel rátapostam a kengyelre és büszkén beszágul-
dottam az óvoda udvarára. Csináltam egy nagy tiszteletkört és óva-
tosan leszálltam az én hátaslovamról, szorongatva a kantárszárat,
mert féltem, hogy fogja magát és elgurul mellőlem. Megcsókoltam
Thérése-t, a nevelőnőmet, aki átadta az uzsonnámat madame
Bonnot-nak. A társaim, kisfiúk, kislányok mind odaszaladtak cso-
dálni és megsimogatni az én két falu – Pont-d’Ucel és Pont-
d’Aubenas – határában páratlan lovamat.
Kicsit sajnáltam megtenni, amit a mama elindulás előtt minden-
nap a lelkemre kötött: azt, hogy minden társamnak adjam oda egy-
egy körre a lovamat. Azért megtettem. A csöngetésre, Louis, a por-
tás félreállította a lovamat, mi pedig sorba állva, énekelve, hogy:
„Nem megyünk többé az erdőbe”, bemasíroztunk az osztályba.
Tudom, hogy az elbeszélésem némelyeket megmosolyogtat. De
meg kell érteniük, hogy amikor a gyermekkoromról mesélek, ezt
nem a 65 éves férfi teszi, hanem az a régi kölyök, Riri, Pont-d’Ucel
faluból, ő írja ezeket a sorokat, mert a gyermekkora mélyen belevé-
sődött; és azokat a régi szavakat használja, amelyeket akkor ismert
meg; és anyám az én „tündérem” volt. A lánytestvéreim a „nővér-
kéim”, én az „öcsikéjük” és apám nem volt soha más, mint a „papa”.
A gyermekkorom… Egy kert teli ribiszkével, amit a nővéreimmel
tömtünk magunkba, még mielőtt megérett volna; aranyló körtéivel,
amit nem volt szabad leszednünk, csak ha már a papa megengedte,
de a körtefák alacsonyak voltak, a kert rácsához támaszkodtak és
felkúszva mint egy sziú indián, lehetőleg úgy, hogy a lakás egyik

222
ablakából se vegyenek észre (a lakás az első emeleten volt), addig
ettem, amíg elrontottam a gyomromat.
Még nyolcéves koromban is gyakran előfordult, hogy elaludtam
a papa térdén vagy a mama karjában. Azt sem tudtam, hogy levet-
kőztettek. S nem éreztem a mama gyöngéd ujjait, amint rám adta a
pizsamát.
Néha, ha leült az ágyam szélére, egy pillanatra felébredtem, a
karommal átfogtam a nyakát, szorosan tartottam, a leheletünk el-
vegyült, úgy tűnik, hosszan, nagyon hosszan és végül elaludtam
anélkül, hogy észrevettem volna a pillanatot, amikor kiment. Hár-
munk közül engem kényeztetett a legjobban: én voltam a fiú, a
családi név jövőbeli örököse. Pedig a nővéreim idősebbek, jóval
idősebbek voltak nálamnál. A nagyobb már tizenkét éves volt, a
húgom tíz. Igazságosnak kellett lenni, nem? A király én vagyok,
ugye mama? A lányok kis hercegnők.
Milyen szép a mama! Finom, karcsú és mindig elegáns! De mi-
nek is erről írni? Ő volt az anyák legszebbje, a legkülönb, a leggyön-
gédebb. Hogy zongorázott! Azt látni, hallani kellett! Mialatt a zon-
goraszéken ült, én a kis kezemmel hátulról befogtam a szemét. Hát
nem csodálatos, ha valakinek olyan mamája van, aki zongorázik
anélkül, hogy nézné a kottát vagy a billentyűket! Eredetileg nem
arra volt szánva, hogy egyszer majd zongoraleckéket adjon. Ugye
mama? A nagyapám nagyon gazdag ember volt, és anyám, meg a
nővére, Leontine, nem nyilvános iskolába jártak, hanem magánis-
kolába, ahová a többi gazdag polgárok gyerekei; Avignon legelőke-
lőbb iskolájába. És nem anyám hibája, hogy Thierry nagyapa imád-
ta a nagyvilági életet, a guruló hintót, befogva a pompás almásszür-
kékkel. Volt neki egy tíkfából készült, könnyű kis kétkerekű hintója
is; igen, tíkfából, befogva egy gyönyörű fekete paripa. Azzal szágul-
dozta be a környéket. És az én szép mamámnak nagy hozománya
lehetett volna. Most kénytelen zongoraleckéket adni. Szegény ma-
ma! Az apja – még mindig daliás – Avignonban szórakozik, sétái

223
közben gyakran találkozgat csinos bérlőnőkkel. A mama hozomá-
nya oda, és dolgozni kénytelen.
Mindezt – természetesen – lopva tudtam meg a felnőttek be-
szélgetéséből, amikor nem figyeltek, hogy én is ott vagyok. Különö-
sen Ontine néném (Leontine) háborgott, aki odavette magához a
nagypapát Fabras-ba. A mama és a nővére megmenthettek volna
valamit, ha nagypapának nem jön az az őrült ötlete, hogy a sorgue-i
ház tetejére függőkerteket építtessen. „Babilonba képzeli magát”,
mondta Ontine néni. A mama gyöngéden: „Azt meg kell hagyni,
hogy ezek a függőkertek nagyon szépek voltak.” Csak az volt a baj,
hogy ezek a gyönyörű kertek a súlyukkal megrepesztették a falakat,
s vasrudakkal kellett aládúcolni az épületeket. Végül nevetséges
áron adtak túl a „pompás” házakon.
A nagyapám végül is egy szörnyeteg volt. Kis kecskeszakáll, hó-
fehér bajusz, mint Raymond Poincarénak. Reggelenként, kéz a kéz-
ben végigjártuk a tanyákat. Fabras-ban töltöttem mindig az iskolai
szünetet. Ő akkor már a polgármesteri hivatal titkára volt. („Leg-
alább a dohányra valót meg kell keresnie” – mondta Leontine né-
ni.) Mindig voltak hivatalos papírjai, melyeket a parasztoktól vagy a
parasztokhoz kellett vinnie. Rájöttem én is, hogy Leontine néninek
igaza van: hosszabb időt töltött mindig annál a tanyánál, ahol csinos
volt a gazdasszony. De nem történt ott semmi, ahol hosszabban
időztünk, ő egyszerűen csak szeretett elbeszélgetni a gazdasszony-
nyal, mert az kedves volt és szívesen fecsegett. Én el voltam ragad-
tatva, mert ez volt az egyetlen gazdaság, ahol felülhettem a kis
szürke szamárra. És magammal vihettem Mireille-t, aki annyi idős
volt, mint én és sokkal jobban tudott papást-mamást játszani, mint
a Pont-d’Ucel-i szomszéd kislány.
– Milyen szerencsések vagyunk! – mondta anyám. – Milyen
szerencse, hogy a papa tönkrement; így ismerhettem meg a te pa-
pádat, a világ legnagyszerűbb emberét. Kicsi Riri, te sem lennél, ha
nem veszítem el a hozományomat.
– És hol lennék akkor?

224
 – Messze, nagyon messze. De semmiképpen sem itt.
– Ó, tündéri mamám! Milyen szerencse, hogy nagyapa úgy sze-
rette a függőkerteket.
Nyolcéves voltam már, s kezdődtek az ostobaságok. Titokban
úszkáltam az Ardèche-ben. A tó mély volt, de mindössze öt méter
széles. Fürdőnadrág nélkül, egészen meztelenül lubickoltunk he-
ten-nyolcan a vízben. Vigyázni kellett, hogy az őr észre ne vegyen.
Én egy lendülettel belevetettem magam a mély vízbe, s a másik
parton kötöttem ki. Két-három gyors tempó, s már el is értem a
nádast. A parton egy nagy fiú várt a kicsikre, amilyen én is voltam.
Figyelemmel kísért bennünket. Ő már tizenkét éves volt, teli fele-
lősségérzettel nyújtotta a kezét, hogy a partra segítsen bennünket,
vagy hirtelen alámerült, hogy kihúzza azt, aki nem érte el a nádast.
Ó! azok a napfényes hetek az én Ardèche-em vizében! A halacs-
kák, amelyeket kézzel halásztunk ki! Csak akkor mentem haza, ha
már teljesen megszáradtam. Kétéves korom óta rövidre volt vágva a
hajam. Annál jobb! Legalább hamar megszáradt!
Az iskola épületében, az első emeleten volt a lakásunk; a papáé
volt a fiúk osztálya, a mamáé a lányoké. Az iskola mellett volt Be-
bannes-ék kávézója. A mama tudta, hogy ezeknél a derék embe-
reknél biztonságban vagyok. Ha megkérdezték: „Hol voltál Riri?”
azt válaszoltam: „Bebannes-éknál”; ami nem mindig volt egészen
igaz.
1914. Kitört a háború, s a papának mennie kellett. Kikísértük a
vonathoz. Az alpesi vadászokhoz vonult be. Azzal köszönt el: „Légy
okos és engedelmeskedj a mamának. És ti lányok, segítsetek neki a
háztartási munkában. Most két osztályt kell tanítania, a sajátját és az
enyémet is. Azt mondják, nem tart sokáig ez az egész.” És az állo-
máson, mind a négyen sokáig néztünk a vonat után. A papa mélyen
kihajolt, hogy minél tovább lásson bennünket és egyre integetett.
Ez a négy háborús év nem befolyásolta az otthon boldogságát.
Összébb kellett húznunk magunkat. Én a mama mellett a nagy ágy-

225
ban aludtam, elfoglaltam a papa helyét, aki becsülettel harcolt a
fronton.
Négy év, a világháborúban, nem csekélység.
Négy év egy nyolcéves kölyök életében nagy idő.
Gyorsan nőttem. Katonásdit játszottunk és csatáztunk. Megté-
pázva jöttem haza mint győztes vagy mint legyőzött, de mindig
elégedetten és sose sírva. Mama gyógyítgatta sebesüléseimet, friss
hússal borogatta a dagadt szememet. Gyöngéden megdorgált, de
sohase kiabált. Inkább halk szemrehányás volt ez, hogy a nővéreim
ne is hallják. Ez a kettőnk dolga volt. „Légy jó kis Riri, a mama na-
gyon fáradt. Ez az osztály hatvan gyerekkel nagyon kimerítő. Nem
bírok többet, ugye látod, hogy ez meghaladja az erőmet. Segíts ne-
kem, kincsem azzal, hogy engedelmes és jó vagy.” Mindig csókkal
és azzal a fogadalommal végződött a beszélgetés, hogy jól fogom
viselni magam. Általában egy hétig megtartottam a fogadalmamat.
Az idősebb nővérem már nagy volt, tizenhárom éves és Yvonne
tíz. Én maradtam a „kicsi”, s ők is nagyon szerettek, annak ellenére,
hogy meg-meghúztam a hajukat. De ez ritkán fordult elő.
Attól a naptól, hogy a papa elment a háborúba, a zongora le volt
csukva. Majd akkor nyitjuk ki újra, ha hazajön.
Az iskola udvarából lopták a fát. Mama ideges volt és éjszaka félt.
Én próbáltam megnyugtatni, kölyök karjaimmal átfogtam és szen-
vedélyesen bizonygattam, hogy megvédem őt. „Ne félj mama, én
vagyok a férfi a házban, elég nagy vagyok ahhoz, hogy megvédje-
lek.” Leakasztottam a papa puskáját, amellyel őzre meg vaddisznóra
vadászott, s töltényeket csúsztattam belé. Egyik éjszaka az én tün-
dér-mamám felkeltett, s rémülten suttogta a fülembe:
– Hallom a tolvajokat, a lármát, húzgálják a fadarabokat!
– Ne félj, mama!
És én voltam, aki megnyugtattam. Óvatosan felkeltem. A gyanús
lárma behallatszott a szobánkba. A puskával a kezemben, végtelen
elővigyázatossággal kinyitottam az ablakot, egy cseppet nyikorgott;
visszafojtott lélegzettel a vállamhoz szorítottam a puskát, készen

226
arra, hogy lőjek. S elijesztettem a tolvajt, aki hangtalanul elillant.
Úgy világított a hold, olyan fényt árasztott, mintha nappal lett vol-
na. S tisztán lehetett látni, hogy az udvarban senki sincs. A farakás
érintetlenül, szimmetrikusan volt elrendezve: „Mama, nincs itt sen-
ki. Gyere, nézd meg.” És mind a ketten megkönnyebbülten álltunk
kis ideig az ablaknál, megbizonyosodva, hogy nincsenek tolvajok, s
a mama büszke és boldog volt, hogy ilyen bátor az ő kicsije.
Tízéves koromban, apa nélkül nevelkedve, elkövettem néhány
csibészséget; annak ellenére, hogy nem akartam fájdalmat okozni
az én „tündéranyámnak”, akit imádtam, s most is remélem és hi-
szem, hogy ő nem tudta meg soha a csínytevéseimet. Egy macskát a
farkánál fogva az egyik ház csengőjére akasztottam. A halászati
felügyelő biciklijét, amellyel lement a folyópartra elcsípni a tilosban
halászókat, az Ardèche hídjáról bedobtuk a folyóba. És még egye-
bek… A madarakra csúzlizás és tíz-tizenkét éves koromban a kis
Riquet Debannes-nal együtt, apám puskájával felszerelve, kétszer is
kimentünk a lucernaföldre nyúlvadászatra. Kiosonni és beszökni a
házba a puskával, anélkül, hogy a mama látta volna, igazi gyönyö-
rűség volt a számunkra.
1917. A papa megsebesült. Gránátszilánkok érték a fejét, de nem
volt életveszélyben. A hír döbbenetes volt, a Vöröskereszt útján
kaptuk. Semmi jajgatás, még sírás sem. Eltelt huszonnégy óra; a
mama tovább tanított, senki nem tudott semmit. Néztem és csodál-
tam a mamát. Én rendszerint az első padban ültem, de azon a na-
pon hátramentem, hogy lássam a társaimat, nehogy valami szamár-
ságot csináljanak tanítás közben. Fél négykor a mama ereje fogytán
volt; természetrajz óra következett volna. A mama felírt a táblára
egy számtanpéldát, s azt mondta: „Pár percre el kell mennem, ad-
dig oldjátok meg ezt a feladatot, s írjátok be a számtanfüzetbe.”
Utánamentem. Az iskola bejáratánál volt egy mimózabokor, a
mögé rejtőzve sírt, zokogott az én drága anyám. A nővéreim
Aubenas-ban jártak gimnáziumba, nem voltak otthon. Csak este hat
óra felé jöttek meg.

227
 Átöleltem anyámat. Nem sírtam. Ellenkezőleg, minden erőmet
összeszedtem, hogy őt megvigasztaljam. S amikor azt mondta: „A
papa megsebesült”, az én kölyökszívem megtalálta a választ: „Annál
jobb, mama, így a háború számunkra véget ért és biztosak lehetünk
benne, hogy hamarosan élve hazajön.”
„Ez igaz! Igazad van drágám, a papa életben van és hazajön!”
Megcsókolta a homlokomat, én az ő arcát, és kéz a kézben visz-
szamentünk az osztályba.
Spanyolország partja már kirajzolódott. A fehér foltok a házakat
jelezték. A part úgy tűnt elő, mint 1917-ben az a régi nap, amikor a
papát Saint-Chamas-ban a katonai kórházban meglátogattuk. A
sebesülése nem volt súlyos, csak néhány egész apró gránátszilánk
érte a fejét; de nem lehetett még operálni. Olyan tömeg volt, hogy
alig tudtunk szállást találni. Az emberek barlangokban laktak. De
csoda történt: a Saint-Chamas-i tanítónő átadta nekünk a lakását az
egész nyári szünetre. Két teljes hónap a papával! A lakásban minden
volt, ami csak kellett; még egy melegen tartó fazék is.
Minden jól összejött, teli örömmel, egészséggel, boldogsággal. A
mama sugárzott, hogy így megúsztuk ezt a szörnyű háborút, amely
azonban rengeteg ember számára még folytatódott és a mama azt
mondta: „Nem szabad önzőknek lenni drágáim. Nem szabad csak
magunkra gondolni és játszani. Nem tölthetjük az egész napot sza-
ladgálással, gyümölcsszedéssel; naponta három órát másokkal kell
törődni.”
És minden reggel elkísértük a mamát a kórházba, ahol bátorítot-
ta és ápolta a sebesülteket. Mindegyikünknek mindennap kellett
valami hasznosat csinálni: a súlyos sebesülteket tolni a kocsijukban,
a megvakultakat vezetni, a kötözésnél segíteni, leveleket írni, meg-
hallgatni a fekvőbetegek történeteit, akik a családjukról, de főként a
gyerekeikről meséltek.
A hazamenetelkor a mama olyan beteg lett, hogy nekünk Lanas-
ba a papa nővéréhez, Antoinette nénihez kellett mennünk. Ő is
tanítónő volt.

228
 Elválasztottak bennünket a mamától, mert az orvos szerint egy
ismeretlen fertőző betegséget kapott az indokínai betegek ápolása-
kor. A nővéreim bentlakók lettek, s én ugyanúgy Aubenas-ban, a
fiúiskolában.
Úgy látszott, a mama gyógyul. Én ennek ellenére szomorú vol-
tam. Nem mentem sétálni a többiekkel. Vasárnap a nővéreim meg-
látogattak, azután visszamentek az internátusba. Kikísértem őket az
iskola kapujáig. Egyedül voltam. Belehajítottam a késemet egy pla-
tán törzsébe. Minden dobás bevésődött a fa kérgébe.
Ezzel töltöttem az időt; a szívem teli keserűséggel. Az iskolával
szemben volt Aubenas vasútvonala. Mindössze, ha ötszáz méterre.
Hallottam a vonat füttyét, amikor megérkezett, és amikor to-
vábbindult. Senkit sem vártam és nem néztem rá a kanyargós sí-
nekre, ahol feltűntek a vonatból kiszállt utasok.
Fáradhatatlanul hajigáltam a késemet. Hajítottam, kirántottam,
hajítottam, kirántottam. A karórám ötöt mutatott. A nap lement;
most ez is ingerelt. Elfordultam. S akkor megláttam a halált, amint
meztelenül közeledik felém. Mögötte, lehajtott fejjel, a menet. Fe-
kete fátyolba burkoltan, különös temetési öltözékben, amely majd-
nem a földet verdeste, felismertem Ontine nénit, Antoinette nénit,
apai nagyanyámat és mögöttük a férfiakat; apám hétrét görnyedt és
a két nagyapám is talpig feketében.
Nem mentem feléjük, meg sem mozdultam. A vér kiment belő-
lem, a szívverésem megállt, a szemem mintha berozsdásodott vol-
na, nem tudott egyetlen könnyet sem ejteni. Úgy tíz méterre tőlem
a csoport megállt. Érzem, biztos vagyok benne, hogy nem mertek,
hogy szégyelltek volna odajönni hozzám. Szívesebben meghaltak
volna ők maguk is, ahelyett, hogy megmondták volna nekem, amit
már úgyis tudtam, mert ez a pokoli hang már megsúgta nekem: „A
te mamád meghalt; egyedül halt meg.” Kikkel volt körülvéve? Sen-
kivel. Mert én, akit legjobban szeretett, nem voltam mellette. Meg-
halt és eltemették anélkül, hogy még egyszer láttam volna, anélkül,
hogy megcsókolt volna. A papa, mint a háborúban görnyedt vállal,

229
csak ment előre. Már majdnem kiegyenesedett. Az arcán kétségbe-
esett szenvedés, szünet nélkül folytak a könnyei. Még mindig nem
mozdultam; a papa nem tárta ki felém a karját, látta, hogy mozdul-
ni sem tudok. Amikor a közelembe ért, szó nélkül a karjába emelt. S
amikor azt hallottam tőle: „A mama a te neveddel az ajkán halt
meg” – zokogásban törtem ki, aztán elájultam.

A ház, ahová eljött Antoinette néném, hogy kézbe vegye a ház-

tartást és a két iskolai osztályt is, a ház az öreg anyai nagyanyámmal
és nagyapámmal, a ház, ahova visszahoztak az internátusból – mert
féltettek –, a ház, ahol egy szegény öregember és két asszony pró-
bált gyöngédséggel körülvenni, a ház, ahol minden szoba szentély
volt a számomra, minden tárgy ereklye, amelyet hiába ragyogott be
a nyár végi napfény, kétségbeejtőn gyászos, fekete és szomorú volt;
a nagyapám a papáról beszélt; arról, hogy nemsokára megjön. A
ház, ahol minden idegesített, minden megsebzett, minden mozdu-
lat, minden szó az ellenkezőjére fordult, a ház nem volt többé az
otthon.
Anyám ezt meg ezt nem így mondta volna… és nincs joguk azt
hinni, hogy képesek helyettesíteni egy olyan anyát, mint az enyém.
Már ott tartottam, hogy nem akartam hallani a gyöngéd szavakat.
Elfogadtam a nagynéném és nagyapám kedvességét, de anyámról
egy szót sem. Nem akartam, hogy bárki is dédelgessen. Meg is
mondtam nekik hangos szó és lázongás nélkül, majdnem úgy, mint
egy imát. Remélem, hiszem, hogy megértettek.
„Nem akarok itt élni tovább. Engedjenek vissza az intézetbe. A
szünidőt inkább egy sátorban töltöm. Ott jobb lesz, mint az osz-
tályban.”
Szünidő? Minek a szünidő? Képtelenség! Lehetetlen! Szentségtö-
rés lenne nevetni vagy játszani ebben a házban. Fabras-ba mentem
Ontine nénihez, ott a kecskéket, bárányokat őriztem, kószáltam a
vidéken, ahol az én gyönyörű mamám sohase járt.

230
 Véget ért a háború, a papa megjött. Egyszer látogató jött hozzá,
egy idegen férfi. Sajtot evett és vörösbort ivott hozzá. Számlálgat-
ták, mennyi áldozata lehetett a háborúnak. Azzal a szerencsétlen
mondattal végezte: „Mi mégiscsak megúsztuk ezt a háborút! Igaz,
Charrière barátom? Ha jól tudom, a sógora is. Ha nem is nyertünk
vele semmit, de nem is veszítettünk.”
Kiosontam, mielőtt elindult. Már besötétedett. Lestem, mikor
megy el, s amikor kilépett, a csúzlimmal egy jókora kővel fejbe
lőttem. Jajgatva ment a szomszédokhoz, hogy bekötözzék a vérző
koponyáját. Nem tudhatta, ki hajította a követ és azt sem, hogy mi-
ért. Nem tudta: ez azért volt, mert a háború áldozatainak sorából
kihagyta a legfontosabbat, azt, akinek az elvesztése jóvátehetetlen
volt: az én mamámat. Nem, ebből a szerencsétlen háborúból vesz-
tesen kerültünk ki.
Minden év kezdetén visszatértem Crestbe s előkészültem a Mű-
szaki Főiskolára való felvételre.
A nyári szünidőt a papával és a nővéreimmel Fabras-ban töltöt-
tük. Szünidő?! Mégis szörnyű! A papának minden mozdulata, szava,
gyöngédsége a mamára emlékeztetett.
Az iskolában szertelenül elvadult voltam. Rögbit játszottam és
nem kíméltem az ellenfeleimet. Nem kellettek a kitüntetések, nem
azért csináltam.
Hat éve vagyok a cresti internátusban; mind a hat év alatt jó ta-
nuló, különösen matematikából, de magaviseletből végig nulla.
Rendszerint havonta egyszer-kétszer vadul összeverekedtem a tár-
saimmal. Vasárnaponként elmentem a mentoromhoz vagy rögbiz-
tem.
De minden csütörtökön, amikor a szülők látogatási napja volt,
muszáj volt verekednem. Nem tehettem másként.
Az anyák eljöttek látni a fiukat, elvitték őket ebédelni. Délután,
ha szép volt az idő, abban lelték örömüket, hogy sétáltak az iskola
udvarán, a gesztenyefák alatt. Minden szerdán megfogadtam ma-
gamnak, hogy nem állok a könyvtár ablakához nézni őket, de eljött

231
a másnap és én nem tudtam ellenállni. Oda kellett mennem, ahon-
nan jól láthattam. És rájöttem, hogy a fiúk kétféleképpen viselked-
nek; s ez teljesen kihozott a sodromból.
Voltak szegényesen öltözött szülők, voltak parasztok is köztük.
Látni való volt, hogy a fiúk szégyenlik őket. Tágra nyílt szemmel
néztem. Úristen, ez nem lehet igaz! szégyenlik a szüleiket! Ó! A
nyomorultak, az aljasok, a hitványak! Ahelyett, hogy sétáltak volna
az udvarban, bebújtak egy eldugott sarokba, meghúzták magukat
egy padon, s nem mozdultak onnan. Nem akarták, hogy lássák az
anyjukat, eldugták a műveltek, a kiváltságosak elől. Hogy mire
mérnökökké lesznek, azt is elfelejtsék, hogy honnan jöttek, honnan
származnak. Ez az a típus, amely később képes arra, ha a szülei vá-
ratlanul meglátogatják, amikor éppen társaság van nála, leülteti
őket a konyhában és azzal menti ki magát a vendégei előtt: „Bocsás-
sanak meg, de váratlanul, távoli rokonaim érkeztek.”
Ezekkel a fiúkkal egykettőre kitört a verekedés. Amikor láttam,
hogy a látogatási idő előtt elküldi az anyját, mert terhére van s be-
ront a könyvtárba, rátámadtam:
„Mondd, Pierrot, mért ráztad le olyan hamar a mamádat?”
„Nagyon sietett…”
„Hazudsz! Hazug disznó vagy! A mamád vonata Gap felé csak
hét órakor indul. Megmondom én neked miért küldted el! Mert
szégyenled őt. Merjed azt mondani, hogy nem igaz, te utolsó, roha-
dék!”
Ezekből a verekedésekből majdnem mindig győztesen kerültem
ki. Annyit verekedtem, hogy megerősödtem tőle, különösen az
öklözésben. Még ha az ellenfelem többet is ütött, mint én, nem
törődtem vele, még örültem is neki. De a nálam gyengébbet soha-
sem bántottam.
De még jobban kihoztak a sodromból, még dühödtebben vere-
kedtem azokkal, akiknek a mamája szép és előkelő volt. Tizenhat-
tizenhét éves korban büszkén vezeti az ember karjánál fogva az
ilyen elegáns mamát. Ez a végsőkig elkeserített. Ha úgy láttam,

232
hogy egyik-másik közülük túlságosan büszke, az végképp dühbe
hozott. Vagy ha valamelyik járása az én mamáméhoz hasonlított,
ha megláttam a kesztyűs kezét, vagy ha a lehúzott kesztyűjét fino-
man a kezében tartotta, nem bírtam magammal. Valósággal meg-
babonázott.
Alig hogy belépett a „bűnös”, rátámadtam:
„Te hülye! Semmi okod felvágni a mamáddal, azért mert az
utolsó divat szerint öltözködik. Tudd meg, az enyém csinosabb és
finomabb volt, mint a tied. Az ékszerei valódiak voltak, nem olyan
hamisak, csiricsárék, mint a te mamádéi. Ócska vackok, tudod? Még
az is látja, aki semmit sem ért hozzá!”
Mondanom sem kell, hogy a legtöbb, akit letámadtam, meg se
várta a mondat végét s már repült is az ökle a képembe. Az első
ökölcsapástól rendszerint elborult az agyam. Harcoltam, mint egy
vadállat; agyba-főbe vagdaltuk, rúgtuk egymást. Valóságos mámor
öntött el; mintha a világon minden anyát, aki szebb, elegánsabb
merészelt lenni, mint az enyém, összezúztam volna. Ez az érzés
rabul ejtett; nem tehettem másként. Majdnem tizenegy éves vol-
tam, amikor anyám meghalt, s azóta sem tudtam belenyugodni az
igazságtalanságba, amit a sors az ő halálával rám mért. Tizenegy
éves korban nem értjük, nem fogadjuk el a halált. Ha kell, ha mu-
száj, haljanak meg az öregek. De a tündéri fiatal mama, a szép és
egészséges, telve rajongó szeretettel irántunk, ez a mama meghal-
hat? Nem, ez lehetetlen! És mégis ezt az ocsmányságot, ami a halál,
meg kell értenünk és el kell fogadnunk. Nem, nem, ez lehetetlen! El
kell rejteniük minden anyát, ha azt akarják, hogy ne lázadozzam. És
aztán?! Azt hiszem féltékeny lennék a birkára, amely a kicsijét nya-
logatja, hogy elhallgattassa a bégetését.
Egy ilyen verekedés után történt valami, amitől az életem telje-
sen megváltozott.
Egyik fiú a délutáni verekedés után nem tudott nyugodtan alud-
ni. A tizenkilenc évével, sikereivel a matematikában, a műszaki
egyetem jövőbeli első számú kandidátusa volt. Megerősödött a

233
rendszeres verekedéstől, követelőző és gőgös volt. Egyik nap, séta
közben egyedül felemelt egy hatalmas fatönköt, hogy a többiek
átmehessenek a gödör fölött, amelyből kimenekült egy mezei egér.
Ez a csütörtök igazi ünnep volt a számára.
Megjelent a karcsú mamája, majdnem olyan finom alakú, ami-
lyen az enyém volt; nem, legyünk őszinték, éppen olyan, mint az
én mamám volt. Fehér, kék pettyes sonka ujjú ruhában. Mintha le
akarta volna utánozni a mama egyik ruháját. Nagy, fekete szem;
pici kis ibolyával díszített kalap, csöppnyi fehér fátyollal.
Büszkén sétált vele egész délután az iskolaudvaron. Széltében-
hosszában, körben és keresztül-kasul. Sokszor megcsókolták egy-
mást, majdnem, mint a szerelmesek. Mintha az én mamám lett
volna, aki gyöngéden a karomra tette a kezét, és én megcsókoltam
az édes kis arcát.
Amikor magára maradt, odamentem hozzá:
„Hát igen! Te ugyanolyan jó cirkuszi mutatványos vagy, mint
amilyen erős a matematikában. Nem hiszek neked, ha…
– Mi történt veled, Henri?
– Csak az, hogy a szemedbe mondom, úgy mutogatod, úgy
bánsz a mamáddal, ahogy egy medvét mutogatnak a cirkuszban,
hogy elképedjenek a társaid. Hát tudd meg, hogy engem nem lepsz
meg; a te anyád a közelébe sem jön az enyémnek; hazug a csillogá-
sa, mint a luxus kokottoké, amilyeneket Vals-les-Bains-ben láttam a
nyáron.
– Mindjárt behúzok neked egyet, s te tudod, hogy én keményet
ütök! Vond vissza, amit mondtál! Tudod, hogy erősebb vagyok,
mint te.
– Kibeszélted magad? Hát hogy összemérjük az erőnket, párbajt
vívunk! Mindketten egy-egy szúró körzővel Menj, keresd meg a
tiédet, én megkeresem az enyémet. Ha nem vagy egy gyáva kukac
és meg tudod védeni magad és a mamádat, öt perc múlva kinn vár-
lak.
– Ott leszek.

234
 Nem sokkal később összeesett. A körzőm hegye mélyen befúró-
dott a szíve alatt.
Megjött a papa. Magas volt, körülbelül 180 centiméter, kicsit ne-
hézkes, amilyen egy falusi tanító és egy parasztlány fia lehet. Kerek
arc, világos, gesztenyebarna, aranyosan csillogó szem, a tekintete
gyermeki; talán a diákjai szemétől, akik úgy néztek a szemébe, mint
egy tükörbe. Tény, hogy a tekintete megőrzött valami tisztaságot,
titokzatosságot, ami csak gyerek szemében látható: naivitást és ter-
mészetességet.
Az ő számára mama halála iszonyú veszteség volt. Nem olyan
megrázkódtatás, nem olyan seb, amely lassacskán beheged. Ez a
fájdalom olyan eleven maradt, mint amilyen az első napon volt. Az
ő mély, rendkívüli szerelme Loulou iránt (így becézte) azt jelentet-
te, hogy csak fizikailag nincs többé mellette, nem járhat mellette.
Huszonnégy óráról, huszonnégy órára gondolatban hozzá mene-
kült s az arca derűs maradt. Nem látszott rajta a gond és a fájdalom.
Semmilyen jel nem vallott az emberfeletti belső küzdelemre,
amellyel az életét továbbvitte, foglalkozva a gyerekeivel és mások
gyerekeivel. Egyszerűen csak nem tudott többé nevetni, énekelni,
még dúdolni sem. Mélyen magában belül hordta a szenvedést, és
kényszerítette magát, hogy derűsnek és természetesnek lássék. Tu-
dom, hogy most is, ha valamelyik tanítványának segítségre volt
szüksége ahhoz, hogy sikeresen vizsgázzon, számíthatott rá. A falu-
ban, s a környékén is tudták, hogy mennyire szereti a rózsanádat.
Csak meg kellett nézni a bejáratunkat. Teli volt hatalmas rózsanád-
kötegekkel, melyek mind arról beszéltek, hány kisgyereket juttatott
sikerhez türelemmel, gyöngédséggel és szigorral.
Tizenhét éves voltam, amikor az iskola tanári értekezlete elé ke-
rült az ügyem. Azt tanácsolták apámnak, hogy ha el akarom kerülni
a bírósági eljárást, szegődjem el a Tengerészethez. Hároméves szer-
ződést írtam alá az aubenas-i tengeri csendőrséghez.
Apám nem szidott meg túlságosan azért a súlyos dologért, amit
tettem.

235
 – Ha jól értettem és hiszem, remélem, hogy jól értettem, Henri
(mindig Henrinek hívott, ha szigorú akart lenni), te indítványoztad,
hogy valamilyen fegyverrel verekedjetek meg, éspedig azért, mert
az ellenfeled erősebb volt, mint te.
– Igen, papa.
– Bizony rosszul tetted. Elvetemült csirkefogók verekszenek így.
És te nem vagy az, kicsim.
– Nem.
– Gondold meg, milyen históriába keveredtél és kevertél ben-
nünket. Gondolj a fájdalomra, amit a mamának okoztál, ott, ahol ő
most van.
– Nem hiszem, hogy fájdalmat okoztam volna neki.
– Miért, Henri?
– Mert én a mama miatt verekedtem.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nem tudom elviselni, ha a társaim felvágnak a mamájukkal.
– Henri, én azt mondom neked, hogy ez a verekedés és mind a
többi, nem a mamáért volt. Nem az iránta való szeretetből. Az az
igazság, hogy te önző vagy! Tudod? Azt akarnád, hogy ha a sors
elragadta mellőled a mamát, a többi gyereknek se legyen anyja. Ez
nincs rendjén, ez igaztalan, és csodálkozom, hogy te így érzel. Én is
szenvedek, amikor látom a tanártársaimat, kart karba öltve sétálni a
feleségükkel. Nekem is eszemben jár az ő boldogságuk, ami talán
még inkább megilletne engem, ha nem szól az életünkbe az igazta-
lan, kegyetlen sors. De nem vagyok rájuk féltékeny; ellenkezőleg,
kívánom, hogy ne érje őket ilyen tragédia, mint engem.
Ha te valóban a mama lelkének a visszfénye lennél, örülnél a
mások boldogságának. Nézd! Ebből a helyzetből csak úgy szabadul-
hatsz, ha beállsz a Tengerészethez. Legalább három évre, és ez nem
lesz könnyű. Ezt én is megszenvedem, mert három éven át messze
lesz tőlem a fiam.
És akkor mondott valamit, ami egy életre mélyen belémvéső-
dött:

236
 „Tudod drágám, az ember lehet fiatalon, de öregen is árva. Em-
lékezz erre, amíg csak élsz.”
A Napoli szirénája felébresztett és elhomályosult a messze múlt,
a tizenhét éves kori emlékek, amikor a papával eljöttünk a csendőr-
ségtől, ahol aláírtam a Tengerészethez szóló szerződést. De akkor
hirtelen felbukkant bennem életem legkeservesebb pillanata: ami-
kor utoljára láttam apámat.
Ez a párizsi Santé börtön egyik rosszul világított beszélőjében
volt. Egy méter széles folyosó és drótrácsozat választotta el a rabo-
kat a látogatóktól. Szégyen és undor volt az életem. Apámat ide
vezették, ehhez a rozsdaszínű ketrechez.
Nem azért jött, hogy szemrehányást tegyen, amiért egy piszkos
ügy első számú vádlottja vagyok. Olyan összetört volt az arca, mint
amikor anyám halálát közölte velem. Önszántából jött ide a bör-
tönbe, hogy legalább egy fél órát láthassa az ő kisfiát. Nem azzal a
szándékkal, hogy szemére vesse, milyen rosszul viselkedett, hogy
éreztesse vele, a család becsületére és békéjére milyen következmé-
nyekkel jár az, amit tett; nem mondta: „te egy gonosz fiú vagy”,
nem! Arra kért, bocsássam meg, hogy rosszul nevelt.
Nem mondta azt, hogy: „vádollak!”, ellenkezőleg, azt mondta,
amit legkevésbé vártam, ami minden szemrehányásnál mélyebben
ütött szíven:
„Hogy ide jutottál, drágám, azt hiszem, az én bűnöm. Bocsáss
meg, igen, bocsásd meg, hogy túlságosan elkényeztettelek.”
És ez itt volt, itt a Földközi-tengeren, amelyet most olyan köny-
nyedén szel a Napoli; itt volt, hogy a touloni tengerészek gyüleke-
zőhelyén eltöltött néhány hét után, behajóztak bennünket Thion-
ville-ben; egy szép parancsvivő hajóba, amelyen minden a gyorsa-
ságot szolgálta. Semmi kényelem, csak hatalmas szénraktározó a
hajófenéken.
Semmi keservesebbet nem tudok elképzelni, mint azt a vasfe-
gyelmet, ami 1923-ban volt a tengerészetnél. Ráadásul osztályozták
a legénységet egytől hat évig, iskolázottságuk aránya szerint. Én a

237
legmagasabba, a hatodikba kerültem. És ez a tizenhét éves fiú, aki a
Műszaki Főiskoláról került ide, nem értette, nem tudta elfogadni
ezt a vak engedelmességet, a merev, szigorú szabályzatot, a legní-
vótlanabb, legostobább szállásmestertől. Az általános műveltség
harmadik csoportjába tartoztak a legtöbben. Az összes breton, vagy
legalábbis a legtöbb közülük. Nekem nincs kifogásom a bretonok
ellen. Hogy jó, bátor tengerészekké kell lennünk, afelett nem vitat-
kozom. De ami a lelki életet illeti, az egészen más.
Nem tudok a se füle se farka parancsnak engedelmeskedni. Visz-
szautasítottam mindenféle-fajta kurzus elvégzését, amelyek tartal-
mát én már megtanultam. Egykettőre elkönyveltek a „selejtek” csa-
patába. Azaz a fegyelmezetlenek, a semmirekellők közé. Akik nem
specializálódtak semmire.
A legvisszataszítóbb, a leghalálosabban undorító takarítómunka
jutott nekünk. „Maguk semmirekellők? Jó! Majd megmutatom,
hogy jók lesznek mindenre!” A krumplihámozás, a WC-pucolás, az
egész napos rézfényesítés, „a konfettikeringő” (az ötkilós szénbri-
ketteket lehurcolni a hajófenékbe s ott olyan sorba-rendbe rakni,
ahogy a könyvek sorakoznak a könyvtárban), a hajóhíd mosása, ez
mind a mi munkánk volt.
– Mit unatkoznak ott a kémény mögött?
– Szállásmester úr, befejeztük a híd lemosását.
– Ja úgy?! Akkor kezdjék újra, de most hátulról előre, hogy még
tisztább legyen.
Ez a barom tizenöt éve volt a tengerészetnél. Legfeljebb két osz-
tályt, ha elvégzett. Mondják, hogy nem is tengerparti breton volt,
hanem egy paraszt.
Egy tengerész vonzó látvány a cicomáival, a kékgalléros matróz-
blúzzal, a kicsit fülre húzott barettsapkával megmozgatja a fantázi-
át, ahogy mondják. De nekünk, a semmirekellőknek nem volt sza-
bad jó benyomást keltenünk. Szánalmasan, rosszul öltözve, elgyö-
tört arccal ténferegtünk. Szegény fejünk, ilyen körülmények között
mit tudtunk volna kitalálni? Így minden alkalommal, ha partra

238
szálltunk, a városban töltöttük az éjszakát, többnyire a bordélyhá-
zakban. Én és egy-két pajtásom hamar otthonosak lettünk. Mind-
egyikünk gyorsan megtalálta a maga kurváját. Nemcsak hogy in-
gyen szerelmet kaptunk, de még enni- és innivalóra is befizettek.
Nem kellett felkelni mellőlük, ők tartóztattak bennünket. Hajnali
négykor, félholtan a szeretkezéstől, jól beszíva mentünk vissza a
hajóra. Bejutni nem volt nehéz. Kinéztünk magunknak egy arab
őrszemet.
„Ki az? Válaszolj, vagy lövök! Jelszó? Ha nem tudod, nem jössz
fel.”
– Te vagy az, te barom, aki nem tudja! Már elfelejtetted azzal a
hülye fejeddel!
– Én elfelejtettem?! „Rochefort”, ha „Rochefort” a jelszó!
– Helyes! Mehetsz!
Jött a következő őrszem:
– Ki jár itt? A jelszót!
– Rochefort!
– Helyes! Jöhetsz!
A büntetések megsokszorozódtak. Tizenöttől harminc napig tar-
tó zárka. Amikor egy keserves robot után a szakács megtagadott
tőlünk egy darab húst, meg egy darab kenyeret, elloptunk tőle egy
egész ürücombot. Amikor háttal állt, a kéményen keresztül a tűz-
helyről lándzsahegyre kaptuk. A szénhegyek között, a hajófenékben
befaltuk. A büntetés negyvenöt nap a tengerészeti zárkában. Ezt a
híres parancsszót: „Meztelenül! kifelé!”, már Toulonban a fegyház
udvarán megismertem. Egyszer meztelenül találtam magam a
dermesztő télben, az udvaron, amint jeges vízzel öntözzük egy-
mást.
Egyszer egy vacak tengerészsapka miatt, amely tíz frankot sem
ér, a fegyelmi bizottság elé kerültem. Indok: a katonai szabály meg-
szegése.

239
 A Tengerészetnél, abban az időben, mindenki átformálta a sap-
káját. Nem azért hogy tönkretegye, hanem hogy valamivel csino-
sabb legyen.
Megnedvesítettük, háromba hajtottuk, aztán kifeszítettük olyan
szélesre, amennyire csak lehet. Végül is bálna formája lett, vagy
még inkább tengerész-kétszersült alakja. Ahogy a lányok mondták:
„Ez aranyos! Pont, mint a kétszersült sapka.” Hát még a csinos, sár-
garépa színű pomponnal, ollóval ügyesen kiigazítva! A város kislá-
nyai számára, bármilyen társadalmi osztályhoz tartoztak, szeren-
csét hozott, ha egy csók ellenében megérinthették.
A kapitánynak sok gondja volt a gyerekeivel; nehézségek az is-
kolai bizonyítványukkal. Szerinte nem a gyerekek, hanem a tanítók
hibája volt, akik szándékosan olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre
nem tudtak válaszolni. De nem úgy a saját gyerekeikkel: azok segí-
tették egymást és jó tanulók voltak. És, uram Jézus, én egy tanító fia
voltam.
„Mindenkinek a magáét, Charrière. Ne várjon kegyeket tőlem.
Ellenkezőleg!”
Ennek a baromnak a szemében fekete bárány lettem. Nem en-
gedett ki többé a markából, szünet nélkül egzecíroztatott. Alig há-
romszor mehettem el a bordélyba. De soha öt nap és huszonhárom
órán túl. Mert hat nap távollét után szökevénynek számított az em-
ber. Nizzában történt, hogy majdnem szökevénnyé lettem. Egy
hülye kurvánál töltöttem az éjszakát, aki nem keltett fel időben.
Még egy óra, és szökevény vagyok. Rohanva felöltöztem és szalad-
tam keresni egy rendőrt, hogy tartóztasson le. Végre megláttam
egyet és siettem hozzá, kérni a letartóztatásom. Ez egy öreg, jámbor
ürge volt:
„Eredj fiacskám, nem kell úgy odalenni! Szép szerényen a hajóra
mégy és kimagyarázod magad. Mindenki volt fiatal!”
Rémülten magyaráztam neki, hogy egy órán belül szökevény
vagyok, nem akarta megérteni. Akkor felemeltem egy jó nagy kö-
vet, és egy kirakat üvege felé fordultam:

240
 „Háromig számolok, ha addig nem tartóztat le, bevágom azt a
kirakatot.”
– Nézz oda, milyen felfuvalkodott a taknyos! Na gyerünk az őr-
szobára.
Az „elegánsra” formált tengerészsapkámnak köszönhetem, hogy
Korzikára, a calvi fegyelmi szekció elé vittek. Senki sem kételkedett
abban, hogy ez az első lépés a fegyenctelep felé. A cellában egy
„fogadóbizottság” várt. Ennek a bizottságnak speciális volt az össze-
tétele. Az volt a dolga, hogy osztályozza az érkezőket. Igazi lázadók-
e, szegény csórók vagy pederaszták. Ezt a vonzó kis ceremóniát
hívták demonstrációnak. Meg kellett mutatni, verekedvén egyszer-
re két-három régivel, hogy az ember férfi a talpán. A cresti főisko-
lán szerzett tapasztalatok révén ez simán ment nekem. Miután fel-
hasadt a nyelvem, összetört az orrom, a régiek leállították a „de-
monstráció”-t. Igazi lázadónak könyveltek el.
Egy korzikai szenátor szőlőjébe osztottak be munkára. Napkelté-
től napnyugtáig, pihenés nélkül dolgozni! Ehhez kemény fiúnak
kellett lenni. Itt már nem is tengerészek voltunk, hanem a bastiai
173-ik gyalogos dandárhoz tartoztunk. Viszontláttam Calvi citadel-
láját. Onnan öt kilométert kellett megtenni Calenzánáig, ahol dol-
goztunk. Mindezt csákánnyal, lapáttal a vállunkon. Ez elviselhetet-
len, embertelen volt. Lázadoztunk. Én a hangadók közé tartoztam,
aminek az lett a vége, hogy tizenkét társammal együtt egy ennél is
szigorúbb, nehezebb táborba küldtek.
Egy citadellába, a hegy legtetején. Kétszer naponta hatszáz mé-
ter menetelés föl és le a munkahelyhez. Az állomás mellett végez-
tük egy sportpálya földmunkáit, amely a csapattest tisztjei számára
készült.
Ebben az állatian durva pokolban egyszer csak kaptam egy üze-
netet Toulonból. Egy korzikai hozta: „Kedvesem, ha meg akarsz
menekülni ebből a gályarabságból, vágd le a hüvelykujjadat. A tör-
vény kimondja, hogy ilyen sérülés esetén a szenvedő felet kisegítő
szolgálatra kell beosztani. De ha ez a csonkulás munkavégzés köz-

241
ben ér valakit, egyszer s mindenkorra alkalmatlannak minősül, és
végérvényesen felmentik az illetékes szolgálat alól. Ez a törvény
1831-ben született.
Nagyon várlak. Clara” Cím: Moulin Rouge, Toulon.
Nem telt el sok idő. A munkánk abból állt, hogy naponta kiemel-
tünk a hegyből két köbméter földet, s azt targoncán elhoztuk ötven
méter távolságra, ahol kamionok várták és vitték tovább. Két váltás-
ban dolgoztunk. Hogy ne vádolhassanak szándékos öncsonkítással,
ami újabb öt évvel hosszabbította volna meg a rabságot, nem vág-
hattam le a hüvelykujjamat egy vágószerszámmal. A korzikai csa-
pattársammal, Franqui-val, a hegy lábánál ástunk, s ott egy jó nagy
üreg keletkezett. Egy csákányütés és mind a fölöttem levő földtö-
megnek rám kellett zúdulnia. Az altisztek, akik felügyeltek ránk,
kivétel nélkül kemények, kegyetlenek voltak. Albertini őrmester
két-három méterre állt tőlünk, s le nem vette rólunk a szemét. Ez
tette a manővert kétessé, ugyanakkor majdnem szerencséssé, mert
ha minden jól megy, ő lehet a pártatlan tanú.
Franqui elhelyezett a kiugró sziklafalon egy hatalmas követ,
amelynek a szélei jó élesek voltak. Én a számba tömtem a zsebken-
dőmet, nehogy egy legkisebb hangot is adjak. Maradt öt-hat má-
sodpercünk arra, hogy a kiásott földet megmozgassuk s az rám
boruljon. Aztán Franqui a követ, ami vagy tíz kilós lehetett, ráejti
majd a hüvelykujjamra.
A felügyelő három méterre lehetett tőlünk. A sarat kaparászta a
bakancsáról. Franqui megragadta a követ, magasra emelte és elen-
gedte. A hüvelykujjam péppé lett. A zaj összekeveredett a többi
csákányéval, az őrmester nem látott semmit. Két csákányvágás és a
föld megindult föntről rám; hagytam magam betemetni. Lárma,
segélykiáltás, engem kiszabadítottak, előtűntem a föld alól. Kínlód-
tam, mint egy állat, de annyi erőm azért volt, hogy odaszóljak az
őrmesternek:
„Meglátja, azt mondják majd, hogy szándékosan csináltam.”

242
 – Nem, Charrière. Én láttam a balesetet és tanúskodom. Szigorú
vagyok, de korrekt. Ne féljen semmitől, megmondom, hogy én
láttam.
Két hónappal később, rokkantsági nyugdíjjal ellátva, a csáká-
nyom Korzikán eltemetve, átvittek az ötös számú gyülekezőhelyre,
Toulonba, ahonnan végleg kiszabadultam.
Elmentem a Moulin Rouge-ba Clarához. Szerinte egyáltalán
nem baj, hogy hiányzik a hüvelykujjam s hogy négy ujjal épp olyan
jól tudok simogatni. Agyő, tengerészet, fegyelmi bizottság és ti,
kültelki kocsmák!

– Valami megváltozott benned, kisfiam. Nagyon remélem, hogy

az a három hónap, amit azok között a gazfickók között töltöttél,
nem hagytak benned túl mély nyomot.
Itt vagyok apámmal abban a házban, ahol a gyermekkoromat
töltöttem, ahova, elbocsátásom után, annyira siettem. Lehet, hogy
az elmúlt időben alapvető változáson mentem keresztül?
– Nem tudom. Nem tudok neked válaszolni, papa. Azt hiszem,
szenvedélyesebb lettem, kevésbé tudom elfogadni az élet játéksza-
bályait, amelyekre gyerekkoromban te tanítottál. Igazad van, vala-
mi megváltozott bennem. Ebben a házban, ahol olyan boldogok
voltunk a mamával és a nővéreimmel, én is így érzem. Nem olyan
megrázó, hogy itt vagyok melletted. Megkeményedtem, meg-
edződtem.
– Mik a terveid?
– Te mit tanácsolsz?
– A lehető leggyorsabban valamilyen állást kell találni. Már
húszéves vagy, kisfiam.
Két pályázati lehetőség volt. Egyik Privas-ban a postánál, a másik
Avignonban egy civil elfoglaltság a hadsereg adminisztrációjánál.
Thierry nagyapa elkísért.
Az írásbeli is, a szóbeli is kitűnően ment. Ha nem is leszek a leg-
első, az első tíz között kell lennem. Száztíz alkalmazott intézte az

243
ügyeket. Az első nehézségen túl voltam. Azzal ámítottam magam,
hogy apám tanácsainak engedelmeskedve hivatalnok leszek. Őszin-
tén úgy éreztem, hogy tartozom ezzel apámnak és az anyámnak. Ez
hozzájuk méltó, becsületes élet lesz. De ma, amikor ezeket a sorokat
írom, meg kell kérdenem magamtól: vajon a kis Charrière, a tanító
fia, mindazzal, ami benne forrongott, hivatalnok maradhatott vol-
na?
Amikor egy reggel a posta meghozta a pályázati eredményt, a
papa nagyon boldog volt. Elhatározta, hogy egy kis ünnepséget
rendez a tiszteletemre. Ott volt Leontine néni, Dumarché nagybá-
tyám, Thierry nagyapám és nagyanyám. Egy hatalmas torta, egy
üveg valódi pezsgő és a papa kollégiumából egy fiatal lány egészí-
tették ki az ünnepséget. „Milyen alkalmas feleség lenne az én kisfi-
amnak” gondolhatta apám.
Tíz év után először csillogott az öröm ebben a házban. Első pil-
lanatban szemrehányást tettem magamnak, aztán elfogadtam, hogy
a mama halála óta először tiszta szívből nevetünk.
Bizakodó remény a jövőben!
„Biztos siker! Henri a harmadik lett a pályázók között. Ez, húsz-
évesen, már karrier és biztos jövő!”
A fiatal lánnyal, akit a papa menyének álmodott, aki majd bol-
doggá teszi az ő kisfiát, körülsétáltuk a kertet. Csinos, jól nevelt,
majdnem választékos és nagyon intelligens volt. Valami vonzott
hozzá: az anyja meghalt, amikor ő született, így én ismertem az
anyai szeretetet, ő pedig nem. Hát nem leszek műszaki főiskolát
végzett mérnök; de jó körülmények között élő polgár.
Két hónappal később becsapott a villám!
„Miután ön nem mutatott be az adminisztrációnknak bizonyít-
ványt arról, hogy a tengerészetnél kifogástalan volt a viselkedése,
sajnálattal közöljük, hogy szolgálataira nem tartunk igényt.”
Ettől az értesítéstől apámnak szétfoszlott minden illúziója. Szo-
morú és hallgatag lett. Szenvedett.

244
 Minek így folytatni? Gyerünk! Egy táska, néhány holmi, használ-
juk ki, hogy a tanítók gyűléseznek Aubenas-ban és tűnjünk el!
A nagyanyám meglátott a lépcsőházban:
– Hová mégy, Henri?
– Oda megyek, ahol nem kérnek bizonyítványt arról, hogyan vi-
selkedtem a tengerészetnél. Megkeresek valakit a calvi fegyelmi
szekcióból, aki megtanít, hogyan kell élni kinn az élet sűrűjében,
abban a társadalomban, amelynek – én ostoba szamár – hittem, s
amelytől – most már tudom – nem várhatok semmit. Megyek Pá-
rizsba, nagymama! A Montmartre-ra!
– És mit fogsz csinálni?
– Még nem tudom, de biztos, hogy semmi jót! Isten áldja,
nagymama! Ölelje át szorosan apámat helyettem!

A szárazföld gyorsan közeledett felénk. Már látni lehetett a há-

zak ablakait.
Hosszú, nagyon hosszú utazásból tértem meg hozzájuk, hogy ta-
lálkozzam az enyéimmel, akiket huszonhét éve nem láttam.
Vajon milyen most az én családom? Húsz év alatt igyekeztek en-
gem elfelejteni? Halott voltam a számukra és a gyerekeik számára?
Nem is léteztem soha; ki se ejtették a nevemet? Vagy talán nagy
ritkán, titokban apámmal beszélgetve. Vagy a gyerekeiknek néha-
néha egy-egy gondolatot Henri nagybátyjukról, aki Venezuelában
él.
Igen, mindent meg kellett tenniük, hogy kiradírozzák az emlé-
kezetükből a testvérüket, az unokatestvérüket, gyerekeik nagybáty-
ját a szeretni valók névsorából. Öt éve, hogy utoljára írtak szeretet-
tel teli levelet. De mégiscsak foglyai voltak a múltnak, a társasági
életnek. Leveleket írni az nagyon jó, nagyon kedves és nem kellett
azzal törődni, hogy „mit mondanak az emberek”. Nincs bennük
valami szorongó félelem ettől a találkozástól, egy fegyenctelepről
szökött testvérrel, aki Spanyolországba hívja őket randevúra?

245
 Nem akartam, hogy kötelességérzetből jöjjenek. Azt szerettem
volna, ha igazi jóérzéssel teli szívvel sietnek elém.
De mégis, ha tudnák…
Ha tudnák, mit érzek, milyen lassan közeledik a szárazföld,
amely huszonhét évvel ezelőtt olyan gyorsan távolodott, ha tudnák,
hogy a fegyenctelepen töltött tizenhárom év alatt gondolatban
mindig velük voltam.
Ha láthatnák a nővéreim azokat a képzeletbeli filmeket, amelye-
ket a sötétzárkákban, cellákban, szigorított fogságban álmodtam
magamnak.
Ha tudnák, hogy a kétségbeesésben belőlük, a családomból me-
rítettem a legyőzhetetlen élni akarás erejét, bennük találtam némi
békét, fogságom felejtését, az öngyilkosság elutasítását, ha tudnák,
hogy azoknak az éveknek, hónapoknak, napoknak, óráknak, per-
ceknek, másodperceknek a teljes magányában, nyomasztó csendjé-
ben gyönyörű gyermekkorunk emlékeiből éltem.
A part egyre közeledett, már látni lehetett Barcelonát, nemsoká-
ra a kikötőjébe érünk. Húúú! Húúú! visította a sziréna. Az a bolon-
dos ötletem támadt, hogy a kezemből tölcsért formáljak, és élet-
örömmel telin kiabáljak: „Ó! drágáim, megjöttem! Gyertek, fussa-
tok gyorsan!” Ahogy gyermekkorunkban kiáltottam, ha Fabras me-
zőin barangolva, ibolyaágyásra bukkantam. „Mind az enyém!” kiál-
totta Yvonne, s ujjával nagy képzeletbeli kört rajzolt a levegőbe,
jelezve, hogy az itt található összes ibolya az övé. „Nekem csak egy
pár szálat!” – mondta a mindig nagylelkű Hélène. Én nem törődve
azzal, hogy magánterület, a lehető leggyorsabban leszedtem min-
den ibolyát, nem érdekelt, hogy magántulajdon.
– Mit csinálsz itt drágám? Már egy órája kereslek!
Anélkül hogy felkeltem volna a napozóágyról, átfogtam Rita de-
rekát; ő lehajolt és gyöngéden megcsókolta az arcomat. S csak ak-
kor ébredtem rá, hogy most a családom felé megyek, de aki ide
hozott, akit most átölelek, az is az én családom. És ráeszméltem az
igazi szerelem nagyszerűségére és csodájára.

246
 – Drágám, néztem a közelgő szárazföldet, ahol megtalálom az
én halottaimat és azokat, akik élnek. S újraéltem a múltat.
Barcelonában a kocsink ragyogott a parton, benne jól elrendezve
a bőröndök. Átszeltük ezt a nagy várost, türelmetlenül gurultunk a
francia határ felé. A nap gyönyörűen sütött. Két óra sem telt bele, s
a várakozástól olyan izgatott lettem, hogy le kellett parkolnom az út
szélén, mert képtelen voltam tovább vezetni.
Kiszálltam. A szemem káprázott a táj szépségének a látványától.
A gondozott földek, az óriás platánok, a zizegő nádasok, a szalmate-
tős és vöröstégla-tetős tanyák, a széllel éneklő nyárfák, a mezők
összemosódó zöldjei, a legelő tehenek, nyakukban a halk szavú
kolomppal, és ezek a szőlőtőkék dús leveleikkel, amelyek nem tud-
ták egészen eltakarni a fürtöket. Katalóniának ez a darabja éppen
olyan, mint az én francia kertjeim. Mindez az enyém volt, attól
kezdve, hogy megszülettem. Ugyanazok a színek, ugyanaz a nö-
vényzet, ugyanaz a földművelés, mint ahol kéz a kézben sétáltunk
nagyapával, és ahol a papával vadászni mentünk s biztattuk Clara
kutyánkat, hogy fusson egy nyúl vagy egy csapat fogoly után. A
magánkerteket behatároló kerítések is ugyanolyanok, mint nálunk!
És a kis locsolókutak, körülöttük tocsogó víz; itt-ott deszkát fektet-
nek keresztül, hogy ne kelljen a vízbe lépni. Ha nem látom is, tu-
dom, hogy békák tanyáznak a vízben, amelyeket egy botra kötött
spárgával, amelynek horgot teszünk a végére, ki lehet halászni.
Teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez a hatalmas rónaság
Spanyolországban van, annyira hasonlított az Ardèche, vagy akár a
Rhone völgyére.
Ez a természet nagyon más volt, mint amit én a huszonhét év
alatt láttam. Csodáltam a sok kis gondozott parcellát. Olyanok vol-
tak, mint nálunk a plébános vagy a tanító ápolt kertje. Ennek a ter-
mészetnek olyan hatalma volt fölöttem, mint egy anyának, aki a
szívére szorítja a fiát. S nem vagyok-e én ennek a földnek a fia?
És ott az úton, Barcelona és Figueras között, elkezdtem zokogni.
Sokáig sírtam, amíg megéreztem a tarkómon Rita gyöngéd, nagyon

247
gyöngéd simogatását. Azt mondta: „Köszönjük meg Istennek, hogy
eljutottunk idáig, ilyen közel a te Franciaországodhoz s hogy nem-
sokára találkozol a tieiddel.”
Egy, a francia határhoz legközelebb eső hotelben szálltunk meg.
Másnap Rita vonattal ment Saint-Péray-be megkeresni Ju nénit.
Amíg ő elvolt, én kerestem és kivettem egy villát. Szívesen mentem
volna vele én is, de Saint-Péray francia terület. És én a francia
rendőrség szemében még mindig egy Guayanából szökött fegyenc
voltam. Találtam egy nagyon szép villát, egészen közel a parthoz.
Még egy kis türelem, Pilla, és látni fogod, amint leszáll a vonat-
ról az, aki annyira szerette apádat, aki úgy ápolta anyád emlékét a
házban, aki olyan szép leveleket írt neked, aki ébren tartotta ben-
ned azoknak az emlékét, akik szeretnek téged, és akiket te annyira
szeretsz.
Először Rita szállt le a vonatról, nagyon óvatosan, vigyázva egy
derék, jól megtermett asszonyra, aki olyan volt, akár egy paraszt-
asszony. Aztán következtek az útitáskák; egy készséges utas leadta
nekik.
És két vaskos kar átölelt és ezek a karok az élet melegét hozták és
ezer dolgot, amit nem lehet szavakkal kifejezni. Azt mondták ezek a
karok: „Végre! Huszonhét év után! Igaz, hogy apád örökké hiá-
nyozni fog, igaz, hogy anyád harminckilenc éve itthagyott. Valaki
feléleszti őket! Én! És én itt vagyok kettejük helyett, ők itt vannak
bennem, tudod? És nem két kar ölel át, hanem hat, s ez így lesz
mindig; azt mondják neked: Kisfiam, sose szűntünk meg szeretni
téged. Sose tudta az idő elmosni a képedet, sose hittük el, hogy bű-
nös vagy, sose töröltük ki a nevedet azok közül, akik drágák ne-
künk. És ne mondd, ne is gondold, hogy bocsánatot kell kérned
tőlünk, mert már régen megbocsátottunk.”
Egyik oldalamon Ritát, másik oldalamon az én második anyá-
mat fogtam át, s így mentünk ki az állomásról, teljesen megfeled-
kezve arról, hogy a táskák nem követik a tulajdonosokat.

248
 És Ju néni, mint egy kislány, felkiáltott, amikor meglátta az ő
gyerekei kocsiját. És ugyancsak felsikoltott abban a nem kevésbé
izgalmas pillanatban, amikor észrevette, hogy a táskák nem tartoz-
nak a csodák közé és nem követik saját lábukon a tulajdonost, aki
magánkívül van örömében. Ju néni kért, hogy menjek és nézzek
utána azoknak az átkozott, lelketlen táskáknak. De ugyanakkor to-
vább beszélt az ő kisfiához, minden aggodalom nélkül, mint aki
nem tartja szükségesnek a sürgetést. Az arcán az látszott: „Ha meg
se lesznek a csomagok, akkor se sokat vesztettem; és nem sajnálom
annyira, mint azt a pár percet, amit elveszítettem volna a csoma-
gokkal való törődéssel, abból az időből, amit az én megtalált fiam-
mal tölthetek.”
Délelőtt tizenegy óra volt, amikor Rita és Ju néni megérkeztek és
hajnali három, mire fáradtan az utazástól, a korától, az emlékek
áradásától elvonult lefeküdni. Bementem hozzá megcsókolni s el-
aludt a vállamon, mint egy gyerek.
Én is beestem az ágyba összetörten, erőtlenül; egy lélegzetnyi,
egy cseppnyi erőm nem maradt az ébrenlétre. A túl nagy boldogság
ugyanúgy megviseli az embert, mint valami nagy szerencsétlenség.
Az én két szeretett asszonyom előbb ébredt, mint én; ők keltet-
tek fel a mély álomból. Közölték, hogy már tizenegy óra, hogy a
nap ragyog, hogy az ég kék, hogy meleg a homok, és hogy a kávé
meg a pirítós már vár rám; hogy sietnünk kell a reggelivel s indulni
a határhoz, ahová két óra felé érkezik a nővérem és a családja.
– Inkább előbb, mint később – mondta Ju néni. – Mert a sógo-
rodnak gyorsan kell hajtania, hogy minél előbb ideérjen. A türel-
metlen család tagjai mind meg akarnak ölelni.
A kocsimat a spanyol vámőrség és rendőrség állomása közelé-
ben hagytam.
És lám!
Gyalog jöttek, szaladva, a sógoromat otthagyták sorban állni a
kocsijával a határ francia oldalán.

249
 Az első Hélène nővérem volt; futott felém a francia és a spanyol
határ közti senki földjén. Én az izgalomtól remegő gyomorral men-
tem eléje. Négy méterre egymástól megálltunk, egymás szemébe
néztünk. Igazán Néne az? Gyermekkorom kedvence?! S ez valóban
Riri? Imádott öcsém!? Ezt kérdezte a tekintetünk, melyet elborítot-
tak a könnyek, s egymás karjába vetettük magunkat. Különös! Az én
ötvenéves nővérem örökre a nővérkém marad. Számomra nem
öregedett meg, a régi ragyogást láttam a tekintetében; a vonásai,
nekem, semmit sem változtak.
Olyan hosszan öleltük egymást, hogy az egész világról megfe-
ledkeztünk. Rita már összecsókolta a gyerekeket. Egyszerre csak azt
hallom: „Milyen szép vagy te, néni!” Megfordultam és Ritát Néne
karjai közé dobtam: „Szeresd őt! Neki köszönhetjük, hogy most
együtt lehetünk, ő hozott ide hozzátok.”
Tündéri volt a három unokahúgom. A sógoromon igazi megha-
tottság látszott afölötti örömében, hogy a család egymásra talált.
Csak Jacques, a legidősebb hiányzott; ő az algériai háborúban har-
colt.
Elindultunk a villa felé.
Az első ebédünket, egy kerek asztal körül, sose felejtem el. A lá-
bam úgy reszketett, hogy le kellett a kezemmel szorítanom.
1929-1956. Rengeteg dolog történt ezalatt velem és velük is.
Mennyi befutott pálya, mennyi harc, amíg idáig eljutottunk, meny-
nyi legyőznivaló akadály! Ebéd közben nem beszéltem a fegyencte-
lepről. Csak megkérdeztem a sógoromat, hogy az elítéltetésem sok
bajt, gondot okozott-e nekik? Ő kedvesen megnyugtatott, de én
sejtettem, hogy sok szenvedést okozhatott egy elítélt testvér.
– Sose kételkedtünk benned. És mondd már, ha bűnös is lettél
volna! Sajnáltunk, de egy pillanatra sem tagadtunk meg.
Nem, nem beszéltem a fegyenctelepről s a szenvedéseimről. Az
ő számukra és hiszem, hogy az én számomra is – hála Ritának –
akkor kezdődött az élet, amikor eltemettem az öreg csavargót, hogy
feltámasszam Henri Charrière-t, a kis Ririt, az ardèche-i tanító fiát.

250
 Megteremtettem az otthonomat és újra megtaláltam a családo-
mat. Az unokahúgaimat elbűvölte, hogy az égből pottyant egy
nagybácsijuk, egy különleges amerikai kocsival, aki érdekes törté-
neteket mesél az indiánokról és sok mindent arról, hogyan él Dél-
Amerikában. Igazi amerikai nagybácsi! Csak imádni lehet!
Ez az augusztus hónap nagyon gyorsan eltelt a szép homokos
parton.
A nővéremben ráismertem a mama mozdulataira, ahogyan a
csemetéit hívta. Gyerekkorom hangjaira, a minden ok nélkül való
nevetésekre, az örömkitörésekre nyáron Palavas strandján, ahol
nyaraltunk a szüleinkkel
Egy hónap, harminc nap milyen hosszú egy magánzárkában,
egyedül, és milyen ijesztően rövid az újra megtalált rokonok között.
Regényesen szólva, részeg voltam a boldogságtól. Nemcsak hogy
megtaláltam a nővéremet, sógoromat, de felfedeztem újra, mi az,
ha szeretnek. Unokahúgaim, akiket eddig nem is ismertem, ma
olyanok, mintha az én lányaim lennének.
Kint voltunk Ritával a parton, aki ragyogott attól, hogy engem
boldognak lát. Győzelem volt számára és a legszebb ajándék, amit
kaphatott és kaphattam: összehozni bennünket a francia csendőrség
szomszédságában. Könyékre támaszkodva feküdtem, nagyon késő
volt már, lehetett éjfél is. Rita is kinyújtózott a homokban, fejét a
combomra fektette, én a haját simogattam.
– Holnap mindannyian szerteszét röpülünk. Milyen gyorsan el-
telt és milyen gyönyörű volt! S most szomorú vagyok, hogy el kell
válnom tőlük. Nem tudni, mikor látjuk újra egymást; olyan drága
egy ilyen nagy utazás!
– Bízzál a jövőben, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk.
Elkísértük őket egészen a határig. Ju nénit magukkal vitték. Kö-
rülbelül száz méterre a francia határtól elbúcsúztunk. Nem hullot-
tak a könnyek, mert megígértem, hogy két év múlva nem egy, de
két hónapot töltünk együtt.
– Nagybátyó, igaz, amit mondasz?

251
 – Persze, drágáim! Egészen biztos!
A sógorom fekete kocsija lassan elindult. Én az úton álltam, Rita
a karomra támaszkodott. Mindnyájuk arca felénk fordult és mi
egyre integettünk egészen addig, amíg egy másik kocsi eltakarta
őket.
Isten veletek! Ki tudja, látjuk-e még egymást!?
Egy héttel később a másik nővérem repülővel jött Barcelonába,
egyedül. Nem tudott a családjával jönni. A leszállásnál a több mint
negyven utas között, azonnal megismertem. Ő pedig habozás nél-
kül egyenesen felém tartott.
Három nap és három éjjel, mert nem tudott több időt tölteni ve-
lünk, szinte megszakítás nélkül elmerültünk az emlékekben. Rög-
tön megszerették egymást Ritával, úgyhogy bizalmasan elmond-
hattunk egymásnak mindent. Ő elmesélte az egész életét, én csak
annyit, amennyit elmondhattam.
Az első játszmát elveszítetted, államügyész úr, és ti, francia bírák,
mind, akik olyan elégedettek vagytok önmagatokkal, amikor ki-
mondjátok, hogy „életfogytiglan”, a nagyon éleseszű, kiegyensúlyo-
zott, becsületes, igazságos ítéleteteket! Közületek egyik sem látja
előre, hogy az az ember, akit kényszermunkára küldtetek, igaz,
hogy sokára, de mégis találkozik az övéivel, száz méterre a francia
határtól.
És nem bújik el a bozótba, hátra-hátranézve, nem követi-e vala-
ki, és nem azért jön, hogy segítséget kérjen vagy adományt a csa-
ládja számára, nem legyőzött, nem a szeretet morzsáit koldulja,
nem! Hanem győztes, legyőzte az embertelen ítéletet, amit hozta-
tok, legyőzte önmagát, mert megokosodott és elfogadta az életet
olyannak, amilyen, amilyennek mindenki elfogadja. Győztes az
egzisztenciateremtésben, a sikerekben és mindenki szeme láttára a
világ legszebb kocsijával érkezik, élete igényes, rátarti luxusából.
Két nappal később megjött Tangerből Rita anyja. A két gyöngéd,
finom keze közé fogta az arcomat, úgy ölelt át, mintha sose akarna
elengedni, s azt mondta: „Boldog vagyok, fiam, hogy szereted Ritát,

252
s hogy ő is szeret téged.” Hófehér haja glóriájával az arca körül,
sugárzott a derűtől, a boldogságtól. Ennek a visszfényét találtam én
meg Ritában.
Hosszú ideig maradtunk Spanyolországban, s a boldogság elfe-
ledtette a napok múlását. Visszafelé nem mehettünk hajóval, mert
az tizenhat nap, túl sok idő. A kocsit behajóztuk, s repülővel utaz-
tunk, mert vár ránk a munka.
Azért tettünk egy kis körutat Spanyolországban, megnéztük
Granada függőkertjeit, az arab civilizációnak ezt a csodáját. A Mira-
dor lábánál kőbe vésve egy költő szavait olvastam:
Dala limosna mujer, que no hay en la vida nada comme la pena de ser
ciego en Grenada. „Asszony, adakozz a kórház javára, mert nincs
szomorúbb az életben, mint vaknak lenni Granadában.”
Igenis van annál szomorúbb, mint vaknak lenni Granadában:
huszonnégy évesen, fiatalon, egészségtől duzzadva, bizalommal
telve az élet iránt, fegyelmezetlennek, és igen, nem túl becsületes-
nek lenni, de nem is igazán romlottnak, mindenesetre nem gyil-
kosnak, s elítéltetni olyan bűnért, amit más követett el; örökre el-
tűnni, személytelenül, erkölcsileg és fizikailag megsemmisülni;
minden remény és esély nélkül arra, hogy valaha is felemelheti a
fejét, mint aki ember.
Ahány ember van, akit az engesztelhetetlen, embertelen bírói el-
járás összezúzott, megsemmisített, az mind szívesebben lenne vak
Granadában!
Én egy voltam ezek közül.

253
 Tizennegyedik fejezet
AZ ÉJSZAKAI BÁROK – A FORRADALOM

A repülő, amelyre Madridban szálltunk, lassan leereszkedett

Maiquetián, Caracas repülőterén. Vártak a barátaink. Húsz perc
múlva már otthon voltunk. A kutyák ugráltak örömükben. A kedves
indiánjaink, akik családtagnak számítottak, elhalmoztak a kérdése-
ikkel:
– Señora! Hogy van Henri családja és Rita mamája? Mindenki,
aki itt szereti magukat, félt, hogy nem jönnek vissza. Hála legyen
Istennek, hogy „egészben” itt vannak.
Igen! Hála Istennek itthon vagyunk! Az a közösség, amely a
szomszédságunk, nagyon fontos volt a számomra. Lehetetlennek
éreztem, hogy eláruljam a belém vetett bizalmukat és semmilyen
okból nem hagynám el őket a jövőben sem. Képtelen lennék rá.

Megkezdődött az életért való küzdelem. Eladtuk az éttermet;

kezdtem torkig lenni a rostonsültekkel, a naranccsal töltött kacsával
és a borban főtt kakassal. Vettünk egy éjszakai bárt, a Caty bárt.
Egy éjszakai bárba Caracasban csak férfiak járnak. Voltak lánya-
ink, akik foglalkoztak velük. Beszélgettek, főleg meghallgatták őket,
ittak velük; ha nem voltak elég szomjasak, besegítettek nekik. Ez
teljesen más volt, mint a nappali élet; sokkal intenzívebb, cseppet
sem nyugodt, de minden éjszaka felfedezett az ember valami újat,
valami érdekeset.
Szenátorok, bankárok, ügyvédek, katonatisztek, magas beosztású
hivatalnokok szöktek ide éjszaka a zsúfolt nappalok után. Felszaba-
dultak itt a fegyelmezett, példás nappalok alól, s a különböző elfog-
laltságuk, no meg a családjuk terhétől. És a Caty bárban mindenki
kitárta a szívét. A képmutató társadalom kötelékéből való kitörést
jelentette, a gondot, a család felejtését, egy polgári osztály kiáltását
az emberi szabadság után. Elegük volt a konvenciók láncaiból, s
abból, hogy „mit szólnak hozzá az emberek”. Néhány óra hosszat

254
mindannyian megfiatalodtak. Az alkohol segítségével megszaba-
dultak a társadalmi kötöttségektől, végre szabadon beszéltek, vitat-
koztak és játszhatták a Don Juant a bár legszebb lányaival. Nálunk
nem lehetett messzebb menni, mert Rita erősen kézben tartotta az
ügyeket, s munkaidő alatt egy lány sem mehetett el a bárból. De
minden férfi élvezte a lányok jelenlétét, akik annyi kedvességgel
hallgatták a meséiket (ezt nagyon élvezték), s mással nem, mint a
fiatalságukkal és szépségükkel színezték a vendégek szabad óráit.
Mi mindent láttam, mennyi meglepőt, estétől hajnalig, és mégis
mindig jókedvű és elégedett voltam. A férfiak közül az egyiket, egy
fontos üzletembert, hűséges vendégünket, aki minden reggel ki-
lenckor már az irodájában volt, elkísértem a kocsijához, ahogyan a
többieket is. Gyakran a vállamra tette egyik kezét, a másikkal nagy
mozdulatot tett, mintha átölelte volna a Caracast övező hegyeket,
amelyek mögött már feltűnt a kelő nap. Egyszer azt mondta ne-
kem:
– Vége az éjszakának, Enrique, Avila mögül felkel a nap. Ennek
az éjszakának vége, reménykedünk a következőkben, még minden
zárva, és nappal a dolgok realitása szembesít bennünket a felelőssé-
günkkel. Vár a munka, az iroda, az élet; a mindennapi rabszolgaság.
De ezek nélkül az éjszakák nélkül tudnánk folytatni? Az éjszakának
vége, Enrique, a lányok szerterepültek és mi egyedül maradtunk,
mint két vén hülye.
De ezeknek a kínos-kedves pillanatoknak ellenére, mégiscsak el-
jöttek újra és újra élvezni az éjszaka álmodozását, tudva, hogy a
nappal kíméletlenül széttépi ezeket az álmokat.
Én is közéjük tartoztam, s felejthetetlen pillanatoknak voltam
tanúja, én, aki kívül álltam a mindennapi élet hajszáján.
Hamarosan még egy lokált nyitottam, a Madrigált, aztán egy
harmadikat, a Normandyt.
Egy szocialistával, Gonzalo Durand-nal, aki szemben állt a re-
zsimmel, s készen volt arra, hogy éjt nappallá téve megvédje a loká-
lok, bárok és éttermek tulajdonosainak érdekeit, alapítottunk két

255
védelmi szövetséget: a Federalt és a Mirandát. Rövid idő múlva
megválasztottak a társaság elnökévé és tőlünk telhetően védtük a
tagjaink érdekeit a hivatalnokok visszaélésével szemben.
Nekem mindig elképesztő ötleteim vannak! A Madrigált átala-
kíttattam orosz bárrá, Ninocska lett, s hogy illúziókeltőbb legyen,
beöltöztettem egy, a Kanári-szigetekről származó spanyolt kozák-
nak s lóra ültettem. A ló koránál fogva, nyugodt és csendes volt. Egy
másik közülük ellátta a portási teendőket. A vendégek gyakran kí-
nálták itallal a „kozákot”, aki nem feledkezett meg a nem kevésbé
tiszteletre méltó lovacskáról sem, aki ugyan nem pohárból itta a
whiskyt, de imádta a beleáztatott cukrot, még jobban a köménypá-
linkát. Az eredmény az lett, hogy amikor az aranyos gebe is berú-
gott, a ló és a „kozák” teljes sebességgel galoppoztak a bár körül a
Miranda úton, amely fontos ütőere volt ott a közlekedésnek; ke-
resztül-kasul táncoltak, vidám kurjongatás közepette. A következő
volt a látvány: kitépett, az aszfalton csúszó zabla, elakadt forgalom,
a sofőrök káromkodása, a lármára kinyíló ablakok; s mindez az
éjszaka kellős közepén. Igaz, hogy ilyenkor volt mit elintézni, de az
is igaz, hogy nagyon mulatságos volt.
Mindennek tetejébe, ha nekem van egy szál muzsikusom, az
nem mindennapi muzsikus. Egy német, Kurt Lorrendal, egy orgo-
nista, bokszolóhoz méltó kezekkel. A csacsacsát olyan mély oda-
adással játszotta, hogy az orgona hangjai megremegtették a falakat,
egész az épület kilencedik emeletéig. Nem akartam elhinni, de
egyik este a házmester és a fönt lakó felvittek, hogy győződjem
meg magam. Ami igaz, igaz, nem túloztak.
A másik lokálom, a Normandy, valóban igen jó helyen volt. Pont
szemben a Nemzetbiztonsági Hivatallal. Egyik oldalon a kíméletlen
elbánás, a másikon az életöröm. Ez alkalommal a jó oldalon álltam.
Semmi sem akadályozott, hogy komplikáljam az életemet. Mindig
a számomra legveszélyesebb utakat választottam. Most itt a foglyok
levélszekrénye lettem. Akár politikai, akár köztörvényes elítéltek
voltak.

256
 1958. Hónapok óta kezdett komoly mozgolódás támadni Vene-
zuelában Perez Jimenez diktatúrája ellen. Még a kiváltságos osztá-
lyok is távol tartották magukat tőle. Csak két támasza volt, a hadse-
reg és a szörnyű politikai rendőrség, amely időről időre elhurcolta
az embereket.
Ebben az időben Venezuela három legfontosabb politikai cso-
portosulása, mind száműzöttek, New Yorkban hozták nyilvánosság-
ra közös tervüket a hatalom megszerzésére. A három csoport veze-
tői: Rafael Caldere, Jovito Vilalba és egy kitűnő ember, Romulo
Betancourt. A kommunista párt fejét: Machadot nem fogadták ma-
guk közé. Azért a kommunisták fontos szerepet játszottak a törté-
netben.
Január elsején egy légügyi generális, Castro Leon, megkísérelte
felrázni az embereket, és egy kis csoport pilóta ledobott néhány
bombát Caracasra, főleg Perez Jimenez elnöki palotájára. Az akció
nem sikerült és Castro Leon Columbiába menekült.
De január huszonharmadikán, hajnali két óra körül, megjelent
egy repülőgép Caracas fölött. Perez Jimenez menekült a családjával,
legközelebbi környezetével és vagyonának egy részével. A gép
olyan megterhelt volt emberekkel és ingóságokkal, hogy a venezue-
laiak elnevezték „szent tehénnek”. Perez Jimenez tudta, hogy el-
vesztette a játszmát, s hogy a hadsereg elpártolt tőle. Tízévi diktá-
torság után hagyták elmenekülni. A gépe egyenesen San Domingó-
ba repült, ahol egy másik diktátor, Trujillo is megtelepedett, s aki
nem tehetett mást, mint hogy jó képet vágjon sorstársa érkezésé-
hez.
Caracas egy katonai kormányzatra ébredt, amelynek élén Wolf-
gang Larrazabal admirális állt, aki embereivel megragadta az elha-
gyott hajó kormányát. Ez forradalmat jelentett. Ebben a forrada-
lomban fontos szerepet játszott egy fiatalember: Fabricio Ojeda. Az
események folyamán könnyen magas pozícióba juthatott volna és
komoly vagyonra tehetett volna szert, de nem élt ezzel a lehetőség-
gel. Később egyike volt a legkeményebb gerilláknak. „Öngyilkos”

257
lett egy rendőrségi cellában. Ismertem és tisztelettel emlékezem rá.
Valószínű, hogy egy napon szobrot állítanak neki.
Közel három hétig Caracas utcái rendőrök nélkül maradtak. Per-
sze hogy voltak fosztogatások és erőszakos cselekedetek, de majd-
nem kizárólag a „perezjimenezisták” ellen. A nép fellélegzett tízévi
dermedt hallgatás után. A Normandyval szembeni biztonsági szer-
vet megtámadták s a tisztjeit nagyrészt megölték.
A Perez Jimenez elmenekülése utáni három nap alatt kis híján
elveszítettem mindenemet, amit tizenkét évi munkával szereztem.
Több helyről telefonáltak, hogy azokat a bárokat, éjszakai klu-
bokat, luxuséttermeket, ahová a „perezjimenezisták”, kiváltságosok
jártak, megtámadják, feldúlják és kifosztják. Ez nem volt olyan fe-
nyegető azok számára, akik nem laktak az üzleteik közelében. De
mi, a Caty bár fölött, az emeleten laktunk. Ez egy kis villa volt egy
zsákutcában; a bár a földszinten, a lakás az emeleten.
Elhatároztam, hogy megvédem a házamat, az üzletemet és álta-
lában mindenemet. Húsz üveget megtöltöttem benzinnel és Molo-
tov-koktélt csináltam. Gondosan sorba raktam őket a tetőn. Rita ott
maradt mellettem, nem akart egyedül hagyni. Jókora tégla a kezé-
ben. Hát így!
Egy embercsoport csődült oda, lehettek vagy százan, fosztoga-
tók. A Caty bár zsákutcában volt, így amikor a kis utcába betódul-
tak, nem volt kétséges, hogy oda akarnak betörni.
Amikor elértek hozzánk, kihallatszott a lármából: „Ide perezji-
menezisták jártak. Kirámolni!” Nekilendülőben voltak a vasrudak és
az evezőlapátok.
Egy pillanat múlva a horda leállt. Négy ember széttárt karral áll-
ta el a bejáratot. Megállították a felizgatott tömeget. S akkor azt
hallottam:
„Mi is munkások és forradalmárok vagyunk. Évek óta ismerjük
ezeket az embereket. Enrique, a tulajdonos, francia és barátja a
népnek. Ezt számtalanszor bebizonyította. Takarodjatok innen,
nincs itt semmi keresnivalótok!”

258
 Aztán további vita következett, de most már lecsillapulva, és hal-
lottam ezeknek a derék embereknek a szavait; elmondták, miért
védenek meg bennünket. Az egész körülbelül 20 percig tartott. Rita
meg én még mindig a tetőn voltunk, téglával a kezünkben. A négy
védelmezőnk meggyőzte őket és további fenyegetés nélkül elvonul-
tak. Végre magunkhoz tértünk mi is és ők is. Senki nem jött vissza.
Ez a négy ember, a mi megmentőink, a caracasi vízszolgáltató
üzem alkalmazottai voltak. A Caty bár bejárata mellett, a zsákutca
mélye egy kis térré formálódott, s itt volt a vízszolgáltató bejárata.
Idejöttek, innen mentek a víztároló kamionok s ellátták az ilyen
vagy olyan okból vízszegény területeket. Az alkalmazottak, a mun-
kások nagyrészt baloldaliak voltak. Ez természetes. Ha be-bejöttek
egy kólára, gyakran kaptak valami harapnivalót is. Persze pénzt
nem fogadtunk el érte. Jó szomszédságban éltünk velük, mert érez-
ték, hogy a mi szemünkben ők épp olyan emberek, mint bárki más.
A diktatúra alatt sose beszéltek politikáról, csak néha egy-egy fel-
hajtott pohár után csúszott ki lázongó mondat a szájukon. Aminek
az lett a következménye, hogy becsukták vagy az állásukból elbo-
csátották őket. Rita meg én, gyakran hallottuk egyiktől-másiktól,
hogy a „bűnös” kiszabadult s visszavették a munkahelyére.
A szenátorok, képviselők, tisztek között akadt nagyon szíves és
humánus is. Ritka volt az olyan, aki visszautasított valamilyen ké-
rést.
Ezekben a napokban a vízszolgáltató alkalmazottai megfizettek
nekünk mindenért a bátorságukkal. És a legérdekesebb az volt,
hogy a csoda megismétlődött a két másik üzletünkkel is. A Ninocs-
kában még egy ablak sem volt betörve. A Normandy, amely szem-
ben volt a félelmetes Nemzetbiztonságival, ahol a forradalom cent-
ruma volt, ahol minden oldalról lövöldöztek, ahol a forradalmárok
jobbról balra és balról jobbra, végig a Mexikó úton minden üzletet
felgyújtottak vagy szétdúltak, a Normandyben nem tettek kárt. Mi-
lyen titokzatos parancs mentette meg, nem tudom, és soha nem is
fogom megtudni.

259
 Perez Jimenez diktatúrája alatt csak az erőszakos fegyelmet,
munkát, az Állambiztonsági terrorját ismerték. Tíz éven át senki
nem vitatkozhatott, csak engedelmes lehetett. A sajtó tökéletesen
elnémítva.
A tengerész Larrazabal hatalomra jutásakor mindenki énekelt,
táncolt, mindent kimondtak vagy megírtak, amivel csak teli volt az
intellektuális és demagóg politikusok feje, az örömtől részegen, teli
torokból szabadon kiáltozhattak. És ez nagyon boldogító volt. Fellé-
legeztünk.
Összevéve, Venezuela mind a négy sarkából, a tengerészektől a
költőkig s a művészlelkek, akik érzékenyek a milliók nyomorúságos
helyzetére, a diktátor bukása után belevetették magukat az élet
gyorsuló hullámverésébe. Larrazabal megcsinálta a sürgősségi ter-
vet. Ehhez a pénzt a nemzeti vagyon terhére vette fel, s szétosztotta
a szerencsétlen milliók között.
Megígérte, hogy választások lesznek. Igyekezett a javakat becsü-
letesen szétosztani. A legtöbbet Betancourt kapta, de nem tehettek
másként, mert nagyon nehéz helyzettel kellett szembenézniük.
Nem volt olyan nap, hogy ne készülődött volna valamilyen össze-
esküvés, és nem volt olyan nap, hogy ne nyertek volna csatát a re-
akcióval szemben.
Megvettem Caracas legnagyobb kávéházát Sabana Grandéban;
több mint négyszáz férőhely! Ebbe a kávéházba adott nekem talál-
kozót Julot Huignard, a Lévy-féle ékszerbolt kirámolója. Ez 1931-
ben, a Santé börtön folyosóján történt. „Bátorság, Papi – mondta –,
találkozunk Caracasban, a Grand Caféban!” Én itt vagyok! igaz,
hogy huszonnyolc évvel később, de itt vagyok. Sőt én vagyok a
tulajdonos, de Huignard nincs itt.
Úgy látszott, minden rendben van körülöttem. De az ország po-
litikai helyzetének stabilizálása nem volt könnyű feladat Betancourt
számára. Egy galád merénylet ellene megzavarta ezt az ingatag,
fiatal demokráciát.

260
 Trujillo, a bukott diktátor irányította San Domingóból. Az elnöki
kocsit, amikor az egy hivatalos ceremóniára ment, útközben fel-
robbantották. A katonai parancsnokság főnöke meghalt, a sofőr
súlyosan megsebesült, Lopez Henriquez generális és a felesége
iszonyúan összeégett s magának az elnöknek az alsó karja majdnem
szénné égett. Huszonnégy órával később, bepólyált karral, beszédet
mondott Venezuela népének. Ez olyan hihetetlen volt, hogy egye-
sek azt állították, nem ő beszélt, hanem egy hasonmása.
Felesleges is mondani, hogy ezt az Isten áldotta országot, ebben
a légkörben, megtámadták a politikai szenvedélyek vírusai. Min-
denki magában hordta a mikrobákat, minden rendőrökkel lett tele.
A hivatalnokok között sokan eltagadták a politikai hovatartozásukat
és született egy borzasztó jelszó: „Mi parancsolunk!”
A különböző adminisztrációs alkalmazottak gyakran megjelen-
tek, hogy kihúzzák a talajt a lábam alól. A legkülönbözőbb ügyek
felügyelői a likőrök, a városi adók, hol ez, hol az miatt zaklattak.
Nagy részük teljesen felkészületlen volt, s csak azért kerültek erre
vagy arra a helyre, mert ilyen-olyan politikai párthoz tartoztak.
Mi több! Ezek a hivatalok ismerték a múltamat. Ha tisztessége-
sen is éltem és semmi dolgom sem volt velük, akkor is csak mene-
dékjoggal tartózkodtam itt, Franciaországban nemkívánatosként
nyilvántartva. A rendőrök kihaszálták ezt, és így-úgy zsaroltak, szó-
rakoztak a múltammal. Például: két évvel ezelőtt meggyilkoltak egy
franciát s a tettest a mai napig nem találták meg. Tudok valamit?
Nem tudok semmit? A helyzetemre való tekintettel nem áll érde-
kemben tudni erről egy és mást?
Kezdtem torkig lenni ezekkel az alakokkal! Nem mintha pilla-
natnyilag mindez különösen fenyegető lett volna, de ha ez így foly-
tatódik s én egyszerre csak botrányt csinálok, nem tudni, egy-két év
múlva milyenné fajulhat a helyzetünk. Nem, itt semmi cirkusz!
Ebben az országban nem, amely lehetőséget adott, hogy újra em-
berré legyek és új életet teremtsek magamnak.

261
 Nem volt mit halogatni, eladtam a Grand Cafét meg a többi üz-
letet is, és Rita meg én Spanyolországba mentünk. Talán sikerül
akklimatizálódnom és sikerül vinni valamire.
Nem tudtam megszokni. Az európai országok túl jól vannak be-
rendezkedve. Amikor Madridban a tizenharmadik kérelmemet
adtam be, hogy egy üzletet nyithassak, udvariasan közölték, hogy
kell egy tizennegyedik. Úgy találtam, hogy ez már sok. És akkor
Rita látta, hogy a szó szoros értelmében képtelen vagyok távol élni
Venezuelától, hogy még a bosszankodások is hiányoznak, annak
ellenére, hogy ott mindent eladtunk, azt mondta: menjünk vissza!

262
 Tizenötödik fejezet
A RÁKOK – A RÉZ

Újra Caracasban! 1961-et írtunk, tizenhat év telt el El Dorado óta.

Minden különösebb gond nélkül, tökéletesen boldogok voltunk,
örültünk az életnek. A körülmények nem engedték, hogy Spanyol-
országban újra találkozzam a családommal, de a rendszeres levél-
váltás útján mindent tudtunk egymásról.
Az éjszakai élet nagyon megváltozott Caracasban, és olyan szép,
elegáns üzletet, mint a Grand Café, amit eladtam, már nem tudtunk
venni. Egyrészt nem volt hozzá elég pénzünk, másrészt nem is le-
hetett olyat találni, még kevésbé egy újat berendezni. Ráadásul egy
ostoba törvény a bártulajdonosokat, miután alkoholos italokat szol-
gáltak fel, kikiáltották korrupt, a társadalmat megrontó személyek-
ké. S ezt azok tették, akik minden további nélkül megengedték a
visszaéléseket a hivatalnokaiknak. Nem volt kedvem újra belemen-
ni ebbe a csőbe.
Valami mást kell csinálni. Nem találtam gyémántbányát, de ta-
láltam egy olyan kincsesbányát, amely teli volt hatalmas rákokkal s
langusztákkal. S ez megint csak Maracaibóban volt.
Szép házat vásároltunk, megvettem a part egy darabját és alapí-
tottam egy társaságot „Capitan Chico” néven. Ez volt annak a ne-
gyednek a neve, ahol az én saját partrészem volt. „Henri Charrière
Részvénytársaság.” Elnöke Henri Charrière. Első részvényes: Rita.
Nagyszerű kalandba bocsátkoztunk. Vásároltam tizennyolc ha-
lászhajót. Nagy bárkák voltak, felszerelve ötven lóerős motorral és
százötven méteres hálóval. Egy-egy bárkában öt halász. Egy hajó,
teljes felszereléssel tizenkétezer-ötszáz bolivárba került (egy bolivár
= egy frank), sok pénzt ért a tizennyolc hajó.
Nyakig merültünk a munkában. Életet teremtettünk magunk
körül, átalakítottuk a falvakat, megszüntettük a nyomort, eltüntet-
tük a munkaundort, mert jól megfizettük a munkát, az embereknek

263
egzisztenciájuk lett, és hamarosan megszerveztem a tóparti kis ha-
lászfaluk kapcsolatát San Franciscóval.
Ezeknek a szegényeknek nem volt semmijük, mi adtunk nekik,
garancia nélkül, öt tagból álló bárkacsoportokat. Szabadon halász-
hattak. Úgy szólt a szerződés, hogy a zsákmányt nekem adják el,
napi áron, 0,50 bolivárért; a halászat minden anyagi terhe rám há-
rult.
Az üzlet jól ment és én szenvedélyesen dolgoztam. Volt három
hűtőkamionunk, amelyek szünet nélkül járták a partot és begyűjtöt-
ték a zsákmányt, amelyet a halászaim kifogtak, de vásároltunk
olyan halászoktól is, akik nem tartoztak az enyéim közé, méghozzá
a legmagasabb áron. Én szerkesztettem a tó fölé egy cölöpökön
nyugvó mólót, melyet egy lapos tető fedett. Itt dolgozott egy száz-
húsz vagy száznegyven főnyi asszonycsapat, akiket Rita irányított.
Ezek kiemelték a rákokat s egy erre szolgáló géppel kitisztították a
belsejüket és lefejezték őket. Utána jeges vízben újra meg újra
megmosták és súlyuk szerint osztályozták. Voltak tíz-, tizenöt-,
húsz-, huszonöt-, harmincdekásak. Minél nagyobbak voltak, annál
drágábbak. Amerikából minden héten kedden kaptam egy zöld
színű levelet, s abban értesítettek az árfolyamról. Legalább egy gép
ment naponta Miamiba. Egy DC8-asra 12 400 fontnyi áru fért, néha
két DC4-est is megraktunk, ami 24 800 font árut jelentett.
Sok pénzt kereshettem volna, ha egy nap nem követem el azt az
ostobaságot, hogy társulok egy amerikaival. Igazi holdvilágképű
volt, jóságos, becsületes kinézetű. Nem tudott sem spanyolul, sem
franciául, én meg nem beszélvén angolul, nem vitázhattunk egy-
mással.
Ez az alak semmilyen tőkét nem hozott az üzletbe, de hozott két
ismert márkájú fagyasztót, amit Maracaibóban és környékén min-
denütt kapni lehetett. A rákok fagyasztása tökéletes volt.
Én fedeztem anyagilag a halászatot, én felügyeltem a hajókra, én
fogadtam nap mint nap a szállítmányt, amellyel megtömtük az én
három fagyasztó kamionomat, és készpénzzel fizettem a halászok-

264
nak. Tehát egyedül viseltem ennek a jelentékeny összegnek a ter-
hét. Egyik nap lementem a partra harmincezer bolivárral a zse-
bemben és hazamentem egyetlen fillér nélkül.
Mindez jól meg volt rendezve. Semmi sincs ok nélkül! Állandó
volt a harc az én halászaimmal és a kalózkodó felvásárlókkal.
A halászok becsületes emberek voltak. De a több haszon csábí-
totta őket. Amit nálam kerestek, nem a legjobban használták fel, és
egyre szerényebb körülmények közt kellett élniük. Semmi jelét
nem mutatták, hogy szükségét érzik annak, hogy a házukat, a laká-
sukat rendbe hozzák; hogy új bútort vegyenek, hogy igazi konyhá-
juk, hálószobájuk legyen. Sokszor elmondtam nekik, melyek a civi-
lizált élet elemi feltételei. Valami nemtörődömség tartotta fogva
őket, amivel szemben tehetetlen voltam. Csak sajnálni tudtam őket.
Mindez nem akadályozott meg abban, hogy számtalan gyerek ke-
resztapaságát elvállaljam.
A tragédiát ezek a kalóz felvásárlók okozták. Elhatározták, hogy
a halászoknak, akiknek én jelentettem az anyagi hátteret és bizton-
ságot, bemesélik, hogy én a napi áron alul fizetem őket. A feketézők
nem kockáztattak semmit, mert semmijük sem volt. Nem voltak
hajóik; egy hűtőkocsijuk volt. Ez volt minden. Megjelentek a par-
ton, megvették a rákokat, mindegy, hogy ki számára. Ők 0,50 bo-
livárral többet adtak kilójáért. De ismétlem, engem az egész halá-
szat anyagi terhe nyomott, a kalózokat semmi. Ha megvettek egy
nyolcszáz kilós rakományt, kilónként 0,5 bolivárral magasabb áron,
mint amit nálam kaptak, az négyszázzal több bolivárt jelentett a
halászoknak. És a négyszáz osztva öttel, azt jelenti, hogy fejenként
nyolcvan bolivárral több jutott nekik. Szentnek kell lenni ahhoz,
hogy ennek ellen tudjon állni valaki. Ahányszor csak alkalom volt
rá, az én halászaim elfogadták a kalózok ajánlatát. Meg kellett véde-
nem az érdekeimet, szinte éjjel-nappal a körmükre nézni; de ne-
kem tetszett a harc és ezzel együtt élveztem az életet.
Amikor elküldtük a szállítmányunkat az Egyesült Államokba s
felmutattam a bankban a szállításról szóló papírt s hozzá a doku-

265
mentumot, az áru kitűnő minőségéről és helyes fagyasztásáról, a
pénzösszeget áruhitellevélre vezették. A bank az egész érték 85 szá-
zalékát fizette ki, s a fennmaradó 15 százalékot csak hetvenkét órá-
val később, az áru vizsgálata és elfogadása után, amikor is Miami
értesítette Maracaibót az áru megérkezéséről.
Gyakran megesett, hogy szombaton, amikor két repülőjárat volt,
s én mind a kettővel szállítmányoztam, a holdvilágképű elkísérte az
egyik szállítmányt.
Ezen az átkozott szombati napon nem dolgoztak az áruátvevők.
Tehát valakinek ott kellett lennie a kirakodásnál, amíg a hozzáértő
munkások átrámolták a fagyasztó teherkocsiba, s elvitték az árut a
vásárló gyárához, Miamiba, Tampaba és Jacksonvilbe. Mint ezen a
szombaton is, a bankok zárva voltak, nem lehetett használni a hitel-
kártyát. De hétfőn reggelre, az Egyesült Államokban 10-15 százalék-
kal feljebb ment a languszta ára. Úgy tűnt, remek üzletre van kilá-
tás. Mintha ruletteztem volna. Jó húzásnak látszott az is, hogy a
holdvilágképű szombaton elkísérje repülőn az árut. Akkor még
nem tudtam, hogy többé sose látom.
Voltak hónapok, amikor kevés volt a rák a tóban. Ilyenkor bérel-
tem egy nagy tengeri hajót s elmentem vele egészen Los Roquesig,
ahol rengeteg pompás languszta volt. Remek, első osztályú zsák-
mánnyal tértem vissza. Mindjárt ott helyben letisztíttattam, lenya-
kaztattam. Nagy értékű áru volt. A legnemesebb rész, a languszta
farka egy kiló húsz, egy kiló harminc dekás volt. Ennek a szállít-
mánynak az árát és a „társamat” nem láttam soha többé. Eladta az
egészet és meglógott a pénzzel.
Hétfőn semmi hír az én „társamról”. Kedden sem. Bementem a
bankba. Semmi hír Miamiból. Nem akartam hinni, de már tudtam,
hogy alaposan átvertek.

Állati dühbe jöttem, és a holdvilágképű keresésére indultam

Amerikában, revolverrel a zsebemben. Nyomra akadtam, ami nem
volt nehéz, de minden címen találtam egy jó asszonyt, aki közölte,

266
hogy ő törvényes felesége, de nem tudja, hol van a férje. Mindez
három különböző városban! Sose találtam meg az én rokonszenves
„társamat”.
Teljesen leégtem. Százötvenezer dollárt veszítettünk. Megma-
radtak a hajók, de eléggé lerobbant állapotban voltak azok is és a
motorjaik is. Ez olyan foglalkozás, amelyhez, hogy dolgozni lehes-
sen, mindennap komoly készpénzzel kell rendelkezni, így hát nem
tudtunk egyenesbe jönni. A hajókat, leromlott állapotban, eladtuk
mind. Rita nem panaszkodott és nem tett szemrehányást, amiért
hagytam magam így átejteni. A tőkénk, tizennégy év kemény mun-
kájának az eredménye, benne két év haszontalan áldozathozatal, az
állandó erőfeszítés, minden odaveszett vagy majdnem minden.
A halászok nagy családja könnyekkel a szemében köszönt el tő-
lünk. Ők is döbbentek voltak és bizonygatták, mennyire fáj nekik,
hogy elmenni látnak bennünket; hálálkodtak, amiért két éven át
olyan jólétben éltek, mint azelőtt soha.

Visszamentünk Caracasba. Kivettünk egy helyes lakást nem

messze a Grand Cafétól, a Sabana Grandé negyedben.
Mit fogunk csinálni?
Hogy üzletet nyissunk, ahhoz nem volt tőkénk. Ki kell találnunk
valamit.
Megtudtam, hogy külföldi társulások nagyon érdeklődnek és
szívesen vesznek elektrolitikus rézhulladékot, korlátlan mennyi-
ségben. Ez kényes dolog volt, mert a réz stratégiai anyagnak számí-
tott. Az USA egész DélAmerikában rajta tartotta a szemét, hogy át
ne csússzon a vasfüggönyön. Venezuelában, a hadsereg utánpótlási
ügyosztálya foglalkozott ennek az ellenőrzésével. A vásárlók szerint
Venezuelában nagy mennyiségű ilyen réz halmozódott fel, lévén,
hogy Venezuelának nem volt megfelelő ipara a hasznosításra és
feldolgozásra. Tudták, hogy ezt a rézhulladékot lehetetlen kivinni
az országból. Kiviteli engedély kellett hozzá, s ezt az engedélyt csak

267
a hadseregtől lehetett megszerezni; vagy legalábbis egy olyan do-
kumentum kellett, amely nem tiltja a kivitelt.
S itt kezdődött életem legbolondabb históriája.
Kapcsolatba léptem a felvásárlók csoportjával és közöltem, hogy
én vagyok a számukra a megfelelő ember. A kapcsolat felvétele
után rögtön hitellevelet nyittattam a számukra, mert mielőtt intéz-
kedni kezdtem, biztosítanom kellett magamat, hogy ha az üzlet
egyszer majd beindul, rendelkezésemre áll a szükséges több millió
dollár. A pénz természetesen az ő nevükre jön.
Nekiestem és elkezdtem intézkedni. Sok helyről jelentős meny-
nyiséget ígértek hulladék rézből. Volt, aki tudta, hol húzódik egy
telefonkábel, titokban tartva, alapos őrizet alatt. Szerinte az őrség,
amely a szigorú felügyeletet ellátta, maga sem tudta, mit őriz. Az
egyik eladó elmagyarázta nekem, hogy aki erre az üzleti lehetőség-
re felhívta a figyelmét, egy fontos részletről is tájékoztatta: a kábel
darabokra összevágva hordókban van, rá nyersvasat és öntöttvasat
halmoznak, és ócskavasként adják el – ezt nem tiltja a törvény.
Egy tiszteletre méltó katalán kereskedő veje az Elektromos Mű-
veknél van alkalmazásban. A vállalatnál egy csoportnak sok kilomé-
ternyi rézből való, nagyfeszültségű, használt kábel van a birtoká-
ban; ezt a kábelt, a rézből való régit, más anyagból készült kábellel
pótolták. Szerinte jó áron, készpénzért, szívesen tárgyalnak velem a
dologról. Venezuela négy jelentős pontján, féltve őrzötten és dugva,
nagy mennyiségű ilyen réz van felhalmozva, amely vevőre vár.
Minden eladó őrizte a réz titkát, nem ők tárgyalnak, hanem köz-
vetítő útján adják tovább egy másik eladónak. Nekem is csak homá-
lyosan beszélt az illető a forrásról, soha nem mondta meg az ő el-
adója nevét. Mindez a kölcsönös bizalom jegyében zajlott le. Az
ügyletet nagy csend vette körül.
Papíron vettem, eladtam, vettem, eladtam, eladtam. A kis lakás-
ban pompás ételekkel vendégeltem meg jövőbeli vevőimet és el-
adóimat. A konyhában Rita túltett önmagán. A legravaszabb, leg-

268
ügyesebb kereskedőnek hittem magam. Én voltam az üzlet táma-
sza; csak engem ismertek, az eladók is, a vevők is.
Machiavellivé lettem! Vásároltam hitelbe (szerencsére!) s elad-
tam hitelbe.
Minden találékonyságomat, minden időmet erre fordítottam, s
utolsó filléremet is, ami a halászatból megmaradt, az utóbbi egy év
alatt elment borra, meg whiskyre.
Társulásokat hoztam össze, amelyen belül mindenki keményen
ellenőrizhette a milliókat, amelyeknek majd be kellett folyniuk. A
jövőbeli részesedés épp olyan fontos volt, mint amilyen változó.
Voltak a türelmetlen vevőkkel vacsorák és titkos összejövetelek.
Voltak még titkosabb tanácskozások a barátok barátaival, akik el
tudták intézni a miniszternél az export engedélyezését. Voltak köz-
vetítők, akik azt proponálták, hogy béreljek saját kikötőt, ahol sze-
rintük azt csinálunk amit akarunk, az őrség szemet huny a „keres-
kedelem” felett; a réz ólomnak, nyersvasnak, ócskavasnak becézte-
tett. Kiszámítottuk a szállítás költségeit. Én arra jutottam, hogy te-
rületenként kell egy kikötő. Keleten Guantánál, nyugaton Maracai-
bónál. Röviden, csináltunk egy számítást a vevőimmel, s kiderítet-
tük, hogy szenzációs összeget osztunk majd szét.
Biztos voltam a sikerben. Egyik emlékezetes, Rita által készített
vacsora után (melyeknek a caracasi kereskedők között már híre
volt), a legfontosabb eladóimmal tisztázni akartam az üzlet részlete-
it. Minden szabályszerű volt. Mindegyikük pontosan feljegyezte a
várt sok tonnás szállítmány adatait, amelyek készenlétben álltak
arra, hogy eljussanak hozzám. A szállítás dátumát lefixáltuk.
S amikor már minden elrendeződött, csak az volt hátra, hogy
egy venezuelai tiszt révén megtudjam, hogyan szerezzem meg a
hadsereg érdekelt részlegének a támogatását, s azzal a miniszter
jóváhagyását. Átadtam neki a szállítmány mennyiségét, minőségét
és származását tartalmazó dossziét.
Másnap becsapott a bomba. A tiszt felhívott telefonon:

269
 – Kedves barátom, nagyon sajnálom, de közölnöm kell veled,
hogy annyi rezet adtál el, amennyi egész Közép- és Dél-
Amerikában nem létezik.
Mi történhetett? Ez megbolondult? Nem akar foglalkozni ezzel
az üggyel? Túl kockázatosnak találja? A rézhulladéknak lennie kell!
Ennyi ember nem hazudhatott nekem! De este eljött hozzám, ke-
zében a cáfolhatatlan bizonyítékokkal. Nem kételkedhettem a ka-
tasztrofális valóságban.
Hittem az eladóimnak, azok hittek az ő eladóiknak, akik közvetí-
tők is voltak az első és az utolsó láncszem között. De sok közülük
nem hitt abban, hogy a réz egyáltalán létezik. Engedtek egy újabb
üzleti lehetőség csábításának. Az egész a „becsületes” katalánkeres-
kedő műve volt; agyafúrtak ezek a katalánok. Eladtak három tucat
lerobbant hűtőszekrényt, ami a kutyának sem kellett, megcsillantva
a nagy üzlet, a több tonnányi hulladék réz eladását. Egyiküknek,
egy magyarnak például a nagy üzlet reményében, teli volt a lakása
csákánynyelekkel. Attól kezdve, ha egy útkaparót meglátott, elfor-
dította a fejét.
Én torkig voltam az üzletfeleimmel, de már késő volt. Kezdhet-
tem minden elölről. A sok tonnáról kiderült, hogy mindössze né-
hány kiló. Találtam jelentéktelen mennyiségű elhasznált töltényhü-
velyt, ami nyilván a lőgyakorlatokból maradt vissza. Ez volt min-
den. A tengerfenéki rézkábelek sosem léteztek, nagyfeszültségűek
még kevésbé.
A helyzet tragikus volt; magasról mélyre zuhantam, mert egy év
alatt elköltöttem minden maradék pénzemet abban a reményben,
hogy a befektetés sokszorosan megtérül.
A valóságosak a reménybeli vevők voltak, akiknek nem tudtam
kifizetni az előlegezett befektetést, és a bankban nem tudtam meg-
nyitni a hitellevelet. Egy nagy bűnöm volt: hittem a „becsületes”
kereskedőknek.
Nem érdemes leírni, milyen állapotban voltam. Nem egészen
két év alatt kétszer vettek palira. Először a holdvilágképű, most az

270
úgynevezett becsületes üzletemberek, akik a valóságban semmire-
kellő gazemberek voltak.
Olyan dühös voltam magamra, hogy egyszerre csak meglepve
hallottam a saját dühödt kiáltozásaimat, amint egyedül le-fel ro-
hangálok az ebédlőben:
– Ezentúl elég a „becsületes” üzletemberekből, mind lopnak és
hazudnak! A jövőben csak igazi csavargókkal társulok. Azokkal leg-
alább tudja az ember, hányadán áll!

271
 Tizenhatodik fejezet
A GORILLA – PABLITO

Kopogtattak az ajtón (a csengő nem működött), s én fuldokló

dühvel mentem kinyitni, remélve, hogy aki kopog, egyike lesz a
rézkereskedő uraknak s én végre felszabadultan, gátlás nélkül a
képébe vághatom, milyen disznó módon bántak el velem.
Régi cimborám, Bolagno ezredes állt az ajtóban. Ő és a családja
az egyetlenek voltak Venezuelában, akik Pillangónak szólítottak.
Mindenki más Enriquének vagy Don Enriquének hívott, attól füg-
gően, hogy milyen volt a pillanatnyi anyagi helyzetem. A venezue-
laiaknak sajátos antennájuk volt, amivel csalhatatlanul felfogták a
másik pénzügyi helyzetét; hogy felvirágzóban van-e valaki, vagy
éppen lerobbanóban.
– Hát Pillangó, öreg cimbora, tudod-e, hogy több mint három
éve nem láttuk egymást?
– Úgy bizony, Francisco, annak három éve.
– És miért nem látogattál meg az új házamban, amit felépíttet-
tem?
– Mert nem hívtál meg.
– Barátot nem hív meg az ember, a barát akkor jön, amikor
akar, mert a háza a barátoké is. A meghívás egyenesen sértő lenne,
és azoknak a sorába helyezné, akik valóban nem jöhetnek meghívás
nélkül.
Nem válaszoltam, mert éreztem, hogy igaza van.
Bolagno átölelte Ritát. Aztán leült, gondterhelt arccal rákönyö-
költ az asztalra. Ezredesi sapkáját ledobta.
Rita kávéval kínálta, s én megkérdeztem:
– Hogy tudtad meg a címemet?
– Az az én dolgom. De miért nem értesítettél te róla?
– A sok munka, meg a sok gond…
– Gondjaid vannak?
– Éppen elég.

272
 – Na, jól nézek ki!
– Miért?
– Mert azért jöttem, hogy kölcsönkérjek tőled ötezer bolivárt
Teljesen le vagyok égve!
– Francisco, sajnos, lehetetlen,
– Tönkrementünk – mondta Rita.
– Úgy? Tönkrementetek? Szóval te is leégtél, Pillangó! Ez nem
lehet igaz! Ráadásul van képed ezt közölni velem? Lerobbantál és
bujkálsz előlem? Ezért nem kerestél fel; nem akartad kitálalni ne-
kem a gondjaidat!
– Igen…
– Na jó! Hát akkor engedd meg, hogy aljas fráternak nevezzelek.
Mert ha az embernek van egy barátja, akkor annak elmeséli a bajait,
hogy az segítsen kimászni a kátyúból. És te egy piszok alak vagy,
mert nem gondoltál rám, a barátodra, aki a hónod alá nyúl, aki segít
kimászni a bajból. Mert képzeld csak! Én hallottam másoktól, hogy
nyakig vagy a gondokban, és azért jöttem el, hogy segítsek kikec-
meregni a pácból.
Rita meg én azt sem tudtuk hova legyünk, meg se tudtunk szó-
lalni a meghatottságtól.
Mert sokan, akiknek komoly szolgálatokat tettem, akik sokat kö-
szönhettek nekem, tudták, hogy tönkrementünk, felénk se néztek,
hogy valamilyen segítséget ajánljanak fel. A legtöbben franciák vol-
tak, becsületes emberek.
– Mit akarsz, mit tehetek érted, Pillangó?
– Sok pénz kellene ahhoz, hogy valamilyen üzletbe kezdjünk,
amiből megélhetünk. Sok kellene, nem kockáztathatsz annyit.
– Öltözz, Rita! Most először is elmegyünk mind a hárman a vá-
ros legjobb francia éttermébe.
Evés után megállapodtunk, hogy én keresek egy jó, alkalmas üz-
letet és megmondom az összeget, amibe kerül. És Bolagno azzal
zárta le a beszélgetést:

273
 – Ha nekem lesz annyi pénzem, semmi probléma. Ha az enyém
nem elég, akkor kölcsönkérek a testvéreimtől vagy a sógoromtól.
De szavamat adom, megtalálom a módját, hogy előteremtsek any-
nyit, amennyire szükséged van.
A nap egész hátralevő részében Bolagnóról beszéltünk Ritával;
hogy milyen ritka belevaló fickó.
– Annak idején az El Doradó-i fegyenctelepen, amikor még csak
őrmester volt, kölcsönadta nekem az egyetlen civil ruháját, hogy a
kimenőkor kicsit rendesebben legyek öltözve. És látod, most is ő
segít ahhoz, hogy újra nekiinduljunk az életnek.
Találtam egy kis kávéházat. Késedelem nélkül kifizettük a bér
összegét. Las Delicias egyik sugárútján volt, ugyancsak Sabana
Grande negyedben, remek helyen. Gab Bár-étterem volt a neve. Itt
ért bennünket a meglepő hír, hogy idelátogat a nagy Charlot.
Charles de Gaulle, a Francia Köztársaság elnöke, hivatalos láto-
gatást tesz nálunk, Venezuela köztársasági elnökének, Raul Leoni-
nak a meghívására.
Caracas és egész Venezuela ünnepelt. Nemcsak a magas rangú
hivatalnokok, a kiváltságos osztályok, hanem, ahogy mondom,
egész Venezuela. A nép, az igazi nép, az érdes kezűek, a szalmaka-
laposak, a vászoncipősök, ez a lelkes nép kivétel nélkül mámorban
úszott, hogy ujjongva üdvözölheti Charles de Gaulle-t.
A Gabnak volt egy helyes, fedett kis terasza. Ott ültem az egyik
asztalnál, nyugodtan kortyolgatva egy kis ánizslikőrt, miközben az
egyik francia lelkesen magyarázta nekem a halliszt elkészítésének a
titkát. De egészen halkan, fojtott hangon beszélt egy felfedezéséről
is, amelyet majd hivatalosan szabadalmaztat, s amely akkor millió-
kat hoz majd a konyhájára. Nem kevesebbről volt szó, mint a ki-
domborodó, relief filmről. A hangja egyre lázasabb lett, a szemét
forgatta, hogy az arckifejezése minél titokzatosabb legyen, s mellé-
kesen megkérdezte, mennyi pénzt lennék hajlandó befektetni ebbe
a „milliós” üzletbe. A csibész válogatott szakkifejezéseket használt,

274
amelyeket nem közép-, hanem csak főiskolán lehet megtanulni,
ahol nagy tudású mérnököket képeznek ki.
Mindig szórakoztató meghallgatni a link történeteit annak, aki
éppen azon igyekszik, hogy palira vegyen bennünket. Olyan kedve-
sen halandzsázott, úgy szórakoztatott, hogy észre se vettem, a
szomszéd asztalnál ülő férfi mennyire hegyezi a fülét, s egyre job-
ban felénk hajol, hogy egy szót se mulasszon abból, amit beszélünk;
addig, amíg Rita, aki a pénztárnál ült, oda nem küldött egy kis pa-
pírszeletet a pincérrel: „Nem tudom miről diskuráltok azzal az
alakkal, de az biztos, hogy a szomszéd asztalnál ülőt nagyon érdekli,
hogy mit beszéltek. Ismeretlen, gyanús, rendőrféle.”
Hogy lerázzam a „feltalálót”, tanácsoltam neki, hogy ne hagyja
magát, járjon utána a dolognak. A magam részéről annyira hiszek a
sikerben, hogy azonnal beszállnék az üzletbe, ha lenne pénzem, de
sajnos az az eset, hogy nincs. A francia elment. Én felálltam, tettem
egy fél kört s szembe kerültem a szomszéd asztallal.
Ott táborozott az ürge, túlságosan is jól elhelyezkedve, kifogásta-
lanul öltözve, nyakkendő, satöbbi, acélkék zakóban, előtte az aszta-
lon ánizslikőr, s egy doboz gauloise. Nem volt nehéz kitalálni a fog-
lalkozását, csakúgy, mint a nemzetiségét.
– Perdone usted, funia cigarillos franceces? (Bocsásson meg, ön
francia cigarettát szív?)
– Igen, francia vagyok.
– Ejnye, hogy nem ismertem fel önt! Véletlenül nem a nagy
Charlot egyik gorillájához van szerencsém?
Az idegen felállt és bemutatkozott:
– Belion felügyelő vagyok, a belbiztonságtól.
– Örvendek.
– És ön, ön francia?
– Ne fárassza magát felügyelő úr, ön nagyon jól tudja ki vagyok,
s az sem véletlen, hogy éppen az én bisztróm teraszát választotta.
– No de…

275
 – Hagyja, kérem! Csak annyit mondok: ön szándékosan, tünte-
tően tette a gauloise-t az asztalra, azért, mert ettől várta, hogy meg-
szólítom. Igaz, vagy nem?
– Pontosan, ahogy mondja.
– Még egy ánizslikőrt?
– Szívesen. Idejöttem, hogy megismerjem önt. Felelős vagyok az
elnök biztonságáért. Összeállítottam a követségünkkel egy listát,
azokról a személyekről, akik jobb, ha elhagyják Caracast, amíg az
elnök itt tartózkodik. Ezt a listát megkapja a belügyminiszter úr, s ő
teszi meg a szükséges intézkedéseket.
– És rajta vagyok a listán?
– Még nem.
– Mit tud ön rólam?
– Azt, hogy családja van, és hogy tisztességesen él.
– És még?
– Hogy egyik nővérét Madame X…-nek hívják és Párizsban él. A
másik nővére Madame Y… és Grenoble-ban lakik.
– És még?
– Hogy a jövő évben, 1967-ben, az ön bűnözői múltját elévült-
nek nyilvánítják.
– Kitől értesült erről?
– Már mielőtt eljöttem Párizsból, megtudtam, de még az itteni
konzulátus hozzájárulása is kell.
– És a konzul miért nem szólt nekem erről?
– Hivatalból nem tudhatja a maga címét.
– De ha nehézségekkel küzdő franciákon kell segíteni, akkor
tudja a címemet, s küldi is őket hozzám.
– Az a Francia Szövetségre tartozik. Nem ugyanaz.
– Talán. Mindenesetre köszönöm a jó hírt. Elmehetek a konzu-
látusra, és kérhetem az erről szóló hivatalos igazolást?
– Amikor csak akar.
– De mondja csak, felügyelő úr, miért ült ide ma reggel, az én
kávéházam teraszára? Nem azért, hogy az ügyem elévülését közölje

276
velem, s azért sem, hogy tudtomra adja, hogy a nővéreim lakcíme
változatlan, ugye?
– Valóban. Azért jöttem, hogy lássam önt, lássam Pillangót.
– Ön csak egy Pillangót ismer, a párizsi rendőrség dossziéjában
nyilvántartott embert. És az a dosszié teli van hazugsággal, túlzá-
sokkal, gonosz szándékú felderítésekkel. Egy dosszié, amely nem
vette tekintetbe, hogy milyen ember is voltam előzőleg s még ke-
vésbé, hogy milyen emberré lettem azóta.
– Megmondom őszintén, én hiszek önnek, és gratulálok.
– Akkor most, hogy már megismert, felírna arra a listára, ame-
lyen az eltávolítandók szerepelnek? Akik De Gaulle itt-tartózkodása
alatt nemkívánatosak?
– Nem.
– Hát akkor megmondjam önnek, felügyelő úr, miért van most
itt?
– Az érdekes lenne.
– Ön azt mondta magában: egy kalandor mindig azon van, hogy
pénzhez jusson. Márpedig, Pillangó, ha rendezett életet él is, kalan-
dor. Hogy egyedül vállalkozzon egy De Gaulle elleni akcióra, még
jelentős összegért sem valószínű. De komoly dohányt felmarkolni
azért, hogy részt vegyen egy merénylet előkészítésében, ez már
elképzelhető.
– Folytassa.
– Most az egyszer rosszul következtetett, kedves felügyelő úr.
Először is, egy vagyonért sem vennék részt bármiféle politikai me-
rényletben, még kevésbé egy De Gaulle elleni merényletben. To-
vábbá, kinek érdeke Venezuelában egy ilyen merénylet?
– A De Gaulle elleni francia katonai összeesküvőknek: az OAS-
nak.
– Így már igaz. Ez nemcsak lehetséges, hanem egyenesen való-
színű. Franciaországban is annyian megpróbálták lelőni, hogy egy
olyan országban, mint Venezuela, ez egészen kézenfekvő volna.
– Kézenfekvő? Miért?

277
 – Az OAS emberei olyan szervezettek, hogy nincs szükségük ar-
ra, hogy az ismert, természetes útvonalakat, mint hajó, repülő,
használják ahhoz, hogy Venezuelába lopózzanak; nem beszélve a
majdnem kétezer kilométernyi tengerpartról, amely szinte ellen-
őrizhetetlen. A szárazföldi határ is óriási: Brazília, Kolumbia, angol
Guayana. Úgy jöhetnek be, ahogy akarnak. Azon a napon, abban az
órában, amikor akarnak, anélkül, hogy bárki is látná őket. Ez az
egyes számú tévedés, amit elkövetett, felügyelő űr. De van egy má-
sik is.
– Mi a másik? – kérdezte mosolyogva Belion.
– Ezek az OAS-figurák, ha olyan agyafúrtak, amilyen a hírük,
őrizkedni fognak attól, hogy az itt letelepedett franciákkal érintke-
zésbe lépjenek, mert tudják, hogy azok rögtön a francia konzulátus-
ra szaladnának, így a legelemibb óvatosság azt diktálja, hogy a köze-
lébe se menjenek egyetlen itteni franciának sem. Azt se felejtse el,
hogy egy olyan személy, akinek sötét tervei vannak, sohasem száll
meg hotelban. Százával vannak itt olyanok, akik szobát adnak ki
bárkinek, anélkül, hogy igazolványt kérnének. Egy esetleges De
Gaulle elleni merénylet szereplőit kár az itteni franciák közt keres-
ni; akár gazdagok, akár koldusok.
Úgy láttam, hogy engem hallgatva, Belion arcáról lassan her-
vadni kezd a mosoly. Gondterhelt lett. Elmenni készült, mondván,
ha már hazamehetek Párizsba, látogassam meg, s ideadta a címét.
Fel is kerestem, de nem ismerték, nem tudtak róla semmit. Kár.
Jólesett volna viszontlátni azt a felügyelőt, aki olyan korrekt volt
velem szemben. De Gaulle ott-tartózkodása alatt engem nem utasí-
tottak ki Caracasból, mint sok más franciát.
Hülyén tapsoltam De Gaulle-nak.
És mint egy hülyének, ömlöttek a könnyeim, látva hazám köz-
társasági elnökét.
Ennek a nagy embernek, aki megmentette hazám becsületét, a
puszta jelenléte úgy meghülyített, hogy azt is elfelejtettem, ez a
haza engem életfogytiglani kényszermunkára ítélt.

278
 Én tízszeresen hülye, odaadtam volna egyik ujjamat azért, hogy
megszoríthassam a kezét, vagy hogy jelen lehessek a fogadáson,
amelyet a követség adott a tiszteletére, a fogadáson, ahová, termé-
szetesen nem hívtak meg. Mellékesen, az ünneplésre összegyűltek
megkapták a magukét. Néhány visszavonult, öreg francia kurva,
akik szerencsés házasság révén úrinőkké vedlettek, virágcsokorral a
karjukon, beslisszoltak az előkelőségek közé.
Elmentem a francia konzulhoz, aki felolvasta nekem a hivatalos
papírt, amely szerint jövő évtől kezdve az ügyemet elévültnek te-
kintik. Még egy év és megyek Franciaországba.
Meg kell jegyeznem, hogy sem a venezuelai szabad életem kez-
detén, sem a továbbiakban, semmilyen körülmények között, sem a
követ, sem a konzul nem háborgatott. A hosszú évek alatt be se
tettem a lábam a követségre, vagy akár a konzulátusra, viszont az
egyik-másik alkalmazottja gyakran betért az éttermünkbe.
Az anyagi helyzetünk rendbejött, és visszatértem az éjszakai
életbe; megvettem ugyanis a Scotch Clubot a Chacaitóban, Caracas
központjában. Furcsa história, mert az egész üzletbe azért mentem
bele, hogy segítsek egy szegény, francia fodrászon, aki teljesen le-
égett. Ez a segítő gesztus az idő folyamán igen jövedelmező lett
számomra.
Sok év után újra kezdtem éjszaka élni. A caracasi éjszaka már
nem volt a régi. Fokozatosan elvesztette a bohémságát, amely régen
olyan kedvessé tette. A vendégek már nem olyanok voltak. Ezekből
az újakból hiányzott a kultúra, a kiváltságosok életstílusa.
Valójában az utcán éltem, a lehető legkevesebbet tartózkodtam a
bárban, majdnem mindig csavarogtam a környező városnegyed-
ben. Megismertem a caracasi utcák aranyos kis csibészeit, gyerekeit,
akik egész éjszaka ide-oda loholtak, hogy pár fillért vigyenek haza,
akik a normális élet szélére szorultak. S micsoda színes képzeletük
volt ezeknek a kedves kölyköknek! S a szüleik között, akik nyúlket-
recnyi viskókban húzódtak meg, nemcsak jó szülők voltak, hanem

279
sok olyan is, aki a nyomasztó szegénységtől gyötörten kihasználta a
gyerekeit.
Azok félelem nélkül futkostak az éjszakában, s vitték haza a fillé-
reket, amit otthon megköveteltek tőlük. Ezek a kicsik öt-tíz évesek
voltak. Egyik cipőt pucolt, másik a bár ajtajában leste, kinek ajánl-
hatja fel a kocsi őrzését és védelmét a lump csavargóktól, akik italo-
san tántorogtak ki a bárból. Megint másik rohant a kocsi ajtaját ki-
nyitni, megelőzve a portást. Ezerféle foglalatosság, ezerféle lele-
mény kellett ahhoz, hogy tíz-tizenöt bolivárt összegyűjtsenek, s
hajnali öt-hat óra felé végre hazamehessenek.
Persze sok kis barátom volt köztük, akik nagyon jól tudták, mit
jelent a barátság. Nem kértek tőlem segítséget, csak végső esetben,
ha már végképp elfogyott az erejük. Ha az éjszaka vége felé közele-
dett, s ők ott álltak letörten, mert semmit, vagy majdnem semmit
sem sikerült gyűjteniük, akkor jöttek hozzám.
Megindító volt ez a barátság, s volt benne némi cinkosság is.
Gyakran, ha egy ismerős vendég akart éppen beszállni a kocsijába,
megkértem, gondoljon ezekre a gyerekekre. A szentesített mondat
körülbelül így szólt: Legyen nagylelkű! Gondoljon arra, mennyi
pénzt költött el a bárban, s hogy abból csak pár fillér milyen sokat
jelent ezeknek a gyerekeknek. Tíz esetből kilencben sikerült meg-
győznöm a dőzsölőket, s nagylelkűen odanyomtak egy tízest, vagy
húszast valamelyik kis kölyök markába.
A legjobb barátomat Pablitónak hívták. Inkább kicsi és sovány
volt, de vakmerő. Úgy harcolt, mint egy oroszlán a nagyobbakkal,
idősebbekkel. Mert ebben az életért való küzdelemben gyakran
ütköztek az érdekek. Ha egy vendég nem jelölte meg, ki őrizze a
kocsiját, akkor annak jutott az őrzés, aki a leggyorsabb volt, s igazi
csatával kellett megvédenie a szerzett helyet.
Az én pajtásom intelligens volt; olvasni is megtanult az újságok-
ból, amelyeket árult néha. Ha egy kocsi a bár bejárata elé gördült,
gyorsaságban megelőzte a konkurenciát. A legfürgébbnek jutott a

280
megbízatás: egy szendvicsért futni vagy olyan cigarettáért, amely a
bárban éppen nem volt kapható.
Az én kis Pablito pajtásom harcolt egész éjjel, hogy segítsen a
nagymamának, aki öreg, nagyon öreg nagymama volt, fehérhajú,
halványkék szemű és reumás, annyira reumás, hogy már egyáltalán
nem tudott dolgozni. A mamája börtönben ült, mert egy szomszé-
dot, aki el akarta lopni a rádióját, fejbe vert egy üveggel. A mama
szép volt, nagyon szép. És ő, a kilencéves Pablito volt felelős a csa-
ládért. Volt még egy kisöccse és egy húga. Pablito nem akarta, hogy
lejöjjenek Caracas utcáira se nappal, se éjjel. Neki, a családfőnek
kellett vigyázni rájuk, és megvédeni őket.
Ha rosszul ment éjszaka, vagy más nehézség adódott, s ez elég
gyakori volt, kisegítettem a bajból. Így, ha a nagymama orvosságára
pénz kellett, vagy ha taxival kellett a szegények kórházába vinni,
hogy az orvos megvizsgálja.
– A nagymamának asztmája is van, Enrique. Gondolhatod, mit
jelent ez!
És Pablito minden éjjel beszámolt nekem a nagymama egészségi
állapotáról. Egyik nap nagy kéréssel állt elém. Negyven bolivár kel-
lene, hogy vásároljon neki egy megfelelő matracot. A nagymama az
asztmája miatt nem fekhet tovább függőágyban; azt mondta az
orvos, hogy az súlyosbítja az állapotát.
Pablito, mint sokszor, az én kocsimban húzta meg magát. Egy
napon egy rendőr a kocsi ajtajára könyökölve csevegett vele, s köz-
ben a revolverével játszadozott. Ennek az lett a vége, hogy egy go-
lyó Pablito vállába fúródott. Véletlen volt, minden rossz szándék
nélkül. Azonnal kórházba vittük. Megoperálták, s én másnap meg-
látogattam. Megkérdeztem tőle, hol van a kunyhójuk, és hogyan
kell odamenni. Azt válaszolta, hogy nélküle lehetetlen odatalálni, az
orvos pedig őt még nem engedi felkelni.
Éjszaka megkerestem a társait, remélve, hogy legalább egy közü-
lük el tud vezetni engem a nagymamához. Az utcagyerekek csodá-
latos összetartása: mind azt válaszolta, nem tudja hol lakik. Egy szót

281
sem hittem el, hiszen tudtam, hogy hajnalonként, csoportba verőd-
ve, együtt mennek haza.
Bosszankodtam, és kértem az ápolónőt, tudja meg, ki jön látoga-
tóba Pablitóhoz. A családjából valaki vagy a szomszédok. Megadtam
neki a lakásom telefonszámát s kértem, hívjon fel, ha megtud va-
lamit. Két nap múlva jelentkezett, s én bementem a kórházba.
– No, hogy vagy Pablito? Olyan zavarodott az arcod.
– Nem, semmi, Enrique. Csak fáj a hátam.
– Pár perccel előbb még nevetett – mondta az asszony, aki láto-
gatóban volt nála.
– Ön a családjához tartozik, madame?
– Nem, én az egyik szomszédasszony vagyok.
– Hogy van a nagymama és a kicsik?
– Milyen nagymama?
– Hát Pablito nagymamája!
– De hát Pablitónak nincs nagymamája!
– Ejha!
Félrehívtam az asszonyt. Igen, van egy kishúga, igen, van egy
kisöccse, de nagymamája nincs; az anyja nincs börtönben, az anyja
egy szegény emberi roncs, félig idióta, nem közveszélyes, de telje-
sen beszámíthatatlan.
Caracas utcáinak csodálni való kis kölyke, aki nem akarta, hogy
az ő Enrique barátja megtudja, neki egy félig idióta mamája van.
Inkább börtönt fantáziált, és azt, hogy a mama szép, nagyon szép;
és kitalált egy csodás nagyanyát, aki asztmában szenved. Mindezt
azért, hogy az ő barátja, a francia, ne tudjon az ő kétségbeejtő, sze-
gény anyjáról.
Visszamentem kis barátom ágyához. Nem mert rám nézni.
Gyöngéden felemeltem az állát, a szeme csukva volt, s amikor ki-
nyitotta, azt mondta:
– Pablito, eres un tranco de hombre. (Te egy rémes alak vagy.)
Odacsúsztattam neki egy százbolivárost, és boldogan, büszkén
mentem el, amiért ilyen barátom van.

282
 Pablito a caracasi utcák kis csavargója? Nem. Egy rendkívüli lé-
lek, akit az életben tett első lépéseitől kezdve csak csapás ért, és aki
kilencévesen végigküzdi Caracas éjszakáit, hogy előteremtse övéi-
nek a mindennapi betevő falatot.

283
 Tizenhetedik fejezet
MONTMARTRE – AZ ÉN FŐBENJÁRÓ PEREM

1967. Ügyem elévült. Egyedül indultam Franciaországba. Lehe-

tetlen volt az üzletünket bárkire is rábízni. Megőrizni az egészséges
légkört, ahhoz tiszteletet parancsoló, kemény kéz és bátorság kel-
lett, s erre egyedül Rita volt képes.
– Menj a tieidhez, az ő otthonukban öleld át őket. Menj el apád
sírjához, s folytasd azzal, hogy elmégy Izraelbe megölelni anyámat,
aki már nagyon öreg.
Nizzánál léptem francia földre. Annak ellenére, hogy venezuelai
útlevelem s francia vízumom volt, a Caracas-Madrid-Barcelona
repülőutat választottam, aztán Barcelona-Nizza. Miért Nizza?
A francia vízum mellett birtokomban volt a caracasi francia
konzul által kiállított igazolás is arról, hogy a párizsi fellebbviteli
bíróság elévültnek tekinti az ügyemet. De amikor a konzul átadta a
vízumot és ezt a hivatalos papírt, azt mondta nekem: „Várja meg,
amíg megkérdezem a francia utasításokat arról, hogy milyen felté-
telek mellett utazhat Franciaországba.” Nekem se kellett több. Tud-
tam, ha visszamegyek a konzulhoz a párizsi válaszért, ő bejegyzi,
hogy Szajna megyében nem tartózkodhatom. És én mindenképpen el
akartam menni Párizsba.
Így elkerültem ezt a konzuli bejegyzést, s nem lévén egyáltalán
ilyen korlátozó papírom, jöhettem-mehettem kedvemre anélkül,
hogy törvénysértést követtem volna el. Legfeljebb ha a konzul
megtudja, hogy elutaztam, értesíti a párizsi repülőtér rendőrségét
az érkezésemről. De én, mint aki Spanyolországból jött, Nizzánál
lépek francia földre.
1930-1967. Harminchét év telt el.
Tizenhárom év züllöttségben, rothadásban, huszonnégy már
szabadon, s abból huszonkettő meleg családi otthonban. Az utóbbi-
nak hála, újra a tisztességesek társadalmába kerültem, becsületesen
élek, polgári jólétben.

284
 1956-ban egy teljes hónap az enyéimmel Spanyolországban; az-
után tizenegy évig tartó szünet. De mindennek ellenére a sűrű le-
vélváltás élő kapcsolatban tartott a családommal.
1967-ben mindannyiukat újra láttam.
Beléptem a házukba, az asztalukhoz ültem, a térdemen lovagol-
tattam a gyerekeiket és az unokáikat. Grenoble, Lyon, Cannes,
Saint-Priest és végül Saint-Péray, ahol apám házában megtaláltam
Ju nénit, a leghűségesebb levélírót. Meghatottan, gondosan becso-
magoltam a szüleimről készült nagy alakú fényképeket, büszkén
vettem kézbe apám kitüntetéseit, amelyeket az 1914-es háborúban
kapott, mint valami kincset, úgy néztem a kis takarékkönyvet, me-
lyet a születésem után egy hónappal nyitottak. Ezt olvastam: 1906.
december, Saint-Etienne de Lugdares, Henri Charrière, 5 frank. De
volt 2, 3, sőt 1 franknyi betett összeg is, amely csak a kisfiú iránti
szeretetüket akarta szimbolizálni. Ha sose költi is el, ezek a frankok
milliókat érő gyöngédséget jelentenek.
Hallgattam Ju néni meséjét, hogy miért is kellett a papának idő
előtt meghalnia. Maga locsolta a kertjüket, órák hosszat cipelte a teli
locsolókat, több mint kétszáz méter távolságra: „Képzelheted, ki-
csim, az ő korában! Vehetett volna egy gumitömlőt, de makacs volt,
mint egy öszvér, és mivel a szomszéd nem akarta közösen, fele-fele
arányban megvenni, s a papa tudta, ha ő veszi meg, a szomszéd
majd kölcsönkéri, megmakacsolta magát. S egy napon, vízhordás
közben a szíve felmondta a szolgálatot.”
Látom, nagyon jól látom apámat magam előtt, amint hordja a
nehéz locsolót a saláta-, paradicsom-, zöldbabágyásokhoz.
És látom, amint makacsul megköti magát, és nem veszi meg azt
az átkozott tömlőt, hiába könyörög neki nap mint nap a felesége, Ju
néni.
És látom azt a vidéki tanítót, amint munka közben megáll kifúj-
ni magát, s a zsebkendőjével a homlokát törölgeti, vagy hogy taná-
csot adjon valamiben a szomszédnak, és biztosan növénytanórákat

285
is ad valamelyik unokának, aki már lábadozik otthon a szamárkö-
högésből vagy mumpszból.
És látom, amint a termése nagy részét szétosztja azok között,
akiknek nincs kertjük. Franciaország mind a négy sarkába küldi a
csomagokat az övéinek és a barátoknak, hogy segítségükre legyen a
háború okozta szűkösségben.
Mielőtt kimentem a temetőbe a sírjához, megkértem Ju nénit,
mutassa meg az utat, ahol a papa sétálni szeretett. Végig akartam
menni rajta én is.
És elindultunk az ő lépései nyomában, a margarétával, pipaccsal
szegélyezett köves úton. Egyik határkőnél egy madár repülése fel-
zavarta a méheket. Ez Ju néniben egy régi emléket ébresztett, ami-
től elérzékenyült. De aztán vidáman mesélte azt a régi esetet.
– Itt, látod Henri, pontosan itt történt, hogy a papa elmondta,
hogyan csípte meg egy darázs a kis unokáját, Michelt.
Kiszáradt torokkal, egyre szomjasabban akartam többet és töb-
bet tudni apám életének legapróbb részleteiről. Elbűvölten hallgat-
tam Ju nénit, akinek a szavai nyomán mintha életre kelt volna a
papa. Tisztán hallottam a hangját, amint Ju néninek meséli:
– Tudod, Ju, amikor az én Henrim egész kicsi volt még, nem le-
hetett több öt-hat évesnél, egyszer séta közben nem egyszer, ha-
nem kétszer is megcsípte egy darázs. Nem sírt, sőt alig tudtuk lebe-
szélni arról, hogy megkeresse és szétverje a darázsfészket. Ó! Riri,
az én Ririm nagyon-nagyon bátor volt!

Nem mentem be mélyen Ardèche-be, nem mentem messzebb

Saint-Péray-nél.
Ritával együtt akarok visszajönni a falumba. Ez két-három év
múlva lehetséges.
Amikor a lyoni pályaudvaron leraktam a csomagjaimat, még teli
voltam a csodás emlékekkel. A táskáimat a megőrzőben hagytam,
hogy ne kelljen szállodai bejelentőlapot kitöltenem. Újra Párizs
aszfaltján járok! Harminchét év után!

286
 De ez az aszfalt már nem az enyém! Nem az én Montmartre-
om! Persze éjjel baktattam oda, mert akkor a harmincéves Pillangó
számára az éjszakai lámpák jelentették a napfényt.
És íme, itt a Montmartre! A Pigalle tér, Pierrot kávézója és a
holdfény és a Szépművészeti átjárója, és az éjszaka lumpjai és lá-
nyai, a nevetések és a link selyemfiúk, akiknek a viselkedése olyan
jellegzetes, hogy a beavatottak azonnal rájuk ismernek; a bárpult
köré zsúfolódott társaság tagjai háromnégy méterről átkiabálnak
egymásnak. Éppen úgy, mint akkor régen! De ez csak az első be-
nyomásom volt.
Harminchét év telt el; rám se néz senki. Ki figyel egy majdnem
öreg (hatvanéves!) emberre? A kurvák hajlandók meginvitálni, de a
fiataloknak útban van a poharam, s meglöknek a könyökükkel,
amikor a bárpulthoz akarok ülni.
Egy idegennel több, egy futó vendég. Valami vidéki iparos lehet
ez a jól öltözött nyakkendős férfi, valami kispolgár, aki ebben a
késői órában betévedt ide, a kétes hírű bárba. Rögtön látszik rajta,
hogy rosszkedvű, nincs szokva az ilyenféle helyekhez.
Igen, rossz a kedvem, s ez érthető. Ezek már nem azok az embe-
rek, nem azok a jópofák; rögtön érezni, hogy most minden zavaros,
minden összekeveredett. Tyúkok, szajhák, stricik, pederaszták,
munkakerülők, feketék és arabok. Csak egy-egy déli akcentussal
beszélő marseille-it vagy korzikait találni köztük, akik a régmúltra
emlékeztetnek. Röviden, ez egy egészen más világ, mint amit én
ismertem.
Nyoma sincs azoknak az én időmbeli asztaloknak, amelyek köré
nyolc-tíz költő, festő és mindenféle más művész gyűlt össze. Hosz-
szú hajuk lobogott. Ez hozzátartozott a bohémsághoz; lelkük forra-
dalmian lángolt, s lázasan keresték a művészetek új útjait. Egyéb-
ként hosszú hajat hord ma is mindenféle népség.
Mint egy alvajáró, úgy szédelegtem bárról bárra, megnéztem ott
van-e még az a régi-régi biliárdasztal, amelyen úgy szerettem ját-
szani. Tapintatosan elutasítottam az ajánlkozót, aki felkínálkozott,

287
hogy kalauzol, és megismerteti velem a Montmartre-ot. Azt azért
megkérdeztem tőle:
– Nem gondolja, uram, hogy 1930 óta a Montmartre elveszítette
varázsát?
A válasza után legszívesebben lekevertem volna neki egy pofont,
úgy megsértette az én régi Montmartre-omat. Azt mondta:
De uram, a Montmartre halhatatlan! Negyven éve élek itt, tíz-
éves voltam, amikor idejöttünk. Higgyen nekem, a Pigalle tér, a
Blanche tér, a Clichy tér, és az utcák örökre ugyanazok maradnak,
amik voltak, és a szellemi légkör is ugyanaz marad.
Továbbmentem, otthagytam ezt a szegény pasast. Mentem a su-
gárút közepén, a fák lombjai alatt. Igen, a Montmartre mindig
ugyanaz marad, ha nem teszünk különbséget az emberek között, ha
csak a formát látjuk, akkor igen.
Lassan közeledtem a felé a hely felé, ahol 1930. március 25-éről
26-ára virradó éjjel állítólag lelőttem Roland Legrand-t.
A pad, kétségkívül ugyanaz a pad, amelyet minden évben újra-
festettek (hogyne tartana ki harminchét évet, a sugárúti, sűrűn so-
rakozó fák alatt), a pad itt van, és a lámpaoszlop is itt van, s ott van a
szemben levő bár, a házak kövei is ugyanazok s szemben a ház félig
nyitott spalettái is láthatók. Beszéljetek, beszéljetek hát ti kövek, fák,
lombok! Ti láttátok, ti itt voltatok, hiszen most is itt vagytok, ti
vagytok az első, egyedüli és legigazibb tanúi a drámának, és ti tud-
játok, hogy nem én voltam az, aki lőtt azon az éjszakán. Miért nem
beszéltek?
Az emberek közönyösen jönnek-mennek, anélkül, hogy látnák
azt a hatvanéves férfit, aki egy fa törzsének támaszkodva áll. Ez a fa
is itt volt már akkor, amikor az a régi lövés eldördült.
A férfi, mint aki bocsánatot kér, megsimogatta a fa törzsét. Bo-
csánatot kért, amiért néhány bolond másodpercig szemrehányást
tett neki a hallgatásáért. Ugyanígy az emberek életének többi örök,
néma tanújától, Montmartre köveitől és fáitól.

288
 1930-ban huszonhárom éves voltam, és futva ereszkedtem le a
meredek Lepic utcán. Ma is biztos, kemény léptekkel tudok fel-
menni rajta. Mert szerencsére erős vagyok, egészséges és fiatal,
igen, fiatal. Igazán annak kell lennem, testben, lélekben egészséges-
nek, hogy össze ne essem egy szívrohamtól, vagy hogy ne kezdjek
őrült módjára ordítani.
A visszatérő, mindnyájatok ellenére, itt van, félretolta a sírkövet,
amely alá élve akartátok eltemetni. Álljatok meg ti, akik szűklátókö-
rűek vagytok, és nézzétek ezt az ártatlan embert, akit gyilkosságért
ítéltetek el. Gyilkosságért, amit szerintetek ezen a helyen, ezen a
földön, ezek közt a fák közt, kövek közt követett el. Álljatok meg, és
kérjétek a néma tanúkat, hogy beszéljenek ma. És ha jól lehajoltok
hozzájuk, ha nagyon kéritek őket, hogy beszéljenek, hallani fogjá-
tok, ahogy én hallom, a halk suttogást: „Nem, harminchét évvel
ezelőtt, március 25-ről 26-ra virradó éjjel, hajnali 3 óra 30 perckor
nem volt itt ez az ember.”
„Hát akkor hol volt?” – kiáltják a kételkedők. Egyszerű, az Iris
bárban voltam, körülbelül száz méterre innen, az Iris bárban, ahová
berontott egy derék taxisofőr azzal a hírrel, hogy „Lövést hallottam
odakinn.” „Nem igaz” – mondták a ribancok. „Nem igaz” – mondta
a tulaj, s az Iris bár kifutófiúja ugyancsak; a „tyúkok” szorosan köré-
jük álltak.
Újraélem a nyomozást, és a per lefolyását. Nem akarom elkerül-
ni a múlttal való szembesülést. Újra akarod élni a múltat, öregem?
Ennek majdnem negyven éve, s te újra akarod élni azt a gyötrelmes
lidércnyomást? Nem félsz, hogy ez a visszatérés a múltba fellob-
bantja benned a bosszúvágyat, amit már rég elaltattál magadban?
Hogy lemerülsz a múlt sarába, hogy alig várod majd a napkeltét,
hogy a boltok kinyissanak, s te vásárolhass egy hajókoffert, meg-
töltsd robbanóanyaggal, s széttépesd „azokat”; hogy fellapozod a
telefonkönyvet, és megkeresed az ügyész számát, megnézed, hogy
Goldstein él-e még? Nem! biztos vagyok benne, hogy senkinek
nincs félnivalója tőlem, ha még él, ha még nem rágják a férgek.

289
 Jó, jó öregem! Nem nehéz újraélni azt a Grand-Guignol történe-
tet, amelynek te a hőse és az áldozata voltál. Ülj le, erre a zöld pad-
ra, amely itt áll szemben a Germain-Pilon utcával, a Clichy bár ma-
gasságában, s amely tanúja volt annak a gyilkosságnak. A Clichy bár
az, ahol a vizsgálat után a dráma elkezdődött. Mivel makacs vagy,
öreg Papi, mivel követeled, hogy a huszonhárom éves Pillangó új-
raélje és elmondja azt a régi rémtörténetet, hát legyen!
Március 25-ről 26-ra virradó éjszaka van, hajnali három óra
harminc perc. Egy ismeretlen férfi belép a Clichy bárba és Madame
Ninit keresi.
– Én vagyok az – szólal meg az egyik kurva.
– Az ön fiúja kapott egy golyót a hasába. Jöjjön, kint van egy ta-
xiban.
Nini egy barátnőjével sietve követi az ismeretlent. Beszállnak a
taxiba, amelynek hátsó ülésén van a sebesült Roland Legrand. Nini
kéri az ismeretlent, aki a hírt hozta, hogy kísérje el őket. Az azt
mondja: „Nem tehetem” és eltűnik.
A Lariboisière kórházba, gyorsan!
Ekkor tudja meg a sofőr, hogy az utasa sebesült; eddig nem vette
észre.
Gyorsan leteszi a sebesültet a kórháznál, s a rendőrségre hajt,
hogy elmondja a történteket: A Clichy körút 17. számú ház előtt,
felemelt kézzel megállította két férfi: csak az egyik szállt be a kocsiba,
Roland Legrand. A másik azt mondta, menjen a Clichy bár elé, ő
maga gyalog követte őket. Mikor a bárhoz ért, belépett, majd újra
megjelent két nővel. S azután ez a férfi eltűnt. Az egyik nő sürgette,
hogy menjen a Lariboisière kórházhoz. „Ekkor jöttem rá, hogy a
férfi utasom sebesült.”
A rendőrségen gondosan feljegyezték mindezt, és azt is, amit
Nini vallott, hogy: a barátja egész éjjel ott, a Clichy bárban kártyá-
zott, ahol ő, Nini, férfiakra vadászott. Most is egy ismeretlennel kez-
dett ki éppen. Roland abbahagyta a kártyázást, és ismeretlen férfi-

290
akkal a bárpulthoz ment fogyasztani. Az ismeretlenek elmentek, s
Roland kis idő múlva utánuk ment, egyedül.
Gérardin főfelügyelő és Grinaldi felügyelő kikérdezték a hal-
dokló Roland Legrand-t, az anyja jelenlétében. Az ápolónők mond-
ták, hogy Legrand állapota válságos. Idézem a vallomását, s nem
mondhatják, hogy hazudok, mert publikálták egy könyvben, amely
arra készült, hogy engem tönkretegyenek. Paul Romain kerületi
főfelügyelő írta hozzá az előszót, ez hitelesítette a könyv tartalmát.
Hát tessék, a haldokló Legrand vallomása. A két rendőr kérdezi
Legrand-t:
Itt van ön mellett a rendőr-főfelügyelő és az ön édesanyja, aki
legszentebb a világon. Mondja meg az igazat. Ki volt az, aki önre
lőtt?
A válasz: „Pillangó Roger.”
– Kértük, esküdjön meg, hogy az igazat mondja. Válasz: Igen,
uram, az igazat mondtam.
Mi magára hagytuk az anyát és fiát.
Tehát, te huszonhárom éves kölyök! 1930. március 25-ről 26-ra
virradón, Pillangó Roger volt az, aki lőtt.
Roland Legrand egy hentesfiú volt, akit Nini nevű nője tartott el,
s akivel a Szépművészetek utcájában lakott. Nem volt igazi selyem-
fiú, de mint az igaziak, akik a Montmartre-on éltek, ő is több Pil-
langót ismert. Attól félt, hogy nem azt a Pillangót fogják le, aki a
gyilkosa, ezért mondta meg a vezetéknevét is: Roger. Azt akarta,
hogy megbüntessék azt, aki az életére tört. Pillangó! Igen! De Pil-
langó Roger.
Az emlékek tömegesen rohantak meg ezen az átkozott helyen. A
cellámban ezerszer elmondtam magamnak a dossziéim tartalmát,
már kívülről tudtam, mint a Bibliát. Az ügyvédeim hozták be ne-
kem, s volt időm jól az agyamba vésni.
Tehát Legrand halála előtti vallomása és a nőjéé, Ninié. Egyikük
sem engem vádolt a gyilkossággal.

291
 Most négy, eddig ismeretlen férfi lép a színre. Azon az éjszakán,
amikor az eset történt, ez a négy ember beállított a Lariboisière
kórházba és megkérdezte:
1. Roland Legrand-e a sebesült?
2. Milyen állapotban van?
A rendőrök, értesülve a dologról, azonnal a keresésükre indul-
tak. Nem volt nehéz megtalálni őket, mert nem rejtőztek el, nem
tartoztak a Montmartre alvilágához, gyalog jöttek és gyalog mentek
el. A Rochechuart körúton csípték el őket, és a XVIII. kerületi kapi-
tányságra vitték.
A nevük:
Goldstein Georges, 24 éves,
Dorin Roger, 24 éves,
Jourmar Roger, 21 éves,
Cape Emile, 18 éves.
Az ő vallomásaik a gyilkosság napján hangzottak el a XVIII. ke-
rületi kapitányságon. Minden egyszerű és világos volt.
Goldstein elmondta, a társaságában megtudta valakitől, hogy
egy Legrand nevű havert, három revolverlövéssel megsebesítették,
arra gondolt, hogy az talán az ő barátja, Roland Legrand, aki a ban-
dájukhoz tartozott, s ezért elindult a kórházba érdeklődni utána.
Útközben találkozott Dorin Roger-ral és a másik kettővel. Kérte
őket, hogy kísérjék el. Ezek semmit sem tudtak a dologról, és nem
is ismerték az áldozatot.
– Ismeri ön Pillangót? – kérdezte a felügyelő Goldsteintől.
– Igen, futólag. Párszor találkoztam vele. Ő ismerte Legrand-t;
ez minden, amit mondhatok.
Hát aztán! Mit tesz az, hogy Pillangó? Legalább öt-hat ilyen nevű
volt a Montmartre-on! Ne izgasd fel magad, Pilla! Hiába! Amikor
mindezt újraélem, megint huszonhárom éves vagyok, s a börtön-
cellámban, isten tudja hányadszor, újraolvasom a dossziémat.
Dorin vallomása: Goldstein kérte őket, kísérjék el a Lariboisière
kórházba, egy barátja felől akar érdeklődni. De az illető nevét nem

292
mondta meg. Beléptek a kórházba, s Goldstein egy Legrand nevű
férfi után kérdezősködött, hogy az súlyosan sebesült-e.
– Ismeri Legrand-t? Emlékszik Pillangó Roger-ra? – kérdezte a
felügyelő.
– Nem ismerem Legrand-t sem látásból, sem névről. De egy Pil-
langó nevűt ismerek; ezen a néven fut a Montmartre-on. Nagyon
ismert és nagyon rossz a híre. Én sose beszéltem vele. Semmi töb-
bet nem tudok.
A harmadik megkérdezett, Jourmar, elmondta, hogy Goldstein
Dorinnal bement a kórházba, s amikor kijöttek, azt mondta: „Biz-
tos, hogy a haverom.”
A felügyelő:
– Ismer ön egy Pillangó Roger-t és egy Legrand nevezetűt?
– Ismerek egy Pillangó nevűt, akit gyakran látni a Pigalle-on.
Körülbelül három hónapja láttam utoljára.
Ugyanúgy volt a negyedik gazfickó. Nem ismeri Legrand-t. Egy
Pillangót igen, de csak látásból.
Az áldozat anyja első vallomásában azt állítja, hogy a fia Pillangó
Roger-t mondott.
És itt, az első vallomások után kezdődött a kavarodás. Idáig
minden világos és pontos volt. Semmi halandzsa, minden fontos
tanú szabadon vallott a kerületi felügyelő előtt. Semmi manipulá-
ció, semmi fenyegetés, semmi elfogultság.
Következtetés: a dráma előtt Roland a Clichy bárban kártyázott.
Hogy kikkel, nem tudni, ismeretlenek voltak. A furcsa és zavaró az
volt, hogy mindvégig ismeretlenek is maradtak.
Másodszor: Nini kijelentette, hogy Roland utolsónak ment el és
egyedül. Nem sokkal azután egy ismeretlen valaki rálőtt. De azt az
ismeretlent Roland Legrand a halálos ágyán pontosan megnevezte:
Pillangó Roger. Tehát Roger és nem Charrière. Mind ez idáig az is
ismeretlen volt, aki Ninit értesítette, és ismeretlen is maradt. Pedig
rögtön a lövés után ő segítette taxiba Legrand-t. Ő, aki nem szállt
be, gyalog ment a bárig, ahol is értesítette Ninit a történtekről. És ez

293
a koronatanú végig ismeretlen maradt, holott az ügyben való sze-
repe azt bizonyítja, hogy a Montmartre „fia” volt, tehát ismerték a
hekusok. Különös!
Harmadszor: Goldstein, aki a legfőbb terhelő tanúvá lépett elő,
nem tudta, ki a sebesült és elment a Lariboisière kórházba megkér-
dezni: nem a barátjáról, Legrand-ról van-e szó?
Egy biztos támpont volt ahhoz, hogy a négy-öt Pillangó közül
melyik a tettes: az hogy Roger a vezetékneve, és hogy veszedelmes
fickó.
Te, Pilla, huszonhárom évesen veszedelmes voltál? Nem, akkor
még nem; az életet habzsoló, talán. Igaz, hogy abban az időben még
lázadozó fiú voltam. Az is igaz, hogy huszonhárom évesen, huszon-
három! nem tudtam az átlagemberek közé beilleszkedni. De az is
igaz, hogy miután már két éve éltem a Montmartre-on, nem lettem
sem az alvilág császára, sem a Pigalle réme. Igaz, hogy a rendezett
kispolgári élet feszélyezett, hogy sokszor gyanúsítottak az ilyen-
olyan balhékban való részvétellel, de sose tudtak semmit rám bizo-
nyítani. Sokszor beidéztek és kihallgattak az Orfèvres rakpart 36.
szám alatt, de soha semmit nem tudtak kihúzni belőlem, se neve-
ket, se vallomást. Tény, hogy gyermekkorom tragédiája, majd a
szép tengerészélet meghiúsulása, amikor beilleszkedhettem volna
egy biztonságos polgári létbe, arra indított, hogy a társadalmon
kívül éljek, s ezt a társadalomnak tudtára is adjam. Tény az is, hogy
ahányszor csak behurcoltak az Orfèvres rakpartra valami komo-
lyabb ügyben, amelyről azt hitték, én is benne vagyok, lekezeltem a
zsarukat, s ezzel alaposan felbosszantottam a pribékeket. Nemegy-
szer azt vágtam a képükbe, hogy eljön a nap, amikor én leszek az ő
helyükben, hogy ők kerülnek az én kezem közé. Tény, hogy ezek
az önérzetükben mélyen megalázott zsaruk azt gondolhatták: „En-
nek a Pillangónak az első adandó alkalommal alaposan meg kell
nyirbálni a szárnyait”.
De mégis! csak huszonhárom éves voltam! Az, ahogyan éltem,
csak berzenkedés volt a társadalom ellen, a kussoló rabszolgák el-

294
len, akik engedelmeskedtek a tűrhetetlen szabályok tömegének. A
mi életünk örök nevetés, örök tűzijáték volt. Kemény hülyeségeket
csináltunk, de minden gonoszság nélkül. Most, amikor lebuktam, a
rendőrségi dossziémban egyetlen ítélet szerepelt: négy hónap fog-
ság, az is felfüggesztve. Elítélhetett a társadalom csak azért, mert
kigúnyoltam a hekusokat, mert megpróbáltam fenegyerekeskedni?
Nem! Ezerszer is nem!
Ha Venezuelában is így ítéltek volna meg, sose kapok menedék-
jogot, hát még állampolgárságot. Hozzájuk eljött egy ereje teljében
lévő harmincnyolc éves férfi, akinek a számlája alaposan meg volt
terhelve: gyilkosságért, kétszeri szökéskísérletért életfogytiglani
kényszermunkára ítélve.
Minden akkor kezdődött, amikor a bűnügyi rendőrség átvette az
ügyet. Elkezdték keresni a „Pillangó” nevűeket. És téged, öregem,
húszévesen Pillangónak hívtak. Ehhez a névhez csak Venezuelában
lettem hűtlen. Talán eljön a nap, amikor újra felveszem.
Az egész Montmartre-ot átfésülték; keresték a Pillangókat. Volt:
Kis Pillangó, Halálmegvető Pillangó, Pillangó Roger és így tovább.
Engem csak röviden Pillangónak hívtak, ha pontosítani kellett,
akkor vágott hüvelykű Pillangó voltam; bár a keresztnevem Henri-
Antoine. Nem volt okom kerülni a zsarukat, mégis jobbnak láttam
dekkolni.
Ha nem te követted el, Pilla, miért léptél olajra?
Most teszed fel magadnak ezt a kérdést? Hatvanévesen bediliz-
tél? Vagy már elfelejtetted, hogy huszonhárom évesen hányszor
rángattak az Orfèvres rakpartra? Sose rajongtál a verésért, sem a
leleményesen változatos kínzásokért, amelyeket abban az időben a
zsaruk alkalmaztak; hogy ötször-hatszor előzetes letartóztatásba
helyeztek, ami többek között abból állt, hogy egy dézsa vízbe
nyomták a fejedet majdnem a megfulladásig, hogy dagadtra vertek,
és hetekig nem tudtál kiegyenesedni, hogy a körmeidet présbe szo-
rították, amíg csak ki nem buggyant belőlük a vér, és le nem váltak
az ujjaidról, a gumibotozást, amely olyan sérüléseket okozott a tü-

295
dődben, hogy ömlött a szájadból a vér, hogy nyolcvan-száz kilós
pribékek úgy ugráltak a hasadon, mint egy trambulinon. Hát nem!
A korod teszi vagy emlékezetkihagyás? Nem egy, de száz, sőt ezer
okom volt, hogy búvóhelyet keressek. De, persze, nem túl messze,
hiszen nem voltam bűnös. Nem kellett külföldre szöknöm. Elég lett
volna egy kis zug, nem messze Párizstól. Majd csak megtalálják,
letartóztatják, vagy legalábbis azonosítják a szóban forgó Pillangó
Roger-t és akkor bedobom magam egy taxiba, irány Párizs és hurrá!
Nincsenek többé veszélyben a megmaradt körmeim.
Csakhogy Pillangó Roger nem került elő. Sehol a bűnös.
S egyszerre csak kiugrott, mint egy varázsdobozból! Pillangó
Roger? Dehogy! Egyszerű! Roger-t töröljük, itt van nekünk röviden
Pillangó! Henri Charrière-nek a gúnyneve. A játszma eldőlt, csak
bizonyítékokat kell produkálni hozzá. Már nem az igazság tisztes-
séges kiderítése volt a fontos, hanem, hogy a szenvedélyes vadászok
mindenáron fabrikáljanak egy vadat
És nekünk, hekusoknak ki kell érdemelnünk az előmenetelt, a
nagyon „nemes” és „tisztességes” karriert azzal, hogy gyártunk egy
mutatós gyilkossági ügyet. A mi emberünk nagyon alkalmas erre. Kell
egy ilyen ügy a főnökünknek is, aki megbízik bennünk, a bíróság-
nak, amely ítélkezik, a tizenkét esküdtnek, akiknek jó zsíros jöve-
delmük származik az ülnökségből; a fejéhez vágunk tíz évet s azzal
kész. Fiatal még és félig-meddig strici is. A szeretője, természetesen,
egy kurva. Sokszor volt dolga a rendőrséggel, de mindig megúszta.
Csak egyszer ítélték el felfüggesztett négy hónapra. A pasas ráadásul
nehéz fiú; ahányszor elkapjuk, pimaszul packázik velünk, sérteget
bennünket, a kutyájának a Chiappe nevet adta (Párizs akkori rend-
őrprefektusát hívták így), s azt vágja a képünkbe, hogy nem fogjuk
megérni a nyugdíjkorhatárt. Fenyegetőzik, hogy egy napon meg-
kapjuk a magunkét, s cseppet sem fog rajta a mi „modern” és „gon-
dos” kihallgatási módszerünk.
Eredj strici a fészkes fenébe! Gondoskodunk róla, hogy minden
oldalról jól körül légy kerítve.

296
 Hát, Pilla, itt a szomorú vég. Huszonhárom éves voltál, amikor
Saint-Cloudba hurcoltak, április 10-én, három héttel a gyilkosság
után. Azok a rohadt zsaruk megtették a magukét.
Mennyi dühös indulat, mennyi megátalkodottság, mennyi szen-
vedély, mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy egy napon az esküdt-
szék elé rángathassanak s egy olyan pofont kapj, amelyből csak
tizenhárom év múlva térsz magadhoz. De a bűnügyi rendőrség
felügyelője, Mayzaud, akit ezzel az üggyel megbíztak, aki „szakértő-
je” volt a Montmartre-nak, akit szívósan uszítottak ellenem, annyi-
ra, hogy a tárgyalás nyílt háborúskodássá lett közte és a védőim
között, ezt az akkori újságok is megírták, ez a Mayzaud, sajnos, a
markában tartotta a pocakos kis Goldsteint, aki egy szűcs fia volt, s
aki, hogy mentse a bőrét, irányítható talpnyalónak bizonyult. Ó, a
tanulékony Goldstein! Mayzaud, a tárgyalások alatt, százszor is ta-
lálkozott vele véletlenül. És Goldstein, ez a fontos tanú, aki megjelöl-
te a gyilkosság napját, aki társaságban hallotta, hogy egy bizonyos
Roland három golyót kapott a hasába, s bement a kórházba érdek-
lődni, nem a barátja-e az áldozat, s hogy mennyire súlyos az állapo-
ta, ez a Goldstein, három héttel ezután, április tizennyolcadikán, a
Mayzaud-val való gyakori találkozás eredményeként, azt vallotta,
hogy:
A március 25-ről 26-ra virradó éjjel, a gyilkosság előtt találkozott
Pillangóval (velem!). Én két ismeretlen társaságában voltam, meg-
kérdeztem tőle, hol található Legrand. Mire ő: „A Clichy bárban”.
Pillangó (azaz én) lelépett, ő pedig azonnal értesítette Legrand-t.
Beszélgetésük közben Pillangó egyik haverja lépett be, s kérte Leg-
rand-t, hogy menjen ki vele. Nem sokkal ezután ő, Goldstein is
kiment és látta Pillangót Legrand-nal, amint halkan vitatkoztak. Ő,
Goldstein, továbbment, s később, a Pigalle téren, újra összefutott
Pillangóval, aki közölte vele, hogy lelőtte Legrand-t és kérte, men-
jen be a Lariboisière kórházba, érdeklődje meg, él-e még.
Ez igen! Ez aztán hihető! Hogy te, Pilla, akit veszedelmes pasas-
ként tartanak számon, aki intelligens és ravasz, aki az éjszaka csá-

297
szára, akkora marhaságot követsz el, hogy miután lelősz egy ürgét,
ott maradsz a közeli Pigalle téren, majdnem a helyszínen és várod,
hogy Goldstein arra jöjjön. Nem! Ha te lelősz valakit, nem azon
vagy, hogy minél előbb kámforrá válj, hogy a helyszíntől minél
messzebb, egy másik kerületben vagy a város szélén rontsd a leve-
gőt, nem! Ott maradsz, gyökeret verve mint egy kilométerkő
Ardèche egyik is útján, s a zsaruknak mást se kell tenniük, mint
odajönni, és jó napot kívánni.
Ő, Goldstein, aki állítólag olyan jól ismer engem, dörzsöltebb,
mint én. Ez után az „ügyes” vallomás utáni napon már fel is kötötte
a nyúlcipőt, s hanyatt-homlok elrohant Angliába.
Én pedig veszettül védekeztem: „Goldstein? Nem is ismerem.
Lehet hogy láttam, az is lehet, hogy váltottam vele valamikor pár
szót, ahogy ez szokás azok között, akik ugyanazon kerületben élik
az életüket, anélkül, hogy tudnák egymásról, melyikük kicsoda.” A
neve után valóban nem tudtam, ki lehet ez a pofa, csak akkor de-
rengett, akkor azonosítottam, amikor szembesítésre került sor.
Amikor megláttam ezt a siralmas figurát, szinte megzavarodtam.
Milyen főbenjáró bűnt követhetett el ez az ismeretlen kis féreg,
hogy a zsaruk ennyire markukban tartják, hogy ilyen súlyosan ter-
helő vallomást tudtak a szájába rágni. Azóta is ezt kérdem magam-
tól. Egy valamirevaló bűncselekményt sem néztem ki belőle. Leg-
feljebb szeméremsértést vagy más vacakságot.
Nélküle, az ő vallomása nélkül, amely minden alkalommal újabb
és újabb terhelő adattól hemzsegett, amelyre éhesek voltak a heku-
sok, nélküle nem tudták volna összeeszkábálni ezt a hazug épít-
ményt. Az ő vallomása kitárta az ajtót az „azt mondják, hogy…”
előtt. Nélküle semmi nem állta volna meg a helyét. Semmi.
De Goldstein ilyeneket mondott, hogy: „Hallottam, amikor Ma-
dame ez és ez azt mondta, hogy…” Az egész hemzsegett a „lehetsé-
ges…”-től, mindattól, amiből azután a zsaruk egy jó vastag dossziét
gyártottak.

298
 Akkor történt egy esemény, amely első látásra mentőakciónak
tűnt, majd a visszájára fordult, s rendkívüli veszélyt zúdított a nya-
kamba. Besétáltam, az ügyvédeimmel együtt, a rendőrség machi-
nációjának szörnyű csapdájába. Azt hittem megmenekülök, s ehe-
lyett elvesztem. A dossziémban nem szerepelt elég szilárdan a bűn-
cselekmény, Goldstein vallomásai nem voltak eléggé hihetőek. És
hiányzott a dossziémból egy fontos dolog, nevezetesen: ha én va-
gyok a gyilkos, mi lehetett az indítékom. Szóval a vádpontokból
hiányzott: az indíték. Semmi nem szólt amellett, hogy haragudtam
volna az áldozatra, vagy hogy elmezavarodott lennék. Úgy kerül-
tem az ügybe, mint hajszál a levesbe, és bármilyen korrupt alakok-
ból állt is az esküdtek kara, ezt nem hagyhatták figyelmen kívül.
S a rendőrség talált indítékot; a szállító nem volt más, mint Ma-
zillier felügyelő, aki már tíz éve rontotta a Montmartre levegőjét.
Egyik ügyvédem, Beffey, pihenőóráiban gyakran járt a Mont-
martre-ra, s egy alkalommal összetalálkozott ezzel a Mazillier nevű
zsaruval, aki elmondta neki, hogy ő aztán igazán tudja, mi is történt
azon a március 25-ről 26-ra virradó éjszakán, s kész tanúvallomást
tenni. Úgy hittük, természetesen az én javamra. Találgattuk Beffey-
vel, mi lehet az ajánlkozása mögött; hivatali tisztesség, vagy ami
valószínűbb, a Mayzaud-val való rivalizálás.
És mi kértük a tanúként való kihallgatását! Mi!
Mazillier vallomása távolról sem azt tartalmazta, amit vártunk.
Elmondta, hogy jól ismer engem, hogy sok szolgálatot tettem neki,
és még azt, hogy: „Hála az értesüléseknek, melyeket Charrière-től
kaptam, sokakat lebuktattam és lefogtam. Hogy a körülmények
gyilkosságba kergették volna, azt nem tudom. Mindenesetre azt hal-
lottam, hogy (megint ez az „azt hallottam, hogy…”) általam ismeret-
len személyek célpontja volt. Gyűlölték a rendőrséggel való kapcso-
lata miatt.”
És tessék, megvan a gyilkosság indítéka! Vita közben megöltem
Roland Legrand-t, mert az elhíresztelte a Montmartre-on, hogy
spicli vagyok.

299
 De Robbé vizsgálóbírót is valamiért a markukban tartották a zsa-
ruk, ám a feljebbviteli bírósággal már nem tudták ezt a zagyvalékot
megetetni.
A vádhatóság érezte, hogy ezekkel a toldozott-foldozott tanúval-
lomásokkal, a gyanúsan irányítottnak látszó tanúkkal, ezzel a dosz-
sziéval valami nincs rendben. Pilla, igaz hogy nemegyszer volt már
dolgod az igazságüggyel, a zsarukkal, az esküdtekkel, a büntetőeljá-
rással, most be kell látnod és hálásnak kell lenned azért, hogy van-
nak tisztességes emberek is az igazságszolgáltatásban.
Eredmény: a vádhatóság nem engedélyezte, hogy ezzel a homá-
lyos, zavaros dossziéval az esküdtszék elé állítsanak. Visszaküldte az
összes papírokat a vizsgálóbírónak, s követelte az adatok kiegészíté-
sét.
A hekusok dühe határtalan volt. Mindenütt tanúkat próbáltak
felhajtani; még a börtönben is, és azok között, akik egy nappal az-
előtt szabadultak.
Egyre gyűlt a dossziémban az: „azt hallottam, hogy…”, az „úgy
emlékszem, hogy…” a „majdnem hogy…”. Nem volt se vége, se hosz-
sza. De a kiegészítő adatok nem szolgáltattak semmi újat, az égvilá-
gon semmit, semmi új nyomot vagy új bizonyítékot.
Végül is a dossziém olyan lett, mint egy rosszul készített halleves
folyóvízi halból, amelyet földközi-tengeri halként próbálnak elsüt-
ni. Az esküdtszék elfogadhatatlannak mondta ki.
És akkor jött egy újabb villámcsapás. Olyan dolog történt, ami
bírósági ügyekben a legritkábban fordul elő: egy híres ügyvédnek,
ismert közvádlónak, akinek a szerepe s a személyes érdeke, hogy a
társadalom védelmében minél több vádlottat juttasson rács mögé,
ennek adták oda a dossziémat, hogy vádat emeljen ellenem. Az ujja
hegyével, mint egy finom csipesszel megfogta, belenézett s azt
mondta: „Ezzel az üggyel én nem foglalkozom. Ez zavaros és előre
gyártott. Adják oda valaki másnak.”
Milyen szép is volt az a nap! Raymond Hubert ragyogó arccal
közölte velem, a börtönben a győzelmes hírt.

300
 „Charrière, képzelje el, hogy a peranyag olyan kevéssé állja meg
a helyét, hogy egy ilyen híres közvádló visszautasítja a vádemelést,
s azt mondja, adják oda valaki másnak.”
…Hűvös az este, egy padon ülve, a Chichy körúton. Teszek pár
lépést a fák lombjainak árnyékában, nem akarok kilépni a fénybe;
attól félek, megtörik a varázslat, megzavarja a múlt homályos képe-
it, melyek huszonhét év távlatából sietnek felém. Feltűröm a kabá-
tom gallérját. Leveszem a kalapomat, hadd szellőzzön a fejem, túl-
ságosan átmelegedtem ettől a szellemidézéstől. Lenyugszom, a
kabátom szárnyát a lábamra terítem, aztán a körútnak hátat fordít-
va rákönyökölök a pad támlájára. Ez most majdnem olyan, mint a
vádlottak padjának a könyöklője, az első esküdtbírósági tárgyalá-
somkor, 1931 júliusában.
Mert nem egy törvényszéki ülésszakon tárgyalták az ügyemet.
Két tárgyalás volt.
Alaposan különbözött egyik a másiktól. Júliusban volt az egyik,
októberben a másik.
Túlságosan jól ment minden, Pilla! A terem nem volt vérvörös.
Ezen a csodás júliusi napon, a tapétákat, a szőnyegeket, a bírák öltö-
zékét halvány rózsaszínűre festette a beáradó napfény. A terem
nem vágóhídra, inkább egy tágas budoárra emlékeztetett. S ebben a
teremben egy kétkedőn mosolygós bíró, aki cseppet sem bízott
abban, amit a dossziémban olvasott, annyira nem, hogy a követke-
zőképpen nyitotta meg a bírósági tárgyalást:
– Charrière, Henri, a vádirat nem felelvén meg a bizonyító elvá-
rásunknak, akarja-e ügyét az esküdtszéknek és a bíráknak szemé-
lyesen feltárni?
Ebben a hallatlanul förtelmes szörnyűségben olyan szerencse
ért, ami ezer esetből egyszer fordul elő! Hogy egy törvényszéki
elnök arra kér, mondjam el személyesen, mi történt és hogyan tör-
tént. Emlékszel a napfényes júliusra, az akkori bírákra? Ez túl szép
volt, Pilla! Azok a bírák, akik olyan pártatlanul vezették a tárgyalást,
az elnök, aki olyan nyugalommal és tisztességgel akarta az igazságot

301
kideríteni, zavarba hozó kérdésekkel bombázta a hekusokat, a ta-
núkat, Goldsteint alaposan megtáncoltatta, leleplezte az ellentmon-
dásaikat, nekünk, az ügyvédeimnek és nekem, megengedte, hogy
zavarba ejtő kérdéseket tegyünk fel, mindez túl szép volt, ismétlem,
Pilla! Egy nyári ülésszak, amikor a bírák igazságot akartak szolgál-
tatni neked, szemben a rendőrség kétes, ostobán zavaros jelentései-
vel.
Itt harcolhattál és védekezhettél, Pilla! Harcolni? Kivel? Volt ki-
vel! Nem volt belőlük hiány, számtalan volt belőlük!
Az első koronatanút, az anyát, a zsaruk bandája alaposan felké-
szítette. Nem hiszem, hogy rosszhiszeműségből, inkább akaratán
kívül került a zsaruk aljas sugallatainak a hálójába.
Az áldozat anyja itt már nem azt mondta, amit közvetlenül a fia
halála után a XVIII. kerületi felügyelőnek, Gérardinnek mondott.
Azt, hogy „Pillangó Roger” volt az, aki rálőtt a fiára. Ehelyett itt,
most kijelentette: „Pillangó lőtte le, Goldstein ismeri.” Roger-ről egy
szót sem. Gérardin és Grimaldi felügyelő ezeket a szavakat:
„Goldstein ismeri” nem hallották. Elképzelhetetlen lenne, hogy
ilyen fontos szavakat kihagytak volna a jegyzőkönyvből.
Gautrat ügyvéd felszólított, kérjek bocsánatot az áldozat anyjá-
tól. Erre azt mondtam: „Asszonyom, nincs miért bocsánatot kér-
nem öntől, mert nem vagyok a fia gyilkosa. Önnel érzek a fájdal-
mában, ez minden, amit tehetek.”
Gérardin és Grimaldi felügyelők semmit sem változtattak erede-
ti vallomásukon: Legrand, mielőtt meghalt, azt mondta: „Pillangó
Roger lőtt.” Ez volt minden.
S akkor megjelent az örökös tanú, aki minden hazudozásra ké-
szen állt: Goldstein. Ötször vagy hatszor tett vallomást az Orfèvres
rakpart 36. alatt. Minden tanúskodása egyre több terhelő adatot
tartalmazott ellenem. S a rendőrség szerkesztette állványzathoz
újabb és újabb elemet szállított. Úgy van előttem, mintha ma lett
volna. Halkan beszélt, bátortalanul emelte a kezét, amikor esküdnie

302
kellett: „Esküszöm” – mondta bizonytalanul. Amikor befejezte a
vallomását, Beffey, egyik ügyvédem támadásba lendült.
– Goldstein, hány alkalommal találkozott „véletlenül” Mayzaud
felügyelővel? Ő maga elmondta, hogy többször találkoztak és be-
szélgettek erről az ügyről. Természetesen „véletlenül”. Goldstein!
Ez legalábbis furcsa. Ön az első kihallgatáskor azt mondta: semmit
sem tud az ügyről, később azt vallotta, ismeri Pillangót, még később
már találkozott is vele a gyilkosság éjszakáján, a tett elkövetése előtt.
Azután jött az, hogy Pillangó beküldte magát a Lariboisière kórház-
ba, hogy kérdezze meg, mi van Legrand-nal. Hogy magyarázza az
ellentmondó kijelentéseit?
Goldstein nem csinált egyebet, mint ismételgette, hogy félt Pil-
langótól, mert az a Montmartre réme volt.
A magam módján protestáltam, mire az elnök megkérdezte:
– Vádlott, akar kérdést feltenni a tanúnak?
– Igen, elnök úr.
Merően Goldsteinre néztem.
– Fordulj felém, Goldstein, és nézz a szemembe! Mi okod van
hazudozni s engem hamisan vádolni? Mit követtél el, milyen bűn-
cselekményedről tud Mayzaud felügyelő, amiért neked így kell
fizetned, ezekkel az összehordott hazugságokkal?
A berezelt gazember reszketve rám nézett, de végül is össze-
szedte magát s kijelentette:
– Az igazat mondtam.
Őszintén szólva, ezzel ez az aljas fráter mellbe vágott! Az esküd-
tek felé fordultam:
– Esküdt uraim, bíró urak, a főügyész úr szerint én egy intelli-
gens, agyafúrt fickó vagyok. A tanú vallomása szerint viszont tök-
kelütött hülyének kellene lennem, s ezt bebizonyítom önöknek. Ha
egy csepp eszünk van, egy ilyen súlyos ügyet legfeljebb egy hoz-
zánk nagyon közelállónak vallunk be. Őrültnek kell lennünk ahhoz,
hogy egy teljesen ismeretlennek tegyünk ilyen vallomást. Számom-
ra ugyanis Goldstein ismeretlen.

303
 És Goldsteinhez fordulva így folytattam:
– Jelöljön meg csak egyetlen személyt, aki tanúsítja, hogy látott
bennünket együtt; akár Párizsban, akár egész Franciaországban.
– Nem ismerek senkit, aki ezt tanúsíthatná.
– Rendben. Akkor mondjon egy bárt, egy éttermet, egy bisztrót,
ahol együtt ittunk vagy ettünk volna, legyen az a Montmartre-on,
Párizsban vagy bárhol az országban!
– Soha nem ittam, és nem ettem magával.
– Helyes. Maga, Goldstein azt állítja, hogy amikor azon a külö-
nös éjszakán először találkoztunk, két személy volt velem. Kik vol-
tak azok?
– Nem ismerem őket.
– Én még kevésbé. Most válaszoljon gyorsan, habozás nélkül,
hol adtam magának találkozót? Azt állítja, megbíztam, érdeklődjék
a kórházban; a megbízásom eredményét valahol közölnie kellett
velem, mit beszéltünk meg, hol találkozzunk?
Semmi válasz.
– Feleljen, Goldstein. Mért nem felel?
– Nem tudtam, hol találom.
Raymond Hubert, az ügyvédem:
– Szóval a védencem megbízta magát egy fontos teendővel, ne-
vezetesen, hogy érdeklődjön Roland Legrand állapota felől, s ön
nem tudja, hol mondta meg neki a választ? Ez legalább olyan nevet-
séges, mint amilyen valószínűtlen!
Igen, Pilla, ez túlságosan is valószínűtlen volt, de az még inkább,
hogy elfogadták az ellened szóló, konstruált tanúvallomásokat, és
ezzel a szánalmas alakkal egyre súlyosbítóbb részleteket mondattak,
akinek az intelligenciája nulla volt. A zsaruk azonban gondosan
felkészítették arra, hogy az ő szájuk íze szerint válaszolgasson.
Az elnök:
– Charrière, a rendőrség azt állítja, hogy ön azért ölte meg Leg-
rand-t, mert az elhíresztelte, hogy ön a rendőrség besúgója. Mit
válaszol erre?

304
 – Hatszor volt dolgom a rendőrséggel s egy kivétellel, amikor
négy hónapra ítéltek, felfüggesztve, minden alkalommal felmentet-
tek. Soha nem voltam valaki mással együtt letartóztatva, és soha
nem buktattam le senkit. Valószínűtlen, sőt lehetetlen feltételezni,
hogy ha én a rendőrség kezében vagyok, akkor makacsul hallgatok,
de egyébként beköpöm a barátaimat.
– Egy rendőrfelügyelő azt állítja, hogy ön besúgó volt. Hívják be
Mazillier felügyelőt.
– Kijelentem, hogy Charrière segítségével számtalan veszedel-
mes egyént tartóztattam le, s ennek a híre szétfutott a Montmartre-
on. Ami a Legrand-ügyet illeti, arról nem tudok semmit.
– Mit válaszol erre, Charrière?
– Igaz, hogy Beffey ügyvéd úr tanácsára, aki összetalálkozott
Mazillier felügyelővel, s aki azt mondta neki, hogy ő tudja mi az
igazság Legrand meggyilkolása körül, most, az ő tanácsára kértem a
felügyelő tanúként való meghallgatását, s azon kaptam magamat,
hogy úgy az ügyvédem, mint én, szörnyű csapdába estünk. Mind a
ketten hittük, hogy Mazillier felügyelő valóban tudja az igazságot.
Azt gondoltuk, hogy egy igazán becsületes zsaruval van dolgunk,
vagy hogy rivalizálás van közte és Mayzaud felügyelő között, s ez
ösztönzi, hogy tanúvallomást tegyen. S amint ön is látja, most kije-
lenti, hogy semmit sem tud a tragédiáról.
Ellenkezőleg, ennek a felügyelőnek a tanúskodása szolgáltatta az
én feltételezett bűnöm hiányzó indítékát. Igen, ez a vallomás,
amely egy rendőr szájából hangzott el, megmentette a vád gyenge
lábon álló szerkezetét, alátámasztotta a nagyon is bizonytalan vád-
alapot.
Annyi bizonyos, hogy Mazillier felügyelő úr vallomása nélkül,
ami felért egy arculcsapással, Mayzaud felügyelő minden igyekeze-
te ellenére a vád nem állta volna meg a helyét. A hamis manővere-
zés nyilvánvaló. Csak csodálkozni lehet azon, hogy a vádat fenntar-
tották.
De én folytattam a csatát és azt mondtam:

305
 – Esküdt uraim, bíró uraim, két dolog szól az ellen, hogy én be-
súgó lennék; az egyik: egy spicli olyan aljas kreatúra, hogy eszébe
sincs lelőni valakit, ez esetben Roland Legrand-t, azért, mert rossz
hírét kelti. Szemem se rebbent volna emiatt. Ha pedig, dühömben
mégiscsak lelőttem volna Legrand-t, biztosak lehetnek afelől, hogy
a rendőrség nem próbálna ilyen veszekedetten víz alá nyomni,
mert hiszen hasznos figura lennék a számukra. Szemet hunynának,
kitalálnának valamilyen ügyes trükköt, hogy kihúzzanak a csávából.
Például olyan változatot, hogy önvédelemből lőttem. Ez csak egy
lehetőség a számtalan közül; de szerencsére nem az én esetem.
Elnök úr, feltehetek egy kérdést a tanúnak?
– Igen.
Raymond Hubert tudva, hogy én mire kérdezek majd rá, kérte
az esküdtszéket, hogy oldják fel Mazillier felügyelőt a kötelező hi-
vatali titoktartás alól.
Az elnök:
– Az esküdtszék az igazság kiderítése érdekében feloldja Mazilli-
er felügyelőt a kötelező, hivatali titoktartás alól, válaszoljon a vád-
lott kérdésére.
– Mazillier, jelöljön meg Franciaországban vagy a gyarmatokon,
vagy bárhol másutt egyetlen embert, akit a tőlem kapott értesülések
alapján tartóztattak le.
– Nem válaszolhatok.
– Ön hazudik, felügyelő! Ön nem tud válaszolni, mert ilyen em-
ber nem létezik!
– Fegyelmezze magát, Charrière – mondta az elnök.
– Elnök úr, én az életemet és a becsületemet védem.
De az incidens nem tartott tovább. Mazillier elvonult.
És a többi tanú! hogy masírozott egyik a másik után! Az egy kap-
tafára készült vallomásaikkal, amelyeket a zsaruk gyártottak. Cím:
Orfèvres rakpart 36., Bűnügyi Rendőrség, 1930. Csak reményked-
hetünk, anélkül, hogy túlságosan hinni mernénk.

306
 És az utolsó indokolásod, Pilla! Emlékszel, milyen logikusan volt
felépítve? Ha rágondolsz, szinte újra hallod a szavakat:
– Uraim, legyenek becsületesek az ügyemben, kérem önöket, fi-
gyeljenek jól: Legrand egyetlen golyót kapott, csak egyszer lőttek
rá, nem esett össze, állva maradt, élve maradt, hagyták, hogy nyu-
godtan taxiba üljön. Mindez azt bizonyítja, hogy az az ember, aki
rálőtt, nem akarta megölni; ha akarta volna, akkor beleereszt még
három-négy golyót, ahogy ez az alvilágban szokás. Bárki, aki a
Montmartre-on megfordul, tudja ezt. Igen, vagy nem?
Tehát, ha én lettem volna az az ember, egyszerűbb lenne beval-
lanom és kijelentenem: Uraim, ilyen és ilyen okból vitába kevered-
tünk Legrand-nal, megvádolt valamivel, közben zsebre vágta a ke-
zét; ugyanolyan alvilági alak volt, mint én, megijedtem és védeke-
zésből rálőttem egyetlen golyót. Ha én így vallanék, az bizonyíték
lenne arra, hogy megölni nem akartam, hiszen a lövés után állva
maradt és élve ment el onnan.
Úgy láttam, az elnök elgondolkozva hallgat. Én folytattam:
– Raymond Hubert és Beffey ügyvéd urak tízszer, százszor fel-
tették nekem a kérdést: maga volt az, aki lőtt? Mondja meg, ha ma-
ga volt. Maximum öt évet kap, de lehet, hogy kevesebbet, többre
nem ítélhetik. A letartóztatásakor huszonhárom éves, még egészen
fiatal lesz, amikor szabadul.
– De esküdt uraim, nem választhatom ezt az utat, akkor sem, ha
a guillotine-tól vagy a fegyencteleptől szabadítana meg, mert ártat-
lan vagyok, áldozata egy rendőrségi cselszövésnek.
A napfény tündöklőn megvilágította a tárgyalótermet, s nekem
megengedték, hogy mindent elmondjak, amit csak akarok. Nem,
Pilla, ez túl szép volt, túlságosan jól ment minden. Érezted, hogy az
elnök elbizonytalanodott, s lehetséges a győzelem. Szegény kölyök,
nem érezted, hogy mindez túlságosan szép?
Mayzaud érezte, hogy vesztésre áll. Érezte, hogy a tizenöt hóna-
pos erőfeszítése veszélyben van, s akkor elszánta magát, hogy olyat
tegyen, ami tilos. A tárgyalás szünetében berontott oda, ahol én

307
tartózkodtam az őrzőimmel. Ide bárkinek tilos volt belépni. De ő
vette magának a bátorságot, odacsörtetett hozzám s vakmerőn azt
kérdezte: „Mért nem vallod be, hogy Roger le Corse volt a tettes?”
Én teljesen összezavarodtam, s azt válaszoltam:
– De hiszen én nem ismerek semmiféle Roger le Corse-ot!
Mayzaud gyorsan elhúzta a csíkot, s egyenesen a főügyészhez
ment azzal, hogy:
– Pillangó azt vallotta nekem, hogy Roger le Corse volt a tettes.
És ezzel, szerencsétlenségemre, az történt, amit Mayzaud akart.
Tiltakozásom ellenére felfüggesztették a tárgyalást. De én még nem
adtam fel, még mindig védekeztem:
– Mayzaud felügyelő azt állítja, hogy csak egy Pillangó szerepel
az ügyben s az én vagyok;
Mayzaud felügyelő azt állítja, hogy semmi kétség sincs afelől,
hogy én vagyok Legrand gyilkosa;
Mayzaud felügyelő kijelenti, hogy ez nemcsak az ő állítása, ha-
nem becsületes, megcáfolhatatlan, egyértelmű tanúvallomások
bizonyítják, hogy bűnös vagyok.
Miután a rendőrség tanúkat vonultatott fel, és bemutatta az elle-
nem szóló bizonyítékokat, miért, hogy ez a bizonyítási manőver
összeomlik?
Tehát minden hazugság abban a dossziéban? S elég egy új nevet
bedobni az arénába, és már nem is olyan biztos, hogy Pillangó a
bűnös?
Önök azt mondták, minden bizonyíték megvan arra, hogy hihe-
tő, mégis elég az egyszerű feltételezése annak, hogy egy Mayzaud
által gyártott fantom, Roger le Corse a tettes. És ezt állítólag én
mondtam. Az egész csak arra kell Mayzaud-nak, hogy elérje a tár-
gyalás felfüggesztését s minden kezdődik elölről.
Ez lehetetlen! Kérem önöket, hogy folytatódjék a tárgyalás és
kérem, hogy ítéljenek el engem!
Könyörgök önöknek, bíró urak és elnök úr!

308
 Nyertél, Pilla, majdnem nyertél! Végül is a főügyész becsületes-
sége buktatott el. Mert ő, Cassagnan, felállt és azt mondta:
– Tisztelt elnök úr, tisztelt esküdtszék, nem emelhetek vádat…
Nem tehetem… Az ügy tisztázásra szorul. Kérem az esküdtszéket,
rendeljen el újabb bizonyítási eljárást, kiegészítő tájékoztatást.
Pilla, semmi nem bizonyította annyira, hogy egy hazudozásból
összeeszkábált peranyag alapján folyt a tárgyalás, mint a főügyész
fenti mondatai.
Ha ennek a becsületes magasrangú hivatalnoknak világos és vi-
tathatatlan anyag lett volna a kezében, ha biztos lett volna afelől,
hogy a dosszié tartalma hiteles, nem mondja azt, hogy: „Kérem a
tárgyalás felfüggesztését; nem tudok vádat emelni.”
Ha hitt volna, ha bízott volna a peranyagban, akkor azt mondja:
„Charrière újabb leleménye! Össze akar bennünket zavarni ezzel a
Roger le Corse-szal. Uraim, egy szavát sem hisszük, kezemben tar-
tom minden bizonyítékát annak, hogy Charrière bűnös.”
De nem ezt mondta, nem ezt tette, miért? Mert igaz lelkére nem
hitt eléggé annak a dossziénak. S hajlott arra, hogy magában meg-
kérdőjelezze a zsaruk tisztességét ebben az egész kutyakomédiában.
Látod, te huszonnégy éves kölyök?! Az ellenfeleid megszégye-
nülten elvesztették a partit. De erre a pillanatra ez a hekusbanda
tartogatott a számodra valamit: nevezetesen egy nem létező Roger
le Corse nevű fantomot, aki jó volt arra, hogy a tárgyalást összeza-
varja és felfüggesztesse. A zsaruk azt remélték elérni ezzel, hogy
egy más összetételű esküdtszék veszi át az ügyet, s amíg az megtör-
ténik, ők kiagyalnak egy újabb machinációt. Ravaszul arra számítot-
tak, hogy majd a ködös, szürke októberben egy másik esküdtszék,
másik elnök, másik főügyész nem lesz olyan jóindulatú irányom-
ban, és a budoár mészárszékké változik.
Sikerült nekik! Felfüggesztették a tárgyalást, s elrendelték a ki-
egészítő tájékoztatást, a második tárgyalást ebben az ügyben.
Az egyik újság azt írta: „Az ügyészség ritkán lep meg bennünket
ekkora bizonytalansággal.”

309
 Az elrendelt kiegészítő tájékoztatás, természetesen, nem tartal-
mazott semmi újat. Roger le Corse? Sose találták meg.
A júliusi tárgyaláson a csendőrök nagyon becsületesek voltak,
Mayzaud ellen tanúskodtak. Egyáltalán elképzelhető-e, hogy egy
ember, aki fennhangon kiáltja ki ártatlanságát, s logikusan be is
bizonyítja, aki érzi, hogy kedvező benyomást tesz az esküdtekre,
elképzelhető, hogy ez az ember hirtelen változtat az addigi állítá-
sán, s azt kiáltja: „Igen, ott voltam, de nem én lőttem, hanem Roger
le Corse!”
És a másik esküdtszék, Pilla? A másik tárgyalás, az utolsó, a vég-
leges, ahol már fenyegetett a fegyenctelep, ahol a te huszonnégy
évedet, a fiatalságodat, az életben való hitedet kegyetlenül letaglóz-
ták, ahol Mayzaud, visszanyervén a magabiztosságát, arcátlanul
bocsánatot kért a főügyésztől, mondván, hogy a júliusi tárgyaláson
hibát követett el, ahol te azt kiáltottad a képébe: „Mayzaud, le fo-
gom tépni rólad a becsület álarcát!”… Pilla, képes vagy újraélni a
múltat?
Újra magad előtt látod azt a termet, azt a ködös, szürke napot?
Harminchét év telt el azóta, öregem, hányszor ismételjem neked
újra és újra? Még mindig érzed az arcodon azt az irdatlan pofont,
ami arra kényszerített, hogy harminchét éven át ne felejtsd, s hogy
most itt ülj egy padon, a Clichy körúton, a te Montmartre-odon?
Igen, éppen azért, hogy mérlegre tegyem az azóta megtett utat, le
akarok szállni fokról fokra azon a létrán, amely végül is a kút fene-
kére, a teljes névtelenségbe taszított.
Emlékszel? Amikor mint jóképű, feddhetetlen, nagyszájú kö-
lyök, kockás zakóban beléptél a tárgyalóterembe? Milyen más volt
az, mint az előző, a júliusi! És valahogy mégis ugyanolyan.
Az ég olyan szürke volt, hogy a teremben villanyt kellett gyújta-
ni. Most mintha mindenki és minden vérvörösbe lett volna öltözve.
A szőnyegek, a tapéták, az esküdtek öltözéke, olyan vörös volt,
mintha mindent abba a vérrel teli kosárba áztattak volna, ahová a
guillotine által kivégzettek feje hullott. Ezek az esküdtek nem a nyá-

310
ri szabadságra készültek. Már mögöttük volt a nyaralás, más volt az
atmoszféra, mint a júliusi tárgyaláson. Ezeknek a számára ez egy
érdektelen ügy volt, a montmartre-i fiatalok megszokott balhéja.
Már kezdetben torkig voltak az egésszel, s a komoly ügyek jártak az
eszükben.
És az igazságügyi palota öreg rókái, ügyvédek, a különböző hiva-
talnokok már előre tudták, hogy egy ügy mennyi ideig tart s hogy
mi lesz a kimenetele. Hogy miből következtettek? Mindenekelőtt az
elnök személyéből, az aznapi kedélyállapotából, az államügyész jó
vagy rossz kedvéből. A vádlott és ügyvédei néha megpróbálták pár-
tatlanságra késztetni az igazság mérlegét.
Ez alkalommal az elnök nem kérte, hogy magam mondjam el,
mi is történt. Megelégedett azzal, hogy a törvényszéki írnokkal fel-
olvastatta a vádiratot. Ez bizony monoton és álmosító volt. A tizen-
két esküdt hülyén pislogott. Az agyuk ködös volt, mint az idő oda-
kinn. Láthatóan könnyedén átsiklottak a vádirat tartalma felett.
Az államügyészben szikrája sem volt az emberiességnek. Ő sose
mondta volna azt, amit a júliusi tárgyaláson Cassagnan államügyész
mondott: „Nem tudok vádat emelni…”
Amint beléptem, egy szempillantással felmértem ezt az együt-
test. „Vigyázz, Pillangó, ezek nem is hasonlítanak a júliusihoz, itt
aligha tudod majd megvédeni magad.” Semmit nem tévedtem. A
két napig tartó tárgyalás alatt alig engedtek szóhoz jutni. Semmi
nem hasonlított a júliusi tárgyaláshoz. Az, mondhatni, túlzóan em-
berséges volt.
A tanúskodások, a vallomások az „azt mondják, hogy…”, az „azt
hallottam, hogy…” ugyanazok voltak, mint a júliusi tárgyaláson.
Nem érdemes részletezni, ugyanaz a cirkusz kezdődött elölről, az-
zal a különbséggel, hogy ha közbe akartam szólni, ha csak meg-
mukkantam, elvették tőlem a szót.
Egyvalami volt igazán új, az, hogy megjelent Lellu Fernand, aki
az én alibimet minden kétséget kizáróan alátámaszthatta. A júliusi

311
tárgyalásra nem tudott eljönni. Az egyetlen tanú, akit a zsaruk fur-
csa módon nem találtak meg s szerintük nem is létezett.
Pedig koronatanúm lehetett volna. Ő, Lellu Fernand taxisofőr
volt az, aki azon az estén berobbant az Iris bárba: „Egy revolverlö-
vést hallottam!” és látta, hogy én ott vagyok, tehát a lövés nem
származhatott tőlem.
Különös história! Tehát az én koronatanúmat, Lellu Fernand-t
nem találták, de találtak egy rovott múltú ürgét, aki vagy tízszer volt
már elítélve s aki azt vallotta, ami a zsaruknak tetszett: „Lellu, ha
előkerül is, csak szívességből tanúskodik Charrière mellett”, tehát
mellettem.
Mayzaud felügyelő hosszú jelentésben, egyenesen tagadta, hogy
Lellu egyáltalán létezik. Azt állította, hogy erre bizonyítéka van,
sose találkozott az általunk megidézett tanúval, Lellu Fernand-nal.
Vajon tudta, hogy ha ők nem is találják, a tanú esetleg önként je-
lentkezik?
Lellu vallomást tett, de ezt baráti szívességnek bélyegezték. Az
ügyvédem, Raymond Hubert ég felé emelt karral azt mondta:
– Lellu Fernand, ezek után nincs más hátra, mint hogy befizesse
az illetéket!
Ennyi idő után is, itt, ezen a zöld padon elönt a düh. Nem érzem
sem a hideget, sem a kezdődő szemerkélő esőt.
Újra magam előtt látom az Iris bár tulajdonosát, amint a bírósá-
got elválasztó korláthoz támaszkodva azt mondja, hogy én nem is
lehettem akkor ott, amikor Lellu bekiabálta: „Revolverlövést hallot-
tam”, mert ő akkor már két hete kitiltott a bárjából.
Ez azt is jelenti, hogy én egy tökkelütött barom vagyok, mert
egy olyan súlyos ügyben, ahol a szabadságom, vagy talán az életem
forog kockán, egy olyan helyet jelölök meg alibiül, ahonnan ki va-
gyok tiltva. A pincér megerősítette a tulaj vallomását. Azt elfelejtet-
ték hozzátenni, hogy ők reggel öt óráig tarthatnak nyitva, mert a
rendőrség ezt kivételesen megengedi nekik. Ha az igazat mondják,
elveszítik a zsaruk jóindulatát, s be kell zárniuk két órakor, mint a

312
többieknek. A tulajdonos védte a kasszáját, a pincér meg a borrava-
lót.
Raymond Hubert ügyvéd megtett minden tőle telhetőt. Beffey
szintén. Az utóbbit úgy elöntötte az undor, hogy nyílt harcba keve-
redett Mayzaud-val, aki a bizalmas rendőrségi jelentésben igyeke-
zett minél többet ártani Beffey ügyvédi méltóságának. Összehor-
dott hetet-havat az erkölcs törvényeiről, melyeknek aztán végképp
semmi közük nem volt ehhez az ügyhöz.
Itt a vége. Én beszéltem utoljára. Mit mondhattam?
– Ártatlan vagyok! A rendőrség machinációjának az áldozata. Ez
minden.
A bíróság visszavonult. Én leültem. Egy óra múlva újra elfoglal-
ták a helyüket. Majd az elnök felállt s azt mondta: „Vádlott, álljon
fel.”
Annyira átéltem újra, hogy az esküdtszék előtt vagyok, hogy a
Clichy körút fái alatt hirtelen felugrottam, megfeledkeztem arról,
hogy fordítva ülök a padon, hogy a lábam a pad ülője és támlája
között van; vissza is estem a fenekemre.
És 1967-ben, a fák lombjai alatt újra hallottam az elnök színtelen,
jellegtelen hangját, amint 1931 októberében ítéletet hirdet:
– Önt életfogytiglani kényszermunkára ítéltük, őrség, vezesse el
az elítéltet.
Akaratlanul kinyújtottam a karomat, de senki sem bilincselt
meg, nem álltak csendőrök mellettem. Csak egy szegény öregasz-
szony gubbasztott a pad másik végén, a fején újságpapír, azzal vé-
dekezett a hideg és az eső ellen.
Kinyújtottam a lábamat és felálltam. Egy százfrankost dugtam az
öregasszony kezébe, aki életfogytiglani nyomorra volt ítélve.
Az én életfogytiglani ítéletem csak tizenhárom évig tartott.
A Clichy körút fái alatt elindultam a Blanche tér felé. Még min-
dig kísértett az a régi esküdtszék, amely előtt állva azt a hihetetlen
ütést kaptam. Eltűntem a Montmartre-ról, az én Montmartre-
omról, majdnem negyven évre.

313
 A gyönyörű, kivilágított Blanche térről eltűntek a múlt varázsos
fényei s már csak néhány öreg csavargót láttam, akik térdükre haj-
tott fejjel a metró bejáratánál meghúzódva aludtak.
„Hé, taxi! A Lyoni pályaudvarra.”
Az unokaöcsémhez akartam menni. Útközben visszaemlékez-
tem azokra a régi újságcikkekre, melyeket az ítélet után, Raymond
Hubert gyűjtött össze nekem. Egy sem volt köztük, amelyben két-
ség ne merült volna fel, akár a La France-ban, akár a Le matin-ben,
akár a L’Humanitében s a többiben is.
Mikor megérkeztem Franciaországba, összekerestem ezeket a
cikkeket. Kiemelek néhányból egy-egy részletet:
A La Dépeche 1931. tizedik hó 27. számában idézi az ügyvédemet:
„A kiegészítő információban három dolog is kétségessé teszi véden-
cem bűnösségét.”
A Le Matin 1931. tizedik hó 21-i példányából: „Harminc tanút
idéztek be. De talán egy is elég lett volna: az az ismeretlen, aki a sebe-
sültet taxiba tette. De ez az ismeretlen mindmáig ismeretlen is maradt.
A harminc tanú közül egyik sem tudott meggyőző információt adni
róla… A csendőrök azt vallották: Mayzaud felügyelő odament Char-
rière-hez s azt mondta: „Te tudod, ki volt az!”
A La France 1931. tizedik hó 28: „A vádlott nyugodtan és fegyel-
mezetten válaszolt… A vádlott: „Ezt kínos hallani. Goldsteinnek
semmi oka nincs haragudni rám. De Mayzaud felügyelő valamivel
a kezében tartja; mint sok mást, akinek minden oka megvan rá,
hogy nyugtalankodjék. Íme! Ez az igazság!” Mayzaud azonnal tilta-
kozott: „Tíz éve dolgozom a Montmartre-on. Tudom, hogy
Goldstein nem tartozik az alvilághoz.”
A L’Humanité október 28-i számából. A cikk megérdemli, hogy
egész terjedelmében közöljem. Címe: „Charrière-Pillangót élet-
fogytiglani kényszermunkára ítélték.”
„Az esküdtszék, annak ellenére, hogy kétséges az azonosság az
igazi Pillangóval, Charrière-t Roland Legrand meggyilkolása miatt
elítélte.

314
 A tegnapi tárgyaláson Goldstein tanút újra kihallgatták. A vallo-
mása merő vádaskodás volt Charrière ellen. Világos, hogy Goldste-
in folyamatosan kapcsolatban állt a rendőrséggel. A tragédia után
Mayzaud, saját állítása szerint számtalanszor találkozott Goldstein-
nel, aki három alkalommal tanúskodott s egyre több súlyosbító
körülményt tálalt az esküdtszék elé. Látnivaló volt, hogy Goldstein
tanú odaadó híve a bűnügyi rendőrségnek.
A tanúvallomás alatt Charrière figyelmesen hallgatta, s amikor
befejezte, felkiáltott:
– Nem értem ezt a Goldsteint, akinek soha semmivel nem ártot-
tam, s most összehord egy rakás hazugságot ellenem, aminek csak
egy célja lehet, az, hogy engem fegyenctelepre juttasson.
Ezután Mayzaud felügyelő kapott szót. Hangsúlyozta, hogy
Goldsteint senki nem befolyásolta. Ezt itt is, ott is gúnyos mosoly
kísérte.
Az ülnökök közül Gotard ügyvéd szólalt fel, lelkesen ecsetelve a
fegyenctelep nevelő hatását. Kérte, hogy Charrière-t, a saját érdek-
ében, küldjék oda, ahol „becsületes embert” faragnak belőle.
A védőügyvédek, Beffey és Raymond Hubert, hangsúlyozták a
vádlott ártatlanságát. Azzal az indokolással, hogy Roger le Corse-t,
ugyancsak „Pillangó” nevűt nem találták meg, s így nem bizonyí-
tott, hogy Charrière, aki szintén „Pillangó”, a bűnös.
Az esküdtek, hosszas tanácskozás után beléptek a terembe azzal,
hogy Henri Charrière-t életfogytiglani kényszermunkára ítélik.”
Évek hosszú során át kérdeztem magamtól, miért volt a rendőr-
ség, egy huszonhárom éves kis senkivel szemben, olyan vérszomjas.
Csak egyetlen logikus választ találtam: takargattak valakit, valaki
mást, az igazi bűnöst.
Másnap, kora reggel visszamentem a Montmartre-ra. Rátaláltam
arra a helyre, a Tholozé és a Durantin utca között, ahol a legtöbbet
tanyáztam. Igen, itt van a Lepic utcai piac is. De az arcok, hol van-
nak a régi arcok?

315
 Bementem a Tholozé utca huszonhatos számú házba. Úgy tet-
tem, mint aki keres valakit. Valójában a régi házmestert akartam
látni. Az enyém, akkor régen, kövér, testes asszony volt, az arcán
undok szemölcs, teli szőrszálakkal. De őt már nem találtam. Egy
breton asszony került a helyére, aki olyan ellenszenves volt, hogy
meg se kérdeztem, ismerte-e azt a szemölcsöst.
Nem lopták el tőlem a fiatalságom Montmartre-ját, nem. Min-
den itt volt pontosan, de minden megváltozott. A tejcsarnokból
gyorsmosoda lett, a sarki bárból gyógyszertár, a gyümölcsárusból
önkiszolgáló.
A Bandever bárba, a Tholozé és a Dazantin utca sarkán, rendsze-
resen átugrottak az Abbesse téri posta alkalmazott lányai, asszonyai
egy-egy pohárka ribiszkelikőrre. Komolyan szemrehányást tettünk
nekik, amiért itt isznak és trécselnek, mialatt szegény férjük kemé-
nyen dolgozik. Ez a bár még létezett, de teljesen átrendezték. A pult
máshová került, s a sarkokba egy-egy asztal. Hát még a piac! Az
ottani bisztróban egy színesbőrű volt a tulaj; a vendégek arabok,
spanyolok, portugálok. Hova tűntek a régi táncolók?
Felmentem a lépcsőn, amely a Tholozé utcából a Murlin de Ga-
lette-hez vitt. A meredek lejtő nem változott, most is veszélyes volt.
Itt történt, hogy egy szegény kis öreget egyszer felsegítettem. Nem
vette észre, hogy a karfa véget ért, elesett, s összetörte az arcát. Most
megsimogattam a karfát, újra láttam azt a régi jelenetet, s újra hal-
lottam a kis öreg hálálkodását: „Ön nagyon szeretnivaló és nagyon
jólnevelt, fiatalember. Gratulálok és köszönöm.” Ez az egyszerű
mondat úgy megzavart, hogy már nem tudtam, hogyan vegyem fel
észrevétlenül a revolveremet, amely, amikor lehajoltam az öregért,
kiesett a zsebemből. Nem akartam, hogy meglássa, hogy ez a jó fiú
talán nem is olyan nagyon jó.
Igen, az én Montmartre-om mégiscsak itt volt, nem rabolták el
tőlem csak az embereket, a mosolygó, szeretett arcokat, akik úton-
útfélen rám köszöntek: „Jó napot, Pillangó. Hogy vagy?” Őket, igen,
őket elrabolták, s ebbe nagyon belefájdult a szívem.

316
 Este bementem egy régi bárba. Az öreg vendégek közül kivá-
lasztottam a legöregebbet s odamentem hozzá:
– Bocsáss meg! Nem ismered ezt és ezt?
– De igen.
– És hol találom meg?
– Ki tudja!
– És azt?
– Rég meghalt.
– És amazt?
– Nem ismerem. De már ne is haragudj, túl sokat kérdezős-
ködsz. Tulajdonképpen ki vagy te?
Az utolsó mondatnál megemelte a hangját, nyilván azért, hogy a
többiek is hallják, s felkeltse a figyelmüket. Ez sikerült is. Egy isme-
retlenről, aki csak úgy belép egy jobbára férfiakkal zsúfolt bárba,
kíséret nélkül és bemutatkozás nélkül, mégiscsak tudni kell, mit
akar.
– Henrinak hívnak, Avignonból való vagyok és Kolumbiából jöt-
tem. Alászolgája!
Nem késlekedtem. Siettem elérni a vonatomat. A városon kívül
szálltam meg. Kellett az elővigyázatosság. Ki voltam tiltva Párizsból,
és semmi áron nem kockáztathattam meg, hogy lebukjam.
De stikában mégiscsak Párizsban vagyok! Igen, Párizsban vagy
öregem! És táncoltál Boucastelnél a musette zenéjére hátratolt ka-
lappal, kibontott nyakkendővel, és befizetted a csajnál a tarifát
ugyanúgy, mint húszéves korodban. És keringtél a harmonika
hangjára, amely majdnem olyan jól szólt, mint Mimile Vacher-é
akkor régen, fiatal korodban. S az a régi kölyök nagy tisztelettel
nézett fel rád.
A Coupole-ba mentem ebédelni, s mint aki egy másik világból
érkezik, szamár fejjel azt kérdeztem a pincértől, űzik-e még a tető-
teraszon a golyójátékot. A fiú kővé meredt a kérdésemre.
És a Rotonde! Hiába kerestem azt a sarokasztalt, amely Fujitáé, a
festőé volt. S milyen csüggedt, kétségbeesett szemmel néztem a

317
berendezést, az asztalok elhelyezését, a bárpultot, hogy rátaláljak
valamire a múltból. Undorral láttam, hogy mindent, amit ismertem
és szerettem, leromboltak vagy felforgattak. Hirtelen felugrottam,
és fizetés nélkül kimentem. A pincér utolért és karon ragadott a
Vavin metróállomásnál. Megfeledkezve a francia udvariasságról, az
orrom elé dugta a számlát, mondván, hogy vagy fizetek, vagy
rendőrt hív. Természetesen fizettem, de olyan kevés borravalót
adtam neki, hogy mentében visszadobta: „Megtarthatja az anyósa
számára! Neki biztosan nagyobb szüksége van az ön borravalójára,
mint nekem!”
De Párizs, az Párizs! Mintha megfiatalodtam volna, le-fel, majd
fel-le sétálgattam az ezer lámpával megvilágított Champs-Élysées-
n. Párizs fényei átforrósítottak, elragadtak, annyira, hogy kedvem
lett volna énekelni. Ó, milyen csodálatos Párizsban élni!
Nem volt bennem semmi izgatottság, semmi bosszúvágy, ami-
kor a Saint-Denis kapuhoz vagy a Montmartre külső határához
értem. Vagy az elé a régi L’Auto újságkiadó elé, ahol Rigoulot, akkor
világbajnok, hátára emelt egy óriási újságtömeget. Nyugodt lélekkel
mentem el a klub mellett, ahol baccarát játszottam Staviskyvel és
békésen álltam a Lido előtt. Pár órára csendesen elkeveredtem a
vásárcsarnok zsivajában.
Csak a Montmartre fakasztott keserűséget a szívemben.
Nyolc napig maradtam Párizsban. Nyolcszor elmentem arra az
átkozott helyre, ahol a gyilkosság történt.
Nyolcszor leültem arra a padra, miután megsimogattam a fa
törzsét.
Nyolcszor, becsukott szemmel rekonstruáltam, amit a nyomo-
zásról és a két tárgyalásról csak tudtam.
Nyolcszor láttam újra és újra azokat az aljas pofákat, akik elítél-
tek.
Nyolcszor mormogtam magam elé: „Innen indultál elveszteget-
ni tizenhárom évet a fiatalságodból.”

318
 Nyolcszor elismételtem: „Jó! lemondtál a bosszúról, de sose
tudsz megbocsátani.”
Nyolcszor kértem az Istent, hogy a bosszúról való lemondáso-
mért cserébe, adja meg, hogy soha senkivel ne ismétlődjék meg
ilyesmi.
Fokról fokra görnyedtebbé váltam, míg az utolsó alkalommal
hirtelen kiegyenesedtem annyira, mint egy fiatal férfi, s azt mond-
tam magamban: „Mégiscsak te nyertél öregem, mert íme itt vagy
szabadon, jólétben élsz, szeretnek és a jövőd a kezedben van. Ne
hagyd magad, ne keresd, hogy mivé lettek amazok, a múltad figu-
rái. Itt vagy, s ez felér egy csodával, amit nem mindennap ad meg
az Isten. Biztos lehetsz abban, hogy mind közül te vagy a legboldo-
gabb.

319
 Tizennyolcadik fejezet
IZRAEL – A FÖLDRENGÉS

Az Orly repülőtérről hagytam el Párizst s repültem Izraelbe Rita

anyját meglátogatni, de kíváncsi voltam arra a szüntelenül üldözött
népre is, amelyről az egész világ azt beszélte, hogy csodákat művel.
Őszintén szólva teli voltam kétségekkel. Úgy gondoltam Izrael
népére, mint amely a vallása rabja, s amelyre a szűk látókörű rabbik
ráerőszakolják az általuk helyesnek tartott életformát.
Tel-Avivban szálltam ki a repülőből. Onnan egy kis Hanam ne-
vű településre mentem. Ez Haifa közelében van. A földje megmű-
veletlen. Itt élt Rita anyja.
Azonnal láttam, hogy ennek a népnek a fiai és leányai távolról
sem estek a fejükre.
Minden taxisofőr beszélt legalább egy nyelvet, gyakran kettőt is,
a héberen kívül. Annak a taxinak a sofőrje, amelybe én szálltam,
csak angolul beszélt. Átszálltam egy másikba. Három percbe se telt,
s már találtam is egy ócska autót, amelyet egy fiatalember vezetett,
aki folyékonyan beszélt franciául és spanyolul. Elkezdtünk beszél-
getni:
– Honnan származol?
– Casablancában születtem, s ott végeztem a tanulmányaimat.
Én sefardi vagyok.
– Mi az a sefardi?
– Azok a zsidók, akiket a spanyol királynő, Katolikus Izabella ki-
űzött. Francia iskolába jártam, és otthon a szüleimtől megtanultam
spanyolul.
– Régen vagy itt?
– Tíz éve. Együtt jöttem apámmal, anyámmal, nagyanyámmal
és két nővéremmel. Jó itt! Mindenki dolgozik és itthon vagyunk, a
mi földünkön. Mindannyian megtanultunk héberül. Azért, hogy
legyen egy nyelv, amelyen megértjük egymást. Mert a világ min-
den részéből jönnek ide zsidók, s mindenki magával hozza az ott-

320
honi nyelvet. Kell egy nyelv, ami közös. Másként hogyan élhetnénk
együtt?
– A magad zsebére dolgozol? Tied a taxi?
– Nem. Ahhoz nem vagyok elég gazdag, hogy saját taxim le-
gyen.
– Sokba kerül?
– Nagyon sokba; közel 50 000 frankba.
– Akkor itt ugyanolyan, mint másutt, bárhol a világon. Vannak
gazdagok és szegények.
– Igaz, hogy itt is vannak gazdagok, de nincsenek szegények.
Senkinek nem kell munkáért vagy pénzért koldulnia.
– És mi van az öregekkel?
– Nagy gondot fordítanak rájuk. Szép nyugdíjat kapnak, és egy
kis kertes házacskát.
– Neked van házad?
– Még nincs. A hivatalok főnökei lengyelek, és bizonyos megkü-
lönböztetést alkalmaznak a sefardinokkal szemben.
– Akkor ez az utolsó nemzedék, amelynek még ilyen problémá-
ik vannak!
Felnevetett.
– Igaz. A következő generációnak már minden tagja sabra lesz.
– És a mostani sabrák nem fajvédők? Hiszen ezek már többnyire
Izraelben születtek, nem?
– De igen, ők is fajvédők. Felsőbbrendűnek tartják magukat, s
úgy hiszik, több joguk van, mint más Izraelben születettnek.
– Ezek szerint nem minden rózsás itt sem.
– Nem. De mindezt elfelejtjük, ha arról van szó, hogy tenni kell
valamit Izraelért. Akár a föld megműveléséért, akár a kereskedele-
mért.
– Sok pénzt kaptok a külföldön élő zsidóktól?
– Ezeket a pénzeket nem pazaroljuk el. Iparfejlesztésre használ-
juk, a megműveletlen földek öntözésére. Mindenre, ami a közösség
hasznára van.

321
 – Szereted a hazádat?
– Az életemet adnám érte.
– Mi az, ami a legjobban fűt belülről, a vallási fanatizmus?
– Nem. Zsidó vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy otthon a vallás
előírásait követnénk. Látja, azt kell megérteni, hogy a világ egyetlen
országában sem vagyunk egyenrangúak a többiekkel. Az apám a
franciákkal harcolt a háborúban, és a marokkói csapatokkal. Hiába!
Mégis mindig akad egy agyalágyult, legyen az francia vagy arab, aki
számára csak piszkos zsidó maradok.
– Igen, de egy ember nem jelent egy egész társadalmat!
– Igen, de ha az életét kockáztatja az ember, ha egy nemzet had-
seregének az egyenruháját viseli, elvárhatja, hogy mindenképpen
egyenrangúként bánjanak vele.
– Természetesen!
Itt van Haifa! Egy negyed óra múlva Tel Hanamban vagyunk.
– Ismered ezt a címet?
– Nem, de valaki majd csak eligazít.
Este tízkor értünk Tel Hanamba, Haifa nagy kiterjedésű külvá-
rosába. Az utcák teli voltak a legkülönbözőbb korú lányokkal és
fiúkkal. Zajongtak, nevettek, énekeltek, csókolóztak. Nézni ezeket a
tizenhárom-tizennégy éves kölyköket, amint a világ szeme láttára
szerették egymást, ez valami egészen új volt a számomra.
Érdeklődtem a cím után.
– Itt vagyunk. De ki kell szállnia, mert a taxi nem tud odáig
menni. Lépcsősor visz addig az épületig.
Kifizettem a taxit. A fiatalok egyike felkapta az útitáskámat, s há-
rom lány, három fiú elkísért bennünket.
– Messziről jön?
– Venezuelából. Tudjátok hol van az?
– Hát hogyne! Dél-Amerikában.
– Hogy-hogy tudsz franciául?
– Francia vagyok és ő is. Van köztünk Tangerből való, meg ma-
rokkói is.

322
 – És a lányok?
– Mind a három lengyel.
– Milyen szépek! A jegyeseitek?
– Nem, pajtások vagyunk. Jó pajtások.
– És milyen nyelven beszéltek egymással?
– Héberül.
– És mi van, ha nem tudtok mindannyian héberül?
– Ó, lehet játszani, sétálni, csókolózni! Ahhoz nem kell héberül
tudni –válaszolta nevetve, aki a csomagomat hozta. – Most mi már
nem vagyunk sem franciák, sem lengyelek, mindannyian izraeliek
vagyunk.
Amikor az épülethez értünk, mindnyájan fel akartak jönni ve-
lem a harmadik emeletre, s csak akkor hagytak el, amikor nyílt az
ajtó, s Rita anyja a nyakamba borult.
Érdekes Izrael! Érdekes felfedezni ezt az országot! Mert termé-
szetesen, annak ellenére, hogy szenvedélyesen örültünk egymás-
nak, Rita anyja meg én, hogy ittam minden szavát, ő meg az enyé-
met, nem vele töltöttem minden időmet. Járkáltam jobbra-balra,
barátságokat kötöttem, különösen fiatalokkal, akik jobban érdekel-
tek, mint az idősek.
És megismertem Izrael fiatalságát! Nem voltak okosabbak, mint
az ifjúság bárhol a világon. Szerették az életet, az autókat, a lányo-
kat; szerettek szórakozni és táncolni. De nagy hatással volt rám a
nevelőik igyekezete, hogy minél több nyelvet tanuljanak, olyan
mesterséget, amelyből jól megélnek és a hazájuk hasznára vannak.
Éreztem az áldozatkészségüket, hogy minél hasznosabb tagjai igye-
keztek lenni a társadalomnak.
És még valamit felfedeztem: azt, hogy az izraeli zsidókat nem
érdekli a pénz. Különös, hogy ez a fajta, amelyik a világ minden
részében igyekszik minél több pénzre szert tenni, ennyire meg tud
változni abban az országban, amelyet a magáénak tudhat.
Egyikőjüket, akit megismertem a fiatalok közül, megkérdeztem,
mennyit keres az igen rangos technikai képzettségével. Nagyon

323
szerény összeget mondott, kevesebbet, mint kétszáz dollárt havon-
ta.
– Tudod, hogy Venezuelában, ezért a munkáért ötször annyi fi-
zetést kapnál?
Felnevetett. Azt válaszolta, hogy Franciaországban négyszer
annyit ígértek neki, de ez cseppet sem érdekli. Itt nagyon jól érzi
magát, szabad, és mindenekfelett otthon van.
Egyáltalán nem követi a vallás előírásait. Nem szereti a szakállas,
öreg zsidókat, fejükön a kis fekete sapkával, még kevésbé a lengyel
rabbikat, akik az egész világot a vallás kötelékeibe akarják vonni.
Szereti a nemzetiségét, de a sportot is és a minden komplexus nél-
kül való szerelmet. Népük ipari és földművelő sikerét a magukénak
érezték, és boldoggá tette őket.
Meg kell hagyni, hogy igazában csak a fiatal franciákkal, észak-
afrikaiakkal és spanyolokkal tudtam beszélni. Egyikőjük kifejtette
nekem, hogy ők jobbára szocialisták. Egy marokkói elmondta, hogy
ők nem gyűlölik az arabokat, s nagyon jól tudják, hogy az idegen
propaganda szítja köztük az ellenségeskedést. Sajnálkozva és elér-
zékenyülten beszélt a régi időkről, amikor Casablancában barátkoz-
tak és együtt játszottak a kis arabokkal. Sok megválaszolatlan kérdés
húzódik meg, mondta, s mesterségesen gyártott az ellentét az ara-
bok és a zsidók között.
„Miért akarnának háborúskodni velünk az arabok? – tette hozzá,
amikor 1967 május végén felerősödtek a háború hangjai. Hogy elra-
gadják tőlünk a földet, melyet mi műveltünk meg? Nincs elég
megműveletlen földjük a saját területükön? Az arab világ szabadsá-
gáról és függetlenségéről beszélnek. S hogy megnyerjék ezt a hábo-
rút, kénytelenek az oroszok karjaiba vetni magukat. Pedig egy orosz
mennyivel távolabb esik az arabtól, mint egy zsidó.”
Meggyőződéses cionista volt, s a barátai szintén.
Azért jöttem, hogy Rita anyját meglátogassam, de tanulmányoz-
ni akartam a kibucokat is, a közösségük formáit s az ügyeik intézé-
sét. Ez már kezdetben is érdekelt, de most, hogy Maracaibóban

324
halászattal foglalkoztam, még inkább. Ha minden jól megy, ilyen-
formán képzelem az én halászaim munkáját is, és ezzel az életmód-
juk jobbra fordulását.
Nemcsak az eredményeik leptek meg, de ezeknek a kis közössé-
geknek a jóléte is.
Sok, egymástól különböző családot látogattam meg.
Mély benyomást tett rám a közösségi szellem. Hogy mindenki-
nek szigorúan kiszabott munkája volt. Mindenki csinált valamit.
Virágzott a közösség. Minden földművelő kibuc eladta a termékeit,
s mindenki egyformán részesült a haszonból. De a legmélyebb be-
nyomást az tette rám, hogy láttam professzorokat, orvosokat, ügy-
védeket, amint reggel bementek a városba dolgozni, s este jöttek
haza a munkából. S amit kerestek, azt a közös kasszába tették.
Én turistaként jártam itt. Haifa nagyvárosnak számít: kikötő és
éjszakai vidámság. Benéztem különböző lokálokba. Olyanokba is,
ahol lányok „szórakoztatták” a vendégeket. Le a kalappal! Mindnyá-
jan három-négy nyelvet beszélnek. A világ bármelyik országának
konzumnői elől elvitték volna a pálmát. Egy mentalikőr négy dol-
lárba került. Pillanatok alatt lehajtották, s már jöhetett is a követke-
ző. Ha az ember meg akart őrizni pár dollárt, jól tette, ha mielőbb
elmenekül innen.
A következőket láttam Izraelben: igazi szabad életet, amelyben
mindenki úgy szórakozik és dolgozik, ahogy akar. Az utcákon kol-
dus sehol. Egyetlenegy sem, se gyerek, se öreg.
Az autóbusz-megállónál húszan is várakoztak. S ha előbb jött az
arabok autóbusza? Voltak zsidók, akik nem törődtek vele s felszáll-
tak; visszaszóltak a lemaradóknak, hogy nagyon sürgős a dolguk,
nincs idejük megvárni a zsidó buszt.
Az arabok, lengő fátylaikkal, úgy ácsorogtak, mint holmi pópák.
Visszakapták az útiköltséget, de eszükben sem volt megköszönni.
Másik komikus furcsaság: például abban a városban, ahol a Bib-
lia szerint Jézus halászott, a zsidók kereszttel megjelölt üvegekben
árulták és adták el a keresztényeknek a „szent vizet”, egy püspök

325
aláírásával igazolva, hogy az valóban a Jordán vize, ahol Jézus halá-
szott. Zacskószámra árulták a „szent föld”-et is. Ennek a valódiságát
is egy püspök aláírása igazolta. Minden üveg és minden zacskó két
dollárba került. Ez nem volt rossz üzlet, mert a föld nem drága, és a
Jordán folyóból nem fogy ki a víz.

Már tizenöt napja vagyok itt. Mindent megtudtam, amit egy kö-
zösségről tudni lehet.
Ezen a héten már kitöréssel fenyegetett a háború. Amikor az Air
Francenál, hogy mielőbb helyet kapjak, jegyet akartam váltani, kö-
zölték, hogy minden hely foglalt a gyerekek és nők számára. Végül
találtam egy Sabena gépet, amely Belgrádba repül. Holnapután este
utazom.
Ez alatt a két nap alatt tanúja lehettem a légitámadások elleni ké-
szülődésnek. Tel Hanem minden pincehelyiségét kiürítették, mert
óvóhelyek nem voltak, de minden lakáshoz tartozott egy pincehe-
lyiség. Az emberek nem látszottak sem rémültnek, sem levertnek.
Mindent nyugodtan intéztek. Csak Rita anyja volt fejvesztett – nyil-
ván koránál fogva is.
És árkokat ásnak – mindenki, a nők és a gyerekek is.
Autóbuszok indulnak a különböző kerületekbe, hogy összegyűjt-
sék az embereket.
Egy őrmester, listával a kezében, szólítja a hadköteleseket. Mie-
lőtt útnak indulnának, megszámolja az embereket, s akkor kiderül,
hogy héttel vagy nyolccal többen vannak, mint ahányan a listán
szerepeltek. Vagyis senki sem akar megszökni a katonáskodás elől,
sőt.
Belgrádba repülök, abban a reményben, hogy a háború talán
mégiscsak elkerülhető lesz. Két nappal később elindul a gépem Bel-
grádból Caracasba.
A repülőgépen csak úgy kavarognak a fejemben ennek a hosszú
utazásnak a képei, főként azok, amelyek a legmélyebben érintettek:
Tiberias keskeny utcái, a szamarak, az arabok, a mórok, a zsidók, a

326
keresztény arabok, a bibliai időkből ittmaradt házak, források és
énekek, a város, ahol a vízárusok ugyanazt a kövezetet tapossák,
mint Jézus, amikor mezítláb a Jordánhoz ment, fürödni vagy ha-
lászni.
Milyen mélyen beivódhatott a kövekbe az ő emléke, ha még en-
gem, az ateistát is ilyen mélyen érintett!
A repülő finoman, zökkenő nélkül landon Caracas repülőterén,
ahol Rita vár.
– Kis híján ott ért a háború! – mondja egy csók után, riadtan.
– Milyen háború, Rita? Nagyon remélem, hogy nem lesz sem-
miféle háború.
– Már ki is tört, Henri… három órával ezelőtt!

Hat nap múlva a háború véget ért. Rita anyjának nem esett bán-
tódása, így hát derűsen néztünk a július hónap elé.
Az üzlet jól megy, családi életünk boldog, s olyan temérdek em-
lékkel tértem vissza Franciaországból, hogy ha naponta fölelevení-
tek egyet, akkor is kimeríthetetlen ez a kincsesbánya, s már egész
hátralevő életemben lesz miről álmodoznom.
A jövő, amelyre az utóbbi években mindig gondoltam (bizony,
gondolnunk kell öreg napjainkra!), nem aggasztott, hiszen a jöve-
delmünkből mindig sikerült félretennünk valamennyit.
1967. július 28-a, Caracas alapításának 400. évfordulója.
Este nyolc óra van. Bekapcsolom a bár neonvilágítását, azután
fölmegyek a szemközti bérház hatodik emeletén levő lakásunkba. A
balkonajtó nyitva, a két csillár fénnyel ragyogja be a lakást. Rita és
én egymás mellett ülünk a díványon, és nézzük a tévét.
– Jó hónapot zártunk, Henri.
– Bizony, kedvesem. Sőt a június is szerencsés volt. Nem vagy
túl fáradt?
– Nem. Ó, szentséges Isten!…
A házunk ugrálni kezd, mint egy teherautó a hepehupás úton,
majd kileng jobbra-balra, előre-hátra, a csillárok himbálóznak, mint

327
az inga, a padló harmincfokos dőlési szögű csúszdává változik, két
kiskutyánk az egyik faltól a másikig csúszik, a képek leszakadnak, a
falak megnyílnak, mint a túlérett gránátalmák, a televíziónk felrob-
ban, az asztalok és a székek úgy csúszkálnak, mintha görkorcso-
lyáznának, a fémes hangú robajba és rémes recsegésbe a cselédlá-
nyunk, Maria rémült kiáltása és az utcáról hallatszó üvöltés vegyül.
Rita és én szorosan egymásba kapaszkodva várjuk, hogy a fejünkre
szakad a ház…
A földrengés 35 másodpercig tartott. Azt hittem, hogy az a nyolc
perc volt a leghosszabb, amit a Betancourt elleni bombamerénylet
során éltem át, de most kiderült, hogy az a 480 másodperc semmi
sem volt ehhez a mostani 35-höz képest.
Amint az iszonyatos tánc megszakadt, kirohantunk a lépcsőház-
ba, s egy szempillantás alatt magunk mögött tudtuk a hat emeletet.
A kutyák és Maria ugyanakkor értek le az utcára, mint mi.
Odakint sok száz ember üvölt a félelemtől, de már az örömtől is,
hogy élve megúszta ezt a Richter-skála szerinti 6,7 fokos földren-
gést.
Akik az utcán voltak, amikor a földlökések megkezdődtek, az út-
test közepére húzódtak, nehogy maguk alá temessék őket az épüle-
tek, amelyek úgy hajladoztak, mint a kókuszpálmák. Szorongattuk
egymás kezét, s mi is kiabáltunk a megkönnyebbüléstől, hogy a
házunk nem dőlt össze, mint egy kártyavár.
8 óra 41 perckor újabb rengés következett, amely 10 másodper-
cig tartott.
Senki sem mert fölmenni a lakásába, mi sem. Ki tudhatta, nem
mozdul-e meg ismét a föld?
Kint maradtunk hát a csillagos ég alatt, ott ettünk, aludtunk, és
vártunk.
Átmentünk a bárunkba szétnézni. Lélekben felkészültünk rá,
hogy csak romokat találunk, de semmi baj sem történt. Egy fél tucat
üveg leesett a polcról – ez volt minden kárunk. A villany égett, a
telefon is működött. S itt nem hat emelet, csak tíz lépcsőfok választ

328
el az utcától – ha újra rengeni kezd a föld, akár az ablakon is ki-
ugorhatunk.
– Itt maradunk, nyuszika – mondom Ritának. – Még be is fo-
gadhatunk néhány embert.
És valamennyien összecsókolóztunk: Maria csókolgatja a kutyá-
kat, mi Mariát, egymást és a kutyákat, a szomszédokat és a lányun-
kat, aki futva, halottsápadtan érkezik, mert nem tudta, mi történt
velünk.
Ismét kimegyünk az utcára. Kezdenek szállingózni a hírek. Né-
hány ház összeomlott. Hol? Merre? Itt és itt egy magas épület, am-
ott egy kisebb ház… Elzarándokolunk a hatalmas kőhalmokhoz,
amikké a tizenkét és tizenöt emeletes házak változtak. A tűzoltók a
romok közt kutatnak, hátha valami csoda folytán túlélőkre bukkan-
nak. Az Altamira téren egy hatalmas ház kettéhasadt. Az egyik fele
teljesen összeomlott, a másik pedig, egyensúlyát vesztve, bármikor
beroskadhat. Ott találkozunk Jean Mallet barátomnak, a caracasi
France-Presse ügynökség igazgatójának feleségével. Egyedül volt a
lakásban – Jeant a kocsijában, a volán mellett érte a földrengés –, s a
csodával határos módon sikerült kimenekülnie a félig összeomlott
házból.
Már-már kicsúszik egy káromkodás a számon a katasztrófa mi-
att, amikor megpillantom két régi barátomat, a Ducourneau fivére-
ket.
Jópofáskodva köszöntöm őket, ahogyan szoktam:
– Á, a mákvirágok! Hát ti is megmenekültetek? Persze, csalánba
nem üt a ménkő!
Lassan közelednek felénk, arcuk feldúlt, a szemük tele könnyel.
– Henri, Rita, látjátok ezt a romhalmazt? Alatta van anyánk,
apánk nővérünk és a kislánya, meg a cselédünk.
Sírva öleljük őket magunkhoz.
Sietve távozunk erről a rettenetes helyről.
– Köszönjük meg Istennek – mondom immár káromkodás he-
lyett –, hogy kegyes volt hozzánk!

329
 A közszájon forgó történetek közül talán az Azerad családé volta
legszörnyűbb.
A nyolcadik emeleti lakásban az apa, az anya és a négy gyerek az
asztalnál ült, és vacsorázott, amikor az első földlökésre a ház össze-
dőlt. Egy hatalmas betongerenda zuhant rájuk, s rögzítette a csalá-
dot abban a helyzetben, ahogyan az asztalnál ültek: az anya és a
három gyerek az egyik oldalon maradt, az apa és a negyedik gyerek
a másikon. Nem haltak meg azonnal, s az anyának és három gyer-
mekének halála rettenetes volt.
A férfi és az asszony nem veszítette el az eszméletét, váltottak
egymással néhány mondatot, de látni nem látták egymást a sötét-
ben. Az asszony mellkasa összezúzódott, és tehetetlenül asszisztált
három gyermeke halálához, akik közül az egyik nyolc hónapos volt.
„A kicsi most halt meg” – mondta egy idő után; majd néhány óra
múlva: „A második is meghalt.” Azután csönd lett, az asszony nem
válaszolt többé a férje kérdéseire, ő is meghalt.
Az apát, a harmincnyolc éves Jean-Claude Azeradot és a negye-
dik gyereket, Rémyt, hetvenkét órával később kimentették a romok
alól és újraélesztették. A kis Rémynek amputálni kellett az egyik
lábát. Az apán több operációt is végrehajtottak, mert mindene eltö-
rött, különösen a veséje sérült meg súlyosan. Az első operációt Bé-
náim végezte Caracasban, Hamburger vesesebész-specialistának, a
párizsi Necker kórház professzorának telexen és telefonon adott
instrukcióit követve. A férfi megmenekült, de heteken át nem volt
más vágya, mint hogy meghaljon. Lassan azonban sikerült az orvo-
soknak és a barátoknak megértetniük vele, hogy a kis Rémynek
szüksége van rá.
Az emberek több mint egy hétig az autójukban vagy a parkok-
ban, kis tereken aludtak padokon, de mindenképp a szabad ég alatt.
Néhány apróbb rengést észleltünk még, azután elült a föld mélyén
dúló vihar, s Caracas lakói lassan visszamerészkedtek az otthonuk-
ba. Mi is.

330
 Tizenkilencedik fejezet
EGY PILLANGÓ SZÜLETÉSE

A földrengés, bár közvetve, azért minket is sújtott. Az üzleti élet

pang. Augusztus végén már alig tudunk valamit félretenni, és foko-
zódó szorongással gondolok a jövőre, hiszen már csaknem hatvan-
egy éves vagyok.
Gondolkodom, gondolkodom, mi az, ami kisegíthetne a kátyú-
ból.
Poros dossziékat ütök fel, amelyekben a feljegyzéseimet őrzöm
a langusztahalászatról, a pisztrángtenyésztésről és a hallisztről, no
meg a cápavadászatról – hátha találok valami használható ötletet.
Bizonyára van megoldás – de mi volna az?
Hirtelen az eszembe ötlik egy korábban hallott hír, amit a föld-
rengés teljesen kivert a fejemből: 1967. július 11-én egy műtét kö-
vetkeztében meghalt Albertine Sarrazin. Mivel évek óta nem olva-
sok francia lapokat, csak jókora késéssel tudtam meg, hogy ez a
fiatal, sikeres írónő börtönéveit és szökése történetét írta meg két
regényben, melyek közül az Asztragál bestseller lett. A szegény lány
azonban nem sokáig élvezhette a sikert. A róla szóló cikket egy
nagy és tekintélyes venezuelai újságban, az El Nacional-ban olvas-
tam.
Mi lenne, ha én is megírnám a kalandjaimat?
– Rita!
– Tessék.
– Megírom az élettörténetemet!
– Ezt már tizenöt éve ígéred. Meg azt is, hogy a könyved akkorát
robban majd, mint egy bomba. Kétségbeejtő lassúsággal robban ez
a bomba, kedvesem!
Ritának sajnos igaza van. A barátaim gyakran mondogatják:
„Henri, meg kellene írnod a történetedet!” És én mindig ugyanazt
válaszolom: „Egyszer majd megírom, és az a könyv bombaként fog
robbanni!”

331
 – De most tényleg megírom!
– Az ígéret szép szó…
Tényleg folyton csak ígérgetem a hatalmasat robbanó bombát.
Miért? Mindenekelőtt azért, mert meg vagyok győződve róla,
hogy nem tudok írni. Elmesélni egy történetet, beszélni, azt tudok.
De más mesélni és más írni. Ezért hát inkább lemondtam a nagy
tervről.
Két hónappal a földrengés után, szeptember végén, az El Nacio-
nalnak egy régi példánya is ott volt abban az újságkötegben, melyet
Maria kezébe nyomtam. Festőket kellett ugyanis hívnunk, hogy
rendbe hozzák a földrengéstől megrepedezett falakat, s Maria új-
ságpapírral akarta letakarni a padlót, nehogy a festők összecsepeg-
tessék. És az összegyűrt újságpapírról ismét a szemembe tűnt
Albertine Sarrazin halálhíre.
Már két hónapja meghalt! Szegény lány, ő legalább megpróbál-
ta…
Én viszont meghátráltam a nehézségek elől, mielőtt még neki-
fogtam volna a munkának. Ez nem valami hízelgő rám nézve. Bár
oly sok remek kifogást sikerült találnom! Hiszen itt, ahol élünk,
szinte senki sem ismeri a múltamat, a feleségemmel együtt maku-
látlan múltú, becsületes üzletemberek hírében állunk, s ráadásul a
lányom hét éve a brit nagykövetségen dolgozik. Helyes-e, ha nagy-
dobra verem azt, amit most csak néhány rendőrségi fejes tudhat? És
mit szólnának Franciaországban élő nővéreim, unokaöcséim, Ju
néni? És azután irodalomtól anyagi sikert remélni, több mint kétsé-
ges… Nem! Más megoldást kell találni, hogy jelenlegi helyzetemből
kivágjam magam, és biztosítsam öreg napjainkat. Egyelőre sejtel-
mem sincs, mi lehet a megoldás, de feltétlenül ki kell találnom.

Néhány nap múlva az Acueducto utcán sétálok. Már elfelejtet-

tem Albertine-t, meg hogy én is akartam egy könyvet írni. Az én
könyvem, ahogyan Rita is mondta, olyan bomba, amely nem rob-
ban fel soha…

332
 Ezen a bizonyos Acueducto utcán van egy francia könyvesbolt, s
a kirakatában, amely előtt el kell haladnom, ott egy könyv, rajta
piros szalag: 123 000 példány! És a könyv címe: Asztragál.
A fenébe is! 123 000 példányt adtak el belőle… Mennyibe kerül
ez a könyv? 30 Bolivár, vagyis csaknem 35 frank. Megveszem.
Hát ez az a könyv, amely valóságos vagyonhoz juttatta Alberti-
ne-t! Ekkora dohány birtokában többé nem kellett betörnie, ha egy
jót akart enni…
Elolvasom az Asztragált – el vagyok bűvölve. De miért? Mi bű-
völt el? A kalandok vagy inkább a szavak zenéje? A kalandok nem
túl érdekesek. A lány eltöri a lábát menekülés közben, találkozik
Juliennel, aki befogadja, megszeretik egymást, és az a pillanat, ami-
kor minden elrendeződik közöttük, valóban felemelő. De nem a
sztori az érdekes, hanem az, ahogyan ez a nő ír. A regénye remek-
mű.
De hányan olvasnak remekműveket?
Kik vágynak szép szavak és finoman formált mondatok hátán
ringatózni?
Hányan járnak operába?
Elég kevesen.
Márpedig ez a könyv – opera. Nagy szó, hogy akadt 123 000
ember, aki befizetett erre az operára, s a jegy árának 20 százaléka
nyilván Albertine-é… Én legalábbis azt hittem. Nem ismertem még
a kiadókat.
Letettem a könyvet, miután tudomásul vettem, hogy úgy látszik,
egyes nőszemélyek képesek a börtönben leérettségizni, sőt első
bölcsésszigorlatukat is letenni, különben nem találnának rá szótár
nélkül is a legbonyolultabb szavakra…
Nekem azonban százszor annyi és ezerszer érdekesebb kaland-
ban volt részem, mint neki, s ha meg tudnám írni őket, nem 123
000, hanem tízszer annyi példányban fogyna el a könyvem. Csak
egy a bökkenő: hogy nem tudok írni.

333
 És ha nem szép mondatokkal akarnám elandalítani az olvasót?
ha nem írnék, hanem beszélnék?
Miért is ne? Egyszer már bebizonyosodott, hogy élőszóban elő-
adott történeteimmel hatni tudok a hallgatóságra.
– Rita! Megvan még valahol a Radio N°l válaszlevele? Elég rég
érkezett ugyan, lehet már tíz éve is, 1957-ben vagy 58-ban.
– Persze, hogy megvan, kedvesem.
– Ideadnád?
Egy pillanat múlva már kezemben is a levél.
– Mi szükséged van rá?
– Szeretnék egy kicsit átitatódni vele… és bátorságot menteni hí-
res könyvem megírásához!
– Hát végre felrobban az a bomba?
Íme, a levél:

Európa N°l 1958. január 22.

Rádió, Televízió Henri Pillangó úrnak
Caracas
(Venezuela)

Kedves Uram!
Már több hete készülök írni Önnek, hogy gratuláljak és kifejezzem kö-
szönetemet.
Sok elfoglaltságom miatt az év végén nem tudtam sort keríteni a levél
írásra, csak most, s mivel jó barátom, Carlos Alamon, akivel Párizsban volt
szerencsém megismerkedni, holnap Caracasba repül, mindjárt el is viszi
Önnek a levelemet.
Nagy örömünkre szolgált, hogy interjút adott világutazó riporterünk-
nek, Pierre Robert Traniénak! Az Ön személyisége annyi színnel és eleven-
séggel töltötte meg ezt a beszélgetést, hogy elragadtatott hallgatóink szava-
zatai alapján megkapta a legjobb riportnak járó elismerést, Tranié pedig
az első díjat. Bizonyos vagyok benne, hogy az érdem elsősorban az Öné.
Hiszem, hogy az üzenetét meghallották mindazok, akiknek elsősorban

334
szánta, és ily módon számos sorstársába sikerült lelket öntenie, s felkeltenie
bennük a reményt, hogy Önhöz hasonlóan ők is képesek lesznek újra beil-
leszkedni a polgári társadalomba. Még egyszer fogadja elismerésemet és
köszönetemet azért a magasrendű élményért, melyben hallgatóinkat része-
sítette.

Kedves Uram, fogadja szívből jövő üdvözletemet

Louis Merlin
az Európa N°l igazgatója

Mindebből az a tanulság, hogy ha mesélek, nemcsak a feleségem,

az unokaöcséim, unokahúgaim vagy a barátaim figyelnek érdeklő-
déssel, hanem egy rádióállomás láthatatlan hallgatói is.
Ennek a rádióállomásnak hét világutazó riportere van, s mind-
egyik hetente jelentkezik egy interjúval – az két hónap alatt 56 in-
terjú. És a velem készített beszélgetéssel nyerte el Tranié az első
díjat! Talán van remény…
Fel hát az új kalandra!
Napnál világosabb, mit kell tennem: úgy fogok írni, mintha be-
szélnék!
Vagyis mielőtt leírnám a kalandjaimat, elmondom őket élőszó-
ban. Másnap Caracas egyik nagy üzletében, a Searsban, veszek egy
500 dolláros szuper magnetofont, természetesen részletre.
És azután beszélek, beszélek, a tekercs meg csak forog, csak fo-
rog. Nem hagyok nyugtot a mikrofonnak.
És jár a magnó éjjel.
És jár a magnó reggel.
És jár a magnó délután.
Annyit beszélek, hogy berekedek, és a szalag nem képes már
rögzíteni a hangomat.
A kényszerű felvételi szünetet kihasználva azon melegében le-
írom, amit addig a szalagra mondtam. Biztos vagyok a sikerben.
Rita meghallgatott – és megkönnyezett néhány részletet. Márpedig

335
ha olyasvalakit is sikerült megríkatnom, akinek egyébként a könyö-
kén jönnek már ki a történeteim, rendkívül hatásosan fogalmazhat-
tam.
Óriási tévedés! Amint a szöveg a magnószalagról a papírra ke-
rült, kiderült, hogy úgy pocsék, ahogy van.
Elhűlten bámulom, és nem értem, mi történhetett.
Újra elolvasom a már elkészült ötvenkét oldalt, majd Ritával is
elolvastatom, s végül egybehangzóan kijelentjük, hogy a szöveg
egyszerűen borzalmas.
Kétségbe vagyok esve. Délután bepakolom Clotilde csomagtar-
tójába a magnetofont – se látni, se hallani nem akarom többé. Ő
örül a magnónak, én meg annak örülök, hogy megszabadultam
tőle.
Még szerencse, hogy a hangszálaim gyorsan fellázadtak, és nem
nyomtam a szöveget hiábavalóan heteken át.
– Felejtsük el ezt a könyvet, nyuszikám – mondom Ritának. –
Isten veled, íróság! Nyugodtan alhattok, kiadók! Nem lesz konku-
renciája az Asztragálnak…
November. Hiába töröm a fejem, mivel kereshetnék egy kis
plusz pénzt, amit félretehetnénk öreg napjainkra.
Töprengéseim közepette kaptam életem legkülönösebb üzleti
ajánlatát. Egy fickó birtokának a környékén, Venezuelai Guayanán,
köztudottan van némi arany. Nos hát, az illető azt javasolta, „fedez-
zünk fel” a birtokán egy aranybányát, és miután a hírt nagydobra
vertük és a „bányát” bejegyeztettük, keressünk egy palimadarat, aki
megveszi. Megelőzőleg aranyport és néhány aranyrögöt puskapor-
ba keverve belövünk a földbe, hogy a palimadár geológusa, miután
a területet gondosan átkutatta, a lehető legkedvezőbb jelentést írja.
Nagy komolyan azt válaszoltam, hogy sajnos már annyi pénzem
sincs, amiből aranyrögöket vásárolhatnék…

Bárunk, a Scotch irodájában írom a Pillangó első füzeteit.

336
 Egy ideje fiatalokból álló bandák látogatják Caracas éjszakai mu-
latóhelyeit. Ezek a fiatal kölykök inni még nem tudnak, csak bot-
rányt okozni. A földrengés előtt színüket sem láttuk. Állandóan
jelen kell hát lennem, de észrevétlenül. Befészkelem magam a bár
melletti kis irodahelyiségbe, ahonnét, ha bármi baj van, egy szem-
pillantás alatt a tett színhelyén lehetek. Hogy ne unatkozzam, újsá-
gokat és üzleti elszámolásokat viszek magammal.
A napi kiadásokat, alkoholszállításokat stb. spirálos iskolai irkák-
ba jegyezzük. Találok köztük egy egészen újat. Abba kezdem írni a
Pillangó első fejezeteit, azzal a szent elhatározással, hogy most ha
törik, ha szakad, megbirkózom a feladattal.
Egy vasárnap olvasom fel az első teleírt füzetet a feleségemnek,
a lányomnak és a sógoromnak, aki ebédre jött hozzánk.
Annyira lebilincselte őket a történet, hogy elfelejtették megnézni
a tévében az 5 és 6 című műsort, egy vetélkedőt, amelyben öt vagy
hat menet végén több mint egymillió bolivárt lehet nyerni. Ez a
remény élteti minden vasárnap a háromszázezer játékost.
A nem várt sikeren felbátorodva nekiesem a következő füzetek-
nek. Az irományomat ezúttal mindenki jónak találja. Nekem azon-
ban egy idő után kétségeim támadnak. Hiszen a feleségem, a lá-
nyom és a sógorom nyilvánvalóan elfogult. Ki kell próbálnom a
hatást másokon is, hozzám kevésbé közelálló embereken.
Egy üveg whisky, egy üveg ánizslikőr, egy flaska chianti várja
egy szombat délután a vendégeket, akiknek az lesz a dolguk, hogy
meghallgassák az elkészült fejezeteket, s azután őszintén elmondják
a véleményüket. Az egyik meghívott, egy professzor, felvilágosít,
hogy az ilyesfajta összejöveteleket Franciaországban „felolvasóest-
nek” nevezik.
Ideges vagyok. Hatra hívtuk a vendégeket, most négy óra van.
Nem kívánnak-e a pokolba, a meghívásommal együtt? Csak nehogy
a végén alakoskodjanak! Igyekeztem jól összeválogatni a társaságot.
Meghívtam két hajdani stricit – ma becsületes kereskedők. Abszolút
autentikus személyek alvilági történetek megítélésében. Azután jön

337
egy mérnök-közgazdász, hajdani kollaboráns, Laval közvetlen
munkatársa. Egy fodrász, aki sokat olvas, ismeri Albertine Sarazzin
műveit, de másokét is. Egy franciatanár. Egy irodalomprofesszor a
caracasi egyetemről. Egy feketeöves cselgáncsozó Limoges-ból. Egy
lyoni vegyész. Egy párizsi cukrász. Az összes meghívott francia.
Valamennyien időre érkeznek, kivéve a franciatanárt, aki csak
akkor fut be, amikor már a huszadik oldalnál tartok.
Olvasás közben kiszáradt a torkom az izgalomtól, a vendégek
némán ültek, az arcuk semmit sem árult el. Igazi tűzpróba ez. A
vendégsereg felmorajlik, amikor a későn jövő megérkezik. Bocsá-
natkérés, majd koccannak a jégkockák a pohárban, s végre az újon-
nan érkezett is leül.
– Folytatom, uraim.
– Nem! – mondja az egyetemi tanár. – Azt javaslom, hogy Henri
kezdje elölről a felolvasást! Csodálatos, amit írt, azt akarom, hogy a
tanár úr is hallja. Mi pedig így olyan mázlisták leszünk, hogy két-
szer is meghallgathatjuk. Egyetértenek velem?
Mindenki egyetért. Pislákolni kezd a szívemben az öröm lángja.
Órákon át olvasok. És eközben senki sem eszik egy falatot sem, és
inni is alig isznak. Vagyis sikerült lekötnöm a figyelmüket!
Késő este átviszem őket a Scotch-csal szemben levő étterembe,
de mielőtt rendelnénk, visszarohanok a Scotch-ba, kirángatom
Ritát a kasszából, behúzom az irodába, s össze-vissza csókolom:
– Nyuszika, győztem! Most már biztos, győztem! A bomba ak-
korát fog robbanni, hogy az ég meghasad belé!
Rita szemébe könnyek gyűlnek. Én meg már futok is vissza a
„felolvasóest” közönségéhez. És miközben a parrilladát (rostonsül-
tet) eszik, röpködnek a megjegyzések.
A hajdani stricik: „Öregem, egyszerűen nem térünk magunk-
hoz!”
A kollaboráns: „Lüktető, eleven írás.”
A franciatanár és az egyetemi tanár: „Maga nagyon tehetséges!”

338
 A birkózó, a cukrász és a vegyész egyetért abban, hogy folytat-
nom kell, mert mindannyian biztosak a sikerben.
A fodrász: „Ha az egész könyv olyan lesz, mint ez a két füzet,
bombasikerre számíthat!”
Két és fél hónap alatt megírtam az összes füzetet.
Amikor a „felolvasóest” résztvevői összevesztek azon, ki viheti el
elsőként a kötetet 48 órára, úgy éreztem, hogy a dolog jól kezdő-
dik…
1968 januárjában fejeztem be a munkát.
Ott tornyosulnak előttem a füzetek, a tartalmukat szinte betéve
tudom, annyiszor elolvastam már őket.
De hogyan tovább? Nem küldhetek egy kiadónak kézzel írott fü-
zeteket. És egyébként is, melyik kiadó jöhetne számításba? No meg,
ha nem őrzök meg egy másolatot, bárki zsebre vághatja a pénze-
met, mondván, hogy a szerző ismeretlen.
Hát ez jó! Megírtam a könyvemet, és most nem tudom, mi a fe-
nét kezdjek vele! Nincs más hátra, le kell gépeltetni három pél-
dányban.
A jugoszláv, az orosz, a német s végül a martinique-i gépírónő
munkáját a következőképpen minősítette később az előszóban Cas-
telnau: „Ezt a könyvet lelkesen gépelték különféle gépíró hölgyek,
akik a francia helyesírást illetően nem álltak a helyzet magaslatán…”
Nos, igen, helyesen írni talán nem tudtak, de valóban nagyon
lelkesek voltak, olyannyira, hogy egy alkalommal megleptem a
martinique-i gépírónőt, amint épp az írógépe előtt állt, és széles
taglejtésekkel gesztikulált. Eljátszotta a könyvem egyik jelenetét…
A könyv kezdett egy kicsit sokba kerülni nekem. Magnetofon,
írógép, whisky, vacsorák a „felolvasóest” résztvevőinek, géppapír, és
a legalábbis kétnyelvű (hiszen Venezuelában vagyunk!) gépírónők
fizetsége. A gépelt változat 620 oldal terjedelmű. Napi 14 oldalt
számítva nyolc hétbe tellett a legépelése. A teljes ráfordítás eddig
kb. 3500 dollár. Rita megnyugtatólag közli, hogy ezt a pénzt sem-
miképp sem dobtuk ki az ablakon, hiszen ha nem adják is ki a regé-

339
nyemet, a három legépelt példány három csodálatos karácsonyi
ajándék lesz a családtagoknak.
– Csak kettő – mondom –, mert a harmadik példányt neked
szánom. Különben sem árt egy példányt megőrizni…
De a 620 gépelt oldallal az íróasztalomon még rosszabbul érzem
magam, mint mikor a halomnyi füzetet bámultam.
A füzetek az én kezem munkáját őrizték. Senki másnak nem volt
hozzájuk köze, csak nekem. Mindenkire jellemző a saját kézírása, s
ilyenformán a kézirat intim magánügy. Ráadásul amíg a füzeteket
teleírtam, olyan intenzitással éltem át a múltamat, hogy szinte nem
is írtam, hanem ott voltam, és átéltem ismét az eseményeket.
Amint azonban a gépírónők lemásolták a kéziratomat, egyszerre
mintha a tartalma is megváltozott volna.
A gépelt példány már nem az enyém volt. Pontosabban: nem
csak az enyém. Készen állt arra, hogy elkezdje önálló életét, s kite-
gye magát a legszigorúbb bíró: az olvasó ítéletének. Az író többé
semmit sem tehet műve érdekében. Nem lehet minden olvasó mel-
lé egy ügyvédet állítani. S az ítélet ellen nincs fellebbezés.
Vajon hogyan jelentetik meg mások a műveiket? Van-e olyan ki-
adó, amely érdeklődnék az én könyvem iránt? Hogy lehetne ezt
megtudni? Próbát kell tenni. A könyvem tetszett a „felolvasóest”
minden résztvevőjének, az egész családomnak, minden franciául is
értő venezuelai barátomnak, egy londoni exkövetnek, Hector
Santaellának, még Jean Maillet-nek is, aki pedig már rég megcsö-
mörlött az ilyesfajta történetektől, sőt a kommunista Hernani Por-
tocarrerrónak is. Mit jelent ez? Az égvilágon semmit.
Talán csak az izgalmas kalandok tetszenek nekik, ettől azonban a
könyvnek még nem feltétlenül lesz sikere. Szerénynek kell hát len-
nem, s hagynom, sőt kérnem, hogy a kiadó írassa át a kéziratomat.
De még jobb lenne, ha én íratnám át, mielőtt elküldöm egy kiadó-
nak. Csakhogy az újabb anyagi ráfordítást jelentene, amelyről nem
tudhatom, megtérül-e, vagyis hogy biztosan megjelenik-e a köny-
vem.

340
 Egy Caracason átutazó fickó egyik este a mi bárunkban várja Jo-
seph Caritát, a híres párizsi fodrásznők, a Carita nővérek fivérét.
Joseph késik, és a pasas megkér, hadd lapozhasson bele a kézira-
tomba. Olvasni kezd, s nem veszi észre, hogy már két órája vár.
Ennek örülök…
Végül magával visz két füzetet Franciaországba, hogy megmu-
tassa a barátainak.
Egy hónapon át minden reggel izgatottan várom a postást. Egy
hivatásos író ítéletét kell meghoznia, és egy átírt részt is: a leprások
szigetéről szóló fejezetet.
Azután végre megérkezik a levél és a csomag. Képtelen vagyok
eldönteni, melyiket nyissam föl előbb. Már 11 óra van, de még
mindig felbontatlanul hever az íróasztalomon a levél is, a csomag
is. Megvárom, amíg valamennyien összegyűlünk az ebédhez.
Vendégeink is vannak: a franciatanár és a felesége.
– Nyisd ki előbb a levelet!
A francia író közli, hogy az írásomat nagyon érdekesnek találta,
és kész jó franciasággal írt memoárkötetet kreálni belőle. Komoly,
irodalmi értékű könyvre gondol. A feltételei a következők: a jogdíj
50 százaléka, plusz 18 000 frank munkadíj. „Mellékelten megkül-
döm a leprásokról szóló epizódot, remélem, tetszeni fog.”
Halálos csönd. Elszorult torokkal olvasni kezdem „a leprásokról
szóló epizódot, jó franciasággal megírva”. Szóval így fest egy kiadha-
tó szöveg?…
Végigolvasom a fejezetet. De hiszen ezek nem az én leprásaim!
Ez egyszerűen képtelenség!
– Szó sem lehet erről, Henri! Azok a leprások az igaziak, akiket
te írtál meg – jelenti ki a franciatanár. – Miért vagy olyan levert?
– Nem levert vagyok, hanem elképedt. Ezeknek a leprásoknak
egészen más az arca, mint amilyen a valóságban volt! Ha ez kell a
kiadóknak, ha meg akarják hamisítani az élményeimet, akkor ez…
ez rosszabb, mint a fegyenctelep! Nem szívbajos az írókám! A jog-
díjam 50 százaléka kéne neki! De hiszen ez egy briganti! Én meg azt

341
hittem, a lehető legbecsületesebbnek kell mutatkoznom, ha kifi-
nomult irodalmárok közé akarom tolni a pofámat. És erre kiderül,
hogy egy dzsungelbe jutottam, brigantik, rablók és hamiskártyások
közé! De hiszen ez nagyszerű! A dzsungelt, a zsiványokat meg a
hamiskártyásokat nálam jobban senki sem ismeri! Most már tu-
dom, hogy kell viselkednem! Ne féltsetek engem!
Elhatározom, hogy többé senkiben sem bízom. A kiadóknak
megjátszom a hülyét, a kis ütődöttet, aki dadog és süketnek tetteti
magát, hogy tovább gondolkozhasson egy-egy válaszon.
Nagy meccs lesz!
Úgy fogok kopogtatni náluk, hogy biztosra vegyék: azt, amit be-
nyújtok nekik, már átírta valaki.
Kihez forduljak először? Hackette? Plon? Ezt a kettőt ismerem.
De biztosan vannak más kiadók is.
– Talán Albertine Sarrazin kiadóját kéne megkeresned – veti fel
Clotilde.
– Nagyszerű ötlet, kislány!
Ebéd után Clotilde felhívja a francia könyvesboltot, hogy meg-
tudja Pauvert címét. Öt perccel később már gépeli is a levelet Jean-
Jacques Pauvert úrnak, Párizs VI. kerületébe, a Nesle utca 8. szám
alá. A levélben közlöm, hogy több mint huszonöt éve megszöktem
egy fegyenctelepről, hogy mindenemből kiforgatott a földrengés,
hogy hatvanegy éves fejjel nehéz újrakezdeni, s hogy mivel ők ad-
ták ki az Asztragált, azt remélem, talán nekem is segítenek az em-
lékirataimat kiadni, amelyek nyilván rosszul vannak megírva, de
tudok valakit, aki a nyersanyagot kész élvezetes regénnyé gyúrni.
„A vén zsivány önre bízza magát, s valami azt súgja, hogy jól válasz-
tottam. Bízni kell az emberekben. Látatlanban elfogadom minden
feltételét. Mellékelek néhány részletet, kérem, hogy fussa át őket.”
Majd bolond leszek az egészet elküldeni! Várjuk meg előbb, mit
válaszolnak.
A levelet a szemelvényekkel együtt augusztus 20-án adtam fel,
ajánlva.

342
 Pauvert nyilván egyenesen a papírkosárba dobta az irományo-
mat! Hiszen már szeptember 20-a van, vagyis egy hónapja nem
válaszolnak. Ha fontos emberről volna szó, már régen reagáltak
volna.
Még abban reménykedünk, hogy talán szabadságon van. Igen,
egy kiadó, aki a szerzőkön már jól megszedte magát, bizonyára
hosszasan vakációzik. Ha szeptember 30-ig nem jön válasz, másutt
próbálkozom.

Szeptember 28-án reggel egy sárga boríték érkezik. Lázas izga-

lommal felbontom. Benne egyszerű levélpapír, szintén sárga.
– Minden sárga itt, mint a bolondokházában – dörmögöm, a
szemüvegemet keresve.
Rita mellettem áll.
– Mégiscsak válaszoltak.
– Hát lássuk!
Kedves Uram!
Nagy érdeklődéssel olvastuk könyvének azt a néhány részletét,
amelyet elküldött nekünk. Remek regény kerekedhet belőlük!
Jó lenne, ha az egész regényt úgy megszerkesztetné, ahogyan a
hozzánk eljuttatott részleteket. A leírás eleven, élvezetes. Komolyan
foglalkozunk a kiadás gondolatával.
Mielőtt konkrét ajánlatot tennénk Önnek, szeretnénk az egész
könyvet elolvasni.
Stb.
Aláírás: Jean-Pierre Castelnau.

Háromszor is végigolvassuk a levelet. Először én, azután Rita,

azután megint én, hangosan, minden mondatot, minden szót mér-
legre dobva, az árnyalatokat is ízlelgetve, mint az örökösök egy
végrendeletet, amelyben minden szónak jelentősége lehet.

343
 – Hurrá, nyuszika! Hurrá! Sikerült, sikerült! Garantálom, hogy
ez a… hogy is hívják? Castelnau az egész történetet elevennek és
élvezetesnek fogja találni!
– Nyugalom, kedvesem. A levél kétségtelenül biztató, de a ki-
adás még odébb van.
– Nyuszikám, ezek a pasasok nem vesztegetik az idejüket arra,
hogy ok nélkül irkáljanak. Ha válaszoltak, az azt jelenti, hogy érdek-
li őket a dolog. Így van?
– És ráadásul nyíltan dicsér is! „Eleven, élvezetes… remek regény
kerekedhet belőle”. Remélem, nem gondolod, hogy ezek a zsivány
kiadók csak úgy a vakvilágba bókolnak? Hiszen a zsebük bánja, ha
túl sok szépet mondanak. Tehát, ha mégis mondanak, azt komo-
lyan is gondolják. De mivel agyafúrtak, csak a felét mondják el an-
nak, amit gondolnak. Ez a levél azt jelenti: megkaptuk egy könyv
három nagyszerű részletét. Ha az egész ilyen, akkor bombasikerre
számíthatunk!
– És most elküldöd nekik mind a 620 oldalt?
– Tréfálsz? Személyesen viszem el!
– De az utazás sokba kerül…
– Most játszunk, kislány! Játszunk, feltesszük mindenünket,
amink még van! Felteszünk mindent a bank ellen! Dupla vagy
semmi! És érzem, Rita, sőt biztos vagyok benne, hogy ezúttal maga
a francia nép fogja azt mondani: „Győztél, Pillangó! Végre egyszer
ebben a nyomorult életedben – győztél! Söpörd be a nyeremé-
nyed!”

344
 Huszadik fejezet
A KIADÓI URAK

Háromkilós csomagommal, amelyben szinte nincs is más, csak a

kézirat, felszállok Caracas-Párizs járatra. A jegyet hitelre vettük.
A lehető leggyorsabban kapcsolatba akarok lépni ezzel a kiadó-
val, így hát vállalom az esetleges összeütközést az Orly rendőrségé-
vel. Remélem, harmincnyolc év után már nem szereplek a megfi-
gyelendők listáján. Ha mégis megállapítanák, hogy ki vagyok tiltva
Párizsból, akkor kénytelen lennék ideiglenes tartózkodási engedé-
lyért kunyerálni, ami szörnyű lenne.
Nesle utca 8., Jean-Jacques Pauvert Kiadó. Caracas modern su-
gárútjaihoz szokva furcsán érzem magam ebben a keskeny, szegé-
nyes utcában, majd a nyomorúságos bérházban. Az udvar éppolyan
ocsmány, mint az utca. A hatalmas utcakövek és a nagy kapu, ame-
lyen valaha fiákerek és hintók hajthattak ki-be, ha szűkösen is, leg-
alább százéves. A magas lépcsőkön, melyeket nem borít szőnyeg,
nehéz a járás. Jéghideg van (már októberben járunk), a lépcsőfokok
kopottak – mintha a caeni Központi Börtönben volnék! Megállapí-
tom, hogy a Pauvert Kiadó nem a legelegánsabb helyen székel.
Bár tudom, hogy Párizs egyik legrégibb negyedében vagyok, s
hogy a régi korok rajongóit elbűvölnék ezek a kövek, semmiféle
lelkesedést nem tudok kicsiholni magamból.
Az első emeleten azonban tetszetős, szépen kiglancolt ajtó fogad
–mintha egy vidéki jegyzőé volna. Rajta csillogó rézbetűkkel: Jean-
Jacques Pauvert Kiadó.
Az ajtó gombnyomásra nyílik. Úgy látszik, nem félnek a tolva-
joktól! Igaz ugyan, hogy nincs is itt más, csak tömérdek papír. Még-
is bizalomról árulkodik, ha egy ajtón bárki benyithat.
Telefonon már bejelentkeztem:
– Halló! Castelnau úr? Itt Charrière.
– Á! Caracasból beszél?
– Nem, itt vagyok Párizsban.

345
 – Párizsban…?
Miután magához tér a csodálkozásból, abban maradunk, hogy
késő délután felkeresem.
Az előszobában ketten is várakoznak, kézirattal a térdükön. A
titkárnő leültet. Egy idős hölgy a fülemhez hajol: „Remélem, nem
siet – suttogja –, mert mi már elég régóta várunk.”
– Nem, nem sietek.
– Nem akarok hinni a szememnek, Charrière úr! – csattan föl
máris egy hang.
Negyvenes, fiatalos külsejű, mosolygós férfi siet elém, sovány,
mint egy agár. Viseltes öltönye szinte lebeg körülötte.
– Jean-Pierre Castelnau – mutatkozik be, majd nevetve hozzáte-
szi: – Mindenre inkább számítottam, mint hogy maga megjelenik
itt!
Barátságosan betessékel az irodájába. Az egyszerű berendezésű,
de jól fűtött szoba hatalmas könyvespolcán temérdek könyv sora-
kozik, a falakat rajzok és plakátok borítják.
– Nem tudok magamhoz térni! Őszintén szólva, a levelem után
a kéziratára számítottam, nem magára személyesen.
– Meglepi, hogy egy tönkrement ember képes ideröpülni Cara-
casból, egy olyan levélre, ami magukat semmire sem kötelezi?
– Bevallom… pontosan erről van szó – mondja nevetve.
– Tényleg leégtem, de azért néhány krajcárom még maradt…
– Fő, hogy itt van! Jean-Jacques örülni fog. Elhozta a teljes kéz-
iratot?
– El.
– Itt van most önnél?
– Nem, majd holnap adom át. Ma egyszerűen csak meg akartam
ismerni önt.
Csevegünk egy kicsit, majd belép egy magas, rokonszenves fia-
talember.
– Bemutatom önnek Jean Castellit – mondja Castelnau.

346
 – Örvendek. Henri Charrière. Szerepel a regényemben egy fe-
gyenc, akit ugyanúgy hívnak, mint önt. Nem zavarja?
– A legkevésbé sem – mondja nevetve. – Elolvastam a részlete-
ket, amiket küldött, és nagyon jónak találom az anyagot. Gratulálok.
Kimegy. Beszélgetünk még egy kicsit, azután felállok.
– Viszontlátásra, holnap!
– Ne vacsorázzunk együtt?
– Köszönöm, inkább holnap üljünk be majd valahová.
– Akkor hát – holnap! És hozza magával az egész anyagot!
– Hozom.
Kiutazom a külvárosba az unokaöcsémhez, Jacques-hoz. Szép,
kertes villában laknak. Jacques úgy ismeri Párizst, mint a tenyerét,
és mivel a Paris-Match-nál dolgozik, az irodalmi körökben is jól
eligazodik. Bájos felesége, Jacqueline, lakberendező. Két kislányuk
van.
– Nos, bácsikám, mi újság? – kérdezi Jacques.
– Hát… – És mindent elmesélek, milyen hatást tett rám az épü-
let, a rokonszenves Castelnau stb. stb.
– És Pauvert?
– Vele nem találkoztam.
– Nem?
– Nem…
– Szerinted ez jó vagy rossz jel?
– Azt hiszem, a kéziratokkal Castelnau foglalkozik, és ő hozza az
első döntéseket is. A nagyfőnök nyilván amerikai üzletember mód-
jára dolgozik.
– Az mit jelent?
– Első fokon csak a munkatársai érintkeznek a delikvensekkel, s
ők informálják, mit érdemes megvenni, s mit nem, akár könyvről,
akár vécécsészékről van szó. A nagyfőnök csak a végkifejletkor lép a
színre. S mivel addig sose találkoztatok, nem ebédeltetek, nem itta-
tok együtt, kicsit se barátkoztatok össze, így véletlenül sem csúszha-
tott ki a száján egy hízelgő vagy lelkesítő szó, könnyűszerrel eljátsz-

347
hatja a pártatlan bírót: a fejedet véteti vagy felment. Ha az ítélet
kedvező, akkor jön a nagy duma: „Értse meg, uram, nem üzlet ez
nekünk. A munkatársaim persze könnyen hasra esnek mindentől,
mert nem az ő zsebükre megy a játék, a kockázatot én vállalom. De
majd meglátjuk… talán tehetünk valamit önért, esetleg szerényebb
anyagi feltételek mellett.” Szerintem Pauvert egy ilyesfajta pofa.
– Rosszhiszemű vagy, bácsikám.
– Dehogyis, csak ismerem az embereket, fiacskám. Hidd el: ha
egy pokolból menekült fickó megtesz 12 ezer kilométert, hogy el-
hozza egy kiadónak kálváriája történetét, akkor ha abban a kiadó-
ban van egy cseppnyi jóérzés, emberség, bármilyen elfoglalt is,
előbújik a barlangjából, hogy legalább üdvözölje ezt a nyomorultat.
Ő nem bújt elő, és ez mindent elárul: az ő szívét semmilyen más
muzsika nem dobogtatja meg, csak az arany csengése.
Jacques és Jacquette mosolyogva hallgatja okfejtésemet.

Korán reggel fölkelek, hogy tíz órára a központban legyek.

Magammal viszem a 620 gépelt oldalnyi kéziratot. A taxi letesz a
Nesle és a Dauphine utca kereszteződésénél. A sarkon levő bisztró
előtt ott áll Jean-Pierre Castelnau, felöltőben.
Jól teszi, hogy melegen öltözik, mert hűvös van, s ő olyan so-
vány, hogy a legcsekélyebb zsírréteg sem védi a hidegtől. Elindul
felém:
– Á! Hát itt van! Igyunk egy kávét!
Miért ácsorgott a bisztró előtt? Engem várt? Majd kiderül.
– Hogy van tegnap óta, Castelnau úr?
– Köszönöm, jól. Ez a kis bőrönd, ez a kézirat?
– Igen.
Hozzák a két kávét.
– Megengedi, hogy belekukkantsak az anyagba?
– Parancsoljon. (Sietős neki… jó jel!)
Az asztalra teszi a kis vászonbőröndöt, s felrántja a cipzárat.

348
 Azután hagyja kihűlni a kávéját, és csak olvas, olvas… Nézem fi-
gyelmes arcát, hunyorgó szemét. Egészen megfeledkezett rólam a
pali!
– Nos hát, kedves Charrière úr, ma csütörtök van, én a hétvégén
elolvasom ezt a vaskos kéziratot. Jöjjön be hétfőn, és akkor megbe-
széljük a továbbiakat. Most nem is szükséges feljönnie az irodámba,
hiszen a lényeget megbeszéltük. Rendben lesz így?
– Rendben.
– Akkor hát viszontlátásra hétfőn!
Kedves, magabiztos mosollyal behúzza a cipzárat a kis bőröndön
– láthatólag alig várja már, hogy kettesben maradjon a kézirattal.
– Viszontlátásra hétfőn, Castelnau úr!
Elindul a Nesle utcán, én meg a Dauphine-on, az Odéon metró-
állomás felé.
Köd van, de nem fázom. Engem ugyanis nemcsak a felöltő véd a
hidegtől, hanem egy meglehetősen tekintélyes zsírréteg is.
Taxiba ülök – jobb, mint a metró. Már a külvárosi HÉV-en utaz-
va gondolom csak végig azt, ami történt. A taxiban minden figyel-
memet lekötötte a párizsi utca.
Nem kellett volna elismervényt adnia? Habár… a kéziratom nem
egy kincs… Viszont kimásolhatnak belőle részleteket, vagy akár az
egészet is ellophatják. Mintha az unokaöcsém azt mondta volna,
hogy mielőtt egy kéziratot beadnak egy kiadónak, letétbe szokták
helyezni egy példányát az Írók Társaságánál. De hát én nem vagyok
író. Én csak Pillangó Vagyok, akit tizenkét seggfej életfogytiglani
kényszermunkára küldött.
De vajon miért nem akarta, hogy fölmenjek az irodájába? Mi oka
lehetett rá? No de ez a gyanakvás már beteges, Pilla! Hogy gondol-
hatsz rosszat egy ilyen rokonszenves, becsületes képű, szeretetre
méltó emberről? No igen… de hát a holdvilágképű amerikai, a lan-
gusztás is talpig becsületes embernek látszott. Biztosan csak meg
akart kímélni a lépcsőmászástól. Igen, biztosan…

349
 Négy nap múlva minden kiderül. Mégiscsak nagy dolog, hogy a
Pauvert Kiadó egyik vezető embere a hétvégéjét könyvem olvasásá-
ra áldozza! Hány kéziratnak jut ilyen kitüntető figyelem? Pláne,
hogy ez a kézirat egy hajdani fegyenc munkája.
Hosszú lesz ez a négy nap. Mi lenne, ha meglátogatnám az uno-
kahúgomat Saint-Priest-ben?
Másnap reggel Lyonba repülök. A kis gép zsúfolásig tele van.
Mellettem egy hölgy a France-Soirt olvassa. Minthogy én nem kér-
tem lapot, amikor a légikisasszony az újságokat osztogatta, csak a
szemem sarkából vetek egy-egy pillantást szomszédnőm újságjának
nagybetűs címeire.
A mindenségit! Hát ez meg mi lehet? Az egyik lapon óriási be-
tűkkel ez áll:

PAUVERT-NEK BEFELLEGZETT?

Csak a címet tudom elolvasni, mert nincs nálam a szemüvegem.

Minthogy közvetlenül az ablaknál ülök, két embert is háborgatnom
kellene ahhoz, hogy kivegyem a felöltőmből, amit a csomaghálóba
tettem.
És ez a Pauvert talán nem is az én Pauvert-em. Miért írnák ilyen
óriási betűkkel egy kiadó nevét? – sokkal valószínűbb, hogy egy
miniszterről van szó. De a látvány nem hagy nyugodni, s végül
megszólalok:
– Bocsásson meg, asszonyom! Megmondaná nekem, ki ez a Pa-
uvert?
– Kéri az újságot?
– Nem, köszönöm, nincs nálam szemüveg. Legyen olyan ked-
ves, olvassa föl nekem a kisbetűs részt!
És a kedves szomszédnőm semleges hangon olvasni kezd:
– „Jean-Jacques Pauvert-t (most már kétségtelen, hogy a kiadó-
ról van szó!) csak hitelezőinek nagylelkűsége menthetné meg az

350
anyagi összeomlástól. Amit Párizs legkevésbé konformista kiadója
pillanatnyi pénzzavarnak nevez, valójában csőd…”
– Köszönöm, asszonyom, nagyon köszönöm! Ideadná nekem az
újságot, ha már kiolvasta? Szeretném eltenni ezt a cikket. Érdekel.
– Ismeri Jean-Jacques Pauvert-t?
– Az a balszerencse ért, hogy kis híján megismertem…
Megütközve néz rám. Kis repülőnk vidáman siklik a vattaszerű
felhők között.
A felindultságtól vizelnem kell. Kénytelen vagyok felállni.
– Bocsánat, asszonyom. Elnézést, uram.
Leülök az ülőkére. Egyedül jobban tudok gondolkodni. Döröm-
bölnek az ajtón. Elküldöm az illetőt a jó fenébe.
A kiadóm tehát leégett. Amikor már azt hittem, hamarosan a
magasba szállok, kiderült, hogy egy kipukkadt léggömbbe kapasz-
kodom.
És ráadásul ott van náluk a kéziratom!
Ezért várt a kedves mosolyú szerkesztő a bisztró előtt, s ezért
nem akarta, hogy fölmenjek az irodájába!
A fenébe is! Meg kellett volna éreznem a végromlás szagát! Ta-
lán épp az ingóságokat foglalta le az irodában egy végrehajtó. Igen,
ezért nem volt szabad fölmennem.
Jó újság ez a France-Soir… A legfrisebb híreket közli, ha nem is a
legkellemesebbeket.
Most mit csináljak? Elkérem az újságot, és azonnal visszamegyek
Párizsba.
10 órakor a repülő leszáll Lyonban.
10 óra 20-kor kiemelem a bőröndömet a csomagok közül.
10 óra 30-kor föladom a poggyászomat a Lyon-Párizs járatra.
15 órakor megrohamozom a Pauvert Kiadót.
15 óra 01-kor bejelentés nélkül berontok Castelnau irodájába, aki
épp Jean Castellivel tárgyal a kéziratom fölött.
15 óra 06-kor visszateszem a kéziratot a kis vászonbőröndbe,
miután ellenőriztem, hogy mind a 620 oldal megvan.

351
 15 óra 08-kor közlöm Castelnau-val, hogy nem vagyok kíváncsi
a kiadó belügyeire, és én sem adok magyarázatot kéziratom vissza-
vételére.
15 óra 10-kor Castelnau egy kávé mellett bizonygatja, hogy ami-
ért Jean-Jacques Pauvert szorult helyzetbe került, valamelyik le-
ányvállalata még kiadhatja a kéziratomat.
15 óra 15-kor kijelentem, hogy hallani sem akarok többé Pau-
vert-ről.
És 15 óra 20-kor elhatározzuk, hogy este nyolckor együtt vacso-
rázunk a Coupole-ban.
És este megismerem a legnagyszerűbb, legkedvesebb és leg-
őszintébb embert, akivel valaha is találkoztam.
A whisky mellett megtudom, hogy Castelnau már a kezdet kez-
detétől nagy szerepet játszott Albertine Sarrazin könyvének megje-
lentetésében;
az osztrigánál közli, hogy megválik a Pauvert Kiadótól, mert Pa-
uvert nem tudja tovább fizetni, sőt tartozik is neki;
a nyelvhalnál értesülök róla, hogy Pauvert a barátja, és ezért a
rendelkezésére bocsát majd egy kis udvarra nyíló helyiséget, ahol
újrakezdheti a működését;
a sültnél megtudom, hogy van egy bájos felesége, és öt csodála-
tos gyereke, négy kislány és egy fiú;
a sajtnál közli, hogy családja tagjai rendkívülien szeretik egy-
mást;
a desszertnél kiderül, hogy vannak kisebb adósságai, amelyek
azonban nem aggasztják, mert a gyerekek iskolája ki van fizetve, és
a téli ruhaneműik is megvannak;
a kávénál megpendíti, hogy ha nem akarok többé Pauvert-ről
hallani, bízzam őrá a kéziratomat;
a konyaknál közli: biztos benne, hogy hat hónapon belül ki tudja
adni a könyvemet, méghozzá számomra előnyös feltételekkel
– Milyen garanciát tudsz adni?

352
 – Anyagilag semmilyet. Bíznod kell bennem. Nem fogod meg-
bánni.
Levett a lábamról. Vagy a legügyesebb szélhámos, vagy pedig…
– Elmenjek hozzád holnap? És ha igen, hányra?
– Gyere ebédre.
– Oké.
Még néhány bárba is ellátogatunk. Jól bírja az italt, bármennyit
iszik is, kedves marad és vidám.
– Akkor hát holnap, Jean-Pierre!
– Viszlát, Henri!
Amikor kezet szorítunk, isten tudja, miért, de mindketten han-
gosan felnevetünk.

Hajnali egy órakor érkezem meg az unokaöcsém házába. A gye-

rekek már alszanak.
– Hát te, bácsikám? Azt hittem, Lyonban vagy. Mi történt?
– A kiadóm csődbe ment.
– Tudod, bácsikám – mondja kuncogva –, a te dolgaid mindig
olyan furcsán alakulnak.
– Így igaz. Jó éjszakát!
Gyorsan elalszom, és szemernyi kételyem sincs könyvem jövője felől.
Nem tudnám megmagyarázni, miért. Előérzet.
Holnap minden kiderül. Nyugodtan alszom.
Szombaton déli egy órakor fölmegyek egy VI. kerületi, tiszta
bérház második emeletére. Ezeken a lépcsőfokokon könnyű járni,
ami az én számomra nem elhanyagolható szempont, amióta mind-
két lábamat eltörtem Baranquillán. A lépcsőt szép szőnyeg borítja,
nem csúszik az ember lába. Kint még esik.
Jean-Pierre családja valóságos indián törzs.
Két szép nagylánya van, Olivia és Florence, az egyik tizennyolc,
a másik tizenhat éves. Az ő születésük után a felesége, Marianne,
hat éven át „szüneteltette a gyártást”, majd jöttek szép sorjában a
többiek, „amikor már senki sem várta”.

353
 A lakás tágas, a berendezés szép, néhány antik bútor valamelyik
ágon előkelő nagymamát sejtet. A kerek asztalnál ülve, ahol min-
denki mindenkit jól lát, szinte öntudatlanul a legapróbb részletek is
az agyamba vésődnek. Például, hogy Jean-Pierre gyermekei milyen
illedelmesen viselkednek az asztalnál, ugyanolyan szépen esznek,
mint a felnőttek, illetve egy felnőttnél sokkal szebben – s ez az egy
felnőtt Pillangó…
A nagylányok segítenek a tálalásnál, ki-be járnak, tüsténkednek.
A három kicsi láthatólag imádja az apját, és csak olyankor szólal
meg, ha a papa erre engedélyt ad, ami azonban elég ritkán fordul
elő, mert Jean-Pierre ugyanolyan sokat beszél, mint én, így mások
csak ritkán jutnak szóhoz.
Jean-Pierre elmeséli, miként sikerült a szárnyára bocsátani
Albertine Sarrazint a sajtó, a rádió, a tévé és a kritikusok segítségé-
vel. Jövőbeli kiadóm láthatólag minden kritikust jól ismer, aminek
örülök.
Értelmesen, logikusan és természetesen beszél, látszik, hogy érti
a mesterségét. A végleges megállapodásra már a szalonban kerül
sor.
– Rád bízom a könyvemet és a szerzői jogaimat. Tudod, hogy
ezt a könyvet egyszerűen azért írtam, mert pénzt akarok keresni.
– Azt soha senki nem tudja egészen pontosan, hogy miért írt
meg egy könyvet – mondja kiadóm hamiskás mosollyal.
– Lehet, hogy mások nem tudják, de én tudom.
– Számíthatsz rám.
– Viszontlátásra!
– A mihamarább!
– Reméljük…

A külvárosi HÉV-en, úton az unokaöcsémékhez, már nincs ben-

nem semmi bizonytalanság, semmi gyanakvás. A kellemes légkörű
otthon, a bűbájos, szép család végképp meggyőzött. Ráadásul Cas-

354
telnau is le van égve, így hát nyilvánvalóan mindent el fog követni a
sikerért, hogy a családja jövőjét biztosítsa.

Tizennégy órai repülés után ismét Caracasban vagyok.

– Nyuszika! Győzelem!
– Kiadják a könyvedet…?
– Nemcsak hogy kiadják, de a bombasikert is előkészítik!
Október, november, december. Jönnek-mennek a levelek Párizs
és Caracas között. Castelnau megírja, milyen nagyra becsüli a mun-
kámat, és azt is, ami kirajzolódik mögötte: a küzdelmes életemet.
„Amikor visszatértél Caracasba – írja –, bizonyára azt kérdezted
magadtól, vajon nem álmodtad-e mindazt, ami Párizsban történt
veled. Isten őrizz, hogy bárki átírja a könyvedet, és jólfésült regényt
csináljon belőle. Egyszerűen csak ki kell javítani a helyesírási hibá-
kat… Az írásodnak eredeti hangja van, ami a legnagyobb ritkaság,
tehát érintetlenül hagyjuk. Ez a könyv teljes egészében a te könyved
lesz, ne aggódj!”
1969. január 30-án távirat érkezik: „Győzelem. Szerződés aláírva
a nagy Robert Laffont kiadóval stop. El van ragadtatva stop. Szemé-
lyesen kísérem figyelemmel a könyv beharangozását május-
júniusban stop. Levél megy – Jean-Pierre.”
Barátom távirata napfénnyel árasztotta el az otthonunkat.
És ez a napfény beköltözött a szívünkbe is, hiszen most már biz-
tosak lehettünk benne, hogy a könyvem megjelenik.
Örömünket – ha lehet – még fokozta, hogy egy „nagy” kiadó,
Robert Laffont vett a szárnyai alá.
Amikor a távirat megérkezett, egyedül voltunk otthon, s még
aludtunk. A táviratkihordó ébresztett fel, reggel tíz órakor (hajnali
hatkor feküdtünk le, miután a Scotch bezárt). Visszafeküdtünk az
ágyba a távirattal, s mielőtt újra elaludtunk volna, még egyszer elol-
vastuk.
– Várj, nyuszika! Egy másodperc.

355
 Felhívom a lányunkat a követségen, hogy tudassam vele a szen-
zációs hírt. Kiabál örömében:
– Melyik kiadónál jön? (Clotilde sokat olvas.)
– Robert Laffont. Ismered?
Egyszerre minden öröm elszáll a hangjából.
– Nem ismerem. Egészen kis kiadó lehet, mert őszintén szólva
sose hallottam róla.
Csalódottan teszem le a kagylót, amiért a lányom nem ismeri az
én nagy kiadómat…
Délután négy óra. Clotilde megérkezik, Rita fodrásznál van. A
lányom egymás után többször is elolvassa a táviratot.
– Robert Laffont egy nagy kiadó? Ez egész biztosan túlzás, Hen-
ri, mert én nem ismerem.
– De Castelnau komoly ember!
– Akkor sem lehet nagy kiadó. Az egyik barátnőmet is megkér-
deztem a követségen. Ő még többet olvas, mint én, és ő sem ismeri
Laffont-t. És ő francia, ráadásul párizsi.
Furcsa.
CSrrr! Csrrr! Szól a telefon.
– Henri? Én vagyok, Rita. Igazad volt, ez egy nagy kiadó!
– Mi? Mit mondasz?
– A fodrásznál itt van egy régi képeslap, benne a kiadódnak egy
hatalmas fényképe!
– Gyere haza azonnal!
– De még nincs kész a frizurám.
– Fésültesd ki úgy, ahogy van. Majd holnap megcsináltatod ren-
desen.
Egy negyed óra múlva már napnál világosabban látom, hogy
Castelnau nem túlzott, amikor Laffont-t „nagy kiadónak” mondta.
A fénykép a Jours de France-ban jelent meg.
Egy elegáns irodában két ember ül: Robert Laffont és Bemard
Clavel, a regényíró. Nagyméretű fotó. Mindketten boldogok, és van
rá okuk: Bemard Clavel, Laffont szerzője, épp most kapta meg a

356
Goncourt-díjat. Azt a díjat, amely a lap szerint valóságos vagyont
hoz a kiadónak (hál’ istennek, legalább van miből kiadjon engem
is!), és a szerzőnek úgyszintén, hiszen a jogdíja megközelíti az egy-
millió frankot.
Azt is megtudom, hogy a rokonszenves Laffont (a fényképen
olyan, mintha első fiatalságát élné) 1941-ben alapította kiadóját. Ez
már mégiscsak valami!
Azt is megtudom, hogy a Goncourt-díjas Bemard Clavelnek ko-
rábban volt része „a kiadók visszautasításában” és „a kritikusok
ócsárlásában” is.
Csak most látom, mekkora szerencsém volt! Hiszen engem
egyetlen kiadó sem utasított el, hanem a legkiválóbb azonnal elfo-
gadott. Az még persze a jövő titka, miként vélekednek majd rólam a
kritikusok, nem dobálják-e sárral az én könyvemet is. Reméljük,
hogy a szájuk nem lefelé, hanem fölfele görbül majd.
Rita és én Clotilde-ot meg a barátnőjét azonnal a félműveltek
táborába soroljuk, akik még egy olyan híres és hatalmas kiadót sem
ismernek, amilyen Robert Laffont, az én kiadóm. Clotilde nevetve
veszi tudomásul a besorolását, majd sebtiben bekeretezi a két új-
ságoldalt, és kiakasztja dolgozószobám falára.
Jaj, de szép nap! Áldott legyen Jean-Pierre távirata, és áldott le-
gyen ez a folyóirat is, amely boldogságunkat teljessé tette!
Így léptem be egy nagy kapun, egy számomra eddig ismeretlen
világba.
Castelnau kéri, hogy menjek két hétre Párizsba. Laffont-nal
egyetértésben – aki örülne, ha végre megismerhetne – szeretné, ha
én magam húznék ki a kéziratból bizonyos, túl hosszúra sikerült
részeket, néhány kevésbé sikerült oldalt pedig átírnék.
Egy hét múlva, március elején, Párizsban vagyok.
Castelnau az Orly repülőtéren vár. Egy bisztróban megebéde-
lünk, s közben elmagyarázza, mi volna a feladatom. Teljes egészé-
ben ki akar hagyni bizonyos történeteket, melyeket a fegyenctele-
pen hallottam, s beleírtam a könyvembe.

357
 – De miért hagyjuk ki ezeket?
– Azért, Henri, mert néha tíz-húsz oldalon keresztül meséled
egy fickó esetét, és ezzel megszakítod azt a történetet, amire pedig
sokkal kíváncsibbak vagyunk: Pillangóét.
– Ja, értem. Mindig csak Pillangóról legyen szó… Oké.
Jó pap holtig tanul. Amikor a Pillangót írtam, én éppenhogy azt
gondoltam: „Folyton csak Pillangó, Pillangó, unalmas lesz így. Vál-
tozatosabb és érdekesebb, ha beveszem a mások történeteit is.” De
mivel Castelnau és a kiadó egyetért abban, hogy ezeket jobb ki-
hagyni, természetesen nem ellenkezem.
Laffont-nal az irodájában ismerkedem meg. Azonnal őszinte ba-
rátság szövődik közöttünk.
Jóképű férfi, negyvenévesnek látszik, „ifjú isten”, érett változat-
ban. Méltóságteljes, nyugodt, mint egy diplomata, mégis érezni,
hogy szenvedélyes, de a belső tűz nem változik külsőleges tűzijá-
tékká. S ez a művelt és gazdag úr jóbarátként fogad egy hajdani
fegyencet, és mindjárt meg is hív másnapra ebédre, méghozzá nem
étterembe, hanem saját fényűző lakásába.
Sose fogom elfelejteni ezt a számomra oly nagy fontosságú ebé-
det, a Bois de Boulogne melletti gyönyörű lakásban. Én addig csak
kétféle polgári környezetet ismertem: az egyszerű pedagógusott-
hont és a luxuséttermeket. De abban a finom eleganciában, amely-
lyel Laffont-éknál találkoztam, még nem volt részem.
Nem álmélkodtam azért tátott szájjal, és nem is voltam zavar-
ban, de nagyon mély benyomást tett rám – nem is annyira a lakás,
mint inkább az a figyelem, amellyel már első találkozásunkkor ki-
tüntetett Robert Laffont és a felesége.
Az asztalnál ott ül Robert és a családja, egy bankár, valamint Cas-
telnau és a felesége.
Robert a könyvemről beszél. Mint mondja, egy hétvégén kezdte
olvasni, s a kézirat annyira magával ragadta, hogy nem is tudta le-
tenni vasárnap éjfél előtt. A felesége még azt is megjegyzi kedvesen,

358
hogy ez alatt a két nap alatt a férje egy szót sem szólt senkihez, és
őhozzá sem lehetett szólni.
Kiadómban nemeslelkű, nagyvonalú embert ismertem meg. Ő
aztán nem az a dörzsölt üzletember, akit semmi más nem érdekel,
csak a dohány.
Nem tudom jól eléd varázsolni, olvasó, ezeknek az óráknak a
szépségét, szellemi gyönyörűségét. De magadtól is kitalálhatod, mit
éreztem, amikor fölfedeztem ezt a világot, ezt a társaságot, amely
annyira különbözött attól, amit addig ismertem. Éreztem, hogy az
életem fordulóponthoz ért, s valósággal megrészegített a boldogság.
Laffont mintha azt mondta volna: „Érsz annyit, mint bárki más,
megérdemled a kivételes embernek kijáró tiszteletet, itt van a he-
lyed az otthonomban, a családom, a barátaim körében. Ne vágj már
olyan meglepett képet! Igen, boldog vagyok, hogy vendégül láthat-
lak!” Nem szavakkal mondta ezt persze, csak éreztette, anélkül,
hogy egyetlen olcsó bókot is megeresztett volna, ami inkább éme-
lyít, mint örömet okoz. Szavak nélküli vallomása egészen a szíve-
mig hatolt.
Laffont-t és Castelnau-t nagyon meglepte, hogy „irodalmi” jö-
vőm és könyvem várható sikere csak másodsorban érdekel. Az a
szellemi világ, amely egyszerre feltárult előttem, minden erőfeszí-
tésemért kárpótolt – úgy éreztem, máris ki vagyok fizetve. S már
győzködöm is a bankárt, Robert barátját, hogy jöjjön Venezuelába, s
vágjunk bele együtt a langusztaüzletbe…
Később a kedves Françoise Lebert-rel, Laffont sajtófőnökével is
megismerkedtem. Olyan gyorsan átküldték a kéziratot a nyomdá-
ba, hogy nem volt ideje elolvasni. Hét órára beszéltük meg a rande-
vút a Coupole-ban, Castelnau is eljött, hogy bemutasson a hölgy-
nek. Françoise egyszer csak – vesztére – így szólt: „Mesélje el nagy-
vonalakban, miről szól a könyve!” Hajnali fél kettőkor álltunk fel az
asztaltól. Másnap telefonált Castelnau-nak: „Sose volt még kelleme-
sebb estém! Biztos vagyok a sikerben!”
Úgy térek vissza Caracasba, hogy majd szétvet az öröm.

359
 Gondolataimba, a közelmúlt élményeibe merülve nem hallot-
tam meg, amikor felszólítottak a beszállásra, s a gép nélkülem re-
pült el. Tizenhat órát kellett várnom a következő gépre. Táviratoz-
tam Ritának. Ez alatt a tizenhat óra alatt, amelyet különféle kávéhá-
zakban, majd egy bárban, s végül az Orly éttermében töltöttem,
újra és újra átéltem ennek a csodálatos, de túlságosan rövid három
párizsi hétnek minden élményét.
Laffont-ék után egy másik francia kiválóságnál, Jean-François
Revelnél ebédeltem. Castelnau szerint ő ma az egyik „legjobb fej”
Párizsban: író, filozófus és még sok egyéb is. Laffont elolvastatta
vele a kéziratomat, amely őt is levette a lábáról. Olyannyira, hogy
írni szeretne róla.
Nagy örömömre szolgált, hogy meghívott magához, s így a csa-
ládját is megismerhettem. A Szajna-parti nagy, barátságos lakás teli
van könyvekkel, és különleges atmoszférája elárulja, hogy nem
mindennapi szellemiség lakozik a falai közt.
Jean-François Revel és a felesége úgy fogad, mint magukkal
egyenrangút – semmi fensőbbséges gőg, semmi póz.
Mivel ebéd közben többször is említést tettem „újjászületésem-
ről” és „átváltozásomról”, Jean-François Revel, aki néhány órai is-
meretség után már jobban ismert, mint talán én saját magamat,
megkér, hogy ne használjam ezeket a kifejezéseket, mert az én ese-
temben szó sincs semmi ilyesmiről. Engem nem mások, nem a
könyvemben szereplő rettenetes emberek formáltak olyanná, ami-
lyen lettem. „Újjászületés?” „Átváltozás”? Mihez képest? Kihez ké-
pest? Az igazi énem, amely mindig is bennem lakozott, minden
értékes tulajdonságom, a lelkierőm, a jellemem, az intelligenciám, a
kalandvágyam, igazságérzetem, szívem, életszeretetem – mindig is
megvolt bennem. Ilyennek születtem, vagyis már jóval a Mont-
martre és a fegyenctelep előtt is ilyen voltam, s ha nem ilyen lettem
volna, nem is tudtam volna letérni „az enyészet útjáról”.
Aztán még azt is elmagyarázza, hogy értékes emberek képesek
lehetnek ugyan rávezetni valakit arra, hogy átértékelje élete esemé-

360
nyeit, de azt nem lehet a mások érdemének tulajdonítani, ha valaki
képes túlélni és meghaladni bizonyos eseményeket. Engem senki
sem „változtatott meg”, mert épp a kezdet kezdetétől bennem lako-
zó, s montmartre-i időszakomban a háttérbe húzódó Henri Char-
rière vívta meg azt a harcot, amelynek eredményeként sikerült
kitörnöm a fegyenctelep poklából. Anyám elvesztése életem meg-
határozó élménye volt, tizenegy éves, szenvedélyes, túlérzékeny
kamaszként nem tudtam belenyugodni ebbe az iszonyatos igazság-
talanságba, ami nélkül minden bizonnyal egészen másként alakult
volna az életem – de én magam akkor sem lettem volna más, mint
aki vagyok. Csak éppen alkotó lett volna belőlem, talán nagy utazó
vagy felfedező, vagyis olyan kalandor, akit a társadalom elismer.
Nem mondhatjuk valamiről, hogy megszületett, ha már korábban
is létezett. Csak azt állíthatjuk, hogy ez a valami – ilyen-olyan kö-
rülmények hatására – egyszer csak kibontakozott. Nem a venezue-
laiak formáltak olyanná, amilyen most vagyok, csak megadták a
lehetőséget: a szabadságot és a bizalmat ahhoz, hogy pozitív hajla-
maim megnyilvánulhassanak. Vagyis az, ami miatt a francia igaz-
ságszolgáltatás meg akart semmisíteni, egy normális társadalomban
pozitívumként is megmutatkozhatott volna. A venezuelaiaknak
tehát a lehetőségért tartozom örök hálával.
Szerinte semmi okom sincs rá, hogy kevesebbnek érezzem ma-
gam azoknál, akiknek a társaságába a könyvemmel most belépek,
mert ha csináltam is hülyeségeket, megbűnhődtem érte, s kérdés,
hogy az úgynevezett „becsületes emberek” többségében volna-e
elegendő belső erő és hit ahhoz, hogy az enyémhez hasonló rette-
netes helyzetből kiverekedje magát.
Mindazért, amit átéltem, egyedül azoknak van okuk szégyen-
kezni, akik elindítottak az „enyészet útján”. Így hát senkinek sincs
joga leinteni vagy elhallgattatni engem a múltam miatt.
A múltam… Milyen sokan feszegették ezt a kérdést, először az
esküdtek… és végül mindig oda lyukadtak ki, hogy a társadalom
söpredékéhez tartozom. Castelnau-nak, Laffont-nak és Revelnek

361
köszönhetem, hogy végre megpillantottam, mint egy tükörben,
önmagamat: egy embert, akinek persze sok hibája és gyengesége
van, de aki mégiscsak ember, ember, aki méltó a mások megbecsü-
lésére.
Amikor a társaságukba léptem, olyasfajta érzés fogott el, mintha
egy karosszékhez közelednék, de még nem tudom, szabad-e bele-
ülnöm. És ők azt mondták: „Ülj le, ez a te helyed!”
Hát ilyen emlékek és gondolatok kavarogtak bennem az Orly
repülőtéren, s már az is eszembe jutott, hogy ha a könyvem megje-
lenik, bizonyára további értékes emberekkel hoz majd össze a sors.
Minden ember élete kaland. Mindegy honnan jövünk, melyik
társadalmi rétegből származunk, csak egy a fontos: hogy kizárólag
olyan eszméknek, olyan erkölcsi parancsoknak engedelmesked-
jünk, amelyeknek igazában őszintén hiszünk.

362
 Huszonegyedik fejezet
PÁRIZS ELŐTT

Végre megérkezem a caracasi repülőtérre. A családom, s néhány

barát vár, akiket Rita üzeneteim alapján mindvégig naprakészen
informált.
– Óriási győzelem várható, nyuszikám!
Csókok cuppannak.
– A könyv május 19-én fog megjelenni. Laffont megígérte, hogy
már első nekifutásra is 25 000 példányban.
A „felolvasóest” csaknem minden résztvevője itt van, a francia-
tanár is.
– Ma még egyetlen hivatalos személyt sem látok – mondja –, de
legközelebb már a tévé is biztosan kijön eléd.
– Na, ez talán túlzás… – mondja Rita.
Nevetek, és csak otthon, már a whiskyt kortyolgatva hozom szó-
ba újra a dolgot.
– Mondanék valamit, Rita!
– Nos?
– Én komolyan hiszek abban, hogy amikor legközelebb, már a
könyvem megjelenése után, megérkezem Caracasba, a tévé ott lesz
a repülőtéren.
– No de kedvesem, te teljesen megőrültél!
– Majd meglátod.
Mindenki nevet, s már én is úgy érzem, hogy egy kissé túllőttem
a célon.

1969. április – újabb kis csoda. A borítótervek közül Jacques

Bourgeas, az unokaöcsém munkáját fogadták el! A Laffont kiadónál
senki sem tudta, hogy ez a pályázó az unokaöcsém. Hélène nővé-
rem fia még meg sem született, amikor a kalandjaim kezdetüket
vették. Húsz éven keresztül sejtelme sem volt a létezésemről, és

363
csak két évvel ezelőtt, 1967-ben tudta meg, hogy van egy nagybáty-
ja.
És éppen ő készíti a könyvem borítóját! Igen, sok különös vélet-
len övezte ennek a könyvnek a születését.
És a csodálatos kaland folytatódik.
Április 8-án Castelnau értesít:
– hogy Laffont terjesztői, Mermet-vel az élen, elolvasták a levo-
natot, és teljes támogatásukról biztosítanak;
– hogy a Radio Luxemburg munkatársai, akikről már korábban
említést tett, a legnagyobb izgalomban vannak;
– hogy egy kiváló ifjú újságírónő, Paule Neuvéglise, szeretne a
megjelenést közvetlenül megelőzőleg részleteket közölni a France-
Soirban.
Esténként, amikor be-betérek egy-egy caracasi kávéházba, hogy
kezet szorítsak az ismerőseimmel, csak úgy dagad a keblem a büsz-
keségtől, s úgy ragyogok az örömtől, mint egy belső nap sugárzásá-
tól. Állandó nevethetnékem van, és szeretnék jó és kedves lenni
mindenkihez. Valami furcsa sajnálatot érzek azok iránt, akik nem
tudják, nem érzik, hogy valami óriási dolog van készülőben. Ezek
az emberek semmit sem változtak tegnap óta, s én is ugyanaz va-
gyok, aki tegnap voltam… De mégsem. Mert amikor a remény ha-
talmas, izzó gömbje lassan feltűnik a látóhatáron, egyszerre minden
megváltozik, az ember már azt sem tudja biztosan, hol van, és egy-
szerre boldog, nyugtalan és ünnepélyes.
Április 22-én Jean-Pierre elküldi az utószót, amelyet „korunk
egyik legnagyobb szelleme”, Jean-François Revel írt.
Mélyen megindít, de őszintén szólva kissé zavarba is hoz ez az
utószó, amely már az „igazi” irodalom vizein evez, s beleágyazza a
könyvemet a francia történelembe, engem pedig egy háromszáz
éve halott püspök, Grégoire de Tours szellemi rokonának mond…
De mivel Castelnau szerint ennél csodálatosabb utószót elképzelni
sem lehet, átadom magam annak a gyönyörűségnek, amely olvas-
tán eltöltött. Az egyetlen zavaró momentum, hogy a családom és a

364
közeli barátaim e naptól fogva Grégoire de Tours öcsikéjének csú-
folnak…
Igen, ami most történik velem, az is kaland, kaland a javából! So-
se hittem volna, hogy az átélt kalandok puszta lenyomata, néhány
száz macskakaparásos oldal ilyen nagyot fordíthat egy ember éle-
tén, és éppolyan váratlan, felkavaró, rendkívüli élményekhez jut-
tathatja, mint annak idején maguk a kalandok.
– Élni, élni, élni kell nyuszikám! Nagy kortyokban inni az életet!
Nem tudom, eladnak-e majd annyit a könyvemből, hogy legalább a
ráfordított költségek megtérüljenek, de maga az élmény is minden
pénzt megér!
– Én is így gondolom, Henri. És nem találok szavakat, hogy el-
mondjam, mennyire örülök ennek a könyvnek!
– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy május végén a franciák
fogják azt mondani: „Nyert, Pillangó úr! Söpörje be a nyereményét!
Végre győzött!”
Elmentem a szabómhoz, hogy csináltassak egy öltönyt, persze
hitelbe. Ragaszkodott hozzá, hogy kettőt csinálhasson, egy nappali
és egy esti öltözéket. „Biztos vagyok benne, hogy a tiszteletdíjából
futni fogja a számlára!” Ő is hitt a könyvem sikerében.

De Gaulle-t menesztették. Aminek következtében a könyvem

május végén az elnökválasztási küzdelem kellős közepén fog meg-
jelenni. Ki figyel akkor egy ismeretlen Pillangóra? Talán jobb lenne
az utazásomat előbbre hozni. Amint ez a gondolat felötlik bennem,
Castelnau telefonál: ugyanaz az ötlete támadt neki is, mint nekem.
Elhatározzuk hát, hogy május elején utazom Párizsba.
– Várunk – írja – a szó minden értelmében!
Vagyis két hét múlva Párizsban leszek, s néhány nappal később
megjelenik a könyvem.
Castelnau a sajtó és a rádió jó néhány munkatársát riadóztatta.
Igen, alig néhány nap, és személyes kapcsolatba kerülök az új-
ságírókkal, az irodalmi kritikusokkal, a rádióval és talán a tévével is

365
– egy több mint 50 milliós nép sajtójával, rádiójával és televíziójá-
val!
Vajon hogy fogadják a könyvemet, és hogy fogadnak engem?
Mert nemcsak az én kalandjaimról van itt szó, hanem rajtuk ke-
resztül Franciaország rendőrsége, igazságszolgáltatása és főleg egész
büntetésvégrehajtó rendszere pellengérre kerül.
Csak Franciaországé? Nem, a világ minden országáé, hiszen ahol
csak a könyvem megjelenik, az emberek figyelme ráterelődik saját
igazságszolgáltatásukra, rendőrségükre és börtönviszonyaikra.
Két eset lehetséges: vagy szétkapkodják a könyvemet Franciaor-
szágban, mert meg akarják tudni az igazat, még azon az áron is,
hogy kiderül, mivel fizetnek a közrend fenntartásáért, vagy hátat
fordítanak a könyvemnek, mert nem tudják elviselni a kínos igaz-
ságot.
Én hiszem, hogy a franciák nem félnek az igazságtól, s arra tö-
rekszenek, hogy hozzájuk méltó igazságszolgáltatás és rendőrség
működjék a hazájukban, és utálkozva elutasítják a büntetés-
végrehajtásnak minden olyan formáját, amely a fegyencteleppel
rokon. Így hát türelmesen végig fogják olvasni a Pillangót! A Kom-
mün ott él még a tudatuk mélyén, és akik kigondolták és megírták
az Emberi és Polgárjogok Nyilatkozatát, fel fognak háborodni a
könyvemben olvasható tényeken.
Más országok pedig talán azért fognak érdeklődni az iránt, ami
nálunk történt, hogy ennek alapján végiggondolhassák, mi történik
náluk.
Igaz, hogy most 1969-et írunk, s a könyvemben szereplő esemé-
nyek csaknem negyven éve történtek. Az is igaz, hogy – istennek
hála! – a fegyenctelep nem létezik már, hiszen 1930-ban is anakro-
nizmusnak számított, amelyért megbélyegezték Franciaországot az
angolok, a hollandok, az amerikaiak és minden olyan náció, amely-
nek tudomása volt erről a szégyenfoltról.
Elképzelhető tehát, hogy egyesek azt mondják majd: „Pillangó
úr, maga az ősidőkről beszél! De ha nem tudná, az özönvíz óta tör-

366
tént a világban egy és más… Minden megváltozott: az igazságszol-
gáltatás, a rendőrség, a börtönök.”
De valóban megváltozott-e minden? A rendőrség, az igazság-
szolgáltatás, a börtönök?
És Gabriel Russier ügye? És a Devaux-ügy?
Valóban minden megváltozott volna csak azért, mert ma a bíró-
ságon kilenc seggfej ül a hajdani tizenkettő helyett? Nem ugyanaz a
játék játszódik-e le nap mint nap, ugyanazokban az üléstermekben,
változatlan szereposztással, s egyazon közönség előtt?
1968 óta nem függesztettek fel rendőröket az állásukból? Nem
ítéltek el közülük jó néhányat? Nem történtek gyanús halálesetek?
Ugyan kérem! Mindenki előtt nyilvánvaló – kivéve persze azo-
kat, akik szellemi kényelmüket többre becsülik az igazságnál –,
hogy mindaz, aminek a könyvemmel nekitámadok, ma is létezik,
legfeljebb álcázva, kevésbé szembeszökően. Kevésbé szembeszökő-
en?… Ki tudja… Talán csak egy kicsit figyelmesebben kellene olvas-
nom a francia lapokat. De az is lehet, hogy elegendő volna a főcí-
meket elolvasnom… Mert Mayzaud-k és Goldsteinek mindig is
lesznek, s éppúgy korrupt zsaruk, szadista fegyőrök és elvetemült
börtönfelügyelők is.
És esküdtek is lesznek, akik életismeret és életbölcsesség híján is
alkalmasnak vélik magukat az ítélkezésre.
Sok olyan embert ismerek, aki a közelmúltban járta meg az igaz-
ságszolgáltatás poklát, s ha elmesélik nekem a történetüket, gyakran
úgy érzem, hogy az én történetemet mesélik. És ha egyes fordulatokat
előre kitalálok, döbbenten kérdezik:
– Honnan tudod, hogy ez történt?
Honnan tudom? Mert a nóta ma is ugyanaz.
Amikor a könyvemet írtam, eszembe sem jutott, mekkora vihart
kavarok. Akkor még csak a pénzre gondoltam, amelyből gondtalan
öregséget biztosíthatok magunknak. Bár írás közben újra átélve a
börtönben töltött rettenetes tizenhárom évet, a pokoli élményt,
amely annyi más embernek is osztályrészéül jutott, természetesen

367
éreztem, hogy az igazság kimondása bombaként fog robbanni – de
valahogy mégsem számoltam a következményekkel.
Most azonban már az sem érdekel, nyerek-e az üzleten vagy ve-
szítek, az egyetlen, ami fontos: hogy az igazság napvilágra kerüljön,
még ha a nyugalmamat, a szabadságomat, talán az életemet is kell
áldoznom érte.
1930-ban a francia társadalom még szinte egyöntetűen úgy vél-
te, hogy ha egy hajdani fegyenc vissza is tér egyszer Cayenne-ből,
húzza meg magát, bújjon el a szégyenével, és senki sem tűrte volna,
hogy emelt fővel jelenjék meg ismét a színen, mint megbecsülés-
nek örvendő polgár.
Csakhogy ma 1969-et írunk, amikor mindenki az egyén jogait
hangoztatja, s senki sem akar többé aprócska csavar lenni a hatal-
mas gépezetben. Mindenki: az amerikaiak, az angolok, a skandiná-
vok, a szlávok, a németek és a mediterrán népek kedvük szerint
akarnak élni ezen a világon.
Sok fiatal barátom van itt Venezuelában, németek, skandinávok,
spanyolok, angolok, amerikaiak, izraeliek, akik sokféle fajhoz, nem-
zetiséghez, felekezethez tartoznak, de egyformán lázadók, elutasít-
ják a konformizmust, s nem hajlandók a mások parancsai szerint
élni.
Igen, a Pillangó nemcsak Franciaországgal, hanem az egész vi-
lággal perel.
Ó, bárcsak megértenék ezek a lázadó fiatalok, hogy velük va-
gyok! Bárcsak megéreznék, hogy szeretem őket!
S egész életemben azt szerettem, ami után ők is sóvárognak: a
végtelen horizontokat, az őserdő sűrűjét, a hatalmas síkságokat,
ahol szabadon vágtázhat a lovas; nemeslelkű indiánok közt élni,
átvéve egy időre az ő szokásaikat; egy kis repülővel végiglátogatni a
világ legszebb és legnagyobb vízeséseit, hallgatni a víz robaját, a
madarak énekét, a majmok és a tarka papagájok kiáltozását; hajóra
szállni, s a nyílt tengeren, 90 mérföldes út után rátalálni a Los Ro-
ques korallszigetek közrefogta hatalmas tóra; órákat, napokat, hete-

368
ket tölteni ott, magunk horgászta halat, és kézzel fogott langusztát
enni; órákon át mást se tenni, csak csodálni a tengerfenék nyüzsgé-
sét, amelyet a tizenöt méteres mélység ellenére sem rejt el a sze-
münk elől a kristálytiszta víz; kikötni Las Aves szigetén, ahol ezer és
ezer madár él, s félelem és gyanakvás nélkül ránk mászik, amikor a
homokban elnyúlva napozunk, mert nem ismeri az emberi gonosz-
ságot.
Ugyan ki róhatná föl nekem ezeket a csodálatos kalandokat?
Egyszer egy fantasztikus hetet töltöttem az egyik szigeten négy
fiatal amerikai párral, teljes szellemi és szexuális közösségben, töké-
letes harmóniában. Az egyik házaspár – négerek – majd kiugrottak
a bőrükből örömükben, hogy hajójuk motorja épp itt mondta fel a
szolgálatot. A néger pár olyan szép volt, mint két ébenfa szobor, s a
társaság minden tagjának szívesen odaajándékozták gyönyörű tes-
tüket.
Talán le kellett volna mondanom ezekről az élményekről, ál-
szent, nyárspolgári időtöltések kedvéért? Lettem volna inkább
banktisztviselő vagy gyári munkás? Pillangó helyett Henri Char-
rière, olyan törvények tisztelője, melyeket alkotóiknak, lévén a ki-
váltságos osztályok tagjai, eszük ágában sincs betartani?
Valóban sok pénz kell a boldog élethez?
A legnagyobb bankszámla sem ér annyit, mint a szívben lobogó,
soha ki nem alvó láng: a vad, szenvedélyes, kalandos élet utáni
vágy.
Igen, a nagy nap hamarosan elérkezik. Nemsokára csomagolok,
már megvan a vízumom is az újabb három hónapi franciaországi
tartózkodáshoz. Megint az Orlyra érkezem, de ezúttal nehéz lesz a
feltűnést elkerülnöm. Castelnau jelezte, hogy ott lesz egy-két újság-
író is.
Csak nehogy épp most fedezzék fel, hogy ki vagyok tiltva Pá-
rizsból!

369
 1969. május 9-én nem akartam, hogy a barátaim kikísérjenek a
repülőtérre. Csak Rita van velem. A repülőtér teraszán iszunk egy
teát. Fogja a kezem, és időnként megszorítja. Nem beszélünk, de
tudja, hogy mit gondolok: holnap 11 órakor a nagy krupié kiosztja a
lapokat. Mert ahhoz, hogy május 19-én, könyvem megjelenésének
napján, bankot robbantsak, a partinak már május 10-én, 11 órakor
meg kell kezdődnie. Rita megint szorít egyet a kezemen. Rámo-
solygok.
Ha két ember igazán szereti egymást, szavak nélkül is mindig
tudják, mit gondol éppen a másik. S ha kétségeik lennének, elég egy
pillantás a bizonyossághoz.
Rita mosolya és tekintete most egy kissé csúfolódó. Érzem, hogy
azt gondolja: „Nem volt túlzás, kedvesem, amit az előbb annak az
olasznak mondtál?” „Nem volt túlzás – mondja az én tekintetem. –
Legalábbis azt hiszem.”
Egy olasz vállalkozó kívánt jó utat egy fél órával ezelőtt, és mivel
egy bizonyos üzleti ügyben tárgyalni szeretne velem, kért, hogy
értesítsem, mikor érkezem vissza Caracasba.
– Az újságokból megtudod, Mario, mikor érkezem – válaszol-
tam.
– Az újságokból…?
– Igen. Ugyanis híres emberként fogok visszatérni.
Mario természetesen azt hiszi, hogy tréfálok, és jót nevet a vála-
szomon. Én viszont szentül hiszem, hogy az igazat mondtam.
A hangosbeszélő megszólal: „Az Air-France párizsi járata indul.
Kérjük utasainkat, kezdjék meg a beszállást!”
Egy csók – Rita karja, a legdrágább nyakék, a nyakam köré fo-
nódik. „Gondolj rám éjjel és nappal – suttogja –, mint ahogy én is
éjjel-nappal veled leszek. Írj azonnal, ha lesz egy kis időd, vagy leg-
alább táviratozz!”
Néhány perc múlva már egy kényelmes fotelben ülök, az első
osztályon. Rita vette meg a jegyet, s ezzel a meglepetéssel kedves-

370
kedett. A repülő lassan gurul a kifutópályán. Két percig még látom
Ritát, amint zsebkendővel integet utánam.

Nem a csata pillanata a legizgalmasabb egy ember életében, ha-

nem a csatára készülődésé. A gondolatok csakúgy cikáznak ilyenkor
az agyunkban: „Mi fog történni? Kivel találom szemben magam?
Ezt és ezt mondom majd, és ezt meg ezt csinálom.” Azután minden
másként történik, mint ahogy elterveztük. Egy szempillantás alatt
az események sűrűjében találjuk magunkat, s már gondolkodási idő
nélkül, pusztán az ösztönünkre hallgatva kell kivédenünk a kard-
csapásokat, legyőzni vagy meggyőzni ellenfeleinket. Ilyenkor már
csak azt hajtogatjuk magunkban: „Át kell törnöm minden akadá-
lyon! Semmi sem állíthat meg!”
A körülmények a lehető legkedvezőtlenebbek. Franciaország az
elnökválasztás lázában ég. Hogy is remélhetném, hogy a politikai
harc közepette egy ismeretlen szerző könyvével foglalkozzanak?
Nyugodt, békés időben tán elképzelhető volna. De most? Habár… az
talán nem rossz, hogy épp 1968 májusának első évfordulóján jelenik
meg a könyvem.
Ebbe a megrázkódtatásba nemcsak Párizs, hanem egész Fran-
ciaország beleremegett, s minden francia polgárnak köze volt hoz-
zá, hiszen törvényszerűen a barikádnak vagy egyik, vagy másik
oldalán állt.
A lázadók le akarták rángatni elefántcsonttornyukból az addigi
kiváltságosokat, hogy párbeszédre kényszerítsék őket.
Az utcákat, a sugárutakat eltorlaszoló barikádok azt jelezték,
hogy az embertömegek nem hajlandók tovább vakon engedelmes-
kedni, hanem választ várnak a „miért?”-ek ezreire.
Néhány autót felgyújtottak, néhány száz embert gumibottal
megvertek, mindkét oldalon voltak sebesültek – és végül kijöttek
elefántcsonttornyukból a kiváltságos osztály tagjai, s amennyire
tudtak, válaszoltak a „miért?”-ekre, sőt, ők is feltettek egy kérdést:
„Mire voltak jók a barikádok, a felgyújtott kocsik?”

371
 1969 májusa a francia diákok éveken át készülődő forradalmá-
nak első születésnapja. Egy éve mindenki köteles volt meghallgatni
az addig némaságra ítélteket.
Én is némaságra voltam ítélve, és így talán remélhetem, hogy a
jeles napok évfordulóján engem is meghallgatnak.
– Még egy kis pezsgőt?
– Nem, köszönöm. De ha volna egy kis camembert és vörösbor…
– Már hogyne volna!
– Köszönöm, Air France kisasszony!
– Párizsban utazik?
– Igen.
– Venezuelai?
– Igen is, nem is.
A légikisasszony elsiet, majd éppoly gyorsan vissza is jön.
– Tessék, itt a finom camembert és a beaujolais. Ön tehát francia
származású venezuelai állampolgár?
– Így van, kislány.
– És nem furcsa így, félig idegenként visszatérnie Franciaor-
szágba?
– Egy kicsit. De hát kaland ez is, mint az egész életem.
– Sok kalandban volt része?
– Lehet mondani…
– Lejárt a szolgálatom. Elmesélné nekem az életét?
– Túl hosszú volna, kislány. De néhány napon belül elolvashatja
egy könyvben.
– Maga író?
– Nem. De megírtam a kalandjaimat.
– Mi lesz a könyv címe?
– Pillangó.
– Miért Pillangó? Ez az ön neve?
– A becenevem.
– És miről szól a könyve?

372
 – Hű, de kíváncsi vagy, kislány! Ha adsz még egy darabka ca-
membert, megmondom.
Azonnal megkapom a sajtot.
– Na. Most mesélnie kell! Szabad mondanom valamit?
– Mondd csak bátran.
– Azzal szoktam szórakozni, hogy kitalálom, mi lehet az első
osztályú utasok foglalkozása. De a magáét képtelen voltam kitalálni.
Amióta belépett ide, egyre csak azon töprengek: ki lehet ez az úr?
– És mire tippeltél?
– Sok mindenre, de azután az összes foglalkozást kipipáltam,
mert egyik sem illett önhöz.
– Rendben van, kielégítem a kíváncsiságodat: a foglalkozásom…
kalandor.
– Hűha!…
A lány feláll, takarót ad az egyik utasnak. Arra gondolok, hogy
lemérhetném rajta, milyen fogadtatásra számíthatok a könyvem-
mel Franciaországban.
– Nos, kislány, figyelj akkor rám! Képzelj el egy huszonhárom
éves, elég jóképű, de rossz fiút. A rosszaságra minden oka megvan…
vagy legalábbis ő azt hiszi, hogy megvan. Így hát fittyet hány a
rendre és a fegyelemre. Magad előtt látod ezt a fiút?
– Hogyne, nagyon jól.
– Bíróság elé állítják egy alvilági gyilkosságért, amit pedig nem ő
követett el, és életfogytiglani kényszermunkára ítélik.
– De hiszen ez lehetetlen!
– Dehogyis lehetetlen. Arra ítélték, hogy lassan elrohadjon a vi-
lág egyik elátkozott pontján, a cayenne-i fegyenctelepen. A fiatal-
ember elindul hát 1933-ban Guayana felé, egy külön erre a célra
készült nagy ketrecbe zárva, a hajófenéken. De nem hajlandó bele-
törődni a sorsába, többször is megszökik, de mindig rajtaveszt. Ti-
zenhárom év után végre sikerül Venezuelába szöknie, ahol kihar-
colja a helyét a Nap alatt, megházasodik, s boldog, szabad, megbe-
csült polgárrá válik. Harminckilenc évvel később ez a hajdani fe-

373
gyenc visszatér Párizsba, egy könyvvel, amelyben elmeséli az életét,
a kálváriáját, börtönéveit, szökéseit, harcait, azt a három és fél évet
is, amit egy verembe helyezett medveketrecben töltött, ahol egyet-
len szót sem válthatott senkivel, csak járkált fel s alá a félhomály-
ban, mint egy vadállat, hogy megőrizze ép eszét, s ha kiszabadul a
ketrecből, újabb szökéseket agyalhasson ki. Hát ennyiből áll a
könyvem – se több, se kevesebb: egy fegyenc élete.
A légikisasszony nagy, fekete szeme némán fürkészi az arcomat.
– És volt bátorsága mindent elmondani a könyvében? Az égvilá-
gon mindent? – kérdezi nagy sokára.
– Igen, volt.
– És nem fél a közvéleménytől? Hogy az emberek talán azt fog-
ják mondani, egy szö…
– Egy szökött fegyenc…?
A szegény kislány nem mer válaszolni, csak bólint.
Igaza van: Franciaországban az elévülés ellenére is szökött fe-
gyencnek minősülök ma is.
A lány tekintete mintha azt mondaná: „Nem vetettél számot az-
zal, mekkora vihart kavarsz!”
– Azon tűnődsz, kislány, hogy bátor vagyok-e vagy öngyilkosje-
lölt?
– Őszintén szólva… tényleg azt hiszem, hogy nagy vihart fog ka-
varni a könyve.
– Most is, amikor a franciák kizárólag azzal vannak elfoglalva,
kivel helyettesítsék a nagy De Gaulle-t?
– Igen… Biztos vagyok benne! És szeretnék a közelében lenni,
hogy egy kicsit én is átélhessem azt, amit ön át fog élni. Lehetetlen,
hogy Franciaországot közömbösen hagyja a története… ha úgy írta
meg, ahogy most nekem elmesélte. Bocsásson meg, de vissza kell
mennem a szolgálati fülkébe. Sajnos… A viszontlátásra holnap! Jó
éjszakát!
Búcsúzóul fölém hajol:
– Tudom, hogy nagy sikere lesz, és kívánom is, tiszta szívemből!

374
 A próbatétel pozitív eredményt hozott. Hiszen csak ilyen kivo-
natosan meséltem el a történetemet, s máris sikerült felkeltenem
ennek a fiatal lánynak az érdeklődését. Talán másokét is sikerülni
fog.
Elnyúlok az ülésen, de nem tudok elaludni.
Holnap beindul a gépezet. A Boeing 900 kilométeres sebesség-
gel suhan az Atlanti-óceán fölött az éjszakában. Sorsdöntő órák.
Én tudom, mit akarok a könyvemmel mondani, de vajon meg-
értik-e, akiknek a kezébe kerül? Ki vagyok én az ő szemükben? Egy
ismeretlen ember.
– Kicsoda ön? – kérdezik majd.
– Pillangó vagyok.
– Mivel foglalkozott, mielőtt megírta azt a könyvet?
– Előbb fegyenc voltam.
– És azután?
– Azután szökött fegyenc.
– Állampolgársága?
– Venezuelai… Ardèche-ből.
Igen, egy szökött fegyenc fog megérkezni Orlyra. Egy ember,
akit a francia igazságszolgáltatás a lehető legtörvényesebb módon
küldött az „enyészet útjára”. Nem az elévülésnek köszönhető, ha-
nem a megváltozott helyzetnek, ha most már semmit sem tehetnek
ellenem. Hiszen elévülés ide vagy oda – én ma is szökött fegyenc
vagyok. Ennek ellenére nem megalázott emberként térek vissza, aki
igyekszik meghúzni magát valami csendes zugban, aki mindenkitől
fél, és senkivel sem mer érintkezni, nehogy megtudják, kicsoda.
Nem, én egy könyvvel érkezem, amellyel egy 50 millió lakosú
ország arcába vágom: „Franciák, olvassátok, milyen szörnyűséget
követtetek el ellenem!” Nekitámadok a büntetésvégrehajtásnak, a
zsaruknak és még az igazságszolgáltatásnak is, tehát épp annak a
három intézménynek, melyen a köznyugalom alapszik. Nem cse-
kélység… Jó lesz vigyáznom.

375
 Ráadásul a könyvem nemcsak úgy egyszerűen felbukkan majd
május 19-én a könyvesboltokban, hanem mihelyt Párizsba érkezem
(ahová pedig be se lenne szabad tenni a lábamat) a France-Soir kö-
zölni kezdi belőle a részleteket. Az 1 200 000 példányban megjele-
nő lapból május 12-ére már egész Franciaország tudomást fog sze-
rezni a létezésemről. Egy lapot legalább három ember elolvas –
vagyis nyolc nap alatt 3 600 000 ember fogja tudni, hogy létezik
egy bizonyos Henri Charrière, azaz Pillangó. S ez a Cayenne-ből
szökött fegyenc, akit életfogytiglanra ítéltek, most kijelenti: 1931 –
ben egy tucat francia úgy határozott, hogy törli őt az élők sorából.
Bírói karuk az egész francia igazságszolgáltatás nevében, s az önök
biztonsága érdekében lecsapott egy Pillangó nevű fiatalemberre. A
bírák és a tizenkét seggfej úgy döntött, hogy eltipor egy huszon-
négy éves fiatalembert, akit e célból a középkori módszerekkel dol-
gozó büntetés-végrehajtás kezére adtak. Ám az csodával határos
módon megmenekült, és új életre támadt. És most itt van újra önök
között, már hatvanhárom évesen, hogy megkérdezze: „Egyetérte-
nek azzal, ami történt? Cinkosai-e az 1931-es hóhéroknak? Hiszen
sem Albert Londres, sem annyi más kiváló újságíró, sem Péan, az
Üdvhadsereg őrnagya nem tudta rávenni önöket, hogy követeljék a
fegyenctelep azonnali megszüntetését.”
Igen, mindezt el fogom mondani nekik! Igen, el fogják olvasni a
könyvemet! S velem együtt fogják számolni a cellában tett lépése-
ket: „egy, kettő, három, négy, öt”.
Amint a France-Soirban megjelenik az első részlet, kérdések per-
gőtüze alá vesz majd a sajtó, a rádió, a televízió. S akkor először is
megkérdezem: „Megengedik, hogy beszéljek? Elismerik, hogy jo-
gom van véleményt nyilvánítani? Tudomásul veszik, hogy egy haj-
dani fegyencből megbecsült polgár válhat? Valóban kisöpörték a
tudatukból nagyapáik ásatag eszméit? 1969 Franciaországában vég-
re szabadon lélegezhetem? Vagy engedélyt kell kérnem rá? És ha
igen, kitől?”

376
 A büntetés akkor sem állt volna arányban a vétekkel, ha elkövet-
tem volna azt, amivel vádoltak. Ha sikerül elérnem, hogy a válasz-
tási harc ellenére is érdeklődjenek a könyvem iránt, az sem lesz
fenékig tejfel.
Miért? Mert sok ember felháborítónak fogja találni, hogy egy
szökött fegyenc, aki a törvény értelmében ma is az, ki meri nyitni a
pofáját. Mindennek van határa! Hányan fogják a fogukat csikorgat-
ni? Talán kevesebb mint egymillióan. De ez a millió konzervatív,
kiváltságos ember, minden változás esküdt ellensége, aki szerint a
mi világunk minden világok legjobbika, képes lesz megkeseríteni az
életemet.
Ők azok, akik fájlalják, hogy Algériában vagy Marokkóban nem
nyúzhatják többé az arabokat, és akik kommunistának, utópistának
vagy Franciaország árulójának bélyegeznek mindenkit, aki azt állít-
ja, hogy az arabok ugyanolyan emberek, mint mi. Ők azok, akik a
saját nyugalmuk és biztonságuk érdekében habozás nélkül hajlan-
dók bárkit megöletni. Ők szállíttatják az emberrakományt a javító-
intézetekbe, a börtönökbe… a fegyenctelepre. Ők azok, akik a bűvös
fogalom: a köznyugalom érdekében természetesnek tartják, hogy a
büntetés sokkal súlyosabb, mint a vétek, akik sajnálják, hogy a gá-
lyarabság kora lejárt.
Csakhogy 1931 óta csaknem negyven év telt el. A háború alatt
sok ezer becsületes ember került a rendőrség, az igazságszolgáltatás
kezére, járta meg a börtönt, és bizonyára ővelük is úgy bántak,
mintha csak számok volnának.
Remélem, hogy a közben eltelt négy évtized alatt sok minden
megváltozott. De ha engem vallatóra fognak az újságok, a rádió, a
tévé, meg kell mondanom az igazat. Nem érdekelnek a következmé-
nyek.
Fel hát a harcra! Nyílt sisakkal kell a pástra lépnem, még ha ez
könyvem eladásának rovására megy is. A fenébe mindennel! Azért
írtam a könyvemet, hogy pénzt keressek – s most egyszerre már

377
nem törődöm az anyagiakkal, semmi más nem érdekel, csak az
igazság.
A reggeli nap fénylik már a repülő kerek ablakán, amikor végre
megnyugodva elalszom.
– Egy kis kávét, kalandor úr?
A nagy fekete szempár kedvesen mosolyog rám.
– Köszönöm, kislány. De hiszen már nappal van!
– Igen, alig egy óra múlva megérkezünk. Ugye a fegyenctelepe-
ket megszüntették már?
– Hál’ istennek igen. Éppen húsz éve.
– Vagyis a mai franciák már előre is magának adtak igazat.
– Milyen okos vagy, kislány! Erre nem is gondoltam…
– Higgye el, uram, meg fogják érteni önt… és meg is fogják sze-
retni!
– Köszönöm, kislányom.
– Kapcsolják be biztonsági övüket! Hamarosan megkezdjük a le-
szállást Orlyn. Tíz perc múlva földet érünk. A hőmérséklet 19 °C, az
ég felhőtlen.
Az ég felhőtlen… de vajon felhőtlen-e az én számomra is Párizs
ege?
Nem töprengek tovább! Egész életemben játszottam, ma sem te-
szek mást. S már előre élvezem a harcot a sokféle ellenséggel: azok-
kal, akik el akarnak hallgattatni, azokkal, akik ki akarnak pellengé-
rezni, vagy át akarnak formálni, a saját elképzelésük szerint.
Az én oldalamon nem áll más, csak a sok szenvedés és az igaz-
ság.
Akár borús, akár derült az ég Párizs fölött, rám napfényt sugároz
a szélesen mosolygó, meghatott Castelnau, aki mindjárt át is nyújtja
könyvem, a Pillangó első példányát…
– Köszönöm, Jean-Pierre! Várj egy pillanatig, beírok néhány
szót, és azonnal elküldöm Ritának.
– Rendben van, csak gyorsan. Már várnak ránk.
– Hol?

378
 – Nálam. Két fontos újságíró. Majd mindent elmagyarázok.
Két vaku villan felém: az első két, rám vadászó riporter vakuja.
– A France-Soir számára! Isten hozta Párizsban, Charrière úr!
– Hűha, Jean-Pierre! Ha egyszer a gépezet beindul…!
Elküldtem a könyvet.
– Minden rendben, Henri? – kérdezi Jean-Pierre egy kissé aggo-
dalmasan. – Nem félsz?
– Mitől félnék?
– Hát tudod… Párizs, a sajtó, a kritikusok… A toll gyakran veszé-
lyesebb, mint a fegyver.
– Ne aggódj, fiacskám! Mindenre fel vagyok készülve.
– Akkor jó. De megmondom előre: kemény küzdelem vár rád.
És egy órán belül már el is kezdődik.
– Szeretem a harcot, és biztos vagyok benne, hogy legyőzök
minden akadályt, hiszen az igazság az én oldalamon van.
– Induljunk!

379
 Huszonkettedik fejezet
GYŐZELEM!

A két első mesterlövész már bújik is elő a lövészárokból, amely

jelen esetben Castelnau szalonjának két karosszéke. Jacques-
Laurent Bost, a géppisztolyos és haverja, a távcsöves puskás Serge
Lafaurie.
Bemutatkozunk. Épp csak annyi időt hagynak, hogy letegyem a
bőröndömet az előtérben, és máris asztalhoz ülünk egy gyors ebéd-
re. Közben megtudom, hogy a két rokonszenves úr a Nouvel Obser-
vateur munkatársa.
Egy kicsit zavarban vagyok – bár igyekszem leplezni –, amiért
eddig nem is tudtam a Nouvel Observateur létezéséről, s most is csak
annyit, amennyit Jean-Pierre idefelé jövet mondott, hogy tudniillik
ez egy nagyon jelentős folyóirat.
Vajon a két mesterlövész azért csapott le rám azonnal, tizennégy
órai utazás után, amint kialvatlanul, az időeltolódástól és a klíma-
változástól megviselten betoppantam, hogy kihasználja rossz fizikai
állapotomat? Ez nagyon is lehetséges. Bost nagyvonalúan töltögette
a poharamat, miközben nem győzte hangoztatni, mekkora szüksé-
gem van egy kis lazításra ilyen hosszú utazás után… Alighogy az
utolsó falatot lenyeltem, már mentünk is a szalonba. Kávé, whisky.
S kezdődött a roham.
Miközben ismételten biztosítottak a rokonszenvükről, alattomo-
sak voltak, veszélyesek, tolakodók és tamáskodók. Az össztűz pon-
tosan hét órán át tartott. A három üveg whisky hatására Bost és
Lafaurie egyre agresszívabb lett. „Ez az állítás igaz? Nem igaz?
Részben? Egy egészen kicsit? Teljesen? Nem egészen?” A vallatás
akár a Szövetségi Hivatalban is történhetett volna, a két újságíró
olyan agyafúrtan kérdezett, hogy bár mindig ugyanazt hajtogatták,
a kérdések különbözőnek tűntek. Le a kalappal! A két úr az élve
boncolás nagymestere.

380
 A kihallgatás végén úsztam az izzadságban. Ledobtam az ingem.
Már 23 órája talpon voltam, s ebből hetet válaszolgatással töltöttem.
Hát ez jól kezdődik! Ha nincs rokonszenv és whisky, viszont van
verés, azt hihettem volna, hogy az Orfèvres rakpart 36-ban vagyok,
negyven évvel ezelőtt.
Amikor kikísértem őket a kocsijukhoz, némi elégtétellel konsta-
táltam, hogy még nálam is fáradtabbak. Vajon bírnák-e olyan jól a
verést, mint én a whiskyt?
Elégedetten váltunk el egymástól.
– Feküdjünk le – mondta Jean-Pierre. – Hullafáradt lehetsz.
– Dehogy fekszem le! Igyunk inkább egyet egy bárban!
Jean-Pierre jót nevet a válaszomon.
Egy fél óra múlva, a fülsiketítő zenében hozzám hajol:
– Pilla, úgy érzem, jól sikerült az első interjúd…
Hajnali háromkor, miután egy kisvendéglőben is megfordul-
tunk, hazamegyünk. Jeannak, Castelnau fiának a szobájában fogok
aludni. A karjába veszi az alvó gyereket, és párnástul, takaróstul a
szalon kanapéjára fekteti.
Elnyúlok a lepedőn, amely még langyos a kis kölyök testétől.
Egy szempillantás alatt elalszom, s lidércnyomásos álomba hullok:
a gépfegyveres és a távcsöves puskás pasas vadul táncol körülöttem,
mint a sziú indiánok, s üvöltő kérdéseik úgy hangzanak, mint az
automata gépfegyver ropogása.
– Kelj fel, Pilla!
Castelnau áll az ágyam mellett, már felöltözve, nyakkendősen.
– Hány óra?
– Kilenc.
– Este?
– Nem, reggel.
– Megőrültél? Képes vagy ezt tenni velem? Felébreszteni reggel
kilenckor? Tűnj el!
Visszafúrom a fejem a párnába.

381
 Az utálatos Castelnau azonban addig ráz, míg végül felpattanok,
mint krampusz a dobozból, készen arra, hogy kihajítom a szobából
ezt az őrültet.
– Rettenetes, ugye? – kérdi rendületlenül mosolyogva. – De hát
mi akartuk így. A kettőnk hibája. Most már nem visszakozhatunk.
Egy csomó ember vár rád.

Valóságos trópusi tájfun ragad magával! Párizs az a szörnyeteg,

amely szőröstül-bőröstül felfalja „a hónap emberét”. Françoise Le-
bert-rel és Castelnau-val jövünk-megyünk a légörvényben, telefo-
nálunk, elfogadunk, elutasítunk. Miért fogadtunk el valamit, és mi-
ért utasítottunk el valami mást? Fogalmam sincs. Csak arra vágyom,
hogy egy másodpercnyi lélegzethez jussak.
– És mi, újságírók, lélegzethez jutunk-e, miközben ön után loho-
lunk?
– Ez nem az én hibám.
– De igen, ön a bűnös! Mi szép nyugodtan írtuk a cikkeinket az
elnökjelöltekről – s egyszer csak megérkezik ön. Honnan? A fe-
gyenctelepről… rövid venezuelai pihenő után. S amint beteszi a
lábát, máris vádat emel legszentebb intézményeink ellen. Azért jött,
hogy mocskoljon minket, s még van képe azt kérni, hogy hagyjuk
békén? Ez mindennek a teteje! Maga semmit sem ért, kedves bará-
tom. Ez itt nem Venezuela békés fővárosa! Ez Párizs! Maga köteles
éjjel-nappal a rendelkezésünkre állni, hiszen ön „a hónap embere”.
A legfőbb étek, amit felszolgálunk a közönség nevű szelindeknek,
amely nap mint nap követeli az adagját. Maga a két lábon járó aktu-
alitás. Remélem, nem gondolja, hogy az a riporter, aki a lépcsőház-
ban kapja el a kabátjánál fogva, aki nem engedi kiszállni egy kocsi-
ból, aki a kiadó kapujában várja, aki egy vécéajtó előtt posztol, aki
kinyomozza, melyik vendéglőbe fog beülni, aki követi a liftbe, aki
úgy üldözi, mint vadat a vadász, aki – miközben az utcán követi –
arról álmodozik, hogy talán betér egy borbélyhoz, s ő kihasználva
azt a húsz percet, ami alatt maga mozdulni sem tud, lenyilazhatja a

382
kérdéseivel – remélem nem képzeli, hogy e bértollnokok saját gyö-
nyörűségükre, netán a maga két szép szeméért teszik mindezt?
– Hát akkor miért?
– Hogy hosszabb cikket írhassanak magáról, mint a többiek.
Hogy megmutassák, nem ostobábbak azoknál, akik magát felfedez-
ték. Hogy elkerüljék főnökük kirohanását: „Mindenki tudott inter-
jút szerezni tőle, csak maga nem? Tehetségtelen idióta!” S ha az
illető idióta azzal védekeznék, hogy kímélni akarta önt, aki halálo-
san fáradtnak látszott, a főnök sárkánnyá változik: „Fáradt?? Kit
érdekel?! Szívják ki a velőt is a csontjaiból! Sajnálja a hónap embe-
rét? Maga teljesen megőrült! Annak az embernek nincs joga aludni,
enni! Egyetlen dolga van: kielégíteni olvasóink kíváncsiságát! Köte-
lessége a nap huszonnégy óráján át a rendelkezésünkre állni!”
Egyetlen étkezés sem zajlik egy vagy több újságíró, esetleg vala-
milyen híres személyiség nélkül, ami nem feltétlenül kellemetlen.
Kifejezetten kellemes volt például Paule Neuvéglise-zel ebédelni
(France-Soir), aki egy hosszú utazásból hazatérve még a lakására
sem ment, hanem egyenest engem keresett fel magnetofonjával.
Beültünk egy kávéházba a rue Mazarine-on. A személyisége, fi-
nomsága, intelligenciája, kedves hangjának muzsikája, egyenes te-
kintete, amely őszinte rokonszenvben fürdetett, egészen elandalí-
tott – s egyszersmind fel is üdített. Ömlött belőlem a szó, beszél-
tem, beszéltem, örömmel és őszintén. Boldog voltam, hogy feltár-
hatom a lelkemet egy ilyen kedves, együttérző ember előtt.
Éppily kedves emlékem az Auguste Lebretonnal elköltött ebéd
is.
Beszélek, beszélek, majd rohanok a kiadóba, hogy dedikáljak
néhány száz könyvet, amelyet a sajtóügynökségeknek küldenek,
hogy elolvassam azoknak az embereknek a listáját, akik szeretnének
találkozni velem, s azokét, akikkel feltétlenül találkoznom kell, és
hogy üdvözöljem a Laffont kiadó munkatársait, akik több mint két
hónapja fáradoznak már könyvem szárnyra bocsátásán.

383
 Dohányzom, dohányzom, dedikálok, dedikálok, beszélek, beszé-
lek, hallgatom a kérdéseket, válaszolok, megint válaszolok, napokon
és éjszakákon át, már nem is érdekel, ki az, aki kérdez, irodákban,
az utcán, kávéházakban, éttermekben, egy padon a Pigalle-on, egy
padon a Champs-Élysées-n, és egy whisky mellett, egy bárpult sar-
kában hirtelen kitör belőlem a keserűség:
– Most ünnepelnek, negyven éve pedig középkori kínzásoknak
vetettek alá azok a franciák, akik megalkották az Emberi és Polgár-
jogok Nyilatkozatát!
Fáradt voltam? Elcsigázott? Rekedt? Nem, összetörtem – ez a he-
lyes kifejezés. Összetörtem szellemileg és fizikailag. A nap legkü-
lönfélébb óráiban rogytam le Castelnau fiának, Jeannak kis ágyára,
hogy ólomsúlyú álomba zuhanjak.
És a tájfunban, amely úgy ragad magával, mint egy szalmaszálat,
jobbra-balra felelgetve újságíróknak, férfiaknak, nőknek, a rádiónak
nyilatkozva, amikor már kiguvad a szemem és kilóg a nyelvem,
teljesen elment a hangom, s a patikába rohanok valami rekedtség
elleni orvosságért, amikor már azt sem tudom, hol vagyok, amikor
azt kérdezem magamtól, nem volna-e okosabb elmenekülni, de
csak hagyom, hogy tovább sodorjon a tájfun a nemzetközi hírköz-
lés hullámain – kapok egy értesítést csőpostán, hogy Nénette, húsz-
éves korom Nénette-je él! Julien Sarrazinnek (Albertine férjének) a
tragacsán rohanok, mint egy őrült a Liméil-Brévannes-ba, ahol
ápolják.
Mindketten sírunk, amikor újra találkozunk, hiszen negyven éve
semmit sem tudtunk egymásról. Megöregedett, egy baleset követ-
keztében meg is nyomorodott, de a szemében még mindig a régi
tűz lobog, s éppoly derék, becsületes lány, mint volt. Sajnos csak
rövid ideig maradhatok vele, de megígérem, hogy visszajövök, és
nem hagyom a sorsára. Ezt az ígéretemet be is tartottam.
És minthogy minden kellemes meglepetéshez társul egy kelle-
metlen is, közlik, hogy be kell mennem a rendőrségre, az Horloge
rakpartra, Párizsból való kitiltásom ügyében. Véletlenül a Concier-

384
gerie-nek ugyanabba az irodájába megyünk, ahová három éve
ugyanezen okból Albertine Sarrazint kísérte Castelnau, hogy ne
várakoztassák túl soká.
A hajtóvadászat közben, ahol én vagyok a szarvas, rövid pihenők
is vannak. Ilyen volt a felejthetetlen ebéd Claude Lanzmannal, egy
csók a csodálatos Judith Magre-tól – de a Radio Luxemburgban
Pierre Dumayer interjúvolt meg; egy kellemes összejövetel Laffont
terjesztőinek a főnökénél, a nagy Daniel Mermet-nél, aki bemutatja
egész csapatát. „Repüljön csak, Pillangó úr – mondják büszkén és
önérzetesen –, mi mindenütt a nyomában leszünk!” Ha egy ilyen
csapat közreműködésével sem sikerül valakinek néhány könyvet
eladnia, magára vessen!
Combs-la-Ville-ben vagyok, az unokaöcséméknél. Május 18-a
van. Mindaz, amiről beszámoltam, egy hét alatt zajlott le. Minden-
nap megjelent egy részlet a France-Soirban, a fényképemmel együtt.
Így hát Franciaország ez alatt a néhány nap alatt nemcsak Pillangó
néhány kalandjával ismerkedhetett meg, hanem a fizimiskájával is.
Vasárnap van, a sok izgalmas, fárasztó esemény után tízórai alvásra
van szükségem, hogy egy kissé magamhoz térjek. Csodálatosnak
ígérkezik ez a nap, amelyet az unokaöcsém két kislányával tölthe-
tek. Nagy csodálói a nagybácsinak, akiről annyit írnak az újságok, s
akinek a hangját is hallották már a rádióban.
– Egy ánizslikőrt, bácsikám?
– Jöhet. De finom lesz ez a huszonnégy órás pihenő! Holnap az-
után folytatódhat a csata.
– Készülj fel rá, hogy ami most következik, sokkal rosszabb lesz
az eddigieknél!
– Ne bolondozz! Annál semmi sem lehet rosszabb.
– Majd meglátod.
Csrrr! Csrrr! A telefoncsöngés nem érdekel, a hívás nem szólhat
nekem. Később majd felhívom Ritát Caracasban, hogy beszámoljak
neki a történtekről.

385
 – Igen, itt van – hallom Jacques hangját. – Azonnal adom. Bácsi!
Castelnau akar beszélni veled!
– Kedves, hogy hívsz. Igen, jól vagyok. Egy kicsit magamhoz té-
rek. Szép ez a tavaszi vasárnap, ugye?
– Készülj, három órán belül a televízióban kell lenned! Gaston
Bonheur meghívott a „Vasárnapi Vendég” adásába. A vendég ugyan
ő, de meghív téged, néhány híres személyiséggel együtt. Ez nagy
megtiszteltetés, és jót fog tenni a könyvednek. Akarod, hogy érted
menjünk, vagy jössz magadtól?
– Megyek…
Leteszem a kagylót.
– Mi történt? – kérdezi Jacques.
– Gaston Bonheur meghívott a „ Vasárnapi Vendég” műsorába.
Mond ez nektek valamit?
– De hiszen ez fantasztikus! Óriási!
– Szóval elmenjek?
– Menj? Rohanj, bácsikám!
– A tévében fogsz szerepelni? – visítoznak a kislányok.
– Igen, néhány óra múlva láthattok a képernyőn.
A francia televízió – az állam televíziója, amelyben én, a szökött
fegyenc ma úgy fogok nyilatkozni, mint bármely más állampolgár.
Hihetetlen… és mégis igaz. Franciaország, amely 1931-ben egy kút
fenekére dobott, hogy ott elevenen elrohadjak, ma tudni akarja az
igazságot, és vállalja, hogy szembenézzen velem!
Az adás csodálatos élmény volt. A meghívóm, Bonheur, jól is-
mert személyiség Franciaországban, sikeres szerző, s mit tesz a
véletlen? Ő is egy tanító fia. A következőképpen mutatott be: „Taní-
tó volt mindkettőnk apja, s vidékről érkeztünk Párizsba. A sorsunk
azonban különbözőképpen alakult. Én, Gaston Bonheur, azonnal
értelmiségi környezetbe kerültem, s újságíró lettem. Ő, Henri Char-
rière, azaz Pillangó, Párizsból csakhamar a fegyenctelepre került,
életfogytiglani kényszermunkára. Ez a hajdani fegyenc, aki végül

386
tiszteletre méltó polgárrá lett, most mesél egy kicsit önöknek rend-
kívüli életéről.”
Az interjú után, amelyben ragyogóan működött közre Jacques
Ertaud, könnyes szemmel szorítottam meg Gaston Bonheur kezét.
A barátaim, akik egy bisztróban vártak, bevallották, hogy nagyon
szurkoltak értem, attól féltek, hogy mivel nem szoktam a szerep-
léshez, lebénulok és megnémulok. De őszintén szólva inkább na-
gyon is elememben voltam. Úgy éreztem – és szerencsére nemcsak
én –, hogy sikeresen estem át egy nehéz vizsgán.
Bár a hozzáértők megjósolták, mégsem tudtam elképzelni, mi-
lyen óriási visszhangja lesz ennek az adásnak. Másnap, hétfőn, a
tájfun újra elkapott, a korábbinál is nagyobb erővel. A rádióállomá-
sok, a televízió, az újságok, a képeslapok mind interjút követeltek. A
Paris-Match fotóriporterei a város különböző részein fényképeztek
éjjel-nappal, a Pigalle-on, a Bastille-nál, és még egy általános isko-
lába is elcipeltek, ahol tizenegy éves gyerekeknek a szabadságról
beszéltem. Ez utóbbi azonban olyannyira felháborította a tévé ve-
zetőségét, hogy nem kerülhetett adásba. Hát mit merészel ez a pa-
sas? Egy szökött fegyenc fog előadást tartani a mi gyerekeinknek a
szabadságról? Teljesen elment az esze?
Ebben az őrült forgatagban, amikor maximum négy órát alszom
egy éjjel, akadnak egészen kivételes, meghitt órák is. Például egy
délelőtti tea Simone de Beauvoirnál. Mélyen megindít, hogy e mel-
lett a nagyasszony mellett ülhetek. Finoman berendezett kis lakásá-
nak a legapróbb részlete is olyan, mint egy költemény. Kedvesen,
őszinte érdeklődéssel kérdezget. Egy másodpercre – magam sem
értem, miért – elém villan a Szent József-sziget szigorított börtöne,
majd eltűnik a kép, a helyét a jelen foglalja el: Simone de Beauvoir
kedves mosolya, amint azt mondja: „Hosszú és viharos volt az útja.
De jó kikötőbe érkezett, és ez a lényeg.” A torkom elszorul. Mélyen
leszívom cigarettám füstjét. Megérkezik Claude Lanzman, és hár-
masban elmegyünk egy jó kisvendéglőbe. És a L ‘Express és a Minute
és Yvan Audouard és az ő Leláncolt Kacsája és az Elle és a Figaro litté-

387
raire és még egyszer az Europe N°l, és még egyszer a Radio Luxem-
burg – és még sokan mások, akikre nem emlékszem, mert már
összefolytak az arcok a szemem előtt.
A tájfun egyre magasabbra emel, a légtölcsérből nincs szabadu-
lás, oda megyek, ahová hívnak, oda ülök, ahová mondják – ismét
rab vagyok, de ezúttal híressé vált könyvem rabja.
Táviratot küldök Ritának: „Minden remekül megy, nagy siker,
csókollak.” Másnap én is kapok egy táviratot: „A Presse-Caracas hírt
adott a sikerről. Bravó.” Nevetnem kell a repülőtéri olaszra, Marióra
gondolva. E pillanatban ő lehet a legjobban meglepve.
Mindennap átnézem az újságokat és a képeslapokat. A Nouvel
Observateur hét oldalon át közölte a két mesterlövész művét. Az
Elle-ben egy csodálatos cikk jelent meg Lanzman tollából. Még
François Mauriac, a francia Akadémia tagja is megszólalt a Figaro
littéraire-ben, és azt írta: „Új kollégánk – mester.”
– A végén még a francia Akadémia tagja leszek – mondom ne-
vetve Castelnau-nak.
– Minden megtörténhet – válaszolja a legkomolyabban.
Huszonhat napi őrület: huszonhat nap, amiközben egy ismeret-
lenből híres ember lesz, dédelgetett sztár – ugyanabban az ország-
ban, ugyanabban a Párizsban, amely korábban sok ezred magam-
mal arra ítélt, hogy megdögöljek Guayanában.
A sztár szerepe azonban nehéz és fáradságos.
És a könyvemből naponta 3000, 4000, 5000 példány kel el.
Igen, sok sztárral is megismerkedtem a színház, a film, a televí-
zió világából. A párizsi amerikai kórházban ápolt Peter Towsend is
köszöntött. A barátaimnál, Armel és Sophie Issartelnél a világ leghí-
resebb embereivel ebédeltem együtt. Ott volt a milliomos festő,
Vincent Roux, Paul Lombard-nak, a híres ügyvédnek a barátja, s
rendelkezésemre bocsátotta a lakását, amely az egyik legelegánsabb
Párizsban. S mindezek a hírességek örültek, hogy az asztalukhoz
ültem.

388
 Nem ájultam el a nagy megtiszteltetéstől. Túl sokat láttam már
életemben, jót is, rosszat is – így hát tisztán láttam, hogy ez a csillo-
gó világ csak azért fogadott be, mert felkapott ember lettem. Vi-
szont igazi nagy élmény volt a néhány óra Charlie Chaplinnel,
Vevey-ben, és az estély a lányánál. És egy film, amelyet a belga
televízió készített, s amelyben együtt szerepelhettem Georges Si-
menonnal! S felejthetetlen, örök barátságot kötöttem Jacques
Prévert-rel, aki nemcsak ajánlást írt a számomra minden könyvébe,
de különös, csodálatos rajzokkal is illusztrálta őket.
Éppen Görögországban jártam, amikor hírét vettem az „anti-
Pillangó”-nak, annak a két könyvnek, amellyel ki akartak készíteni.
Rettenetesen felizgatott, amikor megtudtam, hogy olyan ellensége-
im is vannak, akiknek semmit sem vétettem, akiket nem is ismerek.
Módomban állt interjúkat adni a jelenlegi francia igazságszolgál-
tatásról. Jelesül az RTL egyik szombat esti műsorában, a „Szenzáció-
ban”, amelyet mindig egy híres személyiség szerkeszt és vezet. Ezen
a szombaton a hangos újság főszerkesztője: Pillangó. Jobbomon
Jean-Pierre Farkas, balomon Jean Carlier. Jól el voltunk látva témá-
val. Itt volt egy fiatal tanár, Gabrielle Russier esete, akit öngyilkos-
ságba kergettek a börtönben, és Devaux ügye, akit egy rettenetes
gyilkosság elkövetésével vádoltak.
– Mi a véleménye ezekről a bűnügyekről, Pillangó?
Éreztem, hogy csapdába estem. Ha nem válaszolok, vagy kön-
törfalazok, azt mondják majd: „Pillangónak a fejébe szállt a siker.
Már óvatoskodik, elfelejtette, honnan jön. A sajtóval sem akar
együttműködni, holott ők segítették a hírnévhez. Hálátlan, önző
alak.” Ha viszont válaszolok, és elmondom, amit gondolok, azt fog-
ják mondani: „Pillangó a Mindentudó János, tanácsokat, sőt recep-
teket osztogat, és ami a legszebb, azt hiszi, hogy neki, a hajdani fe-
gyencnek joga van kioktatni minket, mi a helyes és mi nem. Ez
nem mehet így tovább!”

389
 Minthogy be voltam kerítve, az látszott a legcélravezetőbbnek,
ha nyíltan és őszintén elmondom a véleményemet – egyébként
sem lett volna kedvem mást tenni.
És néhány újságíró ekkor azt gondolta: „Elég volt belőle! Megte-
remtettük, hőst faragtunk belőle – most pedig leromboljuk. Ez szó-
rakoztató lesz, és még kifizetődő is.”
Ennek a Russier-vel és Devaux-val, foglalkozó RTL adásnak a
kapcsán írta Edgar Schneider: „Pillangó megremegtette a Radio
Luxemburg antennáit, melyek azóta is remegnek a felháborodás-
tól.” Ez az adás lehetett az utolsó előtti csepp a pohárban.
Az utolsó pedig az volt, hogy meghívtak a párizsi jogtudományi
kar tekintélyes kupolatermébe, jogászok közé, mint olyasvalakit,
„akin átment az igazságszolgáltatás”. Hogy egy fegyenc ott ül Jean
Lemaire doktor, az ügyvédi kamara elnökének oldalán, és olyan
hírességek társaságában fejti ki a véleményét, mint Baruk profesz-
szor, Brunois ügyvéd, Levasseur professzor, Sacotte tanácsos, Stan-
cier doktor, a Bűnözésmegelőzés Nemzetközi Társaságának főtitká-
ra – ez már több volt a soknál!
És akkor néhány zsaru talált egy újságírót, egy „igazi rendőrségi
szakírót”, amint a La Suisse című lap írta, aki egy kerületi rendőrta-
nácsos protekciójával kiadott egy könyvet ellenem.
Az életben gyakran a legszélsőségesebb helyzetek közt hányó-
dunk.
Tudják, milyen a mennyország?
Tudják, milyen a mennyország, ahol mindenki kedves hozzánk
és a dicsőségünket zengi?
Jártak már a mennyországban, ahol a zene csak azért szól, hogy
a nevünket finom, csipkés melódiába csomagolja?
Jártak már a mennyországban, ahol kisangyalok papírszárnyu-
kon odaröppennek hozzánk, s kérik, hogy ajándékozzuk meg őket
értékes autogramunkkal?
Jártak már a mennyországban, ahol mindenki minket magasz-
tal?

390
 Jártak már a mennyországban, ahol a tanácsunkat kérik, és min-
den szavukkal egyetértenek?
Jártak már a mennyországban, ahol azoknak az embereknek a
gyermekei, akik hajdanán rosszul bántak velünk, bocsánatot kérnek
apáik nevében?
Jártak már a mennyországban, ahol professzorok hallgatnak
minket, ahelyett, hogy ők beszélnének?
Jártak már a mennyországban, ahol az irodalmi nagyságok tap-
solnak és befogadják a jövevényt?
Azután a mennyországból egyenest a csatornába hullunk.
Jártak már a csatornában, ahol a patkányok marakodnak az oda-
vetett koncon?
Jártak már a csatornában, féltékeny kutyafalkától űzve, mohó
férgek közt, akik ott érzik jól magukat, a pocsolyában, ott növek-
szenek és szaporodnak?
Jártak már a csatornában, ahol az élet vesztesei, az öreg bábok,
melyekből kiszállt a pillangó, keserűségben és gyűlöletben fejezik
be földi létüket az ismeretlenség sötétjében tocsogva?
Hullottak már ilyen csatornába, ahol a patkányok csak azt lesik,
hol haraphatnának belénk, hogy halálos kórral megfertőzzenek,
mert nem tudják megbocsátani a sikerünket?
Ismerik a mennyországot és a csatornát?
Ismerik Párizs mindkét arcát?
Vagy egyiket sem ismerik?
Hát én mindkettőt megismertem.
És ami végül a mennyben és a pokolban tett utazásomból meg-
maradt: a sok ezernyi levél az olvasóimtól, a világ minden tájáról,
amely mind azt kiáltja felém: „Nyertél, Pillangó! Söpörd be a nye-
reményed, haver! Örülünk a sikerednek!”

Visszatérek Caracasba, ahol szintén van mennyország és van po-

kol.

391
 És a lakásunkban, amely ugyanaz, mint régen, a földrengés előtt,
az irodában, ahol annak idején a Pillangót írtam, simogatom a kin-
cseimet, amit ennek a csodálatos kalandnak a során gyűjtöttem: a
leveleket.
A sok ezer levél késztetett végül arra, hogy megírjam ezt a köny-
vet. Minden levél egy vallomás: „Hála Önnek, hála az Ön könyvé-
nek, nem lettem öngyilkos, visszanyertem az életbe vetett hitemet,
megváltoztattam sorsom menetét, és úrrá lettem egy olyan helyze-
ten, amit korábban megoldhatatlannak hittem.” Fiatalok, öregek,
lányok, fiúk, az egész világról, mind arról számolnak be, hogy a
könyvem erőt adott nekik ismét szeretni és élvezni az életet.
A kalandoréletet, amelyet úgy imádok, amelyben mindent fölte-
szünk egy lapra, s ha veszítünk, mindig újrakezdjük. Ez a fajta élet
bőkezű: mindig nyújt valami újat azoknak, akik szeretik a kockáza-
tot, akik mernek fejest ugrani a kalandba – a kalandba, amely min-
dig az ajtónk előtt áll, akár a lépcsőházi pihenőn is, ha igazán vá-
gyunk rá. S ebben az életben sohasem lehetünk vesztesek, mert
amint elveszítettünk egy csatát, máris egy újabbra készülődünk, azt
remélve, hogy most majd győzni fogunk. Az élet utáni szomjúságot
sosem szabad hagyni csillapodni, semmilyen életkorban, semmi-
lyen élethelyzetben!
Én könyvem kirobbanó sikere után sem pihentem meg a babér-
jaimon, hanem filmmel kezdtem foglalkozni: jót játszottam és na-
gyot buktam. A szerző, a forgatókönyvíró, a színészek – ezer új
élménnyel ajándékoztak meg, így hát ha kudarcot vallottam is,
nyertem.
S a játék mindig újrakezdődik. Tudom, hogy rám is új küzdel-
mek várnak. Hogy milyenek? Nem számít, hiszen olyan csodálatos
az élet!
Viszontlátásra
Pillangó
Fuengirola, 1971. augusztus
Caracas, 1972. február

392
 Tartalomjegyzék

Első fejezet ....................................................................................................5

A SZABADSÁG ELSŐ PERCEI ....................................................................5
Második fejezet ......................................................................................... 26
A BÁNYA ......................................................................................................... 26
Harmadik fejezet ...................................................................................... 46
NYERŐ JOJO.................................................................................................. 46
Negyedik fejezet ....................................................................................... 80
BÚCSÚ CALLAÓTÓL ................................................................................. 80
Ötödik fejezet ............................................................................................ 89
CARACAS ........................................................................................................ 89
Hatodik fejezet ......................................................................................... 101
ALAGÚT A BANK ALATT ........................................................................ 101
Hetedik fejezet ......................................................................................... 116
RÉPA – A ZÁLOGHÁZ............................................................................... 116
Nyolcadik fejezet .....................................................................................134
A BOMBA .......................................................................................................134
Kilencedik fejezet ....................................................................................152
MARACAIBO. AZ INDIÁNOK FÖLDJÉN ............................................152
Tizedik fejezet ......................................................................................... 170
RITA. A VERACRUZ HOTEL ................................................................. 170
Tizenegyedik fejezet ............................................................................. 192
APÁM.............................................................................................................. 192
Tizenkettedik fejezet ............................................................................ 206
ÚJABB VENEZUELAI KÖTELÉKEK .................................................... 206
Tizenharmadik fejezet......................................................................... 220
HUSZONHÉT ÉVVEL KÉSŐBB… A GYERMEKKOROM ............. 220

393
 Tizennegyedik fejezet........................................................................... 254
AZ ÉJSZAKAI BÁROK – A FORRADALOM ....................................... 254
Tizenötödik fejezet ................................................................................ 263
A RÁKOK – A RÉZ ..................................................................................... 263
Tizenhatodik fejezet.............................................................................. 272
A GORILLA – PABLITO .......................................................................... 272
Tizenhetedik fejezet .............................................................................. 284
MONTMARTRE – AZ ÉN FŐBENJÁRÓ PEREM ............................ 284
Tizennyolcadik fejezet ........................................................................ 320
IZRAEL – A FÖLDRENGÉS ................................................................... 320
Tizenkilencedik fejezet ........................................................................ 331
EGY PILLANGÓ SZÜLETÉSE ................................................................ 331
Huszadik fejezet ..................................................................................... 345
A KIADÓI URAK ......................................................................................... 345
Huszonegyedik fejezet ......................................................................... 363
PÁRIZS ELŐTT ........................................................................................... 363
Huszonkettedik fejezet ........................................................................ 380
GYŐZELEM! ............................................................................................... 380

394