© Csabai Márk 2018

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó 2018

Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit

Korrektúra: Hoppé Adrienn

Tördelés: NovaBook

ISBN 978-615-5875-74-8

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2018

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink: +36 30 487 3552

admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

Nyomta és kötötte: GyomaPress Nyomdaipari Kft.

Felelős vezető: Varga Mihály
 0. FEJEZET
Az ördög és az ő bomba teste
Augusztus 15.

Endre
Bőrig áztam, de legalább már itt voltam. Hallottam, ahogyan a szűk
szállodaszoba fürdőjében tesz-vesz. Csupán egy vékony fal és a józan
ész választott el tőle. Még. Most fejezhette be a zuhanyzást, mert
abbamaradt a vízcsobogás hangja. Feltápászkodtam az ágyról, amin az
elmúlt perceket töltöttem kényszeredetten, miközben jobb híján a
plafon repedéseit számolgattam. Próbáltam felfogni az elmúlt percek
történéseit, és számot vetettem magamban, hogy is kerültem ide, vele
egy szállodaszobába. A fürdő ajtajához léptem. Résnyire nyitva volt.
Méghozzá olyan résnyire, amire bárki rávágta volna, hogy ráférne egy
olajozás, mert a száraz zsanérok miatt nem tud rendesen bezáródni az
ajtó, vagy csak véletlen maradt úgy?! Én tudtam, hogy szándékosan
hagyta nyitva. Hogy halljam, vagy éppen lássam és megkívánjam.
Ezzel végképp belesétálva a csapdájába. Meglehetősen biztos volt,
hogy ha meglátom, nem tudok majd ellenállni neki. Nehéz is lett
volna. Túlontúl szép volt. Elképzelhetetlenül kecses, szőke szépség.
Amolyan férfi tízes ponttábla szerinti tizenhármas, de amire szemtől
szemben csak egy baráti kilencest adnánk, hogy ne bízza el magát. De
tényleg csak ezért. Bizonyára ő is úgy tartotta, hogy minket, férfiakat
leginkább a farkunk vezet életünk göröngyös útjain, mintsem a józan
eszünk. Ezért is gondolhatta, hogy nem tudok neki majd nemet
mondani, rá pedig pláne nem. Még akkor sem, ha ő maga lenne a
Sátán, csak ilyen bomba kasznival. Győzött. Nem bírtam megállni.
Óvatosan beljebb toltam az ajtót, hogy belessek a fürdőbe. Tekintetünk
a fürdőszobatükör képében találkozott össze. Anyaszült meztelen volt.
Nem jött zavarba. Csak nézett, valahogy úgy, mint amikor a buszon
összeakad a tekinteted valakiével. Nem szólt. Nem szóltam. A forró
csöndet a szállodaszobába haloványan beszűrődő, folyosón
végighúzott guruló bőrönd monoton hangja zavarta meg. Új vendégek
érkezhettek az emeletre. Megjöttek, gondoltam. A folytonos zörgő
hangról eszembe jutott, amit egyszer olvastam, miszerint a
szupermarketek járólapjai azért olyan aprók, hogy a köztük lévő
réseken áthaladó bevásárlókocsi folyamatosan lármázzon. Így a
vásárló kényszeredetten lassít majd, hogy ne vonja magára a
zakatolással mások figyelmét, és a komótos tempóban lesz ideje
áttanulmányozni a polcok kínálatát. Őt nem zavarta, hogy a zörgő hang
ellenére is ráfigyelek. Sőt, úgy tűnt, élvezettel állta a tekintetem.
- Igen, Endre? - szólt, teljes testtel felém fordulva a lehető
legtermészetesebb módon, megtámaszkodva a fürdőszobabútoron.
Eszméletlenül kívánatos volt. Észrevettem a parányi anyajegyet a bal
combja kellős közepén. Pont olyan mélyen, hogy azt csak a
kiváltságosok láthatták. Felismertem! Egy képen láttam ezt a combpárt
az anyajeggyel, nem is olyan régen. Összeállt a kép, minden letisztult
és átlátható lett számomra.
- Valami gond van? - kérdezte.
- Azt hiszem, megjöttek a többiek! - zavartan mutattam a folyosóra

vezető ajtó felé.

- Miből gondolod? - kérdezte már hátat is fordítva, majd a csaptelep
mellett lévő neszesszerében kezdett kutakodni. El nem tudtam
képzelni, mi kellett neki ilyen halaszthatatlanul.
- Az imént bőröndök hangját... mindegy is - kezdtem, és azzal a
lendülettel belekavarodtam az elsőre egyszerűnek tűnő mondatomba,
ahogy végigfuttattam tökéletes testén a tekintetem. Istenem, milyen
zseniálisan jó volt a feneke! - Megnézem! - közöltem, de ezt is csak
másodjára sikerült kiköhögnöm.
Nagyon reméltem, hogy elsőre nem azt mondtam, hogy
„megnéztem", mert újra a tükörben találkozott a tekintetünk, és
valamiért nagyon mosolygott. Ha nem tudtam volna, ki is ő valójában,
még azt is mondhattam volna, hogy tetszik. Nagyon is. De a jelenlegi
helyzetem szempontjából ez mindegy volt. Gondosan ügyelve magam
mögött zártam a fürdőszoba ajtaját, majd a folyosóra léptem. Ellestem
jobbra. Semmi. Síri csend uralkodott arrafelé, minden ugyanúgy volt,
mint korábban, amikor visszaérkeztünk. Még mindig magányosan
álldogált ott egy szobalánykocsi, rajta temérdek törülközővel,
ágyneművel és olcsó szállodai samponok és tusfürdők tömkelegével.
Biztos felmondott a szobalány, és otthagyta a francba az egészet. Én
tutira megértettem volna őt. A másik irányba, balra lestem. Szintén
nem volt semmi említésre méltó látnivaló, leszámítva a plafonról
leszerelt szellőzőrácsot, ami valamiért elfeledetten a falnak támasztva,
a földön pihent. Úgy tűnt, ez egy ilyen szálloda. Mindent csak úgy
otthagynak „jó lesz az úgy" alapon. Visszalestem a szobába. Még
mindig a fürdőben időzött. Úgy tűnt, ő is legalább annyira szereti a
nedves helyeket, mint én. Jót mosolyogtam a saját viccemen,
miközben előhúztam a farzsebemből a tárcámat, és ékként az ajtófélfa
és az ajtó közé csúsztattam. Terveim szerint ezzel akadályoztam volna
meg, hogy kizárjam magam a szobából, mivel csak egy kulcsunk volt.
Elindultam balra a folyosó végén lévő recepció felé. A biztonság
kedvéért féltávon még hátralestem, nehogy pont most kerüljön elő a
szobalány, és talált tárgynak nyilvánítsa a bukszám, és magával vigye
megőrzés céljából. A belvárosi Regno Hotel recepciója is olyan volt,
mint maga a szálloda. Lehangoló. A harmadik emeleten kialakított
recepció, ahol az egyfős személyzet teljesített szolgálatot, az éjjeli
órákban félhomályba burkolózott.
- Elnézést! - szóltam, mire egy fiatal férfi fordult felém. Az arcát

beborította a televízió villódzó képe. Feltápászkodott a székéről, és

kilépett a recepció mögött megbúvó kis szolgálati odúból.
Szemlátomást nem volt ínyére, hogy ebben a késői órában foglalkoznia
kell velem vagy bárkivel is. Korát tekintve az első be nem fejezett
diploma és a kilátástalan magánélet között helyezkedett el. Tehát kései
húszas volt. Mellkasára tűzött kis műanyag névtábla hirdette a nevét.
„Alex"
- Igen? - kezdte Alex és egy reflexszerű simító mozdulattal
megigazította a haját. Tisztán kivehető volt a hangjából, hogy ez a
maximális készség, amivel ma éjjel a rendelkezésemre tud állni.
- A barátainkat keresem, nem érkeztek még meg? Egy tíz-tizenkét
fős csoport - magyaráztam. Alig, hogy befejeztem a kérdésem, kurtán
vágta rá a tag.
- Attól tartok, nem - azzal a lendülettel végiglesett a kietlen
folyosón. Újra megigazította a haját, pedig rendben volt.
- Értem, csak az imént hallottam, hogy jött valaki bőrönddel, azt
hittem, közülük való...
- Az a másik ma éjjelre szóló foglalásunk volt, uram. Csupán egy fő.

Attól tartok, ő nem az a csoport, akire várnak - tudatta, és ezzel

vélhetően lezártnak tekintette a beszélgetésünket, és az odújában lévő
tévé képernyőjére lesett. Nem értettem. Nem értettem a válaszát, pedig
egyértelmű volt. Rossz előérzetem támadt.
- Mikorra volt foglalásuk? - próbáltam még némi információt
kicsikarni a tagból.
- Attól tartok, itt valami félreértés van. Nincs mára befoglalva több

vendégéjszaka - közölte egészen hivatalos stílusban. Bevallom, itt már

sejtettem, hogy valami nincs rendben. Egy másodpercig tétlenül
bambultam magam éle, majd felocsúdva először egy jó pohár Jackre
vágytam. De láttam, hogy a recepcióval egybeépített bár csupán
néhányféle dobozos sört és valami ismeretlen eredetű bort tartott
készleten. Végül a sarokban álló kávégéppel szemeztem.
- Igen, biztosan félreértés... Kérhetnék egy presszókávét? Feketén.
- Attól tartok, nem, uram! - mondta Alex. Igazából egy kicsit

örültem a válaszának, mert bevillant, hogy a tárcám jelenleg ékként

teljesít szolgálatot, és ezzel megkímélt egy kellemetlen, zsebben való
turkálástól. Mielőtt még bármi felháborodásnak adhattam volna
hangot, Alex a kávégép feletti falra celluxozott papírfecnire mutatott.
Tisztelt Vendégeink! Kávéval való kiszolgálás
este 21:00 óra után nincs, mivel a
kávébabőrlő működés közben hangos, és
zavarja a pihenni vágyó vendégeket. Kávé
helyett figyelmébe ajánljuk teaválasztékunkat.
Megértésüket köszönjük, tisztelettel:
Vezetőség

- Mindjárt éjfél van, uram! - egészítette ki magát és a kiírást Alex.

- Ez valami vicc, hogy nincs kávé?

- Nem. Leginkább szabály, ha úgy tetszik, házirend - közölte. Túl

fáradt voltam, hogy leálljak vitatkozni egy sráccal, akinek több
pattanása volt, mint nekem betöltött életévem. Inkább kértem egy teát.
Alex szó nélkül hátat fordított, és a kávégép feletti dobozban kezdett
matatni.
- Attól tartok, elfogyott. Sajnálom - mondta unottan. Biztos voltam

abban, hogy hazudik. Mármint nem sajnálta.

- Jól van, értem. Akkor mit lehet itt kapni így este fél tizenkettőkor?

- Óvszert?! - kérdezte a lehető legmagátólértetődőbb módon, újra

ellenőrizve a frizurája tökéletességét. Válasz helyett nagyot

sóhajtottam, aztán visszatértem a szobába.
 1/5. FEJEZET
Ki is vagy te?
Ma

Endre
-Készen állsz? - Lóránt hangja rángat vissza a valóságba. Annak a
Lórántnak a hangja, akit legtöbben csak „a Lóri"- nak hívnak. Most is,
mint mindig, olyan, mint akit skatulyából rántottak elő. Elegáns és
úriasan lassú. Bírom őt, annak ellenére is, hogy a tekintetében
állandóan jelen van egyfajta magabiztos felsőbbrendűség. Velem azért
így is rendes, bár az is a feladatai közé tartozik. Történjen bármi, neki
mindig olyan rezzenéstelen az arca, mint egy gránitszoboré. Az ügy
kényességére való tekintettel, ő a kihelyezett megfigyelő, aki egyrészt
a kihallgatást felügyeli, másrészt pedig engem, bár ez utóbbit soha
senki nem fogja bevallani nekem. Nem válaszolok, csak ülök, és
mereven bámulok magam elé a kihallgatószoba előtti folyosón. A
közlekedő és magam közt némi hasonlóságot vélek felfedezni. Az is
olyan, mint én. Üres. Érzem magamon az elmúlt hetek-hónapok súlyát.
Azon kapom magam, hogy Lóri leguggol elém a székhez. Most
tényleg barátira veszi a figurát.
- Nézd, mindannyian tudjuk, min mentél keresztül, és ezt nagyra
tartjuk! - ráfog a kezemre. Nem válaszolok.
Egyre csak az zakatol a fejemben, hogy oda a munkám, a hitelem, és
jó eséllyel a párkapcsolatomnak is befellegzett... Végül megszólalok.
- Honnét tudnátok? Ti maximum egy szavazatot veszítetek most, én
pedig mindenem - sóhajtom.
- Nem vagy egyedül, Endre! Afelől biztosíthatlak, hogy számíthatsz
ránk, rendbe fog jönni minden. De ezt most már végig kell csinálni! -
erősködik.
- Legyen így - nagy levegőt véve felállók a székből, és Lóri után
caplatok, aki se szó, se beszéd rögvest be is nyit az ötszáztizenkettes
ajtón nagy elánnal magyarázva, hogy a többiek már bent várnak ránk.
A leeresztett redőnyöknek köszönhetően csupán a mennyezeti lámpa
sárgás fénye világítja be a szobát, aminek a közepén egy aránytalanul
apró asztal álldogál. Jól tudom, ezeken a helyeken nem viszik túlzásba
vendégvárást, de azért ennyire beleszarni?! Az asztalon csupán egy
kancsó áporodott csapvíz, mellette három pohár. Végiglesek a
szobában lévőkön. Látom, hogy az asztal egyik oldalán szorosan
egymás mellett ül két alak. Bozoky András és a jobbján Lőrincz K.
Dénes rendőrnyomozó. Az előbbi egy tősgyökeres pesti, míg a
másikuk debreceni származású kopó. És ott ül ő is, háttal az ajtónak.
Érzem, ahogy egy szempillantás alatt lever a víz, és megszédülök. A
hátam közepére sem kívánom ezt a percet. Egy pillanatra meg is
torpanok az ajtóban, majd biztatnak a többiek, hogy jöjjek be a
szobába, kezdjük el végre. Lóri zárja mögöttem az ajtót, majd az egyik
statívra rögzített kamerához lép.
- Most be fogom kapcsolni a rögzítőt - felém les, mire Lőrincz

rávágja, hogy az övék már forog, és reméli, nem merül le. Felnevetnek.
Mármint a kopók, jókedvük van most is.
Basszák meg! Lóri és én közrefogjuk a kopókat az asztal két
oldalán. Lóri balról én meg jobbról ülök az asztalvégre. Ő pedig
egyedül ül továbbra is, megbilincselt kézzel. Rémisztő számomra az
elgondolás, hogy úgy üljük körbe ezt a kurva asztalt, mintha csak egy
baráti vacsorát töltenénk el.
- Szükség van erre? - kérdőn les mindenkire Lóri, majd az asztalhoz
bilincselt kézpárra.
- Részemről nem szükséges, nem hiszem, hogy egy ilyen gyönyörű

teremtés bárkiben is kárt szeretne tenni - közli Lőrincz, Bozoky pedig

unottan vonja meg a vállát.
- Endre? - fordul felém Lóri.

- Bánom is én, csak kezdjük el végre! - hátradőlök a székemben,

miközben arra a személyre nézek, akire legkevésbé sem akartam eddig.
- Szuper! - vágja rá Lóri, majd átadja a szót a nyomozók egyikének.

Bozoky veszi a lapot, és neki is kezd egy laza felvezetésnek, miközben

kikulcsolja a kincstári karperecet. Bemutatkozik, majd bemutatja a
mellette ülő kollégáját, és egy szúrós megjegyzést tesz.
- Vele már ugye találkozott korábban a kisasszony - majd hozzáteszi,

hogy nem kell a továbbiakban semmi feszengés, tekintse a mostani

társalgást egy baráti csevejnek. Aztán Lórira pillant, és elmondja, hogy
ez a Lóri, aki a Miniszterelnökséget képviseli. Aztán egy újabb szúrós
megjegyzés esik ki a száján, miszerint a gyanúsított és én már jól
ismerjük egymást.
- Most, hogy mindenki ismer mindenkit, már van okunk bejelölni
egymást Facebookon, vagy akár...
- Akár bele is vághatnánk... - lopja el a szót Lóri, mire szinte

egyszerre vágják rá a kopók:

- Akár! - Bozoky visszaül a székébe, és Lőrincz úgy kezd rá, mintha
csak egy vizsgabizottság elnöke lenne.
- Jut eszembe, biztosan nem szeretne ügyvédet, és jogi segítség
nélkül szándékozik részt venni a kihallgatáson? - kérdezi.
- Segíts magadon, és Isten is megsegít... Nincs rá szükségem. Jogász
vagyok - érkezik a válasz.
- Értem - bólint Lóri, majd ő teszi fel a következő kérdést. - Neve?
- Mintha nem tudnák. - Lőrincz nagyot sóhajt. Talán érzi, hogy nem
lesz sétagalopp ez a beszélgetés.
- Ne csinálja ezt! Ne hozza magát még nehezebb helyzetbe... -
figyelmezteti Lóri, türelmetlenül várva a folytatást.
- Kérlek... - csúszik ki a számon, de hogy minek, azt magam sem

tudom.
Bozoky feláll a székéből, és megtámaszkodik az asztal szélén.
- Ha úgy érzi, hogy nehéz helyzetben van, elárulom, téved! Ha

megnehezíti a munkánk, akkor lesz igazán nehéz helyzetben. Ha nem

működik együtt velünk, nem tudunk segíteni.
- Miért, maguk nehéz helyzetben vannak? Négy erős férfi egy nő
ellen? Ez ám a csapatmunka.
- Mi csak a munkánkat végezzük...
- Miért nem tudtál kiszállni? - magamhoz ragadva a szót ismét
belekotyogok a kihallgatásba.
- Kiszállni? Miből? Ez nem egy kurva távolsági busz... De hidd el,
nem akartam rosszat... - felsóhajt. Engem néz. Talán most nem is
hazudik. Egymást nézzük kitartóan, miközben Bozoky hangját hallom,
amint magyarázza, hogy „ha majd vége lesz, arra fognak emlékezni,
amit tettél, nem arra, amit meg akartál tenni". Már mind rá figyelünk.
- Szépgondolat! - biccent elismerően Lóri.
- Jodi Lynn Picoultnak köszönd. A feleségem olvassa - közli
Bozoky, és újra a gyanúsítottat fürkészi tekintetével.
- Reméljük, ez nem igaz, és a szándék is számít majd egyeseknek - ő
csak mereven maga elé lesve válaszol. - Remélem, Picoult szavára is
csak annyit adhatunk, mint a tiedre, azaz semmit!
 - Kérem, ne személyeskedjünk, Endre is csak a munkáját végezte,
térjünk vissza az eredeti tárgyhoz, ha kérhetem - vesz védelmébe
Lóri.
- Bocsi, ilyen a természetem...

- Nem értem, hogyan lehetsz ennyire higgadt, a francba is! Ilyen

helyzetben... - újra elragadom a szót, miközben azon kapom magam,
hogy ő és én a többiek feje felett beszélgetünk.
- Ha igazán tudni akarod, elfáradtam. Nem láttam más kiutat...
- Elég lesz! - emeli fel a hangját Bozoky. - Kezdjük elölről. Kérem,

válaszoljon a kérdéseinkre és...

- Mi és?
- ...és ne kérdezzen vissza. Itt és most csak mi kérdezhetünk.

Megértette? - gurul méregbe Bozoky, amire engedelmes, helyeslő

válaszra számítok. - Neve? - teszi fel a kérdést már másodjára, de nem
érkezik rá felelet. Látszik rajta, hogy nyomorultul érzi magát.
- Ne csináld ezt, kérlek... Csak válaszolj, semmi több... - ismét

közbeszólok, de csak egy néma bólintás a reakció rá.

- Hogyan került kapcsolatba Váczi Endrével? - Ismét hallgatás a
válasz.
- Akkor szótagolok, hátha úgy jobban felfogja. Kérem, válaszoljon.
Hon-nét... is-me-ri... Vá-czi... End-rét...? - kapcsolódik be Lőrincz.
- Az újságokból, az internetről és az ágyamból - hirtelen érkezik a

felelet. Látom a többieken, hogy szinte ledermednek, én pedig

elkezdek azon töprengeni, vajon mit válaszolnék, ha engem
kérdeznének. Talán én sem tudnék egyértelmű választ adni, de arra
emlékszem, és így utólag biztosan tudom, július harmadikáról
negyedikére virradóan volt, amikor hosszú idő után kilépett a bitek és
bájtok árnyékából, és kézzelfogható valósággá vált számomra a
létezése, és nem mondhattam többé, hogy ő is csak egy holdkóros
bolond az interneten.
 1. FEJEZET
Düh
Július 3.

Kinga
Éreztem, hogy a harag ereje visz előre lépteim közben. Dühből,
erőből futottam körbe-körbe a tóparton. Azért költöztünk Endrével a
külvárosba, mert úgy gondoltuk, itt nyugodt, csöndes életünk lehet.
Endrének kellett a csönd a munkájához, hogy azokat a hülye könyveit
írogassa. Nekem meg jó volt bárhol, ahol ő volt, csak nyugalom
legyen. Igazából mindig is erre vágytam: nyugalomra. Ezért is jöttem
össze egy íróval. Azt gondoltam, azok olyan békés alakok, és a
legdurvább kálváriánk csupán az lehet majd, hogy lejár az office365
előfizetése, esetleg véletlenségből leönti kávéval a laptopját. Már
három éve járunk, azt mondta múltkor vacsora közben, hogy elvesz. El
fog, ha befejezi az új regényét.
Futás közben éppen hogy átszökkentem az aszfalton sebként
tátongó, jókora repedés felett, amit egy fa szabad utat kereső gyökere
okozott. Úgy tűnt, még ez a fa is jobban érti, mit jelent a „törd át a
korlátjaidat" csontig lerágott szentencia. Nekem nem ment, még
nagyon nem. Szépen lassan úgy szétfeszítette az aszfaltot, ahogy a düh
engem. Mélyről és erővel. Ő legalább tett azért, hogy jobb legyen neki.
Szeretem Endrét - egyre csak hajtogattam magamban. Anyám szerint
egy jó kapcsolat alapja, hogy szeretni kell a párunkat. Nem elég egy-
egy tulajdonságát. Az egészet kell szeretni úgy, ahogy van, és én
szeretem is őt. Igaz, a tomboló érzelmek már egy ideje kimúltak a
részemről. Alig két hónapja megcsalt, bevallotta. Legalább gerince
volt, ha már esze nem. Állítása szerint nem volt semmi komoly, csak
egy csók, és nem is ő kezdeményezett, hanem az a kis kurva
gyakornok csaj, a Bokor Alexandra a tévénél. Az irodalmi műsor
felvételi szünetében környékezte meg. Aztán egy óvatlan percben a
sminkszobában bedobta magát az a ribanc. Endre elmondása alapján
meg csak állt ott, mint egy fasz. Méghozzá jó nagy fasz. Na persze. Az
igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szerintem csak azért mondta el,
mert rájuk nyitott Viki, a szerkesztő, és félő volt, hogy így vagy úgy,
de eljut hozzám az infó.
A napokban egyre többször gondolok arra, hogy el kéne hagynom
őt. Sőt a barátnőim már rég megmondták, hogy messze el kellett volna
kerülnöm, hiszen jól tudta mindenki, milyen ember. Hiú és a
végtelenségig önző. Egy író. A kapcsolatunk elején még volt benne
valami vonzó és megfoghatatlan számomra. Sejtelmes, vad és
kiszámíthatatlan volt. Az első találkozásunkkor beleszerettem.
Ahogyan egykoron rám nézett azokkal a nagy barna szemeivel...
Hangyányit hunyorgott, mintha csak valami huncutságra készülne,
akárcsak egy kisgyerek. Döglöttem érte, és ő ezt tudta is. Szerettem,
ahogyan nevetett, amilyen szenvedélyesen érvelt és mesélte a
történeteit, és amikor hajnalban munkán kaptam, és érdeklődtem, mit ír
épp ekkora lendülettel, mire ő csak azt hajtogatta irodalmi James
Bondként, hogy erről nem beszélhet, mert „bizalmas" munka.
Endrének sok bizalmas munkája volt, beszédeket is írt, igaz, ezt nem
verte nagydobra. De a legjobban azt szerettem, ahogy ölelt és ahogyan
szexelt. Testalkatra nem éppen egy tipikus író, inkább hasonlított egy
focistára, csak több esze volt. Megvesztem az érzésért, amikor betakart
a testével és széles hátába kapaszkodhattam. Minden alkalommal
elismerően állapítottam meg magamban, hogy megtette a hatását az a
sokévnyi edzés. Minden reggel nyolckor elment edzeni, ez olyan szent
dolog volt nála, mint a napi tucatnyi kávé. Szóval imádtam Endrét,
ahogyan az kis kurva Alexandra is, aki az incidens után sem hagyott
fel azzal, hogy becserkéssze magának „a sztárt". Így hívta Endrét
négyszemközt. Ezt egyszer egy SMS-ében olvastam. Gondolom, ez
legalább úgy polírozta a lelkét, mintha a pöcsét dörzsölte volna
fényesre. Akkor kezdtem el futni, amikor rájöttem, hogy Alexandra és
Endre közt a mai napig lehet még valami. De lehet, hogy ez az én
paranoiám, mert a mai napig nem tudom, mi az, ami köztük van, és azt
sem tudom, mit szerethet benne Endre. A testét? Nem, azt biztosan
nem, hiszen semmi nőies nincs rajta; még inkább lány, mint nő. Olyan,
mint minden korai huszonéves: kívül szép, de belül már igencsak
rohadt, aztán ahogy eléri a harmincat, igazi tepsiseggű lesz. A múlt
este megnéztem annak a kis kurvának a Facebookját és az Instáját is.
Ráértem otthon, és még vörösbor is volt. Endre meg persze az
ablakban, forgatott. Ahogy csekkoltam Alexandra fotóit, biztos voltam
benne, hogy a csaj egy két lábon járó nemibetegség-lexikon. Ennyi
partit meg fesztivált... A barátnőm, Nóri szerint már az is megnyugtató,
hogy Endre nem hozott haza még semmit. De az is lehet, hogy most
egy orvosi könyvet akar írni, és alanynak pont tökéletes az a kis
riherongy.
A címe, mondjuk, lehetne: A kiütéstől a folyásig huszonévesen. A
futással próbálom elterelni a gondolataimat és meggyőzni magam,
hogy bízzak Endrében. Egyébként Alexandra is fut, ha éppen nem
kapcsolatban lévő pasik után, akkor ő is itt a tóparton, ahogyan
mindenki a városban. Én még csak egy éve futok, de már most
formásabb vagyok, mint az a trampli valaha is lehet. Mindennap itt
cirkálok a Mély-tónál, ahogyan Alexandra is. Látom sokszor, hogy
lassít, és előveszi a mellénye zsebéből a telefonját. Pötyög rajta
valamit. Talán pont akkor ír Endrének, vagy éppen Alexandrát keresi
Endre, hogy ugorjon be a vágóba egy gyors menetre. Hánynom kell a
gondolattól is, ha ez így van... Mikor látom, hogy SMS-ezik, olykor
mögé sprintelek, sőt van, hogy le is futom. Ahogy egyszerre lépünk és
vesszük a levegőt, fej fej mellett haladunk, és tudom, hogy felismer.
Tudja, ki vagyok, de azt nem, hogy én is ismerem őt. Mikor beérem,
eljátszom a gondolattal, hogy senki sem lát. Hirtelen meglököm.
Egyenesen a víz felé. Gondosan ügyelek arra, hogy a part kövezett
szegélyének essen. Beverje azt a hülye fejét, onnét pedig tátott szájjal a
vízbe forduljon. Az úgy is megy neki, a szájának a nagyra tátása.
Riszálja magát a halaknak az a kis kurva! Egyébként nem tudom, mit
eszik ezen a luvnyán Endre. Olyan lapos az a csaj, mint egy ötéves. Én
jobb vagyok, sokkal jobb. Ezt a barátnőim is megmondták már nekem
százszor! Aggaszt, hogy a napokban Endre egyre feszültebb, alig lehet
vele normálisan beszélni. Sokszor össze is vesztünk. Van, hogy már be
sem jön a hálószobába, és reggel a kanapén találok rá. Érzem, hogy
titkol valamit. Néhány napja felébredtem arra, hogy nincs mellettem.
Éjjel kettő óra volt. A nappali kanapéján terült el, igencsak nyakatekert
pózban. Mélyen aludt, és ahogyan elnéztem a dohányzóasztalon
szellőztetett whiskysüveget, még elő volt írva neki jó néhány óra alvás.
Némán álltam és néztem, próbáltam megérteni, mi is történik köztük.
Betakartam egy pléddel, és akkor megláttam a kanapé karfáján az
iPadjét. Engedve a kíváncsiságomnak, feloldottam a készüléket.
Tudtam a jelkódját. Nem titkolta előttem sosem, és nem is változtatta
meg. Sokszor ebbe a ténybe kapaszkodtam, hogy ha más nem is, ez
legalább biztató jel volt. Hamarosan a rajongói oldala üzenetei közt
találtam magam. Tucatjával voltak ott levelek, de már vagy két hete
nem nyitotta meg őket. Olvasatlanul várakoztak ott, egyet leszámítva.
Míg a bejövő fiókot bogarásztam, egy újabb üzenet érkezett. Annak a
levelezésnek az ablaka váltott olvasatlanná, ami eddig egyedül olvasott
volt. Úgy tűnt, elemében volt ilyen későn is az üzenet írója, mert újabb
üzenetértesítés érkezett tőle. A profilkép helyén csak a nagy szürkeség
tátongott, a névként pedig csak annyi volt látható: P. Dóra. Úgy
döntöttem, megnézem, ki ez a P. Dóra. Biztos voltam abban, hogy ez
egy álprofil, és abban is, hogy az a kis kurva Alexandra bújt inkognitó
mögé, és ezt Endre is jól tudja. Bizonyára most, hogy túlpörgött az
éjjeli buliban az a kis lotyó, levezetésként jól jönne neki valami a lába
közé. Megvagy, te kurva! - gondoltam magamban. Megnyitottam az
üzenetet, miközben átfutott az agyamon, hogy Endrét nem betakarni
kellett volna a takaróval, hanem inkább megfojtanom. Alig egy
szempillantás alatt már az üzenetben voltam. Láttam, hogy egy képet
küldött a lábairól, és azt kérdezte, hogy tetszik-e neki. Hülye kis
ribanc! - némán forrtam a dühtől. Belegörgettem a beszélgetésbe.
Endre nem sokkal korábban azt írta neki: „Látni akarlak."
 2. FEJEZET
Játék
Július 4.

Endre
Úgy zúgott a fejem reggel, mintha egész éjjel egy rezesbanda húzta
volna benne szüntelen a talpalávalót. Lassan felültem a kanapén, és
próbáltam összerakni az emlékfoszlányokat. Éreztem, hogy tegnap
többet ittam a kelleténél. Erre nem a fejfájásból jöttem rá, hanem a
saját szagomból kiindulva, mert úgy bűzlöttem a piától, mint egy
sertéstelep. Tegnap is nagyon összevesztünk Kingával, de igazából ez
már nem is számított igazán. Fel voltam készülve a menetrend szerinti
vitára. Kinga minden este azzal stresszelt és fárasztott, hogy szerinte
én nem is szeretem őt igazán, én pedig azzal vágtam vissza, hogy ez
csupán megint egy tipikus női hülyeség, és egyébként ne nézze ennyit
a Szex és New Yorkot. Faképnél hagyott, és bezárkózott a fürdőbe, én
pedig a nappali kanapéja felé vettem az irányt. Sokszor hallottam már
a fürdő ajtaján túlról, ahogy odabent zokog, vagy éppen az
édesanyjának, Zsuzsának panaszkodik telefonon, hogy már megint
mekkora seggfej vagyok. Sosem tudtam biztosra, mint mondhatott neki
ilyenkor Zsuzsa, de talán azt, hogy egye meg, amit főzött. Ironikus
lehetett ezt hallania Kingának, hiszen sosem főzött. De a lényeg az
volt, hogy rendszerint megnyugodott a lánya néhány perc után, aztán
bevonult a hálószobába. Én pedig kint rekedtem a kanapén, a
nyugodtság szigetén. Belátom, csak én tehetek arról, hogy a
kapcsoltunk a kezdeti idilli képből odáig jutott, hogy sokszor csak
némán álltunk egymás mellett a konyhában. Én a kávéfőzővel
szemeztem, és imádkoztam, hogy gyorsan lefőjön a lötty, hogy ne
kelljen tovább ott állnom, mert a végén még megkérdez... Bármiről.
Nekem pedig válaszolnom kell. Kinga pedig lassan iszogatta a frissen
facsart narancsléjét, miközben a poharat úgy szorongatta a markában
hosszú percekig, mintha egy forró teásbögre lenne. Két napja reggel is
így volt. A konyhában.
- Már nem szeretsz! - döfött hátba hangjával, az esti veszekedés

utáni első mondatával.

- Ez baromság - vágtam rá kezemben egy bögre kávéval.
- Nem az! - kontrázott, és beleszürcsölt a dzsúszba.

- Akkor nem az, ha te mondod! - hagytam rá, de kár volt. Ez volt

csak az igazi olaj a tűzre. Szerinte ott, akkor beismertem, szerintem
meg csak ráhagytam a dolgokat. A konyhapulton heverő telefonom
csörgése mentett meg a vita elfajulásától. Legalábbis elsőre ezt hittem.
A kijelzőre lestem. Ő is. Egy budapesti szám volt.
- Ki az? - kérdezte, és láttam, hogy már előre forr a dühtől.
- Nem tudom - hazudtam, és rámarkoltam a telefonra. - Egyébként is

mennem kell - közöltem, a telefon meg elhallgatott. Nem volt túl

kitartó a hívó. Nem sokkal később egy értesítés villant fel a telefonom
képernyőjén. Üzenetem érkezett a Facebookon. Felsuhintottam a
telefon képernyőjén, és megláttam a profilkép nélküli üzenetet írót. Ő
az! - görcsbe rándult gyomorral ismertem fel. Villámgyorsan vettem a
cuccaim, és megindultam kifelé a házból a kocsibeállóhoz. Az ajtóból
még hallottam, hogy Kinga utánam kiált.
- Ha megtudom, hogy az a kis kurva az, vége mindennek! -
Szerintem csak az a szomszéd nem hallotta meg Kinga szenvedélyes
reggeli búcsúját, amelyik nem akarta.
- Szerintem fussál egyet, attól megnyugszol! - közöltem, és azzal a
lendülettel beültem a kocsiba. Fogalmam sem volt, meddig fogja még
ezt bírni Kinga. Nem tudtam, hogy én meddig fogom. A telefonom
újra csengett. Már most utáltam a napot. Az utolsó előtti pillanatban
fogadtam a hívást az autó kihangosítóján keresztül.
- Azt hittem már, sosem veszed fel! Egyébként remélem, jókor... -

érkezett rögvest a leszúrás a telefonba. A vonal túlvégéről szóló kedves

női hang normál esetben kimondottan nyugtató lett volna. De most
leginkább idegesítő volt. Ezt talán pont annak köszönhettem, hogy egy
perpatvar közepén hívott.
- Nem tudtam felvenni, elnézést - válaszoltam kimérten, és a

behajtóról rákanyarodtam a főútra. Sodródtam a reggeli forgalommal.

Szebb reggelt is el tudtam volna képzelni.
-Nők, mi? - érdeklődött némi kacérsággal a hangjában. Mondom,
normál esetben igazi cukiságbomba lett volna. De kurvára nem voltam
most vevő rá. A hívót egyébként Szűcs Csengének hívták. Rendes nő
volt, olvasóm. Igyekeztem a legtöbbekkel, de legalábbis a leglelkesebb
olvasóimmal személyes kapcsolatot tartani. Így voltam Csengével is,
igaz, még sosem tudtunk találkozni egyetlen rendezvényen sem, mert
nagyon elfoglalt. Mindig megígérte, hogy eljön a vacak bemutatókra,
végül sosem érkezett meg. Biztosan remek férfi volt előző életében.
Sokat dolgozott, méghozzá a Miniszterelnökségen, de többet nem árult
el. Nem árulhatott el, a többiről hallgatott, mint a sír. Csenge egy ideje
nagy erőkkel ügyködött, hogy egy különleges megbízást én kapjak
meg. Ez jót tett volna az egómnak, na meg a pénztárcámnak is, azok
után meg pláne, hogy megesküdött, én erre a munkára születtem.
Egyébként cserfes és jó kedélyű nő volt, ami a leveleiből többször is
kitűnt. Mikor telefonon beszéltünk, gyakran azon kaptuk magunkat,
hogy már rég nem is a munkáról beszélünk, hanem politikáról,
párkapcsolatokról és a világ csupa érdektelen, ámde nagynak tűnő
dolgairól, csupa olyanról, amikről kellemesen el lehet cseverészni két
olyan embernek, akiknek valójában rohadtul nincs közös témájuk.
- Egy kis gond volt otthon abból, hogy nem vittem le a szemetet -

próbáltam oldani a döcögős kezdetet, de elsősorban a saját nyugalmam

érdekében.
- Éppen most készítjük elő bent a jogászokkal a megbízási

szerződésed - váltott hivatalos hangnemre Csenge, és nem sokon

múlott, hogy kicsússzon a számon, hogy ennyi idő után már itt az
ideje, hogy végre történjen valami. Már több hete tili-toliztunk a
semmin.
- És én miben tudok segíteni? - kérdeztem továbbra is távolságtartón.

-Szükségünk lenne majd néhány személyes adatodra, de ezekért

majd keres a titkárnőm - a tárgyra térve már némi feszültséggel a
hangjában közölte. - Hamarosan jelentkeznek tőlünk, kérlek, próbálj
meg a lehető legrövidebb időn belül reagálni majd a megkeresésre, ne
úgy, mint most! Lesz most egy megbeszélésem, majd később
beszélünk - búcsúzott, és bontotta a vonalat.
Lassan araszoltam a forgalommal. Elérve Budapest határát, újra
megcsörrent a telefon. Most Tamás hívott. Sosem örültem még ennyire
a hívásának.
- Valami nem stimmel... - tért egyből a lényegre. Tamás régi jó
barátom volt. Miskolci srác. Alacsony, gyerekforma. A magasságával
pedig fordítottan volt arányos a szőrössége. Mondjuk, csak a képéről
tudok nyilatkozni. Egyszer, amikor bekarmoltam, ewoknak csúfoltam.
Berágott. Egy hétig nem is beszéltünk. Szerintem jó és találó vicc volt,
emellett a mai napig kiállók, ha kell. Egyébként húsz éve ismerem, és
már hét éve dolgozom vele. Anno, amikor a fejembe vettem, hogy
rock-sztárság helyett a körmölést választom, nem tudtam, hogy merre
is induljak. Tamás világéletében könyvekkel foglalkozott. Vagy
pakolta, vagy eladta, olykor pedig előadásokon méltatta őket. Így adott
volt, hogy közösen kezdjünk valamit az írásaimmal. Bírtuk egymást,
elkezdtünk dolgozni. A szisztémánk egyszerű volt. Ő megígért
mindent a kiadónak, rajtam pedig bevasalta az ígéreteit. Ő boldog volt,
én meg szarrá mentem rendszerint. De egész jól megvoltunk így.
- Százszor mondtam, hogy óvatosan hajnalban a gyrosszal! -

mondtam, miközben kihúzódtam a szélső sávba.

- Nem hiszem, hogy ilyen vicces kedvedben leszel, ha megtudod,

mit csinált most ez a flúgos liba! - Még mielőtt bármit is mondhattam

volna, akár csak annyit, hogy nem érdekel, már rá is kezdett. Mondjuk,
tudta, hogy érdekel. - Most írt néhány olvasód, hogy hajnalban valami
nő írt nekik levelet Facebookon - kezdte, és elmondta, hogy az
üzenetben egy ismeretlen nő azt kérdezte többüktől, hogy lefeküdtek-e
velem. Vagy egyáltalán gondoltak-e már rá, és milyen kapcsolatban
vagyunk. Aki nem válaszolt, az olcsón megúszta azzal, hogy
telekommentelték az üzenőfalát azzal, hogy „kurva". Aki válaszolt és a
védelmébe vett engem, az rosszabbul járt. A profilképeiket mindenféle
szennyoldalra töltötték azzal szöveggel: „ez a ribanc is az ő faszát
szopja". - Mikor állítod már le? Ennek a fele sem tréfa! Kurvára nem
vicces! Ebbe bele tudsz bukni, Endre! Fogd fel! - magyarázta Tamás
ingerülten, és emlékeztetett többek közt a múlt heti incidensre, mikor
is egy meleg társkeresőn leltek rá a képemre.
- Leszedetted, nem? - kérdeztem vissza.
- Le. De nem volt kis munka! - vágta rá, és máris a következő esetet
firtatta, amikor egy kommentcunamival kínálta meg valaki az
internetes portálokon a képeimet. - Mikor beszéltél vele utoljára?
- Az imént írt - közöltem -, de még nem válaszoltam neki.
- Kinga tud már róla?

- Nem, még csak az kéne. Így is elég labilis. Biztos ráparázna a

dologra - hárítottam, mire Tamás hozzáfűzte, hogy szerinte okkal, és
azt tudakolta, mikor akarom beavatni Kingát. Szívem szerint
elmondtam volna neki mindent, de a józan ész mást diktált. Az
Alexával történt kis afférom óta tudtam, hogy rögvest és joggal olyan
kérdések merülnének fel, hogy hogyan tudtam kapcsolatba kerülni egy
ilyen alakkal. Aztán Tamás azt kérdezte, hogy mit szól Kinga ezekhez
az internetes karaktergyilkosságokhoz. Elmondtam neki, hogy amikor
egy-egy kellemetlen esetre rákérdezett, mindig azzal vágtam ki
magam, hogy mostanában a bolondoknak a kényszerzubbony helyett
az internetet írják fel, és azok rendszerint túladagolják azt, ezért is
bolondok.
- Kíváncsi vagyok, mit lép most! - sóhajtott Tamás.
- Arra én is!
 3. FEJEZET
Az üldöző
Július 3.

Alexa
Most is itt van a nyomomban. Nem látom, de érzem, hogy követ.
Kezdek tőle félni. Kinga olykor a semmiből toppan elő a tóparton, és
beér. Sokszor úgy érzem magam, mint egy vad, akit egy gordon szetter
hajt a vesztébe. És csak futok és futok egyre kijjebb, míg csak jön a
mindent eldöntő dörrenés, és leterít. Előbb a vadász lövése, majd a
szetter. Ha gyorsítok, gyorsít. Ha lassítok, lemarad. Kezd az idegeimre
menni ez a Kinga. Most gyorsítottam a tempón. A pulzusmérő órámra
néztem, már jó ideje száznegyvenet vert a szívem. Éreztem, ha nem az
őrült tempó, akkor ez a spiné csinál ki. Újfent hátralestem a vállam
felett, és megláttam őt a kanyarban. Csupán kétszáz méterre volt
lemaradva, és vészesen közeledett. A futómellényem zsebében
kezdtem kotorászni, a telefonomat kutattam. Beszélni akartam
Endrével, hogy állítsa le a nőjét, mert ha neki nem megy, én fogom, de
annak fix, hogy rossz vége lesz, mert onnantól nem csak
mellplasztikára lesz szüksége ennek az idióta Kingának. Hosszan
csöngött ki a telefon, de hiába. Endre nem vette fel. Bár így utólag
belegondolva nem is nagy gond, hiszen úgy lihegtem volna a
telefonba, mint szűzlány a gólyatáborban, és igazából semmit sem
értett volna abból, amit mondok. Inkább egy üzenetet írtam neki:
„Megint a nyomomban az az idióta csajod! Csinálj valamit, pls!"
 Az üzenet gyorsan el is ment. Láttam, hogy Endre elolvasta, de
válaszolni cseszett. Tipikus. Ha neked kell, felszívódik, ha neki
kellesz, jelentkezik. Alig egy pillanat múlva, hogy befejeztem az
üzenet írását, be is ért Kinga. Nem előzött meg, nem akart. Felvette a
tempómat. Bevallom őszintén, elsőre jó ötletnek tűnt, hogy
kiugrasztom a néma hadviselés kényelméből ezt a bolond nőt. A
telefonom még a kezemben volt, hívást színleltem. Orgazmus után ez
volt a második dolog, amit a legjobban tudtam színlelni. Úgy tettem,
mintha Endrével beszélnék, de gondosan ügyeltem arra, nehogy
kiejtsem a nevét. Kételyek közt akartam hagyni ezt a hibbant libát,
mert jól tudtam, anyámtól megtanultam, hogy a kétely a lélek
legnagyobb és legpusztítóbb ellensége. Apám is évekig tartotta
kételyben anyámat, míg végül kiderült, hogy megcsalja. Ami a
legszebb, hogy egy közel velem egyidős fiatal kurvával tette mindezt.
Egyszer egy veszekedésünk közben megkérdeztem, milyen érzés, hogy
a lányát kúrja? Nem tudtam meg a választ, csupán azt, hogy az apám
tenyere be tudja borítani az arcom jobbját. Azóta nem beszéltünk.
Ennek már hat éve. Végül azzal a mondattal zártam a kamufon-
beszélgetést, amivel tudtam, dárdaként döfök a mögöttem futó Kinga
szívébe.
- Én is szeretlek. - Kisvártatva bontottam a nem létező vonalat,
miután a tőlem telhető legnagyobb odafigyeléssel nyomatékosítottam
az „is"-t a búcsúmban. Erre Kinga őrült módjára elsodort. Esze ágában
sem volt kikerülni. A válla a vállamhoz ért, és olyan erővel lökött meg,
amire nem számítottam. Elvesztettem az egyensúlyom, és kiesett a
mobil a kezemből. Berepedt a kijelzője. Kinga meg sem állt, hasított
tovább.
- Picsa! - hördültem utána, mire ő távolodóban magasba emelte a
kezét, és csak annyit mutatott, hogy kapjam be!
-Be is fogom, hallod, be is fogom! - kiáltottam, mire megállt és
megfordult. Engem nézett a távolból.
Hallottam, ahogy a parton lézengők és futók közt némi zúgolódást
ébresztett ez az arrogáns muff. Rendesek voltak az emberek, segítettek.
Mondtam, hogy nem is értem, miért csinálta ezt ez a nő, biztos egy
idióta, hiszen nem is ismerem. Kinga röviddel ezután felszívódott, én
meg hazakocogtam.
Időközben persze írt még Endre is. Persze csak annyit, hogy most
nem tud beszélni. Hát veled is ki vagyok a vízből - gondoltam, és
akkor és ott megfogadtam magamban, hogy megkeserítem ezeknek az
életét.
 4. FEJEZET
Atya-Úr-lsten!
Július 4.

Endre
Nem sokkal később már a könyvkiadóm irodájában voltam. Időben
érkeztem, de várnom kellett. A megszokott kényelmes fotelben
üldögéltem a váróban. Még mindig a hívása hatása alatt voltam.
Tudtam, hogy vissza fog hívni, és azt is tudtam, hogy Kingával még
közel sem játszottam le a reggeli meccsemet. Már előre sejtettem, hogy
mi vár otthon. Ekkor megberrent a telefonom. Alexa írt. Fasza. Már
tudtam, mi vár otthon. Gyorsan leráztam, nem akartam belemenni
fölös társalgásba. Most nem tudtam erre koncentrálni. Próbáltam
kizárni a gondokat. A tündéri kis Vilma, a recepciós még mindig nem
szólt, hogy bemehetek az Atya, Úr és Isten becenevű triumvirátushoz.
Ez a kis kompánia volt a Korona Kiadó vezetősége. Csak én becéztem
így őket. Bírták, gondolom, jót tett az egójuknak, és talán részben
ennek volt köszönhető, hogy egészen jó szerződést kaptam tőlük.
Attila, Ubul és István egyébként rendesek voltak, de számítók. Igazi
üzletemberek. Minden mosolyuk súlyos ki nem mondott elvárásokat
leplezett. A falon lógó órára lestem. Tamás késett. Mindig ez volt.
Egyszer csak odalépett hozzám Vilma, és szólt, hogy várnak a srácok.
Most a bejárati ajtó felé pillantottam, hátha filmbe illő módon, az
utolsó másodpercben lép be rajta Tamás. Nem így történt, nem is
voltunk filmben. Egyet koppintottam a tárgyaló ajtaján, és a jól
megszokott módon indítottam.
- Atya, Úr, Isten! Ti itt vagytok? - nevettem belépve a szobába.
Rendszerint ők is nevettek, ezúttal azonban ez elmaradt. A máskor
barátságos légkör most fagyosabb volt, mint egy hűtőház. - Miért
hívtatok be SOS, valami gond van?
- Beszélnünk kell, Endre - kezdte Attila.

- Miről? - faggattam őket, és döbbent figyelemmel ereszkedtem le a

szobában lévő egyetlen üres székbe. Én is, ahogy sokak, a „beszélnünk
kell" mondatot nehezen dolgoztam fel, függetlenül attól, hogy a párom
vagy éppen a munkaadóm ejtette ki a száján. A kétszavas
megsemmisítő mondat mindig minden körülmények közt betalált egy
beszélgetésben. István papírokat csúsztatott elém az asztalon.
- Mi ez? Felmondjátok a szerződésem? - kérdeztem.

-Még az is megeshet, de hidd el, nem szívesen! - válaszolt Attila,

kerülve a tekintetem.
- Mi a franc folyik itt, srácok? - keltem ki magamból, mire István
elmondta, hogy az előttem heverő paksaméta egy levél, amit tegnap
éjjel hozott egy futár.
- A küldemény soraiban egy nő számol be arról, hogy többször is
lefeküdt veled, erőszakoskodtál vele, majd magára ismert az előző
regényedben a főhősnő személyében. Ezzel pedig megsértetted a
személyiségi jogait, és több atrocitás is érte emiatt.
- Hazudik, biztos nem volt ilyen... - sápadtam el. - Tudjátok jól,
hogy igazából mindenkire ráillik a karakter leírása, aki egy-hetven
magas, szőke és a közepesnél valamivel jobban néz ki, vagy legalább
annak gondolja magát - védekeztem lapozva a sorokat. - Mi a neve?
- Azt nem tudjuk! Nincs se feladó, se aláírás, elérhetőség... - vette át
a kezemből a levelet Ubul.
- És mit akar? - kérdeztem azon tűnődve, ki lehet az, aki ennyire fel
tudta magát húzni a regényemen.
- Gondolom, kártalanítást, ellenkező esetben jogi lépéseket fog tenni.

Ez a bevett forgatókönyv, ugyebár.

- Biztosan valami bolond - mondtam, és éreztem, hogy ez a nap már

rosszabb nem is lehetne, ahogyan azt is, hogy van még valami, amit
nem mondtak el a srácok. - Én nem venném komolyan.
- Ezt mi sem annyira.., - vágta rá Attila, mire mindannyian szinte

egyszerre rám néztek. Aztán Attila folytatta. Egy kis döbbenetet és

zavarodottságot éreztem a hangjában. Olyan óvatosan kezdett bele,
hogy a száját elhagyó szavak súlyát szinte érezni lehetett. Valahogy
úgy érezhettük magunk ott, akkor, mint amikor megtartják otthon az
első kéretlen szexuális felvilágosítást, elkésve. Elmondta, még mielőtt
bejöttem volna a tárgyalóba, egy érdekes telefonhívásban volt része,
méghozzá a privát telefonján. A hívás magánszámról érkezett. Egy
ismeretlen női hang szólt a telefonba, aki habozás nélkül azt közölte,
hogy szexuálisan aberrált, sőt pedofil vagyok, és ha kell, ezt
bizonyítani is tudja. Aztán lecsapta a telefont. A beszámolóra csak
annyit tudtam mondani elsőre:
- Ő az! Ide is elért. - Éreztem, hogy egyre hangosabban zúg a fejem.
Szédültem. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, menten
felrobban. A velem szemben ülő Atya-Úr-Isten pedig torz alakokat
öltöttek. Nem tudtam, mi lenne a helyénvaló reakció. Hiszen a
hallgatás beismerés is lehet, az indulat pedig gyanút hozhat magával.
Csupán abban voltam biztos, hogy a szobában ülő négy személyből
csupán egy, aki száz százalékig biztos abban, hogy feddhetetlen
vagyok. Az az egy pedig én magam voltam.
 - Ellentmondást nem tűrve azt követelte, hogy bontsuk fel a
szerződésed, és hívjuk vissza a könyveidet. Ellenkező esetben
garantálja a kiadó csődjét.
- Erre ti? - kérdeztem.

- Még mielőtt bármit mondhattam volna, rám rakta a telefont -

döbbenettel a képén mesélte Attila, mire István vette át a szót, és
bizalmaskodva tudakolta, hogy van-e bármi, amiről jobb, ha tőlem
értesülnek. Bevallom őszintén, a beszélgetés leginkább már egy
rendőrségi kihallgatásra kezdett emlékeztetni, már ha ilyen higgadt
hangulatú lehet egy kihallgatás.
- Ez a nő... - kezdtem - felzabálja az életem. - Elmeséltem nekik,
hogy az elmúlt hetekben egy ismeretlen nővel kell beszélgetnem, hol
chaten, hol telefonon. Éjjel vagy nappal, lehetetlen időpontokban. Ha
nem válaszolok, vagy nem úgy, ahogy azt ő éppen elvárná, akkor
kezdődnek a gondok. A nyilvános közösségi felületeimet lejárató
kommentekkel árasztja el, a közvetlen környezetemet zaklatja
üzenetekkel. A srácok csöndben hallgattak. - Már napok óta nem
alszom rendesen, Kinga meg folyamatosan a nyakamra jár, és
állandóan veszekszik velem.
-A zaklató miatt? Várj, egyáltalán tud róla? - Ubul szólalt meg.
- Részint, de nem az egész sztorit. Tuti kivágná nála a biztosítékot.
Amúgy sem működünk mostanában valami jól... Nyugtassatok meg,
azért láttátok a hetekben, milyen cirkusz megy sokszor a
Facebookomon! - tereltem vissza a témát a zaklatóra.
- Igen - egyöntetűen helyeseltek.

- Feltételezem, azért láttok némi összefüggést a tegnapi névtelen

levél és a mai hívás és a velem kapcsolatos felületeken való
trollkodások közt...
 - Természetesen látjuk a dolgok kapcsolódását, és az nem is lehet
kérdés, hogy neked hiszünk!
- Máskülönben minek hívtunk volna beszélgetni? - Attila próbálta
támogatni társa állásfoglalását, majd visszavéve a szót Ubul annyit
mondott:
- De itt többről van szó.
 5. FEJEZET
Hideg otthon
Július 3.

Kinga
Teljesen kiborultam azzal a kis riheronggyal történt tóparti incidens
után. Visszhangzott a fejemben Alexa hangja, ahogyan azt mondja
Endrének, hogy „szeretlek". Ez volt az a pont, amikor már minden
kétségem eloszlott afelől, hogy köztük az a csók nemcsak egy csók
volt, hanem jóval több. Hiszen a tiniket leszámítva smárolás utáni ki az
a hülye, aki ilyennel traktálja a pasit, nem félve attól, hogy az rögtön
kereket old? Talán a legfájóbb az volt, hogy be kellett ismernem
magamnak, hogy az Endrével való kapcsolatunk visszafordíthatatlanul
zsákutcába jutott. Nem tudtam még hazamenni. A lábaim ólomként
nehezedtek el a lelkemet nyomasztó fájdalom miatt. Tovább futottam
egyenesen a Duna-partra. Hogy miért ide, azt nem tudom, ösztönös
döntés volt. Megálltam a parton, és egy darabig csak a fodrozódó
vízfelszínt néztem. Aztán úgy határoztam, jó itt nekem, és leültem egy
kőre. Onnét bámultam a messzeségbe, néztem a semmit, miközben a
gondolataim hevesen zakatoltak a fejemben. Próbáltam megérteni, mi
is történt velünk, hogyan jutottunk ide. A telefonom csörgése rántott
vissza a valóságba. Endre volt. Mit akarhat ez a pöcs? Nem vettem fel
inkább. Kitartóan hívott, azt hittem, sosem lesz vége a
telefoncsörgésnek, ami valósággal átdöfte a part nyugalmát. Aztán
meg érkezett egy SMS is tőle: „Beszélnünk kell, fontos." Csak annyit
írtam neki vissza: „Az biztos!" Endre erre csak egy kérdőjelet küldött
vissza, mintha nem tudná, mire gondolok. Erre már nem válaszoltam.
Egy jó darabig elidőztem a nyugodt vízparton. Hagytam, hogy
csituljanak bennem a dolgok, nyugodtra sírtam magam. Végül hosszú
idő után meghoztam a döntésem: elhagyom Endrét. A gondolkodó
magányban elrepült az idő, azon kaptam magam, hogy már délután egy
óra van. Ideje volt hazamennem. Fájdalmas léptekkel, de könnyebb
lélekkel kocogtam hazafelé. Az utcánkban, az Alma utcában a mi
házunk volt a sorban a negyedik. Szép, vörös téglás ház a páros
oldalon. Számszerűleg a 8-as. Ahogy befutottam az Almába, láttam,
hogy valaki éppen ellépett a kapunktól, majd ott sertepertélt
tanácstalanul. Lassítottam. Háttal volt, így nem láttam az arcát. Fekete
nadrágot és egy kék kapucnis pulóvert viselt. Kissé fura volt ez így a
nyár közepén, az meg pláne, hogy a csuklyája is fel volt húzva a fejére.
-Segíthetek? - Alig két ház távolságból szóltam oda, mire az alak
éppen csak hátralesett a válla felett, majd szó nélkül futásnak eredt.
Hogy miért, azt máig sem tudom, de utána iramodtam. Talán ösztönös
volt a részemről is, mint a kutyáknál, amikor látják, hogy valaki futni
kezd, aztán meg loholnak utána. Három utcát futottam a nyomában.
Nagyon gyors volt, nem is sikerült beérnem. A távolból még láttam,
ahogy felszökkent a Cseresznye és Málna utca sarkánál a fekete
hetvenkettes buszra, majd szinte rögtön utána záródott az ajtó, és
tovább is robogott. Egy darabig néztem még, ahogy a távolba veszett
az autóbusz. Végül sarkon fordultam, és hazaindultam. El nem tudtam
képzelni, ki lehetett az és mit akarhatott. Eredetileg úgy terveztem a
napot, még mielőtt összevesztünk volna Endrével és megtörtént volna
az az ominózus ütközet Alexával, hogy ma valami finomat főzök
vacsorára. Vörösboros őz volt tervben, de csupán gondolat maradt.
Magamat kínáltam meg inkább egy, majd még két pohár tizenhatos
Orsolya Merlot-tal. Soha nem érzett higgadtsággal terültem el a
pamlagon. Miközben a bort kortyolgattam, kínomban jókat derültem
azon a felvetésemen is, hogy talán az sem véletlen, hogy Endre
kedvenc bora éppen ez. Talán az sem véletlen, hogy Orsolyának
hívják. Csessze meg minden Orsolya is!
Nem sokkal később hangokat hallottam az emeletről. Először azt
hittem, hogy a bor műve. De a zörgés megismétlődött, többször is.
Nem mondom, hogy nem voltam megijedve, de az előző kéretlen
látogató után igazán félelmetes volt a tudat, hogy rajtam kívül lehet
még valaki a házban. Feltápászkodtam a díványról, jobb híján kezembe
vettem a már üres borospalackot, és megfontolt léptekkel indultam
felfelé az emeletre. Míg felosontam a lépcsőn, az járt a fejemben, hogy
aki beszariként elszaladt, az lehetett a szem, és talán cserben hagyta a
társát, aki még fent ólálkodik az emeleten, mit sem sejtve, hogy a
háziak egy része már itthon van. Mindig így csinálják ezek a mocskok,
párban dolgoznak. Egyik kutat és lop, a másik elterel és figyel. Így
megy ez, egyszer láttam a tévében egy zsarus műsorban. Felérve az
emeletre hallottam, hogy a susmorgó hang a hálószoba felől egyre csak
erősödik.
Istenem, hol vagy ilyenkor, Endre?! - reszkettem, és gombóccal a
torkomban, izgalommal a gyomromban támadásra készen befordultam
a hálószobába. Az eredeti tervem az volt, hogy a meglepetés erejével
támadok az Endre szerinti két ősi női fegyvert alkalmazva. Ezek voltak
a fejhangon való sikítás, és vadul, céltalanul való csapkodás a
borosüveggel. Leterítem a földre, akárki is legyen az. A fokozódó
izgalomtól szinte a fülemben hallottam a saját szívverésem lüktetését,
a tenyerem pedig úgy izzadt, hogy azt hittem, az első hirtelen
mozdulatnál kicsúszik a kezemből a borosüveg. Benyomultam a
szobába. A sikítás elmaradt, ahogy a csapkodás is. Ehelyett a földön
koppant az állam. A hálószoba függönye könnyedén meglibbent, az
ablak tárva-nyitva volt, a televízió pedig minimális hangerőn
duruzsolt. Furcsálltam, mert határozottan emlékeztem, hogy a tévét
kikapcsoltam és az ablakot is bezártam, mielőtt futni indultam. Mindig
bezárom. Endre sokszor azon nevet, hogy hányszor vagyok képes
visszamenni ellenőrizni, hogy mindent le- vagy éppen bezártam. Az
igazi értetlenség akkor ült ki az arcomra, amikor megláttam, hogy a
reggel bevetett ágy már a múlté. Az ágyon a nyári paplan ráncosra volt
gyűrődve. Nem értettem ezt az egészet. Lehet, hogy kezdek
megbolondulni? - tűnődtem, miközben bevetettem az ágyat, az ablakot
bezártam, a tévét pedig készenléti üzembe raktam. Félelmetes volt a
tudat, hogy egyáltalán eszembe jutott az is, talán ez az egész nap meg
sem történt, csak álmodtam volna... Körbepillantottam a szobában,
minden a helyén volt, még az Endrétől karácsonyra kapott Longines
órám is a komódon hevert. Nem kelt lába, pedig igazán szem előtt volt,
egy besurranónak maga lett volna a valóságos fődíj.
- Hahó! - hallottam Endre hangját lentről, amikor hazaért. Elé

siettem, és megálltam a lépcső tetején. Onnét néztem le rá.

- Összevesztünk ma már? - kérdeztem. Endre zavart tekintettel nézett
rám a lépcső aljáról.
- Nem értelek, egyre jobban nem értelek - közölte.
- Olyan furcsa érzésem van - kezdtem, és elmagyaráztam neki, hogy
amikor hazaértem a futásból, egy ismeretlen alak lézengett a kerítésnél.
- Csak ennyi? - kérdezett vissza minimális fontosságot sem
tulajdonítva az incidensnek, mire én csak annyi mondtam, igen, de
különösen nyugtalanító érzésem volt az alakkal kapcsolatban, mert
ahogy hozzászóltam, rögtön kereket oldott. - Aztán bejöttem a házba,
és a hangok a hálószobából... - Elmeséltem neki azt is, hogy minden
porcikámat átjáró félelemmel mentem fel az emeletre, olyasféle
félelemmel, amit legutoljára akkor éreztem, amikor ideköltöztünk és a
vasút alatt átszökő aluljárón kellett éjjel egyes-egyedül átkocognom. A
szoba ablaka meg annyira tárva volt, mint egy tinilány lába, a tévé is
ment, és össze volt gyűrődve a paplan is.
- Majdnem mint a Hófehérkében... - csapta rá Endre. - Próbálkozz a
Disney-nél, lehet, hogy ők rámennek a sztorira.
- Bunkó - vágtam rá, mire Endre csak annyit mondott, hogy majd

szóljak, ha beszélhetünk valódi gondokról is, és a konyha felé indult.

- Ennyi, nincs más mondanivalód, nem elég valódi ez neked? -

Félúton voltam a lépcsőn, amikor hallottam, hogy kinyitotta a hűtőt.

- Nézd, Kinga! - Már rosszul kezdődött, hogy a nevemen szólított. -

Nagyon hosszú és rossz napom volt, nem kell még ez is - töltött egy
pohár vörösbort csak magának, aztán cipővel a lábán áttrappolt a
nappalin. Most nem szóltam érte. Endre felhuppant a kanapéra, lábát
pedig elegánsan pihentette a dohányzóasztalon, miközben kigombolta
az ingujját, majd belekortyolt a vörösborba.
- Nekem is rossz napom volt! - közöltem elé állva, és a lábát letoltam
az asztalról.
- Igen, előbb mondtad, hogy össze volt gyűrődve a lepedő.

-Nem éppen ez volt a legnagyobb gond, ha tudni akarod! -

morogtam.
- Akarom?

- Mit?- kérdeztem vissza.

- Tudni a legnagyobb gondod... - sóhajtott Endre, és éreztem rajta,
hogy igazából rohadtul nem is érdekli az egész.
 - Ma találkoztam a barátnőddel, Alexával! Ez a gond!
- Nem, az a te gondod. Feltételezem, nem a szupermarketben
találkoztál vele merő véletlenségből, hanem megint utána szaglásztál.
- Miről beszélsz? - tiltakoztam.

- Kinga. Nem kell mellébeszélnünk. Halottam, mi történt, írt nekem

rögtön azután.
- Tehát beszéltek! - sápadtam el.

- Nem, ő írt nekem, hogy megint követed, én meg nem válaszoltam

neki.
- Futni voltam...

- Pont ott és akkor... Figyelj, ugye te sem gondolod, hogy majd

megkérem, hogy költözzön el egy másik városba? Ha ennyire zavar,
próbáld elkerülni legalább a magad nyugalmáért, fuss másfelé. Elég
nagy ez a város.
- Pedigigazán megtehetnéd! - helyeseltem.
- Te nem vagy normális! Leszállhatnál erről a témáról, megmondtam

százszor, nem volt és nem is lesz semmi köztünk! Kisebb gondom is

nagyobb annál a bolond csajnál! - ismét sóhajtott, részéről zárta a
témát, majd elmesélte, hogy egy roppant kínos beszélgetésben volt
része a kiadóval, és a jelenlegi állás szerint úgy fest a helyzet, hogy
vélhetően fel fogják függeszteni a szerződését és ezzel a könyvei
kiadását is bizonytalan időre.
-Micsoda, és hogy, és egyáltalán miért? - kérdeztem. Zavaros volt
ez az egész. Endre azt mondta, hogy valami ismeretlen hívóra
hivatkoztak a kiadónál, aki ultimátumot adott nekik. Vagy eltávolítják
őt a profiljukból, vagy lejáratja a kiadót. Ők pedig nem személyes,
hanem üzleti okokból fogják meghozni ezt a döntést. Mert meg fogják,
biztos benne, ő is így döntene, magyarázta. Hiszen, ha nem engednek a
névtelen zsarolónak, akkor számos más folyamatban lévő kiadvány és
a jövőben megjelenő könyv és szerzők kerülnek kényes helyzetbe, ez
pedig roppant kellemetlenül hatna az amúgy is gyenge lábakon álló
piaci szerepükre.
- Képesek lennének beáldozni a karriered egy névtelen levélíróért? -
sápadtam el.
- Itt egy kicsit többről van szó... Egyébként meg, ha kell, megteszik,

de még törik a fejüket, mitévők legyenek. Mindenesetre szemtől

szemben akarták velem közölni. Keresik a megoldást. - Láttam
Endrén, hogy nincs jól. A tekintete üveges volt, lemondó.
Tanácstalannak tűnt.
- Nem tudom, hogy akarom-e tudni, miért van berágva rád az a

valaki - ültem le mellé a kanapéra. Lopva lestem rá. Ő továbbra is

mereven bámult előre, kisvártatva megszólalt.
-Azt állítja, magára ismert a regényemben - közölte, és éreztem,
hogy nem mondott még el mindent.
- És...?- vártam a folytatást.
- Tényleg nem érted? Ha a kiadó enged neki, ennek híre megy,
elindul egy folyamat. Először ők hátrálnak ki mögülem, majd az
újságok. Nem írhatok sehova, nem veszik át a cikkeimet, végül a tévé
is levesz a képernyőről. Tönkretesz anyagilag és emberileg egyaránt.
Fel bírod fogni? - Láttam rajta, hogy legszívesebben ordítana.
- Nem gondolod ezt egy kicsit túl? - próbáltam nyugtatni. - Máskor
is volt, hogy perrel fenyegettek, nem? - emlékeztettem arra az esetre,
amikor egy politikust „lélegző férfi nemi szerv"-nek nevezett az egyik
cikkében. Nagy felhajtás volt belőle, és csak akkor durvult el igazán a
helyzet, amikor a kéretlen jelzőt kiegészítette azzal, hogy „satnya".
Úgy voltam vele, ha azt túlélte, rosszabb már nem történhet. Endre
szerint a mostani helyzet teljesen más. Hiszen ez a valaki arctalan és
névtelen, egy fantom. Senki sem tudja, ki ő és mit akar valójában.
- Holnap lesz három hete, hogy írogat nekem, vagy éppen felhív,
naponta akár többször is! - vallotta be Endre.
- Ja, hogy ez már három hete megy? És nem is szóltál róla? -
megdöbbentem, és felvetettem neki, hogy mi van, ha éppen ez a valaki
volt ma itt a háznál. Legközelebb meg már be is jön talán. Endre erre
szokásához híven csak legyintett, és azt mondta, hogy üldözési
mániám van. - Azért illett volna erről tudom, nem? - csodálkoztam,
mire Endre csak annyit válaszolt, hogy pontosan ezért nem akarta
elmondani, mert tudta, hogy ebből is csak vita lesz, de megoldás nem,
és neki most csakis egy dologra van szüksége. Megoldásra.
- Megoldást akarsz a vitára? Hát tessék! Elhagylak, elegem van
ebből és abból, hogy soha semmit sem mondasz el nekem! - Magam
sem hittem, hogy kimondtam. Endre nem szólt semmit, egy percet még
csöndbe burkolózott, majd se szó, se beszéd kisétált a házból. Vissza
sem nézett. Talán elfogadta, beletörődött a döntésembe? Esetleg eddig
is arra várt, hogy én mondjam ki a végszót? Ilyen gyáva féreg lenne?
Hallottam még, ahogyan ráadja a gyújtást az autójára. Az ablakhoz
siettem, elhúztam a függönyt, és onnét néztem végig, ahogy elhajt a
kocsival és ezzel az életemből is. Ezt nem teheti meg velem! - egyre
hisztérikusabban kapkodtam levegőért. Én szakítottam vele, ő pedig
elhagyott.
 6. FEJEZET
Ha baj van, hívd Zseikyt
Július 9.

Endre
Kinga már egy hete nem jött haza. Nem is beszéltünk, de nem is
tudtam volna mit mondani neki. Csak abban bíztam, hogy mikor majd
egyszer hazamegyek, ő már otthon lesz. Jól tudtam, a jelenlegi
megoldásunk a lehető legjobb, és azt is, hogy így könnyebb, hiszen a
néma elválás a gyávák szeretett menedéke egy kapcsolatban. Gyávák
voltunk vagy sem, ez akkor is jó megoldásnak tűnt.
Már legalább három napja nem fürödtem. A mozgásterem kimerült a
klotyó és a nappali kanapéja közt, miközben egész álló nap a netet
bújtam, és az ismeretlen fantommal leveleztem leginkább a semmiről.
A markában voltam, tudtam, ő pedig érezte ezt. A nappaliban való
poshadásnak köszönhetően olyan szagom lehetett már, mint egy viking
hordának. Ehhez nagyban hozzájárult a heringes pizza is, amit tegnap
vacsorára rendeltem. Kicsit álszentnek éreztem az előre beállított
interneten megjelenő posztjaimat, amik szerint az élet kurva happy.
Mikor szembejöttek velem a szentenciákkal tűzdelt önajnározó
képeim, azon gondolkodtam, vajon most mit szólnának az olvasók, a
rajongók, az emberek, ha így látnának. Az elmúlt napokban
igyekeztem kizárni a külvilágot. A kommunikációmat minimálisra
csökkentettem. Néhányszor beszéltem a közeli étteremmel, amikor
kaját rendeltem. Egyszer valami biztosítótól hívtak. Amikor meg volt
egy kis időm, igyekeztem válaszolni Csenge titkárnőjének leveleire,
vagy éppen Csenge hívásaira. Ő többször hívott, de nem vettem fel
neki sem túl sokszor. A hívására válaszként többnyire csak egy SMS-t
küldtem, és kértem, hogy e-mailben keressen, mert néhány napig nem
leszek elérhető. Utána még négyszer hívott, de végül csak írt ő is egy
kurva e-mailt. Kinga ez idő alatt pedig nem keresett, én sem kerestem.
Így hát belesüllyedtem az egyhangú magányba. Az elmúlt napok
igazán monotonok voltak, de a maguk módján jók. Aludtam, ettem,
piáltam, és olykor pornót néztem, de csak szigorúan akkor, amikor fura
és megmagyarázhatatlan módon kis felugró ablakok buzdítottak rá.
Ezeket leszámítva az időm nagy részének éber pillanataiban saját
csatámat vívtam az ismeretlennel. Próbáltam megérteni, hogy nyakon
csípjem és leleplezzem, megtudjam, ki ez a fantom.
Ha egyszer elkaplak, csak kerülj a kezem közé... - görgettem végig
az üzeneteit, amelyekkel közel húsz különböző profilról bombázott. Ha
egyet tiltottam, kettő másik jött a helyébe. Tegnap például egy izraeli
törzsolvasómat nézte ki magának, őt feszítette egy éjjel alatt a virtuális
keresztre. Letöltötte a képeit a közösségi oldaláról, aztán egy
fotómontázst készített belőle. A nő arcát amatőr módon pornóképekre
illesztette. A képeken a vérerest falta, miközben aprócska
szövegbuborékokban a nevemet mondogatta. Varázslatos alkotás volt,
amellyel elárasztotta az internetet. Ezzel megalázta, teljesen
megsemmisítette a nőt. A követőket érő sűrűsödő támadásoknak
köszönhetően egyre kevesebben reagáltak nyilvánosan a
bejegyzéseimre és a hírekre. Persze nem kellett őket sem félteni,
inkább privátban írogattak. Egész éjjel, reggelbe nyúlóan a weben
kutakodtam, keresgéltem a válaszokat arra, hogyan juthat el ez a valaki
ennyi emberhez egy csapásra. Hogyan ér el egyeseket telefonon,
másokat e-mailen, vagy éppen Facebookon. Nem értettem, gőzöm sem
volt, pedig valami azt súgta, hogy a válasz pofonegyszerű. A válasz
mindig pofonegyszerű. A webszörfös kora reggel átcsapott kora
délutánba. Megéheztem, és végre kimozdultam a házból. Már vagy egy
órája céltalanul cirkáltam a városban. Csakis Kingára tudtam gondolni,
és arra, hogy jó döntést hozott. Erős volt, ezt szerettem benne. Most ez
volt a legjobb döntés, és legalább neki volt annyi ereje, hogy kibökje
azt, amit már rég ki kellett volna mondanunk. Szó sincs arról, hogy
már nem szerettem volna. Kurvára szerettem, de jól tudtam azt is, a
következő időszak nemcsak a kapcsolatunkat mérgezné tovább, hanem
Kinga lelkét is, és helyrehozhatatlan károkat szenvedne. Abban
reménykedtem, ha most így el tudunk válni, talán majd egyszer fel
tudom keresni őt. Elmondhatom majd neki az igazságot, és megért,
megbocsát. Talán még újra is kezdhetjük. Biztos voltam abban, hogy a
szüleihez megy vissza majd Debrecenbe, a Barna utca tizenkettőbe.
Gondolataimból egy furgon kürtszója riasztott fel. A kocsisor elején
álltam, a közlekedési lámpára lestem. Éppen most váltott vissza zöldről
sárgára a jelzés. A furgon hatalmas gázt adott, és élesen kielőzött
balról. Láttam a távolból, ahogyan a sofőr kinyúl az ablakon, és a
távolodó tülkölés közben középső ujját lobogtatva mutatja, hogy
kapjam be.
Bárcsak ennyivel le lehetne rendezni mindent, öregem - gondoltam
magamban, majd vártam a következő szabad jelzésre. Váratlanul
megszólalt a telefonom. A kijelzőre pillantottam. Alexa írt. Azt akarta,
hogy találkozzunk este, négyszemközt akart velem beszélni. Miközben
visszaklimpíroztam neki, hogy „most nem alkalmas, majd kereslek", a
lámpa újra zöldre váltott. Haladtam tovább céltalanul. Szinte rögtön
érkezett a válasz: „Életbevágó! Gyere át!"
 Gondoltam, jobb, ha ezen is túlesek mihamarabb. Így megadtam
magam és csak annyit írtam: „Ok."
Nem sokkal később Tamás hívott. Égett a bőr a pofájáról, hogy
múltkor nem jött el a kiadóba. Elaludt, mert túl erősre sikeredett az
előző este, miután felkarmolt a pult alól valami nőt és hazavitte
rozézni. Tudtam, hogy hazudik, csak simán beszari volt, mint mindig.
Nem merte vállalni az esetleges konfliktust. Ciki lett volna neki is a
szőnyeg szélére állni, úgy meg pláne, hogy nem tudott volna
semmilyen téren hozzátenni a dolgokhoz. Azt is le mertem volna
fogadni, hogy ő már rég tudta, mi a helyzet, miért kell bemenni a
srácokhoz, de egyszerűbb volt kussolni róla és az utolsó percben
visszavonulót fújni. De nem haragudtam rá, talán én is így tettem volna
a helyében. Ez olyan esendő emberi húzás volt a részéről. Aztán
befejezve a mosakodást, már azzal traktált, hogy napok óta nem ért el,
hiába hívott, közben persze nem volt ám tétlen, és dolgozott a helyzet
megoldásán, és egy igazi profi szakembert kerített, aki tudna segíteni
nekünk.
- Hallottál már Zseikyről? - izgatottan tudakolta a vonal túlvégéről.
- Kellett volna? - kérdeztem vissza, miközben jobbra indexeltem és

lehajtottam egy McDrive-ba. Egyrészt mert kurvára éhes voltam,

másrészt pedig lázadhattam az addigi szabályszerű, teljes kiőrlésű,
cukor- és ízmentes életem ellen, amit Kingát követve éltem. Ő sosem
nézte volna jó szemmel, ha itt eszem ezeket a transzzsíros, génkezelt
mocskokat. De hát, istenem. Férfi vagyok, szeretem a mocskot és
műdolgokat a hamburgertől kezdve a csöcsökig. Miközben a kínálatot
vizslattam, Tamás beavatott a recsegős vonalon át, hogy ez a Zseiky
egy igazi nagykutya, egy kommunikációs szupernóva, aki csak
azoknak hajlandó dolgozni...
 - Akik meg tudják fizetni, gondolom - vágtam rá Tamás meséjére,
majd a rendelésfelvevő ablaknál kértem egy sajtburgermenüt és még
három sajtburgert, uborka nélkül. Nem azért nem kértem bele uborkát,
mert nem szeretem, hanem mert így biztos voltam benne, hogy
kénytelenek lesznek frissen elkészíteni a rendelésem.
- Egyrészt, másrészt pedig, amiben lát kihívást - magyarázta Tamás,

és hallottam a hangján, hogy nagyon rápörgött a témára. - Az a

szakterülete, hogy a leglehetetlenebb kommunikációs helyzeteket
fordítja a visszájára - folytatta, majd elmondta, hogy arra gondolt,
Zseikyvel kéne dolgoznunk, írjon bármit, hozzon bármilyen helyzetbe
engem a zaklató, ő nemcsak hogy ki tud húzni a csávából, de a végén
még előnyt is kovácsol belőle, és ezt teszi mindaddig, míg az a barom
el nem veszíti a kontrollt dühében, és nem hibázik.
Félreálltam a parkolóba, kivettem a zörgős zacskóból egy burgert, és
hatalmasat haraptam bele, majd egy jókorát húztam az agyonvizezett
kólából.
- És mi lesz akkor, ha hibázik? - kérdeztem teli pofával.
- Elkapjuk, és véget vetünk ennek. Aztán visszamegy minden a régi
kerékvágásba - biztatott Tamás. - Jut eszembe, beszéltél végre
Kingával?
- Igen - sóhajtottam, és próbáltam úgy mondani azt az igent, hogy az
legalább annyira igen legyen, mint nem, és bárminek is fogja fel a
válaszom, ne akarjon további kérdéseket feltenni.
- Szuper, ennek örülök! - vágta rá Tamás. - Hívd fel Zseikyt, már
várja a hívásod, lebeszéltem vele mindent.
-A számát sem tudom. - Éppen csak kimondtam, már csipogott is a
telefonom, hogy üzenetem érkezett. Tamás rögtön átküldte.
- Hívd fel, kérlek! - Azzal bontotta is a vonalat. Mivel nem volt sem
jobb ötletem, sem jobb dolgom, így hát felhívtam a Zseikyt, akárki is
legyen az. Hármat csöngött ki a telefon, aztán kinyomott.
Még hogy várja a hívásom, mekkora baromság ez! - morogtam
magamban. Szinte azonnal érkezett egy üzenet tőle: „SMS?"
Kicsit fura volt ez a kommunikáció egy profitól, de hát nem
lepődtem már meg semmin sem. Bepötyögtem neki egy litániát arról,
hogy ki vagyok, és hogy Tamástól tudom a számát, szeretnék vele
beszélni, üdvözlöm, meg minden. Erre szinte rögtön érkezett a válasz:
„Ok."
Mekkora egy bunkó! - gondoltam magamban, mire már a következő
üzenete csengett. „Holnapután 17:00 Művész kávézó"
Nem volt mit tennem, okéztam az időpontot, és úgy terveztem, a
maradék három órában halálra zabálom magam itt E betűkkel,
transzzsírokkal és gluténnal.
 7. FEJEZET
Félelem
Július 9.

Alexa
Ma reggel olyat éltem át, amit még sosem. Ismét futni voltam, és
elég jól ment. Jó érzés ezzel kezdeni a napot, hiszen jól felpörget
munka előtt, és amúgy is csak háromra hívtak be a stúdióba. Szerettem
hétköznapok délelőttjén a tóparton körözni. Ilyenkor szabad volt a
pálya, alig volt más futó, biciklis, andalgó tinipár vagy botladozó
görkorcsolyás az utamban. Csak megszokott arcok voltak ott, néhány
horgász, akikkel mindig összepillantottunk, de sosem köszöntünk, na
meg a kis öreges sétájukat ott elköltő idősek, akik a közeli Arany
Hajnal nyugdíjas otthonból jártak ki ide cirkálni az árnyékos tópartra.
Nem beszélve arról, hogy inkább itt voltam reggel, mint hogy az idióta
öcsémmel és éppen aktuális csajával találkozzam reggel a közös
konyhában, miközben próbálnak magukhoz térni a fű és az alkohol
múló kábulatából az én kávém társaságában. Elegem volt abból, hogy
azt a semmirekellőt kerülgetem és fizetem az albérletet helyette is,
mert húszévesen se kilátása, se munkája, se akarata nincs semmihez.
Ádám öcsém tudta, ha otthon van Egerben, akkor anyuék, ha itt Pesten,
akkor én oldom meg a gondjait. Szarházi volt a javából. Csakis Isten,
na meg ő tudja, honnét, de egy-két gramm fűre, olcsó sörre mindig volt
egy kis aprója, na meg a szükséges minimum duma, amivel felhozott a
lakásra valami olcsó csajt valamelyik egyetemi buliból. Jó volt ide
lemenekülni. Csak én, a gondolataim és a lábam alá gyűrt kilométerek.
Ez volt ez én világom. A múltkori incidens óta nem láttam Kingát sem
itt, sem máshol a városban. Azt beszélték többen is, hogy elköltözött.
Ezt a körmösöm is alátámasztotta, aki egy szépségszalonban dolgozott
egy nővel, aki két házra lakott a családjával Endrééktől. Pont látta,
amikor Kinga bőröndökkel felpakolva elhajtott az autójával, és azóta
sem tért vissza. Mondjuk, erről Endre nekem egy árva szót sem
mondott, igaz, nem is beszéltünk azóta, hiába kerestem. Miután
letapostam a tizedik kilométerem, hazafelé vezetett az utam. Fáradt
lábakkal kocogtam haza a szokásos úton. Átvágtam a tóparttól vezető
kis ösvényen át a Krúdyra, majd onnét az Alagút utcára, ami ötletesen
azért volt erre a névre keresztelve, mert deréktáji egy vasúti felüljáró
ívelt át felette. Éjjelente az itt elhaladó vonatok zakatolására ébredtem
fel. Amikor ideköltöztem, azt mondták, ezt meg lehet szokni.
Hazudtak. Nem lehet. Gyűlöltem. Az aluljárón áthaladva a második
utca volt a Falevél utca, ott laktam az öcsémmel a négyemeletesek
egyikében. Innen alig ötszáz méterre, plusz az alagút kétvágánnyi
széltére. Rossz érzés töltött el. Azelőtt sosem éreztem ilyet, de most
igen, és a csontig hatoló félelem valósággal megdermesztett.
Megálltam. Éreztem, hogy a távolból néznek. Hátralestem, és láttam,
hogy a máskor nyüzsgő utcán most egy árva lélek sincs, leszámítva a
vagy kétszáz méterre lévő napszítta, bordó Mitsubishit, ami
csigalassúsággal araszolt felém, miközben pokoli hangerőn dörömbölt
benne a basszus. Hiába figyeltem, a szemembe tűző napnak
köszönhetően nem láttam, ki ült a volánnál.
Mit akarsz? - tűnődtem, majd úgy döntöttem, inkább nem várom
meg, míg megtudom a kérdésemre a választ. Sietős léptekkel indultam
haza. Úgy voltam vele, akárki is legyen az a volán mögött, akarjon
bármit is, azt a csotrogányt csigaházzal a hátamon is bármikor lefutom,
ha kell. Kereket oldok, és meg sem állok a lakásig. A futómellényem
zsebéből a biztonság kedvéért még gyorsan előkotortam a telefonom,
és írtam annak a barom öcsémnek, hogy jöjjön le elém. Nem válaszolt.
Megint számíthattam rád, öcsi, remek! - gondoltam, és megindultam
hazafelé. Hallottam, amint az autó felgyorsít, és megindul a
nyomomban, végül lekanyarodott jobbra az alagút előtti utolsó utcába,
a Petőfire. Megnyugtatással töltött el a halkuló zene hangja, és
roppantmód fel voltam háborodva a saját beszariságomon. Míg
Egerben éltem, nem voltam ilyen anyámasszony katonája. Azóta
vagyok ilyen paranoiás, amióta felköltöztem Pestre. Haladtam tovább
az úton az alagúton át. Éreztem, hogy kezdek lenyugodni. Ahogy
mostanában mindig, most is elméláztam a falat borító firkák egyikén.
Volt egy szánalom-kedvencem: „Zsola és Kriszta 4ever", mindez egy
csálé szívbe foglalva. Mindig elképedtem ezeken a Rómeókon, hogy
valóban műalkotásnak élték meg ezeket a falra mázolt borzadályokat.
Ez nemrég került ide, pár hete. Pont mutattam is az egyik este Móni
barátnőmnek, amikor hazafelé sétáltunk egy buliból.
- Nézd meg, tiszta gáz, nem? - mutattam a firkát.

- Szerintem féltékeny vagy, csajszi! - vágta rá.

- Miért lennék féltékeny? - képedtem el.
- Mi még egy rendesen megírt jóreggelt-SMS-t sem kaptunk,

szerintem, nem hogy ilyet - nevetett.

- El tudom képzelni, amikor megalkotta és gondosan megtervezte a
munkafolyamatot a srác. Véghez vitte az elképzelését, aztán lefotózta,
és kinyomtatva, büszkén átadta Krisztának a Valentin-napi
mekdöncizés közben, ezzel bizonyítva el nem múló szenvedélyes
szerelmüket, aminek bizonyítéka az idők végezetéig ott virul majd a
falon... - magyaráztam némi hányingert színelve.
- ...vagy legalábbis addig, míg nem veszi a fáradságot a vasúti
társaság, és nem renoválja azt a koszfészket - vette át a szót Móni. Jót
nevettünk. Most is jót derültem, visszaemlékezve arra az estére. Éppen
elhaladtam a falfirka mellett, már csak néhány méterre voltam az
alagút kijáratától, amikor észrevettem, hogy az útra gurul a töltésről
néhány nagyobb zúzalékkő. Aztán már érkezett is a vonat. Szélsebesen
zakatolt el a fejem felett, valósággal beleremegett az egész aluljáró a
hasító szerelvény zakatolásába. Jól tudtam, nem omlik össze a vonat
átjárója, de azért jobbnak láttam kint. Innentől fogva gyorsan történt
minden. Szinte felfogni sem volt időm a történteket. Csupán arra
emlékszem, hogy kifelé siettem, egy alak pedig elém fordult az alagút
bejáratának takarásából. Tudhatta, hogy jövök. Se szó, se beszéd
megragadta a kezem, és teljes erejéből a falnak lökött, majd a hajamnál
fogva a fejemet az alagút betonfalának csapta. Végül elengedett.
Megszédültem. A falnak támaszkodva görnyedtem össze.
- Mit akarsz tőlem? - nyögtem, miközben éreztem, amint egy
csíkban végigfut az arcomon a forró vérem.
Láttam, ahogy lustán csöppen a földre néhány csepp. Kiáltottam
volna, de nem tudtam. Az égető, lüktető fájdalom úrrá lett
mindenemen. Elhomályosult a kép. Az alak meg újra lecsapott rám. -
Várj! - erőtlenül emeltem védekezésre a kezem. Nem érdekelte. Szó
nélkül újra és újra ütött, mindaddig, míg végleg elsötétült minden.
 8.FEJEZET
A kétely
Július 9.

Endre
Valamivel éjfél után érkeztem a négyemeletesek sűrűjébe, ahol
Alexandra lakott. A 32-es kapucsengő volt az övé. Szinte meg sem
nyomtam a csengőt, máris berregett a mágneszár, szabad utat adva
nekem. A lift csigalassúsággal vonszolt felfelé. Utáltam, ahogyan az
elmúlt napokat is. Talán azt akarta, hogy sose érkezzek meg. Nem
tudtam, mit akart Alexandra, és egyáltalán azt sem tudtam, hogy jó
ötlet-e, hogy engedtem neki és eljöttem hozzá. Egyre csak az járt a
fejemben, rám fért volna egy alaposabb mosdás. Lustán tárult előttem
a lift ajtaja, majd ahogy a folyosóra léptem, észrevettem, hogy
Alexandra lakásajtaja tárva-nyitva van. Különös borzongás lett rajtam
úrrá. Ez szerintem nem volt normális, mármint a szabadjára hagyott
nyitott ajtó. Szinte biztos voltam abban, hogy Alexandra készül
valamire. Lehet, hogy megneszelte, hogy Kinga elköltözött, és ezzel
zöld utat gondol magának, hogy meghódítson? Talán úgy képzelte el,
hogy amikor megérkezem, lágy zene szól majd, se szó, se beszéd
belépek a lakásba. Átadja nekem magát, hiszen tudja, hogy ezzel tud a
legjobban birtokolni. Ő anyaszült meztelenül terül el a kanapén,
miközben várja, hogy csináljak vele bármit. Bármit, ami nekem öröm
és kielégít, ő meg érezheti a fizikai fölényem. Ő ezt szerette.
Pontosabban azt, ha „keményen bánnak vele". Ezt az egyik céges
karácsonyi bulin tudtam meg, amikor a fülembe súgta, és olyan kínos
közelségben maradt velem hosszas másodpercekig, hogy valósággal
éreztem a nyakamon a forró leheletét. Ellenálltam, pedig rohadtul szexi
volt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ott, akkor totális képzavart
idézett elő nálam. Napokig nem találtam a helyem sem a munkában,
sem otthon. Mindenhol őt láttam, és nem tudtam kipusztítani a
gondolataimból. Talán az volt a legzavaróbb az egészben, hogy a
tivornyázós karácsonyi este előtt szinte nem is beszéltük, csupán
olykor azon kaptuk magunkat vagy egymást, hogy lopva néztük a
másikat. Ő ilyenkor többnyire rám mosolygott, én pedig tinédzseri
zavarba jöttem. Tiszta gáz volt.
Most azonban nem szólt a lágy zene. Néma csönd fogadott az
ajtóban.
- Hahó! - beköszöntem a lakásba, hiszen így illik. Nem érkezett

válasz. Ha nem is egy szexi fehérneműs köszöntésre vagy egy pohár

pezsgőre számítottam, de azért egy „Szia! Bújj be!" jót tett volna a
lelkemnek, már csak azért is, mert az ide vezető úton végig, a liftben
meg pláne, a cikázó gondolataim azon jártak, hogy mi a francot
csinálok én itt. Tudtam, hogy kurvára nincs itt keresnivalóm, és ha
valaha is megtudja Kinga, hogy a lefarolása után néhány nappal itt
jártam, a békülésnek szinte már semmi esélye sem lesz.
Alexandráék lakása kicsi volt. Alig hogy beléptem az ajtón, a kurta
folyosó szinte rögtön az aprócska nappaliba vezetett. Megpillantottam
Alexandrát. Ott gubbasztott a kanapén, felhúzott lábakkal, kezeivel
összekulcsolta a térdét. Apróra görnyedve, kislányosan sírdogált. Keze
ügyében két átázott konyharuhakupac volt, benne már bőven felolvadt
mirelit zöldborsóval.
- Minden rendben? - kérdeztem, de nem kaptam választ. Helyette
felnézett rám. Elszörnyedve pillantottam az arcára.
- Te jó ég! Mi történt veled? - siettem hozzá, de még mindig felelet
nélkül voltam. Óvatosan emeltem az állát, és közelebbről vettem
szemügyre a sérüléseit. - Ki tette ezt? - igyekeztem választ kapni, de
továbbra sem mondott semmit. Alexandra bal szeme be volt vérezve,
és szemhéja csúnyán bedagadt, lilás-feketés színben pompázott.
Félelmetesen festett. Arca ugyancsak bal oldalán a szemöldökétől egy
vékonyabb, de annál mélyebb seb húzódott hosszanti irányban, és a
haja sűrűjébe veszett. A sebnél a haját már az alvadt vér húzta, és már
az is fájt, ahogy az arcán és a kezén lévő horzsolásokra pillantottam. -
Ezt látnia kell orvosnak! - mondtam, és rögtön a telefonomért nyúltam,
hogy az egyik doktor barátomat riadóztassam.
- Nem kell, már jól vagyok! - halkan, szinte már motyogva mondta.
- Mi történt? - kérdeztem ismét, miközben a konyhába siettem.

Eresztettem neki egy pohár hideg vizet. Igaz, nem kérte, de az éreztem,
tennem kell valamit, nem állhatok itt a végtelenségig, mint egy balfasz.
Mellé ültem, átöleltem. Ekkor tört elő belőle az, amit eddig szipogással
és hallgatással próbált elnyomni. Hosszas perceken át csak zokogott,
miközben én meg mozdulni sem mertem. Nem mertem megmoccanni,
nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak neki, így inkább párnaként
szolgáltam, hogy kisírja magát és megnyugodhasson. Ki tudja, mennyi
idő telt el a fájdalmas zokogásával, mire végre megszólalt. Először
ködös foszlányokat eresztett el a történtekkel kapcsolatban. Aztán
egyre tisztább képet kaptam.
- Nem emlékszem az arcára, el volt takarva, meg egyébként is túl

gyorsan történt minden - emlékezett vissza, és hozzátette, hogy csupán

annyi van előtte tisztán, hogy fekete pulóvert viselt az elkövető, olyan
kapucnis fajtát.
 - Kirabolt? - kérdeztem vissza, hogy összerakjam a szilánkokat.
-Nem! Semmit sem vitt el! Mondtam neki, hogy nincs nálam pénz,
de a telefonom átnyújtottam neki. De az nem kellett neki, ott volt
mellettem a földön, mikor magamhoz tértem.
- Akkor nem értem, ez mire volt jó! - értetlenül álltam a történtek
előtt. Alexandra elmesélte, hogy sikítani próbált, de nem tudott. Az
alak a kezével fogta be a száját. Fura, de a támadás okozta trauma és
sok homályos pont ellenére arra tisztán emlékezett, hogy édeskés illata
volt a kézfejének.
- Talán kamillás illatú - merengett vissza.

- Van arról sejtésed, hogy ki tette? Vagy mit akart? - Felálltam a

kanapéról, és körbe-körbe cirkáltam a nappaliban, mint egy ketrecbe
zárt oroszlán. Tehetetlennek éreztem magam. Gyűlöltem az érzést,
gyűlöltem azt is, aki ezt tette Alexandrával.
- Igen! - rám nézett, és némi ki nem mondott vádaskodást éreztem a
tekintetében. Úgy nézett rám, mintha engem hibáztatna a történtekért. -
Kinga volt!
- Az lehetetlen! Ő sosem tenne ilyet! - hebegtem-habogtam. Szédülni
kezdtem, a szívem hevesen vert. Nem értettem, mi történik velem.
Próbáltam védeni Kingát, hogy ezzel magamat is óvjam. De hogy
őszinte legyek, magamnak sem tudtam olyan meggyőző indokot
felhozni, amivel egyértelműen tisztázni tudtam volna őt Alexandra
vádja alól. - Beszélek vele! Elintézem, de én kétlem, hogy ő lett volna!
Sosem tenne ilyet, nem menne ennyire messzire. Ez nonszensz! -
szabadkoztam, mert ez tűnt a legjobb megoldásnak. Alexandra egy
percre csöndbe burkolózott. Nem tudom, mi zajlott le benne ezekben a
másodpercekben. De aggasztó volt a csönd, amibe visszavonult.
- Takarodj innét! - egyszer csak megtörte a csendet. - Takarodj innét
a francba, vissza ahhoz a kurvához! - ismételte hangosabban.
- Tessék?- Lefagytam.
- Tudod, mi a nonszensz? - üvöltött. - Ez, csessze meg! Nézz rám! -
Az arcára mutatott, majd felkapta a pohár vizet, amit az előbb hoztam
neki, és tiszta erejéből felém hajította. Éppen hogy kitértem a pohár
elől, ami szilánkokra robbant a falnak csapódva. - Takarodj, nem
mondom még egyszer!
 9. FEJEZET
Otthon, édes otthon
Július 13.

Kinga
Édesanyám szerint jól döntöttem, hogy elhagytam Endrét, szerintem
pedig nem tudom. Fura volt nap mint nap abban a szobában ébredni,
ahol felnőttem. Innét menekültem az első sráchoz, pontosabban annak
karjaiba. Szabadulni akartam a szobámtól, a szüleimtől, az életemtől.
Apám szerint meg csak a józan eszemtől, ezzel együtt a
szüzességemtől. Most meg? Ide kuncsorgok vissza, mint valami
gazdátlan kutya. Mindig is úgy éreztem, az életem olyan, mint egy
társasjáték. Endre volt a nyerő szériám, de ez egy csapásra véget is ért.
Egy óvatlan pillanat után vissza kellett lépnem, egyenest a startmezőre.
Nem tanultam a jelekből, nem ismertem fel őket idejében. Úgy
éreztem, nem szabadulhatok innét, amíg nem dobok ismét egy dupla
hatost, vagy ki nem maradok néhány körből. De talán pont ettől féltem
annyira. Ha kimaradok, lemaradok, elmegy az élet a fejem felett.
Kopogtattak a szobám ajtaján. Édesanyám volt az, ma már
harmadjára jött, hogy felébresszen és rávegyen arra, hogy most már
tényleg felkeljek. Hamar híre ment errefelé is, hogy hazaköltöztem, és
szépen sorra kerültek elő a régi ismerősök, ahogyan az ilyenkor lenni
szokott. Legtöbben persze azért jöttek, mert tudták, hogy jót tudnak
csámcsogni a nyomorúságomon. A sok kárörvendő közt azért előkerült
egy-két régi barátnőm is. Például ilyen volt Tekla, akinek hosszas
unszolására végre tegnap kimozdultam itthonról, és egy görbe estét
tartottuk, ahonnét alig néhány órája értem haza. Az átmulatott estéről
pedig szuvenírként hoztam magammal a lüktető fájdalmat, ami majd
szétfeszítette a fejem, és a torkomban fojtogató hányingert. Úgy
éreztem magam, mint aki egész álló éjjel a hullámvasúton ült. Tekla és
én elmentünk egy Pázsit nevű helyre. Tekla egy pohár Aperol Spritzet
kért, én gin-tonicot, kancsóval. A pultos meg is lepődött, gondolom,
nem sűrűn rendelnek maguk a nők, főleg ennyit. Mondta a bartender,
hogy kiküldi az asztalunkhoz. Közöltem, hogy nincs asztalunk, jó lesz
itt a pultnál. A srác felvonta a szemöldökét, aztán csak annyit mondott:
„értem, akkor dupla ginnel!" Ráhagytam. Meg is volt a hatása.
Körülbelül este tizenegy lehetett még csak, mire Tekla figyelmét már
száz százalékig lekötötte valami borotvált mellkasú pöcs.
Türelmetlenül ismétlődött a kopogás, és nem várva tovább a
válaszra, édesanyám szinte rögtön résnyire nyitotta a szobaajtót.
- Ébren vagy már, drágaságom?

- Miért, mennyi az idő? - a tollpárnámba temettem az arcom. Nem

akartam élni, nem tudtam felkelni.
- Már kora délután van, három óra... - súgta, de éreztem a hangjából,

hogy nem ez lesz a legrosszabb hír, amit ma megoszt velem. -

Vendégeid vannak, kincsem! Lent vár rád két úr a nappaliban...
- Kik? - vágtam a szavába.

-A rendőrségtől keresnek. Öltözz gyorsan, és gyere le! - közölte

maga mögött csukva az ajtót.
Amióta eljöttem Endrétől, jóformán csak aludtam és vegetáltam,
most végre történt valami, csak azt nem tudtam, mi.
 10. FEJEZET
A találkozó
Július 13.

Endre
Alig tíz perccel öt előtt estem be a Zseikyvel való találkozóm
színhelyére. A vendégtérben egy árva lélek sem volt, leszámítva az
életüket elunó csálingereket. Nem messze a bejárattól leültem egy
asztalhoz. Innét pont jó kilátás nyílt az ablakon át az utcafrontra. Nem
sokkal később már érdeklődött is az egyik pincér, hogy mit szeretnék
rendelni - vagy esetleg távozni? A kérdés utóbbi része, igaz, leginkább
a fejében lehetett csak meg, nem mondta ki, de biztosan erre gondolt.
Mindig erre gondolnak. Nem kértem semmit, mondtam, hogy várok
valakit. Talányok közt várakoztam, milyen lehet ez a roppant
titokzatos Zseiky. Míg időztem a kávézóban, segítségül hívtam a
Google-t. Hiába kerestem rá a nevére, furamód nem volt találat.
Valljuk be, ez nem mindennapi eset. Hogy őszinte legyek, ez rohadtul
nem nyugtatott meg, sőt kimondottan zavart. Hiszen, ha valaki olyan
nagyágyú a szakmájában, mint ahogy róla is áradozott Tamás, akkor az
a minimum, hogy a csapból is ő folyik. De mondom, semmi. Se egy
kép, se egy cikk, se egy negatív komment. Félelmetes volt, hogy ez a
tag ismeretlen a világháló számára.
Ő lehet a huszonegyedik század igazi fantomja, vagy ami még
rosszabb, egy vérbeli outsider, akire senki és semmi nem lehet
hatással. Talán éppen ezért működhet az egész kommunikációs
gépezete? Ha nem vagy fönt a neten, nem is létezel, nem lehet rajtad
fogást találni! - gondoltam. Míg várakoztam, továbbmentem a
kutakodásban. Egyik jogász barátomnak még régebbről tudtam a netes
cégnyilvántartó adatbázisba belépésre jogosító felhasználónevét és
jelszavát. Természetesen nem ő adta meg, csak így alakult. Egyszer az
én gépemről lépett be, és automatikusan elmentette a login adatokat a
rendszer, azóta pedig elérem az összes gépemen. Most jól jött. Rövid
keresgélés után rá kellett jönnöm, hogy ennek a Zseikynek soha
semmilyen céghez nem volt köze, nem töltött fel egyetlen képet sem a
netre reggelizés vagy edzés közben. Nem kommentelt, és nem volt
tagja semmilyen online közösségnek, vagy legalábbis olyannak nem,
amire hirtelenjében gondoltam volna.
Ki lehetsz te? - Zsebembe csúsztattam a telefonom, mikor láttam,
hogy egy magas, sportos fickó lép be a kávézó ajtaján. Jól öltözött volt.
Kék zakót viselt, sportosan elegánsan öltözött. Kezében egy vékony
aktatáskát markolt. Látszott rajta, hogy nemrég szállhatott ki a borbély
székéből. Az ajtóban állva körbelesett a vendégtérben. Az órájára
pillantott, én is. Látszott, hogy profi, amilyen pontos volt - gondoltam
magamban.
Ő az! - Kihúztam magam, miközben reménykedtem, hogy nem úgy
festek, mint egy első randin. Felállni készültem az asztaltól, hogy kezet
nyújtsak neki, férfiasan, ahogyan illik. Szerencsémre észre sem vett,
mereven elhaladt az asztalom mellett. Leült tőlem balra, és a táskájából
egy jókora iratkupacot halászott elő. Gondosan rendezgette maga előtt
az asztalon egy darabig, majd egy emberként kaptuk fel a fejünket az
ajtóra lesve. Valaki ismét érkezett a kávézóba. Most egy nő lépett be.
Magas volt. Vékony. A bőre leginkább túlzott kreolos árnyalatú volt,
az a féle, aki vagy sokat költ szoláriumra, vagy még többet karibi
utazásokra. Délután öthöz képest indokolatlanul jól nézett ki. Egy
szűk, fehér színű, keresztirányban virágmintás nyári ruhát viselt. Jól
állt neki, és vélhetően ezt maga is tudta nagyon jól. Csinos volt. Nő
létére nem volt nála sem táska, sem kötelező kellékként a tenyérben
hordozható és indokolatlanul vinnyogó öleb sem. Ez meglepett. De
ami a legjobban meglepett, hogy egyenesen az asztalom felé tartott.
- Elnézést a késésért, nehezen találtam parkolóhelyet! - közölte

leülve a velem szemben lévő székre. Elegánsan hátradőlt, lábát

keresztbe vetette, a hajába tűzött napszemüvegét pedig mi sem
természetesebb módon hanyagul az asztalra dobta a slusszkulcsa
kíséretében.
- Ön Zseiky? - kérdeztem bizonytalanul. És egyre csak az járt a

fejemben, nem, ő biztosan nem lehet az.

- Nem, csak megfájdult a sarkam ebben az átkozott cipőben, és le

kellett ülnöm valahova egy percre, de már megyek is, elnézést - vágta
rá szinte gondolkodás nélkül, majd hozzátette: - Igen, én vagyok!
Miért, mit várt? - kérdezett vissza tetőtől talpig végigmérve engem.
- Ne értse félre, de... nem is tudom - lestem körbe zavaradottan,
próbáltam kerülni a tekintetét, egyre csak azt hajtogatva magamban,
hogy ez valami rossz vicc, és hogy Tamás biztos felültetett, ez lehet
bosszúja az ewokos beszólásomért, hogy a nyakamra küld egy
plázacicát.
-Gondolom, ön is egy talpig kinyalt díszpintyet várt, aki valami
nagypályás dumával kábítja majd, és mint ügyfelét egy olcsó kávéra
meg is hívja, ugye? - tudálékoskodott, ellesve a pacák irányába, aki
nem sokkal előtte érkezet a kávézóba. - A kávét maga fizeti! - tette
hozzá. - De gondolom, mi sem természetesebb!
- Én... - próbáltam védekezni, mire rögtön a szavamba vágva
folytatta a magáét.
- Biztosan azt hitte, hogy ő én vagyok - felnevetett, szinte már
feltűnően. - Tudja, befektetési és pénzügyi tanácsokban nem lennék
valami hiteles - közölte -, de ahogyan elnézem, az emberünk sem -
súgta. - Olcsó cipő, kopott öv, a többi körülbelül rendben, de meg kell
jegyezni, inkább átlag alatti - bőszen magyarázta, miközben le sem
vette a szemét a tagról. Azon kaptam magam, hogy én is a fickót
nézem, miközben Zseiky a továbbiakban tetőtől talpig totálisan
kivesézte a tagot. Úgy gondolta, három hónapja lehet a szakmában a
srác, és biztosan mellékállásban csinálja ezt. Ez pedig azt jelentette,
annyira nem lehet penge pénzzsonglőr, főleg, ha ilyenkor egy eldugott
kávézóban kell dolgoznia. Jól fésült, talán jó modorú, nagy dumás,
tucatpasi. Olyan tipikusan szimpatikus, bizalomgerjesztő forma, de
semmi több. Láttam, hogy kezd zavarba jönni a tag, hogy
folyamatosan őt bámuljuk. Zseiky folytatta az általa megálmodott
profilábrázolást, miszerint a fickó tuti mindenféle internetről ráragadt
szakkifejezéssel dobálózik a hétköznapokban is, na meg a milliókkal,
mintha tele lenne vele a táskája. Majd hozzátette:
- De a fószer zsebében vélhetően annyi sincs, hogy egy valamirevaló

étterembe elvigyen engem.

- Ezt miből gondolja? - kérdeztem úgy érezve, kissé túlzásba esett a
csaj.
- Mióta leparkoltam, le nem vette rólam a szemét. Vagy tucatszor
fordult hátra és stírölt, míg beértünk a kávézóig. De hozzám se szólt...
- Biztosan azért, mert beszédhibás! Szégyenlős!

-Francokat! Töketlen! Bár nekem mindegy is. Van, akit megszédít,

de a lényeg, hogy én átlátok a külcsínen. Vele a sarokig meg vissza
sem tudnánk közösen eljutni. Nincs meg benne az a plusz...
 - Milyen plusz? - kezdtem összekavarodni.
-Az a plusz, amiért elvállalnám, hogy befuttatom, vagy éppen
megmentem a seggét a sajtótól és a nyilvános lejáratástól.
Elsőre flúgosnak tűnt a liba, de ezzel az utolsó mondatával rendesen
betalált, és kezdett érdekes lenni.
- Zseiky Nikolett vagyok - kezet nyújtott. - Rendel végre egy kávét,

vagy ezt is nekem kell intéznem?

Hamarosan két csésze kávé és a járulékos vizek társaságában ültünk
már.
- Egyet áruljon el nekem. Honnét tudta, hogy én vagyok a partnere a

találkozóra? - kíváncsian dőltem hátra a kényelmetlen széken.

- Ez a munkám. Mielőtt találkozom egy új ügyféllel, felkészülök

belőle. Mindent kiderítek róla, így nem lehet titka előttem. Tudja, akik
segítségért fordulnak hozzám, gyakorta hazudnak, még nekem is. Ha
pedig az ügyfél hazudik, nem lesz meg a kívánt eredmény, sőt a
kudarcnak is nagyobb az esélye.
- Ilyenek
ezek az ügyfelek... - gúnyolódtam.
- Ez egy bizalomjáték, egy adok-kapok. Csereüzlet, ha úgy teszik.
Maga őszinteséget ad, és minden apró részletre kiterjedő beszámolót -
ellentmondást nem tűrve közölte, és kifejtette, hogy a részletességet
olyannyira elvárja, hogy az is érdekli, adott napon éppen mit
reggeliztem.
- Értem! És én mit kapok? - kérdőn vontam fel a szemöldököm, és
továbbra sem tudtam, mit gondoljak erről a nőről. Túl magas lovon ült.
- Kis szerencsével megoldást és segítséget - gondolkodás nélkül

vágta rá Zseiky, miközben megigazította a haját.

- És miből gondolja, hogy szükségem van a maga megoldásra, vagy
egyáltalán maga meg tudja oldani a problémám?
 - Ha nem lenne szüksége rám, vagy nem én lennek a megoldás a
problémára, akkor már rég nem ülnénk itt. Túl drága az időm, és
egyébként is, veszett dolgokba nem kezdek bele! Nos, ad végre akkor
egy pontos látleletet az ügyről, hogy végre dolgozhassunk? - kérdezte.
Társalgásunk kezdete óta most először villantotta meg a mosolyát.
Meg kell hogy mondjam, jól állt neki!
 2/5. FEJEZET
Ki van a póráz végén?
Ma

Endre

Érzem, hogy csak egy helyben toporgunk. Kiborít. Az időnk pedig

fogy, a felmutatható eredmény pedig a nulla és a pocsék közé esik
valahol. Az elmúlt időszakban úgy elfáradtam, hogy azt éreztem, egy
ültő helyemben el bírnék aludni, itt az asztalnál.
- Lassan már egy órája itt vagyunk, de még semmi - mordul Lóri, és

az óráját nézi. Utálja ezt. Én is, mindenki. Látom, amint Bozoky

elegánsan áthajol az asztal felett, majd tölt egy pohár vizet a foltos
poharak egyikébe. Először a gyanúsítottnak, majd magánk. Minket le
sem szar.
- Úriember! - köszönetként érkezik a válasz. - De másnak jobban
örülnék.
A nyomozó megdermed egy pillanatra, aztán körbeles
mindannyiunkon. Talán az fut át a fején, hogy hozzávágja a kancsót.
Én biztos erre gondolnék.
- Valami erősebb jólesne... - teszi még hozzá.
- Sajnos mással nem szolgálhatok - próbálja magát türtőztetni
Bozoky.
- Miért csinálod ezt? - kérlelem, hogy ne álljon ellen. Látom rajta,

hogy zavarja, engem néz. Hűvösen.

- Hogyan szólíthatjuk? Az internetes álnevén, vagy amin telefonon
szokott bejelentkezni, esetleg a bélyegzőn szereplő nevén? Nos? Ma
ön dönt! - sürgetve vágta közbe Lóri. Nem érkezett rá válasz.
- Értem, akkor erre majd később visszatérünk. De addig is haladjunk,
ha kérhetném, és árulja el nekünk, milyen kapcsolatban van Váczi
Endrével? - rám lesett Lóri.
- Közeli - tömör válasszal javadalmaz minket a kitartó munkánkért.

- Mennyire közeli? - szinte rögtön rákontrázik Lőrincz, miközben

idegesen forgatja a még üresen álló poharat az ujjai közt.

- Olykor közelibb, mint azt akartam volna, máskor meg azt akartam,

hogy még közelibb legyen...

- Most szórakozik velünk? - Lóri idegesen támaszkodik meg az
asztalon, Őt méregeti, látom rajta, hogy hamarosan el fog durranni az
agya.
- Miért, maguk szórakoznak? Mert én cseppet sem!

- Kérlek, ne csináld ezt. Válaszolj egyértelműen a nyomozók

kérdéseire, hogy milyen kapcsolatban voltál velem. Baráti, üzleti,
személyes, közeli személyes... - reménytelenül próbálom segíteni a
kihallgatás sikerét.
- Erre mit kéne mondanom? - rám emeli a tekintetét, és háttérből

hallom, ahogyan Bozoky biztatja őt:

- Lehetőleg az igazat, mert csak akkor tudok segíteni...
- Az igazat? Pff... Kinek az igazát? - feszíti tovább a húrt. Érzem

rajta, hogy a végtelenségig magabiztos, higgadt.

Egyre azon jár az eszem, vagy tud valamit, amit mi még nem, vagy
lemondott már mindenről, és elfogadta a tényt, hogy innét nem megy
haza legalább tíz évig. Mind tudjuk, hogy ez a jobbik eset. A
rosszabbik pedig, hogy egy elkülönített osztályra küldik az
Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetbe. Ezen a pokoli
helyen vár rá egy kényszerkezelés. Ott aztán senkiben és semmiben
nem tehet már kárt, de ezzel egy időben megsemmisítik őt és az utolsó
tiszta gondolatait is. És ezt tudja ő is, én is. Az elme börtöne sokkal
súlyosabb büntetés, mint a fizikai elzártság.
- Kérem, válaszoljon a kérdésemre, mert kezd elfogyni a türelmem...
Árulja el, milyen kapcsolatban állt Váczi Endrével! - hallom Bozoky
hangjából, hogy most kérdezett utoljára vállalható hangnemben.
Ráemelem a tekintetem, és látom rajta, hogy magasról tesz a kamerára.
 11. FEJEZET
A megoldás
Július 14.

Endre
Kora reggel volt, mikor telefoncsörgésre ébredtem. Tamás volt az.
Úgy pörgött már délelőtt tizenegykor, mint egy bevadult spániel, aki
játék közben megtalálta a gazdája zoknik közt rejtegetett speedjét.
- Csak ha fontos... - nagyot sóhajtva vettem fel a telefont, miközben
a hasamról a hátamra fordultam. Valami természetelleneset éreztem
vesetájékon. Először azt hittem, hogy a mostanában megnövekedett
alkoholbevitelemnek volt köszönhető ez a fura, tompán nyomó érzés.
De odakapva rájöttem, hogy csak a tévé-távirányító volt az.
- Leginkább neked! Gondoltam, szólok, hogy látni akarnak minket a

kiadóban. Ma fél egykor - újságolta. Hirtelen nem tudtam eldönteni,

hogy ennek éppen örülnöm kellene, vagy inkább rettegnem tőle. Olyan
volt, mint a második hely boldogsága. Tudod, amikor már csak ketten
vagytok várandósok a dobogó legfelső fokára. És végül nem a te neved
mondják ki győztesként. A második is szép hely, de kevés, ha győzni
jöttél. Az én esetemben a győztes hely az lett volna, ha a kiadó kiáll
értem. De nem bíztam bennük, magamban sem bíztam már.
- Miért nem engem hívtak? - kérdeztem.

- Azt mondták, nem vagy elérhető, így nekem szóltak - vágta rá.
- Értem, mármint nem, hiszen te elértél. - Felültem a kanapé szélére.
Megszédültem, most érhetett le a tegnapi utolsó korty ital. Nem volt túl
sok kedvem beszélni, de Tamás hajthatatlan volt, hogy kiszedje
belőlem, mi történt tegnap Zseikyvel a találkozón. Elmondtam neki,
hogy köszönöm, jó volt, véleményem szerint pedig eszes és rafinált.
- Miért nem mondtad, hogy nő? - kérdeztem.

- Azt hittem, hogy tudod. Meg egyébként is számít, ha tud segíteni? -

kérdezett vissza.
- Nem, nem hiszem - elengedtem a témát, miközben lassú léptekkel

csoszogtam a fürdő felé.

- Egyébként ez az este... - pörgött Tamás nyelve, és úgy tűnt, nagyon

egyedül lehet, ha ennyire beszélgetni akar. Elmondta, hogy az egész

estéjét egy palack Irsaival töltötte...
- Inkább, mint Olivérrel - nem tudtam kihagyni, de Tamás meg sem

hallotta, és csak magyarázta, hogy az éjjel folyamán a zaklató

profilokat elemezgette, és rájött velük kapcsolatban egy dologra.
Éspedig? - valósággal megfagyott az ereimben a vér. Csak annyit
-
mondott, hogy nem akar erről telefonon beszélni. Majd inkább
személyesen. Aztán olyan gyorsan váltott, mint lapjáráskor a
szerencse, és máris arról faggatott, találkozom-e még vele, lesz-e
folytatás. Én meg persze adtam a hülyét - jól ment, főleg így ébredés
után -, hogy nem tudom, miről beszél. Aztán persze világos lett, hogy
Zseikyre célzott.
- Ezt most úgy kérdezed, mintha randiztunk volna - távolságtartóan

tereltem, mire közölte, hogy belőlem bármit kinéz. Hiszen jól ismert,
és tudta, hogy két dolgot nem tudok pórázon tartani, az egyik Benji
nevű kutyám, akit még a Kingával való megismerkedésünk előtt nem
sokkal elütött egy autó. A másik pedig a farkam. És nem csodálkozna,
ha én is beleesnék Zseikybe, hiszen talán a legvonzóbb benne az
elérhetetlensége.
 - Mindenki ebbe bukik bele! - magyarázta, és még persze a margóra
megemlítette, hogy nem utolsósorban nagyon szép. Amolyan Ana
Ivanovic-féle barna szexbomba volt. Magas, formás, szemrevaló
amazon. Az a fajta, akiért bárki megszereti a teniszt, még azok közül
is, akik már a tollaslabdától is frászt kapnak.
- Jó bőr, ez tény - hazudtam, mert valójában jóval több volt ennél -,

de most a probléma megoldására kell koncentrálni!

- Ez a beszéd! És ha lehet, kérlek, ne kúrd el! - helyeselt Tamás, és
inkább meg sem kérdeztem tőle, hogy ezt szó szerint vagy inkább
képletesen értette. Abban maradtunk, hogy a kiadóban találkozunk.
Reméltem, hogy ezúttal el is fog jönni. Nem sok időm volt a
találkozóig, úgyhogy igyekeztem rendbe szedni magam. A tusolás
közben a csobogó víz alatt számtalan, a találkozón várható
forgatókönyvet és párbeszédet játszottam el magamban, olykor pedig
hangosabban, mint az normális lett volna. Próbáltam felkészülni arra,
amire nem lehet. Éppen a legjobb alakításomban voltam, amikor
megszólalt a kapucsengő. Bárki is volt az, nagyon türelmetlennek tűnt,
mert vagy négyszer csengetett egy percen belül. Magam köré tekertem
a ház utolsó tiszta törülközőjét. Fogytán volt ez is, mint minden más,
amióta Kinga elköltözött. Az ablakhoz léptem, elhúztam a függönyt,
onnét lestem a kapu felé. Két férfi álldogált a kapuban. Észrevettek,
biccentettek. Láttam, hogy egyikük valamit a kaputelefon kamerája elé
tart. Rápillantottam a képernyőre. Beengedtem őket a kapunyitóval, és
bevártam őket az ajtóban.
- Talán zavarunk? - kérdezte az egyik, végiglesve rajtam.

- Éppen zuhanyoztam, és nem számítottam látogatókra. Miben

segíthetek?
- Ön Váczi Endre? - érkezett a kérdés, mire én csak elvigyorodtam,
és annyit mondtam, hogy csúnya lenne, ha nem Váczi Endre nyitna
ajtót egy szál törülközőben, Váczi Endre címén.
- Aham, az - röviden bólintott a másik. A fickó bemutatkozott.
Bozoky András jól megtermett rendőrnyomozó volt a budapesti
életvédelmisektől, az árnyéka pedig Lőrincz K. Dénes, ugyanonnan,
csak a másikhoz képest legalább tíz kiló mínusszal és említésre
méltóan kevesebb hajjal.
- Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést - folytatta Bozoky.
Hirtelen nem is tudtam, mit mondjak. Másképp hatott egy valódi zsaru
szájából ez a mondat, mint azt én valaha is elképzeltem vagy leírtam a
regényeimben. Így csak arra futotta, hogy megkérdezzem, mivel
kapcsolatban.
Bozoky és Lőrincz be akartak jönni a házba. Úgy gondolták, jobb
lenne falakon belül beszélni. Én nem így éreztem, miután lopva
magam mögé lestem, és felmértem a házban uralkodó áldatlan
állapotokat.
- Nekem megfelel itt is. Parancsoljanak! - Lezseren
megtámaszkodtam az ajtófélfán, miközben hallgattam Bozoky
beletörődő felvezetését, miszerint ismerem-e Bokor Alexandrát, majd
gyorsan hozzátette, mielőtt bármit is mondok, tudják, hogy ismerem.
Azért vannak itt, mert jelenleg ismeretlen tettes ellen ők végzik a
nyomozást, nyolc napon túl gyógyuló testi sértés ügyében.
- Feltételezzük, hogy ön is értesült a szomorú incidensről,
nemdebár? - megerősítésre várva méregetett Bozoky. Egy pillanatra
megremegtem, és eljátszottam a gondolattal, hogy jobb lenne-e azt
mondanom, hogy ez nekem új információ. Majd rögtön rá megszólalt
bennem a vészharang, hogy ez vélhetően beugratós kérdés, amire a
válasz csakis egy pavlovi reflexszerű állítás vagy tagadás lehet.
 - Igen, értesültem a sajnálatos esetről - emlékeztem vissza. - Nem
sokkal a történtek után írt nekem, hogy este ugorjak fel hozzá, mert
feltétlen beszélnünk kell.
- Miért pont este? - szólt közbe Lőrincz. - Miért nem az incidens

után rögtön, a délelőtti órákban?

- Ezt én sem értem, de talán jobb lenne, ha erről őt kérdeznék meg -

válaszoltam, mire Lőrincz folytatta, és a lehető legudvariasabban azt

kérdezte, hogy mit csináltam július kilencedikén délelőtt. A
hanghordozása és a kérdése egyszerűen örökre belevésődött az
emlékezetembe.
- Ez miért fontos? Talán engem gyanúsítanak? - éreztem, hogy
hevesen kalimpál a szívem.
- Nézze, Endre! Ez nem Amerika! Mi nem trükközünk, erre sem
kedvünk, sem időnk. Egyszerűen kérdezünk, maga meg válaszol.
Rendben? - vette át a szót Bozoky, mire bólintottam.
- Aludtam, mostanában sokáig alszom, megviselnek az esték -

válaszoltam, mire Lőrincz átlesett a nappaliba a vállam felett.

Gondolom, kiszúrta az asztalon heverő mocskot, és csak annyit
kérdezett:
- Meg az alkohol?
- Részint - beismerően válaszoltam.
- Az élettársa, felesége, bárki tudja tanúsítani, hogy itthon volt július

tizenegyedikén délelőtt? - szólt ismét Bozoky, valamivel kellemesebb

hangnemben, mint a társa. Én meg közöltem, hogy Kinga, a párom már
kerek egy hete nincs itthon és nem is beszéltünk azóta, hogy átlépte a
ház küszöbét.
- Miért ment el? Sok volt a tütüke a művészkedés közben? - újra
Lőrincz méregetett.
 - Ez nem tartozik az ügyhöz! - húzta be a kéziféket a társa, mire
Lőrincz csak annyit mondott, hogy sosem lehetnek ebben eléggé
biztosak. Aztán Bozoky kérte őt, hogy várja meg a kocsiban. Így is
tett. Szürreális élmény volt, hogy a két zsaru az ajtómban civakodik.
- Elnézést, de a kollégám nagyon rosszul viseli, ha az italozás szóba
kerül egy ügy kapcsán. Nem olyan rég volt egy esetünk, amikor egy
szarházi alkoholista megölte a feleségét meg a két gyerekét, mert
összevesztek, és a feleség azt merészelte mondani, hogy nem is a férfi
a gyerekek apja. Aztán előkerült valahonnét egy fegyver, és a környék
négy dörrenésre riadt fel.
- Érthető - sóhajtottam.
- Szomorú ügy, kurvára az. A kollégám viszont jó nyomozó!

- Megértem, nincs gond - bólintottam.

- Azt hiszem, jobb, ha megyek én is - búcsúzott, és átnyújtott egy

névjegykártyát. - Kérem, beszéljünk máskor egy kicsit nyugodtabb

körülmények közt.
- Rendben - tartottam a kezemben a kártyát, miközben végignéztem,
ahogy Bozoky a kocsijuk felé sétál a kerten át.
- Elhagyott! - szóltam utána, és végre megkönnyebbülést éreztem,

ahogy kimondtam. Ezzel talán végre el is fogadtam magamban a

történteket.
- Parancsol? - fordult sarkon Bozoky.

- A párom elhagyott hosszas vitát követően, mert azt hiszi, hogy

megcsaltam! - magyaráztam neki még mindig az ajtóból.
- Hiszi, vagy tudja? - vonta fel szemöldökét Bozoky.

- Hiszi, de a nőknél az ugyanaz, mint tudni! - vágtam rá. Bozoky

némán bólogatott.
- Ez is szomorú, kurvára az! - válaszolt, aztán otthagyott az ajtóban
állva a gondolataimmal.
 12. FEJEZET
Színjáték
Július 14.

Endre
A vártalan vendégek után nem is tudtam, mire számítsak majd a nap
folyamán. Nem értettem, mit kerestek nálam. Gyors volt a vizit, és
nem is mondanám túl alaposnak. Miután elmentek a fakabátok, írtam
Alexának, hogy voltak nálam a rendőrök, és hogy a balesetéről
érdeklődtek. Meg hogy remélem, jól van. Nem válaszolt, igaz, nem is
vártam. A kiadó recepciójának a várójában időztem, már csak egy
pizzafutár várt előttem bebocsátásra. Nem csináltam belőle nagy ügyet,
megértettem, a kaja az első; magamtól is előreengedtem volna. Míg
várakoztam, a kiadó büszkeségfalát vizsgálgattam, ahol az ez évi
kiadványok voltak kiállítva az unatkozó vendégek számára, hogy
beleolvassanak a remekművekbe. Persze ahogyan lenni szokott, a lista
itt sem minőség, hanem mennyiség alapon épült fel. Leszámítva
néhányunkat, ez nem igazán zavart senkit. Egyébként mennyire eredeti
egy könyvkiadónál könyveket olvastatni, nem? Én frappánsabbnak
gondoltam volna a várakozó vendégek számára felállítani, mondjuk,
egy csocsóasztalt. Ezt egyszer mondtam is Ubulnak. Azt mondta, hogy
jó ötlet, felírja. Elrakta a cetlit a fiókjába. Szerintem leszarta, mert
ennek lassan már három éve. De az is lehet, hogy a csocsót félreértette
zsozsónak, és ezért is utazott minden évben azóta is többször Las
Vegasba. Visszaültem a műbőr fotelbe, és én is, ahogy mindenki
unalmában, tovább bontottam a felpergett borítású karfát. Nem sokkal
később a lift jelzése vonta magára a figyelmem. Az ajtaja széttárult, és
ekkor megpillantottam Tamást. Zavartnak tűnt. Odalépett hozzám,
majd kezet ráztunk.
- Nos, mi újság, késünk? - lesett az órájára.
- Locsolnak téged rendesen? Nem nőttél nagyobbra, amióta nem

találkoztunk.
- Neked meg a humorod nem fejlődött egy jottányit sem! - vágta rá,
és egyenest a recepcióhoz sietett. Valamit magyarázott ott, majd
kisvártatva visszatért, és leült mellém a fotelba. Egy darabig úgy
ültünk egymás mellett, mint két idegen a metrón, majd észrevettem,
hogy lopva rám lesett.
- Egyébként jól vagy? - kérdezte.
- Igen, egészen jól - hazudtam, és jól tudtam, hogy Kingára céloz.

Terelni kezdtem. - Csak kicsit fáradt vagyok, megvisel a sok stressz.

Nem tudom, meddig bírom még, hogy egész nap azt a kurva netet kell
figyelnem, hogy mikor mit posztol rólam, vagy éppen milyen szarral
teli vödröt borít a nyakamba.
- A lényeg, hogy te tovább bírd, mint ő, és akkor nyertünk - közölte,

de bizonytalanságot éreztem a hangjában.

- Már napi húsz-huszonöt üzenetet ír, ha nem válaszolok neki, vagy
nem azt, amit hallani akar, akkor minden felületemet egy online
pöcegödörré változtatja. Ha tiltom, két másik profil ír rám szinte
azonnal – magyaráztam Tamásnak, és elmeséltem neki, hogy talán a
legmegrázóbb az volt, amikor pár napja felhívtak a BounceFm reggeli
műsorából, és szinte azonnal a rádió oldalán is megjelent, és elkezdte a
lejáratást. De szerencsére ott okosak voltak a srácok, jól kezelték a
helyzetet. Lelőtték inkább az egész oldalt. - Mázli, hogy a barátom a
programigazgató! - sóhajtottam.
- Srácok, gyertek! - hallottam Attila hangját, és láttam, hogy
izgatottan integet kihajolva a tárgyaló ajtaján.
Nem sokkal később már mindannyian, Atya, Úr, Isten, Tamás és én
is a tárgyalóban ültünk. A légkör leginkább egy kollégiumi szobáéhoz
hasonlított, ahol senki sem akar beszélni a tegnap történtekről, de
mindenki idiótán mosolyog rajta.
- Nos? - törtem meg a csendet. - Miért is hívtatok?
- Kitaláltuk a megoldást! - Ubul valósággal felkiáltott.

- Mire? - értetlenkedett Tamás, erre Attila vette át a szót, és

beszámolt arról, hogy a napokban sokat gondolkodtak azon, hogyan

kezeljék a körülöttem egyre nagyobb hullámokban ringatózó
szartömeget. Elmondta, hogy elsőre az tűnt jó ötletnek, ha bontják
velem a szerződést, és messze távol maradnak a gyűrűződő
karaktergyilkosságommal egybekötött botránytól. Belátják, ezzel
engem feláldoznának, de megvédenék a kiadót és annak jövőjét, hiszen
odalenne az olvasói bizalom feléjük, ha pedofíliával,
homoszexualitással és mindenféle aberrációval nyíltan vádolt író
műveit kiadnák, és még ki is állnának mellette.
- De ezek csak puszta rágalmak, mindenki tudja! - keltem ki
magamból.
- Igen, de a rágalom az valaki szempontjából igazság, és mindenki

annak hisz, akinek akar. És ezek amúgy is fent vannak már a neten.
Tudod, hogy működik ez a mocskos világ...
- Ami egyszer felkerül, sosem jön le onnét - kontrázott Attila.

- A matekot meg ismered a médiában. Egy szivatós írás egy

közismert arcról több tíz-, százezer vagy akár milliós kattintást és
eladást hoz. Ez pedig nem kevés bevétel egy hírügynökségnek. És ha
ezzel szembeállítjuk a várható kártérítés mértéket, az csupán tarhonya,
parkolópénz. Itt pedig jön a következő pont...
- Gátlástalan hazugságok vs. igazság: 1:0 - tettem hozzá.
- Ahogyan mondod, a helyreigazítás az alsó sarokban két sor, pont

ott, amit már senki sem olvas el - igazolt Attila.

- És mire jutottatok? - érdeklődött Tamás.

- Két legyet ütünk egy csapásra! Ki fogjuk annak a baromnak a

vitorlájából a szelet, és meglovagoljuk, felvállalva a botrány által

keltett indulatokat. Aztán a megfelelő percben elmondjuk a mi
igazságunkat, hogy csak megrendeztük az egészet, és ez volt a
felvezetője az új regényednek. És ezzel a performansszal mi csak
szemléltetni akartuk az online világ veszélyeit, és azt, hogy az emberek
mennyire befolyásolhatók. Ez egy trilógiát akár el is bír.
- Nem is tudom... - sóhajtottam.

-Nem tudnod kell, hanem csinálnod. Az a barom meg majd forr a

dühtől, hogy igazából végig nekünk hajtotta a vizet - lelkendezett
Ubul.
- És mi van, ha nem sikerül? - lőttem le az emelkedett hangulatot,
mire Attila hűvösen megjegyezte, hogy akkor rábasztunk. Mind
szedhetjük a sátorfánkat, de megéri a kockázat, hiszen ha nyíltan
beleállok ebbe a játékba, akkor tuti, hogy mindenki ezen fog
csámcsogni. Meg egyébként is, egyelőre mi vagyunk a jófiúk, már
csak azért is, mert hozzánk lehet arcot is kötni.
- Aztán jönnek a rádióinterjúk és a tévés show-műsorok, beindul a
körforgás, az pedig várhatóan gerjeszt egy eladási hullámot. - Hirtelen
hátrafordult, és a tárgyaló falára erősített táblára rajzolta fel a tervezett
növekedési ívet, akárcsak egy MLM ügynök. Már csak azt kellett
volna megkérdeznie tőlünk, hol képzeljük el magunkat, mondjuk, úgy
tíz év múlva. Nem tudom, mit várt Attila, talán tapsvihart. Ehelyett
bizonytalan csönd ült a szobára. Tamás törte meg a hallgatást.
- Részemről mehet! - közölte, és rám lesett.
- Nekem kell még egy kis idő! Ez túl ködös nekem! - szívtam a

fogam. - Más megoldás esetleg?

- Persze, van, de ezzel nem igazán akartunk előhozakodni... még -

húzta el a száját Attila, és az asztalon heverő vaskos dossziéból

elhúzott egy iratköteget. - Ez egy szerződésfelmondás-tervezet. Mivel
szeretünk, átbeszéljük veled a részleteket - kezdte lapozgatni. Elegem
és melegem volt. Szédültem. Olyan érzés öntött el, mintha milliónyi
hangya masírozna a végtagjaimban, és arra sem éreztem erőt, hogy
normálisan üljek az asztalnál. Attól tartottam, lecsúszok a székről
egyenesen az asztal alá. Így erőtlenül megtámaszkodtam az
asztallapon, és körbelestem a többieken.
- Tegyükfel, hogy belevágok. Mi az első lépés? - tudakoltam.
- Remek! Pár napon belül fog hívni egy Áron nevű firkász - közölte

Ubul, majd kifejtette a részleteket, miszerint ez az Áron készít velem

egy exkluzív interjút a sajtószékházukban, és ezzel elindítja a
médialavinát. Ott majd beszámolok a történtekről, és elkezdjük
fonogatni a média szálait.
- És mit mondjak neki? - kérdeztem vissza. - Erre is van
forgatókönyv?
- Azt mi honnét tudjuk, te vagy az író, nem? Próbálj meg kreatív
lenni - zárta a beszélgetést Ubul.
- Értem - bólintottam -, akkor legalább arra válaszolj, kérlek, ha nem

jól sül el a terv, meg tudtok védeni tőle? - kérdeztem, de válasz nélkül
maradtam.
 13. FEJEZET
Emlék az igazi férfiról
Július 18.

Kinga
Nem tudtam, mitévő legyek. Amióta itt voltak a rendőrök, anyám
egyre csak a nyakamra jár, és azt kérdezgeti, hogy mibe keveredtem,
miért nem mondom el neki, meg egyébként is a szomszédok mit
szólhatnak ahhoz, hogy két rendőr járt itt nálunk a napokban. Ő meg
mert volna esküdni, hogy azóta nem is köszön neki a Kovánszky
Kriszta.
- Leginkább semmit se fognak szólni, hacsak te nem kürtölöd szét.
Civilben voltak. Bárkik lehettek. Mondjuk, mondhatod mindenkinek
azt, hogy ingatlanosok voltak, és megnézték a házat. Lehet, hogy
eladjátok, most úgyis jó áron mennek az ingatlanok - mondtam
egykedvűen ücsörögve a konyhában, miközben édesanyámat lestem,
ahogy a vacsorát készíti elő.
Az asztalon unott turkálás közben megtaláltam az aznapi magazint.
A szívem hevesen kezdett kalimpálni, ahogy megláttam őt a címlapon.
A képe alá csak annyi volt behúzva baljós szedéssel:
„A szerelem árnyékában, hajsza az igazságért! Nem mondhat nemet
a sztáríró! Folyt, az 5-6. oldalon."
Anyám egész nap egy szót sem szólt az újságról. Nem tudtam, hogy
azért, nehogy felzaklasson a hír, vagy azért, nehogy újra legyen Endre
és köztem beszédtéma. Anyám mindent elkövetett, hogy Endrét és a
vele kapcsolatos híreket eltussolja. Múltkor még merő jóindulatból a
Gálék fiát is áthívta hozzánk vacsorázni, hátha jól kijövünk majd.
Hiszen kedves, jóképű és illedelmes volt. Emlékszem, vacsora közben,
amikor a Gálék fia, a Bence már harmadjára mondta el, hogy most jött
haza három év után Angliából, véletlen kicsúszott a számon, hogy „ezt
úgy mondod, mintha a frontról tértél volna vissza hősként". Itt meg is
rekedt az ismerkedésünk. Puhapöcs volt, nem bírta a kritikát. Ez a
randivacsora szánalmasan kedves és egyszerre bárgyú, na meg dühítő
húzás volt édesanyám részéről.
Te jó ég, mi történhetett?! - sápadtan markoltam fel az újságot.
Sietve lapoztam az ötödik oldalra.
- De mi nem akarjuk eladni a házat az édesapáddal - hallottam

édesanyámat, aki döbbenten lesett rám.

- Jaj, anya... - csóváltam a fejem, és inkább felálltam a

konyhaasztaltól, és a szobám felé robogtam. Sok volt ez így.

- Hová mész? Baj van? - kiáltott utánam.

- Remélem, hogy nincs - sóhajtottam. Nem volt most türelmem az

anyámhoz, a kérdéseihez meg pláne nem. Kezemben az újsággal
inkább felvonultam a saját börtönömbe. Ahogyan dühödten lépcsőztem
felfelé az emeltre, azt éreztem, hogy fel kell hívnom Endrét,
egyszerűen beszélnünk kell. Alig hogy felértem a szobámba, máris a
telefonom után kutattam. Hatodik csöngésre vette fel. A torkomban
éreztem a szívem dobbanását, ahogy hosszú idő után újra
meghallottam a hangját. Pontosan így volt legelőször is, amikor
beszéltünk telefonon. Jól emlékszem a percre, akkor is én hívtam. Egy
kollégája monodrámájának színházi premierjén találkoztunk először. A
sors, vagy Endre Oszkár barátjának fura fintora, hogy egymás mellé
szólt a tiszteletjegyünk. Beszédbe elegyedtünk. Csevegtünk az előadás
előtt, diskuráltunk a szünetben, és a darab után még vagy egy órát
fecsegtünk a színház előtt, sőt olykor az előadás közben is. Elég
kellemetlen volt, amikor többen ránk is szóltak, de nem igazán
érdekelt. Amikor már kellően kitárgyaltunk mindent, amit két
ismeretlen kitárgyalhat, és eléggé sajgott a lábam a magas sarkúban a
hosszas álldogálásnak köszönhetően, csak annyit kérdezett:
- Hol alszol ma este, ha debreceni vagy? - lesett végig Endre a

körúton.
- Nem alszom nálad! - mosolyodtam el. - Kár a gőzért!

- Hékás, nem tudom, te melyik előadást nézted, de én nem hívtalak

fel magamhoz - hátrált. Egy pillanatra összezavarodtam, és úgy

éreztem, most zátonyra futottam, aztán gyorsan hozzátette: - Úgy
tűnik, ez csak a te fejedben játszódott le... - nevetett olyan hangosan,
hogy már attól is zavarba jöttem. Nem is beszélve arról, hogy azt
éreztem, egy igen csúnya kosarat kaptam. Parányi zavart csönd ült
közénk, legalábbis az én részemről.
- Csak azért kérdeztem, mert nagyon késő van - törte meg a
némaságot, és a karórájára lesett. - Gondoltam, hazaviszlek, nem
szerencsés ilyenkor egyedül bandukolni az éjszakában - magyarázta
már-már okítóan. Tetszett. Ő is.
- Egy barátnőmnél... - kezdtem, mire rögtön a szavamba vágott, és
közölte, hogy hazavisz. Egyenest Debrecenbe. Lehet, hogy bolondság,
de hirtelen nem találtam arra okot, hogy miért ne fogadnám el a lovagi
fuvart. Jobbnak tűnt Endre társasága, mint Timi kanapéján csövezni
megint. Nem sokkal később már egy parkolóban voltunk, Endre
autójában.
Az utat szinte megállás nélkül végigcsevegtük. Jó volt vele, túl jó
volt, és végig úriember maradt. Pontosan a kapu előtt állt meg, egy
méterrel sem odébb. Kiszállt a kocsiból, és kérdőn lesett végig a kihalt
utcán.
- Kinga! - szólt.
- Igen? - csüngtem a szaván.

- Éjfél igencsak elmúlt, a kocsim sem változott még vissza tökké... -

kezdte, én meg felnevettem. Gyermeki volt, de imádtam. Tényleg
tetszett. A lábfejemre lestem. Ő is.
- A cipellők tökéletesek! - elmosolyodtam.
Ott, akkor csattant el az első csók. Nem szenvedélyes, hanem igazi
első csók, ami egyszerre volt a búcsú jele és valami újnak a kezdete.
Endre szinte rögtön utána távozott is. Másnap korán kezdett valami
munkát, nemigen akart beavatni a részletekbe. Reggel, amikor
felébredtem, alig bírtam magammal. Vártam, hátha ír, aztán bevillant,
hogy el sem kérte a számom. Majd az a megrázó felismerés ért, hogy
nem találtam a táskám. Ezt követte az az emlékfoszlány, hogy miután
beszálltunk a kocsiba, hanyagul a hátsó ülésre dobtam azt. Kellett a
táskám és kellett Endre is. Oszkárt hívtam, hogy adja meg Endre
számát, mert beszélnem kell vele. Megkaptam a telefonszámot. Ahogy
megcsöngettem, szinte rögtön felvette.
- Már vártam, hogy hívj - mindenféle köntörfalazás nélkül így szólt a
telefonba. Ez is tetszett. Elmondtam neki, hogy szerintem a kocsiban
maradt a táskám. Ő beismerően helyeselt. Azt mondta, szándékosan
nem szólt, hogy újra találkozhassunk. Se köpni, se nyelni nem tudtam.
Imádtam. Abban a percben eldöntöttem, nekem vagy ez a hóbortos író
kell, vagy senki sem!
 14. FEJEZET
Hogy is van ez?
Július 18.

Alexa
Ma korán akartam lefeküdni, így már hét óra felé elő is készültem a
tervezett programomra. Nem voltam jól. Magam sem tudtam, hogy a
támadás után még mindig a fizikai fájdalmat éreztem, vagy inkább
mélyen legbelül nem voltam topon igazán. Az orvos kiírt két hét
betegszabadságra, hogy lábadozzak, abból pedig több mint a fele már
el is telt. Azt javasolta, pihenjek sokat, és ha nem érzem jól magam az
utolsó kontroll után sem, még kiegészíti két hét pihenővel, a többit
meg majd meglátjuk. Az eset óta nem igazán mozdultam ki itthonról.
És ha mégis elhagytam volna a négy fal biztonságát, az aluljárót és
annak a környékét messze elkerültem. A fürdőszobatükörbe lestem.
Még mindig alig ismertem magamra. Az arcomon a duzzanat már
jócskán lelohadt, de még női szemmel is meghatározhatatlan színben
pompázott. A szemöldököm feletti hasadás is szépen bevarasodott már,
kezdett összeforrni. Csak imádkozni tudtam, hogy ne maradjon a
nyomán heg. Megcsíptem a sebből kiágaskodó vékony orvosi cérna
végét. Óvatosan meghúztam, szinte az egész homlokom megfeszült
tőle. Könnybe lábadt a szemem a fájdalomtól.
- Na mi van, hogy vagy? - lépett be a fürdőszobába az öcsém, és
illedelmesen odébb tolt a csaptól. Teljes egészében letojta, hogy én is
ott teszek-veszek. Fogmosáshoz készülődött.
 - Te mit keresel itthon ilyenkor? Nem valami pubban kéne lenned
pocsolyarészegen? - kérdeztem, mire fellesett, és a tükörből nézett
rám. A fogkrém habja szakállat rajzolt a szája köré. - Tudod, ahogy
most elnézlek ezzel a szakállal, elég jó pasi lehetne belőled egyszer, ha
összeszednéd magad - mosolyogtam, a tükörképét nézve.
- Tényleg egészen jól áll - vizsgálgatta magát ide-oda forogva a

tükör előtt. - Pláza Mikulásnak pont tökéletes lennék! - felnevetett. -

Diplomával talán fel is vesznek oda - mindketten nevettünk, hosszú idő
után közösen.
- Gondoltam, itthon maradok, és megnézhetnénk egy filmet ketten,

kell neked egy kis társaság. Napok óta látom, hogy mennyire padlón
vagy - megölelt. Hogy őszinte legyek, ez a perc jobban fájt, mint bármi
más eddig. Fájt a felismerése, de mégis boldogság töltött el, mert egy
pillanatra azt éreztem, hogy visszakaptam azt az öcsémet, akit nagyon
szerettem. Az emelkedett pillanatot hangos kopogtatás törte meg.
- Vársz valakit? - kérdeztem.

- Nem én! - mondta, és egy törülközővel letörölte a habot a képéről.

- Megnézem, ki lehet az ilyenkor! - Az ajtó felé sietett.
- Ki maga? - a fürdőből hallottam Ádám hangját.

- Miért, maga ki? - érkezett rá az egykedvű válasz. Előléptem

fürdőből, és ekkor megláttam a vendégünket. A fickó szinte semmi
jelentőséget nem tulajdonítva a testvéremnek, valósággal átlesett
felette, és engem nézett. Reflexszerűen húztam szorosabbra a
köntösöm.
- Elnézést, Alexa, hogy ilyenkor zavarom, de felmerült néhány

kérdés még az üggyel kapcsolatban - kezdte Bozoky.

- Mégpedig? - kérdeztem kissé zavartan.
- Szabad? - lesett a nappali felé.
 - Hogyne, kérem - beljebb engedtem a nyomozót.
- Hol a társa? - érdeklődtem, mert fura volt az árnyéka nélkül látni
őt.
- Hazament Debrecenbe, családi ügy. Tudja, hogy megy ez... -
felelte, és minden előzetes hellyel való kínálás nélkül leült a kanapéra.
Rögtön rákezdett, hogy a jegyzőkönyv felvétele után elindították a
nyomozást. Eddig minden olyan csatornát végigjártak, amit megadtam
és véleményem szerint összefüggésbe hozható a történtekkel. Voltak
Merényi Kingánál is, és megtették vele kapcsolatban a szükséges
lépéseket és kötelező köröket, de eddig nem volt célravezető ez a szál.
- Azt ne mondja, hogy van alibije annak a picsának - sápadtam el.
- Erre nem mondhatok semmi, a nyomozás részletei minden fél előtt

zártak - váltott hivatalosabb hangnemre Bozoky.

- Igen? És most mit vár tőlem? - kérdeztem. Talán egy kissé

feszültebb lehettem a kelleténél, és ezt ő is érezhette rajtam. Időközben

Ádám mellém lépett. - Én nem mondhatom meg, ki a tettes... -
magyaráztam.
- Elkövető... - javított ki Bozoky. Ez volt csak igazán olaj a tűzre.
- Leszarom, méghozzá kurva magasról! - a sírás kerülgetett. - Nézze

meg az arcomat! Nekem mindegy, hogy nevezzük ezt a mocskot, a

lényeg, hogy kapják el! - magyaráztam.
- Azon vagyunk, azért is jöttem el önhöz, Alexa, mert hiányérzetem

van a történettel kapcsolatban - kezdte, és szinte szóról szóra

visszamondta a szavaimat, amiket rögzítettek még a kórházban a
látlelet felvételét követően.
- Minden stimmel igazából, de Merényi Kinga részéről nem érzek
elég indítékot.
- Pedig ő volt az! - ellentmondást nem tűrve vágtam rá. - Nyíltan
megfenyegetett mások előtt.
- Ezt elhiszem, de nem elég még... Nem találtunk a helyszínen az
elkövető kilétére utaló nyomot, ha úgy tetszik, bizonyítékot. Ami azt
illeti, voltunk a párjánál, Endrénél is... - folytatta, és elmondta, hogy a
fickón látszott, hogy megviselték a történtek. Kingával már jó ideje
nem is beszélt. Ahogy hallgattam Bozokyt, nem tudtam, mit mondjak,
de egyre jobban égett bennem a tűz, hogy bosszút álljak Kingán vagy
Endrén. Hiszen mindketten hibásak voltak. Kinga megtette, Endre
pedig hagyta.
- Az engem nem érdekel - reccsentem rá.

- Nézze, Alexa, az élet nem a Miami Vice, itt csak a száraz tények
dominálnak, törvények és szabályok mentén haladhatunk csak, amiket
nem szeghetünk meg.
- Na jó, nem mondtam el még valamit, mert eddig nagyon

szégyelltem - vallottam be, és láttam, ahogy érdeklődőn elkerekedik

Bozoky tekintete.
- Hallgatom - dőlt előre a kanapén.
 15. FEJEZET
Ha egyszer működik egy terv
Július 24.

Endre
Nemrég végeztem a Supra Tv esti talkshow-jában. Egyrészt örültem,
mert végre bekerültem, téma lehettem. A nekem kijáró tíz perc hírnév
igazán felemás ízű gyönyör volt. Hiszen már majd három éve
próbáltunk bejutni ide, de mondanom sem kell, irodalmi
teljesítménnyel labdába sem rúghattunk. Most meg maguktól hívtak
be, még taxit is küldtek értem. Kibaszott gavallérok voltak. Eddig
minden izgalmasabb téma volt nálam a szerkesztő számára, kezdve a
beszélő pontytól a tizedik mellnagyobbító műtéten étesett celeb lotyón
át a gyíkemberekig. De végre, hogy hoztuk a kötelező vér, ondó,
erőszak triumvirátust, rögvest érdekesek lettünk a kameráik számára.
A beszélgetés roppant egysíkú volt. Igazából hánynom kellett az
egésztől. A kikent, kifent, lenyalt hajú műsorvezető, Bocskai Dávid a
tőle megszokott borzasztóan gyenge kérdésekkel ostromolt, és úgy
vihogott a saját viccein, mint az a tini, akit ingyen visznek baszni.
Eddig nagyszerűen működött a kiadó elképzelése, de Zseiky többször
aggodalmát fejezte ki a tervünkkel kapcsolatban. Szerinte ez nem terv
volt, hanem előremenekülés. Még mielőtt borultam volna - mert
szerinte ha így haladunk, fogok -, a kiadó egy lufit fújt, és megpróbált
kisajtolni belőlem még annyit, amennyit csak lehetett. Azzal
védekeztem, hogy még soha ennyi cikk, interjú nem született velem,
mint most. Zseiky csak legyintett. Azt mondta, álljak le, mert nem rám
kíváncsiak, és az írói eredményemet pont annyira leszarják, mint
galamb a tányérsapkát. Napi téma vagyok csupán, ami még jó néhány
órán át adott mindenkinek munkát. Legbelül tudtam, hogy igaza van,
és csak sodródtam. Azzal nyugtattam magam, hogy még ha igaza is
van, az eladásaink minden eddigi rekordunkat megdöntötték.
Ahogy kiléptem a stúdióból és a visszaútra foglalt taxi hátsó ülésén
elterültem, kikapcsoltam a telefonomon a repülő módot, és értesítések
tucatjai lepték el a kijelzőmet. Valósággal forrt körülöttem a légkör, és
ahogyan lenni szokott, ő is kivette a részét a kommentcunamiból.
Mindenféle fasznak állított be, és egyre csak úgy tűnt, hogy az
emberek inkább izgalmat láttak a történtekben, mintsem megvetni való
témát. Le mertem volna fogadni, ha lett volna neki arca és tudják,
kicsoda, a boltba menet elkapva még le is szelfiztek volna vele az
emberek, hiszen nagyon rá voltak pörögve a témára. Bolond világ,
bolond emberek - sóhajtottam. Nekik ez egy élő reality volt, aminek az
epizódjait vécézés közben áttekintették, majd továbbment a napjuk.
Nekem korántsem volt ennyire jó. Én szenvedtem, de próbáltam
leplezni. Kinga írt. Ez elmúlt napokban újra egyre többet beszéltünk,
már ha a néhány perces telefonhívásokat annak lehet nevezni. Főleg
általános dolgokról társalogtunk. Emlékszem, az első újságcikk után
még aznap felhívott. Csak annyit kérdezett, hogy igaz-e ez a zaklatásos
történet, vagy csak egy újabb marketinges agymenés a kiadótól.
Töredelmesen bevallottam, hogy igen, igaz, és rögtön leszögeztem,
nem kell aggódni, kézben tartjuk az ügyet. Azt kérdezte, mióta tart.
- Már lassan három hónapja - tárgyilagosan válaszoltam.
Rávágta, hogy nem aggódik, inkább felháborítja és mélységesen
elkeseríti, hogy nem szóltam neki erről, miközben gyakorlatilag ő is
ebben élt. Tipikus nő. Stresszhelyzet közepén is képes lelkiismeret-
furdalást kisajtolni a másikból.
- Nehéz lenne nem belekeverni magad és végre nem az áldozat
szerepében tetszelegni? Elfogadni, hogy valami nem körülötted forog?
Értsd meg, ennek az égvilágon semmi köze hozzád - vágtam a fejéhez.
Nem válaszolt, dacos csöndbe burkolózott. - És egyébként minden
oké? Hogy vagy? - kisvártatva törtem meg a csendet.
Kinga elmesélte, hogy a helyzethez képest jól, majd fullánkként
döfte belém a kérdését, hogy mi újság Alexandrával. Elmondtam, hogy
nem nagyon beszélünk, erre cinikus nevetésfélét csíptem el a vonal
túloldaláról. - Lábadozik már? - faggatózott, mire csak annyit
kérdeztem, hogy honnét tudja. Elmondta, hogy több mint egy hete
különös vendégei voltak otthon. Azt mondta, két nyomozó kereste őt,
és faggatóztak a dolgaival kapcsolatban. Főleg az érdekelte őket, hol
volt kilencedikén reggel.
- Nálad voltak a nyomozók? - meglepődtem.

- Lerajzoljam,hogy megértsd? Igen! - fölényesen válaszolt. Ezt nem

szerettem benne sosem.
- És mit mondtál? - vártam a válaszát.

- Azigazat, hogy Budapesten - olyan tárgyilagosan tálalta a válaszát,

mint én néhány perce. - Valahogy összefüggésbe hoztak azzal a
támadással - magyarázta, és kitért arra, hogy nem is érti, miért.
Állítólag mondta a rendőröknek, hogy sokan nem szeretik a városban
Alexandrát. Ekkor vált világossá számomra, hogy a két nyomozó
vélhetően ugyanaz, akik nálam jártak. Nem én érdekeltem őket, sokkal
inkább Kinga után szaglásztak nálam is.
- Ugye semmi közöd hozzá? - óvatosan tettem fel a kérdést, mire azt
mondta, hogy ez most nagyon fájt neki, hiszen eddig mindig
mindenhez közünk volt, most meg már csak neki van. Aztán le is rakta
a telefont.
Másnap rám írt. Az üzenetében azt írta, hogy nagyon sajnálja ezt az
egészet, nem tudja, mi lelte. Csak nagyon felkavarta, hogy
szétmentünk, és még ezek a zsaruk is... De szurkolt, hogy rendeződjön
minden. Azóta, pontosabban az elmúlt két napban több SMS-t is
dobtunk egymásnak. Ő főleg akkor, ha ráakadt valami velem
kapcsolatos cikkre. Ez jó ürügy volt, hogy beszélgessünk. A napokban
váltott SMS-ekből azt is megtudtam, hogy akkor telt be nála a pohár,
amikor meglátta P. Dórától az üzenetet, amiben egy képet küldött a
lábairól. Azt hitte, Alexandra az, én pedig azt válaszoltam akkor, hogy
látni akarom. Beismertem, aztán leírtam azt is, hogy az elején
rendszeresen könyörögtem neki, hogy találkozzunk. Beszéljük meg,
hátha tudjuk rendezni a dolgot. De hiába. Ekkor éreztem először
komolyabban, hogy Kinga szégyelli magát, és ha tehetné, talán
visszakozna a szakításból is.
Szóval most is írt, pont amikor megállt a taxi a ház előtt. Azt üzente,
hogy látta a műsort. Gratulált, hogy ilyen jól álltam a sarat és
kimondottan pozitív volt rólam a kép. Én egészen máshogy éreztem,
de ráhagytam, nem volt kedvem ellenkezni. Ahogy elengedtem a taxit,
az utam egyenest a nappaliba vezetett. Lerúgtam a lábamról a cipőt és
a zoknit. Oldottam a nadrágszíjam, az inget meg a zakót pedig már az
előszobában elhagytam. Hanyag eleganciával terültem el a kanapén
egy vörösborral színültig töltött pohár társaságában. Éppen hogy
befejeztem a kommentek olvasgatását, máris az üzeneteket nyitottam
meg. Ez az őrült valósággal tombolt. Igaz, most Martina néven írt rám.
A napokban egyre több nevet használt, hátha megnyitom az üzenetei
egyikét, és akkor újra egymásnak feszülhetünk az éteren. Úgy éreztem,
akárki is ez, kezd kifogyni a munícióból. Martina üzenetét a listán
megelőzte Flóra, Sára, Viktória, Réka, Eszter, Liza, Adél, Petra,
Zselyke, Noémi, Aliz, meg még mit tudom én, milyen nevű
felhasználó levele. Jól tudtam, szinte mind ő. Ő volt a pók, az üzenetek
pedig a hálója, és várta, mikor sétálok bele a csapdába. Zseiky azt
javasolta, hogy most egy darabig ne is válaszoljak neki, így biztosan
túlpörög majd. Ezen össze is vesztem vele. Nem értettem vele egyet.
Azt javasolta, hadd lássa a szerencsétlen, hogy élvezzük a körülöttem
felkavarodott állóvizet. Még ha nem is ért egyet a kiadó taktikájával,
bele tudja passzírozni az ő elképzelésébe. Azt mondta, ha nem
válaszolunk neki, az emberünk indulatos lesz, a bolondok mind
ilyenek. Hibázni fog, akkor pedig mi következünk.
Martina azt írta, hogy nem veszem elég komolyan őt, pedig többet
tud nekem ártani, mint hinném. Ha ezt eddig játéknak fogtam fel,
akkor véssem az eszembe, most kezdődik a valóság, és meg fogom
bánni, hogy gúnyt űztem belőle. Egyszer s mindenkorra térdre fog
kényszeríteni, és megtanulom tisztelni őt. Ez volt a mániája, hogy nem
tisztelem. Elolvastam Martina üzenetét, majd azzal a lendülettel válasz
nélkül hagyva be is zártam azt. Alig pár perc csönd után éppen
kezdtem azt hinni, hogy vége az estének és nyugodtan aludhatok,
amikor megszólalt a telefonom. Csenge hívott, a napokban több
üzenetet is írt a munkával kapcsolatban, de olyan trehány voltam, hogy
a legtöbbre elfelejtettem válaszolni. Kitartóan keresett, és annak
ellenére, hogy nekem akart jót és segített, kissé zavarónak éltem meg
az esti hívását. Bármiről lett volna kedvem beszélgetni, csak munkáról
nem. De azért mégiscsak felvettem a telefont.
- Csak nem dolgozol még ilyen későn is? Este tíz múlt - szóltam a
készülékbe.
 - De, viszont nálunk ez normális - nevetett Csenge. Kedves volt a
hangja most is. Elsőnek megköszönte az adatokat, amiket megküldtem
az asszisztensének, majd elnézést kért a sok hívásért és a várakozásért,
de nagyon sok munkájuk volt az irodában. Közölte, hogy hamarosan
elkészül a megbízási szerződésem tervezete.
- Lenne kedved végre találkozni? Átnézhetnénk személyesen a

megbízási szerződést, és le tudnánk beszélni a részleteket, hogy

senkinek se legyen csalódás vagy kérdés a későbbiekben.
- Hogyne, örömmel! - vágta rá, majd hozzátette, hogy a napokban

pontosít a találkozó idejét illetően. Valóban örültem, hogy végre

megismerhetem őt, elvégre még ha távolról is, de mindvégig segítette a
dolgaim. Ha bármi volt, rá számíthattam. Úgy éreztem, hogy végre
akad egy jóakaróm is.
 16. FEJEZET
A pszichobomba
Július 25.

Zseiky
- Elnézést.
Ahogy beléptünk az étterembe, az első utam a mosdóba vezetett. Fel
kellett magam frissítenem, és át kellett gondolnom ezt az egészet. Már
korántsem tartottan olyan jó ötletnek, hogy vele vacsorázom a Víg
Matrózban, mint amilyennek elsőnek tűnt. Egyre az járt a fejemben,
hogy talán kár volt tegnap éjjel felhívnom, hogy gratuláljak a Supra
Tv-s fellépéséhez. De akkor úgy éreztem, ez a helyes, hiszen
meglepően jól állta a sarat a műsorban. Hallottam a hangján, hogy
jólesett neki a hívásom, aztán még beszélgettünk egy darabig. Aztán
egyszer csak kicsúszott a száján:
- Nem vacsorázunk holnap együtt? - Nem válaszoltam, próbáltam
nem meghallani a kérdést. - Hahó?! - újra szólt a telefonba.
- Elnézést, csak a naptáramat néztem - zavartan válaszoltam.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezt a meghívást munkaügyben
tette, vagy inkább személyes töltetű kezdeményezés volt a részéről.
Inkább nem kérdeztem rá, túl ciki lett volna. Attól tartottam, a végén
még azt gondolja, hogy bejön nekem. - Rendben! - tömören
nyugtáztam a találkozót.
- Hétkor a Víg Matrózban! Ha megfelel... - szól újra, és valamivel
lágyabbnak hatott a hangja, mint eddig. Erre csak annyit tudtam
mondani, hogy „köszönöm", bár nem biztos, hogy ezt a választ várta.
Leraktam a telefont.
Most meg már itt is voltunk, pontosabban Endre a vendégtérben, én
meg a mosdóban. Szinte biztos voltam benne, hogy bejövök neki.
Mikor találkoztunk az étteremben, megdicsért. Azt mondta, csinos
vagyok, nyilván bejött neki ez fekete egyberészes kisruha. Az elmúlt
hetekhez képest Endre is kimondottan jól nézett ki. Visszatértem az
asztalunkhoz.
- Hogy alakul a tervünk? - kérdeztem, miközben belekóstoltam az

eperkrémlevesembe, amit a pincér ajánlott.

- Szerintem jól! - válaszolta, miközben várta, hogy befejezzem a
levesem. Endre csak főételt kért, meg egy pohár száraz vörösbort. A
pincérre bízta a választást. - Totálisan meg lehet tébolyulva, megállás
nélkül ír, már-már hisztérikusan...
- Követeli, hogy ráfigyelj. - Elkerekedett a szemem, ahogy
felismertem, hogy letegeztem. Véletlen volt. Két hete dolgoztam
Endrével, és napi szinten többször is beszéltünk. Kérésemnek
megfelelően folyamatosan informált a fejleményekről, én pedig
meghatároztam a soron következő kommunikációs lépésünket. De
eddig még sohasem tegeztem le őt, és ő sem engem. Ez roppant
szakmaiatlan volt részemről. Ügyfelekkel sosem tegeződtem,
mellőztem a közvetlen hangnemet. Véleményem szerint ez volt köztük
és köztem a biztos távolságot tartó kerítés. Egy határ, amivel kordában
lehetett tartani a folyamatokat. Bizakodtam, hogy talán észre sem vette
a nyelvbotlásomat.
- Szerinted miért jó ez neki? Mire megy ki a játék? - kérdezte,
miközben egyre az járt a fejemben, hogy felfigyelt rá, hiszen
visszategezett. Kész őrület, biztosan az eperleves tehet róla -
fortyogtam magamban. Ha már lúd, legyen kövér, innét nincs visszaút
- gondoltam, és folytattam:
- Az eddigi levelezéseiteket átnéztük egy pszichológus barátnőmmel,
aki az elemzésekkel arra jutott, hogy vélhetően súlyos
személyiségzavarban, -zavarokban szenved az illető - magyaráztam, és
elmondtam Endrének, hogy a pszichológus véleménye szerint az
ismeretlen ismeri őt, legalábbis ezt hiszi. Így valamikor kellett lenni
hozzá valami személyes kapcsolatnak. Ez lehetett egy egyszer
megválaszolt rajongói levél, amit túlgondolt az illető...
- Vagy egy megemésztetlen egyéjszakás kaland szomorú utóhatása -

némi gúnnyal a hangomban ecseteltem.

- Hát ez előfordulhatott! - nevetett Endre, én pedig töretlenül

magyaráztam neki tovább, hogy persze mindez csak feltételezés, hogy

valós kórkép legyen, ahhoz alapos kivizsgálás alá kéne vetni a
zaklatót. Aztán csendben szürcsöltem tovább az eperkrémes csodát.
- Isteni ez a leves! - Elfogyasztottam az utolsó kortyot is belőle.

- Egészségedre! - mosolyodott el Endre. - És mit mondott az

ismerősöd, milyen mentális betegségben szenvedhet az illető?
- Hát ez kissé bonyolult... - csöndbe burkolóztam, míg a pincér

elvitte a levesestányéromat, majd folytattam, miszerint Ágnes

barátnőm úgy sejti a jelenlegi információk alapján, hogy az illető nem
beteg, hanem borderline szindrómás lehet. Elmeséltem Endrének, hogy
ez tulajdonképpen nem betegség, sokkal inkább állapot, méghozzá a
legszörnyűbbek egyike. Főleg nőkre kiterjedő, nagyon nehezen
kezelhető személyiségzavar. Az ilyen állapotban szenvedők nagyon
szélsőségesek érzelmileg, kiszámíthatatlanok. Egy örökösen megújuló
álarc, és nincs egy perc nyugalom sem a lélekben. Ettől az állapottól
nemcsak a közvetlen és a tágabb környezet megy tropára, hanem maga
az alany is.
- Értem! - bólogatott Endre. - De ez a valaki akkor is beteg!
- Nem, nem beteg, pont ez a lényege! - próbáltam teljes egészében
visszaadni Ágnes barátnőm kiselőadását, és elmondtam, míg a főételre
vártunk, hogy a betegség, az más. Azt többnyire lehet gyógyítani, vagy
legalább tünetmentessé tenni. Ezzel viszont hosszú évek alatti
pszichoterápiás kezeléssel is csak nehézkesen lehet bármit kezdeni. És
az eredmény maximum csak a tünet csillapítása lehet. - Ezek az
emberek a saját határaikon billegnek folyamatosan, az egész életük egy
kötéltánc, méghozzá védőháló nélkül. Minden rezzenés, hiba, botlás
vagy átlépés a csekély területű komfortzónán az összeomlást
eredményezheti náluk. A személyiségük széttöredezett, az ép és a
totális képzavar határai között bárhol mozoghat - magyaráztam, és
emlékezetből kiragadtam néhány részletet a zaklató és Endre
levelezéséből, hogy példákat tudjak mutatni a kórkép alapjaira.
Elmondtam, hogy ezeknek az embernek a hangulata nagyon
változékony, és a gyors váltásokat egy egészséges ember nagyon
nehezen tudja lekövetni. Ecseteltem, hogy gyakran szélsőséges
indulatok kerítik őket hatalmukba, és ezek sokszor végződnek
tragikusan is.
- Elvárassal vannak mások felé. Ő például feléd van elvárással
valamiért - mutattam rá, és beszámoltam arról, hogy tisztán kivehető a
levelezésből, hogy a zaklató nagymértékben igényli, hogy Endre
törődjön vele, és amennyiben ezt nem teszi, elhagyatottság érzése lesz
rajta úrrá. Ilyenkor gyakoriak az impulzuskontroll-zavarok, nem tud
parancsolni az érzéseinek és az ösztöneinek. Ez aztán a következő
levelekből ki is tűnik.
- Hát nekem tényleg nehéz ellenállni - kortyolt bele Endre a borba,
és elvigyorodott.
- Azértbefejezem, jó? - vontam fel a szemöldököm. Reméltem, hogy
Endre érzi, ez most nem vicces. Bólintott. - És a borderline-osok
ilyenkor tehetnek visszafordíthatatlan kárt magukban vagy éppen
másokban.
Endre hosszan és némán nézett. Talán most fogta fel, hogy ez a
valaki nem egy unatkozó tinilány, sokkal inkább egy időzített bomba.
- Jól beleástad magad a dolgokba! - Endre elismerően bólintott, és
hátradőlt a székén. Fura volt, talán még most kezdte felfogni a
hallottakat.
- Apám mindig azt mondta, ha csinálsz valamit, akkor csináld
rendesen! - válaszoltam, és megillatoltam az asztalunkra kerülő
rózsaborsos steaket.
- Remélem, a szakács a mantra szerint főz! - nevetett újra Endre, de

nem tűnt valami őszintének, majd azt kérdezte, hogy miért csinálom
ezt, hiszen a munkám bőven túlnyúlik a kommunikációs tanácsadáson.
-Mert élvezem, és érdekel, mi sül ki a dologból. Én már csak ilyen
vagyok - mosolyogtam, mert finom volt a steak.
 17. FEJEZET
Nyúl a bokorból
Július 25.

Endre
A Víg Matrózban ért utol Zseikyt meg engem a záróra. A pincérek
rendesek voltak, nem dobtak ki minket, csak jelzés szinten felpakolták
az összes körülöttünk lévő asztalra a székeket.
- Köszönöm az estét! Egészen jól éreztem magam - szólt Zseiky, már
az utcán állva előttem.
- Én köszönöm, ma is sokat tanultam, még egy-két ilyen beszélgetés,

és pszichológiai szakkönyveket fogok írni! - nevettem. Egymást

néztük. Fura pillanat volt ez, talán neki is. - Öhm, ha gondolod,
szívesen hazakísérlek - oldottam a zavart másodperceket, mire hárított,
hogy igazán nem kell, hiszen itt lakik a közelben, csupán
négysaroknyira.
- Éppen azért, ha messzebb laknál, korántsem lennék ennyire

lovagias - vágtam rá.

- Tipikus - nevetett, nevettük. Az út alig volt tíz perc, ez idő alatt
veszélyesen billegtünk a privát és szakmai beszélgetés határán. Ahogy
társalogtunk, többször lopva lestem rá, és azon tűnődtem, hogy ki ez a
nő. Bíztam abban, hogy nem veszi észre. Káprázatosan szép volt,
oldott, de mégis magabiztos és szexin hűvös. Egy dologban biztos
voltam ma este: nem a bortól láttam tökéletesnek, hanem valójában
ilyen volt.
 - Megérkeztünk! - felém fordult a kapualjban. - Köszönöm a
lovagias kíséretet, majd jóváírom a munkadíjamból! - mosolygott.
- Igazán nincs mit, élveztem. - Megtámaszkodtam a kapualjban.
Pontosan ekkor megrezzent a zsebemben a mobilom. Elővettem, és a
kijelzőre lestem, az értesítésre.
- Rossz hír? - Zseiky fürkészett a tekintetével.

- Megint ő! - sóhajtottam, és visszacsúsztattam a zsebembe a

telefont.
- Sosem fárad! - sajnálkozott.

- De én annál inkább. Nem tudom, meddig bírom még ezt a játékot.

- Tudod, amíg tied a narratíva, addig nyert ügyünk van - kezdte,

majd villámgyorsan visszaváltott hivatalos hangnembe, és azt
ecsetelte, hogy ezért kell kiállni a publikum elé, és még azelőtt
kommunikálni a dolgokat, hogy valami véletlen vagy rosszakaró által
látna napvilágot az ügy, és így egy hazugság kel önálló és
megfékezhetetlen életre. Zseiky ismét azt mondta, hogy továbbra sem
tartja jó ötletnek a témával való médiahaknizást, még ha ez előny is
valamilyen szempontból a kiadónak.
- Mármint anyagi...

- Örülök, hogy te mondtad ki - nyugtázta, és hozzáfűzte, minél

többet mondunk a dologról, annál több kérdés fog napvilágot látni. Ez
annál több választ követel majd. Ha nem válaszolunk, az nekünk
kockázat, a közvélemény arra gondol majd, hogy rejtegetnivalónk van.
Ha rosszul reagálunk, azzal még egy frontot nyitunk magunknak...
Szerinte a helyes megoldás egy jókor és jól megfogalmazott
sajtóközlemény lett volna, egybehangolva a szükséges
intézkedésekkel.
- A kiadó diktál. Nézz rám! - mutattam végig magamon. - Itt Endre
áll. A kiadóban meg a Váczi Endre. Érted, mire akarok kilyukadni?
- Pontosan értem, de ez nem működhet így sokáig. Ezt pedig neked
kell megértened - magyarázta, és beklimpírozta a kapukódot, amire
halk berregés volt a válasz. Résnyire nyitotta a kaput. Erre én némi
fölénnyel a hangomban annyit kérdeztem:
- Jó, akkor te mit tennél a helyemben? - Érdeklődve vártam a választ.

- Pofonegyszerű. Nem előremenekülnék egy média által gerjesztett

hazugságspirálba, aminek senki sem látja, hol lesz a vége, hanem

kiugrasztanám a nyulat a bokorból.
- Mire gondolsz pontosan? - valóba nem értettem, hová akar

kilyukadni. Nagyot sóhajtott.

- Nagyon sietsz haza? - kérdezte, ezt pedig végképp nem értettem.

Reflexszerűen csak annyit mondtam, hogy nem. Aztán hátrébb lépett

egy lépést, már a kapun túl volt, és úgy kezdett rá.
- Szeretném, ha tudnád, hogy a most következő ajánlatom csupán
kollegiális, baráti, és semmilyen szexuális tartalma nincs...
- Jól van, menjünk fel hozzád - vágtam rá, mire Zseiky sarkon
fordult, és megindult a lift felé, én pedig a nyomában. Azért utána
loholva megjegyeztem, ha már szex nincs, remélem, azért van otthon
valami jóféle bora. Hamarosan már a lakásban voltunk. Takaros volt,
szép, olyan magazinba illő. Szinte minden zavaróan hófehér, itt-ott
megtörve valami színes kis mütyürrel. Ha valamire lehet mondani,
hogy legénylakás, akkor ez egy igazi mesebeli tyúkól volt. Hanyagul
terültem el a kanapén, Zseiky hamarosan visszatért egy üveg
vörösborral és két pohárral. Mellém ült a kanapéra. Combnál összeért a
lábunk. Ő próbált odébb ülni, én pedig nem. Nem is tudott volna
máshova ülni, ha értelmes távolságból akart volna velem beszélgetni.
- Tudod, mit nem értek? - kezdtem, és belekortyoltam a borba, amit
kitöltött nekem.
- Hallgatlak!
- Hogy a zaklató honnét tudta, kik azok, akik közeli kapcsolatban
állnak velem, honnét tudta sokuk telefonszámát vagy e-mail-címét? -
Elgondolkodtam, mire a maga mi sem természetesebb módján közölte,
hogy erre van egy tuti tippje. Körbelesett a nappaliban.
- Mit keresel ennyire? - kérdeztem.

- A telefonom! - vágta rá. - Nem tudom, hol van, ideadnád a tiéd? -

nyújtotta a kezét, én meg előhalásztam az enyém a zsebemből, és
átadtam neki a készüléket. Megnyitotta rajta a Facebook alkalmazást,
és a keresősávba klimpírozta a nevem.
- Látod? - mutatta a kijelzőt. - Számszerűen kilenc, a nevedhez

köthető oldal van jelenleg a Facebookon.

- De nekem csak egy oldalam van!

- Neked, de másoknak még további nyolc - magyarázta, és felvázolta

a teóriáját, hogy szerinte ide vezethető vissza minden. - Ha valakivel
kapcsolatban vagy, az utána nem akarja elveszíteni veled a fonalat -
kezdte, és elmondta, hogy le meri fogadni, hogy a nyolc oldalból
legalább egy a zaklató fennhatósága alá esik, és ezt keresztbekövették
a felhasználók, mert megtévesztette őket. - Ide bevonzza az irántad
érdeklődőket, és anyagot, információt gyűjt róluk.
- Nem értem. - Olyan sok volt nekem ez a mátrixdózis, hogy le

kellett tennem a poharat, nehogy kiessen a kezemből. Zseiky elmondta,

hogy például a Facebookon a leggyakoribb adathalászati módszer azok
a béna játékok, amiket úgy hívnak, „mi lenne az indián neved?" és
társai. Az unatkozó bolond kattint, és bele sem gondol, hogy így valaki
a világháló másik részén ekkor adatokhoz jut vele kapcsolatban. Név,
e-mail, telefonszám stb.
 - Az utolsó nagy port kavart könyved címe Az ördög és az ő hat keze
volt, nem? - kicsit bizonytalanul kérdezett. Bólintottam, mire azt
mondta, tegyük fel, hogy a zaklató csinált erre egy netes applikációt,
mondjuk, „Hányadik keze vagy az ördögnek?" címmel. Ezt eljuttatta a
közönségednek, akik ezt egy veled kapcsolatos játéknak gondolták, az
irántad való bizalom alapján kattintottak, és megadták a kért adatokat.
- Így ők megtudták, hányadik kezei az ördögnek, a zaklató meg

begyűjtötte róluk az információkat... - Úgy vált világossá a számomra,

ahogy kimondtam.
- Bingó! - vágta rá, és mosollyal az arcán belekortyolt a borba. - Ó

ezt már eltervezte nagyon rég... - magyarázta.

- Félelmetes! És az is, hogy te ennyire képben vagy ezekkel -

elismerően bólintottam, majd nekiszegeztem a kérdést, ő honnét tudja

ilyen pontosan az utolsó könyvem címét. Erre Zseiky felállt a
kanapéról, és átsietett egy másik szobába. Nem sokkal később tucatnyi
könyvvel a kezében tért vissza.
- Ezeketén írtam! - csodálkoztam.
- Hát olvasni menő! - kacsintott, mire tátott szájjal csak annyit
tudtam mondani:
- Nem csak menő, szexi is.
Meglepődve lapoztam bele a legelső regényem első kiadásába. Rég
nem láttam. Zseiky elmondta, hogy minden könyvemet olvasta, sőt
kimondottan szereti őket. Igazából ezért is vállalta el a munkát, mert
segíteni akart, és ezért is tesz többet bele, mint az normális lenne.
Mikor kérdeztem, miért nem mondta, hogy olvasta a könyveim, csak
megvonta a vállát, és annyit kérdezett vissza: Számít? Majd kisvártatva
hozzácsapta, hogy nagy seggfej hírében állok, nem akarta, hogy már ez
első percben játsszam a nagymenőt. Jót nevettünk, de tényleg.
 - Tudod, mi a legfélelmetesebb? - kérdezte. Leraktam a könyvem a
kezemből, és rálestem. - Akár én is lehetnék a zaklatod.
Összebarátkoztam veled, a bizalmadba férkőztem, felcsaltalak
magamhoz... - Elismertem, igen, ez valóban félelmetes lett volna.
Ekkor megrezzent újra a telefonom.
- Ezek szerint éppen te írtál megint! - keserűen mosolyogtam.

- Hadd nézzem csak az üzenetet! - Zseiky leült mellém, és a markát

tartotta a telefonomért. Átadtam neki, és minden különösebb habozás

nélkül belépett az internetes oldalam üzeneteihez. Megnyitotta a most
érkező friss levelet.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Amint látod, elolvasom, mit akar... - szemeivel pásztázta a sorokat.

- De ha megnyitod az üzenetét, akkor látja, hogy elolvastuk, és

megint írni fog - kicsit túlpörögve magyaráztam.
Igen - tömören válaszolt, majd röviden klimpírozott a képernyőn.
-
Rám sem pillantott.
- Miigen?
- Látni fogja - mondta, és az asztalra rakta a telefonom. - Még bort? -
mosolygott és töltött.
- Na tessék, máris ír! - mutattam a telefonomra, aminek újra
felvillant az üzenetértesítőtől a képernyője. Zseiky újra a kezébe vette
a készüléket, aminek nem zárt még le a képernyője, és újra az
üzenetben volt.
- Na jó, elmondanád végre, mit csinálsz? - kezdtem ideges lenni.
- Ha nem lenne elég világos a számodra, elárulom: épp vele chatelek

- közölte, miközben teljesen természetes módon leheveredett a

kanapén, egyik kezében egy pohár borral, a másikban pedig éppen a
telefonomat nyomkodva.
 - Már ne haragudj meg, de szerinted ez normális?
-Nem, tuti zakkant, akárki is legyen az - mosolyogott rám, mire
megjegyeztem, hogy tulajdonképpen én rá gondoltam és arra, amit
éppen csinál.
Erre csak azt mondta, hogy nyugodjak meg és csöndben igyam a
boromat, mint egy nagyfiú, és próbáljam meg nem kiönteni, mert
méregdrága volt a padlószőnyeg és baromi sokat kajtatott utána, na
meg figyeljem, ahogyan majd szépen kiugrik a nyúl a bokorból. Azt
hittem, megártott neki a bor.
 18. FEJEZET
A várva várt munka
Július 28.

Endre
Ami három napja este történt, az mindent fenekestül felforgatott.
Legalábbis bennem. Zseiky chatelése az ismeretlennel és az ott
alkalmazott kommunikációja olyan sikeresnek bizonyult, hogy a
zaklatom azóta nem is írt. Köddé vált, és egyszerűen megszűnt létezni.
Már-már úgy tűnt, mintha ez egész eddigi csupán egy rossz álom lett
volna. Különleges érzéssel töltött el, hogy nem rikácsolt óránként a
telefonom üzenetértesítőket küldözgetve. De ennél még furább volt
Zseiky csókja, amit aznap este, fent, a lakásán kaptam tőle. Hogy a bor
vagy a nevemben vívott szócsata spannolta fel annyira, hogy egyik
pillanatról a másikra az ölemben találtam őt, nem tudom. De egy
biztos, se szó, se beszéd, váratlanul hátradöntött a kanapéján, és az
ölembe ült. A mutatvány közben a kis ruhája szoknyarésze addig
csúszott fel a lovagló ülésnek köszönhetően, ameddig csak egy ilyen
szoknya fel tud csúszni. Először félve értem hozzá, majd láttam, hogy
nem ellenkezik, így egyik kezemmel rámarkoltam feszes combjára, a
másikkal a gömbölyded fenekére. Hosszú haja beterített, és éreztem a
bódítóan citrusos illatát. A haja selymes volt, a csókja pedig
fantasztikus, talán életem legforróbb csókja. Zseiky ajkai hevesen
markolták az enyémet, úgy, amiről minden férfi csak álmodni mer.
Óvatosan átkarolt az egyik kezével, a másikban pedig a
mobiltelefonomat tartotta, és minket videózott vele. Aberráltnak
gondoltam, ugyanakkor tetszett. A bal kezem felcsúsztattam a jobb
mellére. Rögvest felismertem, hogy Zseiky kosár nélküli melltartót
viselt aznap este, aztán megláttam, hogy feketét, és meg kellett
állapítanom magamban, hogy úgy volt tökéletes, kívánatos és
természetes az egész nő, ahogy volt. Káprázatos élményként él
bennem. Az villant be, ha a Zseiky testén múlna a plasztikai sebészek
megélhetése, azok bizony koldussorsra jutnának. Míg balom a
mellével volt elfoglalva, számat pedig az ő ajkai foglalták le, jobbomat
igencsak mélyre csúsztattam fel, már a belsőcombján. Ez volt a
pillanat, amikor megtört a varázs, és ahogyan az ölembe huppant, úgy
ugrott le rólam, mint macska a forró tűzhelyről.
- Oké, szerintem ez jól sikerült - közölte Zseiky, és mintha mi sem
történt volna, a nappaliban kezdett cirkálni, miközben a telefonomat
vizslatta.
- Nem értem! - motyogtam zavarodottan, aztán Zseiky az ölembe

dobott egy díszpárnát, és kérte, hogy tartsam is ott, míg látványosan le

nem higgadtam. Aztán csak annyit mondott vigyorogva:
- Elküldve! - Nem értettem, mire gondol, és vélhetően ezt ő is érezte.

Elmondta, hogy a szenvedélyes videót elküldte a zaklatónak. Ez egy

válasz volt részéről, méghozzá a nevemben. Zseiky beavatott, hogy
egy hosszadalmas szócsatározásba keveredett vele itt a chaten, és
kegyelemdöfésként elküldte neki a nevemben a váratlan csókunk
videóját, és ennyit írt alá üzenetként: „ez legalább igazi".
Zseiky azt remélte, az elküldött videótól és a csatolt kommenttől a
zaklató felhúzta magát, túlpörög, és hibázik. Ehelyett egy felemás
válasz érkezett a zaklatom részéről. Csupán annyit írt:„Mi is boldogok
lehettünk volna."
 Zseiky nem cicázott, és azt írta válaszként: „Volna. De most bizony
mással, méghozzá vele vagyok boldog, mert ez a nő a karomban egy
hús-vér nő, nem pedig csak bitek és byte-ok. Ha akarsz valamit, gyere
elő, és mutasd meg magad!"
Erre annyi válasz sem érkezett, mint egy parkolási bírságra. Zseiky
csalódott volt, én meg túlzottan izgatott, igaz, leginkább szexuálisan.
Pedig mennyire jó volt markolászni Zseiky fenekét. Ezt követően nem
sokkal tudatosult bennem, hogy nem lesz semmi több aznap este
Zseiky és köztem.
- Ez mire volt jó? - értelmetlenül álltam Zseiky lakása ajtajában

távozáskor.
- Mondtam, kiugrasztottuk a nyulat a bokorból! - közölte, és nekem

inkább úgy tűnt, velem járatta a bolondját.

Búcsúkor azt mondta, reméli, tudom, hogy ez a csók meg sem
történt. Amikor megkérdeztem tőle, mire volt jó ez a színjáték, csak
annyit mondott, amilyen egomán pöcs vagyok, biztos csak magamat
meg a frizurámat néztem volna a kamerában. Így volt jó, meggyőző és
hiteles, hogy nem is számítottam rá. Most biztosan magamat adtam,
miközben letámadott. Ezt követően annyit kért, ha egy picit is
élveztem a show-t, ne írjak majd könyvet #metoo címmel.
Szóval mára se zaklató, se Zseiky, se vihar a biliben. Csak csönd és
nyugalom. Az első órákban ez megfelelően nyugtatóan hatott, de
később már inkább aggasztó volt. Legjobban talán azért volt
hiányérzetem, mert Zseikyvel a csók óta nem is beszéltünk, igaz, senki
sem kereste a másikat. Naphosszat ezen kattogtam, hogy talán ha nem
beszélünk, meg nem történtté tudjuk tenni azt a csókot. De, hogy
őszinte legyek, abban sem voltam biztos, hogy el akarom egyáltalán
felejteni. A napok óta kavargó gondolataim fogságából egy
telefonhívás rántott vissza a valóságba. Csenge volt az, a hangjában
izgalom rejtőzött.
- Szia! Ugye nem zavarlak? - kezdte. Sosem értettem, miért beszél
mellé legalább vagy tíz percig, mielőtt a tárgyra tér, és sosem értettem,
miért is zavarna. Végtére, ő tesz nekem szívességet az új munkával,
amin már sok-sok hete dolgozott.
- Dehogy zavarsz! Parancsolj - szóltam a telefonba, és alsógatyában

elterültem a kanapén. Közben azon járt az eszem, milyen gáz lenne, ha

most, mondjuk, ez egy videóhívás lenne, és látna engem.
- Csak azért hívlak, mert szeretném, hogy tőlem értesülj első kézből

a fejleményekről. Elfogadták a javaslatomat, hogy a pozíciót te

tölthesd be. Átvilágítottak, eddig minden rendben, alá is írták a
felkérésed. Itt van nálam, a kezemben... - kezdte, én meg szóhoz sem
jutottam a döbbenettől. Csenge elmondta, hogy számos nagyszerű
jelölt közül lettem én a befutó. Hamarosan megkezdjük a pontos
munkakörömet átbeszélni.
- Hová postázhatom a felkérésed, a címedre, vagy...? -
csigalassúsággal kérdezte.
- Esetleg találkozhatnánk is. De csak ha nem bánod, épp itt lenne az

ideje - vágtam rá. Részint, mert így gondoltam, részint, mert így volt
ildomos. Csenge hezitált, először csak hallgatott. - Egy vacsora? Ma
este a Pomme Pastában? - kérdeztem.
- Nem lenne szerencsés... - végre megszólalt. - Ha a megbízásod
élesedése előtt kettesben látnának veled, főleg munkaidőn kívül...
Később ez rossz szájízt adhat a dolgoknak, és az ellenzék kiforgathatja.
- Persze,megértem - és valóban megértettem.
- Tudod, a politika az egy fura játék, mindig fel kell készülni a
legrosszabbra, és előre kell tervezni. Jobb, ha megszokod ezt, hiszen a
pozícióddal különösen szem előtt leszel. Ami másutt normális és
belefér, itt azért simán el is bukhatsz - magabiztosan magyarázta.
- Persze, megértem - ismételtem, mire közölte, hogy viszont ez nem
azt jelenti, hogy nem tudunk találkozni.
- Nem tudsz valami bizalmasabb helyet, ahol nem lennénk szem
előtt? - faggatott, de nem tudtam, mire célozhat pontosan. Erre csak
annyit vágtam rá, hogy maximum nálam, mire kisvártatva nyugtázta
azt.
- Megfelel! Akkor ma nyolckor, viszont most mennem kell egy

ülésre - és azzal bontotta is a vonalat.

A diskurzus zártával nyugalom töltött el. Azt éreztem, most végre
minden egyenesbe jöhet. Végre volt fény az alagút végén. Reménnyel
töltött el, hogy Csenge és az új munka komoly változásokat hozhat az
életembe. Gyorsan összeszedtem magam, és megpróbáltam férfi
módjára vállalható külsőt varázsolni a háznak. A szennyeseket
összeszedtem, és behajítottam a mosókonyhába. Lecseréltem az
ágyneműt, kivittem az üres italosüvegeket, és szomorúan megváltam
Bryntől, ami egy, a hűtőben élő egykori camembert sajt önálló életre
kelt leszármazottja volt. Néhány óra elteltével egészen jól festett a
helyzet. Aztán eszembe jutott, hogy vacsorára invitáltam Csengét, így
nem ártott volna otthonra némi elemózsia. Bár tény, én egészen jól el
tudtam vegetálni a snack leveseken, de úgy éreztem, ez ma estére
igencsak kevés lenne. Gyorsan tárcsáztam a közeli éttermet. Kinga is
sokat rendelt innét, és én is szerettem a főztjüket. A „Falatka" névre
keresztelt étteremben gyorsan felvették a telefont. A telefonos fiú
egyből felismerte a hangom, és hallhatta rajta, hogy nagy a gáz, így
egy pillanat alatt nagyon jó kis vacsoraajánlatot rakott össze. Volt
benne vadmalacleves és pirított szűzérmék, meg valami csokis
sütemény, meg két palack Pinot Noir, nem a vacsorához, hanem a
biztonság kedvéért. Ahogy ígérték, időben jöttek, pontban hétkor.
Szóval már minden készen állt a nagy találkozáshoz, és hogy végre
lehulljon a lepel, és hosszú ideig tartó szervezkedés után végre egyszer
és mindenkorra megváltozzék körülöttem minden. Készen állt a ház, a
vacsora és én is. Próbáltam a legjobb formámat hozni, de valahogy
olyan izgalommal csüngtem az ablakon a ház előtt elsuhanó minden
egyes autó hangjára, mint egy tinilány, aki várja, hogy eljöjjön hozzá
az első randin a fiúja. Már nyolc múlt tíz perccel, de semmi sem jelezte
Csenge érkezését, ugyanakkor a távolmaradását sem. A vacsora
kezdett kihűlni, félő volt, hogy úgy megkeményedik a hús, hogy bárkit
agyon lehetne vele verni. Újabb negyedóra várakozás után gondoltam,
végre felhívom. Hármat csöngött ki, mire kinyomta.
- Mi a fasz? - értetlenkedtem, és dühömben meg is szellőztettem az
első palack bort. Éppen hogy kinyitottam, megszólalt a kaputelefon. A
monitorhoz siettem. Egy nő állt a kapuban. Nem láttam az arcát, mert
háttal volt a kamerának. Épp telefonált. Beengedtem. Pillanatok múlva
hallottam a tűsarkak ritmusos kopogását, ahogy a bejárati ajtóhoz
vezető járdán közeledett. Hamarosan megpillantottam őt.
- Jó estét, végre személyesen is - nyújtott kezet mosolyogva.
Megfogtam a kezét, de egy mukkot sem szóltam. - Elnézést a késésért,
de elhúzódott bent egy megbeszélés, amikor meg hívtál, már itt voltam
a sarkon.
- Semmi gond, igazából csak azért aggódtam, mert ki fog hűlni a
vacsora - mondtam, továbbra sem engedve a kezét.
-Nos, ha már így személyesen is találkozunk végre, a nevem Szűcs
Csenge - mutatkozott be, és nem is próbált szabadulni a
kézfogásomból.
 - Igen, elnézést, én pedig Endre, Váczi Endre. - Megfeledkezve
magamról lestem végig rajta ismét.
Beljebb invitáltam, nem kellett sokat erőszakoskodnom. Meggyőző
magabiztossággal lépett a házba.
- Cipő? - kérdezte megállva egy pillanatra, és az előszobatükörből
lesett rám.
- Maradhat, és előre is elnézést a kupiért. Kérlek... - mentegetőztem,

majd utat mutattam a nappali felé.

A táskáját felakasztotta az előszobafal egyik karjára, majd
megigazította a szoknyáját, és habozás nélkül indult a nappaliba.
Eközben végig a fenekét és a lábait néztem, talán érezte, talán tudta is,
és egyre csak az járt a fejemben, „Uramatyám, honnét szalasztották ezt
a bombanőt?!"
 19. FEJEZET
Elveszett remény
Július 28.

Kinga
A legrosszabb érzés, amikor elhiszed, hogy még lehet jó, pedig
fejben már jó ideje tudod, az életed ezen szakaszának már rég vége, és
nélküle kell továbbmenned. Hiába próbálsz minden kis átkozott apró
jelbe kapaszkodni, azok csak ideig- óráig tudnak megnyugtatni. Egyre
csak ez járt a fejemben, miközben a konyhaasztalnál ücsörögtem, és
társaságom legjobb része egy pohár jégbor volt, a másik pedig az
anyám. Endréről kérdezgetett, úgy tűnt, nála még mindig ez a
szalagcím. Nem engedte a témát, hányadán állunk, és ahogy nem
tudtam egyértelmű választ adni neki, rögtön csak azt vágta rá, nem
nagy kár érte, találok jobbat is. Aztán meg azzal jött, hogy ha már erről
nem vagyok hajlandó beszélni, akkor legalább áruljam el, mit akarnak
tőlem a rendőrök. Mert hogy egyszer itt voltak, az egy dolog. De azóta
már kétszer. Éreztem, hogy nem tudok túl sokáig egy légtérben lenni
vele, valósággal hallottam, ahogy felfalja és a fogai közt ropogtatja az
életem.
- Na jó, ha nagyon tudni akarod, elmondom - belekortyoltam a
borba, majd elmondtam neki, hogy van az az Alexandra nevű lány, aki
miatt tulajdonképpen Endrével rendszeresen összekaptunk. Valaki
csúnyán megtépte, és ezt a valakit keresik.
- És ehhez neked mi közöd? - leült velem szembe az asztalhoz. Ő
kihűlt gyógynövény teát kortyolgatott.
- Muszáj ezt pont most? - a faliórára lestem. - Este negyed tízkor?
- Remélem, hogy semmi...
- Ezt hogy érted? - kérdeztem anyut, mert valami olyan hangsúlyt

fedeztem fel a hangjában, amit már rég nem hallottam tőle. Talán
iskolás koromban szólt így hozzám utoljára. Nagyot sóhajtott.
- Már előre félek a válaszodtól!

- Nézd, anya. Egy barátnőmmel mulattunk itt, Debrecenben, sokat

ittunk, jöttek az ismerősei, ő elkeveredett valami pasival, én meg annak
a barátjával végül felmentem kocsival Pestre. A tag nem is ivott,
mondta, még megy fel Pestre, én meg megkértem, hogy hozzon el.
Először nem akart, de aztán addig nyüstöltem, hogy belement -
emlékeztem vissza. - Végig az járt a fejemben, hogy beszélnem kell
Endrével, találkoznunk kell, tisztáznunk ezt az egészet, nem
hagyhatjuk, hogy így legyen vége.
- Pedig talán jobb lenne... - szőtte közbe.

- Anya! - pirítottam rá, és elmondtam, hogy többre nem emlékszem.

Szerintem vagy végigaludtam az utat a kocsiban, vagy nem tudom, de
mindenféle aznap este Pestről készült elmosódott képet kezdtem
mutogatni neki a telefonomban. - Aztán itthon ébredtem. Hogy mivel
vagy kivel jöttem haza, azt máig sem tudom. És ekkor reggel támadták
meg azt a kurvát.
- Kinga! - szólt rám az anyám. A mai napig nem szerette, ha csúnyán
beszélek.
- Ugyan már, anya! - újabb korty bort hajtottam le. Aztán azt

kérdezte, hogy mit mondtam a rendőröknek. Közöltem, hogy

természetesen az igazat, és ne aggódjanak, nem én voltam, mert én
biztos nem álltam volna meg néhány pofonnál. Anya nem válaszolt,
meg sem szólalt. - Akkor azt hiszem, ez a buli meghalt - közöltem, és
magamhoz vettem a maradék bort meg a poharamat, gondoltam, ismét
jót tenne egy sorozatmaraton.
- Jó lenne, ha végre kezdenél magaddal valamit! - szólt utánam az

anyám. Megálltam a lépcsőn. Hátralestem. A feljárat alján állt, és

engem nézett. - Végre találhatnál valamit, ami leköt és kihoz ebből a
kátyúból. Nem mehet így tovább, nem lesz így jó!
- Köszönöm, megfontolom - biccentettem, és a szobám felé
indultam. Hallottam még, hogy utánam kiált. Nem válaszoltam,
bezártam a szobaajtót, és magam maradtam a gondolataimmal.
Úgy döntöttem, felhívom Endrét. Hamar felvette. A hangja furább
volt, mint bármikor, szinte rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Kissé
távolságtartó volt, és nem volt túl közlékeny. Én pedig már csak azért
is próbáltam fenntartani a társalgást. Kérdeztem, hogy van, meg
ilyenek, mire azt mondta:
- Nézd, örülök, hogy hívtál, és ne érts félre, de most igazán nem

alkalmas. - A mondatát befejezve rögtön átfutott az agyamon, hogy

még sosem rázott le így. Ekkor fura hangokat hallottam a háttérben a
vonal túlvégéről. Ahogy meghallottam a zajt, rögtön rossz érzés töltött
el. Talán életem legrosszabb pillanata volt ez. Ezer közül is
felismertem volna ezt a hangot. A konyhapultunk fölső tárolójának az
ajtaja nyikorgott így. Vagy ezerszer mondtam Endrének, hogy olajozza
be, vagy szerelje le az ajtót, de nem bírom elviselni ezt a hangot,
amikor kinyitom. Felfogtam. Megértettem mindent. Valaki a háttérben
kinyitotta azt az árulkodó ajtót.
-Vannak nálad? - kérdeztem, és éreztem, hogy a sírás kerülget.
Ekkor éreztem meg igazán, hogy kár minden próbálkozásért, Endre
más úton jár.
 - Félreérted! Majd elmesélem ezt az egészet, de most le kell tennem
- közölte, és meg sem várta, hogy mit mondok a továbbiakban. Csak
simán lerakta a telefont. Szédültem. Úgy éreztem, a szoba forog
körülöttem, a szívem hevesen kalimpált. Üvölteni tudtam volna.
Vártam néhány percet, és ahogy lehiggadtam, újra hívtam. Most
kinyomta. Egy darabig csak néma csöndben ültem a szobámban, és azt
éreztem, valósággal szétszakadok.
Halk berregésre lettem figyelmes. A telefonom képe villant fel,
imessage üzenetem érkezett egy ismeretlen e-mail-címről. Ott, akkor, a
telefonomat a kezemben tartva átéltem a totális megsemmisülés
érzését. Bárki is volt a feladó, az üzenettel egy képet továbbított
nekem, amin egy anyaszült meztelen női test volt elterülve egy ágyon,
felkínálkozva a következő aktusra. Bárki is volt a képen, bizonyára
nem nekem kellette magát, számomra sokkal inkább a helyszínen volt
a hangsúly. Felismertem azt. Hányinger kerülgetett, kiejtettem a
poharat a kezemből. Tudtam rögtön, hogy az egykori közös
hálószobánkban készült a fotó, ahol nyaktól lefelé volt látható az a
büdös kurva, aki éppen a pasim fejét igyekezett elcsavarni. Abban az
ágyban, amiben nemrég még én feküdtem. Ott, ahol álmatlan
éjszakákon közös terveket szövögettünk Endrével.
„Jó szórakozást, te szutyok!" - csak ennyit írtam neki feleletül a
meztelen fotóra. Láttam, hogy éppen a választ pötyögi, és rögtön
jelzett a suhintó hang, hogy meg is érkezett hozzám az üzenet. Annyira
gyűlöltem. A hangot és ezt a percet is.
„Meglesz ☺. Felejtsd el, ő már az enyém és az is marad, xoxo"
 20. FEJEZET
Új kezdet
Július 28.

Endre
- Remélem, még nem hűlt ki a vacsora - siettem a konyhába. -
Próbáltam melegen tartani - magyaráztam, miközben kinyitottam a
sütő ajtaját és belestem a gyomrába.
- Tényleg elnézést a késésért, de nagyon húzós volt bent a nap. A
többiek talán még mindig bent vannak. Én is csak elszöktem, de
szerintem még vissza kell mennem, most nagy a nyomás rajtunk.
- Pontosan mit dolgozol? - lestem rá, mire csak annyit mondott, hogy
a legfelsőbb szint döntéseinek az előkészítése és a folyamatok
támogatása a munkája. De erről nem beszélhet nekem, még... - Hogy is
van a mondás? Ha elmondanám, meg kéne hogy öljelek - nevetett, és
baljából egy pisztolyt formált, célba vett vele, és nemes egyszerűséggel
ledurrantott. Olyan könyörtelen tekintettel, mint a sánta lovat szokták.
Én a szívemhez kaptam, ő meg elfújta a füstölgő pisztolycsövet,
miközben engem nézett. Nem tudtam eldönteni, hogy most játszik-e
velem, vagy inkább próbára akar tenni. - Valóban te főztél? - témát
váltott, mellém lépett, és leguggolt. Zavarba ejtően közel volt hozzám.
Szőke haját összefogta, úgy hajolt közelebb a sütőhöz, és ő is belesett
az ablakán. - Hmm, ez jól néz ki! - elismerően bólintott, majd felállt és
megtámaszkodott a konyhapulton. Engem nézett, miközben a sütőben
babráltam. Felé fordultam, majd zavarodottan kaptam el a tekintetem,
ahogy combjai felső részébe ütközött a pillantásom. Úgy éreztem, nem
lett volna túl udvarias az intim testrészeit ilyen közelről bámulnom.
Egyre csak az járt az eszemben, mi a fészkes fene folyik itt.
- Dehogy! Rendeltem. Sajnos távol áll tőlem mindenféle

konyhaművészet - szabadkoztam, és úgy nézegettem a vacsorát a

sütőben, mintha csak egy mozivásznat bámultam volna.
- Kár, pedig egy jó pasi nemcsak az ágyban, hanem a konyhában is

igazi kincs - nevetett. Egy pillanatig csak mereven néztem magam elé.
Nem tudtam, mit mondjak erre. Pontosabban tudtam, csak azt nem,
hogy szabad-e.
- Várj! Ezt nem fordítva szokás mondani? - visszazártam a sütő
ajtaját, pont jól tartotta melegen a vacsorát.
- Változnak az idők! - megvonta vállát, aztán visszaindult a
nappaliba.
Egyre csak az zakatolt bennem, hogy talán csak én reagálom túl
Csenge viselkedését, én nagyítom fel a pillanatokat, hiszen ő olyan
természetesen viselkedett mindvégig, mintha mi sem történt volna.
Aztán azzal nyugtatgattam magam, hogy igen, biztosan én reagálom
túl, és csak a csábító szépsége zavarhatott össze. És azt látom a
pillanatba, amit látni szeretnék. Tényleg rég nem láttam ennyire szép
nőt. Csengében láttam, sőt éreztem azt a játékosságot, amit Kingában
is mindig imádtam, és Zseiky karizmatikus, elérhető-elérhetetlennek
tűnő csábító erejét.
- Egy pohár bort esetleg? - szóltam utána, mire válaszként csak
annyit mondott, köszöni, elfogadja. A szekrényből elővettem még egy
poharat, és befogtam a sajátom mellé. Töltöttem egy-egy pohár Pinot
Noirt, és kezemben az italokkal utána sétáltam a nappaliba. Ahogy
odaértem Csengéhez, szinte a másodperc töredéke alatt vált az arca
komorrá. Mintha csak egy álarcot vett volna le, és alatta már egy másik
köszönt vissza rám. Túl hivatalos volt.
- Majd elfelejtettem! - kezdte, és visszasietett az előszobába. Egy
darabig hallottam, ahogy kotorászik a táskájában, majd abbahagyta. -
A francba! - szitkozódott.
- Minden rendben? Segíthetek? - szóltam utána.

- Hogy tudok kijutni a kocsihoz? - kérdezte, mikor odaértem hozzá. -

Kint hagytam a kocsiban a papírokat, be kell hoznom, hogy átnézzük

őket - mondta, és a táskájából elővette a slusszkulcsát. Bentről
nyitottam a kaput.
- És még ez is... de jó, hogy csak két házzal odébb tudtam megállni,
ez az én formám - mérgelődött, mire kilestem, és láttam, hogy szép
lassan lusta esőcseppek kezdik benedvesíteni a környéket. Csenge
gyors, tipegő léptekkel megindult a magas sarkújában a kerten át
vezető járdán az utcán parkoló autójához. Kilépett a kapun, és eltűnt
balra a kert végéig futó sövény takarásában. Már vagy öt perce vártam
rá, hogy visszatérjen, de nem jött. Az ég úgy döntött, nem vár tovább
Csengére, hogy szárazon maradjon, és le is szakadt annak rendje és
módja szerint. Ekkor megpillantottam őt a kapuban, ahogy sietősen
szaladt a ház felé. Hiába volt gyors, az eső így is rendesen elkapta.
Bőrig ázva ért be a házba.
- A francba! - mérgelődött. - Kérhetek egy törülközőt?

Hamarosan visszatértem egy fürdőlepedővel, amivel még ott, az

ajtóban igyekezett szárazra törölni magát.
- Ez az én formám. Bőrig áztam, és még a papírokat is az irodában

hagytam. Úgy utálom ezt az örökös kapkodást és rohangálást.

- Azt senki sem szereti - nyugtáztam.
- És tudod, mit nem szeretek még? - kérdésére megvontam a vállam.
- Ha vizes lesz a hajam. Rögtön behullámosodik - morogta, miközben
a hajáról itatta le a vizet.
- Semmi gond, előfordul ez mindenkivel - békítettem, és javasoltam,
hogy inkább üljön le a nappaliban. Ott vár rá egy finom pohár bor.
Lazuljon el, és ha van rá mód, száradjon meg, még mielőtt
tüdőgyulladása lesz, vagy mit tudom én, mit lehet kapni ilyenkor.
- Nem vagyok orvos - védekeztem és nevettem. Már ő is nevetett, de

mereven elfordult. Belül vélhetően forrongott.

- Hé - óvatosan emeltem mutatóujjammal az állát, és magam felé

fordítottam, hogy rám nézzen. - Szerintem meg tudjuk beszélni a

papírok nélkül is a részleteket. Nem olyan nagy ügy ez, nem?
- De, igaz! - valamivel nyugodtabban mosolygott rám, és a

törülközőt összehajtva a kanapé karfájára tette. Ekkor megcsörrent a

telefonom. Egy darabig zajongott, majd elhallgatott és újra szólt.
- Elnézést, nem tudom, ki lehet az ilyenkor, megnézem. - Egy
pillanatra magára hagytam, és elmentem a konyhába a telefonomért.
Mindig elhagyom. Most éppen ott volt. Láttam a kijelzőn, hogy Kinga
az. Végül felvettem, nem tehettem meg vele, hogy nem veszem fel. A
hangja kedves volt és érdeklődő. Rég halottam ennyire kedvesnek.
Mondtam neki, hogy most nem tudok beszélni, majd visszahívom.
Ekkor láttam, amint Csenge settenkedett be a konyhába kezében a
pohár vörösborral.
- Kicserélem, el van repedve - olvastam le a szájáról, miközben
némán szólt, és láttam, amint a pohara csorba szájára mutat.
Bólintottam, miközben Kinga magyarázott nekem a vonalban. Csenge
kinyitotta az első két tároló ajtaját, majd kérdőn lesett rám, a poharakat
keresve. Mutattam neki, hogy a következő ajtó lesz az. Kinyitotta azt
az általam már megszokott recsegő hang kíséretében. Egyből bevillant,
hogy nagyon időszerű lenne megjavítanom azt a szart. Bingó! Csenge
szinte már kislányosan megörült a poharaknak. Levett egy másik
boroskelyhet, majd áttöltötte abba a bort. Mosolyogva mutatta a
művelet eredményét, és visszatért a nappaliba. Eközben Kinga
elhallgatott a vonalban, mire újra megszólalt, már nyoma sem volt a
hangjában az addigi kedvességének. Ismét közöltem vele, hogy most
nem alkalmas, és bontottam a vonalat. Mire visszatértem, Csenge már
a kanapén ült. Féloldalasan, kényelembe helyezte magát. Így a
szoknyája kissé feljebb csúszott, mint az normális ilyenkor, de még
mindig lejjebb volt, mint aminek pasiként örültem volna.
- Ki volt az? - fordult felém, ahogy a nappaliba léptem.
- A párom, mármint a volt, vagyis még mindig az, csak nem... -

kezdtem, és magam sem tudtam, mit beszélek.

- Áh, értem, szóval bonyolult - mosolyogva talán próbálta

elbagatellizálni a pillanatot.
- Hagyjuk is! - legyintettem, mire csak bólintott. - Tudod, olyan

érzésem van, mintha ismernélek, pedig csak most találkoztunk először

személyesen, és mégis olyan természetességgel vagyunk egymás
irányában - kezdtem, és belekortyoltam a borba. Erre ő csak annyit
mondott továbbra is mosolyogva, hogy ne toljam azt, amit mindenki.
Megesküdtem neki, hogy ez nem csajozós szöveg, hanem valóban így
érzem.
- Fura dolog az emberi lélek. Korunkra elértük, hogy nem kell
feltétlenül a személyes kapcsolat az érzelmek eléréséhez - kezdtem,
mire kifejtette, hogy szerinte napjainkra az emberi kapcsolatok
intenzitását éljük meg, nem a személyességét, az utóbbira már nincs
annyira igényünk. Talán ezért lehet az is, hogy folyamatosan mennek
tropára a kapcsolatok. Mindenkinek az aktivitás kell, a történés,
felfalni a pillanatot. Aztán, amikor a másik mellé kell ülni a kanapén,
ahol nincs történés, az már nem jó. A békés csönd az nem jó
manapság.
- De annál beszédesebb! - vágtam rá, mire Csenge bólintott, és

folytatta, hogy ő azt tapasztalja, hogy inkább dobunk a másiknak egy

SMS-t, mintsem felhívjuk és elmenjünk vele sétálni. Egy smile-t
küldünk, ha tetszik valami, nem közösségben nevetünk, nem ölelünk,
nem csókolunk, és többre tartjuk az üzenetünkre kapott emojik
jelentését, mint egy valódi, őszinte gondolatot. Nem érzünk, mára már
csak létezünk. A beszélgetést megszakítva elmentem a mosdóba,
mikor visszaértem, láttam, hogy megint más. Feszült volt.
- Gond van? - kérdeztem.

- Csak a munka - unottan lengette felém a telefonját. - Most írtak,

vissza kell mennem, elakadtak a folyamatokban - sóhajtott. - Jobb, ha
ehhez te is hozzászoksz majd a jövőben, hogy mindig mozdíthatónak
kell lenned.
- Majd igyekszem. - Nem mondhattam mást, aztán
visszakanyarodtunk az előbbi témához, és az élet nagy dolgairól
beszélgettünk még egy darabig.
- Mi azért meglehetősen sokat beszéltünk eddig, és ha jól
emlékszem, nem feltétlenül csak és kizárólag a munkáról. Talán ezért
is lehet ez az érzésed velem kapcsolatban - emlékezett vissza.
Megnyugtató volt a hangja.
- Bárhogy is legyen, eddig nagyon is élveztem ezt az egészet, és
köszönök mindent előre is! - válaszoltam, mire Csenge teljes testtel
felém fordult a kanapén. Engem nézett.
- Szívből remélem, hogy gyümölcsöző lesz a munkakapcsolatunk, és
nem csalódunk egymásban. - A dohányzóasztalra nyúlt a poharáért, és
koccintásra emelte. Azt éreztem, kezdek totálisan begolyózni, és a nők
hálójába kerülve elment a maradék ép eszem is. Teljesen
összezavarodtam az elmúlt időszakban. Kinga, Zseiky, és most már
Csenge is. Úgy éreztem, az ördög packázik velem, és Csenge a
nyakamra küldött csábító. Pedig nem azért jött, hanem hogy beavasson
az új munkámba. Valami hang legbelül mégis azt mondogatta nekem,
meg kell csókolnom. Erre talán az volt a valódi cáfolat, hogy amikor
éppen felé hajoltam, ő elhátrált és megállított.
- Endre! Azt hittem, egyértelmű voltam az előbb.
 21. FEJEZET
Mozaikok
Augusztus 2.

Zseiky
A dolgok korántsem úgy alakultak, ahogy terveztem. Mióta nálam
volt Endre, kissé távolságtartók lettünk egymással. Hogy ő, vagy
inkább én lettem az, olyan vita lenne, mint a tyúk és a tojás esete. Nem
gondoltam, hogy az az ártatlan csók ekkora zavart tud kelteni egy
felnőtt emberben. Azóta ha felhívom, olyan összefüggéstelenül
hablatyol mindenről, mint egy ötéves. Úgy döntöttem, tisztázom vele
ezt a félreértést, mert azt éreztem, ez a munkánk rovására fog menni,
és így sosem buktatjuk le a zaklatóját, és ha már elkezdtük, vigyük is
végig, göngyölítsük fel az ügyet. Meg kellett értetnem vele, arra a
csókra szükség volt ott és akkor, így volt hiteles a kép, amit mutattunk.
Az más kérdés, hogy esetleg bármelyikünk élvezte is. Ebédidőben
hívtam Endrét, fel is vette szinte azonnal.
- Miújság? - szólt a telefonba.
- Van egy rossz érzésem - dőltem hátra az irodaszékemben,
miközben szabad kezemmel megragadtam a villám, és az otthonról
hozott gyümölcssalátámba túrtam vele.
- Női megérzés? - gúnyolódott, majd síri csönd telepedett a vonalra.

Kisvártatva rávágtam, hogy rosszabb, tisztánlátás. Szerintem kerül

engem. Aztán megkérdeztem tőle, mit gondol, nem kéne esetleg
beszélnünk a történtekről. Megosztottam vele az aggodalmamat, és
hogy így rossz irányba fog menni a kapcsolatunk. Endre tipikus
pasiként reagált, azt mondta, nem érti, nem tudja, miről beszélek, mert
részéről nincs az égvilágon semmi gond. Persze hazudott, de azért
abban maradtunk, hogy találkozunk a Buddha étteremben este hatkor.
Mondtam neki, hogy amúgy is van mit mesélnem, hiszen miután
elküldtük a smacizós videónkat annak a kreténnek, nem sokkal később
megtalálta az én profilomat is. Miután hazament tőlem Endre, a
zaklató meg én még vagy két órán keresztül harcoltunk az online
térben. Őt idegesítette, engem leginkább szórakoztatott ez.
- A dolog pikantériája, hogy túl gyorsan találta meg a profilom. - Ezt

már személyesen mondtam Endrének a Buddha asztalánál ülve, miután

fél órát vártam rá. Késett.
- És ezzel hova akarsz kilyukadni? - érdeklődött.
- Szerintem a zaklatód az ismerőseid közt van, talán a közvetlen

környezetedben - nagyot kortyoltam az epres limonádémból.

- Ez baromság! - legyintett Endre. - Miért lenne jó bármelyik

ismerősömnek ez az egész?
- Nem tudom. Talán bosszú, harag vagy féltékenység, esetleg egy
rossz vicc... - vontam meg a vállam.
-Egyik sem jobb a másiknál. De elvonatkoztatva ettől az egésztől,
engem leginkább az érdekelne, hogy talált meg téged. Hiszen nincs is
profilképed, és nem is valódi néven vagy fent a Facebookon, ugye, Zs.
Nikolett? - gondolkodott el Endre.
- Talán hibáztam, szerintem én tehetek róla - elszégyelltem magam,
mire Endre kérdőn lesett rám. Fogalma sem volt, hogy miután elment
tőlem, én nem bírtam a kíváncsiságommal, és rákerestem a zaklató
profiljára. Kisvártatva jött is az értesítés, hogy írt nekem, és megtettem
azt, ami az ügyfelemnek tiltólistás volt, így belementünk a
billentyűháborúba. Endre ledöbbent egy pillanatra, majd megszólalt.
- Talán használt profilfigyelőt, nekem is van, onnét pedig nem kell
túl sok, és elő lehet keríteni bárkit a világhálón! - közölte, és elmondta,
hogy van egy böngészőalkalmazás, amivel telepítés és autentikáció
után kijelzi a gépünk, hogy ki és mikor látogatta meg a Facebook-
profilunkat. Ezt azután kezdte használni, hogy a zaklató sorozatosan új
felhasználófiókokat hozott létre, hogy szemmel tudja tartani Endrét az
online térben. - Gondolom, ő is használ ilyet, aztán látta Zs. Nikolett
userét. Azt meg sikerült összefüggésbe hoznia velem, és végül
kiderítette, hogy ki vagyok.
- Hát jó, lehet, bárhogy is történt, legrosszabb az egészben, hogy már
rászállt az irodára, pontosabban betelefonált, hogy én egy kurva
vagyok - magyaráztam, mire Endre döbbenten nézett rám. Aztán
megnyugtattam, hogy nincs gond, hozzánk sok hülye telefonál be, ezt
is egynek kezelték a sokból. Ezt vélhetően érezte is, mert azóta nem
csörgette meg a recepciót.
- Azért ez durva, sajnálom, de tényleg! - úgy tűnt, mintha
lelkiismeret-furdalása lenne a történtek miatt, pedig tulajdonképpen én
tehettem róla, hogy lelepleződtem.
- Na jó, beszéljünk kellemesebb témáról - mosolyogtam. - Van már
terved arra, hogy mit fogsz csinálni, ha vége ennek a cirkusznak? -
érdeklődtem. Valóban érdekelt, hogy látja a jövőt. Endre rám
mosolygott, olyan huncutul, mint egy kisgyerek, aki éppen készül
elmondani a legnagyobb titkát.
- Befejezem az írást, és új vizekre evezek, rám fér egy kis újítás... -

kezdte.
- Bátor - elismerően bólintottam, mire elmesélte, hogy én vagyok az
első, akinek elmondja a tervét, így kéri, ne nagyon fecsegjek róla
senkinek se. Körbelesett a vendégtérben, hogy mindenki biztos
távolságban van-e, majd vészesen közel hajolt hozzám. Megéreztem
magamon a forró leheletét, amitől görcsbe rándult a gyomrom.
- Fel akarnak kérni szóvivőnek a kormányhoz. Igaz, sosem

terveztem komolyabb politikai karriert, elég volt eddig a beszédeket

komponálni a politikusoknak, de miért ne... - súgta a fülembe, majd
elégedetten hátradőlt a székén. Ami azt illeti, le voltam döbbenve.
- Hát, gratulálok! És hogy álltok a papírmunkákkal? - kérdeztem.
- Kicsit nyögvenyelősen, már két és fél hónapja húzódik a dolog, de

tegnap végre megkaptam e-mailen a tervezetet, és írt a kapcsolattartó,

hogy készüljek egy C-típusú átvilágításra is.
- Igen, ez bevett. És pontosan hol leszel? - Nem állt össze nekem a

kép, igaz, nem is mondott túl sok konkrétumot, csak afféle

információmorzsákat dobott elém.
- A Miniszterelnöki Hivatalban! - vágta rá, én pedig döbbenettel az
arcomon csak annyit mondtam.
- Az ki van zárva!
- Oké, belátom, nem pont erre a reakcióra számítottam, de azért ez
fáj - sajnálkozott, mire pontosítottam, hogy nem a karriert sajnálom
tőle, hanem ez egyszerűen lehetetlen.
- Na és te azt ugyan miből gondolod? - emelte meg a hangját. Még
sosem láttam ezelőtt ilyennek. Nem volt más hátra, nyílt lapokkal
kellett játszanom.
- A bátyám az egyik jogtanácsos a Miniszterelnökségen. Az ilyen
súlyú dolgok szinte mind átmennek rajtuk - közöltem, és láttam a
meghökkenést Endre képén, és elmagyaráztam neki, még ha az ő ügye
éppen nem is Lórinál landol, akkor is biztosan tudnia kell róla, így
nekem is. - Szerinted nem szólna a testvérem, hogy „milyen kicsi a
világ", hiszen az ügyfelem az ő közvetett munkatársa lesz hamarosan?
Láttam, amint a hallottak alapján Endre se köpni, se nyelni nem
tudott.
- Ezt miért nem mondtad? - halálsápadtan faggatózott.

- Mit? - vontam meg vállam, és megittam az utolsó csepp

limonádémat is.
- Hogy ott dolgozik a testvéred... - magyarázta, mint egy hülyének.

Ez nem tetszett.
- Hát, aranyapám, te sem mondtad, hogy ekkora babérokra törsz... -

mosolyogtam, és meglehet, némi gúnyt érezhetett benne, hiszen

percekig hozzám sem szólt.
- Tudod, Endre, van egy érzésem... - törtem meg végül a csendet.

- Mégpedig?
- Ráharaptál egy horogra, de még magad sem vetted észre, vagy csak

nem akarod! Bár nem tudom, melyik a rosszabb.

 22. FEJEZET
Kirakós
Augusztus 2.

Endre
Zseiky szavai olyan megsemmisítően hatottak rám, mint amikor egy
kisgyerek megtudja, hogy nem a gólya hozta, hanem a balszerencse
egy átmulatott éjszakán. Kavarogtak a gondolataim, és nem tudtam
összerakni a képet. Pedig ha valamiből jó voltam, akkor az az
ármányok és összeesküvés-elméletek gyártása volt, hiszen ebből éltem,
méghozzá elég jól. De tipikus esete volt ez a pillanat is annak, amikor
a suszter cipője volt a lyukas.
- Szerintem ez az egész nem igaz - közölte Zseiky.
- Azt állítod, hogy hazudok? Miért tenném ezt?

-Nem, én az állítom, hogy ez a felkérősdi nem igaz. Te biztos nem

hazudnál, maximum csak nagyítasz, azt szoktál. De ennyi -
magyarázta, és erősködött, hogy szeretné látni az okirat tervezetét.
Mondtam, hogy nem lehet, mert bizalmas, és ugye mi nem vagyunk
bizalmas viszonyban, hiszen azt sem tudtam, hogy van egy bátyja, azt
meg főleg nem, hogy hol és mit dolgozik.
- Menj a francba, Váczi Endre! - közölte Zseiky, és felpattant az
asztaltól. - További sok sikert az ügyedben, nagyokos! - távozni
készült.
- Hé! - elkaptam a kezét, ahogy elhaladt mellettem. - Sajnálom,
tudod, hogy nem bántásnak szántam - kezdtem nem engedve a kezét,
de ami azt illeti, azt éreztem, nem is nagyon próbált szabadulni a
szorításomból.
Elmondtam Zseikynek, hogy azért zavar, és nem tudom elfogadni a
teóriáját, mert ebbe a lehetőségbe menekültem eddig. Ez biztatott, az
újrakezdés izgalma, és hogy elfelejthetem mindazt, ami eddig történt.
Ha ezt is elveszítem, akkor mindent elbuktam, amit csak elbukhattam.
Kingával szétmentük, és ha netán folytatnánk, akkor sem lesz már a
régi a kapcsolatunk. Toldozott-foltozott összefüggésünk lesz, tele
szívburokba tokosodott tüskékkel, amik előbb vagy utóbb újra utat
vágnak maguknak befelé. Ha ennek vége, többé talán már írónak sem
fognak tekinteni az emberek a balhék miatt, maximum csak egy
botrányhősnek. Aztán ez a lemez is lejár majd egyszer.
- És utána mi lesz? Érted már? Ez az utolsó kapaszkodóm, ha ezt is
elbukom, nem tudom, mihez kezdek - vallottam be a legnagyobb
félelmem. Zseiky pedig csak nézett, nem szólt semmit, a vonásai
ellágyultak, majd a szabad kezével a kezemre fogott.
- Ésjobb hazugságban élni? - kérdezte.
- Eddig éveken át jól ment, és azt mondanám, hogy nem jó, inkább
kényelmesebb - néztem a szemébe. Fura volt a tekintete, talán sosem
pillantott így még rám.
- Bennem bízhatsz, jó lenne, ha éreznéd végre, én veled vagyok -
sóhajtott, és valami azt súgta, ennek a kijelentésének talán egy
mögöttes tartalma is volt. Zseiky visszaült a székére.
- Amúgy is csak e-mailen van meg - engedtem neki.
- Eredetiben majd most a napokban kapom meg Csengétől -

magyaráztam, és még mindig igyekeztem szentül hinni abban, hogy a

tévedhetetlen Zseiky most kurvára téved.
- És ki az a Csenge? - teljes kifejezéstelenséggel az arcán kérdezte,
én meg elmondtam neki, hogy egy nagyon kedves, aranyos nő. Ő
intézi, szervezi bent a munkát.
- A csinos kimaradt a jelzők közül - szúrta közbe Zseiky.
- És mi a vezetékneve ennek a nagyon kedves és aranyos

Csengének?
- Minek az neked? - kérdeztem.

- Talán bejelölöm Facebookon, vagy leinfózom a testvéremnél, még

nem tudom, meglátom, mit hoz a nap - felelte cinikusan. - Láthatnám

végre azt az e-mailt, vagy továbbra is úgy viselkedsz, mint egy óvodás,
aki nem akarja megmutatni a zsebében rejtegetett gombot?
Elővettem a telefonom, és a bejövő leveleim közt kezdtem
kutakodni. Hamarosan meg is találtam, és megnyitottam. Zseiky elé
csúsztattam a telefont, aki egyből felkapta a készüléket, és bújni kezdte
a sorokat. Talán percek is elteltek, mire megszólalt.
- Oké, ez látszólag rendben van, az alapján, amennyi ilyet én láttam.
Iktatószám, adatok, satöbbi. De azért jó lenne, ha látná egy hozzáértő
is - közölte, de nem volt meggyőző. Láttam rajta, hogy még mindig
fenntartásai vannak az üggyel kapcsolatban.
- Sok ilyet láttál már? - csodálkoztam el.

- Soha egyet sem! - mindenféle köntörfalazás nélkül mondta. - Ha

nem veszed zokon, átküldeném a testvéremnek, jobb, ha egy profi is
látja. Zseiky a választ meg sem várta, és a telefonomról továbbította
rögtön a testvérének az e-mailt, majd visszakaptam a telefonom. Nem
tetszett a helyzet, bár ahogy elnéztem Zseikyt, őt ez egy csöppet sem
érdekelte. Csak Csengéről érdeklődött. Tudni akarta, mióta ismerem.
- Körülbelül két hónapja aktívan beszélünk, de lehet, hogy picit
régebb óta is - emlékeztem vissza, és elmondtam, hogy a valós
ismeretségünk, még ha virtuális is, ennél korábbról él. Elég aktív
követőm volt a közösségi oldalamon, sokat kommentelt, like-olt már jó
ideje.
- És mit tudsz róla? - izgatottan faggatott.
- Azon kívül, hogy csinos, kedves és szép? - húztam Zseiky agyát,

erre ő csak bólintott. - Felelős pozícióban dolgozik a

Miniszterelnökségen, mindent tudott az eddigi munkáimról -
magyaráztam, és kitértem arra, hogy azon kevesek közé tartozott, aki
tudta, kiknek és mely beszédeket komponáltam én. Elmondtam
Zseikynek, hogy igazából teljesen váratlanul ért Csenge megkeresése.
- Endre - szólt félbeszakítva engem Zseiky.

- Igen?
- Találkoztatok már? - kérdezte elcsukló hangon. Láttam, amint

Zseiky bronzos bőre szépen lassan falfehérre vált.

- Igen... - rebegtem, de nem tudtam, hogy jól teszem-e, ha igazat

mondok neki. Azt éreztem, hazudom kéne. Úgy kevésbe fájna, de nem
tudtam hazudni neki. Közelebb hajoltam hozzá, láttam, amint szóra
nyitja a száját.
- Váczi Endre, te lefeküdtél ezzel a Csengével?
- Hé, ez kissé direkt kérdés volt, nem gondolod? - kényelmetlenül

érezve magam vágtam vissza.

- A válasz a lényeg, a többi nem számít. Később sok múlhat rajta -
kezdte Zseiky, és láttam rajta, hogy túlontúl izgatott. Ekkor feloldotta a
percet a telefonja csörgése.
- A testvérem az! - közölte, mintha bárki is kérdezte volna, és sietve
felvette a telefont. Kihangosította a hívást és a telefonja máris az asztal
közepén hevert. Közel hajoltunk hozzá mindketten.
- Niki! Halló? Niki, itt vagy?
- Igen! - válaszolt Zseiky. - Ki vagy hangosítva, itt van velem Endre
is, aki átküldte neked...
- Én nem is küldtem... - szóltam közbe, erre Zseiky bokán rúgott.
Elhallgattam.
- Nézd, húgi, nem tudom, hogyan kéne mondanom, de nagy szarba

tenyereltél most... - szólt Zseiky bátyja, Lóri. Mély hangja erőt

sejtetett, de mégis bizonytalannak tűnt. - Honnét van ez a szar? -
kérdezte.
Egymásra néztünk Zseikyvel. Ő ekkor lett biztos abban, hogy nem
csalt a megérzése, számomra pedig ekkor lett világos, hogy vélhetően
csúnyán átvertek.
- Mi a gond a dokumentummal?
- Csak néhány apróság - kezdte. - Ilyen iktatószámon nem létezik

semmilyen dokumentum nálunk, nem stimmel a fejlécben a hivatali

megnevezés, az aláírásban szereplő személy által vezetett szervezeti
egység. Soroljam még? - választ nem várva kérdezte Lóri. - Nézd,
húgi, nem tudom, hogy mi ez az irat, és hogy ki a franc ez az Endre, de
erről a dokumentumról beszélnünk kell.
- Ezt én is így gondoltam - nyugtázta a bátyja felvetését Zseiky,
miközben rám emelte a tekintetét. Kissé aggodalmasnak tűnt. Jobban,
mint ez idáig bármikor.
Szédültem, nem tudtam, mire gondoljak. Azt éreztem, most jól
jönne egy Jack, akár egy karton is, csak hogy feledjem az iménti
beszélgetést és annak részleteit. Ráébredtem, hogy célkeresztbe
vagyok fogva, és innét nincs menekvés. Aztán azon gondolkodtam,
hogy mi zavar jobban: hogy Zseiky testvére nem tudja, ki vagyok,
vagy a helyzet, amibe Csenge levelének továbbítása taszított.
 3/5. FEJEZET
Idő
Ma

Endre
- Látom,
nagyon ideges, szerintem nem magának való ez a stresszes
szakma - mondja félvállról, aztán csak néz mereven Bozokyra. A
nyomozón meg látszik, hogy fortyog a dühtől. Végül felém fordul, úgy
folytatja. - Most örülsz? Iderángattok, erre ezt a szegény embert
mindjárt elviszi a vérnyomása. Mit mondotok majd a családjának?
Egyébként ha feldobja a talpát munka közben, hősi érdemrendet kap
majd, amiért szolgálatteljesítés közben hunyt el?
- Hallgasson! - csöndet parancsol Bozoky, mire a társa felé hajol, és
fülébe súg valamit. Kisvártatva Bozoky feláll a székéből, és távozik a
szobából. Lőrincz, gondolom, jobb belátásra bírta, jobb neki egy kicsit
kint a nyugalomban.
- Tehát hajlandó végre válaszolni? - vette át a kihallgatás irányítását

Lőrincz.
- Természetesen, nagyon sokat beszéltünk, és tudtunk egymás
titkairól - engem néz mindvégig, úgy válaszol. Zavarba ejtő.
- Tehát elmondhatjuk, hogy közeli kapcsolatban áll Váczi Endrével?
- próbálja kimondatni vele Lőrincz, amit hallani akar. Erre csak nagyot
bólint, és így szól:
- Bravó! Remek következtetés, látom, nem hiába van itt...
Lóri váratlanul leállítja a rögzítőket.
 - Jól van, tartsunk egy kis szünetet, mert ezt az egészet egy kibaszott
időpazarlásnak érzem. Olyan, mintha csak egy helyben topognánk.
Válthatnék veletek néhány mondatot odakint? - Lőrinczre és rám les
Lóri, aztán meg sem várja a választ, már ki is vonul a kihallgatóból.
Rövidest mi is kint vagyunk a folyosón, míg odabent ő magányosan
marad a gondolatai börtönében. Ekkor megtörtént azt, amit semmilyen
körülmények közt senkitől nem tudott bevenni a gyomrom. Lóri
valósággal belepofátlankodik az aurámba, és egészen a falig kényszerít
hátrálásra.
- Nem akarsz mondani nekünk valamit a történtekről, Endre? Ez a

nő odabent nagyon ködösen beszél - bök az ajtó felé. - Szóval, vagy

játszik velünk, vagy időt akar nyerni valamiért.
- Nekem az az érzésem, hogy valamit veled akar kimondatni.
Mindenről beszámoltál nekünk az üggyel kapcsolatban? - csatlakozik a
vádaskodáshoz Lőrincz is.
- Igen, persze, nincs rejtegetnivalóm... - szabadkozom.

- Legalábbis még nem tudsz róla - sóhajt Lóri gondterhesen. -

Figyeljetek, srácok, arra, hogy mit mondtok odabent, mert ez a nő
védettséget élvez...
-De nem büntethetetlen - végszónak tűnően vág közbe Bozoky,
mikor visszatér körünkbe, kezében egy műanyag pohárral, benne
gőzölgő kávéval.
- Jó itt a kávé? - kérdezem, csak hogy eltereljem magamról a
figyelmet.
- Mint a napom - szürcsöl bele az italba. - Szar! - és azzal a

lendülettel a közeli kukába ejti a még majdnem teli poharat.

- Jó, ha felfogjátok egytől egyig, annak a nőnek odabent több
diplomája és esze van, mint mindannyiunknak közösen. Egy kibaszott
holdkóros jogász, mindent tud, mit és hogyan tehetünk vele, és
szerintem ezért érzi magát nyeregben - támaszkodik a falnak Lóri.
Fáradtnak tűnik. - És ezt is nem utolsósorban neked köszönhetjük! Jól
elcseszted...
- Tényleg nagyon sajnálom! Akkor, ott az tűnt helyesnek! -
védekezem, mert valóban megbántam, amit tettem. Ha előre tudom,
hogy így megbonyolítom a dolgokat, biztosan nem követem el azt a
hibát.
- Tudod, az ilyen alakok, mint te, mindig azzal rendezik le, ha

hibáznak, hogy mennyire, de kurvára sajnálják... - forr a dühtől Lóri.

Lőrincz villámgyorsan átveszi a szót, hogy próbálja csitítani a
kedélyeket. Felcsattan, hogy van egy ötlete. Kíváncsian figyelünk rá
mind. Azt mondja, hogy szerinte csak nekem kéne bemennem beszélni
a nővel. Velem rögtön másként fog viselkedni, mint még plusz másik
három fickó jelenlétében. És ha látja, hogy nincs se kép-, se
hangrögzítés, talán óvatlan lesz, és olyat is el fog mondani nekem
négyszemközt, amire egyébként görcsösen ügyel, hogy véletlen se
ejtse ki a száján. Közben persze forog a kamera - mutatja a telefonját.
- Csak nem kell róla tudnia! Wi-fis a camcorder, telefonról is

vezérelhető! - vigyorog.
- Ez jó ötlet, részemről mehet! - vágja rá Bozoky, mire a szokásos
kötelező és kellemetlen fék szerepét Lóri viszi el a beszélgetésben.
- Remélem, azért azzal mindenki tisztában van, hogy az így
megszerzett információt nem tudjuk később felhasználni ellene, feltéve
egyáltalán, ha mond bármit magára vagy másra nézőén. - Lóri ekkor
egy félreérthetetlen, rosszalló pillantást enged meg felém. - Netán
terhelő információt közöl.
- Ez így van, látom, odafigyeltél az egyetemen - helyesel Lőrincz.
Az a gyanúm, hogy nem nagyon bírja Lórit, majd elmondja, hogy
szerinte fordítva kéne játszanunk. Úgy gondolja, sokkal egyszerűbb
barkochbázni, ha már előre tudjuk a megfejtést, gyorsabban sarokba
lehetne így szorítani a nőt, és a beszélgetés közben úgy csavarni a
kérdéseket, hogy végül magától mondja ki, amit hallani akarunk.
Csönd ül közénk. Talán mindenki elgondolkodik a felvetésen.
- Nekem tetszik, működhet! - egyre határozottabban bólogat Lóri. -

Igen, ez működhet! - helyesel. - Endre, rajtad a sor, dobd be magad! -

mutat az ajtó felé, én pedig jobb ötlet híján vagy bárminemű ellenkezés
nélkül megindulok.
- Várj! - szól Lőrincz. - Előbb elindítom a kamerát. - Kapkodva
pötyög a telefonján valamit. Vagy egy perc is eltelik a várakozó
némaságban, mire újra megszólal.
- Kész, mehet!

Nincs más hátra, benyitok a kihallgatószobába. Az utolsó

pillanatban még azért hátba szúr Lóri hangja.
- Ne cseszd el! Legalább most ne!
- Kész téboly, ami itt van - zárom magam mögött bentről az ajtót, ő
pedig minden figyelmét nekem szenteli.
- Csak nem elengedtek a gazdáid? - fordul felém. Hűvösen néz
engem, én meg afféle időhúzásként megkérdezem, milyen gazdáimra
gondol. Erre azt mondja, úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek. Ez
szégyen, és az is, hogy képes voltam feladni kettőnk kapcsolatát azért,
mert rám parancsoltak. Nem tudok és nem is akarok erre mit mondani,
csak kijjebb húzom az egyik széket, és leülök vele szemben.
-Ül, jó kutya! - gúnyolódik. - Most meg is simogatnálak, de félő,
hogy félreértené valaki odakint, és a végén még letepernének. Bár, ha
úgy nézzük, olykor nem olyan rossz az.
 - Nem tudom, mire jó ez az egész... de azért, hogy itt ülsz, nem rám
kell haragudni. Nem én hazudtam és éltem vissza a pozíciómmal -
sóhajtom, és ekkor, ebben a percben érzem meg igazán, mennyire is
bántanak a történtek.
- Ez csak nézőpont kérdése... - vágja rá.
- Nem. Itt tények vannak... Tény, hogy én vagyok a jófiú...

- Mondom, ez nézőpont kérdése - ismétli magát, mire ellentmondást

nem tűrve folytatom, hogy okiratot hamisított és folyamatosan

visszaélt a hivatali pozíciójával, zaklatott másokat és több ízben meg is
fenyegetett, súlyos testi sértést követett el, csak hogy a lista elejét
soroljam.
- Ez tök izgin hangzik, erről írhatnál egy könyvet is akár, nem? -

nevet fel.
Feleslegesnek érzem vele az egész beszélgetést. Begubózott, és
teljes erejével a tagadás és bagatellizálás eszközével védekezik. Olyan,
mintha nem is ő ülne most itt velem szemben. Nyomát sem látom a
korábbi erényeinek. Megviseltnek tűnik, de dacosnak. Neki már csak
az számít, hogy minél tovább húzódjon ez az átkozott cirkusz.
- Tudod, ez most már nem játék... Nem a neten dobálózunk a sárral

arc és név nélkül. Ha így haladunk, nem biztos, hogy fogok tudni
segíteni neked. Fel tudod fogni? Egyszer vége lesz a játéknak... és
minden kiderül...
-De szép volt... bravó... Ezt gyakoroltad? - érdeklődően dől hátra a
székében. - Miért segítenél... nekem, pont te, aki kulcsszereplője
annak, hogy ide, ebbe a székbe kerültem?
- Mert...- kissé zavarodottnak érzem magam, felkavarodtak bennem
az elmúlt hetek, hónapok érzelmei, ki nem mondott szavak akarnak
most felszínre törni, és a kimondottakat pedig vissza akarom szívni.
Elgondolkodom, hogy mit is mondhatnék neki, hogy megértse, még ha
most úgy is tűnik a jelenlegi helyzetében, hogy ellene vagyok, igazából
nem akarok rosszat neki. - Szükséged van a segítségemre... - félve
mondom.
- A segítségedre vagy rád? Mert nagyon nem mindegy... - hajol
mosolyogva közelebb.
- Szerintem a te esetedben a kettő ugyanaz! - közlöm, mire szinte

azonnal rávágja, hogy szerinte meg tévedek.

- Mert? - Nem értem, mire akar ezzel kilyukadni.

- A te esetedben ugyanaz a kettő! Neked van szükséged rám, azért

akarsz kényszeredetten segíteni, nehogy kiderüljön, hogy közöd van

hozzám... Engem csak tisztogatsz, magadat viszont annál inkább
mosod...
- Kurvára elegem van ebből! Segíteni akartam, hogy mentselek, de...

-Cuki vagy, kösz. Szóval látod, ez tény... Mindenki ezt csinálja...

mossa a kezeit... erről szól minden.
- Nem... Tudod, mi az igazi tény?
- Áruld el, kérlek, csupa fül vagyok! - kacsint.
 23.FEJEZET
Össztűz
Augusztus 5.

Alexa
A támadás óta semmi sem volt a helyén. Akárhányszor lehunytam
egy pillanatra a szemem, folyton lejátszódott előttem a kép, ahogyan
az elmosódott arcú ismeretlen fölém magaslik, és lesújt újra meg újra,
mindaddig, míg fel nem riadok. A minap éjjel is a testvérem nyitott
rám a szobámban, ahogy álmomban a félelem és rettegés démonával
küzdöttem. Felsikoltottam. A fizikai sérülések már enyhültek, mint egy
vágás az ember ujján, de a lelkiek még kitartottak, és attól féltem,
erősebbek azok, mint amivel meg tudnék birkózni.
- Jól vagy, Alexa? - rázott fel Ádám.

- Azt hiszem. - Hevesen vert a szívem, ahogy körbelestem a

szobámban. Tudtam, hogy valójában biztonságban vagyok már. - Csak
a szokásos rossz álom... - szuszogtam.
- Szerintem erről beszélned kéne egy szakemberrel - óvatosan
mellém ült az ágyra. - Ha nem tudsz megszabadulni ettől a visszatérő
rémálomtól, akkor rá fogsz menni.
- Nincsgáz - hazudtam.
- Van egy barátom, Imre, nem dilidoki, hanem terapeuta,

pontosabban most fog vizsgázni, de kezdésnek megteszi - magyarázta,

majd közölte, igazából már le is beszélte vele, mert nem hagyja
nyugodni, hogy nincs olyan este, hogy ne kéne bejönnie hozzám.
 - De én nem vagyok bolond - tiltakoztam.
- Azt senki sem mondta. De erről beszélned kell valakivel - érvelt a
tőle telhető legmegértőbb hangon. Én meg persze ráhagytam, és
leráztam annyival, hogy jó-jó, majd átgondolom.
Ádám magamra is hagyott, és visszatért a saját szobájába. Öröm volt
az ürömben, hogy az incidens óta száznyolcvan fokot változott. Nem
ivott, nem füvezett, legalábbis a tudtommal, vagy nem annyit. Mindig
készen állt, hogy segítsen, és nem hordott fel a lakásra mindenféle
egyitalos egyetemista szutyok nőt sem. Talán felnőtt hirtelen a bajban.
Érezhette, hogy most ő a soros a gondoskodásban, és így visszakaptam
a rég elveszett öcsémet.
Minden rémálom után hosszas órák kellettek, míg újra azt éreztem,
hogy tudok aludni. Minden pillanatban két dolog körül jártak a
gondolataim. Az egyik az volt, hogy bosszút álljak azon, aki ezt tette
velem. Akartam, hogy érezze, min megyek keresztül, és milyen érzés,
amikor egy rántással kihúzzák az ember lába alól a szőnyeget, aminek
köszönhetően a saját közegében, környezetében sem érezheti magát
teljes biztonságban. A másik gondolatom pedig az volt, hogy új életet
kezdjek, elkezdhessek újra dolgozni, nyugodt léptekkel mehessek ki az
utcára, és elfeledjem mindazt, ami velem történt. Az éber éjszakákon a
telefonomat bújtam. Sokszor azon kaptam magam, hogy már órák óta
hol Kinga, hol pedig Endre profilján időzök. Endrével már igazán
sekélyes lett a kapcsolatunk, párszor még hívott, hogy megkérdezze,
hogy vagyok. De a pofáját már nem tolta volna ide az a rohadék. Az
utolsó hívása alig két napja volt. Nem vettem fel neki, nem volt
kedvem. Sem beszélni, sem pedig hozzá, és úgy egyébként nem is
láttam az értelmét. Lemondtam róla, és hogy az oldalán legyek boldog.
Úgy tűnt, kellett hozzá ez a néhány pofon, Kinga jól csinálta. Csak
annyit írtam neki, „Felejts el, hagyj békén!" Nem is válaszolt. Az SMS
után az történt, amire számítottam, megszűnt köztünk minden
kapcsolat.
Kikeltem az ágyból, és a fürdőszobába botorkáltam. Sötétségben
hagytam a folyosót, nehogy felverjem Ádámot. Bíztam benne, legalább
ő vissza tudott aludni. A telefonommal világítottam a folyosón egy kis
irányfényt, majd zártam magam mögött a fürdő ajtaját. Felkapcsoltam
bent a világítást. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, és magamat
néztem a tükörben. Óvatosan megérintettem a szemöldököm feletti
heget.
- Rohadék - morzsoltam a szavakat. Kellemesen meleg fürdővizet
engedtem. Éjszakánként ezzel töltöttem az időmet, fürdőztem.
Furamód a víz megnyugtatott. Bemásztam a kádba. Egy darabig csak
áztam a vízben, miközben továbbra is a telefonomat bújtam. Most
Kinga profilját néztem, éppen egy kis videót. Az a lotyó ittasabb volt a
filmen annál, mint az elfogadható lett volna egy magára valamit is adó
nőtől. A videó Debrecenben készült valami klubban egy másik trampli
társaságában. A felvétel alig volt fél perces, újra és újra megnéztem,
ahogy a kamerába vigyorogva közli, hogy „mindenki azt kapja, amit
megérdemel", aztán visszataszító vigyorral az arcán beleszürcsöl
valami koktélba. Próbáltam csitítani magam, hogy ez csak egy újabb
netes közhely, nem pedig személyes üzenet, de nem ment. Főleg akkor
nem, amikor láttam, hogy a következő posztját alig öt órával később
töltötte fel, már Budapestről. Amióta felfedeztem ezt a két posztot,
minden este ezeket nézegettem.
A víz alá merültem, ezzel próbáltam kizárni a külvilágot és a
kavargó gondolataimat, de hiába. A víz alatti csönd még rémisztőbb
volt. Itt hallottam csak igazán a saját belső hangom. Világos lett
számomra, hogy legyőztem saját magam és a lelkiismeretem. Nem volt
többé bennem semmiféle fék, ami visszafogjon, és gondolataimban
már a bosszú és a tettek útjára léptem.
Akkor a kád vízben elhatároztam, hogy ellátogatok hozzá, és
megmutatom neki, mit tett velem. Azt akartam, hogy szenvedjen ő is,
de ne csak fizikailag. Úgy terveztem, hogy lemegyek Debrecenbe, a
szülei házába. Megvárom, mikor ők nem lesznek otthon, vagy amikor
épp egyedül lesz valahol Kinga. Úgy voltam vele, ezt majd a sors
eldönti helyettem úgyis. Aztán egy óvatlan pillanatban majd
szembetalálja velem magát. Talán szólni sem lesz ideje, védekezni
meg biztosan nem. Kegyetlen ütéseket mérek rá én is mindaddig, míg
magatehetetlenül nem terül el a földön. Aztán meg ha sír és
rimánkodik, megmondom neki, hogy ne aggódjon, „mindenki azt
kapja, amit megérdemel", és a sérülések nyomai örökre emlékeztetni
fogják a tettére.
 24.FEJEZET
Ha lehull a lepel
Augusztus 6.

Endre
Amióta megtudtam, hogy Csenge felültetett, még nyugtalanabbak
lettek az estéim. Az pedig főleg kiborított, hogy találkoztam vele
személyesen is, sőt itt járt nálam, és nem sokon múlt, hogy elcsábuljak,
és mindent elkövetve a hálószobámba csaljam. Zseiky a testvére hívása
után elmondta, szerinte isteni szerencsém volt, hogy nem történt
semmi gond aznap este. Hiszen akármennyire is szépítjük a dolgot,
benne volt a pakliban, hogy pórul járok, mondjuk, lesből támadva
megkésel egy romantikusnak ítélt pillanat kellős közepén, és a
farkamból rögtön a padlóra jutott volna minden vérem.
- Fel tudod fogni, mekkora veszélyben voltál a társaságában? -
szegezte nekem a kérdést.
- Szerintem túlreagáljuk. Ha bántani akart volna, akkor megtette

volna - vágtam rá, és magam is próbáltam bízni a kijelentésem

igazában.
- Szerintem pedig csak felmérte a terepet. Ez a nő nagyon okos,

semmit sem tesz hátsó szándék nélkül - magyarázta Zseiky, és

emlékeztetett a testvére szavaira, miszerint csalás, visszaélés áldozatai
vagyunk. Lóri azt javasolta, hogy bizonytalan ideig még tartsak ki a
helyzetben. Ha Csenge keres, beszéljek vele, mintha mi sem történt
volna. Véletlenül se mondjam el neki, hogy kapcsolatban állok a
Miniszterelnökségről bárkivel is. Tegyek úgy, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, és folytassam a tárgyalásokat vele
mindaddig, míg nem szólnak bentről, hogyan legyen a folytatás, és ki
nem találnak egy megfelelő forgatókönyvet az ügy kezelésére.
A Lórival történt telefonhívás már négy napja történt. Azóta nem
keresett a hivatalból senki sem, úgy tűnt, mégsem olyan fontos ez
nekik. Míg magam voltam, egyre csak azért imádkoztam, hogy a
zaklató személye és Csenge ne legyen egy és ugyanaz. El akartam
kerülni, hogy összemosódjon a két ügy, mert tudtam, ezzel egy
végeláthatatlan spirálba kerültem volna. Ezzel szemben minden
igyekezetem ellenére Zseiky egyre csak abban akart megerősíteni,
hogy Csenge és a zaklató az valójában egy személy, hiszen minden
bizonyíték ezt támasztja alá. Közel egy időben jelentek meg az
életemben, és tartják velem a kapcsolatot mindenféle formában.
- Aztán megidéztük aznap este az ördögöt, és tessék, hipp-hopp,
színre is lépett! - nagy átéléssel igazolta magát Zseiky. - Tudta jól,
hogy ez az egy lehetősége van, hogy kapcsolatban tudjon veled
maradni - magyarázta. - Ha nem jön elő az árnyékból, az lett volna,
mint a megelőző napokban. Tudomást sem veszünk róla. Ebbe pedig
belepusztult volna, hiszen erős függőséggel van az irányodban.
- Ez baromság. Neki ez a húzás felér egy öngyilkossággal - vágtam
rá hiszen tudja, hogy előbb vagy utóbb megdől a Csenge karakter. És
mit nyer ezzel?
- Szerintem? - vonta fel a szemöldökét Zseiky.
- Nem, a Mikulás szerint - húztam el a szám, mire Zseiky felnevetett,

és elmondta, hogy ő úgy gondolja, ezzel időt akart nyerni. - Talán a

legkézenfekvőbb magyarázata a dolognak, hogy elhúzta volna az
aláírást hetekig, akár hónapokig. Közben vélhetően erős érzelmeket
váltott volna ki benned, és ami azt illeti, testileg is elég közel férkőzött
volna hozzád. Reményei szerint megkedvelted volna. Aztán pedig
talán hősként megszabadít másodmagától, amikor beszámolsz neki a
rosszakaródról. Behálóz, így amikor borul a bili, kevés esélye lett
volna annak, hogy feljelented. Aztán, talán párként tengetnétek a
napjaitokat. Ezt a kis tányérdobálást megéri a nagy ő, nem? - tette fel a
nagy kérdést Zseiky.
- Ha ez így van, félelmetes! Szinte hihetetlen teória - sóhajtottam.
- Pedig te vagy az író, az ilyeneket neked kéne elsőre kiköhögnöd

magadból - nevetett Zseiky.

Szóval ennek már kerek négy napja. Azóta Zseikyvel csupán néhány
percet sikerült beszélnünk telefonon. Az elmúlt napokat itthon
töltöttem, és mániákusan kezdtem összeszedni az elmúlt hetek-
hónapok történéseit. Mintha csak egy új regény megírására készültem
volna, olyan odafigyeléssel kezdtem pókhálóábrával felrajzolni a
történet vázát, hogy megértsem a miérteket, amiknek a szenvedő
áldozata lettem. Letöröltem a vázlattáblámról az előző könyvem
sarokpontjait, és a helyére felírtam a mostani történéseket. Miközben
vizsgálgattam az ábrát, egyre komplettebb képet mutatott számomra a
sztori. A firkatábla előtt állva csupán egy kapcsolódó szó jutott
eszembe, és fel is írtam azt az ábra alá a vastagon fogó fekete
filcemmel.

Miért?
Jól tudtam, ha erre válasz kapok, ha rájövök, akkor áll össze az
egész egy homogén történetté, és végül minden mozaikkocka a helyére
fog kerülni. Újra ébren ért az éjszaka a dolgozószobámban, mikor
Zseiky SMS-e törte meg az éj csöndjét. Azt üzente, hogy a zaklató
elkezdte őt üzenetekkel bombázni. Ez jó alkalom tesztnek, csörgessem
meg most Csengét, és beszéljek vele bármiről, a lényeg, hogy le legyen
kötve a figyelme. Így is tettem. Körülbelül a hatodik kicsengésre vette
fel.
- Szia! - habozás nélkül szólt a telefonba. A hangja ébernek tűnt.

Mondtam neki, hogy sajnálom, hogy ilyenkor zavarom. Azt mondta,

nem gáz, mindig be van kapcsolva, és most is dolgozik még valamin.
Aztán nagy szorgalommal érdeklődött, hogy miért hívtam. Azt
hazudtam neki, hogy csak azért, mert épp olvasgattam a megbízási
szerződés tervezetét, és felvetődött bennem egy kérdés...
- Kicsit bővebben? Így nem tudok segíteni - felnevetett. Elmondtam

neki, hogy attól tartok, ez a munka az írói karrieremre nagy hatással

lesz. Ha sok az elfoglaltság és a kötelező program, akkor nem marad
időm írni. Aztán megkérdeztem, hogy szerinte mit tehetnénk, hogy az
írói tevekénységemre is megfelelő idő jusson. Azt mondta,
gondolkodik, és utána fog érdeklődni, de tisztán kivehető volt a
hangjából, hogy nem tud erre megoldást.
- Nagyon köszönöm! Igazán megnyugtat, hogy ilyen rugalmasan
álltok a dolgokhoz - hazudtam, mert jól tudtam, hogy a kívánságom
teljesíthetetlen. Ha erre azt mondja, megoldható, az egyenlő lett volna
a hazugságai beismerésével. Miközben telefonáltunk, a telefonom
továbbította a számítógépemre a Zseikytől kapott SMS-t: „Leállt, már
nem ír! LOL!"
„Ez még nem bizonyíték." - pötyögtem vissza, miközben Csenge a
fülembe duruzsolt. „Véletlen egybeesés is lehet."
„Neked véletlen, nekem bizonyíték, jó?!"
- Egyébkénthogy vagy? Mivel töltöd az estédet? - érdeklődött.
Elmeséltem neki, hogy nincs egyedül, mert én is épp dolgozom. Egy
új regényen. A hír hallatán izgalomba jött, és faggatózni kezdett a
sztoriról. Mondtam neki, hogy bizalmas, nem beszélhetek róla. De ha
majd egyszer úgy alakul, beleolvashat a kéziratba. Tetszett neki az
ötlet. Aztán bontottam a vonalat.
A hívás után hosszas percekig csak némán ültem a dolgozószobám
székében. Magamba roskadtam felismerve, mégis tagadva a
lehetőségét, hogy Csenge volna a zaklatom. A csöndet nem sokkal
később egy érkező SMS hangja törte meg. Csenge volt az. Csak annyit
írt, hogy kitartást a munkához.
Milyen kedves - gondoltam magamban, aztán nem is válaszoltam.
Másnap reggel a dolgozószobámban ébredtem. Öröm az ürömben,
hogy végre nem a nappaliban aludtam, és azt számoltam a reggeli
kávém elkészítése közben, ha ilyen ütemben haladok az alvóhelyem
változtatásával, akkor pár hónap múlva akár az is elképzelhető, hogy a
hálószobámban fogok aludni. Gondolataimból a kapucsengő rázott fel.
Kilestem az ablakon. Láttam, hogy Zseiky téblábol odakint.
Izgatottnak tűnt. Kinyitottam neki a kaput a távirányítóval.
- Bújjbe! - szóltam a kaputelefonba.
- Inkább te gyere ki! - érkezett a recsegő vonalon a válasz. Zseiky
hangjából úgy vettem ki, most nem nagyon kíváncsi egy felesleges
beszélgetésre. Cipőt húztam, és kifelé menet még megálltam a tükrös
gardrób előtt. Azt vizsgálgattam, hogy vajon mennyire gyűrött a cumó,
amiben elaludtam. Egész vállalható volt.
- Legközelebb hívhatsz is, tudod a számom, nem? - szóltam neki a
távolból, mire csak annyit mondott, hiába van telefonom, ha az ki van
kapcsolva. Kisvártatva már mellette voltam. Láttam rajta, hogy nagyon
feszült.
- Valami gond van? - tudakoltam.
- Gond nincs, csak ez - csalt át a kapubejárómban parkoló autója
túloldalára. Valósággal a földön koppant az állam, amikor megláttam,
hogy az ajtók találkozásánál igen erősen meg van törve Zseiky
Mercedese.
- Nem megy még a párhuzamos parkolás? - próbáltam

elbagatellizálni a láthatóan komoly sérülést.

- Nagyon örülök, hogy te ilyen jól szórakozol ezen, Váczi Endre! -

forrt a dühtől, mire én csak erősködtem, hogy árulja el, mi történt.

Zseiky elmondta, hogy mikor reggel lement az autójához, így,
összetörve talált rá.
- Legalább hagytak betétlapot? - kérdeztem, majd mondtam

Zseikynek, hogy van egy jó karosszérialakatos ismerősöm, majd

összekötöm vele. Erre Zseiky csak egy cetlit nyújtott át.
- Betétlap nincs, csak egy üzenet a szélvédőn - közölte. Értetlenül
álltam a történtek előtt, és széthajtogattam az üzenetet.
Legközelebb te jössz!

- Úgy fest, már nyakig benne vagyok. Innét nincs visszaút, kezd
beindulni, úgyhogy köss csomót a farkadra, a nadrágodat pedig a
nyakadba - közölte.
Inkább nem mondtam semmit, mert vitathatatlanul igaza volt. Nem
sokkal később becsaltam Zseikyt egy kávéra. Közben elrobogtam a
telefonomért a dolgozószobába. Valóban lemerült, gyorsan töltőre
dugtam. Ahogy magához tért a készülék, rögtön tucatnyi szolgáltatói
üzenet érkezett rá. Mind Csenge sikertelen hívásáról tanúskodott, és
csupán egy Zseikyéről.
- Tanulhatnál tőle kitartást - mutattam neki a telefont, és elismerően
bólintott, majd megjegyezte, hogy ő sosem futna így utánam.
- Legalább értem, hogy miért pörgött be. Biztosan azt hitte, hogy
velem vagy, azért nem veszed fel!
 - Én mondtam neki, hogy dolgozom - szabadkoztam, mire Zseiky
csak annyit kérdezett, hogy ugye én sem hittem el, hogy ezt Csenge
beveszi. Azt mondta, jó lenne, ha megérteném, Csengének minden
perc, amit nem vele és a dolgaival töltök, az megcsalás és
elfogadhatatlan. Aztán váratlanul megszólalt Zseiky telefonja.
- Lóri az!

Néhány perc megfontolt ühümmel és igennel tűzdelt beszélgetésnek

voltam a fültanúja. Ahogy vége lett a hívásnak, Zseiky izgatottan
fordult felém, és csak annyit kérdezett:
- Ugye ki van tisztítva az öltönyöd?
 25.FEJEZET
A ház
Augusztus 7.

Endre
Délután három volt, a nap élesen sütött a szemembe. Pontban és
pontosan ott álltam, ahol Zseiky mondta, a Kossuth Lajos téren a
József Attila-szobornál. Késett, rá vártam, sehol sem volt. Nem
értettem, mit keresek itt, és azt sem tudtam, mire készüljek. Egyedül
azt tudtam, hogy össze kellett szednem magam, és azt kérte, öltönyben
legyek, de ha ez nem menne bármiért, akkor azért legalább egy zakó
nem ártana. Míg Zseikyre vártam, tekintetem a Duna fodrozódó zöld
vizén pihentettem. Olyan megnyugtató volt. Azt képzeltem, hogy
minden nyomasztó dolgom és gondom a Dunába hajítom és
végignézem, ahogy alámerül a mélységbe. De sajnos nem tehettem,
így is tele volt már minden szarral szegény folyó. Amerre csak a szem
ellátott, turisták voltak mindenfele. Aztán kiszúrtam a tömegben őt,
Zseikyt. Magabiztos léptekkel közeledett felém. Fekete
ceruzaszoknyát, hozzá illő blézert és fehér blúzt viselt. A haja
szögegyenesre volt vasalva. Elég konzervatívan festett, és nagyon
bejött. Nem tudom, mennyire ült ki a pofámra az ámulat, de már
messziről mosolygott rám. Hogy nekem vagy pedig rajtam mosolygott,
azt nem tudom. Tényleg baromi szép volt, és ha ezt az egyszerű jelzőt
írói kudarcnak vésné fel nekem egyszer valaki, elfogadnám, de rögtön
alákarcolnám, hogy a leírhatatlant nem kell és nem is lehet leírni.
 - Jól nézel ki! - szólt, ahogy végigmért.
- Azt hiszem, ezt nekem kéne mondanom, nem? - kérdeztem vissza.
Ahogy őt néztem, egy pillanatra megszűnni látszott minden gondom.
- Sok mindent neked kéne elsőnek, de rá se ránts. Ezen én már nem

akadok fenn. Egyébként nem gondoltam volna, hogy ilyen jól áll
neked az öltöny - kacsintott, aztán a Parlament felé lesett. - Itt kéne
már lennie.
- Kinek? - kérdeztem a magam természetességével, mire ő
ugyanilyen természetességgel vágta rá, hogy a testvérének, Lórinak.
Aztán feltettem a kérdést, hogy miért itt kellett találkoznunk, miért
nem tette meg, mondjuk, egy kávézó vagy éppen egy pizzéria. Zseiky
azt mondta, hogy látni akarnak minket bent, mert kiderült egy aprócska
tény a mi Csengénkről.
- Kik? Kik akarnak látni? És milyen tény? - Éreztem, hogy kezdek

bepánikolni.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - csapta rá Zseiky. - Ott van -

bökött az út túloldalára, majd gyorsan odasúgta, hogy ne vegyem

személyeskedésnek, ha bármi kellemetlen dolgot mond nekem. Lóri
ugyanis egyszerűen nem szereti a pasikat a közelében.
Hamarosan Lóri lépett oda hozzánk. Magas volt, és látványosan
kisportolt testalkatú. Haja világosbarna volt és frissen felnyírt. Pont
annyira, hogy elég rövid legyen egy meleg nyári napon, de még bőven
elkerülje a bőrfejű jelzőt. Amolyan modern macsónak tűnt, aki
gondosan követte a divatot és a testépítés alapszabályait. Egyébként
vagy másfél fejjel volt magasabb, mint én.
- Üdv, Váczi Endre - nyújtottam a kezem.
- Ez a firkász? - fordult a húgához, mintha ott sem lettem volna.
- Kérlek... - sóhajtott nagyot Zseiky, mire Lóri visszakozva
megemelte a kezét. Talán érezte, hogy nem volt jó a kezdés, és próbált
javítani a helyzetén.
- Szép öltöny - biccentett felém, én meg örültem. - Ballagásról jössz?
- Rátérhetnék arra, amiért itt vagyunk? - kérdezte a húga. Lóri

egyből megadta magát. Úgy tűnt, kettőjük kapcsolatában Zseiky a

főnök, de kifelé Lóri ugat. Rögtön elmondta, hogy bent vár minket egy
országgyűlési képviselő, dr. Keplen Márk. Némi információval
rendelkezik a mi Csengénkkel kapcsolatban. Azt mondta, jöjjünk be,
majd személyesen elmondja, amit akar.
- Ez izgalmasan hangzik! - nyugtáztam a hallottakat.

- Azt mondod? - kérdezett vissza, majd hozzátette, már újra a

húgához szólva: - Siessünk, mert öt perc múlva kezdődik a bizottsági
ülés szünete, és akkorra vár minket a képviselő úr!
Lóri előresietett a XII. kapuhoz. Míg a nyomában loholtunk,
megkérdeztem Zseikyt, hogy a családjában mindenki topmodell
alkatú-e.
- Azt
szokták mondani, szépek vagyunk - felnevetett.
Nem sokkal később Lóri háta mögé torlódtunk fel a beléptető
kapuknál. Lóri elkérte az igazolványainkat, és átadta ellenőrzésre az
őrségnek. Ő a nyakában himbálódzó mágneskártyával simán áthaladt a
beléptetőn, majd átgaloppozott a mágneskapun is. Az egyik őr
hosszasan kattintgatott a számítógépén, időről időre végigmérve
minket. Ellazultak feszültnek tűnő vonásai.
- Rendben - bólintott végül, majd egy beléptetőívre írta fel a
nevünket és az igazolványaink számát. - Távozáskor visszakapják az
iratokat. Kérem, ezeket mindig jól látható helyen viseljék - katonásan
közölte, majd átnyújtott egy-egy nyakba akasztható plasztikkártyát,
amin az Országház sziluettje tündökölt, rajta keresztben nagy betűkkel:
SZAKÉRTŐ. Nyakunkba akasztottuk az azonosítókat, és a biztonsági
kapukon át követtük Lórit, aki már türelmetlenül várt ránk a lépcsősor
legtetején. Sebes léptekkel haladt előre a Parlament backstage-ében.
- Hová megyünk? - szóltam utána, mire csak annyit vágott rá, az

órája számlapjára pillantva:

- Az alsóházba!

A magunk mögött hagyott tekervényes folyosó beletorkollott egy

nagyobb átjáróba, amin nagy lendülettel haladtunk át egészen egy
lengőajtóig. Erre Lóri megtorpant egy pillanatra.
- Itt teljes fegyelmet és diszkréciót kérek. Innét már az elzárt rész

lesz, a sajtó is csak addig az ajtóig jöhet - magyarázta kitárva az

ajtószárnyakat.
Hamarosan megérkeztünk az alsóházat körülölelő körfolyosóra. Az
ülésterembe levezető folyosók ajtajánál teremszolgák álltak. Az oda
letekintést engedő páholyokhoz vezető utakat pedig súlyos függönyök
zárták le, melyeket szintén figyelő szemek őriztek.
- Úgy tűnik, elhúzódik az ülés első része - morgott Lóri, és a
függönyhöz lépett.
Váltott néhány mondatot az ott szolgálatot teljesítő alakkal. A férfi
megnézte a nyakunkban lógó kártyákat, majd utat engedve odébb
billentette a függönyt. Belépve a páholyba teljes rálátásunk nyílt az
ülésteremben dolgozó honatyákra. Lóri elővette a telefonját, és
gyorsan komponált rajta egy SMS-t. Hamarosan láttam, amint egy
képviselő a padsorok egyikében forogni kezd, és a páholyokon futtatja
át a tekintetét. Minket keresett. Lóri diszkréten intett neki, mire az
visszabiccentett. A fickó súgott valamit a széktársának, és azzal a
lendülettel kievickélt a padsorból.
- Gyertek! - szólt Lóri, és visszaindult a folyosóra, ahol kisvártatva
össze is találkoztunk az előbbi fickóval.
- Szeretném nektek bemutatni dr. Keplen Márk képviselő urat.
- Ugyan, Lóri, csak Márk - nyújtott kezet nekünk.
- Gondolom, ön a Váczi Endre - szólt hozzám Márk, és nem tudtam

eldönteni a hangjából, hogy örülnöm kéne-e annak, hogy tudja, ki

vagyok. Lóri habozás nélkül átvette a szót, és közölte, hogy igen, én
vagyok az. Én kaptam a dokumentumot. Hamarosan megtudtuk
Márktól, igaz, nem szívesen avatott be minket a technikai részletekbe,
de eleget téve Lóri kérésének, megnézték az e-mail-címet, és az ügy
komolyságához képest igazán egyszerű volt a dolog végére érni.
- Az e-mail-cím, ahonnét írt a hölgyemény, egy régi hivatali cím.
Nem lett inaktiválva, de egykoron valóban az övé volt - kezdte.
- Ezt hogy kell értenem? - szóltam közbe.
Lórinak nem tetszett, Márk pedig simán elmagyarázta, nem beszélt
mellé. Bírtam, kevés ilyen közvetlen és nyílt politikussal találkoztam
eddig. Megtudtam tőle, hogy Csenge valamikor a
Miniszterelnökségnél dolgozott, de ennek már lassan három éve. Márk
szerint továbbra is állományban van, de, mondjuk úgy, nem aktív, és
saját kérésére áthelyezték vidékre, szülőotthona közelébe magánéleti
problémai miatt. Mivel csupán időszakos a pozíciójától való távolléte,
így állományban van jelenleg is, de napi szinten a mi megyénkben
segíti a munkát, míg rendeződik körülötte minden.
- Ez hogyan lehetséges? Dolgozom, de mégsem, ott vagyok, aztán
pedig itt? - tűnődtem el.
- Számít? - vágott közbe Lóri. Márkra nézett, az bólintott, végül Lóri

kinyögte. - Olykor, ha szükséges, kölcsönadunk egymásnak embereket

a minisztériumok és a területek közt, ahogy éppen a helyzet kívánja.
Ezért lehet, hogy nem ismeri bent senki sem őt, mert nagy a fluktuáció
a dolgozóknál, én például két éve vagyok itt. De soha nem is hallottam
róla - igazolásképp magyarázta Lóri.
- Három éve kaptam egy kérést, hogy segítsek ezen a kis hölgyön.
Nagyon bájosnak tűnt. Belementem, hozzám került a megyém l-es
körzetébe - folytatta a képviselő úr megdöbbentő higgadtsággal. - És
mivel csak időszakosan dolgozik mifelénk, és nem is a mi
állományunkban van, így él még bent mindene - magyarázta.
- Talán még az asztala is megvan... - jegyezte meg Lóri.
- Hát ez tök jó, de mit jelent ez a mi szempontunkból? - csaptam

vissza.
Ekkor Lóri igazán közvetlenre vette a figurát. Megfogta a vállam.
Éreztem, most valami súlyos dolgot készül mondani.
- Tudod, Endre, az ilyesféle szükség nélküli áthelyezéseket, pláne
ennyi időre, nem engedik meg akárkinek, egy ilyen lépéshez nagyon
nagy fajsúlyú nevek kellenek az ember háta mögé, és vannak szálak,
amiket nem igazán kell megbolygatni - nyilatkozott Lóri.
Összepillantottunk Zseikyvel, miközben Lóri folytatta. - Csenge nem
akart innét elmenni, neki el kellett mennie. Volt valami ügye bent, de
az ezzel kapcsolatos információkhoz nem jutok hozzá...
-Még én sem, pedig próbáltam - szúrta közbe a képviselő, aztán
óvatosan arra terelte a témát, hogyan is keveredtem bele Csenge simlis
ügyébe. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Zseiky vette el előlem a
szót, és legalább olyan ingerülten mondta el a képviselőnek az egész
történetem az elejétől egészen az ő autójának összetöréséig, ahogyan
azt én tettem volna.
- Ez a nő nem normális! - tört ki a kelleténél hangosabban Zseikyből,
mire a testvére csendre intette.
- Ez kész őrület - sóhajtott a képviselő, és a zakója zsebében kezdett
turkálni. Rövidesen előhalászott egy pakli cigit, szájába dobott egy
szálát, és ott helyben rágyújtott. Pofájában himbálódzó bagóval kínált
körbe minket. - Bocsánat, egyébként leszokóban vagyok, de ez egy
egészségügyi cigi - magyarázta, és különösen groteszk képet mutatott
közvetlenül a dohányozni tilos tábla alatt a Parlament folyosóján. De
még ennél is meglepőbb volt, amikor a legtermészetesebb módon egy
teremszolga sietett hozzánk, és a képviselő közelébe helyezett egy álló
hamutartót.
- Ez most nagyon nem jön jól nekünk így, az önkormányzati

választások kampányának megkezdése előtt - sóhajtott. - Ki tud erről

rajtatok kívül? - Benne volt a tekintetében, hogy nagyon reméli, senki
sem.
- A kiadóm - vágtam rá, és elmondtam, hogy ők ezzel a sztorival
hakniztatnak, de csak féligazságot tudnak, hiszen nem mondtam el
nekik, hogy tudom, ki a zaklató, vagy hogy egyáltalán találkoztam már
vele - magyaráztam tovább, és a képviselő teljes figyelmével fordult
felém, miközben dohányfüstbe burkolózott. - Tudom, miről lehet
beszélni és miről nem.
- Ritka az ilyen ember! Köszönöm mindannyiunk nevében - kezet

nyújtott. Fogadtam, és nem engedve a kezem, folytatta. - Most pedig

azt szeretném kérni, hogy csináljunk úgy, mintha ez a beszélgetés meg
sem történt volna. Nyilatkozd le mihamarabb, hogy vége az ügyednek,
elkapták a zaklatót, és mindenki boldog, és jó a vége! Rendben?
Bólintottam.
- És mi lesz ezzel a lotyóval? Ugye nem ússza meg? - vágta közbe

Zseiky.
- Beszélek az illetékesekkel, természetesen nem fogja, ezt nem lenne
szabad senkinek sem... - kezdte, és elmondta, hogy ezt házon belül
rendezik majd, hogy ne legyen belőle nagy hűhó. Igaz, a segítségemre
és feltétlen együttműködésemre szükség lesz. - Hamarosan a tettek
mezejére lépünk, de előtte még beszélek egy-két illetékessel, nehogy
bakot lőjünk.
- Lóri, megkérhetnélek, hogy közvetíts majd az ügyben köztünk? -
kérdezte a képviselő, de a kérdés hangsúlyában benne volt az elvárt
válasz is. Lóri bólintott, majd végigmért engem.
- Akkor kezdjük! - csapta össze a tenyerét.
 26.FEJEZET
Bizalomjáték
Augusztus 7.

Lóri
Ahogy végeztünk a képviselő úrral, húgom és Endre a kíséretemben
távoztak a Parlamentből. Márk rendes volt, most is, mint mindig, azzal
zárta a beszélgetést, hogy ha megunom a mindennapokat odafent,
szóljak neki, mert szeretettel vár a csapatában. Kedvelt engem, főleg
azóta, hogy a legutóbbi választáson igencsak megtoltam a szekerét
azzal, hogy az egyetlen esélyes ellenjelöltjét taccsra vágtam egy jogi
csiki-csuki játékkal. Csapdát állítottam neki, és könnyelmű
önteltséggel bele is sétált szépen.
Endrével abban maradtunk, hogy majd keresem, ha tudom a
folytatást az üggyel kapcsolatban. Búcsúkor, ahogy megcsókoltam a
húgom arcát, annyit súgtam a fülébe:
- Ugye nem nyúlt hozzád egy ujjal sem ez a pojáca?

- Mert különben? - megölelt.

- Mert különben... úgy eltöröm a kis kezét, hogy utána már csak
szavalni fog tudni, gépelni nem - mosolyogtam rá.
- Vegyél vissza - tolt el magától Niki, és szólt Endrének, hogy
induljanak. - Inkább hívd vissza anyát, már napok óta nem ér el téged!
- közölte.
- Még beszélünk - intett nekem Váczi, én meg csak bólintottam.
Tisztára rosszul voltam tőle, attól pedig még inkább, ha
belegondoltam, hogy a húgom és közte bármi lehet. Nem ilyen férfit
képzeltem el Niki mellé. Néztem, ahogy távolodnak, és egyre csak az
járt az eszemben, hogy a húgom olyan más Endre mellett. Éreztem, sőt
láttam is Niki lépteiben a nyugalmat, miközben Váczi mellett sétált, és
belevesztek a Kossuth téren lézengő turisták tömegébe. Épp
visszaindultam az irodámba, amikor megrezzent a zsebemben a
telefon. Bentről írtak, hogy várnak fent a tárgyalóban. Úgy tűnt, ez az
ügy tényleg baromi fontos lehet valaki számára, mert a megszokotthoz
képest villámgyorsan indultak be azok a bizonyos fogaskerekek.
Váratlanul megtorpantam, miközben a telefonom bújtam. Észveszejtő
csilingelésre lettem figyelmes, majd felkapva a tekintetem a
telefonomról, szinte azonnal minden elsárgult előttem. Nem sokon
múlott, hogy elgázoljon a kettes villamos. Döbbent zúgolódást
hallottam a közeli járókelőktől, rémülten pillantottak felém. Halottam,
amint valaki bolondnak nevezett, más meg azt magyarázta a társának,
hogy biztos részeg vagyok. A zúgolódás abbamaradt, majd ahogy
elhaladt előttem a szerelvény minden kocsija, akkor éreztem, hogy
megszédültem. De így is rendületlenül folytattam vissza az utam az
iroda irányába. Nem a halálközeli élmény émelyített, hanem a bennem
kavargó kérdés, hogy mibe kevert bele a húgom és az a gyökér, ami
ilyen gyors intézkedést kíván. Beléptem a minisztérium ajtaján, és az
utam egyenesen a felvonóhoz, majd a negyedik emeletre vitt. Ahogy
kiléptem a liftből, valósággal megcsapott a szinten megrekedt forró
levegő. Nem volt légkondi az egész épületben. Nem azért, mert nem
akartak, hanem mert elfelejtették telepíteni. Kimaradt. Hogy ez igaz,
vagy csak utólagos mosakodás volt, azt nem tudom. Szinte azonnal az
utamban találtam Szonját, aki aggodalmas pillantásokat vetett rám.
- Na, hogy ment? - vette fel a lépteim ritmusát, és nagy
izgatottsággal érdeklődött.
- Nézz rám! - megtorpantam. Szonja is.
- Tehát nem szimpi a tag! - vágta rá. - Pedig a képeken jól néz ki, és
azt mondják, jó a humora.
- Ugyan, kit érdekel az a pojáca, Niki szóba sem állna egy ilyennel -
magyaráztam, mire Szonja csak annyit mondott, legalább magamnak
ne hazudjak, aztán továbbvonult a dolgára. Épp hogy visszatértem az
irodába, megcsörrent a telefonom. Márk hívott. Azt mondta, pont most
rakta le a telefont, Barna Tamással beszélt.
- Azzal a Barna Tamással? - kérdeztem vissza belezuhanva az

irodaszékembe.
- Hát igen, belőle csak egy van - nevetett fel Márk.

- Ugye nem mondod, hogy neki is köze van az ügyhöz? - kérdeztem,

és igazából hallani sem akartam a választ.
- Jó, akkor nem mondom - vágta rá. - De ez segít azon, hogy
beszélnetek kell személyesen?
-Nem igazán - gondolkodtam el. Erre Márk csak annyit mondott,
hogy hamarosan keresni fog Barna a részletek miatt, majd bontotta is a
vonalat. Egyre csak az járt a fejemben, miről akarhat beszélni velem a
kormány egyik hírhedt stratégiai tanácsadója. Míg vártam, hogy
felvegye velem a kapcsolatot, megpróbáltam visszatérni a munkámhoz,
de újra és újra azon kaptam magam, hogy a húgom által küldött hamis
okiratot olvasgatom. Nem állt össze a kép, nem értettem, miért volt
erre szüksége a nőnek. Nem sokkal később egy váratlan vendég
kopogtatott az irodám ajtaján.
- Igen? - szóltam, és már nyílt is az ajtó. Ahogy megpillantottam a
váratlan vendéget, rögtön talpra pattantam.
- Miniszter úr!
 - Lóri, ezt már megbeszéltük, csak simán Attila! Rendben? -
kérdezett vissza a lehető legtermészetesebb módon, és intett, hogy
üljek csak vissza a helyemre. Olyan szürreálisnak tűnt ez az egész. -
Beszélni szeretnék veled a mai találkozódról - kezdte, és fél seggel
megülte az íróasztalomat. Úgy diskurált velem, mintha ezeréves
cimborák lennénk, de minimum együtt fogtuk volna a kisujjunkkal a
naphalakat a Duna holtágában gyerekkorunkban. Elmondta, hogy
körbe is ért a lánc a Keplen képviselő úrral való találkozómról. Az
üggyel kapcsolatban az volt az első kérdése, hogy ki az a Váczi Endre.
Először csak hebegtem-habogtam, aztán kinyögtem, hogy a húgom
közeli barátja.
- Bizalmas kapcsolatban vannak? - vonta fel a szemöldökét.

- Valami olyasmi...
- Nézd, Lóri, ezt az ügyet kiemelten kezeljük, méghozzá saját belső

ügyként. Nem szivároghat ki róla semmi információ a nyilvánosság

számára. Hiszen ez roppant kényes eset lenne mindenki számára, főleg
így, a választások előtt - kezdte, mire mi mást mondhattam volna:
- Ez csak természetes!
- Előbb hívott Barna Tamás, nemsokára megérkezik, szeretném, ha

beszélnétek vele, váltanátok néhány szót erről a kis incidensről.

- Rendben! - bólintottam, és nem nagyon értettem, miért kezd
hirtelen mindenki az ügy körül kavirnyászni. Aztán Attila hozzátette,
hogy reméli, nem kell felhívnia a figyelmem, de mindent, ami
elhangzik az üggyel kapcsolatban, azt a legbizalmasabban kezeljem.
Továbbá szeretné, ha én képviselném a cég részéről az ügyet,
megfigyelőként segítve a hatóságok munkáját, ha nyomozati
stádiumba ér és elkezdődik egy belső vizsgálat. Mert lesz. Jót nevettem
magamban, amikor meghallottam, hogy „cég", többen csak így
emlegették az állami gigagépezetet, minta csak valami hollywoodi
filmben lettünk volna, nem pedig Budapesten. Attilát nem sokkal
később az a Barna Tamás váltotta, akiről legtöbben csak a
híradásokból hallottunk, aki úgy jött és ment a minisztériumok
legelzártabb szegleteiben is, mintha azok a saját mosókonyhája vagy
éppen garázsa lettek volna. A kezdeti fenntartásaim ellenére egészen
szimpatikus, közvetlen fickó volt. Jólfésült, frissen borotvált pofájú
alak.
- Elnézést a hanyag öltözékemért - mutatott végig a teniszpólóján és

a farmernadrágján. - Nem terveztem, hogy ma be kell jönnöm. Így a

grillsütő mellől ugrasztottak ki - nevetett. Én is, de csak azért, hogy
egy hullámhosszra kerüljünk. - Nagyon sok jót hallottam már rólad,
Lóri, Attila szerint ígéretes karrier előtt állsz itt bent.
- Reméljük, nem téved - nyugtáztam, és figyeltem, hová is akar

kilyukadni Barna ezzel a távoli és fura közvetlen indítással. Megkért,

hogy vázoljam fel neki röviden a helyzetet. Így is tettem. Eközben
végig a szobában cirkált. Nem tudtam eldönteni, hogy ez gondterhes
mozzanat-e a részéről, vagy inkább valamiféle pótcselekvés. Egyszer
csak megállt.
- Kurva meleg van itt! - közölte, mire rávágtam, hogy nincs
légkondi.
- Igen, hallottam róla, vicces, nem? - felnevetett, valószínűleg ezzel

próbálta oldani a beszámolóm komolyságát, aztán egy pillanat

leforgása alatt fordított a témán, és ő kezdett el faggatózni.
- Hallottál arról, hogy Csenge egy különleges személy? -

Megtámaszkodott az ablakpárkányon, és az iroda ablakából elé táruló

dunai látképet fürkészte.
- Csiripeltek ezt-azt a madarak, de semmi konkrét infóm nincs róla -
vágtam rá szinte azonnal, mire Barna megfordult és engem fürkészett.
Álltam a tekintetét, talán azt akarta kideríteni, hogy hazudok-e.
Folytatta.
- Csenge a keresztlányom... - hűvösen közölte Barna, és meg kell

hogy mondjam, igencsak benne volt a hanglejtésében, hogy ne legyen

további kérdésem a családfát illetően. Barna meglódult az ablaktól, és
az irodaajtóhoz sétált. Kulcsra zárta, és leült velem szembe az
asztalhoz. Aztán elmondta, hogy idefelé jövet sokat gondolkodott,
hogy mitévő legyen, hiszen mégiscsak egy rokonról van szó, és mint
tudjuk, őket nem lehet megválogatni. Dr. Keplen Márk nagy segítséget
nyújtott korábban, amikor Csengének nyugalomra volt szüksége, és
baráti kapcsolatukra való tekintettel egy védőhálót nyújtott számára
egy korábbi kellemetlen incidense után.
- Miért, mi történt? - kérdeztem, de nem tudtam, hogy valóban

tudnom kell-e.
- Női dolgok... - vágta rá Barna, mire önkéntelenül is felvontam a

szemöldököm.
- Csenge itt az irodában életveszélyesen megfenyegette az egyik
munkatársnőjét, és összetörte a kocsiját, mert azt gondolta, hogy az a
kiszemeltje körül ólálkodik. Úgy döntöttünk, hogy jobb, ha másnaptól
nem jön dolgozni.
- Kísértetiesen ismerős helyzet - bólintottam.

-Lóri. Csengének segítségre van szüksége. Amíg szedi a terápiás

gyógyszereit, addig nincs vele gond - magyarázta, mire én kikelve
magamból egyre csak azt tudakoltam, hogyan lehetséges, hogy itt
dolgozhatott, és hogy még most is aktívan állományban lehet. Barna
jól tűrte az indulatomat. Talán megértett. Megdöbbentően higgadtan
válaszolt.
 - Tudod, Lóri, nem olyan egyszerű kimondani valakire a halálos
ítéletet. Nagy döntés, pláne, ha egy család vagytok - érvelt, és
elmondta, hogy az első incidenskor megkérdezték tőle, hogy mi legyen
Csengével. Ő kérte, hadd maradjon, és felelősséget vállalt érte a
felesége boldogságáért és nyugalmáért. Megígértette vele, hogy eljár
majd terápiás kezelésre. Ez így is volt, de amint az elmúlt percekben
kiderült, csak papíron. - Idefelé jövet felhívtam a kezelőorvosát, azt
mondta, Csenge eleinte még eljárt a kezelésre, de már hónapok óta
nem jelentkezett.
- És erről nem szólt senki eddig? - értetlenül álltam a dolgok előtt.

- Hát... - vonta meg a vállát Barna. - Ezek után csak azt tudom
mondani, eljön a perc, amikor sem a politika, sem a család nem tud
védettséget nyújtani, de még ekkor sem tagadhatjuk meg azt, aki
közénk való. - Végszóként hozzátette, hogy ő meghozta a döntést, mert
Csenge most túllőtt a célon, és valódi veszélyt jelenthet mindenkire:
önmagára, de legfőképp a választások stabil, nyugodt sikerére. Azt
pedig semmi áron nem kockáztathatjuk meg. - A fordulópont most
érkezett el, hogy eljutott hozzám az az okirat, amit állítólag Csenge
küldött a barátodnak, rajta az államtitkár úr hamisított aláírásával. Ez
már nem játék...
- Nem a barátom, a húgom... - Aztán elhallgattam, és inkább más
irányba tereltem a beszélgetést. - És mi van a zaklatási ügyével, meg
hogy összetörte a húgom autóját? Az már nem is játszik? -
faggatóztam.
- Természetesen nagyon sajnáljuk, a kártalanításról mindenki

számára gondoskodunk, de jelenleg ez csak a hab a tortán -

magyarázta, és elmondta, hogy amióta Keplen képviselő úr értesítette
őket a felmerült gondról, megpróbálta felhívni a feleségét, de nem
vette fel a telefont, és azóta is próbálta többször is hívni, hátha ő tud
valamit Csengéről. Barna elmesélte, hogy neki eredetiben kell
megkapnia a hamisított dokumentumot, hogy ne juthasson
illetéktelenek kezébe. Nem érdekli, milyen áron és hogyan, de
szerezzem meg. Ez egy bizalmi munka, ami nem tűr halasztást.
Csengét le kell állítani, mielőtt nagyobb gondot okoz, és ígéri, ő maga
fogja kérni a kényszerkezelését és elzárását. És mivel én igazán közel
állok az ügyhöz, számol a közreműködésemmel.
- Számíthatok rád? - kérdezte kezet nyújtva.

- Mi sem természetesebb - markoltam a kezébe.

- Nem leszek hálátlan... - És ezzel zárta is beszélgetést.

 27. FEJEZET
A hős
Augusztus 8. reggel

Endre
A tegnapi parlamenti randi után minden úgy történt, ahogyan azt
megbeszéltük. Minden ment tovább a maga ütemében a szokásos
nyomvonalon. Még tegnap este beszéltem Csengével is, aki azért
hívott, mert felmerült még egy kérdés a megbízásommal kapcsolatban.
Azt mondta, a véglegesítéshez még tisztázni kell, hogyan képzeltem el
az esetleges hétvégi távolmaradásokat. Aztán szinte meg sem várva a
választ, azonnal átsodródtunk egy kedélyesebb, hétköznapi témára. Azt
ecsetelte a vonal túlvégéről, hogy milyen nehéz napja volt, és alig
várta, hogy végre hazaérjen és vehessen egy kád forró fürdővizet egy
pohár rozé bor társaságában. Most már végre a kádban fekszik, onnét
hív kihangosítva, de ezt nem kell félreérteni, csak ezért mondja el,
hogy tudjam, hogy ez az oka, ha túl visszhangosnak hallanám őt a
vonalban.
- És neked milyen napod volt? - kérdezte.
Talán érezte a hangomon a távolságtartást, annak ellenére is, hogy
mindent elkövettem az utasításnak megfelelően, hogy továbbra is
abban a keretben tudjunk kommunikálni, mint eddig. Anyám is
megmondta, színésznek szar lettem volna, talán ezért is kötöttem ki
inkább az írásnál. Igyekeztem nem kiesni szerepemből, de
megmondom őszintén, nem tudom, mennyire voltam sikeres.
Elmondtam neki, hogy elég nehéz napom volt, és ő egyből megértően
annak részleteiről faggatott. Nem volt más hátra, hazudtam, mint ő.
Már én is egy szerepet játszottam. Ilyen volt a mi kapcsolatunk. Pont,
mint az igaziak. Kitaláltam neki egy történetet, miszerint a kiadó
stresszel az új regénnyel, amivel nehezen haladok, mert sokat kivett
belőlem az elmúlt időszakban a zaklatós ügyem meg a zátonyra futott
kapcsolatom. Nem találom a helyem, nem igazán érzem jól magam a
bőrömben. Aztán búcsúztam tőle, megértette, és engedett is.
Hamarosan egy képüzenet érkezett tőle. A fürdőszobája hangulatát
osztotta meg velem, amibe merő véletlenségből éppen hogy belelógtak
mezítelen combjai is, a teste többi részét pedig a fantáziámra bízta. A
képhez tartozó üzenet csupán annyi volt, hogy rám férne egy kis relax.
Pihenjek.
Tegnap este még felhívott Zseiky is, és nagy vonalakban beszámolt
Lóri különleges megbeszéléséről. Azt mondta, hogy találkozni fog
még tegnap este a testvérével, mert fontos mondanivalója van
számunkra, csak hát az nem éppen telefontéma. Aztán a lelkemre
kötötte, hogy próbáljak nem elaludni, és reggel időben érkezzek ide, a
Seregély utcába a Klikk napilap főhadiszállására.
Így is tettem, ott álltam reggel nyolckor az irodaház ajtajában.
Előhalásztam a cetlit a zsebemből, mire egy számot írtam, és mellé az
Áron nevet, még tegnap. Zseiky mondta, hogy hívjam fel ezt a férfit,
ha megérkezem ide. Így tettem. Nem sokkal később egy álmos hang
szólt a telefonba.
Közöltem vele, hogy Zseiky mondta, hogy őt keressem. Arra kért,
hogy várjak lent, jön nemsokára. Kisvártatva meg is érkezett, fáradt
léptekkel közelített felém, kezében egy jókora bögre kávéval. Áron
magas, ámde nyüzüge alak volt. Ami szőr nem vert gyökeret a feje
tetején, az szépen megtelepedett az arcán.
- Váczi Endre vagyok - nyújtottam kezet neki.
- Igen, tudom, előbb beszéltünk telefonon - legyintett, mire majdnem
kicsúszott a számon, hogy látom, az éleslátásának köszönheti, hogy itt
dolgozik.
Szinte elviharzott mellettem, és úgy magyarázta, hogy kövessem, és
azt csináljam, amit mond. Zseiky-vel mindent megbeszélt és
leszervezett már.
- Megfogná? - A kezembe nyomta a bögréjét, majd előkapva, a

telefonján bogarászott a telefonkönyvében, akárcsak egy öregember.

Egyik kezében a telefonja lapult, másikjával annak képernyőjét
böködte. Felhívott egy Gábor nevű alakot, aki szinte azonnal felvette a
telefont. Egy sor baráti vicceskedés után megkérte, hogy jöjjön le a
székház bejáratához hozzánk, és ha már fotós, erről ne feledkezzen
meg, és hozzon magával egy fotómasinát is. Aztán a hívás befejeztével
visszavette a kávéját, és tovább szürcsölgette.
- Elmondom, mi lesz - kezdte, miközben a kávé habja megült a
bajszán.
Ez az Áron beszámolt róla, hogy Zseiky megkérte, a délutáni online
frissítéskor hozzanak le egy cikket velem, amiben az engem érintő
zaklatási ügy felszámolásáról adhatok hírt.
- Nem kell félni, már kész az anyag, Niki lediktálta az egészet még

az éjjel - nyugtatott, mire elismerően bólintottam, hogy ez ám a

propagandagépezet.
- Akkor én most minek jöttem? - kérdeztem vissza, mire megérkezett

a Gábor nevű alak, aki rögtön diktálta, hogy mit csináljak. Most így
álljak, most oda nézzek, vagy éppen a falat támasszam, és ezeket a
mozzanataimat megörökítette az utókor, a déli online, valamint a
holnap reggeli lapszám olvasói számára.
- Kösz! - engedte vissza munkájára társát Áron, aztán az órájára
pillantott, és elmondta, hogy a mai anyagom pár óra múlva, körülbelül
dél környékén fog megjelenni. És hogy ne aggódjak, vélhetően minden
szennyportál átveszi majd a hírt, és hipp-hopp elterjed, mint a
fesztiválidőszakban a tripper. Durva hasonlat volt, de bírtam.
- A holnap reggeli exkluzív interjúban pedig egy részletes

beszámolót hozunk le az ügy felgöngyölítéséről - magyarázta tovább,

hogy Zseiky már ezt is szóról szóra lediktálta neki, és ahogy ismeri,
ragaszkodik a szöveg változtatás nélküli lehozatalához. - Tudod, amíg
mi diktáljuk a tempót, nem lehet gond - közölte, és olyan érzésem volt,
mintha Áron szavai Zseiky korábbi gondolataiként csengtek volna
vissza a fülembe. Különös volt. Aztán Áron a közeli padon kínált
hellyel. Úgy gondolta, most jó lenne, ha egy kicsit beszélgetnénk, csak
hogy lássanak minket együtt a kollégái. Így hiteles lesz, hogy én
mondtam, amit Zseiky diktált, végtére is itt jártam, és Áronnal időztem
egy romantikus padon. Elmeséltem neki az eset publikus részét,
természetesen a politikai vonalról hallgattam, mint a sír. Időközben
rágyújtott, és figyelmesen hallgatott, majd újra és újra a kiürült
bögréjébe hamuzott. Pontosabban csak reménykedtem, hogy kiürült a
küblije, hiszen Áron olyan formának tűnt, aki még így simám megitta
volna a kávéját.
- Egyébként láthatom, milyen anyagok fognak megjelenni? -
kérdeztem, mire Áron csak annyit vágott hozzám, mi van, nem bízol
Nikiben. Aztán fogta a bögréjét, amibe az imént hamuzott, és a
kezembe nyomta. Kérte, hogy fogjam meg egy kicsit, majd előhúzta a
zsebéből a telefonját, és megismételte a korábbi mutatványát. Egyik
kezében feküdt a készülék, a másik keze ujjaival pedig böködte.
 - Átküldőm elektronikus levélben, jó?
- E-mailen? - kérdeztem vissza, és leraktam magam mellé a padra a
bögréjét.
- Ne rakd már le a koszba, direkt megkértelek - kapta fel kezébe az

ivóshamutálját.
Szerintem nem volt százas az ürge, talán ezért is tudott megmaradni
a szakmában. Lábai közé fogta a csészét, majd elkérte az e-mail-
címem. Rövidesen pedig éreztem, amint megrezzen a zsebemben a
telefonom, jelezvén, hogy elektronikus levelem érkezett. Majd megölt
a kíváncsiság, mit nyilatkoztam Zseiky agyával.
 28. FEJEZET
Bukás borítékban
Augusztus 8.

Endre
Nem sokkal később már Zseikyvel ebédeltem. Szinte ráérzett arra,
mikor szabadultam el a laptól, pontosabban Áron társaságától. Ő most
is csinos volt és módfelett vidám. Nem tudtam, mitől van ilyen
jókedve, de nagyon jól állt neki. Szóval Zseiky hívott, azt mondta,
találkozzunk itt egy óra múlva, és elmeséli, mit tudott meg a bátyjától.
Garantálta, hogy nem jutok majd szóhoz. Szóval így is lett minden.
Már a Tótágas nevű hely asztalánál ültünk, mikor pityentett a telefonja,
üzenete érkezett.
- Áron az! Azt írja, most lett online a cikk! - elégedetten mosolygott,

és visszacsúsztatta táskájába a telefonját.

- Örülünk, Vincent? - töltöttem Zseikynek meg magamnak is az
asztalon lévő gyöngyöző palack ásványvízből.
- Miaz, hogy?! - csapta rá. - Minden a terv szerint halad! - bólintott,
én pedig nem bírtam megállni, hogy megkérdezzem, kinek a terve.
Aztán beszámolt a Lórival történt beszélgetés minden apró részletéről.
Megtudtam, hogy én most azt nyilatkoztam, hogy elkapták a
zaklatómat, és most már minden a legnagyobb rendben. Végre
visszatérhetek az alkotói utamra.
- Nem veszélyes ekkorát csúsztatni? - kérdeztem vissza, mire Zseiky
nemet intett a fejével. Azt állította, ez a legjobb megoldás, hiszen
biztos abban, hogy Csenge nyomon követi a velem kapcsolatos híreket.
Most azt hiheti, tévesen elkaptak valakit helyette, majd az bűnhődik, ő
pedig továbblép, és sosem derül már ki a mocskos kis titka.
Megnyugodhat, megúszta a bulit. Aztán, ahogy leenged, majd hibázni
fog. Elszólja vagy éppen eltaktikázza magát. Aztán lekapcsolják,
mindezt úgy, hogy nem kavar nagyobb port a világon, mint amikor
fingik egy légy. Csak hogy Lórit idézze. El kell hitetnünk vele, hogy
biztonságban van! - magyarázta Zseiky. Úgy festett, ő hisz az ötletben.
A vízért nyúltam, ő is. Először véletlen, aztán már akarva
megfogtam a kezét. Engem nézett lélegzet-visszafojtva.
- Szerinted ez sikerülhet? - nem engedve a kezét kérdeztem. Zseiky
bólintott.
- Amit eltervezek, az mindig sikerül - bizonygatta.
Ekkor megcsörrent az én telefonom is. Ubul volt az a kiadómtól.
Amikor fogadtam a hívását, egyből rákezdett jókedvűen a szokásos
udvariassági köreire, de az elhangzó kérdéseire igazából a
legminimálisabb szinten sem várt választ, csak illendőségből
faggatózott. Aztán meg közölte, egyébként most jöttem vele szemben a
Klikk-online-on. Egyik szeme nevet, hogy rendeződött az ügy, a másik
pedig zokog, hogy pár nap, és így ki fog fogyni a szél a vitorlánkból.
- Mire gondolsz? - kérdeztem vissza, mert tényleg nem értettem,
hová akar kilyukadni. Közben láttam, amint Zseiky széttárt kezekkel és
felvont szemöldökkel tudakolja, kivel beszélek.
- Ubul az, a kiadótól - letakartam a kezemmel a telefonom
mikrofonját. - Látta a Klikken a cikket.
- Ubul egy pöcs! - mindenféle teketóriázás nélkül vágta rá Zseiky.
- Azt tudom, de ez hogy jön most ide? - kérdeztem, még mindig
némán tartva a telefonom mikrofonját, miközben hallottam, hogy Ubul
a vonal túlvégén szüntelen magyaráz.
- Hangosítsdki! - sürgetett Zseiky, engedtem neki.
- Nézd, Endre - recsegett a vonal, és Ubul bőszen kezdte
magyarázni, hogy ez a körülöttem lévő zűrzavar nagyon jót tett az
eladásaimnak, sőt mi több, a kiadó más könyveinek is. Tehát bejött az,
amit elterveztek. Eközben Zseiky végig engem nézett, és némán
csóválta a fejét. Ubul azt mondta, viszont azzal, hogy nincs több
zaklatás és félelem, nem leszek izgalmas téma, és újra be fog előzni a
közbeszédben egy pornós, ha új melleket csináltat. Egyébként pedig
sérelmezte, hogy nem tájékoztattam első kézből a kiadót arról, hogy
elkapták a tettest. Mert igazából ezt kellett volna tennem, és akkor ők
javasolták volna, hogy hallgassunk erről, mint a sír. Jobb lett volna
mindenkinek pár forinttal.
- Ezen simán lett volna még egy bőr! - sajnálkozott Ubul, és

váratlanul hangnemet váltott. - Tudod, beszéltünk a többiekkel idebent.

Felmerült annak a lehetősége, hogy... - Ekkor egy pillanatra megakadt,
és számonkérőn folytatta. - Egyébként ki szervezte neked az interjút? -
Ubul olyan gyorsan váltott témát, mintha csak észrevette volna, hogy
sort tévesztett felolvasás közben. - Az a flúgos tyúk, mi?
- Na ide figyelj, hapsikám - vágott közbe Zseiky. - Az anyád a
flúgos, hogy ilyen nevet adott neked. Egyébként meg nincs vége az
ügynek. Ez egy kommunikációs csavar, hogy elkapjuk a zaklatót, és ha
tudni akarod, ez itthon az évszázad megírandó sztorija lesz hamarosan,
hiszen egészen kormányszintig vezetnek a szálak - közölte Zseiky,
Ubul meg némán hallgatott. Hogy azért, mert érdekes volt számára
Zseiky gondolatmenete, vagy mert lehülyézték az anyját, azt nem
tudom. Szinte rá sem ismertem Zseikyre, ahogy okította a főnökömet.
A monológja talán legdurvább része az volt, amikor közölte Ubullal,
ha kihúzná azt a buta fejét a seggéből, akkor talán látná, hogy mit
csinálunk, sőt be is vonnánk, de egy seggfejet nem lehet beavatni, mert
a végén elrontana mindent a kapzsiságával. Hiszen kilógna közülünk a
sorból, mert mi nem vagyunk azok. Zaklatás, botrány, politika és szex.
Ez kell az olvasónak, nem? Mert itt ez van. Mind csupa nagybetűvel,
és ha hagyná az okoskodása helyett, hogy szépen csöndben
dolgozzunk, akkor előrébb is jutnánk. Mi elfogadjuk, hogy ő egy
seggfej, neki pedig azt kéne, hogy szorgos kis hangyák vagyunk.
Szóval szeressük így egymást, ha kell neki az évszázad sztorija,
feltéve, ha nem csak limonádé regényeket akar a sarki fénymásolóban
gyártatni.
- Csak hogy érezd, nem viccelek, babám, ma délután háromkor

bemegyünk hozzátok a játszószobátokba egy vendéggel, és majd ő

beszámol nektek a történésekről, csak hogy megnyugodjon a picike
lelketek és mindenről tudjatok - ígérte Zseiky, meg sem kérdezve,
hogy Ubul és a többiek ráérnek-e. Aztán kinyomta a telefonom.
Egymásra néztünk Zseikyvel. Falfehér voltam a döbbenettől.
- Te hazudtál! - lassan morzsoltam a szavakat, mire Zseiky
érdeklődőn vonta fel a szemöldökét. - Nincs is szex a sztoriban!
- Demég lehet! - rám kacsintott. Tudtam, mit jelent ez.
Aztán minden úgy alakult, ahogy előre elmondta. Békésen
megebédeltünk. Én másodosztályú gourmet-ként kértem ebédre egy
sima bécsi szeletet. A pincér azt kérdezte, hogy sertésből jó lesz-e.
Erre inkább azt válaszoltam, inkább nem kérek semmit enni, egy kávé
is megteszi. Zseiky nem értette, mi van, de ő azért kért valami salátával
takart csirkemellet. Apám szavai csengtek a fülembe, aki öreg
vendéglátós volt.
- Azon a helyen nem szabad enni, ahol a bécsi szeletet nem borjúból
kínálják automatikusan, viszont így hívják. Ez olyan lenne, mintha azt
kérdezném a lektoromtól, hogy a hülye, az ma pontos vagy
elipszilonos jével legyen írva - magyaráztam, mire Zseiky csak
nevetett, mert szerinte tök mindegy, én így is, úgy is az vagyok. Talán
igaza volt. Aztán gyorsan visszakanyarodtam a még forró témára, hogy
most akkor ez a szex vagy mi hogy kerül bele a történetbe. Zseiky
kislányosan lesütötte a szemét. Mire bármit is mondott volna, ellopta
tőle a pillanatot Csenge. SMS-t kaptam tőle. Azt kérdezte, hogy
vagyok. Nem válaszoltam, de gondolom, látta, hogy olvastam az
üzenetét, mert még vagy két SMS-t vágott hozzám, aminek a vége az
volt, hogy „bocs, hogy kérdezem".
- Kezdődik - sóhajtottam, és ezzel meg is lett alapozva az ebédidőnk.

A nap további része pedig ehhez a kezdéshez képest egészen jól

alakult. Főleg azért, mert láttam Atya-Úr-Isten beszari képét, amikor
Lóri képviselte a hivatalt a kiadói találkozón.
- A helyzet mindenki számára rendkívül kényes - kezdte, ahogy

végiglestem az illusztris asztaltársaságon. A tárgyalóasztal egyik

oldalán ült Attila, István és a mindenre elszánt Ubul. A másikon pedig
a felvágott nyelvű Zseiky és Lóri, aki a jogot és a rendet képviselte. Na
meg én. Lóri elmondta, hogy az ügy felgöngyölítése közben olyan
információkhoz jutottunk, amik roppant kellemetlenek lehetnek sokak
számára. És ő tulajdonképpen ezért van itt.
- Tudják,ki az elkövető? - erősködött Lóri szavába vágva István.
Lóri megnyugtatta, hogy természetesen igen, de nem ronthat a
rendőrség ajtóstul a házba. Az ügy felszámolásához tisztelettel szeretné
kérni a kiadó és munkatársai közreműködését. A munkafolyamatokat
is felvázolta nekik. Mi dolgozunk, és a hatóságokkal karöltve
felszámoljuk a kényes pontokat. Ők meg ezt viseljék el, cserébe
garantálja, hogy sok remek könyvvel fogom megajándékozni őket.
Valahogy úgy láttam a srácok arcán, hogy ez nem tetszett nekik. Lehet,
hogy jobban örültek volna, ha nem írok nekik többet? Lóri hozzátette,
hogy az ő közreműködésükkel, amennyiben sikeresen zárjuk a
történetet, segítenek egy jókora médiahadjárat megszervezésében,
amitől tetemes példányszámú fogyást várhatnak.
- És miért nyilatkoztad, hogy elkapták a tettest, ha ez nem igaz? -

Csak hozzám szólt István, helyettem viszont Lóri válaszolt ismét.

Elmagyarázta, hogy már a közelében vagyunk, nem akarjuk elriasztani.
Taktikailag ez volt most a legjobb döntés.
- Ha elbaltáznánk, felszívódik, és oda a stabilitás, a biztonság, ez
nagy kockázat mindenki számára. - Lóri olyan performanszt vágott le,
hogy simán kaphatott volna egy saját jelenetet Az elnök emberei című
sorozatban.
- Itt
egyedül Endre stabilitása ingott meg, ugyanis szerződést szegett!
Nem követte a kiadói utasításokat! Akár be is perelhetnénk - szólt
közbe erősködve Ubul. - A törvény köt, de a szerződés szintén! -
ellentmondást nem tűrve nézett Lórira. - Vagy azt hiszi, hogy maguk,
pontosabban ön a törvény felett áll?
- Erről
szó sincs - hátrált Lóri, majd felvéve Ubul stílusát folytatta. -
A törvényt én képviselem. Mi egy ajánlattal jöttünk, és két lehetősége
van. Vagy elfogadják, és lesz a továbbiakban egy jó írójuk és még
néhány tucat kötetük tőle, meg némi reklám a későbbiekre, vagy sem
kötetük, sem írójuk nem lesz, mert garantálom, hogy magam szedem
ízeire a kiadói szerződést és világítok rá a homályos, nem egyértelmű,
vitatható vagy önkényesen szabályozott pontokra. Ezekre
természetesen felhívom a többi szerzőjük figyelmét is. Egyébként
idefelé jövet már el is kezdtem átbogarászni a szerződésüket.
Könnyebb lenne, mint azt elsőre gondoltam - mosolygott, ahogy
blöffölt.
A srácok összenéztek.
- Nem tudom, hogy sikerült-e felfogniuk, de ez az ügy túlnyúlik pár

ezer ócska könyvön és a maguk íróasztalán. Döntsék el, segítenek-e, és

hősök lesznek a történetben, vagy félreállnak az utunkból.
- Természetesen segítünk, de a sztori a miénk! Mi adjuk ki! -

nyújtott kezet Attila Lórinak.

 29.FEJEZET
Megbolondultam?
Augusztus 9. este

Kinga
Endre már nem is keres. Olykor visszaír, ha ráírok többször egymás
után. Jól ismerem, szerintem már közömbös, vagy titkolózik. Valami
megváltozott benne, és valami átalakult bennem. Anyámnak igaza volt,
minden szónak súlya van, a tetteknek pedig ára. Istenem, bárcsak
visszacsinálhatnám vele ezt az egészet - egyre csak ez járt az
eszemben, aztán azon kaptam magam, hogy leereszkedtem a
földszintre, és már a hűtő környéken ólálkodtam. Nyugodt csönd volt
itthon. Végre nem kellett hallgatnom anyámat, mert elment színházba
két barátnőjével, apám meg a haverokkal ment horgászni a Tiszára.
Egy hétre. Anyám örült, mert így nemcsak a meccsnézéshez nem
kellett asszisztálnia, hanem végre azt csinálhatott, ami neki is jólesik.
Apám boldog volt, mert elsüthette újra meg újra a disznó vicceit a
barátai körében, anélkül, hogy anyám sipákolt volna a fülébe. De az
igazi nyertes én voltam. Csöndet és nyugalmat nyertem, legalább egy
kis időre. Estére áthívtam Eszter barátnőmet. Pontosabban nem volt
igazán a barátnőm, de azért jól kijöttünk. Volt bennünk közös.
Ugyanannyira utáltuk az utca végén lakó Szimler Kittit és az ő
tökéletes életét, amit folyamatosan az orrunk alá dörgölt az
Instagramon. Igaz, nem kérte, hogy nézegessük a profilját, de hát
kíváncsi az ember, kivel lakik egy utcában, nem? Eszterrel gyűlöltük
őt, és jó beszédtémát adott az unalmas estéken Kitti tökéletes élete. Az
ember azt hinné, hogy irigykedtünk arra, hogy ő ki tudott abban
teljesedni, hogy fut. Reggel, délben meg olykor este is. Én is futottam,
de már nem. Rájöttem az Endrével történt szakítás után, hogy a futás
alatt a lábaimba gyömöszölt út nem vezetett igazából sehova. Egy
helyben toporogtam mindvégig, és leginkább csak pótcselekvés volt
azért, mert nem volt jobb dolgom, nem volt életem, és leginkább csak
úgy elvoltam. Hiszen dolgoznom nem kellett, Endre pedig látástól
vakulásig hajtott és utazott. Persze más lett volna a kép, ha a
naphosszokon átívelő futásokat család és munka mellett teszem. Akkor
hős lettem volna, így viszont csak egy aktuális állomás valaki életében,
és a legnagyobb eredményem az volt, hogy fel tudtam kelni reggel,
hogy kocogjak. Eszter szerint egyébként Szimlerék élete sem fenékig
tejfel, hiszen Álmos, Kitti férje, állítólag nem olyan rég megbökte a
szoláriumában dolgozó egyik fiatal kis spinét. Igaz, Kitti sem akadt ki
ezen, legalábbis nyilvánosan, hiszen ő is így került Álmos mellé, és
lökött ki valakit a trónról. Míg Esztert vártam, hogy átjöjjön az aznapi
pletykapartira, kikaptam a hűtőből egy palack Irsait. Megbontottam, és
töltöttem egy pohárral. A gyümölcsös-virágos íz rögtön megcsapta az
orromat. Ez már legalább jó volt az estémben. A faliórára lestem, este
kilenc múlt. Eszter késett, és nem is szólt. Utáltam az ilyet. Míg vártam
rá, azon kaptam magam, hogy felhuppantam a konyhapultra és a
telefonomat nyomkodtam.
Lapozgattam az elmentett képeim közt. Az Endrével való szép
emlékeink voltak katalogizálva a kezemben. Fura érzés volt, hogy rég
láttam őt. Már el sem tudtam képzelni, mit mondanék neki, ha
találkoznánk. Vajon idegennek érezném a házat, ahol eddig éltem
vele? Ha találkoznánk, meg kéne csókolnom? Sőt ki csókolna meg kit?
Az lenne az új első csók, vajon lehetne jobb, mint a legelső? Ilyen és
ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, ahogy a képek közt
lapozgattam. Aztán megragadtam egynél. Ez a kép aznap este készült,
amikor részegen felmentem Pestre, amikor elég bátornak és erősnek
éreztem magam a piától, hogy mindenen és mindenkin bosszút álljak a
sérelmeimért. Üres, ámde kézzelfogható emlék volt. Hiába próbáltam
visszapörgetni, nem derengett semmi sem a történtekkel kapcsolatban.
- Bárcsak egy kis apró foszlányba belekapaszkodhatnék -
sóhajtottam, amikor a kapucsengő hangja rázott fel. Megjött Eszter.
Valósággal leszökkentem a pultról.
- Pillanat, jövök! - szóltam ki a bejárati ajtóból, és mezítláb siettem
végig a kertkapuig vezető betonjárdán. Az apám által készített járda
roppant szúrós és rögös volt a talpaimnak. A kőkerítés oszlopába
épített postaládából elővettem a kapukulcsot, és kinyitottam vele a
zárat, miközben a tőlem szokásos nagy hangerővel ecseteltem, hogy
azt hittem, már sosem érkezik meg. Kitártam a kaput, és ebben a
pillanatban egy tompa puffanásra lettem figyelmes: láttam, ahogy egy
táska landol a földön. Felnéztem, és megpillantottam őt, a tekintete
kifejezéstelen volt. A kapu túloldalán Alexa állt. Ott, akkor az arca
örökre beleégett az elmémbe, és a zsigerig hatoló félelem érzése lett
rajtam úrrá. Megcsörrent valami a kezében, önkéntelenül is odalestem.
Felismertem, amire markolt. Az imént ledobott táska láncos vállpántját
szorongatta.
- Mit akarsz? - csak ennyi csúszott ki a számon. Csupán egy szóval
válaszolt. De olyan volt, mintha órákat fecsegett volna.
- Bosszút - hűvösen közölte, és magasba lendítette jobbját, kezében a
lánccal.
Hátrálni próbáltam, de már késő volt. Olyan gyorsan történt minden.
Lesújtott rám a pánttal. Szinte rögtön éles fájdalom hasított belém, és
megcsuklottam a kíntól. A lüktetés az alsó szemhéjam alól sugárzott ki
az egész arcomra. Sosem éreztem még ilyen fájdalmat. Odakaptam,
ahol eltalált. Elemelve a kezem az arcomtól, láttam az ujjbegyeimen a
vért az ütés nyomán. Szédültem, a szívem hevesen kalimpált.
Sikítottam volna, de a bénító félelemnek köszönhetően egy árva hang
sem tudta elhagyni a torkom. A fájdalom végigért a testemben.
Megtántorodtam, és magatehetetlenül zuhantam a járdára. Alexa fölém
magaslott. Összekuporodtam, míg ő újra és újra lecsapott rám a
lánccal. Az első találata a hátamat érte, a következő már a tarkómat
sebesítette, aztán ahol csak ért a lánccal, égető hasogatás lepte el a
testem.
- Na milyen érzés, te szemétláda!? - Teljes erejével csépelt a
vállpánttal, miközben egyre csak azt hajtogatta nem fáradva. - Erre
örökre emlékezni fogsz!
Ösztönösen próbáltam menekülőutat keresni, miközben fogyatkozó
erővel tűrtem Alexa megsemmisítő támadását. Éreztem, hogy a
szemem, ahol először eltalált, már úgy feldagadt, hogy szinte alig
láttam tőle. A hátam, a karom úgy sajgott a lánc érintései nyomán,
mintha csak kést forgattak volna bennem. A hasamra fordultam.
- Ne, hagyd abba! Mit csinálsz? - egyre csak ezt hajtogattam elhaló
hangon, szinte már beletörődve, hogy ma este meghalok. Nagyon úgy
tűnt, hogy Alexa kitépte a szótárából azt a lapot, amin a kegyelem szó
szerepelt. A ház nyitott ajtaját homályosan ugyan, de még láttam.
Arrafelé próbáltam kúszni. Nem tudom, hogy a túlélés ösztöne, vagy a
semmiből előtörő adrenalinlöket, de erőt fecskendezett belém egy
pillanatra. Alexa mögém lépett, sejtésem sem volt, mit tervez. Lehajolt
hozzám, éreztem, amint hátulról rám borult a hosszú haja.
 - Akarom látni, hogy szenvedsz! - Kegyetlenül csengett a hangja,
ahogy próbálta a fülembe súgni. - Visszakapsz mindent, amit velem
tettél!
Ez volt a perc, amit utolsó reményként felismertem. Hirtelen a
hátamra fordultam, és belekaptam annak a bolondnak az arcomba lógó
hajába. Teljes erőmmel lerántottam magamhoz a földre. Ahogy
elvesztette az egyensúlyát, arccal a betonjárdába csapódott.
Felüvöltött, az oldalára fordult, és az arcához kapott. Ez volt az a
pillanat, amit menekvésre használhattam. Fájdalmasan
feltápászkodtam a földről, és bicegve a ház felé kezdtem sietni.
Szédültem, ziháltam, a szívem hevesen vert. Abban sem voltam biztos,
hogy el tudok érni a házig. Szinte beestem az ajtón, és a konyha felé
indultam a telefonomért, hogy segítséget hívjak. Bárkit, csak
megmentsen. Míg elértem a konyhába, mindvégig magam mögé
lestem, hogy a nyomomban lohol-e ez az eszelős spiné. Nem láttam.
Felmarkoltam a telefonom, épp tárcsázni készültem. Ekkor a nyakamat
hideg, fémes, fojtó érzés vette körbe, mintha csak két kézzel
szorongatná valaki a nyakamat. Alexa beért a konyhába, és táskája
vállpántját fűzte ítéletként a nyakam köré. Teljes erejéből szorította
össze a tarkómnál a pánt két végét. Éreztem, hogy a fullasztó
másodpercek után az erő kezd elillanni a lábamból. Az eddigi
gyötrelem már égető volt, és a tüdőmet is kezdte bevenni. A telefont
kiejtettem a kezemből, ujjaimat kétségbeesetten kíséreltem meg a
bőrömbe fúródó lánc és a nyakam közé préselni, hogy leheletnyi utat
feszíthessek a tüdőmbe áramló oxigénnek. Nem ment. Az erőm
elfogyott, és kezdtem feladni. Ekkor egy tompa puffanás kíséretében
megszűnt a szorító érzés. Még mindig szédültem, de legalább már
levegőt kaptam. Vártam Alexa ítéletét, nem mertem megfordulni, nem
tudtam szembenézni vele.
-Jól vagy, csajszi? - hallottam meg az ismerős hangot. Éreztem,
hogy most kezd csak igazán úrrá lenni rajtam a pánik. Lassan
megfordultam. Sosem gondoltam volna, hogy így fogok egyszer örülni
Eszternek.
- Úgy látom, nem bírta jól a száraz pezsgőt ez a liba - lesett a földön

fekvő ájult Alexára. - Úristen, mit csinált veled? - sápadt el, ahogy rám
emelte a tekintetét, aztán felkapta a kezébe akadó első konyharuhát, és
az arcomról kezdte felitatni a vért.
Leültetett az asztalhoz egy székre, közben pedig tárcsázta a
segélyhívót.
- Késtél... - ennyit bírtam kinyögni, mire Eszter elmondta, hogy még

be akart ugrani valami italért, hogy ne jöjjön üres kézzel. Mikor ideért,
a kapu tárva-nyitva volt, és látta a vérpecséteket a betonjárdán. Aztán
belopakodott a házig, majd a konyhában talált ránk. Hallotta a
támadóm hörgését, aztán jobb híján lecsapta a kezében tartott palack
pezsgővel.
- Nem mondtad ennek a hibbant tyúknak, hogy egy férfi sem ér
ennyi hajcihőt? - lesajnálóan bökött a magatehetetlenül elterült
Alexára. Aztán vártuk, hogy kiérkezzenek a hatóságok, vagy hogy
magához térjen Alexa. Szép kis este elé néztünk.
 30. FEJEZET
Még találkozunk
Augusztus 13.

Zseiky
Öt napja, mielőtt Endre kiadójának asztalánál ültünk, sok minden
megváltozott. Az egész egy szónak, majd az azt követő kérdésnek volt
köszönhető. Nem tudtam, hogyan tekint rám Endre, és hogy őszinte
legyek, azt sem tudtam már, hogy egyáltalán én hogyan tekintek rá.
Talán ennek egyenes következménye volt az aznap este történése is.
Magas labdát dobtam fel, Endre pedig le is csapta. Miután végeztünk a
kiadóban, én Lórival töltöttem a nap további részét. Elmentünk, és
beültünk egy italra Lóri kedvenc helyére, a Sword nevű bárba. Még
bőven üresen tátongott a vendégtér, nyoma sem volt a várható esti
tumultusnak. Lóri fekete sört ivott, én meg, tekintettel a délutáni órára
és a nagy melegre, csupán egy Aperol Spritzet. A testvéri társalgásunk
többélű volt. Villámként cikáztak a kérdések, melyek olykor Endre és
az én kapcsolatom, máskor az ügy következő lépését feszegették.
Akárhogy is próbáltam a magáncélú beszélgetést kiirtani a
társalgásunkból, Lóri nem engedett.
-Tudni akarom, mi van köztetek! - erősködött. - A bátyád vagyok,
jogom van tudni!
- Nem, neked ahhoz van jogod, hogy mindent elkövess a
boldogságomért, és most azzal teheted a legtöbbet, ha leszállsz a
témáról.
 - Nézd, húgi, nem akarom, hogy sérülj... - kezdte valamivel
szelídebben, és átnyúlt az asztal felett, hogy megfogja a kezem. - Ez
egy zűrös alak! Az írók és a zenészek mind azok - magyarázta, mire én
megnyugtatásképp rávágtam, hogy nincs köztünk semmi.
- És ezt bánod? - szúrta oda, mire kihúztam a kezem a kezei közül.
- Endre az ügyfelem, és nem vagyok olyan, mint te, hogy minden

utamba kerülő gyakornokkal, aki az átlagosnál kicsivel is jobban néz

ki, keféljek! - ellentmondást nem tűrve vágtam vissza.
- Ez övön aluli volt, húgi! - zúgolódott Lóri.

- És ami azt illeti, igaz is!

- Ez is! - kontrázott, aztán elmondta, hogy úgy ismer, mint a

tenyerét, és látja rajtam, hogyan nézek arra a béna firkászra. Nem érti,
hogy miért pont ez kell nekem, hiszen annyi igazán remek pasi csapja
nekem a szelet.
-Most éppen melyik házas államtitkárra vagy jogász barátodra
gondolsz?
- Te is tudod, hogy nem így értettem - mentegetőzött, legalábbis úgy
tűnt.
- Lóri, fontos, hogy elfogadd, az én boldogságomról csak én
dönthetek. Felnőtt nő vagyok - érveltem, és ezzel lezártnak tekintettem
a témát. Aztán Lóri azzal védekezett, hogy bár teljesen igazam van, de
félt. És azért akarta tisztázni, hogy hányadán állunk a fickóval, mert
megkapta az utasítást Csenge háttérbe mozdításáról. És akármennyire
is helyes vagy éppen helytelen ötletnek tartja, Endre ehhez a
mozzanathoz a kulcsfigura lesz. Kész, ezt már eldöntötték, és nem ő
akar lenni az, aki esetleg bajba taszítja azt a férfit, aki fontos nekem.
Ahogy ezt kimondta, számtalan kérdés vetődött fel bennem, és nem
egészen értettem, hová is akar kilyukadni. Később megtudtam, hogy
kifejezett utasításként érkezett, hogy Csengét a megbízási levél
átadásánál kell lebuktatni, sőt nemcsak felfedni kell őt, hanem a
hamisított szerződést és a kapcsolódó dokumentumokat is be kell
gyűjteni, hogy az ügy utolsó morzsáját is fel lehessen takarítani.
Mindezt teljes diszkrécióban, nehogy bármilyen politikai erő vagy
média megneszelje a történteket, és az információkat felhasználják
ellenünk a későbbiekben.
- És akkor most egy kicsit egyértelműbben? - dőltem hátra a
székemben. Olyan érzésem volt, mintha nem is a testvéremmel
beszélgetnék.
- Napokon belül elérjük, hogy az Endréd találkozzon Csengével.
Meg kell tőle szereznie a papírokat. Ha minden nála, lekapcsoljuk a
csajt, és biztosított helyre viszik - pontosította a tervet.
- Ez nem veszélyes Endrének? - vágtam rá, mire Lóri csak annyit

fűzött hozzá, hogy a közelben lesznek a megfelelő emberek. - És hogy

veszitek rá a találkozóra és arra, hogy hozza magával a papírokat?
- Na,pontosan ez lesz Endre feladata! - bólintott.
- Bővebben? - kérdeztem vissza a tisztánlátás kedvéért.
- Hogy kötelet tegyen Csenge nyakába - ítéletként hagyta el Lóri

száját a gondolat. Félelmetes volt így hallani a testvérem. Soha előtte

nem hallottam ennyire érzéketlennek.
- És ha nem vállalja?

- Olyan nincs! Ha nem tudjuk vele hozni Csengét, akkor könnyen

lehet, hogy ő lesz a bűnbak. Mondjuk, ráhúzzák majd, hogy ezt az
egészet ő találta ki, hogy lejárassa a kormányköröket. Nézd, húgi.
Bűnbak mindig kell! - magyarázta, és elmondta, hogy attól félnek, ha
nem így kapcsoljuk le Csengét és nem százszázalékos a siker, akkor a
történet és az információk szárnyra kaphatnak, ha bárki elkotyogja, és
ezzel adtak a szarnak egy pofont. Szóhoz sem jutottam.
- Hamarosan kezdünk! Talán jobb, ha ezt te közlöd vele! - sóhajtott.
- És te ezért mit kapsz, ha sikerül? - megvetéssel néztem rá. Nem
válaszolt. - Én csak azt kértem, nézd meg azt a kurva iratot, nem pedig
azt, hogy ekkora cirkuszt csiholj belőle!
Lóri nem szólt semmit. Végül is mit tudott volna mondani.
Sajnálom? Ez kurva kevés lett volna, mint halottnak a csók. Ez volt az
a pont, amikor olyat tettem, amit még soha. Faképnél hagytam a saját
testvéremet. Távozáskor még hallottam, ahogy utánam szólt, de nem
érdekelt. El akartam felejteni ezt a beszélgetést, sőt ezt az egész
történetet. Már bántam, hogy bevontam a történetbe, átkoztam a percet,
amikor segítségért fordultam hozzá, és visszatekertem volna az idő
kerekét addig a pontig, ahol elkezdtek összeérni a szálak. Ott meg
kellett volna állnom, és megvonnom a vállam, és lezárni az ügyet,
hitegetve Endrét, hogy ez így jó.
Az utam egyenesen Endréhez vezetett. Nem mondom, hogy nem
zaklatott fel a beszélgetés, de ennél jobban idegesített a tudat, hogy
Endrét milyen mélységig akarják belerángatni ebbe a kétes kimenetelű
ügybe. Becsöngettem hozzá. Láttam, amint félrelibben a függöny, és
kiles a kapu felé. Rögtön beengedett, sőt elém is sietett.
- Mit keresel itt? - kezdte, mert nyilván felkészületlenül érte a
látogatásom, aztán rögtön javította magát. Érezhette, hogy fura volt ez
az indítás, még ha meg is lepte a váratlan érkezésem. - Baj van?
- Sajnálom! - csak ennyit tudtam mondani, és azzal a lendülettel
megcsókoltam.
Nem érdekeltek sem írott, sem íratlan szabályok, csak hogy
kiadhassam azt, ami már régóta bennem motoszkál. Endre nem
mozdult. Majd újra találkoztak az ajkaink, így a döbbenete vággyá
változott. Visszacsókolt, miközben szorosan ölelt magához. Éreztem
az erejét, karjai óvó biztonságát, az illatát és hogy mennyire kíván.
Villámgyorsan a nappaliba sodródtunk, és a kanapén találtuk
magunkat. Jól tudtam, innét nincs visszaút. Endre teljesen befedett a
testével. Számról a csókjai a nyakamra, onnét pedig már mezítelen
vállaimra csúsztak, és ezzel végképp egy megállíthatatlan folyamat
vette kezdetét. Engedtem neki, engedtem magamnak, de legfőképp a
vágynak.
Az éjszakát nála töltöttem, és azóta még kettőt. Talán az első reggel
volt a legérdekesebb és egyben a legjobb is. Olyan természetes volt.
Reggel, mikor felébredtem, ő már a konyhában időzött. Álmosan
botorkáltam le hozzá. Mondta, hogy reggelivel nem szolgálhat,
leszámítva a puffasztottrizs-szeletet, ami már hetek óta ott figyel a
konyhapulton, bontott csomagolásban. Nem számított reggelire
vendégre, meg amúgy általánosságban sem. Viszont kávét készíthet,
amit az ő varázskezei fabrikálnak vízből meg kávébabból egyetlen
gomb megnyomásával.
- Hmm... Milyen férfias. Szerinted olyan nagy művészet? -
szurkálódva céloztam a gombnyomogató képességére.
- Mi az hogy? - szinte már kikérte magának. - Jókor jó helyre nyúlni
a legjobb. Talán legyen erre a bizonyíték a tegnap este.
- Tudod, mit? - kezdtem. - Ha a kávéd csak fele olyan jó lesz, mint a

tegnap este volt, akkor kaphatsz egy lehetőséget, hogy megismételjük.

Endre mosolygott, és közölte, hogy nagy a tét, de bevállalja. Bízik a
tudásában. Tetszett a magabiztossága.
Napközben mindenki a saját útját járta, és intézte a dolgait. Én
küzdöttem a bennem lévő haraggal, hogy normálisan tudjak beszélni
Lórival, Endre pedig szőtte tovább a szálakat Csengénél. Idillinek nem
mondtam volna a helyzetet, meglehet, a perverzitásomra mutat rá, de
azért élveztem a történteket. Az estét megismételtük, sőt odáig
jutottunk, hogy arra kért, legyek vele zsinórban a harmadik estén is. Ez
gyors volt nekem, de nem akartam elrontani a percet az
akadékoskodásommal. Este tíz óra lehetett, mikor újra bevettük a
kanapét. A pillanatunkat egy hívás zavarta meg. Endre arca
elkomorult. Azt hittem, az az idióta Csenge az, de nem. Rosszabb volt.
Kinga hívta! Látszott rajta, hogy hezitál, felvegye-e. Biztatásként
bólintottam neki. Endre arca falfehérre változott, ahogy Kingát
hallgatta a vonal túlvégén. Miután bontották a vonalat, felém fordult,
és csak annyit mondott:
- Most le kell mennem Debrecenbe. Kingát megtámadta Alexa.

Mindketten megsérültek. Remélem, megérted! - akadozott a nyelve az

idegességtől. - Megyek és jövök, várj meg itt nyugodtan, ha gondolod.
Persze nem vártam meg. Mondtam, hogy nem is akkora gond,
hiszen van még bőven munkám. A kocsimban ülve azért fortyogtam
magamban - hát hogyne érteném meg, hiszen nő vagyok, én mindent
megértek -, aztán hazahajtottam.
Másnap pótoltuk az estét. Endre nem igazán akart beszélni a
Kingával történtekről. Csupán annyit mondott, hogy kötelességének
érezte, hogy ott legyen, de semmi több. Úgy vettem észre, sem ez a
történés, sem a szaporodó együtt töltött órák nem változtattak meg
semmit a kapcsolatunkon. De nem azért, mert nem jelentett volna
senkinek semmit, hanem azért, mert csupán az a forgatókönyv zajlott,
ami szinte borítékolható volt. És talán mindketten lejátszottuk már
ezeket a perceket a képzeletünkben. Legalábbis én biztosan.
Tegnap este csak lustálkodtunk és élveztük a nyugalmat, hiszen már
mindketten tudtuk, hogy megnyomták a piros gombot. Holnap
délutánra behívott minket Lóri, és azt mondta, reméli, szeret úszni az
Endre, mert bizony csobbanhat egy nagyot! Egyébként elmondtam
neki, hogy mire számíthat az üggyel kapcsolatban, és jobb, ha felköti a
gatyáját. Teljes nyugalomban csak ennyit mondott:
- Tudom, nyugalom, tudom...
 31. FEJEZET
Aki bújt, aki nem
Augusztus 13.

Endre
Hogy közelebb kerültünk egymáshoz Zseikyvel, az igencsak
meglepett. Akárhányszor megcsókoltam, mindig elcsodálkoztam, hogy
ez hogyan lehetséges. De a lebilincselő pillanatokat beárnyékolta a
Kingával történt szörnyűség. Mire leértem hozzá Debrecenbe, kész
felbolydult méhkas volt az utca. Három rendőrautó sorakozott a ház
előtt, mögötte pedig két mentőfurgon fénykoronája színezte bíbor-
kékre az éjszakai sötétséget. A máskor érdekesnek tűnő látkép most
félelmetes látványt nyújtott. A kapunál két rendőr strázsált.
- Mi történt itt? Istenem! - lestem a földre, és láttam a kapuban a

járdára alvadt vércseppeket.

- Ön itt lakik? - lépett előrébb ez egyik rendőr válaszra várva, mire
elmondtam, hogy nem, ez a párom, mármint a volt párom szüleinek a
háza. Ekkor hallottam, hogy messziről valaki a nevemet kiáltja.
- Endre! - csapta meg ismét a fülemet Kinga hangja, majd követte
egy idegen hang is, hogy engedjék be!
- Ne nyúljon semmihez, kérem, és a házba ne menjen be! - Utat
engedett az egyik fakabát, én pedig a vércseppekkel kövezett járdán
indultam a ház felé, egészen a tornácig. Ahogy odaértem, egy nő indult
meg felém. Majd összeütköztünk, ahogy megállt előttem. Nem
ismertem.
 - Elnézést, segíthetek? - kérdeztem, miközben majd belemászott a
képembe.
- Attól tartok, már késő! - vágta rá, és kis ívben kikerülve engem
távozott. Ekkor észrevettem Kingát, aki a tornácon üldögélt, míg bent,
a házban helyszíneltek. Nem volt egyedül, két férfi társaságában
élvezte a kékre festett égbolt lenyűgöző látványát.
- Ez meg ki a fészkes fene volt? - kérdeztem fellépve a tornácra.

- Egyik barátnőm! - mondta Kinga.

- Akkor mindent értek.

Felzaklatott így látnom Kingát. A szeme alatt akkora dudor volt,

mintha még egy feje akart volna ott kinőni, és a szeme is bevérzett. A
szája egy része be volt duzzadva, és a tarkójához egy vaskos gézpólya
volt rögzítve.
- Azt nem kérdezem, jól vagy-e, mert nem illendő akkorát hazudni,

mint tennéd - kezdtem, és óvatosan megsimogattam a vállát.

Valósággal összerezzent, ahogy hozzáértem. Fájt neki, talán lelkileg is.
Kinga elmondta, hogy Alexa úgy ütötte őt, mint egy lovat, ahol csak
érte. Tele a teste zúzódásokkal, de nem akart bemenni a kórházba. Még
nem. Azt mondta, majd később, most elég, ha itt ellátják őt, és amúgy
is beszélni akart még a két nyomozóval, hogy mielőbb vége legyen
ennek a cirkusznak. Mint megtudtam, az egyik a pesti nyomozó volt,
aki Alexa tettese után bóklászott, a másik pedig helyi erőként
mutatkozott be. Itt forrtak össze az ügyek szálai. Kinga jól viselte a
helyzetet, erős és büszke volt, mint mindig.
- Sajnálom, ennek nem lett volna szabad megtörténnie - csak ennyit

tudtam mondani a szemébe nézve. Finoman biccentett. Ennyi válaszra

futotta, de talán nem is érdemeltem többet.
- Magunkra hagynának egy kicsit? - szólt a nyomozókhoz Kinga,
akik odébb is álltak. Egy kis kínos csönd ült közénk, aztán rákezdett.
Elmondta, hogy tudja, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy
rendezzük a sorainkat, de úgy érzi, beszélnünk kell róla. Ha
konkrétumról nem is, de legalább az irányról igen. Megértőnek tűnt.
Nem akart már veszekedni és nem haragudott semmiért, bármit is
tettem az elmúlt időben. Ő is tett és mondott meggondolatlan,
visszacsinálhatatlan dolgokat. Igaz, azért szíven bökte az a kép, amit
két hete kapott az aznapi randevúmról, de megérti, ha most össze
vagyok zavarodva. - Néha le kell térnünk az utunkról, hogy tudjuk,
eddig jó irányba mentünk-e - magyarázta.
- Esküszöm, nem értem, miről beszélsz! - És ezt elég meggyőzően
mondhattam, egyrészt azért, mert tényleg így volt. Másrészt nem
tudtam, milyen képről és két hete történt randimről zagyvál itt nekem.
És egyáltalán honnét veszi, hogy volt randim?
- Milyen kép? Mutasd már meg, kérlek... - hitetlenkedve kértem,
mire előkereste a képet a médiatárban, és a kezembe nyomta a
telefonját. Egy pillanatig döbbenettel néztem a kijelzőt.
- Mi a fa... - csodálkoztam.
- Mondom, nem tartozol magyarázattal... - vette vissza a készüléket.

- Ez
a kép nagyon nem oké! - Egyre csak ismételgettem, mire Kinga
mondta, hogy ezzel egyetért, de fátylat rá.
Megkértem, hogy azonnal küldje át nekem. Így is tett, de nem
értette, mire ez a nagy hűhó. Félelmetes volt, hogy szinte percre
pontosan tudta, mikor kapta a képet. Aztán kiderült, hogy a
telefonjából tudja, rögzítette a dátumot. Elmondtam neki, hogy amikor
ő ezt a képet kapta, nekem bizony egy megbeszélésem volt egy új
munkával kapcsolatban. Tehát nem lehettem ott. Az tény, hogy a kép a
hálószobánkban, a mi ágyunkban készült, de akkor sem oké. Ahogy
megérkezett hozzám a kép, a saját telefonomon nagyítottam rá,
amennyire csak lehetett. Izgatottan vizsgálgattam minden pixelét.
- Ezt előre eltervezte! - magyaráztam, igazából magamnak, és akkor
ott, abban a percben összeállt a kép.
- Ki és mit? - faggatott Kinga, de nem tudtam belekezdeni a
magyarázkodásba, el kellett mennem.
Útközben hazafelé éreztem, hogy ez az éjszaka szétfeszít,
meggyötör és felemészt. Egyre csak az motoszkált bennem, hogy
bárkit, akihez közöm van, azt bajba taszítom. Veszélyt jelentek
mindenkire. Talán jobb lenne, ha Zseikyt is megóvnám magamtól.
Talán ezt érezheti Lóri is velem kapcsolatban. Mi, férfiak már ezer
méterről kiszúrjuk azokat, akik csak bajt okoznak. Bevonzottam
Csengét, aki tönkretette lelkileg Alexát, aki pedig rátört Kingára.
Mindezt azért alakította így, hogy ő a közelembe férkőzzön. Képes
volt tettlegességig elmenni és helybenhagyni Alexát, aki ettől teljesen
begolyózott, és aki azt hitte, Kinga tette ezt vele. A bosszújában pedig
igazat, talán megnyugvást keresett. Így lett tettes az áldozatból, és
vonta ki a képből. Kingát pedig azzal akarta távol tartani tőlem, hogy
nekem már van olyasvalakim, aki azt a helyet melengeti esténkét, ami
egykoron az övé volt és sosem kaphat vissza már.
- Te picsa! - ordítottam el magam a kocsiban. Már jól tudtam, hogy a
következő célpont Zseiky lesz, a kocsija pedig csupán a kezdet volt.
Másnap keresett Csenge. Kedves volt, mint mindig, és nagyon
nehezemre esett tartanom magam vele szemben. Persze én kértem
elnézést, hogy ingerült vagyok, de nagyon nehezek a napjaim, meg
hozzáhazudtam, hogy nyomaszt, vajon meg fogok-e felelni a
munkában.
- Hát persze! - egyből rávágta, majd hozzátette, hogy nem kell félni.
Ő majd segít. És ha mégsem lenne jó, akkor még mindig lehet nemet
mondani. És akkor sem kudarcnak kell megélni ezt, hiszen annyit
biztosan nyertünk már az ügyön, hogy megismertük egymást... - Nem?
- kérdezett vissza megerősítésre várva.
Kezdtem érteni, Zseiky mire gondolt Csenge forgatókönyvét
illetően. De ami ennél is zavaróbb volt, hogy már sokszor úgy beszélt
hozzám, mintha bármi közünk lenne egymáshoz. Minden egyes
telefonhívást és üzenetváltást egyre mélyebben és mélyebben élt meg,
én meg egyre veszélyesebben. Aztán délután átjött Zseiky. Láttam,
hogy valami nyomasztja. Megpróbáltam kiszedni belőle először szép
szóval, majd kissé erőszakosabban, hogy mi bántja. Aztán bedobtam a
titkos fegyvert. Töltöttem hozzá egy pohár bort, és annak kíséretében
faggatóztam tovább, valamivel kellemesebben. Hamarosan meg is
eredt a nyelve, elmondta, mi nyomja a lelkét.
- Hát, nem lennél jó titkos ügynöknek! - koccintottam vele.
- Mit lehet tenni, a bor beszédes ital - válaszolt.

Egyre csak az járt a fejemben, amit mondott. Félelem nyomta a

lelkét. Féltett a rendszertől, a testvérétől, ettől a nőtől és az ügy kétes
kimenetelétől. Elmondta, mit beszélt Lórival, és hogy az az érzése, ez
az egész ügy egy megfoghatatlan buborék, ami bármelyik percben
kipukkadhat. Egy óvatlan percben robban, és elpusztít maga körül
minden mást is. Ez az ügy törvényen kívül eső, tussolandó, és fél, hogy
egy apró hiba, és a hős szerepéből a bűnbakéban találom magam egy
csapásra.
- Szóval, hamarosan menni kell, ha hívnak. Úgy mondva: szívás! -

mosolygott kényszeredetten Zseiky.

 4/5. FEJEZET
Az vagy, amit teszel
Ma

Endre
Csenge teljesen kiborít. Egyre csak azt érzem, minél többet mond,
úgy sokasodnak a megválaszolatlan kérdések. Az a megérzésem, hogy
rejteget valamit a háttérben. Ahogy vészesen fogyatkozik az időnk,
szinte már látom magam előtt a lelki szemeimmel, ahogy türelmét
veszítve beront Lóri vagy a nyomozók egyike, és két kurva nagy
pofont kever le Csengének, csak úgy játékon kívül. Hiszem, hogy
Csenge akármit is tett, sosem lenne jogos vele szemben semmi
erőszak, hiszen nem volt beszámítható. Egyre azt ismételgetem
magamban, hogy talán fel sem fogja, mit tett. Orvosi igazolás ide vagy
oda, én tudom, hogy segítségre van szüksége, hiszen ép elmével ezt
senki sem követte volna el. Az érezhetően hamarosan elszabaduló
indulatoktól talán jogosan tartok, hiszen Lőrincz és Bozoky kollektíven
értettek abban egyet, hogy nem jár semmilyen elbánásbéli kedvezmény
Csengének, sem azért, mert nő, sem azért, mert védettséget élvez
csupán rokonsága személye okán. Ennek a félelmemnek talán
legjobban Bozoky gondolata volt az alapja, aki már a legelején
kijelentette, hogy ha nem megy majd szép szóval, megy majd erővel.
Állítólag ez a forgatókönyv mindig működött nála.
- Ugyan már, egy emberes pofonba még senki sem halt bele,
maximum megeredt a nyelve vagy az orra vére.
 - Most mondd meg! Mitévő legyek veled? - faggatom, miközben
megtámaszkodom az asztalon, közvetlen Csenge széke mellett.
- Hmm... rég voltunk ilyen közel egymáshoz - duruzsolja, aztán
mintha meg sem hallanám, elmondom neki, azért jöttem be hozzá,
mert segíteni akarok. Tenni érte valamit, bármit...
- A legtöbb, amit most értem tehetsz... - gondolkodik és körbeles a

szobában. - Mondjuk, tölthetnél egy pohár vizet, szomjazom.

Így teszek a kedvére. Töltök neki egy pohár vizet, elé tolom a
poharat. Aztán céltalannak tűnőén a szobában kezdek cirkálni
körülötte.
- Gondoltad volna, hogy valaha idejutunk? - őt nézem.
- Hová? - kortyol a vizébe.

- Te meg én. Itt. A sorsod a kezemben... Odakint a többiek azt

várják, hogy kiszedjem belőled a vallomásod, hogy beismerj mindent.
Ezzel szemben én próbálok segíteni, de nem könnyíted meg a dolgom
te sem. Nem tudom, mitévő legyek... Pedig nemrég úgy festett, hogy
az én jövőm van a te kezedben - emlékszem vissza.
- Nem, nem gondoltam... Viszont tudod, mi az, amit gondolok? -
kezdi, és érdeklődően pillant rám. - Te egy kicsit túlgondolod a
szereped a történetben, nem? - Érzem, hogy ezzel bántani akar, bármit
megadna, hogy fájjon nekem. Elmondja, hogy szerinte én csak a
rendszer csinovnyikja vagyok, egy aprócska porszem, aki elhiszi
magáról, hogy egy picit is számít a véleménye, a tette, a személye. -
Mit gondolsz, ha ennek vége, emlékezni fognak rád? Megköszönik, és
küldenek a születésnapodra egy SMS-t?
-Te mi a francot gondoltál, Csenge?! - tör ki belőlem. - Mit
gondoltál, meddig csinálhatod ezt? - Erre csak annyit válaszol, hogy
mindent addig csinál, amíg jólesik neki.
 - Ezt nem értem! - És valóban így van.
- Ti
azt hiszitek most, hogy lebuktattatok. Elkaptatok. Bravó! Hurrá!
Hogyan is kezdődik az ilyenkor szokásos hazudozós jelentés, hosszas
nyomozati munka után... Amilyen gőgös pöcsök vagytok, az meg sem
fordult a fejetekben, hogy netán én akartam, hogy elkapjatok? Azt
hiszitek, hogy hibáztam, amikor elzártatok, pedig nem.
- Ugyan, miért akartad volna? - felnevetek, mire azt mondja, hogy

mert tudta, hogy csak így tud kettesben lenni velem, és biztonságban.
Csönd ül közénk. Aztán azzal oldja, hogy csak viccelt, már ami a
kettesben maradást illeti.
- Eredményt vártak tőlem...
- És... tessék, itt vagyok. Ez nem elég eredménynek? - faggat. Talán

ez az a pont, amikor megunom az egész macska-egér játékot.

Közlöm vele, hogy ha visszajönnek a srácok, akkor várhatóan be fog
gyorsulni az információáramlás. Magas ívből le fogják tojni, hogy
kinek a rokona, mert nekik csak az számít, hogy megszerezzék a
választ, és higgye el, rohadtul utáljak a helyzetet, hogy itt kell lenniük.
Lóri biztosan szívesebben állna a tükör előtt és nézegetné magát,
Bozoky meg megnézne egy jó meccset a tévében; Lőrincz pedig csak
döglene otthon, és megpróbálná elfelejteni azt a sok szarságot, amit
nap mint nap lát a munkája közben, azt meg pláne, hogy
belekeveredett akaratán kívül ebbe az ügybe.
- Szarez mindenkinek... - sóhajt. Ekkor felcsapódik az ajtó. Lóri és a
két jómadár nyomul be a kihallgatóba.
- Szóval már csak egy beismerő vallomás kell, aztán mehet mindenki

haza a dolgára - széles vigyorral a száján közli Lóri. Azt mondja, ha

Csenge ezt tálcán kínálja nekünk és elmond mindent, akkor garantálja,
hogy azonnal távozhat, és nem kell megvárnia, míg ideér Barna
Tamás.
-Miért tenném? Miért tennék bármit is, amit maguk kérnek? - les
körbe mindannyiunkon. Aztán azt firtatja, hogy nem is a rendőrségen
vagyunk, hanem a minisztérium egyik tárgyalójában, és egyébként azt
is tudja, hogy Barna felügyelete nélkül a napokban történtek után
sehova nem mehet. Egyébként nem is lehetne itt, és ez nem is
kihallgatás, hanem maximum csak egy faggatás. Amúgy meg joga van
egy ügyvédhez, feltéve, ha egyáltalán bármivel is gyanúsítják, és ez
egy szabályos eljárás szerint lefolyó kihallgatás - mosolyogva dől hátra
a székén a nyomozókat nézve.
- Nem kértél ügyvédet - emlékeztetem.
- Most már kérek - kacsint rám pimaszul.

- Csenge... - hűvösen kezdi Lóri, odalépve Csengéhez. Baljósan

közel hajol hozzá.
- Igen? - emeli rá a tekintetét.
- Itt nincs joga semmihez. Ez nem az a játék, remélem, megérti.
Tudnia kéne, a fontos és kényes dolgokat a szőnyeg alá szokás
söpörni... Mondjuk úgy, ez egy családi ügy...
- És maga a családom komornyikja, gondolom, mert olyan szép a

ruhája - bök Lóri felé. - Maga pedig, feltételezem, a sofőr - les

Bozokyra, majd Lőrincznek a kertész szerepét juttatja, végül pedig
rajtam köszörüli a nyelvét, én lettem az udvari bolond.
Csenge a vízért nyúl, amit korábban kitöltöttem neki. A poharat a
szájához emeli, miközben végig engem néz, és belekortyol a vízbe.
Aztán kitartja oldalra a poharat, és elengedi a kezéből. Ahogy a
padlóra ér, ripityára robban.
- Elnézést... - sajnálkozik álságosán. - Feltakarítanád? A végén még
valaki megsérül - biggyeszti le az ajkát, miközben a bekötözött bal
alkarját kezdi dörzsölgetni. Pont ott, ahol nem olyan rég már
próbálkozott azzal, hogy kiszálljon a játékból. Jól tudom, mit jelent.
Ismét készen áll rá. De hogy most végig is járja-e az utat, azt nem
tudom. De nem is akarom megtudni. Most nem. Villámgyorsan
szedegetem össze a nagyobb szilánkokat, mielőtt újra kezdődik Csenge
visszaszámlálása, hogy megkezdje a szökését az életből.
- Szeretem, ha ilyen alapos munkát végzel. Egyébként meg jól nézel

ki a lábaim előtt. Szexi - kacsint rám, amikor már a lába körül szedem
össze a szilánkokat.
- Jó, akkor beszéljünk másról! - állítja le Lőrincz. - Hátha azzal

jobban haladunk. Miért támadta meg Bokor Alexandrát? - kérdezi, és

mind Csenge válaszát várjuk.
- Miért támadtam volna meg Bokor Alexandrát? - vág vissza, mire
közlöm vele, hogy féltékenységből, vagy mit tudom én. Csenge csak
csóválja a fejét. Azt mondja, nem tudja, hogyan juthat eszembe ilyen
baromság. Semmi baja nem volt azzal a libával, mivel igazából nem is
ismeri.
- Ő miért ilyen lényeges szereplő a történetben, ő is a csajod? - les
rám. Lóri tekintetét valósággal érzem magamon. Aztán látom, hogy
mind választ várnak tőlem.
- Mondjuk, hogy volt vele egy múló pillanatnyi románc, és nem
vagyok rá büszke, de nem, nem a csajom! Inkább egy közeli
ismerősöm... - Érdektelenül hallgat Csenge, majd közbevág, hogy
sajnálja, ebben nem segíthet. Aztán egy olyan okfejtésbe kezd, amiben
pillanatok múlva már azt feszegeti, hogy ő simán el tudja képzelni,
hogy én gyepáltam el azt az Alexandrát. Mert már nem volt rá
szükségem. Míg behódolt és hasznot hozott, és mindezt titokban,
játékszerként, pontosan megfelelt.
 - Gondolom, csinos volt és szép, te csak ilyen nőket választasz,
nem? - kacsint megint, aztán folytatja az agymenését, hogy amikor
Alexandra a tudatára ébredt, bizonyára többet akart, majd belerondított
a kapcsolatomba, így inkább nyűg volt számomra. Aztán a forró
percek emlékétől két nagy maflással búcsúztattam, ezzel próbálhattam
meggyőzni, hogy kopjon le. Nem? - De várj, tudom, mit mondanál
most - hunyja le a szemét, és úgy alakít engem. - Mert te olyan ártatlan
vagy, nem lennél képes ilyesmire... ugye?
- Miből gondolod? - kérdezek vissza, fogyatkozó türelemmel.

Érzem, hogy a kezem lassan ökölbe szorul. Kezdem elveszíteni a

nyugalmam és megértésem Csenge iránt.
- Nyugi! - súgja a fülembe Bozoky. - Vedd észre, pont ez a célja,

hogy kizökkentsen. Szúszá, vagy mi a faszom!

- Mert tudom, és kész. És a fő, hogy te nem hazudnál nekem sosem...

Ugye, Endre? - Egyre csak folytatja Csenge kettőnk beszélgetését,

amiben a többiek csak statisztálhattak. Elmondom neki, hogy nagyon
sajnálom ezt az egészet, és ami köztünk volt, sokat jelentett nekem,
mert tényleg kezdtem megkedvelni, arról pedig nem én tehetek, hogy
hazugságból épített fel maga köré egy életet, és ez egyik napról a
másikra leomlott...
- Te romboltad le! - váratlanul üvölt, miközben úgy ugrik fel a
székéből, hogy az felborul, aztán felém indul.
A nyomozók villámgyorsak. Csenge csupán néhány lépést tud
megtenni. Neki feszülnek, Bozoky elölről fogja le teljes testtel,
Lőrincz pedig Csenge mögé kerül, és hátulról kulcsolja össze a karjait.
Túlerőben is nehezen bírnak vele. Úgy fest, Csenge előbb adja be a
derekát a lelki hadviselésben, mint én. Egy fegyverével nem
számoltunk.
 Ekkor kopogtatnak az ajtón, és szinte rögtön utána be is lépnek a
szobába. Meg kell hagyni, groteszk látvány lehet ez egy minisztériumi
tárgyalóban, ahol két elgyötört arcú nyomozó küzd egy nővel, aki
vasággyal is csak negyvenöt kiló, miközben egy elegáns alak, jelen
esetben Lóri, teljes érdektelenséggel a képén nézi ezt végig, míg én
éppen a széket próbálom felállítani. Egy emberként lesünk az ajtó felé.
Ott áll ő, Barna Tamás, és minket néz.
- Valami gond van? - kérdezi belépve a szobába, majd zárja maga
mögött az ajtót.
- Hál' istennek! - zeng Csenge, és hirtelen hangnemet vált. Már nem

is olyan erős, mint eddig, viszont egyre csak azt rebegi:

- Most, hogy itt van Tamás, szét lesz rúgva mindenki segge, és akár

ezt jegyzőkönyvbe is vehetik!

Barna némán int, hogy engedjék el Csengét, aki rögtön az ő
oltalmába húzódik.
- Uram atyám! Ebből mi lesz?! - motyogom, és összepillantunk

Lórival.
 32. FEJEZET
Felkészülni, vigyázz...
Augusztus 14.

Lóri
A húgom kiborulása óta eltelt néhány napban meglehetősen keveset
beszéltünk. Olyannyira, hogy leginkább nullának lehet nevezni. Aznap
este még rácsörögtem. Felvette, de nem szólt a telefonba. Régen is ezt
csinálta, kiskorunkban például, amikor el akart szökni egy buliba, és én
éppen nem akartam fedezni a hátát. Olyankor napokig nem szólt
hozzám, és már a tekintetével is büntetett. Azt hittem, mire felnövünk,
más lesz a helyzet, és megérti, hogy vannak dolgok, amiket
megtehetek mint a testvére, és vannak dolgok, amiket az ő érdekében
lépek vagy éppen nem lépek meg. De tévedtem. A húgom felnőtt
korára is ugyanaz a nárcisztikus kis elkényeztetett királylány maradt,
aki volt. Szóval, amikor felhívtam, bele sem szólt a telefonba. Csak
hallgatott, miközben közöltem vele, hogy megnyomták a gombot.
Megkértem, hogy holnap háromkor találkozzunk itt, a minisztérium
sarkánál lévő kávézóban. Gondolom, a hallgatás beleegyezés volt a
részéről, mert továbbra sem mondott semmit. Közöltem, hogy jöjjön
Endre is, hiszen bőven akad majd vele beszélnivalóm, és egyébként is
ő a kulcsa a történetünknek. Aztán továbbra is csönd volt a vonalban,
de hallottam, hogy Niki szuszog a túlvégen.
- Nőj fel, kérlek, Niki! - zártam az egyoldalú beszélgetést, végül
leraktam a telefont.
 Aztán eljött a perc, én ott voltam időre. A sarokban foglaltam helyet
a kedvenc asztalomnál, ami közvetlen egy ablak mellett állt. Szerettem
itt ülni. Nem azért, mert jól lehetett itt púposkodni a kirakatban, hanem
mert innét pompás kilátás nyílt a Kossuth térre és a Parlamentre. Azért
ültem mindig ehhez az asztalhoz, mert mindig arra emlékeztetett, hogy
honnét indultam. Az én karrierem innét indult, ettől az asztaltól. Itt
ittam meg a bátorságot adó kávémat, mielőtt bementem a
meghallgatásomra. Azóta pedig mindennap bejövök ide, amikor csak
tehetem, és iszom egy jó erős feketét, pontosan ennél az asztalnál. Kell
egy pont az ember életében, amihez tudja kötni a jövője alakulását.
Olyan ez, mint egy hajó vasmacskája. Ha akarod, megállít a hullámzó
vízen, hogy kitaláld, merre is haladj tovább.
Az ablakon át megpillantottam a húgom, Endre társaságában. A
lépteik látszólag tökéletes összhangban voltak. Niki és Endre
megálltak a kávézó ajtajában. Próbáltam szemmel tartani őket,
lövésem sem volt, miért torpantak meg. Miközben helyezkedtem és a
nyakamat nyújtogattam, hogy jobban lássak, elkaptam a pillanatot,
amikor Niki megcsókolta Endrét. A szívem a torkomban dobbant,
éreztem, ahogyan hevesen kalimpál. Testvérként odarohantam volna,
és megrángattam volna azt a pöcsfejet, mint az almafát. De tudtam,
hogy Nikinek igaza volt. Felnőtt nő már nagyon rég, és nem
bábáskodhatok felette. Azok az idők már elmúltak. Igazából nem is
tudom, kinek lett volna nehezebb bevallanom, hogy igazából nem is
Endrével volt a bajom, hanem azzal a tudattal, hogy ő más. Láttam már
Nikit más faszikkal, kategóriákkal jobbakkal is, mint ez a málészájú.
De azok sosem voltak ilyen hatással a húgomra. Talán pont ettől
féltem, hogy most az egyszer emberére akadt. Megdöbbenéssel és
csalódottan vettem észre, hogy csak Endre lépett be a kávézóba.
Kisvártatva láttam Nikit, ahogy elviharzott az ablak előtt. Meglátott,
intett, akárcsak egy régi ismerősnek, akiért azért nem lassítanál a
gyalogtempódon, hogy tudj váltani vele néhány kedves szót.
- Nos, három óra van - lépett az asztalhoz Endre, a karórájáról

leolvasva az időt.
- Szép óra, zenél is? - kérdeztem.

- Hogy a francba ne, csak énekelned kell neki. Kipróbálod?

Dalolásszál neki valami szépet - csapott vissza, és szinte a szám elé

tartotta a csuklóját rajta az órájával. Talán ez volt az a perc, a mindent
eldöntő, amikor kiderül, hogy valakiből végül mi lesz. Barát vagy
ellenség, netán egy olyan jelentéktelen személy, akit észre sem vennél
az esőben, ahogy az út szélén álldogál, miközben a McDrive-ból
vételezett sajtbureszt lapátolod magadba. Most először éreztem azt
valamiért, hogy bírom a tagot. Niki többi áldozata mind egysíkú
seggfej volt. Ugyanaz a haj, szürke nadrág, óvatos borosta, fehér ing és
nagy szavak, nyakba lógatott mágneskártyás seggfej. Ezt a
véleményemet többször el is mondtam a húgomnak, és olyankor ő
azzal támadott vissza, hogy nem kéne mindenkit magamhoz
hasonlítanom, ha én olyan kurva tökéletes vagyok. Szerintem pedig
kéne - válaszoltam mindig. Egy pillanatig néztem a srácot, aztán csak
annyit tudtam kinyögni: miért kezdtél el írni?
- Várj, ez most egy teszt, vagy tényleg érdekel? - kérdezte, és

hozzátette, hogy ha valóban kíváncsi vagyok, akkor kérjek vagy egy

liter kávét, mert kurva hosszú és fárasztó a sztori.
- Érdekel - karba font kézzel dőltem hátra a székemen, vártam a

beszámolóját.
- A hangom gáz volt, táncolni nem tudtam, így nem lehettem
popsztár - ült le végre a szemközti székre. - Egyszer fociztam, akkor
kiment a bokám, és rájöttem, hogy a kerek dolgokat csak a nőkön
szeretem, meg a történetekben. Dolgozni nem akartam, így író lettem -
nevetett. Megmosolyogtam. Úgy döntöttem, adok egy esélyt a srácnak.
- És most, hogy kiveséztük írói karrierem sziklaszilárd alapjait,
megkérdezhetem, hogy miért hívtál? - szegezte nekem a kérdést.
- Szóltak, hogy be lehet gyűjteni Csengét - kezdtem, és elmondtam,

hogy az utasítás szerint záros határidőn belül le kell szervezni egy

személyes találkozót Csengével.
- Csak ennyi? - könnyelműnek tűnőén kérdezett.

- Korántsem! - vágtam rá. Elmondtam, hogy mindezt úgy kell

alakítania, hogy ha a helyzet úgy kívánja, a végsőkig el kell mennie

azért, hogy lebuktassa. A találkozó során meg kell szereznie a
korábban e-mailen elküldött dokumentum hamísított aláírással ellátott
példányait.
- És aztán? - figyelt.
- Aztán pedig mi lekapcsoljuk Csengét, és a bizonyítékokat át kell
adni nekünk - magyaráztam.
- Ez izgalmasan hangzik! - elismerően bólintott Endre. - Lesz ilyen
testre rögzíthető mikrofonom is? - Talán viccelt, nem tudom...
-Nem! Semmi ilyesmi - ráztam a fejem. - Ez az egész úgy fog
megtörténni, hogy közben meg sem történt. Nem tudom, mennyire
vagyok világos. Csak te leszel, meg a tűéles logikád egy adott
helyzetben, és a pillanat hozta kihívások. Mész, megszerzed, amit kell,
és jössz. Csak ennyi a feladat, semmi több - próbáltam elbagatellizálni
a dolgokat. Aztán felhívtam a figyelmét, hogy semmi trükknek ne
dőljön be. Kerüljön mindenféle félreérthető dolgot, a testi kontaktust
meg pláne. Ha túl közel ér Csengéhez, később neki lehet gondja belőle.
Mi ott leszünk a közelben, de ez nem olyan, mint a filmekben.
 - Remélem, nem volt köztetek az idő folyamán semmi olyan dolog,
ami bonyolítaná a helyzetet.
- Mire gondolsz? - kérdezett vissza.
- Csók, tapi, szex, mit tudom én. Ne feledd, a nő ki- és

beszámíthatatlan. A jóisten sem tudja, mi járhat a fejében. Nem

örülnék, ha bajod esne. És mielőtt félreértenéd, nem miattad, Niki
miatt - sóhajtottam, és elmondtam, hogy előbb láttam azt a csókot.
Endre nem szólt egy szót sem, talán várta a szívhez szóló monológom
folytatását. - Te mennyire gondolod ezt komolyan a húgommal? -
csúszott ki a számon a kérdés, de már akkor tudtam, hogy nem lett
volna szabad.
- Nézd - kezdte Endre, és szinte már az első szavánál

szabadkozásnak tűnt a gondolata. - Én nemrég jöttem ki egy komoly

kapcsolatból. A húgod üstökösként csapódott az életembe. Én magam
sem értem, hogy neki ez miért jó, de élvezem azt, amikor vele vagyok
- magyarázta mindvégig a szemembe nézve, és elmondta, hogy minden
Nikin fog múlni. Ő a pillanatoknak örül a sok szarban, amik az elmúlt
időszakban érték. A húgom valódi felüdülés számára. - Szóval, hogyan
tovább? - terelte vissza Csengére a témát Endre.
- Mielőbb szervezz vele egy találkozót - kértem, mire egyből
közölte, hogy ez nem olyan egyszerű.
Állítólag eddig is nyögvenyelősen ment a találkozó, és csupán
egyszer sikerült összehozniuk. Csak telefonon, SMS-ben és e-mailen
kommunikálnak, mint a tinik.
- Olyan érzésem van, mintha mindig szabályosan ki akarna bújni a

találkozó lehetősége alól - magyarázta, mire elmondtam, hogy ez

vélhetően azért van, mert tudja, minél többet találkoznának, annál
jobban elmerülne a saját hazugsága mocsarába, és nem tudna majd
abból kikászálódni.
- Az nem érdekel, hogyan, csak intézz el vele egy találkozót. Zsarold
ki, hízelegj, fenyegesd meg, akármi, nem érdekel. De legyen egy kurva
randitok. Világos? - Reméltem, hogy megérti, innen nem lesz visszaút.
- Üdvözlöm Nikit! Azért hívjon majd fel - szóltam utána, amikor
távozni készült.
- Miért nem mondod meg neki te? - Megállt az ajtóban.

- Szerintem te előbb fogsz vele beszélni - sóhajtottam.

A nap hátralévő részében hanyagoltam a munkát. Azt mondtam
bent, hogy rosszul vagyok és pihennem kell. Ezért el is mentem
szaunázni a Rudasba, majd végül egy amerikai bárban kötöttem ki.
Meccset néztem, meg a nőket bámultam vagy tucatmagammal a
pultnál ücsörögve. Nem olyan volt, mint a filmekben, mert nem libbent
oda hozzám egy Liza Soberano sem, hogy meghívjam egy italra, hogy
aztán a falnak vágjuk egymást.
Alig múlt este nyolc, mikor megcsörrent a telefonom. Egy idegen
szám hívott. Felvettem. Endre volt az. Gyorsan és összefüggéstelenül
beszélt, meg amúgy sem értettem semmit a bárban dübörgő hangos
zene miatt. Felkaptam a pultról a söröskorsómat, és kiszöktem a
ricsajból az utcára, így már tisztán hallottam őt.
- Bocs, megismételnéd? Nem hallottam jól az előbb.
- Megvan! - vágta rá.

- Mármint? - nem értettem, mire céloz.

- Csenge! Holnap találkozunk! - büszkén ecsetelte Endre.
- Szép munka! - közöltem, és belekortyoltam az italomba.

Endre elmesélte, hogy nem kis meló volt, de végül rávette.

Eljátszotta neki a hattyú halálát, hogy tropán van lélekben, és a töke
kivan mindennel és mindenkivel. A sztori fülelése közben
odalavírozott hozzám egy tag, cigit lejmolt. Leintettem azzal, hogy
nem dohányzom, aztán tovább hallgattam Endrét, aki elújságolta, hogy
véletlenül még azt is felhánytorgatta Csengének, hogy az is kiakasztja,
hogy ez a munka dolog sem halad igazán előre. Itt persze összevesztek,
hogy mennyire bunkó meg minden. Aztán Csenge rá is csapta a
telefont. Valami düh forrhatott benne, mert végül visszahívta Endrét,
és emberesen kioktatta. Csenge azzal kezdte, hogy nem várta tőle ezt a
letolást a munka miatt, főleg azért, mert már nála az új megbízási
szerződés, méghozzá aláírva. Akart szólni, csak most nagyon sok a
munkája. Kapott egy kiemelt projektet, és ezért néhány külügyes
kollégával az Államokba kell utaznia pár napra. Szóval, ha Endre
gondolja, akkor holnap még gyorsan össze tudnak futni, mielőtt
elindulnak a reptérre. Elintézik az ilyen csip-csup aláírós ügyeket, és
ezzel ő ki is száll ebből a dologból, sőt Endre életéből, mert neki nincs
szüksége arra, hogy Endre így beszéljen vele, főleg, hogy még ő segít
neki megszerezni egy ilyen bizalmi munkát.
- Azt mondta, hogy majd megírja nekem holnap, hogy hová kell
mennem, aztán rám rakta megint a telefont - felnevetett.
- Hát, te vagy egy óriási játékos vagy, vagy egy mázlista fickó! Szép

dobás volt - elismerően nyugtáztam.

- Niki veled van? - Nem bírtam megállni, hogy ne kérdezzem meg.
- Nem, nincs! Majd később jön!

Ekkor éreztem csak igazán, hogy kijár nekem még egykét sör az
este. Visszamentem a bárba.
 33.FEJEZET
Az ördög csókja
Augusztus 15.

Endre
Este nyolc volt, mikor ideértem a címre, amit Csenge üzent meg
SMS-ben. Semmi mást nem írt, csak a címet. A Regno Hotel egy
sarokház volt. Hatemeletes, nagy, otromba betonkocka Budapest
szívében. A bejárata nem volt valami impozáns. Egy kókadt tuja őrizte
az igazából normál méretű bejárati ajtaját. A figyelmetlen
szálláskeresők simán elsétálhattak volna mellette, mivel csupán egy
oxidálódott réztábla árulkodott arról, hogy itt egy hotel üzemel. Az
utca kihalt volt, csupán a rég elfeledettnek tűnő autók parkoltak
egymás mellett. Leszámítva egyet. Egy fekete Volkswagen Passatot,
ami a hotel bejáratától alig tíz méterre furakodott be két másik autó
közé. Lóri és a két, ügyhöz rendelt nyomozó várakozott benne. Bozoky
meg Lőrincz. Már messziről lerítt a képükről, hogy utáljak ezt az
egészet. Mielőtt idejöttünk volna, Lóri azt mondta, próbáljak meg
gyors lenni, és figyeljek Csenge minden mozzanatára. Monoton
zakatoló hangot és tűsarkak kopogását hallottam a közeli utcasarok
felől. Nem sokkal később megláttam a hang kíséretében érkező
személyt. Csenge volt az.
Megállt a sarkon, a hang is abbamaradt. Engem nézett. Az arca
kifejezéstelen volt. Ha nem ismertük volna egymást, simán azt
mondtam volna, hogy vadidegenek vagyunk, akik csak azért
pillantottak a másikra, mert nem tudták hirtelen, merre térjenek ki
egymás útjából. Csinos volt. Fekete minit viselt egy fekete blúzzal,
talán selyem volt, meg persze a tipegő cipő. Jól állt neki a fekete. Az
egyetlen szín az outfitjében az a mustársárga vékony kiskabát volt,
amit nem láttam indokoltnak a kora esti, nyári melegben.
- Régen a királyok és királynők vonultak harsonaszóra... -

üdvözöltem.
- Nekem már csak ez jutott bevonuló hangnak - lesett a maga mögött
húzott bőröndjére. - Ennek a vacaknak zakatolnak a kerekei a betonon.
- Gondoltam - bólintottam. Csenge most távolságtartónak tűnt.

Olyan merev volt, mint egy hivatalnok. - Nos?

- Mi nos? Talán az utcán akarod aláírni? - kérdezett, és szinte

ellökött az útjából, úgy nyomult a bejárati ajtó felé.

Ahogy elém libbent, megcsapott a kellemesen édeskés illata.
Benyitott a Hotel Regno ajtaján, ahonnét a kurta folyosó egyből egy
lépcsőbe torkollott. A falon egy tábla hirdette, hogy a recepció a
sokadik emeleten van. A lift nem működött, így gyalogszerrel tettük
meg az utat fölfelé. Csenge ment előre, hiába akartam, nem engedte,
hogy segítsek a bőröndje cipelésében. Eddig is megoldotta, most is
menni fog! Míg fölfelé galoppoztunk, kerekedő fenekével és izmos
lábaival szemeztem, miközben arról faggattam, hogy hol vannak a
többiek. Azt mondta, majd jönnek. Mindenki máshonnét jön, éjjel
kettőig kell ideérni a találkozópontra, hogy aztán továbbvigyék őket
hajnalban a repülőtérre.
- Várj meg itt - mutatott a félkörben elterülő bőrfotelszigetre, ami a

lobbi áldásos szerepét próbálta betölteni az emeleten. Nem sokkal

mögötte húzódott meg a recepció. Csenge odalépett. Valamit duruzsolt
az ott lévő alakkal, majd hamarosan kezében a szobakulccsal tért
vissza hozzám.
- Még nem értek ide a többiek - közölte, mintha erre mondanom
kéne bármit is. - Szerintem bepakolok addig a szobába. - Megragadta a
bőröndjét, és megindult. - Nem jössz? Vagy itt akarsz megvárni? -
Megtorpant, és hátralesett rám.
- Persze, bocsánat, csak elbambultam - pattantam fel a fotelből,

egyre azon morfondírozva, hogy vajon a végzetembe vezet-e ez a

folyosó.
Nem sokkal később Csenge megállt a szoba ajtaja előtt. Nehezen
forgott a kulcs a zárban.
- Várj, segítek - álltam elé az ajtóban, miközben kivettem a kulcsot a
kezéből. Kis játékkal ugyan, de sikerült megoldanom a zárat, és
visszahúzta a nyelvét. Erre csak annyit mondott Csenge, hogy mindig
jó egy férfi a házánál, aztán bevonult a szobába. Belépve a táskáját egy
székre, gurulós bőröndjét pedig az ágy szélére dobta. A szobában
félhomály uralkodott még úgy is, hogy felkapcsoltam a lámpát. A
helyiség egyetlen ablakához léptem, elhúztam a függönyt, és kilestem
az utcára.
- Vársz valakit? - szinte reflexszerűen szegezte nekem a kérdést,

mire kérdőn néztem rá. - Csak azért, mert úgy kémlelsz kifelé, mint
egy kisgyerek, aki a télapót várja - kényszeredett nevetést eresztett
meg, szorosan mellém lépett, haja végigsimított a karomon, ahogy ő is
kilesett az utcára.
- Dehogy, csak tériszonyom van, és szeretem magam ijesztgetni.
Adrenalinfüggő vagyok - húztam vissza a függönyt. Háttal
megtámaszkodtam a párkányon, és láttam, amint Csenge leül az ágy
szélére, kicipzárazza a bőröndjét, és abban kezd keresgélni. Időközben
lerúgta a lábáról a cipőt. Azt mondta, rettentően sajog benne a lába, és
ha nem hiszem, hogy ez milyen fájdalmas, próbáljam csak ki.
Legyintettem.
- A papírt hoztad? - váltottam témát, továbbra is biztos távolságba
maradva tőle.
- Megbeszéltük, nem? Olvasd át! Aztán, ha gondolod, írd alá -
válaszolt, és nem sokkal később egy kemény fedeles bőrmappát
halászott elő a bőrönd aljából, ami végül az ágy szélén landolt. Pont
elég távol, hogy meg kelljen mozdulnom érte, és pont elég közel, hogy
Csenge minden gond nélkül elérje és elorozza előlem. Egyikünk sem
nyúlt érte. Talán egy perc is eltelt néma csöndben, jó hosszú perc, amit
csupán az ablakon át beszűrődő város zaja zavart meg olykor. Végül ő
oldotta a némaságot, miközben a telefonját bújta. Biztos baromi fontos
lehetett az üzenet, amit olvasgatott, hiszen rám sem nézett, úgy szólt
hozzám újra, hogy te nem érzed magad most hülyén?, mert ő nagyon.
Meg most egyébként mit gondolhat rólunk a recepciós?
- Szerintem pont leszarja - vontam meg a vállam. - Gondolj bele,

hogy akkor mit gondolna, ha én egy lógó hasú vén szivar lennék, te
meg egy tinilány. Na, ez lenne ám a durva. De egyébként szerintem
látott már ilyet is, sőt szinte már mindent... - magyaráztam.
- Szóval akkor szerinted ez normális, hogy itt vagyunk ketten egy
szobában? - végre fellesett a telefonja mögül, és már az ágyban ült a
háttámlának támaszkodva. Úgy kuporgott ott, mint egy kis sértődött
fruska. A kislányos képet csupán a szexista gondolataim rombolták, de
mentségemre szóljon, hogy a szoknyája szára jobban felcsúszott így az
ágyon ücsörögve, mint amire egy egészséges férfi azt mondta volna,
hogy mellékes gondolatok nélkül belefér az estébe. Próbáltam nem
észrevenni. Kevés sikerrel.
- Ki sem nyitod az ajándékod? Boldog karácsonyt! - Az ágyon
heverő mappa felé lesett. Elmerészkedtem az ablaktól, és a kezembe
kaptam a mappát. Felcsaptam, és azonnal egy magyar címeres fejléccel
találtam szemben magam. Ez volt az! Végre a kezemben fogtam,
amiért jöttem.
- Titeket mindig ilyen rossz helyeken szállásolnak el? Engem
kiborítana... - faggattam, csak hogy legyen valami téma, miközben a
szerződés oldalai közt lapozgattam. Valóban ez a dokumentum volt,
amit vártak tőlem Lóriék. Sietve pörgettem a végére, ellen volt
jegyezve. Bingó!
- Endre? - újból szólt Csenge. Lágy volt a hangja. Éreztem, hogy

most valódi odafigyelést követel. Kimásztam az irat soraiból, neki

szenteltem minden figyelmem. - Te ugye kedvelsz engem?
- Hát persze - rebegtem, talán meg is szédültem a váratlanul ért
kérdéstől, főleg amikor azt tudakolta, hogy úgy kedvelem-e, mint egy
ismerőst, vagy inkább, mint egy nőt. A kérdés kissé kényelmetlen volt.
Talán leginkább azért, mert egyenesesen, mellébeszélés nélkül tette fel.
Nem voltam ehhez hozzászokva. Egy darabig hezitáltam, nem tudtam,
mit lenne helyes mondanom.
- Mint embert nagyon - lassan morzsoltam a szavakat, és vártam a

nukleáris robbanást, amit a válaszom megsemmisítő ereje tudott

beindítani Csengénél.
- Te most hazudsz nekem, tudom! - elmosolyodott. Félelmetes volt,

hogy ő azt látta a válaszaimba, ami éppen a kedvére volt. Kipattant az

ágyból. Így, magas sarkú nélkül jó egy fejjel volt nálam alacsonyabb.
Odalibbent hozzám, megállt közvetlen előttem. Mindvégig a
szemembe nézett. Éreztem, hogy a látványa vágyat ébreszt bennem,
démoni csábító volt. - Ugye nem csak a megbízásért vagy itt? -
suttogta, és még közelebb hajolt. Az illata már teljesen körbekerített,
aztán a karja is, végül megcsókolt. Hosszan és szenvedélyesen. Az
agyamban totális ürességet éreztem, a nadrágomban forróságot, a
nyakamon pedig a lószőr kötél érintését, amivel Lóriék fel fognak
akasztani, ha megtudják, hogy átsodródtam azon a bizonyos határon. A
mappa a földre hullott, mi pedig az ágyba, a bőrönd mellé. Csenge újra
csókolt, és már azt éreztem, hogy ő dominál itt. Én leginkább csak egy
eszköz voltam a játékban, sőt talán maga a játéka.
- Várj! - lassítottam le, ő pedig döbbenten nézett rám. - Nem
szeretném, ha azt éreznéd, hogy ennek itt és most meg kell történnie.
Nem áll szándékomban kihasználni, ez nem lenne helyes -
magyaráztam, és ez részint igaz, részint hazugság volt, hogy időt
nyerjek. Én magam is tudtam, hogy elég bénán hangzott, de hát
rögtönöznöm kellett.
- Szóval te ezt az egészet csak a munkáért csináltad? - a tekintete

elkerekedett, lehuppant rólam. Úgy festett, mint aki közel áll a

síráshoz.
- Nem, dehogy. Egy szóval sem mondtam ilyet. Csodaszép vagy, de
van egy határ, amit ha átlépünk... - kezdtem, aztán elmondtam, hogy
innét nem lesz visszaút. Remek nő, és hiba lenne, hogy nem adjuk meg
annak az esélyét, hogy valóban megismerjük egymást, és egy kóbor
estével el is bukjuk ennek az esélyét. Aztán ahogy ez kimondtam,
szinte azonnal üvöltöttem magamban, hogy úristen, te idióta, mit
mondtál már megint! Csenge csak mereven bámult. Odahajoltam
hozzá, és homlokon csókoltam. Tiszta hülye vagyok, zengett a
fejemben. - Így jobb lesz mindenkinek - bizonygattam, de hogy hitt-e
nekem, azt nem tudtam eldönteni.
Aztán, mintha kicserélték volna, kicsit mocorgott az ágy szélén, és
közölte, így átgondolva teljesen igazam van. Ő megadja az esélyt, ha
ennyire szeretném. Nem jutottam szóhoz. Se köpni, se nyelni nem
tudtam. Mondtam volna bármit, valamit, de azt éreztem, hogy
megkukultam a döbbenettől.
- Miénk az este, míg nem jönnek a többiek, sétáljunk egy nagyot, és
ismerjük meg egymást rendesen! - csókolt meg újra, majd izgatott
kislányként sürgetett, hogy tápászkodjak ki az ágyból.
 34.FEJEZET
Első csóktól az első randiig
Augusztus 15.

Csenge
Endre jobban csókolt, mint azt valaha is elképzeltem. Amikor
megcsókoltam végre ezt a tutyimutyit az ablaknál, és átkaroltam,
magam is meglepődtem. Akkor éreztem igazán, hogy milyen erős és
sportos a teste. Jól takarta ezt a pozitívumát a ruhája. Egyre csak az járt
a fejemben, hogy biztos olyan a teste, mint egy szobor. Talán olyan
kemény is. A kezdeti tempót kérésére lassítottuk. Így belegondolva
igazán kedves volt tőle, hogy nem akart kihasználni. Talán ez volt a
jele annak, hogy tényleg érdeklem. Igen, biztosan ez! Egyre csak ez járt
a fejemben, ahogy a kivilágított körúton andalogtunk kéz a kézben.
Romantikus volt, ahogy megfogta a kezem. Éppen sétálgattunk és
beszélgettünk, persze főleg én beszéltem, ő leginkább hallgatott,
amikor figyelmetlenül leléptem a járdáról az útra, és egy jobbra
kanyarodó taxi majdnem elsodort.
- Vigyázz! - Endre az utolsó pillanatban nyúlt utánam és kapta el a
kezem. Ez a pillanat volt az, amikor megéreztem a benne rejlő erőt.
Egy mozdulattal rántott vissza maga mellé. Meg kellett volna ijednem
a halálközeli élménytől, de meg sem rezzentem, mert tudtam, hogy
Endre vigyáz rám. Ahogy visszahúzott a járda széléről, ösztönösen
menekültem hozzá. Úgy bújtam a karjai közé, erős mellkasához, mint
kiscsibe a tyúkanyóhoz. Olyan jó volt.
 - Az este további részében vigyázz rám, te szuperhős! Ha épségben
hazaviszel, lehet, hogy megjutalmazlak - kacsintottam rá, és
megfogtam a kezét. A kézfeje hűvös és nyirkos volt. Talán izgult, de
meglehet az is, hogy zavarba ejtette a közelségem. Lehet, hogy el sem
hitte, hogy végre összejön velem a dolog. Míg sétáltunk, beszélgettünk
a családomról. Mondtam neki, hogy szerintem jól kijönne velük,
rendes emberek, aztán elmeséltem, hogy van egy öcsém is. Mikor
kérdeztem, hogy neki van-e testvére, csak kurtán válaszolt, hogy akad
néhány.
- És milyenek? - faggatóztam.

- A testvéreim, szeretem őket, ennyi - vágta rá, és ezzel ki is hátrált a

témából. Aztán vicces volt, mert kisvártatva már azt meséltem neki,
hogy kiskoromban mindenáron balerina akartam lenni, erre most meg
az ország ügyeit intézem.
- Ez durva, nem?
- De, őrült... - mondta, és a keze kiszakadt a kezemből, aztán
javította magát, hogy őrület. Megállt egy órabolt kirakata előtt. Láttam,
ahogy felhúzza magát az órák árán, és egyre csak azt hajtogatja, őrület,
milyen drágák ezek a vackok.
- A minőségnek ára van! - mosolyogtam rá, mellé lépve a
kirakathoz, és belékaroltam. A vállára hajtva a fejem mustráltuk a
ketyegőket. - Neked melyik tetszik? - kérdeztem pásztázva a kínálatot.
- Az ott, az ezüsttokos, fehér számlappal és fekete lünettával - bökött
a kirakat felé.
- Mire jó ez a lünetta és egyáltalán micsoda? - kérdeztem.

Mivel láttam Endrén, hogy érdekli, engem is érdekelt. Elmondta,

hogy végül is egy klasszikus okosóra. Annak a karikának a
tekergetésével mérhet egy rutinos felhasználó hátralévő időt,
időzónához képest időeltolódást, de akár pulzust is, függően a számlap
és az óra kialakításától.
- Ezt nem tudtam! - elismerően bólintottam. Aztán Endre mintha
megnyílt volna egy percre. Elmondta, hogy az apja szerint egy sikeres
férfinak két dologra van szüksége az életben. Egy komoly nőre és egy
komoly órára. - Hát, akkor te szerencsés vagy - súgtam a fülébe, mire
rám lesett. - A komoly óra csak egy karnyújtásnyira van tőled, nőd
pedig már van. - Aztán megcsókoltam ott, a kivilágított kirakat előtt
állva.
- Szerinted ki a szebb, az óra vagy én? - incselkedtem. Láttam, hogy

zavarban van, és élveztem.

- Hát tudod, ez az óra azért elég jó... - kezdte.

Mindig is szerettem benne, hogy bármikor tudott tréfálkozni.

Elragadtam a kirakat elől, és folytattuk a romantikus éjszakai sétánkat.
Már az Andrássy és a Bajcsy sarkán voltunk, amikor szemerkélni,
majd ömleni kezdett az eső. Mire sikerült taxit fognunk, valósággal
bőrig áztunk. Talán igazából ezért sem akartak felvenni minket a
sofőrök, nehogy vizes legyen a kárpitjuk. Ördögi kör volt.
Visszataxiztunk a szállodához. Vacogtam, szó szerint a bugyimig
eláztam, és minden egyes lépésemnél hűvösen simult a testemre a
ruhám. Olyan volt, mintha idegen kezek tucatjai érintenének.
Szabadulni akartam a gönceimtől, és egy forró zuhanyra vágytam.
Endre szorosan a nyomomban sietett felfelé a szobába. Ahogy
beértünk, gyorsan végigtúrtam a táskám egy váltás fehérneműért.
Endre leült az ágyra, én pedig a fürdőbe siettem. Nem zártam be az
ajtót, résnyire nyitva hagytam, hogy közben azért tudjuk beszélgetni.
- Jó kis zuhi volt, nem? - szóltam ki a fürdőből, miközben levetettem
az átázott ruháimat.
 - Az, azért vicc, hogy a mai világban nem tudják előre megmondani,
hogy milyen idő lesz! - magyarázta odakintről, és elmondta, hogy
ennél még az is jobban idegesíti, hogy amikor már totálisan elázik az
ember, rendszerint csak akkor kapja az értesítőt, hogy esik az eső a
környezetében.
Beálltam a forró zuhany alá. Élveztem a vízsugarak érintését.
Miközben áztattam magam, azt képzeltem, hogy Endrével zuhanyzóm.
Erős kezével mosdat, bekeni habbal a testem. Aztán megcsókol, és
magához húz. Megérzem hozzám préselődve a letagadhatatlan jelét,
hogy kíván, aztán én következem. Az is megfordult a fejemben, hogy
behívom magamhoz zuhanyozni. De ez talán erős lett volna. Semmi
másra nem vágytam, csak arra, hogy az első éjszakánk tökéletes
legyen. Kiszálltam a víz alól, és szárazra töröltem magam.
Megtorpantam a fürdőszobatükör előtt. Anyaszült meztelenül néztem
magam a tükörben. A szívem hevesen vert, tudtam, közeleg a perc,
hogy megtörténjen. Vajon tetszeni fogok neki? Ilyen testre számít?
Remélem, nem a nagyobb melleket szereti, bár az enyémek legalább
formásak, a nőgyógyászom is megmondta. Aztán meg azon agyaltam,
hogy mi lenne jobb, ha csak simán kiszambáznék innét pucéran, vagy
egy törölközővel csavarjam körbe magam, hogy legyen azért egy kis
játékos izgalom is a dologban, hadd tomboljon benne az ösztön, hogy
ő a vadász és leterített, vagy hogy a karácsonyi ajándékát csomagolja
éppen ki? Eldöntöttem, akármit is akarjon ma este, legyen bármilyen
vágya is, mindenre igent mondok, és teljesítem azt. Ezek az elméletek
cikáztak bennem folyamatosan, mikor meghallottam valami hangot a
szobából. A neszekből ítélve feltápászkodott az ágyról a néma percek
után. Aztán észrevettem, hogy a fürdőszoba ajtaja óvatosan kinyílik.
Először csak nagyobb lett a rés. Láttam a hasadékon át, hogy engem
néz lopva, majd kitárta az ajtót. A sors döntött helyettem. Innét már
nem volt visszaút. Felé fordultam teljes valómmal, bemutatva neki, mi
is vár rá ma este. Szerintem az ínyére volt. Csak hablatyolt, hogy
szerinte megjöttek a többiek, vagy valami ilyesmi. Láttam rajta, hogy
megsemmisítettem őt és az elveit, de türtőztette magát, igaz, majd
felfalt a szemével. A tekintetével csókolt mindenhol. Alig vártam,
hogy azok igazi csókok legyenek. Aztán elporolt, azt mondta, hogy
megnézi a többieket, szól, hogy itt vagyok. Aztán mivel odavolt már a
meglepetés ereje, úgy döntöttem, anyaszült meztelenül elterülve az
ágyon várom meg őt és azt, hogy az övé legyek.
 35.FEJEZET
Várakozás az ismeretlenre
Augusztus 15.

Lóri
Harmadmagammal az autóban ücsörögve néztem végig Endre és a
csaj nagy találkozását. Be kell vallanom, amióta belekeveredtem ebbe
az ügybe, számtalanszor fantáziáltam arról, hogyan is nézhet ki az
elkövető és hogyan festene a fantomképe alapján. Elismerem,
korántsem ilyennek alkottam meg magamban. Szebb volt, mint amit el
tudtam volna képzelni. Bájos, szelíd teremtésnek tűnt. Szinte hihetetlen
volt, hogy nekünk, hármunknak, meg Endrének egy ilyen ártatlannak
tűnő nőt kell leszerelnünk. Olyan aránytalannak éreztem a helyzetet.
Persze jól tudtam, hogy az ördög sosem alszik, így próbáltam
elvonatkoztatni az első pillantásra kialakult szimpátiámtól. Minden
rossz ellenére tiszteltem ezt a nőt. Respektáltam a kitartásáért, hiszen a
megszállottsága és a hazugságspirálja odáig fajult, hogy képes volt
bepakolni egy utazóbőröndöt, és magával cibálni a hitelesség kedvéért.
Foglalt szállást, és eltökélten alakította az általa elképzelt szerepet.
Tegnap, miután végeztünk Endrével, az utolsó korty sör erejével még
felhívtam egy külügyes barátomat. Megkérdeztem, hogy holnap
milyen delegáció megy az Államokba. Igazából nem válaszolt, csak
olyanokat kérdezett, hogy miről beszélek, meg honnét veszek ilyen
baromságokat, ki mondta ezt nekem. Nem válaszoltam, csak bontottam
a vonalat. Endrének nem szóltam, hogy ez az utazás dolog ugyanolyan
kamu, mint minden más is, és igazából a nő csak találkozni akar vele,
nehogy túlparázza a dolgokat. Jobbnak gondoltam, ha azt hiszi, olyan
pályán játszunk, ahol mi irányítunk, nem pedig a nő. A Csenge által
felvázolt történetből csupán egy dolog volt igaz, mégpedig hogy reggel
5:30-kor indul Budapestről egy amerikai járat. Meg egyébként is úgy
voltam vele, Endre úgyis rájön, hogy meg van vezetve, ha valóban
olyan okos fiú.
- Ezek meg most mit csinálnak? - kérdezte Bozoky, akit egyébkén
nemrég ismertem meg.
Egyszer csak belökték az irodámba a társával együtt, miután
átvilágították Endrét, és közölték, hogy testi sértési ügyben felmerült a
neve. Aztán bevillant, hogy mesélt erről a húgom, hogy rámászott
valami fiatal kiscsaj Endrére, aki aztán összerúgta a port az exével,
akiről azt hitték, hogy felpofozta a másikat. Végül pedig azt a támadást
elszenvedő Alexandra begurult, és revansot akart venni a sérelméért, és
megtépte a másik libát. Miközben az egészet ez a nő csinálta, aki alig
néhány méterre előttünk diskurált Endrével. Tiszta dilis tyúkok, kész
téboly! Szóval abban az ügyben ez a két nyomozó csapódott ide-oda,
és kezdte kibogozni a szálakat, amik viszont Endréhez, a továbbiakban
pedig hozzám vezettek. Úgy döntöttek odafent, ez így jó felállás lesz,
legalább nem kell több idegent bevonni az ügybe. Így is túl sokan
tudtunk már róla. Azt mondták, ők lesznek a segítségemre az
elfogásban. Bozoky egyébként meg bizalmi ember volt a körben, a
társa, Lőrincz pedig ennek az elszenvedő alanya.
- Nem fogja elhinni, beszélgetnek! - közöltem, és próbáltam úgy

helyezkedni a volán mögött, hogy a lehető legjobban rájuk lássak.

Eltűntek a látóteremből, bementek a szállodába. Kiszálltam a kocsiból,
utánuk akartam menni, de tudtam, nem lehet. Tudni akartam, mi
történik odabent, írtam egy SMS-t Endrének. Próbáltam olyat írni, amit
ha bármiért elolvasna a nő, akkor se fogjon gyanút. Ezért csak ennyit
klimpíroztam neki: „Mi van veled, haver, jól vagy? Rég dumáltunk!"
Szinte azonnal érkezett a válasz. „Köszi, jól vagyok, majd csörgök,
fussunk össze egy sörre!"
Legalább az esze vágott, értette, mit akarok.
- És hogy tervezzük az elfogást? Rajtaütés a szobában? - érdeklődött

a hátsó ülésről Lőrincz, majd hozzátette, hogy farkaséhes, ezért bármit

megadna most egy gyrosért.
Felvázoltam a forgatókönyvet a nyomozóknak. Elmondtam, hogy
úgy kéne kiviteleznünk az elfogást, hogy a lehető legkisebb feltűnést
keltsük. Ezért lábjegyzetként megjegyeztem, hogy én például biztos
nem a szállodában csinálnám, sokkal inkább az éjjeli kihalt utcán.
- Jó, akkor itt, az utcán. Megvárjuk, hogy a jómadár kisétáljon az

anyaggal a hóna alatt, aztán megvárjuk a nőcit - kezdte Bozoky, és

előadta a továbbiakat, hogy ő meg Lőrincz bekeríti Csengét. Elkapják,
majd elvezetik ide, az autóhoz, és leszállítjuk egy beszélgetésre.
Újabb tíz perc telt el feszültséggel teli várakozással. Aztán újra
Bozoky szólalt meg.
- Ott van - mutatott a harmadik emelet felé szinte már úgy a
szélvédőhöz tapadva, mint egy autópályás muslinca. Görnyedezve
próbált az ablakon át felfelé lesni. Nekem több eszem volt. Kiszálltam
a kocsiból, és úgy vizslattam felfelé. Meg is pillantottam Endrét. A
harmadik emeleti szobaablakon át lesett ki az utcára. Nem tudtam,
hogy ő kiszúrt-e engem, de én láttam, és ez a fő. Legalább már tudtuk,
hogy körülbelül hol van az épületben. Hirtelen felszívódott az
ablakból. Ekkor megláttam Csengét is. Nem tudtam, hogy meglátott-e,
de az volt az érzésem, hogy igen. Talán egyenesen minket néz itt a
kocsiban gubbasztva. Bevallom, kicsit megijedtem a lebukás
veszélyétől, így gyorsan úgy tettem, mintha épp beszállni készültem
volna az autóba, hogy utunkra induljunk. Csak remélni tudtam, hogy
jól hoztam a szerepet. Aztán úgy voltam vele, tovább alakítok, ezért
ráadtam a gyújtást, a világítás automatán felvágódott.
- Hová megyünk? Csak nem akarjuk itthagyni a srácot? - izgatottan

forgolódott a hátsó ülésen Lőrincz.

- Gyrosért! Egyébként meg nagyfiú, csak meg tud birkózni egy
negyvenkilós kislánnyal - tereltem, és kitolattam az útra, majd
elhajtottam a helyszínről. Útközben persze elárultam a többieknek,
hogy szerintem kiszúrt minket a nő, így ez volt részemről a legjobb,
rögtönzött megoldás. Bozoky leszarta az egészet, és közölte, hogy én
vagyok a főnök, ha azt mondom, hogy egész éjjel autókázunk, akkor ő
elücsörög a valagán. Lőrincz meg örült, mert legalább vételezhetett
magának egy kis vacsorát.
Körülbelül negyedóra telt el, mire visszamerészkedtünk a
helyszínre. A kocsit két utcával feljebb hagytuk, gyalog mentünk a
szállodához. Én az épület bejáratával szemben várakoztam egy közeli
telefonfülkében, Lőrincz az autónál időzött, míg Bozoky a hotel
bejáratával szomszédos kapualjban húzta meg magát. Hamarosan fény
szökött ki a szálloda bejáratán át az utcára. Megpillantottam Endrét és
Csengét. Látszólag nagy egyetértésben hagyták hátra az épületet, és
indultak meg gyalog az éjszakába. Bozoky kérdőn lesett felém az utca
túlvégéről, hogy most mitévő legyen. Nemet intettem neki a fejemmel.
Ismét írtam Endrének egy SMS-t. Pontosabban válaszként annyit az
előző üzenetére: „Most?" Okos fiú volt, értette, mit akartam. Azt
pötyögte, ma nem alkalmas, nincs egyedül, és éppen egy éjszakai
andalgós estén vesz részt, szurkoljak, mert fullos a csaj, és ír, ha
hazaért.
Csak remélni tudtam, hogy a haza a történetben a szálloda lesz.
Aztán nem sokkal később szinte egyik pillanatról a másikra hűlt le a
levegő. Érezhetően lógatta a nyári eső a lábát, hamarosan szemerkélni
is kezdett. Pár perc csepergő eső után talán gondolhatták odafent, ha
már elázik minden, akkor tegyük ezt rendesen, így végül leszakadt az
ég. Én, hála istennek, szárazon maradtam a fülkében, Bozoky továbbra
is a kapu aljában volt biztonságban, ahogy társa a kocsiban. Az
utcalámpák fényében olyan volt a környék, mintha ezüsttel vonták
volna be. Nyugodt és csöndes, csak a szakadatlanul zuhogó eső hangját
lehetett hallani. A távolból egy közeledő autó fényszórójára lettünk
figyelmesek. Egy taxi volt az. Meg is állt a szálloda előtt. Csenge és
Endre tért vissza, csuromvizesek voltak. Rögtön beszöktek a szállásra,
ezzel újabb várakozás vette kezdetét. Az idegőrlő percek lassan
múltak, végül feloldozásra akkor leltünk, mikor Endre kilépett a
szállodából az utcára. Egyedül volt. Valami nem stimmelt vele. Az
arca kifejezéstelennek tűnt, de a tekintete zavart volt. Kiléptem a
fülkéből, Endre észrevett. Felém akart indulni. Intettem a fejemmel,
hogy ne. Ellestem balra az utca végébe. Értette ezt is, arra tartott.
Időközben Bozoky is előmerészkedett, ahogy elhaladt előtte Endre,
lekövette őt. A szállodától odébb a sarkon találkoztunk össze
hármasban.
- Mi a francot csináltál eddig, cseszd meg?! Megszerezted? -
faggattam.
- Nem! Nem volt nála - sóhajtott Endre. Láttam rajta, hogy nem

mond igazat.
- Ugye most viccelsz? - Nem válaszolt. - Te hazudsz...
Aztán feltette a kérdést, hogy látok-e nála bármi olyat, amit látni
akarok. Erre nem tudtam mit mondani, csak az igazat.
- Nem, és ami azt illeti, elég pipa is vagyok! - dünnyögtem. - Miben
sántikálsz? - Aztán hirtelen jött egy érzés, és engedtem neki. Két
kézzel megragadtam Endrét az ingénél fogva, és a falnak löktem.
Felnyögött, aztán Bozoky szólt rám, hogy ezt nem kéne.
- Ha megtudom, hogy hazudtál, véged! - tényként, ellentmondást

nem tűrve fröcsögtem a képébe. - Mi történt a kézfejeddel? - vettem

észre egy metszést rajta. - Tudod, mit? Nem is érdekel - engedtem el a
grabancát, aztán nem törődve semmivel, hátrahagytam őt és Bozokyt.
Úgy döntöttem, mára végeztem.
 36.FEJEZET
A hóhér te vagy
Augusztus 16.

Endre
A tegnap este úgy megviselt, mint még soha semmi a világon. Egyre
csak zakatol bennem az érzés, hogy hibáztam az este folyamán. Nem
kellett volna ezt megtennem. Miután visszatértem a szobába
Csengéhez, anyaszült meztelenül elterülve várt az ágyon fekve. Nem
gondoltam volna, hogy nagyobb zavart tud így kelteni bennem, mint
amikor csak simán a fürdőben láttam. Pedig az is pazar látvány és
lehetőség volt, hát még ez.
- Gyere - simította végig a paplant, magához csalogatva.
Ahogy elnéztem Csengét, miközben teljes fedetlenségében
felkínálta magát nekem, egyszerre éreztem iránta szánalmat, vonzalmat
és mérhetetlen sajnálatot. Nem tudtam megérteni, mi játszódik le
benne, talán minden igyekezetem ellenére sem ment volna. Ép ésszel
nem lehetett befogadni a történteket.
- Akarlak - rebegte, és türelmetlenséggel a szemében nézett rám.
Megálltam, alig egy karnyújtásnyira az ágytól. Küzdöttem vele, a
kívánkozó tekintetével, és harcoltam magammal, a lelkiismeretemmel,
na meg persze a pöcsömmel is.
- Tudod, Csenge, vannak dolgok, amiket ha megteszünk, lehet, hogy
abban a percben élvezzük, de utána megbánjuk. Szerintem ez az este is
ilyen lenne.
 - Úgy beszélsz velem, mint egy ötévessel - vágott a szavamba, és
sértődötten magára húzta a takarót.
- Nem akartalak megbántani, és tényleg nagyon sajnálom - lassan
leereszkedtem a lábához az ágyra.
- Tudod, Endre, vannak dolgok, amiket ha megteszünk, lehet, hogy
abban a percben élvezzük, de utána megbánjuk. Szerintem ez most
pont ilyen - gúnyosan ismételt engem.
Hiába néztem, nem tudtam eldönteni, hogy a könnyeivel, vagy
inkább a haragjával vívja a belső csatáját.
- Gondolom, akkor most te ezennel végeztél is, ugye? Csak így

fogod a megbízásidat, és kisétálsz vele... Tudod, mi vagy te?... -

kezdte, én pedig eltűrve az ostor nyelvét, elsétáltam az ágyon heverő
mappáig, felnyitottam, és kivettem belőle a megbízási szerződést.
Innen nagyon gyorsan történt minden. Valami elszabadult benne, és
úgy lobbant haragra, mint lángra a petróleummal átitatott rongydarab.
Úgy tűnt, ösztönösen cselekedett, mikor megragadta az éjjelilámpát, és
felém hajította. Centikre tőlem csapódott a falnak a világítótest. Talán
ez az egész legjobban Csengének fájt, aki a lámpás dühöngése után
felpattant az ágyból, és anyaszült meztelenül rontott nekem. Ütött-
vágott, rúgott, ahol csak ért, eközben pedig próbálta kitépni a
kezemből a papírt, egyre csak azt üvöltözve, hogy nem érdemlem meg,
hogy jó legyen hozzám! Megelégeltem a dolgot. Szabadulni akartam
tőle, a haragjától és ettől az egész kurva helyzettől. Nem akartam így
látni, félelmetesebb volt, mint azt valaha elképzeltem. Aztán abban a
percben két karjánál fogva megragadtam, felemeltem a kapálódzó nőt,
és visszahajítottam az ágyba. A rövidke szabadesést követően
nyekkent egyet a párnák közt, és a pillanatnyi döbbenetét kihasználva
próbáltam távozni a szobából. Ahogy felocsúdott, az arca eltorzult, a
válltáskájáért nyúlt, majd előhúzott belőle egy kést. Gondolom,
későbbre tartogatta ezt a meglepetését, de hát így alakult. Egy
másodperc alatt futott végig az agyamon, hogy mitévő legyek. Küzdjek
meg vele és csavarjam ki a kezéből? Vagy húzzam fel a nyúlcipőt, és
leginkább a saját biztonságomra legyek tekintettel? A filmekben ez
olyan egyszerűnek tűnik. Beleáll a főhős az ütközetbe, aztán amikor a
támadó lesújt, az utolsó utáni mozdulattal elkapja a fegyveres kezét,
kicsavarja a csuklóját, és a kés pengéjét szépen lassan belemártja
magába a támadóba, miközben végig annak a szemébe néz. A leterített
antagonistát lassan lekíséri a földre, majd végignézi a hörgős
haláltusáját, végül a hős elsétál a napnyugtába. Na, nálunk pont nem
így történt. Csenge olyan kiszámíthatatlannak tűnt, hogy nagyobb
kockázatot láttam abban, hogy meg fog metszeni, vágni, netán szúrni,
és soha többé nem hagyom el ezt az ocsmány szobát. Így hát inkább
megiramodtam, egyik kezemmel az ajtót téptem fel, a másikkal a
kulcsot rántottam ki a zárból. Kipördültem a folyosóra, és azzal a
lendülettel berántottam magam mögött az ajtót. Gyors voltam, de nem
eléggé. Ahogy zártam az ajtót, Csenge még kiszúrt a maradék
ajtórésen, nem sokon múlott, hogy elvétse, de összejött neki. Metsző
fájdalmat éreztem a kézfejemen, de tudtam, nem inoghatok meg. Jobb
híján ráhúztam a kezére az ajtót, Csenge a váratlan fájdalomtól a földre
ejtette a pengét, és úgy húzta vissza a kezét, mint ahogy a csiga a
házába menekül ijedtében. Bezártam, kulcsoltam az ajtót, az
oroszlánketrecet. Hallottam, hogy odabentről visít és dörömböl az
ajtón. Még jó, hogy kihalt volt a szálloda. A szobakulcsot a zsebembe
süllyesztettem, aztán felvettem a kést a földről, és miközben a recepció
felé haladtam, megálltam egy percre a leszerelt szellőzőrácsnál.
Tudtam, mit kell tennem. Fogtam a kést, és a szellőzőaknába
csúsztattam a lehető legmélyebben, ahogy csak tudtam. Nem törődtem
az ujjlenyomatokkal, nem érdekelt semmi, csak hogy most ebben a
percben nyoma se legyen annak, ami itt történt. Ahogy távolodtam a
szobától, úgy halkult Csenge őrjöngése is. Ismét Alexszel néztünk
farkasszemet a kései órában. Pontosabban ő nézett kérdőn rám, ahogy
a recepcióhoz értem.
- Szakítottam vele, nehezen viseli - közöltem.

- Sajnálom! - megértően bólintott a srác.

- Dehogy sajnálja, csak mondja - mosolyogtam, és talán érezte, hogy

nem volt őszinte a mosolyom. Aztán megkérdezte, hogy ne csináljon-e

mégis egy kávét. Mégsem volt akkora pöcs, mint amekkorának elsőre
tűnt.
- Köszönöm, nem, a szabály, az szabály! Szebb estét, Alex -
intettem, aztán távoztam a Hotel Regnóból.
Ez volt az én hősi elvonulós naplementém. A lépcsőházban
megtorpantam még félúton. A megszerzett papírt néztem. Fura
kettősség érzete kerített hatalmába. Sajnáltam Csengét, teljesen világos
volt számomra, hogy fel sem fogta, mit tett, és a késes támadás tényleg
csak a margóra való említést érdemli az ügyben. Tudtam, ha ez a
dokumentum kikerül a kezemből, akkor annak visszafordíthatatlan
következményei lesznek rá nézve. Nem akartam, hogy
megsemmisítsék emberként, csak azt, hogy biztonságban tudják
mindenkitől, hogy ne okozhasson már több kárt senkinek se. Abban is
biztos voltam, ha most eredmény nélkül térek vissza, elindulhat az a
forgatókönyv velem kapcsolatban, amit kilátásba helyeztek. Úgy
döntöttem, vállalom. A terhelő dokumentumot ott helyben, a
lépcsőfordulóban lapokra szedtem, és csúsztattam belőle a zsebeimbe,
nadrágszáramba, mindenhova, ahova csak tudtam. Nem akartam, hogy
lássák, tudják, hogy megszereztem a bizonyítékot.
Nem hiszem el, hogy ezt csinálom, tiszta őrült vagy, Váczi Endre! -
egyre csak ismételgettem magamnak, miközben azt tettem, amit
helyesnek éreztem. Aztán kiléptem a hotel főbejáratán az utcára. Késő
volt, nyár ellenére hűvös, persze ez az esőnek volt köszönhető.
Kiszúrtam Lórit. Biccentett, hogy merre haladjak. Már tudtam előre,
hogy ki fog akadni. Aztán közrezárt az egyik nyomozóval, a
Bozokyval. Úgy éreztem magam, mintha csak egy bűnöző lennék. Lóri
a dokumentumot kereste nálam. Mondtam, hogy nem sikerült. Itt
elkattant a csávó. A falnak vágott. Fájt, de eközben végig azon
imádkoztam, hogy ne motozzanak meg. Aztán Lóri hozta a szokásos
stílusát, és faképnél hagyott. Aztán Bozoky is. Lőrincz felvette a társát,
és elhajtottak. Meg sem kérdezték, hogy elvigyenek-e a kórházba.
Igaz, nem volt olyan vészes a vágás. Sőt már nem is fájt, inkább csak
kényelmetlen érzés volt. Aztán hazaértem. Talán csak most kezdtem
felfogni, mi is történt valójában. Nemcsak ma este, hanem úgy a
történetben.
Lerúgtam a cipőmet, majd levetkőztem. A pucérság szabadságába
menekültem. Tényleg jó volt így. Csak ültem a kanapén, meg sem
tudtam mozdulni. A kézfejemen lévő sebet néztem egy darabig, majd
teljesen belenehezedtem a kanapéba. Nem volt erőm, hogy zuhanyozni
induljak, meg tudtam, amúgy sincs annyi víz a földön, ami tisztára
tudna mosni. Képtelen voltam bármi megerőltető dolgot csinálni,
leszámítva, hogy elbóklásztam a bárszekrényhez egy whiskyért.
Közben írt Zseiky. Afelől érdeklődött, hogy vagyok, aztán írta, hogy a
tesója nemrég hívta, totál kiakadva azon pörgött, hogy elcsesztem az
akciót, és képes voltam üres kézzel visszatérni. Nem válaszoltam, így
néhány perc múlva inkább hívott. Azt mondta, hogy átjön, jobb
mindenkinek, ha itt lesz. Így is lett. Alig fél óra múlva már nálam volt.
Már beengednem sem kellett, tudta a járást, és hogy hol a kulcs.
Amikor belépett a nappaliba, láttam, amint egy pillanatra megtorpan.
Talán nem erre a fogadtatásra számított.
- Jól vagy? - kérdezte bizonytalanul, miközben elkezdte karjára
aggatva összeszedni a szétdobált ruháimat.
- Voltam jobban is - kezdtem, és éreztem, hogy valami nagyon

mélyről elő akar törni. Nem tudtam, mi volt ez az érzés, csak azt, hogy
nem tudom már sokáig leküzdeni. Zseikyben szerettem, hogy tudta,
mikor nem kell beszélni. Tudta, melyik az a pillanat, amikor
némaságra van szükség. Ez a perc is ilyen volt. A gönceimet egy
székre rakta, majd mellém ült a kanapéra.
- Látom, nagyon kivagy, dőljünk le aludni, és holnap megbeszélünk
mindent - megcsókolt, és kézen fogva bevezetett a hálószobába.
Késő délután volt, amikor felébredtem. Zseiky helye már rég kihűlt,
nyoma sem volt annak, hogy itt járt volna az éjszaka. Kikászálódtam
az ágyból, lementem a konyhába, hogy megnézzem, hátha hagyott a
kávégép környékén valami üzenetet, de semmi. Aztán a nappaliba
mentem. A ruháim, amik tegnap csak a székre voltak dobva, most
katonás rendben összehajtogatva nyomták egymást. Zseikyn kívül még
egyvalamit nem találtam az ébredés után. Az ellopott bizonyítékot!
 37. FEJEZET
Ütközési zóna
Augusztus 18.

Endre
A tegnapi napom viszonylag jól indult, annak köszönhetően, hogy
legalább azon nem kellett agyalnom, hová is lett a Csengétől
megszerzett dokumentum. Erre egészen gyorsan fény derült, miután
Lóri felhívott és közölte, hogy köszi, megkaptam az iratot, és
bocsánatot kért, ha előző este kissé elvetette volna a sulykot. Aztán
azzal mentegetőzött, hogy ő az a típus, aki nem tud veszíteni, és neki a
második hely olyan, mintha az utolsó lenne. És néha túlságosan is rá
tud pörögni a célra, főleg ha ez ilyen közel van.
- Ezt észrevettem - közöltem. Szerintem érezte a hangomban, hogy

most nem szimpatizálok vele túlságosan.

- Így utólag teljesen megértem, hogy nem akartad ott az utcán, a
nyomozók előtt átadni, és inkább egy bizalmasunkra bíztad ezt a
feladatot - megköszörülve a torkát javította magát. - Mármint a
húgomra. - Aztán beismerte, hogy igen, talán jobb is, hogy nem látták
nálam az iratot. Így a jövőben sok felesleges kérdést meg tudunk
spórolni.
- Oké - csak ennyit mondtam, és bontottam a vonalat. Nem érdekelt

a többi baromsága. Világos volt, hogy reggel távozás közben Zseiky

akadt a zsebeimben az iratokra, miközben összehajtogatta a ruháimat,
és ő vitte be Lórinak a Csenge elleni bizonyítékokat. Miután végeztem
az egyik Zseikyvel, folytattam a másikkal. Borzalmasan haragudtam az
egész kibaszott kolóniájukra. Rögtön felvette, és azzal kezdte, hogy
ugye most haragszol rám. Aztán erre csak annyit vágtam rá, hogy
miért, van rá egyáltalán okom? Zseiky ezt elengedte a füle mellett, és
rögtön azt kérdezte:
- Miért nem adtad oda Lórinak, ha végig nálad volt?

- Te miért adtad oda Lórinak? - vágtam vissza, és vélhetően az én

kérdésem erősebb volt. Csak annyit tudott mondani, hogy frappáns

vagyok, mint egy pszichológus. Kérdésre kérdés a válaszom. Erre
elmagyaráztam neki, hogy addig nem akartam, míg nem voltam abban
biztos, hogy jól teszem, mert ez a húzás egyenlő Csenge halálos
ítéletének az aláírásával.
- De hát ő aláírta... Ugyan, ez a nő bolond, mindenkinek csak árt! -
emelte fel a hangját Zseiky.
-Sem te, sem a testvéred nem néztetek a szemébe, de én igen. Ez a
nő nem egy terrorista, neki segítségre van szüksége - magyaráztam,
mire Zseiky kikérte magának, hogy ellopom a szövegét, mikor azt
mondom, hogy Csengenék segítségre van szüksége. Mindig jusson
eszembe, hogy ő volt eddig az egyetlen, aki ezt ki merte mondani.
- Egyébként ha valóban arra van szüksége, most megkapja, és nem
menekülhet előle, abban biztos vagyok. - A hangja alapján elégedett
volt a lehetséges forgatókönyvvel. Azt mondta, szerinte túlzásba vitte
az érzékenyítésem, és ezért elnézést kért. A szócsatában odáig
sodródtunk, hogy elmondtam neki, hogy Csenge nem rossz vagy
gonosz, hanem egy bolond, aki reménytelenül szerelmes, ráadásul pont
a legrosszabba.
- Szerintem egyik sem jobb állapot a másiknál - nevetett keserűen a
vonalban.
 - Egyébként, hogy mennyire rossz vagy bolond ez a nő... Voltál ma
már Facebookon? - kérdezte Zseiky.
- Nem - válaszoltam, és egy igazán melyről jövő rossz érzés töltött
el.
- Aham, tehát akkor te ezért vagy ilyen nyugodt... - állapította meg.
Utáltam, amikor ilyen. Egyre csak azzal nyüstöltem, hogy árulja el, mi
történt. Javasolta, hogy nézzem meg az oldalam. A géphez siettem.
- Azt írja, hogy nem elérhető! - dünnyögtem a telefonba.
- Szívesen! - kurtán vágta rá, mintha valóban csak szívességet tett

volna nekem.
Még mindig nem érettem, hová vezet a beszélgetésünk. Aztán
elmondta, hogy miközben épp tönkretette szegény lány életét azzal,
hogy leadta a bizonyítékokat, észrevette, hogy Csenge egy valóságos
ostromot indított ellenem az online térben. A kiadó még mindig nem
állította át az oldalam biztonsági beállításait, hogy mások ne
posztolhassanak rá, hiába kértük. Csenge pedig ezt kihasználva
elárasztotta az üzenőfalamat mindenféle szennyel, amit csak el lehet
képzelni.
- Visszatért a rajongód, és most bolondabb, mint eddig, gondolom,

ez a sértődött női effektus, ugye? Gratulálok, te Don Juan!

Megtudtam, hogy tegnap óta kettőszáznegyvenkét üzenetet írt az
oldalnak, és folyamatosan bombázta, míg elérhető volt.
- Én hatot kaptam, és abból csak kettő szólt arról, hogy meg fog ölni,
szóval nem is olyan vészes, igazad van - közölte Zseiky, és elmondta,
az üzenetek mellett annyi poszttal árasztotta el az oldalam, hogy
egyszerűbb volt azt lelőni, mint kitörölni őket. Zseiky szólt a kiadónak,
míg aludtam, hogy mielőbb függesszék fel az oldalam elérhetőségét,
legalább átmenetileg, hogy elszigeteljük magunktól az online térben
ezt a nőt.
- Köszönöm. - Aztán nem bírtam, és megkérdeztem, hogy ezt mégis
hogyan vette észre. Azt mondta, hogy velem fekszik, velem kel,
napközben pedig azon kapja magát olykor, hogy az oldalam nézegeti.
- Uh, lehet, hogy én is megbolondultam? - nevetett.
- Csöbörből vödörbe! - sóhajtottam, de legalább vicces volt.

Egész nap nem tudtam enni, sem pihenni, és megállás nélkül Csenge
körül járt minden gondolatom. A helyzeten az sem segített, hogy kora
este még hívott Lóri. Azt mondta, ma jöjjek be délre az irodájába. Itt
lesz mindenki, aki számít, és véget vetünk ennek az ügynek egyszer s
mindenkorra. Az egész csengés sztori tucatszor játszódott le a
fejemben újra és újra, miközben itt ültem Lóri irodájában. Dél volt, én
itt voltam, de rajtam kívül senki sehol. Aztán belépett Lóri és Barna,
aki egyből hozzám lépett és kezet nyújtott.
- Köszönöm a segítségét és a diszkréciót!
- Nem tesz semmit - közöltem, aztán faggatni kezdtem Lórit, hogy

most mi fog történni. Azt mondta, hogy most fel kéne hívnom Csengét.
Próbáljak meg vele beszélni.
- Mégis miről? - ellenkeztem.

- Mit tudom én! Az időjárásról, divatról, az lényegtelen -

magyarázta, hogy szeretnének egy utolsó hívást közte és köztem.
Hallani akarják, ahogy beszélünk, netán ahogy veszekszünk, hátha
elszól számunkra valami fontos infót.
- Meg kell győződnünk még egyszer, hogy a mi Csengénk az ön
Csengéje-e - szólt közbe Barna a lehető leghiggadtabb hangnemben.
- Ez kicsit furán hangzott, de értem, mire gondol - lestem rá. - És
utána mi fog történni? - kérdeztem Lórit.
- Egyszerű... - vágott a közepébe. Megtudtam, hogy megbeszélték
dr. Keplen Márkkal, hogy hívassa be magához Csengét a képviselői
irodájába, ma egy órára.
- Miből gondoljátok, hogy bemegy? - vettem fel a fonalat.
- Be kell mennie, végtére a főnöke hívja - fűzte közbe Barna, én meg

felvetettem, hogy nem lesz-e neki gyanús, hogy pont most hívják be.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ez ilyen egyszerű kézi irányítással

működni fog - akadékoskodtam.

- Ha Csenge félne, már eltűnt volna a szemünk elől. Neki az
égvilágon semmi fogalma sincs arról, hogy tudunk róla és arról, amit
tett. Ő azt hiszi, hogy az ügy veled együtt aznap este elment a
süllyesztőbe - bizakodott Lóri. Megtudtam, hogy miközben mi
beszélünk, Lőrincz és Bozoky már a helyszínre is ért. - Azt kapták
ukázba, hogy úgy kell begyűjteni a kisasszonyt, hogy a haja szála sem
görbülhet.
- Képesek rá? - kérdeztem vissza.
- Kéne... - bólintott Lóri. Nem volt más hátra, tárcsáztam.

Csenge kinyomott. Vagy négyszer.

- Nem gáz, hogy ennyiszer hívom? - lestem Lórira, aki megvonta a
vállát, és csak annyit válaszolt, nekem nem. Aztán érkezett egy SMS
Csengétől. Azt kérdezte, hogy mit akarok. Írtam neki, hogy sajnálom,
ne haragudjon rám. Nem akartam, hogy ez legyen. Ez részint vallomás
volt az elkövetkezendőkre, részint igaz. Ő ezt úgy hallotta, ahogy
hallani akarta. Nem írt semmit vagy két percig. Aztán megcsörrent a
telefonom. Ő volt az. Lóri intett, hogy vegyem fel, és némán tátogta,
hogy hangosítsam ki. Így kissé recsegővé vált Csenge hangja, de
bőven érthető volt.
- Szóval sajnálod? - kérdezte, én meg megerősítettem szóban is.
Közben Lórit tartottam szemmel, aki imitálta a kezével, hogy
gördülékenyen folytassam a beszélgetést. Aztán Csenge azt kérdezte,
hogy miért akarok vele beszélni. Miatta, vagy a munka miatt? Csöndbe
burkolóztam, Lórit és Barnát néztem, hogy most mit válaszoljak.
Miatta! - olvastam le Lóri szájáról. Ezt hazudtam.
- Ezt örömmel hallom. Nem kellett volna, hogy így alakuljon, de
hajlandó vagyok megbocsátani - kezdte Csenge, és hozzátette, hogy
mindezt azzal a feltétellel, ha én is szemet tudok hunyni a kiborulása
fölött. Ismét vártam az irányított választ, bólintás érkezett.
- Persze mindenkinek vannak rossz napjai - közöltem, de azért

hozzátettem, hogy a kezem azért eléggé fáj, és szerintem a heg sokáig

fog emlékeztetni arra az estére.
- Nem tudom, mi ütött belém, nem akartalak bántani - sóhajtott.

- Ne haragudj, de késsel a kezedben ezt azért nehéz elhinni - csúszott

ki a számon, mire Csenge hangja komorabb lett.
- Figyelj, nem tudom visszacsinálni, érted? - folytatta a
mentegetőzést, hogy nem akart megvágni a késsel. Mikor ezt
kimondta, Barnára lestem, ő pedig pontosan ekkor a kezemre. Falfehér
volt. Szerintem lejátszódott a fejében, hogy mi történhetett aznap este.
Lassan leereszkedett egy székre, és a halántékát kezdte masszírozni,
úgy tűnt, majd felrobbant az ember. - Viszont van egy rossz hírem -
szólt újra a telefonba Csenge, és elmondta, hogy a munka elúszott. A
vita után nem tud értem jótállni bent. Ezt jelezte is fent. - Ugye nem
haragszol? Ezt nem tudom visszacsinálni - közölte, és félelmetes volt,
hogy még mindig a hazugságában élt. Talán majd máskor lesz egy új
lehetőség. De most amúgy is köztünk kell megjavítani a dolgokat,
nem? Várt a megerősítésre. Lórira lestem. Valamit esélytelenül
magyarázott, látta, hogy nem értem. Sietve kapott az asztalán tollért és
papírért. Felvéste a kérdést, és elém tolta a cetlit, „kérdezd meg, hogy
hol van most!"
Így tettem.
- Épp a Parlamentben! - a legtermészetesebben vágta rá. Láttam Lóri
és Barna arcán a zavarodottságot. Nem erre a válaszra számítottak.
Hiszen az ő forgatókönyvük szerint Csengének jelenleg Budapesttől
kétszáz kilométerre kellett volna lennie, éppen úton dr. Keplen Márk
irodája felé. Lóri az órájára nézett: tíz perc volt egyig. Láttam Lóri
arcán, hogy forr a dühtől. Újra a papírra vésett valamit, majd
átszakította dühében a lapot. „Mondd meg neki, hogy visszahívod öt
perc múlva, csak jött a futár, át kell venned valamit." - fordította elém
a papírt. Megint úgy tettem, ahogy kért. Csenge egy szóval sem tett
említés arról, hogy dolga lenne, úgy tűnt, teljesen ráér. Bontottuk a
vonalat.
- Ez most mi volt? - fordultam Lórihoz.

- Tudja a tököm! - le volt döbbenve. - Szerintem a bolondját járatja

velünk, biztos hazudik... - gondolkodott el Lóri, aztán parancsként adta
ki. - Ha ő ott van, akkor mi is! Átmegyünk a Parlamentbe, ha kell,
magam kapom el!
Átsiettünk a Kossuth Lajos tér túloldalán lévő Országházba. Lóri
útközben még felhívta Bozokyt, közölte vele, hogy lehet egy kis gond
a tervben, de minden haladjon a megbeszéltek szerint. Viszont, ha
kezdenek, élő képen akarja látni az egészet, szóval hívja majd fel
videótelefonon. Időközben hallottam a nyomunkban loholó Barnát, aki
épp dr. Keplen Márkot hívta, és azt kérdezte tőle, hogy akkor biztosra
megbeszélték-e Csengével a találkozót. A képviselő megerősítette ezt a
tény.
- De nagyon elegem van ebből - sziszegte lóhalálában Lóri, és azt
mondta, olyan meglepetést fogunk okozni Csengének, amit biztosan
megjegyez egy életre. Megérkeztünk a beléptetőkapuhoz, Lóri intézte
a bejutást. Újra landolt a nyakamon a szakértői kártya, és máris
siettünk az irodák felé.
- Hívd fel újra, és kérdezd meg, hol van most pontosan! Tudni

akarom, hangosítsd ki! - így is lett, mert Lóri ezt akarta. Csenge szinte
azonnal felvette. Ismét elmondta, hogy itt van az Országházban. Barna
csak kapkodta a fejét a száguldó események közben. Lóri egy
mozdulattal kikapta a kezemből a telefonom. Bontotta a vonalat, majd
lefotózott vele, és visszaadta a készüléket.
- Jó, ez ütni fog. Küldd el neki, és írd alá, hogy te is itt vagy,

találkozzatok! - utasított. Gyorsan rálestem a képre. Lórinak igaza volt,

ez a kép, ahogy itt álltam az Országház kellős közepén szakértőnek
titulálva magam, felért egy halálos ítélettel Csenge számára. Nem volt
visszaút. Elküldtem. Ekkor megcsörrent Lóri telefonja is. Videón hívta
Bozoky, és jelentette, hogy most látták Csengét felfelé sietni a
képviselői irodába, így megkezdik az akciót.
- Tehát hazudott megint - elégedetten bólintott Lóri, és figyelemmel
követtük a telefonja kijelzőjén az eseményeket.
 38.FEJEZET
Az akta lezárva
Augusztus 18.

Endre
Fura érzés volt kívülállóként nézni Lóri telefonjának a képernyőjén
a saját drámám zárójelenetét, főleg úgy, hogy ha valaki, akkor én pláne
nyakig benne voltam a történtekben. A pillanatok, mind hangban,
képben és lélekben is összeértek. Amikor Csenge megkapta tőlem a
fotót, akkor ébredhetett rá, hogy kelepcébe csaltuk. Láttam Lóri
telefonjának kijelzőjén, amint Csenge emeli a saját készülékét, hívni
próbál valakit. Meg is csörrent a mobilom.
- Te utolsó, rohadt szemétláda! - szólt a telefonba, de többre már
nem volt ideje, megszakadt a vonal. Amint újra napvilágot látott
Csenge felszín alatt megbúvó énje, ráébredtem arra, hogy helyesen
cselekedett Zseiky, amikor átadta a bizonyítékot a testvérének. Egy
emberként néztük a Lóri kezében tartott telefon pixelein valóra vált,
egyébként elképzelhetetlen jelenetet. Láttuk, amint Lőrincz odalép
Csengéhez. Egyik kezével megragadja őt a karjánál fogva, a másikkal
pedig kiveszi a kezéből a mobiltelefont. Csenge jégcsappá dermedt.
Mozdulni sem tudott a döbbenettől.
Tudta, mi történik vele épp a képviselői irodához vezető folyosón,
de nem tudta felfogni.
- Megvan! Kilépek! - közölte Bozoky, és véget is ért a hívás. Az
egész folyamat olyan megalázóan egyszerű volt, mint a leszállás egy
buszról, mindazok ellenére, hogy menynyire hosszas folyamat és
szervezkedés előzte meg ezt az egyetlen másodpercet.
- Ennyi? - lestem Lórira.
- Ennyi! Mit vártál, hogy két TEK-es elfogó egység megy rá?

- Dehogy, de ez olyan...
- Egyenes és szabályszerű - vágott a szavamba. - Az elsődleges

szempontunk, hogy ne csináljunk nagyobb szart, mint amiben

topogunk. - Barnára lestem. Nem tudtam kiolvasni a tekintetéből, hogy
mire gondol valójában.
- Így volt helyes, szép munka - mondta gépiesen, aztán megcsörrent

a telefonja, és ahogy eddig belépett az életünkbe, úgy most távozott is.

- Igen, szép munka! - lesett felém Lóri. Láttam rajta, hogy a

végtelenségig elégedett az elmúlt percek történéseivel.

Kifaggattam, hogy mi lesz most Csengével. Elárulta, hogy ahogy
elfogták, azzal a lendülettel hozzák is egy alapos elbeszélgetésre.
Elkezdik megfejteni vele kapcsolatban a miérteket. Elzárni ugyan nem
fogják, de szemmel fogják tartani a Barnával előzetesen megbeszéltek
szerint. Az egyik budapesti lakásában elszállásolják, míg meg nem
találják számára a megfelelő segítséget.
- Bozoky és Lőrincz továbbra is velünk maradnak, ők figyelnek
Csengére, amíg kell. Aztán, ha megfelelően tudunk gondoskodni róla,
elhelyezzük rehabilitációra. Ettől a perctől kezdve nem hallunk róla
többé - magyarázta.
- Eddig jól hangzik. És hogyan tovább? - tudakoltam. Lóri a
szokásos unott, bunkó stílusában végigmért.
- A húgomat az országomért! - válaszolta, gondolom, viccnek
szánta. - Az első, hogy vidd el Nikit ma este vacsorázni, de valami
rendes helyre! - kezdte kezet nyújtva. Megnyugtattam, hogy ennek
nem lesz akadálya. Aztán megkérdeztem, hogy nem érzi-e most magát
egy kicsit hülyén. Azt mondta, nem ez számít, hanem hogy a húga
boldog, ha velem lehet, és ez maradjon is így. - Ez kezdésnek jó -
megveregette a vállam.
A nap folyamán minden úgy történt, ahogyan Lórival megbeszéltük.
Találkoztam Zseikyvel, és elmentünk vacsorázni. A Pane e
Pomodoróba foglaltam asztalt két fő részére. A hely zsúfolásig tele
volt, és ínycsiklandozó illatok töltötték be az egész vendégteret.
Egyetlen szabad asztal volt már csak az étteremben. Igaz, nem túl
nagy, de nekünk éppen elég volt. Az első pillanatok feszült
mosolyokkal voltak megspékelve. Mindketten tudtuk, hogy van miről
beszélnünk. Az első és talán legfontosabb tisztázandó dolgunk Niki
enyves keze volt.
- Nagyon haragszol? - kérdezett belekortyolva a pohár eperborába,

majd átnyújtotta a kezét az asztal felett, hogy fogjam meg. Keze

tapintása selymesen puha volt. Élveztem.
- Nem, haragudni nem haragszom, végtére jó döntés volt, de ott
akkor sok dolog megfordult a fejemben - kezdtem.
- Mire gondolsz? - tűnődött, én meg mondtam, hogy például az,

hogy volt a dohányzóasztalon némi aprópénz, vajon azt is ő vitte-e el.

- Bunkó! - húzta vissza a kezét, de tudtam, ez csak színjáték a
részéről. Ennyire már kiismertem. Éreztem, hogy a szék támlájára
terített zakóm zsebében megrezzen a telefonom.
- Egy pillanat! - mosolyogtam, és kissé esetlenül matattam egy
darabig a telefonom után. Végül sikeresen előhalásztam.
- Ki az? - kíváncsiskodott Zseiky. Talán láthatta rajtam, hogy a
kezdeti jókedvem valósággal elillant, és le sem tudtam venni a szemem
a telefonom kijelzőjéről. - Na? - faggatózott tovább.
 - Ő az! Nem tudom, mit akar - döbbenettel néztem a készülékemre,
az egymás után érkező SMS-eket figyeltem. Ahogy megnyitottam az
első üzentet, valósággal kizáródott a külvilág. Eltűntek az ízek és
illatok, nem hallottam az evőeszközök csörömpölését, sem a bejárati
ajtó feletti szélcsengő állandó játékát. Megszűnt minden és mindenki
számomra. Csakis a telefon képernyőjére tudtam koncentrálni. -
Bocsáss meg! - bontottam az asztalt, és sietős léptekkel haladtam a
mosdó felé. Még visszanézve láttam, hogy Zseiky nem érti, mi
történik. Én sem értettem, de meg akartam tudni.
Belépve a mellékhelyiségbe, beültem az első szabad fülkébe.
Magamra kulcsoltam az ajtót. Előhalásztam a nadrágzsebemből a
headsetemet. Persze hogy most is össze volt gabalyodva a zsinórja.
Amennyire tudtam, kigubancoltam, és rácsatlakoztattam a telefonomra.
Csenge videóüzeneteket küldött, sokat. Tudni akartam, mit mond a
felvételeken, de azt el akartam kerülni, hogy netán más is meghallja. A
felvételek frissek lehettek, alig néhány percesek. A videók nem túl
előnyös szögből készültek, így arra tudtam következtetni, hogy ezek
Csenge jelenlegi valóságát tükrözik. Szemei vörösek voltak a sok
sírástól, tekintete meggyötört és fáradt. Az első mondta az volt, hogy
kéri, nézzem meg a videót. Utána törölhetem és el is felejthetem, de ez
az utolsó alkalom, hogy bármit elmondhat nekem büntetlenül.
Állítólag azt mondták neki, nem beszélhet, nem találkozhat és nem is
gondolhat rám. Ha ez esetleg bármi oknál fogva nem menne, ennek a
betartásában majd segítenek neki.
- Azt szeretném, hogy tudd, nem akartalak bántani, és sosem

gondoltam, hogy ilyet fogok tenni - kezdte a privát, nekem szóló

vallomását. Megrázó volt így látni. Közölte, hogy bizonyára értesültem
már arról, hogy kicsoda a rokonsága, így nem kell aggódni, jó
kezekben lesz, és tudja, hogy segítségre van szüksége. Belátja és
elfogadja. Itt megszakadt a videó, egy másikban folytatódott. Gyorsan
megnyitottam azt is. Láttam rajta, hogy minden szó nehezére esik, a
könnyeivel küszködve beszél hozzám a felvételen. Azt mondta, hogy
kapott még egy lehetőséget, hogy rendbe szedje magát és az életét. De
addig is eltávolítják minden pozíciójából, és talán egy napon még
visszatérhet oda. - Ez így helyes. - Olyan volt, mintha ezt nekem
magyarázná, engem akarna meggyőzni egy döntésről, vagy mintha
bármit tehetnék. Most minden erejével a gyógyulásán kell dolgoznia.
Ismét váltottunk egy felvételt. Azon már arról számolt be, hogy az
engem ért megannyi szarral kapcsolatban maga Barna Tamás kérdezte
ki. Csenge garantálta, hogy mindent jóvátesz, és az összes posztot
letörli, amit valaha is feltöltött bárhova. - Nem tudom, ki vagy te
valójában, de Tamás nagyon védett téged - magyarázta, és egyre
biztosabb voltam abban, hogy Barna nagyon ráijeszthetett Csengére,
aki elmondta, hogy egyszerű ultimátumot kapott a családjától. Ez a
videó is olyan volt, mint egy tévéshow, a reklám után jött a következő
epizód. Csenge azt állította, két választást kapott. Vagy elfelejt és
leszakad rólam és mindenről egyszer és mindenkorra, részt vesz a kiírt
kezeléseken, szedi a gyógyszereit és eljár folyamatos kontrollra, vagy
minderre erőszakkal kényszerítik, méghozzá úgy, hogy vád alá
helyezik hivatali visszaéléssel, okirat-hamisítással és gyilkossági
kísérlettel. - Én inkább az elsőt választottam, gondolom, te is így
tennél - fájdalmasan felnevetett. - Szóval ez az utolsó üzenetem -
búcsúzott már sírva. - Kérlek, próbálj velem kapcsolatban is csak a jóra
emlékezni. Légy sikeres! - Vége lett a felvételnek.
Hosszas percekig döbbent csöndben ültem az étterem vécéjén.
Kóválygott a fejem, a szívem hevesen kalimpált, és férfi létemre a sírás
kerülgetett. Nem azért, mert ilyen gyenge alak voltam, hanem mert
lelkileg totálisan ki voltam merülve. Az pedig csak hab volt a tortán,
hogy látszólag az bocsátott meg nekem, akinek én a legtöbbet ártottam.
Szükségből, de akaratlanul, bízva abban, hogy ezzel segítek a
legtöbbet. Ezek a videók megalapozták az estémet. Meg sem tudtam
enni a vacsorámat, pedig kurva drága volt.
 39. FEJEZET
Jó reggelt, édesem
Augusztus 19.

Zseiky
Sajnos a tegnap esténk nem sikerült olyan jól, mint ahogyan azt
előre elterveztem. Gondolataimban úgy folyt le az este, hogy békésen
vacsorázunk, nevetünk, és jól érezzük magunkat. Aztán végül kikötünk
valamelyikünknél, és egymásba temetkezve elfeledkezünk az elmúlt
időszak nyomasztó eseményeiről. Azt akartam, hogy Endre hozzám
bújva nyugodjon meg, és építse újra a hétköznapjait. Endrét nagyon
megszerettem. Jó ember volt, ezért különösen fájt látnom, hogy az
arcára varrt mosoly ellenére is szinte állandóan sírt a lelke. Az a típus
volt, akit sokszor azon lehetett kapni, hogy csak úgy elmélázik a
dolgokon. Talán ez is egy olyan pillanat volt, amikor ismét
elgondolkodott, csak most a Pane e Pomodoro mosdójában.
Megkértem az egyik pincért, hogy nézze meg, jól van-e, mert már
vagy tizenöt perce távol volt az asztaltól. Az időközben kitálalt leves is
kihűlt, sőt már a főételt is bekínálták felszolgálásra. A pincér azzal tért
vissza, hogy megtalálta az egyik fülkében. Igaz, nem látta, de az ajtón
át azt közölte, hogy jól van. Eltelt vagy újabb öt perc, és úgy
döntöttem, magam járok a dolog végére. Bekopogtam a mosdó ajtaján,
de nem érkezett válasz, így beljebb merészkedtem.
- Endre, jól vagy? - szólongattam, majd hallottam, hogy oldódik az
egyik fülke ajtaja.
 - Igen, bocsánat, de azt hiszem, kiborultam, vagy hogyan is szokás
mondani - dörzsölte meg a tarkóját kilépve a kabinból, és elmesélte,
hogy Csenge bombázta meg videóüzenetekkel. - Elbúcsúzott,
legalábbis úgy tűnt - magyarázta, de talán ő maga sem hitte el, amit
hallott a videókból. Végül tyúkanyóként hazacsábítottam. Mondtam,
hogy majd otthon megbeszéljük, nem hiszem, hogy mélyreható
diskurzust tudunk folytatni itt, a félig üres szappanadagoló és egy
szemetes közt álldogálva.
Ahogy megérkeztünk Endréhez, csak a kezembe nyomta a
telefonját. Azt mondta, nézzem meg magam, miket küldött Csenge,
aztán meg töröljem ki. Ő nem szeretné ezeket a felvételeket többé
látni. Az összes videó együtt alig volt talán nyolc perc hosszúságú, de
örökkévalóságnak tűnt megnézni ezeket a nyomasztó felvételeket.
Sajnáltam Endrét és Csengét is, de nekem ezek a videók valahogy nem
úgy jöttek át, mint neki. Mire megosztottam volna vele a meglátásom,
már mélyen aludt. Ráfért, nem is ébresztettem fel. Inkább szorosan
mellé bújtam és elaludtam a szuszogás ritmusára.
Ma pedig korábban ébredtem, mint ő. Korántsem azért, mert nem
tudtam volna még pihenni, hanem mert nagyon zsibbadt a kezem.
Elfeküdte Endre, ahogy az éjjel ráfordult és tovább húzta rajta a lóbőrt.
Jót nevettem magamban, hogy ez is csak velem fordulhat elő, egy
kibontakozó románc elején. Bezzeg ilyen illúzióromboló pillanatokat
nem tesznek a nagy hollywoodi filmekbe. Talán ezért van annyi
rózsaszín álmokat kergető királylány a világon. Nesztek, aranyaim, ez
az igazi élet! Óvatosan tehermentesítettem magam, majd kiosontam a
konyhámba. Gondoltam, iszom egy kávét és összeütök Endrének
valami reggelit, mire felébred. Felvertem hat tojást rántottának. Sót
nem raktam bele, mert olvastam egyszer, hogy attól van a narancsbőr.
Jó, ha egyikünknek sincs, és maradjon is ez így. Mielőtt kisütöttem
volna a tojásokat, elosontam még gyorsan zuhanyozni. Mikor
visszatértem a konyhába, láttam, hogy éppen elaludt a telefonom
felvillanó képernyőfénye. Odaléptem a készülékhez. Valaki egy idegen
számról keresett. Talán egyet csöröghetett, többet biztosan nem, mert
azt meghallottam volna. Gondoltam, majd visszahívom később, de
nem lett később. Hamarosan érkezett egy videóhívás ugyanerről a
telefonszámról, ami az imént megcsörgetett. Rögtön tudtam, mi
történt. Csenge ezúttal velem akart kapcsolatba lépni. A videó szinte
teljesen megegyezett azokkal, amiket tegnap este Endre kapott, azt
leszámítva, hogy ez élőben ment. Egyértelműen látszott a felvételen,
hogy Csenge egy fikarcnyit sem aludt az éjszaka, és a saját határai
szélén táncol, méghozzá pengeélen. Ahogy elnéztem őt a nekem szóló
hívásában, megértettem Endrét, amikor elbizonytalanodott Csenge
ördögként való definiálásával kapcsolatban. Inkább tűnt
kiszolgáltatottnak, mint veszélyesnek.
- Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon sajnálom, amit tettem. Te
sosem bántottál, ezzel szemben... - kezdte a bűnbánó monológot
üveges tekintettel beszélve a kamerába.
Nem válaszoltam, talán nem is várta. Láttam a felvételen, hogy
mozgásban van, méghozzá egy lakásban, ahogy beszélt hozzám. A kép
folyamatosan kilengett és berezgett, ahogy lépegetett ide-oda. Azt
mondta, hogy legyek boldog Endrével, és sajnálja, amit az autómmal
tett. Észrevettem a videón, hogy már egy fürdőszobában van. Továbbra
sem mondtam semmit. Míg eljutott ide, elmondta, hogy azért hív
engem, mert Endrével nem beszélhet. Ha akár egy üzenetet is ír neki,
vége mindennek, és nem ússza meg szárazon. Láttam a szemében a
félelmet. Nem hittem, hogy a kilátásba helyezett büntetéstől rettegett
volna ennyire. Végül a kép stabilizálódott. Letette valahova a telefont,
aztán nagyon közel hajolt a kamerához, az arca beterítette az egész
képet.
- Kérlek, mondd meg Endrének, hogy sajnálom - súgta, és ekkor egy

leírhatatlan rossz érzés öntött el. A lábujjhegyemtől a fejem búbjáig

hűvös bizsergés járta át a testem. Megértettem, de már késő volt.
Amint Csenge távolodott a telefon kamerájától, megpillantottam, hogy
a teljes videóhívás közben anyaszült meztelen volt mindvégig. Ahogy
arrébb lépett az előlapi kamerától, úgy zsugorodott a képen, aztán
belépett egy teli kád vízbe.
- Ne! - kiabáltam, és már tudtam, mire készül. Nem hallotta, nem
hallhatta. Csenge lassan beleereszkedett a vízbe. Azt akarta, hogy ezt
lássam, nézzem végig, és örökre jegyezzem meg az arcát és ezt a
pillanatot. Miközben ellazult a vízben, szinte a semmiből előhúzott a
kád széléről egy kést, majd gondolkodás nélkül háromszor
megmetszette a bal alkarját. Nem ficánkolt és nem hezitált.
Határozottan és magabiztosan tette. A fejét hátrahajtotta, és a kád
szélének támasztotta, karját maga mellé engedte a vízbe, és csak feküdt
ott, mint bárki más egy húzós nap után a habfürdőben áztatva magát.
Felsikítottam és megremegtem. Hisztérikus pánikban rohantam a
hálószobába Endre telefonjáért. Az enyémen nem akartam bontani a
vonalat, nehogy elveszítsem a kapcsolatot Csengével.
- Mi a franc van? - ébredezett Endre, miközben a telefonjáért
kutattam.
- Hívd Lórit azonnal! - üvöltöttem rá, mire szinte azonnal kiszökött

az álom a szeméből, és riadtan talpra pattant.

- Csenge épp most lett öngyilkos - nyögtem, és a zihálás
elhatalmasodott rajtam. Leereszkedtem az ágy szélére, magam mellé
dobtam a telefonom, aminek képén futott a mi való világunk. Csak
lopva mertem a telefon képernyőjére lesni. Endre megvadult
oroszlánként cirkált fel és alá a szobában, nem adta fel, foglalt jelzésig
csörgette Lóri telefonját. Aztán hívta újra és újra.
A harmadik próbálkozásra végül felvette.
- Remélem, tudod, hogy most még túl korán van mindenhez! - szólt

a telefonba a bátyám. Hogy őszinte legyek, Endre szavai örökre a

fejembe vésődtek, főleg az a rezzenéstelen tárgyilagosság, ahogy
közölte Lórival a tényeket.
- Csenge alig öt perce lett öngyilkos! - ült le mellém az ágy szelére.

Átkarolt, miközben a testvéremmel beszélt.

Ekkor tört elő előlem minden. Olyan volt, mintha velem közölte
volna a hírt, pedig jól tudtam, hogy Lórinak szólt. Soha nem tapasztalt
sírógörcs lett rajtam úrrá.
-A picsába! - üvöltötte Lóri, és hallhatóan fel is ébredt a hírre. -
Máris intézkedem! - Csak ennyit mondott, aztán le is rakta a telefont.
Percekig csak néma csöndben ültünk az ágy szélén. Talán mindketten
azon gondolkodtunk, hogy vagy én, vagy ő, netán mindketten
tehettünk a történtekről. De hogy hibásak voltunk-e, azt nem tudtam
volna megmondani. Összetett dolog volt ez. Endre átölelt és magához
húzott.
- Nincs semmi baj, ez az ő döntése volt! - súgta a fülembe.

- Tudom, de láttam, végignéztem. Mikor rájöttem, hogy mi történik,

már késő volt. Segíteni akartam neki...
- Innét képtelenség. Lehetetlen, azt sem tudjuk, hol van most! -

magyarázta Endre. - Te megtetted, amit lehetett, a többi már csak az

időn múlik - nyugtatgatott.
Aznap nem mentünk inkább sehova, bezárkóztunk, és próbáltuk
feldolgozni a történteket. Talán dél lehetett, amikor csöngettek
Endrénél. Kilestem az ablakon, ahol Endre is szokott. Lóri várakozott
kint. Kisiettem elé.
Talán mindketten egy kicsit zavartan álltunk a kapuban.
- Te itt? - vakarta a fejét. Bólintottam. - Szép ház! - lesett körbe.
- Az!

- Kicsit furán érzem magam, hogy itt találkozunk. Tudtam, hogy

benne van a pakliban, de nem gondoltam volna. Ahogyan azt sem,

hogy így indul a reggelünk - sóhajtott.
- Elfogadhatnád végre - karba font kézzel támaszkodtam a

kerítésnek.
- Elfogadom, láthatod, hogy igyekszem. Előbb még a házat is

megdicsértem, lehet, hogy egy napon Endrére is mondok majd valami

jót - csillogott a szeme. Láttam rajta, hogy nagy súly nyomja a lelkét.
- Gyere be, csinálok egy kávét! - engedtem neki utat a házhoz.
- Szerintem valami erősebb jobban esne - haladt előre.

- Azzal majd Endre szolgálhat.

Hamarosan már a nappaliban voltunk. Lóri nem szólt semmit, csak
leült mellém a kanapéra. Aztán, ahogy megjelent Endre, át akart ülni a
fotelbe.
- Hagyd, maradj csak - legyintett Endre, de Lóri tovább erősködött,
hogy nem-nem, mi csak üljünk egymás mellé. Nem láttam még
ilyennek a bátyámat. Kedves volt, valóban igyekezett. Nem sokkal
később Endre töltött neki egy pohár italt.
- Kösz! - bólintott Lóri.

- Mi a helyzet? - izgatottan faggattam, de nem tudtam eldönteni,

hogy milyen hírekre számíthatunk.
- Azért jöttem el hozzátok, mert első kézből szerettem volna
elmondani nektek... - sóhajtott.
 40. FEJEZET
Egy becsületbeli ügy
Augusztus 19.

Lóri
A ma reggeli ébresztőmet senkinek sem kívánom. Még a
legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is
elkezdődhet így a napom. Éreztem, hogy nagyon letértem már a
pályámról, és nem normális riadalmat keltő hírekkel kezdenem a
napom. Tegnap későn értem haza. Az ágyban fekve még pörgött a
gyomrom, hasogatott a fejem, és amúgy sem túl rég tudtam csak a
lefeküdni. Gondoltam, alkohollal vagy magamtól, de kiadok
magamból mindent az este folyamán. Ma nem kellett bemennem.
Holnap meg amúgy is szünnap van. Azt mondták, szép munkát
végeztem, egypár napig maradjak nyugodtan otthon pihenni, és ha lesz
sepregetni való dolog Csenge ügyének a környékén, azt intézgessem
elsősorban. Így éjjel kiengedtem magamból a gőzt, megünnepeltem,
hogy vége ennek az egész cirkusznak, és végre visszatérhet minden a
normális kerékvágásba.
Nehezen rázott fel az álmomból a telefonom csörgése. Először annyi
erőm sem volt, hogy a fülemnél tartsam a készüléket. Oldalra
fordultam, és csak simán a fejemre fektettem a telefont, ami így az első
pillanatokban csak a fülemen libikókázott. Ahogy meghallottam Endre
hangját, amit közli, Csenge alig öt perce lett öngyilkos, egy
szempillantás alatt józanodtam ki és ültem fel az ágyamban. Lerúgtam
magamról minden érzést, ami eddig tompított.
- Mi van? Miről beszélsz? - zúgott a fejem, de már az sem érdekelt.
Endre gépiesen elismételte a tényeket. Elmondta, hogy a húgomat
hívta, videóhívással. Elbúcsúzott tőle, aztán alig néhány perce
meglépte ezt. Ahogy Endre gyorsított beszámolóját hallgattam, azt
hittem, hogy még mindig álmodom. Minden teóriám felborult, és
meginogott a hitem a tetteim jogosságában.
- Hol van most? - kérdeztem.
- Azt nem tudjuk, egy fürdőszobából hívott minket, mielőtt felvágta

volna az ereit! De még mindig vonalban van! - hadarta, és alig fogtam

fel, amit mondott. Pontosabban felfogtam, de nem értettem. Ezt
képtelenség volt befogadni, olyan szürreálisnak tűnt ez az egész.
- Ti ezt most élőben látjátok? - csodálkoztam.
- Ezt mondom! Csináljatok valamit, mielőtt elvérzik! - szinte

üvöltött a telefonba Endre.

- Kész téboly! Intézkedem, visszahozzuk! - nyugtatásképp

hazudtam. Leginkább magamnak, és azzal a lendülettel bontottam is a

vonalat.
Tárcsáztam Barnát, majd Bozokyt. A hír futótűzként terjedt, meg is
lett az eredménye. Három közelben lévő mentős egységet és négy
járőrpárost küldtek Barna pesti rezidenciájához, ahol elméletileg
Csenge tartózkodott. Én is kaptam magam, és sietve indultam. Ahogy
őrült módjára hajtottam a cím felé, egy szűkebbre sikeredett éles
kanyar közben lecsaptam egy kukának köszönhetően a jobb
visszapillantómat. Nem érdekelt, le sem lassítottam.
Barna szóban forgó lakása a szomszédos IV. kerületben volt.
Ahogyan az lenni szokott, ilyen esetekben a forgalom még jobban
akadozott és torlódott, mint bármikor máskor. Mikor, ha nem most?
Átvágtam a buszsávba, és ott előztem végig az araszoló kocsisorokat.
Miközben veszettül hajtottam át a kerületen, egyre csak az járt a
fejemben, vajon túl fogja-e élni Csenge. Vajon ki lesz gyorsabb, mi,
vagy az ő halál iránti vágya? Jól tudtam, az elvérzés ideje sok dologtól
függ, például hogy mekkora a seb, kisebb, netán nagyobb átmérőjű a
sérülés az ütőéren. Sokan csak azt hiszik, hogy megvágják magukat, és
mindentől búcsúzhatnak, pedig a francokat. Például, ha kisebbfajta
ütőerét rongálja meg valaki, szuicid vágyainak engedve, akkor akár
órákig is eltarthat, míg elvérzés folytán eléri a célját. Ha az átmetszett
ütőér nagyobb, mondjuk, csukló, vagy a nyaki ütőerét metszi el valaki,
akkor már 15-20 perc múlva is bekövetkezhet a halál. Persze ez csak
akkor borítékolható, ha hagyjuk, hogy a vér szabadon távozzon a
testünkből. Ergó, nem használunk nyomókötést. Ez az idő arra elég,
hogy egy felnőtt ember testében lévő vér mennyiségének fele
távozzon, és ezután kampec.
Már közeledtem Barna lakásához, mikor Endrét tárcsáztam.
Azonnal felvette.
- Na? - szólt a hangja a kihangosítón.
- Hol vágta meg magát? - kérdeztem.

- A fürdőben - refléxszerűen válaszolt, aztán valósággal

ráüvöltöttem, nem úgy, te barom!, melyik testrészén?
- Nem tudom - rebegte.

- Akkor kérdezd meg a húgomat! - utasítottam, és kis csönd támadt a

vonalban. Az az érzésem támadt hirtelen, mintha lelassult volna
minden, és csak annyit csúszott ki a számon, oh, bassza meg!
Ösztönösen tapostam a fékbe teli erőmből, két lábbal, ahogy
megpillantottam a járdáról az úttestre elém lelépő nőt. Feltételezem,
elsőre jó ötletnek tűnt számára, hogy átszaladjon az úttesten araszoló
kocsisorok közt a túloldalra, csak velem nem számolt. A kocsi kerekei
úgy felüvöltöttek, mintha szenvedtek volna a fájdalomtól.
Összepillantottunk a nővel. Ő is és én is tudtam, mi fog következni. Ő
valósággal megdermedt, mint a vadak szoktak, mikor utoléri őket a
kocsi fénycsóvája az erdei úton. Nem moccant, talán elfogadta, mi fog
történni vele. Aztán megszűnt a gumisikítás. Rendesen büdös égett
gumiszag szökött a kocsim nyomán az égbe. A nő csak tovább állt
ledermedve, én meg két kézzel markoltam a kormányt, miközben őt
néztem. Olyan közel álltam meg tőle, hogy láttam, barna a szeme.
Aztán fogta magát, és elszökött az utamból, mintha ott sem lett volna,
pont, mint a vadak szokták.
- Itt vagy? - hasított bele Endre hangja a körém telepedett csendbe.

- Igen - fújtam ki a levegőt, és újra gyorsítani kezdtem, haladtam

tovább Csenge felé. Endre azt mondta, hogy Niki a videóhívás közben
azt látta, hogy Csenge három határozott vágást ejtett magán alkartájon.
Többet sem akkor, sem most, mert azért messze van tőle a telefonja
kitámasztva.
- Hogyhogy messze? Most is látjátok? - kérdeztem, mire csak annyit
vágott rá izgatottan, hogy persze!
- Nyugodjunk meg, nem kell pánikba esni, van még minimum tíz
percünk! Szerintem bármikor kiérhetnek a mentők és a rendőrök is, én
is úton vagyok - magyaráztam, aztán azt kérdeztem, mit látnak,
magánál van-e még. Endre azt mondta, hogy csak fekszik, mintha
aludna a kádban.
- Várj, most mintha megmoccant volna! - javította magát hirtelen.

- Akkor még nincs túl késő! - bólintottam, és bontottam a vonalat.

Attól féltem, hogy ha nem a vérzés visz el Csengét, akkor majd a
fulladás, hiszen ilyen sérüléskor sok vérsejt is távozik a testből. Ennek
következményeképp a szervezet nem kapja meg a megfelelő
mennyiségű oxigént, hiszen a vörös vérsejtek kötik magukhoz a
belehelt levegő oxigénjét. Aztán ebből következik majd egy
szénsavmérgezés, melynek a leggyakoribb jelei az öntudat
megzavarodása, ájulás, görcsös vonaglás. Szóval attól tartottam, ha
nem sietünk, beleájulhat a vízbe, és abba fullad bele, így végül az élet
végez vele, nem pedig saját maga.
Megérkeztem az utcába, már távolról kiszúrtam az ott lévő mentőket
és rendőröket, akik tanácstalanul lődörögtek a Barna házánál. Bozoky
és Lőrincz már ott volt. Megláttak, az utóbbi felém kocogott.
- Ez meg hogy a francba történhetett meg? - szálltam ki a kocsiból.
- Nem tudjuk.

- Miért nem tartottátok szemmel? - dühöngtem, és ekkor érkezett

meg Barna is. - Tudod, mit, majd ezt inkább megbeszéljük később.
Hogy van? Megmarad? - faggattam, mire Lőrincz kissé zavartan, de
közölte, hogy nem találják a házban Csengét. Nincs itt. - Ezt meg hogy
érted?
- Ahogy mondom! Nincs a házban!
- Akkor hol a picsában lehet?

-Gőzöm sincs! Mi lent voltunk a nappaliban, rajtunk keresztül nem

tudott volna megszökni - magyarázta, mire már Bozoky is csatlakozott
hozzánk.
- Be kéne méretni a mobilját!
- Az kurva sok idő lenne most! Addigra elvérzik vagy megfullad! -
idegesen lestem körbe, hogy vajon merre mehetett ez a bolond nő.
- Hogy van? - már távolról faggatózott Barna, végül beért minket.
- Van egy kis gond - kezdtem, mire a két nyomozó lopva lestek
körbe, leginkább köddé váltak volna.
 Elmondtam, hogy Csenge eltűnt. Meglepődtem Barna reakcióján.
Nem verte ki a palávert, nem akarta látni porba hullani a fejünket, még.
Teljes higgadtsággal csak annyit mondott:
- Az első, hogy találjuk meg, aztán majd kivizsgáljuk, hogyan

történhetett ez meg - sóhajtott. - Mit tudunk róla?

- Körülbelül harminc perce még a szobájában volt - kezdte Bozoky. -

Én magam ellenőriztem, uram.

- És aztán? - kontrázott Barna, mire rávágta Bozoky, hogy számukra
is ez a nagy kérdés.
- Kurvára itt kell lennie valahol, a szobájában vannak a ruhái is! -

dühöngött Lőrincz, mire egy emberként néztünk Barnával rá.

- Hogy érted, hogy itt vannak a ruhái? - faggattam.

- Ahogy mondom, szerintem anyaszült meztelen, váltóruhát,

csomagot nem hozott...
-A ház üres, nincs itt semmi, amit felvehetett volna - csapta hozzá
döbbenten Barna. - Na jó, nekem ez sok, nem hiszem, hogy Csenge
meztelenül bóklászna itt a környéken, biztosan kiszúrták volna már -
magyarázta, mire hallottam, hogy Lőrincz rádión érdeklődik, hogy a
környékről nem érkezett-e bejelentés egy zavarodott nőről, aki pucér.
- Nem, nem jelentette senki - recsegve érkezett a válasz a rádión.
Aztán odébb osontam, és újra Endrét hívtam. Megkértem, hogy
fotózza be a húgom telefonjának képernyőjét az ő készülékével,
mutassa, hogy mit látnak. Így is tett. Hamarosan egy kép érkezett
hozzám. Visszasiettem vele a többiekhez.
- Itt van most! - mutattam a képet Barnának és Lőrinczéknek.

- Uram atyám! - ijedtében a szájához kapott Barna. Talán a rosszullét

is kerülgette, ahogy ilyen állapotban látta Csengét. - Úristen, mit fogok
mondani a felségemnek? - egyre csak hajtogatta. Aztán olyan dolog
történt, amire talán egyikünk sem számított. Barna szeme valósággal
felvillant, és kikapta a kezemből a készüléket. - Csenge itt van az
utcában! - magyarázta, és a nyakát nyújtva lesett körbe.
 41. FEJEZET
Mondj valamit!
Augusztus 19.

Endre
Egyre csak az járt a fejemben, hogy mi lehet az a hír, amit első
kézből, személyesen Lóri akar elmondani nekünk. Tétovának tűnt a
whisky társaságában, amit az imént töltöttem neki. Belekortyolt, és
lassan eresztette le a torkán. Szinte láttam, ahogyan karcolja a
nyelőcsövét, pedig az arca meg sem rezzent. Zseikyre lestem,
megvonta a vállát. Vártuk. Vártuk, hogy mondjon bármit, hogy tudjuk,
sírjunk vagy nevessünk-e.
- Tudjátok, amikor idekerültem a Miniszterelnökségre
jogtanácsosnak, arra számítottam, hogy pezsgős vacsorákon veszek
majd részt gigászi fizetésért, és olyan menő lehetek, mint a tagok Az
elnök emberei című sorozatban - kezdte újra az italba kortyolva. -
Ezzel szemben, bennfentesek őrült rokonait fogdosom össze
lepkehálóval, mint valami dilis - felnevetett. Szerintem nem sok
választotta el a totális összeroppanástól. - Nagy a teherbírásom, de ez
most sokat kivett belőlem - magyarázta, mire Zseiky átnyúlt felé, és
szeretetteljesen megfogta a kezét.
- Nincs semmi baj! - nyugtatgatta a testvérét. Én csak annyit tudtam

tenni a jobb állapotáért, hogy újra itallal kínáltam. Elfogadta. Miért ne

fogadta volna el?! Lórit elnézve, borítékolható volt, hogy Csenge
megmentése kudarcba fulladt. Ez engem is megviselt volna, egy ilyen
zakó mindenkit felőröl. Lóri nagyot sóhajtott, és egy húzásra magába
döntötte az italt, és csak annyit közölt:
- Életben van! - Akkora kő esett le a szívéről, hogy szinte hallottam,
ahogyan a földön koppant. Zseiky megkönnyebbülésteli örömmel a
bátyja nyakába ugrott, mintha csak a személyében valami szuperhőst
köszönthettünk volna.
Én először szólni sem tudtam. Leginkább a döbbenettől, hiszen Lóri
ábrázatát elnézve szinte elfogadtam, hogy sikertelenül jártak, és
Csenge már nincs köztünk. Akkor dolgoztam fel igazán, hogy mit is
mond, amikor megismételte, most már boldogabban és
felszabadultabban.
- Megmentettük, életben van! - sóhajtott.

Nem sokkal később úgy áradt belőle a történetfolyam, mint víz a

csapból, amikor megnyitják. Lóri elmondta, hogy Csenge meglógott a
védett házból. Kijátszotta a két nyomozót. A dolog pikantériája, hogy
mindezt anyaszült meztelenül tette, csupán egy törölközőbe
burkolózva a szobája ablakán át lógott meg, akárcsak egy szerelmes
tini.
- Nem semmi - elismerően bólintottam. Minden tiszteletem Csengéé

volt az elszántságáért, aztán Lóri folytatta. Elmesélte, ahogyan

kimászhatott a szobája ablakán, méghozzá a második emeletről. Persze
ez csak feltételezés volt.
-Egy biztos, józan ésszel én nem tettem volna - szúrta a történet
közbe Lóri, aztán elmondta, hogy Csenge megindult a világnak. De
nem jutott messzire. - Képzelhetitek a döbbenetet a képünkön, amikor
megérkezett négy rendőrpáros és három mentős legénység, mi meg
csak kapkodtuk a fejünket a nyomozókkal, hogy hol lehet ez a
nőszemély!
 - És...? - izgatottan követelte a folytatást Niki, mire megtudtuk, hogy
az akció sikere igazából Barnán múlott. Felvázolta a jelenetet, hogy azt
a képet vették szemügyre, amit én fotóztam be Zseiky képernyőjéről.
- És bumm, akkor világosodott meg a faszi, hogy hol lehet Csenge -

szinte már önkívületi állapotban számolt be a történtekről Lóri. Barna

felismerte a fürdőszobát, ahonnét Csenge hívott titeket. Barnától
megtudta Lóri, hogy ezt a házat nemrég vették a feleségével
befektetési céllal. A beruházó számszerűleg pontosan nyolc darab,
szinte teljesen megegyező ingatlant épített oda, a Repülő utcába. Az
összes ingatlan tekintetében a fő különbég csupán a kert mérete volt.
Ezt leszámítva pedig csak egy differenciát találtak a szemfülesek. Az
utca páros oldalán épült házak fürdőinek burkolata kék-fehér volt,
mind egy szálig. A páratlanoké pedig fehér-narancs, magyarázta.
Előkaptam a telefonom, és az átküldött képet vizsgálgattam.
-Ez kék-fehér - állapítottam meg, várva a csavart a történetben,
habár ez így is elég tekervényes volt már.
- Barnáék házának címe Repülő utca 15. - felvillanyozva közölte
Lóri, és elmondta, hogy a páros oldalra öt, míg a páratlanra három
ingatlan épült. Eredetileg Barnáék is azon az oldalon akartak vásárolni,
de a feleségének nem tetszett a fürdő színe.
- Miért nem kérték más csempével? - tette fel a logikus kérdést
Zseiky.
- Ezek kulcsrakész házak voltak, az építtető így oldotta meg
legolcsóbban és leggyorsabban - magyarázta Lóri.
- Engem már csak az érdekel, hogyan került át a szomszédba

Csenge? - tudakoltam, mert roppantmód érdekelt. Nem akartam hinni a

fülemnek, amikor hallottam a történetet, miszerint Csenge megjelent a
szembe szomszédnál egy szál törülközőben. Közölte, hogy ő az új
szomszéd, most költözött be, és valamit elcseszett a vízmű, mert nincs
meleg víz, és megkérdezte, lezuhanyozhatna-e gyorsan.
- Ne, ez valami vicc, ugye? - felnevettem, hihetetlen volt a
merészsége, mire Lóri megerősítette a történetet. Azt mondta, nem ő
találta ki, hanem a Barnáékkal szemközti srác gyorsvallomása volt ez.
- Fiatal egyetemista, a szülei nem is voltak otthon - nevetett Lóri is.

Tényleg vicces volt. - Képzeld el, reggel álmos vagy, és beállít hozzád
egy ilyen szép nő, mint a Csenge, tök ledéren. Te mit mondanál? Azt
ne mondd, hogy elküldenéd. Tuti, hogy beengeded... - állapította meg
válaszra várva Lóri. Zseiky kérdőn lesett rám.
- Lehet - sziszegtem, mire Niki combon csapott. - Már csak az
érdekelne, hogy miért szökött át egy másik házba? Mire volt jó ez a
cirkusz?
- Gondolom, így próbált időt nyerni, hogy sikerüljön az

öngyilkossága. A saját házukban előbb megtalálták volna... -

elmélkedett Zseiky.
- Igaz, meg ti, nők, szeretitek a drámát, így volt hatásos -
felnevettem, csak én.
Aztán a következő percekben azt hallgattam, hogy a palira vett srác
miként járt pórul és adott hangot a történteknek.
- Képzeld el, ha meghalt volna Csenge... - magyarázta Lóri.
- Azt biztos, hogy nehezen magyarázta volna ki a srác a szüleinél, de

még így is... - jegyezte meg Zseiky. Most mind nevettünk.

- Honnét tudtátok, hogy melyik ingatlanban van? - kérdeztem.
- Bekopogtunk mindbe. Háromnál nem voltak otthon, így nem

nyitottak ajtót. Ott a srácok felmásztak és belestek az ablakokon át. Ősi

és biztos módszer - jegyezte meg tényként közölve Lóri. - A
negyedikben volt Csenge. Amikor ide bekopogtunk, a srác szinte
rögtön ajtót nyitott. Nem értette az ajtajában álló rahedli egyenruhás
jelenlétét. Aztán megkérdeztük, hogy nem látott-e mostanában egy
pucér vagy nagyon kevés ruhát viselő nőt. Szinte totálisan lefagyva
mutatott a háta mögé, és gépies hangon közölte, hogy a fürdőben van.
Innentől kezdve másodpercek teltek csak el, míg megtaláltuk. A fürdő
ajtaja zárva volt. Az egyik járőr berúgta azt. Igaz, csak harmadjára, de
végül sikerült. A mentőorvosok azonnal kiemelték a fürdővízből, és
ellátták.
- De ezt már tudjátok, hiszen láttátok a videóhívás közben -

magyarázta Lóri, és ez így is volt. Mikor megláttuk a képen, hogy

rendőrök és mentősök nyomultak be a fürdőbe, egy pillanatra
megnyugodtunk. De az aggasztó látvány volt, hogy Csenge nem
mozdul az érkezésükre. Aztán Lóri képe köszönt vissza a felvételen, és
csak annyit mondott, majd beszélünk!, és megszakította a hívást. Aztán
eltelt valamivel több mint két óra, és itt ült velünk szemben. Durva
ritmust diktált az élet.
Ott, a nappaliban ülve a két, életembe betoppanó Zseiky társaságban
eszembe jutott minden és ezzel együtt mindenki. Szinte filmként
pörgött le gondolataimban az elmúlt időszak és annak minden
számomra fontos kulcsszereplője. Alexa, Tamás, a barátom, aki már
alig nézett felém, nehogy kárt szenvedjenek a kiadói kapcsolatai.
Az egész tragédiának és Csengének három fontos és egy csodálatos
dolgot köszönhettem a számtalan rossz ellenére. Első és legfontosabb,
hogy egy olyan kapcsolatnak vetett véget, ami inkább elvett
mindkettőnktől, mint adott volna. Sajnáltam, hogy Kingával
visszafordíthatatlanul vége lett, de már jó ideje eltávolodtunk
egymástól. Csenge érkezése és az állóvíz felkavarása és az életemben
okozott görögtűz pedig egy új gondolkodásmód kezdetét alapozta meg
bennem. Szeretnem kell és élveznem mindent, amit csinálok, mert
bármikor bárki elveheti azt tőlem. Aztán a helyzetnek köszönhetően
megtanulhattam azt is, hogy tivornyák és rendezvények ide vagy oda,
én csak egy eszköz lehetek a kiadóm szemében. Nekik mindig a profit
lesz a lényeg, nem pedig a valódi tartalom. És talán a legfontosabb,
hogy könnyebb azt mondani valakire, hogy hülye, mint észrevenni,
hogy bajban van, és valójában segítségért kiált. A csodálatos pedig az,
hogy Niki - aki nem tudom, mit látott bennem, mert valljuk be, egy
íróval járni nem a legjobb és legmenőbb és korántsem gyümölcsöző
befektetés - mégis mellettem döntött. Velem volt, és kockára tette a
saját biztonságát, míg azok a barátaim, akikre számítottam volna,
többnyire elfordultak tőlem. Fura volt ez a történet, de így
visszatekintve, a nehezét túlélve, tetszett. Azt nem mondanám, hogy
egyszer megírom, mert furán venné ki magát egy könyvben. És a
legszebb az volt az egészben, hogy azt nem is sejtettem, hogy a java
még hátra volt.
 5/5. FEJEZET
A gazda és a test
Ma

Endre
Barna leül Csenge mellé. Csak nézi őt, majd ránk les. Talán
mondani akar neki valamit, de nem tudja, hol kezdje. Sóhajt, lesüti
szemét. Gondban van.
-Miért akartál végezni magaddal? - teszi fel végül a kérdést hűvös
hangon. Csenge tekintetén látszik, hogy tart Barnától. Mintha most
bevillanna Csengének, hogy mégsem a két lábon járó életbiztosítása
érkezett a szobába.
- Mert csalódást és gondot okoztam nektek - rebegi, miközben lopva
néz rám, mintha tőlem várna valami segítséget.
- Értem, azért jobban vagy? - kérdezi Barna.
- Igen, lecsengtek bennem már a dolgok - zavarodottan mosolyog, és
elmondja, hogy a kórházban nagyon rendesek voltak. Negyvennyolc
óra megfigyelés után jött egy vizit. Elbeszélgettek vele, és el is
engedték, miután elmondta, miért tette, és megígérte, hogy többet nem
csinál ilyet.
- Én kértem! - hűvösen közli Barna. Csenge kérdőn pillant rá. - Én
kértem, hogy engedjenek ki.
- De miért? - szólok közbe, de már bánom.
- Ha valaki felismeri Csengét a kórházban, és mondjuk, lefotózza és
elküldi az újságoknak, azzal megint megrázunk egy almafát, aztán meg
szedegethetjük össze a gyümölcsét. Ez egy családi ügy, és nem lenne
szerencsés, ha bárki összekötné a politikával, pláne az elkövetkezendő
időszak előtt. Ha ebből hír lenne, némileg rontaná a választási
eredményeket. - Barna feláll az asztaltól. Úgy tűnik, ennyit szánt a
családi probléma kezelésére.
- Undorodom tőled, Csenge! Azért, mert rokoni szálak fűznek

hozzád, nem állok ki érted örökké. Elbasztad a bizalmat. Nóra már

beszélt a szüleiddel. Közölte velük, hogy megpróbáltuk, de már nem
tudunk segíteni - magyarázza, nekem meg összeáll a kép, hogy Nóra a
felesége. A nyomozók és Lóri zavartan nézelődnek ide-oda az
irodában, legszívesebben mind kimaradnánk ebből a családi drámából.
- Tomi, kérlek, adj még egy esélyt! - sírásra áll Csenge szája.

- Hetvenkét órája kaptál, aztán megszöktél, és bekéredzkedtél egy

vadidegen házába, hogy megöld magad.
- Igen!
Mert az egyikük - a nyomozókra emeli a tekintetlét - bejött a
szobámba, és azt akarta, hogy lefeküdjek vele...
- Mi a fasz? - robban ki Lőrinczből. - Nekem ebből totál elegem van.
- Barna nyugalomra inti.
- Látod, Csenge, megint ezt csinálod - megvetéssel nézi. - Ugyanez

volt a fogorvosoddal, meg ugye az első pszichológusoddal - emlékszik

vissza a nyomozók felé lesve. Tekintetében ott van a bocsánatkérés, de
ki már nem mondja.
- Ma délután visszaviszünk Gyulára, a családhoz. Majd ők
vigyáznak rád, hetente háromszor jön majd hozzád házhoz egy
pszichológus, ő kezel majd. A házat nem hagyhatod el - tényként közli,
majd hozzáteszi, ezzel ő levette róla a kezét, de a család még kitart.
Innentől kezdve, ha bármit csinál, és a következménye legyen,
mondjuk, egy hatósági eljárás, ő maga adja át Csengét a hatóságoknak.
Neki ebből elege van. - Amióta csak megszülettél, bajt hozol
mindenkire. Köszönöm a munkájukat! - fordul hozzánk Barna, aztán
távozik. Csenge utána kiált:
- Gyűlöllek! - Barna megtorpan az ajtóban. Annyira sem méltatja a

lányt, hogy megforduljon, csak annyit válaszol.

- Mi még jobban, Csenge, de akkor is felelősséggel tartozunk érted! -

Aztán becsapja maga mögött az ajtót. Döbbent csönd ül a szobára.

- Jól vagy? - lépek Csengéhez.
- Ez most honnét jött? Lelkizni akarsz, vagy mi? - kérdezi, és

dacosan hátradől a székében. - Ha tudni akarod, ahhoz képest, hogy

nem az életre rendezkedtem be, meg hogy itt vagyok, egészen jól! -
közli. - Na és te?
- Voltam már jobban is! - válaszolom. - Miért csináltad?
- Előbb mondtam, nem figyeltél? - vonja meg a vállát.

- Nézd, szerintem Barna rendes, de meg kell értened, ha ezt már nem
tudja bevenni a gyomra - magyarázom.
- Szégyent és bajt hoztam a családra, pedig nem akartam -
magyarázza Csenge, és elmeséli, hogy amikor elkaptuk legelőször,
úton Márk irodájába, majd felhozták Pestre, azon gondolkodott, hogy
az életének már semmi értelme nem lesz ezek után. Arra jutott, hogy
nem bírja tovább csinálni. Nem tudja vállalni a következményeket, és
nem akar teher lenni senkinek sem a jövőben. Tudta, ha egyszer ennek
az egésznek vége lesz, vissza fogják vinni vidékre, egy tanyára. Ott
fognak telni a napjai, olyan emberek társaságában, akik nem szeretik
őt, csak elviselik. Átnéznek rajta, és szinte nem lesz olyan nap, hogy
ne tudatosítanák benne mindezt, na meg azt, hogy milyen sokba kerül a
kezeltetése.
Szörnyű ezt hallgatnom, félelmetesen összetett lehet a háttérben
megbúvó családi ügyük.
- Tudja itt bárki közülünk, hogy milyen így felnőni? - kérdezi a
szobában lévőket, de nem kap választ, csak egy újabb kérdést.
- Ezért akart öngyilkos lenni? - szúrta közbe Lóri.

- Igen, és még meg sem köszöntem, hogy el is baszták rendesen! -

Mindenkit kerül a tekintetével, bárhova néz, csak emberek szemébe ne
kelljen.
- És miért akartál megölni a szállodában... - veszem elő újra a témát.
- Nem emlékszel, már mondtam? Nem akartalak, csak így alakult,

ott akkor, abban a percben - teljes közönnyel a hangjában válaszol.

- Csenge, magánál volt egy kés, igaz, nem találtuk még... -
magyarázza Lőrincz, mire Csenge és én összepillantunk. Továbbra
sem árultam el senkinek, hová rejtettem el a kést, hiszen az bizonyíték
lett volna ellene, így pedig egy jó ügyvéddel legalább ez alól
felmentetheti magát, ha erre kerülne a sor.
- Nézett már valaha női táskába, sok minden van ám benne!? -

cinikusan feleli Csenge. - Egyébként meg sejtheti, hogy ideges voltam,

feldúlt, és ezért tettem.
- Mondani bármit lehet... - Bozoky szúrja közbe.

- Ez így van, maga is ezt tette - csapja rá Csenge. Nem bírunk vele.
Talán azért, mert minket nem tisztel, nem fél tőlünk.
- Srácok, beszélhetnék újra négyszemközt vele? - lesek rájuk.

Szó nélkül kivonulnak a szobából.

- Na jó, nézd... Engedd, hogy segítsek... - ülök vissza vele szembe az
asztalhoz.
- Mi van, most nem megy a kütyüd? - les a kamerák felé.
- Most nem... indokolt. Most privát beszélünk... - hazudok, tudom
jól, hogy mindent veszünk. Erre csak azt vágja hozzám, hogy jellemző,
két kapura játszom, és undorító vagyok!
- Ezt hogy érted, Csenge? - dőlök hátra a székemben. Tényleg nem
értem, mire mondja.
- Csak eszköz voltam a kezedben... - szinte azonnal vágja rá, és a

szemem sarkából látom, amint a többiek után les ki, akik az ajtón kívül
várakoznak.
- A francba is! Dehogy... - megtámaszkodom az asztalon, őt nézem.

- Tudod, milyen nehéz helyzetben vagyok most?

- Csakis magadnak köszönheted, de ne aggódj, ennél mélyebbre már

nem süllyedhetsz - zúgolódik, szinte megöl a tekintetével.

- Nem tudom, mit kéne tennem... Tudod, a kés nálam van,
pontosabban én rejtettem el, hogy ha baj lenne, legalább ezzel ne
terheljenek. Szeretném, ha minél kevesebb bajjal járna neked ez az
egész ügy, és egy napon elfelednénk. Tudod, az elején azt gondoltam,
hogy rossz ember vagy, de már tisztán látom, hogy nem - mondom, és
hozzáteszem, hogy jól érzi magáról, ő csupán egy eszköz, de nem az
én eszközöm. Szerintem valaki másé. Barnáé, a szülei, vagy mit tudom
én. - De miért pont én? Miért pont engem szúrtál ki magadnak? -
teszem fel a kérdést, mire látom, hogy könny szökik a szemébe.
- Ha rám hallgatsz, férfiként viselkedsz, és leadod a kést - dacosan
közli. Kerüli a tekintetem, rám sem néz.
- Nem, ezt nem csinálhatom. Nem érezném helyesnek, bassza meg! -

sóhajtok.
- Lehet, hogy éppen ez a baj. Végre csinálhattál volna valamit. Ott
volt a lehetőség... Miért nem mondtad el nekem az elején, hogy
politikai kapcsolataid vannak, lehet, hogy nem jutottunk volna ide? -
vádaskodás érződik a hangjában.
- Mert nem voltak. Én csak beszédeket írtam. Viszont ismertem
olyanokat, akiknek vannak. Ez az egész egy kibaszott láncreakció volt.
- Ezzel leginkább magamat próbálom nyugtatni. - Sosem gondoltam
volna, hogy ez lesz belőle.
- Mi? Hogy gyilkos leszel? - újra nagy szavakat vág hozzám.

- Én? - döbbenettel az arcomon nézek rá.

- Kicsináltál engem, innét nincs visszaút... - kezdi.

- Na jó, erre nem vagyok kíváncsi...

- Te húztad meg a ravaszt, és ha nem én ölöm meg magam, megteszi

majd a családom vagy más... - Nem értem, hová akar kilyukadni, de
egyre csak az az érzésem, hogy el akar mondani valamit. Csak nem
tudja, esetleg nem teheti.
- De most tényleg! Mégis mit kellett volna tennem? - kérdem.

- Mondjuk, nem észrevenni engem, a picsába! Átlépni rajtam, mint

más internetes őrülteken - üvölti el magát.
Valósággal zeng az iroda, és egyre csak azt kezdi hajtogatni, nem én
akartam, nem én akartam!
- Mégis mit? - Nem értem, túl kusza minden, erre rávágja, hogy
velem lenni, beszélni és úgy egyébként megismerkedni. Sír. Talán
megtört. Feladja, és végre beszélni kezd és elmeséli, hogy minél többet
beszéltünk, úgy kezdett megkedvelni, amikor meg találkoztunk, akkor
fordult át benne minden, és egy csapásra a történetünkben találta
magát. - Akkor ki vagy mi? A másik éned? Netán a hang a fejedben?
Na jó, tudod, mit, én ezt nagyon unom már! - hirtelen felállók az
asztaltól. Azt érzem, jót tenne egy kis friss levegő.
- Ez a hang a fejedben meg másik énes dolog azért elég bunkó volt -

engem néz.
- Oké, jogos. Igazad van, elnézést - ülök vissza az asztalhoz, és
örülök, hogy most végre mondott valamit, amivel érzem a jó
szándékát. Biztatom, hogy csak így tovább, óvatosan hámozom le róla
a burkot. - Kezdjük az elején - kérem, mire bólint. - Miért támadtad
meg Alexát?
- Nem én voltam - könnyes szemmel néz rám -, és nem is egy másik

énem! Ahhoz nekem semmi közöm! - kitartóan védekezik. Szipog. -

Az teljesen elképzelhetetlen, hogy Kinga tette? Végtére nekik volt
bajuk egymással, nem én vettelek el tőle, a helyében én biztosan
megtéptem volna a csajt. Egyébként hogy van Alexa? Felépült? -
érdeklődik.
- Felépül.

Most más a tekintete. Egy szóval tudom jellemezni: őszinte.

Elmondom neki, mi történt, és látom rajta a döbbenetet.
- Tuti Kinga volt! - erősködik, én meg hiszek is neki, meg nem is.
Mármint Csengének.
- Ne keverjük ezt ide, ez egy másik ügy! - szólok, és a telefonomért
nyúlok. Előhúzom a zsebemből. Megnyitom az üzeneteket, és a
Kingától kapott képet mutatom neki. - Erről mit tudsz mondani?
Csenge csak nézi a képet.
- Ha most azon gondolkodsz, mit kéne mondanod, akkor azt áruld el,

ezt hogyan készítetted? Ugyanis te vagy a képen az én hálószobámban!

Felismeri, hogy sarokba szorítottam. Nem védekezik, csak kérdez.
- Honnét tudod, hogy én vagyok az? - faggat, én pedig a képen

látható combpárra bökök.

- Az anyajegyed... Láttam a szállodában a fürdőben... - magyarázom,
mire egy mosolyt ereszt meg felém.
- Alaposan megnéztél - kezdi, mire beismerem. Aztán elmondja,
hogy beszökött hozzám. Ez akkor jó ötletnek tűnt. Akart valamit, ami
én vagyok, de lopni nem. Végigjárta a házat. Betévedt a hálószobába.
Csalogató volt az ágyam. Látta rajta, hogy én a bal oldalon alszom.
-Honnét tudod? - kérdezem, mire csak azt vágja rá, hogy Coelho-
könyvek voltak a túloldali éjjeliszekrényen, meg levendulás kézkrém.
A kettő nem fért össze, hiszen Coelho soraira csak nem lehet
maszturbálni. Döbbenten nézek rá, felnevet.
- Csak viccelek, a te oldaladon a matrac jobban ki volt feküdve, és az

illatod benne volt az ágyban - magyarázza, aztán megkérdi, hogy

tudom-e, mit hozott el magával tőlem. Nemet intek a fejemmel.
- Emléket, az illatodat, okostojás! - közli, és elmondja, hogy nem

ismert még személyesen, de ott akkor nagyon megkívánt, vágyott rám,

és ő ezt el is intézte helyben. A kép akkor készült, ott, a hálóban.
Először csak emléknek vitte magával, később lett belőle csak eszköz. -
Nem volt előre eltervezve - vallja be. Úgy tűnik, kicsit megnyugodott,
és ez a történés nem zavarta őt igazán.
- Miérthazudtál nekem? Miért kínáltad a nem létező állást? - váltok
témát, de ez láthatóan érzékenyen érinti. Hezitálva kezd rá. Arca
kifejezéstelenné válik, és robotként válaszolja, hogy figyelmet akart.
Nem gondolta végig, hogy ez lehet belőle, ez egy spirál volt, amire
felhajtott, és még mindig annak kanyargós útján száguld, de legalább
mostanra megszokta a sebességet.
- Azt akartam, hogy észrevegyél, megszeress és veled lehessek.
Sosem gondoltam volna, hogy a végére elfeledkezem mindenről, és
téged akarlak majd - hatalmasat sóhajt. - Enélkül átnéztél volna rajtam.
- Miből gondolod? - kérdezem, és valóban érdekel.
- Te a szép, erős és sikeres nőket szereted, így én is az akartam lenni.

Nézd meg, most is milyen csajod van - húzza el a száját, majd

rákérdez, hogyan is hívják, Noémi?, mire kijavítom, hogy Niki! -
Szóval érted...
 Szívem szerint azt mondanám neki, hogy ő is nagyon szép, de nem
akarok ebből több bonyodalmat, bár biztosan jólesne neki az elismerés
és a bók. De inkább befogom a szám.
- Kíváncsi vagy még valamire? - kérdezi. Azt érzem, ő akarja, hogy

kérdezzek még. Kapirgálok valamit, de még nem tudom, mit. Bólintok,

és megismétlem a kérdést.
- Miért pont én?! - ugyanaz a válasz érkezik, ami felér egy egyenes

arculcsapással, nem én akartam, nem én akartam. Zokogni kezd, majd

kinyögi.
- Megzsaroltak, most is a markukban vagyok, és nem engednek... -

Úgy fest, mintha kezdene bepánikolni.

- Ez most megint valami játék, ugye? - kérdem, és nem tudom hová

tenni a dolgot.
Erre egy hihetetlen vallomás veszi kezdetét. Csenge tovább sírdogál,
és szipogással tűzdelve elmondja, hogy egy ideje önhatalmúlag nem
jár a kezeléseire. Becsülettel követte a kezelője utasításait, járt
terápiára és szedte a gyógyszereit. De aztán nem. Azért, mert életében
először azt érezte, hogy jól van. Aztán egyik nap fordult a kocka, a vélt
tünetmentessége megszűnt. Segítségre volt szüksége. Nem volt kihez
fordulnia, hiszen a családja végig abban a tudatban élt, hogy eljár a
kezelésekre. Aztán keresgélés után talált az interneten egy oldalalt,
ahol vele hasonló emberek vannak fent és kapnak segítséget, kedves
szavakat és biztatást sokszor vadidegenektől.
- És kik segítenek? - kérdem, kezd érdekelni a történet.
- Sokan. Unatkozó kismamák, jó emberek, orvosok és rezidensek,

önkéntesek egyaránt - magyarázza -, és ott találkoztam velük.

- Kikkel? - hördülök fel.
- Patríciával - vágja rá, én meg azt kérdem, hogy mi a vezetékneve.
Csenge megvonja a vállát, nem tudja, sőt abban sem biztos, hogy így
hívják valójában. - Szerintem ismert engem, tudta, hogy én vagyok az,
és megkörnyékezett - magyarázza, és elárulja, hogy szüksége volt
segítségre, ezért kapaszkodott belé. - Jóban lettünk, mindennap
beszéltünk, ez segített. Aztán egyszer találkoztunk. Én akartam, meg
szerettem volna hálálni neki azt a sok jót, amire akkor azt hittem, hogy
kapok tőle. - Itt borul csak ki igazán. Sírni kezd nagyon. Alig tudja
elmondani, hogy hárman voltak. Három férfi. Csenge azt állítja, hogy
amikor találkoztak Patríciával, elmentek iszogatni, jól érezték
magukat. Aztán nem tudott hazavezetni. Felajánlotta neki a segítője,
hogy nála aludhat. Elfogadta, végtére eddig is csak segített neki. Aztán
már csak a másnapra emlékszik, és azokra a felvételekből származó
ízelítőkre, amiket kapott.
- A felvételen én vagyok három férfival, és egyértelműen

nyilatkozom róla, hogy én azt akarom, vágyom rá, meg hogy jöjjenek.
Mindezt rögzítették videón, aztán az egész estét. - Másnap szinte se
járni, se ülni nem tudtam - emlékszik vissza, fojtja magába a könnyeit.
Utálok mindent és mindenkit, legfőképpen ezt a Patríciát. -
Legszívesebben letéptem volna magamról a saját bőrömet. - A
szemembe néz. Fáj. - Azt írták, ha ezt nem teszem meg,
sajtónyilvánosságra hozzák a felvételt, hogy a Barna Tamás kis rokona
mekkora kurva. Választhattam, vagy a családom jó hírneve, vagy egy
számomra totál idegen, közömbös ember megy a süllyesztőbe. Te mit
választottál volna?
- Magam sem tudom. - Döbbenten ülök a székben, és folytatja, hogy

a zaklatás pont úgy ment, ahogy kérték tőlem, aztán közel került
hozzám. Ezt megérezték, és azt is, hogy nem sokáig fognak tudni
sakkban tartani a felvétellel.
 - Csenge... - kezdem, mire kérdőn néz rám.
- Igen?
- Ugye most nem hazudsz? Ez nem a színjáték része, ugye? - Látom
rajta, hogy bántja a kérdés.
- Szerinted?
- megvetően szúr vissza.
- Már magam sem tudom - sóhajtok. - Mindegy, kérlek, folytasd, mi

történt?

a)

- Felszívódtak, gondolom, csak idő kérdése, hogy lejöjjön a felvétel

és mindennek vége legyen, ami velem kapcsolatos - sóhajtja, és úgy
tűnik, gondolatban már számolhatott a következményekkel.
- Csenge, te áldozat vagy! - sajnálkozom, majd a következő
kérdéssel arról faggatom, hogy mi volt a célja ennek a Patríciának vele
kapcsolatban. Azt állítja rezzenéstelen arccal, hogy nem tudja, de
baromi pipa rám.
-Ahogy megérezte, hogy közeledem feléd, felszívódott. Sehol sem
érem el. A fiókjait törölte, a száma nem kapcsolható... Szóval, ha tudni
akarod a teljes igazságot, neked kell megtalálnod és erről
megkérdezned!
Lopva lesek a kamerára. Bizakodom, hogy nem állt még le. Jól
tudom, ezerszer kell még visszanéznem majd ezt a beszélgetést, hogy
megértsem az egészet. Szédülni kezdek, és ebben a percben ébredek rá,
hogy ez még csupán a kezdet.

b)

- Aznap találkoztam vele utoljára, mikor veled a szállodában -

emlékszik vissza. - Azért nem semmi, hogy leszerveztem, nem? -
hitetlenkedve néz maga elé.
- De, nem semmi! - felnevetek, aztán elkomorul az arca, és folytatja.
- Aznap eldöntöttem, hogy veled leszek bármi áron, nem érdekel,

hogy mivel zsarol Patrícia - meséli, hogy elment hozzá a találkozónk

előtt. Nem szólt, csak beállított.
- Az a kurva otthon volt - folytatja, hogy elmondta neki, ezt nem

csinálja tovább. Aztán Patrícia emlékeztette a nála lévő felvételre. -

Akkor döntöttem úgy, hogy lezárom a vitát! - sóhajt.
Beleszédülök Csenge szavaiba, olyan tárgyilagosan számol be arról,
hogy a kés, amivel engem megsebzett, aznap valaki más halálát
okozta. A legszörnyűbb az egészben, hogy felkészülve ment oda, és
végre egyszer azt érezte, tiszta fejjel cselekszik. Végül kimondja, és
úgy tűnik, ezzel lezárta a történetet:
- Megöltem!
 A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a
varázspálca. A jó bűvész magán tudja tartani a figyelmet,
és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében
maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a

bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan
helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Az ő
történeteiket hozzuk el az olvasóknak, Nektek.

Jelentkeznél? Írj nekünk!

konyvetirok@alomgyar.hu

Látogass el hozzánk:
alomgyar.hu