Ezt a könyvet Darcy Rose- nak ajánlom.

Többek között azért is, mert megtanított arra,

hogy bátrabb vagyok, mint azt valaha is hittem volna.
Az oroszlán:
Szenvedélyes szerető és született harcos.
 ELSŐ FEJEZET


A KÓRHÁZI ÁGYON FEKSZEM, és fájdalmamba zuhanva

bámulom a mennyezetet. Hogy történhetett ez? Hogy jutottam
idáig - ebbe a kórterembe, ebbe az elviselhetetlen lelki és
szellemi állapotba? Menekülnék önmagam elöl, ki akarok
törni a gondolataim fogságából. Legszívesebben árnyékként
kuporognék egy sarokban, mintha a világon se lennék.
Mindenkit tönkretettem, aki valaha is szeretni próbált. Ez a
pusztító fájdalom szétzúz, maga alá gyűr, és olyan erős, hogy
az már elviselhetetlen.
Halk kopogást hallok. Mielőtt reagálnék, lassan kinyílik a
kórterem ajtaja. Dr. Fox feje bukkan fii a nyílásban, zilált,
fehér hajával.
- Jó reggelt, Jake!- köszön mosolyogva.
Belép, és hagyja becsukódni maga mögött az ajtót.
Dr. Fox a kórházi pszichológus, és már két hete látogat, de
semmi mondanivalóm sincs a számára. Nem érdekel, mivel
akar áltatni, és kész.
Amikor látja, hogy nem szólok, rám függeszti a tekintetét,
majd szelíden megkérdezi.
- Továbbra sem akarsz beszélni a traumatikus
időszakodról? Meglepődnél, hogy mennyit segítene.
Kifújom a levegőt, de hallgatok. Kurvára nincs szükségem
rá, hogy valami lélekkurkász beadja itt nekem, hogy ha
világgá kürtölöm a bajomat, akkor minden rendben lesz. Úgy
néz ki, mint Einstein, ami talán jó jel, tekintve, hogy
legalábbis egy zseni kellene ahhoz, hogy átrághassa magát a
problémáimon. Kurva gáz vagyok, tudom én ezt, de akkor
sincs erre szükségem. Koszi, de nem kérek belőle.
- Na, mi lesz? - kérdezem végül. Meganalizál és rádöbbent
az életem értelmére, mint a Good Will Huntingos pszichiáter,
vagy mi? Ahogy ott is mondták, nem az én hibám. Megvan
ez?
Komoran felnevetek, és a távolba nézek. Micsoda poén!
Hallgat egy kicsit, azután megszólal:
- Hát, nem is tudom, Jake. Olvastam a balesetedről, és úgy
tűnik, hogy egyértelműen a te hibádból történt. Szeretnék
erről beszélgetni, ha hajlandó vagy rá. Az apád meghalt, és
nyilvánvalóan nem vagy hajlandó. Akár így, akár úgy, nem
azért vagyok itt, hogy valami baromsággal kábítsalak. Ha azt
akarod, hogy valaki megveregesse a válladat, és
megnyugtasson, hogy nem vagy felelős a rossz
döntéseidért, akkor nem én vagyok a te embered. Ha viszont
olyasvalakivel szeretnél beszélni, aki sokkal rázósabb
helyzetben lévő embereken is segített, mint a szegény kis
elkényeztetett fiúcska, akinek nem teljesült a kívánsága, és
idegrohamában összetörte az új Porschéját, talán
meghallgatlak.
Fordulna ki a kórteremből, én meg berágok a szavain.
Szinte meg sem bírom mozdítani összetört testemet. Két
karom gipszben, a lábam felfüggesztve, szintén gipszben, az
arcom feldagadva, bekötözve. De sikerül akkorát rándulnom,
hogy visszakapja a fejét az ajtóból, én pedig kitörök:
- Maga öntelt rohadék! Azt hiszi, ismer, csak mert
összeirkált rólam ezt- azt arra a kibaszott papírra? Azt hiszi,
hogy néhány sorban el lehet intézni az embert? Nem vagyok
„szegény kis elkényeztetett fiúcska”! Úgy nőttem fel, hogy
egy kurva bilin kívül nem volt semmim.
Azt is csak nemrég tudtam meg, hogy az öcsém meghalt,
pedig gyakorlatilag én neveltem fel. Szart se tud maga az én
helyzetemről!
Ismét hallgat egy darabig.
- Most már tudok - feleli csendesen. - Köszönöm, hogy
elmondtad! Hogy hívták a testvéredet?
Habozok, gyanakvóan ráncolom a homlokom, majd úgy
fordulok, hogy kilássak az ablakon, Kalifornia kék egére. A
rohadt életbe, ez a ravasz disznó túljárt az eszemen! Húha!
Érzem, hogy az ajkam akaratom ellenére megrándul. A
tisztelet csírája kezd gyökeret ereszteni bennem.
Nem sietem el a választ. Továbbra is némán bámulok kifelé
az ablakon, hiába kérdezett. Ö kivár
- Seth.
- Szívesen venném, ha mesélnél Sethről - mondja.
Sóhajtok. Olyan rég nem beszéltem már róla! Na mi a
fene? Már csak így kelthetem életre azt az édes kölyköt.
Megadom magam. Annyi mindennel tartozom neki! Mégis
habozok, de végül megtalálom a szavakat.
- Tíz évig nem láttam. Engem örökbe fogadtak, ő volt a
testvérem. Igazából féltestvérem. De a lényeget illetően igazi
testvér Ez egy hosszú történet.
- A hosszú történetek végighallgatásából PhD fokozatom
van.
Mosolyog, én pedig akaratom ellenére felkuncogok.
- Hát persze.
- Mit szólnál, ha holnap reggel benéznék egy órára?
Hallgatok, megfontolom a dolgot.
 - Nem tudom, elég elfoglalt vagyok. Nyolc órától
sajnálkozom magamon, utána kilenctől pedig keltem a
szánalmat.
Halkan felnevet.
- Legyen tíz! Akkor holnap, Jake!
Elindul az ajtóhoz, és mikor a kilincsért nyúl,
utánakiáltok:
- Hé, doki!
- Igen? - szól, és visszafordul.
- A nevem Leo. Mármint az igazi nevem. Nem Jake vagyok,
hanem Leo.
Hallgat, de nem kér rá magyarázatot.
- Rendben. Mit szólnál, ha holnap beszélnénk róla? És te
mondod meg, hogy miről szeretnél még. Tízkor találkozunk.
Azzal kinyitja az ajtót, és elmegy.
 MÁSODIK FEJEZET


EVIE-T FIGYELEM. A parkban ül egy padon. Éppen egy

regényt olvas, és közben almát eszik. Olyan gyönyörű! Már
szinte fáj, hogy nem mehetek oda hozzá. Úgy látom, eléggé
bele van mélyedve a könyvébe, úgyhogy picit közelebb
merészkedek. Letelepszem a szomszédos padra, és úgy
teszek, mintha telefonálnék. Rettentően szeretném
alaposabban megnézni magamnak, hogy
gyönyörködhessek benne. Egyelőre viszont tartanom kell a
távolságot. Legalábbis amíg ki nem találom, mivel álljak elő,
mit mondjak majd neki. A szívem egyre hevesebben ver.
Végre eljutottam idáig, most már nem szúrhatom el! Az
egyetlen lány, akit valaha is szerettem, csupán egy
karnyújtásnyira van tőlem. Bár lehet, hogy veszettül utál.
Napok óta követem. Annyit már kiderítettem, hogy nincs
férjnél. Hála az égnek! Bele sem merek gondolni, mit
csinálnék akkor. Igaz, attól még lehet barátja, vagy lehet,
hogy járogat valakivel. Nem tudom, az visszatartana- e.
Mindenesetre nem ártana tudni.
A Hilton Hotelben dolgozik, a belvárosban. Autója nincs.
Utálom, hogy mindenhová busszal jár. Nyugodtabb is
vagyok, amikor figyelem - addig is biztonságban tudom. Erre
megszólal egy hang a fejemben, hogy azért megvolt ő
nélkülem is az elmúlt nyolc évben, holott nem tartottam
szemmel. A gondolatra a hideg is kiráz, és belém mar a
bűntudat.
Úgy látom, egész jól boldogul, bár biztos nem keres sokat.
Viszont Clifton egyik szép részében lakik, a Cincinnati
Egyetem szomszédságában. Csinos ruhákban jár, rohadtul
nem szorul rá senkire. Nem lep meg. Ugyanaz az Evie, mint
akire emlékszem. Heves büszkeség tölt el. Ismerek én
lányokat, akiknek csak megszületni volt nehéz, de ha már
elmarad a manikűrjük, jó dolgukban sikítófrászt kapnak.
Régen ilyenekkel lógtam, nem is kevéssel. De hogy
ítélhettem volna el őket? Magam is gyenge jellem voltam.
Evie- t csak itt, Cincinnatiben láttam újra - annyi év után.
A kocsimban ülve vártam rá a házuk előtt, az út túloldalán,
amikor egyszer csak kisétált a kapun. Farmert és pulcsit
viselt, hosszú, sötét haja leengedve omlott a hátára. Kiszáradt
a szám, és egy hangos fújtatás kíséretében mintha minden
benn tartott levegő kiszaladt volna belőlem. Meredten
bámultam utána. Ezek szerint lehetséges nyolc évig
visszafojtott lélegzettel élni. Lánynak is gyönyörű volt,
időközben azonban lélegzetelállítóan szép nővé érett.
Termetre alacsony és karcsú volt továbbra is, de nőies
domborulatait akkor láttam először. Megrohantak a régi
érzések. Mintha csak előtte való nap lett volna, amikor a
háztetőnkön megcsókoltam, és a lelkére kötöttem, hogy
várjon rám, várok majd én is, eljövök érte, és örökké szeretni
fogom. De elbuktam.
Az idő alatt, míg követtem, megint ráébredtem, micsoda
erő lakozik ebben a csajban, az én csajomban. Azt is
megállapítottam magamban, hogy még mindig az a
gondoskodó, jószívű lány, akinek megismertem. Mindenkire
mosolyog, és akkor is megáll segíteni, amikor nyugodtan
továbbmehetne. Látszik az embereken, hogy aztán nehezükre
is esik elengedniük, legszívesebben utána kiáltanának, hogy
maradjon még velük. Nem tudom hibáztatni őket. Az én
csajom. De ez nem helyes gondolkodás ám, barátocskám!
Már látatlanban is halálosan odáig voltam érte, most pedig,
hogy itt ül mellettem. Egyszerűen végem lenne, ha
visszautasítana.
Szinte amint a nyomába szegődtem, holtbiztossá vált, hogy
még szerelmesebb vagyok belé, mint tizenöt évesen. Azt
viszont még nem sikerült kiagyalnom, mi a francot csináljak.
Újra meg újra átgondoltam a dolgot, de nem találtam a
megoldást. Csak a vágy éltetett: beszélni vele, megérinteni.
Minden más megszűnt létezni. Alig bírtam megmaradni a
fenekemen. Az irodában nap mint nap komoly
erőfeszítésembe került, hogy a feladatomra tudjak
figyelni. Egyre csak azon kattogtam, mitévő legyek. Végül
már azt hittem, megőrülök. És most annyi év csillapíthatatlan
sóvárgás után itt ül mellettem - mégis fényévekre tőlem.

***

Gyerekkoromban utáltam az iskolai fotózást. Mondjuk,

engem rohadtul nem érdekelt az egész, de Evie- t kiborította,
ezért herótom lett tőle. Egész évben, mondhatni,
elvegyültünk a tömegben a viseltes ruhánkkal meg a kócos
hajunkkal. A fotózás napján viszont minden gyerek új
ruhában jelent meg, kezében a tanárnak szánt pénzes
borítékkal, a lányok hajukban masnival. Az
állami gondozottak viszont kurvára le voltak szarva. Rólam
senki sem akart képet, hogy aztán kitegye a falra. Senkit sem
érdekelt, milyen voltam ötödikes, hatodikos vagy
akárhányadikos koromban. Különben nem éreztem volna
úgy, mintha egy idegen házában élnék.
 Én Evie- t figyeltem, ő pedig a többi lányt, miközben a
kezét önkéntelenül is kusza, rendezetlen hajához emelte,
hogy megpróbálja kisimítani. Hátul ugyanis nem bírta
rendesen kifésülni, és senki nem volt, aki segítsen neki.
Aztán észrevettem, hogy végtelenül mély, sötét szeme a
távolba réved. Ebből tudtam, hogy az én Evie- m éppen egy
ábrándos történetet szövöget. A szívem egyrészt meghasadt,
másrészt meg dagadt a büszkeségtől. Tudtam, hogy neki ez a
túlélési módszere. így bír ki mindent, mégsem kérgesedik
meg a lelke, mint nekem. Nem hinném, hogy nem vett volna
tudomást a körülményeiről. Soha nem ismertem nála
intelligensebb, érzékenyebb embert. Szerintem inkább arról
volt szó, hogy ilyenkor befelé figyelt, így sikerült
felülemelkednie a dolgokon, és megőrizni magában mindazt
a gyengédséget, amit olyan szenvedélyesen szeretek benne.
Kétségbeejtő helyzete ellenére is képes volt pimasz módon
elhinni, hogy jóság igenis létezik.
Azt hiszem, azért jut eszembe ez éppen ma, mikor a
munkahelyére menet követem, mert noha egy hotel
szobalány-egyenruháját viseli, olyan büszkén és gondtalanul
jár- kel a világban, mintha tökéletesen meg lenne elégedve az
életével. Elégedett is lehet vele. Komolyan. Irtó büszke
vagyok rá, hogy eljutott erre a pontra. De még többre vagyok
kíváncsi. Még többet akarok tudni róla - arról, hogy milyen
ember lett belőle. Mindent tudni akarok.
Fel kell készülnöm az újbóli találkozásra, és döntenem kell
- még mielőtt szemközt találom magam vele mit is mondok
majd neki. A félelem, hogy esetleg visszautasít, élesen belém
hasít. Nem hagyhatom, hogy kicsússzon a kezem közül, még
mielőtt esélyem lenne visszanyerni.
A fenébe! Innom kell valamit. Nem, azt nem lehet! Majd
beugrók a konditerembe, hogy kigyúrjam magamból a
feszültséget, azután meg korán lefekszem. A múlt héten
olvastam az újságban, hogy holnap lesz Willow temetése. El
akarok menni rá. Biztos Evie is ott lesz. A távolságot
tartanom kell tőle, de ott a helyem. Tartozom ennyivel
Willow emlékének. Sok démon üldözte, de senkihez
nem szólt soha egy rossz szót sem. Csak magával volt
kegyetlen. Egészen a végkifejletig. Az én fejemben is
megfordult, hogy véget vetek az életemnek. Az egyetlen
különbség köztem és Willow között, hogy én kaptam még
egy esélyt.
 HARMADIK FEJEZET

HÁTUL, A TEMETŐ MÖGÖTT PARKOLOK LE. A távolban
összeverődött kis csoportot látok. Biztos Willow temetésére
érkeztek. Elindulok feléjük. Az újságban olvastam, hogy
létrehoztak egy alapot a temetési költségek fedezésére. A
lánynak, akinek - mint írták - nincs sem családja, sem pedig
olyan barátai, akik ki tudnák fizetni. Felhívtam a temetkezési
vállalatot, hogy minden költséget állok. Egy gránitból készült
sírkövet is kértem. Willow többet érdemel egy jeltelen sírnál.
Az elmúlt években nem tudtam mellette lenni, úgyhogy
ennyit igazán megtehettem.
Hátramaradók egy picit, és a gyülekezettől néhány méterre
egy fának támaszkodom. Várom, hogy kezdetét vegye a
szertartás. A gondolataim Willow körül forognak.
Kislányként látom magam előtt. Korához képest mélységesen
riadt volt a tekintete. Védelmembe akartam venni, akárcsak
Evie- t, csakhogy ő mindig élen járt az önpusztításban. Nem
tudtam, hogyan figyelmeztessem, és nem is biztos, hogy
hallgatott volna rám. De én megértem őt. Bárcsak
elmondhatnám neki! Az ember nem azért akarja eldobni
magától az életét, mert a halál olyan kecsegtető a számára,
hanem mert az élete merő gyötrelem. Egyre csak azon
gondolkozik, mi szükség van erre - a küszködésre, a
szenvedésre. Mi a franc értelme van az egésznek?
Mire fel ez a rengeteg átkozott fájdalom mindennap?
Willow nem akart meghalni. Csak nem akart többé
fájdalomban élni. Én ezt tudom. Nagyon is jól tudom. Voltam
már ilyen helyzetben.
Eszembe jut, mikor egyszer részegen bukkant fel a
nevelőszüleim házánál. Teljesen be volt nyomva valamitől.
Ügy tizenkét éves lehetett, vagy talán tizenhárom.
Közvetlenül azelőtt történt, hogy San Diegóba költöztünk
volna. Kilógtam hozzá, és hazakísértem. Az ő nevelői csak
tíz háztömbnyire laktak tőlünk. Emlékszem, aznap éjjel
mennyit idegeskedtem miatta. Éreztem, hogy akármennyire is
szeretném őt megóvni, megvédeni a haverjaitól, akik
egyébként tojnak rá, ő mindig ugyanabba a hibába esik.
Kimerítő volt.
Útban a házuk felé egyszer csak felnézett rám - üveges
szemmel, és a bódultságtól alig érthetően megkérdezte:
- Leo, miért vagy te ilyen jó hozzám?
Láttam az arcán, hogy ez tényleg megmagyarázhatatlan
rejtély a számára. Elnéztem egy kicsit, végül így feleltem:
- Mert fontos vagy nekem, Willow.
- De miért?- firtatta.
- Mert barátok vagyunk, oké? - válaszoltam.
Az igazság azonban az, hogy Willow- ra más okból
vigyáztam, mint Evie- re. Azt hiszem, Willow- ban egy kicsit
magamat láttam, így jöttem rá arra, hogy mindegy, mennyi
mindent megtettünk érte, mennyi szépet mondtunk neki - én,
Evie vagy bárki más - , A továbbra is azoknak hitt, akik még
azelőtt telebeszélték a fejét. Engem apám veréskor mihaszna
senkinek nevezett, Evie mégis szeretett. Miért hittem el olyan
könnyen, hogy a mihaszna senkire rászolgáltam, arra pedig,
hogy Evie szeressen, nem? Erre nem tudtam I választ.
Ismertem viszont Willow- t, és több közös volt bennünk, mint
annak idején gondoltam volna. Megértettem őt, még akkor is,
ha kurvára azt kívántam, bárcsak ne érteném. De erősebbnek
hittem magam nála. Aztán másképp lett.
Megpillantom Evie- t, és visszazökkenek a jelenbe. Épp az
ellenkező irányból tart a csoport félé, mint amerről én jöttem.
Ujjatlan, fekete ruhát visel fekete magas sarkúval, a haját
összekötötte. A test vonalát követő szabás tökéletesen kiadja
az alakját. Elképzelem, milyen érzés lenne végigsimítani
kerekded csípőjén, átfogni vékony derekát. Olyan erős vágyat
érzek rá, hogy már szinte fáj.
A lelkész belefog a beszédébe. Hallgatom, de közben nem
tudom levenni a szemem Evie- ről. Időnként megtörölgeti a
szemét egy zsebkendővel. Legszívesebben odaszaladnék
hozzá és megvigasztalnám. Alig bírom féken tartani magam.
Nekidőlök a fa törzsének, hogy visszatartson.
Negyedóra elteltével Evie a gyülekezet elé lép, hogy
elmondja gyászbeszédét. Egyenesen rám hunyorít. A fenébe
is! Mi járhat a fejében? Az lehetetlen, hogy ekkora
távolságból felismerjen. Vagy lehetséges? Sokkal inkább
azért nézhet, mert kilógok ebből a szedett-vedett társaságból.
Úgy látom, Willow ízlése a barátait illetően az utóbbi
időszakban nem sokat változott. Evie néz még egy rövid
ideig, aztán a tekintete visszavándorol az előtte
álló emberekre. Nyolc év után most először néztünk egymás
szemébe. A pillanat a lelkem mélyéig hatol. Az idő megáll és
csillámlik körülöttem.
De csak hosszú percekkel azután gyűrnek maguk alá az
érzések, hogy Evie beszélni kezd. Most Willow- ról mond
mesét. Na, bazd meg.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egy különleges, szép
kicsi lány. Az angyalok egy messzi- messzi országba küldték,
hogy varázslatos élete legyen, szeretettel és boldogsággal teli.
Üveghercegnőnek hívták, mert a nevetése a mennyország
kapuján függő üvegcsengettyűk csilingelésére emlékeztetett,
melyek minden alkalommal felcsendültek, amikor egy új
lelket köszöntöttek. Üveghercegnőhöz Illett a név, mert
érzékenysége folytán mélyen tudott szeretni, ám a szíve
rendkívül törékeny volt.
- Amikor azonban folyt a szervezkedés ebbe a messzi-
messzi országba szóló útja körül, egy újonnan jött angyalka
hibázott. A hibából aztán kavarodás támadt, és véletlenül
máshová küldték Üveghercegnőt, mint ahová akarták. Egy
sötét, csúf helyre került, amit szörnyetegek és más gonosz
teremtmények uraltak. Csakhogy amikor egy lélek megkapja
emberi testét, azon már nem lehet változtatni, az egy
bizonyos időre szól. Hiába siránkoztak kétségbeesetten az
angyalok Üveghercegnő sorsa felett, nem tehettek mást, mint
hogy szemmel tartják, és minden erejükkel megpróbálják
a helyes irányba terelni, kivezetni a szörnyetegek meg a
gonosz teremtmények országából.
- Sajnos viszont röviddel azután, hogy Üveghercegnő a
fenevadak földjére érkezett, kegyetlenségük nagy törést
okozott a szívében. És noha a kevésbé elvetemültek
kedvelték volna a hercegnőt, mivel nagyon szép és szeretetre
méltó teremtés volt, az ő szíve tovább repedt, míg aztán
meghasadt és darabokra tört.
- Behunyva szemét utoljára még a gonosz szörnyekre
gondolt, amik oly kegyetlenül bántak vele, hogy összetörték a
szívét. De bármilyen aljasak is azok a teremtmények,
sorsokról dönteni nem áll hatalmukban. Az angyalok, akik
mindig a közelben voltak, felkapták Üveghercegnőt, és
visszavitték a mennybe, ahol összeillesztették szíve széttört
darabjait, és már soha többé nem eshet bántódása. Amikor
felnyitotta a szemét, szépségesen elmosolyodott, ahogy csak
ő tud, gyönyörű hangján felkacagott, pont úgy, mint azelőtt,
mintha csak üvegcsengettyűk csilingeltek volna.
Üveghercegnő végre hazatért.
Szavai nyomán olyan erővel, olyan gyors egymásutánban
zuhognak rám az emlékek, mintha valódi ütések
záporoznának rám. Hirtelen a tetőn találom magam újra,
könnyezve, a legbátrabb lány karjaiban, akit valaha is
ismertem, az egyetlen szerelemmel a szívemben, amit valaha
is éreztem, az egyetlen vigasszal, ami valaha is osztályrészül
jutott nekem. Legszívesebben térdre esnék, mert a hangja
nem csupán emlékeket idéz, hanem érzéseket is, ami
megsokszorozza az iránta érzett olthatatlan vágyamat. £1 kell
húznom innen! Hogy fogom én ezt bírni? Az emlékektől
megrészegülök, az érzelmektől szinte eszemet vesztem.
Evie a gyászolók között utat vágva a helyére megy, és
miközben egy idősebb, festett szőke nővel beszélget, aki
röhejes, rikító rózsaszín sztriptízcipőben jelent meg a
temetésen, megkerülve a fát a kocsimhoz indulok. Sosem
leszek képes túltenni magam Evie- n. Ez most olyan
világossá válik előttem, mint még soha. Lesújtó gondolat,
hiszen számításba kell vennem azt is, hogy talán sosem
lesz újra az enyém.
Beszállok, és hosszú percekig bámulok kifelé a szélvédőn.
Amikor már valamelyest visszanyertem a lelki
egyensúlyomat, felhívom a temetkezési vállalatot, és egy
kiegészítést teszek Willow sírkövével kapcsolatban. A neve
alá odaíratom, hogy „Üveghercegnő” Szerintem tetszene
neki. Ebből érezhető, hogy szerettük őt.
 NEGYEDIK FEJEZET


DR. FOX NYIT BE AZ AJTÓMON, majd üdvözlésképpen rám

mosolyog. Válaszul felvonom a szemöldököm. Úgy volt, hogy
csütörtökig nem jón, és még csak kedd van.
- Látóm, egyre csúnyulsz - mondja.
- A csúfság lelkiállapot, öreg- villantom rá a legszebb
hasfájós, törött orrú mosolyomat. - Úgyhogy ha csúnyulok,
az azt jelenti, hogy talán más szakma után kellene néznie.
Nevetve az ágyamhoz húz egy széket.
Még mindig rögzítőkötés van az orromon, és mindkét
szemem alatt létét monokli díszeleg. A szám belseje állatira
fáj, mert onnan kiindulva végezték a korrekciókat az
arccsontomon meg az államon. A következő hónapban pedig
újabb műtét vár rám. A karom viszont már hál' istennek nincs
begipszelve. Legalább a fogamat meg tudom mosni, a rohadt
életbe!
A lábam még egy hónapig gipszben marad, a bordáimnak
is gyógyulniuk kell még, de aztán elkezdhetem a
fizikoterápiát. Alig várom. Napról napra erősödöm,
ugyanakkor valahogy mégis mintha sorvadoznék.
Átküldték volna a rehabilitációs osztályra, de az
implantátumom elfertőződött. Ez a komplikáció csak tovább
nyújtja a bent töltött időt, de nekem mindegy is. Nyolc év
után először érzem úgy, hogy sikerülhet valamelyest
visszatalálnom önmagamhoz. Talán épp az kellett
hozzá, hogy most egy időre kiszálljak az életből. Talán nem is
olyan rossz ez.
- Csütörtökön mégsem tudok jönni. Ezért gondoltam, hogy
beugrók hozzád egy húsz percre, ha ráérsz - mondja a doktor
Kérdőn nézek rá.
- Hát, ráérni éppen ráérek, mondhatni, egyfolytában, doki.
- Helyes - nevet fel ismét. - Akkor talán inkább afelől
kellene érdeklődnöm, hogy van- e kedved beszélgetni.
- Hogyne. Épp a legutóbb felvetődött témánk járt a
fejemben. Az, hogy vajon idealizálom- e Evie- t.
Átgondoltam, így van- e, vagy sem, és végül is arra jutottam,
hogy tulajdonképpen igen. Mindig is idealizáltam, és így van
ez most is. De azt hiszem, az elfogultságom nem alaptalan,
ezért nem is tudom, hogy valóban idealizálásról van- e szó,
vagy Evie egyszerűen csak ennyire elismerésre méltó. Mindig
is az volt.
- Rendben, de úgy beszélsz róla, mintha 6 ugyanaz a lány
lenne, mint régen, holott nyolc éve nem is láttad.
Felsóhajtok.
- Igen, tudom. Talán csak hiú ábránd, talán csak zsigeri
megérzés. Nem tudom.
- Mondd el, min mentél keresztül!
Összeszedem a gondolataimat, majd belevágok:
- Van magának fogalma róla, milyen merész dolog
nyíltszívűnek és gyengédnek maradni, miközben olyan élete
van az embernek, mint Evie- nek meg nekem? Tudja maga,
mekkora bátorság kell ahhoz, hogy az ember nap mint nap ki
merje tenni a lelkét? Hogy szeretni tudjon akkor is, ha
keselyűk köröznek körülötte, és csak az alkalmat lesik, hogy a
szívébe téphessenek? A rohadt életbe, mennyivel könnyebb
érzéketlenül élni! Én ezt az utat választottam. Mint a
legtöbben azok itt, akikkel együtt nőttem fel. Evie vajon hogy
tudta másképp csinálni? Én mindig, olyan büszke voltam rá
emiatt. Ezért is féltettem mindig olyan kegyetlenül.
Keserűen felnevetek.
Dr. Fox némán tanulmányoz.
- Falakat építeni mindig könnyebb. Ebben igazad van. És
igen, figyelemre méltó, hogy Evie a körülmények ellenére is
érzékeny tudott maradni. Remélem, ez azóta sem változott.
De én azzal, hogy idealizálod Evie- t, azt akartam mondani,
hogy olyan, mintha nem tartanád magad méltónak hozzá.
- Mert NEM IS VAGYOK az.
- Ha olyan sokra tartod, nem gondolod, hogy ezt inkább
neki kellene eldönteni?
Ezen elgondolkodom. Azon tűnődöm immár százezredszer
is, hogy Evie vajon MIT látott bennem annak idején. Előtte
felvállaltam magam, úgy, mint senki más előtt nem.
Kitárulkoztam, mint azóta se senkinek. Soha nem fogtam
magam vissza előtte, mert mellette olyan biztonságban
voltam, mint életemben soha senki mellett. Hogy VÁGYTAM
most is erre az érzésre! És ő egyszer sem fordult el tőlem.
Soha.
- Hát, nem tudom. Ezt alaposan át kell gondolnom.
Felsóhajtok, és rövid hajamba túrok. Le kellett
borotválniuk, hogy le tudják zárni a sebet a koponyám hátsó
részén, de azóta újra kinőtt.
- Jake - szólal meg dr. Fox, mire ráemelem a tekintetem.
Amikor sort kerített az első beszélgetésre, megkérdezte tőlem,
hogyan szólíthat. Elmagyaráztam neki, hogy is lettem Jake,
és bár azt hittem, készen állok rá, hogy újra Leonak
szólítsanak, rájöttem, hogy mégsem. Még nem. Az
önazonosságnak ez a két szótagos kifejezése legalább olyan
jóleső érzéssel tölt el, mint amennyire fájdalmasan érint. A
valódi nevemet hallani, akkor is, ha csupán a saját fejemben
hallom, olyan, mintha hazatérnék. De nem tudom, mire
mennék haza. Olyan átkozottul zavaros ez! Annyi mindent el
kellene rendeznem magamban. Temérdek teendőm közepette
végül is megpróbálhatok időt szakítani rá. Mókás fickó
vagyok, még magamban is sokat poénkodom.
A doki folytatja:
- Engem az aggaszt, hogy egyetlen emberre bízod az
önértékelésedet. Evie szeretett téged. Érzem, hogy efelől még
neked sincsenek kétségeid. Azt viszont egyikünk sem tudja,
most hogyan él; akarná- e egyáltalán, hogy bármilyen
minőségben is visszatérj az életébe. De téged nem ez határoz
meg fiam. Az önértékelésed nem függhet ettől. Annak Evie-
től függetlenül biztos alapokon kell nyugodnia. Még ha
Evie ott is tart, hogy éppen vissza tudna fogadni az életébe,
és hajlandó is erre, te tartozol neki azzal, hogy ha elszánja
magát erre a nagy lépésre, egy teljes értékű férfit kapjon. És
nem csupán neki, hanem magadnak is tartozol ezzel.
- Ez elég érzékeny téma, doki. De azt hiszem, már
elmondtam, hogy nem tudom bevállalni - felelem, és csak
részben viccelek.
Halkan felkacag.
- Rendben van, akkor most legyünk brutálisan őszinték
egymáshoz! Rád férne már egy alapos zuhany, úgy három
hete.
Hangosan felnevetek.
- Na igen, doki! Próbálja csak meg három hónapig aszalni
a fenekét egy kórházi ágyban! Maga sem lenne ibolyaillatú,
elhiheti!
Elvigyorodik, és a szeme körül elmélyülnek a ráncok.
- Talán bizony nincsenek itt csinos nővérkék, akik
szivaccsal lemosdatnának?
 Felnevetek. De azt nem árulom el neki, hogy én lélekben
már úton vagyok Evie- hez. Csak azért imádkozom, hogy
visszaengedjen az életébe. Más nők kizárólag azért érhettek
hozzám, hogy enyhüljön egy kicsit a fájdalmam. Nem akarok
az a férfi lenni többé.
- Tehát akkor csütörtökön randira megy, vagy mi?
- Nem, igazából egy rég üzlettársamnak segítek a
projektjében. Talán meglep, de fiatalabb koromban
számítógépekkel dolgoztam. Jól is ment. Mostanság is
foglalkozom ilyesmivel, hébe- hóba.
- Ez tényleg meglepő. Hogy nyergeit át a számítógépekről
a pszichológiára?
- A számítógépeket túlságosan kiszámíthatónak találtam.
Jobban sütetem az embereket. Náluk nem olyan egyértelműek
a dolgok - kacsint rám.
Nevetek, megint.
- Na igen, ettől vagyunk emberek. Én viszont pont ezért
NEM szeretem őket.
- Ugyan, fiam! Az emberi lélek összetettsége éppen hogy
csodálatra méltó. Ha mindig mindenki megjósolható módon
viselkedne, egy adatsor által meghatározott módon, Evie és
te egész más emberek lennétek. Tiszteld a rejtélyt!
- Hé, doki, mondták már magának, hogy a mondásai
igencsak hasonlítanak a szerencsesütik szövegeihez?
Hangosan kacagva feláll, indulni készül.
- Találkozunk a jövő héten, fiam!
- Viszlát, Konfuciusz!
 ÖTÖDIK FEJEZET


MEG VAGYOK ELÉGEDVE MAGAMMAL. Kurva jó

magánnyomozó lennék, hisz idestova másfél hete követem
Evie- t, és még mindig nem vett észre. Pár alkalommal már
egészen közel merészkedtem hozzá. Nem nagyon, de azért
elég közel.
Most, miután egy órát töltött a könyvtárban, éppen
hazafelé tart. Én pedig követem. Tehát még mindig
könyvmolykodik. Mosolyognom kell. Gyerekkorunkban is
folyton a könyveket bújta. A könyvtári nyílt napon
gyakorlatilag ellógta a tanítást. Mindig az olvasmányaival
traktált, én meg csak nevettem a lelkesedésén. Úgy beszélt a
szereplőkről, mintha hús- vér emberek lennének. Én személy
szerint mindig Evie kitalált történeteit szerettem a legjobban,
mert mind a szeretet hangján szólt. Mivel spontán születtek -
nem voltak se leírva, se elpróbálva sok mindent elárultak a
hallgatónak Evie iránta való érzéseiről. Mindig el tudták
hitetni az emberrel, hogy van, ami megszépíti ezt az
elcseszett világot. Engem is sikerült meggyőzniük. Istenem,
mennyire hiányzik ez is! A remény.. Ami megszépíti a
világot, az nem más, mint a remény.
Úgy teszek, mint aki telefonál, és az utca túloldalán, pár
méterrel lemaradva haladok mögötte. Ekkor egyszer csak
felgyorsít, és elmegy a házuk előtt. Mi a franc ez? A háztömb
végénél elkanyarodik, és eltűnik a szemem elől.
Megvárom, míg pár autó elhúz előttem, aztán átmegyek az
úttesten. Megszaporázom a lépteimet. A sarkon megállók, és
körülnézek. Mivel nem látom sehol, befordulok. A háztömb
felénél járok. Hova a fené...
- Nem szép dolog idegenek után leskelődni!
Felszisszenek a női hang hallatán, megpördülök, és ott áll
az orrom előtt!
- Jézusom! Rohadtul megijesztettél! - lihegem.
A kurva életbe!
- Én ijesztettelek meg téged? - kérdez vissza, és az
arcomba bámul. Istenem, milyen őrülten gyönyörű! Majdnem
térdre hullok előtte. Kapd össze magad, te hülye! Még azt
hiszi, hogy valami elmebeteg zaklató vagy, ami - jobban
belegondolva - igaz is. A jenébe! - Te követsz engem, mint
valami eszelős! Jut eszembe, nyomkövető rakétám, ha már
tapadsz az emberre, azért lehetne kevésbé feltűnően is.
Mondjuk - itt gesztikulálni kezd ha csak úgy ácsorogsz az
utcán, és meresztgeted a szemedet, az elég árulkodó tud
lenni.
Résnyire szűkült szemmel méreget.
Hallom én, amit beszél, félig még fel is fogom. Mozgó
ajkait figyelem, és tudom, hogy egy bizonyos ponton majd
válaszolnom is kellene, de a vér a fejembe tolul, és alig jut el
hozzám valami. Egészen összezavarodtam, tiszta libabőr
vagyok. Kurvára nem állok még készen erre a találkozásra.
Hosszú másodpercekig bámulom Evie- t, miközben
kétségbeesetten igyekszem összeszedni magam. Nem ismer
meg. Hála istennek! Bassza meg! De hisz ez jó! Na, várjunk!
Nem, mégsem jó. Nagyon nem.
Csípőre teszi a kezét, a szemem követi a mozdulatát.
- Azért ne ess kétségbe! Egy kis tanulással még lehetsz
jobb. Biztos van valami oktatófilm a témában, vagy más, ami
segít ezt fejleszteni. mondjuk, egy Tantusz könyv. Útmutató
kezdő kukkolóknak - húzza fel szépen ívelt szemöldökét.
 Miután leesik, amit mond, rájövök, hogy ugrat. Nyilván
meg is érdemlem. Ráadásul úgy tűnik, valószínűleg már
korábban lebuktam előtte. Pedig én szentül meg voltam
győződve róla, hogy észrevétlen vagyok. Ezt viccesnek
találom, el is nevetem magam.
- A mindenedet! Te aztán nem vagy semmi!
Tetszik ez nekem. Bírom azt is, hogy így fel van vágva a
nyelve, és még humorizál. Magamon is jólesik nevetni egyet.
Erre szótlanul rám mered, a pupillája kissé kitágul, ajkai
szétnyílnak. Iszonyatosan kíváncsi vagyok, mi járhat a
fejében. Alaposan megnéz magának, de nem úgy fest, hogy
felismerne. Nem tudja, ki vagyok. Ez egész biztos. Tudtam,
hogy ennek is megvan az esélye. Tizenöt éves koromhoz
képest sokat változtam. Nagyon sokat Mégis úrrá lesz rajtam
valami csendes szomorúság, de meg kell acéloznom magam a
fájdalommal szemben.
Kisvártatva csendesen megszólal:
- Oké. Elég a mókából! Miért követsz?
Meghűl bennem a vér. Időre van szükségem.
Gondolkodnom kell. Beletúrok a hajamba, ezzel is nyerek
egy percet, aztán felsandítok rá.
- Ilyen feltűnő lettem volna?
Lépek egyet felé, mire ő meg hátra.
- Nem akarlak bántani - mondom.
Nem válaszol. De az előbbi kis megmozdulás mindent
elárult. Kijózanít, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon.
Hit ez az.
Átfut rajtam a félelem. Bármit megtennék, csak hogy ne
menekülőn el tőlem.
- Igen, nagyon is feltűnő voltál. Vége a játéknak! Tudni
akarom, hogy miért követsz.
 Egy pillanatig hallgatok, pánik árad szét az ereimben. Ám
mielőtt bármit is át tudnék gondolni, a következő szavak
hagyják el a számat:
- Ismertem Leot. ő kérte, hogy keresselek meg.
Hazudtam. És innen nincs visszaút.

***
Az arca fellángol, hátrahőköl, azután megdermed.
- Micsoda? - nyögi rekedten.
Aztán azonnal rendezi a vonásait. Megbánhatta, hogy
elárulta magát. Nem tudom, mire következtessek ebből.
- Hogy érted azt, hogy ismerted Leot? - kérdezi most már
határozott, szilárd hangon. Máris összeszedte magát. Nem
tudom, mit jelentsen ez. Pusztán csak meglepődött volna, és
ilyen gyorsan túl tudta magát tenni rajta? Vagy valami
erősebb érzés lett úrrá rajta, csak nem akarja, hogy
észrevegyem?
Teljesen elveszítettem a lelki egyensúlyomat. Olyan gyors
egymásutánban törnek rám az érzelmek, hogy nem tudok
kiigazodni rajtuk, ráadásul azt hiszem, épp most követtem el
egy kapitális hibát. Bassza meg hossza meg, hossza meg!
Megállíthatnám az időt? Kaphatnék egy percet?
Evie megfordul, és a közvetlenül mögötte lévő
verandalépcsőhöz sétál. Leül.
Nagy levegőt vesz, majd megismétli a kérdést:
- Hogy érted azt, hogy ismerted Leot?
Közelebb megyek hozzá, és a lépcsősor másik végébe
mutatok, engedélyt kérve, leülhetek- e oda. Határozatlanul
bólint. Miután helyet foglalok, hozzá képest egy fokkal
lejjebb, könyökömmel a combomra támaszkodom, és felé
fordulok. Kifejezéstelen arccal néz mögém, a távolba.
Jézusom, ez borzasztó! Most akkor folytatnom kell a
hazudozást, attól meg egy utolsó szemétládának érzem
magam. A másik lehetőség viszont az, hogy elmondom az
igazat, többek között a Lauren-ügyet is, és akkor meg. Azt
már nem! Erre még nem vagyok felkészülve. A szívem
mélyén tudom, hogy akkor viszont az lenne a leghelyesebb,
ha egyszerűen sarkon fordulnék. Elvégre meggyőződtem róla
a saját szememmel, hogy jól van. De képtelenség lenne
megint elszakadnom tőle. Akkor is, ha ilyen kínos
helyzetbe kerültem. így hát lassan beszélni kezdek, gondosan
megválogatva a szavaimat, és lehetőség szerint próbálok
minél kisebbet hazudni.
- Leo tavaly meghalt autóbalesetben. Barátok voltunk,
csapattársak a suliban. Mind azt hittük az elején, hogy
túlélheti, de nem úgy lett. Együtt látogattuk meg. Engem
külön magához hívott, és mesélt egy kicsit rólad.
Megígértette velem, hogy felkereslek, és a saját szememmel
győződök meg róla, hogy jól vagy, megtaláltad a helyed, és
boldogan élsz. Tudta, hogy apám cége miatt ideköltözöm, és
személyesen is tudok találkozni veled.
Egy darabig hallgat, majd kifejezéstelenül csak annyit
felel:
- Értem. Pontosan mit mondott rólam Leo?
Nemcsak utálom magam, amiért összevissza hazudozok itt,
de a tetejébe látszólag nem is nagyon rázta meg, hogy az
imént éppen a saját halálhíremet jelentettem be neki, ami már
önmagában is komoly csapást mér a szívemre. A bűntudattól
alig tudok figyelni rá, úgyhogy talán csak félreértelmezem a
reakcióját.
- Csak hogy a nevelőotthonban ismert meg, és sokat
jelentettél neki. Meg hogy elveszítettétek egymással a
kapcsolatot, de mindig kíváncsi volt rá, vajon hogyan alakult
az életed. Ez minden.
Az arca megrezzen. Ezt szemétség volt mondani, tudom.
Vajon nekem hogy esne, ha valaki közölné velem, hogy Evie-
ben mintegy mellékesen felvetődött egy- két kérdés velem
kapcsolatban, de arra azért nem vette a fáradságot, hogy
kapcsolatba lépjen velem. Most aztán nyakig ülök a szarban,
amit én magam kavartam. De vagy ez van, vagy el kell
mondanom neki az igazat, és végignézve, ahogy Undorral
telve elfordul tőlem. Mindenképpen rábasztam. Így legalább
itt ülhetek vele a lépcsőn, emlékezetembe véshetem gyönyörű
vonásait, belélegezhetem üde, kissé virágos illatát. Istenem,
egy önző fasz vagyok!
- Júniusban költöztem ide. Kicsit meg kellett szoknom itt,
belelek pár hónapba. Csak aztán szánhattam rá magam, hogy
valóra váltsam az ígéretemet, és felcsapjak kukkolónak.
Próbaképpen bedobok egy mosolyt, és iszonyúan
reménykedek, hátha visszamosolyog rám. De látszik, hogy
valahol máshol jár
Halvány mosollyal válaszol, majd feláll. Én is felpattanok.
Beletörli a tenyerét a farmerébe, majd csendesen megszólal:
- Sajnálom, ami Leoval történt, de úgy látszik, nem
ismered pontosan a történetünket. Leo nem tartotta be, amit
ígért nekem. Régi történet, már nem gondolok rá. Semmi
ráció nem volt abban, hogy utánam küldött. Ha érdekelte
volna, hogyan alakult az életem, felvehette volna velem a
kapcsolatot ő maga, mielőtt. Sióval azelőtt. Mindegy, szép
tőled, hogy tartottad a szavad. Megtetted, amire kért.
Megvagyok, élek és virulok. Küldetés teljesítve. Utolsó
kívánság letudva.
 A mosolya erőtlen, és még így is erőltetettnek tűnik. A
szavai annyira az elevenembe vágnak, hogy majdnem
hátrahőkölök. Gyilkos ez a közöny, akár színlelt, akár nem.
- Jut eszembe, hogyan van szerencsém szólítani az én
kedves zaklatómat? - kérdezi.
Annak ellenére, hogy még most is fáj, amit az előbb
mondott, somolygáson kapom magam.
- Jake Madsennek - felelem, miközben az arcát vizslatom,
felismert- e. Úgy rémlik, sohasem említettem előtte a
nevelőszüleim vezetéknevét, de nem vagyok benne biztos.
Úgy látom, továbbra sem ismert fel.
- Nos, Jake Madsen, vagyis kedves zaklatóm, nyilván már
tudod, hogy én Evelyn Cruise vagyok. És azt is, hogy Evie-
nek szólítanak.
Kezet nyújt, és amikor hozzám ér, szinte szikrázik a
bőrünk. A kémia még mindig működik köztünk, akárcsak
tizenéves korunkban. Közünk van egymáshoz, aminek
tagadhatatlan bizonyítékára boldogan elvigyorodnék, de
uralkodók magamon, és csak egymásba kulcsolódó kezünket
bámulom, míg el nem húzza az övét.
- Viszlát, Jake! - búcsúzik, majd egy hátraarccal elindul.
- Evie! - kiáltok utána, mire megfordul. - Ugye azért
hiányozni fogok?
Mosolygok, mert persze kizártnak tartom. Egyszerűen
azért, mert nem is köpök le. Ééés… tátátátáá, na itt jönne a
nyálas aláfestő zene. Bassza meg! Na mindegy.
- Hát, Jake, meglehet.
Halványan elmosolyodik, majd megfordul és elmegy.
 HATODIK FEJEZET


AZ IRODÁMHOZ HAJTOK. Ahogy begurulok a

mélygarázsba, és beállók a helyemre, rájövök, nem is
emlékszem, hogyan vezettem el idáig. Fejben végig az Evie-
vel való találkozást elemezgettem, minden mozzanatát
értelmezni próbáltam. A hazugság miatt erős bűntudat gyötör,
az viszont boldogsággal tölt el, hogy - ha csak rövid időre is -
vele lehettem. Mintha mindig is erre vártam volna, hogy
érezhessem a közelségét, és újra belépjen az életembe.
Nyilván be kell majd vallanom neki az igazat. Istenem, előre
rettegek attól a pillanattól! Már a gondolatra is meghűl
bennem a vér. Egyszer úgyis magyarázatot kell adnom rá,
miért nem kerestem meg korábban De akkor végig kell
hallgatnia, amit nem bízhatok a véletlenre. Meg kell
hallgatnia mindent, amit rázúdítok, az egész
elcseszett történetemet az elejétől a végéig. Aztán pedig
imádkozhatok, hogy meg tudjon nekem bocsátani.
Dühömben hátravetem magam, és az autó üléstámlájának
vágom a fejem. Aztán pár perc múlva felengedek, és
kiszállok.
Magamra veszem a zakómat, aztán az üveglifthez megyek,
ami felvisz az irodámhoz. Az emeletemen még megállók a
recepciós pultnál, és rámosolygok Christine-re, a titkárnőmre.
Christine egy negyvenes, férjezett nő, két gyermek - egy
fiú és egy lány - édesanyja, akik felső tagozatosok. A
magánéletben nem ismerjük egymást, de mindig úgy beszél a
családjáról, mintha ők jelentenék számára a világot, és
szerintem nincs olyan, amit meg ne tenne értük. A család a
mindene. Laurent is ilyennek képzeltem, amikor San Diegóba
költöztünk.
- Szervusz! - üdvözöl, viszonozva a mosolyomat, és állig
érő gesztenyebarna haját a füle mögé simítja.
- Szia! Hogy vagy? Miről maradtam le?
- Remekül! Semmi izgalmas nem történt. Elárulod, hová
szoktál mostanában eltűnni? Újabban nagyon csillog a
szemed! Valami izgalmas sztorit gyanítok a háttérben. Érzem.
Összedörzsöli szépen manikűrözött kezét, és szélesen rám
mosolyog.
Áthajolok hozzá a pulton, körbepillantva, nincs- e a
közelünkben valaki. Tágra nyílt szemmel hajol felém ő is.
- Christine - halkítom le a hangom, és még egyszer
körülnézek, a nagyobb hatás kedvéért megkaphatnám az
üzeneteimet?
Meglepetten rám bámul, aztán összevonja a szemöldökét,
és lendületesen felém csap a kezében lévő papírokkal.
Nevetve kapom el a fejem, elkerülendő egy esetleges pofont.
Hát jó. Ahogy akarod! Amúgy sem lenne időm az unalmas
sztoridra. Muszáj végeznem, fél hatra oda kell érnem
Michael meccsére.
Méghogy unalmas sztori! Felnevetek.
- Miért nem lépsz le most azonnal? Minden szombat reggel
itt hegesztesz Preston megbeszélései miatt. Már úgyis jövünk
neked néhány órával. Hát most megkapod, ami jár.
Elbizonytalanodva rám néz.
- Komolyan? Tényleg remek lenne, mert akkor még haza is
tudnék ugrani átöltözni.
 - Nyomás! Menj csak! - engedem el mosolyogva, és az
irodám felé veszem az irányt.
- Köszönöm! Akkor még elintézek pár dolgot, aztán
indulok. Holnap találkozunk!
- Oké. Ó, még valami! - szólok vissza az irodám ajtajából.
- Holnap egy kicsit késni fogok. Van egy kis elintéznivalóm
reggel. Újabb titkos küldetés - kacsintok, aztán magamra
csukom az ajtót. Még hallom a háborgását.
Odaülök a számítógépemhez, átnézem a távollétem alatt
érkezett beszámolókat. Preston küldte őket. Meglepő módon
tudok annyira koncentrálni, hogy megtegyem a szükséges
módosításokat, él átküldjem neki a javaslataimat.
Nekem sok szempontból az okozta a vesztemet, hogy
Lauren és Phil örökbe fogadott. Ugyanakkor mindig is
világos volt a számomra, milyen szerencsés vagyok, hogy
irányíthatom ezt a céget. Szenvedélyesen érdekel az üzlet, és
csodálattal adózom Phil zsenialitásának, illetve
terméktervezésének. Annyi időt töltök lenn a laborban,
amennyit csak lehet; tanulom, hogyan működik pontosan ez a
technológia, és milyen fejlesztésekre szorul. Phil gondosan
megválogatta a vezető mérnökeit, úgyhogy bizton
tudhatom, ők a legjobbak. Számomra életbe vágóan fontos,
hogy jól vezessem a céget, és az elért sikereimmel
tisztelegjek az előtt az ember előtt, aki mindent igyekezett
ugyan elkövetni értem, én mégis hosszú éveken át
igazságtalanul bántam vele. Ezért nem kerestem meg Evie-t
rögtön, mihelyt átjöttem Cincinnatibe. A pozícióm
elfoglalásakor maximálisan észnél kellett lennem, és
tudtam, hogy ha őt megpillantom, megoszlik majd a
figyelmem. Ha csak rá gondolok, és arra, milyen közel
vagyok hozzá, teljesen megborulok.
 Nagyon sok szempontból meg voltam lőve az évek során,
de amiből önbizalmat meríthettem, az a munkamorálom volt.
Mindig is keményen hajtottam. Mindig jó jegyeim voltak a
suliban, tudom is magamról, hogy nem vagyok lusta, nem
úgy, mint az a haszontalan szemétláda, aki az életem
javarészében nevelt. Mély levegőt veszek. Képek kavarognak
bennem. A férfiról, aki az első tizenegy évemben az apámnak
nevezte magát. Rohadt nehéz szabadulni attól az érzéstől,
amit előhív bennem az emléke. Rohadt nehéz kizárni a
tudatomból az ócsárló szavait. Dr. Foxszal eljutottam ugyan
idáig, de most már mindennap magam kell dolgoznom rajta,
hogy a gyűlöletes gondolatokat - amiket az a férfi a
kezdetektől fogva belém plántált - valami pozitívabbra
cseréljem. Mindennap tennem kell érte, nehogy az önutálat
csapdájába essek. A betegségbe bele is lehet halni, és az
önutálat is egy betegség. A sötét titkok és a szégyen éppoly
könnyen véget tudnak vetni az életnek, mint egy
rosszindulatú daganat vagy egy vírusfertőzés. Tudom én, nem
sokat segítek magamon azzal, hogy Evie elől - erkölcsileg
támadható módon - elhallgatok némi információt, de időre
van szükségem. Nem sokra, de egy kicsire mindenképp.
A gondolataimat halk kopogás szakítja félbe.
- Gyere be! - kiáltom.
Egy szőke fej kukucskál be az ajtón, és telt ajkak
mosolyognak rám. Gwen. A francba! Ha Christine még itt
lenne, tudná, hogy kisvártatva fel kell hívnia valami „sürgős”
dologgal. A fene enné meg! Miért is engedtem el korábban?
Most csapdában vagyok, mint egy sarokba szorított egér. Ha
pedig én vagyok az egér, akkor Gwen egy éhes macska.
Belép, bezárja maga mögött az ajtót, majd az asztalomhoz
lejt. Karcsú alakján testhez simuló sötétkék ruha feszül.
- Jake! - rikoltja.
 Felállók, hogy üdvözöljem, mire ő kitárt karral megkerüli
az asztalt Odahajolok hozzá, és megpuszilom az arcát, a
parfümje szinte fejbe kólint. Kellemes illat lenne, ha nem
úszna benne. Az utolsó pillanatban félrekapja a fejét, így
akaratlanul is a száját puszilom meg, ő pedig a váltamnál
fogva magához szorít. Hátrahőkölök, kínosan mosolyogva,
mialatt ő összecsücsörített szájjal koncentrál, hogy a
hüvelykujjával letörölje a számról a rúzst.
Minden izmom megfeszül, úgy húzódnék el tőle.
Magányra van szükségem, hogy dolgozhassak és
gondolkozhassak. Nincs kedvem a kisded játékaihoz,
márpedig a korábbi tapasztalataim azt mondatják velem,
hogy pontosan azoknak nézek elébe most is.
- Szia, Gwen! Hogy vagy?
- Most már jobban, hogy itt vagyok veled, gyönyörűm!
Megvillantja tökéletes, vakító fehér fogsorát, és az
íróasztalom sarkára ül. Nagy, kerek mellei éppen a
szemmagasságomba esnek. Felsóhajtok, és kicsit hátrébb
gurulok a székemmel.
- Gwen, két szék is van itt - nézek fel rá, majd a fejemmel
az asztal túloldalára bökök.
Felelet helyett megragadja a nyakkendőmet, és maga felé
húz.
- Istenem, öröm rád nézni! Micsoda céges megjelenés! Ez
szexi.
Azzal kilép a cipőjéből, meztelen lábát az ölembe teszi, és
megmozgatja lábujjait az ágyékomon.
Már megint ugyanott tartunk. Fogom a lábát, leveszem
magamról, majd még hátrébb gurulok a székemmel. A
nyakkendőm kihullik a kezéből, összeszorított foggal
préselem ki magamból:
 - Elég legyen, Gwen! - Felforr az agyvizem. Ki nem
állhatom a nyomulós nőket! Persze nyilvánvaló okokból, ami
az én személyes ügyem, de ez a pofátlanság akkor is feldühít.
- Ha nem munkával kapcsolatos ügyben jöttél, távoznod kell!
- Milyen morci vagy! - feleli. Feláll, visszalép a cipőjébe,
és az asztal túloldalán lévő székekhez megy. Leül, keresztbe
teszi a lábát, és folytatja. - Barátok voltunk, Jake. Mi történt?
- duzzogja karba tett kézzel, lebiggyesztve az ajkát. Szó
szerint, mintha egy durcás kétéves lenne. Röhögnöm kell.
- Megmondtam már, Gwen, hogy lehetünk barátok. Addig,
amíg a lábadat és egyéb testrészeidet távol tartod az ölemtől,
jól megleszünk egymással.
- Nagyon is bírtad te azt, amikor az öleddel foglalkoztam -
mondja felhúzott szemöldökkel. - Tudod, hogy jó vagyok a
műfajban. Miért tagadod meg magadtól?
Meredten nézek rá. Úgy keveredtem ebbe a slamasztikába,
hogy hosszú évekig az orránál fogva vezettem. Arra
használtam, hogy bosszantsam vele Laurent meg Philt. A
céges családi utazásokon, vagy amikor az apja magával hozta
az üzleti útjára San Diegóba, mindig úgy intéztem, hogy a
lehető legkompromittálóbb helyzetben „kapjanak rajta”
bennünket. Nem sok felszínesebb emberrel volt
szerencsétlenségem találkozni, de ő is ember, és valahol
mélyen neki is lehetnek érzései. Én ugyan sosem fedeztem fel
őket, de attól még van rá esély, hogy léteznek.
- Ide figyelj, Gwen! Bármi is történt köztünk, annak már
réges-rég vége. Nagyon is. Próbálnám egy kicsit rendbe
hozni az életem. Most arra kell összpontosítanom, érted?
Összehúzott szemmel néz rám.
- Jó. Ne érts félre! Én örülök, hogy kijöttél a gödörből.
Csak tudd, hogy még nem mondtam le a közös jövőnkről.
 Veszek egy nagy levegőt, és összeszedem valahogy a
maradék türelmem.
- Éppen ezért egyáltalán nem könnyű a barátodnak lenni.
Felfogtad? Az istenit!
A hajamba túrok. Hányszor kell az embernek elmondania
valamit?
- Higgadj le, Jake! Rendben van. Egy kis magányra van
szükséged, hogy végigcsináld azt a tizennégy lépést, vagy
mit. Megértem. Én igazából konkrét dolog miatt jöttem. Itt
vannak a jegyek az autisták javára tartott jótékonysági estre. -
A táskájából egy borítékot vesz elő, és az asztalomra teszi.
Feláll, lazán a hajába túr, aztán nagy feltűnően megigazítja a
ruhát a csípőjén. - Jössz értem fél nyolcra?
Bassza meg! Majdnem elfeledkeztem arról a jótékonysági
estről, amire elígérkeztem neki. Már- már kiszalad a számon,
hogy közbejött valami, és nem tudok elmenni rá, de nem
tehetem meg. Az autistákért rendezik, Sethért is.
Semmiképpen sem hagyhatom ki, még ha pár óráig el is kell
viselnem Gwent. Nyilvános rendezvény lesz, amire egy
csomó ember jön a cégünktől is. Nem lesz azzal gond.
- Aha. Akkor fél nyolc. És Gwen! Az valójában tizenkét
lépés.
Rám hunyorít, és elgondolkozva összecsücsöríti a száját.
- Milyen tizenkét lépés?
- Tizennégy lépést mondtál. Azt hittem, az Anonim
Alkoholisták programjára célzol. Egyébként nem vagyok tag.
De a programjuk tizenkét lépésből áll.
- Jól van, na! Különben is, kit érdekel, hány lépés, ha nem
vagy benne?
Hát, a rengeteg alkoholistát és a családjukat azért csak-
csak. Azokat, akik hozzám hasonló körülmények között nőttek
Jel.
 - Hagyjuk a témát, Gwen! Pénteken találkozunk. És ne
feledd: csak barátok vagyunk!
Az ajtóhoz libegve még visszaszól:
- Ahogy akarod! Viszlát! - Aztán az ajtó felé fordul, de egy
pillanatra megáll. - Ó, és vörös ruhát fogok fölvenni! Tudod,
csak ha szeretnéd a nyakkendődet a ruhámhoz választani.
- Nem bálba viszlek, Gwen.
Szélesen elmosolyodik, és becsukja maga mögött az ajtót.
Fogalmatlan nőszemély, összeszorítom a fogam. Miért van az
az érzésem, hogy ez kínos lesz?
 HETEDIK FEJEZET

MÁSNAP REGGEL KORÁN KELEK, letusolok, farmert és
hosszú ujjú pólót húzok. Munka előtt haza kell majd ugranom
átöltözni. Ránézek Evie-re, aztán meg kell látogatnom Setht
is. Öltönyben mégsem mennék a temetőbe. Felsóhajtok. Ez
nem lesz könnyű.
Amíg a kórházban voltam, kapcsolatba léptem az
ügyvéddel, aki felkutatta Laurennek Setht. Lélegzet-
visszafojtva hívtam fel, abba a halvány reménybe
kapaszkodva, hátha csak hazudott az a nő. Kinézem belőle,
hogy képes ilyesmire, csak hogy bosszút álljon rajtam. De
nem. Igazat mondott. Az ügyvéd szavait hallgatva úgy
éreztem, mintha újból elveszíteném a testvéremet. Addig, míg
megkérdeztem, hol van eltemetve, tartottam magam, de
miután letettem a kagylót, újra megsirattam a kisöcsémet.
Evie-hez hajtok. Meg akarom nézni, jól van-e. Tegnap még
késő éjszaka is rá gondoltam. Ide-oda forgolódtam, alig
aludtam valamit. Látnom kell az arcát; meg kell győződnöm
róla, hogy minden rendben.
Az utca végében parkolok le. A ház elé érve a bejárati
üvegajtón keresztül látom, hogy éppen zárja a lakást. Remek
időzítés. Nekitámaszkodom egy autónak közvetlenül az
épület előtt, és várom, hogy kilépjen. Nem bírom megállni
vigyor nélkül, szétterül az arcomon. Magamon kívül vagyok
a boldogságtól, hogy visszatért az életembe. Tudom én, hogy
ez a viszony még képlékeny, gyakorlatilag nem létező
alapokon nyugszik, de azért mégis valamiféle kezdet. Ez a
mindent elsöprő boldogság még arról is könnyedén eltereli a
figyelmemet, hogy a kilétem hazugságra épül. Ez a bökkenő,
amit majd meg kell oldanom, mindig ott lapul a háttérben, de
egyébként teljesen lefoglal az öröm, hogy Evie itt van,
karnyújtásnyira tőlem. Oly sok év után végre itt van!
Kilép a kapun. Meglát, és megtorpan. Meglepett kifejezés
villan fel az arcán. Karba teszi a kezét, oldalra hajtott fejjel
végigmér. A pillantása végül az arcomon állapodik meg.
- Csak nem elvesztettél valamit a környéken? Segítsek
megkeresni?
Felnevetek.
- Csak egy kis cukorkával akarlak megkínálni. Ott van
hátul a furgonomban. Gyere, megmutatom!
A mosolyom kiszélesedik. Most biztos olyan vagyok, mint
egy istenverte bolond.
Az ő arcán is feltűnik a mosoly, mégpedig szépséges, és
esküszöm, mintha az angyalok énekét hallanám. Fékezd
magad, te gazfickó!
Fejcsóválva elindul, én pedig felveszem vele a lépést. A
szemem sarkából látom, hogy szippant egyet a levegőből,
azután kinyitja a száját, és finoman magába szívja az
illatomat. Ne bassz! Most akkor megkóstolta az illatomat?
Érzem, ahogy a dákóm megrándul a gatyámban. Eladási
beszámolókra próbálok gondolni figyelemelterelésképp. Ne
dudorodó farmerrel sétálgass már vele az utcán!
Ismét tizennégy évesnek érzem magam egy picit, és azon
rimánkodom, el ne áruljon a testem. Evie nem is tudja,
mennyire beindít.
Alig bírok józanul gondolkozni. Megint vigyoroghatnékom
támad, mert nyolc év óta először érzem rendjén valónak és
normálisnak, hogy felizgultam. Ez előhívja a múltból az
emlékeimet. Izgalomba hozott ő régen is, amikor a
szexualitáshoz még nem a bűntudatot és a szégyent
társítottam. Döbbenet. Nem is gondoltam, hogy megvan még
valahol az az érzés, Evie meg egy nap alatt
visszahozta nekem. Meg akarom csókolni. Állj! Ne is gondolj
erre! Eladási beszámolók,, Excel táblázatok,
oszlopdiagramok.
Evie töri meg a pillanatnyi csendet:
- Figyelj, tuti, hogy tele van a város olyan csajokkal, akik
odáig lennének meg vissza, ha a sarkukban lihegnél. Nem
igazság, hogy minden energiádat egyedül rám összpontosítod.
Mosolyog.
- De én rád összpontosítok, Evie, és kész.
Meg van ez a csaj bolondulva? Ami engem illet, számomra
nincs mái nő ebben a városban.
Megáll, és összefonja a karját maga előtt. Én is megállók,
futó pillantást vetek formás kis melleire - véletlenül épp
felpolcolja őket. Egyenletek, PowerPoint bemutatók,
terméktesztelés.
- Nézd, Jake! - szólít meg. Komolynak látszik. - Váratlanul
ért, amit közöltél tegnap arról a valakiről, akire már rég nem
gondolok. Velem viszont minden rendben van. Nem kell,
hogy tovább figyelj. Jó életem van. Se nem izgalmas, se nem
csodás, de mindenem megvan, ami kell. Én, ööö, boldog
vagyok.
Elgondolkodva túrok a hajamba, mert nem értem, hogy ez
miért hangzik inkább kérdésnek, mint állításnak. Azt a
megjegyzést, miszerint rég nem gondol már rám, egyelőre
félreteszem, pedig piszkálja a csőrömet.
- Csak kicsit zaklatottnak tűntél tegnap, amikor elváltunk.
És én vagyok az oka. Csak meg akartam róla győződni, hogy
minden oké veled. Nem úgy általánosságban, hanem
konkrétan most.
Rám néz, és kihúzza magát.
- Semmi bajom nem volt tegnap. Nyilván nem szívesen
hallom, hogy valakinek tragikus véget ért az élete. Akkor
sem, ha tulajdonképpen már nem is álltam kapcsolatban vele.
- kicsit elhallgat, összevonja a szemöldökét, de aztán
folytatja: - De egy kis jégkrém mindig segít. Épp a boltba
tartok. Akarsz követni? Még egyszer utoljára a megszokás
kedvéért? - és kacsint.
Fájnak a szavai. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy már
rég lemondott rólam, de összeszedem magam, és nevetek a
viccén. Itt vagyok. Még itt vagyok.
- Nem hiszem, hogy ez követésnek minősül, ha már így
külön meginvitálnak. De igen, örömmel elkísérlek.
- Nem tudom, készen állok-e ekkora váltásra - ékelődik. -
Most már nem kísértesz, hanem kísérgetsz? Még majd azt
hiszed, hogy könnyűvérű vagyok!
Istenem, de cuki ez a csaj!
- Csak vezess, dumagép! - mondom, és mielőtt még
átgondolnám a dolgot, kézen fogom. Annyira ismerős maga a
helyzet, és ő is olyan érzéseket hoz felszínre bennem, amikről
azt hittem, tökéletesen emlékszem rájuk, közben most rá kell
jönnöm, csak fakó emlékképek voltak. Olyan erővel tör rám a
valóság, hogy alig bírom követni, ami zajlik bennem. Mintha
minden iránta való érzésem visszanyerné élénk színét, és
fénysebességgel kavarogna a szívemben.
Evie kissé összerezzen, és elhúzza a kezét. A táskájába
nyúl a napszemüvegéért, fel is teszi, majd két kézzel
belekapaszkodik a vállpántba, nehogy megint kézen
foghassam. A fenébe! Ráijesztettem. Vegyél vissza!
- Na és - szólal meg apád cége miben utazik?
 Beszélek neki egy keveset a cégemről, meg arról, hogyan
is kezdtem el apámmal dolgozni, és hogy azért kerültem át az
ohiói irodába, mert az itteni részleg kezdett veszteséges lenni.
És azért, mert te is itt vagy, Evie.
Bólint, és befordulunk a bolt utcájába.
- Apád nagy bizalommal lehet irántad, hogy rögtön ilyen
felelősségteljes feladattal bízott meg - fűzi hozzá.
Egy pillanatra megdermedek. Még most is nehezemre esik
beszélni róla.
- Nem sok okot adtam rá. De majdnem egy éve már, hogy
meghalt. Hat hónappal azelőtt, hogy ideköltöztem.
Egy szívdobbanásnyi időre elhallgat, majd megérzem kis
kezét, amint az enyém után nyúl. Felpillant, és rám
mosolyog. A szívverésem felgyorsul.
- Örülök neki, hogy van rendes szakmád, amihez
visszatérhetsz rövid életű kukkoló-karriered után - biztat a
szempilláit rebegtetve.
Önkéntelenül is elnevetem magam. Vele most is olyan jót
tudok nevetni magamon, akárcsak régen, amikor éppen rossz
volt a kedvem. Iszonyúan hiányzott nekem. Úgy elmondanám
neki, de nem tehetem. Még nem.
Bemegyünk a boltba, szerzünk egy bevásárlókocsit, majd
leplezetlenül végigkísérem, ahogy kiválogatja a termékeket.
Úgy melyek utána, mint valami epekedő kiskutya. Nem
zavar. Jó pár fickónak megakad a szeme rajta, amint elhalad
mellettük, ügyet sem vetve rájuk. Bevillan egy vízió, ahogy
rájuk vetem magam, a gabonapelyhek széles választékának
kellős közepén. A kőlappal burkolt padlóhoz vágom őket,
mire a rózsaszín szívecskék, a sárga holdacskák, a
narancsszínű csillagocskák meg a zöld lóherék színes porrá
zúzódnak az arcuk alatt. Varázslatosan finom mészárlás.
Befordulunk a jégkrémes pultokhoz, mire magamhoz térek.
 - Milyet kérsz? - kérdezem, kinyitva a hűtő ajtaját.
- Vaníliás-pekándiósat - feleli, és ő is kinyit egy hűtőajtót
néhánnyal odébb.
Gyorsan átfutom a kínálatot, aztán kiveszek egy doboz
pekándiós jégkrémet, pont mikor ő is, csak másik márkájút.
- Miért azt? - kérdezem. - Ez kétszer annyiba kerül, akkor
ez a legjobb - emelem fel a dobozt.
Megrázza a fejét.
- Nem az árról van szó, Jake. Ez „A világ legjobb
jégkrémje” Nézd csak! Rá van írva a dobozára - közli velem
halálkomolyan.
A doboz helyett a távolba nézek.
- Evie, tudod, hogy a csomagolásra bármit ráírhatnak.
Attól még nem biztos, hogy igaz.
Rezzenéstelenül néz rám.
- Nézd! Egyfelől igazad van, másfelől viszont még sincs.
Én úgy gondolom, a legjobbnak lenni kilencvenöt
százalékban önbizalom kérdése. Hiába sejted, hiába reméled,
hogy te vagy a legjobb, ha nincs merszed nagy betűkkel
hirdetni magadról, és nem engeded, hogy a többiek
teszteljenek - ha mernek - , akkor valószínűleg mégsem te
vagy a legjobb. Annak, aki istenigazából hisz magában,
ki tudna ellenállni?
Beleejti a jégkrémet a kocsiba, megfordul, majd elindul a
polcok között. Én csak bámulok utána. Ennyi. Most már
aztán teljesen ki vagyok készülve - ha eddig nem így lett
volna. Reménytelenül szerelmes vagyok.
Ezt a nőt nekem találták ki. Teljesen kész vagyok tőle.
Azzal a boldog tudattal állok ott a jégkrémes részleg kellős
közepén, hogy végem van.
Amikor ki akarom fizetni a dolgait a pénztárnál, rám
mered, és eltolja a pénzemet. Ez idegesít. Valami
megváltozott a hozzáállásomban. Ő az enyém, és jobban a
gondját akarom viselni, mint valaha. De független, és elvárja,
hogy ezt tiszteletben is tartsam. Tudom, az sem változtat a
helyzeten, hogy tudja- e, ki vagyok valójában.
Elindulunk vissza, a házuk felé. Útközben azért
fohászkodom, hogy amikor megérkezünk, hívjon be
magához. Még több időt akarok tölteni vele.
- Megkérdezhetem, hogy értetted azt, hogy nem sok okot
adtál apádnak, hogy bízzon benned? - kérdezi, kissé
összevonva a szemöldökét. Valószínűleg arra kíváncsi,
megbízható vagyok-e.
Felsóhajtok. Ebben legalább igazat mondhatok. Magam elé
meredve válaszolok:
- Kurva rossz kölyök voltam. Önző és zűrös. Elkövettem
én mindent, amiről apám azt remélte, hogy nem fogom. Ha
önpusztításról volt szó, abban az élen jártam. Nem voltam a
szülők álma.
Szomorúan néz rám, de nem szól semmit. A bejárati
kapuhoz érve belöki az ajtót a lábával, és bemegy. Érzem,
ahogy megfeszül az állkapcsom.
- Nincs bezárva? - kérdezem.
- Ja, nincs. Szóltam már párszor a gondnoknak, de neki
van fontosabb dolga is. Mindegy. Elég biztonságos a
környék. Senki se mondaná rá, hogy „a világ legjobb
környéke", de azért tűrhető - viccelődik.
Mérges vagyok. Ilyen nincs. Az eszembe vésem, hogy
rögtön, amint visszaérek az irodába, szóljak a gondnoknak.
Megállunk a lakásajtó előtt. Leteszem a szatyrokat, és
várok, hogy elővegye a kulcsát. De nem veszi elő.
- Hát... akkor, köszi, Jake! - mondja helyette, tehát
nyilvánvalóan nem áll szándékában behívni. A fenébe!
Mondjuk, nem nagyon tudom hibáztatni érte. Gyakorlatilag
idegen vagyok a számára, ő legalábbis így tudja. - A
tervezettnél sokkal élvezetesebb sétára sikeredett - mosolyog
udvariasan.
Egyszerre mindketten félrekapjuk a fejünket, ahogy egy
nagydarab, negyvenes, testes, fekete fickó karba tett kézzel
kiáll a folyosóra, és gyanakodva szemügyre vesz.
- Szia, Maurice! - vigyorog rá Evie. - Bemutatom Jake-et.
Minden oké. Jól vagyok, khm, jól vagyunk.
Maurice továbbra is úgy mered rám, mint aki azt
fontolgatja, hogy vajon a fogával tépje ki a gigámat, vagy
inkább puszta kézzel. Próbálom oldani a helyzetet - felöltöm
a legártatlanabb mosolyomat, és odalépek hozzá.
- Örvendek, Maurice - mondom.
Maurice végül megenyhül, és elfogadja a felé nyújtott
kezet.
- Örvendek, Jake.
Ez igen. A fickó a külsejéből ítélve simán a földbe döngöl
egy átlagos testalkatú srácot, és láthatóan nagyon védelmezi
Evie-t. Amíg át nem veszem tőle a melót, ő is megteszi.
- Ah, kösz, Maurice! Akkor most el is búcsúzom -
mosolyog Evie.
Maurice még kivár, csak aztán felel.
- Oké. Itt vagyok az ajtónál, Evie. Ha kellek, csak hívj! Jó?
- Jó, Maurice - feleli halkan a lány.
Maurice magára csukja az ajtót, én pedig visszafordulok
Eviehez, és elgondolkodva félrenézek. Még mindig nem
mehetek be.
Rendben van, akkor B- terv. Beletúrok a hajamba, és
imádkozom, Hogy a most következő kérésemre igent
mondjon.
- Oké, vágom. Nem akarod, hogy bemenjek. Megadnád
legalább a telefonszámodat?
 Nem válaszol. Még a lélegzetemet is visszafojtom.
Utoljára tizenéves koromban voltam ilyen ideges, mikor fel
akartam szedni egy csajt. Mégpedig ugyanezt.
- Add ide a telefonod! - feleli végül, én pedig fellélegezve
nyújtom át neki. Beírja a számát, aztán visszaadja.
Rámosolygok, aztán indulok is. Annyit mondok még:
- Befejeztem a leskelődést utánad, Evie. Ezen most már túl
vagyunk
Nem is tudja, mennyire.
Nevet, és utánam szól:
- Elrontani mások örömét - ahhoz értesz. Tudod ezt
magadról, Jake Madsen?
Kisétálok az ajtón, és vigyorgok, mint egy idióta.

***

Majdnem két órába telik megtalálnom Seth apró

fémtábláját. Fű és levelek takarják. Leguggolok, félresöpröm
a leveleket, hogy elolvashassam a feliratot: „Seth Michael
McKenna, 1986. április 7 - 2003, július 27” Semmi
„szeretett”, vagy „a mi kisfiúnk”, semmi ilyesmi, ami jelezné,
hogy bárkinek is jelentett volna valamit. De nekem igen.
Elszorul a torkom, ahogyan lesöprök egy újabb levelet, amely
épp most hullott le a szomszédos, nagy juharfáról. A
combomra könyökölök, és hangosan így szólok:
- Szevasz, haver!
Ezután hosszú percekig őrzöm a csendet, szinte várom a
kacagását, vagy hogy megszólal azon az édes hangján.
„Hihí!”
- Ne haragudj, hogy ilyen sokára tudtam eljönni. Sokat
szoktam beszélni hozzád, olyan érzésem van, hogy hallasz
engem. De már rég el kellett volna jönnöm ide. Itt látva téged
olyan, valóságos az egész. - Pár percig nézem a sírfeliratát,
utána folytatom: - Annyira sajnálom, tesó! Abban
reménykedem, hogy bárhol is vagy, meg tudsz nekem
bocsátani. - Szünetet tartok, hogy erőt gyűjtsék. - Biztos
kíváncsi voltál, hol vagyok - ennyi évig. Biztos
szeretted volna tudni, mit csináltál rosszul. Egész életedben
mindig tudni akartad, mit csináltál rosszul. És nem voltam
melletted, hogy elmondhassam, mindent jól csináltál. Tesó,
ahhoz képest, hogy milyen adottságokat kaptál az Istentől,
mindent jól csináltál. Én meg sose jöttem vissza érted. Ezzel
a tudattal kell élnem. De neked is ezzel kellett, biztos össze is
zavart, és fájt. - Könnyek csorognak végig az arcomon, de
hagyom, hadd folyjanak, Seth minden könnycseppet
megérdemel. A francba a büszkeséggel! Felsóhajtok, és
egy picit összeszedem magam, közben a füvet tépkedem. -
Emlékszel, amikor apa mocsár részegen rontott be a házba?
Anyával úgy be voltunk rezelve, hogy lábujjhegyen jártunk
körülötte. Amikor pedig az öreg hátat fordított, te utánozni
kezdted, tántorogva és keresztbe álló szemmel. - Az emlék
hatására fel is nevetek. - Anya azt hitte, hogy csak magadat
adod. Nem látott tovább az orránál. Fel se tűnt neki, hogy
valójában apánkat alakítod. De én vágtam, mit csinálsz, és
hangosan felröhögtem, annyira bejött a poén. Apánk ellátta a
bajomat rendesen, mert azt hitte, hogy rajta szórakozok, ami
végül is igaz volt. De a francba, Seth, megérte, mert
együtt voltunk benne a poénban, és az valami kurva jó volt.
Egy húron pendültünk, ezekért a pillanatokért éltem. Büszkén
viseltem azt a monoklit vagy két hétig. Remélem, benned is
élt pár hasonló pillanat. Remélem, tudod, hogy én értettem,
mit csinálsz. És remélem, tudod, hogy nekem is szükségem
volt rád, tesó.
 Tépkedem tovább a füvet, közben leülök. Hagyom, hogy
elöntsenek az emlékek, beengedem a múltat, bár fáj.
Átkozottul fáj.
- Mi is volt az a buta kis dal, amit minden este kértél
tőlem? Az a báránykás. Emlékszel rá? Esküszöm, vagy
ötvenezerszer elénekeltem neked - kuncogom, de aztán
érzem, hogy megint fojtogat a sírás. - De elénekelném neked
még ötvenezerszer, tesó, ha visszakaphatnálak. Remélem,
tudod.
Néhány percre megint elhallgatok, magam elé képzelem az
öcsém arcát, mosolyát, hallom a hangját a fejemben. Aztán
nagyon- nagyon halkan elmormolom.
- Van- e gyapjad, báránykám? / Három zsákkal,
uracskám, / Egy a gazdámé, egy az úrnőmé, / Egy az út
mentén lakó fiúé.
Letérdelek a fűre, és a kezemet a hideg fémhez nyomom.
Ujjammal átrajzolom nevének minden betűjét, majd a rövid
életét jelző évszámokat.
- Fontos voltál, Seth. Fontos voltál ezen a világon. Fontos
voltál nekem. És mindig is az leszel. Szeretlek, tesó. Azt
akarom, hogy tudd. Fontos voltál.
Felállók, és lassan visszasétálok az autómhoz.
 NYOLCADIK FEJEZET


NEM SOKKAL DÉL ELŐTT ÉREK AZ IRODAHÁZHOZ, de még

tíz percet ülök az autóban, össze kell kapnom magam egy
kicsit. Ez a délelőtt egy érzelmi hullámvasút volt. A fejem a
kezembe hajtom, úgy masszírozom a halántékomat, holott
nincs is fejfájásom. Még nincs. Annyira boldogan váltam el
Evie-től, most meg zűrzavar van bennem. Nehéz volt
kimennem Sethhez is. Legszívesebben felhívnám Evie-
t, hogy elmondhassam neki. De természetesen nem tehetem.
Eltelt ugyan nyolc év, de valahogy nem érzem. Vajon ő is
ugyanilyen szívesen tölti velem az időt? És mivel tudja ezt
megmagyarázni magának?
Amint az irodám emeletén kilépek a liftből, Preston jön
szembe. Ő volt Philnek, a nevelőapámnak az üzlettársa,
gyakorlatilag kezdettől fogva, amikor a cég még
gyerekcipőben járt. Egy rendkívül értelmes, sokoldalú, jó fej
fickó. Apám fenntartás nélkül megbízott benne, és én
marhára tisztelem.
Habár Phil ugyanúgy mérnök volt, mint Preston, igazán
remek érzéke van az üzlethez. Úgyhogy amikor elköltözött
San Diegóba irodát nyitni, az ohiói fiók válságba került. Én
új vezérigazgatóként jelenleg azon dolgozom, hogy ebből
kilábaljunk, és úgy gondolom, jelentős javulást sikerült
elérnem. Most már biztos alapokról működünk.
 - Szevasz, Jake! - üdvözöl Preston. Külsejét tekintve
tipikus mérnök: sovány és kocka, vastag szemüveggel,
mindig kialvatlan tekintettel, mint aki csak az íróasztalánál
szunnyad be néha. Amennyire én tudom, rohadtul ezt is
csinálja. Talán ezért tűnik úgy, hogy embertelenül sok munkát
végez.
- Csak azért jöttem, hátha van egy perced átfutni pár
tervet. Most kaptam őket a tervezési osztályról.
Egy mappát nyújt felém.
- Szevasz, Preston! Hogyne, persze. Gyere be az irodámba!
Elindulunk, közben megvárja, míg megállók Christine- nél,
hogy üdvözöljem, és átvegyem tőle az üzeneteket.
- Tetszeni fognak. A srácok most nagy dobásra készülnek
ezzel az új burkolattal - mondja Preston.
Leülünk az irodámban a négyszemélyes asztalhoz, és
átnézzük az összes tervet. Megbeszéljük az általunk
fontosnak tartott szempontokat és a tervrajzok részleteit.
Könnyen tudok összpontosítani az előttünk fekvő munkára,
mert Preston hangjának izgatottsága és szenvedélyessége
magára vonja a figyelmemet. A munkát tekintve ugyan nem
értünk mindenben egyet, de könnyen túljutunk a köztünk lévő
véleménykülönbségen, és végül meggyőzöm róla, hogy adjon
egy esélyt az általam előnyben részesített formatervezési
iránynak. Igaza van. Tényleg nagy dobás lesz. Ahogy
feláll, megragadja a vállamat, és mosolyogva így szól:
- Nagyon emlékeztetsz a fiatalkori apádra, Jake. Mindig is
értett hozzá, hogy megnyerjen a maga igazának. És majdnem
mindig igaza is volt - nevet.
Induláskor még az ajtóból visszafordul.
- Remélem, nem veszed rossz néven, amikor „Kölyök ”-
nek hívunk, - Mosolyog. - Persze csak viccből. De őszintén
mondom, hogy az első perctől kezdve megállód itt a helyed.
Mi csak bámulunk téged. Apádat több mint harminc évig
ismertem, a legbizalmasabb munkatársa voltam. Ő is büszke
lenne rád, Jake, tudom.
Választ sem várva megfordul, és óvatosan becsukja maga
mögött az ajtót. Sokáig ülök, meg sem mozdulok. Végül
felállók, és összeszedem a papírjaimat. Megpillantom magam
az asztalom feletti falitükörben. Csak ekkor tűnik fel, hogy
mosolygok.

***

Aznap este forró vízsugár alá állok; hagyom, hogy a gőz

ellazítsa fáradt izmaimat. Munka után megálltam az
edzőteremnél, és addig kondiztam, amíg ki nem merültem
fizikailag, és nyugtalan elmém is el nem csendesült,
legalábbis egy időre. Amint zuhog a víz fáradt testemre, Evie
felé kalandoznak a gondolataim. Azon tűnődöm, vajon mit
csinálhat ma este. Bárcsak jogom lenne tudni! Bárcsak jogom
lenne felhívni és elmondani neki, hogy ma este magam
mellett akarom tudni! Az egyik kezemmel magam előtt
a csempét támasztom, a másikkal a sampont öblítem ki a
hajamból. Aztán mindkét kezemmel a falnak támaszkodom,
és a fejemet közvetlenül a zuhanyrózsa alá tartom.
Fantáziálok, milyen lenne, ha Evie most felbukkanna az
ajtóban. Csókkal üdvözölném, aztán az ágyamhoz vezetném.
Érzem, hogy lüktetni kezd az ágyékom. A kezem elindul
lefelé, és megmarkolom magam. Hirtelen fájdalmasan
keménnyé változom. Elfojtok egy nyögést, miközben
lassan verni kezdem magamnak. Heves és forró gyönyör
söpör végig a testemen. Elképzelem magam, ahogyan egymás
után veszem le Evie ruháit, a szememmel szinte felfalom
tökéletes, pici testének miden négyzetcentijét. Kíváncsi
vagyok, milyen meztelenül, milyen színű a mellbimbója,
milyen íze lehet. Édes, ebben biztos vagyok. Olyan édes,
mint a szája, amikor megcsókoltam ott a háztetőn, sok-
sok évvel ezelőtt. Kamaszkoromban állandóan képzelegtem
róla. Elképzeltem meztelenül is, de ezt azóta nem engedtem
meg magamnak. Túlságosan fájdalmas lett volna, mert biztos
voltam benne, hogy sosem lesz az enyém. De most, a puszta
lehetőségre is tombolni kezd a vérem.
Fantáziálok tovább, mintha a hátamon lefutó víz Evie
megnyugtató, cirógató keze lenne. Mintha a kezem az övé
lenne, és ő nyúlna előre a hátam mögül, hogy kiverje nekem.
Fel és le mozog a kis keze, egyre inkább felgyorsul, a víz
mindkettőnkre spriccel. Hangosan felnyögök. Síkos a teste a
ránk záporozó víztől, melle a hátamhoz nyomódik. Hozzám
dörzsöli, majd felnyög, ahogy a súrlódás hatására
megkeményedik a mellbimbója a bőrömön. A zubogó víz
hangja egymásba hangzó nyögéseinkkel keveredik. - A kurva
mindenedet, bébi, ez annyira jó!
Elém csusszan, úgy kerül meg, hogy letérdeljen, és forró
kis szájába vegyen. Figyelem, ahogy mozog a feje. Szop és
nyal, a víz nedvesen tartja a farkamat, úgyhogy játszva
csúsztatgatja a szájában fel éllé.
- Ó, bébi, azt a kurva mindenedet! Ne hagyd abba! -
morgom. Egyetértően felnyög, és felgyorsítja a mozgását, én
pedig mindkét kezemmel nedves hajába túrok. Bassza meg,
ez eszméletlen jó! Érzem, hogy a golyóim felhúzódnak, az
orgazmus pedig kavarogva útjára indul az alhasamból.
- Elélvezek, bébi! - mondom fojtva. Erre visszavonul, és a
kezével folytatja a munkát. Erősebben élvezek el, mint
életemben eddig bármikor. Lelassítva folytatja a fejésemet,
miközben lecsillapodom. Eszem- faszom megáll!
 A kezemmel letörlöm a spermát a csempéről, aztán újra
beszappanozom magam, majd ismét a zuhanyrózsa alá állok
pár percre. Halkan nevetek magamban. Szent ég! Ha már a
róla való fantáziálástól ennyire elélvezek, mi lesz velem, ha
egyszer tényleg sikerül megszereznem magamnak?
Megtörülközöm, és bezuhanok az ágyba. Nem győzök
csodálkozni a történteken. A szex számomra sosem jelentett
többet, mint megkönnyebbülést. Még a magányos szex is.
Nem mondhatnám, hogy teljességgel élvezni tudtam volna,
esetemben annyira negatív érzelmek társultak hozzá. Sosem
engedtem el magam annyira, hogy maradéktalanul élvezzem.
Mindig csak eszköz volt - akár a bódultság volt a cél, akár az,
hogy megmutassam Laurennek, nem birtokolhat engem, akár
a fizikai megkönnyebbülés - , de sohasem nyújtott teljesen
kielégítő élményt. Egészen eddig ez még csak nem is
tudatosult bennem. San Diegóba költözésem óta ez volt az
első igazán jó szexuális élményem. Igen, ez, hogy Evie- ről
fantáziálva maszturbálok a zuhany alatt. Szent ég!
 KILENCEDIK FEJEZET

A FALRA SZERELT TÉVÉT BÁMULOM. Minden érdeklődés
nélkül nyomogatom végig a csatornákat: Nem találok
semmit. Kikapcsolom, lerakom a távirányítót az
éjjeliszekrényre - amikor kitárul az ajtó. Odanézek. Az
arcomra azon nyomban kiül a döbbent gyűlölet. Az a kurva
Lauren az! Mi a franc ez? Az ápolónők tudják, hogy rajta van
a nemkívánatos látogatók listáján. Valahogy beszökhetett. A
nővérhívó gomb után nyúlok, de Lauren lecsap, és
kartávolságon kívülre teszi. Leül, megfogja a kezemet, majd
így szól
- Nyugi, Jake! Csak egy percet akarok. Kérlek! Tudod,
milyen borzasztó volt, hogy nem láthattalak? Hogy nem
vigasztalhattalak? Szeretlek édes!
- Nem szeretsz - vetem oda. - Amit irántam érzel, az nem
szerelem. Nem is volt az soha. Hanem testi vágy. Szex - rossz,
mocskos, manipulatív, tönkrevágta az életemet. Phil életének
meg véget vetett. Emlékszel Philre, Lauren? A FÉRJEDRE?
Tűnj el innen!
Lauren nem szól. Majd hozzám hajol, ki akar simítani egy
tincset a homlokomból, de elkapom a fejem.
- Hagyjál!
- Ó, Jake, hát persze hogy gondolok Philre. De a tragédia
nem a mi hibánkból történt. Sosem vigyázott magára
túlzottan, állandóan dolgozott. - Szünetet tart; közben a
körmeit nézegeti. - Tulajdonképpen így volt a legjobb, hogy
megtudta, mi van köztünk. Már évekkel korábban el kellett
volna mondanunk neki. Amit pedig érzünk, mindig is
éreztünk, az se nem rossz, se nem mocskos. Ha túlteszed
magad a bűntudaton, magad is rájössz majd. Nem kell
bűnösnek érezned magad semmiért. Szerelmesek lettünk.
Ezen nincs mit szégyellni.
Összehúzott szemmel meredek rá. Jézusom, hol él ez?
- Lauren, te meg vagy zavarodva. Sosem voltam beléd
szerelmes. Te lettél volna az ANYÁM. Minél hamarabb
beveszi a fejed, hogy sosem szerettelek, annál könnyebb lesz
mindkettőnknek. Ez nem vezet sehova. Most pedig el kell
menned. Ha nem adod ide a nővérhívót, üvölteni
fogok. Egyszer az életben muszáj lesz megértened azzal az
egomán agyaddal! - Nem szól semmit, aztán megrázza a
fejét.
- Nem tudod, mit beszélsz. Annyira begyógyszereztek. Nem
látsz tisztán. Ha majd újból együtt leszünk, eszedbe fog jutni,
miért tartozunk össze. Emlékszel, Jake? Azok az éjszakák a
szobádban. Ügy érzem, elszáll az agyam.
- Miután megtörtént a dolog, mindig leosontam a
bárszekrényetekhez, és legurítottam négy whiskyt, hogy el
tudjak aludni. Mit gondolsz, miért, Lauren?
Ahelyett, hogy sírtam volna, mint egy fürdős kurva, inkább
ittam, mert teljesen összezavart és megrémített, hogy a testem
elárult.
Lauren nevet.
- Én is gondoltam rád. Nekem is nehéz volt utána
elaludnom, édes.
Nem így értettem, de persze nem fogja fel, amit mondok,
annyira be van fordulva. Nem habozok tovább.
 - MISSY! SUSAN!- kiáltok teli tüdőből a nővérekért.
Lauren összerezzen, amikor dörgő hangom felharsan. Utálom
ezt a kiszolgáltatottság-érzést ennek a nőnek a jelenlétében,
és utálok segítségért kiabálni is, mint egy gyerek. De egy
pillanattal többet sem vagyok hajlandó vele tölteni, pláne így
mozgásképtelenül, akár egy légy a pókhálóban.
- Jaj, hagyd ezt, Jake! Jó, elmegyek.
Feláll, de ahelyett, hogy elhátrálna az ágyamtól,
előrehajol, és a száját az enyémre tapasztja. Megnyalja
összezárt ajkamat, hátha közé tud férkőzni. Mielőtt
megmoccanhatnék, Felpattan az ajtó, mögötte Missy és dr.
Fox tűnik fel. Döbbenten merednek ránk. Lauren hátralép,
megtörli a száját, és ragyogóan rám mosolyog.
- Ne feledj visszatenni a látogatólistára, Jake! Hamarosan
újra meglátogatlak.
Azzal kilibeg a szobából. Csak bámulunk utána mind a
hárman.
Missy odajön hozzám, megkérdezi, jól vagyok- e. Amikor
felpillantok rá, zavartan elfordítja a tekintetét. Nyilván látta,
hogy az „anyám” le akart smárolni a kórházi ágyamban.
Jézusom! Fogcsikorgatva viselem ezt a megaláztatást és a
velejáró szégyent.
- Nem tudom, hogyan jutott be, Jake. Mindannyian ott
ültünk a helyünkön. Annyira sajnálom - mondja csendesen.
- Nem a maga hibája, Missy - felelem. - Ha az a nő akar
valamit, nem válogat az eszközökben.
Missy ellenőrzi a pulzusomat, aztán azt mondja, pár óra
múlva ismét megnéz. Azzal kimegy, és becsukja az ajtót.
Dr. Fox azóta is az ajtónál áll. Komor pillantással indul
felém, és leül az ágyam melletti székre.
- Üdv, doki! Nem bánná, ha áttennénk a találkozónkat?
Nem igazán érzem késznek magam egy beszélgetésre.
 - Pedig nekem úgy tűnik, az időzítés elég jó - javasolja
szelíden.
Megrázom a fejem.
- De tényleg nem menne. Ráadásul nem is vagyok jól.
Aludnom kell. Holnap reggelre újabb műtétre vagyok
előjegyezve.
Tűnődve elgondolkodik.
- Jól van, fiam.
Egy pillanatra a vállamra teszi a kézét, de összerezzenek.
Néz rám még egy pillanatig, csak utána húzódik el.
- Holnap délután, a műtéted után benézek hozzád.
Átütemezhetünk egy ülést a jövő hét elejére, oké? De hívj fel,
ha addig még beszélni akarnál velem.
Üres tekintettel bólintok. Kurvára fáradt vagyok. Egyedül
akarok lenni. Aludni akarok.
Dr. Fox az ajtóhoz megy, és még egyszer, utoljára
visszanéz rám. Mintha tépelődne valamin.
Ahogy becsukja az ajtót maga mögött, ismerős hangot
hallok a folyosóról. Preston az. Mondta, hogy a héten
meglátogat, amikor az értekezletek miatt úgyis San Diegóba
kell jönnie. Lassanként kezdek dolgozgatni. Beszállok egy-
egy konferenciahívásba, és követem a beszámolókat a
laptopomon. Igyekeznem kell, ha fel akarom majd venni a
tempót Cincinnatiben.
De egyelőre gondolni sem bírok ilyesmire. Kiborultam,
gyengének érzem magam, rosszul vagyok.
A hangok távolodnak a folyosón, majd elcsendesednek. Dr.
Fox jelezhette Prestonnak, hogy jelenleg nem tudok látogatót
fogadni. Hála istennek! Merthogy tényleg nem. Lehunyom a
szemem, és belesüppedek abba a nyomasztó lelkiállapotba,
ami Lauren felbukkanásakor mindig úrrá lesz rajtam.
Nyugtalan álomba zuhanok.
 TIZEDIK FEJEZET


MÁSNAP, AMINT VAN EGY KIS MEGÁLLÁSOM a

munkahelyen, felhívom Evie- t. Látnom kell. Gyötör a vágy
utána. Hallanom kell a hangját hogy elhiggyem, nem
álmodom, valóban visszatért az életembe. A telefont nem
veszi fel, úgyhogy írok neki egy SMS- t.
Éppen vezetőtestületi értekezletre megyek, amikor
megcsörren a telefonom, ő az. Megállók, és félrehúzódom a
konferenciaterem előtti folyosón.
- Szia, Evie!
- Szia, Jake! - szól bele kissé bizonytalan hangon.
Felsóhajtok. Istenem, de átkozottul jólesik hallani a hangját!
- Figyelj, értekezletre rohanok, szóval csak egy percem
van, de este szeretnélek elvinni vacsorázni.
- Ó! - kiált fel, hallhatóan meglepetten. - Ööö, én.
Evie, csak egy válasz lehetséges - viccelődöm.
Hallom, hogy mosolyogva válaszol:
- Én csak… jó, menni fog. - Hála istennek! Mosolygok.
- Remek. Hétre ott vagyok érted.
- Ööö.
- Akkor este, Evie! - felelem, aztán gyorsan leteszem,
nehogy meggondolja magát. Mindenki kíváncsian felpillant,
amikor belépek a konferenciaterembe. Csak ekkor jövök rá,
milyen buta vigyor ülhet az arcomon, és rendezem a
vonásaimat. Figyelni kell! Ez tényleg megtörtént? Tényleg azt
mondtam volna az előbb, hogy „Akkor este, Evie!”? Nehéz
megállnom, hogy végig ne vigyorogjam az egész értekezletet.
***

Ötkor hagyom abba a munkát. Utána rögtön elugrok az

edzőterembe egy gyors gyúrásra. Hat harmincra már le
vagyok tusolva, át is öltöztem. Tudom, korai még elindulni
otthonról, de az intenzív súlyzózás ellenére is olyan
nyugtalan vagyok, hogy csak fel-alá járkálok. Bassza meg!
Túl hamar oda fogok érni, de nem érdekel. Ez a felfokozott
izgalom már szerintem is túlzás, de úgysem szándékozom
titkolni előtte, mennyire akarom őt. Azt hiszem, most már
valószínűleg nem is tudnám a hűvös fickót játszani.
Semmiképp sem akarom őt elijeszteni, de a tudomására
akarom hozni, hogy bele vagyok zúgva. Valamennyire ő is
vonzódik hozzám, efelől nagyjából biztos vagyok, ami
egyelőre elég önbizalmat ad a továbblépéshez. Huszonhárom
éves férfi vagyok, ehhez képest úgy érzem, mintha az első
randimra készülnék. Mosolyognom kell magamon. De hát ezt
hozza ki belőlem Evie. Egyfelől biztató ez, ugyanakkor meg
halálra rémiszt.
Persze randevúzgattam párszor az elmúlt évek alatt. A
pusztán csak testiségen alapuló kapcsolatot soha nem éreztem
okénak. Semmilyen szinten nem elégített ki. Adtam én esélyt
egy-egy érzelmi kapcsolatnak is, de attól csak még cefetebbül
éreztem magam. A szex az egy dolog, de mikor érzelmi
viszonyra tettem volna kísérletet, mindig pokoli bűntudat
ébredt bennem. Mintha elárulnám Evie-t. Minden ilyen
„randi” után űrt éreztem a lelkemben, és olyan szinten
hidegen hagyott az egész, hogy egy utolsó mocsoknak
éreztem magam, immár több okból is. Senki sem tudott
még csak hasonló érzést sem kelteni bennem, mint amit Evie
mellett éreztem. Arra voltam ítélve, hogy minden nőt, akivel
az életben összehoz a sors, hozzá viszonyítsak, mert még
mindig a rabja volt a szívem. Ez senkivel szemben nem volt
korrekt. Néhány próbálkozás után bedobtam a törülközőt, és
megfogadtam, hogy soha senkihez nem kerülök többé közel.
Elárultam Evie- t, ezért megérdemlem, hogy magányosan
éljek. Magányosan akartam élni.
Leparkolok a ház előtt, ahol Evie lakik, és hosszú percekig
üldögélek az autómban. A testem szinte be van zsongva, hisz
a lány alig harminc méterre tőlem az ajtó mögött vár.
Forróságot érzek a szívem környékén, és tudom, hogy meg
kell majd csókolnom, meg kell kóstolnom, még mielőtt
beszállunk az autóba. Sosem voltam oda a csókolózásért.
Túlságosan intim dolognak tartom. De Evie csókjára annyira
vágyom, mintha az életem múlna rajta, hogy ajkát az
ajkamon érezzem. Nem tudom, mit fog szólni hozzám, de a
rám törő heves vágytól vezérelve kiszállok, céltudatos
elszántsággal kinyitom az elromlott bejárati kaput, és belépek
rajta. Tegnap felhívtam a cégtől a gondnokot. Megmondtam
neki, hogy jobban teszi, ha megjavítja ezt a szart, vagy
szétrúgom azt a lusta, tohonya seggét.
Bekopogok Evie-hez. Hallom, ahogy motoszkál odabent,
azután ajtót nyit. Egyszerre csak ott áll előttem. Hosszú, sötét
haja leengedve keretezi szépséges arcát, tekintetét rám
függeszti. Aztán gyorsan végigfut rajtam a szeme. Elismerő
pillantása mindent eldönt. Egyszerűen fizikailag képtelen
vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy megérintsem. Odalépek
hozzá, tenyerembe veszem az állát, és magamhoz húzom.
Érzem a torkomból feltörő morgást, megszólal bennem a
vadállat. Maga vagyok a testet öltött vágy. Birtokolni akarom
őt. Majd’ tíz éve nem lángolt fel bennem ilyen erősen ez az
érzés, valósággal elönt a tesztoszteron.
Lehajtom a fejem, ajkam az ajkára teszem. Végigsöpör a
nyelvem a szájában, és amint találkozik az övével, szinte
felnyögök, olyan finom. Mennyei. Ez az én mennyországom.
Fel-felnyög ő is, a karját a nyakam köré fonja, és puha
testével hozzám simul.
Olyan vagyok, mint egy éhhalál szélén álló ember, aki
végre lakomaasztal elé ülhet, amelyen a világ legfinomabb
fogásai állnak. Eksztázis fut végig a testemen, amint a nyelve
újra meg újra találkozik az enyémmel.
Halványan érzékelem, hogy a hajamba túr, és amikor
lejjebb csúsztatom a kezem, hogy megfogjam a fenekét,
belenyöszörög a számba, én pedig önkéntelenül is
visszanyögök. Ez a második legcsodásabb csók az életemben.
Az első is vele volt.
A merevedésem a nadrágomnak feszül. Ennek véget kell
vetnem valahogy, mielőtt csak úgy elélvezek, mint valami
szexéhes kamasz. Vagy mielőtt Maurice megneszeli a dolgot,
és itt helyben eltipor a folyosón, mint egy bogarat.
Kelletlenül szakítom el magam Evie- től, és hátralépek.
Zihálok. Egy édes kis nyöszörgés szakad ki a torkából. Csak
vigyorogva tudok megszólalni:
- Te aztán tudsz csókolni!
Igaz, már tudtam.
Hunyorogva néz fel rám. Ő is éppannyira a csók hatása alá
került, mint én.
Édesen mosolyog.
- Hűha!
- Ja-ja - mondom nagy egyetértve, még mindig
mosolyogva. - Éhes vagy?
Egy pillanatig zavartnak tűnik, de aztán válaszol.
 - Aha.
Az autómhoz menet megkérdezi:
- Nem randi után kellett volna megcsókolnod? A szokás azt
diktálja - mosolyog.
- Nem bírtam kivárni - mondom, és vigyorogva kacsintok
hozzá. - Tudtam, hogy vagy megcsókollak, vagy megőrülök.
Görbüljek meg, ha nem ez az igazság!
Miután kocsiba ültünk, és kikanyarodtunk a
parkolóhelyről, azonnal a keze után nyúlok. Nem tudom
megállni, hogy meg ne fogjam. Attól félek, ködös álomkép
csupán, és elillan, ha nem vagyok vele közvetlen fizikai
kapcsolatban. Meleg, puha bőre egyébként is nyugtató
hatással van rám. Olyan, mint a kábítószer. Függő vagyok. Az
összetartozásunkba vetett hitem percről percre erősödik.
Kétségtelenül működik köztünk a kémia.
Álmodozásomból a hangja ráz fel:
- Mondd, Jake, sok barátnőd van?
Az ajkába harap, mint aki előre aggódik a válasz miatt.
Na, tessék! Ebben nem kell hazudnom neki. Magam sem
tudom, miért, de ezt illetően muszáj igazat mondanom.
Valahogy borzasztóan fontosnak érzem, úgyhogy őszinte
választ adok.
- Nem, nincs. Sok nő volt az életemben, Evie, de nem
sokkal jártam közülük. - Rápillantok, hogy lássam a
reakcióját, de maga elé bámul, az arca semmit nem árul el.
Nemcsak azt kell megértetnem vele, hogy ő mást jelent a
számomra, hanem azt is, hogy már nem az a férfi vagyok, aki
voltam. Ezért így folytatom: - Nem vagyok rá büszke, de ez
az igazság. Zavar?
Olyan sokáig hallgat, hogy a gyomrom már lassan görcsbe
rándul. Végül csendesen így felel.
- Jake, én nem leszek a kurvád.
 Muszáj az utat bámulnom, különben még felröhögnék. Ezt
tényleg így gondolja? Akkor tegyük tisztába ezt a dolgot, de
száz százalékig!
- Tőled nem is azt akarom, Evie.
- Ó! Csak azt hittem.. Úgy értem, hogy... mert...
A fene egye meg, nem voltam elég világos! Akkor
célozzuk meg a száztíz százalékot!
- Evie, ezzel azt akartam mondani, hogy téged nem
megduglak, hanem a magamévá teszlek. Így már világos?
Továbbra is maga elé mered, de a szemem sarkából látom,
hogy összeszorítja a combját. Kis híján felnyögök, olyan
bosszús vagyok.
- Evie, nézz rám! Te is érzed, igaz?
Egy pillanat habozás után rám néz és bólint.
- Igen - suttogja.
Rámosolygok, és beállók a parkolóba, a „The Chart
House” étterem elé.
Nekem is ki kell kérdeznem őt a múltjáról. Biztos ő is
randizgatott. Hogy a fenébe ne? Egy ilyen gyönyörű lányra
biztos felfigyeltek a férfiak az évek során. Már a gondolattól
is rosszul vagyok, és magamtól is hánynom kell, hogy
egyáltalán számon akarom kérni rajta. Nincs hozzá jogom. Itt
kellett volna lennem, hogy egy férfi se vethessen szemet rá.
Azt kellett volna, hogy... Azt kellett volna, hogy... De állj!
Ennek így semmi értelme. A valóságból induljunk ki, ne a
feltételezésekből!
Lezárom az autót, és Evie-hez fordulok.
- Megkérdezhetem, hány fiúval jártál, Evie?
Igyekszem higgadtan várni a választ. Bármit is mond,
annak én vagyok az oka. Akárhány pasija is volt - az az én
hibám. Ezt be kell látnom.
 Úgy látszik, a kérdés váratlanul éri, mert kicsit elpirul, de
így szól:
- Rengeteg fiú volt az életemben, Jake, de hogy sokkal
jártam volna, azt nem mondanám.
Lefagyok. Mi a franc van? De aztán felfogom, hogy csak
gúnyolódik velem. Bosszúsan felszusszanok.
- Te most szórakozol velem - állapítom meg végül.
Oldalra biccenti a fejét.
- Neked szabad, nekem nem? - kérdez vissza.
Nem, egyikünknek sem lett volna szabad, ha már itt
tanunk, de ő nem követte volna el azokat a hibákat, mint én.
Valahogy megtalálta volna a módját, hogy jobb emberré
váljon. Mindig is megtalálta.
- Így van, mert te jobb ember vagy nálam - felelem.
- Jake.. kezdi.
- Csak egy őszinte választ akarok. Tudni akarom, hány
fickó volt az életedben.
Felsóhajt. Talán azt hiszi, meg vagyok kattanva. Az egyik
pillanatban még csupa bizonytalanság vagyok, a másikban
meg egy vadállat. De többé- kevésbé tényleg ez zajlik
bennem. Az énem két fele harcol egymással. Halálra vagyok
rémülve, ugyanakkor pokoli erői birtoklási vágy dúl bennem.
Ez kimerítő. De akkor is tudnom kell mi a helyzet. Talán csak
kínozni akarom magam vele, nem tudom. De ezt muszáj
megválaszolnia nekem. Kisvártatva így felel:
- Randiztam pár sráccal. Többnyire olyanokkal, akikkel
Nicole hozott össze. De komolyan senkivel sem, és háromnál
többször egyikükkel sem. Utoljára egy évvel ezelőtt történt
ilyen. A fickó elvitt vacsorázni, aztán megkérdezte, hogy
elvihet- e máskor is, én meg nemet mondtam. Ez így elég
konkrét?
Zavartan néz félre, mire megfogom a kezét.
 - És gimiben? - kérdezem. Tutira volt valakije, miután San
Diegóba költöztem.
- Gimiben? - Kicsit ingatja a fejét és felnevet, de a
nevetése erőltetettnek hat. - Gimi alatt nem jártam senkivel.
Lassan befészkeli magát a lelkembe a gondolat, hogy az
elválásunk óta egyikünk sem volt szerelmes senkibe. Valami
röpködni, szárnyalni kezd bennem. Odahajolok hozzá,
ujjamat az állára téve magam felé fordítom az arcát, és
megcsókolom azt az édes, pici száját. A birtoklási vágy újra
elborítja az agyam.
Így mosolygunk egymásra egy darabig, aztán kihúzom a
kulcsot a gyújtásból, és megszólalok:
- Itt az idő, hogy együnk valamit. És hogy könnyedebb
témákról beszélgessünk. Látni akarom a mosolyod, hallani a
nevetésed. Mindent tudni akarok. Ki az a Nicole, mi a
kedvenc filmed, miért szeretsz olyan korán futni menni, és
milyen zenéket hallgatsz az iPodon. Várj meg itt!
Kisegítem az autóból, és bevezetem az étterembe.
***

Helyet foglalunk, rámosolygok Evie-re, és megfogom a

kezét az asztal fölött. Visszamosolyog rám, majd elismerően
körülnéz az étteremben.
- Ez gyönyörű, még sosem jártam itt - mondja.
Eszembe jut, honnan jövünk, és mit gondoltunk volna egy
ilyen vacsoráról gyerekkorunkban. Nem a legpuccosabb
étterem a városban, de úgy éreztük volna magunkat, mint
akik egy másik bolygóra érkeztek.
Visszagondolok arra az időre, amikor anyám a kanapén
durmolt, alkoholkómában. Apám összeverte, ki tudja, miért,
talán mert csúnyán nézett rá, vagy valami más főbenjáró
vétségért, aztán elment, anyám meg megivott egy üveg
vodkát, és két napig fel sem ébredt. Lévén, hogy csak kevés
étel volt a háznál, és másnapra teljesen kifutottunk belőle,
körbejártam pár gyorséttermet, elcsakliztam a ketchupos
flakonokat, amennyit csak tudtam, aztán csináltam valami
borzalmas paradicsomleves- szerűséget, hogy megetessem
Setht és magamat, amíg anyánk magához nem tér. Szívás
volt, persze, de volt, akiről gondoskodnom kellett, így tettem,
amit tennem kellett. Kilencéves voltam.
Úgy megosztanám Evie-vel az érzéseimet! Elmondanám,
milyen hihetetlen, hogy mi ketten itt ülünk, azok után, hogy
honnan jöttünk. Ez is összeköt bennünket, és ő mindenki
másnál jobban megértene. Csakhogy nem mondhatom el
neki, és ez fáj.
Belekortyolunk a borunkba, majd így szólok:
- Most mesélj nekem Nicole barátnődről!
A tekintetét melegség önti el.
- Nicole-lal a munka révén találkoztam, ő a legjobb
barátnőm. Úgy is mondhatnánk, hogy a férjével, Mike-kal
szinte örökbe fogadtak engem - nevet.
Rámosolygok, ő pedig folytatja.
- Velük szoktam tölteni az ünnepeket, meg ilyesmi. Olyan
jó! Míg nem találkoztam Nicole-lal, sosem volt részem
hasonlóban.
Kortyol egyet a borából, láthatólag kicsit kínosan érzi
magát.
- Hogy töltötted előtte az ünnepeket? - kérdezem. Vajon
miért? Csak hogy kínozzam magam?
Mélyen a szemembe néz, majd halkan válaszol.
- Miután kikerültem az állami gondozásból, és mielőtt
Nicole-t meg a családját megismertem volna, egyedül
ünnepeltem - vonja meg a vállát.
 Szótlanul ülök egy darabig; remélem, nem látja a
szememben a szomorúságot, amit a szívemben érzek.
- Sajnálom, Evie.
Mosolyog.
- Miért? Nem a te hibád. Eléggé... magányos voltam. De
éltem meg rosszabbakat is, Jake. - Elkomorodva nézek rá,
mire elhallgat, és megrázza a fejét. - Várj, azt hiszem,
könnyedebb dolgokról kellene beszélgetnünk! - mosolyog
megint. Sikerül valahogy visszamosolyognom, még ha
visszhangot is ver a fejemben az a mondata, hogy nem az én
hibám. Holott teljes egészében az én hibám.
- Igazad van. Nicole-nak és Mike-nak pedig van egy
lánya? - Az arca felderül, a szeme csillogni kezd. Nagyon
szeretheti azt a kislányt.
- Igen. Kaylee-nek hívják, és ő a világ legokosabb,
legédesebb kiscsaja. Mindannyiunkat helyre tesz.
Újra fel van dobva. Evie jó emberekkel veszi körül magát,
olyanokkal, akiket szeret, és akik viszontszeretik őt. Nagyon
boldog vagyok, hogy ez megadatott neki.
Vacsora alatt a munkájáról kérdezgetem. Szívesen beszél
róla, és nevetve mesél pár vicces sztorit arról, mi mindent
szokott találni takarítás közben, amit a vendégek a
hotelszobában felejtenek.
- Annyi műfogsort találtam már, hogy össze sem bírom
számolni - kacag, és vele nevetek én is. - No de hogyan
feledkezhet meg valaki a fogairól? Hogyhogy nem
hiányoznak neki?
Meleg pillantással néz a szemembe. Szeretek itt ülni, vele
nevetni. Élvezem, hogy újra meg kell őt ismernem. Nem
akarom, hogy vége legyen. Egy hang pedig azt súgja, hogy ha
felfedem előtte a kilétemet, akkor lehet, hogy vége lesz.
Elfog a rosszullét. Nagyot nyelek.
 - Nagyon jól megoldottad az életed, Evie - jegyzem meg
csendesen. De tényleg. Elég csak ránézni. Jó fej barátai
vannak, eltartja magát, keményen dolgozik, vicces, kedves,
édes.
Erre összeráncolja a homlokát.
- Szobalány vagyok egy hotelben, Jake! - világosít fel,
mintha legalábbis nem tudnám.
Azokra gondolok, akik hozzánk hasonlóan nőttek fel, és
arra, hogyan alakult az életük. Willow- ra gondolok.
Magamra gondolok.
- Nem szégyen a rendes munka, abból tolod ki a rezsit.
Ilyen gyerekkorral az emberek rendre ugyanazokba a hibákba
esnek. . drogok, korai terhesség, családon belüli erőszak.
Átkozottul ritka, hogy másképp alakul. Büszke lehetsz
magadra! Minden tiszteletet megérdemelsz! Te egy kivételes
lány vagy - mondom, és így is gondolom.
Rám mered, a szemébe könny gyűlik, majd félrenéz.
- Köszönöm! - suttogja halkan.
Csak nézem őt, ahogy pislogja kifelé a könnyeket a
szeméből. Soha senki nem mondta még neki, hogy ő egy
fantasztikus lány? A szívem fájdalmasan összefacsarodik. Ha
megkapom majd az esélyt rá, esküszöm, mindennap
elmondom neki, mennyire fantasztikus egy csaj. Hosszú
hallgatás után szólal meg újra:
- Kérdezhetek Leoról? - szegezi nekem a kérdést, és
közben idegesen néz rám.
Visszazökkenek a valóságba. A franc egye meg! Utálom
ezt.
- Természetesen - felelem tétován.
- Boldog volt? Jó élete volt?
Ne bonyolítsuk tovább a helyzetet! Máris seggfejnek érzem
magam az eddigi hazugságaim miatt, nem kellene már tovább
szaporítani őket. Arra az emberre gondolok, aki a balesetem
előtt voltam, és keverek egy kis igazságot a hazugságomba.
- Nem tudom, mit válaszoljak. Annyira nem ismertem.
Csak sportoltunk, buliztunk, ilyesmik.
Bólint, és felsóhajt. Harapdálja a száját, mint
gyerekkorában. Ez mindig azt „jelezte”, hogy ideges, vagy fél
valamitől.
- Mielőtt elment, megígérte, hogy jelentkezik majd. Aztán
nem hallottam róla többé. Van elképzelésed, hogy miért nem?
Mintha fájdalom villanna a szemében.
Igen, van. Az élete szinte azonnal gajra ment, és nyolc évig
folyamatosan meg akart halni. De sosem szűnt meg szeretni
téged, egyetlen pillanatra sem.
Helyette viszont inkább ezt mondom.
- Sajnálom, de nem tudom. Nem igazán ismerem a
magánéletét. Nekem először a kórházban beszélt rólad, én
pedig beszámoltam arról, amit mondott.
Bassza meg! Utálom magam, amiért nem tudom annyira
összeszedni a bátorságomat, hogy elmondjam neki az
igazságot.
Bólint, hallgat egy darabig, azután felnéz rám, és félénken
elmosolyodik.
- Lehet, hogy kicsit furcsán hangzik, de ha már utánam
akart küldeni valakit, örülök, hogy épp téged sikerült. Jól
éreztem magam ma este.
Ez vajon miért fáj? Tényleg féltékeny vagyok magamra?
Félretolom az elcseszett érzéseimet, és visszamosolygok rá.
- Én is örülök, hogy engem küldött - felelem. - Azt hittem,
én teszek szívességet neki, de úgy tűnik, inkább ő tett nekem.
Miután elviszik a tányérunkat, átnyúlok az asztal felett, és
megfogom a kezét.
- Máskor is elhívhatlak vacsorázni?
 Bólint, bennem pedig boldogság árad szét.
A visszafelé úton a városról beszélgetünk.
- Hol laksz? - kérdezi.
- A belvárosban, az új kaszinó mellett.
- Ó! Jártál már benne?
- Nem. Nincs túl sok szabadidőm. Mióta ideköltöztem,
felemészt a munka. - Mosolygok. - Neked volna kedved
elmenni egyszer?
- Igen, szívesen megnézném. De nem hiszem, hogy menne
a játék - mondja, szintén mosolyogva.
- Nem? Miért nem?
- Nem vagyok valami nagy pókerarc - szól vigyorogva.
Felkuncogok.
- Nem?
Még mindig mosolyogva rázza a fejét.
- Hiányzik neked Kalifornia?
- Hiányzik a tenger. - Ha csak ülök, és nézem azt az
irdatlan víztömeget, úgy érzem, hogy a problémáim nem is
olyan óriásiak, mint amilyennek látszanak. Az óceán, alázatra
tanít. Voltak nehéz napjaim, amiken ez az élmény segített át. -
De egyébként szeretem a Közép- Nyugatot. Szeretem a négy
évszakot - mosolygok.
A fejtámlának dönti a fejét, és azt mondja.
- Szeretném egyszer látni az óceánt.
Visszagondolok arra, amikor először repültem a tengerhez.
Mennyire kívántam akkor, hogy Evie mellettem legyen!
- Szeretném, ha én lehetnék az, aki majd megmutatja neked
- mondom csendesen, miközben gyorsan rápillantok.
Ő csak mosolyog, és hallgat. Úgy látom, kicsit korai még
utazási terveket szőni. Már egyre jobban tudok olvasni Evie
arcából; rémlenek az arckifejezései, akár egy évek óta nem
hallott dal, amit annak idején szóról szóra ismertem. Igaza
van, nem sok köze van a pókerarchoz. Elmosolyodom.
Amikor legelőször felfigyeltem rá az otthonban,
étkezéskor, fájdalom és szégyen volt az arcára írva, mert
valami ronda kis dög éppen szidta az anyját. Dermedten
néztem. Nem bírtam levenni a szemem erről a gyönyörű
lányról, akinek az érzései olyan tisztán tükröződtek a
szemében. Alig láttam még ilyen sebezhetőséget. Megigézett.
Ha szárnyas malacok repkedtek volna az asztal körül, azon
sem döbbentem volna meg jobban. Nem tanulta még meg
elrejteni a rohadt érzéseit? Nem tudta, mit jelent sztoikusnak
lenni? Ilyen muníciót nem adhat az ember az ellenségeinek.
Az kész érzelmi öngyilkosság! Akkor meg miért voltam
annyira odáig tőle? Miért szorult tőle úgy össze a szívem?
Abban a pillanatban nem értettem. De azt tudtam, hogy
a szépsége valahogy belülről is jön. Mint amikor a felhőkön
áttör a nap. Felé akartam fordítani az arcom, és élvezni a
melegét. Rám nézett; rajtakapott, hogy bámulom. Azt hiszem,
akkor már tulajdonképpen szerelmes voltam. Egy új érzés
született a szívemben.
- Miért nézel így? - sziszegte. Próbált kemény lenni, de
nem ment. Ez is tetszett. Egy kicsit még tanulmányoztam,
utána válaszoltam.
- Mert tetszel nekem.
Hosszú-hosszú idő óta akkor tűnt fel először mosoly az
arcomon, halványan. Az én nemes lelkű oroszlánszelídítőm
váltotta ki belőlem.
Az utolsó kilométerek meghitt hallgatásban telnek.
Mindketten a gondolatainkba merülünk, a rádió halkan szól.
Fél háztömbnyire tudunk megállni Evie-éktől, de ki nem
szállók, ő várakozóan figyel, az arcán mosoly játszik. Amikor
ránézek, a szívem a torkomban dobog.
 - Olyan szép vagy, amikor mosolyogsz - mondom.
Hogy hiányoznál nekem!
Hozzá hajolok, gyengéden megcsókolom, majd
homlokomat az övéhez támasztom. Halványan felrémlik,
hogy ugyanígy néztünk egymás szemébe egykor, a
búcsúzásunk éjszakáján is.
Hosszú percekig bámuljuk egymást. Evie pupillája kissé
kitágul, a tekintete megtelik kérdésekkel, pulzusa vadul lüktet
az ujjam alatt. Mozdulatlanná dermedek. Aztán látom, hogy
elábrándozik. Félrerakja a kérdéseit. Tudom, mit csinál most.
Ez a tekintet örökre belém égett. Az én Evie-mnek ez a
túlélési stratégiája. Nem akar tudomást venni a dolgokról.
Rám törnek az érzések: zavarodottság, félelem, szerelem.
Elhúzódik tőlem.
- Mi baj? - kérdezem óvatosan.
Kifújja a levegőt.
- Semmi, csak még olyan új nekem a helyzet.
Rám mosolyog, valahogy sikerül viszonoznom.
Egészen a kapujukig kísérem. Még az előbbi arckifejezése
jár a fejemben. Nem akarok elválni tőle. De muszáj. Gyorsan,
míg végiig el nem hagy az erőm.
A lakása előtt adok még egy puszit puha ajkára. Továbbra
is mosolygok. Egy halk „jó éjszakát!”- tal búcsúzom, majd
visszaindulok az autómhoz. Csodás esténk volt, mégis
gondban vagyok. Istenem, bárcsak beszélhetnék erről
valakivel! Igazából pont Evie-vel akarnám megbeszélni, de
vele nyilván nem lehet. Magányom szíven üt. Úgy érzem,
valami megfeszül és elpattan bennem, ahogy elhajtok a
járdasziget mellől.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET


EGY KICSIT KÖRÖZÖK AZ AUTÓMMAL a városban. Erősen

markolom a kormányt, koncentrálva, nehogy
visszakanyarodjak Evie-hez. Meg vagyok borulva, a
kielégítetlenségtől pedig gyengének érzem magam. A kettőt
együtt nehezen viselem. Egész életemben ezzel a gyötrő
vággyal kell élnem, és már rohadtul unom, hogy mindig ez
van. Dühít. Ráadásul mindig ott munkál bennem a magány
is, a felszín alatt. Életem egyik legjobb pillanata volt, amikor
ma este megcsókoltam Evie-t. Komolyan. De most csak még
erősebben vágyakozom utána, és nem tudom, mihez kezdjek.
De vagy haladok tovább a megkezdett úton, hogy ne
veszítsem el, vagy pedig megkockáztatom, ami nagyon is
valószínű - mégpedig hogy nem kér többé belőlem, ha
elárulom neki, ki vagyok.
Hazaérek. Ezúttal az épület előtt, az utcán parkolok le, de
ahelyett, hogy felmennék a lakásomba, ahogy kellene,
elsétálok a pár háztömbre lévő sarki kocsmáig. Egyszerűen
nincs kedvem egyedül lenni. Emberek közé kívánkozom,
tömegbe. Alkoholba akarom fojtani az érzéseimet. Egy pár
kör whisky megteszi. Egy időre.
Odaülök a pulthoz, és kérek két whiskyt. Wild Turkey- t.
Mindig ez volt otthon is, Laurenéknél. Tisztán, kísérő nélkül
iszom. Ha alakítok egy zenekart, biztos erről az italról fogom
elnevezni.
 Megtanulok gitározni, aztán turnéra indulok. Majdnem
felröhögök magamban, de visszafojtom, mielőtt sík hülyének
néznének. Bedobom a whiskyket, és intek a csaposnak, hogy
hozzon még két másikat. Négy a bűvös szám. Annyitól még
épp nem bukók fel, de már kurvára leszarok mindent. Értek
hozzá. Agyzsibbasztás mesterfokon. Ez lesz az első számunk
címe. Az önpusztító hajlamúak himnuszaként éneklik majd
világszerte. Keserű arcot vágok.
Kikérek még egy sört is. Azzal elücsöröghetek egy ideig,
szép lassan kortyolgatva. Épp elém teszik, mikor egy nő ül le
mellém. Ránézek, mosolyog. Félhosszú, szőke haja van.
Csinos. Igazi puma.
- Szia! - mosolyog teljesen felém fordulva, miközben
szívószálával beleszív martinis pohárban felszolgált rózsaszín
italába.
- Szia! - köszönök vissza, de elkapom róla a tekintetem. A
hangom máris mélyebb a piától.
- Alana vagyok.
Kezet nyújt, mire rábámulok, és kezet rázok vele.
- Jake - mutatkozom be.
- Mit keresel itt egyedül, Jake? - kérdezi oldalra billentett
fejjel, és ismét beleszív a szívószálába.
Gondolkodom egy pillanatot.
- Figyelj, Alana! Azért vagyok itt, mert életem szerelme a
város túloldalán csücsül az otthonában, és ha nem iszom
magam tájt részegre, akkor tuti odahajtok, bekopogtatok
hozzá, és totál seggfejet csinálok magamból:
Pislogva hallgat, vélhetőleg le van döbbenve. Aztán
hatalmas mosoly ömlik el az arcán.
- Hát akkor ugyan miért nem hajtasz oda, és csinálsz
seggfejet magadból?
Mérlegelem a dolgot.
 - Mert azt fogja mondani, hogy menjek, és basszak
egyedül, de nem akarok egyedül baszni, őt akarom
megbaszni.
Alana megint csak pislog.
- Te aztán nevén nevezed a dolgokat, igaz, Jake?
Közben mosolyog rendületlenül. Vállat vonok, és megint
meghúzom a sörömet.
- Ide hallgass, Jake! Százszor inkább nézzenek bolondnak,
mint hogy később meg kelljen bánnod valamit.
Bólintok. Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Szótlanul
üldögélünk egy ideig, aztán megkérdezem.
- És neked mi a sztorid, Alana?
Felsóhajt, és megint iszik egyet.
- Hát, azt hiszem, a teljes történet meglehetősen uncsi.
Piáláshoz inkább az én könnyfacsaró verzióm illik. Tíz év
házasság után rájöttem, hogy a férjem megcsal az egyik
szomszédasszonyommal.. A lelki társával, ahogy ő
fogalmazott. Egy éve váltunk el.
Szánakozó grimaszt vágok.
- Te jó isten! Sajnálom. Gyanítottál valamit?
Gondolkodik.
- Igen, azt hiszem, igen. Mármint meglepő módon
semmi konkrét jelét nem vettem észre, csak olyan volt,
mintha lélekben máshol járna. Nem bántalmazott, semmi
ilyesmi, csak nagyon szélsőségesen viselkedett. Nem igazán
éreztem úgy, mintha nagyon belém lenne zúgva, talán így
lehetne mondani - vonja meg a vállát.
- Hát akkor, Alana, jobb is, hogy szétmentetek. Még hálás
is lehetsz érte. Tekintsd úgy, hogy kaptál egy új esélyt!
Felhörpintem a maradék sörömet, és intek a csaposnak.
Hozhatja a következőt.
 - Te kérsz még? - bökök Alana pohara felé. A nő megrázza
a fejét.
Amikor a csapos leteszi elém az újabb sört, Alana így szól;
- Mind megérdemlünk egy új esélyt, nem? Igyunk az új
esélyre!
Koccint a sörösüvegemmel.
- Az új esélyre! - ismétlem, és Evie-re gondolok.
Mindannyian megérdemeljük az új esélyt? Még én is?
Egy perc után Alana megint megszólal.
- Azért házasodtunk össze, mert terhes voltam. Mindig is
az volt az érzésem, hogy ha nem vártuk volna a lányomat,
nem is maradtunk volna együtt. A világ minden kincséért sem
adnám az én drágámat, de valószínűleg ez az igazság.
Bólintok.
- Az élet nem mindig úgy megy, ahogy elterveztük -
jegyzem meg csendesen.
- Hát nem. Az biztos. A volt férjem most hétvégén veszi
feleségül a lelki társát. Ez az este éppen megfelelőnek tűnt
egy italra. Vagy inkább húszra - nevet vérszegényen. - Olyan
igazságtalanság! - néz maga elé komoran.
Egy kis időre mindketten elhallgatunk, azután azt
mondom.
- Szerintem nem feltétlenül igazságtalanság, csak még
nem látod a végét. Sok történet igazságtalannak tűnik a
közepénél. A tiéd sem zárult még le.
Elgondolkodva rám néz, majd bólint, és elmosolyodik.
- Tetszik az elméleted. Az a helyzet, hogy Colin előtt, aki
aztán a férjem lett, már jártam valakivel. Valami marhaság
miatt szakítottunk, aztán meg rögtön összeakadtunk Colinnal,
terhes lettem és a többi már történelem. De sosem felejtettem
el azt a másik férfit. Nemrég a Facebookon is rákerestem, és
úgy láttam, ő is elvált, két gyerekkel.
 A szemébe nézek.
- Küldtél neki üzenetet?
Ingatja a fejét.
- Nem. Nem is tudom. Mi van, ha azóta is neheztel rám?
Vagy ha egyszerűen csak nem érdeklem?
- Egy pillanat. Nem te mondtad, hogy inkább nézzenek
bolondnak, mint hogy később aztán meg kelljen bánnod
valamit? Nem fogadod meg a saját tanácsodat? - mosolygok
rá, mire felnevet.
- Ismerős probléma, nem? Másnak olyan könnyű tanácsot
adni, de megfogadni már nem olyan egyszerű.
Kuncogok. Szerintem is így van. De tudni az eszeddel,
hogy mi a helyes, és meglépni - az két különböző dolog. Az
első lépés felismerni, hogy mit kell tenni, ám a megvalósítás
nagyon sok apróságon elbukhat. Felsóhajtok, felhörpintem a
maradék sörömet, majd Alanához fordulok. Úgy érzem,
sokkal részegebb vagyok, mint azt két perccel ezelőtt
gondoltam. Haza kell mennem.
- Alana, írj annak a férfinak!
A pultra dobom a pénzt, annyit, hogy fedezze az italaimat
meg a borravalót, azután felállók.
- Jake, azt hiszem, írok - pillant fel rám a nő mosolyogva. -
Te meg... lépj valamit, hogy a legközelebbi randitok után ne
kelljen búslakodnod egyedül! - mondja kacsintva, én pedig
kacagok egyet.
- Örülök, hogy találkoztunk. Haza tudsz menni, ugye?
- Igen, fogok egy taxit. Nem lakom messze. - Oldalra
biccenti a fejét. - Én is örülök, hogy megismerhettelek.
Tényleg.
Mosolygok egyet, és kisétálok a kocsmából.
Hazavánszorgok. Otthon végignyúlok a heverőn, lerúgom
a cipőmet. Így fekszem ott, és hagyom, hogy az alkohol
félálomba ringasson. Folyton Evie-t látom magam előtt,
ahogy a Chart House-ban mosolyog rám az asztalnál. A
látomás nem hagy nyugodni, végül felülök, és előhúzom a
zsebemből a mobilomat. A pia nem kellett volna. Nem
vagyok alkoholista, erről meg vagyok győződve. Sosem
jelentett gondot, ha egy-két pohár bornál meg kellett
állnom. Nem gondolnám magamat függőségre hajlamosnak,
ami elég érdekes, ha meggondoljuk, honnan jöttem. De azt
elismerem, hogy éveken át alkohollal gyógykezeltem a
bajaimat. Annyi eszem van, hogy ezt azért belássam. Dr.
Foxnak pedig igaza van, a fájdalom eltompítása nem vezet
sehová. Másnap reggel ugyanott tart az ember, mint előtte,
csak cefetül rosszul van, és még jobban gyötri a lelkifurdalás.
Felhívom dr. Fox irodáját, bár már tíz is elmúlt, és nem
gondolnám, hogy felveszi. Az üzenetrögzítő válaszol: „ön dr.
Edward Foxot hívta. Jelen pillanatban nem tudom fogadni a
hívását, de adja meg nevét és telefonszámát - még akkor is,
ha úgy gondolja, megvan nekem - , és amint tudom,
visszahívom. Ha válságban van, tegye le, és hívja a 619- 555-
4573- as számot! Köszönöm!”
Szó nélkül teszem le. Igen, válságban vagyok. Az egész
kurva életem egy nagy válság.
Leülök a kanapéra, kezemben a telefonnal, és a falat
bámulom. Olykor úgy érzem, totál szét vagyok csúszva, és
állandóan keresem a módját, hogyan szedhetném össze
magam.
Végül elindulok a hálószobámba. Találok aszpirint a
gyógyszeres szekrényemben. A markomból iszom rá a
csapból. Aztán levetkőzöm, és bokszeralsóban bezuhanok az
ágyba. Pillanatokon belül átlépek az áldott feledésbe.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

AMIKOR FELÉBREDEK, meglepő módon egész jól érzem
magam - testileg és lelkileg egyaránt. Nem kellett volna
vedelnem az éjjel, hogy lekapcsoljam az agyamat. Jobban is
kezelhettem volna a csalódottságomat. De ez még mindig
fejlődésnek számít ahhoz képest, amit régebben csináltam.
Ezek szerint a helyes irányba változom? Evie rettentő módon
motivál. Munkába menet a kocsiban előveszem a mobilomat,
és mialatt állok a pirosnál, küldök neki egy üzenetet.
Remekül éreztem magam tegnap este. Mit csinálsz
ma?
Állok be épp a helyemre a garázsban, mikor hallom, hogy
kettőt pittyen a telefonom.
Én is remekül.:) Mindkét helyre megyek ma. Későn
végzek.
Apropó, tudsz valamit a kapuzár hirtelen
megjavulásáról?
Kiveszem a kocsiból a zakómat meg a táskámat, és útban a
lifthez visszaírok.
Megfenyegettem a gondnokot, hogy pert akasztok a
nyakába, ha nem csináltatja a meg. Örülök, hogy
intézkedett. Fő a biztonságod!
Nem jön válasz. Közben felérek az irodám emeletére.
Esetleg nem örül neki, hogy beavatkoztam a dolgaiba? Kár.
Végre tudok rá vigyázni, teljes biztonságban akarom tudni.
 Akkor köszönöm. Rendes tőled.
- Szevasz, Billy! - köszön Christine. Ő így hív. Amikor a
vezetőtestületben „Kölyök ”- ként kezdtek emlegetni, azt
mondta, rádob egy lapáttal. Akkor már legyek „Billy, a
kölyök” „A dörzsölt és rettegett bandita” - súgta, én meg
felnevettem. - „Remegve ejtik majd ki a neved. Mi ketten
értjük, miért.” - Erre fütyülni kezdte egy klasszikus
vadnyugati film leszámolási jelenetének drámai
aláfestő zenéjét, és rám kacsintott. Igazából nem zavart ez a
becenév. A „Kölyök” mégiscsak jobban hangzik, mint az,
hogy „te hülye idióta”, meg aztán inkább fiatal koromra utal,
semmint a vezetői képességek hiányára. Úgyhogy elvagyok
vele. Mindenki megadja nekem a tiszteletet a vezetőségből,
még Gwen apja, Richard is, és tudom, hogy idővel csak még
inkább elismernek majd. Meg is dolgozom érte.
- Jó reggelt, Christine! Hogy vagy? - üdvözlöm én is a
kolléganőt, mosolyogva.
- Remekül. Már elindultak a konferenciaterem felé.
Kávé, péksütemény az asztalon. A prezentációd a laptopon,
vetítővászon lehúzva. A beszámolókat is odakészítettem
mindenkinek a helyére.
- Köszi, Christine. Nélküled semmire sem mennénk!
- Tudom én azt! - horkant fel, én pedig rávigyorgok.
Az irodámban ledobom a cuccomat, aztán dobok egy
SMS- t Evie-nek, válaszul a köszönetére.
Érted bármit. Értekezletre mentem. Szép napot/
estét a munkához! Holnap hívhatlak?
És ha nemet mondok? - írja vissza.
Vigyorgok.
Akkor is felhívlak.;) Szép napot, Evie!
 Örülök, hogy ma este dolgozik. A jótékonysági parti
Gwennel elég borzasztó lesz, és azzal a tudattal, hogy
helyette Evie-vel is lehetnék, még szörnyűbb lenne.
***

Az irodában nem sok minden történik, így ötkor el tudok

jönni. Induláskor Christine utánam szól.
- Megnézlek majd abban a majomparádé szmokingodban!
Ő is jön a jótékonysági vacsorára. Jó, hogy lesz ott valaki,
akinek tényleg bírom a fejét, legalább lesz kivel dumálnom.
- Aha, Gwent is viszem - felelem fintorogva.
- Minek?! - kérdezi elborzadva. Nem mondhatnám, hogy
rajong Gwenért. Vele éppolyan bunkó a csaj, mint bárki
mással, akit alsóbbrendűnek gondol magánál. Ma már vagy
tizedszer érzem úgy, hogy kitört rajtam a gyomorhurut.
Felsóhajtok. De nyer a Seth iránti elkötelezettségem, és
megadom magam. Azt viszont megfogadom, hogy gyorsan
letudom az estét, kiállítok egy nagy összegű csekket, és
tizenegyig mindenképpen hazaérek.
- Igyekeztem kedves lenni hozzá, de végül csak magamnak
ártottam vele.
Végighúzom a tenyerem az arcomon, aztán bosszúsan
megrázom a fejem.
- Jake, nem kell rendesnek lenned ahhoz a lányhoz! Én
évekig próbálkoztam. Mindig kedves voltam vele, mikor
bejött az apjához, és végig a gyakorlati ideje alatt is. Ő
viszont egy tapló. Csak addig lehetsz rendes valakivel, amíg
nem érzed magad lábtörlőnek. Én aztán nem fogom törni
magam, hogy jóban legyünk. Neked sem kéne. Ráadásul
tőled nem is csak annyit akar. Ha kedves vagy vele, csak
alkalmat adsz neki, hogy beléd vájhassa a karmait.
 Szárazon felnevetek.
- Igazad van. Mindenben. - Rámosolygok. - Szerencsések
a kölykeid, hogy ilyen anyjuk van. Lefogadom, hogy szuper
tanácsokat kapnak tőled.
- Én mindenkinek szuper tanácsokat adok, aki hallgat rám.
- Kacsint. - Többek között neked is.
Rávigyorgok.
- Köszi, Christine! Örülök, hogy jössz este.
- Én is. És ha egy kicsit meg szeretnél szabadulni ettől a
plasztikbarbitól, csak jelezned kell! Mondjuk, dörzsöld meg a
tarkódat, és levakarom rólad - mondja feldobva.
Nevetve összeszedem a cuccomat, és elindulok a lift felé.
- Vajon miért félek attól, hogy szükségem is lesz a
segítségedre?
***

Indián Hillben, Gwen apjának háza előtt állok meg a

kocsival. Nagy nehezen kikászálódom. Inkább bedobnék egy
hot dogot valami gyorsétteremben, egyedül, semmint egy
svédasztalos, elegáns vacsorát kelljen elköltenem Gwen
társaságában. Ez nem is vitás. De most már benne vagyok.
Essünk tál rajta!
A szmoking ellenére is kettesével szedem a bejárati ajtóhoz
vezető lépcsőfokokat, és bezörgetek az oroszlánfejet formázó
arany kopogtatóval. Evie-t juttatja eszembe. Elmosolyodom.
Alig várom, hogy másnap felhívjam. Essünk túl rajta!
Az ajtó ebben a pillanatban felpattan, Gwen pedig csak azt
látja, hogy mosolygok. A fenébe! Nem szeretném azt a
látszatot kelteni, mintha olyan derűs hangulatom lenne.
Elkomolyodom.
- Szia, Gwen! Jól nézel ki.
 Testhez álló, vörös bársonyruhájában, az arany ékszereivel
meg az örvénylő, szőke kontyával úgy fest, mint egy
Karácsonyi Barbie.
- Helló! - köszön vissza csábosán, az ajtófélfának dőlve. -
Beugrasz pár percre? Apám már elindult. Barátkozhatnánk
egy kicsit egymással. - húzza fel a szemöldökét.
Megfeszül az állkapcsom.
- Nem, Gwen. Oda akarok érni. Úgy néz ki, hogy még a
pezsgő végét sem fogjuk megvárni.
Nem is titkolja a sértődöttségét.
- Jól van akkor - feleli hosszú sóhajjal. - Hozom a
kabátomat.
Bemasírozik érte, én pedig kint várakozom.
Miután bezárta a házat, kinyitom neki a kocsiajtót. Úgy ül
be, hogy hagyja felcsúszni a ruháját. Az egyébként is merész
sliccelés pedig szemérmetlen módon elárulja, hogy nem visel
alsóneműt. Gyorsan elfordulok, és rácsapom a kocsiajtót. Mi
a franc? Ez a gyomorhurut mindjárt ledönt a lábamról.
- Szóval, Jake - búgja, miközben elindulunk hol lesz az
after-parti? Még nem is láttam az új lakásodat.
Mikor rápillantok, a szempilláját rebegtetve sandán
mosolyog. Tényleg azért vészeltem át annyi mindent, azért
jártam meg a poklot, azért volt az a sok beszélgetés a dokival,
a rengeteg műtét és küzdelem, hogy aztán ezzel a rámenős,
dögunalmas szexautomatával üljek itt az autómban, és szép
csendben megfulladjak az émelyítő parfümjétől? Gwen nem
az a fajta, akivel bármit is kezdeni kívánnék. Szégyen, nem
szégyen, ez van. Le kell koptatnom.
A megjegyzését elengedem a fülem mellett. Látom, amit a
múltkor határozottan közöltem vele az irodámban, arra
magasról tesz. Az lesz a legjobb, ha témát váltok.
- Milyen az új munkád, Gwen?
 - Pfff! - sziszegi és sóhajtja egyszerre. - Hagyjuk is! - A
körmeit tanulmányozza egy darabig, nagyon komoly arcot
vágva. - Apu azt akarja, hogy „kemény munkával vívjam ki
az elismerést” Annyira idegesítő!
Újra felsóhajt, mintha legalábbis meg kellene érte
szakadnia a szívemnek.
Te jó isten! A csajnak egy tekintélyes jogi cég ezüsttálcán
kínálta fel az állást - az apja kapcsolatai miatt. Majd biztos
kisírom a szemem a nehéz sorsáért! Nem mintha szólhatnék
egy szót is, hisz a vezetői állás nekem is az ölembe hullott, de
én legalább tudom értékelni a szerencsémet.
Evie-re gondolok, aki szobalányként robotol, és teszi ezt
méltósággal. Adhatna pár leckét Gwennek, miképp is kell
megbecsülni a kemény munkát. Röhögnöm kell.
- Mi mást csinálnál, Gwen? Járnád az üzleteket egész nap?
Nem egy szép megjegyzés, de az ilyen Gwen-félék
kinyírják az idegrendszeremet. Nem bírom őket cérnával. Ez
a nő a beszűkült agyával fel nem foghatja, hogy a szánalmas
kis problémáin kívül van más is a világon. Ahhoz is korlátolt,
hogy kinyissa a szemét és rácsodálkozzon maga körül a
dolgokra, amikért a kisujját sem kellett megmozdítania. És
most nem is csak az anyagiakról beszélek, hanem a családról
a biztos háttérről is. A fél karomat odaadnám érte, Gwen meg
nem tudja megbecsülni magát. Kurvára fogalmatlan!
Összehúzott szemmel néz rám.
- Nem rossz dolog ám támogatni a gazdaságot, Jake! A
shoppingolásom munkahelyeket teremt. Amúgy meg azt
gondolod, olyan könnyű így kinézni? A szépség is sok
munkába kerül, önmagában is egy teljes munkaidős állás.
Sminkelés, gyantázás, bőrradír, manikűr, szolizás és...
 Már nem is figyelek. Ez komolyan beszél? Most már
emlékszem, miért kellett annyit innom annak idején, amikor
találkozgattunk.
Felhangosítom a rádiót, és a következő öt percben
hallgatunk. Hála istennek! Kurvára elfáradtam, holott még
csak húsz perce vagyunk együtt. Megérkezünk a Millenium
Hotel elé. Átadom a kocsimat egy parkolóinasnak.
A lifthez menet Gwen belém karol. Lerázom magamról,
egy szúrós pillantás kíséretében. Amikor azt mondtam neki,
hogy lehetünk barátok, nem a dugipajtiságra céloztam. Még
mindig nem fogta fel.
A liftből kilépve újra belém karol. Jézusom! Nagy levegő.
Csak két órát kell kibírni.
A bárpulthoz vezetem. Ott már látok pár embert a cégtől,
köztük Christine-t is. Üdvözöljük őket. Christine bemutat
minket a férjének, Tomnak, akivel még sohasem találkoztam.
Kicsit beszélgetünk, aztán megérkezik egy felszolgálófiú egy
tálca pezsgővel. Két pohárral veszek, az egyiket Gwennek
nyújtom.
- Gwen! - szól Christine, miután mindnyájan megkóstoltuk
a pezsgőt. - Nagyon szép ez a ruha. Nem sok kétséget hagy
szépséges alakod felől - mosolyog ragyogóan a lányra.
Gwen végigfuttatja a kezét a csípőjén.
- Köszi, Christine! - feleli széles, megjátszott mosollyal. -
Ha van, mutogasd bátran, igaz? De ha nincsen, hát... - Nem
fejezi be, hanem végigméri Christine-t. Tom félrenyeli a
pezsgőt, nekem megfeszül az állkapcsom. Majd’ elsüllyedek.
Christine-en viszont az látszik, hogy alig bírja visszatartani
a nevetést, úgyhogy nyelek egyet, és csak annyit mondok:
- Valami harapnivaló után nézek. Éhen halok.
Megfordulok, de Gwen ugyanígy tesz - még mindig a
karomba csimpaszkodva - , amitől a fogamat csikorgatom.
 Ekkor halk nesz üti meg a fülem, mint mikor valaki levegő
után kap. Felnézek, és Evie áll előttem - felszolgálóruhában,
egy tálca előétellel a kezében. Kővé meredve. A szívem
repesni kezd, és azon nyomban mosoly önti el az arcom.
Legszívesebben felkapnám, és összecsókolnám azt a
gyönyörű arcát! A Gwennel töltött első félóra után még
jobban örülök ennek a nem várt találkozásnak. Ó, a francba,
tényleg! Gwen! Itt lóg a karomon. A picsába,!
- Evie! - szólalok meg, miközben egy határozott
mozdulattal lefejtem Gwen kezét a karomról, és elindulok
Evie felé. Érzem, hogy Gwen megdermed, de a szemem
Evie-re tapad, aki csak pislog, és egy kényszeredett mosolyt
küld felém. A rohadt életbe!
- Jakey, te ismered ezt a csajt? - hangzik fel a hátam
mögött Gwen rosszindulatú megjegyzése, de én egyszerűen
képtelen vagyok levenni a szemem Evie- ről. Jakey? Soha az
életben nem hívott még így. Ritka szar helyzetbe kerültem!
Pedig éltem már meg durva szitukat. Evie Gwenre pillant,
fájdalom suhan át az arcán. Sötét szeme csordultig tele
fájdalommal, ahogy megint rám emeli a tekintetét. Látszik
rajta, hogy nem tudja mire vélni a helyzetet.
- Szia! - suttogja.
Egy szemét baromnak érzem magam, holott nem csináltam
semmi rosszat. Csakhogy ő azt nem tudja. Karon kellene
fognom, és félrehúzni valahova, hogy elmagyarázhassam az
egészet. De basszus, neki itt dolgoznia kell! Nem akarom,
hogy megróják érte. Nem szeretném, ha elveszítené miattam
az állását. Tisztában vagyok vele, milyen fontos a számára.
Megrándul az állkapcsom az idegességtől.
- Igen, ismerem őt - felelem Gwennek. - Bemutatom
neked Evie Cruise-t.
Életem szerelmét.
 Evie kérdőn néz Gwenre, úgyhogy hozzáteszem.
- Ő pedig Gwen Parker - és felé biccentek.
Evie odabólint neki, alig hallhatóan köszön is:
- Szia!
- Nem kell bemutatnod, Jakey. Csak meglepődtem, hogy
ismered - mondja a rá jellemző bunkósággal, majd újra belém
karol, és mikor próbálok elhúzódni, csak még jobban rám
akaszkodik. Az agyamba tolul a vér, az állkapcsom meg-
megrándul. Evie szeme Gwen belém kapaszkodó karjára
siklik.
- Na jó, hát akkor szép estét nektek! - mondja halkan,
komor arccal.
Amint elfordul, alig bírom megállni, hogy utána ne vessem
magam, és ki ne vigyem a kocsimhoz.
Remeg a keze, és ahogyan megfordul, a tálcája előrebillen.
A következő pillanatban hangos ploccsanást hallok. Az egyik
kaviárral töltött ostyakosárka pontosan Gwen cipőjére esik.
Telitalálat! Ott a pont! Alig sikerül visszatartanom a röhögést,
de gyorsan elmúlik a nevethetnékem, mert Gwen felsikít:
- Istenem! Tudod, mennyibe került ez a szandál? Honnan is
tudhatnád! Ezernégyszáz dollárba!
Jézusom, ez a szöveg is röhejes. Megint rám jön a nevetés,
de aztán meglátom Evie arcát. Elpirul, a szeme tágra nyílik.
Majd' elsüllyed szégyenében. A picsába! Az ösztöneim
feltámadnak, minden idegszálam riadót fúj: védd meg!
Éveken át feladatomnak tekintettem a védelmezését, és
nagyon komolyan vettem. Evie-nek fogalma nincs róla,
hányszor rúgattam szét miatta a seggem, vagy hogy hányszor
rúgtam seggbe miatta másokat. Persze mindig jobban tetszett
az utóbbi, de a dolog kimenetele nekem tulajdonképpen
mindegy volt. Csak móres-re akartam tanítani azt a genyót,
aki - akár szemtől szemben, akár a háta mögött - piszkálja. A
szemét kölykök mindig kiszemelik maguk közül a
leggyengébbet, akire rászállhatnak. És ki lehetne
könnyebb préda, mint egy rosszul öltözött árva lányka, aki
szinte semmire sem tartja magát? A rohadt életbe is! A
suliban két lábon járó óriási céltábláknak számítottunk. Evie
viszont többnyire megúszta a szemétkedéseket, legalábbis
amikor rajtam múlt.
Mielőtt bármit is léphetnék, a szőke srác, aki az előbb a
pezsgőt szervírozta, Evie-hez szalad, és a föléhez hajolva súg
neki valamit. Elveszi a tálcáját, miközben gyilkos pillantást
lövell felém. Ajjaj! Amúgy ki a franc ez a fazon? Az arcába
bámulok, az állkapcsom már-már rángatózik. A KURVA
ÉLETBE!
Gwen a lábát törölgeti, és a minimálbérért gályázókról
morog valamit a bajsza alatt. Evie lehajol hozzá.
- Rettentően sajnálom. Hadd segítsek letisztítani! Ha eljön
velem a női mosdóba, törlőronggyal le tudom takarítani.
Azzal szépen le fog jönni - mondja.
- Rendben - sziszegi Gwen. Arra gondolok, jobb is, ha Evie
elviszi innen ezt a nőt, mert rohadt jólesne elküldeném
melegebb égtájak felé, és bizony isten nem tudom, hogy
állhatnám meg tovább szó nélkül.
A szőke srác újra felém tart egy tálca pezsgővel. Elveszek
tőle két pohárral, és egymás után felhajtom őket.
Kifejezéstelen arccal nézek rá, mire még egy lesújtó pillantást
kapok. Evie egyik újabb védelmezője, aki vigyáz rá. Nem lep
meg.
A mosdó felé nézve várom, hogy a nők felbukkanjanak.
Látnom kell Evie-t, tudnom kell, minden rendben van-e vele.
Christine, aki bizonyára szemtanúja volt az egész
incidensnek, hozzám lép, és gyengéden megérinti a karomat.
- Jól vagy? - kérdezi kedvesen.
 - Hát, nem annyira.
Aggódó pillantást vet rám.
- Lefoglalom valamivel Gwent, ha akarsz beszélni azzal a
lánnyal.
Felsóhajtok, és végighúzom a tenyerem az arcomon.
- Most nem lehet, Christine. Dolgozik. Csak rontanék a
helyzeten. - Christine csalódottan felsóhajt.
- Oké - feleli, majd kis szünet után újra megszólal: - Hogy
is hívják?
Rápillantok.
- Evie-nek.
- Evie tudja, hogy szereted?
Elhallgatok pár pillanatra.
- Régen tudta. De nem, egyelőre nem tud róla.
Együtt hallgatunk. Christine valószínűleg azon
gondolkodik, mit jelenthet ez.
- Hát akkor juttasd valahogy az eszébe!
- Igyekszem - válaszolom a szemébe nézve.
Ekkor felbukkan Evie a mosdóból. Sebzett arckifejezéssel,
sietve hagyja el a nagytermet. Bassza meg! Micsoda rohadék
ez a Gwen!
- Jake.. - jut el hozzám Christine figyelmeztető hangja, de
nem hallgatok oda. Elviharzok, és berontok a női mosdóba.
Tíz perccel korábban kellett volna. Mi a francot gondoltam,
hogy egyedül hagytam Evie-t egy olyan, minden hájjal
megkent boszorkánnyal, mint Gwen?
A nő a tükör előtt áll, és elégedett képpel szépítkezik.
- Hát, szia! - mondja megfordulva, a mosdókagylónak
támaszkodva.
- Mit mondtál neki? - kérdezem számonkérően, dolgozik
bennem az adrenalin rendesen.
Gwen gúnyosan felnevet, és visszafordul a tükörhöz.
 - Kit érdekel? Ez csak valami kis felszolgálólány, Jake.
Ugye csak viccelsz?
Hitetlenkedve bámulok rá.
- Ennyi volt, Gwen. Befejeztem veled a jópofizást, amit
eddig is csak a bűntudatom diktált. Egy elkényeztetett,
agyatlan kurva vagy, ráadásul olyan dögunalmas, hogy
amikor kinyitod a szádat, alig bírok ébren maradni. Jézusom,
téged palackozni kéne, és altatóként a piacra dobni!
Lassan hátrafordul. A szája eltátva, a szeme résnyire
összehúzva. Keresztbe fonja maga előtt a karját, úgy sziszegi.
- Igényesebbnek gondoltalak, Jake. De látom, nem esett
messze az alma a gettótól.
Ezt már nem bírom tovább. Az utóbbi félóra összes dühe és
feszültsége röhögőgörcsbe csap át bennem. Ez a nő olyan
fogalmatlan, hogy ezen már csak röhögni lehet.
- Gettót mondtál, Gwen? Szent isten, hol a francban
hallottad ezt a szót? Megszólalt egy 50 Cent-szám a Lexusod
műholdas rádiójában?
Majdnem megszakadok ettől a poéntól. De igyekszem a
falnak támaszkodva lecsillapodni. Nem is emlékszem, tudja-
e, hogy engem örökbe fogadtak. Mindenesetre korábban
sosem hozta szóba.
Valószínűleg jobbat aludt, ha nem is gondolt rá, hogy
olyasvalakivel kezdett ki, aki nem ezüstkanállal a szájában
született.
Továbbra is összeszűkült szemmel mered rám, és fortyog a
méregtől. A röhögőgörcsöm lassan alábbhagy.
Közelebb lépek hozzá.
- Fogalmad sincs, min nevetek, Gwen, és nem is lesz soha!
De hadd osszak meg veled néhány dolgot! Gőzöd sincs róla,
ki vagyok én. Halványlila gőzöd sincsen. Róla sem tudsz, és
nem is fogsz tudni semmit. Mondok viszont valamit, ami rád
tartozik. Nem jössz többet a közelembe, megértetted? Ha
meglátlak egy rendezvényen, sarkon fordulsz, és mész az
ellenkező irányba! Ha meg véletlenül összefutunk az utcán,
tégy úgy, mintha nem is ismernél! Most még sajnos egy
asztalhoz kell ülnünk, de egyeden szót sem váltunk
egymással. Ha akár csak egy kurva sószóróra is szükséged
van, kérd mástól! Ha vége a vacsorának, apuciddal mész
haza, mert komolyan mondom, nem bírnék ki veled húsz
percet az autóban. Értve vagyok?
Meredten hunyorog rám.
- Ezt még megbánod, Jake!- szűri a foga közt. - Tekintsd a
barátságunkat befejezettnek!
- Na, hála istennek!
Azzal kimegyek a mosdóból, éppen, mikor benyit egy
idősebb asszony.
- Ó! - kiált fel.
- Bocsánat, eltévesztettem az ajtót - motyogom.
Átmegyek a férfivécébe, és a mosdóra támaszkodom, össze
kell szednem magam. Vajon milyen szarság jön még ma este?
Hideg vízzel megmosakszom, és amint venném ki az
összetekert törülközőt a mosdó mellé készített tartóból,
észreveszek valamit. „A világ legjobb mentája.”Zsebre
vágok egyet a cukorkák közül.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

MÁSNAP ÉBREDÉSKOR fájdalmas arccal gondolok vissza az
estére. Végigülni a vacsorát maga volt a kínszenvedés.
Akárhányszor kinyílt a konyhaajtó, a szívem a torkomba
ugrott. De Evie-t nem láttam többé. A mentolos cukorkát
elküldtem neki a szőke barátjával, aki tutira meleg - abból,
ahogy végigriszálta a csípőjét a termen, egyértelmű. Normális
férfi nem mozog így. Gyanakodva nézett rám meg a cukorra,
de végül zsebre dugta, és visszament a konyhába.
Vacsora után írtam egy csekket, licitáltam is pár tárgyra az
aukción, azután előkerítettem a kocsimat, és hazahúztam.
Tépelődtem, hogy felhívjam-e Evie-t, de tudtam, hogy
valószínűleg későn végez, meg még pont én hiányoznék neki.
A francba az egésszel! Alig bírtam elaludni, de beláttam,
hogy tekintettel kell rá lennem, és hanyagolni ezt a dolgot
reggelig. Pedig dolgozott bennem az ideg veszettül, hogy
elmenjek hozzá, és kimagyarázzam magam. Nekiláttam
SMS-t írni is, de egy jó öt perc után feladtam. Nem
tudtam, mit is írhatnék, ami ne lenne félreérthető, úgyhogy az
éjjeliszekrényre dobtam a telefont, és visszazuhantam az
ágyba.
Most viszont fogom magam, letusolok, felöltözöm, és
elhajtok hozzá. Mindenáron magyarázatot akarok adni a
történtekre. Rendbe kell hoznom a dolgot, ha nem akarok
még ma megbolondulni.
 Felcsengetek hozzá, de nem veszi fel a kaputelefont.
Előveszem a mobilomat, a Hiltont hívom. Közben fel-alá
járkálok a ház előtt. Mikor elérem a műszakvezetőt, azt
füllentem, hogy kocsival mennék Evie Cruise elé, meg van
vele beszélve, de elfelejtettem, mikorra hívott. A férfi minden
további nélkül elárulja, mikor ér véget Evie műszakja. Egy
kicsit fel is húzom magam ezen.
Bár szombat van, Prestonnal ma délelőttre is beütemeztünk
pár megbeszélést, utána meg a vezető mérnökeinkkel fogunk
értekezni. Nyakunkon van pár tesztelési határidő, ezért
megbeszéltük a csapattal, hogy ha el akarunk készülni, be
kell áldoznunk pár hétvégét Bármennyire is szeretném
ostromolni Evie-t, a cég érdekeit is szem előtt kell tartanom,
nem lóghatom el az üléseket. Tartozom ennyivel a túlórázó
kollégáknak. A délelőtti értekezletekkel épp időben végzek.
Még elcsíphetem Evie-t a munkahelyéről kijövet.
Gyorsan a belvárosba hajtok, és leparkolok a megálló
mellett, ahol fel szokott szállni a buszra. A tilosban várok rá.
Nem vagyok ideges, csak elszánt. Magyarázatot akarok adni
a tegnap estére. Nincs más megoldás. A pokolba is! Az nem
lehet, hogy éppen Gwen álljon az utamba, amikor mindent
újrakezdhetnék Evie-vel. Nincs az az isten!
Kábé tíz perc múlva megpillantom a hotel sarkánál. A
buszmegálló felé jön. Szerencsére nincs mögöttem autó,
úgyhogy elindulok, és lassan lehúzódok mellé. Rám pillant,
én meg áthajolva az ülésen rámosolygok.
- Elvigyelek egy körre, kicsi lány? - húzom az agyát, hátha
sikerülne egy kicsit felderíteni. Nem megy. Úgy néz rám,
mintha egy légy lennék a levesében. Remek. Ám legyen!
Nem fogom sajnálni az energiát.
- Vicces. Inkább ne, Jake! Jó lesz nekem a busz is.
Megy tovább.
 - Evie, beszélnünk kell! - szólítom le ezúttal komolyan, de
rám se hederít, csak megy tovább.
- Nem, Jake, nem kell beszélnünk - feleli.
Bassza meg, innen már parkoló autók sorakoznak a járda
mentén, úgyhogy kiszállok. Nem gond, akár az utca közepén
is otthagynám a kocsit.
Odarohanok hozzá, közben ő leül a megálló egyik üres
padjára, és a nyakát nyújtogatva lesi, jön-e már a busz. Csak
azt ne! Nem hagyhatom elmenni, akkor inkább felugrok a
buszra vele együtt.
Mivel nyüzsögnek előtte az emberek, mögé állok, és a bal
válla felett szólok hozzá.
- Evie! Figyelj, tegnap az nem az volt, aminek gondolod.
- Jake - szakítja meg a mondandómat. - Hosszú napom
volt. Komolyan megkérlek rá, hogy hagyjuk ezt, oké? Meg
kellett volna mondanod, hogy van barátnőd. De nem
mondtad. Ennyi. Most pedig menj el!
Elfordul tőlem. Érzem, hogy forr a vérem a dühtől. Nem
Evie-t hibáztatom azért, mert dühös, hanem arra a kurva
Gwenre vagyok kiakadva, aki így betett nekünk. Tiszta röhej!
Összeszorítom az állkapcsomat.
- Evie, Gwen nem a barátnőm! Azért reméltem, hogy ennyi
idő alatt jobb véleményt alakítottál ki rólam.
- Jake, kérlek, menj el!
- Nem megyek, Evie.
Na, azt aztán nem!
Türelmetlenül felszusszan, és legörbíti azt a gyönyörű
ajkát. Mérges. Feláll, és haragosan az arcomba vágja.
- Gondolkozzál már egy kicsit, Jake! Nem is ismersz. Csak
hiszed, de nem. Fogalmad sincs róla, ki vagyok. Úgyhogy
fejezd ezt be! Ne ártsd bele magad folyton az életembe, és ne
hidd, hogy hálás leszek, amiért kitüntettél a jelenléteddel. A
múlt éjszaka után úgy gondolom, napnál világosabb, hogy
semmi okod itt lenni. Ezért ismételten arra kérlek, hogy
tegyük át ezt a beszélgetést egy másik időpontra. A soha
megfelel?
Azzal sarkon is fordulna, de a kezénél fogva visszarántom,
és közvetlenül magam elé húzom. Akkor sem engedem el.
Végig fog hallgatni, még akkor is, ha a falhoz kell
szorítanom. Vajon tényleg megtenném? Igen. Rohadtul nem
problémáznék rajta. De azért remélem, nem ez a
forgatókönyv valósul meg, mert azzal tényleg felcseszném az
agyát. A kocsiban szeretném vele tisztázni a dolgot, de úgy
tűnik, nem az lesz.
- Nem így akartam, pont egy utcasarkon, de ez a csaj olyan
makacs, hogy muszáj - dünnyögöm az orrom alatt. De sebaj!
Rugalmas vagyok. Veszek egy mély levegőt. Evie továbbra is
dühösen néz, de nem mozdul. Kezdetnek megteszi.
Nem kell felfednem a kilétemet ahhoz, hogy a tudomására
hozzam, amit az eltelt több mint egy hét alapján is
kristálytisztán meg lehet állapítani. Ha egy vadidegen lennék,
akkor is rájöttem volna, milyen csodálatos ember.
- Azt hiszed, nem ismerlek, Evie? Elmondom, amit tudok
rólad. Azon a héten, amikor követtelek, tudom, hogy azzal az
istenverte busszal egy öregemberhez mentél, és sütit vittél
neki.
Összevonja a szemöldökét, és értetlenül rám mered.
- Mr. Cooperre gondolsz? - kérdezi végül, zavartan ingatva
a fejét, a tekintete kissé megenyhül. - Négy évig a vele
szomszédos házban laktam. Mindig kedves volt hozzám.
Megözvegyült. Magányos. Imádja a csokis kekszemet.
- Két óra az út oda-vissza, Evie.
Még mindig úgy néz, mintha meg lennék kattanva, közben
felsóhajt.
 - Jake, biztos fontos ez, de...
- A szomszéd pasas pedig meg is ölne, ha akár csak a
gyanú is felmerülne, hogy bármilyen kellemetlenséget
akarnék okozni neked.
- Maurice? - kérdezi zavartan. Istenem, tényleg fogalma
sincs róla, milyen szinten hat az emberekre! - Ő amolyan
őrző-védő típus.
Folytatom, hogy világos legyen előtte, mit akarok ezzel
mondani.
- Mint a tegnap esti fickó? Miután azt hitte, hogy kínos
helyzetbe hoztalak, úgy sütött a szeméből a harag, hogy
gyakorlatilag elolvadtam tőle - magyarázok szelíd hangon, de
már nem szorítom a kezét; nem hinném, hogy elrohanna.
- Landon? - kérdez vissza. - ő az egyik legjobb barátom.
Jézusom, még mindig nem sikerült világossá tennem? Nem
ismerek még egy ilyen embert, aki így hárítja a jó szót.
Persze, megértem én. De attól még iszonyú frusztráló tud
lenni, mikor dicsérni akarsz valakit, az illető meg nem veszi a
lapot. Valószínűleg nem sok szívből jövő bókot kapott
életében, nem csoda, ha értetlenkedik. Ettől csak még inkább
feltámad bennem a birtoklási vágy, és megesküszöm
magamnak, hogy mindennap, amíg csak élek, tudatosítani
fogom benne, milyen csodálatos lány. Ha bármi borzalom
történne, és végleg visszautasítana, amikor megtudja rólam a
teljes, kiábrándító igazságot, akkor az égre íratom fel minden
áldott reggel, a háza fölé. Nem tudnék elképzelni nagyobb
igazságtalanságot a földön, mint azt, ha az én csajom nem
lenne tisztában a saját értékeivel.
- Evie, szerintem nem érted, miről beszélek, úgyhogy most
akkor kifejtem, bébi. - Tágra nyílt szemébe nézek, és
belefogok. - Olyan illedelmesen és jól nevelten viselkedsz
mindenkivel. Majdnem nekimentél egy pórázon vezetett
cocker spánielnek, és mikor kikerülted, elnézést kértél.
Elnézést kértél egy kutyától, Evie! És lefogadom, hogy nálad
ez csak úgy magától jön. Zsigerből. Annyira benned van ez
az udvariasság. Az alapján, amit a múltadról tudok, azt
hiszem, rohadtul nem tanította ezt neked senki. Egyszerűen
ilyen vagy.
Csak bámul rám, döbbenten; ezt jó jelnek veszem a
folytatáshoz.
- Azt tudom rólad, hogy azokért, akik olyan szerencsések,
hogy elnyerték a bizalmadat és a barátságodat, a végsőkig
kiállsz. Valójában odaadod magad nekik, és ők tudják, hogy
kurva sokat nyertek azzal, hogy az övék vagy. És Evie,
tudnod kell, hogy amikor elmész valahonnan, még az
idegenek is követnek a szemükkel. Elárulom neked, hogy
miért, mert magam is átéltem. Azért, mert nem akarják, hogy
a fény, ami te vagy, a fény, azaz Evie elhagyja őket.
Azt szeretnék, ha inkább közeledne feléjük, és velük
maradna.
- Uhhh - szólna közbe, de én már benne vagyok a témában,
és őszintén szólva, ez a kedvencem, úgyhogy nem akarok
leállni.
- Szóval lehet, hogy nem tudom, mi a kedvenc ételed,
lehet, hogy még a születésnapodat sem tudom. De amit
tudok, az gyönyörű, Evie, és bizton állíthatom, hogy többet is
meg akarok tudni rólad.
Valójában persze tudom a szülinapját, akár a sajátomat, de
ha más lenne a helyzet, és csak másfél hete ismerném, akkor
is így gondolnám. Ez tény. Hiszen hátulgombolós tizenegy
éves koromban mindössze tizenöt percbe telt ráébrednem,
hogy ő az, akibe bele fogok szeretni. Ö hozott engem vissza
az életbe, aznap, amikor először felfedeztem magamnak az
otthonban, az étkezőasztalnál, és megláttam azt a nyílt arcát.
Reményt adott. Elég volt hozzá pár perc. Ezért utálom
magam olyan rohadtul azért, hogy elárultam.
Mindez villámgyorsan fut át a fejemen, egy
buszmegállóban, a járda közepén, miközben egymás szemébe
bámulunk. Beleveszek a lelkére nyíló, sötétbarna, ablakokon
túli mélységbe.
- Ööö, Jake - szólal meg halkan.
- Mi az, Evie?
- Elment a buszom. Elvihetnél egy körre.
Mikor eljut a tudatomig, mit mondott, széles mosoly terül
szét az arcomon. A kocsihoz vezetem, besegítem, majd én is
beszállok. Elindulunk. Tisztáznom kell vele a Gwennel
kapcsolatos dolgot is, hogy minden világos legyen előtte.
- Szeretném, ha meghallgatnál a tegnap estével
kapcsolatban.
Rám néz, és beharapja a szája szélét. Szokása.
- Gwen apja a pénzügyi igazgató apám cégénél. „Apám
cége” alatt valójában „az én cégem”-et értem, csak még
annyira új nekem a helyzet, hogy kell egy kis idő az
agyamnak, amíg átáll. Eddig nem is voltam ennek tudatában.
Csak most, hogy kimondtam.
- Mindenesetre Gwent meg az apját régóta ismerem. Az
évek során voltunk együtt erre-arra, habár én mindig
jeleztem, hogy nem akarok semmi többet annál, mint ami
egyébként van, és ami nem valami sok. Ő viszont értésemre
adta, hogy többet akar. Márpedig őt úgy nevelték, hogy azt
hiszi, bármire jogot formálhat, és ha eleget nyafog, végül
úgyis megkapja.
Hallgat és figyel, úgyhogy folytatom:
- Amikor ideköltöztem, igyekeztem a barátjaként
viselkedni. Részben, mert annak ellenére, hogy egy felszínes
kurva, korábban eléggé csúnyán bántam vele, részben pedig
mert azzal, hogy baszogattam Gwent, közvetve apámnak is
keresztbe tettem, aki rosszul érezte magát attól, ahogyan a
pénzügyi igazgató lányával bánok.
Magamban elborzadok, még mindig szégyenkezve a sok
baromság miatt, amiket az évek során elkövettem,
ugyanakkor meg tudom, miért tettem meg őket. Kisvártatva
folytatom.
- A múlt éjszaka Gwennel hónapokkal korábban le volt
fixálva, már nem tudtam kiszállni belőle. A jótékonysági ügy
célja fontos volt a számomra. Úgy gondoltam, igazából nem
oszt, nem szoroz, ha magammal viszem a rendezvényre,
ahogy eredetileg terveztem. Ott persze három másodperc után
rájöttem, hogy tévedtem - még mielőtt megláttalak volna.
Egy pillanatig hallgat, aztán szúrósan rám szegezi a
tekintetét.
- Gwen úgy beszélt, mintha nagyon is jól ellennétek
egymással - mondja, és a semmibe bámul.
Ó, hát efelől biztos voltam! Azt nem tudtam pontosan
kideríteni, hogy mit mondhatott neki Gwen a mosdóban, de
nem tévedek nagyot, ha valami ilyesmire gondolok: „ő az
enyém., te meg egy utolsó senki vagy!”
- Azért, mert látta, hogy nézek rád; látta a szépségedet,
ezért távol akar téged tartani tőlem. El is érte, hogy leértékeld
magad, én ezt tudom, ebben verhetetlen. De Evie, ha egy
zsákot húznál a fejedre, vagy meghemperegnél a sárban,
akkor is több méltóság lenne a kisujjadban is, mint benne,
hiába veszi magára a sok méregdrága holmit. Ő tudja ezt. És
gyűlöl érte. Ezért akarta mindenáron, hogy kevesebbnek
érezd magad nála. Majd megőrjített, hogy nem ronthattam be
utánad a konyhába, és nem tudtalak rákényszeríteni, hogy
végighallgass. De dolgoztál, és nem akartam még több
kellemetlenséget okozni.
 Nem válaszol rögtön. Körülnéz az autómban, majd a
munkaruhájára pillant, és pontosan tudom, mire gondol.
Eszébe jutnak Gwen szavat, hagyja, hogy megmérgezzék az
önértékelését; és tényleg egy nagy senkinek hiszi magát.
Hiába magyaráztam el neki az előbb, milyen csodálatos
ember, számára Gwen szava a mérvadó. Felmegy bennem a
pumpa.
- Jake - fog bele csendesen. - Én nem lehetek.
Közben beállók egy parkolóhelyre, leállítom a kocsit, és
hozzá fordulok.
- Ne, Evie! Bármit is akarsz most mondani, fontold meg,
nem ellenkezik-e azzal, amit az elmúlt félórában mondtam
neked. Ha igen, vesd el! Oké?
Megint rám néz, aztán csak annyit mond:
- Oké.
Rávigyorgok. Ilyen az én csajom.
- Helyes válasz.
Miközben megkerülöm az autót, hogy kinyissam neki az
ajtót, elhatározok valamit, ő az enyém, és ezt szép lassan
nagyon, de nagyon világossá kell tennem a számára. Ilyen
ostoba félreértés nem következhet be többé.
- Este fél hétre érted jövök, és főzök neked vacsorát.
Szereted a steaket?
- Igen - suttogja.
A tekintetébe melegség költözik, és kissé felém mozdul,
vad birtoklási vágyat szítva bennem.
- Dolgozol holnap?
- Nem. Szabadnapos vagyok.
Elkísérem a bejárati kapuig. De mivel csak földbe
gyökerezett lábbal áll, és bámul, kiveszem a kulcsot a
kezéből, kinyitom az ajtót, majd finoman betessékelem rajta.
- Akkor este! És Evie! Hozz cuccot éjszakára!
 Nagyon, de nagyon világosan fogalmazok.
- Mi van? - kérdez vissza rögtön, de hagyom becsukódni az
ajtót kettőnk között. Nem engedem vitatkozni.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

DR. FOX A SZOKOTT HELYÉN ÜL, az ágyam mellett,
hátradőlve. Lába keresztben a térdére fektetve, kezében
jegyzetfüzet. Megismétli a kérdést, amit pár perce már feltett,
de amire még nem feleltem. Az ablakon bámulok kifelé,
forrongok a dühtől.
- Beszélhetnénk Laurenről?
A hangja magamhoz térit; ekkor veszem észre, mennyire
feszül az állkapcsom.
- Nincs miről beszélnünk.
- Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.
- Rendben, akkor mondjuk azt, hogy ez a téma nálam
kiveri a biztosítékot.
- Beszélned kell róla, fiam!
- Nem beszélek. Soha. Számomra az a nő nem létezik.
- Attól, hogy ezt szajkózod, még nem lesz úgy. Azt hittem,
ezt már tudod.
Elborul az agyam az indulattól, és a rám támadó
emlékképek ellen küzdők. Jön egyik a másik után. A rohadt
életbe! Úgy érzem, mindjárt felrobbanok. Ökölbe szorul a
kezem az ölemben, és egész testemben megfeszülök.
- Miért zárkózol el ennyire attól, hogy kibeszéld magadból?
- Na, itt szakad el a cérna. Bekattanok. Még a hangeffektet is
hallani vélem, ahogy az észérveim sorban egymás után
meghajlanak, majd kettéroppannak. Vörös köd ereszkedik az
agyamra. Testet ölt bennem a harag, gomolyog kitölti a
gondolataimat, átveszi fölöttem az irányítást. Mint egy
daganat - terjeszkedik, percről percre szaporodnak az áttétek,
osztódnak a sejtek, és pusztítanak.
- Mert gyűlölöm öt! - kiabálom. Felkapom az ebédlőtálcát
az éjjeliszekrényről, és kegyetlenül falhoz vágom. Hangos
csörrenéssel esik a padlóra, a maradék étel szétfröccsen.
- Kit gyűlölsz, fiam?
- Laurent! Rohadtul gyűlölöm! Gyűlölöm!
Úgy viselkedek, mint egy hisztis kisgyerek. Dereng azért,
hogy nem kellene, de annyira elragadtatom magam, hogy
nem érdekel. Eluralkodik rajtam a téboly - diktál, én csak
engedelmeskedem.
Átlendítem a lábam az így szélén, és sorjában haladva
söprök le mindent a vízszintes felületekről.
- Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - szűröm a fogam közt
a szót minden egyes csörrenésre. A légzésem felgyorsul, úgy
érzem, a szavak mindjárt a torkomon akadnak. Megőrülök!
Fel-alá bicegek a szoba egyik végétől a másikig. Üvöltözök,
és szétzúzok mindent, ami a kezem ügyébe kerül. Düh és
keserűség fájdalmas vihara dúl bennem. Leo, a hurrikán.
Ötös erősségű.
- Kit gyűlölsz, Jake?
Dr. Fox hangja az agyamban lüktető vörös ködön át is elér
hozzám.
- Mondtam már! Kurvára megmondtam! Laurent!
Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - kiabálom, üvöltöm,
zihálom. A hangomat távolinak hallom. Nem érzem a testem.
Elszabadult érzelmeim lavinája mindent letarol.
A szemem sarkából megpillantok egy szigorú tekintetű
nővért, amint résnyire kinyitja az ajtót, és benéz, vajon mi
okozza ezt a kocsmai verekedést idéző hangzavart a
kórteremben.
Dr. Fox feltartott kezével megállítja, majd odabólint,
jelezvén, hogy ura a helyzetnek. Az ápolónő tágra nyílt
szemmel, gyorsan kihátrál.
- Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! - vonyítom, és
felborítom az ágyam melletti éjjeliszekrényt.
- Kit gyűlölsz, fiam? - kérdezi ismét dr. Fox, halkan.
Megpördülök, és apám hangja tör elő az emlékeimből -
legalábbis azé a rohadéké, aki az apámnak nevezte magát.
Ködös, haragtól elhomályosult látomásban bukkan fel
előttem, arcán undor még jobban nekikeseredek. Felkapok
egy széket, és keresztülhajítom a szobán. Miután lepattan a
sarokban álló magas műanyag kukáról, csörömpölve
a padlónak csapódik. Kitörik a lába.
- Az apámat!- üvöltöm. - Gyűlölöm! Gyűlölöm azt a
rohadt, undorító alakot! Mindenestül gyűlölöm! Kitöröm a
nyakát! Szétverem azt a rohadt fejét!
Gyűlöletmantrám közben az ágy felé fordulok, és lesújtok a
matrac feltámasztott részére - újra meg újra. Minden ütésnél
felmordulok, állatias torokhangok törnek fel belőlem.
- Kit gyűlölsz?
Dr. Fox hangja ezúttal közvetlenül a hátam mögül
hallatszik. Még mindig türelmes és higgadt.
- Ne kérdezgessen már annyit! Mondtam már! Ide se
figyel, bassza meg! Az apámat! Az anyámat! Laurent! Mindet
gyűlölöm! Kibaszottul utálom őket Mind egy szálig! Bassza
meg! Bassza meg mind! Basszák meg! Gyűlölöm őket!
A végén elcsuklik a hangom, és lehet, hogy rosszul leszek,
úgy kapkodom a levegőt. Egy élet alatt felgyülemlett
elkeseredettség kering az ereimben. Gyűlölöm az önzést, mert
megfosztja az embert a méltóságától gyűlölöm a
kegyetlenséget, mert áldozatul ejti a gyengét. Emésztő tűz
mardos belülről.
- Kit gyűlölsz, fiam?
Az ütéseim gyengülni kezdenek, a védtelen matrac
átmenetileg megmenekül dühös csapásaimtól. A lélegzetem
ismét elakad, a szemem kitömi készülő könnyektől ég. Ez újra
felkorbácsolja a mérgemet, és megint lesújtok - újra meg
újra, ezúttal erősebben, már levegőt is alig kapok. Aztán az
őrjöngésem csillapodni kezd, és átadja a helyét
a fájdalomnak. Maga alá temet, mintegy hullám. Már nincs
erőm küzdeni ellene. Egyszerűen csak várom, hogy
elvonuljon fölöttem. Elmossa bennem a lobogó haragot,
kioltja a lángot, de ugyanakkor elnyom, ide-oda dobál,
védtelenül hánykolódom könyörtelen erejétől. Hatalmasabb,
mint a düh, hatalmasabb, mint a keserűség, hatalmasabb
a bűntudatnál is, és nem tudok mást tenni, alávetem magam a
hatalmának.
- Magamat! - nyögöm ki végül. - Magamat gyűlölöm!
Gyűlölöm magamat! Rohadtul gyűlölöm magamat! - Ekkor
erednek el a könnyeim, összeakadnak a szavaim; fröcsögök,
ütök, kiabálok. - Kurvára utálom magamat! Gyűlölöm
magamat! Bassza meg! Bassza meg!
Hallom a zokogásomat, a motyogásomat, és valahonnan a
távolból mintha egy hang ütné meg a fülemet:
- Miért? Miért? Miért nem voltam elég jó? Hitvány alak
vagyok. Miért tettem? Miért hagytam annak a nőnek? Miért
tettem? Miért? Miért? Gyűlölöm magam. Gyűlölöm magam.
Gyűlölöm magam! Hitvány alak vagyok. Gyűlölöm magam!
- Kit gyűlölsz, Jake?- kérdezi dr. Fox, immár utoljára.
- Magamat. Magamat gyűlölöm - mondom zihálva, el-
elfulladva. - Magamat gyűlölöm. Istenem. Ó, istenem,
gyűlölöm magamat!
 Egyszerre dr. Fox kezét érzem a vállamon. Akkor sem
enged el, amikor az arcom a feltornyozott párnákba temetem
- valami csoda folytán azok a helyükön maradtak a
dühöngésem alatt és végre sírok. Először, mióta Evie a
karjaiban tartott ott a háztetőn, a nyár-esti égbolt alatt, és azt
mondta, hogy oroszlánszívem van. Hullanak a könnyeim -
Sethért és a reményért, amit dédelgettem napról napra, évről
évre, hátha a szüleim találnak bennem valamit, ami érdemes
a szeretetükre. Teljesen elhagyom magam. A kín és az
Evie után való vágyakozás elemészt. Siratom mindazt, amit
elveszítettem, hullanak a könnyeim elhagyatottságomban, és
mert utálom magam. Hullanak a könnyeim amiatt, amit
Laurennel elkövettünk, és mert undorodom magamtól,
továbbá mindattól a gyűlölettől, ami oly sok éven át bitorolta
a szívemet. Sírok, míg végül berekedek, és érzelmileg teljesen
kimerülök. Amikor kitisztul a fejem, már könnyebben kapok
levegőt. Már nem is átkozódom. Magamhoz térek, és érzem,
hogy dr. Fox biztos keze még mindig a vállamon
nyugszik, néma támaszként.
Percekig maradok így, mozdulatlanul. Mikor már eléggé
lenyugodtam, felemelem a fejem. Felállók, lassan
megfordulok, és a dokira nézek. Komor a tekintete, de semmi
sajnálkozást nem látok az arcán, amiért nagyon hálás vagyok
neki. Szaggatottan felsóhajtok, szó nélkül visszaülök az
ágyamra, és várom, hogy a légzésem visszanyerje a
rendes ritmusát. Pár perc is eltelik így. Aztán körülnézek.
Mintha egy eszeveszett vadállat dúlta volna fel a szobát. Azt
hiszem, pontosan ez is történt. Szárazon felnevetek, és rövid
hajamba túrok.
- Hát, ez tényleg szánalmas lehetett. Tiszta hülyét
csináltam magamból, nem igaz? - fintorodok el.
 - Igen. Végre. Most már talán elkezdhetjük a munkát -
mondja szelíd hangon dr. Fox.
Felnézek rá, és kitör belőlem a nevetés. Elképzelem, per
pillanat hogy festhetünk, és csak még jobban röhögök. Én, a
sánta, zúzódásokkal teli, bekötözött roncs, a kórházi szoba
romjai között, no meg Einstein, azzal a zilált, ősz hajával, aki
mit sem izgatva magát üldögél a székében, mintha csak
minden rohadt napon ilyen borzalmak történnének vele.
Mindkettőnkből dől a röhögés valami istenverte okból - hogy
mi az, akkor sem tudnám megmondani, ha az életem múlna
rajta.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET


MIUTÁN ISMÉT LETUDTAM pár órányi értekezletet, épp a

boltba tartok, a vacsorához szükséges hozzávalókért.
Főzögettem én magamnak, miután elköltöztem Laurenéktől,
és szeretek is a konyhában alkotni. Összeválogatom, ami kell
a vacsorához, majd megtorpanok, és átsétálok a
drogériarészlegbe egy doboz óvszerért. Nem akarom elbízni
magam Evie-vel kapcsolatban, nyomást meg aztán pláne nem
gyakorolnék rá, de nem árt felkészülten várni. Márpedig
egy árva kondomom sincs otthon. Jó egy éve nem feküdtem
le senkivel. Nem bánnám már, ha ennek egyszer s
mindenkorra vége szakadna. Már-már magam is elrémülök
attól, mennyire hevesen vágyom Evie-re. Kíváncsi vagyok,
volt-e már együtt valakivel. Fellángol bennem a féltékenység,
az állkapcsom idegesen rángatózik, el is vetem a gondolatot.
Az elmúlt évek alatt többször is elképzeltem őt mással - néha
csak az önkínzás kedvéért. Úgy gondoltam, megérdemlem a
szenvedést. A célomat el is értem, és még inkább
utáltam magam. De ez már a régi énemhez tartozik, akit
igyekszem magam mögött hagyni. Miért ne jöhetett volna
össze Evie valaki mással? Mégis fölcseszem az agyam, ha
belegondolok.
Akár volt valakije, akár nem, nem biztos, hogy készen áll
most egy intim viszonyra, ráadásul épp velem, akivel - ahogy
ő tudja - csak nemrégiben találkozott. A köztünk lévő
vonzalom viszont tapintható, és ezt ő is érzi, én tudom. Ez
pedig olyan bensőségességet kölcsönöz a kapcsolatunknak,
ami még engem is váratlanul ért. Mindegy, csak maradjon
nálam éjszakára! Magam mellett akarom tudni, hiszen
hozzám tartozik.
Hazaugrom a hozzávalókkal, gyorsan kipakolok, aztán
szaladok is a csajomért. A csajom. Ezt megmosolygom.
Elhajtok hozzá. Vajon tényleg összekészítette az alvós
pakkot? Nem mintha döntéshelyzetbe akarnám hozni, vagy
hibáztatnám érte, ha még nem áll készen. A gondolatra, hogy
édes kettesben leszünk, megcsókolhatom, megérinthetem, a
vérem az alsóbb testtájaim felé veszi az irányt, és fészkelődni
kezdek az ülésben.
Bekopogtatok az ajtaján. Amikor kinyitja, két dolog tűnik
fel azonnal. Az egyik, hogy milyen csodálatosan szép, a
másik, hogy ott van a kezében a pakk. Repes a szívem, a
mosoly óhatatlanul is kiül az arcomra. Ezek szerint nálam
tölti az éjszakát. A szívem kalapál. Egyfelől ideges kamasz
fiúnak érzem magam, másfelől meg ott helyben, az ajtóban a
magamévá tenném. Bizonytalan vagyok, ugyanakkor meg
biztos is magamban.
Elfelé menet Evie bekopog Maurice- hoz, és bekiált:
- Jó éjt, Maurice!
- Jó éjt, Evie! - kiáltja vissza Maurice az ajtó mögül,
mintegy figyelmeztetve engem, hogy nagyon nem venné jó
néven, ha lerohannám Evie-t. De szerencsére nem lát bele a
fejembe.
Útban hozzám, a kocsiban, mesélek egy kicsit a délelőtti
értekezleteimről és a határidős feladatokról. Evie figyelmesen
hallgat, feltesz pár kérdést is. Hihetetlenül jólesik ilyen
hétköznapi dolgokról beszélgetnem vele a sok szarság
helyett, ami gyerekkorunkban folyton terítéken volt. Istenem,
mindig is erre vágytam! Egész átkozott életemben.
Álmodoztam, milyen lesz hazaérni munka után a csajomhoz.
Akkor persze még nem sejtettem, hogy cégvezető leszek, de
azt igen, hogy mindennap keményen fogok dolgozni,
mert többet meg akarok adni magunknak, mint a szüleink.
Mert biztonságban és boldogságban akarom őt tudni. Mert
egy igazi otthont szeretnék teremteni vele.
Most pedig... be fogom neki bizonyítani, milyen komolyak
iránta az érzéseim, és meggyőzöm róla, hogy nyugodt szívvel
rám bízhatja magát. Mert ez így is van. És mire elárulom, ki
is vagyok, már tudni fogja, micsoda szuper párost alkotunk.
Beállunk a garázsba, elkérem tőle a csomagját, és
felvezetem a hátsó lépcsőn a lifthez. Egy pillanatra sem
engedem el a kezét.
A lakásba lépve az előszoba-asztalkára dobom a kulcsom,
és hátrapillantok rá. Látom, hogy alaposan körülnéz, még a
homlokát is ráncolja hozzá. Majdnem elnevetem magam. A
berendezés nekem sem igazán tetszik. Elegáns, modern és
hideg.
- Céges lakás. Látom, nem tetszik.
Rémülten néz rám.
- Ugyan, dehogyis! - tiltakozik. - Igazán ízléses. Csak a
melegséget hiányolom belőle. Pár színes díszpárnát, ilyesmit.
Maga elé mered, és az ajkába harap. Elmosolyodom.
- Egyetértünk. Csak nem tudom, meddig lakok még itt.
Szeretnék majd egy sajátot.
Próbálok nem elábrándozni, milyen lesz majd, amikor
együtt kiválasztjuk. Vegyél vissza!
Beljebb vezetem, elveszem a kabátját, és felakasztom az
előszobafogasra. Mire megfordulok, már az ablaknál áll, a
várost szemléli. A távolban a Horseshoe Casino fényei
ragyognak.
 Melegség árad szét a mellkasomban, hogy itt van nálam.
Ide tartozik. Mindig is ide tartozott. Hozzám. Az elszalasztott
évek miatti fájdalom ott dereng a lelkem mélyén, de nem
veszek róla tudomást. Most nem aktuális. A ma este rólunk
szól. Kizárólag rólunk.
Odamegyek hozzá, a karomba zárom, és szorosan
magamhoz húzom. Belefeledkezem a pillanatba.
Átlényegülök. Magamba szívom a hajának illatát, érzem
karcsú testét, a teste melegét, amint hozzám simul. Annyira
emlékszem erre! Régen is ilyen volt. Evie mindig nyugtató
hatással volt rám, már az érintése is. Mindig is így volt, régen
is, most is, és már mindig is így lesz, sok millió emberöltő
múlva is. Az én Evie-m, az én szívem, az én megmentőm.
Az én oroszlánszelídítőm.
Lehajtom hozzá a fejem, félresöpröm a haját,
megcsókolom a tarkóját, megszagolom a selymes bőrt.
Megborzong, én pedig érzem, hogy megduzzadok a
nadrágomban.
- Istenem, Evie, olyan finom vagy! Olyan jó az illatod!
Megveszek érted. Pedig még nem is voltál az enyém. Mi lesz
majd akkor velem? Nyomorultul elpusztulok?
Érzem, hogy megdermed.
- Jake. - kezdi. Megfordul az ölelésemben, a nyakam köré
fonja a karját. A szemébe nézek. - Hát körülbelül - mondja
végül.
- Ideges vagy.
A fenébe is! De hát nincs ezzel baj. Ő szabja meg a tempót.
Itt most ő a lényeg.
- Igen. Nem. Vagyis.
Megrázza a fejét, és röviden felnevet.
 Azt hiszem, elég jól haladunk. De persze nem, hisz négy
év késésben vagyunk. Bárcsak másképp alakult volna az
életünk!
Bárcsak lecsaptam volna rá a tizennyolcadik
születésnapján, és rögtön aznap feleségül vettem volna! De
ami a jelen valóságát illeti, a kapcsolatunknak még nagyon az
elején tartunk. Ennek ellenére szerintem ő is ugyanazt érzi,
amit én. Mindenesetre a tempót teljesen rábízom.
- Mit szólnál ehhez: készítek neked vacsorát, beszélgetünk,
lazulunk, aztán ha a vendégszobában akarsz aludni, ma este
kiegyezek vele, oké? Bár szívesen látnálak az ágyamban. De
azt akarom, hogy te hozd meg a döntést, és ha nem állsz rá
készen, akkor maradjon a vendégszoba. Csak azt akarom,
hogy ma este itt legyél, oké?
Mélyen a szemembe néz, hosszú másodpercekig.
- Oké - suttogja.
- Jól van akkor - felelem, és tekintetem csinos kis szájára
vándorol. Olyan csókolni való! Rácuppanok, és alsó ajkát
finoman incselkedve a fogam közé veszem. Mosolygok
közben. Szinte elolvad a karomban, ahogy nyaldosom és
szívogatom az ajkait, de tovább nem megyek. Várom, hogy
átvegye az irányítást, és észrevegye, innen már rajta múlnak a
dolgok. Nem is sejti, milyen nagy szó ez tőlem, átengedni az
irányítást szexuális téren egy nőnek. Egészen mostanáig
többnyire én akartam diktálni, hogy helyreállítsam az
önbecsülésem. De Evie-vel biztonságban érzem magam, és
mindent elkövetek az ő biztonságérzetéért is.
Végül úgy kábé ezer év után - csalódott kis nyögés szakad
ki belőle, és végre becsúsztatja a nyelvét a számba. Ó, azt a
rohadt mindenit, ez kurvára felizgat! Mély hangon felnyögök,
a farkam megrándult nadrágomban.
 Lecsúsztatja a kezét a hátamon, aztán fel az ingemen, majd
alá nyúl, és a körmeit finoman végigfuttatja a bőrömön.
Szinte lángra lobbant az érintése. A legcsodálatosabb érzés,
amit valaha átéltem.
Hátradőlni a fejét, a csókunk egyre mélyül, közben egyre
hevesebben lüktet a merevedésem. Evie úgy hat rám, mint
valami kábítószer Teljesen odáig vagyok az érintésétől, a
csókja ízétől - egész pontosan, tőle. Új érzések kavarognak
bennem, le vagyok nyűgözve. Ezt jelentené tehát a testi
kontaktus. A korábbi élményeim ettől csak még betegesebb
színben tűnnek fel előttem. Ez a szép és igaz pillanat
kiragyog a ködösen derengő csúf emlékek közül.
A másik keze felfut a tarkómon, a hajamba túr, cirógat.
Micsoda remek érzés! De aztán hirtelen arra leszek
figyelmes, hogy az ujjai végigfutnak a forradásomon.
Basszus! Elszakítom az ajkam az övétől, és igyekszem
gyorsan magamhoz térni.
- Mi történt veled, Jake? - kérdezi elkomolyodva.
Mondd el az igazat, csak ködösítve! A mai nap ne erről
szóljon!
Rövid gondolkodás után csendesen megszólalok:
- Emlékszel a szarságaimra, amiket meséltem, hogy mi
mindennel próbáltam kivívni apám megvetését?
Komor arccal bólint.
- Az egyik ilyen miatt szakadt fel hátul a fejem. Egy nap
majd mindent elmondok erről, Evie, ígérem. De most mit
szólnál hozzá, ha nekifognék a vacsorának?
Még mindig komoran néz, majd a hajamhoz emeli a kezét,
és újra kitapintja a heget. Ilyen gyengédséggel még
életemben nem érintett meg soha senki. Behunyom a
szemem, azután megfogom a kezét, a számhoz vonom, és
megcsókolom.
 - Olyan átkozottul édes - morgom.
Merthogy pontosan az: édes.
Kézen fogva a konyhába vezetem, és leültetem egy
bárszékre.
- Önthetek neked egy pohár bort? - kérdezem. -
Elkéredzkednék átöltözni.
Mikor hazaugrottam a boltból a cuccokkal, csak a
nyakkendőmet kaptam le, meg az ingem derekát húztam ki a
nadrágomból, mert késésben voltam, és nem akartam Evie-t
megvárakoztatni. Ez után a csók után pedig muszáj lesz
lehűtenem magam, és jéghideg vízzel letusolnom, ha nem
akarom totál elszúrni a főzést.
- Legyen úgy, hogy te elmész átöltözni, én meg addig
felbontom a bort, és töltök - javasolja.
- Tökéletes.
Elmondom neki, mi hol van, és elvonulok.
Egy darabig hidegre állítva hagyom a csapot, azután
forróra váltok, és beszappanozom magam. Tíz perc múlva,
amikor átöltözve visszatérek a konyhába, Evie két pohár
vörösborral ül a pultnál. Átnyújtja az egyiket.
- Vörös - mondja. - Remélem, jó lesz. Megy a vörös
húshoz, meg minden.
Mintha zavarban lenne. Édes.
Rámosolygok, és koccintásra emelem a poharam.
- A kezdetekre!
Az új kezdetekre!
Miközben pakolok ki a hűtőből, faggatni kezdem.
- Feltehetek egy kérdést? A múltkor egyszer azt mondtad,
hogy a gimiben nem jártál senkivel. Miért nem?
Szeretném, ha mesélne egy kicsit arról, miképp alakult az
élete, miután elköltöztem. Tudnom kell, miken ment
keresztül, még ha ezzel fájdalmat is okozok magamnak.
 Nem felel egyből. Láthatólag azt fontolgatja, válaszoljon-e
vagy sem. Aztán leteszi a poharát, és belefog a mesélésbe:
- Tizenöt éves voltam, amikor a nevelőanyámnál, Jodinál
rákot állapítottak meg. Ezért a férjével úgy döntöttek, hogy
nem nevelősködnek tovább. Egyikükhöz sem álltam közel,
eléggé érzéketlenül bántak velünk, nevelt lányaikkal. Nem
voltak gorombák, csak közönyösek és hanyagok. Rengeteget
tévéztek. Nemigen törték magukat, hogy megismerjenek
minket, csak éltünk egymás mellett. Többnyire megadták,
amire fizikailag szükségünk volt, de érzelmileg nem úgy
álltak hozzánk, ahogy szerintem egy szülőnek kell a
gyerekéhez. De már megszoktam náluk. Szerettem a házat, az
ott lakó lányokat, és úgy éreztem, hogy a körülményekhez
képest egészen ki vagyok békülve az életemmel.
- Mindenesetre amikor átköltöztettek, egy újabb párhoz
érkeztem, akik nem csináltak titkot belőle, hogy nagy anyagi
terhet jelentünk nekik, habár tudomásom szerint főként az
utánunk járó pénz miatt vállaltak minket. Engem, Genevieve-
vel meg Abbyvel, a két ott lakó lánnyal együtt
tulajdonképpen befogtak cselédnek. Főztünk, takarítottunk,
gondját viseltük a hatéves ikerfiaiknak, akik - meg kell
mondjam - egy életre elvették a kedvünket a
gyerekcsinálástól. A nevelőszüleink csak a feneküket
meresztették, és ha akartak valamit, elrikkantották magukat -
mi meg szaladtunk, és kiszolgáltuk őket. A nevelőanyám,
Carol, folyton megjegyzéseket tett rám, csak hogy piszkáljon.
Az alakomra, a hajamra, a jellegtelenségemre. Kifejezetten
szemét volt velem, de amikor az ellátásunkra került a sor, az
egyenlő esélyek stratégiáját érvényesítette. A kötelezőnél egy
centtel sem költött többet egyikünkre sem, így aztán folyton
ócska és kinőtt ruhákban jártunk. A suliban a lányok
szórakoztak is velem emiatt, mert azt hitték, hogy
azért viselek olyan szűk cuccokat, hogy felfigyeljenek rám a
fiúk. Lekurváztak, mondtak rám mindenfélét, utána meg már
a fiúk úgy is álltak hozzám. Így aztán amennyire csak tudtam,
kerültem mindenkit.
A helyzet az, hogy nem igazán dúskáltam önbizalomban,
de Carol a feladatának érezte, hogy még jobban leépítse az
énképemet. Így aztán nem kerestem valami buzgón a
kapcsolatokat - se nem barátnőztem, se nem fiúztam.
Mindennap a könyvtárban ettem meg az ebédemet, és iskola
után mentem haza takarítani Carol és Billy házába. Aznap,
amikor tizennyolc lettem, megkaptam a munkát a Hiltonnál,
és elköltöztem. Az volt a szándékom, hogy Genevieve-nél
szállok meg három hónapig, ő egy fél évvel korábban ment el
a nevelőszüleink házából. A fiújával lakott, és azt mondta,
náluk maradhatok, míg össze nem gyűlik a pénzem, hogy ki
tudjak venni egy lakást. A második hónapban azonban Gen
fiúja kikezdett velem, ő meg kidobott. Nem volt hová
mennem, úgyhogy nappal dolgoztam, aztán munka után
elmentem a könyvtárba, és az egyik sarokban lévő asztalnál
aludtam három óra hosszát, míg be nem zártak. Onnan
különféle presszókba vándoroltam, kortyolgattam a kávékat,
míg el nem jött újra a munkakezdés ideje. A munkahelyen a
dolgozói mosdóban - szerencsére - van tusoló, és nyugodtan
lehet használni.
- Egy éjszakát egy belvárosi menhelyen is eltöltöttem. De
egy öregember az éjszaka közepén megkísérelt bemászni
mellém a takaró alá, és a cipőmet is ellopták az ágyam
végéből alvás közben. Nem kockáztathattam meg, hogy
albérletre összekuporgatott pénzemnek is lába keljen, amit
mindig magamnál hordtam. Visszajutottam volna oda,
ahonnan elindultam, ami beláthatatlan következményekkel
járt volna.
 Minden szava a lelkemig hatol, a szívem minden rejtett
zegét-zugát átjárja. Fáj ugyan, de elképzelem őt egyedül,
ahogy a könyvtár asztalánál alszik, ahogy félve, magányosan
bolyong a városban, és nincs hová mennie. Legszívesebben a
földhöz vágnék valamit, vagy jól képen törölnék valakit.
Csak azt nem tudom pontosan, ki legyen az. Valószínűleg
magamat kellene felpofoznom, amiért nem voltam mellette.
De per pillanat nem állhatok bosszút magamon. Most
szüksége van rám.
Felrémlik egy emlék a múltból. Tizenkét-tizenhárom
évesek lehettünk. Szemet szúrt nekem egy kis adatlap, amit
Evie a nevelőszüleitől kaphatott, és kitöltötte. Valami hülye
adománygyűjtés ment, „Az adakozó fa” néven futott, ha jól
emlékszem, és az állami gondozott gyerekeket támogatták
vele. Én is kaptam papírt, de összegyűrtem, és belehajítottam
a kukába. Nem akartam, hogy gazdagék kiszúrják a szemem
a kacajaikkal, aztán mikor elhúznak a furgonjukkal, és az
étkezőasztalt körbeülve marhasültet vacsoráznak, még el is
legyenek ragadtatva maguktól, hogy lám, hasznára voltak a
köznek. Már a gondolattól is borsódzik a hátam.
Evie papírkája viszont kiesett a hátizsákjából, így pont
megláttam. Elpirulva gyűrte vissza a táskába, én pedig úgy
tettem, mintha észre sem vettem volna, pedig beleolvastam.
Azt írta rá, hogy egy saját párnát szeretne, huzattal. Nem
tudom, ez miért volt olyan fontos neki, sosem kérdeztem.
Talán mert annyit vándorolt. Jólesett volna neki magával
vinni valamit, ami az övé, és állandóságot jelent. Valami
olyasmit, ami biztonságérzetet nyújt. Hogy ne legyen neki
olyan nehéz. Nem tudom. De valami miatt ez
nagyon kiborított, akkor még nem tudtam megmagyarázni,
miért. Úgyhogy hazamentem, és belekötöttem abba a
nagydarab srácba, akivel együtt laktam, és gyakorlatilag
hagytam, hogy szétrúgja a seggem. Általában nálam jóval
nagyobb kölyköknek is bemostam, de ez alkalommal még
csak nem is védekeztem.
Amikor ezt elmeséltem dr. Foxnak, ő azt mondta, hogy
ezzel csak apám veréseit pótoltam, mert elhittem, hogy
megérdemlem őket. Lehet. De a doki talán nem is ismerte azt
a kínzó gyötrelmet, amikor kurvára nem tudsz tenni semmit
azért, akit szeretsz, csak nézed, ahogy szenved. A lány, akit
szerettem, egy árva párnácskát kért karácsonyra. Ezen
teljesen kiakadtam, és gyűlöltem magam a
tehetetlenségemén. Ezek szerint egyedül arra voltam
képes, hogy a lelki fájdalmamat fizikaira cseréljem, mivel ez
utóbbi kibírhatóbbnak tűnt.
Evie történetét hallgatva ugyanazt élem át most itt, a
konyhában ülve, mint akkor. Neki persze fogalma sincs róla,
mi zajlik bennem. Ugyanolyan kínokat állok ki, hallva,
mennyi szenvedést okoztam neki - akaratlanul is - azzal,
hogy elhagytam. Az állkapcsom megfeszül, és meg-
megrándul a hullámokban rám törő fájdalomra. Ahhoz
képest, hogy ő miken ment keresztül, a legkevesebb, hogy a
lelkem mélyéből átérezzem, amit mesél. Át is érzem. De a
rohadt életbe, ez gyötrelem!
Hosszan és némán rám néz. Azután folytatja.
- A hónap végére már összegyűlt annyi pénzem, hogy le
tudtam volna tenni a foglalót a kiszemelt lakásokra.
Körbetelefonáltam őket, és az egyikbe már aznap be lehetett
költözni. Kezdetben - míg nem tudtam megengedni
magamnak valami használt bútort - a padlón aludtam. A
hátizsákomat párna gyanánt a fejem alá gyűrtem, meg
kiskorom óta volt egy elnyűtt, rózsaszín plédem, azzal
takaróztam. A következő évben megszereztem az érettségit.
Addig nem volt rá módom, mivel elköltöztem, és dolgozni
kezdtem.
Megint gondosan szemügyre vesz, majd a poharáért nyúl,
és belekortyol a borba. Igyekszem folyamatosan lefoglalni a
kezem a vacsorakészítéssel, nehogy felkapjak valami
nehezet, és kivágjam az ablakon. Evie a krumplik felé bök a
fejével, amiket épp mosok.
- Ne csináljam én? - kérdezi.
- Nem kell, maradj csak! Lazíts, iszogass, és mesélj!
Most már felderülök, mert az elhangzottak ellenére ő
nyugodt mosollyal ül a székén. Lenyűgöz ezzel, és én is
megnyugszom.
- Annyi mindenen mentél keresztül, Evie - mondom végül.
- Aha. De a helyzet az, hogy bizonyos értelemben ez
szerencse is.
- Hogyhogy? - kérdezem értetlenül.
- Hát szerinted hány ember érzi úgy, mikor hazamegy a
nap végén, és szétnéz, hogy ha kicsi is, szegényes is a lakása,
mégis ő a világ legszerencsésebb embere? Hányan értékelik
igazán mindazt, amijük van, mert tudják, milyen érzés,
amikor semmijük sincs? Sok mindenen keresztülmentem
ahhoz, hogy eljussak idáig, és ne vegyek természetesnek
semmit, amim van. Soha. Ez az én jutalmam.
Na tessék! Íme, a legjobb bizonyíték, miért is ő a
legkivételesebb ember, akivel valaha is találkoztam. Hát
ezért! Ami csúf, azt széppé változtatja, ez az ő kivételes
adottsága. Én sosem voltam erre képes, hiába igyekeztem. Én
hagytam, hogy a csúf győzedelmeskedjen, belém egye magát,
és átformáljon. Megkeseredtem, és haragudtam a világra.
Evie talán épp azért tudott engem szeretni, mert olyan mélyen
belém látott, hogy a rútságom mögött már észrevett bennem
valami jót is. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy számomra
ő a legeslegszebb a világon, kívül-belül egyaránt.
Végül csendesen annyit jegyzek meg:
- Soha nem jutott volna eszembe, hogy így is lehet nézni a
dolgokat.
Tényleg nem. Ezzel pedig jobb emberré tesz engem. Ezzel
a jóra ösztönöz.
A vacsora-előkészület utolsó lépéseinél tartok. Evie
kortyolgatja a bort, és mindketten a gondolatainkba mélyedve
hallgatunk. Annyira jólesik együtt lenni vele, főzőcskézni és
dumálni!
Eszembe jutnak a történetei, amiket gyerekkorunkban
mesélt. Aztán, csak hogy beszéltessem, és elmondja, miképp
gondol vissza a múltra, megtöröm a csendet:
- Evie, a gyászbeszéd, amit a barátnőd emlékére tartottál.
Mesélj róla!
- Megint túl sokat beszélek magamról. Hogyhogy mindig
ez történik, amikor veled vagyok? - kérdezi mosolyogva.
- A kedvemért! Olyan lenyűgöző vagy!
Forgatja a szemét, és mosolyog.
- Amikor kicsik voltunk, és együtt laktunk a
nevelőotthonban, sokat meséltem Willow-nak. Imádta a
történeteimet. Gyakran elmentem hozzá akkor is, amikor már
felnőttünk, hogy kihúzzam a kátyúból, amibe belemászott.
Hol be volt drogozva, hol az aktuális barátja tette taccsra.
Mikor mi történt - legyint egyet. Rövid szünet után folytatja.
- Nagykorúként is megkért, hogy mondjam el neki az egyik
kedvenc történetét. Mindig cím szerint kérte őket, még
teljesen ittas állapotban is.
- Nagyon a magáénak érezhette őket. Nem sok mindennel
lehetett így. Ez szép, Evie - állapítom meg. És tudom is, hogy
ez így van, mert én is így éreztem a nekem mesélt
történeteivel kapcsolatban. Hogyha eszembe jutottak, mindig
elfogott valami jó érzés. Arra pedig nagy szükségem volt!
Gyógyírként hatottak sebzett szívemre. Így volt ez annak
idején, és így van még most is, mert ma is fel-felidézem őket.
Némán bámul rám, tekintete ellágyul.
- Idétlen, gyerekes dolognak indult. Élénk fantáziám volt. -
Röviden felnevet. - Nem jött rosszul. Csak próbáltam felfogni
a felfoghatatlant, gyerekaggyal, tudod?
Bólintok. Persze hogy tudom.
Aztán nem bírom tovább. Kiszalad a számon a kérdés:
- Mesélnél nekem Leoról?
Evie lesüti a szemét, és belekortyol a borába. A francba, ezt
nem kellett volna!
- Jake, sok mindenbe beavattalak ma este, jól is esett. Meg
vagyok lepődve magamon, mert nem szokásom előhozakodni
a múltammal. Meghagyhatjuk Leot egy másik alkalomra? Jó
lesz úgy?
A tekintetét látva, mikor kiejti az igazi nevem, fellángol
bennem valami. Mintha szomorúnak látnám. Próbálja ugyan
leplezni, de az sosem ment jól neki. Valamiféle melegség tölt
el, egyrészt mert újra tudok olvasni Evie érzéseiben és
gondolataiban, úgy, mint rég, másrészt mert ezek szerint talán
mégsem engedett el engem, hiába állította.. Csak nézem ezt
az édes, kedves, csupa szív lányt, és most még többre tartom.
Felpillant félig leeresztett szempillája alól. Azt kérdezi, mi jár
a fejemben. Megkerülöm a reggelizőpultot, és a mellette
lévő bárszékre ülök. Felém fordul, én pedig a kezét megfogva
válaszolok:
- Az jár a fejemben, milyen sokat jelent nekem, hogy ennyi
mindent elmondtál ma este. Meg hogy kívülről nézve nem
lehetett könnyű megóvni a lelkedet a múlt traumáitól. Nem
váltál tüskéssé, nyoma sincs benned megkeseredettségnek.
Sem a viselkedésedben, sem a tartásodban. Sem a
szemedben, sem a mosolyodban, de az emberekhez való
hozzáállásodban sem. Mindig odafigyelsz azokra a
szerencsésekre, akiket szeretsz. Egyszerűen ilyen vagy.
Az élet nyilván sokat elvett tőled, és tudom, mélyen
megsebzett, de az, ahogy te önerőből keresztülvitted a
dolgaidat, és közben nem lettél sem cinikus, sem érzéketlen,
az egyedül a te érdemed. A sajátod. Ez járt a fejemben.
Rám mered, majd egy könnycsepp csillan meg a
szemében, és félénken elmosolyodik. Istenem, de gyönyörű!
Leültetem az asztalhoz, gyorsan megterítek, feltálalom az
ételt, azután jóízűen nekilátunk a vacsorának.
- Őszintén mondom, le vagyok nyűgözve - mondja. - Ez
elképesztő finom.
Örülök, hogy így gondolja, mert ha rajtam múlik, minden
áldott nap főzök neki, amíg csak élünk.
Csendben eszünk, aztán pár perc elteltével megszólal.
- Mesélsz nekem a szüléidről? Miért halt meg édesapád? -
kérdezi, tekintetében aggodalom.
- Szívroham. Hirtelen jött. Élt még egy hétig, aztán végül
egy vérrög okozta a halálát.
- Sajnálom, Jake. - Elhallgat, és együtt érzőén rám néz. -
Biztos hiányzik.
- Igen. Hiányzik. Sok évet elvesztegettem, és azt az időt
már soha nem hozhatom vissza - vallom meg neki.
- Sajnálom.
Apámra gondolok. Még mindig bánt, ami vele történt, de
dr. Fox sokat segített a bűntudatom leküzdésében. Teljesen
persze nem szűnt meg, de most, hogy Evie felhozta a témát,
azért érzem, mennyit enyhült.
- Semmi baj. Tényleg. Hosszú-hosszú ideig nem volt ez
így, de eljutottam idáig. Már látom, hogy sok járható út van
az életben. Némelyiket mi magunk választjuk, némelyiket
mások jelölik ki nekünk. Sok marhaság jött szembe az én
életemben is, mint mindannyiunkéban, és sokszor rossz
döntést hoztam. De ezekért is vállalnom kell a felelősséget.
Ám ha azon törjük a fejünket, hová vitt volna egy másik út,
az csak kérdésekhez vezet. Kérdésekhez, amikre nincs válasz,
és fájdalomhoz, amire nincs gyógyír. Függetlenül attól,
hogyan jutottunk oda, ahol vagyunk, nem tehetünk mást, mint
hogy előre lépünk.
Akárcsak dr. Foxszal, Evie-vel is jó érzés ilyesmikről
beszélgetni. Szeretnék majd egyszer mélyebben is belemenni
a témába, mert most már tudom, hogy ha értő fülekre talál az
ember, az gyógyítja a lelket. De majd máskor. Nem ma este.
Nem akarok megint magamba zuhanni, pont miután ő annyi
mindent elárult magáról. Különben sem bírnék mindent
elmesélni, még mindig nem tudnék vele megbirkózni. Persze
jó lenne kiadni magamból, ami nyomaszt, de ennek az
éjszakának kettőnkről kell szólnia, nem pedig egy nagy rakás
borzalomról. Ami a múlt fájdalmas részeit illeti, ő jobban
áll nálam - ez ma este világosan kiderült. Ráadásul az én
életemben azok a fájdalmas szálak még le sem zárultak. Ha
csak a Laurennel való csatározásra gondolok, elborul az
agyam.
- Mindent elmondok majd neked erről, Evie. Te már eddig
is annyit adtál magadból, én is ki akarom adni magamat, de
nem ma este. Most hadd élvezzem a vacsorát, hadd örüljek
neked! Ne kelljen elrontani a kedvemet egy csomó
faszsággal. Oké?
- Oké - suttogja, és olyan ellágyulva néz rám, mintha
tényleg értené. Hálás vagyok érte.
Megragadom a kezét az asztal fölött, és finoman
megszorítom. Aztán befejezzük a vacsorát. Segít leszedni az
asztalt, elöblíti a tányérokat. Elugrik a mosdóba, én pedig
még beáztatom a fazekakat meg a serpenyőket, azután
megtörlöm a kezem. Hirtelen szíven üt és heves boldogsággal
tölt el a valóság, hogy itt van velem, az otthonomban; éppen
most vacsoráztunk meg együtt, mint egy normális pár.
Mikor visszajön, kézen fogom, és a kanapéhoz vezetem. A
testem vibrál a jelenlététől, azt akarom, hogy érezze. Az
ölembe ültetem, lovagló ülésben. Basszus, ez nagyon bejön!
Megint megdöbbent, hogy semmi bajom azzal, ha nála van az
irányítás. Bődületes! Tűz gyúl a szemében, és csókolni kezd.
Azonnal viszonzom, mire felnyög, és ó, istenem, az az édes
kis nyögése egyenesen a farkamba lövell. Máris fájdalmasan
megkeményedtem. A tenyerembe fogva a tarkóját
megbillentem a fejét, hogy a nyelvemmel mélyebbre
hatolhassak. Annyira kívánom, hogy egészen elvesztem az
eszem. Faljuk egymást - teljes beleéléssel. A nyelvünk
összeakad, nyögünk, még csak levegőt sem akarok venni
közben. Ő nekem a levegő, ő a létezésem értelme, az
egyetlen, aki számít nekem ebben az életben, vagy bármelyik
másikban.
Megrészegít az íze, buja vágy fut szét az ereimben. Az
egész testem remeg utána, hogy belé hatolhassak, birtokoljam
őt, a magamévá tegyem. Hogy az enyém legyen! Az enyém!
Kéjes morgás szakad fel a torkomból, ő pedig
visszanyöszörög, és közben az ölemhez dörgölődzik. A
heréim azonnal feljebb húzódnak.
- Azt a rohadt. ! - Elszakítom a szám az ajkától, zihálva
veszem a levegőt. - Jóságos ég, Evie, te kurva jó vagy!
- Jake - zihálja ő is - én nem megyek a vendégszobába.
- Köszönöm, istenem!
Köszönöm, istenem! Köszönöm, istenem!
 Aztán a karjaimba véve felállók vele, mire ő a derekam
köré kulcsolja a lábát. Így viszem végig a folyosón, egészen a
hálószobámig. Közben az ajkam egy pillanatra sem szakad el
az övétől. Hogy az enyém legyen!Az enyém!- visszhangzik a
fejemben, lüktet az ereimben. Meg kell mutatnom neki,
mennyire szeretem.
 TIZENHATODIK FEJEZET


BEVISZEM A HÁLÓSZOBÁBA, leteszem az ágy közepére.

Felegyenesedek, leveszem a pólómat, és mellette termek az
ágyon. Most először ugrik be a tetoválásom. Egyelőre nem
mutathatom meg neki, de magamban azon derülök, hogy
most már nemcsak a hátamon, de a karomban is itt van az én
oroszlánszelídítőm.
Soha életemben nem voltam ennyire beindulva. Szinte
remegek. Bevillan, hogy ilyen lehetett volna, ha ő nekem az
első. Úgy kellett volna történnie. Lesújt a fájdalom, de
eltaszítom magamtól. Most elérkezett a pillanat, együtt
vagyunk. Ebben a szent minutumban látnom kell őt, teljes
valójában, meztelenül.
A felsője alá nyúlok, úgy, hogy a feje fölé emelje a karját.
Kibújtatom a ruhából, amit aztán ledobok az ágy mellé, a
padlóra. Hátradőlök, és megnézem őt magamnak. Piros
csipke melltartót visel.
A bőre puha, hibátlan. Érezni akarom - most azonnal!
- Segíts rajtam, Evie! Érezni akarlak!
Úgy érzem, már egy emberöltő óta vágyom erre.
Éppen csak egy picit tűnik bizonytalannak. Kissé felül,
hogy kikapcsolja a melltartóját. Szép lassan lehúzza a
pántokat a válláról, majd a földre ejti a fehérneműt. Nem
tudok betelni tökéletes mellével, mely kicsi és formás. A sötét
rózsaszín mellbimbók a pillantásomra rögtön
megkeményednek.
- Uramatyám! Szebb vagy, mint képzeltelek - suttogom.
Újra megcsókolom, becsúsztatva a nyelvem finom szájába,
miközben élvezem mellkasomhoz simuló puha bőrét. Keze a
hátamon kalandozik. A csípőm ösztönösen lökődni kezd, mire
ő belenyöszörög a számba, amivel újabb szikrákat küld
egyenesen a farkamba. Válaszul felnyögök én is, de lassabbra
kell fognom a tempót, ha három másodpercnél tovább
akarom bírni. Merthogy ez kurva jó! Azt akarom, hogy soha
ne érjen véget, na meg hogy neki is jó legyen. Akkor pedig
nem kellene a hasára élvezni, még mielőtt elkezdtük volna az
egészet.
Kissé felemelkedek róla, és végigcsókolom a nyakát. Az
egyik kezem elindul felfelé, a tenyerembe fogom a mellét,
hüvelykujjammal a mellbimbóját ingerlem. Maga a
tökéletesség. A könnyű súly a kezembe simul, érzem selymes
bőrét. Ezt a nőt úgy, ahogy van, nekem teremtették.
Feltolja a csípőjét, és kemény férfiasságomnak nyomja. A
torkom mélyéből felmordulok. Istenem, maga a mennyország
lesz, amikor belehatolok!
Nem bírom tovább, meg kell kóstolnom! A
mellbimbójához hajolok, és a számba veszem. Nyaldosni,
szopogatni kezdem. Remeg és zihál alattam. Ráborulok a
másik mellére is, erre a zihálása nyögdécselésbe fordul, a
csípője a számmal egy ritmusra mozog, keze a hajamba túr.
Olyan érzékenyen reagál, olyan tökéletes. Az enyém.
A másik keze elindul lefelé, a hasamon. A lélegzetem is
eláll. A szám elszakad a mellétől, ránézek. Fogalma sincs,
micsoda összpontosítást igényel tőlem, hogy lassítsunk, és ha
csak megérint odalent, végem.
 Az arcom sokat elárulhat. Abból tudom, ahogy nagy
szemmel, szétnyílt ajkakkal bámul. Leírhatatlanul szép.
- Szűz vagyok - böki ki. A pillantásunk összekapcsolódik.
Ledermedek, ahogy értelmet nyernek a szavai. A szívem
elszorul, a vér dübörög a fülemben, ő továbbra is az arcomat
fürkészi.
- Rendben van ez így? - kérdezi suttogva.
Rendben van- e? Még hogy rendben van- e?
- Soha semmi nem volt még ennyire rendben, mióta világ a
világ - felelem. Az érzelmektől elszorul a torkom, a hangom
rekedtesnek tűnik, még a saját fülemnek is. Megőrizte volna
magát nekem? Azt nem hiszem. Egyszerűen csak kurva nagy
szerencsém lehet, hogy így hozta az élet. Ezek szerint ezt a
gyönyörű lányt soha senki más nem érintette még rajtam
kívül. Hogyan lehetséges ez? Nem érdekel. Csak
megköszönöm Istennek, majd a szám visszatér hozzá, és vad
önfeledtséggel megcsókolom. Mohón és követelőzve falom,
szívogatom az ajkait. Egyre türelmetlenebb vagyok. Belé
akarok hatolni, hogy a magaménak tudhassam. Miatta viszont
muszáj lesz lassítanom. Teljesen fel kell izgatnom, nehogy
túlzottan fájjon neki. És figyelnem kell rá, hogy elélvezzen.
Kigombolom a farmerét, lehúzom rajta a cipzárt, aztán
feltérdelek, és leveszem a csizmáját is, egyiket a másik után.
Lerántom a nadrágját apró, piros csipkebugyijával együtt, és
lehajítom az egészet a padlóra. Rögtön visszatérek hozzá,
megint az ajkát keresve, miközben a kezem besiklik selymes
combja közé. Finoman szétfeszítem. Beleborzong, mire
felemelem a fejem, a szemébe nézek, és halkan azt súgom
neki.
- Nyisd szét a lábad!
Azonnal engedelmeskedik, és széttárja a lábát.
 - Megkönnyíteni neked, hogy befogadhass - mondom.
Felragyog a szeme, és finoman biccent egyet.
Egyik ujjammal óvatosan belé nyomulok; érzem, hogy a
teste megremeg. Jézusom! Olyan szűk, olyan forró, olyan
nedves! A farkam ágaskodik a nadrágomban, az ujjam
helyére vágyik.
A hüvelykujjammal rátalálok az érzékeny kis ideggócra a
hasítéka felett, lassan körözgetve szétkenem rajta a nedvét,
miközben ki-be mozgatom az ujjam sikamlós nyílásában.
Evie hátraveti a fejét, és mélyen felnyög. Látva a gyönyörét,
alig bírom türtőztetni magam. Megöl a vágy, már majd'
megőrülök. Sosem éreztem még ilyet. Egyszerre árad szét
bennem a testi vágy meg a szerelem, ahogy figyelem őt,
amint közeleg az orgazmusa. A pillanat szépsége rabul ejt.
- Istenem, de szép vagy! Most jó? - kérdezem elfúló
hangon.
- Igen - feleli pihegve. Bedugom neki még egy ujjamat,
szétfeszítem, érzem, hogy csupa lucsok, miközben ujjazom.
Amikor a csípője fel-felemelkedik, hogy találkozzon a
kezemmel, már tudom, hogy mindjárt felér a csúcsra. Ez az,
bébi, élvezz nekem!
- Ó, édes istenem! - zihálja, mire önkéntelenül is vad
hörgés szakad ki belőlem. Annyira gyönyörű és elsöprő érzés
az orgazmus küszöbén látni őt! Az arca kipirul, a feje
hátrafeszül, bele a párnába, hullámzik a csípője a kezem alatt.
Aztán a teste egy rövidke pillanatra megfeszül, és a nevemet
kiabálja, mikor a csúcsra ér. Ez az, szépségem! Azt a kurva
mindenit! Meg kell dugnom! Most azonnal!
Felülök, ledobom a farmeromat meg az alsómat. Épp
mászok rá visszafelé, amikor kinyitja a szemét. Csodálkozva
néz rám.
 Gyakorlatilag reszketve hajolok át rajta, hogy az
éjjeliszekrény fiókjából elővegyek egy óvszert, majd
feltérdelek, és felhúzom.
Olyan kemény vagyok, hogy az már fáj. Gyötör a vágy,
hogy belökhessem neki. De vissza kell fognom magam. Nem
siethetek. Nem akarok fájdalmat okozni.
- Megérinthetlek, Jake? Megmutatod, hogyan kell csinálni?
- kérdezi suttogva.
- Legközelebb, bébi. Ha hozzám érsz - nem kell hozzá sok
- , mindketten megbánjuk - válaszolom, és lassanként az a
kevéske önuralmam is megrendül.
Aztán újra ránehezedek, és a hímtagom végét nedves
bejáratához irányítom. Újra fölé hajolok, hogy
megcsókoljam. A nyelvem mélyre hatol - előrevetítve, mit
fogok tenni vele. Felnyögök a késleltetéstől.
- Ölelj át a lábaddal! - mondom neki. - Gyorsan csinálom,
hogy túljussunk a fájdalmas részen, oké?
- Oké - suttogja vissza, mire egyetlen határozott lökéssel
belehatolok. Azta, azta! De aztán eltorzul az arcom, amint
felkiált a fájdalomtól.
Egy percre mozdulatlanná dermedek - szoktatom a testét a
betolakodáshoz - , és mikor már úgy érzem, ellazultak
körülöttem az izmai, szép lassan mozogni kezdek, kiélvezve
a forró és nedves fogadtatást.
Lassú és óvatos szeretnék lenni, de a farkam vadul lüktet,
követelve a folytatást Evie forró és nedves ölének
szorításában. Muszáj mozognom.
- Bébi, gyorsabb tempóra kell váltanom. Jól vagy? -
nyögöm ki nagy nehezen.
- Jól - suttogja, mire döfködni kezdem. Az érzés olyan
végtelenül csodálatos, hogy úgy érzem, belefulladok.
Belefulladok a tengernyi gyönyörbe.
 A lábát a csípőm köré kulcsolja, a keze újra meg újra
végigsiklik a hátamon meg a fenekemen, közben
folyamatosan nyögdécsel alattam, döfést döfés után fogadva.
Ez a lány maga a tökéletesség. Teljesen kész vagyok. Olyan
jólesik! Azt akarom, soha ne érjen véget, de forróság és
gyönyörérzet kavarog már az alhasam tájékán, és tudom, nem
sokáig fogok kitartani.
Ismét rátalálok a szájára, és a nyelvemet a farkammal egy
ritmusra lökődöm bele. Úgy látszik, ettől még inkább
beindul. A teste ívben megfeszül, és a hímtagom teljes
hosszában érzem hüvelyének összehúzódásait. Ez már szinte
a csúcsra juttat, a heréim egészen felhúzódnak.
Kettőt még döfök rajta, aztán egy kitörő vulkán erejével
robbanok. Belereszketek, nyögdécselek, szikrákat látok az
erős orgazmusomtól.
Magamhoz térve lassan körözgetek a csípőmmel, elnyújtva
a gyönyör idejét, Evie pedig a körmével cirógatja a karomat.
Elfog a vigyorgás, amint beleszimatolok édes illatú nyakába.
Jóságos ég! Ez... ez... Istenem, erre nincsenek szavak!
Aztán felemelem a fejem, és a tekintetünk
összekapcsolódik.
- Jól vagy? - kérdezem suttogva.
- Aha - súgja vissza gyengéd, kielégült mosollyal az ajkán.
Szeretnék a végtelenségig benne időzni, de tudnom kell,
minden rendben van- e, és ha van egy kis vér, azt le kell
törölgetnem magunkról. Amint kihúzom magam belőle,
aprócska, nyüszítő hangot hallat. Muszáj elmosolyodnom.
- Az én Evie-m jobban szereti, ha benne vagyok.
Ennek örülök, mert rengeteg időt tervezek odabenn tölteni.
- Megszabadulok ettől az óvszertől, és kerítek valamit,
amivel megtörölgethetlek. Maradj így!
 Hűha, egy csomó vér van rajtam. Valami elemi ösztön
lehet, de heves kielégülést érzek Evie szüzességének vére
láttán. Hangosan sosem ismerném be - olyan állatias
szerintem, de ez az igazság.
Ügyelek rá, hogy szembefordulva húzzam fel a bokszerem
meg a pólóm, nehogy véletlenül megpillantsa a hátamat. Még
ne!
Aztán kimegyek a fürdőszobába, és a véres óvszert
lehúzom a vécén. Meleg vízzel benedvesítek egy törlőruhát,
és beviszem a szobába. Megmosolygom, hogy ez idő alatt
Evie a kisujját sem mozdította meg. Csak fekszik meztelenül
a lepedőn, mint egy istennő. Szépséges látvány.
Az ágy szélére ülök.
- Nyisd szét a lábad, és hajlítsd be a térded! - mondom
neki.
Kissé feszélyezettnek tűnik ugyan, de megteszi, amit
kérek, én pedig letörölgetem róla a vért. Aztán megint
kimegyek a fürdőbe. Kiöblítem a vizes ruhát, majd a
szennyesbe dobom.
Mire ismét visszatérek egy pohár vízzel, addigra már rajta
van a kis piros bugyi. A pici piros csipke háromszög látványa
a bársonyos bőrön a vágy nyilait lövelli az ágyékom felé, de
lepattintom őket. Most biztosan fáj neki odalent. Kínzó
bűntudat tör rám, hogy bánhattam volna gyengédebben is
vele, de a körülményekhez képest, amennyire csak tudtam,
uralkodtam magamon. Márpedig átkozottul régóta vártam
már erre. Ráadásul még soha nem éreztem ilyen mértékű
színtiszta vágyat. Eszméletlen volt.
Evie nagyot kortyol a vízből, majd egy édes mosoly
kíséretében visszaadja. Leteszem a poharat az
éjjeliszekrényre, utána bemászom mellé az ágyba, és a
hátával a mellkasomhoz húzom. A hajába fúrom az arcom,
közben ellentmondást nem tűrően a tenyerembe veszem a
mellét.
Annak ellenére, hogy még soha senkihez nem bújtam így
oda, egészen normálisnak, természetesnek hat, és nagyon-
nagyon jó érzés.
Pár perc múlva megfordul a karomban, szembe velem.
Végigsimít az arcomon, és mélyen a szemembe néz. Azt
hiszem, látok valamit a szemében, de nem, az lehetetlen. Túl
korai lenne. De kedvel engem, ezt bizton állíthatom. A vágy,
hogy birtokolhassam őt, megint felerősödik.
- Most már az enyém vagy. Mondd ki te is! - szólítom fel
halkan.
A keze megáll, és továbbra is a tekintetemet fürkészi, de
hogy mit keres, azt nem tudnám pontosan megmondani.
Visszafojtom a lélegzetem.
- A tiéd vagyok, Jake - súgja vissza.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Igaz, a
képzeletemben, mikor az enyémnek vallotta magát, mindig
Leonak szólított. Meg kell tudnia, kihez is tartozik valójában.
Alig várom, hogy a valódi nevemen szólítson.
Rámosolygok, és gyengéden megcsókolom csinos kis
ajkait. A tudomására akarom hozni, milyen sokat jelent
nekem.
- Még soha nem volt részem ehhez fogható
gyönyörűségben - vallom be neki. És ez így is van. Kedvesen
visszamosolyog, én pedig magamhoz húzom. Hamarosan arra
leszek figyelmes, hogy a légzése lelassul. Elaludt.
A karomban tartva őt, különös érzés fog el. Nem is
ismerem fel azonnal. Az agyam egyik szegletében
homályosan dereng valami a múltból, amire mintha
emlékeztetne, és amit azóta sem éltem át. Hagyom, hogy
körbevegyen, mint egy selyemgubó. Tobzódom ebben a
különös érzésben, eufórikus állapotba kerülök. Csak
azután tudom megnevezni, hogy teljesen elragad. Csak akkor
jut eszembe a szó: mámor. Mámor. A sötétben még közelebb
húzom magamhoz Evie-t. Hallgatom egyenletes szuszogását,
újra meg újra beszívom az illatát. A melle ritmikusan
emelkedik és süllyed a mellkasomon. Mámor ízlelgetem a
pillanatot. Itt és most teljesen tudatára ébredek a
boldogságomnak.
- Te vagy az álmom - suttogom neki a sötétben. - Te vagy
minden álmom, mely valóra válik.
Ellazulok, és ismét átjárja a lelkem a boldogság, hogy a
karomban tarthatom őt. Pillanatokon belül mély, békés
álomba zuhanok.
 TIZENHETEDIK FEJEZET


ARRA RIADOK FEL, hogy nem érzem Evie testének

melegét. Álmosan nyitom ki a szemem. Még épp elcsípem,
amint eltűnik a fürdőszobában. Elégedetten hunyom le újra a
szemem. Visszagondolok az éjszakára, és rá kell jönnöm,
nem csak álom volt. Valóság. Életem legcsodálatosabb
éjszakája. Evie visszamászik mellém az ágyba. Hozzám
bújik. Megérzem magamon a tekintetét, mire rásandítok.
Figyel engem, édes kis mosollyal az arcán.
Visszamosolygok rá.
- Álmomban nézel? - kérdezem évődve, kómás hangon. -
Most akkor ki kukkol kit?
Felkuncog, majd befészkeli magát mellém, a fejét az állam
alá nyomja. Mmm. Ez jólesik. Az én finom, szexi csajom
puha teste szorosan hozzám simul. A tegnapi közös élmények
emléke kavarog a fejemben, meg is hozza a reggeli
merevedésemet. Átölelem Evie-t, és magamhoz szorítom.
Egy ideig csak élvezem az összebújást, azután érzem, hogy
a keze megindul lefelé. Eláll a lélegzetem. Könyörgök, az
legyen ebből, amire gondolok! És ó, uramisten, igen, rátalál a
merevedésemre, finoman simogatni kezdi, amitől még inkább
megduzzadok.
A hátára fordítom, és fölé kerekedek. Égek a buzgalomtól,
hogy részt vegyek a mókában.
- Akarsz játszadozni, szépségem?
 - Igen - suttogja égő szemmel. Megérzem, ahogy
összerándul a combja, ő is be van indulva.
- Fáj még egy kicsit a tegnapi, vagy már jól vagy?
Egy picit megmozgatja a popsiját, és egy apró grimaszt
vág.
- Egy kicsit.
Olyan csalódottnak látszik, hogy majdnem felnevetek.
- Hát lehet másképp is.
- Jó - suttogja megint beleegyezően.
Ez kell nekem!
Lehajolok, ajkammal végighaladok lapos hasán, megállók
a köldökénél, körbenyalom, belemerítem a nyelvemet.
Elképesztően finom minden porcikája. Még rajtam van a
pólóm, úgyhogy nem láthatja meg a tetoválást. Teljesen
kiélvezhetem a játékot, ahogyan remélhetőleg ő is fogja.
Lehúzom róla a bugyit, és félredobom. Forró pillantása
rám tapad, ajka enyhén szétnyílik, máris szaggatottan veszi a
levegőt. Istenem, ő a legszexibb nő a világon! Mindenét fel
akarom falni! Szájjal akarom kielégíteni, hogy sikoltson a
gyönyörtől!
A lába közé hajtom a fejem, és csókolgatni kezdem combja
belsejének bársonyos bőrét. Megborzong, a lába önkéntelenül
szétnyílik, bebocsátást engedve nekem. Az én csajom.
Beszívom az illatát, ősi ösztön hangja ébred a mellkasomban,
amint megérzem rajta az éjjel összekeveredett nedveinket
meg a szappanom halvány nyomát.
- Szeretem érezni rajtad magamat - mondom rekedten.
Azután puha puncijához hajolok, és a nyelvemmel körözgetni
kezdek pici, rózsaszín csiklóján. Tökéletes. Felnyöszörög,
ahogy az ajkammal rászorítok, gyengéden megszívogatom,
majd lassan végignyalom, újra meg újra. Különböző apró
mozdulatokkal kísérletezem, közben figyelem a
nyögdécselését, hogy tudjam, mi tetszik neki a legjobban.
Váltok. Nyelvemmel ütemesen körözgetek megduzzadt
nagyajkai körül - először lassan, gyengéden, majd egyre
gyorsabban és erősebben, mire megvonaglik és felnyög. Az
erotikus hangoktól, az arcomba vágó ízétől, ami egzotikus
virágot idéző, mámorító illatával keveredik, kőkemény
leszek. A farkam nekifeszül a bokszeralsómnak.
Hallom, ahogy öklével az ágyra csap, légzése zihálássá
válik. Csípőjét az arcomnak tolja, hogy még erősebb ingerben
legyen része. Ó, baszd meg ó, baszd meg! Ez igen! Felkiált,
mikor élvezni kezd, és érzem, ahogy végiglüktet rajta a
gyönyör. Belé hatolok a nyelvemmel. Érezni akarom az ízét,
érezni lüktető hüvelyét.
Erre ismét felkiált, újra meg újra kimondja a nevemet.
Izmai megfeszülnek, közben meg-megborzong. Ez életem
legerotikusabb élménye. A többi meg sem közelítette. A poros
nyomába sem ért.
Végigcsókolgatom a combját, és felemelem a fejem. Még
mindig csukva van a szeme, a feje oldalra fordítva, a haja
szinte teljesen eltakarja az arcát. Vigyorogva feljebb mászok
rá, megcsókolom a nyakát, majd mellé zuhanok. Magamhoz
ölelem, teste nyirkosságtól síkos és forró, mint a frissen kifőtt
gombóc. Megint elvigyorodom, a szemem lecsukódik. De pár
perc múlva felpattan, mert keze a pólóm alá siklik. Bejárja a
hasamat, végigfut a hasizmaimon. A farkam megmoccan a
gatyámban.
Evie fölém kerekedik, felhúzza a pólómat. Az arcán
koncentráció és idegesség tükröződik. Ha tudná, micsoda
hatással van rám, egy szemernyit sem izgatná magát. Ő most
nem tud hibázni. Tulajdonképpen nincs is szükségem másra,
mint az ágyban fekvő meztelen testére. Bármi is jön eztán,
csak jó lehet.
Felnyújtom a karomat, és kicsit felülök, mire ő telt alsó
ajkába harap, és áthúzza a pólót a fejemen. Iszonyatosan
szexi. Ledobja a padlóra a ruhadarabot, és amint fölém hajol,
a melle épp az arcom elé kerül. Megnyalom az ajkam, hogy
bekapjam azt a kis tökéletes bimbócskát. De most rajta a sor,
úgyhogy nyugton maradok. Szeretem nézni, mikor ő irányít.
Békés elégedettség tölt el, bár közben dühít, hogy egyetlen
Evie-vel töltött éjszaka kellett csak, és lám, máris mennyit
javult a szexuális dominanciával kapcsolatos megoldatlan
problémám, ő az én gyógyítóm. Aki megszelídít.
Hátradől, tekintete végigkalandozik a mellkasomon, azután
fölé hajol, és lefelé haladva csókolgatni, nyalogatni kezdi,
mígnem az egyik kemény mellbimbómhoz ér. Édes kis
szájának érintésére felnyögök, és érzem, hogy a szája
mosolyra húzódik. Lényegében egészen új élményekkel
ajándékoz meg, sokukban eddig még nem is volt részem.
Aztán - ó, istenem, ó igen! - a keze megindul lefelé a
hasamon. Könyörgök, csak meg ne álljon! Gyötör a vágy,
hogy ott lent is megérintsen. Vegyen a kezébe, vegyen a
szájába! De nem tudom, ez utóbbira vajon készen áll-e.
- Mondd el, mit szeretnél! - suttogja forró tekintettel.
- Csak tedd oda a kezed! Csak érints meg! - mondom. A
hangom mindent elárul, de nem érdekel.
Kicsit feltámaszkodom, és lerántom az alsónadrágomat,
hogy hozzám férhessen, ő pedig lejjebb csúszik. Ujjait a
merevedésem köré kulcsolja, megrándulok a kezében. Szent
ég! Még csak épphogy megmarkolt, máris előváladék
gyöngyözik elő a farkam hegyén. A hüvelykujjával lassú
körökben, szakszerűen szétkeni. Fel is vetődik bennem a
kérdés: vajon érintett- e már más férfit is, vagy csak
ösztönösen csinálja? Rám tör a féltékenység, felkorbácsolja a
vérem. Tudom, hogy képmutató vagyok, de nem tehetek róla,
akkor is féltékeny vagyok, ha semmi okom rá. Most viszont
kérdőn néz rám; nem tudja, mi következik, én pedig
felengedek.
- Mozgasd a kezed fel-le, bébi! - nyögöm. - így!
A kezem a kezére teszem, és megmutatom neki, mit
szeretnék. Észreveszem, hogy a combja megfeszül, a szeme
elkerekedik az erotikus látványtól. Nekem is bejön. Van
abban valami rendkívül izgató, hogy megtanítom a testem
működésére, és abban is, hogy olyan rettentő kíváncsi rá, mi
esne jól nekem. Senki nem kényeztetett még ennyit azelőtt.
Talán mindketten tanulunk valamit.
Mozgatni kezdi a kezét. Ez állati jó. Szorosan behunyom a
szemem, és csak élvezem, ahogy veri a farkamat - először
lassan, azután gyorsabban. Rájövök, hogy a légzésem
ritmusára mozgatja a kezét. Ettől még inkább beindulok.
Ki akarom élvezni minden pillanatát, nyújtani a percet,
amíg csak lehet, de olyan jó érzés, hogy inkább elengedem
magam, és ráhagyatkozom a testemre. Megduzzad a farkam a
kezében, a herezacskóm felhúzódik, mielőtt a gyönyör szikrái
kilövellnek az alhasamból. Evie nevét nyöszörgőm, és
majdnem olyan erővel élvezek el, mint az éjjel.
- Ó, te jó isteeen! - nyögöm, közben a keze lelassul.
Mindig ilyen lesz vele a szex? Szentséges úristen!
Harminckét éves koromra nekem annyi lesz. De micsoda
csodás vég! Orgazmus általi halál. Akkorát élvezett, hogy
értágulatot kapott. A rohadt mázlistája!
Amikor kinyitom a szemem, Evie olyan büszkén vigyorog,
mint aki éppen most találta fel a rák ellenszerét. Elröhögöm
magam. Olyan kis cuki. És szexi. És mindenestül az enyém.
 Vigyorgunk mind a ketten. Közben kissé felülök, a hóna
alá nyúlok, és magamra húzom, ő ezalatt folyamatosan a
szemembe néz.
- Igazi őstehetség vagy - viccelek, holott tényleg.
A váltamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszog.
Hosszúnak tűnő percekig fekszünk így. Élvezem a
közelségét, és hogy a teste ilyen tökéletesen illik az
enyémhez.
- Engedek neked egy kid fürdővizet, közben megcsinálom
a reggelit. Azután pedig velem töltőd a napot.
Én ma már el nem engedem magam mellől. A múlt éjjel és
ez után a reggel után? Kizárt. Egyébként is több időt akarok
együtt tölteni vele, közös élményekre vágyom. Még nem
kaptam belőlük eleget.
- Hmmm. Oké főnök! - dünnyögi mosolyogva a nyakamba.
Feláll, majd elindul a fürdőbe. Én pedig tarkóra tett kézzel,
kényelmesen hátradőlve csodás popsijában gyönyörködöm.
Közben derűs arccal felülök, hogy visszavegyem a pólómat
meg a bokszeralsót.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET


AMÍG EVIE A KÁDBAN ÁZTATJA MAGÁT, én előkészítem a

reggelit. Ki-hallatszik, ahogy dúdolgat magában. Ez mosolyt
csal az arcomra, ami aztán ott is marad, miközben előveszem
a tányérokat a szekrényből, az ételt pedig a hűtőből. Most
annyira rendben van minden. Mintha az életem végre
visszatért volna a helyes kerékvágásba. Ráadásul még életem
legcsodálatosabb éjszakájától is fel vagyok dobva. Nyolc éve,
amióta elhagytam Cincinnatit, folyton érzek magamban
valami múlhatatlan nyughatatlanságot, de most ez elcsitult,
ami hihetetlen nagy megkönnyebbülés. Sohasem fogok
betelni Evie-vel. Az pedig szinte csodaszámba megy, hogy ez
a lány, akit már gyerekkorom óta tiszta szívből szeretek, az
ágyban is minden álmomat valóra váltja. Mintha ez csak
újabb bizonyíték lenne arra, hogy minket az Isten is
egymásnak teremtett.
Evie felöltözve bukkan elő a fürdőszobából.
Megreggelizünk, nevetgélünk és évődünk. Nincs ebben
semmi különös, mégis őrületesen jó dolog. Innentől fogva
életem minden egyes napját így akarom kezdeni. Időről időre
azonban rám tör a bűntudat. Eszembe jut a hazugságom, de
egyelőre visszatartom a vallomást. Majd nemsokára. még
szükségünk van egy kis időre. Nemsokára.
Az évődésünk végén Evie már lovagló ülésben ül rajtam a
bárszéken. Csiklandozom, belecsípek a nyakába, és játékosan
belemorgok a fülébe. Előjönnek az emlékképek a múlt
éjszakáról, ahogy letámadott a kanapén, és felidéződik
bennem minden, ami utána következett. Rögtön a magamévá
tudnám tenni újra, itt és most, a bárszéken, a konyhában. A
móka kedvéért még mordulok egyet, de aztán kienged a
szorításom, és vele együtt nevetek.
Belenyal a vállgödrömbe, onnan meg végigpuszilgatja a
nyakam, egészen az államig. Felnyögök. Az első és
legfontosabb teendőm újra lefeküdni vele. Legszívesebben
rögtön visszavinném az ágyamba, és ott tölthetnénk az egész
napot. Csakhogy azt mondta, még fáj neki. Ismét felnyögök,
mert jól tudom, hogy ő is fel van izgulva.
- Evie, mintha azt mondtad volna, hogy fájsz.
Sóhajtva felegyenesedik.
- Így van. De azon egy kis fájdalomcsillapítóval könnyen
segíthetnénk.
Egy pillanatig rámeredek, aztán megint dől belőlem a
nevetés.
- Jesszus! Úgy látom, életre keltettem egy szexdémont -
válaszolom teljes megadással, ő is nevet, de közben lemászik
rólam. Automatikusan elkomorodik az arcom, mikor vége
szakad a fizikai kontaktusnak.
- Na jó. Akkor ma mit akarsz csinálni velem? - érdeklődik.
- Voltál már az állatkertben? - kérdezek vissza.
Az első állatkert-látogatásomra gondolok. San Diegóban
történt. Tizenhét éves voltam, és szarul éreztem magam az
otthoni dolgok miatt. De az állatkert tetszett. Néhány órára
gyerek lehettem, és végre azt csinálhattam, amit egyébként
gyerekként sosem. Az alatt a rövid idő alatt legalább
önfeledten szórakozhattam. Ezt a lehetőséget meg kell adnom
Evie-nek is.
Ő egy pillanatra megdöbben az ötlettől.
 - Még nem. Elviszel?
Gyönyörű mosoly terül szét az arcán. Visszavigyorgok rá,
és bólintok.
- Szuper. Van nálad valami kényelmes cipő?
- Igen, hoztam sportcipőt.
- Oké, az jó. Gyorsan letusolok, aztán mehetünk.
Befejezzük a reggelit, és miután puszit nyomok az arcára,
elmegyek zuhanyozni. Megengedem a vizet, levetkőzöm.
Ahogy lépek be a zuhany alá, a tükörben a tetoválásomra esik
a pillantásom. Ha Evie bejönne, és nem hallanám meg
időben. Belém hasít a bűntudat, és megteszem, amit kell.
Bezárom a fürdőszobaajtót.
Visszaérkezve a konyhába, Evie hozzám lép, a derekam
köré fonja a karját, és a mellemre hajtja a fejét. Amikor
felpillant és rám mosolyog, adok egy puszit a homlokára,
majd a következőt súgom neki:
- Az én Evie-m. Olyan édes vagy!
Az én Evie-m. Az enyém.
***

Az állatkert-látogatás életem legboldogítóbb élményei

közé tartozik. Persze nekem inkább Evie köti le a figyelmem,
mint az állatok. Mélységes béke tölti el a lelkem attól, hogy
ekkora örömöt tudok neki szerezni. Azt az egyet szeretném
még, hogy visszamehessek az időben, és kitörölhessem azt a
sok csúfságot a múltjából. Bárcsak visszaadhatnám neki azt a
boldog, gondtalan gyerekkort, amit megérdemelt volna!
Csakhogy nem tehetem. De legalább szerzek neki néhány
felhőtlen órát.
Elnézve őt eszembe jut, hogy talán magam miatt is
csinálom. Annyi év tehetetlenség után, amikor nem állt
módomban javítani az életén, ez most talán nekem is
gyógyulást hoz. Sőt, talán inkább nekem. Mert ő mindig
megtalálta valahogy a saját lelki békéjét. Megint büszkeség
tölt el, ahogy Evie erejére gondolok. Egyszerűen lenyűgöz.
Az elefántokat nézzük, ő le sem veszi róluk a szemét.
- Az elefántok is búslakodnak, ahogy mi, emberek - jegyzi
meg csendesen. - Könnyeket hullatnak, és meggyászolják a
halottaikat.
Rápillantok.
- Igen? Honnan tudod?
- Tavaly olvastam róluk egy könyvet.
- Te az elefántokról szoktál olvasgatni? - nézek rá kérdőn.
- Ne viccelődj rajta! Azért csinálom, hogy mindenféle
dologban jártas legyek. Sosem tudhatod, mikor kerülnek
szóba a vastagbőrűek. De ha úgy adódna, szeretném, ha én is
hozzá tudnék szólni a témához.
Évődve rám mosolyog, majd visszafordul az állatokhoz.
- Vastagbőrűek? - mosolygok.
- Különféle nem kérődző állatok, mint az elefánt, az
orrszarvú vagy a víziló.
- Nem kérődző?
- Egyosztatú gyomra van - fordul felém, még mindig
mosolyogva.
- Miért nem szóltál? Beneveztem volna egy
látogatóvezetéssel egybekötött sétára! Nem sejtettem, hogy
egy két lábon járó állatlexikon vagy!
- Na nem „állat”, csak „elefánt” - feleli nevetve. - A
biológiai könyvek közül még csak ezt az egyet olvastam el.
Önfeledt kacagása megmelengeti a szívemet.
Vállat von, aztán visszafordul a hatalmas, fenséges és
láthatóan barátságos vastagbőrűekhez. Én viszont továbbra is
őt nézem, eltűnődve. Lám, egy újabb ok, amiért ezzel a nővel
szeretném leélni az életemet. Senki mást nem ismerek, aki
képes volna kikölcsönözni egy könyvet az elefántokról, csak
hogy valami újat tanuljon.
Evie háta mögé lépek, és átkarolva magamhoz húzom. Így
figyeljük még egy kicsit az elefántokat.
- Éhes vagy már? Ebédeljünk? - kérdezem végül.
Hátrafordul, és mosolyogva bólint.
- Veszel nekem egy hot dogot? - kérdezi.
Ránevetek.
- Igen, Evie, veszek neked egy hot dogot.
Még ha az itteni állatkert nem is olyan nagy, mint a San
Diegó-i, azért szép ösvényei vannak, a pávák ráadásul
szabadon kószálnak. Kézen fogva sétálunk. Eszembe jut,
hogy nem kellene állandóan vigyorognom. Mégiscsak túlzás.
Éppen eszünk, mikor az egyik arra járó színpompás madár
elvonul az asztalunk előtt. Evie-nek eláll a lélegzete.
Felpattan, és futkos utána mindenfelé, hogy lefotózza a
telefonjával. Se lát, se hall, ahogy újra meg újra
körbetáncolja, én meg nevetem, ahogy az a buta páva mindig
kicselezi az asztalok között, de ő rendületlenül követi.
Egyszer csak az a hülye madár a szemembe néz -
esküszöm - , azután odacsászkál Evie-hez, megáll előtte, és
széttárja a farktollait. Ott illegeti magát neki, és peckesen
járkál fel-alá. Evie csak ámul rajta. Ragyog az arca a
boldogságtól, nem győzi kattogtatni a képeket. Teljesen
megszűnők létezni a számára. Mintha ott sem lennék. Az az
átkozott madár! Kíváncsi lennék, jó íze van-e a grillezett
pávának.
Kis idő múlva Evie izgatottan ugrándozva tér vissza
hozzám.
 - Ezt nézd! - visítja, az orrom alá dugva a telefonját, hogy
megmutassa a sok fotót. Felmordulok. Már nagyon unom azt
a hülye dögöt! Erre hitetlenkedve rám néz.
- Te most féltékeny vagy egy madárra? - kérdezi.
- Mi van? Á, dehogy! - csattanok fel. Egyszerűen csak az
az érzésem, hogy nem szeretem túlságosan a pávákat.
- Te féltékeny vagy egy madárra! - mondja újra, és pajkos
vidámság csillan a szemében. - Bámulatosan szép példány!
Ééééédes istenem, bááááámulatosan szééééép! - mórikálja
magát hátravetett fejjel.
- Nagyon vicces! - felelem, igyekezve nem mosolyogni a
saját hülyeségemen. - Ez a madár be akart hatolni a
területemre. Kapásból felismerem a hímeknek ezt az arcátlan
provokációját.
Hangosan felnevet. Én nem akarok nevetni, de végül nem
bírom tovább - mindketten dőlünk a röhögéstől.
- Nevetséges vagy - mondja mosolyogva.
Aha. Tiszta örült. Megőrülök érted, Evie.
Az ölembe ül, két kezébe fogja az arcom, úgy nézünk
egymás szemébe. Bámulni kezdi a számat. A testem rögtön
reagál, és megduzzadok az alsónadrágomban.
- Jake. - súgja nekem.
- Evie. - súgom vissza.
Hozzá hajolok, és szájon csókolom, becsúsztatva a
nyelvemet jégkrémízű, édes szájába. Amikor végül
lélegzethez jutunk, a homlokát az enyémhez támasztja, majd
megszólal:
- Nagyon-nagyon szép nap volt, Jake.
Az arcát nézve annyi minden fut át az agyamon, annyi
mondanivalóm lenne neki. Például, hogy bármit megtennék a
boldogságáért,
 és mindenem, amim van, az övé is. De nem mondhatok
ilyet. Még nem. Úgyhogy helyette elmosolyodom, és így
kiáltok:
- És még nincs vége, bébi! Menjünk, nézzük meg a
tigriseket!
***

Vacsoraidő felé jár már, amikor elhagyjuk az állatkertet.

Remélem, megengedi, hogy meghívjam enni, és utána
hazavigyem magamhoz. Nem örülnék neki, ha ki kellene
tennem a lakásánál. Majd vacsoránál előhozakodom a
témával. Azt viszont nem szabad elfelejtenem, hogy neki is
megvan a saját élete, munkája, amitől nem foszthatom meg
teljesen. Nem sajátíthatom ki magamnak, még ha csábít is a
gondolat. Nem hiszem, hogy jó néven venné. Azt
azonban világossá akarom tenni a számára, hogy ő most már
az életem része. Ő az enyém - és mikor ezt kimondta, az azt
is jelentette, hogy többször megfordul majd az ágyamban.
Nem akarok csigalépésben haladni. Remélem, egyetért.
Elviszem a Ferrari'sba, egy kis külvárosi olasz étterembe,
Madeirába. Már jártam itt párszor.
Miután helyet foglalunk, egy üveg vörösbort rendelek, és
felvilágosítom, mit érdemes itt enni. Kis idő múlva becsukja
az étlapot, majd megemeli a poharát.
- A csábos pávakakasokra! - mondja vigyorogva, mire
bosszúsan felhorkanok, de persze csak mókából. Koccintunk.
Rendelés után megkérdezem.
- Holnap hogy dolgozol?
Próbálom csak úgy mellékesen felvetni a témát, de
ismernem kell a munkabeosztását, hogy tervezni tudjak.
Szívem szerint kilopnám a táskájából a határidőnaplót, és
minden oldalra beírnám, hogy ,JAKE”
- Tíztől hétig, egész héten.
Legszívesebben megmondanám, hogy másnap rögtön
mondjon fel és jöjjön, éljen velem. Nem kell többé
szobalányként dolgoznia. Kíváncsi vagyok, hogy döntene.
- Gondoltál már rá, hogy csinálhatnál valami mást is? -
kérdezem.
Mélyen a szemembe néz.
- Úgy érted, hogy szeretnék-e több lenni egyszerű
szobalánynál?
- Igen. Nem mintha bármi bajom lenne vele. Csak olyan
okos vagy, hogy bármit csinálhatnál. Kíváncsi vagyok,
gondolkozol-e ilyesmin.
Efféle témákról sosem beszélgettünk annak idején. A
mindennapos küzdelem elvette az energiánkat, csakis az járt a
fejünkben, hogy kikerüljünk a rendszerből. Hogy mit is
csinálunk majd később, azt úgy éreztük, ráér még kitalálni.
Legalábbis én így voltam ezzel. Soha senki nem kérdezte
meg tőlem, mi leszek, ha megnövök, de kiskoromban rendőr
akartam lenni. Az elég közel állt volna hozzám. Az áldozatok
védelmében harcolni az igazságért. De lehet, hogy minden
kissrác rendőr meg tűzoltó akar lenni. Nem tudom. Aztán
örökbe fogadtak, és onnan lényegtelenné vált, hogy
konkrétan én mit akarok kezdeni az életemmel. Nagy levegőt
veszek. így esett, és kész. Ezen már nem tudok változtatni.
Csak előre léphetek. Azt is teszem.
Evie felsóhajt.
- Igen, valójában igen. Szeretnék továbbtanulni, de az
pénzbe kerül. Az pedig most nincs. De ami igazán érdekel, az
az írás. Van ez a regényötletem.
 Itt elhallgat, és zavartan elpirul. Remek író lenne belőle.
Istenem! Ő arra született, hogy meséljen. Ezt neki is tudnia
kell!
- Írd meg! Miért nem csináltad még meg?
- Nos, először is számítógép kellene hozzá. Egy darabig
hurcolásztam egy pendriveot a könyvtárba meg vissza, de túl
körülményes volt. Amikor meg elfogott az ihlet, bezárt a
könyvtár tudod. Egyszerűen nem működött.
Megakad a beszélgetésünk, mert a pincér meghozta a
vacsoránkat. Evie jóízűen nekilát, és szemlehunyva felnyög,
amint megkóstolja az első falatot.
- Ízlik? - kérdezem, de az eszem egész máson jár.
- Mmm. - feleli bólintva.
- Megint nálam alszol?
- Ma nem tudok, Jake. Fel kell készülnöm a hétre. Haza
kell mennem rendbe rakni a dolgaimat.
- Holnap este?
Meg mostantól fogva minden este?
- Holnap este sem lehet. Felszolgálok, az későig eltart.
Hétfő éjszaka általában nem szokott lenni munka, de most
valami kiállításmegnyitó lesz az egyik belvárosi galériában. -
Felpillant, és gyanakodva rám mered. - Te nem leszel ott,
ugye?
Elnevetem magam.
- Nem terveztem ilyesmit, de majd utánajárok, mit tehetek
az ügyben.
- Ne merészeld!
Hallgatók egy darabig, tök csalódott vagyok.
- Kedden a San Diegó-i irodámba kell utaznom, de szerda
estére visszaérek. Akkor átjössz hozzám?
Mérgesít, hogy három éjszakán át nem leszünk együtt, ő
viszont mosolyog.
 - Oké - mosolyog vissza.
Pár percig az evésre koncentrálunk, azután megszólal:
- Gondolom, te jártál egyetemre.
- Igen, a Kaliforniai Egyetemre, San Diegóban. Közben
meg dolgoztam apám mellett. Mindent megtanultam a cégről,
mivel az volt a tervem, hogy a diploma után először nála
helyezkedek el. Akkoriban nem gondoltuk, hogy egyszer még
én fogom vezetni ezt a kurva céget. Soha nem volt olyan jó a
kapcsolatunk, mint abban az időben. Az, hogy elköltöztem
otthonról, lehetővé tette, hogy újrakezdjük a dolgokat.
Hosszú idő óta ekkor éreztem először valami boldogságfélét.
Távol kerültem a szüleimtől, és - hogy
közhelyesen fogalmazzak - „magamra találtam”.
Visszagondolva arra az időre, külön ügyelnem kell, nehogy
az arcom elárulja az érzelmeimet. Amikor elkerültem abból a
házból, kezdtem egy kicsit jobban érezni magam. Kezdtem
tisztábban látni, hogy Phil nem hibás azért, ami éveken át
köztem és Lauren között folyt. Ha viszont rá nem
haragudhattam, akkor az volt a gond, hogy rám hárult a
felelősség. A mérhetetlen bűntudat a depresszió újabb
örvényébe taszított, és még a baleset után, a kórházban is
pocsék lelkiállapotban voltam.
Evie figyelmesen bólogat.
- Anyádhoz nem állsz közel?
Az „anya” szóra felfordul a gyomrom.
- Közel? - Ha tudná, milyen közel álltunk egymáshoz
valójában! A hideg is kiráz, de a rendes értelemben
válaszolok. - Nem.
Igyekszem visszafordítani a beszélgetést oda, ahol Phil és
Lauren szóba kerülése előtt tartottunk.
- Fizetni akarom a továbbtanulásodat, Evie.
Feszülten pislog rám.
 - Hogy? Miért tennél ilyet?
Ó-ó, ellenséges területre tévedtem.
Óvatosnak kell lennem. Nyilvánvalóan nem tetszik neki az
ötlet. Nem hibáztatom érte. Én is kiakadtam volna, ha
bármikor is könyöradományt akarnak rám tukmálni. De meg
kell vele értetnem, hogy amit én adok, az más kategória.
Tudnia kell, hogy nagyon is a szívemen viselem a sorsát, és
mindent el fogok követni az álmaiért. Nem sajnálatból,
hanem mert fantasztikus nőnek tartom.
- Mert hiszek benned. Mert okosnak gondollak, és
szerintem szükséged van egy kis megállásra, hogy
megvalósíthasd az álmaidat.
Hirtelen beugrik egy karácsonyi emlék, pont az állami
gondozásba kerülésem előttről. Tizenegy éves voltam. A
karácsony ugyanolyan elcseszett nap volt nálunk, mint a
többi. Se fa, se ajándék, semmi ilyesmi. De én tudtam, milyen
nap van. Fel is húztam magam, ezért elmentem egyet kerülni,
hogy addig se legyek otthon. Ha Setht nagyjából
biztonságban hittem, mindig ezt csináltam. Ezen a napon
hazaérve egy piros masnival átkötött fekete szemeteszsákra
lettem figyelmes. A házunk lépcsőjén hevert. Kicsit zavarba
jöttem tőle, de kinyitottam. Egy piros pulcsis plüsskutya
volt benne, meg egy focilabda. Fogalmam sem volt, ki tehette
le elénk, de tizenegy éves fejjel akkor ez olyan volt, mint
valami csoda. Tudtam, hogy a foci nekem, a kutya pedig
Sethnek jöhetett, de valami miatt én inkább a kutyát akartam.
Úgyhogy a labdát odaadtam Sethnek, habár éreztem, hogy
rohadt ciki az én koromban a buta plüssjátékot választani. De
azt is tudtam, hogy Setht nemigen érdekli a dolog, így aztán a
kutyát megtartottam magamnak. Sosem árultam el senkinek,
apám elől is folyton rejtegettem. De imádtam azt a rohadt
kutyát!
 Bevittem magammal a nevelőintézetbe is, és eldugtam az
ágy alá. Csak éjszakára vettem elő aludni. Hónapokkal
később, amikor bevásárolni mentem a nevelőanyámmal, a
bolt előtti hirdetőoszlopon egy nagybetűs felhívást
pillantottam meg. Karácsonyi ajándékokat lehetett
adományozni a rászoruló gyerekeknek. Ahogy közelebbről
szemügyre vettem a plakátot, szemet szúrtak az előző télen
készült képek. Látszott, hogy az adományozók piros
masnival átkötött fekete szemeteszsákokat dobnak a
verandalépcsőkre. Ekkor valami összetört bennem, és
megszűnt létezni. Olyan mélységes szégyent és
csalódottságot éreztem, hogy majdnem sírva fakadtam, mint
egy kisbaba. Tehát nem csoda volt, hanem könyöradomány.
Persze valójában tudtam én, hogy semmi köze a csodához, de
legalább áltathattam magam, hátha mégis. Most meg íme,
ott a hirdetőoszlopról rám meredő bizonyíték. Utáltam
magam, amiért olyan átkozottul fájt.
Miután hazaértem, fogtam azt a kutyát, átvittem Evie-
ékhez, aztán a házuk melletti kavicsos parkolóban dobálni
kezdtem kövekkel. Amikor Evie kijött és meglátott, karon
ragadott, majd megkérdezte, mégis mit csinálok. Zavar és
aggodalom ült ki az arcára - látva az enyémet. Nagy nehezen
elnyökögtem neki a sztorit, összehordtam neki mindent a
könyöradományról, a varázslatról, az egész kamu dologról,
miközben egyre hajigáltam a köveket. Ő csak álldogált
némán, nézett egy darabig, azután ő is lehajolt egy kőért, és ő
is a kutyához vágta. Éppen fejen találta, összenéztünk,
üdvrivalgásban törtünk ki. Addig folytattuk a dobálózást, míg
nem maradt más abból a buta játékból, csak egy halom
szivacsos töltőanyag. Aztán Evie a nyakam köré fonta a
karját, és szorosan átölelt. Aznapra megvigasztalt. Mindig
meg tudott vigasztalni.
 Amikor ingatni kezdi a fejét, visszazökkenek a valóságba.
Nem kér az ajánlatomból.
- Jake, figyelj ide! Ez az ajánlat nagyon szép tőled. De én
tényleg keményen megdolgoztam azért, hogy eljussak idáig.
Tudom, hogy a te szemedben az életem nem egy elsöprő
sikertörténet, de én jól érzem magam így, és egyszer majd
biztosan megtalálom a módját annak is, hogy egyetemre
járhassak. Csak most kezdtünk el találkozgatni, azt se
tudhatom, hogy fog működni ez az egész kettőnk között.
Talán várhatnánk még egy kicsit, hogy lássuk, hová
fejlődünk, mielőtt nagy summákat ajánlgatsz itt nekem.
Megértem. Nehéz elfogadni a segítséget, ha valaki úgy nő
fel, mint mi. De az a megjegyzése, hogy „csak most kezdtünk
el találkozgatni”, kiveri nálam a biztosítékot.
- Először is azt hiszem, már világossá tettem, hogy én az
életedet összességében igenis elsöprő sikertörténetnek tartom.
Másodszor pedig, Evie, ugye nem kell emlékeztetnem téged
arra, amit alig egy nappal ezelőtt az ágyamban mondtál?
Csak pislog.
- Öhm.
- Azt mondtad, Evie, hogy az enyém vagy Ez nem csak
egypár éjszakás kaland volt. Nekem nem az kell. Azt hittem,
ez már átment.
- Akkor mi van? Te most a pasim vagy, vagy micsoda?
Igen, ahogy mondod.
- Pasid, fiúd, szeretőd, bármilyen címkét rám ragaszthatsz,
amit csak akarsz. De itt arról van szó, hogy mi ketten egy pár
vagyunk - hálószobán belül és kívül is. És én valahol úgy
gondolom, hogy ha te az én párom vagy, akkor szívesen adok
pénzt az álmod megvalósítására.
Remélhetőleg ezzel tisztáztuk a dolgot. Feltűnik, hogy
hajlamos vagyok a domináns fél szerepét játszani ebben a
kapcsolatban. Nem igazán tudom, mi ez a dinamika köztünk,
de mindig is megvolt, és nekem úgy tűnik, hogy
mindkettőnknek így a jó - neki is, nekem is. Nekem
szükségem van rá, hogy az én kezemben legyen az
irányítás, és talán neki is az kell, hogy ráhagyatkozhasson
valakire. Bárhogy is van ez, régen működött, és most
önkéntelenül is visszatérek hozzá, különösen, mikor ilyen
fontos, hogy megértessem vele magam.
- Csak gondold át! Jó?
Néz rám pár pillanatig.
- Hát jó.
- Akkor oké.
Csendben eszünk pár falatot, aztán újabb gondolat ötlik fel
bennem, ha már én irányítok.
- És gondolnod kell a fogamzásgátlásra is. Nem akarok
óvszert használni veled.
Pislog párat.
- Már szedem a tablettát - mondja csendesen. - Vannak
rossz időszakaim, és ez megoldja. Már évek óta használom.
Tényleg, erre emlékszem is. Minden hónapban
holtsápadtan ment az iskolaorvoshoz.
- Akkor jó. Fejezd be a vacsorádat!
Hallgat egy percig, azután így szól.
- Ö Jake, ha nem használunk óvszert, jó lenne tudnom,
hogy...
- Nincs semmi bajom. Mindig használtam óvszert, és
rendszeresen járok ellenőrzésre. Meg tudom mutatni a
papírokat, ha akarod.
Hál' istennek erre mindig is odafigyeltem. Mivel olyan
helyre születtem, ahol senki sem akart engem, sosem
kockáztatnék meg egy nem kívánt terhességet. Soha.
 Evie elgondolkodva néz rám, kíváncsi lennék, mi járhat a
fejében.
- Nem kell. Megbízom benned.
Bólintok. Megfogom a kezét az asztalon, és
belemosolygok abba a gyönyörű barna szemébe.
Vacsora után hazaviszem. Percekig smárolunk az autóban,
de aztán eltolom magamtól.
- Kikészítesz!- mormogom.
Majdnem felnyögök a kíntól. Egy utolsó csókot ad a
kapunál, aztán megfordul és bemasírozik. Közben
hátrapillantva dob még egy mosolyt. Viszonzom, habár nem
vagyok valami boldog attól, hogy egyedül kell hazamennem.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET


A GYÓGYTORNA UTÁN visszatérek a szobámba. Úgy érzem,

menten összerogyok. Mégis kellemes. Minden izmomat
alaposan megdolgoztattam, és ma tényleg jobban érzem
magam. Erősebb, magabiztosabb vagyok, bár még messze
állok attól, hogy teljesen rendbejöjjek. De most először villan
meg valami a rég fizikumomból.
Pár napja átvittek a rehabilitációs osztályra, ami azt
jelenti, hogy már nem sokáig fogok itt dekkolni. Teljesen be
vagyok sózva, úgy várom a végét, ugyanakkor félek is tőle. Ez
a hely sok szempontból biztonsági zónává nőtte ki magát a
számomra.
A fürdőszobába menet vetek egy pillantást a tükörbe. Az
arcomon végzett kisebb plasztikai átalakításokkal már
megbarátkoztam. Az igazat megvallva, ezek elég apró
beavatkozások voltak, de változtam én is, és úgy mindennel
együtt nem tudom, vajon Evie majd felismer-e. Kíváncsi
vagyok, hogy ő mennyit változott az évek alatt.
Veszek egy alapos, forró zuhanyt, és ahogy kilépek a
fürdőből, épp dr. Fox nyit be a szobámba.
- 'Napot, doki!- mosolygok rá.
Ő is elmosolyodik, és leül a szokásos székébe.
- Hogy vagy, kölyök? Milyen volt a torna?
 - Igazából jólesett. Már túljól is érzem magam. Alighanem
hamarosan kirúgnak ebből a kócerájból - felelem neki
vidáman.
Ő is mosolyog de nagyon el van gondolkodva.
- Hogy alakulnak a költözési terveid?
- Alakulnak. Van egy céges lakásom Cincinnati
belvárosában, és Preston már készíti elő nekem az irodát.
- Jól van, kölyök. És mi újság Evie-vel?
- Majd ha már ott leszek, megkeresem. Csak.. csak még
nem állok teljesen készen. Nem tudom, mit mondjak majd
neki, hogyan fogom elmagyarázni, mi történt..
Gondterhelten szántok végig nedves hajamon.
- Ha már szóba kerültek ezek a dolgok, fiam, ma valami
olyasmiről szeretnék beszélgetni veled, ami kicsit kívül esik
egy átlagos terápián.
Összevonja a szemöldökét, és hosszan hallgat. Türelmesen
várok. Tudom, mit akar mondani. A kiborulásomat követően
mindent elárultam neki Laurenről. Nehéz volt, de tudtam,
hogy már úgyis sok mindent kikövetkeztetett abból, amit
tudott, meg amit a vandálkodásom alatt kiabáltam.
- Úgy gondolom, vádat kellene emelned Lauren ellen.
- Nem akarok.
- Miért nem?
- Például azért, mert a törvények szerint a nemi erőszak
vádja elévül. Nem fognak vádat emelni. Egyszer utánanéztem
ennek, mert valamivel rá akartam kényszeríteni, hogy tartsa
magát távol tőlem. Egyébként pedig azért sem, mert nem
tennék ilyet Phil, azaz az apám cégével. Tudja, milyen rossz
sajtóvisszhangot keltene ez? Pláne, hogy én vagyok az új
vezérigazgató. Ami a nevemhez kapcsolódik, érinti a céget is.
A média bazi nagy szappanoperát kanyarítana ebből a
szarból. Phil gyakorlatilag egész életiben ezért a cégért
dolgozott. És az fel is futott. Ez volt az álma. Annyi minden
szárad már így is a lelkemen vele kapcsolatban! Nem tudnék
tükörbe nézni. Bemocskoljam a nevét? Mert a média tuti ezt
teszi, hiába nincs semmi köze az egészhez. Laurennel együtt
fogadtak örökbe. Ha az ő erkölcsét ilyen mélységig
megkérdőjelezik, megfogják a férjéit is - akár hibás, akár
nem. Azt már nem engedem.
A doki némán emészti a hallottakat, majd csendesen így
szól:
- Nem tudom, érted-e, de ami veled történt, az nem az
egyszerű nemi erőszak kategóriájába tartozik, fiam. Az a nő
örökbe fogadott téged, a hátrányos helyzetű, sérült lelkű
állami gondozott fiút, kizárólag azzal a szándékkal, hogy
molesztáljon. Érted? Látod a dolog perverz oldalát?
Reménnyel kecsegtetett, aztán meg a beteges dolgaival csak
tovább erősítette azt a meggyőződésedet, hogy nem vagy
érdemes a szeretetre és a gondoskodásra. Belátod, hogy ez
még súlyosabb is, mint a törvényben leírt nemi erőszak?
Kinézek az ablakon. Igaza van. Lauren eleve szexuális
kapcsolat céljából fogadott örökbe. Ma már nincs kétségem
efelől, ő maga mondta nekem. Tizenöt éves voltam! De ami
történt, megtörtént. Ha bűnügyi eljárást indítok ellene, az
még nem fogja meg nem történtté tenni az eseményeket.
- Akkor sem. Nem teszem ezt az apámmal. Ez az utolsó
szavam. Nem tehetem meg az apámmal.
- Jake, miért van benned ennyi bűntudat, ha az apádra
terelődik a szó?
Szárazon felnevetek.
- Hát, nem volt valami szép tőlem, hogy kúrogattam a
feleségét.
 - A csúnya beszéd is csak a hárítás egy módja. Különben
nem is úgy van, ahogy mondod. Egy felnőtt asszony
manipulált téged, nem mellesleg az örökbe fogadó anyád. Te.
- Oki doki. Felfogtam. Még dolgozom rajta, oki? Már
beszéltünk erről legutóbb. Próbálom elengedni a
bűntudatom egy részét. Nem mindet, arra nem vagyok
hajlandó, akármit is mond nekem. Csak egy részét, amennyi
ahhoz kell, hogy megbocsáthassak magamnak rendben. De
ami apámat illeti, ő mindig jó volt hozzám, is nemcsak
hogy három íven át kefélgettem a feleségét a háta mögött,
hanem szarba se vettem. Kurvára dühös voltam
mindkettejükre, mert azt hittem, hogy apám tud a dologról,
csak éppen hagyja, hogy a nője játszadozzon velem egy
kicsit. De az is lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak az
egészet, hogy legyen kit utálnom is hibáztatnom magam
helyett. De a titkunk végül megölte apámat. Miattam halt
meg, pontosabban miattunk.
- Kölyök, apád megváltoztatta a végrendeletét, és rád
hagyta a céget, amiről épp az előbb állítottad, hogy az élete
álma és munkája volt. Kizárólag rád hagyta. Nem gondolod,
hogy ez önmagáért beszél?
Újra végigszántok a hajamon.
- Na igen, ez igaz. Pont ezért kell minden erőmmel azon
lennem, hogy büszke lehessen rám. Nagyon nem mindegy,
hogyan vigyázok az ajándékára.
- Tehát hagyod, hogy Lauren mindent megússzon. Holott
még mindig zaklat.
- Elköltözöm a városból, doki.
- A megszállottakat ez nem szokta megállítani.
Elnémulok. Újra kinézek az ablakon, is elgondolkodom
ezen.
- Beszélhetek neked egy kicsit az ilyen nők lélektanáról?
 Felsóhajtok.
- Ha muszáj. Nem fog változtatni semmin, de hallgatom.
Rövid csend után belefog:
- A legtöbb idősebb nő, aki fiatal, tizenéves fiúkkal
kezdeményez szexuális kapcsolatot, lelki értelemben
visszamaradott. Lelkileg, érzelmileg tinédzsernek érzi magát,
ezért a rendhagyó szexuális viszony miatt egyáltalán nincs
bűntudata, amit általában azzal indokol, hogy szerelmes volt.
Ezek a nők nem egészségesek, Jake. Nagyon nem
egészségesek.
Ez a szöveg már ismerősnek tűnik. Folytatja:
- A zaklatott fiúk ugyanolyan érzelmi sérülést mutatnak,
mint a zaklatott lányok - depressziót, kétségbeesést, furcsa
szexuális viselkedést, párkapcsolati problémákat
produkálnak. A felborult dominanciaviszony borzasztóan
összezavarja a fiúkat, a testük ráadásul általában
együttműködik a megrontóvaL Ez súlyos traumát okozhat
nekik.
Oké, tehát egy kurva esettanulmány vagyok. Ez semmin
nem változtat. Mély levegőt veszek.
- Ez mind nagyon érdekes, de most már tudom kezelni
Laurent. Nem vagyok már tizenöt éves, doki.
Dr Fox fájdalmas arccal felsóhajt. Hosszú csend
következik. Szinte hallom, ahogy kattognak a fejében a
fogaskerekek, de hogy min agyal, azt nem tudom. Mindegy is.
Akkor sem gondolom meg magam.
Feláll, a vállamra teszi a kezét, finoman megszorítja. Majd
megfordul, és az ajtó felé indul.
- Ezúttal nem osztja a bölcs igéket, Konfuciusz?-
viccelődöm.
Megfordul, mosolyogva, de még mindig el van merülve a
gondolataiban.
 - Nem. Már jól vagy, kölyök.
Ahogy kilép az ajtón, utánakiáltok:
- Csak ennyi? Ez úgy hangzik, mint egy szerencsesüti-
idézet.
Most viszont nem hallom a nevetését, ahogy távolodik a
folyosón.
 HUSZADIK FEJEZET


CSIGALASSÚSÁGGAL TELNEK A NAPOK, annak ellenére,

hogy rengeteg a munkám. Amint akad egy kis időm az
értekezletek közön, és tudom, hogy Evie is túl van a
műszakján, felhívom. Utálom, hogy még mindig busszal jár
dolgozni, de hiába ajánlgatom neki a céges sofőrt, nem kér
belőle. Pedig ragaszkodnék hozzá, és szerintem bele is
menne, ha nagyon erősködnék. De tudom, hogy lételeme a
függetlenség, és csak azért, hogy érvényt szerezzek az
akaratomnak, nem akarom megfosztani tőle. Egyelőre
semmiképp sem. Ezen nem vérezhet el a kapcsolatunk. így
aztán a csajom tömegközlekedik. Nem örülök neki, de
belenyugodtam. Egyelőre.
A hétfő kész őrület, mert még elő kell készítenem az
utamat San Diegóba, ahol a befektetőinkkel fogok találkozni,
illetve egy jótékonysági vacsora is kilátásban van, amit a
cégünk szponzorál majd.
Az értekezlet kellős közepén bejelez a mobilom. Evie hív.
Kimentem magam, hogy felvehessem odakint, a folyosón.
- Helló, bébi!
- Szia! - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Merre jársz?
- Egy értekezleten. . - Közben Preston dugja ki a fejét az
ajtón, és a kezében lévő tervezetre bök. Feltartott
hüvelykujjával mutatja, és a szájáról is le tudom olvasni,
hogy azt kérdezi, oké lesz- e, azaz megoszthatja- e a
csapattal. Rábólintok. - Bocs, Evie, csak egy percem van.
Hiányzol. Veled minden rendben?
- Minden. Te is hiányzol.
- Hideg az ágyam, és sehol semmi finom illat.
Erre felnevet.
- Lehet, hogy egy tepsi friss meleg süteménnyel kéne
ágyba bújnod.
- Mmmm... izgalmas. Ki kell majd próbálnunk!
Ismét felnevet.
- Oké, Jake, tudom, hogy menned kell. Kedden munka után
felhívlak, jó?
- Jó, várom. Csá, bébi!
- Csá!
Máris jobb hangulatban megyek vissza értekezni. Nem is
értem, hogy tudtam annyi éven át nélküle élni. Hogy
csináltam? Aztán rájövök, hogy hiszen nem is éltem!
Vegetáltam. Csak sodródtam céltalanul, tengtem-lengtem. A
jobb napokon csak néztem ki a fejemből, a rosszabbakat
nyomorultul megszenvedtem.

***

Kedden repülök San Diegóba. A nagy repülőút mindig

Evie-t juttatja eszembe, és azt, amikor először repültem -
Kaliforniába, nélküle. Már akkor is olyan rettenetesen tudott
hiányozni, hogy az ötórás út alatt végig a sírás fojtogatta a
torkomat. De bizakodva néztem a jövő elé, ami korábban
nem volt jellemző. Bizakodtam, hisz végre lett családom,
akik segítenek majd elkezdeni a közös életünket Evie-vel,
amikor eljön az ideje. Sokkal könnyebb lesz így, gondoltam.
Elnyomom magamban az emlékeket. Nem vágyódom most
abba A sötét tárnába, ami felrémlik mögöttük.
 Egész nap a hotel egyik eldugott, öbölre néző termében
tárgyalok a befektetőkkel. A panoráma lélegzetelállító -
felhőtlen, tiszta égbolt, csillogó víztükör, horizontot pöttyöző
vitorlások. De nekem nem az otthonom. Az otthonom ott van,
ahol Ő, és alig várom, hogy visszamenjek az én hideg,
borongós egű középnyugati városkámba. Mosolyognom kell.
Mindig azt hittem, hogy az otthon az egy hely, most pedig
kiderül, hogy egy személy Az otthon maga Evie.
Már most este visszarepülnék, de hátravan még a
jótékonysági vacsora, amit a mi cégünk szponzorál. Egy
olyan szervezetet támogatunk, ami hátrányos helyzetű San
Diegó-i gyermekeken segít. Az ügy fontos volt Philnek, sok
munkát fektetett bele az évek során, talán az
örökbefogadásom ötlete is ebből született. Mindenesetre úgy
érzem, mintha őt is képviselnem kellene. Így aztán
magamra erőltetem a szmokingot, és elindulok a
rendezvényre.
Elvegyülök a koktélozgató San Diegó- i vezérigazgatók
társaságában, majd mikor az asztalomhoz mennék,
megpillantom Gwent. Felém tart. Akart már párszor beszélni
velem az este folyamán, de eddig sikeresen elkerültem. Úgy
látszik, hiába mondtam neki, hogy ne jöjjön többé a
közelembe - az egyik fülén be, a másikon ki. Miért nem
hallgatnak rám soha ezek a nők? Összeszorított
foggal szuggerálom, hogy menjen másfelé. De nem.
- Jake! - kiáltja.
Lassan felé fordulok.
- Gwen. Mit keresel te itt?
- Ja, anya nem tudott eljönni. Apa hozott repülővel, hogy
legyek a kísérője - közli széles, vakító mosollyal.
Ebben a pillanatban egy fotós lép hozzánk. A
vendégsereget fényképezi. Minket is megkérdez, lekaphat- e.
Megfordul a fejemben, hogy elküldöm a picsába, de nem
akarok jelenetet rendezni. Úgyhogy Gwenhez hajolok, és egy
műmosoly kíséretében a következő megjegyzést teszem.
- Ha nem egy céges rendezvényen lennénk, egy ránk fogott
teleobjektív előtt, már csak a távolodó hátamat láthatnád.
Erre felnevet, mintha viccelődnék. Holott én nem viccelek.
Amint felvillan a vaku, megindulok az ellenkező irányba.
Csak pár lépést teszek, rögtön utánam kiált:
- Miatta vagy ilyen, ugye?
Megállók, és lassan hátrafordulok.
- Ki miatt?
Gwen dacos testtartással, csípőre tett kézzel áll.
- A hátadra tetovált lány miatt. Nem tudod elengedni őt,
igaz?
Körbepillantok, de nincs senki a közelben, aki hallhatna
minket.
- Igaz - felelem, miközben elgondolkodva bólogatok. -
Sose tudnám elengedni, és nem is fogom.
Gwen önelégülten vigyorog, majd összefonja a karját a
melle alatt.
- Hát jó tudni, hogy nem én vagyok az oka a
viselkedésednek.
Rábámulok.
- Ha ettől jobban alszol éjszaka. Higgy, amit akarsz! -
vágom oda, azzal faképnél hagyom.

***

Az első adandó alkalommal lelépek - anélkül, hogy

udvariatlanságnak tűnne. Korán van még, de mielőbb vissza
akarok érni a hotelszobámba, hogy nyugodtan várhassam
Evie hívását. A lakosztályba érve ledobom a cuccomat a
bejárati ajtó melletti szekrénykére, és éppen vetném le a
szmokingkabátomat, amikor kopogtatnak. Ki a fene lehet?
Gondolom, biztos a szobaszolgálat akar kérdezni valamit.
Lendületből kitárom az ajtót, és a küszöbön. Lauren áll.
- Jake, mielőtt kicsuknál, beszélhetnénk egy percre?
Rámeredek.
- Lauren, nekünk nincs miről.
- Kérlek, Jake! Csak meg akartalak látogatni. Egy órán át
vártalak a hallban. Kérlek!
- Mondd! Mit akarsz? Gyorsan! Ki vele, Lauren! Fél percet
kapsz. Még ez is nagylelkűség a részemről.
Kicsit megsértődik, azután megszólal.
- Hát nem érted?! Eljött a mi időnk, Jake! Most, hogy Phil
már nincs, együtt lehetünk. A világ a lábunk előtt hever, Jake!
Mi ketten.
Grimaszba torzult arccal hátrálni kezdek.
- Az istenit! Neked valami komoly bajod lehet.
Ő meg előrelép.
- Az egyetlen bajom, hogy nem vagy velem. Jake, nekem
szükségem van...
- Orvosi segítségre. Azt akarom, hogy tűnj innen, Lauren!
Honnan is veszed, hogy ez így működik?
Ki akarom csukni, de ő tartja az ajtót, és nem tágít.
- Jó. Ahogy akarod - préselem ki összeszorított fogakkal
magamból. - Nem fogok itt az ajtóban megverekedni veled.
Beállók a zuhany alá, és magamra ZÁROM az ajtót. Ha nem
hordod el magad, mire kijövök, elvitetlek a biztonságiakkal.
Értve vagyok?
- Jake, kérlek.
Hiába kérlel. Elvonulok a fürdőbe, hangosan magamra
csapom az ajtót, és elhúzom a reteszt. Egy kicsit meg kell
kapaszkodnom a mosdóban. Behunyom a szemem. Istenem!
Ha csak meglátom ezt a nőt, eszembe jut, milyen volt tizenöt
éves kölyökként teljesen kiszolgáltatottnak lenni, azzal a
tudattal, hogy valaki uralkodik felettem. Végighúzom a
kezem az arcomon, majd a zuhanyhoz lépek, és olyan forróra
állítom a vizet, amennyire csak lehet. Leveszem
a szmokingomat, gyűrött kupacban otthagyom a padlón, és
beállók a tus alá. Addig állok alatta, amíg csak bírom, aztán
leitatom égő, vöröslő bőrömet.
A fürdőből kilépve látom, hogy a szoba már üres. Elnyúlok
az ágyon. Megfordul a fejemben, hogy felhívom Evie-t, de
azt mondta, hogy egy barátnőjéhez megy látogatóba, nem
akarom zavarni. Megígérte, hogy hív, miután hazaért.
Behunyom a szemem, úgy érzem, rám fér egy kis pihenés.
Lauren átkozottul lefárasztott. Jó lenne most kizárni egy picit
a világot.

***

Felriadok. Mi a franc van? Egy hirtelen mozdulattal

felülök, és megdörzsölöm az arcom. Úgy aludtam, mint akit
agyonütöttek. Az óra szerint hajnali 2:58 van. Ohióban az
majdnem hat. Evie mégsem hívott. A francba! Mi van, ha
történt vele valami? Az a rohadt busz! Mégiscsak rá kellett
volna erőltetnem azt a sofőrt! Arra eszmélek, hogy már
kezemben a mobil, és gyorstárcsázom a számát.
A szívem szaporán ver, ahogy kicsöng - egyszer, kétszer,
háromszor. Aztán végre - hála istennek! - felveszi.
- Halló!
Nyilvánvalóan felébresztettem. A szívverésem lelassul, de
most meg elfog a düh. Akkor miért nem hívott fel?
- Evie!
Habozik.
 - Szia.
Valami nem stimmel.
- Hé, nem is hívtál föl tegnap este! Pedig vártam.
Telefonálhattam volna én is, de aztán elaludtam. Most
ébredtem föl. Aggódtam érted.
Egy gondolatnyi csönd következik.
- Jake, én hívtalak - feleli. - Egy nő vette föl a telefonodat.
Azt mondta, épp zuhanyozol.
Kihallom a megbántottságot a hangjából. Zavartan
pislogok párat, aztán leesik. Az a kurva Lauren!
Ő vehette fel a mobilomat, mielőtt elment. Kurva jó volt az
időzítés! Szarul érzem magam, miután szinte könnyedén
kiszalad a számon a hazugság az italra felhívott kollégákról
meg a munkatársam feleségéről, akivel beszélhetett. Ez
mintha valami reflex lenne nálam, ha Lauren képbe kerül.
Annyi éven át hazudoztam vele kapcsolatban. Istenem,
mennyire gyűlölöm ezt! De még nem akarom Evie nyakába
varrni ezt a terhet. Én is alig bírom elviselni, pedig nekem
nem új a helyzet. Mi lenne akkor Evie- vel?
Megkérdezem, hogy dühös- e rám. Rövid csend
következik.
- Ha ez az igazság, Jake, akkor nem, nem vagyok dühös.
Csak nem értem, hogyhogy felveszi a telefonod, utána meg
nem szól neked.
Egy pillanatra behunyom a szemem, az arcom eltorzul az
undortól, gyűlölöm magam.
- Ezt én sem értem, de iszogattak, úgyhogy esetleg azért.
Sajnálom, bébi. Biztos rosszulesett - mondom csendesen.
Bele se merek gondolni, én mit tettem volna, ha nála egy
férfi veszi fel a telefont, ő meg a tusolóban van. A puszta
gondolatra is gyilkos indulatok támadnak bennem.
Evie felsóhajt, és végül így felel:
 - Nem tudtam napirendre térni fölötte, Jake. De rendben
van. Ha így történt, nem a te hibád.
Megkönnyebbülök ugyan, de belém nyilall a szégyen.
Olyan rettenetesen szeretném megosztani vele a történteket,
de pontosan tudom, hogy ez állt közénk annak idején is, és
közénk állhat most is.
Megköszörülöm a torkom.
- Hiányoztál. Alig várom, hogy lássalak. Ugye mehetek
érted munka után, ahogy megbeszéltük?
- Igen - válaszol. - Akkor látjuk egymást, jó?
- Oké, Evie, nekem... tényleg nagyon hiányoztál. Tudom,
hogy csak pár nap volt, de tényleg annyira várom már, hogy
lássalak.
Akarom őt. Lüktet bennem a vágy.
- Én is, Jake. Este találkozunk.
Kinyomom a hívást, és a hátamra gördülök. A plafont
bámulva azon morfondírozom, vajon képes lesz-e nekem
megbocsátani, ha megtudja az igazságot.

***

A reggeli értekezletem gyorsan lezajlik, és a tervezettnél

egy órával korábban repülhetek vissza Cincinnatibe. Miután
kiállók a kocsival a parkolóházból, még rengeteg időm
marad, úgyhogy megcélzók egy plázát. Veszek Evie-nek egy
laptopot. Hadakozni fog ellene, de akkor is megveszem neki.
Az a vágy fűt, hogy amivel csak tudom, jobbá tegyem az
életét. Szívből remélem, hogy ez nem egy rövid távú
kapcsolat lesz, bár talán még annak látszik. Ha csak ilyesmire
gondolok, összeszorul a gyomrom a pániktól. Foggal-
körömmel küzdők majd, hogy ne úgy legyen. Ha viszont
mégis az a számomra elképzelhetetlen forgatókönyv
valósulna meg, legalább meglesz a tudat, hogy tőlem
telhetőén segítettem neki valóra váltani az álmait.
Kirakom otthon a gépet, és elhajtok Evie-ért a
munkahelyére. A kocsinak támaszkodva várok rá. Mikor
kijön és meglát, megtorpan, majd szépséges mosoly árad szét
az arcán. Ez nagy megkönnyebbülés. Eddig fel se tűnt,
milyen feszült vagyok. De most, hogy megpillantom, máris
nyugodtan és egyenletesen ver a szívem.
- Szia! - mondja.
- Szia! - köszönök vissza, még mindig idiótán vigyorogva.
Aztán kirobban belőlünk a nevetés. Nem bírom ki, hogy ne
érintsem meg. A karomba kapom, magamba szívom az illatát.
- Istenem, de hiányoztál! Hiányzott a mosolyod, meg. . - az
orromat a nyakának ahhoz az édes hajlatához dugom - . .az
illatod, a tested, ahogy éjjel hozzám simul.
- Te is hiányoztál nekem - feleli halkan.
- Éhes vagy?
- Majd' éhen halok.
- Szereted a szusit? - kérdezem.
- A szusit szeretem, de munkaruhában nem mehetek
vacsorázni.
- Mit szólnál hozzá, ha hazavinnénk a kaját?
- Jól hangzik.
Egy kis étteremhez hajtok, nincs messze a lakásomtól.
Beszaladok, megveszem a szusit, közben Evie a kocsiban vár.
Azután felmegyünk hozzám. Azonnal észreveszi a piros
masnival díszített, nyitott MacBookot az étkezőasztalon.
Megtorpan.
A szívverésem felgyorsul, miközben szemügyre veszi a
számítógépet. Gyanakvó tekintettel pillant fel rám.
- Jake, ugye ezt nem... - kiált fel.
 - Evie - állítom le felemelt kézzel - ne szólj semmit, amíg
végig nem hallgattál! Tudom, hogy nem fogadnád el ezt az
ajándékot, de kérlek, hallgass meg!
Számonkérően néz rám, de nem szól semmit.
- Nem csak miattad akarom ezt. Hanem mert azt
gondolom, kivételes egyéniség vagy, és hiszem, hogyha az
álmod megvalósul, az hatással lesz a világra. Nemcsak rád és
rám, hanem rajtunk kívül még sok-sok emberre. Kérlek, hadd
tegyem meg ezt érted, Evie! Érted és mindazokért, akiket
megváltoztatnak majd a szívedből szóló szép szavak.
Mélyet sóhajt, a szeme megtelik könnyel, de azért picit
nevet, mikor így szól.
- Csak ne legyenek nagy elvárásaid, oké?
Odamegy a géphez, és nézegetni kezdi. Tudom, hogy el
fogja fogadni. Már előre vigyorgok.
- Neked tényleg nagyon nehéz nemet mondani. Tudod ezt
magadról, Jake Madsen?
Nagy levegőt vesz. Tudom, mit érez. Én is voltam már így.
Nem tesz jót az ember önbecsülésének, ha nálánál
tehetősebbektől fogad el ajándékot. De nagyon remélem,
hogy nem mond rá nemet, és akkor egyúttal arra sem, hogy ő
is kaphat cserébe valamit, amiért annyi sok mindent ad
nekem. Nyilván nem anyagilag ad, hanem másképpen, de az
számít csak igazán. Boldoggá tesz engem. Hihetetlenül
boldoggá. És ez minden MacBookot megér.
- Köszönöm! - mondja végül a szemembe nézve.
Visszamosolygok rá.
***
 Hűvös éjszaka van, úgyhogy bekapcsolom a gázkandallót,
töltök magunknak bort, és a dohányzóasztalra teszem a két
borospoharat. Az ételt a padlóra terített plédre rakom.
- Szusipiknik? - kérdezi Evie mosolyogva, és leül a földre.
- Aha. Ha szusit eszel, viselkedj japán módra! - felelem én
is mosolyogva, és szembe térdepelek vele, a plédre. Az arcom
előtt összeérintem a tenyerem, és finoman meghajlok felé.
Evie felkuncog, viszonozva a meghajlást. Aztán fogom a
poharainkat, és az egyiket felé nyújtom.
- Mire iszunk? - kérdezi.
Elgondolkozom.
- Az álmokra - felelem koccintáskor.
Iszik egy kortyot, majd így szól:
- Még egyszer köszönöm a laptopot, Jake.
Csak mosolygok rá. Nem erre az álomra céloztam, de ő
csak hadd higgye azt!
Az összes dobozkát kinyitom. Mindenből hoztam egy
kicsit, mivel azt mondta, lepjem meg. Ő evőpálcikát vesz
magához, én egy műanyag villát bontok ki.
- Na, Jake! - szól rám, és a villám felé hajol. - Ha szusit
eszel, fogyaszd japán módra!
- Kicsim, én nem eszek pálcikával. Szeretném, ha jutna is
valami a számba.
Szigorú arcot vág.
- Ó, ugyan már! Mi sem egyszerűbb, mint felcsippenteni
egy nagy falatot! Nem egyenként kell összecsipegetni a
rizsszemeket. Figyeld csak!
Azzal a pálcikája végével az ételbe nyúl, felemel egy szelet
Alaszka tekercset, és a szájába dobja.
Az előttünk lévő ennivalókra nézek, majd a villámra, és
felsóhajtok. Felveszem az evőpálcikákat, kettépattintom és az
ujjaim közé fogom őket. Közrefogok egy darab szusit, majd a
szám felé közelítem. Már csak pár centi hiányzik, amikor
leejtem, és az ölemben landol.
- Ó-ó, vicces, mi? - kérdezem Evie nőiesnek nem
mondható, horkantó nevetése hallatán.
Evie az ételre pillant - látszik, hogy alig bírja visszatartani
a röhögést és a pálcikájával újabb falat szusit emel fel.
Bekapja. Miután megette, megszólal.
- Neeeem, egyáltalán nem vicces. Kicsit gyakorolni kell.
Próbáld újra!
Megjátszott haraggal nézek rá, de ismét felemelem a
pálcikáimat. Ezúttal egy bundázott rákot szemelek ki
magamnak. A doboz és a szám között félúton ez is az ölembe
pottyan.
Evie hangosan felkacag.
- Na jó. Erről ennyit. Maradok a villánál.
Kikapom a falatot az ölemből. A dobozkák melletti
szalvétába dobom. Látom, hogy összemaszatolta az
öltönynadrágom.
- Na, ugyan már! Mi van, ha balszerencsét hoz, hogy
villával eszed? Oké, ha nem vagy hajlandó pálcikával enni,
majd én megetetlek. Nyisd csak ki a szád!
Felcsippent egy újabb Alaszka tekercset, és a nyitott szám
felé emeli. Bekapom a falatot. Pillantását a számon felejti. A
szívem zakatolni kezd.
Amikor rám emeli a tekintetét, vágyat látok benne.
Azonnal megváltozik a hangulat, valami erotikus feszültség
vibrál közöttünk. Evie gyorsan lesüti a szemét, megint felkap
egy rákot, és megkínál vele. Ezúttal lassan húzza ki a
számból a pálcikát. Vágy éled bennem, örvénylik a
zsigereimben. Ki gondolta volna, hogy a szusi ilyen izgató
tud lenni?
 Néhány falatot még belém diktál, aztán ő is eszik. Nézem,
ahogy rág. Eszméletlenül izgató. Nem tudok ellenállni neki.
Előrehajolok, és megízlelem az ajkait.
- Sós vagy, mint a szójaszósz - mondom a szájába
mosolyogva. - Édes is, sós is.
- Mmmm. - dorombolja, ő is évődve, azután közelebb
hajol, hogy kapjon még belőlem.
Percekig nyaldossuk és ízlelgetjük egymást, majd
visszavonulok, feltérdelek, és megkerülve az ételt, térden
járva odamegyek hozzá. Megfogom a kezét, és a kandalló
irányába húzom, egy-két méterre odébb a szusipikniktől. Az
ráér. Pillanatnyilag másra vagyok éhes.
Ajkára hajolok, lágyan megcsókolom, majd lecipzározom
a munkaruháját. Egyikünk sem foglalkozott még vele, hogy
átöltözzön valami kényelmesebbe. Kibújtatom a vállát,
miközben végig a szemébe nézek. Sötét pupillája kitágul, és ő
is a szemembe bámul. Egy picit mosolyog is, mintha örülne
annak, amit lát.
Lecsúsztatom a karján a melltartópántot, majd a háta mögé
nyúlva kipattintom a kapcsot. Közben végigcsókolom a
nyakát. Felsóhajt a gyönyörűségtől.
- Olyan szép vagy!
Erre szégyenlősen lesüti a szemét.
- Úgy gondolod?
- Igen. Úgy.
Tenyerem közé fogom az arcát, és visszatérek a szájához.
A nyelvem az ajkai közé csusszan, és csak csókolom, míg
zihálva le nem állunk. A keze a merevedésemre simul. A
lélegzetem is beleremeg. Látom a tekintetében a vágyat.
Végem van.
Feláll, ruhája a padlóra hullik. Most már semmi más nincs
rajta, egyedül egy kis csipkés szélű, fehér pamutbugyi. Van
ebben valami olyan természetesség, és mégis olyan
vérforralóan szexi, hogy bár magam se hinném, de még
keményebb leszek. Ekkor elfordul tőlem, és az ajtó felé indul.
- Hová mész?
Halvány mosollyal az arcán visszapillant.
- Csak eszembe jutott, hogy más programom van. Majd
találkozunk.
Felkuncogok, mire leoltja a villanyt, és már jön is
visszafelé.
Megint térdre ereszkedik előttem, megsimogatja az arcom,
én pedig a tenyerébe hajtom a fejem.
- Így akartam, hogy csak te meg én, meg a kandalló fénye -
suttogja.
Helyeslőén bólintok, majd ismét megcsókolom. Nem
tudok betelni a csókjával. Nem tudok betelni ezzel a lánnyal.
Kigombolom az ingem. Levetem, majd félredobom. A tűz
lobogó fénye táncoló árnyékokat vet körénk. Mintha egy
másik világban lennénk. Csak mi ketten.
Az oldalamra fekszem a szőnyegre; ő is leheveredik, velem
szembe. A mellkasunkkal Összesimulunk, és csak
csókolózunk. A kandallóban, Evie mögött, lobog a tűz.
Egyik kezem a mellére teszem, izgatni kezdem
megkeményedett bimbóját. Evie felnyög, és hozzám dörzsöli
a csípőjét.
Hagyok helyet a kezének, mert már a nadrágomat
gombolgatja. A hátamra hemperedek, hogy lehúzhassak,
lerúghassak mindent magamról, ő is leveti a bugyiját.
Mindketten visszafekszünk a szőnyegre, egymással szembe -
immár teljesen meztelenül.
Némán nézzük egymást. Van valami lágyság és szépség az
arckifejezésében. Kezét az arcomhoz emeli, hüvelykujjával
végigsimít a számon.
 - Kérdezhetek valamit? - suttogja.
Bólintok.
- Azt mondtad, sosem randizgattál, sosem jártál
komolyabban senkivel. - Itt elhallgat egy pillanatra. - Miért
pont velem?
A tekintetét fürkészve megint eszembe jut, mennyi
mondanivalóm van arról, hogy miért is nem fogok soha senki
mást szeretni rajta kívül. De tudom, még nem beszélhetek.
Egyelőre nem.
- Mert te vagy minden, amire vágytam - suttogom neki. -
Mert számomra te vagy a tökély.
Megint csak némán néz, majd mosolyogva suttogja.
- Még ezzel az anyajeggyel is a vállamon?
Alig látom meg az aprócska szépségpöttyöt, amit a
félhomályban mutat.
- Na, azzal meg pláne. Először voltak kétségeim, de a pötty
meggyőzött. Végleg eldöntötte a sorsom.
Halkan felnevet.
- Jól van akkor. Köszönöm neked, kis pötty.
Mosolyogva az ajkára hajolok. Közben a lába közé nyúlok,
és bedugom neki az ujjamat. Jézusom, annyira nedves!
Belenyögök a szájába, mire hozzám préseli magát, még
többet követelve a kezemtől. Mélyebbre csúsztatom az ujjam
nedves puncijába, közben a hüvelykujjam könnyű táncot jár
megduzzadt ideggócán. Evie finoman összerándul, és
belenyöszörög a számba.
Megfogja kőkemény merevedésemet, és finoman
húzogatni kezd, fel és le. Elszakítom magam a szájától, hogy
kimondhassam a nevét, miközben folyamatosan vereget.
Egymás szemébe nézünk. Látom, hogy ég a vágytól. Ajkai
szétnyílnak, ahogy a kezünkkel kényeztetjük egymást.
Figyeljük a másik arcának minden rezdülését. Az izgalom
lassan a tetőfokára hág. Meghitt és forró pillanatok ezek. Már
érzem is, ahogy az orgazmus keringve útjára indul bennem az
alhasam környékéről. Behunyom a szemem, és
megfeszítem az izmaimat, míg el nem múlik. Legalábbis
egyelőre.
- Jake - lihegi Evie. - Mindjárt elmegyek. Veled együtt
akarom, úgy, hogy bennem legyél - mondja, és finoman rám
szorít, utána a hüvelykujjával szétkeni a farkam hegyén
kibuggyanó előváladékot.
- Ahhhhhh.
- Ezt vegyem beleegyezésnek? - nevet halkan.
- Igen - felelem. Kiveszem a kezem a combjai közül, és a
felülre eső lábánál fogva magamra húzom, így még jobban
hozzáférek.
Fölébe kerekedek, hogy a nyílásához igazíthassam magam,
és benyomulok. Forróság vesz körül, jó szorosan. Valami
leírhatatlan óvszer nélkül érezni őt. Félek megmoccanni is.
De úgy látszik, a testem nem, mert a csípőm ösztönösen
döfölő mozgásra vált.
- Ó, bébi, de jó vagy! - nyögök fel.
Nyögéssel válaszol ő is, és a lábával egészen magához
kulcsol. Egyszerre mozdulunk, nyögünk és zihálunk;
gyönyörködve egymás arcában a tűz halovány fényénél. Van
ebben valami ősi szépség, szeretkezni a lobogó lángok előtt.
Mintha egy teljesen másik korban lennénk, de ugyanúgy mi
vagyunk, átfogva egymást a szenvedélynek ebben az
időtlenséget idéző táncában.
Amikor Evie légzése felgyorsul, megint a lábai közé
nyúlok, és ujjaimmal a csiklóját kezdem izgatni. Egy hajszál
választ el a gyönyörtől, most már muszáj lesz elélveznem.
Evie háta is ívbe feszül, úgy tolja fel nekem magát. Az
orgazmustól elakad a lélegzete. Nézem őt, és amint
megérzem, hogy hüvelye össze-összerándul a farkam körül,
én is feljutok a csúcsra. Meg-megrángok benne, miközben a
gyönyör hullámai maguk alá gyűrnek. Együtt élvezünk el.

***

Miután megmosakodtunk és felöltöztünk, befejezzük a

vacsorát. Ez után a kis testedzés után még jobban esik. Evie
még a villa használatát is engedélyezi nekem.
Azután összepakoljuk a pikniket, én pedig felköltözöm a
kanapéra, és bekapcsolom a tévét. Elégedett vagyok és
boldog. Jólesik egy kis agymosás.
Evie a MacBookhoz ül. Bekapcsolja.
- Nézegeted? Használtál már Macintosht? - kérdezem tőle
hátrapillantva.
- Még nem, de mindig is elég jól ment nekem az ilyesmi.
Bízom benne, hogy aránylag gyorsan beletanulok.
Belemerülök a tévéműsorba. A bűnügyi hírek mennek;
éppen egy eltűnt nőről számolnak be.
Egy kattanó hang zökkent ki. Evie hirtelen összecsukta a
laptopot. Odanézek, és látom, hogy el van sápadva. Azonnal
felpattanok.
- Mi baj van, bébi? - kérdezem.
Mi a fene történt már?
Nem is foglalkozik velem, csak megy az ajtóhoz, és veszi a
cipőjét.
Mi a fészkes fene folyik itt?
- Evie! Mi történt? Miért mész el?
- A nő a hotelszobádban ugye Gwen volt? Igaz, Jake?
- Micsoda? - Padlót fogok. Ezt meg honnan veszi? Lázasan
kutatok az agyamban, hogy mit hazudtam pontosan arról,
amikor Lauren vette fel a mobilom. - Nem. Dehogyis! Csak
nem gondolod, hogy felhívnám Gwent a hotelszobámba
iszogatni, azok után, ahogy veled bánt?
- Nos, hát nem éppen iszogatásra gondoltam, Jake. Én csak
annyit látok, hogy nagyon közvetlennek tűnsz, amikor a
jótékonysági partin készült képeken a fülébe sugdosol.
Pillanatok alatt összekötöm a dolgokat. Jaj nekem! Rám
keresett a neten, és megtalálta azt az istenverte fotót, ami a
San Diegó-i vacsorán készült Gwennel. Az a rohadt Google!
Azóta eszembe se jutott az a kép. Idegesen a hajamba túrok.
Hogyhogy mindig pont Gwen kavar be nekünk? Olyan
röhejes az egész, hogyha nem látnám Evie-n, mennyire fáj
neki, legszívesebben felröhögnék.
- Evie, az egy céges jótékonysági vacsora volt. Gwen az
apjával vett részt rajta. Többször is megpróbált rám
akaszkodni, és nem nagyon tudtam vele mit csinálni. Amikor
egy fotós előtt sikerült sarokba szorítania, odasúgtam neki,
hogy szerencséjére nem szokásom fotósok előtt balhézni.
Úgy nevetett, mintha vicceltem volna, pedig nem ez történt.
Ennyi volt. Utána egész este nem beszéltem vele többet.
Hosszan rám néz, az arcomat fürkészi. Végül nagy levegőt
vesz.
- Hinni akarok neked, Jake, csak... nem azt akarom, hogy...
- Evie, ide figyelj! Istenem, bárcsak tudnád...
Száraz nevetésben török ki.
- Bárcsak tudnád, milyen nevetséges a részedről azt hinni,
hogy bármikor is megcsalnálak téged, pláne Gwennel.
Komolyan! Ha belelátnál a fejembe, te is nevetnél.
- Jake...
- Kérlek, bízz bennem! Kérlek, ne menj el!
Tovább fürkészi az arcomat, aztán alig láthatóan bólint
egyet. Kifújom magamból a gőzt, és elvezetem az ajtótól; a
kabátját visszadobom az előtérben lévő ülőkére.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

MÁSNAP ESTE EVIE FELSZOLGÁLNI MEGY. Azt mondja,
utána kocsival hazaviszik. Szeretném, ha hozzám jönne haza,
de próbálok egyensúlyra törekedni, hogy biztonságban érezze
magát „új” kapcsolatunkban. Nekem ez elég nehéz, mert
szerintem ő sokkal többet jelent nekem, mint én neki. Olykor
viszont azt látom rajta, hogy erősebbek az érzései irántam,
mint az egy kapcsolat elején jellemző lenne. Nem tudom, ő
nem találja-e furcsának. Vajon már elgondolkodott azon,
hogy lehet ez? De hisz nem sok tapasztalata van a
kapcsolatok terén, akkor pedig valószínűleg nem.
Az aznapi értekezlet után Preston félrevon, arcán
aggodalom.
- Mi van? Minden rendben? - kérdezem tőle.
- Hát, aha, de szerintem jó, ha tudod, hogy Lauren folyton
hívogatja a vezetőtestületet. Rendkívüli értekezletet akar. Az
okát viszont nem árulja el.
Ah, a rohadt életbe!
Nem válaszolok rögtön. Fontolóra veszem, mit akarhat
Lauren a testülettől, és azon morfondírozom, nem csak azért
csinálja-e az egészet, mert pár napja kirúgtam a
hotelszobámból. Ez az új módszere, hogy szórakozzon velem?
A részvények többsége az enyém, valójában tehát nem sokat
tud tenni. Én viszont, mint igazgató, nem lehetek bent a
rendkívüli értekezleten, így nem fogom megtudni, mi a
szándéka, csak miután már elővezette a többieknek.
- Oké, hát kösz, hogy szóltál, Preston. Sajnálom, hogy a
családi dráma a cégre is kihat.
- Erről szó sincs. A cég remekül teljesít. Én csak miattad
aggódom. - Elhallgat, rám néz, és látszik, hogy azon
gondolkodik, folytassa-e. - Tudod, a munka során nagyon
közel kerültem apádhoz. Az infarktusa után, amikor
meglátogattam a kórházban, nyilván nem sejtette, mi fog
történni, de nekem egyértelműen a tudtomra adta, hogy ha
eljön az idő, ő nem akarja, hogy Laurennek bármi köze is
legyen a céghez. Megkért, hogy abban az esetben, ha ő már
nem lesz, vigyázzak rád. Remélem, ez most nem hangzik
fölényesen. Ő sem úgy értette, hogy gyámolításra szorulsz.
Hanem azt éreztem, mintha bántotta volna valami veled
kapcsolatban, és csak azt akarta, hogy tudd, van melletted
valaki, aki a te oldaladon áll.
A fenébe! Elöntenek az érzelmek, alig bírom visszafojtani
őket. Majd később.
- Köszi, Preston. Méltányolom.
- Nem kell megköszönnöd. Egyébként meg azt a
vezetőtestületi értekezletet rám bízhatod.
Azzal barátian hátba vereget, és elsétál.

***

Megkérem Evie-t, hogy pénteken aludjon nálam. Van egy

ötletem, ami, remélem, boldoggá teszi majd. Annak idején
nemcsak olyasmikre nem nyílt lehetőségünk, amit a fiatalok
szoktak csinálni, de az is kimaradt az életünkből, amit a fiatal
párok szoktak. Gondolok itt a szórakozásra, ha történetesen
együtt járhattunk volna, amikor még a gondtalan, fiatal
éveinket éltük. Már ha esetünkben volt ilyen egyáltalán.
Régi-régi vágyként hordozom magamban, amit most valóra
akarok váltani. Veszek Evie-nek egy ruhát, és elviszem
táncolni. Azt az élményt nem fogja ugyan felülmúlni, amikor
sok-sok évvel ezelőtt egy üres parkban a csillagos ég alatt
forogtam vele - annak ellenére, hogy akkor sík ideg voltam,
és a lábára is léptem. Látom magunkat. A két nevelőotthonos
kölyköt, amint csinos ruha híján a parkban táncolnak. Tiszta
szánalom. Ugyanakkor meg maga a varázslat.
Visszagondolva erre a régi emlékre, muszáj
megmosolyognom. Olyan suta helyzet volt, mégis belém
égett, úgy tűnik, örökre. Vicces, hogy a zenére már nem is
emlékszem, annyira megbabonázott Evie közelsége, illata,
hozzám simuló teste. Kíváncsi lennék, ő tudja- e, milyen
számok szóltak. Többek között ezt is szeretném egyszer
megkérdezni tőle. Jó lenne majd felidézni a közös
emlékeinket. Néhány szépet közülük.
Amikor pénteken ajtót nyitok neki, szép, de fáradt. Nem
lesz ez így jó. A karomba kapom, és közlöm vele, hogy
azonnal engedem a fürdővizet. Fel kell frissülnie, mert
táncolni viszem.
Kicsit vitatkozik velem a tervemen, és mikor előállók vele,
hogy megleptem egy teljes öltözettel, bosszús pillantást lövell
felém. De azért kíváncsi, miket választottam neki, úgyhogy
bemasírozik a hálószobába. Azt hiszem, ez már jó jel.
Megyek utána, és végignézem, ahogy megtapogatja a ruha
selymes anyagát, szemügyre veszi a Jimmy Choo cipőt. Az
eladónő jó néhányat elém tett, ami szerinte megy a ruhához,
én meg kiszúrtam, hogy az egyik ezernégyszáz dollárnál is
többe kerül. Többe, mint ami miatt Gwen visítozott, hogy
Evie leöntötte kaviárral. Muszáj volt megvennem. Nem volt
benne semmi különleges, semmi extra, tudtam is. De
feldobott a tudat, hogy Evie-nek jobb cipője tesz, mint annak
a mocskos kurvának.
- Nagyon tetszik. Köszönöm - fordul felém végül
mosolyogva. - Tényleg te választottad?
- Hát, kaptam egy kis segítséget az eladónőtől. De én
adtam meg a színt, a nálam hagyott ruháidból pedig tudtam a
méretedet.
- Pávakék, mi? - húzza fel a szemöldökét.
Vigyorogva vállat vonok.
- Szeretem ezt a színt. Csak ne akard, hogy az állatkert
közelébe vigyelek benne!
Felnevet, én pedig kiszaladok a fürdőszobába megereszteni
neki a vizet.
Amíg készülődik, készítek egy kis spagettit. Mikor
előbukkan, eldobom az agyam tőle. Szentséges ég!
Káprázatosán szép! Láttam már meztelenül, és tudom, hogy
tökéletes a teste, de ez a ruha még ki is emeli a legszebb
domborulatait - feszes mellét, lapos hasát és kemény kis
fenekét - , anélkül, hogy túlságosan kihívó lenne.
- Bámulatosan nézel ki!
Nem biztos, hogy ebben a cuccban bárhová is el merlek
vinni. Pillanatnyilag bánom, hogy nem azt a jó nagy, bő,
fekete pulcsit vettem meg, amit az alkalmi ruhákhoz menet
láttam.
- Koszi! Saját ruhabeszerzőm van, aki alaposan kiismerte
az alakomat.
Célzatosan felhúzza a szemöldökét, de mosolyog.
Amikor aztán vacsorához ül, úgy döntök, leleplezem a
pólómat, amit a pláza egyik standjánál csináltattam még
laptopvásárlás közben, kizárólag azért, hogy majd
megnevettessem. Kibújok a pulóveremből, és faarccal
odafordulok felé, hogy el tudja olvasni a vastag, fekete betűs
feliratot az elején: „A Világ Legjobbja."
Majdnem torkán akad a falat. Szája elé kapja a szalvétát,
mert nem is bírja visszatartani a nevetést.
- Most mi van? - kérdezem ártatlanul.
A pólómra mutat.
- A világ legjobbja - miben?
- Ó, erről beszélsz? - mutatok a mellkasomra. - Ebben
minden benne van. A Világ Legjobb Pasija, A Világ Legjobb
Szeretője, A Világ Legjobb Szakácsa. Amiben csak akarod, én
vagyok a legjobb.
- Ó! Hát, méltányolom az önbizalmadat. De tudod, ezzel
magadra vonod a többiek haragját, és tesztelni fognak - vonja
fel figyelmeztetőleg a szemöldökét.
- Én csak egy ember véleményével foglalkozom. Amúgy
meg alig várom, hogy teszteljenek végre. Minél többet
tesztelnek, annál jobb. Jó volna egy csomó tesztelés -
kacsintok.
- Ugye tudod, hogy totál nevetséges vagy? - kérdi, és
vigyorogva rázza a fejét.
Felkacagok.
- Jól van, hagyjuk ezt! Egyél, én addig átöltözök. Aztán
indulhatunk!
- Hát, nem ebben „A Világ Legjobbja”- pólóban jössz
bulizni? - kiáltja utánam.
- Csak nem akarod, hogy reklámozzam magam
mindenkinek? - kiáltom vissza. Hallom a nevetését,
miközben nyitom a gardróbomat.
Átöltözöm valami elegánsabba, és tíz perccel később már
úton vagyunk a belvárosba.

***
 Az Igby's nevű szórakozóhelyre viszem Evie- t.
Nemrégiben nyílt, és úgy hallottam, elképesztő belső tere
van. Az utolsó szögig átalakítottak benne mindent, hogy egy
egyterű New York- i luxuslakásra hajazzon.
Miután megkaptuk az italunkat, szóba kerül Evie haverja,
Landon - a fickó, aki gyilkos pillantásokat lövellt felém azon
az ominózus estén, amikor Evie ráborította a kaviárt Gwen
cipőjére. Tudom, hogy ő fontos szerepet tölt be Evie életében,
ezért szeretnék rá jobb benyomást tenni. Az az ötletem támad,
hogy hívja le. Evie először habozik, de aztán beleegyezik.
Kábé egy óra múlva csatlakozik is hozzánk a srác - a
barátjával, Jeff-fel.
Rendelek egy kört. Egy kis asztal körül szorongunk, de
nem bánom, mert így Evie-nek gyakorlatilag az ölemben kell
ülnie. Örülök a lehetőségnek. Ez jó ürügy rá, hogy olyan
közel férkőzhessek hozzá, amennyire csak lehetséges, pláne
nyilvános helyen. Jó pár férfit rajtakaptam már, hogy tovább
nézi, mint amennyi nekem jólesne belőle, ezért világossá
akarom tenni, hogy ő velem van.
- Szóval, Jake, te idevalósi vagy Cincinnatibe? - kérdezi
Landon hozzám hajolva.
Egy pillanatra teljesen megkukulok. Zavarba hoz a kérdés.
De aztán leesik, hogy Evie-nek nyilván nem volt módja sokat
mesélni rólam, és ez csak egy egyszerű kérdés volt. Nem azt
felelem hát, hogy „aha, Northside- ban nőttem fel, akárcsak
Evie”, hanem helyette ezt:
- Nem, valójában San Diegó-i vagyok.
- Kaliforniai? Tényleg? Imádom San Diegót. Kétszer
jártam ott. A Pacific Beachen, egy barátommal. Te honnan
jössz?
- La Jollából.
 Belekortyolok a vizembe, és elropogtatok egy darabka
jeget.
Egy lepukkant northside-i nevelőotthonból, Cincinnatiből,
egészen a Csendes-óceán sziklás partján magasodó villáig
jutottam. És mindkettő pokol volt, csak másképp.
Rám mered. Nyilván ismeri a környéket. Füttyent egyet.
- Az szép rész! Mi szél fújt ide?
- Apám cégének van itt egy részlege. Úgy fél éve én
vezetem.
Landon bólint, és elismerően Evie- re pillant.
Jeff így szól:
- Hiányozhat a napsütés.
Evie-re nézek.
- Itt is sok napsütés van - rámosolygok.
- Jaj, de csöpögés duma! - neveti el magát, de megfogja az
arcomat, és egy gyors szájra puszit ad.
Vigyorogva nézzük egymást, egész hosszan, és mikor
Landonra meg Jeffre pillantok, látom, hogy minket
bámulnak, arcukon széles mosoly.
Magamhoz húzom Evie-t.
- Landon, Evie azt mondta, hogy a Kaliforniai Egyetemre
jársz. Mit tanulsz? - kérdezem.
- Üzletvezetésből fogok diplomázni - feleli a srác.
Bólintok.
- Tök jó. Mikor végzel?
- Még van pár évem. Nem sietem el - feleli mosolyogva, és
az italába kortyol.
Ismét bólintok, mosolygok is.
- És te, Jeff? Te mivel foglalkozol?
- Mérnök vagyok - feleli.
- Tényleg? Milyen mérnök?
 Kiderül, hogy gépészmérnök, és váltunk pár mondatot a
munkájáról meg a cégem profiljáról.
Pár perccel később egy jó szám csendül fel. Felállók, és
Evie-t is felhúzom.
- Most pedig táncolsz velem - súgom a fülébe.
Magamhoz akarom ölelni. Habozik, de odaint a fiúknak, és
elindul utánam.
A táncparkett közepére érve a nyakam köré fonja a karját,
és mozogni kezdünk a zene ütemére. Vérpezsdítő, ahogy a
testünk egymáshoz simulva ring a lüktető ritmusra. Evie-re
pillantok. Látom, hogy ugyanazt érzi, amit én.
- Gondolhattam volna, hogy jól táncolsz - súgja a fülembe,
és ahogy megérzem csiklandozó leheletét, a vágy
villámcsapásként fut végig a testemen. Teljesen
hozzátapadok.
A következő számnál Landon tűnik fel Evie háta mögött.
Megragadom a lehetőséget, hogy elszaladjak a mosdóba.
- Vigyázz rá! - szólok Landonnak, és rábízom a csajt.
Amikor pár perc múlva visszatérek, látom ám, hogy egy
nagydarab izomkolosszus épp magához akarja húzni Evie-t,
Landon pedig igyekszik visszatartani. Vörös köd ereszkedik a
szemem elé. Mintha ismét tizennégy éves lennék, és valaki
lökdösné Evie-t a suliban. Csak ez a szemétláda most azért
szállt rá a csajomra, mert fel van ajzva. Sikerül megállnom,
hogy lebirkózzam a földre, és a padlóba döngöljem a képét;
de hátulról galléron ragadom, magamhoz rántom, és
közvetlenül a fülébe dörmögöm.
- Hé, seggfej! Tanuld meg, hogy a nem nemet jelent!
A pillanat törtrésze alatt végigmér. Ő testesebb, én viszont
magasabb vagyok. Az arckifejezésemből kiolvashatja, hogy
nem fogom annyiban hagyni a dolgot, mert megszólal:
- Jól van, jól van, haver!
 Gúnyos megadással emeli fel a kezét, leráz magáról, és
elvonul. Hülye izomagyú! Evie-re pillantok, a tekintetünk
találkozik. Minden megszűnik körülöttem, ahogy oldalra
hajtva a fejét ábrándosán rám néz. Tudja. Ekkor viszont
megrázza kissé a fejét, ragyogó mosolyt küld felém, és az
ujjával magához hív. Megyek.
- Az én hős védelmezőm! - súgja nekem, mikor elé lépek.
Kicsit be van csípve. Döbbenet, hogy le tud engem
fegyverezni!
Az én édes, szépséges oroszlánszelídítőm!
Vagy negyven percen át táncolunk Landonékkal. Ez a srác
állati vicces fazon, értem már, Evie miért szereti annyira. A
Troublemaker című szám következik Olly Murstől, és
Landon olyan fura figurákat dob be rá, amilyeneket,
esküszöm, még életemben nem láttam. Jól szórakozunk a
produkcióján. A többiek is hátrébb húzódnak, hogy
körbeállhassák, úgy biztatják. Örömmel látom, hogy Evie
is belefeledkezik a pillanatba - nevet, jól érzi magát. Az idő
mintha lelassulna, a zene mintha elhalna körülöttem. Csak
Evie van. Ilyenkor szabadul fel a lelkem csak igazán.
Landon maga mellé húzza Jeffet, megtapsolják őket. A
zene dübörögve tér vissza a fejembe, újra elindulnak a
percek. Jeff közel sem akkora táncos, mint Landon, de ő is
kitett magáért. Szórakoztató a műsor, de én már
legszívesebben ágyba vinném Evie-t. Elöntött az adrenalin,
amikor le kellett szednem róla azt a nagydarab fickót, aztán
ez a fülledt, buja tánc csak még jobban beindított. Nem tudok
másra gondolni, mint hogy rávetem magam, és szűk, nedves,
meleg puncijába hatolok.
A tömeg lassan szétszéled, Landon odatáncol hozzánk.
Megsúgom neki, hogy hazaviszem Evie-t.
- Örültem a találkozásnak - búcsúzik beleegyezően.
 Mosolygok, és odabiccentek a közelben álló Jeffnek is.
Evie csókot dob és integet is neki, miközben levezetem a
táncparkettről. Azután még várnom kell rá egy picit, mert
elugrik a mosdóba. Ekkor egy ismerős nőt pillantok meg -
egyenesen felém tart. Alig hiszek a szememnek. Mi a kurva
életet szórakozik ez itt velem? Elborul az agyam. Lauren az.
Követett volna? Gyorsan a mosdók felé pillantok, és
odasietek hozzá. Megragadom a karját, hogy az ellenkező
irányba fordítsam, így kénytelen velem tartani a pult bejárat
felé eső részéhez. Hozzám simulva átkarol, én meg
gyakorlatilag vonszolom előre. A pult elé érve aztán lerázom
magamról.
- Végeztünk. Istenemre esküszöm, Lauren!
- Jake, hagyd ezt abba! Hallgass meg! Azért vagyok a
városban, mert holnap megyek a vezetőtestület elé. San
Diegóban sem hallgattál meg! Most jövök tőled. Meg
akartalak látogatni. A portás mondta, hogy itt talállak.
Gondoltam, nem bánod, ha...
- De, kurvára bánom! Mi a kurva francot csináltam az
utóbbi öt évben, amiből azt gondolod, hogy nem bánom? Mi
a fenéről tanácskozgatsz te holnap a bizottsággal? - szűröm a
fogam között a szót, hogy közben alig mozdul az állkapcsom.
Csak úgy fröcsögnek belőlem a mondatok, egyenesen ennek
az eszelős elmebetegnek a képébe. Teljesen be lehet
csavarodva. Erre nincs más magyarázat.
Hátrapillantok a mosdó felé, a szívem kalapál. Evie
bármelyik pillanatban előjöhet. Lauren semmiképp nem
tudhatja meg, hogy nővel vagyok. Nagy cirkuszt rendezne.
Nagyon is jól emlékszem, hogyan bánt azokkal a lányokkal,
akiket a közelébe vittem, mikor még nála laktam. Az csúnya
volt. Ha bepróbálkozna itt nekem valami rohadéksággal, még
megölném. Márpedig a börtön nem valami csábító lehetőség,
most, hogy épp visszaszereztem magamnak Evie- t.
- Elmondom, Jake. Kérlek, én.
- Na jó. Hívj fel a hétvégén, és elmondhatod! Ha most
azonnal elmész, felveszem a telefont, és beszélünk. Rendben?
Barátokkal jöttem le, nem a legjobb az időzítés, és a hely sem
a legalkalmasabb.
Nem tetszik neki a javaslatom. Gyanakodva méreget. De
aztán körbenéz, és mikor újra megállapodik rajtam a
tekintete, így felel:
- Rendben. De személyesen akarok találkozni veled. Az
értekezlet után hívlak. Csak aztán felvedd, Jake!
Azzal megfordul, és kisétál az ajtón. Fellélegzek, és megint
a mosdó felé nézek, de Evie még mindig sehol.
A kidobóhoz megyek, megkérdezem, áll-e sor odakint.
Kiderül, hogy áll, amitől máris jobban érzem magam. Ha
Lauren vissza akarna jönni, várakoznia kell, mi pedig úgyis
rögtön megyünk.
Amikor felnézek, Evie már majdnem ott van előttem. A
fenébe! Nem is láttam kijönni. Rámosolygok - remélem, nem
tűnik erőltetettnek - , és kézen fogom.
- Készen vagy? - kérdezem.
- Kivel beszéltél? - kérdez vissza számonkérően.
A rohadt életbe, meglátott Laurennel! Megint hazudnom
kell. Kurvára utálom már! Annyira nyomaszt ez a sok
hazugság!
- Csak valami részeg nő cirkuszolt. A kidobók hívtak neki
egy taxit, én meg odavezettem az ajtóhoz. Várj meg, hadd
hozzak neked egy ásványvizet, mielőtt indulunk - mondom
neki figyelemelterelésképp.
- Nem kérek - mondja. - Csak mérgesnek látszottál.
 - Nem voltam én mérges, de elég ellenségesen viselkedett.
Ki akart velem kezdeni, én meg visszautasítottam. Ennyi.
Nem tudom, mit láthatott, ezért minden eshetőségre
gondolnom kell.
Megkérem, hogy a vizet illetően higgyen nekem, és a
pulthoz megyünk. Lehúz egy egész pohárral, én meg addig is
pihentetem megtépázott idegeimet. Jól elromlott az este.
Leteszi a poharat, csábosán rám mosolyog.
- Vigyél haza! - mondja. - Mielőtt még további nőket
kellene levakarnom rólad.
Felnevetek - megint reménykedek, hogy nem tűnik
erőltetettnek. A szívem mélyén rettegek.
Egy negyedóra, és már a garázsban vagyunk. Útközben
sikerült egy kicsit kiengednem. Evie egyfolytában csacsogott,
felelevenítette az éjszaka legjobb részleteit, ő továbbra is
felszabadultak és boldognak látszik.
Én nem tudom, most mit érzek, mi ez a túlfűtöttség.
Teljesen be vagyok pörögve, azt sem tudom, hogy ez most jó-
e vagy rossz. Valószínűleg van benne ez is, az is. Egyfelől
feldob, hogy sikerült Evie-nek egy jó estét szereznem.
Boldoggá tesz, hogy órákon át ölelgethettem. Felpörgetett a
zene is. Ugyanakkor majd’ szétvet a düh, amiért Lauren nem
hagy már békén a picsába, és mardos a bűntudat, hiszen
megint csak hazudnom kellett Evie-nek. A hazugságok egyre
szaporodnak, a helyzet pedig egyre bonyolultabb lesz. Ez
gyötör engem, és nem tudok mit kezdeni vele. A múltban
az ilyet abszolút rosszul éltem meg, mindig elnyomtam
valami szerrel. Most viszont ebbe a rossz érzésbe
örömmámor vegyül, ami teljesen összezavarja az agyamat.
Egyszerre vagyok szelíd és agresszív. Rohadtul meg vagyok
zuhanva.
 Leállítom az autót, és magamhoz húzom Evie-t. Két
kezembe fogva az arcát, beleadva minden érzésemet,
megcsókolom. Hevesen csókolózunk, aztán fölém kerekedik,
és. . azt a kurva...! Ez a műsor odafentre való, hogy rendesen
elláthassam a baját.
Épp elő akarnék állni az ötletemmel, amikor hirtelen
reccsenés hangja hallatszik az autóban. Mi a rohadt ? Evie
felemelkedik rólam, és lám, a nadrágom sliccrésze hasadt
szét a varrásnál. Hát ez érdekes.
- Úristen! - suttogja Evie. - A fütyid úgy tör előre, mint
Hihetetlen Hulk.
A fütyim?
- A fütyim?
Bólint, elkerekedett szemmel.
- Mi az, megharagszik?
Komoly erőfeszítésembe kerül komolynak maradni.
- Egyelőre nem. De ha továbbra is fütyinek szólítod, akkor
előfordulhat. Ő férfiból van. Nem érdemes felbosszantani!
- Ó, én pedig nagyon szeretném.
Nem tudom magam tovább türtőztetni. Hangosan
felröhögök.
- Gyere, menjünk fel!
Evie előttem halad, hogy elrejtse a tátongó hasadást a
nadrágomon. Így vonulunk el Joe, a portás előtt. Lauren miatt
később még számolok vele! A ma este történtek felszítják
bennem a birtoklási vágyat. Mindenekelőtt meg akarom
védeni Evie-t. Lauren nem fogja feldúlni a kapcsolatunkat!
Az egyszer kurva biztos.
Még mindig a nadrágomon röhögünk, amikor beesünk a
lakásba. A falhoz szorítom Evie-t, a tesztoszteron lüktetve
árad szét az ereimben. A vágy elborítja az agyamat, a vér az
altestembe tolul. Letekintek rá - olyan átkozottul gyönyörű ez
a lány! Mire elkomolyodva rám emeli a szemét.
- Jake, nekem nem sok alkalmam volt úgy igazán
elengedni magam az életben, úgyhogy ezt meg szeretném
köszönni neked. Tudom, hogy kicsit őrülten vagy esetleg
bután hangzik, de komolyan, nekem ez nagy dolog, úgyhogy
tényleg köszönöm ezt az estét.
Ennél jobbat nem is mondhatott volna nekem, hiszen
emiatt csináltam az egészet.
- Remélem, gyönyörűm, sokszor fogjuk mi még így
elengedni magunkat - felelem mosolyogva.
Még erősebben nekinyomom a falnak, és a szájára hajolok.
Hosszú percekig csókolózunk, a nyelvünk összecsap,
nyaljuk-faljuk egymást. Evie ízébe chardonnay íze vegyül.
Felnyögök ettől az elegytől. Imádom! A leheletén érzem az
alkoholt; megrészegít, de tudom, hogy ő egyébként is ilyen
hatással van rám. Hajt a vérem, az érzések, melyek az előbb
az autóban rám törtek, ismét megrohannak. Akcióra készen
állok. A nyelvem vadul köröz, a csípőmet Evie-ének tolom.
Teljesen kész vagyok a nyögdécselésétől. Annyira
megfeledkezem magamról, annyira megszédít a vágy, hogy
durvább vagyok, mint eddig. Egyszerre szeretném alá is vetni
neki magam, meg teljes hatalmat is gyakorolni fölötte.
Felemelem a földről, így kénytelen a derekam köré
kulcsolni a lábát, én pedig egyenesen a falhoz préselem.
Ekkor a nadrágomba nyúl, és simogatni kezd. Az őrület
határára kerget. Csak és kizárólag arra tudok gondolni, hogy
meghághassam. Minden önuralmam odavan, de nem érdekel.
Élvezem.
Megint reccsenés hangja hallatszik. Dereng valami, hogy
épp most téptem le róla azt a rohadt tangát. Az utamban volt.
Hallom, ahogy levegő után kap, majd hangosan fel is nyög,
amikor ujjaim-mal nedves puncijához érek. Nem hatolok be,
csak szétkenegetem a nedvét, lassan körözgetve. Előre érzem
a mellkasomból előtörni készülő morgást, olyan jó síkos!
- Mindig nedvesen fogadsz - zihálom.
Két karjával szorosan átöleli a felsőtestem, fejét a falnak
veti. Tökéletesen hozzáférek nyakának édes bőréhez. Közben
tovább simogatom odalent, majd feljebb haladva szétkenem a
nedveit a csiklóján is. Vonaglik és nyöszörög, amivel csak
még tovább hergel, hogy jól megadjam neki a magáét.
Remélem, készen áll egy vad menetre, mert per pillanat
nagyjából arra vagyok alkalmas.
Visszahúzom a csípőmet, és mikor erre tiltakozva
felnyöszörög, érzem, hogy már szivárgók.
- Vedd elő a farkamat, Evie! - szólalok meg mélyről jövő,
rekedtes hangon.
Erre a hasadáson keresztül benyúl a nadrágomba, a
bokszerembe, és marokra fog. Szinte már túl jó is, amikor a
szerszámomhoz ér. Gyorsan kiszabadít. Egyik kezemmel
belemarkolok a seggébe, a másikkal a vaginájához igazítom
magamat, és bevágom neki. Nem nevezném gyengédnek a
bánásmódot. Fel is kiált, amitől egy pillanatra magamhoz
térek. Nem mozdulok, csak vágytól égő szemébe nézek.
Látva, hogy minden rendben, szép lassan visszahúzom
magam, és ismét felöklelem. Csupa feszes izom vesz körül. A
jóleső érzésre sóhaj tör fel a torkomból. Evie behunyja a
szemét, mélyen felnyög, ajkai szétnyílnak. Megint elveszítem
a kontrollt, a testem veszi át az irányítást, az agyam meg
átadja magát a kéjutazásnak.
Lecsapok Evie szájára, és vadul dugni kezdem. Keményen
és mélyen, amitől újra meg újra a falhoz csapódik. Birtokolni
akarom, a magaménak tudni, meggyőzni róla, hogy az
enyém. Bizonyítani magamnak is, hogy van szépség ezen a
világon, ami csakis az enyém, és senki másé.
Már majdnem elélvezek, a túláradó gyönyörtől megint
feszít az alhasam. Ujjamat a gyönyörpontjára teszem, hogy
még tovább izgassam. Zihálni és nyögdécselni kezd, bele a
számba. Az orgazmus végighullámzik rajta.
Eltépem a számat az ajkáról, és csak nézem. A gyönyör
elönti az arcát. Olyan eszméletlenül szép ez, hogy
önkéntelenül tolulnak a számra a szavak:
- Az enyém. Csak az enyém. Csakis. Örökké. Egyedül az
enyém - miközben könyörtelenül döfködöm tovább.
Az orgazmus örvénye magába ránt, a fejem ösztönösen
hátravetem. Heves gyönyörérzet hatalmasodik el rajtam,
szikrák táncolnak a szemem előtt, amint össze-összerándulva
a hüvelyében killövelek.
Ahogy a szikrák elhalványulnak, és lassanként
eltünedeznek, újra magamra találva felocsúdok. Számomra
olyan hihetetlen módon történt ez az egész. Remélem, nem
okoztam fájdalmat. A fal nem éppen puha. De ahogy
felemelem a fejem, és Evie szemébe bámulok - még mindig
ki-be csúszkálva benne - , az arca megnyugtat.
Lenyűgözöttnek és elégedettnek tűnik, látszik, hogy alapos
munkát végeztem. Dagad a mellem a büszkeségtől, a vad
mámortól, hogy a magamévá tettem.
- Olyan gyönyörű vagy! - mondja aléltan.
Mosolygok, és szép finoman leteszem a padlóra.
- Te vagy az, aki gyönyörű - suttogom.
Miután lábujjhegyre állva édesen megcsókol, bevezetem a
hálószobámba.
Később, miután letisztálkodtunk, és bezuhantunk az ágyba,
még szorosán hozzám bújik. Egyenletes légzéséről tudom,
hogy mélyen alszik.
 - Szeretlek - suttogom neki. Muszáj kimondanom, akkor is,
ha tudom, nem hallja.
- Mmm, Leo. - dünnyögi vissza. Egész testemben
megdermedek, a szívverésem kihagy, ahogy a szó belém
csapódik. Ó, istenem! Szentséges egek! Ádáz szívdobogás jön
rám, az agyamra köd ereszkedik, a pupillám kitágul a
sötétben. Nem tudom, mit érezzék, de órákba telik, mire
nyugtalan álomba merülök.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

MIUTÁN EVIE REGGEL ELMEGY DOLGOZNI, én még
lustálkodom egy kicsit. Később elmegyek gyúrni. „Leo" -
visszhangzik a fejemben a hangja, ahogy álmában a nevemet
suttogta. Még mindig nem tudom ezt mire vélni. Talán még
szokott álmodni rólam? Mit jelenthet ez? Lehet, hogy a szíve
mélyén még mindig kötődik ahhoz a fiúhoz, aki egykor
voltam? Vajon könnyebb vagy nehezebb lesz mindezek után
szembenéznie az igazsággal?
Néhány óra gyúrás után hazaindulok. Ideges vagyok, mert
Lauren ma értekezik a vezetőtestülettel, nekem meg
fogalmam sincs, mi a fenéért. Bármi is van mögötte,
szerintem csak sakkban akar tartani. Ebben szinte biztos
vagyok, és ez éktelen haragra gerjeszt. Vajon meddig kell
még az eszement baromságaival foglalkoznom? Hogy is
várhatnám el Evie-től, hogy még ezt is viselje el? Soha a
rohadt életben nem lesz vége ennek! És ha Laurennek
tudomására jut, hogy Evie visszatért az életembe, még
rosszabbra fordul a helyzet. Ez is holt zicher. Sokkal
rosszabbra.
Laurennel semmi szín alatt nem kívánnék foglalkozni -
sem ma, sem máskor. De tudnom kell, miben mesterkedik.
Tartozom a cégnek annyival, hogy - a személyes érzéseimet
félretéve - kiderítsem, mit forral. A legjobb lesz, ha nyilvános
helyen találkozunk, mielőtt Evie-ért megyek. Ha nem
kellene, hogy érdekeljen, milyen sumákságot tervez, a
szokásos módszeremmel meg tudnám úszni a
telefonbeszélgetést. Akkor viszont képes lenne eljönni
hozzám, mondjuk, mikor pont nálam van Evie, és Ó,
jézusom, ebbe rögtön bele is fájdul a fejem. Leülök a
reggelizőpulthoz, és percekig csak fogom a fejem, tipródva
ezen az őrült helyzeten. Azután elmegyek
tusolni, megborotválkozom, délután pedig az asztalnál
dolgozom tréninggatyában, pólóban.
Beprogramoztam a mobilt, hogy Lauren hívását egyenesen
a hangpostára továbbítsa, ezért időnként megnézem, jött-e
üzenetem. Egyszer csak látom, jött. Meghallgatom, ő az,
úgyhogy visszahívom.
- Jake, már itt vagyok, jövök felfelé - hadarja, még mielőtt
egyáltalán köszönhetnék.
- Hogy mi a franc van, Lauren? Senki nem mondta, hogy
gyere fel a lakásomba! Ki a csuda engedett fel egyáltalán?
- Hát a portás. Megmondtam neki, ki vagyok. Naná, hogy
fölengedett!
A pokolba! Elfelejtettem beszélni Joe-val. Ha lemegyek,
szétrúgom a seggét!
Amikor kilépek a folyosóra, már csenget a lift. Lauren
kiszáll, és szélesen rám vigyorog. Nem viszonzom.
- Amint látom, még mindig egy kiállhatatlan tinédzser
vagy! - mondja, és elsuhan mellettem, be az ajtómon.
Odabent körülnéz.
- Tetszik a lakásod, Jake. - Az ablakhoz megy, megnézi a
kilátást. - Tudod, hogy ideköltözhetek hozzád, ha akarod.
Jobban örülnék persze, ha visszajönnél velem San Diegóba.
- Lauren, miért találkoztál ma a vezetőtestülettel? Miért
kellett beáldozniuk egy szombatjukat miattad?
Felsóhajt, és közelebb lép.
 - Meg akarom támadni a végrendeletet. Phil nem volt
eszénél, amikor a részvények többségét rád hagyta. A
jogászom szerint van esélyem megnyerni a pert.
Benyújtottam egy kérvényt, hogy minden pénzügyi döntést
tartsanak vissza, amíg meg nem kapom a cég tulajdonjogát,
ami kétségtelenül meg fog történni.
Rámeredek. Felmerült bennem, hogy ezt megjátssza.
- Abból nem lesz semmi. Phil végakaratával semmi
probléma nincs, nagyon is eszénél volt, amikor lediktálta.
Minden pénzt megkapsz, amennyire csak szükséged lehet.
Csak azért csinálod az egészet, hogy hatalmad legyen
fölöttem, ezt te is tudod. Jó kis életed volt, amíg uralkodhattál
rajtam, igaz? - csikorgóm.
- Ó, Jake! - sóhajtja Lauren. - Azért csinálom, hogy
megkaphassam, ami jogosan megillet. Húsz évig voltam
annak a munkamániásnak a felesége. Tudod te, mi mindent
kellett feláldoznom? Végig magányos voltam, amíg csak be
nem léptél az életembe. Ne legyen bűntudatod! Phil halála
mindkettőnk számára megkönnyíti a dolgot. Ez az igazság.
Ami történt, megtörtént. Nem kell, hogy lelkifurdalásod
legyen miatta. Ha két ember annyira vonzódik egymáshoz,
mint mi ketten, abból nem lehet baj.
- Lauren, kár is vesztegetnem rád a szót, mert te csak azt
hallod meg, amit hallani akarsz. Én sosem vonzódtam
hozzád, legalábbis húsz nagyon zavaros, végső soron pedig
rettenetes percnél tovább biztos, hogy nem. Annak is nyolc
éve már. Attól a ponttól számítom a mélyrepülésem. Az a
legrohadtabb az egészben, hogy valójában azért
engedelmeskedtem neked, mert nem akartam csalódástól
okozni. Egész életemben mindenkinek egy nagy csalódás
voltam, és azt gondoltam, azt gondoltam, végre olyan
családom lesz, ahol szeretnek. Az a szerencsétlen, zavarodott
fiú csak azt akarta, hogy szeresd - minden körülmények
között. És szerintem te tudtad ezt, és ki is használtad. Amikor
azt mondod, hogy meg akarod kapni, ami téged „jogosan
megillet”, akkor az az érzésem, Lauren, hogy nem is annyira
a cégről beszélsz, hanem rólam - szinte már köpöm elé a
szavakat, az állkapcsom belefeszül. Fel ugyan nem fog
belőlük semmit, de akkor is ki kell mondanom a dolgokat.
Nem is miatta, hanem sokkal inkább magam miatt.
Per pillanat le van lombozva, mint aki csatát vesztett.
Bizakodom, hátha akkor megértette, mit beszélek. De aztán
közelebb lép, hogy megsimogassa az arcomat. Eltolom
magamtól a kezét, és kitérek előle.
- Nem kell megjátszanod magad! Azt bízd csak rám, édes,
én jobban értek hozzá!
Lábujjhegyre emelkedik, hogy szájon csókoljon.
Hátralépek, az arcom elé kapva a kezem. Na tessék!Mindig
ide lyukadunk ki.
- Ne kezdd ezt a marhaságot! San Diegóban már
elmagyaráztam neked a kapcsolatunk természetét, ami
kimerül annyiban, hogy nincs is köztünk kapcsolat, oké?
- Te magadat csapod be, Jake. Nem intézheted el ennyivel!
Nem küldhetsz el engem csak így!
- Nem a faszt! Kifelé innen!
Megint lép egyet felém, és rám akarja fonni a karját.
- Húzzál a PICSÁBA! - ordítom, miközben szaggat
belülről a düh. Miért is álltam vele szóba egyáltalán?
Istenemre esküszöm, ez a nő egy pszichopata!
Lesüti a tekintetét, majd alig hallhatóan suttogja.
- Sosem foglak visszakapni, igaz?
Nem is válaszolok. Mi értelme lenne? Bármit is mond,
nem jelent semmit. Úgyis nyomulni fog, amint összeszedi
magát, csak esetleg más módszerrel.
 Az ajtóhoz sietek, és lendületből kitárom. Bassza meg!
Evie pislog fel rám az előtérből. Az adrenalinszintem
pillanatról pillanatra emelkedik. A lehető legrosszabb
forgatókönyv történik, amit csak el lehet képzelni. Mennyit
hallhatott meg? Nem is emlékszem, mi hangzott el, annyira
elöntött a düh, most pedig a félelem.
- A fenébe is, Evie! Mi a faszt csinálsz te itt?
Evie elsápad, a szája elnyílik, mintha mondani akarna
valamit. Nagy, beszédes szemében fájdalom. A kurva élet
bassza meg bassza meg, bassza meg! Legszívesebben
üvöltenék. Földhöz vágnék valamit.
Az állkapcsom megfeszül, igyekszem uralkodni magamon.
Közben Lauren kisétál mellettem. Meglátva Evie-t,
megtorpan. Nem néz egyikünkre sem, csak felcsattan.
- Nahát, Jake! Máris?
Ez egy rémálom. Azt semmiképp nem engedhetem, hogy
így tudódjon ki minden. Egy pillanatra lehunyom a szemem,
összekaparom minden erőmet, és amilyen higgadtan csak
bírom, kiutasítom Laurent:
- Kifelé!
Igen ám, de figyelmen kívül hagy, ahogy szokott. Helyette
Éviéhez lép.
- Lauren vagyok - mutatkozik be azon az utálatos,
leereszkedő hangján, ami rosszat sejtet.
Evie csak pislog, de kezet nyújt neki, majd halkan
megszólal:
- Üdvözlöm, a nevem...
- Anya! - kiáltom. Evie nem ejtheti ki a nevét. Lauren
sosem találkozott még vele, de az hétszentség, hogy névről
ismeri, hiszen annak idején az egész repülőút alatt őt
emlegettem. Tudja azt is, hogy a hátamra tetovált lányt Evie-
nek hívják. Csak párszor látta, nem hiszem, hogy az előtte
álló fiatal nőben felismerné, de a név nem hangozhat el.
Mindig is utálta, ha anyának szólítom. Tudom, hogy azzal
elvonom a figyelmét. - Ha nem mész él innen, istenemre
esküszöm, a biztonságiakkal vitetlek el!
A kezem ökölbe szorul az indulattól.
Lauren felfújja magát, de úrrá lesz a sértettségén, és így
szól.
- Jó, Jake. Legyen, ahogy akarod.
Na, úgy még sose volt. A közeledben biztos nem, te hülye
kurva!
Azzal belép a nyitott liftbe, megfordul, és egyenesen Evie-
nek mondja:
- Te csak egy vagy a sok közül. Ezt azért tudhatnád.
Evie-ből kiszakad egy kis döbbent hang; halk ugyan, de
úgy csapódik belém, mint egy tíztonnás felbontó golyó. Jeges
rémület szalad végig a gerincemen.
Hosszú másodpercekig állok ott. Igyekszem megőrizni a
hidegvéremet, megfékezni örvénylő indulataimat, elfojtani
magamban azt a túláradó undort, ami elfogott, már csak attól
is, hogy Lauren és Evie egyáltalán egy levegőt szívnak.
Evie mozdul meg hamarabb. A lifthez megy, és
megnyomja a gombot. Ez felráz a transzból, pánikba esek.
Most fog elhagyni.
- Evie! Hova mész?
- Elmegyek, Jake. Itt nyilvánvalóan semmi szükség rám.
Sajnálom, egy órával korábban fejeztem be a munkát, és
gondoltam, szóval azt hittem, hogy jó ötlet ide jönnöm. Én
hívtalak.
Evie hangja elhal, a szeme megtelik könnyel. Belehalok.
- Evie, kicsim, kérlek, hadd magyarázzam meg! Annyira
sajnálom! Annyira rohadtul sajnálom! Mindig mindent
elcseszek.
 A hajamba túrok, próbálom kitalálni, hogy értethetném
meg vele a helyzetet. Nagyon-nagyon finoman magamhoz
húzom a kezét, remélve, hogy követni fog a lakásomba.
Először nem jön, az arcomat kémleli. Aztán hagyja, hogy
bevezessem az ajtón. A holmiját azért az ajtónál hagyja. A
magyarázatomat tehát hajlandó lesz meghallgatni, de
menekülésre kész.

***

Leülünk a nappaliban, és belekezdek:

- Először is sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak.
Bármikor jöhetsz hozzám, amikor csak akarsz. Sosem
gondoltam volna, hogy anyám... - Itt felsóhajtok. -
Anyámmal, eltávolodtunk egymástól. Nem jól mennek
köztünk a dolgok, azt hiszem, te is láthattad...
Szárazon felnevetek. A helyzetem távolról sem nevezhető
mulatságosnak.
Elmesélem Lauren látogatásának az okát. Azt, hogy
fellebbezést nyújtott be a cég vezetőtestületének, és annak
ellenére, hogy a tudomására hoztam, nekem semmi dolgom
nincs vele, az ügyben érintett vagyok.
Elmagyarázom bonyolult kapcsolatunkat is, csak
kihagyom az okokat. Laurenről még beszélni is nehezemre
esik. Annyi éven át tettem úgy, mintha minden rendben lenne,
annyi éven át kellett elfojtani az érzéseimet. Mindig
elnyomtam magamban a fájdalmat, csak hogy ki ne derüljön,
mi folyik abban a házban. A probléma ettől viszont
nyilvánvalóan nem oldódott meg, de nekem ez volt a
módszerem, hogy létezni tudjak. Még Evie-nek is nagyon
nehéz a Laurennel való kapcsolatomról vallani, arról, hogy
miatta viselkedtem olykor furcsán gimiben, és miatta volt
őszintétlen a kapcsolatom az apámmal.
Nem megyek bele a részletekbe, a dokinak mégis százszor
könnyebb felfedni sötét titkaimat, ő mégiscsak a
pszichológusom, Evie meg... Evie meg ugye a mindenem.
Félek, hogy elfordul tőlem, ha csak az igazság egyetlen apró
részlete is a fülébe jut. Előre rettegek a pillanattól.
Csak meg akarom vele értetni, miért rohantam ki úgy
Lauren ellen. Nem volt helyes. Tudom én azt. De a
viselkedésemnek semmi köze nem volt Evie- hez, legalábbis
nem igazán.
- Amikor megláttalak itt, nem is értettem, hogy
keveredhettetek egymás mellé. Egy kegyetlen kurva az a nő.
Minden szava, minden tette csak önző érdekeit szolgálja. Én
nem azért haragudtam, hogy ide jöttél, hanem azért, mert
ennek a viperának a közelébe kerültél. Ez nem a te hibád volt,
de elvesztettem a fejem. Nagyon sajnálom.
Esedező tekintettel várom a megértését.
- Jake - szólal meg erre. - Úgy érzem, amikor magadról
beszélsz, rébuszokban beszélsz. A lényegét értem annak, amit
mondtál, de valójában nem mondtál el semmit.
Persze teljesen igaza van, és szarul is érzem magam miatta.
Most viszont ennyi telik tőlem. Ám ha mindent el akarnék
mondani neki a Lauren iránti gyűlöletemről, akkor azt is el
kellene árulnom, hogy ki vagyok valójában. Ehhez pedig még
nincs meg a bátorságom. Gyáva alak vagyok. Ha ő a tét,
akkor gyáva vagyok. De szeretném, ha tudná, mennyire
sajnálom.
Hallgatunk még egy darabig, aztán megszorítom a kezét,
és megszólalok:
 - Bocsáss meg, hogy úgy beszéltem veled, és hogy
kellemetlen perceket okoztam. Istenem! Bocsáss meg az
egész rohadt helyzetért!
Evie nagy levegőt vesz, és rám függeszti a tekintetét.
- Megbocsátok - válaszolja kissé gondterhelten - de Jake,
anyád miatt nem kell bocsánatot kérned. Nem mi választjuk
meg a szüleinket. Én már csak tudom.
- Köszönöm! - felelem csendesen, majd a számhoz emelem
a két kezét, és egyenként megcsókolom az ujjait. - Sosem
akarlak megbántani, Evie. Minden azért van, mert az
érzéseim annyira erősek irántad... Én... te jó isten, annyira
rosszul érzem magam, meg aztán itt vannak ezek a kurva
dolgok. . Csak arra kérlek, hogy légy hozzám türelmes!
És ekkor az én drága Evie-m olyat tesz velem, amit senki
más az elmúlt nyolc évben, és amit még kérni se tudtam
volna, mert nem is sejtettem, hogy mekkora szükségem van
rá. Körém fonja a karját, és szorosan magához ölel.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET


AMÍG EVIE TUSOL, megrendelem a vacsorát. Elcsesztem,

tudom. Nyomaszt, hogy olyan csúnyán beszéltem előtte.
Laurenre voltam dühös, de neki is kijutott a mérgemből. A
tetejébe továbbra is arra kell kérnem, hogy legyen hozzám
türelmes. Meddig lesz hajlandó még ezt folytatni? Tudja,
hogy nem mondok el mindent, mégis megbízik bennem.
Szerintem érzi, hogy őszinték iránta az érzéseim, de meg
kellene tudnia, hogy amit eltitkolok előle, attól megváltozhat
rólam a véleménye. Mindenképpen meg fogom bántani vele.
Így is, úgy is el fogom veszíteni. Kibámulok a városra, de
semmit nem látok. Szenvedek reménytelenül.
Evie karja hátulról a derekamra fonódik. Felsóhajtok, és
befészkelem magam a teste melegébe. A hátamnak támasztja
a fejét, én pedig összefogom magam előtt a kezét. A
vigasztalására vágyom. Sóvárgok utána. Hosszú, szótlan
percek következnek. Megnyugszom ettől a melegségtől, ettől
az odaadástól. Az ölelése gyógyír a szívemnek.
Mélyeket lélegzem, hagyom, hogy átjárjon a varázs, Evie
varázsa, így nézve semmi nem tűnik olyan borzasztónak
ebben az őrült, sarkaiból kifordult világban. Semmilyen
nehézség nem látszik leküzdhetetlennek, ha érzem a
szerelmét. Legszívesebben megfordulnék, térdre hullanék a
lába előtt, és megvallanám neki örök szerelmemet.
 Elmondanám, hogy bármikor harcba szállnék érte, és
mindent, de mindent elkövetnék azért, hogy megtartsam.
Elmondanád neki az igazat is? Megkockáztatnád, hogy
elveszíted?- visszhangzik egy halk suttogás a tudatom
mélyén, amitől csak még jobban kapaszkodom belé.
Egy kis idő múlva Evie finoman megszorít, és meleg kezét
a pólóm alá csúsztatja. Megérzem, ahogy lehajol, azután
ahogy ajkai a bőrömhöz érnek. A derekamtól felfelé haladva
a gerincem mentén csókolni és nyalogatni kezd. Érzem azt is,
hogy mosolyog. Egyre feljebb ér, amitől feszült leszek. A
hátam egyelőre tiltott terület. Most már hamarosan
elmondom majd, bébi, hogy milyen rohadtul hiányoztál.
Ahhoz, hogy egyáltalán kihúzhassam nélküled, örökre
bele kellett karcoltassalak a bőrömbe.
Megfordulok, hogy a hasam essen az arca elé. Felpillant
rám, és megpuszil.
- Evie - lehelem. Még mindig bűnösnek érzem magam a
gorombaságaimért. Úgy érzem, fel kellene húznom, hogy
visszatartsam attól, amit tervez - mert már látom a szemén.
De sehogy sem bírom rávenni magam, hogy leállítsam,
összevillan a tekintetünk, és mintha elektromos kisülés
kapcsolna össze minket, a pillantásától a vérem az altestembe
áramlik, és azonnal merevedésem támad. Tudnom kell, benne
van-e a dologban.
De felmosolyog rám, azután, mikor elém térdel, és
kigombolja a farmeremet, minden gondolatom elszáll, az
aggodalmammal együtt. Lehúzza a cipzárt, utána a
nadrágomat meg a bokszeremet is, és kiszabadít. Megérint a
hűvös levegő. Olyan rettenetesen vágyom az ajkaira, hogy az
már szinte fáj.
- Vegyél a szádba! Kérlek, Evie! - könyörgök neki. Minden
józan megfontoltságom odavan.
 Nagy, sötét szemmel felnéz, azután hozzám hajol, és
végignyalja a merevedésem alsó felét. Ó, uramisten!
Miután a szájába vesz, nyelvével előbb a farkam alsó felét
ingerli, aztán finoman szívogatni kezdi. A csípőm önkéntelen
mozgásba kezd. Most én vagyok az övé, én adom oda magam
neki, és imádom. Elönt a megkönnyebbülés, hiszen képes
vagyok teljesen átengedni neki az irányítást.
A haja az arcába hullik, félresimítom, hogy lássam.
Testileg is hihetetlenül jó érzés ez, de a látvány, ahogy az ajka
ráfeszül a farkamra, annyira izgató, hogy fájdalmas gyönyör
hasít a hasamba, a heréim összeszorulnak, és akaratlanul is
felnyögök.
Amint teljesen a szájába vesz, ismét felpillant rám, és
érzem is, hogy az előváladék kicsordul belőlem. Most a
tövénél fogva megmarkolja a merevedésemet, és ütemesen
szívogatni kezdi. Teljesen ki vagyok szolgáltatva neki.
- Ó, azt a kurva. Evie... a szád. Ez az! - nyögöm rekedten
a kéjtől.
Mélyen a hajába túrok, és megint csak kisöpröm az
arcából, hogy jobban láthassam. Nyög ő is, de közben
lehunyt szemmel tovább szopja és veri a farkamat.
Megrándulok a szájában, még jobban oda kell neki tolnom
a csípőmet, egészen az arcába. Elvesztem a fejem a
gyönyörtől meg a látványtól, ahogy a szája befogadja a
férfiasságomat.
Nem akarom még, hogy vége legyen, de már olyan
messzire jutottam, hogy innen már nincs megállás.
- Ó, istenem! Elélvezek, bébi! - figyelmeztetem, de nem
veszi le a száját rólam, amitől kitörőben lévő orgazmusom
gyors és erős lesz. Kirobban belőlem a gyönyör, meleg szája
szorításában újra meg újra kilövellek.
 Közben nem győzök nyögni, és végignézem, ahogy lenyeli
az egészet, és addig fej a szájával, amíg a testem teljesen le
nem nyugszik.
- Azt a rohadt kurva.
Visszadug a nadrágomba, majd felmosolyog rám. A
szemem püffedt lehet, alig térek magamhoz. Hirtelen
felcsengetnek a portáról. Zavartan rázom a fejem, mikor rám
pillant. Aztán beugrik. Ja, persze, a kajánk! Egyszerre nézünk
az ajtóra, majd egymásra, és kitör belőlünk a nevetés.

***

Miután ettünk és letusoltam, beviszem Evie-t a

hálószobába, és én is a kedvére teszek. Ma este csak
egymásnak vagyunk, nem foglalkozunk a sok marhasággal.
Csak Evie és Jake vagyunk, egy frissen szerelembe esett férfi
és nő - azazhogy én már réges- régen szerelmes vagyok - , és
élvezzük a test örömeit. Egy újabb frenetikus orgazmus után
kielégülve és boldogan fekszem az ágyon.
Felmosolygok a mennyezetre, és a szerelem mélységein
merengek.
- Mi van? - kérdezi mosolyogva.
- Tudtam, hogy veled ilyen lesz - felelem széles vigyorral.
- Tényleg?
- Bizony ám! Már az első csókunk után tudtam.
Ott a háztetőn, nyolc évvel ezelőtt.
Az a csók akkor elvette az eszemet. Annyi ideje vágytam
már rá, és amikor végre ajkaink egymásra találtak, úgy
szikrázott körülöttünk a levegő, hogy még engem is
meglepett. Akkor rájöttem, hogy ez részemről több, mint
szerelem. Mélységes szerelemmel szerettem őt, persze, de
volt köztünk valami olyan elemi erejű testi vonzalom is, hogy
amikor egymáshoz értünk, csak úgy sistergett a bőrünk.
Akkor még nem voltam tisztában vele, milyen ritka dolog ez,
de ma már tudom.
Evie visszamosolyog rám, aztán felkönyököl, hogy
finoman szájon csókoljon.
- Rendbe szedem magam. Mindjárt jövök.
Amíg ő a fürdőben van, én bokszert meg pólót húzok, és
bebújok a takaró alá.
Amikor visszaér, felveszi a fehérneműjét, rá egy trikót,
majd becsusszan mellém, a helyére. Kanálpózban átölelem,
és kisajátítom magamnak a mellét, így szoktunk elaludni. A
válla felett mosolyogva hátrapillant, én megcsókolom, majd
leteszem a fejem, és átvetem a lábam a csípőjén.
Erre nekinyomja a hátát a hasamnak.
- Túl nehéz a lábad. Olyan érzésem van tőle, mintha
csapdában lennék.
- Mert csapdában is vagy. Beláthatatlan ideig foglak
fogságban tartani, a testem alá szorítva, az ágyamban, és azt
teszek veled, amit csak akarok.
Kuncog egyet.
- Beláthatatlan ideig? Ennünk csak kell.
- Van egy fél doboz rágom az éjjeliszekrényen. Apró
darabokra vágjuk, és beosztjuk.
- Képes lennél rágógumi-porciókon élni, csak hogy éjjel-
nappal szexelhess velem?
- Nem csak a szexről van szó. Mindent szeretek, amit az
ágyban csinálunk. Az összebújást, a beszélgetést, az illatokat.
Bizonyítékképpen a nyakába fúrom az orromat, és
magamba szívom az illatát. Felkuncog.
- Csak azt akarom, hogy egész nap velem légy. Konkrétan
az ágyban.
- Ah, de édes!
 Pici hallgatás után hozzáteszem.
- De elsősorban szexről lenne szó. Elsősorban szexről.
Felnevet, lelöki magáról a lábamat, és mosolyogva
szembefordul velem. Odavackolja magát a mellkasomhoz, én
meg átölelem, utána megcsókolom azt az édes illatú feje
búbját. Nem tudom, mennyi idő alatt nyom el az álom, de azt
igen, hogy mosolyogva alszom el.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

ÉPPEN BEFEJEZEM A GYÓGYTORNÁT a tornateremben,
amikor beállít a doki. Mark, a gyógytornászom, a következő
beteggel foglalkozik, én még végzek néhány plusz
gyakorlatot, hogy javítsak a mozgásomon.
- Úgy néz ki, mindjárt élheted az életed.
Felállók, a nyakamba vetek egy kis törülközőt, és iszom
egy kortyot a vizespalackomból
- Aha. Jól is érzem magam. Kívül-belül összeraktak -
vigyorgok.
Dr Foxis.
- Becsomagoltál?
- Aha. - A hajamba túrok, de a kezem megáll a tarkómon
lévő hegnél - Fura lesz elhagyni ezt a helyet. Szinte olyan,
mintha új életet kezdtem volna itt. Most meg mindjárt
mennem kell, és megint csak elölről kell kezdenem.
- Nem kell elölről kezdeni, csak folytatnod kell. Nem
féltelek - mondja dr Fox továbbra is mosolyogva, majd
barátságosan a váltamra csap, és megszorítja.
Pufogok egy kicsit.
- Én viszont féltem magamat, doki. Mi lesz, ha elcseszem a
dolgokat?
Gondolok itt mindenre: a cégre, Evie-re, az egész
hátralévő életemre,
Dr Fox megrázza a fejét.
 - Nem fogod elcseszni. Tudod miért?
- Miért?
Közben kimegyünk a tornateremből, és elindulunk a
szobám felé vezető folyosón.
- Mert ha valaki jó úton jár, azt a többiek tudják. Azonkívül
pedig, Jake, igazi túlélő típus vagy, valódi harcos. Küzdeni
fogsz, hogy azon az úton maradj, amin most is jársz.
Amelyikről tudod, hogy neked rendeltetett. Volt- e valami az
elmúlt nyolc évben, amit pozitívan értékelsz?
Nagy levegőt veszek.
- Semmi. Abszolúte semmi.
- Ha majd újra ilyet érzel, megint fordulj a másik irányba,
oké?
- Oké, rendben, doki.
Miközben haladunk, visszagondolok az elmúlt nyolc évre.
Annyi reménnyel érkeztem San Diegóba. Aztán jött az az első,
borzalmas hét, azóta is minden rohadt nap gyűlölöm magam
miatta. A lelki szememmel szinte látom, amint letérek az
előttem húzódó ösvényről.
Aztán felidézem a gimnáziumot. Mennyire másképp álltak
hozzám abban a kaliforniai iskolában, mint a korábbiakban,
ahol előbb ingyenebédesnek, később meg állami gondozott
gyereknek számítottam. Felrémlik, mennyire tetszett az új
bánásmód, közben meg utáltam magam azért, mert tetszik.
Kipróbáltam a sportot. Jó voltam benne, népszerű lettem,
szerettek a lányok. Volt egy csomó úgynevezett „barátom”,
de egyikük sem ismert igazán. Mindig volt bennem egy kis
szomorúság. Egyfajta magányosság, amit nem tudtam
teljesen feloldani, egyfajta vágyakozás, amit sosem tudtam
csillapítani. Ittam, buliztam, drogoztam is, ha úgy adódott.
Ami a szexet illeti, bárki megkaphatott, de ebben az volt a
rohadt dolog, hogy valójában senki nem kapott meg.
Látszólag mindegyik gazdag srác így élt - passzolgatták
egymás között a csajokat, egyfolytában buliztak. De mind
közül én voltam a legrosszabb, mert én kurvára tudtam, hogy
rossz úton járok, mégis feladtam az elveimet. Most már
viszont látom, hogy bár Ohióban nem sok mindenem volt, de
a remény az enyém volt, és az sokkal felért. Amikor az elszállt
- annak ellenére, hogy anyagilag végül minden megadatott -
NEM maradt semmim. Az égvilágon semmim.
Felidézem azt is, amikor elköltöztem Lauren és Phil
házából, egyetemre mentem, de változatlanul gyűlöltem
magam, ami miatt képtelen voltam kikapaszkodni a gödörből,
ahová a kétségbeesés juttatott. Úgyhogy sorra elkövettem
megint ugyanazokat a hibákat, mint a középiskolában.
Felszínes kapcsolataim voltak, és ettől csak még
nyomorultabbal éreztem magam. Mindig próbáltam
kierőszakolni valamit, de sosem tudtam pontosan, mit
keresek. Amikor pedig már annyira rosszul éreztem magam,
hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek, vedeltem, és végül az
utolsó szalmaszál is elveszett, amibe még kapaszkodhattam.
Seth. Végigdübörgött vele az autó a kocsifelhajtón, és az út a
halálba vezetett. Most már képes vagyok tudomásul venni. És
hát Evie, istenem, Evie! Minden perc minden pillanatában
hiányzott, és átkozottul fájt, hogy tudtam, sohasem fog
megbocsátani nekem. De talán-talán tévedtem. Ki fogom
deríteni. Most már végre elég erős vagyok hozzá, hogy
megtegyem. Csak nehogy késő legyen, könyörgök!
Megállunk a szobám ajtaja előtt.
- Ugye tudod, hogy csak egyetlen telefonhívásra vagyok
tőled? Ha bármire szükséged van - akármire csak hívj!
Megrohannak az érzelmek. A búcsúzkodás az gáz. De ez az
ember teljesen megváltoztatta az életemet.
- Jó.
 Elmosolyodik.
- Rendben akkor
Rövid csönd után megszólalok:
- Doki, én csak. A francba, ez nehéz! - Elnémulok, és a
hajamba túrok, a megindultságtól szóhoz sem jutok. Kivárja,
hogy mit akarok. Ebben mindig is jó volt. - Csak azt akartam
mondani, hogy tudja, nekem sosem volt apám. Legalábbis
olyan nem, aki megtanított volna férfinak lenni. Tudom, hogy
maga az orvosom, de többet jelent a számomra. A többi orvos
toldozott- foltozott, de maga. maga megmentette az életemet.
Megköszörüli a torkát, és újra megszorítja a vállam.
- A nehezét te végezted el, kölyök.
Bólintok, és én is megköszörülöm a torkomat.
- Menj, fejezd be a csomagolást! És még valami, Jake!
- Igen?
- Aztán szerezd meg magadnak a csajodat! - mondja
vigyorogva, is elmegy.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET


TERVEZEM, HOGY HAMAROSAN San Diegóba utazom.

Lauren kavarása miatt találkoznom kell a jogászainkkal.
Kiakadok, ha arra gondolok, miben mesterkedhet. Pedig a
cégvezetés nem érdekli. Amióta ismerem, még sosem
hallottam tőle, hogy gondolkodna ilyesmiben, csak most,
hogy kitalálta, így hatalmat gyakorolhatna fölöttem. Az
indítékai nyilvánvalóak. De sajnos az ő manipulatív érvei
nem számítanak a bíróságon. Meg kell kérdeznem a
jogászokat, hogy vajon van-e valami komolyabb eszköz a
kezében. Én szinte kizártnak tartom, de tartozom annyival az
alkalmazottaimnak, illetőleg a vezetőtanács tagjainak, hogy
teljes körűen tájékoztatom őket a helyzetről.
Két napja nem láttam Evie-t, és meghalok utána. Úgyhogy
az utazás több okból sem hiányzik. Említette viszont, hogy ha
kiveszik a tetőtéri lakosztályt a hotelben, ő takarítja. Támad
egy ötletem. Az első dolgom kedd reggel, hogy útban a
reptérre beugrók a Hiltonba, és szerda délutánig lefoglalom
azt a lakosztályt. Szerda estéig nem bírnám ki nélküle. Igaz,
az éjszakai járattal kell majd hazajönnöm, de nem gond.
A jogászaimmal a nap folyamán áttanulmányozzuk Phil
végrendeletét, beleértve a cég átvételének részleteit is.
Magabiztosan állítják, hogy Lauren semmibe nem tud
belekötni, de attól még sokba kerül majd az ügyvéd, és az
ügy egészen el is húzódhat. Felmegy bennem a pumpa, ha a
sok elpazarolt időre gondolok, amit San Diegóban kell
töltenem, távol Evie-től. És mindezt csak azért, hogy
kikeveredjek ebből a szarságból. És még mennyi időm el
fog menni Laurennel a bíróságon is, majd amikor szemközt
ülök vele meg az ügyvédeivel. Pontosan ez is a célja. Puszta
kézzel át tudnám ütni a falat, ha a szemét húzásaira gondolok.
Miért nem élhetem végre az elcseszett életemet?
Most nem adtam le a hotelem nevét az irodánkban, hogy
legalább ne tudjon meglátogatni. A szobába is csak azért
megyek fel, mert nincs kedvem éjfélig a reptéren bolyongani,
mivel a gépem csak akkor indul. Vacsoráznom kellene, és
aludhatnék is pár órát, hogy friss legyek, ha még Evie-t is
meg akarom lepni. Ennek gondolatára már elmosolyodom.
Evie most dolgozik, de mielőtt bejelentkezem a hotelbe,
küldök neki egy SMS-t azzal, hogy vége van a
megbeszéléseimnek. Szobaszervizt rendelek, és veszek egy
hosszú, forró zuhanyt. Éppen öltözködöm, amikor kopognak.
Megáll bennem az ütő. A pólót épphogy csak áthúztam a
fejemen. Ez nem lehet igaz! Kikukucskálok a
kémlelőnyíláson. Ismét a szobaszerviz az. Ajtót nyitok, mire
a tizenéves pincérfiú betol egy gurulós asztalkát, letakart
tányérral a közepén.
- Ó! Én most nem rendeltem semmit.
- Valaki más rendelte, uram, telefonon.
Összevonom a szemöldököm.
- Oké. No, akkor köszi szépen!
Kiveszek egy húszdollárost a tárcámból, és odaadom.
- Köszönöm! - mondja a bankjegyre pillantva, majd eltűnik
az ajtón túl.
Felemelem a fedőt a tányérról. Egy halom meleg csokis
keksz van alatta. Ez Evie műve. Nem igaz! - gondolom
mosolyogva. Éppen visszahelyezem a fedőt, amikor
megcsörren a telefonom. Evie neve jelenik meg a képernyőn.
- Szia, bébi! - veszem föl a kagylót.
- Szia!- Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Most mit
csinálsz?
- Éppen hiányollak.
- Megkaptad, amit küldtem?
Vigyorgok.
- Aha. Teljesen összecsokiztam és összemorzsáltam az
ágyneműt. És még mindig kielégítetlen vagyok.
Felnevet.
- Sajnálom. Azt hittem, a keksz ki fog elégíteni helyettem.
- Nem- nem! Ez nem olyan. Nem lehetne, hogy
legközelebb veled guruljon be ez a kocsi?
Megint nevet.
- Bárcsak úgy lenne! Holnap mikorra érsz vissza?
- Sajnos elég későn.
- Ó! Rendben akkor.
Csalódott a hangja, én meg előre mosolygok magamban.
- Hogy mentek a megbeszélések?
- Egész jól - sóhajtok fel, - Azért nem beszéltem eddig
róla, mert ez is az anyámmal való rossz kapcsolatomat
példázza, de... valami gondja van apám végrendeletével.
Emiatt fordult a múltkor Cincinnatiben a vezetőtestülethez.
Ma találkoztam a cégünk jogászaival, hogy megtudjam,
lehet- e ebből ügy, és hogyan lehet a bíróság előtt tisztázni a
dolgot.
- Ó, Jake. Ezt nagyon sajnálom. Mit akar ezzel elérni?
- Lényegében uralkodni akar a cég fölött és fölöttem is. De
a jogászok állítják, hogy ez nem fog sikerülni neki. De akkor
is többet kell itt lennem emiatt, mint szeretném.
Nem sikerül elrejtenem a keserűséget a hangomban.
 Hallgat egy picit.
- Lehet, hogy át tudnálak kísérni egyszer- kétszer, amikor
nem dolgozom. Csak hogy támogassalak. Már ha jól jönne. .
- Itt félbeszakad a mondat, a hangja elbizonytalanodik.
Feltorlódnak bennem az érzelmek, és egy darabig
hallgatok.
- Jake, ott vagy még? - kérdezi csendesen.
- Megtennéd?
- Hogy megtenném- e? Hát persze, szívesen.
- Jólesne egy kis támogatás!
Most ő hallgat el.
- Hát persze hogy megyek akkor.
Hangosan felsóhajtok, és valami melengető, lágy érzés fog
el, egyfajta megkönnyebbülés - mint amikor hosszú idő után
végre kienged egy izomból a görcs.
- Meg sem érdemellek téged, Evelyn Cruise.
- Meglehet. A kekszet figyelmeztetésnek is szántam, hogy
lásd, micsoda kutyaszorítóba kerülsz, ha nem jól bánsz
velem. Csokifoltos lepedők és kielégületlenség egy életen át.
Felkacagok, aztán arról folytatjuk a beszélgetést, hogy mit
csinált az utóbbi napokban, és tervbe veszünk egy közös
vacsorát is Nicole-ékkal. Rövidesen azonban hallom a
hangján, hogy fáradt, így hát jó éjszakát kívánunk
egymásnak.
Szerda reggel, amikor megérkezek Cincinnatibe, alig van
időm letusolni és átöltözni, mert rögtön a Hiltonba kell
száguldanom. Az előző nap kapott kulcskártyával felmegyek
a tetőtéri luxuslakosztályba.
Amikor meghallom a három kopogást az ajtón, nem
válaszolok. Állok a háló és a fürdő közötti ajtónyílásban, és
várok. A szívem szaporán ver az izgalomtól, miközben
várom, hogy Evie felbukkanjon a hálószoba ajtajában. Halk
neszezéssel jelzem, hogy van itt valaki.
- Hahó! - kiált be. Csak vigyorgok, de nem felelek.
Lassan vánszorognak a percek. Hallom, hogy a másik
szobában motoz. Hegyezem a fülem, hallom halk lépteit a
puha szőnyegen. Zsebre tett kézzel várok. Hirtelen idegesség
fog el. Vajon hogy reagál majd a meglepetésemre?
Látom, hogy leselkedik befelé - egyik kezében adóvevő, a
másikban egy flakon tisztítószer.
Vigyorgok, amikor felfedez. Először döbbenet, azután
színtiszta boldogság önti el az arcát.
Eldobja a kezéből a cuccokat, felsikkant örömében, és a
karomba veti magát. Felkapom, nevetek a meglepettségtől én
is, és meg- pördülök vele. Kacagva csókoljuk egymást. Evie,
Evie, kicsim, szívem! Ilyen lett volna, ha tizennyolc éves
korában eljövök érte. El is játszom a gondolattal. Annak a két
nehéz sorsú kölyöknek képzelem magunkat, akik voltunk, és
akik most szerencsésen egymásra találtak. Így már ketten
vannak a világ ellen, és mindent elölről kezdhetnek. Előttük
az egész élet - se titkok, se bűntudat, se szégyenérzet.
Kezébe fogva az arcomat, nevetve csókol, újra meg újra.
Legalább akkora szenvedéllyel csókolom vissza, és még
egyszer megpörgetem. Úgy érzem magam, mint aki hazatért.
Bárhol is vagyunk, nekem Evie jelenti az otthont. Az igazi
otthont, az egyetlent.
A nevetésünk lassan alábbhagy, és egymás nyakába
borulva mozdulatlanná dermedünk. Minden megszűnik
körülöttünk.
Végül aztán le kell tennem, ő pedig visszacsusszan a
földre.
- Mit keresel te itt, Jake? - néz fel rám.
 - Meg akartalak lepni. Vasárnap azt mondtad, hogy ha
kiveszik, egész héten te takarítod a tetőtéri lakosztályt. Belém
bújt a kisördög. Kedd reggel, mielőtt elutaztam volna,
gyorsan kibéreltem. Mennyi idő alatt szoktad kitakarítani?
- Te kibérelted a szobát, hogy velem tölthesd a takarításra
szánt időt? - kérdezi zavartan ráncolva a homlokát.
- Úgy bizony.
Némán néz fel rám.
- Ööö, szóval meddig tart kitakarítani? Úgy másfél óra? Ha
a vendégek tényleg disznók.
- Mocskos disznók, az nem vitás.
- Oké, akkor talán két órára is feltornázhatjuk.
Nincs vesztegetni való időnk. Már húzom is le a ruhája
cipzárját.
- Mit csinálsz, Jake? - kérdezi.
- Kihasználom az időt.
- Ööö, Jake. - kezdi, de be már nem fejezi, mert
csókolgatni kezdem a nyakát. Ez finom. Rengeteg időnk lesz
még beszélni - majd később.
Tüzes tekintettel néz rám, a szája sarkában mosoly bujkál,
miközben kézen fogva a szoba túlsó felében álló nagy,
kárpitozott karosszékhez vezet. Belenyom, én pedig nézem és
találgatok, vajon mi járhat a fejében. Amikor ezt kiterveltem,
azt reméltem, hogy a dolgok majd abba a bizonyos irányba
tartanak. Én, Evie, egy ágy pár nap alatt is pokolian tudott
hiányozni. De azt nem tudtam, hogy bejön-e majd neki a
helyzet, hiszen ő arra készült, hogy dolgoznia kell. A jelek
szerint viszont tetszik neki az ötlet. Köszönöm, istenem!
Lovagló ülésben rám pattan, tenyerébe veszi az arcomat, és
a szemembe néz. Ajkát az enyémre tapasztva gyengéden
harapdálni kezd, majd becsúsztatja a nyelvét a számba.
Mosolygok közben. Az én Evie-m felfedezte magában a
szexistennőt.
Beindulok. A gondolatra, hogy nem szeretkezett soha
mással, mindent, amit tud, tőlem tanult, vad birtoklási ösztön
ébred bennem. Átveszem az irányítást. Megdöntőm a fejét,
úgy csókolom, hogy mélyebbre hatolhassak finom kis
szájába. Édes íze robban a nyelvemen, merevedésem lesz
tőle. A testemet leigázza a vágy, a farkam teljes hosszában
Evie puncijának nyomul. Sajog, belé akar hatolni,
megmártózni benne olyan mélyen, hogy azt se tudjuk,
hol kezdődik ő, és hol érek véget én.
Megrántom a cipzárt a ruháján, és húzom, egészen addig,
míg elő nem bukkan puha, fehér válla. Kibújtatom a karját,
miközben a szám visszatér az ajkára. Amikor csípőjének
domborulatán megakad a ruha, megszakítja a csókot,
mozdulatlan tekintettel a szemembe néz, és feláll, hogy
leessen róla a textil.
A pillantásom elnehezül. Hátradőlve ülök a székben, a
karfán lazán átvetett karral. Átjár a vágy, ahogy figyelem a
műsort. Félő, hogy elvesztem az önuralmam, már alig bírok
magammal.
Evie szép lassan kikapcsolja a melltartóját, majd hagyja,
hogy lecsússzon a válláról, és a padlóra hulljon. A bugyija
következik. Beleakasztja a hüvelykujjait a fehérnemű
derekába, és megint csak nagy ráérősen letolja a combján,
majd hagyja lecsúszni, a melltartója mellé. Lerúgja a cipőjét,
és kilép a bugyiból. Eddig a testén végigsikló ruhadarabok
útját követtem, de most visszatalál rá a tekintetem. A
maga tökéletes meztelen valójában áll előttem. Pillantásunk
találkozik, és látom a szemében a vágyat, de mellette egy kis
bizonytalanságot is. Attól, hogy kicsit ideges, valahogy még
erotikusabb lesz, amit csinál.
 Kigombolom a nadrágomat, és kicipzározom. Közben
fogva tartom a pillantását, önbizalmat akarok önteni belé
azzal, hogy megmutatom neki, mit tesz velem, és
kiszabadítom ágaskodó farkamat. A szemkontaktust végül ő
szakítja meg; tekintete a kezemre siklik, és üvegessé válik,
ahogy veregetni kezdem előtte a dorongomat. Jaj, Istenem, ez
nem jó ötlet! Mindjárt elszakad nálam a cérna. Evie torkából
aprócska nyögés tör fel, ami még külön feltüzel.
- Nyúlj magadhoz, Evie! - mondom fojtottan.
Úgy látom, az előbbi bizonytalanság eltűnt a szeméből.
Azonnal megteszi, amire kérem. Finoman a mellbimbóihoz
ér, aztán az egyik kezével a V- alakot rajzoló, sötétlő göndör
fürtök közé nyúl, és simogatni kezdi magát. Kéjesen
nyögdécsel is hozzá, ajkai szétnyílnak. Az önuralom utolsó
cérnaszála, amit úgy vigyáztam, hirtelen elszakad.
- Bassza meg! Beléd kell hatolnom. Most azonnal, bébi! -
préselem ki magamból. Azzal két kézzel megragadom a
csípőjét, és lovagló ülésben magamra vonom, úgy, hogy ő a
széken térdepel. A farkam fölé húzom, és egy erős lökéssel
tövig bevágom neki. Hüvelyizmai egy pillanatra
megszorítanak, majd felemelkedik rólam, és újra felnyársalja
magát. Csillagokat látok. Istenem, de jó ez! Felmordulok a
kéjes gyönyörtől, ami végigszalad a testemen.
Figyelem, ahogy az új pozitúrával kísérletezik.
Meglovagol. Olyan kurva izgató, ahogy az ölemben
élvezkedik, hogy nem is tudom, bírom-e tovább.
Fel-le lovagol rajtam, amivel mindkettőnket az orgazmus
közelébe kerget. Közben a melléhez hajolok, és bekapom a
kis bimbóját Az ingerlésre rögtön megkeményedik, és
miközben ezt szopogatom, a másikat a hüvelykujjam és a
mutatóujjam közé csippentve sodorgatom. Utána fordítva.
Hátradőlve látom, hogy vöröslő mellbimbója csupa nyál, az
ajka piros és duzzadt a csókjaimtól. Morgás szakad fel a
torkomból, úgy feltüzel a kép. Teste birtokbavételének
kézzelfogható bizonyítékai láttán elemi erejű
kielégülés készülődik bennem.
Ahogy érzem, hogy közeledik a csúcspont, megragadom a
csípőjét. Keményebb és gyorsabb iramra váltok, hogy
megkapjam, amit akarok.
- Jézusom! Bassza meg! - mordulok fel a kitörő
gyönyörtől.
A szájára vetem magam, ő is mindjárt kielégül, csókolom
szenvedéllyel, miközben mindketten nyüszítünk, és egymás
karjába omlunk.
Még percekig maradunk így, míg a légzésünk
lecsillapodik.
- Mit csinálsz te velem? - kérdezi végül.
Rávigyorgok, és halkan felkuncogok.
- Te mit csinálsz énvelem? - vigyorgok vissza.
Letisztálkodunk, majd az ágyra hanyatlunk. Evie
befészkeli magát mellém. Szorosan átölel, én is átfogom őt az
egyik karommal.
- Az éjszakai járattal jöttél? - kérdezi. - Nagyon fáradt
lehetsz.
- Az vagyok. Azt hittem, majd alszom egy kicsit a gépen,
de egy olyan srác mellé kerültem, akinek be nem állt a szája.
Félt a repüléstől; szerintem azért beszélt annyit, hogy addig
se pánikoljon.
- Jaj, istenem! Szörnyű lehetett - mindkettőtöknek.
- Bizony. A legkisebb zökkenésnél is meg akarta fogni a
combomat. Csak ijedtében olykor-olykor elvétette, úgy, hogy
súrolta a keze a botomat.
Felnevet.
 Akkor a repülőn szexelést ki is húzhatod a
bakancslistádról.
Vele nevetek.
- Talán.
- De most komolyan, tényleg szerepel a bakancslistádon? -
kapja fel a fejét, és kíváncsian felhúzza a szemöldökét.
- Á, dehogy! De ha a tiéden rajta van, szívesen feláldozom
magam. .. - vigyorgok rá.
- Nem is tudom. Még sosem repültem. De majd szólok.
- Oké.
Magamhoz húzom, és megpuszilom a feje búbját.
- Hát a te bakancslistádon mi van, bébi?
Hallgat egy kicsit, majd halkan megszólal:
- Szeretnék családot.
A kezem, ami eddig a karját simogatta, most megáll. A
szavai megmelengetik a szívemet. Én is mindig erre vágytam.
De csakis vele. Kizárólag vele.
Azt hiszi, azért hallgatok, mert zavarba jöttem.
- Úgy értem, majd egyszer. A jövőben. Már ha összejön
egyáltalán. Nem mintha...
- Ne, Evie! Nem kell módosítanod a válaszodat. Teljesen
érthető, hogy akarsz családot, pláne, hogy neked nem adatott
meg.
Felemeli a fejét, mélyen a szemembe néz, végül bólint.
- Csak nem akartam, hogy azt hidd, meg akarom itt kérni a
kezed, vagy ilyesmi - mondja most már mosolyogva, és a
mellemre hajtja a fejét.
Felnevetek.
- Igent mondtam volna. Csak hogy tudd!
- Vettem - mondja mosollyal a hangjában.
- De legalább háromkarátos gyémántgyűrűt akarok!
Felnevet.
 - Tudtam, hogy csak a pénzemre utazol!
- Hé, egy férfinak legyenek elvárásai!
Felemeli a fejét, és elkomolyodva a szemembe néz.
- Néha azon gondolkozom, hogy egyáltalán jó anya lesz- e
belőlem. Nincs előttem semmilyen példa.
Megint némán nézek rá - vagy egy percig.
- Szerintem vannak, akik egyszerűen ráéreznek a dolgokra.
Te szuper anya leszel - állítom igazam biztos tudatában.
A beálló csendben újra cirógatni kezdem a karját, ő meg az
oldalamhoz bújik. Szívének lüktetése jóleső, megnyugtató
érzéssel tölt el. Látomások futnak át az agyamon, látom őt
kisbabával a karjában, a gyerekemmel a karjában. Még jobban
magamhoz húzom.
- Ó, figyi! Hoztam neked valamit.
- Micsodát? - kérdezi, és egy kicsit felül.
Az ágy végéhez hajolok, ahová a kabátomat tettem.
Belenyúlok a zsebébe, és kiveszek egy papír zsebkendőbe
bugyolált kis csomagot, és odaadom Evie-nek.
Elveszi, közben rám pillant, és halványan elmosolyodik.
Kibontja, és a magasba tartja a törékeny, aprócska tengeri
csigát. A mosoly szétárad az arcán.
- Egy tengeri csiga! Még sosem volt tengeri csigám!
Köszönöm! Találtad vagy vetted?
- Találtam. Első pillantásra nem tűnik a legszebbnek, de
látod itt a csigavonalat a háza oldalán? Csavarodási iránynak
hívják. Nézd csak! A csigavonalak kilencvenkilenc százaléka
az óramutató járásával megegyező irányban halad. Ezé
azonban az óramutató járásával ellentétes irányú.
Megvárom, amíg szemügyre veszi.
- Két értekezlet között sétáltam egyet a tengerparton, és
amikor megláttam, lehajoltam érte, hogy elhozzam neked.
Akkor vettem észre, hogy balra csavarodik. Még sosem
találtam ilyet.
Evie megint lepillant a csigaházra, és finoman végigfuttatja
az ujját a spirálvonalon.
Rám néz, és elmosolyodik.
- Ezt valami csigás könyvből tanultad? Honnan tudsz ilyen
sokat a csigák csavarodási irányáról? - kérdezi meglepetten.
Felnevetek.
- Nem, nem tudok sokat. Csak hallottam valahol. Még csak
arra sem emlékszem, hogy hol.
Csendes mosollyal figyelem, ahogy ismét a csigát nézegeti,
aztán mondom tovább:
- Az óramutató járásával ellentétesen csavarodó csigák
esetében az a helyzet, hogy kizárólag ugyanilyen csigákkal
párosodhatnak.
Összenézünk, Evie a homlokát ráncolja.
- Hogyan találnak egyáltalán párt maguknak, ha a csigák
mindössze egy százaléka ilyen? Lehetetlennek tűnik.
Bólintok.
- Nos, az ellentétes irányba csavarodó házú csigák
szerencséjére a csigával táplálkozó állatok olyan
vadászmódszert alkalmaznak, amivel csak az óramutató
járásával megegyezően csavarodókat, azaz a kilencvenkilenc
százalékos többséget tudják elkapni. Ha balra csavarodéra
bukkannak, rájönnek, hogy nem tudják megenni, és békén
hagyják. Ez a kis jószág, a maga különleges felépítésének
köszönhetően - azáltal, hogy olyan, amilyen - egy újabb
napot nyer az életből. Ez a nap pedig egy újabb esélyt jelent
neki arra, hogy megtalálhassa a párját. Ritka példány, de
túlélő típus, akárcsak az a másik tengeri csiga, akit keres.
 Ábrándos tekintettel, derűs arccal hallgat, gyönyörű,
sötétlő szeme szinte megbabonáz. A kezében tartott csigára
pillant, és csendesen így szól.
- Hmmm. . kíváncsi lennék, ez a példány megtalálta- e a
párját, mielőtt elpusztult. Szegény kis csigabiga.
Mosolygok.
- Remélem, hogy mielőtt a párját is partra vetette valahol a
tenger, azelőtt egy hosszú, boldog tengericsiga- életet éltek le
együtt.
Evie visszamosolyog, majd újra a csigára néz, és ismét
végigvezeti az ujját a csigavonalon. Azután felpillant rám.
- Kedves meglepetés, Jake. Köszönöm!
Egy kicsit ölelgetem még az ágyon, de aztán eljön az ideje,
hogy felkeljünk, és kicsit rendbe rakjuk a szobát. Utána pedig
vissza kell engednem dolgozni. Hosszú nap lesz ez a mai.
Rettentően fáradt vagyok, de minden fáradságot megért.
Teljes mértékben.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

A BESZÉLGETÉSÜNK UTÁN NEM HAGY nyugodni a
gondolat, milyen lenne családot alapítani Evie-vel.
Tizennégy-tizenöt éves koromban még nem foglalkoztatott
annyira a kérdés, habár magától értetődőnek vettem, hogy
egyszer úgyis a feleségem lesz. Azután meg gondolni sem
mertem ilyesmire. Csak felesleges szenvedést okoztam volna
magamnak. Úgy gondoltam, Evie már soha nem lehet az
enyém. Mi értelme lett volna körülöttünk futkosó kis
barna szemű gyerekekről ábrándozni, ha egyszer soha nem
születhetnek meg? De most, hogy kiderült, mindkettőnk
családról álmodozik, megint megelevenedik előttem a kép.
Nem csak afféle ködös, távoli álomkép már. Sokkal
valószerűbb. Nem tudom kiverni a fejemből. Evie még nem
is mondta, hogy a jövőt velem képzeli el, én viszont
szeretném a tudomására hozni, hogy én vele képzelem.
Ehhez viszont el kell mondanom neki, ki vagyok.
Olyan rettentően szeretnék már előbbre lépni ebben az
ügyben, alig tudok tiszta fejjel gondolkodni. Most már tudja,
milyen jó páros vagyunk.Előbbre jutni viszont csak akkor
tudok, ha bevallom neki az igazat. Ez így nem mehet tovább.
Ha aztán azzal együtt úgy dönt, hogy nem akar engem,
akkor csak letérítettem az útjáról, és akadályoztam abban,
hogy az álmát valóra váltsa. Ezt nem tehetem vele tovább.
Szeretem őt. Azt akarom, hogy amit csak szeretne, minden
sikerüljön neki, még akkor is, ha nem velem. Belém villan a
félelem, végig is fut rajtam, de megacélozom a lelkem. Tedd,
amit helyesnek tartasz!
Arról azért tettem, hogy megkedveljen. Minél kevesebb
esély legyen rá, hogy elhagyjon. Jézusom! Milyen önző
vagyok már! Én vagyok a legkétszínűbb seggfej a világon.
Nem hibáztathatom érte, ha csak még jobban megutál. Akkor
nemcsak le kell mondanom róla, de el is húzhatok a fenébe.
Tombol bennem a félelem és a szégyen.
Annyira elmondanám már neki, hogy szeretem. De hogy is
tehetném, amikor olyan önző vagyok? A szerelem nem önző.
Mindvégig szerettem őt, de addig nem vallom meg neki, míg
meg nem tudja a nevem.
Egy héttel az után, hogy megleptem a hotelben, felhívom a
dokit. Evie dolgozik.
- Jake! - üdvözöl dr. Fox. - Hogy vagy, mi újság?
- Jól vagyok, doki. A munka jót tesz.
- És Evie? Vele hogy alakulnak a dolgok?
Azóta nem beszéltem dr. Foxszal, amióta Evie azon a
bizonyos napon váratlanul leszólított. Csak egy rövid e-mailt
küldtem neki. Megírtam, hogy felvettem Evie-vel a
kapcsolatot, de többről nem számoltam be.
- Jól. De doki - rövid szünetet tartok - , nem ismert fel. Azt
hazudtam neki, hogy Leo meghalt, én pedig Leo egy
ismerőse vagyok.
Mély csönd a vonal végén. Esküszöm, azt is meghallanám,
ha leesne egy gombostű.
- Jake. - kezdi dr Fox. A hangja csalódott. A kurva életbe!
- Tudom, doki. Tudom. Higgye el, tudom!
- És mégsem vallottad be neki az igazat? Miért nem?
- Mert egy gyáva, szar alak vagyok, aki megszerezte, amit
akart. És én őt akartam. És úgy gondoltam, csak így
akadályozhatom meg, hogy el ne menjen. Pánikba estem,
hazudozni kezdtem, és most. Tudom, el kell neki mondanom
az igazságot, de rohadtul félek. Mondtam, hogy egy gyáva,
szar alak vagyok.
A doki felsóhajt.
- Fiam, nem vagy te szar alak. De tudod, hogy el kell
neki mondanod az igazat; mert meg kell neki adnod a
választás lehetőséget. Ne foszd meg ettől! Add meg neki a
lehetőséget, hogy téged választhasson - azt, aki valójában
vagy.
- És ha nem mellettem dönt? - nyögöm ki nagy nehezen.
- Akkor tudod, hogy azt tetted, ami a helyes, a szerelmedet
pedig azzal tudod kimutatni felé, ha elengeded. Megtiszteled
őt azzal, hogy azt az életet élhesse, amit akar, és rábízod,
hogy meg tud-e bocsátani.
Hallgatunk egy kicsit, aztán dr. Fox megkérdezi.
- A jó úton haladsz, kölyök? Megvan a belső békéd?
Nem válaszolok rögtön.
- Nem, nincs - sóhajtok fel, és ujjaimmal végigszántok a
hajamon. Pedig már olyan kevés hiányzik hozzá.
- Akkor vissza kell térned a helyes útra! Valld be neki az
igazat!
Sóhaj hagyja el a számat.
- Oké, tudom. Bevallom. Csak ez annyira...
- A helyes út nem mindig a legkönnyebb út. De én hiszek
benned. Hiszem, hogy erősebb vagy, mint gondolod. De ezt
már tudod.
Kihallom a mosolyt a hangjából.
- Oké, doki. Rohannom kell. Kösz mindent!
Be kell fejeznem a beszélgetést, mert még elcsuklik a
hangom.
- Oké, Jake. Meg tudod csinálni!
- Oké. Viszhall, doki!
 - Viszonthallásra, fiam!
Azon a pénteken sötétben szeretkezem vele. Minden
érzésemet beleadom. Figyelmes leszek, hogy miközben a
testét imádom, igyekszem minden porcikáját az eszembe
vésni, ha a későbbiekben ne adj' isten majd az emlékeimből
kellene élnem. Holnap elmondom neki. Holnap estére
vacsorát tervezett a barátaival, de nem hagyhatom, hogy ez
így menjen tovább.
A karjaim közt alszik el, aztán csak fekszem a sötétben,
hagyom, hogy illata és közelsége a lelkemig hatoljon. Talán
ez az utolsó alkalom. Képes leszek-e megértetni vele a
helyzetet? Képes lesz-e nekem megbocsátani?
Végül óvatosan kiszabadítom magam alvó teste alól,
kimegyek a konyhába, töltök magamnak egy italt, és
kimegyek az erkélyre. A friss levegőn, odakint, kitisztul a
fejem, az alkohol pedig elálmosít egy kicsit. Épp vissza
készülök menni az ágyba, mikor Evie átölel.
- Nem tudsz aludni? - kérdezi mögöttem álmos hangon.
- Ja, ez van. Azt hittem, egy kis pia majd segít. Feküdj
vissza, bébi! Egy perc, és jövök.
- Oké - egyezik bele. Kicsit megszorít, és visszamegy az
ágyba.
Egy héttel ezelőtt befizettem őt egy wellness- napra.
Gondoltam, jól jönne neki egy kis töltődés a vacsora előtt.
Nem mondom le. Érezze csak jól magát, ezzel magamnak is
nyerek még néhány órát. Néhány órát. Addig is a
magaménak mondhatom.
Felkelünk, könnyű reggelit fogyasztunk, utána ő elmegy
wellnessezni. Letusolok, farmert meg pólót húzok, aztán
visszamegyek a nappaliba. Itthon fogok várni rá. Néhány órát
dolgozom a laptopon, de nehezemre esik koncentrálni. Végül
aztán be is fejezem, és csak ülök. Nem is gondolkodom rajta,
mit mondok, amikor visszajön. Itt már nem az számít. Azt
sem tudom, egyáltalán szóhoz hagy- e jutni aztán, hogy
megtudja, ki vagyok, és hogy egész idő alatt hazudtam neki.
Sírva fakad majd? Mérges lesz? Felpofoz?
Remélem. Megérdemelném. Rosszul vagyok, és félek
is, de tisztában vagyok vele, mit kell tennem, és meg is
teszem. Félek, de eltökélt vagyok.
Megszólal a csengő a portáról. Felriaszt ebből a transzból,
amiben az utóbbi egy órát töltöttem. Felveszem. Ezúttal nem
Joe, hanem Cári szól bele:
- Mr. Madsen, Ms. Cruise van idelent. Rosszul fest.
Felküldjem?
- Igen, hogyne - felelem félretéve az előbbi félelmeimet,
mert a hírre elfogja a szívem az aggodalom. Úgy volt, hogy
majd SMS- t ír, hogy küldhessek érte kocsit. Valami baj
történt a szépségszalonban?
Kinyílik a liftajtó, Evie lép ki rajta - sápadtan és
összetörtén.
Megáll a szívverésem.
- Evie, kicsim, mi a baj? - kérdezem, és a karommal
megtámogatva bevezetem a lakásba.
Becsukom az ajtót, majd arcát a két tenyerembe fogva
magam felé fordítom.
- Evie, szerelmem, mondd, mi a baj?
Alaposan végigmérem, tetőtől talpig, valamiféle sérülés
után kutatva, ami megmagyarázhatná az arckifejezését.
- Vedd le a pólódat, Jake! - szólal meg kifejezéstelen
hangon. Csak nézek rá értetlenül. Mi köze ennek a
pólómhoz?
- Micsoda? Bébi, ezt nem értem.
- Hadd lássam a hátadat, Jake! - mondja, most már a
szemem közé nézve. Rémült félelem ömlik szét az arcán.
 Hosszan rámeredek, belém nyilall a felismerés, rám tör a
pánik. Valaki beszélt neki a tetoválásomról. Ki lehetett az? És
mit mondhatott még? Ezt nekem kell megmagyarázni. Ezt
nekem kell vele megértetni. Na, így nem akartam kezdeni.
Meg akarom állítani az időt - behunyom a szemem. Amikor
kinyitom, tekintetem az övébe fúródik. Fájdalmat és zavart
látok benne. Ez szíven üt.
- Kivel beszéltél, Evie? Előbb hadd magyarázzam meg!
- Nem! - kiáltja remegő hangon. - Mutasd a hátad, Jake!
Könyörgök, ez nem történhet meg! Ismét lehunyom a
szemem, megadom magam. Lehajtom a fejem, aztán
felemelem, hogy a szemébe nézzek. Nem számít, ki mondta
el neki. Óvatosan akartam tálalni, de a sors közbeszólt. Most
már benne vagyunk. Felhúzom a pólóm, és kibújok belőle.
Ott állok előtte csupasz felsőtesttel, mint már annyiszor.
Ismét a szemébe bámulok, a megértéséért esedezve. Nagyra
nyílt, rémült szemmel néz rám, magyarázatot várva.
Lassan hátat fordítok, és felfedem előtte meztelen hátamat.
Le-csüggesztem a fejem, a tekintete éget. A vér lüktet az
agyamban, a szívverésem hangosan visszhangzik a fejemben.
Hallom, hogy zihálva veszi a levegőt, de nem moccanok.
Eltelik néhány hosszú másodperc. Még akkor sem mozdulok
meg, amikor fojtottan felkiált, és hallom, hogy
hátratántorodik.
Az agyam kikapcsol. Hirtelen San Diegóban találom
magam, hónapokkal Evie tizennyolcadik születésnapja előtt
vagyunk. A dátum fájdalmasan közeledett, és ez olyan
szívfájdalmat okozott nekem, amilyet még soha nem éreztem.
Még azon az első héten sem, amikor tudtam, hogy a
Laurennel történtek miatt Evie örökre elveszett a számomra.
Mintha meghaltam volna belül, mintha csak a testem járt-
kelt volna a világban, üresen, kizsigerelve. Akkor magamnak
sem ismertem be, de visszatekintve most már tudom - jobban,
mint valaha hogy nem bírtam azt a szenvedést. Kikészültem.
Rettenetes volt. Nem bírtam tovább. Az életem lángokban
állt, és csak arra tudtam gondolni, hogy ugrok. Fuldokoltam
abban a közegben, a lángnyelvek minden irányból
nyaldostak. A poklok poklában rekedtem, nem kaptam
oxigént. A halál az édes, tiszta levegő reményét kínálta, úgy
tűnt, mintha egyenesen a túlélést jelentette volna számomra.
Úgy éreztem, nincs is más választásom.
Meg akartam halni, de azt akartam, hogy Evie akkor is
velem legyen. Szükségem volt rá, hogy belekapaszkodjak,
hogy magammal vigyek belőle valamit. Valahol vágytam is
elmesélni neki a történetemet, a kettőnk történetét, azt, hogy
hogyan tettem tönkre mindazt a szépséget, ami az enyém
volt, és végül aztán magamat is, így hát felkutattam egy
tetoválóművészt. Segített megtervezni az alkotást, az alapján,
ahogy leírtam neki. Szó nélkül felvázolta a kiinduló
koncepciót, végül - amikor az egésszel megvolt - rám nézett,
és csendben megkérdezte:
- Ez a te történeted, haver?
Hosszú percekig nézegettem a vázlatot. Végül
felpillantottam rá, és igennel feleltem.
Rajta volt Willow, kötéltáncolt. Az esés mindig benne van
a kötéltáncban. Védőháló nem volt alatta, csak a mindig
jelenlévő, kíméletlen, nagy, üres semmi. Ez volt Willow, de
annyi mindenkit képviselt. Azokat, akik folyton magányosan,
félelemben élnek, és nem védi őket semmi, ha zuhannak.
Aztán ott vannak a bohócok. Azok a szívtelen emberek,
akiknek óvniuk kellett volna minket, jókedvre deríteni,
menedéket nyújtani az élet kegyetlensége elől. Ennek
ellenére ők bizonyultak a legborzalmasabbaknak, valójában a
sors kegyetlen tréfái voltak.
 Én pedig a félig oroszlán, félig ember lény, pont
amilyennek Evie hitt engem. Ezt valószínűleg jól is látta,
mert hol dühödt voltam, vad és zabolátlan, hol meg túlzottan
érzelmes, túlontúl is érzékeny ehhez az elbaszott világhoz.
Nem tudtam, hogy is egyesíthetném magamban a kettőt, hogy
egyetlen épkézláb személyiség legyen belőle; nem tudtam,
hogy lehetnék egyszerre mindkettő. Nem is csak az egyik,
nem is csak a másik.
Evie tanítgatott rá, hogyan csináljam. Az én Evie-m, az én
oroszlánszelídítőm. De nem ment. Még az ő kedvéért sem
tudtam ezt megoldani, akit a világon a legjobban szerettem.
Talán soha nem is leszek rá képes.
A háttérben a porondmester áll, aki átlátja az egész
cirkuszt, ő vezeti az előadást, ő hozta a bohócokat az
előadásba, mégpedig sokat. Willow- t felküldte a kötélre,
védőháló nélkül. Engem részben megsebzett, részben
megvadított. De., de adott mellém egy
szépséges oroszlánszelídítőt, akinek tekintete mély, mint az
örökkévalóság; Willow mellé barátokat küldött, akik vigyázni
akartak rá, hogy elkapják, ha zuhan; nekem pedig anno elég
bátorságot adott ahhoz, hogy szeressem mindkettőjüket.
Hogy is értettem volna meg ezt az egészet? Hogy is értettem
volna őt, mikor magukat az előadásokat sem értettem -
egyiket sem, amikbe beválogatott. Jóságos-e vagy gonosz?
Nem tudtam. Lehetetlennek is tűnt megválaszolni.
A tetoválóművész egy kis plusz pénzért cserébe egy nap
alatt elkészítette az egész képet. Mikor azt mondta, fájni fog,
mivel egy ilyen nagy alkotást egyetlen ülésben csinál meg,
azt feleltem, nem érdekel. Még jól is esett, ahogy a tű újra
meg újra a bőrömbe szúrt. Megérdemeltem. A fizikai
fájdalom háttérbe szorította a lelki kínokat, és végül olyan
belső békére tettem szert aznap, amilyenben akkor már
hosszú ideje nem volt részem.
Éjszakai magányomban aztán bódultra ittam magam.
Meredten néztem a skiccet azon a darabka papiroson, ami
vázlatként szolgált a bőrömbe karcolt történethez. Evie
rajzolt tekintetébe bámultam, és még lelke nagy, sötét ablakai
másának a másától is úgy éreztem, hogy a szívem
megrebben, életre kap és verni kezd. Szép arcába nézve
valami úgy döntött bennem, hogy élni akar. Nem tudtam, mi
volt az, de valami azt súgta, hogy bírjam még. Úgyhogy
bírtam. Egy darabig még.
Evie halk, fojtott kiáltására térek magamhoz,
összerezzenek a hangra, de egyébként nem mozdulok.
Megkerül, és elém áll. Remegő kezébe veszi az állam,
felemeli az arcom, rákényszerítve, hogy fájdalommal teli
tekintetébe nézzek.
- Miért nézel így? - kérdezi kifejezéstelen hangon, de a
szemében rémült pánik.
Hosszú pillanatokig keresem a tekintetét, a szerelem vagy
a megértés bárminemű jele után kutatva, de nem találok
semmi ilyesmit.
Tudom, most mit vár. Úgyhogy megkapja.
- Mert tetszel nekem.
Hátratántorodik, fojtott kiáltás szalad ki a száján. Látom a
szemén, hogy mindent ért. Aztán - ahogy számítottam is rá -
megfordul, és futásnak ered.
Azt hiszem, meg vagyok bénulva, de gondolkodás nélkül
indulok utána. Még kipréselem magamból a nevét, ahogy a
lift felé támolyog. Az ajtó közénk csukódik.
Tudtam, hogy ha megtudja az igazat, elmegy. Pontosan így
is lett. Én pedig az egyetlen dolgot teszem, ami telik tőlem: a
fejemet fogva térdre rogyok a bezárult liftajtó előtt. A szívem
romokban.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

NEM TUDOM, MEDDIG TÉRDELEK még ott ebben a pózban,
mennyi idő telik el, mire elég erőt érzek magamban ahhoz,
hogy felálljak és visszamenjek a lakásba. Teljesen le vagyok
bénulva. Visszaveszem a pólómat, és az ablak elé állok.
Előttem a város, de valójában a tettem következményével kell
szembenéznem. Vajon Evie hogy érezheti magát? Sír? Fáj
neki? Gyűlöl? Igen, valószínűleg gyűlöl. Láttam rajta, amikor
a lift közénk csukódott. Elárultam a belém vetett bizalmát.
Nem is először. Nem elég, hogy annak idején elhagytam, a
tetejébe még be is csaptam. Gyűlöl engem. De nem annyira,
mint amennyire én gyűlölöm magam.
Hol lehet most? Otthon, egyedül? Vagy a barátainál keres
vigaszt, akikhez vacsorázni mentünk volna? Úgy
vigasztalnám én is! De engem látni sem akar. És erről én
magam tehetek.
Mi van, ha baja esik? Még csak azt sem tudom, hová
rohant. Tudnom kell, jól van- e. Küldök neki egy SMS- t,
amiben szépen megkérem, hogy írja meg. Újfajta pánik kerít
a hatalmába - belegondolva, milyen zaklatott állapotban volt,
és mennyi rossz környék van errefelé.
Nem bírok megmaradni a fenekemen, úgyhogy fogom a
kulcscsomómat, és elindulok otthonról. Megyek a kocsival
mindenfelé, közben hívogatom a számát. Csak úgy, cél nélkül
bolyongok - legalábbis ezzel áltatom magam. Végül azonban
nem lep meg, hol kötök ki. Nála. A ház előtt parkolok le.
Elküldök egy újabb SMS- t, majd ismét hívni próbálom. Még
mindig nincs válasz. Kiszállok, és felcsengetek hozzá. Lehet,
hogy otthon van, de nem nyit ajtót. Én csak annyit akarok
tudni, hogy biztonságos helyen van- e.
Visszaszállok a kocsiba, és bolyongok tovább. Hívom
többször, meg küldöm az SMS- eket. Végül hangpostán
hagyok neki üzenetet.
- Evie, én... kérlek, hívj fel! Beleőrülök ebbe. Elfutsz, és
még azt se tudhatom, nem esett- e bajod. Kicsim, kérlek, csak
nyugtass meg, hogy jól vagy! Legalább ennyit. Ha beszélni
nem is akarsz velem, ha nem is akarsz tőlem semmit az
égvilágon, csak arra kérlek, legalább üzenj, hogy biztonságos
helyen vagy! Elmentem hozzád is, de nem voltál otthon, és
már késő van, én... csak annyit kérek, hogy ne legyen semmi
bajod.
Reszketegen felsóhajtok, és bontom a vonalat.
Valószínűleg jól van - vagy otthon lehet, vagy a
barátnőjééknél. Egyszerűen nem eshet baja. Nem állok meg,
hajtok tovább. Az égbolt már sötét, úti célom továbbra sincs.
Mellbe vág, amikor a régi utcánkba érek, ahol kiskoromban
laktam, és az előtt a ház előtt állok meg, ahol életem első
tizenegy évét töltöttem. Mi hozott ide? Mi vezethetett erre
a helyre, amit látni sem akartam soha?
Ahogy megállók, az jut eszembe, hogy Evie lakása ide
csak pár kilométer, és anno a nevelőszüleink is csak egy- két
kilométerre laknak innen. Fizikai értelemben olyan közel
vannak egymáshoz ezek a helyek, Evie közben mégis olyan
nagy utat tett meg. Mondjuk, ha úgy vesszük, ez
mindkettőnkről elmondható, de ő egyedül, segítség nélkül
csinálta végig az egészet.
Ülök a kocsiban, és az utcai lámpa fényében a régi
házunkat bámulom. Sok rossz emlék villan be egymás után.
A fejem a kezembe hajtom, és hagyom, hogy elárasszanak a
képek. Sok szörnyűség történt ezek között a falak között, egy
csomó borzalom, ami egy életre taccsra vágott.
De itt a kocsiban ülve a rossz emlékek valahogy nincsenek
rám akkora hatással. Legélesebben például az ugrik be, ahogy
az emeleti kis fürdőszobában ülünk Sethtel. Valamilyen oknál
fogva szerette azt a szűk kis helyiséget, és a suliból- hazáérve
mindig felvittem oda. Néha órákra elvonultunk. Miközben
csinálgattam a leckémet a kövön, próbáltam tanítgatni neki,
amit aznap az iskolában vettünk. Általában nem volt rá vevő,
de itt, a fürdőszobában nagy ritkán megtörtént az, hogy a
tekintete kitisztult, és úgy éreztem, egy- két perc erejéig
figyel. Döbbenetes élmény volt.
Egy ajtócsapódás zökkent ki az emlékezésből. Felnézek.
Egy idősebb fekete férfi lép ki a verandára. Cigarettára gyújt.
Azt tudtam, hogy ők már nem itt laknak. Fogalmam sincs,
hol élnek most vagy hogy élnek- e egyáltalán. Nem is
érdekel. Mégis van abban valami megrázó, hogy más lép ki
azon az ajtón. Elhajtok.
Azt hittem volna, hogy egy ilyen élmény most végképp
kikészít. Valamiért azonban mégsem. Sőt, jót tett, hogy
megnéztem azt a házat. Erősebbnek érzem tőle magam.
Mintha már nem lenne hatalma felettem azoknak az
emlékeknek, amelyek ide kötnek. Nem is gondoltam volna.
Nem tudom, mit jelentsen ez, de hálás vagyok érte.
Most meg az előtt a ház előtt találom magam, ahol Evie
lakott, amikor annak idején elbúcsúztam tőle. Az udvar
gazos, az épület roskatag és lakatlannak tűnik. A
mellékutcában állok meg. Feltekintek a tetőre, ahová
annyiszor felmásztam hozzá. Ott szerettünk egymásba, ott
tártuk ki egymásnak a szívünket, is mennyit álmodoztunk!
Megrohannak az érzések. Könyörgök, nehogy késő legyen!
 Néhány perc múlva indulok is. A temetőbe hajtok. Ezúttal
már tudom az utat Seth sírjához. Helyén a sírkő, amit
rendeltem neki. Leülök a fűbe, nem zavar, hogy nyirkos. A
testvéremmel akarok lenni. Hamarosan jelez a mobilom.
Előhúzom a zsebemből. Evie az. Egy háromszavas SMS- sel
válaszolt:
Nincs semmi bajom.
Fellélegzek, és maradok még egy kicsit. Harcolj!
Felkapom a fejem. Nem tudom, hogy ezt most magamnak
mondtam- e, vagy halucinálok, mindenesetre egyre csak ez
zakatol a fejemben, betölti a gondolataimat, és erőt ad.
Harcolj! Lassan indulok. Hazahajtok.

***

Korán ébredek. Szarul aludtam, de új energiákat érzek

magamban. Harcolni fogok Evie- ért. Rohadtul eltoltam a
dolgot. Csúnyán, önző és hazug voltam. Annyi mindennel
tartozom neki! Bocsánat- kéréssel és magyarázattal. Ha úgy
kívánja, a porban csúszom előtte egész hátralévő életemben.
Bármit megteszek azért, hogy megértsen. És ha megbocsát a
szíve, akkor egész életemben azon leszek, hogy
bebizonyítsam neki: jól döntött.
Letusolok, felöltözöm, és a lakásához hajtok. Tudom,
pocsékul nézhetek ki, de most nem nagyon érdekel.
Becsengetek. Ácsorgók egy kicsit, aztán egyszer csak
Maurice jön ki a kapun.
- Úgy egy órája láttam elmenni - mondja.
Azzal elvonul előttem, és már ott sincs, ő sem a szavak
embere.
 Nekidőlök a ház falának; úgy döntök, várok egy picit,
hátha útban van hazafelé. Alig telik bele pár perc, már fordul
is be a sarkon.
Egyik kezében egy pohár kávé, a másikban egy kis barna
papírzacskó.
Amikor meglátja a kocsimat, a léptei lelassulnak. Elé
megyek, a kezem zsebre dugva. Észrevesz, megáll.
Rengeteg érzelem suhan át az arcán. Villámsebességgel
váltják egymást: meglepettség, sértettség, szerelem. Igen,
látom rajta ezt is, és ez reményt ad. A tekintete gyanakvó és
kissé rémült, ahogy egymásra bámulunk. Megpróbál elfutni
mellettem, kitérni előlem, de én vagyok a gyorsabb.
Könnyedén utánafordulok, és hátulról felkapom.
Megbocsátania nem muszáj, de meghallgatnia igen.
Immár nyolc éve esedékes. Egyedül az én hibám, hogy eddig
vártam vele, de most már nem tűr halasztást. Küzd ellenem,
ha erőtlenül is, de ettől én csak még erősebben fogom.
- Add a kulcsot, Evie! - dörmögöm a fülébe a bejárati
kapujukhoz érve.
Átnyújtja, de közben dühödt pillantásokat lövell felém, ami
rendjén is való. De akkor is végig fog hallgatni.
Kinyitom a lakásajtót, és becipelem rajta, bár már
egyáltalán nem védekezik. Odabent leteszem, az ajtót pedig
magunkra csukom. Farkasszemet nézünk - egy jó hosszú
percen át. Rajtam az látszik, hogy ideges vagyok, rajta pedig
az, hogy dühös. Én kapom el előbb a tekintetem, és a
hajamba túrok.
- Evie, beszélnünk kell! Méghozzá most azonnal.
- Miért te döntőd el, mikor kell beszélnünk? Nem nekem
kéne inkább, Jake? Vagy Leonak szólítsalak? Vagy mind a
kettőre hallgatsz? Avass be, kérlek!
 Lehunyom a szemem, hogy összeszedjem a türelmemet.
Megértem a haragját, de tudomásul kell vennie, hogy
beszélnünk kell. Gyűlölni ráér utána is. Istenem, add, hogy ne
gyűlöljön majd!
- Evie, kérlek! Beszélhetnénk? Figyelnél rám? Ez nekem
maga volt a pokol. Kérlek, csak azt akarom, hogy mondd ki,
hogy most nagyon ide fogsz figyelni.
- Maga volt a pokol? Neked? Ugyan már, Jake! Még csak
véletlenül sem akarom tovább nehezíteni a dolgodat. Ülj le
szépen! Hozhatok egy italt? Egy lábmasszázst esetleg? -
bámul rám továbbra is villámló tekintettel.
Felsóhajtok.
- Ülj le, Evie! Most azonnal!
Dühödten bámul rám még egy darabig, aztán lerogy a
kanapéra, és mintha megadná magát. Én fölé magasodva
állva maradok.
Aztán én is leülök, lehetőség szerint jó messzire tőle, így
most gyakorlatilag a kanapé két sarkában helyezkedünk el.
- Ha kell valami, még most menj ki érte! Beszélni fogunk
egymás fejével, és ez eltarthat egy darabig. Hozd, amire
szükséged van, aztán jól helyezkedj el!
Gyanakvóan ráncolja a homlokát, majd végül hangosan
kifújja a levegőt, és így szól:
- Nincs szükségem semmire, Jake. . Leo. Gyerünk, essünk
túl rajta!
Megnyomkodja az orrnyergét, mintha fejfájástól tartana.
Tétovázom még. Tudom, hogy beszélnünk kell, meg kell
válaszolnom a miérteket. Tudom, mi következik most. A
pulzusom a fülemben dobol.
Közelebb húzódom, de ő csak egykedvűen bámul maga
elé. Aztán egyszer csak legörbül a szája, kezét az arcához
emeli, és zokogni kezd. ó, a kurva élet! Evie, kicsim! Annyira
sajnálom! Annyira nagyon sajnálom! A karomba veszem, és
magamhoz vonom, de ő csak egyre sír. Nem tudok segíteni
rajta. Én tettem ezt vele. A hajába fúrom az arcom, átvenném
tőle az összes bánatát. Boldogan átvenném, csakhogy ez nem
így működik. Tudtam ezt nyolc évvel ezelőtt, és tudom most
is.
Elveszi a kezét az arca elől, és a következő mondatok
buknak ki belőle:
- Én vártalak! Vártalak és vártalak, te meg csak úgy
eltűntél. Azt sem tudtam, élsz- e még egyáltalán, vagy történt
veled valami. Nem tudtam, hogy most akkor új életet kezdtél,
én meg le vagyok ejtve, vagy mi van? De azért csak vártalak
tovább, és valójában - bár még magamnak sem ismertem be -
mindig is vártalak, még akkor is, amikor egy napon
visszasétáltál az életembe, csak másnak adtad ki magad! Én
rendületlenül vártam azt a fiút, pedig ő úgy dobott el magától,
mintha semmit sem jelentenék neki!
A zokogása felerősödik, belepusztulok. Szorosan
magamhoz húzom, úgy ringatom. Arra számítok, hogy ellök
magától, de belém kapaszkodik, és hagyja, hogy
megnyugtassam.
Hamarosan abbamarad a zokogása, és félrebillentett fejjel
felpillant. Olyan hihetetlenül szép még bánatában is! Hosszan
szemügyre vesz, aztán a hüvelykujjával végigsimógatja az
arcélemet. Az ujja nyomán valami nedvességet érzek. Én is
sírtam? Észre sem vettem.
A keze megáll, de a tekintete végigsiklik az arcomon - újra
felfedez magának. Aztán a keze is felfedezőútra indul,
végigfuttatja ujjait a szemöldökömön, az arcomon, az
orromon és az államon, A szemével követi a mozdulatokat.
Meg sem szólalok. Csak tűnődöm, mire gondolhat. Vajon
látja- e bennem az egykori fiút? Tekintete találkozik az
enyémmel, és felszikrázik közöttünk a levegő. Nem
moccanok.
De mikor a tekintete megállapodik a számon, és az arca az
arcomhoz közelít, félúton összetalálkozunk. Vadnak tűnik,
kiéhezettnek.
Pár perc elteltével már kéjes hangokat adva csókolózunk.
Miután lehúzom róla a felsőjét, és leveszem a melltartóját,
nyalogatni és szopogatni kezdem a mellbimbóit. Lihegve
mondja ki a nevem:
- Leo!
Elégedett morgás tör fel belőlem. Senki nem hívott engem
így az elmúlt nyolc évben, és ez feltüzeli bennem a vágyat.
Olyasfajta érzés ez, mintha elölről kezdenék mindent, mintha
újra önmagam lennék, csak nem lenne rajtam az érzelmi
teher, amit San Diegóban szedtem össze. Ez az egy szó elég
hozzá, és az a bizonytalan fiú a háttérbe vonul. Elszabadul
bennem a vadállat. Kurva jó érzés.
- Mondd ki még egyszer! - szólítom fel, mire rögtön
kántálni kezdi:
- Leo, Leo, Leo.
Közben a hátára döntöm, ő pedig körém fonja a lábát.
- Tégy magadévá, Leo! - mondja, miközben tekintetét
mélyen az enyémbe fúrja.
Egy pillanatra megdermedek. Látom rajta, hogy akarja.
Holott még nem is biztos, hogy meg tud- e majd nekem
bocsátani. Lehet, hogy nem is lesz képes rá, mégis le akar
feküdni velem.
Újra a melle fölé hajlok, csókolgatom, szopogatom, míg
meg nem vonaglik, és hozzám nem dörgöli magát. Most már
szinte ugyanolyan jól ismerem a testét, mint a sajátomat;
tudom, mi az, amitől odáig van. Nyögdécselni kezd, a háta
ívbe feszül, úgy kínálja fel magát. Én pedig tovább
kényeztetem a rózsás magaslatokat. Előbb az egyiket, majd
áttérek a másikra.
- Kérlek! - könyörög. - Kellesz nekem!
- Az én Evie-m - lehelem, majd kissé félrehajolok, és
kigombolom a farmerét, hogy segíthessen lehúznom a
lábáról, a bugyijával együtt. Aztán a kezem visszavándorol a
lábai közé, és ujjammal lassan dörzsölgetni kezdem
megduzzadt csiklóját, a számmal pedig visszatérek a
melléhez. Szívogatni kezdem a mellbimbóját, és ezzel egy
ütemben mozgatom az ujjamat is. Hamarosan már zihál, és
zihálva suttogja a nevemet:
- Leo!
Színtiszta vágy lövell a farkamba, összerándulok az
erejétől. Érzem, ahogy a zacskóm szorosan felhúzódik a
testemhez. Az a veszély fenyeget, hogy elmegyek pusztán az
érintésétől, pusztán a kéjes nyögdécselésétől. Az ösztönök
nyelvén kommunikálunk, szavak nélkül.
Becsúsztatom neki az egyik ujjam, ő már nedves az
izgalomtól, gyakorlatilag csupa lucsok odabenn. A
hüvelykujjammal megduzzadt csiklóját dörzsölgetem, mire
teljesen széttárja a lábait, hogy elég helyem legyen élvezetet
nyújtani neki.
Kinyitja a szemét, elnehezült szemhéja alól figyel. Újabb
nyögés szakad ki belőle, miközben folyamatosan ki- be
húzogatom az ujjam, a hüvelykemmel pedig körkörösen
masszírozom. Figyelem közben az arcát, és az már szinte túl
sok; érzem, hogy hihetetlen módon még jobban
megkeményedem.
Dörzsölgetem és dugom az ujjaimmal, és amikor úgy
látom az arckifejezésén, hogy a csúcsra jutna, változtatok a
ritmuson. Nyújtom az örömét, hogy úgy élvezzen majd, mint
soha azelőtt.
 - Leo! - könyörög, amikor megint visszafogom a tempót.
Megemeli a csípőjét, gyönyört követelve.
Újabb ujjamat hozom játékba, és ahogy szereti,
felgyorsítok. Most megint ritmikusan masszírozom és
ujjazom. Felnyög, és ettől én is. Látom az arcán, hogy a csúcs
közelében jár.
- Élvezz nekem, Evie! - mormogom, mire a teste
megfeszül, elemelkedik az ágyról, közben újra meg újra a
nevemet kiáltozza.
Lerántom magamról a farmert, és mikor kinyitja a szemét,
a hasára fordítom. Olyan elemi ösztönnel követelem
magamnak, hogy az szinte már állatias. Nem gondolkozom,
csak érzek, hajt a vérem.
A csípőjénél fogva megemelem a fenekét, a nyílásához
igazítom magamat, és belehatolok. Mindketten felnyögünk.
Dugni kezdem, először lassan, azután gyorsabban. A nevét
mondom, ő pedig az enyémet ismételgeti válaszul:
- Leo, Leo, Leo.
Tartom a csípőjét, és nézem, ahogy ki- be járok belőle,
csillogok a nedveitől.
Minden döfésnél felmordulok. Jelen pillanatban Evie
nekem a világ - az illata, egymásba vegyülő hangjaink és
szűk hüvelyének forrósága.
Hallom, ahogy légzése zihálásba fordul. Ekkor alányúlok,
és a csiklójának nyomom az ujjamat. Nagyot rándul alattam,
hátraveti a fejét, és úgy nekem löki a fenekét, hogy már
mélyebbre nem is hatolhatnék. Az én orgazmusom is kitör,
olyan fergeteges erővel, hogy csillagok helyett ünnepi
tűzijátékot látok.
Beviszek neki még néhány döfést, csak hogy nyújtsam a
gyönyöröm, aztán mozdulatlanná dermedek, és fejem a hátára
hajtom. Mindketten levegőért kapkodunk.
 Kis idő múltán, mikor már az oldalára dőlne, megtartom
még egy pillanatig, és kihúzom magam belőle. Utána a hátára
fordítom, és összesimulunk.
Amikor felülök, felhúzom őt is, majd az ölembe veszem.
Meztelen, izzadt bőrünk összeér, a légzésünk lelassul,
egyenletessé válik.
Hátradőlök, tenyerembe fogom az arcát, és végre képes
vagyok kimondani, amire nyolc hosszú éve vágyom.
- Szeretlek, Evie.
Rám függeszti a tekintetét, én pedig folytatom:
- Akármit is gondolsz majd, miután mindent elmondtam,
azt tudnod kell, hogy mindig is szerettelek. Szüntelenül. Már
nyolc éve.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

GYORSAN RENDBE SZEDJÜK MAGUNKAT, aztán visszajön
mellém a kanapéra. Kissé le vagyunk döbbenve azon, ami
történt. Elragadott minket a hév, a testünk kikövetelte a
másiktól a maga jussát, de mindketten tudjuk, hogy a
probléma attól még probléma maradt. A helyzet nem oldódott
meg. Evie első kérdése, hogy miért változtattam meg a
nevem. Rövid hallgatás után belevágok a magyarázatba. Na.,
gyerünk!
- Lauren megkérdezett, hogy segítene- e új életet kezdeni,
ha a másik keresztnevemet használnánk, persze az új
vezetéknevemmel. Először nemet mondtam, de aztán az első
hét után beleegyeztem. Valaki más bőrébe akartam bújni -
valójában önmagam elől menekültem. Természetesen egy
névváltoztatás önmagában ezt nem oldja meg, de úgy tűnt,
első lépésnek megfelel. Jake Madsenként iratkoztam be a
suliba is, és senki nem hívott Leonak, egészen mostanáig.
Jól is van ez így, hogy Evie az első, aki a valódi nevemen
szólít. Mintha nyolc év után végre kiléptem volna Jake
Madsen árnyékából. Eddig tudat alatt is rejtegettem a valódi
énemet a külvilág elől. Evie- nek viszont teljesen ki kell
adnom magam, holott leginkább előtte félek kitárulkozni. Ez
persze nem ment fel engem, de ez állt a hazugságaim mögött.
A félelem. Nekem valójában egyedül az ő véleménye számít,
de ő is az egyetlen, aki padlóra küldhet. Kezdem azt hinni,
hogy ha elmesélem neki a múltamat, és megismeri az összes
démonomat - mert azok üldöznek, amióta az eszemet tudom -
, talán van esélyem egyenesbe jönni. De túlélem- e, ha
megbocsáthatatlannak tartja, amit tettem? Istenem, nem
tudom!
Félelemmel a szemében teszi fel a kérdést: mi történt azon
az első héten? Így belefogok a történetembe, ami tele van
titkokkal, szégyenteljes dolgokkal, hibákkal, és talán némi
vezeklésről is tanúskodik. Minden azzal az első repülőúttal
kezdődött, amikor San Diegóba költöztem, és tartott egészen
addig, míg vissza nem jöttem ide, Cincinnatibe.
Evie figyelmesen hallgat. Az arca mindent elárul. Le
tudom olvasni róla a rémületét, a fájdalmát, a dühét, a bánatát
- minden érzelmét. Vagy nem tudja elrejteni őket, vagy nem
is akarja. Ilyen az én Evie- m. A vallomásom közben
mindenesetre még nyilvánvalóbbá válik számomra, hogy
micsoda szépsége és ereje van ennek a nyíltságnak. Én
rejtőzködtem - minden lehetséges módon. Végül azonban
csak rám találtak a démonjaim. Nem adják fel egykönnyen.
Elmesélem Evie- nek, mi történt azon a rettenetes napon
Lau-renék házának alagsorában. Kétségbeejtő iszonyat ül ki
az arcára, majdnem abbahagyom a mesélést. De túllépek
ezen, és azért is folytatom. Tartozom neki ezzel. Közben úgy
éget a szégyen, majd’ belehalok. Újra átélem a pillanatot,
amely beleszólt az életünkbe, és talán örökre megváltoztatta
utunk irányát. Merthogy nem csak engem érintett. Őt is. És
felelősségem van ebben. Evie pedofilnak nevezi Laurent.
Talán igaza is van, tényleg pedofil. Viszont ne felejtsük el,
hogy én is közreműködtem a dologban. Lehet, hogy Lauren
manipulált, de én meg hagytam magam. Ez az igazság. Be
kell ismernem.
 Időközben sok mindent megértettem. A dr. Foxszal töltött
beszélgetések új megvilágításba helyezték a történteket. A
doki ráébresztett, miért mentem bele a játékba. De még
mindig mardos a szégyen, ha emlékeznem kell. Talán ez az
utolsó darabja a kirakósomnak, amit még a helyére kell
raknom. A múltammal valamelyest már békét kötöttem, és
némi fájdalomtól megszabadított, hogy most elmondtam
Evie- nek az igazat. Talán Laurenen kellene még túltennem
magam, aztán teljesen meggyógyulok, és az a teljes értékű
ember leszek, akiről dr. Fox beszélt. Miért érzem ezt
mégis olyan lehetetlennek?
- Nem gondoltad, hogy megbízhatsz bennem annyira, hogy
elmondd? - kérdezi Evie szelíden, és a visszafojtott sírástól
megbicsaklik a hangja. Belesajdul a szívem.
- Milliószor megfordult a fejemben. Olyan rettenetesen
vágytam utánad, azt hittem, belehalok. De mit mondhattam
volna neked? Még én magam sem értettem mindent. Hogy
tudtam volna akkor elmagyarázni? Csak mélységesen
szégyelltem magam. És végül arra jutottam, hogy így kell
vezekelnem, amiért tönkretettem azokat, akiket szerettem. A
csillapíthatatlan vágy utánad, az az én büntetésem. Azzal sem
tudtam mit kezdeni, hogy akkora fájdalmat okoztam neked az
eltűnésemmel.
Elhallgatok egy percre, átgondolom a szavaimat, és a
szívemből beszélek.
- Végül azonban meggyőztem magam, hogy a
különválásunkkal te legalább kaptál egy esélyt, hogy
küzdhess. Rá kellett jönnöm, hogy én lélekben összetörtem,
és vannak, akiket nem lehet lelkileg rendbe tenni, vagy ha
mégis, akkora szeretet szükséges hozzá, hogy aki adja,
belerokkan. Nem tehettelek még jobban tönkre, Evie.
Meggyőztem magam, hogy ha megtudnád rólam az igazat, az
sokkal jobban fájna, mint ha sorsodra hagylak.
Evie együtt érző tekintettel néz rám, majdnem
megsimogat. De tudom, hogy ez inkább a veleszületett
jóságát bizonyítja, mintsem hogy érdemes lennék a
bocsánatára.
Soha nem volt és nem is lesz nehezebb dolgom, mint
elmondani neki magamról a teljes igazságot. Szépen szemtől
szembe leülni és elmesélni, micsoda egy nyomorult alak
voltam. Mindig fogadkoztam, hogy milyen ember nem leszek
soha. Na, pont olyanná váltam: gyávává, aki kihasznál
másokat, és hazug. Pontosan ilyen ember lett belőlem.
Kamaszként ez annyira bántott, hogy különféle szerekkel
hódítottam magam, ahelyett, hogy szembenéztem volna a
fájdalommal. És ahogy most felfedem magam Evie- nek, el
sem tudom képzelni, hogyan lenne képes valaha is újra
szeretni engem, már ha egyáltalán ez lehetséges.
Miután beszámolok neki a balesetemről, megfogja a
kezem, és megszorítja. Ezt már alig bírom elviselni. Elhúzom
a kezem, és visszaejtem az ölembe, mert nem érdemlek
vigaszt.
Elmondom apám szívinfarktusát, mesélek dr. Foxról, a
kórházban töltött hónapokról, amikor csak feküdtem,
önvizsgálatot tartva, és olyan rettentően vágytam visszakapni
őt, hogy az már fizikailag fájt.
Felelevenítem azt az időszakot is, amikor követtem.
Amikor kibukott belőlem az első hazugság, ami után jött a
többi, összerezzenek. Viszolygok magamtól, amiért
hazudoztam, ugyanakkor valahol nem bánom, mert legalább
adtam kettőnknek egy esélyt. Így, hogy nem vallottam színt,
megtudhattuk, milyen nekünk együtt, és nem kellett rögtön a
múlt árnyaival küzdenünk. Nem is tudom, hogy békítsem ki
magamban az ellentmondásokat, inkább nem is próbálom.
Csak vallók. Bevallók mindent, most már nem hallgatok el
semmit.
- Sokszor már majdnem elmondtam az igazat. Például,
amikor hazavittelek az első vacsora után, és a homlokunkat
összeérintve ültünk a kocsiban - pontosan ugyanúgy, mint
azon az éjjelen, amikor először megcsókoltalak ott, a
háztetőn. Akkor szinte biztos voltam benne, hogy rájöttél, ki
vagyok.
Figyelmesen, némán néz. Szomorúnak tűnik. Pár percbe
telik összeszedni a gondolatait, azután megszólal:
- Mindig is jól értettem hozzá, hogy a szőnyeg alá
söpörjem a dolgokat, amikkel nem akartam foglalkozni.
Mindig is túlságosan bele voltam feledkezve a saját
világomba. Szerintem ezért is tudok olyan jó meséket
kitalálni. Azért menekültem álomvilágba, mert az a túlélés
záloga volt számomra. Talán veled is így voltam. A szívem
mélyén tudtam, hogy van valami, amiről nem akarok
tudomást venni. Hagytam, hadd hazudj, mert jólesett a
hazugság. Most már bevallom.
Istenem, Evie ilyen! Még képes magát vádolni, amiért
elaltatta magában a gyanút. Tiltakozom. Ha úgy is volt, nem
ő tehet a helyzetről. Én voltam az, aki hazudott.
- Nem engedem, hogy bármiért is felelősnek érezd magad.
Lehet, hogy volt néhány öntudatlan döntésed, de nem
hibáztathatod magad értük. A tudatos döntéseket én hoztam
meg. Egyedül én vagyok a hibás. Megértem, hogy időre van
szükséged, amíg mindezt megemészted. De kérlek, Evie!
Nem veszíthetlek el megint! Még egyszer nem élném túl.
Legalább próbálj megbocsátani! Próbáld meg megérteni,
hogy mit miért tettem! - csuklik el a hangom.
Ő hallgat, majd halkan megszólal:
 - Nem is tudom. Adj nekem egy kis időt, Leo! Nyolc évet
zúdítottál rám. márpedig elcseszett egy nyolc év volt ez
mindkettőnknek. - Szárazon felnevet. - Ránk férne... rám
férne egy kis gondolkodási idő. Kérlek szépen!
Végigülte, végighallgatta az egész rohadt történetemet,
végigélte és átérezte velem minden pillanatát. Bármit kér
tőlem, megkapja.
Érzelmileg teljesen kimerültem. Bénult vagyok, és
rettegek, hogy nem fog tudni megbocsátani. De visszaléptem
a helyes útra. Tudom, hogy ez az. Érzem. Most már csak
imádkoznom kell, hogy velem tartson, és legyen ez az ő útja
is.
Kezem a kilincsen. Indulóban tőle - talán utoljára - még
halkan visszaszólok:
- Ami a meséidet illeti, Evie... Nem arról van itt szó, hogy
bele tudsz feledkezni a gondolataidba, vagy hogy
álomvilágban élsz. A lelked szépsége üt át a történeteiden.
Az, hogy képes vagy felülemelkedni a legszörnyűbb
helyzeteken is. Többek között ezért is szeretlek szüntelenül
tizenegy éves korom óta.
A szerelem hangján akarok búcsúzni tőle.
Kinyitom az ajtót, és csendesen becsukom magam mögött.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPOT csendes kétségbeesésben
töltöm. De átvészelem, anélkül, hogy bármi módon tompítani
próbálnám a fájdalmat. Inkább igyekszem együtt élni vele, és
feldolgozni, amennyire csak bírom.
Járok edzeni, beletemetkezem a munkámba, és közben
folyamatosan küzdők a bennem dúló érzelmekkel. A nap
végén kimerülten jövök haza, de némi elégedettségérzéssel,
hiszen mégiscsak tartom magam. Ez annak a jele, hogy
lelkileg egészségesebb vagyok, mint voltam, amire joggal
lehetek büszke egy kicsit. Nem tudom pontosan
megmagyarázni a változás okát. Talán a dr. Foxszal töltött
beszélgetések értek be, vagy az hat jól rám, hogy végül
csak elmondtam az igazságot. Esetleg az, hogy Evie - akár
velem akar tartani az úton, akár nem - undor és gyűlölet
nélkül nézett rám. Sértettséget láttam rajta, de undort nem.
Már ez is nagy megkönnyebbülés, amiért hálásnak kell
lennem.
A tervem nem változott. Harcolni fogok ezért a lányért. De
érzem, hogy hagynom kell neki egy kis teret, hogy
megemészthesse a hallottakat.

***
 Egyik kora reggel a repülőtér felé tartok. San Diegóba kell
repülnöm munkaügyben. Prestonnal leszerződtettünk egy új
vezérigazgatóhelyettest a kaliforniai részleghez, akit
személyesen akarok fogadni. Nem kötelező ott lennem, de az
utazás legalább elvonja a figyelmemet, és addig sem az ajtóm
előtt járkálok fel- alá, Evie hívására várva.
A járatra várakozva meghallgatom az üzeneteimet. Az
egyik egy ismeretlen számról érkezett. Lauren az.
- Jake! Szükségem van rád. Letartóztattak. Hamis vádak
alapján, persze. Ezek a barmok lecsuktak, Jake! Ezt nem
hiszem el! Tedd már le az óvadékot! - Döbbenten hallgatom.
Itt valószínűleg a beszélőre tehette a kezét, és váltott pár szót
valakivel. Aztán folytatta a kagylóba. - Jake! Kérlek,
szabadíts ki innen! Hétfő délelőtt állítanak bíróság elé.
Foglalj repülőjegyet! Fel sem tudom fogni, hogy itt kell
töltenem az éjszakát. Készítsd elő a pénzt, édesem! A
központi börtönben vagyok, San Diegóban.
A kabátzsebembe vágom a mobilt, és értetlenül nézek
magam elé. Letartóztatták Laurent? De miért? Nem is értem,
hogyhogy pont engem bírt felhívni! Illetve nagyon is értem.
Felpillantva látom, hogy az első osztályon utazók beszállása
elkezdődött. Fogom a táskámat, és indulok a géphez.
Amikor leszállunk San Diegóban, rögtön egy
autókölcsönző felé veszem az irányt. Várakozás közben az
előbb rákerestem a rendőr- kapitányságra a neten, a kocsiban
máris hívom a számukat. Néhány körbekapcsolás után végül
megkapom Peterson nyomozót.
- Nyomozó úr, Jake Madsen vagyok. Lauren Madsen az
anyám. Üzenetet kaptam tőle, hogy letartóztatták.
- Így van, Mr. Madsen - szólal meg a nyomozó
komolysággal a hangjában. - Én vagyok a vezető nyomozója
annak a rendőrségi fedőakciónak, aminek
következményeképpen letartóztattuk az édesanyját.
- Fedőakció? - kérdezem hitetlenkedve, és szárazon
felnevetek. - Ez ijesztően hangzik. Azt hittem, esetleg több
bort ivott a kelleténél, és, mondjuk, ittas vezetésen kapták.
- Nem erről van szó, Mr. Madsen. Telefonon nem
adhatok önnek felvilágosítást, de ha a közelben tartózkodik,
javasolnék egy személyes találkozót. Akkor beavathatnám az
ügy részleteibe.
Hallgatok.
- Történetesen éppen a városban vagyok. Már nem itt
lakom, de pont ma utaztam ide. Rögtön indulok, ha az
megfelel önnek.
Miről lehet szó? Érdekel engem egyáltalán? Nem, Lauren
engem nem érdekel. De győz a kíváncsiságom. És bármit is
követett el, az befolyással lehet a perre, amit ellenem indított.
- Akkor jöjjön!
Elmondja, hogy a rendőrkapitányságon találom meg, aztán
útbaigazít, és letesszük.
Beszólok az irodába, hogy kicsit később érek be, mint
gondoltam, majd egyenesen Peterson nyomozóhoz hajtok. Mi
a fészkes fene történhetett? Fedőakció? Eddig csak droggal
kapcsolatos fedőakciókról hallottam, illetve bűnügyi
hírműsorban láttam olyat, hogy a riporter meglepi a fickót,
aki felszedett a neten egy kiskorút, aztán meg randira hívta.
Megrándul a kormány a kezemben, majdnem elkések a
sávváltással. Dühödt dudaszó térít magamhoz. Fagyos
rémület tör rám. ó, hossza meg! Nem! Az nem létezik! Az
lehetetlen, bassza meg! Ugye ilyen nincs? Nem is járatom
tovább az agyamat, csak repesztek a rendőrségig.
 Az információs pultnál bejelentkezem, mire öt perc múlva
előjön egy magas, középkorú férfi. Gyérülő szőke haja van, a
szeme fáradt. Kezet rázunk.
- Üdvözlöm, Mr. Madsen. Sajnálom, hogy ilyen
körülmények között kell találkoznunk. Jöjjön utánam! Hátul
van egy üres iroda.
Bólintok, és követem - keresztül az őrsön. Micsoda
szerencse, hogy a kamaszéveimben sikerült elkerülnöm ezt a
helyet. Nem rajtam múlt. Bőven lett volna rá alkalom, hogy
ide kerüljek: kiskorú ivászat, ittas vezetés, mindenféle ostoba
baromság. Elönt a szégyen a felvillanó emlékekre.
A nyomozó az épület távoli végében lévő sivár kis irodába
vezet. Az egyetlen pici ablakon túl Kalifornia fénylő, kék ege
ragyog, mi pedig bevonulunk a sötét lyukba.
Peterson az íróasztalához ül, én pedig vele szemben, egy
műanyag, barna széken foglalok helyet. A falon, egy ismert
poszteren fáról lógó, kapaszkodó kiscica látható, alatta a
felirat: „Tarts ki!” Van ebben valami vicces szerintem.
Majdnem fel is nevetek, de fegyelmezem magam.
- Mr. Madsen, az édesanyját tegnap egy rendőrségi
fedőakció során letartóztattuk. Tetten értük, amint szexuális
viszonyt kezdeményezett egy kiskorú fiúval. A vád ellene
kiskorú ellen elkövetett szexuális zaklatás, illetve szexuális
indíttatásból elkövetett kapcsolatfelvétel.
Minden elsötétül körülöttem, egyetlen fénylő pontot látok
csupán. Egy pillanatra becsukom a szemem, összeszedem
magam, igyekszem higgadt maradni.
Mély levegőt veszek, felnézek, Peterson nyomozó pedig
folytatja:
- Mr. Madsen, nagyon sajnálom, hogy tőlem kell
megtudnia. Tudom, hogy az édesanyjáról van szó. - Rövid
szünet után mondja tovább: - Bizonyára sokkolja a hír, el
tudom képzelni, milyen borzalmasan érinti. De az ilyen
bűnelkövetők nagyon jól titkolják a dolgaikat. Nem szokott
látszani rajtuk, hogy fiatal fiúk iránt érdeklődnek. Gyakran
házasok is, gyerekeik vannak. Általában még az
ismerőseiket is megdöbbenti, amikor megtudják, mit tettek,
még a közelieket is.
A hajamba túrok, Peterson nyomozó pedig folytatja.
- Van egy pszichológusunk, aki együtt dolgozik velünk.
Sok magánjellegű bűncselekménynél a segítségünkre van, a
szexuális jellegűeknél is. Amennyiben kíván beszélni vele a
témáról, kérhetünk tőle időpontot, ő szakértő. Megvilágíthat
önnek néhány dolgot. Tud segíteni.
Bólintok, de csak a látszat kedvéért. Már jártas vagyok a
témában. Sajnos.
Továbbra is hallgatok. Peterson nyomozó szemügyre vesz,
én pedig összeszedem a gondolataimat.
- Szóval épp felbukkant azon a honlapon, ahol felállították
a csapdát?
Még mindig az arcomat fürkészi.
- Nem. Valójában egy névtelen bejelentő hívta fel rá a
figyelmünket, hogy van egy idősebb hölgy, aki rendszerint
kiskorú fiúkkal beszélget. Csakis olyasvalaki lehetett, aki
ismeri Mrs. Madsent, mivel név szerint be tudta azonosítani,
és pontos ismeretei voltak a hölgy Internetes
tevékenységéről, öt fiúval is olyan jellegű szexuális témájú
társalgást folytatott, ami szexuális zaklatásnak minősül. A
fiúk tizenhárom és tizenhat év közöttiek. Szerencsére a
bejelentő pontosan tudta, milyen információkra van
szükségünk, hogy beleláthassunk a párbeszédekbe. Amikor a
gyanú megerősítést nyert, felvettük a kapcsolatot a fiúkkal és
a szülőkkel. Ezt követően az egyik rendőrünk kiadta magát az
egyik srácnak, feljelentkezett a netre, és beleegyezett egy
találkozóba. Letartóztatáskor elkoboztuk a hölgy telefonját és
a számítógépét, amiken minden szükséges bizonyítékot
megtaláltunk a vádemeléshez. Még gyerekpornót is találtunk
a merevlemezen.
- Uramatyám!
Úgy érzem, mindjárt visszajön a reggelim.
- Jake, sajnálattal közlöm, de az édesanyjára
börtönbüntetés vár. A szabadulása után pedig szexuális
bűnözőként kerül nyilvántartásba. Még jó, hogy elkapták,
mielőtt bármiféle fizikai kontaktust létesített volna a fiúkkal,
de már ennek kísérlete miatt is vád alá fogják helyezni.
Olyan ember pillantásával néz rám, aki hozzá van szokva,
hogy rossz híreket közöl. Együttérzés és rezignáció keveredik
a tekintetében.
- Nyomoznak a névtelen bejelentő kiléte után? - kérdezem.
Rázza a fejét.
- Nincs mit nyomozni. A bejelentés e- mailen érkezett, és
abban minden számunkra szükséges adat benne volt. Sokan
kizárólag név nélkül hajlandók bejelentést tenni. Semmi
okunk kutatni az illető kiléte után.
Bólintok, majd felállók. Ő is így tesz.
- Nyomozó úr, hálás vagyok, hogy szakított rám időt. Nem
akarok elrohanni, de most úgy érzem, túl sok ez így
egyszerre.
Az asztal felett kezet nyújtok neki, ő határozottan
megragadja, és kétszer is megrázza.
- Tudom, hogy felzaklatta ez az egész. Ha bármi kérdés
eszébe jut, hívjon nyugodtan! Amennyiben úgy tervezi, hogy
leteszi az óvadékot, hívja fel a bíróságot, ők látják el további
információval. A kihallgatásra hétfő délelőtt kerül sor. Azt
viszont el kell mondanom, Jake, hogy bombabiztos
bizonyítékunk van ellene.
 Bólintok, de mivel nem szándékozom Laurent kiváltani,
nem is kérdezek rá a részletekre.
- Még egyszer köszönöm, nyomozó!
A rendőr átnyújtja a névjegykártyáját, bólint még egyet, én
pedig indulok.
Végigkanyargok az épületen. Tombolnak bennem az
érzelmek. Felháborodással vegyes undor tölt el, ha
belegondolok, mire készülhetett Lauren, és hogy megint
kerített magának egy tizenöt évest. Vagy egy tizenhárom
évest? Jézusom! Hányingerem van. De a lelkem mélyén
valami igazolásfélét érzek. Sosem voltam képes elhinni
Laurenről, hogy beteg - egészen eddig a pillanatig. Mindig is
azt gondoltam, hogy én tehetek mindenről. Kiérve a San
Diegó- i rendőrkapitányságról, mintha a nyolc éve
nyomasztó, súlyos teher, ha csak egy kicsit is, de könnyebb
lenne.
Bemászok a kocsimba, és csak bámulok kifelé a szélvédőn.
Lehúzom az ablakot, és mélyet szippantok a friss, meleg,
reggeli levegőből.
Újra felidézem a nyomozó szavait, újra végigpörgetek
mindent a fejemben. A kurva életbe! Mi lett volna, ha a
névtelen bejelentőnek nem jut a tudomására, mit művel
Lauren? Végighúzom a kezem az arcomon. Elképzelek pár
fiatalt, amint találkoznak vele. Jézusmária! Ha felhívhatnám
azt a bejelentőt, és köszönetét mondhatnék neki, megtenném.
Azt a névtelen bejelentőt. De várjunk csak! Kíváncsi lennék,
hogy azonosíthatta be Laurent név szerint, és honnan
szerezhetett tudomást a chatről. Az rohadtul ki van zárva,
hogy Lauren beszélt volna erről bárkinek is. Nem az a típus,
aki leissza magát, aztán egy lebujbán elhenceg a legfrissebb
hódításával, aki mellesleg egy kiskorú. Ez szöget üt a
fejembe. A gondolatok összevissza kavarognak a fejemben.
 Talán meglep, de fiatalabb koromban számítógépekkel
dolgoztam. Jól is ment. Mostanság is foglalkozom ilyesmivel,
hébe- hóba.
Ledermedek. Nem, nem lehet, az őrültség! Az lehetetlen!
Megrázom a fejem, hogy tisztuljon, és nevethetnékem támad.
Micsoda képtelenség jutott eszembe! De ha az a valaki, aki
jól ért a számítógépekhez, nem fért hozzá Lauren gépéhez,
hogy juthatott el az információ a rendőrségre? És kinek jutna
eszébe figyelemmel kísérni Lauren internetes tevékenységét?
Peterson nyomozó azt mondta, szerencséjükre a bejelentő
pontosan tudta, mire van szükségük ahhoz, hogy belelássanak
a folyamatban lévő chatelésekbe.
Tehát a bejelentő nemcsak a számítógépekhez ért jól,
hanem szakértő a szexuális bűncselekmények terén is.
'Emellett pedig szorosan együttműködik a rendőrséggel, ezért
aztán pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy eljárást lehessen
indítani.
Magamhoz ragadom a mobilomat és a névjegyet, amit
Peterson nyomozó az elválásunkkor a kezembe nyomott.
Hívom a számot. Amikor felveszi, bemutatkozom, majd így
folytatom.
- Nyomozó úr, említette, hogy a pszichológus, akivel
együtt dolgoznak, esetleg megvilágíthatja valamelyest anyám
viselkedésének a természetét. Megkaphatom öntől a számát,
ha mégis úgy döntenék, hogy felhívom?
- Persze, hogyne. Tartsa csak! Épp itt van valahol a
névjegye. - Úgy hallom, átlapoz egy halom papírt. - Igen,
megvan! A neve dr. Fox, és mondom a számát is.
Elhadarja, de nem írom fel. Nekem is megvan.
Megköszönöm a segítségét, és kinyomom a hívást. Nem
tudom, mit érezzék. Ez nem lehet véletlen. Ülök dermedten,
az agyam pörög. Ekkor két ismerős alakot pillantok meg, épp
egy kocsiból szállnak ki. Preston és Christine. Becsapják
maguk után a kocsiajtót, és elindulnak a rendőrség irányába,
át az úttesten. Kiszállok én is, és utánuk kiáltok.
- Jake! - rohan felém Christine, majd megragadja a kezem.
Tekintete az arcomra siklik, mintha valami sérülést látna
rajtam.
- Jól vagy? Lauren ma reggel felhívta Prestont, hogy tegye
le érte az óvadékot, mi meg felhívtuk a rendőrséget, hogy
beszéljünk a nyomozóval. Az egyik rendőr mondta is, hogy
voltál benn nála. Egyenesen a reptérről jövünk.
Preston is az új vezérigazgató- helyettes miatt utazott ide
ma reggel, akárcsak én. Christine- t azért hozta magával,
hogy segítsen a prezentációkban.
- Ja, én is nemrég érkeztem. Elmehetnénk valahová
megbeszélni az ügyet. Mondjuk, kávézhatnánk egyet.
Ebben a pillanatban ér hozzánk Preston.
- Hogyne, Jake. De nem muszáj beszélnünk róla, ha nem
akarsz. Csak tudni akarjuk, minden rendben van- e veled.
Egyedül miattad aggódunk.
Fújok egy nagyot, és megköszörülöm a torkom. Nem is
tudtam, milyen nagy szükségem volt erre. Egy kis lelki
támogatásra.
- Kösz! Nagyon aranyosak vagytok. Le akarjátok tenni az
óvadékot?
Könyörgök, mondjatok nemet!
- Nem, én nem akarom letenni. Az mindegy most, hogy
miért nem. De Jake, tudd, hogy nem. Én márpedig nem
fizetem ki. - Szúrós pillantást vet rám, majd a távolba nézve
folytatja. - Lehet, hogy aztán ki tudja könyörögni mástól, de a
fene se tudná megmondani, ki az, aki segítene rajta.
Némi elégedettséget vélek felfedezni az arcán. Mind
hallgatunk, mire az autóm felé intek.
 - Elviszlek benneteket valami közeli kávézóba, aztán majd
visszajövünk a kocsitokhoz.
Mindannyian beszállunk hozzám, és megállunk az első
útba eső helyen. Megrendeljük a kávét, majd helyet
foglalunk.
Miután mindannyian belekortyoltunk, elmesélek nekik
mindent, amit a nyomozótól hallottam. Preston fejcsóválva,
lesújtott arccal ül, Christine meg egyenesen rémültnek
látszik. Lehet, hogy a saját fiára gondol.
- Ugye nem fog rossz fényt vetni a cégre? Vagy Philre.
A kérdést Prestonnak szánom.
- Nem értem, miért vetne, Jake. Phil már több mint egy
éve nincs köztünk. Világos, hogy neki semmi köze nem
lehetett ahhoz, amit Lauren elkövetett. Valójában nagyon is
úgy tűnik, mintha Lauren azután kezdte volna az egészet,
hogy ő már meghalt. Egyszerűen nincs is értelme mást
feltételezni. Most már különben is te vezeted a céget. És az is
nyilvánvaló, hogy neked sincs ehhez semmi közöd. De ha
úgy jobban érzed magad, felhívhatom az ügyvédeink
figyelmét az ügyre. Ha bármi megjelenik a sajtóban, és
nekünk nem tetszik, rágalmazási pert indítunk. Azt meg
megnyerjük.
Bólintok.
- Nem gondolnám, hogy ennek bármi hatása lenne a cégre.
Ám ha mégis, Jake, akkor együtt vesszük fel vele a harcot.
Hallgatok egy kicsit, megint száguldoznak a gondolataim.
- Legalább amiatt nem kell most már aggódnunk, hogy
Lauren megtámadja Phil végakaratát - jegyzi meg Preston. -
Ejtenie kell majd az ügyet. Vannak égetőbb dolgai is.
Könnyedén felkacag.
 A rendelkezésünkre álló idő alatt, míg befejezzük a kávét,
megtárgyaljuk a helyzetet, aztán Preston felajánlja, hogy
menjek haza egy korábbi járattal.
Nem vagyok abban az állapotban, hogy bemenjek a
vezérigazgató- helyetteshez, az biztos, így hát elfogadom az
ajánlatát. Megköszönöm neki is és Christine- nek is a
támogatást - remélhetőleg látják rajtam, milyen sokat jelent
ez nekem majd visszafuvarozom őket az autójukhoz.
Távolodóban még Christine megáll, és hallom, amint
odaszól Prestonnak, hogy mindjárt jön. Visszasiet hozzám a
következővel.
- Jake, meg sem kérdeztelek, hogy állnak a dolgok Evie és
közted. Eszébe juttattad már, hogy szereted? - mosolyog
sejtelmesen.
Arra a beszélgetésünkre céloz, amit azon a szerencsétlen
jótékonysági vacsorán folytattunk, amikor Gwen olyan
csúnyán rátámadt Evie- re. Nagy levegőt veszek, és a
szemébe nézek.
- Elcsesztem, Christine. Nem tudom, még dolgoznom kell
rajta.
Oldalra hajtja a fejét, és szemügyre vesz.
- Na, hát akkor egy okkal több, hogy siess vissza
Cincinnatibe. Nem igaz? - Csípőre teszi a kezét. - És csak egy
tipp: hogyha nem akar meghallgatni, írd le neki az érzéseidet!
A lányok szeretik a leveleket - kacsint, és muszáj
visszavigyorognom rá. Aztán gyorsan megölel, majd szalad
vissza Prestonhoz.
Visszamegyek a repülőtérre, szerencsére az egy óra múlva
induló járaton van még hely. Leülök a váróban, és előveszem
a telefonom. A dokit hívom. Nem veszi fel, de hagyok neki
egy rövid üzenetet. Értesítem, hogy épp az imént találkoztam
Peterson nyomozóval, akivel vélhetően együtt dolgozik, és
megkérem, hogy hívjon vissza.
Egy órával később már a repülőgépen ülve meghallom a
telefonomat. Új e- mailt jelez. Előveszem, erről jut eszembe,
hogy felszállás előtt még ki is kell kapcsolnom.
Megnyitom az e- mailt. A dokitól érkezett.
Kedves Leo!
Megkaptam az üzeneted, és tudom, miért kerestél.
Szeretném, ha meghallgatnál, anélkül, hogy válaszolnod
kelljen.
Az emberek néha kiszámíthatatlanok. De gyakran nem
azok. Az évek során elég nagy tapasztalatra tettem szert
ahhoz, hogy tudjam, várhatóan ki fog meglepetéssel szolgálni
és ki nem. Akiknek vannak bizonyos negatív hajlamaik,
általában nem bírnak megszabadulni tőlük, akkor sem,
amikor egyre nyilvánvalóbbá válik előttük, hogy
megszállottságuk tárgyával nem tudnak kapcsolatot
létesíteni. Ilyenkor általában másvalaki után néznek, aki
pótolhatja számukra az előző személyt. Te ezt nem tudhattad,
én pedig nem akartalak terhelni vele. De remélem, megérted,
miért nem hagyhattam, hogy megtörténjen. Remélem,
megérted, miért tartottam szemmel a helyzetet, és miért
használtam a tudásomat arra, hogy beavatkozzak.
Egész életedben másokért harcoltál, Leo. Annak ellenére,
hogy soha senki nem mutatta, hogyan kell, és senki nem
tanította, miért is olyan szép és bátor dolog ez. De érted
senki nem harcolt, amikor a leginkább szükséged lett volna
rá. Remélem, megérted az érveimet, hogy miért léptem, akkor
is, ha ezzel túlléptem a hatáskörömet.
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Remélem, ezt is megérted.
Doki
 Tíz perccel később, ahogy a repülőgép a magasba
emelkedik, kinézek a csillogó kék vízre, mely lassan eltűnik a
felhők mögött. Az érzelmeim fenyegetően ostromolnak, a
harci kedvem nagyobb, mint valaha. Nekidőlök az ülésnek,
mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem. Beugrik, hogy
a doki most először szólított Leonak. Valamiből azt gondolta,
készen állok rá.
 HARMINCADIK FEJEZET

AMIKOR KÉSŐ ÉJSZAKA HAZAÉREK, magamra kapok egy
melegítőalsót, és kimegyek az erkélyre. Leülök egy kinti
székre, felteszem a lábam a párkányra, és a város fényeit
bámulom. Csak ülök, szabadjára engedve a gondolataimat.
Végiggondolom, honnan indultam el, mennyi nyomorúságon
mentem keresztül, míg végül aztán állami gondozásba
kerültem. Eltöprengek anyámon, amire igazából még soha
nem szántam rá magam.
Előfordult, hogy nem akart a pohár után nyúlni, de soha
nem sikerült megállnia. Amikor viszont megpróbálta,
megvillant előttem, ki lehetett volna belőle, ha az élete
máshogy alakul, vagy ha elég erős ahhoz, hogy - akár csak
egy picit is - a körülmények fölé tudjon kerekedni. Egyszer
nekiállt velünk sütit sütni, amíg apám oda volt. Az volt az
érzésem, hogy most igyekszik valami kimondottan
„anyukásat” csinálni. Mintha el akart volna játszani egy
szerepet, amiről ő is tudta, hogy addig nem sikerült neki.
Túlzásba is vitte, dúdolgatott és csacsogott vég nélkül. Nem
nagyon törődtem vele. De legalább megpróbálta. Amíg
Sethszel sütögettek, elővette a kártyát, és megkérdezte,
volna- e kedvem megtanulni pókerezni, így aztán megtanított
a póker alapjaira. Leültünk a kis konyhaasztalunkhoz, és
fogpiszkálóban játszottunk, Seth meg nézte.
 Nem sokszor fordult elő, hogy anyám figyelmet fordított
ránk, de én olyan boldog voltam tőle, hogy le sem hervadt a
mosoly az arcomról. Ám egyszer csak valami szag csapta
meg az orrunkat, és fekete füst gomolygott elő a sütőből. A
sütik odaégtek. Anyám sikítva kikapta a tepsit, és a tűzhely
tetejére hajította. Akkor mintha kialudt volna valami a
tekintetében, és visszavonult volna oda, ahol addig élt: a
közönybe, az elérhetetlenségbe.
- Mindig mindent elcseszek - mondta tompa hangon. -
Nekem soha semmi nem sikerül.
Aztán felköltözött a kanapéra, és a délután hátralévő
részében tévét nézett meg ivott.
De nem tanult az egészből semmit. Kurvára nem vágta le a
lényeget, hogy minket nem érdekelt a süti, csak őt akartuk, de
rettenetesen. Olyan sebet ejtett a lelkemen, ami soha nem
gyógyult be. Miután arra a röpke időre a magunkénak
tudhattuk, csak még jobban fájt, amikor megint elfordult
tőlünk. Én pedig gyűlöltem magam, mert úgy éreztem, velem
van a baj, azért nem marad mellettünk. Úgy éreztem, nem
vagyok elég jó neki.
Mindig olyan nemtörődöm volt, olyan apatikus, láthatóan
magasról tett rá, hogy a fiai miféle borzalmakon mennek
keresztül az orra előtt. Bemeséltem magamnak, hogy nem
szeretem őt, mert ő soha nem mutatta irántam a szeretet jeleit.
Az igazság azonban az, hogy szerettem. Most már
bevallhatom. És rettenetesen vágytam rá, hogy
viszontszeressen, de ez soha nem teljesült. Most először
tűnődöm el rajta, vajon mi érhette, hogy teljesen feladta,
hogy így feladta önmagát. Elborít a fájdalom, amikor
felidézem, milyen üres tekintettel nézett maga elé minden
áldott nap, miközben a nevelőapám üvöltözött velem.
 De itt az erkélyemen ülve, egymagámban, hirtelen világos
lesz, mint a nap, hogy ez nem rólunk szólt. Lehetetlen volt
megfelelnünk neki, mert ő már feladta. Lemondott
mindenről, üres volt a lelke, pont, mint annak a szépséges
leánynak, akiről Evie mesélt nekem még a háztetőn, oly sok
évvel azelőtt. Most már megértem, hogy a benne tátongó űr
volt az oka mindennek, nem pedig én. Felbámulok az
éjszakai égboltra, és a béke érzése jár át. Már
kicsit könnyebben lélegzem.
Apámra gondolok most, a nevelőapámra, bár ő mindig az
apámnak nevezte magát. Jogot formált rám, de soha nem
hagyta volna ki a lehetőséget, hogy emlékeztessen: csak azért
vagyok a világon, mert az anyám egy kurva. Ezt szívtam
magamba, és a saját igazságommá tettem. Amikor gyenge
voltam, és igazolásra szorult, hogy egy haszontalan
semmirekellő vagyok, újra meg újra felidéztem magamban a
szavait. Hosszasan elgondolkodom, és rá kell döbbennem,
hogy nem akarok már neki mindenáron bizonyítani. Rohadtul
nem érdekel. Egyedül Evie- nek akarok bizonyítani, ő
az egyetlen, aki megérdemli.
Sokat gondolok Evie- re. Csodálom, milyen értékes
emberré vált ahhoz képest, ahonnan jött. De talán rám is igaz
ez. Végül talán mindketten jobb emberekké váltunk azoknál,
akik felneveltek minket - illetve nem is neveltek, mint a
mellékelt ábra mutatta.
És ez bizonyára ritka. Majdnem olyan ritka, mint azok a
balra csavarodó csigák. Mosolyognom kell.
Egyszer azt mondtam Evie- nek, hogy vannak, akik
ráéreznek a dolgokra. Talán én is ráérzek néhányra. Na,
annyira azért közel sem, mint ő, csak néhányra. Ha nagyon
odateszem magam, azért én is fel tudok mutatni valamit.
Bárcsak adna nekem egy új esélyt!
 Egyszer már megmentett azzal, hogy szeretett, hogy hitt
bennem. Vajon képes lesz- e rá még egyszer? Mindazok után,
ami történt. Édes istenem, add, hogy meg tudjon menteni!
Eszembe jut a Lauren- ügy hihetetlen fordulata. Még
mindig kiborulok, ha arra gondolok, hogy az a nő kis híján
mással is azt tette, mint velem. Eszembe jut a doki is. Amit
értem tett. Még mindig nem tudom felfogni.
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Ahogy feljön a nap, bemegyek papírért és tollért, meg egy
könyvet is kihozok, hogy legyen min írnom. Levelet írok
Evie- nek, kiöntöm neki a lelkemet. Papírra vetem, mi
mindent jelentett nekem anno, mi mindent jelent nekem most,
és leírom azt is, mi mindent szeretnék jelenteni én neki. És
nagyon- nagyon szépen megkérem, hogy válasszon engem -
újra.
Miután összehajtom, és borítékba teszem az irományomat,
eszembe jut valami. A hálószobába megyek, és az
éjjeliszekrényem legfelső fiókjának hátuljába nyúlok. Egy
levelet húzok elő, amit még sok évvel ezelőtt kezdtem el írni
Evie- nek. Mindig arra használtam, hogy amikor már
elfelejteném, felidézhessem, micsoda egy aljas alak voltam,
önkínzásnak tökéletesen megfelelt, nem engedett
megfeledkezni az árulásomról. Azt hiszem, soha többé nem
ostorozom ezzel magam. Remélem viszont, hogy segít
megvilágítani Evie előtt a helyzetet.
Másnap későn érek be munkába, mert végül még kora
reggel alszom pár órát. Útban a céghez megállók Evie- nél,
hogy becsengessek Maurice- hoz. A férfi kibattyog hozzám,
és gyanakodva rám néz. A legmegnyerőbb mosolyom teszem
fel, majd megkérdezem, becsúsztatná- e a leveleket
tartalmazó kartonborítékot Evie ajtaja alatt. Azt akarom, hogy
addig is, míg nem áll készen a találkozásra, olvassa el őket.
Még mielőtt meghozná a döntést. Maurice beleegyezően
bólint, majd becsukja az ajtót.
Bezárkózom az irodámba. A nap folyamán többször is
eszembe jutnak a doki szavai:
Azért harcoltam érted, mert érted megéri harcolni.
Vajon Evie is így fogja gondolni, most, hogy megtudta az
igazságot?
Estefelé kedvem támad elugrani a közelbe egy kávéra.
Szükségem van egy kis friss levegőre, na meg a koffeinre,
hogy el ne aludjak az e- mailek közben, amiket még el akarok
küldeni.
A liftből kilépve, az előcsarnokban Gwent látom közeledni.
Felém kanyarodik. Borsódzik a hátam, de kifejezéstelen arcot
vágok. Az ő arckifejezése olyan, mint a cápáé, amelyik
mindjárt az áldozatába mélyeszti a fogait. Támadni fog.
- Szia, Jake! - üdvözöl álságos mosollyal.
- Szia! - köszönök vissza, ahogy elmegyek mellette.
- összefutottam Evie- vel a szépségszalonban - hadarja.
Megállók, visszafordulok. Tehát ő beszélt Evie- nek a
tetoválásomról. Nem mintha számítana. Valójában jó is, hogy
így történt. Eltekintve attól, hogy nyilván beszólt Evie- nek
nagyközönség előtt. Ez a nő egy hidegvérű vipera. Mindenkit
megmar, aki az útjába áll.
Elgondolkodva nézek rá.
- Talán meg is kellene köszönnöm neked, Gwen. Evie- nek
látnia kellett a tetoválásomat, én pedig túl sokáig halogattam.
Látnia kellett, mivel ő van rajta. A kettőnk történetét
ábrázolja.
Gwen hátráhőköl, az arcára hitetlenkedés ül ki.
- Micsoda? Ő az a tetkón a hátadon?
Továbbra sem tér magához, pár pillanatig meg sem bír
szólalni.
 - Mindig azt hittem, hogy az a lány halott.
Tagadólag rázom a fejem.
- Nem, nem halott. Nagyon is él. És valaki nagyon szereti.
És imádkozom istenhez, hogy az enyém legyen. Minden jót
neked, Gwen! - Azzal megfordulok, és ott hagyom.
Negyedóra múlva érek vissza, feltöltődve koffeinnel,
sokkal élénkebben. Kíváncsi vagyok, vajon azóta elolvasta- e
Evie a levelemet. Egyfolytában azon agyalok, mi minden
futhatott át a fején, amióta úgy elrohant tőlem. Kíváncsi
vagyok, fog- e válaszolni. És ha igen, mikor. Harcolj érte! Na
igen, akarok is.
Érted megéri harcolni.
Talán jó úton járok. Talán nem az a lúzer vagyok, akinek
sokáig hittem magam.
Belépek az üvegliftbe, és várok, mert egy kisebb csapat is
betódul velem együtt. Miközben az ajtók csukódására várunk,
egy mellettem álló férfi megkocogtatja a vállam, és a hátam
mögött mutogat kifelé. Megfordulok, és akkor megpillantom.
Az én oroszldnszelídítőm, az én Evie- m, az én szerelmem!
Egy pillanatig nem is értem, hogy kerül ide. Mosolyog rám
odalentről, és a szájáról a következőt olvasom le: „Téged
választalak.” Az idő lelassul, a környező zajok elhalnak.
Hirtelen elakad a lélegzetem. Akkora gombócot érzek a
torkomban, hogy majdnem megfulladok.
Érted megéri harcolni.
- Állítsák meg a liftet! - kiáltom, azzal átfurakszom az
előttem állók között. A következő emeleten kinyílik az ajtó,
ki tudok szállni.
A balra eső mozgólépcsőhöz rohanok. Igaz, felfelé jön, de
mégiscsak egy levezető út Evie- hez, úgyhogy bevállalom.
Három- négy fokot ugrok egyszerre, nem törődve a
káromkodással meg a csúnya pillantásokkal, amiket az
emberek mellett elrobogva kapok. Érted megéri harcolni.
Csak Evie lebeg a szemem előtt, egyedül őt látom. Mikor
már majdnem elértem a lépcső alját, átvetem magam a
védőkorláton.
Egymás karjába rohanunk. Felkapom, megpördülök vele,
belefúrom az arcom a hajába. Kétségbeesetten igyekszem
úrrá lenni kitörő érzelmeimen. Öröm, hála, remény, szerelem
jár át. Evie egyre csak azt ismételgeti.
- Téged választalak, téged választalak, Leo! Örökre.
Érted megéri harcolni.
A taps és a fütyülés áttör a boldogság ködén. Egyszerre
arra leszek figyelmes, hogy mindenki minket bámul.
Hitetlenkedve nevetek fel. Evie- re nézek, ő szintén csupa
mosoly, az arca szerelemtől sugárzik.
- Szeretlek, Evie - vallom meg neki ismét, és még nekem is
feltűnik, hogy a megindultságtól rekedtes a hangom.
- Én is szeretlek, Leo, hűséges oroszlánom.
- Te mindezek után még hiszel bennem?
Mélyen a szemébe nézek, és látom, hogy igen, hisz.
Érted megéri harcolni.
Bólint.
- Jobban, mint eddig bármikor. Elég bátor voltál ahhoz,
hogy átugorj értem a tüzes karikán. Egy új életben találtad
magad, ugye?
Ránézek, és azt gondolom, igen, így van. Azt hiszem, hogy
a tűz végül is a saját félelmemet szimbolizálta, azt, hogy nem
becsültem magam semmire.
- Azt hiszem, igen. De te tartottad nekem a karikát.
Te voltál az egyetlen, aki mindig hitt bennem. Te voltál az
egyetlen, akinek mindig meg tudtam felelni.
 - Az az egyszerűbbik része volt a dolognak, szépfiú.
Könnyű hinnem benned. Mindig is az volt.
Istenem, imádom ezt a szépséges lányt! Vigyorgok.
- Most visszaviszlek a barlangomba, és felfallak.
Rögtön visszamosolyog.
- Akkor légy szíves!
Kézen fogom. Előttünk a közös jövő. Az ígéret, hogy
gyönyörű élete lesz mellettem, szívembe vésett eskü.
 UTÓHANG

Két hónappal később

Leo megfogja a kezem a kocsiban. Ajkához emeli, és

megcsókolja. Rám mosolyog, mire a fejtámlának döntöm a
fejem, és viszonzom a mosolyt. Miközben vezet, a
profiljában gyönyörködöm.
Két hónap telt el azóta, hogy az irodaépület
nagycsarnokában egymás nyakába ugrottunk, életem két
legszebb hónapja. Ezalatt felidéztük a jó és rossz
időszakokat, szerelmünk pedig tovább mélyült. Most már
együtt vagyunk - titkok, félelem, bűntudat és szégyenérzet
nélkül. Azzal szoktam viccelődni, hogy Jake az oroszlánom,
Leo pedig a fiúm. Szeretem mindkettőt, szükségem is
van mindkettejükre. Az én szerelmem ettől az, aki. Egyrészt
szilaj, hűséges férfi, másrészt meg egy édes, gyengéd fiú, aki
mindentől óv és véd. Mindkettő sebzett, de mindkettőben
megvan az erő, hogy elfogadja, az életben még a
legborzasztóbb dolgok is tartogatnak néha értékes
ajándékokat.
Ó, és persze mindkettő szívesen dögönyöz engem,
mégpedig gyakran, ami jó. Nagyon- nagyon jó. Huncutul
rámosolygok.
- Mi az? - kérdezi.
 - Csak a reggelen jár az eszem - felelem még jobban
vigyorogva.
Ő is felkuncog.
- Aha. Sajnálhatjuk, hogy kezdetben kihagytuk az együtt
tusolást, nem? Örülök, hogy most bepótoljuk - kacsint ő is
kaján vigyorral.
Felnevetek.
- Egyetértek. Szóval hová viszel? - kérdezem oldalra
hajtott fejjel, gyanakvóan. Amikor beszálltunk az autóba, azt
mondta, mutatni akar nekem valamit, de nem árulja el, hogy
mit.
- Egy perc, és meglátod.
Mindketten az utat nézzük, ahogy elkanyarodunk. Ekkor
veszem csak észre, hogy azon a környéken járunk, ahol
régebben laktam, a nevelőszüleim házának utcájában.
Csodálkozva nézek szét. Mit keresünk mi itt?
Leo beáll a ház elé. Idegesen rám néz.
- Bízol bennem? - kérdezi.
- Igen. Teljes mértékben - vágom rá suttogva.
Mosolyogva állítja le a motort, majd hozzám hajol, és
megcsókol.
- Akkor gyere! - mondja, és kiszáll, átjön az én oldalamra,
hogy kisegítsen az autóból. Utána magához húz, és becsapja
az ajtót.
Hideg decemberi nap van, pipál a lehelete, ahogy
kimondja.
- Szeretlek, Evie.
Meleg, barna szemébe nézek.
- Én is szeretlek - suttogom.
Erre megcsókolja a homlokomat.
- Ezt nem lehet elégszer hallani - feleli halkan.
 Gyengéden maga után húz, és elindulunk a ház felé.
Szörnyen le van pusztulva. A szemét szanaszét szórva az
udvaron, a festék már mállik a homlokzatról, az ablakok ki
vannak törve. Jó ideje nem lakhat itt senki.
Leo belöki a bejárati ajtót, és ahogy bekukucskálok,
elöntenek az emlékek. Egy percre ismét rémült fiatal lánynak
érzem magam. Üresség száll meg. Aztán Leo megszorítja a
kezem, és mikor szerelmes tekintetébe nézek, máris minden
rendben. De miért hozott engem ide?
Finoman ismét húzni kezd befelé, én pedig megyek utána,
fel a lépcsőn, az emeletre. Tudom már, hová visz. A tetőnkre.
A szívem eltelik izgalommal, a szám sarkában mosoly bujkál.
Óvatosan kimászunk a kitört ablakon. Fázósan dörzsölöm
össze a kezem, amikor kilépünk. Körém fonja a karját, és
csak állunk ott percekig, ölelve egymást a mi lankás
tetőnkön.
Amikor elenged, le akarok ülni, de ő szelíden megállít:
- Ne! Maradj ott! Kérlek!
Zavartan nézek rá. De mikor fél térdre ereszkedik előttem,
rájövök, mi következik. Alig kapok levegőt az izgalomtól.
Az én Leom a zsebébe nyúl, és egy dobozkát húz elő.
Felnyitja. Soha nem láttam még szebb eljegyzési gyűrűt.
Vintage stílusú, platinából készült. Elbűvölten meredek rá,
majd a szemem visszavándorol az arcára. A tekintetem
elhomályosul, mikor látom, hogy ő is meg van hatódva.
- Evelyn Cruise. - kezdi. Majd elhallgat, reszketeg
lélegzetet vesz, és folytatja. - Azért hoztalak éppen ide, hogy
megkérjem a kezed, mert ezen a szent helyen ébredtem rá
arra, hogy örökké szeretni foglak. Itt éltem át először, milyen
szeretve lenni. És itt csókoltalak meg először.
Térdelő helyzetéből felmosolyog rám, én pedig sírok és
nevetek egyszerre, miközben megsimogatom az arcát. A
tenyerembe hajtja a fejét, és mosolyogva ismét rám emeli a
tekintetét.
- Megtisztelsz azzal, hogy összekötöd velem az életed?
Hozzám jössz feleségül?
Könnyek patakzanak végig az arcomon. A torkomban lévő
gombóctól alig bírok megszólalni. Csak bólogatok, majd
mellé térdelek, hogy a könnyeimen át, élénk bólogatásom
közepette is meg tudjam csókolni. Így csókoljuk egymást,
belenevet a számba, végül én is összeszedem magam annyira,
hogy vele nevessek. Kissé hátrébb húzódik, még mindig
mosolyogva, de elkomolyodik, amikor megszólal.
- Hallani akarom a választ. Mondd ki, kicsim!
- Igen, igen, igen - suttogom, elárasztva csókjaimmal. -
Milliószor is igen. Végtelen számú igen.
Mosolyogva nézem a könnyeimen át, ahogy az ujjamra
csúsztatja a gyűrűt.
Tenyerembe fogom azt a szép arcát, és ajkam ismét az
ajkára tapasztom. Ez a csók mélyebbre hatol, a nyelvünk
kacér táncot lejt egymással. Csillámlik körülöttünk a levegő.
Hátrahajtom a fejem, hogy még mélyebbre hatolhasson.
Felnyög, és magához szorít, én pedig élvezem mámorító
csókja ízét, hozzám simuló teste melegét.
Hirtelen arra eszmélek, hogy valami hideget és nedveset
érzek az arcomon. Félbeszakítom a csókot. Mindketten ki
vagyunk fulladva. Egyszerre pillantunk fel. Havazik!
Egymásra nézünk, majd ámulva nevetni kezdünk. Tényleg
havazik! Akárcsak az első csókunk idején. Csak ezúttal nem
búcsúzunk, hanem a közös életünk küszöbén állunk. A
pillanat varázsa mélyen megérint, és megint sírva
fakadok. Leo magához húz, hogy letörölje a könnyeimet. így
maradunk pár percig, egymás karjában. Aztán bekattan, hogy
tulajdonképpen egy tetőn vagyunk, ráadásul valaki másnak a
birtokán.
Felpillantok Leora.
- Khm, Leo! Lehet, hogy mennünk kellene. Nem
birtokháborítás ez?
Erre mosolyogva kézen fog, felsegít, és visszavezet a
házba.
- Történetesen nem. Gyere velem! Mutatok valamit.
Megyek utána, le a földszintre, de nem értem, mit akar.
Bevezet az egykori nappaliba, ahol a falnak támasztva áll
valami, de le van takarva. Leo felhúzza a textíliát.
Pillanatokba telik, amíg magamhoz térek a döbbenetből,
összecsapom a tenyerem a szám előtt. Nem akarom már
megint elsírni magam.
Egy tábla az. „Willow- ház” - olvasom. Rajta gyönyörű
fűzfa, alatta futkosó, játszadozó, olvasgató gyerekek.
- Megvettem ezt az épületet, Evie. És a szomszédos telket
is - közli csendesen Leo, lesve minden rezdülésemet,
miközben átölel. - Arra gondoltam, nyithatnánk itt egy
közösségi házat, állami gondozott gyerekeknek. Jól jöhet
nekik egy olyan hely, ahová eljöhetnek majd iskola után meg
hétvégéken. Egy hely, ahová tartozhatnak, ami stabil és
állandó. Azt szeretném, ha te irányítanád.
A meleg, barna szempárba nézek, és ekkor még mélyebben
beleszeretek Leoba, holott már nem is gondoltam volna, hogy
ez lehetséges.

Kilenc évvel később

Az utolsó krizantémot is elültetem, és puszta kézzel annyi
földet merek rá, amennyi csak a balkonládába fér. Hogy
szépen mutasson, eligazgatom a repkényt is az élénksárga
meg a burgundi vörös virágok között. Hátralépek, majd
mosolyogva gyönyörködöm a csodaszép őszi növényekben.
Lesöpröm a kezemről a koszt, azután összeszedem a
szerszámokat. A gyerekekkel ma egész nap kertészkedtünk,
és rendbe tettük az udvart. Egyedül a balkonládára nem jutott
időnk. Megígértem nekik, hogy este befejezem.
Bemegyek a házba, és épp a kezemet törlőm, amikor Leo
hangját hallom odakint. Nekem szól. Izgatottan szaladok ki
az ajtóba.
- Helló, bébi! - Mosolyog, mikor meglát, egy- egy
hatalmas tökkel a hóna alatt.
- Szia!
Nagy vidáman odamegyek hozzá, és lábujjhegyre állok,
hogy szájon csókolhassam, ő fölém hajol, ajkaink
találkoznak.
- Kaptál eleget?
- Aha. Igaz, öt boltba is be kellett mennünk, de szerintem
kerítettünk annyit, hogy legalább egy mindenkinek jusson.
Több mint ötven van a platón.
- Köszönöm!
Mosolyogva az arcára teszem a kezem, és a szemébe
nézek; egészen belefeledkezem.
- Szívesen. De kicsim! Ezek a tökök nem valami
könnyűek. Hová tegyem őket? - kérdezi vigyorogva.
Pislogok.
- Jaj, ne haragudj! Ide tedd őket! - mutatok egy nagy
asztalra, amit egy őszies hangulatú, narancssárga
viaszosvászon terítővel dobtam fel. Tökfaragáshoz tökéletes
lesz.
Leo leteszi a két tököt.
- A fiúk Mr. Coopernél? - kérdezem tőle.
 - Igen. Kiraktam őket, miután felpakoltunk a kocsira.
Hazafelé menet majd beugrunk értük. Sokat segítettek a
rakodásban, főleg Cole.
Mosolyogva bólintok. Nagy öröm számomra, hogy
olyasvalakire bízhatjuk a fiainkat, aki olyan, mintha a
nagypapájuk lenne.
Befejezem kint a rendezkedést, Leo közben behordja a
tököket. Mire visszamegyek a házba, az asztalon különböző
méretű tökök tornyosulnak. Jó móka lesz holnap kifaragni
őket!
Nicole, Kaylee meg a kis öcsi, Mikey, átjönnek segíteni.
Nicole a harmadik gyermekét várja. Micsoda boldogság! A
szívbaj fog kerülgetni, mikor majd a szédületes cipősarkain a
nagy pocakjával fel- alá imbolyog itt nekem. És tudom, hogy
azt mondja majd, ne hülyéskedjek már, csak mert terhes,
semmi oka rá, hogy bumfordi ortopéd cipőket hordjon,
amilyeneket én adnék a lábára.
Leo megfogja a kezem, és a lépcső felé húz. Követem.
Tudom, hová visz. A kicsi hátsó szobába érve kinyitja az
ablakot, és segít kimásznom a tetőre. Kicsit félrehúzódom, és
leülök, ő is mellém telepszik. A fejem a vállára hajtom, mire
magához húz, hogy melegítsen.
- Ez a kedvenc helyem a világon - suttogom a fülébe.
Elmosolyodik, és magára fonja a két karomat.
- Nekem meg ez a kedvenc helyem a világon - válaszolja.
Mosolyogva a nyakához bújok. Csókolgatom, majd ismét a
vállára hajtom a fejem, így nézzük az éjszakai égboltot.
Kilenc éve, hogy ezen a tetőn Leo megkérte a kezem. Két
hónappal később egy kis szertartás keretében össze is
házasodtunk a legközelebbi barátaink - választott családunk -
jelenlétében.
 Közvetlenül az esküvőnk után Leo megállapodott egy
építőipari céggel, hogy tegyék rendbe az egész házat.
Mindkettőnk számára fontos volt, hogy ne bontsák le, hanem
újítsák fel. A tetőt újrazsindelyezték, de ezt leszámítva az
épület változatlan maradt, és ami a legfontosabb, hogy a
miénk lett.
Néhány hónappal később, amikor a Willow- ház körül már
javában folytak a munkálatok, kézen fogtam a férjemet, és
kivezettem a tetőnkre. A meleg nyári ég alatt árultam el neki,
hogy gyermeket várok. A szemembe nézett, és pár pillanat
döbbenet után felragyogott az arcán az a szép mosolya, amit
úgy imádok. Felhúzta a felsőmet, és újra meg újra
megcsókolta a hasamat. Nevettem. Aztán a hasamhoz nyomta
az arcát, úgy nézett fel rám, én pedig újra felfedeztem a
vonásaiban az egykori szépséges, bizonytalan fiút. Ujjaimmal
beleszántottam a hajába, és a következőt súgtam neki.
- Bizony, Leo. Csodás apuka leszel. Vannak, akik
egyszerűen ráéreznek a dolgokra.
Rám mosolygott, aztán hirtelen rémült arcot vágott, és
gyakorlatilag visszaráncigált az ablakhoz.
- Mit csinálsz? - kérdeztem nevetve.
- Az én terhes feleségem semmi szín alatt nem mehet ki
semmilyen tetőre - mondta. - Nem érdekel, milyen
biztonságos.
Később a hordozóágyat az emelet egyik csendes zugában,
a régi szobámban helyeztük el. Ott aludt a kis Seth.
Amikor Landon a Willow- ház megnyitása után egy évvel
megszerezte a diplomáját, felajánlottuk neki az igazgatói
pozíciót, ő pedig elfogadta. Én is dolgoztam, amennyit csak
tudtam, de elfoglalt kismamaként tudtam, hogy kell a
segítség. Landon életet, pezsgést és jókedvet hoz a házba,
mindenki imádja. Hogy is ne imádnák? Hisz olyan imádni
való!
Pár évvel később, amikor kilenc hónapos terhes voltam
Cole- lal, az utcafrontra néző szobában folyt el a
magzatvizem, amikor épp a gyerekek pályázatra készített
műalkotásait akasztgattam ki. Később Colé a Willow- házban
tette meg első lépéseit, a fiatalság örömujjongása közepette.
Hátul van egy nagy kert, ahol a gyerekek segítenek
zöldséget ültetni, aztán együtt takarítjuk be a termést. A
szomszédos, egykor üres telek elejében egy kosárlabdapálya
van, hátul meg egy nagy füves terep futkosni, játszani.
Elültettünk egy fűzfát is középre, körberaktuk
piknikasztalokkal. Még kicsi, de nagy, szívós fa lesz belőle,
az ágai csak úgy hajladoznak majd a szélben. Lesz, hogy
dermesztő, hideg szél fúj majd, lesz, hogy melengető szellő,
de azt gondolom, egy erős fának egyre megy
A házban kreatív műhelyeket működtetünk. Van
zeneszoba, továbbá egy egész könyvtárat szenteltünk a
könyveknek és az olvasásnak. Itt szoktam mesélni a
gyerekeknek, ha kérik. Amikor megjelent a könyvem, Leo
vagy húsz példányt vásárolt belőle, kizárólag a könyvtár
számára. Csak csóváltam a fejem, és nevettem rajta. Amikor
viszont azt láttam, hogy néhány gyerek szemet vetett a
könyvekre, aztán meg megkérdeztek, igaz- e, hogy én is
állami gondozottként nőttem fel, úgy döntöttem, mégsem
feleslegesek. Szeretném, ha tudnák ezek a gyerekek, hogy a
helyzetük nem feltétlenül kell hogy korlátozza őket. Ha én
vettem a bátorságot, hogy az álmaim után menjek, ők miért
ne vehetnék?
Vannak számítógépeink és oktatóink, akik segítenek
megcsinálni a házi feladatot. Van egy nagy konyhánk is, ott
önkéntesek tanítgatják a gyerekeket, hogyan kell sütni- főzni.
 Preston minden évben tart nálunk egy tudományos börzét.
A győztes főiskolai ösztöndíjat nyer, ami belépőt jelent az
egyetem természettudományi, illetve mérnöki karára.
Christine, amikor a gyerekei elkezdték a középiskolát,
kilépett a cégtől, hogy minden idejét a családnak
szentelhesse, ők gyakran önkénteskednek nálunk, és
Christine- nel nagyon közel kerültünk egymáshoz.
Olyan, mintha az anyám lenne. Nem is csak az enyém, hanem
mindannyiunké.
Annak idején, mikor Leoval tervezgettünk, álmodoztunk és
szerettük egymást ott a tetőn, még nem gondoltuk, hogy a
boldogsághoz vezető út tele lesz kerülő utakkal, csapdákkal
és fájdalommal. Nem tudtuk, milyen sok szeretetre,
megbocsátásra és megértésre lesz szükség, hogy
visszataláljunk az útra, ami a miénk, és amin együtt kell
végigmennünk. Azt viszont tudtuk, hogy azért jutottunk el
idáig, mert mindketten megvívtuk a magunk harcát.
Megküzdöttünk egymásért, magunkért, a gyerekekért,
akiknek most már van hová tartozniuk, és megharcoltunk a
szerelemért is. De minden fájdalom ellenére, amit ki kellett
állnunk, hogy eljuthassunk idáig, végül győzött a szerelem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Szívbéli köszönet az én Különleges Ellenőrző
Bizottságomnak, Angéla Smithnek és Larissa Kahle- nak.
Köszönöm, hogy annyiszor átolvastátok a könyvemet, hogy
folyton bátorítottatok, és szóltatok, ha Leo furcsa dolgokat
beszélt, vagy elvetette a sulykot, ő is hálás nektek.
Köszönet illeti a családomat is, kiváltképpen a férjemet,
aki mindenben támogatott.