Kathryn Taylor

Vadvirágos nyarak

Kossuth Kiadó
Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
Impresszum
Zoe végigfutva tette meg az utat a keskeny ösvényen, amely a zöldellő
dombokon át kanyargott. Csak akkor állt meg, amikor odaért a sziklák
tövében emelt kőtorony romjaihoz. Teljesen kifulladt, és mert szúrt az
oldala, rátapasztotta a kezét, miközben lenézett a tengerre. A nap
épphogy felkelt, és még hűvös volt, de Zoe már érezte, hogy később
nagyon meleg lesz. A levegőben – a tenger sós szaga mellett – a
mindenütt tarkálló vadvirágok illata terjengett. Ahogy megcsapta az
orrát, Zoe fején átfutott a gondolat, hogy nagyon sokszor járt már itt
Jackkel. Ez volt a titkos találkozóhelyük, ide jöttek el, ha kettesben
akartak lenni. Zoe azt remélte, hogy most is itt találja Jacket, de sehol
sem látta, és lassanként elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. Hol
lehet a barátja? Sürgősen beszélnie kell vele, már mindenütt kereste,
de sem a panzióban nem volt, sem a farmon, és máshol sem találta.
– Jack! – kiáltotta el magát olyan hangosan, ahogy csak kitelt tőle,
aztán feszülten fülelt, de csak odalentről hallotta a partra kicsapó
hullámok hangját, semmi mást.
Hátát kimerülten a kőfalnak vetve lecsúszott a földre. Össze volt
zavarodva, egyszerre érezte magát boldognak és boldogtalannak. És
ha ez még nem lenne elég, nem éli túl, ha nem találja meg rövid időn
belül Jacket, és nem mondhatja el neki, hogy elmegy vele Kanadába.
Kezdetben ezt is csak Jack újabb őrült ötletének gondolta. Igen,
Jack Gallagher mindig is tele volt ötletekkel, csak úgy bugyogtak
belőle, és Zoe éppen ezt szerette benne annyira. Barátja azonban
nemcsak álmodozott, hanem meg is valósította, amit kitalált. Most
pedig eltökélte, hogy elmegy Cornwallból, mert ez a hely túl kicsi neki,
és végre többet akar látni a világból. A szükséges papírokat már
beszerezte, és annyi pénzt is összegyűjtött, amennyiből ellesz az első
időkben. Hamarosan indul, már két hét sincs addig, és azt akarja, hogy
ő menjen vele.
 Jack – gondolta Zoe, és elszorult a szíve a vágyakozástól, pedig
csupán néhány óra telt el azóta, hogy utoljára látta a fiút, élete nagy
szerelmét. És most már készen áll arra, hogy a szerelmükért kockázatot
is vállaljon. Merthogy könnyű aligha lesz meggyőznie az apját arról,
hogy döntését komolyan gondolja. George Bevan semmire sem tartja
Jacket, szerinte egy farmer fia nem elég jó az ő lányához. A
kapcsolatukat kezdettől fogva ellenezte, ezért Zoe – bár néhány nap
múlva betölti a tizennyolcat, és attól fogva nagykorúként valójában azt
tehet, amit akar – egy kicsit tartott az apjától és a veszekedéstől.
Támogatásra valószínűleg az édesanyjától sem számíthat, ő csak
nagyon ritkán fordul szembe a férjével. Zoe abban reménykedett, hogy
legalább Chris, a bátyja az ő pártjára áll majd. Chris Jack jó barátja,
és azt is tudja, hogyan érez ő Jack iránt.
Tegnap este azonban, amikor Zoe tanácsot kért Christől, egészen
mást hallott tőle, mint amire számított. Támogatás helyett a bátyja azt
vetette a szemére, hogy önző, és nem gondol arra, mit jelentene a
családjuk számára, ha ő elmenne Jackkel. És azt is mondta, hogy az
életben nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk. Szavaival óriási
csalódást okozott Zoénak. A lány kiabálva gyávasággal vádolta meg
Christ, mert engedi, hogy az apjuk gyámkodjon felette, és
mindkettőjüknek előírná, hogyan éljék az életüket, aztán kirohant a
szobából.
Csak jóval később döbbent rá, miután órákig forgolódott az
ágyában, és közben mindent átgondolt, hogy Chrisre valójában
egyáltalán nem jellemző ez az elutasító viselkedés, úgyhogy valami
másnak kell lennie emögött. Ezért aztán Zoe elhatározta, hogy még
egyszer felhozza a témát, és kideríti, mi van a bátyjával. Előbb
azonban Jacket kell megtalálnia, hogy elmondja neki, hogyan döntött.
Mert bármit gondol is Chris, és bármilyen dühös lesz az apja, ő
mindenképpen…
Zoe felkapta a fejét, amikor zaj ütötte meg a fülét. Halkan jutott el
hozzá, a tenger morajlásától épphogy hallotta, de emberek zsivajának
tűnt, és odalentről jött, az öbölből. Zoe kíváncsian felkelt a földről, és
a szikla széléhez ment. Biztonsági korlát csak a szemközti nagy
strandon volt, itt nem, így akadálytalanul lenézhetett a jókora
sziklákkal tarkított, keskeny homoksávra. Máskor szélesebb volt, de
már elkezdődött a dagály, és a víz egyre többet hódított meg a partból.
Nemsokára teljesen el fogja borítani, és csak apálykor vonul le róla.
Ilyenkor, amikor a tenger hamarosan bekebelezi majd a strandot,
már senki nem tartózkodik ott. Most azonban csak úgy nyüzsögtek
odalent az emberek, akik mintha felfedeztek volna valamit az egyik
nagy szikla közelében. Zoe megpróbálta kivenni, mi lehet az, s miután
eljutott az agyáig, hogy mit lát, hangosan felszisszent.
A homokban egy ember feküdt. Karja és lába furcsán kicsavarodott.
Egészen közel hozzá legalább tucatnyian álltak. Néhányan
rendőregyenruhát viseltek, ide-oda futkostak, mint a hangyák, és
időnként odakiáltottak egymásnak valamit, amit Zoe innen, a magasból
nem értett tisztán. Azt viszont értette, hogy mit jelent, amit lát. Valaki
lezuhanhatott idefentről. Valaki, akin farmernadrág van. És sötét
bőrdzseki. Egészen olyan, mint amilyet Jack szokott viselni…
Zoe szívverése egyszeriben felgyorsult. Szélsebesen megfordult,
hogy a tengerhez levezető, keskeny és meredek ösvényhez rohanjon. Az
aljában lépcsőket is vágtak a csupasz kövekbe, amelyek olyan síkosak
voltak, hogy Zoe többször is majdnem elcsúszott rajtuk. Miután végre
leért, az emberek felé indult. Szaladni akart, de a nedves homokon csak
borzasztó lassan tudott haladni. A hullámverés most hangosabb volt,
ahogyan a segítők hangja is.
– Jack! – kiáltotta Zoe újra meg újra, és a gondolatra, hogy a
szerelme lehet az, aki ott fekszik, elszorult a gyomra.
Adja az ég, hogy valaki más legyen! – könyörgött magában, és
megpróbált még gyorsabban menni. Kiáltásai eljuthattak az
emberekhez, mert valaki kivált a csoportból, és elindult felé. Alakja
ismerősnek tűnt Zoénak, és amikor közelebb ért hozzá, felismerte a
járásáról és a vörösesbarna hajáról.
– Jack! – Zoét megkönnyebbülés öntötte el. Odaszaladt a fiúhoz, és
a nyakába vetette magát. – Az hittem, te vagy az – hebegte, aztán a fiú
nyakába fúrta az arcát, és mélyen belélegezte ismerős illatát,
szívverése azonban csak lassan nyugodott meg.
Jack egy pillanatig szorosan a karjába zárta, aztán elhúzódott tőle,
és arra a helyre meredt, ahol az emberek álltak.
– Én találtam rá – mondta elcsukló hangon.
Zoe nagyokat nyelt, miközben követte Jack tekintetét.
 – Lezuhant a szikláról?
A fiú bólintott. Az arca falfehér volt, vonásai megkövültek. Zoe
ösztönösen közelebb lépett hozzá, és mellkasára tette a kezét. Óvni
akarta, de közben védelmet is keresett nála. Barátja csak inget viselt a
farmerjához, dzseki nem volt rajta, és Zoénak újra eszébe jutott, hogy
miért rémült meg annyira az előbb.
– Fent voltam a sziklán, és azt hittem, te fekszel itt – mondta, és
borzongás futott végig rajta. – Mert ugyanolyan dzseki van rajta, mint
a tiéd.
Zoe a nyakát nyújtogatva megpróbált kivenni valamit, de az
emberek elzárták előle a kilátást. Ez alighanem jó is volt, mert ő még
soha nem látott halottat. Ha Jacket ennyire megrázta a látvány, az sem
biztos, hogy szeretne közelebb menni. A rendőrök valószínűleg nem is
engednék oda, elvégre van elég bajuk, nincs szükségük
bámészkodókra, akik…
– Az az én dzsekim – mondta Jack.
Zoe meglepetten felnézett rá. Az arca most még sápadtabb volt, és
remegett az ajka.
– Tessék?
– Kölcsönadtam neki. Tegnap eljött hozzám, már késő este volt,
amikor elment, és csak ing volt rajta, ezért odaadtam a dzsekimet,
hogy vegye fel.
– Kinek adtad oda?
Jack tekintete egészen üres volt, amikor a lányra nézett.
– Nagyon sajnálom, Zoe.
– Nem!
Zoe hevesen rázta a fejét, és jéghideg borzongás futott végig rajta.
El akart lépni a fiú mellett, ő azonban megfogta a karját.
– Ne menj oda! – mondta.
Zoe heves mozdulattal kiszabadította magát, és elrohant egy férfi
mellett, aki éppen elkerítőszalagot húzott ki.
– Hé! – kiáltott rá Zoéra, ő azonban nem törődött vele.
Mások mellett is ellépve előrenyomakodott, és nem engedte, hogy
megállítsák. Végül ott állt a halottszállító tepsibe fektetett holttest előtt.
Csak nézte, nézte, és semmire sem tudott gondolni, a feje egészen üres
volt. Valaki éles és magas hangon sikoltozni kezdett, de Zoe csak
pillanatokkal később jött rá, hogy ő adja ki ezeket a hangokat. Csak
sikított és sikított, amíg végül elszorult a tüdeje, és alig kapott levegőt.
A lába rogyadozni kezdett, és nem tartotta meg. Hiába nyúltak érte
segítő kezek, kicsúszott közülük, és feneketlen sötétségbe zuhant…
– Sajnálom, hogy várnia kellett.
Zoe hirtelen felült, és az orvosra meredt. Dr. Kashrani, aki
valamikor bejöhetett a szobájába, már helyet is foglalt az íróasztala
mögött, és elmosolyodott, amikor meglátta Zoe arckifejezését.
– Megijesztettem? Elnézést, nem akartam.
– Nem, csak… Elkalandoztak a gondolataim.
Zoe szíve vadul kalapált, miközben megpróbálta elűzni a lelki
szemei előtt megjelent képeket. Annak a szörnyű reggelnek a képeit
odafent a szikláknál. Tizennégy év telt el azóta, és neki nagy nehezen
sikerült elérnie, hogy ne gondoljon folyton arra, ami ott történt. Az
emlékek azonban most újra benyomultak a tudatába. Agya
emlékezésre akarta kényszeríteni, most, amikor még képes rá, és elébe
vetítette azokat a pillanatokat, amelyek miatt egyszeriben megváltozott
az élete…
Dr. Kashrani letette a magával hozott papírokat az íróasztalára, és
kis ideig csendben nézegette őket. Az ablakon beeső napsugarak
fényében megcsillant még mindig ébenfekete, nagyon dús haja, és Zoe
úgy találta, hogy a hatvanas évei elején járó orvos fiatalabbnak tűnik a
koránál. Pedig annyi idős, másként valószínűleg nem is lehetne az
ország egyik legnevesebb idegsebésze. A híre azonban, amely
megelőzte, nem tette önteltté. Mosolya mindig barátságos és
bizalomébresztő volt, most viszont nem mosolygott.
– A vizsgálat a feltételezett eredményt hozta, és a gyanúmat sajnos
az MRI is megerősítette – mondta. Indiai gyökereiről árulkodó, enyhe
akcentusa dallamossá tette a hangját, ezért furcsamód kevésbé tűnt
aggasztónak. – Meg kell műtenünk – tette hozzá.
Szóval mégis – gondolta Zoe. Hallotta, hogy ereiben zúgva száguld
a vér. Szíve még mindig túl szaporán vert, és szemét az íróasztal
szélére szegezve próbált megnyugodni.
– Miss Bevan? Hallotta, amit mondtam?
– Igen, természetesen hallottam – felelte Zoe halkan. Nagy levegőt
vett, aztán felemelte a fejét, és az orvosra nézett. – És mi van azzal a
másik eljárással? Az mondta, néha az is alkalmazható, és akkor nincs
szükség műtétre.
 Az idegsebész bólintott.
– Valóban így van. Az ön esetében azonban az aneurizma
elhelyezkedése és mérete minden más lehetőséget kizár.
Zoe nagyot nyelt.
– És ha nem sikerül a műtét?
Dr. Kashrani hátradőlt, és összeillesztette az ujjhegyeit.
– Egy ilyen beavatkozás nem kockázatmentes, de erről már
beszéltünk. Az operáció közben is felléphet vérzés. A hirtelen
bekövetkező érrepedés azonban sokkal veszélyesebb lenne. Ezért kell
mielőbb cselekednünk.
Zoe az orvosra szegezte a tekintetét, miközben fejében egymást
kergették a gondolatok.
– Ha minden jól megy, mennyi idő kell ahhoz, hogy teljesen
felépüljek? – kérdezte.
Dr. Kashrani megrántotta a vállát.
– Ezt nehéz megmondani. Legjobb esetben is kell hozzá néhány hét.
Az is lehet azonban, hogy több.
Zoe a fejét rázta.
– Az nem megy – mondta, és azokra a munkákra gondolt,
amelyeken éppen dolgozik. – Annyi ideig nem hiányozhatok az
irodából.
– Attól tartok, nincs más választása – válaszolta az orvos. – A maga
fejében egy bomba ketyeg, Miss Bevan, ami bármikor felrobbanhat.
Érezze nagyon szerencsésnek magát azért, hogy egyáltalán felfedeztük
az aneurizmát. A legtöbben csak akkor észlelik, amikor már késő.
Szerencsésnek? – gondolta Zoe, és a keserű nevetést inkább
elfojtotta. Talán örülnie kellene annak, hogy a múlt héten elesett az új
tűsarkú cipőjében, és olyan erősen beverte a fejét a tárgyalóasztalba,
hogy agyrázkódást kapott? És annak is örüljön, hogy a kórházban az
orvosok rengeteg vizsgálatot elvégeztek rajta, azoknak köszönhetően
pedig felfigyeltek erre az érrendszeri rendellenességre? Hálásnak
kellene lennie azért, mert már megint darabjaira hullik az élete…?
– És ha semmit sem teszek? – Zoe karba fonta a kezét. – Eddig is
egész jól elvoltam ezzel a dologgal a fejemben. Lehet, hogy soha nem
is repedne meg.
Dr. Kashrani nagyot sóhajtott.
– Ez végül is a maga döntése, és én természetesen megértem az
aggályait. Az aneurizma azonban nem fog magától eltűnni. Egészen
biztos, hogy ezzel a dologgal szembe kell néznie, Miss Bevan. Akár
akarja, akár nem.
Zoe lesújtottan hallgatott, mert tudta, hogy az orvosnak igaza van.
Nem tehet úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Az nem
működne. Ezúttal nem.
– És mikor… – megköszörülte a torkát, mert a hangja nem igazán
akart engedelmeskedni az akaratának. – Úgy értem, mikor lenne a
műtét?
– Ha rajtam múlik, amilyen hamar csak lehet, de meglehetősen sok
műtéti előjegyzésem van. Pillanat türelmet! – Dr. Kashrani megnyomta
a házi telefon gombját, és kiszólt az előszobában ülő asszisztensének. –
Alice, megnézné, kérem, mikorra tudom betervezni Miss Bevant a
megbeszélt beavatkozásra?
– Máris – felelte a nő.
Kis idő múlva visszaszólt, hogy csak szeptember elejére, vagyis a
következő hét végére adhatnak időpontot Zoénak. Dr. Kashrani
homloka ráncba szaladt.
– Korábban nem megy?
– Semmi gond – szólt közbe Zoe, mielőtt még a titkárnő
válaszolhatott volna. – Nekem az… nagyon megfelel.
Az orvos egy pillanatig Zoe vonásait fürkészte.
– Akkor jegyezze elő, legyen szíves, Miss Bevant jövő péntek
reggelre – kérte végül Alice-t, és elengedte a házi telefon gombját. –
Talán igaza van – mondta rövid gondolkodás után Zoénak. – Előtte
bizonyára el kell még intéznie egyet s mást.
Zoe gyorsan utánaszámolt. Szűk tíz napja van még, de legalább
kapott némi haladékot. Miközben az orvost hallgatta, aki még egyszer
elmondta, hogyan zajlik majd a beavatkozás, egyre erősebb lett a
félelme. Dr. Kashrani egyszer már mindent elmagyarázott neki, amikor
a diagnózis felállítása után hozzá fordult, de az eljárás most is
ugyanolyan bonyolultnak és veszélyesnek hangzott.
Az orvos láthatta Zoén, hogy nagyon megijedt, mert miután az
ajtóhoz kísérte, bátorítón rámosolygott.
– Tudom, hogy érzi magát – mondta –, de ha sikerül a műtét, utána
teljesen normális életet élhet majd.
Zoe udvarias mosolyt próbált kierőltetni magából, de az eredmény
csak egy suta grimasz lett. Dr. Kashrani nagyon jó orvos, a betegei
nem hiába fizetnek csillagászati összegeket a szakvéleményéért. A „ha
sikerül” azonban nem jelent garanciát, és ezzel mindketten tisztában
vannak.
– Köszönöm – mondta Zoe, és kezet nyújtott az orvosnak.
Miközben átment az előszobán, és a magas, díszvakolatú folyosón
át elhagyta a rendelőt, egyszer sem nézett vissza. Miután kilépett a
Harley Streetre, megállt, és végignézett a keskeny utcán. Még délelőtt
tíz óra sem volt, de mert az égbolton egyetlen felhőt sem lehetett látni,
ez az augusztusi nap is nagyon melegnek ígérkezett. Nem olyan
idillien napsütésesnek, mint azokon a nyarakon, amelyeket Zoe
Cornwallban töltött a szüleivel, hanem amolyan nagyvárosi nyári
napnak. Amikor a szemét a szokásosnál is erősebben bűzlik, és a
levegő vibrál a kipufogógázoktól. Na persze nem feltétlenül ebben a
negyedben – gondolta Zoe, miközben a csendes utcát és benne a
szépen karbantartott házakat nézegette, amelyekben hagyományosan
London legnevesebb orvosai laknak. Zoe ismerte ezt a környéket,
gyakran járt itt az édesanyjával. Szinte az összes ideggyógyásznál
megfordultak, dr. Kashraninál is, akiről ő akkor még nem sejthette,
hogy hamarosan maga is a betege lesz…
Táskájában megszólalt a mobiltelefonja csengőhangja – halkan, de
mert jól ismerte, Zoe az utcai zajok ellenére is meghallotta. Gyorsan
előhúzta az elegánsan lapos okostelefont, és a kijelzőn az asszisztense,
Maureen nevét látta meg.
– Az édesapja kereste, és azt üzeni, hogy neki váratlanul ki kell
mennie a winchesteri nagy építkezésre. Feltehetően majd csak estére ér
vissza, ezért Önnek kell tárgyalnia a Lombardi embereivel. Fél
tizenegykor – mondta tárgyilagosan Maureen.
Azon a hűvös, üzletszerű hangon beszélt, amelyet mindig használt,
amikor George Bevan szavait idézte, mintha vissza kellene adnia
valamennyit a cég tulajdonosának a keménységéből, amely mindig ott
rezonált az utasításaiban.
Zoe megnézte, mennyi az idő. Már csak fél órája van. Taxival még
odaér, ha most azonnal elindul. A gondolatra azonban, hogy
visszamenjen az irodába, egyszeriben ólmos fáradtság fogta el. Nem
mehet minden ugyanúgy tovább, ahogyan eddig.
– Az nem jön össze – mondta, és válaszával saját magát is
meglepte.
Nemrégiben ez még elképzelhetetlen lett volna. Akkor még mindent
elkövetett volna, hogy egy percet se késsen egy tárgyalásról, mert
tudta, az apja nagy hangsúlyt fektet a pontosságra. „Mindig a cég az
első” – így hangzott George Bevan jelmondata, és Zoe is
következetesen ehhez tartotta magát, amióta üzemgazdászi diplomája
megszerzése után csatlakozott a Bevan Constructions csapatához. Ő is
a cégért élt, és minden energiáját beleadta az általa menedzselt
projektekbe. Normális esetben legalábbis. Többé azonban már semmi
sem normális – gondolta, és nagy sóhaj szakadt fel belőle.
– Azt hiszem, ma már nem megyek vissza az irodába – tette hozzá.
– Tessék? De akkor ki fog… – válaszolt Maureen igencsak
meglepetten.
– Philipp… akarom mondani, Mr. Freeman ismeri a Lombardi-
projektet. Ő átvállalhatja a prezentációt – szólt közbe Zoe. – És mondja
meg neki, Maureen, hogy arra kérem, a többi programomon is
helyettesítsen.
– De…
– Viszlát, Maureen!
Zoe kinyomta a hívást, reszketve kifújta a levegőt, aztán eltette a
mobilját. Egy pillanatig arra gondolt, hogy taxiba ül, és hazamegy a
hampsteadi házába. Ott azonban egyedül lenne, és ettől egyszeriben
megijedt. Ezért – hirtelen támadt ötletének engedve – csak a következő
sarokig ment el, hogy ott betérjen egy kis kávézóba. Tele volt a hely,
de még talált egy szabad asztalt az ablaknál. A pincérnőnél éppen
megrendelt magának egy csésze teát és egy kis üveg szénsavmentes
ásványvizet, amikor újra megszólalt a mobilja. Ezúttal Philipp hívta.
– Maureentől tudom, hogy mára az összes programodat lemondtad.
– A férfi mély hangja nyugtalanságról árulkodott. – Történt valami?
Zoe kis ideig azon gondolkodott, elmondja-e, milyen betegséget
állapítottak meg nála. Valójában már rég meg kellett volna tennie,
elvégre Philipp-pel eljegyezték egymást. Azonban nem akarta
felzaklatni a vőlegényét, az apját végképp nem, neki pedig Philipp
biztosan elmondaná, mit tudott meg. Nem, jobb lesz, ha ezt a dolgot
önmagával rendezi el. Mint mindig mindent.
– Borzalmasan fáj a fejem, és nem érzem jól magam – mondta, és
azzal vigasztalta magát, hogy a mondat második fele legalább igaz
volt. – Ezért inkább hazamegyek, és ledőlök.
Philipp egy pillanatig hallgatott. Nyilván ugyanúgy elképedt, mint
Maureen. Nem csoda, elvégre Zoe az utóbbi években soha nem volt
beteg. Legfeljebb akkor mulasztott néhány órát, amikor az
édesanyjával kellett törődnie. Ezen csak a múlt heti kisebb balesete
változtatott, és ez Philippnek is azonnal eszébe jutott.
– Gyanítom, ez még az agyrázkódásod következménye. Én mindjárt
mondtam, hogy tovább bent kellett volna maradnod a kórházban –
mondta aggodalmasan Philipp. – Hol vagy egyáltalán? Még mindig
annál az öreg építésznél Shoreditchben?
– Igen, ott. – Zoe az ajkába harapott, hiszen hazudott, de azért tette,
mert nem akarta bevallani, hogy orvoshoz megy. – De mindjárt hívok
magamnak taxit. Megtennéd, hogy foglalkozol a többi programommal?
– Természetesen – vágta rá Philipp. – Mindent elintézek, és este
majd még beugrom hozzád. Holnap ugyan kora reggel kint kell lennem
a reptéren, de ez még belefér…
– Erre semmi szükség – vágott közbe Zoe sietve. – Az túl fárasztó
lenne neked. Azt hiszem, csak egy kis pihenésre van szükségem, aztán
újra rendben leszek. Neked pedig jó formában kell lenned New
Yorkra.
Philipp üzleti ügyben utazik néhány napra Amerikába. Ha értesülne
a műtétről, itthon maradna, és Zoe ezt semmiképpen sem akarta.
Vőlegénye nagyon sokat dolgozott azon az üzleten, amelyet New
Yorkban minden bizonnyal sikerül majd megkötnie, és megérdemli ezt
a sikert. Ezért Zoe úgy döntött, nem beszél neki az állapotáról.
– Ahogy gondolod. De hívj, ha tehetek érted valamit – mondta
Philipp még mindig aggodalmaskodva, egyben megértőn is.
Mindig is nagyon tapintatos volt, soha nem erőszakolta rá magát
Zoéra, és ezt ő nagyra értékelte. Be akarta fejezni a beszélgetést,
mielőtt azonban elköszönhetett volna, Philipp újra megköszörülte a
torkát.
– Van még valami, Zoe. Az előbb felhívott Simon Fielding. Tudod,
annak a görög pasasnak az ügyvédje, aki érdeklődik a villa iránt.
Adódott valamilyen probléma, és veled szeretné tisztázni.
– Mondd meg neki, kérlek, hogy majd jelentkezem nála.
Philipp nagyot sóhajtott.
– Azt mondta, nagyon sürgős az ügy, és már többször megpróbált
elérni téged, de mindig sikertelenül.
Így igaz – vallotta be magának Zoe. Maureen átadta neki Fielding
üzeneteit, de ő mindig talált okot arra, hogy ne hívja vissza. És ha a
mobiltelefonján meglátta az ügyvéd számát, nem fogadta a hívást.
 – Tudom, hogy édesanyád miatt fenntartásaid vannak, de az az
összeg, amelyet a görög ajánl, jóval a piaci ár fölött van. Úgyhogy jól
tennéd, ha…
– Figyelj, nem vagyok jól – vágott közbe Zoe. – Ezt mindenképpen
most kell megvitatnunk?
– Ne haragudj! – válaszolt Philipp bűnbánóan.
Zoe azonban biztos volt benne, hogy vőlegénye nem fog leszállni a
témáról. Már régóta győzködi arról, hogy adja el a családi villájukat, és
költözzön hozzá Chelsea-be. A villa egyedül Zoénak túl nagy, Philipp
pedig közelebb lakik a céghez. Ezért aztán semmi sem szól a
váratlanul jött és szenzációs vételi ajánlat elfogadása ellen. Az ízig-
vérig gyakorlatias Philipp egyszerűen nem érti, hogy a villa Zoe
számára nemcsak egy ingatlan, hanem sokkal több annál.
Miután befejezte a beszélgetést, Zoe körbenézett a kávézóban. Csak
ő ült egyedül egy asztalnál, a többinél legalább ketten beszélgettek
elmélyülten. Néhányan nagyokat nevettek, mint a szomszéd asztalnál a
fiatal nő a partnere megjegyzésén. Legfeljebb a húszas évei elején
járhat, és hosszú, szőke haja van, mint Zoénak, így fiatalabb önmagára
emlékeztette. Csak éppen ennyi idős koromban én már nem voltam
ilyen gondtalan – töprengett bánatosan, és szemét lesütve a teájára
meredt, amelyet közben kihozott a pincérnő.
Gondolatai szinte azonnal visszatértek az orvosával folytatott
beszélgetéshez, és a félelem úgy szorította össze a torkát, akár egy
hideg kéz.
„A maga fejében egy bomba ketyeg” – Dr. Kashrani ezt mondta, de
nem ketyegésnek érződött. Inkább teljes nyugalmi állapotnak, mintha
már nem működne. Zoénak olyan érzése volt, hogy egy fal előtt áll, és
nem láthatja, mi van mögötte. Vagy hogy egyáltalán vár-e rá ott még
valami.
Az utóbbi napokban mindent elolvasott a betegségéről, amit az
interneten és szakkönyvekben talált róla. Megtudta, hogy az aneurizma
az egyik verőéren kialakuló, zsákszerű tágulat. Ezen a helyen az érfal
elvékonyodik, ezért bármikor megrepedhet. Ez pedig heves belső
vérzéshez vezethet, amely beláthatatlan következményekkel járhat,
különösen akkor, ha az agyban alakul ki. Ha szerencsés, túléli az
agyvérzést, de lehet, hogy soha többé nem tud majd járni. Vagy
beszélni. Vagy semmire sem fog emlékezni. És hogy ez milyen
borzalmas, azt az édesanyja állapota újra meg újra Zoe agyába véste.
 Gyorsan kortyolt egyet a teájából, és megpróbálta elfojtani a
tehetetlenség érzését, amely ellen egész idő alatt küzdött. A műtétig
már csak napjai vannak, és azok egyik percről a másikra nagyon
értékesek lettek. „Előtte bizonyára el kell még intéznie egyet s mást.” –
Dr. Kashrani nyilván a munkahelyi kötelezettségeire gondolt, amikor
ezt mondta, Zoe számára azonban egyszeriben világossá vált, hogy
valami más is van még. Egy sokkal fontosabb dolognak is utána
kellene végre járnia, mert évek óta egyre csak halogatja, hogy
megtegye.
Táskájából sietve elővette a tabletjét, és az internetes keresőbe
beírta azt a nevet, amelyre a betegsége diagnosztizálása óta állandóan
gondolt: Penderak. Fotók jelentek meg a kis cornwalli településről,
alattuk pedig helyi szállodák és panziók honlapjaira vezető linkek
sorakoztak. Zoe több oldalt is megnyitott, mire megtalálta, amit
keresett.
A fehérre meszelt, nagy és szép, nádtetős ház egy tágas kertben állt,
amelyet alacsony fal vett körül. Wild Flower Inn – hirdette a bejárat
fölött függő, nagy zománctábla felirata, s a körülötte gazdagon
burjánzó sárkányfű és vadrózsa csábítóan keltették fel a szállást
keresők figyelmét. A zsalukat kékre festették, és a kertben most mintha
még több növény nyílna, de egyébként minden ugyanolyannak tűnt,
amilyen annak idején volt. És ha hinni lehet a honlapnak, a panziónak
még mindig Gallagherék a tulajdonosai.
Zoe egy röpke pillanatig arra a szörnyű látványra gondolt, ahogy
Chris feküdt előtte a homokban, kicsavarodott végtagokkal. Aztán a
borzalmas kép eltűnt a lelki szemei elől, és helyébe egykori barátja
mosolygós arca lépett… Chris halálát még mindig rejtély övezi. Senki
sem tudja, baleset volt-e, hogy lezuhant a szikláról, vagy szándékosan
vetette a mélybe magát. Szemtanú nem volt, és búcsúlevél sem, így
aztán egyik lehetőséget sem lehetett kizárni. Kezdetben még az a
gyanú is felmerült, hogy valaki lelökte Christ. Zoe apja konokul
kitartott a gyilkosság lehetősége mellett, mert fájdalmában valakit
okolnia kellett a fia haláláért. Bizonyítékot azonban végül erre sem
találtak. Senki sem tudta rekonstruálni, mi történt azon az éjszakán.
Ezért a hatóságok a nyomozást nagyon hamar lezárták, és az esetet sok
éve ad acta tették, Zoe azonban nem.
Bátyja elvesztését ugyan könnyebb volt elviselnie úgy, hogy
elfojtotta az emlékeit, azon azonban nem tudott túllépni, hogy
halálának az ügyét megoldatlanul zárták le. Megfogadta magának,
hogy egy nap majd visszatér a haláleset helyszínére, és válaszok után
fog kutatni. Az utazást azonban egyre csak halogatta. Eleinte azért,
mert nem tudta, elég erős-e már hozzá, később pedig azért, mert
mindig rengeteg más dolga volt. De ha most sem lép, talán végképp
kifut az időből. „Egészen biztos, hogy ezzel a dologgal szembe kell
néznie, Miss Bevan.” Dr. Kashrani természetesen nem tudhatta, hogy
ez nem csak a betegségére igaz.
Zoe csak egy röpke pillanatra engedte meg magának, hogy Jackre
gondoljon. Ő annak idején elment Kanadába, ahogyan tervezte. Zoe
ezt Jack húgának, Rose-nak a leveleiből tudta meg, aki egy darabig
még írogatott neki. Úgyhogy Jack nem lesz ott Penderakban –
nyugtatta meg magát. A keze mégis reszketett egy kicsit, amikor a
panzió honlapján behívta a foglalási űrlapot. Gyorsan begépelte az
adatokat a címmezőkbe, és örült, hogy a tudakozódásnak ennél a
módjánál nincs szükség személyes kapcsolatfelvételre. A
„Megjegyzések” mezőben azért hagyott egy rövid üzenetet. Sejtelme
sem volt, mit gondolnak róla Gallagherék, mert annak idején nagyon
hirtelen szakította meg velük a kapcsolatot. Ezért is tette inkább
személytelenné a foglalását.
Még egyszer elolvasta, amit írt, aztán – mielőtt még inába szállt
volna a bátorsága – megnyomta a „Küldés” gombot.
Rose a szobafoglalási kérelemre meredt. Éppen most érkezett, és az
állt benne, hogy a vendég már holnap érkezik. Ez önmagában még nem
volt szokatlan, mások is jelentkeztek ilyen kéréssel. Ez a hölgy
azonban kifejezetten a parti házban szeretne megszállni, és az
valójában már nem szerepel az ő kínálatukban. És akkor ott van még
az érdeklődő neve is. Nem, nem, ez képtelenség… Vagy lehet, hogy
mégis…
– Anya! – Sarah olyan hevesen tépte fel a kis dolgozószoba ajtaját,
hogy Rose ijedten összerezzent. – Le tudnál jönni? Henry nem találja
az edzőcipőjét.
– A szobájában kell lennie – mondta Rose szórakozottan.
– De azt mondja, hogy ott nincs.
Sarah, akit láthatóan bosszantott, hogy az öccse küldöncnek
használja, csípőre tette a kezét. Rose halványan elmosolyodott, mert a
mozdulat az édesanyjára emlékeztette. Daisy Gallagher áldott jó
asszony volt, de nagyon határozott is. És ha Sarah már tizenhárom
évesen ennyire hasonlít rá, alighanem lesznek még viharos időszakok
ebben a házban.
– Akkor nézzen körül jobban!
– Már körülnézett – felelte Sarah. – Azt mondja, gyere le, és…
A házon kiáltás zúgott végig, aztán léptek dübörögtek a lépcsőn.
Pár pillanattal később a hétéves Henry viharzott be a szobába, sarkában
tízéves testvérével, a szemlátomást dühös Luke-kal.
– Anya, Henry elvette az egyik mozdonyomat! – mondta Luke
felindultan. – Mondd meg neki, hogy vissza kell adnia.
Henry, aki egyértelműen rejtegetett valamit az öklében, elsáncolta
magát Rose széke mögött, és dacosan nézett rá.
– Ez az enyém is! Jack bácsi kettőnknek adta ajándékba, és én is
játszani akarok vele.
Rose nagyot sóhajtott. Imádta a gyerekeit, időnként azonban
cirkuszi idomárnak érezte magát mellettük. Henry és Luke valójában
jól kijött egymással, de a vasúti terepasztal miatt, amelyre Rose néhány
hónapja csak véletlenül bukkant rá a padláson, rendszeresen
veszekedés tört ki a két fiú között. A vita tárgya többnyire az a
vadonatúj mozdony volt, amellyel nemrégiben Rose bátyja, Jack
egészítette ki a vasúti parkot.
– Te most nem játszhatsz, mert fociedzésre kell menned –
emlékeztette Rose a legfiatalabb gyermekét. – Úgyhogy add vissza
szépen Luke-nak a mozdonyt! Edzés után pedig, ha hazajöttél, majd
együtt vezethetitek. Rendben?
Henry arckifejezése arról árulkodott, hogy ez a megoldás nem
nyerte el a tetszését.
– De nem tudok elmenni az edzésre, mert eltűnt a cipőm – mondta.
– Lefogadom, hogy még mindig ott van a terasz végében –
válaszolta Rose. – Ott is megnézted?
A kisfiú a fejét rázta, és Rose látta rajta, most már neki is eszébe
jutott, hogy ott rakta le.
– Akkor menj el érte, aztán indulj végre az edzésre!
Henry elkínzottan bólintott, és habozva az anyja kinyújtott kezébe
tette a mozdonyt, és kiment a szobából. Amint becsukódott mögötte az
ajtó, Rose odaadta Luke-nak a játékot.
– Nem kellene folyton veszekednetek rajta – mondta
méltatlankodva, de aztán elmosolyodott, mert még egy jó hírrel
szolgálhatott idősebbik fiának. – Egyébként Jack bácsi telefonált az
előbb. Azt kérdezi, akarsz-e segíteni neki. Valójában Williamnek
kellene, de úgy tűnik, neki már megint nyoma veszett.
Luke arca felderült.
– A farmon?
Rose felnevetett.
– Persze hogy a farmon. Jack meg akarja javítani a kerítéseket, és
szüksége lenne a segítségedre. Volna hozzá kedved?
– Naná! Már itt sem vagyok – kiáltotta Luke lelkesen, és
nekiiramodott.
A fiú rajongott a nagybátyjáért, és számára az jelentette a
legnagyobb boldogságot, hogy odakint a földeken együtt lehet Jackkel.
Rose mosolyogva nézett utána, aztán a lányához fordult:
– Nem tudod véletlenül, hol lehet William? – kérdezte.
Sarah és Jack fia majdnem egyidősek, jóban is vannak, és a
zárkózott fiúhoz mostanában egyedül Sarah tudott úgy-ahogy közel
kerülni. Ő azonban most csak a vállát vonogatta.
– Gőzöm sincs. Valószínűleg odaát a szikláknál. Sokszor van ott.
– Tényleg? – Rose őszintén meglepődött, mert szinte biztos volt
benne, hogy a bátyja ezt nem akarná. – Jack nem tiltotta meg neki,
hogy odamenjen?
Sarah sokatmondó pillantást vetett az édesanyjára.
– Azt hiszem, éppen ezért csinálja. Tudod, milyen.
Igen, tudom – gondolta Rose. Valóban elképzelhető, hogy William
dacból jár a sziklákhoz, ugyanis nagyon haragszik az apjára. Rossz
néven vette Jacktől, hogy otthagyták Kanadát, és visszajöttek
Cornwallba. Ők azt hitték, Williamnél ez csak átmeneti állapot, és
hamar megszokja majd az új helyzetet. A fiú azonban már hat hónapja
konokul kitart az elutasító viselkedés mellett, és ők csak remélhetik,
hogy végül felhagy vele.
Sarah előhúzta a nadrágzsebéből dallamos csengőhangot hallató
mobiltelefonját, és amikor felnézett a kijelzőről, csak úgy ragyogott az
arca.
– Debbie éppen Rachelnél van. Lemehetek a faluba, hogy
találkozzam velük?
– Igen, persze, menj csak! – mondta Rose.
Miután egyedül maradt, nagy sóhajjal hátradőlt az íróasztalszékén.
Óriási szerencse, hogy a gyerekek jól érzik magukat, és élvezik a
szünidőt, pedig ezen a nyáron sem tudtak elutazni sehová. Igaz, olyan
helyen élnek, ahová mások nyaralni járnak, Rose mégis szívesen kínált
volna egy kis változatosságot a gyerekeinek, és egy időre ő is örömmel
kiszakadt volna a taposómalomból. Utazásra azonban nincs pénzük,
mert Matt egy ideje nem fizeti a tartásdíjat.
Rose megcsóválta a fejét, amikor arra gondolt, hogy volt férje alig
törődik a gyerekeivel. Az utóbbi időben egyre ritkábban látogatott el
Cornwallba, három hónapja pedig egyáltalán nem jött el. Ráadásul
majdnem ugyanennyi ideje azt az összeget sem utalja át, amelyre a
váláskor kötelezettséget vállalt, és amelyre Rose-nak nagy szüksége
lenne. Ha ő ezt szóvá tette, Matt mindig talált valamilyen kifogást, és
legutóbb már fel sem vette a telefont. Ezt az állapotot viszont ő már
nem fogja sokáig eltűrni.
Ha legalább hihető lenne, hogy nem tud fizetni! Sokkal valószínűbb
azonban, hogy nem akar, mert már sokszor panaszkodott arra, hogy ez
az anyagi teher túl nagy neki. Eközben Rose csak azt kéri, ami jár neki,
és azt Matt elő is tudná teremteni, mert jól keres. Alighanem arról van
szó, hogy megint új barátnője van, akit méregdrága ajándékokkal
halmoz el, hogy lenyűgözze. Én meg találjam ki, hogyan tudunk
megélni. És persze nem vagyok egy feszes bőrű, kemény húsú szőkeség
sem… – gondolta Rose keserűen.
Igaz, nem fest rosszul vörösesbarna fürtjeivel és vékony alkatával,
amelyet a három szülés ellenére is megőrzött. Titokban azonban attól
tartott, hogy soha nem is volt Matt esete. Ő már kezdettől fogva nem
vette komolyan a házastársi hűséget. Rendszeresen félrelépett, utána
pedig azt bizonygatta Rose-nak, hogy szereti és harcolni akar a
házasságukért. Ő hitt neki, már csak a gyerekek miatt is, egy idő után
azonban belátta, hogy a férje soha nem fog megváltozni. Beadta a
válókeresetet, és a gyerekekkel Truróból, ahol addig éltek, visszajött
Penderakba. Matt viszont Londonba költözött, és ott beruházási
bankárként vállalt új állást. Valószínűleg élvezi a nagyvárosi életet,
miközben ő a gyerekekkel itt Cornwallban épphogy csak a felszínen
tudja tartani magát.
Ez nem mehet így tovább, végre történnie kellene valaminek. Rose
azonban egyre csak halogatta, hogy beperelje Mattet, bár tudta, hogy
megtehetné. Elijesztették azonban a magas ügyvédi költségek, de a
hosszadalmas pereskedés is, és inkább békésen szerette volna
elrendezni a dolgot. Ezért többször elhatározta, hogy elutazik Matthez,
és kérdőre vonja. London azonban messze van, ő pedig az utóbbi
időben olyan sokat dolgozott, hogy egy szabad perce sem volt.
Igaz is, London! – gondolta, és újra a számítógépe felé fordult. Az
üzenetre meredt, amelyet épp hogy elolvasott, mielőtt bejöttek hozzá a
gyerekek. Zoe Bevan. Ez viszonylag ritka név. És ez a Zoe éppen arról
a házról érdeklődik, amelyet Bevanék annak idején minden nyáron
kibéreltek néhány hétre. Ez nem lehet véletlen!
De miért írt Zoe ilyen személytelenül, és miért nem fedte fel magát?
Nagyon jó barátságban voltak, és ő az egész családhoz is közel állt.
Addig a tragikus reggelig, amelyen Zoe bátyját, Christ holtan találták a
tengerparton.
Rose gyomra görcsbe rándult, miközben erre gondolt. Mindnyájuk
számára óriási sokk volt, és ezt csak tetézte, hogy a halál körülményeit
azóta sem sikerült tisztázni. Rose kapcsolata utána megszakadt Zoéval
és a családjával, Bevanék pedig többé nem jöttek el Penderakba. Rose
egy ideig még írt leveleket Zoénak, de mert választ soha nem kapott,
végül feladta.
Itt, Penderakban idővel elültek a tragédia hullámai, és a faluban már
csak nagyritkán beszéltek róla az emberek, de ez nem jelentette azt,
hogy bárki is elfelejtette volna.
Rose megint az üzenetre meredt. Sokszor találgatta, mi lehet
egykori barátnőjével. Egy keveset azért tudott róla, például azt, hogy
ma az apja építőipari konszernjénél dolgozik, és sikeres. Ez úgy derült
ki, hogy Matt egyszer rábukkant Zoe nevére egy gazdasági hírlevélben,
amelyre előfizetett. Azt írták, hogy Zoe a Bevan Constructions nevű
cégnél végzett munkájáért megkapta „Az év menedzsere” kitüntetést.
A hírlevélben a fényképét is megjelentették, de azon Rose alig ismert
rá Zoéra. A fotón visszafogottan mosolygó, hűvös szőkeség
fényévekre volt attól a vidám lánytól, akit ő valamikor ismert. Ezért
aztán Rose arra a következtetésre jutott, hogy Zoe egészen biztosan
mindent rég maga mögött hagyott és elfelejtett abból, ami Penderakban
történt. Ez azonban nyilvánvalóan nincs így, mert akkor miért akarna
most egyszeriben visszatérni ide, ráadásul ilyen sürgősen.
Ez csak egyetlen módon deríthető ki – gondolta Rose, és ő sohasem
volt a halogatások embere. Ezért aztán a telefonért nyúlt, és felhívta a
foglalási űrlapon elérhetőségnek megadott mobilszámot. A második
csörgés után egy női hang jelentkezett, és Rose megköszörülte a torkát.
– Zoe Bevannel beszélek?
A nő igennel válaszolt, és Rose felismerte a hangját.
– Rose vagyok, Zoe, Rose Riley… vagyis Gallagher – mutatkozott
be, aztán nagy levegőt vett. – Emlékszel még rám?
Zoe a taxiban ülve erősen megmarkolta a mobiltelefonját, és
szorosan a füléhez tapasztotta.
– Rose – mondta kissé remegő hangon.
Természetesen számított rá, hogy Gallagherék reagálni fognak az e-
mailjére. Arra azonban nem, hogy éppen Rose veszi fel vele a
kapcsolatot. Maga sem tudta, miért hitte azt, hogy egykori barátnője
már nem Penderakban él. Talán azért, mert a panzió honlapján csak
Rose szüleiről, Daisyről és Brianről látott fotót. Vagy inkább csak
reménykedett abban, hogy Rose már máshová költözött, éspedig azért,
mert neki még mindig rossz a lelkiismerete, és sejtelme sincs, mit
mondhatna Rose-nak, ha esetleg újra találkoznának.
Zoe nagy nehezen lenyelte a torkában nőtt gombócot.
 – A szobafoglalásomról van szó?
– Igen. Akarom mondani, nem. – Rose hangja még mindig
barátságos volt, de Zoe hűvös hangját mintha rossz néven vette volna.
– Igazság szerint csak biztos akartam lenni abban, hogy valóban te
vagy az. Eleinte el sem akartam hinni, miután az előbb megérkezett a
foglalásod, elvégre kész örökkévalóság óta nem hallottunk egymásról.
Zoéba szúrás hasított, és nem tudta, mit mondjon. Újra eszébe
jutottak a levelek, amelyeket Rose írt neki, de ő egyre sem válaszolt.
Hogyan kér elnézést az ember valakitől, akit egyszerűen kitörölt az
életéből?
– Nem szemrehányásként mondtam – tette hozzá Rose aggódón,
mert nyilván félreértette Zoe hallgatását. – Ellenkezőleg, örülök, hogy
jelentkeztél. Csak nagyon… meglepő volt.
– Tudom. – Zoe nyelt egyet. – Sajnálom – mondta aztán halkan, és
bízott benne, Rose tudja, hogy ezt nem csak a személytelen e-mailjére
érti.
– És hogy megy sorod?
Rose hangja most is barátságos volt, érdeklődése is őszintének
hangzott, csak a kérdése volt rossz, de ezt persze nem tudhatta.
– Jól. Jól vagyok – válaszolta Zoe, kissé túlságosan is sietve, és
gyorsan visszakérdezett: – És te? Most te vezeted a panziót?
– Nem, az még mindig édesanyám reszortja. Én az internetes
foglalásokkal foglalkozom, és minden mással is, aminek köze van a
számítógéphez. Mami azzal hadilábon áll. – Zoe érezte Rose hangján,
hogy mosolyog. – Emellett sokat varrok. Főként blúzokat és táskákat.
A húgomnak van egy kis butikja lent a kikötőben, és ott árulja a
dolgaimat. A turisták jól viszik őket.
– Ebben biztos vagyok. – Zoe is elmosolyodott, mert eszébe jutott,
milyen ügyesen kézimunkázott tinédzserkorában Rose. Még arról is
álmodott, hogy egyszer majd híres divattervező lesz. Ezt az álmát
azonban a jelek szerint nem valósította meg. Egy másikat viszont igen.
– Szóval, most Riley-nak hívnak. Vagyis hozzámentél Matthez?
Zoe a penderaki kikötőmester jóképű fiára gondolt. Öt évvel
idősebb volt, mint ők, így aztán persze nemigen foglalkozott velük,
Rose a távolból mégis rajongott érte. Zoe sokat cikizte ezért, mert nem
kedvelte Mattet, és biztos volt benne, hogy ő és Rose soha nem lesznek
egy pár.
 – Igen, hozzámentem, de időközben már el is váltunk. – Rose
nagyot sóhajtott. – Kiderült ugyanis, hogy Matt nem tartozik a hűséges
férfiak közé. Most Londonban él, és alig hallat magáról. Nálam és a
gyerekeknél legalábbis már ezer éve nem jelentkezett.
– A gyerekeknél? Hányan vannak?
Rose hangja büszkeségről árulkodott, miközben a lányáról és a két
fiáról mesélt, Zoe pedig fejben utánaszámolt. Barátnője, akárcsak ő, a
harmincas évei elején jár, és ha a legidősebb gyereke tizenhárom éves,
akkor már nagyon hamar anya lett. Zoe ezen valójában nem lepődött
meg, mert Rose-ban mindig is volt valami anyai. Amikor például
annak idején a penderaki tengerparton talált egy madárfiókát, az
állatorvos semmilyen esélyt nem adott az állatkának, Rose azonban
odaadóan ápolta, és végül sikerült is megmentenie. A piknikeknél
pedig mindig neki volt gondja arra, hogy mindenkinek tele legyen a
tányérja és a pohara. Rose már csak ilyen volt, szeretett másokról
gondoskodni. Akkor is, ha valaki ezt egyáltalán nem akarta. Vagy
éppen ki nem állhatta…
Miután Rose elhallgatott, csend állt be a beszélgetésben. Zoe tudta,
valójában most rajta lenne a sor, hogy rövid összefoglalást adjon az
életéről.
– Ez csodásan hangzik – mondta kitérően, aztán azt tette, amit üzleti
tárgyalások százain fejlesztett tökélyre. Ha az a veszély fenyegetett,
hogy beszélgetőpartnere kellemetlen kérdéseket tehet fel neki, gyorsan
visszatért a megbeszélés eredeti tárgyához. – Szóval, mi a helyzet a
parti házzal? Kivehetem?
Zoe egy pillanatig attól tartott, hogy az elterelő hadművelet nem
lesz sikeres. A régi Rose nem hagyta volna annyiban a dolgot. Nem
tágított volna, amíg nem tudja meg, amit akar. Most azonban csak pár
pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Nem, sajnos nem. Azt már nem adjuk ki, csak a panzió szobáit.
– Ó! – felelte Zoe csalódottan. – Eladtátok a házat?
– Nem, nekünk volt szükségünk rá. A válásom után én költöztem be
oda a gyerekekkel.
– Te most a parti házban laksz?
– Pontosan.
Zoe tanácstalanul hallgatott. Egészen beleélte magát a gondolatba,
hogy a parti házban fog megszállni, ha még egyszer elmegy
Penderakba, ezért egy pillanatig más lehetőség eszébe sem jutott.
 – És a panzióban? – kérdezte aztán. – Ott még van helyetek?
– Sajnos ott sincs – felelte Rose. – Főszezon van. Teljesen tele
vagyunk, de a következő szabad időpontra szívesen beírlak. Az
pedig… – Rose szünetet tartott, és nyilván utánanézett a
lehetőségeknek. – Október első hetében lenne. Foglaljak neked akkorra
szobát?
– Ne! – mondta Zoe leverten, és ólmos fáradtsága egyszeriben
visszatért. – Nekem csak most lenne jó.
A vonalban megint csönd támadt, és végül Rose törte meg.
– Kár. Jó lett volna újra látni téged – mondta csalódottan. – Bár így
is találkozhatunk, csak nem itt, hanem Londonban. Hamarosan oda
kell utaznom, mert tisztáznivalóim vannak Matt-tel, és akkor
összefuthatunk. Mit szólsz?
Zoe egy pillanatig összeszorította a száját, mielőtt válaszolt:
– Nem tudom, meddig leszek még itt.
– Ó! És hová mész?
– Nekem… egy időre el kell mennem innen – felelte Zoe ködösen.
A válasza után beállt csöndben egyszeriben vágyódás fogta el a régi
Rose iránt, aki annak idején az ő összes titkát ismerte. – Akkor nincs
mit tenni. Nagyon jó volt újra beszélni veled.
Rose nyilván megértette, hogy semmit sem akarok elárulni az
életemről, ő pedig túlságosan udvarias vagy visszafogott ahhoz, hogy
bármit is ki akarjon csalni belőlem – gondolta Zoe.
– Minden jót neked! – köszönt el tőle Rose.
– Várj! – Zoénak hirtelen támadt egy ötlete. Tudta, hogy őrültség,
és hogy Rose valószínűleg nemet mond majd rá, de mindenképpen
meg kellett próbálkoznia vele. – Van egy javaslatom.
 – A parti házban akarod elhelyezni Zoe Bevant? – Daisy Gallagher
hitetlenkedve csóválta őszülő fejét, miközben felháborodottan csípőre
tette a kezét. – És mi lesz a gyerekekkel? Ki akarod költöztetni őket?
– Már mindent elrendeztem – védekezett Rose. – Sarah addig a
barátnőjénél, Rachelnél lakik majd, Henry és Luke pedig Irisnál
maradhat – mondta, és segítségkérő pillantást vetett a húgára, aki
mellette ült a panzió konyhájának nagy ebédlőasztalánál.
– Pontosan – erősítette meg Iris. – Sarah repes az örömtől, és a fiúk
is szívesen jönnek hozzám. És mielőtt még megkérdeznéd: a butik tele
van áruval, úgyhogy Rose nyugodtan elutazhat néhány napra – tette
hozzá elégedett mosollyal az arcán.
Rose még mindig meglepőnek találta, hogy a testvére úgy gondolja,
ez a londoni kirándulás pontosan az, amire neki szüksége van. Ő maga
viszont nem vett volna mérget arra, hogy a Zoe által javasolt házcsere
zökkenőmentes lesz.
Valójában nagyon is egyszerűnek hangzott a dolog: Rose egy időre
átengedi Zoénak a parti házat, ő pedig – viszonzásképpen – Zoe
hampsteadi villájában lakhat. Régebben járt ott néhányszor
látogatóban, és jól emlékezett a magas mennyezetekre és a szép
régiségekre. Ott sokkal jobb lenne laknia, mint egy szállodában, nem
mellékesen pedig fizetnie sem kellene érte. A gondolat, hogy végre
számonkérheti Matten a tartásdíj elmaradását, meggyőzte, és hirtelen
elhatározással igent mondott Zoe javaslatára. Most azonban, néhány
óra gondolkodás után elbizonytalanodott, és az édesanyja viselkedése
csak növelte a kétségeit.
Iris viszont továbbra is lelkesedett az ötletért.
– Anya, ez irtó klassz lehetőség. Rose-nak még csak vonattal sem
kellene mennie, mert Zoe kölcsön akarja adni neki a kocsiját. Ilyen
remek ajánlatot szerintem egyszerűen nem lehet visszautasítani.
Daisy kis ideig a kertet nézegette az ablakból, és arcára volt írva,
hogy nagyon nincs ínyére, amit a lányai kigondoltak.
 – De éppen Zoe Bevan miatt legyen ekkora felfordulás? Miért akar
egyszeriben újra idejönni?
Rose megrántotta a vállát.
– Azt nem mondta. Meglehetősen zárkózott volt a telefonban, de
úgy tűnt, hogy nagyon fontos neki ez az utazás.
Daisy rosszalló hangot hallatott, aztán megint a nagy fadeszkán
fekvő kenyértészta felé fordult, majd heves mozdulatokkal és
felindultan gyúrni kezdte.
– Ez akkor sem jó ötlet – mondta, de inkább csak saját magának. –
Ha Zoe ennyi év után egyszer csak felbukkan itt, annak az lesz a vége,
hogy az emberek megint beszélni kezdenek majd. A bátyádnak pedig
mindenre van szüksége, csak újabb pletykákra nincs. Arra pedig a
legkevésbé, hogy találkozzon Zoéval. – Daisy elhallgatott, és
egyszeriben aggódó lett a tekintete. – Zoe tudja, hogy Jack visszajött?
Rose a fejét rázta.
– Nem kérdezett róla. – Ez neki is feltűnt, de úgy gondolta, hogy a
bátyja talán már nem fontos Zoénak. Elvégre az idő állítólag minden
sebet begyógyít. – Szerinted Jack miatt akar idejönni?
– Biztosan nem – jelentette ki Iris teljes meggyőződéssel. – Még a
barátai közül sem tudja mindenki, hogy Jack újra itt van, Londonig
pedig aligha jutott el a hír. Amúgy sem hiszem, hogy az a gyerekkori
szerelem bárkit is érdekel még, elvégre azóta már egy örökkévalóság
eltelt. Zoénak biztosan megvan az oka arra, hogy idejöjjön, de nekünk
ahhoz semmi közünk. Egyedül az a fontos, hogy Rose végre kimozdul
innen. És erről nem is fog lemondani csak azért, mert Jack esetleg
találkozik majd a régi szerelmével.
Iris láthatóan helyeslést várt az édesanyjától és Rose-tól, ők
azonban hallgattak, és amikor találkozott a tekintetük, Rose kiolvasta
az édesanyja szeméből, hogy ugyanarra gondol, mint ő. Iris annak
idején még kicsi volt, és nem tudhatja, mennyire megszenvedték, ami
akkor történt, leginkább persze Jack. Rose-t azonban nem csak ezért
gyötörték újra kétségek.
– Azt hiszem, Anyának igaza van. Ez a házcsere valóban nem jó
ötlet – mondta, bár szívesen elutazott volna Londonba, és nem is csak
azért, hogy végre túlessen a beszélgetésen, amelyet Matt-tel kell
folytatnia.
Régen fordult elő utoljára, hogy Rose kizárólag saját magára
gondolt. Szó sincs arról, hogy ne szeretné azt az életet, amelyet itt él,
de nagyon nehéz egyedül gondoskodnia a gyerekeiről. Magára alig jut
ideje, és mesésnek találta a gondolatot, hogy néhány napig nagyvárosi
levegőt szívjon, és mindenféle kötelezettség nélkül azt tehesse, amit
akar. Csakhogy éppen ez a bökkenő. Az, hogy ő nincs egyedül.
– Ha elutazom, a gyerekeket is magammal kell vinnem. Tartozom
nekik ezzel, mert régóta nem voltak sehol. Mindig itthon töltötték a
szünidőket.
Most Iris hördült fel.
– Ez hülyeség – jelentette ki felháborodottan. – A gyerekek itt
semmiben sem szenvednek hiányt. Nem kell iskolába járniuk, mi pedig
gondoskodunk róluk. Néhány napig jól meglesznek nélküled. Igaz,
Henry?
– Mi igaz? – kérdezte Rose elsőszülöttje, aki éppen bejött a házba,
és a nagynénjére nézett.
Kipirult arca és a pólóján meg a tornanadrágján éktelenkedő
fűfoltok láttán Rose arra következtetett, hogy Henry a kertben
focizhatott az éppen a Wild Flower Innben lakó Petersonék fiaival.
– Már beszéltünk arról, hogy a mamád néhány napra Londonba akar
utazni, és addig ti nálam fogtok lakni Luke-kal – mondta Iris, és
kedvesen megsimogatta az unokaöccse fejét. – Jó lesz így, igaz,
nagyfiú?
– Persze – felelte Henry, de a gondolatai láthatóan máshol jártak, és
megbökte a nagyanyját. – Kaphatok innivalót? A srácok is szomjasak.
– Természetesen, kincsem. Szolgáld ki magad! – felelte Daisy
mosolyogva.
Henry kivett egy üveg ásványvizet a hűtőből, és elégedetten
kiviharzott a konyhából.
– Látod? – kérdezte Iris diadalmasan, és felemelte a kezét, amikor
Rose újra ellenkezni akart. – Boldogulunk majd nélküled. Menj csak el
nyugodtan Londonba, és élvezd kicsit megint az életet!
Rose nagyot sóhajtott, és nem most először állapította meg, hogy a
húgát nagyon nehéz lebeszélni valamiről, amit egyszer a fejébe vett.
Iris a maga huszonhét évével a családjuk legfiatalabb tagja, de jó fél
fejjel magasabb Rose-nál és az édesanyjuknál, akik mindketten
alacsonyak és törékenyek. Ezen a téren Iris – a szintén nagyon magas
Jackhez hasonlóan – Brianre, az apjukra ütött, aki zöld szemét és
vörösesbarna haját mindegyik gyerekére átörökítette. A természetét
illetően azonban Iris leginkább temperamentumos édesanyjukra
hasonlított, és egyértelműen ő volt közülük a legkonokabb, ha érvényre
akarta juttatni az akaratát. Most is csak úgy ragyogott az arca, és
rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy Rose-nak egyszerűen el
kell utaznia.
– Figyelj, Rosie – mondta –, ez óriási lehetőség. Még az is lehet,
hogy Londonban végre megismersz valakit. Túl régen vagy már
egyedül, és nagyon úgy fest, hogy itt, a faluban senki sincs, aki iránt
lángra lobbanhatnál.
Szóval innen fúj a szél! – gondolta Rose, és akarata ellenére
elmosolyodott. Valójában hamarabb is rájöhetett volna, hogy ez bújik
meg a húga lelkesedése mögött. Iris javíthatatlan romantikus, és
egyszerűen nem képes belenyugodni, hogy a nővére a válása óta nem
volt férfival. De Rose nem tehetett erről. Egyszerűen nem akadt
számára alkalmas jelölt, mert a faluban csak kevés nőtlen férfi élt, azok
viszont vagy túl öregek, vagy túl fiatalok voltak hozzá, vagy más okból
nem jöhettek szóba partnerként.
Irist azonban ez nem gátolta meg abban, hogy újra meg újra
megpróbálja valakivel összeboronálni Rose-t. Ő végül a sarkára állt, és
azóta ritkábban kellett azzal számolnia, hogy ha a húga meghívja
vacsorára, egy reményteli facér férfi – többnyire a sógora, Gordon
egyik barátja – ül majd vele szemben az asztalnál. Többségüket már az
elijesztette, ha megtudták, hogy Rose-nak három gyereke van. Azoknál
pedig, akiket ez nem zavart, ő nem érzett semmiféle bizsergést. Ezért
aztán már nem is hitt abban, hogy valahol él egy férfi, aki ideális társ
lehet a számára. Az sem kizárt, hogy a csalódás, amelyet Matt okozott
neki, túlságosan bizalmatlanná tette.
– Nem keresek férjet, Iris – emlékeztette most a húgát.
– Az lehet, de egészen biztos, hogy sok olyan férfi szaladgál a
nagyvilágban, aki szívesen rád találna – válaszolta Iris rezzenéstelen
nyugalommal. – De úgy soha nem fognak találkozni veled, ha te
eltemeted itt magad. És egyébként is jót tenne neked egy kis pihenés a
sok stressz után, amelyet az a borzalmas amerikai nő okozott.
– Ne is emlegesd!
Rose felnyögött, amikor Felicity Myersre gondolt. Az ötvenöt
körüli, bostoni égimeszelő az utóbbi két hétben szinte élni sem hagyta.
Miután betévedt Iris butikjába, annyira elbűvölték a Rose által készített
holmik, hogy teljes ruhatárat varratott vele magának. Két nadrágot,
három blúzt, három inget, két topot, egy dzsekit, sőt több táskát is
rendelt, és Rose-nak mindezt a bolt számára készített dolgokon túl
kellett megvarrnia. Éjt nappallá téve dolgozott, hogy mindennel időben
elkészüljön. Ez nemcsak megerőltető volt, hanem bosszantó is, mert az
amerikai nő még erőszakos is volt, és folyton újabb kívánságokkal állt
elő. Elvárta, hogy Rose azonnal teljesítse őket, és még a dicséretei is
mindig kétélűek voltak.
– Nem hittem volna, hogy éppen itt találok majd valakit, akinek
érzéke van a ruhatervezéshez. Honnan veszi egyáltalán az ihletet a
munkáihoz? – kérdezte negédes mosollyal az ajkán.
Egyértelmű volt, hogy falusi libának tartja Rose-t, aki nem veheti
fel a verseny egy magafajta elegáns, nagyvárosi nővel. Lehet, hogy így
is van? Rose jó ideje nem mozdult már ki Cornwallból, és gyorsabban
kezdett verni a szíve, ha a Camden Market standjaira és Islington,
Shoreditch vagy a Soho sok kis butikjára gondolt. Munkáihoz ott
biztosan sok ötletet meríthetne, és akkor egészen másként léphetne fel
a következő beképzelt vásárlóval szemben…
Rose-ból nagy sóhaj szakadt fel.
– Valójában nagyon jó volna, ha elutazhatnék – vallotta be
félénken.
– Akkor utazz el! – mondta az édesanyja váratlanul.
Daisy tepsibe tette az időközben készre formált kenyértésztát, s
miután betolta a régi AGA tűzhely sütőjébe, két kézzel a munkalapra
tenyerelt, és elgondolkodva összeráncolta a homlokát. Rose
meglepetten nézett rá.
– De az előbb még azt mondtad, hogy ez nem jó ötlet.
– Azt arra értettem, hogy Zoe idejön. Jack miatt nem jó ötlet. Arra,
hogy számodra mit jelent ez az utazás, nem is gondoltam – vallotta be
Daisy. Miután leült, az asztalon átnyúlva megfogta Rose kezét, és
megszorította. – Nagyon megérdemelsz egy kis kikapcsolódást, és ha
erre az teremti meg a lehetőséget, hát egye fene, költözzön be Zoe egy
időre a parti házba.
Daisy még mindig nem tűnt igazán lelkesnek a gondolattól, de azért
mosolygott, és Rose-t a szeretet forró hulláma öntötte el. Édesanyja
élete az utóbbi években nem volt könnyű. A panziót jó ideje
gyakorlatilag egyedül vezette, mert a férje a betegsége miatt nem
lehetett segítségére. Brian Gallagher a reuma súlyos formájában
szenvedett, és a rosszabb napjain erős fájdalmakat okozott neki a
mozgás. Voltak terápiák, amelyek segítettek rajta, de a kezelés
hosszadalmas volt és drága. Az a kúra is csak rövid időre hoz majd
számára enyhülést, amelyet néhány napja kezdett meg. Mindent
egybevetve egyre nehezebben tudta működtetni a farmot, amely a
panzió mellett a másik megélhetési forrásuk volt. Jack visszatérése
után a gazdálkodás jobb eredményeket hozott, de az utóbbi években
mindig szűkében voltak a pénznek. Attól pedig még kevesebb lett,
amikor Rose a válása után a gyerekekkel visszajött Penderakba. Mivel
a parti házba költöztek be, azt többé nem adhatták ki, és a bevétel
hiányát bizony megérezték. Daisy mégis habozás nélkül a lánya
rendelkezésére bocsátotta a házat. A családja mindig számíthatott rá, és
kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott, de soha egy szóval sem
panaszkodott. Rose ezért is csodálta az édesanyját.
– Neked valójában sokkal nagyobb szükséged lenne pihenésre,
Anya.
– De nem nekem szólt az ajánlat – emlékeztette Daisy a lányát, és a
falinaptárra pillantott. – Mikor is kezdődne ez a dolog a házcserével?
– Már holnap – felelte Rose bátortalan mosollyal.
Örült, hogy nem kell visszautasítania Zoét, bár ettől még őrültség ez
az egész. Ugyanakkor izgalmas is, és ő egy kezén meg tudná számolni,
hány izgalmas dolog történt vele az utóbbi években. Alighanem
valóban ideje, hogy szórakozzon egy kicsit.
– Ez esetben azt tanácsolom, nővérkém, hogy máris kezdj el
csomagolni – mondta Iris széles mosollyal, és felkelt a székéről. –
Most mennem kell, de vacsora után visszajövök, és segítek neked. És
akkor a kétségeidet is eloszlathatom, ha netán megint
elhatalmasodnának rajtad.
Rose mosolyogva búcsút intett a húgának. Miután azonban
kettesben maradt az édesanyjával, megint elkomolyodott.
– Valóban jó lesz így, Anya?
Daisy határozottan bólintott.
– Szórakozz csak egy kicsit, igazán rád fér. Ami pedig a többit
illeti… – Az idős asszony megrántotta a vállát. – Zoe nem lesz itt
sokáig, Jacknek pedig éppen elég dolga van. Talán még csak találkozni
sem fognak.
– Nem akarod elmondani Jacknek, hogy Zoe idejön? – kérdezte
Rose meglepetten. – Nem lesz dühös, ha kiderül, hogy elhallgattuk
előle?
Daisy felkelt az asztaltól.
 – Nem akarom elhallgatni, de inkább kíméletesen adom be neki,
mert lelkes biztosan nem lesz tőle – válaszolta.
Ránézett a sütőben készülő kenyérre, aztán bepakolta a
mosogatógépbe az edényeket, és nekilátott a vacsorakészítésnek.
– Várj, segítek! – mondta Rose.
Odament az édesanyjához, elvette tőle a tálba tett krumplit, és egy
fazék vízzel együtt az asztalhoz vitte. Miközben gyakorlottan hámozni
kezdett, azon gondolkodott, amit az anyja arról mondott, hogy Jack
aligha örül majd Zoe jelenlétének. De valóban zavarni fogja?
Időközben sok év eltelt. Irisnak talán igaza van, és Jack már rég túltette
magát ezen a dolgon.
Rose lelki szeme előtt a bátyja arca jelent meg. Száját keskeny
vonallá szorította össze, kezét ökölbe szorította, szeme elsötétült a
csalódottságtól és a haragtól. Rose soha nem fogja elfelejteni, hogyan
nézett Jack Zoe után, amikor az elment.
És mi van, ha a bátyám azóta sem bocsátott meg Zoénak? Rose
idegesen nyelt egyet. Nem lesz semmi baj – győzködte magát, s
miközben a fazékba dobta az egyik megtisztított krumplit, megpróbált
az előtte álló utazás örömeire összpontosítani.
 – Penderakba utazom, Mama. – Zoe az ágy szélén ült, és az
édesanyját figyelte. Brenda Bevan mozdulatlanul feküdt, a szeme
csukva volt, de Zoe örült ennek, mert így könnyebb volt elmondania,
ami már nagyon kikívánkozott belőle. – Beszéltem Rose-zal. Rose
Gallagherrel, rá biztosan emlékszel. Házat cserélünk. Ő átengedi
nekem Penderakban a parti házat, amelyben annak idején laktunk,
cserében pedig egy időre beköltözhet a villába. Hirtelen jött ötlet volt.
Ma még sok mindent el kellett intéznem, hogy elutazhassak, de most
már semmi akadálya. Úgyhogy holnap indulok is.
Zoe várt kicsit, de az édesanyja semmit sem mondott, csak
nyugodtan feküdt tovább.
– Tudom, Mama, hogy te is mindig is vissza akartál menni oda, de
Papa nem ment bele. A gondolatot sem tudta elviselni, hogy
visszatérjen Penderakba, és sokáig azt hittem, hogy ezzel én is így
vagyok. Most viszont egyszerűen oda kell mennem. – Zoe megfogta az
édesanyja kezét. – Bárcsak velem jöhetnél, Mama! Akkor nem lennék
annyira egyedül, és mi…
Brenda szemhéja megrebbent, és Zoe önkéntelenül visszatartotta a
lélegzetét, amikor az édesanyja felnézett rá.
– Mami?
Brenda arca egy pillanatig rezzenéstelen maradt, és üres volt a
tekintete. Aztán összevonta a szemöldökét.
– Maga kicsoda? – kérdezte nyersen, és elhúzta Zoétól a kezét.
Zoe hangosan kifújta a levegőt. A lányod vagyok – akarta mondani,
de tudta, hogy az édesanyja nem hinne neki. Jobb napjain Brenda
Bevan néha elmosolyodott, és Zoe olyankor egy kurta pillanatig biztos
volt abban, hogy anyja a lelke mélyén tudja, ők ketten valamikor
nagyon közel álltak egymáshoz. Csakhogy Brendának az utóbbi
időben már nemigen voltak jobb napjai…
– Mit akar tőlem? – kérdezte ellenséges és gyanakvó tekintettel.
 – Csak benéztem Önhöz – válaszolta Zoe olyan nyugodtan, ahogy
csak kitelt tőle. Tudta, nagyon fontos, hogy ne izgassa fel még jobban
az édesanyját. – Hozhatok valamit?
A kérdés elgondolkodtatta Brendát, és zavartan körbenézett a
szobában.
– Talán egy csésze teát? – kérdezett tovább Zoe.
Néha segített, ha azokra a dolgokra emlékeztette az édesanyját,
amelyeket valamikor szeretett. Most azonban oda sem hallgatott rá,
hanem felhajtotta a takaróját, és fel akart kelni, de Zoe nem engedte.
– Ne! Maradj fekve!
– Hagyjon! Haza kell mennem – tiltakozott Brenda, és a lánya felé
csapott a kezével. – Menjen el!
Zoe elengedte az édesanyját, ő pedig félretolta, aztán kiküszködte
magát az ágyból. Hálóingben és mezítláb az ajtóhoz ment, kinyitotta,
és kilépett a folyosóra. Tovább nem jutott, mert egy gondozónő már
odasietett, miután Zoe megnyomta az éjjeliszekrényen a hívógombot,
és belekarolt Brendába.
– Mrs. Bevan, mégis, mit keres a folyosón? Idekint túl hideg van
magának.
Brenda arca nagyon zavarodott volt, és látszott, hogy kétségbe ejti a
saját állapota.
– Haza kell mennem – mondta el újra, de most halkabban, és
megint körbenézett, mintha keresne valamit, talán egy helyet, amelyről
valójában már elképzelése sincs.
– Jöjjön szépen, Mrs. Bevan, visszaviszem.
A gondozónő visszakísérte a szobába Brendát, aki már nem
ellenkezett, és az ágyába is tiltakozás nélkül visszafeküdt. Szemét a
mennyezetre szegezte, és megint visszazuhant a maga külön világába,
amelyből már nem volt kiút.
– Már este van, látja? Mindjárt lemegy a nap. Az lesz a legjobb, ha
most szépen elalszik, Mrs. Bevan.
A gondozónő az ablakra mutatott, hogy alátámassza a szavait.
Brenda azonban fásult maradt, ezért a fehér köpenyes alkalmazott csak
még egyszer megsimogatta a karját. Miután bátorítóan rámosolygott
Zoéra, kiment, és becsukta maga után az ajtót. Shaunának hívták, és
körülbelül fél éve dolgozott az osztályon. Kevéssel azelőtt állt itt
munkába, hogy Brenda bekerült az intézetbe, és Zoe úgy látta, az itt
dolgozók közül ő érti meg a legjobban magát az édesanyjával.
Barátságos és határozott modora célt is ért Brendánál, mivel az ő
utasításait engedelmesen teljesítette.
A lányát viszont idegenként kezelte, és ez mindig szíven ütötte
Zoét, hiába tudta, hogy ennek az édesanyja leépülése az oka. Már nem
ismeri meg őt, ahogyan senki mást sem, és önállóan szinte semmire
sem képes. A legegyszerűbb dolgok is nehézséget okoznak neki, és
egyre apatikusabb lesz. Az Alzheimer-kór előbb lassan, ám aztán egyre
gyorsabban mindentől megfosztotta. Eközben még csak a hatvanas
évei elején jár. Ebben a korban még ritkán lép fel ez az álnok kór, az
orvosok ezért eleinte nem is gondoltak arra, hogy ez lehet Brenda
feledékenységének az oka. A diagnózis aztán sokként érte őket, s noha
Zoe időközben mindent elolvasott a betegség következményeiről, még
mindig felfoghatatlan volt számára, hogy az édesanyja mostanra
ennyire megváltozott.
Brenda Bevan szelíd asszony volt, aki soha nem emelte fel a
hangját. És igazi hölgy is, mindig ápolt és elegáns. Vállig érő haja,
amely annak a cornwalli nyárnak a végén hirtelen ősz lett, most
többnyire kócos volt, és Zoe nem fésülhette meg, mert az édesanyja
nem engedte. Ha mégis megpróbálta, az asszony agresszív lett,
dühösen csapkodott feléje, vagy egyszerűen ellökte magától. Egyszer
még segítségért is kezdett kiáltozni, és csak akkor hagyta abba, amikor
az ápolók nyugtatót adtak be neki. Az volt az a pillanat, amelyben Zoe
számára világossá vált, hogy végleg elvesztette az édesanyját.
Brenda most megint aludt, és nyugodtan, mélyeket lélegzett, Zoe
pedig odamerészkedett hozzá. Szelíden megsimogatta a kezét, és
vékony ujjain az ovális körmöket nézegette, amelyeket ezer közül is
felismert volna. Vajon miért ismerjük ilyen jól az édesanyánk kezét?
Talán azért, mert már akkor is a kezébe vett, simogatott és etetett
minket, amikor mi ennek még nem voltunk a tudatában. Mielőtt
megértettük volna, mit jelentenek nekünk az érintései, és milyen
fájdalmas, ha le kell mondanunk róluk… – gondolta Zoe.
– Minden jót, Mama! – suttogta Zoe, aztán hirtelen megfordult,
elhagyta a szobát, és a sötét parkettával borított folyosón az osztály
kijáratához indult.
Shauna egy kolléganőjével beszélgetett a nővérszoba nyitott
ajtajában, és elmosolyodott, amikor meglátta Zoét.
– Kellemes nyaralást, Miss Bevan! – szólt ki, mert Zoe elmondta
neki, hogy most egy ideig nem jöhet, mivel elutazik.
 Brenda ebből persze semmit sem észlel majd, de Zoe nem akarta,
hogy az intézet dolgozói azt higgyék, már nem érdekli az édesanyja.
Az ajtóból még egyszer odaintett a két gondozónőnek, aztán elővette
és bekapcsolta a mobiltelefonját. Miközben lement a lépcsőn, és
átvágott a kis előcsarnokon, taxit hívott magának.
Az utcáról még egyszer felnézett az édesanyja szobájának az
ablakára. Az átépített viktoriánus villa az elegáns Belgravia negyedben
állt, és a maga nemében az egyik legjobb intézménynek számított
Londonban. Brenda és a többi, Alzheimer-kórban szenvedő beteg a
létező legjobb ápolásban részesült itt. Csak vagyonos emberek
engedhették meg maguknak, hogy itt helyezzék el a hozzátartozóikat,
és Zoe örült, hogy nekik ez módjukban áll. Mégis, amikor elhagyta az
otthont, mindig árulónak érezte magát, most pedig még a szokásosnál
is jobban, mert nem tudta, mikor jön majd legközelebb. Az irodában is
csak annyit közölt a munkatársakkal, hogy szabadságra megy.
Délután mégis bement, és még egyszer elmondta Philippnek, hogy
egy időre ki kell szállnia a taposómalomból. Arra hivatkozott, hogy
mostanában túl sok stressz érte, és valójában még az agyrázkódást sem
pihente ki. Philipp azonnal készséggel felajánlotta, hogy segít neki
menedzselni a közeljövőben induló projekteket. Ez nem ígérkezett
nehéz feladatnak, mert úgy tűnt, az alkalmazottak kimondottan örülnek
annak, hogy több felelősséget vállalhatnak.
Egyedül Zoénak esett nehezére, hogy kiszakadjon a munkából.
Egyelőre nem tudta elképzelni, hogy holnap reggel, amikor majd
kocsiba ül, nem az irodába, hanem Cornwallba kell indulnia. Arra
pedig még kevésbé akart gondolni, hogy nem egészen tíz nap múlva
talán minden véget ér. A legfontosabbakat mindenesetre elrendezte.
Mindenki tudja, mit kell tennie, az élet nem áll meg nélküle az
irodában.
Hirtelen elutazásáról már csak az apja nem tud. Zoe egész nap
halogatta, hogy tájékoztassa, de mostanra már biztosan visszajött
Winchesterből. Úgyhogy most be is megy hozzá, és…
Zoe mellett megállt egy autó, de nem a taxi, amelyet várt, ezért csak
akkor nézett oda jobban, amikor a vezető leengedte az ablakot. Most
már az ezüstszínű Jaguart is felismerte, és persze a kormány mögött
ülő férfit is.
– Papa! – kiáltott fel meglepetten, de öröm is volt a hangjában, mert
egy pillanatig azt hitte, hogy az apja az édesanyjához jött látogatóba.
 George Bevan azonban nem szállt ki a kocsiból, csak kinyitotta
Zoénak az utasajtót.
– Szállj be! – szólította fel mogorván a lányát.
Összevont szemöldöke láttán Zoe azonnal kitalálta, hogy az apja
időközben már értesült az ő elutazásáról, és szemlátomást kicsit sem
lelkesedik az ötletért.
Jack Gallagher szájába dugta két ujját, és éleset füttyentett. Néhány
pillanattal később egy fekete-fehér Border collie rohant át a legelőn, és
a farkát csóválva közvetlenül Jack előtt állt meg, várva, hogy újabb
feladatot kapjon. Mára azonban már nem volt tennivaló. A juhok
kaptak enni, és a farmon minden a legnagyobb rendben volt. Jack az
imént meggyőződött erről, ahogyan minden este.
– Mára végeztünk, Buddy – mondta, és lehajolt, hogy
megsimogassa a kutya fejét. – Úgyhogy menjünk szépen haza!
Buddy követte Jacket, és megvárta, hogy ő visszazárja a legelő
kerítésének a kapuját, aztán előreszaladt az úton, amely a farmházhoz
vezetett. Az építmény a környék jellegzetes lapos palaköveiből épült,
és olyan régi volt, hogy a főépület mellett álló pajta tetőzsindelyei egy
kicsit már felpúposodtak. Több kisebb csűr is volt még, távolabb
pedig, de még mindig csak rövid sétányira, ott állt a Wild Flower Inn.
Eredetileg a panzió is pajta volt, de Jack szülei több évtizede
átépítették, miután világossá vált számukra, hogy a gazdálkodás
önmagában már nem tudja biztosítani a család megélhetését. Az innen
még éppen kivehető parti ház a legelők végében, a sziklák közelében
állt, más épület azonban nem volt látótávolságon belül, így aztán
semmi sem rontott az idilli falusi összképen.
A falu egyébként nem volt messze Gallagherék házától, csak
valamivel mélyebben feküdt a következő öbölben, így a farmról nem
lehetett látni. A tengert viszont igen, és oda gyalog is el lehetett jutni.
Csak át kellett vágni a juhlegelőn, aztán pedig a szelíd dombokon át
követni az ösvényt a sziklákig, a turisták kedvelt kirándulóhelyéig. A
szörfösök a hullámverést élvezték itt, nyáron pedig mindig tele voltak
a strandok, akárcsak a falu éttermei és boltjai, amelyek a kikötőhöz
vezető, szűk és helyenként meredek utcákban működtek. Penderak jó
ideje az idegenforgalomból élt, és ez megváltoztatta a régi halászfalu
arculatát, de nem annyira, hogy Jack a visszatérése után ne ismert
volna rá. Sok minden olyan maradt, amilyen akkor volt, amikor ő
elment innen, és ennek elmondhatatlanul örült.
Amikor Kanadába indult, nem hitte, hogy abból, ami itt van, bármi
is hiányozni fog neki. Ellenkezőleg, biztos volt benne, hogy őt
hatökrös szekérrel sem lehet majd visszavonszolni ide – arra a helyre,
amelyet annak idején olyan szűknek érzett, hogy sürgősen el kellett
menekülnie. Most azonban jó érzés volt újra itt lennie, mert pontosan
erre a nyugalomra volt szüksége. Méghozzá nagy szüksége. És ez
Williamre is igaz, akkor is, ha a fia még mindig utálja őt azért, mert
eljöttek Vancouverből.
Buddy közben kiszaladt a farmház mögötti rétre, de Jack hívására
azonnal visszafutott hozzá, és követte az udvarra, aztán be a házba. A
padlódeszkák ismerősen nyikorogtak, miközben Jack a folyosón át
bement a kis nappaliba, amelyben ugyanezek a sötét fából készült
bútorok álltak, amióta az eszét tudta. Dédnagyapja, aki tehetséges
asztalos volt, mindegyik darabot maga készítette. Ettől egészen eredeti
lett a berendezés, és Jack ezt ma már nagyra értékelte. A Gallagherek
nemzedékek óta gazdálkodnak a farmon, és őt annak idején éppen
ezért zavarta a régi bútorok látványa. Mindent egyszer s mindenkorra
eldöntöttnek, megváltoztathatatlannak érzett, és – még ha ez
természetesen nem is volt igaz – neki meg kellett élnie harmincöt évet,
hogy felismerje, ennek is megvan a maga varázsa.
Buddy megbökte, és Jack elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a
kutya várakozón néz rá.
– Talán csak nem vagy éhes?
Buddy bólintani ugyan nem tudott, de az, ahogy azonnal felugrott,
és kiszaladt a konyhába, megerősítéssel ért fel. Jack követte a kutyát,
megtöltötte a tálkáját, aztán letette elé a földre, Buddy pedig mohón
rávetette magát a tápjára.
A Border collie csak nemrégiben került hozzájuk. Jack kevéssel
azután vásárolta meg, hogy átvette a farm vezetését, elsősorban a
juhok terelésére, de Williamnek is. A srác már régóta szeretett volna
kutyát, de Karen mindig ellenezte, hogy legyen, és Jack abban
reménykedett, hogy Buddy majd felvidítja Williamet. A fia azonban
nem mutatott érdeklődést Buddy iránt. Többnyire csavargott valahol,
anélkül hogy megmondta volna, hová megy, a kérdésekre pedig kitérő
vagy pimasz válaszokat adott.
 Jack nagyot sóhajtott, miközben megtöltötte a vízforralót, hogy teát
készítsen magának. Tudta, hogy a panzióban ilyenkor szolgálják fel a
vacsorát a vendégeknek, és az édesanyja örülne, ha ő átmenne
Williammel. A srác azonban még mindig nem birkózott meg azzal,
hogy egyszeriben nagy családja lett, Jack pedig nem akarta még jobban
megnehezíteni a gyerek dolgát. Ezért többnyire kettesben ettek.
Jack serpenyőt vett elő a szekrényből, mert az tervezte, hogy sonkás
omlettet készít. Tudta, hogy azt William is szereti, arról viszont
sejtelme sem volt, hogy a fia itthon lesz-e, mire asztalra kerül az étel.
Reggel ugyan szólt neki, hogy este hétkor, vagyis pár perc múlva
vacsoráznak, de ez nem jelenti azt, hogy a srác addigra elő is kerül.
Jack felhagyott a töprengéssel, amikor valaki megkocogtatta az
ablakot. Odafordult, és Megan Turnert látta meg odakint. Kosár volt a
kezében, és mosolyogva integetett neki.
– Bemehetek?
Hangja csak halkan jutott át az üvegen, és Jack gondolatban
felnyögött. Nem volt kedve látogatót fogadni, még Megant sem, de
azért a bejárati ajtó felé mutatott az ételforgató lapáttal.
– Nyitva van!
Pár pillanattal később Megan belépett a konyhába.
– Süteményt sütöttem, és gondoltam, hozok nektek belőle –
mondta. Kosarából alufóliával letakart tányért vett elő, és az asztalra
tette. – Almás pite. William nagyon szereti – tette hozzá.
Mosollyal ajándékozta meg Jacket, aki magában arra a
megállapításra jutott, hogy Megan nagyon csinos. Nem annyira, hogy
az embernek elálljon tőle a lélegzete, de neki tetszik. Sportos alkat, és
sötét haját szinte mindig lófarokban fogja össze. És szép a mosolya.
Neki ez már akkor feltűnt, amikor még együtt jártak iskolába. Barátok
nem voltak, de jól ismerték egymást, és miután Jack fél éve visszajött,
Megan – a többi falubelitől eltérően – kedvesen fogadta, és nem tett fel
neki sok kérdést. Jack tudta, hogy sokan találgatják, miért van újra itt,
de nem szeretett a múltjáról beszélni. Megan azon kevesek közé
tartozott, akik ezt tiszteletben tartották. Ő ezt nagyra értékelte, ahogyan
azt is, hogy Megan sokat foglalkozott Williammel.
Természetesen nem csak azért, mert jó ember. Jack tisztában volt
azzal, hogy Megan érdeklődik iránta. A Karennél elszenvedett kudarca
és a felesége – valamivel több mint egy éve hirtelen bekövetkezett –
halála után neki és Williamnek még mindig bőven van mit
feldolgoznia. Jack azt még nem tudta, hogy kezdene-e kapcsolatot
Megannel, ha egyszer majd újra készen áll rá. Ezen azonban egyelőre
nem akarta törni a fejét. Most csak hálás volt Megan barátságáért és
azért, hogy nem vár el tőle többet.
– Köszönöm, ez kedves tőled – Jack elvette a tányért, és letette a
munkapultra. – Az viszont nem biztos, hogy William kér majd
süteményt. Ismered, mostanában szinte mindenre kapásból nemet
mond.
Megan leült a konyhaasztalhoz.
– Adj neki időt! Még nem szokta meg az új körülményeket, de meg
fogja, majd meglátod.
– A próféta szóljon belőled! – mondta Jack, mert ő nem volt ennyire
derűlátó. – Mostanában nem könnyíti meg a dolgomat, hogy finoman
fogalmazzak.
– Próbáljak a lelkére beszélni?
– Ne, hagyd csak, majd én zöld ágra vergődöm vele.
Jacknek épphogy csak sikerült megállnia, hogy ne húzza el a száját.
Megan, bármilyen kedves is, sajnos túlbecsüli a szerepét, és azt hiszi,
elérhet valamit Williamnél. A srác ugyan többé-kevésbé udvarias vele,
de csak azért, mert Jack nagyon világosan az értésére adta, hogy ezt
várja el tőle. A háta mögött azonban William nem csinál titkot abból,
hogy nem kedveli Megant. Hiába fiatal még, arra azért felfigyelt, hogy
Megannek szándékai vannak az apjával. És bár William tudja, a szülei
házassága minden volt, csak boldog nem, úgy tűnt, nagyon nem tetszik
neki a gondolat, hogy az apja újra beleszerethet valakibe.
Jack kivette az első omlettet a serpenyőből, és tányérra tette.
– Kérsz egyet? – kérdezte a vendégétől.
– Örömmel elfogadom – felelte Megan, és megint sugárzóan Jackre
mosolygott, mintha már várta volna, hogy megkínálja.
A férfi odavitte neki az omlettet, evőeszközt is adott hozzá, aztán
újabb tojásokat vert fel és kevert el tejjel.
– Azért is jöttem át, hogy kérdezzek valamit tőled… – Megan egy
pillanatig habozott, de végül megerősítette a lelkét. – Szombaton lesz a
nyári táncest a faluban. Szívesen elmennék, de egyedül nem igazán
szeretnék. Mehetnénk együtt, ha van hozzá kedved.
Megan reménykedőn nézett Jackre, aki egy pillanatig nem tudta,
mit válaszoljon. A nyári táncestre, a falu népszerű rendezvényére
hagyományosan párban mennek az emberek, és ha ő Megan
kísérőjeként megy oda, az szinte felér egy következő lépéssel. És azt
Megan nyilvánvalóan meg is akarja tenni. Lehet, hogy nem éri be
azzal, ami köztünk van? – futott át Jack fején a gondolat.
De nem tartozik-e legalább ezzel a kis szívességgel Megannek, aki
annyi mindent tett már Williamért? Nagyon kedves volt a fiával, és
azzal, ha a kísérője lesz, legalább kimutathatná, mennyire hálás ezért.
Egyébként is csak egy táncestről van szó, semmi többről.
– Ha szeretnéd, mehetünk együtt – válaszolta végül Jack
mosolyogva.
– Ó, remek!
Megan szeme felragyogott, és még mondani akart valamit, ám
ekkor William lépett be a konyhába. Amint meglátta a vendéget,
amúgy is mogorva arca még komorabb lett.
– Szia, Will! – mondta Megan, és kedvesen a fiúra mosolygott.
William futó oldalpillantást vetett az apjára, mielőtt viszonozta a
köszönést, aztán a hűtőszekrényhez ment, és narancslevet töltött
magának. Jack, miközben a második omlettet sütötte, szeme sarkából a
fiát figyelte. William csinos fiú, korához képest nagyon magas, egy
kicsit még esetlen, de a lányoknak már most is tetszik, bár az
érdeklődésüket eddig még nem viszonozta. Sötét, majdnem fekete
haját Karentől örökölte, és egyébként is inkább rá hasonlít. Csak zöld
szemét örökölte az apjától, és feltehetően a makacs természetét is.
– És, milyen napod volt?
Rossz kérdés – gondolta Jack azonnal, miután feltette. Legnagyobb
ámulatára azonban most kapott választ.
– Odaát voltam Sarah-nál a parti házban.
William kést és villát vett elő magának, aztán leült a Megantől
legtávolabb eső székre.
– Egész nap? – kérdezte Jack meglepetten.
Reggel még beszélt a húgával, hogy az unokaöccse, Luke segítsen
neki kijavítani a kerítéseket, és Rose akkor azt állította, nem is látta
Williamet.
– Nem, csak az előbb – felelte a fiú, de további magyarázattal nem
szolgált.
Jack nem kezdte el faggatni. Örült, hogy a fia ennyit is elárult neki,
a nap többi részét pedig bizonyára a strandon lógta el. William
azonban még nem fejezte be a beszámolóját.
 – Rose néni holnap reggel Londonba megy – újságolta el, miközben
elvette az apjától a második tányér omlettet.
Jack meglepetten nézett rá.
– Londonba? Nekem erről semmit sem mondott.
– Ő is csak ma tudta meg – mondta William. – Sarah átköltözik
Donovanékhez, a fiúk pedig Irishez, mert egy ideig valamilyen nő
lakik majd a parti házban.
– Milyen nő? – kérdezte Megan kíváncsian.
William megrántotta a vállát.
– Gőzöm sincs. Azt hiszem, Rose néni régi ismerőse. Okvetlenül
most azonnal ide akart utazni, és a parti házat akarta kivenni. Rose
néni ezért megy Londonba, és addig annak a nőnek házában fog lakni.
Ez szűkös információ volt, de Jack már hozzászokott a fia hézagos
előadásmódjához, és ennyiből is össze tudta rakni, mi történhetett.
Rose nagy hirtelen házcserében állapodott meg. Egy régi
barátnőjével… Jack gyomra összerándult.
– Tudod, hogy hívják azt a barátnőt?
William a fejét rázta.
– Nem. Azt hiszem, Rose néni azt nem is mondta.
Ez sejthetően azt jelentette, hogy ha Sarah vagy Rose említette is,
William már rég elfelejtette. Egy tizenhárom éves fiú nem jegyez meg
ilyen lényegtelen dolgokat, de egyébként sem érdekes. Zoe
semmiképpen sem lehet – gondolta Jack, és dühös lett magára, mert
lelki szemei előtt azonnal megjelent Zoe. – Azóta, hogy annak idején
elutazott a szüleivel, soha többé nem jelentkezett, és ha rajtam múlik,
akkor ez nyugodtan így is maradhat – morgott tovább magában Jack.
Azt sem tudta, miért jutott most egyáltalán eszébe Zoe. Talán azért,
mert annak idején a parti házban lakott a családjával. És mert
Londonból jöttek. London azonban nagy, neki pedig sejtelme sincs,
hogy Zoe még mindig ott él-e, és egyáltalán mit csinál. Őt ez
egyébként sem érdekli.
Vacsora közben Megan sokat beszélt. Egy fish and chips
étteremben dolgozik lent a kikötőben, és a furcsa vendégekről mesélt
történeteket. Ez jó is volt, mert különben aligha alakult volna ki
bármiféle beszélgetés az asztalnál. William egy árva szót sem szólt, és
miután végzett az omlettjével, el is ment. Jack is csak fél füllel
hallgatott oda a szóáradatra, és örült, amikor Megan végül elköszönt.
 – Akkor szombaton találkozunk – mondta már az ajtóban. – Eljössz
értem?
Jack bólintott.
– Úgy fél nyolc körül – felelte.
Miután visszament a konyhába, eltökélte, hogy örömmel fogja várni
a szombat estét. Megan kellemes teremtés. És ő biztosan nem okoz
majd csalódást neki, mint Karen. Vagy mint Zoe…
Jack kis ideig azon gondolkodott, átmenjen-e Rose-hoz, hogy a
házcsere teljes történetét elmeséltesse magának. Végül azonban
elvetette az ötletét. Ha a húga már holnap Londonba akar menni, most
alighanem éppen elég dolga van. Neki pedig már megint hosszúra
nyúlna a napja, úgyhogy az lesz a legjobb, ha egyszerűen csak felteszi
a lábát.
Időben megtudom majd, ki az a látogató – mondta magának, és
bereteszelte a bejárati ajtót.
 – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Zoe beült az anyósülésre, és behúzta a kocsiajtót. Apja még be volt
kötve, de jelét sem adta, hogy el akarna indulni.
– Ki volt kapcsolva a mobilod. Ez nálad csak akkor fordul elő,
amikor anyádnál vagy.
Zoe valóban kikapcsolta a telefonját, mielőtt felment az osztályra.
Azért volt ilyen elővigyázatos, mert egyszer nagyon kellemetlen eset
történt az otthonban. Megszólalt a mobilja, az édesanyja pedig úgy
gondolta, hogy őt hívják, és kitépte Zoe kezéből a telefont. Mivel
Brenda nem ismerte a hívót, zavarodottsága még nagyobb lett, és végül
falhoz vágta a mobilt. Azóta Zoe mindig következetesen kikapcsolta a
telefonját, mielőtt belépett az édesanyja szobájába. Az eddig nem jutott
eszébe, hogy az apja ebből kitalálhatja, hol van ő éppen, de valóban
csak ilyenkor volt elérhetetlen.
– Azt hittem, még Winchesterben vagy – mondta, és idegesen
fészkelődni kezdett apja mogorva tekintetét látva.
– Hamarabb végeztem, mint gondoltam. – George Bevan habozott,
mintha azt mérlegelné, hogyan fogalmazza meg, amit mondani készül,
végül azonban a frontális támadás mellett döntött. Mint mindig. –
Mondd csak, neked teljesen elment az eszed?
Zoe megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Tudta, az apja ki nem
állhatja, ha kész tények elé állítják. Vagy ha valaki olyasmit tesz, ami
neki nem tetszik. Ő viszont éppen azért választotta ezt a megoldást,
mert a vitának nem látta értelmét.
George Bevan kemény ember. Nem volt mindig az, de a fia halála
és a felesége betegsége azzá tette. A munkában ettől még sikeresebb
lett, a magánéletben azonban nehezebb volt vele, bár valódi magánélet
már alig létezett a számára. Munkamániás volt, nála minden a cégről
szólt. Zoe megtanulta ezt kezelni, sőt átvette az apja gondolkodását. Ő
is belevetette magát a munkába, mert ez jó lehetőség volt arra, hogy
elfelejtse, családjuk életében évek óta lyuk tátong. És apám számára ez
a lyuk talán hamarosan még nagyobb lesz – gondolta Zoe szomorúan,
miközben az apja szikár arcát nézegette.
– Ki mondta el neked? – kérdezte végül. Philipp vagy Maureen
biztosan nem. Őket megkérte, hogy hallgassanak a tervéről, mert ő
maga akarja közölni az apjával. A vőlegénye és az asszisztense pedig
biztosan ehhez tartotta magát. Így aztán valójában csak egyvalaki
jöhetett szóba. – Phyllis volt?
Az apja titkárnője mintha hatodik érzéket fejlesztett volna ki arra,
hogy mindent megtudjon, ami a cégnél történik. Mindig nyitva volt a
szeme és a füle, és könnyen lehet, hogy elkapott egy beszélgetést, az
értesülést pedig azonnal továbbadta a nagyfőnöknek. Iránta tanúsított
lojalitása szinte legendás volt, és ebben az is szerepet játszott, hogy
néhány éve viszonyt kezdtek egymással. Zoe tudott erről, bár az apja
tagadta, és valójában meg is értette. A szülei házassága ugyanis már az
édesanyja betegsége előtt is csupán papíron létezett.
– Az mindegy – mondta George Bevan dühösen. – Mindenesetre
nem tőled tudtam meg.
– Úgy semmiképpen nem utaztam volna el, hogy nem mondom el
neked – felelte Zoe. – Most valójában hozzád indultam, hogy…
– Hogy közöld velem? – csattant fel a férfi. – A közlés nekem nem
elég, Zoe. Nem dönthetsz úgy, hogy csapot-papot itt hagysz, és
elutazol. Ügyvezető igazgatóhelyettes vagy, a mindenségit! Ezt meg
kellett volna beszélnünk.
– Sajnálom – mondta Zoe, mert tudta, hogy az apjának igaza van.
George Bevan azonban nem érte be bocsánatkéréssel.
– Ez nem megy, Zoe. Nem utazhatsz el. Most nem. Tudod,
mennyire fontos nekünk a Lombardi-projekt. Rengeteget dolgoztunk
rajta, és most veszélybe került. Jim Smethers a legutóbb kifejezetten
hangsúlyozta, hogy kizárólag azért ment bele a költségnövelésbe, mert
te meg tudtad győzni. Sokra tart téged. Ha te kiszállsz, talán fogja
magát, és eláll az üzlettől.
Zoe tisztában volt ezzel. Azt is tudta, hogy a döntése gondot
okozhat, de nem változtathatott a szándékán.
– Őszintén sajnálom, Papa – mondta el újra –, de akkor is el kell
mennem.
Konok ellenkezése láthatóan meglepte az apját, és most
alaposabban is megnézte őt magának. Haragja mintha elpárolgott
volna, arcára zavarodottság és aggódás ült ki.
 – Mi van veled? Ez nem vall rád. Nem vagy jól?
Zoe éppen ettől a kérdéstől tartott. Az állapotáról semmit sem
mondhat az apjának. Neki éppen elég nehéz lesz attól fogva együtt
élnie a gondolattal, hogy őt is elveszítheti, amikor már majd nem
titkolhatja tovább előle a műtétet. Valamilyen magyarázattal azonban
most is szolgálnia kellett.
– Rettenetesen kimerült vagyok, Papa. Az utóbbi időben túl sokat
dolgoztam, és aztán még ez a dolog is a Mamával… Ezt már
egyszerűen nem bírom tovább.
Az utolsó szavak indulatosan hagyták el Zoe száját, és megrémült,
amikor rádöbbent, hogy ez az igazság. Szemébe könny szökött, de
gyorsan kipislogta. Az apja azonban így is meglátta, és ijedten Zoe
karjára tette a kezét.
– Ezt nem tudtam. Soha nem említetted.
Nem – gondolta Zoe. Soha nem említette. Az apjával csakis az
építkezésekről és a kalkulációkról beszélt, a kettőjük személyes
dolgairól vagy a kapcsolatukról soha. Közöttük ez így működött.
Vagyis eddig így működött.
George Bevan megköszörülte a torkát.
– És hová akarsz utazni?
– Azt még nem tudom. Csak elindulok, aztán majd kikötök valahol.
Zoe rettenetesnek találta, hogy hazudnia kell. Tudta azonban, hogy
az apja kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy ő Penderakba megy, mert
számára még mindig vörös posztó minden, aminek bármi köze van
ahhoz a helyhez. Nem értené meg, hogy neki egyszer még
mindenképpen vissza kell oda mennie, ráadásul hogy miért akar ő most
is Gallagheréknél lakni.
– Aha – mondta George Bevan, és Zoe egy pillanatig attól tartott,
hogy az apja nem éri be a válaszával. Ő azonban nem erősködött
tovább, talán azért, mert érezte, hogy hiába is faggatná, nem árulna el
többet a tervéről, és elállni sem fog tőle. – Hazavigyelek? – kérdezte
végül a férfi.
Zoe a kocsi ablakából felnézett a gondozóotthonra.
– Ha már úgyis itt vagy, nem akarsz felugrani a Mamához? –
kérdezte, mert úgy gondolta, egy kísérletet megér a dolog.
Az apja azonban csak a fejét rázta.
– Minek? Úgysem ismerne meg – felelte, és keserűség bujkált a
hangjában.
 – Ezért még nem kellene teljesen kitörölnöd az életedből. Elvégre a
feleséged – mondta Zoe, bár tudta, hogy semmire sem megy a
győzködéssel.
George Bevan kezdettől fogva nem tudott mit kezdeni a felesége
betegségével. Ő már jóval hamarabb intézetbe akarta küldeni, de Zoe
ezt sokáig megakadályozta. Az apja most nem válaszolt neki, és kitért
a tekintete elől. Aztán azt tette, amit Zoe is tenni szokott, amikor egy
téma nem volt ínyére. Másról kezdett beszélni.
– Philipp mit szól ahhoz, hogy szabadságra mész? Tudja
egyáltalán?
Zoe bólintott.
– Ő segített mindent elrendeznem.
– Hm.
A férfit láthatóan bosszantotta, hogy leendő veje nem tájékoztatta őt
azonnal. Zoe nagyra értékelte, hogy Philipp hallgatott, bár egyébként
semmit sem titkolt el a főnöke előtt. Mindig megpróbált konszenzust
találni, már sokszor közvetített Zoe és az apja között, amikor az
álláspontjuk nagyon távol volt egymástól. Ők pedig ezt is egyformán
nagyra becsülték benne. George Bevan olyannyira, hogy ha rajta múlt
volna, a lánya már régen Philipp felesége lenne. Zoe azonban egyre
csak halogatta az esküvőt. Most pedig még nyomósabb oka van rá,
elvégre látta, hogyan reagált az apja a felesége betegségére. Ezért is
nem akarja ő annak kitenni Philippet, hogy olyan nőhöz kösse magát,
aki a műtétje után talán majd állandó gondozásra szorul.
– És mi van a villa eladásával? – kérdezte George Bevan. – Ha
hosszabb ideig távol maradsz, talán jobb volna, ha még az utazásod
előtt lezárnád azt az ügyet.
Zoe nagyot nyelt.
– Majd ha visszajöttem, azt is elintézem – felelte.
Apja felvonta a szemöldökét.
– Az ajánlat nem örök időkre szól, Zoe. El kellene fogadnod, még
mielőtt a fickó meggondolja magát.
Zoe hátradőlt az ülésen, és ingerülten kifújta a levegőt. Miért
követel ma mindenki olyan döntéseket tőle, amelyeket ő nem akar
meghozni?
– Nehéz megtennem ezt a lépést, Papa. Az a ház nagyon fontos
nekem. Ott nőttünk fel, Chris és én, Mama pedig…
 Zoe félbehagyta a mondatot, amikor eszébe jutott, milyen
kétségbeesett volt az édesanyja arca, amikor még teljesen szellemi
képességei birtokában volt: „Nem adhatod el a házat, Zoe. Ígérd meg,
hogy nem teszed meg. Nem kerülhet idegenek kezére. Nem, mert ő
még itt van. Érzem, hogy itt van.”
Zoe ezért is halogatta sokáig, hogy gondozóintézetet keressen az
édesanyjának. Számára fontos volt, hogy a villában maradjon.
Szüksége volt az emlékekre, amelyek ott körülvették, szöges
ellentétben az apjával, aki éppen ezt nem tudta elviselni. George Bevan
már több éve kiköltözött a villából, és azóta egy társasházi lakásban él
a cég közelében, állítólag azért, mert ez így kényelmesebb neki. Ha
rajta múlik, már rég eladta volna a villát, csakhogy nem az övé volt,
hanem a feleségéé. Brenda családi örökségéhez tartozott, ő pedig
átíratta Zoéra, hogy a férje ne rendelkezhessen felette. George Bevant
ez még ma is bosszantotta.
– Anyádnak Alzheimer-kórja van. Már arra sem emlékszik, hogy az
a ház egyáltalán létezik – emlékeztette az apja Zoét. – És te magad is
mondtad, hogy neked egyedül túl nagy.
Igen, ezt mondtam – vallotta be magának Zoe. És így is volt. Voltak
esték, amikor gyűlölt hazamenni a nagy és kihalt házba, amelynek több
szobájába évek óta be sem lépett. De akkor is…
Zoe nagyot sóhajtott.
– Az olyan lenne, mintha elárulnám a Mamát.
– Badarság! Az életben mindig csak előre szabad nézni. Anyád
azonban nem volt képes erre. Ő mindig is a múltban élt, már a
betegsége előtt is. Olyasmibe próbált kapaszkodni, ami már nem
létezik.
Az apja hangja lekezelő volt, és ez egyszeriben haragra gerjesztette
Zoét.
– Neked már semmit sem jelent az a ház? És a Chrishez fűződő
emlékek sem? Vagy azokat már mind elfelejtetted?
A férfi odahajolt Zoéhoz, és gyanúsan csillogó szemében a lánya –
hosszú idő után most először – újra nyers fájdalmat látott.
– Semmit sem felejtettem el, Zoe, de ahhoz, hogy emlékezzem
Chrisre, nincs szükségem a villára. Így is pontosan tudom, mit
veszítettem el.
George Bevan, mintha ez a mondat túl sok erejét emésztette volna
fel, hátradőlt az ülésén, és a szélvédőn át az utcára szegezte a
tekintetét. Zoe érezte, hogy visszatér a fáradtsága, amely egész nap
elkísérte és minden energiájától megfosztotta. Tudta, mit ismert be
éppen az apja. Chris hiányzik neki. Még mindig. Ő, Zoe pedig,
bárhogy igyekszik is, soha nem fogja tudni pótolni a bátyját. A Bevan
Constructions céget nem neki, hanem Chrisnek kellett volna átvennie.
Ő építészetet kezdett tanulni, és később az apja nyomdokaiba lépett
volna. A halál megakadályozta ebben, és azóta Zoe próbálta ereje
szerint ellensúlyozni a veszteséget. Azt az űrt azonban, amelyet a
bátyja hagyott maga után, senki sem tölthette be.
Zoe néhány pillanatig az emlékeibe merült. Chris sugárzó
mosolyára és megnyerő lényére gondolt. És arra, hogy milyen szépen
zongorázott. A zene volt a szenvedélye, ezért Zoe jó ideje
gondolkodott azon, hogy a bátyja nevét viselő alapítványt hoz létre
tehetséges fiatal zenészek támogatására. Ez volt az egyedüli oka annak,
hogy komolyan fontolóra vette a vételi ajánlatot. A villáért kapott
pénzből megvalósíthatná a tervét. Most azonban nem biztos, hogy erre
még lesz még ideje. Már semmi sem biztos, és Zoe érezte, hogy
minden ereje elhagyja.
– Beszélek még egyszer az ügyvéddel – mondta, mert nem akart
tovább ezen vitázni. Legnagyobb megkönnyebbülésére ekkor az apja
Jaguarja előtt egy fekete autó parkolt le a járda mellett, tetején
narancssárga felirat világított. – Ez az én taxim. Átülök, és így nem
kell miattam kerülőt tenned – tette hozzá. Puszit nyomott az apja
arcára, és mielőtt még a férfi tiltakozhatott volna, kiszállt mellőle, de
aztán még egyszer behajolt hozzá a kocsiba. – Viszlát! – mondta, és
érezte, hogy elszorul a szíve.
– Majd jelentkezz! – szólította fel az apja. – Tudni akarom, hol
vagy.
Zoe bátortalan mosolyra húzta a száját, és bólintott, bár tudta, nem
fogja elárulni, hogy Penderakban lesz. Aztán becsapta a Jaguar ajtaját,
és a várakozó taxihoz indult.
– Hampsteadbe megyek – közölte a sofőrrel, miután beült hátra.
Látta, hogy a Jaguar melléjük ér, de olyan gyorsan el is húzott, hogy
ő nem nézhetett még egyszer össze az apjával. A következő pillanatban
a taxi is elindult, Zoe pedig nagy sóhajjal hátradőlt az ülésen. Az érzés,
hogy minden kicsúszik a kezéből, szinte letaglózta, és égett a szeme.
Jólesett volna sírnia, de a taxisofőr előtt nem akart gyengének
mutatkozni. Összeszorította a fogát, és arra koncentrált, ami előtte áll.
 Holnap Cornwallba utazik, és végre felteszi azokat a kérdéseket,
amelyeket annak idején nem tett fel, mert félt a válaszoktól.
Megpróbált elmenekülni a fájdalom elől, amely összeroppanással
fenyegette. A bizonytalanság azonban mindvégig gyötörte az eltelt
évek alatt. Befészkelte magát a fejébe, oda, ahol ez az átkozott
aneurizma most cselekvésre kényszeríti. Meg kell tudnom, mi történt
valójában akkor Penderakban – gondolta, és érezte, hogy visszatér a
félelme. Nemcsak azért fél, mert sejtelme sincs, mi lesz az, amit majd
megtud, hanem azért is, mert a kiderítésére már csak nagyon kevés
ideje maradt.
Rose lezárta a bőröndöt, és leemelte az ágyról. Nehéz volt, de azért
sikerült lecipelnie a lépcsőn. Kevéssel a bejárati ajtó előtt letette, és
megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán megnézte a karóráját. Pár perc
múlva tizenegy. Zoe déltájban érkezik, s bár Rose alig akarta elhinni,
már minden készen állt egykori barátnője fogadására.
Ezt ő egy napja még majdnem lehetetlennek tartotta. Egyedül
valószínűleg nem is tudta volna megoldani, de az édesanyja és a húga
erőteljes támogatásával sikerült. Segítettek kitakarítani a házat, rendet
rakni és összeszedni a gyerekek holmijait. Tegnap este mind a hárman
elköltöztek, és úgy tűnt, örülnek a kalandnak, hogy egy ideig máshol
fognak lakni. Egyedül Henry volt kissé nyugtalan, de nem azért, mert
el kell szakadnia az anyjától. Attól félt, hogy Zoe elmozdíthatja a
szobájukban felállított síneket. Miután azonban Rose közölte vele,
hogy Zoe biztosan nem fog a vasútmodellekkel játszani, Henry
megnyugodott, és Luke-kal együtt integetett Rose-nak, amikor ő eljött
tőlük. Sarah viszont éppcsak futó puszit nyomott az arcára, mielőtt
eltűnt Rachel barátnője szobájában.
A gyerekek láthatóan nyugodtan fogadták a változást. Saját magáról
Rose ezt már nem mondhatta el. Az idegességtől éjszaka szinte le sem
hunyta a szemét, ezért aztán ma reggel úgy érezte magát, mintha
átment volna rajta egy úthenger. Ennek ellenére hamarabb végzett a
csomagolással, mint gondolta. Most már csak végig kell mennie a
házon, hogy ellenőrizze, valóban minden rendben van-e. Aztán még
arra is marad ideje, hogy megigyon egy csésze teát, mielőtt…
Kopogtattak a bejárati ajtón, és Rose, aki már félúton volt az
emeletre, megfordult a lépcsőn, hogy visszamenjen a földszintre. Úgy
sejtette, a családból kopogtat valaki, és azonnal ezernyi gondolat futott
át a fején. Mégiscsak gond van a gyerekekkel?
Zaklatottan feltépte az ajtót, és már nyelve hegyén volt az
aggodalmas kérdés, hogy mi történt. De nem az édesanyját látta meg,
nem is Irist, és nem is a gyerekeit.
 – Zoe! – mondta, és meglepetten újra az órájára pillantott. – Rád
még egyáltalán nem számítottam.
Zoe tisztában lehetett ezzel, mert bizonytalanul megvonta a vállát.
– Sajnálom, hogy korán érkeztem, de Londonban már semmi
dolgom nem volt. Úgyhogy fogtam magam, és elindultam. Várhatok a
kocsiban, ha esetleg…
– Ne, ne! Gyere csak be! Már mindennel elkészültem.
Szerencsére – gondolta Rose, és eltolta Zoe útjából a bőröndjét.
Amikor aztán egymással szemben álltak a folyosón, habozott, mert
nem igazán tudta, hogyan üdvözölje ennyi idő után Zoét. Már
nincsenek olyan bensőséges kapcsolatban, mint annak idején, de a
kézfogást Rose így is túl merevnek tartotta. Végül közelebb lépett
Zoéhoz, és megölelte.
– Isten hozott! Örülök, hogy itt vagy.
Zoe láthatóan meglepődött, de viszonozta az ölelést, Rose pedig
érezte rajta, hogy ijesztően sovány. Törékenyebbnek tűnt, mint
amilyen régen volt, és a szeméből akkor sem tűnt el a fáradtság,
amikor elmosolyodott.
– Köszönöm, hogy megoldottad az elhelyezésemet.
Rose könnyed legyintéssel intézte el a hálálkodást.
– Azon én is nyerek valamit – felelte. – Kérsz teát? Éppen főzni
akartam magamnak.
– Köszönöm, jólesne.
Rose előrement a konyhába, és örült, hogy a családja segítségének
köszönhetően ez a helyiség is szalonképes.
– Foglalj helyet! – mutatott a sarokban álló kisasztalra. Fölötte a
falon Henry rajzai lógtak, de egyébként most semmi sem árulkodott
arról, hogy gyerekek is laknak itt. Minden mást, ceruzákat, iskolai
dolgokat és játékokat, amelyeket a három lurkó előszeretettel szanaszét
hagyott, Rose összepakolt és bevitt a gyerekszobába. – Jó utad volt? –
kérdezte, miközben megtöltötte a vízforralót.
Zoe bólintott, de láthatóan a gondolataiba merült, miközben
körbenézett a konyhában.
– Itt alig változott valami – állapította meg álmélkodva.
A konyhára ez valóban igaz – gondolta Rose. A beépített
szekrények, a nagy tálaló, de még a sarokpad és a székek is ugyanazok.
Csak az elektromos berendezéseket cserélte ki időközben, és az asztalt,
mert a lapja már tele volt karcolásokkal. Ez az új azonban majdnem
ugyanolyan, mint a régi volt, és Zoénak talán ezért nem tűnt fel, hogy
ez már egy másik.
– A ház többi részére viszont ez már nem igaz – mondta Rose,
miközben elővette a teáskannát. – Több mindent felújítottunk és
kijavítottunk, amikor beköltöztünk. Azokra a helyiségre nemigen
ismersz majd rá.
Rose ezt jó szándékkal mondta. Nem akarta, hogy Zoe azt higgye,
hampsteadi villáját egy viskóra cserélte, ha ez a ház valóban régi is.
Zoe arcán azonban egyszeriben nem öröm, hanem csalódottság
tükröződött.
– Azt már láttam, hogy a folyosóról eltűnt az antik asztalka. Nagyon
szép darab volt.
– Még megvan. – Rose elmosolyodott. – Édesanyám soha nem
menne bele, hogy túladjak rajta. Én viszont úgy találtam, hogy nem
illik a többi tárgy közé, meg aztán már ütött-kopott is volt, mint több
másik régi bútor is. Most a pajtában állnak. Fel akartam újíttatni őket,
csak… – Az túl sokba kerülne, akarta mondani, de az utolsó
pillanatban még sikerül lenyelnie az igazságot. – De aztán túlságosan
régimódinak éreztem azokat a darabokat – fejezte be másként, és egy
kicsit szégyellte magát, mert ez valójában csak a kisasztalra volt igaz.
A többi bútor, egy íróasztal, több komód és egy gazdagon faragott
szekrény eredetileg gyönyörű volt, és Rose szívesen visszahozta volna
őket a házba. Mostani állapotukban azonban ezt nem tehette meg, arra
viszont nem volt pénze, hogy felújíttassa őket. Ezt persze Zoénak nem
kell tudnia. Bevanék annak idején nagyon tehetősek voltak, és a ház
előtt parkoló vadonatúj BMW cabrióról, Zoe kocsijáról ítélve ez azóta
sem változott. Ebben a tekintetben ők ketten két különböző világból
jönnek, és Rose nem akarta, hogy Zoe sajnálkozzon rajta. Ahhoz ő túl
büszke.
Miközben azonban leforrázta a teát, és oda-odapillantott a
vendégére, úgy tűnt neki, hogy Zoe nem is figyel rá. Rose még mindig
nem akarta elhinni, hogy egykori barátnője valóban pihenni jött ide,
ahogy állította. Mintha nem igazán átgondoltan, sőt kissé elsietve hozta
volna meg a döntését. Az arca és a viselkedése sem arról árulkodik,
hogy örömmel nézne a nyaralása elé. Talán téves elképzelései voltak
arról, hogy mit talál majd itt, és már megbánta, hogy egyáltalán
eljött…?
 – Megmutassam a házat, amíg állni hagyjuk a teát? Akkor saját
szemeddel is láthatod a változásokat.
– Igen, szívesen körbenéznék.
Zoe láthatóan örömmel fogadta a javaslatot. Miközben végigjárták a
szobákat, Rose a barátnője viselkedését figyelte. Zoe azonban csak
semleges megjegyzéseket tett, már ha egyáltalán mondott valamit.
Többnyire azonban csak szótlanul nézelődött.
– Nem tetszik? – kérdezte Rose bizonytalanul, amikor újra a
konyhában ültek, és szinte várta, hogy Zoe visszavonulót fújjon. Rájött
volna, hogy rossz cserét csinált? – Ha esetleg mégsem itt szeretnél
lakni…
– De igen, jó itt nekem – vágott közbe Zoe. – Csak kicsit…
elfogódott vagyok. Ez minden.
Rose jobban megnézte magának Zoét.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.
Zoe meglepetten nézett rá, de gyorsan elkapta róla a tekintetét,
mielőtt még ő olvashatott volna belőle.
– Igen, persze – mondta, és halványan elmosolyodott. – Minden a
legnagyobb rendben van.
Nem, nincs – gondolta Rose. Igaz, régen találkoztak, de annyira
még mindig ismeri a barátnőjét, hogy tudja ezt. Valami nincs rendben
Zoéval, erről árulkodnak a sötét karikák a fáradt szeme alatt.
Zaklatottnak tűnik. Eközben a telefonban többször is elmondta,
semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy néhány napot itt
tölthessen. Ösztönös megérzésből Rose átnyúlt az asztalon, és Zoe
kezére tette a kezét.
– Mi a baj? – kérdezte szelíden, de sürgetőn. – Látom rajtad, hogy
nyomaszt valami. Akarsz beszélni róla?
Zoe állta Rose pillantását, de összeszorította a fogát, hogy ne törjön
ki belőle a sírás. Nem szokta könnyen elsírni magát, de ez most
egyszerűen túl sok volt neki. Hosszú idő után újra itt van a parti
házban, és emlékek rohanták meg. Ráadásul Rose ugyanolyan
szívélyes és természetes, amilyen annak idején volt. És ugyanolyan
empatikus is. Mindig is jó emberismerő volt. Engem legalábbis jól
ismert – gondolta Zoe. Akkoriban semmit sem titkolhatott el Rose elől,
igaz, nem is akart, mert örült, hogy van egy bizalmas barátnője. Soha
többé nem volt még egy ilyen ember az életében, és ez most
egyszeriben annyira hiányzott neki, hogy az már szinte fizikai
fájdalmat okozott.
Egy keveset elmondhatok. Mindent nem, de egy keveset igen –
gondolta Zoe.
– Édesanyám nincs igazán jól, és ez nagyon megvisel – mondta
kissé akadozva, mert elszokott attól, hogy az érzéseiről beszéljen.
Miután azonban belekezdett, csak úgy dőlt belőle a szó. Beszélt
arról az időről, amikor észrevették, hogy az édesanyjánál valami nincs
rendben, és elmondta, mi mindent tettek azért, hogy késleltessék a
megállíthatatlant. Hogy milyen nehéz volt úgy dönteniük, hogy
intézetbe küldik az édesanyját, ami ellen Brenda kézzel-lábbal
tiltakozott. És hogy ő maga mennyit őrlődik a villa miatt, amelyet nem
igazán akar eladni, hiába nem laknak már benne.
– Egyszerűen nem tudom, mit kellene tennem. – Zoe megrántotta a
vállát, amikor rádöbbent, hogy többet árult el, mint szeretett volna, és
ijedten nézett Rose-ra. – Ne haragudj, nem kellene hogy ezzel
terheljelek. Ez az én problémám, nem a tiéd.
– Nem terhelsz vele, elvégre én kérdeztem meg, hogy mi van veled
– válaszolta Rose, és együttérző tekintete jólesett Zoénak.
Kimerült volt, de egy kicsit meg is könnyebbült, és erős kísértést
érzett arra, hogy a többi gondját is megossza Rose-zal. Azt azonban
nem tehette meg, így aztán csak megrázta a fejét.
– Akkor is csak feltartalak. Londonig több óra az út, úgyhogy lassan
indulnod kellene – mondta. Kézitáskájából elővette a kulcscsomóját, és
a kocsija papírjaival meg egy üzemanyagkártyával együtt az asztalra
tette. – Az autó és a bejárati ajtó kulcsai. Teletankoltam a kocsit, de ha
kifogy a benzin, használhatod ezt a kártyát.
Rose elvette kulcsokat és a papírokat, a kártyát azonban visszatolta
Zoe elé.
– Ezt nem fogadhatom el. A benzint én fizetem, és majd
teletankolva kapod vissza a kocsit. Már az is éppen eléggé nagyvonalú
tőled, hogy átengeded nekem – mondta, aztán összeráncolta a
homlokát. – Biztos, hogy nincs szükséged rá?
– Biztos – felelte Zoe határozottan. Már az is kockázatos volt, hogy
kocsival jött ide. Az orvos az állapota miatt eltanácsolta attól, hogy
volán mögé üljön, mert ha az aneurizma megreped, nemcsak saját
magát sodorja veszélybe, hanem másokat is. Penderakba azonban így
juthatott el a leggyorsabban, ezért megkockáztatta a vezetést. Azt még
nem tudta, hogyan oldja majd meg a visszautat, de ezt még ráér
eldönteni. – Itt gyalog is mindent elérek, úgyhogy menj csak vele
Londonba. Az sokkal kényelmesebb neked.
– Hát jó, ahogy gondolod.
Rose felállt, hogy leszedje az asztalt.
– Hagyd csak, majd én megcsinálom – mondta Zoe, és Rose után
ment a mosogatóhoz. – Most már én felelek itt a rendért.
– Igaz – Rose viszonozta Zoe mosolyát, és a mosogató szélére tette
a teáscsészéket. – Még gyorsan elmondom, mi hogyan működik, oké?
Zoe bólintott, és melegség járta át. A kapcsolatuk kicsit
berozsdásodott, a kötődés azonban, amely miatt barátnők lettek, nem
szűnt meg közöttük. Zoéba szúrás hasított, amikor rádöbbent, mennyi
mindent elmulasztott az eltelt években. Szívesen elmondta volna ezt
Rose-nak, de nem tette meg, csak türelmesen végighallgatta régi
barátnője magyarázatait.
Amikor később a ház előtt elköszöntek egymástól, nem állta meg,
hogy ne ölelje meg szorosan Rose-t.
– Köszönöm – mondta fátyolos hangon. – Sokat jelent nekem, hogy
újra itt lehetek.
Rose elmosolyodott.
– Jó pihenést! Ha bármi gond adódna, bármikor fordulhatsz az
édesanyámhoz. Vagy hívj fel engem, ha kérdésed van. Mindig elérhető
leszek – tette hozzá nyomatékosan.
Zoe tudta, hogy barátnője nem csak a gyakorlati problémákra
gondolt, amikor ezt mondta, és bólintott.
– Oké – felelte.
Megvárta, hogy Rose beszálljon a kabrióba, és megforduljon vele,
aztán egészen addig integetett neki, amíg az autó eltűnt a faluba
vezető, keskeny úton. Akkor megfordult, és felnézett a parti házra. Így
nevezték, bár nem közvetlenül a víznél állt, hanem egy nagy rét szélén,
amelyen juhok legelésztek. A ház mellett vezető utat követve azonban
egyenesen a sziklákhoz lehetett jutni, és mert a közelben egyetlen
másik ház sem állt közelebb a tengerhez, valamikor ráragadt ez a név.
Eredetileg juhakol volt, de Gallagherék átépítették, és igazi
gyöngyszemet varázsoltak belőle. A mélyen lenyúló nádtetőt, a fehérre
meszelt homlokzatot, amely imitt-amott már megkopott, az osztóléces
ablakokat és a ház idilli fekvését Zoe szülei ugyanúgy szerették, mint ő
maga vagy Chris, és minden évben szívesen visszatértek ide. Itt mindig
boldogok voltak. Amíg Chrisszel nem történt meg… az a dolog.
Zoéból mély sóhaj szakadt fel. ,Jó pihenést!” – emlékezett vissza
Rose szavaira, és egy pillanatig arra gondolt, jó is volna, ha egyszerűen
csak élvezhetné az itt töltött időt. Ehelyett a múltja kísérteteivel akar
szembenézni. Hogy hol és hogyan találkozik majd velük, még nem
tudta. Minél előbb túlesem rajta, annál jobb – gondolta, és határozott
léptekkel visszament a házba.
Rose kisebb fokozatba váltott, lassítani kezdett, és végül megállt egy
piros lámpánál. Az égbolton vonuló felhők mögül előbukkanó nap
elvakította, ezért lehajtotta a napellenzőt. A visszapillantó tükörbe
nézve meglátta, hogy a haja összekócolódott, sőt egy kicsit be is
göndörödött. Mosolyogva beletúrt, hogy kifésülje az ujjaival. A
menetszél tönkretette a frizuráját, de ez egyáltalában nem zavarta, mert
nagyon is élvezte az utazást a menő kabrióval. Az autópályán
mindössze öt óra alatt tette meg az utat, de nemcsak ezt találta
csodásnak, hanem azt is, hogy már régen érezte magát ilyen szabadnak
és függetlennek. Idejét sem tudta, mikor fordult ez elő vele utoljára.
Én, teljesen egyedül ebben a pompás kocsiban – gondolta, és
megsimogatta a kormánykerék puha, világosbarna borítását. A teljes
kocsibelső ilyen színű volt, a szerelvényeket pedig nemes csillogású,
sötét fába foglalták bele, és ettől még fényűzőbb lett az összkép. Daisy
itt-ott behorpadt Toyota kombija, amelyet Rose is használt,
roncshalmaz volt ehhez az autóhoz képest, és ő el sem merte képzelni,
mennyibe kerülhetett. Ezért eleinte nagyon óvatosan vezetett, nehogy
valamit tönkretegyen. Az autópályán aztán felülkerekedett benne a
kalandvágy, és beletaposott a gázba. Idővel magabiztosabb lett, és
most, kevéssel az úti célja előtt szinte már ismerős érzés volt az
autócsoda kormánya mögött ülnie.
Elégedett mosollyal hátradőlt az ülésen, de a következő pillanatban
ijedten összerezzent egy hangos dudálásra. Kinézett az oldalsó
ablakon, és maga mellett, a kanyarodósávban egy piros, nyitott
sportkocsit látott meg. Napbarnított vezetője nagyjából egyidős volt
vele. Fehér inget viselt, amelynek több felső gombját is nyitva hagyta,
és zselével hátrafésült, sötét hajába drágának tűnő napszemüveget
tűzött. Szélesen mosolyogva nézett át Rose-hoz, és beletelt egy
pillanatba, mire ő megértette, hogy a dudálással a férfi saját magára
akarta felhívni a figyelmét. Éppen próbált átkiáltani valamit, de a
lámpa zöldre váltott, és Rose-nak el kellett indulnia.
 Amikor hevesen kalapáló szívvel a visszapillantó tükörbe nézett, azt
látta, hogy a piros sportkocsi egyre kisebb lesz. Az a pasas valóban
flörtölni akart vele? A gondolat mosolyt csalt Rose arcára. Rég volt
már, hogy egy idegen férfi utoljára ilyen módon szentelt figyelmet
neki, és ez igencsak összezavarta. De örült is az érdeklődésnek, ezt
nem tagadhatta. Bár ha megválaszthatta volna, hogy ki dudáljon rá,
egy kevésbé dögös pasasnak jobban örült volna. Egy olyan férfinak,
akinek stílusa van. Egy komolyabb autó is jobban tetszett volna neki,
például egy sötét limuzin. Kigombolt ingnek sem kellene lennie,
inkább méret után készült öltönynek. Benne pedig egy jó felépítésű,
széles vállú és vonzó, izgató mosolyú pasinak. És persze szőkének
kellene lennie. Igen, egyértelműen szőke legyen…
Rose megmosolyogta saját magát. De hát álmodozni csak szabad,
nem igaz? Elvégre azért megy Londonba, hogy szórakozzon egy kicsit.
Kissé távolabb hirtelen megdördült az ég, és Rose ijedten látta,
hogy egyszeriben megváltozott az időjárás. A napot sűrű felhők
takarták el, a feltámadó szél és a levegő illata pedig esőt ígért. Ez aztán
a klassz üdvözlés! – gondolta Rose, és gyorsan megnyomott egy
gombot, hogy összecsukja a kabrió tetejét, amelyen nem sokkal később
már kopogni kezdtek az első esőcseppek. Egyre rosszabbul lehetett
látni, és Rose csak nehezen tudta követni a GPS utasításait.
Mire húsz perccel később Hampsteadben ráfordult a Wells Walkra,
amelyben Bevanék villája volt, elállt az eső. Az égbolt azonban még
mindig sötétbe borult a felhőktől, és a mennydörgések is hangosabbak
lettek, úgyhogy várható volt, hogy hamarosan újból elered az eső.
Rose a szélvédőn át kíváncsian kinézett az utcára, amelyet mindkét
oldalon tekintélyes házak szegélyeztek. Sok éve járt itt utoljára, de
még jól emlékezett a vörös téglás épületekre és a fehér keretes,
osztóléces ablakokra. A keskeny előkerteket vaskerítések vették körül,
minden gondozott volt és hívogató benyomást keltett. Az utca jobb
oldalán kis parkot is kialakítottak, mögötte önálló villák sora
kezdődött. Mindjárt az első Bevanéké volt, egy háromemeletes épület
magas ablakokkal és több kéménnyel. Egyedül ez épült sárgásbarna
téglákból, és rendkívül szép homlokzatával is kitűnt a többi közül. A
félkör alakú ablakokat fehér keretekbe foglalták, a feketére festett
bejárati ajtóhoz három lépcső vezetett fel, az előtte fekvő területet
háromszög alakú előtető védte, amelyet két fehér oszlop tartott.
 A telket minden oldalról fal határolta, és a kis előkerttől balra volt a
kocsifeljáró. Rose azon állította le a kabriót. Az égre pillantva látta,
hogy igyekeznie kell, ha száraz lábbal akarja megtenni az utat a házig.
Gyorsan kivette a kocsiból a bőröndjét, fogta a kabátját és a
kézitáskáját, aztán a bejárathoz indult.
Néhány lépés után azonban megállt, mert a felhajtóra egy sötét
Mercedes fordult rá, és közvetlenül a kabrió mögött állt meg. Mivel két
kocsi csak szűkösen fért el egymás mögött, a Mercedes hátulja kicsit
kilógott a járdára. Ez azonban láthatóan nem zavarta a vezetőt, aki
komótosan kiszállt, és odament Rose-hoz.
– Miss Bevan? Jó, hogy találkozunk. Volna rám egy perce?
Rose nem válaszolt, csak elképedten a férfira meredt, és nem volt
biztos benne, hogy nem csak az agya űz vele gonosz tréfát. Az
ismeretlen szőke volt, szemlátomást méret után készült szürke öltönye
– amelyhez színben illő nyakkendőt viselt – izmos testet rejtett, és
kimondottan megnyerő volt a mosolya. Pontosan úgy festett, mint
Rose álmainak a férfija, akit nemrégen elképzelt magának. Még az
autója is stimmel – gondolta a fejét csóválva.
– Kihez van szerencsém?
A férfi válaszolni akart, de egy éles villámlás és egy hangos
mennydörgés után megnyíltak az ég csatornái. Heves zápor zúdult
rájuk, és Rose másodpercek alatt bőrig ázott. A hideg eső áthatolt
ujjatlan ruhája vékony anyagán, és egy pillanatra megbénította. Nem
úgy a férfit, aki megfogta a karját, a másik kezével pedig Rose
bőröndjéért nyúlt.
– Jöjjön! – mondta, és felhúzta magával Rose-t a lépcsőn a bejárati
ajtó fölötti a kis előtető alá, ahol valamennyire védve voltak az esőtől.
Rose fázott, az agya viszont újra működésbe lépett. Sietve
megkereste a megfelelő kulcsot, és egy pillanattal később már az
előszobában álltak.
– Jesszus, micsoda idő!
A férfi kirázta az esőt a hajából, és végigsimított vizes zakóján. A
fehér ing, amelyet alatta viselt, a testére tapadt, és Rose most már
tudta, hogy nem tévedett az előbb. Az idegen kimondottan izmos,
méghozzá éppen a megfelelő helyeken. Csakhogy ha ő látja ezt az
ingén át, akkor a férfi is…
Rose végignézett magán, és ijedten felszisszent, mert ő még
rosszabb állapotban volt, mint az ismeretlen. Ruhája átázott anyaga
alatt olyan tisztán kirajzolódott a teste, hogy akár meztelen is lehetett
volna. Amikor újra felnézett, láthatta, hogy ez a férfi figyelmét sem
kerülte el, ha most gyorsan el is kapta róla a tekintetét. Rose arca
lángba borult, és melle előtt sietve karba fonta a kezét. Ez azonban
kevés volt. Nagyon kevés.
– Én… mindjárt hozok törülközőket – mondta, bár sejtelme sem
volt, hol tarthatja őket Zoe.
Néhány lépés után azonban eszébe jutott, hogy idelent a földszinten,
ahol a vendégszobák vannak, a ház hátsó részében fürdőszoba is van.
Végigsietett az előszobából balra nyíló folyosón, és csak megkésve
jutott eszébe, hogy egyedül hagyta az ismeretlen férfit, és ez talán nem
volt jó ötlet. Már bánta, hogy egyáltalán beengedte, elvégre semmit
sem tud róla. Szélhámos is lehet, sőt akár sorozatgyilkos is. De hát
mégsem hagyhattam, hogy odakint álljon az esőben – gondolta,
miközben több ajtót is kinyitott. A harmadik a fürdőszobába nyílt, és
Rose gyorsan felkapott két nagy fürdőlepedőt. Az egyiket vizes
ruhájára tekerte, aztán visszasietett a férfihoz, és odaadta neki a
másikat.
– Tessék!
– Köszönöm. – Az idegen fanyar mosolyra húzta a száját, amikor
elvette a törülközőt. Szemlátomást ő is kényelmetlenül érezte magát. –
Sajnálom.
Rose önkéntelenül elmosolyodott.
– Maga semmiről sem tehet. Vagy talán maga intézte el, hogy
kezdjen zuhogni az eső?
– Nem, de nem akartam gondot okozni – felelte a férfi.
Amikor viszonozta Rose mosolyát, a nő úgy döntött, hogy az
idegen nem veszélyes. Legalábbis nem úgy, ahogyan egy
sorozatgyilkos az lenne – tette hozzá magában, és érezte, hogy forróság
önti el az arcát.
– Még nem árulta el, hogy kit tisztelhetek magában – mondta.
– Valóban. Elnézést! – A férfi kezet szorított Rose-zal. – Simon
Fielding vagyok a Fielding & Mason ügyvédi irodától. Telefonon
röviden beszéltünk már a vételi ajánlatról, amelyet az ügyfelünk, Mr.
Pandakis tett Önnek. Emlékszik? Azt ígérte, majd jelentkezik, de…
– Nem – mondta Rose, és elhúzta a kezét.
Az ügyvéd elképedten nézett rá.
– Nem?
 Rose a fejét rázta.
– Mi nem beszéltünk telefonon, én ugyanis nem Zoe Bevan vagyok,
hanem Rose Riley.
– Ó! – A férfi csalódottnak tűnt. – És hol van Miss Bevan?
Rose félrehajtotta a fejét, és azon gondolkodott, hogy mit
válaszoljon. Simon Fielding megbízhatónak és nagyon kedvesnek tűnt,
Zoe pedig említette, hogy a villa eladását fontolgatja. De elmondhatja-
e ő egy idegennek, aki ráadásul személyesen nem is ismeri a
barátnőjét, hogy hol van most Zoe?
– Ő nincs itt – felelte végül kitérően. – Ha beszélni óhajt vele, hívja
a mobilján.
A férfi gondterhelten felsóhajtott.
– Több mint egy hete mást sem teszek, de nem érem el Miss
Bevant, és az üzeneteimre sem reagál. Ha esetleg beszél vele,
megtenné, hogy elmondja neki, sürgősen el kellene őt érnem? Mr.
Pandakis ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy egy általunk biztosított
értékbecslő megtekinthesse a villát.
Rose az ajkába harapott. Valóban fontos lehet a dolog, ha ez az
ügyvéd ezért személyesen jött el ide. Talán mégis jobb lesz, ha egy
keveset elárul neki.
– A barátnőm elutazott, és csak a jövő hét végén jön vissza.
– A jövő hét végén! – A férfi megütközve nézett Rose-ra. – Az
nekünk már késő. Hamarabb van szükségünk az értékbecslésre. Mr.
Pandakis a gyors döntések embere, és ha túl sokáig kell várnia,
visszavonhatja az ajánlatát.
Rose nagyokat nyelt, mert ez nagyon komolyan hangzott.
Semmiképpen sem akarta, hogy Zoe miatta szenvedjen anyagi
hátrányt, pedig akár az is lehet a vége, ha ő most elküldi ezt a Simon
Fieldinget.
– Várjon egy kicsit, oké? Megpróbálom elérni Zoét – mondta.
Előhalászta a mobiltelefonját a táskájából, és bement a szalonba.
Elég messze ahhoz, hogy Fielding ne hallhassa, amit mond, de ő azért
szemmel tudja tartani. Bepötyögte a számot, de csak a postafiók
kapcsolt be. Rose gyorsan kinyomta a hívást, és most a parti házat
hívta, de ott sem jelentkezett senki.
– Basszus! – káromkodta el halkan, és visszament az ügyvédhez,
aki éppen szőke haját dörzsölte a törülközővel.
 – Sajnálom, nem érem el a barátnőmet, de majd átadom neki, hogy
beszélni szeretne vele.
A férfi kis ideig gondolkodott.
– Másként is csinálhatjuk – javasolta. – Mondja meg Miss
Bevannek, kérem, hogy holnap délután szívesen eljönnék az
ügyfelünkkel és az értékbecslővel, hogy megtekintsék az ingatlant. Ha
ez az időpont nem felel meg neki, javasolhat másikat, csak minél előbb
legyen. Megtenné? Ön biztosan könnyebben eléri a barátnőjét, mint én,
és akkor legalább végre kapnék valamilyen választ, aminek már
nagyon ideje lenne. – Az ügyvéd benyúlt a zakója belső zsebébe. –
Tessék, a névjegyem! A mobilomon bármikor elérhet.
– Oké – válaszolta Rose kissé meglepetten, és megnézte a
névjegyet.
Simon A. Fielding, a Fielding & Mason ügyvédi irodától, egy
belgraviai címmel. Elegáns környék. És elegáns névjegy. Nagyon
ízléses, és finom a papír tapintása – gondolta Rose. Egészen más, mint
az a vékony vacak volt, amelyet a válóperükön Matt alacsony és
köpcös ügyvédje nyomott Rose kezébe. Simon A. Fielding láthatóan
egészen más kaliber, minden tekintetben…
– Valami baj van? – kérdezte a férfi meglepetten.
Rose csak most döbbent rá, hogy sokáig meredt a névjegyre.
– Tessék? Nem, nincs. Én… valami máson gondolkodtam –
válaszolta.
Gyorsan tenyerébe zárta a névjegyet, és háta mögé dugta a kezét.
Jézusom, ez szörnyen kínos – gondolta. Nem elég, hogy csuromvizes
ruhában áll itt, amelyre úgy-ahogy rátekert egy törülközőt, most még
az ügyvéd névjegyére is úgy meredt, mintha az Aladdin csodalámpája
lenne. Mit gondolhat most róla a férfi?
– Én… majd átadom az üzenetét a barátnőmnek.
Simon Fieldingnek feltűnhetett, hogy Rose számára kellemetlen a
helyzet, mert visszaadta neki a másik törülközőt.
– Akkor én megyek is – mondta, és az ajtóhoz indult. Amikor Rose
bőröndjére esett a pillantása, összeráncolta a homlokát. – Maga
valójában nem is itt lakik?
Rose a fejét rázta.
– Csak látogatóba jöttem – felelte, és kis híján lelkesen hozzátette,
milyen izgalmas számára, hogy újra Londonban van, de az ügyvéd ezt
aligha értené, elvégre ő itt él. Egyébként is nagyon városias, Rose
pedig nem akarta, hogy a férfi falusi libának tartsa, mint Felicity
Myers. – A barátnőm megengedi, hogy itt lakjam, ha dolgom akad a
városban. Hivatalos ügyben – tette hozzá.
Erről azonban nem akart többet mondani, ezért örült, hogy közben
odaértek az ajtóhoz. Az eső már elállt, de az égboltot még mindig
vastag, sötét felhők borították.
– Nos, akkor… – Rose kinyújtotta a karját, hogy kézfogással
búcsúzzon el, a férfi pedig szorosan és melegen tenyerébe zárta a
kezét.
– Remélem, hamarosan hallok Önről – mondta mosolyogva.
Rose meglepetten látta, hogy majdnem szemmagasságban vannak
egymással, pedig ő meglehetősen alacsony, Simon Fielding pedig
kimondottan magas. A férfi azonban már lement a bejárathoz vezető
lépcsőn, így eltűnt a magasságuk közötti különbség, és egyenesen
egymás szemébe nézhettek. A férfié furcsán csillogott, és Rose ezt
igencsak nyugtalanítónak találta.
– Én pedig azt remélem, hogy majd jó hírrel szolgálhatok Önnek –
válaszolta.
– Az jó volna – felelte a férfi, és még egyszer megszorította Rose
kezét, mielőtt elengedte. – Viszlát!
Rose a kocsijához tartó ügyvéd után nézett. Mielőtt beszállt volna,
még egyszer visszanézett rá, ő pedig integetett neki. A férfi
visszaintegetett, aztán beült a Mercedesébe, és kihajtott a
kocsibeállóból.
Rose visszacsukta az ajtót, aztán letekerte magáról a törülközőt, és
azzal együtt, amelyet Simon Fielding használt, összehajtogatva a
bőröndjére tette. Na, legalább elmondhatom Irisnak, hogy már az első
nap megismerkedtem egy férfival – gondolta, és ferde mosolyra húzta a
száját, miközben a még mindig kezében tartott névjegyet forgatta.
Tetszett neki ez a Simon A. Fielding, ezt el kellett ismernie. Ezt
azonban máris elfelejtheti, elvégre csak a munkája miatt adott neki
névjegyet. És alighanem csak azért mosolygott rá olyan kedvesen, mert
azt akarja, hogy legyen a segítségére.
Rose nagyot sóhajtott. De még ha a férfi valóban érdeklődne is
irántam, abból semmi sem lenne – gondolta, és a fal mellett álló
kisasztalon fekvő tálba tette a névjegyet. Ő csak látogatóba jött ide, és
odahaza három gyerek várja vissza. Mennyire tartaná még vonzónak
egy olyan férfi, mint ez az ügyvéd, ha ezt is tudná róla?
 Rose fejcsóválással nyugtázta a saját gondolatát, mert butaságnak
könyvelte el. Valószínűleg egyébként sem látja soha többé ezt a
Simont, legfeljebb telefonon beszél majd még egyszer vele, ha sikerül
elérnie Zoét. Aztán kész, ennyi volt. Úgyhogy inkább arra fordítom az
energiámat, hogy megszabaduljak a vizes holmimtól, és egy kicsit
berendezkedjem itt – gondolta, és elvette a bőröndjéről a két
törülközőt, hogy visszavigye a fürdőszobába.
Zoe összehúzta magán kötött kardigánját, miközben a sziklákhoz
vezető úton gyalogolt. Bár még nem ment le a nap, egy kicsit fázott,
mert idefent erősebben fújt a szél. A kőtorony romjait már messziről
meglátta. Egyik fala még mindig állt, de alsó részét embermagasságú
vadrózsabokrok takarták el. És nem csak ez változott meg itt. A sziklák
elé – hogy a turisták ne mehessenek túl közel a meredélyhez –
időközben fakorlátot építettek. Kissé már viharvert volt, és Zoe,
miután odaért, azt találgatta, vajon közvetlenül Chris lezuhanása után
állították-e fel. Arról, hogy utána mi történt Penderakban, ő semmit
sem tudott, és ezt ma már sajnálta.
Habozva a farúdra tette a kezét, és kinézett a tengerre, amelyet
narancsszínbe borított a lemenő nap fénye. Eredetileg nem akart már
első itt töltött napján feljönni ide. Úgy gondolta, el kell majd telnie
bizonyos időnek, amíg képes lesz megtenni ezt az utat. Aztán mégis
elindult, mert ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy újra itt
legyen. Abban reménykedett, hogy ez a hely majd végre kivált belőle
valamit, mert visszatérése Penderakba eddig messze nem kavarta fel
annyira, mint képzelte. Hogy ennek örülnie kellene, vagy inkább
szomorúnak találnia, azt nem tudta eldönteni.
Talán azért nem, mert sok minden megváltozott itt. A házra, az
idevezető útra, magára a sziklára ráismert, és mégis mások voltak, mint
az ő emlékezetébe beleégett képek. Fájdalmát ez tompította,
elviselhetőbbé tette. Ugyanakkor csalódást is okozott neki, hogy
mindaz, amit itt újra lát, alig vált ki belőle érzelmet. Mielőtt elindult
Londonból, félve gondolt arra, hogy hamarosan újra a parti ház
konyhájában ül majd. Hogy megint ott lesz azokban a helyiségekben és
a kis kertben, amelyek elválaszthatatlanul a múltjához kötődnek. De
nem volt rossz, inkább csak furcsa. Egy kicsit olyan, mintha behatolt
volna egy család magánszférájába. A ház ma már csak az övék, nem
adják bérbe nyaralóknak. Szinte semmi sem volt olyan, mint régen,
ami pedig mégis, annak Zoe inkább örült, semmint megijesztette
volna. Minél több időt töltött itt, annál jobban vágyott valamire, ami
felidézi az emlékeit. Nem akart kitérni előlük, éppen hogy kereste őket.
Ugyanitt állt annak idején, miközben lenézett a tengerre…? Zoe
megpróbált átlesni a szikla pereme fölött, a korlát azonban nem
engedte, hogy közelebb menjen. A tengert látta innen, a partot azonban
nem, ezért amennyire csak tudott, áthajolt a korláton. Így már ki tudta
venni az odalent a strand szélén fekvő, jókora szikladarabokat. A víz
már magas volt, láthatóan dagály közeledett, de Zoe tovább nyújtogatta
a nyakát.
– Vigyázzon!
A kiáltás hallatán Zoe ijedten hátrahúzódott, aztán körbenézett. Azt
kereste, ki figyelmeztette, de közel-távol senkit sem látott. Már kezdte
azt hinni, hogy csak képzelődött, ám ekkor a régi bányatorony előtt
burjánzó bokrok között felfedezett valakit. Egy kamasz fiú volt, aki
eddig a bozótosban bujkálhatott, és csak az aggódás csalhatta elő, hogy
Zoe lezuhanhat. Ösztönösen kiálthatott rá, most viszont az ajkát
harapdálta. Láthatóan kínosan érezte magát attól, hogy Zoe megtudta,
ő szólt rá.
– Itt egyszer már lezuhant valaki – mondta.
Zoe szíve gyorsabban kezdett verni.
– Tudsz róla valamit?
A fiú fiatal volt ahhoz, hogy tanúja lehetett volna Chris
tragédiájának, de azt talán tudja, hogy mit beszéltek róla a faluban.
Zoét ez nagyon érdekelte, és örült, amikor a srác némi habozás után
közelebb jött hozzá. Magas volt, barna hajú, és szép, de nagyon is
komoly arca most arról árulkodott, hogy Zoe kérdése meglepte.
– Arról a férfiról, aki lezuhant? – kérdezte.
Zoe bólintott.
– Elmondod, amit tudsz?
– Nem sokat – felelte a kamasz. – Jó régen történt, azt hiszem. Mi
akkor még nem itt laktunk, de a papám mesélt nekem róla. Azért, hogy
legyek óvatos. Ő egyébként nem is engedné, hogy most itt legyek.
Természetesen nem – gondolta Zoe, és kifújta a levegőt, mert eddig
önkéntelenül visszatartotta. Mi mást jelenthetne ma még a bátyja
halála a falubeliek számára, mint a fiataloknak szóló példabeszédet,
hogy vigyázzanak a szikláknál?
– Azért építettek ide korlátot?
– Azt hiszem.
 – És mit tudsz még a dologról?
A fiú a fejét rázta.
– Csak ennyit. De miért érdekli ennyire?
Zoe kis ideig habozott a válasszal.
– Mert ismertem azt a férfit, aki lezuhant itt.
– Tényleg? – A kamasz odalépett Zoe mellé a korláthoz. – Egy
barátja volt?
– A bátyám.
Zoe legnagyobb ámulatára egyáltalán nem volt furcsa érzés, hogy
egy idegennek beszél Chrisről. Ellenkezőleg, megkönnyebbülést
okozott neki. Gondolatai már egész nap a bátyja körül jártak, és miután
a halála után nagyon sokáig elfojtotta az emlékeit, most felszabadító
érzés volt újra szabad utat engednie nekik. Végül is ezért van itt.
A fiú semmit sem mondott, és ez meglepte Zoét. Kérdésekre
számított tőle, ő azonban csak a korlátra támaszkodott, és nézte a
tengert.
– Szar érzés, igaz? – kérdezte végül, és megrántotta a vállát, amikor
Zoe méltatlankodó pillantást vetett rá. – Tudom, milyen. A mamám
autóbalesetben halt meg.
Zoénak egy pillanatig elakadt a szava.
– Sajnálom.
A fiú elhúzta a száját, mintha már túl sokszor hallotta volna ezt a
közhelyet.
– Több mint egy éve történt, de még mindig szar – mondta.
Zoe jobban megnézte magának a gyereket, és azt találgatta, hány
éves lehet. Tizenhárom? Tizennégy? Ennyi idős gyerekkel ő időtlen
idők óta nem beszélt. Szinte csak felnőttekkel akadt dolga, és esküdni
mert volna, hogy egy tinivel nem is lenne mit mondaniuk egymásnak.
Tévedett, mert ez srác a szívéből beszélt.
– Igen, szerintem is az – mondta.
A fiú szomorú mosollyal ajándékozta meg, ő pedig
visszamosolygott rá. Tetszett neki a kölyök, és egyszeriben többet
akart tudni róla.
– Hogy hívnak?
– Williamnek.
– Örvendek, William. Én Zoe vagyok.
A fiú megszorította Zoe feléje nyújtott kezét, és most szélesebb volt
a mosolya.
 – Nem itt él, igaz?
Zoe nemet intett a fejével.
– Csak néhány napot töltök itt. A juhlegelő végében álló kis házban
lakom.
– A parti házban? – kérdezte William, és a homlokát ráncolva
nagyobb érdeklődéssel nézett Zoéra. – Akkor maga Rose néni
barátnője? Akinek Londonban van háza?
– Rose a nagynénéd? – kérdezte Zoe meglepetten.
A fiú bólintott, Zoénak pedig felgyorsult a szívverése. Rose-nak két
testvére van…
– Akkor te… Iris fia vagy?
– Nem, a papám…
– William! – hallatszott messziről egy kiáltás, és a fiú megdermedt.
– A fenébe! Ez ő. Nem szabad itt találnia. Kérem, ne áruljon el –
hadarta, aztán visszarohant a romokhoz, és eltűnt a bokrok mögött,
mielőtt még Zoe bármit mondhatott volna.
Egyébként sem sikerült volna egy árva hangot is kinyögnie, mert
szinte megbabonázva meredt arra a férfira, aki közben felbukkant az út
végén, és feléje tartott. Farmert, fekete gumicsizmát és pólót viselt,
mint régen, amikor az apjának segített a farmon, és mégis más volt.
Vörösesbarna haját kicsit hosszabbra hagyta, most a gallérját verdeste,
és Zoe magasabbnak is találta. Válla és mellkasa szélesebbnek tűnt,
karja és lába izmosabbnak, mintha fizikai munkához szokott volna, a
járása pedig magabiztosabb volt. Kisfiús vonásait elveszítette, felnőtt
férfi lett, és ez még vonzóbbá tette, bár mindig is az volt.
A kőtoronnyal nagyjából egy vonalban hirtelen megállt, szeme fölé
tartotta a tenyerét, és – az alacsonyan álló naptól hunyorogva – Zoéra
szegezte a szemét. Neki vadul kalapált a szíve, és hirtelen kiszáradt a
szája. A legszívesebben elszaladt volna, de moccanni sem bírt. A férfi
elkezdett közeledni hozzá, és közvetlenül előtte állt meg.
– Helló, Jack! – mondta Zoe, mert semmi más nem jutott eszébe, és
izgatottan nézett fel a férfira.
Jack nem válaszolt, de Zoe látta, hogy vadul dolgoznak az arcizmai,
miközben egyre csak meredten bámulja őt. Ezt meg tudta érteni, mert ő
sem bírta levenni a szemét Jackről. Gondosan megnézte magának,
minden egyes változást alaposan megfigyelt. A férfi vonásai már nem
voltak olyan lágyak, mint régen, álla szögletesebbnek tűnt, arcán
mélyebbek lettek a finom vonalak. A szeme zöldje azonban ugyanúgy
foglyul ejtette Zoét, mint annak idején. Egyszeriben már bánta, hogy
nem kérdezte róla Rose-t. Szándékosan nem tette, és mert Rose sem
említette a bátyját, ő úgy gondolta, hogy nem fog itt találkozni Jackkel.
A férfi most inkább mogorvának tűnt, és szemöldökét összevonva
méregette őt.
– Szóval mégis eljöttél – mondta a fejét ingatva, mintha még
mindig nem akarná elhinni. – Rose-nak szólnia kellett volna nekem.
Zoe nehezen állta Jack átható tekintetét, és nagyokat nyelt, hogy
meg tudjon szólalni.
– Én… azt gondoltam, hogy Kanadában vagy.
– Én pedig azt hittem, már azt is elfelejtetted, hogy én egyáltalán a
világon vagyok.
Zoe megborzongott, mert a férfi hangjából fojtott düh hallatszott ki.
– Jack, én…
– Mi a francot keresel te itt? – vágott közbe a férfi olyan hevesen,
hogy Zoe egy pillanatig megdermedt, mert azt hitte, neki szólt a
kérdés. Jack azonban nem rá nézett, hanem a torony romjai felé. –
William, hozzád beszélek! Megláttalak, úgyhogy gyere elő!
Ha nem is azonnal, de a fiú kijött a bokrok mögül, és feléjük indult.
Kezét a nadrágzsebbe mélyesztette, tekintetét pedig bizonytalanul az
apjára szegezte. Jack szemét örökölte – állapította meg magában Zoe,
és nem értette, hogy nem tűnt fel ez neki azonnal.
Jack megvárta, hogy a fia odaérjen hozzájuk, de nem kezdett hegyi
beszédet tartani neki, ahogy Zoe várta, csak a gyerek hátára tette a
kezét.
 – Gyere, nagyanyád vacsorával vár minket – mondta, aztán
visszaindult a fiával az ösvényen.
William még egyszer zavarodottan visszanézett Zoéra, aki követte
őket a tekintetével. Jack szemlátomást nem akar beszélni vele, és neki
ezen valószínűleg nem is kellene meglepődnie. Elvégre annak idején
szó nélkül ment el innen. Elutazása napjának az emlékét ugyanúgy
elfojtotta, mint sok minden mást, de lelki szemei előtt most minden
újra lejátszódott. Az, ahogyan az apja a panzióban kiabált Jackkel, a
családja és a többi vendég szeme láttára. George Bevan biztos volt
benne, hogy Jack elhallgat valamit, aminek köze van ahhoz, hogy
Chris lezuhant a szikláról. Jack tagadta ezt, és támogatást keresve,
kétségbeesetten Zoéhoz fordult. „Nem voltam vele. Csak kölcsönkérte
a dzsekimet, más nem történt. Kérlek, legalább te higgy nekem.”
Zoe azonban akkor már nem tudta, mit higgyen. Csak arra tudott
gondolni, hogy meghalt a bátyja. Hogy Chris soha többé nem nevet
már együtt vele. Nem fogja vigasztalni, ha szomorú. És hogy Chris
már egyetlen álmát sem tudja valóra váltani, mert kitekeredett tagokkal
és üveges szemmel feküdt ott előtte a homokban. És azt a képet soha
nem tudja elfelejteni.
Zoe annak idején nem vette védelmébe Jacket, hanem az apjával
együtt otthagyta. Szó nélkül. Mert a gyásza és kínzó bűntudata foglya
volt. A halála előtti este veszekedett Chris-szel, és csúnya dolgokat
vágott a fejéhez. És már semmit sem vonhat vissza abból, amit akkor
mondott. A felismerés bénító méregként hatott rá, tehetetlenné tette, és
érzéketlenné mások fájdalma iránt.
Ezért utazott el a szüleivel búcsú nélkül. Később pedig, miután túl
volt az első sokkon, már nem merte keresni Jacket. Talán megtette
volna, ha Jack valahogy jelezte volna neki, hogy szívesen venné. De
csak annyit hallott róla, azt is már csak Londonban, hogy elment
Kanadába, ahogy tervezte. Nála soha többé nem jelentkezett, ő pedig
úgy gondolta, hogy Jack már nem kíváncsi rá. Azt hitte, a szerelmük is
meghalt Chrisszel együtt, és soha többé nem nézett hátra.
És Jack is élte tovább az életét. Van egy fia, úgyhogy szeretnie
kellett egy másik nőt, aki azóta meghalt. Ő legfeljebb kellemetlen
emlék maradt számára, vagy még az sem. Több pedig egészen biztosan
nem.
Zoe nyelt egy nagyot, amikor eszébe jutott, milyen megvetően
nézett rá Jack az előbb, és egy pillanatig azt kívánta, hogy bárcsak ne
találkozott volna vele. Aztán rádöbbent, hogy a találkozással nem
remélt esélyt kapott. Ha többet akar megtudni a bátyja haláláról,
beszélnie kell Jackkel. Annak idején képtelen volt rá, most pedig már
nincs sok ideje arra, hogy kiderítse, tud-e valamit a férfi.
– Jack! – kiáltott rá, de a férfi füle botját sem mozdította, ezért
Zoénak kellett utána szaladnia. Amikor beérte, karjára tette a kezét,
hogy megállítsa. – Jack, kérlek, nem hagyhatsz itt csak úgy!
A férfi megpördült a tengelye körül, és Zoe szemébe fúrta a
tekintetét.
– Nem? Miért is? Annak idején te is megtetted. Elmentél, egy árva
szó nélkül.
Zoe állta a férfi dühös pillantását.
– Tudom. De most újra itt vagyok, és… – Zoe széttárta a karját, és
kétségbeesetten a megfelelő szavakat kereste. – Beszélni szeretnék
veled. Chrisről. Válaszokat kell kapnom, Jack.
A férfi egy pillanatig rezzenéstelen arccal nézett Zoéra, ő pedig
egyszeriben abban kezdett reménykedni, hogy Jack végül
elmosolyodik. A mosolyába szeretett bele annak idején. Most azonban
csak hangosan kifújta a levegőt.
– Ez mind nagyon régen történt. Ma már nincs jelentősége –
mondta.
Hangjából úgy tűnt, véglegesnek tekinti a dolgot, amitől Zoe
szívébe éles szúrás hasított.
– Jack…
– Mennünk kell – vágott közbe a férfi, és a fiát magával húzva
továbbindult.
Zoe egészen addig nézett utánuk, amíg eltűntek a toronyromok
mögött. Akkor visszament a fakorláthoz, remegő kézzel
megkapaszkodott benne, és megpróbált megnyugodni. Mindig is félt
attól, hogy valamikor újra összefuthat Jack Gallagherrel, de
valahányszor csak elképzelte a találkozásukat, az mindig más volt,
mint most, a valóságban. Az felmerült benne, hogy a férfi hűvös és
távolságtartó lesz vele. Esetleg közömbös. Erre a dühre azonban nem
számított tőle.
És egyszeriben minden újra visszatért: a csalódottság, a sértett
érzelmek, a fájdalom. Egyik sem halványult el, éppen ellenkezőleg. Ha
ez egyáltalán lehetséges, most még jobban fájt, mint annak idején. Zoe
azt kívánta, bárcsak beszélt volna Jackkel akkor, és tisztázta volna vele
a helyzetet ahelyett, hogy ilyen sok időt hagyott eltelni. Ilyen könnyen
azonban nem fogja feladni. Akkor sem, ha ennek fejében el kell
viselnie Jack Gallagher dühét.
Még egyszer mélyen belélegezte a sós tengeri levegőt, és nagy
sóhajjal kifújta. Aztán megfordult, és visszaindult a parti házhoz.
Néhány lépés után azonban meg kellett állnia, mert egyszeriben
mindent duplán látott. Szíve vadul vert, és megpróbált visszamenni a
korláthoz. Ne! – gondolta rémülten. Ne most! Kérlek, ne…

***

– Apa, várj!
William megbotlott Jack mellett, de ő csak ment tovább. Nagy
léptekkel haladt az ösvényen, egyre messzebb kerülve a sziklától. Nem
tudta, Zoe látja-e még, de megfordulni sem akart, hogy kiderítse. Mi a
fenéért nem hívta fel a húga azonnal, amikor kiderült, hogy Zoe
visszajön Penderakba? A saját utazása előkészületei közepette Rose
elfelejtette volna megemlíteni? Vagy abban reménykedett, hogy ő
majd nem értesül róla?
Jacknek csak most jutott eszébe, hogy az édesanyja azért hívta meg
ma vacsorára őt és Williamet, mert valamilyen fontos dolgot akar
elmondani nekik. Most már el tudta képzelni, mi az a fontos dolog.
Nem valószínű azonban, hogy bármin változtatott volna, ha ő időben
értesül Zoe érkezéséről. A találkozásuk akkor is ugyanígy megrázta
volna. Tizennégy év – gondolta. És ez a nő még mindig fel tudja
kavarni…
– Apa, ne rohanj már ennyire! – William elkapta Jack karját, hogy
megállásra kényszerítse. – Miért nem mondtad el soha? – kérdezte, és
harag villogott a szemében.
– Mit nem mondtam el?
– Hogy ismerted azt a fiút, aki lezuhant a szikláról. El kellett volna
mondanod – háborgott William. – Nekem folyton a szememre hányod,
hogy keveset mesélek magamról. Eközben te sem vagy sokkal jobb!
Igaz – gondolta Jack bűnbánóan, mint akit rajtakaptak. Valóban
vannak dolgok, amelyeket eddig elhallgatott a fia elől, de azok
William anyját érintették. Chrisről azért nem beszélt neki, mert
emlékezni sem akart a halálára.
 – Nem szeretek erről beszélni – mondta most a vállát vonogatva. –
Te pedig nagyon jól tudtad, miért nem akarom, hogy feljárj a
sziklákhoz. Legyen elég annyi, hogy valaki egyszer már meghalt itt.
Hogy ki volt az, valójában mellékes.
William kis ideig szótlanul lépdelt az apja mellett, és alighanem
megpróbálta összerakni az információmorzsákat, amelyeket az apja és
Zoe beszélgetéséből összecsipegetett.
– Barátod volt az a férfi?
– Méghozzá nagyon jó barátom – felelte Jack.
– És a nő? Azt mondta, hogy a testvére volt, aki meghalt. Vele is
barátságban voltál?
– Igen.
William félrehajtotta a fejét.
– Akkor miért voltál goromba vele?
Jack ökölbe szorította a kezét, mert a mellkasában ugyanazt a
nyomást érezte, mint az előbb, amikor Zoe előtt állt, aki most még
szebb, mint amilyen annak idején volt, de sápadtabb. És
törékenyebbnek is tűnt azzal a nagy, kék szemével, amelyben könnyek
csillogtak. Jack a legszívesebben a karjába zárta volna, de leküzdötte a
késztetést. Rég elmúltak azok az idők, amikor még bármit megtett
volna azért, hogy Zoe boldog legyen. Ez a Zoe már nem az ő Zoéja,
hanem az a nő, aki keserű csalódást okozott neki.
– Apa? – sürgette William a választ.
Jack nagyot sóhajtott.
– Elmondom, de csak akkor, ha te már elmondtad, hogy miért
mentél fel egyedül a sziklákhoz, amikor én ezt kifejezetten
megtiltottam.
William lehajtotta a fejét, hogy kitérjen Jack tekintete elől, és az
ajkát harapdálta. Úgy tűnt, egy pillanatra elfelejtette, hogy még mindig
haragszik az apjára. Hallgatott, miközben továbbmentek, de Jack látta
rajta, hogy nem hagyja nyugodni a dolog. Csak idő kérdése, hogy
újabb kérdéseket tegyen fel, és Jack tudta, akkor majd nem kerülheti
meg a válaszadást. De legalább a fiam újra mutat érdeklődést irántam,
úgyhogy Zoe visszatérésében ennyi jó azért van – gondolta, és megállt,
amikor a hegygerincen az útelágazáshoz értek.
Innen egy ösvény – a dombokon át – Penderak strandjaihoz
vezetett, egy másik, jóval rövidebb pedig egy kis rétbe torkollott,
amelyet a turisták parkolóhelyéül jelöltek ki. Jack arra indult tovább,
mert ott állította le Defender dzsipjét, William azonban néhány lépés
után újra megállt.
– Apa, nézd! – mondta, és visszamutatott a sziklára, amelyet innen
jól lehetett látni.
Jack odapillantott, és már látta, mire hívta fel a figyelmét a fia.
– A rohadt életbe! – káromkodta el magát, és megfordult, hogy
visszarohanjon.
Rose éppen bement a hálószobába, hogy kényelmesebb ruhát vegyen
fel, amikor hangos gongszóra rezzent össze. Először nem tudta, mi ez a
zaj, aztán rájött, hogy valaki csengetett. Reflexszerűen a karórájára
pillantott, bár tudta, hogy mindjárt fél nyolc lesz. Csak pár perce nézte
meg, mennyi az idő, akkor, amikor a felfújtat betette a sütőbe. A
hosszú vezetés és a ház jó két óráig tartó felderítése után még elugrott
bevásárolni a közeli élelmiszerboltba, aztán csendes estét tervezett. Az
egyik lábát már be is dugta fűzöld dzsörzénadrágjába, amelyet
rávarrott, sötétzöld selyem övszalag díszített. Ő varrta, mint sok másik
darabját is. Kényelmes viselet volt, neki azonban azért is a kedvencei
közé tartozott, mert a zöld árnyalatok nagyon jól mentek halvány
arcszínéhez és vörösesbarna hajához.
A fehér póló viszont, amelyet a nadrághoz viselt, jobb napokat is
látott már. Szűk szabású volt, és kissé már kifakult a sok mosásban, de
ő szerette a puha anyagot, és azért vette fel a nadrághoz, mert
kényelembe akarta helyezni magát. Öltözéke azonban vendégfogadásra
nem igazán volt alkalmas, ezért habozott az ajtónyitással. Bárki is van
odakint, biztos, hogy nem őt keresi, hanem Zoét. Azt, hogy ő itt van,
senki sem tudja. Úgyhogy nem kell foglalkoznia a csengetéssel,
egyszerűen úgy tehet, mintha…
Újra megszólalt a gong, most egymás után kétszer is. Rose nagyot
sóhajtott, amikor eszébe jutott, hogy odakint a kocsifelhajtón Zoe
autója áll. A látogató nyilván úgy gondolja, hogy Zoe itthon van, és
hallhatóan sürgős neki, hogy beszéljen vele. Rose ezért a másik lábát is
gyorsan bedugta a nadrágba, és lesietett az előszobába. Talán egy futár
hozott küldeményt, gondolta, miközben elhúzta a reteszt, vagy egy
szomszéd akar valamit kölcsönkérni. Az is lehet, hogy…
– Maga? – nézett Rose hitetlenkedőn Simon Fieldingre, aki kezében
egy nejlonzacskóval állt előtte.
Ugyanazt az öltönyt viselte, de nyakkendőt már nem, és az inge
nyakát is kigombolta. Így már nem annyira hivatalos a megjelenése, de
a vonzerejéből mit sem veszített. A lezser viselet is átkozottul jól áll a
pasasnak – gondolta Rose.
– Remélem, nem zavarok – mondta Simon Fielding, és a mosolya
olyan megnyerő volt, hogy Rose szíve nagyot dobbant.
Most már örült, hogy ajtót nyitott, de közben haragudott is magára,
mert lecserélte az ingruhát, amelyet az előbb még viselt. Ezen persze
már nem változtathatott, úgyhogy csak viszonozta a férfi mosolyát.
– Nem zavar, de ha azért jött, hogy megtudja, mikor tekinthetik
meg a villát, csalódást kell okoznom. Sajnos még nem értem el a
barátnőmet.
– Semmi baj, nagyon kedves, hogy egyáltalán megpróbálja. És nem
is ezért jöttem. Elnézést akarok kérni azért, hogy az előbb lerohantam a
kérésemmel. Sajnálom, elvégre magának valójában semmi köze az
adásvételhez. Ezért arra gondoltam, hogy úgymond jóvátételképpen,
hozok magának valamit. Ezt itt – mondta, és átnyújtotta a fehér
műanyag zacskót.
Rose elvette, és amikor kíváncsian belepillantott, az éttermek
elvitelre csomagolt jellegzetes kartondobozát látta meg, rajta egy indiai
étterem nevével. Mellette két nagy műanyag fedeles edény is volt,
dugig japán specialitásokkal. Rose meglepetten a férfira emelte a
tekintetét.
– Szusi?
A férfi bólintott.
– És curry a kedvenc indiaimtól, mivel nem tudtam, hogy szereti-e a
halat.
– Cornwalli vagyok, természetesen szeretem a halat – felelte Rose a
fejét ingatva. – De… miért hoz nekem ennivalót?
– Mert nemrégen érkezett – mondta az ügyvéd. – Úgy gondoltam,
éhes lehet a hosszú út után. És hogy ne kelljen most még főznie is
magának…
– Attól tartok, kissé elkésett – vonogatta a vállát Rose. – Már
betettem a sütőbe egy pásztorpitét. Mindjárt elkészül.
Ez láthatóan kifogta a szelet Simon Fielding vitorlájából, mert egy
pillanatig csak elképedten meredt Rose-ra.
– Úgy tűnik, nem voltam elég gyors. Azért csak tartsa meg a
kajákat! Holnap majd megmelegítheti magának. A curryt legalábbis. A
halat inkább egye meg desszertnek, az nem igazán áll el. Uramisten! –
A férfi felemelte a kezét, és gyámoltalan mozdulattal vakargatni kezdte
a tarkóját. – Azért jöttem ide, hogy elnézést kérjek magától, mert
lerohantam, és tessék, most ugyanazt csinálom. Már biztosan szörnyen
idegesítőnek tart.
Rose elmosolyodott, mert ő egészen mást gondolt.
– Nem, ellenkezőleg. Nagyon is kedvesnek találom magától –
mondta megnyugtatásul, és jobban kinyitotta az ajtót. – Bejön? Ehet
velem, ha gondolja – tette hozzá, és meglengette a zacskót. – Most már
biztos, hogy ketten sem maradunk éhen.
Simon Fielding habozott.
– De csak akkor, ha valóban nem bánja – mondta végül.
– Egyáltalán nem bánom – felelte Rose. – Az az igazság, hogy
kicsit elveszettnek érzem magam ebben a nagy házban. És egyébként
sem szeretek egyedül enni.
Már kimondta, amikor rádöbbent, hogy ez valóban így van. Örült,
hogy kivételesen egészen egyedül lehet, ugyanakkor kellemetlenül
szokatlan is volt a számára, hogy senki sincs körülötte. Leginkább
azért, mert hatalmas ez a villa. A nagy, magas helyiségekben uralkodó
csöndben, amelyet csak a különféle antik órák tiktakolása tört meg,
volt valami nyomasztó. Valójában csak azért főzött, és kényelmes
darabjait is csak azért vette fel, hogy ne érezzen annyira idegennek
mindent. Így aztán őszintén megkönnyebbült, amikor Simon Fielding
viszonozta a mosolyát.
– Ha így áll a helyzet, szívesen itt maradok társaságnak – mondta,
és belépett az előszobába, ahol egy pillanattal később újra egymással
szemben álltak.
– Gyorsan kiviszem az ennivalót a konyhába, és a pitére is ránézek
– mondta Rose az előszobából nyíló szalonra mutatva. – Addig is
foglaljon helyet! Inna valamit? – kérdezte, és sietve átgondolta, mivel
kínálhatja meg a férfit. – Teát? Vagy inkább egy pohár bort? Nem
tudom, mi van még, de utánanézhetek…
Rose már indult is volna a szalonba, ahol az előbb jól felszerelt
bárszekrényt is látott, Simon Fielding azonban leintette.
– Egy pohár bort szívesen elfogadok.
– Oké. Máris jövök.
Rose kissé idegesen a konyhába sietett, amely nagyjából kétszer
akkora és sokkal modernebb volt, mint az övé Penderakban.
Elsősorban az elektromos készülékek miatt, amelyeket ő még nem is
ismert. Számára a legszokatlanabb a szemmagasságban elhelyezett
sütő volt, de úgy tűnt, sikerült helyesen beállítania, mert miután
ránézett a pompás illatot árasztó pitére, azt látta, hogy már megsült.
Önmagával elégedetten visszacsukta a sütő ajtaját. Amikor
megfelelő sütőformát keresett, valahol tányérokat is látott. Nem
emlékezett rá, hogy hol, de rövid gondolkodás után eszébe jutott.
– És a bor – emlékeztette magát, miután a tányérokat és az
evőeszközöket már elővette, és a sarokban álló borospolchoz lépett,
amelyen számtalan palack feküdt.
Magától soha nem jutott volna eszébe, hogy kinyisson egyet, de
Zoe többször is elmondta, hogy bármiből kiszolgálhatja magát, a
borokat pedig külön is említette. Mindegyik palackban vörösbor volt,
és az jobban is illik a húsos pitéhez, mint a fehér. De melyik legyen?
Találomra kihúzta az egyik üveget, és megnézte a címkéjét.
– Segíthetek?
Simon Fielding olyan váratlanul szólalt meg mögötte, hogy Rose
összerezzent. Aztán hamar összeszedte magát, és a férfira mosolygott.
– Igen. Mondjuk, megmondhatná, melyik bort szereti – felelte, és
Simon elé tartotta a kezében levő üveget. – Ehhez mit szól?
A férfi megnézte a címkét, és Rose magában azon imádkozott, hogy
ne akarja megvitatni vele a különböző borvidékek szőlőinek a
jellemzőit. Nem értett a borokhoz, alkoholt szinte soha nem ivott, és
nemigen volt alkalma arra, hogy ezen a téren kifinomult ízlésre tegyen
szert. Ezért most kínosan is érezte magát, mert Simon Fielding
láthatóan szakértő szemmel nézegette az üveget.
– Hm, Primitivo di Manduria. Nagyon jó olasz vörösbor, de én
inkább a franciákat kedvelem – mondta. Megnézte a többi üveget, és
végül egy másikat húzott ki a polcból, elégedetten mosolyogva. – Ezt
például. A Châteauneuf-du-Pape borvidékről való, ráadásul jó évjárat.
De maradhatunk a Primitivónál is, ha azt jobban szereti.
– Nem, nem, akkor legyen… ez! – mondta Rose sietve, mert a bor
nevét már el is felejtette, és dugóhúzót kezdett keresni.
Miután megtalálta, a férfi gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta az
üveget.
– Együnk itt? – mutatott Rose a kis étkezősarokra. A szalon mellett
külön ebédlő is volt, de azt most egyszeriben túl ridegnek érezte. – Itt
kellemesebb, vagy nem?
A javaslat láthatóan meglepte Simont, de egyetértett vele, s amikor
már egy-egy tányér gőzölgő pásztorpite fölött ültek, magasba emelte a
poharát.
– A szakácsnőre! – mondta. – Akinek én erősen alábecsültem a
tudását – tette hozzá mosolyogva.
Rose koccintott vele.
– Ez csak egy egyszerű felfújt – felelte, és a hűtőszekrényben fekvő
szusira gondolt. – Fogadni mernék, hogy maga különlegesebb
ételekhez szokott.
– Így igaz – mondta a férfi. – Hogy őszinte legyek, idejét sem
tudom, mikor volt utoljára igazi házi koszt a tányéromon. Nem is
tudtam, mennyire hiányzik, és ha ennek a pitének az íze csak
feleannyira jó, mint az illata, akkor biztosan felveheti a versenyt a
Michelin-csillagos éttermek kínálatával. – Aztán megkóstolta az ételt,
és elragadtatott arckifejezése arról árulkodott, hogy Rose főztje eleget
tett az elvárásának. – Pompás! Hol tanult meg ilyen jól főzni?
Rose nem válaszolt azonnal. Alighanem ez lenne a megfelelő
pillanat arra, hogy elmondja, három gyereke van, sok éve főz rájuk, így
aztán kellő gyakorlatra tett szert a konyhában. De ha ezt elmondaná,
nem tűnne-e el Simon Fielding szeméből egy csapásra a csillogás? Ez
túlságosan is gyakran megesett azoknál a férfiaknál, akiket bemutattak
Rose-nak, ezért most nem akarta megkockáztatni. Azoktól a
párjelöltektől eltérően ugyanis, akikkel a húga akarta összehozni,
Simon Fielding tetszett neki. Legalábbis egy futó flört erejéig, tette
hozzá gyorsan magában, mert több biztosan nem történne itt. Ezt sem
kellene azonban elrontania azzal, hogy elijeszti a férfit élete
történetével.
– Ahogy már megjegyeztem, ez egyáltalán nem bonyolult étel –
mondta mosolyogva, és kortyolt egyet a borból, amely valóban itatta
magát.
– És mit csinál, amikor éppen nem főz?
Rose megint habozott a válasszal.
– Én… ruhákat tervezek – felelte végül.
Egy kicsit büszke volt magára, mert végül is nem hazudott, és az
igazság másik felét pedig már nem is volt olyan nehéz elhallgatnia.
– Úgy, szóval divattervező. – A férfi hátradőlt a székén. –
Bevallom, ezen a téren nem vagyok járatos, de azért lehet, hogy már
hallottam a márkája nevét?
Rose nagyot nyelt. Saját divatmárka, az csodás volna – gondolta
ábrándosan, és szúrás hasított belé. Régen valóban az volt az álma,
hogy divattervezést tanuljon, utána pedig nevet szerezzen magának a
szakmában. Aztán azonban hozzáment Matthez, és divattervezői
ambícióit elnyelte a mindennapi élet a gyerekekkel, csak a ruhák
tervezésének és megvarrásának a szeretete maradt meg.
Divattervezőnek azonban nem nevezhetné magát, de ha most
kijavítaná, Simon Fielding teljesen hamis képet alkotna magának róla.
Mondd el neki! – nógatta magát gondolatban. – Mondd el, hogy
valójában háziasszony vagy, és csak blúzokat varrsz időnként a húgod
butikja számára. És beképzelt amerikai turistáknak. Rose-t azonban
éppen Felicity Myers lekezelő viselkedése késztette hallgatásra.
Nagyon elege volt abból, hogy mentegetőzzön azért, mert csak ennyire
vitte. Simon Fieldingnek ezt egyébként sem kell megtudnia.
Valószínűleg ma este látja utoljára, de élvezi a társaságát. Az
érdeklődése jólesik neki, és jó volt megélnie, hogy végre egyszer újra
csak a nőt látják benne. Valóban annyira elítélendő, ha meghagyja a
férfit abban a hitében, hogy ő sikeres és független divattervező?
– Hogy hallott-e már rólam? Nem, annyira sajnos még nem vagyok
ismert – válaszolta. – De ez remélhetőleg hamarosan megváltozik –
tette hozzá mosolyogva.
– Ez egészen biztos – jelentette ki Simon, és állát a tenyerébe
támasztva figyelmesen nézegette Rose-t. – Mire fekteti a hangsúlyt a
terveinél?
A kérdés meglepte Rose-t. Iris és a vásárlók is mindig el voltak
ragadtatva attól, amit a butik számára varrt, de eddig senki nem akarta
megtudni, miért éppen olyannak tervezte a ruhákat, amilyenek. Simon
Fieldinget azonban láthatóan érdekli, ezért Rose – életében először –
megpróbálta megfogalmazni.
– Szeretem kombinálni a textúrákat. A hasonló színárnyalatú, de
különböző típusú anyagokat. Azt szeretném, hogy a ruháim viselői
soha ne teljenek be a darabjaimmal, hanem mindig fedezzenek fel
bennük valami újat. Olyan ruhákat akarok készíteni, amelyek az összes
érzékszervet megragadják.
Rose élvezte, hogy erről beszélhet. Elmondta, hogy sokszor nagyon
nehéz megtalálnia és jól kombinálnia a megfelelő anyagokat, és hogy a
tökéletes fazon megalkotása is nagyon sokáig tart. Simon figyelmesen
hallgatta, időnként feltett egy-egy kérdést, és elmosolyodott, amikor
Rose végül elhallgatott.
 – Biztos vagyok benne, hogy sikeres lesz a márkája, ha ennyi
szenvedélyt visz a munkájába – mondta. – Hozott magával olyan
darabokat, amelyeket megmutathatna?
Rose is elmosolyodott.
– A legtöbb darabomat én is varrom. Azt a ruhát is én terveztem,
amelyik délután volt rajtam. És ezt is. – Rose kinyújtotta oldalra a
lábát, hogy a férfi megnézhesse rajta a zöld nadrágot. Aztán azonban
eszébe villant, hogy a kifakult pólóval talán nem a legszerencsésebb
példa divattervezői kreativitása szemléltetésére. – Másik felsővel
persze jobban mutat, de nem tudhattam, hogy ki áll az ajtó előtt. Akkor
magamra kaptam volna valami mást, hogy jobb benyomást tegyek
magára.
– Ó, így is azt tesz, ezt elhiheti – felelte Simon, és sugárzó
mosolyától Rose-nak egy pillanatra kihagyott a szívverése.
Rose egyszeriben rádöbbent, hogy nagyon rég nem evett már
kettesben egy férfival. A finom pite, a bor, amely lassan a fejébe
száll… Mintha csak randevún lenne. De ez itt most valóban az? –
futott át a kérdés a fején, és nyelt egyet.
– Ezt csak azért mondja, mert az szeretné, ha mielőbb elintézném
magának, hogy az ügyfele megtekinthesse a villát. De miért is?
– Mit miért?
– Miért maga intézi ezt a dolgot? Ügyvédek nem szoktak ilyesmivel
foglalkozni.
– Arra gondol, hogy általában a bíróság előtt védik a kliensüket? –
A férfi ferde mosolyra húzta a száját. – Azt is szoktam, és sokkal
szívesebben is teszem. Mr. Pandakis azonban az irodánk fontos
ügyfele. A Swan Holding vezérigazgatója, és az a céget is mi
képviseljük. És mert Mr. Pandakis, mondjuk úgy, rendkívül különc
férfi, a főnököm mindennél fontosabbnak tartja, hogy elnyerjük az
elégedettségét. Erre a feladatra sajnos engem jelölt ki, ezért most olyan
dolgokkal is foglalkoznom kell, amelyekkel egyébként nem szoktam.
– Magának van főnöke? – Rose a férfi névjegykártyájára gondolt. –
Azt hittem, magáé az ügyvédi iroda.
Simon nagy sóhajt hallatott.
– A Fielding & Mason névben a Fielding az apámat jelenti. Az
iroda az övé és a társáé. Az a terv, hogy hamarosan én is beszállok, de
egyelőre csak alkalmazott vagyok. Bemelegítésképpen, ahogy az
öregem mondja. Nálunk ez afféle családi hagyomány, neki is ezt
kellett tennie, mielőtt nagyapám bevette a cégbe. Egyszóval, az apám
most a főnököm is.
Rose félrehajtotta a fejét, miközben Simon szavain gondolkodott.
Nincs ínyére az apjától kapott megbízás, valószínűleg azért, mert
unalmasnak találja. Hangjából ugyanakkor tisztelet is kicsendült. Ha ki
kellene találnia, milyen viszonyban van Simon az apjával, Rose azt
mondaná, hogy zúgolódik ugyan az irodában jelenleg betöltött szerepe
ellen, alapvetően azonban jó viszonyban van az idősebb Fieldinggel.
– Ezek szerint eleve eldöntött kérdés volt, hogy maga is jogász lesz?
– Mondhatni.
– És? Ez az, amire vágyott?
A kérdés meglehetősen személyes volt, és Rose azonnal meg is
bánta, hogy feltette. Néha egyszerűen nem bír a kíváncsiságával. Úgy
tűnt azonban, hogy Simon Fielding ezt nem vette rossz néven, mert
elmosolyodott.
– Ezen még soha nem gondolkodtam. Furcsa, igaz? – kérdezte, és
megrántotta a vállát. – De bizonyos dolgok úgy jók, ahogy vannak. És
nem szenvedek attól, hogy ügyvéd vagyok, ha netán erre gondolt.
Ellenkezőleg, szeretem a munkámat. Még az is lehet, hogy ez valóban
családi vonás nálunk.
Rose megpróbálta fekete talárban maga elé képzelni a férfit. Nem
volt nehéz, bizonyára abban is jól fest, és az esküdtek biztosan a
tenyeréből esznek. Főleg a nők. Rose-nak mindenesetre nehezére esne,
hogy Simon Fielding védőbeszéde közben az esetre koncentráljon.
– Vagy maga mást gondol?
A férfi várakozón nézett rá, és Rose csak zavartan megrántotta a
vállát.
– Sajnálom, elkalandoztak a gondolataim. Mit mondott éppen?
– Azt találgatom, hogy a barátnője valóban el akarja-e adni a villát.
Elkezdett tárgyalni róla, de egy ideje mintha elvesztette volna az
érdeklődését.
Rose megint csak a vállát vonogatta.
– Mondott nekem valamit arról, hogy eladja, de a részleteket nem
ismerem. Majd megkérdezem, amint elérem, és elmondom neki, hogy
maga minél előbb meg szeretné tekinteni az ügyfelével a villát. – Rose
elmosolyodott. – És csak hogy tudja: ezt akkor is megtettem volna, ha
nem hozott volna nekem vacsorát.
A férfi előrehajolt.
 – Én pedig akkor is hoztam volna vacsorát, ha maga nem ajánlja fel,
hogy beszél a barátnőjével – mondta, és amikor találkozott a
tekintetük, Rose szíve gyorsabban kezdett verni.
A pillanatot Simon mobiltelefonjának zümmögése törte meg.
Homlokát ráncolva a kijelzőre pillantott, de az üzenet fontosnak tűnt.
– Elnézését kérem, telefonálnom kell – mondta, és kiment a
konyhából.
Rose is felállt, és a tűzhelyre tette a sütőformát a pite maradékával.
Érezte, hogy lángol az arca, és ezt kissé kínosnak találta. Idejét sem
tudta, mikor fordult elő utoljára, hogy egy férfi kibillentette a lelki
egyensúlyából a mosolyával és azzal, ahogyan mélyen a szemébe
nézett. Mindenesetre bódítóan hatott rá, és sugárzóan Simonra
mosolygott, amikor az néhány perccel később visszajött a konyhába.
– Sajnálom, de nem maradhatok tovább – szabadkozott szomorúan.
– Teljesen kiment a fejemből, hogy ma este egy jótékonysági vacsorán
kell részt vennem.
Rose mosolyának nyoma veszett, és egyszeriben kijózanodott.
– Menjen csak, ne várassa meg a barátnőjét! – felelte, és elszántan
leplezni igyekezett a csalódottságát.
Simon természetesen foglalt már – gondolta. Hogy is képzelhette ő,
hogy…
– Az édesanyámat – javította ki a férfi. – Ma rendezi számtalan
jótékonysági vacsoraestjei egyikét. Ne kérdezze meg, kinek vagy
minek a javára! A mamám olyan sok bizottság tagja, hogy
valószínűleg már ő maga sem tudná mindegyiket felsorolni. Tőlem és
apámtól viszont elvárja, hogy támogassuk, és megígértem neki, hogy
ma elmegyek. Meglehetősen bosszús is volt, amikor most rám
telefonált. Jobb lesz, ha nem váratom tovább.
Rose újra elmosolyodott, bár tudta, butaság, hogy most
megkönnyebbült.
– Kár, hogy máris el kell mennie, de persze megértem – mondta, és
kikísérte a férfit.
Búcsúzóul kezet nyújtott neki, és Simon tovább tartotta fogva, mint
amennyire okvetlenül kellett volna.
– A barátnőm is biztosan eljönne a vacsorára, ha lenne barátnőm –
mondta Simon olyan szemérmetlenül megnyerő mosollyal, hogy Rose-
nak remegni kezdett a gyomra.
 Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, miközben viszonozta a
mosolyt, s csak akkor vette észre, hogy egészen eddig visszatartotta a
lélegzetét, amikor a férfi végül elengedte a kezét.
– Igazán szívesen maradnék még – mondta –, és remélem,
hamarosan hallunk egymásról.
– Jelentkezem, amint elértem Zoét – ígérte meg Rose újra.
Egészen addig a férfi után nézett, amíg az beszállt a kocsijába.
Miután elhajtott, Rose becsukta a bejárati ajtót, és mosolyogva
nekivetette a hátát. Micsoda első este! – gondolta, és minden pillanatot
újra felidézett magában.
Simon Fielding virágnyelven valóban azt adta tudtára az előbb,
hogy még szabad? És igazán örömmel várja, hogy újra találkozzanak?
Az ég szerelmére, ezt most rögtön hagyd abba! – mondta magának
Rose. Nem ismeri ezt a férfit, és könnyen lehet, hogy minden nővel
kikezd, akivel csak találkozik. Neki pedig alighanem azért vannak
ilyen furcsa érzései, mert az is rég volt már, hogy utoljára érdeklődés
ébredt benne egy férfi iránt. Ezt egyébként semmi sem tiltja, elvégre ő
is független. És nem is kellene mindjárt komolyra fordulnia a
dolognak. Csak néhány napra jött Londonba, és senkinek nem tartozik
beszámolóval arról, hogy kivel tölti az idejét. A gondolatot
egyszeriben sokkal izgalmasabbnak találta, mint az előbb.
Ellökte magát a faltól, és a gardróbszobába sietett, mert ott
akasztotta fel a retiküljét. Kivette belőle a mobiltelefonját, és újra
megpróbálta elérni Zoét, de most is csak a hangpostába futott bele.
Aztán a parti ház számát hívta, ám ott sem vette fel senki.
Furcsa – morfondírozott Rose az órára pillantva. Úgy gondolta,
ilyenkor már otthon találja Zoét, de majd később újra megpróbálja.
Vagy holnap reggel. Valamikor biztosan elcsípi majd a barátnőjét, és
remélhetőleg sikerül rábeszélnie, hogy adjon engedélyt a villa
megtekintésére. Merthogy nekem ehhez most már tagadhatatlanul
személyes érdekem fűződik – gondolta.
Már ki akarta nyomni a hívást, amikor a parti házban mégis
felvették a telefont.
– Tessék!
Rose-t meglepte, hogy a vonal túlsó végén egy férfi szólalt meg.
Ráadásul az a férfi, akinek ő azonnal megismerte a hangját.
– Jack? – kérdezte, és hitetlenkedőn ingatta a fejét. – Mit keresel te
Zoénál?
Valaki Zoe nevét mondogatta, de a hang távolról, tompán jutott el
hozzá, és csak nagyon lassan lett kivehetőbb.
– Zoe! Zoe, az ég szerelmére, ébredj fel! – hallotta maga mellől.
Nagy nehezen kinyitotta a szemét, de ekkor meg elvakította a fény.
Végül azonban megszokta a szeme.
– Jack?
Egy pillanatig azt hitte, csak álmodja, hogy Jack arcát látja maga
fölött. Aztán megérezte a kezét a vállán, és hogy a feje az ölében
fekszik. A férfi aggódó tekintettel nézett le rá.
– William látta, hogy összeestél. Mi történt veled? Beteg vagy?
Zoe megpróbált felülni. Jack segített neki, és megtámasztotta a
hátát, ő pedig csak most vette észre, hogy William is itt van, és ijedten,
tanácstalan tekintettel álldogál az apja mellett.
– Nem tudom, mi történt velem. Egyszer csak nagyon furcsán
éreztem magam – mondta Zoe, és igyekezett elfojtani a félelmét.
Az aneurizma nem repedhetett meg, mert dr. Kashrani azt mondta,
hogy az nagy fájdalommal jár, neki pedig csak egy kicsit fáj a feje. A
kiboltosulás azonban olyan helyen van az agyában, ahol váratlanul
szédülést vagy kettős látást okozhat. A neurológus ezt is elmondta, és
bár arról nem beszélt Zoénak, hogy el is ájulhat, ő ezt is a
betegségének tudta be.
Az aneurizmában szenvedők közül sokaknál semmilyen tünet nem
jelentkezik, és eddig ez nála is így volt. Most azonban a korábban csak
elméletben ismert veszély egyszeriben nagyon valóságos lett a
számára, és kísérletével, hogy felálljon, csúfos kudarcot vallott, mert a
lába majdnem összecsuklott alatta.
– Maradj ülve! – parancsolt rá Jack, és megtapintotta a homlokát.
Ujjai melegek voltak, és Zoe egyszeriben észrevette, hogy nagyon
fázik és reszket. Ez Jack figyelmét sem kerülte el. – Leviszlek a faluba
Corby doktornőhöz – mondta.
Zoe azonban tiltakozón megrázta a fejét.
 – Nem kell orvos. Már jól vagyok. – Hogy bizonyítsa az állítását,
elszántan talpra küszködte magát. Jack segített neki, és utána is
megtartotta, ő pedig egy pillanatig nem tudta, hogy az ájulástól vagy
Jack közelségétől remeg a lába. A férfi ismerős illata olyan érzéseket
idézett fel benne, amelyekre nem akart emlékezni. – Én… csak ledőlök
kicsit, és biztosan hamar jobban leszek – tette hozzá.
Igyekezett derűlátóbb hangot megütni, mint amilyen valójában volt,
mert azt az utat, amelyet a parti házig kellene megtennie, jelenlegi
állapotában valójában leküzdhetetlenül hosszúnak érezte. Tudta, hogy
segítségre szorul, és bár nagyon nem szívesen fordult éppen Jackhez a
kérésével, nem volt más választása.
– Hazavinnétek? – kérdezte szégyenlősen, és felnézett a férfira.
Jack tekintete még mindig mogorva volt, de bólintott. Zoe arra
számított, hogy majd támogatja, a férfi azonban ölbe kapta, és úgy
indult el vele, William pedig követte őket.
– Tegyél le! Tudok járni – tiltakozott Zoe, de Jack nem tett eleget a
felszólításának.
– Így gyorsabb – mondta.
Zoe gyenge volt ahhoz, hogy komolyabb ellenállásba kezdjen.
Fáradtan és egy kicsit még mindig kábán átkulcsolta a férfi nyakát és
vállára hajtotta a fejét.
– De nehéz vagyok neked – dünnyögte.
Megjegyzését Jack csak halvány mosollyal nyugtázta, mintha
badarságnak tartaná. És láthatóan egyáltalán nem is okozott nehézséget
neki, hogy ölben vigye Zoét a dimbes-dombos, emelkedőkkel tarkított
úton. Még akkor sem lihegett különösebben, amikor végül odaértek
sötétzöld Defenderéhez. Óvatosan letette Zoét, segített beszállnia a
terepjáróba, aztán megtette a kocsival a rövid utat a parti házig.
– Menj előre a panzióba, és mondd meg a nagyinak, hogy én is
jövök mindjárt – mondta Jack a fiának.
William bólintott, s miután még egyszer bizonytalan pillantást
vetett Zoéra, futásnak eredt. Jack besegítette a házba Zoét, de most
nem kapta ölbe, csak belekarolt és a nappali kanapéjához kísérte, ő
pedig megkönnyebbülten leereszkedett rá.
– Köszönöm – mondta, és halványan elmosolyodott, miután
hátradőlt.
– Mikor ettél utoljára? – kérdezte Jack.
Zoe kis ideig gondolkodott.
 – Délben – felelte, de azt már elhallgatta, hogy az ebédje mindössze
egy almából és egy pohár joghurtból állt.
Rose ugyan megtöltötte a hűtőszekrényt, de ő nem volt éhes. Ez
azonban megváltozott, mert az evés gondolatára most korogni kezdett
a gyomra. Olyan hangosan, hogy Jack is meghallotta.
– Készítek neked valamit – mondta. – Mit ennél?
Zoe a fejét rázta.
– Nem kell fáradnod. Nem akarok gondot okozni neked.
– Ezzel kissé elkéstél. – Jack gúnyos mosolyra húzta a száját, de a
tekintete most először nem volt teljesen ellenséges, mióta Zoe újra
látta. – Omlettkészítésben egész jó vagyok, és az hamar meg is van, de
lehet, hogy mást is találok. Mindjárt utánanézek – mondta, és eltűnt a
konyhában, mielőtt még Zoe megint tiltakozásba kezdhetett volna.
Hallotta, hogy a férfi odakint csörög-zörög. Forró zsír sercegett, és
a nappaliba bekúszó csodás sültszalonna-illattól Zoe szájában
összefutott a nyál. A kimerültség legyűrte, és lehunyta a szemét. Csak
akkor nyitotta ki, amikor Jack kevéssel később egy tányér szalonnás
omlettet hozott be neki.
– Erre valóban nem lett volna szükség – mondta Zoe, de azért
mohón rávetette magát az ételre.
Jack visszament a konyhába, és csak akkor jött be újra hozzá,
amikor ő már végzett az evéssel. A zajokból ítélve rendet rakott
odakint, és még egy bögre teát is készített Zoénak, amelyet letett elé a
dohányzóasztalra.
– Jobban vagy?
– Igen, sokkal – felelte Zoe, és minden hálája ellenére zavarba jött.
Nem mondhatta el Jacknek, hogy valójában mi van vele, de valamilyen
magyarázattal szolgálnia kellett az elájulására. – Azt hiszem, kicsit sok
volt nekem ez a nap. A hosszú út Londontól idáig, a sok emlék…
Nem fejezte be a mondatot, csak megrántotta a vállát. Jack leült a
szemközti kanapéra.
– Miért csinálod ezt magaddal? – kérdezte szemrehányón.
Hangjában azonban nem volt harag, inkább csak csodálkozás. – És
miért éppen most?
– Mert nem ereszt ez a dolog. Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy
rég túl vagyok rajta. Az utóbbi időben azonban… – Zoe nagyot nyelt,
amikor az előtte álló műtétre gondolt. – Az utóbbi időben azonban
mindig ez jár a fejemben. Nagyon sok még a nyitott kérdés Chris
halálával kapcsolatban, és csak itt kaphatok válaszokat rájuk.
Jack felhorkant.
– Ugyan miért változott volna bármi is? Senki sem tudja, mi történt
azon az éjszakán. Csak sejtések vannak. Találgatások, más semmi.
– Én mégis utána szeretnék járni – kötötte Zoe az ebet a karóhoz. –
Ha átnézem a rendőrségi aktákat, talán találok valamit, ami annak
idején elkerülte a figyelmemet. És szeretnék még egyszer beszélni
azokkal, akik már akkor is itt éltek. Például Harry Owennel a
rendőrségtől. Az övé volt az eset, igaz? Penderakban szolgál még?
Jack bólintott.
– Most ő vezeti a rendőrőrsöt. Új fejlemények viszont biztosan
nincsenek, különben értesítettek volna téged. És miért tudnál éppen te
találni valamit, amire a rendőrség nem figyelt fel?
Zoe az ajkát harapdálta.
– Nem tudom, de azért megpróbálom.
Jack felállt, vagy inkább felpattant.
– Akkor tedd, amit jónak látsz! – mondta, és ugyanolyan
barátságtalanul nézett Zoéra, mint az előbb a sziklánál. – Most
mennem kell – közölte, és az ajtóhoz akart indulni.
– Jack?
A férfi kelletlenül, de visszafordult Zoe felé.
– Én soha nem hittem, hogy közöd lehetett Chris halálához.
Jack tekintete egy pillanatig Zoén nyugodott, és szemében
megváltozott a kifejezés. De olyan gyorsan el is tűnt, hogy Zoe nem
tudta megfejteni.
– Viszlát, Zoe!
A férfi továbbindult, s miközben utána nézett, Zoe szíve
fájdalmasan elszorult. Nem akarta, hogy Jack elmenjen, mert
egyszeriben félt egyedül maradni ebben az emlékekkel teli házban.
Eddig nem tartott ettől, de akkor még jól érezte magát. Most viszont
még tagjaiban érezte az ájulás okozta rémületet, és bár nagyon nem
szívesen vallotta be magának, de Jack mellett biztonságban érezte
magát. Neki ezt persze nem mondhatta el. Valószínűleg amúgy sem
érne el vele semmit, mert a férfit várják a panzióban, és ha akarna, sem
maradhatna. Így aztán Zoe semmit sem mondott, csak Jack széles
hátára meredt.
 A férfi éppen az ajtóhoz ért, amikor a folyosón csöngeni kezdett a
telefon. A vezeték nélküli készülék a kisasztalon állt a töltőjében, és
Zoe kis híján felnyögött a gondolatra, hogy fel kell kelnie és oda kell
mennie.
– Felvennéd? – kérte Jacket. – Amúgy is biztos, hogy nem engem
keresnek.
A férfi bólintott, és kilépett a folyosóra. Zoe hallotta, hogy beszél
valakivel, aztán visszajött a nappaliba.
– Rose az – mondta.
Megkövült arccal odanyújtotta Zoénak a telefont, aztán megfordult,
és pár pillanattal később becsukódott mögötte a bejárati ajtó.
– Helló, Rose! – üdvözölte Zoe a barátnőjét.
– De jó, hogy végre elérlek – mondta Rose izgatott hangon. –
Sürgősen kérdeznem kell tőled valamit.
***

Jack megfordult a Defenderrel, és akkora gázt adott, hogy kocsija nagy

rándulással kilőtt. Egy ideig tartotta a gyors tempót, aztán lassabban
ment tovább a panzióhoz vezető úton. A ház fényeit már messziről ki
tudta venni.
Szedd össze magad! – figyelmeztette magát, és megpróbált nem
gondolni arra, ami az utóbbi másfél órában történt. Nem járt azonban
sikerrel, mert újra maga előtt látta, ahogyan Zoe összeesett. Nem tudta
volna megmondani, mikor futott utoljára ilyen gyorsan. Pillanatok alatt
ott termett Zoénál, és egyszeriben nem számított többé, hogy valójában
dühös rá, mert annak idején búcsú nélkül ment el. Már csak az volt
fontos neki, hogy Zoe kinyissa a szemét. Amikor megtette, Jack
megkönnyebbülése elsöpörte a haragját. Helyébe egy másik érzés
lépett, de hogy mi, azt nem tudta szavakba foglalni. Mindenesetre
egészen összezavarta, mert nem akar így érezni.
„Válaszokat kell kapnom, Jack.” A férfi nagyot fújtatott, amikor
felidéződtek benne Zoe szavai. És nemcsak a szavai, de a szeméből
kiolvasható könyörgés is. Annak idején hiába vágyott arra, hogy ezt az
elszántságot lássa Zoe arcán. Vagy legalább valamilyen érzelmet. A
szemében akkor csak üresség és elutasítás volt. Ő pedig csalódott
benne. Esküdni mert volna, hogy Zoe valójában soha nem is szerette.
Most viszont…
 Jack megcsóválta a fejét. Nem, ne is gondolj erre! – mondta
magának. Ami történt, megtörtént. Ennyi év után nincs visszaút. Neki
pedig most éppen elég munkát ad William. Zoénak amúgy sem tartozik
semmivel. Ha ő mindenáron kutakodni akar, és régi sebeket feltépni,
az egyedül az ő dolga. Neki már semmi köze hozzá, úgyhogy nem is
fog belekeveredni. Ez ilyen egyszerű.
A Defendert éles fékezéssel leállította az édesanyja kombija mellett.
Kiszállt, hangos csattanással bevágta az ajtót, és rosszkedvűen a panzió
bejáratához indult.
 – Simon, megtennéd, kérlek, hogy kikíséred Mrs. Edgarst?
Elaine Fielding félreérthetetlenül utasítóan nézett a fiára, és Simon
gondolatban felnyögött.
– Természetesen – válaszolta, és rámosolygott az éppen távozni
készülő idős hölgyre.
Általában magától is eszébe jutott, hogy eleget tegyen vendéglátói
kötelességének, mert tudta, az édesanyja nagy hangsúlyt fektet ezekre
a dolgokra. Ma azonban egész este máson járt az esze, és most is alig
figyelt oda arra, amit Martha Edgars az ajtó felé tartva mondott neki.
Lydiáról, az unokájáról beszélt, akivel már Simon is többször
találkozott. A húszas évei végén jár, legalábbis Simonnak így
derengett, és élénk érdeklődést mutat iránta, már ha hinni lehet a
nagyanyjának.
– Lydia nagyon sajnálta, hogy ma este nem jöhetett el, pedig
szívesen találkozott volna újra magával, Simon. Az egyik lovával kell
foglalkoznia, tudja, mert lesántult.
– Sajnálom. Adja át neki üdvözletemet! – felelte Simon udvariasan,
bár csak nehezen sikerült emlékezetébe idéznie Lydia Edgars arcát.
Merthogy ugyanolyan volt, mint sok fiatal nő a felsőbb körökben,
amelyekkel a családjuk érintkezik: jól nevelt, megfelelő
kedvteléseknek hódol, és mindig tökéletes a megjelenése. Simon
elképzelhetetlennek tartotta, hogy Lydia Edgars valaha is agyonmosott
pólóban nyitna ajtót neki. Vagy, hogy a konyhában ültetné le, és maga
főzte étellel kínálná…
– Átadom – felelte Martha Edgars elégedetten, miközben Simon
kinyitotta neki a bejárati ajtót. – És mondja meg az édesanyjának, hogy
már megint felülmúlta magát. Nem tudom, hogy csinálja, de ez az este
egyszerűen tökéletes volt.
– Megmondom – ígérte meg Simon, és lesegítette az idős hölgyet a
lépcsőn, hogy a kocsifelhajtón várakozó limuzinhoz kísérje.
 Aztán visszament a házba, és éppen a szalonba indult volna, ahová
a vacsora után átmentek a vendégek, amikor az édesanyja kijött az
előcsarnokba.
– Minden rendben? – kérdezte aggódón.
Simon bólintott.
– Mrs. Edgars a lelkemre kötötte, hogy még egyszer mondjam el
neked, nagyon jól sikerült az este.
A dicséret nem okozott meglepetést, mert az édesanyja
vacsoraestjei legendásak voltak. Elaine Fielding jótékonysági
rendezvényeire szóló meghívásainak örömmel eleget tettek a londoni
felső tízezer tagjai, és nem csak azért, mert tökéletes vendéglátó volt.
A sikeres ügyvéd, Robert Fielding feleségeként már hosszú ideje az
ország gazdag nagyiparosai körében mozgott, akik közül nagyon sokan
évek óta a férje ügyfelei is voltak. És mivel ő maga – Chiswick
grófjának a lányaként – a nemesi körökkel is kapcsolatot tartott,
vendéglistái általában roppant érdekesek voltak. Az emberek
szabályosan kezüket-lábukat törték, hogy meghívja őket, főleg
olyankor, amikor nem a kensingtoni villájukban rendezett partit, mint
ma este, hanem a Marlton House-ban, a Chiswickek kenti családi
fészkében. Elaine Fieldinget ezért számos jótékonysági alapítvány
elnökségébe beválasztották, és amennyire Simon meg tudta ítélni, az
édesanyja nagyon kedvelte ezeket a kötelezettségeket. Most viszont
nem tűnt igazán boldognak, mert homlokát ráncolva méregette őt.
– Nem Marthára értettem. Az érdekel, hogy veled minden rendben
van-e.
– Velem? – Simon meglepetten elmosolyodott. – Természetesen jól
vagyok – állította, de úgy tűnt, hogy az édesanyját nem sikerült
meggyőznie.
– És miért voltál egész este szórakozott? Történt valami? Gond van
az irodában, csak apáddal nekem nem beszéltek róla?
– Tessék? Nem, semmilyen gond nincs. Komolyan nincs. Minden a
legnagyobb rendben van – felelte Simon.
– Akkor egy nőnél járnak a gondolataid. Így van? – Az édesanyja
felemelte a kezét, amikor Simon tiltakozni akart. – Ugyan már,
ismerlek. Véletlenül nem Lydia Edgars az a nő? Elbűvölő teremtés,
igaz? Azt hiszem, te is tetszel neki.
– Ez sajnos nem kölcsönös.
 – Ó! – Elaine Fieldingnek láthatóan csalódást okozott, amit hallott.
– Akkor ki az? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy melyik
magazin címoldalán láthattam a legutóbb?
– Nem modell – közölte Simon, és elhúzta a száját, mert nem
tagadhatta, hogy az édesanyja kérdése teljességgel jogos.
Utolsó három barátnője ugyanis modell volt, bár barátnőnek csak
erős túlzással nevezhette őket. Inkább futó viszonyok voltak, a szülei
nagy bánatára. Ők úgy gondolták, hogy egyetlen fiuknak, aki már a
harmincas évei közepén jár, végre meg kellene állapodnia és
továbbvinnie a Fielding-vonalat. Természetesen egy olyan nővel, aki
nem magazinfotókkal keresi a kenyerét. A saját társadalmi körükből
való partnerre gondoltak, akinek jó neve és még jobb háttere van.
Olyasvalakire, mint Lydia Edgars. Ha rajta múlna, Simon édesanyja a
legszívesebben már ma megjelentetné a Timesban az eljegyzési
hirdetésüket.
– Nem modell? – Elaine felvonta a szemöldökét. – Hanem mit
csinál?
– Divattervező – válaszolta Simon, és elmosolyodott, amikor Rose
Riley-ra gondolt, aki üdítően más, mint azok a nők, akikkel egyébként
találkozni szokott.
Ő mindenesetre aligha fogja egyhamar elfelejteni, és bízott benne,
hogy hamarosan újra láthatja.
– Divattervező? – Elaine láthatóan nem volt biztos benne, hogy ezt
a foglalkozást a fotómodelleké fölé vagy alá helyezze-e. – Híres?
Simon a fejét rázta.
– Még nem. A karrierje kezdetén jár – mondta.
– Vagy úgy – felelte az édesanyja egyszeriben gyanakvón. –
Feltételezem, némi kezdő támogatásra számít tőled. Nyilván
érdeklődött rólad, és tudja, hogy jó kapcsolatokkal rendelkezel. A
pénzedről nem is beszélve. Jaj, Simon! – Az asszony nagyot sóhajtott.
– Miért kell mindig olyan extrém foglalkozásának lennie a
partnerednek, mint a modell vagy a divattervező? Miért nem keresel
olyan lányt, aki egyenrangú veled? Ha Lydia Edgars nem tetszik, az a
Hazel Cummings talán neked való lenne, aki most az ügyvédi
irodátokban dolgozik. Csinos, ugyanaz a foglalkozásotok, és
amennyire tudom, jó családból való.
Simon a vörös hajú, fiatal ügyvédnőre gondolt, akit az apja
nemrégiben vett fel. Csinos, ez nem kérdés, de lehetséges partnerként
Simon soha nem gondolt rá, ezért csak felvonta a szemöldökét.
Édesanyja nagyot sóhajtott.
– Hidd el, az ilyen kapcsolatok tartósabbak.
– Rose-t nemrégen ismertem meg, szóval még nem tervezünk
házasságot, Mama – mondta Simon, és szinte már szórakoztatónak
találta, hogy az édesanyja ennél a témánál mindig túllő a célon.
– Apropó, divat! – mondta Elaine. – Ugye, észben tartod a szombati
kiállításmegnyitót?
Simon megint felvonta a szemöldökét, mert halvány sejtelme sem
volt, miről beszél az édesanyja, aki pedig megrovó pillantással
nyugtázta fia álmélkodását.
– Egészen biztos, hogy küldtem neked meghívót, és még szóltam is,
hogy tedd magad szabaddá szombat délutánra. A kiállítást a mentális
egészséget támogató programunk javára szerveztem, és az utóbbi ötven
év legfontosabb divattrendjeit mutatja be egyedi modellekkel,
amelyeket később majd elárverezünk. Coco Chaneltől is lesz egy
darab, és egy olyan ruha is, amelyet a cambridge-i hercegné viselt.
Személyesen bocsátotta rendelkezésünkre, mert támogatni szeretné az
ügyünket. Clive Wentworth is eljön. Tudod, az a londoni divatpápa,
akiről mostanában mindenki beszél, és a divatvilág néhány másik
kiválósága is. Nagy esemény lesz, Simon, és elvárom, hogy megjelenj.
Egyébként – folytatta Elaine halkabban – Lydia Edgars is ott lesz.
Remek alkalom lesz arra, hogy jobban megismerd.
Simon belekarolt az édesanyjába.
– Vissza kellene mennünk, hogy a vendégeinkkel foglalkozzunk,
nem gondolod? – kérdezte.
Édesanyja bosszús pillantást vetett rá. Mindig ez a kifejezés jelent
meg az arcán, ha Simon nem azt mondta, amit ő hallani akart, viszont
nem volt kész válasz a tarsolyában.
– Igen, persze.
A szalonba indultak, de Simon néhány lépés után megállt, mert
zakója zsebében SMS érkezését jelezte a mobiltelefonja.
– Elnézésed kérem, Mama. Mindjárt jövök én is – mondta, és
édesanyja helytelenítő pillantása ellenére elővette a telefonját, hogy
elolvassa az üzenetet.
Házbemutatás holnap délután ötkor.
Üdvözlettel, Rose
 Simon arcán mosoly áradt szét. Tökéletes – gondolta. Elmentette a
mobiljába Rose számát, aztán lendületes léptekkel visszament a
szalonba.
 – Sajnálom, de nem. Azt nem tehetem.
Harry Owen sajnálkozva vonogatta a vállát, Zoén pedig
csalódottság lett úrrá.
– De hát a bátyámról van szó! – mondta, és kezét ökölbe szorítva a
rendőrre szegezte kérlelő tekintetét. – Jogom van ezekhez az
információkhoz.
Harry Owen megfordult, és visszament az íróasztalához, amelytől
felállt, amikor Zoe az előbb bekopogott az irodájába. Már nem
őrmester volt, hanem – a szobája ajtaján látható tábla tanúsága szerint
– rendőrfőnök lett, és derékszíja fölött kis pocak domborodott. Külsőre
egyébként nem változott. Haja még mindig dús és ugyanolyan rikító
szőke, mint régen. Világoskék szemével figyelmesen nézte Zoét,
miközben mutatta neki, hogy foglaljon helyet az íróasztala előtt lévő
széken.
– Szívesen segítenék Önnek, Miss Bevan, de nem tehetem. A
vizsgálati akta belső dokumentum. Harmadik személynek nem adható
ki, sem a tettesnek, már ha van, sem az áldozatnak vagy a családjának.
Ez az előírás, és nekem ehhez kell tartanom magam.
Zoe leereszkedett a felkínált székre.
– De maguknak már nincs szükségük azokra az információkra –
érvelt. – A nyomozással évek óta leálltak.
– Pontosan – mondta Harry Owen, és kifürkészhetetlen tekintettel
méregette Zoét. – A vizsgálat lezárult. Mi értelme lenne, hogy mindent
újra felkavarjunk?
– Nem ért engem. – Zoe előrecsúszott a székén, és esdeklőn nézett a
rendőrre. – Nem a nyomozást kívánom bírálni, vagy ilyesmi. Tudom,
hogy maga és a kollégái mindent megtettek, hogy tisztázzák az esetet.
Annak idején azonban én sokkhatás alatt álltam, és nem foglalkoztam
azzal, hogy kiket kérdeztek ki, és mit mondtak el az emberek Chrisről.
Engem most ez érdekel. Természetesen diszkrét leszek, és senkinek
sem fogom…
 Zoe félbehagyta a mondatot, amikor Harry Owen hevesen megrázta
a fejét.
– Ahogy már mondtam, nem tehetem – jelentette ki, és keskeny
vonallá szorította össze a száját.
Zoe érezte rajta, hogy nagyon kényelmetlennek találja ezt a
beszélgetést. Ő azonban nem adhatta fel.
– Nekem viszont nagyon fontos lenne. Nem kellene elvinnem az
iratokat, ha nem akarja kiadni, itt is elolvashatnám őket.
– Ön azt sem teheti meg – válaszolta a rendőrfőnök –, legfeljebb
egy ügyvéd, akinek megbízást ad. Ő kérhet iratbetekintést, és utána
elmondhatja magának, mit látott. Ön azonban nem nézhet bele a
dokumentumokba.
– De…
– Nem. Nem lehetek a segítségére. – Harry Owen felállt, s miután
Zoe követte a példáját, az ajtóhoz kísérte. – Nagyon sajnálom –
mondta, és kerülte Zoe tekintetét. – Viszontlátásra, Miss Bevan! –
köszönt el, és azonnal becsukta az ajtót, amint látogatója kilépett a
folyosóra, Zoe pedig visszament a rendőrőrs nagy irodájába.
Itt két íróasztal állt, az egyiknél az a rendőr ült, aki az előbb fogadta
és Harry Owenhez kísérte őt. Collins őrmesterként mutatkozott be, és
fiatalabb volt Zoénál, legfeljebb húszhuszonöt éves lehetett. A magas,
sovány férfinak barátságos mosolya volt, és kíváncsian nézett Zoéra,
amikor ő most elment előtte. Collins őrmester megközelíthetőbbnek
tűnt, mint a felettese, és Zoéban felmerült, hogy talán megpróbálhatná
tőle elkérni a nyomozati anyagot. Az őrmester azonban aligha kerülné
meg a rendőrfőnököt, Zoe pedig már így is éppen eléggé megalázónak
találta ezt a huzavonát. Úgyhogy csak biccentett a rendőrnek, aztán
elhagyta az őrsöt.
Az utcáról még egyszer visszanézett a szép műemlék épületre,
amely palával burkolt homlokzatával és osztóléces ablakaival
tökéletesen beleillett a városképbe. Biztos volt benne, hogy Harry
Owen majd segít neki. Annak idején még fiatal rendőr volt, és Zoe
azért is emlékezett rá jól, mert láthatóan őt is sokkolta, ami történt. Az
egyik első esete lehetett, és megrendülése arról árulkodott, hogy Chris
erőszakos halála a békés kis Penderak rendőrei számára is megrázó
élmény volt. Zoe ezért is feltételezte, hogy Harry Owen meg fogja
érteni a kérését, de mint most kiderült, tévedett.
 Természetesen nem hagyja annyiban, és bevon egy ügyvédet, ahogy
a rendőrfőnök tanácsolta. A cégük londoni jogtanácsosának azonban
nem adhat megbízást, mert akkor az apja megtudná, hogy Penderakban
van. A közelben kell ügyvédi irodát találnia. Ez azonban időbe telne,
az pedig nekem nincs – gondolta nagyot sóhajtva, és gondolataiba
mélyedve elindult a macskaköves, szűk utcán.
Miután leért a kikötői sétányra, megállt, és mélyeket lélegzett. Már
délután volt, a rozsdás halászhajók régen újra a két mólónál
horgonyoztak, és a következő bevetésre vártak. Kevesebb van belőlük,
mint egykor – állapította meg Zoe csodálkozva. A vitorlások és a
motoros gumicsónakok száma viszont láthatóan megnőtt. Tele volt
velük a kikötő, és sok turista is korzózott a sétányon, nézegette a
kirakatokat, vagy ült az éttermekben és kávéházakban. Néhány üzletet
és szállodát Zoe már ismert régebbről, de egyik-másik időközben nevet
váltott, és újak is épültek. Az összképet azonban, amelyet a tenger előtt
a palaszürke és fehér házak nyújtottak a színes ablakkereteikkel, szinte
fájón ismerősnek találta. Ahogy újra itt állt, és mindezt látta és hallotta,
ahogy megérezte a szagokat, emlékek rohanták meg.
A sirályok rikoltozása, a kötelek surrogása, a vitorlások árbócainak
csapódó szél hangja, a kikötő jellegzetes szagai, a sós vízé és rothadó
hínáré – Zoe fejében mindez elválaszthatatlanul összekapcsolódott a
nyárral, a napsütéssel és a biztonság boldogítóan meleg érzésével.
Látta magát, ahogy Rose-zal egy-egy kikötőbakon ülve fagylaltot
nyalogatnak, és nem felejtette el, hogyan sétáltak este, miután már
besötétedett, kéz a kézben Jackkel a sétányon, amikor még egészen
friss volt a szerelmük. Hogy milyen izgatottan vert akkor a szíve.
Mennyire biztos volt abban, hogy semmi sem állhat a boldogságuk
útjába…
– Elnézést, de nem ismerjük mi egymást?
A kérdésre Zoe meglepetten egy idősebb nő felé fordult, aki fejét
kissé félrehajtva érdeklődéssel méregette őt. Hatvanöt év körül
járhatott, világosbarna fürtjei voltak, és tűzvörös bermudanadrágjával,
amelyhez nagy mintás tunikát viselt, igencsak harsány látványt
nyújtott. Zoe így aztán azonnal felismerte.
– Mrs. Carmichael!
Ahogy kimondta a nevét, az asszonynak is eszébe jutott az övé.
– Zoe! Zoe Bevan, ugye? Jézusom, mennyi ideje is van már? – Az
asszony sugárzóan elmosolyodott, ám aztán mindjárt el is
komolyodott. – Annak idején nem tudtam elmondani magának,
mennyire sajnálom, ami a bátyjával történt. Ő nagyon… – Mrs.
Carmichael hangja megbicsaklott, de hamar összeszedte magát. –
Hihetetlenül tehetségesen zongorázott. Soha többé nem volt hozzá
fogható tanítványom.
– Ő is szívesen járt az Ön óráira – felelte Zoe, és gombóc gyűlt a
torkába, amikor könnyeket látott megcsillanni az idős hölgy szemében.
A bátyja halála óta sok idő telt el, és Zoe úgy gondolta, már csak ő
és a szülei gyászolják Christ. Most jó volt hallania, hogy mások sem
felejtették el. Lehet persze, hogy ez csak Lizzy Carmichaelre igaz,
elvégre ő volt az, aki felfedezte és támogatta Chris zenei tehetségét.
Zoe már nem emlékezett, hogyan talált egymásra tanárnő és tanítvány.
Chris mindenesetre valahogy megtudta, hogy Mrs. Carmichael
Penderakban zongoraórákat ad gyerekeknek, és addig-addig
könyörgött az apjának, amíg végül ő is vehetett nála néhány órát.
Londonban aztán más tanároknál folytatta zongoratanulmányait, s
tehetségének és szorgalmának köszönhetően nagyon jól haladt. Ám
ennek ellenére – vagy éppen ezért – nyaranként továbbra is eljárt Lizzy
Carmichaelhez tanulni.
– Az Ön órái nagyon sokat jelentettek neki.
– Számomra is különlegesek voltak. – A zongoratanárnő szomorúan
felsóhajtott. Arcán árnyék suhant át, de aztán újra mosolygott. –
Meddig marad Penderakban?
– Néhány napig – felelte Zoe.
– Akkor jöjjön el hozzám valamikor! Van nálam valami, amit
Önnek szeretnék adni. Emlékszik még, hol lakom?
– Persze – válaszolta Zoe. – És mi az, amit nekem szeretne adni?
Az idős hölgy elmosolyodott.
– Látogasson meg holnap délután, és akkor majd megmutatom –
mondta. Még megsimogatta Zoe karját, aztán továbbindult, de néhány
méter után még visszafordult. – Négykor, teára – tette hozzá, aztán
búcsút intett és eltűnt az emberek között.
Zoe elképzelni sem tudta, mit akar adni neki Lizzy Carmichael, de
úgy gondolta, köze kell hogy legyen Chrishez. És kezdetnek ez is
valami. Biztosan mások is vannak még a faluban, akik emlékeznek a
bátyjára, és ő beszélhet majd velük.
A gondolat optimizmussal töltötte el, és éppen tovább akart indulni,
amikor a butik kirakatában, amely előtt állt, színes anyagból varrott
táskákon akadt meg a szeme. A táskák mindig is a gyengéi voltak,
ezeket a láthatóan kézzel varrott, egyedi darabokat pedig egyszerűen
elragadónak találta. Színesek voltak, de nem csiricsárék vagy
gyerekesek, hanem eredetiek, és mégis mindennapos használatra
valók.
Zoe hirtelen elhatározással belépett a kis butikba, amely –
mindenféle hajózási és lakberendezési kiegészítők mellett – egészen
egyedi divatcikkeket és további táskákat is kínált megvételre. A
hosszú, vörösesbarna hajú eladónő, aki a pult mögött állva éppen egy
idősebb nővel beszélgetett, odapillantott Zoéra, miután megszólalt az
ajtóra szerelt csengő.
– Segíthetek? – kérdezte előzékenyen, de mielőtt még Zoe a
táskákról kérdezhette volna, örömkiáltást hallatott. – Zoe? Jaj, de jó,
hogy idetaláltál! Iris vagyok, Rose húga. Emlékszel rám?
– Igen, persze – felelte Zoe.
Nehéz volt elhinnie, hogy ez a szép, magas nő az egykori
fogszabályozós kislány, de egyértelműen ő volt. És még mindig olyan
nyílt és vidám, mint akkoriban volt, mert azonnal kijött a pult mögül,
és szívélyesen megölelte Zoét.
– Berendezkedtél már a parti házban?
– Igen, köszönöm. – Zoe végignézett az üzletben vállfákon függő
táskákon és blúzokon, és eszébe jutott, amit a barátnője mesélt neki. –
Ezeket a ruhákat tervezte Rose? – kérdezte őszinte elismeréssel a
hangjában. – Fogadni mernék, hogy viszik őket, mint a cukrot.
– Ahogy mondod. Ezek a slágercikkeink, akárcsak a blúzok és a
topok. Igaz, Mama? – felelte Iris, és a még mindig a pult előtt álló
idősebb nőre nézett, akit Zoe csak most ismert meg.
– Mrs. Gallagher! – mondta, és mosolyogva kezet nyújtott az
asszonynak. – Örülök, hogy újra látom.
Jack édesanyja kissé tartózkodón viszonozta Zoe mosolyát,
miközben kezet fogtak.
– Én is örülök, Zoe – mondta, de a tekintete óvatos maradt. – Rég
nem láttuk egymást.
– Igen – felelte Zoe, és lesütötte a szemét.
Egyszeriben már bánta, hogy kitörölte az életéből ezeket az
embereket. Hiba volt, de ezen már nem változtathat.
– Jack elmondta, mi történt tegnap a szikláknál. Aggódott miattad. –
Daisy alaposabban megnézte magának Zoét. – Jobban vagy már?
 – Igen, sokkal jobban – felelte Zoe, és érezte, hogy a szíve
gyorsabban kezdett verni, amikor Jackre gondolt. Valóban aggódott
érte? – A hosszú vezetés jobban igénybe vehetett, mint gondoltam,
ezért ma későn keltem, hogy kialudjam magam.
Pontosabban nagyon későn keltem – javította ki magát gondolatban,
mert már majdnem dél volt, amikor felébredt. Az irodában eddigre már
rég végzett az első aktahegy feldolgozásával. Penderakban viszont
semmit sem csinált, mégis holtfáradt volt, de lassanként jobb lett a
helyzet. A kiadós reggeli jót tett neki, a szép táj pedig, amelyet a
faluba gyalogolva élvezhetett, megnyugtatatóan hatott rá, és
elmulasztotta az utóbbi két napban kiállt stressz hatását. Már
elfelejtettem, milyen jó is itt, Cornwallban – gondolta.
Daisy Gallagher még mindig kétkedőn méregette.
– Sápadt vagy – állapította meg. – Eszel te rendesen?
Annak idején is ez volt a legnagyobb gondja – gondolta Zoe
bánatosan. Mindig túl vékonynak találta őt, és gyakran kínálta meg
frissen sült pitékkel és más finomságokkal a konyhájából.
– Nálunk is ehetsz a panzióban, ha akarsz – mondta, mint aki még
mindig felelősnek érzi magát Zoe testi egészségéért. – Mindig sokat
főzünk, és végül is a vendégünk vagy.
Zoe bátortalanul bólintott.
– Köszönöm, ez nagyon kedves – mondta a váratlan ajánlattól kissé
zavartan, és Daisyről Irisra emelte a tekintetét, aki még mindig
sugárzóan mosolygott.
Ha Jack édesanyja tartózkodóbb volt is vele, mint régen, a
Gallagherek vendégszeretete nem változott, és ez csak növelte Zoe
lelkifurdalását. Hogy leplezze a zavarát, gyorsan leakasztott az egyik
állványról egy táskát, amely a kék különböző árnyalataiban pompázott,
és nagyon tetszett neki.
– Ezt megveszem – mondta, és kifizette. Megvárta, hogy Iris egy
nagy papírzacskóba tegye a táskát, és eléje tolja a pulton, aztán még
egyszer rámosolyogott anyára és lányára. – Mennem kell. Örülök,
hogy találkoztunk.
Lehajtott fejjel és gondolataiba mélyedve elhagyta a butikot. Még
csak néhány métert tett meg, amikor beleütközött valakibe.
– Sajnálom – mondta ijedten. – Nem figyeltem, és…
Zoe elhallgatott, amikor meglátta, hogy Jacknek ment neki.
Zoe egy pillanatig nem tudott megszólalni, csak Jackre meredt, aki egy
nagy dobozt tartott a hóna alatt, és ugyanolyan meglepetten nézett rá.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte gyanakvón a butik bejáratára
pillantva.
Zoe nyelt egyet.
– Én… csak véletlenül jártam erre. A rendőrségen voltam, aztán
megláttam itt a kirakatban a szép táskákat, és bementem. Nem tudtam,
hogy a családodé az üzlet.
– Irisé – mondta Jack, és Zoe érezte, hogy a férfi tekintete alatt
lángba borul az arca.
– Az üzletbe hozol árut? – kérdezte a dobozra mutatva, hogy
megtörje a csendet.
Jack bólintott, de a gondolatai láthatóan máson jártak.
– Mire jutottál a rendőrségen? – kérdezte.
Zoe nagyot sóhajtott.
– Semmire. Az ördögnek tartoztam ezzel az úttal. Harry Owen nem
adja ki nekem a nyomozati aktát. Szerinte az szabályellenes lenne. Egy
ügyvédet kellene megbíznom, aki betekinthetne az iratokba, nekem
viszont arra már valószínűleg nem lesz időm…
Zoe hirtelen elhallgatott, amikor rádöbbent, hogy kis híján elszólta
magát, és ijedten nézett Jackre.
– Hogyhogy nem lesz rá időd? – kérdezte a férfi a homlokát
ráncolva.
– Mert… néhány nap múlva vissza kell mennem Londonba. Jó lett
volna, ha előtte még belenézhettem volna az aktába, de a rendőrfőnök
sajnos nem hajlandó becsukni a fél szemét.
– Ez Harryre vall – dünnyögte Jack, és megvonta a vállát, amikor
elkapta Zoe meglepett pillantását. – Gordon, a sógorom rendőr, itt
dolgozik az őrsön, és már többször panaszkodott arra, hogy Harry
kicsit sem rugalmas.
Zoe felsóhajtott.
 – Most mit csináljak? – kérdezte szomorúan. – Van ügyvéd a
faluban, akihez fordulhatnék?
– Én legközelebb Newquay-ben ismerek ügyvédi irodát, de mit
érhetne el egy ügyvéd, ha neked csak néhány napod van? – kérdezte
Jack kétkedőn.
Igaza van – gondolta Zoe, és az ajkába harapott, mert egyszeriben
kilátástalannak látta az ügyet. Még ha sikerülne is nagy hirtelen
ügyvédet találnia, az nem tudná, mit kellene keresnie az aktában.
– Azért megpróbálom – mondta leverten.
Jack dörmögött valamit, amit Zoe nem értett, amikor pedig
rákérdezett, a férfi csak legyintett.
– Mennem kell – mondta, mint akinek hirtelen nagyon sürgős lett a
távozás, és kurta biccentés után besietett a dobozzal a butikba.
Zoe megütközve nézett utána. Annyit azért igazán megtehetett
volna, hogy elmosolyodik, és sok szerencsét kíván nekem – gondolta.
Valószínűleg azonban túl sokat vár el Jacktől. A történtek után a
kapcsolatuk soha többé nem lesz olyan, amilyen régen volt. Ő pedig
jobban teszi, ha nem töri azon a fejét, hogy miért viseli meg ez
ennyire. Ezért aztán megfordult, és visszaindult a parti házhoz.

***

Jack letette a dobozt a pénztárpult mellé, és felegyenesedett.

– Irisnak hoztam ezeket a dolgokat – mondta az édesanyjának, aki
nem válaszolt, csak aggódón nézett rá. – Mi van, Anya?
– Láttam, hogy Zoéval beszélgettél. – Daisy odapillantott Irisra, aki
éppen egy vevőt szolgált ki. – Miről beszéltetek?
– Semmi fontosról – felelte Jack kelletlenül. – Ki szeretné deríteni,
mi történt annak idején a bátyjával, de ezt már mondtam.
Tegnap a vacsoránál Zoe volt a téma a panzióban, de az édesanyját
a jelek szerint ez még mindig nem hagyja nyugodni.
– Valóban csak ezért van itt? – kérdezte a fejét ingatva. – És miért
nem jött el már hamarabb?
– Sejtelmem sincs. – Jack a pultra könyökölt, és tűnődőn nézett az
édesanyjára. – De talán segítenem kellene neki.
– Tessék? És mégis hogyan?
Az édesanyjának láthatóan nagyon nem tetszett az ötlet, de Jack
kitartott mellette.
 – Minél hamarabb megtudja, amit akar, annál hamarabb eltűnik
innen.
Daisy kétkedőn méregette a fiát.
– Szóval azt akarod, hogy menjen el?
Jack felhorkant.
– Így is, úgy is elmegy – válaszolta, és elszántan nem vett tudomást
arról, hogy szúrás hasított a szívébe, amikor eszébe jutott, hogyan
nézett rá az előbb Zoe.
Valami nincs rendben vele. Gondterheltnek tűnt, mintha súlyos
teher nyomná a vállát. És olyan szomorú volt a tekintete, hogy neki
megesett rajta a szíve. A fenébe is, valójában nem azért akar segíteni
Zoénak, hogy minél előbb megszabaduljon tőle. Segíteni akar, és kész.
És már azt is tudja, hogyan tegye.
– Gordon bent van az őrsön? – kérdezte Iristől, akinek a vevője
éppen távozott.
A húga bólintott.
– Hacsak nem kellett bevetésre mennie. Miért?
– Kérdeznem kell tőle valamit – mondta Jack, és határozott
léptekkel elhagyta a butikot.
 – Ez pedig a fürdőszoba – mondta Rose, és oldalra lépett, hogy
helyet csináljon Darios Pandakisnak és a szakértőnek, akit magával
hozott.
Kissé furcsa érzés volt körbevezetnie a két férfit másvalaki villáján,
de megígérte Zoénak, hogy megteszi, és végig itt lesz. A férfiak ezt a
helyiséget is ugyanolyan alapos vizsgálatnak vetették alá, mint
korábban a szobákat. Darios Pandakis arca végig rezzenéstelen maradt,
és akkor sem lehetett bármit is leolvasni róla, amikor halkan váltott
néhány szót az értékbecslővel. Fél órája tartott a házmegtekintés, és
Pandakis egész idő alatt így viselkedett, Rose-t pedig ez már kezdte
idegesíteni. Simon Fielding ugyan említette neki, hogy az ügyfele
nehéz ember, de ő arra azért nem számított, hogy ilyen barátságtalanul
viselkedik majd. Egyszer sem mosolyodott el, alig szólalt meg, és
feltűnően kevés lelkesedést mutatott az ingatlan iránt, amelyet pedig
állítólag meg akar vásárolni.
– Nem tetszik neki? – kérdezte Rose suttogva, és segítségkérőn
nézett Simon Fieldingre, aki vele együtt az ajtó előtt várt.
– Aggodalomra semmi ok. Mindig ilyen – felelte Simon.
Ő is suttogott, és Rose testén bizsergés futott végig, amikor a férfi
lehelete az arcát simogatta. Egy pillanatig elmerült Simon kék
szemében, amely egészen közel volt az övéhez, és egyszeriben
nehezebben kapott levegőt. Simon Fielding a munkája miatt van itt –
emlékeztette magát, úgyhogy neki nem kellene úgy bámulnia, mintha
szerelmes tini lenne. Csakhogy tegnap este óta pontosan így érez. Az
éjszaka Simonról álmodott, és utána egész nap örömteli várakozással
készülődött az újabb találkozásra. Órákat töltött a tükör előtt, több
összeállítást is kipróbált, míg végül egyik legszebb nyári ruhája, egy
orgonaszínű ruha mellett döntött. És minél közelebb ért az óra
mutatója a fél hathoz, annál izgatottabb lett. Szíve szaporán vert,
amikor ajtót nyitott a férfiaknak, de fáradozásai elnyerték jutalmukat,
mert Simon csodálattal nézett végig rajta.
 Igen, tetszeni akart neki. Ugyanakkor azonban el is
bizonytalanította, hogy a férfi ismeretlen érzéseket váltott ki belőle.
Elszokott már a flörtöléstől, és nem tudta eldönteni, hogy Simon
érdeklődése valóban őszinte, vagy ez csak a szokásos trükkje. Ha igen,
akkor nagyon tudja, hogyan vesse be, Rose-nak ezt el kellett
ismernie…
– Vannak még más helyiségek idelent? – kérdezte Darios Pandakis,
aki éppen visszajött a folyosóra, és megzavarta Rose töprengését.
– Nem, a földszinten nincs több.
– Jól van, akkor menjünk fel! – mondta Pandakis.
Parancsoló hangját Zoe bosszantónak találta, de összeszorította a
fogát, és semmit sem mondott, csak előreindult a lépcsőn az első
emeletre. A háznak ebben a részében eddig csak perceket töltött. Zoe
elmondta neki, hogy korábban ez volt az édesanyja birodalma, és
ezeket a helyiségeket ő sem használja. Hálószobája a földszinten van,
közvetlenül a fürdőszoba mellett, és Rose is ott aludt, mert az volt a
legpraktikusabb. Egy embernek túl nagy ez a villa, és a földszinten
mindent megtalált, amire szüksége volt Ezért csak egyszer ment fel a
felsőbb emeletekre, hogy futólag ott is körülnézzen.
Az első emeleten csukva voltak a folyosóról nyíló ajtók, ő pedig
csak a lépcsőhöz legközelebb esőt nyitotta ki, hogy bekukkantson a
szobába. Zoe édesanyjának a hálója lehetett, és Rose ijedten látta, hogy
a hatalmas antik bútorokon kívül nagyon sok személyes tárgy is van
benne. A sarokban, egy kis fésülködőasztalon különféle tégelyek és
flakonok álltak, a komód fölött bekeretezett családi fotók függtek, az
éjjeliszekrényen folyóiratok feküdtek egymáson. Minden olyan volt,
mintha Zoe édesanyja bármelyik pillanatban visszajöhetne. Rose
betolakodónak érezte magát, és gyorsan visszament a földszintre.
Most viszont ezen az emeleten is sorra ki kellett nyitnia az ajtókat,
hogy beengedje a férfiakat. Zoe édesanyjának a hálószobáján kívül egy
kis szalon volt még itt, amelyet a földszintihez hasonlóan rendeztek be,
és szintén lakottnak tűnt, valamint két vendégszoba és egy fürdőszoba.
Mindenütt tisztaság és rend uralkodott, de Rose-t ez nem lepte meg,
mert Zoétól tudta, hogy hetente háromszor bejárónő jár hozzá.
Rose nem igazán tudta, miért, de ez az emelet rossz érzéseket
ébresztett benne. Talán azért, mert tudta, hogy már senki sem él itt.
Minden konzerváltnak tűnt, és ez a benyomás még erősebb is lett,
amikor a folyosó végére értek, és beléptek az utolsó szobába. A
helyiséget, amely sok természetes fényt kapott, egy fekete zongora
uralta. Az ablak előtt álló két fotelon és egy kis asztalon kívül vitrinek
és polcok alkották a berendezést, s minden szabad helyet bekeretezett
fényképek és emléktárgyak töltöttek meg. A falakat is újságkivágások
és nagyalakú fotók borították, többségükön ugyanaz az ember volt
látható: Chris Bevan. Ő mosolyogott le a képekről, néha egyedül, néha
a családja körében vagy barátok társaságában. Élete minden stációja
meg volt örökítve: a gyermekkora, az iskolás évei és a
sporttevékenységei is. Szemlátomást nagyon tehetséges krikettjátékos
volt, erről több aranykupa is tanúskodott az egyik polcon. A falon
függő fotók egyike önfeledt zongorázás közben ábrázolta, és a mellette
elhelyezett rajzok is tőle származtak, mert ő szignálta őket.
Zoe halott bátyjának a jelenléte olyan erős volt itt, hogy Rose-nak
egy pillanatra a lélegzete is elállt, és egyszeriben felelevenedtek az
emlékei. Chris mindig vidám, vicces fiú volt, és sugárzóan tudott
mosolyogni. Rose kezdettől fogva kedvelte, sőt egy ideig titokban
szerelmes is volt belé. Chris azonban mindig úgy bánt vele, mintha a
kishúga lenne, és valamikor valóban olyan lett a számára, mint egy
második báty. Szinte fel sem tudta fogni, hogy meghalt, és most,
amikor már ő is anya, át tudta érezni, milyen nagy csapást jelenthetett
a családja számára az elvesztése. Ő maga elképzelni sem tudta, mi
lenne vele, ha elveszítené valamelyik gyerekét. Már a gondolatot is
elviselhetetlennek találta.
Talán ő is kegyhelyet rendezne be, mint Brenda Bevan? Rose
egyszeriben megértette, miért kerüli Zoe ezt az emeletet, és alszik
inkább a földszinten. Ennyi felgyűlt emléket biztos nem volna könnyű
elviselnie.
– A képek Miss Bevan elhunyt bátyját ábrázolják – mondta bele a
csöndbe.
Úgy érezte, meg kell magyaráznia, miért van itt ennyi fotó, de
egyedül Simon Fielding arcán tükröződtek a gondolatai, a két másik
férfi csak bólintott, aztán megint a ház felértékelésével foglalkozott.
Az urak még a padlást és a pincét is szemügyre vették, mielőtt végre
elköszöntek.
– Majd jelentkezünk – mondta Darios Pandakis, aztán az
ingatlanbecslővel együtt beszállt a várakozó limuzinba, és a sofőrje
már ki is hajtott a kocsibeállóból.
 – Elégedett? – nézett fel Rose Simon Fieldingre, aki mellette állt az
ajtóban, és szintén a limuzin után nézett.
Ő a saját kocsijával jött, és neki nem tűnt olyan sürgősnek a
távozás, mint a másik két férfinak.
– Nagyon is elégedett vagyok – felelte mosolyogva.
– Hogyhogy? – kérdezte Rose álmélkodva. – Az ügyfele olyan
unott volt, hogy aligha fogja megvenni a villát.
– De igen, nekem elhiheti. Csak éppen nem az az áradozós fajta.
Egészen biztos, hogy fontos neki ez az ingatlan, különben nem akarta
volna a saját szemével látni. Amennyire tudom, már konkrét átalakítási
tervei is vannak.
– Hogy jutott egyáltalán eszébe, hogy megvenné a villát, amikor
nem is hirdették eladásra? – kérdezte Rose.
– Valóban nem. Mr. Pandakis azonban részt vett egy rendezvényen
Bevanéknál, és a ház már akkor is tetszett neki. Most pedig, mivel
éppen londoni lakóhelyet keres magának, még egyszer meg akarta
nézni, ezért vételi ajánlatot tett rá.
– Egy olyan házra, amelyik nem is eladó?
Simon Fielding elmosolyodott.
– Mondtam, hogy Mr. Pandakis excentrikus ember. Őt az érdekli,
amit meg szeretne kapni, és nem az, hogy megkaphatja-e.
Rose tűnődőn összeráncolta a homlokát.
– Lehet azonban, hogy mégsem kapja meg a villát. A barátnőm
nagyon bizonytalan volt, amikor beszéltem vele. Sokáig kellett
győzködnöm, hogy egyáltalán engedélyt adjon a ház megtekintésére.
– Az Ön segítsége megfizethetetlen – mondta Simon Fielding. –
Ezért is szeretném még egyszer kimutatni a hálámat.
– Arra semmi szükség – felelte Rose mosolyogva.
– Én mégis szeretném – makacskodott a férfi. – Mit csinált volna
ma este, ha nem kellett volna három idegen férfinak megmutatnia a
villát?
Rose megrántotta a vállát.
– Valószínűleg elmentem volna az East Endre – mondta.
Előző este az interneten olvasott arról a városrészről, amely az
egybehangzó vélemények szerint mostanában nagyon divatos lett, és
szívesen megnézte volna Londonnak azt a másik arcát.
– Az East Endre? – Simon Fielding hitetlenkedve ingatta a fejét,
mintha másra számított volna. – És mi érdekelné ott?
 – Nem tudom, talán Shoreditch vagy Whitechapel. A Brick Lane-en
állítólag sok menő üzlet van. Ismerős arra?
A férfi elmosolyodott.
– Londoni vagyok, az egész várost ismerem, de be kell vallanom, az
a környék nem igazán az én világom. De ha magát érdekli, holnap
szívesen elkísérem oda. Két óra körül eljöhetnék magáért, akkor még
az egész délután a miénk. Mit szól?
Rose összeráncolta a homlokát.
– Nem kell dolgoznia?
– Holnap péntek lesz, ilyenkor hamarabb letesszük a lantot. Maga
ráadásul értékes kapcsolat számomra, úgyhogy ez akár üzleti
programnak is tekinthető.
– Szóval csak ezért ilyen kedves velem? – kérdezte Rose kissé
csalódottan.
A férfi szemében csillogás jelent meg, és Rose visszatartotta a
lélegzetét, amikor Simon lehajolt hozzá.
– Nem, azért is, mert szeretném jobban megismerni – felelte, és
puszit nyomott Rose arcára. – Akkor, viszlát holnap!
Rose szíve hevesen vert, miközben Simon után nézett. Arcán még
érezte a férfi ajka érintésének a nyomát, és remegni kezdett a lába,
amikor belegondolt, mi történt volna, ha Simon nemcsak puszit ad
neki, hanem meg is csókolja. Abban majdnem egészen biztos volt,
hogy nem állította volna meg. Szívesen belemenne ebbe a kalandba, de
megteheti-e? Nem kellene előbb elmondania magáról az igazságot a
férfinak?
Ne gondolj mindig mindjárt ennyire előre! – nyugtatta magát, és
elmosolyodott, amikor elképzelte, mit szólna a húga ehhez az
egészhez. Iris végül is pontosan ezt kívánta neki: kikapcsolódást a
mindennapokból, egy kis szórakozást. Arra pedig Simon Fielding
tökéletesen alkalmas partner – gondolta Rose, boldog mosollyal az
arcán, miközben becsukta a bejárati ajtót.
Zoe felriadt álmából, és meglepődve látta, hogy a kanapén fekszik a
parti házban. Miután hazagyalogolt a faluból, fáradtnak érezte magát,
és úgy döntött, hogy kis időre ledől. Valamikor elnyomhatta az álom,
és nem is keveset aludhatott, mert az égen már alacsonyan állt a nap. A
házban pedig félhomály volt, ezért felkapcsolta a kanapé melletti
kisasztalon álló lámpát, és nemcsak hunyorogva, hanem csodálkozva is
nézett az éles fénybe. Hogy lehetett ennyire fáradt, amikor pedig
majdnem a teljes délelőttöt átaludta? A tengeri levegő lehet az oka, és
az, hogy Londonban nem szokott ennyit mozogni.
Nagy sóhajjal felhajtotta a lábára terített takarót, felkelt, jólesőt
nyújtózkodott, aztán kiment a konyhába, hogy teát készítsen magának.
Miközben várta, hogy felforrjon a víz, az ablakból a ház mellett a
sziklákhoz vezető utat nézegette, és arra gondolt, hogy azon a végzetes
estén Chris is ezen az úton mehetett végig. Zoe egy pillanatig még látni
is vélte odakint a bátyja vékony, magas alakját, ahogy egyre jobban
távolodik tőle. Miért mehetett fel akkor este a sziklákhoz? És vajon
egyedül volt ott? Ha elolvashatta volna a nyomozati aktát, most
talán…
Zoe töprengését egyszer csak zörgés zavarta meg. Kintről jött, és
olyan volt, mintha valaki a ház mögött feldöntött volna valamit. Zoe
gyorsan átvágott a nappalin, és kinyitotta a teraszajtót.
– William! – mondta meglepetten, amikor meglátta a fiút, aki
ijedten nézett rá. Odaosonhatott a házhoz, de véletlenül fellökött egyet
a falhoz támasztott krikettütők közül, az pedig ráesett egy pléh
locsolókannára. A zörgés lebuktatta Williamet, és ez láthatóan kínosan
érintette. – Hozzám jöttél?
A fiú bólintott, Zoe pedig nem kérdezte meg tőle, hogy miért nem
csöngetett be, amikor az sokkal egyszerűbb lett volna, mert így is
tudta, mi hozta ide a gyereket. Kíváncsi rá és a történetére. Ez pedig
kölcsönös, mert ő is többet akar tudni Williamről. Ezért oldalra lépett,
és mutatta a fiúnak, hogy jöjjön be.
 – Éppen teát főzök. Kérsz? – kérdezte.
William megint bólintott, aztán követte Zoét a konyhába. Néhány
perccel később egy-egy gőzölgő csészével a kezükben ültek egymással
szemközt a konyhaasztalnál.
– Sajnálom, ami tegnap este történt – mondta Zoe, hogy megtörje a
csendet. – Biztosan megijesztettelek.
William csak megrántotta a vállát, és Zoe nem tudta, hogy ezt az
egyetértés vagy a tagadás jelének kell-e vennie. A fiú szemében, amely
egészen olyan volt, mint az apjáé, mindenesetre aggódás tükröződött,
miközben Zoe arcát fürkészte.
– Jobban van már?
Zoe azt akarta válaszolni, hogy minden a legnagyobb rendben van,
de William tekintetében volt valami, ami őszinteségre késztette.
– Megvagyok – mondta, és ferde mosolyra húzta a száját. – Csak
nehéz újra itt lennem.
– A bátyja miatt?
Zoe bólintott.
– Nagyon sokszor eszembe jut.
William tűnődőn harapdálta az ajkát.
– Én is sokszor gondolok a mamámra – vallotta be. – Nagyon
hiányzik.
– Nekem is hiányzik Chris – mondta Zoe –, de meglátod, idővel
könnyebb lesz.
A fiú hevesen megrázta a fejét.
– Én nem szeretném, hogy könnyebb legyen – mondta egyszerre
dacosan és elkeseredetten. – Talán könnyebb lenne, ha elfelejteném, de
azt nem akarom.
Zoe nyelt egyet, mert nagyon jól ismerte ezt az érzést. Bűnösnek
érezte magát, amikor egyszer csak rádöbbent, hogy már nem kell
állandóan Chrisre gondolnia. Halott bátyja azon a napon átkerült a
tudatalattijába, és attól fogva könnyebb volt az élete. Időközben
megértette, hogy ez valójában a gyászmunka szokásos lépése volt.
Arra azonban még jól emlékezett, hogy borzalmasan fájt neki az
elengedés.
– Soha nem fogod elfelejteni – mondta Williamnek megnyugtatón,
és habozott kicsit, mielőtt feltett egy kérdést, amely egész idő alatt
foglalkoztatta. – Valójában hogyan történt?
A fiú kis ideig csak a bögréjét forgatta a kezében.
 – Letért az útról a kocsijával, és lezuhant a töltésről – mondta végül.
– Még élt, amikor kimentették, de nem sokkal később meghalt a
kórházban.
Kis ideig mind a ketten hallgattak, és Zoe látta William arcán, hogy
érzelmek dúlnak benne.
– És tudja, mi a legrosszabb? – A fiú ökölbe szorította a kezét, és
egyszeriben dőlni kezdett belőle a szó. – Az, hogy a mamám éppen
hozzám tartott. Értem jött volna, hogy magával vigyen New Yorkba.
Akkor már egy ideje nem élt velünk, mert a szüleim el akartak válni.
Már hetek óta veszekedtek rajtam. A papám azt akarta, hogy vele
maradjak, de én elmentem volna, mert a mamámmal akartam élni. –
William hangjából nem lehetett nem kihallani a dühöt, de amikor
halkan folytatta, inkább kétségbeesett volt. – Már nem mondhattam el
neki, mennyire szeretem. És hogy borzalmasan hiányzott, amíg nem
volt velem.
Zoe szíve elszorult.
– Én veszekedtem a bátyámmal a halála előtti estén, és szörnyű
dolgokat vágtam a fejéhez – vallotta be. – El sem tudod képzelni,
hányszor kívántam, hogy bárcsak visszavonhatnám azokat a szavaimat,
és elmondhatnám neki, hogy milyen sokat jelent nekem.
Zoénak nem kellett hozzátennie, mennyire fáj neki, hogy erre már
nem nyílt lehetősége, mert kiolvasta William szeméből, hogy érti őt.
Ezért nem is érezte kínosnak, hogy egyszeriben csupa könny lett a
szeme. Miután ivott egy korty teát, megköszörülte a torkát.
– Hol volt az édesanyád, mielőtt balesetet szenvedett? – kérdezte.
Úgy gondolta, William szívesen beszélne még az édesanyjáról, a fiú
arca azonban egyszeriben zárkózott lett.
– Haza kell mennem – mondta, miután az órájára pillantott.
– Oké – felelte Zoe meglepetten, és a bejárati ajtóhoz akarta kísérni
a fiút, ő azonban a teraszajtóhoz indult.
– A réten át megyek, arra gyorsabb – mondta, aztán búcsút intett, és
már ott sem volt.
Ugyanolyan határozott a járása, mint Jacké – gondolta Zoe,
miközben William után nézett. És úgy tűnt, azt a szokást is
megörökölte az apjától, hogy villámgyorsan befejezzen egy
beszélgetést, ha olyasmi kerül szóba, amiről nem akar beszélni.
Zoe éppen leült volna a nappaliban a teájával, ekkor azonban
meghallotta, hogy egy autó állt meg a háznál. Aztán már kopogtattak
is. Gyorsan az ajtóhoz indult, s miután kinyitotta, úgy meredt a
látogatójára, mintha kísértetet látna.
– Jack!
A férfi nagyon komolynak tűnt.
– Bemehetek?
Zoe oldalra lépett, hogy beengedje Jacket, aki ellépett mellette,
aztán egészen a nappali ablakáig ment, és csak ott állt meg, mintha
távolságot akarna tartani.
– Hoztam neked valamit – mondta, és egy mappát nyújtott át
Zoénak.
A nő elvette, és felgyorsult a szívverése, amikor meglátta, mi az.
– A bátyám esetének a nyomozati aktája! – kiáltott fel meglepetten.
– Csak másolat – mondta Jack –, és nem is a teljes akta. Csak a
tanúvallomások, és az, amit még írásban rögzítettek, a fotók viszont
nincsenek benne.
Zoe elképedten átlapozta az oldalakat.
– Hogy jutottál hozzá?
– A sógoromtól kaptam meg. Mondtam, hogy a penderaki
rendőrőrsön szolgál. Találkoztál is vele, amikor ma ott jártál. Ő
legalábbis azt mondta, hogy látott téged.
Zoénak eszébe jutott a fiatal rendőr, aki fogadta és bekísérte a
feletteséhez.
– Azt hittem, a rendőrség nem adhatja ki a nyomozati anyagot.
– Nem is volna szabad. Sokáig kellett győzködnöm a sógoromat, és
meg kellett ígérnem neki, hogy miután elolvastad a tanúvallomásokat,
hiánytalanul visszaadod az aktát, és senkinek sem mondod el, hogy
belenézhettél. Ez mindenre vonatkozik, amit a papírokból megtudsz.
Nem beszélhetsz róla, mert Gordon megüti a bokáját, ha kiderül, mit
csinált.
Zoe tekintete ide-oda járt az akta és Jack között, miközben
megpróbálta elképzelni, hogyan folyhatott a beszélgetés közte és a
sógora között. Ha az a Gordon kész volt ekkora kockázatot vállalni,
akkor vagy nagyon jó lelkű ember, vagy Jacknek sok mindent kellett a
mérleg másik serpenyőjébe tennie azért, hogy a sógora teljesítse a
kívánságát.
– Megígérem, hogy senki sem fogja megtudni – mondta Zoe.
– Jól van. – Jack már nem tűnt annyira feszültnek. – Remélem,
megtalálod benne, amit keresel – mondta, és az ajtóhoz indult, de Zoe
megfogta a karját.
– Várj! – mondta, és nagy levegőt vett. – Köszönöm. Nem is tudom,
mit mondjak még. Ez… nagyon sokat jelent nekem – tette hozzá.
Keze még mindig a férfi karján feküdt, és amikor találkozott a
tekintetük, Zoénak ugyanúgy elakadt a lélegzete, mint annak idején,
amikor először veszett el Jack zöld szemében, és egyszeriben ráébredt,
hogy szerelmes belé.
– Megiszol velem egy csésze teát? – kérdezte most.
A férfi kis ideig habozott.
– Oké – mondta végül. Elhúzódott Zoétól, és az, ahogy kifújta a
levegőt, leginkább sóhajtásnak hangzott. – De nincs sok időm.
– Igyekszem – felelte Zoe, és megkönnyebbülten, de hevesen
kalapáló szívvel a konyhába sietett.
Jack közelségétől idegesség fogta el, mégsem akarta, hogy máris
elmenjen. Gyorsan bekapcsolta a vízforralót, bögréket vett elő a
szekrényből, egy-egy teafiltert tett beléjük, és türelmetlenül várta, hogy
felforrjon a víz. Amikor bugyogni kezdett, túl hevesen kapta le a
kiöntőt, és a kifröccsenő forró vízből néhány csepp a kezére esett.
Fájdalmasan felkiáltott, és ledobta a vízforralót, abból pedig még több
víz fröccsent a padlóra.
A következő pillanatban Jack jelent meg a konyhaajtóban, és
azonnal megértette, mi történt.
– Tartsd hideg víz alá a kezed! – mondta, és mert Zoe nem mozdult,
habozás nélkül a mosogatóhoz tolta. Megnyitotta neki a csapot, és a
vízsugár alá tartotta a kezét, hogy lehűtse a megégett helyet. – Ne húzd
el! – parancsolt rá.
– De a padló! – sopánkodott Zoe.
Jacknek azonban már arra is gondja volt. A tócsára dobta a
kiakasztott konyharuhákat, és felitatta a vizet. Néhány pillanattal
később teljes volt a rend, és a forraló is visszakerült a helyére. Csak
Zoe tartotta még mindig a csapból folyó víz alá a kezét, és szörnyen
butának érezte magát.
– Sajnálom – motyogta, és rémülten érezte, hogy könny szökik a
szemébe. – Borzalmasan ügyetlen vagyok.
– Mutasd! – Jack magához húzta Zoe kezét, körbeforgatta, aztán
megint a víz alá tartotta. – Nincs nagy baj, de azért még hűtsd egy
kicsit! – mondta, és továbbra is fogta Zoe kezét, miközben leforrázott
bőrére erős sugárban dőlt a víz.
 A férfi meleg, izmos teste egészen közel volt hozzá, és amikor
felnézett rá, összeakadt a tekintetük. Zoé hirtelen felidézte magában,
hogy annak idején milyen csodás érzés volt csókolózni Jackkel. Ajkán
éreznie az ajkát, amely szelíd és izgatóan követelő is tudott lenni.
Hogy milyen volt odasimulni hozzá, miközben a nyelve felderítette a
száját. Hogyan csúsztatta Jack a kezét a pólója alá, hogy aztán
elinduljon felfelé, amíg…
– Azt hiszem, most már elég – mondta Zoe. Elhúzta a kezét a csap
alól, és távolabb lépett a férfitól. – Én… főzök neked másik teát.
Jack beletúrt a hajába.
– Valami erősebbre van szükségem – dörmögte, és gyors léptekkel
elhagyta a konyhát.
Mire Zoe utána ment a nappaliba, a férfi már Rose bárszekrénye
előtt állt, és egy ujjnyi whiskyt töltött magának az egyik üvegből.
Nagyot kortyolt a borostyánszínű italból, aztán megint Zoe felé fordult.
Neki vadul kalapált a szíve, miközben állta Jack pillantását. Meg
akarta kérdezni tőle, miért döntött úgy, hogy segít neki, de félt a
választól, ezért csak reszketve leereszkedett a kanapéra.
– Ülj le te is! – mondta Jacknek, és örült, mert a férfi eleget tett a
felszólításnak. Kis ideig mind a ketten hallgattak, aztán Zoe feltette azt
a kérdést, amely már jó ideje foglalkoztatta. – Hogyhogy visszajöttél
Kanadából?
Jack a poharába meredt, aztán megrántotta a vállát.
– Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem.
– Miért nem?
Jack felemelte a tekintetét, és úgy tűnt, azon gondolkodik,
válaszoljon-e Zoe kérdésére. Végül nagy sóhaj szakadt fel belőle.
– Azt terveztem, hogy saját céget alapítok. Ehhez azonban pénzre
volt szükségem, ezért a faiparban helyezkedtem el. Favágó voltam
British Columbiában. Nehéz munka, és az első két évben estére már
ahhoz is túl fáradt voltam, hogy kitaláljam, mi mást csinálhatnék.
Aztán megszületett William, és nekem a munka mellett vele is
foglalkoznom kellett. A terveim megvalósítására egyszerűen soha nem
jutott időm.
Zoe összeráncolta a homlokát, mert ez egyáltalán nem vallott arra a
Jackre, akit ő ismert. És mert nem is igazán értette, ami hallott.
– De hát a feleséged is ott volt, nem? William azt mondta, hogy
csak egy éve halt meg.
 Jack meglepetten Zoéra meredt.
– William beszélt neked Karenről?
Zoe bólintott.
– Itt volt az előbb. Nemrégen ment el.
Jack hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Mit mondott?
– Hogy az édesanyja autóbalesetben halt meg. És hogy nagyon
hiányzik neki.
Jack még mindig Zoéra szegezte a tekintetét.
– Azt is mondta, hogy gyűlöl engem, mert azt hiszi, miattam nem
élhetett az anyjával?
– Annyit mondott, hogy el akartatok válni, és sokat veszekedtek
azon, hogy ő hozzád vagy hozzá kerüljön – válaszolta Zoe óvatosan,
mert nem akarta, hogy Jack megint dühös legyen.
– Igen, sokat veszekedtünk – felelte a férfi nagy sóhajjal. Aztán
olyan sokáig hallgatott, hogy Zoe már azt hitte, nem akar többet
mondani. Jack azonban mély levegőt vett, és folytatta: – Nem igazán
illettünk egymáshoz. Valójában csak futó viszonyunk volt, és engem
derült égből villámcsapásként ért, amikor megtudtam, hogy Karen
terhes. Éppcsak sikerült valamelyest megvetnem a lábam, és semmire
sem volt kevésbé szükségem, mint egy gyerekre és egy feleségre, aki
elvárja, hogy gondoskodjam róluk. Ennek ellenére összeházasodtunk,
de minden voltunk, csak álompár nem. Sem kezdetben, sem később.
Soha. Sokáig kitartottam, a fiam miatt, de végül nem ment tovább. – A
férfi Zoéra nézett, és újra megcsóválta a fejét. – William egyébként
soha nem beszél Karenről. Idegenekkel legalábbis nem – mondta,
mintha még mindig nem akarná elhinni, hogy a fia éppen Zoénak tárta
ki a szívét, és mintha nem tudná eldönteni, hogy ez tetszik-e neki.
Néhány pillanatig megint hallgattak, és Jack közben a poharába
meredt.
– Hogyhogy neked egyedül kellett Williammel törődnöd? – törte
meg végül Zoe a csöndet.
Jack ráemelte a tekintetét, és egyszeriben ijedtnek tűnt, mintha csak
most döbbent volna rá, hogy túl sokat mondott. Ez így is volt.
Szavaiból sok minden kiderült róla Zoe számára, és új megvilágításba
helyezte Jack kivándorlásának állítólagos kudarcát. Azért adta fel a
terveit, mert a fia fontosabb volt neki. Egyvalamit azonban Zoe még
mindig nem értett.
 – Miért nem segített neked a feleséged?
Jack önmagával tusakodott, miközben Zoe kék szemébe nézett.
Sejtelme sem volt, miért ül ő most itt, iszogat whiskyt és beszél olyan
dolgokról, amelyekhez Zoénak semmi köze. Ez az egész csak rá és
Williamre tartozna. De ha a fia már sok mindent elmondott, talán jobb
lesz, ha Zoe megismeri a történetüket. Legalábbis azt a részét, amelyet
ő elmesélhet.
– Karen szörnyen labilis ember volt – kezdte. – Hol úszott a
boldogságban, hol halálosan szomorú volt. Az orvosok ezt bipoláris
zavarnak vagy mániás depressziónak nevezik. A mániás időszakában
ezernyi terve volt, és azt tette, ami éppen eszébe jutott. Hirtelen ötlettel
kocsiba ült Williammel, és elvitte egy több órányira található
vidámparkba. Vagy drága játékokat vett neki, elhalmozta a
figyelmével és a szeretetével. De ugyanígy megtörténhetett az is, hogy
Williamet itthon hagyva elment. Ezt ő kikapcsolódásnak nevezte.
Olyankor napokra eltűnt, és hírt sem adott magáról, nekem pedig
fizetés nélküli szabadságot kellett kivennem, hogy Williammel legyek.
A depressziós fázisaiban néha olyan rosszul volt, hogy napokig ki sem
kelt az ágyból, és nekem kellett Williamről gondoskodni. – Jack
nagyot sóhajtott. – Hullámhegyek váltakoztak nála hullámvölgyekkel,
és ez egyre csak így ment.
Zoe ijedten nézett Jackre.
– Nem lehetett volna kezelni a betegségét?
– De igen, csakhogy Karen hallani sem akart erről. A mániás
időszakaiban legalábbis nem. Nem tartotta betegnek magát. Azt
mondta, csak én akarom bebeszélni neki, hogy baj van vele. Azt
hiszem, nem akarta meglátni az igazságot. Csak egyszer, egy rossz
fázisában sikerült rábeszélnem, hogy járjon terápiára. Utána egy ideig
jobb is lett a helyzet. William akkor kezdett iskolába járni, és majdnem
két évig nyugalomban éltünk. Valamikor azonban újra elkezdődött, és
még rosszabb volt, mint korábban. Aztán pedig…
Jack elhallgatott.
– Aztán…? – kérdezte Zoe.
Jack egy pillanatig kísértést érzett arra, hogy a többit is elmondja.
Megfogadta azonban magának, hogy arról hallgatni fog. William
érdekében. Ezért csak megrázta a fejét.
– Semmi, nem érdekes – mondta, és Zoe csalódott tekintete láttán
szúrás hasított belé. Hirtelen szájához emelte a poharat, ledöntötte
maradék whiskyjét, és felállt. – Most már tényleg mennem kell.
Méghozzá sietve, mert ha tovább maradna, talán elfogja a kísértés,
hogy megcsókolja Zoét. Az előbb a konyhában kis híján megtette,
amikor a mosogatónál találkozott a tekintetük. És most is, amikor már
a bejárati ajtóban álltak, Jack igyekezett legyűrni a késztetést, hogy
magához vonja Zoét. Ezért aztán kezet sem fogott vele, hanem kilépett
az ajtón, és csak akkor nézett vissza, amikor már két gyors lépéssel
távolabb került.
– Jó éjszakát, Zoe!
– Jó éjszakát, Jack!
Zoe összehúzta magán a kötött kardigánt, mintha hirtelen fázni
kezdett volna. A férfi a kocsijához ment, és már az ajtaját is kinyitotta,
de még egyszer visszanézett. Zoe elveszetten integetett neki, ő pedig
nem tudta visszafogni magát, és kimondta az első gondolatát.
– Ha kiderítesz valamit, vagy beszélgetni akarsz, tudod, hol találsz
– mondta.
Zoe már majdnem a farmháznál volt, amikor az épület sarka mögül
egyszer csak egy fekete-fehér kutya bukkant elő, és feléje kezdett
rohanni. Amikor odaért hozzá, vadul megugatta, ő pedig ijedten
megállt. Miután jobban megnézte magának, arra jutott, hogy a kutya
nem ellenséges, inkább izgatott. Ezért aztán óvatosan odanyújtotta neki
a kezét, hogy megszagolhassa.
Neki soha nem volt kutyája, de egyszeriben eszébe jutott, hogy a
Cornwallban töltött nyarakon sokat játszott Jack apjának a kutyáival.
Border collie-k voltak, mint ez is itt, ő pedig nekik köszönhette, hogy
attól fogva nem félt a kutyáktól, és a testbeszédüket is megértette. Ez a
tudás most azt súgta neki, hogy ez a kutya alapvetően barátságos, és
nem gyanakvó, hanem kíváncsi. Csak nem szabad okot adnia arra,
hogy behatolót lásson benne. És nem is látott, mert készségesen
engedte, hogy Zoe megsimogassa, sőt még a kezét is megnyalta.
– Szép kutyus vagy – mondta, és elnézett a farmház felé. – Ha te itt
vagy, a gazdád is biztosan itthon van, ugye?
Mintha csak igazolni akarná Zoe sejtését, a Border collie
megfordult, és visszaszaladt a házhoz. Mielőtt eltűnt az épület sarka
mögött, még visszanézett Zoéra. Ő csak habozva indult tovább, mert
minél közelebb ért Jackhez, annál idegesebb lett. Tegnap délután még
egészen biztos volt abban, hogy Jack gyűlöli. Most viszont már nem
tudta, mit gondoljon. Még mindig nem akarta elhinni, hogy Jack
megszerezte neki a nyomozati aktát. Hogy miért, az rejtély,
mindenesetre tett feléje egy lépést, ő pedig nem szalaszthatja el még
egyszer az esélyt. Beszélnie kell Jackkel a bátyjáról.
És talán arra is van némi remény, hogy rendbe jöjjön a kapcsolatuk.
Természetesen csak barátként – gondolta Zoe, miközben belépett az
udvarra. Több nem lesz közöttük, mert neki már nem szabad terveket
kovácsolnia…
– Segíthetek? – hallotta meg olyan váratlanul egy nő hangját, hogy
összerezzent, és meglepetten körülnézett, de az udvaron senki sem
volt.
Miután feljebb pillantott, a nyitott konyhaablakban meglátott egy
nőt, aki sötét haját lófarokban fogta össze, s gyanakvón, de közben
kíváncsian is méregette őt.
– Jacket keresem – mondta Zoe, és nem vett tudomást arról, hogy
szúrás hasított a szívébe. Azt hitte, hogy Jack egyedül él, de a jelek
szerint tévedett. – Itthon van?
– Most éppen nincs – felelte a sötét hajú nő. – Üzen neki valamit?
– Nem, vele kellene beszélnem. Tudja, mikor…
Zoe nem fejezte be a mondatot, mert egyszeriben egy gyorsan
közeledő motor hangját hallotta meg. A következő pillanatban Jack
fordult be egy nagy traktorral az udvarra, és a pajta előtt állt meg vele.
Ruganyos mozdulattal leugrott a vezetőülésről, és Zoe felé indult. Ha a
gazdálkodás nem hozna eleget a konyhára, egy szabadidős magazin
modelljeként is jól megélne – gondolta Zoe, és lenyelte a torkában nőtt
gombócot.
– Jack! Jó, hogy jössz – szólt ki a nő az ablakból, és sugárzó
mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Hoztam neked néhány üveg házi
lekvárt. Én főztem, és frissen szedett málnát is hoztam. Olyan sok
termett az idén, hogy nem tudom hová tenni. William beengedett, hogy
lepakolhassak.
Jack mosolya visszafogott volt, sőt inkább kelletlen. Zoe rájött,
hogy tévedett. A nő nem lakik itt, és nem Jack barátnője, bár a pirulása
és az egész testbeszéde arról árulkodik, hogy szívesen lenne az. Nem
mintha nekem ez bármit is számítana – emlékeztette magát Zoe, de azt
inkább nem kezdte el találgatni, hogy miért könnyebbült meg mégis.
– Ez kedves volt Williamtől – mondta Jack némi csodálkozással a
hangjában, mintha meglepte volna a fia előzékeny viselkedése, aztán
Zoéra nézett. – És téged mi szél hozott?
Zoe nagyot nyelt, mert arra gondolt, hogy Jack talán nem gondolta
komolyan az ajánlatát.
– Én… beszélni akartam veled. Tudod, erről – bökött az állával a
nyomozati anyag másolatának az aktájára, amely kikandikált nagy
bőrtáskájából –, de nem szeretnék zavarni. Máskor is visszajöhetek –
mondta.
El akart lépni a férfi mellett, ő azonban megfogta a karját.
– Maradj! – mondta, és felnézett az ablaknál álló nőre. – Megan
csak beugrott. Igaz, Megan?
 – Igen, és már mennem is kell – felelte a nő, de a mosolya kissé
kényszeredett volt.
Becsukta az ablakot, és pár pillanattal később kilépett a bejárati
ajtón. Kíváncsian végigmérte Zoét, Jack pedig bemutatta őket
egymásnak.
– Zoe, ő Megan Turner, egy régi iskolatársam. Zoe Bevan pedig…
Jack elakadt.
– Rose barátnője vagyok – segítette ki Zoe.
– Zoe Bevan – ismételte meg Megan a homlokát ráncolva,
miközben kezet fogtak.
Aztán hirtelen megváltozott az arckifejezése, valószínűleg azért,
mert a vezetéknévből rájött, hogy Zoe Chris rokona. Az egész falu
tudta, hogyan halt meg, és ha Megan Jack iskolatársa volt, neki is
mindenről értesülnie kellett. Vajon azt is tudja, hogy mi annak idején
egy pár voltunk Jackkel? – futott át Zoe fején a kérdés. Megan
tekintete egy árnyalattal hűvösebb lett, és ezzel mintha meg is adta
volna a választ, aztán Jackhez fordult.
– A lekvárokat betettem az éléskamrába. A málnát pedig
megmostam, úgyhogy azonnal ehettek belőle, ha akartok – mondta, és
elmosolyodott, amikor Jack köszönetet mondott neki.
Aztán még egyszer kétkedő pillantást vetett Zoéra, mielőtt
elköszönt, és hazaindult.
– Buddy, hozzám! – kiáltotta el magát Jack, mire a Border collie
azonnal előszaladt a pajtából, ahol az előbb eltűnt, és beballagott velük
a házba.
Jack a nappaliba vezette Zoét, és ő még jól emlékezett erre a
helyiségre. Régen sokszor járt itt, és egyszeriben újra eszébe jutott az
az este, amelyen Chris és ő elaludtak a kanapén. Egész nap segítettek
Jack apjának a széna behordásában, és nagyon elfáradtak. Jack és Rose
sokszor ugratta őket azzal, hogy nincsenek hozzászokva a fizikai
munkához, és még sokáig nagyokat nevettek a dolgon. Amikor most
találkozott a tekintetük, Jack elmosolyodott, mintha ugyanarra gondolt
volna, mint Zoe.
– Foglalj helyet! – mondta. – Kérsz teát, vagy esetleg valami mást?
– Nem, köszönöm. – Zoe megvárta, hogy Jack leüljön vele szemben
egy karosszékben, aztán átnyújtotta neki a táskájából elővett
nyomozati anyagot. – Tessék! Visszaadom. Minden benne van, ahogy
kaptam.
 Jack elvette a mappát, és ráncba szaladt a homloka.
– Máris elolvastad?
Zoe bólintott.
– Méghozzá töviről hegyire.
Majdnem egész éjszaka és ma délelőtt is még a papírok fölött
gubbasztott, és mindent figyelmesen elolvasott, bár ez néha nem volt
könnyű. A boncolási jegyzőkönyvet és a holttest megtalálásáról szóló
jelentést éppcsak átfutotta, és örült, hogy a fotókat nem kapta meg.
Belemerülnie az egykor történtekbe jobban fájt, mint gondolta, de
amennyire laikusként meg tudta ítélni, a rendőrség valóban nagyon
alapos munkát végzett. Több tucat tanúvallomást vettek fel, köztük
Jacké is ott volt az aktában, a sziklánál és lent a parton pedig gondosan
rögzítették a nyomokat. Sajnos azonban csak nagyon keveset találtak,
és Chris mobiltelefonja sem került elő, pedig abból talán kiolvasható
lett volna, hogy mivel töltötte élete utolsó óráit. A mappa anyaga
alapján nem lehetett meggyőző képet alkotni annak az éjszakának a
történéseiről.
– Igazad volt. – Zoe megrántotta a vállát, és nem sikerült lepleznie a
csalódottságát. – Semmi sem kerülte el a rendőrök figyelmét, és semmi
sincs, ami megmagyarázná, hogy miért zuhant le Chris a szikláról,
vagy, hogy egyáltalán miért ment oda.
– Mégis, mire számítottál? – kérdezte Jack. – Ha lennének ilyen
nyomok, a rendőrség már rég kiderített volna valamit.
Zoe nagyot sóhajtott.
– Én mégsem tudom elfogadni, hogy ne lehetne valahogy megtudni,
mi történt azon az éjszakán. – Zoe Jack tanúvallomására gondolt, és
arra, ami akkor jutott eszébe, amikor elolvasta. – Valóban nem
veszekedtetek, amikor előtte Chris nálad járt? – kérdezte.
A férfi meglepetten nézett rá.
– Nem. Beszélgettünk kicsit, aztán megkérdezte, kölcsönkaphatja-e
a bőrdzsekimet. Én odaadtam neki, ő pedig elment – válaszolta, és
felvonta a szemöldökét. – Te is azt hiszed, mint apád, hogy hazudok?
– Nem, csak… – Zoe habozott egy pillanatig. – Amikor utoljára
beszéltem a bátyámmal, elmondtam neki, hogy el akarok menni veled
Kanadába. Ez azon az estén volt. Chrisnek nagyon nem tetszett az
ötlet. Megpróbálta kiverni a fejemből, és veszekedtünk. Arra
gondoltam, talán azért ment el hozzád, hogy lebeszéljen a
kivándorlásról.
 Jack elképedt.
– Te velem akartál jönni?
Zoe csak most döbbent rá, hogy ezt a tervét annak idején már nem
tudta megosztani Jackkel.
– Másnap reggel készültem elmondani neked, de aztán… –
Tehetetlenül megrántotta a vállát, aztán visszatért az eredeti
kérdéséhez. – Chris ezt valóban nem említette neked? Nem volt dühös?
Jack sokáig hallgatott, és furcsa volt a tekintete, miközben Zoéra
szegezte a szemét. Végül megrántotta a vállát.
– Nem. Nagyon is jókedvű volt, és Kanadáról kérdezgetett engem.
A ti veszekedésetekről nem beszélt, bár…
– Bár? – sürgette Zoe a folytatást.
– Nem is tudom. – Jack a fejét ingatta. – Kicsit furcsán viselkedett.
Amikor először beszéltem neki arról, hogy Kanadába akarok menni,
számos ellenvetése volt, és azt mondta, hogy elsietem a dolgot. Akkor
este azonban olyan volt, mintha kicserélték volna. Egyszeriben arra
buzdított, hogy valósítsam meg a tervemet. Egészen fel volt pörögve,
és még az is eszembe jutott, hogy talán ivott. De nem éreztem rajta ital
szagát, és tökéletesen tiszta volt a feje. Csak roppant elégedettnek tűnt,
és úgy ragyogott, mint aki nagyon örül valaminek, amit éppen
megtudott. Megkérdeztem tőle, hogy történt-e valami, de kitért a
válasz elől. Aztán egyszer csak kijelentette, hogy most már mennie
kell, és el is ment.
Zoe fejbőre bizseregni kezdett, mert olyan érzése támadt, hogy
rábukkant valamire.
– A rendőröknek miért nem beszéltél erről?
Jack felsóhajtott.
– Mert nem érdekelte őket. Ők csak azt akarták tudni, hogy Chris
levert volt-e, és fontolgathatott-e öngyilkosságot. De nem, éppen hogy
boldognak tűnt.
– Igazán? – Zoe vigasztalónak találta, hogy a bátyja nem volt dühös
vagy keserű azért, amit ő elmondott neki, és kicsit könnyebb lett a
szíve. – Azt nem mondta, hogy hová készül?
Jack a fejét rázta.
– Olvastad a tanúvallomásomat. Pontosan az történt, amit
jegyzőkönyvbe mondtam. Chris megkérdezte, kölcsönadom-e neki a
dzsekimet, aztán elköszönt, elment, és én soha többé nem láttam.
Zoe a bátyjával folytatott veszekedésére gondolt.
 – Ez sehogy sem áll össze – mondta. – Chris velem egészen
másként viselkedett. Komoly volt, szinte már dühös. Azt mondta, hogy
az életben nem mindig tehetjük azt, amit szeretnénk. Nagyon nem
akarta, hogy elmenjek veled Kanadába. Azt vágta a fejemhez, hogy ez
önzés lenne tőlem – mesélte.
Amikor Jackre nézett, tekintetéből azt olvasta ki, hogy ugyanarra
gondolnak. A két beszélgetés között Chrisszel történnie kellett
valaminek, ami megváltoztatta a véleményét. Ez korábban is feltűnt
volna nekik, ha már akkor beszéltek volna róla egymással.
Zoe gondolatban gyorsan utánaszámolt. Ő este kilenc körül beszélt
a bátyjával, Jack pedig a tanúvallomása szerint negyed tizenkettőkor.
Hogy Chris hol volt a két időpont között, senki sem tudta elmondani.
És azt sem, hogy mit csinált addig, amíg feltehetően éjjel egy óra
tájban lezuhant a szikláról.
– Nem ölhette meg magát – mondta Zoe, mintha csak saját magát
akarná újra meggyőzni, és kétségbeesetten nézett Jackre. – Ha
szerinted jókedvű volt, amikor eljött tőled, nem vethette a mélybe
magát, igaz? És úgy sem ment volna el, hogy ne hagyott volna hátra
búcsúlevelet. Nem ilyen volt.
– Valóban nem – erősítette meg Jack.
– De akkor mi történt? – Zoe gyámoltalanul széttárta a karját, és
érezte, hogy könny szökik a szemébe. – Az éjszaka róla álmodtam. A
szikláknál állt, és rám nézett. Nem mosolyogott, és vádló volt a
tekintete. És hibás is vagyok. Akkor este éreztem rajta, hogy valami
nincs rendben vele. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mi van vele, de
én csak leüvöltöttem a fejét. Ha megértőbb vagyok, talán nem történt
volna meg a tragédia.
Zoe lehunyta a szemét, de szemhéja alól így is forró könnycseppek
gördültek le, miközben még egyszer átélte a bátyjával folytatott utolsó
veszekedését.
– Gyávának neveztem. És szánalmasnak, mert nem állt ki magáért
apánkkal szemben. Chris zongorista akart lenni, ez volt az álma, de
átvette volna a céget, hogy úgymond okos legyen. Azt akarta, hogy én
is legyek az, és ezzel valósággal őrületbe kergetett. Csodáltam a
bátyámat, ő volt a példaképem, akkor este azonban azt mondtam neki,
hogy gyűlölöm, és soha többé nem akarom látni. És nem is láttam. –
Zoe felzokogott. – Ez volt az utolsó dolog, amit hallott tőlem, érted?
Ezért nem akartam erről beszélni. Nem akartam, hogy kiderüljön, én
voltam az oka annak, ami történt.
A félelem, amely mindig elfogta, amikor erre a lehetőségre gondolt,
most is elszorította Zoe torkát. Könnyeitől csak homályosan látta
Jacket, aki átült mellé a kanapéra.
– Nem a te hibád – mondta. – És nem is akadályozhattad volna
meg.
Zoe válaszolni akart, elmondani Jacknek, hogy nem kell
vigasztalnia, és mindjárt összeszedi magát, de már nem tudott gátat
vetni annak, ami egyszeriben kitört belőle. A Chris elvesztése feletti
fájdalmát újult erővel visszahozta a nyomozati akta elolvasása, s a
műtéttől és a következményeitől való félelmével együtt minden
erejétől megfosztotta. Egész testét zokogás rázta, és könnyek folytak
végig az arcán.
– Jól van, jól van, nincs semmi baj – mondta neki Jack, miközben
átkarolta a vállát, és magához ölelte.
Zoe borzalmasan szégyellte, hogy éppen Jack előtt omlik össze.
Mégsem tudta összeszedni magát, és kiadta magából a fájdalmat,
amely már régóta emésztette. Jack a haját és hátát simogatva csitító
szavakat suttogott, amíg neki elapadtak a könnyei, és lassanként a
légzése is megnyugodott. Jack azonban utána is tovább simogatta, ő
pedig egy pillanatig még odabújt hozzá, mert nem volt ereje ahhoz,
hogy lemondjon erről a kellemes érzésről. Amikor aztán elhúzódott
tőle, azonnal hiányozni kezdett neki Jack melege.
– Sajnálom – mondta, miközben megtörölte az arcát, és bízott
benne, hogy nem kente el nagyon a szempillafestékét. Valószínűleg
úgy festek, mint egy mosómedve – gondolta boldogtalanul a férfi
mellkasán keletkezett nedves foltot nézegetve. – Tönkretettem az
ingedet – sajnálkozott.
Jacket azonban nem érdekelte az inge.
– Bárcsak már akkor elmondtad volna! – sajnálkozott.
Egy kétségbeesett pillanatig Zoe is ezt kívánta. Akkor most talán
nem ülnének itt idegenekként, hanem kinyújthatná a karját, hogy
megsimogassa a Jack szeme körüli finom redőket, amelyektől
szívszaggatóan fáradtnak tűnik a tekintete. Újra Jack karjába bújhatna,
és elfelejthetné, hogy egyedül kell megküzdenie a gondjaival.
– Használhatom a fürdőszobát? – kérdezte.
 A férfi bólintott, Zoe pedig még emlékezett, hol van a fürdőszoba.
Gyorsan megmosta az arcát, hogy eltüntesse a sírás nyomait,
megigazította a frizuráját, aztán visszament a nappaliba. Jacket
azonban már nem találta ott, ezért a konyhába indult. Buddy ott feküdt
a pokrócán, de most felkelt, és odament Zoéhoz, ő pedig lehajolt
hozzá, hogy megsimogassa.
Jack a konyhapultnál állva várta, hogy végezzen a vízforraló.
Odapillantott Zoéra, de ő nem tudta megfejteni a tekintetét, a mosolya
azonban hűvösebb volt.
– Kérsz teát? – kérdezte.
Zoénak erről eszébe jutott valami, amit majdnem elfelejtett.
– Köszönöm, nem. Mrs. Carmichaelhez kell mennem – mondta.
Gyorsan az órájára pillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy még
csak fél négy van. – Teára vár.
Jack összeráncolta a homlokát.
– Chris egykori zongoratanárnője?
Zoe bólintott.
– Tegnap véletlenül összefutottam vele, és elhívott magához, mert
adni akar nekem valamit – mondta, és halvány mosolyra húzta a száját.
– Azt hiszem, Chrishez lehet köze. Talán segítségemre lesz.
Jack bólintott.
– Elvigyelek?
Zoe megrázta a fejét. Kissé hevesebben, mint kellett volna.
– Kösz, de inkább gyalog megyek – felelte.
Jack kikísérte, és megállt a küszöbön, miután Zoe kilépett az
udvarra. Széles vállával majdnem teljesen betöltötte a kisebb
emberekre méretezett ajtónyílást. Bármi történt is, Jack itt van otthon –
gondolta Zoe, miközben felnézett rá.
– Köszönöm – mondta. – Mindent köszönök.
Jack szóra nyitotta a száját, de Zoe nem tudta meg, mit akart
mondani, mert ebben a pillanatban William lépett be az udvarra. Amint
azonban meglátta az éppen távozó vendéget, megállt.
– Helló, William! – kiáltott oda neki Zoe.
Megvárta, hogy a fiú hanyag intéssel és mosollyal viszonozza a
köszönését, aztán elhagyta az udvart, és egyszer sem nézett hátra.

***
Jack egy pillanatig még az ajtóban állt, mielőtt követte Williamet, aki a
konyhában épp rávetette magát a málnára.
– Hogyhogy itt volt? – kérdezte, miután az apja leült hozzá az
asztalhoz.
– Ki? Zoe? – Jack megrántotta a vállát. – Visszahozott nekem
valamit.
William felvonta a szemöldökét.
– Azt hittem, látni sem akarod.
Nem is akartam – gondolta Jack, és megpróbálta elfelejteni, milyen
érzés tölti el, mióta karjában tartotta Zoét. A haja illata még
ugyanolyan, mint annak idején volt, és nehezen állta meg, hogy ne
ölelje szorosan magához. Szavai mélyen megrendítették, ahogyan a
könnyei is. Szinte érezte azt a súlyt, amelyet Zoe már régóta magával
cipel. Jack egy pillanatig még meg is bocsátott neki, és elképzelte, mi
lett volna, ha együtt mennek Kanadába.
Aztán arra gondolt, hogy Zoe elkísérhette volna, ha valóban vele
akart volna maradni. Miután elutazott Penderakból, még egy levelet írt
Zoénak. Szinte könyörögve arra kérte, adjon még egy esélyt a
kapcsolatuknak, mert borzalmasan hiányzik neki, és közöttük
egyszerűen nem lehet mindennek vége. Választ azonban nem kapott,
és ez valójában válasszal ért fel.
– Én pedig azt hittem, hogy te Megant akarod akkor látni, amikor a
hátad közepét – mondta most a fiának, aki még mindig a málnából
falatozott. – Miért engedted be, amikor nem voltam itt?
– Nem akartam beengedni – felelte William. – Kint voltam az
udvaron, amikor megjött, és megmondtam neki, hogy nem vagy itthon.
Ő viszont kijelentette, hogy te biztosan nem bánnád, ha bevinné a
házba, amit hozott, és már bent is volt.
– És miért nem maradtál vele? – kérdezte Jack.
William mérgesen felhorkant.
– Mert semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy lyukat beszéljen a
hasamba. Folyton beállít ide, hogy hozzon valamit, és ez már irtó
fárasztó.
Jack lenyelte a megjegyzést, hogy Megan málnája láthatóan mégis
nagyon ízlik Williamnek. És a süteményeit is szereti, akárcsak ő. Tudta
azonban, hogy értette a fia, amit mondott. Neki sem tetszik, hogy
Megan csak úgy bement a konyhájukba, amikor ő nem volt itt.
Megannek nem kell gondoskodnia róla és Williamről, bár
szemlátomást azt képzeli, hogy kell, és ebből neki is kezd elege lenni.
Beszélnem kell vele, hogy meghúzzam a határt – gondolta, és nagy
sóhaj szakadt ki belőle, amikor a minden bizonnyal kellemetlennek
bizonyuló beszélgetésre gondolt.
William jóllakhatott, mert hátratolta a székét, amely hangosan
csikorgott a fapadlón, és felállt.
– Segítesz nekem a juhoknál? – kérdezte Jack, azonban csak
kelletlen pillantás volt a válasz.
Tudta, megköthetné magát, de a saját gondolatai túlságosan
lefoglalták ahhoz, hogy hatalmi harcot folytasson az önfejű fiával, aki
már az ajtóhoz is indult. Mielőtt kiment a konyhából, William még
hátrapillantott a válla fölött.
– Zoét viszont nagyon bírom – mondta, és eltűnt, mielőtt még az
apja megszólalhatott volna.
Jack meglepetten ült tovább a konyhaasztalnál. Én is nagyon bírom
– gondolta, és nagy sóhajjal dörzsölni kezdte a tarkóját.
 – Ez az.
Lizzy Carmichael egy bőrbe kötött, keskeny könyvecskét nyújtott át
Zoénak, aztán visszaült a kerek cseresznyefa asztalhoz, amelynél a teát
szolgálta fel maguknak. Kellemes hely volt ez a ház télikertjében,
ahonnan szép kilátás nyílt a penderaki öbölre, de Zoét most nem
érdekelte a látvány. A kis könyv annál inkább.
– Köze van ennek Chrishez? – kérdezte.
– Nyissa csak ki! – biztatta Lizzy Carmichael.
Zoe habozva eleget tett a felszólításnak. A könyvecske verseskötet
volt, az angol romantika költőinek a műveit tartalmazta, főként Keats
és Byron költeményeit. Láthatóan sokat forgatták, egyes helyeken
ceruzával aláhúztak egy-egy sort vagy szót, az oldalak szélére pedig
megjegyzéseket írtak.
– Ez Chris írása! – kiáltott fel Zoe izgatottan, és a zongoratanárnőre
nézett, aki éppen tejet öntött a teájába. – Hogy jutott hozzá?
Lizzy Carmichael megkavarta a teáját.
– Az én könyvem, vagyis eredetileg a megboldogult férjemé volt.
Chris kölcsönkérte annak idején, azon a nyáron, amikor… – Az idős
hölgy a fejét ingatta, és árnyék suhant át az arcán. – Jaj, istenem,
micsoda tragédia!
Zoe gondolatai még mindig a könyvnél jártak.
– Nem haragudott Chrisre, amiért összefirkálta?
– Ellenkezőleg, bátorítottam, hogy írjon bele megjegyzéseket. A
versekben el kell mélyedni, hogy megértsük őket. Én mondtam
Chrisnek, hogy jelölje meg azokat a sorokat, amelyek tetszenek neki
vagy megindítják, és jegyezze le a költeményekkel kapcsolatos
gondolatait. – Zoe elképedt tekintete mosolyt csalt az idős hölgy
arcára. – Én nem értek egyet azokkal, akik szerint a könyveknek
sértetleneknek kell lenniük. Sokkal jobban szeretem, ha látszik rajtuk,
hogy valaki foglalkozott velük.
 Ez szemlátomást a házára is igaz – gondolta Zoe. Lizzy Carmichael
háza ugyanis minden volt, csak sértetlen nem. Az összevissza színű és
stílusú bútorok már mind megkoptak, a polcokon sorakozó könyvek a
verseskötethez hasonló állapotban voltak, és mindenütt csecsebecséket
lehetett látni, amelyek nem igazán illettek egymáshoz. A kis
porcelánfigurák, kavicsok, képeslapok, üvegecskék és apró tégelyek
emléktárgyak lehettek, amelyeket Mrs. Carmichael gyűjtött össze vagy
kapott másoktól. Az összkép nagyon vegyes volt, de talán éppen ezért
meghittséget is sugárzott. Itt semmi nem volt merev, és semmi sem
felelt meg valamiféle szabálynak. Ahogyan maga Lizzy Carmichael
sem, aki már az öltözködésével is kifejezésre juttatta, hogy fütyül a
divatra meg a szokásokra.
Ma például hosszú, szürkéskék tweedszoknyát viselt, hozzá pedig
rózsaszínű selyemblúzt és fehér műszőrme mellényt, de ez a harsány
eredetiség tökéletesen illett hozzá. Zoe most már értette, miért járt ide
olyan szívesen a bátyja. Lizzy Carmichaelnél minden egészen más
volt, mint az ő konzervatív szülői házukban. Chris számára az is maga
lehetett a csoda, hogy itt kiélhette zenei tehetségét, amelyhez az apja
mindig kritikusan viszonyult. George Bevan úgy vélte, hogy fiának
zongorázás helyett általa férfiasabbnak gondolt dolgokra kellene
összpontosítania. Azt pedig Zoe eddig még csak nem is sejtette, hogy a
bátyja szerette a költészetet.
– Ha akarja, megtarthatja a könyvet – mondta a zongoratanárnő. –
Már annak idején magának kellett volna adnom, de nem tudtam
megválni tőle, mert számomra is becses emlék volt. Tegnap azonban,
amikor összefutottunk a városban, rádöbbentem, hogy magának kell
adnom, elvégre Chris a bátyja volt.
Akit nem ismertem eléggé – gondolta Zoe, miközben végigsimított a
könyv bőrborításán.
– Nem is tudtam, hogy érdekli a költészet – vallotta be.
– Ó, nagyon is érdekelte – felelte Lizzy Carmichael, és hátradőlt
fonott foteljában. – Néha egyáltalán nem is zongoráztunk, hanem
együtt olvastunk. Chris nagyon tudott lelkesedni. Ezért is tanítottam
szívesen zongorázni, és ezért játszott olyan jól. Mert beleadta a szívét.
Szerette a zenét, és feloldódott benne, de az irodalom is nagyon
érdekelte. Hálás vagyok azért, hogy mindkettőt segíthettem
felfedeznie.
 Zoé kissé féltékeny lett, amikor rádöbbent, hogy ez az asszony talán
jobban ismerte Christ, mint ő. Azt az oldalát legalábbis, amelyet a
családjának nem igazán mutatott meg a bátyja.
– Édesapám nem helyeselte, hogy Chris zongorázni akart. Az ő
szemében az csak időrabló mánia volt. Hogy Chrisnek milyen sokat
jelent, azt soha nem akarta meglátni.
– Tudom. – Lizzy Carmichael mosolya szomorú lett. – Sajnáltam,
hogy Mr. Bevan olyan kevéssé elfogadó Chrisszel. Elvégre tőle
örökölte azt a szenvedélyességet, amellyel mindent csinált.
– Apától?
Zoe úgy gondolta, az apjáról sok mindent el lehet mondani, azt
viszont egészen biztosan nem, hogy szenvedélyes lenne. A
munkájában kétségtelenül lendületes, de az élet más dolgaihoz inkább
józanul, elemző módon viszonyul.
Lizzy Carmichael hevesen bólogatott.
– Ó, igen! Gondoljon csak arra, ahogyan a maga édesanyjáért
harcolt. Ezt a mamájától tudom, ő mesélte, amikor itt volt.
Zoe oldalra fordult, és tűnődőn kinézett az ablakon. Természetesen
ismerte a szülei megismerkedésének történetét. Nem ismerték egymást,
amikor mind a ketten Penderakba jöttek nyaralni, és már az első
találkozásukkor egymásba szerettek, pedig Zoe édesanyja
eljegyzésének az időpontja akkor már ki volt tűzve egy gróf fiával.
Vagyonos londoni bankárkörökből származó szülei sokat reméltek
attól a kapcsolattól. Megdöbbentek, amikor Brenda közölte velük,
hogy a becsvágyó építési vállalkozó George Bevanhez akar feleségül
menni, aki éppen a cége alapításába fektette minden pénzét. A szülők
ellenezték a kapcsolatot, és eget-földet megmozgattak, hogy
elválasszák a két fiatalt. George Bevan azonban kitartott, és végül egy
parti kellős közepén beállított Brenda szüleinek a házába, hogy
világossá tegye, nem fog lemondani a szerelméről. Fellépése megtette
a hatását, mert Brenda azonnal vele tartott, és nem sokkal később
feleségül is ment hozzá Penderak kis templomában. Ezzel is a szüleivel
dacolt, akik mindig fényes londoni esküvőről álmodtak.
A kis cornwalli település ezáltal nyert különleges jelentőséget Zoe
szüleinek az életében, és ezért is töltöttek itt később sok nyarat. Chris
tragikus halála azonban örökre kitörölt minden szép emléket, s
lassanként Brenda és George között is kihunyt a szerelem. George
Bevan attól fogva csakis a munkájába adta bele szívét-lelkét.
 Zoe nem akarta rossz fényben feltüntetni az apját Lizzy Carmichael
előtt, akit ő alig ismer, ezért újra belelapozott a verseskötetbe, és
megnézte azokat a helyeket, amelyeket a bátyja egykor megjelölt. Úgy
tűnt, Chris főként azok a részeket tartotta fontosnak, amelyek a
viszonzatlan szerelem fájdalmáról szólnak. Szinte kizárólag komor
részleteket keresett ki, amelyek a költő keserűségéről szóltak. A
felismerés villámcsapásként érte Zoét.
– Chris reménytelenül szerelmes volt valakibe?
A zongoratanárnő bólintott.
– Azt hiszem, igen.
– Kibe? – kérdezte Zoe, de az idős hölgy csak a vállát vonogatta.
– Nekem soha nem beszélt arról, hogy szerelmes. De egészen
biztos, hogy az volt. Láttam rajta, kihallottam a kérdéseiből és azokból
a versekből, amelyeket egyszeriben szívesen olvasott. – Az asszony a
fejét ingatta. – Nagyon foglalkoztatta a dolog, de nem beszélt róla, én
pedig nem akartam kíváncsiskodni. Úgy gondoltam, majd elmondja, ha
elérkezettnek látja az időt. – Lizzy Carmichael nagyot sóhajtott. – Ez
sajnos már nem történhetett meg.
Zoe nagyokat nyelt. Annyira lefoglalta volna a saját, Jack iránti
szerelme, hogy nem vette észre, milyen rosszul érzi magát a bőrében a
bátyja?
– Úgy gondolja… – kezdte, és habozott kicsit, mielőtt újra
belefogott. – Úgy gondolja, annyira boldogtalan volt, hogy…
– Hogy megölte magát? – A zongoratanárnő határozottan megrázta
a fejét. – Nem, semmiképpen sem. Chris érzékeny fiú volt, de nem
vetette volna le magát a szikláról. Semmilyen gond miatt sem. Kezelni
tudta volna a helyzetet, ebben egészen biztos vagyok.
Zoe elkeseredetten méregette a verseskötetet, mert már megint
olyan érzése volt, hogy falba ütközött.
– Bárcsak tudnám, mi ment végbe benne! – mondta.
Az idős asszony megköszörülte a torkát.
– Nem tudom, megkérdezhetem-e, mert ez végül is nagyon
személyes dolog – kezdte habozva –, de nincs erről valami Chris
naplójában?
Zoe értetlenül nézett Lizzy Carmichaelre.
– Nem hiszem, hogy vezetett volna naplót.
– Pedig vezetett – jelentette ki a zongoratanárnő. – Azon a nyáron
kapott tőlem egy szép, régies noteszt. Arra gondoltam, talán
segítségére lesz, ha lejegyzi a gondolatait, ha már beszélni nem akar a
gondjairól. És később elmondta nekem, hogy naplónak használja azt a
kis füzetet.
Zoe gondolatai visszarepültek azokhoz a napokhoz, amelyeken
átnézte Chris holmiját. Az édesanyjának nem volt hozzá ereje. Ha rajta
múlik, Chris szobájában örökre minden ugyanúgy maradt volna. Zoe
és az apja azonban egy nap rábeszélte, hogy legalább a fia ruhái és
könyvei nagy részétől váljon meg. Azoktól a dolgoktól, amelyeknek
nincs személyes jelentőségük. A válogatás során minden Zoe kezébe
került, de napló nem volt köztük. Most azonban, hogy Lizzy
Carmichael szóba hozta, eszébe jutott, hogy néhány nappal a tragédia
előtt egy régies noteszt látott a bátyja kezében, a parti házban.
– Zöld volt a borítója?
Az idős asszony bólintott, Zoéban pedig újra feltámadt a remény.
Ha az a notesz nem volt Chris holmija között Londonban, akkor még
mindig Penderakban kell lennie. Lehet, hogy a bátyja elrejtette valahol,
és ezért nem találta meg soha senki?
Zoe hirtelen felpattant.
– Mennem kell – mondta, és gyorsan megölelte Lizzy Carmichaelt,
aki szintén felállt. – Mindent nagyon köszönök. Remélem, még…
Zoe hirtelen elhallgatott, mert egyszeriben duplán látta a
zongoratanárnőt.
– Mi van magával? Nincs jól?
Zoe összehunyorította a szemét, hátha úgy majd megint tisztán lát,
de nem járt sikerrel. Rosszullét fogta el, és a nyitott üvegajtón át
kitámolygott a télikertből a szabadba. Két lépést meg is tett a
bukszussövény felé, azonban hirtelen összecsuklott alatta a lába. Még
hallotta, hogy Lizzy Carmichael ijedten felkiált, aztán elsötétült előtte
a világ.
 – És most mit csináljunk? – kérdezte Rose, és mosolyogva felnézett
a járdán mellette lépdelő Simonra.
– Attól függ, mit akar még venni – felelte a férfi, és megemelte a
kezében tartott három tömött zacskót.
Az East Enden tett kiadós bevásárlókörútjuk szerzeményei voltak
bennük, és Rose nagyon örült, hogy sok szép dolgot talált a butikokban
és boltokban. Mindegyik gyerekének vett valamit. Sarah-nak egy
csinos hajdíszt, a fiúknak pedig két különböző színű vasúti kocsit a
kedvenc játékukhoz. Simon természetesen meglepődött, de elhitte
Rose magyarázatát, miszerint a barátnői gyerekeinek szánja az
ajándékokat. Amit még vett, azt mind a munkájához használja majd
fel: anyagmintákat, selyemszalagokat és két könyvet a
divattervezésről, amelyre egy kicsi, de jól vezetett antikváriumban
bukkant rá. Már elfelejtette, milyen gazdag a londoni kínálat, és még
mindig az élmények hatása alatt állt. Tökéletes volt a délután, nem
mellékesen azért, mert Simon szolgálatkész és nagyvonalú kísérőnek
bizonyult.
– Tökéletesen elégedett vagyok – mondta Rose, és sugárzó
mosollyal ajándékozta meg a férfit, de a következő pillanatban
elkomolyodott. – De ha nem lennék az, magának akkor sem árulnám
el, nehogy még egyszer ekkora esztelenséget követhessen el.
A férfi elvigyorodott.
– Azt tehetek a pénzemmel, amit akarok. És úgy gondolom, hogy
nagyon jól fektettem be.
– Az a ruhaanyag erősen túl volt árazva – ellenkezett Rose, akit
még mindig rosszullét környékezett, ha annak a csodás selyemnek az
árcédulájára gondolt, amelyet egy kis rövidáruboltban fedezett fel. A
minősége kifogástalan volt, és tengerkék színe pontosan megfelelt
annak, amit ő már régóta keresett. Métere azonban sokszorosan
meghaladta az ő költségvetését, ezért nehéz szívvel visszatette az
anyagot. – Én nem vettem volna meg.
 – Én viszont láttam az arcán, hogy nagyon tetszik magának –
mondta Simon.
Megpróbálta rábeszélni Rose-t a vásárlásra, s miután nem járt
sikerrel, rövid úton ő vett öt métert a selyemből, és neki ajándékozta.
Rose még mindig nem fogta fel, hogy ez megtörtént.
– Nem kellett volna megvennie nekem.
– Tudom, de meg akartam. – Simon megállt, és mosolyogva
méregette Zoét. – Tudja, hogy magán kívül egyetlen nőt sem ismerek,
aki nem szeret ajándékot elfogadni? Miért esik ennyire nehezére?
Mert nem szoktam hozzá – gondolta Rose boldogtalanul. Matt
többnyire csak azért vett neki valamit, hogy kiengesztelje egy
félrelépéséért. Azért soha, még a szerelmük hajnalán sem, mert valami
nagyon megtetszett Rose-nak. Igaz, kezdettől fogva takarékoskodniuk
kellett, mert ő nagyon hamar és nem tervezetten esett teherbe. Ott volt
a ház, jöttek a gyerekek, és mindig akadt valami, amire jobban kellett a
pénz, mint az ő kívánságaira.
A válása óta pedig minden kiadást kétszer is megfontolt. Soron
kívül már régóta nem vett semmit, ezért is volt nehéz elfogadnia
Simontól – akit még alig ismer – ilyen drága ajándékot. Ezt azonban
nem mondhatta el neki, ezért csak mosolyogva megrántotta a vállát.
– Sajnálom. Én csak… meglepődtem – válaszolta. – Remek anyag,
és már tudom is, mit varrok belőle. Estélyi ruhát bő szoknyarésszel.
Gyönyörű lesz.
A férfi elmosolyodott.
– Ebben biztos vagyok. Remélem, megcsodálhatom majd benne.
Rose nem tudta, mit válaszoljon. Londonban nincs varrógépe,
úgyhogy az anyagot majd csak otthon dolgozhatja fel. Annak a
valószínűsége, hogy Simon látja majd benne, a nullával egyenlő. Ezzel
a férfinak is tisztában kell lennie, mert ő délután említette neki, hogy
jövő csütörtökön elutazik. Vajon Simon arra célzott, hogy utána is
találkoznak majd? Vagy csak udvarias akart lenni?
A férfi nem várt választ a megjegyzésére, mert továbbindult.
– Éhes? – kérdezte.
– Az éhhalál szélén állok – mondta Rose, bár ez nem volt igaz.
Valójában csak együtt akart még maradni Simonnal, ezért
csábítónak találta, hogy együtt egyenek.
– Remek, mert én is. – A férfi felemelte a kezét, és leintett egy taxit.
– A lakásom közelében van egy nagyon kellemes olasz étterem. Az
magának is biztosan…
Rose megfogta a férfi karját, hogy megálljon.
– Nem ehetnénk valahol itt a közelben? – kérdezte, mert megijedt,
hogy Simon elegáns étterembe akarja vinni.
Említette, hogy Belgraviában lakik, ahol az ügyvédi irodájuk is van.
Azon a környéken egymást érik a méregdrága butikok, és biztosan az
éttermek is azok, Rose pedig nem akarta, hogy Simon megint sok
pénzt adjon ki miatta. Az őt ráadásul újra ráébresztené, hogy ők ketten
nagyon különböző világokban élnek. Ott biztosan nem érezné olyan
közel egymáshoz magukat, mint itt, ami pedig nagyon jó érzés.
– Az előbb eljöttünk egy indiai étterem előtt – folytatta. – Kellemes
helynek tűnt. Az az ott – mutatott Rose távolabbra az utcán –, az antik
lámpással a bejárat fölött. Látja? Miért nem ülünk be oda?
Simon a homlokát ráncolva hátrapillantott.
– Az én olasz éttermemben nagyon jó a konyha – mondta kétkedőn.
– És a hely is biztosan tetszene magának.
– Ez is nagyon tetszik, és maga is szereti az indiait, igaz? – Simon
még mindig habozott, és Rose kihívó pillantást vetett rá. – Ne csinálja
már! Mindig ugyanott enni unalmas. Nem akar egyszer valami mást
kipróbálni?
A férfi egy hosszú pillanatig szótlanul nézett Rose-ra, de aztán
eltűntek a ráncok a homlokáról, és elmosolyodott.
– Dehogynem. Elvégre nem szeretném, ha unalmasnak tartana.
Rose a fejét csóválva viszonozta Simon mosolyát. A férfi nagyjából
annyira volt unalmas, mint egy hullámvasutazás. Rose gyomra úgy is
viselkedett, mintha hullámvasúton ülne, mert Simon még mindig fogta
a kezét, miközben visszaindultak az indiai étteremhez.
A Sangam étterem az indiai giccs és a divatos retró stílus sajátságos
keveréke volt. A legkülönfélébb székeken és asztalokon arannyal
díszített teamécsesek égtek, a helyiséget részekre osztó oszlopokat
faragások díszítették, a falakon istenek színes képmásai függtek a
Tádzs Mahal és más indiai látnivalók fotói mellett. A Sangam nemcsak
étterem, hanem bár is volt, sőt egyik sarkában még kis táncparkett is
várta a vendégeket, akik láthatóan kedvelték ezt a helyet, mert Rose és
Simon csak nehezen talált helyet.
Nem csoda – gondolta Rose kicsit később, mert a curry nagyon
finom volt, akárcsak a bor, amelyet Simon rendelt hozzá. Rose remek
hangulatban és egy idő után kissé becsípve hallgatta Simon történeteit,
amelyeket az ügyvédi irodában történt esetekről mesélt. Szórakoztató
társaság volt, és minél tovább volt együtt vele, Rose annál
érthetetlenebbnek találta, hogy éppen vele tölti az idejét. Egy ilyen
férfi bizonyára bármelyik nőt megkaphatja, az iránta tanúsított
érdeklődése ezért még jobban hízelgett Rose-nak, de továbbra is csak
homályos válaszokat adott neki, amikor Simon magáról kérdezgette.
Ez csak flört – emlékeztette magát gondolatban. Egy kellemes este,
amelyet ő élvezhet, mielőtt nemsokára visszatér megszokott életébe…
– Nyugodtan bevallhatja – mondta Simon, miközben a pincérnő
leszedte az asztalukat.
Rose megijedt, mert azt hitte, hogy valamivel elárulta magát.
– Mit kellene bevallanom? – kérdezte.
A férfi elmosolyodott.
– Hogy maga már tudta, milyen jól főznek itt. Ez nem lehet
véletlen.
Rose megkönnyebbülten fellélegzett.
– Egyszerűen csak mázlink van – felelte, és viszonozta Simon
mosolyát.
Elkomolyodott azonban, amikor a férfi átnyúlt az asztal fölött, és
kezére fonta az ujjait. Hüvelykujjával a tenyerét simogatta, és Rose
testén jóleső borzongás futott végig.
– Ha jobban belegondolok, igazat kell adnom magának – mondta
Simon, és kék szeméből Rose kiolvasta, hogy már nem az ételről
beszél. Miközben viszonozta a pillantását, pár másodpercre levegőt
venni is elfelejtett. – Táncolunk?
A férfi nem várta meg, hogy Rose válaszoljon, csak felállt, és kézen
fogva a kis táncparkettre vezette. Éppen egy lassú szám szólt, és rajtuk
kívül is voltak párok az alacsony dobogón, amelyen máskor
valószínűleg egy zenekar szokott játszani. Rose azonban szinte észre
sem vette a többi párt. Egyszeriben olyan érzése volt, hogy csak ők
ketten léteznek Simonnal. A férfi közelsége bódítóan hatott rá, teste
ösztönösen válaszolt rá, összeolvadt vele, mintha egész idő alatt csak
erre a pillanatra vártak volna. Rose-t körüllengte Simon markáns illata,
amelyet halványan mindvégig érzett, amikor bevásárlókörútjuk közben
a férfi néha lehajolt hozzá, hogy mondjon neki valamit, és élvezte,
hogy tánc közben most átöleli. Ez jól is jött neki, mert nem tudta,
különben megtartaná-e remegő lába. A biztonság kedvéért még át is
kulcsolta Simon nyakát, miközben lassan mozogtak az érzéki zene
lassú ritmusára.
– Mindig ilyen szorosan összeölelkezve táncolsz azokkal a nőkkel,
akik a munkád miatt fontosak neked? – suttogta Rose elfúló hangon.
A férfi még közelebb vonta magához.
– Csak akkor, ha egy nő egyszerűen nem megy ki a fejemből –
válaszolta, és Rose megborzongott, amikor Simon lehajolt hozzá, hogy
ajkával a nyaka érzékeny pontját simogassa.
Rose tudta, ha nem akarja, hogy több is történjen közöttük, most
kell megállítania a férfit, és egyszeriben kétségei támadtak. El tudja-e
teljesen engedni magát anélkül, hogy gondolna a holnapra? Minden
porcikája tiltakozott az ellen, hogy azt, amit érez, a pillanatnak tudja
be. Olyasminek, amelyet egy éjszaka után majd elfelejt. De hát nem
éppen azért jött Londonba, hogy szórakozzon egy kicsit?
Simon felemelte a fejét. Kék szeme sötétebb volt, mint eddig, és
Rose az idejét sem tudta, mikor repdesett utoljára ennyi pillangó a
gyomrában. Egyszeriben nem számított többé, hogy alig ismeri ezt a
férfit. Úgy érezte, helyes, amit tesz, nagyon is helyes. Nem is húzódott
el, amikor Simon szája az övéhez közeledett, és viszonozta a csókját,
amely már szinte elfelejtett érzéseket lobbantott fel benne. A férfi jól
csókolt, átkozottul jól, és Rose nem tudta volna megmondani, mennyi
idő telt el addig, amíg Simon végül elhúzódott tőle, és az övére fektette
a homlokát.
– Kerítek magunknak taxit – mondta, még mindig szaporán szedve
a levegőt.
Rose bódultan bólintott, és megvárta, hogy a férfi elmenjen a
holmijukért és fizessen. Odakint a járdán aztán újra egymás karjába
omlottak. Olyan önfeledten és szenvedélyesen csókolóztak, hogy
Simon csak kis idő elteltével tudott leinteni egy taxit. Megadta a lakása
címét a sofőrnek, aztán magához vonta Rose-t, és ott akarta folytatni,
ahol abbahagyták. Rose azonban a mellkasára tette a kezét, és eltolta
magától.
– Már csak néhány napig leszek itt – suttogta, és nem igazán tudta,
hogy saját magát akarja-e inkább emlékeztetni erre, vagy a férfit.
– Akkor hozzuk ki a legtöbbet ezekből a napokból! – felelte Simon.
Amikor egymáshoz ért az ajkuk, Rose megint átkulcsolta a férfi
nyakát, és már nem tudta, miért hozta egyáltalán szóba, hogy meddig
marad még Londonban.
 – Biztosan nem akarja, hogy elvigyem Corby doktornőhöz? – Lizzy
Carmichael oldalról Zoéra pillantott, mielőtt vezetés közben megint az
útra szegezte a szemét. – Mindjárt odaérünk a rendelőjéhez, és
ilyenkor még biztosan…
– Ne – vágott közbe Zoe –, arra semmi szükség. Komolyan nincs.
– De az előbb olyan furcsán kiakadt a szeme – erősködött tovább az
idős asszony. – Nagyon megijesztett, kedvesem. És aztán még el is
ájult! Biztos, hogy nem ütötte meg magát?
– Nem, szerencsém volt. – Zoe halványan elmosolyodott, és sikerült
megállnia, hogy ne érintse meg a homlokán keletkezett sebre tett
ragtapaszt. A bukszus tompította az esését, és így valóban megúszta
nagyobb baj nélkül. Ijedtsége azonban nem múlt el, bár elszántan
igyekezett leplezni. – Csak túl gyorsan álltam fel, és ilyenkor néha
megszédülök, mert alacsony a vérnyomásom. Ez minden.
A zongoratanárnőt ez láthatóan nem igazán győzte meg, bár öreg
Austin Minijével végül nem fordult be az orvosi rendelőhöz vezető
utcába.
– A panzióba kellene vinnem – mondta inkább saját magának. – Ott
figyelhetnének magára. Ilyen állapotban nem jó, hogy egyedül lesz a
parti házban.
– Nem lesz semmi baj – mondta Zoe, és hátradőlt az ülésen –, de
nagyon kedves, hogy hazavisz – tette hozzá.
Ezért valóban hálás volt. Orvosra azonban nincs szüksége, elég lesz,
ha egy időre lepihen. Miután kevéssel később megérkeztek a parti
házhoz, megkönnyebbülten fellélegzett.
– Ha rosszabbul lennék, azonnal szólok Gallagheréknek – ígérte
meg a zongoratanárnőnek.
Még integetett neki, amikor elhajtott, aztán bevonszolta magát a
házba, és örült, hogy elmenekült az idős hölgy fürkésző tekintete elől.
Kimerülten lefeküdt a kanapéra a nappaliban, de amint lehunyta a
szemét, megint pánik tört rá, és gyorsan felült. Lizzy Carmichaelnek
igaza van, valóban veszélyes, hogy egyedül van itt. Ha megreped az
aneurizma, csakis akkor lesz esélye, ha azonnal kórházba került. Dr.
Kashrani ezt többször is az eszébe véste. Londonban ennek nem lenne
akadálya, itt azonban messze van az első kórház, ahol kezelhetnék. Zoe
egy pillanatig arra gondolt, hogy felmegy, és összecsomagol.
Tekintete azonban a dohányzóasztalon fekvő verseskötetre esett.
Nagy sóhajjal felvette, és ujjaival végigsimított a borítón. Érezte, hogy
ma egy kicsit közelebb került az igazsághoz, és ezért nem utazhat el.
Előbb meg kell találnia a bátyja naplóját. De hol lehet?
Gondolkodj! – szólította fel magát. Ha itt van valahol a házban,
hová dughatta el Chris? A legkézenfekvőbb az lett volna, hogy a
matrac alá az ágyban, amelyben aludt, de Gallagherék akkor már rég
megtalálták és átadták volna a rendőrségnek, mert látniuk kellett volna,
hogy fontos lehet. Vagy elküldték volna a szüleinek Londonba, és ő
mindkét esetben tudna róla. Ha viszont ennyi ideig nem került elő,
olyan helyen kell lennie, ahol nem lehet könnyen rábukkanni.
Zoe körbenézett a szobában, és tekintete az ajtó melletti
tálalószekrényen akadt meg. Régebbről is ismerte, csak akkor máshol
állt. Az emeleti szobákban két komód is volt még a házban abból az
időből, és a konyhaszekrények is ugyanazok voltak. És Rose mintha
említette volna, hogy a pajtában is vannak még régi bútorok.
Zoe testén bizsergés futott végig. Talán az a szekrény is ott van,
amelyik annak idején a bátyja itteni szobájában állt. Sötét, tömör fából
volt, alul két fiókkal, felül széles takarólécekkel. Chris tökéletes
helynek találhatta, hogy elrejtsen benne valamit, amiről nem akarta,
hogy bárkinek is a kezébe kerüljön.
Zoe izgatottan felkelt, pár perccel később már kint is volt a
pajtában, és az egyik sarokban meglátta a régi szekrényt. Hogy
odaférjen hozzá, több dobozt és egy kis íróasztalt is el kellett húznia az
útból. Még gyorsan visszament egy zseblámpáért a konyhába, mert a
pajtában meglehetősen sötét volt, aztán az aljától a tetejéig alaposan
átvizsgálta a szekrényt. Még létrára is felmászott, hogy a takaróléceket
is közelről meg tudja nézni, de semmit sem talált.
Már csalódottan vissza akarta tolni az íróasztalt a szekrény elé,
amikor hirtelen megállt. Eszébe jutott, hogy a régi íróasztaloknak
sokszor vannak titkos rekeszeik, és megint kutatni kezdett. Az összes
fiókot kihúzta, és végigtapogatta a fát, ám hiába. A komódban is lehet –
gondolta már-már dacosan, és előbb a pajtában, aztán pedig a házban is
minden bútordarabot megvizsgált. Egyórányi megfeszített keresés után
végül lerogyott a kanapéra a nappaliban, és elkeseredetten harapdálta
az ajkát.
Ha valamikor itt is volt a napló, az évek során nyoma veszett.
Lehet, hogy az egyik régi bútorban volt, amelytől Gallagherék
időközben megváltak. Vagy Chris nem itt, hanem valahol máshol
rejtette el.
Nem – gondolta Zoe. Ő itt, az emeleti szobában látta annak idején a
noteszt a bátyja kezében, úgyhogy Chrisnek ott kellett eldugnia. Ha
nem valamelyik régi bútorban, akkor…
Zoe izgatottan felugrott, mert hirtelen támadt egy gondolata, és
felszaladt abba a szobába, amelyben Chris aludt, amikor itt nyaraltak.
Most Rose fiaié ez a szoba. Emeletes ágy áll benne, a polcok pedig
játékokkal vannak tele. A régi időkre semmi sem emlékeztetett, csak a
fapadló volt ugyanolyan, mint akkoriban. És az egyik deszkája ki volt
lazulva…
Zoe elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy gyerekkorukban
nagyon szerettek fél lábbal ugrálni azon a padlódeszkán, amely
hangosan recsegett. Valamikor aztán annyira meglazult, hogy ki tudták
emelni, és alatta egy kis üreget fedeztek fel. Chris „a kalózok
rejtekhelyének” nevezte el. Akkor még egy szobában aludtak, de nem
sokkal később Zoe megkapta a szemköztit, és el is felejtette a
meglazult padlót meg a kalózokat. Lehet azonban, hogy Chrisnek
eszébe jutott, amikor biztonságos helyet keresett a naplójának?
Zoe óvatosan félretolta a modellvasút sínjeit, amelyek majdnem az
egész szobán keresztülcikáztak, és minden lépésénél éberen fülelt. Ez
az! Az egyik padlódeszka jól hallhatóan megreccsent a talpa alatt.
Gyorsan lehajolt, és megtapogatta a deszka széleit. Valóban erősebben
mozgott, mint a többi, de ahhoz, hogy alaposabban megvizsgálhassa,
Zoénak le kellett bontania a sínek egy részét. Utána visszament a
recsegő padlódeszkához, és sikerült annyira felfeszegetnie, hogy alá
tudta dugni a kezét.
Izgatottan körbetapogatta a kis üreg belsejét, és a keze egyszer csak
megakadt valamiben. Nem volt egyszerű, de végül sikerült kihúznia a
résen, hogy megnézze, mit talált. Egy csupa por noteszt tartott a
kezében, amely pontosan olyan volt, mint amilyennek Lizzy
Carmichael leírta. Zoe szíve vadul vert, miközben újra összeillesztette
a vasúti síneket, aztán kivitte a noteszt a konyhába, és óvatosan
megtisztogatta egy ronggyal. Utána visszavitte a nappaliba, és leült
vele a kanapéra, de nem nyitotta ki, csak nézte.
Christ a halála óta nem érezte olyan közel magához, mint ezekben a
pillanatokban. Mintha itt lenne vele ebben a szobában, és tudná, hogy
ő mindjárt elolvassa, amit ő gondosan elrejtett mások szeme elől. Zoe
éppen ezért habozott, mert azt, amire éppen készül, mindennek
ellenére titoksértésnek érezte. Csakhogy neki végre bizonyosságra van
szüksége. Ezért remegő kézzel kinyitotta a noteszt az első oldalnál, és
olvasni kezdte.
Rose kinyitotta a szemét, és hunyorogva nézett az ablakon át a szobába
beeső éles fénybe. Már jóval elmúlhatott dél – gondolta, és sejtését
megerősítette az éjjeliszekrényen fekvő elegáns rádiós ébresztőóra.
Még egyszer elalhatott, de ezen nem lepődött meg. Egész teste
kellemesen fáradt volt, és fájtak az izmai, ahogy Simon felé fordult. Ő
még aludt, és Rose mosolyogva felemelte a kezét, hogy megsimogassa
a férfi kócos fejét. Mielőtt azonban megérintette volna, félbehagyta a
mozdulatot, és leengedte a karját. Nem akarta felébreszteni Simont,
hogy inkább nyugodtan nézegethesse és teste minden apró részletét az
emlékezetébe vésse. Szépen ívelt száját és a kezét, amellyel éjszaka és
ma reggel lángba borította őt. Arcán a világos borostát, amely szúrta
kicsit, amikor a bőréhez ért, ő mégis nagyon izgatónak találta.
Ahogyan izmos mellkasát és erős karját is, amelyben őrjítő érzés volt
feküdni. Az együtt töltött éjszaka után több szempontból másként
érezte magát. Simon megváltoztatta. Remek szerető volt, és olyan
húrokat pendített meg benne, amelyekről ő eddig azt sem tudta, hogy
léteznek.
Nem mintha sok mindenkivel hasonlíthatná össze Simon férfiúi
képességeit. Matt volt az első férfi az életében, és a válása óta csak
néhányszor feküdt le mással. Rövid viszonyai hamar zátonyra futottak,
keserű szájízt hagyva maguk után. És azt a meggyőződést alakították
ki Rose-ban, hogy ő nem igazán kívánatos nő. Simon azonban ma az
ellenkezőjét bizonyította neki, ő pedig el sem akarta hinni, hogy mit
váltott ez ki belőle. Simonnal biztonságban érezte magát, és teljesen fel
tudott szabadulni. Vele olyan dolgokat is tett, amilyeneket még soha,
és nem tudott betelni velük. Simon egyetlen érintése és egyetlen csókja
elég volt ahhoz, hogy benne újra felszítsa a szenvedélyt. És ő ugyanezt
érte el a férfinál, ezért is nem szálltak ki még az ágyból.
Pedig annak már nagyon ideje lenne – gondolta Rose, és
nesztelenül felkelt. Az ágy előtt ott hevertek a földön a ruháik,
amelyekből az este kölcsönösen kibújtatták egymást. Rose lehajolt
Simon ingéért, és elmosolyodott, amikor megérezte rajta az illatát.
Belebújt, aztán a konyhába indult. A kép, amely elébe tárult, miután
kinyitotta a hűtőszekrényt, rontott kicsit feldobott hangulatán. Vajtartó,
két üveg lekvár, négy tojás a tojástartóban, az ajtóban egy félig üres
dobozos tej, két üveg bor és egy üveg pezsgő. Ez volt minden. Vagyis
mégsem, mert a zöldségtartó rekeszben megbújt még egy doboz, amely
a felirata szerint ugyanabból az indiai étteremből származott, ahonnan
Simon ennivalót hozott Rose-nak az első londoni estéjén.
Currymaradék volt benne, de már nagyon gusztustalan, ezért Rose
kidobta a szemétbe. Éppen ki akarta nyitni a mélyhűtőt, hátha abban
talál valami ehetőt, amikor hátulról Simon karja fonódott rá.
– Szia! – mondta a férfi, és csókot nyomott a feje búbjára. – Te meg
mit csinálsz?
Rose megfordult, és átkulcsolta Simon nyakát.
– Én… főzni akartam valamit – mondta a férfitól kapott két csók
között. – Ugyanis éhes vagyok.
– Én is, csak én rád éheztem meg.
Simon bedugta a kezét a saját inge alá, amelyet Rose magára kapott,
és újra meg akarta csókolni, de végül nem tette meg, mert Rose
gyomra hangosan korogni kezdett.
– Attól tartok, ha nem eszem gyorsan valamit, túl gyenge leszek
ahhoz, amit uraságod tervez velem – ugratta Simont. – Nem élhetünk
egész nap kenyéren és vízen.
– Nem is élünk. A lágy tojás és a pirítós talán semmi?
A férfi reggel egy tálcán valóban reggelit hozott az ágyhoz, és ezzel
még jobban meghódította Rose szívét.
– Nagyon finom volt – mondta –, csak éppen már régen is volt. És
úgy tűnik, pirítóson és tojáson kívül nincs is semmi ehető a házadban.
Simon csak kelletlenül engedte le a kezét.
– Ez sajnos igaz. A bejárónőm, aki egyébként bevásárol és megtölti
a hűtőmet, szabadságon van. De szerencsére léteznek házhoz szállítást
vállaló éttermek – mondta, miközben elvette a hűtőszekrény mellett a
munkapulton fekvő szórólapokat, aztán megcsókolta Rose-t. –
Ajánljak valamit?
Rose homloka ráncba szaladt a láthatóan agyonolvasott szórólapok
láttán.
– Gyakran hozatsz magadnak ennivalót? – kérdezte.
 – Nem, többnyire étteremben eszem. Ha pedig meglátogatom a
szüleimet, édesanyám szakácsnője szinte mindig csomagol nekem.
Kiskorom óta nálunk dolgozik, de még mindig úgy érzi, hogy
gondoskodnia kell rólam.
Rose szeme elkerekedett.
– A szüleid szakácsnőt alkalmaznak?
A férfi bólintott.
– Igen, és komornyikot is. Harold azonban nemsokára nyugdíjba
megy, és azt hiszem, édesanyám nem vesz fel majd helyette mást. A
legutóbb azt mondta, hogy inkább házvezetőnőt alkalmazna. Ó!
Bocsáss meg egy pillanatra!
Simon elvált Rose-tól, és kiment a konyhából, amikor valahol a
lakásban csörögni kezdett egy telefon. Rose körbenézett a hipermodern
konyhában, amelyben valószínűleg egyetlen polc is kétszer annyiba
került, mint odahaza az ő konyhájának a teljes berendezése. A
bútorlapok elegáns szürke színben csillogtak, és a szekrények keskeny,
egyenes nemesacél fogói is nagyon drágának tűntek. A lakás teljes
berendezése fényűző volt, de ez is illett egy becsvágyó londoni
ügyvédhez, akinek a szülei személyzetet is megengedhetnek
maguknak.
Szakácsnő! – gondolta Rose, és önkéntelenül a mamájára gondolt,
aki mindennap a konyhában állt, és a vendégekre meg a családjára
főzött. Simon világát nemcsak mérföldek választják el az övétől,
hanem fényévekre van tőle.
– Édesanyám hívott. – Simon visszajött a konyhába, és megzavarta
Rose töprengését. Közben bokszeralsót és pólót vett fel, a magával
hozott telefont pedig hanyagul letette a munkapultra. – Emlékeztetni
akart, hogy ma délután ötkor egy kiállításmegnyitón kell megjelennem
– mondta a fejét ingatva. – Harmincnégy éves vagyok, sikeres ügyvéd,
de ő még mindig nem nézi ki belőlem, hogy észben tudom tartani a
programjaimat.
Rose elmosolyodott.
– Valószínűleg már nem bízik benned, mert a múltkor is
megfeledkeztél a jótékonysági vacsoráról, amikor nálam voltál –
emlékeztette Simont.
– Csak azért, mert valaki elvonta a figyelmemet – mondta a férfi, és
megint a karjába zárta Rose-t. – Most azonban eszembe jutott volna,
mert ez a rendezvény téged is érdekelni fog. A kiállítás ugyanis az
utóbbi ötven év divattrendjeit mutatja be. Ez tetszene neked, igaz?
– Magaddal akarsz vinni? – kérdezte Rose meglepetten. – De
engem nem hívtak meg…
– A kísérőmként igen – mondta Simon, és elmosolyodott. –
Egyébként Clive Wentworth is ott lesz.
Rose nagy szemeket meresztett.
– Clive Wentworth? A divattervező?
A férfi bólintott.
– És mások is a divat világából, akiket te valószínűleg sokkal
jobban ismersz, mint én.
Rose gondolatai egymást kergették, miközben határtalan öröm és
pánik között ingadozott. Clive Wentworth nevét mindenki ismeri, akit
kicsit is érdekel a divat, mert szakmájában Nagy-Britannia legjobbjai
közé tartozik. Ruháit színésznők és modellek viselik, és a legutóbbi
királyi esküvőhöz is ő tervezte a menyasszony ruháját. Természetesen
csodálatos volna személyesen is megismerni, de Rose egyszeriben
megrémült. Hazug embert könnyebb utolérni, mint a sánta kutyát…
Bárcsak kezdettől fogva igazat mondott volna Simonnak, és ne
állította volna magáról, hogy feltörekvő divattervező! Merthogy a férfi
biztosan így mutatná be az embereknek. A dolog nagyon kínos véget
érne számára, ha a szakmából valaki utána akarna járni, ki is ő, és
kiderítené, valójában nagyon messze van attól, hogy karriert csináljon
a divat világában.
– Nem hiszem, hogy sok ismerőst találnék ott – mondta. – Még
nagyon az elején járok a pályámnak.
Helyesebben, el sem indultam a pályán – tette hozzá magában
elkínzottan.
– Akkor még fontosabb, hogy ott legyél – felelte Simon. – Nyilván
előrébb akarsz lépni, vagy nem?
– Igen, persze… – Rose nagyot sóhajtott. – De nem akarok
nyomulni.
– Nyomulni? – Simon a fejét ingatta. – Néha komolyan nem értelek,
Rose. Az hittem, örülni fogsz. Ez végül is remek alkalom a
kapcsolatépítésre.
Rose látta az értetlenséget a férfi szemében, és tudta, hogy
gyanakvásba fog átcsapni, ha nem hozza meg hamar a döntést. Mondd
el neki! – nógatta egy belső hang. A félelem azonban, hogy akkor egy
csapásra véget érhet az az idő, amelyet még Simonnal tölthet,
visszatartotta a vallomástól. Ráadásul a kiállítás is érdekelte. Végül is
mi baj származhat abból, ha találkozik néhány emberrel, akit nem
ismer és soha többé nem is lát majd?
– Örülök, nagyon is örülök – mondta végül, miközben
szórakozottan simogatta Simon mellkasát. – De biztosan magaddal
vihetsz?
Simon mosolyának egy pillanatra nyoma veszett, amikor arra
gondolt, hogy mit szól majd az édesanyja Rose-hoz. A következő
pillanatban azonban úgy döntött, hogy nem érdekli. Rose-zal jelenik
meg a megnyitón, akár tetszik ez majd az édesanyjának, akár nem.
Merthogy e percben elképzelni sem tudja, hogy bármit is Rose nélkül
csináljon. Sok nőt ismer, de egyik sem kúszott úgy a bőre alá, mint
Rose Riley. Ő egészen különleges, egészen más, mint azok a társasági
szépségek, akik őt egyébként körülzsongják. Náluk tudta, mit kell
mondania és tennie, hogy lenyűgözze őket, Rose-nál viszont nem. Ő
újra meg újra meglepi elbűvölő természetességével, és soha nem azt
teszi, amire ő számít tőle. És lefegyverzően mentes mindenféle
hiúságtól. Nem veti be a külsejét, mint a többi nő, és valószínűleg nem
is sejti, milyen vonzó a porcelánszínű bőrével és a karcsú, de
domborulatokat sem nélkülöző testével, amelyet Simon – a
csuromvizes ruhának köszönhetően – már az első találkozásukkor
megcsodálhatott. Azóta nem megy ki a fejéből, és vonzódását minden
egyes találkozásuk tovább növelte. Azt azonban nem sejtette, milyen
erősen vonzódik valójában Rose-hoz, amíg tegnap este meg nem
csókolta abban a giccses és félhomályos indiai étteremben. Nem
emlékezett, mikor kívánt utoljára annyira egy nőt, hogy egy taxit is
alig tudott leinteni. Úgy szerelmeskedtek, mintha minden egyes együtt
töltött pillanat hallatlanul értékes lenne a számukra. És az is volt, mert
Rose már nem marad sokáig Londonban.
Simonnak ezért az sem lett volna ellenére, hogy a teljes hétvégét az
ágyban töltsék, de a kiállításmegnyitóra is szívesen elviszi Rose-t. Ki
tudja, talán előmozdítja a karrierjét, ha találkozik a megfelelő
emberekkel. Akkor talán már nem sokáig marad Cornwallban, hanem
Londonban fog dolgozni, és itt…
Simon megütközött a saját gondolatán. Abban állapodtak meg,
hogy csak futó kaland lesz közöttük, és Rose nem is adta jelét, hogy
hosszabb távra tervezne. Nem várt el ígéreteket vagy szerelmi
vallomást. Ez is megkülönbözteti Simon korábbi barátnőitől, és ez őt,
legnagyobb ámulatára, egy kicsit zavarta is. Többet kell kiderítenem
erről a nőről – gondolta, és közelebb húzta magához.
– Persze hogy magammal vihetlek. Mindenkitől ellopod majd a
show-t, és pompásan fogunk szórakozni – mondta, és megcsókolta
Rose-t, mert úgy érezte, hogy már túl régen tette meg.
Meleg teste az övéhez simult, és Simon felsóhajtott, amikor
megérezte, hogy újra felébredt benne a vágy. Jóságos ég, rabul ejtett
ez a nő – gondolta, és diadalmasan elmosolyodott, amikor Rose
áthúzta a fején a pólóját, hogy simogatni kezdje meztelen mellkasát. Az
éhségünket majd később csillapítjuk – döntötte el magában Simon, és
egyre szenvedélyesebb lett a csókja.
Jack leparkolt a Defenderrel a parti ház mellett, és kiszállt. Már elmúlt
dél, de a napsugarak csak most törtek át a felhőkön, hogy aranyszínű
fénybe borítsák a házat és gondozott kertjét a benne nyíló virágokkal.
A férfi azonban ügyet sem vetett az idilli képre, csak néhány határozott
lépéssel a bejárathoz ment, és becsengetett.
– Gyere már! – dünnyögte, miközben arra várt, hogy Zoe ajtót
nyisson, és közben mérges volt magára, mert ennyire nyugtalan.
Lizzy Carmichael biztosan tévedett, és valójában nincs is baj. Jack
azonban az előbb a faluban összefutott a zongoratanárnővel, és azóta
nem tud szabadulni a rossz érzésétől, amelyet az idős hölgy szavai
váltottak ki belőle. „Zoéval nincs rendben valami, Jack. Azt hiszem,
beteg.”
Jack ugyanezt gondolta, amikor Zoe elájult a szikláknál, és lelki
szemei előtt újra lejátszódott az a jelenet, miközben Lizzy Carmichael
elmesélte neki, hogy mi történt a házában. Aztán megígértette Jackkel,
hogy megkéri az édesanyját, menjen át a parti házba, és nézzen rá
Zoéra. Jack azonban inkább maga jött ide, miután végzett a vásárlással.
Még egyszer megnyomta a csengőt, de mivel most sem történt
semmi, hirtelen aggódni kezdett.
– Zoe! – kiáltott be az ajtón át, választ azonban nem kapott.
El is mehetett valahová – próbálta nyugtatni magát. Valószínűleg a
sziklákhoz, ő meg csak kinevetteti magát azzal, hogy azonnal arra
gondolt, Zoénak segítségre van szüksége. Jack rosszkedvűen
megfordult, és visszaindult a kocsijához. Mielőtt azonban odaért volna,
megállt, és ökölbe szorította a kezét. Csak benézek az ablakon, aztán
elmegyek – döntötte el magában, és elindult, hogy megkerülje a házat.
A húga kis varrószobája üres volt, a hátsó oldalon található nappali
felé menet azonban Jack meglepve látta, hogy a teraszajtó nincs
becsukva. Egy pillanatig habozott, de végül belépett a nappaliba.
– Zoe! – kiáltotta el magát még egyszer a biztonság kedvéért.
 Az is lehet, hogy Zoénak semmi baja, csak nincs itthon, és biztosan
nem örülne annak, hogy ő csak úgy behatolt ide. Jack azonban nem
hagyta el a házat, mert nyugtalansága nem engedte, hogy megtegye.
Semmihez nem nyúl hozzá, csak gyorsan megnézni, hogy…
Hirtelen megállt, és a kanapéra meredt. Zoe ott feküdt,
összegömbölyödve egy vékony gyapjútakaró alatt. Szőke haja eltakart
egy részt az arcából, de Jack így is meglátta rajta a könnyek nyomát.
Ráadásul ijesztően sápadt is volt, és ezek szerint olyan mélyen alszik,
hogy a csengetésekre sem ébredt fel. Jack odament a kanapéhoz,
leguggolt elé, és finoman megrázta Zoe vállát.
– Hahó! Ébresztő!
Zoe egészen lassan kinyitotta a szemét, de még kellett hozzá egy
hosszú pillanat, hogy valóban felébredjen. Aztán meglátta, ki rázogatja
a vállát, és hirtelen felült.
– Jack? – kérdezte zavarodottan, és a homlokához kapott, amelyet
nagy ragtapasz borított. – Te meg… hogy jöttél be?
– A teraszajtón át – felelte Jack. Az előbb még megkönnyebbülés
töltötte el, most viszont hülyének érezte magát. Zoét elnyomta az álom
a kanapén, valószínűleg olvasás közben, mert a karfán lefordítva egy
nyitott könyv vagy füzet fekszik. Ennyi történt. De ő ezt honnan
tudhatta volna? – Összefutottam Lizzy Carmichaellel, és elmesélte,
hogy tegnap délután nem érezted jól magad. Meg akartam nézni, hogy
vagy, de nem nyitottál ajtót. – Jack megrántotta a vállát. – Féltem,
hogy történt veled valami. – Szerencsére nem, de Zoe sápadt arca és
kisírt szeme mégis arról árulkodott, hogy valami nincs rendben. – Mi a
baj? Miért sírtál?
Zoe ijedten megérintette az arcát. Valóban sírt álmában? Erre nem
emlékezett, csak arra, hogy vad álmai voltak. És csengetést is hallott,
de azt meg beépítette az álmába, és nem foglalkozott vele, mert
teljesen lefoglalták azok a képek, amelyeket az agya vetített elé.
Chrisről álmodott, ahogy ott állt a szikla szélén, de most nem egyedül.
Volt vele valaki, de azt a másik alakot Zoe csak homályosan látta, és
nem ismerte fel. Oda akart menni, de minél közelebb ért, annál
halványabb lett az a másik ember, és a bátyja is egyre távolabb került
tőle, mint az álmaiban mindig. Valami azonban ezúttal más volt.
– Már tudom, mi történt a bátyámmal – mondta, és kinyújtotta a
karját, hogy elérje a kanapé karfáján kinyitva fekvő naplót. – Itt áll
ebben.
 Jack elvette a noteszt, amelyet Zoe odanyújtott neki. Miközben
átlapozta, Zoe rádöbbent, hogy nagyon bizalmas dolgot bízott rá a
férfira, de úgy érezte, helyesen tette. Jack és Chris barátok voltak, és
ha Jack most nem lenne itt, később valószínűleg elvitte és megmutatta
volna neki a bátyja naplóját. Mert ő az egyetlen ember, akivel
beszélhet arról, amit kiderített.
Jack hamar megértette, mit tart a kezében.
– Ez honnan van?
Zoe beszámolt a Lizzy Carmichaellel folytatott beszélgetéséről, és
elmondta, hogyan találta meg végül – hosszas keresgélés után – a
naplót. Jack közben átfutotta az első oldalakat.
– Ezek levelek? – kérdezte.
Ez először Zoét is meglepte, mert szokásos naplóbejegyzésekre
számított. A notesz teleírt oldalai azonban így is megerősítették azt,
amit ő már egyébként is sejtett.
– Szerelmes levelek. Chris szerelmes volt, Jack. Nagyon szerelmes.
Jack felemelte a fejét, és amikor találkozott a tekintetük, Zoe
kiolvasta a férfi szeméből, mennyire meglepődött.
– Te sem tudtad, igaz?
A férfi a fejét rázta, és ez egy kicsit megnyugtatta Zoét. Ezek szerint
a bátyja nem csak előle titkolta el az érzéseit.
– Miért nem beszélt erről soha? – kérdezte Jack.
– Mert ez a szerelem titok volt. Féltve őrzött titok. Chris többször is
írja a naplójában, hogy senkinek sem szabad tudnia róla.
– És kibe volt szerelmes? – Jack az egyik oldal tetején látható
megszólításra mutatott. – Itt csak az áll: „Egyetlenem!” Itt meg az:
„Drága szívem!”
– Minden új bejegyzés így kezdődik, de mindig csak valamilyen
becézéssel – mondta Zoe. – Azt hiszem, Chris szándékosan nem írta le
soha a szerelme nevét. Talán félt, hogy valaki megtalálhatja a naplóját.
Jack összeráncolta a homlokát.
– De miért kellett titkolóznia?
– Ez én sem tudom – felelte Zoe. – Úgy tűnik, a szerelmük
akadályokba ütközött. Nagy volt közöttük a korkülönbség, ezt Chris
említi is egy helyen. Egyébként az egész napló nagyon rejtélyes, tele
költői képekkel, mint azok a versek, amelyeket annyira szeretett a
bátyám. Én azért nagyjából összeraktam magamnak a kirakós kockáit.
– Zoe hátradőlt. – A bejegyzések a Chris halála előtti hetekből
származnak, de a szerelem már előző nyáron elkezdődhetett. Azt
hiszem, a bátyám ezért is akart mindenáron Penderakba jönni, noha
akkor már elkezdte az egyetemet. Apánk New Yorkba akarta küldeni
gyakorlatra, egy üzleti partneréhez, Chris azonban azt mondta, oda
majd máskor megy, és inkább Cornwallba akar menni. Ez fontosabb
volt neki, mint a szakmai lehetőség. – Zoe egy pillanatra elhallgatott,
és újra a fejét törte. – Kivel lehetett együtt? Neked említett valamikor
valakit?
– Nem. Chris bejött a nőknek, de ezt te is tudod. Szerelemről
viszont soha nem beszélt nekem. – Jack felhúzta a szája sarkát. – Igaz,
azon a nyáron engem más foglalkoztatott – tette hozzá.
Zoe nagyot nyelt, mert tudta, hogy a férfi rá gondolt. És valóban
úgy volt. Minden szabad percüket együtt töltötték, és valószínűleg
ezért nem figyelt fel egyikük sem arra, hogy Chrisnek gondjai vannak.
Azonban másnak sem tűnhetett fel semmi, különben lenne valami erről
a nyomozati aktában, a tanúvallomások között. És ez elgondolkodtatta
Zoét.
– Hogy tarthatta teljesen titokban? Valakinek csak látnia kellett őket
együtt.
– Már ha Chris szerelme itt élt – vetette fel Jack. – Az is lehet, hogy
az egyetemen ismert meg valakit.
– Nem – mondta Zoe. – A levelekből ugyan nem derül ki sok, én
mégis egészen biztos vagyok benne, hogy innen volt valaki.
Jack a fejét ingatta.
– És mit segít ez nekünk? Természetesen érdekes lehet, de nem
feltétlenül függ össze azzal az éjszakával, amelyen Chris meghalt.
– De most már tudjuk, hogy valaki nagyon fontos volt a bátyámnak
– mondta Zoe. – Mi van, ha akkor éjjel a szikláknál akartak találkozni?
Lehetett az a titkos találkozóhelyük. Mi is sokszor voltunk ott.
– Tudom – válaszolta Jack, és amikor egymásra néztek, Zoéban újra
feltörtek az emlékek.
A gyönyörű naplementék odafent a toronynál, Jack ölelésének a
melege, ezernyi csók, amelynek ígéretíze volt. Akkor volt életében
utoljára teljességgel gondtalan. És utoljára igazán boldog…
Zoe gyorsan visszaterelte a gondolait ahhoz, ami most sokkal
fontosabb volt.
– Ki kell derítenem, kiről ír Chris a naplójában. Érzem, hogy ez
megoldaná a rejtélyt – mondta, de még be sem fejezte a mondatot,
máris elbizonytalanodott. – De hogyan derítsem ki? Mégsem járhatok
házról házra, hogy megkérdezzem, ki volt annak idején együtt a
bátyámmal. És valószínűleg akkor sem lenne értelme, ha megtenném.
Miért kezdene egyszeriben beszélni valaki, aki ilyen sokáig hallgatott?
Az is lehet, hogy rossz helyen kutakodom. Az a nő talán már régóta
máshol él.
– Talán igen, de az is lehet, hogy nem – mondta Jack, és felállt.
Komoly arccal járkálni kezdett a szobában, mint régen is mindig,
amikor erősen gondolkodott valamin. A dolog most már őt sem hagyta
nyugodni. Aztán hirtelen megállt, és Zoéra nézett. – Ma lesz a nyári
táncest.
– Tudom. – Zoe látta a plakátokat a faluban. – És?
– Elmehetnél rá – mondta Jack.
Zoe meglepetten nézett rá.
– Miért?
– Mert ez a rendezvény nagyon népszerű. Sokan lesznek ott, főként
helybéliek, ezért ott úgymond egy rakáson találnál mindenkit.
Beszélhetnél az emberekkel azokról az időkről. Valakinek talán eszébe
jut valami.
Zoe meglepetten nézett Jackre. Az ötlete igazán zseniális, mert a
nyári táncest valóban az egyik csúcspont a falu életében. Ott ő kötetlen
keretek között tehetne fel kérdéseket. A gond csak az, hogy oda
mindenki a párjával megy. Zoe tudta ezt, mert többször is volt ott. És
mindig Jackkel. Kezdetben, amikor még fiatalabbak voltak, Jack csak
Chris helyett kísérte el, mert Rose-zal mókásnak találták, hogy
„kicserélik” a bátyjaikat. És természetesen azon a nyáron is ott voltak a
táncesten, amelyen végül összejöttek. A gondolatra szúrás hasított Zoe
szívébe, és megköszörülte a torkát, hogy meg tudjon szólalni.
– Igen, talán – mondta. – Te is ott leszel?
Jack bólintott.
– Megígértem Megannek, hogy elkísérem.
Hát persze – gondolta Zoe, és ostobának érezte magát, mert egy
pillanatig abban reménykedett, hogy Jack talán ebben a dologban is
felajánlja neki a támogatását. Igaz, többször is többes számban beszélt
kettőjükről, de ők már nem egy pár, és Jack nyilván azzal a nővel
akarja tölteni a táncestet, aki fontos neki. Hivatalosan ugyan még nincs
együtt Megannel, de valószínűleg már alakul közöttük valami. És az ő
számára ott nincs hely.
 Zoe nagyot nyelt.
– Hánykor kezdődik?
– Fél nyolckor, mint mindig – felelte Jack, és az órára pillantott. –
Most mennem kell.
Zoe bólintott, és kikísérte a férfit. Az ajtóból követte a tekintetével,
miközben Jack határozott léptekkel a kocsijához ment, mintha
egyszeriben minél előbb el akarna kerülni innen.
Zoe visszament a nappaliba, és megint összegömbölyödött a
kanapén. Még mindig fáradtnak és elgyötörtnek érezte magát, mert a
fél éjszakát ébren töltötte. Még alszom egy keveset – gondolta, és
lehunyta a szemét. Holnap minden erejére szüksége lesz, hogy kibírja a
nyári táncestet. Az erőnek pedig ő már nincs bővében.
 – Messze van még? – kérdezte Rose, és megpróbált kivenni valamit
az utat szegélyező fák között, de semmilyen épületet nem fedezett fel a
tágas parkban, amelyen át egy ideje haladtak a kocsival.
– Mindjárt meglátod – felelte Simon.
A következő kanyar után, a fasor végében valóban előtűnt a
Marlton House, és Rose egy pillanatig elfelejtett levegőt venni.
– Hú, de nagy! – mondta az udvarház szürke homlokzatára
meredve. Az épületet számos torony díszítette, közülük egy magas
bástya volt a legnagyobb, s annak minden oldalán erkélyeket
alakítottak ki. A hosszan elnyúló udvarház tetejéből más oromdíszek is
kiemelkedtek, lenyűgöző, egyszersmind kissé félelmetes összképet
alkotva. – És ezt egyszer majd te fogod megörökölni?
Simon felnevetett.
– Isten őrizz! Nagyapám már sok éve a National Trustra
hagyományozta. A fenntartása irtózatos összegeket emészt fel, és
édesanyám családja ezt hosszabb távon nem tudta vállalni. A ház ezért
csak papíron van Chiswick grófjának a tulajdonában, de ma kizárólag
turisták járnak ide, hogy megtekintsék. Édesanyám azonban
előszeretettel használja a jótékonysági rendezvényeihez is, mert
szerinte ilyen környezetben könnyebben megnyílik az emberek
pénztárcája.
Azoké talán, akiknek van miből adományozniuk – gondolta Zoe
kissé nyugtalanul, miközben Simon a ház elé kanyarodva megállt.
Azonnal ott termett két libériás férfi, egyiküknek Simon átadta a
kocsija kulcsát, aztán megkerülte az autót, hogy kisegítse a nőt.
 Rose idegesen lesimította egyenes szabású ruháját, amelyet erre az
alkalomra választott. Enyhén csillogó, piros sifonszövetből készítette,
amelyet előbb széles csíkokra vágott, majd aszimmetrikusan
elrendezve újra összevarrta őket. Ez nagyon érdekessé tette a ruhát,
méghozzá anélkül, hogy az eleganciájából kicsit is veszített volna. Más
volt, mint azok a ruhák, amelyeket Rose varrni és viselni szokott.
Olyan finom darab, hogy eddig nem is volt alkalom, ahová felvehette
volna. Maga sem tudta, miért hozta egyáltalán magával Londonba, de
miután most elkapta Simon csodáló pillantását, már nagyon örült, hogy
betette a bőröndbe.
– Mondtam már, hogy elbűvölő vagy?
– Többször is – felelte Rose mosolyogva, és belekarolt a férfiba,
miközben a széles lépcsőn felmentek a bejárathoz. – De nem baj, ha
néhányszor még megismétled. Akkor majd talán nem leszek ennyire
ideges – tette hozzá.
Simon lehajolt hozzá, és csókot nyomott az ajkára.
– Ha itt valaki ideges lehet, akkor az én vagyok – mondta. –
Ugyanis még soha nem volt ilyen szép kísérőm, és nagyon kell majd
figyelnem, nehogy valaki lecsapjon a kezemről.
Ezzel én is így vagyok – gondolta Rose, és elszorult a szíve, amikor
felnézett a férfira. Elképesztően vonzónak találta, és nem csak azért,
mert tökéletesen áll rajta az öltöny, vagy mert azok közé a férfiak közé
tartozik, akik kiöltözve is lazának tűnnek. Őt Simon egész lénye
lenyűgözte, a mosolya, az udvariassága és a belőle áradó
magabiztosság. Csupán néhány napja ismeri, de már most biztos
benne, hogy ilyen férfival soha többé nem fog találkozni. Simon
minden tekintetben csodálatos, és ő el sem tudja képzelni, hogyan lesz
képes nemsokára elválni tőle. De most még nem akarta ezen törni a
fejét, ezért csak finom mosollyal ajándékozta meg a férfit.
Idegessége azonban visszatért, amikor felértek a bejárathoz. Simon
odaadta a meghívóját a vendégeket a kapuban fogadó, elegáns
hölgynek, aki bólintott, aztán mutatta nekik, hogy kövessék a lépcsőn
az udvarház belsejébe vezető vörös szőnyeget. Végül egy
márványoszlopokkal több részre osztott előcsarnokba értek, ahol már
sokan nézegették az életnagyságú kirakati babákon bemutatott ruhákat
és a terem szélén felállított vitrineket. A vendégek között egy catering-
cég alkalmazottai járkáltak, hogy tálcákról italokat és harapnivalókat
kínáljanak körbe.
 – Simon, de jó, hogy megjöttél! – mondta egy orgonaszínű
kosztümöt viselő, idősebb nő. Megölelte és arcon csókolta Simont,
aztán Rose-ra esett a tekintete, és egy árnyalattal halványabb lett a
mosolya. – Ó, nem egyedül jöttél?
A kérdés hallatán Rose éles pillantást vetett Simonra, ő azonban
nem vett tudomást a néma megrovásról, hanem teljes lelki
nyugalommal összeismertette a hölgyeket.
– Rose, engedd meg, hogy bemutassam neked édesanyámat, Elaine
Fieldinget. Mama, a hölgy pedig Rose Riley. Már meséltem neked
róla.
– Igen, emlékszem – mondta Mrs. Fielding. Kezet nyújtott Rose-
nak, aztán megint a fia felé fordult. – Lydia Edgars már kérdezett
rólad. Egy barátnőjével van itt. Valahol beljebb lehetnek.
– Majd biztosan találkozunk velük, de előbb a kiállítást nézzük meg
Rose-zal. Elvégre ezért vagyunk itt – válaszolta Simon kissé
ingerülten, és arcizma sem rezzent, amikor az édesanyja szigorú
pillantást vetett rá. – Viszlát, Mama!
– Azt mondtad, nem lesz gond abból, ha eljövök – jegyezte meg
Rose rosszallóan, amint hallótávolságon kívülre kerültek.
– Nincs is semmiféle gond – felelte Simon, s miután egy pincér
tálcájáról elvett két pezsgőspoharat, az egyiket odanyújtotta Rose-nak.
– A meghívó nekem és a kísérőmnek szólt.
– Akkor miért nézett rám megütközve az édesanyád?
Simon gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Attól tartok, azért, mert nem egészen felelsz meg annak a képnek,
amelyet ő a leendő feleségemről alkotott magának.
Rose elhűlve nézett a férfira.
– De hát én nem leszek a feleséged!
Simon viszonozta Rose pillantását, de az arcán átfutó kifejezést nem
tudta megfejteni. A férfi végül megrántotta a vállát.
– Anyámnak azonban ez a leghőbb vágya. Mármint hogy engem
megházasítson. Lehetőleg a vele együtt jótékonykodó barátnői lányai
vagy unokái egyikével.
Rose egyszeriben megértette, hol van a kutya elásva.
– Például azzal a Lydiával? – kérdezte.
– Pontosan – felelte Simon nagyot sóhajtva. – Anyám úgy gondolja,
a harmincas éveim közepén már igazán ideje lenne, hogy
megállapodjak, és családot alapítsak. Újra meg újra felhozza ezt a
témát, és megpróbál rábeszélni, hogy vegyem el azt a nőt, akit ő
kiszemelt a számomra. Ebben a dologban azonban hiába szeretne
bármit is előírni nekem.
Szóval ezért nem nősült még meg. Mert nem akarja elkötelezni
magát – gondolta Rose, miközben ivott egy korty pezsgőt. Már
többször találgatta magában, hogyan lehet egy ilyen férfi még
agglegény. Ajánlkozókban biztosan nem szenvedett hiányt. Rose most
is több nő pillantását elkapta, amelyek egyértelműen Simonnak
szóltak.
– És nem akarsz gyerekeket?
Simon megrántotta a vállát.
– Szeretem a gyerekeket, de nem hiszem, hogy jó apa lennék.
– Pedig biztosan nagyon jó apa lenne belőled – jelentette ki Rose
gondolkodás nélkül, de azonnal meg is bánta, amit mondott, amikor a
férfi hirtelen lecövekelt és furcsállón nézett rá. – Én legalábbis így
gondolom – tette hozzá Rose. – Kedves és nyitott személyiség vagy. A
gyerekek kedvelik ezeket a tulajdonságokat.
Simon összeráncolta a homlokát, mert nem tudta, hogy ez bók volt-
e.
– Hogy őszinte legyek, ezzel a témával még egyáltalán nem
foglalkoztam – vallotta be, és ferde mosolyra húzta a száját. – Talán
felszínes vagyok, mert nemigen szoktam az életemen töprengeni?
– Vannak dolgok, amelyeken csak akkor kezdünk el gondolkodni,
amikor már megtörténtek velünk.
Simon meglepetten nézett Rose-ra, és kis ideig hallgatott.
– És te hogy vagy ezzel? – kérdezte végül. – El tudod képzelni
gyerekekkel az életedet?
Rose nagyokat nyelt. Miért kellett erre terelnem a szót? – gondolta
kétségbeesetten, miközben kitért Simon fürkésző pillantása elől.
Megmenekült azonban a válaszadástól, mert egyszer csak elragadtatott
kiáltás harsant fel.
– Simon, végre megvagy! – Egy feltűzött hajú, szőke nő tartott
feléjük, nyomában egy barna hajúval. – Heatherrel már mindenhol
kerestünk – mondta a szőke, és arcon csókolta Simont. – Ugye,
emlékszel Heatherre? – kérdezte a mellette álló barátnőjére mutatva,
aki sugárzó mosollyal kezet nyújtott Simonnak. – Édesanyád valóban
zseni. Ez a kiállítás egyszerűen fantasztikus.
 – Mi csak most érkeztünk, még semmit sem láttunk belőle – felelte
Simon, és magához vonta Rose-t. – Azt hiszem, ti még nem
találkoztatok. Rose, bemutatom Lydia Edgarst és Heather Farringtont,
a hölgy pedig Rose Riley.
Miközben kezet fogtak, Rose látta, hogy Lydia Edgars alaposan
megnézte őt magának. Végül azonban úgy dönthetett, hogy nem
változtat a taktikáján. Úgy tett, mintha Rose ott sem lenne, és továbbra
is gátlástalanul kacérkodott Simonnal. Ő udvariasan megválaszolta a
kérdéseit, és kedvesen mosolygott, de közben látványosan átfogta Rose
derekát. Őt mégis féltékenység kínozta, miközben a többiek
beszélgetését hallgatta.
Merthogy valamikor eljön majd a nap, amikor egy nő megkapja
Simont, és az a nő nem ő lesz. Talán nem ennek a kettőnek az egyike,
bár ők is egyértelműen erre hajtanak, de valaki meghódítja majd Simon
szívét, és aztán ő lesz az, aki biztonságban érezheti magát a karjaiban.
Egy másik nő, akinek nincsenek gyerekei, és ezért nem is kell őket
elhallgatnia Simon elől. Aki ugyanolyan nagyvilági, mint ő, és nem
egy cornwalli porfészekből származik…
– Bocsássatok meg, de most már tényleg meg kell néznünk a
kiállítást. Édesanyám soha nem bocsátana meg nekem, ha nem
méltányolnám a munkáját.
Simon még egyszer rámosolygott a két nőre, aztán Rose-zal a
karján a legközelebbi kiállítási tárgyhoz indult.
– Azt hittem, már soha nem vesz levegőt – mondta halkan, a szemét
forgatva.
Rose megkönnyebbülten felnevetett. Simont egy nap talán valóban
más kapja majd meg, de most még az övé. Ő pedig ezt élvezni fogja,
amíg teheti.
Odaértek a kiállítás magvát alkotó, életnagyságú próbababákhoz,
amelyektől jobbra és balra vitrinek sorakoztak más kiállított tárgyakkal
és információs táblákkal. Azokról mindig leolvasható volt, melyik
időszakból származik az adott ruha. A legújabb egy halványkék
selyemből készült, hosszú estélyi volt. Laza esésű, áthajtós felső része
elöl kétrétegű volt, a hátán viszont a leheletvékony anyag látni
engedte, mi van alatta. Vagy, hogy mi nincs – gondolta Rose, és
egyszeriben rájött, hol látta már ezt a ruhát.
– Ezt viselte Katalin, Cambridge hercegnéje – mondta izgatottan –,
amikor egy filmpremieren vett részt Vilmos herceggel. – Rose
megnézte a ruha mellett a falra rögzített táblát, és az megerősítette az
igazában. – Annak idején nagy port vert fel a dolog, és mindenki azt
találgatta, hogy viselt-e a ruhája alatt melltartót a hercegné.
Rose csak ritkán olvasott pletykalapokat, de erre az esetre felfigyelt,
mert a divattal volt kapcsolatos.
– Akkor bizonyára sok pénzt megadnak majd érte, édesanyám
legnagyobb örömére – mondta Simon. – A kiállítás végén ugyanis
elárverezik a ruhákat.
Rose-t meglepte a férfi közönyös hangja. Számára azonban
valószínűleg semmi különös nincs abban, hogy Anglia leendő
királynéja átengedte az édesanyjának az egyik ruháját.
– Ezt a modellt pedig Cambridge hercegnéje bocsátotta a
rendelkezésünkre – mondta valaki a hátuk mögött.
Rose megfordult, és Elaine Fieldinget látta meg egy csoport élén,
amelynek a tagjai mind figyelmesen hallgatták Simon édesanyját. Rose
azonnal felfigyelt az Elaine Fielding mellett álló, alacsony és kopasz
férfira. Szürke öltönyével cseppet sem volt feltűnő, Rose mégis
azonnal felismerte.
– Clive Wentworth – mondta inkább csak saját magának, de ahhoz
elég hangosan, hogy Elaine Fielding meghallja.
– Ó, Simon – mondta az asszony mosolyogva –, azt hiszem, a
díszvendégünkkel még nem találkoztál. Clive, ő Simon, a fiam, a
hölgy pedig… a kísérője – tette hozzá Mrs. Fielding némi habozás
után.
Rose-t egészen lenyűgözte, hogy szemtől szemben állhat a híres
angol divattervezővel, akinek már régóta csodálja a munkáit, és kicsit
sem érdekelte, hogy Simon anyja elfelejtette a nevét. Simont viszont
zavarhatta, mert rosszalló pillantást vetett az édesanyjára.
– A kísérőmnek neve is van… – kezdte.
– Rose Riley! Na de ilyet!
A csoportban egy magas, sovány, rövid hajú nő nyomakodott
egészen előre. Rose megdermedt, amikor felismerte, ki az. Felicity
Myers, az a beképzelt amerikai nő, aki az újabb és újabb kívánságaival
az idegeire ment. És aki tudja, mivel foglalkozik ő Cornwallban.
– Mit csinál itt Londonban, drágám? – kérdezte tőle Felicity.
Rose-nak arcába szökött a vér, és tudta, nagyon gyorsan ki kell
találnia valamit, különben Simon, az édesanyja és mindenki más is
megtudja, hogy ő hazudott.
 – Nincs jól, kedvesem? – kérdezte Felicity Myers aggódón. –
Egészen elsápadt.
– De, de, jól vagyok – mondta Rose sietve –, csak meglepett, hogy
itt találkozunk. Azt hittem, már visszarepült Bostonba.
– Úgy volt, de néhány programom eltolódott, ezért el kellett
halasztanom a hazautazásomat – felelte az amerikai nő, és cinkosan
Rose-ra mosolygott. – Egyébként már rengeteg bókot kaptam azokért a
dolgokért, amelyeket Ön készített nekem – mondta, aztán a barackszín
és a narancssárga árnyalataiban tündöklő blúzára mutatott, amelyben
Rose csak most ismert rá az egyik modelljére. – Ez a darab különösen
tetszik nekem, de hát jó szemem van a divathoz. Igaz, Clive?
Clive Wentworth bólintott, Rose pedig még jobban elsápadt. Ezek
ketten ismerik egymást?
– Te tervezted ezt a blúzt? – kérdezte Simon meglepetten, és most
az édesanyja tekintete is elismerésről árulkodott.
– Igen, képzelhetik, mennyire meglepődtem – mondta Felicity
Myers. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyöngyszemet találok majd
egy kis cornwalli faluban. Az ember azt hinné, oda még el sem jutottak
a legújabb trendek. Azt viszont nem tudtam Önről, hogy rendszeresen
megfordul Londonban – tette hozzá Rose-hoz fordulva. – Így persze
nem csoda, hogy a modelljei üdítően modernek. Miért nem említette,
hogy itt lesz? Megbeszélhettük volna, hogy összejövünk.
Rose kényszeredetten elmosolyodott, és most még jobban
bosszantotta, mint eddig, hogy az amerikai nőnek különös tehetsége
van a kétélű bókokhoz.
– Nem terveztem, hogy Londonba jövök. Hirtelen ötlet volt, és nem
is járok igazán gyakran ide – válaszolta Rose, és örült, hogy ebben
legalább nem kell hazudnia.
– Persze, persze – Felicity Myers megértően, és Rose karjára tette a
kezét. – El tudom képzelni, mennyi szervezést igényel, hogy
elutazhasson.
 Rose érezte, hogy elvörösödött, mert Simon kérdő pillantást vetett
rá. Felicity Myers mosolya viszont negédes lett.
– És hogy vannak a… Ó!
Az amerikai nő szörnyülködve lenézett a selyemnadrágjára, amelyre
Rose éppen ráöntötte a pezsgője maradékát. A poharát is elejtette, és
miközben csörömpölve darabokra tört a padlón, a közelben állók
gyorsan hátrébb léptek a szanaszét repülő üvegszilánkok elől.
– Jaj, istenem, ez szörnyen kínos – mondta Rose, és megpróbált
sajnálkozást színlelni. – Hogy lehettem ennyire ügyetlen!
– Ez egy Clive Wentworth nadrág! – sziszegte Felicity Myers
dühösen, és hevesen dörzsölni kezdte a pezsgőfoltot. – És maga
tönkretette!
– Majd varrok magának másikat.
Az orrhang tulajdonosa Clive Wentworth volt, aki – másokhoz
hasonlóan – eddig némán figyelte Rose és Felicity Myers
beszélgetését. Az amerikai nő mondani akart neki valamit, a divatpápa
azonban Rose-ra szegezte vízkék szemét. Tekintete meglepően
barátságos volt annak ellenére, hogy nem mosolygott.
– Megesik az ilyesmi, nem igaz?
Rose túlságosan zavarodott volt ahhoz, hogy válaszoljon, de
Felicity Myers megtette helyette.
– Ó, az csodás volna, Clive! – mondta elragadtatottan, és láthatóan
élvezte a közelben állók irigykedő pillantásait. Aztán megint szenvedő
ábrázatot öltött, és a nadrágjára mutatott. – Ez volt az egyik kedvenc
darabom.
Rose éppen közölni akarta az amerikai nővel, hogy megtéríti a
kárát, de Simon megelőzte.
– Küldje el a számlát, ha mégis ki lehet tisztítani a nadrágot –
mondta, és átnyújtotta a névjegyét a meglepett Felicity Myersnek. – És
természetesen annak az új darabnak az árát is állom, amelyet Mr.
Wentworth kilátásba helyezett Önnek.
– Köszönöm – mondta a láthatóan elképedt amerikai nő. – Majd
meglátom, meg lehet-e menteni a nadrágomat – tette hozzá.
Még egyszer sugárzó mosollyal ajándékozta meg a divattervezőt,
aztán sietve a mosdók felé vette az irányt. Elaine Fielding közben szólt
két pincérnőnek, hogy hozzanak felmosórongyot és szemétlapátot.
Rose segíteni akart nekik a cserepek összeszedésében, de Simon anyja
leintette.
 – Hagyja csak! Mindjárt rend lesz megint – mondta, de a pillantás,
amelyet Rose-ra vetett, félreérthetetlenül elmondta, mit gondol
valójában arról, hogy a fia kísérője kínos felfordulást okozott az ő
rendezvényén. – Ahogy Mr. Wentworth is mondta, megesik az ilyesmi.
A fiam pedig volt olyan kedves, és felajánlotta, hogy majd elrendezi az
ügyet – tette hozzá. Közben azonban felvonta a szemöldökét, és ezzel
valószínűleg azt akarta Simon értésére adni, hogy a legkevésbé sem ért
egyet vele. Aztán megint a divattervezőhöz és az őt kísérő csoporthoz
fordult. – Mehetünk tovább, igaz? – kérdezte, és teljes lelki
nyugalommal folytatta személyes tárlatvezetését, hátrahagyva Simont,
Rose-t és a pincérnőket, akik rendbe hozták körülöttük a padlót.
– Gyere! – Simon kézen fogta Rose-t, és behúzta egy nagy oszlop
mögé, ahol már nem voltak kitéve a többiek kíváncsi pillantásainak.
– Jaj, istenem, de kínos ez az egész! – nyögött fel Rose, és Simon
mellkasának támasztotta a homlokát, miközben újra átélte az utóbbi
szörnyű perceket. – Életemben egyszer lehetőséget kapok arra, hogy
beszéljek egy olyan nagy divattervezővel, mint Clive Wentworth, én
meg pezsgőt öntök a cipőjére!
– Az üvegszilánkokról se feledkezz meg! Azok aztán jó messzire
elrepültek – mondta Simon mosolygós hangon, és amikor Rose
felnézett rá, még szélesen el is vigyorodott.
– Ez nem vicces! – háborgott Rose. – Nem is értem, hogy lehettem
ennyire ügyetlen – állította.
Valójában semmi más nem jutott eszébe, amivel még
megakadályozhatta volna, hogy Felicity Myers a gyerekeiről
érdeklődjön. Nem akarta, hogy Simon számára így derüljön ki, milyen
fontos dolgot hallgatott el előle. Most, amikor már tudja, hogyan
gondolkodik a férfi a családalapításról, még kevésbé akarta, hogy
napvilágra kerüljön az igazság. Ezért nem volt más választása, csak az,
hogy elejtse a poharát, és így másra terelje a figyelmet.
– Természetesen megadom majd a pénzt – mondta, bár bele sem
mert gondolni, mennyibe kerülhet egy Clive Wentworth nadrág.
Simon azonban mosolyogva megrázta a fejét.
– Arról szó sem lehet. Egy csókkal viszont leróhatod a háládat. Azt
elfogadom.
Rose felemelte a fejét, és nagyon is szívesen kárpótolta a férfit már
előre az anyagi veszteségért. Miután elváltak egymástól, Rose-nak újra
eszébe jutott az a megsemmisítő pillantás, amelyet Elaine Fielding
vetett rá.
– Édesanyádnak biztosan megvan rólam a véleménye – mondta
lehangoltan.
– Legalábbis nem felejt el egyhamar – felelte Simon még mindig
vigyorogva. – És végső soron sikert arattál, elvégre az az amerikai tyúk
az egekig magasztalt. Ki volt ez egyáltalán?
Rose a fejét ingatta.
– Az egyik legrosszabb vevőm az utóbbi években. Sejtelmem sincs,
mit keres itt. Azt hittem, már rég visszautazott Amerikába.
– Ő viszont szereti a blúzodat – jegyezte meg Simon.
– Szerette – helyesbített Rose. – Most majd valószínűleg nekiesik
egy ollóval, engem pedig örökre töröl az emlékezetéből.
– Ahhoz túlságosan lelkesen beszélt rólad – ellenkezett Simon. –
Köze van a divatszakmához? Úgy tűnt, Clive Wentworth jó ismerőse.
– Sejtelmem sincs – mondta Rose.
Felicity Myers sokszor kérkedett azzal, hogy jól ismeri a
divatmárkákat. Egyébként pedig leginkább azzal volt elfoglalva, hogy
újabb és újabb kívánságokkal adjon munkát Rose-nak. Az, hogy útjaik
itt keresztezték újra egymást, a sors rossz tréfája, de Rose azt is tudta,
hogy még nem múlt el a veszély. Az amerikai égimeszelő még itt van,
újra összefuthatnak, annak pedig akár lebukás is lehet a vége. És az,
hogy ő elveszítheti Simont…
– Megkérdezhetem anyámat, hogy ki ez a nő – gondolkodott Simon
hangosan. – Neki tudnia kell, mert ő küldte szét a meghívókat. De
Felicity Myersszel is beszélhetünk. Akkor elnézést kérhetsz tőle, és
egyúttal…
– Nem! – Rose a férfi szájára tette az ujját, és felmosolygott rá. –
Inkább csókolj meg! – kérte, és felgyorsult a szívverése, amikor Simon
eleget tett a felszólításának.
– Pedig biztosan jót tenne karrierednek – mondta a férfi két csók
között.
– Nem érdekel – lehelte Rose, és így is gondolta.
Neki nincs karrierje. Néhány nap múlva visszatér a régi életéhez,
addig pedig olyan sokszor akarja megcsókolni Simont, ahányszor csak
lehet. Minden más mellékes, a borzalmas Felicity Myers pedig
végképp az.
 – Rose Riley, ha így folytatod, nem állok jót magamért. – Simon
még szorosabban magához ölelte Rose-t, hogy érezze, mennyire
felizgatta. – Ugye, nem akarod, hogy minden tekintet ránk tapadjon?
– Akkor inkább menjünk haza! – mondta Rose, és lábujjhegyre
állva újra szenvedélyesen megcsókolta a férfit, aki azonban egyszer
csak elhúzódott tőle, és a homlokát ráncolva nézett le rá.
– De hát csak nemrégen jöttünk – tiltakozott, igaz, nem teljesen
őszintén, mivel Rose kiolvasta a szeméből, hogy valójában nagyon is
vonzónak találja a javaslatát.
– Nem hiszem, hogy édesanyádnak hiányozni fogok – mondta Rose
mosolyogva.
– Neki valószínűleg nem – mondta Simon, és már-már szomorú
sóhaj hagyta el a száját. – Nekem viszont hiányozni fogsz, ha
visszamész Cornwallba.
Rose szíve elszorult.
– Ne használjuk ki addig is az időt? – kérdezte.
Simon nem válaszolt, csak megfogta Rose kezét, és határozott
léptekkel a kijárat felé indult vele. Hallgattak, miközben arra vártak,
hogy egy libériás alkalmazott előálljon a kocsijukkal, de a feszültséget
szinte tapintani lehetett közöttük.
Miután beszálltak az autóba, Simon azonnal elindult. Az első
kanyar után azonban nem a fasorban ment tovább, amelyen át jöttek,
hanem a parkba vezető keskeny útra fordult rá. Láthatóan jól kiismerte
itt magát, mert még két helyen irányt váltott a magas sövények között,
és végül egy fákkal övezett részen állt meg.
– Itt senki sem zavarhat minket – mondta, és a karjába akarta vonni
Rose-t, ő azonban kiszállt a kocsiból.
– Gyere! – mondta, s miután Simon is kiszállt, megfogta a kezét, és
a fákhoz indult vele. A levegő kellemesen meleg volt, fű és a nyár
illata terjengett benne. Rose ezt ugyanolyan bódítónak találta, mint azt,
hogy csak ők ketten vannak itt. – Szeretkeztél már a szabad ég alatt? –
kérdezte egy kicsit önmagát is meglepve.
Ezen a téren soha nem volt igazán merész, de Simonnal minden más
volt. Őt annyira akarta, hogy az már megijesztette, és csak kéjesen
felnyögött, amikor a férfi egy tölgyfához nyomta, és a tenyerébe zárta
a mellét.
– Még soha, de egy okos nő nemrégiben azt tanácsolta nekem, hogy
próbáljak ki gyakrabban új dolgokat.
 – Szerintem hallgatnod kellene rá – mondta Rose elfúló hangon.
– Mindenképpen – suttogta Simon, és olyan szenvedélyesen
csókolta meg, hogy Rose-nak azonnal lángba borult a teste.
Szíve vadul vert, mert régen érezte magát utoljára olyan elevennek,
annyira szabadnak, mint most. Teljesen átadta magát Simon
simogatásának, segített megszabadítania őt zavaró ruhadarabjaitól, és
felnyögött, amikor a férfi szájába zárta csupasz mellbimbóját.
– Simon – zihálta, és ujjait a férfi hajába fúrta.
Beleborzongott abba, ahogy Simon a mellét becézte, de többre
vágyott. Remegő kézzel kigombolta a férfi ingét, és simogatni kezdte a
mellkasát, miközben menthetetlenül elmerült kék szemében, amely
most egészen sötét volt a vágytól.
Miután a nadrágjától is megszabadult, Simon ölbe vette, a fák
árnyékába vitte, és lefektette a fűbe Rose-t. Ő készségesen kitárta
magát, a férfi pedig beléhatolt. Pillanatokig csak nézték egymást, és
élvezték az eggyé válást. Aztán a férfi mozogni kezdett, Rose pedig
követte. Szinte azonnal rátaláltak a ritmusra, amely megállíthatatlanul
egyre magasabbra repítette őket. Rose a férfi vállába kapaszkodott,
amikor a világ darabjaira hullt körülötte, és másodpercekkel később –
kéjes nyögéssel – Simon is követte.
Rose légzése egy idő után megnyugodott, és a testét átjáró édes
remegések is abbamaradtak. A mámorító érzés sóhajt csalt elő belőle,
miközben összesimulva feküdtek a földön. Elmondhatatlanul jó volt
Simonnal lenni, vadul és őrülten szeretkezni vele, s amikor felemelte a
fejét, a férfi szemében a saját érzéseit látta visszatükröződni.
– Mit művelsz velem? – kérdezte Simon, és olyan szelíden csókolta
meg, hogy Rose-nak gombóc gyűlt a torkába.
Nem erről volt szó – gondolta ijedten. Nem szabad beleszeretnie
Simon Fieldingbe. Ez csak futó viszony, és vége lesz, ha a férfi
megtudja róla az igazságot. Jobb, ha nem lovallja magát romantikus
képzelgésekbe. Ezért Simon mellkasának feszítette a tenyerét, hogy le
tudjon gördülni róla.
– Kísértésbe viszlek – mondta Rose olyan könnyedén, ahogy csak
kitelt tőle.
Még egyszer megcsókolta Simont, aztán felkelt a földről, és kezét
nyújtotta a férfinak, hogy őt is felhúzza. Miközben rendbe szedték
magukat, még mindig annak az őrültségnek a hatása alatt voltak,
amelyet éppen elkövettek. Végül kéz a kézben indultak vissza az
autóhoz.
– Feljössz még hozzám? – kérdezte Simon, és beindította a motort.
Rose bólintott, és nagy sóhajjal hátradőlt az ülésen, miközben a
férfi megfordult az autóval. Élvezni fogom, amíg tart – határozta el
Rose, és megpróbált nem tudomást venni mellkasa szűnni nem akaró
szorításáról.
Zoe vett néhány mély lélegzetet, miután belépett a Hotel Alistair
girlandokkal és virágokkal feldíszített nagytermébe. Minden
ugyanolyan volt, mint annak idején: a helyiség szélén felállított, fehér
abrosszal leterített asztalok, az egyik sarokban a pódiumon játszó
zenekar és a parketten a zenére pörgő-forgó párok. Ugyanaz a látvány
tárult Zoe elé, mint tizennégy éve, amikor utoljára állt a nagyterem
bejáratánál. Akkor azonban Jack fogta a kezét, miközben utat vágtak
maguknak a tömegben, és szabad asztalt kerestek. Most egyedül kellett
ezt megtennie.
Hiba volt, hogy eljöttem – gondolta Zoe boldogtalanul, és megint
éles szúrás hasított a halántékába. Már azóta fejfájás kínozta, mióta
újra felébredt, és sokáig vívódott is, hogy egyáltalán eljöjjön-e a
táncestre. Jacknek azonban igaza volt, valóban itt van a helye, ha ki
akarja deríteni, ki volt Chris titkos szerelme. Ezért aztán gyógyszert
vett be, és elindult az Alistairbe.
Egész Penderakban ennek a szállodának volt a legnagyobb terme,
ezért hagyományosan itt tartották a nyári táncestet, de a község sok
más rendezvényét és gyűlését is. Erre az alkalomra azonban az
önkéntes segítők különös gonddal díszítették fel a helyiséget, és ez is
arról árulkodott, hogy a falu életében nagy jelentősége van ennek a
rendezvénynek. A turisták körében is híre mehetett, mert ha valami
változott, akkor az, hogy most szinte egy gombostűt sem lehetett
leejteni, annyian voltak.
Zoe kissé elveszetten álldogált a rengeteg ember között, és
megpróbálta emlékezetébe idézni azoknak a nevét, akiket felismert.
Nem voltak annyian, mint hitte, de azért még mindig elég sokan, és a
gondolatra, hogy mindenkit sorra megkérdezzen Chrisről, felerősödött
a fejfájása. Az óriási feladat lenne, és ahhoz ő nem érzi elég erősnek
magát.
Jobban tenném, ha elmennék – gondolta hirtelen leverten. Akkor
attól is megkímélné magát, hogy látnia kelljen, hogyan táncol Jack
Megannel.
– Helló, Zoe!
Elkéstem – gondolta Zoe, amikor felismerte Jack hangját. Gyorsan
mosolyt varázsolt az arcára, és a férfi felé fordult. Ő nem vett öltönyt,
mint a többi férfi, hanem sötét nadrágjához finom, zöld inget viselt,
amely nagyon jól állt neki. A formális öltözéket régen sem kedvelte,
ettől azonban semmit sem veszített vonzerejéből, mert szakadt pólóban
is szinte mindenkinél jobban festett.
– Szia! – felelte Zoe, és egy kicsit megkönnyebbült attól, hogy Jack
egyedül van.
Ez azonban a következő pillanatban megváltozott, amikor odalépett
mellé Megan. Szorosan mellé.
– Ó, Miss Bevan – mondta –, nem tudtam, hogy maga is itt lesz.
– Hirtelen döntés volt – felelte Zoe, és megnézte magának Megant.
Pezsgőszínű ruhát viselt, amelynek bő, libbenő szoknyarésze volt.
Színe megnyerő ellentétet alkotott Megan sötét hajával, amelyet most
kibontva hagyott, és szabadon omlott a vállára. Egészen más volt így,
sokkal nőiesebbnek és lazábbnak tűnt. Ez persze Jackkel is
összefügghetett, akit Megan most sugárzó mosollyal ajándékozott meg.
Jack azonban Zoéra szegezte a szemét, aki idegesen lesimította
világoskék nyári ruháját, amelyhez kék kardigánt viselt. Tudta, hogy
nem elég elegáns, de alkalmi ruhát nem hozott magával. Úgyhogy nem
tehet mást, bele kell törődnie, hogy Megan lazán lepipálja a ruhájával.
– Ha gondolod, nálunk még van hely – mondta Jack, és a terem
jobb oldalán álló asztalok egyikére mutatott.
Daisy és Iris is ott ült a férjével, Gordonnal, és Zoe kísértést érzett
arra, hogy elfogadja a meghívást. Gallagheréket kedvelik a faluban, és
sok embert ismernek, úgyhogy ott könnyebben juthatna
információkhoz. Akkor azonban egész este azt kellene néznie, hogyan
turbékol Megan Jackkel, és tudta, hogy ezt nem tudná elviselni.
– Köszönöm, de nem szeretnék zavarni – válaszolta.
– Oké, akkor további szép estét! – mondta Megan, mielőtt még Jack
megszólalhatott volna, és belekarolt a férfiba. – Éppen táncolni
akartunk, drágám. Mehetünk?
Ezzel magával húzta a férfit, de Zoe még elkapta Jack bosszús
pillantását. Leverten nézett a pár után. Úgy tűnik, közelebb állnak
egymáshoz, mint gondolta. Kellemetlen lenne Jacknek, hogy ő eljött?
Akkor viszont miért javasolta neki, és miért ajánlotta fel még azt is,
hogy csatlakozzon hozzájuk?
Zoe eltökélte, hogy nem fog ezen töprengeni, és utat tört magának a
tömegben. Szándékosan nem azt az oldalt választotta, amelyiken
Gallagherék ültek, amikor szabad helyet keresve körbenézett. Végül az
egyik egészen hátul álló asztalnál felfedezett egy üres széket. Két pár
már ült ott, és barátságosan Zoéra mosolyogtak. Kis idő múlva
azonban felálltak, és elmentek táncolni, ő pedig egyedül maradt.
Figyelmét nem kerülte el, hogy a többi asztaltól oda-oda pillantanak rá.
Valószínűleg azt találgatják, miért nem kísérővel jöttem – gondolta, és
egyszeriben már bánta, hogy nem fogadta el Jack ajánlatát, és nem
Gallagherékhez ült le.
– Hozhatok valamit inni?
Zoe meglepetten nézett a hosszú és sötét hajú lányra, aki egyszer
csak ott állt előtte. Pólót, farmernadrágot és rövid, sötétkék kötényt
viselt, mint azok a fiúk és lányok is, akik egy-egy tálcával és
jegyzettömbbel a kezükben járkáltak az asztalok között. Ahhoz még
fiatalok voltak, hogy egy vendéglátóipari cégnél dolgozzanak, és
Zoénak hirtelen eszébe jutott, hogy a falu némi fizetség ellenében
korábban is helyi fiatalokat alkalmazott felszolgálónak a táncesteken.
– Igen, ásványvizet kérek – válaszolta, bár sört sokkal szívesebben
ivott volna.
Az orvosa azonban határozottan eltanácsolta attól, hogy alkoholt
fogyasszon, és most egyébként is tiszta fejre lesz szüksége.
A lány letépett egy cédulát a tömbjéből, és odanyújtotta Zoénak.
– Legyen szíves, írja fel erre a nevét. Ezen fogom vezetni a
fogyasztását. A végén majd összeadom, és megmondom, mennyit kell
fizetnie.
Zoe tette, amit mondtak neki. A lány néhány perc múlva meghozta
az ásványvizét, amikor azonban fel akarta jegyezni a cédulára,
meghökkenten nézett Zoéra.
– Nahát, maga lakik a házunkban! – mondta.
– Akkor te… Rose lánya vagy? – Zoe megpróbálta emlékezetébe
idézni a lány nevét. – Sarah, ugye?
– Pontosan – felelte a lány mosolyogva. – William, az unokatesóm
már mesélt magáról. Azt mondta, hogy jó fej.
– Igazán? – Zoe meglepődött, de örült is a váratlan bóknak. – Ő is
itt van?
 Sarah a fejét rázta.
– Nincs. Összebalhézott a nagybátyámmal. Nem tudom, min, de
Jack nagyon dühös volt, és William most szobafogságon van.
– Ó, szegény!
Zoe tekintete Jackre siklott, aki Megannel a tömegben táncolt, és azt
találgatta, miről szólhatott az a vita. Lehet, hogy William még mindig
dühös, mert annak idején nem mehetett el New Yorkba az
édesanyjával? Jack biztosan jó okkal hozta meg ezt a döntést, de a
fiával való kapcsolatát nagyon megrendítette. Csak remélni lehet, hogy
a srác valamikor majd megbocsát neki.
– Tovább kell mennem – mondta Sarah, és még egyszer kedvesen
elmosolyodott, aztán elindult, hogy a többi vendégtől is megkérdezze,
mit hozhat nekik inni.
Zoe egyedül maradt, és újra a táncparkett felé fordult. Jacket
kereste, mert egyszerűen nem tudta visszafogni magát. A férfi éppen
feléje fordult, és Megan válla fölött egy másodpercre találkozott a
tekintetük. Aztán Megan mondott valamit, Jack pedig újra feléje
fordult, tovább táncolt vele, Zoéra pedig többé oda sem pillantott. A nő
gyorsan ivott egy korty vizet, aztán a poharába meredve megpróbálta
elfelejteni a szívfájdító látványt. Jack és Megan összeillik, és
valószínűleg már nem is kell hozzá sok idő, hogy egy pár legyenek…
– No nézd csak, Zoe Bevan! – mondta egyszer csak valaki.
Az ötven körüli, sötét hajú nő szűk szabású, piros ruhát viselt,
amelyben jól érvényesült sportos alakja. Barátságosan mosolygott, és
Zoe azonnal felismerte, amint felnézett rá.
– Corby doktornő! Hogy van?
– Ha hihetek Lizzy Carmichaelnek, akkor ezt nekem kellene
kérdeznem magától. Leülhetek?
Barbara Corby nem várta meg a választ, hanem már le is ült egy
üres székre Zoe mellé, de őt ez nem lepte meg. Penderak egyetlen
orvosa mindig is a keresetlenségéről volt ismert. Zoe csak egyszer járt
nála, amikor erős hasfájás kínozta, és az édesanyja tudni akarta, hogy
nem vakbélgyulladása van-e. Ő nem felejtette el a találkozásukat, az
viszont meglepte, hogy a doktornő sem.
– Nem hittem volna, hogy még emlékszik rám.
– Persze hogy emlékszem – válaszolta Barbara Corby mosolyogva.
– Egy vidéki körzeti orvos megismeri a betegeit, akkor is, ha rég nem
látta őket. – A doktornő elkomolyodott. – De mit kell hallanom? Az
ájulás nem tréfadolog. El kellett volna jönnie a rendelőmbe, hogy
megvizsgáljam – mondta, és a homlokát ráncolva méregette Zoét, aki
nem tudta, mit mondjon.
Londoni háziorvosának valószínűleg soha nem jutna eszébe, hogy
kéretlenül orvosi tanácsot adjon neki. Igaz, ő feltehetően az ájulásáról
sem értesülne. Ez az egyik különbség Penderak és egy nagyváros
között. Vidéken mindenki ismer mindenkit, és törődnek egymással az
emberek, akkor is, ha valaki ebből éppen nem kérne. Ezzel Barbara
Corby is tisztában lehetett, mert megcsóválta a fejét.
– Elnézést kérek, ez valójában nem tartozik rám. Tekintse szakmai
kíváncsiságnak! Nem tagadhatom meg magam. Egy orvos mindig
orvos.
– Igazán szép Öntől, hogy odafigyel az emberekre, de én jól
vagyok. Komolyan. Biztos… – Zoe elhallgatott, amikor a táncparkettre
nézett, és Jacken akadt meg a szeme. Magas termetével kirítt az
emberek közül, de azzal is, hogy nagyon elegánsan mozgott Megannel
a zenére. Régen is jó táncos volt, Zoe jól emlékezett erre, és most
erőnek erejével próbálta elszakítani a tekintetét Jackről, hogy végre
befejezze megkezdett mondatát. – Biztos vagyok benne, hogy csak a
vérnyomásom rendetlenkedett – mondta.
Barbara Corby vizslatón nézett rá, de nem feszegette tovább a
témát.
– Hogy vannak a szülei? – kérdezte.
Zoénak lelkifurdalása támadt, amikor rádöbbent, hogy napok óta
nem is gondolt a szüleire. Annyira el volt foglalva saját magával, hogy
minden másról megfeledkezett. Azt sem tudja, hogy az apja vagy
Philipp megpróbálta-e elérni. Miután megérkezett Penderakba, rövid
üzenetet küldött nekik, aztán kikapcsolta a mobiltelefonját. Ez
felelőtlenség volt – gondolta, miközben az édesanyja állapotáról mesélt
Barbara Corbynak, és elhatározta, hogy amint hazaér, bekapcsolja a
mobilját.
– Nagyon sajnálom – mondta a doktornő megértőn. – Előbb a
bátyja, most pedig az édesanyja… Nagyon nehéz lehet most magának.
Zoe bólintott.
– Ezért is jöttem el még egyszer Penderakba. Ki akarom deríteni,
hogyan zuhant le a bátyám a szikláról. Amíg bizonytalanságban
vagyok, nem tudok megbékélni a gondolattal, hogy Chris nincs többé.
Barbara Corby bólintott.
 – Megértem, hogy nem hagyja nyugodni az a szörnyű tragédia. El
sem akartam hinni, amikor annak idején értesültem róla. A bátyja
néhány nappal korábban még bent járt a rendelőmben. A lába miatt,
mert belelépett egy kagylóba.
Zoe bólintott.
– Igen, és begyulladt a seb.
– Meglehetősen mély vágás volt – emlékezett a doktornő. – Ezért
többször is el kellett jönnie kontrollra.
Zoe habozott kicsit, aztán összeszedte magát.
– Beszélt önnek Chris arról, hogy van valakije? – kérdezte, bár
tudta, hogy a bátyja és Barbara Corby nem volt közeli kapcsolatban.
Egy kísérletet azonban megért a dolog, ő pedig végül is ezért utazott
ide.
– Nem emlékszem, de egyébként sem hiszem, hogy ez szóba került
volna közöttünk – felelte a doktornő elnézően mosolyogva.
Zoe azonban még nem adta fel.
– Akkor másként fogalmazok. Esetleg látta Christ valamikor egy
idősebb nővel, akivel bizalmasnak tűnt a viszonya?
– Bizalmasnak egy idősebb nővel? – kérdezte Barbara Corby
elképedten.
– Igen. Akit Chris láthatóan jól ismert, de valójában egyáltalán nem
illett hozzá.
– Hogy maga miket tud kérdezni! Mikor volt az már! – mondta a
doktornő, ám összeráncolta a homlokát. – De most, hogy kérdi…
Eszembe jutott, hogy egyszer láttam a bátyját Alicia Spencerrel. A
rendelő előtt várta, és emlékszem, amikor véletlenül megláttam őket az
ablakból, meglepődtem azon, hogy éppen ő jött el Chrisért.
– Alicia Spencer?
A név semmit sem mondott Zoénak.
– Az akkori rendőrfőnök, John Spencer felesége – mondta a
doktornő.
Zoe gondolkodott kicsit, és végül rájött, hogy kiről beszélt Barbara
Corby.
– Ő nem… Harry Owen testvére?
– De igen, a nővére. Nehéz is lenne ezt nem észrevenni, mert
ugyanolyan világosszőke a hajuk.
Zoe a barátságos asszonyra gondolt, akinek – az öccséhez
hasonlóan – valóban fehérbe hajló szőke haja volt. Ettől sápatagnak
tűnt, de természetes szépségének ez sem ártott meg.
– Úgy tűnt, mintha lenne köztük valami?
A doktornő megütközve nézett Zoéra.
– Nem. Természetesen nem. Aliciának és Johnnak éppen akkoriban
született meg az első gyermeke. Amennyire tudom, még mindig együtt
vannak. És Alicia jó tíz évvel idősebb volt, mint Chris. – Barbara
Corby tekintete gyanakvó lett. – De miért érdekli ez?
Zoe rövid töprengés után úgy döntött, hogy őszinte lesz, mert csak
így tudhatja meg, ami érdekli.
– Megtaláltam Chris régi naplóját – kezdte, és nagyot sóhajtott. –
Megírja benne, hogy szerelmes, de azt nem, hogy kibe. Csak annyit
tudok, hogy egy idősebb nő lehetett.
– Biztos, hogy nem Alicia Spencer volt – jelentette ki Barbara
Corby. – Róla ezt végképp nem tudom elképzelni.
Pedig sok minden egybevág – gondolta Zoe. Észrevette, hogy
abbamaradt a zene, és hallotta, hogy a gitáros mondott valamit a
mikrofonba, de ő nem figyelt oda, mert feszülten gondolkodott. Chris
említette a naplójában a nagy korkülönbséget. És ha Aliciának már
férje és gyereke volt, akár ez is lehetett a szerelmük útjában álló
probléma. És a magyarázat arra, hogy miért kellett mindenképpen
titokban tartaniuk a kapcsolatukat. Lehet, hogy megvan a rejtély
kulcsa?
– Chris nekem soha nem beszélt Aliciáról. Azt sem tudtam, hogy jól
ismerték egymást – mondta Zoe, és izgatott bizsergés fogta el.
Tekintete közben szinte magától a táncparkettre vándorolt, de
Jacket már nem látta ott.
– Jól kellett ismerniük egymást, különben nem Alicia jött volna
Chrisért – gondolkodott a doktornő hangosan. – De lehet, hogy
tévedek, és csak véletlen találkozásról volt szó. Ahogy már mondtam,
nagyon rég történt, és nem szeretnék pletykákat terjeszteni.
– Azt én sem – jelentette ki Zoe sietve.
Éppen meg akarta kérdezni, hogy Alicia Spencer itt él-e még
Penderakban, amikor egy kéz érintését érezte a vállán. Meglepetten
megfordult, és egy pillanatig levegőt venni is elfelejtett, miután
meglátta, hogy Jack áll előtte, és a kezét nyújtja neki.
– Szabad?
 – De te Megannel vagy itt – mondta Zoe, mert váratlanul érte, hogy
Jack táncolni akar vele.
– Az előbb bemondták, hogy a következő táncot senki sem
táncolhatja a partnerével – felelte a férfi. – Nem hallottad?
Szóval ezt jelentette be a banda gitárosa – gondolta Zoe, és
egyszeriben eszébe jutott, hogy ez már régen is szokás volt a nyári
táncesten. Annak idején utálta, hogy Jacket időnként több táncra át
kellett engednie más lányoknak. És mindig örült, amikor Jack utána azt
mondta neki, hogy vele sokkal szívesebben táncol. Vajon Megannek is
ezt mondja majd, miután visszamegy hozzá?
Zoe egy kicsit még habozott, aztán hevesen dobogó szívvel Jack
kezébe tette a kezét, hogy a férfi felsegíthesse.
– Bocsásson meg! – mondta még Barbara Corbynak, aztán a
táncparkettre ment Jackkel.
Már szólt a zene, éppen egy lassú számot játszottak. Még ez is! –
gondolta Zoe. Megpróbált nem gondolni arra, hogy nagyon közel van
Jackhez, és hogy milyen jó érzés a karjában ringatóznia, de igyekezetét
nem koronázta siker. Jack biztosan vezette, ő pedig magától értetődően
követte. Mindig is jól tudtak egymással táncolni, és Zoét most
megrohanták annak a tizennégy évvel ezelőtti nyári táncestnek az
emlékei.
Akkor mondta el neki Jack, hogy el akar menni Kanadába, és el
sem tudja képzelni, hogy nélküle menjen el. Ő nem válaszolt, mert a
józan esze lebeszélte erről a drasztikus lépésről. A szíve viszont
azonnal igent mondott, mint mindig, ha Jackről volt szó. Már nem
tudta volna megmondani, mikor lett több a legjobb barátnője bátyja
iránt táplált baráti érzéseiből. Azt viszont még mindig tudta, hogy egy
évvel a végzetes nyár előtti táncesten döbbent rá. Jackkel táncolt, mint
most is, és egyszer csak valami megváltozott közöttük. Ez
mindkettőjüknek feltűnt, ha ott és akkor nem is tudták szavakba önteni.
 Kevéssel később Zoe elutazott a családjával, de kapcsolatban
maradtak, és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Zoe abban az évben
a téli szünetben is meglátogatta Rose-t, és a karácsony táján mindig a
panzió ajtaján függő fagyöngy alatt csókolták meg először egymást
Jackkel. Attól kezdve Zoe számolta, hány napnak kell még eltelnie,
amíg majd újra Penderakba mehet, és az a nyár aztán élete legszebb
nyara lett. Addig a szörnyűséges napig… – gondolta most, és elszorult
a szíve.
Hogyan végződhetett valami, ami csodásan indult, olyan
borzalmasan? És Chris halála után miért lökte el magától Jacket? És
Jack miért nem harcolt érte? Talán tévedtünk, és valójában csak
szalmaláng volt, amit szerelemnek hittünk – gondolta szomorúan, és
lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen tovább Jack szemébe néznie.
– Nem hittem volna, hogy eljössz – mondta egyszer csak a férfi.
Zoe felnézett rá, és egy pillanatig azt találgatta, Jack örül-e, hogy
eljött, vagy azt szerette volna inkább, hogy ne legyen itt.
– Majdnem nem jöttem – felelte, és megköszörülte a torkát, hogy
elűzze a hirtelen rátört szomorúságot. – Az előbb az unokahúgod
szolgált ki. Igaz, hogy veszekedtél Williammel?
Jack tekintete elfelhősödött.
– Megőrjít a kölyök. Folyton ellenkezik velem, és ha valamit
megtiltok neki, csak azért is megteszi. Ma pedig iszonyatos
rendetlenséget csinált, mert az összes dobozt áttúrta a padláson.
– Miért? – kérdezte Zoe meglepetten.
Jack nagyot sóhajtott.
– Mert emlékeket keres az anyjáról, és azt hiszi, hogy én rejtegetem
őket előle.
– És úgy van? – kérdezte Zoe.
Jack arcán árnyék suhant át.
– William mindent tud, amit tudnia kell – felelte a férfi, és közelebb
húzta magához Zoét, hogy kitérjenek egy másik pár elől. – Miről
beszélgettél az előbb Barbara Corbyval?
Zoéra olyan erősen hatott Jack közelsége, hogy egy pillanatig nem
tudott megszólalni. Aztán eszébe jutott, amit a doktornő mondott.
– Azt hiszem, rábukkantam valamire – felelte, és izgatottan
beszámolt Barbara Corby megfigyeléséről.
Jack azonban kétkedő maradt.
 – Nem tudom, jelent-e bármit is – mondta –, hogy Chris és Alicia
beszélgetett egymással. Ebből még nem lehet messzemenő
következtetéseket levonni.
– De jelenthet is valamit – erősködött Zoe. – Mindenesetre
megkérdezhetem Alicia Spencertől, hogy jóban volt-e Chrisszel.
Jack a fejét rázta.
– Attól tartok, ez nehéz lesz. Alicia már több éve Írországban él a
családjával. John Spencer onnan származik, és vissza akart menni.
Ezért lett itt Harry Owen a rendőrfőnök. A sógora távozása után
léptették elő.
Ez kifogta a szelet Zoe vitorlájából. Írország – gondolta
elkeseredetten. Az nincs a szomszédban, ő pedig most nemigen
vállalkozhat hosszú utazásra.
– Akkor majd Harry Owennel beszélek. Ő itt van, láttam is az
előbb. Talán tud valamit Alicia és Chris kapcsolatáról, elvégre Alicia a
testvére.
– Lassíts, Zoe! – tanácsolta Jack. – Senki sem mondta, hogy
kapcsolat volt közöttük. Corby doktornő egyszer együtt látta őket. Ez
minden. És ez kevés ahhoz, hogy te máris viszonyról fantáziálj.
Zoe szemrehányón nézett Jackre.
– A te ötleted volt, hogy jöjjek el ide, és kérdezgessem az
embereket.
– Igen. Azt mondtam, hogy ébreszd fel az emlékeiket. Azt viszont
nem mondtam, hogy vesd rá magad az első értesülésre, és vad
elméletet gyárts belőle. Ha más is látta együtt őket, az már lenne
valami. A helyedben óvatosabb lennék a híresztelések terjesztésével.
Zoe megállt, és Jackre szegezte a szemét. Igaza van – gondolta,
miközben körülöttük tovább táncoltak a párok. Szabályosan lecsapott
arra, amit Corby doktornőtől hallott, és szinte biztos volt abban, hogy
megtalálta a rejtély megoldását. Mert abban reménykedett, hogy
hamarosan a végére járhat a dolognak. Valójában azonban csak a
kutatás elején tart, és ez kétségeket ébresztett benne.
– De már nincs sok időm – mondta gondolkodás nélkül, majd
azonnal meg is bánta, amikor Jack összevonta a szemét.
Aztán megfogta Zoe karját, levezette a táncparkettről, és kiment
vele a szálloda előcsarnokába, ahol sokkal kevesebben voltak.
– Hogyhogy nincs sok időd? – kérdezte Zoe vonásait fürkészve. –
Mi van veled?
 – Semmi – vágta rá Zoe. – Csak türelmetlen vagyok. Mielőtt el kell
utaznom, tisztázni akarom, mi történt a bátyámmal. És most már
tudom, hogy ez nem lesz egyszerű.
Zoe lelkében csalódottság, düh és kétségbeesés keveredett, és nehéz
volt megőriznie az önuralmát, miközben állta Jack pillantását.
– Most nem kellene kutakodnod, ha annak idején itt maradsz.
Együtt kideríthettük volna – mondta a férfi szemrehányón, de egy
kicsit szomorúan is.
– Te mentél el Kanadába – emlékeztette Zoe. – Már nem
érdekeltelek.
Jack szemében először hitetlenkedés, majd harag tükröződött.
– Akkor aligha írtam volna neked levelet.
– Milyen levelet? – Zoe értetlenül nézett Jackre. – Nem kaptam
tőled levelet.
A férfin látszott, hogy nem tudja, higgyen-e Zoénak.
– Pedig írtam neked, mielőtt elmentem Kanadába. Még az
indulásomat is elhalasztottam, mert abban reménykedtem, hogy
válaszolni fogsz. De nem válaszoltál.
– Nem kaptam meg azt a levelet – mondta el Zoe újra. – De miért
levelet írtál? Fel is hívhattál volna.
– Mégis hogy? – kérdezte Jack szemrehányón. – A mobilod
egyszeriben elérhetetlen lett. „Ezen a számon előfizető nem található”
– ezt mondta egy gépi hang, amikor megpróbáltalak felhívni.
Zoe visszagondolt a Chris halála utáni hetekre és hónapokra. A
mobiltelefonjának egyszerűen nyoma veszett. Sehol sem találta, és az
apjától viszonylag hamar kapott egy másikat. Másik hívószámmal.
Ezért nem érte el Jack, ő viszont annyira belemerült a bánatába, hogy
erre egyáltalán nem is gondolt.
– Miért nem hívtál otthon?
– Mert ott apád is felvehette volna, és vele a panzióban lejátszódott
jelenet után soha többé nem akartam beszélni. – Jack ökölbe szorította
a kezét, és Zoe szemébe fúrta a tekintetét. – Végül mégis felhívtam az
otthoni számotokat. A repülőtérről telefonáltam, ahol már a
bőröndömmel álltam. Mert egy utolsó próbát akartam tenni. Aztán
beigazolódott a félelmem, mert apád vette fel, és világosan értésemre
adta, hogy te már semmit sem akarsz tőlem, úgyhogy hagyjalak békén.
– Tessék? Erről semmit sem tudtam – mondta elképedve.
 Hirtelen émelygés fogta el, és a legszívesebben leült volna. Maradt
azonban, ahol volt, és állta Jack pillantását. Szemében a saját
zavarodottságát látta visszatükröződni. Ha ez mind igaz…
– Mit írtál a leveledben? – kérdezte halkan, de már tudta a választ,
mert kiolvasta a férfi szeméből.
Jézusom! – gondolta, és érezte, hogy minden csepp vér kifut az
arcából. Annak idején csak ő futott el, Jack nem. A fiú megpróbált
beszélni vele, az apja azonban megakadályozta, hogy Jack hírei
eljussanak hozzá. Ő pedig azt hitte, hogy már nem érdekli Jacket.
Hogy köztük mindennek vége, és hogy a szerelmük is meghalt
Chrisszel együtt. De ez nem volt igaz. Egy percig sem.
– Jack, én…
– Szóval itt bujkálsz, Jack! – bukkant fel egyszer csak Megan a férfi
mellett, és belekarolt. – Már mindenhol kerestelek – mondta. Tekintete
ide-oda járt Jack és Zoe között, mint aki nem igazán érti a helyzetet. –
Ugye, nem felejtkeztél el rólam?
Jack nem válaszolt azonnal. Még mindig Zoéra nézett, de ő nem
tudta megfejteni az arckifejezését.
– Nem – mondta végül, mire Megan feszült mosolya egyszeriben
sugárzó lett.
A férfi biccentett Zoénak, aztán visszament Megannel a terembe.
Zoe utánuk nézett, aztán elvonszolta magát a sarokban álló fotelok
egyikéhez, és lerogyott rá. Már nem számít – gondolta elkeseredetten.
Ezt olvasta ki az előbb Jack szeméből. Eljátszotta az esélyt arra, hogy
kibéküljenek, bár erről nem egyedül ő tehet. De talán jobb is így –
gondolta letörten. Jelenlegi helyzetében ő már úgysem kínálhatna
semmit Jacknek.
Zoe egy pillanatig mozdulatlanul ült ott, arra várva, hogy enyhüljön
a szívét összeszorító fájdalom. De nem enyhült, és még mindig
nehezen kapott levegőt, ezért megpróbált arra összpontosítani, amiért
eljött ide. Egyszeriben azonban minden kilátástalannak tűnt számára.
Nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy visszamenjen a terembe,
elvegyüljön az emberek között, és Chrisről kérdezze őket. Hogy újra
meg újra felidézze a fájdalmas múltat, a végén pedig semmi újat ne
tudjon meg. Még az is lehet, hogy eleve nem így kellett volna
hozzáfognia…
Zoe összeráncolta a homlokát, amikor megfogalmazódott benne egy
gondolat. Bár többször átfutott a fején, de most alakot is öltött, és
előtérbe nyomult. Chrisnek rendkívül óvatosnak kellett lennie, ha
sikerült titokban tartania a szerelmét. Ezt nagyon nehéz megtenni egy
ilyen kis faluban, mint Penderak, ahol mindenki ismer mindenkit.
Egyvalaki azonban mindenképpen tudott róla.
Zoe elővette a retiküljéből a naplót, amelyet hirtelen ötlettel hozott
magával. Nem szívesen vált volna meg tőle, és úgy gondolta, talán
hasznára lehet. Most gyorsan átfutotta az oldalakat, amíg megtalálta
azt a helyet, amelyet keresett. Az utolsó bejegyzések egyike volt, és őt
már akkor megindította, amikor először olvasta. Vajon ugyanígy érez
az a valaki is, akinek ezek a sorok szóltak?
Zoe még egyszer végiggondolta a tervét, aztán felállt, és visszament
a terembe, ahol még nagyban zajlott a mulatság. A zenekar játszott, az
emberek benépesítették a táncparkettet, a meleg, majdnem fullasztó
levegőt hangos zene és hangzavar töltötte be. Az előcsarnok csöndje
után a zaj bántotta Zoe fülét, miközben a tömegben utat tört magának a
színpadhoz.
Szíve izgatottan kalapált, és izzadt a tenyere, de eltökélten felment
az oldalt elhelyezett lépcsőn, és megvárta, hogy a zenekar befejezze a
számot. A hátul ülő dobos meglátta, és a társai figyelmét is felhívta rá.
– Szeretnék röviden mondani valamit – szólt fel Zoe a
szólógitárosnak, aki mosolyogva a színpad szélén álló mikrofonokra
mutatott.
– Csak rajta, szép hölgy!
Zoe szorongva felment a színpadra. Mivel a zene abbamaradt, a
táncolók megálltak, és az asztaloknál ülők tekintete is Zoéra tapadt. Az
arcok összefolytak előtte, de ezt nem is bánta, mert különben még
idegesebb lett volna. Az egyik mikrofonhoz lépve megköszörülte a
torkát, és megvárta, hogy csend álljon be a teremben.
– Zoe Bevan vagyok – mutatkozott be szilárd hangon. – Az én
bátyám volt Chris Bevan, aki itt a közelben lezuhant az egyik szikláról.
Szeretnék felolvasni önöknek valamit, amit kevéssel a halála előtt
jegyzett fel a naplójában.
Zoe arra az oldalra lapozott, amelyet fel akart olvasni. Egyszeriben
kiszáradt a szája, magabiztosságát pedig mintha elfújták volna.
Sokszor beszélt már emberek előtt, a helyzet nem volt ismeretlen
számára, egy üzleti találkozón azonban nem játszanak szerepet az
érzelmek, ezért ez most egészen más volt. Nehezebbnek is bizonyult,
mint gondolta, és még egyszer meg köszörülte a torkát.
– Ezt a verset a nagy szerelméhez írta a bátyám. Kérem, hallgassák
meg.

Szerelmünk nagy, mély és sötét titok,

Nem nézi, mi megszokott és bevett.
Éj leple alatt osonunk, mint tolvajok,
Egyetlen csillag világít fejünk felett.
Boldogan vagyok mindig a tied,
De csak itt, csak most lehetek veled.

A holnap más lesz, ebben kell bíznom,

Másként minden elnémulna bennem.
Belőled nekem soha nem elég, s aggódom:
Lehetek-e majd napvilágnál is veled?
Vágjunk bele merészen az új időkbe:
Csak te, csak én, csak mi ketten, örökre.

Chris többször is átdolgozta a versét, egyes szavakat kitörölt vagy

másikra cserélt, néhány részt egészen megváltoztatott. A végeredmény
így sem lett mestermű, de Zoét megindította. Remélem, ezzel nem csak
én vagyok így – gondolta, miközben tekintete bejárta az embereket.
– Sejtelmem sincs, kihez szólnak ezek a sorok. Azt viszont tudom,
hogy a bátyámnak sokat jelentene, ha szerelmének kiléte nem maradna
örök titok. Azóta sok idő eltelt, és akár azt is gondolhatnánk, hogy
ennek ma már nincs jelentősége. Pedig van. – Zoe futó pillantást vetett
Jackre, aki Megan mellett állt a táncparketten, és nem vette le róla a
szemét. – Az igazság fontos, és valaki tartozik vele nekem és a
családomnak. Az a valaki már túl sokáig hallgatott. Ezért teljes
szívemből arra kérem, bárki is az, hogy legyen bátor, és tegyen hitet
Chris mellett, mert ő megérdemli. Segítsen neki és nekünk, hogy végre
békére leljünk.
A teremben pillanatokig néma csönd volt, miközben a vendégek
meglepett, tanácstalan vagy értetlenkedő pillantásokat váltottak. Csak
akkor támadt újra hangzavar, amikor Zoe, miután biccentéssel
köszönetet mondott a zenészeknek, elhagyta a színpadot. Miközben
átvágott a termen, érezte, hogy pillantások sokasága követi. Tudta, a
legtöbben nem értették, amit mondott, mert sokan vannak itt, akik sem
őt, sem Christ nem ismerték. Neki azonban elég, ha az az egy ember
értette, akihez a szavait intézte.
– Miss Bevan, várjon! – Zoe már majdnem kiért az előcsarnokba,
amikor Harry Owen odasietett hozzá, és nagyon komolyan nézett rá. –
Megmondaná, miért nem bocsátotta rendelkezésünkre a nyomozáshoz
a bátyja naplóját? – kérdezte láthatóan felindultan.
– Én is csak nemrégiben bukkantam rá. Véletlenül – felelte Zoe
megilletődötten, mert neki eszébe sem jutott, hogy a rendőrséget is
érdekelheti a napló.
– Megkaphatom? – Harry Owen követelőn előrenyújtotta a kezét. –
Meg kell vizsgálnunk, mert új felismerésekre is juthatunk belőle.
A rendőrfőnök eltökéltnek tűnt, Zoe mégis habozott.
– Visszakapom majd?
– Természetesen. Amint lehetséges, visszaadjuk.
Zoe ennek ellenére is csak kelletlenül nyújtotta át a noteszt. Harry
Owen eltette, aztán kurtán elköszönt, és visszaindult a bálterembe.
– Nagyon vigyázzanak rá! – szólt utána Zoe, és hirtelen
borzalmasan fáradtnak érezte magát.
Nem tudta, beválik-e a terve, de ahhoz már nem volt ereje, hogy
maradjon és megvárja, jelentkezik-e nála valaki. Valószínűleg semmit
sem ért el, és egyébként is el akart menekülni a kíváncsi pillantások
elől, amelyeket egyszeriben nagyon kellemetlennek érzett. Gyorsan
kivette a kabátját a ruhatárból, és elhagyta a szállodát.
Közben lehűlt a levegő, és az érezhetően felerősödött szél felhőket
kergetett a mélyen álló telihold elé. Zoe azonban egészen a
gondolataiba merült, és szinte semmit sem észlelt az időjárás
változásából. Begombolta a kabátját, és a kikötőhöz indult. Már csak a
kocsmákban és az éttermekben égett a villany, a sétányon senki sem
járt, és taxi sem volt sehol. Zoe este azzal jött a szállodához, mert nem
érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy gyalog tegye meg az utat.
Vissza is taxival szeretett volna menni, de hiába nézelődött, egy sem
járt erre. Tanácstalanul megállt, és az utcai lámpák sápadt fényében a
kikötőben ringatózó kis motorcsónakokat nézegette.
– Zoe! Várj!
A hangot a szél hozta el hozzá. Zoe megfordult, és meglátta, hogy a
sétányon Jack tart feléje sietve. Néhány lépéssel előtte állt meg, s
miközben rászegezte a szemét, a szél belekapott nyitott dzsekijébe, és
összekócolta a haját.
– Mindenki rólad beszél – mondta hangosan, hogy a hangját ne
nyomja el a szél zúgása. – Alaposan felizgattad a kedélyeket.
Zoe megrántotta a vállát.
– Ez volt a célom – mondta reszketeg mosollyal az ajkán.
Elkomolyodott azonban, amikor Jack közelebb lépett hozzá, aztán
még egy lépést tett feléje, és végül közvetlenül előtte állt. Szeme
csillogott az utcai lámpa fényében, és tekintetétől Zoénak elakadt a
lélegzete.
– Valóban nem kaptad meg a levelemet?
Zoe szomorúan ingatta a fejét.
– És ha megkaptad volna?
Zoe szíve elszorult. Lehet, hogy akkor minden másként alakult
volna – gondolta. Ez a lehetőség azonban elúszott.
– Nem mindegy ez már? Te Megannel jársz, én pedig…
– Nem, nem mindegy – vágott közbe Jack, és még közelebb lépett.
Tekintete bejárta Zoe arcát, mintha minden apró részletét az
emlékezetébe akarná vésni. – Igen, gyűlöltelek. És soha többé nem
akartalak látni. Mert úgy gondoltam, hogy az, ami kettőnk között volt,
neked nem ugyanazt jelentette, mint nekem. Mert azt hittem, hogy
egyszerűen kitöröltél az életedből. Ez nagyon fájt, és borzalmasan
nehéz volt elfogadnom.
A férfi megmarkolta Zoe karját, olyan erősen, hogy az már fájt, de
amint ezt meglátta rajta, lazított a szorításán.
– Most viszont már nem tudom, mit gondoljak – folytatta, és szíven
ütötte Zoe kétségbeesett tekintete. – Jelentett neked valamit?
Változtatnál rajta, ha megtehetnéd?
Zoénak gombóc nőtt a torkában.
– Igen – mondta teljes szívéből.
Igen, boldogan elfogadna egy második esélyt arra, hogy szerethesse
Jacket. Azt sem tudta, kihalt-e belőle valaha is ez az érzés.
A férfi elengedte a karját, két keze közé fogta az arcát, és
hüvelykujjával végigsimított az ajkán. Zoe tekintete önálló életre kelt,
és ajka Jack ajkára tapadt, amely most nagyon közel volt hozzá. Meg
fogja csókolni, ő pedig ugyanúgy nem tudja majd megállítani, ahogyan
a ruhájába kapó szelet sem. Akarja, hogy megtörténjen ez a csók.
Miközben az ajkuk összeért, Jack a karjába zárta, ő pedig odasimult
hozzá, átkulcsolta a nyakát, és lázasan viszonozta a csókját.
Egyszeriben nem tudta, hogyan élhetett ilyen sokáig Jack nélkül.
Mintha hirtelen újra teljessé vált volna, mintha megszűnt volna az űr,
amely évekig ott tátongott az életében. Ösztönösen még közelebb bújt
a férfihoz, és nem törődött a józan hanggal, amely arra figyelmeztette,
hogy nem volna szabad ezt tennie. Mert búcsúzni jött ide, és nem azért,
hogy valamit újrakezdjen.
Jack olyan hirtelen engedte el, hogy Zoe nem is tudott azonnal
visszatérni a valóságba. Aztán meghallotta, hogy valaki a férfit
szólongatja.
– Jack bácsi! Jack bácsi!
A sétányon Sarah rohant feléjük, derekán még mindig a köténnyel,
amelyben felszolgált.
– Jack bácsi, azt hiszem, Williammel valami történt – mondta a
lány, amint újra levegőhöz jutott. – Felhívott az előbb, és nagyon
furcsa volt. Azt hiszem, sírt. Azt mondta, most már mindent ért, aztán
letette, és kikapcsolhatta a mobilját, mert azóta csak a hangposta
kapcsol be. Nagyon aggódom érte – tette hozzá Sarah, és ijedten nézett
Jackre.
A férfi elmosolyodott.
– Biztosan nincs semmi baj, de köszönöm, hogy szóltál. Azonnal
hazamegyek, és megnézem, mi van Williammel.
– Oké – felelte Sarah, és vissza akart indulni, de Jack megfogta a
karját.
– Várj! Szólnál Megannek, hogy haza kellett mennem Williamhez,
de majd hamarosan jelentkezem nála? És azt is mondd meg, kérlek,
hogy sajnálom, nem akartam elrontani az estéjét.
 Sarah bólintott, aztán megfordult, hogy visszamenjen a szállodához.
Miután hallótávolságon kívülre került, Jack hangosan kifújta a levegőt,
mintha eddig erősen uralkodnia kellett volna magán. Szája most nem
volt több keskeny vonalnál, és ijesztően sápadt lett.
– Mi történt? – kérdezte Zoe aggódva.
– Nem tudom – felelte Jack –, de ha az, amitől tartok, akkor
átkozottul nagy a baj.
Penderak üres utcáin Jack meghajtotta a Defendert, és mereven
előreszegte a tekintetét. Amint maga mögött hagyta a falu fényeit,
beletaposott a gázba, és – a karosszériát zörgető heves széllel nem
törődve – még gyorsabban ment tovább. Zoe az ajtókilincsbe
kapaszkodott, de nem szólt rá a férfira, hogy ne száguldjon így. Még
mindig nem tudta, mi nyugtalanítja ennyire Jacket, mert a kérdéseire
nem válaszolt. Az arckifejezése azonban arról árulkodott, hogy nagyon
komoly dolog lehet.
– Valóban menjek veled? – kérdezte bizonytalanul. – Talán jobb
volna, ha négyszemközt beszélnél Williammel.
– Azt sem tudom, miről kellene beszélnem vele – felelte Jack
mogorván. – De ha van miről, neked valószínűleg hamarabb elmondja,
mint nekem. Téged kedvel, ezt ő maga mondta nekem.
Úgy tűnt, Jack ezt már tényként kezeli, pedig a legutóbb, amikor
Williamről beszéltek, még megkérdőjelezte. Zoénak azonban nem volt
ideje a változás okain töprengeni, mert a férfi előhúzta a zsebéből a
mobiltelefonját.
– Tessék! Próbáld meg még egyszer felhívni. Csak a hívásismétlést
kell megnyomnod.
Amikor odanyújtotta a telefont, egymáshoz értek az ujjaik és
találkozott a tekintetük. Zoe újra átélte a felkavaró csókot, a pillanat
azonban nem volt alkalmas erre. Ezért sietve tette, amit Jack mondott
neki, de most is csak a hangposta jelentkezett.
– Még mindig ki van kapcsolva.
Jack fojtottan elkáromkodta magát, és erősebben a gázpedálra
lépett. Már majdnem elérték a farmot, és a sötétben látni lehetett a
világos ablakokat.
– Úgy tűnik, otthon van – mondta Jack megkönnyebbülten.
Amikor azonban beléptek a házba, csak Buddy üdvözölte őket, és
Jack hiába szólongatta Williamet, mert választ nem kapott.
 – Megnézem, fent van-e – mondta, és felszaladt a lépcsőn a
hálószobákhoz, miközben Zoe, nyomában a kutyával, a nappaliba és a
konyhába nézett be, de mindkettő üres volt.
Idelent egy mosdón kívül még a dolgozószoba volt a ház hátsó
oldalán. Zoe oda is benyitott, és meglepett kiáltás szakadt ki belőle. A
helyiség úgy festett, mintha betörők dúlták volna fel. Az ablak előtt
álló, nagy íróasztal egyik fiókját láthatóan erőszakkal törték fel, mert
faforgácsok hevertek előtte a padlón, amelyet most a fiókból
kiszóródott papírok borítottak be.
Zoe kíváncsian felvette az egyiket, és átfutotta. Egy levél volt,
amelyet Karen írt Jacknek, és Zoe nem akart hinni a szemének, amikor
elolvasta. Döbbenten a többi papírt is meg akarta nézni, ám ekkor
belépett Jack, és belesápadt az elébe táruló látványba.
– Megtalálta őket – mondta, és lerogyott az íróasztalnál álló székre.
Zoe elképedt pillantást vetett a feltört fiókra.
– Ezt William csinálta?
Jack bólintott.
– Többször is megkérdezte, mit őrzök ebben a fiókban, de úgy
gondoltam, ha zárva tartom, biztos helyen vannak benne a papírok.
Nem hittem volna, hogy idáig is elmegy.
A férfi rendkívül zaklatott volt, és Zoe is – még ha más okból is –,
és a kezében tartott levélre mutatott.
– Karen nem is akarta magával vinni Williamet New Yorkba?
– Nem – felelte Jack. – Megismerkedett valakivel, egy gazdag New
York-i üzletemberrel. Teljesen belehabarodott, és azonnal feleségül
akart menni hozzá. A fickónak azonban csak ő kellett, William nem.
Nem kért abból, hogy felnevelje valaki más gyerekét. Karen ezért
megírta nekem, hogy ha elválunk, lemond Williamről. Nem tart igényt
láthatásra, közös nyaralásokra. Semmire. A legszívesebben teljesen
kitörölte volna Williamet az életéből. – Jackből nagy sóhaj szakadt fel.
– Megpróbáltam elérni, hogy gondolja meg magát. Győzködtem, hogy
nem tűnhet el csak úgy az életünkből, és hogy időnként legalább
látogassa meg Williamet. Ő azonban hallani sem akart erről.
Zoe döbbenten ingatta a fejét.
– Hogy volt képes erre?
Jack megrántotta a vállát.
– Karen mindig is ilyen volt. Teljességgel kiszámíthatatlan. Ezért
soha nem is engedtem volna át neki Williamet, akkor sem, ha ő akarta
volna nevelni. Hetekig leveleztünk és beszéltünk telefonon, amíg végül
sikerült rábeszélnem, hogy találkozzunk. Úgy gondoltam, talán észre
tudom téríteni, ha a szemembe kell néznie, miközben beszélgetünk.
Éppen hozzánk tartott, amikor balesetet szenvedett.
– És William eddig semmit sem tudott erről – mondta Zoe,
miközben megdörzsölte a halántékát.
Megállapítás volt, nem kérdés, és Jack gyámoltalanul vonogatta a
vállát.
– Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy az anyja már nem
kér belőle? Karen hirtelen halála éppen eléggé megviselte. Nem
akartam összetörni azt a képet, amelyet az anyjáról őrzött.
És ezért nagy árat fizettél – gondolta Zoe, és elszorult a szíve. Jack
elviselte, hogy a fia gyűlöli, mert így megkímélhette a fájdalomtól.
Végül mégsem akadályozhatta meg, hogy William mindent megtudjon.
– El kellett volna égetnem azokat a rohadt leveleket. – Jack
felnyögött. – De úgy gondoltam, fontos, hogy megőrizzem őket, mert
némelyikben Karen kedves dolgokat is írt Williamről. Azt terveztem,
hogy azokat majd megmutatom a kölyöknek, ha elég idős lesz hozzá.
Zoe értette, miért járt el így Jack, de utolsó mondatával éppen a
problémára világított rá. William még nem elég idős, és szörnyű
lehetett neki, hogy így kellett mindent megtudnia.
– Mindenképpen meg kell találnunk – mondta Zoe. – Mielőtt még
valami butaságot csinál.
A lehetőség megrémítette Jacket, és felpattant.
– Lehet, hogy a pajtában vagy az istállóban van – mondta, és
kiszaladt a házból.
Zoe követte, és segített neki a keresésben, de William nem került
elő.
– Ha nincs itt a farmon, bárhol lehet – mondta Jack kétségbeesetten,
miután felhagytak a kereséssel. – Folyton a környéken kószál, ezer és
egy búvóhelyet ismerhet.
Zoe a fejét rázta.
– Szerintem odafent van a szikláknál – mondta. – Akkor is a torony
romjai melletti bokrokból jött elő, amikor először találkoztunk. Az
lehet a rejtekhelye. És ott tragikus dolog is történt, ugyanúgy, mint az
édesanyjával. Biztosan nem tudhatom, de azt hiszem, ha szomorú és
dühös, leginkább oda mehetett.
Jack bólintott.
 – Akkor először mi is oda menjünk! Valahol mindenképpen el kell
kezdenünk.
Néhány perccel később már a kis parkolóban voltak, amelyből csak
gyalog lehetett feljutni a sziklákhoz. Zoe kibújt magas sarkú cipőjéből,
mert abban nem jutott volna messzire a göröngyös úton, és mezítláb
követte Jacket. A férfi zseblámpát hozott magával a kocsiból, és
bekapcsolta, bár egyébként is elég jól lehetett látni. A szél még mindig
erősen fújt, de szét is kergette a felhőket. Újra előtűnt a hold, és
megvilágította az ösvényt, így lassan felbukkantak előttük a régi
torony körvonalai.
Miután odaértek, Jack minden szegletbe bevilágított, és kórusban
újra meg újra Williamet szólongatták. A fiú azonban nem volt ott, vagy
csak nem hallotta meg őket a partot odalent verdeső hullámok
zúgásától.
Zoe úgy gondolta, hogy tévedett, és csüggedten a sziklák szélén
emelt korláthoz ment. Áthajolt felette, és lenézett a homokfövenyre.
Éppen beállt a dagály, a víz már jókora részt birtokba vett a strandból
A széltől felkorbácsolt hullámok dörögve és fehéren tajtékozva törtek
meg a részben már víz alá került sziklákon.
Zoe önkéntelenül arra a reggelre gondolt, amelyen Christ
megtalálták, és azt találgatta, melyik szikla mellett fekhetett a bátyja.
Szinte biztos volt benne, hogy a part közepén található, hosszúkás és
nagy kő volt az, amelyik most alig látszott ki a vízből.
Zoe meg akart fordulni, amikor mozgásra lett figyelmes odalent a
nagy sziklánál. Összehunyorította a szemét, és így már ki tudta venni,
hogy valaki ül ott.
– Ott lent! – kiáltott oda Jacknek izgatottan. – Azt hiszem, William
az.
Jack odaszaladt Zoéhoz, és ő is áthajolt a korláton. Rémült
arckifejezéséből látszott, hogy ő is a legrosszabbtól tart.
– Üldögél a sziklán – mondta Zoe, hogy megnyugtassa a férfit, de
Jacknek aggódó maradt a tekintete.
– Azonnal le kell mennünk oda. Akkor is, ha nem William az. –
Jack a folyamatosan a sziklát nyaldosó hullámokra mutatott. –
Nemsokára teljesen körbefogja a víz. Bárki is ül ott, nem tud majd
lejönni, és az első nagyobb hullám besodorja a tengerbe.
Zoe nyugtalanul bólintott, és követte Jacket a partra meredeken
levezető ösvényen. Örült, hogy a cipőjét a kocsiban hagyta, mert
mezítláb biztosabban mozgott a kőbe vájt nedves lépcsőn.
Miután leértek, Jack megfogta Zoe kezét.
– Siessünk! Nincs sok időnk.
Futva indultak ahhoz a sziklához, amelyen Williamet sejtették.
Közel három méter magas volt, hosszúkás, felső része sima és lapos, s
a holdfényben tisztán kirajzolódott rajta egy fiú alakja. Ott ült, ahová
már elért a víz. Karjával átkulcsolta felhúzott térdét, és bámulta a
tengert, ügyet sem vetve arra, hogy a felcsapó tajték újra meg újra
eléri.
– William az! – mondta Jack egyszerre megkönnyebbülten és
aggódón, aztán szájához emelte a kezét. – William! – kiáltotta többször
is olyan hangosan, ahogy csak tudta, de a hullámok zaja elnyelte a
hangját. Végül szitkozódva felhagyott a kiabálással. – Nem hall
engem. Oda kell érnünk, mielőtt víz alá kerül a szikla – mondta.
Megpróbált felmászni a kőfalon, de nem volt miben
megkapaszkodnia, és újra meg újra visszacsúszott.
– Máshol kell próbálkoznom. Itt túl sima a fal – mondta, és már
indult is volna, de Zoe megfogta a karját.
– Nekem talán sikerül, ha feltolsz – javasolta.
Ötlete láthatóan nem tetszett a férfinak, de ő is tudta, hogy nem
futhatnak ki az időből. Bakot tartott Zoénak, neki pedig sikerült
feltennie a lábát a szikla egyik magasabban fekvő vájatába. Onnan
felhúzta magát a szikla lapos tetejére. Ruhája koszos és vizes lett, de
nem foglalkozott ezzel, csak óvatosan a fiúhoz indult. Amikor már
elég közel ért, megszólította, ő pedig feléje fordult. Arcán a könnyek
nyoma és vörös szeme arról árulkodott, hogy sokáig sírhatott. Egy
pillanatig úgy meredt Zoéra, mintha jelenést látna, aztán elfordult tőle,
és ugyanúgy ült tovább, ahogy eddig.
– William! – Zoe négykézlábra ereszkedett, hogy ne legyen kitéve
az erős szélnek, és odamászott a fiúhoz. – El kell jönnöd innen, hallod?
A dagály nemsokára ellepi a partot.
William a fejét rázta.
– Teszek rá – mondta sírós hangon, és megtörölte az arcát. – Nem
kellettem az anyámnak. És én még azt hittem, hogy szeret!
– Egészen biztos, hogy szeretett. – Zoe a fiú vállára tette a kezét,
hogy rá kelljen néznie. – Édesapád pedig nagyon szeret téged. Odalent
vár, gyere le velem! Itt veszélyben vagy.
 Mintha csak Zoét akarta volna igazolni, a sziklára egy különösen
erős hullám csapott fel, és mindkettőjüket hanyatt döntötte. A hideg
víz észre téríthette Williamet, mert engedte, hogy Zoe felsegítse, aztán
együtt elindultak. Az árapályoktól simára mosott szikla nedves és
csúszós volt, s olyan hevesen fújt a szél, hogy csak óvatosan
haladhattak, különben elveszthették volna az egyensúlyukat.
– Erre! – kiáltott fel hozzájuk Jack, aki most ott állt, ahol a szikla
nem volt annyira csúszósan sima, és ők így könnyebben lemászhattak
rajta.
A víz azonban időközben magasabb lett, és Jack térdéig ért. Az
újabb hullámok a derekáig is felcsaptak, és csak nehezen tudta
megtartani magát.
– Előbb te! – mondta Zoe.
A szikla széléhez tolta Williamet, és megtartotta, miközben a fiú
háttal a perembe kapaszkodott. Idefentről ijesztően messze volt a part,
és a hullámok fülsiketítő dörgése nyilvánvalóvá tette, hogy valóban
veszélyben vannak. Zoe mégis bátran mosolygott, hogy ne ijessze meg
Williamet.
– Menni fog! – biztatta, és a fiú valóban ügyesen leereszkedett.
Az utolsó darabon már Jack is segített neki, s miután a fia biztosan
állt a parton, a karjába zárta. Aztán megint felnézett Zoéra.
– Gyere! – kiáltotta, és felemelte a karját.
Zoe még egyszer nagy levegőt vett, aztán mindent ugyanúgy
csinált, ahogyan William az előbb. Megfordult, a sziklába kapaszkodva
lelógatta a lábát, és kapaszkodót keresett a kőfalon. A dolog azonban
nem volt olyan könnyű, mint amilyennek Williamnél tűnt. Zoe ruhája
átázott és a testére tapadt, lábujjai pedig már olyan hidegek voltak,
hogy alig érezte őket. Tapogatózva mélyedést keresett a sziklán, és
végül talált is egyet. Amikor azonban le akart ereszkedni, megcsúszott.
Ijedten megkapaszkodott a szikla peremében, és újra próbálkozott.
Lába azonban csak a levegőben himbálózott, karja pedig reszketett a
megerőltetéstől.
– Jack! – kiáltotta rémülten, amikor újabb hullám csapódott a
sziklának.
Ez magasabb volt, mint a korábbiak, és egészen elfedte a sziklát.
Zoe teljes erőből kapaszkodott. Szeme sarkából látta, hogy a hullám
odalent Jacket is elérte, és a part felé kezdte sodorni. Zoe karja
elzsibbadt, és rémülten érezte, hogy ujjai lassan, de megállíthatatlanul
lecsúsznak a peremről. Hangos sikoltással hátrazuhant, és egy
pillanattal később összecsapott a víz a feje fölött.
Zoe egy pillanatig nem tudta, mi történt vele. Aztán homokot érzett a
talpa alatt, és ellökte magát a vízfenéktől. Felúszott a felszínre, de
éppen csak nagy levegőt tudott venni, amikor újabb hullám zúdult rá,
és magával sodorta. Rémülten kapálózott, de a víz ereje egyre csak
körbe-körbe forgatta, mint egy könnyű strandlabdát, és félt, hogy
bármelyik pillanatban egy sziklának csapódhat. Égett a tüdeje, de
elkeseredetten küzdött, hogy újra a felszínre kerüljön.
Végül sikerült kidugnia a fejét a vízből, s miután mohón teleszívta
levegővel a tüdejét, rémülten látta, hogy messzire került a parttól.
Megpróbált az áramlással szemben úszni, de a következő hullám
megint beborította. Aztán egyszer csak karok fonódtak rá, és valaki
felhúzta a víz tetejére.
– Nyugalom! – hallotta meg Jack hangját a füle mellett, miközben
levegő után kapkodott. – Ha segítesz, együtt visszajutunk.
Zoe is nagyon igyekezett, de leginkább Jack erejének köszönhették,
hogy gyötrelmes percek után legyőzték a hullámokat és a víz sodrását.
Egészen kifulladtak, mire elérték a partot. Zoe a legszívesebben
elfeküdt volna a homokban, de Jack magával húzta a kőlépcsőig.
– Menjünk innen! – mondta Zoénak és Williamnek, és tolni kezdte
őket maga előtt.
Zoe később nem emlékezett, mennyi idő alatt jutottak vissza a
sziklához, onnan pedig az autóhoz. Végül azonban csuromvizesen és a
hidegtől reszketve beléptek a farmházba, ahol Buddy hangos ugatással
üdvözölte őket.
– Szárazra kell cserélnünk a ruhánkat. – Jack felszaladt az emeletre,
és nem sokkal később egy köteg ruhával és egy törülközővel jött
vissza, és mindent Zoe kezébe nyomott. – Te öltözz át idelent, mi
pedig felmegyünk – mondta, és átkarolta William
vállát.1U0U3U9U6U.locali
A fiú némán bólintott, és sápadtan követte az apját az emeletre. Zoe
bement a fürdőszobába, és a tükörbe nézve meglátta, hogy az ő arca
ugyanolyan színtelen, mint Williamé. Gyorsan megszabadult a vizes
holmiktól, megtörölközött, aztán felvette a Jacktől kapott
tréningnadrágot, pulóvert és zoknit. A nadrág Williamé lehetett, mert
jó volt rá. A pulóver lötyögött rajta, de Jack illatát őrizte, és ezt ő az
átélt félelmek után vigasztalónak találta.
Életereje lassanként visszatért, és hogy segítsen Jacknek, kiment a
konyhába, teát főzött, és két bögrével felvitt az emeletre.
– Gondolom, ez jól fog esni nektek – mondta, amikor a folyosón
összetalálkozott Jackkel.
A férfi még mindig vizes ruháiban volt, de azóta, hogy odalent a
kikötőben találkoztak Sarah-val, Zoe most először mosolyogni látta.
– Köszönöm – mondta, miközben elvette az egyik bögrét, aztán a
legközelebbi ajtóra mutatott. – A másikat bevinnéd Williamnek?
Addig én gyorsan átöltözöm.
Zoe bólintott, aztán bekopogott azon az ajtón, amelyet Jack mutatott
neki, és óvatosan benyitott a szobába. William takaró alatt feküdt az
ágyon, a haja kócos volt, sápadt arcában hatalmasnak tűnt a szeme.
– Sajnálom – mondta boldogtalanul. – Nem akartam, hogy ez
legyen.
Zoe az éjjeliszekrényre tette a bögrét, és leült az ágy szélére.
– Tudom, de szerencsére jól végződött a dolog – mondta, hogy
megnyugtassa a gyereket, ő azonban a fejét rázta.
– Maga is megfulladhatott volna, és az én hibám lett volna. –
William szemében könny csillant meg. – Mindent elrontok. Ezért akart
megszabadulni tőlem az anyám? – kérdezte olyan elveszetten, hogy
Zoénak majd’ megszakadt a szíve.
– Semmit sem rontottál el. Te nem tehetsz arról, hogy az anyukád
sok mindenben nem volt olyan, mint a többi édesanya. És hogy néha
bolond ötletei támadtak, mert úgy volt, igaz?
William bólintott, és ferde mosolyra húzta a száját.
– Nagyon is bolondok – felelte.
– Na látod! Az is csak bolond ötlet volt tőle, hogy magával visz
téged Amerikába. Édesapád úgysem engedett volna el. Találkozni
akart édesanyáddal, hogy lebeszélje erről a butaságról. És ahogy
ismerem, sikerült is volna neki. – Zoe elmosolyodott. – Anyukád pedig
végül visszajött volna hozzád. Mert mindig visszajött, ugye?
– Igen. – William az ajkát harapdálta. – Apa viszont el sem ment. Ő
mindig itt volt, egész idő alatt. Én meg tök szemét voltam vele, mert
azt hittem… – A fiú nem fejezte be a mondatot, és megint könny
szökött a szemébe. – El kellett volna mondania.
Zoe lenyelte a torkában nőtt gombócot.
– Kímélni akart téged, William. És egészen biztosan nem haragszik
rád – mondta.
– Apa!
Jack siethetett az átöltözéssel, mert ott állt az ajtóban, ki tudja,
mióta. A beszélgetésük egy részét is hallhatta. A gondolat Zoe arcába
kergette a vért, és felugrott, mert megijedt, hogy talán túl messzire
ment. Neki végül is semmi köze Jack és a fia kapcsolatához. Akkor
sincs, ha az utóbbi órákban történtek után úgy is érezte.
– Én… majd lent várok – mondta, és el akart lépni Jack mellett, ő
azonban megfogta a karját.
– Köszönöm – mondta.
Gyengéd tekintetétől Zoén jóleső borzongás futott végig. Csak
kelletlenül húzódott el a férfitól, s mielőtt kiment a szobából, még
látta, hogy Jack leült William mellé az ágyra.
Zoe lement a lépcsőn, és a nappaliban lerogyott a kanapéra, mert
egyszeriben holtfáradtnak érezte magát. Csak testileg, mert egyébként
tökéletesen éber volt. Újra lejátszódott előtte minden, ami a
tengerparton történt. Még egyszer átélte a vízben töltött borzalmas
perceket, a halálfélelmet, de Jack csókját is a kikötőben.
A férfi azt mondta neki, hogy már nem tudja, mit gondoljon. Ezzel
Zoe is így volt. Lelkében teljes volt a zűrzavar, és fájt a feje, ezért
elfeküdt a kanapén, és lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, a
szobában sötét volt. Zoe meglepetten felült, és eltelt néhány pillanat,
mire eszébe jutott, hol van. Az ablakon bevilágított a hold, és a
fényében ki tudta venni a kanapé melletti asztalkán álló lámpát.
Felkapcsolta, és hunyorogva nézett az éles fénybe.
Buddy ott feküdt a kanapé előtt, és most felemelte a fejét, Zoe pedig
szórakozottan megsimogatta. Csak most vette észre, hogy a lábán
takaró, a feje alatt pedig vastag párna van. Jack valószínűleg nem
akarta felkelteni, csak betakarta, és párnát hozott neki. Nem így volt –
gondolta Zoe, mert hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi itt járt nála, és
megkérdezte, hogy visszavigye-e a parti házba. Saját válaszára Zoe
nem emlékezett, csak arra, hogy nagyon jó volt Jack közelségét
éreznie, és hogy a takaró melege még jobban elálmosította. Aztán
hamar újra el is alhatott.
 Tekintete most a szoba sarkában tiktakoló állóórára esett, és
meglepve látta, hogy még csak két óra van. Ő azonban picit sem volt
álmos, ezért csak vonakodva dőlt vissza a kanapéra, és a mennyezetre
szegezte a tekintetét.
Tudta, az volna a legjobb, ha fogná magát, és elmenne, mielőtt még
túl messzire mennének Jackkel. Azonban képtelen volt megtenni,
bármennyire győzködte is az esze. Nem akart visszamenni a parti
házba, mert ott újra egyedül lenne a félelmeivel. Szívverése hirtelen
felgyorsult, és a rémület összeszorította a torkát.
Gyorsan letette a lábát a földre, a lépcsőhöz sietett, nesztelenül
felment rajta, és belopózott Jack szobájába. A kis helyiséget egy nagy
ágy és egy régi szekrény uralta. Az ablakon besütő hold fénye az ágyra
és Jackre esett. A hátán feküdt, csak derékig volt betakarva, és
egyenletesen lélegzett.
Zoe közelebb ment az ágyhoz, és amikor meglátta, hogy a férfi
félmeztelen, gyorsabban kezdett verni a szíve. Miközben tekintete
bejárta Jack meztelen mellkasát, vágy ébredt benne, és egyszeriben
rádöbbent, hogy nem azért jött fel ide, mert nem akar egyedül lenni.
Jacket akarja, minden porcikájával kívánja. Annyira, hogy az már fáj.
Csak egyetlen éjszakát szeretnék – gondolta kétségbeesetten. Többet
nem akarhat, és már ez is önzés tőle. De nem jár legalább annyi egy
haldoklónak, hogy teljesüljön az utolsó kívánsága?
Jack álmában az oldalára fordult, Zoe felé, s ha ez öntudatlan
mozdulat volt is, ő hívásnak érezte. Nagy levegőt vett, aztán bebújt a
takaró alá. Körüllengte a férfi testének melege, az illata, és felsóhajtott,
amikor Jack álmában ráfonta a karját, és magához ölelte.
Zoe egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, aztán simogatni kezdte a
férfi mellkasát. Amikor azonban előrehajolt és csókot nyomott Jack
vállára, érezte, hogy a férfi megfeszíti magát. Zoe felemelte a fejét, és
meglátta, hogy Jack ébren van, és meglepődve néz rá, ő pedig a
lélegzetét visszafojtva elveszett a tekintetében. Egyszeriben ideges is
lett, mert nem tudta, mi fog történni.
Jack nem mozdult, sokáig csak nézte Zoét, mielőtt még közelebb
vonta magához. Ajkuk magától egymásra talált, és Zoe boldogan
felnyögött, amikor átfutott a fején a gondolat, hogy ez az éjszaka még
az övé lehet.
Jacknek sejtelme sem volt, hogyan került Zoe az ágyába, de nem is
érdekelte, mert nagyon jó érzés volt újra ölelnie és csókolnia. Nem
akart azon töprengeni, mennyire bonyolult, ami köztük van, és hogy
sok mindenről kellene beszélniük. E percben beérte azzal, hogy Zoe itt
van vele, és ő végre megteheti mindazt, amit oly sokszor elképzelt, és
ugyanolyan sokszor megtiltott magának, amióta odafent a szikláknál
újra találkoztak.
Zoe sima bőrének enyhe vaníliaillata volt, mint régen, s amikor Jack
félresimította a haját, a hold sápadt fénye a füle alatti kicsi és szív
alakú anyajegyre esett. Ajka lassan bejárta Zoe nyakát, aztán elindult
felfelé, és apró csókokat lehelt egészen a kulcscsontjáig. Kéjes
borzongás futott végig rajta, amikor Zoe halk nyögéssel a hajába fúrta
a kezét.
Mielőtt találkozott Karennel, Kanadában futó viszonyokba vetette
bele magát. A Zoéhoz fűződő emlékeit akarta felülírni és kitörölni,
hogy ne kínozzák tovább. Nem járt azonban sikerrel, bár erre csak
most döbbent rá. Soha senkivel nem volt olyan, mint Zoéval, annyira
felemésztő, hogy ő úgy érezte, kirántották a talajt a lába alól. És soha
többé nem adta át magát minden feltétel nélkül annak az érzésnek,
amely most újra eltöltötte.
Határozott mozdulattal áthúzta Zoe fején a pulóverét, és ledobta az
ágy mellé, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le Zoe melléről.
Nem volt nagy, de feszes és gömbölyű, sötét bimbóudvarral és
bimbókkal, amelyek most készségesen felágaskodtak, amikor ő előbb
az egyiket becézte finoman a szájával, aztán a másikat is. Jutalma Zoe
kéjes nyögése volt, és ez arra késztette, hogy még több gyönyört
nyújtson a nőnek.
Keze Zoe hasán át elindult lefelé, letolta róla a melegítőnadrágot, és
a hold fényében kis ideig csak nézegette csábítóan meztelen testét.
Megváltozott, de ha ez egyáltalán lehetséges volt, még szebb lett.
Érettebb és kívánatosabb. Jack a bársonyos bőr minden egyes
négyzetcentiméterét újra fel akarta fedezni, újra meg akarta hódítani.
És úgy tűnt, hogy Zoe ugyanígy van ezzel. Kinyújtotta a karját, és
lehúzta magához Jacket, ugyanúgy felderítette a testét, mint ő az övét,
amíg már mind a ketten reszkettek a vágytól.
– Jack – lehelte Zoe sóváran, már-már kétségbeesetten, s amikor
Jack fölébe került, szétnyitotta a combját.
A férfi Zoe szemébe nézett, és fogva tartotta a tekintetét, miközben
forró és nedves ölébe hatolt. Már nem tudott gondolkodni, és ha eddig
netán még voltak is kétségei, hogy helyes-e, amit tesz, most
nyomtalanul kitörlődtek a fejéből.
Lassan mozogni kezdett Zoéban, miközben elveszett a szemében.
Zoe úgy simult hozzá, mintha neki teremtették volna, készségesen
magába fogadta, és felnyögött, amikor kihúzódott belőle, aztán kéjes
hang szakadt fel belőle, miután újra beléhatolt. Adott és elvett,
ugyanúgy, ahogyan ő. Aztán hirtelen remegés futott végig rajta,
összehúzódott Jack körül, vállába vájta a körmeit, és ívbe feszült a
teste.
Sikolyát Jack csókkal fojtotta el, és érezte, hogy ő sem tud már
sokáig uralkodni magán. Miközben egy utolsó erős lökéssel felért a
beteljesítő csúcsra, bensőjében egy gát is átszakadt. Egyszeriben bizton
tudta, hogy többé nincs számára visszaút. Szembe kell néznie ezzel a
minden porcikáját betöltő, elsöprő érzéssel.
Zoe testén a beteljesülés finom rezgései futottak végig. Karját a
férfira fonta, szorosan magához ölelte, és nem akarta elengedni. Jack
csak kis idő elteltével húzódott ki belőle, de akkor is átölelve tartotta,
amikor megfordult vele. Összesimulva feküdtek az ágyban, és Zoe a
férfi levegővételeit hallgatta, amelyek lassanként megnyugodtak.
Szeretem – gondolta, és elkeseredetten lehunyta a szemét, mert tudta,
hogy nem szabad szeretnie Jacket. Mégsem akart máris lemondani
jóleső közelségéről, és még jobban befészkelte magát a karjába.
Valamikor mély álomba merülhetett, mert amikor felébredt, odakint
már világos volt, ő pedig egyedül feküdt az ágyban. Napvilágnál szinte
valószerűtlennek tűnt, ami az éjszaka történt. De nem álmodta, mert
mellette még mindig meleg az ágy, és a másik párnán is érzi Jack
illatát.
Tudta, hiba volt, hogy lefeküdt a férfival, mégsem bánta meg.
Gyorsan felkelt, visszabújt Jack pulóverébe és a melegítőnadrágba,
amelyeket a férfi feltett az ágy mellett álló székre, aztán a folyosón át a
fürdőszobába indult, hogy felfrissítse magát. Útközben látta, hogy
William szobájának az ajtaja még csukva van. A srác valószínűleg
alszik még, odalentről, a konyhából azonban zajokat lehetett hallani.
Miután végzett a fürdőszobában, Zoe lement a földszintre, és
megállt a konyhaajtóban. Buddy azonnal felkelt a pokrócáról, és a
farkát csóválva odament hozzá, Jack azonban nem vette észre, mert a
sercegésből és az illatokból ki lehetett találni, hogy éppen szalonnát
sütött. Haja nedvesen csillogott, minden bizonnyal a zuhanyozástól,
mezítláb volt, akárcsak Zoe, és farmernadrágjához felvett ingét nem
gombolta be. Ő is csak nemrégiben kelhetett fel, bár a falióra már
majdnem tízet mutatott. Nem is csoda, hogy sokáig aludt. Hiába erős
férfi, a mentőakció a tengerparton őt is kimeríthette, arról már nem is
szólva, ami utána az éjszaka történt.
Zoén borzongás futott végig, amikor felidéződött benne, milyen
szenvedélyesen szeretkeztek, és milyen boldog volt Jack karjaiban.
Önkéntelenül arra a kérdésre gondolt, amelyet a férfi a kikötőben tett
fel neki az este: „Változtatnál rajta, ha megtehetnéd?” Igen – mondta
magában. Igen, igen, igen. Mindent másként csinálna, legfőképpen a
fejéből tüntetné el az átkozott aneurizmát, amely meggátolja abban,
hogy most egyszerűen odamenjen Jackhez, és a karjába simuljon
abban reménykedve, hogy sikerül visszahódítania. Hogy ezúttal jól
alakulnak közöttük a dolgok, és nem kell megint elválniuk. De el kell,
és ezért Zoénak már most majd’ megszakadt a szíve.
– Jó reggelt! – mondta hangosan, hogy a férfi meghallja a szalonna
sercegéséből, aztán feszülten várta, mi lesz.
Egyszeriben félve gondolt arra, hogy talán tévedett, és közös
éjszakájuk Jacknek nem jelentett annyit, mint neki. Miután azonban a
férfi feléje fordult, a mosolya olyan sugárzó volt, hogy Zoéval minden
kétségét elfeledtette. Megkönnyebbülten oda akart menni Jackhez, de
hirtelen forogni kezdett vele a szoba. A férfi ijedt kiáltással azonnal ott
termett mellette, és elkapta, mielőtt még elvesztette volna az
egyensúlyát.
– Már elmúlt – mondta Zoe, bár még mindig küzdött a hányingerrel,
amelyet a szédülés okozott.
Az viszont segített rajta, hogy Jackhez dőlhetett. Nagyon is sokat
segített.
 – Mi múlt el? – A férfi kérdő tekintete Zoe szemébe fúródott és
választ követelt. – Mi az ördög van veled?
– Jack! – A hang odakintről jött, és valaki kopogott is a bejárati
ajtón. – Jack, itthon vagy?
Zoe megijedt, mert megismerte Megan hangját. Róla egészen
megfeledkezett, és Jackre pillantott, aki szintén meglepettnek tűnt.
Amikor azonban meghallotta, hogy kinyílt a bejárati ajtó, bosszúsan
összevonta a szemöldökét.
– Jack!
Megan hangja már közelebbről szólt, és léptek is közeledtek
feléjük. Zoe el akart húzódni Jacktől, de a férfi nem engedte el, és ő
ennek most örült is, mert még nem állt biztosan a lábán. A következő
pillanatban Megan jelent meg az ajtóban.
– Nyitva volt, és úgy gondoltam… – kezdte, de hirtelen félbehagyta
a mondatot, és elképedten meredt Jackre és Zoéra. – Elnézést, nem
akartam zavarni – mondta rövid, ám annál kínosabb hallgatás után. –
Sarah mondta az este, hogy William miatt kellett otthagynod a
táncestet, és meg szerettem volna kérdezni, jól van-e.
– Igen, jól van – felelte Jack.
– Nos… akkor én megyek is. – Megan mosolyogott, de az arcán
vörös foltok jelentek meg. – Minden jót, Jack! – köszönt el, aztán
sarkon fordult, kiment a konyhából, és egy pillanattal később már be is
csukódott a bejárati ajtó.
Jack fojtottan elkáromkodta magát, és széket segített Zoe alá, aztán
lekapta a tűzhelyről a serpenyőt, amelyben már füstölni kezdett a
szalonna. Zoénak ettől még erősebb lett a lelkifurdalása.
– Sajnálom – mondta, mert jobb nem jutott eszébe.
– Te semmi rosszat nem tettél – felelte Jack, és Zoéval szemben
leült az asztalhoz. – Ha valaki egyáltalán, akkor én vagyok a hibás.
Tudtam, hogy tetszem Megannek, de megmondtam neki, hogy nem
akarok kapcsolatot. Nem is értem, mit képzelt, amikor csak úgy
beállított ide, mintha minden joga meglenne rá. Eszébe sem jut, hogy
nekem is van magánéletem. Az is bosszantott, hogy tegnap folyton a
drágájának szólított, pedig nem vagyunk egy pár.
Zoénak eszébe jutott, milyen komor volt Jack arca, amikor karján
Megannel elment előtte a táncesten. Azt hitte, ő az oka, de most
kiderült, hogy Meganre haragudott. Mert nem akar kapcsolatot. A
Karennel szerzett rossz tapasztalatai után ez tökéletesen érthető is –
gondolta Zoe leverten.
– Megan nem lesz mérges rád? – kérdezte.
Jack megrántotta a vállát.
– Majd beszélek vele. Valamikor. Most viszont az érdekel, hogy
veled mi van – mondta.
Tekintete megint átható lett, és egy pillanatig Zoe arra gondolt,
hogy mindent elmond neki. De csak azért, mert csodálatos éjszakát
töltöttek együtt, és egészen biztos abban, hogy még mindig szereti
Jacket, nem biztos, hogy a férfi is így érez. Éppen most mondta, hogy
nem keres kapcsolatot, de ha értesülne az ő állapotáról, talán
kötelességének érezné, hogy együtt maradjon vele. Ő viszont nem
akarja, hogy Jack sajnálja, és azt sem, hogy az az idő, amelyet még
együtt tölthetnek, csakis a betegségéről szóljon. Sokkal jobb lesz, ha
egyszerűen csak élvezi a pillanatot, amíg lehet.
– Én… nem igazán tudom – válaszolta, mert úgy gondolta, hogy
Jack másodszor már nem hinné el a rossz vérkeringéséről szóló
meséjét. – Talán mégis meg kellene nézetnem magam egy orvossal.
– Mindenképpen – helyeselt Jack megkönnyebbülten. – Corby
doktornő holnap már rendel, és elmehetsz hozzá.
Zoe bólintott, és örült, hogy sikerült megnyugtatnia Jacket.
Holnapig pedig biztosan eszébe jut majd valamilyen ügyes kifogás.
– William hogy van? – kérdezte, hogy másra terelje a szót, de
valóban érdekelte is.
Jack nagyot sóhajtott.
– Nagyon megrázta a dolog, és biztosan kell hozzá némi idő, hogy
feldolgozza, de azt hiszem, a lelke mélyén már régóta tudja az
igazságot az anyjáról. A gyerekek megérzik az ilyesmit. William csak
nem akart tudomást venni róla.
Zoe arra gondolt, milyen volt William előző este, amikor ő bement
hozzá. Tekintete kétségbeesettségről árulkodott, de arról is, hogy
felismerte, az apja soha nem hagyná cserben.
– Ezek szerint szent a béke?
– Egyelőre igen – felelte Jack, és ferde mosolyra húzta a száját –, de
Williamnek biztosan eszébe jut majd valami új, amivel felbosszanthat.
A lépcsőn lépések koppantak, és a férfi az ajtó felé fordult. Vonásai
ellágyultak, amikor a fia belépett a konyhába, kócosan és még mindig
sápadtan. Zoe visszatartotta a lélegzetét, mert nem tudta, hogyan
fogadja majd a fiú a jelenlétét. William azonban csak köszönt neki, és
leült mellé, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Éhes vagy? – kérdezte tőle Jack.
– Az nem kifejezés – felelte William. – Tojás is van?
Jack kivette a serpenyőt a sütőből, ahol eddig melegen tartotta a
rántottát, és az igencsak megsült szalonnával együtt három tányérra
osztotta. William szabályosan rávetette magát az övére.
– Reggeli után segítsünk neked Zoéval a juhoknál? – kérdezte az
apjától két falat között.
Jack meglepődött, de persze Zoe is.
– Az jó volna – mondta Jack –, de előbb talán megkérdezhetnéd
Zoétól, hogy ő is akar-e segíteni.
Williams lenyelte a falatot, aztán Zoéra nézett.
– Jössz?
Zoe habozott, és Jack felé fordult, aki ugyanolyan várakozón nézett
rá, mint a fia.
– Csak ha megmutatod, mit kell csinálnom – válaszolta végül
mosolyogva, és elfojtotta a gondolatot, hogy éppen most nehezítette
meg magának még jobban a búcsút, amely pedig hamar eljön.
 – Annál ott tökéletes lesz – mutatott Rose egy fára, amely alatt még
senki sem ült a Hyde Parkban.
A délutáni nap felhőtlen égboltról sütött le, és a parkban csak úgy
hemzsegtek a vasárnapi kirándulók. Az a fa azonban, amelyet Rose
kiszemelt, a sétautaktól távol állt és kellemes árnyékot kínált, ezért ott
terítette le a magával hozott pokrócot. Simon letette a piknikkosarat, ő
pedig nekilátott, hogy elővegye belőle a gyümölcsöket és a többi
finomságot. Már végzett, amikor észrevette, hogy Simon mosolyogva
figyeli.
– Szeretnél valamit? – kérdezte.
– Igen, téged – felelte a férfi vigyorogva, és fölébe hajolt, hogy
megcsókolja. – Valójában mindig csak belőled kérek.
Rose szíve csak úgy repesett a boldogságtól.
– Később talán én leszek az édesség. Addig ezzel kell beérned –
válaszolta, és egy szőlőszemet dugott Simon szájába.
A férfi nagy sóhajjal lefeküdt az oldalára, kinyújtotta a lábát, és
karjára támasztotta a fejét.
– Ezer éve nem piknikeztem a parkban – mondta, miközben elvett
egy szendvicset, és nagyot harapott belőle. – De hamar meg tudnám
szokni.
Én is – gondolta Rose, és oldalról Simont nézegette. El sem akarta
hinni, milyen jó vele, és hogy ilyen rövid ismeretség után ennyire
természetesen viselkednek egymással. Minden csak úgy megtörtént
közöttük, ő pedig fülig szerelmes. Gondolni sem akar arra, hogy
holnap új hét kezdődik, és egyre kevesebb időt tölthetnek együtt.
– Kár, hogy nincs mindennap vasárnap – mondta vágyakozón, mert
mostantól majd csak az esték maradnak nekik, és ő ezt nagyon
kevésnek találta.
Simon ugyanígy érezhetett, mert Rose látta, hogy árnyék suhant át
az arcán.
– Lehet, hogy kiveszem szabadságnak a következő napokat.
 – Ó, az csodás lenne! – felelte Rose reménykedőn. – De meglesznek
nélküled az ügyfeleid?
– Könnyebben, mint én nélküled – mondta Simon, és tekintetéből
Rose ugyanazt olvasta ki, amely őt is egész idő alatt foglalkoztatta.
A férfi azt akarja tudni, hogyan lesz velük tovább. Ő azonban nem
tud erre válaszolni, amíg nem szedi össze a bátorságát ahhoz, hogy
elmondja magáról Simonnak az igazságot.
– Vigyázat! – kiáltotta valaki, és Rose a szeme sarkából látta, hogy
valami feléje repül.
El akart ugrani, de arra már nem volt szükség, mert Simon
villámgyorsan felpattant mellőle, és elkapta a labdát, amely
valószínűleg Rose-t találta volna fejen.
– Jók a reflexeid – mondta álmélkodva, miután elmúlt az első
ijedelme. – Simán lehetnél kapus Henry csapatában.
– Ki az a Henry? – kérdezte Simon meglepetten.
Rose az ajkába harapott, miután rádöbbent, hogy elszólta magát. De
talán a sors akarta így – gondolta. Valamikor mindenképpen színt kell
vallania, úgyhogy akár most is túleshet rajta. Nagy levegőt vett, és
szóra nyitotta a száját, de mindjárt vissza is csukta, mert egy fiú lépett
oda a pokrócukhoz. Nagyjából annyi idős volt, mint Rose legkisebb
gyermeke, és bizonytalanul nézett a labdára, amelyet Simon a kezében
tartott.
– Visszakaphatom? – kérdezte. – Kérem – tette hozzá némi
késéssel, mert eszébe juthatott, mit tanított neki az anyukája az
udvariasságról.
Simon mosolyogva odanyújtotta a srácnak a labdát.
– Szép lövés volt – dicsérte meg. – Egyszer majd biztosan te leszel
az új David Beckham. De legközelebb célozz pontosabban, oké?
A fiú szélesen mosolyogva bólintott, aztán megfordult, és
visszaszaladt a családjához. Rose elmosolyodott, miután kettesben
maradtak.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kedves vagy a gyerekekkel.
Simon felhúzta a szája sarkát.
– Ha csak pár percről van szó, nem gond.
– És utána? – kérdezte Rose szorongva.
– Sejtelmem sincs – felelte a férfi a vállát vonogatva. – Hogy
őszinte legyek, még soha nem próbáltam – tette hozzá, aztán megint
elfeküdt a pokrócon, és tűnődő lett a tekintete. – De azt hiszem, menne
a dolog.
Rose szívverése felgyorsult.
– Igazán?
Simon bólintott, és megfogta Rose kezét.
– Az utóbbi napokban sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy
már nem is érzem olyan riasztónak a családalapítás gondolatát. Sőt mi
több, ha megtalálnám az igazit, nagyon is szép lenne gyerekeket
nevelni vele.
Rose nagyot nyelt.
– De a te gyerekeidnek kellene lenniük?
– Természetesen – felelte Simon, és előhúzta a mobiltelefonját,
mert csöngeni kezdett. – Bocsáss meg, ezt fel kell vennem – mondta,
miután a kijelzőre pillantott, aztán felállt és néhány lépéssel távolabb
ment.
Rose örült, hogy a telefonhívás megzavarta őket. Simon így talán
nem vette észre, mennyire rosszul érintette őt a válasza. Nagyon jó,
hogy a férfi már el tudja képzelni gyerekekkel az életét, de
világosabban kifejezésre sem juttathatta volna, hogy a sajátjainak
kellene lenniük. A családról alkotott elképzelésébe nem fér bele, hogy
a jövendőbelijének egy másik férfitól már legyenek gyerekei. Persze
hogy nem fér bele – gondolta Rose, miközben letépett egy fűszálat a
piknikkosár mellől, és egyszeriben még jobban félt a pillanattól,
amelyben majd Simon megtudja róla az igazságot.
A férfi befejezte a Darios Pandakisszal folytatott beszélgetést, és
halkan elkáromkodta magát. Kezdett elege lenni a különc görögből, aki
vasárnap is dolgozik, és mindenkitől elvárja, hogy ehhez tartsa magát.
Simont viszont most a munkának már a gondolata is taszította, mert a
szabadidejét Rose-zal akarta tölteni. Odapillantott rá, és ráncba szaladt
a homloka, amikor azt látta, hogy előrehajolva ül a pokrócon és
szórakozottan fűszálakat tépdes.
Miért tűnik egyszeriben boldogtalannak? Talán azért, amit ő a
családról alkotott elképzeléseiről mondott az előbb? Már többször
megpróbálta a jövőre terelni a szót, de Rose-tól minden alkalommal
kitérő válaszokat kapott, és ez már komolyan nyugtalanította.
Valójában volt valami fonák a helyzetben, mert eddig ő eresztette el
mindig a füle mellett korábbi barátnői hasonló célzásait. Lehet, hogy
Rose nem vágyik tartós kapcsolatra? Vagy csak vele nem? Valamit
elhallgat előle, ő pedig egyre rosszabbul viseli a bizonytalanságot,
hogy mi lesz velük, ha majd Rose visszamegy Cornwallba.
Többet szeretne tudni róla, de minél rámenősebben kérdezgeti, ő
annál jobban behúzódik a csigaházába. Pedig biztosan nem közömbös
iránta, ezt látja a szemében, amikor szeretkeznek. Tisztáznom kell ezt a
dolgot – gondolta Simon, miközben visszaindult Rose-hoz. De nem itt,
hanem más keretek között. És erre már van is ötlete.
Rose csak akkor emelte fel a fejét, amikor Simon már leült mellé, a
tekintete szívszorítóan elveszett volt.
– Édesanyád hívott? – kérdezte.
Simon a fejét rázta.
– Nem. Pandakis.
Rose homloka ráncba szaladt.
– Mégsem akarja megvenni a villát?
– Ellenkezőleg. Jobban akarja, mint valaha – felelte Simon, és
frusztrált sóhajt hallatott. – Csak sajnos van ezzel némi gond.
 – Adhatok enni a kutyának? – kérdezte William izgatottan, és a
konyhába indult, Buddy pedig, mintha értette volna a kérdést, azonnal
követte.
– Felőlem – válaszolta Jack, és előreengedte Zoét.
Éppen csak visszaértek a házba, mert miután ellátták a juhokat, úgy
döntöttek, hogy közös kirándulással töltik a napot. Előbb a parti
házhoz mentek, hogy Zoe tiszta ruhát vehessen fel, aztán elautóztak
Padstow-ba, ahol megebédeltek egy hangulatos sörözőben. Utána
lementek az egyik közeli strandra, és a szörfözőket nézegették. Az
előző napi vihar után visszatért a napos idő, és Zoe élvezte, hogy Jack
mellett üldögélhet a homokban. A férfi Kanadáról mesélt neki, és azt is
elmondta, mit tervez a közeljövőben a farmmal. Zoe órákig el tudta
volna hallgatni, s bár tudta, valójában arra kellene fordítania az időt,
amelyet még itt tölt, hogy többet tudjon meg a bátyjáról, nem volt
sürgős neki a hazatérés. William időnként leült hozzájuk, de többnyire
botot dobált Buddynak, amelyet a Border collie fáradhatatlanul mindig
visszahozott. William egyszeriben láthatóan nagy élvezettel
foglalkozott a kutyával, és csak úgy ragyogott az arca, miközben most
nézte, milyen buzgón eszik.
– Buddy mindent visszahoz, amit eldobnak. És láttátok, milyen
ügyesen összeterelte a nyájat a mezőn? Nem is tudtam, hogy ez ilyen
jól megy neki – mondta William álmélkodva.
– Eddig nem is nagyon figyeltél rá – felelte Jack, de bíráló
megjegyzését azonnal meg is bánta. – Buddynak nagyon jók az
adottságai – tette hozzá sietve –, és gyorsan tanul, de még folytatni kell
a kiképzését. Ha gondolod, mostantól te foglalkozhatsz vele, és még
több mindenre megtaníthatod.
Az ötlet láthatóan tetszett Williamnek.
– Az király lenne – mondta, és megvakargatta Buddy füle tövét,
miután a kutya végzett az evéssel. – Még kiviszem egy kicsit.
 – De maradj a közelben, mert nemsokára eszünk – szólt Jack a fia
után.
Miután kettesben maradt Zoéval, azonnal magához vonta, és
megcsókolta. William jelenlétében nyilván nem akarta, és Zoe
megkönnyebbülten látta rajta, hogy nem csak neki volt nehéz ilyen
sokáig visszafognia magát.
– Velünk eszel? – kérdezte Jack, és Zoe éppen igent akart mondani,
amikor William váratlanul visszajött a konyhába.
Jack és Zoe gyorsan elhúzódott egymástól, de az összeölelkezésük
nem kerülte el William figyelmét, ahogyan a mögötte feltűnő Daisy
Gallagherét sem.
– Itt van a nagyi – mondta a fiú anélkül, hogy megjegyzést tett
volna arra, amit látott, aztán újra kiment.
Zoe elfogódottan nyújtott kezet Jack édesanyjának, mert a tekintetét
nem tudta megfejteni.
– Nem akartam zavarni, de a parti házban senki sem volt, és arra
gondoltam, hogy talán itt leszel – mondta Daisy.
Zoe meglepetten nézett rá.
– Engem keresett?
Daisy bólintott.
– Rose telefonált. Azt mondja, sürgősen beszélnie kell veled, de a
mobilod ki van kapcsolva, a parti házban pedig hiába hívott.
– Mondta, hogy miért akar beszélni velem? – kérdezte Zoe ijedten,
és a szüleire gondolt.
Valóban ideje, hogy kapcsolatba lépjen az apjával és Philipp-pel, de
a múlt éjszaka drámai eseményei kiverték a fejéből, hogy már akarta
hívni őket.
Daisy a fejét ingatta.
– Csak annyit mondott, hogy a villáról van szó, és amilyen hamar
csak tudsz, jelentkezz nála.
– Használhatod a telefonomat – ajánlotta fel Jack, de Zoe nemet
intett a fejével.
Nem érezte jól magát Daisy jelenlétében, mert Jack édesanyja
sokkal furcsábban nézett rá, mint amikor a legutóbb találkoztak. Neki
pedig egyszeriben egyébként is sürgős lett, hogy megnézze, érkezett-e
üzenet a mobiljára.
– Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a parti házba, és
majd onnan telefonálok.
 – Elvigyelek? – kérdezte Jack.
– Kösz, de gyalog sincs messze – felelte Zoe, és futó pillantást
vetett Daisyre. – Egyébként is látogatód van – tette hozzá.
Még egyszer Jackre mosolyogott, és bízott benne, a férfi látja rajta,
egyáltalán nem örül annak, hogy el kell mennie. Daisy Gallagher
megjelenése azonban mintha arra emlékeztette volna, amiről ő
napközben nagyon is szívesen megfeledkezett. Arról, hogy valójában
semmi keresnivalója nincs itt.
Jack kikísérte, az ajtó előtt a karjába zárta, és még egyszer
megcsókolta.
– Visszajössz? – kérdezte, és bizonytalanságról árulkodó tekintete
szíven ütötte Zoét.
Bólintott, aztán gyorsan megfordult, és az udvaron át a parti házhoz
indult.

***

Jack rosszkedvűen becsukta az ajtót, és megpróbált nem törődni azzal,

hogy egyszeriben hiányérzete támadt. Azóta, hogy a kikötőben
megcsókolta, nem vált el Zoétól, és félt ettől a pillanattól. A pillanattól,
amelyben majd újra el kell engednie a lányt anélkül, hogy tudná, mit
gondol kettőjükről. Eközben ő volt az, aki kerülte ezt a témát, és csak a
múltjáról meg a farmmal kapcsolatos terveiről beszélt. A jövőt egy
szóval sem említette, mert élvezte a Zoéval és Williammel töltött időt,
és nem akart arra gondolni, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint
amilyennek ma tűnt.
Ez butaság volt tőle. És nemcsak butaság, hanem gyávaság is. De
egyszerűen nem akarta azt hallani, hogy Zoe nemsokára visszamegy
Londonba. Hallani sem akart erről, mert nem tudta, lenne-e ereje
ahhoz, hogy újra harcoljon Zoéért. A legutóbb borzalmasan fájt neki a
hiánya, és sokáig tartott, amíg végül rendbe jött. Vállalhatja-e még
egyszer ezt a kockázatot?
Amikor belépett a konyhába, a forralóban már bugyogott a víz, az
édesanyja pedig éppen elővette a teáskannát. Soha nem tudott csak úgy
megülni, mindig csinálnia kellett valamit, és máskor Jack ezt
megmosolyogtatónak találta volna. Most viszont bosszantotta,
legfőképpen azért, mert az édesanyja tekintete még mindig
szemrehányó volt.
 – Én nem kérek teát – morogta, és leült a konyhaasztalhoz.
Az édesanyját azonban nem tudta kibillenteni a nyugalmából.
– Én viszont igen – mondta Daisy, és megvárta, hogy felforrjon a
víz, aztán leforrázta a teát. – Remélem, tudod, mit csinálsz – törte meg
végül a beállt csöndet.
Jacknek nem volt nehéz kitalálnia, hogy az édesanyja Zoéra célzott.
– Igen, tudom – válaszolta kissé nyersen. – Azt viszont nem tudom,
hogy neked mi közöd van ehhez.
Daisy csípőre tette a kezét.
– Már hogyne lenne közöm ahhoz, hogy a fiam a vesztébe rohan?
Az egész falu Zoe tegnapi fellépéséről beszél. Meg arról, hogy utána te
eltűntél vele. – Az asszony a fejét ingatta. – Komolyan újra ki akarod
tenni magad ennek, fiam?
Jack gyomra összerándult, mert az édesanyja az mondta ki, amitől ő
maga is tartott. Elhessegette azonban a gondolatot, és állta az anyja
tekintetét.
– William bajba sodorta magát lent a parton, és Zoe segített
elmenekíteni a dagály elől – válaszolta kitérően.
Az édesanyja hitetlenkedőn nézett Jackre, miközben ő elmesélte
neki, mi történt előző nap.
– Ezt nem tudtam – mondta Daisy döbbenten, miután Jack
befejezte. Bögrét vett ki a szekrényből, beleöntötte a teáját, és leült
vele a fiához. Kis ideig mind a ketten hallgattak, de Jack még mindig
kétkedést olvasott le az édesanyja arcáról. – És mi van Megannel? –
kérdezte. – Vele lehetne jövőd, Zoéval viszont…
– Őt már nem is ismered, Mama – vágott közbe Jack, aztán
felugrott, és nyugtalanul járkálni kezdett a konyhában.
– És te ismered? – Daisy felvonta a szemöldökét. – Honnan tudod,
hogy nem hagy majd el megint ugyanúgy, ahogy egyszer már
megtette?
Jack abbahagyta a járkálást, és ököllel az asztalra csapott.
– Beszélhetnénk másról?
Édesanyjának szeme sem rebbent, csak állta Jack dühös pillantását,
amíg végül ő feladta a néma párviadalt. Lerogyott a székére, és
vállából is eltűnt a feszültség.
– Sajnálom – mondta elgyötörten, mert belátta, hogy túl messzire
ment.
 Édesanyja átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezét, és
elmosolyodott, amikor Jack ráemelte a tekintetét.
– Én is sajnálom. Ez valóban nem tartozik rám. De tudod, egy anya
mindig aggódik a gyerekeiért, akkor is, ha már felnőttek.
Jack a fiára gondolt, és ferde mosolyra húzta a száját.
– Nincs miért aggódnod, Mama – válaszolta.
Édesanyja megszorította a kezét, aztán felkelt a székéről.
– Mennem kell – mondta.
Az ajtóból még egyszer visszafordult, mintha mondani akarna
valamit, de aztán csak rámosolygott Jackre, és elment. Jack az asztalra
könyökölt, és hangos nyögéssel hajába fúrta az ujjait. Anyám téved
Zoéval kapcsolatban – gondolta, és erősen remélte, hogy igaza lesz. Ha
nem… Ebbe inkább nem gondolt bele.
Amikor Zoe kinyitotta a bejárati ajtót, a parti házban éppen csörgött a
telefon. Gyorsan belépett a folyosóra, és felvette.
– Zoe? Végre! Már százszor hívtalak, de soha nem vetted fel.
Rose hangja megkönnyebbülésről árulkodott. Zoe becsukta az ajtót,
aztán a vezeték nélküli telefonnal bement a nappaliba, és kimerülten
lerogyott a kanapéra. Nem kellett hosszú utat megtennie a farmtól
idáig, mégis elcsigázottnak érezte magát.
– Jacknél voltam – válaszolta. – Édesanyád éppen az előbb mondta,
hogy beszélni akarsz velem. Miről van szó?
– A villáról – mondta Rose. – A pasas, aki meg akarja venni,
felhívta Simont, mármint Mr. Fieldinget, és közölte vele, hogy
ötvenezer fonttal többet kínál a házért. Az ajánlatát azonban, és itt van
a bökkenő, csak holnap estig tartja. Ha addig nem döntesz úgy, hogy
eladod neki a házat, eláll a vásárlástól.
Zoe annyira elképedt, hogy egy pillanatig meg sem tudott szólalni.
– Ötvenezer fonttal többet kínál? – Ez busás összeg, és az ajánlat
már eddig sem volt rossz. Zoe mégis furcsán érezte magát attól, hogy
valósággal megzsarolták. – Nem is tudom. El kell gondolkodnom rajta
– mondta.
– Sejtettem, Simon szerint azonban nem kellene sokáig halogatnod
a dolgot. Az a Darios Pandakis nagy játékos, de mindig állja a szavát.
Ha nem döntesz hamar, kútba esik az adásvétel.
– Simon? – Zoe elmosolyodott. – Már ilyen jól ismered azt az
ügyvédet, hogy a keresztnevén szólítod? – kérdezte. Csak cukkolni
akarta Rose-t, de mert ő nem válaszolt, rájött, hogy fején találta a
szöget. – Csak nincs köztetek valami?
– De igen, van – vallotta be Rose nagyot sóhajtva. – Sejtelmem
sincs, hogy történhetett meg, de ő a legklasszabb pasas, akivel valaha
is találkoztam. És fülig beleszerettem.
Zoe felkelt a kanapéról, és kiment a folyosóra a retiküljéért.
Elővette belőle a mobilját, és bekapcsolta.
 – De hát ez jó, nem? – kérdezte, mert Rose hangját gondterheltnek
vélte.
– Jó volna, ha nem hallgattam volna el előle, hogy van három
gyerekem. Nem tartottam fontosnak, mert úgy gondoltam, hogy ez a
dolog nem komoly közöttünk. Most viszont már komolynak tűnik, de
alighanem vége lesz, ha nagy hirtelen előállok az igazsággal. – Rose
bánatos sóhajt hallatott. – Most mit csináljak, Zoe?
Rose úgy tette fel a kérdést, hogy érezni lehetett az őszinte
aggódást, és Zoe szívesen segített volna Rose-nak. Jó érzéssel töltötte
el, hogy egykori barátnője újra a bizalmába fogadta, de akkor is csak
egyvalamit tanácsolhatott neki. Hogy mit, azt Rose egyébként
valószínűleg magától is tudja.
– El kell mondanod neki – felelte.
És ez rám is igaz – gondolta. Ő is egyre csak halogatja, hogy
elmondja Jacknek, megint el kell hagynia.
Rose felnyögött.
– Igazad van. Simonnak meg kell tudnia. Ma este elvisz vacsorázni,
akkor majd elmondom neki. Az étteremben legalább nem rendezhet
jelenetet.
Zoe nem tudta megállni, hogy ne nevesse el magát.
– Jaj, Rose! – mondta, és egyszeriben újra olyan közel érezte magát
a barátnőjéhez, mint annak idején. – Menni fog. És ha ő ugyanúgy
szeret, mint te őt, nem lesz semmi gond.
Rose messze nem volt meggyőződve erről, de nem feszegette
tovább a dolgot.
– Egyébként hogyhogy Jacknél voltál? – kérdezte reménykedve. –
Mindent tisztáztatok?
Zoe elhúzta a száját.
– Valójában nem, de… – kezdte, aztán habozott kicsit, de nem tudta
és nem is akarta magában tartani, ami mindennél jobban foglalkoztatja.
Rose is a bizalmába fogadta, és neki is beszélnie kell valakivel. –
Nagyon buta voltam annak idején. Jack vissza akart szerezni, és levelet
írt nekem, de azt én soha nem kaptam meg. Ezért aztán azt hittem,
hogy elfelejtett, pedig nem. – Zoe szomorúan gondolt az elvesztegetett
évekre. – Még mindig szeretem. Azt hiszem, egész idő alatt szerettem.
– De hát még nincs késő – mondta Rose olyan boldogan, mintha azt
hallotta volna, amiben reménykedett. – Megérdemelnétek egymástól
egy második esélyt.
 Zoe mobilja, amely a dohányzóasztalon feküdt, miközben
beszélgettek, hirtelen pityegő hangokat hallatott. A kijelzőn értesítés
jelent meg arról, hogy számtalan hívást nem fogadott, és tizenkét
üzenete is van. Majdnem mindegyiket az apja és Philipp hagyta, aki
időközben megjött Amerikából.
– Most le kell tennem, Rose. Majd hívlak a villa miatt. És… jó volt
újra beszélni.
– Nekem is – felelte Rose, és Zoét újra jóleső melegség öntötte el.
Erről a barátságról ugyanúgy nem lett volna szabad lemondanom,
mint Jack szerelméről – gondolta bűnbánóan, aztán megnézte az apja
és Philipp üzeneteit. Félt, hogy valami baj történt, legrosszabb esetben
az édesanyjával, de mind a ketten csak róla érdeklődtek. Philipp
udvariasan, az apja üzenetei azonban egyre türelmetlenebbek lettek:

Jelentkezz, Zoe!
Aggódunk.
Hol a pokolban vagy?
Kapcsold már be a nyavalyás mobilodat!

Zoe az ajkába harapott, mert már nem először döbbent rá, hogy
felelőtlen volt, amikor ilyen sokáig nem adott hírt magáról. A
kérdéseket akarta így elkerülni, most azonban nagyon jó okot kell
szolgáltatnia arra, hogy hosszú időre kikapcsolta a mobilját. Kis ideig
azon gondolkodott, hogy kit hívjon vissza először, és végül Philipp
mellett döntött, mert az egyszerűbb beszélgetésnek ígérkezett. A
vőlegénye megértő lesz, és nem fogja faggatni, az apja viszont egészen
biztosan.
Éppen meg akarta keresni a telefonja névjegyzékében Philipp nevét,
amikor pillantása az utolsónak érkezett üzenetre esett:
Remélem, jól vagy, drágám. Kérlek, jelentkezz!

Zoe döbbenten meredt a „drágám” szóra. Philipp ritkán becézte őt, de

természetesen minden joga megvolt ahhoz, hogy így szólítsa őt.
Elvégre úgy tudja, hogy ők ketten hamarosan összeházasodnak.
Csakhogy ő nem mehet hozzá. Amit iránta érez, az csupán halvány
árnyéka a Jack iránt táplált érzéseinek. Egyszeriben ráébredt, miért
talált újabb és újabb okokat az esküvőjük elhalasztására. Mert a lelke
mélyén mindig is tudta, hogy a szíve másért dobog.
 Magyarázattal viszont mindenképpen tartozik Philippnek, ezért
megkereste a számát a mobilja telefonkönyvében, és megnyomta a
hívás gombot.
Philipp azonnal jelentkezett.
– Zoe! Jaj de jó, hogy előkerültél! Jól vagy? Édesapád már
mindenkit őrületbe kerget miattad.
– Sajnálom – mondta Zoe, és lázasan azon törte a fejét, hogy mit
mondjon. – Itt… alig van térerő. Valószínűleg ezért kapcsolt be mindig
a hangposta. De jól vagyok, nem kell aggódnotok – tette hozzá.
Szinte látta, hogyan ráncolja Philipp a homlokát.
– És hol vagy pontosan? – kérdezte.
– Skóciában – hazudta Zoe. – Abban a golfszállodában Edinburgh
közelében, ahol egyszer a nagy építőipari konferencia volt, ha még
emlékszel.
Az a hely jutott eszébe elsőként, de miután kimondta, azonnal
rájött, hogy hibát követett el.
– Miért éppen oda utaztál? – kérdezte Philipp, és a hangja
kétkedésről árulkodott. – Annak idején azt mondtad, tíz lóval sem
tudnának még egyszer elrángatni oda, mert a világ végén van.
– Éppen ezért jöttem ide – válaszolta Zoe. – Pihenésre volt
szükségem, csendre és nyugalomra vágytam, azt pedig itt megtalálom.
Philipp semmit sem mondott, de Zoe érezte, hogy nem hisz neki. El
kell terelnem a figyelmét – gondolta, és éppen meg akarta kérdezni,
hogy jól mennek-e a dolgok a cégnél, amikor valaki becsengetett a
parti házba.
– Ez mi volt? – kérdezte Philipp megütközve, mert egy szállodában
nem szoktak csöngetni.
Zoe érezte, hogy meg fog fájdulni a feje. Belefáradt a hazudozásba,
és nem akarta folytatni.
– Be kell fejeznem – mondta. – Majd jelentkezem.
– Zoe, várj! – hallotta még a vonalból, mielőtt kinyomta a hívást.
Philipp most fog csak igazán aggódni, de ő egyelőre nem
foglalkozhat ezzel. Megint csengettek, és Zoe gyorsan az ajtóhoz ment,
mert azt hitte, Jack az. De nem ő volt, hanem Harry Owen, a
rendőrfőnök.
– Bemehetek?
– Természetesen. – Zoe pillantása Chris naplójára esett, amelyet a
férfi a kezében tartott. Gyorsan elállt az útból, miután pedig a
rendőrfőnök belépett a házba, a nappaliba vezette. – Foglaljon helyet!
– Köszönöm, de inkább állok – felelte a férfi, és Zoénak feltűnt,
hogy Harry Owen nagyon feszült, és szaporán szedi a levegőt. – Csak
ezt akartam visszahozni.
Zoe elvette a naplót, és kérdőn nézett a rendőrre.
– Tudott kezdeni vele valamit?
Harry Owen komolyan bólintott, Zoe szívverése pedig felgyorsult.
– Akkor… vannak új felismerések?
A rendőr hangosan kifújta a levegőt.
– Nem, valójában nincsenek. Azt viszont megmondhatom, hogy
kihez írta a bátyja a szerelmes verseit.
 – Prego, signore Fielding! – A La Vigna étterem főpincére egy
kétszemélyes asztalra mutatott, amely az ablaknál állt, szép kilátást
kínálva az utcára és a szomszédos, bekerített parkra. – A törzshelyét
foglaltuk le Önnek. Remélem, megfelel.
– Köszönöm, Fausto – felelte Simon, és széket húzott ki Rose-nak,
majd alá is segítette, mielőtt még az ügybuzgó olasz megtehette volna.
– Máris hozom az étlapot – mondta Fausto, és elsietett.
– Na? Túloztam? – kérdezte Simon, miután kettesben maradtak.
Rose a fejét rázta.
– Nem. Valóban szép ez a hely – válaszolta, és végignézett a
damasztabroszokkal megterített asztalokon, amelyeken ezüst
gyertyatartók álltak.
A La Vigna pontosan olyan elegáns hely volt, amilyentől ő tartott,
de valójában tetszett neki, és kicsit sem volt feszélyezett. Ezt leginkább
Simonnak köszönhette. Mellette – csodával határos módon – megnőtt
az önbizalma. Két napja még úgy gondolta, hogy ő nem illik egy ilyen
luxusétterembe. Simon azonban elérte, hogy megszűnjön a
bizonytalansága. A csodálat, amelyet a szemében látott, erőt adott neki,
és elfogadtatta vele, hogy igenis vonzó nő, aki bátran megmutathatja
magát a világnak. Nemcsak a külseje miatt, hanem azért is, mert
tehetséges. Simon a divattervezői képességeiről is újra meg újra
elismerően nyilatkozott, és bátorította, hogy higgyen magában, és
menjen tovább ezen az úton. Ő pedig ezért örökre hálás lesz neki,
bármi történik is majd.
– Ajánljak neked ételt? – kérdezte a férfi, miután a pincér étlapokat
hozott nekik.
Rose bólintott, de alig figyelt oda Simonra, aki a carpaccióról és a
fettuccinéről áradozott neki, amelyet itt szarvasgombával és fehérboros
mártással készítenek. Ő inkább minden részletet megpróbált az
emlékezetébe vésni, arra az időre, amikor már nem lesz együtt
Simonnal. És az az idő talán nagyon hamar eljön, ha megteszi, amit
Zoe tanácsolt neki.
– Rose?
A férfi kérdőn felvonta a szemöldökét, és Rose csak most eszmélt
rá, hogy nem válaszolt a kérdésére.
– Tessék? Igen, ez jól hangzik. Ezt kérem – mondta, és szabadkozva
elmosolyodott.
Simon rendelt maguknak, és bort is választott. Miután a pincér
elment az asztaluktól, a férfi kis ideig a homlokát ráncolva méregette
Rose-t.
– Mi van veled? – kérdezte végül. – Bánt valami?
Rose idegesen tördelte ölébe ejtett kezét.
– Nem megy ki a fejemből a Zoéval folytatott beszélgetés – mondta.
Magában azt találgatta, nem volna-e jobb, ha most rögtön túlesne a
vallomáson. De valóban ez rá a megfelelő pillanat, vagy inkább még
várjon vele egy kicsit?
– Ha a barátnőd okos, elfogadja az ajánlatot – mondta Simon, aki
azt hitte, hogy Rose megjegyzése a villa eladására vonatkozott. –
Belátható időn belül nem kap jobb árat a házáért.
– Nem hiszem, hogy a pénzről van szó. – Rose rámosolygott a
főpincérre, aki éppen meghozta a bort, és megvárta, hogy Simon
megkóstolja, aztán megtöltötte a poharaikat. – Sok emlék fűződik
ahhoz a házhoz – folytatta Rose, miután Fausto elment. – Szerintem
ezért bizonytalankodik Zoe, és nem azért, mert abban bízik, hogy jobb
árat érhet el. Mostanában ráadásul mással van elfoglalva.
– Mivel? – kérdezte Simon.
Rose habozott, mert Simon végül is hivatalos kapcsolatban van
Zoéval, de annyira már ismerte, hogy tudja, nem fogja továbbadni,
amit ő megoszt vele.
– Korábban a bátyámmal járt, és azt hiszem, megint alakul valami
közöttük – mondta, és elmosolyodott, mert a gondolat nagyon is
tetszett neki, elvégre már annak idején is meg volt győződve arról,
hogy Jack és Zoe összeillik.
Simon összeráncolta a homlokát.
– Úgy tudtam, Miss Bevannek vőlegénye van. A cégük
ügyvezetőjének a menyasszonya.
– Tessék? – kérdezte Rose ijedten. – Nekem ezt egy szóval sem
említette.
 Simon a vállát vonogatta.
– Remélem, nem kell majd csalódnia a bátyádnak. Az is lehet,
persze, hogy én értettem félre valamit.
Adja az ég! – gondolta Rose, és ölébe terítette a szalvétáját, mert
felszolgálták az előételeiket. A carpaccio, amelyet Simon rendelt,
mennyei volt, akárcsak a tészta, és Rose őszintén élvezni próbálta az
ízeket. Minél jobban közeledett azonban a pillanat, amelyben majd el
kell mondania az igazságot Simonnak, annál idegesebb lett. Ezért is
válaszolt igennel, amikor a férfi megkérdezte, hogy kér-e édességet, és
az étlapról szándékosan a legpazarabb desszertet választotta.
Valamikor azonban az is elfogyott, és úgy tűnt, mintha Simon csak
erre a pillanatra várt volna.
– Legyen szíves, hozzon még nekünk két pohár pezsgőt – mondta
Faustónak, aki azonnal teljesítette is a törzsvendég kívánságát.
– Mindig ilyen fejedelmi módon fejezel be egy étkezést? – kérdezte
Rose mosolyogva, amikor már kezükben tartották a poharaikat.
– Nem, de abban reménykedem, hogy hamarosan ünneplésre lesz
okunk – felelte Simon nagyon komolyan, aztán átnyúlt az asztal fölött,
és megfogta Rose kezét. – Hozzád fogható nővel még soha nem
találkoztam. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ekkora szerencse
ért, és nem akarom, hogy ez véget érjen közöttünk, amikor majd
visszamész Cornwallba. Nem érdekel, hány kilométerre van innen,
vagy hogy milyen akadályok vannak még. Veled akarok lenni. Mert
senkit sem szerettem még úgy, mint téged, és ha te is így érzel, akkor
próbáljuk meg együtt.
Rose még soha nem látott bizonytalanságot Simon szemében, de
most igen, és egészen elérzékenyült. Ugyanúgy érzett, mint a férfi, és
ezer örömmel mondott volna igent. Ezt azonban csak akkor teheti meg,
ha Simon a teljes igazságot megismerte róla.
– Figyelj, én… – kezdte, de elakadt, és az étterem bejáratára
meredt, amelyet az asztaluktól jól lehetett látni.
Rose kétségbeesetten abban reménykedett, hogy téved, de nem
tévedett. Az a férfi, aki karján egy csinos szőkeséggel Fausto mellett
állt, arra várva, hogy az asztalukhoz kísérjék őket, valóban az ő elvált
férje. Mintha megérezte volna, hogy nézik, Matt oldalra fordult, és
egyenesen az ő szemébe nézett…
– Rose? – kérdezte Simon értetlenkedőn.
 – Bocsáss meg egy pillanatra! – nyögte ki Rose, aztán felkelt a
székéről, és sietve a mosdókhoz indult.
Útközben majd beszél Matt-tel, mert nem akarja, hogy ő menjen
oda az asztalukhoz, és Simon számára így derüljön ki minden.
– Rose! – álmélkodott Matt, amikor egymással szemben álltak, és
tekintete tetőtől talpig bejárta a volt feleségét. – Te meg mit csinálsz
Londonban?
– Dolgom van itt – felelte Rose, és ő is megnézte magának Matt
mutatós asztaltársnőjét.
Fiatal volt, legfeljebb huszonöt éves, Matt az ennyi idős nőkre
szokott vadászni. Most azt hihette, Rose azért néz ilyen feltűnően a
barátnőjére, mert azt várja, hogy ő bemutassa neki.
– A hölgy Kelsey Jones – mondta, de arra nem tért ki, hogy milyen
viszonyban van vele. – Ő pedig itt Rose, a volt feleségem – tette hozzá,
aztán megint Rose-ra szegezte a tekintetét. – Miért nem hívtál fel, hogy
itt vagy Londonban?
– Hívtalak volna, mivel sürgősen beszélnünk kell a gyerekek
tartásdíjáról.
A „tartásdíj” szó hallatán a szép Kelsey összerezzent. Ez Matt
figyelmét sem kerülte el, és láthatóan kínosan érintette.
– Ezt okvetlenül itt kell megbeszélnünk? – sziszegte.
– Nem, de beszélni fogunk róla – felelte Rose, és tovább akart
indulni a mosdókhoz levezető lépcsőhöz, de Matt megállította.
– Várj! Egyedül vagy itt?
Rose kiszabadította a karját.
– Nem, egy barátommal – mondta, és elnézett Simon felé, aki az
asztaluktól szórakozottan nézegette az utcát.
– Simon Fielding a barátod?
Rose gyomra összerándult.
– Ismered?
– Személyesen nem, de az ő irodája képviseli a cégünket, és sokszor
láttam már nálunk a házban. Azt mondják, jó ügyvéd. És rokonságban
van Chiswick grófjával – tette hozzá, és nem sikerült lepleznie a
csodálatát. Rose ezen egyáltalán nem lepődött meg. Volt férje
előszeretettel kereste a „fontos emberek” társaságát, és Simon
egyértelműen az volt a szemében. Az viszont láthatóan zavarta, hogy
az ő elvált feleségével vacsorázik. – És te honnan ismered?
 – Azt hiszem, ez nem tartozik rád – válaszolta Rose hűvösen. – És
ha most megbocsátasz – tette hozzá, és megint tovább akart indulni, de
Matt most is megfogta a karját, és olyan erősen szorította, hogy az már
fájt.
– Nagyon is rám tartozik. A három gyerekem anyja vagy. Hol
vannak ilyenkor egyáltalán?
Rose-t harci düh fogta el, amikor volt férje szemében csak úgy
lüktetett a féltékenység, és láthatóan nem volt ínyére, hogy új férfi van
az életében. Ez igencsak ironikus, elvégre az ő örökös félrelépései
tették tönkre a házasságunkat – gondolta.
– A három gyerek a családomnál van, mert ők, veled ellentétben,
támogatnak minket – mondta, és egy hirtelen rántással kiszabadította a
karját. – A gyerekek egyébként már nem is kérdeznek rólad, mert soha
nem látogatod meg őket, és hónapok óta hiába várjuk, hogy elküldd a
pénzt, amivel tartozol nekünk. És ne gyere megint azzal, hogy nem
állsz jól anyagilag. Ha megengedheted magadnak, hogy ide hozd
vacsorázni a barátnődet, a tartásdíj sem jelenthet gondot.
Matt arca falfehér lett, és összeszorította a száját. Gyűlölte a
nyilvános jeleneteket, és ezzel Rose is így volt, de a veszekedést
valójában Matt provokálta ki, ő pedig túl sokáig volt türelmes vele.
Ezért aztán ökölbe szorította a kezét, és dühösen a férfira villantotta a
szemét.
– A gyerekekkel foglalkozhatsz, elvégre az apjuk vagy. Nekem
viszont már nem vagy a férjem, úgyhogy ne akarj beleszólni az
életembe. Viszlát, Matt! És ahogy már mondtam, hamarosan hallasz
rólam.
Rose még egyszer figyelmeztető pillantást vetett a férfira, aztán
lement a lépcsőn. A mosdóban gyorsan felfrissítette és összeszedte
magát, aztán visszaindult az étterembe. Matt a helyiség másik végében
álló asztalok egyikénél ült a barátnőjével, és odapillantott Rose-ra, de ő
nem vett tudomást róla, hanem leült Simonnal szemközt.
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – szabadkozott.
– Semmi baj. – Simon megrántotta a vállát, és Rose-nak csak most
tűnt fel a férfi bűnbánó arckifejezése. – Nekem nem kellett volna
lerohannom téged a terveimmel. Valószínűleg kissé elsiettem a dolgot.
– Tessék? Nem!
Rose-nak eddig eszébe sem jutott, hogy Simon így értelmezheti a
viselkedését. Persze érthető, ha furcsállja, hogy ő egyszerűen felugrott,
és itt hagyta, miután megvallotta neki az érzéseit. Rose gyorsan
kinyújtotta a karját, és Simonéra tette a kezét.
– Én ugyanúgy érzek, mint te. Komolyan. Fülig szerelmes vagyok
beléd, és semmit sem szeretnék jobban, mint együtt lenni veled. Van
azonban valami, amit még nem árultam el neked – mondta, és folytatni
akarta, de ekkor valaki megállt az asztaluk mellett.
– Elnézést a zavarásért – mondta Matt. Még mindig sápadt volt, de
az arcán virító vörös foltok árulkodtak arról, hogy csak nehezen képes
uralkodni tekintetében lobogó dühén. Ennek ellenére halkan beszélt,
hogy a szomszéd asztalnál ülők ne hallhassák. – Szóval azt akarod,
hogy foglalkozzam a gyerekeinkkel? Nos, igazad lehet, mert amint
látom, te elhanyagolod őket. Velük kellene lenned, nem pedig
Londonban csavarognod – jelentette ki metsző hangon, aztán Simonra
pillantott, és Rose tudta, hogy miért. Le akarja járatni őt, de közben
Simon figyelmét is magára szeretné vonni. Fellépésével ezt
kétségtelenül el is érte. – Azt hiszem, el kell gondolkodnom azon,
hogy megtámadjam-e a váláskor kötött megállapodásunkat, és a
gyermekelhelyezés megváltoztatását kérjem a bíróságtól. Elvégre nem
azért fizetek tartásdíjat a három gyerekért, hogy te más férfiakkal
szórakozhass.
A férfi nem várta meg Rose válaszát, hanem sarkon fordult, és
visszament az asztalához, de Rose amúgy sem tudott volna
megszólalni az elképedéstől. Simonra ugyanígy hathatott, amit látott és
hallott, mert döbbenten nézett Matt után.
– Ő a volt férjem – mondta Rose sietve. – Éppen róla akartam
mesélni neked.
Simon összehunyorította a szemét.
– Gondolom, egyúttal azt is elmondtad volna végre, hogy van
három gyereked – válaszolta.
Hangja gúnyos volt, és az arcára kiülő csalódottság láttán Rose-nak
összeszorult a gyomra.
Zoe látta, hogy Harry Owen homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek.
– Talán mégis jobb volna, ha leülnénk – mondta bágyadtan, de már
le is rogyott a kanapéra, mintha attól tartana, hogy nem fogja
megtartani a lába.
A férfi bizonytalannak tűnt, és kicsit sem emlékeztetett arra az
elzárkózó rendőrfőnökre, aki néhány napja hűvösen közölte Zoéval,
hogy vele sem tehet kivételt, és nem engedélyezheti számára az
iratbetekintést.
– A tegnap esti beszéde nagyon meggyőző volt – mondta. – Igaza
volt, valóban fontos, hogy kiderüljön az igazság. És az is igaz, hogy
magának már régóta tartozik vele az a valaki, akihez Chris versei
szóltak.
– Tudja, hogy ki az?
A férfi bólintott, és Zoe izgatottan arra gondolt, amit Corby
doktornő mondott neki a nyári táncesten. Egyszeriben tudni vélte, mit
akar mondani neki az ideges rendőr.
– Szóval mégis a nővére volt? – kérdezte.
Harry Owen meglepetten felvonta a szemöldökét, aztán megrázta a
fejét.
– Alicia? Nem. Őt Chris csak futólag ismerte.
– De akkor kihez írta a verseit? – sürgette a választ Zoe. A rendőr
nagy levegőt vett.
– Hozzám.
– Magához? – Zoe értetlenül meredt a férfira. – Maga volt Chris
nagy szerelme?
Harry Owen bólintott.
– Ő pedig az enyém.
– De… – Zoe döbbenten ingatta a fejét. – De eddig miért nem
beszélt erről?
Harry Owen gyámoltalanul széttárta a karját, aztán megint
leengedte. Elkeseredettnek tűnt, és Zoe könnyeket látott csillogni a
szemében.
– Mert gyáva voltam. Mind a ketten gyávák voltunk, eleinte
legalábbis. Mert nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel. Chris még csak
húszéves volt, én pedig már majdnem harminc. Féltünk attól, amit
éreztünk. Új, izgalmas és elsöprő volt, ugyanakkor mindent
megkérdőjelezett. Én egy nagyon konzervatív családból származom. A
homoszexualitás nem fér bele a szüleim világképébe. Ha ilyesmiről
egyáltalán szó esett nálunk, akkor csakis leereszkedően és szánakozva
beszéltek róla. Mintha melegnek lenni sajnálatos betegség volna.
Vannak olyan emberek, de nekünk személyesen semmi közünk
hozzájuk, és nem is akarjuk, hogy legyen. Normális ember nem lehet
meleg. Az természetellenes, apám mindig így mondta. Soha nem
fogadta volna el, hogy én egy férfit szeretek, és ezt a foglalkozásom
miatt is nehéz bevallani. A rendőrségnél még mindig macsóuralom
van, és én féltem a kollégáim gúnyolódásától. Ezért sokáig
megpróbáltam elfojtani a vágyaimat. Csakhogy ez nem olyan, mint egy
erős megfázás, nem lehet csak úgy kigyógyulni belőle.
Zoénak eszébe jutott, milyen megjegyzéseket tett mindig az apjuk
az azonos nemű párokra. Többnyire becsmérlőek voltak, legjobb
esetben szánakozóak, pontosan úgy, ahogy Harry Owen éppen leírta.
Zoe szíve elszorult, amikor elképzelte, milyen nehéz lehetett ez a
bátyja számára.
– És Chris? – kérdezte.
Harry Owen nagyot sóhajtott.
– Ő hasonlóan volt ezzel, mint én. Félt, hogy a szüleiben egy világ
omlana össze, ha megtudnák. Ez kezdetben nagyon elbizonytalanította.
Tudta, mi lesz a következménye, ha napvilágra kerül a dolog. Ezért
rendkívül óvatosak voltunk. Egyedül a nővérem tudott róla. Ő segített
nekünk, hogy titokban tudjunk találkozgatni.
Zoe fejében egymást kergették a gondolatok. Ezek szerint nem is
fogott annyira mellé a feltételezésével, mert Aliciának valóban köze
volt Chris titkos szerelméhez. Csak nem úgy, ahogy ő eddig gondolta.
– Meddig tartott ez maguk között? – kérdezte.
– Körülbelül egy évig – felelte Harry Owen. – A Chris halála előtti
nyáron kezdődött. Megvallottuk egymásnak az érzéseinket, és attól
fogva telefonon és SMS-ekkel tartottuk a kapcsolatot. Télen kétszer is
Londonba utaztam, és titokban találkoztunk. A szerelmünk egyre
erősebb lett, és amikor aztán Penderakban újra találkoztunk…
 A férfi nem fejezte be a mondatot, és szomorúan elmosolyodott.
– Ez már nagyon régen történt – vette át a szót Zoe. – Miért nem
jött el valamikor hozzánk, vagy legalább hozzám, hogy elmondja?
Nagyon jó lett volna, ha hamarabb értesülök róla.
Harry Owen sokáig hallgatott.
– Mert… nem tudtam megtenni – válaszolta végül. – Mert van még
valami, amiről soha senkinek nem beszéltem, és amit valójában
magammal akartam vinni a sírba. – A férfi a naplóra mutatott, amelyet
Zoe még mindig a kezében tartott. – És valószínűleg úgy is tettem
volna, ha maga nem olvassa fel tegnap azt a verset. – Harry szája széle
remegett, amikor folytatta: – Úgy gondoltam, helyesebb, ha hallgatok.
Hogy Christ védem, ha nem beszélek rólunk. Aztán elolvastam a
hozzám írt leveleit, és igazat kellett adnom magának, Miss Bevan.
Chris megérdemli, hogy hitet tegyek mellette. Remek ember volt.
Azóta sem szerettem soha senkit úgy, mint őt. És soha nem fogom
megbocsátani magamnak, hogy nem tudtam megmenteni.
Zoe gyomra összerándult.
– Megmenthette volna? – kérdezte színtelen hangon. – Ezt hogy
érti?
Harry Owen megint csak nagy sokára szólalt meg.
– Felhívott akkor este, és azt mondta, hogy találkoznunk kell. A
viszonyunk nagyon feszült volt éppen. Eljutottunk egy pontig, és
tudtuk, hogy ez így nem mehet tovább. A titkos találkozásaink nagyon
idegőrlőek voltak, és tisztában voltunk azzal, hogy döntenünk kell.
Vagy vállaljuk a szerelmünket, vagy szakítunk. Én mindkettőtől
féltem. Nem akartam elveszíteni Christ, de az emberek elutasításától és
a következményektől is tartottam. Úgy volt, hogy a családi cégüket
Chris fogja átvenni, szép karrier várt rá, és én nem akartam, hogy
miattam lemondjon róla. És mert kettőnk közül én voltam az idősebb,
úgy gondoltam, az okosabbnak is nekem kell lennem, és véget
vetettem a kapcsolatunknak. Legalábbis megpróbáltam. Távol
tartottam magam Christől, és ő ezt eleinte el is fogadta. Valójában
azonban nem tudtunk elszakadni egymástól.
Harry megint nagyot sóhajtott.
– Akkor éjjel, odafent a szikláknál Chris olyan volt, mintha
egyszeriben kicserélték volna. Elmondta, hogy maga, Miss Bevan, el
akar menni Kanadába Jack Gallagherrel. És hogy ez vele megértette,
neki is a saját útját kell járnia. Azt tervezte, hogy ugyanazt teszi, amit
Ön. Valahol máshol új életet akart kezdeni velem, és egyszeriben nem
érdekelte, hogy mit szól majd ehhez az apja.
Zoe úgy érezte magát, mintha fejbe verték volna.
– De hát… Chris és én összevesztünk akkor este. A bátyám azt
mondta, hogy önző vagyok, mert nem gondolok a családunkra, és nem
tágított ettől a véleményétől. Akkor sem, amikor én gyávának
neveztem.
Harry Owen halványan elmosolyodott.
– Nos, úgy tűnik, mégis sikerült elérnie, hogy a bátyja
megváltoztassa a véleményét. És tudja, milyen volt Chris, ha egyszer
valamit a fejébe vett.
– Többé nem lehetett lebeszélni róla – erősítette meg Zoe
szomorúan mosolyogva, és eszébe jutott, hogyan érte el a bátyja, hogy
zongoraórákat vehessen, hiába ellenezte az apja a dolgot.
Harry Owen felállt, és járkálni kezdett.
– Engem éppen ez fogott meg benne. Az erő, amelyet sugárzott,
amikor valami igazán fontos volt neki. Ha biztos volt valamiben,
szenvedélyesen és céltudatosan kiállt mellette. Talán erre kellett volna
hagyatkoznom, de azt hittem, hogy én vagyok az okosabb. Eközben
csak nem voltam olyan erős, mint ő. Ha az lettem volna, Chris még
élhetne.
Zoe nagyokat nyelt.
– Mi történt azon az éjszakán? Hogyan zuhant le a bátyám? –
kérdezte.
Harry megállt, és Zoéra nézett, ő pedig mélységes szomorúságot
olvasott ki a szeméből.
– Baleset volt – kezdte. – Veszekedtünk. Megpróbáltam megértetni
Chrisszel, hogy ez nem mehet így tovább. Hogy nem lehetünk egy pár.
Kértem, hogy viselkedjen okosan, de ő hallani sem akart arról, hogy
fejezzük be. Minden érvemre volt ellenérve, nekem pedig végül
elfogyott a tudományom. Egyszerűen igent kellett volna mondanom, és
minden rendben lett volna, de én nagyon féltem, és egyszerűen
otthagytam Christ. Már jókora utat megtettem, amikor ráébredtem,
hogy nagy hibát követtem el. Megfordultam, és futva visszaindultam.
Amikor felértem, Chris nekem háttal a szikla szélén állt, és a tengert
bámulta. Nagyon erős szél fújt azon az estén, ő pedig a gondolataiba
mélyedhetett, mindenesetre nem hallotta meg, hogy kiabálok neki.
Csak akkor fordult ijedten felém, amikor már majdnem odaértem
hozzá, és a hirtelen mozdulattól megcsúszott. El akartam kapni, de
minden nagyon gyorsan történt, és nem értem el. Egyetlen rohadt
lépést kellett volna még megtennem, de elkéstem.
Harry ökölbe szorította a kezét, és láthatóan a szörnyű emlékkel
viaskodott.
– Chris leesett a szikláról, de sikerült megkapaszkodnia az egyik
kiszögellésében. Megpróbáltam elérni, de túl mélyen volt.
Lekiáltottam neki, hogy szeretem, és hogy tartsa magát, amíg hozok
segítséget. Nem tudom, hallotta-e, de kevéssel később megtörtént a
baj. A szemem előtt. Az egyik pillanatban még láttam a kezét a szikla
peremén, a következőben már nem, és csak a kiáltását hallottam.
A férfi lehunyta a szemét, és könnyek gördültek végig az arcán.
– Azonnal rohanni kezdtem le partra, de már tudtam, hogy Chris
meghalt. Az én hibámból, mert megijesztettem. Pedig csak azt akartam
elmondani neki, hogy szeretem, és vele akarok maradni.
Zoe sokáig nem szólalt meg, csak megpróbálta feldolgozni, amit
hallott.
– De Christ csak reggel találták meg – mondta végül. – Miért nem
riadóztatta azonnal a kollégáit?
– Mert lebénultam. – A férfi hátradőlt a kanapén. – Nem tudom,
mennyi ideig csak ültem a parton, Chris mellett. Borzalmasan
szenvedtem, és én is meg akartam halni. Chris nélkül nem akartam
tovább élni. Valamikor aztán kivilágosodott, és magamhoz tértem,
amikor megláttam, hogy hamarosan jön a dagály. Tudtam, hogy
minden kiderül, ha ott találnak Chris mellett. Az emberek pletykálni
kezdenének rólunk, és engem már a gondolat megrémített. Úgy
gondoltam, ha senki sem tud róla, a kettőnk titka marad a szerelmünk,
és senki sem mocskolhatja be.
Harry felemelte a tekintetét.
– Innen már minden nagyon egyszerű volt. Magamhoz vettem Chris
mobiltelefonját, hogy ne találják meg benne az egymásnak küldött
üzeneteinket. Elmostam a nyomaimat a homokban, és nem sokkal
azután, hogy megtalálták Christ, beállt a dagály. Sem a sziklánál, sem
a parton nem maradt semmi, amit a rendőr kollégáim kapcsolatba
hozhattak volna velem. Senki sem látott, senki sem sejtett semmit.
Egyedül a nővéremnek mondtam el mindent. Úgy gondoltam, jobb így,
és legalább Chris emlékét nem kezdik ki az emberek, ha én soha nem
is fogok nyugalomra lelni. Csak később jutott eszembe, hogy mások
azt is hihetnék, azért akartam eltörölni a nyomokat, mert én löktem le
Christ. De esküszöm, hogy nem. Baleset volt.
Zoe nem tudta, miért, de hitt Harry Owennek, viszont az, amit tett,
így is mélyen megrázta.
– De hát maga rendőr! Magától vártuk, hogy felderítse az ügyet.
Tudja, milyen borzalmas volt ennyi ideig bizonytalanságban élnünk,
mert nem kaptunk magyarázatot a bátyám halálára? – kérdezte. Eszébe
jutott, milyen sápadt és felindult volt Harry Owen, amikor azon a
szörnyű reggelen kifejezte neki a részvétét. Ő pedig tökéletesen
félreértette a lesújtottsága okát. – El kellett volna mondania nekünk.
– Tudom. – A férfi hangosan kifújta a levegőt. – Higgye el, eleinte
többször is közel jártam hozzá, de Christ az sem hozta volna vissza. És
már így is elég rossz volt, ami történt. Az apja majdnem beleőrült a
bánatba, Miss Bevan. Úgy gondoltam, belepusztulna, ha megtudná az
igazságot.
Zoe haragja visszatért.
– Magának nem volt joga ahhoz, hogy ezt eldöntse – mondta
ellenségesen. – Ha tudjuk, mi történt, esélyünk lett volna arra, hogy
feldolgozzuk. Megbékélhettünk volna vele. Maga viszont önző módon
megtagadta ezt tőlünk.
Harry Owen összerezzent.
– Sajnálom. Tudom, most meggyűlölt, de nem gondoltam bele,
hogy a hallgatásommal gyötrelmet okozok magának és a családjának.
Éppen, hogy azt hittem, így könnyebb lesz maguknak.
Zoe nem tudta, hogy gyűlöli-e a férfit. Még össze volt zavarodva, és
nem volt biztos benne, hogy meg tudja-e bocsátani Harry Owennek a
hosszú hallgatást. De Chris szerette ezt a férfit, a naplója minden szava
erről árulkodik. Ő pedig, ha a döntését nem is tartja helyesnek, az okait
meg tudja érteni.
– Most majd pótolom, amit elmulasztottam, és viselem a tettem
következményeit. Az embereknek végre meg kell tudniuk, mi történt
valójában – jelentette ki Harry.
Zoe ijedten nézett rá.
– Nyilvánosságra akarja hozni a tanúvallomását?
A férfi bólintott.
– És vállalom, ami együtt jár ezzel. Biztosan eljárás indul ellenem,
mert akadályoztam egy rendőrségi nyomozást. Ki kell majd lépnem a
szolgálattól, de ez nem baj, mert amúgy is megtettem volna. Bármilyen
büntetést elfogadok, aztán elmegyek innen. Megteszem, amit Chris is
akart, és mindent újrakezdek. Talán Írországban, Aliciánál. – Harry
egy pillanatig magába roskadva ült, aztán felállt. – Most inkább
elmegyek.
– Várjon! – Zoe is felállt. – Előbb beszélnem kell apámmal. Kérem,
addig még tartson mindent titokban.
A férfi bólintott, és az ajtóhoz indult. Amikor egy pillanatra
megálltak egymással szemben, Zoe nem tudott kezet nyújtani
Harrynek. Valamit azonban el kellett mondania neki, mert később talán
már nem lesz rá alkalma.
– Köszönöm.
A férfi meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Sokat jelent nekem, hogy megismertem az igazságot – mondta
Zoe.
Harry megrántotta a vállát.
– Túl sokáig hallgattam. És ezzel sokkal keményebb büntetést
róttam ki magamra, mint amilyet bárki más kiróhatott volna. Az
emberek nem tudják, ki vagyok valójában, Miss Bevan, csak a hozzám
legközelebb állók ismernek igazán. Úgy gondoltam, nem élhetem ki
többé a hajlamaimat, mert végül is azok miatt történt minden. Így
akartam vezekelni. De mióta elolvastam Chris naplóját, tudom, hogy ő
nem ezt akarta volna. Ezért most majd minden megváltozik – tette még
hozzá, aztán kilépett a házból.
Zoe becsukta az ajtót, aztán lecsúszott mellette a földre, mert már
nem tartotta meg a lába. Megfájdult a feje, ezernyi gondolat, ezernyi
érzés rohanta meg egyszerre, és visszatért a szomorúsága. Tudat alatt
mindvégig abban reménykedett, hogy vigasztaló lesz számára, ha
egyszer majd megtudja, mi történt azon az éjszakán. Most azonban
újra átélte a Chris elvesztése miatt érzett fájdalmat. Magához szorította
a testvére naplóját, és könnycseppek gördültek végig az arcán.
Christ siratta, de az esélyeket is, amelyeket a bátyja elszalasztott. És
azt az életet, azokat az éveket, amelyeket ő maga szalasztott el, mert
azt hitte, hogy pótolnia kell Christ.
– Zoe!
Valaki kopogott az ajtón, és Zoe megkönnyebbült, amikor
felismerte Jack hangját. Nagy nehezen felkelt a földről, hogy
beengedje a férfit.
 – Mi történt? – kérdezte Jack ijedten, amikor meglátta Zoe könnyes
arcát.
Ő azonban nem tudott válaszolni, csak zokogva a férfi felé nyújtotta
a kezét, és hálásan az ölelése melegébe menekült.
Simon hallgatott. Kinyitotta Rose-nak a kocsija ajtaját, mint mindig, és
csak annyit mondott neki, hogy hazaviszi, aztán beült a kormány
mögé, és csendben vezette a Mercedesét a londoni forgalomban.
– Simon? – szólította meg Rose félénken, mert nem bírta tovább a
kellemetlen csöndet.
A férfi feléje fordult, és az arcán még mindig csalódottság látszott.
Azóta nézett rá így, mintha idegenek lennének, amióta az étteremben
mindent bevallott. Rose legrosszabb álmában sem képzelte, hogy ez
majd ennyire fáj neki. Simon nem olvasta a fejére, hogy eddig
elhallgatta magáról az igazságot, mert akkor legalább védekezhetett
volna. A férfi azonban csak fizetett, aztán eljöttek az étteremből.
– Sajnálom – suttogta Rose újra. – El akartam mondani, csak nem
tudtam, hogyan. Nagyon szép volt együtt, de te azt mondtad, hogy a
gyerekekkel nem tudsz mit kezdeni…
– Ó, szóval én az én hibám, hogy te hazudtál nekem? – tört ki a
férfi. – Talán arról is én tehetek, hogy te nem bíztál bennem, és
másnak adtad ki magad?
Rose nagyot nyelt.
– Akartál volna akár csak még egyszer is találkozni velem, ha
mindjárt az elején elmondom, hogy három gyerekem van? – A
pillantás, amelyet Simon vetett rá, elárulta Rose-nak, hogy nem
tévedett, amikor úgy gondolta, a férfi soha többé nem akarta volna őt
látni. – Ismerd el, hogy ez elriasztott volna, és helyettem akkor inkább
a jótékonysági hölgyek csinos és független lánykái közül választottál
volna magadnak egyet – mondta a fejét ingatva. – Egyébként nem
adtam ki magam másnak. Rose vagyok, Cornwallban élek, és azzal
keresem a kenyerem, hogy ruhákat tervezek és varrok. Csak azt nem
mondtam el, hogy anya is vagyok.
Simon felhorkant.
– Csak? Nem gondolod, hogy ez azért fontos körülmény?
 – Természetesen az – felelte Rose –, de honnan kellett volna
tudnom, hogy komolyra fordul veled a dolog? Ez az egész csak futó
kalandnak indult. Úgy gondoltam, együtt töltünk néhány szép napot,
aztán mindenki megy tovább a maga útján. Arra nem számítottam,
hogy beléd fogok szeretni.
Simon arca mogorva lett.
– Vagyis soha nem akartál velem maradni?
– De igen. Akartam. Nagyon is. Csak sejtettem, hogy a gyerekeim
problémát jelenthetnek neked – válaszolta Rose. Ez így nem volt
teljesen igaz, mert valójában soha nem merült fel benne, hogy ők
ketten együtt maradhatnak. Szép álomnak gondolta, de olyan álomnak,
amelyről nem hitte, hogy valaha is beteljesülhet. – És igazam volt –
tette hozzá szomorúan.
Simon olyan élesen vette be a következő kanyart, hogy Rose-nak
meg kellett kapaszkodnia.
– A legnagyobb gond, hogy nem bíztál bennem – mondta a férfi. –
Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és azt hittem, hogy ismerlek.
De…
– De? – sürgette Rose a folytatást, mert a férfi elhallgatott.
Simon a fejét ingatta.
– Nem így képzeltem.
Rose fájdalma, amely egész idő alatt összeszorította a szívét,
tehetetlen dühbe csapott át. Tudta, hogy hibát követett el, mert nem
volt őszinte Simonnal. Valójában azonban nem ez a gond, hanem az,
hogy a férfi már nem kér belőle. Meghátrál, pedig az előbb még azt
mondta, hogy kész harcolni a kapcsolatukért. De csakis a saját
feltételei szerint. Azok szerint, amelyeket ő kínálhat neki, nem.
– Nem így képzelted? Hanem hogyan? – kérdezte gúnyosan. – Két
gyerek még rendben lenne, vagy neked már egy is sok volna?
– Igen, sok, hogy a fene enné meg! – jelentette ki Simon dühösen,
miközben ráfordult a villa felhajtójára. A házban sötét volt, de a külső
lámpák felgyulladtak, amikor a férfi leparkolt a kabrió mögött. Mire
újra Rose felé fordult, elszállt a haragja, és csak tanácstalannak tűnt. –
Hát nem érted, Rose? Azt hittem, az, ami köztünk van, egészen
különleges. Ilyen még soha nem történt velem. Egyszeriben azt is el
tudtam képzelni, hogy családot alapítsak veled. És aztán megtudom,
hogy neked már van családod. Szerinted hogyan kellene éreznem
magam?
 – Nem úgy van családom. Gyerekeim vannak – tette helyre Rose a
dolgokat. – Mert az apjuk már sok éve elhagyott engem. Inkább
Londonban éli a világát és szórja mindenféle nőcskékre azt a pénzt,
amelyet nekünk kellene fizetnie, és szükségünk is lenne rá. Azoknak a
nőknek természetesen nincsenek gyerekeik, akik az uraság terhére
lehetnének. Ő egyszerűen elment, és mindent elölről kezdett máshol.
Én ezt nem tehettem meg, de soha nem jutott volna eszembe, hogy
elhagyjam a gyerekeimet. Ennek azonban a jelek szerint az az ára,
hogy nem lehetek együtt azzal az egyetlen férfival, akibe a válásom óta
beleszerettem. Mert ő nem tudja elfogadni, hogy a gyerekeim hozzám
tartoznak. Pont azért vagyok olyan, amilyen vagyok, mert három
gyerekem van, Simon. És akinek ők nem kellenek, engem sem kap
meg.
Rose visszafojtotta a szemét égető könnyeket, aztán kiszállt a
kocsiból, és a bejárathoz indult.
– Várj! – Simon gyorsan beérte, és a karjánál fogva maga felé
fordította. – Nem várhatod el tőlem, hogy ezt egy vállrándítással
tudomásul vegyem. Időre van szükségem, hogy feldolgozzam.
Rose felnézett a férfira, és valamilyen jelet keresett az arcán.
Valamit, amiből reményt meríthetne. Ami arra utal, hogy Simon
valóban ad neki még egy esélyt. De nem látott mást, csakis
bizonytalanságot. Lehet, hogy gondolkodnia kell még a dolgon, de
nem kérdés, mire jut majd a végén.
– Azt képzeled, hogy én majd várok rád? – villantotta dühösen a
férfira a szemét. – Miután éppen megmutattad, mennyit érnek az
ígéreteid? Az előbb még azt mondtad, minden akadályt legyőznél,
hogy együtt lehess velem. De akadályokon nyilván csak jelentéktelen
dolgokat értettél. Ha a kanapé vagy a függönyök színéről lenne szó,
kész lennél kompromisszumot kötni annak érdekében, hogy ne veszíts
el. Egyébként azonban mindennek úgy kell történnie, ahogy te akarod,
különben kiszállsz. – Rose még egy lépést tett, hogy távolabb kerüljön
a férfitól. – Talán éreztem, hogy valójában ilyen vagy, és ezért nem
mondtam el neked mindent. De el kellett volna, mert akkor nyilván
sokkal hamarabb vége lett volna közöttünk mindennek, és én sok
fájdalomtól megkíméltem volna magam.
Rose kinyitotta a táskáját, hogy megkeresse a kulcsát, és
szerencsére azonnal megtalálta. Gyorsan kinyitotta az ajtót, Simon
azonban bement utána az előcsarnokba, és magához vonta. Szinte
tapintható volt közöttük a feszültség, s mielőtt még Rose
megakadályozhatta volna, a férfi szája az övére tapadt. Ellenállása
azonnal megtört, teljes odaadással viszonozta a csókot, s miután Simon
pár pillanat után elvált tőle, kifulladva nézett a szemébe.
– Nem akarom, hogy így legyen vége, Rose – mondta a férfi.
Hangja őszinte elkeseredettségről árulkodott, és Rose-ban egy
pillanatig remény ébredt. Aztán visszatért a félelme, hogy még egyszer
csúnyán megsebezhetik, és kiszabadította magát a férfi öleléséből.
– De így ér véget – mondta. – Gyerekeim vannak, Simon. Ez van,
és így is marad. Veled ez a dolog szép álom volt, de most felébredtünk
belőle – tette hozzá, és kitolta az ajtón a férfit. – Minden jót! Remélem,
egy nap majd megtalálod azt a tökéletes nőt, akivel boldog lehetsz.
Ezzel becsukta az ajtót, és hevesen kalapáló szívvel rátapasztotta a
fülét. Eleinte semmit sem hallott, aztán viszont igen, Simon távolodó
lépteit, végül pedig a Mercedes felbőgő motorját. Letolatott a
kocsifelhajtóról, és kihajtott az utcára. Ennyi volt – gondolta Rose, és
remegő szájára tapasztotta a kezét. Pontosan az történt, amit elképzelt,
amitől félt, és mégis majd’ megszakadt a szíve.
Fáradtan kivonszolta magát a konyhába, lerogyott egy székre, és
percekig csak a semmibe bámult. Üresnek érezte magát. Mintha
elvesztett volna valamit, amire szüksége lenne ahhoz, hogy szabadon
tudjon lélegezni. Egyszeriben azt kívánta, bárcsak soha ne jött volna
Londonba. Egy könnyű kis kaland, ugyan már! Őt nem ilyen fából
faragták, és ezt tudnia kellett volna.
De miért kellett Simonnak ilyen csodálatosnak lennie? Pontosan az
a férfi volt, akire ő mindig is vágyott. Vagy mégsem az, mert ha nem
kész arra, hogy harcoljon érte, hanem már az első akadálynál
megfutamodik, akkor rosszul ítélte meg. Keserű csalódás…
Rose szeméből könnyek buggyantak ki, és szabad folyást engedett a
bánatának. Sok idő eltelt, mire végül megnyugodott, de addigra
elhatározásra is jutott. Holnap reggel elutazik. Még lenne néhány
napja, de elképzelni sem tudta, hogy továbbra is itt maradjon. Ebben a
házban, ahol sok minden a Simonnal töltött időre emlékezteti. Nem
tudna úgy a konyhaasztalnál ülni, hogy ne gondoljon rá.
A legszívesebben most azonnal becsomagolna és elmenne, ehhez
azonban már késő van, és fáradt is. Ezért elvonszolta magát az ágyig,
de sokáig csak ébren feküdt, és gondolatban újra meg újra átélte az este
történéseit.
 Valamikor mégis elalhatott, mert arra riadt fel, hogy valaki
erőszakosan nyomja a csengőt. Fáradtan megdörzsölte a szemét, és
látta, hogy az éjjeliszekrényen fél hatot mutat a világító számlapos
ébresztőóra. Ki verheti ki ilyen korán az ágyból?
Megint csengettek, és Rose kimászott az ágyból. A fürdőszobában
lekapta az ajtó mögötti fogasról a fürdőköpenyt, belebújt, és futólag
megigazította a haját. Közben újra megszólalt a csengő, aztán megint,
és Rose szíve izgatottan kalapált, miközben az ajtóhoz indult. Lehet,
hogy Simon meggondolta magát, és visszajött?
A bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn azonban nem ő állt, hanem egy
magas, sötét hajú és őszülő halántékú férfi. Jól szabott öltönyt viselt, és
komolyan nézett Rose-ra.
– Philipp Freeman vagyok – mutatkozott be –, és nagyon érdekelne,
hogy mit keres maga a menyasszonyom házában.
Zoe útközben vadvirágokat szedett, és most még egyszer belefúrta az
arcát az illatozó csokorba. Aztán felnézett Jackre, aki mellette állt a
sziklánál felállított korlátnál. A férfi elmosolyodott, de a szeme
szomorú maradt.
– Csináljam én? – kérdezte.
Zoe kettészedte a csokrot, és az egyik felét odaadta Jacknek.
– Együtt csináljuk.
A férfi bólintott, aztán egyszerre dobták le a csokraikat a
hullámokba, amelyek odalent dörögve csapódtak a szikláknak, mert
éppen csúcspontján járt a dagály. A virágok a vízre hullottak, és
azonnal el is nyelte őket. Jack odalépett Zoe mögé, ő pedig hozzábújt,
miközben továbbra is a fehéren tajtékozó vizet nézte.
A férfi ugyanolyan megrendült volt, mint Zoe, miután ő előző este
beszámolt neki Harry Owen vallomásáról. Jack ötlete volt, hogy
jöjjenek el ide, és így köszönjenek el még egyszer Christől. Zoe
lelkének jót tett ez a búcsú. Mindig is fájni fog neki, hogy elvesztette a
testvérét, de Harry vallomásának köszönhetően többet tudott meg
Chrisről. Most már értette, mi ment végbe benne, és így könnyebb volt
rá gondolnia. Ha most emlékezetébe idézte a bátyját, már nem az
összeroncsolódott testét látta maga előtt, ahogy a homokban feküdt,
hanem a mosolygó arcát. Ez nem okozott fájdalmat, hanem vigasztaló
volt számára.
Egy széllökés belekapott Zoe hajába, és megborzongott a hűvös
reggeli levegőn. Jack azonnal szorosabban ráfonta a karját, ő pedig
feléje fordult, és a mellkasához simult. Élvezte a melegét és az érzést,
hogy nagyon közel lehet hozzá. Örült, hogy Jack az este hazavitte
magával a farmra, miután elmondta neki az igazságot Chris haláláról,
mert nem tudott volna egyedül maradni a parti házban. Fél éjszaka
beszélgettek Chrisről, a végzetes éjszakáról és arról, hogy miért nem
vette észre egyikük sem, mi megy végbe Chrisben. Jack hagyta, hogy
Zoe kisírja magát, aztán még egyszer szeretkezett vele, szelíden és
gyengéden. Benne a férfi minden egyes csókja begyógyított valamit, és
segített elengednie a múltat.
Utána Jack karjában feküdt, és megpróbálta megőrizni a szívét-
lelkét betöltő mélységes békét. Az óta a tizennégy évvel ezelőtti reggel
óta soha nem volt igazán boldog, és tudta, hogy soha nem is lesz. Jack
nélkül nem.
– Mehetünk? – kérdezte most a férfi, és csókot lehelt Zoe hajára.
Ő csak kelletlenül elhúzódott tőle, de megörült, amikor Jack
megfogta a kezét, és együtt indultak el a torony romjai előtt elvezető
ösvényen. Miután leértek a szikláról, a szél sem fújt olyan erősen, és
jobban érezték a nap melegét. Már magasan állt az égen, és Zoe úgy
sejtette, hogy dél körül járhat az idő. Sokáig aludtak, bőségesen
megreggeliztek Williammel, aztán lassan, sétálva tették meg az utat a
szikláig. Kellemes, nyugodt órák voltak ezek, de Zoe sejtette, hogy a
férfinak más dolga is lenne ahelyett, hogy vele foglalkozik.
– Nem kellene neked dolgoznod? – kérdezte, mert hirtelen
bűntudata támadt.
Jack elmosolyodott.
– Sajnos valóban vár a munka, de nem szeretném, hogy elmenj. Mi
lenne, ha velem jönnél, mint tegnap is?
Zoe a férfi zöld szemébe nézett, amelyben annyira szeretett
elveszni, és nagyon szívesen mondott volna igent a javaslatára. A
műtétig azonban már csak néhány napja van, s miután kiderítette, mi
történt a bátyjával, még több mindent el kell rendeznie. Reszketve
kifújta a levegőt, miközben belegondolt, mi lesz vele az operáció után.
Vagy mi nem lesz.
– Vissza kell mennem Londonba, hogy beszéljek apámmal –
mondta. – Meg kell tudnia az igazságot, és azt is meg kell magyaráznia
nekem, amit a leveleddel tett annak idején.
Jack megállt és Zoéra nézett.
– És utána? – kérdezte. Tekintete bejárta Zoe arcát, aztán lehajolt
hozzá, és megcsókolta. – Utána visszajössz?
A kérdésből kihallatszó reménykedés szíven ütötte Zoét.
– Akarod? – kérdezte.
Egy pillanatig azt kívánta, hogy Jack nemmel válaszoljon, mert úgy
sok minden egyszerűbb lenne. A férfi szenvedélyes tekintete azonban
napnál világosabban elárulta, hogy éppen az ellenkezőjét akarja.
 – Persze hogy akarom. Szeretlek, és nem fogom megengedni, hogy
újra eltűnj az életemből – mondta, és magához ölelte Zoét. –
Szükségem van rád.
Zoe hallotta, hogy a férfi szíve hangosan, egyenletesen ver. Egy
pillanatra lehunyta a szemét, és szerette volna azt mondani, hogy ő
ugyanúgy érez. Hogy egy másodpercre sem akar elválni Jacktől. De
nem mondhatta, mert az ő állapotában nem kovácsolhat terveket. Az is
lehet, hogy a műtét után gondozásra szorul majd. Jacknek nem szabad
úgy éreznie, hogy gondoskodnia kell róla. Éppen elég felelősséget
visel már így is, Williamért és a farmért, nem kell, hogy még ő is terhet
rakjon rá.
Hallatlan erőfeszítésébe került, de valahogy sikerült elhúzódnia és
távolabb lépnie Jacktől. Amikor találkozott a tekintetük, tudta, hogy a
szeme elárulta, és Jack kiolvasta belőle, hogyan érez valójában. Ezért
gondosan mérlegre tette a szavait, hogy a férfi elhiggye neki, igenis
komolyan gondolja a szakítást. A szakítást, amely mindkettőjük szívét
össze fogja törni…
– Nem lehet, Jack. Nem maradhatok.
A szél belekapott a férfi vörösesbarna hajába, és kifújta a
homlokából.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Apa! Zoe!
Meglepetten megfordultak, amikor meghallották William kiáltását.
Aztán már látták is, hogy az ösvényen feléjük rohan.
– Mi történt? – kérdezte Jack aggódón.
– Rose néni visszajött – mondta a fia a rohanástól egészen
kifulladva. – Benneteket kerestelek, és meg akartam nézni, hogy a parti
házban vagytok-e. Rose néni éppen akkor állt meg ott a kocsijával,
úgyhogy gyorsan odamentem hozzá, és üdvözöltem.
– Rose már itt van? – Zoe összeráncolta a homlokát, mert abban
maradtak, hogy majd csak csütörtökön cserélik vissza a házakat. –
Mondta, hogy miért jött vissza?
William a fejét rázta.
– Nem, de egy férfi is van vele.
– Milyen férfi? – kérdezte Jack.
– Magas, sötét hajú. Öltönyt visel, és nagyon mogorva képet vágott.
Zoe felnyögött, mert tudta, kiről beszél William, és egyszeriben
felgyorsult a szívverése.
 – Tudják, hogy itt vagyunk? – kérdezte.
William most bólintott.
– Mondtam Rose néninek, hogy szerintem a sziklánál lehettek, ő
pedig megkért, hogy hívjalak haza benneteket. – A fiú az ösvény felé
fordult, amelyen két ember tartott feléjük. – De már nem kell, mert azt
hiszem, ők jönnek ott.
A nap elvakította Zoét, de hunyorogva is felismerte Philippet, aki
nagy léptekkel tartott feléjük. Rose mögötte jött, mégis ő ért oda
hozzájuk hamarabb, mert az utolsó métereket futva tette meg.
– Sajnálom, Zoe. Nem tudtalak értesíteni, hogy kicsit korábban
visszajövök, és hogy Mr. Freeman is velem jön. Ma reggel minden
nagyon gyorsan történt.
Zoe nem válaszolt, csak Philippre meredt, aki megkövült arccal állt
Rose mellett.
– Helló, Philipp! – üdvözölte Zoe.
A férfi nem viszonozta a köszönést.
– Megmagyaráznád, hogyhogy nem Skóciában vagy, ahogy
állítottad? – kérdezte.
Hangja szokatlanul éles volt, és ellenségesen méregette Jacket.
– Valamit még tisztáznom kellett itt – felelte Zoe.
– És nekem ezt nem mondhattad el? Nem gondolod, hogy jogom
lett volna tudni? Magyarázattal tartozol!
Az utolsó mondatot Philipp már üvöltötte, és Zoe összerezzent.
Ilyen felindultnak és dühösnek még soha nem látta a vőlegényét.
Ijesztő volt megismernie a mindig inkább hidegvérű Philippnek ezt a
számára teljesen új arcát. Egyszeriben már nem tudta, hogy valóban
közel álltak-e egymáshoz.
– Elég ebből! – Jack előrébb lépett, és figyelmeztetőn Philippre
szegezte a szemét. – Talán inkább magának kellene megmagyaráznia
az enyhén szólva is különös viselkedését. És egyáltalán, ki maga? És
mit akar Zoétól?
– Jack… – Zoe a férfi karjára tette a kezét. Kétségbeesett kísérlet
volt ez arra, hogy megóvja attól, amit mindjárt meg kell tudnia. – Ő
a…
– Philipp Freemannek hívnak, és Zoe vőlegénye vagyok – vágott
közbe Philipp.
Zoe egy pillanatra kétségbeesetten lehunyta a szemét. Amikor
kinyitotta, Jack döbbenten meredt rá.
 – Te menyasszony vagy?
Már nem sokáig – gondolta Zoe. Mégis bólintott, és fájdalmas
szúrás hasított belé, amikor Jack szeméből egy csapásra eltűnt a
melegség.
– Akkor minden csak színjáték volt? Átvertél, hogy segítsek neked?
– Sajnálom – mondta Zoe.
Gyámoltalanul vonogatta a vállát, mert nem szolgálhatott
magyarázattal Jacknek. Olyannal legalábbis nem, amilyet a férfi
elvárhat tőle. És valójában nem jobb így? Ha Jack dühös rá, könnyebb
lesz számára az elválás.
– Kétlem – mondta Jack, és megfogta Zoe karját. – Ez nem lehet
igaz.
– Azonnal eressze el! – szólt közbe most Philipp, de Jack ügyet sem
vetett rá, csak fogva tartotta Zoe tekintetét.
– Engedd, hogy elmenjek, Jack! – mondta ő elkínzottan, mert nem
bírta elviselni a férfi szeméből sütő fájdalmat. – Kérlek – tette hozzá.
Jack hirtelen visszahúzta a kezét, Zoe pedig hátrált egy lépést.
Philipp azonnal odalépett mellé.
– Gyere! – mondta, és még egy utolsó, figyelmeztető pillantást
vetett Jackre, aztán belekarolt Zoéba, és vissza akart indulni vele a
parti házhoz vezető ösvényen.
Most azonban Rose volt az, aki közbelépett.
– Valóban el akarsz menni, Zoe? Nekem azt mondtad, hogy…
– Igen, el akarok menni – vágott közbe Zoe sietve. – El kell
mennem, Rose. Nem tehetek mást – fűze hozzá halkan.
Rose értetlenkedve elállt az útból. Zoe elindult Philipp-pel, s amikor
néhány lépés után hátranézett, azt látta, hogy Rose és William egymás
mellett áll és elképedten néz utána. Jack arca viszont megkövült volt, a
tekintete pedig ugyanolyan kemény, mint néhány napja, amikor
először találkoztak a szikláknál. Zoe tudta, hogy Jack most újra
meggyűlölte, és ez elmondhatatlanul fájt neki. Jacknek azonban jobb
lesz így, mint az, ha az ágya mellett kellene ülnie és néznie, hogy ő
már nem él, csak vegetál.
– Miért hazudtál nekem, Zoe? – kérdezte Philipp. A hangjából már
eltűnt a düh, de láthatóan össze volt zavarodva. – És ki volt ez a férfi?
Zoe csak most döbbent rá, hogy Philipp valójában nagyon keveset
tud a családjukat szétszakító halálesetről. Jacket ő soha nem említette
neki, és egészen biztos, hogy az apja sem. Philipp ezért csak a
meztelen tényeket ismeri. Annyit tud, hogy Chris szerencsétlenül járt
Penderakban, és hogy az a hely, mint minden más is, ami összefügg
vele, a családjukban tabutéma. A részletekről Zoe soha nem beszélt
Philippnek, ahogyan sok minden másról sem. Nagyon messziről
kellene kezdenie, hogy Philipp megértse az összefüggéseket. De nem
most – gondolta fáradtan, és gépiesen rakta egyik lábát a másik elé.
– Ez egy hosszú történet. Előbb hadd csomagoljak be, hogy
elindulhassunk. Utána majd mindent elmesélek – mondta, de hirtelen
ijesztő gondolata támadt. – Apám tudja, hogy itt vagyok?
Philipp a fejét rázta.
– Nem, de már egészen belebetegedett az aggódásba.
Zoe megkönnyebbülten fellélegzett.
– Beszélek vele, amint hazaértünk – mondta.
Fejében tompa fájdalom jelentkezett, de ez semmi sem volt ahhoz
képest, hogy minden levegővételnél szúrás hasított a szívébe, és annál
erősebb lett, minél távolabb került Jacktől.

***

Jack csak állt ott, Zoe és az ismeretlen férfi után meredve. Jobb kezét
ökölbe szorította, és bár nem szokott verekedni, most erős késztetést
érzett arra, hogy megüssön valakit, de csak a fia és a húga volt a
közelben. Nekik soha nem okozna fájdalmat, akkor sem, ha Rose-ra
most éppen nagyon dühös is.
– Miért nem értesítettél? – támadt rá. – Miért kellett itt összefutnom
ezzel a fickóval, hogy bolondot csináljak magamból?
– Én semmiről sem tehetek. Ez a Philipp ma hajnalban váratlanul
megjelent a villánál, és tudni akarta, hol van Zoe. Azzal fenyegetőzött,
hogy rendőrt hív, ha nem mondom meg. Aztán éppen csak annyi időt
hagyott nekem, hogy összecsomagoljak, és már indultunk is ide.
– És miért nem…
– Fel akartalak hívni – szólt közbe Rose –, vagy legalább üzenetet
küldeni neked, hogy figyelmeztesselek, de tegnap nehéz estém volt, és
elfelejtettem feltölteni a mobilomat. Philippét pedig mégsem kérhettem
kölcsön. De még ha el is kértem volna, mit mondhattam volna,
miközben ő ott ül mellettem a kocsiban? – kérdezte Rose bűnbánóan. –
Sajnálom, Jack. Ettől valóban szívesen megkíméltelek volna.
 – Oké – mondta Jack. – Én voltam a hülye, hogy bíztam Zoéban –
tette hozzá, és dühösen elrúgott egy kavicsot az ösvényről.
– Nem jön vissza? – kérdezte William.
Jack a fiára nézett, és szomorú arca láttán még jobban gyűlölte
Zoét.
– Nem – válaszolta. – Attól tartok, csalódtunk benne.
William a fejét rázta.
– Szerintem nem. Ő nem olyan! – mondta.
Olyan dühösen nézett az apjára, mintha ő tehetne arról, hogy Zoe
elment, aztán sarkon fordult, és elviharzott a toronyrom irányába.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha utánamegyek – mondta Jack.
– Én pedig megnézem, hogy Zoe és a vőlegénye még a házamban
van-e – felelte Rose, és a bátyja vállára tette a kezét. – Komolyan
nagyon sajnálom, Jack. Egészen biztos voltam benne, hogy újra
egymásra találtok.
– Tévedni emberi dolog – felelte Jack keserűen, de tudta, hogy
zsibbasztó fájdalma hamar elmúlik majd.
Egyébként pedig csakis magát okolhatja, elvégre ő engedte be még
egyszer az életébe Zoét. Tudhattam volna, hogy megint ez lesz a vége –
gondolta, és elszántan igyekezett kiverni a fejéből Zoe képét,
miközben megfordult, hogy a fia után menjen.
Zoe benyitott az irodája előszobájába, és kis híján összeütközött az
asszisztensével. Maureen Baker aktákkal a hóna alatt éppen ki akart
lépni a folyosóra.
– Miss Bevan! Nem tudtam, hogy már ma itt lesz – mondta
meglepetten, és úgy tűnt, nem tudja eldönteni, hogy örüljön vagy
megrettenjen. – Nem azt mondta, hogy majd csak csütörtökön jön be?
Jaj nekem, én meg még nem készültem el a jelentéssel! De máris
megcsinálom, csak előbb még…
– Semmi baj. – Zoe az asszisztense karjára tette a kezét, hogy
megnyugtassa. – Csak azért ugrottam be, hogy tisztázzak valamit
édesapámmal. Nem maradok sokáig.
Maureen láthatóan megkönnyebbült.
– Akkor jó. Már azt hittem, összekevertem valamit.
Zoe a fiatal nőre mosolygott. A húszas évei elején járt, még nem
régóta dolgozott mellette, de gyorsan tanult, és ő kezdettől fogva
kedvelte.
– Mindig nagyon elégedett voltam a munkájával, Maureen –
dicsérte meg. – Remek asszisztensem volt.
Maureen homloka ráncba szaladt.
– Ez úgy hangzott, mintha már nem lennék az – mondta aggódón.
Zoe csak most döbbent rá, hogy múlt időt használt.
– Ne aggódjon, nincs veszélyben az állása – mondta mosolyogva.
– Oké, akkor én… gyorsan átviszem ezeket az aktákat Larry
Swansonnak, mert az édesapja azt mondta, hogy még neki is át kell
átnéznie a Lombardi-projektet. Vagy inkább Ön csinálná?
Zoe nemet intett a fejével, és meglepve gondolt arra, hogy nagyon
távolinak tűnik számára az, ami a múlt héten még az élete volt.
– Nem, nem! Adja csak oda Larrynek!
Maureen bólintott, de nem indult tovább.
– Ma még szüksége lesz rám? – kérdezte. – Tudom, még csak öt óra
lesz, de édesanyámnak ma van a születésnapja, és korábban bejöttem,
hogy hamarabb elmehessek. Nem tudtam, hogy Ön bejön, de
szívesen…
– Nyugodtan elmehet – mondta Zoe. – Amint már mondtam, én
valójában nem is vagyok itt.
Maureen hálásan elmosolyodott, Zoe pedig az asszisztense szobáján
át bement az irodájába. Íróasztalán most nem tornyosultak papírok, de
egyébként minden olyan volt, mint amilyennek nagyon is jól ismerte.
Sok évig ez a hely volt az élete középpontja, érzelmeket mégsem
váltott ki belőle.
Kicsit sem sajnálta, hogy már nem sokáig jár majd ide. Szinte
megkönnyebbült, amikor becsukta maga mögött az irodája ajtaját, és
kilépett a folyosóra. Ez nem az én helyem – ismerte fel most. – És soha
nem is volt az.
Az apja irodájába tartva elhaladt Philipp csukott ajtaja előtt, és
eszébe jutott a kellemetlen beszélgetés, amelyet vele kellett folytatnia.
Miután visszaértek Londonba, Philipp, ahogyan Zoe kérte, egyenesen a
céghez vitte, de utána visszavonult a saját irodájába. Útközben ő
mindent elmondott neki, azt is, hogy hamarosan kés alá kell feküdnie,
és a beavatkozás kockázatos. Philipp megdöbbent, de azonnal
felajánlotta a támogatását. Haragja, amelyet odafent a szikláknál még
szinte tapintani lehetett, elpárolgott, és azt is viszonylag higgadtan
fogadta, mintha számított is volna rá, hogy Zoe nem megy hozzá
feleségül. Talán ő is régóta érezte már, hogy valami hiányzik a
kapcsolatukból, és az, amit Jack előtt előadott, valójában búcsúfellépés
volt? Zoe bízott benne, hogy igen, mert akkor Philippnek sem lehet
annyira nehéz a szakítás.
Nekem viszont most az előttem álló beszélgetésre kell
koncentrálnom – gondolta, miközben végigment a folyosón. Az utolsó
ajtón kurtán bekopogott, aztán belépett az apja irodájának
előszobájába. Fejében egyszeriben felerősödött a lüktető fájdalom,
amely már azóta kínozta, hogy Penderakban délben elbúcsúzott Rose-
tól, és Philipp-pel visszaindult Londonba. Vett be fájdalomcsillapítót,
de nem hatott. Nem mintha a fejfájás sokat rontott volna a helyzetén,
mert már egyébként is borzalmasan érezte magát.
– Miss Bevan! – kiáltott fel Phyllis Porter álmélkodva, amikor Zoe
belépett a szobájába. – Örülök, hogy itt van. Az édesapja már nagyon
aggódott Önért.
 Zoe nem válaszolt, csak végigmérte az apja jól öltözött titkárnőjét.
Ötvenes évei közepén járt, de a nagy íróasztal mögött, ahonnan George
Bevan mindennapjait szervezte, valahogy kortalannak tűnt.
Mosolygott, mint mindig, amikor meglátta Zoét, neki mégsem sikerült
megkedvelnie.
– Bent van? – kérdezte kurtán.
Phyllis a titkárnői telefon kijelzőjére pillantott.
– Éppen telefonált, de menjen be nyugodtan! Az édesapja biztosan
tudni akarja, hogy megjött.
Zoe még egyszer biccentett a titkárnőnek, aztán bekopogott az apja
irodájába, és mindjárt be is lépett hozzá. Az irodája csak kicsivel volt
nagyobb, mint az övé vagy Philippé, és hasonlóan is rendezték be,
modern, de egyszerű és funkcionális bútorokkal. George Bevannek
nem volt szüksége külsődleges jelzésekre, hogy egyértelművé tegye, ki
itt a főnök. Megvoltak a maga módszerei, amelyekkel elérte, hogy
ezzel mindenki tökéletesen tisztában legyen.
Amint meglátta a lányát, azonnal befejezte a telefonálást, és
felugrott.
– Zoe! Az ég szerelmére, hol voltál? – kérdezte egyszerre
megkönnyebbülten és mérgesen. – Már borzalmasan…
– Penderakban voltam, Apa – vágott közbe Zoe.
Az apja éppen meg akarta kerülni az íróasztalát, hogy odamenjen
hozzá, de most lecövekelt, és egészen sápadt lett.
– Mi az ördögöt kerestél te ott? – kérdezte dühösen, és láthatóan
nem tudott mit kezdeni azzal, amit hallott.
– Ki akartam deríteni, mi történt Chrisszel azon az éjszakán –
válaszolta Zoe.
Az apja arca valósággal megkövült.
– Ezt az utat megspórolhattad volna magadnak. Senki sem tudja, mi
történt akkor, ha pedig valaki mégis tudja, akkor évek óta hallgat róla –
mondta indulatosan, és Zoe tudta, kire gondol.
– Jacknek semmi köze sem volt hozzá – válaszolta. – Egyébként
igazad van, valóban van valaki, aki évekig hallgatott, de most végre
volt bátorsága ahhoz, hogy elmondja az igazságot.
Az apja elképedten meredt Zoéra.
– Azt akarod mondani, hogy tudod, ki lökte le a bátyádat a
szikláról?
 Zoe megszédült, és gyorsan megkapaszkodott a látogatói szék
karfájában, aztán leült rá.
– Igen, most már tudom, mi történt – felelte.
Megvárta, hogy az apja is leüljön, aztán elmondta, amit Harry
Owen meggyónt neki. Miután befejezte, egy pillanatig csönd telepedett
a szobára.
– Harry Owen? – kérdezte végül George Bevan fakó hangon. –
Harry Owen tette?
– Nem. Baleset volt. De Harry Owen volt Chris nagy szerelme –
mondta Zoe.
– Hazudik a fickó. Chris normális volt. Nem szeretett férfiakat –
erősködött az apja megvető hangon.
– De igen, Apa, szeretett – jelentette ki Zoe. – Én sem tudtam róla,
de megírta a naplójában. Minden ott áll benne, ha akarod, megmutatom
neked. Chris szerelmes volt Harry Owenbe, és együtt akart vele…
– Baromság! – mennydörögte az apja olyan hangosan, hogy Zoe
összerezzent, aztán a férfi felugrott, és az íróasztalára tenyerelt. – Chris
már rég észhez tért, és felhagyott azzal a dologgal.
Zoe szíve elszorult, mintha jéghideg ujjak fonódtak volna rá,
amikor megértette, mit jelentenek az apja szavai. A férfi is
rádöbbenhetett, hogy elárulta magát, mert zavartan visszaült, miközben
kitért a lánya pillantása elől.
– Te tudtad – mondta Zoe az apjára meredve. – Tudtad, hogy Chris
meleg.
 – Mikor mondta el neked? – kérdezte Zoe, és a homlokához kapott,
mert már szinte elviselhetetlenül fájt a feje.
George Bevan az ablakhoz lépett, és kinézett rajta.
– Tizennégy vagy tizenöt éves lehetett. Beszélni akartam vele
valamiről, és a zeneszobában találtam rá. A zongoránál ült, és egy
gyönyörű dallamot játszott egy kézzel írt kottából, amelynek a tetejére
sok szív volt rajzolva. Amikor meglátott, abbahagyta a zongorázást, és
el akarta dugni a kottát. Megkérdeztem, hogy mi volt, amit játszott.
Bevallotta, hogy ő írta, de azt már nem árulta el, hogy kinek, hiába
kérdezgettem. Mondtam neki, hogy nyugodtan elmondhatja, ha
szerelmes egy lányba, de ő csak szomorúan nézett rám. Aztán
megkérdezte, hogy mi van akkor, ha a szerelme nem lány.
Az apja visszafordult Zoe felé.
– Megkértem, hogy ilyesmivel ne viccelődjön. Láttam azonban
rajta, hogy komolyan beszél, és akkor már dühbe gurultam. Legyen
esze, mondtam neki, és verje ki a fejéből ezt a képtelen gondolatot.
Mert csak oda vezethet, hogy boldogtalan lesz, és vele együtt mi is, az
emberek pedig a szájukra veszik, ha bárkinek is elmondja. Én pedig
soha többé nem akarok hallani erről.
Zoe szemébe könny szökött, amikor elképzelte, mit válthatott ki ez
a bátyjából. Nem csoda, hogy utána soha többé nem akart az érzéseiről
beszélni.
– Attól fogva gondom volt rá, hogy Chris annyi lánnyal
találkozzon, amennyivel csak lehet. Helyes fiú volt, válogathatott a
szép lányok között. A bátyád teljesen normális volt, nem pedig…
– Homoszexuális? – fejezte be Zoe a mondatot, mert az apja
láthatóan nem tudta kimondani a szót, és dühösen nézett rá. – Azt
hiszed, hogy erről csak úgy le lehet szokni? – kérdezte.
– Chris soha többé nem beszélt róla – erősködött az apja. – És
később voltak barátnői. Észhez tért.
 Zoe a bátyja első barátnőjére gondolt. Joanna szép lány volt, egy
iskolába járt Chrisszel, és rajongott érte. Mégis csak pár hónapig
jártak, akárcsak három-négy másikkal, akiket Chris később hazahozott.
Alighanem csak kétségbeesett kísérleteket tett arra, hogy megfeleljen
az apjának, aki elhitette vele, hogy a valódi érzései helytelenek.
– Hogy tehetted ezt? Hogy lehettél ennyire kemény Chrisszel? –
kérdezte Zoe felindultan.
– Én csak jót akartam neki – védekezett az apja.
– Azzal, hogy arra kényszerítetted, tagadja meg önmagát? – Zoéban
forrni kezdett a düh, amikor az apjára nézett, aki elutasítóan karba
fonta a kezét, és láthatóan nem értette, mit tett. – Chris más volt, mint
te, de nem akart csalódást okozni neked. Ezért megpróbált az a fiú
lenni, akit te kívántál magadnak, és sok mindenről lemondott, ami
pedig fontos volt neki. Közgazdaságtant is csak a te kedvedért kezdett
tanulni. A szíve a zenéért dobogott, de hajlandó volt kompromisszumot
kötni. És lányokkal is találkozgatott, hogy te elégedett legyél. Aztán
egyszer komolyan szerelmes lett, és erről már nem tudott csak úgy
lemondani. Talán kellett némi idő ahhoz, hogy tisztába kerüljön
magával, de tudod, milyen volt. Ha valamit igazán akart, nem lehetett
eltéríteni tőle. Minden akadállyal megküzdött volna a szerelméért.
Ugyanúgy, ahogyan te annak idején megküzdöttél a Mamáért és az
esélyért, hogy boldog lehess vele. Chris is ezt tette volna Harry
Owenért.
George Bevan felhorkanva összevonta a szemöldökét.
– Anyáddal és velem az egészen más volt.
– Nem, Apa, ugyanaz volt, akkor is, ha te ezt nem akarod elismerni.
Továbbra is úgy tehetsz, mintha a szikláknál történt balesetben
veszítetted volna el Christ, de az az igazság, hogy akkor is elveszítetted
volna, ha nem hal meg. Elment volna, ugyanúgy, ahogy én is
elmegyek. – Zoe a fejét ingatta, mert még mindig nem akarta elhinni,
ami történt. – Miért nem adtad oda annak nekem idején Jack levelét?
És miért nem mondtad el, hogy keresett telefonon?
George Bevan leengedte a karját, és meglepett arccal megint leült.
– Honnan tudsz te erről? Találkoztál Jackkel?
Zoe bólintott.
– Szóval igaz? Eltüntetted azt a levelet? – kérdezte.
Apja kerülte a tekintetét, de láthatóan még mindig úgy gondolta,
hogy helyesen cselekedett.
 – Csupa butaság volt benne. Hogy magával akar vinni téged
Kanadába. Éppen ő! Mit kínálhatott volna neked? Te nem vagy
farmerfeleségnek való. – A férfi megrántotta a vállát, amikor elkapta a
lánya szemrehányó pillantását. – Össze voltál zavarodva, Zoe. Nem
akartam, hogy hibát kövess el, amelyet később csak megbánnál.
– Nem hiba lett volna, hanem az egyetlen helyes döntés – emelte fel
Zoe a hangját, és életében először gyűlölettel nézett az apjára. – És ha
valamit bánok, akkor az az, hogy nem harcoltam Jackért.
– De most itt van neked Philipp – mondta a férfi. – És ő sokkal
jobban illik hozzád.
Zoe szomorúan elhúzta a száját.
– Csakhogy Philippet nem szeretem, Jacket viszont igen. Soha nem
is szűntem meg szeretni. És ha elég bátor lettem volna, hogy kiálljak
magamért, akkor éveink lettek volna, nem csak napjaink. Boldogok
lehettünk volna.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Ezek szerint… nem vagy újra együtt Jackkel? – kérdezte
reménykedve.
– Nem, nem vagyok együtt vele, de nem azért, mert nem akarok,
hanem mert nem lehetek. Aneurizma van az agyamban, Apa. Akkor
állapították meg az orvosok, amikor az agyrázkódásom miatt
megvizsgáltak. Meg kell műteni, és nem tudhatom, milyen állapotban
leszek utána. Lehet, hogy még annál is rosszabban, mint a Mama.
Ezért nem mondtam el Jacknek, hogy szeretem. Mert nem akarom,
hogy a betegágyam mellett kelljen ülnie. Hogy úgy érezze, ez a
kötelessége, vagy elforduljon tőlem, ahogyan te elfordultál a Mamától.
Az apja lesújtottan nézett Zoéra.
– Anyád már nem is emlékszik rám. Ezt nem könnyű elviselni.
– De te akkor sem voltál mellette, amikor szüksége lett volna rád –
vetette Zoe az apja szemére. – Nem gyászoltál vele, hanem egyszerűen
élted tovább az életed. Cserbenhagytad a Mamát, pedig ő nem szűnt
meg szeretni téged.
– Azt hiszed, hogy én már nem szeretem? – Azóta, hogy belépett az
irodába, Zoe most először pillanthatott be a fal mögé, amelyet az apja
maga köré vont. Most először látta a fájdalmát, amelyet máskor mindig
elrejtett. – Csak átkozottul tehetetlen voltam. Nem akartam még
Brendát is elveszíteni, de semmit sem tehettem érte. És nem tudtam
elviselni, hogy állandóan erre kelljen emlékeznem.
 A férfi szemét könny lepte el.
– Zoe, én nem akartam ezt az egészet. Nem akartam fájdalmat
okozni neked. Már csak te maradtál nekem. Azt akarom, hogy boldog
legyél.
George Bevan tekintetében volt valami, ami megérintette Zoét, és
azt súgta neki, hogy az apja őszintén beszélt. És egyszeriben már tudta,
hogy végül meg fog bocsátani neki. El akarta mondani, hogy fél. És
örül, hogy nem kell egyedül együtt élnie a titkával. Sok minden mást is
el akart mondani, de nem jöttek az ajkára a szavak, mert egyszeriben
elviselhetetlenné erősödött a fájdalom a fejében, és majd’ szétvetette.
Felsikoltott, és minden elmosódott előtte.
– Az ég szerelmére, mi van veled?
Az apja hangja csak ködösen jutott el Zoéhoz, és már nem volt ura a
testének. Lecsúszott a székről, és Jack arca jelent meg előtte. Teljes
erőből rá akart összpontosítani, és eltökélten szembeszegült az elsöprő
fájdalommal, de hiába. Szóval ennyi volt – gondolta, és elmerült a
békés sötétségben, amelyben megszűnt a fájdalma.
 – William! – Jack megállt az udvar közepén, és válaszra várt. Biztos
volt benne, hogy a fia itt van valahol a közelben, de miután semmi
történt, nagy sóhajjal lenézett a lábánál fekvő kutyára. – Szerinted hol
lehet, Buddy? Megkeresnéd?
A Border collie felkapta a fejét a nevére, de aztán megint elfeküdt,
mintha az akarná mondani, hogy a gazdája felejtse el az ötletét.
Forróság volt, és éppen megjöttek a legelőről, ahol Jack a terelést
gyakorolta Buddyval. Williamnek is velük kellett volna tartania, de
nyoma veszett. Azóta, hogy Zoe két napja elutazott, a fiú megint
teljesen magába zárkózott, és ez egyre jobban nyugtalanította Jacket.
Nem számított rá, hogy William így fog viselkedni, és ez végképp nem
hiányzott még neki a saját fájdalma mellé.
– William, a fenébe már, hol vagy? – kiáltotta el magát még
egyszer, bár nem reménykedett abban, hogy a fia meghallja, de
tévedett.
– Itt vagyok.
William hangja elég hangos volt ahhoz, hogy Jack kitalálhassa, a
pajtából jött. Miután felmászott a létrán, a szénapadláson meg is látta a
fiát. Felhúzott lábbal ült az egyik sarokban, és egy szalmaszálat
forgatott az ujjai között. Jack leült mellé.
– Miért nem jöttél ki velem a legelőre? – kérdezte.
William megrántotta a vállát.
– Nem volt kedvem.
Jack úgy döntött, nem erőlteti a dolgot. Már azt is jó jelnek tartotta,
hogy a fia elviseli a közelségét. Néhány napja ez még elképzelhetetlen
lett volna. Egy darabig csendben üldögéltek egymás mellett, és átadták
magukat a gondolataiknak. Jack egyszer csak magán érezte William
tekintetét, és feléje fordult.
– Miért ment el?
Williamnek láthatóan nem volt könnyű, hogy feltegye ezt a kérdést,
de Zoe távozása láthatóan ugyanúgy foglalkoztatta, mint Jacket.
 – Vissza kellett mennie Londonba.
– Nem hozhatod vissza?
Jack meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Miből gondolod, hogy vissza akarom hozni?
William mosolyra húzta a száját.
– Apa, már majdnem tizennégy éves vagyok. És van szemem.
– Meg füled is, hogy halljál vele – tette hozzá Jack. – Zoénak
vőlegénye van, William. Úgyhogy egy fenét fogok még egyszer utána
futni.
– De szeret téged. Láttam rajta – makacskodott William. – Az a
pasas nem jó fej, és Zoe nem szívesen ment vele.
Jacknek is ez volt az érzése, de ostobaságnak könyvelte el.
Utánanézett az interneten Philipp Freemannek, és megtudta, hogy a
Bevan Constructions ügyvezető igazgatója. Zoéval és az apjával együtt
ő vezeti a céget. Vagyis tökéletesen illik Zoéhoz, és neki akkor is bele
kell törődnie, hogy annak az öltönyös fickónak a felesége lesz, ha már
a gondolat is az őrületbe kergeti.
– De elment vele, és ez a lényeg. Így döntött – mondta.
– Neked akkor is hiányzik – jelentette ki William. – Hallottam,
hogy tegnap egész éjszaka járkáltál. Akkor is ezt csináltad, amikor
Anya elment.
Jack úgy érezte, rajtakapták. Annak idején éjszakákon át nem jött
álom a szemére, mert nem tudta, beszéljen-e Williamnek az anyja
terveiről. Most meg azért nem alszik, mert nem tud megszabadulni egy
érzéstől. Olyan, mintha vaspánt szorítaná össze a mellkasát, és nem
kapna levegőt. Napközben még úgy-ahogy megvolt, mert lekötötte a
munkája. Éjszaka viszont egyre csak töprengett, mert ugyanúgy nem
értette Zoét, mint a fia.
– Miért ilyenek a nők? – kérdezte William.
Jack akarata ellenére elmosolyodott.
– Jó kérdés – mondta, és hálás volt azért, hogy hosszú idő után a
fiával legalább rendbe jönni látszik a kapcsolata.
Mind a ketten felkapták a fejüket, aztán fel is álltak, amikor egy
autót hallottak meg közeledni. Éppen odaértek a szénapadlás szélére,
ahonnan a nyitott ablakból leláthattak az udvarra, amikor a ház előtt
egy ezüstszínű Jaguar állt meg. Meghökkenten összenéztek, mert
egyetlen ismerősüknek sem volt ilyen menő kocsija. Az ősz hajú,
sovány férfit, aki vezette, Jack tizennégy éve látta utoljára, mégis
azonnal felismerte.
– Ez ki? – kérdezte William.
– Zoe apja.
– Mit akar itt?
– Sejtelmem sincs – dörmögte Jack. – Gyere, kérdezzük meg tőle!
Egymás után leereszkedtek a létrán, de George Bevan, aki már a
bejárati ajtó előtt állt, csak akkor vette észre őket, amikor Jack
megszólította. Miután feléjük fordult, Jacknek azonnal feltűnt, hogy az
idős úr nagyon megváltozott. Halántéka már akkor is őszült, amikor ő
utoljára látta, de úgy is életerős férfi benyomását keltette. Most viszont
teljesen ősz volt, sápadt és beesett arcát mély ráncok barázdálták. A
legrosszabb azonban az volt, hogy a szeméből nem sugárzott erő.
Jacknek nehéz volt ezt a megtört embert ahhoz a férfihoz kapcsolnia,
akit az emlékezete sok éven át őrzött Zoe apjáról. Hirtelen
felbukkanása azonban itt, az ő udvarukon az annak idején iránta érzett
haragját is újra felélesztette.
– Mit tehetek Önért, Mr. Bevan? – kérdezte, és kezét karba fonva
gyanakvón nézett a másik férfira. – Ha azért jött ide, hogy még egyszer
felszólítson, tartsam távol magam a lányától, feleslegesen fáradt.
George Bevan sokáig szótlanul méregette Jacket, mielőtt végül
válaszolt neki.
– Nem, én… – kezdte leverten, aztán megköszörülte a torkát. –
Beszélhetnénk? Négyszemközt – tette hozzá Williamre pillantva.
Jack úgy döntött, hogy érdekli George Bevan mondandója. A fiára
nézett, William pedig bólintott, ha látszott is rajta, nem tetszik neki,
hogy Buddyval kint kell maradnia az udvaron, miközben az apja a
vendéggel bement a házba.
– Inna egy csésze teát? – kérdezte Jack, amikor már a konyhában
álltak.
George Bevan nehézkesen leereszkedett egy székre.
– Megköszönöm. Hosszú volt az út – felelte, és körbenézett a
konyhában.
Jack kellemetlennek érezte ezt a terepszemlét. Jól tudta, hogy a
farmház Bevanék londoni körülményeihez képest igencsak egyszerű.
Magában újra azt találgatta, hogy azért jött-e el ide Zoe apja, mert ezt
még egyszer érzékeltetni akarja vele. Úgy látta azonban, hogy George
Bevan nem igazán vesz tudomást a környezetről. Semmi sem utalt
arra, hogy veszekedni akarna, és ez összezavarta Jacket.
Miután megfőzte a teát, a vendég elé tette a gőzölgő bögrét, ő maga
pedig visszament a tűzhelyhez, és a konyhapultnak támaszkodva
megállt, mert távolságra volt szüksége.
– Mi hozta ide? – kérdezte, hogy megtörje az egyre nyomasztóbb
csöndet.
George Bevan habozott, mielőtt válaszolt. Láthatóan nehezére esett,
hogy elmondja, amit akar.
– Azért jöttem el, hogy elnézést kérjek azért, ahogyan Chris halála
után viselkedtem. És hogy beszéljek magával a lányomról.
Jack izmai megfeszültek, de nem szólt közbe.
– Annak idején hibát követtem el – folytatta George Bevan. – Nagy
hibát. Nemcsak azért, mert azt gondoltam, hogy magának köze volt a
fiam halálához. Ez légből kapott állítás volt, és a mentségemre egyedül
azt hozhatom fel, hogy a fájdalomtól nem voltam magamnál. Ez
azonban arra már nem mentség, hogy nem adtam oda Zoénak a maga
levelét. Arra sem, hogy a telefonhívásait is elhallgattam előle. Mindent
megtettem azért, hogy maguk ne jöhessenek újra össze. Még Zoe
mobiltelefonját is eltüntettem, és másikat vettem neki, hogy maga
nehezebben tudjon kapcsolatba lépni vele. Ez is hiba volt. És őszintén
sajnálom.
Jack karba fonta a kezét. Sok mindenre számított, erre az általános
bocsánatkérésre azonban a legkevésbé sem. És az értelmét is hiába
kereste.
– Honnan jött ez a megkésett belátás? Zoénak köze van hozzá? Az ő
megbízásából van most itt, Mr. Bevan?
– Bizonyos értelemben igen – mondta az idős férfi, Jack pedig
egyre kevésbé értette, mi ez az egész.
– És mit vár tőlem? – kérdezte. – Hogy megbocsássak magának?
Rendben, akkor megbocsátok. Már csak azért is, mert még az is lehet,
hogy maga annak idején szívességet tett nekem. A lánya valószínűleg
amúgy sem jött volna vissza hozzám. Nem kellek neki, éppen most
döntött más mellett. Úgyhogy semmin sem változtatott volna, ha annak
idején megkapta volna a levelemet.
– De igen, természetesen változtatott volna – mondott ellent
Jacknek George Bevan –, nagyon is sokat. Ha maga akkor Zoéval
marad, minden másként alakult volna, ami sokkal jobb lett volna a
lányomnak.
Jack felmordult.
– Talán igen. Csakhogy Zoe most már menyasszony, úgyhogy
végül is mindegy, mi lett volna, ha együtt maradunk.
– Már nem menyasszony – mondta George Bevan, kezében a
bögréjét forgatva. – Philipp-pel felbontotta az eljegyzését. És elmondta
nekem, hogy csak egy férfit szeretett, az pedig maga. Ezért vagyok itt.
Azt akartam, hogy tudjon erről.
Jack az idős úrra meredt. Szerette volna elhinni, amit mondott,
nagyon is szerette volna, de értelmét hiába kereste.
– A lánya elment innen. Nem akart velem maradni. És azt sem
mondta el nekem, hogy már nem menyasszony. Meglehet, valamit
félreértettem, de akkor Zoénak magának kell eljönnie ide, hogy
tisztázzuk a dolgot.
George Bevan szeme könnybe lábadt.
– Biztosan szívesen eljönne, de sajnos nem teheti.
Jack ijedten nézett az idős férfira. Most már érteni vélte, miért ilyen
összetört és azt, amit a szemében lát. A kétségbeesést. A
szomorúságot.
– Mi van Zoéval? – kérdezte, és olyan érzése volt, mintha jéghideg
kéz szorítaná össze a szívét. – Történt vele valami?
 – Na, mesélj már végre! – mondta Daisy, és elmosolyodott, amikor
Rose meglepetten nézett rá.
Együtt ültek a panzió konyhaasztalánál, és zöldséget hámoztak a
vacsorához. Rose mostanában sokszor átjött, hogy segítsen az
anyjának. Ha egyedül volt a parti házában, állandóan Simonra gondolt,
ezért két napja, amióta visszajött, sok időt töltött a panzióban, és
minden elfoglaltságnak örült. Arra azonban nem számított, hogy az
édesanyja ilyen könnyen átlát rajta.
– Nem tudom, mire gondolsz – válaszolta, bár nem igazán bízott
abban, hogy az anyja hisz majd neki. – Jól vagyok.
Daisy a fejét ingatta.
– Rose, azóta ismerlek, hogy a világra hoztalak. Azt hiszed, nem
veszem észre, hogy boldogtalan vagy? Mi történt Londonban? Iris
hallgat, mint a sír, úgyhogy mondd el te! Miért jöttél haza korábban?
És miért vágsz azóta olyan bánatos képet, mintha idén elmaradna a
karácsony?
Rose letette a répát, amelyet éppen tisztított, és nagyot sóhajtott.
– Megismertem egy férfit Londonban – vallotta be. – Simon
Fieldingnek hívják, és én beleszerettem. Tudom, hogy őrültségnek
hangzik, mert csak néhány nap volt az egész, de nagyon jó volt vele.
Azt hittem, ő is így érez, legalábbis ezt mondta. Miután azonban
megtudta, hogy van három gyerekem, megváltozott a véleménye. Egy
család már túl sok volt neki, én pedig szakítottam vele. – Rose
megrántotta a vállát. – Ennyi történt, semmi több – tette hozzá.
Semmi több? Gondolatban felnyögött, mert ez igencsak enyhe
kifejezés volt. Simon egyszerűen nem ment ki a fejéből, és minden
éjszaka róla álmodott, már ha egyáltalán el tudott aludni, és nem a fejét
törte egész éjjel. Fel nem foghatta, hogyan hiányozhat neki valaki már
néhány nap után annyira, hogy az már fáj?
Rose megrázta a fejét, hátha úgy majd megszabadul Simon képétől,
amely újra meg újra megjelent a lelki szemei előtt.
 – Majd elmúlik – mondta, inkább saját magának, mint az
édesanyjának, akinek azonban kétkedő maradt a tekintete.
– Talán hozzászokott volna a gondolathoz, ha még adtál volna neki
egy kis időt.
Rose felvette az asztalról a répát, és heves mozdulatokkal hámozni
kezdte.
– Nem, nem szokott volna hozzá. És legyünk tárgyilagosak, ez a
dolog eleve halálra volt ítélve. Ő Londonban él egy elegáns lakásban,
én pedig itt, a parti házban a három gyerekemmel. Mi nem illenénk
bele az ő életébe, ő pedig a miénkbe. A kapcsolatunk mindenképpen
zátonyra futott volna. Akkor pedig már jobb, ha eleve lemondunk róla.
A hangot, amelyet Daisy hallatott, Rose már jól ismerte. Nemcsak
azt jelezte, hogy az édesanyjának nem tetszik valami, hanem azt is,
hogy következtetést fog levonni. És így lett.
– Te félsz – jelentette ki.
– Persze hogy félek – felelte Rose méltatlankodva. – Nem akarom,
hogy újra megsebezzenek. És azt sem akarom, hogy a gyerekek
megszokjanak valakit, aki aztán újra cserbenhagyja őket. Éppen elég
baj, hogy az apjuk megtette. Hogy tehetném ki őket egy új
kapcsolatnak, főleg úgy, hogy az az új kapcsolat eleve nem kér
belőlük?
– Ne takarózz a gyerekekkel, Rose! Nem erről van szó. Te
egyszerűen félsz újra megbízni egy férfiban.
Most Rose válaszolt rosszalló hangon.
– És ez meglepő az után, amit Matt művelt? Nincs szükségem még
egy olyan férfira, aki először szerelmet vall nekem, aztán pedig
odébbáll, ha nem megy minden könnyen és egyszerűen. Simon
ünnepélyesen kijelentette, bármilyen akadállyal kész megküzdeni
azért, hogy velem lehessen, de ezek csak üres szavak voltak. Miután
ugyanis beszéltem neki a gyerekeimről, már szó sem volt akadályok
leküzdéséről.
Daisy nagy sóhajjal a fazékba dobott egy meghámozott krumplit.
– Én inkább akkor aggódtam volna a helyedben, ha azt mondja,
hogy ez nem gond. – Rose értetlenkedő tekintete láttán az édesanyja
megrántotta a vállát. – Ez nem mindig egyszerű. A gyerekek nagyon
nagy felelősséggel járnak. Amikor az a Simon azt mondta neked, hogy
kapcsolatot szeretne veled, még nem tudta, mi várna rá. Aligha
hibáztathatod azért, mert begyulladt.
 Édesanyja szavai szíven ütötték Rose-t.
– Te kinek az oldalán állsz valójában, Anya?
– A tiéden – felelte Daisy. – Mindig a te oldaladon állok, de egyre
nehezebb elnéznem, hogy a válásod óta eltemeted itt magad, és nem
adsz helyet férfinak az életedben. Ez a Simon az első, akiről egyáltalán
beszéltél nekem, de esélyt sem adsz a dolognak, hanem megint
megfutamodsz. Azt szeretném, hogy újra boldog legyél, Rose. Ahhoz
azonban kockára kell tenned a szíved.
Rose elképedten nézett az édesanyjára, mert érezte, hogy az
asszonynak igaza van. Anélkül szakított Simonnal, hogy időt adott
volna neki, ahogyan kérte. De mire lett volna jó, ha megadja? Jól
gondolta, hogy Simon nem akarja ezt a kapcsolatot, mert a villa előtt
folytatott vitájuk óta nem hallatott magáról.
És az édesanyjának még valamiben nincs igaza. Ő igenis kockára
tette a szívét. És összetörték…
A ház előtt egy autó állt meg csikorgó gumikkal, és a következő
pillanatban kivágódott a konyhaajtó.
– Jack! – kiáltott fel Daisy meglepetten, miután a fia beviharzott.
Rose a bátyjára meredt.
– Mi történt?
– Zoéról van szó. Az apja éppen itt járt nálam. Zoe agyvérzést
kapott. Azonnal oda kell utaznom hozzá. Törődnétek addig Willammel
és a farmmal?
– Agyvérzést? Jézusom! – mondta Rose, és döbbent pillantást
váltott az édesanyjával – Mennyire súlyos?
– Kómában van. Többet nem tudok – felelte Jack türelmetlenül. –
Számíthatok rátok?
– Persze – felelte Daisy, és máris megoldást keresett, mint mindig
mindenre. – Megkérdezem Douglas Thomsont, be tud-e ugrani a
farmon. Mindig megtette, amikor Brian kórházban volt. Biztosan most
is segít majd.
Jack bólintott, és már menni akart, de Rose megállította.
– Várj! Én is jövök – mondta, aztán az édesanyjára nézett. – Nem
gond? Gondoskodnál Irisszal a gyerekekről?
– Természetesen. Menj csak Jackkel! Jobb is, hogy most nem lesz
egyedül – felelte Daisy. – És értesítsetek!
Kevéssel később már Jack kocsijában ültek.
 – Azt hittem, már semmit nem akarsz Zoétól – jegyezte meg Rose
csendesen.
– De igen, akarok. Szeretem – felelte Jack, és amikor Rose-ra
pillantott, a húga rémületet olvasott ki a szeméből. – És nem
veszíthetem el újra – tette hozzá Jack, és tövig nyomta a gázpedált.
Marylebone-ban Jack beviharzott a VII. Eduárd király kórház kapuján.
Az utcaképbe tökéletesen illeszkedő, többemeletes épület kívülről
inkább hotelnak tűnt, akárcsak odabent a fogadótér, amelynek
faragásokkal díszített pultja mögött egy barna hajú, fiatal nő ült.
George Bevan azonban azt mondta Jacknek, hogy messze-távol ez az
egyik legjobb kórház, és ő erősen remélte, hogy valóban az.
– Segíthetek? – kérdezte a fiatal nő, amikor Jack odaért a
recepcióhoz.
– Zoe Bevanhez jöttem – válaszolta, és hálás pillantást vetett Rose-
ra, aki közben odalépett mellé.
Örült, hogy a húga eljött vele, mert a gyötrelmesen hosszúnak tűnő
úton végig nyugtathatta őt, és bátorságot öntött belé. Másként
alighanem becsavarodott volna az aggódástól.
– Az intenzíven van – felelte a barna hajú recepciós. – Ön rokona?
Jack mindenképpen be akart menni Zoéhoz, de biztos volt benne,
hogy nem engednék be, ha most igazat mondana.
– Igen, rokona – mondta valaki.
Jack megfordult, és George Bevant látta meg, aki láthatóan az ő
érkezésére várt.
– Hogy van? – kérdezte azonnal Zoe apjától.
– Változatlan az állapota – felelte George Bevan szomorúan.
– Bemehetek hozzá?
– Természetesen – felelte az idős férfi, aztán intett Jacknek és Rose-
nak, hogy kövessék.
Ő maga sem lehetett régóta a kórházban. Hamarabb indult el, mint
Jack, aki gyorsan becsomagolt pár dolgot, aztán még a panzióba is
elugrott, hogy elmondja, mi történt, és csak aztán ült kocsiba Rose-zal.
De gyorsabban vezetett, mint valaha, mert egész úton hajtotta a
gondolat, hogy elkéshet.
Miután beléptek az intenzív osztály szárnyas ajtaján, Philipp
Freeman jött szembe velük. Tekintete elkomorult, amikor meglátta
Jacket, de ellenségességének nyoma veszett, és Jackben sem ébredt
félténység, mint néhány órája még. Most nem vetélytársak, hanem
ugyanúgy aggódnak egy nőért, akit szeretnek. Zoe ugyan felbontotta az
eljegyzését Philipp-pel, neki mégis fontos maradt, különben nem lenne
itt. Jack méltányolta ezt, és biccentéssel üdvözölte Philippet.
– Mindjárt megyek én is – mondta George Bevan, és megállt az ajtó
előtt, hogy beszéljen Philipp-pel.
Jack továbbindult Rose-zal. Egy ápolónő utasítására lábzsákot
kellett húzniuk a cipőjükre és kék köpenyt kellett felvenniük a
ruhájukra, csak utána mehettek be Zoéhoz.
Egyágyas szobában feküdt, amely tele volt gépekkel és
műszerekkel, közülük többől is csövek vezettek Zoe testéhez. Sápadtan
és mozdulatlanul feküdt az ágyban, kötéssel a fején és csővel a
szájában, amelyen át lélegeztették. Olyan törékenynek tűnt, hogy Jack
szíve fájdalmasan elszorult, és csak nehezen sikerült elfojtania
kibuggyanni készülő könnyeit.
Nem tudta, mit kellene tennie, és segítségkérőn Rose-ra nézett, de a
húga ugyanolyan ijedten viszonozta a pillantását. Útközben sok
mindent elképzeltek, de a saját szemükkel látni sokkal rosszabb volt.
Jack az eszével tudta, hogy a gépek életben tartják Zoét, mégis olyan
érzése volt, hogy éppen az ellenkezőjét teszik. A csövek mintha
mindent kiszívnának belőle, lassanként az egész lényét, hogy végül
majd csak egy üres porhüvely maradjon – futott át Jack fején, de sietve
elhessegette a gondolatot. Zoe még itt van – mondta magának
szigorúan.
– Megérinthetem? – kérdezte az ápolónőtől, aki éppen az értékeket
ellenőrizte a monitoron.
A nővér egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt.
– Foghatja a kezét, ha akarja – mondta, mert tudhatta, mit érez Jack.
A férfi odalépett az ágyhoz, és megfogta Zoe kezét, óvatosan, hogy
ne mozdítsa el a kézfejébe épített kanült. Ujjait ijesztően hidegnek
érezte.
– Fel fog ébredni? – kérdezte fátyolos hangon.
Az ápolónő odalépett mögé, és csípőre tette a kezét.
– Reméljük, igen. És minél előbb, annál jobb. A napokban majd
leállítjuk a lélegeztetést, hogy kiderítsük, önállóan is lélegzik-e.
Egyelőre csak ennyit tudunk.
Jack nagyokat nyelt.
 – De életben marad?
A nővér nem válaszolt, és Jack aggódást olvasott ki a szeméből,
amikor feléje fordult.
– Csak annyit ígérhetek, hogy mindent megteszünk, amit tudunk –
mondta.
Jack kis ideig Zoe szép arcát nézegette.
– Itt maradhatok vele?
Az ápolónő most is habozott, végül azonban a szoba sarkában álló
székre mutatott.
– Arra leülhet.
Rose azonnal odavitte Jacknek a széket. Ő leereszkedett rá, de
közben nem engedte el Zoe kezét, és a szemét sem vette le róla, mintha
így megakadályozhatná, hogy elmenjen tőle.
– Fel kell ébredned, hallod? – mondta halkan, és megcsókolta Zoe
kezét. – Kérlek, szépen kérlek, ébredj fel – ismételgette.
Nem érdekelte, hogy Rose és az ápolónő hallja, de az sem, hogy
meddig kell majd itt ülnie. Nem fogja itthagyni Zoét. Most mellette
marad, ameddig csak kell.

***

Rose gondolataiba mélyedve kibújt a kék köpenyből és lehúzta a

lábzsákot a cipőjéről, aztán kiment a váróba. Philipp Freeman már nem
volt ott, George Bevan azonban ott ült az egyik padon, de felállt,
amikor Rose kilépett a szárnyas ajtón.
– A bátyja még Zoénál van?
Rose bólintott.
– Igen, és attól tartok, nem is fog elmozdulni onnan – felelte nagyot
sóhajtva.
Már majdnem éjfél volt, de Jack egy pillanatra sem hagyta magára
Zoét. Ha nem küldik el, biztos, hogy az egész éjszakát a szerelme
betegágya mellett fogja tölteni. Szentül eltökélte, hogy vele marad, és
valószínűleg akkor sem jönne el, ha megkérnék rá. Rose-nak arra sem
sikerült rábeszélnie, hogy egyen valamit, csak a teát fogadta el,
amelyet bevitt neki. Egyébként csak fogta Zoe kezét, és olyan
kétségbeesettnek tűnt, hogy Rose-nak majd’ megszakadt a szíve.
Nem tudta, meddig tart majd ki Jack. Valószínűleg sokáig. Ő
viszont már nagyon fáradt volt. Itt akart maradni Jack és Zoe kedvéért,
de a várakozás felőrölte, és már alig bírta nyitva tartani a szemét.
– Azt hiszem, szerzek magamnak egy kávét – mondta, és nagyot
ásított a szája elé tartott tenyere mögött.
– Inkább le kellene dőlnie egy időre – felelte George Bevan. – Úgy
fest, mint aki állva is mindjárt elalszik.
Rose vágyakozó pillantást vetett a váró padjaira.
– Talán valóban alszom egy keveset – válaszolta, de Zoe apja
megállította, amikor meglátta, mit szemelt ki magának alvóhelyül.
– Az a pad borzalmasan kényelmetlen – mondta. – Alhat a villában.
Szívesen elviszem oda.
A puha ágy gondolata valóban csábító volt, Rose mégis megrázta a
fejét.
– Köszönöm szépen, nagyon kedves, de inkább itt maradnék. – A
házról, amely az előző héten az otthona volt, eszébe jutott valami,
amiről időközben teljesen megfeledkezett. – Igaz is, hogy áll a villa
eladása? Elfogadta Zoe a vételi ajánlatot? – kérdezte.
George Bevan meglepetten nézett rá.
– Maga tud erről?
– Hallottam róla – válaszolta Rose bizonytalanul. – Ha jól értettem,
az a férfi, aki megvenné a házat, ultimátumot adott Zoénak. Hétfő estig
kellett döntenie, de nem tudom, hogyan végződött az ügy.
Zoe apja nagyot sóhajtott.
– A lányom elutasította az ajánlatot – mondta. – Hazafelé
Penderakból felhívta azt az ügyvédet, aki az adásvételt intézte volna,
és közölte vele, hogy nem adja el a villát. Philipptől tudom, aki
fültanúja volt a beszélgetésnek.
Ha ez igaz, akkor Simon feltehetően nem értesült Zoe kórházba
kerüléséről – gondolta Rose. Ő abban reménykedett, talán azért, mert
annyira vágyódott utána, hogy Simon valahogy megtudja, mi van
Zoéval, és felveszi vele a kapcsolatot. Nagyon szeretett volna mindent
elmesélni neki, és boldogan elfogadta volna a vigasztalását. Tudta
azonban, hogy ez csak vágyálom. Simon valószínűleg akkor sem
keresné őt, ha mindenről tudna. Már biztosan túllépett azon, ami
közöttük volt, és gondolatot sem veszteget az ő futó kapcsolatukra.
Rose nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, mégiscsak hozok magamnak kávét – mondta, és
fáradtan az automatákhoz indult.
 – A következő tárgyaláson mindenképpen erre kell építenünk.
Egyetért? – Hazel Cummings összeráncolta a homlokát. – Simon,
hallotta, amit mondtam?
Simon megtartotta az ajtót a csinos, vörös hajú ügyvédnőnek, aztán
ő is kilépett utána a bíróság épületéből.
– Igen, igen, persze. Ez nagyon jó taktika – mondta nem igazán
lelkesen, és szabadkozón elmosolyodott, amikor elkapta az ügyvédnő
zavart pillantását. – Remek munkát végzett, Hazel. Komolyan.
Alaposan felkészült volt. Apám nagyon elégedett lesz.
Hazel sugárzóan elmosolyodott, Simon pedig haragudott magára,
mert a kedvetlenségével elbizonytalanította fiatal kolléganőjét.
Számára fontos ez a siker, ő pedig természetesen nem akarta elrontani
az örömét.
– Elmegyünk enni? – kérdezte Hazel a bíróság homlokzatán függő
órára pillantva, amely fél egyet mutatott. – Mindjárt éhen halok, és
ebéd közben megbeszélhetnénk a következő lépéseket. Nagyon
érdekelne a véleménye.
– Rendben – válaszolta Simon, bár úgy gondolta, hogy nem lesz
kifogása az ellen, amit az ügyvédnő az újabb tárgyalásra tervez.
Hazel Cummings csak néhány hete dolgozik a Fielding & Mason
irodánál, és még nincs sok tapasztalata, de szorgalmas és igyekvő. A
per előkészítésekor semmit sem bízott a véletlenre, Simon apja ezért
osztotta rá egy fontos ügyfelük képviseletét. Ez volt az első, igazán
fontos ügye. Az eljárás ma kezdődött, és Hazel, amint az várható is
volt, nagyszerűen helytállt. Simon valójában csak azért kísérte el a
tárgyalásra, mert az apja ragaszkodott hozzá, hogy legyen itt és
támogassa Hazelt, de ennek biztosan nem az ügyvédnő
gyakorlatlansága volt az oka. Sokkal inkább az, hogy Hazel
tökéletesen megfelelt annak az elképzelésnek, amelyet Simon
édesanyja a tökéletes menyről alkotott magának: okos, csinos, ugyanaz
a foglalkozása és ugyanolyan a családi háttere, mint a fiának. Simon
nagyon is el tudta képzelni, hogy ebben a megbízásban benne volt az
édesanyja keze, aki nemrégiben meg is jegyezte neki, hogy el tudná
képzelni Hazelt az ő társának.
Lehet, hogy anyámnak igaza van – gondolta Simon, miközben
felemelte a kezét, és leintett egy taxit. Talán randevúznia kellene
Hazellel, hogy jobban megismerje. Valójában tökéletesen összeillenek,
és Hazel szép, vörös haja még olyan is, mint… Rose-é.
Simon gondolatban felnyögött, amikor rádöbbent, hogy már megint
ezt csinálta. Miért nem tud felhagyni azzal, hogy minden nőt Rose
Riley-val hasonlít össze? Bármit csinál is éppen, Rose képe
mindenhová elkíséri. Ez egyre jobban megviseli, de biztosan elmúlik
majd, csak kis ideig még türelemmel kell lennie. Eddig egyik volt
barátnője után sem bánkódott sokáig. Igaz, miután velük szakított, nem
ébredt minden reggel azzal az érzéssel, hogy valami hiányzik az
életéből…
A taxi megállt a járdánál, és Simon előzékenyen kinyitotta a kocsi
ajtaját Hazelnek. Megvárta, hogy beszálljon, aztán ő is beült mellé, és
megadta a sofőrnek egy közeli étterem címét. Mindig ott szokott enni,
amikor a belvárosban akadt dolga. Az éttermet előszeretettel látogatták
a bankok és befektetési társaságok alkalmazottai, azokból pedig sok
van a környéken, ezért délben mindig nagy a forgalom. Simon azonban
így is kapott egy kétszemélyes asztalt, mert ismerte a tulajdonost.
Mire kihozták az ételeiket, Hazel már tervezett stratégiája
ismertetésének a közepénél tartott, Simonnak viszont nemigen sikerült
követnie az előadását. Bólogatott és egyetértőn dörmögött, de
valójában nem figyelt oda.
– Maga is ott lesz jövő szombaton az édesanyja jótékonysági bálján
a Malton House-ban?
A kérdés eljutott Simon agyáig, mert feltűnt neki, hogy Hazel
tekintete egyszeriben várakozó lett.
– Anyám magának is küldött meghívót?
Hazel bólintott.
– Igen, de nem tudom, elmegyek-e. Senkit sem ismerek ott, és
biztosan elveszettnek érezném magam – mondta, miközben fogva
tartotta Simon tekintetét, és ő tudta, hogy ez felhívás keringőre.
Hazel nyilvánvalóan abban reménykedik, hogy ő felajánlja neki a
kíséretét. Egy pillanatig kísértést is érzett arra, hogy megtegye. Ideális
első randevú lenne, mert fesztelen körülmények között ismerhetnék
meg jobban egymást. Később elvinné vacsorázni Hazelt, aztán pedig
majd elválik, hogyan alakulnak közöttük a dolgok. Simon több
tucatszor játszott már ebből a kottából, és ismerte a dörgést. Hazellel
még működhetne is a dolog, elvégre kedves, vonzó nő, és láthatóan
érdeklődik is iránta. Csak egy baj van vele. Az, hogy ő nem Rose…
– Nyugodtan hozzon magával valakit! – mondta Simon. –
Édesanyámnak biztosan nem lesz ellene kifogása.
– Igen, ez már nekem is eszembe jutott – felelte Hazel rövid
habozás után.
Ha csalódott volt is, ezt ügyesen leplezte, de az lehetett, mert az
ebéd hátralévő részét csak nagy nehezen életben tartott beszélgetéssel
töltötték. Amikor pedig végül elhagyták az éttermet, Simonnak az volt
az érzése, hogy nem csak ő könnyebbült meg.
Az étterem előtt megint leintett egy taxit, és segített Hazelnek
beszállnia. Már ő is be akart ülni, de lecövekelt, mert hirtelen szomorú
felismerésre jutott. Arra, hogy ő bizony egy szánalmas idióta.
– Mr. Fielding? – kérdezte Hazel zavarodottan, amikor Simon
ellépett a taxitól.
– Sajnálom, de eszembe jutott, hogy valamit még el kell intéznem.
Az irodában majd találkozunk – mondta még, mielőtt becsukta a kocsi
ajtaját.
Megvárta, hogy a taxi besoroljon a forgalomba, aztán elővette a
mobiltelefonját, és felhívta Gloriát, aki nemcsak az ő titkárnője volt,
hanem az apjáé is. Már sok éve az irodájuknál dolgozott, és csodálatra
méltó módon oldotta meg a bonyolult ügyeket is. Simonnak most
éppen erre volt szüksége.
– Meg kell nekem találnia valakit, Gloria – mondta köntörfalazás
nélkül.
– Szívesen, Mr. Fielding – felelte a titkárnő nyugodtan és kedvesen,
mint mindig. – Kiről van szó?
– Matthew Riley-ről – felelte Simon, és ádáz mosoly játszott az
ajkán, miközben a fejében kirajzolódott egy terv.
 – Rose! Várj egy kicsit!
Rose a húga butikjába tartott, de a kiáltásra meglepetten megfordult.
Amikor meglátta, ki tart felé a parti sétányon, hangtalanul felnyögött,
mert sejtette, mit akar kérdezni tőle Megan Turner.
– Vannak már hírek Londonból?
Gyorsan híre ment, hogy Zoe kórházba került, ahogyan az is, hogy
Jack napok óta el sem mozdul az ágya mellől. Az emberek lépten-
nyomon együttérzésüket fejezték ki, és a hogylétükről érdeklődtek
Rose-nál.
– Minden változatlan – mondta. – Zoe még mindig nem ébredt fel.
– De hát már majdnem egy hete kómában van! Mit mondanak az
orvosok? Van még remény arra, hogy felépüljön?
Rose lelki szemei előtt Zoe sápadt, mozdulatlan arca jelent meg.
– Biztosan fel fog épülni – mondta teljes meggyőződéssel, bár
valójában nem messze nem volt ennyire bizakodó. – Újra önállóan
lélegzik, és az orvosok szerint ez jó jel.
Az orvosok azonban mást is mondtak. Minden egyes kómában
töltött nappal nagyobb lesz az esélye annak, hogy az agyvérzés
károsodást okozott. Az aneurizma megrepedésénél soha nem látható
előre, hogyan alakul a beteg állapota. Zoénak annyiban szerencséje
volt, hogy azonnal kórházba szállították, és megműtötték. A vérzés
ráadásul viszonylag kedvező helyen lépett fel. Ahhoz azonban fel kell
ébrednie a kómából, hogy neurológiai vizsgálatokkal
megállapíthassák, mennyire súlyosak a következmények. Már ha
valaha is felébred…
– És Jack? – kérdezte Megan. – Még mindig ott van?
– Igen – felelte Rose.
Megan ennek láthatóan nem örült, mert tűnődőn harapdálni kezdte
az ajkát.
– De hát tehet ott bármit is? Nem volna jobb, ha hazajönne?
Gondolom, a farmját sem hagyhatja túl sokáig magára.
 – Mii már mindent elrendeztünk – felelte Rose ingerülten. – És ha
most megbocsátasz, sietnem kell a húgomhoz.
Elköszöntek egymástól, Rose pedig továbbindult a butikhoz.
Valójában sajnálta Megant, aki láthatóan még mindig nem adta fel a
reményt, hogy Jack végül mégis mellette dönt majd. Igaz, ő nem látta
Jacket Zoe ágya mellett ülni. Most csak egyetlen nő érdekli, és Rose
őszintén remélte, hogy Zoe és Jack kap még egy esélyt.
Ő maga még egy éjszakát és még egy napot töltött Jackkel Zoe ágya
mellett. Aztán megjött Iris, és hazahozta magával. Az élet itt visszatért
a rendes kerékvágásába, és Rose örült ennek, mert a feladatok legalább
valamelyest elterelték a figyelmét a bánatáról. Simon még mindig nem
jelentkezett nála, ő viszont már többször is közel járt ahhoz, hogy
felhívja, mert egyszerűen nem bírta tovább. Az utolsó pillanatban
azonban mindig inába szállt a bátorság, de egyébként sem akart
tolakodni. Akkor sem, ha Simon minden külön töltött nappal egyre
jobban hiányzik neki.
Nagy sóhajjal kinyitotta a butik ajtaját, és félreállt egy éppen
távozni készülő vevő útjából. Aztán belépett a boltba, és rámosolygott
Irisra, aki a pult mögött állt, és éppen pénzt rakott el a kasszában.
– Na, hogy megy az üzlet?
– Nem panaszkodhatom – felelte Iris vidáman, de aztán
elkomolyodott. – Hallottál Jackről?
Rose a fejét rázta.
– Megígérte, hogy azonnal telefonál, ha valami változik. Úgyhogy
egyelőre csak várhatunk. Addig is áruld el, milyen munkákkal akarsz
megbízni!
Iris már összeírta azokat a blúzokat és táskákat, amelyeket
időközben eladtak, és most újra rendelni akar belőlük. Nagyjából annyi
volt, amennyi szokott, és Rose tudta, hogy hamar elkészíti majd őket.
– Bíztam benne, hogy több lesz – mondta kissé csalódottan, de Iris
felnevetett.
– Talán még örülni is fogsz annak, hogy nincs túl sok – válaszolta.
– Van ugyanis itt neked valami – mondta, és elővett a pult alól egy
Rose-nak címzett levelet. – Mr. Pine hagyta itt, miután említettem
neki, hogy nemsokára bejössz hozzám. Ő pedig örült, hogy nem kell
kimennie a parti házhoz.
A postás gyakran járt el így, amikor Rose levelet vagy csomagot
kapott, és őt ez nem is zavarta. Most kíváncsian elvette a levelet, és
megnézte, ki küldte.
– Felicity Myers? – kiáltott fel ijedten. – Ő meg mit akarhat tőlem?
– Biztosan megint egy teljes ruhatárat kell varrnod neki – gyanította
Iris.
Rose mástól tartott, mert eszébe jutott utolsó találkozása a
fennhéjázó amerikai nővel. Lehet, hogy a tönkretett nadrágja
számláját küldte el? – találgatta. Szorongva feltépte a borítékot,
amelyben két papírlap is volt, és széthajtotta őket.
– Na? Új megbízás? – kérdezte Iris.
– Nem, sokkal jobb. – Rose még egyszer elolvasta a levelet, mert el
sem akarta hinni, mit ajánl neki Felicity Myers. – Megbeszélésre hív
Londonba. Azt írja, az övé az egyik nagy amerikai webáruház, amely
divattervezők egyedi darabjait forgalmazza. A bevezetett márkák
mellett saját márkát is életre akar hívni, és mivel az én munkáim
nagyon tetszenek neki, el tudná képzelni, hogy együttműködjünk.
Terveket kell készítenem neki, amelyeket talán majd legyártat.
Rose felemelte a tekintetét a levélről, és egyenesen húga
elkerekedett szemébe nézett. Iris aztán még a kezét is lelkesen
összecsapta.
– Ez nagyszerű! Igazi divattervező leszel! Na tessék, én mindig is
tudtam! – kiáltotta, és lelkesen megölelte a nővérét.
Rose is izgatott volt, de megpróbált a realitás talaján maradni.
– Ez még csak egy beszélgetés, Iris. Lehet, hogy semmi sem lesz
belőle.
– Szamárság! Természetesen lesz. Nagyszerűek a munkáid, és ezt
végre felismerte valaki. – Iris megint Rose nyakába borult. – Nagyon
örülök a sikerednek. Mikor lesz az a beszélgetés?
– Felicity Myers azt írja, jelentkezzem nála, hogy megegyezzünk az
időpontban.
– Akkor rajta, hívd fel! – nógatta a húga Rose-t, ő pedig
elmosolyodott.
– Az lesz az első dolgom, miután hazaértem. Előtte azonban még rá
kell néznem Williamre és a farmra – mondta.
Kevéssel később újra biciklin ült, és átkerekezett a falun. Nagyon
szép, enyhe idő volt, Rose mosolyogva élvezte, ahogy a nap
kellemesen melengeti az arcát, és örült jó hírnek, amelyet a levélben
olvasott. A templom előtti kereszteződésnél felfigyelt egy sötét színű
Mercedesre a főúton, de onnan éppen lekanyarodott, és tovább már
nem lehetett látni. Ugyanolyan modell volt, mint Simon kocsija, és
Rose természetesen azonnal a férfira gondolt. Nagyon szívesen
beszámolna neki Felicity Myers ajánlatáról, mert kíváncsi lenne a
véleményére, és egyébként is jó volna újra együtt lenni vele. Tudta
azonban, hogy csak bánatot okoz magának, ha olyasmire vágyik, ami
soha nem lehet az övé. Ezért aztán erőnek erejével elterelte a
gondolatait Simonról, és ráfordult a farmra vezető útra, hogy
meglátogassa Williamet.
Rendszeresen kijártak hozzá, hogy megnézzék, jól van-e, és
segítettek neki ellátni az állatokat. A fiú azonban egyedül is
tökéletesen elboldogult. Valószínűleg azért igyekezett ennyire, mert
nem akar csalódást okozni az apjának. Ma büszkén kijelentette, hogy
minden a legnagyobb rendben van, és Buddy kiképzésével is jól halad.
Így aztán Rose fél órával később megnyugodva indult tovább.
Már messziről feltűnt neki a parti ház előtt álló kocsi.
Összehunyorította a szemét, hogy jobban lássa, mert valójában senkit
sem várt. Az autó egy fekete Mercedes volt, talán az, amelyet az előbb
is látott. Minél közelebb ért hozzá, annál ismerősebbnek találta. Szíve
szaporábban kezdett verni, amikor már a rendszámtáblát is ki tudta
venni. A Mercedes nem csak olyan volt, mint Simon kocsija. Az volt.
Rose gyorsan leszállt a bicikliről, a ház falának támasztotta, aztán
bement.
– Henry! Luke! – szólongatta a fiúkat, akiknek valójában itthon
kellett volna lenniük, de sem a nappaliban, sem a konyhában nem
találta őket.
– Itt vagyunk fent – hallotta meg végül Henry hangját, és felsietett
az emeletre.
A fiúk szobája felé közeledve hangok szűrődtek ki hozzá. Szíve
vadul vert, amikor végül benyitott a csak félig behúzott ajtón. Simon
törökülésben ült a földön, Luke mellette guggolt, Henry pedig a padlót
beborító sínek között állt, és éppen a bonyolultan megépített, hidakkal
és alagutakkal tarkított vasúti pálya egyik részére mutatott.
– Ezt irtó nehéz volt megcsinálni, ezért Luke meg én. Ó, szia, Anya!
Henry szája fülig ért, és Luke is az anyjára mosolygott. Egyedül
Simon maradt komoly, miközben felkelt a földről.
– Helló, Rose! – mondta. – A fiúk beengedtek, és elütöttük idefent
az időt. Remélem, nem baj.
Rose megrovó pillantást vetett a fiaira, ők pedig bűntudatosan
viszonozták a pillantását. Mert valójában baj volt, hogy beengedtek a
házba egy idegen férfit. Errefelé azonban szinte csak olyanok járnak,
akiket Henry és Luke jól ismert. Nem voltak rossz tapasztalataik, és
ezért most sem ébredt bennük gyanakvás. Rose pedig megbocsátotta
nekik, hogy hibát követtek el, mert nagyon jól tudta, milyen
megnyerően tud mosolyogni Simon.
– Te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle, és megpróbálta elrejteni
a gyerekei elől az izgatottságát, bár torkában vert a szíve és remegett
keze-lába.
– Beszélnem kell veled – mondta a férfi, és lehajolt egy mappáért,
amely mellette feküdt a földön. – Már ha ráérsz éppen – tette hozzá
bizonytalanul.
Rose bólintott.
 – Menjünk le! – mondta, aztán éles pillantást vetett a fiaira. – Ti
addig itt maradtok.
Mind a ketten szó nélkül bólintottak, mert érezhették, hogy
komolyan kell venniük, amit az anyjuk mondott. De nem is volt
ellenükre, mert a lépcsőn lefelé menet Rose hallotta, hogy Henry és
Luke már folytatta is a játékot a vonatokkal.
Rose a nappaliba vezette Simont, és hellyel kínálta, de a férfi nem
ült le, ezért aztán ő is állva maradt. Egy hosszú pillanatig csak
szótlanul néztek egymásra.
– Sajnálom – törte meg végül a csöndet a férfi. – A kocsiban kellett
volna várnom, amíg hazajössz.
– Semmi baj – válaszolta Rose, és halványan elmosolyodott. – A
fiúk helyében valószínűleg én is beengedtelek volna.
– Ez megnyugtató, mert nem voltam egészen biztos benne. – Simon
odanyújtotta Rose-nak a kezében tartott mappát. – Ezt neked hoztam.
– Mi ez?
Rose kinyitotta a mappát, amelyben hivatalosnak tűnő papírok,
űrlapok és beadványok voltak. Tartásdíjról volt szó bennük, és Matt
neve többször is előfordult az oldalakon. Az egyik papír pedig
meghatalmazás volt arra, hogy Simon eljárjon Rose képviseletében.
Már csak az aláírása hiányzott róla.
– Be akarod perelni Mattet? – nézett meglepetten Simonra.
– Ha minden kötél szakad, igen. Amikor azonban beszéltem vele, az
volt az érzésem, hogy nagyon nem szeretné, ha odáig fajulnának a
dolgok. Ezért nem is lennék meglepve, ha az elmaradt tartásdíjak
hamarosan megérkeznének a számládra.
Rose nem akart hinni a fülének.
– Te beszéltél Matt-tel?
Simon bólintott.
– Az étteremben perrel fenyegetett meg téged, és ezt én
arcátlanságnak találtam tőle, mivel komoly hátralékban van a
tartásdíjakkal. Az a pénz jár neked, ezért közöltem vele, hogy jogi
segítségért fordultál hozzám, és ha továbbra sem fizet, nemcsak az
esedékes összegért pereljük be, hanem azt is megvizsgáltatjuk, hogy
annak idején helyesen állapították-e meg a tartásdíj mértékét. Ahogy
ismerlek, kevesebbel is beérted, mint amennyit követelhettél volna. A
volt férjed viszont beruházási bankár, azok pedig köztudottan jól
keresnek. Úgyhogy könnyen elérhetjük, hogy többet kelljen fizetnie.
Ezzel ő is tisztában lehet, mert igencsak megszeppent, és megígérte,
hogy azonnal pótolja az elmaradásokat. Ha mégsem tenné meg, csak
alá kell írnod ezt a meghatalmazást, én pedig örömmel befűtök neki.
Rose teljesen elképedt. Amikor Matt perrel fenyegette az
étteremben, nagyon megijedt. Hogy megvédje magát a volt férjétől,
szívesen felfogadott volna olyan egy jó ügyvédet, mint Simon, de
elképzelni sem merte, mennyi lehet az óradíja.
– Nagyon jó volna, ha Matt végre fizetne, de nem hiszem, hogy
meg tudnám fizetni a munkádat.
– Azokat, akiket szeretek, ingyen képviselem – felelte Simon. –
Rose, szükséged van valakire, aki támogat, és én szívesen lennék az a
valaki. Ebben az ügyben, de minden másban is.
Rose szívét melegség öntötte el. Nagyon szívesen odament volna a
férfihoz, hogy a karjába simuljon, de annyira azért nem egyszerű ez az
egész.
– Simon, én…
– Egyébként jól megértettem magam a fiúkkal – vágott közbe a
férfi, mintha elejét akarná venni, hogy Rose felsorolhassa, hány és
hány okból nem lehet közöttük kapcsolat. – Nagyon helyes gyerekek.
– Igen, azok, bár nem mindig – válaszolta Rose. – Időnként
szörnyen idegesítőek. És amikor ők nem azok, akkor a nővérük kerget
őrületbe, úgyhogy itt valójában mindig áll a bál.
Simon közelebb lépett Rose-hoz.
– Tudom, mivel próbálkozol. Meg akarsz ijeszteni, hogy elmenjek.
– Azt hittem, már sikerült – mondta Rose, és borzongás futott végig
rajta, amikor meglátta az elszántságot a férfi tekintetében.
– Igen, majdnem sikerült. De csak majdnem. – Simon még egy
lépést tett Rose felé. – Mert valóban nagy kihívást jelentesz. Minden
tekintetben. Biztosan könnyebb dolgom lenne, ha olyan nőt keresnék
magamnak, aki tökéletesen beleillik az életembe. Csak az a gond, hogy
nekem nem egy olyan nő kell, hanem te. Egyedül te jöhetsz szóba.
Merthogy te tökéletes vagy a számomra, Rose. Csak te, senki más.
A férfi odaért Rose-hoz, a karjába zárta, és addig csókolta, amíg ő
egészen elgyengült.
– De mi lesz, ha nem működik a dolog? – kérdezte, miután Simon
elengedte.
– Tiltakozom! A kérdés spekuláción alapszik, ezért nincs
jelentősége – mondta a férfi, mintha tárgyalóteremben lennének, és
Rose szájára tette a mutatóujját. Mosolygott, de a tekintete kérlelő volt.
– A jövőbe én sem látok, de azt tudom, hogy most készen állok.
Szeretlek, Rose, és mindent meg akarok tenni azért, hogy működjön
közöttünk a dolog. És ha majd áll itt a bál, akkor úgy lesz. Szívesen
felcserélem a nyugalmamat egy kis stresszre, ha cserében veled
lehetek. – Simon újra megcsókolta Rose-t. – Nos, hogy hangzik az
ítélet, tisztelt bíróság? Kapok egy második esélyt?
Rose felnézett a férfira.
– Elfogadom a védelem érvelését – válaszolta sugárzó mosollyal, és
teljes szívéből viszonozta Simon csókját.
Amikor hosszú, önfeledt pillanatok után elváltak egymástól, a férfi
Rose homlokára fektette a homlokát.
– Hála az égnek! – mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. –
Sokkal tovább már nem bírtam volna.
– Meddig maradhatsz? – kérdezte Rose, mert egyszeriben meg
akarta mutatni Simonnak, hogyan él ő itt.
Meg kell ismernie Sarah-t, és a panzióba is el akarta vinni, hogy
bemutassa az édesanyjának. És persze Irisnak is, aki egészen biztosan
el lesz ragadtatva Simontól.
A férfi bánatosan elmosolyodott.
– Egyelőre sajnos csak holnapig – felelte. – Nem tudhattam, hogyan
végződik majd a beszélgetésünk, és hogy nem dobsz-e ki azonnal. De
ne reménykedj, ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. Mostantól
kizárólag cornwalli ügyfeleket vállalok el, és a látogatásaimmal
rendesen az idegeidre megyek majd.
– Az ajánlatodra talán nem is lesz szükség. Úgy tűnik ugyanis, hogy
mostantól gyakran megfordulok majd Londonban – mondta Rose, és
izgatottan beszámolt Felicity Myers ajánlatáról.
– De hát ez nagyszerű! – kiáltott fel a férfi, s miközben megforgatta
Rose-t a levegőben, büszkeség csillogott a szemében.
Minden rendben lesz – gondolta Rose hálatelt szívvel. Még egyszer
meg akarta csókolni Simont, miután a férfi letette, de ekkor
telefoncsörgés zavarta meg őket. Az emeletről jött, mert a fiúk
felvihették a vezeték nélküli telefont. Az egyikük most fel is vehette,
mert a csörgés azonnal abbamaradt.
Kevéssel később gyors lépések koppantak a lépcsőn, Simon pedig
gyorsan elhúzódott Rose-tól. Nem beszéltek róla, de a férfi ösztönösen
megérezhette, fontos, hogy a gyerekeket óvatosan szoktassák hozzá a
gondolathoz, hogy új férfi lesz az anyjuk életében, és az övékben is.
Rose hálás mosollyal jutalmazta Simon megértését, aztán Luke felé
fordult, aki beviharzott a nappaliba, és odanyújtotta neki a telefont.
– Jack bácsi az – mondta kifulladva. – Van valami a barátnőjével.
 – Így csak tönkreteszi magát, Mr. Gallagher – mondta Susan nővér
a fejét csóválva, és egy csésze frissen főtt teát nyújtott oda Jacknek. –
Egy percet sem pihent. Dőljön le végre! Azonnal felébresztem, ha
változás van.
Jack fáradtan felnézett az ápolónőre, és ugyanazt mondta, amit már
hat napja mindig, amikor pihenést javasoltak neki.
– Jól vagyok.
– Ugye, tudja magáról, hogy makacs, mint az öszvér? – kérdezte a
nővér.
Jack ferde mosolyra húzta a száját.
– Maga és a kolléganői mintha már említették volna néhányszor –
válaszolta, és kortyolt egyet az erős és meglepően édes teából. – Tett
bele cukrot?
Az ápolónő bólintott.
– Szüksége van rá – jelentette ki határozottan, és leült Jackkel
szemben a nővérszoba kis asztalához.
Valójában csak a személyzet tartózkodhatott volna itt, de Jackkel
egy ideje kivételt tettek. Itt kapott teát, és ha már végképp nem bírt
talpon maradni, ledőlhetett az egyik sarokban álló heverőre. A nővérek
a műszakjuk kezdetén ennivalót is hoztak neki, és ezért szintén nagyon
hálás volt. Sokáig azonban soha nem maradt a nővérszobában, hanem
visszament Zoéhoz, aki még mindig nem ébredt fel. A várakozás
lassanként felőrölte Jacket, és tudta, minden egyes kómában töltött
nappal nagyobb lesz az esély arra, hogy az agyvérzés súlyos károkat
okozott. Jack azzal vigasztalta magát, hogy nem lehet nagyon nagy a
baj, mert Zoe már önállóan lélegzik. Más jele azonban nem volt az
esetleges javulásnak, és Jack látta az orvosokon, hogy ők is kezdik
elveszíteni a reményt, bár neki újra meg újra elmondták, hogy egy
aneurizmánál bármi megtörténhet.
Susan nővér az asztalon fekvő betegkartonokkal kezdett
foglalkozni, Jack pedig átadhatta magát a gondolatainak. Éppen azért
kedvelte ezt a magas, szőke, ötven körüli ápolónőt, mert ő – a
többiektől eltérően – nem kezdeményezett vele folyton beszélgetést.
Egyszer csak azonban észrevette, hogy az ápolónő őt nézi, és kérdőn
felvonta a szemöldökét, Susan nővér pedig óvatosan elmosolyodott.
– Nagyon szereti, igaz?
Jack bólintott, és látta az ápolónőn, hogy viaskodik magával,
mintha nem tudná, feltegyen-e egy kérdést. Végül összeszedte a
bátorságát.
– És ha már nem ugyanaz az ember lesz, miután felébredt? –
kérdezte. – Tudja, mire gondolok. Megtörténhet, hogy a barátnője béna
lesz, vagy nem emlékszik majd magára. Az aneurizma megrepedése
mindig neurológiai károsodással jár. Lehet, hogy a beteg majd nem tud
beszélni vagy járni. És legrosszabb esetben soha nem is tanul meg újra.
Jack már tudta ezt, mert az orvosok többször is elmondták. Neki
azonban most csak egyvalami volt fontos.
– Én csak annyit akarok, hogy ébredjen fel – mondta. – A többit
pedig majd meglátjuk.
Susan nővér hátradőlt a székén, és tűnődőn nézegette Jacket.
– Remélem, a barátnője tudja, hogy óriási szerencséje van magával
– mondta végül mosolyogva, mielőtt újra a kartonjai fölé hajolt.
Jack megitta a teáját, megköszönte az ápolónőnek, aztán
visszaindult Zoéhoz. Amikor elment egy üvegbetétes ajtó előtt,
megijedt, mert meglátta a tükörképét. Meg kell borotválkoznom –
gondolta, és végigsimított a borostáin. Valóban elhanyagolta magát, de
a saját külseje nem is érdekelte, csak az, hogy Zoe…
Jack mellett egy orvos rohant el, kigombolt köpenye két szárnya
csak úgy lobogott. Mögötte két ápolónő szaladt. Jack már tudta, mit
jelent ez. Valamelyik betegnek sürgősen segítségre van szüksége. Jack
ismerte ezeket a nővéreket, egyikük Susan nővér volt, aki futtában oda
is kiáltott neki:
– Mr. Gallagher, jöjjön gyorsan!
Jack most már tudta, hogy az orvos és az ápolónő nem valamelyik
beteghez rohan, hanem Zoéhoz.
A fény elvakította, ezért újra becsukta a szemét.
– Nézzen rám! – szólította fel azonnal egy férfi. – Ha hall engem,
szorítsa meg a kezem.
Zoe megpróbált eleget tenni a kérésnek, de semmi ereje nem volt. A
kezét sem érezte. Félelem fogta el, és megrebbent a szemhéja. Nagy
nehezen kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy egy fénypont táncol az
arca előtt.
– Kövesse a fényt a szemével!
A fénypont elmozdult balra, és Zoe automatikusan követte, de csak
egy darabig. Aztán a fölébe hajoló arcokra irányította a tekintetét, de
elmosódva látta őket. A kép csak nagyon lassan tisztult ki. Fehér
köpenyes emberek álltak az ágyánál. Egyiküket sem ismerte. Érezte,
hogy az adrenalin csak úgy száguld az ereiben. Fel akart ülni, de nem
tudott. A jobb karját és a jobb lábát már tisztán érezte, de a többi
testrészét nem. A szája sem akart megmozdulni, hogy
megszólalhasson.
Hol vagyok? És miért vannak itt ezek az emberek? – gondolta
kétségbeesetten. Az arca előtt egyszer csak egy másik arc jelent meg.
Közelebb volt, mint a többieké, egészen közel hozzá.
– Zoe?
Ismerte ezt a hangot, és egyszeriben elmúlt a félelme. Nem tudta,
hol van, és mi történik vele, de most már volt valami, ami fogódzót
kínált neki. Tudta, ki az a férfi, aki fölébe hajol.
– Jack.
Óriási erőfeszítésébe került, hogy kimondja a nevet, és nem is
igazán sikerült. Érthetetlen volt, szinte károgásnak hangzott, Jack
mégis megkönnyebbült mosollyal jutalmazta érte.
– Hála az égnek! – mondta, Zoe pedig látta, hogy könnyes a szeme,
és a fején érezte simogató kezét. – Minden rendben lesz. Hallod?
Minden rendben lesz.
 Ha csak lesz, akkor most nincs rendben – gondolta Zoe, és így is
érzett. Gyenge, nem ura a testének, és már a szemét sem tudja nyitva
tartani. A sötétség, amelyből éppen kiküszködte magát, megint magába
rántotta, és elmosta előtte Jack képét. Kérlek, ne menj el – gondolta,
aztán minden ereje elhagyta, és újra mély álomba zuhant.
Nyolc hónappal később

Már nincs messze. Zoe összeszorította a fogát, mert a dolog

nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. A hepehupás talajon óvatosan
kellett egyik lábát a másik elé tennie, és többször is csak nehezen
sikerült megtartania az egyensúlyát. Állandó kísérőjének, a járóbotnak
köszönhetően, ha lassan is, de végül felért a szikla előtti korláthoz.
Kimelegedve és megkönnyebbülten a viharvert farúdnak dőlt, és
mélyen beszívta a friss tengeri levegőt.
Erősen fújt a szél, és kék volt az ég, de a levegő még hűvös. A
sziklák között azonban mindenütt vadvirágok tarkállottak, jelezve,
hogy már nincs messze a nyár. Zoe örömmel várta, hogy újra meleg
legyen, mert a napsütéses órák egyre jobban elmossák majd a maga
mögött hagyott, sötét napok emlékét.
Nehéz volt visszaküzdenie magát az életbe, és a küzdelemnek még
nincs is vége. De már gyógyul. Bal oldali bénulása majdnem teljesen
elmúlt, és újra tud beszélni. Ennek nagyon örült, akkor is, ha időnként
nem találta a szavakat, és csak lassan sikerült megformálnia a
mondatokat. De dolgozik rajta, és azon is, hogy bot nélkül tudjon járni,
bár az még nem megy. És talán soha nem is fog.
Eközben az orvosok nem győzték hangsúlyozni, hogy óriási
szerencséje volt. Az állapota sokat javult, és ezt leginkább Jacknek
köszönheti. A rehabilitáció után odaköltözött hozzá Cornwallba, ő
pedig minden elképzelhető módon támogatta, a legnehezebb időben
éjjel-nappal mellette volt. Mostanra Zoe eljutott odáig, hogy ő is hozzá
tudott járulni közös életükhöz. Segített Williamnek megírni a házi
feladatait, és kisebb munkákat is át tudott vállalni, például a sütést és a
főzést. Daisytől sok új receptet tanult, és mindegyiket ki is próbálta.
Maga is meglepődött azon, mennyire élvezi a konyhai munkát, amely
jóval több sikerélményhez is juttatta, mint a lába tornáztatása. Az
egyszerűen nem akart úgy működni, ahogy ő szerette volna.
 – Hát te meg mit csinálsz idefent? – Jack hangja megzavarta Zoe
töprengését. A férfi futva tartott feléje az ösvényen, és amikor odaért
hozzá, szemében öröm és aggódás váltakozott. – Miért nem szóltál?
Eljöttem volna veled.
– Williamnek elmondtam, hogy feljövök ide – válaszolta Zoe –, és
neki semmi gondja nem is volt vele. Szemlátomást jobban bízik
bennem, mint te.
Jack elmosolyodott.
– Nem azért mondtam, mert nem bízom benned, csak szívesen
veled tartottam volna. Azért, mert most már nélkülem is mindent meg
tudsz tenni, még nem kell mindent nélkülem csinálnod. Különben a
végén még azt fogom hinni, hogy egyáltalán nincs szükséged rám.
Zoe egy pillanatig zavartan a földre szegezte a tekintetét, mert
éppen erről akart beszélni Jackkel, de nem válaszolhatott neki, mert ő
már folytatta is:
– Édesapád telefonált. Tudni szeretné, elvállalod-e végül az
alapítvány elnökségét. Azt hiszem, fontos lenne neki.
Zoe felsóhajtott.
– Nekem is fontos. Elvégre az én ötletem volt, hogy hozzunk létre
alapítványt, de nem tudom, én vagyok-e a megfelelő személy a
vezetésére – válaszolta.
Zoe örült, hogy annak idején úgy döntött, mégsem adja el a villát.
Ma már a fiatal muzsikusokat támogató Chris Bevan Alapítvány
működik benne, amelyet Zoe az édesapjával közösen hívott életre. A
házban nemcsak az adminisztráció kapott helyet, hanem az
ösztöndíjasok szemináriumokat és más rendezvényeket is
látogathatnak benne. A nagy helyiségek végre nem állnak üresen,
hanem élet és zene tölti meg őket. És valaki rendszeresen játszik Chris
zongoráján is.
Ennek leginkább Zoe édesanyja örülne, de ő sajnos már nem tudhat
róla. Egyik napról a másikra sokat romlott az állapota, és az év elején
váratlanul meghalt. Mindnyájuk számára súlyos csapás volt, hogy
ilyen gyorsan eljött számára a vég, de Zoe legalább tudta, hogy
mindent megtettek, ami módjukban állt. Ő maga nem viselhette az
édesanyja gondját, de az apja helyette is megtette, és az utolsó időkben
végig a felesége mellett volt.
George Bevan nagyon megváltozott, sokkal szelídebb és megértőbb
lett. A cég vezetését jórészt átengedte Philippnek, hogy ő teljesen az
alapítvány létrehozásának szentelhesse magát. Nagyon komolyan
belevetette magát ebbe a munkába, és szívvel-lélekkel végezte, mintha
így akarná kárpótolni a fiát azért, amit az életében megtagadott tőle.
Zoe biztos volt benne, hogy az édesapjának valójában nincs szüksége
az ő segítségére, és leginkább azért akarja átengedni neki az alapítvány
vezetését, mert úgy majd gyakrabban találkozhatnak. Ezt a feladatot
ugyanis nem lehet egy cornwalli farmházból ellátni.
– Azt hiszem, ez még nem menne nekem – mondta most Zoe. –
Meg aztán akkor megint gyakran kellene Londonba utaznom.
– De hát az jó volna, nem? – kérdezte Jack. – Biztosan hiányzik
neked a nagyvárosi élet.
– Nem, egyáltalán nem hiányzik – jelentette ki Zoe.
És valóban nem volt hiányérzete. Boldog itt Jackkel, és nem akarja
feladni ezt az életet, bár úgy érezte, hogy Jack másként látja a dolgot.
Az utóbbi hetekben sokszor tűnt szórakozottnak, mintha erősen
foglalkoztatná valami, de ha Zoe rákérdezett, mindig kitérő választ
kapott, és azt hallotta Jacktől, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Benne azonban kétségek ébredtek. Jack vajon belefárad, ha tekintettel
kell lennie az ő állapotára, és hozzá kell igazítania az életét? Ezt
látszott megerősíteni, hogy többször is azt javasolta neki, fogadja el az
édesapja ajánlatát. Abban reménykedne, hogy ő Londonba költözik, és
akkor megszabadul tőle?
– Nem kell elsietned a döntést – mondta Jack, mielőtt még Zoe
szavakba foglalhatta volna az aggodalmait. – George biztosan hagy
még neked időt, ha megkéred. Mi pedig előbb megünnepeljük, hogy
Rose férjhez megy. Ugye, édesapád is eljön az esküvőre?
Zoe bólintott.
– Rose meghívta. És Phyllist is magával hozza.
Jack oldalra hajtotta a fejét, és kétkedőn méregette Zoét.
– És ez nem zavar téged?
– Egyáltalán nem – válaszolta Zoe.
Valójában ő biztatta arra az édesapját, hogy nyilvánosan is vállalja
kapcsolatát a titkárnőjével, mert rájött, hogy eddig miatta nem tette.
Azért, mert ő nagyon elutasítóan viselkedett Phyllisszel. Időközben
azonban felismerte, hogy az apjának fontos ez a kapcsolat. Neki is
szüksége van valakire, aki támogatja, Phyllis pedig őszintén szereti.
– Azt szeretném, hogy apa újra boldog legyen. Azok után, amiken
keresztülment, igazán megérdemli.
 Jack elmosolyodott.
– És a húgom is megérdemli – mondta nagyot sóhajtva. – Reméljük,
második nekifutásra több szerencséje lesz.
– Persze hogy az lesz, vagyis már van – válaszolta Zoe, mert Rose
az utóbbi hónapokban valósággal kivirágzott.
Simon iránti szerelme az egész életét megváltoztatta. A
távkapcsolatot nem sokáig bírták, és már három hónap után
összeköltöztek. A három gyerekkel most egy nagy házban élnek
Hampsteadben, egészen közel a villához, és remekül érzik ott magukat.
A gyerekek nagyon szeretik Simont, és az új iskolájukat is, Rose pedig
immár Clive Wentworthnek dolgozik. A Felicity Myersszel tervezett
együttműködéséből semmi sem lett, mert az amerikai nő
elfogadhatatlan feltételeket kínált neki. Ő azonban nem adta fel nagy
álmát, és nem sokkal később a híres divattervező állást kínált neki,
amelyet boldogan elfogadott, és nagy örömét is leli benne. Esküvője
Simonnal, amely két hét múlva lesz Penderakban, végképp
megkoronázza majd az életében beállt fordulatokat, és Zoe teljes
szívéből örült a barátnője boldogságának.
– Rose-t és Simont egymásnak teremtették – mondta kissé
bánatosan. – Azt hiszem, nem ismerek náluk boldogabb párt.
Megkésve jött rá, hogy mit mondott, és ijedt pillantást vetett Jackre,
aki a homlokát ráncolva nézett vissza rá.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy mi nem vagyunk boldogok?
– Én igen. – Zoe érezte, hogy elszorul a torka. – De te is az vagy
még?
– Ezt hogy érted? – kérdezte a férfi meglepetten.
Zoe nagy levegőt vett, mert nem volt könnyű a kétségeiről
beszélnie.
– Jack, én már nem az vagyok, akibe te annak idején beleszerettél,
és talán már soha nem is leszek az. Túléltem a műtétet, és már jól
elboldogulok. Nem kell kötelességnek érezned, hogy velem maradj.
Nagyon sokat tettél értem, és megértem, ha inkább olyan párt szeretnél
magadnak, aki rendesen tud járni, nem olyan ügyetlenül és lassan, mint
én. Őszinte lehetsz velem. Ha túl nagy teher vagyok neked…
– Mi ez a badarság? – vágott közbe Jack. – Hogy jut ilyesmi
egyáltalán az eszedbe?
– Egy ideje gondterheltnek tűnsz. És többször is szóba hoztad, hogy
vállaljam el az alapítvány vezetését. Azt akarod, hogy menjek vissza
Londonba?
– Tessék? Nem! – Jack ijedten nézett Zoéra. – Én meg azt hittem,
hogy te akarsz visszaköltözni – folytatta a fejét ingatva. – Most, hogy
újra jól vagy, szörnyen elzárva érezheted magad Penderakban. Sikeres
voltál a munkádban, egy céget vezettél, és az sokkal izgalmasabb
lehetett, mint egy farmon élni. Biztos voltam benne, hogy hiányzik
neked London, a régi életed. És azt hittem, hogy már nem tudlak
sokáig itt tartani. Ezért javasoltam, hogy fogadd el édesapád ajánlatát.
Mert féltem, hogy itt unalmas neked az élet.
Zoe szívéről nagy kő esett le.
– Szeretek itt élni, Jack. Jobban, mint bárhol máshol. És téged is
szeretlek. Soha többé nem akarlak elhagyni.
Jack megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Ha így áll a helyzet, jobb lesz, ha tiszta vizet öntök a pohárba –
mondta, és előhúzott valamit a nadrágja zsebéből. Zoénak egy
pillanatra elakadt a lélegzete, amikor meglátta, hogy egy aranygyűrű
az, két kis gyémántfoglalattal. – Ezt már jó ideje magammal hordom,
és eddig csak azért nem adtam oda neked, mert úgy gondoltam, hogy
te talán még korainak tartod. Nem akartam, hogy úgy érezd, nem
dönthetsz szabadon édesapád ajánlatáról. Különben már rég megtettem
volna ezt.
Zoe szemét könny lepte el, amikor Jack letérdelt elé.
– Szeretlek, Zoe. És kicsit sem érdekel, hogy két lábon jársz, vagy
csak egyen. Ha akarod, ölben viszlek mindenhová, csak legyél velem.
Egyszer már elveszítettelek, sőt kis híján másodszor is, és ha valamit,
akkor azt megtanultam, hogy a boldogságot, ha eljön, meg kell
ragadni. Számomra te vagy a boldogság, Zoe. Nélküled már elképzelni
sem tudom az életemet, és veled szeretném leélni a hátralévő részét.
Leszel a feleségem?
Zoe szeméből könnycseppek gördültek ki.
– Igen. Semmit sem szeretnék jobban – suttogta.
Jack mosolyogva megfogta a kezét, és felhúzta rá a gyűrűt. Aztán
felegyenesedett, karjába zárta Zoét, és hosszan, szenvedélyesen
megcsókolta, mintha minden kétségét el akarná oszlatni. A nő azonban
már nem kételkedett, csak odasimult álmai férfijához, és viszonozta a
csókját. Utána is sokáig szorosan összeölelkezve álltak még, és Zoe
egyszer csak megérezte, hogy Jack teste megfeszült.
– Mi a baj? – kérdezte, de a férfi már újra mosolygott.
 – Azt hiszem, nem vagyunk egyedül – mondta a régi torony romjai
felé nézve. – Gyere elő, William! Tudom, hogy ott vagy.
A romok előtti bokrok zörögni kezdtek, aztán előbukkant William.
Zavartan vigyorgott, miközben közelebb jött hozzájuk.
– Nem akartalak megzavarni titeket – mondta, és a Zoe ujján
csillogó gyűrűre mutatott. – Megkérte végre a kezed?
– Te tudtál róla? – kérdezte Zoe meglepetten.
A fiú bólintott.
– Egy kicsit féltem, hogy el fogja baltázni. De szerencsére jól
csinálta.
– Vigyázz a szádra, te gyerek! – Jack játékosan megbúbolta
Williamet, aztán apa és fia egymásra vigyorgott. – Gyertek, menjünk
haza! – mondta Jack, és átkarolta Zoe vállát, ő pedig boldogan
mosolygott, miközben hármasban visszaindultak a farmra.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:
Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László
A KIADÁS ALAPJA
Kathryn Taylor: Wildblumensommer
FORDÍTOTTA
Várnai Péter
SZERKESZTETTE
Winter Angéla
BORÍTÓTERV
Sandra Taufer

Epub: ISBN 978-963-09-9527-6

Mobi: ISBN 978-963-09-9528-3

© Bastei Lübbe AG, Köln 2017

© Kathryn Taylor 2017
Borítóterv © Sandra Taufer, München 2017
Borítókép © shutterstock (Maxim Kovich,
Samburova Maria, Scisetti Alfio, Mrs. Opossum)
© Kossuth Kiadó 2019
© Hungarian translation Várnai Péter 2019

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com