Szelle Ákos

SEBEK A FALON
 Copyright © Szelle Ákos, 2019
Sebek a falon © Central Kiadói Csoport, 2019
A jogtulajdonos engedélye nélkül
a műből részlet sem közölhető.

ISBN 978-963-324-687-0 (papír)

ISBN 978-963-324-688-7 (epub)

Kiadta a Central Kiadói Csoport 2019-ben

Felelős kiadó: dr. Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja

Felelős szerkesztő: Peiker Éva

Szerkesztette: Kal Pintér Mihály
Tipográfia, nyomdai előkészítés: Cirmosné
Korrektor: Rátz Mária
Borítóterv: Csöngető Csaba
 TARTALOM
0.
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
23.
24.
25.
26.
27.
 0.

Egy üvegszilánk felhasította a lábát, amiből szivárogni kezdett a

vér, de nem érdekelte: futott, ahogy tudott, amennyire kevés ereje
engedte. Most futott életében először, az érzés egyszerre volt
újszerűen csodálatos és idegensége miatt félelmetes.
Maga mögött hagyta a házat, aztán a következőt és a következőt
is. Még néhány méter, és messzebbre jut, mint valaha. Még néhány
óra, és láthatja a napfelkeltét, amire olyan régóta vágyott.
A verkényi éjszaka hideg volt és nyirkos, az utcák kihaltak és
csendesek. Csak a saját zihálását és meztelen lábának tompa
puffanásait hallotta. Meg a kutyákat, akik a kerítések mögül ugatták
a falut fellármázó idegent. Nem törődött velük, csak élvezte, ahogy a
szél belekap az ingébe, és végigfut izzadt testén. A haja lobogott, az
izmai kellemesen bizseregtek, a szíve pedig veszettül kalapált.
Minden lépéssel egyre közelebb érezte magát a szabadsághoz, és
egyre távolabb a rabságtól, a fájdalomtól és a megaláztatástól. Egyre
kevésbé érezte a kínokat, a rettegést, mintha a nélkülözés már csak
emlék lenne.
Lefordult a főutcáról, rá a faluból kivezető utcácskára. Néhány
száz méter volt már csak hátra. Nem hallott lépteket maga mögött,
nem bőgött fel a motor, hogy a nyomába eredjen és visszavigye.
Csak egyvalami járt a fejében. Akármennyire tompa volt is az agya
az izgalomtól, a feszültségtől és a kimerültségtől, újra és újra
végigpörgette magában a tervet. Nem elégszik meg a szabadsággal, a
meneküléssel. Mást is akar. Többet. Sokkal-sokkal többet.
Nagyjából öt-hat perce futott, amikor a teste kezdte megadni
magát. A tüdeje fájt a megterheléstől, a lába görcsbe akart rándulni,
a fülében dübörgött a vére. Úszott az izzadságban. Eddig a pánik
adott erőt, de minél messzebb került a háztól és minél biztosabbá
vált, hogy nem üldözik tovább, úgy fogyott el a pánik
doppinghatása. Lépésről lépésre egyre gyengébbnek érezte magát.
 Zakatoltak a gondolatok a fejében. Nem adhatja fel. Ennél sokkal
több erőre lesz még szüksége. Hiszen van egy terve, amit meg kell
valósítania.
Elhagyta Verkény utolsó, lakatlan és lepusztult épületét. Egy éles
kanyarral letért a betonútról, és belevetette magát az erdőbe.
Megtorpant. Soha ezelőtt még csak hasonlót sem látott. A
sötétséget, azt igen, azt ismerte, méghozzá nagyon is jól, de minden
más olyan volt, mintha egy másik világba csöppent volna. A hangok,
az illatok, a puha fű a lába alatt. Lassan kocogott tovább,
önkéntelenül lassítva lépteit. A sötét erdő ezernyi nesz és apró zörej:
mindegyiktől összerezzent. A fák tetején bagoly huhogott: mintha az
ő nevét mondaná. A lombokat meglengette a szél: mintha léptek
zaját hallotta volna. A távolban vadkan hörgött: mintha kocsi zaja
lett volna.
Nem készült fel ennyi új benyomásra. Soha nem érték új
élmények, soha nem kellett semmi váratlanhoz, ismeretlenhez
hozzászoknia.
Újra futni kezdett, gyorsabban, mint korábban. Minél hamarabb
át akart érni az erdőn. Meztelen lábán a bőrt feltépték az ágak és a
kövek, de nem törődött a fájdalommal. Ha túljut az erdőn, akkor
biztos, hogy sikerül. Onnan már csak néhány kilométer a város, ahol
nem találják meg.
A hangok sűrű masszaként vették körül, a pánik pedig újra
elöntötte az elméjét. Folyt a könnye és a nyála, a talpa égett és szúrt,
a teste remegett az erőlködéstől. Nekicsapódott a fáknak, elesett,
felállt, újra elesett, megint felállt. Felhorzsolta a könyökét és a
térdét, a ruhája összepiszkolódott. De mindez semmit sem számít,
ha eléri a várost. Ott tiszta szoba, fürdővíz és étel várja. És senki
nem kérdezősködik majd, hiszen tett azért, hogy ne kérdezzenek.
Minden apró részletre gondolt. Volt rá ideje bőven. A terv tökéletes.
Megbotlott egy nagyobb kőben, elesett és legurult egy kisebb
szakadékba. Elterült a hideg és nyirkos avaron. Minden porcikája
fájt.
 Állj fel! Állj már fel! – mondogatta magának.
Zihált a kimerültségtől, de felállt. A hátsó zsebéhez kapott. A
pénztárca nem volt benne. Kiesett zuhanás közben. A pénztárca,
ami most a legfontosabb lenne, ami nélkül a terv már ma este
kudarcba fullad. Az egyetlen dolog, amit magával hozott a házból, az
egyetlen, amire onnan szüksége van. Elhagyta.
Négykézlábra vetette magát, és elkezdett felmászni a szakadék
szélén, a földet tapogatva a vaksötétben. Sírt, ahogy a földet túrta, és
halkan káromkodott. A hangját még most sem merte felemelni.
Csend! – ez volt a legfontosabb szabály egész életében, és még
nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy meg merje szegni.
Nem találta sehol a tárcát, pedig már feljutott a szakadék tetejére.
Elindult visszafelé, ezúttal még lassabban, még figyelmesebben
tapogatózva.
Még háromszor tette meg a távot fel és le, mire megtalálta.
Amikor a keze hozzáért a bőrhöz, minden feszültség, egész
nyomorult életének minden fájdalma kitört belőle. Leült a földre, és
hosszasan, keservesen zokogott. A földet csapkodta dühében. De
csendben volt. Nagyon csendben.
Az erdő ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött. A
szántóföld még így sötétben is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a
rengeteg. Sétálva vágott át rajta, és alig húsz perc múlva elérte a
várost.
A terv első része sikerült. A java még csak most kezdődik. Az élete
csak most kezdődik.
 1.

Hajnali két óra volt, mire hazaért. A kocsit az út mellett rakta le.
Túl méretes járgány volt, nem fért volna be a garázsba. Kroszner
kiszállt és megkerülte a fekete SUV-t. A bal hátsó lámpa kitört, a
lökhárító lötyögött, és menet közben furcsa, csörgő hang jött a
csomagtartóból. Nem volt ekkora csatahajóhoz szokva, és benézett
egy tolatást.
A cég biztosítója persze fizetne, de ha a főnöke megtudja, hogy
mit csinált a legbecsesebb kincsével, később legfeljebb lovas kocsit
vezethetne. Nem ez az első eset, hogy leamortizál egy autót, de
ezúttal legalább az utast nem amortizálta le. Saját zsebből kell
megcsináltatnia, nincs mese. Még két hétig nála marad az autó, lesz
rá ideje. Pénze viszont csak szűkösen. Megpróbálta megsaccolni,
mennyit kell kicsengetnie, de akárhogy is számolt, az összeg
biztosan magasabb, mint a havi fizetése.
Belerúgott egy nagyot a kitört lámpába. Nem osztott, nem
szorzott, de legalább jólesett.
Bement a házba, a fejében még visszhangzottak Szokoli mondatai.
Hozzászokott a szószátyár utasokhoz, de Szokoliból, ebből a
dagadt és ostoba, hirtelengazdag vadbaromból megállíthatatlanul
ömlött a szó. Pokoli mennyiségű ökörséget hallgatott végig az elmúlt
két napban, elsősorban állattartás, másodsorban asszonytartás
témában. És még két hétig van a városban, két hétig kell a hájas
seggét hurcolásznia.
Tami szokás szerint a mikróban hagyott neki vacsorát. Mellette
pedig egy cetli: Fáradtak voltunk, nem tudtunk megvárni .
Bár csak néhány hete tudja, hogy gyermeket vár, azóta mindent
többes szám első személyben mond. Kroszner ezt egy ideig
szórakoztatónak találta, az utóbbi időben azonban kezdte
idegesíteni. Fáradt volt a gyerek? Mégis hogyan?
 Mostanában szinte minden idegesítette, amit a felesége tett vagy
mondott. Tudta, hogy ez a baba miatt van. Harmincnégy éves volt,
Tamara huszonkilenc, akarták is már a gyereket, ő mégsem érzett
mást, csak szorongást és félelmet. Egy dolog tervezni, álmodozni
róla, és megint más, amikor valósággá válik. Azt kívánta, bár ez a
hátralévő hét hónap soha ne telne el.
Gyorsan belapátolta a spagettit, ami nem volt valami jó. Tamara
lelkesen főzött, viszont pocsékul. Minden szabadidejében a
főzőcsatornákat bámulta, Gordon Ramsay-vel kelt, és Nigella
Lawsonnal feküdt, de a tévés tanfolyamnak egyelőre kevés foganatja
volt.
Szokoli szerint, amelyik asszony szarul főz, az olyan, mint a törött
lábú versenyló: szép, szép, de le kell lőni.
Berakta a tányért a mosogatóba. Végignézett a konyhán, és
megpróbálta elképzelni, hogy bő fél év múlva már hármasban ülnek
itt. Aztán idővel még többen. Nem ment, nem látta maga előtt a
képet, ahogy ő, mint tiszteletre méltó apa, elfoglalja helyét az
asztalfőn. Tamit látta, ahogy gügyögve bébipapit lapátol egy
csöppség szájába, vagy ahogy gyengéden letörli a büfit a gyerek
álláról, magát azonban soha nem látta az új szerepében. Később már
talán: ha fia lesz és focizni tanítja, vagy ha lánya születik és szemét
kérdésekkel izzasztja az első udvarlóját. De egy csecsemővel mit
kezd?
Egyke volt, és a szülei is egykék voltak. Még unokatestvérekből
sem jutott, akiknek már születhetett volna gyerekük. Semmi minta.
Ha jobban belegondolt, még soha nem tartott a kezében babát. Mi
van, ha leejti? Vagy túl erősen tartja és eltöri valamijét? Még a
gondolattól is görcsbe rándult a gyomra.
Pedig akart gyereket, őszintén akart. De egyre inkább azt érezte,
hogy nem szeretetből, vagy azért, mert olyan nagy dolognak tartaná
ezt az egészet. Sokkal inkább dacból. Hogy bebizonyítsa az anyjának
(és a halott apjának is), hogy ezerszer, milliószor különb szülő lesz
náluk. Ő eleve nem iszik, mint az apja, tehát máris behozhatatlan az
előnye. És az biztos – kurvára biztos –, hogy soha nem emel kezet a
gyerekére.
Szokoli azt mondta, hogy az asszonyt nem szabad ütni, de nem is
szabad elzárkózni a lehetőségtől.
Megrázta a fejét: ki kell söpörnie a fejéből ezt az istenátka Szokolit
és a bölcsességeit. Legalább másnap délutánig, amíg újra nem
találkoznak. Délelőtt még lesz egy másik fuvarja, és talán haza tud
ugrani ebédelni.
Felment az emeletre, lezuhanyozott. A meleg víz megint vacakolt,
kétszer is leforrázta magát. Csak halkan káromkodott, nehogy
felébressze Tamarát, vagyis Tamaráékat. Meg kell javíttatni a
vízvezetéket, mielőtt jön a kicsi. Sok minden mást is meg kéne
csináltatni. Igazság szerint, amióta két éve beköltöztek a házba, nem
igazán nyúltak semmihez. A házra pedig ráfért volna egy alaposabb
felújítás, de se pénzük, se kedvük nem volt hozzá. Nem akart itt
maradni. Ez nem az övé. Ez Tamara szüleinek a háza, akik
meghaltak, és a lányukra hagyták. Ők pedig a koszos és apró
albérletükből beköltöztek ebbe a kertvárosi hodályba. Az ölébe
pottyant valami, amiért nem dolgozott meg, amit nem érdemelt ki.
Mások egy életen át güriznek, hogy családi házat vehessenek.
Kroszner Barnabás nem akart ajándékokat, nem akart semmit az
életben, amit nem önerőből ért el.
Tizenöt éves kora óta a maga ura, azóta nem kapott senkitől
semmit. Nem is kért soha. Ha ez azt jelenti, hogy az életét egy ötven
négyzetméteres panelben kell leélnie, akkor azt fogadja el. Sokkal
inkább, mint a halott apósa és anyósa házát. És amúgy is: a
rezsiköltségek az eget verdesték. Télen csak a nappalit és a hálót
fűtötték, a többi szobában elzárták a radiátort. Ha jön a gyerek, ez
nyilván nem mehet így tovább. A fűtésszámlát meg csak nézhetik.
Már sokszor elhatározta, hogy nekifekszik, és megjavít mindent a
ház körül. Talán akkor inkább a sajátjának érezné. Ha meg nem is
dolgozott érte, legalább dolgozzon rajta. Ráadásul ezzel az értékét is
növelné, hiszen idővel úgyis eladják, efelől nem volt kétsége.
 Tamarának még kell néhány év, amíg feldolgozza a gyászt, aztán
továbbadhatnak rajta. De a felesége egyelőre nem volt kész
elengedni a szüleit, akiket mindenkinél jobban imádott. Tamara
ezért is ragaszkodott ahhoz, hogy ideköltözzenek.
A gyerek majd segít. Tami két éve, az után a borzalmas
autóbaleset után úgy érezte, hogy egyedül maradt ezen a földön. Ez
Krosznernek nem esett valami jól, de mivel itt olyan érzelmekről
volt szó, amiket ő soha nem tapasztalt meg, nem csinált belőle nagy
ügyet. Ő már régen elvesztette a szüleit (az egyik meghalt, a másik
csak számára volt halott), és nagyon hosszú ideig élt magányosan.
Neki Tamara jelentette a kiutat, a lánynak pedig majd a baba. Az
anya-gyermek kapcsolat egészen más, több, mélyebb, mint ami egy
férfi és egy nő, kvázi két idegen között valaha is kialakulhat.
Tamara hamarosan anya lesz, és ez – ha el nem is tünteti őket –
alaposan begyógyítja a sebeit.
Anyáskodva az elanyátlanodás ellen.
Ha ez így lesz, akkor megszabadulnak a háztól. Tamara halott
szüleinek bútoraitól. Ezekben most ők alszanak. A koporsószagú
étkészlettől, amiből esznek. A hullaízű víztől, amit isznak. Az
enyészetet árasztó függönyöktől. A megrepedt tükröktől, ahonnan
az elmúlás köszön vissza.
Eladják, és saját házat építenek. Ha ő rakja a téglákat, ha ő keveri
a maltert, ha ő izzad a napon, és ő fagyoskodik a hóban, akkor az az
ő háza. Még akkor is, ha nem ő fizette.
Itt soha nem tudná azt mondani a gyerekének, amit egyszer
minden apának szinte kötelező elmondania: Amíg az én házamban
laksz, addig…
Nem, ő soha nem mond ilyet.
Bebújt a felesége mellé az ágyba. A lány összegörnyedve, a saját
hasát átkarolva aludt. Mintha még álmában sem szeretne lemaradni
a gyerek első életjeléről. Sokszor napközben is csak ült és a pocakját
fogta, olykor órákon át. Várta a rúgást, hiszen eddig csak orvosi
papírok és vizeletminták bizonyították a terhességét. Neki viszont
kézzelfogható bizonyíték kell, hogy valóban elhiggye, és beleélje
magát.
Kroszner közel húzódott Tamarához, ő is átölelte a hasát. Neki is
bizonyíték kell, talán még jobban, mint a lánynak.
Álmában újra gyerek volt, ártatlan csecsemő. A világ hatalmas és
bugyikék, benne óriás állatok legelésznek az égen lebegve: pókok,
férgek, gyíkok, kígyók, tetvek, kullancsok. Az egyik az ágyához lép,
és gyengéd puszit nyom a homlokára.

***

Másnap hajnali ötkor a telefon ébresztette. Nem a mobilja szólt,

hanem a vezetékes a földszinten.
– Ki ez az állat?! – nyögte Tamara, majd befordult a fal felé, és
azon nyomban visszaaludt.
Kroszner kikászálódott az ágyból, és lesietett a lépcsőn.
Akárki is az, rohadtul kitartó.
A készülék szerint az anyja hívta. Özvegy Kroszner Sándorné,
született Sipos Izabella, a tanítványainak Icu néni, akivel egészen
pontosan hat éve nem beszélt egyetlen szót sem. És most hajnalok
hajnalán felhívja telefonon. Már két perce csörgött.
Vett egy nagy levegőt, és felvette a kagylót.
– Igen? – mondta szenvtelenül.
Nem érkezett válasz. Az anyja nem szólt egy szót sem.
– Mit akarsz? – kérdezte Kroszner.
Még mindig semmi.
A vonal jó, hallotta a jel monoton búgását, és mintha nagyon
halkan az anyját is hallaná, mintha zokogna.
– Valami baj van?
Csend.
 – Halló?! Az ég szerelmére, mondj már valamit! – A hangja ideges
és türelmetlen. Ha valamihez nem volt kedve, akkor az az anyja
lelkének ápolása volt. Kölcsönösen nem ápolták egymás lelkét. Ha
bajban van, kérjen segítséget valaki mástól. Ő sem kapott segítséget,
amikor szüksége lett volna rá.
– Na jó, anya, én… – megszakadt a vonal. Az anyja letette anélkül,
hogy akár egy szót is szólt volna.
Kroszner még bámulta egy ideig a kagylót, aztán visszarakta a
helyére. Nem tudta hová tenni ezt az egészet. Az anyja felhívta.
Talán még soha nem is beszéltek telefonon. Vagy lehet, hogy az
apja temetésekor igen? Nem emlékezett.
Dühös volt az anyjára, amiért ilyen ócska játékot játszik vele, és
magára, amiért egyáltalán érdekli. Nem volt közük egymáshoz, és
nem volt mit mondaniuk a másiknak. A legutóbbi találkozásuk
alkalmával ezt világosan közölte is vele. Hogy az sem baj, ha soha
többé nem látja. Az sem érdekli, ha úgy temetik el, hogy neki előtte
nem szólnak.
Olyan volt ez a hívás, mintha a túlvilágról érkezett volna. Egy
szellemtől, egy régen elfeledett emléktől, amely most visszatért,
hogy gyötörje. És vele együtt visszajönnek azok az érzések is,
amelyektől igyekezett minél messzebb kerülni.
Akkor is tisztában kell lennie…
Felemelte a telefont, és tárcsázott. Visszahívja, hogy megtudja, mi
ez az egész.
Tamara botorkált le a lépcsőn. Végül csak felébredt a csörgésre.
– Ki volt az? – kérdezte a szemét dörzsölve.
Kroszner visszarakta a kagylót.
– Senki, mindegy – mondta. – Miért keltél fel?
– Éhes vagyok.
– Öt óra van.
 – Ötkor is lehet enni, nem? – Tamara kiment a konyhába,
Kroszner követte.
A lány pirítóst csinált: ezt még ő sem tudta elrontani.
Kroszner csak bámulta az ételt, hozzá sem nyúlt semmihez. A
legutolsó alkalomra gondolt, amikor beszélt az anyjával. Nem volt
hosszú beszélgetés, és arról szólt, amiről tizenöt éves kora óta az
összes: az anyja kapcsolatot szeretne. Látni akarja, részese akar
lenni az életének. És persze előkerült a szokásos maszlag a
megbánásról, a jóvátételről meg a megbocsátásról, amire az anyja
mindennél jobban vágyott, és amiről Kroszner tudta, hogy soha nem
lesz képes megadni neki. Nem is akarja megadni neki.
A városban találkoztak, ahová Kroszner azóta nem tette be a
lábát, amióta a gyámosok elhozták onnan azon a forró, undorító
napon. Egy külvárosi, mínusz három csillagos étteremben dolgozott
akkoriban, az anyja pedig egyik nap műszak után ott várta az utcán.
Ami még a sötétben is azonnal feltűnt neki: az anyja nem
öregedett egyetlen napot sem, hiába az eltelt évek. A negyvenes évei
végén járt, de egy tízest nyugodtan letagadhatott volna. Sőt
fiatalosabb volt, mint valaha: az öreg Kroszner halálától kivirágzott,
és új erőre kapott. Minden héten bement a férjéhez a börtönbe. Nem
szeretetből vagy aggódásból, hanem hogy gyötörje. Hogy a
szörnyeteg, aki annyi időn keresztül kínozta, lássa, szembesüljön
azzal, hogy a felesége nemcsak túlélte őt, hanem boldogabb, mint
bármikor életében. Kroszner biztos volt abban, hogy az anyja
kergette a halálba a vén tintást. Kroszner Sándor nem bírta sokáig a
lelki terrort: egy novemberi napon, közvetlenül villanyoltás után
felpattintotta a nyaki ütőerét. Olyan profi munkát végzett a tompa
ollóval, hogy az egy sebésznek is becsületére vált volna. És egy hang
nem jött ki a torkán. Az őrök csak akkor vették észre, amikor a vére
már elkezdett lecsöpögni az alatta lévő folyosóra, és befolyt az alsó
szomszéd cellájába. Ő meg visított, mint egy malac.
– Hányra mész azért a fickóért? – kérdezte Tamara,
visszarángatva a férjét a valóságba.
 – Melyikért?
– Azért a vidékiért.
– Csak délután.
– És előtte?
– Van egy másik fuvarom. Valami pesti vállalkozó.
– Hová viszed?
– Ahová mondja.
Tamara gúnyos arcot vágott. Nem szerette az ilyen válaszokat.
– Ismered?
Kroszner ásított és a fejét rázta.
Tamara újabb adag teát töltött magának, immár a harmadikat.
Kroszner csak egy kávét bírt leerőltetni magába, pedig tudta, hogy
hosszú napja lesz, és aligha jut majd ideje enni. A gyomra azonban
apró és kemény biliárdgolyó volt.
Újra maga előtt látta a családi idillt, ahogy majd néhány év múlva
itt ülnek hárman vagy négyen, vagy ki tudja, hányan az asztalnál. És
ezúttal látta magát is a képben: részegen, öntudatlanul tombol, a
forró kávét locsolja a gyermeke felé, a csészével dobálja a feleségét.
Hallotta a hangját: borgőzös, ocsmány szavak, sörben pácolt,
válogatott szidalmak. Gyűlölte felemelni a hangját, mert amikor
dühös volt, éppen olyannak hatott, mint az apjáé. Ez az ő öröksége.
Rettegett attól, hogy gyenge lesz, elbukik és továbbadja, amit
kapott.
Tamara kezéből kiesett a kenőkés. Kroszner összerezzent a
hangra.
– Mi a baj? – kérdezte a felesége.
– Neked milyen napod lesz? – kérdezett vissza. – Elmondod
végre, hogy terhes vagy?
Tamara felállt, hogy újabb adag pirítósokat készítsen magának.
 – Hát, lassan ideje lenne. De tudod, ezek milyenek. Simán
kirúgnak valami ócska indokkal. És akkor itt maradunk egy fizuval.
Tamara jókedve szempillantás alatt semmivé vált. A munka
kényes téma volt számára. Egész életében sikeres szüleihez mérte
magát. Apja fogorvos, anyja nőgyógyász volt. Ma már mindketten
egyszerűen csak hullák. Tamara ügyvédnek készült, el is végezte az
egyetemet, de aztán úgy döntött, hogy inkább él még egy kicsit.
Külföldre ment utazgatni és dolgozgatni. Szállodát takarított
Londonban, krumplit sütött Párizsban és újságot árult
Barcelonában. Amikor három év kalandozás után visszajött, nem
talált állást. Egy ideig egyik munkahelyről csapódott a másikra,
aztán megtalálta ezt a mostani helyet egy kis ügyvédi irodánál. A
pénz nevetséges volt, a meló rengeteg, és gyakornokok tucatjai
várták, hogy elfoglalják a helyét. A szülei kapcsolatai révén könnyen
lehetőségekhez jutott volna, de ugyanolyan makacs és elszánt volt,
mint Kroszner: nem akart ingyen semmit. Nem a szülei – pláne nem
a néhai szülei – hátán akart felkapaszkodni.
A húga, Judit ilyen szempontból nem volt szívbajos: ő orvosi
egyetemre ment, majd az anyja kórházában kezdett dolgozni,
néhány éve pedig magánpraxist nyitott Pesten. Még a férje is az apja
baráti köréből került ki: az egyik vadászcimbora fiához ment hozzá.
Két gyermekük született, Budán élnek. Nem is kellett neki a szülei
háza egy másodpercig sem.
Tamara azt szerette volna elérni, ami a szüleinek sikerült: a
semmiből, a nulláról építkezve feltörni. Csak ez lenne az ő
sikereikhez fogható, nem az, ha ráront minden lehetőségre, amit a
szülei elétettek. Ezért is akart ügyvéd lenni. Olyan pályán akart
mozogni, ahol nem taposták ki neki az utat. Ahol ő nem az öreg
Bánosi lánya, nem Bánosiné gyermeke, hanem csak Bánosi Tamara,
aki ér, amennyit ér.
Kroszner tudta, hogy a felesége eléri az életben, amit akar –
ellentétben vele. Mert Tamarában az elszántság tettekkel párosult,
Krosznerben pedig haraggal. Az egyikre lehet építeni, a másik leépít
téged. Ő mindig elbukik a kritikus lépéseknél, hiszen eddig is
mindig így történt. Tamara viszont, ha csak lassan is, de révbe ér. A
gyerek most néhány évre megnyugtatja, pihenőpályára teszi, de
utána úgy robog majd előre, mint egy gőzhenger.
Kroszner nem bírt tovább ülve maradni.
– Mennem kell – mondta, és felpattant a székről.
– Megveszed ma? – kérdezte Tamara.
– Mit is?
– A festéket. A szobához. Most van autó, amivel el lehet hozni.
– Tényleg neki akarsz feküdni? Nem korai egy kicsit? Úgy értem,
még csak néhány hete, és…
Tamara haragosan pillantott fel:
– És?
Kroszner villámgyorsan visszavonulót fújt.
– Csak azt mondom, hogy mire megjön a baba, festhetjük ki újra.
– Nem, ha nem a legócskább szart veszed. És felejtsd el azt a
hülye boltot is, amit mutattál! Nem veszek a gyerekemnek kínai
ágyat meg kínai pelenkázót.
– Ha már van autó, felmehetnénk Juditékhoz is. Elhozhatnánk az
ő cuccaikat.
– Felejtős.
– Mert?
– Mert.
Szokoli szerint, ha a nőnek igaza van, akkor általában téved, és a
férfi szívja meg. Ez mondjuk nem is akkora baromság.
– Akkor lehozhatnák ők.
– Nem.
– Figyelj, nem állunk úgy, hogy…
Tamara felpattant. Ha vitatkoztak, azt többnyire seggtől szembe
tették, Tamara ugyanis mindig hátat fordított. Kroszner persze
megpróbálta visszafordítani, amitől az egész helyzet máris
nevetségessé vált: ő cibálja a felesége karját, aki keljfeljancsiként
fordul el tőle újra és újra. Az idegeire ment.
– Ne menjünk most ebbe bele, jó? Csak szeretnék nyugodtan
megreggelizni anélkül, hogy felidegesítenél. Fog ez menni, mit
gondolsz? – kérdezte a lány.
Kroszner tudta, hogy itt lenne az idő előhozakodni a leamortizált
lökhárítóval meg a hátsó lámpával, de nem volt kedve ehhez az
egészhez. El akart indulni dolgozni, az anyját meg a szaros
gondolatait pedig ki akarta verni a fejéből.
Felkapta a kulcsokat, elindult.
 2.

A pesti fickó – ellentétben az őstulok Szokolival – igazán kellemes

társaság. A cég legjobb ügyfelei közé tartozhatott, hiszen ezt az autót
amúgy nem lehet csak egyetlen délelőttre kibérelni. Neki viszont a
közeli, határ menti kisvárosba kellett utaznia tárgyalásra, és
ragaszkodott a Q7-eshez. Hiába, a fellépés fél siker. Kroszner azt
mondta neki, hogy Sallai – aki amúgy fuvarozni szokta –
influenzával fekszik. Valójában leesett a háztetőről, amikor matt
részegen próbálta lehozni a szomszéd gyerekek labdáját. Három
bordája eltörött, úgyhogy most két hétig Kroszner vezeti az
anyahajót. Indulás előtt kicsit helyrepofozta a kocsi hátulját. A
lámpák legalább égtek, csak a tolatólámpa villogott furcsán.
Bodnár Lajos – mint kiderült – egy igazi világlátott ember,
Kroszner pedig imádta az ilyeneket. Ő csak nagyon keveset látott a
világból, és szerette azoknak a történeteit hallgatni, akik Los
Angelestől Tokióig körbeutazták a bolygót. Bodnár ’56-ban emigrált,
hogy egy olasz kitérő után az USA-ban kezdjen építőipari karriert.
Később a sors a Távol-Keletre, majd rövid ideig Afrikába vitte, aztán
a rendszerváltás után jött csak haza, immár vagyonos világfiként.
Most a Nyugaton ellesett innovatív technikákkal járja az országot, és
építi, amit kell.
– Jó kis élet ez – mondta Kroszner már a hazaút végén.
– Azt gondolja?
– Miért, nem?
– Nem is tudom. Mindenki ezt mondja. Én meg úgy érzem,
lemaradtam mindenről.
– Miről?
– Soha nem éltem öt évnél hosszabb ideig sehol. Amióta
hazajöttem Magyarországra, azóta sem voltam képes egy helyben
ülni. Laktam a szülőfalumban, aztán Pestre költöztem. Két év után
szinte menekültem onnan, annyira utáltam. A Balaton mellett
telepedtem le. Ez, mondjuk, jó volt, bírtam majdnem négy évig.
Aztán megint külföld, és most újra Pest. És megint utálom,
hamarosan lelépek.
Kroszner át tudta érezni Bodnár szavait.
– És nem volt, aki követte volna mindenhová, igaz? – kérdezte.
Bodnár tekintete elsötétedett.
– Hát, látja, nem. Három nőt vettem el, három különböző
országban. És most itt vagyok, hatvanhárom évesen, egyedül, mint
amikor ’56-ban futottam a mezőn a határ felé. Jutottam egyetlen
centit is előre, mondja meg?
– Azért csak jutott… – mondta Kroszner kevés meggyőződéssel.
– Most ezt nézze meg! – mondta Bodnár, és a táskájában kezdett
kutakodni. – Ezt kaptam a japánoktól az előbb. – Elővett egy
medálos nyakláncot.
Kroszner hátranézett.
– Ez meg mi? – kérdezte.
– Ez egy torii kapu, ahogy elnézem, aranyból.
– Szép.
– Nagyon szép, és szép a gesztus is.
– Nem értem.
– A kedves feleségem nek küldik, figyelmességképpen. Én egy
órát kaptam.
– Miért nem mondta meg, hogy nőtlen?
– Á, nem megy. Nem lehet komoly ember, aki ennyi idősen
nőtlen. Özvegy az talán, de most találjak ki egy halott feleséget?
Bodnár a kezében forgatta a medált, és kifelé bambult az ablakon.
– Magának adom – mondta végül.
Kroszner annyira meglepődött, hogy tövig nyomta a féket.
 – Nem kell megölnie, ember, már magának adtam – mondta
Bodnár nevetve.
– Szó sem lehet róla!
– Miért nem? Ne vicceljen! Van felesége, nem?
– De igen.
– Na, hát akkor? Neki biztos jobban állna, mint nekem – mondta,
és a nyakához tartotta a medált.
– Én akkor sem…
Bodnár nem tűrt további ellenkezést. Előrehajolt, és Kroszner
zakójának zsebébe csúsztatta a láncot.
– Az ilyen cuccok miatt csapják le az embereket – dünnyögött
Kroszner.
– Akkor most – ha már az előbb meg akart ölni – megmentette az
életem – röhögött Bodnár.
– Köszönöm, uram. A feleségem imádni fogja. Odáig van az ilyen
japános holmikért.
– Az ilyen holmikért minden nő odáig van – mondta Bodnár.
Krosznernek szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor kirakta
Bodnárt, és elindult Szokoliért. Ő persze most sem hazudtolta meg
önmagát: a Szegedig tartó majd háromórás út alatt be nem állt a
szája. És egyetlen értelmes mondatot sem volt képes kinyögni.

***

Volt ideje gondolkodni, amíg a végeláthatatlan szóáradatot

hallgatta. Bodnár mellett eszébe sem jutott az anyja, most viszont
újra azok a bizonyos érzések kavarogtak benne. Gyűlölte magát,
amiért ilyen gyenge. Egyetlen (néma) telefonhívás, és mindaz, amit
olyan sokáig el tudott fojtani magában, az a sok harag, düh, undor
és rettegés, a sok mélyen eltemetett emlék egy szempillantás alatt
újra rátör, és emészti, akár egy rákos daganat.
 Semmi szüksége nem volt ezekre az érzésekre. Abból a családból
– ha egyáltalán családnak lehetett nevezni – már senki nem él. Ő
sem. Az a gyerek, aki némán tűrt, sírva meghunyászkodott,
félelemtől sápadtan hallgatott, már meghalt. És az érzései is vele
haltak – legalábbis azt hitte.
Élete első emléke: az apja a lábánál fogva fejjel lefelé tartja. Alatta
a padló, felette kőkemény kezek, amelyek olyan erősen szorítják a
bokáját, hogy elzsibbad a lábfeje. Az első tapasztalat, hogy az ő teste
valóban az övé: a lába fáj, a szíve úgy ver, mintha szökni próbálna a
mellkasából. Az első szavak, amelyekre a szüleitől emlékszik:
Kidobom a picsába ezt a kis szardarabot – mondja az apja. A kurva
anyádat, azt – érkezik a szelíd válasz az anyjától.
Az anyja soha nem emelt rá kezet, de soha nem is tett semmit,
hogy az apja se emeljen. Pedig neki lett volna ereje megvédeni őt.
De le se szarta, hiszen szerette a vén kurafit, vagy csak félt tőle,
vagy egyszerűen hiányzott belőle is a gerinc. Vagy attól félt, hogy mit
szólnak majd a faluban, az iskolában, a kisboltban, ha kiderül, hogy
a férje, Kroszner Sándor, a köztiszteletben álló asztalos-ezermester,
ha ideje engedi, egy dühöngő őrültté változik. Végül is mindegy.
Akármi is tartotta vissza az anyját, hogy csináljon valamit, már nem
számít.
Az öreg Kroszner csak ritkán verte a feleségét. A fiát annál inkább.
Az asszony olyankor némán elvonult egy üres szobába, és bámulta a
padlót. Néha, nagy ritkán szavakkal vágott vissza, de tettekkel soha.
Mire eléggé megerősödött, hogy visszaüssön, már késő volt.
Tizenhárom volt, amikor elkerült otthonról. A nevelőotthonban,
ahol két évet élt, soha nem hagyta, hogy bárki is megverje. Ha
kellett, inkább ő ütött először.
Több mint négy órát kellett várakoznia Szegeden, amíg Szokoli
végzett a megbeszéléseivel. Többször járt már a városban, és ismert
egy jó és viszonylag olcsó szerelőt, aki néhány óra alatt
helyrepofozta az SUV seggét. Nem kért számlát a munkáról, zsebből
fizetett. Az összeg nemhogy a havi fizetésénél, de talán még a főnöke
havi fizetésénél is több volt. Szinte teljesen lemerítette a
bankkártyáját. Egy órával később visszament, és mégis kért számlát
a cég nevére. Majd egy jobb pillanatában a főnök orra alá dugja.
Amikor visszaért a szervizből, Szokoli már várta. Türelmetlennek
és idegesnek tűnt, alighanem másképpen sikerült a tárgyalás, mint
ahogy azt tervezte. Kroszner nagyon remélte, hogy a kudarc majd
elnémítja a hájas szófosót, de nem így lett. Az eddigi ostoba, de
alapvetően jó kedélyű történetek helyét átkozódások, káromkodások
vették át: a szemét világ, ez az elbaszott ország, a gennyes emberek
és így tovább. Szokoli kirohanást intézett a világ ellen egy luxusautó
hátsó ülésén.
Krosznernek félúton már lüktetett a feje, de a férfi csak nem
akarta abbahagyni. Az elmúlt bő másfél órában szinte mindent és
mindenkit elküldött már a francba, most a családján volt a sor. A
felesége egy buta tehén, az apósa egy vadbarom, de az anyósa
legalább már megdöglött.
– Bár én is megdöglenék inkább, akkor nem kéne ezt a sok
ingyenélő szarházit etetnem – mondta. Kroszner a mondat első
felével nagyon is egyetértett. Az ingyenélő szarházik alatt a gyerekeit
értette, most rajtuk volt a sor. – Hazajön bazmeg, és részeg, mint
egy tehén. Tizenhárom éves. Tököm tudja, hová megy, kikkel megy.
Drogozik? Kancigányok faszát szopja a diszkó parkolójában? Nem
tudom, mert nem szól egy kurva szót sem. Egy éve nem mondott
többet, csak, hogy kuss, meg hogy rohadjál meg.
Így beszél az anyjával. De velem aztán nem. Jön megint haza,
ennek kábé pár hete. Mondom neki: kicsi lányom, mégis hol a
búsban voltál, hogy két napig még a telefont se tudtad felemelni?.
Azt mondja, fogjam be a pofám, mert semmi közöm hozzá. És
menne be a szobájába. Nem úgy én! Megfogom a kezét, nem mész
sehova, most beszélgetünk – mondom. Erre üvölteni kezd, hogy az
én kurva anyám így meg úgy, és hogy ő sem kérdezi, hogy hová
megyek, amikor pedig mindenki tudja, hogy kurvázok. Mert nekem
az az egy kurva nem elég, amelyiket feleségül vettem. Na, itt volt
elég. Úgy vágtam pofán, hogy az a rohadt piercing kirepült az
orrából, aztán a plafonról pattant vissza.
Kroszner satufékkel állította meg az autót. Szó nélkül kiszállt.
Megkerülte a kocsit, feltépte az ajtót, és kirángatta Szokolit az
ülésről. Egy balhoroggal a földre vitte, aztán mellkason rúgta. A keze
felszakadt az ütéstől. Dühében az autóba is belerúgott egyet. A
dagadék zihált és jajgatott, de kemény fából faragták. Felállt, és mire
Kroszner észbe kaphatott volna, már egy bivalyerős ütéssel eltörte
az orrát. Kroszner pördült egyet, de nem esett el. Az agyát olyan
harag öntötte el, amilyet intézetis kora óta nem érzett.
Gyomorszájon vágta Szokolit, olyan erővel, hogy azon maga is
meglepődött. A férfiba beleszorult a levegő, szótlanul rogyott a
földre. Kroszner a biztonság kedvéért még egyszer gyomron rúgta,
aztán visszaült a kocsiba és elhajtott.
A visszapillantóban még látta, ahogy Szokoli a földön vonaglik a
fájdalomtól, a dühtől, és üvölt.
Az anyám tehet az egészről – gondolta, ahogy vérző kézzel,
feldagadt orral kapaszkodott a kormányba. Máskor is hallott már
ilyen történeteket, és persze akkor is legszívesebben belegyalulta
volna a betonba az ilyen állatokat, de mindig vissza tudta fogni
magát. Most nem.
Csak sikerült: huszonnégy óra alatt leamortizálta a kocsit és az
utast is.
Az állásának lőttek – megint. Szokoli alighanem feljelenti. A
főnöke keresztre feszíti, a számlát pedig a homlokára szögeli.
Tamara kiakad.
Az anyja? Az csak röhög a markába, hogy egyetlen telefonnal
szétcseszte az életét.
Már megint.

***
 – Hogy? Áruld el, hogy vagy képes mindig ilyen szinten kibaszni
magaddal? – Tamara fel sem nézett a laptop mögül. Kroszner csak a
hangja remegéséből érezte, hogy sír.
Természetesen kirúgták, és a felmerülő összes költséget úgyis
ráterhelik. A főnöke ez utóbbit külön hangsúlyozta. Kroszner
búcsúzóul még elküldte a búsba ezt a férget, miközben ő is tudta,
hogy nincs igaza. Minden munkahelyéről így jött el: felégetett maga
mögött mindent, belerúgott mindenkibe, akibe csak tudott. Semmit
nem volt képes befejezni. Csak a totális szakításokban hitt. Nem
voltak átmenetek az élete különböző szakaszai között.
Úgy jött el a szülői házból, hogy soha többé nem nézett vissza. Az
intézetben azóta nem járt, hogy megszökött onnan. Egyetlen
korábbi barátnőjével sem tartotta a kapcsolatot. Barátai sem voltak.
Tamara az életében az első ember, akit nem tudott volna szó és
szívfájdalom nélkül faképnél hagyni. Neki ez volt a szerelem biztos
jele.
És most ez a vékony szalmaszál, amibe kapaszkodhatott,
megrepedezni látszott. Jó néhányszor visszaélt már a felesége
türelmével. Például amikor három éve totálkárosra törte a lány
Opeljét. Ő volt a vétkes fél, a biztosító egy fillért sem fizetett. Vagy
amikor a lány beajánlotta egy egészen jó és egyszerű irodai
munkára. Koszos farmerban és szakad trikóban ment a
meghallgatásra. Irtózott az irodai munkától, ahol egész nap egy
monitort kell bámulni egy gyufásdoboz méretű szürke szobában.
Mondhatott volna egyszerűen nemet is az ajánlatra, de ő így
intézte a dolgokat.
És még ott van Tamara szüleinek a temetése, amire kis híján
ráment a házasságuk. Kroszner ugyanis egyszerűen nem ment el.
Tamara előrement a húgával, Kroszner azt mondta, majd megy
utánuk egy kicsit később. Soha nem jutott el a temetőig, mert
útközben igazoltatni akarták a rendőrök. Ő pedig ahelyett, hogy
simán együttműködik velük és öt perc után továbbhajt, nem állt
meg nekik. Rövid fogócska vette kezdetét, Krosznert végül már
három rendőrautó üldözte. A város szélén aztán megállt és megadta
magát. Most bezzeg vagytok elegen! – üvöltötte, amikor
megbilincselték.
Rühellte a rendőröket. Volt a faluban is rendőr, ahol felnőtt.
Talán tudott is mindenről. Leszarta? De még mennyire. Látta
rajta a nyomokat? Vagy az anyján? Persze. Nem foglalkozott vele.
Senki nem foglalkozott vele. Előfordul a legjobb családban is – hát
persze.
A szembeszomszéd, a Weissék fia volt az egyetlen, aki oda mert
nézni, aki látni akarta azt, ami nyilvánvaló. Londonban dolgozott
orvosként már régóta, és azon a nyáron hazalátogatott a szüleihez.
Kint üldögéltek a teraszon a délutáni kánikulában. Az öreg
Krosznert a sör, a bor és a tűző nap alaposan megrészegítette:
brutálisabb volt, mint valaha. Kapott az anyja is rendesen, de a
tizenhárom éves Krosznernek alaposan kijutott a jóból. Apja –
szokásához híven – a kutyájuk láncát tekerte a kezére, úgy ütötte.
Ököllel, teli erőből. Sokáig nem sírt, nem üvöltött, nem kiabált –
ezt az örömöt csak nagyon ritkán adta meg az apjának. Végül nem
bírta tovább, és torkaszakadtából bömbölni kezdett.
Artikulálatlanul, értelmetlenül.
Egy perccel később Weiss Józsi rontott be a lakásba. Sokkoló volt
nála, amivel egy másodperc alatt ártalmatlanná tette a tomboló
apát. Ahogy a földre vágódik, a szeme fennakadva, a teste ráng, a
szájából kifolyik a nyála – Kroszner életének egyik legszebb emléke.
Fél óra múlva jöttek a rendőrök, és elvitték a szarházit. A
szomszédok most már persze mind az utcára özönlöttek. Ezt már
látni akarták, ez már érdekelte őket. Ha rajtuk múlik vagy a
rendőrökön, ott döglik meg azon a forró délutánon, vagy talán egy
másikon. Az anyja persze nem bánta. Előzetes, tárgyalás, az apja
többé vissza sem jött Verkénybe. A börtönbe való az ilyen. Az anyja
persze megvolt nélküle. Nagyon is. Nem is igen járt beszélőre. Nem
is tehette volna… Erre jobb nem emlékezni. Az biztos, hogy a
gyámosok hamarosan meglátogatták őket. Úgy döntöttek, hogy a fiú
nem maradhat az anyja mellett. Akkor már mindegy volt.
A rendőrséggel történt fogócska után három napot töltött
fogdában. Tamara egyik ügyvéd ismerőse intézte el, hogy megússza
az ügyet egy jókora pénzbüntetéssel. A felesége ezután egy hónapig
nem állt vele szóba.
Most csak azt szerette volna, hogy Tamara ne álljon vele szóba.
– Vihetnéd valamire az életben, ha akarnád – mondta a lány
csendesen.
– Mégis mire?
– Többre.
– Nincs bennem több – mondta Kroszner.
– Baromság – felelte Tamara. Összecsukta a laptopot, és felment
az emeletre. Kroszner nem követte. Tudta, hogy csak idő kell a
feleségének, hogy emésztgesse a történteket. Aztán újra szent lesz a
béke, mert a világ azért nem dőlt össze. Elvesztette a hülye állását,
de majd talál másikat. Annyira azért nem nagy ügy.
Estére a lány meg is enyhült egy kicsit.
– Már nem kell legyőznöd – mondta este tévénézés közben.
– Kit?
– Az apád.
– Hagyjuk az apám, oké?
– Te nem hagyod. Te harcolsz még mindig ellene.
– Nem harcolok senki ellen.
– Akkor mi a baj? Velem van a baj? Az életünkkel, vagy mivel?
Kroszner számára kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a
beszélgetés. Nem volt egy lelkizős fajta, és a felesége ezt általában
tiszteletben is tartotta. Nem tudott sokat a férje múltjáról. Kroszner
mesélt neki ezt-azt az apjáról, hogy verte meg ivott. De részleteket
soha nem mondott. Egy-két mondat maximum. Az anyjáról csak
annyit mondott: az is megérte a pénzét. Az intézet utáni időkről,
amikor egy ideig hajléktalanként élt és különböző zűrös ügyekbe
keveredett, soha nem beszélt.
Az ő élete ott kezdődött, amikor összeverve, kibírhatatlan
másnapossággal ébredt a felüljáró alatt. Nem volt semmije, csak a
ruhája, amit hordott. A fejében még lüktetett a hígító. Ott,
huszonegy évesen biztos volt abban, hogy csak hónapok választják el
a haláltól. Addig azt hitte, hogy nem érdekli ez az egész. De kint, a
hideg sárban, minden porcikája fájdalomtól reszketve küzdött az
életért.
Összekaparta magát, és az egyik haverjától kért egy kis pénzt.
Vett egy buszjegyet az ország másik végébe. El, nagyon messzire.
Tamara innen ismerte a sztorit: megérkezik a városba, és beáll
egy építkezésen kulimunkára.
Nem beszélt a lánynak a múltjáról. Nem azért, mert nem bízott
benne, vagy nem gondolta, hogy megértené. Megértené, persze, a
maga módján. Aki csak hallja az ilyen történetet, nem képes mást
érezni, mindössze szánalmat és fájdalmat. Sajnálná a férjét, és a
szíve szakadna bele, hogy ilyen dolgokon kellett keresztülmennie.
Kroszner nem akarta, hogy szánják, és nem akart fájdalmat
okozni a feleségének.
– Az apám már meghalt, és ez az egyetlen dolog az életben, amit
helyesen csinált – mondta, inkább magának, mint Tamarának. – De
néha érzem őt. Itt hátul a fejemben. Bennem él, mint egy
szörnyeteg. És én csak addig élek, amíg ez a szörny alszik. Amíg el
tudom nyomni.
– Nem vagy olyan, mint ő – mondta Tamara.
– Nem? Ma megvertem egy embert. És tudod mit: volt egy
pillanat, amikor mocskosul élveztem. Egyetlen röpke pillanat,
amikor azt hittem, nem tudom abbahagyni. Az apám győzött. A vére
győzött.
– Azért ez más. Te nem ok nélkül, és nem azt, akit…
 – Ok? – Kroszner nevetett. – Ó, ok az mindig volt. Mert egyest
kaptam, mert ötöst kaptam. Mert ránéztem, mert nem néztem rá.
Mert tiszteletlen voltam, mert hangos voltam, mert csendben
voltam, mert éltem.
Kroszner a feleségére nézett:
– Igazad van, az apámmal harcolok. De nem úgy, ahogy te
gondolod. Nem az emlékével. Hanem az örökségével. Az élő, lélegző,
tombolni vágyó Kroszner Sándorral, aki én magam vagyok.
– Butaság – mondta Tamara. – Az apád halott, ahogy az enyém is.
És nem él belőlük tovább semmi. Tudod te is, hogy hány éjszaka
nem bírtam aludni. Csak azért, mert őket kerestem: magamban. Az
anyám jámborságát, az apám eszét. Akármit, ami bennem él tovább.
És nem találtam semmit. A házuk megmaradt, a bútoraik
megmaradtak, a lányaik megmaradtak. De a lelkük az nem. Talán
egy másik világban, azt nem tudom. De itt nem hagytak magukból
semmit. Volt egy pillanat, amikor élvezted, hogy péppé vered azt a
seggfejt? Na és? Szerintem minden embernek lett volna egy ilyen
pillanata. Ez nem az apád. Szerinted ő elgondolkozott valaha azon,
hogy mit csinál? Szerintem soha. Téged meg itt baszogat a
lelkiismereted. Na, ez a különbség.
Kroszner kikapcsolta a tévét.
– Az anyám még él – mondta.
Tamara értetlenül bámult rá. A lány már megszokta, hogy a férje
gondolatai néha összevissza csaponganak, és hogy vannak zugok a
lelkében, ahová soha nem engedi be őt. Nem is akarta erőltetni, nem
lett volna értelme. Barni – ahogy szólította – hajlamos volt
menekülni. Nemcsak fizikai értelemben, hanem érzelmileg is. Nem
mutatta ki sem az örömét, sem a bánatát, mindig magában
rendezett le mindent. Aztán nagy ritkán robbantott egyet, amikor
már nem bírt több terhet cipelni. A férje a gyerekről is alig beszélt,
magától soha nem hozta szóba. Tamara látta, érezte, hogy a férfi
feladatként, teljesítendő tesztként éli meg a szülővé válást; egy
újabb próbaként, amiben az apja fölé kell kerekednie. A
legfontosabb próba mind közül.
Tamara mindezek ellenére reménykedett abban, hogy a gyerek
majd pozitív hatással lesz az apjára. Mert ő elviseli a férje
távolságtartó természetét, de egy gyereknek nyitott, őszinte,
melegszívű apára van szüksége. Barni szeretni, sőt imádni fogja a
gyerekét, de arról cseppet sem volt meggyőződve, hogy ezt ki is
tudja majd mutatni.
Sokat gondolkodott mostanában ezen: vajon milyen család
lesznek? Sokat nevetnek együtt? Ő sokat nevetett a szüleivel. Barni
nyilván keveset. Kimozdulnak majd közösen? Kihez fordulnak majd
a gyerekek, ha bajuk van? Vagy akár csak az az egy is… Hozzá, vagy
Barnabáshoz? Mit kezd majd a férje, mondjuk egy tinilány csip-csup
problémáival?
Nem álmodott tökéletes családról, mert tudta, hogy olyan nem
létezik. Olyanról álmodott, amilyenben ő is felnőtt. Az éppen elég.
Neki is, a gyereknek is, és a férjének is.

***

Kroszner Barnabás egy órája forgolódott álmatlanul. Korán

lefeküdt, így még mindig csak fél tizenegyet mutatott az óra.
Tamara mély álomba merült az ágy másik oldalán. Terhessége
kezdete óta legalább tíz óra alvásra volt szüksége. Már nyolckor
elment lefeküdni, ha másnap korán kellett kelnie. Azt mondta, az
alvás mindennél fontosabb az ő állapotában. Kroszner ehhez nem
tudott mit hozzáfűzni.
Néha pár pillanatra sikerült elaludnia, de a rémképek, amik
megjelentek álmában, azonnal újra felébresztették. Soha azelőtt
nem voltak rémálmai. Számára ez annak a biztos jele volt, hogy
tényleg, végképp sikerült maga mögött hagynia a múltat. De most
újra itt volt minden emlék, és szinte egymásra licitáltak, hogy
melyikük tudja hamarabb megőrjíteni.
 Szögesdróttal bevont játszótéren volt, a földön kúszva menekült.
A drót több helyen is felvágta a testét, szétfolyt a vére a hintákon,
a libikókán, az egyszarvún, a katicán, a többi gyerek arcán. Nem volt
kedve repülni, pedig érezte, hogy képes lenne rá.
Átfordult a másik oldalára, de néhány perc után ezt is
kényelmetlennek érezte. Tamara szuszogása idegesítette, mert csak
arra emlékeztette, hogy ő nem tud aludni. Oldalánál megbökte a
lányt, aki horkantott egy nagyot, majd elcsendesedett.
A kisfiú fogai közül hús lógott ki, az idegek még rángtak. Ahogy
távolabbra néz, a húsdarab folytatódik, néhány méterre egy nő
hasában ér véget. A nő úgy gombolyítja le magáról az újabb és újabb
húsrétegeket, mint a fonalat. A kisfiú ráharap egy porcra, a nő
felsikolt.
Ebből elég!
Felkelt, és lement az emeletről. Ivott egyet.
Nem hajlandó menekülni. Ha szembejönnek a démonok, inkább
fejest ugrik közéjük. Félni, sötétségben élni… – erre már nem lett
volna képes.
A telefonhoz ment, felvette a kagylót, és beütötte az anyja számát.
Kicsengett.
Kroszner mélyeket lélegzett. A szíve kalapált.
Az anyja nem vette fel a telefont. Igaz, hogy már majdnem
tizenegy óra, de a készülék ott van az ágya mellett. Legalábbis
valaha ott volt.
Még nyolc csengetést várt, aztán feladta.
Visszament a hálószobába, de még órákig nem tudott elaludni.
 3.

Kroszner Sándorné érezte, ahogy a penge a gerincének koccan.

Akkor egy röpke pillanatra minden nagyon csendes és nyugodt
lett, hogy aztán a fájdalom olyan kérlelhetetlen erővel támadjon,
amit korábban elképzelni sem tudott.
Megpróbált kiegyenesedni egy kicsit ültében, hogy enyhítsen a
kínokon, de olyan erősen kötözték meg, hogy mozdulni sem bírt.
Ki hitte volna, hogy ekkora erő van benne! – futott végig az agyán,
valahol nagyon mélyen, mert amire a felszínen egyedül gondolni
tudott, az a szinte megmagyarázhatatlan fájdalom.
Támadója ellépett a háta mögül, és az étkezőasztalhoz ment.
Akkurátusan kicsomagolta a szerszámokat, amiket igénybe akart
venni a művelethez. Előtte leengedett minden redőnyt, így az apró
étkezőben – ami egyben a nappali is volt – csupán egy 40 wattos
égő adott fényt. Az árnyékok élesek voltak és hosszúak, Krosznerné
látta a sajátját is a bal oldalon. Apró asszony nyakig gúzsba kötve, a
hátából csöpög a vér. A fejéből már nem szivárgott, pedig jókora
ütést mértek rá húsz perccel azelőtt. El is ájult, és amikor magához
tért, már a székhez volt kötözve.
Nem próbált menekülni, nem próbálgatta a csomó erejét. Nem is
könyörgött az életéért, alig szólt egy-két szót. Ahogy a másik is.
Egyszerű kérdések, egyszerű válaszok.
A szavak itt semmit nem érnek: minden úgy történik, ahogy
annak történnie kell.
A támadó csomagjából előkerült egy balta. Krosznerné jól
ismerte.
Aztán egy harapófogó: ezt is.
Végül néhány zsilettpenge: ezek újak voltak.
 A hálószobájában megcsörrent a telefon. A támadója összerezzent
és az asszonyra nézett.
Krosznerné – amennyire tudta – megvonta a vállát.
A telefon majd egy percig csengett, végül elhallgatott.
Nagyjából húsz perccel később Krosznernében már csak pislákolt
az élet. Az újabb és újabb kínzások csak távolról értek el hozzá.
Néha egy-egy kibírhatatlanul erős fájdalomhullám söpört végig
rajta, amitől újra és újra visszatért a valóságba. Most már, ha akart
volna, sem tud kiáltani, hiszen a száját kipeckelték.
A támadója fáradhatatlannak és rendkívül kreatívnak bizonyult.
A vérében van – gondolta Kroszner Sándorné. Ez volt az utolsó
értelmes gondolat, amire az agya még képes volt. Meg az, hogy vízre
vágyik és egy jó fürdőre.
Nem bánta, hogy meg kell halnia. Csak annyit akart, hogy ez az
egész minél hamarabb véget érjen.
De tudta, hogy a gyilkosa nem tesz neki ekkora szívességet.
 4.

Kroszner Barnabás kialvatlanul ébredt, és azonnal belehasított a

szomorú valóság, hogy munkanélküli. Semmi dolga nincs egész nap.
Tamara korán elment dolgozni, ő pedig délig a tévét nézte.
Ebédre evett néhány szendvicset, aztán mégis erőt vett magán:
nekiállt a gyerekszobának. Igaz, hogy az autó ugrott, és busszal kell
kimennie a város szélén lévő barkácsboltig, majd szintén busszal
hazacipelni néhány vödör festéket, de megéri a fáradság. Tamara
irtó boldog lesz. A színt már kiválasztották (a lány egyedül), a
szerszámok pedig ott vannak a garázsban. Volt apósa olyan
szerszámkészletet halmozott fel, ami egy kisebb céghez is elég lett
volna.
Útközben beugrott a bankba, és felvette azt a pénzt, amiről azt
gondolta, hogy soha nem nyúl hozzá. Az örökség, az öreg Kroszner
halála után kapott majd másfél millió forint. A másik fele az
anyjánál volt. Egy ideig ő kezelte a teljes örökséget, ám Barna
tizennyolcadik születésnapján az anyja része automatikusan az ő
nevére került. Nem vette fel a pénzt akkor sem, amikor nincstelen
volt. Akkor sem, amikor nagyon sokkal tartozott nagyon zűrös
alakoknak. Inkább menekült, vagy tűrte a verést. Ez a pénz számára
– egészen a mai napig – nem létezett. Tamara nem is tudott róla.
El akarta költeni az utolsó fillérig: ami csak kell a gyereknek, azt
ebből meg tudja venni. Ezzel lemossa a pénzről a vért – a saját vérét
–, ami hozzátapad. Minden pofon egy ezres, minden rúgás egy
másik. A fojtogatást drágábban számolja. Ki is jön az összeg.
Ha eltűnik ez a pénz az életéből, elszakad az utolsó szál is, ami az
apjához köti. Az utolsó szál az anyja, de ő meg majd kicsattan az
egészségtől – legalábbis Kroszner Barnabás azon a szeles, hűvös
délutánon még így tudta. Puszta kíváncsiságból beugrott egy
ékszerészhez, és felbecsültette a Bodnártól kapott nyakláncot. A
hórihorgas, idős, szemüveges fickó úgy nézett rá, mint aki rögtön
hívja is a rendőrséget. Kroszner nem úgy nézett ki – kinyúlt ingben,
borostásan, három vödör festékkel a kezében –, mint akinek ilyen
holmi lehet a birtokában. Az ékszerész hümmögött-hammogott egy
ideig, majd mondott egy olyan összeget, amitől Krosznernek
hirtelen nagyon melege lett. Egy jobb használt autó is kijönne csak a
medál árából. Ami, mint megtudta, egyedi készítésű, az országban
talán nincs is több belőle.
Itt állok munka nélkül, és néhány óra alatt milliókat keresek –
gondolta.
A drágább, márkásabb festéket vette meg, és a délután hátralévő
részét lázas munkával töltötte. Kipakolta a régi bútorokat, lekaparta
az ósdi tapétát, kiglettelte a falat és a plafont. A szobában az ablak
elég ócska volt, néhány helyen befújt rajta a szél. Talán ezt is
kicserélhetnék. Meg az ősrégi radiátort. Az ablak réseit
mindenesetre kijavította tömítőanyaggal.
A plafonnal végzett, és már az első réteget kente fel a falra, amikor
megérkezett Tamara. A lány szemében könnyek jelentek meg,
amikor meglátta férje erőfeszítéseit. Nagyon sok kérdésre kapott
most választ. Még a kabátját sem vette le, úgy szeretkeztek a
festékes, koszos földön.
– Honnan volt erre pénzünk? – kérdezte Tamara, még mindig a
padlón heverve.
– Ne foglalkozz vele – válaszolta Kroszner.
– De mégis.
Kroszner felállt, felvette a nadrágját meg a pólóját.
– Apám fizette az egészet. És ő fizeti az új radiátort meg az új
ablakot is.
– Az apád? – A lány is feltápászkodott és öltözködni kezdett.
– Az. Az a tróger állja a cechet. Most mondd meg: a koporsóban
végre úgy viselkedik, ahogy egy igazi apának kell.
– Nem vagy vicces.
 – Nem is viccnek szántam. Ezeken kívül – a homlokán
végighúzódó halvány hegre mutatott – ez az én örökségem.
– Mégis mennyi?
– Sok.
– Szóval – mondta Tamara –, azt mondod, hogy amióta együtt
vagyunk, neked volt pénzed? Hát, bazd meg…
– Nem, Tami, ez a pénz számomra nem létezett. Tudni sem
akartam róla.
– És most?
– Most jön a gyerek – mondta Kroszner halkan.
Tamara megölelte. Éppen ezt a választ várta.
– Ó, és van itt még valami – mondta Kroszner, majd kirohant az
előszobába. Elővette a pénztárcájából a nyakláncot.
– Szórakozol velem?! – kiáltott fel Tamara, amikor odaadta neki.
– Hát mit hagyott rád az apád? A Fort Knoxot?
– Ez nem abból van.
– Hanem?
– Úgy kaptam. A pesti fickótól. Tudod.
– Elvitted kocsikázni, és adott egy arany nyakláncot, medállal?
– Ő kapta valami üzleti partnerétől, de neki se kutyája, se
macskája. Nekem adta. Vagyis neked.
– Van még valami? – kérdezte Tamara. – Egy Ferrari a
garázsban?
Vagy egy helikopter?
– Ne szórakozz! – mondta Kroszner. Odalépett a feleségéhez, és a
nyakába akasztotta a láncot. – Tetszik?
– Nagyon szép.
– Azt akarom, hogy mindig rajtad legyen. Itt kezdődik az új
életünk, ezzel a lánccal. Végül is ez egy kapu, vagy mi a fene.
– Mióta vagy te ilyen szentimentális? – nevetett a lány.
 Még dolgoztak egy kicsit a szobán, Kroszner felvitte a második
réteg festéket is. A szoba immár halvány narancssárga színben
pompázott. Ez illik fiúhoz is, lányhoz is. Este a neten bútorokat
nézegettek. Tamara natúr színű fabútorokat szeretett volna, és
találtak is ilyeneket elfogadható áron. Megrendeltek egy ágyat, egy
pelenkázót és egy szekrényt.
Kroszner osztott-szorzott: még bőven marad tartalékuk is. Ha
nincs az a rohadt SUV, akár azt is mondhatná, hogy jól állnak. Meg
persze ha találna valami munkát.
Azt hitte, hogy az éjszaka majd nyugodtan telik, hogy végre elűzte
a démonjait, de a rémálmok nem szűntek. Forgolódott, nyögdécselt,
és izzadtan riadt fel többször is.

***

Másnap, rögtön miután Tamara elment dolgozni, újból nekiesett

a gyerekszobának. Nem volt vele már szinte semmi munka, de
egykét órát sikerült elpepecselnie rajta. Felrakta a bordűrt, és
elkezdte felszedni a parkettát. Tudta, hogy teljesen rossz sorrendben
csinálja a dolgokat, és az ablak meg a radiátor beszerelése után
majdhogynem kezdhet is mindent elölről, de mindezt egy cseppet
sem bánta.
Mindegy, csak az agya legyen üres.
Tíz óra körül megcsörrent a telefon, már megint a vezetékes.
Kroszner összerezzent a hangra. Óvatosan közelítette meg a
készüléket, mintha az legalábbis megelevenedhetne, és az életére
törhetne. De még az is jobb lenne, mint az anyjával beszélni.
A szám ismeretlen. Felvette a kagylót.
– Á, Kroszner úr, végre sikerült elérnem. Reméltem, hogy otthon
lesz. Bodnár Lajos vagyok, ha zavarhatom pár percre.
Kroszner megkönnyebbült.
– Miben állhatok a rendelkezésére, Bodnár úr?
 – Nem szeretek kertelni, úgyhogy egyből a tárgyra térek:
dolgozzon nekem! Felhívtam a cégét, hogy személyesen magát
kérjem, de mondták, hogy már nem dolgozik ott.
– Igen, volt egy kis…
– Az engem nem érdekel. Maga szimpatikus nekem, kellemes
társaság. Unom, hogy mindig más és másvalaki hátát kell néznem,
és unom a macerát is: nincs légkondis autó, a sofőr egy modortalan
tini, hovatovább nincs szabad kocsi. Na, mindegy, úgy döntöttem,
veszek egy saját autót – az elsőt életemben –, és kellene bele valaki,
aki vezetni tudja. Sokat utazom majd az elkövetkező egy-két évben,
ez tegnapelőtt kiderült, úgyhogy lesz munkája bőven. Már persze, ha
vállalja.
– Én nem is tudom, mit mondjak – hebegte Kroszner. Egy
másodpercre talán el is érzékenyült: még soha, senki nem ajánlott
neki, kifejezetten az ő személye miatt munkát. – Köszönöm. Viszont
meg kell értenie, hogy én nem tudok Pestre költözni önnel. A
feleségem és én…
– Nem is kell, mert én költözöm ide. A japánok is itt vannak,
nekem sincs értelme fent laknom, és onnan lejárni. Mondtam már,
hogy utálom Pestet. Még jobban, mint Budát – nevetett Bodnár.
– Ez esetben örömmel vállalom.
– Akkor ezt meg is beszéltük. Az anyagiakról majd később. Azokra
a gazemberekre ott a cégénél rálicitálok, arra mérget vehet. De – és
most jön a feketeleves – már ma délután szükségem lenne magára.
– Már vett is egy autót? – kérdezte Kroszner. Kinézte volna az
öregből.
Bodnár nevetett:
– Nem, dehogy. Én összesen annyit tudok az autókról, hogy négy
kerekük van meg egy motorjuk. Lehet, hogy az autó kiválasztásában
is a segítségére szorulok majd. Egyelőre csak béreltem egyet, sofőr
nélkül. Bíztam abban, hogy igent mond, különben tolhatnám egész
úton.
 – És hová megyünk? – kérdezte.
Amikor meghallotta a város nevét, a jókedve egyből elszállt. A
fejéből minden vér kiáramlott, a világ homályossá vált. A város hat
kilométerre van Verkénytől. Hat kilométerre az anyjától, az
emlékeitől.
Még hallotta, ahogy Bodnár elmondja a menetrendet. Mindent
leokézott, majd elköszönt. Kavargott a gyomra.
Az út hosszú volt, de Bodnár megint nagyon érdekes dolgokat
mesélt. Ő többnyire csak hallgatott. Amikor megálltak egy
benzinkútnál pihenni, felhívta Tamarát, hogy elújságolja neki a jó
hírt. A felesége nagyon boldog és büszke volt az ő szorgos és
életrevaló férjére. Azt mondta, este majd megünnepelik. Kroszner
tudta, hogy Tamaránál ez nem szexet jelent, hanem azt, hogy főzni
akar valamit. Ami ünnepnek aligha nevezhető.
Végül nem okozott neki problémát Verkény közelsége. Sok emléke
volt a szomszédos városról is, ahol Bodnár tárgyalt. Ide jártak be a
szüleivel, ha nagyon ritkán megnéztek egy mozit, vagy vásároltak
valamit, amit otthon nem lehetett kapni. Az apja egy ideig itt
dolgozott, aztán már csak inni járt ilyen messzire.
Amíg a főnöke a megbeszélésen volt, ő a belvárosban nézelődött.
Egy pillanat erejéig minden emberben az anyját vélte felfedezni.
Másokban az apját. Itt mintha megállt volna az idő: változatlanul
szürke és unalmas volt minden. Az sem elképzelhetetlen, hogy a
holtak lelkei járják az utcát. Ha az apja egy szellem, keresve sem
találhat jobb helyet a kísértésre.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy majdnem fellökött egy
fiatal lányt. Elnézést kért, de a lány ijedt tekintettel és némi
csodálkozással nézett rá, majd szinte futva továbbállt. Talán ő az
egyetlen élő ember a városban, a szellemek pedig
birtokháborításnak és fenyegetésnek tekintik a jelenlétét.
Nem volt kedve az üres utcán maradni, inkább keresett egy
kávézót. Új hely, az ő idejében itt még ruhaüzlet működött. Szép,
tiszta és modern, mintha nem is ugyanazon a településen lett volna.
Viszont ő az egyetlen vendég. Átnézte a helyi lapot, amelyben egy
verkényi hír is szerepelt: tömegverekedés volt a kocsmában (hol
máshol?), egy férfit súlyos koponyasérülésekkel szállítottak
kórházba.
A régi jó dolgokból minden megmaradt – gondolta.
Három és fél órát üldögélt a kávézóban, és mivel pofátlanságnak
érezte volna, hogy csak úgy foglalja a helyet, megivott négy kávét.
Mire Bodnár végre telefonált, hogy menjen érte, már betéve tudta
a megye összes hírét két hétre visszamenőleg. A kávézó tulajdonosa,
úgy tűnik, nem számolt idegen vendégekkel, mert a helyi újságon
kívül semmi másra nem fizetett elő.
Már menni készült, amikor egy fiatal lány lépett be az ajtón, így
máris megduplázódott a létszám. Kroszner felismerte: az a lány volt,
akit fellökött az utcán néhány órával korábban. Megpróbált elbújni
az újság mögé, de a lány már kiszúrta – nem volt nehéz dolga –, és
megindult felé.
– Szóval itt tölti az idejét – mondta, ahogy az asztalhoz lépett –,
ha éppen nem nőket lökdös fel az utcán.
– Nézze, én igazán sajnálom – válaszolta Kroszner. –
Elbambultam.
– Ennyivel nem ússza meg – mondta a feltűnően vékony, ám
vörös, vállig érő hajának és nagy barna szemének köszönhetően
mégis csinos lány. Intett a pincérnek, megrendelte a legdrágább
desszertet, majd leült Krosznerrel szemben.
– A vendégem – mondta Kroszner.
– Én is úgy gondoltam.
A pincér kihozta az édességet.
– Szóval? – mondta a lány.
– Szóval mi?
– Nem idevalósi.
 – Nem.
– Szóval?
– Ó, sofőr vagyok, az utasomat várom.
– Nem hangzik izgalmasan.
– Mert még soha nem ült mellettem.
– Azt is így szerezte? – mutatott a lány Kroszner orrára, ami még
mindig be volt dagadva, és egy seb éktelenkedett rajta.
– Belebotlottam egy tuskóba – válaszolta.
– Értem. És honnan jöttek?
– Messziről.
– Hú, nagyon titokzatos – nevetett a lány, miközben egy nagy
falatot lapátolt a szájába. – Van neve is?
– Barna. Kroszner Barna.
A lány megint nevetett.
– Nem magának. A városnak, ahonnan jött. De igaza van: Kovács
Dina – mondta, és kezet nyújtott a férfinak.
– Érdekes név – mondta Kroszner, ahogy megrázta a lány csontos
kezét.
– Kellett valami a Kovács mellé, ami feldobja. Először jár nálunk?
Kroszner egy másodpercig habozott, majd bólintott.
– És?
– Szép.
– Jól hazudik – kacagott a lány. Bár sokat nevetett, és nagyon
magabiztosnak tűnt, Kroszner mégis érzett a lányban valami
szomorúságot. Megérezte az ilyesmit. Ott ül az emberek vállán, és
nyomja őket lefelé. Csak meg kell látni.
– És maga itt él? Hogy bírja?
– Itt élek és kibírom. Van rosszabb is.
– És mit csinál, ha épp nem férfiakkal vendégelteti meg magát?
 – Újságot írok. A helyi lapnak.
– Szóval maga írja ezt? – kérdezte Kroszner, és felemelte az
ölében heverő újságot.
A lány a fejét rázta.
– Nem, az egy online újság.
– Gyakornok?
– Már miért volnék gyakornok?
– Gondoltam, még egyetemista. Olyan fiatalnak tűnik – mondta
Kroszner, de a mondat végét már csak nagyon halkan.
A lány felpillantott a desszertjéből. Krosznernek csak ekkor tűnt
fel, hogy eddig nem nézett a szemébe.
– Ha fel akar szedni, akkor ajánlom, hogy jó számot mondjon.
– Húsz, és nem akarom felszedni – Kroszner a jegygyűrűjére
mutatott.
– Huszonnégy, és szedtek már fel ilyennel az ujjukon.
– Hát, én nem fogom. Mindenesetre örültem – mondta Kroszner
és felállt.
– Legközelebb is fellökhet, ha erre jár – mondta a lány.
– Nem fogok többet erre járni – válaszolta Kroszner, és kilépett az
ajtón.
Tetszett neki a lány, és biztos, hogy öt-hat évvel ezelőtt nem állt
volna fel az asztaltól. Ugyanakkor sajnálta is, amiért egy ilyen
helyen kell rohadnia.
Ahogy a parkoló felé sétált, a szeme megakadt egy kirakaton. Az
üvegen túl iskolai tabló volt kitéve. A tucatnyi gyerek képe fölött,
középről az anyja nézett rá szigorú tekintettel. A verkényi iskola
tablója. Behozták a városba, hogy mindenki megcsodálhassa, és
hogy neki újabb és újabb szenvedést okozzanak. Az emlékek hosszú
éveken át békén hagyták, de ez nem a háború végét jelentette.
Korántsem: csak az erejüket gyűjtötték, hogy aztán olyan
offenzívába kezdjenek, amibe Kroszner belepusztul. Hat éve nem
látta az anyja arcát. A vonásai még keményebbek lettek, a szeme
még üresebb, a bőre még fakóbb. De nem öregedett: ötvennégy éves
volt, tizenöt éve özvegy és magányos, de az idő mégsem talált rajta
fogást.
Még az idő se kíváncsi rá – gondolta.
A gyerekek arcát nézte, akik körbevették az anyját. Vajon mit
tudnak róla? Tudják, hogy egy szörnyeteg tanítja őket? Hogy a
kedves, de kissé merev Iza néni bármire képes, ha a körülmények
úgy kívánják? Nem tudnak szart sem. Ő sem tudott semmit.
Gyerekkorában sokáig úgy gondolt az anyjára, mint aki majd egy
szép napon megmenti őt. Ezt az illúziót csak lassan sorvasztotta el
az anyja tétlensége, nemtörődömsége, rezignáltsága. Az anyja nem
volt hős, hogy megmentse, de talán még ember sem volt, hogy
egyáltalán felmerüljön benne, hogy megmenthetné.
Közel hajolt az üveghez, és mélyen az anyja szemébe nézett. Az
embert kereste vagy az állatot, nem tudta. Nem talált semmit. És –
meglepő módon – nem is érzett semmi különöset.
A démonok elillannak, ha megpillantod őket.

***

Este hét óra volt, amikor ráfordult az autópályára, és elindult

hazafelé. Bodnár, vélhetően a kimerítő nap miatt, nem volt beszédes
kedvében, így az utat csendben tették meg.
– A kocsit másnap délelőtt kell visszavinnie – mondta Bodnár, és
elterült a hátsó ülésen.
Krosznernek a városról, amit éppen csak elhagytak, egy másik
város jutott eszébe: Szentes, ahol az intézetis évei java részét
töltötte. Több helyen is megfordult az országban, mielőtt odakerült
volna. Szentesen aztán közel két évig vegetált. Mert vegetálás volt
az, semmi más. Az iskolát nagy ívben elkerülte, a barátok – ha
egyáltalán annak lehetett őket nevezni – jöttek-mentek, a nevelők
pedig annyit sem foglalkoztak velük, mint a kivert kutyával. Egész
nap a téglagyári tó partján lopták a napot, és nézték, ahogy a
vegyszerektől koszos és bűzös vízen megcsillan a napfény. Szívták a
cigarettát, itták a sört, és elképzelték, hogy milyen csajokat fognak
megdugni, ha majd elkerülnek innen.
Szentes ugyanilyen szürke és halott volt, mint ez a város,
ugyanilyen kóbor lelkek rótták az utcákat, akikből az élet a remény
utolsó szikráját is kipofozta. A nevelők majdnem olyan gyakran
váltották egymást, mint a gyerekek. Néha jött egy-egy fiatal, a
főiskoláról éppen csak kikerült smasszer is, akiben még lobogott a
tenni akarás és az ügybuzgóság. Néhány hónapig pörögtek, szívvel-
lélekkel csinálták a dolgukat, de az a hely nem a szívnek és nem a
léleknek való volt. A többség elmenekült még azelőtt, hogy Szentes
csendes melankóliája rájuk ragadt volna. Aki maradt, hamar
begubózott, és gyorsan megtanulta, hogy az intézetis gyerek csak
egy dologból ért: a verésből. Az olyanok, mint Kroszner, abból sem
értettek, mert egy ötvenkilós nevelőnő semmi újat nem tudott
mutatni a fénykorában száztíz kilós apjához képest. Ő némán tűrt,
de volt olyan társa, aki visszaütött, és egy tizennégy-tizenöt éves srác
bizony nagyobbat tud ütni, mint egy szerencsétlen smasszerlány. A
nevelőkön emiatt sokkal több kék-zöld folt volt, mint bármelyik
gyereken.
Egyetlen férfi nevelőjük volt csupán, egy idős, már a
nyugdíjkorhatárt is fényévekkel meghaladó bácsi, aki vénségére
annyira szenilis lett, hogy a hadseregbe képzelte magát. Gyakran
járt egyenruhában dolgozni, a fiúkat felsorakoztatta egy sorba, és
eligazítást tartott nekik. Akinek nem volt elég fényes a cipője vagy
rendesen begombolva az inge, arra ráhúzott egyet a sétapálcájával,
amit ő marsallbotnak képzelt. A fiúk nagyon is élvezték a katonásdit,
sokan közülük később a valódi hadseregben kötöttek ki.
– Ha nem tisztelnek, nem leszek önökkel tisztességes – mondta az
öreg mindig. Végül úgy halt meg, hogy néhány fiú petárdát dobott a
széke alá, amíg a tornácon aludt. A vén ezredes azt hitte, hogy
visszajöttek az oroszok, és ott helyben infarktust kapott.
 Ha éppen nem a tóparton lopták a napot, és nem öregembereket
küldtek a másvilágra, a boltokból lopkodtak. Nem is azért, mert
szükségük volt onnan bármire, pusztán csak az izgalom kedvéért.
Hogy történjen valami. Néhány srác igazi profi tolvajjá vált, mire
kikerült az intézetből. Kroszner mindig velük ment, de csak egy-két
alkalommal lopott. Nem volt oda az izgalmakért, úgyhogy csak leült
a bolttal szemben, és várta, hogy mikor jönnek ki a többiek. Ha
futva robbantak ki a boltból, mert valami balul sült el, akkor
csatlakozott hozzájuk, mert ezt a részt, a teljes erőből sprintelést
imádta. Miközben futott, nyomában a dühös boltossal, úgy érezte,
soha nem áll meg. Azt képzelte, hogy ő és a társai csak futnak majd,
amíg el nem érnek valahová. Arról, hogy hová szeretne eljutni,
akkoriban még fogalma sem volt, de még egy évtizeddel később sem.
Amikor huszonegy évesen megérkezett a városba, ahol azóta is
lakik, és beállt a kőművesek mellé segédmunkásnak, azt gondolta,
hogy ennél többre sose juthat. Csak néhány évvel később kezdett
többre vágyni: leérettségizett, és kitanulta a pincérszakmát. Ennél
több viszont biztosan nincs benne, ez a meggyőződésévé vált.
Tamara a kapcsolatuk elején még nógatta, hogy jó esze van,
próbáljon meg egy főiskolát vagy egyetemet, de Kroszner a tanulás
gondolatától is irtózott. És félt a kudarctól is; az egyetemet nem
éppen exnarkós lelenceknek találták ki.
Tamara így is sokat segített neki: a szipuzást is csak akkor hagyta
abba teljesen, amikor megismerkedtek, néhány éve pedig a lány
hatására leszokott a cigarettáról is. Az előbbi soha, az utóbbi viszont
még mindig hiányzott neki.
Késő éjszaka volt már, amikor leparkolt a házuk előtt. Elégedett
volt: az utas épségben otthon, a kocsi egy darabban.
Tamara ébren várta, a konyhában ült egy csésze kakaó mellett.
Nem tűnt jókedvűnek.
– Azt mondtad, nem jelent fel – mondta. A hangja remegett az
idegességtől.
 – Ki?
– Az a fickó, az a dagadt paraszt, akinek nekiestél.
– Tényleg azt mondtam.
– Tényleg? Akkor ez mi? Ma jött a postával – mutatta a lány, és
remegő kézzel a férje kezébe nyomott egy nyitott borítékot,
amelyben egy idézés állt.
Kroszner forgatta a papírt a kezében, átolvasta a pársoros levelet
újra és újra. Nem Szokoli jelentette fel. Ez még egy korábbi eset egy
másik fickóval. Tamarának erről nem beszélt. Néhány hónapja
történt, amikor Debrecenbe ment egy utassal. Már letértek az
autópályáról, egy mezei kétsávos úton mentek. A BMW-s a
semmiből bukkant elő a bal oldalon. Az egész kocsisort egyszerre
akarta megelőzni, de elszámolta magát: a szembejövő busz elől csak
egyfelé menekülhetett, Krosznerék sávjába. Kroszner odébb kapta a
kormányt, hogy ketten is elférjenek a sávban, de a BMW-snek ez
nem volt elég. Dudált és úgy leszorította őket, hogy félig már az
árokban voltak. Kroszner utasa üvöltött, ő maga is bepánikolt. Ha
befékez, beléjük rohannak hátulról, ha elveszti az uralmát a kocsi
felett, és megpördül, mindenki beléjük rongyol. Így is, úgy is
megdöglenek.
Úgy szorította a kormányt, ahogy csak bírta, végül sikerült
egyenesben tartani a kocsit. A BMW-snek jutott annyi hely, hogy
elférjen a busz és Kroszner kocsija között. A szíve kalapált, a
homlokáról csorgott az izzadtság. Az utasa a mellkasát dörzsölte, de
szerencsére nem kapott infarktust. Csak a BMW-s nem zavartatta
magát: néhány száz méterrel előttük újabb őrült manőverbe kezdett.
Egy debreceni parkolóházban állt meg a kocsival. Alig volt néhány
autó a szintjükön, de a BMW ott volt. Kroszner meggyőződött arról,
hogy senki nem látja, és hogy a kocsi nincs beriasztózva, majd
kiszúrta a bömbi összes kerekét. Ezzel talán vége is lett volna a
történetnek, és talán még feljelentésre sem kerül sor, ha a
lépcsőházban dolgozó festők nem éppen akkor mennek ebédelni, és
nem hagynak ott mindent.
 Kroszner fogta a fehér zománcfestéket, és a fekete BMW-re
öntötte az egész vödröt.
Aztán visszaült a saját kocsijába, és elhajtott.
Fogalma sem volt, a fickó – egy bizonyos Urszán Róbert – hogy
jött rá a tettes kilétére, mindenesetre feljelentette garázdaságért.
Az elkövetkező hét csütörtökén jelenése van a Hajdú-Bihar
megyei rendőrkapitányságon, ahol gyanúsítottként hallgatják ki.
– Nem bírsz magaddal, igaz? – kérdezte Tamara. – Ha lehetőség
van egy kis balhéra, te egyből belemész. Megvered, vagy
tönkrevágod a kocsiját, mindegy, csak baj legyen. Mi lesz, ha
lecsuknak?
– Nem embert öltem, csak… átfestettem egy autót. Nem csuknak
le.
– Mert te már csak tudod, ugye? Hogy kit és miért vágnak sittre.
Mondjuk, nem lesz nagy különbség: most is alig vagy itthon.
– Ez a munkám, Tami, ezt már megbeszéltük.
– Azért ez a munkád, mert neked ennyi elég. Lehetne jobb melód
is, ha akarnád, de te nem akarsz szart se, csak bántani mindenkit.
Főleg engem. Tudod mit? Talán mégis igazad van: az apád tényleg
benned él tovább. Az is csak pusztítani tudott, és te sem tudsz mást.
– Ezt ne! – förmedt rá Kroszner a feleségére. – Ezt még viccből
se!
Tamara felállt az asztaltól.
– Miért ne? Talán felidegesítelek? Kezd elborulni az agyad? –
egyre közelebb lépett a férjéhez. – Mi lesz? Megütsz?
Kroszner hátrálni kezdett, ahogy a felesége közeledett.
– Ha meg akarsz ütni, üss meg most! – Az asszony már szinte
kiabált. – Nincs értelme várni, hadd derüljön ki most, hogy kihez
mentem férjhez. Szólítsalak Sanyi bácsinak, úgy könnyebb?
Kroszner soha nem gondolta volna, hogy a felesége ennyire aljas
is tud lenni. Olyan sebeket tépett fel, amelyekről tudja, hogy a
legjobban fájnak.
– Sose bántanálak – mondta Kroszner.
Tamara még közelebb ment, az arcuk már szinte összeért.
– Már bántasz, úgyhogy gyerünk, üss meg!
– Miért csinálod ezt?
– Mert látni akarom az apósom. Rajta, üss már meg!
– Állj már le!
– Állíts le!
– Nem.
– Mi a baj, Sanyi bácsi? – Tamara a földre térdelt, a férje elé. –
Csak a gyerekeket szereti?
Kroszner megragadta a felesége csuklóját. Erősen, sokkal
erősebben, mint szerette volna. A lány hátrahőkölt, és üvöltött:
– Takarodj innen!
Kroszner még néhány másodpercig némán bambult maga elé,
aztán megfordult, és kiment az ajtón.
Kint hűvös szél fújt, rajta pedig nem volt kabát. Megcsapta a
hideg, de ami igazán megdermesztette, az belülről jött. Fogalma sem
volt, hogy mit gondoljon magáról.
Beült a kocsiba, és elhajtott.
Az éjszakát az autóban töltötte egy városszéli bevásárlóközpont
parkolójában. Nem nagyon tudott aludni, de nem bánta: így
legalább a rémálmok nem gyötrik. A valóság is éppen elég volt.
Reggel egy hajléktalan ébresztette, aki bekopogott az ablakon, és
aprót kunyerált. Kroszner elhajtotta.
Hazavezetett, de a feleségét már nem találta otthon. Ledőlt a
kanapéra, és megpróbált aludni egy kicsit. Csak forgolódott, és a
falat bámulta.
Nem ütötte volna meg – mondogatta magának, és ahogy egyre
többet hajtogatta, egyre inkább el is hitte. Soha nem emelt kezet
egyetlen barátnőjére sem, még fiatalabb korában sem, amikor
sokkal több indulat feszült benne. Tamarával szemben pedig még a
hangját sem emelte fel soha. De a lány provokálta, és ő – ha csak a
másodperc törtrészéig is – elvesztette az önuralmát.
Talán mind így kezdik – gondolta. Egy másodpercnyi indulat,
amit még el tud fojtani az ember. Aztán a következő már két
másodperc, és sokkal nehezebb kontrollálni. Aztán lassan a
másodpercek tébolyult percekké állnak össze, és szétmarják az
önkontrollt, mint valami sav.
Eddig nem hitte, hogy ez nála is bekövetkezhet, de az előző este
után, amikor elmerült a káoszban, már nem volt ebben olyan biztos.
De kész volt küzdeni, kész volt bármire, hogy féken tartsa a
magában szunnyadó állatot, mert Tamara miatt megérte.
Mindig érzi a testében-lelkében, hogy az apja fia, mindig ott
motoszkál majd benne a kísértés, amely másfelé viszi, de soha nem
enged neki.
Megszólalt a telefon: Bodnár hívta. Két nap múlva, pénteken
számít rá az autó kiválasztásánál. Mennek egy nagy kört a városban
– már bérelt is autót –, és megnézik a kínálatot. Krosznernek semmi
kedve nincs az egészhez. És igazság szerint semmivel sem ért jobban
az autókhoz, mint a főnöke.
Tamara túlteszi magát ezen is – gondolta. Hogy ő maga képes
lesz-e túllépni, vagy ezentúl minden veszekedésnél attól retteg majd,
hogy elszabadul benne a pokol… Ez a jövő zenéje. Élt már
félelemben, méghozzá elég sokszor, de saját magától még soha nem
kellett félnie. Ez a fajta félelem másképpen működik, mint a többi:
gúzsba köti, és lebénítja az embert. Ebből nem lehet energiát
meríteni, nem lehet mindig előre és előre menekülni előle. Fél a
saját természetétől, és ez egy életre szól. Nincs Weiss Józsi, aki
beronthatna, és elpusztíthatná. A rettegés emléke azonban
megmaradt. Félt, amikor elvitték a szülői házból, félt, amikor egy új
intézetbe került. Rettegett, amikor felébredt a felüljáró alatt azon a
sorsfordító reggelen, mert elképzelése sem lehetett arról, hogyan
tovább. És félt most is, hogy apa lesz, mert fogalma sem volt arról,
hogy a sors milyen jövőt tartogat neki. Most pedig már önmagától is
félnie kell, mert már ő sem kiszámítható.
Ehhez képest az apja óramű pontossággal működött. Bár azt nem
tudta, hogy pontosan mikor jön a következő pofon, de hogy jön,
abban biztos lehetett. A jövő átlátható volt, nem kellett félnie tőle.
Az igazi félelmet a második intézetében tanulta meg. Ha itt egy
gyerek rossz fát tett a tűzre – ellentétben a többi intézettel –, nem a
nádpálcához nyúltak, hanem beküldték egy szobába, ahol történt
vele valami. Hogy mi, az az intézetisek számára titokban maradt.
Akik kijöttek a szobából, nem szóltak egy szót sem. Órákat
töltöttek bent, majd olyan holtsápadt, meggyötört arccal jöttek ki,
mint akik a háborúból tértek vissza. Egyetlen szót sem lehetett
kihúzni belőlük, hogy mégis milyen kínokat éltek át abban a
helyiségben. A tizenhárom éves Kroszner Barna rettegett attól a
szobától. Álmában elkapták, behurcolták, és ott szöges vasakkal és
tűkkel estek neki.
Annyira tartott a szobától, hogy mindig jól viselkedett. Legalábbis
egy ideig, mert aztán csak nem bírt magával, és azt az idióta Lókner
Lacit belegyalulta a betonba.
Ment szépen a szobába. Ott ült a folyosón, várta, hogy kinyíljon az
ajtó, és belépjen a szörnyek birodalmába. Annyira félt, hogy csak
iszonyatos erőfeszítések árán tudta visszatartani a vizeletét. A keze
izzadt, a szája teljesen száraz volt. Úgy érezte, képtelen lesz felállni a
székről. Úgy kell majd becipelniük, és akkor már azt csinálnak vele,
amit akarnak.
Végül kinyílt az ajtó, ő összeszedte minden bátorságát, és belépett
a kínzókamrába. Nem voltak odabent izzó vasak és korbácsok, csak
egy fiatal lány. Az intézet a progresszívebbek közé tartozott, ahol
már a ’90-es évek elején is gyermekpszichológust alkalmaztak. Az ő
irodájában találta magát. És ez a lány bizony értette a dolgát: a
legvadabb tizenéves srácból is bőgőmasinát csinált a foglalkozás
végére. Akik megjárták ezt a lelki kanosszát, soha nem beszéltek róla
a társaiknak: az intézetben mindig, minden körülmények között
keménynek kellett mutatkozni. Az a síró kislány, akivé a
pszichológus előtt ülve váltak, nem fért bele az imidzsbe. Kroszner
sem beszélt senkinek arról, ami odabent történt.
Megszólalt a mobilja.
– Igen?
– Kroszner Barnabás? – szólt bele egy fiatal, lányos férfihang.
– Én vagyok – válaszolta.
– Rigó István őrmester vagyok a verkényi rendőrkapitányságról.
– A verkényi rendőrkapitányságról… – ismételte meg Kroszner
kétkedve.
– Ó, igen. Tudja, amióta város lettünk, ilyenünk is van.
Krosznernek rémlett, hogy a koszfészek a maga pár ezer lakosával
városi rangot kapott.
– Kroszner úr, az ön édesanyja, Kroszner Sándorné, született
Sipos Izabella.
– Kérdezi vagy mondja?
Az anyja – gondolta. Már megint az anyja.
A telefon másik végén a fiatal rendőr hallgatott. Kroszner érezte,
hogy a szavakat keresi.
– Mi van vele? – törte meg Kroszner a csendet.
– Az édesanyja elhunyt – válaszolta Rigó.
Kroszner eddig állt, de most leült a kanapéra. Az első dolog, amit
érzett, a meglepettség volt. Nem számolt az anyja halálával. Az a nő
elpusztíthatatlannak tűnt, aki túlél mindenkit, és generációkon át
mérgezi a földet.
A rendőr a vonal túlsó felén egy ideig nem szólt. Majd
megszakította a csendet.
– Kroszner úr? – kérdezte végül.
– Igen?
 – Megértem, ha ezt most nehéz feldolgozni, és egy ekkora csapás
bizonyára…
– Jó, jó – szakította félbe Kroszner –, azért el ne bőgje magát.
Az őrmester ismét hosszan hallgatott.
Krosznerben a meglepettségből lassan megkönnyebbülés lett. Az
utolsó szál, ami a múlthoz kötötte, megszűnt létezni. Az anyja eddig
is csak egy démon volt számára, aki most már halott démon: sokkal
kevésbé tud beleszarni az életébe.
– Kroszner úr, a körülményekről kell még tájékoztatnom – a
rendőr lassan beszélt, mint aki magában a rendőrképzőn tanult
sémákat próbálja felidézni.
– Nézze! – vágott közbe ismét Kroszner. – Maga szerint most halt
meg az anyám, számomra viszont ezer éve halott. Szóval nem kell ez
a hivatalos hangnem, csak bökje ki, hogy mi történt vele.
Elgázolta az iskolabusz, vagy simán csak megnyílt alatta a föld?
– A helyzet sajnos nem ilyen egyszerű. Az édesanyja
feltételezhetően bűncselekmény áldozata lett…
– Bökje már ki! – förmedt rá Kroszner.
– Talán jobb lenne ezt személyesen, úgyis le kellene utaznia
hozzánk. Tudja, elrendezni a dolgokat, meg nekünk is lenne néhány
kérdésünk.
– Kérdezzen most!
– Kroszner úr, így is, úgy is kénytelen lesz leutazni, szóval…
– Ha azt gondolja, hogy elutazom az ország másik felébe, hogy
elmondjam, évek óta nem láttam az anyámat, és nem is tudok róla
semmit, akkor téved. Tessék, elmondtam most, úgyhogy maga is
kinyöghetné végre, hogy mi történt az anyámmal.
– És a temetés?
– Kaparják el valahová, de ha rám hallgatnak, öntenek rá három
réteg betont, mert a végén még kimászik a föld alól.
Ismét hosszas csend következett.
 – A nyomozás jelenlegi állása szerint az édesanyja gyilkosság
áldozata lett. – Az őrmester ismét visszatalált a hivatalos
hangnemhez. – Ennél bővebb tájékoztatást jelenleg nem áll
módomban adni. Viszont kérem, hogy két napon belül jelenjen meg
a verkényi kapitányságon, ahol tisztázzuk a részleteket.
Kroszner lerakta a telefont.
 5.

Megpróbálta felhívni Tamarát, de a felesége mobilja nem volt

elérhető. Az irodán keresztül sem tudta megcsípni, mert
akárhányszor hívta, mindig foglaltat jelzett.
Ült a halott apósa és anyósa sötét, komor nappalijában, és a
frissen meghalt anyján járt az esze. Aki gyilkosság áldozata lett.
Kroszner – saját magán és a halott apján kívül – senkit nem
tudott elképzelni, akinek érdekében állhatott volna megölni az
anyját. Hat év persze nagy idő, és az anyja akár összeszedhetett egy
raklapnyi ellenséget ez alatt az idő alatt, de a (megboldogult) Iza
néni mindig mindenkivel jó viszonyt ápolt. Ha idegenekről volt szó,
Kroszner nem ismert az anyjánál simulékonyabb természetű
embert. A férje verte őt is meg az egy szem fiát is, és ő karba tett
kézzel nézte. A diákjai imádták, mert az ő óráin mindent meg
lehetett tenni.
Krétacsatáztak, vagy egymást gyepálták, Iza néni meg csak tűrt és
mosolygott. A többi tanár a fenyítés legkreatívabb formáit fejleszti ki
az évek során, a hangos tombolástól a fizikai erőszakig, az ő anyja
meg csak állt a tábla előtt, és gyönyörködött a körülötte fortyogó
káoszban. Őt nem tanította ugyan, de néhány helyettesítés
alkalmával megtapasztalhatta, hogy az anyja a hivatásában is
ugyanolyan tehetetlen, mint a családi életében.
A szomszéd az ő fiát vádolja lopással? Iza néni csak ül és bólogat.
A gyermekorvos szerint furcsák ezek a sebek a fián? Iza néni
szerint a gyerek hülye, és nem tud vigyázni magára. A férje elissza a
havi fizetését? Kroszner Sándorné szerint ilyen az igazi férfi. Weiss
Józsi sokkolóval süti meg a férjét? Az anyja még csak fel sem áll az
asztaltól.
Szóval Kroszner Barnának még csak esze ágában sem volt
eltemetni az anyját. Megsiratni még kevésbé akarta. Mégis úgy
döntött, hogy elutazik Verkénybe. Nem a gyász és nem is a
kötelesség hajtotta, hanem a puszta kíváncsiság. Érdekelte, hogy
kinek volt annyira a bögyében a jóságos Iza néni, hogy kivonja őt a
forgalomból. Látni akarta azt az embert, és meg akarta szorítani a
kezét, hogy köszönetet mondjon neki.
Még egyszer megpróbálta elérni Tamarát, de a lány még mindig ki
volt kapcsolva. Hagyott neki egy rövid és lényegre törő üzenetet.
Anyám elpatkolt. Megyek Verkénybe. Majd jövök. Ezután beült
Bodnár bérelt autójába, és elindult azon az úton, amin néhány
nappal korábban már egyszer végigment. Útközben felhívta a
kölcsönzőt, és Bodnár nevére kibérelte még két napra az A6-ost.
Majd pénteken kifizeti neki a különbözetet. Talán megérti.
A több száz kilométeres út ezúttal sokkal hosszabbnak tűnt. A
kocsin még érvényes volt a matrica, úgyhogy az autópályán hajtott,
de a kilométerek sehogy sem akartak fogyni. Háromszor is megállt
egy benzinkútnál pihenni.
Tizenkilenc éve nem járt Verkényben, és ha rajta múlik, soha be
nem teszi a lábát a faluba – vagyis városba. Verkény mindig is egy
isten háta mögötti, jelentéktelen és lepusztult hely volt, az eltelt
évtizedek aligha javítottak a helyzeten. A fatelep rögtön a
rendszerváltás után bezárt, amikor ő még gyerek volt. Addig a falu
lakosságának java része ott vagy a tsz-ben húzta a kőkemény igát, de
miután mindkettőre lakat került, az emberek más elfoglaltságot
találtak maguknak: a csendes rothadást.
Lehajtott az autópályáról, és rátért a Verkénybe vezető útra. A
hátralévő tizenhárom kilométer a semmi birodalmán vezetett
keresztül. Verkényig nem volt egyetlen falu sem az úton, egyetlen
autó nem jött szembe, nem előzte meg. Ha tényleg le lehet menni a
térképről, hát ő most megtette.
Végül elérte a völgyet, és lassan legurult a szülőfalujához vezető
úton. Az Audiba szerelt GPS feladta a harcot: Verkény nevű
települést nem ismert. A kijelző szerint egy nagy kék folton egy
másik nagy folt felé haladt. A hang egyre csak azt hajtogatta, hogy
forduljon vissza. Kroszner a szíve mélyén egyetértett vele, mégis
kikapcsolta a készüléket, és folytatta az útját.
A Verkényt körülölelő két hegy – amit csak a helyiek gondoltak
annak, egyébként még dombnak is kevés – sokkal kisebbnek tűnt,
mint ahogy azt gyermekkorában látta, mégis sokkal fenyegetőbbnek
hatott. Az elvonulóban lévő esőfelhők vele együtt ereszkedtek a
városra. Ehhez a szürkeséghez képest a szomszédos település, benne
a vidám-szomorú Dinával már-már színes vurstlinak hatott. A
távolban a fatelep gyárkéményei sötéten meredtek a miattuk
hamuszínűvé vált ég felé, mintha a bocsánatáért esedeznének.
Lefelé nézve már láthatóvá váltak a kusza zűrzavarban egymásba
fonódó utcák: a városrendezés ismeretlen fogalom volt errefelé.
Mégis, a belvárost kivéve, ahol a polgármesteri hivatal, a posta és
a régi mozi impozáns épülete állt, minden ház olyan volt, mintha
klónozták volna akármelyikről. Az építészeti stílusok még mindig az
1970-es éveket tükrözték. A város határában állt csak néhány újabb,
merészebb építésű lakóház, éles kontrasztot alkotva a tőlük alig pár
száz méterre elhelyezkedő ólomszínű lakóteleppel.
Nem kanyarodott le a főútról a verkényi elágazásnál.
Továbbhajtott még tíz kilométert, és a várost megkerülve, egy
másik bekötőúton keresztül érkezett meg szülőfalujába. Így nem
kellett elhajtani az anyja háza előtt, ami amúgy útba esett volna a
polgármesteri hivatal épületében működő rendőrkapitányság felé.
A kerülő következtében viszont egész Verkényen keresztül kellett
mennie, hogy elérje a célját. Délután fél három volt, az utcák
kihaltak. Nyugdíjasok támaszkodtak a kerítésnek, és kémlelték a
nem létező járókelőket, olyan tekintettel, mint akik minden
felbukkanó alakban a kaszást látják. A belváros közelében lévő
parkban fiatal anyukák tolták a babakocsikat, körülöttük apróságok
nyüzsögtek. A kocsmából egy idős részeg hullott ki, egyenesen neki
a biciklijének. Aztán valahogy feltápászkodott, és elkerekezett.
Aki itt él, az vagy iszik vagy baszik – vonta le a következtetést
Kroszner. Mindig is így volt ez.
 A verkényi általános iskola ronda, robosztus épülete közvetlenül a
polgármesteri hivatal szomszédságában állt. Az elmúlt húsz év nem
hagyott rajta nyomot: nem lett sem szebb, sem csúnyább, pontosan
ugyanolyan volt, mint Kroszner idejében. És ez az egész városra
jellemző. Verkényben a változást nem években, hanem csak hosszú-
hosszú évtizedekben lehetett mérni. A 21. század majd ötven-hatvan
év múlva ér ide, ha marad addigra bárki is, hogy megérje. Az öregek
nyilván nem fogják, a fiatalok pedig nem várnak, inkább elmennek
oda, ahol már beköszöntött az új évezred.
Leparkolt a rendőrség előtt. Látta, ahogy az épületben valaki
elhúzza a függönyt, és kikémlel mögüle. Számított erre. Sejtette,
hogy az anyja halála és az ő felbukkanása eseményszámba megy
majd a faluban, amiről boltban, kocsmában, otthonokban
megindulnak majd a pletykák.
Nem számít – pár nap, és árkon-bokron túl lesz, és soha, ezúttal
valóban soha, nem néz majd vissza.
– Nem semmi kocsi – mondta Rigó őrmester, ahogy puhán
megrázta Kroszner kezét.
Az aprócska irodában rajta kívül még egy diszpécser dolgozott.
Ennyi volt a verkényi rendőrőrs.
– Egy barátomé – válaszolta Kroszner kurtán.
Rigó hellyel és kávéval kínálta a férfit, mindkettőt elfogadta.
– Örülök, hogy végül mégis eljött – mondta a rendőr.
Kroszner egy félmosollyal jelezte, hogy az érzés cseppet sem
kölcsönös.
– Gondolom, szeretné tudni, hogy mi történt az édesanyjával.
– Az jobban izgat, hogy ki történt vele?
– Parancsol?
– Az érdekel, hogy ki ölte meg az anyámat.
– Sajnos egyelőre nincs gyanúsítottunk, de minden tőlünk
telhetőt…
 – Igen, igen. Persze. Szóval fogalmuk sincs, hogy ki volt.
– Még nincs. De ha megengedi, ismertetném az ügyet, Kroszner
úr.
– A maga ügye, Rigó őrmester? Maga nyomoz?
– Jelenleg igen. A felettesem, Takács százados úr sajnálatos
módon kórházban fekszik. Lábtörés, tudja. De tájékoztatom a
nyomozás eredményéről, ő pedig tanácsokkal lát el.
– Csodálatos. Egy nyomorék százados és egy zöldfölű őrmester.
– Minden tőlünk telhetőt…
– Ezt már mondta.
Rigó zavartan kotorászott az iratok között. Végül megtalálta a
keresett jelentést.
– Nos, Kroszner úr, tájékoztatom, hogy a részletek felkavaróak
lehetnek.
Az őrmester átfutotta a papírt, majd beszélni kezdett:
– Az édesanyjára, Kroszner Sándornéra – született Sipos Izabella
– a tóparton, a zsiliptől néhány száz méterre találtak rá folyó hó 22-
én. A bejelentő, bizonyos Ranyhóczky Ferenc verkényi lakos pecázni
indult, amikor felfedezte a testet. A rendőrség nagy erőkkel vonult a
helyszínre – Kroszner itt halkan felkuncogott –, majd megkezdte a
helyszín biztosítását, a nyomok rögzítését. Az elsődleges, helyszínen
készült orvosszakértői jelentés is egyértelműen idegenkezűséget
feltételezett.
– Nem lehetne ezt valami emberi nyelven? – szakította félbe
Kroszner.
Rigó félretette a jelentést, sóhajtott egy nagyot, és úgy folytatta.
– Az édesanyját a lakásában megtámadták. Amennyire most
tudjuk, elég hosszan és válogatott módszerekkel megkínozták, végül
elvágták a torkát, és hagyták elvérezni. Előtte, nos… letépték a
körmeit és szilánkosra törték a lábujjait. Pengével és egy forró
vasalóval is kínozták. Miután meghalt, a gyilkos elvitte a testet, és
bedobta a tóba. Nem lehetett egy lángész, mert semmilyen
nehezéket nem tett a… ööö… hullára, így az pár nap alatt feljött a
felszínre, az ár pedig partra sodorta.
Kroszner csendben nézett maga elé.
– Mikor történt?
– Nem lehet pontosan megállapítani. A víz sajnos megtette a
maga hatását. Néhány nappal korábban.
– Ennyi? – kérdezte Kroszner.
– Nagy vonalakban igen. A szomszédok nem láttak, nem hallottak
semmit. Szerintük az édesanyja igencsak zárkózott életet élt, azóta,
hogy…
– Szóval olvasgatott egy kis történelmet? – kérdezte Kroszner
epésen.
– Viszont van itt valami: a szembeszomszéd, bizonyos Molnár
Tibor azt állítja…
– Ki ez a Molnár? Mi történt a Weissékkel?
– Ó, az öregek már meghaltak, a fiuk meg nem is volt itthon a
temetés óta. Szóval Molnár úr vallomása szerint 20-án kora
hajnalban indult dolgozni. Az autóval készült kitolatni, amikor az ön
édesanyja kirohant a házból. Zaklatottnak és idegesnek tűnt.
Először felfelé, majd lefelé indult el az utcán, mint aki keres
valamit. Molnár szerint olyan volt, mint egy őrült vagy egy
holdkóros, és egyre csak azt hajtogatta, hogy elment, elhagyott,
elment, elhagyott. Molnár megpróbálta megnyugtatni, de az
édesanyja csillapíthatatlan volt. Molnár megkérdezte, hogy kiről
beszél, mire az édesanyja a kérdést meg sem hallva visszament a
házába. Ekkor látta bárki is utoljára.
– Elment, elhagyott – ismételgette Kroszner csodálkozva.
– Igen. Azt reméltem, ön majd képes lesz megmondani, kire
gondolt az édesanyja.
– Már mondtam, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot.
 – Volt esetleg az anyja életében valaki? Úgy értem, egy férfi
esetleg.
Kroszner a fejét csóválta. Biztos volt abban, hogy az anyjának
senkije nem volt az öreg Kroszner óta. Egy életre elment a kedve a
férfiaktól.
– Ötlete sincs, hogy kire utalt? – kérdezte az őrmester.
Kroszner újra a fejét rázta.
– És a tettes? Úgy értem, ma már van DNS, meg ilyenek.
– Nem találtunk semmit, még egy ujjlenyomatot sem.
Feltételezzük, hogy az édesanyját az otthonában ölték meg, de a
helyszínt teljesen kitakarították, mire megkezdhettük a nyomozást.
Ami azért furcsa, mert mint már mondtam, az elkövető nem volt
éppen egy lángész a holttest eltüntetésével, de amúgy…
– És ez a Ranyhóczky?
– Ártalmatlan bolond a szerencsétlen. Tudja, így született, nem
normálisan.
– Azt mondja, őrült?
– Dehogy. Ilyen esőember, na, így már érti, ugye? Se oka, se
lehetősége nem volt. Ahogy igazából senkinek sem. Kihallgattunk
mindenkit, aki csak ismerte az édesanyját, még több gyereket az
iskolából is, de senki egy rossz szót nem mondott róla.
– Rablógyilkosság? – kérdezte Kroszner. Magát is meglepte, hogy
mennyire érdekli ez az egész.
– Eszünkbe jutott, mert az édesanyja pénztárcáját nem találjuk.
De azonkívül semmit nem vittek el, sem ékszert, sem egyéb
értéket.
Ráadásul túl brutális, rituálészerű átlagos rablótámadásnak.
– Dühös szülő?
– Nincs értelme találgatni, Kroszner úr. Higgye el, nagy erőkkel
nyomozunk, és biztosíthatom, hogy az elkövetőt vagy elkövetőket
rövid határidőn belül kézre kerítjük.
Kroszner felállt a székéről, és kiitta a már kihűlt kávé utolsó
cseppjeit.
– Akkor én nem is zavarom tovább – mondta, majd kezet nyújtott
a rendőrnek.
– Még valami lenne itt. Kellemetlen, tudom, de ez a munkám.
– Igen?
– Kroszner úr, ön ugye nem járt Verkényben az elmúlt egy hét
során?
– Mi a faszt akar ez jelenteni?
– Ez a munkám, uram.
Kroszner visszahúzta a kinyújtott kezét. Most már esze ágában
sem volt kezet rázni.
– Nem jártam. És elárulom, az anyám még annyira sem érdekelt,
hogy…
– Tudja ezt valaki igazolni? Hogy nem járt itt?
Kroszner habozott, és észrevette, hogy a rendőrnek ez feltűnt.
– A feleségem.
Rigó a papírjaira pillantott.
– Bánosi Tamara?
Kroszner bólintott.
– Rendben – mondta a fiatal, zselézett hajú őrmester.
– Elmehetek? – kérdezte Kroszner.
– Persze, csak egyelőre ne menjen messzire.
– Nem megyek.
Kroszner kilépett az utcára. Eddig fel sem tűnt neki, hogy
mennyire zúg a feje Rigó kérdései, az áporodott levegőjű apró iroda
és az anyja halálának körülményei miatt. De elsősorban Verkényt
okolta: még csak másfél órája van itt, de a hely máris elkezdte
mérgezni.
 Nem tudta az anyját áldozatként elképzelni, akivel egy szadista
gyilkos kénye-kedve szerint szórakozhat. Elhitte, amit hallott, de
minden porcikája tiltakozott ellene. Az anyja halála, így, ezzel a
brutalitással nem az, amire számított. Az anyjából ismét áldozat
vált, aki joggal számíthat a világ együttérzésére. Abban
reménykedett, hogy belekeveredett valamibe, és csak azt kapta, amit
megérdemelt. De kénytelen volt beismerni, hogy ilyen mértékű
kínokra még ő sem szolgált rá.
Nem volt kedve visszaülni a kocsiba, és amúgy sem volt hová
mennie. Úgy döntött, sétál egyet a városban.

***

Verkényben a nevezetességeket gyorsan végig lehetett járni, mert

nem volt belőlük egy darab sem. A városházával szemben lévő
parkban egy új szobor, egy női torzó éktelenkedett: Kroszner
iszonyatosan visszataszítónak találta. A nő hátsójára – legalábbis
feltételezhetően az volt a hátulja – valaki egy hatalmas péniszt
graffitizett. A szobor lábánál megszáradt hányás- és vizeletfoltok: a
helyiek így fejezték ki a véleményüket a modern művészetről.
Húsz évvel ezelőtt itt egy szocialista munkásokat ábrázoló szobor
volt: néhány kockás hasú, kezű, lábú és fejű férfi cipelt egy hatalmas
farönköt. Azt senki sem hugyozta oldalba, és farkakat se rajzoltak rá.
Legalábbis a rendszerváltásig, mert akkor valaki azt fújta a szoborra,
hogy „Mennek a buzik, viszik a brokit”. Hatalmas balhé kerekedett a
dologból, az akkor még működő, vagy inkább vegetáló fatelep
büszke dolgozói személyes provokációnak tekintették az üzenetet, és
a saját kezükbe vették az ügyet. Két faluszéli cigány srácot is
megvertek, mert többen azt állították, hogy ők voltak. A srácok és
néhány haverjuk később egy kiadós kocsmai verekedésben vettek
elégtételt. Hogy ők fújták-e le a szobrot vagy valaki más, soha nem
derült ki. Néhány héttel később a telep csődöt jelentett, a szobrot
pedig az új polgármester bezúzatta.
 Kroszner nézte a „Tiszta udvar, rendes ház” felirat mögött a
végpusztulással küszködő házakat. Leszakadt ereszek, hiányos
födémek és kitört, majd fóliával beragasztott ablakok jelezték, hogy
Verkény számára nincs jövő. Az udvarokból vad korcsok morogtak
és ugattak rá, az ürülékük beterítette a túlburjánzott gazt. Az
árokban egy abroncs és egy vécécsésze pihent, vélhetőleg
örökkévalóságtól örökkévalóságig.
A következő utca valamivel jobb állapotban volt, de az azt követő
ismét világvége hangulatot árasztott. Befejezetlen, vakolatlan, tető
nélküli házak sorakoztak: valakik, valamikor építkezni akartak
Verkényben, de a hatalomra törő szegénység úgy söpörte ki őket a
faluból, mint a szél. A házak falaiból növények nőttek, a téglák
között patkányok fészkeltek.
Kroszner inkább megfordult és visszaindult a belvárosba a
kocsihoz. Eleget látott.
Ha itt marad, ha nem kerül el Verkényből kamaszkorában, a
pusztulás őt is elemészti. Nem is álmodhatna olyan feleségről, mint
Tamara, vagy olyan főnökről, mint a világlátott Bodnár Lajos. Az
apja nyomdokaiba lépni itt szinte magától értetődő lett volna:
menekülni a valóság elől az alkoholba, az erőszakba, a nemlétbe.
Sok rossz tapasztalata volt az életben, sok fájdalom, lemondás és
csalódás érte, de ezek legalább tapasztalatok voltak, amik előrevitték
– vagy valamerre. Itt, az állandóság langyos mocsarában nem
szerezhetett volna tapasztalatokat. Ugyanaz az ember lenne most is,
mint tíz éve, és minden napja, hónapja, éve ugyanolyan
egyformasággal peregne le. Idővel kényelmesen elterült volna a
változtathatatlan létben, részévé vált volna az időnkívüliség, ahol fel
sem tűnik, hogy az élet elrobogott mellette.
Visszaért a kocsihoz, de nem szállt be.
Továbbindult az ellenkező irányba, a templom felé. Azt
megkerülve, néhány száz méter után az anyja házánál lyukadt ki.
Még egyszer az életben látni akarta.
 A démonok köddé válnak, ha megérinted őket – és talán a szülői
ház, ami gyermekkori emlékeiben csak a purgatóriumhoz volt
hasonlítható, sem olyan rémisztő, ha belép rajta. Eldöntötte, hogy
nem adja el a hagyatéki eljárás után – nem is tudná eladni ebben a
néptelen sivatagban. Nem akarta, hogy egy új család új
szenvedéseinek színhelyévé váljon. Ledózeroltatja a házat, a telket
pedig felszántatja. Majd a természet idővel eldönti, hogy mihez
kezdjen ezzel az elátkozott hellyel.
A templom felől idős férfi kiáltott utána. Kroszner megfordult.
Halványan emlékezett a magas, vékony papra, de a nevét nem
tudta felidézni. Már akkor is egy évtizede ápolgatta a közösség szinte
eggyé vált romlott és üres lelkivilágát, amikor Kroszner elköltözött.
Az elmúlt húsz év minden nyomora sem volt elég ahhoz, hogy
feladja, de az eltelt idő hatalmas ráncokat vésett az arcára.
Kroszner családja nem volt nagy templomba járó. Karácsonykor
meghallgatták az éjféli misét, de az apjának ez az idő is túl sok volt
alkohol nélkül. A misebor neki ásványvíz volt.
– Barnabás? – kérdezte a pap. – Fazekas Ottó vagyok, talán
emlékszik rám.
– Hogyne… atyám – válaszolta Kroszner bizonytalanul.
Kezet ráztak. Az öreg szorítása meglepően erősnek bizonyult, és
ahogy Kroszner közelebbről megnézte az arcát, nem is tűnt olyan
vénnek. A hatvanas évei elején-közepén járhatott.
– Barnabás, megdöbbenve értesültem az édesanyját ért
szerencsétlenségről. Fogadja részvétem, és higgyen abban, hogy
minden az Úr akarata szerint történik, még ha olykor nem is könnyű
ezt elfogadni. Imádkozzunk Izabella lelki üdvéért, és az Úr kegyes
lesz hozzá! Ez adjon reményt önnek is, Barnabás!
– Hát persze, reményt… – mondta Kroszner halkan. –
Mindenesetre köszönöm, ha nem is…
– Izabella igen megbecsült tagja volt kicsiny hitközösségünknek –
a pap hevesen gesztikulált, és egyre hangosabban beszélt. –
Imádkozom a lelki üdvéért, mert hinnünk kell abban, hogy Isten
okkal hív minket magához. Jézus lemondott földi vágyairól, hogy az
Atyát szolgálhassa, így nekünk sincs okunk az elkeseredésre, ha
egyik szeretett testvérünket magához hívja a Teremtő. Tudom, hogy
ezek a szavak most csak kevés vigaszt nyújtanak, de a gyász óráiban
is Istent kell dicsőítenünk, hogy Izabella testvérünket
megismerhettük általa.
– Nos, igen… – habogta Kroszner. Keveset értett Fazekas atya
szavaiból, de a szándékot értékelte.
– Mindemellett – folytatta a pap – démonok szállták meg
közösségünket. Idegenek ólálkodnak körülöttünk. Mi, akik Isten
útját járjuk, akik megszívleljük Jézus tanítását, megvetjük bűnt. A
megtévedt lelkek mindmáig közöttünk járhatnak, de a büntetésük
elől nem menekülhetnek. Remélem, Barnabás, jó hírekkel szolgál a
bűnösök kilétéről.
– Sajnos nem. A rendőrség egyelőre nem gyanúsít senkit. Úgy
tűnik, tényleg árnyékok voltak.
– István remek ember, és a szakmájában is kiváló.
– Nem vonom kétségbe.
– Ne is tegye – mondta a pap. – Izabella nővér búcsúztatására
gondom lesz. Mindemellett, ha ideje engedi, térjen be hozzám a
napokban, hogy megvitassuk a részleteket. És azért is, hogy
meséljen, mert mindig örömmel hallom távolba szakadt testvéreim
történeteit, akik máshol és másképpen keresik Istent, valamint
Jézus mártírhalálának igazságát.
Kroszner úgy érezte, Fazekas atya gúnyolódik vele – ha az anyja
csak egy félmondatot is mesélt róla, akkor a pap pontosan tudja,
hogy nem Isten keresgélésével, hanem a pokol emlékeinek
elhessegetésével volt elfoglalva.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta a pap, és kezet nyújtott, majd
elment.
 Kroszner még bámult utána egy ideig: ez az ember nyilvánvalóan
sokkal többet tud az anyjáról, és sokkal közelebb is állt hozzá, mint ő
maga. Mégis neki kell úgy tenni, mint aki gyászol, mint akit nagy
veszteség ért, és neki kell elintézni az ilyenkor szokásos macerás
ügyeket is, mint a hagyaték, a temetés, nem is beszélve arról, hogy
folyamatosan készenlétben kell állnia, ha a rendőrség számára
felmerül egy-egy kérdés. Fazekas atya ezekre a feladatokra sokkal
alkalmasabbnak tűnt.

***

Az anyja háza valamivel jobb állapotban volt, mint a falu többi

épülete – de nem sokkal. A vakolat potyogott, az eresz több helyen is
leszakadt, a cserepek foghíjasak voltak. A kertből eltűnt a hinta,
amin gyermekként annyit játszott, és a kutyaólnak is csak hűlt helye
volt. Az anyja viszont új bejárati ajtót vett – ránézésre néhány évvel
azelőtt.
Félt – gondolta Kroszner. – De nem eléggé.
A fehér műanyag ajtón most rendőrségi pecsét virított, nem
mintha Kroszner be akart volna menni. A redőnyöket leengedték,
így az ablakokon keresztül sem láthatott be.
A szülői ház látványa felzaklatta: szinte látta maga előtt az apját,
ahogy kitántorog az ajtón, a korlátba kapaszkodva lebotorkál a
lépcsőn, majd a család aktuális kutyájába belerúgva elindul a kapu
irányába. Ő pedig a hintáról nézi, megfeszített izmokkal, hogy az
öreg elindul-e felé, és mikor kell menekülőre fognia. A szabadban
mindig biztonságban érezte magát, mert volt merre menekülni.
Odakint az apja soha nem tudta elkapni – csak bent a házban,
ahol a kergetőzés esélytelennek bizonyult. Kroszner mindig gyűlölte
az őszt, a rossz idő beköszöntét, mert az azt jelentette, hogy
bekényszerül a lakásba, ahol menedék nélkül ki van téve az apja
szeszélyeinek.
 Éppen ezért most sem vágyott bemenni. Félt, hogy odabent újra
hatalmába kerítené a bezártság nyomasztó érzése, amit
gyermekként állandóan érzett. A mai napig klausztrofóbiában
szenved.
Megkerülte a házat.
A hátsó udvarban mintha bomba robbant volna. A legkülönfélébb
kacatok hevertek szétszórva a földön. Kroszner a kerítés mögül
nyújtogatta a nyakát, hogy jobban belásson. Néhány holmit
megismert, de ez a szemét javarészt az ő távozása után került ide.
Gyermekkorában itt veteményes volt. Úgy tűnt, az anyja pedáns
természete csak egyfajta álarc, amit az egyedüllét évtizedei alatt már
nem kellett viselnie. Szabadon átadhatta magát a káosznak.
Kroszner belegondolni sem mert, mi lehet odabent. Alighanem az
ő gyermekkori holmija is az enyészeté lett az anyja zűrzavaros
világában.
A szeme megakadt a hátsó kert – immár szeméttelep – csonka
csapján. Egy-másfél méteres rozsdás fémdarab volt, ami csapként
már legalább harminc éve nem funkcionált. Egyik józanabb
pillanatában az apja szerelte szét, de amire eljutott volna oda, hogy
kiássa és bekösse az újat, már nem volt eszénél.
Kroszner tízéves volt ekkor, és egyik nap a hátsó kertben focizott a
barátjával. Az apja a hintaágyon feküdt és aludt. Nem volt részeg,
legalábbis Kroszner nem látta aznap inni.
Egy eltévedt labda fejbe találta az apját, aki szó nélkül felkelt,
odalépett a fiához, és akkorát lökött rajta, hogy a fiú hanyatt
vágódott. A csonka, földből kiálló csap, aminek a tetejét már élesre
marta a rozsda, belefúródott a combjába.
Kroszner tudta, hogy apjának ez volt a célja, és abban a
pillanatban az is világossá vált számára, hogy az öreg Sanyi bácsi
immár józan állapotban sem beszámítható.
Üvöltött a fájdalomtól, az ijedtségtől, attól a felismeréstől, hogy a
combjánál fogva felnyársalták, és képtelen szabadon mozogni. Az
apja, mint aki jól végezte dolgát, bement a házba, az anyja pedig
kijött. A kis Győrffi gyerekkel leemelték Krosznert a csapról, majd az
anyja hazazavarta a fiút.
A sebét bekötözte, de orvoshoz nem volt hajlandó elvinni. Azt
mondta, nem olyan komoly ez, hogy orvosnak kellene vele
foglalkozni. Csak két nap után – amit Kroszner lázasan és
öntudatlan állapotban töltött – vitte be a kórházba. Vérmérgezést
kapott. Az anyja azt hazudta, hogy Kroszner barátja lökte meg ilyen
szerencsétlenül, és hogy neki két napig nem is szóltak arról, hogy mi
történt. Az orvos morgolódott egy kicsit, de végül elfogadta ezt a
nyilvánvaló és lehetetlen hazugságot.
Kroszner megtapogatta a combját. A heg még mindig ott volt, és
most, hogy felidézte a történetét, újra érezte a fájdalmat és azt a
tehetetlen dühöt, amit a csapon vergődve érzett, amikor feltűzték
oda, mint holmi bogarat.
Legszívesebben felgyújtotta volna az anyja házát, az átkozott
csapot, hogy végre lángok mossák el azt a rengetek gyalázatot, amit
ezek között a falak között kellett átélnie. A ház számára nem volt
más, mint gyötrelmes gyermekkorának undorító emlékműve, ami
csak azért áll még mindig, hogy emlékeztesse: valójában soha nem
szabadulhat innen.
– Szörnyű, ami történt – szólalt meg egy hang a háta mögül.
Kroszner megfordult: egy idős asszony, kezében
reklámszatyrokkal, fején kendővel állt ott. Éppen olyan
lerobbantnak tűnt, mint a falu, ahol lakott.
– Az. Szörnyű – mondta Kroszner. Semmi kedve nem volt
beszélgetni, semmi kedve nem volt az anyja összes ismerősének
részvétnyilvánítását végighallgatni.
– Azt mondják, megbolondult a szerencsétlen az ura halála után.
Ha engem kérdez, fiatalember, ő művelte ezt magával.
– Hogy érti, hogy megbolondult? – kérdezte Kroszner.
 – Szinte ki sem mozdult a házból. Úgy élt, mint egy remete. Csak
dolgozni járt el, máshova soha. Hozzá is csak ritkán jöttek.
Kroszner egyre kíváncsibb lett.
– Ritkán? Mégis kik?
– Azt én nem tudom, fiatalember. Lássa, én ott lakok az utca azon
végibe. Nem látok én el idáig, de esténként azért néha mégiscsak
láttam, hogy emberek jönnek az anyjához, vagy mennek elfele. De
hogy kik, azt én nem tudom.
– És a többi szomszéd? Azok se tudják?
– Nincs több szomszéd. Itt lakik a Molnár, de ő alig van itthon.
Folyton dolgozik. Én lakok ott lenn, mellettem meg az öreg
Holczfeldné. De az vak is, meg járni se tud egymaga. A többi üres –
mondta a néni nevetve.
– Üres házak és vak szomszédok, csodás.
– Maga talán rendőr?
– Nem vagyok rendőr.
– Na, csak azért, mert volt kinn ez a Rigó gyerek, ugyanolyan
félnótás, mint az apja, és mondom annak is, hogy néha jöttek-
mentek a Krosznernéhez az emberek. Azt mondja: Néni, dehogy
jöttek-mentek, biztos a fiatalokat látta az utcán. Pedig azok az
anyjánál voltak, fiatalember, és gondoltam, maga majd a körmükre
néz, hogy kik voltak.
– Nem azt mondta, hogy a néni szerint öngyilkos lett?
A néni hevesen elkezdett bólogatni.
– Jól mondja, igen, az lett, öngyilkos. Mióta az ura itthagyta, isten
nyugasztalja, elment az esze. Úgy élt, mint…
– Mint egy remete – fejezte be a mondatot a néni helyett
Kroszner, és már-már azt is érteni vélte, hogy Rigó miért nem
foglalkozott a néni fantomjaival.
– Úgy, úgy, bizony. Talán ismerte?
– Mondhatjuk.
 – A tanítványa volt?
– Hát, tanultam tőle ezt-azt – válaszolta Kroszner, és elköszönt.
– Szörnyű – ismételte meg a néni, és tovább bandukolt.
Kroszner visszament a kocsihoz. Későre járt, neki pedig nem volt
még szállása éjszakára. Nem akart átautózni a szomszéd városba,
úgyhogy Verkény egyetlen szállodájában, a költői nevű Szürke
Hattyúban vett ki egy szobát. A recepciós, egy nála jó tíz évvel
idősebb hölgy megismerte, és részvétét nyilvánította. Krosznernek
fogalma sem volt, ki lehetett a nő.
A szoba az árához képest hatalmasnak tűnt. A Szürke Hattyú
korábban munkásszállónak épült, de miután a munkások kikoptak a
városból, egy merész lelkű vállalkozó fogadót csinált belőle. Hogy
miként volt képes itt megélni – ahol a szállóvendég olyan ritka, akár
a hold sötét oldalán –, az nagy rejtély volt Kroszner számára.
Mindenesetre rajta kívül is volt néhány vendég a Hattyúban.
A szobához külön fürdőszoba és egy modern, hatalmas tévé is
tartozott. Tiszta, kulturált hely – a civilizáció oázisa a pattintott
kőkorszak sivatagában.
Lezuhanyozott, hogy kitisztuljon a feje, és hogy lemossa magáról
egész Verkényt. A gondolattól is irtózott, hogy még napokat, de
talán egy egész hetet is itt kell töltenie. Nem tud kibújni a temetés és
a hagyatéki eljárás kötelezettsége alól, akármennyire is szeretne.
Ügyvédre és temetkezési vállalkozóra is szüksége lesz, márpedig
ezek pénzbe kerülnek, ahogy a szoba is. Ráadásul semmilyen
holmival nem készült, még egy fogkeféje vagy váltás ruhája sem volt.
Fogkefét kérhet a recepción, de másnap kénytelen lesz átkocsikázni
a szomszédba, hogy bevásároljon. És persze a benzin sincs ingyen.
Apja hagyatékát az anyjára költi – az élet igencsak cinikus tud
lenni.
Megszólalt a mobilja: Tamara.
– Szia – vette fel.
 – Szia. Csak most hallgattam meg az üzenetet. Barni, ez
rettenetes! Mégis mi történt?
– Meghalt.
– De hogyan?
– Nem tudom, Tami, fingom sincs. Valaki elvágta a torkát, aztán
bebaszta a tóba.
– Miért kell most ez?
– Ne haragudj, igazad van. Csak feszült vagyok.
– Megértem.
A felesége hallgatott.
– Hol töltötted az éjszakát?
– Hagyjuk ezt most, kérlek!
– Jó, de én sajnálom. Ocsmányul viselkedtem.
– Ha hazaérek, megbeszéljük.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom. Még egy rakás dolgot el kell itt intéznem. Ja, és a
rendőrség is megkért, hogy legyek szíves a közelben maradni.
– Miért? – csattant fel a felesége.
– Mit tudom én. Mert hülye kretének, azért.
– De nem gondolják komolyan, hogy te…
– Nem. Gondolom, ez a rutineljárás. Te vagy az ügyvéd, nem?
– De. És ha ingatlanról vagy válásról lenne szó, tudnék is segíteni.
Ha gondolod, kerítek valakit, aki járatos az ilyen ügyekben.
– Az ország másik végéből? Nem kell. Majd kerítek valami
zugügyvédet itt. Bőven megteszi.
– Sajnálom – mondta ismét Tamara, és Kroszner hallotta, ahogy
a felesége a könnyeivel küszködik.
– Mit?
– Ezt az egészet.
 – Igen, én is – mondta Kroszner.
– Gyere haza!
– Oké – mondta Kroszner, és letette a telefont.

***

Az éjszaka sehogy sem akart eltelni. A szállóban olyan csend volt,

mintha odakint az egész világ elpusztult volna. A fűtés túl jól
működött, így a szobában trópusi forróság uralkodott. Kroszner
hiába csavargatta a termosztátot, semmi nem történt. A recepción
nem vették fel a kagylót, lesétálni pedig nem volt kedve. Inkább
izzadt az ágyban fekve, és a plafont bámulta.
Amikor néha mégis álomba zuhant néhány másodpercre, a
valóság, az álom, múlt és jelen furcsa és bizarr torzóvá olvadt össze.
Az apja szelíd volt, Tamara dühös, az anyja gyengéd, még meg
sem született gyereke pedig csalódott. Mind körülállták és nézték,
ahogy szétveri az autót a mélygarázsban, Verkény főterén. Érezte,
hogy az orrából hígító folyik, bűzétől könnybe lábadt a szeme. Az
autó tetején egy vajúdó nő éppen életet adott valaminek.
Éjjel fél kettő volt. Annyira átizzadta a ruháját, hogy inkább
meztelenre vetkőzött. A vánkost is megfordította, mert facsarni
lehetett belőle a vizet.
A takaró darabokra hullik. Kék, sárga, zöld és piros kockák
lebegnek a szobában, mindegyikről egy arc mosolyog le rá. Aztán a
darabok újra összeállnak, és az új lény kék, sárga, zöld és piros vért
hány a padlóra. Ő – még tudatlan gyermek – kimászik az ágyból, és
meghempereg a vérben. Apró fogakat talál a tócsában: kékeket,
sárgákat, zöldeket és pirosakat. A takaró újra darabokra hullik.
Erre az álomra még reggel is emlékezett. A takarót az anyai
nagyanyja varrta neki, aki három évvel a születése után meghalt. A
hatalmas, kétszer kétméteres, különböző színű kockákból
összeállított takaró gyermekként a kedvenc menedéke volt. Csak
magára terítette az óriási és nehéz plédet, aminek mindig
barackillata volt, és a világ megszűnt létezni. A fonal olyan vastag
volt, hogy még a hangot is felfogta valamennyire, úgyhogy apja
üvöltése távolinak és jelentéktelennek tűnt. Az öreg Kroszner néha
megtalálta a rejtekhelyén, és nagyokat sózott a takaróra, de ő, alatta
kuporogva semmit nem érzett. A pokróc megvédte.
Akkor is megvolt – teljesen kinyúlva és kikopva –, amikor
elköltözött a szülői házból. Az intézetbe viszont nem vihette
magával.
Felvette az átizzadt, gyűrött ruháit, és áthajtott a szomszéd
városba. Megvette a legszükségesebb holmikat, amikkel kihúzza pár
napig. Nyitás után nem sokkal érkezett a városszéli
bevásárlóközpontba. A több ezer négyzetméteres áruházban alig
lézengett egy-két ember.
A szállodában üzenet várta. Rigó őrmester kérte, hogy fáradjon be
hozzá a nap folyamán – mondta a recepciós hölgy.
Kroszner felment a szobába, és felvette az új farmert és az inget.
Egyik sem volt éppen az ő stílusa, de egy vidéki plázában nem is
számított másra. A farmer koptatott volt – gyűlölte, az ingen pedig
valami amerikai focicsapat logója virított, piros alapon
citromsárgán. És még ezek voltak a legvisszafogottabb darabok a
boltban.
Eszébe jutott, fel kellene hívnia Bodnárt, hogy lemondja a
másnapi kocsivásárlást, meg persze arról is szólnia kellene, hogy
most egy ideig ne számítson rá. Végül délutánra halasztotta a
dolgot, mert bízott abban, hogy valami csoda folytán mégis el tud
szabadulni a városból még aznap. Egyszer már kijutott innen,
másodszor is sikerülnie kell.
Elsétált a kapitányságra, de senkit nem talált ott. Leült a lépcsőre,
és várt. Háromnegyed óra múlva Rigó őrmester megérkezett a
szolgálati Astrával.
– Ilyenkor az üzenetrögzítő fogadja a hívásokat? – kérdezte
Kroszner epésen.
 – Milyen hívásokat? Talán csörgött? – Rigó meglepett arcot
vágott.
– Nem, nem csörgött.
– Gabika nem érezte jól magát reggel, úgyhogy nem jött be.
– Gabika?
– A diszpécserem.
Rigó kinyitotta az ajtót.
– Azért hívtam ide, Kroszner úr, mert azonosítania kellene az
édesanyját. Tudja, ez a rutin ilyenkor.
– Nem tudják azonosítani DNS vagy esetleg ujjlenyomat alapján?
– Az ön édesanyja nem szerepelt bűnügyi nyilvántartásban.
– Elég baj az – morogta Kroszner. – Akkor? Irány a hullaház?
– Szó sincs róla. Néhány fényképet mutatok az elhunytról.
Tudom, hogy ez megrázó és…
– Hagyja már ezt! Csak mutassa!
Rigó elővett néhány fényképet az akták közül, és sorban Kroszner
elé rakta őket. A fekete-fehér képen az anyja nyitott szemmel bámult
a kamerába. Majdnem olyan fehér volt, mint a fal. Még a retusálás
után is látszott a fekete csík a nyakán.
A tekintetének kifejezetten üresnek kellene lennie – gondolta
Kroszner.
Néhány másodpercig nézegette csak a képeket.
– Ő az ön édesanyja? – kérdezte Rigó.
– Igen, az.
Rigó elvette a képeket. Valamit firkantott egy papírra.
– Látni akarom – mondta Kroszner.
– Nincs akadálya.
– Mikor?
– Ezt megírom és felhívom az… a… hűtő… a házat.
 Még egyszer látni akarta az anyját. Bele akart nézni a szemébe, és
megtudni, hogy miért nem üres a tekintete. Nem, maga sem hitt
ebben: azért akarta megnézni, hogy a saját szemével lássa a
legyőzött, elpusztított anyját. Látta az apját is kiterítve,
hullafoltokkal és élettelen, erőtlen kézzel: akkor hitte csak el igazán,
hogy vége.
Újra át kellett autóznia a szomszédba, mert Verkényben nem volt
se kórház, se temetkezési vállalkozó, aki tárolni tudta volna a
holttestet.
Majd egy órát várakoztatták, végül néhány percre bemehetett a
hűtőházba. A fehér szobában fertőtlenítőszag áradt, középen egy
lepedővel letakarva feküdt az anyja. A boncnok intett, hogy jöjjön
közelebb, majd lehúzta a zöld kórházi lepedőt az anyja arcáról.
Kroszner Izabella vonásait még a halál sem tudta finomítani.
Gyötrelmekkel teli, ocsmány élete az arcára fagyott. Kroszner
megbökte az arcát. Ennyi éppen elég is volt: tényleg hulla.
– Őszinte részvétem – mondta a boncnok. Kroszner bólintott,
mire a férfi újra letakarta az asszonyt.
Egy apró mosollyal az arcán elbúcsúzott. A boncnok megvető
pillantással nézett utána.
 6.

Rigótól megkapta a kirendelt temetkezési vállalkozó címét,

úgyhogy oda is beugrott, ha már a városban járt. A jó kedélyű,
pirospozsgás férfi vastag katalógusból mutogatta neki a koporsókat,
urnákat, sírköveket.
– A legolcsóbbat akarom mindenből: sírkő nem kell, elég a fejfa –
mondta Kroszner, és már indult is volna kifelé, a temetkezési
vállalkozó azonban utánaszólt.
– Tudja, annak idején, még a tsz-ben egy ideig együtt dolgoztam
az apjával. Ő a műhelyben volt, én meg az irodában. Ritkán
beszéltünk, de néha azért mégis. Na, én nem mondom, hogy a
barátja voltam, vagy valami, de ismertem. Hallottam később, hogy
mi lett vele. Az ital, aztán a börtön meg a többi. Azt is tudom, hogy
ott temették el, nem is hozták haza. Pedig a Sanyi szeretett itt.
Verkényben született, itt is kellene nyugodnia. Nincs ez így jól,
hogy emberek messze az otthonuktól, idegen földekbe kerülnek.
– Nem értem, hova akar ezzel kilyukadni – mondta Kroszner, és
visszaült, szembe a férfival.
– Nézze, én nem tudom, mit művelt magával az apja, nem is
tartozik rám. Csak annyit mondok, az én apám is lekevert néha
egyet-kettőt, hogy tudjam, merre hány méter. Kellett az, na. Nem
haltam bele. De – már ne vegye zokon – ezért meghurcolni egy
embert? Börtönbe zárni, mint valami bűnözőt? Hát, kérem, azért ez
nem normális dolog. Mert temettem én már mindenféle embert,
bűnözőt is, még azokat a putrisokat is elkaparom, de azt tudom,
hogy a maga apja nem volt rossz ember.
– Nem tud maga szart sem – válaszolta Kroszner ingerülten.
– Na jól van, ne húzza azért fel magát. De most szerencsétlen
édesanyja is megboldogult, és maga, már ne is haragudjon, de
ugyanúgy nem akarja megadni a tisztességet, mint az apjának? Az
édesanyját szerették a faluban, hallom, mert innen is járnak
gyerekek oda a német miatt. Megkérdezhet bárkit, az Iza nénit
mindegyik imádta.
Kroszner szerette volna rövidre zárni a beszélgetést.
– Erre futja, ez van.
– Na ne – válaszolta a férfi, és a fejével az ablak előtt parkoló autó
felé biccentett. – Nézze, barátom, tudok adni egy kis kedvezményt,
ha akarja. De mégsem teheti az édesanyját egy ilyenbe – mutatott a
koporsóra. – Sírkő is kell, egy tanárnőnek ennyi jár. Meg rendes
ceremónia.
– Akarja talán maga eltemetni?
– Nem erről van szó.
– Tudja mit, meggondoltam magam. Elhamvasztom a
boszorkányt, a hamvait pedig beleteszem egy vodkásüvegbe. Mit
szól? Olyan lesz a kedves Iza néninek, mintha megint a férjével
lenne. Ezt akarom – ráütött a katalógusra –, a véleményét meg
tartsa meg magának.
– Felesleges így beszélnie.
– Magának meg felesleges olyanról pofáznia, amiről fingja sincs.
Lesz szíves jó alaposan és mélyre eltemetni az anyám, ennyi. Van
még valami, amit meg kell beszélnünk?
– Nincs, Kroszner úr, de én mégis…
– Akkor igazán örültem – mondta, és otthagyta a temetkezési
vállalkozót. Dühében ráhúzott egyet a kocsi motorháztetejére, majd
elhajtott.
Fél órát vezetett céltalanul, mire megnyugodott.
Semmi kedve nem volt visszamenni Verkénybe, ahol csak az
unalom, a tűzforró hotelszoba és a pusztulás állandó jelenléte várta.
Megebédelt egy gyorsétteremben, aztán beült ugyanabba a
kávézóba, ahová a legutóbbi alkalommal is. Ezúttal nem bukkant fel
egyetlen lány sem, hogy meghívassa magát valamire. Egy ideig még
rágódott a temetkezési vállalkozó szavain, aki nyilván nemcsak a
saját, de egyben a verkényi többség véleményét fogalmazta meg: az
anyja egy mártírhalált halt szent volt, ő pedig méltatlanul és
hálátlanul bánik vele.
Lett volna ideje az érzésein elmélkedni ezen a hosszú délutánon,
de akármilyen mélyen is kutatott magában, nem talált komoly
érzelmeket. Képtelen volt gyászolni, és nem is akart, de önfeledt
örömöt sem érzett. Csak túl akart már lenni az anyján, az emlékén, a
halott testén, az őrült férjén, azon a mély és hosszú vágáson a
nyakán.
Haza akart menni, mert az érzései ott voltak. A vita a feleségével
most nagyon távolinak és valószerűtlennek tűnt. Az idézés a
debreceni bíróságra egyenesen álomszerűen irreálisnak hatott.
Nem voltak kétségei, hogy helyre tudják hozni a dolgokat
Tamarával. Sőt a lány talán már el is felejtette az egészet a tragédia
(neki az) árnyékában. Elvégre az anyja halt meg, és Tamara
pontosan tudja, hogy az mit jelent. Nyilván melléáll majd,
támogatja, nem pedig egy megrongált BMW-n rugózik.
És nem, nem ütötte meg.
Tamarát még soha senki nem ütötte meg. Egyszer egy felbőszült
ügyfele nekirontott, de az irodában dolgozó két kollégája –
mindketten százkilós férfiak – gyorsan lecsillapította a kedélyeket.
A lány a szülei haláláig burokban élt, ahol erőszaknak nem volt
helye, legfeljebb a jogsegélyesek aktáiban. Az autóbaleset után
kezdte csak kérdezgetni a gyermekkoráról, arról, ami vele történt.
Egy ideig mintha vágyott volna a vérre, a szenvedésre:
horrorfilmeket nézett, középkori kínzásokról szóló könyveket
olvasott, és állandóan faggatta a férjét a brutális apjáról.
Soha nem mondja el neki a teljes igazságot. Értelmetlen lenne.
Még magának is csak suttogva merte bevallani.
Az órák egyre céltalanabbnak és hosszabbnak tűntek a kávézóban
üldögélve. Kiolvasta a sajtót, és a telefonján lévő három játékkal is
játszott egy keveset, de végül nem bírta tovább, visszaindult
Verkénybe.

***

Késő délután volt, mire a faluba ért. Az iskolából éppen

kiáramlott a gyereksereg, amikor elhajtott előtte. A bejárat
közelében egy kisebb csoport mécseseket gyújtott az anyja fekete
szalaggal átkötött fényképe előtt. A betonon virágok és üzenetekkel
teleírt cetlik sorakoztak. Leparkolta az autót, és közelebb ment Iza
néni emlékhelyéhez. A hideg kirázta a gondolattól, hogy ez a sok
gyerek mind ott nyüzsög és zokog majd a temetésen.
A fényképen – ellentétben Rigó őrmester felvételével – az anyja
mosolygott. A diákjai közös képeket, osztályfotókat raktak köré.
Többen egymás vállára borulva zokogtak.
A mellette álló kislányért jött az apja, de a gyerek nem akart
menni. Az apja ingerülten ráncigálta a kapu felé.
Kroszner megismerte az apukát. Egykori általános iskolai
osztálytársa, Óvári Balázs volt. Odaintett neki, a vékony, kopaszodó
férfi pedig visszaintett, majd elindult felé. Ahogy közelebb ért,
Kroszner rajta is megfigyelhette a verkényi pusztítás jeleit: a fogai
rosszak voltak, a kezén horzsolások és hegek, az arcán a katatón
egyszerűség.
– Barna! De örülök – mondta Óvári. – Vagyis, tudod, hogy értem.
Neked örülök, Iza nénit meg sajnálom.
– Én is örülök neked. Lányod?
Óvári megsimogatta a kislány fejét.
– Az, és van még belőle kettő otthon.
– Négy nő? Egy hős vagy.
Óvári nevetett, majd elküldte a lányát, hogy menjen előre.
Közelebb lépett Krosznerhez.
 – Mi ez az egész, Barna?
– Ha én azt tudnám.
– Nem mondanak semmit?
– Nem tudnak semmit. Csak annyit, amit mindenki:
megtámadták, megölték. Nem rabolták ki, nem vittek el semmit.
– A bolond találta meg.
– Igen, de nem ő volt.
– Nem hát, az jó gyerek. Nem itteniek voltak, itt senki nem csinál
ilyet.
– Fazekas atya is ezt mondja.
– Na látod. Figyu, igyunk meg valamelyik este egy sört! Meddig
vagy itt? Azt sem tudom, mi van veled. Gyerek? Asszony?
– Asszony van, gyerek útban.
– Hé, gratulálok!
– Köszi. Szóval a temetésig biztosan maradok, meg amíg ez az
egész le nem zárul. Úgyhogy lehet róla szó.
– Helyes, akkor még látjuk egymást – mondta Óvári, és elindult a
lánya után.
Kroszner visszament a szállodába, és felhívta Bodnárt. Elmondott
neki mindent, újdonsült főnöke pedig ismét bebizonyította, hogy
vérbeli úriember. Még azt is felajánlotta, hogy kérjen számlát a
hotelben, a cége majd kifizeti. Kroszner megköszönte, de
visszautasította.
Megpróbálta elérni Tamarát is, de a lány nem vette fel sem a
vezetékest, sem a mobilját.
A meleg semmit sem enyhül, a termosztát továbbra sem működik.
A recepción azt mondták, csak a következő héten jön szerelő.
Átszellőztette a szobát, és gatyára vetkőzve nézte a tévét. Nem volt
egy nagy tévénéző, nem szerette sem a filmeket, sem a sorozatokat.
 Egy évtizedig élt tévé nélkül, egyszerűen leszokott róla. A focin
kívül semmi nem érdekelte. Itt viszont csak egy sportcsatorna volt,
azon pedig golfoztak.
Kezdte érteni, mitől olyan lelassult és enervált mindenki a
faluban: az unalom mumifikálja őket, az eseménytelenség
megpácolja az agyukat. A kocsma lenne az egyetlen szórakozási
lehetőség, abból van négy is, de semmi kedve nem volt elmenni
egyikbe sem. Az apja régi ivócimborái – az a néhány, aki még
megmaradt – úgy néznének rá, mint egy utolsó apa- és
anyagyilkosra. Az is kész csoda, hogy eddig nem futott össze
egyikkel sem.
Nem akart kimozdulni a kelleténél többet, mert a faluban minden
a múltjára emlékeztette. Semmit nem őrzött meg a gyermekkorából.
Egyetlen kézzelfogható emléke sem volt a verkényi, de az intézetes
időkből sem. Minden csak a fejében létezett, mert azt gondolta, hogy
azt kontrollálni tudja. Egy tárgyra önkéntelenül is ránéz az ember,
és beugrik róla valami. Aztán arról a valamiről eszébe jut
másvalami, és mire észbe kap, már a legsötétebb emlékeinél tart.
Az elmúlt néhány nap viszont bebizonyította, hogy korántsem
képes megfelelő módon kezelni az emlékeit. Már azelőtt elkezdték
kínozni, hogy idejött volna. Furcsamód, amióta megérkezett
Verkénybe, könnyebb volt megbirkózni velük.
A démonok mindig meghátrálnak, amikor egyiküket magadhoz
öleled.
Eldöntötte, hogy visszamegy az anyja házába, és elhoz valamit,
ami segít legyűrni az emlékeket. Egyetlen dolgot visz majd haza,
amihez pozitív élmények társulnak: a nagyanyja takaróját.
És bár magának is csak nehezen vallotta be, újra be akart lépni a
pokolba. Kisfiúként nem tudott mit kezdeni vele, tudni akarta, hogy
felnőttként mire megy.
Már kezdett sötétedni, mire a szülői házhoz ért. Az utca teljesen
kihalt volt, a közvilágítás is csak részben működött. A kétszintes,
tipikus szocreál falusi ház szürkén, fenyegetőn tornyosult előtte.
 A rendőrség lepecsételte az ajtót. Megkerülte a házat. A hátsó
ablakok újak voltak: masszív műanyagból készültek, erős zárral.
Képtelenség volt csak úgy belökni, mint gyermekkorában,
éjszakánként, amikor így osont be.
Az emeleti ablakok viszont a régiek. Bár soha nem próbálta,
feltételezte, hogy a zár azokon is laza. Az udvarban heverő lomok
között talált egy létrát. Nekitámasztotta a falnak, és felmászott. Az
első ablakot nem tudta belökni. Átcipelte a létrát a következőhöz.
Ez is túl masszívnak bizonyult.
Úgy érezte, már nincs is kedve az egészhez. Nem hitt a jelekben,
nem hitte, hogy az élet üzeneteket küldözget, de talán a zárt ablakok
azt jelentik, hogy nem is kéne bemennie. A harmadik ablak viszont
könnyedén megadta magát. Bemászott a szobába.
Ez a helyiség már gyermekkorában is üres volt. A szülei talán két
gyereket terveztek, ezért került három hálószoba az emeletre.
Lement a lépcsőn. Az emeletet a földszinttől elválasztó ajtó
szintén új volt.
Mintha az anyja bezárkózott volna a földszinten, és a külvilágot
meg az emeletet hermetikusan elbarikádozta volna magától.
A nappaliban minden ugyanolyan volt, mint amire emlékezett.
Ugyanaz a tapéta, szőnyeg, szekrénysor és bútorok. Minden
kopottabbá, leharcoltabbá vált, de a hangulat nem változott.
Sötétbarna árnyalatok, vastag függöny, ami állandó félhomályt
borít a szobára.
A szoba közepén a szőnyegen sötét folt: az anyja itt vérzett ki.
Ennyi változás mégis történt. Valaha az ő vére folyt a szobában: az
orrából, a szájából, most pedig az anyjáé. Az egyik konyhai szék a
sarokban állt, a dohányzóasztalon hamutartó, tele csikkel.
Résnyire kinyitotta az ablakot, és néhány centire felhúzta a
redőnyt, mert a házban undorító szagok terjengtek. A halálnak
vizelet- (bepisilt a széken ülve a fájdalomtól) és fémszaga volt.
 A részleteket már nem tudta felidézni: nem emlékezett, hogy ezek
a könyvek sorakoztak-e a polcokon húsz évvel ezelőtt is, vagy hogy
ez a váza állt-e az ablakpárkányon. Csak a feszültséggel teli,
robbanásra kész vacsorák, a néma csendben, remegve eltöltött
szentesték és a padlón kuporgás rémlett neki. Ezek viszont
elviselhetetlenül erősen.
Kiment a nappaliból. Tett egy kört a földszinten, benézett a
konyhába, a fürdőbe és a vendégszobába. A változások nüansznyiak
voltak.
Felment az emeletre, és áttúrta a régi szobáját. A takaró sehol. Az
anyja hálójában sem találta, ahogy az üres szobában sem. Másfél
órán át kutatott, még az udvaron lévő kacatokat is átfésülte, de ott
sem volt. Nem hitte, hogy az anyja kidobta volna, hiszen a
gyerekkori szobája olyannak tűnt, mint egy múzeum: minden
ugyanúgy volt, ahogy tizenhárom éves korában hagyta. Még az
ágyneműt sem húzta át. Ijesztő volt és furcsa.
Leült a heverőre, a fejét a tenyerébe temette.
A földszinten is átnézett minden zugot, de a takaró csak nem
akart előkerülni. Már-már megszállott őrülettel kereste
gyermekkora mementóját. Lesétált a pincébe. A dohos, büdös,
vakolatlan szuterén sokkal kisebbnek tűnt, mint régen. Mintha
valóban összement volna. A hátsó kertben fellelhető káosz semmi
volt ahhoz a rendetlenséghez képest, ami itt fogadta. A halomban
heverő holmik között egy apró ösvényen lehetett csak közlekedni.
A végén a fal mellett az apja hatalmas, kerekeken guruló
szerszámoskocsija állt, a tetején plafonig pakolt dobozokkal.
Elkezdte átnézi a pincét, minden dobozt sorban kinyitott, minden
ládába belepislantott, minden fiókot kihúzott. Nem találta a plédet.
Végül elkezdte lepakolni a dobozokat a szerszámoskocsiról.
Biztos volt abban, hogy gyermekkorában nem volt itt ez a fal. A
téglákon lehetett látni, hogy ezt később, az ő távozása után húzták
fel, így választottak le egy részt a pincéből. Nem tudta mire vélni a
dolgot.
 Eltolta a hatalmas és nehéz kocsit. Egy másfél méter magas, fél
méter széles ajtó bukkant elő mögüle. Kroszner kettőt lépett hátra a
meglepetéstől.
A fémajtó szemre is borzasztó masszívnak tűnt. Két zár volt
középen, alul és felül erős lakat. Közelebb lépett, és megérintette a
hűvös acélt. A súlyos, rideg szerkezetet erős zár védte. Felrohant a
lakásba, és újra átnézett mindent. Már nem a takarót kereste, az ki
is ment a fejéből. A kulcsokat kutatta. Tudni akarta, mi az a titok,
amit az anyja ilyen mélyen és alaposan el akart zárni. Órákig
keresgélt, már szédült az éhségtől és a kimerültségtől, az izzadtság
átnedvesítette a ruháját, de nem találta meg a kulcsokat. Az összes
ott talált kulcsot levitte, és egyenként próbálta bele a zárakba.
Egyik sem nyitotta.
Az ajtó ellenállhatatlanul vonzotta, és áthatolhatatlannak
bizonyult. Végső elkeseredésében megpróbálta betörni, de az acél
legyőzhetetlen volt. Leült az ajtó elé, és csak nézte. Feladta.
Mindent visszarendezett úgy, ahogy talált, aztán visszament a
hotelba. Nagyon korán volt még, de megpróbált elaludni. Nem akart
titkokra, ajtókra, zárakra gondolni. Ürességre vágyott.

***

Néhány óra múlva a telefon csörgése rángatta ki az éberkómából.

Tamara volt az. Röviden beszélgettek. Kroszner nem mondott
semmit a pincéről és az ajtóról. A felesége hangja egy kicsit
megnyugtatta. Ez a néhány nap elég volt arra, hogy újra úgy érezze,
Verkényen kívül nem is létezik semmi más. Gyermekkorában azt
gondolta, az egész világ olyan, mint ez a falu, és ez a tébolyító érzés
most újra előtört. Tamara hangja visszarángatta a valóságba: van
hová mennie, van élete távol ettől a helytől. Nincs bezárva
Verkénybe.
Alighogy letette a telefont, megszólalt a vezetékes készülék a
polcon. A recepción várja valaki – mondta az ismerős-ismeretlen
hölgy.
Lebotorkált az előcsarnokba. A recepciós a bárpult felé intett:
vörös hajú nő ült háttal neki. Kroszner még így is megismerte: Dina
az. A vezetéknevére már nem emlékezett. A lány megfordult, és
rámosolygott. Kroszner leült mellé.
– Hazudott – mondta Dina. – Fellök az utcán, utána pedig a
képembe hazudik.
– Aha. Nem mintha bármiféle elszámolással tartoznék magának.
Mit akar?
– Rögtön gondoltam, hogy maga az. Kroszner. Ilyen névvel nem
sokan rohangálnak. A környéken már csak maga.
– Érdekes módon fejezi ki a részvétét.
– Ha részvétet akartam volna nyilvánítani, képeslapot küldök.
– Nem tudok semmit, nem mondok semmit.
A lány írt valamit egy jegyzetfüzetbe.
– Amúgy is, hogy talált meg? – kérdezte Kroszner.
– Mit gondol, hány szálloda van a környéken? Halló! Krosznerné
Bánosi Tamara vagyok, kapcsolják, kérem a férjem, Kroszner
Barnabást. A ritka név és a Facebook csodás kombinációja. Az
embereknek oda kellene figyelni, hogy milyen információkat
osztanak meg idegenekkel, nem gondolja?
– Majd mostantól odafigyelek. Jó éjszakát! – mondta, és felállt.
– Gondolom, a rendőrségnek nem említette, hogy itt járt. Pedig ez
is egy érdekes adat. – Kroszner megtorpant, majd visszaült a lány
mellé. – Én nem hiszem, sőt tudom, hogy nem maga ölte meg az
anyját – a lány gyorsan beszélt, szinte vibrált körülötte a levegő.
Tele volt energiával, és szemlátomást élvezte ezt a kis játékot. –
Nekem csak néhány plusz infóra van szükségem, magának meg a
hallgatásomra.
– Tényleg nem tudok semmit.
– Oké, de ha megtud valamit, egyből szól nekem. És csak nekem.
 Megegyeztünk?
– Legyen.
– Az édesanyját a házában megtámadták, majd megölték. A
rendőrség találta meg a holttestet?
– Nem. Valami Ranyhóczky találta meg a tónál. Partra sodorta a
víz.
– A tónál? – a lány meglepett arcot vágott.
– Igen. Miután megölték, a testét beledobták a tóba.
– Ez új. Milyen sérüléseket szenvedett az anyja?
Kroszner megrázta a fejét.
– Hagyjuk ezt most! Kérem!
– Rendben – mondta Dina, és eltette a jegyzetfüzetet a táskájába.
– Nincs kedve enni valamit? Most én fizetek.
– Fáradt vagyok, talán majd máskor. Szóval, ha nincs más… –
mondta, majd felállt, és elindult a kijárat felé. A lány még
utánaszólt:
– Barnabás!
– Igen? – fordult vissza Kroszner.
– Részvétem az édesanyja miatt.
Kroszner bólintott.
Végképp nem hiányzott neki, hogy még a média is lecsapjon az
anyja halálára. Most még csak a helyi újság és annak kordában
tartható újságírónője szaglászik, de az ügyben bőven van annyi
erőszak, rejtély és mocsok, hogy a nagyobb lapok is felfigyeljenek rá.
Rigónak napokon belül eredményt kell felmutatnia, hogy végre az
egész ügy az anyja mellé kerülhessen a föld alá. Kroszner egy percig
sem hitt a fiatal őrmester képességeiben. Ha a tettes feltartott kézzel
besétálna a kapitányságra, ez a szerencsétlen akkor is csak hebegne-
habogna ahelyett, hogy csinálna valamit.
 Megpróbálta felidézni, miket mondott neki az anyja kevés
találkozásaik alkalmával. Valami elejtett félmondatra vagy akár csak
szóra koncentrálni, ami közelebb viheti a gyilkos kilétéhez vagy a
rejtett pinceajtó titkához. Semmi ilyesmi nem jutott eszébe, mert
soha nem figyelt oda, amikor az anyja beszélt. Egyetlen célja volt:
minél gyorsabban megszabadulni tőle.
Csak annyi derengett – de ebben sem volt biztos –, hogy az anyja
mindig többes számban beszélt. Hogy mi így meg úgy, hogy velünk
ez meg az történt, és ezt és ezt szeretnénk. Kroszner mindig úgy
gondolta, hogy a többes szám rá vonatkozik. Az anyja még mindig
úgy tekint rá, mint egy vele erőteljes szimbiózisban élő családtagra,
akivel közös tervei, álmai, gondjai lehetnek. Most már biztos volt
abban, hogy nem rá vonatkozott, és nem is királyi többes az, amit az
anyja használt. Valaki volt az életében, aki elment, aki elhagyta.
Ha mégis rá gondolt, akkor az anyja egyszerűen megbolondult, és
a húsz évvel ezelőtti eseményeket képzelte valóságnak.
Elképzelhető, hogy Verkényben egy idő után visszafelé kezd forogni
az idő kereke, legalábbis az emberek agyában. Végül is, ha minden
nap egyforma, mi különbözteti meg a jelent a múlttól?
Élt ő is időnkívüliségben, pontosan tudta, milyen az. Amikor az
utcán tengődött, és keményen tolta a szipuzást, a napok, a hetek
eggyé váltak, az éjjelek és a nappalok, órák és a percek
összeolvadtak. Hetekkel korábbi eseményekre reagált, napokkal
korábbi kérdésekre válaszolt. Persze csak akkor, ha volt egyáltalán
bárki, aki hozzászólt. Sokszor hetek teltek el úgy, hogy nem beszélt
senkivel, és hogy egyetlen szót sem szólt.
Csak azért nem bolondult bele, mert soha nem volt elég józan,
hogy felfogja a helyzetét.
Ha a valóság mégis eljutott hozzá valahogy, hát elmenekült előle.
Uzsorások vagy dílerek fenyegették, szorítottak kést a torkához,
de ő csak menekült. Volt egy hely a város határában – mindegyik
város határában –, ahol meghúzta magát. Elhagyatott
bányaépületekben, csövesek kiürített tanyáin vagy egy bontásra
váró épület romos pincéjében. Hónapokig nyomorgott ilyen
helyeken, csak a legszükségesebbekért ment be a városba. A
külvilág, és vele együtt a gondok is, megszűntek létezni. Csak a
hideg, az éhség és az anyag utáni kínzó vágy tűnt valóságosnak.
Az önként vállalt remetelétben voltak tiszta pillanatai, amikor
kénytelen volt rádöbbenni, hogy az élete betonpadlóból, sárból
vetett ágyból és ürülékszaggal teli ételekből áll. Hogy az álmait – ha
voltak is valaha – szétmarta a hígító, vágyait elégette az
öngyújtógáz. A pokolból jött, a pokolban van, és a pokol felé tart.
Csak abban reménykedett, hogy a túlvilági pokolban legalább
meleg lesz.
És tessék: valóban meleg van. A verkényi hotelszoba változatlanul
olyan volt, akár egy kemence; az ablakon vastag pára ült, az
ásványvizes kancsó alatt tócsa állt.
Amióta tiszta, folyamatosan retteg, hogy egyszer visszasüllyed a
kábítószer bódulatába, a magányba, a fájdalomba. És most itt ül egy
szobában, teljesen egyedül, ráadásul Verkényben. Már csak egy kis
Technokol Rapid hiányzik.

***

Másnap reggel erős fejfájással, kialvatlanul ébredt.

Megreggelizett a szálloda éttermében, megivott három ócska
kávét. A fejfájás nem múlt el, és éberebb sem lett.
Elsétált a falu egyetlen patikájához, de az zárva volt.
Otthon – azaz anyám házában – biztos van fájdalomcsillapító –
gondolta. Ha másra nem is, erre mindig szükség volt a
Krosznerházban.
Elindult a falu másik vége felé. Lassan gyalogolt, nem volt hová
sietnie. Tisztában volt azzal, hogy nem a fejfájás hajtja. A pince titka
kényszeríti a szülői ház felé: a vaskos ajtó, a lakatok, az
áthatolhatatlan fal, amelyet éppen úgy le kell győznie, ahogy az
apját. Verkényben mindig küzdenie kell valami ellen. Ha nem
harcolhat, megnyugszik. Ha megnyugszik, feladja. Ha feladja,
elsüllyed.
Így volt ez mindig. Belerúghatnak, de ő feláll. Megalázhatják, de ő
felemeli a fejét.
Ismét visszafordult. Az ember képtelen megállni.
A verkényi főúton, így kora reggel, meglepően élénk volt a
forgalom, mintha a civilizáció készülne visszatérni egy olyan helyre,
amelyről már rég megfeledkezett. A látszat persze csalt: az emberek
éppen elhagyták a falut, hogy egy élettel teli településre, a
munkahelyeikre érjenek. Akik maradtak, azok az egész napot
gondolataiktól a lehető legtávolabb, valamiféle ájultságban töltötték.
Kroszner hangos dudálást hallott a szomszéd utcából. Itt még
soha senkinek nem volt oka dudálni. Néhány másodperccel később
megpillantotta a felfordulás okát: hatalmas pick-up kanyarodott be
eszeveszett sebességgel a kisutcáról a főutcára. A járdán ténfergő
helyiek egy emberként fordultak a látványosság irányába, mintha
csak a Megváltó érkezett volna el közéjük egy sáros, sötétzöld
Toyotával. Aligha számítottak ilyen izgalmakra ezen a savanyú
reggelen.
A Toyota sofőrjét cseppet sem érdekelték a rászegeződő
tekintetek, fékezés nélkül folytatta útját – méghozzá egyenesen
Kroszner irányába, aki a meglepettségtől jéggé dermedve,
mozdulatlanul várta, hogy a kéttonnás szörnyeteg felpréselje a
Kossuth utca 8. tojássárga, penészes vakolatára.
Az futott át az agyán, hogy ezekkel a kurva terepjárókkal folyton
csak a baj van.
A Toyota hangos huppanással felugratott a járdára, majd
Kroszner és a sofőr egy ezredmásodpercig egymás szemébe néztek,
mielőtt a pick-up fülsüketítő fékcsikorgás kíséretében, már-már a
fizika törvényével dacolva megállt, nagyjából öt centire a képtelen
esemény hatásából ocsúdni képtelen Kroszner előtt.
A kocsiból nagydarab, tagbaszakadt, munkásokhoz illő kék
overallt viselő férfi pattant ki, súlyához és korához képest meglepő
fürgeséggel. Az ötvenes évei derekán járó, szakállas, torzonborz
figura ügyet sem vetett a bámészkodó sokadalomra, egyből Kroszner
felé vette az irányt, aki már tisztában volt azzal, hogy egy igazi
vadbarommal van dolga. Volt már rutinja velük bőven.
– Szóval itt vagy, te kis buzi! – a vadbarom hangja méreteihez
képest már-már komikusan magas volt: a nem dohányos alkeszek
hangja. Apja is egy kamaszlány vinnyogásával szórta szidalmait a
vége felé. – Gyere ide, bazmeg! – nyávogta a férfi, de esze ágában
sem volt megvárni, hogy Kroszner reagáljon. Egyetlen öles lépéssel
ott termett, megragadta a férfit a kabátjánál fogva. Egy pillanatra a
levegőbe emelte, majd hozzápasszírozta a falhoz. Kroszner erejéből
csak egy elfúló a kurva…-ra futotta.
A pálinka- és földszagú férfi már ütésre emelte az öklét, ám ekkor
hátrapillantott a válla felett, és meglátta a rászegeződő mintegy
tucatnyi szempárt.
A bambán álldogáló közönséget megpillantva elbizonytalanodott
egy kicsit, de a szorításból jottányit sem engedett. Egészen közel
hajolt Kroszner arcához, és úgy suttogott alkoholtól kiherélt
hangján:
– Tűnj el innen, hallod, bazd meg! – morogta. – Ne szimatolj, ne
kavarj itt, mert elásunk, mint egy kutyát – olyan erővel szorította
Krosznert, hogy ha akart volna, sem tud válaszolni. Pedig nagyon is
szeretett volna visszavágni, a fejét egy tornádó erejével próbálta
szétverni a düh és a megalázottság.
A férfi végre elengedte, ő pedig a földre rogyott. A köhögések
között hallotta, ahogy a Toyota hangos gumicsikorgatással elhajt, a
távolban pedig homályosan megpillantotta Óvárit, ahogy mindezt
tátott szájjal bámulja.
Elkapta tekintetét egykori jóbarátjáról, remegő térddel felállt, és
elindult haza, a Szürke Hattyúba. A tömeg is befejezettnek tekintette
a műsort, az emberek szétszéledtek. Kroszner hátrapillantott a válla
felett, de Óvárit már sehol sem látta.
 7.

A szoba berendezésén vezette le a mérgét, de komoly kárt

semmiben sem tett. Semmi olyat, amiért kihívnák a rendőrséget,
vagy amit kifizettetnének vele. Megpróbálta megérteni az aznap
reggel történteket, újra és újra átpörgette fejben támadója szavait,
de az egésznek nem volt semmi értelme.
Egyetlen dologban lehetett csak biztos: ha van egy ellensége, van
több is. Ez mindig, mindenhol így volt, egy Verkényhez hasonló zárt
közösségben pedig ezerszeresen igaznak kell lennie. Ő viszont
egyedül van – persze ez sem jelent újdonságot.
Az egyedüllétről eszébe jutott a felesége, és a nap, amikor
megismerte őt. Romantikátlan, ócska kis történet volt, amit az évek
alatt addig-addig színezgettek, csinosítgattak, amíg végül maguk is
elhitték azt a hollywoodi filmekbe illő tündérmesét, amit a színtelen
valóság leplezésére fabrikáltak. Pedig az egyedüllét hozta össze őket,
a társtalanság elviselhetetlen terhe, ami apró pengeként hasítja szét
az embert.
Kroszner festette Tamara első albérletét, és elég volt néhány
kedves szó, egy-egy elejtett félmosoly, hogy az ágyban találják
magukat. Egy magányos, exdrogos új fiú a városban, és egy
külföldről hazatért, a helyét a világban és a talajt a lába alatt kereső
lány, mindketten barátok, őszinte emberi kapcsolatok nélkül.
Kroszner mindig is tudta, hogy ha a lánynak lett volna fiúja
akkoriban, ő lett volna az utolsó férfi, akire ránéz. Még a részeg,
magukról szinte alig tudó libákat is alig tudta felcsípni a
kocsmákban. Tamara esetében jókor volt jó helyen: mindent ennek
és az egyedüllétnek, a Tamara számára mindenáron leküzdésre ítélt
gonosznak köszönhetett.
A telefonja után nyúlt, és felhívta a feleségét.
– Basszus, már azt hittem, nem is élsz – mondta Tamara
köszönés helyett, inkább viccesen, mint komolyan. De azért
komolyan.
– Már én is azt hittem.
– Hogyhogy?
– Nem fontos, csak ez a hely. Hogy vagytok? – nem szándékosan
használt többes számot, de nagyon büszke volt magára, amiért így
sikerült.
– Hiányolunk.
– Nem tart már sokáig. Remélem.
Hosszú csend következett. Nem volt ez szokatlan, soha nem
tudtak egymással normálisan beszélni telefonon. Tamara csak vele
nem, Kroszner viszont másokkal sem. Feszélyezte, hogy egy darab
műanyaggal és torz hangú, arctalan emberekkel kell beszélgetnie.
A kínosan elnyúló csendet végül Tamara törte meg.
– Mindenki imádja ám…
– Mit?
– A torii kapus medált.
Krosznernek kellett néhány pillanat, mire eszébe jutott a
Bodnártól kapott bizsu, aminek az árából akár egy évtizedig is
eléldegélhetne a Szürke Hattyúban.
– Tényleg?
– Igen, bent voltam a városban, találkoztam a Nórival is. Képzeld,
otthagyta azt a seggfejet, és neki is nagyon tetszett. Mondtam, hogy
honnan kaptad, azt mondta, a Laci meg sem állt volna vele az első
zaciig.
Kroszner tudta, hogy a felesége csak csacsog, és talán senki nem is
dicsérte meg azt a vacakot, de hálás volt a hangért, amit jól ismert,
amit szeretett.
– Tök jó. Örülök – válaszolta kurtán.
– Találkoztál már valakivel?
– Hogy érted?
 – Nem is tudom. Gyerekkori jóbaráttal, az alsós matektanárral…
az első szerelmeddel?
– A pappal.
– Milyen pap?
– Simán csak pap. Izé, tiszteletes. Odajött részvétet nyilvánítani.
– Kedves tőle.
Újabb végtelennek tűnő hallgatás következett.
– Tudsz már valami újat?
– Semmit – válaszolta, majd elköszöntek egymástól.
A válla még mindig istentelenül sajgott a reggeli dulakodástól.
Lehorzsolódott a bőr, olyan erővel passzírozták neki a falnak.
Nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. Verték már ki a
fogát, tört már el a keze, lába, egyszer pedig majdnem meg is vakult
egy eltévedt, valaki másnak szánt bicskától. Horzsolásokból a maga
idején napi százat is összeszedett. Az egyetlen újdonság az volt, hogy
ezúttal nem tudta, miért és hogyan történt a dolog. Képtelen volt
felidézni a részleteket; az egyik percben még sétált, a következőben
már a levegőben kalimpált. Mondott egyáltalán valamit, vagy
tényleg szótlanul tűrte, hogy porba alázza egy őrült vadparaszt?
Ütött legalább egy felet?
Tudta, hogy soha nem kap választ ezekre a kérdésekre. Az okokra
viszont nagyon is kíváncsi volt. Rigóban nem bízott, ráadásul egy
feljelentéssel csak tetézné a bajt. A fiatal őrmesternek egyetlen ügy
is meghaladta a képességeit. Ha kap mellé egy másikat, inkább
elmegy biztonsági őrnek a postára. Mástól, máshogyan kell
válaszokat kicsikarnia.
Visszament az anyja házába, leült a pincében az áthatolhatatlan
ajtóval szemben, és hosszú órákon át bámulta. Várta, hogy kinyíljon,
és előmásszon mögüle a szörnyek szörnye. Minden rémségek
legocsmányabbika.

***
 – Szóval, mesélj magadról! Mennyi is… basszus… majdnem húsz
év – mondta Óvári, és óvatosan kortyolt a habban fürdő, olcsó és
vizezett söréből.
– Van az húsz – válaszolta Kroszner. Ugyanazt a márkát itta, mint
egykori cimborája, pedig keserű volt és erőtlen. Nem mintha a
verkényi Ezeréves kocsmában a világ legpuccosabb sörei közül
lehetett volna válogatni. Volt ez, meg a drága külföldi, amiért
harminc forinttal kellett többet fizetni. A teremben egyetlen ember
előtt sem látott olyat. Nem akart többnek, jobbnak, fellengzősnek
tűnni. Gyalog jött, az Audit a szálló parkolójában hagyta.
– Sok minden megváltozott azóta – hazudta Kroszner.
Óvári felnevetett, kivillantva fekete, hiányos fogsorát.
– Itt lófasz sem változott. Ugyanaz a lepratelep, mint volt.
– Akkor miért maradtál?
– Hová kellett volna mennem, azt mondd meg. A tanulatlan,
ostoba cigánygyerek nekivág a világnak? Nem úgy van az, Barna.
Meg aztán itt legalább ismernek, van helyem. Van a városban
munkám is. Nőm is, gyerek, minden.
– Nem is tudom, hogy ki…
– Az Eszter, a Juhász. Ismered, alattunk járt eggyel.
Kroszner bólogatott. Valóban emlékezett a szemüveges, copfos,
barna kislányra. Nem tudta felnőtt nőként, családanyaként
elképzelni. De erre nem is volt szükség, mert Óvári máris előkapta a
telefonját, és Kroszner orra alá dugta a felesége fotóját. Ékes
bizonyítékaként annak, hogy az idő a legpocsékabb plasztikai
sebész: elhízott, ápolatlan, örömtelen nő nézett vissza rá a kijelzőről.
Mellette ott voltak a csillogó szemű, valóban meseszép gyermekei.
Krosznernek ősrégi mobilja volt, fényképező nélkül, így nem tudta
viszonozni a gesztust. Az amerikai filmek jutottak eszébe, ahol a
főhősnek mindig van egy fotó a bambán mosolygó családjáról a
pénztárcájában. Neki még tárcája sem volt, és soha nem hordta
magával senki fényképét. A babáról sem hord majd. Minek? Minden
legyen ott az ember fejében. Milyen kapcsolat az – legyen gyerek,
feleség, szülő –, ahol egy fénykép kell a szeretett arc felidézéséhez?
– Ti mikorra várjátok? – kérdezte Óvári, miközben odaintett az
ajtón belépő ivócimborának.
Kroszner megfeszült, akárhányszor csak kinyílt az ajtó. Bármelyik
pillanatban beléphetett rajta az apja egyik ősöreg, összeaszott
exhaverja, hogy nekiessen. Eddig azonban semmi jel nem utalt arra,
hogy bárki felismerte volna. Aki meg netán mégis, az elintézte a
dolgot egy vállrándítással; Kroszner Sanyi fia a kocsmában vedel.
Ez csak a rendes kerékvágás.
– Még sokára – válaszolta. – Ez még csak a második hónap.
– Jó lesz, majd meglátod. Megváltoztatja az embert, de jó irányba.
Ahogy az asszony is. Még nem is meséltél róla semmit.
Kroszner néhány mondatban összefoglalta a legfontosabbakat
Tamaráról. Nem nagyon ment bele részletekbe.
– Nincs okod panaszra.
Kroszner vállat vont.
– Kivéve persze a dudaorrod – vigyorgott Óvári. – Figyu, nem
válaszolsz, ha nem akarsz, de el kell árulnod, hogy szerezted.
Kroszner kezdte úgy érezni, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet
sörözni hívni Óvárit. Túl sokat kell kiadnia magáról, és csekély az
esélye, hogy ettől az embertől érdemi válaszokat kapjon a
kérdéseire. Csakhogy senki máshoz nem fordulhatott a faluban.
– Volt ez a fickó. Tudod, egy fuvarozási cégnél dolgozom, és ő volt
az egyik utasom. Be nem állt a pofája, te ilyet még nem láttál. Nulla
huszonnégyben dőlt belőle a faszság. Ilyenek, hogy „A női test
hetente egyszer megkívánja a verést”. Szóval már hallgattam ezeket
néhány napja, amúgy sem voltam valami jó passzban. És akkor szól
egy olyat, amitől… amitől elborultam. Feltépett néhány sebet. Én
meg pofán basztam, csak nem elég erősen. Vissza tudott ütni és…
hát… ez lett a vége.
 Óvári hümmögött. Nyilván járatos lehetett a kocsmai verekedések
világában, el tudta képzelni, hogy lesz egy rosszul megválasztott
beszólásból véres bunyó.
– Előfordul – mondta. – Mondjuk, te soha nem voltál az az
ember, aki elfut a pofon elől.
– Na ja. De igyekeztem az az ember lenni. Sokáig az az ember
voltam.
– Hogy mondja a Fazekas atya? A vér nem válik vízzé, vagy
valami ilyesmi.
– Nem is gondoltam volna, hogy hívő vagy.
– Addig sem kell otthon lenni – röhögött Óvári. – Na nem, csak
viccelek ám.
Megrendelték a második kört. A fiatal, nem túl szép pultoslány
hosszasan bámulta Kroszner feldagadt orrát.
– Nem gondoltam, hogy ennyire csúnyán elbánt magával –
mondta halkan. Kroszner alaposabban megnézte a lányt. Ő is ott
volt reggel a bámészkodók között. Hevesebben kezdett verni a szíve:
most már biztos, hogy rossz ötlet volt idejönni. Nem is értette, hogy
gondolhatta ezt: a város pletykaepicentrumában megbeszélni a
reggel történeket.
– Nem… ez… nem… ez más – dadogta zavartan.
– Jó, hát nem az én dolgom – válaszolta most már hangosabban a
lány. Túlságosan is hangosan. Aki még volt olyan állapotban a
vendégek közül, hogy feléjük fordítsa a fejét, az mind megtette. –
Nekem nem kell bemutatni a Lajos bát – mondta a lány, és
otthagyta őket.
Kroszner kifújta a levegőt, a homlokát dörzsölte. Óvári
szerencsére kapcsolt, és kimentette a barátját.
– Gyere, szívjunk el egy cigit! – mondta, majd egy húzásra
felhajtotta a sörét, és elindult a kijárat felé. Kroszner követte.
Óvári nekidőlt a kocsma falának, és rágyújtott. Kínálta Krosznert
is, aki azonban nem fogadta el.
 – Ott voltam én is, gondolom, tudod – mondta a férfi, és egyetlen
szippantással elszívta a cigije háromnegyedét. – Figyelj, én csak…
Kroszner félbeszakította.
– Nem vártam el, hogy csinálj valamit. Nem a te dolgod.
– Legalább odamehettem volna. Utána. Segíteni.
– Jobb így.
– Biztos?
– Persze. Szóval Lajosnak hívják. Ennyit már tudok – Kroszner
feladta a labdát. Végül is egész jól alakult a dolog.
– Ja, Torma Lajos. Övé a fatelep. Már ami megmaradt belőle.
Ilyen vállalkozásba’ csinálja.
– Ismerte anyámat?
– Anyádat senki nem ismerte. Úgy élt, mint egy remete. Már
amennyire én tudom. Soha nem látták a faluban. Dolgozott,
hazament, beugrott a kisboltba. Kábé ennyi.
– De akkor miért?
– Elmondanám, Barna, hidd el, ha tudnám. A Lajos bá nem
százas.
Azt hiszi, ő a helyi kiskirály, és neki kell rendet tenni. Még ilyen
polgárőrséges szarságot is csinált. Járják a falut, és baszogatják a
cigányokat.
– Tudta, hogy ki vagyok.
– Honnan tudta volna?
– Mondta.
Óvári elnyomta a cigit, de már gyújtotta is a következőt. Valami
márkátlan, ócska csempészcigarettát szívott. Cirill betűk a dobozon.
Keserű, maró illata volt.
– Utálja az idegeneket. Mindenkit, aki csak idedugja a képét.
Hülye barom.
Kroszner a fejét csóválta.
 – Én nem hiszem, hogy ez csak ennyi.
– Akkor mit hiszel?
– Ha én azt tudnám.
– Megmutatta, hol a helyed. Ő az erősebb kutya, aztán kész. Nem
ez az első ilyen, hidd el.
Kroszner tudta, hogy ez ennyi volt. Nincs értelme a dolgot tovább
feszegetni. Nem hitte el teljesen a barátja szavait. Látott ő már falusi
kiskirályokat. Igen, azok tényleg szeretnek erőt demonstrálni.
De Tormában valami elemi düh tombolt. Olyan düh, ami csakis
félelemből fakadhat. „Ne szimatolj!” – egy titkot félt, azt óvja foggal-
körömmel. A lelepleződéstől retteg.
Titkokból jelen állás szerint túlkínálat is volt: az anyja halála, a
pince az alagsorban, a tény, hogy Verkényben járt nem sokkal a
gyilkosság előtt, az anyja bezárkózása. Tormának köze van ezek
közül valamelyikhez. Vagy mindegyikhez. Gyermekkori barátja –
akivel annak idején a titkokon osztoztak – mindenesetre nem tudja
közelebb vinni a megoldáshoz.
Megvárta, amíg Óvári befejezi a bagózást, aztán elköszönt. Óvári
búcsúzóul meghívta valamelyik estére magukhoz vacsorára.
Kroszner kényszeredetten elfogadta az invitálást.

***

Nem vitte rá a lélek, hogy visszamenjen a hotelszobába. A fejében

még lüktetett a sör, pumpálta az ereit a düh, izmait görcsbe
rándította a reménytelenség. Ez is egy régi, már-már elfeledett
érzés: a mehetnék, a balhé utáni vágy, az erőszak iránti
csillapíthatatlan szomj. Ritkán tört rá, az elmúlt években szinte
soha, de ha jött, teljesíteni kellett az akaratát. Meg kellett hajolni
előtte, be kellett hódolni.
Visszasétált a kocsihoz, beült és gázt adott.
 A környékbeli falvak mind kihaltak voltak. Sehol egy diszkó, egy
nyüzsgő kocsma, egy kései lagzi vagy legalább egy ócska házibuli. A
holdon több az élet – gondolta Kroszner, de nem adta fel. Már
legalább egy órája furikázott, azt sem tudta, merre jár. Egy kezén
meg tudta volna számolni, hány embert látott.
A falvak sűrűn váltogatták egymást, de mintha a soron következő
település az előző elbaszottabb, szomorúbb, elkorcsosultabb klónja
lett volna. Minden felcserélhető volt: a romos templom, az egyen
kockaházak, a kisbolt a központban, a kocsma tőle három lépésre. A
muskátlik, a kátyúk, a macskák a kerítés tövében, a láncra vert,
vonyító kutyák, a hitvány veteményesek, a húszéves autók, a
rozsdamarta biciklik, a düledező buszmegálló. Ha kicserélnénk az
embereket, az sem tűnne fel senkinek. Talán még önmaguknak sem.
Az Audi üzemanyagjelzője világítani kezdett: ha most nem indul
haza, talán nem is ér vissza a hotelhez. Megállt, kiszállt levegőzni.
Rendezni próbálta a gondolatait. Már nem tomboltak úgy az
idegei, nem feszítette annyira a pusztítás iránti vágy. Ostobának
érezte magát.
Egy ősrégi, sportkocsinak kikiáltott ócskavas húzott el mellette.
Üvöltött a zene, és üvöltöttek a benne ülő, buliba induló, vagy
onnan hazatérő fiatalok is.
Kroszner azért hallotta a neki címzett, elnyújtott kurva
anyàááááááádat. Az ablakon kidobott cigicsikk viszont nem talált.
Visszaült az autóba, megfordult, és üldözőbe vette a fiatalokat.
Padlóig nyomta a gázpedált, a fogait olyan erősen szorította össze,
hogy szinte már fájtak. Az Audi másodpercek alatt gyorsult százra,
aztán százötvenre. Kroszner érezte a fékezhetetlen erőt a
kormányban, a felbőgő motorban, a visító kipufogóban.
Percek alatt utolérte a sufnituningot, szinte belemászott a fiatalok
seggébe, és ott tartotta a hatalmas kocsit. A négy srác ijedten kapta
hátra a fejét, az ujjukat mutogatták és köpködtek.
 Annyira részegek voltak, hogy leginkább önmagukat és egymást
találták el. Még a hátsó szélvédő is száraz maradt.
Kroszner eszelősen vigyorgott, egy hirtelen mozdulattal kirántotta
az Audit a szemközti sávba, gyorsított, hogy a másik mellé érjen, és
letekerte az ablakot. A huzat arcon csapta, ettől egy pillanatra
kijózanodott. Falfehérré vált, mintha a végzet süvített volna be az
ablakon. De innen már nem volt visszaút. Innen soha nincs.
– Állj meg, te faszszopó! – kiabálta át a mellette haladó kocsiba.
Hangját elnyelte a szél, szavai felőrlődtek a tomboló lóerők
káoszában. A fiatalok tágra nyílt szemmel, értetlenül bámultak rá.
Aztán ők is üvölteni kezdtek, de az ő hangjuk sem jutott el
Krosznerig.
A némajáték nem tartott sokáig; az Audi köhögni és lassulni
kezdett. A fiatalok eszement röhögésben törtek ki. Ellenségük
autójából kifogyott a benzin. A sofőrjük padlóig tolta neki, az
ócskavas pedig eltűnt az éjszakában. Csak egy homályos, piros csík
maradt utána.
Kroszner az út szélére kormányozta az autót. Még mindig
görcsösen szorította a kormányt, az ujjai falfehérek voltak. Vett
néhány mély levegőt, aztán csak ült és várta, hogy megnyugodjon.
Néhány perccel később már nem vert annyira a szíve, és nem
lüktetett az ér a homlokán. Tudta, hogy értelmetlen és felelőtlen
őrültséget csinált, de jót tett, és szüksége volt erre. Kár nem
keletkezett se benne, se másban, sem az autóban. Sőt a fiatalok
alighanem életük egyik legjobb buliját tolják majd ma éjszaka a
kiadós adrenalinfröccs után. Ha úgy vesszük, szívességet tett nekik.
– Az ember levezetheti a feszültséget másokon is, de akkor mi a
fasznak tartja a családját?! – na nem! A Szokoli-bölcsességekre most
végképp nem volt szüksége.
Visszakapcsolta a gyújtást, kiszállt az Audiból, és hátrasétált a
csomagtartóhoz. Tíz percig keresgélte az elakadásjelző háromszöget,
amit a németek elképesztő precizitással rejtettek el a legeldugottabb
zugban. Felállította saccra ötven méterre az autótól.
Körülnézett az éjszakában, és rádöbbent, hogy fogalma sincs, hol
lehet. Az elmúlt órákban céltalanul száguldozott, ötletszerűen
kanyarodva a kereszteződésekben. Talán már a megyét is elhagyta.
Elképzelése sem volt, hogyan talál majd vissza Verkénybe.
Ismét szánalmas, a velejéig elbaszott helyzetbe került, és megint
csak önmagát okolhatta. Meg persze a kényelmes hullaházban
terpeszkedő anyját, csak úgy passzióból.
Újra áttúrta az Audi sufni méretű csomagterét, és talált egy
elemlámpát. Mázli. Az már kevésbé, hogy ételt még a luxusautók
sem kínáltak alapfelszerelésként, neki pedig korgott a gyomra.
Megnézte a telefonját: éjfél múlt néhány perccel.
Az első ötlete az volt, hogy stoppol, de húsz perc várakozás után rá
kellett jönnie, hogy élő emberrel ilyentájt biztos nem találkozik.
Még egy kóbor kamionnal sem. Esélytelen.
Vállat vont, és elindult visszafelé, amerről jött. Az első tábla után
okosabb lesz. Fél óra múlva el is ért egyhez. A százötven kilométerre
fekvő nagyvároson kívül egyetlen települést sem ismert. Nem volt
értelme erre továbbmenni. Megfordulni még kevésbé. Alhatna az
erdőben, és megvárhatná, amíg reggel beindul a forgalom. Végül is
volt már példa ilyesmire.
Megfordult, visszafordult, újra megfordult. Hihetetlen volt a
csend és a sötétség. Az elemlámpa tíz métert világított meg előtte. A
tábla szerint a legközelebbi település huszonhét kilométerre van.
Reménytelen, hogy hajnal előtt odaérjen.
Öt kilométerrel és egy órával később szarvascsorda vonult át az
úton. Az állatok vetettek egy kóbor, kíváncsi pillantást a fényre és
Krosznerre, aztán mentek tovább.
Tíz perccel később elhúzott mellette egy autó. A semmiből tűnt fel
egy kanyar után, Krosznernek esélye sem volt reagálni. A sofőr, ha
látta is, le se szarta. Kroszner nem hibáztatta: ő is így tett volna.
 Magányos idióta az út szélén éjnek évadján. Ebből semmi jó nem
sülhet ki.
Nem látott buszmegállót, nem mintha bízott volna a vidéki
tömegközlekedés éjszakai szolgáltatásaiban. Taxit is hívhatna, de
nem tudta egyetlen környékbeli társaság telefonszámát sem. Sőt azt
sem tudta, ő merre is van. A legjobb esélye egy benzinkút lett volna,
ahol nemcsak az üzemanyag-problémája oldódott volna meg, de
ehetett és ihatott is volna. Kimerült volt, éhes és szomjas. Mindkét
lába lüktetett, pedig még hosszú út állt előtte. Nem volt jobb ötlete,
megcélozta a huszonhét kilométerre lévő várost. Vagy falvat. Vagy
tanyát. A nevéből nem derült ki a mérete.
Negyven perccel később újabb kereszteződéshez ért, ahol újabb
tábla jelezte a közelben fekvő településeket. Kroszner
megkönnyebbült: volt egy falu alig három kilométerre. Balra kellett
mennie, kelet felé.
Az út a faluba semmi jóval nem kecsegtetett: ócska, kátyúkkal
díszített aszfalt, amiről a felfestés alighanem már az ő születése előtt
lekopott. Lassan haladt, nehogy kitörje a bokáját a lyukakban.
Félúton járt, amikor az elemlámpában lemerült az elem. Kroszner
dühösen földhöz vágta, majd bele is rúgott egyet. A lámpa hangos
puffanással landolt az útszéli gaz mélyén.
Szükségem lesz rá a visszaútnál – jutott eszébe Krosznernek.
Bemászott a félméteres gyomok közé, és a földet tapogatta, hátha
szerencséje lesz. Nem lett. Most már nemcsak éhes, fáradt és
csapzott, de nyakig sáros is. Cammogva, reményt vesztve folytatta az
utat a teljes sötétségben. Fogalma sem volt, hogyan is végződik majd
ez az éjszaka. A vaksötétben a hátralévő néhány kilométer egy
örökkévalóságnak tűnt. Végül, hajnali három után pár perccel
megérkezett a faluba, már amennyire annak lehetett nevezni ezt a
néhány házból álló települést. Nem igazán hitt abban, hogy itt
segítséget kaphat.
– A kocsiban kellett volna aludnom – gondolta, és csak röhögni
tudott önmagán, amiért ez a kézenfekvő megoldás csak most, egy
hosszú, értelmetlen és kimerítő túra végén jutott eszébe. Aztán
megtörtént a csoda: az egyik viskóból fénycsóva szűrődött ki, majd
megjelent Krosznerrel szemben egy meglehetősen modern
terepjáró. A kocsi lefékezett mellette. Kroszner előadta a meséjét.
Huszonöt perccel később már az Audiban ült, és bőven volt elég
benzinje, hogy eljusson Verkényig. Teljesen át volt fázva, úgyhogy
alig várta a hotelszoba pokoli melegét, ami percek alatt álomba
lökhetné. Beindította a motort. Ha a megfelelő irányba indul, gyalog
is kényelmesen Verkénybe érhetett volna. Elindult a Szürke Hattyú
felé.
 8.

Torma Lajos órák óta forgolódott álmatlanul. Mellette a felesége

vígan horkolt, amitől csak egyre idegesebb és zaklatottabb lett.
Zsinórban a harmadik éjszakán nem jött álom a szemére. A
dagadt banyát bezzeg nem zavarja semmi, vígan húzza a lóbőrt.
Nem az ő élete készül végleg elbaszódni. Átnyúlt, és keményen
megrázta az asszonyt, aki egy másodpercre abbahagyta a horkolást,
eldörmögött egy dögöljmeget, aztán folytatta. Torma válaszul még
egyszer alaposan oldalban döfte. A hatás ugyanaz volt.
– Rühös szuka – mormogta, majd felkelt az ágyból. Lecammogott
a földszintre, és elvégezte a dolgát. Ötvenhét éves volt, a húszas
éveitől kezdve évtizedenként eggyel nőtt az éjszakai hugyozások
száma, így már négynél járt. Vénségére több időt tölt majd a vécén,
mint az ágyban.
A bal kézfeje még mindig sajgott. Túl erősen szorongatta meg azt
a kis szarházit. Talán feleslegesen is, hiszen úgysem tud ártani
nekik. Mindenesetre jólesett valakin levezetni a feszkót, és ebből
aligha lesz akkora balhé és felhajtás, mint amikor azt a takony kis
Rigót cibálta meg egy kicsit. Vagy amikor felpofozta a szomszéd falu
polgármesterének a fiát, mert a haverjaival az erdőibe hordta az
építkezési vállalatuk szemetét és törmelékét. A Kroszner gyerek
persze ugyanúgy rászolgált a verésre, mint amazok. Aki belemászik
a dolgaiba, szaglászik, okoskodik, ügyeskedik, azt kicsinálja. Torma
Lajos tisztában volt azzal, hogy ő nem egy okos, agyafúrt ember. Így
hát máshogy hatott a környezetére és az útjába akadó emberekre.
Gyorsan megtanulta, hogy a többség végtelenül gyáva, és szinte
betegesen fél a fizikai kapcsolattól. Még csak meg sem kell őket ütni.
Egy erősebb kézfogás, egy jól irányzott, kemény hátbaverés, egy
acélos vállszorítás, és máris mindenki elismeri magáról, hogy ő az
alárendelt, és hogy neki nem lehet igaza.
 Tormának ezzel soha nem volt problémája. Gyermekként is
verekedős volt, a suliban is, sőt otthon is az öccseivel. Már
gyermekként is élvezte, ha megtörhetett másokat, mert olyankor
erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát. A szülei sem bánták az
ilyen balhékat, az öreg szerint a nagypapa már fogatlanul ment a
Don-kanyarba, mert addigra az összeset kiverték a környék
kocsmáiban. A felesége is hamar megtanulta, hogy merre hány
méter, meg hogy jobb, ha így fogadja el az urát, ahogy van. Arra
mindenesetre büszke volt, hogy se a mázsás bálnára, se a csenevész,
mihaszna fiaira nem emelt kezet soha.
Kiment a mosdóból és bekukkantott a konyhába, hátha talál
valami éjszakai nasit. A hétvégéről maradt rétesnek hűlt helye volt a
hűtőben és a spájzban. Az anyád torkos picsája – dörmögte és fogott
egy almát a kosárból. Leült a rozoga, ócska viaszosvászonnal
borított konyhaasztalhoz, amit már legalább egy évtizede készült
felaprítani és tűzre hányni. Miközben az almát hámozta, azon
gondolkozott, hogy vajon jó ötlet-e ilyenkor inni egy kávét. Aztán
nem filózott tovább. Töltött magának egy csésze feketét. Nem esett
jól az alma mellé, egy húzásra megitta. Rossz íz maradt a szájában,
úgyhogy még egy korty pálinkát is ráküldött.
A házra gondolt. Talán most kéne odamennie és eltakarítani
mindent. Végül is jobb az óvatosság. De mi van, ha még sincs
minden veszve? Ha még vissza lehet csinálni? Akkor szükség lesz a
házra és mindenre, ami ott van. Jobbat úgysem találnak, meg
amúgy is drága és macerás lenne máshol megcsinálni. Nem, ha most
odamegy és eltüntet mindent, az a gyengeség jele. Mintha elismerné
a vereséget. Pedig nem veszíthet egyetlen emberrel szemben. Aki
amúgy is egy senki. Szó szerint. Vagy még annyi sem.
Elhessegette ezeket a gondolatokat. Az elmúlt napokban máson
sem járt az esze, csak ezen. Mintha legalábbis akkora nagy probléma
lenne. Hát, kurvára nem az. Egy apró, jelentéktelen kellemetlenség,
ami számára nem végződhet rosszul. Vannak más problémái is,
inkább azokon kéne agyalnia.
 Az üzlet évek óta pangott. Huszonöt éve vette meg a privatizáció
során a fatelepet jóformán bagóért, de ami ideig-óráig jó biznisznek
tűnt, az mára egy hasztalan, lepusztult pénznyelővé vált. A hitelek
úgy fojtogatták, mint egy hatalmas, pengékkel kirakott
medvecsapda. Nem is tudta egyedül fizetni: megdézsmálta az anyja
nyugdíját, a felesége hitvány fizetését, és szinte minden hónapban
be kellett segíteni a két felnőtt fiának az ország másik végéből.
Torma ilyenkor végtelenül szégyellte magát. Nehezen tudta
lenyelni, hogy a gyerekektől kell pénzt kérnie, aztán felhívni őket és
megköszönni. Minden ilyen hívás annak a beismerése volt, hogy
többre vitték, mint az apjuk. Okosabbak, szebbek, sikeresebbek és
fiatalabbak. Torma Lajos mindezekért szívből gyűlölte a fiait. Nem
is hívta meg őket a szülői házba évek óta. Karácsonykor inkább ők
autóztak el, látogatóba, ám az utóbbi három évben már ez is
elmaradt. Az idősebbik nősülni készült, persze azt is megoldja saját
zsebből. Egyszer találkozott mindössze a leendő menyével, akire
azonnal felizgult. Feszes, napbarnított teste volt, és édes,
mandarinos illata. Egy igazi kúrni való angyal szőkében: apró, de
csodás mellekkel. Merevedése lett, ahogy rágondolt. A nevére nem
emlékezett, talán Kati vagy Andi.
Tudta, hogy el kellene adnia az egész Verkény Fa és Csempe Bt-t a
francba, de úgysem találna rá vevőt, vagy ha mégis, csak jócskán
áron alul vennék meg, amivel az adósságproblémái nem
enyhülnének. A csempe egyébként csak falból szerepelt a cég
nevében. Valójában soha nem foglalkoztak ilyesmivel, de az innen-
onnan befolyó pénzek végül mind csempékké váltak a könyvelésben.
Gyenge minőségű osztrák csempékké, amiket szinte az utolsó
darabig le kellett selejtezni. Sok mindenből lett osztrák csempe az
évek alatt: pálinkából, vadászfegyverből, késből, ukrán cigiből,
bontott autóból, talált és lopott fából, a kétezres évek elején pedig
egy rövid ideig két kurvából és vagy három kiló marihuánából. A
kurvákat kipróbálta, a füvet nem.
Visszafeküdt a változatlanul bőszen horkoló felesége mellé, de
továbbra sem jött álom a szemére. Fázott, betakarózott, aztán
melege lett és kitakarózott, a szíve kalapált, az éjszaka pedig nem
akart véget érni. Újra felkelt, és bevett még egyet a
vérnyomáscsökkentőjéből. A gyógyszereik is egy vagyonba kerültek
minden hónapban. Ezen sem lehetett spórolni, pedig neki pénzre
lett volna szüksége. Ősszel el akart indulni a polgármester-
választáson, annak pedig nem lehet üres zsebbel nekivágni. Nem
voltak kételyei, hogy ha jelöltetni tudná magát, nyerne is. Tudta,
hiszen lépten-nyomon hallotta, hogy az emberek már torkig vannak
az öreg Barossal, aki idestova tizennyolc éve vezeti a falut. És mit
tudott ezalatt elérni? Jóformán semmit, azon kívül, hogy várost
csinált a faluból. Na ez az, amivel kitörölhetik a seggüket. És persze
a rendőrkapitányság is az ő nevéhez fűződik. Még viccnek is gyenge,
ahogy a szenilis egykori besúgó és lelkes kommunista Takács, meg
az a zöldfülű hülyegyerek rendőrösdit játszik. Ennél még ő is többet
tett a falu biztonságáért; az ő polgárőrei legalább tökösek, akik nem
félnek lekeverni a megfelelő pofonokat a megfelelő embereknek. Az
emberek őket hívják, nem a két bohócot.
Ha valamit el kell rendezni, meg kell oldani, helyre kell tenni, ők
csinálják. Hatékonyan és gyorsan. A rendőrség csak a falu pénzét
vitte, feleslegesen és pazarlóan. Megszüntetni viszont nem lehet –
ezt Torma is tudta jól. Az emberek utálják, ha a frissen
megválasztott új polgármester azzal kezdi, hogy megszüntet valamit.
Rosszul jön ki. Rigó és Takács tehát ősz után is kergetheti a
tyúktolvajokat.
Baross szégyenlistája ezzel nem ér véget: bezárt a szakközép, a
fiatalok menekülnek, munka nincs, fejlesztés nincs, a templom
szétrohad, az üzleteket átveszik a kínaiak, és még a focicsapat is
visszacsúszik a megye kettőbe.
Egyetlen dolog fejlődik csak veszett tempóban: a temető.
Tormának eszébe jutottak a hasonló éjszakák húsz-huszonöt évvel
azelőttről: akkor, ha nem tudott aludni, nem esett kétségbe.
Ha nem volt kedve kimozdulni, csak kiment a kertbe, és elszívott
egy-két cigit. A friss levegő és a nikotin a legjobb altatók. Soha nem
volt igazán dohányos, de hébe-hóba jólesett neki. Ha ez kevés volt,
nekivágott az éjszakának. Akkor még volt élet Verkényben, a presszó
még hajnalban is dugig volt, zene szólt, a fiatalok táncoltak, ő pedig
többnyire csak ült egy asztalnál, és élvezte a pezsgést, a mámorító
kavalkádot. Táncolni sosem tudott, és nem is akart. Nem volt buli
bunyó nélkül, ahol az ember könnyedén levezethette az adrenalint,
egy-két könyökössel helyrebillenthette az önérzetét, és azokban a
kámforos, véres pillanatokban minden könnyűnek és érthetőnek
tűnt. Az Icunál ezt kapta vissza, ezért járt oda: újra eleven lehetett,
önmaga, álcázás és megkötés nélkül, vadul és primitíven, ahogy
fiatalon a fülledt éjszakákon, csontokat törve és izzadt, koszos nőket
dugva.
Már most veszettül hiányzott neki.
Kiment a kertbe, hátha egy pillanatra visszajön valami a régi
érzésekből. A jókora birtok, tele gyümölcsfákkal és a felesége
virágaival csendben és nyugodtan feketéllett az éjszakában. A
Toyota a garázsban, az öreg kuvasz az óljában pihent. Már nem jó
házőrzőnek, igazából semminek sem jó, de Tormának még sincs
szíve lelőni. Hiába, ellágyult ő is vénségére.
A levegő csípős volt, ő pedig pizsamában és papucsban jött ki.
Megfordult, hogy visszamenjen, már a szúnyoghálós ajtót is
kinyitotta, ám a szeme sarkából mozgást észlelt. Mintha hátul a
pajtánál mozgolódott volna valami. Torma lement a lépcsőn, és a
szemét meresztette a sötétbe: nem látott semmit. Még két lépést
közelített a pajtához, amiben már régóta nem tartottak semmit, csak
tüzeléshez a gyújtósnak való fát. Minden mozdulatlan és csendes
volt, életnek, mozgásnak semmi nyoma.
Csak egy hülye macska volt – gondolta Torma, és
visszacammogott a házba a felesége mellé. Most már könnyen és
gyorsan elaludt.
A pajtában a macska kényelmesen elhelyezkedett a búvóhelyén.
Türelmetlenül várta a reggelt. Néhányszor óvatosan meglóbálta a
kalapácsot. Tökéletes lesz.
 ***

Torma Lajos hajnalok hajnalán ébredt. Kint szinte éjszaka volt, a

hold még az égen ragyogott. A dereka szokás szerint sajgott, ami
rossz hír, hiszen egész nap az autóban kell ülnie, végig kell járni a
kitermeléseket. Az év leghúzósabb időszaka volt ez, tele
rohangálással és idegeskedéssel.
Volt néhány órája indulás előtt, úgyhogy egy-két tennivalót még
elintézett a ház körül. Nem akart odabent zörögni, és felébreszteni a
feleségét. Kiengedte a tyúkokat, összeszedte a tojásokat.
Összegereblyézte a lehullott faleveleket, és hátravitte a zsákot a
komposztálóhoz. Megetette a kutyát, és adott neki vizet. Olyan
gyorsan dolgozott, hogy huszonöt perc alatt minden teendőjének a
végére ért. Ivott egy kávét, és kicsit rendbe szedte magát a fürdőben.
A házban hideg volt, a fürdőszobában szinte még a lehelete is
látszott. Mielőtt elmegy, vágnia kell egy kis gyújtóst, és meg kell
raknia a kandallót – gondolta.
Kiállt a garázsból a Toyotával, bement a pajtába, és kihozott pár
szerszámot, amiket a platóra dobált. Nem mintha használni akarta
volna őket, de a munkások előtt fenn kell tartani a látszatot, hogy ő
is kétkezi melós, aki megfogja a dolgok végét. Aki ismerte, az persze
ebben aligha kételkedett: paraszti családban nőtt fel, tizenéves kora
óta a kemény fizikai munka része volt a napi rutinnak. De sok a
jöttment a munkások között, főleg vidékre költözött városi
semmirekellők, akik előtt fontos a megjelenés.
Megitta a reggeli kávéját, és mellé az elengedhetetlen pálinkáját.
Bekapcsolta a tévét, meghallgatta a híreket. Untatta az országos
politika, a gazdasági híreket pedig nem értette, a bűnügyeket viszont
imádta. Ezen a reggelen is akadt belőle bőven. Lélegzet-visszafojtva
hallgatta a bemondónőt, ám a híradó véget ért, a verkényi esetről
pedig továbbra sem beszéltek egy szót sem.
Minden este és reggel végigizgulta a híreket, rettegve attól, hogy a
Krosznerné meggyilkolása a kelleténél nagyobb publicitást kap. Más
se hiányozna! Ma is megúszták, és Torma most már biztos volt
abban, hogy radar alatt is maradnak – ahogy anno a seregben
mondták az ejtőernyősök.
Kikapcsolta a tévét, és nekiállt kipucolni a kandallót. Gyűlölt
minden reggel a korommal és a fával vacakolni, de ez volt az olcsóbb
megoldás. Gázzal fűteni egy ekkora házat anyagi szempontból
öngyilkosság lett volna. Így aztán görnyedt, hasogatott, szitkozódott,
amiért nem gyulladt meg, és kurva anyázott, amikor a füst a
plafonig ért. Az járt a fejében, hogy a Gyula meg a másik kretén
mennyire idióták voltak. Hagyni kellett volna, ahol van, vagy ha
nem, legalább okosan elrejteni végleg. De nem, nekik muszáj volt
intézkedniük és elcseszniük. Ez van, ha nem ő veszi a kezébe a
dolgokat.
Megpakolta fával és papírral a tűzhelyet, aztán kiment a pajtába
gyújtóst hasogatni.
 9.

Kroszner a hotel étkezőjében ült, és a reggeli kávéját kortyolgatta.

Már négy napja volt Verkényben. Négy végeláthatatlan,
elviselhetetlenül hosszú napja. Kényelmetlenül mocorgott a széken,
a kávét sem tudta élvezni, mert a szájában fémes ízt hagyott a
keserűség és a düh.
Kényszeredetten izgett-mozgott, hogy kompenzálja a
mozdulatlanságot és a tétlenséget: semmi dolga nem volt már
Verkényben, semmi oka nem volt itt lenni, és mégsem mehetett
sehová. A pince és annak titka sem tűnt már olyan fontosnak és
csalogatónak. Akármilyen titka is volt az anyjának, az végül is nem
oszt, nem szoroz. Semmi olyan nem lehetett, ami valóban számítana
Kroszner jelenében vagy éppen a jövőben. A múlt pedig édes
mindegy. Minden, ami a múltját jelenti, már a föld alatt van, éppen
ott, ahol annak lennie kell. A jövő pedig nem itt van, hanem otthon a
feleségével és a gyerekkel. Elsimítja a debreceni ügyet, nem lesz
nehéz most, hogy van valamennyi pénze. Megtéríti a kárt, kifizeti az
esetleges büntetést, és ezzel ez az ügy is mehet a múltba, mehet a
föld alá. Befejezi a gyerekszobát, Tamara megszüli a kicsit, aztán
néhány év múlva még egyet. Addigra éppen el tudnak majd költözni
egy új házba, ahol nem a halott rokonok szellemei laknak, ahol nem
érzi a rothadás szagát szivárogni a falakból. És ennyi. Itt a vége, fuss
el véle. Boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Arról fogalma sem
volt, hogy mi jön ezután. Hogy mi lesz a következő negyven-ötven
évben.
Megpróbálta felhívni Tamarát, de a lány nem vette fel a telefont.
Küldött neki egy Minden OK. Szeretlek sms-t.
Ötlete sem volt, hogy mit kezdjen az előtte álló nappal. Nem volt
kedve az utcán lődörögni, ki tudja, hány Torma Lajos rohangál még
odakint, aki mind arra vár, hogy leverjen rajta olyan dolgokat,
amikről neki fogalma sincs. A szobájában gubbasztani sem volt
kedve.
Tamara válaszolt az sms-re: Bocs, nem tudunk beszélni. Judit
ideköltözik. Segít… Puszi.
Kroszner a saját szempontjából ennél rosszabbat elképzelni sem
tudott. Tamara húgának segítsége egyetlen dolgot jelentett: napi 24
órában duruzsolja a nővére fülébe az okokat, amiért el kéne hagynia
a semmirekellő, drogos, züllött, lúzer férjét. Mindezt persze úgy,
hogy nem is ismerik igazán egymást. Talán, ha háromszor
találkoztak, de Kroszner már az első alkalommal érezte, hogy Bánosi
Judit ellenség, méghozzá a legrosszabb fajtából. Abból, amelyik nem
érdek vagy a józan ész alapján gyűlöl, hanem csak úgy l’art pour
l’art, szimplán azért, aki vagy, és amilyen vagy. A legelső
másodpercben látta Judit szemében a kérlelhetetlen, olthatatlan
ellenszenvet. Nem is tett erőfeszítéseket, hogy megkedveltesse
magát a lánnyal, inkább hagyta, hadd főjön a saját levében. Ez volt
az egyszerűbb és kényelmesebb megoldás. Mégis, a gondolat, hogy
Judit most ki tudja, hány napig szabadon, kontroll nélkül
bombázhatja Tamarát a Barna-ellenes propagandával, finoman
szólva is aggasztó volt.
Ránézett az órájára: háromnegyed tíz, és ez a nap máris legalább
triplán el van baszva. Inkább négyszeresen, de azt nem tudta idegen
szóval kifejezni.
 10.

Rigó István gyomra kavarog a látványtól, a feje lüktet a

gondolatoktól és a stressztől. A pajta kicsi, és már így is hárman
állnak benne, plusz a hulla, aki viszont a földön hever. A levegő
áporodott, és mintha a vér is légneművé válna, hogy azt is
beszippantsák és kilélegezzék, átjárja a tüdejüket Torma Lajos. Rigó
élete negyedik hullájára bámul – az első kettő a szülei voltak,
miután öngyilkosok lettek: egyszerre, szépen kézenfogva,
felakasztva magukat a nappaliban, éppen mielőtt a fiuk hazaért
volna az iskolából – a másik kettő pedig egy héten belül az öreg
Krosznerné, és most a Torma.
A pajta alacsony, nyomasztó mennyezete mintha centiről centire
lejjebb ereszkedve rátelepedne az őrmester vállára. Észre sem veszi,
hogy belegázolt az egykori Torma Lajos testnedveibe, ami sáros,
latyakos masszaként terül szét a hitvány sufni döngölt padlóján. A
technikusnak kell szólni, hogy az őrmester kolléga beletrappolt a
bizonyítékokba. Rigó akkorát ugrik, mintha bomba robbant volna a
lábánál. Inkább kimegy a helyiségből, eleget látta már a hullát,
akinek a fejét legalább hat erős csapással – kalapáccsal, baltával,
fejszével vagy valami hasonlóval – puhították kocsonyássá. Az egyik
szemgolyója kipattant a helyéről, még azt is meg kell keresni.
Rigó megpróbál fejben visszatérni a hivatalos hangnemhez, hátha
az segít: az áldozat 60 körüli férfi, a halál oka a fejre tompa tárggyal
mért többszörös ütés, a gyilkos fegyver nem található, és amúgy meg
szétkúrták a fejét, mint egy nyamvadt dinnyét.
Két gyilkosság egy héten belül még egy tapasztalt nyomozónak is
sok lenne a jóból, Rigó pedig nem tapasztalt, és még csak nem is
nyomozó.
A feleség a házban zokog, Rigó idáig hallja az elfúló, takonyban
meg-megakadó hangokat, és ahogy a testes, idős nő akkorákat
rázkódik gyászában, mint szerencsétlen férjének az agya a halála
pillanatában. Ő találta meg a holttestet, az ő velőtrázó sikolyára
ébredt a környék, ő hívta ki a rendőrséget, de beszélni még nem
tudtak vele, csak majd ha már eldöntötte, hogy megbolondul-e, vagy
sem. Rigó nem bánja, a háta közepére sem kívánja ezt a
beszélgetést, amiből nem tud meg semmit. Nem a feleség volt –
most kivételesen nem –, ez Rigó számára is egyértelmű, látni pedig
úgysem látott semmit. Ha látott volna, már kurva anyázva,
bazdmegolva, a nyálát fröcsögtetve üvöltené Rigó arcába, hogy
kapják el azt a szarházit.
Rigó a cipőjéről a rátapadt emberi mocskot a fűbe keni, de alig
akar tisztulni a szolgálati cipő. Most a fotós kolléga szól, hogy jelölje
meg azt a helyet, amit ő szennyezett be, ne kelljen a technikusnak
felesleges köröket futnia. Rigó megjelöli sárga műanyag jelzővel,
hetes szám van rajta.
Fejben sorra veszi a teendőket, az első huszonnégy óra
kulcsfontosságú. Ha vannak nyomok, azok most vannak. Később az
enyészeté lesznek. A szemtanúk emlékei pedig lassan
szertefoszlanak. Fel kell mérni Torma kapcsolatait: az ellenségeit, a
barátait, ez nagyjából a város lakosságának kétharmada.
Rekonstruálni kell az elmúlt napjait, talán egy hétre is
visszamenőleg. Kivel, hol, mit, miért – hosszú, unalmas
terepmunka, érdektelen információk végeláthatatlan tengere.
Tormát mindenki ismerte, ő is, és mindenki tudta, hogy egy
percre sem állt meg soha. Mindig jött-ment, mint egy izgága buldog,
szemmel tartotta korrupcióból, privatizációból és megfélemlítésből
épített birodalmát, ami valójában alig ért valamit.
Rigó visszamerészkedik a pajtához, bár a gyomra minden lépésnél
hevesen tiltakozik.
– Meg… megvan a fegyver? – kérdezi a technikust, a hangja
tompa, még ő maga is alig hallja.
– Semmi – válaszolja a középkorú nő, ahogy elmegy mellette,
éppen csak egy kósza pillantásra méltatva.
– És a… az?
 A nő válaszul áttetsző nejlonzacskót tol Rigó képébe, Torma Lajos
jobb szeme bámul rá. Rigó nem is hitte volna, hogy ilyen nagy egy
emberi szem.
Mégiscsak a feleséggel kéne kezdeni – gondolja Rigó, mivel nincs
semmi jobb, ami az eszébe juthatna. Csak az asszony képes
felvázolni az elhunyt körülményeit, haragosainak listáját, és
legalább fogódzót adni, hogy merre kóricált Torma az elmúlt
napokban. Tudta, bár magának sem merte bevallani, hogy nem lesz
szerencséje: ez nem valami félhülye haragos, megvadult üzlettárs, és
nem is mezei rablótámadás. Ha egy ilyen kis helyen egy hét alatt két
brutális gyilkosság történik anélkül, hogy akár csak egy rajzszög is
hiányozna az áldozatok lakásából, akkor a két ügy összefügg.
Tehát Krosznerné, Torma és az őket összekötő hiányzó
láncszem…
Vagyis a remeteként élő, konszolidált özvegy és a balhéiról
hírhedt helyi főtuskó valamiben nagyon hasonlít egymásra.
Még egy órát téblából a helyszín körül, úgy tesz, mintha
elmélyedne a gondolataiban, és próbálná minél jobban az emlékébe
vésni a helyszínt, új nyomokat felfedezni. Valójában csak nem mer
bemenni a házba, nem mer Tormáné szemébe nézni, még a
gondolattól is csikar a hasa, megfeszül a hólyagja, és
összezsugorodnak a heréi.
Aztán mégis erőt vesz magán, bemegy a hatalmas házba, és leül az
asszonytól tisztes távolságba egy hokedlire, aminek az összes lába
billeg.
– Asszonyom, ha megengedi… – kezd bele Rigó, látja maga előtt
egykori tankönyvét és a tanárát, aki a tapintatos, de határozott
vallomásfelvételt oktatta.
A nő szippant egy óriásit, akkorát horkant, hogy a hokedli is
beleremeg, kifújja az orrát, és véres, vörös, könnyektől duzzadt
szemét a rendőrre veti.
– Mit akarsz, Pityu? – kérdezi, hangjából árad a megvetés. Rigó
nem lepődik meg, pontosan tudja, hogy megvetett család az övé a
környéken. A Rigó név a gyenge, semmirevaló korcsok szinonimája
errefelé, és az őrmester nem is tud ezzel szembehelyezkedni.
– Csak te tudsz segíteni, Magda, ez most fontos. – Rigó hangja
majdnem magabiztos.
A nő nem reagál semmit. Szemével a falat fürkészi, kezével az
asztal sarkát morzsolgatja.
– Történt valami az elmúlt napokban? Valami rendkívüli?
Tormáné Végh Magda csak a fejét csóválja.
– Nem járt itt senki idegen? Valaki, akit még soha nem láttál?
Az asszony nem reagál semmire, csak néz.
– Nem mondott valamit a Lajos, hogy összezördült valakivel
valamin?
– Mit akarsz ezzel? – kérdezi halkan, de leplezetlen ingerültséggel
a hangjában az özvegy.
– Hogy nem volt-e esetleg…
Nem hagyja, hogy befejezze.
– A kurva anyád, azt, te kis buzi – fröcsögi nyáltól és takonytól
még mindig eldugult száján keresztül.
– Magda, én csak a munkámat végzem, az istenért!
Rigó könyörgőre fogja, de pontosan tudja, hogy ez a szarcunami
már visszafordíthatatlan. Tormáné szidalmai, ezeréves sérelmei elől
nincs hová bújni.
– Összezördülni? Te hülyegyerek! Idejössz, és van képed ilyeneket
kérdezni, hogy összezördülni? Na, menj a picsába, de
villámgyorsan!
Rigó alatt ugyan kicsi a sámli, de ha tehetné, egészen a földbe
süppedne, elbújna a lilásfehér járólap alá. Bármit, csak ezt ne kelljen
meghallgatnia.
– Te meg a rohadt pereputtyod aztán tudjátok, mi az az
összezördülés, nem igaz?
 – Tudod te is, hogy én nem… – kezdene mentegetőzni a családja
özönvíz előtti bűneiért Rigó, de tudja, hogy ez semmit nem ér. Itt az
apák bűne a fiúra száll, megkapják, mint kéretlen örökséget, és
hordozzák, mint levakarhatatlan stigmát az örökkévalóságig.
– Hárman támadni egyre, és addig verni, amíg csak szuszog, na,
az összezördülés, nem igaz, Pityukám? Úgy megnyomorítani egy
tizenkilenc éves gyereket, hogy a fél szemére megvakuljon, és három
műtéttel kelljen visszavarrni a máját. Erre gondoltál?
Rigó milliószor hallotta már a történetet: az apja, az
unokatestvére, a félőrült Géza bácsi és egy haverjuk a földbe
döngölték Tormáék akkor tizenkilenc éves idősebb fiát, mert az
lekevert egy pofont Géza bácsi tizenhét éves lányának, akivel
akkoriban járt.
Az asszony újra zokogni kezd, az őrmester pedig egyre kisebbnek
és jelentéktelenebbnek érzi magát. Lenne még kérdése, de kizárt
dolog, hogy fel merje tenni. Még ha akarná se nagyon tudná: a szája
kiszáradt, a nyelve akár a napon hagyott virsli. A lehetőségeit ezzel a
kihallgatásnak aligha nevezhető kínszenvedéssel ki is merítette.
Semerre nem tud elindulni, éppen úgy elakadt, mint mielőtt az
első lépést megtette volna, mint a Krosznerné esetében. A napok
telnek, és neki semmije sincs, lassan pedig kifogásai sem maradnak.
Előbb-utóbb a megyétől idetelefonál valaki, eredményeket követel,
és ő csak habog-hebeg, a torka ugyanilyen száraz tövisekkel lesz tele,
mint most.
Már éppen felállna, el sem akar köszönni, csak szépen csendben
kisurranni, és úgy zsebre tenni a noteszt, hogy az özvegy ne lássa: a
világon semmit nem írt bele… Ám az asszony rászól, kivételesen
kedves hangon:
– Ülj már vissza, te hülyegyerek! – mondja, és kifújja az orrát.
Aztán feláll, iszik egyet és megigazítja a ruháját. – Nem tagadom,
a férjem nem volt egy szent. Tudod te is, mindig megtalálta a baj.
Tudja mindenki. De nem volt hülye sem, és nem volt rossz ember.
 Neked is segített nemegyszer, nem igaz? Na, én nem mondom,
hogy az emberek szerették, vagy ilyesmi, de ismerték. És ez elég,
hogy béke legyen. Az én Lajosom nem ártott már senkinek, Pityu,
azok az idők régen elmúltak. Hát nézz körül! Úgy néz itt ki, mintha
nagy lábon élnénk? Mint akiknek olyan sok van, hogy
megszaporodjanak az ember haragosai?
Visszahuppan a székére, teasüteményt majszol a kávéja mellé.
Rigót nem kínálja semmivel, de a rendőr ezt a legkevésbé sem
bánja. Most éppen örül, hogy újra normálisan lélegzik és nyel. Leírja
a jegyzettömbbe, hogy az elhunyt özvegye nem tud ismert
haragosokról.
– Nem voltak ellenségei, mert nem volt semmije. Csak az autója
meg az a hitvány brigád, na, ott dirigált. Akik a fát vágják neki, vagy
tudom is én. Inkább lopják, azt hiszem. Szarházi kurafi mind, ne
aggódj!
Rigó lejegyzeteli, hogy A brigád, és már tudja, mi következik. Még
rosszabb, mint ez. Egy újabb zsákutca, ahová szíve szerint soha nem
lépne be, mert csak megaláztatás, erőszak és gúny várja. De be kell
mennie, mert erre esküdött fel.
– Na, Pityukám, ha még utoljára a semmirevaló családod jót akar
tenni, akkor azok között keresgélj – adja ki a parancsot néhai Torma
Lajos felesége, azzal feláll, elbaktat a hálószoba irányába, és magára
csukja az ajtót. Egy életre.

***

A brigád négy főből áll, Rigó hamar megtalálja, hiszen az öreg

erdész mindig tudja, merre járnak éppen. Még csak reggel fél kilenc,
de a társaság már a józanságon túl, a részegségen innen kábult
állapotában, bambán üldögél a teherautó platóján. Várnák a
Tormát, hogy úgy kelljen csinálni, mintha dolgoznának valamit.
Nem méltatják figyelemre a melléjük guruló rendőrautót, sem az
abból kiszálló 165 centis, 64 kilós Rigót. Nekik ez nem ember, pláne
nem közülük való ember, csak egy kellemetlenség, ami megzavarja a
reggeli rutint.
Rigó megpróbál okos lenni, nem szól egy szót sem, csak kiszáll az
autóból, kezét megpihenteti az oldalán lógó szolgálati Glockon.
Hátha ennyi is elég, hátha mégis ezek közül ritkítja valamelyik a
falu lakosságát, most pedig bepánikol, és elárulja magát. Az
őrmester a reakciókat figyeli, de nincsenek reakciók. A négy férfi
változatlanul elmélyülten nem csinál semmit, csak ül és néz. De
most már nem az erdőt, nem a talpukat, nem a körmük alá ragadt
koszt, vagy a fülükből kipiszkált zsírgalacsint, hanem az apró
játékrendőrt, aki idegenként van jelen az ő játszóterükön.
Rigó kettőt ismer közülük látásból, egyet névről, ő a kisebbik
Szabó, néhány évet ült rablásért még a kétezres évek derekán. A
negyedik teljesen ismeretlen, de igazi hegyomlás, tagbaszakadt tahó.
– Van engedélyünk, öcsi – böki oda a foga hegyéről a legidősebb,
szakállas, torzonborz figura.
– Nem azért jöttem – válaszolja Rigó. – Torma Lajosról, a
főnökükről akarok kérdezni.
– Mi van vele? – kérdezi a kisebbik Szabó, és elkezd lemászni a
teherautó platójáról.
– Volt már itt ma reggel?
– Szerinted? – kérdezi a férfi, és hátrasandít a naplopó haverjaira,
akik hangos röhögéssel hálálják meg a gyenge poént.
– Mikor látták utoljára?
– Amikor szoktuk. Tegnap műszak előtt.
– Azóta? – kérdezi Rigó, és az egyre közelebb kerülő kisebbik
Szabó válla felett a másik három férfira sandít. Egyöntetűen rázzák
a fejüket.
– Miért, mi történt? – kérdezi az egyik munkás a platóról: fiatal,
harmincas srác, kinyúlt pólóban. Rigó emlékszik rá: a Pacsirta
utcában lakik a szüleivel, régebben motoros bandája volt néhány
másik kölyökkel.
 – Most én kérdezek – válaszolja a rendőr, hatalmas derültséget
okozva a társaságnak. Ha voltak is illúziói, hogy képes lesz tiszteletet
kiváltani ezekből az emberekből, mostanra szertefoszlottak. A
legtöbb, amiben reménykedhet, hogy nem kergetik meg, és nem kell
fülét-farkát behúzva, megszégyenülten visszamenekülnie a kocsiba,
majd padlógázzal elhúzni a csíkot.
– Szóval – folytatja Rigó, ahogy elhal a nevetés utolsó sóhaja is. –
Nem látták tegnap, nem látták éjszaka, és ma sem?
A kisebbik Szabó egészen közel lép a rendőrhöz, és a vállára teszi
a kezét.
– Ringló, nem mondod el lassan, hogy mi a faszt akarsz tőlünk? –
Egészen bűbájosra veszi a hangnemet, a haverjai megint röhögnek,
az őrmestert elönti a megaláztatás dühe, de visszafogja magát. Tesz
két lépést hátrafelé.
– Csak mert, tudod – folytatja Szabó –, nem vagyunk ám
kötelesek válaszolni neked a szaros kérdéseidre. Ha a Tormát
keresed, hát ne rajtunk keresd. Otthon nézted már? Nem tanították
meg az iskolában? Az emberek otthon vannak, ha nincsenek
máshol. Elég egyszerű, nem? Talán még neked is.
Azzal elindul vissza a haverjaihoz, folytatni a naplopást, Rigó
viszont utánaszól, nem bírja megállni, pedig tudja, hogy nagy hibát
követ el, és fizetnie kell majd érte. De egyszerűen kicsúszik, mielőtt
átgondolhatná.
– Megölték ma reggel – mondja halkan, de a csendes reggeli
erdőben a tőle hat méterre héderező munkások is hallják, tisztán és
érthetően, és persze pontosan tudják, hogy ez mit jelent.
– Mi a fasz van? Mit mondtál? – kérdezi az eddig nyugodtan
üldögélő negyedik férfi, és öles léptekkel megindul Rigó felé.
– Meggyilkolták ma reggel. Az otthonában. – Rigó gúnyolódik, de
már úgyis mindegy. A kisebbik Szabó is érzi a hátán a sértést,
sarkon fordul ő is, így már ketten közelednek a megszeppent,
tanácstalan rendőr felé. Idő kérdése, hogy a maradék kettő, a
torzonborz ősember és a fiatal tetovált is nekibátorodjon. Utóbbi
éppen cigire gyújt, semmi látható jelét nem adja, hogy érdekelné a
főnöke halálhíre.
A negyedik férfi hamar megteszi a jelentéktelen távot, már ott is
áll Rigóval szemben alig pár centire. Meglöki a vállát, mintegy
jelezve, hogy ki az úr az erdőben.
– És kik ölték meg, he? – kérdezi furcsa, rekedtes, mély hangján.
Rigó nem szól semmit, ezt a meccset már régen elveszítette, még
mielőtt elkezdődött volna. A földet nézi, a sárgászöld fűszálakat, a
sarat és a hangyákat, ahogy leszarják a felettük kialakult balhét.
Az őrmester tankönyvi emlékeiben kutakodik, hátha talál ott
valamit megvadult favágók kezelésére, de a Tanúk kihallgatása
szakszerűen a nyomozati munka során ronggyá olvasott lapjai nem
taglalták a témát. Úgyhogy csak tűr, keze még mindig a Glockon, de
annyi esze azért van, hogy ne rántson fegyvert négy nagydarab,
baltákkal és kellő primitívséggel felszerelt ember ellen.
Az ismeretlen férfi újra meglöki a vállát, ezúttal erősebben. Rigó
három lépést tántorodik hátra, de megáll a talpán, ezért egy csepp
büszkeség önti el.
– Várjá má’, Zoli! – lép oda a szakállas, egyetlen mozdulattal
odébb taszajtja a kollégáját. – Hogyhogy megölték? – kérdezi, és
Rigó mintha valódi érdeklődést és döbbenetet érezne a hangján.
– Nem mondhatok semmit – válaszolja az őrmester, de fejben
már a következményekre készül.
– Meghalt, bazmeg? Komolyan, meghalt a Torma? – faggatózik
tovább a nagydarab, és Rigó gyorsan rájön, hogy amit érzékel, az
nem érdeklődés vagy empátia a hangjában, hanem szimpla butaság,
mivel még mindig nem dolgozta fel a hallottakat.
– Meghalt – bólogat Rigó, ennél egyszerűbben már nem lehet
megfogalmazni.
– A kurva anyját! – rikkantja a szőrös favágó, kicsit mintha még
vidám is lenne. Rigó nem gondolja, hogy ennyire örül a főnöke jobb
létre szenderülésének, egyszerűen csak történt valami. Bármi, amit
történésnek lehet nevezni, amit évekig lehet majd mesélni boldog-
boldogtalannak.
A nagydarab szakállas ezzel befejezettnek is tekinti a dolgot,
cammogós léptekkel visszaballag a teherautóhoz, rágyújt ő is egy
cigire, majd elkezdi összecsomagolni a holmiját. Annyi esze azért
van, hogy tudja, ez a meló ugrott. Annyi esze nincs, mint a
többieknek, de Rigó ezt nem is bánja. Így csak hárman vannak, ami
persze még mindig akkora túlerő, hogy azt csinálnak vele, amit
akarnak.
A tagbaszakadt fickónak mindenesetre a többieknél is komoly
renoméja lehet. Szó nélkül kivárták ezt a kis intermezzót, most újra
övék a pálya, ideje elégtételt venni a sértésért.
– Szóval kik is ölték meg, Rigó? – kérdezi a kisebbik Szabó.
Vigyorog, mert nagyon élvezi a helyzetet. Megtalálni a
gyengébbet, porig alázni, jobb esetben a szart is kiverni belőle – a
Szabó testvérek soha nem tudtak ennél jobb szórakozást elképzelni.
Hogy a gyengébb ezúttal egy rendőr, még ha ennyire jelentéktelen
is, csak hab a tortán.
Az őrmester a fejét csóválja, próbálna szóhoz jutni, de az
események gyorsan zajlanak, és amúgy sincs mit mondania.
A Zoli névre hallgató munkás mellé lép, egyetlen mozdulattal
kirántja Rigó övéből a gumibotot, elkezd vele futni, de csak néhány
métert. Teli szájjal röhög. A kisebbik Szabó szóval tartja a rendőrt,
Zoli a gumibottal vissza-visszaszökken, Rigó háta mögé kerül, a
gumibotot az ágyékához tartja, úgy bökdösi az őrmester seggét.
Erre már a harmincas fickó is közelebb merészkedik, nevet, de
nem csinál semmit. Egyedül a nagydarabot nem érdekli a
rendőrszivatás.
Ő csak pakol, mint aki jól végezte dolgát.
Rigó szíve a torkában dobol, elképzelni sem tudja, mi lesz ennek a
vége. Csak távolról hallja a legfiatalabb hangját:
– Azért jöttél, hogy seggbe kúrjunk, te kis buzi?
 – Azt itt nem kapod meg, Rigó – srófol rá a kisebbik Szabó. –
Szóval megölték azt a faszt, és te erre kijössz ide minket basztatni? –
kérdezi, és Rigó hálás, hogy végre rátértek a lényegre. Ez azt jelenti,
hogy mindjárt vége. Akárhogy is, de vége.
A Zoli névre hallgató, enyhén szellemi fogyatékosnak tűnő
haverjuk továbbra is úgy köröz Rigó körül a gumibottal, mint egy
eszét vesztett szúnyog, úgyhogy Rigó erősen nyomja lefelé a Glockot
a tokjában. Esze ágában sincs elővenni, de maga lenne a világvége,
ha azt is elvennék tőle. Zoli azonban nem is arra pályázik, erőset lök
a rendőrön, aki elterül a földön, a fiatal férfi pedig egy gyors
mozdulattal lekattintja az övről a bilincset, a kulcsait, és odahajítja a
kisebbik Szabónak.
– A botot is – szól oda Szabó, mire a féleszű egy pudlikutya
engedelmességével odaviszi neki a gumibotot.
Szabó belemászik a könnyeivel küszködő, még mindig a sárban
fekvő Rigó arcába.
– A kurva anyádat gyanúsítgasd! – mondja, és ütésre emeli a
gumibotot, az őrmester gyomorszáját megcélozva.
Nem sújt le, az utolsó pillanatban megállítja az ütést, ennyire még
a kisebbik Szabó sem ostoba. Jót röhögnek, de a dolognak ezzel még
nincs vége.
– Ideje hazamenni anyucihoz – röhögcsélnek, és a sokktól
magatehetetlen Rigót visszacibálják a járőrautóhoz. Szépen
beültetik, még a biztonsági övet is bekapcsolják neki. Meg a villogót.
Aztán a jobb kezét a kormányhoz bilincselik.
Néhány másodpercig gyönyörködnek a művükben, kiélveznek
minden pillanatot, Rigó nem mer, és nem is akar felnézni. Csak
magának köszönheti az egészet, mert megint nem úgy viselkedett,
ahogy elvárható lett volna a város egyetlen rendőrétől.
– Jó utat, buzi! – vakkantja még oda a Zoli nevű favágó, aztán
sorsára hagyják az őrmestert. A gumibotot is odahajítják, négy
méterre landol a kocsi mellett. A bilincs kulcsait elviszik, majd
máshol hajítják a bokrok közé.
 Rigó megvárja, amíg a társaság összecsomagol, és vastag
füstfelhőt eregetve elhúz a kivénhedt teherautóval. Aztán bal kézzel
maga előtt átnyúlva lekapcsolja a villogót, és megpróbálja
sebességbe tenni a kocsit. Lassan, de sikerül.
Kiszállni nem tud, úgyhogy apró köröket téve próbálja
becserkészni a gumibotot, amennyire a bilincs engedi, félig kilógva
az autóból.

***

Gabika a város határától egy kilométerre, egy már nem használt

szervizúton várja. Hozta a pótkulcsokat is, ahogy Rigó kérte. A fejét
csóválja, ahogy meglátja a szánalmas képet mutató felettesét.
Visszaautóznak az őrsre, nem szólnak egymáshoz egy szót sem.
Rigó elfekszik a sárgászöld kanapén, Gabika jeget hoz a
csuklójára, mert az még sajog a bilincsben vezetéstől.
– Hívott valaki? Laborból? Megyéről? – kérdezi az elgyötört
rendőr. Gabika csak a fejét rázza. – A helyszínelők?
– Még terepen. Nem végeznek egyhamar.
– Persze, nem, hogy basznák meg – adja ki magából a dühöt, amit
sem az özvegynél, sem az erdőben nem tudott kiengedni. Még a
kanapé végét is megrúgja, de nem túl erősen, hiszen, ha tönkreteszi,
soha nem kapnak újat.
Legszívesebben hazamenne. Még dél sincs, de már hullafáradt, és
elege van.
Pihen még egy keveset, aztán felkel, visszateszi a jeget a
fagyasztóba, iszik egy hígfos kávét. A hollywoodi közhely, amely
szerint a rendőrségen csak ócska kávét lehet inni, igaz.
Tétlenül téblábol az őrsön, apró köröket ró fel és alá, de maga sem
tudja, hogy hol jár az esze. Gabikát mindenesetre az őrületbe
kergeti, pedig a középkorú, kellemes modorú nőt a határtalan
béketűrése miatt szereti mindenki.
 Leroskad a felettese, a kórházi ágyat már hetek óta lelkesen
nyomó, és a gyógyulás legapróbb jelét sem mutatni szándékozó
Takács százados székébe, a kezébe temeti az arcát.
Mit lehet tudni a sorozatgyilkosokról? – próbál emlékezni.
Leginkább azt, hogy amerikaiak. Magyarországon nem
őshonosak, szinte soha nem lehet találkozni élő példánnyal, erre
most felbukkan egy itt, a semmi kellős közepén. Ha gyilkosokat
akart volna kergetni, akkor nem ide jön rendőrnek. De ő nem akart,
és most sem akar.
Megcsörren a mobilja. Takács az. Rigó felpattan a bőrszékből,
mégsem illő, hogy ott fogadja a százados hívását. Nagy levegőt vesz,
mert ez megint nem lesz könnyű.
– Rigó – szól bele a telefonba.
– Tudom, Istikém, tudom. – A hatvanhárom éves Takács
százados hangja mély és öblös, mint Törpapáé: megnyugtató és
fenyegető is egyben. Minden rendben lesz, amíg minden rendben.
– Gondolom, már tudja – vág Rigó a dolgok elébe.
– Igen – érkezik a válasz –, már hívtak az ügyészségtől. Hogy
haladunk?
Rigó nagyot sóhajt, mint akinek a vállát a térdéig rogyasztja a
munka terhe.
– Nem valami jól, uram, nem valami jól… igazából… hát… sehogy.
– Jól van, fiam, ne izgasd magad! – dörmögi az öreg százados,
mintha legalábbis nem a verkényi kriminológia elmúlt tízezer
évének legnagyobb ügyén dolgoznának éppen. – Mit intéztél eddig?
– Beszéltem az özveggyel meg a Torma embereivel. Nem tudnak
semmit.
– Még szép, hogy nem. Figyelj, ez nem így működik. Ne
bonyolítsd túl, semmi értelme. Ha a Magdus öli meg, akkor nem
hívja a rendőrséget, vagy ha mégis, akkor meglenne a fegyver. Az
hirtelen felindulás, érthető, de akkor meg nem áll neki elrejteni a
fegyvert.
 Szóval ez marhaság. Ha meg Torma emberei, akkor hulla sem
lenne.
Nem hagyják ott közszemlén, hanem elviszik az erdőbe, és majd
évek múlva egy vadászkutya szépen előássa a holttestet.
Rigó arca vörösen izzik, ő is tudja ezt, hogyne tudná.
– Igen, Takács százados úr, én… – habogja.
– Tudom, te is tudod, nem is akartalak kioktatni. Csak úgy
mondom, hogy én is erre gondolok.
– Nincs más nyom egyelőre, százados úr.
– Dehogy nincs – kacarászik a távoli és kényelmes kórházi ágy
luxusából a felettese –, mindig van nyom, pláne Verkényben. –
Gondolom, már nyomoztatod a Torma telefonját.
Rigó nem hiszi el, amit hall. Ennyire nem nézheti hülyének az
ember, aki felvette maga mellé.
– Természetesen, első dolgom volt.
– Helyes, majd meglátjuk, merre kóricált. Addig menj be
nyugodtan a városba, már úgyis tudják, nem kell titkolózni. Ez jobb,
mint a cellaadatok. Úgyis látták, nem is ketten, nem is hárman.
Mindenki mond majd valamit, és hát ott lesz közöttük a nyom is.
A százados leteszi a telefont, Rigó pedig a fejét csóválja. Ő nem
erre indulna, inkább a Torma és a Krosznerné közötti kapcsolatot
tanulmányozná, de nem mer más ösvényre lépni, mint amit a
jóságos, bölcs öreg kijelölt számára.
Mindjárt dél, már nincs értelme elindulni, úgyis kihalt minden a
városban. Inkább visszahuppan a kanapéra, néhány percre lehunyja
a szemét.
Egy órát alszik, aztán hirtelen, elcseszett hangulatban ébred.
Gyorsan bekapja a két szendvicset, amit a barátnője csomagolt
neki ebédre, majd elindul a városba.
Nem is kell sok emberrel beszélnie, elég hárommal, és meg is van
a hiányzó láncszem a vén remetenő meg a dagadt tuskó között.
 11.

Kroszner az ebédjére összpontosított, nem volt kíváncsi a

körülötte zajló felfordulásra. A város központjában fekvő vendéglő
csendesnek és kihaltnak tűnt, és valóban az is volt, amíg húsz perce
be nem rontott egy csontsovány, negyvenes nő, és fel nem rázta a
kedélyeket a hajnali hírekkel. Azóta mintha megbolondult volna a
Verkény Csárda, mindenki csak erről képes beszélni. Emberek
bukkantak fel a semmiből, jönnek tömött sorokban, mintha a
gyilkosság híre zombiként vonzaná őket. Mindenki nézi a CSI- t meg
A mentalistá t, vagy legalább a Monk ot, úgyhogy minden embernek
van egy elmélete a sátánista szeánsztól a háttérhatalom
összeesküvéséig.
Kroszner szíve szerint már szabadult volna, de a brassói nagyon
jó, ő pedig nagyon éhes volt. És amúgy is: az idegen alapból gyanús,
ha pedig elsomfordál, akkor még gyanúsabb. Úgyhogy csak üldögélt,
a villájával piszkálgatta az ételt, és fél füllel hallgatta az ostobábbnál
ostobább teóriákat.
A pletykarovat szereplői folyamatosan cserélődtek, kismamák
mentek a dolgukra, a helyüket unatkozó nyugdíjasok vették át, aztán
ebédszünetet tartó munkások kisebb hada lepte el a csárdát, és
persze ott voltak a hivatalos semmirekellők is, akik életvitelszerűen
gubbasztottak a pultnál, vizezett tablettás fröccsöt szopogatva.
Minden újonnan érkező egy kósza, de kellően hosszan kitartott
pillantással mérte végig Krosznert, a melósok közül többen
bólintottak is, csak úgy illendőségből, néhányan azonban mintha
valóban felismerték volna a húsz éve elszakadt földijüket.
Kroszner is kutatott az emlékeiben arcok után, ám az emlékek
távoliak és homályosak voltak. Mindenki ismerősnek tűnt, de senkit
nem ismert.
A vélemények vegyesek voltak Torma Lajos halálát illetően.
 Mindenki lefutotta a kötelező köröket. Szegény Magdus! Micsoda
tragédia! Szörnyű! Milyen ember az ilyen! Viszont többen
egyetértettek abban, hogy csak idő kérdése volt, mikor éri el a vég a
kétes ügyekbe keveredő vállalkozót. Itt is elhangzottak az
elmaradhatatlan közhelyek. Ebül szerzett jószág…, Ki mint vet…,
Csak azt kapta, amit megérdemelt.
– És te mit gondolsz, Barna? – fordult Kroszner irányába egy vele
egykorú, meglepően jól öltözött férfi.
Kroszner érezte, hogy illendő lenne felállni, odamenni a
társasághoz, és lekezelni a férfiakkal, mégis ülve maradt. Leginkább
azért, mert kővé meredt a megszólítástól.
– Nem tudom – rázta a fejét unottságot tettetve.
– Azért tuti nem sírod tele a párnád – nevetett a férfi, és bokszoló
mozdulatokkal suhintott a levegőbe. Kroszner megtapogatta a még
mindig sajgó orrát.
– Na, igen – vont vállat, és bízott abban, hogy a téma ezzel a
másik fél részéről is lezártnak tekinthető.
– Emlékeztek, amikor a Gebét meg a tesóját kapta el? Na, az
bunyó volt, basszus – szólt közbe egy idősebb, overallos férfi, a
társaság pedig jót derült a régmúlt emlékein, így Krosznert hagyták
tovább enni.
Komótosan belapátolta a maradék brassóit, fizetett, és elindult
vissza a hotelba. Nem sietett sehová, nem volt semmi dolga, csak
várni, hogy a dolgok tőle függetlenül elrendeződjenek. Bár pontosan
nem is tudta volna megmondani, mik azok a dolgok, amiknek el
kéne rendeződniük.
A belvárosban – már amennyire belvárosnak lehet hívni azt, ahol
van néhány magasabb épület – nem volt túl nagy élet, néhányan
korzóztak csupán a boltokat járva. Kínai, kínai, OTP, kínai, turi, még
egy turi, műszaki bolt, vasáru, zaci. Kroszner közelebb ment néhány
kirakathoz, aztán a vasáru előtt megtorpant.
 Elrohant az autóért, majd egészen közel leparkolt a bolt előtt,
hogy éppen csak ki kelljen lépnie az üzletből, és már mehessen is. A
kereskedés teljesen üres volt, úgyhogy Kroszner két perc múlva be is
hajíthatta a pajszert és a jókora kalapácsot a hátsó ülésre, aztán
elhajtott a szálloda irányába.
Hevesen vert a szíve, és alig várta, hogy besötétedjen.
Késő délutánig ki sem mozdult a szobából, próbált aludni is egy
kicsit, hiszen hosszú és kimerítő éjszakára számított.
A nap már éppen lebukni készült, amikor elindult a szállodából, a
városnak földigilisztaszaga volt a néhány órával korábbi záportól.
Az egyik kínai üzletbe indult, mert rádöbbent, hogy az esti
munkához olyan ruhákra lesz szüksége, amelyekért nem kár.
Gyalog ment, hogy kímélje a pénztárcáját. Elhaladt néhány
kirakat előtt, minden boltba be-bepillantott, hogy nem látja-e meg
valaki, aki kérdéseket tehetne fel. Nem volt szerencséje. Az egyik
boltból Dina mosolygott vissza rá integetve, és mire Kroszner sietve
továbbhaladhatott volna, a lány már meg is indult felé.
– Várjon, Barna, várjon! Helló! – kiabálta utána, úgyhogy
Kroszner kelletlenül megállt.
– Az isten szerelmére, hát mi ez? – kérdezte Kroszner, ahogy
meglátta a lányt baseballsapkában és bikiniben. A lány válaszolt
volna, de az üzletből máris két kínai eladó futott utána, hangosan
kiabálva és szitkozódva.
– Ó, csak egy perc. El ne menjen! – mondta a lány nevetve, azzal
visszament a boltba a hőbörgő kínaiak kíséretében.
Kroszner fejében nagyon is megfordult, hogy elmegy. Jobban
járna, az biztos. Mégis maradt. Akármennyire idegesítő és rámenős
is volt a fiatal újságírólány, valójában élvezte a társaságát. Kellő
mértékben, természetesen. A lány testében pedig volt valami, ami
felkeltette az érdeklődését. Látott már ilyet korábban. Tudta, mit
jelent.
 Dina néhány perc alatt visszatért, ezúttal már normális utcai
öltözetben, szűk farmerban és kinyúlt pulcsiban.
– Hú – fújtatott a lány –, el is felejtettem, amikor megláttam,
hogy… na mindegy. Szóval akartam magával beszélni.
Kroszner megrázta a fejét.
– Ne már! – Dina nagy szemeket meresztett rá. – Csak néhány,
fájdalommentes kérdés. Két perc az egész.
Kroszner nem válaszolt, lázasan kutakodott valami kifogás után,
de semmi hatásos nem jutott eszébe, úgyhogy csak habogott.
– Hová indult? – nyüzsgött tovább Dina. – Elkísérem, és közben
beszélgetünk. Ennyi az egész.
– Vennem kell néhány ruhát.
– Hahó – kacagott Dina, és fejével az üzletre bökött, ahonnan
éppen az imént próbált fizetés nélkül megpattanni.
– Sétáljunk egyet – zárta rövidre Kroszner.
Elindultak a templom melletti park felé. Dina körül szokás szerint
vibrált a levegő, egyfolytában forgatta a fejét, hátra-hátrapillantott a
válla felett, mintha próbálna elkerülni valakit vagy valamit.
Idegesebbnek tűnt, mint bármikor korábban, és ezt Kroszner nem
igazán tudta hova tenni.
Egy távoli padon ültek le, messze mindentől, főleg a kíváncsi
szemektől. Mintha csak szerelmes kamaszok lettek volna, a park
hátsó részén telepedtek le, a hatalmas bokrok és az ősöreg
gesztenyefák között, közel a régi parókiaépülethez, amit viszont már
évtizedek óta nem használt senki.
– Miért Verkénybe jár vásárolni? – kérdezte Kroszner, miután a
lány hosszas fészkelődés után végre leült, két lábát gondosan maga
alá húzva, a noteszébe temetkezve.
– Hmm? – kérdezett vissza Dina, bár nem tűnt hihetőnek, hogy
nem hallotta a kérdést. Zavart volt és szórakozott, mint aki máris
megbánta, hogy eljött egy olyan randira, amit a háta közepére sem
kíván. Kroszner nem értette, mi olyan különleges a helyzetben, a
helyben vagy éppen a szituációban. Ha valakinek, hát neki kellene
kínosan éreznie magát. Mégiscsak őt nyaggatják majd olyan
kérdésekkel, amelyekre továbbra sem tud válaszokat adni.
– Ja, nem – válaszolt végül Dina. – Nem vásárolni jöttem, hanem
a Torma-ügy miatt. Próbáltam… ööö… Rigó tizedessel próbáltam
beszélni, de nem volt hajlandó egy kurva szót sem mondani.
Puhapöcsű kis…
– Na igen, a Torma-ügy.
– A Torma-ügy – bólogatott az újságíró.
– A Torma-ügy – ismételte meg másodszor is Kroszner. Aztán
hallgatott.
Dina még bólogatott egy ideig, szája sarkában lassan apró mosoly
jelent meg.
– Maga volt? – kérdezte végül.
– A kurva életbe! – csattant fel Kroszner, és felpattant a padról.
Idegesen járkálni kezdett, pedig várta ezt a kérdést. Igaz, nem
Dinától, hanem a rendőrségtől, de úgy tűnik, Rigó őrmester
képességeit nem lehet eléggé alábecsülni. A faluban már
valószínűleg mindenki számára Kroszner az első számú gyanúsított,
kivéve a hatóságot.
– Üljön már vissza, Barna! – nevetett Dina. Aztán kis szünet után
hozzátette: – Én tökre megértem, ha megölte – a lány már hangosan
kacagott.
Kroszner dühe nem csillapodott.
– Miért csinálja ezt, hm? Miért kínoz ezekkel a hülyeségekkel?
Mik ezek a kérdések, a kurva istenit már?! Én öltem meg
anyámat, most meg ezt a rohadék Tormát? Komolyan? És ezt a sok
faszságot meg is írja?
Dina komor arcot erőltetett magára, és nyugodt hangon csitítgatta
a felbőszült férfit.
 – Barna, tényleg, vicceltem. Sajnálom.
Kroszner visszaült a lány mellé.
– Honnan tudja, hogy mi volt köztem és Torma között?
– Miért, mi volt?
Ha lett volna egy fal a pad mellett, vagy legalább egy vastagabb
fatörzs, Kroszner a fejét verte volna bele. Megint nem gondolkodott,
és megint kiadott egy olyan infót, amit jobb lett volna megtartania
magának. Most már mindegy.
– Néhány napja megpróbált belegyalulni a földbe.
– Mire maga?
– Semmi. Olyan gyorsan történt az egész. Megcibált egy kicsit a
fél város szeme láttára, aztán ennyi. Én meg csak… hát… tűrtem.
A lány elrakta a noteszt és a tollat a táskájába. Kroszner biztos
volt abban, hogy ez bevett újságírói szokás. Ezzel akarja biztosítani a
bizalmáról.
– Ez már, mondjuk, tényleg nem vicces, Barna. Összebalhézik az
áldozattal, akit néhány nap múlva brutálisan megölnek, látszólag
minden ok nélkül. Ugye érti, hogy ez kívülről hogy néz ki? Főleg egy
rendőr szemével?
– Ja, micsoda szerencse, hogy ebben a városban nincs rendőr.
– Rigó? Az tényleg egy bohóc. De előbb-utóbb jönnek valódi
rendőrök is.
– Tudom – dünnyögte Kroszner, és nagyot fújtatott. Eddig fel
sem mérte úgy igazán, hogy mekkora bajba keveredhet a véletlenek
összjátéka miatt.
– Végül is miért akart beszélni velem? – kérdezte a lányt.
– Á, igazából nem fontos. Csak a szokásos bulváros körök: milyen
ember volt az édesanyja, milyen volt a maga gyermekkora, ilyenek.
Egy kis portré az elhunytról.
– Nem tudom rábeszélni, hogy hanyagolják ezt a témát, ugye?
 Az újságírónő a fejét rázta.
– Gondoltam – mondta Kroszner. – Hé, elolvasnám az eddigi
cikkeit. Megmutatja?
A lány vadul turkálni kezdett a táskájában.
– A kocsiban hagytam a telefonom – morogta. – Majd
megmutatom a magáén. Hol van?
Kroszner benyúlt a zsebébe, és elővette az előző évezredből itt
ragadt telefonját.
Ezen mind a ketten jót nevettek.
Egy órával később még mindig a padon ültek, és beszélgettek.
Közben rájuk sötétedett, a park esti némaságba burkolózott, és
már a városi zajok sem szűrődtek be távolról és tompán. Főleg
Kroszner beszélt és főleg az anyjáról, a gyermekkoráról, meg egy
keveset az apjáról. Nem szépítgette a dolgokat, de azért nem is
tárulkozott ki teljesen. A nehezét, a zaccot, azt, ami a könnyeken is
túl van, megtartotta magának. Dina energikus, örökmozgó
természete ellenére meglepően jó hallgatónak bizonyult.
Szakmai követelmény, valószínűleg – gondolta Kroszner.
Mindenesetre tényleg úgy tűnt, mint akit érdekel a sorsa, és mint
aki át is tudja érezni azt. Kroszner kíváncsi lett volna a lány
történetére is, de későre járt.
– Visszakísérjem a városba? – kérdezte.
– Nem kell. Basszus, rohanok – válaszolta a lány, visszatért a
túlbuzgó énjéhez, aztán felpattant, és faképnél hagyta Krosznert. –
Majd még… – kiabálta vissza, és Kroszner egyszerre érezte a lány
hangját rémültnek, idegesnek, mintha a sírás fojtogatná.
A park másik vége felől Fazekas atya cammogott elő, alighanem
meghallotta Dinát. A lány után bámult, aztán Kroszner felé fordult.
Biccentett egyet, és visszament a templom irányába.

***
 Kisvárosi mértékkel mérve későre járt. Kroszner sietett, bízott
abban, hogy a város valamelyik nagyobb áruháza még nyitva lehet.
Az elmúlt egy órában lenyugodott, és már-már ki is verte a fejéből
a terveit, de most, hogy újra magára maradt, elemi erővel tört rá a
kíváncsiság és a tettvágy. A következményekkel, a démonokkal,
amelyek előugorhatnak és eltemethetik, nem is foglalkozott.
Megvette a szükséges holmikat, mindössze néhány ezer forintot
hagyott a boltban, ami nevetséges összeg egy komplett
munkásruháért.
Visszament a szállóba, és várt. Türelmesen, gondolatok nélkül.
Nem akart érzésből cselekedni, csak egy elvégzendő feladatot
szeretett volna látni maga előtt, ami kemény fizikai munkát jelent,
és neki meg kell csinálnia. Nem azért, hogy megtudja a nyirkos,
rothadt titkokat, pusztán azért, mert ez a feladata. Egy elérendő,
egyszerű cél, amin nincs mit gondolkodni.
Végül majdnem éjfél lett, mire elindult. Verkény kihalt volt és
csendes, egy léleknek sem tűnt fel a falak mellett pajszerrel és
kalapáccsal a hóna alatt osonó alak, aki a falu széle felé vette az
irányt, arra, ahol a kihalt házak között állt egy olyan, amelynek a
pincéjében eltemettek valamit. Valamit, ami Kroszner Barnabás
szándékai szerint ezen az éjszakán napvilágra kerül.
Lassított a léptein, ahogy az anyja utcájához közeledett. Mintha
beszélgetések foszlányait hallotta volna, úgyhogy nem fordult be a
Petőfi utcába, inkább átment az út túloldalára, csendesen bekúszott
az árokba, és ott kényelmetlenül guggolva araszolt, mászott tovább.
Néhány tíz méter után így is elérte a kereszteződést, biztos
rejtekből pislanthatott be az anyja kihalt, romos utcájára.
A közvilágítás gyér volt, de így is tisztán ki tudta venni annak a két
embernek a sziluettjét, aki az ő házuk előtt téblábolt. Nem úgy
tűntek, mint akik be akarnának menni, de nem is úgy, mint akik
most jöttek ki. Sokkal inkább, mint akik őrt állnak.
 Húsz percig figyelte őket, és szemernyi kétsége sem volt: két férfi
őrzi a házat. Még ebből a távolságból és ezek mellett a fényviszonyok
mellett is egyértelmű volt, hogy bár unatkoznak, komolyan veszik a
dolgukat. Tíz-tizenöt méternél távolabb soha nem merészkedtek a
kerítéstől, a tekintetük akkor is körbe-körbe járt a sötétségben,
árnyak után kutatva. Ha az egyik messzebb ment a háztól, a másik
rögtön közelebb húzódott a bejárati kapuhoz. Nem tűntek
rendőrnek, sem különösebben profinak, de a viselkedésük
egyértelmű volt.
Kroszner nem látott náluk fegyvert, bár ez semmit nem jelentett.
Még a verkényi éjszakai kietlenségben sem lehet a nyílt utcán
pisztollyal flangálni, álmatlan nyugdíjasok és kóbor éjjeli részegek
kíváncsi, fürkész szeme láttára. Ettől függetlenül az árokban
gubbasztó, a torkában heves kalapácsolást érző Kroszner biztos volt
abban, hogy a kabátok késeket, a csomagtartók vasrudakat és kerti
szerszámokat rejtenek.
Szeretett volna közelebb lopózni, hátha akkor ki tudná venni a
férfiak arcát, de esélytelen volt észrevétlenül átsurrani a Petőfi
utcába. Egy bejárat volt, azt szemmel tartották. Nem mintha sokat
nyert volna azzal, ha látja a képüket: úgysem ismerte volna fel őket,
és úgysem mondhatja el senkinek, hogy mit látott.
Egy kósza másodpercig átfutott az agyán a Blitzkrieg gondolata,
végül is kalapács és pajszer is volt nála, a két férfi figyelme pedig
idővel lankadhat. Elvetette az ötletet, ezúttal győzött a racionális,
ezernyi balhét látott énje, amelyik pontosan tudta, hogy ez a két
ember nem jókedvében, passzióból őrködik éjnek évadján.
Márpedig, ha nem tudod, hogy kit támadsz meg valójában, inkább
ne támadj.
Már háromnegyed órája vesztegelt a nyirkos, békaszagú árokban.
Semmi változás nem történt, de legalább kiderült, hogy a
férfiaknál talán van fegyver, talán nincs, az viszont egészen biztos,
hogy van náluk ital. Jó másfél literes műanyag palack került elő az
egyik autóból, ami aztán kézről kézre járt. Ettől viszont egyre
sutábbak lettek a lépteik, hangosabbak a sóhajaik és a nevetéseik.
Kroszner számára ez új esélyt jelentett: megtámadni őket
továbbra is értelmetlen lenne, viszont a pofájukra egyre inkább
kíváncsi volt. Legalább tudná, hogy kiket kell nagy ívben elkerülni a
faluban. Úgyhogy megpróbált a körülményekhez képest
kényelmesen elhelyezkedni a szűk és kemény árokban, aztán várt.
Órákon át, mozdulatlanul.
A két őrszemet végül hajnali negyed négy körül nyomta el a
pálinkás álom; beültek a kocsiba, járatni kezdték a motort a fűtés
miatt, aztán az egyik jobbra, a másik balra dőlve elaludt. Kroszner
csak fél óra várakozás után mert akcióba lépni, amikor már biztosra
vehette, hogy a két férfi az igazak részeg álmát alussza.
Feltápászkodott rejtekhelyéről, kinyújtóztatta elgémberedett
tagjait, megroppantotta görcsbe állt derekát, aztán – minden
eshetőségre felkészülve – a pajszerrel a kezében belépett a csendtől
kongó Petőfi utcába, és óvatos, halk lépésekkel elindult a kocsi felé.
A viszonylag új Skodában a két férfi mélyen aludt. Egyikük fiatal,
talán harmincöt-negyven lehetett, a másik idősebb, már túl a
hatvanon, ősz hajjal és körszakállal. Meglepően elegánsan volt
felöltözve egy éjjeli őrködéshez képest, amíg fiatalabb társa ócska
melegítőben és százszor mosott flanelingben horkolt mellette.
Nehéz volt elképzelni, hogy milyen közös ügye lehet ennek a két
embernek egymással.
Kroszner még levegőt sem mert venni, ahogy éjjeli molylepkeként
keringett a kocsi körül, be-bepillantva a szélvédőkön, minden
szemszögből megvizslatva a párost. Semmi különösre nem lett
figyelmes, nem volt semmi kirívó az autóban, sem a benne aszalódó
őrszemekben. Egyedül az volt furcsa, hogy itt vannak. És persze
kurvára rémisztő.
Halk, óvatos léptekkel a kocsi háta mögé surrant, megnézte a
rendszámtáblát. A műanyag kereten a reklámfelirat egy közeli város
autószalonját reklámozta. A férfiak tehát valószínűleg helyiek, akik a
szomszédban vették az autót. A rendszámot a biztonság kedvéért
megjegyezte, hátha jól jön még.
Öt óra is elmúlt, a távolban mintha ébredt volna a falu, macskák
siettek lapulva a kerítések mögé éjjeli portyáik után, a kutyák
hangos ugatásától kísérve. Kroszner még egyszer bebámult az első
szélvédőn, alaposan az agyába véste a férfiak arcát, aztán lassan,
zsebre tett kézzel elindult vissza a hotelba.

***

Egy újabb ébren töltött éjszakán volt túl, és ezúttal sem jött álom
a szemére, még akkor sem, amikor végre ágyba bújhatott. El tudta
fogadni, hogy az anyjának lehettek titkai, amiket mélyen eltemetett.
Mindenki életében vannak sötét foltok, évtizedekig visszanyelt,
kimondhatatlan mondatok. Ez még talán rendben is lett volna. De
az anyja – és ebben az éjszaka látott események tükrében nem
kételkedhetett – másokkal osztozott egy olyan titkon, amit még a
halála után is mindenáron óvni kellett. Hát mi lett az öreg Iza
néniből? Valami maffiafőnök, aki komplett bandát tartott a faluban?
Ő döntötte el, hogy ki alszik a halakkal? Mégis minek? Ez Verkény,
itt nincs értelme gengsztereset játszani, mert nincs semmi, amire
értelmes ember rá szeretné tenni a kezét.
Akárhogy törte a fejét, sehogy sem állt össze a minden elbeszélés
szerint remeteként élő asszony képe a másokkal konspiráló
bűnözőével. Igen, bűnöző, ezt már ki lehet mondani. Megkínozták,
megcsonkították, a holttestét el akarták tüntetni. Azóta még egy
ember halt szörnyű halált a faluban. Amennyire Kroszner ismerte a
világot és abban az alvilágot, itt egészen biztosan nem illegális
pálinkafőzésről, vagy néhány helyi szépség futtatásáról van szó.
Hanem valamiről, ami ott volt az agya leghátsó zugában, mint egy
homályos, apró folt, ami nyomja, csak nyomja a szemét, az idegeit,
belesajdulnak még a fogai is, annyira kikívánkozik, de nem tudja
kimondani.
 Tudta, hogy a válaszok, legalábbis azoknak egy része, a pincében
nyugszik. Abban a gondosan elbújtatott, értő kezek által
áttörhetetlenné épített pincében, amit még a mai napon – ha törik,
ha szakad – kinyit.
Ebéd után azonnal elindult a házhoz. Az utazótáskájából a földre
hányt mindent – még ki sem pakolt, amióta megérkezett –,
belegyömöszölte a kínai munkásruhákat, melléegyengette a pajszert,
a kalapácsot, és bedobott még egy üveg ásványvizet is. Ezt éjszaka el
is felejtette.
Gyors, határozott léptekkel száguldott át a falun, ügyet sem vetve
senkire és semmire. Biztos volt abban, hogy az őrszemek már otthon
vannak, és a kanapén henyélve heverik ki az éjszaka fáradalmait. Így
is volt. A Petőfi utcában egy lélek sem tanyázott; akárkik is figyelik
az anyja házát, csak az éjszakáktól tartanak.
Ugyanott mászott be, ahol legutóbb, az ismeretlen őrszemek ezek
szerint nem erősítették meg a felső emelet ócska ablakait. A
gyermekkori házban dohos, élettelen szag terjengett: a bútorokon és
a szőnyegben, a függönyökön és a parkettán megülő por, no és az
évtizedes elhanyagoltság elegye. Nem nagyon nézelődött, a múltkor
már alaposan felderítette a terepet. Csak azt figyelte, hogy azóta
változott-e valami, elmozdítottak-e valamit, vagy átpakoltak, odébb
húztak-e dolgokat. Semmi szembetűnőt nem vett észre, amennyire
meg tudta ítélni, minden úgy volt, ahogy pár nappal azelőtt.
Megrettent, hogy talán a pince mégsem olyan fontos: a házat
őrzik még az éjszaka közepén is, de ezek szerint magában a házban
nincs semmi, amitől meg akarnának szabadulni, vagy amit el
akarnának tüntetni a föld színéről. Elhessegette a gondolatot.
Hiszen még nem is tudja, mi van a pincében. Így nem is tudja, hogy
ott változott-e valami.
Felesleges és fárasztó agyalás helyett inkább határozott léptekkel
lemasírozott a lépcsőn, elpakolta a pince ajtaját gondosan elrejtő
lomokat, aztán rácsodálkozott a masszív, ellenállhatatlannak tűnő
ajtóra.
 Átöltözött, elővette a szerszámait, aztán vett egy mély lélegzetet,
és kemény mozdulatokkal nekiesett a zárnak. A lakatokat viszonylag
könnyű volt lepattintani, elég beakasztani a pajszert, majd teljes
testsúlyával ellentartani és feszíteni. A jó minőségű lakatok sokáig
tartották magukat, recsegve-ropogva tiltakoztak az erőszakos
támadások ellen, ám végül, bő negyvenperces harc után feladták a
küzdelmet. Kroszner diadalittasan felkiáltott, bár tudta, hogy ez volt
a dolog könnyebbik része. A zárakkal jobban meggyűlik a baja,
azokat aligha lehet majd ilyen egyszerű módszerrel felpattintani.
Ivott és szusszant egyet, aztán újra munkába lendült. Félelmei
beigazolódtak: a zárak meg sem nyekkentek, akárhogy feszítette
őket a pajszerral, akárhogy csapkodta a feszítővas végét a
kalapáccsal. Csak milliméterekre tudta beerőltetni a vasat az ajtó és
a tok közé, a zár közelébe, pedig már egy órája csinálta.
Egy apró, vékonyka, idegesítő hang egyre csak azt hajtogatta a
fejében, hogy kulcs nélkül nem fog menni, kulcs nélkül nem fog
menni, de Kroszner nem vett erről tudomást. Vagy legalábbis
igyekezett figyelmen kívül hagyni, hiszen egyre kevésbé tudta
magában tartani a már-már szinte fékezhetetlen dühét. Megint
tehetetlen volt, megint ki volt szolgáltatva mások kényének és
kedvének, ezúttal ráadásul egy nyavalyás ajtónak, és ezt mindig csak
tombolva tudta kezelni. Ami ez esetben aligha segít. Ez csak
élettelen és érdektelen fém, semmit nem javul a helyzet, ha elkezdi
az öklével püfölni.
Inkább leült, és megpróbált valami okosat kitalálni.
Nem sikerült. Akárhogy próbálta, semmi nem jutott eszébe. Már
bánta, hogy nem figyelt oda a krimikre, amiket Tamarával együtt
néztek. Abban biztos lettek volna tippek feltörhetetlen széfek
kinyitására. Mintha rémlett volna, hogy valamelyik bugyuta fimben
a főhős lefagyasztja a mackó zárját, amitől az kapásból kinyílik, de
Kroszner biztos volt abban, hogy ez csak forgatókönyvírói maszlag.
Amúgy is, mivel lehet hipp-hopp, az anyja pincéjében
lefagyasztani a zárat?
 Elvetette még a robbantásos, a hevítéses, az autóval áttöréses, a
bankkártyával felpattintós és a hajcsattal kinyitós módszereket is.
Ugyanakkor azt is elvetette, hogy feladja. Tudnia kell, mi van az
ajtó mögött, és ha törik, ha szakad, ma este megtudja.
Végül, majdnem egy óra tétlenkedés után beugrott: az anyja
házában nincs vezetékes gáz még ma sem. A gáztűzhely palack
segítségével üzemeltethető: propán-bután gázzal. Amit még egy
olyan műszaki analfabéta, mint ő is, könnyedén lángvágóvá
alakíthat. A dolog nem tűnt veszélytelennek, ugyanakkor
kivitelezhetetlennek sem, úgyhogy térült-fordult, összeszedett
minden használható tárgyat a lomhalmazból, lecipelte a nehéz,
tehát teli gázpalackot a lépcsőn, majd összeeszkábálta a kezdetleges
szerszámot.
Irtó büszke volt magára, amikor a láng belobbant, és hegyes kis
tüskeként meredezett a levegőben, forrón és erősen. Acélnál is
erősebben. Fékezhetetlen lelkesedéssel esett neki előbb a felső
zárnak, majd – miután a zár alig tíz perc hevítés után megadta
magát – az alsónak.
Az ajtó csikordult egyet, a kilincs lefelé bukfencezett, odabentről
pedig elviselhetetlen bűz szivárgott ki. Kroszner vett egy nagy
levegőt, és kalapáló szívvel, remegő térddel, a múlt démonjaival a
háta mögött (és maga előtt) szélesre tárta a titkos szoba ajtaját.
 12.

Rigó őrmester nagyon régen nem volt ennyire büszke magára.

Kábé azóta nem, hogy először szólította meg a barátnőjét egy derült
novemberi napon, egy szüreti bálon, ahová csakis azért ment, hogy
az emberek szokják az új rendőr arcát. Anna félénk volt és csinos,
legyeskedtek körülötte a fiúk, de ő mintha tudomást sem vett volna
róluk. Rigó sem vett tudomást róla, egyszerűen elkönyvelte, hogy itt
egy lány, aki nagyon nem az ő ligájában játszik. Semmi szokatlan
nincs ebben. Amúgy sem csajozni jött, az amúgy sem az ő sportja; a
szüzességét is csak két és fél éve, huszonnégy éves korábban
veszítette el, egy olyan lánnyal, akivel akkor már majdnem egy éve
jártak.
Ez a kapcsolat aztán nem is tartott sokáig, a lány külföldre ment
dolgozni, Rigó pedig visszajött Verkénybe, a frissen megnyílt
rendőrkapitányságra, az öreg és bölcs Takács Márton mellé.
A bálon senki ügyet sem vetett Rigóra, ismerték már éppen eléggé
őt is, meg a családját is. Az, hogy egyenruhában ment, mint aki
hivatali teendőit látja el, semmit nem változtatott a társadalmi
besorolásán. Lézengett az emberek között, próbált beszélgetni, de
mindenki lerázta néhány kötelező udvariassági kör után. Néhányan
már elég részegek voltak ahhoz, hogy szemtől szemben küldjék el a
picsába. Mások azért jólneveltségük okán mosolyogtak rá, hogy
aztán a háta mögött tegyék meg ugyanezt.
Egy órája sem volt a buliban, még a nap sem ment le, még a
legvadabb férfiakon is volt ing vagy póló, még a legkönnyebb vérű
lányokat sem dugta meg senki a vécében, de Rigó már menni akart.
Még csak nem is ihatott, hiszen fenn akarta tartani a látszatot,
hogy szolgálatban van. Unatkozott, feleslegesnek és röhejesnek
érezte magát.
Mindenesetre odament a pulthoz, támasztotta egy ideig. Amikor
megkérdezték, hogy mit iszik, csak sokat sejtetően elmosolyodott, és
végigpislantott az egyenruháján. Magányában tett néhány
tánclépést is, mint aki a zene ritmusára mozog, de ettől csak még
árvábbnak érezte magát. Látott néhány arcot, akikkel még
gyerekkorában együtt lógott, bandázott; most ügyet sem vetettek rá,
még egy biccentésre sem méltatták.
Anna odasétált a pulthoz, alig pár lépésre Rigótól. Ránézett a
rendőrre, elmosolyodott, de az őrmester ebből semmit nem tudott
kiolvasni. Talán csak a többiektől megszokott gúny volt benne, talán
valami más. Mindenesetre visszamosolygott. Anna rendelt három
sört, a csapos elkezdte kiönteni. Anna egyik barátnője termett ott a
semmiből, éles hangon visítva hívta a lányt, hogy jöjjön, mert
valamit feltétlenül látnia kell. Anna elviharzott, a pultos pedig
elkezdte kirakni a söröket a ragadós pultra. Alighogy elmentek, egy
talajrészeg, középkorú férfi botorkált a pulthoz, se szó, se beszéd
elkezdte inni Annáék sörét. Három kortyig jutott, aztán a sört és
még ki tudja mi mást visszaböfögte, hányta a pohárba. A pultos
háttal állt, nem látta. Senki nem látta, csak Rigó.
A részeg eltántorgott.
Anna nagyjából tíz perc múlva jött vissza az italokért. Már éppen
felmarkolta volna a három korsót, amikor Rigó őrmester
megköszörülte a torkát, kihúzta magát tengerészkék
egyenruhájában, és halkan csak annyit mondott: én a helyedben azt
nem innám meg.
Így kezdődött, így ismerkedett meg Annával.
Büszke volt magára, hogy meg mert szólalni, és büszke magára
most is, ahogy a verkényi kapitányság előszobájában téblábol,
zsebre tett kézzel, zakatoló aggyal és az ereiben még mindig tomboló
adrenalinnal. A kihallgatószobában – azaz a konyhában – egy hús-
vér gyanúsított ül, akit ő hozott be alig egy órával azelőtt, miután
kiment érte a nyilvántartásban szereplő címére.
Takács tippje bejött: a falu tényleg mindig mindent tud, minden
felől jól értesült, és mindent készségesen hajlandó kifecsegni. Sok
sületlenséget meg kellett hallgatnia, sok nyugdíjas panaszáriáját
szenvedte végig, de amit keresett, ott volt a végtelen üres fecsegések
között. Egy kapocs, egy apró híd, ami összeköti Kroszner Izabellát és
Torma Lajost. Igaz, csak a múltban, de ez is éppen elég.
Mint egy izgatott kölyökkutya, aki élete első csontjára csorgatja a
nyálát, Rigó István belép a konyhába, hóna alatt iratpaksaméta
(nagyrészt a kapitánysági tisztítószerek leltára, de így komolyabb
nyomozó képét mutathatja), ráérősen becsukja maga mögött az
ajtót, és megkezdi a kihallgatást.
Közelebb húzza a széket, és farkasszemet néz a negyvenes,
kopaszodó, ápolatlan férfival, aki alig százhatvanöt centi és hetven
kiló. Nem úgy fest, mint egy sorozatgyilkos, de persze egy falusi
kisrendőr honnan is tudhatná. Végül is Kevin Spacey se nézett ki
úgy, amikor levágta a szöszi fejét.
Rigó cselhez folyamodik, nem szól egy szót sem, csak bámul a
férfi bamba képébe. Abban bízik, hogy elbizonytalanítja, ha felveszi
a mindentudás álarcát, és akkor a férfi megtörik. Más terve nincs is,
ez vagy bejön, vagy nem.
Inkább nem, mert már három perce bámulja Szándokán-
szakállán a ki tudja, miből összeállt galacsinokat és mócsingokat,
ám a férfi nem szól semmit, csak félig tátott szájjal néz ki a fejéből.
Szájszaga még így, másfél méteres távolságból is émelyítő, testszaga
befészkeli magát Rigó orrüregébe. Az őrmester – viszonylag –
hamar rájön, hogy önmagának állított csapdát. A gyanúsított nem
reagál, nem fecseg, nem jön zavarba – annál inkább ő maga. Ahogy
telik az idő, lassú pánik kúszik fel a gyomrán át a torkába, mert
nincs B-terv, nincs menekülő útvonal. Nincs más, csak a vele
szembe görnyedten és unottan üldögélő, a világra, a rendőrre és a
kihallgatásra fittyet hányó Törzsök Attila.
Nincs mit tenni, Rigó előremenekül a helyzetből.
– Attila – szólítja meg a férfit, aki most először néz fel, egyenesen
a rendőr szemébe mélyeszti vizenyős tekintetét. – Tudja, miért van
itt, ugye?
Törzsök a fejét rázza.
 Rigó merít egy hatalmas adagot a közhelyszótárból, de hát miben
bízzon? Ez az alak csak nem látott olyan sok klasszikus zsarufilmet,
talán még beveszi ezeket az ócska dumákat. Rigó szeretné hinni,
hogy minderre kiképezték az iskolapadban, de nincs itt az ideje az
önámításnak. Nem tanult ott semmit, csak néhány homályos jogi
hókuszpókuszt, egy kicsit, nagyon kicsit verekedni, és lőttek párszor
péntek délutánonként. A papírmunkát viszont jól beléjük verték, az
őrmester álmából felébresztve is ki tudott tölteni egy
belügyminisztériumi nyilvántartási kérvényt, de ennek most –
ahogy ezt hamar be is látta – nem sok hasznát veszi.
– Ne szórakozzunk egymással! – dörmögi Rigó, és fejét enyhén
balra biccenti. Mint aki unja. Ha dohányozna, most szívna egyet a
csikkből, mint az öreg Jack a Kínai negyedben.
Törzsök álmos pillantással mered a rendőrre, nincs
mondanivalója.
– Na, jó, segítek egy kicsit – csattan fel Rigó, és lázasan túrni
kezdi az iratokat. Sokáig csinálja, és közben fél szemét végig a
gyanúsítotton tartja. Egy kósza izzadságcsepp, egy ideges mozdulat,
egy önkéntelen rándulás – a fiatalember bárminek örülne, ami
annak a jele lenne, hogy ő van nyeregben.
– Emlékezzen egy kicsit vissza! Mondjuk úgy hat évvel ezelőttre –
mondja Rigó, és kezében diadalittasan lobogtatja az irodaszerellátó
készletlistáját, persze úgy, hogy Törzsök ne láthassa.
– Faszom sem emlékszik hat évre vissza – mormogja a
gyanúsított, alig leplezetten komplett idiótának nézve a rendőrt.
– Aha. Hát jó. Csinálhatjuk így is, ha maga így akarja – Rigó a
telefonján futó diktafonra pislant: belegondolni is rettenet, hogy ez
a sok baromság rögzítve lesz és bárki – főleg Takács százados –
visszahallgathatja. – Maga hat éve két hetet dolgozott Kroszner
Jánosné Petőfi utcai házán. Pontosan mit is csinált ott?
– Mi van, baszod? Hó, kiné? – Törzsök most először jön ki a
sodrából, enyhén az asztalra csap, kinyúlt ingéből porfelhők szállnak
a levegőbe az ütés hatására.
 – Mi a baj, Attila? Miért ideges? – Rigó vigyorog, végre valami.
– Nem ideges vagyok, baszod. Csak nem értem, mit kúrogatsz
ilyen baromságokkal. Hat éve, hát faszom tudja, hol, kiné, mit…
– És Torma? Rá azért csak emlékszik, nem?
– Az egy köcsög.
Rigó csendben bólogatott. Ha Torma nevének említése felidegesíti
ezt az ősembert, az igazán jó jel.
– Szóval egy köcsög?
– Ahhát.
– Egy köcsög, akit ön… – nem, persze hogy nem, ennyire nem
lehet egyszerű, ezt Rigó is pontosan tudja, mégis abban bízik, hogy
Törzsök befejezi a mondatot helyette.
A férfi bamba arca azonban hamar elárulja, hogy ez esélytelen.
Újabb percek telnek kínos csendben, a két férfi úgy méregeti
egymást, mint két felpaprikázott harci kutya.
– Milyen volt a viszonya a régi főnökével? Meséljen nekem erről!
– Nem volt semmi viszony. Mittomén, dolgoztam annak a baszott
fasznak pár hetet, oszt annyi. Alig volt pénz, a munka meg fos.
Nincs ezen mit okoskodni, ember.
– A pénzen vesztek össze?
– Semmin nem vesztünk össze. Mit akarod ezt bemagyarázni
már?
– Mégis köcsögnek nevezte…
– Baszod, ha egyszer egy köcsög vót.
Törzsök már egyáltalán nem olyan nyugodt, mint fél órával
azelőtt, amikor besétált a szobába az őrmesterrel. A fiatal rendőr is
érzi, hogy a néhai vállalkozó emlegetése felbőszíti a férfit.
– Csak tudja, nem értem. Néhány hét, futó ismeretség, és maga
mégis biztos abban, hogy köcsög volt. Árulja már el, maga hogy
kezeli a köcsögöket?
 – Sehogy kezelem.
– Azt nem hiszem. Azt se, hogy szépen elbeszélget velük. Akkor?
– Akkor, ja.
Rigó kihúzza magát, úgy érzi, nyeregben van. Nem tűnik így se
magasabbnak, pláne erősebbnek egy fejlettebb nyolcadikosnál, de
annyit azért ért a pszichológiához, hogy a látszat nem fedi
törvényszerűen a valóságot.
– Itt az áll – vág bele Rigó, noha nem áll ott semmi, csak a
polcokon porosodó Domestosok száma –, hogy ön megfenyegette a
Torma urat. Szeretné, ha idézném a szavait?
– Mindenki mond szarságot idegből, nem?
Rigó feje vörös, mint a paprika, fején találta a szöget, már-már
rendőrre emlékeztető munkát végzett.
– A Torma is miket mondott már! Azt is kivizsgálja? A múltkor is,
annak a pesti pöcsnek, miket mondott? A fél falu hallotta. Meg is
cibálta rendesen – Törzsök kacag, az emlékek önfeledt derültséget
váltanak ki a szebb napokat sosem látott férfiból.
Rigó csak lassan, kínosan lassan, de azért kapcsol.
– Torma összeveszett valakivel? Most, a napokban?
– Fú, bazmeg, te annyira hülye vagy, baszod.
– Jó, jó, oké. Kivel?
– Azzal a nagyképű hülyegyerekkel, na. Tudod, róla beszél
mindenki. Idejön azzal a baszott nagy autóval, oszt várja, hogy
hanyatt vágjuk magunkat. Na, a Torma helyre tette kicsit. Ezt
legalább jól csinálta.
Rigó egyszerre büszke, ugyanakkor helyben el tudna süllyedni.
Fontos információhoz jutott, de az mégiscsak szégyen, hogy ő hall
utoljára Torma és Kroszner nyilvános bunyójáról.
Kroszner, bassza meg, hát persze.
 13.

A bilincsek masszívnak tűntek és agyonhasználtnak. A falra voltak

felfúrva, nagyjából vállmagasságban, egymástól két méterre, így az
embert szinte keresztre feszítették, amikor használták.
Kroszner rácsimpaszkodott az egyikre, és megpróbálta letépni a
falról, de az anyja – vagy valaki más – remek munkát végzett a
felcsavarozással. A bilincsek rövid láncokon lógtak, nagyon kevés
mozgásteret hagyva az áldozatnak.
A férfi legszívesebben kirohant volna a szobából, kiokádva
minden belső szervét, de a lüktető kíváncsiság erősebbnek
bizonyult.
Újra körülnézett a szobában, amely ennél puritánabb nem is
lehetett volna. Egyszerű döngölt padló, fehérre meszelt falak. A
bilincsek környékén és alattuk a földön sötét foltok törték meg az
egyhangúságot. Kroszner biztos volt abban, hogy vér és húgy. Bár a
helyiséget szemlátomást rendszeresen takarították, bizonyos
dolgokat nem lehet eltüntetni.
Elbőgte volna magát, ha nem kellett volna röhögnie a helyzet
abszurditásán.
Egy kibaszott kínzókamra. Anyám pincéjében egy kurva
kínzókamra van.
Elképzelte, mit szólnának a tanítványai, ha látnák ezt a helyet.
Mintha Micimackóról derülne ki, hogy titokban szadomazó
pornót forgat a szuterénben.
A szobának nem volt ablaka, és a masszív vasajtón kívül csak
egyetlen ajtó volt a bilincsekkel merőleges oldalon. Ez nem volt
olyan erős, mint a másik, közönséges fából készült beltéri ajtó,
természetesen kulcsra zárva. Ezen kívül csak egy ősrégi asztalt talált
a szemközti oldalon.
 Kroszner feltépte az első fiókot. Szerszámok voltak benne. Egy
fogó, egy fűrészlap, egy csavarhúzó, egy sárga nyelű kalapács meg
egy véső. Ugyanazok a sötét foltok virítottak rajtuk, mint a padlón, a
falon és a bilincseken. A másik fiókban orvosi eszközöket talált:
szikék, pengék, fecskendők, és néhány olyan eszköz, amit nem
tudott – és nem is akart – beazonosítani.
Nem bírta tovább.
Kirohant a szobából, fel az emeletre, ki az udvarra, végig az utcán,
be az erdőbe. Elterült a földön, fejét a nyirkos és hideg avarba
temette.
Üvöltve csapkodta a földet.
 14.

Fazekas atya mindent elrendezett. Megrendelte a legszebb

koporsót, lefoglalta a legjobb helyen lévő parcellát, és már a sírkövet
is kiválasztotta. Ennyivel tartozott Izának. Bár már hajnali fél három
is elmúlt, az idős férfi még mindig a gyászbeszédén dolgozott. Ebből
is a legjobbat akarta.
Tudta, hogy nem mondhatja el az igazságot a temetésen, de
legalább megmondja a magáét azoknak, akik miatt az ártatlan
asszony a koporsóba került. Nem volt kétséges, hogy az egyikük ott
lesz. Hogy eljön-e a másik, abban már nem volt biztos. Ha valóban
azt látta egy héttel azelőtt a parókia kertjében, amire gondolt, akkor
mindenre fel kell készülni.
Az esze még ennyi idősen is vágott, de a látásában már nem mert
megbízni.
Akárhogy is, ő felkészülten érkezik majd a másnapi temetésre.
Megszokta már az elmúlt évtizedekben, hogy a saját kezébe kell
vennie a dolgok irányítását, ha úgy hozza a szükség. Isten bárányai
ezen a vidéken tehetetlen barmok. Ostobák, eltunyultak, és
rögeszmésen ragaszkodnak a legrosszabb megoldásokhoz minden
élethelyzetben.
Dühös lett, amikor erre gondolt. És még dühösebb lett, amikor
arra gondolt, hogy milyen bűnökbe vitték őt magát is ezek a
véglények, akiket Isten persze nagyon szeret, de ő azért fenntartotta
a jogot, hogy ki ne állhassa a fajtájukat.
A templomkert nem temető, az a két féleszű mégis ott ássa el a
szintén féleszű társukat, aki nem akarta tartani a száját.
Tormának is mi mindent megcsinált, még belegondolni is
hátborzongató.
Ő maga ugyan csak ritkán kóstolt bele abba az édes, ám tiltott
gyümölcsbe, ami megbolondította a többieket, mégsem volt
szemernyi kétsége, hogy az elszabadult vad rá is feni a fogát. Igen, ez
a jó kifejezés: egy vad. Mint a régi indiánfilmekben. Csak egy
vadember, lélek és krisztusi megváltás nélkül. Az ég szerelmére, még
csak meg sem keresztelte soha. Iza is tudta, hogy kiféle, miféle, és
csak annak megfelelően bánt vele. Egy megtűrt korcs, aki azért
hozhat hasznot is, ha úgy hozzák a körülmények.
Fazekas atya ásított egy nagyot, majd elrakta a papírt a fiókba.
Elkészült annyira a beszéddel, amennyire el szokott készülni. A
többit úgyis ott teszi hozzá, a koporsó felett, teret engedve az
érzelmeinek és a gondolatainak. Öreg csontjai csikorogva tiltakoztak
a többórás üldögélés ellen, amikor a magas, szikár férfi felállt az
asztaltól.
Egyszerű lakásában nem volt sem tévé, sem rádió, a konyhából is
hiányzott minden, ami a modern háztartáshoz feltétlenül szükséges.
Nem a hite miatt választotta az egyszerűséget, mindez a
neveltetéséből fakadt. Szülei kétkezi munkások voltak a telepen,
apja pedig a maga szelíd természetével nagyban hozzájárult, hogy a
fiából pap legyen. Fazekas Ottó alig volt tizenöt éves, amikor
édesapját elvitte a tüdőbaj. Anyja ezután szigorúan fogta a fiatal fiút,
aki pedig évekkel később az egyházi közegben találta meg azt a
szelídséget és eredendő jóságot, amit apjával együtt elvesztett.
Mai, cinikus fejével már csak röhögni tud ezen.
Harminchét éve küzdött Verkény lelki üdvéért, szinte érezte,
ahogy évről évre szépen lassan elrohad, miközben egyre könnyebbé
válik. Fazekas atya tudta, hogy a belsőleg elrothadt emberek
könnyűek. Egyszerű átlátni rajtuk, pehelysúlyúak a gondolataik, és
papírvékonyak az érzelmeik. Torma könnyű volt, a két hülyegyerek,
aki ás, és a harmadik, akit ásnak, szintén. Iza nem volt könnyű.
A vad? Ebben nem volt biztos. Könnyűnek kell lennie, de soha
nem méltatta annyira, hogy igazán a szemébe nézzen, mélyen és
őszintén. Csak egy vad.
Meztelenre vetkőzött és ágyba bújt. A vad gondolatára
merevedése támadt, egy pillanatra marokra is fogta férfiasságát,
húzott rajta néhányat, aztán meggondolta magát.
Újra átfutotta fejben a beszédét, majd elaludt.

***

– Hol van a Krisztus? – Fazekas atya hangja magas, erős. Büszke

volt magára, hogy az orgánuma milyen csodásan betölti a temetőt,
és hogy hangosítás nélkül is hallja a mondandóját mind a száz
megjelent. – Krisztus nincs Kroszner Izabella mellett a koporsóban.
Nincs annak a hitvány teremtésnek a lelkében sem, aki elvette
tőlünk szeretett Izánkat. Krisztus nincs bennem, és nincs a
kereszten sem. Krisztus elmenekült. Itt hagyott minket, mély
bánatunkban, rettenetes gyászunkban, kínzó fájdalmunkban. Mi
maradt nekünk nélküle, barátaim? A szenvedés és a halál!
A verkényi sokaság érzelemmentesen bámulta a papot, a
leghalványabb jelét sem adva, hogy értik vagy értékelik ezeket a
szavakat.
Az atya nem zavartatta magát, dübörgő hangon folytatta:
– Szenvedés és a halál… De mit jelent a megbocsátás? Mit mond
erről a Megváltó? Tiszta szeretetről beszél, amely erős kötelék
közöttünk. Mert járhatsz bárhol a világban, van egy erő, amely
minket, testvéreket összetart. Ez egy olyan kötelék, amely
megbonthatatlan. Amit Isten egyben tart, azt emberi erő szét nem
választhat; sem felebarát, sem házastárs, sem tanító, sem tanítvány.
Aki pedig a közösséget bomlasztja, aki az egységet fenyegeti, az
Krisztus ellen cselekszik. Aki pedig Krisztus ellen cselekszik, az nem
méltó arra, hogy közöttünk éljen.
Fazekas atya a tömeget vizslatta. A szokásos öregeken kívül – akik
nagyjából a jelenlévők felét tették ki – megjelent a teljes tantestület
és a diákok zöme. Szégyen és gyalázat, hogy együtt sem voltak
annyian, mint az ő korosztálya. A gyerekek lehajtott fejjel, egyik
lábukról a másikra billegve várták, hogy imádott tanítójuk a föld alá
kerüljön. Szemlátomást nagyon szerettek volna már túlesni a
dolgon.
A tömeg szélén maroknyi fiatal ácsingózott babakocsival vagy
apró gyermekekkel. Ez lenne a falu jövője? Ez a néhány gyermek?
Ezekből egy focicsapatot sem lehet kiállítani. Fazekas atya
legbelül mélyen megvetette ezeket az embereket, amiért ilyen kevés
gyermeket vállaltak, és amiért annyira gyávák voltak, hogy
Verkényben képzelték el a jövőjüket. Épeszű ember menekülne
innen a kölykével, ezek meg képesek gyökeret ereszteni a kiszáradt,
keserű földben.
Még hátrébb, a fák alatt, néhány ember üldögélt az árnyékban.
Fazekas még innen is látta, hogy elmélyülten és ingerülten
beszélgetnek. Pontosan tudta, mi tartja össze ezt a társaságot, hogy
miről megy az eszmecsere.
Tovább fürkészte hallgatóságát, és meghökkent, amikor
ráeszmélt, hogy akit keresett, nem a hátsó sorokban húzta meg
magát, hanem tőle alig három lépésre álldogál, megfejthetetlen
arckifejezéssel.
Fazekas Ottó mélyen Kroszner Barnabás szemébe nézett, hangját
még jobban elmélyítette, és úgy folytatta:
– Vannak, akik nem követik Jézust, akik a közösségünket
becsmérelik. Akik csak tévelyegnek a világban. Az irgalomból nem
kérnek, Isten igéjét meg nem hallják. Egyre többen vannak. Mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint a szeretett testvérünk ellen elkövetett
gyilkos erőszak. Nekünk, a közösségnek nincs más dolgunk, mint
utat mutatni a bűnösöknek. Igen, nekik, akik megtagadták anyjukat
és apjukat, akiktől csak fájdalmat és szenvedést kapunk. Felül kell
ezen emelkednünk. Meg kell nekik mutatnunk, hogy az Úr útja az
egyetlen út. Hogy Isten hatalma végtelen. Erős vár, a mi Istenünk.
És nekünk is erősnek kell lennünk, erőt kell mutatnunk, fel kell
nőnünk a feladathoz. Ne féljetek a tettektől, ne féljetek cselekedni,
ha kell! Ne féljetek használni a testi erőtöket, ahogy Krisztus sem
félt felmutatni a szeretet erejét, amikor a kufárokat kiüldözte a
templomból. Mert aki fenyeget bennünket, azt nem bűn kiüldözni a
templomunkból. Ne féljetek a világnak megmutatni, hogy milyen
elsöprő hatalmat ajándékozott Krisztus a mi szeretett
közösségünknek! Ámen.
Fazekas Ottó még néhány másodpercig vizslatta Kroszner
tekintetét, aztán belekezdett az ilyenkor szokásos litániába. Néhány
öreg alig hallhatóan vele mormolta, a fiatalabbak hátratett kézzel
meredtek maguk elé. Néhányan az okostelefonjukon babráltak.
A pap háta mögül előlépett egy hegedűs, majd bús és hamis
dallamok mellett földbe eresztették Kroszner Izabella földi
maradványait. Néhányan szipogtak, mások zokogtak, de Fazekas
atya azt is látta, hogy sokak agyában megragadtak a szavai. Ők
elszántan és dühösen pillantgattak a jöttment irányába.
 15.

Kroszner alig tíz lépésre állt a paptól, mégsem hallott szinte

semmit az egyházi ember szavaiból. A pap motyogott, hangja pedig
még a korához képest is erőtlen és halk volt. Nem mintha kíváncsi
lett volna arra a töméntelen marhaságra, amit a papok össze tudnak
hordani egy temetésen.
Az elmúlt négy napban alig mozdult ki a szobájából. Szinte
vegetatív állapotba került a pince titkának felfedezése óta. Fejében
szöget ütött egy gondolat – egy ocsmány, elfogadhatatlan gondolat
–, ami miatt legszívesebben kalapáccsal verte volna szét a saját
koponyáját.
Az anyja házának közelébe sem merészkedett, amióta bejutott a
titkos helyiségbe. Tamarával is csak egyszer beszélt, röviden. A
felesége megértőnek bizonyult, noha Kroszner alig osztott meg vele
információt. A férfi ugyanakkor azt is tudta a lelke mélyén, hogy
nem élhet vissza már sokáig a nő türelmével és együttérzésével.
Előbb-utóbb valamit mondania kell neki, meg kell magyaráznia,
hogy miért tölt heteket a szülőfalujában azután is, hogy az anyja
kapcsán minden elrendeződött.
Fazekas atya tovább beszélt, Kroszner még mindig nem figyelt
oda. Alig látott ismerős arcokat a tömegben, még Óvári sem volt
sehol. A gyerekeket nézte, ahogy próbálják feldolgozni a számukra
még teljesen idegen és ismeretlen halált.
Kirázta a hideg az apróságoktól.
Rigó a gyereksereg mögött álldogált, oldalán egy meglepően
dekoratív nővel. Kroszner meg mert volna esküdni, hogy a töketlen
őrmester őt vizslatja, arca már-már olyan volt, mint egy valódi
rendőré. Valami díszegyenruha-féle volt rajta, ami még jobban
kiemelte vézna, jelentéktelen alakját.
 Furcsa, hogy Dina nem jött el – merült fel Krosznerben. Jólesett
volna neki a nő társasága, akármennyire is tolakodó és kotnyeles.
Érezte, hogy van valami közös bennük a fiatal lánnyal, és ha más
nem is, ő talán megértené, min megy most keresztül. Nem mintha ő
maga tudná pontosan.
Arra eszmélt fel a gondolataiból, hogy Fazekas kigúvadt szemmel
bámulja, mintha egyenesen hozzá intézné a szavakat. Kroszner,
szinte reflexből, azonnal felvette és állta a szemkontaktust.
Nem volt nehéz kapcsolódni az atya gondolatmenetéhez.
Kroszner agyát elöntötte a féktelen düh, amikor rájött, hogy az
öregember éppen most uszította rá az egész falut.
Szilárdan megvetette a lábát, és rezzenéstelen arccal hallgatta
végig a pap szavait, majd minden érzelem nélkül nézte végig, ahogy
anyját – végre valahára – a föld alá süllyesztik.
Ezzel a múlt összes démonja alászállt, de az újak már ott
tolongtak Kroszner körül.

***

Ahogy véget ért a szertartás, azonnal visszasietett a szállóba. Nem

várta meg, amíg a fanatizált tömeg léphetne, bár kétsége sem volt,
hogy a kislány a recepción nem akarja, és nem is tudja feltartóztatni
őket, amennyiben úgy döntenének, hogy helyben rendezik a dolgot.
Talán bénultra isszák magukat őrült nagy gyászukban, másnapra
pedig szépen elfelejtik az egészet.
Az egyik székkel kitámasztotta a kulcsra zárt ajtót, és fegyver után
kutatott a szobában. A partvisnyél volt a legkomolyabb eszköz,
amivel kárt tehetett volna egy emberi lényben. A feszítővasat a
kocsiban hagyta.
Vidéken mindig legyen nálad feszítővas!
Egy újabb ismerős helyzet: kuporogva várja egy szűk helyiségben,
hogy ellenségei rátörjenek, és eltörjék néhány csontját. Ő pedig
tehetetlen, védtelen, és kétszáz kilométeres körzetben nincs egyetlen
lélek sem, aki az ő pártját fogná, aki a segítségére sietne.
Egy újabb harc, amelyben csak magára számíthat.
Hirtelen – szinte a semmiből – eszébe jutott, hogy másnap
csütörtök. Azaz jelenése lenne Debrecenben a bíróságon a BMW-
rongálás ügyében. Teljesen kiment a fejéből. Végül is, miért ne?
Csak lemegy, beül a kocsiba, és örökre maga mögött hagyja
Verkényt. Az anyja föld alatt, a helyiek a vérét akarják, a rendőrség
már-már gyanúsítottként kezeli. Aligha lehet ennél rosszabb hely a
világon a számára.
Tudta, hogy nem teszi meg. A szíve mélyén érezte, hogy kiderít
minden titkot, amit az anyja háza őriz. Így vagy úgy, de mindenre
fény derül. Soha, de soha nem tudna békében élni és megnyugodni,
ha nem fedné fel a rejtélyeket.
Tamara hangját akarta hallani. A felesége a második csörgésre
felvette a telefont.
– Milyen volt, drágám? Hogy bírtad? – a nő hangjából őszinte
aggodalom csengett.
– Túl lehetett élni. Az a lényeg, hogy túl vagyok rajta.
– Akkor most már… ugye… most már? – Kroszner hallgatott.
Nem tudott mit felelni. – Nem jössz haza, igaz?
Csend.
– A baba rúgott. Tegnap. Tisztán éreztem. Erős volt és váratlan,
basszus, beleremegett még a térdem is. Délután volt, full nem
voltam felkészülve rá, még a bögre is majdnem kiesett a kezemből.
Egész este vártam, hogy újra rúgjon, de semmi. Már megijedtem,
hogy baj van, hogy történt valami… baj. De ma reggel még
nagyobbat rúgott, Barna, esküszöm, hogy bepisiltem, akkorát.
Kurva erős egy kiskölök lesz ebből. Vagy lány, nem tudom. Tele
van élettel, már most érzem. Én is tele vagyok élettel. Olyan
csodálatos az egész, bárcsak…
 Kroszner megnyomta a piros gombot, és a felesége hangja elhalt.
Nem bírta tovább hallgatni.
Alighogy letette a mobilt, megszólalt a vezetékes telefon a
dohányzóasztalon. Kroszner nem vette fel.
Lement a kocsihoz, elautózott a közeli erdőbe, és a kényelmetlen
ülésben töltötte az éjszakát.
 16.

Rigó István őrmester alig bírja visszatartani a vizeletét a metszően

hideg hajnali szélben. Tizenöt perce rángatták ki az ágyból, még
rendesen felöltözni sem volt ideje, hogy egyéb szükségleteiről ne is
beszéljünk.
A kamasz srácok, akik fellármázták a házát, olyan izgatottak
voltak, mintha az első báljukra készülnének. Most, hogy Rigó ott áll
a parókia nyirkos avarján, már pontosan érti, mire fel volt a
felhajtás.
Verkényben nem mindennap lát az ember megcsonkított hullát.
Márpedig Fazekas Ottót alaposan megcsonkították. Bár az orvosi
vizsgálatnak még meg kell erősítenie, a rendőr meg merne esküdni,
hogy a pap saját hímvesszője kandikál ki a szájából. Olyan mélyen
beletömték, hogy megfulladt volna akkor is, ha nem vágják át a
torkát. Persze az is lehet, hogy csak utána vágták át.
Rigó nem nyúl semmihez, és a két suttogva nyüzsgő kamaszt is
elküldi öt lépés távolságra. Már hívta a bűnügyi helyszínelőket, őket
várja trikóban és babakék, kockás pizsamaalsóban.
Az elmúlt néhány napban egy percre sem tévesztette szem elől
Krosznert, mégsem tudja megmondani, hogy ő kaszabolta-e szét a
falu lelki üdvének felelősét. Tegnap a temetés után ugyanis
kénytelen volt a városba utazni a feletteseihez, akik, ha tehették
volna, ott helyben levágják a lábát, hogy azzal verjék agyon. Rigó
egészen biztos volt abban, hogy ez már nem az ő ügye. Eddig se volt
kétséges, hogy a kettős gyilkosság magasabb szintre emeli a
történteket, de a harmadik hullával már egészen biztosan a megyéé
az ügy. Napok, de talán csak órák kérdése, hogy megjelenjen egy
komplett nyomozócsoport, amely pillanatok alatt átveszi az
irányítást.
Ő már csak egy portás marad, aki beengedi őket a faluba, felírja a
rendszámukat, hogy parkolni tudjanak, és kávét főz nekik, amikor
arra kérik.
Így aztán most sincs más dolga, mint rugdosni a fűcsomót a lába
alatt, és figyelni, ahogy Fazekas atya vére összemosódva a harmattal
eltűnik a földben. Még azt sem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e a
férfit. Soha nem volt dolga az egyházzal, a helyi pappal pedig egész
életében nem váltott többet három mondatnál. Az apró remegés,
amit a gyomrában, a kezében és a torkában érez, mégis arról
árulkodik, hogy megrendítette a pap halála. Vagy csak a hideg
szórakozik vele.
Rigó rápillant az órájára. Három perccel múlt öt óra negyven.
Már tényleg nem lehet sok hátra gyilkossági nyomozói
pályafutásából. A legkevésbé sem bánja, hogy mostantól nem kell
Kroszner dögunalmas életét dokumentálnia, bár amilyen
szerencséje van, lehet, hogy a nagyfiúk éppen ezt a munkát sózzák
majd a nyakába. A gyanúsítottak, főleg az alacsony szintűek
megfigyelése a legrosszabb kulimunka, amit mindig a leghülyébb
nyakába sóznak. Rigónak szemernyi kétsége sincs, hogy a városi
nyomozók két másodperc alatt kikiáltják majd a csapat
leghülyébbjének.
A helyszínelők vadonatúj furgonja olyan lassan kanyarodik be a
parókia szűk kapuján, mintha a benne ülők méltatlannak éreznék,
hogy egy ilyen vidéki ügyre kell pazarolni az energiájukat meg a
méregdrága felszerelésüket.
Titkon arra számítanak, hogy csak egy újabb falusi marha, aki a
pálinkamámorban elesett a biciklijével, és beverte a fejét. Rigó
semmit sem mondott nekik a telefonban.
Döbbenet és csalódottság ül ki az arcukra, amikor lustán
kikászálódnak a járműből. Rigó két lépést tesz feléjük, majd
udvariasan előreengedi a szakembereket. Csak tessék, csak tessék.

***
 A néhány napból és órából végül alig két óra lett. Rigó ebből
pontosan tudja, hogy már az előző napi jelentése után meghozták a
döntést.
A nyomozócsoport öt főből áll: két férfi és három nő. Előbbi kettő
öregebb, a nők között a legidősebb sincs több negyvenötnél.
Első dolguk, hogy alkalmatlannak minősítik a verkényi
rendőrkapitányság épületét, ezért a faluház kistermében rendezik be
az ideiglenes nyomozati központot. A faluház meghatározatlan időre
bezár, senki nem zavarhatja a munkát.
Már dél is elmúlt, de Rigóhoz még senki nem szólt egy szót sem. A
nyomozók hűvösen bemutatkoztak, azóta pedig levegőnek nézik a
férfit. Messze az övé a legalacsonyabb rang a csapatban, ami azt
jelenti, hogy öt közvetlen felettest sóztak a nyakába. Már persze, ha
a csapat tagja egyáltalán, hiszen az elmúlt órákban csak az iratokat
cipelte át az Aradi utcából a faluházba. Ez pedig nem éppen rendőri
feladat, de mégsem bízhatta a nyikorgó derekú Gabikára a nehéz
fizikai munkát.
Rigó őrmester képtelen eldönteni, hogy mosolyogjon, vagy vágjon
komor képet karba tett kézzel, ahogy dologtalanul álldogál a
nyomozóktól négy méterre. Bele sem mer gondolni, milyen ostobán
festhet, milyen bugyuta grimaszba torzulhatott az arca, és hogy mit
szólna Anna, ha látná, hogy milyen megalázó helyzetbe keveredett
már megint.
A hasa hangosakat korog az éhségtől, az őrmester ma még nem
evett semmit. Nem mer elkéretőzni ebédelni, és amúgy sem biztos
abban, hogy el kell kéretőznie egyáltalán. Ahogy nő benne az éhség,
úgy csökken a felelősség. A válla elengedi a verkényi hármas
gyilkosságot, a terhet alkalmasabb és erősebb vállak veszik át.
Nincs kétsége, hogy a papírmunka, amit átad a nyomozóknak,
hibátlan. Mindig is erős volt dokumentálásban, ha másban nem is.
Igen, a nyomozás nem jutott sehová az elmúlt bő másfél hétben,
egyetlen értékelhető gyanúsítottat sem tud felmutatni, de legalább
tökéletesen adminisztrálta a kudarcokat.
 Fél óra múlva az egész csapat elvonul ebédelni, és az őrmester
legnagyobb megdöbbenésére őt is invitálják. Annak a szállónak az
éttermébe mennek, ahol Kroszner is megszállt. Nem nehéz felmérni
az épület előtt parkoló autókat, és másodpercek kérdése észrevenni,
hogy a batárnagy Audi nincs sehol.
Rigó magában szitkozódik: az egyetlen gyanúsítottját éppen a
következő gyilkosság napján tévesztette szem elől. És az ember most
ismeretlen helyen tartózkodik. Meg kell említenie mindezt ebéd
közben, nincs mese.
Továbbra sem szól hozzá senki a kollégái közül, és ez egészen
addig így is marad, amíg mindenki el nem szürcsöli a levest. Ekkor a
legfiatalabb nyomozónő úgy dönt, leereszkedik a falusi körzeti
megbízott szintjére.
– Ez egy egészen jó hely, őrmester.
Rigó frappáns választ keres az agyában, de végül beéri egyszerű
megoldással is.
– Igen, valóban az.
– Mondjuk, a neve furcsa egy kicsit: Szürke Hattyú – vág közbe az
egyik férfi. Rigó, ha megfeszül sem tud visszaemlékezni egyikük
nevére sem.
– Majd idővel megszépül – kacag fel a szőke nő Rigóval szemben,
és mindenki kacarászik egy kicsit, de csak nagyon halkan.
Az őrmester úgy érzi, mindjárt a torkának ugranak, amiért ilyen
amatőr munkát végzett a nyomozásban.
– Nagyon szép a papírmunka, őrmester – lepi meg Rigót a másik
férfi, akinek az állán még mindig csorog a húsleves.
– Köszönöm, uram.
– Látszik, hogy érti a munkáját, és ismeri a falut – dicséri tovább
a legfiatalabb nő. Rigó meg merne esküdni, hogy Anettnek hívják,
de isten ments, hogy a nevén merje szólítani.
– Nekünk nincs ilyen előnyünk, sajnos – panaszkodik az eddig
hallgatag nő.
 – Sajnos nincs – helyesel a kettes számú férfi.
Mindenki bólogat, és csendben várja a második fogást, ami
rántott hús lesz.
Rigó ekkor döbben rá, hogy ezek az emberek nem
magabiztosabbak, mint ő, és nem lenézik, hanem ugyanúgy be
vannak szarva, mint ő, amikor megkapta az ügyet. Ők sem láttak
még soha hármas gyilkosságot, ugyanúgy fogalmuk sincs, hogyan
kell eljárni egy sorozatgyilkos ügyében.
Jobb, profibb színészek, mint ő, de semmi több. Bizonyára
nagyobb tapasztalattal is bírnak, de ennek most jóformán semmi
jelentősége. Az erőforrásaik sem érnek semmit itt a világvégén. Az ő
kapcsolati tőkéjét akarják kiaknázni, de az őrmester aligha tud nekik
érdemi segítséget nyújtani. A faluban az emberek vagy gyűlölik,
vagy azt sem tudják, hogy létezik.
Annyi mindenesetre biztos, hogy most van itt az ideje
előhozakodni Krosznerrel.
A rangidős tiszt felé, azaz a borostás, rövid hajú férfi felé fordul.
– Uram, nem tudom, volt-e már ideje átfutni a papírokat,
elolvasni a jelentéseket, de van valami, ami nem tűr halasztást.
– Hallgatom – válaszolja egy apró biccentés mellett a férfi.
– Nos, az elmúlt napokat Kroszner Barnabás megfigyelésével
töltöttem, aki – mint bizonyára tudják – az első áldozat gyermeke,
és aki komoly összetűzésbe kevere…
– Ne folytassa, István – szakítja félbe az egyik nő, talán Ildikó. –
Már reggel lekértük Kroszner Barnabás cellaadatait. Egyértelmű,
hogy egyik gyilkosságnál sem járt a helyszínen, ahogy tegnap este is
a falun kívül volt az események időpontjában.
Rigó alig kap levegőt, mintha a méretes rántott hús megállt volna
félúton a nyelőcsövében. Az egyetlen aduját, amivel értékessé és
hasznossá tehetné magát a csoportban, elfújta a szél.
– Igen, asszonyom, értem. Én csak arra gondoltam, hogy esetleg
elterelésként…
 – Nekünk is eszünkbe jutott, őrmester – veszi vissza a szót a
rangidős tiszt. – Kroszner Barnabás azonban nem is volt a faluban,
amikor az édesanyját megölték. Ellenőrizzük az alibijét, bár
sziklaszilárdnak tűnik. Márpedig egy dologban azt gondolom, hogy
mindnyájan egyetértünk: egyetlen elkövető van, a gyilkosságok
pedig összefüggnek. Krosznert kizártuk, de ezzel nem az ön
munkáját akarom becsmérelni… természetesen.
Az ebéd hátralévő részében senki nem szól egy szót sem. Utána
pedig mindenki visszamegy a faluházba, Rigó számára pedig
folytatódik a semmittevés.
Nem jobbak, nem okosabbak. Ugyanolyan beszarik. És nem
tudnak semmivel sem többet.
Másfél óra téblábolás után az őrmester úgy dönt, ideje
elbeszélgetnie Kroszner Barnabással. Szó nélkül elhagyja a posztját,
és a férfi keresésére indul a faluban.
 17.

Sokáig szerencséje volt, amikor visszamerészkedett a faluba, de

végül elfogyott. Csak a közértbe akart belopózni valami
harapnivalóért, amikor meghallotta maga mögött a kiáltásokat.
Ugrásra készen megfordult, de már késő volt.
Az első ütést gyomorszájra kapta, ami azt jelentette, hogy a
támadója gyakorlott verekedő. Az amatőrök fejre mennek, és eltörik
a saját kezüket. Ez a férfi viszont értette a dolgát, és amikor
Kroszner megpróbált térdre ereszkedni a fájdalomtól, térddel
állcsúcson rúgta. Az ütés és a rúgás egyetlen folyamatos mozdulat
volt, így Krosznernek esélye sem maradt reagálni.
A férfi hátrébb lépett, és utat engedett a többieknek. Ő volt a
profi, őt küldték előre, és miután elvégezte a feladatot, és
védekezésképtelenné tette Krosznert, átadta a helyet a társainak.
Egy vézna és büdös férfi lépett Krosznerhez, erősen megmarkolta
az állát, majd lefejelte az orrát. Kroszner felüvöltött fájdalmában,
ahogy a törött csontok újra megreccsentek a brutális erejű
támadástól.
A hatfős csapat röhögött, de nem szólt egy szót sem.
Egy alacsony srác legalább tízszer oldalba rúgta. Egy másik
lekevert négy-öt pofont. Egy idősebb, jól öltözött ember az aszfaltba
verte a fejét néhányszor. Végül, még mielőtt Kroszner elvesztette
volna az eszméletét, egy nagydarab nőt látott közeledni, aki éppen
egy kapanyéllel készült lesújtani.
Aztán sötétség.

***

A helyi kisrendőr arcát látta maga előtt, amikor magához tért.

Rigó egy tál valamit hozott, ügyetlenül egyensúlyozva a löttyel.
 Kroszner megpróbált felülni, de a megrepedt bordák heves
tiltakozásba kezdtek. Fektében körülnézett. Nem tudta eldönteni,
hol van.
– Ez az őrs pihenőszobája – világosította fel a rendőr.
Kroszner bólintott.
– Beviszem kórházba, ha úgy érzi. – Rigó letette a levest az ágy
melletti kisasztalra.
Kroszner a fejét rázta.
– És gondolom, feljelentést sem szeretne tenni.
Kroszner erőteljesen nemet intett.
Rigó közelebb húzott egy széket, és leült az ágy mellé. Elővett
valami pirulát, és odaadta Krosznernek, aki víz nélkül lenyelte.
– Sajnálom, ami magával történt. Úgy értem, várható volt meg
minden, de ezek az emberek akkor is hülyeséget csináltak. Mert
többen voltak, nem igaz? Nem egyvalaki hagyta így helyben, mint a
múltkor a Torma. Annyi sérülése van, mintha a fél falu átment volna
magán.
– Jaj, hallgasson már! – nyögött fel Kroszner.
– Csak azt mondom, hogy nem ennek a csürhének kellett volna
igazságot szolgáltatnia. Nem az ő dolguk.
– Hol van itt igazság? – hördült fel Kroszner, és a párnájába
köhögött némi véres váladékot.
– Ők úgy érzik, van. Megbosszulták a halottaikat.
– Fasza. És éppen én voltam kéznél?
– Maga is hallotta, miket mondott Fazekas atya a temetésen.
– Hallottam, bassza meg.
Rigó bólogatott, mint aki maximálisan egyetért.
– Nyilván tudja, hogy itt gyorsan terjednek a hírek. Szerintem a
falu már azelőtt tudta, hogy Fazekas meghalt, mielőtt én odaértem.
 Haha, lehet, hogy már azelőtt, hogy maga… hogy megölték a
papot.
– Meghalt? – Kroszner a könyökére támaszkodva feljebb húzta
magát.
– Méghozzá elég csúnyán, ami azt illeti.
– És ezek a parasztok most azt hiszik, hogy én voltam. Meg
Tormát is, gondolom, meg az anyámat…
– Hát, ez van.
– Ó, hogy menjen már a picsába! Maga is azt hiszi – visszadőlt a
párnára, és nevetni próbált, de csak köhögésre futotta.
– Nem kell ezt most megbeszélnünk, ha nem érzi úgy magát.
– Tényleg nem kell.
– De azért nem gondolja, hogy mégis fura? Tudja, maga megjön,
mert megölték az anyját. Alig egy hete van itt, és már a harmadik
embert temetjük. Ha ez nem volna elég fura, mit ad isten, magának
mindhárom áldozatot van oka megölni.
– Milyen ritka szarul áll magának az irónia – hörögte Kroszner.
– Nem az a lényeg.
– Az a lényeg, hogy maga faszságokat fantáziál. Egybevágnak az
események? Lehet, biztos. Van köztük összefüggés? Nem, nincs. Ez
ilyen egyszerű, ember, ne gondolja már túl!
– Jó. Hol volt tegnap, amikor megölték Fazekast? Merthogy a
hotelben nem volt, az zicher.
Kroszner felnevetett.
– Tudtam, hogy magát látom. Úgy tudtam. Koslatott utánam, mi?
Izgalmas lehetett, nem mondom. Az lett volna még izgalmasabb,
ha akkor van ott, amikor a csőcselék kiverte a szart is belőlem.
Jutott volna magának is, amennyire imádják.
Kroszner látta, hogy ezzel a rendőr elevenjébe talált. Tényleg
megverték volna őt is, ha megpróbál közbelépni. Ha másért nem,
hát passzióból. Rigó mégsem reagált.
 – Oké. Akkor azt mondja meg, hogy mit csinál még mindig itt! Az
anyját – isten nyugosztalja – eltemették. A maga dolga ezzel véget
ért Verkényben. Mégis itt téblábol, és jelét sem adja, hogy távozni
készülne.
– Rigó, baszd meg, hát nem maga mondta, hogy ne hagyjam el a
falut?! Ezt csinálom: nem hagyom el a retkes, rohadt falut.
Kroszner bízik abban, hogy a műkirohanása meggyőző volt, de
csak nagyon halvány a remény, hogy a fiatalember ennyire hülye
legyen.
– Aha. Mert maga egy ilyen szabálykövető ember. – Rigó arcán
elégedett mosoly suhant át. – Nem, nem ezért van még itt. Két
lehetőség van. Azért, mert bosszút áll. Vagy azért, mert tud valamit,
amit én nem.
– Krisztus faszát, hát mikor lett magából rendőr?
– Nem tudok segíteni, ha maga…
– Jujj – vágott közbe Kroszner –, ez de ócska. Visszavonom, nem
lett rendőr.
Minden kínja ellenére felállt, és elkezdett felöltözni. Rigó meg
sem próbálta visszatartani.
– Kösz a levest meg minden – dünnyögte, és elindult kifelé.
Az utcák kihaltak voltak, úgyhogy gond nélkül visszaért a Szürke
Hattyúhoz. Vacsoraidő volt, és egy ötfős csapat üldögélt az
étkezőben. Alaposan megbámulták a viharvert férfit. Kroszner
pontosan tudta, hogy nyomozók. Megérezte.
Felsomfordált a szobájába, és lezuhanyozott.

***

Még jóformán meg sem törölközött rendesen, amikor kopogtak az

ajtón. Elgondolkodott, hogy okos ötlet-e kinyitni. Nem volt
kukucskálónyílás, így bármilyen kellemetlen meglepetés álldogálhat
odakint. Vett egy nagy levegőt, és ajtót nyitott.
 – Hű, bassza meg, ez nem semmi. – Dina olyan magas hangon
sikított, hogy Kroszner a félig beszakadt dobhártyáját még a
fogaiban is érezte. – Magát aztán jó alaposan elkapták.
– Jó, csak jöjjön be! – válaszolta Kroszner.
Dina lehuppant a kanapéra, keresztbe tette a kezét és a lábát.
– Maga egy istenverte keselyű – morogta Kroszner.
– Igen, jövök a hullaszagra, értem – vigyorgott Dina. – De azért
elmeséli, hogy mi történt?
– Nem volt ott a temetésen, igaz?
– Ja, nem. Nem tűnt fontosnak. A temetésen verték meg?
– Azt azért nem, de nem sokat vártak.
– Értem. Hagyjuk?
– Hagyjuk – válaszolta Kroszner, pedig nagyon közel áll ahhoz,
hogy kiöntse a lelkét. Könnybe lábadt a szeme, annyira szeretett
volna beszélgetni valakivel a történtekről. A verésről, a pincéről, a
múltjáról, mindenről. Nem emlékezett, hogy valaha érzett-e már
ilyet, de Dina – ahogy már a múltkor, a parókián is kiderült – igazán
türelmes hallgatóság. Többnyire csak hallgat és bólogat, de olyankor
eltűnik a vibrálása, és a helyét átveszi valami éteri kedvesség.
– Meg tudja tenni, hogy most kivételesen nem újságíróként
viszonyuljon hozzám?
– Nem újságíróként vagyok itt. Nem tudom, mit gondol a
rendőrség, de én biztos vagyok abban, hogy magának semmi köze
semmihez. Szóval újságíróként már nem érdekel.
Kínos csend állt be, mert Kroszner nem tudta, hogy kellene
értelmeznie a lány szavait. Leült vele szemben a kényelmetlen
faszékre. Hangosan felnyögött, ahogy helyet foglalt, mert a
mozdulatba egyszerre sajdultak bele a bordái, a meglazult fogai és a
duplán megrepedt orra.
– Nincs egy elsősegélydoboza véletlenül? – kérdezte a lány.
– A kocsiban biztos van. Miért?
 – Nem nézett tükörbe, Barna? Ez így nem maradhat.
Kroszner megtapogatta lüktető orrnyergét. Dinának igaza volt.
Lecammogott az Audihoz, és a hátsó ülés mögött meg is találta a
kis dobozt. Még csak le sem járt a szavatossága.
Elfeküdt a kanapén, és hagyta, hogy a lány ellássa. Dina levette a
pulcsiját, alatta pedig csak egy vékony, szürke trikót viselt.
Kroszner megbámulta a lány mellét is, de inkább a sebeit figyelte.
Sok volt belőlük, és némelyik igen mélynek tűnt.
– Ez szerintem fájni fog. Mármint magának – kacarászott a lány,
ahogy letörölgette a betadinos gézzel Kroszner arcát. Az arca olyan
közel volt, hogy a férfi érezte a leheletét, ami enyhén savas volt,
mégis édeskés. Dina lesegítette Kroszner pólóját, és megtapogatta az
oldalát. Majdnem olyan szakavatottnak tűnt, mint egy profi orvos.
Itt-ott erősebben is megnyomogatta a bordákat, és sűrűn
bocsánatokat kért, amikor Kroszner felszisszent.
Pedig a férfinak a fájdalom ellenére is jólesett a lány érintése.
Nem érzett intim vágyat, de újra sírni támadt kedve, hogy valaki
törődik vele, és megérinti.
Dina további gézkupacokat pakolt az asztalra, majd segített
Krosznernek a hasára fordulni. A keze meleg volt, nyugodt légzése
pedig Krosznert is megnyugtatta.
A kezelés majdnem háromnegyed órán át tartott, a férfi pedig
teljesen ellazult a végére. Elégedetten felnyögött, és kényelembe
helyezte magát a kanapén.
– Túléli, fiatalember, de legközelebb legyen óvatos a vad
falusiakkal. Táppénzre kiírjam? – röhögcsélt Dina, és Krosznernek
is mosolyra húzódott a szája.
– Nem lehetne, hogy tegeződjünk, doktornő?
– Szakmaiatlan lenne.
– Azért csak kockáztassuk meg.
Dina közelebb lépett, és a kezét nyújtotta.
 – Dr. Kovács Dina PhD, nagyon örvendek, szia, Barna.
– Kroszner Barnabás, a falu bokszzsákja – válaszolta Kroszner, és
megfogta a lány kezét. Meg mert volna esküdni, hogy a lány
megpróbálta közelebb húzni magához. Egymás szemébe néztek, a
kézfogó úgy tűnt, igen hosszúra nyúlik.
– Akkor, szia – motyogta Kroszner.
– Miért lett ettől kínosabb az egész? – kérdezte a lány zavartan, és
kihúzta a kezét a férfiéból. Hátrébb húzódott, most ő ült a rozoga
faszéken.
Kroszner nem válaszolt, csak bámulta a lányt. Most először tudta
igazán nyugodt körülmények között megnézni: sokkal-sokkal több
seb volt rajta, mint eddig gondolta. A két karján vágások nyoma
húzódott, a vállán lila foltok, de még a kézfejét is véraláfutások
nyoma tarkította.
– Azok már begyógyultak, úgyhogy nem kell viszonoznia, basszus,
viszonoznod a szívességet – mondta a lány nagyon halkan, mosolyt
erőltetve az arcára.
– Nagyon sok sebed van. – A lány bólogatott, és szórakozottan
pakolászta a dohányzóasztalon felhalmozódott szemetet. –
Hagyjuk?
Dina mélyet sóhajtott, és előredőlt a széken. Megigazította a haját,
aztán a felsőjét, és még a nadrágján is elsimított egy ráncot.
– Tudod, hogy van ez. Az elején még mindig mások. Kedvesek,
aranyosak, szelídek, törődnek az emberrel. A Szabi is jó fej, tényleg.
– A barátod teszi ezt veled? Komolyan?
Dina félrenézett, Kroszner pedig tisztán látta, hogy csillog a
szeme.
– Csak ritkán fordul elő. Amikor átmegy hülyébe. Totál
kiszámíthatatlan, legalábbis én nem tudok kiigazodni rajta.
Olyankor mintha elmennének neki otthonról. Aztán tíz perc
múlva, vagy mit tudom én, fél óra múlva, megint normális. Mintha
egy másik ember lenne.
 – Tudom – mondta Kroszner. – Hidd el, tudom. De Dina, ezek a
sebek régiek. Láttam már ilyeneket, van nekem is pár.
Dina bólogatott.
– Jó nagy közhely vagyok, na. Vertek a szüleim, úgyhogy
választottam magamnak egy verekedős pasit. Mit egyet? Ez már a
sokadik.
– De miért?
– Barna, bazd meg, nem tudom. Egyiknek sincs a homlokára írva,
hogy erőszakos faszszopó vagyok. Mondom: az elején kedvesek.
Olyan biztos kézzel választom ki ezt a típust, hogy az már vicc.
Levesz a lábamról, a tenyerén hordoz, aztán puff, az a tenyér már
ököl. Meg láb… bazd meg… könyök… térd… – Dina zokogni kezdett,
arcát a kezébe temette.
Kroszner átült a lány mellé és átölelte a vállát. Dina a férfi vállára
hajtotta a fejét, és tovább sírt, de most már sokkal csendesebben.
Legalább tíz percet üldögéltek így, mire Dina teljesen
megnyugodott.
– Menekülj! – mondta végül Kroszner. – Komolyan. Ne szólj egy
szót sem, csak menj el. Messze, egy nagyvárosba. Nincs más
megoldás. Ha nem teszed meg, az egész életed ebből áll majd –
Kroszner végigsimította az egyik különösen mély sebet a lány hátán.
Dina megborzongott. Felnézett a padlóról, néhány centivel
közelebb húzódott Krosznerhez, aztán megcsókolta.
A férfi habozott egy-két pillanatot, aztán hevesen viszonozta a
csókot.
 18.

Kroszner egyedül ébredt a szobában. Hirtelen azt sem tudta,

milyen nap van, és egy pillanatra az is szürreálisnak tűnt, hogy
Verkényben tartózkodik. Mintha semmi más nem lenne valóságos,
kizárólag Dina.
Büszke volt magára, amiért megálljt tudott parancsolni maguknak
előző éjjel, és nem jutottak tovább egy ártatlan csóknál.
Na jó, háromnál. De akkor is: érezte a lány parfümjét a szobában,
az esti csók emléke még csiklandozta a nyelvét, és már Dina puszta
gondolatától is kőkemény lett odalent. Kiment a fürdőszobába, és
röviden maszturbált egyet, miközben a lány arcát és testét képzelte
maga elé.
Soha nem csinált még ilyet. Mindig hűséges volt Tamarához, és
soha még csak meg sem fordult a fejében a félrelépés lehetősége.
Nem mintha olyan sok csábításnak kellett volna ellenállnia, de
azért lett volna néhány alkalom.
Egyszerre volt izgatott és megszégyenült. Szinte esélytelen, hogy a
felesége valaha is értesüljön erről a semmiségről, de akkor is. Nem
tud majd ugyanúgy a szemébe nézni, ha visszatér hozzá. Már ha
egyáltalán visszatér valaha erről az istenátka helyről.
Mert igen, Verkény tehet mindenről. Összezavarodott, elvesztette
önmagát ebben a pokoli faluban.
Tamara, a baba, az apósa háza… Mindez borzasztóan távolinak
tűnt. Alig több, mint egy hét telt el azóta, hogy megérkezett
Verkénybe, de mintha egy egész életet élt volna le azóta. Egy életet,
amelyben már hárman meghaltak, neki pedig duplán betörték az
orrát. Pokolian fájt, úgyhogy Kroszner összekapta magát, és elindult
gyógyszertárat vadászni. Bízott abban, hogy már mindenki leverte
rajta a sérelmeit.
 A gyógyszertárban Óvári Balázs már éppen fizetett. Kroszner
próbálta elkerülni gyerekkori barátja tekintetét, de nem volt
szerencséje.
– Barna, hát csá – kiáltotta a férfi. Ezúttal egyedül jött, egyik
gyereke sem volt vele. – Figyu, csak mondani akartam, hogy milyen
szép volt a temetés. Igazán. Jó, a Fazekas mondott furcsákat, de hát
ez már ilyen. Amúgy te tudsz valamit?
– Miről?
– Hát hogy ki meg miért, meg hogyan.
– Nem tudok semmit, Bazsi, honnan tudnék.
– Az. Senki nem tud semmit. Durva, basszus. Már három embert
mészároltak le, itt, Verkényben, és senki nem tud semmit.
– Most mégis mire vársz? Hogy Rigó majd felgöngyölíti a dolgot?
– Ezen mindketten nagyot nevettek.
– Hohó, már megjöttek ám a nagymenő zsaruk is, Barni.
Beköltöztek a faluházba, ott játsszák a szíeszájt. Hülye pöcsök.
Kroszner sóhajtott. Neki mindenesetre jól jönne, ha elkapnák a
tettest. Rigó van annyira hülye, hogy meggyőzze a nyomozókat, ő a
legjobb gyanúsított. Ha pedig nem jutnak más eredményre, hát
beérik vele. A rendőrség mindig beéri valakivel, aki elég jó.
Tudta, hogy itt kellene hagynia Verkényt, be kellene ülni az
autóba, és meg sem állni hazáig. Már többször elhagyta a falut,
többször fordult rá a főútra. Aztán mindig visszakanyarodott.
Tudnia kell. Ha nem tudja, minden eddiginél vérmesebb
démonokat szabadít a saját nyakába.
– Gyere át ebédre, Barni! Komolyan. Dumálunk, eszel valami jót,
az asszony megnézi az orrod. Tudod, ápolónő volt, mielőtt otthon
maradt.
Kroszner már éppen tiltakozni készült, amikor rájött, hogy időtlen
idők óta nem evett semmi normálisat. És akármilyen jó munkát
végzett is Dina, az orrára bizony ráférne egy szakértői kéz.
 Hátha fel is tud íratni valami Aszpirinnél komolyabb
fájdalomcsillapítót. Az most jólesne. Csak egy kevés. Egy apró kis
tompaság.
– Köszönöm, az nagyon jólesne.

***

Óváriék háza kicsi volt, kívülről viharvert, odabent viszont

makulátlan tisztaság fogadta Krosznert. Mintha nem is fillérekből
élnének és nevelnének három gyereket. Még a szokásos
kisgyerekkupi is csak nyomokban volt felfedezhető.
Óvári felesége, Eszter valóban értette a dolgát. Pillanatok alatt
átkötötte Kroszner orrát, és bekente valami fájdalomcsillapító
kenőccsel. Élőben sokkal vidámabb és mosolygósabb volt, mint azon
a lehangoló fotón, amit a férfi korábban mutatott neki. Már igencsak
pocakosodott, de ettől szemlátomást nem lett lomhább vagy kevésbé
energikus.
– És mikorra várjátok? – kérdezte Kroszner az asztalnál ülve, a
finom levest kanalazva.
– Még három hónap – válaszolta Eszter.
– Durva, hogy mennyire lazán kezelitek – töprengett Kroszner. –
Mi most várjuk az elsőt, de én tiszta ideg vagyok. Nektek meg olyan
könnyen megy.
– Belejön az ember – mondta komolyan Óvári. – Mondjuk, mi a
faszt lehet mást csinálni, nem? – A férfi nevetett, és megpaskolta a
felesége combját.
A három gyerek hol ott ült velük az asztalnál, hol felugrottak, és
berohantak a szobába tévézni. Néha hangosan kiabáltak és
összevesztek valamin, aztán percekkel később már néma csendben
rágcsálták a rántott húst.
Krosznernek tetszett ez az egész. Olyan normálisnak,
természetesnek tűnt minden. Egy olyan család, amilyen neki soha
nem volt. Lehet, hogy nem felhőtlenül boldogok, és nem rózsaszín a
világ, de Óváriéknál mindenki jól érezte magát a bőrében. Semmi
megjátszás, semmi kínos feszengés, hogy mikor hullik le az álca, és
tör elő a hamis idill mögül a téboly. Náluk minden vendégség
rettegéssel telt, mert féltek, hogy az öreg Kroszner franciakrémest
majszolva kap éppen idegrohamot mindenki szeme láttára. Amire
amúgy soha nem volt példa, hiszen az apja kínosan ügyelt a
látszatra. Ha volt náluk valaki, ő tűnt a világ legszerethetőbb,
legbékésebb emberének. Egy igazi imádnivaló, jópofa fickó.
– Mesélj már nekem egy kicsit, Barni! – kérlelte Óvári. – A
múltkor se mondtál szinte semmit. Mi azt sem tudtuk akkor, hogy
mi történt veled. Egyszer csak már nem jöttél a suliba. Eltűntél.
Mindenfélét beszéltek, tudod, hogy meghalt a faterod, meg hogy
téged államiba vittek.
– Szentesre kerültem. Apámat elvitte a rendőrség, azután, hogy…
na mindegy. Aztán még egy éjszakát maradtam a házban. Másnap
jöttek a gyámosok, és magukkal vittek. Nem is tudom, homályos az
egész. Arra emlékszem, hogy furcsa, de egyáltalán nem féltem.
Nyugodt voltam. Azok az emberek sokkal kedvesebbnek tűntek,
mint apám meg az anyám.
Kroszner nagyot sóhajtott.
– Basszus, bocs, nem akarok itt lelkizni nektek.
Eszter rámosolygott.
– Én is állami gondozott voltam, még kicsi koromban. Nem
nagyon emlékszem. Azt mondták később, hogy a szüleim nem
akartak, meg le se szartak. De én örülök, mert anya, aki örökbe
fogadott, nagyon jó volt hozzám. Csomó gyereket hozott ki mindig a
gondozásból, és szépen bánt velük. Nem csak a segélyért csinálta.
Ja, és így kerültem Verkénybe, a Bazsi mellé – kacagott.
– Ez tetszik – válaszolta Kroszner. – Így is fel lehet fogni. Ha nem
visznek el, nem ismerem meg Tamarát. Akkor meg… fú… bele sem
merek gondolni, mi lett volna akkor.
 – Na látod – kontrázott Óvári. – Minden szarban lehet valami jót
találni. Oké, a mostani fostengerben talán nem. Három gyilkosság,
azért az kemény, gyerekek.
Mindenki hallgatott. Kroszner úgy látta a férfin és a feleségén,
hogy tényleg megviselték őket az események. A nyugodt falujuk
felbolydult valamitől, amit korábban csak a tévében láthattak.
Eddig bele sem gondolt, de erősen úgy tűnt, hogy a gyilkos
random választja ki az áldozatokat. Ha van is benne logika, ha van is
összefüggés az áldozatok között, azt egyelőre senki nem tárta fel.
Tehát mindenki potenciális áldozat lehet. Ez pedig érthetően
halálra rémítette a családot.
– Szerintem mi biztonságban vagyunk – mondta Eszter halkan,
kevés meggyőződéssel, mintha csak Kroszner gondolataira reagálna.
Óvári átölelte a vállát.

***

Ebéd után Eszter nekiállt mosogatni, Kroszner és Óvári pedig

kávéztak. Vendéglátója nem dohányzott a házban, úgyhogy
kimentek az udvarra. Ezúttal elfogadta a felkínált cigit. Együtt
pöfékeltek, miközben a család két korcs kutyája a lábukat szaglászta.
– Még körbe sem vezettelek – mondta Óvári, és eltaposta a
csikket. – Most csinálom a garázst, azt meg akarom mutatni. Untam
már, hogy folyton az utcán kell parkolni, gondoltam, szerzek bontott
téglát, aztán felhúzok valami sufnit a kocsinak.
Elindultak a ház mögé, ahol már valóban állt a melléképület. Még
nem volt bevakolva, az ajtó is hiányzott, Kroszner ennyiből is meg
tudta ítélni, hogy egykori barátja igencsak érti a dolgát.
Beléptek a helyiségbe, ahol mindenféle szerszámok és építési
törmelék hevert a földön. Óvári hosszú magyarázatokba kezdett,
hogy mivel milyen gondok merültek fel, hogy mennyit szívott az
engedélyezéssel meg a túl könnyű talajjal.
 Kroszner viszont kezdte kényelmetlenül érezni magát. A szűk,
ablaktalan hely az anyja pincéjére emlékeztette. Oda azóta sem
ment vissza, a második ajtót azóta sem merte kinyitni. Hiába
döntötte el minden reggel, hogy majd ma, soha nem vitte rá a lélek.
Zavartan, nehogy Óvári észrevegye, a padlón heverő szerszámokat
kezdte vizslatni. Szokásos dolgok: véső, fűrész, maltereslapát, ecset.
És egy kalapács. Egy sárga nyelű, sötét foltokkal tarkított kalapács.
Kroszner megszédült. Közelebb lépett a szerszámhoz. Nem volt
kétség: az anyja pincéjéből van.
Óvári járt a pincében. Kibaszottul ismeri a pincét. Tud mindent.
Kroszner falfehéren téblábolt a kalapács mellett. Fogalma sincs,
mit kéne csinálnia. Ha számonkéri Óvárit, annak beláthatatlan
következményei lesznek. Itt áll védtelenül, fegyvertelenül, ráadásul
senki nem tudja, hogy itt van. Sose keresnék itt.
Érezte, hogy az agyát elönti a düh és a kétségbeesés. Megint
átbaszták, megint kihasználták, és ő megint hagyta magát hülyére
venni.
– Jól vagy, ember? – kérdezte Óvári.
Nem úgy tűnt, mint akinek leesett a tantusz.
– Nem tudom – habogta Kroszner.
– Hát, mi van?
Kroszner vett két mély lélegzetet.
– Semmi, megszédültem kicsit. Migrén, vagy nem tudom. Megyek
inkább, bocs. Kösz. Eszternek is kösz.
Azzal sarkon fordult, és elviharzott Óváriéktól. Nem gondolkodott
egy percet sem, azonnal az anyja háza felé vette az irányt.
 19.

Kíváncsi lett volna, mi történik, ha letartóztatja Krosznert. Csak a

teszt kedvéért. Ha pár napot, esetleg egy hetet előzetesben tölt,
vajon megszűntek volna a gyilkosságok? Persze az is lehet, hogy
anélkül is ennyi volt, és Fazekas atya az utolsó áldozat.
Mindenesetre egy próbát megért volna, de most már mindegy.
Rigó István őrmester a gondolataiba mélyedve ül szerény
otthonában. Bár már tíz óra is elmúlt, esze ágában sincs munkába
indulni.
Látta, ahogy Krosznert elhupálták. Akkor is a nyomában volt, alig
ötven méterről nézte végig az egészet. Pontosan tudta, kik voltak,
látta az összes elkövető arcát. Már mozdulni készült, hogy csináljon
valamit, de aztán meggondolta magát. Amúgy is kevés dolgot
tehetett volna a felbőszült emberekkel, de úgy döntött, inkább
kihasználja a lehetőséget.
Ha bárkit megölnek azok közül, akik elverték Krosznert, az
minden eddiginél erősebb bizonyíték lesz. Mert távolba szakadt
földije – ha sejtései igazak – bosszúálló természet. Torma betörte az
orrát, Fazekas atya pedig egyértelműen neki címezte a durva
szavakat a temetésen. Az anyja pedig… nos, biztos voltak ott is
sérelmek, ha csak azt nézzük, ahogy Kroszner reagált a halálhírre.
Rigó nem tudta pontosan felidézni, de rémlett, hogy a férfi az
elkaparni és a sátáni szavakat használta, amikor megtudta, mi
történt. Nem éppen egy boldog gyermekkorra lehet következtetni.
Rigó ismeri Kroszner napi rutinját, úgyhogy pontosan tudja, van
még ideje. A férfi aligha bújik elő a szobájából tizenegy előtt. Ha
tehetné, a szobája előtt verne sátrat, hogy lássa, kik jönnek-mennek,
de még arra sincs mersze, hogy kifaggassa a recepcióst.
Túl nagy a lebukás veszélye. Nem is Kroszner előtt, mert ő tudja,
hogy figyeli. De a városi nyomozók nem várják tőle, hogy egy olyan
gyanúsított után koslasson, akit ők az elsők között vetettek el.
Akármilyen inkompetensek is, mondvacsinált indokokkal a
faluházban tarthatnák, ahol nyálazhatná a papírt napi tizenkét
órában.
Az a taktikája, hogy csak keveset mutatkozik a verkényi rendőrség
új főhadiszállásán. Ha pedig mégis, akkor nagyon fontos képpel,
mint aki némi információért elmerült a falu alvilágában.
Háromnegyed tizenegykor gyalog indul Kroszner szállója felé.
Nem is kell sokat várnia, a férfi hamarosan kilép az ajtón, és
szintén gyalog indul a falu vége felé. Rigó jól ismeri azt a környéket.
Szegény, többnyire cigányok lakta rész.
Kroszner belép Óváriékhoz. Rigó ismeri a családot. Esztert
mindenki szereti a faluban, mert a szenilis háziorvost megkerülve
nála is lehet receptet felíratni.
Eltelik egy óra, aztán egy újabb, Kroszner még mindig a család
vendégszeretetét élvezi. Rigó oszt-szoroz fejben, megsaccolja Óvári
életkorát, és arra a következtetésre jut, hogy ezek ketten az iskolából
ismerhetik egymást. Most meg felelevenítik a régi szép emlékeket,
ami számára hosszú órákat jelent Anna lepukkant Fiat Puntójában
üldögélve. A kocsi zöld és kicsi, olyan halkan suhan, hogy a jóisten is
megfigyelőautónak teremtette.
Elmajszol egy párizsis szendvicset, és már éppen azon
gondolkodik, hol tudna könnyíteni magán észrevétlenül, amikor
Kroszner feldúltan kirobban a házból. Óvári ostobán néz utána a
kert végéből, Rigó pedig bekapcsolja a motort, és egyesben
csordogál a rohamléptekkel haladó Kroszner után.

***

Kroszner úgy dobálta szét a holmikat a pincében, mint egy

eszelős.
 Nem foglalkozott azzal, hogy eltakarítsa a hozzá vezető esetleges
nyomokat. Semmi nem érdekelte, csak a másik szoba.
Feltépte a nehéz vasajtót, és máris ott állt a foltos padlójú
helyiségben. Látszatra nem sok minden változott. Óvári csak a
kalapácsért jött, máshoz nem nagyon nyúlt.
Kroszner nem gondolkodott, odalépett az ajtóhoz, vett egy nagy
levegőt, és kinyitotta.
A mögötte lévő helyiség nem lehetett nagyobb tíz
négyzetméternél. Mintegy két méter széles, éppen csak elfért egy
ágy a tőle balra eső részén. A hossza öt méter lehet. Az ajtótól jobbra
egy függönnyel leválasztva a mosdórészleg. Sárga szaniterek, vízkő a
csempén. Középen, az ajtóval szemben állt egy kisebb szekrény,
rajta néhány könyv és egy ősrégi tévé. Ezen kívül még egy
nagyobbacska szekrényt talál az ágy fölé fúrva a falra.
Ruhák kandikálnak ki a nyitott ajtaján. Rongyos és koszos női
ruhák.
Ez a szoba le volt szőnyegezve. Foltos volt ez is, és lehetett látni
rajta az évek, talán évtizedek nyomait.
Kroszner ide-oda lépkedett a szűk helyiségben, próbálgatva a
teret. Akkora az egész, mint egy hálófülke a vonaton. Éppen csak
arra jó, hogy az ember bejön, megmosakszik, átfurakodja magát az
ágyra, lefekszik és bambulja a tévét.
A falon nem voltak képek, és egyáltalán, a könyveket leszámítva
semmilyen tárgyat nem talált, ami az itt lakó személyiségéről vagy
kilétéről árulkodna.
Börtön. Börtön. Börtön – visszhangzott Kroszner fejében a
kérlelhetetlen igazság.
Élt ő ennél sokkal rosszabb helyeken is, de legalább önszántából.
Akárki is volt itt, egészen biztos, hogy nem magától költözött ebbe
a lyukba. Ahonnan ráadásul ki tudja, milyen gyakran kirángatták,
odabilincselték a falhoz… és… és… Kroszner nem akart
belegondolni. Megkínozták. Megerőszakolták. Megcsonkították.
 Megverték.
Kik? Miért? Hogy keveredett bele ebbe az anyja? Őt zárták be ide
valakik, akik aztán rajta élték ki a szadista hajlamaikat?
Mi köze van ehhez Óvárinak, Fazekasnak, Tormának?
Leült az ágy szélére, és gondolkodni próbált. Össze akart rakni egy
puzzle-t, amelynek nem ismerte minden darabját, és ami egy
szürreális képet ábrázolt. Egy torz elme legbetegebb álmát. Egy
olyan korcs valóságot, ami még neki is felfoghatatlan,
megemészthetetlen és elképzelhetetlen.
Fogalma sem volt, hogyan tovább. Nincs senki, akitől válaszokat
remélhetne, és nincs senki, aki segíthetne neki.
Nem maradt tovább a szobában. Elindult felfelé a lépcsőn, nyitva
hagyva a pince mindkét helyiségét.

***

Rigó István, a verkényi rendőrség egyszemélyes egysége behatol a

Kroszner-házba. Nincs nehéz dolga, az ajtót nyitva hagyták. Az
előszobába jut, ami pontosan olyan, mint az ország összes falusi
előszobája.
Ugyanilyen a nappali is, és a konyha sem rejt semmi érdekeset.
Kesernyés illat árad, megcsapja az őrmester orrát, aki hatalmasat
tüsszent. Ettől összerezzen, mert bár alapvetően nem jár tilosban,
mégiscsak engedély nélkül ment be egy idegen házba. Biztos van rá
szakkifejezés is, de a fiatal rendőr agya most túlságosan elfoglalt: a
nyomok keresésére koncentrál. Ezért csak a másodperc tört részéig
retteg a lebukástól, utána újra a lényegre figyel.
Csakhogy nincs lényeg. Az idős Kroszner Izabella otthona
jellegtelen, és semmilyen információt nem közöl a kíváncsi Rigónak.
Bekukkant a fürdőbe és a vécébe is, felcaplat az emeletre, körbenéz
a kicsi hálókban, de minden normális. A tetthely, ahol Krosznernét
megölték, látszik ugyan a nappaliban, de ez nem tekinthető
különlegesnek.
 A rendőr megpróbál Kroszner Barnabás fejével gondolkodni. Mit
kereshetett, miért jött ide? Most járt itt először, vagy ez már a
sokadik látogatás a szülői házban?
A miértekre nincsenek hogyanok, a hogyanokra nincsenek
miértek. Rigó fejében sehogy sem áll össze az egész. A zsigereiben
érzi, hogy az összes esetben Kroszner ölt, de nem találja a ragasztót,
ami egyben tartaná az ügyet.
Motiváció, indíték, lehetőség – zakatolnak az agyában a jól
megtanult fogalmak, de ezekkel ugyanúgy nem jut előrébb, mint
azzal, hogy a lépcsőn téblábol.
Egyszerre zavart és izgatott, hiszen úgy látja, ismét árnyékra
vetődött. De még hajtja a lelkesedés, hogy kell itt lennie valaminek,
aminek értelme van.
Eszébe jut, hogy rendőri pályafutása során ez az első házkutatása.
Még az is lehet, hogy ez a verkényi rendőrség első házkutatása.
Takács százados egészen másképpen intézte a dolgokat, és amikor
csak lehetett, kihagyta a bíróságokat, de sokszor még az ügyészséget
is. Az öreg igazi vadnyugati seriffnek képzelte magát, aki egyetlen
árva kolt segítségével szállt szembe a poros kisváros rosszfiúival.
Aligha bajlódott házkutatási határozattal.
Józan énje azzal is tisztában volt, hogy amit ezen a helyen talál,
azt nem tudja felhasználni Kroszner ellen.
Nem számít. Viszont el kell oszlatnia a ködöt az agyában, ami már
másfél hete tartja tompaságban. Eltávolodott Annától, elment az
étvágya, leadott pár kilót amúgy sem acélos termetéből, és
éjszakánként zihálva ébredt.
Nem értette, miért hat így rá az ügy. Talán félt, hogy ő is áldozat
lehet. Talán a szakmai kudarc réme ette be magát a bőre alá. Vagy
csak arról van szó, hogy bizonyítani akarja, ér annyit, mint bárki
ebben a kurva kisváros-faluban.
Már csak a pince van hátra. Rigó István őrmester elindul lefelé a
lépcsőn, és amit az alagsorban talál, minden reményét felülmúlja.
 ***

– Gyere. Haza. Bazd. Meg – Kroszner még soha nem hallotta

ilyen ingerültnek a felesége hangját.
– Tudom, Tamara, hidd el, hogy tudom.
– Nem tudod. Elegem van ebből az egészből. Kurvára megértő
voltam, már mióta is, lassan két hete. Oké, meghalt anyád, rendben,
menj oda, csináld, amit kell. Nem akartad, hogy odamenjek a
temetésre, rendben. Lenyeltem. De már az is mikor volt? Mit
csinálsz, Barna? Kérlek! Legalább annyit mondjál már meg, hogy mi
a büdös francot csinálsz te ott még mindig!
Kroszner válaszolni akart. Ismét rátört az érzés, ugyanaz, ami
Dinával, hogy el akar mondani mindent. Ideje lett volna már
kiönteni a lelkét, átadni a terhek egy részét valaki másnak. És mégis
kinek, ha nem Tamarának?
Drágám, az anyámnak van egy titkos pincéje a ház alatt, ahol
fogva tartott valakit, akit hébe-hóba megkínzott. De nem ám
egyedül, hanem egy komplett társasággal. Vagy anyámat
tartották ott fogva, és őt kínozták meg jókedvükben a helybéliek.
Akik amúgy hullanak, mint a legyek, amióta megjöttem. Képzeld
el, az egyik megtámadott az utcán, beverte a képem, másnap pedig
brutálisan megölték. A buzgómócsing helyi rendőr pedig rám
gyanakszik, és tudod mit, minden oka meg is van rá. Mert
drágám, kívülről bizony kurva szarul néz ki, hogy volt indítékom
és lehetőségem mindegyik áldozat esetében. És azt is tudom, érzem
legalábbis, hogy ez az egész összefügg velem. A gyerekkorommal,
az apámmal, mindennel.
Na, hát ezért nem megyek haza. Mert amíg nem tudok meg
mindent, addig semmi vagyok. Elemészt ez a szarkupac, amit
találtam, bemocskol majd mindent, ami fontos. Téged, a gyereket,
a jövőnket. Nincs rá garancia, hogy ha majd megtudom az
igazságot, attól jobb lesz. De legalább van remény. Most nincs, se
normális életre, se normális Kroszner Barnabásra.
 Ezt akarta mondani, de inkább csak hallgatott. Tamara beszélt
helyette is, Kroszner pedig egyre idegenebbnek érezte a felesége
hangját.
– Jó, hát játszhatjuk azt is, hogy nem mondasz semmit. Tudod,
Barna, lehet, hogy a Juditnak azért mégiscsak igaza van. –
Krosznernek beugrott, hogy a felesége húga náluk töltötte az elmúlt
hetet. Valószínűleg tele is beszélte a nő fejét mindenféle hülyeséggel.
– Biztos vagyok ebben. Szinte tuti, hogy a Juditnak, aki
háromszor sem találkozott velem, tök jó meglátásai vannak velem
kapcsolatban.
– Hát pedig! Megmondta, hogy menekülőre fogod. Mert ilyen
vagy, és még csak nem is tehetsz róla. Nem tudsz szembenézni a
valósággal, mert félsz. Igen, Barna, ez az igazság. Te félsz mindentől.
Rettegsz tőlem, hogy el kell magad kötelezni, meg félsz a gyerektől,
hogy felelősséget kell vállalni, meg félsz egy normális melótól, ahol
helyt kell állni. Ja, igen. Hívott ám a Bodnár, hogy mi van veled. De
te azt is leszarod, igaz? Hagyod elúszni a lehetőséget, mert isten
ments, hogy beleállj valamibe úgy igazából.
– Ebbe most beleállok – mondta Kroszner nagyon halkan.
– Ebbe bele. Amibe nem kéne. Ez csak egy kifogás, Barna, vedd
már észre! Az anyád halála csak egy lehetőség, hogy elmenekülhess
a valódi élet elől. Mit akarsz? Ott maradsz, beköltözöl abba a tetves
házba? És… és aztán mi lesz?
– Dehogy akarok ideköltözni! Tamara, úristen, ezek csak a Judit
baromságai.
– Ja, de azért csak nem jössz haza.
– Még nem megyek haza. Még, Tamara!
– Pedig már a rendőrség is keres. Hívtak Debrecenből, hogy
jelenésed lett volna. Oda se mentél el. Mi lesz szerinted ennek a
következménye?
– Megértik majd, hogy most nem tudtam…
 – Fú, bazmeg! Nem tudtam. Ezt kéne a sírodra vésni geci nagy
betűkkel.
– Miért beszélsz így, Tami?
– Mert haragszom. – Kroszner hallotta, hogy a felesége a
könnyeivel küzd. Csak akkor szokott káromkodni, ha haragszik rá.
Ilyen szavakat pedig talán még soha nem hallott tőle.
– Én is haragszom. Mindenre haragszom, de ezt most akkor is
muszáj végigcsinálnom. Akkor majd úgy kapsz vissza, ahogy
szükséged van rám.
– Csak gyere már haza! – Tamara zokogott. – A baba…
Kroszner szíve kihagyott.
– Mi van a babával?
– Semmi. Megmozdult. Éreztem tegnap este. És te nem voltál itt.
– Ez lesz az utolsó dolog, amiről lemaradtam. Megígérem.
– Ne ígérj semmit, csak gyere már haza!
– Hiányzol – mondta Kroszner, Tamara pedig most már
hangosan sírt a telefonba. A férfi örült, hogy nincs modern
okostelefonja, és nem tudnak videótelefonálni. Megszakadt volna a
szíve a látványtól, Tamara pedig szívbajt kapott volna, ha meglátja a
kék-zöld-lila foltokat az arcán.
– Gyere haza, drágám! – szipogta a nő. – Hagyd a francba, és
gyere vissza! Kérlek!
– Egy kicsit bírd még ki!
Ezután már csak hallgattak, aztán lerakták a telefont.
Kroszner mindennél jobban vágyott egy jó erős tablettára, de úgy
döntött, elég lesz egy ital is. Csak leugrik a kocsmába, bedob néhány
felest és ennyi. Nem nagy ügy.
A fiókban tartotta a készpénzt, ami már igencsak megcsappant.
Kénytelen lesz átugrani a szomszéd városba pénzt felvenni, amiről
viszont Tamara is kap majd sms-t. Eszébe jutott, hogy a
pénztárcájában még van valamennyi kápé. Ezzel együtt viszont az is
beugrott neki, hogy a tárcát letette Óváriéknál a komódra, és nem
ment vissza érte, amikor viharosan távozott.
Otthagyta az iratait, a jogsiját, a személyijét, a bankkártyáját is, és
aligha mehet vissza. Arra se nagyon számíthatott, hogy egykori
barátja majd beugrik vele.
És akkor most már pénze sincs, csak hogy teljes legyen a
múltidézés.

***

Rigó István szórakozottan kavargatja a paradicsomlevest, amiről

egyből arra a töméntelen mennyiségű vérre gondol, amit az elmúlt
hetekben látott. És ami abban a bűzös pincében is folyhatott. Nem
tudja kiverni a fejéből a Kroszner ház nyomorult alagsorát, ahol csak
a jó ég tudja, milyen kegyetlenségek zajlottak.
Anna ott ül vele szemben, és jóízűen eszik, de a szemét le nem
veszi a párjáról. Látja ő is, hogy valami nincs rendben a férfival,
mégsem teszi szóvá. Rigó a falra mászik attól, hogy mindig ezt
csinálja. Csak szuggerál a tekintetével, ami olyan átható, hogy a
fiatalember előbb-utóbb magától is elkezdi mondani, mi nyomja a
lelkét. De az őrmester most eldönti, hogy erős lesz, és nem zúdítja
Annára a nyomorát, nem traktálja a falu vérben tocsogó
szennyesével.
Pedig lehet, hogy tudna okosakat mondani, végül is Verkényben
élt egész életében, és ellentétben a Rigó családdal, őt nem veti meg a
közösség. Sőt csendes és szelíd természete miatt, no meg azért, mert
fontos állása van, még köztiszteletben álló személynek is számít.
Rigó haragszik a lányra ezért. Annának mindig köszönnek a
közértben, neki jobb esetben odamorognak valamit. A lány mindig
talál szakit, ha el kell intézni valamit a ház körül, Rigó ötven
kilométerről hívat valakit.
 – Na jó, hagyjál már! – csattan fel Rigó, és már meg is bánja,
hiszen most éppen beszélgetni kellene.
– Nem is csináltam semmit – mondja halkan és nyugodtan Anna.
– De. Csinálsz.
– Akkor bocs, nem akartam.
– Hát ez hihetetlen!
– Tényleg bocs – A lány hangja még mindig nyugodt és kimért,
Rigóban pedig emiatt egyre jobban felmegy a pumpa. Nem akar
veszekedni, de ha Anna provokálja, akkor nincs akadálya. Úgyis
olyan ritkán kapnak hajba, hogy az már természetellenes.
Inkább továbblapátolja a túl édes levest, ami már ekkor kezdi
megülni a gyomrát. Befejezi, ellöki magától a tányért, és várja, hogy
a lány hozza a másodikat. Máskor mindig segít elpakolni és tálalni,
de ma kiáll magáért, ha a fene fenét eszik is.
Anna pedig erre sem szól semmit, csendben összerámol, és kiteszi
az asztalra a spagettit. Még mer is Rigónak, pedig azt aztán végképp
soha nem szokott.
– Kösz, ment volna magamtól is – mondja Rigó, és mivel ismét
nincs reakció, a vacsora hátralévő részére befejezik a társalgást.
Később a tévé előtt ülve, és valami bugyuta műsort bámulva
Rigóban felmerül, hogy most kéne beosonnia a faluházba, és átnézni
a nyomozati anyagot, amit a nagyokosok addigra összehoztak. Neki
nem mutattak meg semmit, lényegében átnéztek rajta. Nem
kérdezik, nem utasítják, nem kérik számon.
– Nem megyünk aludni? – kérdezi Anna ásítva. Rigó egyáltalán
nem álmos, noha tíz óra is elmúlt, mégis jobb lenne lefeküdni, és
megszabadulni a gondolatoktól néhány órára.
– Menj, ha akarsz! – vágja oda foghegyről nyersen.
A lány sóhajt egyet, megcsóválja a fejét, és elindul fogat mosni.
Rigó István pedig ottmarad egyedül a kanapén, és szorongva,
állandó vizelési ingerrel bámulja a tévét hajnalig.
 20.

A pénztárcában nem volt semmi érdekes, csupán néhány irat meg

kártya. Óvári Balázs gyorsan átfutotta, aztán bevitte a garázsba, és
eldugta az egyik fiókban, miközben azon járt az esze, hogy vajon mi
lelte Krosznert.
Tuti, hogy kiszagolt valamit. Vagy rájött a szapora fosás, de
inkább az előbbi.
Itt voltak a garázsban, beszélgettek, és talán még ahhoz is közel
állt, hogy kiszedjen valamit egykori barátjából. Aztán egyszer csak,
mint derült égből a villámcsapás, Kroszner elrohant. Látott valamit?
Vagy ő mondott olyat, amivel leleplezte magát? Hiába próbálta
felidézni az eseményeket, nem ugrott be semmi rendkívüli.
Talán a kést látta meg, amit Óvári a nadrágja hátsó részébe rejtett.
Nem lehetett kizárni a lehetőséget, hogy mégis Kroszner áll a
gyilkosságok mögött, és nem a szökevény. Ezért óvintézkedésként
került a vadászkése az övébe. Őrá gondolni sem akart. Már pusztán
a veszteségérzet miatt sem, hogy soha nem többé nem látja majd a
fájdalomtól vonagló testét, amelynek a látványától tíz perc alatt
elsült. Az emlékek majd elkopnak idővel, ő pedig enélkül már fel
sem tudná állítani, ami később Eszternek is feltűnik majd. Ez pedig
azt is jelenti, hogy nem lesz több gyerekük, pedig Óvári még
betervezett néhányat.
Videókat kellett volna csinálni, de azt tilos volt.
Ezen kívül viszont lényegében nem voltak szabályok, csak annyi,
hogy maradjon életben. Hogy mennyire hangos, az nem számít.
Sokáig fogalma sem volt, hogy rajta kívül kik járnak még oda.
Tudta, hogy vannak mások is, de hogy pontosan kik, azt nagyrészt
homály fedte. Tormán nem lepődött meg, Fazekason sem. Az alig
huszonegy éves kis Kántor fiú viszont meghökkentette. A
fiatalember mindig olyan nyugodt és csendes volt, Óvári el sem
tudta képzelni, mi hajtotta a Kroszner-ház dohos pincéjébe.
Nem örült, amikor agyon kellett verni, de megtette, hiszen, ha
Kántor Bence elmegy a rendőrségre, akkor neki is vége. Úgy
intézték, hogy ne szenvedjen sokat, de Óvári így is remegett, ha arra
az ocsmány estére gondolt. No meg a másikra, amikor elásták a
parókián…
Óvári nem tudta befejezni a gondolatmenetét. A nyakába hasító
éles fájdalom, és a torkát elárasztó vér belefojtotta az elmélkedést.
Még érezte, ahogy a kést elfordítják a nyelőcsövében, hallotta,
ahogy reccsennek az inak, az apró csontok, és éppen csak annyi
ereje maradt, hogy a válla felett hátrapillantson. A világ azonban
elsötétült, mielőtt megláthatta volna a gyilkosát.
 21.

Kroszner Barnabás egyetlen embert ismert Verkény 200

kilométeres körzetében, akitől pénzt kérhetett. Az az egyetlen ember
viszont nem vette fel a telefont, pedig már háromszor megcsörgette.
Kroszner feltételezte, hogy dolgozik, végül is reggel fél tíz volt. Az
előző esti vacsoránál elköltötte az utolsó ezreseit, így az aznapi
reggeli maradék kifli lesz hideg vízzel.
A lány csak vezetékes számot adott meg, a mobilt viszont nem.
Tehát vagy a munkahelyi, vagy az otthoni vezetékes a nyerő.
Krosznerben felmerült, hogy átautózik a szerkesztőségbe,
megkeresi Dinát, és személyesen kér tőle kölcsön. Aztán elvetette az
ötletet, mert úgy érezte, túl rámenős lenne. Pedig nagyon akarta
már látni a lányt.
Jól aludt az éjszaka, és valami érthetetlen nyugalom szállta meg
ezen a reggelen. Magának sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de
kiegyensúlyozottnak és gondtalannak érezte magát, mintha nem is
élete legnehezebb időszakát élné. Semmi sem lett tisztább, de az
elméje és a teste is telítődött a stresszel, ezért egyszerűen nem vett
tudomást róla. Úgy érezte magát, mint egy bolond, aki áll a hurrikán
tövében, és a legnagyobb gondja az, hogy nem tudja meggyújtani a
cigit.
Kroszner nem volt lélekbúvár típus, de a lelki túlterheltség
tekintetében szert tett némi tapasztalatra. Nem ez az első eset, hogy
bevette a leszarom tablettát a feje fölött átcsapó hullámok
tagadására. Eddig minden esetben bejött. Valahogy mindig lett.
Nevetnie kellett magán. Ezek a coelhói bölcsességek már-már
Szokoli nőellenes baromságait idézték.
„Nem minden gond okozója a nő, de amit nem ők okoznak, az
valójában nem is gond. A női testnek olyan a verés, mint disznajnak
a dagonya.”
 Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy azt a parasztot
fuvarozta. Most nemcsak az tűnt irreálisnak, hogy mindez
megtörtént, hanem az is, hogy egyszer majd visszatér ahhoz az
élethez. Apa lesz, mindennap eljár dolgozni, beül a luxusautóba
(amit már rég vissza kellett volna vinnie), és egész nap Bodnár
Lajost fuvarozza szerte az országban és a kontinensen.
Nem látott semmi ilyesmit a lelki szemei előtt.
Dina végül délután négykor csörgött vissza. Kroszner nem vezette
elő rögtön a pénzügyi problémáit, csak annyit mondott, hogy jó
lenne találkozni. A lány meghívta magához a szomszéd városba,
Kroszner pedig fél órával később már az autóban ült.

***

Fogalma sem volt, mikor került le róluk a ruha. Nem kellett hozzá
sok idő. Egyszer csak azon kapta magát, hogy Dina nyakát csókolja,
aztán lejjebb csúszott, megmarkolta a lány apró mellét, a szájába
vette a bimbót, és finoman szívogatta.
Dina sem sokat gondolkodott: rámarkolt Kroszner férfiasságára, a
férfi egy pillanatra megremegett, úgy érezte, menten elélvez.
Megragadta a lány vállát, ledöntötte az ágyra, lehúzta a nadrágját
és a bugyiját. Végigmérte a meztelen, hegektől tarkított vékony
testet, aztán mohón Dina lábai közé dugta a fejét. Hosszan elidőzött,
kiélvezte a lány ízét.
Amikor beléhatolt, Dina úgy fonta a csípője köré a lábát, mint aki
soha nem akarja elengedni. Kroszner úgy érezte, mindjárt felrobban
odalent. Minden erejével azon volt, hogy ne a lányban menjen el.
Dina a fülébe súgta, hogy csak nyugodtan. Kroszner felgyorsította
a mozdulatait, miközben olyan keménynek érezte magát, mint már
nagyon régen. A lány passzív volt, de a férfinak ez fel sem tűnt.
Nem tartott sokáig az együttlét, Kroszner zihálva élvezett a
lányba, aki közben a nyakát csókolgatta. Még néhány percig így
maradtak, összebújva és lihegve, aztán a férfi az oldalára gördült, és
elterült Dina mellett.
Kereste magában a megbánást és a bűntudatot, amiért félrelépett,
de egyelőre nem voltak ilyen érzései. Kielégült és fáradt volt, nem
akart gondolni semmire, ami elronthatja ezt a pillanatot.
– Sajnálom – bökte ki végül.
– Én nem – mondta a lány komolyan.
– Úgy értem…
– Tudom, hogy érted. Nem számít.
– Jó volt? – tette fel az ostoba kérdést Kroszner.
– Jó volt. Neked?
– Igen.
– Jobb, mint anyával?

***

Kroszner értetlenül bámulta a lányt. Képtelen volt megszólalni,

képtelen volt feldolgozni, amit hallott. Pedig jól hallotta.
Dina felült az ágyban, magára terített egy vékony lepedőt.
– Jól van, Barna, nem kell ám válaszolnod. Hülyeség lenne
összehasonlítani anyát és lányát.
– Ki vagy te? – dadogta Kroszner. Tudta a választ. Mindent
tudott, egy szempillantás alatt a helyére kerültek a dolgok.
Az az ocsmány utolsó éjszaka az anyja házában. Azt hitte, csak egy
álom volt. Egész életében arra tanította magát, hogy az csak egy
rossz álom volt. És most itt a valóság, ott ül az ágy másik végén. Ő is
az ágyban feküdt, amikor az anyja bejött a szobájába, leült mellé,
aztán odanyúlt és cirógatni kezdte. A merevedés a semmiből jött,
még soha nem tapasztalta korábban. Aztán az anyja bemászott
mellé az ágyba. A többi homály, sötétség, feledés. Egészen
mostanáig.
 – Nem… nem… lehet… te huszonnégy… azaz…
– Húszéves vagyok, Barna. Felesleges matekoznod. – Dina
nyugodt volt és kimért, egyáltalán nem dúlta fel ez az egész. Mint
aki már készült erre. Kroszner számára világos lett, hogy ebben nem
téved.
Kipattant az ágyból, és járkálni kezdett. Dina csak figyelte, de nem
szólt semmit. Hagyta, hogy a férfi megemésszen mindent.
Aztán pár perc múlva megunta.
– Megértem, ha leblokkoltál, de nem történt tragédia.
– Te megvesztél? – vágott vissza Kroszner. – A lányom vagy. Vagy
a testvérem, vagy a faszom se tudja. Végig tudtad, végig, az elejétől.
Dina hevesen bólogatott. Úgy tűnt, mint aki majd kicsattan az
elégedettségtől.
– Hát persze hogy tudtam.
– Nem. Tényleg nem. Ez egy baromság. Túl kicsi voltam, hát
teljességgel lehetetlen, hogy…
Dina újra közbevágott, mint aki már türelmetlenül várja, hogy a
lényegre térhessen.
– Barna, nézz rám! – Kroszner erőt vett magán, és az ágyon
üldögélő lányra pislantott. – Az vagyok, akinek mondtál. A lányod
és a testvéred. Igen, azon az estén fogantam, amikor anyád… tudod.
Amikor elvittek. De te nem csináltál semmi rosszat. És én sem.
Áldozat voltál, és nem tudtál semmiről. Hidd el, nem hibáztatlak,
amiért nem voltál mellettem. Nem a te hibád.
– Hanem anyáé – vágta rá Kroszner.
– No igen, az már egy másik kérdés.
– A pince.
– A pince – bólogatott Dina. – Ott nőttem fel, és egészen két
héttel ezelőttig nem is ismertem mást a világból.
– Aztán elszöktél. „Elment, elhagyott.” Rád gondolt.
 – Ezt mondta anya?
– Nem mondta, üvöltötte. Végigrohant az utcán, és azt kiabálta,
hogy elment, elhagyott. Rád értette.
Dina elgondolkodott.
– Furcsa, hogy így reagált. Nem vall rá.
– Te voltál, igaz?
– Én öltem meg, ha arra gondolsz. És ne kérdezd, mindenki mást
is én öltem meg. Tormát, Fazekast meg a hogyishívjákot is.
– Óvári.
– A cigánygyerek.
– Az.
– Őt is. Más is meghalt?
– Ne viccelj már, baszd meg! Ez nem vicc.
Dina felkelt az ágyból, és közelebb lépett Krosznerhez. Hirtelen
nagyon sötét lett a tekintete.
– Tudod, mi nem vicc, Barna? Tudod – egyre hangosabban
beszélt. – Amit azok az állatok csináltak velem abban a tetves
pincében, az nem vicc.
Dina már szinte kiabált, és egyre közelebb húzódott a férfihoz.
Kroszner nem mozdult.
– Mit gondolsz, apu, mire volt az a pince? Azok a bilincsek és azok
a szerszámok? Na, mégis mit gondolsz, Barna, mire volt egy lány a
pincében? Miért jártak hozzá férfiak? – Kroszner hullasápadtan
meredt a lányra. – Mindent lehetett. Velem aztán mindent.
Megbasztak, levágtak belőlem egy darabot, lepisáltak, megvertek,
a számba verték a faszukat. Mindent lehetett.
– De anya… ő… hogy hagyhatta?
Dina felnevetett.
– Hagyta, még bátorította is őket, ha éppen ott volt. Sokszor
nézte, szerintem szerette.
 – De miért?
– Ő téged akart. Te voltál a fiacskája. Te voltál a mindene.
– Nem, Dina, ez nem igaz. Le se szart engem soha…
– Ne szakíts félbe, jó? – sziszegte Dina. – Most én beszélek. Én
jövök, oké? Szóval téged akart, azért mászott rád. Egy kis Barnát,
egy új Barnit, akit a féleszű férje nélkül nevelhet. Hát, ez kurvára
nem jött be, nem igaz? Lány lett. Volt pofám lánynak születni. Ez a
vén kurva meg gyáva volt bedobni egy kukába, inkább lezárt a
pincéjébe. Aztán később meg úgy alakult, hogy páran kiszagolták a
finom csemegét a szuterénban. Fú, egy tizenkét éves lány, mit
csináljunk vele? Ja, megvan! Kúrjuk már seggbe!
Kroszner visszahuppant az ágyba. Forgott vele a világ, okádnia
kellett.
– Elragadtattam magam. – Dina csendesebb hangra váltott. – Ez
már a múlt. Igazából mindegy. Soha többé nem csinálhatnak velem
semmit.
– Egyenként levadásztad őket. Ez félelmetes.
– Olcsón megúszták. Egyik sem szenvedett éveket. Néhány perc,
na jó, anya esetében kicsit több. Kemény volt az öreglány, meg kell
hagyni. De én is tudok ám kreatív lenni, nem csak a Torma.
Kroszner újra felállt, mert a beleit valahogy a testén belül akarta
tartani. Nekitámaszkodott a falnak, és próbált a légzésére
koncentrálni. A legrosszabb kábítószer sem volt rá ilyen pocsék
hatással. A valóság olyan távolinak és lehetetlennek tűnt.
– És most én jövök, gondolom.
Dina felállt és a férfihoz lépett. Kezével végigsimogatta Kroszner
arcát, a mozdulatban legalább annyi gyengédség volt, mint düh.
– Jaj, Barna, te tényleg nem érted. Már mondtam, hogy téged
nem okollak semmiért. Komolyan azt hiszed, hogy meg akarlak
ölni?
Jézusom!
 – Fogalmam sincs, hogy mit akarsz, Dina.
A lány még közelebb lépett, és egy puszit nyomott a férfi arcára.
Kroszner megremegett, mert a teste még mindig úgy reagált,
mintha nem a lánytestvére állna előtte.
– Ne csináld ezt! Nem lehet.
– Nem érdekel, hogy mit lehet. Rengeteg időm volt gondolkodni,
és kitalálni, hogy mit akarok. És nem érdekel, hogy azt szabad-e
vagy nem. Megengedik-e vagy sem. Megszerzem, ami kell, mert
nekem ez jár. Nekem te jársz, Barna.
– Ez meg mit jelent?
– Azt, hogy téged akarlak. Veled akarok lenni, mostantól mindig.
Kroszner távolabb lépett a lánytól.
– Megkapsz tőlem minden segítséget, de…
Dina tekintete újra elsötétült. Szinte remegett.
– Nem. Nem kell segítség, mert már segítettem magamon.
Amikor segítség kellett, senki nem volt ott. Ez most már kevés. Azt
akarom, hogy te legyél az apám, a pasim, a férjem, a társam. Együtt
fogunk élni, mint egy normális pár.
– Ez neked normális? Figyelj, én megértem, min mentél
keresztül.
Rettenetes ez az egész, de én nem tudok veled lenni. Nekem van
életem, feleségem…
– A kis Barbara, igaz?
– Tamara.
– Tamara, tényleg. De már mondtam, ez a múlt. Felejtsd el! Nem
hagyhatsz itt, mint aki jól végezte dolgát. Azt hiszed, te is csak
megkúrsz, mint egy állatot, aztán lelépsz? Erről szó sem lehet.
Megmondtam, mit akarok.
– Eszelős vagy.
 – Ne csináld ezt, Barna! Nem engedlek el úgysem. Kisétálhatsz az
ajtón, de nem szabadulsz meg tőlem. Nem leszek soha többé
eldobható gumibaba, aki kussol, amikor bántják. Ha azt mondtam,
hogy együtt leszünk, akkor az úgy is lesz.
– Próbálj már meg egy pillanatra racionálisan gondolkodni,
könyörgök!
– Most kell döntened, Barna. Beülhetünk abba a puccos autódba,
és elhúzhatunk innen. Új életet kezdhetünk valami normális és szép
helyen. Egy tágas házban, ahol van kert is.
Kroszner végigmérte a lányt tetőtől talpig. Olyan hangosan vert a
szíve, hogy a gondolatait sem hallotta.
– Szóval? – kérdezte Dina.
Kroszner nem válaszolt. Letörölte az arcáról a könnyeket, aztán
sarkon fordult, és otthagyta a lányt.
 22.
Dina ott maradt az ágyon ülve, és a lehetőségein gondolkodott.
Most következik a legnehezebb rész. Bár nem úgy sikerült a dolog,
ahogy elképzelte, esze ágában sem volt feladni. Eddig nagyon simán
ment minden, még a vártnál is lényegesen egyszerűbben. A terv
tökéletes, nem csúszott be hiba sehol.
Persze történt néhány furcsaság, ami nem szerepelt a
számításaiban, de ezek jelentéktelen apróságok voltak. Anyát
otthagyta a házban, de ezek szerint Torma meg a haverjai
megtalálták, és a tóba dobták a hullát. A negyedik társukat
megölték, és elásták a templomkertben. Utóbbit még látta is, ott
lapult tisztes távolságban. Kicsit sajnálta, hogy nem ő ölhette meg a
fiatal, vékony embert, de hamar túllépett ezen. Volt ott még egy férfi
aznap éjjel, aki segített Óvárinak ásni, Dina őt még soha nem látta
korábban. Nem volt vendég a pincében. Ha tud is valamit – ami
igen valószínűtlen –, nem számít. Soha nem látta Dina arcát, így
akár életben is maradhat. Akárcsak az a két balfasz, akiket Fazekas
állított az anyja házához, hogy őrizzék azt.
A munkát elvégezte. Nem maradt senki sem a világon – már az
apját, a testvérét leszámítva –, aki tudná, hogy ő létezik.
Könnyű volt hozzászokni a szabadsághoz. Amikor éjszakánként a
sötét szobájában a tervét szövögette, attól félt, hogy kikerül a
világba, és ott egyszer csak leblokkol. Az idő kulcsfontosságú
tényező volt, hiszen Barna nem marad sokáig Verkényben. Gyorsan
kellett cselekedni, ezért nem fért bele, hogy bestresszeljen a hirtelen
jött szabadság miatt.
Nem is volt még igazán ideje átgondolni az érzéseit, amióta azon a
csodás éjszakán kirohant az anyja házából, bevetette magát az
erdőbe, és életében először a maga urává vált. Érezte, hogy átjárja a
büszkeség, hiszen meg tudta tenni ezt a sorsfordító lépést, és érezte
a feszültséget, amit a menekülés és a gyilkosságok okoztak benne.
Ennél mélyebben azonban nem volt lehetősége magába nézni.
Csak a cél lebegett a szeme előtt, és annak rendelt alá mindent.
Majd ráér később megemészteni, hogy ki is ő, és miket is tett.
Most, hogy Barna nem volt vele, nem kellett megjátszania magát.
Bő ruhákba bújt, amik elrejtették az alakját, a haját pedig
szorosan összefogta a tarkóján. A lépteit finomabbra vette, hogy ne
csapjon zajt, és még a légzése is nyugodtabbá, megfontoltabbá vált.
A régi reflexek.
Évek kellettek, mire meggyőzte magát, hogy tud másképpen is
viselkedni. Tisztán emlékezett, három éve merült fel benne először a
szökés terve. Azt már nem tudta felidézni, hogy mi váltotta ki az
ötletet. Talán csak valami apróság. Eleinte elhessegette magától a
gondolatot, hiszen már attól is vak rémület fogta el, ha csak
fantáziált a szabadságról. Mihez kezdene egyedül? Mi vár rá, ha
megtalálják? Mit csinál, ha nem találják meg?
A rettegés azonban az évek során tettvággyá érett. A tettvágy
pedig dühvé, és mint kiderült, Dina számára ez volt a legjobb
motivációs erő. Néhány hónap elég volt a terv csiszolgatására, anya
és a pince gyenge pontjainak kifigyelésére. Anyának húsz év alatt
bőven volt ideje elkényelmesedni, hiszen a lánya soha nem mutatta
jelét a szökésnek. Még azon ritka alkalmak egyikén sem, amikor
kivitte Dinát a pincéből. Mindössze háromszor történt ilyen.
Egyszer orvoshoz (borzalmasan hosszú autózás volt), egyszer
Fazekas atyához. A harmadik alkalom volt a legfurcsább. Anya
berakta a kocsiba, órákig mentek, aztán ott hagyta egy folyó partján.
Kilenc- vagy tízéves lehetett. Mozdulni sem mert, magzatpózban
hevert a földön, amikor anya négy órával később visszament érte.
Nem szólt egy szót sem, csak hazavitte az ismerős és szeretett
pincébe.
A szökés estéjén minden úgy történt, ahogy bármelyik este. Nem
volt vendége aznap, úgyhogy korán megkapta a vacsoráját. Anya jól
főzött, de az adagok kicsik voltak. Figyelt a lánya alakjára. Anya
morgott valamit, aztán kiment, és rázárta a vasajtót. Az evőeszközök
– kés soha nem volt közöttük – ott maradtak éjszakára, mint
mindig. Dina már mindent beszerzett az elmúlt hónapok során, de
egy kemény fémtárgy még hiányzott.
Hajnali kettőig várt, aztán elkezdte a kanállal püfölni a radiátort.
Már előtte a szájába vette a megrágott, vízzel pépesített falatokat.
Annyit tömött a szájába, amennyit csak tudott. A zsebében ott
lapultak a kapszulák is.
Átölelte a tűzforró radiátort, és addig szorította hozzá a testét,
amíg csak bírta. A bőre kipirosodott, egész testét elöntötte az
izzadság. Még egyszer megveregette a fémet a kanállal, aztán
elterült a padlón. Maga elé köpte a pépet, aztán nyögdécselni és
remegni kezdett.
Anya úgy reagált, ahogy várható volt. Többször is aludhatott már
odafent, amikor nagyon rosszul volt. Például amikor megjött az első
menstruációja, vagy amikor Óvári túl messzire ment a késsel.
Amúgy nyáron nyolckor, télen hatkor kellett levonulnia, miután
két-három órát fent tölthetett. Az emeletre nem mehetett, anya
pedig tökéletesen izolálta a földszintet a külvilágtól.
Dina elfeküdt a kanapén, anya pedig morogva hozott neki egy
pohár vizet és két Aszpirint.
A lány szíve a torkában kalapált. Most a türelem a legfontosabb.
Ha elkapkodja, elbassza. Anya elment aludni a saját szobájába,
gondosan magára zárva az ajtót. Dina pedig még két órát feküdt
csendben és mozdulatlanul. Aztán kiosont a konyhába, és kicserélte
anya vérnyomáscsökkentő kemény kapszuláit a sajátjaira.
Hónapokba telt kikukázni az üres kapszulákat, összeszedni az
összetevőket, és kikeverni a tökéletes altatót.
Kroszner Dina a tévét imádta a legjobban a szobájában. Benne
volt az egész világ abban a dobozban, és ott lapult minden tudás is a
harsány show-műsorok és bugyuta sorozatok árnyékában. Az a
kevés könyv, amit az évek során kapott, szintén hasznosnak
bizonyult, de a tévé volt az igazi tanítómestere. Megtanulta, hogyan
lehet háztartási anyagokból remek altatót keverni. Azt is tudta, hol
kell megütni egy embert, hogy azonnal meghaljon. Sőt el tudta volna
törni egy ember gerincét, hogy megbénítsa őt egy életre.
Csak akkor tekintett egy információt valóságosnak, ha három
különböző műsorban is elhangzott. Az altató kapcsán ötig várt.
Anya szokás szerint fél hatkor kelt. Dina úgy tett, mint aki még
mindig beteg, és mélyen alszik. Anya benézett hozzá, sóhajtott
egyet, aztán kiment a konyhába. Dina öt perccel később már hallotta
is a kávéfőző berregését. Megissza, aztán jön a gyógyszer.
Onnan még tíz perc.
Izzadt és zihált a feszültségtől.
Anya bejött a nappaliba, és meredten bámulta a lányát.
Imbolyogva elbotorkált a kanapéig, lehuppant, a feje pedig a
mellkasára borult.
Dina úgy számolt, hogy egy órája van, ami több mint elég.
Kikutatta az anyja dugipénzét, ami sokkal több volt, mint amire
számított. Gondosan sorakoztak egymáson a húszezresek. Dina
átpakolta őket a dobozukból az anyja pénztárcájába, amit aztán
zsebre vágott. Az iratokra szüksége lesz. A tévé elárulta neki, hogy
amikor valaki lakást akar kivenni, be kell mutatnia egy személyit.
Márpedig a lakást az anyja bérli majd. Végül erre nem is volt
szükség, mert a tulaj semmit nem kért, csak a pénzt.
Anya mély álomba merült egy ültő helyében. Dinának uralkodnia
kellett magán, hogy ne ölje meg ott helyben. Szüksége volt az
információkra, amiket csak az anyja adhatott meg. Nem várhatta
meg, amíg felébred, mert mindenképpen sötétben akart átvágni a
falun. Kirázta a hideg a gondolattól is, hogy verőfényes nappal
merészkedjen az utcára.
Kivette az anyja zsebéből a kulcsokat, aztán kilépett a ház ajtaján.
Körülnézett, és azonnal rohanni kezdett.

***
 Kroszner Dina még a nevét is a tévének köszönhette. Az anyja a
Barbara nevet adta neki, de többnyire csak Barbinak hívta. A Dinát
egy sorozatban hallotta, és egyből tudta, ezt a nevet neki találták ki.
Végtelenül büszke volt magára, amikor először mutatkozott be
Kroszner Dinaként a lakás tulajdonosának. Olyan simán ment, és
olyan természetesnek tűnt. Évekig gyakorolta, hogy ne legyen Barbi.
És most már nem is volt. Az a gyenge kurva meghalt.
A helyét átvette egy erős és magabiztos nő. Ott ült az ágyon, és egy
újabb tervet eszelt ki.
Amint az elején, most is az információn múlt minden. Már
hozzáférhetett volna, de meglepő módon Barnánál nem voltak
iratok. Gondosan átkutatta a férfi ruháját, de nem talált se
személyit, se jogsit.
Sétálni akart. Amióta kiszabadult, folyton mehetnékje volt. Eddig
azonban mindig görcsbe rándult gyomorral sétált a világban, hiszen
bármikor szembejöhetett valaki a pince vendégei közül. Most már
nincs senki a földön, aki ismerné. Úgy járkálhat az emberek között a
faluban, a városban és bárhol, hogy nem kell rettegnie attól, hogy
leleplezik.
A külvilág csupa szín, illat, tapintásra váró felület, kifürkészésre
váró hang. Dina nem tudott betelni a lehetőségekkel, és
türelmetlenül igyekezett mindent egyszerre beszippantani,
megnézni, megfogni, megízlelni. Ez csak fokozta a dühét az anyja
iránt, aki mindezt két évtizeden át megtagadta tőle. Ezekben az
években nem jutott neki más, csak a pince dohos szaga, anya
unalmas főztjének egyeníze, a testén végigcsorgó vér és más
testnedvek visszataszító ragacsossága.
Kiment a faluba, és lassú léptekkel, céltalanul bóklászott az
utcákon. Nem tudta, hogy vannak-e a szabadságnak fokozatai, de
még soha nem érezte magát ennyire lánctalannak. És séta közben
könnyebb is gondolkodni, mint azt az elmúlt hetekben
megtapasztalhatta. Az egyetlen, ami gondot okozott, az a nézés volt.
Fájt a szeme, ha messzire kellett néznie, mintha a teste így
tiltakozna a világ végtelensége ellen.
Észre sem vette, és Tormáék háza előtt találta magát. Átsétált
Verkénybe. Több mint tíz kilométert gyalogolt. Ha már ott volt,
elment Óváriékhoz, végül útba ejtette a parókiát is. Senki nem ment
oda hozzá, senki nem kérte számon, senkinek még csak fogalma sem
volt arról, hogy ő a felelős ezeknek az embereknek a haláláért.
Ettől még erősebbnek érezte magát. A világ kárpótolja.
Sebezhetetlenné, érinthetetlenné teszi őt.
Egyszer visszaütött. Még kicsi volt, és nem szokott hozzá a dolgok
menetéhez. Fazekas fiatalabb volt és lelkesebb. Imádott mindenfélét
feldugdosni minden létező testnyílásába. Dina ekkor még üvöltött,
ha fájt neki valami, és amikor a pap egy franciakulccsal
szerencsétlenkedett már tíz perce, Dina nem bírta tovább.
Összeszedte minden erejét, összeszorította a fogát, és
félfordulatból ököllel orrba vágta a férfit.
Ekkor egy rövid pillanatra erősnek érezte magát. Azután soha.
Fazekas Ottó az ütéstől a hátára huppant, egy pillanatig
megszeppenve bámulta a pöttöm kislányt, aztán a tekintetében
korábban nem látott düh gyúlt. Úgy helybenhagyta Dinát, hogy
másfél hónapig nem jöhetett hozzá senki. Többé nem vágott vissza,
és soha többé nem üvöltött, ha fájt. Csak akkor, amikor azt akarta,
hogy Óvári el tudjon végre élvezni.
A tévében hallott a Stockholm-szindrómáról is, de már akkor is
egetverő ostobaságnak tartotta. Hogy vágyhatna vissza az alagsorba,
a két méteres szobájába és a mindennapos kínzások közé? Az elmúlt
két hétben figyelte magát, hátha mégis a tudósoknak van igaza, de
nem érezte semmi jelét a groteszk honvágynak. Azt is tudta, hogy
gyászolnia kéne az anyját, hiszen mégiscsak vele élte le az életét.
Sokszor visszapörgette magában az estét, amikor megölte.
Tisztán emlékezett minden ütésre, szúrásra, és a saját érzéseit is
fel tudta idézni. Nem sajnálta, nem szégyenkezett, hiányzott az
együttérzés és a veszteségérzés is. Izgatott volt és türelmetlen. Alig
várta, hogy lássa az anyja reakcióit, amikor fordul a kocka, és
kíváncsi volt, hogy tűri az öreglány a válogatott kínzásokat.
Meglepően jól egyébként, ami kis híján el is bizonytalanította
Dinát.
Az anyja nem azért válaszolt a kérdéseire, mert szabadulni akart a
fájdalomtól. Azért adott ki mindent magából, mert így akarta.
Mintha tisztában lett volna a lánya igazságával, és segíteni akart
volna neki, hogy végrehajtsa a terveit. Ezzel kicsit beleköpött Dina
levesébe, aki arra számított, hogy az anyja könyörögni fog, és
pillanatok alatt megtörik a kínzóeszközök hatására. Nem volt olyan
erős a kielégülése, mint várta.
Ahogy egyébként Tormánál sem, ám Fazekas atya gyermeteg
bőgése jelentősen kárpótolta a többiekért. Azok a kislányos sikolyok
már-már nevetségesen hatottak, Dina pedig mámorosan itta
magába a férfi agóniáját.
Amire most készül, abban viszont semmi mámorító nem lesz. Ha
jobban magába nézett, minden porcikája tiltakozott a dolog ellen, de
erre fel volt készülve. Már az elején tudta, hogy meg kell majd tennie
bizonyos dolgokat olyan emberekkel is, akik nem érdemlik meg. Ő
sem érdemelte meg, amiket kapott az élettől, márpedig most az ő
önzésének jött el az ideje.
Továbbsétált az utcán, néha belekurjantva a nagyvilágba. Még
mindig gondot okozott kiengedni a hangját úgy igazán, őszintén.
Jólesett próbálgatni a zajongást, élvezte, ahogy a tüdeje kitágul, és
kiszakadnak belőle a hangok. Néha még ugrott is egy nagyot, mert a
mozgás is olyan új élmény volt, amivel nem tudott betelni. Rohant
húsz métert, aztán szökdécselt, leguggolt, majd olyan magasra
ugrott, amilyen magasra csak bírt. Újra nekiiramodott, és ezúttal
addig sprintelt, amíg fájni nem kezdett a tüdeje. Akkor megállt, és
elégedetten lihegett.
A verkényi rendőrség épülete előtt állt, ezzel a helyére is került a
terv utolsó mozaikja.
 23.

Emlékezett arra az éjszakára. A szagokra, az undorra és a

szégyenre, ami hetekig kísértette. Ott volt minden mélyen
eltemetve, gondosan elzárva, és az irreális álmok birodalmába
száműzve. Akárhányszor megpróbált szembenézni azzal, hogy az
anyja megerőszakolta, mindig meggyőzte magát, hogy ez nem
történt, és nem is történhetett meg. Nem volt olyan nehéz, hiszen
tényleg szürreális volt az egész. Végig félálomban volt, és mintha
nem is az ő testével történt volna az erőszak.
A lehetséges következményekbe soha nem gondolt bele. Ahhoz
először el kellett volna hinnie, hogy az az ocsmány éjszaka a valóság,
és nem csak a gyermeki fantázia ócska játéka. Most viszont a
következmény rátörte az ajtót, megbénította a testét, gúzsba kötötte
a gondolatait, és félelemmel töltötte meg a szívét.
Ismét az autóban aludt, kényelmetlenül, fázva és éhesen. A régi
félelmek és az újak egyaránt emésztették. Hová menjen, kihez
forduljon, hová meneküljön? Mit kezdjen Dinával, akinek az életéért
felelősséggel tartozik? Ráadásul Dina egy hidegvérű gyilkos, aki
megölte az anyját, és aki annyira beteg, hogy vele akar élni. A lánya,
a testvére, a szeretője, a démona, a kínzója, a húsa és a vére.
Hogyan tudná ezt elmagyarázni Tamarának? Nem, nem lehet. A
felesége soha nem tudhatja meg. Kroszner ebben az egyben teljesen
biztos volt. Ez nem családon belüli erőszak, amit az emberek
együttérzéssel fogadnak. Ez vérfertőzés, ami maga a rettenet, a
bűnök bűne. Tamara nem értheti meg, hiszen ő sem érti. Ő sem
tudja igazán, csak kavarog a fejében az információ, de felfogni
lehetetlenség.
Nincs tovább, nincs tovább, nincs tovább – visszhangzott a
fejében, de maga sem értette, hogy ez mit jelent. Nem halt meg. Van
jövő. Még kimászhat ebből. Valahogyan majd csak lesz. És mégis:
Nincs tovább, nincs tovább, nincs tovább.
 Kroszner ostobán vihogni kezdett, amikor rájött, hogy öngyilkos
gondolatai vannak. Igen, az megoldás lenne: fogja ezt a szaros autót,
felgyorsul, ahogy csak tud, aztán nekivezeti az Audit az anyja
házának, hogy a feje szétloccsanjon a homlokzaton. Szinte látta is
maga előtt, ahogy az agyveleje beteríti a fehér muskátlikat és a zöld
gyepet. Olyan szép lenne. És Dina is megbaszhatja magát meg a
hülyeségeit. Tamara meg majd kiheveri, erős csaj. Ott lesz a gyerek,
az majd tartja benne a lelket. Olyan szép lenne, olyan egyszerű
lenne. Úgysem tud már soha többé a felesége, és úgy általában az
emberek szemébe nézni. Felkoppintotta az anyját, a gyerek meg
sorozatgyilkos. Az ilyen embereket nem hívják grillezni vasárnap.
Igen, ezt kéne. Az anyja házában fellógatni magát. Az anyja
házában, ahol van meleg ágy. Étel is akad. Meg víz. Senki nem
keresné ott.
Kiszállt az autóból, be sem zárta. A kulcsot elhajította, de nem túl
messzire.
Gyalog indult a Petőfi utca irányába.
 24.

Rigó István órák óta tűr és hallgat. Alig tud mozdulni, keze-lába
gondosan gúzsba kötve, szája erősen kipeckelve. Alatta a vértócsa
csak gyűlik és gyűlik, a fiatal rendőr pedig az emlékeiben kutat, hogy
pontosan hány liter után is kéne elveszítenie az eszméletét.
Már igazán ideje volna, mert akkor legalább vége lenne.
A maszkos, kapucnis, vékony alak is elfáradt, kimerülten piheg a
szemközti széken. A kezéből kiesett a tízcentis kés, hangosan
koppant a padlón. A pengéjéről vékonyka vérpatakok erednek, Rigó
irányába folynak, hogy ott csatlakozzanak a nagyobb folyamhoz.
Most éppen csak nagyon fáj a lába, a körmei és a hasa, fél órája
még elviselhetetlen volt. De nem mondott semmit, és emiatt büszke
magára. A kínzója egyre nagyobb dühbe gurult, ahogy teltek az órák,
és nem tudta meg, amit akart. Nem erre számított, ez nyilvánvaló.
Rigó is látja magát kívülről: gyenge vidéki kisrendőr.
Senki nem számítana arra, hogy órákig bírja, ha fojtogatják,
szöget ütnek a körmei alá, és megbökdösik a gyomrát. Ő is arra
számítana, hogy az első kalapáccsal térdére mért ütésnél elmondja,
amire a másik kíváncsi.
Rigó nem így tett. Valahol volt benne erő, mélyen belül olyan
tartást talált magában, amiről soha nem hitte volna, hogy létezik.
A vékony, fekete alak újra nekidurálja magát. Újabb fél óra telik a
késsel, a fogóval, a csipesszel. Behatároltak a lehetőségek a verkényi
rendőrség alagsorában. A támadója csak azokkal az eszközökkel
dolgozhat, amiket magával hozott. A dohos pincében csak néhány
egérfogó van, de Rigóban nincs kétség, hogy idővel azok is bevetésre
kerülnek. Jobb híján.
Elájul egy pillanatra, és ez a pár másodperc igazán csodálatos.
Mély fáradtság borul az agyára, kellemes melegség önti el a testét.
 Nem lát semmit, csak a varázslatos, fájdalommentes sötétséget,
nem hall semmit, csak zihált légzésének egyhangú zakatolását. A
csoda nem tart sokáig, az elméje visszarángatja az agóniába.
Rigó ráeszmél, hogy haldoklik. Döntést kell hoznia, és ez nem lesz
könnyű.
Átkozza magát, amiért ilyen egyszerűen le tudta teperni egy nála
is kisebb és könnyebb ember. Régi verkényi aktákat (a kés felsérti a
combját, felkiált) tanulmányozott, amikor hirtelen elsötétült a világ.
Amikor magához (a támadó sót önt a sebbe, Rigó sikít) tért, már
ebben a rohadt székben volt kikötözve. Esélye sem (üvölt, mert a kés
a szeme felé közelít) volt védekezni, azóta pedig teljesen ki van téve
egy szadista őrült cselekedeteinek.
Nem akar már rendőr lenni, Krosznert is elfelejtené, és Takács
százados is megbaszhatja magát. Picsába a (vérzik a szeme, vérzik a
szeme, vérzik a szeme) városi rendőrökkel, kurva anyját a falunak.
Anna is rohadjon meg. Legyen már vége. Fáj, fáj, fáj, fáj.
Meghozza a döntést. Újra gyenge szarrá változik, azzá, aki mindig
is volt. Szétfoszlik az erő, ami eddig tartotta benne a gerincet,
elmállik a tartás, ami eddig büszkévé tette. Már az elején
megbeszélték a támadóval, hogy bólogatni kezd, amikor elege van és
hajlandó beszélni.
Rigó István nyüszögve bólogatni kezd.
 25.

Az anyja házában csendben és nyugalomban teltek a napok. Hogy

pontosan mennyi, arról Krosznernek fogalma sincs. Dinától
megtudta, hogy már nem maradt senki, aki ismerné a ház titkát, így
attól sem kell tartania, hogy váratlan látogatók érkeznek. Ketten
maradtak a világon ebben a bűnben, mindenki más már elnyerte a
büntetését. Az övé még várat magára.
Könnyű volt újra elmerülni a vegetatív életben, ahol nincs más
szükséglet, csak az evés, az alvás és az ürítés. Ezúttal még csak szer
sem kellett hozzá, hogy kiessen a világból, és üveges tekintettel
meredjen maga elé órákon át. Aztán néha mégis rájött a tettvágy,
olyankor elkezdte szétverni a házat. A bútorokat kidobálta az
udvarra. A nagy kanapét, ami alatt annyit bujkált gyermekként,
először ripityára törte, aztán hajigálta ki a kertbe. Feldúlta a
gyerekkori szobáját, a kazánba dobta a játékokat, szétszaggatta a
megmaradt ruhákat, és széttépte a mesekönyveket.
Az apja után kevés holmi maradt a Kroszner-házban, így az anyja
cuccain töltötte ki a szüleivel szemben érzett féktelen dühét. A
konyhában semmi nem maradt épen, az anyja hálója csatatérré
változott. A földszintet ellepték a vázák, gyertyák, pipereholmik,
ékszeresdobozok, ruhák és fényképek darabkái. A fotókból még
külön esti égetést tervezett, mert rájuk nézni sem bírt.
Ahogy a pincébe sem volt képes lemenni. Kitörölte az agyából
még a létezésének tényét is, de minden éjjel arról álmodott, ami ott
történt, vagy történhetett. Szinte érezte, ahogy a lába alól felszivárog
az évtizedek alatt felgyülemlett fájdalom, rettegés és magány. Ott
volt lenn ő is, világéletében abba a pincébe volt bezárva, ez a
gyötrelem emésztette, és most végleg megadja magát neki. Ez az
igazi hazatérés.
A kanapén feküdt, és csak az elméje hátsó zugaiban érzékelte,
hogy nyílik az ajtó, és valaki belép a házba. Feltápászkodott, Dinát
látta a nappali ajtajában.
– Úristen, de kurva büd… – kezdte volna a lány. Kroszner
felpattant, lekevert egy pofont a lánynak, majd fojtogatni kezdte.
Erősen szorította a lánya vékony torkát, aztán hirtelen elengedte.
Dina a földre esett, a férfi pedig belérúgott.
– Lemehetünk a pincébe, ha szeretnéd – hörögte a lány, ahogy
talpra kecmergett. Kroszner visszahuppant a kanapéra. Minden
ereje elhagyta.
– Mit akarsz? – kérdezte.
Dina megigazította a ruháját, a földre dobta a táskáját.
Körülnézett, hogy hová tudna leülni, de a szobában, Kroszner
tombolása után semmi nem maradt épen, csak a kanapé. Nem akart
a férfi mellé ülni. Fontos volt, hogy legyen távolság, ha úgy
alakulnak a dolgok.
– Pontosan tudod, hogy mit akarok – Megállt az apjától,
testvérétől három lépés távolságra.
Kroszner nevetett.
– Hagyj békén ezzel a baromsággal!
– Nekem ez jár, Barni. Te is tudod. Minél előbb elfogadod, annál
könnyebb lesz ez az egész. Nem akarok mást, csak ami jár.
– Jár neked, hogy elbaszd az életem? Hogy elvegyél tőlem
mindent?
Dina bólogatott.
– Sajnálom. Jár nekem. Tényleg lemehetnénk a pincébe, hogy
megnézzük, mi járt nekem eddig. Szeretnéd?
– Tudom – suttogta Kroszner.
– Nem tudod, fogalmad sincs. Nem tudod, milyen az, amikor arra
ébredsz, hogy hideg vízzel locsolnak. Nem tudod, milyen az, amikor
azzal fekszel le, hogy másnap három ember erőszakol vagy kínoz
meg. Vagy, hogy milyen az, amikor a saját anyád fogja a fejed, hogy
el ne ájulj, miközben véresre vernek. Azt talán nem kell mondanom,
hogy hiába néztem a szemébe, nem volt ott semmi: könyörület,
szánalom… szeretet. Te ezeket nem tudod, és én ezért nem
hibáztatlak. Örülök, hogy nem kellett megtudnod. Ami neked jutott,
az semmi. Néhány pofon meg ilyenek. Ugyan már. Te olcsón
megúsztad.
Kroszner bólogatott.
– Igen, igazad van. Neked jutott a szarabb része. De ezen nem
változtat semmi. Én nem tudok jóvátételt adni.
– De igen. Pontosan ezt tudod megadni.
– Lehetetlen.
Dina mégis leült a férfi mellé a kanapéra. Közelebb húzódott,
kezét Kroszner lágyékára tette. A férfi összerezzent.
– Ne mondd, hogy nem volt jó! Láttam, mennyire felizgultál rám.
Minden egyes alkalommal, amikor találkoztunk. Az valódi volt,
Barni. Abban nem volt megjátszás. Kívántál, amíg nem tudtad, hogy
ki vagyok. És most is kívánsz… érzem.
Kroszner ellökte Dina kezét. Undorítónak érezte magát.
– Minden megváltozott.
– Semmi sem változott. Én ugyanaz vagyok. A lány, akit akarsz.
Akivel mélyebb és bensőségesebb lehet a viszonyod, mint
bárkivel.
Senkit nem köt össze annyi minden, mint minket. A vérünk, a
múltunk, az élményeink. Basszus, valami hülye tabu miatt dobnád
el az egészet? Mert tilos? Mégis ki szerint, Barni? Ki mondja, hogy
nem szabad? És amúgy sem kell tudnia senkinek. Nem írjuk ki a
homlokunkra, hogy a tesónkkal kúrunk. Elhagytad a feleséged egy
fiatalabbért – a világ ennyit lát. Mindennapos dolog. Főleg, hogy a
fiatalabb még szebb is. Nem mondom, hogy Tamara csúnya, vagy
valami, de azért na!
– Nem tudom, hogy el tudom-e… – Kroszner agya kezdett
visszazökkenni a normál kerékvágásba. – Honnan tudod, hogy néz
ki?
– Kicsoda?
– Tamara, bazmeg.
– Láttam Facebookon, emlékszel.
– Nincs fent róla kép.
Dina újra felállt.
– Nem akartam még ezt is… De kicsit segítettem a döntésben.
– Mi van? – Kroszner érezte, hogy az agyát elönti a düh. Tamara
tabu. Ő ebbe nem keveredhet bele.
– Az a kis liba tart vissza téged, Barni. Nem igaz, hogy nem látod.
Basszus, hát nem is tud rólad semmit, és azt hiszi, hogy elvehet
tőlem. Tényleg őt választanád? Miért? Szét tudja tenni a lábát, ha
kell, ennyi. Hát erről szó sem lehet. Gyereket én is tudok neked
szülni, ezen aztán nem múlik. Szóval, nem, nem, nem. Tamara már
nem játszik.
– Mi az istent csináltál?!
Dina értetlenül meredt a férfira.
– Most tényleg azt akarod, hogy mondjam ki?
– Nem, nem lehet. Ennyire még te sem lehetsz… blöffölsz… azt
sem tudod, hol lakunk.
– Rigó viszont tudta. Na, nem mintha könnyű lett volna kiszedni
belőle. Ki gondolta volna, hogy ennyire szívós az a nyeszlett…
– Hazudsz! – Kroszner üvöltött.
Dina megvonta a vállát. Belenyúlt a zsebébe, kivett valamit, és
odadobta Krosznernek.
– Sejtettem, hogy nem hiszel majd nekem.
Kroszner a torii kapus nyakláncot tartotta a kezében. A lánc véres
volt, el is szakadt. A férfi néhány másodpercig hezitált, aztán a
földre hajította az ékszert, és féktelen dühvel megindult Dina felé.
 A lány tett egy lépést hátra, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy
kivegye a zsebéből a paprikaspray-t.
Kroszner felüvöltött, ahogy a permet elárasztotta az arcát.
Mintha kést döftek volna a szemébe. Azonnal eleredt a nyála és a
taknya, a földre zuhant, zihált, mint egy kutya. A haragja még vitte
volna előre, Dina felé, hogy egyszer és mindenkorra véget vessen
ennek a rémálomnak, de a teste már csak a fájdalomra tudott
reagálni. Izzó pengék cikáztak a koponyájában, elhomályosítva
minden gondolatát. Elheveredett a padlón, és átadta magát a
kínnak.
Dina fölé hajolt, és megsimogatta a fejét.
– Miért így, Barni? Én nem így akartam. Ezt te választottad.
Kroszner még látta, ahogy a lány elővesz egy fecskendőt,
halványan még a tűszúrást is érezte a combjában, aztán mindent
elnyelt a feketeség.
 26.

Rigó István az elüszkösödött romok között álldogál, ott, ahol

sejtése szerint egykor a Kroszner-ház pincéje lehetett. Nehéz
megmondani.
A tűzoltók nem csipkedték magukat, hogy kiérjenek egy lángoló
szellemházhoz. Semmilyen használható nyom nem maradt, pedig a
városi helyszínelő csapat órákat töltött a kutatással.
A nyomozás még zajlik, de a nyomozók már hazamentek, neki
pedig többé nincs köze ehhez az egészhez. Fegyelmivel bocsátották
el a rendőrségtől, juttatások nélkül mentették fel a szolgálat alól.
Takács üvöltött, ahogy a torkán kifért. Élete hibájáról beszélt, de
Rigó nem igazán figyelt rá.
Az egykori őrmester megigazítja a kötést a fején. Megmaradt
szemével is alig lát, hiszen az idegek is sérültek. Az orvosok
mindenfélét mondanak, de a fiatalember tudja, hogy ez már így
marad. Ő maga taposta össze a kivájt szemgolyóját, amikor a
támadója magára hagyta, miközben kínkeserves munkával
kiszabadította magát a gúzsból.
Aztán jött a neheze: a műtétek, a rosszalló tekintetek, a szégyen.
Hónapok óta lábadozott, és már tudott mankó nélkül járni, képes
volt szilárdat enni, de még mindig korcsnak érezte magát. Mint
világéletében mindig.
Szakított Annával, és beköltözött a szülei elhagyatott házába.
Szinte hallja az apja szellemét, ahogy azt mormogja, hogy
csalódott egy szem fiacskája miatt, aki nem vitte semmire az
életben. És mintha hallaná az anyja csalódott sóhajait is.
Rigó gyakran kijön a házhoz, lábával áttúrja a romokat, és remél.
Egyszer talált egy félig elégett aranymedált, amit megpróbált
beküldeni a laborba, de a kollégák szóba sem álltak vele. Azt
mondták, tegye vissza oda, ahol volt, és felejtse el őket.
 A nap minden percében felejteni próbál, de erre képtelen. Újra és
újra átéli a nyomozással töltött hónapokat, a fejében ott kavarog
minden hazugság, amit Krosznertől hallott, fél szeme előtt ott lebeg
az összes áldozat vérbe fagyott képe. Éjszakánként felriad a
támadója nőies hangjára, hogy aztán fizikailag is átélje újra és újra a
kínzásokat. Ahogy a penge felsérti a bőrét és a húsát, ahogy a
csontjai roppannak, ahogy a beleiből felszakad az elviselhetetlen
bűz. Ilyenkor okádni szokott, aztán a következő éjszaka kezdődik
elölről az egész.
Tudja, mindenki azt várja tőle, hogy feladja. Az egész falu azon
drukkol, hogy ugorjon már a vonat elé, hogy ne kelljen a torz alakját
nézni, ha az ember lemegy a boltba vagy a postára. Voltak
pillanatok, amikor képes lett volna feladni, amikor szívesen
megadta volna ezt az örömöt Verkénynek, de aztán úrrá lett rajta
valami megszállottság. Akárhogy is, mégiscsak ő jutott a legközelebb
a gyilkoshoz. Ott állt vele szemben, hallotta a hangját, és ha mást
nem is, legalább az alakját látta.
A tettes nem törődött azzal, hogy ne hagyjon nyomokat. A
helyszínelők begyűjtötték a vér- és hajmintákat, de a nyomok
sehová sem vezetnek. Fiatal nő, ez minden, amit mondani tudnak
róla. Vörös a haja.
Rigó István sem tud többet, ahogy elindul hazafelé, ám az
agyában kérlelhetetlenül kattognak a kérdések, a gyomrában pedig
érzi a nyughatatlan vágyat, hogy válaszokat kell találnia. Meg kell
találnia Krosznert, fel kell térképeznie a kapcsolatait, rekonstruálnia
kell az itt töltött idejét. A feleségének is nyoma veszett, őt is fel kell
kutatni. Talán ő volt a támadó. Bár nem vörös, de befesthette a
haját. A férjével bosszút álltak az anyján és a falun, valamiért vagy
valakiért, de az is lehet, hogy csak a nő van, vagy csak Kroszner,
végül is a feleséget semmi nem köti a faluhoz.
Rigó István észre sem veszi, hogy órák óta gyalogol, holott alig
tizenöt percre lakik a Kroszner-háztól. Gyerekek mennek el
mellette, ujjal mutogatnak rá és nevetnek.
 27.

Kroszner Dina évekkel ezelőtt látott egy műsort Egerről, és már

akkor beleszeretett a városba. Ahogy megbújik a hegyek lábánál, az
valahogy biztonságérzettel töltötte el. Kellően nagy, hogy
személytelen legyen, de nem olyan nagy, hogy nyomassza az embert.
Az albérletárak pedig alacsonyak, így anya és Barni pénzéből hosszú
hónapokig futotta lakásra. Méghozzá családi házra, nem is
valamiféle betonlyukra.
Az elmúlt néhány hónapban sikerült személyiséget hamisítania
magának. Már volt születési anyakönyvi kivonata és valódi
személyije is. Gross Andrea, huszonöt éves, budapesti születésű
árva. Sok pénz ment el az identitás kiépítésére, de most, hogy már
családja van, és gondoskodnia kell másokról is, fontos, hogy
legyenek papírjai.
Még három óra volt vissza a műszakjából. Keveset keresett
takarítóként, de egyelőre kijöttek belőle. Később akár még tanulhat
is, és akkor bármi lehet belőle. Talán orvos, végül is ahhoz volt némi
affinitása. Barni esetében is milyen remek munkát végzett.
Furcsa volt mindennap órára kelni. Az anyja házában laza
menetrendhez szokott, főleg azokon a napokon, amikor nem jött
vendég. Addig aludt, ameddig akart, és addig maradt fenn éjszaka,
amíg a kedve tartotta. Az anyja ugyan sokat büntette
árammegvonással, amikor vaksötétben kellett töltenie az éjszakát,
de gondolkodni és terveket szövögetni olyankor is lehetett.
A tervek tartották életben éveken át, és most is úgy érezte, hogy
mindig készülnie kell valamire. Jogosítványt is akart, mert
lenyűgözte, ahogy az emberek irányítják a kocsikat. Olyan ritkán
láthatott ilyesmit, hogy számára ez még mindig szürreális élmény
volt. Imádta megérezni a sebességet, mintha így bárhová eljuthatna,
és ha elég gyors, senki nem éri utol.
 A legnehezebben azt szokta meg, hogy állandóan emberek veszik
körül. Kollégák, akikkel csacsogni kell, főnökök, akik utasítják, a
szálló vendégei, akik megszólítják. Emberek a buszon, az utcán, a
boltban és mindenütt. Álmodni sem merte volna, hogy ennyi ember
létezik. Féltucatnyit ismert csak egész életében, most pedig ezrével
nyüzsögnek körülötte.
Néha elképzelte, melyikük milyen lenne a pincében. Az elegáns
öltönyös vajon mire élvez? A srác a büféből megszánná-e? A
nagydarab recepciós a kést szereti, vagy inkább ököllel verné?
Nem barátkozott senkivel, mert nem vágyott senkire. Barni
otthon várta minden este, és ez neki bőven elég volt. Egyelőre még
kicsi a családjuk, de hamarosan talán ez is megváltozik. Tudna
szeretni egy gyermeket, ebben biztos volt. Az okosok azt mondták a
tévében, hogy mindenki a szüleitől látott mintákat viszi tovább, de
Dina tudta, hogy ez baromság. Ő képes a szeretetre, hiszen Barnit is
imádja. Itt máris megdől ez a mintaelv, vagy mi. Amúgy is
eldöntötte, hogy kevesebbet tévézik. Unta, hogy mások mondják
meg, mit kell gondolnia, éreznie és cselekednie. Mostantól nem
hallgat senkire.
Műszak után gyorsan elintézte a bevásárlást. Főzni akart valamit
estére magának és Barninak. Pontosan három hónapja éltek
Egerben, ezt meg akarta ünnepelni. Azon gondolkodott, miközben a
zöldségek között válogatott, hogy ki kellene végre találnia a
szülinapját. A személyiben február 12-e szerepelt, de ezt nem érezte
magáénak. Egy pattanásos bűnöző találta ki. Hogy ténylegesen
mikor született, azt soha nem tudta meg az anyjától. Az évet igen, de
ennél konkrétabbat soha. Adná magát, hogy a szökése napját
tekintse a születésnapjának, vagy éppen azt a napot, amikor az
utolsó emberrel is végzett. Mindkettőben lenne logika.
Végül mégis egy másik nap mellett döntött. Kroszner Dina április
20-án született. Tizenkét éves volt, amikor ezen a napon az anyja
véletlenül nyitva hagyta a pinceajtót. Dina órákon át nem mert
csinálni semmit, aztán kitárta a nehéz vasajtót, és felment az
emeletre. Az anyja elment dolgozni. Szabad volt. Kiment az udvarra,
futott a kertben, meghempergett a fűben. Még hintázott is egy kicsit.
Minden itt kezdődött, a szabad levegőn, a természetben, egyedül.
Mire az anyja hazaért, visszament a pincébe. De az a Dina, aki el
mert szökni, aki bosszút mert állni, ott és akkor született.
Kilépett a boltból, vett egy mély lélegzetet, és elindult haza. Úgy
döntött, a kiserdőn át sétál. Szépen, lassan, kiélvezi a séta minden
percét.

***

A gondolataiba zárva élt. Nem maradt más, csak az emlékek,

amelyek viszont kezdtek megfakulni. Alig tudta már felidézni
Tamara arcát és hangját. Abban sem volt biztos, hogy az az élet
egyáltalán valóság volt, és nem csak ennek a rémálomnak az
előzménye.
Tehetetlenül, bénultan teltek a napok, a hónapok. Amikor egyedül
volt, megpróbálta megmozdítani az ujjait, a lábát, de a teste nem
reagált. A sírásig erőltette, a kimerültségig próbálta, de Dina
tökéletes munkát végzett.
Kroszner Barnabás nyaktól lefelé teljesen béna volt.
El sem tudta képzelni, Dina hogy volt képes erre. Az utolsó
emléke az volt, amikor a tű a bőre alá hatol az anyja házában. Mire
magához tért – egy idegen házban –, már nem tudott mozogni.
Hogy hozta ide? Honnan tudta, hogyan kell megbénítani egy
embert? Melyik városban vannak?
Dina ilyesmiről nem beszélt. Csak annyit mondott, hogy látott
elég orvosi krimit. És volt, aki segített neki elcipelni a zsákot. Hogy
mindez hány nap alatt történt, hová vitték először, mikor kerültek
végül ide… És persze, ki segített… Vajon él még az az ember?
Dina gondosan hangszigetelte a szobáját, ami az emeleten volt. Az
ablak is dupla üvegből készült, nem engedte ki a hangot. Amikor
először maradt egyedül, torkaszakadtából üvöltött, de senki nem
reagált. Aztán megijedt, hogy mi lesz, ha valaki megtalálja. Bekerül
egy otthonba, ahol még ennél is ócskább élete lesz. Megjelenik a
rendőrség is idővel, és mindenféle kérdéseket tesz majd fel.
A kezdeti apátiát és kétségbeesést kezdte felváltani valami furcsa
elégedettség. Nem voltak fájdalmai, és nem volt más dolga, mint
egész nap feküdni, amíg Dina haza nem ér. Akkor aztán a lány
alaposan átmozgatta, megetette, megfürdette és beszélt hozzá.
Este általában tévét néztek, vagy Dina mesélt. Hosszasan,
végeláthatatlanul. A lány az egész életét el akarta mondani,
Krosznernek pedig nem volt más választása, mint végighallgatni. Az
erőszakokat, a tanulást, a veréseket, az anyja bántalmazásait és a
gyilkosságokat. Dina részletesen elmesélte, hogy várta lapulva
Tormát, milyen élvezettel vágta el Fazekas torkát, és hogy mennyire
izgult, amikor Óvárira került a sor. Kroszner csak elégedettséget és
büszkeséget látott rajta, megbánást vagy szégyent nem. Az anyja
megöléséről keveset beszélt, Tamara haláláról pedig nem volt
hajlandó. Fogalma sem volt, hogy a felesége hogyan halt meg. Vajon
szenvedett, könyörgött? Dina tudta, hogy terhes?
Tudta, és mégis…
Kroszner is mesélt, mert Dina annyit nyaggatta, hogy nem volt
más választása. A csöves időkről, a gyermekkoráról, az intézetről.
Tamaráról soha, mert Dina féktelen dühbe gurult, ha
megemlítette.
Sokszor bántotta, de általában nyaktól lefelé, hogy ne érezze. A
fejét csak ritkán ütötte. Egyszer viszont – talán egy hónapja –
kitépett a fejéből egy nagy csomó hajat, mert Krosznernek nem volt
erekciója.
Márpedig Dina kétnaponta közösült vele. A férfi tehetetlen volt; a
lánya, testvére addig ügyeskedett, amíg ki nem csikarta, amit akart.
Gyereket tervezett, és mindent meg is tett ezért. Amikor
megnyomorította, akkor is meghagyta számára ezt a lehetőséget.
 Egy sebész pontosságával dolgozott.
Megnyomta a gombot a tarkójával, mire az ágy feljebb
emelkedett. Félig ülő pózban könnyített magán a kacsába. Egy
állványon oda volt készítve a könyv, amit olvasott. Csak a fejét
kellett elfordítania, lapozni pedig a szájába vett fakanállal tudott.
Dina hihetetlenül okosan kitalált mindent.
Soha életében nem olvasott könyveket, de most nem volt más
szórakozása. Tilos volt egyedül tévét néznie, és amúgy sem tudta
volna bekapcsolni. Az internetről is le volt tiltva, a házban pedig
nem volt se vezetékes, se mobiltelefon. A könyveket Dina válogatta
össze neki. Olyan műveket, amelyek életében hatással voltak rá.
Kroszner elaludt olvasás közben. Álmában a pincében volt az
apjával. Az öreg addig veri Tamarát, amíg egy kocsonyás pép nem
marad belőle. Akkor a szoba megtelik csípős illatú folyadékkal, ami
befolyik Kroszner szájába, és kifolyik a végbelén át. A pince
szétmállik a maró szertől, ő pedig egy erdőben alszik tovább.
Egyedül van, távol mindentől és mindenkitől. Álmodik az álmon
belül. Egy lelassult világban él, ahol mindenki néma. Senkinek nincs
se keze, se lába. Torzó alakok lassított tánca, ahogy órákon át
próbálnak megtenni egyetlen mozdulatot. Kilométerekre vannak
egymástól. Kroszner arra gondol, így legalább nem tudják bántani
egymást.
Arra ébred, hogy nyikorog az ajtó. Dina benyit és rámosolyog.
– Szia, szívem, megjöttem!