Kegyetlen Illuziok - Belelapozo

1.
fejezet
Mindig megnézem az eltűnt házi kedvencek plakátjait. Képtelen vagyok

elviselni, hogy olyan állatok kóborolnak az utcán, akiket otthon szerető
család vár. Ez itt most egy macskáról szól, és bár a papír már megsárgult
a naptól, az írást pedig elmosta az eső, az eszembe vésem a szürke csíkos
macska képét és nevét: Suzy.
Az is lehet, hogy Suzy már hazakerült. Mindenesetre előkotrok egy tol-
lat a hátizsákomból, és felírom a telefonszámot a csuklómra – onnan nem
fogom véletlenül lemosni kézmosáskor. Eddig egyszer találtam eltűnt házi
kedvencet. Emlékszem, milyen izgatottan fészkelődött a karomban a kis-
kutya, amikor odaértünk az otthona elé. A gazdái majdnem elsírták magu-
kat örömükben. Úgy megöleltek, mint valami régen látott rokont, és adtak
jutalmul húsz dolcsit.
Néha azt kívánom, bár én is kirakhatnék egy plakátot, hogy aztán egy
kedves idegen visszaadjon mindent, amit elvesztettem – a legtöbb elvesz-
tett dolog azonban soha nem tér vissza.
Előveszem a négy negyeddolláros érmét, amiket mindig a zsebemben
tartok, megforgatom őket az ujjaim között, és egy szempillantás alatt el-
tüntetem. Amikor észreveszem, hogy egy mókus engem figyel, meghajo-
lok, mire a kis állat kiszalad az úttestre, és az autók között szlalomozva
eliszkol, csak hogy ne kelljen végignéznie a produkciómat.
Elmosolyodom. A bűvészet mindig eszembe juttatja a szüleimet. A ked-
ves emlékeket.
2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 7 2023. 10. 08. 10:31

Persze egyúttal bevillannak a rosszak is, amelyeket sosem tudok telje-
sen elfelejteni – különösen az évnek ebben a szakában.
Zsebre vágom a negyeddollárosokat, és a hazáig hátralévő száz métert
futva teszem meg. A házhoz érve kettesével szedem a piros bejárati ajtó-
ig vezető lépcsőket, és miközben a zárral bajlódom, a The Rolling Stones
Paint It Black című száma megy a fejemben.
Ahogy belépek, megnyikordul a keményfa borítású padló. Bárhová me-
gyek is, a ház folyton beszél hozzám – még akkor is, amikor nem moz-
dulok, csak az ágyamon fekve bámulom a gerendaszerkezetet, suttog és
fel-felnyög, mint valami öregember, aki megmozgatja fáradt tagjait. Túl
sok mondanivalója van ahhoz, hogy csöndben maradjon, de nem bánom,
szeretem hallgatni. Főleg éjszaka, amikor mindenki alszik.
Korábban laktam új építésű, teljesen fehérre és bézs színűre festett, le-
tisztult házakban is – ki nem állhatom az ilyen házak fülsiketítő csendjét.
Ennek a mostaninak legalább van karaktere.
– Vacsora! – kiáltok fel az emeletre, majd egyenesen a konyhába me-
gyek, kiveszem a hűtőből a maradék spagettit, és berakom a mikróba. Tü-
relmetlenül dobolok az ujjaimmal a konyhapulton, miközben arra várok,
hogy megmelegedjen.
Mikor pittyen egyet a mikró, előveszek három tányért, és szedek a spa-
gettiből.
Még mindig sehol senki.
– Fiúk! – kiáltom.
Parker és Jacob trappolva jön le, a beszélgetésük elnyomja a lépcső nyi-
korgását. Egymás mellé ülnek. Naná. Én velük szembe ülök le, egyedül.
Parker és Ava Perry – ugyanaz a vezetéknevünk. Úgy érzem, nekünk
kettőnknek kellene egy csapatot alkotnunk. Jacob a család vér szerinti gye-
reke, neki nincs akkora szüksége Parkerre, mint nekem. De nem hagyom,
hogy az érzéseim kiüljenek az arcomra. Miután idekerültünk, Parker és
Jacob azonnal megtalálták a közös hangot, köszönhetően a videójátékok-
nak, a Csillagok háborújának és a zombiknak. Úgy viselkedtek, mintha ezer
éve barátok lennének. Vagy testvérek. És észrevettem, hogy amikor én is
ott vagyok, Parker visszafogja a nevetést, és úgy néz rám, mint valami töré-

keny virágszálra, akit megbánthat a jókedvével. Igaza van, tényleg bánt. De
nem akarom megfosztani ettől, örülök, hogy jól érzi itt magát.
– Mutassak egy trükköt? – veszek elő a zsebemből két negyeddollárost.
Anya minden este kártyatrükkökkel szórakoztatott minket a vacsorá-
nál. Parker és én ilyenkor mindig nevettünk és tapsoltunk, de ő persze
nem emlékszik erre. Bárcsak megoszthatnám vele ezeket az emlékeket, de
a legtöbb, amit tehetek, hogy folytatom, amit anya elkezdett. Tőle kaptam
a negyeddollárosokat ötéves koromban, hogy gyakoroljam a bűvészkedést,
mivel akkoriban a kezem még túl kicsi volt a kártyákhoz. Azóta csak ezeket
az érméket használom. Az egyiket a tenyerembe rejtem a hüvelykujjam-
mal, a másikat pedig a kézfejemhez tartom.
– Át tudom varázsolni a kezemen.
– Ismerem a trükköt, Ava – forgatja a szemét Parker.
– Én nem – mondja Jacob.
– Két érme van nála – fedi fel az öcsém a trükköt.
Leejtem a tenyerembe rejtett érmét, a másikat viszont továbbra is
a kézfejemnek nyomom. Néha úgy érzem, képes lennék áttolni rajta, bele
a tenyerembe – igaziból, mint valami varázsló. Rövid ideig még a kezem-
nek nyomom, de azonkívül, hogy nyomot hagy a bőrömön, nem történik
semmi.
Kisebb koromban gyakran próbálkoztam ezzel anya halála után, ami-
kor úgy éreztem, jól jönne egy kis igazi varázslat. Fogalmam sincs, miért
csinálom még mindig.
Elrakom az érméimet, és a villámat az asztallapba vájom, ami nyomot
hagy a felületén, de nem érdekel, senkinek sem fog feltűnni – látszik az
asztalon, hogy már sok mindent túlélt.
Ettől a kis stiklitől lázadónak érzem magam, ami eltereli a figyelmemet
Parkerről és Jacobról, akik azon röhögcsélnek, milyen őrültséget csinált az
egyik osztálytársuk tegnap.
Még mélyebbre vájom a villámat, majd végighúzom a kezem a mélye-
déseken, és azt kívánom, bárcsak el tudnám tüntetni őket. De sajnos ez
nem így működik, a sérülések nem tüntethetők el varázsütésre.
A mélyedésekre húzom a tányérom, és elfintorodom, mikor észreve-

szem, hogy Parker a szájába töm egy adag félig kihűlt spagettit, majd ki-
nyitja a száját, hogy a tészta az állára csorogjon, és közben torokhangon
morog.
Jacob ekkor épp ivott, és bár igyekszik visszafogni a röhögést, még így is
szétprüszköli a tejet az asztalon, majdnem bele a tányéromba.
Undorító.
Rosszallóan rájuk nézek, de észre sem veszik – túlságosan lefoglalja
őket a zombis szerepjáték.
– Haver, tutira kicsinálnálak, ha tényleg átváltoznál – mered komolyan
Jacob Parkerre sötétbarna szemével.
– Én is téged – bólint egyetértően Parker, és lenyeli a szájában lévő
falatot. – Gondolkodás nélkül.
– Ha nem fogjátok be és esztek rendesen, én foglak kicsinálni mindket-
tőtöket – morgom, mire a tizenkét éves fiúkra jellemző krákogó hangon
felnevetnek, és vitatkozni kezdenek, melyikük lenne jobb zombivadász.
A villámra tekerek egy adag tésztát, és az egészet a számba tömöm, de
nem is igazán érzem az ízét.
Megint a hűtő feletti ronda órára pillantok, ma már vagy századszorra.
A kismutató a hetes szám melletti kifakult kakasrajznál jár. Deb késik, pe-
dig többnyire pontos szokott lenni, amit kifejezetten szeretek benne. Deb
a jobb nevelőszerzetek közé tartozik. Nekem mindössze annyi feladatom
van, hogy vacsorát adjak a fiúknak, ő pedig gondoskodik arról, hogy meg
is egyék.
– Ava, felmehetünk? – kérdik a fiúk tágra nyílt, ártatlan tekintettel.
A felét sem ették meg annak, amit kiszedtem nekik. Mérget vennék rá,
hogy van egy doboz dugisüti a szobájukban, és arra fáj a foguk.
– Felőlem… – vonom meg a vállam, mire elviharzanak, ott hagyva a félig
megevett vacsorájukat. Hogy ki fogja eltakarítani utánuk? Naná, hogy én.
Hátratolom a székem, felállok, összeszedem a tányérokat, és bevágom
őket a mosogatóba.
Megint ránézek az órára: péntek este hét. Péntek van. Erre a gondolat-
ra halványan elmosolyodom. Bárhol is vagyunk, Parkerrel minden péntek
este megnézzük a Végtelen történetet. Ha pedig nem tudjuk, mert nincs
10

DVD-lejátszó, elmeséljük egymásnak. Fejből tudom az egész cselekményt
– de ezzel nem szoktam dicsekedni.
Most, hogy jobb kedvem lett, könnyed léptekkel kisietek a konyhából,
és elindulok fel az emeletre, a kezemet végighúzva a poros korláton.
Megállok a csukott ajtó előtt, amelyen egy veszélyre figyelmeztető, sár-
ga tábla lóg. Odabentről géppuskaropogás hangja hallatszik, amit a fiúk
lelkes kiabálása követ.
Bekopogok, mire minden elhalkul. Pár másodperc múlva kinyílik az
ajtó, és Parker kérdő tekintetével találom szemben magam. Nem emlék-
szik, milyen nap van.
Már-már azt fontolgatom, hogy inkább hagyom a dolgot, de aztán
meggondolom magam. Nem lehet, a péntek esti filmezés már hagyomány.
– Ma van a filmnézős esténk.
Felismerés csillan a szemében, de valahogy nem látom rajta a szokásos
lelkesedést.
Idegesen tépkedem a bőrt a körmöm körül.
Parker Jacobra néz, aki vigyorogva az emeletes ágy alsó ágyán ül, szem-
ben a tévével. Bárcsak látnám, milyen arcot vág Parker! De talán jobb, hogy
nem látom. Az üresség érzése már elkezdett szétáradni a mellkasomban –
én vagyok a lebegő királyság tehetetlen hercegnője, aki arra vár, hogy egy
kisfiú kimondja a nevét, és megmentse.
Mondd ki a nevemet, Parker!
Jobban belegondolva talán jobb, ha nem nézem meg újra a Végtelen tör-
ténetet.
– Elfelejtettem – néz rám Parker.
Bár ugyanazt a vezetéknevet viseljük, teljesen egyedül érzem magam.
Válaszul csak megvonom a vállam. Mindegy, nem nagy ügy. Elvagyok
a szobámban is, hallgatom a ház neszeit, és elsuttogom neki a saját törté-
netem.
– Ha van kedved, játszhatsz velünk – vigyorog Jacob még szélesebben,
amitől úgy érzem, nem őszintén mondja.
Elsimít egy tincset a homlokából, és a géppuskás, megdermedt videó-
játék-karakterekre sandít a képernyőn.
11

Parker ugyanolyan szélesen vigyorog, mint Jacob. Akár ikrek is lehet-
nének.
Az öcsém haja étcsokoládé-barna, ahogy az enyém is, de csak azért,
mert festem. A természetes hajszínem majdnem tejfölszőke, de befestet-
tem, mert elegem lett abból, hogy az emberek nem hitték el, hogy testvé-
rek vagyunk. Parker anya kerekded arcát és lágy vonásait örökölte. Látszik,
mennyire hasonlít rá, elég csak megnézni a családi fotót, amit őriz – hár-
man vagyunk rajta, a lakókocsink előtt ülünk, körbevesz az erdő. Parker
anya vékony karjában ül, én pedig anyáéhoz hasonló, tágra nyílt, sötét-
barna szememmel egyenesen a kamerába nézek. Parker szeme sötétkék,
akárcsak apáé volt. Két héttel azután, hogy ez a fotó készült, anya meghalt.
Parker imádja ezt a képet, én viszont valahányszor ránézek, újra át-
élem, ahogy félholtan rátaláltam. Az emlék így is kitörölhetetlenül bele-
égett az elmémbe, nincs szükségem folyamatos emlékeztetőre. Különben
is, ha fel akarom idézni, hogy néztek ki a szüleink, elég csak ránéznem az
öcsémre. Többek szerint helyes fiú.
Parker engem bámul, a tekintetében mintha némi sajnálat tükröződne.
Bármilyen érzelem ült is ki az arcomra, egy szempillantás alatt elhessege-
tem, és összeszedem magam.
– Nem, kösz – felelem, és ahogy hátrébb lépek, Parker becsukja az ajtót.
A mellkasom úgy feszül az ürességtől, hogy szinte már fáj.
Miközben lassan a szobám felé lépdelek, a talpam alatt nyikorog a
parketta. Odabent becsukom magam mögött az ajtót, és nekidőlök. Ez a
legvilágosabb helyiség a házban. Deb lágy galambszürkére festette a fa-
paneleket, az ágytámla felett virágminta díszíti a halványlevendula falat,
az ágyon lila ágytakaró, ami kifejezetten vidám, lányos megjelenést köl-
csönöz a helynek. A fehér, kissé kopott, egyszerű éjjeliszekrényen ezüst
búrás lámpa áll. Látszik a szobán, hogy úgy lett berendezve, hogy tetsszen
az ide tévedő fogadott lányoknak, én viszont ki nem állhatom. Ezt Deb
is tudja, bár azt nem tudom, honnan. Sosem beszéltem neki erről, ennek
ellenére felajánlotta, hogy elvisz vásárolni, és választhatok új ágytakarót,
ami jobban illik a stílusomhoz. Mondtam neki, hogy kösz, de nem kell.
Nem szeretek ajándékot kapni.
12

Pár lépéssel átszelem a szobát, lehuppanok az ágyra, és az oldalamra
fekszem.
Megint eszembe jut anya. Nagy szükségem lett volna Parkerre ma este,
hogy segítsen elterelni a figyelmem, de azt nem akarom elmondani neki,
hogy miért. Kétlem, hogy tudná, hogy ezen a héten van anya halálának év-
fordulója. Én nyolcéves voltam, amikor meghalt, Parker még nem töltötte
be a hármat. Apa nem sokkal hatéves korom előtt halt meg – róla csak ho-
mályos, elmosódott emlékeim vannak. Parker egyikükre sem emlékszik.
Igyekszem inkább apára gondolni. Milyen különös, hogy könnyebb
arra a szülőmre gondolnom, amelyik egy elfajult utcai rablótámadásban
halt meg… Valahol viszont érthető, hiszen akkor még kicsi voltam, ezért
nem igazán emlékszem arra, mi történt. Csak arra emlékszem, milyen volt
azelőtt és azután. Előtte egy kis színpad szélén álltam egy kisebb klub-
ban vagy közösségi házban, fogtam a bébiszitterem kezét, és tátott szájjal
néztem, ahogy a szüleim nyulakat, madarakat és macskákat húznak elő
cilinderekből, vagy varázsolnak elő csillogó függönyök mögül. Apa piros
flitteres mellényt és fehér, buggyos inget viselt. Anyán vörös selyemruha
volt, és már várandós volt Parkerrel. Mindig frissen vágott vörös rózsát
tűzött a hajába. A fellépéseken kívül nem sok emlékem van apáról.
Miután meghalt, vettünk egy lakókocsit, és a korábbinál is többet köl-
töztünk. Anya is megváltozott, elvesztette a ragyogását, mint mikor a csil-
logó ruháról lehullik a flitter.
Nem sokat beszélt apáról, többet tudtam meg róla a Wikipédia-oldalá-
ról, mint anyától. Joseph Perry neve nem volt közismert, de bűvészberkek-
ben nagyra becsülték a teleportálós trükkjei miatt. Egyesek azt mondják,
hogy a hírnév kapujában állt, amikor eltűnt a rivaldafényből, és elkezdett
kisebb, alkalmi műsorokban fellépni egy titokzatos nővel – az anyukám-
mal. Lehet, hogy ez a kiszámíthatatlanság csak még ismertebbé tette. Az-
tán váratlanul meghalt.
Olvastam mindenféle összeesküvés-elméletet, amik szerint azért tűnt
el, mert komoly összeggel tartozott valakinek, vagy azért, mert lenyúlta
egy másik bűvész trükkjét, és a halála egyáltalán nem véletlen baleset volt.
Ismerem az összes őrült eszmefuttatást és feltevést ezzel kapcsolatban, de
13

csak abban vagyok biztos, amit anya mondott nekem: hogy rosszkor volt
rossz helyen, és a valóságban nem tudott köddé válni.
Ezzel szemben anya halála egészen más volt – hogy vele mi történt, azt
pontosan tudom, mivel én találtam rá. Láttam a sebeit.
Már épp azon vagyok, hogy hagyom, hogy magukkal ragadjanak a fáj-
dalmas emlékek, amikor meghallom, hogy nyílik a bejárati ajtó: Deb haza-
ért. Ha szerencsém van, nem néz be hozzám lefekvés előtt.
De persze nincs ekkora mázlim.
Bekopog, és a választ meg sem várva benyit. Már ismer, tudja, hogy
nem szólaltam volna meg.
– Ava? – Mindig kérdő hangsúllyal szólít meg, én meg sosem tudom,
hogy reagáljak.
Elmosolyodik, és belép a szobába – nővérruhában van, lábán a mun-
kában viselt, kényelmes, fehér edzőcipő, hosszú, barna haja hátrafogva
egy csattal, ami már legalább tíz éve kiment a divatból. Tekintete körbejár
a szobán, mielőtt megállapodik rajtam – az egyetlen dolgon, ami sehogy
sem illik ide.
– Hoztam neked pár cuccot.
Elborzadva veszem észre a karján lógó szatyrokat.
– Nem kellett volna – mondom, ami alatt igazából két dolgot értek:
1. A nevelőszerzetek fizetést kapnak azért, hogy ennivalót és ruhát vegye-
nek a fogadott gyerekeknek, de ez nem jelenti azt, hogy kötelező költeniük
ránk. 2. Deb hányingerkeltően sok rózsaszínt hord. A jelenleg viselt nő-
vérruháját végig rózsaszín kiscicák borítják. Rózsaszín kiscicák! Bármi is
van azokban a szatyrokban, nem vagyok rá kíváncsi. Tuti, hogy mindegyik
cucc flitteres.
– De én szerettem volna – húzódik még szélesebbre a mosolya.
Túl sokat mosolyog, ami miatt nem bízom benne.
Nem törődik vele, hogy úgy bámulok rá, mint valami horrorfilmből
kilépett szörnyre, és elindul felém, amitől a karján lógó szatyrok zörögni
kezdenek, mintegy hangaláfestést biztosítva az elkerülhetetlenhez. Arrébb
csúszom, Deb pedig lehuppan az ágyra, amitől a szatyrok még baljóslatúb-
ban zörögnek. Igyekszem leplezni az aggodalmam, és reménykedem, hogy
14

csak leteszi a szatyrokat, és kimegy, hogy aztán egy elegáns mozdulattal
betolhassam őket az ágyam alá anélkül, hogy megnézném, mi van bennük.
Persze nincs ekkora szerencsém, és nem úszom meg a bemutatót.
Deb elém tart egy sötétkék, laza szabású farmert. Csak ilyet hordok,
vagy olyat, ami annyira szűk, hogy már-már egybeolvad a bőrömmel
– mindkettő jó, ha el kell húzni a csíkot. Deb rám pillant, és úgy dönt,
a hallgatásomat beleegyezésnek veszi.
Ezután elővesz egy egyszerű, piros, V nyakú pólót, aminek van egy kis
zseb a mellrészén. Meglepődöm, hogy nem rózsaszín, de igyekszem nem
kimutatni. Deb ezt is félreteszi, majd előhúz egy másik farmert, egy zöld
sporttrikót, egy kék, skót kockás inget, egy szürke, kapucnis pulóvert, ami-
nek ujjbújtatója is van, és végül egy vörös futórózsákkal díszített, fekete
trikót. Ez az egyetlen fekete ruhadarab, ráadásul anya kedvenc virága van
rajta. Szerencsére egyik ruha sem rózsaszín, és szerintem egyet-kettőt hor-
dani is fogok, annak ellenére, hogy a ruhatáram nagy része a fekete külön-
féle fakó árnyalataiból áll.
Deb a ruhákat babrálja, egyértelműen azt várja, hogy mondjak valamit.
Ez azért nem olyan nagy ajándék, hogy az adósává tenne vele, ezért
már éppen azon vagyok, hogy megköszönjem és elfogadjam, de megelőz:
– Lecserélhetnénk néhány régi holmidat.
Megdermedek, és a torkomon akad a köszönet.
– Mi a baj a ruháimmal?
Deb a kirojtosodott pólómra pillant. A szegély varrása már régen ki-
bomlott, az anyag pedig felpöndörödött. A mellkasrészen lévő, napfény-
ben úszó pálmafákat ábrázoló nyomat teljesen szétrepedezett, és alig le-
het kivenni a fölötte lévő EAGLES és az alatta lévő HOTEL CALIFORNIA
feliratot. Még néhány mosás, és teljesen eltűnik. A farmerem pedig lyukas
a térdénél, de erre csak azt mondom, hogy ettől egyedi.
– Csak azt akarom mondani…
– Hogy nem elég jók – fejezem be helyette a mondatot.
– Nem – rázza meg a fejét, és az ajtóra pillant, mint aki azt kívánja, bár
be se jött volna. – Csak gondoltam, jól jönne néhány új ruha, mivel ősszel
egyetemre mész.
15

– Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások.
„Téged is beleértve” – teszem hozzá gondolatban.
És nem akarok most arra gondolni, mi lesz ősszel. Beiratkoztam a
főiskola legkönnyebb szakára, de még ez is olyasmi, amit akkor csinál
az ember, amikor van valami kitűzött célja. Nekem viszont nincsenek
terveim a jövőre nézve – olyan sok időt töltöttem a múlton rágódással,
hogy elfelejtettem előretekinteni. És mégis honnan tudja az ember, hogy
eljött a pillanat, amikor el kell engednie a múltat, és továbblépni? Úgy
érzem, lemaradtam erről, és senki nincs az életemben, aki segítene ezt
helyrehozni.
Maró düh váltja fel a mellkasomban tátongó ürességet – jó érzés végre
érezni valamit.
Deb feláll, én pedig félig-meddig arra számítok, hogy magával viszi
a ruhákat, de nem nyúl hozzájuk. Az ajtóhoz lépve megáll, félig csípőre
tett kézzel – a tenyere pont eltakarja az egyik, fonalgombolyagot kergető
macskát.
– Olyan ruhát hordasz, amilyet szeretnél. Csak szerettem volna ked-
veskedni neked.
Tudom, hogy most furdalnia kéne a lelkiismeretnek, de nem így törté-
nik. Valamiért mindenki azt várja a fogadott gyerekektől, hogy legyenek
hálásak minden apróságért. Például azért is, ha fűrészporízű csirkefalatká-
kat vesznek nekik valamelyik gyorsétteremben – olyan dolgokért, amiket
ezek a felnőttek amúgy teljesen természetesnek vesznek, és nem várnak
értük köszönetet, amikor a vér szerinti gyerekeikre költenek. Már rég fel-
hagytam azzal, hogy hálás legyek minden semmiségért.
Deb mozdulatlanul vár, de már nem őt nézem – a szememet a szek-
rényen lévő, egész alakos tükörre szegezem, de igyekszem kerülni a saját
tekintetemet. Amint kattanva becsukódik az ajtó, lesöpröm a ruhákat és
a szatyrokat az ágyról, és a hátamra fekszem.
Deb léptei egyre halkulnak, ahogy távolodik a szobámtól. Benyit a fiúk-
hoz, mire zengő nevetés hangja tölti be a házat – mint egy igazi családban.
Én is szeretnék a részese lenni, tényleg. Eddig ez a legjobb otthon, ahol
a szüleink halála óta lakhatunk, de igazságtalannak érzem anyával szem-
16

ben. Nem adhatom át magam mindennek, amíg biztos nem vagyok abban,
hogy anya békében nyugszik.
Amíg valaki meg nem fizet azért, ami történt.
Összegömbölyödöm a taszítóan levendulalila ágytakarón, és fontolgat-
ni kezdem, hogy ismét megnézem, ahogy Criss Angel kivágja a karjából
a pénzérmét, amit előtte lenyelt – már vagy ezerszer láttam, de nem tu-
dom megunni, ez az egyik kedvenc trükköm. Végül inkább úgy döntök,
sétálok egyet: a hűvös éjszakai levegő régi jó barátom, mindig számíthatok
arra, hogy megnyugtat.
Sapkát húzok a fejemre, majd felkapom a hátizsákomat, és megnézem,
benne van-e a vastag fakaró. Ezt mindig megnézem indulás előtt. Hogy is
ne tenném, mikor anyát egy vámpír ölte meg.

2. fejezet
Az utcákat járom, hagyom, hogy a mellettem elhúzó autók hangja kiűzze

a kósza gondolatokat a fejemből. Nem akarok arra gondolni, milyen vidá-
man nevetgélt együtt Parker és Jacob. És Deb szánalomajándékával sem
akarok most foglalkozni. Legszívesebben futásnak erednék, felvenném
a szokásos tempót, és semmi mással nem foglalkoznék, csak azzal, hogy
egyenletesen vegyem a levegőt – csakhogy éjszaka sohasem futok. A futás
felhívás arra, hogy valami üldözőbe vegyen, és én a vadász akarok lenni, nem
pedig a zsákmány. Különben is, ma reggel már futottam nyolc kilométert.
Megszokásból a J Streetnek veszem az irányt, ahol mindig pezseg az
éjszakai élet – a vámpírok itt könnyedén elejthetik a lerészegedett prédát,
hogy aztán igyanak a meleg véréből. Évek óta sikertelenül vadászom, ezért
kétlem, hogy pont ma futnék össze vérszopókkal, de azért bepillantok
minden sötét sikátorba, hátha észreveszek valami szokatlant. Készen állok
rá, hogy szembenézzek ezekkel a lényekkel. Gyors vagyok, és jobban bánok
a karóval, mint a ceruzával. Éveken át képeztem magam vámpíros filmeket
nézve és a vámpírvadászok mozdulatait másolva, amiket úgy begyakorol-
tam, hogy álmomból felébresztve is mennek. Legalább hússzor megnéztem
minden fellelhető vámpíros filmet. Na nem azért, mert annyira tetszet-
tek, valójában ki nem állhatom őket – azoktól a jelenetektől, amelyekben
jónak és szexinek akarják beállítani ezeket a szörnyszülötteket, felfordul
a gyomrom –, de nincs más, amiből tanulhatnék, mivel senki nem tud
semmit a vámpírokról azonkívül, hogy léteznek.
18

Akkor fedték fel a létezésüket, amikor nyolcéves voltam – két héttel
azután, hogy rátaláltam anyára, a nyakán harapásnyomnak látszó sebbel,
amelyből szivárgott a vér. A hatóságok letudták azzal, hogy valószínűleg
állattámadás áldozata lett. Ekkor még nem hallottam a vámpírokról, mert
nekünk nem volt tévénk. De aztán, amikor átmenetileg elhelyeztek egy
családnál, ahol egész nap ment a televízió, rájöttem, mi történt anyával.
Rögtön tudtam, hogy megfejtettem a rejtélyt, amikor az a vörös hajú sze-
métláda azzal hencegett a tévében, hogy milyen régen nem ölt már meg
senkit, és megfagyott a vér az ereimben. Geraldnak hívták. Voltak mások
is, hozzá hasonlók, de ő volt az, aki több héten keresztül mindennap fel-
tűnt a képernyőn. A nevelőszerzetek, akiknél ebben az időben laktam,
megszállottan nézték a róluk szóló tudósításokat. Hiába mondtam, hogy
engem megijesztenek ezek a riportok, folyamatosan a híradó ment. Vacso-
raidőben a tévé előtt ülve ettünk a nappaliban, és végig ilyen híradásokat
néztünk – egyiket a másik után. Végül már akkor is annak a vámpírnak
a vigyorgó képét láttam magam előtt, amikor behunytam a szemem. Más-
ra sem tudtam gondolni, csak arra, ahogy anya nyakába mélyeszti hegyes
szemfogát, pedig tudtam, hogy valószínűleg nem ő ölte meg. Gerald Pá-
rizsban élt, de ez mit sem számított. Ettől kezdve nem akartam alvással
tölteni az időt – ekkortájt kezdtem el vadászni.
Az egyik interjúban megkérdezték Geraldtól, hogy ha egy vámpírt
szíven szúrnak egy fából készült karóval, tényleg meghal-e, és bár a tet-
ves vérszívó nem felelt, láttam, hogy megfeszül az arca, és ebből tudtam,
hogy igen a válasz. Aznap éjjel életemben először kiosontam, miután a ne-
velőszerzetek lefeküdtek aludni. Ceruzákkal felfegyverkezve indultam el,
és bár a sarokhoz érve visszafordultam, felemelő érzés volt sírás helyett
végre tenni valamit.
Egy vámpír elragadta anyát tőlem és Parkertől. Minden vágyam az volt,
hogy megöljek egyet a fajtájukból, hogy ezzel elégtételt vegyek rajtuk. Úgy
éreztem, hogy ha ezt meg tudnám tenni, végre esélyt kapnék arra, hogy
ismét őszintén mosolyogni tudjak és családra leljek – ugyanis a felnőttek
a mosolygós gyerekeket szeretik, nem azokat, akik minden reggel sírva éb-
rednek.
19

Nem sokkal azután, hogy a vámpírok megpróbáltak „békében” együtt
élni az emberekkel, az egyikük megölt egy gyereket, ami után egyszerűen
eltűntek, és nem lehetett többet hallani róluk. Mostanra a legtöbben arra
jutottak, hogy átverés volt az egész, és elfeledkeztek róla.
Én viszont tovább kerestem a vérszopókat. Már-már szertartássá vált
számomra az éjszakai vadászat, anélkül nem tudtam elaludni. Idővel
a ceruzákat valódi karóra cseréltem, amit magam faragtam ki, de eddig
csak egyszer kellett használnom, amikor tizenöt évesen megfenyegettem
vele egy férfit, aki követett. Nem vámpír volt, csak valami beteg fazon, de
a karó az ilyen alakok ellen is hatásos.
Pár hete volt a vámpírok előbújásának tizedik évfordulója, ezért minden
csatornán megállás nélkül vámpíros dokumentum- és játékfilmek mennek.
Valamelyik nap hazaérve azt láttam, hogy Parker és Jacob Az elveszett fiúkat
nézi, és vihogva nevetgél rajta. Szerintem semmi mulatságos nincs abban,
hogy ezek a lények embereket gyilkolnak a túlélésért. Legszívesebben be-
rontottam volna a nappaliba, fogtam volna a távirányítót, és a tévéhez vág-
tam volna, de nem tettem. Soha nem mondtam el Parkernek, mi okozta
valójában anya halálát, úgyhogy hagytam, hadd nézzék a filmet. Ahogy arra
gondoltam, hogy az utolsó dolog, amit anya életében látott, egy gonoszul
vigyorgó szörnyszülött volt, felfordult a gyomrom, és a vécébe érve rögtön
kidobtam a taccsot. Szegény anya! Biztosan halálra volt rémülve.
Az évnek ebben a szakában mindig feszült leszek, és legszívesebben
tényleg hivatásos vámpírvadásznak állnék. Elég erős vagyok hozzá – az
erőnlétfejlesztés azon kevés dolgok egyike, ami teljesen az én kezemben
van. Tizennégy évesen kezdtem el futni és súlyzózni, mert tudtam, hogy
állóképesség nélkül esélyem sincs elkapni őket, és ha karót akarok döfni a
szívükbe, erősnek kell lennem.
Hallottam olyan emberekről, akik próbálnak ismét a nyomukra lelni.
Ha nem lenne az öcsém, én is járhatnám a világot, de a mai napig abban
a városban élünk, amelyikben anyát meggyilkolták – ha lennének itt vám-
pírok, mostanra biztosan megtaláltam volna őket. Ki kell terjesztenem
a keresést a nagyobb városokra, amelyekben látták őket feltűnni, legalább-
is néhány vámpíros fórum szerint. Sacramentóban évek óta nincsenek
20

vámpírészlelések – csak megszokásból járom az utcákat, és néha elképze-
lem, mit csinálnék, ha szembekerülnék eggyel.
Hátranyúlok, megérintem a hátizsákom alját, és az anyagon keresztül
végigsimítok a karón.
Elég szétszórt vagyok ma, ezért veszek egy mély lélegzetet, és megpró-
bálok a szokásos útvonalra és a jól ismert környékre koncentrálni.
Az út mindkét oldalán neon reklámfeliratok világítanak. Elhaladok
a Cooper kocsma mellett, aminek a feliratából a C már hónapokkal ezelőtt
kiégett, de ez senkit sem zavar – főleg nem azt a néhány törzsvendéget, akik
odabent támasztják a pultot. Leszegem a fejem, és sietve továbbhaladok.
A következő szórakozóhelyről a Def Leppard énekesének rekedtes
hangja és erőltetett, éles nevetés egyvelege szűrődik ki. Oda sem kell néz-
nem, hogy tudjam, mit látnék: miniszoknyás nőket és az őket taperoló
férfiakat. Nincs kiszámíthatóbb az éjszakai életnél – lehet, hogy épp ezért
kedvelem.
Továbbhaladva hagyom, hogy átjárjon a megszokottság érzése, és kiöl-
jön minden más érzelmet.
A sarkon megállok a villanypóznánál, és alaposan megnézem. Vámpírt
még nem találtam, de elveszett házi kedvencet már igen, és az is valami.
Bár Suzynak semmi nyoma, szóval lehet, hogy ebben sem vagyok olyan jó.
Mivel más eltűnt kis kedvencről szóló poszter nincs kirakva, arra jutok,
hogy az összes többi állat biztosan otthon van, szerető családi környezet-
ben. Ekkor a szemem sarkából észreveszek valami mást: odalépek a zöld
színű plakát elé, amin egy galamb épp kiröppen a bűvész kalapjából. A kép
felett aranyszínű betűk futnak: SZÁLLJ SZABADON! A poszter alján apró
betűvel a dátum és az időpont, és csak annyi, hogy „J Street”. A pontos cím
nincs megadva.
Valaki sokat dolgozott azért, hogy úgy ragassza fel a villanypóznára,
hogy ne látsszon a ragasztószalag. Megfogom a plakát egyik csücskét, és
húzni kezdem – lehet, hogy a cím a hátoldalán van, hogy csak a nagyon
elszántak találják meg. A póznáról lehúzva megfordítom, de semmi – még
ragasztószalag sem. Végigsimítok a hideg fémen, ahol egy perce még a pla-
kát volt, de nem ragad.
21

Megborzongok, de nem tudom, hogy a hideg éjszakai levegő miatt,
vagy azért, mert izgatott lettem, hogy bűvészkelléket tartok a kezemben.
Mit nem adnék most egy kis varázslatért, hogy segítsen elterelni a figyel-
mem a rossz emlékekről! Különben is, azon az úton vagyok, ami a plaká-
ton is szerepel – még ha a pontos címet nem is tudom.
Továbbhaladok, és hol össze-, hol kitekerem a plakátot, amitől hol el-
tűnik, hol ismét előbukkan a galamb. Továbbra is megállok néhány sötét
sikátor előtt, de hosszú idő után most először más célom van.
Nemsokára a szemem sarkából észreveszem, hogy valami aranyszínű
csillan a járdán, ezért odalépve leguggolok, és végigsimítok az arannyal
rajzolt öklömnyi bűvészkalapon, amelyből épp csak kilátszik a madár
szárnya hegye. Mellé egy előremutató, aranyszínű nyilat rajzoltak. El-
vigyorodom, és sietősebbre veszem a tempót – most már tudom, mit
keressek.
A következő rajzot egy kukára festették – ezen már jobban kilátszik
a madár szárnya a kalapból, a nyíl pedig az úttest felé mutat. Megvárom,
hogy elmenjenek az autók, majd átszaladok az út túloldalára.
Ezután még két rajzot találok – a madár minden egyes rajzon egy kicsit
jobban előbújik a kalapból. Anya imádná ezt! Tanítás után mindig kincs-
keresővel várt: egy cetlit ragasztott a bejárati ajtóra, a megtalálandó kincs
pedig sütemény volt – anya vajkaramellás kekszének nem volt párja.
Végül eljutok egy kék ajtóhoz, amelyen az aranyszínű cilinder fölött
immár szabadon repül a madár. Az ajtó mellett bárszék áll, amelyen egy
fekete lány üldögél; zöld, flitterrel díszített, térd alá érő ruhája kellemes
kontrasztot alkot sötétbarna bőrével. A ruha szegélyét apró selyemvirágok
díszítik a szivárvány minden színében. A lány derékig érő, göndör fekete
haja lágyan omlik a hátára – ahogy felém fordul, megcsillan a haját díszítő
aranyszínű csillám. Csingilingre emlékeztet.
– Jó helyen jársz – mondja.
Meglepődöm. A hangja mély és lágy, olyan, mintha egy hajszál válasz-
taná el az énekléstől, amivel szinte megbabonáz. Aranyra festett, meleg-
barna szemével elkapja a tekintetemet, amitől úgy érzem, a gondolataim-
ban olvas.
22

– Honnan tudod, mit keresek? – kérdezem, mire halványan elmosolyo-
dik, és előregörnyed a székben, amivel látszólag kilép a szerepéből. Vála-
szul csak a kezemben tartott plakát felé biccent.
– Ja, tényleg.
Összetekerem a plakátot, elrakom, és előveszek néhány dollárt. Felé
nyújtom, de nem veszi el.
– Biztos vagy benne? – kérdezi, tudomást sem véve a pénzről.
Nem felelek, csak döbbenten meredek rá. Mégis mit vár? Ő mondta,
hogy jó helyen járok!
– Utána nincs visszaút – teszi hozzá.
Most már biztos, hogy szerepet játszik, és megpróbál felkavarni a mű-
sor kezdete előtt – mégis van valami komolyság a tekintetében, amitől leg-
szívesebben sarkon fordulnék.
Ekkor ismét elmosolyodik, és legyint, hogy tegyem el a pénzem.
– Az első műsor ingyenes – mondja, majd lecsusszan a székről, és mint
valami zöld örvény, egy szempillantás alatt az ajtónál terem, kinyitja, és
int, hogy menjek be.
Belépek a parfüm, kölni, izzadság és alkohol szagától terhes, sötét he-
lyiségbe. Amint az orrom hozzászokik a nehéz levegőhöz, megérzem a régi
épületekre jellemző, jellegzetes, nyirkos szagot, ami mintha csak arra várna,
hogy a nézők távoztával ismét átvegye az uralmat. Szeretem ezt a dohos sza-
got, megnyugtat. Ez is olyasmi, ami állandó, és mindig számíthatok rá.
Kikerülöm a bárpult felé tartó hipsztereket, és végignézek a báron:
a fém bárszékek elütnek a pult fakó tölgyszínétől. Sajnos nem szól zene,
ami elnyomná a hangos kiabálást és a részeges nevetgélést, ami kezd az
idegeimre menni.
Valaki nekem jön. Ekkor észreveszem, hogy nagy tömeg árad az utcáról
a helyiségbe, és hagyom, hogy magával sodorjon a fém színpad előtt elhe-
lyezett ülőhelyekhez. A színpadot egyszerű fényfüzér díszíti – az a fajta,
amit az ünnepek közeledtével mindenre ráaggatnak, amit egyszerűen ki
nem állhatok. Nincs benne semmi varázslatos, egyszerűen csak ízléstelen.
Lehuppanok az egyik fekete összecsukható székre, közel a színpadhoz.
A sor szélére ülök, amit szinte rögtön meg is bánok, mivel folyton össze
23

kell húznom magam, valahányszor valaki be akar menni a sorba, és még
így is letapossák a lábamat. A részeg embereknek semmi méltóságuk sincs
a szememben.
Mellém egy szőke, zselézett hajú srác ül, és rám mered, de én a tekin-
tetemet kitartóan a színpadra szegezem, és imádkozom, hogy újdonsült
szomszédom ne akarjon megszólítani.
Mikor a fények kialszanak, a zsivaj is megszűnik. Csak néhány befőttes-
üvegből készített lámpás pislákol halványan a magasban, épp csak megvi-
lágítva a nézőteret. Ahogy felkapcsolódik a színpadi reflektor, az utolsó
pusmogás is elhal.
A színpadon egy lány áll, fejét enyhén előrebillenti, amitől fekete, gön-
dör fürtjei eltakarják az arcát. Fűzős, fekete csizmát és térd fölé érő, pánt
nélküli, lila ruhát visel, amely úgy is szemet gyönyörködtetően csillámlik
a reflektor vakító fényében, hogy a lány meg sem mozdul.
Olyan sokáig marad mozdulatlan, hogy a közönség türelmetlenül fész-
kelődni kezd. Mindenki lélegzet-visszafojtva vár – köztük én is. Mikor ki-
fújom a levegőt, hangos hegedűszó hangzik fel a hangszóróból, és a lány
felfelé fordítja a tenyerét, amelyből tűzgolyó lő ki. Ekkor a zene hirtelen
elhal, a teremre pedig ismét csend telepszik, leszámítva néhány seggfe-
jet, akik az első sorban susmorognak. Nemsokára a lány felfelé fordítja
a másik tenyerét is, amelyből lángnyelv csap föl, mire a hegedűszó ismét
felcsendül, majd szép lassan, fokozatosan lassulni és halkulni kezd, aztán
megint felgyorsul.
Végre felnéz a lány, és tekintetével végigpásztáz a közönség sorain, arca
semmilyen érzelmet nem árul el. Mikor a zene még tempósabbá válik, te-
nyérrel előre a közönség felé nyújta a karját, és ártalmatlan szikrákat szór
az első két sor fölött a levegőbe.
Ahogy kezét ökölbe szorítja, a szikraeső is abbamarad, és a lány elmo-
solyodik. A közönségből néhányan elismerően füttyentenek és tapsolnak.
Én viszont nem tapsolok. A neten több videót is láttam már arról, ho-
gyan „varázsolhatunk” tüzet: csak egy kis kézfertőtlenítőt kell tennünk
a tenyerünkbe, és meggyújtanunk. Ez egy nevetségesen egyszerű, olcsó
partitrükk, amivel a részeg egyetemista srácok szoktak vagánykodni. Azt
24

azért el kell ismernem, hogy eddig ez a lány tudta a legtovább életben tar-
tani a tüzet anélkül, hogy megégett volna. A csalódottságom ellenére kí-
váncsian várom a folytatást. Szeretnék valami olyasmit látni, amit eddig
még nem, hogy egy pillanat töredékéig elhihessem, létezik varázslat, és
bármi lehetséges. Vágyom arra, hogy megint ámulatba essek, mint kis ko-
romban, mikor a színpad széléről néztem, ahogy apa eltünteti anyát, majd
ismét elővarázsolja a színpad túlfelén. Vagy mikor vacsora közben anya
a tányérom alá varázsolt egy kártyalapot úgy, hogy velem szemben ült az
asztalnál. A szüleim igazi varázslók voltak, még ha anya számtalanszor el
is mondta, hogy az egész csak illúzió.
Ahogy a zene véget ér, a taps is abbamarad, és a lány kopogó léptekkel
odamegy a színpad szélére odakészített asztalhoz, elvesz róla három piros
labdát, rezzenéstelen arccal megmutatja a közönségnek, majd lazán do-
bálgatni kezdi őket.
Néhányan pfujolni kezdenek, és többen felvihognak.
A lány alig észrevehetően, gúnyosan meghajol, és kihívóan felhúzza
a szemöldökét. Ismét elmosolyodik, de ez a mosoly más, mint a korábbi:
cinikus.
Hirtelen felkap még két labdát az asztalról, mind az ötöt a magasba
dobja, és közben elindul a színpad közepe felé.
Hibátlanul zsonglőrködik. Úgy dobálja és kapja el a labdákat, mintha
ez lenne a világ legegyszerűbb dolga, pedig nem az. De ennyi nem elég
ahhoz, hogy átadjam magam a műsornak, és elfeledkezzek arról, milyen
jól érezte magát nélkülem Parker és Jacob.
Ekkor – mintha csak a lány megérezte volna, hogy a közönség kezd
egyre inkább unatkozni – az egyik labda a magasba érve kigyullad, majd
ezt követően egy másik is, aztán még egy, míg végül mind az öt lángol-
va ég.
A közönség végre elégedett a műsorral, és tapsviharban tör ki. Én
is érdeklődve előrehajolok: mindenki egy emberként, ámulva nézi
a műsort – a mellettem ülő srácnak még a szája is tátva marad.
A lány megperdül, de nem esik ki a ritmusból, ugyanúgy dobálja a lab-
dákat, mintha mi sem történt volna. Nemsokára megint megperdül, há-
25

rom labdát a levegőbe dob, kettő pedig a kezében marad. Lila ruhája úgy
libben a pörgéstől, mint a nyíló virág.
Az egyik labdát ezúttal nem sikerül elkapnia, de ahelyett, hogy hagyná
a földre esni, belerúg, mire a labda a nézőtér fölött egyszerűen hamuvá
hullik, mintha csak papírból lett volna. Mielőtt a közönség felocsúdhatna
a váratlan fordulatból, a lány egymás után elrúg még két labdát, melyek
a fejünk felett szertefoszlanak.
A két utolsó labdát továbbra is fel-le dobálja, közben közömbösen vé-
gignéz rajtunk, majd elhajítja a labdákat. Egyiket az egyik, másikat a másik
oldalra, egyenesen a színpadot keretező függönybe, amitől az lángra kap,
és zöld tűzben égni kezd.
Ekkor a lány sarkon fordul, és szemlátomást ingerülten letrappol
a színpadról, az első sorban ülők pedig talpra szökkennek, és hátrébb hú-
zódnak. Megértem őket, a tűz még nekem is égeti az arcom a második
sorban. Vagyis a zöld lángok valódiak.
Egyesek kiabálni, mások tapsolni kezdenek, miközben mindenki a zöld
tüzet nézi, ami sehova nem terjed át a függönyről.
– Hát nem elképesztő? – hajol hozzám a zselézett hajú srác. A lehelete
sörtől bűzlik.
Intek neki, hogy húzódjon el tőlem, és előredőlök – az arcomat tovább
melengeti a természetellenes lángokból áradó hő.
Ez az! Erre vártam!
A nézők már éppen kezdenek türelmetlenül fészkelődni, mikor egy
zöld hajú srác ballag fel a színpadra, és közben egy pakli kártyát lő egyik
kezéből a másikba. A színpadra lépve az égő függönyre pillant, csettint
egyet, mire a lángok rögtön kialszanak, a függöny pedig… épen, egy da-
rabban lóg a helyén, mintha soha nem is fogott volna tüzet.
– Néha elszalad vele a ló – mondja vigyorogva.
A közönség felmorajlik, de a srác csak mosolyog, és türelmesen vár,
mintha csak neki állna a világ. Mondjuk ezzel az arcberendezéssel ez való-
színűleg így is van.
Nem bírom az ilyen alakokat.
A haja élénk sötétzöld, mint az erdei páfrány, a feje két oldalán szinte
26

kopaszra nyírva, felül pedig hosszúra hagyva – olyanoknak szokott ilyen
frizurája lenni, akik magasról tojnak mindenre.
Szűkre szabott nadrágot és hozzá illő, lakkozott, fekete cipőt visel, ami
akár egy üzleti tárgyaláson is megállná a helyét bármelyik puccos iroda-
épületben, már ha inget is viselne, nem csak egy zöld hajszálcsíkos, fekete
mellényt.
Próbálok úgy tenni, mintha nem vettem volna észre, milyen izmos
a karja. Nevetséges, miken jár az eszem.
– Az első mutatványhoz szükségem van egy önkéntesre – lép a srác
a színpad közepére.
Rengetegen jelentkeznek, köztük én is. Megfeledkeztem magamról,
és gondolkodás nélkül a magasba emeltem a kezem, de gyorsan leteszem,
mielőtt észrevenné. Valójában nem akarok felmenni a színpadra, de egy
másodperc törtrészéig ugyanazt éreztem, mint kis koromban, mikor
a nappaliban, a kanapéról néztem, ahogy anya a legszebb piros ruhájában,
kezében a cilinderrel önkéntest szólít maga mellé. Mindig gondolkodás
nélkül jelentkeztem, miközben ő egy rövid ideig pásztázta a láthatatlan
közönséget, majd odahívott maga mellé a képzelt színpadra.
Lehet, hogy mégis örülnék annak, ha engem választana. Viszont ahogy
belegondolok, hogy ott állok mellette a színpadon, ő a koromfekete ruhá-
jában, én meg a kifakult, kopott pólómban, görcsbe rándul a gyomrom.
Belőlem hiányzik anya kecsessége és eleganciája, és bár szeretek az érmé-
immel játszani, a gyilkolás, nem pedig az előadás művészetére képeztem
ki magam. Gyorsan összefűzöm az ujjaimat, és az ölembe ejtem a kezem,
nehogy megint eláruljon.
A srác összeszűkült szemmel pásztázza az első sorokban ülőket, közben
a kártyapaklit az egyik kezébe fogja, a szabaddá vált kezén pedig felemeli
a mutatóujját, és rajzol vele egy kis kört a levegőbe, mire a reflektor a szín-
padról a nézőtérre vált.
Többen felmordulnak, én hunyorogva a szemem elé emelem a kezem,
hogy megvédjem a hirtelen támadt erős fénytől. Végül lehajtom a fejem,
hogy ne vakítson el még jobban a fény, mire észreveszem, hogy valaki
megáll előttem egy pár lakkozott, fekete cipőben.

3. fejezet
A fenébe!
Nem nézek fel.
Egy idő után a srác hangosan megköszörüli a torkát, mire a körülöttem
ülők kuncogni kezdenek.
A srác egyik lábával türelmetlenül dobolni kezd, éppen olyan ritmus-
ban, mint a kalapáló szívem.
Úgy érzem magam, mint a cilinderbe kényszerített nyúl, azzal a kü-
lönbséggel, hogy engem senki sem fog innen eltüntetni. Végül elveszem
a kezem a szemem elől, és felnézek.
A srác kajánul elvigyorodik, közben lazán forgatja a kártyákat karcsú
ujjai között.
– Nagy tapsot kérek a bájos segédemnek – nyújta felém a kezét.
Kényszeredetten felállok, tudomást sem véve a felém nyújtott kezéről,
és egy lépéssel a színpad felé vezető folyosón termek.
A srác harsogva felnevet, és zselézett hajú szomszédomhoz hajol:
– Milyen kellemes társaság – jegyzi meg gúnyosan, mire a srác és a töb-
bi néző is felvihog.
Érzem, hogy zavaromban elvörösödöm, és a torkomban dobog a szí-
vem, csak azt nem tudom, hogy azért, mert pokolian ideges vagyok, és
a testem így próbálja jelezni, hogy tűnjek el innen, vagy azért, mert eny-
nyire izgatott lettem attól, hogy felmehetek a színpadra. Végül az utóbbi
mellett teszem le a voksom.
28

Észreveszem, hogy néhányan irigykedve bámulnak, ahogy elhaladok
mellettük.
Mikor a lépcsőhöz érünk, a srác ismét felém nyújta a kezét, de minden
bizonnyal csak azért, mert sejti, hogy nem fogom elfogadni a segítségét.
Jól gondolja. Ahogy felmegyek a lépcsőn, felkuncog, de olyan halkan, hogy
csak én halljam – a közönség ebből a kis jelenetből kimarad.
Remélem, késdobálás lesz a feladat, és ő lesz a célpont.
A reflektor ismét a színpadra vált, és végig ránk szegeződik, míg a szín-
pad közepére érünk. Hunyorogva megmarkolom a pólóm szélét, és azt kí-
vánom, bárcsak lecseréltem volna valamelyik új ruhámra.
A srác színpadiasan meghajol előttem, amin a közönség jót nevet.
Felegyenesedve kettészedi a kártyapaklit, és egy gyors mozdulattal
tökéletes legyező alakba teríti mindkét kezében. Ezután összeteszi a két
kezét, és a nézőtér felé legyez a szétterített kártyákkal, mintha csak vala-
mi béna pillangó lenne. Egy nyilvánvalóan becsiccsentett lány vihorászni
kezd az első sorban.
– Ennyi? – húzza fel a srác kérdőn a szemöldökét, és végigpillant a kö-
zönségen.
Valaki pfujolni kezd, de a srác válaszul csak felkacag, és felém fordul.
Úgy fordítja a kártyákat, hogy egyedül én lássam – a barna bőr csuklópánt-
ját díszítő vörös kő csak úgy csillog a reflektor fényében.
– A sorsod a kezedben van.
Bizton állíthatom, hogy nincs. Az egész elképesztően színpadias, és
a szavak hallatán megdermedek. Felpillantok a srácra – az arca nyugodt,
a szája sarka körül halvány mosoly bujkál, zöld szemében valami megma-
gyarázhatatlan tűz ég. Tétovázásomra összevonja a szemöldökét.
Figyelmemet ismét a kártyákra összpontosítom, kihúzom a pikk dá-
mát közvetlenül a hüvelykujja alól, és a szívemre teszem. Ez volt anya ked-
venc kártyája.
A srác ravaszul elmosolyodik, mintha máris tudná, melyik kártyát húz-
tam, majd sugárzó mosollyal a közönség felé fordul.
– Kérlek, mutasd meg a nézőknek, melyik kártyát húztad. De úgy, hogy
én ne lássam – kacsint rám, majd látványosan elfordul.
29

Magam elé tartom a kártyát, és megmutatom a sötétben alig kivehető
arcoknak. A nézőtér feletti lámpások csak a fejük tetejére és a homlokukra
vetnek némi fényt, amitől a szemük egyáltalán nem látszik, mintha üres
lenne a szemüregük. Csontvázakra emlékeztetnek. Kissé remegő kézzel
ismét magamhoz szorítom a kártyát.
A bűvész visszafordul, és lapjával lefelé felém nyújta a legyező alakban
szétterített kártyákat, melyeket most már egy kézben fog.
Kérés nélkül visszacsúsztatom a kártyát a pakliba.
– Őstehetség – nevet a srác a közönségre sandítva, majd összecsukja
a kártyalegyezőt, és a kezembe nyomja a paklit. – Keverd meg – utasít.
Engedelmeskedem. Addig keverem a lapokat, míg már magam sem tu-
dom, hol lehet a pikk dáma.
Ahogy visszaadom neki a paklit, összeérnek az ujjaink, amitől össze-
rándulok, mintha áramütés ért volna. Kalapáló szívvel elkapom a srác ne-
vető tekintetét, mire elmosolyodik. Mi van velem? Érzem, hogy fülig piru-
lok – nagyon remélem, hogy ebben a vakító fényben senki sem veszi észre.
A srác fél lépést arrébb megy, szétnyitja a kártyákat, majd ugyanazzal
a lendülettel össze is csúsztatja a lapokat. És ezzel a pakli köddé vált. A srác
tenyérrel előre kinyújtja a karját, hogy mindenki jól lássa, nincsenek nála a
kártyák. A közönség soraiból páran bátortalanul megtapsolják.
– Nem adjátok könnyen magatokat – sóhajtja, majd hátrál egy lépést,
mire a reflektorfény zöldesre vált.
A srác továbbra is maga előtt kinyújtott karral csettint egyet, mire az
ujjai között terem a káró kilences.
– Ez volt a te kártyád? – sandít rám kérdőn.
Megrázom a fejem, mire összevonja a szemöldökét. Néhány néző fel-
nevet.
A srác csettint a szabad kezével, mire eltűnik a káró kilences, és meg-
jelenik helyette a pikk bubi. Zöld hajú bűvészünk megnézi a kártyát, és
ismét rám sandít.
– Ez sem az – állapítja meg. – A fene essen bele! – Ez a kártya is eltűnik,
majd a srác először végignéz a kézfején és a tenyerén, aztán végigtapogatja
a nadrágja és a mellénye zsebeit. – Biztosan elhagytam.
30

A közönség zúgolódni kezd, néhányan zavartan nevetnek. Nem értik,
hogy ez még a műsor része-e, vagy sem.
Én is nyugtalan vagyok, egyik lábamról a másikra állok.
A srác megint kinyújta a karját maga elé, mire a kártyalapok záporozni
kezdenek az ujjai közül.
A nézők először meglepődnek, majd tapsviharban törnek ki, a kártyák
pedig egyre csak jönnek, vég nélkül. Hihetetlenül sok kártyalap van a szín-
padon – több, mint az az egy pakli, ami az elején nála volt. Mikor kezdenek
óriási kártyahalmok kialakulni, a srác maga mellé ejti a kezét, és végignéz
a kupacokon. Utána lehunyja a szemét, hátrál egy lépést, és csak áll moz-
dulatlanul.
Valaki köhög.
Érzem, hogy az izmaim megfeszülnek a várakozástól, és én is hátrébb
lépek.
Ekkor a srác szeme felpattan, és előreveti magát, egyenesen bele az
egyik kártyakupacba, amitől a lapok szanaszéjjel repülnek – de nem es-
nek le. A srác szétnyitja az ujjait, és ahogy egyre magasabbra emeli a ke-
zét, a kártyalapok is egyre feljebb emelkednek, mintha valaki valami lát-
hatatlan madzagon húzná őket. Mikor már a feje fölött lebegnek, felnéz
és rájuk fúj, amitől a lapok elkezdenek alakzatba rendeződni, és szárnyat
formálnak.
Végül kirajzolódik egy pillangó, amelynek szárnyán a különféle pikk,
treff, kőr és káró lapok adják a mintát.
Előrelépek, és végigsimítok a levegőn a pillangó alatt, hátha megérzem
a fuvallatot, amely a levegőben tartja, de semmi, csak a csapkodó pillangó
által keltett szellő cirógatja a hajamat.
A bűvész önelégülten rám vigyorog.
Akkor biztos madzagon lógnak a lapok. Körbenézek, hátha megpillan-
tom a több száz hajszálvékony madzagot, amelyek a trükkhöz kellenek.
A srác még mindig vigyorogva megrázza a fejét, aztán ismét a pillangó-
ra fúj, amitől az csapkodva megindul, és nézőtér fölött szálldos. Többen is
utánanyúlnak, de senki sem éri el. Mindenki tátott szájjal nézi, én viszont
a srácot figyelem.
31

Most, hogy a közönség a pillangóval van elfoglalva, úgy tűnik el a mo-
soly az arcáról, mint a kártyalap a kezéből. Szája mereven összezárul, sze-
me pedig résnyire szűkül, mint valami vad, bántalmazott macskának. Fel-
ismerem ezt a tekintetet – sokszor nézett vissza rám a tükörből.
– Na, ehhez mit szóltok? – kérdezi a közönségtől élesen, majd felém
fordul, mire a szemében izzó vadság helyét derű veszi át.
A nézők tapsolni kezdenek, a srác néhányszor meghajol, majd egyet-
len kézmozdulattal csendre inti a közönséget, és a terem elhalkul. Sikerült
magával ragadnia őket, és most először őszintén elmosolyodik. Ezután
hangosan tapsol, mire a pillangó szétrobban, a kártyalapok pedig a nézők-
re hullanak, akik erre talpra szökkennek, és üdvrivalgásban törnek ki. Úgy
zeng a terem, hogy a fülemben érzem a lüktetést. A farmeromba törlöm
izzadt tenyeremet. A zöld hajú bűvésznek sikerült: egy pillanat erejéig el-
hitette velem, hogy bármi lehetséges. Megint otthon érzem magam.
Most, hogy senki sem figyel rám, elindulok a lépcső felé, de a srác meg-
hajlás közben észrevesz, ezért felegyenesedik, és rám mutat.
– Nagy tapsot kérek a bájos segédemnek – búgja. – De még ne menj
sehova, még nem végeztem!
A közönség erre leül, és elhallgat. A srác suhanó léptekkel elindul
felém, és csak nagyon nehezen tudom megállni, hogy ne robogjak le a
lépcsőn, mielőtt ideér. Ahogy megáll előttem, kinyújtja a kezét, de meg
sem mozdulok. Ekkor megfogja a kezem, és közelebb húz a színpad köze-
péhez, aztán olyan erősen kezd hörögni és köhögni, hogy kétrét görnyed,
nekem meg fogalmam sincs, mit csináljak: hátba veregessem, nehogy
megfulladjon, vagy hagyjam békén. Mikor végre abbamarad a köhögő-
roham, szélesre tátja a száját, és kihúz belőle valamit: egy kártyalapot.
Lazán a mutató- és a középső ujja közé fogva megmutatja a közönségnek
is – a pikk dáma az.
– Megtaláltam – mondja, majd a kezembe adja a lapot, mire elfintoro-
dom. – Ez volt a te kártyád?
– Az enyém nem volt ilyen nyálas.
A közönség felnevet, és végre nem rajtam, hanem velem. Tudom, hogy
ezzel a kis élces megjegyzéssel megnyertem őket. Elkapom a srác tekinte-
32

tét, és látom, hogy ő is tudja. Egy egészen aprót felém biccent, majd nevet-
ve visszafordul a nézőkhöz.
– Úgy látom, elemében van.
A közönség hangosan éljenezve megtapsol, amitől szabályosan felpezs-
dül a vérem. Egyszerre szédülök és érzem magam erősnek – mintha
a világ a lábam előtt heverne, és bármit megszerezhetnék, amit csak aka-
rok. Enyhén előregörnyedek. A bűvész srác egy pillanatig rám mered, és
tudom, hogy tudja, mit érzek éppen – lehet, hogy minden előadó ezt érzi
a színpadon. Lehet, hogy ezért az érzésért akarnak olyan sokan énekesek
vagy színészek lenni.
A srác alig észrevehetően megrázza a fejét, mintha valami kábulatból
próbálna kitörni, aztán megfogja a kezem, a magasba emeli a karunkat, és
ugyanazzal a lendülettel a közönség felé fordít. Meghajol, mire gyorsan,
esetlenül meghajolok én is, és leengedjük a karunkat. Mikor felegyene-
sedünk, a könyökömre csúsztatja a kezét, és a lépcsőhöz vezet. Arra szá-
mítok, hogy odaérve elenged, de helyette egészen az ülőhelyemig kísér,
miközben a nézők még mindig tapsolnak.
A helyemre érve elenged, és én lehuppanok a hideg műanyag székre,
tudomást sem véve tátott szájjal bámuló szomszédomról. A zöld hajú bű-
vész olyan közel hajol a fülemhez, hogy az ajka csaknem hozzáér.
– Mesés voltál. Később még látjuk egymást – súgja, majd eltűnik a szín-
falak mögött.
Érzem, hogy egyre hevesebben ver a szívem, és zihálva veszem a leve-
gőt, de nem tudom, hogy a színpadon érzett adrenalinlöket miatt, vagy
azért, mert ilyen közelségbe kerültem egy másik emberi lénnyel. Ahogy
felidézem, milyen közel volt az ajka a fülemhez, elvörösödöm.
Megpróbálom csillapítani a légzésemet, de nem sikerül. Úgy érzem,
kezd felfordulni a gyomrom, de közben legszívesebben visszamennék
a színpadra, és soha többé nem jönnék le onnan.
Ekkor egy hosszú fekete hajú, magas lány lép a színpadra, és tudom,
hogy bármivel is készült, fantasztikus lesz.
De nem bírom tovább. Ez a mámor, amiben úszom, nem az enyém.
Olyan érzés, mintha drága használt ruhát viselnék. Persze, most minden
33

varázslatos, és a világ megannyi ígéretet hordoz magában, de mi lesz hol-
nap, mikor vége a műsornak? Kísérteni fog az emlék, mert az élet valójá-
ban nincs tele csodával. Ha a szüleim még élnének… ha legalább az egyi-
kük élne, most én állnék a színpadon, és szólítanék magam mellé valakit
a közönség soraiból, hogy egy rövid időre elfeledtessem vele a minden-
napi gondokat. Tanulhattam volna tőlük, és csinálhattunk volna családi
előadásokat. De mindez csupán ábránd, és ezek a bűvészmutatványok
már-már túl jók – vágyakozásra serkentenek, amit nem engedhetek meg
magamnak. Jobb, ha még most lelépek, mielőtt még rosszabb lesz.
Lecsusszanok a székről, egy pillanat alatt az ajtónál termek, és kilépek
az immár üres utcára. Hidegebb van, mint eddig – átkozom magam, ami-
ért nem hoztam magammal kabátot. Lejjebb húzom a sapkámat, és zsebre
teszem a kezem, bár a hideg ellen nem sokat ér.
A kezembe akadnak a pénzérméim, és rögtön nyugodtabb leszek. Elő-
veszek egyet, pöccintve feldobom, majd várom, hogy a tenyerembe essen.
De hiába várok, az érme nem érkezik vissza.
Végignézek a járdán, hátha csak elvétettem, és leesett, de semmi.
Az érmém nélkül nem megyek sehova – azóta ezekkel a negyeddolláro-
sokkal játszom, hogy anya nekem adta őket.
Előveszem a másik három érmét, mintha ez segítene gyorsabban meg-
találni a hiányzó negyediket. Ekkor észreveszem, hogy mind a négy a ke-
zemben van. Rájuk meredek, és újra és újra megszámolom őket, mert nem
akarok hinni a szememnek.
Tapsolás hangja térít magamhoz, amitől majdnem elejtem az érméket.
A hang forrása felé kapom a fejem; azonnal ismét a színpadon érzett adre-
nalin hatása alá kerülök. A számba harapok, hogy eltereljem róla a figyel-
mem, de felsértem, és vérezni kezd.
A zöld hajú srác a téglafalnak dőlve bámul egy keskeny sikátorban, ami
biztos a művészbejáróhoz vezet.
– Jó trükk – mondja.
Szóra nyitom a számat, hogy elmondjam, nem is csináltam semmit, de
ez nem igaz. Biztos úgy bűvészkedtem, hogy oda sem figyeltem – ösztönö-
sen, az adrenalin hatása alatt.
34

– Kösz – felelem lazán, és a zsebembe csúsztatom az érméket, legyőzve
a kísértést, hogy a biztonság kedvéért még egyszer megszámoljam őket.
– Már mész is? Eleged lett a műsorból? – fonja össze a karját maga előtt.
Még mindig csak az a mellény van rajta, amit a fellépésen viselt.
– Neked pedig eleged van a ruhákból? – kérdezem élesen, mire szigorú-
an rám mered, de aztán kitör belőle a nevetés.
Felerősödik a szél, és megborzongok, amit a srác is észrevesz.
– Én nem fázom. Mondanám, hogy odaadom a kabátom, de… – mu-
tat végig magán, mintha nem tudnám, hogy a mellényen kívül nincs rajta
más, ami már így is eléggé zavarba ejtő.
– Most megyek. – Elfordulok, remélve, hogy ha távolabb kerülök tőle,
ki tudok szabadulni a bűvköréből.
– Ava – szól utánam.
A nevem hallatán megdermedek, és lassan visszafordulok.
– Honnan tudod a nevem? – kérdezem, mire összehúzza a szemöldö-
két, mintha próbálná leplezni, hogy lebukott.
– Te mondtad meg. A színpadon – feleli.
– Biztos, hogy nem – rázom meg a fejem. Nem szoktam egykönnyen
elárulni a nevem.
A srác megvonja a vállát, és lazán, lehengerlőn elmosolyodik.
– Akkor lehet, hogy mentalista vagyok – kacsint rám.
– De nem vagy az – vágom rá határozottan, bár inkább kérdésnek szá-
nom. Kiráz a hideg a mentalistáktól.
– Igaz – ismeri el kuncogva. – De tényleg te árultad el a színpadon,
viszont azt nem kérdezted meg, engem hogy hívnak. Csak nem vagy men-
talista?
– Nem. Csak nem érdekel, hogy hívnak.
– Ez fájt – kap a szívéhez, de közben túl jókedvűen mosolyog ahhoz,
hogy tényleg sértve érezze magát. – Xander vagyok.
– Aha – mondom, és elindulok, készen arra, hogy itt lezárjuk a beszél-
getést.
– Nem válaszolsz a kérdésemre? – szól ismét utánam.
– Mi? – nézek vissza.
35

– Tetszett a műsor?
Egy pillanatig hezitálok a válaszon.
– Nagyon is – felelem végül, mire elvigyorodik, én pedig ismét elindulok.
– Ez nem egy átlagos bűvészelőadás. Gyere el holnap is, és meglátod.
Majdnem visszafordulok, de végül csak megrázom a fejem, és megyek
tovább. A srác nevetése egy darabig elkísér. Tuti, hogy csak viccelt. A bű-
vészek mindig el akarják hitetni a közönséggel, hogy amit csinálnak, az
már-már varázslat. Kivéve anyát; ő mindig leszidott, amikor varázslatnak
neveztem a trükkjeit: „Ez csak szimpla bűvésztrükk, Ava, semmi több.
És mindig az is marad.”
Olyan tisztán hallom a hangját a fejemben, hogy megtorpanok. Ösz-
szeszorul a szívem. Nem tudom tovább elhessegetni a dolgot, muszáj
szembenéznem vele. Bárcsak ne emlékeznék rá ilyen tisztán, de nem te-
hetek róla, részletesen fel tudom idézni, mit láttam aznap… És hogy mit
éreztem.
Anyám halálának napja beleégett az emlékezetembe. Aznap reggel
ébredés után egyből a konyhába mentem, ahol a reggelinek kellett volna
várnia, de anya nem volt sehol. Rossz előérzetem támadt, emlékszem,
hogy hirtelen nehezebben vettem a levegőt. Bárcsak el tudnám felejteni,
milyen az, amikor a zsigereidben érzed, hogy valami baj van, de nem tu-
dod, mi az! Ezután visszamentem a lakókocsi hátuljába, hátha anya még
ágyban van, ami szokatlan lett volna, mert korán kelő volt – persze ott
sem találtam.
Anya az előző nap határozta el, hogy átköltözünk máshova, ezért egy
üres kempingben parkoltunk, nem messze az úttól. Az volt a szabály, hogy
csak akkor hagyhatom el a lakókocsit, ha előtte szólok neki, de ezzel mit
sem törődve kinyitottam az ajtót, és az arcomat megcsapta a hideg reggeli
levegő. Vacogva az ajtó előtti fémlépcsőre léptem, és körbenéztem.
Anya egy fának dőlve ült a földön, közel a kemping határához. Mivel
nem akartam összekoszolni a lábamat, de a cipőmért sem volt kedvem
visszamenni, odakiáltottam neki, kétszer is, de nem mozdult.
Végül óvatosan lépkedve átvágtam a köves területen, közben vidáman
nevettem az új bűvésztrükkön. Közelebb érve aztán láttam, hogy anya nem
36

rendesen ül… az egyik lába furán oldalra dőlt, a karja ernyedten terült szét
a földet borító tűleveleken, a feje oldalra billent, és az arca a fa kérgének
nyomódott. Tágra nyílt szeme a semmibe révedt.
Mikor odaértem, megláttam a vért a nyakán: két apró sebet, amelyek-
ből vér szivárgott. Letérdeltem, és megfogtam a csuklóját, mire az meg-
rándult, én meg egy pillanatra elhittem, hogy anya felkel, és a szemében
ott lesz az a csillogás, ami mindig, amikor új trükkel lep meg, és jót neve-
tünk együtt. De soha többé nem nevetett. És nagyon sokáig én sem.
Még most sem igazán. A nevetésem meglepően mély kuncogássá vál-
tozott, ami hasonlít anyáéra, ezért valahányszor nevetek, gondolatban
visszatérek arra a napra, és újra átélem, milyen volt várni, hogy elmoso-
lyodjon.
Mélyen a gondolataimba mélyedve indulok el megint, és keményen
nekimegyek valaminek, amitől hátratántorodom, de valaki a jeges kezével
megragadja a karomat, és megtart.
A tekintetem makulátlanul fehér ingen akad meg, amiből arra követ-
keztetek, hogy egy nagyvállalati munkamániásnak mentem neki, aki épp
hazafelé tart, miután néhány sör mellett elpanaszolta, milyen fárasztó
napja volt, de aztán felnézek.
Nem üzletember a pasi. Bár fekete nadrág és fehér ing van rajta, az ing
ujja fel van hajtva a könyökéig, a legfelső gomb pedig nincs begombolva.
Ráadásul fekete nadrágtartót visel, amiben egy üzletember sosem mutat-
kozna. Fiatalnak tűnik, nem sokkal lehet idősebb nálam; éles vonásait jól
lágyítják az arcát keretező sötétvörös, göndör fürtjei. Ha mosolyogna, egy-
szerre lenne vészjósló és sármos, de a száját szorosan összezárja, és sötét-
barna szemével szigorúan rám mered.
Érzem, hogy valami nem kerek, van valami fura ebben a fazonban. Ar-
ról nem is beszélve, hogy túl erősen szorítja a karomat. Mikor hátralépek,
végre elenged.
– Bocsánat – mondja mély, enyhén reszelős hangon.
– Én kérek elnézést, nem figyeltem, merre megyek – vágom rá, és még
egy lépést hátrálok.
A srác hátrateszi a kezét, de egyébként nem mozdul.
37

– Nem direkt csináltad azt a trükköt, igaz? – kérdezi, és a kérdés súlyá-
hoz képest túl komolyan rám mered. Eléggé zavar a dolog, és bár a háta-
mon futkos a hideg, képtelen vagyok elindulni.
– Milyen trükköt? – kérdezek vissza, mert gondolatban még mindig
a múltban járok.
– Amit a kis érméiddel csináltál.
A válasz hallatán rögtön felpaprikázom magam. „Kis érméid”? Mégis
kinek képzeli magát ez a srác? És mit tud ő arról, milyen bűvésztrükköket
tudok megcsinálni, és különben is, minek nézi, mit csinálok? Nem én tar-
tok előadást!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Végre sikerül mozgásra bírnom
a lábamat, és elindulok. – Ha bűvészelőadást akarsz látni, ott fogsz – mu-
tatok a kék ajtóra, majd megkerülöm a srácot, remélve, hogy abbahagyja a
bámulást. Persze nincs ilyen szerencsém. Meg sem mozdul, de amíg mögé
nem érek, végig rajtam tartja a szemét.
– Ne gyere vissza ide! – mondja, mikor már majdnem hallótávolságon
kívülre érek.
Megperdülök, hogy jól beolvassak neki, de addigra már elfordult. Végül
inkább továbbmegyek, de azért többször hátranézek, hogy lássam, nem
követ-e. De nem követ, csak áll egy helyben, a háta mögött összekulcsolt
kézzel, és a klubba vezető ajtót nézi.

Kegyetlen Illuziok - Belelapozo

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Kegyetlen Illuziok - Belelapozo

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

1.

Mindig megnézem az eltűnt házi kedvencek plakátjait. Képtelen vagyok

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 7 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 8 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 9 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 10 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 11 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 12 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 13 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 14 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 15 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 16 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 17 2023. 10. 08. 10:31

Az utcákat járom, hagyom, hogy a mellettem elhúzó autók hangja kiűzze

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 18 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 19 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 20 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 21 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 22 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 23 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 24 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 25 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 26 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 27 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 28 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 29 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 30 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 31 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 32 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 33 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 34 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 35 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 36 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 37 2023. 10. 08. 10:31

2023_09_Kegyetlen_illuziok_beliv_152x222mm.indd 38 2023. 10. 08. 10:31

You might also like