LIVIU REBREANU: ION
A kiskutya
EDITURA MINERVA 1970
AZ EREDETIVEL EGYBEVETETTE FERENCZ LÁSZLÓ
HARMADIK KIADÁS
DRÁGA FANNYMNAK L.R.
A FÖLD HANGJA
A BORÍTÓLAP SZILAGYI V. ZOLTÁN MUNKÁJA
Első fejezet A KEZDET
1 Az özvegy háza épp átellenben van az ütött-kopott,
Kirlibabától Kolozsvárig és még azon is túl országúi ka¬nyarog
a Szamos mellett, a folyónak hol a jobb, hol a bal oldalán;
Ármádián felül fehér út válik ki belőle; átvezet a mohos
zsindellyel fedett, öreg fahídon, kettészeli Zsidovicát, és nekifut
Besztercének, ahol belevész a másik országútba, mely a 3orgói-
hágón ereszkedik alá Bukovinából.
Zsidovicát elhagyva, az út eleinte nehézkesen kaptár az egymás
hegyén-hátán szorongó dombok közt, de aztán vidá¬man, simán
halad előre; közben egy ideig bújócskázik még az Uradalmi-erdő
fiatal bükkfái között, megpihen a Holtak csorgójánál, melyből
éjjel-nappal folydogál a hűsítő forrás¬víz, majd hirtelen befordul
az ördögszakadék alatt, s hipp-hopp: máris ott terem a
dombhajlatban meghúzódó P:i-pászon.
A falu végén, baloldalt, kajla feszület fogadja az embert;
esőmosta, fakó arcú Krisztus — lábainál hervadt kis viríg-rú.
Enyhe szellő lengedez, és a bádog-Krisztus bánato¬san himbálja
rozsdás testét az időtől megfeketedett, szúette faoszlopon.
A falu szinte kihalt. A levegőben fojtogató csöndéi s remegő
fiilledtség. Csak nagy ritkán susognak — lomhán — az álomba
szenderült falevelek. Az agak közt kékes fiist-gomolyag tör
fölfelé, ds megtántorodik, mint valami főbe kólintott óriás,
aztán elterül a porlepte kertek fölött, s ha¬muszín ködbe vonja
őket.
Az utca közepén Zaharia Herdelea tanító kutyája szunyó¬kál
félig nyitott szemmel, nehezen pihegve. Tejfehér cica
kö¬zeledik, lábujjhegyen lépegetve, nehogy az út pora lábacskáit
bepiszkítsa; észreveszi a kutyát, kis ideig gondolkodik, aztán
gyorsít: átsurran a túlsó oldalra, és eltűnik a sövénnyel
kö¬rülkerített gyümölcsösben.
A tanító háza a legelső. Mélyen beleékelődik egy dombol¬dalba,
tornác futja körül, ajtaja az utcára nyílik, ablakai pedig — két
fürkésző, dorgáló szem — egyenesen a falu szí¬vébe látnak. A
tornác párkányán, az ajtó előtt, ahol regge¬lenként a tanító
mosakodik, délután meg — a házi teendők befejeztével — a
tanítóné, zöldes cserépbögre őrködik. Az udvaron — a két fiatal
almafa között — az örökké kifeszí¬tett szárítókötél; most női
kartoningek lógnak rajta. Az ingek árnyékában néhány tyúk
fürdik a forró homokban — vér¬vörös taréjú kis kakas áll őrt
mellettük.
Az út átkel a Nagyasszony patakán, bal oldalt hagyva Alexandru
Pop-Glaneta$u házát. Az ajtó bereteszelve, a szal¬mafedél —
akár egy sárkányfej; a nemrég meszelt falak alig látszanak a
kerítés réscin.
Azután következik a Macedón Cerceta$u háza, a bíró Flo-rea
Tancu háza, mások házai . .. Egy tágas udvaron két ma¬gyar
tehén kérődzik a földön elterülve, egy görnyedt vénasz-szony
meg a padkán kuporog: mozdulatlanul sütteti magát a nappal,
mintha fából lenne ...
Az égből csak úgy árad a tikkasztó hőség, amely kiszárítja az
ember szájpadlását, fojtogat. Jobbról és balról a házak
szégyenlősen kandikálnak ki a sövénykerítések mögül, arcu¬kat
az esőtől-jószágtól megtépázott eresz alá rejtve.
Hosszú szőrű, lógó nyelvű juhászkutya közeledik lusta, céltalan
ügetésben. Az árokból, szürke-poros burjánok közül kunkorodó
farkú, koszos kiskutya ugrik neki. A juhászkutya figyelemre sem
méltatja, mintha megállni is lusta volna. Csak mikor a másik
mindenáron körül akarja szaglászni, villantja elő fenyegetően az
agyarait, de kellő méltósággal továbbvo¬nul.
értetlenül megáll, egy kicsit a juhászkutya után néz, majd
sarkon fordul; .1 következő pillanatban mohó
csontropogtatás veri fel a burjánok csöndjét...
Alig Avrum kocsmájánál érezni, hogy él mégis a falu. Két
paraszt, gondjaiba merülve, nagyokat sóhajtozik a ház előtti
sái-padkán; közöttük pálinkásüveg. A távolból hege¬dűszó,
kurjongatás hatol ide ...
Vasárnap délután. A falu a táncban van. S a táncot a Hátsó
utcában tartják, Todosiánál, Maxim Oprea özvegyénél.
omla¬dozó öreg templomocskával. Az özvegység merő
nyomorúság. Todosiánál az egyik baj a másikat érte. Hiába!
Amit a fér¬fiész egy életen át összegyűjt, azt a tudatlan
fehérnép egyet¬len év alatt, sőt még hamarabb elherdálja.
Mikor Maxim le¬hunyta a szemét, az udvaron szenakazlak
sorakoztak, a két istállóban alig fért a sok jószág, a csűr és a
fészer szűk volt a szekereknek. Messziről meglátszott a
jómód. Most az udvar üres, mint a tenyerem, s az istállókban
egy folyton éhes, ár¬nyékszerű, meddő tehén bőg nagy
keservesen.
Javában áll a hóra... Annyian vannak, hogy egy tűt sem
lehetne leejteni... Az öreg diófák, a csűr mellett, árnyékot
vetnek. Csak néhány napsugár vergődik át a sűrű lombon;
fényfoltok csiklandozzák a nekihevült, vidám arcokat. A
fülledt meleg felkorbácsolja a vért. A Darvak dombja fölött
sárgán csüng a nap: mérges, hogy még akkora utat kell
meg¬tennie alkonyatig.
A három zenész a fészer alatt húzza, olyan szívvel-lélekkel,
hogy szakad belé a vonójuk. Briceag, a prímás, tuskóra tette
fel a lábát, bal könyökét térdének támasztja, arca a
hegedű¬höz tapad; lehunyt szemmel játszik, ujjai ördögi
táncot jár-nak a húrokon — tüzesen, pattogva száll a dal.
Holbea fél¬szemű, az egyik lába kurtább, s a hegedűjén is
csak három húr van; de azért éppoly szenvedélycsen
kontrázik, mint Gavan, a rusnya szerecsenképű cigány, aki a
bőgő húrjait nyomkodja nyirettyűjével. Időnkent Briceag
megáll, ha Holbea és Gavan ilyenkor kettőzött igyekezettel
tartja a tak¬tust. Aztán a prímás még nagyobb tűzzel fekszik
neki, s hol Holbea, hol Gavan felé vág egy-egy fintort,
különösen mi¬kor új nótába kezd.
Reng a föld a táncosok alatt. Tucatnyi pár járja a
szomesánár, olyan veszettül, hogy szikrát vet bele a
legények patkója, s földagad a lányok pendelye. örvénylik a
földről felveri por, s vastag rétegekben telepedik le a
fáradtságtól és gyönyörűségtől izzó, veríték barázdálta
arcokra. Minél tüzesebb a talpalávaló, annál szilajabbak a
legények. Cifrázzák a táncot: kezük alatt pörgetik a lányt,
elengedik, hogy magában forogjon, egy helyt topognak, fel-
felszökkennek s bokáznak a levegőben, izzadt enyerükkel
verdesik csizmaszá¬rukat ... A mindnyájukra rátelepedő
porfelleg elnyeli az em¬beri hangokat... Csak ritkán
hallatszik egy-egy kurjonga¬tás: valamelyik hetyke legény
eresztette meg kidülledt szemmel, rekedtes hangon, a tánc
szédületes ritmusára. Két-három verssor, s érdes, kimerült
jujujujba fullad az egész. Utána némán, de egyre vadabbul
táncolnak tovább. A legény¬ karok mind szorosabban
fonódnak a lányok derekára ...A lányok melle remeg a fehér
gyolcsing alatt; hozzá-hozzáér a legényhez, s olyankor
szemét-szívet felkavar. Nem beszél- .nek, egymásra sem
néznek. Csak az ajkukon suhan át egy-egy boldog mosoly.jj
Már legalább egy órája tart szünet nélkül a forgatós, s a
fiataloknak még mindig nem elég. Briceag, akinek görcs állt
az ujjába, két ízben is abba akarja hagyni, de a legé¬nyek
nem engedik; féktelen ordítozással rontanak neki, s hol
fenyegető, hol kérlelő tekintettel kiabálják:
— Húzzad, cigány! Mit állsz, móré?! ... I
1
Valamennyi táncospár ott gyúródik a zenészek körül; ösz-
szeütköznek, csupasz könyökükkel lökdösik egymást. Köztük
néhány legényke, akit alighogy bevetlek a táncba, elszédült a
nagy forgásban. Ide-oda imbolyognak, alig állnak a lábu¬kon, a
velük táncoló leányok nagy szégyenére. Vagy három táncospár
behúzódott a csűrbe. Ott több a hely, habár a tetőgerendáig száll
a por; késsel lehetne vágni...
Néhány lépésre a táncospároktól — petrezselymet áruló leányok.
Sóvárgó szemmel nézik a hórát, össze-összesúgnak, maid
kényszeredett nevetésben törnek ki. Fülük mögé meg
hajfonatukba cík is tarka bokrétát dugtak, kezükben
nagyob¬bacska csokor, amit szívesen odaadnánal valamelyik
legény¬nek, hadd tűzze a kalapjába. A lányok közt egy-egy
fiatal, selyemkendos menyecske is elvegyül, örömest táncra
perdül¬ne, ha netán az urának kedve kerekednék. Kissé odébb,
egy csomóban, anyák es vénasszonyok kuporognak; osztják-szo-
rozzák az élet bajait, gyönyörködnek csemetéikben. Az asz-
szonyok közt rakoncátlan kölykök futkároznak, sőt a hóra kellős
közepén kergetőznek. Elcsenik a lányoktól a virágot, nagyokat
nevetve, ha a károsult szitkozódik, mérgelődik. Néhányan —
pokol fajzatjai! — leguggolnak a párok köze¬lében, feszülten
vizslatják a lányok pendelyét, s mikor az a legmagasabban
dagadozik, csupaszon hagyva térden felül a lábakat, oldalba
bökik egymást:
— Láttad?
— Láttam. Hát te?
— Én is.
Aztán tovább lesik a pendelyeket, míg csak egy felhábo¬rodott
vénasszony el nem kergeti őket. De kis idő múltán elölről kezdik
...
A férfiak valamivel távolabb álldogálnak. A ház körül meg a
kapunál verődtek csoportokba. A falu dolgát vitatják, csak ritkán
vetnek egy-egy pillantást a zenészek körül go¬molygó
fiatalokra.
A községi bíró fiatalosan kipödört fehér bajuszával, szelíd kék
szemével, néhány öregebb elöljáró társaságában álldogál; hogy
tekintélyét megőrizze, szavait jól megnyomja, erélyes
gesztusokkal kíséri. Egy nagygazda pedig, $tefan Iíotnog, aki
folyton a pocakját simogatja, mintha csikarás állt volna bele,
mindenfélével beleköt a bíróba, csak hogy mutassa: nem fél ő
senkitől. Köztük áll Trifon Tataru, egy apró, sárgás hajú,
kappanhangú emberke. Hol az egyikre néz, hol a má¬sikra,
mintha attól félne, hogy hajba kapnak, márpedig neki rokona
mind a kettő — igaz, elég távoli rokonok. Oldal¬vást, mint a
kutya a konyha ajtajában, Alexandru Glanetasu hegyzi a fülét;
szívesen szólna ő is, de nem mer a gazdák közé furakodni.
A padkán Simion Butunoiu az úr. Vagy húsz évvel ezelőtt tanító
volt a faluban, most havi öt forint nyugdíjból ten¬gődik, de a
mezei munkában a legényeket is lepipálja. Sokan gyűltek köréje:
Macedón Cerceta$u meg Cosma Ciocana$, a küldönc, aztán
Simion Lungu meg Toader Burlacu, meg Stetan Ilina és mások.
Áhítattal hallgatják a tanító annyi¬szor hallott meséit. Közben
Simion Butunoiu akkorákat tüszszent, hogy az asszonyok
rémülten fordulnak arrafelé, vagy elkezd köhögni, és köhög,
köhög, akárcsak éjszakánként, ami¬kor gyakran az egész falut
felveri. Macedón illedelmesen bevárja, míg a tanító kiköhögi
magát, aztán elővesz az ab¬lakból egy üveg pálinkát,
ünnepélyesen felköszönd a jelen¬levőket, majd jói liú/ belőle, és
átnyújtja az öregnek, aki rö¬vid fohásszal — „Isten éltessen
mindnyájunkat!" — tapaszt¬ja szájához az üveget. Kézről kézre
jár a pálinka. Macedón már becsípett, katonásan vezényel az
iváshoz:
— Forverc*, Simion! Vájter**, Cosma! ... Vájter, váj-
ter! .. .
[Izénkét évig szolgált a közösöknél, fenemód megszerette a
katonáskodást. Ha berúg, mai napig német vezénysza¬vakkal
szidja az asszonyt. Egyébként áldott jó ember: hu¬szonnyolc év
alatt egyszer sem verte meg a feleségét, inkább FIoarea
szedte le róla néhányszor a keresztvizet.
Toader Burlacuhoz már üresen érkezik az üveg.
— Üres, mi? — nevet boldogan Macedón. — Üres?...
Akkor hált! . . . Hapták! ... Napos káplár, hozzám!... For¬
verc! ...
Egy fiúcska — lehet úgy tízesztendős — felpattan a tor-
nácra, és nevetve kiáltja:
— Hír!*"
— Ne nevess a sorban, te szamár! — ripakodik rá
Ma¬cedón. — Itt az. üveg, szaladj Avrumhoz a kantinba,
töltsön még egy porciót nekem! ... Megértetted, káplár?
De a káplár megtagadja a parancsot:
— Azt mondta a kocsmáros, hogy hitelbe nem ád
többet,
Macedón bácsi, pénz nélkül ne is küldjön, mert úgyis
hiába . . .
Macedónnak megrezdül a bajusza. Szemöldökét
összehúz¬va, keményen néz a gyermekre. Aztán fejét
csóválva tele¬pedik le a tornácra.
— Hej — sóhajt fel —, hol van az az idő, amikor én
strázsamester voltam!... Akkor próbált volna Avrum nem
adni! Megmutattam volna én neki, mi az az engedelmes¬
ség! .. .
Dünnyög meg valamit, aztán abbahagyja, s mogorván néz át
az asszonyra; annál van a pénz, de nem ád. Csak lefetyel a
többi fehérnéppel, ügyet sem vetve az ő kommandóira ...
A kapun éppen akkor húzózkodik be — az emberek lábai
közt vonszolva magát — Savisia, a falu nyomorékja. Pri-
pász legszebb lányának, Floricának az unokahúga, s szeg-
ről-végről Trifon Tataru feleségének is rokona. A lábai
letéstől fogva zsugorodónak. Hosszú, csontos karja mint két
kampó, s csak arra jó, hogy nyomorék testét vonszolja.
Öriási szája van, fehéres ajka mögül kilátszik a nyálas
foghús. Hosszú, ritkás, sárga agyarak éktelenkednek, a
szá¬jában. Trifon Tataru magánál tartja, hogy a
gyermekekre vigyázzon. Szép időben Savista a kapuban
kuporog, perle¬kedik a falu gyermekeivel, és fogadja az
irgalmas lelkek ala¬mizsnáját ... Most nagy garral érkezik.
Éles, ijedt hangján gágog valamit. Senki nem törődik vele,
csak Trifon int a feleségének, aki mérgesen siet oda:
— Nem tudtál otthon ülni, te szerencsétlen? Igazán
mint ha viszketne a talpad . .. Ilyenkor magára hagyni az
ud¬vart ... S ha legalább a szolgál; kéznél lennének ... Mi a
baj, mi? Mondd, mi a baj, Savista?
Savista két óra alatt jutott idáig a Nagy utcából, ahol Trifon
lakik. Dadogni kezd, gyorsan, fontoskodva, és.eről¬ködését
kétségbeesett kézmozdulatokkal kíséri.
— Mit csinált? — igyekszik kitalálni Tataruné. az arti
kulálatlan hebegés értelmét. — Vasile Baciu
összevereke¬dett... Avrummal?.. . Florea Caruntuval?... Na
és? Mi közöd neked hozzá, te istenadta? Ezért jöttél cl ilyen
mesz-szire? Ejnye, ejnye, rosszabb vagy az oktalan
gyermek¬ nél ... Nézd, hogy összemocskoltad a
pendelyedet! Pedig ma tettelek tisztába . .. Ó, hogy a
jóisten ...Savista valamit hebeg. Valami olyasmit, hogy
bánja' is 5 a pendelyét. Aztán váratlanul ostoba vihogással
tör ki belőle az Öröm.
— Hogy mondtad?... Ki rúgott be?... Vasile
Baciu ...Na hiszen! Nagy újság, mondhatom!
Tataruné szégyenkezve otthagyja Savistát, és visszatér az
asszonyokhoz. A nyomorék a lányok közé vonszolja magát,
nagy nehezen utat tör közöttük, s élvezettel bámulja a hórát.
Huszonöt éves. Remeg a boldogságtól, ha zenét hall vagy
mulatságot lát...
Savista elvezete nem sokáig tart. Mire jól elhelyezkedik,
mire kiveszekszik magának egy jobb helyet, ahonnan látni
lehet, vége a táncnak. Briceag izzadtan és kimerülten fejezi
2
be a forgatóst. Utoljára úgy odanyomja a vonót, hogy egy húr el
is pattan. Ion, (ilanctasu fia, aki Anának, a Vasile Bacm
lányának fogja a derekát, odaront a zenészekhez.
— Még, te cigány ... — kérleli a prímást. — Csak egy ki¬
csit húzzad, hallod? Egy egész kicsit, Briceag!
Mások parancsoló hangon ordítják: - Húzzad, cigány! Mit
kéreted magad? ... Azért fizetünk, a fene a dolgodat, móré!
Briceag lesújtó tekintettel méri végig azokat, akik ócsá¬rolják,
Ionnak azonban meggyőző hangon válaszol, még a hegedűt is
felmutatja:
— Nem bírom tovább, Ionica ... Igazán nem bírom . ..
Hidd el! ... Görcs állt az ujjamba... Meg a húrom is
el¬pattant . . .
— Csak egy kicsit, ember, nem érted? — erősködik a
le¬gény.
A cigány erre hirtelen feldühödik. Hátat fordít Ionnak, Holbea
karjai közé vágja a hegedűt, s keserű káromkodásban tor ki:
— Hogy a devla enné meg, ahány hegedű van a világon!
Hogy dögölne meg ott, ahol van, aki először adott vonót
a kezembe! Hiába mondom neki szép szóval, hogy nem
bírom, öl meg, hogy húzzam még. . . O, hogy a ménkű ütne
belé minden táncba, de még abba is, aki kitalálta ...
Ion néhány pillanatig meghökkenve hallgatja a cigány
szitkozódása!, aztán egyszerre elönti a méreg, s rekedten ordítja:
— Hó, te füstös, a fene a fajtádat, hó! .. . Fogd be a cső¬
röd, mert úgy váglak szájon, hogy a templom udvarán sze¬
ded össze a fogaidat! .. .
Briceag megjárta már Ionnal. F.lhallgat. Csak miután a legény
dörmögve odébbáll, akkor mer újból kifakadni, a töb¬bi
zenésszel együtt; de már csak cigányul.
A legények szorosan átölelik a lányokat, megköszönik a táncot.
A lányok kapálóznak a kemény férfikarokban, és szégyenlősen,
titkolt örömmel súgják:
— Köszönöm .. .
Ion gyöngédebben szorítja melléhez Anát. Gyöngédebben, de
hosszabban is.
— Engedj, Ionica! — piheg alig hallhatóan, elégedetten a
leány.
— Aztán várlak, Anuta . .. tudod te, hol ... — mondja
halkan a legény.
Ana nem felel, de a szemében Öröm fénylik. Egy rándítás-sal
kiszabadítja magát az ölelésből, s lágyan suttogja:
— Eressz el. Ionica ... igazán, eressz! ...
A legény kigyúlt mosollyal vonja még jobban magához. Egyik
kezével átölelve, megfogja a mellét, s úgy összenyom¬ja, mint
két kemény almát, hogy Ana felszisszen fájdalmá¬ban.
— Aztán nehogy hiába várjalak — ismétli Ion, s paran¬
csoló, mohó tekintetét belefúrja a leány szemébe.
Ana, mint akit puskából lőttek ki, lángoló arccal szalad a
leányokhoz, miközben pendelyéről lepallja a port. Azután, mikor
már valamennyire lecsillapodott, Cosma Ciocanas lá¬nyához.
Margarétához fordul. Margaréta mogorva, nagy da¬rab leány; a
lába olyan vastag, mint két dézsa, a karja fér¬fias, csontos arca
vöröskés.
— Ez a Ionica is... mindig. .. igazán! ... — hebegi Ana. De
belezavarodik, s gyorsan másra tereli a szót:
— Tyű, de melegem van!... csuromvíz vagyok . ..
Margaréta nem táncolt, s irigyli a szerencsésebb lányokat.
Nem válaszol Anának, hanem mohón nézi tovább a legénye¬ltet,
amint koccintanak, vagy cigarettára gyújtanak. Fél, ne¬hogy
valaki táncba szólítsa, és ő ne vegye észre . . .
Ion néhány pillanatig követi Anát tekintetével. Van vala¬mi
furcsa a leány nézésében; habozás-e vagy ösztönös hun¬cutság,
nem tudná megmondani. Ekkor veszi észre — kissé távolabb —
Floricát, Maxim Oprea özvegyének a leányát, akihez eddig
járogatott. Egy kicsit szomorú, de szebb, mint valaha. A legény
megrázza a fejét, mintha kellemetlen gon¬dolatot akarna
elhessegetni, s rákiált egy fiúcskára:
— Hoztál-e, hé?
— Hoztam, Ion bátyó — válaszol fontoskodva a
gyerek.
— Odaadtam Zenobia nénémnek, hogy vigyázzon rá . ..
És mialatt Ion ahhoz a csoporthoz lép, ahol az anyja
ül¬dögél, a kisfiú folytatja:
— Jó erősre csinálta Avruin, Ion bátyó, s tíz
kockacukrot tett belé. Azt mondja, édesebb a méznél ...
Zenobia, kezében a pálinkásüveggel, az özvegy Todosiának
panaszkodik egy átkozott nyilallásra, mely néhány napja a
derekát hasogatja, s nem akar elmúlni.
— Adja csak ide azt 1/ üveget, anyám! — szól oda
Ion, és ott helyben jót húz a pálinkából. — Maga nem
iszik?
— Hagyj engem a csudába! Nem vagyok én állapotos!
— zsörtölődik Zenobia. De azért elveszi az üveget, és
kor¬tyint egyet belőle. — Hűha, ez aztán a jó portéka . ..
Csak vigyázz, édes fiam, ne igyál sokat, mert a fejedbe száll,
és ki tudja, milyen galibába keveredsz... Isten őrizzen meg a
részeg embertől!
Ion elveszi az üveget, hátat fordít az anyjának; nem
kí¬váncsi a tanácsaira.
A gyermek nem mozdul: földbe gyökerezett lábbal, sóvár
szemmel bámulja a pálinkát. Mikor a legény elmegy, egy
ki¬csit elszontyolodik. De hamar megvigasztalódik. Egy
szem¬pillantás alatt kitépi a virágcsokrot Margaréta
kezéből, s usgyé! A leány, aki még mindig arra várt, hogy
valaki tánc¬ba vigye, dühös szitkokat küld utána .,.
4
Ion lassan lépett át az istálló melletti alacsony sövé¬nyen, s
visszanézett Anára, aki le nem vette szemét a le¬gényről, s
alig pár perc múlva gyors léptekkel, szégyenpír¬ban égő
orcával követte, mintha mindenki őt lesne.
Hárul a csűr mögött nagyobbacska gyümölcsös volt, ösvény
szelte ketté, mely a Pópa patakáig vezetett, s épp Avrum
kocsmája mögött ért véget. A frissen kaszált széna,
karók¬kal megtámasztott kupacokba gyűjtve, bódító illatot
. tott.
Ion előrement az Ösvényen két-három lépést, aztán balra
kanyarodott, és Jetelepedett egy öreg, odvas diófa alá, egy
karosszék szerűen megu'írődő gyökérre. Jött már a lány is.
Remegett izgalmában, de a szemében öröm csillogott.
— Itt voltál? — motyogta, és letelepedett, de nem mert a
legényre nézni.
— Nem jobb nekünk itten? — kérdezte a legény
halkan. Aztán az üveget fölemelve: —- Isten éltessen,
Anuta!
— Isten éltessen, Ion! — felelte a leány, nyugtalanul
kémlelve az ösvényt, melyen folyton jöttek-mentek az
em¬berek, ki a kocsmába, ki vissza.
— Igyál te is, Anuta, mert neked vettem, s neked
csi¬náltattam olyan édesre, mint a szájad!
— Éntőlem a pálinka ugyan elülhet! — mondta a
leány kissé magahoz térve. — Még a szagát se bírom.
Édesapám¬nál egy nap se múlik el ivás meg részegség
nélkül. . . Iga¬zán, nem is tudom, mi lesz velünk.
— Hát úgy iszik az ember, bánatában — mondta Ion,
majd más hangon hozzátette: — Igyál na, Anuta ... Egy¬szer
kaptam en is kedvet rá ...
Ana ajkához érintette a pálinkát. Elfintorodott, és köhög-ve-
nevetve nyújtotta vissza az üveget.
— Szegény fejem ... nem bírom ... kész
méreg ...
— Pedig finom — mondta Ion, s újból szájához
emelte az üveget.
Egy ideig hallgattak, nem néztek egymásra. Aztán Ion
át¬ölelte a leány derekát, s felsóhajtott:
3
— Hej, Anuia, nagy bánat nyomja az én szívemet!
Ana napégette, szenvedések nyomait viselő, hosszúkás arca
elszomorodott.
— Amit en szenvedek, attól mentsen meg az Isten min¬
denkit — szakad fel belőle a panasz. — Apám a fejébe vet¬
te, hogy hozzáad a Torna fiához, Georgéhoz, s reggeltől es¬
tig Georgéval nyaggat. Hej, Istenem, be nehéz nyelni, hall¬
gatni! Hiszen nem szívelem . ..
Ion hosszan nézte Ana vékony ajkait. Alig észrevehetően
mozogtak, s köztük meg-megvillantak tejfehér, recézett fo¬gai
meg a rózsaszín felső foghús. Tudta Ion, milyen kele¬kótya
ember Vaslle Baciu; ha egyszer hojszra indult, az is¬tennek sem
fordul csára, ha azt tudja is, hogy árokba dűti a szekeret. Épp ez
hergelte őt is.
Eleinte nem szerette Anát, s ma sem tudná megmondani, szereti-
e igazán. iFloricát_ szerette, s valahányszor látja, vagy eszébe
jut, érzi, hogy még mindig szereti. A lelkében hor¬dozta kedves
mosolyát, húsos, nedves ajkát, őszibarackhoz hasonló hamvas
arcát, szemét, amely kék volt, mint a ta-
vaszí égbolt. De Florica szegényebb volt, mint ő, míg Aná-nak
sok a földje, háza, marhája . . .
Hallgatta a leány siránkozó hangját, s szánalom fogta el. De az
esze ugyanakkor Móricán járt. Aztán hirtelen fölrez¬zent,
magához szorította Anát, és egyetlen szó nélkül hosz-szan szájon
csókolta. A leány elomolt, és forrón Ölelte át a legény nyakát.
Olyan erősen vert a szíve, hogy Ion tisz¬tán hallotta.
— Adj Isten, komám! — köszönt rá egy érdes hang az
Ösvényről.
Ion dühösen kapta fel a fejét. Ilié Onu, volt. A kocsmá¬ból jött,
pálinkásiiveggel a kezében. Gúnyos, vastag hangon nevetett.
— Menj a.. . Isten bocsáss — fakadt ki Ion
mérgesen.
Ilié Onu eltűnt a csűr mögött. Testi-lelki jó barátja volt
Georgénak, és ahol csak tehette, belékötött Ionba, aki egy
esküvőn véresre verte, hogy nyughasson.
Ion szitkozódott, káromkodott. De meglátta ,Ana .szürkés¬kék
szemét — amely könnybe lábadt a boldogságtol meg a
félelemtől —, és lecsillapodott...
Ilié Onu Georgénak hozta a pálinkát. George erőnek ere¬jével
meg akarta tanítani a prímást egy új nótára, melyet a besztercei
cigányok húztak egy muri alkalmával Filipoiu doktornak, az
ármádiai nagy sörözőben. Briceag le nem vet¬te szemét a legény
ajkáról, aki a dallamot fütyülte. Vonója bizonytalanul cincogott
a húrokon, mialatt Holbea igyeke¬zett hűségesen kontrázni.
George nekibuzdult, a szemét le¬hunyta, s egyre tüzesebben
fütyült, mert körülötte a legé¬nyek csoportba verődve bámulták.
— Na, most érted? — kérdezte George, megállva a nóta
kellős közepén.
— Már elkaptam — mormogta Briceag, s bátrabban
kezd¬te húzni.
— Itt vagyok, George — kiáltotta Ilié, átnyújtva az
üve¬get.
— Na, te hamar megjöttél — szólt a másik, húzott egyet az
üvegből, és azzal vissza is adta a pálinkát Iliének, hogy ő maga
folytassa a zenészek oktatását.
— Hát nekünk nem adsz egy pohárkával, koma? —
dör¬gölőzött Holbea a legényhez, és megcsiklandozta vonójával.
— De adok, morék, hogy az ördög vinne el! — nevetett
George elégedetten, hadd lássa a falu, milyen bőkezű a
ci¬gányokkal.
— Igyátok ki mind! — szólt aztán Gavannak, mikor az
vissza akarta adni az üveget.
De mint a kakas ugrott oda Ilié:
— Hé, hadd maradjon valami nekünk is! Ezek a füstösök
kipukkadnak annyi pálinkától!
Hosszú civakodás következett Ilié meg a cigányok között, akik
nem akartak lemondani az italról, s majdnem vereke¬dés lett
belőle; Ilié ugyanis feldühödött, s mindenképpen be¬le akart
rúgni a nagybőgőbe.
5
Egyszerre mindenki az utca felé fordult. A férfiak levet¬ték
a kalapjukat, a padkán ülők pedig felálltak. Belciug
tisz¬telendő jött Maria Herdeleával, a tanítónéval, meg
Laura kisasszonnyal és Tituval. A bíró és a falu első gazdái
kiáll-\£) tak a kapuba, hogy fogadják az urakat.
■"V? — Vigadunk, vigadunk? — kérdezte jóindulatúan
moso-*\S lyogva a tisztelendő.
^ — Hát mit csináljunk, tisztelendő atyánk — válaszolt a
>J^ bíró, kalapját a kezében tartva. — Azért rendelte a
jóisten ^ az ünnepeket, hogy vigadjon egy kicsit a nép is.
— Feltétlenül, feltétlenül — helyeselt Belciug még
mo¬solygósabban .
— De parancsoljanak, nézzék meg tisztelendő
atyámék is a mi mulatságunkat — szólt megint Florea Tancu
alázatos hangon, s föltette a kalapját.
A parasztok is rendre föltették kalapjukat, miközben a pap
odahajolt Herdeleáné füléhez. A tanítóné büszkén szeg¬te
hátra a fejét.
— Igen, megnézhetjük mi is — mondta
nyomatékosan.
— Én igazán szeretem nézni, hogyan mulat a nép ...
Maria Herdelea monori parasztleány volt, de mivel
vi¬lágéletében úri ruhában járt, különösen miután tanítóhoz
ment férjhez, nagyon fenn hordta az orrát, és kissé megvető
szánalommal nézett mindenre, ami paraszti.
— Tessék, tessék! Parancsoljanak közelebb! — szólt a
bíró
boldogan, félretolva á kíváncsiskodó parasztokat. —
Félre, emberek! . . . Engedjünk egy kis helyei!
Néhány nagygazda sicieii a bíró segítségére:
— Félre! . .. Félre! . . .
Belciug méltóságteljesen belépett az udvarra, de a kaputól
nem messze megállott. Ájtatos vénasszonyok siettek oda
ke¬zet csókolni.
— Hagyják csak — motyogta a pópa, de azért csókra
nyújtotta kezét. Sovány, aszott arca kipirult az elégedettség¬
től.
A legények továbbra is körülállták a zenészeket. Fáradtak
voltak, de csak a táncon járt az. eszük. Egyedül George, aki
mindig igyekezett kitűnni, furakodott az öregek közé. Kéz-
zel-Iábbal iparkodott, hogy minél közelebb férkőzzék a pó-
pához meg a tanító családjához. Ilié, mint valami kiskutya,
most is a sarkában volt.
Titu Herdelea — huszonhárom éves langaléta, leborotvált
bajusszal, tiszta, de szegényes ruhában, magas
keménygal¬lérral, azúrkék nyakkendővel — mihelyt
észrevette Georgét, barátságosan odanyújtotta szürke
cérnakesztyűs kezét:
— Adj Isten, George! ... Nem táncoltok többet?...
Ép¬pen erre jöttünk mi is, látni akartuk ...
— Dehogynem, úrfi! Csak szusszanjanak egyet a
cigá¬nyok, mert annyit húzták, hogy a lelkük is oda van —
mond¬ta a legény kedveskedő hangon. Aztán közelebb
lépve, 'hoz¬zátette: — Maga nem tart velünk, úrfi?
Titu fölnevetett, és a zavartan mosolygó Laurára nézett.
— Mármint én?... Nem, George. Majd máskor. Most
nem lehet.
De a legény nem hagyta magát:
— Kerítek én az úrfinak olyan lányt, hogy mind a tíz
ujját megnyalja utána. Könnyű, mint a pehely és gyönyörű,
mint egv kisasszony ... De Laura kisasszonynak is táncolnia
kell...
Tiru húga egyszeriben elkomolyodott. Félve kapaszkodott
édesanyja karjába:
— Ó, micsoda ötlet! — hebegte. — Csodálom, hogy
4
nem .. .
A pap az időjárásról beszélgetett a bíróval meg a többi
paraszttal. Mindnyájan egyetértettek abban, hogy adhatna az
Isten még egy jó kis esőt, hadd puhuljon egy kicsit a
18
fölei, mert különben masodkapalas nélkül marad a kukori¬ca ...
George azonban nem tágított Titu meg Laura mellől, Herdeleáné
legnagyobb felháborodására, aki a világ kincsé¬ért meg nem
engedte volna, hogy az ő leánya parasztok kö¬zé keveredjék.
Hogy elterelje a szót, mert mások is kezdtek már köréjük gyűlni,
s enyhén gúnyos mosollyal szemlélték a legény ma-kacskodását,
Titu váratlanul körülnézett, s mint akinek hir¬telen eszébe jut
valami, megkérdezte:
— Hát Ion vajon merre van?
George, habár jól tudta, hogy Titu úrfi a falu legényei közül
Ionnal tartja leginkább a barátságot, most majdnem megsértődött
a kérdés hallatára. Kénytelen-kelletlen vála¬szolt:
— Itt van valahol ő is ...
De Ilié Onu, aki hátrább állingált, kéretlenül közbeszólt:
— Dehogy van itt! A kertben van, a diófa alatt, Aná-val .. .
— Hol? — fordult hozzá George hirtelen, mintiia pofon
ütötték volna.
— Ott, ahol mondom — bökte ki Uie, s elégedetten
el¬vigyorodott.
George lehorgasztotta a fejét, és elhallgatott. Senki sem szólt egy
szót sem, Titu pedig, boldogan, hogy ilyen köny-nyen megúszta
a táncba hívást, odalépett Belciug tisztelen-dőhöz, aki éppen
mesélni kezdte az embereknek, hogyan vet¬ték ki a kolozsvári
kórházban tudós doktorok a fél veséjét.
Ilié szavai szíven ütötték Georgét. Vasile Baciu leányát neki
ígérték oda. Ana jómódú leány, ő gazdalegény; illet¬tek
egymáshoz. Szüleik régóta megegyeztek, neki pedig tet¬szett
Ana. Nem világ szépe, gondolta, de ő maga sem kü¬lönb;
nehézkesen mozog, ringatózva, roggyant térddel jár, a háta, válla
pedig — akár egy bikáé.
Most forrt a dühtől. Folyton arra gondolt, hogy utat tör magának
a kertbe, s rajtakapja a lányt édes kettesben Ion¬nal. De aztán
mindannyiszor meggondolta. Hátha többet ár¬tana, mint
használna vele. Még verekedés lenne a dologból, mert Ion olyan
harapós, mint a kiéhezett farkas. S na a leány megtudja, hogy ő
tudja, esetleg még jobban megmaka¬csolja magát. Jobb lesz
békét hagyni nekik. Néha többet ér egy kanálnyi józan ész, mint
egy szekérderék erő.
De Ion! Mit akarhat Anától Ion? Elcsavarni a fejét? Ugyan biza
mi végből? Akaratlanul is Maximné leányára, Floricára esett a
tekintete. Ott álldogált elszontyolodva, akárcsak ő maga.
Látszott rajta, hogy ő is tudja, és hasonló gondolatok gyötrik .. .
Ez némileg csillapította George ha¬ragját; ha nincs egyedül,
könnyebben szenved az ember. Szí¬ve mélyéről felsóhajtott,
kalapját a szemébe húzta:
— Mostantól kezdve csak Floricával táncolok ... Lega¬lább egye
a fene Iont is...
Zajosan hangoltak a zenészek, ezzel adták tudtul minden¬kinek,
különösen a kertbe szállingózott pároknak, hogy kez¬dődik a
tánc. A legények türelmetlenül bokáztak, vidáman kurjongattak,
és egyre gyakrabban sandítottak a lányok felé, akik szorongó
szívvel várták a táncba hívást.
Az utcáról épp akkor fordult be Vasile Baciu. Vidám
mu¬latónótát danolaszott, a kalapja félrecsúszva, a szeme vörös
és zavaros volt az italtól. Imbolyogva közeledett, s két ke¬zével
folyton hadonászott, mint aki valamilyen képzelt el¬lenséggel
viaskodik. Mikor észrevette az embereket s köztük az urakat,
egy pillanatra megállott, elgondolkozott, majd nyílegyenesen
Belciug pópához ment:
— Én, szavamra mondom, tisztelendő atyám, bűnös lélek
vagyok ... Na-gyon bű-nös! ... Meg részeges, meg korhely,
nogy hét faluban nincs párom, szavamra mondom ... Ilyen
vagyok,, ilyen, mit csűrjem-csavarjam ?. . . Ami igaz, az
igaz,
«s ami igaz, nem lehet bűn! Nem úgy van, tisztelendő
atyám?
Hogyha iszom, az enyémből iszom . ..
A pap megszakította mondókáját, és méltóságos külsőt
Öltve, szigorúan végigmérte Vasile Baciut. A paraszt
azon¬ban szelíden mosolygott, s fejét lehorgasztva beszélt,
mint¬ha gyónnék, mintha nem akarna tudni senkiről és
semmiről •a világon:
— Nagyon el vagyok keseredve, higgye el, tisztelendő
atyám! Nem hiszi? Bánatomban iszom, fúrt iszom, s megint
csak iszom! Szavamra mondom! Maga persze, azt kérdi:
miért vagy úgy elkeseredve, te részeges? Hát hogyne volnék
elkeseredve, tisztelendő atyám, mikor egyetlen leányt
a'.lott
az Isten, s azzal se vagyok megelégedve! Mert én egy
csep¬pet se vagyok megelégedve, hallja, tisztelendő uram?
Egy cseppet se! Mivelhogy nem akar szót fogadni. És ezért
ha¬lálra búsulom magam. Szakad meg a szívem, hogy nem
akar az apjára hallgatni az a leány. Igazam van, vagy nincs
igazam? Mondja meg maga is!
Belciug beteges ember volt, nem állhatta a pálinkaszagot,
Vasile meg egyenest az orrába lehelt, nagyokat böfögve. De
a paraszt viselkedése főleg azért dühítette a pópát, mert
csorbította tekintélyét az emberek előtt. Hcrdeleáné büszke
fejtartással, összeszorított ajkakkal, halálos komolyan
hall¬gatta Baciu beszédjét, mérges pillantásokat vetve az
embe¬rekre, akik kíváncsian tolongtak körülöttük, és
suttyomban nevettek Baciun. Titunak, ellenkezőleg, tetszett
Baciu handa-bandázása, és nem tudta, mivel paprikázhatná
fel, de úgy, hogy a pópa ne vegye észre.
Belciug lenyelte haragját, s szelíd dorgálással próbálkozott:
— Rosszul teszed, Vasile, nagyon rosszul teszed, hogy
nem
szégyelled magad legalább a fiatalok előtt, akik mindig dü¬
löngélve látnak. Tisztességes ember nem tömi reggeltől
estig
a zsidók erszényét, s nem mérgezi meg magát sátáni kotyva-
lékaikkal!.. . Ügy bizony, Vasile fiam!...
Baciu egyszerre ünnepélyes arcot vágott, hátrált vagy két
lépést, és nevetségesen szemrehányó hangon válaszolt:
— Jaj, Istenem, tisztelendő atyám! Nem vétettem én
sen¬
kinek! Elittam-e valakinek a pénzét vagy a vagyonát? Hi¬
szen iszom, nem mondom, hogy nem iszom ... De az én
mun¬
kám gyümölcsét iszom, az én verejtékemét. .. Akkor meg
miért korhol? Mit vétettem én magának, mondja meg igaz
szívére?!
A bíró jónak látta közbelépni. Karon fogta Baciut, el akarta
vinni:
— Jól van, jól, Vasile — csitította —, úgy van, ahogy
mondod ... De most hagyd az urakat békében. Nem azért
jöttek ide, hogy a te badarságaidat hallgassák, hanem hogy
a táncot lássák ...
Aztán a legényekhez fordulva parancsolóan odakiáltotta:
— Ti meg mire vártok, legények? Lesz tánc, vagy
nem
les? tánc?
1 kor azonban Vasile Baciu megpillantotta Georgét, aki
egyedül és levenen álldogált, akár egy kiszáradt fa. Baciu
kézen fogta, s a pap elé rángatta:
— Nézze meg, tisztelendő atyám! Látja? Ez az én
ve¬jem, ezt szeretem. Ezzel fogja maga megesketni a
lányomat, ha meghasad a szíve annak a szófogadatlannak,
akkor is! . . .
5
— Jól van, jól, Vasile bá, hagyjuk ezt... — motyogta
George szégyenkezve, s kényszeredetten nevetett.
Baciu azonban egyre jobban belelovalta magát, ordítani kezdett:
— Nem hagyom, érted? Nekem rendes vő kell, nem hol¬
mi rongyember ... Én odaadom a leányt, neked meg legyen
• ostorod, hogy verd ki a fejéből a bogarakat! ... Hallani sem
akarok holmi hetyke koldusról, aki csak abban jár, hogy
el¬csavarja a fejét! Nem akarom, érted? Nem akarom! S ha én
egyszer nem akarom, akkor inkább tőkére teszem a fe¬jét, s csak
egyet suhintok a bárddal. Utána nem bánom, ha fel is
akasztanak. Nincs igazam, George fiam?
— De igaza van — csitította a legény.
Vasile diadalmasan körülnézett, s hegyeset köpött pont a bíró
lába elé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, elindult a
leányok felé. Magával cipelte Georgét, és torka¬szakadtából
ordította:
— Anuta! ... Te Anuta! . .. Hol vagy, kislányom?
George úgy elvörösödött, mintha tüzes kemencébe dugták
volna. Szégyennel vegyes harag háborgott a lelkében. Hal¬kan
mondta, hogy az emberek ne hallják:
— Hagyja most Anutát! A kertben van, Ion Glanetasu-
val, a diófa alatt...
Baciu felszisszent. Rikkantott egyet, s lódult is — nagy léptekkel
— a csűr felé, mely mögül épp akkor somfordált elő Ana,
reszketve az ijedtségtől, mivel fölismerte az apja hangját. Baciu
észrevette. Megállt az udvar közepén, lábait szétterpesztette,
csípőre tette a kezét, kidüllesztette a hasát, s villogó szemmel
nézett Anára. így állt egy ideig, aztán ki¬tört:
— Hát így egyeztünk mi, Anuta? És ütésre emelt ököllel
rontott neki. Egy asszony kétségbeesetten felvisított:
— Segítség, emberek, megöli!
Vasile azonban, még mielőtt a lányhoz ért volna,
meg¬pillantotta Iont, amint a csűr mögül jött elő. Nyomban
meg-
feledkezett Anáról, és fenyegetően indult a legény felé. Ion látta,
hogy egyenesen feléje tart; alig észrevehetően megrez¬zent, de
aztán — mintha mit sem értene az egészből — nyu¬godtan,
szemrebbenés nélkül ment szembe az öreggel.
— Mit mondtam én neked, te koldus fajzatja, mi? — üvöl¬
tötte egyre közeledve Vasile Baciu, akit Ion nyugalma még
jobban felingerelt. -1 -.
A legényt késdöfésként érte a sértés. Fekete szeme — két fénylő,
mozgó gyöngyszem — szikrázott a haragtól. Enyhéa remegő, de
gúnyos hangon válaszolt:
— Mi vagyok én, a szolgája, hogy nekem parancsoljon?
— Parancsolok, te gazember! Parancsolok! S ha nem
hall¬gatsz a szép szóra, a véredet veszem! — üvöltötte Baciu, és
féktelen dühvel vetette magát a legényre.
Ion megállt, a keze ökölbe szorult.
— Meg ne üssön, Vasile bá! Meg ne merjen ütni, mert...
Meg ne üssön! ... — Fojtott hangon beszélt, mintha türtőz¬
tetni igyekezett volna magát.
Néhány férfi meg legény Vasiléhoz rohant, hogy csitítgas¬sák.
Ion mozdulatlanul, kővé dermedve állt. Csak a szíve dobogott
olyan hevesen, hogy törte össze a bordáit, mint egy tüzes
kalapács. Először arra gondolt, hogy nem bántja az Öreget,
hiszen részeg, és Anutának az apja ... De mikor Ba¬ciu
szidalmazni kezdte, és ráemelte a kezét, elvesztette a fejét. Forrt
benne a vér. Várta, hogy legalább egy ujjal ér¬jen hozzá.
Darabokra tépte volna, különösen hogy a háta mögött
megpillantotta Georgét, aki dölyfös, kárörvendő vi¬gyorral leste,
mi lesz.
Baciu ki akarta tépni magát az emberek karjai közül, s egyre
ordítozott:
— Eresszetek!... Eresszetek, hadd taposom ki a bélit! ...
Ma vért iszom, vagy beledöglöm! ... Eresszetek! .. .
Az emberek szinte a levegőben vitték a kapuig, míg 6
igyekezett kitépni magát, és tovább ordított:
— Mit akar a lányomtól egy ilyen éhenkórász? Mit
akar
tőle?!... Uhhh!... Eressz, Nistor!... Azt a keserves...
Ion kékült-zoldült. Remegett a térde, szájpadlása kiszá¬radt,
mintha tűz égetné a lelkét. Minden szo szíven szúrta,
kiváltképp hogy az egész falu hallotta. Agyán át^átcikázott a
gondolat: nekimegy és egyetlen ökölcsapással torkára
for¬rasztja a szitkokat. De valahányszor erre gondolt, eszébe
ju-
tott Anuta, és nyomban lehűlt. Kereste a szemével, de a
sze¬gény leány a kavarodásban sírva hazarohant. Az
asszonyok és leányok szétrebbentek, mint iilü elől a tyúkok.
Csak az utcáról meg a szomszéd udvarokról lestek:
kezdődik-e már a verekedés. A pap megragadta az alkalmat
és távozott, fel¬háborodottan magyarázva Herdeleánénak:
— Az ilyen elvetemülteket csendőrkézre kéne adni,
hadd
puhítsák meg egy kicsit a csontjukat! Másképp sose lesz be¬
lőlük tisztességes ember ... Kár, hogy Ion nem regulázta
meg
egy kicsit. .. Megérdemelte volna.
A tanítóné bólogatott — mélységesen fel volt háborodva.
Kissé felhúzta a ruháját, hogy az út porát ne seperje vele, s
gyorsan elindult Belciuggal és Laurával együtt. Titu
vala¬mivel hátrább maradt. Sajnálta, hogy nem várhatja
meg a cirkusz végét, s amint a többiek után lépkedett,
mindegyre visszanézett.
A hóra szétoszlott. A cigányok rémülten húzódtak a
csűr¬be. Gávan beállította a bőgőt egy sarokba. Elhatározta:
sem¬miképp nem engedi, hogy a verekedők összetörjék. A
legé¬nyek Ion köré gyűltek, hergelték:
— Miért hagytad, hogy pocskondiázzon, Ionica? ...
Leg¬
alább sóztál volna oda vagy kettőt, hogy megemlegesse! .. .
Mások, a George cimborái, távolabb álltak, s kajánul
vi¬gyorogtak. Később George is közéjük vegyült. Mögötte
— hű¬séges árnyékként — Ilié Onu.
— Tönkrement az egész mulatság e miatt a ... —
mond¬
ta George, kissé bosszúsan, Glanetasu fiára sandítva.
Ion azonban se nem látott, se nem hallott. Kővé dermedt a
nagy szégyentől. Folyton arrafelé nézett, ahol egy
ember¬csoport közepén Vasile Baciu hadonászott, s egyre
az mo¬toszkált a fejében, hogy összetöri a csontját.
George váltott még néhány szót a cimborákkal, aztán
döly¬fösen odakiáltott a zenészeknek:
— Gyerünk Avrumhoz, te móré!... Mit rostokolsz itt
hiába?...
Ez a hang trombitaként harsogott Ion fülébe. Egyetlen
ugrással Briceag mellett termett:
— Húzzad! — parancsolta kurtán.
A cigány nem tudta, mitévő legyen. Hol az egyikre né¬zett,
hol a másikra. Nem tudta, kire hallgasson.
— Nem úgy megy az, Ion — szólt oda George
hetykén.
— Én adtam foglalót...
De Ion, mintha meg se hallotta volna. Még keményebben
mondta a prímásnak:
— Húzzad!
Akkora harag lobogott a szemében, hogy Briceag nem mert
ellenkezni. Rándított egyet a vállán George felé, álla alá
kapta a hegedűt, és pattogó nótába kezdett. Ion cimborái
kurjongatni kezdtek a diadal jeléül. Pattogtattak,
dobbantot¬tak, hogy csak úgy döngött bele a föld. Indultak
ki a ka¬pun. Elöl Ion, utána a többiek, nagyokat füttyentve,
6
kurjon¬gatva. A cigányok muzsikálva követték őket; Gavan, a
bő¬gőt a nyakába akasztva, úgy fújtatott, mint egy tömött gú-
nár. Az utcán kicsit megállt a csapat. Veszettül dobbantot¬tak
egy helyben, a szomszéd kapukból bámészkodó lányok nem kis
gyönyörűségére. Aztán mindnyájan balra kanyarod¬tak,
nagyokat csujjogatva a zene ütemére. Nyomukban egy sereg
gyermek .. .
George társaival együtt ott maradt a csűr mellett. Dühös volt, de
nem mert szembeszállni Ionnal. Leginkább amiatt dühöngött,
hogy Ő adott foglalót a cigányoknak, és ami négy forint még
fennmaradt, azt is neki kell majd kiguberálnia, bzó se róla: a
pénzt a legényektől szokta összeszedni — húsz krajcárt
szurkoltak le fejenként —, de míg a foglaló egy¬begyűlt,
majdnem mindegyikkel külön kellett bajlódni, ve¬szekedni.
Briceag pedig — mióta egy alkalommal hoppon maradt — nem
hajlandó várni. Georgénak, igaz, tetszett ez a megbízatás. Ügy
tűnt neki, hogy a többiek fölé emeli. De most, hogy a legények
mégis Ion pártjára álltak, meg¬alázva érezte magát, különösen
mióta megtudta, hogy Ion komolyan jár Ana után ... Sóvár
szemmel nézte, mint vo¬nulnak el lőnék a cigányokkal. „Mi
lenne — villant át az agyán —, ha én is közéjük állnék, mintha
nem is haragud¬nék?" De rájött, hogy túl mélyre süllyedne a
cimborák sze¬mében. Bosszúként — de vigaszképpen is —,
mikor a töb¬biek befordultak a Nagy utcába, mosolyogva
kijelentette:
— Én többet egy krajcárt se adok a cigánynak. Adjon
[on, mert Glanetasunak van miből!
A legények azonban nem értették meg a gúnyos célzást. Bántotta
őket, hogy ott maradtak leforrázva, cigány nélkül. Ilié Onu törte
meg a csendet:
■— Mi meg mi a fenének ácsorgunk itt? Este van, min¬denki
elment... Gyerünk mi is a kocsmába!
Senki sem szólt többé semmit. Rendre fölszedték a
sátor¬fájukat, s eloldaloglak a kerteken meg a patakon át, hogy
legalább hamarabb érjenek oda Avrumhoz ...
Todosia megvárta a pitvar küszöbén, míg az udvar telje¬sen
kiürült, aztán keresztet vetett:
— Hála neked, uram, Istenem — mormogta —, hogy
nem rontottak egymásnak. Még a zsandárokkal gyűlt volna
meg a bajom! ...
A kapu mellett a padka tövében a nyomorék Savista ku¬porgott.
Halálra rémítette a sok ordibálás, félrehúzódott, ne¬hogy
eltapossák. Todosia észre sem vette, csak mikor kiment, hogy
bereieszelje a kaput.
— Hát te még mindig itt vagy, Savista? Még szerencse,
hogy agyon nem tiportak ... De most aztán indulj te is, leá¬
nyom. Indulj, mert hazáig jó darab utad van, és mind; írt
rád sötétedik ...
Savista úgy meg volt rémülve, hogy alig mert lélegzetet venni.
Felhajtotta a pendelyét, övébe gyűrte a katrincát, és amilyen
gyorsan csak tudott, kivánszorgott az utcára. Aztán valamivel
lassabban elindult az árok mentén — hazafelé.
A kocsma nem volt különb a falu bármely más házánál, csak
éppen cseréppel fedték be, és az utca felől két drót-szitával
védett ablakocskában üvegek sorakoztak színes ita¬lokkal,
továbbá tarka cukorkásdobozok és falun kelendő min¬denféle
portéka. Az elülső szoba nagyobb volt és deszkapad-lós.
Bútorzata egyszerű: néhány hosszú asztal és kétszer any-nyi
fenyőpad, amelyeket a szolgáló minden pénteken ho¬mokkal
súrolt és hófehérre mosott, a vasárnapokra való te¬kintettel,
mikor a parasztok eljöttek, hogy pálinkával űzzék el bajaikat. Az
egyik sarokban, lécketrecben álló pult mö¬gött, Avrum és fia,
Ajzik, aggodalmaskodva sürgölődött az üvegsorok között és egy
óriási pálinkáshordó körül. Időn¬ként Ajzik gyertyával a
kezében lement a ketrec alatt nyíló pincébe, ahol további
pálinkáshordók és korsók pihentek, de még bor és sör is akadt az
előkelő vendégek számára, akik — ha mulatni volt kedvük —
hátravonultak a kocsmáros szobájába, távolabb a falusiak
kíváncsi szemétől...
Alighogy szétrebbent a hóra, a férfiak — egyenként vagy
csoportokba verődve — elindultak Avrum felé. Mire George
a barátaival odaért, a tornác tömve volt emberekkel. A
tör¬ténteket vitatták. Egyesek Baciunak adtak igazat, mások
Ionnak. A legények egyenesen a kocsmába mentek. Az ő
számukra tartották fenn az asztalokat meg a padokat, hogy
komótosabban mulatozzanak. Csendben telepedtek le, mint
akik vereséget szenvedtek.
Avrum gyorsan kibújt a ketrecből, és két üveg pálinkát
tett George elé.
— Ki fizet? — kérdezte.
— Fizetünk mi, ténsuram, ne féljen! — felelte Ilié
Onu, s már nyúlt is az egyik üveg után.
— Na hiszen, ha tőled kell kivakarnom a pénzt, akkor
megette a fene! — mondta a kocsmáros, és sorra
végigmér¬te a legényeket, mintha arcukról akarná leolvasni:
mi lapul a bukszájukban. — A te becsületedre nem adok én
még egy korty hideg vizet sem ... Szóval: ki fizet? Mert én
azt tud¬ni akarom. Vagy fogom a pálinkát, s töltöm vissza a
hor¬dóba ...
George előkotorászott a lajbija zsebéből egy zsíros
bugyel¬láris!, és szó nélkül kiszámolta a pénzt. Avrum
gondosan összeseperte, és a markában csörgetve visszament
a ketrecbe. Ilié azonban nem állta meg, hogy büszkén oda ne
kiáltsa, mintha ő fizetett volna:
— Na látja, Avrum? ... Máskor aztán ne morgolódjon! Az
egyik legény, hirtelen nekitüzesedve az ital szagától, öklével
az asztalra csapott, és kurjongatni kezdett, hogy csak úgy
rezegtek az ablaküvegek. A többiek felocsúdtak, mintha
örömhullám Öntötte volna el a szívüket. Pillanatok alatt
visszhangzott a kocsma szilaj ordítozásuktól.
Mikor a legtüzesebben kurjongattak, az utcáról még
vi¬harosabb, még vadabb kurjantások hangzottak fel. Egy
ideig mintegy versenyre kelt a két csoport: melyik tudja a
másik hangját elfojtani. Am a kintiek minél jobban
közeledtek, an¬nál lármásabban vigadtak. Mikor pedig
beozönlöttek a kocs¬mába, valósággal elnémították George
cimboráit. Különben az újonnan érkezettek is, meg a
muzsikálásba belefáradt ze¬nészek is hamarosan
elhallgattak, s a kurjongatás fülsiketítő
27
lármába fulladt; rekedt kiáltozás, dühös parancsolgatás,
tü¬relmetlen ordibálás töltötte meg a szobát. Csak ritkán
lehe¬tett kivenni egy-egy szót:
— Egy kupa pálinkát, Avrum, de édes legyen! ...
— Gyorsabban, Avrum, gyorsabban! ...
— Hová tűntél, te pájeszes, a fene a fajtádat!...
A legények nem fértek már a padokon. A cigányok Ion
asztalához gyúródtak, Gávant kivéve, aki kénytelen volt a
sarokban megállni, a bőgő mellett. Egy csomó üveg meg
po¬hár termett az asztalokon. A pálinkaszag nehéz
dohányfüst¬tel és izzadságszagú, csípős hőséggel
keveredett. Egyszerre be¬szélt mindenki, koccintottak,
kiáltoztak, gajdoltak a legé¬nyek. Szedték le a csillagos
eget, a mennyet és a holdat, szid¬ták az anyját Avrumnak
meg a cigányoknak, vagy magát
az Istent káromolták.
Időközben besötétedett, s a helyiséget csak a gerendáról
lecsüngő kormos lámpa világította be. A sápadt-beteg,
resz¬kető fényben az emberek részegebbnek tűntek, mint
valójá¬ban voltak: vadabbul villogtak a szemek, és a
csontos-mez¬telen férfikarok, melyeken éhes kígyóként
dagadoztak az iz¬mok, mindegyre fenyegetően, vészjóslóan
emelkedtek az it¬tas fejek fölé. A hangok fokról fokra
vastagabbak és reked¬tebbek lettek, durvábbak a szavak és
7
dühödtebbek a károm¬kodások. Az izzadt férfiarcok hol
lángvörösen, hol zöldessár¬gán csillogtak. És a szédítő zsivajból
ki-kitört — diadalma¬san — egy-egy jóízű kacagás, elégedett
böffentés vagy el¬nyújtott üvöltés. . .
Simion I.ungu holtrészegen dőlt neki az asztalsaroknak, s
káromkodva szidta a feleségét, aki csecsemővel a karján
strá¬zsált mellette. Az asszony meg-megráncigálta az inge ujját,
s mit sem törődve a férfi szidalmaival, fakó hangon szólít¬gatta:
— Gyere már, Simion, gyere haza, ha mondom! Holnap hajnal
előtt fel kell ke'ned, hogy fáért menj. Nincs már, ami¬vel tüzet
gyújtsak. Gyere már, te ember, gyere, szépen! ... Simion
azonban csak panaszkodott asztaltársainak, akik rá sem
hederítettek, ivott meg káromkodott tovább, míg végül az
asszony elunta a dolgot, a férje mellé telepedett,
mell¬bimbójával betömte a csecsem." száját, és nevetve
nagyokat kacsintott egy legény felé, de hiába, mert azt
búskomorrá tette az ital.
A legények sorjában koccintottak a cigányokkal, ezek meg egyre
buzgóbban húzták a ledér asszonyokként elterpeszke-do
bordalokat. Briceag alaposan felöntött a garatra, de ettől mintha
csak szebben húzta volna. Holbea viszont, aki még a prímásnál
is jobban elázott, olyan hamisan kontrázott, hogy maga is
restellte. Egyedül Gávan nem rúgott be, egy¬részt hogy
megvédhesse a bőgőjét, másrészt mivel olyan pár¬ját ritkító
részeges volt, hogy kihörpinthetett akár egy ve¬der pálinkát is, a
szeme sem rebbent meg tőle.
Ion úgy nekikeseredett, hogy még a pálinka sem esett jól. Mint
súlyos malomkő nyomta a szívét, hogy Vasile Baciu úgy
megszégyenítette a falu előtt. Próbált másra gondolni, de az
esze folyton visszakanyarodott az elszenvedett
megaláz¬tatáshoz. Egyre parancsolóbban kerítette hatalmába a
heves vágy: ütni-vágni, törni-zúzni, hogy megkönnyebbüljön és
le¬csillapodjék. Időnként átsandított a másik asztalhoz,
ahol George nekihevülten koccintgatott, és kevélyen, kihívóan
vil¬logtatva a szemét, vastag, kellemetlen hangon valami úri
nó¬tát gajdolt. Amint így, suttyomban nézegette, Ionnak
egy¬szerre mintha hályog esett volna le a szeméről. Eszébe
ju¬tott, hogy llie Onu látta, mikor ő a kertben Anát ölelgette. Ilié
most George mellett ült. Nyilván llie árulta be Geor-génak,
George meg ráuszította Baciut. És mivel nem tudott leszámolni
Baciuval, Ion fejébe vette, hogy Georgéval kell leszámolnia.
Mihelyt ezt eldöntötte magában, nem volt nyug¬ta többé.
Kínlódott, gyötrődött, mert nem tudta, hogyan
kezdje.
Ekkor toppant be Titu Herdelea. Egy pillanatra elült a
lárma.
— Jó estét! — köszönt Titu kissé zavartan, mert minden
szem feléje fordult.
— Jó estét! — fogadeák szinte kórusban a jelenlevők. Az¬
tán még fülsiketítőbb lett a lárma.
Titut a kíváncsiság hozta a kocsmába. Sejtette, hogy a délutáni
veszekedés nem maradhat annyiban, s nem tudta megállni, hogy
be ne nézzen Avrumhoz, hadd lássa, mi tör¬ténik ott. Vacsora
közben a Herdelea család részletesen meg¬vitatta a történteket, s
mindnyájan Ionnak adtak igazat, azért is, mert szomszédjuk volt,
de meg azért is, mivel Gla-netasu fia eszesebb volt valamennyi
pripászi legénynél. A vi¬tának Titu vetett véget.
— Jól tenné, ha istenesen elagyabugyálná! — jelentette ki
komolyan.
De nem mondta meg, kit kellene elagyabugyálni, s más¬valaki
sem kérdezte meg, mert későre járt már az idő, mind¬nyájukat
elfogta az álmosság; a tanító el is szundított, úgy felöltözve,
beszélgetés közben. Miután az egész família le¬feküdt, Titu
munkához látott, hogy rendbe tegyen valami beíratási naplókat
az apja számára. Dolgozott egy keveset, de aztán erőt vett rajta a
türelmetlenség. Eszébe jutott, hogy fogytán van a dohánya, fogta
a kalapját, és meg sem álit Avrumig.
Kezet fogott a kocsmárossal, mint mindig, amikor hitelbe
vásárolt, kért egy pakli dohányt, felíratta, aztán beszédbe
elegyedett a zsidóval: húzta az időt, hogy minél tovább
ma¬radhasson, szeme sarkából azonban a legények asztalai
felé pillantgatott. Fúrta az oldalát a kíváncsiság, de restellte
meg¬kérdezni, mi történt még azóta. Hogyisne! Mit
szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy a semmirekellők
dulakodása iránt érdeklődik? Végül elindult. Nem eshetett
komolyabb verekedés — vigasztalta magát —, mert akkor
nem ülné¬nek mindnyájan egy csomóban.
Ion asztala mellett elhaladva, barátságosan rámosolyodott a
legényre. Amaz felállt, s egy pohár pálinkát nyújtott fe¬léje:
— Legyen szíves, úrfi, koccintson velünk egy
pohárkát!
— mondta tisztelettudón.
Titu kérette magát egy kicsit, de csak a látszat kedvéért.
Kitűnő alkalomnak vélte, hogy megtudjon egyet s mást.
Meg¬várta, míg a többiek is kérlelik, aztán fogta a poharat,
és koccintásra emelte. Ion elrikkantotta magát, parancsoló
han¬gon, hogy „csend legyen!" — s egy szempillantás alatt
min¬denki elhallgatott. Ez zavarba hozta Titut, mert nem
értett a parasztoknak imponáló hosszú, ünnepélyes
köszöntőkhöz.
— Isten éltessen, Ion!... Isten éltesse mindnyájukat és
... erőt-egészséget! — hebegte rövid szünet után, az izga¬
lomtól enyhén rekedt hangon.
Felhajtotta a pálinkát, és visszaadta a poharat; majdnem
megborzongott az undortól. Ion talpraesett köszöntővel
vá¬laszolt, de az újból kezdődő zsivaj elnyomta szavait.
Titu kezet nyújtott:
— Jó éjszakát, Ionica, és köszönöm!
- Én fizessek, te? Én? — ugrott fel a másik.
Felbáto¬rodott, mert Ion nyugalmát gyengeségnek vélte.
— Te!
— Hát mi vagyok én, a kapca tok? — ordította George
egyre vakmerőbb és egyre fenyegetőbb hangon. — S meg
nekerr. ront! S méghozzá kicsoda! Egy ...
Nem tudta befejezni, mert Ion az asztal fölött mindkét
Öklével az arcába vágott. A következő pillanatban már
Geor¬ge is nekiugrott, de Ion még keményebben orrba
vágta. .. Aztán összeakaszkodtak. George bömbölt, mint a
bika. meg¬ragadta és csavargatni kezdte Ion inge nyakán a
fuzőzsi-Ionnak kidagadtak az erei, az arca is egyre vörösebb
lett, de azért szaporán öklözte ellenfelének hol a fejét, hol
untát, hogy a keze csupa vér lett; George orrából
pa¬takokban ömlött a vér, s telefröcskölte ruháját.
Ordibálva gyűltek köréjük a jelenlevők:
— Ne hagyjátok! Válasszátok szét őket!. ..
De senki sem lépett közbe, mintha előbb mindnyájan látni
akarták volna, melyik erősebb. Egyedül Avrum, aki félt,
hogy pocsékká zúzzák az üvegeket meg a poharakat, vagy
betörik az ablakokat — rontott nekik hihetetlen kurázsival.
Nem szétválasztani akarta őket, csak minden erejével a
ki¬járat felé tuszkolni. A lámpa vastagabban kezdett
füstölög¬ni, majdnem kialudt a nagy kavarodásban. A
kocsmáros fel¬áldozott néhány szőrcsomót rőt szakállából,
jó pár ökölcsa¬pást elviselt szó nélkül, de végül sikerült
kiakolbólítania a verekedőket. Ekkor mindenki utánuk
tódult, úgyhogy a kocs¬ma pillanatok alatt kiürült. A zsidó
örült, hogy ennyivel megúszta; sietve bereteszelte az ajtót, s
ráerősítette a vas-rudat, nehogy a vendégeknek eszükbe
jusson visszatérni.
Amint hemperegve kikerültek az utcára, a verekedők
szét¬váltak. Ion odaugrott a kocsma kerítéséhez, kirántott
egy karót, s még mielőtt valaki megakadályozhatta volna,
úgy hátba vágta Georgét, hogy az összeesett, s elnyújtott
nyögéssel rogyott az árokba.
8
— Jaaaj! Megölt a gazember!
A szája, bajusza, álla, inge piroslott a vértől, de csak a karó tudta
leteríteni. Nyöszörgött még valami káromkodás¬félét, próbált
feltápászkodni, de a fájdalom hamarosan le¬gyűrte, mintha eltört
volna a hátgerince. Ott maradt az árok¬ba gurulva, a mocskos
burjánok közt összekucorodva; a se-
gítségére siető cimborák körülfogták. Valami fehérnépek
vi¬sítani kezdtek, a férfiak káromkodtak. Simion Lungu
cse¬csemője rémületében kiejtette szájából a mellbimbót, és
böm¬bölni kezdett. Ilié Onu a túloldali kerítésből akart
kifeszí¬teni egv iókora rudat, hogy széthasítsa Ion feiét.
— Gyilkos ez, jó emberek, haramia! — ordította dühösen. Ion
most már meg volt elégedve. Megnyugodott, semmi vem izgatta.
Ott állt juhász módra nekidőlve a karónak, s diadal¬ittas,
fenyegető szemmel nézett körül: meri-e még valaki őt
bántani.
Ilié addig rángatta hiába azt a rudat, míg lecsillapodott. Aztán
mis legényekkel együtt karjukra emelték Georgét, és förtelmes
káromkodások közepette hazavitték. Egy csomó rémült asszony
és néhány, későig az utcán csatangoló gyer¬mek követte őket.
I-ényes-hűvÖs félhold tíínt fel az égen, ezüstbe vonva az
utat és a fák tetejét...
9 az egész házikót, úgyhogy Glanetasu ijedten kapta fel a fe¬
A többi legény közrefogta Iont. Tisztelettel nézte]; reá,
egy-egy tréfás szóval igyekeztek kimutatni barátságukat és
csodálatukat. Kedvük lett volna tovább mulatni, de a ci ;á~ nyok
kámforrá váltak a verekedés alatt, Avrum aitaján meg hiába
dörömböltek. Diskuráltak még egy ideig a kocsma előtt,
aztán elszéledtek — ki haza, ki a szeretőjéhez .. . Ion Avrum
kertiébe hajította a karót, aztán hazaindult. Lassan, elégedetten
lépegetett, mint aki jól végezte dolgát. Éppen Va¬raié Baciu
háza előtt haladt el, a kocsmától nem messze. Megállt.
Benéz Anához, gondolta. Ügy érezte, hogy meg¬bosszulta
magát, jutalmat érdemel. De aztán mégis másképp döntött. A
leány talán nem tud hőstettéről; nem járja, hogy épp ő újságolja
el neki. Jobb, ha másoktól tudja meg. An¬nál jobban vágyódik
majd utána. Hosszan elnézte azonban a kiskert három öreg
almafájának árnyékába rejtőzött új , az álmos szemekként
pislogó sötét ablakokat. Elnézte ",s udvart, az álomba szenderült
istállókat, a magas tar-iopokra szerelt deszkakaput, és akkora
öröm fogta el, mintha mindez már most az övé volna.
A kiskapu mögül Ana lesett ki az utcára, szíve a torkában
kalimpált. Hallotta a csetepatét Avrumnál, s kisurrant a ház¬ból.
Sejtette, hogy Ion valami galibát csinált elkeseredésé¬ben.
Remegett a lelke, nehogy valamí baja essék. Kiment vol¬na a
ház elé, de félt, hogy a kapu nyikorogni fog, és föl¬ébreszti az
apját, aki azóta, hogy a hórából hazahozták, ott horkol? a
tornácon. Aztán látta, mint viszik Georgét, és keresztet vetve
hálát adott az Istennek, hogy nem Ionnak törték össze a csontjait.
Most őt várta, büszkén, meghatottan. Érezte, hogyan
hatalmasodik el szívén a szerelem, amely megpecsételi az
emberek sorsát. Ez az érzés borzongással töl¬tötte el, de
ugyanakkor lelke minden zegét-zugát átjárta, lángra lobbantotta .
. . Aztán hallotta, hogy közeledik, s lát¬ta, hogy megáll. Meg
akarta szólítani, hogy kemény, védő karjaiba dőljön, de meg se
tudott moccanni. Azután, mivel Ion nem mozdult, megijedt, s a
kezeit tördelve, szerelmetes, kérlelő hangon, kiszáradt ajkakkal
szólítgatta, de olyan ha!-lOgy ő maga sem hallotta:
— Ionica!... Ionica!... Ionica!...
Ion azonban fütyörészve, kemény léptekkel továbbment, itt
csizmája alatt a poros utca, és koccant a patkója, ha egy-egy
kőbe ütközött.
Majdnem otthon volt már, mikor hátulról sietős lépte¬ket hallott
közeledni. Titu szaladt utána lihegve. Nem lát¬hatta a
verekedést, s ezért csalódott volt. Megunta az ide-oda sétálást a
kocsma előtt, s hogy hamarabb teljék az idő, elment a falu másik
végéig, az útkereszteződéshez. Onnan hallotta meg a verekedés
zaját. Szedte a lábát, amilyen gyor¬san csak tudta, de mire
Avrumhoz ért, mar minden elült — egy árva lelket sem
talált a kocsma környékén.
— Na mi volt, Ion? — kérdezte a kezét dörzsölgetve,
— Semmi — mormogta a legény higgadtan. — Egy
kicsit : I :m magam . . .
Hiába faggatta Titu, többet nem tudott kiszedni belőle.
Egyszerre köszöntek el mind a ketten:
— Jó éjszaka!
Éjfélre kukorékoltak a kakasok ...
II. fejezet 1
A VERGŐDÉS
1
Zavaros, szürkés fény nézett be az ablakon, mikor Glane¬
tasu fölébredt. Messziről gyenge, alig hallható kukorekolas
^
hallatszott. A következő pillanatban, most már közelebbről,
vékony, éles válasz hangzott fel. Aztán más kakasok kuko¬
rékoltak, egyre közelebb és egyre hetykébben. Végül a_ pit¬
varból tompa szárnycsattogás, majd erőteljes, parancsoló,
já¬
tékos karattyolásban feloldódó kukorekolas remegtette meg
jét, és keresztet vetett.
— A fene hogy megenne, bolondja! — mormogta az
öreg,
s forgolódott még egy kicsit az ágyban, míg teljesen magá¬
hoz nem tért. — Alszol-e, asszony? — kérdezte aztán, s
könyökével megérintette Zcnobiát.
— Nem alszom — felelte az rögtön, érthetően.
Hallgattak egy darabig mind a ketten, vakarózva s öre¬
gesen nyögdécselve.
— Vajon hány óra lehet? — ásított jó későre az öreg
ismét. /
— Kelj csak fel, mert itt az ideje — szólt Zenobia
ezút¬tal zsémbescbb hangon, és föltápászkodott az
ágyból. j
— Itt-e? — csodálkozott Glanetasu, s lustán
ropogtatta
csontjait. r
— Kelj fel, ha mondom, te ember! Addig en felrázom
Iont, mert ő tudom, nem ébred fel magától. Tegnap egész
nap táncolt, Avrumnál is későig odamaradt. . . Kelj fel, na,
s indulj dolgozni, mert mindjárt a hasadra süt a nap!...
Az öreg még egyszer megvakarta a fejét, állát, mellét. Jot
ásított, kikémlelt újból az ablakon, s megkérdezte:
— Vajon, a hold világít-e, vagy már megvirradt? _ ^
>
A választ a kakas adta meg a pitvarból; az előbbinél is
parancsolóbban harsant fel:
— Kukurikuuu! ...
— Hát nem hallod, hogy megvirradt? — szólt_
Zenobia,
aki már az ágy előtt állt, s épp a katrincáját kötötte fel,
halk imát mormolva.
Glanetasu előbb csak felkönyökölt, gondolkozott egy ideig,
végül kiugrott a meleg fekvőhelyről. Igyekezett fürgén
mo¬zogni, hogy kiver}e csontjaiból az álmosságot.
— Gyújtsd meg a lámpát! — mondta azután, de maga
kezdett matatni a kémény üregében. Nem találta a gyufát, s
mérgesen szólt az asszonyra:
— Hova az ördögbe raktad el megint?
Zenobia azonban nem válaszolt. Aitatosan hajladozva
is¬mételten keresztet vetett, az imák zarószavait mormolva,
s csak miután befejezte, förmedt dühösen Glanctasura:
— Ö, hogy a tüzes ménkű ütne beléd, istentelen vén
bo¬
9
londja! Még a reggeli imámat sem tudom miattad elmon¬
dani!
Zsémbelődve ment ki, s becsapta az ajtót. A pitvarban egymást
csípgették és türelmetlenül kotkodácsollak a tyúkok, mikor
pedig Zenobia kitárta az udvarra nyíló ajtót, úgy re¬pültek ki,
mintha tömlőéből szabadulnának. Az asszony ve¬tett nekik
néhány marék kukoricaszemet, tovább pörlekedve Glanetasuval,
magában meg a tyúkokat számolta. Verték le egymást, hogy
minél gyorsabban és minél többet nyeljenek, a kakas azonban,
mivel mindig bizalmatlan volt Zenobiával szemben, és
előzékeny élettársai iránt, csak időnként kapott föl egy-egy
szemet. Az öreg tyúkok engedelmesen lekupo¬rodtak, mikor a
gazdasszony sorjában megnézte, tojósok-e, nyilvánvaló
bosszúságára a kakasnak, amely fenyegetően bor-zolgatta
taréját, hetyke léptekkel állt félre Zenobia útjá¬ból, és dühösen
kotkodácsolt.
Miután a majorság elszéledt, Zenobia felkapaszkodott a
szénapadlásra, s a létra tetejéről bekiáltott:
— Ionica! . . . Ionica, te . .. Kelj fel, édes fiam, s eredj,
vágd le azt a füvet, nehogy arra ébredjünk, hogy az cső
tönkretette ...
— J°\ jó, kelek már! — dörmögte a legény álmosan.
Zenobia nem unszolta tovább. Tudta: a fiú nem lustál¬
kodik s nem húzódozik a munkától, mint az apja.
Ion egész nyáron a szcnapadláson aludt, az istálló föiöit. így nem
verte föl az öregeket, ha későn vetődött haza, az-tán meg szerette
hallani, amint Dumana, az egyetlen tehén¬kéjük rágcsál,
kérődzik, vagy hangosan fújtatva válogatja ki az izék közül a
szénát, amit ő esténként eléje tett.
Ion gyorsan legyűrte álmos lustaságát, a padlás szájához kúszott,
és lejött az udvarra.
A falu még aludt. Csak egy-egy elkésett kakas jelezte itt-ott a
hajnalt. Könnyű, áttetsző köd telepedett meg a hegyes
háztetőkön. A közeli dombok mintha ringatóztak volna:
hul¬lámzott rajtuk a sok kukoricás meg az a néhány búza- és
zabtábla, mialatt az erdős hegyormok feketén, mozdulatla¬nul
őrködte!; a falu nyugalma fölött, mint valami nyakig földbe
temetett óriások.
Hűvös szellő kezdett fújni, Ion érezte, amint lelke mé¬lyéig
hatol, s a maradék álmosságot is kiűzi csontjaiból. Tar-
vakargatva hordozta körül tekintetét az udvaron, mintha azon
tűnődött volna, mihez is kezdjen. Zenobia ki¬lépett a házból, s
összecsapta tenyerét:
— Ejnye, fiam, csak nem az ünneplő ingben feküdtél le?
Ion zavarba jött. Látszott rajta, hogy szánja-bánja a dol¬
got. Az öregasszony még panaszosabban folytatta:
— Ronggyá tépted a virághímzést meg a gyöngyöket! S
úgy összepiszkoltad, hogy igazán nem tudom, ki lehet-e még
fehéríteni!... S ráadásul vérre] is telefröcskölted ... Kivel
verekedtél?
A legény figyelmesen végignézett magán, s csak akkor vet¬te
észre, hogy az ing melle és kieresztett alja vérfoltos.
— A Bulbucék fiával, Georgéval — dörmögte válaszkép¬
pen, s befordult a pitvarba.
Levette az inget, hétköznapiba öltözött, felkötötte a bocs¬kort,
aztán megmosta az arcát a Nagyasszony patakában, amely éppen
a házuk tövében ömlött a Pópa patakjába.
Útra készen állott. Zenobia egy darab málékenyeret du¬gott a
tarisznyájába, túróval meg hagymával, az egészet tisz¬ta
vászonkendőbe göngyölve. Ion leszedte a gerendáról a
fe¬nőkövet meg a bőrtokot, s megkérdezte Glanetasutól, aki
meg mindig csak tett-vett, mintha ker-sne valamit:
-s- Maga a jegyzőhöz megy naps/ámba?
— Oda. Ogy egyeztünk tegnapelőtt, mikor emberekért járt
a faluban . . .
— Rendben van! ... Csak aztán meg ne igya a pénzt, mert
gyűjtenünk kell. Maholnap házról házra jár a kisbíró meg a
küldönc az adóért — tette hozzá higgadt hangon a legény.
— Bízd rám, én sem vagyok mai gyerek! —
önérzetes-kedett Glanetasu.
— Elemózsiát tett-e, anyám? — kérdezte Ion a
tarisz¬nyát megemelve.
— Tettem, s délre felmegyek és még viszek! — felelte
Zenobia. Teli tüdőből fújta a tűzhelyen füstölgő üszkös
fa¬darabokat, amelyek csak sírtak, sziszegtek, de
semmiképp sem akartak meggyúlni.
— Aztán eljöjjön — de feltétlenül! — megforgatni a
szé¬nát! Ne töltsem azzal is én az időt. Különben nem
végzek ma a kaszálással, mert elég nagyocska hely —
mondta Ion. Azzal keresztet vetett, és indult.
— Járj egészséggel!
A pitvarban Ion leemelte a kaszát a szegről, a nyelére
akasztotta a tarisznyát, vállára vette a szerszámot, s már
ment is. Sietve lépett el a tanítóék háza előtt; odabent
ja¬vában aludt még mindenki, csak a kerítés melletti
ketrecben kotkodácsoltak, veszekedtek már a tyúkok. Ion
tovább ha¬ladt a harmatos országúton egészen addig, ahol a
régi út kiválik belőle. Itt jobbra tért, és megindult fölfelé az
eny¬hén emelkedő ösvényen. Hol szélesebb, hol
keskenyebb ku¬koricások közt haladt, melyeket kövér fűvel
benőtt mezs¬gyék választottak el egymástól. Szaporán
s/.edte a lábát, hogy mielőbb oda érjen, és minél nagyobb
darabbal végezzen felkelte előtt, mert a nedves füvet jobban
fogja a kasza.
A határ még néptelen volt. Egyedül Simion Lungut talál¬ta
kint; szorgalmasan vágta a rendet az Avrumtól bérb
kaszálón, Vasile Baciu zabtáblája mellett. Arra haladva, Ion
adjisten helyett odakiáltott:
— Megy a munka, megy?
Simion_ suhintott még néhányat a kaszával, aztán
meg¬állt fenni, és válaszolt Ionnak, aki időközben jócskán
volodott. Nem is hallotta, amit Simion mondott:
— Mit csináljunk? ... Dolgozunk, hiszen azért terei::
az Isten az embert erre a világra ...
2
Ion még vagy egy negyed órát kaptatott fel a dombolda¬lon.
A kaszálójuk ott terült el a határ kellős közepén: hosz-szií,
vékony földnyelv — három szekér széna ha megtermett
rajta. Ennyi maradt a tizenkét szekérnyi kaszálóból, amely
valamikor régen - - mikor Zenobia hozományba kapta — a
Hátsó utcáig ért. Glanetasu lassanként megnyirbálta ...
Sze¬rette az öreg a pálinkát, a munkáért meg nemigen Ölte
ma¬gát. Fiatal korában nagy mestere volt a furulyázásnak,
Bu¬kovináig elment a híre. Olyan szépen fújta, mintha
klarinét volna a sípja. Ezért is ragadt rá a „Klánétás" név.
Szem¬revaló legényke volt és eszes, de szegény, mint a
templom egere, s olyan lusta, hogy nem akadt párja. Irtózott
a ne-héz munkától. Mondtak róla, hogy soha életében nem
ha-II egy tisztességes, mély és elég széles barázdát, hiszen
meg sem tudta fogni rendesen az eke szarvát. A kasza is őgy
állt a kezében, mint a bot, és pillanatok alatt kime¬rítette.
Inkább az asszonymunkát kedvelte: a kapálást,
szé¬naforgatást, betakarítást, veteményezést. De még
szíveseb-ben ténfergett urak udvarában: a jegyzőnél, a
papnál meg a tanítóéknál, sőt a zsidovicai és ármádiai
zsidóknál is. A munkától sose lett kérges a tenyere, a fold
sem ette bele ma¬gát ... Szerencséié volt Zenobiával, aki
asszony létére felért egy férfival. Nélküle ebek
harmincadjára jutott volna. Ze¬nobia hozzáment, habár a
szülei ellenezték. A szépség nem terem kukoricát, sem az
okosság puliszkát! — hajtogatták az öregek. Jómódú
emberek egyetlen leánya volt, a falu első pa/.dafiához is
hozzámehetett volna. De neki mindenáron Glancta$u kellett,
az öregek meg — hogy kedvében járja¬nak — végül
beleegyeztek. Négy tábla kukoricást és két tábla kaszálót
kapott hozományba, s ráíratták a faluvégi házat is, kertestül-
10
mindenestül. Mikor a fiatalok beleköltöztek ab¬ba a házba, ahol
az öregek laktak, míg az újat a pópáéval átellenben felhúzták,
még a főzőedényeket is ott találták, az udvarban meg egy pár
ökör, két tehén, egy csomó tyúk és vagy öt-hat ruca várta őket.
Kész gazdaságot kaptak, csak Glanetasu lett volna ember a
talpán, hogy gondját viselje mindennek.
De Glanetasu nem változott meg azután sem, hogy
meg¬házasodott. Zenobia hagyta egy darabig, de azután látva,
hogy nincs semmi remény a javulásra, ő jett a férfi a háznál, és
kezébe vette a gyeplőt. Szorgalmas, fürge, takarékos asz-szony
volt. Nem az ő hibája, hogy nem vitték többre. Ahol hiányzik a
fej, nincs a kéznek szaporája. Napról napra job¬ban elmerültek a
bajokban. Egyik adósság szülte a másikat. Ha egy rést be
akartak tömni, akkora lyuk támadt, mint egy csurkapu. Ma
egy keskeny kukoricás úszott cl, holnap egy egész kaszáló...
Még szerencse, hogy csak egy gyer¬meket adott nekik az Isten.
Ha több jött volna, még világ csúfjává rongyosodnak ...
Mire Zenobia szülei meghaltál;, Glanetasunak két megnyir¬bált
kukoricás meg két meddő tehén volt minden vagyona. Az öregek
halála ideig-óráig megint lendített egy kicsit raj¬tuk: örököltek
vagy tíz marhát, öt tábla elég jó földet, s ráadásul az új házat,
amelyet azon melegiben el is adtak If-tode Condratunak, hogy
szabaduljanak az adósságtól.
Ha Glanetasu legalább most nekigyürkőzik . . .! De nem
gyürkőzött neki. Elhagyta a furulyát, és nekifogott inni. Nem
volt Armádiában kocsma, melybe ne járogatott volna. Ahe¬lyett,
hogy saját földjén szántott-vetett volna, a szomszéd falusi
zsidókhoz járt, hogy pénzt csináljon, és eligya. De sose itta le
magát a sárga földig, s há berúgott, nagyon sze¬líd volt; csak
nevetett, nevetett, s akkorákat lódított, hogy nem lehetett
haragudni reá . ..
Így rövid pár esztendő alatt újra sógorságba kerültek a
nyomorúsággal. Hiába esküdözött Zenobia minden szentekre —
valahányszor az örökséget újból megnyirbálták —, hogy inkább
felköti magát, semhogy még egy barázdától meg¬váljék. Jöttek a
bírósági végzések, s kénytelen volt jószán¬tából adni, ha nem
akarta, hogy dobra verjék azt a keveset is, amiből napjaikat
tengették.
Mire Ion fölcseperedett, csak három táblácska földjük ma¬radt:
az a kaszáló, melyhez a legény most igyekezett, meg két
kukoricás, túl az országúton. Szegényfalva határában. De ha nem
volt embere Glanetasu, embere volt a fia. Für¬ge, dolgos,
akárcsak az anyja. S amihez hozzányúlt, azon Isten áldása is
rajta volt. A földet pedig úgy szerette, mint a szeme fényét.
Azóta, hogy ő lett a család oszlopa, egyet¬len barázda sem
vándorolt idegen kézre. Ellenkezőleg: hogy, hogy nem, két-
három év alatt az ármádiai Somesana Bank¬nak is kifizette az
adósságot, s tűzre vethette a sok zöld és piros cédulát, amely
annyi rossz napot okozott szegény Zenobiának . . .
Ion kihevülve ért a kaszálóhoz. Megállt a földsáv szélén, a
mezsgyén, amely földjüket elválasztotta egy másik, éppoly
hosszá és széles kaszálótól, amelyet Torna Bulbuc vett meg
Glanetasutól vagy tíz évvel ezelőtt. Ion mohó tekintete bejárta az
egész földet. Méregette. Akkora öröm fogta el föld¬je láttán,
hogy legszívesebben térdre borult volna, hogy ma¬gához ölelje.
Szebbnek tűnt neki, mivel az övé volt. A tö¬mött, kövér,
lóherével tarkállt fű lomhán hullámzott a reg¬geli hűvösben. Ion
nem tudott ellenállni a vágynak: kité¬pett egy maroknyi fiivet,
és szenvedélyesen morzsolta szét a tenyerében.
Letelepedett a mezsgyére, beverte a kis üllőt a földbe,
rá¬illesztette a kaszát, és szemét az ezüstös acélpengére
sze¬gezve, lassan, ütemesen kalapálni kezdett. Mikor befejezte,
lelalli, i szőjéből elővette a fenőkövet, jól bemártotta a vizes
tokba, majd — bal keze ujjait szaporán váltogatva — éle¬síteni
kezdte a kasza pengéjét. Aztán egy marék fűvel vé¬gigtörölte az
egész kaszát. Tekintete ezalatt megpihent a 'loma Bulbuc
kaszálóján, ahol a széna már mozdulatlan mcreklyékbe takarva
állott, mint ijedten lapuló békák. A sárgásfekete föld olyan volt,
mint egy frissen beretvált, szé¬les emberarc ... Ionból
felszakadt a sóhaj:
— Hej, a mi szegény földecskénk! . . .
Hol is kezdje? Egy darabig gondolkozott, aztán döntött: a
falu felőli végről indul, arccal keletnek, hadd lássa a nap,
mikor a várorjai hegyek mögül felbukkan. Először a
sa¬rokban kipróbálta a kaszát, hogy helyet csináljon
magának, aztán széltében vágta a rendet, hogy egyszerre
száradjon és gyorsabban.
Mikor a kaszáló túlsó szélére ért, megállt, hogy a fenőkő-vel
húzzon még egy párat a kasza élén. Most arccal a falu¬nak
fordult, melynek képe leheletfinoman vibrált az áttet¬sző
ködben, kinyújtózott, majd újra összehúzódott, mintha
irtóznék a reggel hűvös ölelésétől. Ion látta a házukat
szem¬ben a Herdelea tanítóéval, pont a falu végén,
Zsidovica irá¬nyában. A két ház között a Nagy utca, amely
Avrumig lejt, aztán megint felkapaszkodik Belciug
tisztelendő házáig, majd egy darabig egyenesen halad, hogy
nemsokára ismét kapasz¬kodni kezdjen, Szegényfalva felé
sietve. Vasile Baciu új há¬zán.'! kezdődik a Hátsó utca,
amely nagy kerülőt tesz, hogy elhaladjon a templom előtt,
úgy kanyarodik vissza a Nagy utcába, túl a tisztelendő
gyümölcsösén, a cigányputrik kö¬zött. A völgykatlan a
Hátsó utcában, a templom mellett kezdődik, aztán mind
mélyebben fúródik a hegyek közé, és Stefan Ilináéknál
kettéválik. Az egyik ága, a rövidebbik,balra fordul,
átoson három-négy házikó közt, aztán — most már mint
dűlőút — felkapaszkodik a hegyoldalba, és be¬leolvad a
mezőbe. A másik azonban nyílegyenest vág át az egyre
ritkuló házak között, aztán, nem tágítva az ördög pataka
mellől, egyre jobban, kacskaringósabban kígyózva ha¬lad,
míg végül elvész a Ménkű erdejében ...
Ion nagyon kicsinek találta a falut. Ugy érezte, a mar¬kába
tudná kapni és a tarisznyájába dugni, mint egy játék¬szert.
A határ ellenben olyan szélesen terült el, Jiogy nem tudott
betelni vele, csak nézte, bámulta, mint hű szolga a
kegyetlen, büszke gazdát.
A falu végén, az országúinál enyhén emelkedni kezdett a
domboldal. Parcellák százai tarkállottak rajta; sárga, zöld és
hamuszín földsávok összevissza dobálva, itt-ott egy-egy
vadalma- vagy körtefa. A parcellák enyhe kaptatón
ka¬paszkodtak fel a várorjai erdőig, melyből innen alig
lehe¬tett kivenni egy lilás csíkot, amint egyre vastagodva és
sö¬tétedve ereszkedik le Zsidovica irányában, míg teljesen
meg-kopaszodik, és búzatáblákká meg kukoricásokká
szélesedik ... Az tJrdög patakán túl a '/ahát keskenyebb,
meredekebb dombja púposodik, sok-sok kenderfölddel.
Árnyékot vet rá a Ménkű erdeje, mely egészen Pávásig és
Szászfalváig nyú¬lik, de az országúton nem megy át. A
távolban, túl az or-szágúton, az Akasztottak erdeje kéklik,
ahol, mint mond¬ják, akasztófák sorakoztak a forradalom
idején; de az njár Szászfalvihoz tartozik. Ellenben a Darvak
dűlője — a pri-pásziaké. A tetején most is ott a jókora erdő-
süveg, de a testét letarolták, felszántották, bevetették. Pont a
tövében sorakoznak a Nagy utca házai... Aztán irtás
következik a Nagyasszony patakától Szegényfalva határaié,,
el egeszén az Uradalmi erdőig, amely a Szamos partját
szegélyezi Zsi¬dovica és Ármádia között. . .
Ezer meg ezer tagra feldarabolt föld, élő és holt lelkek
kénye-kedve, szüksége szerint, de a hajnalpír csókjától must
úgy élt és lélegzett, akár egy ember. A sok kukoricás,
bú¬zatábla, zabföld, kenderes, a kertek, házak, erdők —
min¬den zümmögött és susogott a hajnali csendben;
különös, ér¬des nyelven beszélgettek, de jól megértették
egymást, örül¬tek az egyre hódítóbban, egyre
termékenyebben kigyúló fény¬nek. Elemi erővel hatolt a
legény lelkébe a föld hangja, és lenyűgözte, mint valami
szózat. Kicsinek érezte magát és esendőnek, apró
11
féregnek, melyet széttaposnak, vagy fale¬vélnek, amelyet kedve
szerint sodor errc-arra a szél. Mé¬lyen felsóhajtott, félelem és
alázat érzete fogta el a föld¬ón.is láttán:
— Mennyi föld, te Üristen, mennyi föld! Am ugyanakkor a
lekaszált, nedves fű mintha vergődni kezdett volna i lába alatt.
Egy fűszál megszúrta a bokáját, a bocskoron felül. Erőtlenül,
megadóan nézett rá a leterített szénarend, s ton szívében
szétáradt a gazdabüszkeség. S ak-kor ágy tűnt neki, mintha lénye
egyre nagyobbra nőne; a íun sa zúgást áldozati éneknek vélte.
Nekidőlt a kasza-nyélnek, gerince kiegyenesedett, szemében
győzelmi mámor gyúlt ki. Olyan erősnek érezte magát, hogy az
egész látó¬határt hatalma alá tudta volna hajtani.
lelke mélyén mégis mardosta a fájdalomJ^Sajnálta, hogy ekkora
határból ő mindössze két-három csíkot mondhat ma¬gáénak,
mikor egész lénye ég a vágytól, hogy sok földje le¬gyen, minél
több földje . ..
A föld szeretete gyermekkora óta fogva tartotta, örök¬ké
irigyelte a gazdagokat, és örökké táplálta magában a
szen¬vedélyes elhatározást: neki sok földje kell hogy legyen,
min¬denáron! Már akkor úgy rajongott a földért, mint egy
anyáért szokás . ..
LA falusi iskolában ő volt Herdelea tanító kedvence, aki folyton
rágta a fülét Glanetasunak, adja fiát az ármádiai fekőbb iskolába,
csináljon urat belőle. Glanetasu végül bele is egyezeti,
különösen miután kiderült, hogy az egész nem kerül sokba; csak
a tankönyvek árát kellett kiguberálnia, melyekei használt
állapotban is meg lehetett venni, no meg a behatási díjat: vagy
három koronát őszesen. Sőt: Her¬delea addig futkosott és
kilincselt, míg a három koronát el is engedték, mert a fiú
szorgalmas és jó eszű. Kovártélyra nem volt szükség. A gyermek
minden reggel elmegy isko¬lába, teltarisznyá/.va délebédre, este
meg hazatér; Ármádia sztój csak egy ugrás: egy félórás séta az
egész... De alig kéthónapi tanulás után Ion nem akart tovább
isko¬lába járni. Minek törje ő a fejét a sok tudománnyal?
Ameny-nyi neki kell, annyit tud.J Aztán meg jobban szereti
őrizni a marhákat a letarolt mezon, fogni az eke szarvát,
kaszálni, meghitt, örök barátságban élni a földdel . . . Glanetasu
pe¬dig, amilyen nehezen adta gimnáziumba, olyan
könnyűszerrel
egyezett bele abba, hogy maradjon ki az iskolából; csak a
könyvekre kidobott néhány koronát sajnálta. Jobb lett vol¬na
meginni, mint haszontalan semmiségekre költeni! Ion azon¬ban
a könyvektől sem vált meg végérvényesen. Megtartot¬ta, s
ünnepnapokon addig olvasta-böngészte őket, míg ronggyá
szakadoztak a lapok. KésSbb meg — puszta szóra¬kozásból —
mindig kért a tanítótól egy-egy meséskönyvet
vagy régi újságot. ..
Most javában kaszált. Előtte egyenesen, súlyosan, illato¬sán
dőltek a rendek. Mire a nap álmos-vÖrösen fölkelt, Ion jóleső
zsibbadást érzett a derekában, ujjai szinte megmered¬tek a kasza
nyelén. A kaszáló végére érve kiegyenesedett, nedves
fűcsomóval megtörölte a pengét, végighúzta rajta a fenőkövet,
mélyet lélegzett — s maris nekidőlt az új rend¬nek. Serkentette
a fáradtság, akár valami szenvedély.1. Szeret¬te a munkát, és
sóvárgott érte, bármilyen kemény volt.
A nap egyre magasabbra kapaszkodott az égbolton, me¬leg
sugarai felszárították a harmatcseppeket, a levegő fel¬frissült.
Végig a határon fehér bogarakhoz hasonló emberek erejüket
megfeszítve fáradoztak, hogy termést sajtoljanak ki a földből.
Ion arcán, mellén, hátán patakokban folyt a ve¬ríték; a
homlokáról egy-egy gyöngyszem alágördült a szem¬öldöke
közé, s onnan lecseppenve összekeveredett a televény¬nyel, még
szorosabbra pecsételve ember és föld testvériségét. Ionnak
térdből fájt a lába, égett a háta, és ólomsúllyal
csüngött le a karja.
Közeledett a reggelizés ideje. Ion megállt, hogy letörölje
magáról az izzadságot, amely már szinte a hőségtől lángra
lobbant véréből ömlött. Újra lenézett a falu irányába. Ar¬cán
egyszerre öröm ragyogott fel. Az ösvényen Ana jött las¬san
fölfelé: kosarat cipelt, melyet mindegyre áttett egyik
karjáról a másikra.
— Hahóóó, Amrtaaa! — kiáltott oda Ion,
egyszeriben
megfeledkezve hőségről, fáradtságról.
A leány, bár még elég messze volt, fölszegte a fejét,
meg¬látta a legényt, s cérnavékony hangon válaszolt:
— Hahóóó, Ionicaáa!. ..
Ion elébe ment a kaszáló ösvény felőli végéig. Ana arca
vörösen lángolt a hőségtől, és nedves volt a verejtéktől.
Le¬tette a kosarat, majd halkan így
szolt
— Elemózsiát viszek apámnak . . . Két emberrel
jött ki,
a dűlőn kaszálnak.
Ion csak nézte a leányt, s akaratlanul is ezt gondolta:
„Mi¬lyen vézna és csúnyácska /.cgény... Mit szeressen
rajla az.
ember? ..."
A leány azonban lesütötte a szemét, és dorgáló,
szemre¬hányó hangon mondta:
— Az este nem jöttél ... Pedig éjfél utánig vártalak . . .
— Nagyon cl voltam keseredve, Anma, hisz jól
tudod ...
Nem láttad, hogy megszégyenített Vasile bá? ...
— Cudod milyen, ha berúg ... Elgondolkozott, majd
hozzátette:
— S Georgén töltötted ki a hosszadat...
— Mert George az, aki áskálódik! — vágta rá Ion, és
olyan furcsa fény villant a tekintetében, hogy Ana belére¬
megett.
Ott álltak még egy ideig, de nem beszéltek, sőt egymásra
sem néztek. Azután a leány zavartan felkapta a kosarat.
— Na, én megyek — mondotta —, mert apám
biztosan
var . . .
— Menj csak, menj — mondta kurtán Ion.
Ana elindult az ösvényen, fel a hegynek. Néhány lépés
után visszanézett, s szelíden elmosolyodott. De Ion erre csak
elkomorult, s megint eszébe jutott: ^„Nagyon vézna és csú¬
nyácska szegény! ..." *"— \,
Tekintete tovább kísérte a leányt, míg az el nem tűnt egy
kanyarban. Elnézte, hogy himbálózik járás közben, mint egy
csenevész, erőtlen nádszál; sajnálkozva rezzent össze:
„Lám, kiért tűröm én, hogy ócsároljanak és
szidalmazzanak!"
Mozdulatlanul meredt maga elé egy darabig, de aztán
egy¬szeriből magához tért, megrázta a fejét, mint aki erőnek
ere¬jével le akar küzdeni valamilyen gyengeséget, s feddő
han¬gon mormolta: „Ellágyulok, mint egy ostoba
vénasszony ... Mintha sose lennék képes kilábalni a
nyomorúságból ... Jó lesz nekem Anuta is! Fajankó lennék,
ha ilyen semmiségért elszalasztanám a szerencsémet.. ."
Ismét munkához akart látni, mikor a háta mögött kelle¬mes
hang csendült fel:
— Lustálkodsz, lustálkodsz?
Egy csapásra elült lelkének háborgása, amint meglátta
Mó¬rica pirospozsgás, mosolygó, telt arcát. A lány fürgén
köze-ledett, maga volt a megtestesült kísértés. Örömében
Ion csak
hebegni tudott:
— Szusszantam egyet... Erre ment el Ana Baciu, és ...
Hirtelen elharapta a végét, mivel a leány szemét
szomorú¬ság árnyékolta be. Sajnálta, hogy nem hallgatott, s
ki akarta köszörülni a csorbát; előrelépett, hogy másra
terelje a be¬szédet, de Elorica nem engedte szóhoz jutni,
hanem szem¬rehányó hangon mondta:
12
— Láttam ... Hogyne láttam volna ... Nem vagyok én
vak . .. Ggy jársz utána, mint csődör a kanca után ... Hogy
nem szégyelled magad?...
Ion próbálta nevetéssel elütni a dolgot. Nem sikerült, de
gyöngéd, simogató nézéssel szólt a leányhoz:
— Nem látod, milyen a világ manapság, Florica? ... Jaj,
az én árva lelkemnek! ... Hidd el! ... De a szívemnek min¬
dig te leszel a tündére ...
Könnybe lábadt a leány szeme.
— Öt veszed el, világ csúfjára ... — motyogta.
A legény elhallgatott, aztán sóhajtott. Forrt benne a vér.
Szó nélkül karjaiba vette Floricát, s úgy magához szorí¬totta,
hogy szinte megfojtotta; vad szenvedéllyel szájon csó¬kolta. A
leány vergődött, de minden mozdulattal szorosab¬ban simult a
legényhez, s csók közben hebegte:
— Eressz, Ionica ... Meglátnak . . . Eressz .. .
Meglát¬nak .. .
— Hát te így dolgozol, édes fiam? — csattant föl ebben
a pillanatban Zenobia hangja, aki az ebédet hozta; sietve
jött. és bosszús kedvében volt.
A fiatalok szétrebbentek. Florica vérvörös lett szégyené¬ben,
alig tudott dadogni egy-két szót, s eltűnt a kaszálók közt. Ion
azonban, hogy zavarát leplezze, az anyjára ripa¬kodott:
— Maga is, igazán, akkora derendóccal jön, mintha én
egész nap ölbe tett kézzel ülnék! Inkább jött volna egy ki¬csit
hamarabb, mert mindjárt a fejünk búbjára süt a nap, és a
lekaszált fű kiszárad, mint a tapló . ..
Ana lihegve ért föl a dombra.
Vasile Baciu és .1 kél napszámos teljes erejéből kaszált, csak
időnként váltottak egy-egy szót.
— Megjöttél? — kérdezte Vasile kissé morcosan, mikor
meglátta Anát.
Nem bánta volna, Ka késik még az étellel, hogy a kaszá¬sok
többet dolgozzanak délebédig. Elég sok pénzébe kerültek
így is-.,
Ha jókedvében volt, Vasile Baciu derekasan dolgozott. Ne¬héz
és fáradságos volt az élete, de mindig az elsők közt maradt. A
szülei az árva leikénél egyebet nem hagytak reá. Elvett egy
gazdag és csúnya leányt, de úgy szerette, mint a szeme világát,
mert az asszony jelentette számára a föl¬det, a házat, a jószágot
— az egész vagyont, amely a nyo¬morúságból kirántotta. A
vagyon fokozta munkakedvét. Ha¬talmába kerítette a
szerzésvágy. Folyton rettegett attól, hogy valami — mint derült
égből a mennykőcsapás — tönkre¬teszi, amit egy élet árán
gyűjtött. Az első három gyermeke még egyéves kora előtt
meghalt. Ana volt a negyedik. Utá¬na jött még kettő, de azok
sem maradtak meg ... Vasile Ba¬ciu mindig fiúgyermekre
vágyott. Megjött végre az is, de mivel mindenképpen lábbal
előre akart ebbe a siralomvölgy¬be érkezni, csak bánatot és
szerencsétlenséget okozott. A bá¬baasszony, aki épp az asszony
édesanyja volt, kipróbált min¬den csodafüvet, ráolvasást. Hiába.
Egy álló hétig jajtól, nyö-szörgéstől visszhangzott a ház. Akkor
Vasile elrohant, és kihozta Filipoiu doktort Ármádiáról. A
doktor kővé me¬redt, mikor az asszonyt meglátta, s miután
lehordta a ház-belieket, amiért nem küldtek érte idejében,
tudtukra adta, hogy most már késő, az anya kezd megkékülni,
csodát csak Isten tehet; el kellett volna szállítani Besztercére,
mondta, a kórházba, hogy vegyék ki a gyermeket a hasából.
Baciu adott az orvosnak egy ezüst forintot, és hazavitte szekéren.
I Mire visszatért, az asszony már kiadta a lelkét. A gyer¬mek
mozgott még benne vagy két óra hosszat, annyira, hogy a
bábaasszony már tűvel akarta megszúrni, nehogy, Isten őrizz,
élve temessék cl, és kísértetté válva a másvilágról jár¬jon vissza
rémítgetni az embereket... Feleségével együtt Va¬sile Baciu
tulajdon lelkének egy részét is eltemette. Elment a kedve a
munkától, mintha nem lenne már kiért fáradoz¬nia. Ana lett
egyetlen vigasza. Szerette, mert hasonlított az anyjára, de
gyűlölte is ugyanakkor, mert gyermek okozta éle¬te támaszának
a halálát. Fájdalmát pálinkába fojtotta. Ha berúgott,
mindenről megfeledkezett; ezért egyre sűrűbben
le¬részegedett. Keserű lett a szíve, akár a méreg. Amit
mos¬tanság keresett, mind italra költötte. Napról napra
kono¬kabb lett. Csak a földhöz ragaszkodott változatlanul.
Fájda¬lommal gondolt arra, hogy Ana hozománya végett
meg kell nyirbálnia. Gyakran törte a fejét azon, hogy milyen
úton-módon tarthatna meg mindent, amíg él. A faluban
egyedül Georgét, a Torna Bulbuc fiát tartotta olyan
legénynek, aki elvehetne a leányt és várhatna a
hozománnyal, míg ő meg¬hal. Ana nem ellenkezett nyíltan.
Ez keserítette el Baciut a legjobban. Ionban ellenséget
szimatolt. Aki ő volt fiatal ko¬rában, az ma a Glanetasu fia.
A vagyonára vásik a foga. Ezért forrt fel Baciuban a vér, ha
csak meglátta. És gyűlö¬letét még kegyetlenebbül éreztette
Anával, aki közelebb állt a szívéhez ...
Szemöldöke alól néhány dühös pillantást vetett a leányra,
aztán kaszafenés közben, hátra sem nézve, megkérdezte:
— Kivel álltál meg a hegyoldalban?
— Ionnal — felelte a lány kertelés nélkül.
— Aha! Ionnal — mormogta Vasile Baciu. — Persze,
persze . .. Ügy látszik, hiába beszélek a fejeddel, hiába
in¬telek atyai szóval, te csak azt teszed, ami neked tetszik ...
Jól van, édes lányom, rendben van ... Jó, hogy tudom,
há¬nyadán vagyunk. De ha így áll a dolog, ellátom én a
ba¬jodat, ne félj! ...
Beszéd közben egyre jobban dühbe gurult, s éktelen
ká¬romkodásba kezdett. De azért tovább kaszált, sot mintha
még derekasabban vágta volna a rendet. A két napszámos —
akarva, nem akarva — kénytelen volt példáját követni,
mi¬vel 6 haladt legelöl. Baciu ilyenformán könnyített
magán a káromkodással, de azt sem engedte, hogy a
napszámosok lus¬tálkodjanak.
Ana egy vadalmafa tövében, a kaszáló szélén szedegette elő
a kosárból a fazekakat... Fájt neki a szidás idegenek elŐtt,
de mégis megbékélt szívvel tűrte apja szitkozódását. Io¬nért
szenved — gondolta magában. Letelepedett a kosár mel¬lé,
és arra nézett, le a völgybe, ahol tudta, hogy a legény
dolgozik. Ugyanott pillantotta meg, de mintha már nem
len¬ne egyedül... Egész testében megremegett. Pislogott
néhá¬nyat, mintha hályog ereszkedett volna a szemére. De
nem té¬vedett: Ion egy fehérnépet szorított a karjaiba. Ót
nem csó¬kolta meg, a másikai meg ölelgeti. Minden vér az
arcába tódult, s most ni ír tisztán kivette Florica alakját,
mintha messzcláiólu nézett volna. Kimondhatatlan fájdalom
haso¬gatta szivei, nem tudta levenni a szemét róluk.
Álomszerűén hallotta csak apja fenyegetőzését:
— Inkább darabokra aprítalak, semhogy Glaneta§uék
űz¬zenek csúfot belőled... Legalább tudjam, hogy én
csinál¬talak, én öltelek meg ...
De apja hangja nem hatolt a lelkéig, mert az ő lelkét
meg¬dermesztette a keserűség. Tehetetlennek,
elhagyatottnak érez¬te magát. Az Ölelkezés, ott messze, vég
nélkülinek tűnt az ő számára; majdhogy meg nem vakult
tőle. Csak vékony, vértelen ajka tudott még suttogni,
fájdalmasan remegve:
— Nem szeret... Mégsem szeret... Ó, Istenem, Iste¬nem! ...
A falu olyan volt, mint a feltúrt hangyaboly. Házról ház¬ra
szállt a híre a hórában esett Összetűzésnek, különösen
pe¬dig a kocsmai verekedésnek. És a híreket minden házban
meg¬toldották.
Torna Bulbuc kora hajnalban fölverte Belciug tisztelen-dőt,
s elpanaszolta, hogy Ion megnyomorította a fiát. A pó¬pa
felháborodott, mert Torna adakozó Qszlopa volt az
egy¬háznak. Megígérte, hogy jövő vasárnap a szószékről
prédi¬kálja ki Glanetasu garázda fiát, hadd tanuljon
emberséget. Torna nagyon meg volt elégedve a válasszal,
mindenkinek elmesélte, hogy megharagudott és mit mondott
13
a tisztelen¬dő. Azután kiment a mezőre Georgéval együtt,
akinek — a hátán kéklő, tenyérnyi széles csíktól eltekintve —
kutya
baja sem volt.
Különösen az asszonyok agyaltak ki újabb meg újabb
rész¬leteket a vasárnapi verekedésről. Volt, aki megesküdött,
hogy tulajdon szemével látta, mint hasította ketté Ion a George
koponyáját egy karóval, hogyan loccsant szét az agyveleje az
utca porában ... Mások úgy tudták, hogy Torna fia a végét járja,
néhány merészebb pletykahordó pedig már azt rebesgette, hogy
George még az éjjel meghalt, s Torna a te-metés végett járt a
pópánál.
Herdelea tanítóéknál egész nap egyébről sem beszéltek, csak a
tegnap esti szörnyűségekről. Titu, aki rendszerint délig ki nem
kászálódott az ágyból, most kilenc órakor talpon volt, és
nyomban odavetette a kérdést:
—■ Hallottátok, mekkora verekedés volt az éjjel?
Mindenki hallott róla. Herdelea, mivel a tyúkokkal szo¬kott
lefeküdni és pitymallatkor kelt, kiállt az udvarra, és minden arra
járóval megtárgyalta a legújabb híreket. A nagy újságot
Macedón Cercetasutól tudta meg, aki hétfőn otthon tett-vett,
hogy kiheverje a vasárnapi részegség fáradalmait.
— Éppen . arra vetődtem, mikor a dolog történt... —
mondta titokzatosan Titu, miközben felhúzta a cipőjét.
Laura és Ghighi, a kisebbik leány, ostromolni kezdte: me¬séljen
el mindent, töviről hegyire. Még Herdeleáné is oda¬fülelt a
kemence mellől, ahol az ebédet főzte. Titu azon¬ban — mint
egy titokzatos szfinx — magába zárkózott, és semmilyen
kérlelésnek nem engedett.
— Várjatok, várjatok! — kiáltotta többször is, mialatt
katonás gyorsasággal felöltözött. — Először veszek dohányt,
aztán elmesélem ...
Ugy fontoskodott, mintha ő lenne a verekedés hőse vagy
alkalmasint áldozata. Bár egész sor részletet wdott volna
kitalálni, s egyik borzalmasabb és hihetetlenebb lett volna, mint
a másik, most mégis birizgálta a becsvágy, hogy. előbb
tudakozódjék, s csak azután beszéljen. Innen a dohányvá¬sárlás
ürügye: Avrum, a legmegbízhatóbb hírforrás, bizo¬nyára
mindenről tájékoztatni fogja.
Am amikor faggatni kezdte, a kocsmáros úgy elkomoro¬dott,
mint egy esős nap. Nem látott ő semmit, nem tud sem¬miről ...
Félt, nehogy következményei legyenek a verekedés¬nek; még
belerántanák a bajba, esetleg a boltját is becsuk¬nák! Csendőrök
jöhetnek, megindulhat a bírósági eljárás... Ki tudja?
Kereskedőnek — mindenesetre — hallgatni arany!
Szerencsére Titu ott találta Dumitru Moarcast, a kocsma egyik
törzsvendégét. Belőle kiszedett annyit, amiből egy kis
szenzációs mesét kanyaríthat. Így aztán délig tömte izgalmas
részletekkel az anyja és húgai fejét.
A Herdelea család szívvel-lélekkel Ionnak fogta pártját. Jól
tette, mondogatták, hogy móresre tanította azt a tohonya
Georgét. Miért űzött csúfot egy olyan rendes fiúból,
ami¬lyen Ion?. .. Részrehajlásuk nem volt egészen önzetlen.
A múlt télen a tanító kalákát rendezett; tűzifát hozatott
ma¬gának a falu népével. S éppen a zsírosgazdák nem jöttek el,
Torna Bulbuckal az élen. Azóta a Herdelea család nem áll¬hatta
sem az apát, sem a fiút. A tanító egy alkalommal meg is mondta,
több falusi füle hallatára: „Nem baj, jönnek még ők a mi
utcánkba. Torna is, meg a többiek is ... De meg is táncoltatom
őket, ahogy elő van írva!"
Mikor végképp kimerítették a verekedés részleteit, Titu
szükségét érezte annak, hogy tovább terjessze a hírt. Ala¬posan
átgondolta az egészet, délben pedig, miután jól meg¬tömte a
hasát, s felhajtott néhány pohár vizet, elragadtatva
kiáltott fel:
— Mekkorát néznek majd Armádiában meg Zsidovicá-
ban!
Elsőnek állt föl az asztaltól, komótosan fölvette a legjobb
ruháját, kicsípte magát — akár egy kisasszony — és bosz-
szúságot színlelve távozott:
— Járok egyet — dörmögte. -- Halok meg az unalom¬
tól...
Zsidovica felé vette az útját; lassú léptekkel, vidáman
fü¬työrészve haladt előre, ujjai közt nádpálcát forgatott.
Titu volt a Herdelea család büszkesége: huszonhárom éves,
vizenyős kék szemű, széles arcú és homlokú, kissé
nyakig¬láb fiatalember. A bajusza nemigen akart
kiserkenni, ezért leborotválta, angolszász divat szerint —
mint mondotta. Az egész família szentül meg volt győződve,
hogy a környéken nem termett nála okosabb fiú. Egyébként
az iskolában elég jól tanult. Édesapja keze alatt kezdte,
akinél természetesen színjeles tanuló volt. Aztán az
ármádiai gimnáziumba került, ahol már valamivel
nehezebben ment; harmadik osztályos ko¬rában
panaszkodni kezdett, hogy „pikkclnek" rá a tanárok, •ami
arra késztette Herdeleát, hogy átírassa a besztercei ma¬gyar
gimnáziumba. „Hadd tanuljon meg magyarul is —
mondta a tanító. — Manapság az ember nem sokra megy,
ha nem töri valamennyire az állam nyelvét." De Titu
itt sem fért össze a tanárokkal, ezért, miután kijárta a
hato¬dikat, a család úgy döntött, hogy a szász
gimnáziumban foly-
tassa tanulmányait. „A német nyelvvel — kezdte elölről
Her¬delea — bejárhatja az egész világot." Túl nagy volt
azon¬ban a beíratási díj, s mivel Herdeleának
szeptemberben nem volt annyi pénze, Titu otthon maradt,
hogy magánúton te¬gye le a két utolsó évet. De mikor
beköszöntött a vizsga¬idény, kiderült, hogy a magántanulók
tandíja még magasabb; s miután Herdeleának most még
kevesebb pénze volt, egy heves veszekedés után Titu
lemondott a további tanulásról; különben is unta már a sok
magolást. Ujabb családi tanács következett, ahol a lányok
véleménye kerekedett felül: Ti¬tu menjen községi
jegyzőnek. Herdeleánét azonban mélysé¬gesen
elszomorította ez az elhatározás: örökké arról álmo¬dott,
hogy Titu pap lesz Monoron, az ő szülőfalujában, mert-
hog}' a fiú úgy hasonlít az anyjára, éppolyan szépen
éne¬kel ... De mire Titu a jegyzői tanfolyamra jelentkezett
vol¬na, megszorították a felvételt: érettségit követeltek.
Most Herdelea jelentkezett egy indítvánnyal: végezze el
Titu a tanítóképzőt, s jöjjön vissza tanítónak
Pripászra, az apja helyére; mire oklevelet szerez a fiú, ő
éppen nyugdíjképes lesz. De Titu irtózott a tanítóskodástól.
Inkább megy nap¬számosnak, s?mhogy tanító legyen . ..
Olyan makacsul el¬lenkezett, hogy senki sem mert többé
előhozakodni a tanítói pályával. De ölbe tett kézzel mégsem
ülhetett, hiszen ides¬tova felnőtt ember. Nem henyélhet,
még szájára venné a fa¬lu .. . Ezért Herdelea rábeszélte a
szálvai jegyzőt, aki jó ba¬rátja volt, vegye maga mellé
Titut kisegítő gyakornoknak, s adjon neki kosztot, kvártélyt
meg egy kis zsebpénzt. Titu elment Szálvára, ott ült három
hónapig, édeskeveset dolgo¬zott, de annál többet
unatkozott, s egy szép napon megint hazaállított. Hiába:
nem volt ínyére a jegyzősködés, és kész! S még ha
szeretné is, milyen kilátások várnának reá ezen a pályán,
oklevél nélkül? Elete végéig gyakornok maradjon,
szerencsétlen folyamodványíró, falusiak gúnytáblája?
Éppen ">, aki tele volt ambícióval, s érezte, hogy kell vinnie
vala¬mire . . . Falta a verseket, regényeket. Különösen mióta
hátat 1 ordított az iskolának, mindent elolvasott, ami a keze
ügyé¬be került. Addig-addig, hogy maga is írogatni kezdett.
Elein-te mákban, aztán valamivel nyíltabban, végül aztán
teljes gőzzel. S amikor egy szép napon a Família közölte
egy há-romszakaszos versét, nagy titokban ugyan, de
14
végleg elha-tározta, hogy költő lesz. Húgai fontos személyiséget
láttak benne, a szülei pedig, habár magukban nemigen tudták
el¬képzelni, hogyan fog majd Titu versekből enni, öltözködni,
osztoztak a lányok véleményében. Az ármádiai urak, de
kü¬lönösen a hölgyek és a kisasszonyok irigységgel vegyes
cso¬dálkozással olvasták a pripászi tanító fiának a nevét egy
ki¬nyomtatott vers alatt. Titu Hcrdcleát nemsokára az eg
vármegye költőnek ismerte el. Titu pedig késő éjszakáig írt,
olvasott; el-eloltotta a lámpát, a sötétben várta meg az ih¬letet,
lejben összeeszkábált egy-egy verssort, aztán gyorsan világot
gyújtott, hogy papírra vesse.. . Herdelca zsémbe-ISdbtt ugyan,
hogy sok petróleumot pazarol, de Titu, akit múzsája elbűvölt,
ügyet sem vetett az ilyen földi szemre¬hányásra ...
/sidovicához közeledve most azon gondolkozott, hová menjen?
Álljon meg Zsidovicában, vagy menjen át inkább Annádiába? A
szíve ide is húzta, oda is. Armádiába Valen-tin Dragu
számtantanár leánya, a kis Lucretia vonzotta, az álmöcTözo,
csinos, barna kisasszony. Titu vagy három esz¬tendeje szerette.
Légies szerelem volt: ritkán megkockázta¬tott, sokatmondó
pillantások, gyakori sóhajtozás, egy-.'gy hosszasabb kézszorítás,
képeslapok, és mindenekelőtt a virá¬gok, bélyegek vagy színek
nyelvén elrebegett félénk vallo¬mások. Valahányszor
Armádiában megfordult — márpedig szinte naponként
megfordult —, Titu mindig úgy rendezte a dolgokat, hogy
találkozzék Lucretiával. Ilyenkor mind a ketten el-elpirultak, az
időjárásról beszélgettek, nézték egy¬mást és... hallgattak. „A
hallgatás többet mond minden frázisnál" — ismételgette
magában Titu. Egyébként Lucre¬tia volt Titu költői
elhivatottságának egyik fő oka. A Fa¬míliában megjelent
verssorok épp a leány zöld szemét ma¬gasztalták ...
De Zsidovicában is volt valakije Titunak: Límg_jLí$nító_
felesége. A tanító zsidó volt — az asszony magyar. Nemrég
kerültek a zsidovicai iskolához, s egy kukkot sem tudtak
ro¬mánul. A zsidovicai zsidók meg későn kezdték gyakorolni az
újfajta hazafiságot, s olyan átkozottul törték az állam nyelvét,
hogy a legjobb akaratú magyar is képtelen volt meg¬érteni.
Lángék ezért nagyon megörültek Titu ismeretségének: az
egyetlen ember volt, akivel tisztességesen el tudtak beszél¬getni.
A férfi részeges volt, s majdnem minden éjjel a zsi¬dovicai vagy
az ármádiai kocsmákban dorbézolt. Az asszony pedig — csinos,
kacér nő — halálra unta magát. Beszél¬ték, hogy
Máramarosban, ahol előzőleg laktak, szerelmi ka¬landjai voltak.
Titunak különösen ezért tetszett, és szerette volna meghódítani.
Sóhajtozott Lucretiáért, de ugyanakkor egy szenvedélyes
szerelem után is sóvárgott. Csak azt nem tudta, hogyan kell
meghódítani egy nőt; félt, hogy nevet¬ségessé válik a magyar
asszony szemében. Hiszen eddig, bár¬mennyire kívánta, még
egy pripászi leányt sem tudott meg¬hódítani, pedig némelyikért
igazán csorgott a nyála. Érezte azonban, hogy Lángné
rokonszenvezik vele, s ez arra kész¬tette, hogy üsse a vasat.
Majdnem beért már Zsidovicára. Útközben a por belepte a
cipőiét; megállt, és letörölte egy piszkos zsebkendővel, ame¬lyet
erre a célra hordott magánál. Szeretett mindig tisztán járni,
különösen ha remélte, hogy találkozni fog szíve höl¬gyével.
Most elővett egy zsebtükröt, megigazította
csokor¬nyakkendőjét, lesimította a haját, és kevés illatszert
csep¬pen ctt a mellére, hogy ne legyen izzadságszagú. Mialatt
iendbe tette magát, végképp elhatározta: Zsidovicában ma¬iad.
Lángék a sakter házában laktak, hátul az udvarban. Elő¬ször a
pitvarba lépett az ember, azután következett — jobb¬ra is, balra
is — egy-egy szoba. Titut inkább a bal oldali ér¬dekelte: az volt
a hálószoba.
Kopogott a pitvar ajtaján. Semmi válasz. „Még megérem, hogy
nincs itthon" — gondolta Titu, s lassan lenyomta a ki¬lincset.
Az ajtó kinyílt. Titu zajtalanul belépett. A pitvarban fél¬homály.
Jobbra, az ebédlőnek, szalonnak és dolgozónak hasz¬nált szoba
ajtaja tárva-nyitva állt. Bent •— senki. Titu meg¬örvendett:
hátha egyedül találja Lángnét, aki délutánonként az ágyban
heverészett, szerelmes regényeket olvasva, mint egy
álmodozó bajadér a képeslapokon. Lábujjhegyen lépett a
háló ajtajához, es alig hallhatóan kopogott. Semmi válasz.
„Bizonyára alszik" — gondolta, s a képzeletét hirtelen
ter¬vek és vérmes remények gyújtották fel. Újra kopogott,
most már erősebben.
— Ki az? — dörmögte egy álmos, rekedt, mély hang.
— Én vagyok, én — válaszolt a fiatalember
bosszúsan. Fölismerte a férj hangját.
— A, te vagy az, Titu? Kerülj beljebb, barátom —
szólt
belülről ugyanaz a dörmögő hang, kissé élesebben.
Titu elkedvetlenedve lépett be. Pillanatok alatt
szertefosz¬lott minden ábrándja, hogy félálomban lepheti
meg szerel¬mét, és kihasználva az alkalmat, csókot lehel a
szempilláira, hogy ellopja az álmát, aztán az ajkát csókolja
meg, hogy magába szívja gondolatait... és talán, ki tudja...
— Egyedül? — kérdezte Titu körülhordozva
tekintetét.
— Egyedül, öregem — motyogta a tanító nagyot
ásítva. — A feleségem bement Armádiára. Valamit
vásárolni akar .. . Fáradt vagyok, édes barátom, el sem tudod
képzelni, milyen fáradt vagyok. Az éjjel óriási murit
csaptunk a szol¬gabíróval, a runki pópával, Filipoiu
doktorral, Oancea ta¬nárral meg még néhány cimborával,
akik a vége felé jöt¬tek, hogy már nem is emlékszem rájuk.
Reggeli hét óra¬kor oszlottunk szét a Rahova sörözőből,
miután vagy Öt kocsmát végigkolindáltunk ... Szóval
kolosszális volt, öre¬gem! De most ragad le a szemem!...
Amint a férfit hallgatta, Titu végképp elszontyolodott. Íme,
ki bitorol egy olyan gyönyörű asszonyt, mint Rozi¬kai —
méregette lenézően. Láng magyar bajuszt viselt, vas¬tag
orra volt, élénk fekete szeme és koromfekete, göndör ha¬ja.
Most azonban olyan kicserzett volt az arcbőre, hogy
legalább tíz esztendővel idősebbnek látszott, pedig még a
harmincat sem töltötte be. Titunak mérgében attól is
el¬ment a kedve, hogy a verekedést elmesélje.
— Akkor én nem zavarlak — mondta kezet nyújtva.
— Sajnálom, hogy nem találtam itthon a kedves
feleségedet.. -Add át kézcsókjaimat!
— Igen, igen — ásított Láng. — Hallod-e, öregem,
nem iszol egy konyakot?
— Nem, nem, köszönöm — hárította cl mogorván
Titu* és kilépett a szobából. — Sietek .. . Még Armádiában
is van egy kis dolgom ...
— Ahogy tetszik, barátom — szólt a tanító, azzal
fogott egy üveget az éjjeliszekrényről, jót húzott belőle, a
fejére húzta a takarót, s máris úgy horkolt, mint egy
szörnyeteg.
Kinn az utcán meggondolta magát Titu. Minek fárad¬jon
még Armádiáig? Amilyen peches ma, még megeshetik,
hogy nem találkozik sem Lángnéval, sem Lucretiával.
Ezt pedig egy kerek hétig nem tudná kiheverni ... De
hazatérni sem volt kedve. Mit csináljon, vajon mit
csináljon?
Épp a községháza előtt állt. A nap úgy izzott, hogy szin¬te
olvadtak el a falak. Titut fojtogatta a hőség. Felsietett az
irodára, hogy elbeszélgessen egy kicsit Stössel jegyzővel.
De csak Hornstein gyakornokot találta ott: vékony,
nyesz¬lett, szemüveges legényke volt, a feje idegesen
rángatózott. Hornstein hősiesen erőlködött, hogy magyarul
beszéljen. „Hiá¬ba minden, ma nincs szerencsém" —
gondolta Titu. Leült a jegyző íróasztalához, aüg fogadva a
gyakornok köszöné¬sét; ki nem állhatta, pedig sose ártott
neki.
Itt legalább akad néhány újság, elütheti az időt, míg
be¬esteledik, és csillapodik egy kicsit a hőség. Titu
szenvedélyes újságolvasó volt, akárcsak az apja, nekik
15
azonban nem járt egy újság sem; nem futotta az előfizetésre.
Ezelőtt néhány évvel járatták a Gazeta Transilvanieix. Herdelea
a szájától von;a el az előfizetési díjat egy negyedévre, s kerek
egy esz¬tendeig jött a lap rendesen. A kiadóhivatal egymást érő
fel¬szólításait, hogy „ellenkező esetben a lap küldését
beszüntet¬jük", egvs/.eiűen tűzre dobták. Azután Titu valami
jobbat eszelt ki: mutatványszámokat kért magyar újságok
kiadó¬hivatalától. Egy-két hétig ingyen jött a lap. Mikor az
egyik lejárt, más laphoz fordult hasonló kéréssel. Ezzel a
módszer¬rel, néhány levelezőlap ellenében, majdnem egy évig
volt újságjuk. Miután mindet kipróbálták, elölről akarták
kez¬deni, de hasztalan: levelezőlapjaikra nem jött válasz.
Kény¬telenek voltak Belciugtól kölcsönkérni az újságot, aki
ren¬desen előfizetett, de csak hogy mutassa: milyen jó román,
mert neki ugyan nem volt ideje az úiságok hazugságait ol¬vasni.
Titu, aki szinte naponta megfordult Zsidovicán, a köz¬ségházán
magához vette a lapot, s oda sem adta a pópá-nak. A jegyző is
járatott vagv három magyar újságot, ő sem olvasta, de félretette
— tűzgyújtónak. Titu tehát nem vihette haza, csak a
községházán futotta át őket.
Most is úgy belemerült az újságolvasásba, hogy hamaro¬san
elszállt a mérge. Alkonyaiig olvasott. Mielőtt hazain¬dult volna,
mintegy felüdülve, mégis elmesélte a Pripászon történteket; s
méghozzá, a gyakornok legnagyobb örömére, magyarul mesélte
el . ..
5 cei tanítót. Férjhez ment, szült kilenc gyermeket, eltemetett
Abban az órában, mikor az estével birkózott a nappal, a
Herdelea család mind egy szálig együtt volt a tornácon, mint a
szép nyári napokon mindig.
Szünidőben otthon tett-vett a tanító: fákat nyesegetett a ház
mögötti gyümölcsösben, gyomlálgatott, ebéd után meg a
méhesben szundított egy-két órácskát, ahol álomba rin¬gatta a
méhek szorgos zümmögése. Herdeleáné naphosszat a konyhában
robotolt. A lányoknak a világért meg nem enged¬te volna, hogy
a kemence közelébe menienek. Csak a moso¬gatás és vízhordás
hárult Ghighire, míg a takarítás Laura hatáskörébe tartozott, aki
— immár nagylány lévén — sze¬rette, ha minden úgy volt
elrendezve, hogy az ő finom íz¬lését dicsérje... Estefelé azonban
véget értek a házi teen¬dők, következett a pihenés. Kiültek a
tornácra. A nők kö¬töttek, hímeztek, beszélgettek és
nevetgéltek, míg Herde¬lea, pipával a szájában, valamilyen
könyvben lapozgatott. Előttük — mint színes dombormű — a
falu és a fél határ terült el. A mezőről hazaballagó vagy
Zsidovicára tartó em¬berek, az Ármádia és Beszterce között
közlekedő kocsik mind a házuk előtt vonultak el, újabb és újabb
beszédtémát kí¬nálva a családnak. Mikor aztán beesteledett, a
leányok — anyjuk vezényletével -—■ régi románcokat
énekeltek kellemes szoprán hangon; némelykor a tanító
basszus-kíséretével .. .
Herdeleáné lelkes énekes és jámbor, istenfélő asszony volt.
Serpenyőforgatás vagy ételkavargatás közben reggeltől estig
dalokat vagy egyházi énekeket dúdolt, vasárnap pedig, mi¬vel
nem volt ideje templomba menni, otthon énekelte —
egy¬magában — az egész liturgiát. Egyébként dicső fiatalkora
volt. Mint szegény parasztszülők gvermeke jött a világra, az ap;a
korán meghalt, s ő nagybátyja, Simion Munteanu ol¬talma ajá
került, aki hajdanában Monorban tanítóskodott. Az életben
mindent a nagybátyiának köszönhetett. Muntea¬nu szorgalmas
tanító volt és lelkes román. Minden ereiéből azon fáradozott,
hogy a Isisvárost, melyben élt — egy grófi család nyaralóhelyét
— megmentse az elmagyarosodástól. A karácsonyi betlehemes
játékból liturgiás v/.ínpadi játékot csi¬nált, jelmezekkel, szent
dalokkal és pátbeszédekkel. Maria Drujan az Ürangyalát
alakította benne. Jól állt neki a hó¬fehér ruha, és kitűnt
okossága és buzgósága, mellyel a három királyokat buzdította:
boruljanak térdre a minden év¬ben megszülető Megváltó előtt. |
Maria nagy örömére Munteanu nem érte be a betlehemes
játékkal. Felbuzdalva a kedvező fogadtatáson, színházi
elő¬adásokat kezdett rendezni. Az értelmesebb legények és
leá¬nyok közül választotta ki a szereplőket Alecsandri
darabjai¬hoz, melyek akkoriban kezdtek Erdélybe is
behatolni. Az egúsz Szamos völgyét bejárta ezeknek
az előadásoknak a híre. A környező falvakból özönlöttek
a nézők — román színházat látni, hallani, és lelkesedni.
És Simion Munteanu műkedvelői olyan szívvel-lélekkel
játszottak, hogy minden¬kit ámulatba ejtettek. A színjátszó
csoport lelke azonban a fiatal és bájos Maria Drujan volt,
aki — mint a legtehet¬ségesebb — hamarosan hírnévre tett
szert. A Kolonc című darabban, de különösen a
Pünkösdben'' felejthetetlen sikert aratott. Egy banketten, a
Pünkösd bemutatása után, a sóly¬most esperes, aki pedig
nagy tudós és világot járt ember hí¬rében állott, szűnni
nem akaró ováció közepette, pohárkö¬szöntőben
magasztalta művészi erényeit, és kikiáltotta mű¬kedvelő
primadonnának. Maria sírt örömében, bár nem ér¬tette
pontosan, milyen címmel is ruházták fel. Tósztja után az
esperes próbált egy kicsit kurizálni a primadonnának, de
hasztalan ...
A tanítóné ma könnyes szemmel gondol vissza arra a bol-i
dőre. Hogy elmúlt, mintha sose lett volna! Akkor ta¬nulta
ő a románcokat, amelyeket most tőle tanulnak meg a
leányai. Akkor! Idestova harminc esztendeje... A Pünkösd
előadása után ismerte meg Herdcleát, a nagyreményű leken-
hatot — amikor már majdnem fölnevelte őket —, robotolt,
mint egy cseléd, feledésbe merültek az ifjúkori sikerek,
a boldog idők, és megöregedett. Hajdani szépségének csak
nyo¬mai maradtak, no meg néhány szép emlék. És azok a
ro¬máncok, szegények, amelyeket saját kezűleg másolgatott
egy vaskos füzetbe, hogy el ne felejtse őket! Vigaszt most a
for¬ró, állhatatos istenhitben lel, valamint abban a
boldogító tudatban, hogy gyermekei felnőttek, maholnap
kirepülnek a családi fészekből...
Az éis/aka kilopódzott búvóhelyéről, és megfojtotta az
erőtlenül vergődő napfényt. Füstfelhő kéklett a falu fölött,
nehezen lélegzett az enyhe szellőben zizegő határ. Egyre
tisz¬tábban ki lehetett venni a különböző zajokat. Kutyák
fe¬leselgettek egymásnak, kiáltások röppentek a
szántóföldekről, a távoli házakból; a mezőről jövő emberek
halkan beszél¬gettek a fehér úton, fáradt, nehéz lépteik
fölverték a port; üres szekerek zörögtek, mellettük
munkában kimerült pa¬rasztok bandukoltak, s nyomukban a
kutyák farkukat felkun¬korítva, orrukkal a földet súrolva
szimatoltak az árkokban és a kerítések mentén ... A faluvégi
feszülethez érve, a pa¬rasztok levették kalapjukat, és
csendben keresztet vetettek, majd jó estét kívántak a
fáradhatatlanul daloló Herdelea családnak. Minden falusi
szívesen hallgatta ezeket a dalo¬kat. A gyermekek meg-
megálltak a Nagyasszony patakának a hídján, tátották a
szájukat egy darab ideig, aztán futás¬nak eredtek ...
A harmadik strófánál tartottak, mikor Ghíghi rejtelmesen
megszólalt:
-- Né, ott jön Toma Bulbuc Georgéval! ...
Laura és az öreg Herdelea hirtelen abbahagyták az
ének¬lést, kíváncsiak voltak a tegnap esti verekedés
áldozatára. De Herdeleáné nem akarta holmi semmiséggel a
tekintélyét csorbítani, s egymagában végigénekelte a
következő strófát. Mégis, amikor Toma és a legény megállt
a kapunál, és be¬szédbe elegyedett Herdeleával, az ö oldalát
is fúrni kezdte a kíváncsiság; halkabbra fogta a hangját, s
csak a meló¬diát dúdolta, hogy közben hallja, mit
beszélnek.
Toma egyenesen is hazaereszkedhetett volna a határról, de
szándékosan került erre, hogy elmesélje a tanítónak a
raj¬tuk esett csúfságot. Egykettőre nekihevült, dicsérte a
fiát, és ócsárolta Iont. Végül Georgéval felhúzatta az ingét,
16
hadd lássák az urak is a kék csíkot a hátán. — Szitkozódol,
Toma, csak szitkozódol! Nem félsz az Istentől, aki mindent lát,
és mindent hall! — kiáltotta ekkor Zenobia az utcán túlról, az
udvar közepéről.
Toma Bulbuc megijedt Glanetavuné szájától, s rögtön
le¬csillapodott. Egy szót sem szólt többet; csendben elköszönt
Herdeieától, és leforrázva elindul i, Georgéval a nyomában.
Zenobia addig átkozódott utána, míg el nem tűntek a
ka¬nyarban. Aztán kijött az utcára, egészen a hídig.
— Ez sem lakik jól soha, hogy a kutyák ennék meg azt
a rossz máját! Ügy ócsárolja a fiamat, mintha a vagyo¬
nában tett volna kárt!
A tanítóék jót nevettek a póruljárt Tornán, Herdelea pedig
mosolyogva szólt az öregasszonyhoz:
— Ejnye, Zenobia, hát te azt hiszed, hogy a gazdagok
törődnek a mások bajával?
— Hogy a tűz eméssze el őket, mert túlontúl kutyalel-kűek
... A pitvarból hallottam, hogy habzott a szája a nyavalyásnak!
Nem tudtam megállni, lelkemre ...
Szapulta még egy darabig Tomáékat, aztán hirtelen
haza¬szaladt; eszébe jutott, hogy a kályhán hagyta a fövő ételt, s
az már bizonyára kifutott.. .
— Hanem Ion is jól ellátta a baját — szólalt meg egy idő
múltán a tanító.
— Meghiszem azt: karóval sózott oda — ugrott fel Ghi-
ghi. s már mesélte volna az egészet elölről.
A tanítóné azonban belekezdett a Grivica hórájáhn, s ez¬zel
lelohasztotta a leány buzgalmát. De ezt sem tudta
végig¬énekelni, mert csakhamar megérkezett Belciug és Vasile
Ba-ciu. A pópa kint járt a határban, az egyházi gyümölcsösben
felügyelt a munkára. Nagyon kimelegedett, szörnyű szom¬júság
gyötörte; Ghighi azonnal hozott is neki egy pohár vizet.
Természetesen az éjszakai verekedésről beszélgettek, amely
feltüzelte az egész falut. A tisztelendő mérhetetlenül fel volt
háborodva.
— Rég mind hallom, milyen hitvány ember lett Glane-
tasu fiából, de nem hittem. Ez a gaztette azonban minden
eddigit felülmúlt. Végeznünk kell már egyszer a faluban
a verekedőkkel, mert különben maholnap öldöklésre vete¬
mednek! ...
Mindnyájan hallgattak, átérezték a pap felháborodását. Csak
Ghighi jegyezte meg ártatlanul:
— De hiszen azt sem tudjuk, ki a hibás.
— Elogyhogy nem tudjuk, kisasszony? — csodálkozott el
Belciug. — Maga talán azt hiszi, hogy George a hibás?
— Én igen — válaszolta a leány határozottan.
A pópa kesernyés mosolyra húzta el a száját; kilátszott a
foghúsa.
— Én pedig, ha megengedi, nefti hiszem — mondta kis¬
sé gúnyosan.
Herdeleánét bosszantotta, hogy a táncban elkövetett illet¬lenség
után Vasile Baciut együtt látja a tisztelendővel. Ezért, átnézve
Belciug feje fölött, közbeszólt:
— Akárhogy is, Ion rendes fiú. Dolgos, szorgalmas, jó¬
lelkű, eszes. Az ember hibázik olykor, hiszen azért ember.
De azért nem kell olyan könnyen elítélni.
A tisztelendő megint elmosolyodott, zavart és savanyú arc¬cal;
hirtelenjében nem tudott mit válaszolni.
— Engedelmükkel, mondanék én is va'amit, buta paraszt
létemre! — kezdte Vasile Baciu, s ingujjával megtörölte a
száját.
De a tanítóné erélyesen rászólt:
— Te csak ne mondj semmit, Vasile! . .. Véletlenül én
is ott voltam tegnap a hórában, épp a tisztelendő úrral, ami¬
kor te tökrészegen odatámolyogtál, és oktalanul belekötöt¬
tél Ionba! Csak azt csodálom, hogy a tisztelendő még meg¬
tűr maga mellett, ahelyett, hogy messze elkerülne, mint egy
leprást!
Baciu nagyot nyelt, Belciugra nézett, aztán a tanítóra, a
kisasszonyokra; zavartan vakargatta a fejét.
— Hát, ami igaz, igaz ... — hebegte.
Közben a tisztelendő ismét felbuzdult, és olyan mosollyal,
amely bosszantotta Hcrdeleánét, így szólt:
— Nem mondom, Vasile sem angyal ... Nem biza...
De aki részeg, nem beszámítható, meg lehet neki bocsátani. .
.
— S Ion talán nem volt részeg az csie? — szakította
fél¬be Ghighi.
— Te meg ne mind dugd az orrod a felnőttek dolgába
— szólt rá Ilerdelea, aki bár titokban utálta a pópát, el
akar¬ta kerülni a veszekedést, hogy ne mutasson rossz
példát a parasztoknak.
— Különösen ha figyelembe vesszük — folytatta
Belciug, mit sem törődve a leány közbeszólásával —, hogy
Baciunak volt némi oka megleckéztetni a semmirekellőt...
— Abban sántikál, hogy elcsavarja Anuja fejét; azt
re¬méli, hogy addig s addig, hogy mégis hozzáadom —
bá¬torodott neki a paraszt is.
— S miért ne adnád hozzá? — fortyant fel a tanítóné.
— Miért? Talán rosszul tennéd?
— Nem adom én, még ha rám szakad is.. . — felelte
Vasile fojtott hangon, s a szemében konok elszántság
szik¬rázott.
— Látod, ilyenek vagytok ti, faragatlan tuskók . . . I
'cv biza, ostobák vagytok és gonoszak . .. Amiért egy kis
föl¬ded van, a büszkeségtől nem férsz már a bőrödben, mi?
Ahe¬lyett, hogy olyan legényt vennél a házadba, akiről
tudha¬tod, hogy nem herdálja el a hozományt, te csak a
vagyont néz.ed. Mintha talán magaddal vihetnéd a sírba .. .
Menje¬tek már, menjetek, többet ne is halljak rólatok! .. .
Herdeleáné hirtelen haragú asszony volt, érezte, hogy ha
belelovalja magát, veszekedés lesz belőle. Ezért inkább
föl¬állt, és bement a házba.
— A nők könnyen beszélnek — szólt Belciug
bosszúsan,
mivel sejtette, hogy a tanítóné szavai neki szólnak. — De
az élet nem olyan egyszerű! Mindenki tudja a maga baját,
s úfiy gyógyítja, ahogy jónak látja . ..
V/ utcán feltűnt Ion, nyalábnyi friss szénával a kaszá¬ján.
Mikor megpillantotta, a pópa elsárgult. Igyekezett
tür¬tőztetni magát, de mikor a legény tisztelettudón jó estét
kí¬vánt, a harag mégis kitört belőle:
— Szégyelld magad. Ion, hogy ilyesmikre vetemedsz!
Szé¬
gyelld magad!
Ion megdöbbenve állt meg, s csak jó későre tudott fe¬lelni:
— Miért, tisztelendő atyám?
— Mert semmWfkellő vagy és verekedős és rongy
em¬ber! Azért! Példát kéne mutass a többi legénynek, mert
oko¬sabbnak tartod magad, de neked csak hitványságokon
jár az eszed ... Szégyen, gyalázat! ...
A legény csontjaiból elpárolgott minden fáradtság. Fejé¬be
tódult a vér. Káromkodással akart felelni, de ajkába
ha¬rapott, és továbbment, félvállról odavetve:
— Jól van, iól ... Jó éjszakát!
— Orcátlanja — sziszegte Belciug még dühösebben.
— De megtanítlak én móresre, hogy megemlegeted!. ..
— Te is túl szigorú vagy ho/zá, tisztelendő uram —
je¬gyezte meg békülékenyen Herdelca.
Ds a tanító szelídsége még jobban kihozta a sodrából Bel-
Ciugot,
— Engedékenyek vagytok ti helyettem is! Azért nőtt meg
így a szarva! . . .
Reszketett a dühtől. Elrohant, köszönés nélkül. Személyes
sértésnek tekintette, hogy a Herdelea cs.ikid védelmébe
17
vet¬te Iont. Különben amióta a tanító betette a lábát a falu¬ba, a
pópa homályosan érezte: ez az ember abban sántikál, hogy
aláássa és csorbítsa az ő tekintélyét. Sok apró piszká¬lódást
lenyelt, csak azért, hogy a parasztok ne mondhassák: íme, két
nadrágos román nem fér meg egy faluban. De most tudja,
hányadán vannak. Most kimutatták a foguk fehérjét. Mindig azt
pártolják, akit ő elítél. „Ha így van, hát így legyen — mondta
magában, s úgy rohant, hogy Vasilc Baciu alig tudott lépést
tartani vele. — Én azonban senki ked¬véért nem változtatom
meg a véleményemet..."
Baciu jó éjszakát kívánt, de Belciug meg se hallotta. Mar¬dosta
a méreg. Mire hazaért, nem is gondolt már Ionra. Her-deleára
volt dühös.
Miután Belciug elment, a tanító ezt morogta fogai között: — Né,
hogy felfortyant a hörcsög! Hogy verné meg az Isten!
De azután, jobban megfontolva a dolgot, megbánta, hogy
összekapott a pappal. Alattomos embernél ismerte — olyan¬kor
üt vissza, mikor nem is álmodná az ember. Mostanáig még rá-
rászorult Belciugra: hol a kocsiját kérte kölcsön az ármádiai
bálokra, ahová el kellett vinni a lányokat, hol — „Ion testvér, adj
kölcsön vagy két forintot elsejéig", hol más szívességet kért
tőle .,. Emberrel él az ember. A nyílt ellenségeskedés falként
emelkednék közéjük .. . Elhatározta tehát, hogy helyreigazítja a
dolgot. . . Először is le kell csil¬lapítania felesége haragját a
pappal szemben. Azután úgy tesz, mintha nem is emlékeznék a
ma esti összezördülésre, és ha találkoznak, elbeszélget vele,
mintha mi sem történt vol¬na. Ezzel legalább a bará'ság látszatát
megmenti; a pópa nem szállhat nyíltan szembe vele, és idővel
minden jóra for¬dul.
Hcrdeleáné meg a leányok a vacsorát melegítették, s köz¬ben
szidták-szapulták Belciugot, ahogy csak tudták. Hol ócsá-rolták,
hol meg kinevették tüskés „drótkefe" szakállát vagy a zsíros,
kopott reverendát, amelyet — saját bevallása sze¬rint — kerek
hét esztendő óta hordott. A végén versenyre keltek, hogy ki talál
testhezállóbb gúnynevet a pópa szá¬mára.
A tanító egy ideig csak a fejét csóválva hallgatta őket, de aztán
mégis nekibátorodott, s megszólalt:
— Csak asszonyok ne elegyedjenek férfiak dolgába, mert
úgy összekuszálják, hogy az Ördög se tudja kibogozni...
Eelháborodva estek neki mind a hárman. Akkora zene¬bona
támadt, hogy Herdelea ki sem tudta nyitni a száját... A
veszekedés kellős közepén toppant be Titu; Zsidovicá-ról
érkezett.
— Mi az, mi történik itt? — kérdezte az ágyra dobva
kalapját, s fáradtan rogyott le egy székre, a terített asztal
mellé. — Ügy megizzadtam, mint egy ló... Szörnyű hő¬
ség van!
Titu kivételes tekintélynek örvendett a családban. Mint mindig,
most is zajosan felszólították, nyilvánítson véle¬ményt a
Belciug-ügyben. Ö nagy komolyan meghallgatta mindkét fél
érvelését, s a végén mindenkinek igazat adott:
— Jól tettétek, hogy egy kicsit az orrára koppintottatok.
Már túlságosan elszemtelenedett. Ez nem vitás. De késhe¬
gyig menő harcba sem bocsátkozhatunk az öregúrral. Nem
szép, és nem is illik. Ne feledjétek, hogy októberben bál
van, szükségetek lesz a kocsijára! Ha addig haragban le¬
szünk, hogy megyünk a bálba? Vagy gyalogszerrel akartok
fölkerekedni? Nem mondom, szép látvány lenne: báli ruha,
fehér cipő ... és gyalog! ....
Titu fölénycsen fölnevetett. Egyedül Ghighi nem hagy¬ta magát:
— Nem számít! Elkérjük a jegyző kocsiját, és kész!
— De hátha a jegyző nem adja ide? — vágott vissza Ti¬tu,
ellentmondást nem tűrő hangon.^— S még ha ide is adná, ne
feledd, hogy a jegyző kocsija el van romolva, és rugói sincsenek.
Kész cirkusz lenne, ha olyan tragacsban érkeznénk Armádiára ...
Titu okfejtését mindenki elfogadta, s a pópa körüli ve¬szekedés
nemsokára elcsitult...
Vacsora után megint kiültek a tornácra. A hold éppen akkor
bukkant elő — büszkén, hidegen — a hegy mögül,
fehér fénytakarót borítva a falura. A csillagok félénken
hu¬nyorogtak a sötétkék égbolton. Ismét felcsendült a dal a
család ajkán — előbb bátortalanul, majd egyre hangosab-
ban.
Ion Glanetaju hajdonfővel jött át, s megállt a kapuban;
hallgatta az urak danolását.
Egyik szünetben Laura, a legény tegnap esti virtuskodá-sára
célozva, halkan megkérdezte:
— Mondd meg igaz szívedre, Ion, szereted te
Amigát?
Ion habozott, s zavartan elmosolyodott:
— Hát. . . szeretem én, kisasszony ... miért ne szeret¬
ném?
Laura azt akarta mondani, hogy Ana csúnyább Floricánál,
de meggondolta magát, és elhallgatott.
— Jól mondja Ion — tette hozzá Herdelea. — Ana
na¬gyon rendes leány ...
— Csak kár, hogy az apja olyan cudar ember —
jegyezte meg a tanítóné.
— Ez biz' így van, nagysága — dörmögte a legény. —
De mit törődöm én az apjával?. .. Nem az apját akarom
elvenni...
Elegáns homokfutó robogott el a ház előtt.
— Vajon ki lehet? — suttogta Ghighi álmodozón.
Mindnyájan hallgattak. Túloldalt a Pópa patakjában bé¬kák
brekegtek. Herdeleáék kutyája az út közepén feküdt.
A^faluból vidám furulyaszó csendült fel; olyan vidám, hogy
szinte beleremegett a fehér fény... Ion mélyen felsóhajtott,
tekintetével szenvedélyesen átölelve az alvó földeket, és
mint¬egy a saját lelkével társalogva suttogta:
— Mit csináljak?... Anát kell elvennem!... Muszáj!
III. fejezet A SZERELEM
1
Belciug még papsága első évében özvegyen maradt.
Na¬gyon szerette a feleségét, elvesztése megkeserítette
lelkét. Be¬teges ember lett, és igen elsatnyult; szinte csoda
volt, hogy
még mindig húzza. Mikor aztán néhány hónapig a
kolozs¬vári kórházban nyomta az ágyat, ahol kivették léi
veséjét, mindenki elparentálta. És mégis, így soványan és
sápadtan, tönkrement szervezettel, jóformán csak tejen és
tojáson ten¬gődve — de élt, és olyan makacsul ragaszkodott
az élet¬hez, mintha fejébe vette volna: ő temeti el az egész
falut, özvegysége és hajthatatlan szigora szent ember hírét
köl¬tötte. Az ötödik vármegyéből is jöttek hozzá a hívek,
hogy felolvasson nekik a szent könyvekből vagy gyóntassa
meg őket. A parasztok különösen azért tisztelték, mert mióta
a papné meghalt, sose vették észre, hogy fehérnép után járt
volna. Más papok, nála öregebbek is, fiatal gazdasszonyt
tar¬tottak, aki megédesítette özvegységüket. Belciugnak
Rodo-vica néni főzött, takarított, s a vénasszony olyan híres
volt ájtatosságáról, hogy a preszkurár is mindig ő gyúrta,
da¬gasztotta; rajta kívül mindössze két szolgája volt a pópá-
nak, a jószág mellett meg a ház körül . . .
De Belciug nyakas természetű is volt. A legkisebb ellen-
kezés is kihozta sodrából, kínzó fájdalmat okozott neki.
Na¬pokig, sőt néha hetekig gyötörte egy-egy rossz, szó
vagv da tekintet. Ha jót akart tőle az ember, arra kellett
kérni, hogy tegyen rosszat.
Most Herdeleáék és Ion nem hagyták nyugton. Magában hol
a tanítónéra dühöngött, hol Glanetasu fiára. Ha a Her¬delea
család nem állt volna Ion pártjára, a pap magától
le¬csillapodik. Hiszen vasárnap és ünnepnapokon szinte
napi¬renden van a verekedés a legények között. így azonban
18
ki¬hívásnak érezte az esetet, kötelessége volt védekezni.
Saj¬nálta, hogy a tanító nem tartotta a haragot a minapi ösz-
szetűzés miatt. Ez kényszerítette, hogy ő se mutassa ki
ha¬ragját. Eltökélt szándéka volt, mégis, hogy megleckézteti
Iont. s azzal vigasztalta magát, hogy a büntetésnek egy ré¬sze,
legalább közvetve, a tanítót fogja érni...
Szerdán este, amikor a legények — bevett szokás szerint —
összegyűltek a kocsma előtt egy kis tereferére, Ion és George
kibékült, még kezet is fogtak. Elvégre rencjes embe¬rek nem
tarthatnak haragot egy kis verekedés miatt. Másnap George
elküldte Tomiit Belciughoz, hogy kérje meg szé¬pen, bocsásson
meg Glanetasu fiának.
Ez végképp betette az ajtót. A pópa eddig még habo¬zott,
mivelhogy név szerint még soha senkit nem prédikált ki. A
szószékről mindig csak úgy általában beszélt, példáló¬zott,
fenyegetőzött vagy dorgált. Torna békülékeny közben¬járása
azonban végső elhatározásra késztette.
Így történi, hogy a következő vasárnap, fél könyökkel egy
áldozati gyertyatartónak támaszkodva, ahogy ő már pré¬dikálni
szokott, miután felszólította híveit, adakozzanak jó szívvel az új
templomra, melynek munkálatai nemsokára megkezdődnek,
azokról kezdett beszélni, akik — a Tisztá¬talan incselkedéseinek
engedve — konkolyt hintenek a falu¬siak között. Itt hatásos
szünetet tartott, majd Glanetasu fiát hoZta. fel példának a
konkolyhintésre. Mintegy parancsszó¬ra fordult mindenki a
legény felé. Ion elsápadt, szemét a földre szegezte, remegett
szégyenében; moccanni sem mert, ac/.t<.-, h >gyan fúrja át testét
a tiibbiek tekintete. A pópa meg csak beszélt, beszélt, egyre
nagyobb szigorral; falurosz-s/.;>nak nevezte, megemlítette a
verekedést Avrumnál, fel¬sorolta régebbi bűneit, majd szemét a
fatemplom mennye¬zetére emelve, Isten haragjával fenyegette
meg, amely bizo¬nyára utoléri itt a földön, de még a síron túl is.
• Mikor azonban meghallotta, hogy George kerülgeti a leányt,
A dorgálás lángostorként égette Ion lelkét. Csak a
gazem¬berekei szokták így ország-világ előtt megfenyíteni. De
miért lenne ő gazember? Mert nem engedi magát lábbal tiporni,
mert egy sorba akar kerülni az emberekkel? Orcáját és egész
lelkét égette a szégyen, a tehetetlen düh ... Megvárta, míg a pópa
befejezte a prédikációt, aztán ki a templomból, s egyenesen
haza! Ott minden ok nélkül belekötött az apjá¬ba, aztán
mérgesen elindult Zsidovicára, ahol meg sem alít Zimala
kocsmájáig. Egész nap ivott. Ha a pap semmirekel¬lőnek
mondta a templomban, hát legyen valóban semmire¬kellő!
Megszégyenítését elpanaszolta az összes környékbeli
parasztoknak, akik vasárnaponként Zsidovicán gyűltek egy¬be.
(Ez volt az ország egyetlen zsidó községe; útkeresztező¬désnél
feküdt, volt egy szeszgyára — és minden házban egy-egy
kocsma.) Estefelé, mikor a pálinka végképp fejébe szállt, Ion
kezdte verni a mellét, hogy addig nem hagyja magát, míg
feleségül nem veszi Anát; megmutatja ő a pópának, hogy ha
éppen arról van szó, fütyül 6 akár az egész világra. Vegül
belékötött egy párvai legénybe, de az józan volt, és jól
eltángálta Iont.
Másnap, miután kijózanodott és valamennyire kiheverte .1
kiprédikálást, Ion sajnálta, hogy Zsidovicán elverte a
pén¬zecskéjét, és vadidegeneknek sírta el panaszát. Jól tette a
pópa, hogy lehordta, mert valóban hibás — mondogatta
ma¬gában. Végül is mit akar ő tulajdonképpen? Feleségül venni
egy leányt, akit — bármint próbál alakoskodni — nem sze¬ret.
Feleségül venni csak azért, mert gazdag? ... Eszébe ju¬tott
Florica. Milyen kedves, jó leány! És szép... És milyen nagyon
szerette, míg fel nem Ötlött benne a gondolat, hogy Anát kéne
elvenni!... Floricát két kézzel hozzáadná Maxim Oprea Özvegye:
élne nyugodtan, gyermekei lennének, együtt gürcölnének, s talán
többre vinné, mint azzal a másikkal .
Még jobban belevetette magát a munkába, mintha elhatá¬rozta
volna, hogy Todosia lányát veszi feleségül. Esténként rogyott
össze a fáradtságtól, s mégis úgy érezte, erősebb, mint azelőtt, s
még inkább el van szánva ■ szembeszállni az élettel.
Gondolatai azonban folyton gyötörték. Egyre gyak¬rabban
mondogatta magában: robotolhat akármeddig, soha meg
nem éri, hogy neki is legyen valamije. Hát örökké csak
másnak legyen a szolgája? Csak azért dolgozzék, hogy más
gazdagodjék? Fabatkát sem ér az ő élénk esze, ha nincs neki
is földje, minél több földje... Ha megnősül, esetleg csőstül
lön a gyermek. Mit ad nekik enni, de főleg: mit hagy rájuk
halála után? Még annyijuk sem lesz, mint neki, mert re.t
mégiscsak marad három darabka föld; olyan-amilyen, de
mégiscsak föld... öt meg átkozni fogják a gyermekei, ahogy
elkeseredett pillanataiban ő is átkozza apját, amiért
elher¬dálta a drága földet, és az anyját, aki nem akadályozta
meg a prédálásban.
t Lesütött szemmel járt-kelt az utcán, mintha nem mert
vol¬na az emberek szemébe nézni. Azt hitte, csupa
szánakozó tekintettel találkozna, melyek elkeserítenék, vagy
gúnyosak¬kal, ezek viszont feldühítenék. Zenobia hol itt,
hol ott lesett el egy-egy szót — milyen az asszony! — s
elmondta, mit beszélnek róla a faluban. Hogy jobban tenné,
ha békét hagy¬na Anának, mert nem neki való. Az ilyen
szavak hallatára Ion először mérges lett, s még jobban
megmakacsolta ma¬gát; de azután elernyedt. Némelykor
arra gondolt, csakis George uszít ellene. Egy este, mint egy
őrült elrohant, hogy megverje. Ha akkor megtalálja, talán
meg is öli. De azután szégyenkezésféle maradt a lelkében
Toma Bulbuc fiával szem¬ben. Messze elkerülte, nehogy a
szemébe kelljen néznie. Ügy tűnt neki, George szemében
titkos örömöt lát csillogni; hi¬szen miatta alázták meg őt. S
mennél szebben és szelídeb¬ben szólt hozzá George, annál
jobban dühöngött.
Esténként nem ment többé Anához, mint a verekedés előtt.
féktelen haragra gerjedt: egész nap csapkodott,
káromkodott, csúnyán összeveszett az apjával, s majdhogy
el nem verte, amiért rossz órában nemzette; aztán elment
Avrumhoz, s némán, szomorúan, a padkán ülve,
egymagában felhajtott egy liter pálinkát. Majd megveszett,
ha arra gondolt, hogy Va-sile Baciu földje George vagyonát
fogja gyarapítani, ő meg marad továbbra is
koldusszegénynek, a szolgánál is rosszabb sorban . . .
Néha találkozott Anával, de nem szólította meg. Csak
köszönt neki, mint bárki másnak. A leány ajkán fájdalmas
mosoly remegett... Ki tudja, talán már neki sem 5 kell!
Ta¬lán csak ő képzelte úgy, hogy a leány szereti. Egy idő
óta ugyanis Vasile Baciu túlontúl barátságos vele szemben,
ami könnyen lehet annak a jele, hogy már nem tart tőle . . .
Egy szombat este aztán majdnem éjfélig a kocsmában
ma¬radt. Együtt iddogált a többi legénnyel, s nagyon
jókedvű volt, maga sem tudta, miért. Egy falevelet az ajkára
tapaszt¬va fütyörészett, a többiek kurjongattak,
dobbantottak. De a sok hang közül Ion csak egyet hallott:
George kemény, re¬szelős, öreg kakashangját. Tisztán látta
a szürke félhomály¬ban, amint tohonya testével nehézkesen
ugrándozik a töb¬biek között. .. Olyan nevetségesnek
találta, hogy felkaca¬gott . . . Mikor szétszéledtek, megleste,
merre megy. George elhaladt Baciu háza előtt, nézelődött
egy darabig, rövidet füttyentett, mintha kérdezne valamit, de
mivel nem kapott választ, lomhán himbálózva továbbment. .
. Ion szíve vadul kalimpált Örömében; megkönnyebbülten
sóhajtott fel, s nyom¬ban elhatározta: bemegy Anához,
megköszöni, s bocsánatot kér tőle. De mégis elhaladt a ház
előtt, nem tudott meg¬állni. Gyors léptekkel, a boldogságtól
felhevültén kanyaro¬dott a Hátsó utcába, s halkan besurrant
özvegy Maximné udvarára. Két juhászkutya — akkorák,
mint egy-egy borjú — felugrott vagy kétszer, aztán
fölismerték, és a lábához simultak. Ion lábujjhegyen az
ablakhoz lopakodott, leguggolt, nehogy valaki bentről
19
észrevegye, s alig hallhatóan három¬szor megkocogtatta az
ablakot, mint egy kísértet. Utána le¬telepedett a padkára, és várt.
Az egyik kutya hozzásom¬fordált, végignyalogatta bütykös
kezét, térdére fektette a fejét. Ion agyában úgy Összegabalyodtak
a gondolatok, hogy meg sem próbált rendet teremteni köztük,
öröm remegett a szívében — eleven, hatalmas öröm ... Aztán
zajtalanul ki¬nyílt a pitvar ajtaja. Florica lépett ki, ingben,
halkan, mint egy szelíd látomás.
— Te vagy az, Ionicá? — suttogta lágyan, s a hangja nem
árult el csodálkozást.
— Én vagyok, én — dörmögte Ion.
A leány melléje kuporodott. Didergett a hűvös éjszaká¬ban. A
legényhez simult, meleg hangon suttogta:
— Megéreztem, hogy eljössz .. . Vártalak . ..
Ezeket a szavakat Ion mesterkéltnek érezte. Honnan tud-hatta
volna Florica, hogy eljön, mikor ő sem tudta előre? Ennek
ellenére azon vcuc észre magát, hogy átöleli a dere¬kát, és az
arcai csókolgatja. Megrészegült a leánytest me¬legétől. Érezte,
hogy forrni kezd a vére. Hevesen magához ölelte Floricát, majd
rekedi hangon, mintha ellcnség-s kéz a lorkát szorongatná, így
szólt:
— Ide figyeli, Florica, tudd meg, hogy feleségül veszlek,
ha a fene fenét eszik, akkor is! ...
A leány megremegett örömében. Szeme csillogása áthatolt a
sűrű éjszakán, úgy fúródott a legény lelkébe. ^
Amint megölelte, Ion érezte, hogy mellkasán összelapulnak a
leánymelleit. Aztán rátalált a leány ajkára, és véresre
csó¬kolta ...
2 új i-knl.il épít, melyben a tanítónak is lesz rendes lakása.
Ion kiprédikálása valóságos harag-lavinát zúdított Belciug-ra a
Herdelea «saládban. Még a tanító is, aki igazán békés ember
volt, ismételten kijelentette:
— Ez pap?. .. Disznó ez, nem pap! S méghozzá nagy
disznó!
— Sündisznó! — kiáltott a tanítóné, aki az ablakból
meg¬pillantotta Belciugot, amint mogorván haladt végig az
utcárt; borzos szakállába szalmaszálak vegyültek; poros volt és
mocskos, izzadt és lompos, mint egy kocsis.
A lányok olyan pompásnak találták a gúnynevet, hogy et¬től
kezdve, valahányszor róla beszéltek, mindig csak úgy
em¬legették: Sündisznó, s persze pukkadtak ki a nevetéstől.
Herdelea azonban vigyázott arra, hogy felháborodásuk ne jusson
a pópa fülébe. Szeretett mindenkivel jóban lenni, sen¬kit meg
nem sérteni, hogy így könnyebben végigjárhassa az élei e
siralomvölgyét. Annyi kínnal-bajjal sújtotta a sors, hogy
rászorult mindenkinek a jóindulatára...
Már vagy tizenöt éve szolgált Pripászon, az állami isko¬lában.
Csernátonyi kivételes kegyének köszönhette, hogy ide került; a
tanfelügyelő úgy szerette, mint édestestvérét. Föld-rán, ahol
azelőtt mint községi tanító működött, Herdelea messze híres
méhest tartott; a tanfelügyelő, de különösen a felesége meg a
gyermekek éltek-haltak a lépesmézért. Herde¬lea megneszelie
Csernátonyi gyengéjét, s ha Besztercén akadt dolga, sosem
mulasztotta el tiszteletét tenni a tanfelügyelőné őnagyságánál
egy ládikó hófehér lépesmézzel. Hálából, mi¬kor megürült a
pripászi állás, Csernátonyi barátságosan meg¬kérdezte: „Akar-e
állami tanító lenni?" Herdelea sose ré¬szesült még ekkora
megtiszteltetésben. Hogy a tanfelügyelő, akitől az egész
vármegye tanítósága rettegett, előléptetést ajánljon fel neki! ...
De azért nem mert helyben határozott választ adni. Jól meg
kellett gondolni a dolgot. Az állam iskoláiban megkövetelték a
magyar nyelvet, s ő azt bizony alig-alig törte. Szó se róla, a
gyakorlat javított valamit a helv/eten, mert sok „istánciát" és
„lekramációt" fogalmazott a falusiaknak — ez volt a forrása
gyászos emlékezetű össze¬zördüléseinek a jegyzővel. De
tisztában volt azzal, hogy az ő magyar tudása nem elég. Aztán
meg: átmenni az állam¬hoz, olyasvalami volt, mintha az
ellenség táborába szökött volna át. Az a román tanító, aki arra
köteles tanítani a ro¬mán gyermekeket, hogy csak magyarul
beszéljenek, nem ro¬mán többé, hanem renegát, mégpedig a
javából... A má¬sik serpenyőt azonban éppoly súlyos érvek
nyomták. A köz¬ség negyedannyit fizetett, mint amennyit
az állam felaján¬lott. Igaz ugyan, hogy ahhoz ő még elég
szépen hozzátoldott a folyamodványírással, mert olcsóbban
és gyorsabban, sőt jobban is dolgozott a jegyzőnél, de ez a
mellékkereset egy hajszálon függött; egyetlen erélyes
közbelépés a jegyző részéről, és egyszer s mindenkorra
elesik tőle. Ezenkívül a községi állás nem járt
nyugdíjjogosultsággal, sem olyan elő léptetéssel,
fizetésemeléssel, mint az államnál, ahol a tanfel¬ügyelő
megígérte, hogy előző szolgálati éveit is beszámítják, vagy
tizenhét esztendőt... Sokáig töprengett és gondolko¬zott
Herdelea, megtanácskozta a dolgot a feleségével, SOJ Össze
is veszett vele, mert az asszony folyton noszogatta: siessen,
ne szalassza el az alkalmat, mikor kikecmereghetnek a
szegénységből. Javában tépelődött, mikor levél érkezén
Csernátonyitól. Herdelea ma is őrzi mint fölbecsülhetetlcn
értékű dokumentumot. Ez a levél döntésre bírta. íme, mit ír a
tanfelügyelő: „Kedves Herdelea! Határozott választ
sze¬retnék magútól, három napon belül. Nagyon szeretném
ma¬gát kinevezni Pripászra. Szívélyes üdvözlettel:
Csernátonyi."
Pripászon eleinte talán még nehezebben ment a sora, mini
Eöldrán. Mikor állami iskolát létesítettek, a község vállalta,
hogy megfelelő épületet biztosít, gyiimölcsfatermesztésre
al¬kalmas kentei. Az állam kilátásba helyezte, hogy idővel
Egye^ ,'( ic azonban. Herdelea kénytelen volt saját költségén
kita¬tarozni egy parasztházat, ahol tűrhetően ellakhattak. De
egy év elteltével, látva, hogy viskójából mutatós házikó
lett, .1 ravasz tulajdonos felbontotta a szerződést, és maga
köl¬tözött a házba. Herdeleának újabb összeget kellett
elprédál¬nia, egy másik házra, mellyel hasonlóképpen járt. ..
Akkor, mivel az államnak már esze ágában sem volt új
iskolát épí¬teni, Herdelea nagyot gondolt. A község egyházi
földet aján¬lott fel a gyümölcsfakertészet céljaira, kinn a
falu végén. Belciug beleegyezésével a tanító saját házat
épített az egy¬házközség telkén. Akkoriban nagyon jó
barátok voltak. A pap megígérte, hogy a kert majd az ő
tulajdonába megy át, a község meg az egyház
adományaként, a nemes buzgalo¬mért, mellyel a pripászi
gyermekeket oktatja. Herdeleának eszébe sem jutott
adományozó levelet kérni: jó barátok közt az adott szó
többet ér minden rongyos papirosnál! Később kért ugyan
írást, de a pap kezdett hímezni-hámozni:
— Ráérünk még, Zaharia testvér! — halogatta furcsa
mo¬sollyal, melyből Herdelea burkolt fenyegetést olvasóit
ki.
S mennél inkább elhidegültek egymástól, annál jobban
érez¬te Herdelea a fenyegetést. És bár mindent elkövetett,
hogy a fenyegető veszélyt elhárítsa, nézeteltéréseik napról
napra fokozódtak. Még beszélő viszonyban voltak ugyan,
mivel Herdelea a pópa minden szeszélyét eltűrte, de a lelkük
egyre távolabb került egymástól.
A tanító — különösen a ház miatt — borzadva gondolt arra
a pillanatra, mikor a végső szakítás mégis bekövetkezik.
Biztosra vette: Bclciug akkor minden tőle telhetőt elkövet,
hogy kitegye a házából — amelyet úgyszólván két keze
mun-kájával épített fel —, s megfosztja a sokévi gürcölés
egyet¬len gyümölcsétől. S mindezt éppen most, mikor Isten
sege delmevel a lányok maholnap férjhezadó sorba
cseperednek, s minden hozományuk és reményük ez a kis
ház. Mert egy szál ingben, bármilyen szépek és ügyesek is
szegénykék, ne¬hezen akad kérőjük „a mai materialista
időkben", ahogy Lau¬ra szokta, igen helyesen megjegyezni.
20
A közeledő veszélyt jól látta az egész család, s talán ép¬pen
ezért egyre jobban gyűlölték a pópát; mintha a sors keze
irányította volna érzéseiket. Mennél jobban felháborod¬tak
Belciug cselekedetein, annál gyakrabban jutott eszükbe, hogy
tőle függenek, s ez annál féktelenebb haragra gerjesz¬tette
valamennyiüket. Ilyenkor aztán Herdeleáné meg a leá¬nyok
keserű kifakadások és szemrehányások lavináját zúdí¬tották a
tanítóra. Különösen Herdeleáné ecsetelte mesterien a családot
fenyegető szerencsétlenséget, arra az esetre, ha netalán ,,a
sündisznó" kitessékeli őket a házból, amelyet a gyermekek
szájától elvont krajcárokból építettek, vagy ha egy szép napon
Herdelea lehunyja a szemét, és hajléktalan marad a család —
hiszen egész éjjel úgy köhög és zihál, mint egy fújtató, s olyan
sovány lett, mint egy agár ... És mivel a tanítóné sötét jóslatai
visszhangra leltek a leányok szívé¬ben, a szemrehányásoknak
mindig keserves sírás-rívás lett a vége, ami a tanítót meghatotta,
Titut pedig idegesítette, mert éppen ilyenkor szállta meg az ihlet;
panaszkodott is nemegyszer, hogy a sok fölösleges szócsépléstől
nem tud „dol¬gozni" ...
Pont ezekben a napokban, mikor a helyzet óráról órára
súlyosabb lett, kérő cseppent be Herdeleáékhoz. A dolog nem
érte váratlanul a családot, mégis akkora veszekedést váltott ki,
hogy kis híján botrányba fulladt a leánykérés.
A múlt nyáron, úgy júliusban, egy románszentgyörgyi bá¬lon,
ahová Titu kíséretében ment el, Laura megismerkedett George
Pintea teológussal. A fiúnak egy éve volt még hátra a
fölszentelésig, s nagyon megkedvelte Laurát. Hetvenkilenc
levelet és levelezőlapot küldött azóta, s ezekben apránként
bevallotta a szenvedélyt, amit a leány szépsége, finomlcl-kűsége,
műveltsége és a többi — egyetlen pillantásra föl¬fedezett —
erénye gyújtott lelkében. Annyi kiválóságul Iá tott meg
Laurában, hogy puszta felsorolásuk több mint egy esztendőt vett
igénybe. És mennyi papírt! Az első levelek után Laura nem
tudta, mitévő legyen: válaszoljon, vagy no válaszoljon? A szíve
történetesen szabad volt. Egy ármádia! gimnazista, aki vagy két
évig csapta neki a szelet, s kezdte már érdekelni, az érettségi
után rögtön odébbállt, egy sort sem írt; Laura, bármennyire fájt
is, kitépte a szívéből. Mos¬tani kételyeit Titu oszlatta el:
válaszolhat a teológusnak, de nagyon óvatosan — tanácsolta. így
küldött Laura húsz le¬velet és huszonhárom képeslapot George
Pinteának, akivel enyhén kacér szentimentális játékba
bocsátkozott, de nem ígérte oda — még egy célzás erejéig sem
— a szívét. Mert I aurának, bár alig töltötte be a tizenkilencedik
évét, ko¬moly elvei voltak a szerelemről. Nem tudta elképzelni,
hogy l>,ir m.ii Ismeretség alapján valóban megszeressen valakit,
bár¬ki legyen is az. „A szerelem félénk madár — mondogatta
szomorkásán —, s elröppen, ha mohón kapnak utána." Pin-
teával kapcsolatban főképp arra emlékezett, hogy két ujjnyi¬val
alacsonyabb nála, márpedig ő irtózott a törpe férfiaktól. Meg
aztán, mialatt a teológus levelekkel ostromolta, Laura megismert
egy magas, félénk, finom lelkű és jóképű orvos¬tanhallgatót,
Aurél Ungureanut. Első ízben Armádiában ta¬lálkoztak, a
diákbálon. Azóta a karácsonyi szünidőben Un-gureanu négyszer
rándult át Pripászra, a húsvéti szünidőben tízszer, és most, a
nagyvakációban — szinte naponta. A gya¬kori találkozásból
végül szerelem sarjadt, amit Laura annál többre becsült, mivel
Aurél beérte azzal, hogy időnként gyön¬géden megszorította a
kezét, és megnyomta a középső uj¬ját, ami a szerelmesek
nyelvén ezt jelentette: „szeretlek tel¬jes szívemből".
Mihelyt tisztázta magában, hogy Ungureanut szereti, Lau¬ra
kezdte unni Pintea kitartó levelezését; úgy érezte, foltot ejt
szerelmen, melyet tisztán és makulátlanul akart megőrizni a
medikus számára. S hogy őszinteségének kivételes bizonyí¬tékát
adja, húsvétkor elmondta a fiúnak, hogy Pintea szerelmes
levelekkel ostromolja. Aurél, aki a gimnáziumból is¬merte
Pinteát, zavarba jött, és hebegni kezdett:
— Pintea, kérem szépen, rendes fiú . . . nagyon rendes
fiú . .. nagyon . . .
Laura megértette, hogy keserű fájdalmat okozott a fiú¬nak,
többé tehát említést sem tett PinteárcSl, s ha Aurél
kérdezősködött, dermesztő közönnyel beszélt róla, amiből a
fiú könnyűszerrel kiolvashatta: szíve az övé, örökre csak az
övé . . .
Am az öregek egy cseppet sem voltak elragadtatva Laura
érzelmeitől. Látván a teológus egyre lángolóbb leveleit,
elő¬ször gondolatban, de hamarosan nyíltan is megmondták:
aki így ír, mint Pintea, az csak áldott jó ember lehet.
Megsze¬rették látatlanban, s az iránta táplált rokonszenvük
annál jobban nőtt, minél jobban elhatalmasodott Pintea
leveleiben
a szenvedély.
— Bárcsak komoly lenne a dolog! — sóhajtozott
mind
gyakrabban a tanítóné.
— Istenem, be nagy szerencse lenne, ha egy ilyen
derék,
tekintélyes ember venné el! — tette hozzá a tanító, hango¬
san csettintve megelégedése jeléül.
Laurát mélyen felháborította ez a számítgatás, különösen
mivel az öregek mindig a szegénységről, az élet
nehézségei¬ről, a ház körüli bizonytalanságról, no meg a
„materialista időkről" szóló hosszas sopánkodás után
hozakodtak elő a dologgal .. . Mikor a „materialista
időkhöz" értek, Laura még jobban mérgelődött, hiszen
saját fegyverével támadtak reá. Sírt és átkozódott,
bezárkózott a szalonba; azzal vi¬gasztalta magát, hogy
Aurélért szenved, s még odaadóbban szerette. Ghighi, aki
imádta nővéréi, most is pártját fogta, harcba szállt a
szüleivel, felsorakoztatta a teológus ellen szóló összes
érveket, míg végül ő is sírva fakadt. Ilyenkor Laura
behívta, hogy hadd bőgjenek egy sort kettesben is, s
aztán kuncogjanak Pintea levelein, majd vigaszképpen —
beszéljenek egy keveset Aurélról...
Csakhogy néhány nappal azután, hogy Belciug kiprédi¬kálta
Iont, megérkezett Pintea nyolcvanadik levele. Az
öre¬geknek címezte, s ünnepélyesen megkérte bájos
Laurájuk ke¬zét, hozzátéve, hogy kedvező válasz esetén
bátorkodna sze¬mélyesen is tiszteletét tenni, hogy a leány és
a szülők szá¬jából hallhassa a boldogító igent. Az igazi
nagy újság azonban csak a/, utóiratban következett:
„Mondanom sem kell, hogy az anyagiak tcljesín kozömbös-
jk számomra. A főtisz¬telendő püspök úr máris kijelölt
részemre egy jó parókiát Szatniár megyében, így mentesülve
leszünk a mindennapi élet gondjaitól." Ami magyarán azt
jelentette, hogy Pintea ho¬zomány nélkül óhajtja feleségül
venni Laurát.
— Na végre, utolért a szerencse! — kiáltott fel
boldo¬
gan Herdelea. — Hanem erre iszunk! Mit szólsz hozzá, asz-
szony?
— Adja Isten, hogy jó órában legyen! — pityeredéit
el
Herdeleáné, s szipogva kavargatta tovább a tokányt, amely
majdnem odaégett.
A tanító nyomban előszedett egy üveget, kiöblítette víz¬zel,
s büszkén indult Avrumhoz pálinkáért, de meg azért is, hogy
a nagy örömöt elújságolja.
Laurát úgy megdöbbentette Pintea levele, hogy míg
Her¬delea el nem ment, szóhoz sem tudott jutni. De mikor
ma¬gáin/ tért, úgy tűnt neki, mintha Aurél szomorú és
szem¬rehányó tekintettel nézne reá. Megtelt a szeme
könnyel, és
fájdalmasan felkiáltott:
— Nem megyek férjhez! Ne is álmodjanak róla, hogy
hoz¬zákötöm az életemet egy . . .
21
Ghighi csak arra várt, hogy Laura tüzet nyisson: nyom¬ban
bizonygatni kezdte anyjának, hogy ez a házasság bor¬zalmas
szerencsétlenség lenne, mert Laura gyűlöli Pinteát, mert Pintea
alacsonyabb, mint Laura, mert...
Herdelcáné csodálkozva nézte leányait. De mikor megér¬tette, \
%y ugrott nekik, mint egy oroszlán.
Hát ti azt hiszitek, megengedjük, hogy felrúgjátok a
szerencséteket? ... Persze, mert nektek csak léhaságon meg
csintalanságon jár az eszetek! Arra nem gondoltok, hogy
sze¬gény szüléitek mennyit küszködnek . . . Maholnap ez a
másik Fudri Kata is férjhezadó .. . Honnan vegyük a hozományt,
mi? .. .
— Ugyan! Nem mindenki Pintea, hogy csak a hozományt
nézze! — feleselt vissza Ghighi.
77
— Nem szégyelltek ilyen szemérmetlenül hazudni? Hiszen
nektek több van egy kerékkel! Ábrándokat kergettek!...
Törődik is komoly ember a ti zsúrjaitokkal meg a cifra nyo¬
morúságotokkal! ... Más leány két kézzel ragadna üstökön
egy ilyen alkalmat, te szerencsétlen, és hálát adna az Isten-
nek, hogy ölébe hullana a szerencsét! Te meg finnyáskodsz is
szamárságokon töröd a fejed! Szégyen telén je, szemtelen-)e! • •
• Titu akadályozta meg, hogy az Ököl lesújtson.
— Szidhat, ócsárolhat, ameddig akar, de én férjhez nem
megyek! — kezdte elölről Laura nyugodt és szomorú már-
u'rhangon, ami meg jobban felbőszítette az anyját.
Titu, aki a másik szobában a haját tépdeste, hogy egy rímet
kiizzadjon, kétségbeesetten felüvöltött:
— Megőrülök ettől a sok visongástól! Tőletek nem lehet
dolgozni se éjjel, se nappal! . . . Tönkreteszitek a jövőmet
az örökös lármatokkal.
Visszatérőben Avrumtól, aki sok szerencsét kívánt, és
meg¬ígérte, mindenkinek tudtul adja, hogy Laura kisasszony
férj¬hez megy, Herdelea már az utcáról meghallotta a
vesze¬kedj
— Gyere csak, lásd te is, milyen leányokkal áldott meg
az Isten! Nézd meg, örülj, és süsd meg! — fogadta a taní-
tóné. — Őnagysága nem hajlandó hozzámenni egy nyomo¬
rult paphoz. Hallottál már ilyet? A kisasszonynak doktor
kell vagy báró vagy egyenesen egy császár! ...
Laura ugyan egy szóval sem mondta, hogy nem megy paphoz,
de Herdeleáné a veséjébe látott. A leány sokszor elgondolta
magában, hogy egy orvos meg egy pap között ég és föld a
különbség, már persze úgy, hogy az orvos az ég, a pap meg a
föld. Ezt vallotta, még mielőtt Aurélt meg¬ismerte; s ez a
vélemény most meggyőződéssé érlelődött ben¬ne.
A veszekedés úgy elfajult, hogy Titu kénytelen volt le¬mondani
a költői alkotásról és odafigyelni az egyre heve¬sebb vitára. Az
öregek váltig bizonygatták a lányoknak, hogy Aurél Ungureanu
mihaszna fráter, aki azzal tölti az idejét, hogy kurizál Laurának,
de esze ágában sincs feleségül ven¬ni. De még ha rendes ember
volna is, és komoly szándékai lennének, csak négy-öt év múlva
valósíthatja meg őket, mi¬kor elvégzi a tanulmányait, ha ugyan
elvégzi. És még akkor is — hozományt fog követelni, s ha
megtudja, hogy nem kap semmit, ligy hátat fordít Laurának,
mint a pinty. Pintea viszont meglett ember, biztos karrier áll
előtte, szerény, őszinte, becsületes, és hajlandó egy szál ingben
elvenni Lau¬rát, mert valóban szereti. Ha Laura vonakodik és
elszalaszt¬ja ezt a kitűnő alkalmat, pártában fog maradni!
Ügy jár, mint a Bocu kisasszonyok Armádiában, akik túl
vannak már az ötvenen, de még mindig remélik, hogy akad
bolond, aki megkéri a kezüket; pedig azoknak nem egy ezres
lapul a ládájuk fenekén. Különben is, Laura most van a legszebb
korban: a leány, ha elhagyja a húszat, már csak hervad és
csúnyul. Mit ér a nagy műveltség meg a szépség, ha nincs elég
eszed, hogy akkor ragadd üstökön a szerencsét, amikor utadba
kerül .. . Laura azonban, Ghighi erőteljes támogatá¬sával, a
legsötétebb színekben festette le Pinteát. Átkozta a percet,
mikor megismerte, sírt, zokogott, és ismételten kije¬lentette:
nem ment el a szép esze, hogy fiatalon eltemeike/-zék egy
ronda alak mellett, akit éppen azért utál, mert volt olyan
orcátlan, és kinyújtotta érte a kezét. Laura vetette a sok
keresztet, és esküdözött égre-földre, hogy inkább a ha¬lált
választja, mint Pinteát. Különben is, van még ideje bő¬ven!
Manapság a lányok nem mennek férjhez, mielőtt kinyílt
niik, mint hajdan. Ö azonban nem akar soha férjhez menni,
utálja a férfiakat, s tulajdonképpen Aurél iránt sem érez
egyebei ártatlan szimpátiánál; esze ágában nincs
hoz¬zámenni feleségül . ..
Titu, bír többször felszólították, hogy mondjon véleményt a
dologról, bölcsen hallgatott. Éjféltájt azonban, miután lát¬ta,
hogy ennek a vitának sose lesz vége, közbeszólt:
— De most aztán elég legyen! ... Gyerünk lefeküdni!
Ve¬
szekedtetek eleget, hagyjatok holnapra is!
A veszekedés azonban, mint a kialvó gyertya, még lob¬bant
néhányat, hol gyengébben, hol erősebben, míg Herde¬lea
szörnyen feldühödött, és üvöltve emelte az öklét Ghi-ghire:
— Mars ki, szegy éntelen jei! .. . Mars, ti
semmirekellők! ...
Szelíden
átfogta a lányok vállát, és betuszkolta őket a szalonba, ahol
az ágyuk volt. Nekik van igazuk — csitítgatta nővéreit —,
de az öregek képtelenek felfogni az idealista törekvéseket.
Utána visszajött, és fontoskodva így szólt a szüleihez:
— Igazatok van, nem vitás. És nagyon helyesen
gondol¬
koztok ... De hát mit akartok? Fiatalok és buták szegé¬
nyek ... Tudják is ők, hogy mit beszélnek! ... Tudják is
ők, hogy milyen nehéz az élet! . . .
Borúsra fordult ax idŐ, Kitartóan kopogott az ajtón az ősz.
A határ egyre csupaszabb lett. Itt-ott púposodott még néhány
szénaboglya, de a parasztok sietve hordták be azt is. Az
ekevas egyre sűrűbben harapott a kimerült földbe. Feketén
csillogtak a felszántott foltok, mint nyílt sebek egy öreg
testen.
Telt-múlt HZ idő, s Ion leikében nőttön-nőtt a
nyugtalan¬ság. Úgy dolgozott, mint aki pillanatok alatt akar
meggaz-<!•,>;. uni, hogy egy csapásra rázzon le minden
gondot és fő¬leg megszabaduljon minden irigykedéstől.
Dühítette azonban, hogy munkájának alig volt látszatja.
Egész nyáron robotolt másoknál, a saját földjén el is maradt
a munkákkal, s az eredmény: összevissza vagy száz forint.
Ha így folytatja, nem viszi semmire.
A gyötrődések mindig Anát juttatták eszébe meg Vasile
Baciut, s ilyenkor feldühödött. Lcgyőzöttnek érezte magát,
tehetetlennek; ez az érzés felkorbácsolta a vérét, s
képtelen¬nél képtelenebb tervekkel és elhatározásokkal
töltötte meg a fejét. Ennek ellenére nem mert Vasile Baciu
háza táján mutatkozni, sem Anával szót váltani. Majd
minden este el¬ment viszont Floricához. Az ő kék szeme
lecsillapította há¬borgását. De csak nevetett magában,
amikor ígéretére gon¬dok, hogy feleségül veszi. Hogy
vehetné el, mikor a leány minden hozománya egy koszos
malac meg néhány rongy? A szerelem nem minden az
életben ... A szerelem csak rá¬adás. Másvalami kell legyen
az alap. S ahogy ezt kimondta, Ion gondolatai máris Anára
terelődtek.
Zenobia nemsokára megtudta: Florica és az anyja falu-szerte
elhíresztelték, hogy Ion megkérte a leány kezét. Ha karóval
kólintották volna főbe, talán akkor sem keseredik el jobban
az öregasszony. Sápadtan tért haza, s már a ka¬puból
ráförmedt Ionra:
22
— Mégiscsak a nyomorúsághoz húzol, édes fiam, mi? Más
menyasszonyt nem találtál az egész faluban, csak a Maxim-né
lányát, Floricát?.. . De nem is csoda, édes fiam, nem csoda! . . .
A legény rögtön megértette, s dühbe gurult, de nem Florica
híresztelése, hanem Zenobia zsörtölődése miatt:
— Anyám, nem vagyok én eléggé elkeseredve, még maga
is mérgesít?
De Zenobia addig nem hagyta békében, míg Ion, kijőve a
sodrából, neki nem rontott, nogy megüsse. Glanetasu ugrott az
asszony védelmére.
— Nyughass már, Ionica, hagyd békében!
Ion megtorpant, de azután, mialatt Zenobia az utcán
jaj¬veszékelt és átkozódott, az apjára förmedt:
— Mért itta el a földjeimet, vén tekergő?
Glanetasu nagyon szomorú tekintettel, fájdalmas hangon
válaszolt:
— Most már mit tegyek, embernek fia? Mit adjak, ha
egyszer semmi sincsen? Árva lelkemet adjam oda?... Ha
kell, odaadom!
Ezt hallva, Ion még durvábban rivallt rá:
— Inkább ne csinált volna, semhogy emberek csúfja le¬
gyek!...
Aznap estefelé Ion a Zsidovica felőli régi úton találko-Eotl
Anaval. Körös-körül egy árva lélek sem volt. Ion meg¬állított.!,
kézen fogta, a leány meg nyomban zokogni kez¬dett, s a
szemére vetette, hogy elhagyta. Ion szerette volna megnyugtatni,
de csak annyit dünnyögött:
— Hadd csak, Anuta, ne búsulj, mert mi úgyis egymá¬
sé ... egymásé ... egymásé ...
Ott alltak még egy percig, némán, aztán elváltak. De míg a leány
ugyanolyan reménytelen lélekkel folytatta útját, Ion széles
jókedvre derült. Ana könnyei új reményt loptak a szívébe. Fürge
léptekkel haladt tovább, s olyan kedve kere¬kedett, hogy folyton
nevetgélt.
— Ezután fütyülök a világra! — mondogatta magában.
Még nem tudta, mit fog tenni, de csak úgy dagadozott a
bizakodástól, egész lénye átalakult.
Attól kezdve mintha kicserélték volna. Erősebb, bátrabb
embernek érezte magát; kész lett volna a világgal
szembe¬szállni. Vidám volt, mindig tréfára állt a szája,
nevetgélt, elannyira, hogy Zenobia, aki azt hitte, megigézték a
fiát, kis híján ráolvastatott.
Már másnap este készült Anához menni, de megtudta, hogy
miután ő jó néhány hete a leány felé sem nézett, George megint
Vasile Baciu körül sündörög. Ion elhatározta, hogy még vár.
Bízott magában, s ez erőt adott neki, hogy nyugodtan lesben
álljon. Néhány este valóban látta, amint George belép a házba.
De a lámpa égve maradt, ami azt jelentette, hogy inkább
Baciuval diskurál, mint a leánnyal ... Ez tovább táplálta Ionban a
reményt. Már egy cseppet sem sietett. . . Amíg ő vár, Ana is
vár . . .
El-elhaladt, szinte szándékosan, Vasile Baciu földjei mel¬lett.
Méregette a szemével. Nézte, jól vannak-e megdolgoz¬va;
mérgelődött, ha azt látta, hogy nem mindegyik olyan,
amilyennek lennie kellene. A földek gazdájának érezte ma¬gát, s
máris tervezgette, hogyan töri majd fel ezt vagy azt a kaszálót,
azt a kukoricást meg hogy veti be lóherével .. . borús reggelen
kiment ő is megugarolni egy kukori¬cást, amelyet jövő tavasszal
búzával számított bevetni. Az ugarolás ideje ugyan lejárt, de
neki, mivel egyetlen tehén¬kéje volt, mindig be kellett várnia,
míg mások végeznek, s akkor kölcsönkérhessen még egy
igavonót, hogy a földjét megdolgozza.
A kukoricás keskeny volt, maradék része ez is egy
na¬gyobbacska táblának, melynek felét Glaneta$u hajdanában
Dumitru Moarcás,nak adta el, ez utóbbitól meg Simion Lungu
kezére került. A két darab földet különben mai napig is csak egy
mélyebb és szélesebb barázda választotta el egymástól. •Ion
megállította a marhákat az ekével, s nekikészülődött a
munkának. De tekintete ott kalandozott folyton Simion
Lungu földjén, amely valamikor az övék volt. Körös-körül
puszta volt a határ.
„Legalább egy barázdát vegyek vissza a földemből!" —
villant át a legény agyán, s csillapíthatatlan mohóság gyúlt
ki az arcán.
Gyorsan beakasztotta az ekét a szomszéd földjébe, túl a
mezsgyén, s új választó barázdát hasított. A sárgás agyag
csikorgott, fényes, érdes göröngyökben fordult meg a föld.
Ion keményen szorította az ekeszarvat, mélyen belenyomta a
vasat a föld testébe, és kalapját hátratolva a hőségtől és
izgalomtól verejtékező homlokáról, szelíden, türelmesen
szó¬longatta a teheneket, melyek minden erejüket
megfeszítve húzták az igát, hogy meghajlott a hátuk.
Miután új határt vont, s felszántott néhány barázdányit
Simion földjéből, betakarta a régi mezsgyét, majd
meg¬könnyebbülve mélyet lélegzett. Most már nem volt
mitől félnie. Boldogan remegett a lelke, hogy
megnövelte a vagyonát. Három-négy barázda igazán nem
sok, észre sem le¬het venni.
Ugy kilenc óra tájt kifogta a marhákat, hadd legeléssze¬nek
a környező földeken, ő meg nekiült a hazulról hozott
elemózsiának, nyugodtan, elégedetten, folyton az új
baráz¬dákra gondolva... Már majdnem befejezte a reggelit,
mi¬kor Simion Lungut pillantotta meg, aki szintén ugarolni
jött. Ion összerezzent.
„Biztosan észreveszi!" — dünnyögte kínos mosollyal.^
Simion valóban észrevette, hogy keskenyebb lett a
kukori¬cása, s tüstént káromkodni is kezdett, de egyelőre
erre se nézve, mintha nem törődne a legénnyel. Ion is úgy
tett, mint¬ha nem hallaná: feszült figyelemmel gyűjtötte a
kendőbe a kenyérmorzsákat, mintha ki tudja, milyen mélyen
el lenne gondolkozva. Csak mikor érezte, hogy Simion
ordítva-szit-! /odva, ostorral a kezében közeledik feléje,
akkor gön¬gyölte össze hirtelen az ételmaradékot; bedobta a
tarisznyá¬ba, CN felálltj
I l.im.u hajba kaptak. Ion az összes szentekre esküdözött,
hogy csak azért szántotta föl a mezsgyét, mert már nem
le¬hetett jól kivenni, de különben a régi helyen húzta meg.
Ám Simion — egyre szitkozódva — odaráncigálta, s a
helyszí¬nen megmutatta, hogy szándékosan akasztotta
ekéjét az ő lökljébe, s kényszerítette, hogy mérjék meg
együtt a földek szélességét.
— A fél kukoricásomat elloptad, te gazember! — ordí-Eotta
minduntalan Ion felé.
Látva, hogy a beszéddel nem sokra megy, Ion káromkodni
kezdett; aztán meg, hogy mégis ő kerekedjék felül, ököllel
rontott Simionnak.
Jó félóráig verekedtek, mint a vakok: összeszaggatták az
ingüket, véresre karmolták egymás arcát. Mivel nem volt,
aki szétválassza őket, csak a kimerülés lohasztotta le
harag¬jukat. Azután mind a ketten munkához láttak, de
egész nap szidták-ócsárolták egymást. Simion Lungu a
gyermekei egész¬ségére esküdött, hogy bepereli, s addig
nem nyugszik, míg börtönbe nem juttatja. Nem bánja, ha a
bocskora is rá¬megy, hadd tanulja meg a gazember, hogy
máskor ne ha¬sítson bele a tisztességes emberek földjébe.
Ion erre meg¬vetően köpött egyet: még a mennybéli
atyaistentől sem fél — kiáltotta oda . ._,.
A Herdelea család most minden áldott este a nyolcvanadik
levél részleteit tárgyalta. A tanító azonnal válaszolni akart
Pinteának, a leány azonban kérve kérte, hogy legalább
hét¬főig hagyja békében; vasárnapra barátnőket vár
Armádiá-ból, nem akarja, hogy szomorkodni lássák. De
hétfőig sok idő van — makacskodott Herdelea —, s ilyen
fontos ügy¬ben nem lehet késlekedni. S különben is: mi
köze az ő ba¬rátnőinek a Pinteának adandó válaszhoz? Nem
akarja, hogy szomorkodni lássák? Ne is!. .. Legyen büszke,
23
hogy komoly kérője van, és nemsokára férjhez megy... Ez úgy
elkese¬rítette Laurát, hogy fenyegetőzni kezdett: ha egyetlen
szó¬val elárulják a lányoknak Pintea szégyentelen ajánlatát, ő
kútba veti magát.. . Fenyegetőzése azonban mérhetetlenül
felháborította Herdeleánét, aki aztán két órán át megállás nélkül
szidta, szapulta; Herdeleáné ugyanis utolérhetetlen volt a
legcifrább anyai dorgálások kiagyalásában.
És Laura mégis győzött. Annyi könny áztatta csatirozás után
megjött a várva várt vasárnap, melytől a sorsát tette függővé...
A lányok nagyszabású előkészületeket tettek. Szombaton
reggeltől estig dolgoztak. Háromféle süteményt, kalácsot
sü¬töttek, felfőzték a tejet, hogy másnapra vastagabb legyen a
föle, takarítottak, kiporolták a szőnyegeket, átrendezték a
bútorokat a háló-szalonban ... Este Laura kivasalta saját ruháját
meg a Ghighiét, sűrű könnyekkel locsolva mind a kettőt, mert az
öregek még most is Pinteával gyötörték.
Vasárnap reggel azonban örömre virradtak. Az cső, amely egész
héten lehangolta őket, elállt. Csípős szél szárítóra fel az
országutat, délfelé az őszi nap kidugta fejét a felhők kö¬zül,
meleget és derűt árasztva a földre.
Ebéd utánig Laura és Ghighi azt sem tudta, hová legyen a nagy
izgalomtól. Folyton rendezgettek: hol a szalonban, hol a másik
két szobában tettek-vettek. Laura idfmként ag¬gódó tekintettel
fordult Ghighihez:
— Mit gondolsz, szívem, vajon eljön?
— Biztos előérzetem van, hogy igen — válaszolta Ghighi
fölötte komolyan.
Laura boldogan megcsókolta a húgát, ugyanis Aurélról volt szó.
Az összejöveteleket vasárnaponként tartották, felváltva a
környező falvak „intelligenciájának" lányainál, akik jó
ba¬rátnők voltak, s külön társaságot alkottak. Ezek a
találko¬zók, valamint az októberi bál és a februári tánccstély,
me¬lyet az ármádiai gimnázium tanárai és növendékei
rendez¬tek, a legfőbb szórakozást jelentették számukra.
Rendszerint nem hívtak meg gavallérokat, de a
házikisasszonynak meg¬engedték, hogy vendégül lássa azt a
fiatalembert, aki komo¬lyabban udvarol neki: az ilyesmi
kellemes meglepetést szer¬zett mindnyájuknak. Laura még a
múlt vasárnap szólt Aurél¬nak, hogy a következő összejövetelt
nála tartják, és hogy várja, a fiú pedig megígérte: okvetlenül
ott lesz. De mivel azóta az esőzés miatt nem találkoztak, Laura
tartott attól, hogy Aurél megfeledkezett a dologról, és nem jön
el, ami kellemetlen szóbeszédre adhatna alkalmat a lányok
közt... Ebéd után háromkor Laura és Ghighi kiállt a tornácra, a
vendégeket várni. Különösen Laura remegett az izgalomtól
AurcI miatt. Szívből kívánta, bárcsak ő érkezne meg elsőnek,
nyugodtan válthassanak egy-két szót. Szükségét érezte, hogy
közölje vele Pintea szemtelen ajánlatát, és tanácsot
kérjen tőle. Aurél válasza fogja megpecsételni a sorsát. Csak eey
szavába kerül — és ő minden kísértésnek ellenáll... (Vagy
egy óra múlva az ördögszakadék melletti kanyar¬ban
felbukkantak az ármádiai leányok. Gyalogszerrel jöttek,
ráérősen, nevetgélve, mint rendesen. Laura és Ghighi elébük
ment, viharosan összeölelkeztek, mintha évek óta nem
talál¬koztak volna, karon fogták egymást, és csacsogva értek
az udvarba. Herdelea, aki valami régi újságot olvasott a fák
alatt, gálánsán eléjük sietett, és öreges tréfákkal fogadta
őket; a lányok csilingelő nevetéssel válaszoltak
kedveskedé¬sére. A tornácon a tanítóné imákat mormolt egy
rongyos-szutykos könyvből, melyet a hajdani szép időkből
őrzött még. A leányok sorra kezet csókoltak, a tanítóné
megcsó¬kolta az arcukat; de nem állt fel, nem mosolygott, és
nem válaszolt a szokott kérdésekre. Herdeleáné nem nézte
jó szemmel ezeket az összejöveteleket, először, mivel az ő
leány¬korában híre se volt efféle léhaságnak, másodszor — mert
ez a haszontalan nagyzolás drága mulatság volt.
A szalonban a lányok elvonultak az ablakok közt elhe¬lyezett
tükör előtt; az egyik rakoncátlan hajtincseit igazí¬totta helyre, a
másik a szemöldökéről törölt le egy szem rizsport, a
harmadik a ruháján igazgatta meg a pántlikát. Kissé
kifáradtak a gyaloglásban, de a szájuk be nem állt egy
pilla¬natra. Egyszerre beszéltek mindahányan, versenyt
dúdoltak, kacarásztak .. . Mikor valamennyire
lecsillapodtak, Ghighi eltűnt, hogy utánanézzen a
tejeskávénak meg a süteménynek, ahogy előre megbeszéltek
Laurával. '
A sarokban elhelyezett pamlagon, amely főhelynek
szá¬mított, Elvira ült, Filipoiu ármádiai doktor leánya; őt
tar¬tották maguk között a legelőkelőbbnek, s Laura vele volt
a legbensőségesebb viszonyban^
— ÉS a poéta? Hol a mi kedves poétánk? — kérdezte
Elvira enyhén remegő hangon. Titokban szerelmes volt Ti-
tuba, és szenvedett amiatt, hogy a fiú nem törődik vele, s
Lucreúa Dragunak udvarol.
— Nincs idehaza, drága Elvirácskám — felelte Laura
saj¬nálkozva; látszott rajta: ismeri és osztozik barátnője
szenve¬désében. — Tudod, ő nagyon rapszodikusan
dolgozik, s ami¬kor az ihlet megszállja, tökéletes csendre
van szüksége, külön¬ben boldogtalannak érzi magát. Most
is elkódorgott a régi úton; kitűnő ötlete támadt, azt mondta,
s feltétlenül meg kell írnia... Ha arrafelé jöttök, esetleg
találkoztatok volna vele ...
— Jaj de sajnálom, hogy nem a régi úton jöttünk! —
só¬hajtott fel melankolikusan Elvira. — Munka közben
láttuk volna a mi költőnket!
— Na ugye? Mondtam én, hogy arra sokkal szebb! —
ve¬tette a többiek szemére Margaréta Bobescu, az Aurora
Bank egyik tisztviselőjének a leánya. Barna hajú, magas,
hajlékony, szemrevaló teremtés volt, a szemöldöke feketére,
ajka vérvö¬rösre festve, arca csupa rizspor. Mivel erősen
kenceficézte magát, és selyemruhát hordott, egész Ármádia
azt tartotta, hogy hiányzik egy kereke.
Spatarunak, a román nyelv tanárának a leányai
csú¬nyácskák voltak, de nagyon jóságosak és kedvesek.
Elena, az idősebbik akkorácska volt, mint egy gyerek,
göndör haja hirtelenszőke; folyton panaszkodott s
pironkodott, hogy 5 milyen világ csúfja. A húga,
Alexandrina, jóval magasabb volt; húsos ajkak, jókora orr,
kamaszos mozgás és messze híres torkosság jellemezte.
Mikor Ghighi a tele tálcával belépett, Alexandrina mint egy
tigris nekirontott, és máris bekapott egy süteményt:
— Halok meg az éhségtől! — mormogta teli szájjal.
— Nem szégyelled magad, Drina? — korholta Elena,
aki szerette, ha a lányok közül őt tartják a
legkomolyabbnak.
— Hadd, Lenica, igazán kérlek! — lépett közbe
Laura. — Végy még, Alexandrina, az én kedvemért! . ..
Hiszen nektek sütöttük!
Rövidesen mindnyájan csészét tartottak a kezükben,
jó¬ízűen hörbölték a tejeskávét, s falták hozzá a finom
sütemé¬nyeket. De azért egy pillanatra sem szűntek meg
csacsogni. Mindenki igyekezett valami vidám dolgot
mesélni, hogy meg¬nevettesse a többieket. Egyedül Silvia
Varga hallgatott, mintha nehezére esnék a beszéd. De ő
mindig ilyen volt: kissé tar¬tózkodó és büszke, a nagy
hozománya miatt...
Hihetetlen gyorsasággal váltottak át egyik témáról a
má¬sikra. Néhány perc alatt számba vettek minden
valamirevaló ármádiai eseményt, utolsó találkozásuktól a
mai napig. Meg-szólták azokat a lányokat és
fiatalembereket, akik nem tar¬toztak .1 körükhöz;
különösen Lucretia Dragut szapulták jó ideig. Felrótták neki
kacérságát, valamint azt, hogy kezd mái Öregedni >;s
hervadni; csak a korát illetően oszlottak meg a vélemények.
Elvira szerint közel járt a harminchoz, míg Silvia Varga, aki
nem volt olyan feszült viszonyban Lucret.iaval, kijelentette,
24
hogy nincs több huszonkét évesnél. Laura szándékosan nyújtotta
a Lucreviáról szóló beszélgetést, hogy kedvében járjon
Elvirának.
\m valójában egész idő alatt kínozta a türelmetlenség. Aurél nem
jött. Vajon mi történt? Megharagudott volna? Laurát mindenféle
kérdés gyötörte. Képzelt sértésekkel vá¬dolta önmagát, majd
megint a fiút hibáztatta, hogy nem tartja be a szavát.. .
Néhányszor kiküldte Ghighit az ud¬varra — persze titokban,
nehogy a barátnők megneszeljék —, nézze meg, jön-e már? S
megremegett, valahányszor a húga visszatérve, alig észrevehető
„nemet" intett a fejével. Végül a leányok megérezték
nyugtalanságát, és Elvira, meg¬hitt barátságuk jogcímén
suttyomban megkérdezte:
— Aurélt nem hívtad meg?
— De igen ... Vártam, de már én sem tudom . . . Ó! —
súgta Laura könnyes szemmel, és Elvira megértő és vigasztaló
pillantással válaszolt.
Később maga Laura kezdett kiosonni a verandára. Szo-rongó
szívvel nézett Zsidovica felé, amerről Aurélnak érkez-
nie kellett. S ráadásul az anyja sem hagyta békében. „Mikor
kotródnak már el ezek a szeleburdik?" — kérdezte egyre
mogorvábban.
Végezetül a lányok áttértek az irodalomra, ami azt jelen¬tette,
hogy már minden érdemleges beszédtémát kimerítettek. Ghighí,
aki könyv nélkül fújta Emincscu és Cosbuc összes verseit,
felajánlotta, hogy mindenkinek elszaval egy reá leg¬jobban illő
strófát.
Mialatt Ghighi mindenkit felvidított, Laura újra kiment a
verandára. Érezte, hogy fojtogatják a könnyek, s nagy
meg¬erőltetésébe került, hogy sírva ne fakadjon. Karját a tornác
egyik oszlopának támasztva, kínzó gondolatoktól szédülő fejét a
karjára fektette. Amint így elmerengett, a fülét vá¬ratlanul
félénk, kissé éneklő hang ütötte meg: szívébe nyi¬lallt a jól
ismert hang. Tekintetét az udvar felé fordította, és megremegett
az izgalomtól: egy padon a fák alatt Aurél beszélgetett
Herdeleával. Laura egy pillanat alatt mellettük termett.
— Maga itt volt, Ungureanu úr, és nekünk nem is szólt!
— mondta kacér szemrehányással, kezet nyújtva. — A lá¬
nyok mind várták ... Nem szép magától, és tudja meg, hogy
haragszom. ..
Aurcl azt sem tudta, hová legyen zavarában. A füle tövéig
elpirult, felállt, dadogni kezdett:
— Elbeszélgettem egy kicsit a tanító úrral...
Laura összerezzent. Hátha az apja mondott valamit Pin-teáról?
Vizsla szemekkel fordult a ravaszkásan mosolygó Herdelea,
majd Aurél felé, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát,
egyik lábáról a másikra állt, kínos-erőitetetten mosolygott.
„Megmondta!" — állapította meg magában Laura, dühös
pillantást vetve Herdefeára. De aztán hozzá¬tette: „Bánom is én!
Jó, hogy itt van! Majd én megmagya¬rázom!" És melegen,
szeretetteljesen nézett Aurélra.
— De most aztán igazán jöjjön! Várják odabent!...
Aurcl Ungureanu, egy jómódú tekéi gazdának a fia, úgy
huszonhárom éves lehetett. Csontos arca, fekete sörtehaja volt. A
keze nagy, a tenyere örökké nedves. Félszegen moz¬gott, mint
aki folyton attól tart, hogy valamilyen baklövést követ el.
Igyekezett jól nevelt, jól öltözött fiatalember be¬nyomását
kelteni, de a ruha úgy állt rajta, mintha ajándékba kapta volna.
Minden szünidejét Armádiában töltötte, ahol
buzgó marnak igyekeztek lekötni lányaik számára, ha majd kész
doktor lesz . ..
A leánysereg kitörő örömmel fogadta a fiatalembert. Ghi¬ghi
már hozta is a számára félretett kávét; volt rá gondja, hogy két
ujjnyi vastag tejföl legyen rajta, mivel Laura meg¬figyelte, hogy
nagyon szereti.
A medikus különben rendkívüli hírrel érkezett: az
„októ¬beri bált" november közepére halasztották, mert a
zenészek addig máshova szegődtek el.
— Épp ma tettem fel a meghívókat... Egész nap
címez¬tem őket, azért is jöttem ilyen későn. Volt eszemben,
hogy én hozzam el a kegyedék meghívóját — fordult
Laurához —, de azután megfelelőbbnek találtam postára
tenni.. . úgy hi¬vatalosabb ...
— Pedig jobban tette volna, ha személyesen hozza el...
Legalább látnánk a műsort. ..
Aurél, mint rendező, elárulta az összes kulisszatitkot, s va-il
elbűvölte a lányokat a részletekkel. És hogy kedves legyen,
a medikus megragadta az alkalmat és megkérte a
jelenlevőket, tartsanak fenn számára egy-egy keringőt:
lega¬lább egy fordulót. A javaslat óriási szenzációt keltett.
Elvira máris rendelkezett:
— Én azt mondom: az első keringő legyen a Lauráé...
Jó lesz így, Laurám édes?
— Ha ti úgy gondoljátok... — pirult el Laura
boldogan.
— Hasonlóképpen a második francia négyes ...
Laura a hetedik mennyországban érezte magát: a második
négyes a szerelmesek tánca. Aurél mélyen meghajolt, Laura
alig észrevehetően bólintott feléje... Elvira igazságosan
jut¬tatott mindenkinek egy-egy táncot, a lányok meg —
hálából — neki tartották fenn az első francia négyest, de
azzal a fel¬tétellel, hogy vele szemközt Laura legyen ...
— Na de itt az ideje, hogy szedelőzködjünk, mert
estele¬
dik! — szakította félbe Elvira a vég nélküli tervezgetést ru¬
hákról, táncokról, gavallérokról...
Egyszerre álltak fel mindnyájan. Laura marasztalta ugyan a
társaságot, de csak ímmel-ámmal. Az ő reménysége a régi út
volt: ott négyszemközt maradhat Auréllal.
— Ne menjetek messzire, mert mindjárt besötétedik!
—
kiáltotta Herdelea Laura és Ghighi után, akik elkísérték ba¬
rátnőiket.
Lucretiát, sóhajtozni mellette egy keveset. Gyakran
ismétel¬gette magában, hogy ez a szerelem fölemeli,
szárnyakat ad neki. De Lucretiára gondolva csakugyan
megszállta az ihlet: máris megállt, hogy költői formába
Öntse a gondolatot, s aztán felbecsülhetetlen ajándékként
vigye szíve választottjá¬nak. Vagy két óra hosszat kínlódott,
hasztalan. A gondolat ott vergődött a lelkében, de nem tudta
papírra vetni. Már tízszer is azt hitte: itt van, megfogtam! —
de mire a ceruza hegyére került volna, megint
szertefoszlott... A „libák" gá¬gogása aztán azt is kiverte a
fejéből, ami kezdett már kris¬tályosodni: abba kellett
hagynia a hiábavaló erőlködést. Lassan, rosszkedvűen indult
Zsidovica felé, hogy hazahozza húgait, ha Aurél esetleg nem
kísérné vissza őket, ahogy szokta.
"Amint magányosan baktatott, a mogyorófabokrok között,
közel az úthoz egyszerre fehér alakot pillantott meg.
Rossz¬kedve egy csapásra elpárolgott. Ez csak Lángné
lehet, gon¬dolta: ő szokott délutánonként — ha szép idő
volt — ki¬sétálni a faluból, hogy férje kopott felöltőjére
leheveredve, órák hosszat magyar ponyvaregényeket
olvasson.
— Ó, bárcsak ő lenne itt, ebben a szelíd alkonyban,
eb¬
ben a mámorító magányban! — szavalta Titu patetikus han¬
gon, és a képzelete kigyúlt, léptei meggyorsultak.
Eddig csak a megfelelő alkalom kétségbeejtő hiánya
gá¬tolta meg abban, hogy annak rendje s módja szerint
szerel¬met valljon Lángnénak. Hét hónapja, mióta ismerte,
mind¬össze két ízben beszélhetett vele négyszemközt, akkor
is csak kutyafuttában, anélkül hogy kitárhatta volna szívét
25
előtte. Sose találta otthon egymagában, sose volt szerencséje
lega¬lább Armádiáig elkísérni, sosem találkozott vele egyedül,
pe¬dig Lángné azt mondta, szeret barangolni a mezőn, egy
könyvvel a kezében — ami igaz is volt, mert Titu húgai
nem¬egyszer látták. Ez a balszerencse dühítette Titut, különösen
mióta Stössel, a jegyző elárulta neki, hogy Lángné őnagy¬sága
gyakran mondogatta: „Titu nagyon rokonszenves, jól nevelt
fiatalember."
Közelebb menve, Titu megállapította, hogy valóban ő az.
örömtől sugárzó arccal rohant hozzá.
— Kerestem — mondta lágyan, s hosszan megszorította az
asszony kezét.
— Vártam — válaszolta kihívóan az asszony.
Láng Róza csinos asszony volt: babaarca, fitos orra, lusta,
álmatag szeme, hajlékony és gömbölyded idomai akár egy
húszéves leányé. A világ legboldogtalanabb asszonyának érezte
magát Láng mellett, aktt mélyen megvetett, amiért zsidó volt és
részeges.
Sorsába beletörődve, mint a mohón olvasott regények hős¬női,
csak vegetált egyik napról a másikra, minden különösebb cél
nélkül. Azzal vigasztalta magát, hogy az életét eleve el¬rontotta,
mikor magához méltatlan férfihoz ment feleségül. Vágyott
azonban a nagy szerelemre, amellyel bosszút állna minden
csalódásáért; s mivel a nagy szerelem egyre késett, beérte apróbb
kalandokkal is, csak változatosak legyenek. Ujabban gyakran
gondolt Titura. A fiú félszegsége költőinek tűnt fel a szemében,
arra az időre emlékeztette, mikor még nem ismerte Lángot.
Szerette látni Titut, amint őt falja a szemével, szerette érezni
ajka remegését, amikor kezet cso-
Egy ideig nézték egymást. Az asszony féloldalt feküdt,
könyökére támaszkodva, előtte nyitott könyv. Titu kalap¬pal a
kezében, zavartan állt, a szemében leselkedő szenvedély
csillogott. Az utolsó napsugarak lágyan simogatták, lángba
borították az asszony arcát.
— Nem akar mellém telepedni? — kérdezte Ró/a, a lete¬
rített, felöltő szabad csücskére mutatva.
Titu gyorsan leült. Az izgalom teljesen megzavarta.
— El sem tudja képzelni, milyen boldoggá tesz! ... —
mo¬tyogta.
— Hohó! Remélem nem szándékozik egy vallomással
le¬teríteni — mosolygott az asszony, s alig mozgó, nagyon
pi¬ros, telt ajkai közül apró, fényes fogsor fehérlett elő.
Titu tekintete az asszony csábos ajkára tapadt. Mohón sut¬togta:
— Szeretem, Róza ... Szeretem . . .
A-'.tán hirtelen, diadalittas mozdulattal elkapta az asszony fejét,
és hosszan, vadul szájon csókolta, mintha egyből ki akarná
szívni a lelkét. Róza pedig kissé előrenyújtotta fehér, meztelen
nyakát, úgy adta oda, lehunyt szemmel, a száját. Néhány
pillanatig így maradtak, aztán Titu átölelte az asz-szony derekát,
és viharosan magához szorította. De Róza gyorsan magához tért,
könnyedén kibontakozott a szenvedé-
lyes ölelésből, majd a vállára omló haját megigazítva, ked¬ves
szemrehányással mondta:
— Maga ilyen vakmerő? Sose hittem volna, hogy a kisfiú
ilyen merész ...
Titu érezte, hogy lesz rajta úrrá a félénkség, de a szen¬vedély
megoldotta a nyelvét:
— Őrülten szeretem! Imádom! Amióta legelőször megpil¬
lantottam, mint drága kincset hordozom a lelkemben. És ezt
sosem volt alkalmam megmondani. S maga sosem akarta ész¬
revenni, mennyire szeretem ...
Az asszony egy percig elbűvölten hallgatta. Titu félszeg s
ugyanakkor színpadias vallomása szűzi borzongással töl¬tői ic
fi. Szívesen elhallgatta volna bármeddig, de félt, hogy aztán nem
tudná féken tartani. Ezért felállt, és ugyanazon a meleg,
patetikus hangon szólt hozzá:
— De igen. Észrevettem, s rég megértettem. De azért le¬
gyen jó kisfiú! ... Jó kisfiú legyen! Érti? Különben egy
csep¬
pet sem szeretem ...
Pajkosan megfenyegette az ujjával. Titu mindkét kezét
megragadta, csókokkal borította.
— De most már késő van, haza kell mennem —
igyekezett
Róza leszerelni Titu lázas türelmetlenségét.
Esteledett. A sötétség olyan gyorsan ereszkedett le, hogy
szinte látni lehetett, amint vastagodik . . . Titu fölszedte a
felöltőt, kirázta, és elkísérte Lángnét a falu széléig.
— Mit szólna hozzá, ha egy éjjel váratlanul
betoppannék a szobájába? — kérdezte a fiú most már
nyugodtan, megszo¬rítva az asszony karját.
— Nagyon Örülnék, és.. . kapna egy csésze teát, jó
sok rummal — válaszolta az asszony nevetve. — Föltéve
per¬sze, hogy a férjemnek nem lenne semmi kifogása
ellene ...
- És ha a férje nem lenne otthon? — ütötte a vasat Titu,
mohó tekintetét az asszony szemébe fúrva.
— Ö, akkor. .. akkor nagyon jó kisfiú kellene hogy le¬
gyen, mert különben megharagudnék! — suttogta Róza csá¬
bító és beleegyező mosollyal.
Titu az új úton tért haza. Nagyon meg volt elégedve a mai
nappal, s derekasan kilépett, hogy utolérje húgait, de
különösen azért, mert kopogott a szeme az éhségtől. A
Hol¬tak csorgójánál azonban találkozott Ionnal, aki
egyedül, gondolataiba merülve, bizonytalan léptekkel jött
Zsidovi-cából.
— Mi az. Ion, miért lógatod úgy az orrod? — kiáltott
rá vidáman Titu. — Felöntöttéi a garatra, vagy mások ették
meg a kásádat?
— Vesződöm én is a bajaimmal, ahogy tudok, úrfi —
válaszolta Ion; levette a kalapját, s mosolyogni próbált, de
nem sikerült.
Az eg derűs volt, mint a kék üveg. Néhány nagyobb csil¬lag
erősen hunyorgott a sötétséggel küszködve, amely hiába
támadr rájuk, hogy eloltsa őket, mert mind több és több gj
ált Ki, mint valami szikrák, melyeket szélvihar szór széj¬jel.
M.íttilról fojtottan zúgott az Uradalmi-erdő. mintegy a
haragját csillapítva, elöl fekete árkok közt szaladt a szürke
országút, el-elrejiőz.ve a dombok kanyarulataiban ...
— Ugy látom, te is hallottad! — mondta váratlanul
Titu. — Éppen szólni akartam neked. Nekem tegnap
újságolta el egy barátom Armádiában, a járásbíróságon
írnokosko-dik . . . Bizony igaz. Ion! Simion Lungu beperelt,
hogy el¬oroztál nem tudom hány ölet a kukoricásából, s
ráadásul meg is verted ...
— Vigye el az ördög az egész fajtájával együtt —
sza¬kította félbe a legény közömbösen, s hegyeset köpött
maga elé, megvetése jeléül.
— Te csak hagyj békét az ördögnek, Ion, mert ennek
fele
se tréfa! — kezdte újra Titu, akit bosszantott a legény nem¬
törődömsége. — Nagyon komoly a dolog, még tömlöc is
lehet
belőle! Mert Simion csak hagyján . . . vele kiegyezhetnél,
hisz
emberek vagyunk. De a pópa is ellened támadt, hallod-e?
Tüzet okád reád. Azt mondja, addig nem nyugszik, míg hű¬
vösre nem tétet... Ö csinálta a feljelentést Simionnak, s ma¬
gát írta be tanúnak ... Nem tudom, mi baja van veled...
Ion ismét köpött egyet, a szemébe húzta a kalapját, és
hallgatott. Hallott ő is valami efféléről, de az egyik fülén be,
a másikon ki. Semmiségnek tartotta ahhoz képest, ami
95
most az ő lelkét mardosta. Verekedése nem kavart nagy port
a faluban: Simiont kötekedő embernek ismerték, aki mindig
26
kész mellen ragadni valakit. Aztán meg a föld miatti pörle-kedés
gyakoribb volt még a hórabeli verekedéseknél is. Csak azért
tárgyalták a kocsmában is az esetet, mert a tisztelendő
beleártotta magát... De Iont annyira eltöltötte az Ana könnyei
által felébresztett homályos bizakodás, hogy a felle¬gekben járt.
Szükségét érezte mégis valamilyen ösztönzés¬nek, amely rendet
teremtene gondolatai között, és irányt szabna cselekedeteinek.
Türelmesen, sietség nélkül várta — meg volt győződve, hogy
valahonnan jönnie kell. És mivel valahányszor egyedül törte a
fejét, hogy kiutat találjon, csupa zárt ajtóba ütközött —
igyekezett nem is gondolni arra, ami¬nek történnie kell. Most
kezdte csak hatalmába keríteni és dühíteni a gyanakvás.
— Hagyjuk a csudába őket, úrfi! Most az egyszer nem fáj
ettől az én fejem! — szólalt meg Ion, mintha Titu szavai
megoldották volna a nyelvét.
Titu azt hitte, a legény fél rosszat mondani Bclciugról. Még
jobban tüzelni kezdett:
— Mért hagynád, Ionicá? Talán csak nem félsz a pópától?
— Nem félek én még az Úristentől sem, ha tiszta a
lelkiis¬meretem, úrfi!
— Ne is félj, mert nincs a nap alatt Belciugnál undokabb
ember! ... Kutyalelkű, és ravasz, mint az ördög ... Undoro¬dom
tőle, mióta látom, hogy már a legényeknek sem hagy békét, és
beleüti az orrát a ti veszekedéseitekbe...
Valóban, a minapig az egész családban egyedül Titu fogta
pártját Belciug tisztelendőnek. Ha szülei időnként össze is
zördültek vele, ő nem adta fel a barátságot. A pópa föl¬vette a
kocsijába, valahányszor Armádiaba vagy Besztercére ment, ahol
időnként jó kis murikat csaptak, versenyt szidva a magyarokat;
Belciug ugyanis vad nacionalista volt, csak nemigen mutatta,
nehogy megvonják tőle az állami segélyt, amely nélkül nem
élhetett volna emberhez méltó életet... De acsarkodása Ion ellen
megrendítette Titu ragaszkodását. Először is igazságtalannak
tartotta, s az igazságtalanság min¬dig felháborította, kivéve ha
tőle származott. Azután Iont éppúgy szerette, mint annak előtte
Belciugot. Szerette a le¬gény büszkeségét, eszességet, konok
akaraterejét, szívós tö¬rekedését, hogy amit egyszer a fejébe
vett, azt véghez is vigye.
Talán azért kedvelte, mert belőle hiányzott mindez, bár na¬gyon
szeretett volna maga is ilyen lenni. II is határozta, hogy
megmondja a tisztelendőnek: igazságtalan Ionnal szem¬ben —
de sose talált megfelelő alkalmat, s főleg nem volt hozzá
bátorsága. Most, a legény jelenlétében, szabad folyási engedett
elégedetlenségének, melyet legszívesebben a Belciug orra alá
dörgölt volna. De meglepte és zavarba hozta a le¬gény
viselkedése, aki úgy hallgatta, mintha másról lenne szó. Végül
Titu abbahagyta kifakadásait, és fürkésző tekintettel kérdezte:
— Attól tartok, más baj emészt téged, nagyobb baj...
"-Ion megállt, karjait keresztbe fonta, s hosszan végigmérte
a fiatalembert. Titu látta, mint szikrázik a sötétben a sze¬me,
akár a macskának.
— Más bizony, úrfi, jól mondja — nyomta meg Ion a szót.
— S nekem nem mondod meg? — sértődött meg Titu. —
Tudd meg, hogy megharagszom! Igazán haragszom...
A legény megigazította a zekét a vállán, mintha nem tudta volna
rászánni magát, hogy beszéljen. Titu azonban, aki azt hitte, hogy
ki tudja, milyen titoknak jut a birtokába, türel¬metlenül
unszolta:
— Mondd el, na, mi nyomja a lelkedet! Gyorsan! ... Ki
vele! ...
Az út közepén álltak, az ördögszakadék alatt. Pripász fe¬lől
gyors trappban közeledett egy homokfutó. Félreálltak, s Ion
megemelte a kalapját, jó estét kívánva az ismeretlen utasoknak.
Aztán mikor a kocsizörgés elhalkult, lassan szó¬tagolva ezt
mondta:
— El kell vennem Vasile Baciu leányát, úrfi!
Titu csalódottan fölnevetett:
— Ez a te nagy bajod? ... Menj, te, ne mondj ilyet,
mert még a pulykák is kikacagnak!
— Ez a baj, úrfi, s nagy baj bizony! Mert Vasile bá
nem adja hozzám, márpedig ha nem adja jószántából, annak
nem lesz jó vége!. ..
— Nem értem, mi a fenének ragaszkodsz te úgy ahhoz
a leányhoz, mikor sovány is meg csúnya is! ... Én el nem
venném, ha aranyból volna, akkor se .. .
— Ügy is van, de nélküle míg a világ nem szabadulok
a nyomorúságtól!
7 — ion 97
— Aháa! — szólt Titu rövid hallgatás után, mellyel a
helyzet súlyosságát akarta érzékeltetni. — így már igen! Ez
bizony kemény dió!
— Na ugye! — mondta Ion elégedetten, hogy végre az
úrfi is felfogja az ő nagy baját. — Mondja meg, mit
te¬gyek, hogy legyem, hisz maga tanult ember!...
Valójában Titu nem nagyon értette sem Ion görcsös
ra¬gaszkodását Anához, sem Vasile Baciu nyakasságát, aki
nem akarta hozzáadni. Kgyformán jóravaló parasztnak
tartotta mind a kettőt, nem látott semmi különbséget
közöttük. Ion¬nak nincs ugyan vagyona, de annál nyíltabb
eszű és dolgo-s.il>l>, ami némelykor felér egy birtokkal. De
mivel élvezte a tanácsadói s/erepet, igyekezett valami
épkézláb tanácsi ki¬eszelni, amely öregbítené tekintélyét a
legény előtt.
— Ha Baciu nem adja jószántából, kényszeríteni kell!
—
szólt némi gondolkodás után, kissé bizonytalanul, mini aki
még nem tudja, hogyan fogadják a szavait.
Ali /.cm. Ügy érezte, világosság gyúl1, a / tgyá-
ban, amely tisztán jelezt-; a követendő utat. Mélyen
felsó¬hajtott, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. I
lelsandított, akár a rajtakapott tolvaj. Az örömtől szeszorult
a torka, hogy nem jött ki hang rajta.
— Van-e mivel kényszerílened? — kérdezte Titu, aki
nem értette, miért hallgat a másik .. .
— Van bizony, úrfi! — tön ki ion fojtott, fe
han¬gon.
Aztán továbbmentek, de egyetlen szót sem váltottak a tanító
kapujáig. A legény fölöslegesnek érzett minden gést; most
már tisztán látta, mit kell tennie. Ma ' c türclmEllenség rágta
a lelkét, hogy mielőbb elérje célját. Titu azért hallgatott,
mert nemigen tudta, hclj'énvaló volt-e a ■■.; különösen a
legény fenyegető válasza nyugtalaní-. fülébe csengeti.
— I n. úrií. hogy felnyitotta a szememet — ni
>;;dta
or eh áltak. Herdeleáéknál égett a lámpa. Az egyik ablakból
a legényre esett a fény: elszántság ragyogott az arcán.
Titunak hideg futott végig a hátán.
— Aztán jól vigyázz, Ion, nehogy beletörjön a
bicskád!
— vetette oda zavart mosollyal.
— Bízza csak rám, úrfi, tudom én, mii" kell tennem! —
felelte Ion leplezetlen örömmel, amely ostoba vigyorként ült
ki az arcára.
7
1 itu belépett a házba. Kissé megdöbbentette Ion kitörése.
Nem értette, mi mozdulhatott meg egyszeriben a legény bel-
n, de sejtette mégis, hogy valami vad indulatot s. dítoit fel,
és beleborzongott. Am mihelyt világosság vette körül,
és megérezte az ételszagot, Titu megfeledkezett Ion¬ról,
gondolatai visszakanyarodtak Láng Rózához. így aztán
megint felvidult, és kezét dörzsölgetve megszólalt:
— Bájos teremtés ez a Lángné. Élvezet vele
beszélgetni!
— mondta nem kis büszkeséggel, mintha értésükre akarná
27
adni ' többieknek, hogy nem kicsi dolog, amibe belekezdett.
1 lerdelea némán helyeselt a fiának, mert Rozikát ő is ked-
inszenvél csupán azzal mutatta ki, hogy sikam-
CCeket meséli neki csapnivaló magyarsággal, ami mindig
íclvio a asszonyt. A tanítóné azonban keserűen ki-
fakadt:
— Be hamar megszédültök ti is minden szoknyától. . .
Ha az neked bájos, vajon milyen lehet az erdei boszor-
.. . Hogy lehet bájos teremtés egy asszony, aki olyan hogy még
románul sem tud?
Herdeleáné mélyen megvetette a gyermektelen asszonyo¬kat.
Láng Rózára azonban azért is haragudott, mert vala¬hányszor
találkoztak, kényszeríteni akarta, hogy beszéljen magyarul, s
nem győzött csodálkozni, hogy egy állami taní¬tó felesége nem
tud magyarul. A tanítóné semmi pénzért el nem ismerte volna,
hogy nem tud; inkább büszkén han¬goztatta: azért nem beszél,
mert szívből utálja a magyarokat és a nyelvüket.
Laura és Ghighi kettesben tértek haza. Ungureanu nem
ajánlkozott, mint máskor, hogy elkíséri őket. Laura Zsido-vicától
Pripászig egyet sírt, kétségbeesetten, egyetlen szó nél¬kül,
Ghighi pedig, mivel sejtette nővére könnycinek okát, egész úton
Aurélt ócsárolta; több hibát fedezett fel benne, mint az öregek
legingerültebb perceikben. Ghighi szidalmai és az út fáradalma
valamelyest tompította Laura fájdalmát.
Ahogy hazaértek, visszavonult a szalonba, nehogy a szülei
észrevegyék kisírt szemét. De akárhogy próbált uralkodni
magán, potyogó könnyeit nem tudta visszafojtani. Ügy érez¬te,
mintha egy egész ház omlott volna reá, s ő képtelen lenne a
romok alól kiszabadulni. Mikor Ghighi vacsorázni hívta, azt
hazudta, hogy fáj a feje. Elsüllyedne szégyenében, ha most a
szemébe néznének, hiszen nyomban kitalálnák, mi a baja.
Vacsora után Herdeleának megint eszébe jutott Pintea le¬vek-.
Kinyitotta .1 szoba ajtaját, ahol Laura a boldogságát siratta, és a
küszöbről beszólr:
— Hát azzal az emberrel mit csinálunk, kisasszony? Te,
aki olyan jól ismered az illemszabályokat, nem gondolod,
hogy ideje volna válaszolni?
A kérdés úgy hasított a leány szívébe, mint kés a nyílt sebbe.
Könnyei még jobban záporozni kezdtek, mialatt re¬megő
ajkakkal, sorsába beletörődve mormogta:
— Hát írjon neki, írjon na, a fenébe is! . .. Ki mondta,
hogy ne írjon?... Nekem már úgyis minden mindegy! ...
Ghighi azon nyomban felugrott, segítségére sietve:
— Mondta valaha Laura, hogy ne tessék válaszolni? Azt
hiszik, ő nem tudja, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy
túzok? Vagy apámék azt akarják, hogy senkivel ne álljon szóba,
amiért Pintea úr méltóztatott megkérni a kezét? Ilye¬nek maguk:
gyertyával keresik a veszekedést, s aztán másra fogják, hogy
folyton veszekszik! ' mindenben boszorkányságot szimatolt és igézetet. Ö taná¬
— Bravó, bravó! — kiáltott fel Titu diadalmasan. — Ez
már igen! Végre, csakhogy megjött az eszetek. Ha kezdettől
fogva reám hallgattok, Laura már rég menyasszony volna ...
Laura hangosan felzokogott. Ghighi hozzászaladt, hogy
megvigasztalja, de előbb ismét betette az ajtót. Kettesben
sírdogáltak egy darabig, aztán Ghighi összeszedte minden erejét,
és beszélni kezdett:
— Hadd a csudába, édes Laurám! Nem éri meg az a sem¬
mirekellő, hogy annyit búslakodj miatta. Hát megérdemli egy
olyan romlott alak, hogy egy finom, nemes lélek, amilyen
te vagy, megsirassa?... Látod, én meg mertem volna es¬
küdni rá, hogy szélhámos! ... Emlékszel, a nyáron is mond¬
tam neked, az Elviráék összejövetelén! . .. Egyébként épp
ma hallottam Alexandrinától, hogy a várorjai pópa leánya,
tudod, az a tyúkeszű Vica, megbabonázta az úrfit; s most ez
a tökkelütött Ungureanu állandóan körülötte legyeskedik. Sőt,
Alexandrina még azt is mondta, hogy az a részeges pópa a
templomban Bibliára tett kézzel eskette meg Aurélt, hogy
mi¬helyt kész doktor lesz, feleségül veszi Vicát!... Most már
te is láthatod, milyen nyomorult féreg, s mennyire nem
méltó a te szerelmedre, édes Laurám! ...
Az öregek örültek, hogy Isten segedelmével Laurának
megjött az esze. A tanítóné meghatódva mosogatni kezdett;
közben egy imát mormolt, amelyet még fiatalkorából tudott,
épp ilyen örvendetes alkalmakra. Herdelea azonban
előszedte zsebéből Pintea nyolcvanadik levelét, s újra
elolvasta, ki tudja hányadszor, a legnagyobb figyelemmel.
Gondolatokba merülve csóválta a fejét, értésére adván
Titunak meg az asszonynak, hogy nem könnyű dolog ám
egy ilyen levélre illendő választ kiókumlálni, amely
becsületes is legyen, igaz is meg szép is. Leült az
íróasztalhoz, amelyet saját kezűleg barkácsolt ezelőtt vagy
húsz esztendővel, gyertyát gyúj¬tott, kiterítette a kalamáris
mellé Pintea levelét, föltette a pápaszemet, melyet csak
ünnepélyes alkalmakkor használt, mert szemüveg nélkül
jobban látott, összeráncolt homlokkai üldögélt kis ideig,
hogy gondolatai közt rendet teremtsen, majd öregesen írni
kezdett: „Igen tisztelt és szeretett Ham, George! Ezennel
tudatlak, hogy soraid nagy örömmel töltöt¬ték el szívünket,
mivelhogy belőlük a te nemes és dicséretre méltó
szándékodat olvastuk ki. Tudatlak továbbá, hogy Laura
mielőbb a házunkban óhajt látni..."
IV. fejezet AZ ÉJSZAKA
1
Mióta észrevette, hogy Ion egyre jobban elhidegült Anától,
Goerge Bulbuc valóban majdnem minden este eljárogatott
Baciuékhoz. Most jobban szerette a lányt. Ügy tűnt neki,
hogy az a sok hűhó, ami Ion miatt támadt körülötte, meg-
tzépítette, és növelte az értékét. Tisztában volt azzal, hogy
Ana nem fog egyhamar megpuhulni, de remélte, hogy végűi
mégis legyűrheti a leány ellenkezését.
Mert most már minden csak a lánytól függött. Legalábbis
George azt hitte. Glanetasu fiának kisebb gondja is nagyobb
annál, semhogy Anával bajlódjék. Aztán meg mire várhat
Ion, mikor Vasile Baciuval úgy megjárta, a pópa
kiprédi¬kálta, s ráadásul Simion Lunguval is ölre ment?
Semmire, s ezt a legjobban az bizonyítja, hogy már nem is
mutatkozik Ana körül. A bórában újabban nem vele táncol.
A faluban az a HÍ' járja, hogy farsangban megesküszik
Floricával...
is Ion felöl szabad az út... Csak Ana adná be a dere-kát ...
1 )e Ana kerülte őt, s titokban vörösre sírta a szemét. Ami
a/i jelentette, hogy szíve mélyén még mindig szerette [ont
Sokat gondolkozott, töprengett ezen George. Az édes-
anyjával is meghányta-vetette a dolgot. Hegyes orrú, száraz
iy volt az anyja, mélyen beesett apró szemekkel, aki
menjen a magurai jövendőmondóhoz, hogy vegye le
Anáról az igézetet. George elment, a jövendőmondó ráolva¬
sott . . . Hiába. Ekkor George gyötrődni kezdett. Különösen
a hiúságát sértette a hány hajthatatlansága. A falu első legé¬
nyéne' ra magái, és szenvedett, ha valaki ezt kétségbe
vonta. Emiatt rúgta össze a patkót annyiszor Ionnal is, aki
mindenütt elébe vágott, s akit majdnem minden legény
vezé¬
rének ismert el. Lelke mélyén érezte ugyan George is, hogy
« van Glanetasu fiában valami, amivel fölébe kerekedik az
emberek szemében. De ezt semmi pénzért be nem vallotta
volna, és haragudott, ha mások a szemébe vágták. Elvégre
miért lenne Ion különb legény őnála? frni-olvasni ő is tud:
sőt a Foaia Poporuluit is járatja. Butának nem buta, erősnek
meg erős, bár verekedni nem szeret. Igaz, szelíd természetű,
de ha dühbe gurul, ölni is képes. Ion fürgébb, csontosabb,
izabb, igaz. Ö viszont csendesebb és higgadtabb, minr az
olyan etnber, akinek van mit féltenie. Torna Bulbuc a falu
28
legmódosabb gozdája, még Belciug pópánál is gazdagabb,
George pedig egyetlen gyermek. Szorgalmas, dolgos, takaré-
olyan, hogy párját ritkítja. Saját keresetéből gyűjtötte össze azt a
pénzt, mellyel a múlt télen megvásárolta Dumi-tru Víoarcas
utolsó darabka földjét is...
ile Baciu mindig szívesen fogadta, leültette, pálinkával A
lányom cukrozta" — mondogatta. George mo-
solygott, és szeme sarkából Anát leste, aki folyton a tűzhely
körül tett-vett, s alig válaszolt az ő kérdéseire. Eleinte azl
hitte, ez a tartózkodás nem más, mint a lányok szokásos
képmutatása a legényekkel szemben, különösen ha a szi \8k
is jelen vannak. De csakhamar tudomásul kelleti vi
hogy Ana mégsem őt akarja, s változatlanul Ion után epe¬
kedik. Akkor odébbállt, s magában nagyokat káromkodva
elhatározta, hogy lemond a leányról. Az esze azonban foly¬
ton Anán járt, s következő este megint egyenesen Vasile Ba-
ciuhoz tartott, hogy bosszankodva ismét rajtakapja a lányt,
tmint a másik után sír és sóhajtozik. George napról napra
makacsabb lett. Bántotta a leány hűvös tartózkodása, s
kezdte igazából megszeretni. Eddig csak azért akarta elven¬
ni, mert a Baciu leánya, s mert szüleik egymásnak szánták
őket. Ujabban szenvedélyesen kívánta, s csodaszépnek tálaira.
Fájdalmát azonban nem merte senkinek meggyónni. Szégyell¬
ni, i, lia valaki megtudja, hogy nem képes a leány sze-
relmét elnyerni. Ez lealázta volna a falu előtt, és fölemelte
volna i Iont. Amiatt is korholta magát, hogy
édesanyjára hallgatva, m Etette azi a nagy utat a jövendő-
mondóig, hiába. Könnyebb lett volna dolga, ha \ • u
Észreveszi, mi megy végbe Ana szíveljen. De az öreg
semmit sem gyaníthatott. Baciu csak egyet tudott: bog 6
leányának Georgéhoz kell mennie, mivelhogy ő, a/ apja,
itározóit. S minél kedvesebben fogadta a legényt, annál inkább
hitte, hogy menni fog a dolog. A fiú pedig cudarul szenvedett,
mert mialatt a faluban híre ment, hogy George Bulbuc Anához
jár, ő kénytelen volt minden este Vasile sü¬ket meséit hallgatni
a boszniai háborúról, ahol az öreg am¬olyan hőstetteket vitt
véghez, hogy egy alkalommal ír is megcsókolta. George
ezerszer jobban volna, ha sikerül megegyeznie a lánnyal, hogy
titokban ta¬lálkozzanak, mert ez a szerelem záloga lenne. A.na
azonban csak sóhajtozott, valahányszor az apja fogadkozni
kezdett, télen, törik-szakad, megülik a lakodalmat, még ha meg
is pukkad Glanetasu elvetemült fia.
Különben azóta, hogy látta Iont Móricával ölelkezni, s még
inkább, mióta fülébe jutott, hogy meg is kén
, Anának kínszenvedés volt az élete, s gyötrődése an¬nál
keservesebb volt, minél jobban kellett titkolnia. Hallga¬tag,
gyámoltalan teremtés volt; szinte arra született, hogy az
élettől csak ossza t kapjon. Magányosan nőtt fel, szülők
ol¬talmazó szeretete nélkül. Halott anyját senki sem pótolta —
álomszerűén emlékezett dédelgető szavaira, amilyeneket azóta
sem hallott. Az apja szerette, de szeretete csupa sze¬szély volt.
Jó szót nem sokat kapott tőle, de verést — annál többet. Baciu
üiöue-vcrte a lányát, hol okkal, hol inkább ok nélkül. A
lányokkal nem tudott barátságot kötni. Gyön¬géd, mely
s/crctetre szomjazott a lelke — a szeleburdiság elszomorította.
Még vidámsága fölött is mélabú árnyéka le-begetl . . .VAztán
Ionban egyszeriben fölfedezte mindazt, ami¬re a .szíve vágyott.
Mikor hónapokkal ezelőtt először hosz-szabban elbeszélgettek,
úgy érezte, mintha elbűvölték vol¬na. Azóta számtalanszor
mondogatta magában, hogy Ion nélkül nem tudna meglenni. Az
egyetlen ember volt, kinek a szavaiban ott remegett a
gyöngédség, amire ő teljes szívé¬ből áhítozott. Nem vallotta be,
de nem is titkolta apja előtt a szerelmet, amely körülfonta, s
melyről élete árán sem tu¬dott volna lemondani. Az öreg
szitkozódása és fenyegetőzése éppen úgy, mint George
visszatérése, egy cseppet sem ijesz¬tette meg, sem az
elhatározását meg nem másította. Gondo¬latban folyton kereste
az alkalmat, mikor találkozhatna a legénnyel, s térden állva
könyörögne neki, hogy ne kerülje. Iont állhatatos, jó
embernek tudta — mostani viselkedését nem értette.
Távolléte azonban kegyetlenül mardosta a lel¬két.
Némelykor arra gondolt, bizonyára menekül tőle, talán már
nem is szerei .. . Ilyenkor hirtelen elvesztette minden
reményét, és a hahíl gondolata környékezte. Különösen
azóta, hogy a régi úton'találkoztak, törlek rá gyakran a sötét
gon¬dolatok; Ionnak nem volt számára semmi
mondanivalója, s nem szorította karjába — pedig egyedül
voltak. Csütörtö¬könként, mikor tojást, tyúkot, túrót,
tejféléket vitt az ár-mádiai hetivásárra, amint hajnalban —
Zsidovicán túl — a Szamos menti ösvényre fordult, meg-
megállt a gátnál, s hosszún bámulta a mély víz kavargását,
amely mintha hívo¬gatná. Mit várhat az élettől, ha az, akit
szeret, elhagyja? A félelmetes kavargásban zúgva-bőgve
aláhömpölygő hullámok fülsiketítő zaja elringatta, s
elnémította minden kívánságát, törekvését. Meg-megingott.
Érezte, hogy csak egy kicsit kel¬lene lehajolnia, s
menthetetlenül a halál torkába siklana, ahol egy
szempillantás alatt vége szakadna minden szenvedés¬nek .. .
Lelke rejtett zugában mégis, a legkínzóbb fájdalmak
köze¬pette is ott pislákolt a reménynek egy szikrája, amely
elhi¬tette vele, hogy még nem veszett el minden. A
reménységnek az a szikrája, amely utolsó leheletéig nem
hagyja el az em¬bert, s akkor is ott pislákol a haldokló
szemében, ha a szív megszűnt már dobogni, és a test örökre
kihűlt — ez a re¬mény adott erőt Anának is a további
várakozáshoz, kitar¬táshoz ...
Így aztán egyik éjjel, miután George hazament, s az apui
eloltotta a lámpát és lefeküdt, Ana — mint már annyiszor.
mióta Ion nem járt hozzá — kiment az udvarra, kisírt
szem¬mel, megtörten, azzal a szikrányi reménnyel a
szívében, hogy kitudja, hátha ...
Sötét, komor volt az éjszaka; szomorú, fojtogató őszi
éj¬szaka. Vastag, ólomszín felhők súrolták a Pripászt
körül-plelŐ hegyeket; fent gomolyogtak, hol elfeketedve,
hol ki-VÍlágosoíva, mint valami szörnyűséges
sárkányok, melyek •n hörpűltéssel lenyelhetik a néma
álomba szenderüli falut. A kertekben Fáradtan
nyöszörögtek, dideregtek a gyü-i ák. A leány fürge
léptekkel a kapuhoz sietett. Mezítláb volt. kendőjét elöl
összefogta. Nagyon léit, bár nem tudta, mitől, és reszketett
a velejéig hasító hidegtől. Óvatosan nyitotta ki a kaput, hogy
ne nyikorogjon, s ki akart osonni az utcára. Hirtelen megállt
— mint villám hasított bele a rémület. F.gv te árnyék
támasztotta a kapufélfát. Anának egy pilla¬natig nem jött
ki hang a torkán. Aztán minden bátorságát összeszedve,
halkan megkérdezte:
— Ki van itt?
_ Én — felelte egy vastag férfihang, láthatatlanul
bele¬olvadva a koromsötét éjszakába.
— Ionica? — suttogta Ana kitörő örömmel.
Belecsimpa:,:;-kodott a legénybe, s könnyezve ismételte: —
Ionica, Ionicir
— Vártam, hogy menjen el George — szólalt meg újra
Ion, s a hangjában bánkódás remegett. — Hej, hányszor
ólál¬kodtam itt, Ana, mialatt te . . .
Hirtelen abbahagyta, mint akinek kést döfnek a torkába
— Gyere be a házba, Ionica — nyöszörgött a lány, s
húz
ni kezdte a zekeujiát. De eszébe jutott, hogy az apja az
egész falut fölverne, ha Iont a házába hozná. Síró hangon
tette hozzá: — Vagy legalább az udvarra ... a padkára ...
Gyere!
29
Ion nem ment be. Csak ennyit akart: lássa Ana, és tudja biztosan,
hogy nem hagyta el. így módolta ő ki az útját, hogy Baciu
beleegyezését kicsikarja. Ha azt akarja, hogy si¬kerüljön, nem
szabad ajtóstul rontania a házba. Különben veszélyeztetné a
terveit... Most már tudta, hogyan fogja az öreget rávenni. Csak a
türelméből fussa. Lassan járj, tovább Aki nem ügyeskedik, nem
ravaszkodik, sosem jut révbe.
Kunári köszönt el a lánytól: „Jó éjszakát" — mondta, s
belesuvadt az éjszakába, még mielőtt Ana válaszolhatott vol¬na.
De a léptei ütemesen cuppogtak még az utca sarában, egyre
távolabb, egyre halkulva, míg végleg elnémultak. A lean]
remegő ajkakkal suttogta bele a puszta magányba:
— Ionica!. .. Ionica!
Boldog elégedettség zsibongott mégis a lelkében. Vissza¬tért
hozzá, tehát szereti!. . . Talán soha életében nem ál¬modott
szebbeket, mint akkor éjszaka ...
Másnaptól kezdve Anát mintha kicserélték volna. Arcáról derűs
bizakodás sugárzott, serényebben jött-ment, szíveseb¬ben
dolgozott; furcsa szükségét érezte annak, hogy boldog¬ságáról
mindenki tudomást szerezzen.
George, aki rögtön észrevette a változást, először
megör¬vendett. Ana már nem sóhajtozik, nem könnyezik —
be¬adia a derekát, gondolta. Ana azonban gyanúsan
türelmet¬lennek látszott, tűkön ült, alig várta, hogy George
kitegye a lábét. . . Kis idő múltán, a dolgot higgadtabban
mérlegel¬ve, George is kezdett rájönni, hogy itt valami nem
tiszta. Törte a fejét, míg egyszerre átvillant az agyán: „Ion!"
Szabadulni akart a gondolattól, de nem tudott. A fülében zúgou,
kalapált a név:
— Ion! . .. Ion!... Ion! . . .
2 falvakból jöttek az övéhez hasonló ügyekkel. Jó ideig nem is
Másnap, mikor a küldönc kihozta az idézést, Ion egy
vállrándítással intézte el a dolgot. Megkérdezte, mikor lesz a
tárgyalás, mert nem értette a magyar írást, s odaadta Ze-
nobiának a papirost: tegye el jól, a gerenda mögé, hogy meg ne
feledkezzenek az időpontról. Csak egy pillanatra hökkent
meg: „Tehát mégis igaz?" De többet nem is gondolt Simion
I.ungura, mint ahogy tulajdonképpen eddig sem igen : lön vele.
Este megint elment Anához. S ettől kezdve minden este...
De megijedt ám Glanetasu, és eleget rágta a fülét a fiának,
szaladjon a tanító úrhoz, kérdje meg, hogy csinálja, mini
csinálja. Hiszen Herdelea éppoly híres volt, amiért jobban
érti a törvényt bármelyik ügyvédnél, amennyire sokra b'
csülték, mert egyetlen doktor sem húzott fogat nála gyorsab¬ban
és fájdalommentesebben. Máskor Ion minden semmiségéit hozzá
szaladt tanácsért, vagy legalább Tituval meghányta-\ etette a
dolgot; miért ne fordulna a tanítóékhoz éppen most, mikor
a törvényről van szó, és mikor köztudomású, a bírák nem
tréfálnak? Az öreg szavai azonban lepe¬regtek Ionról. Az ő
gondolatai most szüntelenül Ana körül igtek. Mindaddig, amíg
Vasile Baciut nem sikerül rá-i-ni. hogy adja hozzá feleségül,
az egész birtokkal l ini sem akar egyébről . • . A tárgyalás
csütörtöki napra esett, amikor Armádiában .ni. l>ni együtt
meni be 3 szüleivel, akik két véka kukoricát vittek elülni; az
adóból akarnak valamit törlesz-i. ni, mert a bíró járta már a
íalm a segédjegyző kíséretében. nnál, aki elmaradt, foglaltak.
Bágyadt őszi nap mosolygott az és;en, enyhe sárga fény-
fürösztve a határt: amolyan cirógató meleget árasztott, ami'
legjobban szeret az ember. S a napsugarak gyönsréd si-itása alatt
szabadabban lélegzett a dermedt anyaföld, a 'ikon megbékélten
nyújtózkodtak ki a rézszínű levelek ... \v országúton
szakadatlanul zörögtek a szekerek, egymás¬ai versengve,
melyik ér hamarabb a vásárba. A pripásziak szinte kivétel
nélkül gyalogszerrel mentek; hátukon zsákot. .italvetőt
cipeltek, szaporán szedték a lábukat, s olyan han¬gosan
beszéltek, hogy visszhangzott bele az erdő meg a szik* !ás
szakadék ... Zsidovicában a kocsmárosok már javában
keresztelték a pálinkát; készültek a délutáni
forgalomra, mikor a parasztok hazatérőben kivétel nélkül
megállnak és mi imának egyet annak örömére, hogy eladtak
vagy vásá¬roltak — amit tudtak ...
Ármádia alig pár száz lépésre a Szamos hídján túl
kez¬dődik. Hosszúkásán elnyúló városka a folyó jobb
partján a aljáig szerteszóródó házakkal; egy-két házikó a
hegy-
oldalra is fölmerészkedett. Messziről ragyog a kétágú
temp¬lom és a román gimnázium épülete: Ármádia és a
környék legnevezetesebb díszei. Egyébként az egész
kisváros három¬négy utcából áll, melyek szép nagy
piactéren, a templom előtt adnak találkát egymásnak.
Glanetasuék a Szamos mentén gyalogoltak be; arrafelé
rö¬videbb az 6x, és a román elemi iskola mellett jutnak ki a
Gimnázium utcába. A járásbíróság előtt, szemben a régi,
töpörödött katolikus templommal. Ion megáll és átteszi az
anyja vállára a kukoricával teli átalvetőt. Megegyeznek,
hogy találkoznak a piactéren, aztán az öregek tovább
ban¬dukolnak, a legény pedig ott marad a kikövezett, sima
jár¬dán, s lerázza ruhájáról az átalvetőről ráragadt
bolyhokat.
Rideg, sárga színű, ormótlan egyemeletes épület volt a
já¬rásbíróság, rácsos ablakokkal. Előtte, a bejárat mellett,
két fapad állt: ott üldögéltek, sorukra várva, a pereskedők,
mert a hivatalnokok, akik nyakig elmerültek az aktákba,
nem tűrték meg őket bent a folyosón vagy a váróteremben.
Ion korán érkezett. Kilencig, amíg az irodát kinyitották, kint
kellett várakoznia, más parasztok társaságában, akik messzi
jutott eszébe Simion Lungu; azután kereste a sze¬mével, de
nem találta.
Mikor aztán egy pirospozsgás arcú, kipödört bajuszú
ma¬gyar törvényszolga hangos kiáltással szólítani kezdte
már a peres feleket, a kapu előtt megállt Belciug tisztelendő
ko¬csija. Fenn a bakon, a kocsis mellett, Simion ült
begyesen.
— „Hm! — mondta magában Ion gúnyosan. —
Hintón
hozza a pópa!"
Belciug lassan kászálódott le a kocsiról, meghagyta a
ko¬csisnak, álljon be szállásadójához, a Kincses utcában,
ahol ő mindig meg szokott szállni, aztán belépett a kapun.
Igyeke¬zett elhárítani a kézcsókra tóduló asszonyokat.
Simion ott maradt a járdán; egy kicsit zavarban volt, s lopva
odapis¬lantott Ion felé, aki a padon ült, és egy várorjai
vénemberrel diskurált. Simion érkezése mintha mindenkit
feszélyezett yolna. Egy szájas menyecske, aki a bejáratnál
trónolt egy üres fedelesen, megtörte a csendet, s hirtelen
Simionhoz for¬dult:
— Magának is valami ügyes-bajos dolga van itten?
Sim'mn Ionra sandított, s kissé szégyenkezve felelt:
— Van hát, persze hogy van. Kinek nincsen?
Megint hallgattak egy darabig, de aztán lassan mindnyá¬
jan fölengedtek, és Simion töviről hegyire elmesélte, hogy
járta meg Ionnal, aki konokul tagadott mindent. A jelenle¬
vők mind hozzászóltak az esethez, s ki az egyiknek adott
igazat, ki a másiknak. A beszélgetés azonban egyre
közelebb
hozta egymáshoz az ellenfeleket. Simion különben is csak
az
elorozott barázdákat követelte vissza, hiszen mikor ölre_
men¬
tek, kapott is, de adott is. Végül megfogadták a várorjai
vén¬
30
ember tanácsát: Ion adjon vissza két barázdát, Simion meg
vonia vissza a feljelentest. Szóltak a törvényszolgának, hogy
kibékültek, s megkérték, engedje meg, hogy a tisztelendő
úrral is tudassák, hogy ők már nem akarnak pereskedni. A
torvényszolga megveregette a vállukat, és intett, hogy men¬
jenek utána. Beléptek a folyosóra. Jobbról meg balról a Te¬
lekkönyvi Hivatal irodái sorakoztak. Ion szíve hevesebben
i dobogni. Ide fog ő jönni Anával és Vasile Baciuval,
1K>j-,\- - földet az ő nevére írassák... Aztán fölmentek
rOZOtt lépcsőn. A váróteremben Belciugra találtak,
,!., i tálgatOtt; kalapját a kezében fogta, arca sápad-
tabb volt, mim máskor. A törvényszolga rámutatott a két
parasztra, és elégedett vigyorral mondta:
-- Kibékültek ... Nincs szükségük bíráskodásra ... A pópa
hirtelen megállt, mintha megijedt volna a tör¬vény szolga
hangjától. De mikor megpillantotta Simiont Ion társaságában,
mindent megértett, és feldühödött. Fellobbanó hirtelen harag
okozta, hogy beavatkozott a viszályukba: azt hitte, ha Ionra üt, a
Herdelea családnak is fájni fog. Ezért írta meg olyan sürgősen
Simion feljelentését, s papi tanúsko¬dásával is megerősítette. De
néhány nap múlva, mikor ki¬fújta mérgét, megbánta, hogy
beleártotta magát. Nem illen¬dő, hogy egy lelkipásztor
bevádolja és magyar bírák elé hurcolja híveit. Nem bánta volna,
ha az ügy magától rendbe jön, anélkül hogy bíróság elé kerülne,
de persze valahogy úgy, hogy az Ő tekintélye se szenvedjen
csorbát; mert a lát¬szat kedvéért még mindig kígyót-békát
kiáltott Ionra. Ilyen körülmények között a pereskedők otthon
nem mertek kibé¬külni, Belciug viszont nem szívesen jött el a
tárgyalásra, s folyton azon töprengett, miként lehetne úgy
elsimítani az ügyet, hogy Ő emelt fővel távozhassék. A
váróteremben unatkozva, kigondolt egy szívhez szóló
beszédet, melyben
a bírótól megbocsátást kérne a bűnös részére, amennyiben az
ígéretet tesz arra, hogy megjavul .. . Ekkor rontott be a
törvényszolga azzal, hogy kibékültek, ami egyszeriből ha¬lomra
döntötte Belciug minden tervét. Ügy tűnt neki. hogy ezek a
parasztok összebeszéltek, hogy csúfot űzzenek belőle.
— Tűnj el a szemem elől, te szamár! — ripakodott felhá¬
borodva Simionra. — Hát te világ csúfjára hurcoltál engem
ide? . .. Na, legalább tudom, milyen jómadár vagy te is! De
megtanítalak .n kesztyűbe dudálni téged is, hitvány gazem-
Simíon összehúzta magát, és halkan felelt, hogy a pópa ne hallja,
de önmagát mégis megnyugtassa — nem tűrhette szó oélkül:
— De hát nem én hoztam magát, tisztelendő uram, hanem
ga hozott engem ...
Néhány paraszt, aki sorára várakozott, ijedten húzódott a
sarokba. Csak egy vénasszony nem tudta megállni, hogy közbe
ne szóljon:
— Miféle pópa az ilyen — motyogta. — Ahelyett, hogy
kibékítené az embereket, összeveszejti őket ...
Iont meghökkentette a tisztelendő keserű kifakadása. „Mi baja
lehet ennek énvelem?" — kérdezgette magában. Rossz előérzet
kezdett fészket rakni a szívében. Elszontyolodva lé¬pett a
járásbíróság udvarára nyíló ablakhoz. Nekitámaszko¬dott a
falnak, és egyre zavartabban tekingetett körül. Sú¬lyos csend
nehezedett a helyiségre, csak a pópa lép ei kop¬pantak; Belciug
ismét sétálni kezdett fel-alá, még idegeseb¬ben, mint az imént,
lesújtó pillantásokat lövellve Siratón Lungu felé. Mikor Belciug
fáradtan megállt, a tárgyalóte¬remből érthetetlen hangok
szűrődtek ki: tört románsággal, szigorú hangon feltett kérdések
váltakoztak félénk, alázatos feleletekkel ...
Ion lelkét lassanként valami furcsa riadalom kerítette
ha¬talmába. A levegőben fenyegetést érzett, amely elől képtelen
1 kitérni. Elcsodálkozott: hogyan lehetséges, hogy eddig cseppet
sem törődött ezzel a dologgal. Miért nem békült előbb, mikor
olyan könnyen megtehette volna? Mód¬felett sajnálta, hogy nem
kérte meg legalább a tanítót, vilá¬gosítsa fel: mit mondjon, hogy
feleljen ... Megfordult, ki¬nézett az ablakon. Az ablak kővel
kirakott, magas deszka¬kerítéssel körülvett, szűk udvarra
nyílt. Hátul alacsony, ha-
rnuszürke ház szomorkodott, ablakain vastag vasrács ... Ion
összerezzent: a tömlöc. Iszonyat borzongott végig a
lelkén . .. Az udvaron három paraszt fát vágott; mellettük
ronda egyenruhába öltözött őr, a vállán puska. A parasztok
Lustán és közömbösen hersegtették a fűrészt, az őr le nem
vette a szemét róluk; csak időnként igazította meg büszke,
paran¬csoló mozdulattal a puskaszíját. „Tehát ide..." —
mor¬molta a legény, de nem merte végiggondolni.
Aggodalom költözött a szívébe.
Így másik törvényszolga, lomha, szemüveges
öregember
vezette be őket. A középső íróasztalnál, háttal az ablaknak,
kövér úr trónolt. Kopaszságát néhány hosszúra
növesztett
ritka hajszál takargatta, tekintete szigorú volt; előtte
az
asztalon fémből való feszület. Belciug, ünnepélyes
ábrázat¬
tal, nyomban letelepedett egy székre, baloldalt, a fal mellé.
A másik íróasztalnál vékony dongájú, sápadt uracska
ült,
ös bajusszal és középen gondosan kettéválasztott
ktacsomóban turkált egy ideig, előkotort né¬
hai 1 /ertartásosan a bíró elé rakta. A légkör
nyomasztó volt, is annyira ellenséges, hogy a két
paraszt
borza I nézett össze, roái már készen arra, hogy bármelyik
pillanatban kereket oldjon.
A bíró azonban türelmetlenül faggatni kezdte őket. Hogy
hívják? Hány éves? ... Ion most már tisztán érezte, hogyan
fonja körül a veszedelem. Elvégeztetett ... Nincs menek-. .
Mikor Simion — Belciug szúrós tekintetét elkerülve —
megmondta, hogy ők kint már kibékültek, és visszavonja ■
lést, egy pillanatra még felcsillant Ionban a remény. De ki is
aludt nyomban. A bíró be sem várta, hogy Simion befej sze,
talpra ugrott, és üvölteni kezdett:
— Akkor mit jöttök a nyakamra, ti nyomorultak?
Nincs
nekem elég bajom?... Hűvösre teszlek mindkettőtöket! Majd
megmutatom en, hogy ...
Belciug ekkor felállt, odalépett az asztalhoz, és félénken
megszólalt:
— Pardon ... egy szót, ha szabad . ..
A bíró még jobban felfortyant. Belciugnak kezdte mosni a
fejét: miért nem magyarázza meg ezeknek a marháknak,
hogy ez itt járásbíróság, ahol az embereknek dolguk van,
nem pocsékolhatják az időt semmiségekre ... A tisztelendő
elpirult, és szólt néhány szót magyarul. Tűrhetően törte a
111
de irtózott magyarul megszólalni, különösen a ha-
1 előtt; ezzel akarta bizonyítani ország-világ előtt,
hogy
román ember sosem mond le •> fogairól. A bíró, aki ismerte
.■ p.>p.it, zavarba jött, tnikor hallotta, hogy magyarul
beszél,
■k pillanatról 9 másikra megenyhült. Hellyel kínálta
Belciugot, közelebb búzta hozzá a székét, figyelmesen
végig-
hallgatta. Belei szasan beszélt. A két paraszt előtt te-
ckán, megérte, hogy átmenetileg feladjon egy cl
Imi imion egy szót sem értett az egészből. Csak a
ttetéból, amely időnként villámokat lövellt feléjük,
ik ki, hogy róluk van szó, és hogy baj van. Mikor a
tisztelendő befejezte mondókáját, a bíró újra felállt, és rári-
31
dott Ionra:
— Szóval te vagy a falurossza, ebadta bitangja! ... Jól
van! Nagyon jól van! Majd kigyógyítunk mi, ne félj sem¬
mit! . .. Majd leültetünk a hűvösre vagy két hétig, hadd
menjen el a kedved a verekedéstől!... Mihaszna gazfickó!
Ion előbb elsárgult, aztán minden vére az arcába tódult. Fölemelt
fővel, szikrázó szemmel mondta:
— Már megbocsásson, bíró uram, de nem úgy van! .. .
Mert én az égvilágon senkit meg nem vertem, bíró uram ...
— Hallgass, te gazember! ... Egy szót se halljak, mert itt
helyben vasra veretlek. . . Most pedig takarodj a szemem
... Mars ki! A legény kitámolygott a teremből. Nem látta, hogy
Bel-ciug kezet szorít a bíróval, aki barátságosan rámosolyog . ..
3 jegyezte
Ugyanazon a csütörtöki napon, délután, mialatt Herdelea —
kihasználva a szép, langyos időt — a méhesben szundi¬kált, a
tanítóné és a lányok pedig babot fejtettek vacso¬rára, és
Pinteáról beszélgettek (csodálkoztak ugyanis azon, hogy tíz nap
telt el Herdelea válasza óta, s a fiatalember még mindig nem
adott életjelt magáról) — ugyanazon a napon egy szekér állt meg
a ház előtt, s míg a lovak csen¬gőjüket rázták, egy éles hang
bekiáltott:
— Tanító úr! .. . Tanító úr! ...
Ghighi fölismert© a hangot, nekiiramodott a kapunak:
— Apa kedvese! ... — vetette oda futtában,
öregecske, vörös hajú, örökké mosolygós arcú szász asz-
szony trónolt a szekér tetején, aki negyven esztendeje min¬den
csütörtökön bement Armádiába a hetivásárra, teli sze¬kérderék
kenyeret vitt eladni. Herdelea még gimnazista ko¬rából ismerte.
Az egész család szerette, s elkeresztelték „apa kedvesének", mert
minél jobban vénült, annál többet évődött a tanító úrral, hajdani
fiatalságuk emlékére.
— Kisasszony, vegye át, legyen szíves, ezt a levelet. Bálán
űr adta a postán. Kegyeteknek szól! — mondta a szász asz-
szony mosolygó szemekkel. — Mivelhogy nehezemre esik
innen lekászálódni — folytatta —, és a lovak is ijedősek...
Ghighi kíváncsian futott a szekérhez. A levelet átnyújtva, „apa
kedvese" szászos hanglejtéssel, tréfálkozva megkérdezte:
— A tanító úr nincsen idehaza?
— Apa alszik, néni! — felelte Ghighi a küldeményt
must¬rálgatva. Távirat volt. Lélekszakadva szaladt be, s csak a
tornácról kiáltott vissza: — Köszönjük szépen, néni drága!
— Nincs mit, nincs mit! — válaszolta a szász asszony, s
ostorával meglegyintette a lovak hátát, s azok egyszeriben
is indultak. A távirat nagy izgalmat keltett a házban. Különösen
Her-dcleáné sejtett rosszat, valahányszor távirat jött. Mindössze
kettőt kapott, mióta férjhez ment, de mind a kettő végzetes volt.
Az első három rideg szóban hozta tudomására legked¬vesebb
nővére halálát; Kolozsváron pusztult el szegény, a kórházban,
egy műtét után. A második egyetlen fivére hir¬telen
megbetegedéséről értesítette; és mire ő Monorra érke¬zett,
fivére is már a ravatalon feküdt ... Éppen ezért most mindhárman
borzadva nézték a kis papírdarabot. Vajon ki-től jön, és mi van
benne? Csupa rémítő dologra gyanakodtak, nem merték
felbontani.
— Lesz, ami lesz! — kiáltott fel végül Ghighi. — Én
feltépem.
Mihelyt belenézett, vidáman tört ki:
— Pinteától van!... Érkezik Pintea! ... Sejtettem én, hogy
csak tőle jöhet, de nem akartam elárulni, hogy nagyobb legyen a
meglepetés! — tette hozzá, s körbetáncolta a szo¬bát, kezében
lobogtatva a papírdarabkát.
— Hadd lássam én is! — mondta Laura az izgalomtól
re¬megő hangon, miután magához tért. És minthogy
Ghighi
nem bírt magával, nyomatékosan hozzátette: — Add már, ha
mondom, te bolond, ne bosszants!
Laura tagolva, ünnepélyesen olvasta. „Kimondhatatlanul
buldog vagyok, szombaton érkezem — George."
A tanítóné könnyes szemmel olvasta el még egyszer, s a
papír egyik sarkában ceruzával írott széljegyzetet fedezett
föl: „Szívből gratulálok, Bálán."
— Né, szegény Bálán is gratulál! — szipogta
Herdeleáné.
Balan volt az ármádiai posta egyetlen román tisztviselője,
Herdeleának jó barátja. Tudott róla, hogy Pintea megkérte
Ixiura kezét, s mikor a távirat átment a kezén, nem állhatta
meg, hogy ne ő legyen az első, aki jókívánságait tolmácsolja
az egész családnak.
— Milyen áldott jó ember ez a szegény Bálán! —
meg Ghighi, kézbe véve az értékes papirost. — Ha ő nincs,
ki tudja, mikor kaptuk volna meg, mert azok a zsidók
napokig ott tartják a leveleket a községházán ... És épp apa
kedvesével küldte el! . . .
Ghighi ujjongott. Kirohant Herdeleát felkölteni, hogy neki is
hírül adja a nagy újságot, öklével dörömbölt a méhes ajtaján,
és lábával is szaporán dobbantva, kiáltotta:
— Apa! . . . Apa! ... Jön Pintea! ... Jön .. .
Hirtelen abbahagyta a dörömbölést, és torkaszakadtából
sikoltozva, kétségbeesetten kapálózva a ház felé iramodott.
Addig ugrándozott ugyanis a méhes körül, hogy fölhergelte
az egyik méhet, s mivel azok ilyenkor téli álom előtt amúgy
is mérgesek, a méhecske nekirepült, és épp a szája sarkába
szúrta bele fullánkját.
A tanítóné és Laura megijedt Ghighi sikoltozásától. Eléje
siettek, csitították, HerdeJca meg álomiitasan állt ki a
mé¬hes ajtajába:
— Mi az? Mi történt? — dörmögte. — Mit ordibál
úgy
ez a bolond?
Miután első ijedsége és fájdalma elmúlt, Ghighi
legfőkép¬pen abbeli félelmében sírt, nehogy megdagadjon a
képe, és ne tudjon elmenni a táncmulatságra, amely épp a
következő vasárnapra esett. Egyedül Herdeleának sikerült
megnyugtat¬nia, hogy vasárnapig okvetlenül elmúlik, s akár
bálkirálynő is lehet.
Azután, pápaszemét felrakva, a tanító elmerült a távirat
tanulmányozásában, örömét alig tudta leplezni.
— Akkor hát rendben lennénk... Csak jöjjön, és mi il¬lő
módon fogadjuk! — Azzal gondosan Összehajtotta és
/seb¬re vágta a táviratot, hogy minden ismerősnek
eldicsekedjék vele.
Estig aztán szőnyegre kerültek mindazok a kérdések,
me¬lyeket a kérő érkezése vetett fel. Hol fog Pintea
megszállni? — íme egy fogas kérdés. Ök nem láthatják
vendégül, mert sokan vannak, és csak három kis
szobájuk van. De még ha több is lenne, hogy aludhatna a
vőlegény a menyasszony¬nyal egy fedél alatt? Nem,
Pinteának Ármádiában kell meg-szállnia. Kosztolni viszont
nyugodtan kosztolhat náluk, sőt akár az egész napot is itt
töltheti, hadd melegedjék össze Laurával. Mindez persze
drága mulatság. De mit számít az? Egyszer megy férjhez a
leány... Feltétlenül le kell vágniuk néhány tyúkot. És a
marhahús sem hiányozhat, habár jócs-megdrágult.
Mindenesetre, nem múlhat el étkezés hús nélkül. A
süteményre lesz gondjuk a lányoknak, Laura nagy re az
ilyesminek... Jó lenne megtudni, hány órakor - imbaton.
Ebéd előtt, vagy ebed után? Vajon nem itböl kitalálni?...
Nem, nem lehet. Flég baj, hogy nem jelezte pontosan,
mikor érkezik. Legalább tudták volna, hogy s mint
rendezzék az ebédet... Vasárnap termé-sen együtt mennek
a táncmulatságba. Nincs kizárva, hogy Pintea
szándékosan érkezik szombaton; Laurával akar a bálba
32
menni, hogy ország-világ előtt büszkélkedjék csinos
asszonyával. Laura a füle tövéig elpirult. Mit szól¬nak maid a
lányok, ha megtudják, hogy jegybe lép? Bizo-sokan irigyelni
fogják. De valószínű, hogy Armádiá-1 udogatják már, mert
elképzelhetetlen, hogy apa dobra rte volna ... — Tudd meg, hogy
a bál miatt jön éppen szombaton! — Uiáltott fel Ghighi, akinek
csak a mulatság járt az eszében, s hideg vizes zsebkendővel
borogatta az arcai. — Én mindjárt kitaláltam!... Annál jobb!...
Legalább lesz egy biztos ga-unk! . .. Ronggyá táncolom a
cipőmet! .. . Csak ez a nyomorult méhszúrás fel ne dagadna ...
amennyien sajnálták, hogy Titu nincs idehaza; hasznos sokat
adhatott volna Pintea fogadását illetően. Titu azonban egy
idő óta többet ült Zsidovicán, mint otthon.
I'.gyclőre megegyeztek, hogy holnap kora hajnalban Her-dclea
elmegy bevásárolni, Ghighi kíséretében. E célból a ta
nítónak először előleget kell fölvennie a jövő havi fizetésre,
hogy legyen miből költekezni. Azután beszélnie kell Strul-lal, a
zsidovicai mészárossal, akitől hitelbe szoktak vásárol¬ni, meg ne
tegye velük azt a csúfságot, hogy marhahús nélkül hagyja őket...
Titu, mint rendesen, éppen vacsorára futott be. „Bájos te¬remtés
ez a Lángné" — lelkendezett ezúttal is, ami azt je¬lentette, hogy
találkoztak, és meg van elégedve. Azután meg¬vizsgálta a
táviratot — mintha erre ő már rég számított volna —, kisebb
fenntartásokkal jóváhagyta a vendégfoga¬dás terveit. Közben
többször is szerét ejtette, hogy csillogó szemmel szóba hozza
Rozikát, mintha mindenkinek el akar¬ta volna újságolni, hogy őt
egy elbűvölő asszony szereti, meg hogy maholnap valóságos
regényhős lesz.
Éppen készültek felállni a vacsorától, mikor félénken ko¬pogtak
az ajtón:
— Hát ez vajon ki lehet ilyen későn? — mondta Herdc-
lea, majd hangosan kiszólt: — Tessék!
Glanetasu sirült be, mintha üldözné valaki. Körülménye¬sen
előadta, hogy járt Ion ma reggel a járásbíróságon, s kér¬te
Herdeleát, oktassa ki, hogyan tudna szegény fiú meg¬menekülni
a tömlöctől. Herdeíeáékra bombaként hatott az újság,
felháborodás lett úrrá a családon. De hol van Ion? Miért nem ő
jött el? Az öreg zavarba jött. Szégyelli — he¬begte —, hogy
nem jött el még a tárgyalás előtt, ahogy ő is tanácsolta neki, és
ahogyan illett volna. Akkor talán nem esik meg vele az, ami
megesett. De úgy látszik, Ionnak va¬lami baja van, mintha
elkötötték volna az ökreit... A csa¬lád azonban egyhangúlag Iont
reklamálta.
Glanetasu kiment, és hamarosan Ion meg Zenobia társa¬ságában
tért vissza. A legény töviről hegyire elmesélte, ho¬gyan folyt le
a tárgyalás; Zenobia mindegyre félbeszakítot¬ta, hangosan
szórva átkait a pópára is, Simionra is, a bíró¬ra is.
— A Sündisznó! — tört ki végül a tanícóné, remegve a
felháborodástól.
A szobára részvétteljes csend telepedett, amit Ion tört meg:
— Most aztán mi a teendő, tanító úr? — kérdezte mohó
kíváncsisággal.
— Hogy mi a teendő? Egyenesen az igazságügyminiszter
né] teszek panaszt a nevedben! Hadd tudják meg odafent is,
hogy bánnak a szegény néppel az itteni urak! .. . Panaszt
teszünk, Ion! Csak jöjjön meg a végzés, hogy lássuk, mit
mondanak őkelméék!
Zenobia köszönetképpen számtalanszor keresztet vetett,
le¬térdepelt, és — a jelenlevők nem kis mulatságára — egymás
után tízszer is a földre borult. Utána mind a hárman
el¬köszöntek, vég nélkül hálálkodva Herdeleának, aki ilyen
nagy bajból rántja ki őket.
— Most is megírhattam volna a panaszt — szólt a ta¬nító,
mikor magukra maradtak —, de a bálra szükségetek van még a
pópa kocsijára ...
— Nagyon helyes! — motyogta Titu elégedett mosollyal.
Gondolatai még mindig Rozika körül röpködtek.
Pintea estefelé érkezett, esős időben, sárga bricskán,
ame¬lyet kél fürge lábú, kövérkés lovacska húzott.
Ghighi egész nap többet ült kint az utcán, mint bent a
házban. Állandóan az országutat kémlelte. Messziről
észre¬vette a bricskát, és bár nem ismerte Pinteát, nyomban
ki-i.il.ilta, hogy csak ő lehet. Lelkesen fújta meg a riadót:
— Jön!... Gyorsan, gyorsan!... Jön!
Az egész família kiállt az ajtóba. Herdelea odasúgta
Lau¬rának, íépjen kissé elébb, hadd lássa az az ember, hogy
sze¬retettel várja. Pintea ünnepélyesen emelte meg a
kalapját, és diadalmas mosollyal meghajtotta magát az
esernyő alatt, amelyen kíméletlenül dobolt az őszi eső.
— Milyen rokonszenves fiatalember! — mondta a
tanító¬
nő, s Laura fülig pirult.
A kocsi megállt egy pillanatra az utcán, a ház előtt.
— Gyerünk, Titu, nyisd ki a kaput! — kiáltotta Her¬
delea.
Titu hajdonfővel kiszaladt, és a bricska befordult az
ud¬varra. Pintea leszállt, a tornác felé indult. Az esernyőt
fel¬tartotta, és vigyázott, nehogy a sárba lépjen.
— Isten hozta! — köszöntötték kórusban.
- Erőt, egészséget! — mondta a tornácra lépve, s a
kor¬láton át kirázta az ernyőt. — Bőrig áztam...
Lekencétől
idáig egyfolytában zuhogott,.. Na de fő, hogy itt va¬
gyok ... , . ,
Herdelea átölelte, és mindkél orcáján megcsókolta, ami csak
rokonok közt volt szokás. Pintea kezet csókolt Her-
deleánénak, aki — miután erősen meg volt hatva, és
tür¬tőztetni akarta magát — látszólag ridegen mondta: „Jó
na¬pot, Pintea úr!" Laura kecsesen nyújtotta oda a kezét,
ka¬cér mosollyal, hogy még jobban lebilincselje a fiút.
Pintea szeretett volna valami kedveset mondani
jövendőbelijének, de mivel nem merte letegezni, ahogy ezt
levélben tette, be¬érte egy hosszabb kézcsókkal, majd, hogy
zavarát leplezze, odalépett Ghighihez, és gálánsán ezt
mondta:
— Annyit beszélt magáról a .. . kedves nővére . . .
hogy
azonnal megismertem ...
Titu segített a kocsisnak kifogni. Mivel nekik nem volt sem
csűrjük, sem fészerük, azt tanácsolták a kocsisnak, hogy a
bricskát takarja le egy pokróccal, a lovakat meg az istállóba,
akad még egy kis széna; s ha nem lesz elég, hát kérnek a
szomszédoktól, az idén van takarmány bő¬ven ... Titu bőrig
ázott, de azért férfiasan kezet szorított Pinteával, aki a
többiekkel együtt még mindig a tornácon rostokolt.
— Azt hittem, el sem jössz ebben a cudar időben! . . .
Na,
de minek állunk itt a nedvességben?. . . Kerüljünk beljebb!
... Tedd le te is, George, a köpenyedet meg az ernyőt, mert
né, hogy csorog a víz belőlük!...
A kis szalonba vezették a vendéget, s vége-hossza nem volt
a sok kérdezősködésnek: mikor indult, hol pihent meg,
tör¬tént-e valami útközben? S mialatt kérdéseikkel
ostromolták, mindnyájan leplezetlen kíváncsisággal
mustrálgatták.
George úgy huszonöt éves lehetett. Kellemes megjelenésű
fiatalember, sötét szeme kissé apró és virgonc, a bajusza
ko¬romfekete, ápolt. Felfelé fésült sörtehaja vízszintes
vonalban lenyesve, akár a kefe. A mozdulatai élénkek,
öltözéke hosz-szúra szabott redingot, alatta csukott mellény;
a sűrű gom¬bok felértek a fehér keménygallérig, amely
kurta nyakát át¬fogta; különben nem volt semmi papos sem
megjelenésében, sem beszédjében.
33
Látva, hogy az egész család őt vizsgálja, némileg zavarba jött, de
azért mesélt, mesélt tovább. Igyekezett választé o-san beszélni, s
a szemét gyakran felejtette Laurán, aki ott
ült mellette, némán fürkészte, és céklavörös lett,
valahány¬szor az öregek diadalmas tekintetével találkozott a
szeme.
Pintea legtöbbet szüleiről beszélt, akiket nagyon szeretett. Az
apja Lekcncében volt pap. Lekence akkora városka lehe¬tett,
mint Ármádia, de nem volt olyan színromán: minden¬féle
nemzetiség keveredett benne. Herdeleának eszébe jutott, hogy ő
járt Lekencében, van már annak tizennyolc esztende¬je. Valami
tanító-konferencián vett részt, magával vitte Ti¬nit is, aki alig
lehetett több ötévesnél. Még arra is emlé¬kezett, hogy George
apjával is összeismerkedett: lángoló be¬szédet tartott a
búcsúbanketten ... Aztán Pintea elmondta, hogy számos fiú- és
leánytestvére van, akik majdnem mind kiröpültek már a családi
fészekből, szétszóródva a román löki minden sarkába. Most rajta
a sor, hogy megalapozza boldogságát. .. Amint ezt mondta,
merészebben tekintett Laurára. A leány majd elsüllyedt
szégyenében, s egyszeriben felpattant, mintha valamit
keresgélne a tükör körül; lopva belenézett, s megigazított egy
hajtincset a halántékán.
No. lányok — szólt közbe Herdelea a kezeit dörzsöl¬
getve —, hozzatok n: mit, amivel egy kicsit felmele¬
gítsük Georgét, mert látom, csúnyán megdermedt a hideg-
•sőben . .. Remélem, vejemuram, felhajtasz egy pohárka
lám román snapszot? . . .
A leányok kiperdültek a szobából. Alig várták, hogy
be¬nyomásaikat kicserélhessék. Laura, aki egy tálcára helyezte a
cukin/ ott forró pálinkát és a poharakat, szorongó szívvel
kérdezte:
— Mit szólsz hozzá, Ghighi szívem?... Milyennek talá¬lod
r lám¬pával világított neki, a hölgyek meg isméteken
— Jai, szavamra, nagyon kedves! — lelkendezett Ghighi
szívből. — Igazán, Laura, százszorta rokonszenvesebb, mint
Ungureanu... Nem is értem, hogy nem tetszett neked első perctől
kezdve? És milyen elegáns! Nem olyan, mint a többi teológus,
aki örökké esernyővel a hóna alatt sétálgat... Mintha nem is
teológus, hanem legalábbis mérnök lenne!
— Igazán? — faggatta Laura ragyogó arccal. — De nem
túl alacsony?
— A-Ia-csony? — csodálkozott a másik. — Hisz épp
olyan magas, mint te!... Remélem, nem kívánod, hogy
ok¬vetlenül olyan langaléta legyen, mint Ungureanu! ... S Iát-
tad, milyen remek bricskája van? Messziről lerí róla, hogy
gazdag, tekintélyes famíliából való!
— Nekem mégis úgy tűnik, hogy túl alacsony — tért visz*
sza Laura az előbbi témára. Minél több dicséretet szeretett volna
hallani vőlegényéről, hogy teljesen meggyőződjék, és
szétoszlassa összes kételyeit, melyek meg-megrohanták még a
lelkét.
— Ugyan, ne okoskodj! Gyönyörű pár lesztek! — zárta le
a vitát lelkesen Ghighi.
Pintea alig ivott, nehogy azt higgyék ezek a jó emberek, hogy
részeges. A nyelve viszont inkább megoldódott. Beszé¬des
természetű volt, s megrészegült a saját hangjától. Ezért, mihelyt
hozzászokott egy kicsit az új környezethez, és le¬küzdötte
félénkségét, elölről kezdte sorolni a rokonait, az¬tán a közös
ismerősökről és barátokról beszélt, végül önma¬gáról,
gimnáziumi éveiről, a szemináriumi életről.. . Csak Lauráról
nem mondott egy szót sem. Igaz, mindnyájan úgy tartották, hogy
így is van rendjén; ezzel a komoly kérdés¬sel csak óvatosan és
megfelelő időben illik előhozakodni . ..
Mikor Pintea befejezte, a lányok bedobták a holnap esti bált, s
vacsoráig volt mit tervezni, vitatni. George, magától értetődően,
szándékosan érkezett úgy, hogy ott lehessen 3 híres ármádiai
diákbálon. Laura és Ghighi semmiképp sem akarta elárulni,
hogy milyen ruhában mennek: hadd legyen annál nagyobb a
meglepetés, mikor holnap megpillantja őket... Pintea
készségesen felajánlotta a bricskáját, hogy mindnyájan
együtt menjenek, s Herdelea már készült elfo¬gadni az
ajánlatot — legalább megszabadul a kocsiszerzés gondjától.
Laura azonban megrökönyödve utasította vissza: mit
szólnának az ármádiaiak? Azonkívül pedig el sem fér¬nének
mindnyájan egy kocsiban. Legalább Titunak velük kell
jönnie, és rengeteg ruhásdobozt kell vinniük, hiszen nem
in¬dulhatnak el hazulról felöltözve, hogy ki tudja milyen
ál¬lapotban érjenek a bálba. És végül: ők már megbeszélték,
hogy Elvira Filipoiunál szállnak meg, ahol fel is kell
öltöz¬niük ... Azt viszont szívesen elfogadta Laura, hogy
Pintea jöjjön értük Filipoiuékhoz, és együtt menjenek a
bálba ...
Mivel a fiatalember még nem nyilatkozott arról, hogy hol
szándékozik tölteni az éjszakát, s nem akarták, hogy azt
ta¬lálja képzelni: náluk alhatik — a tanítóné biztatására Titu
jó tanáccsal látta el: szálljon meg Armádiában, Augustii i I:
nagyon jóravaló fuvaros, akinek kényelmes háza van, és aki
egy fillért sem fogad el, ha megmondja, hogy Herdeleáék
küldték. Pintea szemmel láthatólag nem számított erre, s
kis¬sé zavarba jött; meg is kérte Titut, kísérje el Augustinig,
s cserébe megígérte, hogy a bricskáján küldi haza. Titu
termé¬szetesen beleegyezett, különösen mivel remélte, hogy
útköz¬ben esetleg találkozhat Láng Rózával.
Vacsoránál Pintea alig evett, Laura pedig még a
szoká¬sosnál is kevesebbet csipegetett a Ghighi által
behordott fi¬nomságokból. Ghighit bántotta is, hogy éppen
azok finnyás¬kodnak legjobban, akikért annyit fáradozott.
Jó későre aztán a fiatalember mégis szedelőzködni kezdett.
Ha rajta múlik, reggelig eldiskurált volna ... Herdelea a
utánakiál¬tották: el ne felejtse, hogy holnap ebédre várják.
Egyébként az eső elállt, az ég valamelyest kitisztult. Va-
lószínű, hogy holnap gyönyörű idő lesz...
>k egy ágyban aludtak, a szalonban. Lefeküdtek, de éjfél
utánig sem hunytak le a szemüket, annyit sugdosód-tak,
tanácskoztak. latna szipákolt még egy keveset, sőt mi¬kor
eszébe jutott a francia négyes meg az első keringő, a
könnyei is megeredtek. Ghighi azonban buzgón dicsérte
Pin-teát, mondván, hogy az eszményi férj valamennyi
erényét iíti magában, s alkalomadtán nem mulasztotta el
kigú¬nyolni Ungureanu komikus félszegségét, örökké
nyirkos ke-■vetséges hiszékenységét. És boldog volt, ha
nővérét is rült megnevettetnie.
I »-• Laura egész éjjel mégiscsak Aurélról álmodott. Ügy
tűnt, hogy a fiú halálosan szerelmes belé, és főbe akarja lőni
magát Pintea miatt. Utána Auréllal lejtette boldogan, a
lá¬nyok irigy tekintetétől kísérve, a második négyest,
mialatt Pintea torz látomásként ott duzzogott egy
sarokban ...
Vasárnap, miután kiharangoztak a miséről, Titu átugrott tg
tisztelendőhcz, hogy elkérje estére a kocsit. De a pópa
udvarára érve, kissé inába szállt a bátorság. Rég nem
találkozott Belciugrral, mostanában minden idejét Láng
Ró¬zára pazarolta. Nagyon jól tudta azonban, hogy a pópa
el-
fordítja a fejét, valahányszor a házuk előtt elhalad, nehogy
köszönnie kelljen, legutóbb pedig, mikor Herdeleával Armá-
diában találkozott, úgy tett, mintha nem venne észre ...
So¬ha eddig nem volt ilyen nyílt az elhidegülés a pap és a
ta¬nító között; Tiiu tartott attól, hogy a pópa haragja őrá is
kiterjedt...
Belciug kevéssel azelőtt jött ki a templomból néhány
egy¬házi elöljáró kíséretében, akik most nagyokat nyelve
nézték, hogyan eszik a pópa, s várták, mikor fejezi már be,
hogy döntsenek az új templom dolgában. A tisztelendő
34
kivétele¬sen jó hangulatban volt, és barátságosan, nagy garral
fo¬gadta Titut
— Adjon isten, kedves poétám!. .. Hova írjam fel, hogy
meglátogattál? A gyom is felverte már az utat, amióta nem
dugtad ide az orrod... Mi újság a múzsák birodalmában?
Minek köszönhetem a szerencsét?
A költészet egyik szenvedélye volt a papnak. Valamikor régen,
még mielőtt a papneveldébe került volna, ő is firkál¬gatott
verseket — hogy a lelkén könnyítsen — két simogató kék szem
kedvéért.
Titu nem tudia mire vélni a szokatlanul meleg fogadta¬tást.
— Néhány szót szeretnék váltani tisztelendő atyámmal —
mondta olyan hangon, amely elárulta, hogy négyszemközt
tne beszelni, Belciug kitessékelte az elöljárókai:
— Na, atyámfiai, most menjetek s/.épen haza, mert nincs
időm számotokra! Gyertek vissza veesernye után!
Mikor magukra maradtak, a pópa egy pohár bort töltött Titunak.
— Isten éltessen! Nőj akkorára, mint Co'-buc — koccintott
Belciug, s egyből felhajtotta pohár. I
Titu eredetileg kerülő úton akarta megkörnyékezni a
tisz¬telendő!. Látva azonban, milyen szívélyesen fogadja,
vérsze¬met kapott, és ajtóstul rontott a há.
— Szükségünk lenne ma estére a kocsira... Tetszik tud¬
ni, ma este van a bál... A tisztelendő úr úgyse megy el,, mi
pedig • • • . / , ...
Amilyen jókedvében találta a popát, Titu azt várta vol-
■a, hogy mint máskor is, félbeszakítsa: „Te mondád, fiam!"
De Belciug most nem szólt semmit, sőt inkább elkomorult.
Titu elhallgatott. Bizonytalan tekintete elárulta, hogy zavar¬ban
van .. . Súlyos másodpercekbe telt, míg a pópa. szemét az üres
tányérra szegezve és a villával csörömpölve, lassan
elgondolkozva megszólalt:
— Odaadom, természetesen, de csakis a te kedvedért...
Érted? Mert a szüleid kedvéért nem adnám, inkább tűzre
vetném. Ügy biza! Megmondom őszintén: nem adnám oda! ...
Te okos fiú vagy, nem kell sokat magyaráznom. Mikor az
édesapád idj került, én — jól tudjátok — szívből örültem
neki, s minden tőlem telhetőt megtettem, hogy segítségére le¬
hessek. Ezért sose hittem volna, hogy ellenfelemmé, mond¬
hatnám: nyílt ellenségemmé fog válni. Ne gondolja az apád,
én ostoba fajankó vagyok. Régóta megneszeltem, hogy
dik ellenem, csak hallgattam. De elvégre mindennek
van határa. .. mindennek ... És mire a szememet jobban
.un, megrémültem attól, amit láttam...
ii nézett fel a tányérból: bátran szembenézni csak a
ltokkal tudott, különben nagy kínban volt, ha vala-
ilen dolgokat kellett szemébe mondania... Ti-
sértőnek erezte a pópa kifa¬
kad 1-.--.1. Egy pillanatra arra gondolt, hogy odavág valami go-
romba is végei vet a beszélgetésnek. Ez azonban azt
jelentette volna, hogy kocsi nélkül maradnak.
— Ne tessék már minden csekélységet komolyan venni —
szólalt meg végül, mikor látta, hogy Belciug befejezte.
n úgy tűnt, hogy a pópa kifogyott a pirongatás-hangon
folytatta:
— Hanem hallod-e, nincs kocsisom! Az emberemnek még
az éjjel Dumitrába kell mennie, mert a zsidovicai vízimal¬mok
drágán őrölnek és rosszul, míg Dumitrában gőzmalom van,
olyan lisztet ereszt, mint az arany. . .
— Nem tesz semmit, majd bajtok én! — mondta Titu, ina
gondolva, hogy Iont fogadja fel kocsisnak, de persze úgy, hogy a
pópa ne tudja meg.
— Csak arra vigyázzatok, nehogy a lovak árokba
fordít¬sák a kocsit, mert pihentek és szilajok. Na, jó mulatást!
1 Iazamenet Titu beszólt Ionnak, hogy estére készüljön fel.
Útközben szépen kicifrázta magában, hogy mi mindent kel¬lett
lenyelnie a pópától. De nem tudott eldicsekedni a
csa¬ládnak, mert megérkezett Pintea.
Ebéd után úgy rendezték, hogy Laura négyszemközt ma-
radjon a fiatalemberrel, hadd öntsék ki a lelküket. ..
Majd¬nem egy órát töltöttek kettesben. De szó sem esett
köztük sze¬relemről. Csupa jelentéktelen semmiségről
beszélgettek, jó¬kora szüneteket tartva, és gyerekesen el-
elpirulva, valahány¬szor tekintetük lopva összetalálkozott...
Magában mindegyik azt mondta, hogy a másiknak kellene
kezdenie. Végül azzal vigasztalták magukat, hogy majd este,
a bálon: az ember¬áradatban és a zenebonában könnyebb
lesz kitárni a szívü¬ket.
Herdelea, mintha sejtette volna, hogy a fiatalok
elfecsérel¬ték az időt, addig sürgött-forgott körülöttük, míg
egy sa¬rokban el nem kapta Pinteát. Mindössze pár perces
komoly beszélgetés zajlott le közöttük, de ez elegendő volt
ahhoz, hogy a tanító elmondja mindazt, amivel egy
tisztességes após tartozik a becsületes vőnek. Mikor kertelés
nélkül közölte, hogy egy fillér hozományt sem tud adni
Laurának, a fia¬talember szégyenlősen elpirult,
meghatódott. És mikor az öreg hozzátette, hogy lányának
azért meglesz a szerény ke¬lengyéje és mindaz, ami egy
háztartáshoz szükséges, Pintea hevesen tiltakozott: egy szál
cérnára sincs szüksége, mon¬dotta, mert Laura a legdrágább
kincs a világon; különben is reméli, hogy az eljegyzésre a
szüleit is elhozhatja, akik bi¬zonyára éppúgy megszeretik
Laurát, mint ő.
— Kötelességemnek tartottam idejében feltárni a való
helyzetet, hogy ne legyenek később nézeteltéréseink —
fejez¬te be Herdelea a beszélgetést elégedetten, vállon
veregetve leendő vejét.
Estefelé Pintea áthajtott Ármádiába, szállásadójához, hadd
készülődhessenek a lányok nyugodtan a bálra ...
A pópa kocsija megtelt dobozokkal, csomagokkal meg
bő¬röndökkel, mintha egyenesen Szibériába indult volna a
tár¬saság. Titunak a bakra kellett fölkapaszkodnia, Ion
mellé; maguk a lányok is alig látszottak ki a sok csomag
közül. Herdelea adott Titunak költőpénzt, de ismételten a
lelkére kötötte: szorosra fűzze az erszényét, s ne nagyon
szórja a pénzt, mivel nem tudni, Pintea meddig marad még,
és min¬den garast a fogukhoz kell verniük; legfeljebb ötven
kraj¬cárral fizessen többet a kötelező belépődíjnál, éppen
csak hogy megóvja a család becsületét, és közöljék a
nevüket a Gazeta Transilvanieiben a „felülfizetők" között,
de nehogy dáridózni kezdjen ...
— isten veletek! — mormogta a tanítóné könnyes
szem¬
mel, mikor a kocsi megindult.
Már Armádiához közeledtek, amikor Laurának eszébe
ju¬tott, hogy otthon felejtette a legyezőjét. Megálltak,
tanakod¬tak. Majdnem visszatértek, mert a legyező
rendkívül érté¬kes holmi voltfcazon sorakoztak —
valóságos trófeát alkot¬va — a különböző bálokon gyűjtött
aláírások ... Titu azt tanácsolta Laurának, kölcsönözzön
egyet Elvirától. Laura csak azért egyezett bele, mert ha
visszatér, nem lesz szeren¬cséje; de többször is elmondta,
hogy ez a baleset az egész es¬téjét elrontotta.
Két óránál is többet szépítették magukat a Herdelea
lá¬nyok, Elvirával együtt. Két szolgáló segédkezett nekik,
Fili-noiuné személyes felügyelete alatt, aki terebélyes,
fekete hajú, himlőhelyes asszonyság volt, de olyan jó, mint
egy falat ke¬nyér. Végül a lányok úgy festettek, mint
megannyi játék-baba,
— Fogadni mernék, hogy közületek választják ki a
bál-
nót mondta Pilipoioné simogató tekintettel, mialatt
a leányok szemöldökükről törölgették le a rizsport.
35
Titu felöltözve jiiti otthonról: fekete, kissé viseltes zsa-kettj
nagyon világos mellény, fehér, keményített nyakkendő, fehér
kesztyű, amelyet a zsebre lehetett akasztani, hadd lás¬sák, hogy
van ... Miután megunta a várakozást, odaállított egy cselédet,
vasalja újból élesre a kocsiban összegyűrődött nadrágját, ő pedig
hozzálátott s tükörfényesre tisztította a cipőjét.
Mire Pintea megérkezett, a lányok már tündérszépek vol¬tak.
Következett az ünnepélyes bemutatkozás. Filipoiuné gra¬tulált
Pinteának, hogy ilyen aranyos teremtést talált, Elvira meg
elragadtatva súgta a lányok fülébe: „Nagyon kedves,
szimpatikus." Titu megoldotta a kocsikérdést: a lányok és
Filipoiuné a pópa kocsiján mennek, ő és Pintea a másikon; így
egyszerre érkeznek a gimnáziumhoz, melynek tornater¬mében a
bált tartják ...
A gimnázium főbejáratát két sor lampion világította meg. A
meghívottakat rendezők hada fogadta a lépcsőkön: mellü¬kön
nemzetiszín kokárda. Vagy tízen rohantak a megálló kocsikhoz:
lesegítették a lányokat, és karjukat nyújtották nekik.
— Elkéstünk?... Nem... de igen... dehogyis... Már
megkezdték? Csak néhány perce ... Rég megkezdődött?. . .
Remekül sikerült... Be kár! ... — röpködtek a kérdések-feleletek
a lányok és a rendezők között.
Pintea elindult a kisasszonyok nyomában. Megszorította egy-két
ismerősnek a kezét, míg Titu a kocsisoknak adta ki a szükséges
utasításokat. Különösen Ionnak, akinek nem fize¬tett semmit,
ajánlotta melegen, jöjjön el később, s nézze meg a mulatságot,
hogy kéznél legyen, mikor indulni kell. Egy üveg siirt is fizet
neki, hacsak nem lesz túl drága; mert ilyen alkalmakkor a
vendéglős hallatlan rablást visz véghez. De menjen csak be
nyugodtan a kert felől, és várjon a hátsó ajtónál, ahonnan be
lehet látni a tornaterembe .. .
Titu ismert minden rendezőt; a fiatalabb tanárok, a még itthon
lebzselő egyetemi hallgatók és a felsőbb osztályok pre-
zemálhatóbb tanulói közül toborozták őket. Aurél Ungurca-nu
köztük volt, de eloldalgott, mikor a lányok arra men¬tek. Pintea
a kisasszonyok és Filipoiuné társaságában várta Titut, a
táncterem mellett felállított büfében. Itt, az ajtónál elhelyezeti
asztalka mellett Romascu, az öreg, töpörödött rajz- és szépírás-
tanár látta el a pénztárosi teendőket... Ti¬tu egyenesen
Romascuhoz lépett, az öreg azonban mosolyog¬va szorította
meg a kezét:
— Köszönjük, már kifizették ... Pintea úr ...
Titu tiltakozott, de persze csak a forma kedvéért:
— Hogy lehetséges ez? Igazán sajnálom, kedves George,
de ... Ha már így van, tanár úr, itt van az én részemről is egy
korona!
— Feliilfizetés?
— Az! — húzta ki magát Titu.
— Fogadja hálás köszönetünket! — válaszolta a pénztá-
nár, s bevezette Titu nevét egy füzetbe, melyet külön
erre a célra saját kezűleg vonalazott meg színes untával.
A nagy tornatermet színházteremmé alakították át. Körös¬körül
és a középen fenyőgallyakból font girlandok, melyeken egy álló
hétig dolgoztak délutánonként a gimnázium összes tanulói.
Hátul emelkedett a színpad — egymásra helyezett katedrák —
takarókból és tarka szőnyegekből rögtönzött szíri alakkal. A
terem elülső részében több sor szék; a vá¬roska előkelőségeitől
kapták kölcsön, azzal a kikötéssel, hogy a bál után rögtön
visszaviszik. A székeket kizárólag a höl¬gyek számára tartották
fenn; a férfiak, néhány öregúr ki-
vételével, a falak mentén álltak, s vállalták, hogy orkánná
erősítik fel a terem túlsó végéből induló tapsot, ahol a felsős
diákok sorakoztak, akiket viszont azért állítottak oda, hogy
csodálatuknak és lelkesedésüknek minél zajosabb kifejezést
adjanak.
A kisasszonyokat az első sorba ültették; itt voltak a leg¬jobb
helyek, melyeket nekik tartottak fenn a rendezők — néhány
elbűvölő mosoly ellenében. Titu és Pintea a bejárat¬nál maradt.
Az előadás már megkezdődött. .. Most épp egy hosszú,
sovány diák adott elő valami cigány anekdotákat. Éktelenül
lintorgott, ide-oda futkározott a színpadon, más-más
hang¬nemet váltva; játéka zajos nevetést váltott ki a terem
hátsó részéből és finom mosolyt a széken ülőkből.
A műsor különben gazdag volt és változatos. Még egy tu-
i monológ, szavalat és dialógus következett; valameny-
nyit illő nemzeti büszkeséggel hallgatta végig a
közönség.
Árul n egy irodalomtanár tartott előadást, amelyet — kü-
ben — gyakori, de nagy igyekezettel
palást is kJ hallgattak. A/, előadót ennek el-
i psolták, ami körülbelül azt jelentette:
„Csakhogy vége van mái . ."
Megkönnyebbülten lélegzett fel mindenki. A büfét pilla-alatt
elárasztotta a kitóduló közönség, hogy ezalatt a tanulók
iáncteremmé változtassák az előadótermet: összeszed¬lek és
a falak hosszában helyezték el a székeket, egy kicsit illák
hideg lúggal a padlót, majd gyantaport hintet¬tek szét, hogy
ne legyen síkos, és valamelyik túl heves tán¬cos ki ne törje
a lábát.
Titu idejében lefoglalta a büfében a legjobb asztalt. A
leányzsúrok valamennyi részvevője itt gyűít egybe, Filipo¬
iuné ■ édőszárnyai alatt; rendezők és más komoly gavallé-
longták körül őket. Az érdeklődés homlokterében azon¬
ban P llott, akit Titu büszkén mutatott be a jelenle¬
vőknek:
Sógorom, irt spc!:
Különben majdnem egész Ármádia, sőt a környék is tud¬ta
már, hogy Herdelea leánya férjhez megy. A tanító el-
hencegett vele a Grivica sörházban, és a hír villámgyorsan
elterjedt. A leányok voltak a legkíváncsibbak. Lopva vizs¬
latták Pinteát; tudni akarták, milyen ember is lesz barát¬
nőjük férje. És egytől egyig szerét ejtették, hogy Laurának a
fülébe súgják: „Nagyon kedves!" Azután általános csivitelés
keletkezett. Mindenki magasztalta a műsort meg a szereplő¬
ket^ lekötötték a francia négyeseket és a „románát". ^Vlig
várták, hogy kezdődjék már a tánc ... *£-^
Miután itt teljesítette a kötelességét, Titu átment egy má¬sik
asztalhoz, ahol Lucretia Dragu ült a szüleivel; kövérek
voltak mind a ketten, akár egy-egy hordó. §tefan Oprea, az
imént előadó fiatal irodalomtanár és egy joghallgató
forgo¬lódott a leány körül, meg-meghajolva előtte, és
elhalmozva bókokkal, Titu családias fesztelenséggel, de
illedelmesen üd¬vözölte az öregeket, majd odahúzott egy
széket Lucretia mel¬lé, akinek kezet csókolt, és — mint
akinek szerzett jogai vannak — nem mulasztotta el
gyöngéden megszorítani a fe¬léje nyújtott kacsot. A leány
elpirult, a két gavallér pedig elsápadt e vakmerőség láttán,
Ök már egy negyedórája ál-lingáltak, ez a poéta meg ...
— Foglaljanak helyet, uraim, ha kedvük tartja! — mondta
bájosan Lucretia, s tekintetét a zavarba jött előadóra füg-.
gesztette.
Célzások és szurkálások párviadala indult meg a
gaval¬lérok között, nem kis ijedelmére Dragunénak, aki
rettegett minden olyan vitától, amit nem értett. Oprea és
Titu, bár barátok voltak, titokban acsarkodtak egymásra,
mert a ta- ' nár húzta az orrát Titu verseire, a költő meg teli
torokkal hangoztatta úton-útfélen, hogy Oprea annyit sem
konyít az irodalomhoz, mint a pripászi bakter. Titu most
először a tanár előadására vetette rá magát; Lucretia
szemében akarta lejáratni vetélytársát. A csata azonban
döntetlen maradt: mindenki elmosolyodott, mikor Titu
riválisa félszegségét utá¬nozta, de senki nem helyeselt, egy
árva szóval sem. Ekkor a költő az előadó frakkjába kötőit
bele, ezúttal szerencsé¬sen, mert szavait hangos derültség
fogadta, s hogy zavarát leplezze, Oprea is kénytelen volt a
többiekkel nevetni. Az egész bálban egyedül Ő volt
36
frakkban; külön erre az alka¬lomra csináltatta, és titokban
büszke volt reá, fontos szemé¬lyiségnek érezte magát benne.
A többi úriember közül az egyik zsakettben jött, a másik
ferencJóskában, de legtöbben fekete zakót viseltek, sőt akadt, aki
világos utcai ruhát.. .
De Titu diadala nem sokat ért: sem a szülők, sem Lucretia nrm
szűnt meg a legfigyelmesebb bánásmódban részesíteni a tanárt;
kitűnő partinak ígérkezett, különösen ha meggondol¬juk, hogy a
leány jó pár éve járja a bálokat — hiába. Maga Titu is észrevette,
még a múlt nyáron, hogy Lucretia igyek szik behálózni Opreát,
de nem riadt meg. Klőször is, ő nem sorolta magát a komoly
jelöltek közé. Az ő szemében Lucre¬tia csak egy kedves
teremtés volt, akinek a társaságában jól cl lehet diskurálni,
szerelmi vallomásokat gyakorolni, és aki-iől alkalomadtán egy
ártatlan csókot is lophat az ember. Ha ö nincs, akadt volna más
leány, éppoly melankolikus és ál¬modozó, aki romantikus
szerelmes versek írására ihlette vol¬na. Különösen mióta Láng
Róza kevésbé plátói szerelmét re¬mélte elnyerni, Lucretia
második helyre szorult Titu szívé¬ben. Csak azért nem hagyta
végleg faképnél, hogy borsot tör¬jön Oprea orra alá.
Mikor az előadó hosszas elmélkedésbe bocsátkozott Dra-guval
.i tanári fizetésekről, melyeket az államnak esze agá¬in iincs
emelni. Tini odahajolt I.ucreiiához, és a fülébe gl i
— Remélem, a második francia négyes az enyém.-'
— ö, magán.ik ez mosi jut eszébe? . . . Már rég
odaígér¬tem . . .
— [gen? . . . Azt hittem, nem is kell külön kérnem . . .
Tud-h..ua volna, hogy reám mindig. .. De nem tesz semmit,
rendben van . . . Ha nem vagyok indiszkrét, ki a boldog em¬ber?
— O — suttogta a leány, Oprcára mutatva.
- ühüm — komorult el Titu. — Nagyon jó! Tehát előny¬
ben rev/.esítettc. Ezt el ne felejtse! . . . Es az első francia né-
i' es?
— Szívesen .. .
fltu dünnyögött még valamit, aztán unottan, szinte
sér¬tődötten odébbállt. Lucretia azonban csak most kezdett
iga¬zán izgulni. Hazudott Titunak, s reszketett, nehogy a hazug-
sgbosszulja magát. Megtagadta Titutól a második fran-ígyest,
mert Opreának szánta, aki azonban nem mer¬ít felkérni.
Lucretia néhány percig töprengett, majd v.u.u-I megkérdezte:
- Oprea úr, van mar vizavija .« másodikra?
. — Vizavim még csak akadna, kedves kisasszony, hanem
párom az nincsen! — habozott a tanár.
— Nekem sincsen — vallotta be I.ucretia. és csábosán pi¬
rulva lesütötte a szemét.
Alit az alku: Oprca felkérte, Lucre'ia pedig igent mon¬dott ...
A koccintások és egymást keresztező kiáltások zaját, az
izzadság, ital és olc^ó kölni keverékéből felszálló nehéz sz-a-
got, a fülledt meleget, amely pirosra festette az arcokat, ar¬ra
kényszerítve a kisasszonyokat, hogy mindegyre elvonul¬janak
egy spanyolfal mögé, ahol kipúderezték zsírosan fénylő orrukat
— mindezt egy csapásra elnyomta a fürge szomesána talpalávaló
dallama. A tánczene feltüzelte a fiatalokat; min¬den láb
türelmetlenül topogott egy helyben.
— Goghi! Goghi! ■— adták szájról szájra
megkönnyebbül¬
ten.
Így hívták a besztercei prímást, a megye első
cigányzene¬karának vezetőjét, akit azért fogadtak fel, hogy
emelje a mulatság fényét; őmiatta halasztották mostanáig a bált.
A táncospárok egymás után vonultak át a táncterembe,
m'omukban a hűséges mamákkal, akik elfoglalták a fal men¬tén
számukra fenntartott székeket, hogy onnan őrködjenek és
csodálják csemetéiket. A zene betöltötte a termet. A hatalmas
csillár remegő gyertyáiból sztearin cseppek hulltak alá; n
ga¬vallérok gondosan elkerülték a veszélyes helyet.
Laura Pinteáva! járta a s/.omesánát. A fiú nem volt gya¬korlott
táncos, többször is belevétett. Laura szégyenkezett miatta, és a
felülmúlhatatlan Aurél jutott eszébe. Pintea, va¬lahányszor
rosszul lépett, gyöngéd kézszorítással kért bocsá¬natot;
ilyenkor a leány angyali megadással elmosolyodott, és a
többi táncospár után fordította a fejét. Majdnem valameny-
nyi kisasszony nemzeti viseletben táncolt, akárcsak Lsnra:
ez meghitt, festői légkört kölcsönzött a mulatságnak.
Titu szinte be sem akart menni a táncterembe, annyira bosz-
szantotta az a második francia négyes. Hogy kudarcát
fe¬ledje, szóba elegyedett Madarasy erdőmérnökkel, egy
jóra¬való magyar emberrel, aki sosem maradt távol a román
ün¬nepségekről, s folyékonyan beszélt, sőt olvasott is
románul. Madarasy nagy csodálója volt Titu tehetségének,
ezért gyak¬ran el-elbeszeígettek irodalomról. A nyelvüket
sűrű pohara¬zás oldotta fel. mivel a mérnök szerette a
s.i\ .inrkás bort \
és az irodalom — mondogatta — kéz a kézben halad.
Később Vasile Chini, a szolgabíró is az ásztalakhoz
telepe¬dett. Román létére Chúu csak mint az államhatalom
kep-\ isclője jelent meg: őrködött, nehogy a bál ürügyén
valami Magyarország elleni lazítást vagy hazafiatlan dolgot
kV/, luk ki. Keveset beszélt, és olyan mogorván ült, mint
aki¬nek fáj a foga. A románok megvetették, de csak
titokban, és ,rene \l;"-nak nevezték.
Magasra csapott a jókedv a táncosok között. Néhányan, 1
tüzesebb gavallérok, p?rcek alatt csuromvizesre izzadtak,
ytelenek voltak visszavonulni egy félreesőbb
helyiség¬be, hogy egy kicsit lehűljenek, gallért cseréljenek.
A kisasz-ivol. viszont fáradhatatlanok voltak, s egyre
csábítób-ban mosolyogtak.
I inra tisztában volt azzal, hogy minden szem reá
szege-lik, ezért szinte kizárólag Plnteával táncolt.
Mindössze \ tanárnak és diáknak, akik sose udvaroltak
neki, en-gj kört, de csak egyetlenegyet, s akkor is ■ I
' 'ni, hogy .1/ megértse: mindenki untatja, > nem
Mikor ■> francia i1 gj aárófigurájánál váratla¬nul
Auréllal találta magái szemben, hfivösín válaszolt a ii
iseire, ügyesen leplezve felindultságát, ligyébként Aurél,
talán szándékosan, hogy megkísértse, többször felkérte
Ghi-'i, mint máskor. Pintea természetesen egész este nem
moz¬dult el Laura mellől, s mikor a leány másokkal táncolt,
ál-an rajta volt a szeme. A második francia négyes köz-ii.ni
elkezdte tegezni, s most már élőszóval mondta el i/i, amit
annyiszor megírt: hogy szereti, ahogy férfi a vi¬lágon nőt
még nem szeretett; meg hogy minden vágya, hogy i/ ü
felesége legyen a földkerekség legboldogabb asszonya. I
Bura eleinte meghatódott: nem szokott hozzá az ilyen nyílt
vallomáshoz. De azután neki is megeredt a nyelve; szépen
el¬rendezték, hogy a jövő hónapban feltétlenül megtartják
az eljegyzést, George hívja meg a szüleit is...
I nu felhevült a sok egymás után felhajtott pohár bortól,
bizonytalanul felállt, és elvegyült a táncosok között, •ZzaJ
az eltökélt szándékkal, hogy megbosszulja magát azon az
ostoba libán, aki súlyosan megbántotta önérzetét. De
ahe¬lyett, hogy táncolt volna, egész este Lucretia nyomában
lá¬batlankodott: verssorokat és csípős megjegyzéseket
súgott a liilcbe, kacérnak nevezte és hűtlennek, egyszóval
igyekezett
megzavarni a leány idilljét Opreival. Lucrepa azonban
ár¬tatlan mosollyal fogadta szurkálódásait, s csak vagy
kétszer suttogta, minden ok nélkül bűbájosán
nevetgélve: ..Vai' ki tudja?"
í'jfél után kettőkor •i'olt a nagyszünet. A táncosok
meg¬rohamozták a büfét. Étellel, itallal teltek meg az
asztalok, roham indult a söröshordók ellen is. Goghinak volt
rá gond¬ja, hogy a lelkes hangulat ezalatt se szálljon alább.
Goghi vonója alól, melynek mintha bűvös ereje lett volna,
egye¬nesen a szívekbe hatoltak a legújabb és legszebb
37
román, h Egyik asztaltól a másikhoz sétálva játszott, itt-ott
koccintón egy pohárral, rá-rákacsintott a kisasszonyokra, ahogy
minden elkényeztetett zenész szokott.
Titunak csak most jutott eszébe Ion. A kert felőli kiiá-ratnál
találta meg; szemében csodálat és öröm csillogott. Titu . iu neki
egy üveg sört meg egy darab sültet.
— Na, mit szólsz hozzá. Ionica? — kérdezte futólag;
sie¬tett, hogy tovább szurkálja Lucreiiát.
— Nagyon szépek a maguk mulatságai, úrfi! — mondta a
legény tüzes szemmel.
A szünet utáni első tánc nagy elégtételt nyújtott Titun ik. Oprea
tanár, aki Lucretiaval keringőzött, megfeledkezel! a hatalmas
csillárról, és áthaladt a veszélyes zónán. Sztea eső hullt a
szerelmesek hátára. Mindenki mulatott az eseten, Titu pedig
sietett fülébe súgni a hűtlennek:
— Látja? I / Isten büntetés' a második francia negyesert!
A hajnal bekandikált már a terem ablakain, de a b
/óknak eszük ágában sem volt véget vetni a mulatságnak. A
iiatalemberek nem tudtak betelni: „Hogy volt!" — kiáll it¬ták
minden tánc után, és semmiképpen sem akarták haza¬engedni a
kisasszonyokat. . .
A kert felőli ajtó mögött Ion, zekéjébe burkolózva i érzett
sem hidegei, sem álmosságot, úgy bámulta ... ura
mulatságát. A finomságokkal megrakott asztalok, a
cigány¬zene, a szépséges kisasszonyok, a nevetés, sói még a
tán< párokról szakadó izzadság is elkápráztatta, és felcsigázta. \
vidám arcok láttán úgy képzelte, hogy ezek itt egytől egyig
gondtalan, baj és keserűség nélküli életet élnek. Irigye
te őket, saját gyötrődésére és kínlódására gondolva. ..I lei, de
jól megy az uraknak!" — ismételgette fájó keserűséggel.
ll.i tanult \olna, ma talán & is ott tolongna vidáman a
[áncospárok között; nem ismerné az emésztő gondokat és
lejéig hasító fáradtságot! Hej, ha akkor az öreg I ler
ára hallgat .. De aztán vágyai ismét hazaröpítették, és
Ijárták a földeket, melyek nélkül az ő egész éleién-1 nem
Kun;- semmi értelme. „Nem ér ez egy lyukas garast sem"
i ii véget tűnődésének. Tágra nyílt szemében még mindig i/ mi
mulatság képe verődött vissza, de Ion már csak a Föl¬de
lattá: a kemény, de csábító földei, mely hasonlóan egy iol
megtermett, s/ép menyecskéhez, ölelés közben
összí .íintja .1/ ember csontjait...
6 sze¬rint osztogatta az igazságot; nagy emberismerőnek
vmióta kitud <l<\\. hogy mi történt a járásbíróságon, az Falu
jobban tisztelte, és sajnálta is Font. Egyesek Bcl-ciugoi szidták,
mások Simion Lungut ócsárolták, aki azon-letten bizonygatta,
hogy ő semmiről sem tehet, ni meri mukkanni a perelt
barázdákról. Egye¬dül Vasile Baciu ordibálta néha: „S még ez
akarta elvenni az én \iiiii.iin.ii' De & is csak ha berúgott;
józan állapot¬ban a Ion pártjai fogta, S egy alkalommal,
mikor az utcán etalálkoztak, meghatottan mondta a
legénynek: Ne búsulj, fiam. A tömlöcöt is embereknek
találták Ki, nem az ördögnek!
i lii mégis a legény minden számítását felborí¬totta, s
önbizalmában ingatta meg. Ügy tűnt neki, hogy ha kél hetei a
tömlöcben ül, elveszíti Anát is meg — ami a lég¬ii Fájl - a
földjét is, ped'g azt kezdte már sajátjának tekinteni. Furcsa
előérzete támadt: attól tartott, hogy Vasile I'• •" iu mindent
elkövet, hogy míg ő odalesz, a házába hozza 1 reorgét, s akkor
az ó összes álmai szcrtefoszlanak, éppoly nyomorult helyzetben
maradna, mint eddig volt, arra kény¬szerülne, hogy egy életen át
a mások földjét szeresse.
teltek-múltak a napok, s a végzés még mindig nem jött. Ionban
nőtiöii-nőtt a nyugtalanság. A késés — gondolta — i büntetés
súlyosbítását is jelentheti. Ha a pópa néhány sza¬vára a nyakába
sóztak két hetet, miért ne érhetné csúnyább meglepetés is?. ..
Mégis, egy csepp gyűlöletet sem érzett a pópa ellen, de még a
bíró ellen sem. Azzá! intézte el ma-
gában, hogy neki már ez a sorsa. De a rázúdult
szerencsét¬lenségből annyi haszna mégis volt, hogy
legalább a Simion-tól elvett barázdákat mégiscsak
megtarthatta.
Fáradhatatlanul és egyre növekvő aggodalommal járt Aná-
hoz, hogy el ne veszítse. Kezdte nyugtalanítani a leány
sze¬lídsége — hátha csalfaság van mögött;? Ana
vonakodott at¬tól, hogy bevigye a házba, nem akarta vele
tölteni az éjsza¬kát a színben vagy a szénapadláson. Emiatt
kétségek gyö¬törték [ont. Egy este aztán, mikor ő a nagy
bajával hoza¬kodott elő, a leány meg sírva kérte, hogy ne
legyen úgy elkeseredve. i inkább ülje le azt a két hetet,
semhogy a ha¬talmasokkal ujjat húzzon, Ion úgy
feldühödött, mint akit bunkósbottal kólintanak főbe.
Biztosra vette, hogy a leány csak ravaszságból bőg, és abban
sántikál, hogy megszaba¬duljon tőle . .. Egy szót sem szólt
többé, de szilárdan elha¬tározta: nem adja fel a harcot,
bármi történjék is ...
Ahogy megjött a végzés, Ion egyenesen Élerdeleához
szak¬iad t vele.
— Mondja meg, mit csináljak, tanító úr! Ne hagyjon
el, mert ebbe a gyalázatba belepusztulok! — mondta
elborult arccal.
— Ne gyerekeskedj, te Ion, hisz férfi vagy, nem
pelyva! ■— felelt a tanító félig tréfásan, félig komolyan;
megértette a legény nyugta'.ans.ígát.
— Maga nem tudja azt, amit én tudok, tanító úr! Ha
tud¬ná, nem így beszélne! — mormogta Ion a fejét rázva.
Herdelea félhangosan elolvasta az írást, a/tán mint aki nem
jól értette, még egyszer elolvasta.
— Hm! — szólt aztán, feltekintve a legényre. — Én
azt
mondom, Ionica, hagyd a fenébe az egész bandát, és örülj,
hogy ennyivel megúsztad. Nem lesz semmi bajod, ha két
hetet a hűvösön töltesz . . . Különben még nagyobb bajunk
U
lehet belőle.
Herdelea most már nem szívesen elegyedett volna bele a
dologba. Ha a szívére hallgat, akár a császárig is elmegy
Ionért. De jobban végiggondolva az egészet, rájött, hogy
min¬den fegyvernek két éle van. A járásbíró kénye-kedve
tartotta magát, s a törvényeket úgy csűrtc-csavarta, hogy az
ő feltei vések igazolják. A tanító boldog lett volna, ha egy
kic-U odadörgölhetne neki, különösen mivel ez a magyar
bíró vek
ben dölyfös, sőt néha lenéző volt. De ugyanakkor bosz-
tóúálló embernek ismerte, s ez egy kicsit lehűtötte
indula H I la megtudná, hogy ő írta a panaszt, addig ueni
nyugod¬na, míg ki nem törné a nyakát... Aztán meg
Belciugoi vtclcn lenne bajba keverni. Szó se róla, a pópa
cuda¬rul bánik vele az utóbbi időben; megérdemelné,
hogy meg¬etesse. De mégis, mi haszna lenne abból, ha
nyíltan sza-ít Bclciuggal? \l 'kísérelte vázolni a legény előtt
a rájuk leselkedő ösz-eszedclmekct. Béketűrésre intő
tanácsai azonban csak még jobban leiingerelték Iont.
Vállalok én minden felelősséget! — verdeste a mellét.
Semhogy így lábbal tiporjanak, inkább az akasztófa!
\ legény elszántsága megtörte a tanító ellenkezését. Egész
te alkudoztak. Minél jobban habozott Herdelea, annál hc-
ben ütötte a vasat Ion, mintha az élete forogna koc-
\ i invok teljes mértékben osztották a ta-
nító aggályait szóltak Ionra: nyughasson, vagy min-
in- ii.i i in el .1 ..lekramációt". Végül Ti-
'u ís elmondta t \éleményet:
I 11 is azt lii--. ni. |obb volna beletörődni, mert bármit
I, a tömlődül úgysem szabadulsz, ez egyszer biztos! De
38
ha már Iont semmiképp nem tudjuk jobb belátásra bírni,
nem látom, mért ne csinálhatná meg apám a panaszt? Én
riondom, írja csak meg nyugodtan ... De hogy az írását
fel ne ismerjék, másoltassa le Laurával, és punktum! . . . Egy-
i dolog!
i véleményét mindnyájan elfogadták. Az öreg megadta magát.
— Valóban: ki ismerné fel Laura írását? Leült, és hosszú,
szívhez szóló panaszlevelet szerkesztett, mely szerint a járásbíró
meg a pópa összefogtak, hogy egy zegény ártatlan parasztot
sanyargassanak. Mikor románul felolvasta Ionnak, mindnyájan
elérzékenyültek. Laura ugyan-CSak izgatottan, ott helyben
lemásolta. Herdeleának volt rá gondja, hogy a nagy borítékot is a
lánnyal címeztesse meg: az igazságügyminiszternek...
— Fogjad, Ionica! Holnap reggel add fel ajánlva az ár-mádiai
postán, s aztán... jó órában legyen! — mondta el¬érzékenyülve a
tanító.
Ion azt sem tudta, hogy hálálja meg. Az asztalra tett há¬rom
forintot, s addig nem mozdult, míg a tanító el nem fo¬gadta.
— A tanító úr el sem tudja képzelni, mekkorát segített
rajtam! — motyogta a legény, kezet csókolva Herdeleának.
— Jól tette, hogy megírta neki — mondta Titu. miután Ion
elment. — Mért Űzzön csúfot belőle minden vadszamár?!
7 Megharagszik, ha késSbb visszajövök? Az asszony nem
Vagy két hét múlva, úgy estefelé, Madarasy erdőmérnök, • hiiu
szolgabíró és az ármádiai adóhivatal főnöke egy köny-i VII
szekéren megállt a tanító háza előtt. Nyulászni voltak ,i pripászi
határban, egész nap futkorásztak, de egyetlen egyszer sem
sütötték el a puskát. Leforrázva tértek vissza, meggémberedve a
hidegtől ós nedvességtől. Két vadászkutya didergett a szekér
mellett, fülük lekonyult, rá se hederítet¬tek a tanító
juhászkutyájára, amely lábaival a kerítésre ka¬paszkodva ugatott
az udvarból, dühösen, amiéri senki s°m veszi észre. A hoppon
maradt vadászok, hogy bosszúságukat levezessék, és ne kelljen
lenyes nappal üres tarisznyával be¬vonulniuk a városkába,
elhatározlak, hogy megállnak Zsi-dovicában, Neumann
kocsmájánál: egy-két liter forralt bor legalább fölmelegíti
gémberedett tagjaikat, s az éhségüket is elverik, mielőtt
hazaérnének.
ludiák azonban, hogy h.i magukban maradnak, továbbra is csak
a vadászatról beszélnek, kölcsönös és unalmas
szem¬rehányásokkal illetve egymást. Ezért gondoltak egyet:
meg¬hívják Herdeleát és Titut, akikkel mindannyian jó
barátság¬ban voltak. A tanító szíves-örömest kirúgott volna egy
ki¬csit a hámból, de moccanni sem mert Herdeleáné
beleegye¬zése nélkül, aki viszont egy bajokkal küszködő
öregember méltóságán alulinak tartotta, hogy minden ármádiai
lóhíítő-- el leüljön mulatni. Titu tehet, amit akar: fiatalember,
nem nyomja vállát felelősség. . . Madarasynak kellett leszállnia a
szekérről, hogy a tanítótlét megpuhítsa: addig kérlelte, míg nagy
nehezen beleegyezett, de azzal .1 többször és erélyesen
elismételt feltétellel, hogy vacsorára aztán otthon legyen az
ura ...
Neumann kocsmájában vidám kompani.it találtak: ott volt
,1 tar koponyájú, deres szakállú Maiereanu, görög szakos ta .
messze földön híres korhely, aztán Belciug pópa, Spa-t.itu tanár,
a Herdelea lányok jó barátnőjének az apja, lili-DOÍU doktor,
Paul Damian ügyvéd és a vároriai pópa, a nos mente
leghírhedtebb részeges korsója, aki tegnap dói óta ivott, cs esze
ágában srm volt elmozdulni.
I itu hamar rájött: itt akkora dáridó les/, hogy holnap Ire sem ér
véget. S lelki szemei előtt egyszeriben meg-jeleni I ing Róza, a
szíve hevesebben kezdett kalapálni. Lán¬gol kell idecsalni! Ha
sikerül, rámosolyog a szerencse! Titu te lángot: ha italra talál,
hat ökörrel sem lehet elmoz¬dítani, különösen mikor az italt
ingyen mérik ... így hát egy szempillantás alatt döntött: megy és
áthívja. Láng kedves fickó, mikor berúg; nem fog senkit
zavarni.
Mialatt a bort forralták, és a többiek diskurálni kezdtek, Titu
kiosont, de kabát nélkül, nehogy valaki azt higgye, végleg cl
akar illanni.
Berontott 1 ángékhoz, akik azt sem tudták, mivel
üssék az időt. A férfi egy széken bóbiskolt, Róza meg a
I ilyhanyílásnál ült; révedező tekintete a remegő lángok
já¬téi ába veszett. Az asszony arca kipirult a tűz hevében.
Mi-1 Titu belépett, felugrott s fürgén eléje sietett.
[gazán kedves, hogy eljött — mondotta. — Legalább
/ ebből a gyilkos unalomból.
Mikor megtudta, miről van szó. Láng felugrott örömében:
I ám, ez aztán jó barát, aki sose feledkezik meg a
cimboráról! — kiáltotta, s már fogta is a kabátot, kalapot,
it dulásra készen.
Titu tekintete találkozóit a Rózáéval, aki siránkozni
kez¬dett: ne menjenek sehova, ő fél egyedül maradni,
inkább főz n kik egy t:át . . . Lánc; azonban meg se hallgatta.
— Gyere, ócsem, ne törődj a/ ellóle asszonyszeszéllyel — (1
-niögte Iiiu leié. aki igyekezett megnyugtatni Rózát.
De mivel a fiatalember késlekedett, I .ing előreindult. Titu
hosszú csókot nyomott Róza kezére, ós rekedtes han¬gon
megkérdezte:
telelt, de a szemében hívogatás fénylett. .. 1 ángot, mint
közismert korhelyt, kitörő örömmel fogad-Vz ármádiai
adóhivatal főnöke mellé ültették, hadd te-1 el eléljenek
magyarul.
(A többiek ezalatt körülfogták a fiatal, fürge, dundi kocs-
márosnét. Pajzán bókokkal ostromolták. Az asszony
fárad¬hatatlanul mosolyogva mondott köszönetet jobbra is,
balra is a nagy megtiszteltetcsért. A kocsmáros úgy tett,
mini aki riem lát, nem hall, hiszen az üzlet jó meneteléről
volt szó; csak nagy ritkán nyitott be abba a szobába, ahol az
urak mulatoztak, hogy megnézze, rendben van-e minden.
Végül azonban bedugta fejét az ajtón, és — a feleségének
integet¬ve — nyájasan szólt a vendégekhez:
— Kérem szépen, tisztelt uraim, javában forr a bor....
szükség van az asszonyra ...
Miután a kocsmárosné kiment, a várorjai pópa egyházi
énekeket kezdett gajdolni Belciug legnagyobb
felháborodá¬sára, aki pap részéről megengedhetetlennek
tartotta az ilyen istenkáromlást. A dologból komoly vita
támadt, melynek csak a kocsmárosné megjelenése vetett
véget; hatalmas tál tokány¬nyal tért vissza, míg a kocsmáros
kís üstben hozta a forralt bórt.
Pillanatok alatt félrelökték az üres üvegeket és az étel
ma¬radékot; egyedül a várorjai pópa nem volt hajlandó
meg¬válni a maga vörös borától. Füipoiu doktor kellett
kicsavarT ja a kezéből.
Ettek-ittak derekasan ... Ahogy csillapodott az éhségük, úgy
ürültek egyre gyakrabban a poharak, és úgy peregtek mind
felszabadultabban a nyelvek. Nűtton-nőtt a jókedv, s repült
az idő, akár a gondolat. Mikor Herdeleának eszébe jutott,
hogy azt ígérte, vacsorára okvetlenül otthon lesz, már késő
volt: kérdő tekintetet vetett Titura, aki cinkos mosoly-lyal
válaszolt.
— Most már úgyis késő, minek izgassam magam? —
nyug¬
tatta magát az Öreg, s lassan hörpintett a borból.
Spataru, a kecskeszakállú, tömzsi tanár, a lelkesedé.-: te-
rőiokau, nem tudta tovább türtőztetni magát, rázendített a
De?tcapta-tc, románc! kezdetű dalra. Chitu szolgabíró
elsá¬padt, és az ajkába harapott. De mivel látta, hogy szinte
min-: denki a tanárral dúdolgat, felugrott, és félbeszakította
az. éneket:
— Uraim — mondotta —, nem tűrhetem, hogy még itt
is politizáljanak!
39
Spataru, mintha darázs csípte volna meg, a haragtól :és italtól
villámló szemekkel támadt Chitura:
' — En pedig nem tűröm, hogy maga pimaszkodjék, uram! In
nem a maga renegát irodájában vagyunk, megértette? Ott
Ugráljon, ne itten, tisztességes emberek között!. .. Különben, ha
nem tetszik, odakint tágasabb!
Tanár úr — dühödött fel a szolgabíró —, ön elfelejti. Kivel
beszél!
- Nagyon is jól tudom, kivel beszélek: egy renegáttal!
Tanítványom volt, de szégyellem, hogy az volt, mert olyan !ig az
arcbőre, mint a csizmatalp! . .. ( lúiu remegett a dühtől, el akart
menni, de néhány békü¬lékenyebb vendég — Herdeleáva! az
élen — lefogta, vissza-hozta, mialatt Spataru diadalmasan
ordította:
— Hadd menjen a pokolba! Semmi szükségünk
renegá-
tokral
A szolgabíró persze maradt, de megvetően dörmögte:
Szerencséjei hogy részeg, mert különben . .. iM.nl..1 isi
rdőmérnök, aki jóindulatú ember volt, szelíden ik:
. barátocskám, ha nekik úgy tet-izik?... 1/
— Sehol sem tűrhetem .i soviniszta \i - válaszolta
ibírá felháborodva. — A lelkiismeretem tiltakozik ellene,
mert ez tisztára uszítás!
— Ugyan már, hol itt a lázítás? — csitította az erdő¬
ik. — Ne keress mindenben lazítást! Egy daltól még
nem omlik Össze az állam ... Sajnálom, hogy nem ismerem,
MI is velük énekelném, na!
Oda hallgasson, uram, és szégyellje magát! — üvöl-tStte
Spataru. — Ez az úr magyar, magának pedig van pofája i
ii.innak nevezni magát! Pfuj!... Uram, engedje meg,
megcsókoljam! ön nagyszerű ember! — tette hozzá, és
Madarasyhoz támolyogva cuppanós csókot nyomott az ar-cára.
— Tudjuk mi jól, hogy minden üldöztetésünknek a
íiok az okai!... A renegátok, a zsidók meg a többi nber! Vég
nélküli heves vita kerekedett, Láng nem csekély^ Örö¬mére, aki
sejtette, hogy ilyenformán fényes reggelig kinyú¬lik az ivászat.
Titu hallgatott: türelmetlenül feszengett a széken, lesve az
alkalmat, mikor észrevétlenül eltűnhet. Spa-i.ini mindenáron
meg akarta győzni Chitut, hogy ő és a ha-
őrűek gazemberek, s kezdte felsorolni, mennyi igazság-
talanságot, mennyi sanyargatást szenvednek el a románok
Magyarországon.
— Bizony, bizony, kegyetlenebbül sanyargatnak, mint az
ókon rabszolgákat! szoli közbe mindegyre súlyosan, ko¬
moran Beleng pop.i.
Damian ügyvéd, egy nagy kék szemű, csupasz állú férfi,
Sp.uainn.ik kontrázott, de többnyire Madarasyhoz intézte
szavait, aki a körülményekhea mert arckifejezéssel
beleegye¬zően bólingatott. Időnként az ügyvéd a sarok felé
fordult, ahol .1/ adóhivatali Ionok ült. Igyekezett magyarul
megma¬gyarázni a dolgot; de mihelyt a főnök elleni akart
mondani, Damian újra Madarasyhoz fordult, román nyelven.
\ szolgabíró nem nagyon értett a replíkázáshoz, s a tanár érveire
csak fölényes mosollyal tudóit válaszolni:
Tendenciózus koholmányok! . . . Komoly érveket kérek, nem
irredenta lecsegést!
Maiereanu egykettőre b:csípeit, és szükségét érezte, hogy
mindenkinek ellentmondjon. Büszkén utasította vissza Spá-taru
vádjait, és indulatosan támadta a szolgabírót; mindkét félnek
igyekezett bebizonyítani, hogy a román irredentizmust csak a
soviniszták találták ki, S misei a többiek sose en¬gedték, hogy
befejezze mondókáját, Maiereanu kipirult, do¬hogott, a s/.emét
dühösen a mennyezetié szögezte.
— Szabadok és függetlenek akarunk lenni, uraim! —
ordította végül Spataru. — Egyesülni akarunk minden test¬
vérünkkel!
Damian nyomban bebizonyította az adóhivatali főnöknek,
mégpedig különböző népek történetéből vett példákkal,
hogy a testvérekkel való egyesülés vágya természetes
törekvés, me¬lyet semmilyen emberi halalom nem gátolhat
m 'g. Mada-rasy, aki felbuzdult az italtól, egyszer csak
felugrott, és ezt kiabálta:
— Én akceptálom, uraim! Akceptálom! Ha testvérek,
le¬
gyenek testvérek! Győzzön az. igazság!
Chiui szolgabíró kétségbeesetten felállt, hogy ő most már
igazán távozik. Lassan fölvette a kabátját, és dühösen
dör¬mögve az ajtóhoz lepeit. Várta, hogy valaki hozzáugrik,
ma¬rasztalja. De mivel ezútial senki sem hívta vissza,
vissza¬jött magától, különösen mivel ez a megsemmisítő
válasz ju¬tón eszébe:
I la ebben az országban nem volna szabadság,
beszél -nek-e a/ urak ilyen hangnemben, s méghozzá az én
Je¬temben? — ordította, aztán levetelte a kabátjai, és lcte-I
| ideit előbbi helyére.
Spataru, Damian, sőt Iilipoiu doktor is, aki
dorbézolás ii rendszerint hallgatott, mint a csuka,
egyszerre vála-tak, ugyanazzal a szóval: I lallgass, te
renegát! I kkor azonban Maiereanu lépett közbe, s
ünnepélyesen kijelentette: nem túri, hogy Chitut
terrorizálják. És hoz.zá-tette: ő, mint becsületes
állampolgár, hallani sem akar sovi-i.i agyrémekről! A
várorjai pópa, aki tökrészeg volt, a lejét az asztalra ejtve
motyogta:
— Én nem akarok semmit. . . Nem akarok! ... Le
ve¬le! .. .
I [erdelea halkan társalgott — magyar nyelven — az
adó¬hivatali főnökkel, s kínos mosollyal helytelenítene
Spataru kifakadasait, bár a lelke mélyén csodálta a
vakmerőséget, mellyel a tanár a szolgabírót és a magyarokat
szidja. Az adó-főnök, I ang segédletével, számtalan
érvet sorakoztatott lei 1 lerdeleának annak bizonyítására,
hogy a románok sehol sem olyan boldogok, mint
Magyarországon. A tanító őket is Ugyanazzal a
kínos mosollyal hallgatta, rettegve, hogy esetleg t is a
szájára veszi Spataru. I ilel mán Belciug nem akart többet
inni. Másnap miséznie Kell, mondotta, a kánonszabályok
éneimében szüksége van hogy testileg és lelkileg
magába szálljon. Bejelentése viharos tiltakozást váltott ki,
a várorjai pc-pa meg nyomban felhajtott egy pohár bort,
mondván, hogy amit Belciug mű¬vel, AY modern
korunkhoz méltatlan dogmatizmus. A vihan Madarasy
váratlan kérdése csitította el:
De hová lett a mi poétánk? Ekkor vették észre a többiek is,
hogy Titu nincs ott. A kocsmárosné, akit beszólítottak,
sokatmondó kacsingatás kí-éretében tájékoztatta őket: a
fiatalúr már )ó két órája el¬illant. Ilerdclea hátán
végigfutott a hideg. Félt, hogy Titu hazament, s a
pataliára gondolt, amit a tanítóné fog csapni; magában
latolgatta, hogy tudna ő is minél hamarabb meg¬lepni.
Láng azonban megértően pislogva lelek az erdőmér¬ek:
— Mit akartok? Fiatalság, forró vér! Ki tudja, kinek a
karjaiban pihen most a poétánk!
Es még szenvedélyesebben, még szédítőbben csapott fel a
dáridó .. .
8
Titu jó ideje tűkön ült a kocsmában, s úgy izgult, feszen-
geti, mint valami nehéz vizsga előtt. „Na most" —
mondo¬gatta mindegyre, s minden perc késés pótolhatatlan
ve:,/. -(égnek tűnt fel előtte. Csak éppen annyit ivott, hogy
némi bátorságra tegyen szert, s folyton egy dologra gondolt:
hogy észrevétlenül kiosonjon. A kocsmárosné, aki kedvelte,
mert bókokkal szokta elhalmozni, a kezére játszott: kilopta a
ka¬bátját a belső szobából, ahol az urak mulattak.
40
Az utcára kiérve, először megtorpant. Mi lesz, ha a sok vita
miatt szétugrik a társaság, és egyszer csak hazatoppan Láng? De
a Szamos felől fújó csípős szél elűzte minden aggá¬lyát, és a
lelkébe varázsolta a meleg szobácska képét, melyet a sóvárgott
asszony fehérsége díszít.
Mély sötétségben aludt a falu. Csak I.ángék ablakában pis¬lákolt
egy leheletnyi fény, amely alig tudott áttörni a le¬eresztett
függönyön.
Titu lábujjhegyen közeledett a házhoz. A pitvar ajtaja nem volt
bezárva. Hosszan szippantott a cigarettából, hogy könnyebben
megtalálja a bal oldali szobát, és ne botoljék bele valamibe. De
nem mulasztotta el hangtalanul kétszer is meg¬fordítani a
kulcsot a pitvarajtó zárjában. Azután tolvaj mód¬ra kinyitotta a
hálószoba ajtaját, es lábujjhegyen belopózott.
Az éjjeliszekrényen, a széles ágy mellett, piros ernyős lámpa
állt; lehúzott mécse gyéren világította be a szobát. A lámpaernyő
félrecsúszott, mint kalap a részeg ember fején, s így majdnem az
egész fény az ágyra esett, amely rózsaszín pompában ragyogott.
Az ágyban, háttal az ajtónak, Láng Róza szundikált, mintha
kellemes várakozásban lepte volna mrg az álom. Kibontott haja
szétomlott a puha párnán, csak néhány tincs hullt az arcába,
fehér, telt vállára. Ingválla majdnem a derekáig csúszott, az
ingalj pedig felgyűrődött a gömbölyű csípőn felül. Bal karja
lustán kinyúlt, vékony ujjaival az ágy szélébe fogózva. Meztelen
lábai ívm bírták
■íot: az egyik be volt ugyan takarva térdig, de a má¬sik, kissé
felhúzva, a gyűrött paplanon nyugodott.
I HU kábultan nézte az asszony testét. Szeme megakadt .1
i["í|én, amely mintha ölelésre biztatta volna. Nem tudta,
Mitévő legyen. Előtte feküdt csábító idomaival a női test, és
arta érzékeit. A meztelenség hívogatta, de ugyanakkor rémítette
is. Szinte öntudatlanul vetette le a kabátját. Érezte,
ereiben forr a vér. A szíve olyan hangosan, szinte el¬lenségesen
kalapált, hogy Titu tartott tőle: ez a dobogás fel¬veri Rózát
álmából. Örült, hogy így láthatja, de aztán megint ma gondolt,
hogy talán mégis jobb lett volna, ha ébren ta-I ili.i. felöltözve.
i tgato meleg volt a szobában ... Titu lábujjhegyen az ágyhoz
lépett. Lehajolt, s száját az asszony bársonyos tar¬kójára
tapasztotta, a mámorítóan illatos hajtincsek közé. A
len test megborzongott remegő ajkai alatt. Érintése IZonban
egyszeriben lángra lobbantotta Titu érzékeit. Nem látott többé
egyebet, csak a kívánatos, rózsaszín húst. Keze lázasan
simogatta az asszony karját, csípőjét, lábát; szája nem tudott
betelni a csókkal. Róza álmatagon ébredezett, mint aki régóta
vár e csókokra. Félig nyitott szemmel las¬san Titu felé fordult:
— Megjöttél, kicsikém? ... — kérdezte csábosán. — Sze-
Titu betapasztotta a száját, csókokkal borította az arcát; mialatt
az asszony forró karjai a nyaka köré fonódtak. A fiatalember
szüntelenül csókolta, értelmetlen szavakat mo-i, s mintegy
félálomban látta az asszony lágyan simo-",,iu ekintetét, a
piros, nedves ajkakat, melyek olthatatlan úsággal keresték újra
meg újra az ő zaját. Róza megfor¬dult, és teste szorosan
Tituhoz simult. A fiú, megérezvén a női icst melegét, mindkét
karjával átölelte, és vadul magá¬in v szorította, mintha
csontjait akarná összeroppan tani. A iszín bimbójú telt mellek
égették a bőrét. Az asszony csukott szemmel nyögdécselt és
hánykolódott a tüzes öle¬lésben ...
I'itu szégyenkezve ugrott ki az ágyból, s nem mert Rózára
pillantani, aki ernyedt karokkal, bársonyos mellel, mozdulatlanul
feküdt a hátán. Ügy tűnt Titunak, mintha nappali fény özönlené
el a szobát, s a világos-ságtól meghő¬köli, l-'élt, hogy az
asszony faragatlan tuskónak fogja tarta-
ni, amiért cipőstül mászott az ágyba. Azután Láng jutott eszébe,
s borzalmasnál borzalmasabb jelenetek játszódtak le agyában,
melyekben a megcsalt férj hősi idők bosszúálló lo¬vagjának
alakját öltötte magára, Egy mozdulatot tett, hogy fölvegye
kabátját; vissza akart menni a kocsmába, hogy el¬kerülje a
fenyegető veszélyt. Róza azonban észrevette a moz¬dulatot,
és gyorsan felülve gyöngéd szemrehányással mondta:
— Hogyhogy, szívecském? KI akarsz menni?... Mar
meg is untál? . . .
— Félek, nehogy Láng betoppanjon — mormogta
Tiui, s nem mert az asszony szemébe nézni.
— Milyen gyerek vagy te, drágám! ... Lángnak holnap
délig eszébe s;m jut hazajönni. Nem hagy ő egy murit
sem¬miéri a világon, legkevésbé szegény felesége kedvéért.
Efelől teljesen nyugodt lehetsz... De még ha feltételezzük is,
hogy megjön, ami egyáltalán nem valószínű, tökrészegen
jönne. És akkor mi áttelepedünk a másik szobába, a
kanapéra, őt meg itt hagyjuk, hadd horkoljon a nyomorult. ..
Hajnalban aztán baj nélkül kisurranhatsz te is.. ..
Beszéd közben az asszony gyerekes elégtételt érzett. T'tu
félénk tartózkodása felkorbácsolta a vérét. Csodálatos
él¬mény volt számára ez a szerelemtől megrészegült,
félszeg fiatalember. S mivel Titu még nagyobb zavarba jött,
s csak állt, és hallgatott, az asszony térdre emelkedve,
kinyújtott karokkal hívta magához.
— Jer, csókolj meg, kis csacsi!
Titu félig lehunyt szempillái mögül nézte. Az áttetsző
ingben még csábítóbban sejlettek elő az asszony idomai. A
szenvedély pillanatok alatt elűzte minden habozását. Két
lé¬péssel ott termett, karjába vette az asszonyt, s leteperte..
Róza azonban kisiklott a keze közül, és a paplan alá bújt,
ahonnan csak az orra hegye látszott ki. Pajkosan kioltitte a
nyelvét, majd kacéran adta ki a parancsot:
— Vagy levetkőzöl, vagy ... nem lesz semmi! .. .
Villámszerűén cikázott át Titu agyán a gondolat: az 6
fe¬hérneműje nem a legalkalmasabb gáláns kalandokra. De
erei¬ben 1 orrot t már a vér . ..
Kés'm aludtak el, összeölelkezve . . . Arra ébredtek, hogy
erősen zörgetik az ablakot. Titu remiiben riadt fel: ütött a
leszámolás órája — gondolta. Egyetlen perc alatt renge¬teg
mindent gondolt végig: mit mondjon, mit tegyen, hogy
védekezzék, meneküljÖn-e, vagy inkább bújjék el... Ki akarl
ugrani az ágyból, de Róza nyugodt mozdulattal
vissza¬tartotta, szájara tapasztotta a kezét, hogy ne
válaszoljon, ii ajd a fülébe súgta:
- Nyughass! ... Ne mozdulj! . . . Ne félj! . . . Titunak mégis
végigfutott a hideg a hátán. Az ablak/üt j-'.etcs
megismétlődölt, Fenyegetőbben. Kó/a színlelt
bosszú¬ul kérdezte:
— Ki az?
— Én vagyok, drágám, ne haragudj! — dörmögte
Láng odakint vastag, ittas hangon. — Rozikám édes, mi
megyünk A imádiába, hallod-e? Megy az egész banda. . . .
Legyen rá gondod holnap reggel, ha netán késnék, hogy
küldd haza .i gyermekeket, hallod, szívem?... Na, jó
éjszakát, Rozi¬kám! Szép álmokat!
A férfi ingadozó léptei eltávolodtak.
Titu az éjjeliszekrényen ketyegő órára pillantott: fél négy
volt. Az asszony hozzásimult, hosszan megcsókolta, majd
ezt mondta:
— Még egy-két óra, aztán menned kel! ... De addig
nincs;
több alvás . .. Ugye, te rossz fiú?
Attól a perctől kezdve, hogy a panaszlevelet az ármádia! i
föltette, Ion teljesen megnyugodott, mintha minden battól
megszabadult volna. Esténként elment Anához. s foly¬ton
leste az alkalmat, mikor valósíthatja meg az agyában ttott
tervet, mely reménységgel töltötte cl lelkét.
I udta jól, hogy George továbbra is járogat Vasile Baciu-
hoz. Sokszor meg kellett várnia, míg elmegy, és Baciu
lefek-SZik s kioltja a lámpát, mert Ana csak azután jöh-tett
ki. De Ion most már nem törődött senkivel és semmivel,
41
olyan biztosra vette győzelmét. Csak a megfelelő alkalmat
kellett kivárni .. .
\n.i lelke határtalan boldogságban úszott. Elfelejtett min¬den
kételyt, minden bánatot, amit Ion okozott neki. Csak azt látta,
hogy most minden este eljön, és ő minden este még, r/i
elmesebben várja. Szemében a legény állhatatossága az ideig-
óráig visszatartott, majd újult erővel fellángoló szere-
lem bizonyítéka volt, ami büszkeséggel töltötte el. Mihelyt
beesteledett, úrrá lett rajta a türelmetlen várakozás. Fűzte a
vacsorát, tett-vett a házban, de a szíve mélyén tudta, érezte, hogy
Ion a közelében van; egy szénaboglya mögött, a kerítés tövében,
esetleg az árok szélén vár reá, némán és rendület¬lenül. Sajnálta
szegény fiút, s a szemét ellepték a könnyek. Boldog várakozását
azonban palástolta apja előtt — foly¬ton mosolygott, vidámnak
mutatkozott. Mikor George érke¬zett, nyugodtan fogadta, mint
az olyan ellenséget, akitől már nem kell t.irtani. Egyenesen
fürkésző szemébe nézett, s ezzel zavarba hozta, elbutította a
legényt. Beteljesült boldogsága felébresztette Anában a
szerelmét védelmező asszony lelemé¬nyességét.
George napról napra világosabban felismerte, hogy Ion kcr zi .1/
útját. De ettől csak még makacsabb lett. Rajta akarta kapni őket;
akkor meg fog nyugodni — mondogatta magában. Vasile Baciu
udvaráról kilépve, vizslaszemekkel nézegetett mindenfelé;
remélte, hogy fölfedezi vetélytársát. De mivel a várakozás egyre
kínzóbb lett számára, elhatá¬rozta, hogy mindenáron véget vet a
dolognak .. . Körülbelül egy hét múlva úgy tett, mintha botérne a
Hátsó utcába, de aztán visszalopózott, s lesben állt. És látta,
amint Ion be¬osont .. .
A bizonyosság azonban csak ideig-óráig nyugtatta meg. Ana
alakoskodása ostorcsapásként érte. Előbb arra gondolt, hogy
egyszerűen hátat fordít neki. Szándékát azonban győr¬ien
felváltotta a lelkében még ellenállhatatlanabbul felvihar¬zó
vágy: a leány közelében maradni, tovább remélni. Ettől kezdve
még gyakrabban járt Baciuhoz, vagy ha egy este el¬maradt, a
ház körül ólálkodott; lestc, mikor jön a másik, duvadt szemmel
nézte, hogyan csókolóznak vagy ölelkeznek a kapuban, sőt...
mérgelődött is, hogy nem hallja, mit ber. szélnek ...
Ion azonban nem sokat beszélt. Hallgatásával még na¬gyobb
szerelmet, még hevesebb vágyat akart ébreszteni Ana szívében.
Azt akarta, hogy a leány hívogassa beljebb, egyre beljebb. így
jutott el az utcáról a kapuba, azután az ud¬varra, majd a
padkára... Már csak a ház volt hátra. Ana a legény fölött aratott
győzelemnek vélte ezt a fokozódó közeledést, s esténként egyre
őrültebb vágy fogta el, hogy elomoljon a legény karjaiban,
hogy teljes zálogát adja szerel¬mének. Sokszor mondta szűzies
félénkséggel:
— Miért nem jössz be a házba, Ionicá?
\ legény azonban mindig ugyanazzal a szemrehányó kér-déssel
némította el:
— És apád?
Végül közeledett már a karácsony. Csúnya tél készült
rá¬telepedni a földre, de még nem volt elég ereje hozzá. Az
ég¬bolt lusta hópelyheket szitált, melyek még hulltukban
elol¬vadtak, majd elenyésztek a sáros tócsákban. De Ion azért
minden áldott este eljött, elmaradhatatlan volt. Aztán, egy este,
mikor apró hópelyhek kavarták fel a levegőt, valamivel : "lábban
érkezett. A ház alvó bivalyként, feketén terült el a sötétben. Ion
bement az udvarra, letelepedett a padkára; mogorvább volt és
elszántabb, mint máskor. Várt egy dara¬big, semmire sem
gondolva. Csak a szíve dobogott heveseb-ben; talán valami
előérzet gyötörte. Körös-körül olyan mély volt a csend) hogy a
legény hallotta, amint a hópelyhek a •árba hullnak, sol azt is,
amint lebegő kis szárnyakként a levegőben egymásba ütköznek.
Nagy későre nyikordult a pit-ar ajtaja, és Ana gyorsan odabújt
Ionhoz, a zekéje ala, s. I kérlelni kczdic:
— Ma este be kell jönnöd, Ionicá! . . . Addig nem enged—
lek el, míg be nem jössz. .. Apám alszik, mint a bunda.
Részegen jött haza Zsidovicából, s most úgy horkol, hogy-
3 el a helyei . ..
[on átfogta Ana derekát, és az ingen keresztül simogatna
ihe a melleit. Aztán felállt, és szó nélkül a leány után. eredt.
A pitvarban megálltak. Ana elhúzta a reteszt, és ké-fogva -
Itte beljebb a legényt. A szobában mintha még sűrűbb lett
volna a sötétség. Csak: .1/ ablakokat lehetett valamennyire
kivenni, mint két hamu-. vinke nyílást. Ion ismerte a járást.
Olyan közelről érezte i' ágyban fekvő Baciu fojtogató
horkolását, hogy már-már-rfnleíésnek hitte. Hideg nyilallás
fúródott a szívébe: ha az most fölébredne, és őt itt találná,
képes lenne szó nélkül kettéhasítani a koponyáját a
fejszével, melynek élét Ion-szinte látta fenyegetően
villogni az ágy alatt.
Néhány pillanatig meg se moccantak, hallgatták az öreg-
horkolását. A sajgó feszültségben egymás szívdobogását is,
hallották. Aztán egyszeriből vastag köhögésbe csapott át
a horkolás. Vasile Baciu megmozdult, mintha fel akarna
izélni, Ion kővé dermedi, Ana kétségbeesetten szorította
meg a ke¬zét. Az öreg azonban forgolódott egy darabig,
aztán ismét hanyatt feküdt, és Újrakezdődött .1 horkolás,
még irgalma! lanabbui.
Ana a kemence tetején, a kémény mögött aludt.
Fekvő¬helye összevissza dobált szőnyegekből, pokrócoktól,
párnák¬ból meg Ieped6kb6l állott, A tűzhelyen, vastag
hamuréteg alatt, néhány nedves égerfatuskó sírt... Ana
lábujjhegyre emelkedve súgta a legény fülébe, miközben el
nem engedte a kezét:
\ /ekédet hagyd a párkányon . .. De ne lármázz, mert \
égünk \.\n\...
Amint felkapaszkodott a leány fekvőhelyére, Ionnak meg-
roppantak a csontjai.
Karjaiba vette Annát. A leány remegett, mint a nyárfale¬vél.
A/tán súgva szemrehányást tett Ionnak, nyöszörgött, és
kérlelte, viselkedjék rendesen. A legény nyugodtan
hallgatta, de közben folyton Vasile Baciura fülelt, akinek a
lába az "> lejükig ért. Félt, nehogy a suttogás fölébressze, s
egy csók¬kal tapasztotta be a leány száját.
Azután hirtelen mozdulattal derekáig felhúzta az ingét Ana
összeszorított lába forró volt. Karját a legény nyaka köré
fonta, s bámulatos erővel szorította magához, mintha meg
akarná fojtani. Nyöszörögve, de elernyedve lihegte a fülébe:
— Ionicá . . . mit akarsz? . . . Mit csinálsz, Ionica? . . .
Ne ... Ne .. .
Megeredlek a könnyei, csukladozva sírdogált, kérlelő
sza¬vakat motyogott, rimánkodott, mialatt Ion a csókjaival
igye¬kezett megnyugtatni:
— Hallgass... hallgass. . . hallgass. . .
A leány nyoszörgése azonban mind erősödött, ma)d rövid,
fojtott sikolyba fúlt. A saját hangjától megrémült, hogy
hanykolódásában véresre harapta a legény ajkát.
A sikoly nyílként fúródott a sötét ház csendjébe, és h sz-
szasan csengeit Vasile Baciu fülében. Az öreg — bár leiag-
lózta az ital — fölébredt. Zúgó fejjel figyelt egy darabig, s
mikor meghallotta a könnyekbe fojtott sóhajokat, értetlenül
felmordult:
— Ti ott mit csináltok?
\ szerelmesekben megfagyott a vér. Ana hirtelen vi /
S/.afojtotta nyöszörgését, s némán omlott el a férfi
karjaiban. lg) telt el egy hosszú perc. Baciu félálomban
hallgatózott az agy végénél, a padon kezdett matatni,
mintha > gyulát keresné. Részeg fejjel is gyanította, mi
történik .1 ke e lei éjén. Mozdult egyet: fel akart
kelni, hogy meg győződjék róla, és közbelépjen. De
ugyanakkor átvillant az igyán, hogy bizonyára George van
ott, tehát békében hagy¬hatja. S ez a gondolat nyugodalmas
álomba ringatta. Tovább lyogott mégis, míg teljesen el nem
nyomta a kábultság: Aztán ... \ igyázz . . . nehogy ...
42
csak azért mon-d< in . • . nagy szégyen lenne . . .
disznóság ...
\ szerelmesek meg se moccantak. Összeölelkezve feküdtek,
mintha örökre egybeforrtak volna. Csókjaik neszét hama-rosan
újból elnyomta az ágyból felhangzó horkolás...
Másodszorra kukorékollak a kakasok, mikor Ion lemászott .,
kemence tetejéről, és Ana kikísérte a kapuig. Most még 1
ipősebb volt a hideg, a sötétség pedig még komorabb.
| n Csak vastag ne maradjak! - mondta a leány didc-és szelíd
szava hangos kiáltásként hullt az éjszaka 11.-ma csöndjébe.
Ion ajkába harapott, nehogy elárulja örömét. Játékosan
megpaskolta a leány arcát, aztán elégedetten indult hazafelé \na
a kapuból nézett utána.
loinha hópelyhek telepedtek lágyan a leány hajára,
val¬ló a. arcára. Érezte, hogy a karján elolvadnak, m'.nt hideg
1 csókok. Mikor Ion léptei végleg elhalkultak, Ana zerre
csak látta, hogy a túloldali árokból egy ember iclkedik
föl, és egyenesen feléje tan.
1 ieorge! George! — rebegte a leány, és bor/adva be¬szaladt,
1 ",v csapódott be mögötte a kiskapm, mintha gyilkos
ert sütöttek volna cl.
George még sötétedéskor elrejtőzött az árokban. Látta Iont
mi, és megvárta, amíg kijön. Tisztán hallottá Ana sza-
mintha neki suttogta vo'.na őket. Egész teste remegett
tudortól, lelke fájdalmas ürességgel kongott. Lába ne-
li ■/ volt, akar az ólom, de nem érezte, csak vonszolta magái
\/ utca közepén megállt, arccal a sötétben lapuló há-
felé. Otí állt, döbbenten és megsemmisülve, mint egy
iboi \ ned\esség csontjáig hatolt. Azután felocsúdott.
Megvetése jeléül nagyot köpött, majd megkönnyebbülten
mondta ki:
— A szuka!...
V. fejezet A SZÉGYEN
- hogy mikor Ion kinyitotta az ól ajtaját, egyszeriből
Karácsony előtt, a nagyhéten, minden reggel visszhangzott a falu
a kétségbeesett visítástól. Sonka, kolbász lett a hízott disznókból,
hogy erőt öntsenek a végnélküli böjtben elvá¬nyadt emberekbe.
A parasztok annál inkább kívánták a fi¬nom falatokat, minél
jobban közeledtek az ünnepek: előre nyalogatták a szájuk szélét,
a szokásos, rég várt lakomákra gondolva. Mert nagyböjt idején
csak a pópa meg a tanító evett zsírosat: Belciug azért, mert
átkozottul rossz gyomra volt, Herdelea pedig, mert nem volt
hajlandó hitelt adni a papi hazudozásnak ...
Más években, disznóölések idején, mikor a leszúrt hízók
visítását hallotta, Ion még szerencsétlenebbnek érezte magát,
mim rendesen. Felbőszülve nézte évről évre, hogy az egész
faluban csak Glanetasu meg a cigányok nem képesek annak
rendje-módja szerint tort ülni, de még némely cigány is ad¬dig
sürgott-forgott, hogy sikerült embersorba emelkednie, és
legalább egy ártányt vágott. Ilyenkor Ion elátkozta a sorsát,
amely arra kárhoztatta, hogy a falu szégyene legyen. Ezúttal
azonban nem zúgolódott, pedig Glanetasu, a falu egyetlen
disznóvágó mestere, most is természetben kapta a fizetséget,
hogy összegyűjthesse az ünnepekre szükséges húsfélét. A
le¬gény csontos arca szinte ragyogott. Sőt egy este, mikor Ze-
nobia a szokásos siránkozásba kezdett, leintette.
— Nem baj, anyám! ... Nemsokára lesz nekünk is
min¬denünk ...
Hogy, hogy nem, Herdelea minden évben két disznót is vágott,
elsősorban azért, mert nagyon szerette a kolbászt s általában a
disznóhúst, másodszor pedig, mivel különben a pia ón kellett
volna beszereznie a háztartás csírszükségletét, Ami bizony
túlságosan kimerítette volna az ő tanítói bukszái ii DÍ ebben az
évben a disznótornak a szokottnál is na-
Í futott szájában a nyal.
ryobb volt a jelentősége, tekintettel Laura eljegyzésére. I Igj
tataroztak, hogy januárban feltétlenül megtartják, s a disz-éknek
vezető szerepei szántak erre az alkalomra, külö-Bsen
mivel a Pintea szülei is jelen lesznek, s előttük a I
[erdelea család ki akart tenni magáéit.
A tanító nyár derekán vásárolta disznait, s kukoricán
hizlalta őket: karácsony nagyhetében alig tudtak
megfordulni Iban. A leölés — mondta Glanetasu, mikor pár
nappal a végzetes időpont előtt meginspiciálta őket —
csónya ha¬láltól menti meg őket; saját zsírjukban fulladtak
volna bele .. ek. A böliérmester — Ion és Zenobia
kíséretében — kora haj¬nal! .: 1 megjelent. Talpon volt már
a Herdelea család, de a ok elbújtak a szalonban; ujjukkal
tapasztották be a fü¬lüket, a fejüket meg párnák közé
dugták, hogy ne hallják a Ira "élt allatok hörgését.
11 g tndosan megfente a disznóölő kést, és kiosz¬totta .1
szerepeket: [011 a füléne] lógva ragadja meg a nót.
féloldalra dönti, és keményen megmarkolja a fejét; Her-és
Titu a hátsó lábakat fogja le; Zenobia a mellső lá¬baknál
segédkezik, míg a tanítóné a vérnek tartja a tálat. . . A
dolog azonban mégsem ment éppen olyan simán,
mint 1 Glanetasu szerette volna. Mihelyt a disznók a
kés¬meghallották, nyugtalan röfögésbe kezdtek, mintha
k volna a közeledő veszélyt. Hiába nyitotta ki a i az ól
ajtaját, az állatok az istennek sem akartak ki¬jönni. Ion
kénytelen volt az egyiket a fülénél fogva nagy 1
kivonszolni. Herdeleáné, lévén érzékeny lelkű asszony, Jen
volt a tálat oda tartam, ahova kellett, s így a vér többnyire
oldalt folyt el, nagy piros foltot festve a frissen hullott
hóra. A disznóvisítás azonban egyre öblÖsebb lett, majd
hosszú, szaggatott hörgéssé szelídült, aztán az is elcsi-inli
még végül, akik tartották, érezték, hogy az állat nem
mozdul többet. Glanetasu a leölt disznó szőrébe törölte bele
kéjl és vértől csöpögő kezét, Zenobia meg végigtapogatta 1
hátát, és kijelentette: hét ujjnyinál is vastagabb a szalon-. .
Am ezalatt a másik disznó olyan kétségbeesetten ött,
kirontott, és — amennyire tisztes kövérsége megengedte ■
— futással próbált menekülni a halál elől. Glanetasu kése
ezen csak az utca lelőli kapunál \ethetett véget az életének.
A perzselésre ott az udvaron került sor, Herdelea Mace¬dón
Cercetasutól kapia kölcsön a szükséges szalmát. Mind¬két
disznót egyszerre perzselték. Vidáman táncoltak a láng
nyelvek, amim Glanetasu erre-arra tologatta az égő szalma'
az áldozatok tetemén. A többiek körülállták a tüzet, melen
gették a kezüket, becsülgették a leszúrt disznók súlyát,
erte¬két, megeresztettek egy-egy tréfát, jókat húztak a teli
pá¬linkáskulacsból. Később a kisasszonyok is
kimerészkedtek az. udvarra. Sajnálkoztak szegény állatok
fölött, és megkapták porcióinIs.u a frissen perzselt fülből, s
ott helyben el is fo-gyasztották, híven a gyermekkoruk óta
bevett szokáshoz.
A munka neheze azonban csak ezután következett: a
fel¬darabolás, a hús meg a szalonna szétválogatása, a
bélmosás, kolbásztöltés . . . Bőven akadt dolga mindenkinek
reggeltől estig, • másnapra maradt még a zsírolvasztás és
egyéb apró¬ságok. A húsokat válogatva, a tanítóné mégis
talált rá időt, hogy egy jó zsíros-borsos tokányi készítsen;
melléje pulisz¬kát borított ki egy lapítóra, Herdelea
legnagyobb gyönyö¬rűségére, akinek felkavarodott a
gyomra a sok pálinkától. De Glanetasuék a tanító kitartó
biztatására sem voltak haj¬landók legalább megkóstolni a
finom eledelt.
— Böjtöltünk annyi héten át . . . nem mocskoljuk be a
lel¬
künket épp most, egy-két nappal a szent ünnepek előtt. Nem
vagyunk gyermekek, kibírjuk! — mondta Zenobia, s össze¬
Késő este, amikor Glanetasu és Zenobia már elment, és
Herdelea ruhásán aludt el, a tanítóné meg a szalonban
43
be¬szélte meg a lányokkal a holnapi teendőket, Ion, akinek az
italtól megeredt a nyelve, elmesélte Titunak, hogy s mint i!I a
dolog Anával. Az úrfi nagy megelégedéssel hallgatta, a részletek
iránt érdeklődött, végezetül pedig megeskette a le¬gényt, hogy
semmit sem hallgatott el.
— S gondolod, hogy teherbe esett? — kíváncsiskodott
TitU csillogó szemmel.
— Ahogy a Fennvaló akarja, úrfi — válaszolt a legény. —
De ha eddig nem esett, majd esik ezután! — tette hozzá kacagva,
s nevetés közben kilátszott piros foghúsa, arcára
pedig annyi gonoszság és konokság ült ki, hogy TitU nieg-di,
és dorgáló hangon mormogta:
- Ejnye, de ördöngös fickó vagy te, Ion!
l'ont karácsony estén érkezett meg Pintea szüleitől a le-61,
melyben a vízkereszt utáni második vasárnapra tűzték ki az
eljegyzést. A Herdelea házban tehát vidámabban ünne¬peltek,
mint máskor. A tanító bőségesen gondoskodott pá¬linkáról,
a tanítóné olyan kalácsot sütött, mint az arany, es Ghighi
háromféle süteményt is készített, hogy jus¬son ünnep
harmadnapjára is, mikor a barátnők Pripászon gyűlnek össze.
Végül, mint minden tisztes román háztartás¬it irácsony
táján, két régi, hatalmas, drótozott cserép-rotyogotl ,i
kályhán, színültig tele töltött káposztával. i kolindálók meg a
vendégek! Elsőnek Ion állított be. Gyönyörű kolindát énekelt a
ki-ablak alatt, aztán még egyet bent a házban. Ital-I I I tálták, és
néhán) garast nyomtak a markába, ahogy az in.ii yenkor
szokás. Míg Glanetasu li.i bent volt, kint egy i >ai zendített
rá .i Lerui Doamne kezdetű kolindá-[erdelea beinvitálta
őket, de a leányok szégyenkezve ik el, különösen mikor
megtudták, hogy Ion is ott van. -ilve egymásnak adták a
kilincset a kolindálók. A elérzékenyült, a szeme könnybe lábadt.
Ilyenkor, ka-estéjén, mindig saját fiatalsága jutott eszébe ... 1.
Lángék is megjöttek. Titu hívta meg őket; kíván¬juk, hogyan
ünneplik a karácsony estéjét a romá-lójában Titu, aki
mostanában éjjel-nappal a szeretett után sóvárgott, csak azért
hívta meg őket, hogy Ró-klálkozhassék. láng persze szíves-
örömest dlogadta a i sejtette, hogy jó sok italra van
kilátás — in-cndégek érkezése megzavarta Herdeleáné lelki
örö-tanítónét bosszantotta, hogy Tini zsidókat hozott a akik
meggyalázzák a szent estét. Hiába próbálta •yarázni Titu,
hogy Lángék - bár a férfi izraelita — Kik, mivelhogy nem
tartják a zsidó vallást, sőt sem-ill.ist nem gyakorolnak.
Édesanyja haragját kihasz-l'itu felajánlotta a vendégeknek,
sétáljanak cgyret, s
hallgassák meg. hogy zeng a falu a kolindálók énekétől: Láng,
aki belemelegedett már a pálinkázásba, természetesen
húzódozott a dologtól, nem kis örömére hősszerelmesünknek,
aki ezáltal egyedül vonulhatott el Rózával. Legalább egy óra
hosszat bukdácsoltak a legsötétebb zugokban, anélkül hogy
megfáztak vagy akadálynak érezték volna a türelmes hó-takarót.
Éjfél után .1 t.inítónénak is helyrebillent a kedve. Va¬ui l.uiul
beállított az ármádiai gimnázium kórusa, amely Csak a/éit tette
meg a hosszú utat, hogy elénekeljen három kolind.ít „a
környékbeli legbájosabb kisasszonyok" szüleinek, amint azt
patetikusan és koccintásra emelt pohárral jelen¬tette ki az egyik
diák, aki titokban Ghighiért epekedett.
A vidámság olyan magasra csapott, hogy később,
meg¬feledkezvén a nézeteltérésekről, mindnyájai' átvonultak
Bel-ciughoz. Meglepték a pópát ^gv ősrégi kolindával, melyre
Herdeleáné még gyermekkorából emlékezett, de amit erre¬felé
senki sem ismert. A pap éppen durákozott néhány ve¬zető
gazdaemberre!. Kitörő örömmel fogadta a váratlanul betoppanó
előkelő kolindázókat, közprédára bocsátott egy demizson bort, s
reggelig ott tartotta őket, sőt a végén Láng Rózával néhány
világi tréfát is megengedett magának, Tini nagy
felháborodására, aki elsápadt a féltékenységtől ...
De az ünnepek elrepültek, mint az álom, s küszöbön állt i
aura eljegyzése. Mivel kevés idő volt már hátra,
mind¬nyájan nekifeküdtek a munkának; nem akartak
szégyent vallani a vőlegény és szülei előtt. A
menyasszonynak egy nagyon egyszerű, nagyon szép új ruhát
kellett befejeznie; abban fogja megismerni jövendőbeli
apósát, anyósát. Ghighi sem akart úgy festeni, mint egv
cseléd, ezért átalakította, szinte újjá varázsolta egy régebbi
ruháját. Még Herdeleáné is beleegyezését adta, hogy leányai
egy divatos ruhát varr¬janak neki, habár ő általában esküdt
ellensége volt minden flancnak, és makacsul kitartott a tíz
év előtti ruhák mellett, amelyek mai napig jó állapotban
voltak, mert tudott vigyáz¬ni rájuk. Herdelea folyton
Armádiát járta; jött. ment, vásá¬rolt. Ö volt talán a
legboldogabb az egész családban: ffínek-fának elújságolta,
milyen szerencséje akadt a lányának, a^v-ba-főbe dicsérte
Pinteát. Laurát, mindenkit. . . Egyedül Titu nem törődött
senkivel és semmivel: éjjel-nappal Láng Róza után járt.
annyira, hogy ZsidoVÍcán és Armádiaban már sitt-
mgták is a rossz nyelvek: nem lehet tiszta dolog a pripászá
dászkjál fia és az új zsidovicai tanító felesége között.
Esténként Herdeleáéknál újra megkezdődtek a viták, néha
csendesebben, máskor viszont hevesen. Az okot még mindig
Pintea adta, de most már a hozomány miatt. Igaz, George
semmiféle hozományt nem kért, sem pénzben, sem
egyébben. Dicsekedett is az öreg, hogy a fiatalember
„Laurát akarja, egyedül csak Laurát". A lányok azonban más
véle¬ményen voltak. Hozomány nélkül nem azt jelenti,
hogy kelengye nélkül — hangoztatták —, a kelengyéhez
pedig hozzátartozik mindaz, ami egy új háztartáshoz
szüséges; el-",ie nem várhatják, hogy Pintea gondoskodjék
az utolsó s/.ékről is, ha otthonában netalán le akar ülni.
Ellenkezőleg: a/, illem úgy kívánja, hogy a menyasszony
apja fizesse ki vejének a papszentelés csekély díját is. Ezzel
szemben az Öre¬gek azt hajtogatták, hogy a kezdődő
házaséletre káros min¬denfajta fényűzés; meg hogy az
eljegyzés és a lakodalom így is épp elég sokba kerül. És
főleg: ne feledjék el, hogy a házban marad még egy
férjhezadó leány ... Laura és Ghighi lyekei könnyekkel is
alátámasztottak, végül mégis /i<-:. Herdelea lefoglaltatta a
fizetését, és Stössel jegyző jótállásával ezerötszáz forint
kölcsönt vett fel a Somesana Banktól, hogy eleget tudjon
tenni Laura kívánságának.
Az eljegyzést minden különösebb ceremónia nélkül,
szűk saládi körben tartották meg. Csak Elvira Filipoiut
és a 1,1 kisasszonyokat, Laura legjobb barátnőit hívták
meg lesen. Rajtuk kívül egyetlen idegen sem volt
jelen, h ibár Titu erőnek erejével meg akarta hívatni
Lángékat is. ige, szüleivel együtt, délután érkezett. Az
öreg Pin-tea impozáns jelenség volt: széles vállú, magas
férfi, és egye-unású, akár a sudár fenyő, pedig már közel járt
a het¬venhez. Pirospozsgás arca még élénkebbnek látszott a
fehér lujusy mellett, amely dús apostoli szakállal fonódott
egybe. 1 >Uos, kék szemében a jámborság akaraterőt és
határozottsá-gOl sugárzó villanásokkal elegyedett. Őszbe
csavarodó, bor-EM, nagy haja úgy hatott, mint hóból öntött
korona, amelyet I ! Incos homlokára helyeztek. Régi
vágású pap volt; ilmas és erélyes lelkipásztor, aki szükség
esetén meg is
I téti szófogadatlan juhait. Mellette a papné — akár
egy
félénk kisgyermek: alig ért az öreg melléig, arcbőrét ezernyi
barázdálta, gesztenyebarna szemét riadtan kapdosta
erre-arra, seszíníí haját lesimítva hordta. Remegő hangon
si¬ránkozott, panaszkodott, hogy nyilallások gyötrik, s
beszéd közben mindegyre ura és parancsolója felé pislogó!-,
mint¬egy beleegyezését kérve, hogy .1 szájal kinyithassa.
44
Az eljegyzés napján, ágy délfelé, Herdelea édesanyja is
beállított, hívatlanul. Hajion hátú, öreg parasztasszony voh, arca
élénkpiros, mosolygós, tekintete fürge, hamiskas. Nem volt szíve
11/ krajcárt kiadni egy- alkalmi szekérre, inkább gyalog tette
meg az utat 'Zágrától Pripászig, pedig .1 hátán átaJvetőt cipeli,
tele finomságokkal, amelyeket unokái szá¬mára szedett össze a
ház körití. Mikor megtudta, hogy Laura férjhez megy,
összevissza csókolta a leányt, és jóízűen sírt egy son,
sajnálkozván a szegény kis unokán, aki ilyen ha-mar belekóstol
az élei bajaiba. Eszébe iutoti az ő ..örege": ezelőtt három évvel
halt meg szegény; egy szénaboglya te¬tejéről esetr a
vasboronára, .1 gerince tort ketté. Az öreg — Isten nyugosztalja!
— mindennap jól eldöngette, hogy sok¬szor legszívesebben
világgá ment volna, úgy rettegett tőle. Jaj, csak Laura férje ne
lenne ilyen, mert abba belepusztulna szegényke . . . Laura
mulatott a nagymama aggályain, Her-deleánét azonban
bosszantotta ez az ostoba fecsegés. Külön¬ben a tanítóné
nemigen egyezett az anyósával, meri az min¬den veszekedésben
a tanító pártját fogta, sőt biztatta, hogy igyék, mert hiszen úgyis
„csak egyszer él az ember" . . . Az öregasszony legjobban
Ghighit szerette; most is elmesélte neki, hogyan lett Zahariából
úriember: mint szökött meg ott¬honról, egy .iialveiő aszalt
szilv.iv.il .1 hátán, és hogy iratko¬zott be egyes-egyedül az
ármádiai felső iskolába... Mikor a vendégek megérkeztek, a
nagymama kivonult a konyhába; jobban érezte magát Pintea
Kocsisa és Zenobia társaságában, aki a tanítódénak jött
segíteni . . .
Belciug felajánlotta, hogy felolvassa a/, alkalmi fohászt, és
lelhúzza a jegyesek ujjára a gyűrűt. Az ünnepélyes aktus
pillanatában boldog mosoly ragyogta be Merdeleáné arcát, de
patakokban csorgott a könnye. A tanító is meghatódott; egy
pohár bon kellett hirtelen felhajtania, nehogy sírva la¬kadjon.
Az egész házban egyedül Titu .illi mogorván. R-vi-kára
gondolt.
George Pintea nem vette le szeméi Lauráról. Mikor a gyj-
rú'váltás után megcsókolták egymást, mindketten úgy
elpirul¬tak, hogy a jelenlevők hangos nevetésben törtek ki.
\/ eljegyzés fejedelmi lakomával zárult. Belciug megható
pohárköszöntőt tartott, bőséges gyermekáldást, hosszú éle¬in,
boldogságoi kívánva a fiataloknak. George szerelmi 'állomással
válaszolt, amit a pap sietett továbbítani Laurá¬nak. Az
ünnepélyesség így átengedte helyét a szokásos keik¬ének. A
fölengedett családi légkörben George, fel-alá sétálva, lángoki
szemmel kezdett beszélni jövő terveiről, arról .1/ apostoli
hivatásról, melyet a románlakta terület peremén l.ell betöltenie,
olyan vidéken, ahol nagyobb a veszély, tóbb .1 leírnivaló,
nehezebb a munka . . . Elmesélte, hogy Virágtal-' .tn, abban a
Szaimár megyei községben, ahová őt pászto-rolni küldték, a
románok nem is tudnak románul; magyar nyelven kénytelenek
megmondani, hogy ők — románok . .. Az ő feladata tehát:
visszatéríteni az eltévedt juhokat, ter¬jeszteni a román szót,
erősíteni az ingadozók nemzeti öniu-datát. Van-e ennél
nemesebb hivatás lelkiismeretes írástudó számára? A feladat
mégis annyira súlyos, hogy nem merte volna vállalni olyan
élettárs nélkül, mint Laura, aki maga is lelkes román honleány.
Kettesben még nagyobb odaadással és a sikerbe vetett nagyobb
bizalommal fognak munkálkod¬ni .. . George nagy hévvel
beszélt; arca kipirult, szinie meg¬rí "tt az egész, ember. Még
Laura is. kinek a lelke mélyén ott bujkált még a félelem, hogy
jövendőbelije túl alacsony, most magasabbnak látta, a lelkek
nagy hódítójának érezte . . .
Az öreg Pintea eleinte tartózkodóan viselkedett. Teoló¬giai
vitába mélyedt Belciuggal, hogy közben szemügyre ve¬hesse fia
jövendőbeli feleségét és a Herdelea famíliát. Tekin¬tete
időnként összetalálkozott George szemével, amelyből ezt
olvashatta ki: „Ugye. milyen derék emberek!" Lassan aztán ő is
fölengedett, majd később, mikor gyermekeire terelődött a
beszélgetés, ugyancsak megeredt a nyelve. A gyermekeket
Profira asszony hozta szóba; hamar Összemelegedett Herde-
leánéval, és elpanaszolta, hogy azért hervadt el és
aszaló¬dott meg ennyire, mert tizenhárom gyermeknek adott
életet. A tanítóné együtrérzően sajnálkozott rajta, aztán ő is
eldi¬csekedett, hogy kilenc gyermeket hozott a világra, bár
a jo-isren csak ezt a hármat tartotta életben.
— Én csak azt sajnálom, hogy egyetlenegy hiányzik a
tu¬catból! — szólt itt közbe az öreg Pintea, és lehunyt
szemmel
rűsen nevetett hozzá. - Igaz Ugyan, hogy mi
igyekeztünk, .imcnnyire tudtunk, s még a tizenkettőnél
sem álltunk meg,
de hiába!... — folytatta vidáman, és büszkén hordozta
kör¬be a tekintetét, mintegy arra várva, hogy mindenki
örüljön az ő elégedettségének. De elkapva Belciug
tekintetét, aki megbocsátóan mosolygott rajta, eszébe jutott,
hogy egy lelki¬pásztor mégse engedheti meg magának az
efféle léha tréfál¬kozást. Hirtelen elkomolyodott, és ujjaival
végigsimogatva a szakállát, hozzátette: — Tizenegy él,
kettőt eltemettünk.. . Az Ur adta, az Úr elvette, áldott legyen
az Ür neve érette! Ez a befejezés kissé lehűtötte a
kedélyeket; Herdelea, hogy újra lölmelegítse, odahúzta
székét Pinteáé mellé, és elragad¬tam a mondta:
— Derék legény voltál, apatárs! Hehehe!
Az „apatars" megszólítás kellemetlenül érintette az öreg
Pnitf.it. De mivel kedve kerekedett egy kis diskurálásra,
nem nézett Herdeleára, hanem tovább folytatta:
— Tizenegy gyermekünk él az Isten kegyelméből ...
És
mind felnőtt, mind erős, mind jól van, háia a Fenn való¬
nak ... ímhol, ez a kilencedik — mutatott Georgéra, aki
éppen Laurával sugdolózott, mivel jól ismerte és nem na¬
gyon szerette az öreg állandó dicsekvését. — Bizony ma
már
ott állunk, hogy nem is tudjuk számon tartani a sok uno¬
kát . .. Azazhogy várjunk csak ... Alexandru három, Pro¬
fira három, az egyszer hat, Stefan négy, I.udovica kettő, az
összesen tizenkettő; az első tucat kész!
Aztán széles taglejtésekkel, mintha szószékről beszélne,
felsorolta az összes csemetéit, átérzett dicsérettel illetve
mindegyiket. Alexandru, a legidősebb, Romániában tanár, a
giurgiui gimnáziumban; ott nősült, elvette egy gazdag bérlő
leányát, akinek görög neve van ugyan, de különben rendes
ember. Nagyon jól megy Alcxandninak, több száz holdas
birtokot kapott hozományba, és reméli, hogy nemsokára ő
lesz a gimnázium igazgatója, amit különben meg is
érdemel¬ne, lévén valóságos tudós. A második fiú, Stefan,
egy kicsit elidegenedett. Poseni német lányt vett feleségül;
Berlinben ismerkedtek össze, ahol Stefan a műszaki
tudományokat stu-dírozta. Az asszony különben jó családból
való, egy leány¬gimnáziumban tanít, míg Stefan a Skoda
Műveknél mérnök. Négy csöppségiik van, csodaszép és
csuda okos gyermekek! Csak az a baj, hogy a német asszony
egy kukkot sem tud ro¬mánul, és sajnos a gyermekek sem.
De azért minden nyáron
hazajönnek, és Lekencén töltenek egy hetet. Alexandru
el¬lenben már vagy tíz esztendeje nem járt itthon. Azután, I
or •/érint, a fiúk közül I.iviu következik. Mindössze
harminc-i esztendős, és már vezérkari százados. Jelenleg a
grád idiestparancsnokságon szolgál, de minden reménye
megvan arra, hogy áthelyezik Nagyszebenbe, közelebb a
szülői ház¬hoz. Roppant tehetséges fiú, ragyogó karrier áll
előtte. Első¬ként végezte el a katonai akadémiát, az ősszel
meg kitüntc-I tette le a vezérkari törzstiszti vizsgát. Egyetlen
hibája van: irtózik a nősüléstől. Nem tudni, kire üthetett,
mert a Pintea családban mindenki forró vérű. Talán a
45
papnéra, mert az világéletében rá nem emelte volna a szemet
idegen fér¬fira; hej pedig fiatal korában olyan volt, m:nt a
rózsa¬szál ... Természetesen orvos is akad a családban. Virgil, a
doktor, Nagyszebenben él. Olyan pacientúrája van, hogy még az
idegenek is irigylik. Lelkes román hazafi, és a nemzeti ügy
érdekében bármilyen áldozatra kész, ezért igen jó szem¬mel
nézik a román politikai vezető körök. Nem csodálnák, ha
maholnap mint országgyűlési képviselő kötne ki a buda¬pesti
országgyűlésben ... A leghiggadtabb mind közül Ionéi. Egy nagy
csernovici bankban könyvelő; takarékos, szorgal¬mas fiú, ért a
számoláshoz, képességei szerint bankigazgató vagy akár
milliomos is lehet belőle... Sorban következik íjcorge. Jó
gyermek ő is, különösen mivel a papi pályát vá-lasztotta. Ha
majd ő lehunyja a szemét, George fogja to¬vább pásztorolni a
lekencei nyájat... Hátra van még két fiú: Marcii és Vasile. Az
első — zabolátlan nacionalista; a múlt évben ő vezette
Budapesten a román diákok sztrájkját, mikor az egyik professzor
meg akarta tiltani, hogy romántií teszéljenek. Vasile most végzi
a gimnáziumot Balázsfalván . . . Hát még a leányok! Az első,
akit a tisztelendőnéről Pro-f íjának kereszteltek, egy besszarábiai
kisbojár felesége. Ale-vaTidrunál volt látogatóban, s hát egy
szép napon azt sür¬gönyözi, hogy „drága szüleim, megtaláltam a
boldogságo-in.it. jegybe léptem ..." Ilyen szeszélyes az ember
szerencsé-jc! A második lányt, Ludovjcát, Victor Grozea
kolozsvári ügyvéd vette el. Két gyermekük van, egy fiú meg egy
kis¬lány És végül Eugénia, a legkisebb, ritka szép asszonyka.
romániai képviselő, Gogti Ionescu felesége. Hír sze-lini
megbolondította a bukaresti szalonokat, mindenki őt
kényezteti. Igaz, hogy fiatal is nagyon, kisebb Gcorgénál,
pedig idestova három esztendeje, hogy férjnél van . . .
A szeretett gyermekek litániája könnyeket csalt ki a pap¬né
szeméből. Hogy elszéledtek a nagyvilágba, s neki nem volt
szerencséje legalább egyszer viszontlátni okét egy cso¬móban!
Pedig ő már kiégett és tönkrement az évek súlya alatt, s
maholnap örökre lehunyja szemét... Pintea fenséges mozdulattal
vetett véget a siránkozásnál*:
— Hagyjad, anyókám, ne búsulj, és várj csak türelemmel! Még
egy kicsi van hátra, s ha az Isten is úgy akarja, meg¬üljük .1/
aranylakodalmat... Akkor aztán fiastul-borjastul összegyűjtjük
őket mindenünnen, hadd teljesüljön a te kíván¬ságod is!
Az öreg Pinteának most már be nem állt a szája, Herde-lea alig
tudott vele négyszemközt néhány komoly szót vál¬tani. Ahogy
az illendő volt, elmondta neki, hogy Laurának nincsen
hozománya, de szíve, az van, és ... — Pintea kel¬letlenül
félbeszakította:
,— Nekem van egy elvem: nem avatkozom a gyermekeim
házasságába. Ki mint vet, úgy arat. Nyissa ki mindegyik a
s/.emét! . . .
Hcrdeleának se nagyon volt ínyére az apatárs válasza, de
mosolyogva nyelte le, mint aki jó viccet hallott.
Megbeszélték, hogy az esküvő időpontját Pintea állapítja meg, s
levélben jelzi, miután az egész rokonságot értesítette. Egyelőre
csak annyiban állapodtak meg: a lakodalmat Armá-diaban
tartják, hogy illően ünnepélyessé tehessék az eseményt. A Pintea
család késő éjszaka kerekedett föl. Kocsival men¬tek. Alighogy
a faluból kiértek, az öreg korholni kezdte Georgét. Elhamarkodta
a dolgot, mondotta; neki nem tetszik, amit Pripászon tapasztalt;
koldus népségbe keveredik, amely ráadásul hangzatos
frázisokkal és nagyzolással akarja leplez¬ni nyomorúságát;
gondolja meg jól. amíg még nem késő . . . George
méltatlankodva kell ki az ellen, hogy egy apa ilyen hangon
beszélhet azokról a kedves emberekről, akik rövi¬desen rokonai
lesznek. Mert Lauráról a világ minden kincsé¬ért sem hajlandó
lemondani. Ö megérti, hogy az apja szíve¬sebben adná össze
holmi gazdag, keshedt lánnyal, és nincs ínyére a hozomány
nélküli meny. De minden arra irányuló kísérlet, hogy
szándékától eltérítsék, különösen miután már eljegyezték
egymást, eleve kudarcra van ítélve. És semhogy
.1 menyasszonyát szapulja, inkább beszéljen másról. Az
öre¬get i Inyomta az álom meg a fáradtság — gyorsan
megadta m.ig.ii. Kii vette a papné példáját, aki nyitott
szájjal, köny-iivrs szemmel, csöndesen szunyókált, a
kocsirázás ütemére haj¬ladozva . . .
I Icideleáéknál ezzel szemben majdnem hajnalig égett
a lámpa. Öröm mám orban úszott a család. Csak most jöttek
rá igazan, mekkora szerencse érte Laurát. A tanító
díadalana-san sorolta le! újra és újra George rokonait. Ugye,
neki volt igaza, mikor folyton intette Laurát: verje ki a
fejéből a bo-londeriákat, és legyen esze! A jegyes arcán
álarcként ragyo¬gni a boldog mosoly. Megígérte húgának,
hogy magával vi¬szi, hadd lásson ő is világot. Mit lehessen
tudni, hol rejtő¬zik az ember szerencséje, hát még egy
eladó lányé! Lám, ő például, ha akkor nem ment volna
Szentgyörgyre, ma nem kerülne be ebbe az előkelő, nagy
famíliába. Herdeleánét ha-i.ilm.ib.t kerítette a felindulás;
könnyes szemekkel hallgatott, szájal összeszorította, hogy
visszafojtsa zokogását. Ghighi ni tldegyre nekiesett
Laurának, elhalmozta csókjaival .. . Titu troli az egyetlen,
aki nem osztozott az általános örömben, v ersen törte
éppen a fejét: a herkulesi szerelmet szeret-ilna megénekelni,
faura szerencséje még a te szerencséd is lehet, Titu
hun! — igyekezett Herdelea felrázni a fiút.
Ugyan! Az én szerencsém magam vagyok! — válaszol-
agyképűen a fiatalember. |o| van, jól, én nem mondom,
hogy nem — folytatta i tanító. — De most, hogy annyi
előkelő rokonod van szer-ii ,i világban, könnyebben
átmenetnél, mint Cosbuc is, Ró¬ni ini.iba, hogy komolyan
munkához lássál . ..
Ráérek — mormogta Titu röviden, mint aki szeretne
másra terelni a szót.
Herdelea erre felmérgelődött, és szemérc vetette, hogy csak
lopja a napot, ahelyett hogy egzisztenciát teremtene
magá¬nál- Mert az érvényesüléshez — dolgozni kell. ..
Látva, hogy ■inuk már fele se tréfa, Titu levetkőzött, és
ágyba bújt. El-I elterítette, hogy még a tulajdon édesapja
sem tartja tiszte¬li il.ru törekvéseit, s elhatározta, hogy
másnap föltétlenül fel-I .ifi Rozikát, hiszen ő az egyetlen
lény ezen a világon, aki llóban megérti.
Egyedül Herdelea édesanyja aggodalmaskodott és
sirán¬kozott szegény Laura miatt, aki messze idegenbe
megy, pe¬dig közelebb, Pripászban i1. találhatott volna
magához való, gazdag legényt ...
Farsang vége felé suttogni kezdték a faluban, hogy Vásik
Baciu lánya állapotos. Senki sem tudta volna megmondani,
honnan indult a pletyka, és sokan nem is akartak elhinni. A
szóbeszéd azonban suttyomban terjedt, és házról házra járt,
akár a tolvaj. Az asszonyok nagy élvezettel kicifrázták,
megtoldották a hallottakat. Ha Ana kilépett az utcára, a
kerítések mögül és az ablakokból titkon számtalan szempár
leste; a derekát mustrálgatták, a hasát tapogatták, a járását
vizsgálták. A furfangosabb asszony odaszólt az
ostobábbnak:
— Hát nem látja, lelkem, hogy igyekszik elrejteni a bű¬nét?
Ügy befűzi a derekát, mintha tüszőt viselne.
És amint ez már történni szokott — a legbűnösebbek
ócsá¬rolták a legkitartóbban, mint az olyan ember, akinek
nincs nyugta, ha szálkát vesz észre felebarátja szemében.
Különben Ana élete, attól az emlékezetes éjszakától
kezd¬ve, folytonos rettegés volt. Csodálkozott, hogy George
hall¬gat, mert biztosra vette, hogy a fiú mindent tud.
Minden pillanatban várta, hogy bűne kitudódik, s ez a
várakozás még az elkövetett ballépés tudatánál is kínzóbb
volt. Azóta George nem lépte át Baciuék küszöbét, habár
Anával, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Vasile
Baciu nem értette, miért maradt el George, s egyik este meg
46
is hányta-vetette a lányával: miként lehetne végére iárni ennek
az elhidegülésnek. Akkor, Ana zavarát, sápado/.ását... és remiik
motyogását látva, az öreg paraszt emlékezetében álomszerűén
földerengett valami... Az arca Földerült. Gyanította már,, mi
lehet a dolog mögött. Mikor aztán rájött, hogy éjszakánként Ana
kisurran, és a hidegben fagyoskodik egy-két órát, tel¬jesen
megnyugodott. Mindent értett, és minden ínyére volt. A leány
ballépése pont az ő malmára hajtotta a vizet,. Még ör¬vendett is,
hogy Ana vétkezett; George így legalább kény¬telen hamarább
elvenni, ő pedig megszabadul • egy gondtól. A legény most
titokban járogat a lányhoz — gondolta az
. de nemsokára kénytelen lesz leánykérőbe jönni. l'/éi:
h« Öeorgévttl találkozott, még barátságosabbnak mutatko
l : 'előtt; kacsingatott neki, sejteni engedte. Imi;
I tud, d- azért nem haragszik, úgy koccintott vele
a veje volna, ami Georgét a legnagyobb za-
b hozta . . .
\ leány azonban egyre türelmetlenebbül várta az éjsza-A
rövid téli napok végtelennek tűntek számára. Mi-beestekdett,
elvesztette a fejét; apja minden szavára ■pirult, folyton
kint keresett dolgot magának, s hallgató¬in) jön-e Ion.
Reszketve gondolt arra, hogy talán nem többet, 5 azt sem tudta,
hogy vethetné meg hamarább .it. ho ,y az öreg lefeküdjék, és
fújja ki a lámpát. Ion észrevétlenül surrant be, mindig csak úgy
éjfél felé, s >b ilig hallhatóan megnyikorgatta a kaput, hogy jelt
ad-nynák . . De többé sose lépett a házba. Ana mind-másnap
puha fekvőhelyet készített a kiskertben, egy igazaiban. Egy
hét múlva átköltöztek az istálló padlá-ahol semmi veszély nem
fenyegette őket. ácsony táján Ana végleg megbizonyosodott,
hogy te¬lt. Szenvedélyes Ölelések közben, szerelmes szavakat
lUttogva motidta meg Ionnak, hogy élete most már az ő ke-van.
A legény nem szólt semmit, de attól kezdve nem el minden éjjel.
\n.i mégis minden éjjel várta. Álmatlanul hánykolódott i
kemence tetején, mozdulatlanul hallgatózott, leste a kapu-'
nyikorgást, zúgott a feje a nagy megerőltetéstől, s reggelig ll
nem hunyta a szemét. Másnap ő maga keresett és talált
mentséget a legény számára. S ha néhány átkínlódott éjsza-l
után Ion nagy kegyesen ismét megjelent, Ana — mivel i■ h.
hogy végképp elriasztja — nem is mert szemrehányást neki.
Játékszernek érezte magát a legény kezében, de ágában sem
volt Iont hibáztatni. Különben is — Kondulta némelykor — a
szerelemben senki sem lehet hibás, i sors egymásnak rendelte.
Meg volt írva, hogy min-ígj történjék, ahogy történt. Az
emberek előtt, ennek •'•gyellte magát, hogy alig mert kilépni áz
ut-\ napvilág valósággal perzselte az orcáját. Ha végig I Mi ii
haladnia .1/ utcán, lesütötte a szemét, hogy ne kelljen' Wnkivcl
szembenéznie. Ügy érezte, minden háztetőről feléje nagy
szégyene. Kétségbeesve kérdezgette ma
gatól: mi lesz a vége ennek a szerencsétlenségnek? Miért nem
próbálja Ion még egyszer megkérni a kezét, hogy szabadítsa meg
ettől a kínszenvedéstől? Ha mindent bevall, talán meg¬puhul az
apja — ha ugyan agyon nem üti. . . Vagy szán¬dékosan húzza
Ion az időt, hogy ujjal mutasson rá a falu? Az a föltevés, hogy
Ion képes lenne csúfot űzni belőle, még az öreg har.igi.in.il is
jobban megrémítette Anát. . .
A legény egy hétig nem mutatkozott. Mikor pedig eljött, nem
akart felmászni a szénapadlásra. Emlékeztette Anát, hogy az
egyik éjjel Vasile Baciu kijött megetetni a marhákat; egy
hajszálon múlt, hogy rajta nem kapta őket. A leány nem merte
unszolni, de konnyes-remegő hangon kérte, jöjjön gyak¬rabban,
úgy, mint régen, és tegyen valamit, amit ő jónak lát, mert
rövidesen nem tudja tovább rejtegetni terhességét... Ion
dünnyögött valamit, s azóta Ana felé sem nézett.
Eltelt egy hét, két hét, öt hét. . . Mikor Ana megtudta, hogy Ion
másokkal együtt elszegődött a borgói hegyekbe er¬dőt irtani,
rádöbbent, hogy neki most már vége: csak az Is¬tentől remélhet
szabadulást. Keservesen sírt, mintha a világ minden könnye sem
tudná az ő nagy fájdalmát elapasztani . . . Az arca viaszsárga lett,
földesszürke foltok jelentek meg rajta ... Nem lehetett
tovább takargatni a szégyent — kö¬zeledett a leszámolás
órája.
Mivel vége felé járt már a farsang, s Georgénak esze
ágá¬ban sem volt leánykérőbe jönni, Vasile Baciunak
kezdett nem tetszeni a dolog. Hogyhogy? Csak úgy
elcsábítják a lá¬nyát, s most világ csúfjára faképnél
hagyják? Ha ez így van, akkor ő. .. Nem tudta
végiggondolni, mit tesz akkor, hir¬telen támadt dühében
elborult az agya. Többször elhatá¬rozta, hogy elmegy
Tornához, és elrendezik a dolgot tisztes¬ségesen. De
akárhányszor kilépett ezzel a szándékkal a ka¬pun, érezte,
hogy sül le az arcáról a bőr. Hogy álljon ő od' felkínálni a
lányát, mint egy koldus? Ilyenkor aztán befor¬dult
Avrumhoz, berágott, és szídta-ócsárolta — az üveg
fe¬nekére meredve — Georgét.
Végül már csak öt-hat nap volt még a nagyböjtig. Ana
mindegyre szédüli, sőt néha már hányt is. Szemlátomást
göm¬bölyödött a köténye. .. Vasile Baciu látta, hogy
gyötrődik szegény, és sajnálta. Félt, hogy Ixlepusztul a lány,
s ezért még mielőtt Filipoiu doktort hívta volna Armádiából,
aki sokba kerül, és addig szóba sem áll az emberrel, míg a
pénz
.1 markában, elhozta Firoana anyoi, .1 Környező fal-
.1. leghíresebb bábaasszonyát, aki nagy mestere volt a r.t
■
1 ásásnak. A rücskös arcú, de fürge felfogás í Firoana csak
/■a váltóit suttogva Anával, megtapogatta egy kicsit
i hasát, aztán kereken megmondta Baciunak:
idilnám, ha nem fiú lenne, te Vasile! . . . Csak se* meg az
Isten, hogy hordja ki egészséggel . . . \ leány, mint vinnyogó
kutya, összekuporodott a kemence i; lehunyta a szemét, s
várta, mikor üti agyon az apja. Baciu azonban egy szót sem
szólt. Egész este ott kö¬nyököli az asztalnál, maga elé
meredve, s akkorákat sóhaj-tl mint a halálos beteg.
(rhita Pop, az ármádiai járásbíróság egyetlen román írno¬ki)
.i tanítoné egykori kérője (még monori színpadi szerep-ik
idejéből) egyik nap Hcrdeíeaval sörözgetve, aki szin¬tén
gyermekkori barátja volt, elmondta a tanítónak, hogy a
járásbíróságon nagy ribillió támadt a vizsgálat miatt,
melyet . / igazságügy miniszter a pripászi Ion Pop-Glanetasu
pana-IZfl nyomán rendelt el. A járásbíró dúl-fúl, s minden
pilla¬natban várja a besztercei törvényszékről kirendelt
bizottsá¬got, amely az esetet kivizsgálni és róla a
miniszternek kése¬d-lem nélkül jelentést tenni tartozik. Fi
sem tudják képzel¬ni, ki zúdíthatta ezt a szerencsétlenséget
a bíró fejére.
Képzelheted, Zaharía drága, hogy nem szeretnék a fő-n >l.
bőrében lenni! — fejezte be mosolyogva az írnok. — Nem
mintha félne, mert végeredményben holló a holló sze¬méi
Ki nem vájja. De szégyelli, hogy ekkorát koppintottak az
ii.n.i. Azt hiszem, szívesebben eltűrte volna, hogy a főtéren
Felpofozzák, mint hogy ezt tegyék vele. De meg is esküdött,
hogy addig nem nyugszik, míg meg nem tudja, ki bújtatta
fel ,i/t a parasztot, hogy panaszt tegyen, és ki írta meg neki i
levelet. Mindnyájukat hűvösre teszi — azt mondta.
I hír hallatara, de különösen a fenyegetésre Herdelca úgy
megijedt, hogy a szíve is belenyilallt. Fgy hajszálon múlt,
hogy rémületében be nem vallotta az írnoknak: ő írta az
Instanciát. Meg akarta kérdezni, hogyan védekezzék, ha
ne¬tán mégis a nyomára jutna a járásbíró. De idejében
és/be
kapott. Bármilyen jo barátja Ghita Pop, megeshetik, hogy
vajahol kikotyog valamit, és akaratlanul is romlásba dönti,
Néhány pillanattal később viszont, mikor már biztonságban
érezte magát, csak ugy dagadozott a melle a büszkeségtől:
„Lám, mire vagy te képes, Zaharia Herdelea!" — ámuldo¬
zott magában. — „Látod-e, mekkora hatalmad van? Pró¬
47
báljon csak ezután valaki ujjai húzni veled!" Fölnevetett, és
kezeit dö írnokra kacsintott:
— Köziünk legyen mondva, nem sajnálom a járásbírót!
Hadd rázzák meg egy kicsit őkelmét is, mert olyan fenn
hordj.'. .1/ orrát, mintha Szent Péterrel cseresznyézne egy l -
bői.
Mihelyt hazaért, áthívta Iont. Elmondta neki, mit hallott, s nem
mulasztotta el nagyon komolyan figyelmeztetni, hogy bármit
kérdezne a bizottság, ő csak fennen ismételje: a pa¬naszt egy
besztercei úrral íratta, akinek a nevét sem tudja. Miután a legény
megesküdött, hogy pontosan úgy fog cse¬lekedni, Herdelea
méltóságteljesen kijelentette, hogy végre ütött az igazság órája!
Lelke mélyén az igazságtalanság meg¬torlójának képzelte
magát. . . Laura és Ghighi osztoztak édesapjuk büszkeségében,
különösen mart a járásbíróban any-nyi illendőség sem volt, hogy
köszönjön nekik, ha az utcán találkoztak, pedig nagyon jó!
ismerte őket. A tanítóné a ban .szívesebben vette volna, ha
Belciugot teszik hűvösre. Ki. nem állhatta a pópát, akárhogy
próbált híze'cgni neki. Hiába, akii Herdeleáné egyszer kizárt a
szívéből, azt soha többe nem fogadta vissza.
— Légj nyugodt, asszony — mondta hetykén Herdelea —,
a tisztelendő úr sem ússza meg szárazon! Az ő képéről is
lesül majd szégyenében a bőr.
A Herdelea házban sosem lakozott annyi büszkeség, mint
ezekben a napokban. Rózsaszínben derengett a jövő a csa¬ládra.
Mindenünnen rájuk mosolygott a remén)'.
Laura nagy változáson ment át, amióta jegybe lépett. Ko¬moly |
ány volt ő világéletében, de a komolyság most vala¬hogy jobban
állt neki. Míg azelőtt nézetei egyáltalán nem. egyeztek az
édesanyja nézeteivel, most barátnőkként beszél¬tek meg
mindent, és Laura folyton kérdezősködött: hogy kell főzni ezt
vagy azt az ételt, hogy szabják a. férfinadrá¬got, hogy kell
eltenni a savanyúságot.. . Elhatározta, hogy
háziasszony lesz. Hadd lássa Pinté ha nincs
hozománya, annyi az értékes tulajdonsága, hogy kirmc-
rdélyi kisasszonnyal föl veheti a versenyt. Különösen
gondolt igen gyakran, hogy nagyon fogja szeretni I
-■/cl akarta meghálálni önzetlenségét, am-ly azonkívül,
becsületére válik, oly ritka erény ebben a mai anya-ilágban.
De mihelyt el is akarta képzelni, hogyan fogja un. kétségek
kezdték gyötörni. Nem mintha még mindig \in>l t 'ngureanu
járt volna az eszében. A fiú gyávasága indorral töltötte el,
különösen mióta jövendőbeli apósa szá-hallotta az előkelő
rokonok vég nélküli sorát, akik őt ebben egy percig sem
kételkedett — tárt karokkal fo¬gadják. De a lelke mélyén,
mégis, ott bujkált a gyanú: hátha / a hirtelen változás erd-
khajhászó önzés a maga ré-
l'lvégrc szerette Aurélt. Emlékezett, milyen remegő szív-
árta látogatásait, hogy ivódott beléje minden egyes sza-ülyen
boldogan táncoltak együtt minden mulatságon... A/ emlékek
pedig zavarba ejtették. Ha ez nem volt szere¬mi hat a
szerelem?... Igaz. hogy később Aurél csú¬nyán viselkedett;
a felháborodás legkisebb jelét sem mutatta, mikor ő közölte vele,
hogy Pintea megkérte a kezét; ami azt jelenti, hogy számára
Laura szerelme olcsó játékszer volt l lupán, egyszerű
időtöltés. De talán ő is hibás volt, mert kacérságát
gyakorolta szegény fiún .. . No és Pirítsa? ' ! i is elpirul, ha
eszébe jut eljegyzést csókja, a félénk kéz-ÍS, .1 félszeg
lángolással fiilébe suttogott szerelmi valló¬in.is. MindéZ nem
vált ki belőle semmit, csak a már-már fá-6 ■zégyenkezést...
Ezelőtt néhány héttel még azt hitte, a izerelem valami nagyon
költői, nagyon légies és romantikus lolog, éjjeli zenéből, titkos
sóhajokból és holdvilágos álmo-ból szőtt boldogság; azt hitte,
hogy aki őt majd igazán ti, az éj leple alatt fogja
megszöktetni. Ma pedig" már M esküvő küszöbén áll, és
fennkölt vallomások helyett az egyre csak a konyhán, a
háztartáson, prózai dolgokon közben homályos vágyat érez,
hogy Georgét nagynak, ek, jó embernek lássa... Amint a
kelengyéjén dolgo-"ii. kezét gyakran az ölébe ejtette,
révedező szemmel rhe-redl ■! semmibe, mintha olyan
válaszra várna, melyet nem i meg, Pintea naponta írt,
s ő szívszorongva, növekvő
nyugtalansággal vette kézbe a leveleit. Félt attól a
pillanat¬tól, mikor lejár az őt aggasztó ábrándok ideje.
Szüksége lett volna egy bizalmas lelki barátra, aki
izga¬tottságát megértené, lecsendesítené. Ed-sanyja
azonban sem¬mi áron nem tűrt volna meg ilyen lelki
vívódást. Hogyha ő, aki a házasélet mártírjának tekintette
magát, sose for¬gatott az eszében bűnös gondolatokat, hogy
tehetné ezt Lau¬ra, aki jelentős emberre bukkant, nem
amilyen annak idején Zaharia Herdelea volt. Égbekiáltó bűn
lenne ilyesmire csak gondolni is. . . Ghighi pedig nem volt
képes az ő aggályait átérezni, [gen gyerekes volt még az
ilyen komoly kérdések¬hez. Laura megpróbált tanácskozni
vele, de naiv, lelkendező válaszai nem oszlatták el
aggodalmait. Barátnői előtt, bár¬milyen bensőséges
kapcsolat fűzte is hozzájuk, nem merte a szívét egészen
kitárni. F.gyedül Titu tudta volna megnyug¬tatni, de Titut
mintha nem is érdekelné az ő boldogsága. Azó¬ta, hogy
sorsa beteljesedése előtt állt, egyszer sem próbált enyhíteni
kétségein .. . Ügy tűnt, elidegenedett tőle, mint aki egészen
más világban él.,.
A fiú, valóban, csak Láng Rózának élt. Belegabalyodott a
szenvedélyes szerelem hálójába. Néhány találkozás után
minden gondolatát, minden érzését hatalmába kerítette az
asszony. Éjjel-nappal foglalkoztatta, kínozta, gyötörte — és
boldoggá tette. Titu számára úgyszólván nem is létezett
egyéb a világon. Nem telt el nap, hogy át ne ugorjék
'/sidovicára; minden követ megmozgatott, hogy legalább
megpillantsa, elkapja egy jelentőségteljes mosolyát,
szerelmes tekintetét, mellyel aztán a vágyait csillapította,
míg be nem követke¬zett a várva várt, felbecsülhetetlen
pillanat, amikor újra kar¬jaiba zárhatta. Rózán kívül semmi
sem érdekelte. Még az olvasmányai sem tudták lekötni, mert
a sorok közül ő, min¬dig csak ő mosolygott feléj1:,
kívánatosan, s új vágyakat kor¬bácsolt fel benne. Órák
hosszat gyötörte az agyát, hogy egy verssort vagy legalább
egy költői képet facsarjon ki belőle, melyben őt Örökítené
meg ... I.ángnénak egyébként impo¬nált, hogy ilyen
észbontó szerelmet ébresztett a tapasztalat¬lan fiatalember
szívében, ezért újabb és újabb kacér kihí¬vásokkal válaszolt
Titu vallomásaira. Ösztönös okossága köny-nyűszerrel
teremtett megfelelő alkalmakat a találkozásra, ölelkezésre, s
ez a szenvedély feltüzelte, megszépítette. Nagy
megerőltetésébe került, hogy türtőztesse magát, és teljesen
el
/ii se a fejét. Az asszony elővigyázatossága azonban
• ni iéhékenységet ébresztett Tituban, aki s.ijn.ilt
minden
i pazarolt tekintetet, minden mással váltott s/oi; később
.1/ a tudat is fájdalommal töltötte cl, hogy
Róza !gj
alatt él, sőt egy ágyban alszik Lánggal. Olyan gondo-Iítokai
kezdett forgatni az agyában, hogy elválasztja lérjé-feleségül
veszi. Mikor egy mámoros pillanatban el¬un >rilia
Rózának, mit határozott, az asszony forró csókok¬kal,
viharos ölelésekkel köszönte meg. De aztán csakhamar
i.ulübbentek, hogy mivel Titunak semmi keresete, Róza egy
ntpig sem tudna meglenni Láng nélkül. Ekkor litu
meg¬ígérte, hogy mikor majd sor kerül arra, hogy átmenjen
Ro¬mániába — magával viszi. Egyelőre azonban nem
szándé¬kozott komolyan belevetni magát a bizonytalanság
örvényébe. A kezdeti tapogatózás után többnyire Rózáéknál
találkoz¬tak, amikor Láng az iskolában volt. Titu hamarosan
bele-KEOKOtt a titkos szeretkezésbe; nem félt attól, hogy a
férj rajtakapja. Minden eshetőségre számítva, még egy
48
megsem-misítő válasszal is felkészült: „Uram, szeretjük
egymást, és gyűlöljük Önt! legyen, amit akar!"
Ez a kiállás — gondolta Titu — méltóságteljes is, hősies is . . ,
Sajnos azonban nem került sor hősi kiállásra. Láng minden
képzeletet felülmúlóan vaksi volt, álmában sem gya¬nakodott
rájuk. Tízpercekben sokszor hazaszaladt, hogy egy korty
pálinkával helyrebillentse pedagógiai képességeit, s Rc-/.ít édes
kettesben találta Tituval. De nem csodálkozott és haragudott,
hanem a lehető lcgderíísebben így szolt: In vagy, barátocskám?
Nagyon kedves tőled, hogy szó-rakoztatod egy kicsit a
feleségemet, mert én bizony nem na¬gyon kényeztetem. Mit
csináljak, ha már így megvénültem . [szol egy pohárkával?
lim már Arrnádiába sem járogatott — a bál óta alig két¬szer
találkozott Lucretia Draguval. Mióta Rozikával ölel-I
ezhetett, nem hangoztatta többé, hogy légies szerelemre
vá¬gyódik. A „zöld szemű őzike", ahogy I.ucretiát régebbi ver-
cil>in becézte, már távolról sem tudta megihletni. Képmu-
látó, beképzelt libának tartotta... Különben nem érezte már
hiányát, hogy valakinek elmesélje, miként hódította meg Ró-i
1. Az igazi szenvedély elválaszthatatlan a titoktar¬tól
.Herdelea, akinek önbizalmat adott, hogy egyik lánya —
az. & bölcs tanácsait követve — megtalálta.szerencséjét, most
azon törte a fejét, hogy fia jövőjét is megalapozza. Ezért
egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy Titui emlékez¬
tesse: nehéz időket élünk, az embernek révbe kell jutnia, az
évek tovaszállnak, mint a szél, s aki nem dolgozott fiatal
korában, annak Öregségére nem lesz betevő falatja; egy szó
mint száz, jó lenne, ha Titu is komolyan gondolna saját jö-;
vőjére. A fiatalember ilyenkor dühbe gurult. Tisztán látta,
hogy minden jövő-biztosítás azt jelentené, el kell szakadnia
i ától, viszont semmittevésre sem rendezhette be az éle-
let. Durcásan válaszolt az apjának:
Ki mondta, hogy én nem akarok dolgozni? Kerítsetek
m egy állást, akármit, s már itt sem vagyok! Ha nem
tudjátok értékelni tehetségemet, elmegyek én utcaseprőnek is,
csak hogy megszabaduljatok tőlem, és ne mind halljam, hogy
naplopó vagyok és ingyenélő!
Kifakadasai az egész családot elszomorították. A lányok
védelmére keltek, a tanítóné megsajnálta, s mérgesen inter getett
Hcrdeleának, hogy hagyja békében a fiút, a tanító meg zavarba
jött, a tarkóját vakargatta, és abbeli igyeke¬zetében, hogy
baklövését helyrehozza, még jobban megbán¬totta.
A Lángnénál tett gyakori látogatások idővel kezdtek sze¬met
szúrni a zsidovicai zsidóknak. Kahán sakter lányai, két anyodott
vénkisasszony, más elfoglaltság híján, s mivel [ék
tőszomszédságában laktak, leskelődni kezdtek: száj¬tartották,
hányszor jön Titu, nézték az órát, hogy mi¬kor ment be, mikor
távozott. És mivel Róza büszke volt, és lenézte őket, elindították
a pletykát: nem tiszta dolog, ami Láng magyar felesége és a
pripászi tanító fia között van. At¬tól kezdve megszaporodtak a
Titu útjait kémlelő szempárok, s híre ment, hogy Rozika
felszarvazza Lángot. A hír Ar-mádiába is átszivárgott, s nagy
szenzációt keltett az ottani tanítóság körében, míg végül
Herdeleának is a fülébe jutott. Az öregnek alapjában véve nem
volt kifogása az effajta idő¬töltés ellen, de kapcsolatba hozva
Titu ingerlékenységét és nemtörődömségét ezzel a pletykával,
kezdett félni, nehogy valami botrány törjön ki, amely
veszélyeztetné a fiú jövő¬jét. Ezért eltökélte: mindenáron szerez
neki valahol legalább
ijegyzői állást, hogy kitépje .1 veszélyes m kar-
iul"'!, annál is inkább, mert más úton ugyan, de közben .1 I, és
Herdeleáné is tudomást szereztek a dologról, s a tanítóné nem
győzte szapulni azt a rossz félét, aki nem ttall vermekkel
kikezdeni. [gy aztán az egész család megörült, mikor egy este a'-
ta-azzal állított haza, hogy Armádiában találkozott a gar-
gyzővel, akinek éppen nagy szüksége lenne egy ráter-kisegítőre,
és szívesen fölvenné Titut, jó fizetést adna
neki.
Titu elsápadt.
— Gargo? — kérdezte elhaló hangon, és gondolatban
fel-
becsülte a távolságot Zsidovica és a száműzetési hely kö¬
zön.
Gargó. .. Nincs messze — válaszolt az öreg, mintegy
kitalálva Titu gondolatát. — Ármádiától a hetedik falu... A
jegyző nagyon rendes ember. Ügy megértitek majd
egy¬mást, mint édestestvérek. S ráadásul egy kis pénzt is
össZe-kuporgathatsz, mert semmire nem kell költened;
később lesz mivel elmenned oda, ahova a szíved húz ... Nem
arról van Któ, hogy ott ragadj Gargóban. Csak átmenetileg...
Herdelea olyan jóságosan beszélt, hogy Titunak nem volt
e feldühödni. De mivel először R02 akart be-
Szelni, kitérő választ adott:
— Jól van, jól. . . De hadd gondolkozzam én is egy-
két
napig ... Elvégre nem hajt a tatár . . .
láng Róza, mivel észrevette, hogy az emberek súgnak-ik
a háta mögött, azt tanácsolta Titunak, menjen. Előbb
azonban megeskette, hogy nem fogja megcsalni, és a
lehető ikrabban meglátogatja. Cserében ő is megígérte,
hogy hozzá, mert most már nem tud meglenni szerelme
ií, habár nagyon óvatosnak kell lennie, mert egy egész
összeesküdött, hogy szétmarcangolja a /ívét:. .. \
következő csütörtökön Herdelea újra találkozott
Ar¬iban Friedmannal, és közölte vele, hogy jövő héten Titu
elfoglalhatja az állást. Aztán délben a gimnázium előtt vá-
ratianul szemtől szembe találta magát a járásbíróval,
aki akkor jött a hivatalból. A tanító tisztességtudóan kö-
izont, de megfigyelte, hogy a járásbíró csak összeráncolta a
eemöldÖkét, s még csak nem is biccentett. Miután
pedig néhány lépésnyire eltávolodott, visszahívta Herdeleát,
s gya¬nakvó, szúrós tekintettel kérdezte:
— Hallja csak, Herdelea úr, maga ín annak a pripászi
parasztnak egy ellenem szálé följelentést a
minisztériumba?
A tanító egy pillanatig habozott, majd dadogni kezdett;
nehezen forgóii a nyelve, alig jutottak eszébe a magyar
sza¬vak:
— Én! Ó, hogy is tetszik feltételezni? Hogy én, aki... a
törvénytisztelet . . .
Kendben van, csak tudni akartam — dünnyögte a já-
rásbíró, és megvetően hátat fordított neki.
I / a találkozás megrémítette Herdeleát. Tehát a járásbíró
gyanítja, vagy talán biztosan tudja, hogy ő a följelentés
szer¬zőié .. Hazáig a baljós találkozás összes \árható követ-
ke/ menyeit végiggondolta. Vajon honnan tudta meg? Vagy
ő maga ejtett el valahol egy áruló szót? Nincs kizárva, mert
megvan az a rossz szokása, hogy barátok közt hetet-havat
összefecseg. Aztán meg buta fejével azt hitte: úgy orrba
vág¬ta a magyar bírót, hogy biztosan elmozdítják, ha ugyan
bör¬tönbe nem vetik . . . De 'ha most kiderül, hogy valóban
o írta a panaszlevelet, ez a magyar úr képes beváltani a
fenye¬getését. Még rémítőbben csengtek fülében az írnok
pár nap¬pal azelőtti szavai.
Otthon épp akkor olvasták Pintea levelét, melyben a hús¬vét
utáni első vasárnapra tűzte ki az esküvőt. Herdelea
igye¬kezett együtt örvendezni a családdal, de sötét
gondolatait nem tudta elhessegetni. Aztán valamilyen
ürüggyel átnézett Glanetasuhoz; s még egyszer
figyelmeztette Iont: nehogy egyetlen szót eláruljon, mert
nagy bajt zúdít mindkettőjük lejére. A legény meglehetősen
félvállról vette a dolgot, ha¬bár megint megesküdött: inkább
darabokra apríttatja ma¬gát, semhogy éppen a tanító urat
adja ki, aki vele világéle¬tében csak jót tett. Esküdözése
mégsem nyugtatta meg Her¬deleát — a legény egész
49
viselkedéséből még tisztábban kiol¬vasta a reá leselked.")
veszélyt.
Fájó aggodalom töltötte el a lelkét, de nem volt szíve be¬vallani
a családnak, mi bántja. Minek rontsa el az örömü¬ket?
I;élelmében talán ő is túloz; talán csak a bűntudat űz kegyetlen
tréfát vele. . . Ezzel némi remény cseppent a szí-\ ébe. kemény
harcot indítva a rossz előérzetek ellen . . -
Vasile Baciu egész éjjel hánykolódott, mintha zsarátnokon
feküdne. Firoana anyó mintha az összes gondolatokat
meg¬bolygatta volna agyában, és ő most képtelen volt rendet te
ntmteni közöttük. Hirtelen kifújta a lámpát, mintha szégyell¬ni- |
világosságot. Sötétben szabadabban nyögdécselhetett.
Fekvőhelyét vaspriccsnek érezte, mint a sok fekvésben
ki¬merült beteg — hiába igazította meg rajta mindegyre a
szál¬nál A kemence tetején Ana visszafojtott lélegzettel hegyez-
te a liilét, pontosan úgy, mint akkor éjszaka, mikor első íz¬ben
tört meg Ion karjaiban; leste az édesapja mocorgását, és 12 ágy
minden reccsenésére várta, hogy az öreg megmarkolja "i lábát,
leráncigálja fekvőhelyéről, és összetöri a csontjait... Reggel felé
Anát elnyomta az álom. Mire riadtan föléb¬redi, a házba már
bevilágított a fehér téli hajnal, az öreg¬nek pedig hűlt helyét
találta. Ana lelkében a rettegés vias¬kodott a megbánással.
Legalább verte volna el istenesen, hogy ttabadulna meg ettől a
minden testi fájdalomnál gyötrőbb várakozástól. A sírás és
jajveszékelés megkönnyítette volna lesti szenvedését, míg így
óriási malomkerék nehezedett a •/ivére, súlyosan, egyre
súlyosabban, hogy választ sajtoljon ki .i gyötrő kérdésre: mit
akar tenni az apja. A leány rég ,i/.( hitte, hogy az öreg tudja,
kivel vétkezett; csodálkozott is rajta, hogy úgy hallgat. Néha arra
gondolt, hogy az apja ■•/.i ni szándékkal megvárja, míg Ion
vissza nem tér a he¬gyekből. De most a legény már idehaza volt,
és Vasile Ba-' ni mégis egykedvűen tovább hallgatott.
Kél álló napig mosta és főzte Ana a pitvarban a szennyest; mi
akarta kisulykolni és kitisztálni a Pópa patakában, mely ■ iii
lolyt el a ház mögött, a kert végében. Bocskort kötött. Feltűrte a
pendelyét meg a katrincát, és elindult — fejszé¬éi .i hóna alatt
— léket vágni a jégbe és előkészíteni a he-A kertben csillogó
fehéren kacagott a hó, mint egy fi lány makulátlan orcája.
Ana szinte sajnált otromba bocs-il rálépni, sajnálta összetörni a
léptei alatt fájdalmasan friss pelyhekből képződött hotakarót.
Néhány fej¬apással kerek lyukat vágott a hóval borított,
tenyérnyi vastag jégbe. Mérges bugyborékolással tört fel a víz,
mint-It.i azon fáradoznék, hogy kiszabaduljon a reánehezedő
jég-I alól, kíméletlenül eláztatva és beszennyezve a kör-
nyező havat.. . Aztán a leány visszatért a házba, és megint kijön;
hóna alatt kosarai vitt, felpupulyázva lúgba áztatott nedves
ruhával, a tetején a sulykolópad meg a sulyok; » másik kezében
pedig egy fazék — forró vízzel, hogy ujjait melengesse majd
benne, ha a fagyban meggémberednek... -
Ugy osztotta be a dolgát, hogy a kisulykolt ós kitjsztált ruhával
többször is be kelljen mennie a házba. Látni akar¬ta, hazajött-e
az üreg. Keményen megmarkolta a sulykot, s nagVokat ütötl
vele .1 rövid lábú, hosszúkás padra lőtt .ru¬hadarabokra; előbb a
lúgot paskolta ki belőlük, aztán, bele¬mártotta .1 patak vizébe,
majd újra sulykolta, és újra vfebe mártotta, míg hófehérek nem
lettek; ekkor jól kicsavarta, kirázta, félretette... Húsába mart a
fagy, a fáradtság verte le a lábáról, de jóformán semmit sem
érzett. A forró vízről teljesen megfeledkezett, kihűlt. A feje
viszont zúgott a gyöt¬rő kérdéstől: „Mit fog csinálni?" S minél
jobban kínozta ez a kérdés, annál több értelemben jelentkezett:
„Mit fog csinálni az apja, mit fog csinálni Ion, mit fog csinálni a
falu?" .
Biztosra, vette, hogy Baciu Ionhoz ment... És most. foly¬
ton találgatta: jó vége lesz-e avagy rossz... Időnkén!, :v
is, öntudatlanul abbahagyta a suiykolást. Kimérák a -íve
alatt hordott tehertől. El-elmerengett, révedező tel -itel
bámulta a lábánál kavargó vizet, amely hol szerelmi titto-
gással látszott hívogatni, hol fenyegetőnek tűnt, mini .1
bosz-
•/ ivágyó ellenség. De a halál gondolata nem tudott már a
lelkéhez férkőzni. Sőt, ami! íbe jutott, hogy
ion, a Szamos partján járkálva, mint akart végezni
magá¬val, csodálkozott, hogy olyan meggondolatlan
lehetett. GyOjr-san kiegyenesedett, mély lélegzetet vett, és a
fagyban meg¬repedezett, rákvörös kezével öntudatlanul
simogatta meg gömbölyödő hasát...
Vasiie Baciu hajnal felé rohant el hazulról, hirtelen
elha¬tározással, miután '"gesz éjjel álmatlanul hánykolódott.
Nem szokta meg a megfeszített gondolkozást, és most
szüntelenül fortyogott az esze, akár az égő zsarátnokon
felejtett fazék¬ban a víz. Sajgó szégyenérzet mardosta a
lelkét. Nem azt szégyellte, hogy a lánya teherbe esett,
hanem hogy George nem jött érte, hogy megkérje, miután
megejtette. A szégyen¬kezés azonban keserű méregnek adta
át a helyét, ha arra gondolt, hogy mivel a legény nem úgy
viselkedik, ahogy be¬csületes emberhez illik, ő lesz
kénytelen Tornához menni,, s
ségre jutni vele, nehogy Ana előbb találjon lebabázni.
okkor aztán nagy szégyen zúdul mindnyájukra. De.
nem jön már George, ahogy ilyenkor illik? Meglehet,
nem tud zöld ágra vergődni azzal a zsugori apjával
omány tekintetében .. . De miért nem néz be legalább er,
hogy elmondja: nézze, Vasiie bá, így meg így áll a dolog?
Hisz nem kell hetedhét országon túlra gyalogolnia! :iem ő
lenne a gyermek apja? Ez a gondolat át-átvillani .1/ agyán,
s egész lelkét felkavarta. Ilyenkor hánykolódni kezdett
az ágyban, sárkány módjára fújtatott, csikorgó fo-
káromkodott, és kis híján torkon ragadta Anát, hogy
fojtogassa, míg a cáfolatot ki nem szorítja belőle. De
elhessegette a sötét gyanút és újra meg újra elismé¬telte
magának, hogy Georgénak teljesítenie kell a köteles-S
hogy a kétség árnyékát is eloszlassa, próbálta apró
részletekig emlékezetébe idézni a legény viselkedését abban
az mikor ő neki ígérte a leányt, és „kedves vejemnek" gatta.
Különösen arra az éjszakára igyekezett újra visz-Iékezni,
mikor — bár leverte lábáról a pálinka — hal-élte a leány
nyöszörgését egy kemény és fojtott hör-egybevegyülvc.
Bizonyára akkor esett meg a baj . . . Önmagát igyekezett
becsapni, s a fülében a férfisuttogás em-ztgette, mondván,
hogy ez a mély hang csak a Geor-géé lehetett; ettől aztán
megkönnyebbült, s a szíve sem ver-M olyan nyugtalanul. z
gyötrődésében nyoma sem volt az Ana elleni harag-zébe
sem jutott komolyan venni a leányt. Engedel-;k tudta —
nem hibáztatta. Csak az bosszantotta, hogy odaadta magát
Georgénak, mielőtt az megkérte vol-n.1 De meg volt
győződve, hogy ezzel is az ő parancsának eget tenni, miután
annyit ette az életét a Torna fia-il 1 logyan tudná hibáztatni
Anát, mikor halvány fogalma világ soráról, mikor képes lett
volna akár a Glane-li.íhoz is hozzámenni — ha ő köz.be
nem lép? Nagy későre, mivel valamit csak tennie
kellett, elhatá-nogy korán reggel útjába ejti Tornát, s csak
úgy ,,vé-szóba hozza a dolgot, hadd lássuk, mit gondol, és is
mi a szándéka. .1 vt kivirradt, elindult Tornáihoz, hogy
biztosan ott-ul.il ja. A kapun kilépve arra gondolt, hogy
félre kell minden restelkedést; egyenesen az öreghez
megy, és
megkérdi, hányadán vannak . . . De miután befordult a Hat-
só utcába, és már közeledett Torna házához, elszántsága
lé¬pésről lépésre lohadt, s helyét büszkeséggel tetézett
szegyen¬érzet foglalta el. „Még hogy én könyörögjek
Tornának, hogy vegyék el a lányomat? Inkább tépjék ki a
nyelvemé'! — mormogta, amim a környző háztetők közül
kimagasló hó-házat megpillantotta. — Nem vagyok én a
50
falu koldusa, még bíró is voltam életemben, és hála Istennek,
van mit aprí¬tanom a tejbe . .."
Elhaladt a ház előtt, de nem is fordította arra a feiét. Csak a
szeme sarkából látta a virágmintis cölöpökön álló nagy kaput,
rajta a galambdúcot, aztán a kevélykedő go-rét, amely úgy
festett, akár egy gazdag ember háza, s szí¬nültig tele volt
kukoricával, meg az udvaron egy valóságos marhacsordát —
némelyek jókora darab sót nyalogattak, má¬sok lustán
kérődztek, fehér párát eregetve orrlikaikon —, aztán pedig
magát a cseréppel fedett házat, széles, sötétkék keretű úri
ablakaival, az eresz alatt rudakon csüngő csöves kukoricával és a
nyitott ajtajú pitvarral, melynek tűzhelyén hatalmas lángnyelv
lobogott, s körülötte egy asszony forgo¬lódott meg egy férfi —
bizonyára George —, végül az óriá¬si kertet — benne sok-sok
gyümölcsfa, széna- és szalmakaz¬lak meg egy nagy rakás
aprított fa. „Jómódú emberek, az egyszer biztos" — mormogta
VasUe Bacru, mintha csak most jött volna rá, milyen dúsgazdag
lenit ez a Torna.
Eszébe jutott, hogy őszi búzával bevetett földiéit, ott az erdei
úttól nem messze, állítólag tönkretették a fahordó szá¬nok.
Régóta készült megnézni, mi van velük. Egy kicsit ki¬lépett, s
nemsokára kint volt a falábéi; el is feleitette, hogy Tornához
indult, csak a saját birtoka izgatta. Földjeit érin¬tetlenül találta,
vastag hótakaró fedte őket.. . De ha már eddig kikutyagolt,
gondolt egyet, és az erdőben is körül¬nézett; jó lenne
hazacsúsztatni még vagy két-három szán fat, míg az olvadás be
nem áll; legalább iövő télig levesz? a gondját. Amint így az
erdőben nézgelődött. és kiszemelte a kidöntendő fákat, eszébe
ötlött a Torna udvarán látott" farakás, majd az elhatározás,
mellyel otthonról elindult. Fel¬dühödött, amiért begyulladt, és
visszasietett a faluba. „Hát még én szégyenkezzem amiatt, hogy
nekik nincs bőr a po¬fájukon? — dörmögte egyre hangosabbarr.
— Na de- meg¬álljatok, mert tudok én másképp is beszélni!"'
irge a marhákat itatta. A kútgém élesen nyikorgóit, lati
nehézkesen emelkedett a teli vödör. V asile Baciu belépett az
udvarra. Becsapta maga mögött i kaput, s a legényhez lépve
rászólt:
Mi az, George, hát így bánsz te velem? Azért tutujgat-talak én
téged úgy, mint édes fiamat? Azért tiszteltelek, be¬lek, hogy te
a világ szeme láttára csúfot űzzél belő-a/után hátat fordíts?
'ívnige meg se rezzent. Nyugodtan kiemelte a vedrei, és .1
vályúba ürítette, rá az ujjnyi vastag jégkéregre. A víz hir¬telen
sugárban ömlött alá, telefröcskölve a csendesen höt-'• ilő
marhákat, melyek — mintegy parancsszóra — egy pil¬lanatra
riadtan felkapták a fejüket.
Hogy mondta, Vasilc bá? — szólt a legény; csak a fejét
fordította Baciu felé, keze az üres vedret szorongatta ( reorge
hideg közönye kihozta Baciut a sodrából. Károm¬kodásba
fogott, de a végét elharapta. Aztán, még mindig lló hangon,
tovább folytatta, de igyekezett türtőztetni [át i
Amint látom, néni vagy te becsületes ember, fiam, hal¬ul ,:
— Ugyan biza miért? — kérdezte George meg se moc-a.
Azért, mert nem vagy az, érted? Kikezdtél a lányom-mai,
kicsináltad, most meg teszed magad, hogy nem is is¬ii rcd ...
Hát tisztesség ez, George? Én?
Persze hogy te! \ legény elengedte a vedret, kezét a nadrágjába
töröht: kial ipetl Vasiléhoz: súlyos léptekkel közeledett, a szája
szé-• ínaknzó mosoly ült, melytől az. embernek arcába sza¬lad
t vér. Egyenesen a Baciu szemébe nézett, és kimérten be-hogy az
öreg minden kétségét eloszlassa. Hát akkor tudja meg, hogy
téved, Vasile bá,. mert nenr tgyok a tettes! Higgye el, én
mondom magának! A keresztre meg merek esküdni, hogy egy
ujjad sem nyúl-i mi hozzá . . . £n nagyon szerettem Anutát, és
sokáig járó-n magukhoz, és mindent megtettem, hogy jól
legyen. n hibám, hogy másként történt, Vasií'e bá. Én fél-ii
mert tulajdon két szememmel láttam,, hogy éjnek
17-
évadján más jött ki a házból, sőt hallottam is, amit
hal¬lottam ...
•Vasile Baciu iögtön megértette, s megtántorodott, mintha
bunkósbottal kólintották volna főbe. Vérbe borult a szeme,
lába alatt megingott az udvar, aztán forogni kezdett vele,
mintha itt volna a világ vége. Hallgatta még egy darabig a
legény kifakadásait, hol szemrehányó, hol vigasztaló
sza¬vait, de már nem fogta fel az értelmüket. Szinte
félálom¬ban látta, mint közeledik feléjük George édesanyja,
aki so¬káig beszélt síró-panaszos hangon, a kezeit tördelte,
keresz¬tet veteti. az égre tekintett... Az agyáig azonban már
sem¬mi sem hatolt. Oda. egyetlen gondolat fészkelte be
magát: az, hogy nem George a tettes; s most úgy gyötrődött,
mint a csapdába esett vad.
Hazatért, maga sem tudta, hogyan. Kábultan tántorgott, alig
állt a lábán, cudarabbul festett, mintha három nap és három
éjjel egyhuzamban ivott volna. Vég nélkülinek érezte az utat
hazáig. Alig várta, hogy már otthon legyen, hadd verdesse
fejét a falba, s legalább ezzel enyhítse a bénsejét mardosó
kínt.
Kinyitotta a kaput, s elsőnek Anát pillantotta meg. A
pa¬takról jött, tele kosár tisztált ruhát cipelt. Ahogy
észrevette, Vasile heves borzongást érzett. Az agya
szempillantás alatt kitisztult, és lelki szemei előtt megjelent
Ion Glanetasu, amint fitymáló, diadalmas arckifejezéssel
Ana hasára mutat. Aztán a leány váratlanul eltűnt, s az öreg
szemében nem maradt más, csak a tarka pántlikás feltűrt
katrinca alatt domborodó has, egy bűnös, undorító, vérlázító,
óriási has, melyben ki¬hívóan terpeszkedett a szégyen.
Mikor Ana meglátta az apját, gyökeret vert a lába;
meg¬dermesztette az öreg merev, kegyetlen, hideg tekintete,
amely gyilkos tőrként hasított a szívébe. Oly élesen nyilallt
be¬léje a rémület, hogy csak sikoltani tudott, nagyon
vékony hangon:
— Ne öljön meg, édesapám, ne öljön meg, ne öljön meg!
Elejtette a kosarat, a fehér ruha szétszóródott a hóban;
Ana védőpajzsként tartotta gömbölyű hasa elé jéghideg
ke¬zét, mialatt sikoltása egyre fájdalmasabban, egyre
halkab¬ban és rekedtebben ismétlődött meg.
Akárcsak a vadállat, amely igéző tekintetével megbűvöl¬te
áldozatát, de hogy vérszomját fokozza, vár még egy da-
rabig, mielőtt rávetné magát — Vasile Baciu is egy helyben
állva falta szemével Ana kétségbeesését, hallgatta rémüli ja-
longását,- mely ellenséges kihívásként csak még jobban
fel-m/.clte:,.. Végre súlyos,'nagy léptekkel a leányhoz
közele¬dett, megmarkolta a haját, s egyetlen rándítással
a földre tépette,. Aztán villámgyorsan püfölni kezdte a
fejét, az ol¬dal.y., a hasát.
— Ribanc!.. .Te ribanc! ... — bömbölte fulladozva.: —
Most véged van!.. .Szégyentelen ringyója! ... Glanetasu fia
Kel lett-neked, mi? .. Nesze, te ribanc! ...
Ana még fájdalmasabban, még kétségbeesettebben
sikoltotta:
—. Bocsásson meg, édesapám! . .. Ne öljön meg,
édes-
apám!... ...;
minél szívettépőbb volt a leány jajgatása, annál job¬ban
nekivadult Qaciu; mind erősebben üvöltött, mintha így
akarná elfojtani a leány hangját. Mivel azonban Aí lo/.isa
nem csitult, hanem csak hörgőbb lett, mintha most már I
basából törne elő, Baciu tekintete ismét a kihívó hasra
ick; és nyomban rugdosni kezdte, nagyokat nyekkenve,
mintha minden egyes rúgással könnyítene a lelkén. Ana, a
ha-■ keresztbe ioni kézzel, ösztönÖ ai igyekezett
kifogni a ilkos rúgásokat, melyek vétkének gyümölcsét
fenyeget súlyos csizma pedig egyre csak rugdosta,
potyolta A: a
51
ban i'ölsebzett húsát, összetörte csontjait. \na kiáltásai, mint
riadt madarak, segélykérően röppen-" a lakiban, s
visszaverődtek a hidegben didergő he* ről.-.. Baciu meg
szünet nélkül, fokozódó kéjjel dön-Le Anát. Azután, hogy
jajveszékelését elfojtsa, arccal a / csapta; a leány orrán-száján
megeredt a vér, és pil¬lanatok alatt pirosra festette a havat,
míg a melléből még mindig fel-feltört egy-egy tehetetlen
hörgés.
\ asile Baciu udvaráról jövő üvöltés meg sikoltozás hal-
ígykettőre talpra ugrott az egész falu. Lélekszakadva I k a
szomszédasszonyok, de rémülten torpantak meg u
kapujánál, s csak kívülről merték kérlelni:
I lagyja már, Vasile bá, még megöli . . . Jaj, Istenem! . . .
MI nem is szuszog! ... Iste-n biza, megölte! ... Segít-
mberek, mert megöli!... Segítség! ...
i I i férfiként Avrum ért oda. Mint ilyesmiben tapasztalt
aki a kocsmában nem egy verekedésnek vetett véget,
I' rontotl az udvarra, és egyenesen Vasi lehoz lépett:
— Elég legyen, te ember! Nem hallod?. . . Hó, hó! . ..
Elég volt!...
Baciu azonban se nem látott, se nem hallott. Mikor Avrum a
karjába csimpaszkodott, úgy rázta le magáról, mint egy pelyhet,
és még veszettebbül kezdte ütlegelni a leányt, aki most már
mozdulatlanul feküdt, arcát a tóidhoz tapasztotta, keresztbe font
keze a hasát próbálta védeni, a torkából időn¬ként elnyújtott,
halk nyöszörgés szakadt fel.
Asszonyok és gyermekek, akik látták vagy hallottak va¬lami
keveset, a rémülettől kimeredt szemmel terjesztették faluszerte a
hírt:
— Vasile Baciu egy álló órája üti-veri Átlát; azt mond¬
ják, meg akarja ölni!
Néhányan a közelebbi szomszédok közül, enged" az asz-
szonyok unszolásának, megpróbálták Baciut csillapítani. De nem
rontottak neki, mint Avrum az imént, mert végered¬ményben
saját portáján az ember azt csinál, amit akar, ide¬gennek nem
lehet beleszólása. Vasile Baciu végül maga unta meg a szájtátó
sokaságot, s hogy ne hallja tovább az asz-szonyok egyre
követelőzőbb sápítozását, bevonsz»lta félájult leányát a házba,
bezárta az ajtót, és folytatta — még ke¬gyetlenebbül — az
ütlegelést. Megint felhangzott, most már fojtottabb hangon, Ana
rimánkodása:
— N? öljön meg! ... Bocsásson meg! .. . Édesapám! . . .
Az udvaron és a ház előtt meg az utcán összegyűlt em¬berek
keresztet vetettek, vagy fejüket csóválták. Egy vén¬asszony
kezeit tördelve fordult egyik embertől a másikhoz:
— Vasile megbolondult, jó emberek, s addig nem hagyja
abba, amíg meg nem öli! ...
Florica, Maxim Oprea özvegyének leánya, aki veledenül elsőnek
ért oda, és lattá, hogy senki sem tudja Anát kiszed¬ni az apja
karmai közül, e'szaladt a tanító úrhoz, és meg¬kérte, jöjjön
gyorsan, és fékezze meg ő Vasile Baciut, mert olyan elvetemült
pogány, hogy másra nem akar hallgatni. Herdelea rögtön ugrott
is, föltette a kalapját, és rohant a tett színhelyére; arra számított,
hogy bármennyire bolond ember Baciu, ha egyszer ő parancsol
reá, mégis megszégyelli magát, és abbahagyja. Floricának
azonban a tanítóéknál kel¬lett maradnia, hogy töviről hegyire
elmesélje, mi történt, hogy történt. A részeges Vasile
kegyetlenségéről értesülve, a kisasszonyok Herdeleanéval
együtt keresztet vetve sápítoz-
uU; v/.idtak, ócsárolták annak rendje s módja szerint. Azu¬tán
4 .highi kiállt a tornácra, s a nyomában nemsokára Laura I a
tanítóné is ott termett; saját fülükkel akarták hallani \n.i
sikoltozását. Hiába, mert innen semmi sem hallatszott. \/ utcán
azonban nagy volt a jövés-menés. Az emberek cso-portokba
verődve, csodálkozva, izgatottan tárgyalták az ese-ujjukkal
gyakran mutogattak Baciuék irányába. .. Gla-lictasu udvarán Ion
fedetlen fővel állott, mint a cövek, s a faluból jövő zsivajgiisra
fülelt; csontos arcán elégedettség ra-!t. Zenobia a kapuban
állingált; leste, kivel tudna szót iltani, vagy kitől lehetne
újabb részleteket megtudni.
Hallottad-e, Ion, mit csinált Vasile Baciu? — kiál-tOtl
át Ghighi a tornácról, s hangjában szánakozás remegett.
Persze hogy hallottam! — felelte a legény, s rándított •gyei
a vállán.
Szörnyű! — rebegte Laura borzongva. Jól teszi Vasile bá!
Hadd tángálja el istenesen, mert megérdemli! — tette
hozzá Ion, és arcán gonosz vigyor ék¬telenkedett.
Nem szégyelled magad így beszélni, te átkozott, te
•í.íravaló? — tön ki a felháborodás Herdeleánéból.
Világ csúfjára megbecstelenítitek a lányokat, s a végén
még gúnyt űztök a szenvedésükből! .. . Gazember!
fon még egyet rándított a vállán, jelezve, hogy a tanííóné
korholása az egyik fülén be, a másikon ki! De mikor
meg¬hallotta a tanító hangját, aki Macedón Cercetasuval
tért há¬ta ll.u iuéktól, gyorsan behúzódott a pitvarba.
Mi az, tanító úr? Mi a csuda történt ottan? — kér-
Zenobia, aki nem bírt tovább uralkodni
kíváncsisá-'•,■>"
Kérdezd meg inkább a drágalátos fiadtól, jobban tud-
nindenki másnál! — mondta dühösen Herdelea. — Mi-
odaértem, abbahagyta a verést — újságolta a tanító
ilcn i saládjának a tornácra felmenve. — Szegény
. . Félholtra verte az a vadállat. Láttam. Szakad meg
i/ ember szíve. Csupa vér, és úgy összx van potyolva, mint
így li.ilom hús. Szerencsétlen teremtés, annyi szent!... Va-
(sillapodott már valamennyire. Megdorgáltam, de nem
>>k.n ért. Azt mondja, Ana ötödik hónapban van
Glane-
fiától, .ízért döngette úgy cl...
Másnap. Vasile Baciu korán reggel beült a kocsmába,- és
késő délutánig ivott, egymagában, hallgatagon, homlokát
ösz-szeráncolva; időnként akkorákat csapott súlyos öklével
az asztalra, hogy Avrum a pult mögött megrezzent, és
gyorsan számba vette, eltörött-e üveg vagy pohár. Aztán
Baciu utol¬só füléiig kifizette, amit ivott, hazament, és
megint 'neki¬esett Ártanak, akinek tele volt kék folttal a
teste, s addig ütötte-vcrte, míg a szomszédok ki nem szedték
a kezéből:
Harmadnapra azonban mintha valamelyest megnyugodott
volna. Délleié megfogta Ana kezét, és nagyon higgadtan
be¬szeli hozzá, bár a szemében ugyanaz a furcsa hideg
esillo-!',i .olt, mellyel tegnapelőtt halálra rémítette.
— Ide hallgass, édes lányom! Jól figyelj arra, amit
ttlOh-
dok, mert öregember vagyok, és sok nyomorúságon átmen¬
tem az életben. Csak egyszer nem fogadtál nekem szót, s
lám,
csúnyán megjártad... De most mit csináljunk? Hibázták
persze hogy hibáztál, hisz ki nem hibázik? Ilyen az ember.
De a hiba azért hiba, hogy kiigazítsák, mert különben ebek
prédájául jutunk . .. Na mármost: én sokat gondolkoztam »
te dolgodon, forgatom erre is, arra is, mert kioktatott ez a
cudar élet... Ekkora hassal, tudhatod te is, a kutyának sem
kellesz .. .
Vasile Baciu in elhallgatott, fogait csikorgatta. De nem
engedte, hogy elöntse a harag: nagyot nyelt, a nyakat meg-
feszítette, és újra megenyhült hangon, lassan folytatta:
— Te hibáztál, édes lányom, neked kell helyrehoznod
a hibát... Nna! . .. Nem jól mondom?... Én biz azt mon¬dom,
hogy igen .. . Szóval úgy gondoltam, hogy elmész a te
Glanetasudhoz. Merthogy te választottad magadnák, nem
hallgattál reám ... Elmész a legényhez, és megégyezt Ennek
már ez a rendje, édes lányom! ... Nna! Csináljátok,, ahogy
jónak látjátok, én nem elegyedem bele .. . Ügy, úgy. édes
lányom ...
52
— Akkor én megyek, édesapám — hebegte szipogva,
ha¬lálra rémült szemmel Ana.
— Menj csak, menj, édes lányom! — mondta Baciu, és.
megint elkomorult.
pedig nehéz léptekkel, összetört testtel, nyomban el-
I'KIUJ.I Glanetasuékhoz, Olyan volt az agya, mint a kifacsart
s: nem volt benne sem remény, sem reménytelenség,
ment, akár a kivert kutya; hagyta, hogy a lába vigye.
5 lépteit meggyorsította a borzalom, ha az öreg furcsa te-
10tétére gondolt, melyben mintha saját halálát látta volna
megy illanni.
IVJaga sem tudta, hogyan ért el Glanetasuékig. Képtelen
III; volna megmondani, hogy találkozott-e valakivel az ut-
I in, bogy odakint szép idő van-e vagy hóvihar. És bent a
i meglátta Iont: az asztalnál ült, s bicskával szeletelt
agy vöröshagymát. Az asztalon alig megkezdett má-
ér, mellette jókora darab vastag szalonna, egy vászon-
csűcskében darált só. A kemence előtt Glanetasu bó-
I; szája sarkában pipa, két keze az ölébe hullott, Ze-
taobia parazsat gyűjtött egy háromlábú serpenyő alá.
\ leány, bár nem kínálták hellyel, leült a padra; remegett
le, mi ;i kocsonya. Kisírt szemét Ionra függesztette,
!i u agalommal, mintha észre sem vette volna,
tovább falatozott: bicskájával levágott egy harapásnyit a
izalonnából, ráhelyezte egy jó nagy szelet málékenyérre, és
itaj azután meghengergette a sóban a felhasogatott hagy¬mát, és
jóízűen harapott belőle. Ana némán ült, maga sem tudta, mire
vár. Csodálta Ion érthetetlen nyugalmát, hiszen lelkét iszonyú
fájdalom marcangolja, pusztán csak t, mert jobban szerette őt
mindennél a világon. Kínos csend telepedett a házra, amit
egyedül a legény ig.isa szakított meg. Ana fülében ez
csúfolódásnak ha¬mu Aztán egyszerre Zenobia éles,
csodálkozó hangja ütötte fülét, mintha valami lázálomból
ébresztette volna fel. 1 Iát eljöttél mihozzánk, Anuta lelkem?
Ana nem tudta, mit is felelhetne, de már hallotta is a
félénkj sírós hangját:
Eljöttem, Zenobia néne... eljöttem Ionica végett.... Megint
sú'ríí csend nehezedett a szobára. Aztán Ion nagyot harapott a
hagymából, amely hersegett a foga között. Ana melte rá
tekintetét, mialatt a legény állkapcsai rá¬dolgoztak, arcbőre meg
hol kisimult, hol ráncokba gyű-rŐdöti,
Hosszú pillanatok teltek el így. A legény akkora falatokat nyelt
le, hogy kipirult tóle, aztán a leányra sem nézve, meg¬kérdezte:
— Mi a baj, Ana? Mit akarsz tőlem?
— Ide küldött apám, hogy .,.
Nem tudta befejezni. A ridegen nekiszegezett kérdés el¬vágta a
hangját. A szeme megtelt könnyel, tekintete lesiklott, s a
gömbölyű hasán állapodott meg; az mintegy panaszosan
vonaglott a visszafojtott zokogástól. Ion Anára nézett, s
dia¬dalmas tekintettel méregette a hasát.
— Hát, ha téged küldött, rosszul tette! — szólalt meg
végre fölényes mosollyal a szája szélén, s bicskáját gondo¬
san a nadrágjába törölte. — Ügy biza, Anuta! fgy mondd
meg apádnak. Mert nekem veled nincs mit tárgyalnom. De
apáddal meghányjuk-\ etjük a dolgot, s talán egyezségre \*
jutunk, mert hiszen emberek vagyunk ... De alku nélkül
h.>gy tudnánk egyezségre jutni? Ki az ördög látott egyezsé¬
get alku nélkül? Mert mi sem vagyunk éppen kutyák, nem
biza • - . Mondd meg feltétlenül Vasile bának, hogy ezt mond¬
tam, hadd tudja ...
Ana szeretett volna még beszélni, sírni. Szerette volna kér¬lelni
Iont, térdre borulni előtte. De aztán csak azon vette észre magát,
hogy kint van ismét az utcán, és kimerülten, lihegve bukdácsol
hazafelé. Mintha meg se hallotta volna a legény szavait, sem
Zenobia tanácsait, aki igyekezett kioktat¬ni, hogyan vegye rá
szépszerivel az öreget, hogy térjen a helyes útra .. . Nagyobb
forróságot érzett viszont a hasábarc — időnként megmozdult a
kicsi, és ez örömmel töltötte el a lelkét, s minden
szenvedését elfeledtette vele.
Csak az apja elé érve fogta el ismét a rettegés: mikor
meg¬látta az öreg sárgásán villogó, vérbe borult, apró
szemét, mikor megint magán érezte azt a furcsa, átható
tekintetet.. Riadtan motyogott valamit, maga sem tudta,
hogy mit. Va¬sile Baciu egy szót sem értett az egészből, de
mindent meg¬sejtett, s üvöltve esett Anának:
— Lám, a tolvaj, gazember! .. . A/t akarja, hogy én
men¬
jek oda, én könyörögjek neki!
Véresre taposta, félholtra verte a lányát. Inkább -a tus-kóra
fekteti a fejét — esküdözött és ordítozott —. inkább
HU eméssze el a házát, és csapjon őbelé a mennykő,
sem-
• ő menjen Glanetasuhoz.
Fittől kezdve minden áldott nap ütötte-verte An.it,
míg
iradt. A szomszédok megszokták Baciu üvöltését is meg
A'1.1 nyöszörgését is, s már nem is igen siettek a lány segít-
r,ci e, különösen mivel újabban Baciu bent a házban ütle-
■Blte, elreteszelt ajtó mögött, hogy senki se háborgassa. A
ftány száraz kóróvá aszalódott a sok verésben, s alig állt
i Iában. Csak a hasa lett napról napra nagyobb, folyton
'."inbölyödve, mintha Baciut akarná dühíteni.
Vagy három hét múlva Vasile Baciu szembetalálkozott
Ion-.1/ utcán, a pap háza előtt. Mind a ketten megrezzen-de
a legény mégis tovább akart menni. Mi az. Ion, így haladsz
el mellettem, mintha nem is (•mernél? — állította meg
keserű vigyorral az arcán Baciu, i nem tudta tovább
türtőztetni magát. — Hát egy szik¬im ■\ becsület sincs
már benned?
Miért lenne? — állt meg Ion ridegen és kihívóan. Hát nem
tudod, hogy teherbe ejtetted a lányomat? Nem akarok tudni
semmiről! Nem akarsz? Nem én!
Jól van. Ion — csikorgatta a fogát Vasile —, csak ■
i.in meg ne bánd!
Miért bánnám meg? — felelte még vakmerőbben a le-
- Vigyázzon inkább, nehogy maga bánja meg! Szóval
nem akarod elvenni, mi?
Nem akarom, Vasile bá! Amikor én akartam, nem
irta maga... Most már én nem akarom, így né! — fe-
IC be Ion, s emelt lejjel, gangosán állt odébb.
V .isile Baciu retteneteset káromkodott, s a keze
ökölbe
uh. Megint forogni kezdett vele a föld, mint a múltko-
iii I oma Bulbuc udvarán, mikor első ízben érezte, hogy
Ike megrokkant. Kilépett, hogy gyorsabban hazaérjen, s
lóformán b? sem lépett a házba, máris nekiesett Anának. Ve-
icbb il püfölte, mint valaha. A leány összeesett a rázú-
ilcsapások alatt, s kétségbeesetten sikoltozott:
Ne öljön meg, édesapám! . . . Ne öljön meg! . . . Ne öl-
VI. fejezet ESKÜVŐ
1
A gargói jegyző zsidó ember volt, mint Erdélyben
majd¬nem valamennyi községi jegyző. Rendkívül
szívélyesen fo¬gadta Titut. Hallotta, hogy költő, s nem
szerette volná, ha a/i hiszi róla, nem értékeli kellőképpen a
költészetet, annál is inkább, mivel a régimódi
jegyzőnemzedékhez tartozott, melynek tagjai meglehetősen
sovány tudománnyal dicseked¬hettek. A községházán
rendezett be Titunak lakószobát, ab¬ban az
irodahelyiségben, ahol a polgári esketésekei tartottak, hogy
senki ne zavarja, és nyugodtan tudjon dolgozni, ha netalán
megszállná az ihlet — természetesen a hivatalos'
mun¬kaidőn kívül.
53
— A költőnek magányra és szerelemre van Szüksége —
kacsintott a jegvző. — Itt azonban rusztiktisabb múzsákkal kell
beérnie! Hehchp! .
Titu Friedmannéknál étkezeit. A jegyzőre nagydarab, slampos,
hitbuzgó zsidó asszony volt, az arca csupa szeplő. Volt egy
tizenöt éves leánykájuk — aki első látásra belesze¬retett Tituba,
a/t remélve, hogy a fiatalember hozzá is ír majd verseket - s egy
húsz év körüli fiuk, joghallgató, aki otthon tanult, s csak
vizsgázni járt fel Kolozsvárra ...
Kedvesen fogadták, de Titu mégis rosszul érezte mag.lt. Átkozta
azt a pillanatot, mikor beleegyezett, hogy ide jöj¬jön, és
elszakadjon Rózától. A válás sebet tött a szívén, s még az élettől
is elvette a kedvét. Próbálta azzá] vigasztalni magát, hogy
Friedmannal minden csütörtökön bemegy- Ar-madiaba, onnan
pedig azzal az ürüggyel, hogy a szüleit akarja meglátogatni,
átugrik Zsidovicába, és karjaiba zárja Lángnét. De egy hét Róza
nélkül egész örökkévalóságnak tűnt fel a szemében . . . Aztán
meg amiatt is sajgott a szive, hogy indulás előtt el sem
búcsúzhatott az asszonytól''Ggy váltak el, mint két idegen,
egyetlen forró csók, egyetlen vi¬gasztaló könnycsepp nélkül,
mivel aznap Láng véletlenül reg¬geltől estig otthon ténfergett.
Titu mindössze egy remegő kézszorítást és egy bánatos
tekintetet hozott magával ebbe az idegen faluba, amelyet még a
börtönnél is zordabbnak ér-
És minden szenvedésének okozója végső soron a 6 volt.
Ha nem kerül Herdelea útjába, őneki sem kel-u volna
elhagynia Rózát... A fiatalember, ezért halálos ('■gének ■
tekintette az egész Friedmann családot, s any-gyűlöltc. őket,
ahogy helyzete csak megengedte. Mióta Rozikába
belehabarodott, nagyon megszerette a ma* Ivat és a zsidókat,
lévén hogy az asszony magyar volt /.adóhoz mint férjhez.
Szeretetét azzal juttatta.kifejezés-•. hogy örömmel beszélt
magyarul. Most egy magyar fa¬luba került. Remélte, hogy a
folytonos magyar beszéd azt l benyomást kelti majd benne,
mintha még mindig Róza kö-' Jben élne,- s ezzel
csillapítgathatja sóvárgását. A parasz-•ónban, akik ügyes-bajos
dolgaikkal a községházára jöt-többnyire románul beszéltek,
először mert mindnyájuk -, bban ráállt a nyelve, másodszor
pedig mivel a jegyző épp annyira ismerte az állam nyelvét,
amennyire hi¬vatala megkövetelte; otthon a családban
kizárólag zsidóul dánul povegyált, mert a jegyzőné, minden
igyekezete illenére, meg sem tudott mukkanni magyarul.
Egyedül a fi fia tett úgy, mintha nem értene románul; de
mivel ily tudós-pózban tetszel gett, Titu utálta és kerülte.
Bánatos, fájó lélekkel bár, de mégis komolyan munkához .
Friedmann nem tudta pontosan, meddig marad nála ■ poéta,
ezért bőségesen ellátta tennivalóval, s kihasználva I
fiatalember szorgalmát, igyekezett egyenesbe jutni az el-dl és
hónapok óta felhalmozódott munkálatokkal. Titu imu a
végnélkül ismétlődő hivatalos kifejezéseket és
nyom¬tatványokat, de azért odaadással dolgozott: éltette a
remény, iiörtokön viszontlátja Rózát. Még büszke is volt
hogy feláldozza- magát, marhacédulák kiállításával,
idólajstromok összeállításával s egyéb hasonló prózai dol-il
tölti a drága idejét, ahelyett hogy derűs szférákban
•árnyaló verseket költene.
■ \/ián megérkezett a várva várt csütörtök, s vele a ke-
I idás. A jegyző sajnálattal tudomására adta, hogy
heti igával Ármádiába, feltétlenül itthon kell ma-
jarja végig a falut, és hajtsa be az adókat,
Mtiiknái ! iknek nagy a hátralékuk, foglaljon, mert
nJiluv.it.il pénzbírsággal fenyegeti, amennyiben három
• belül nem fizeti be legalább a múlt félévre eső ösz-
Titu életében alig akadt szomorúbb nap, mint ez a csü¬törtök.
Dúlt-fúlt, káromkodott, és születése óráját is elát¬kozta, mikor
látta, hogy Friedmann elhajt, őneki pedig ma¬radnia kell. Szinte
nekiment a jegyző fiának, aki azzal állt elő, hogy Titu úgyis
unatkozik — szórakozásul politizál¬janak egy kicsit. Aztán Titu
arra gondolt, hogy Friedmann csak Herdclea biztatására
követhetett el vele szemben ekko¬ra disznóságot. Semmi
kétség: el akarják idegeníteni Rózától. Hosszúból eges/ nap
ki se mozdult a községházáról, sutba dobta ÍV.
adókönyveket, és hosszú-hosszú, szenvedélytől lo¬bogó,
könnyekkel áztatott levelet írt Rozikának, amelyet egy
küIÖn erre a célra felfogadott emberrel szándékozott
elkül¬deni, ha egész havi fizetése rámegy, akkor is.
Másnap újra elolvasta a levelet; kissé dagályosnak találta,
eltépte. Némileg megnyugtatta a jövő csütörtök reménye.
Ahogy kibírta egy hétig, kibírja még ezt a pár napot; annál
édesebb lesz a viszontlátás... A jegyző elmesélte, hogy Ar-
mádiában találkozott Herdeleával és Ghighivel; szeretettel
csókoltatják. Titu jól tette, folytatta Friedmann, hogy
meg¬kímélte az embereket a foglalástól; az adóhivatal épp
most adott még egy kis haladékot a hátralékok behajtásara.
A következő csütörtökön Titu hasonlóképpen járt, de
ez¬úttal mintha nem keseredett volna el annyira, mint első
íz¬ben. Időközben megismerkedett a református lelkésszel.
So¬vány, alacsony, hófehér bajuszú ember volt, a
tiszteletesné meg kövér, magas, derék asszony, akár egy
csendörőrmester. A papék haragban voltak a jegyzővel, nem
is beszéjtek egy¬mással. Titu minden este velük együtt
szapulta Friedmannt; ez valamelyest megvigasztalta, és
elfeledtette bánatát.
Végül azonban mégis el kellett indulnia, a küldöncökkel
együtt, hogy adót szedjenek. Csak akkor ismerte meg
köze¬lebbről a falut és az embereket. És miután
megismerte, a szíve összeszorult a lelkifurdalástól. „Milyen
vak voltam! . . . Hol volt eddig a szemem? Hol volt a
lelkem?" — vádolta önmagát egyre jobban elszomorodva.
Gargó körülbelül kétszer akkora falu volt, mint Pripász, s a
Szamos bal partján, tükörsima síkságon terült el. A
kö¬zepén kevélyen emelkedett az új magyar templom,
tornya tetején fehér kakas. A templom tövében az állami
iskola: piros cseréppel fedett, kétemeletes épület, melynek a
külseje olyan zord és parancsoló volt, mint egy kegyetlen
kényúré.
Körós-körül csupa jómódú ház, a legtöbb kőből, tágas ud-
nr.il, gazdag felszereléssel, szép kövér állatokkal. A falu
peremén éhes koldusokként kormos, zsúpfedeles, koszos
kuny-ink szerénykedtek szétszóródva, az egyik szegletben
pedig majdnem szégyenlősen lapult a fából ácsolt, omladozó
ro¬mán templomocska, melynek hegyes tornyát mohos
zsindely borította.
Mivel a legtöbb adóhátralék a falu szélén volt, Titu —
Friedmann tanácsára — a roskadozó kunyhókban kezdte
meg tevékenységét. Mindenütt hosszú szőrű kuvaszok
fogadták, l olyan dühödten megugatták, mintha
megszimatolták volna, hogy gonosz szándékkal jön. Amint
házról házra járt, és lenékig beleturkált a nyomorúságba,
leküzdhetetlen nyugta¬lanság vett rajta erőt, amely egész
lényét felkavarta, mert mindegyre eszébe juttatta a falu
közepén páváskodó díszes épületeket
„Itt lakunk mi, az elnyomottak és szegények, míg ott túl
rségben terpeszkednek ők" — gondolta Titu, amint épp
egy .iharvert házikóba lépett, melynek olyan alacsony
volt az ( i e ize, hogy csak lehajolva tudott bejutni a
pitvarba.
I rosen görbe hátú, szürke fejkendős, fonnyadt vénasszony
lessékelte ijedten beljebb, s kötényével gyorsan letörölte a
lapadot, nehogy az úrfi bepiszkolja a ruháját — ha le ta-
l.ilna ülni. De szemében rémület repdesett, amint hol Titura
11. hol a két küldöncre, akik megálltak a pitvar ajta-jában.
— Megbocsásson az úrfi, de a mi házunk tája már ilyen
CSÚnya '— motyogta siránkozva a vénasszony. —
Megesz
54
bennünket a nyomorúság s a sok baj, úrfi drága. Isten biza!
1 itu hosszan elnézte a vénasszonyt, és megrázkódott a fur-
i. undorral vegyes szégyenérzettől. Álombeli kísértetnek
ii i az anyókát, a nyomor és sötétség jelképének. Szerelte
volna egy jó szóval megnyugtatni, de nem merte kinyitni
I /.íját; az adókönyvbe dugta az orrát, ahol több mint
íz korona hátralékot talált a nevénél. Mikor ezt a vén-
lüszony meghallotta, csak nagy szemeket meresztett, és jó
Ideig tátott szájjal maradt; csak később fogta fel a szavak
ilmét. Aztán hirtelen sírva fakadt, és kétségbeesett rao-
IJ ngásba kezdett:
Jaj, Istenem, úrfi! Kétszáz korona! . .. Jaj nekem, vé-van!...
Olyan fájdalmasan patakzott a könnye, hogy Titunak Ösz-
szeszorult a torka. Zavartan nézett a két küldöncre,.aki fejér
vakargatta a tavaszi napsütésben. Az éles fénytől Titu
meg¬borzongott. Lelkében szétáradt, minden zugot kitöltve, a
ta¬vaszi ragyogás; érezte, mini keríti hatalmába, és alakúi át
egyre tisztábban, egyre parancsolóbban mélységes
szánalom¬má. „Mi vagyok én itt? Mit keresek itt?" — villant át
az agyán, mialatt .(/ anyóka jajveszékelése távoli visszhangként
duruzsolt a fülében.
— Ide figyeljen, nénikém, fizetnie kell, mert különben le*
foglüloni .1 holmiját, és mindent eladok,- mindent! — szólalt-
meg ugyanakkor keményen, de a hangja saját fülében is
ide¬genül csengett, s: Titu csodálkozott, hogy egyáltalán ki tud
ejteni ilyen szavakat.
— Nincsen semmim, úrfi drága, csak az árva lelkem meg a
zörgő csontjaim... Semmim sincs!... De vigye el a- lel¬kemet,
úrfi, vigye el!... Két éve katona a fiam, s az a da¬rabka föld, ami
Isten segedelméből a miénk, parlagon hever, hogy szakad meg
érte a szívem . . . Csak az árva lelkem ma¬radt .. . Nem bánom,
vigye el azt is, űrfi!
. Titu szívéből, mint hamu alatt pislákoló tűzből, új érzés lobbant
életre. Kínzó kérdés fogant meg agyában: „Miért venném el a
lelkét? Miért én? Miért éppen én?"
Sokáig állt ott mozdulatlanul; nem jött ki hang a torkán,
tekintetét sem merte ráemelni az anyókára, aki ott jajongott
mellette, zajosan fújta az orrát, és esküdözve vetette a
ke¬resztet. Titu szégyellte a küldöncök előtt, hogy úgy
elérzé¬kenyül, de gyengeségét nem tudta leküzdeni. Aztán
egyszerre megrázkódott, ismét az adókönyvbe nézett, és a fejét
csó¬válva, haragosan mormogta:
. — Hm! Hiba csúszott volna a számításba? Vagy mi az isten
csudája?... Talán elképzelhetetlen?... De milyen hi¬ba,.mi? ...
Belekapaszkodott a „hiba" szóba, mint fuldokló a szál maszálba.
Dühösen lépett ki a kunyhóból, nyomában a kül¬döncökkel,
akik egykedvűen lépkedtek nyomában, s úgy in¬gatták a fejüket,
mint a kimerült jószág. Titu egyenesen a községházára ment, és
felháborodva közölte a jegyzővel, hogy az adókönyv minden
bizonnyal téves. Friedmann fölé¬nyes mosollyal válaszolt: ő
garantálja, hogy a számítások pontosak, mert saját kezűleg
végezte őket, és a fia másolta:
i elsőrangú számtanista. De ha mindenképpen meg akar cini,
nyugodtan felülvizsgálhatja az össze! rovatokat, habár —-
szerény véleménye szerint — jobban tenné, ha foly látná a
foglalást, és nem fecsérelné hiábavalóságokra .1/ ide
I iiu hamarosan rájött, hogy valóban nem csúszott semrni-féle
hiba az adókönyvbe, s csak ürügyet keres, hogy ne kelljen
a falu szélén szétszórt házakat sorra vennie. Jelenték-iclen
embernek érezte magát, s a lelkét keserűség nyomta, amely
elapasztotta a vérét, és mélységes undorral töltötte el Inmagival
szemben. Hogy ezt a fájó érzést szétoszlassa, le-.1/. .iktahegyek
alatt roskadozó íróasztalhoz, és gépiesen elkezdeti összeadni,
kivonni, különböző számokat egyeztetni, ■ '/ben minden névnél
öt-hat adókönyvet is fellapozott. De lemébe olyan mélyen
beleivódott a ráncos bőrű, zokogás¬tól eltorzult anyóka képe,
hogy minden lapon dorgáló arcát Ita vibrálni, fülében meg
vádként visszhangzott a szemre-i panasz: „Vigye el a lelkemet
is, úrfi!" ideig még számolgatott: de aztán elfogyott a
türel-11 Felugrott az asztaltól, s mint egy őrült kezdett
fel-alá i.ilni a poros irodában. A szellemként kísértő
vénasszonyt
I elázni az agyából. Gondolatában Rozikához, az
asz-
forró öleléséhez, édes suttogásához prób.ilt menekülni.
I [iába! Képzelete minduntalan visszarántotta az
eltorzult .KII anyókához, és kényszerítette, hogy
szemrehányó sírás¬át hallgassa. Aztán elszégyellte magát,
amiért ilyen kö-rülmények közt képes egyáltalán Láng
Rózára gondolni, s5t « i'.v fajta undor fogta el az asszony
iránt, aki viharos szerei¬ül megvakította, letérítette útjáról.
Titu most egyedül volt a községházán, a küldöncök ver-■1
n \t horkoltak a pitvarban. A tágra nyitott ablakon — mint
szerelmes lány — mosolyogva hajolt be a tavasz. Titu hol
nyugodt, hol türelmetlen döngő léptei fölverték az ütött-
kopott padlóról a port, amely aranypáraként remegett a be-
özónlő napsugárban... Amint hátratett kezekkel sétált fel-
ilitelen megállt az ablaknál; csábította az ellenállhatat-erível
feltörő új élet, a tavasz. Tekintete megakadt a
II iskola épületén, amely kevélyen ragyogott az
arany¬
napfényben. A tágas, kavicsos udvaron csintalan gyer-
ek kergetőztek. Vidáman rohangáltak és kiáltoztak egy
lintal és feltűnően sápadt tanító felügyelete alatt,
akinek
akkoia szeme volt, hogy messziről szemüvegnek hatott. A
vidám zsivaj enyhe morajlássá csitulva ért el a
községhá¬záig, s a zajt csak ritkán szakította félbe egy-egy
rövid, elé¬gedett kiáltás. Titu kezdett már magához térni,
mikor egy¬szerre azt látta, hogy a sápadt tanítócska
felborzolódik, az¬tán elvörösödik, mint egy mérges
pulykakakas, és harago¬san int egy félrehúzódó
gyermekcsoport felé. A gyermekek meg sem mertek
moccanni félelmükben, ezért a tanító fenye¬getőzve és
kiabálva feléjük indult. Titu kihajolt az ablakon, s a vidám
hangok összevisszaságából tisztán kivette a felhá¬borodott
tanító szavait:
— Csak magyarul!... Magyarul!... Muszáj magya¬rul!...
Magyarul!...
Titu egész lénye egy szempillantás alatt átváltozott: nem
maradt benne más, csak feneketlen gyűlölet a tanító iránt.
Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy odarohanjon, és a
tor¬kára forrassza fenyegető szavait... Ekkor azonban
megszó¬lalt a csengő, elnémult a zaj, és az iskolaudvar
pillanatok alatt kiürült. Egyedül a napfényben sütkérező
iskolaépület nézett körül még hivalkodóbb, még
csúfondárosabb tekintet¬tel, mint egy vadállat, amely
felfalta az áldozatát, s most jóllakottan nyaldossa szája
szélét. Titu eddig sose tapasztal¬ta, hogy az embert élettelen
tárgy is végső elkeseredésbe kergetheti. Most érezte, hogy a
szemközti téglavörös épület, azokkal a fénylő nagy
ablakokkal, őt akarja sértegetni, meg¬alázni. Ez
felbőszítette, és ismét eszébe juttatta a szenvedé¬sektől
meggyötört rimánkodó anyókát. „Szóval én vegyem el a
lelkét is annak a szerencsétlennek, hogy itt még
gőgö¬sebben kiálthassák: csak magyarul!"
Tekintetét az iskola fölé emelte, fel a magas égre, amely
tiszta vászontakaróként terült a végtelenségre. Mint
kiterí¬tett óriási térképen, úgy járta be gondolatban az egész
fa¬lut. Behatolt a szép, gazdag, gondozott házakba, a sors
ke¬gyeltjeinek díszes hajlékaiba, ott kalandozott a tágas
udva¬rokon, szembetalálkozott a pödört bajuszú, büszke
magyar parasztokkal, akik olyan bő gatyát viseltek, mint a
rokolya, és nagy garral szájaltak... Aztán gyorsan,
könnyedén, a mesebeli táltosokhoz hasonlóan, gondolatai
megkerülték a falut, és a szegényes viskókban állapodtak
55
meg, másfajta pa¬rasztok közt, akikre ránehezedett a nélkülözés,
akiket Isten és ember egyaránt sanyargatott, a robot és a
szegénység ki-
szikkasztott. „És mégis, miénk a jövő! — derült fel Tim lel¬ke.
— Várukat mezítlábas sereg ostromolja! Hiába dacol vei nk a
fenyegető iskola, hiába kukorékol templomuk tor nyári a kakas...
Szorításunk pillanatra sem lazul! Sokasá¬gunk szüntelenül
nyomul előre ... Jól megépített falaik meg-ak, és halomra dőlnek,
mihelyt meglegyinti őket meg¬béklyózott életünk lehelete... A
gazdák reszketnek szol¬gáiktól! És a szolgák — mi vagyunk!
Övék a múlt, de miénk a jövő!..."
Boldog elégedettség bizsergett Tituban. Az önbizalom el¬űz ie
lelkéből a vívódást s a sötét gondolatokat. Eszébe ju-tott, hogy
ezelőtt vagy tíz évvel, amikor egy alkalommal :cére utazott,
körülnézett Szászfalván: egyedül a te¬hén pásztor volt román, s
egy földbe vájt kunyhóban lakott, i falu végén; ma pedig iskola
nélkül, templom nélkül — a fele község román. „Ott más
gazdákat szorítanak ki lépés¬ről lépésre az elnyomott, de
életrevaló szolgák!" — gon-dolta Titu, s nagyon boldognak
érezte magát, hogy az el-nyomottak fajtájához tartozik.
I b didőre már olyan jókedvre derült, hogy a jegyző egész dját
felvidította, pedig valamennyien el voltak szontyo-... mert
megdöglött egy libájuk, melyet a jegyzőné saját leg tömött és
gondozott. Ebéd után Titu szenvedélyes a kezdett Friedmannal
és a fiával a románokról. A jog-itó igyekezett folyton magyarul
beszélni, Titu azonban románul válaszolt; mintha egy csapásra
teljesen el¬felejtette volna a másik nyelvet, vagy mintha
attól félne, hogy ha egyetlen magyar szót kiejt — nyomban
megnémul. vző és különösen a fia konokul hajtogatták, hogy
a i politika alapjaiban elhibázott, mivel az ország tör-gazdái
ellen irányuló gyűlöletből fakad, következés-tcljes csőd lesz a
vége. Titu viszont fokozódó hévvel i a magyarok igyekezetét,
hogy elnemzetietlenítés út-]MI | [irtsanak egy nagy múltú, sokat
szenvedett, bávor népet, ékkel bizonygatta, hogy e gyilkos
törekvés ellen a ro-lok Kénytelenek életre-halálra harcolni.
Pardon, pardon — szakította félbe végül a jegyző, aki
.ízi hitte, hogy most megadja Titunak a kegyelemdöfést. —
OK afelől, hogy a maga sovinizmusa előbb-utóbb
Romániába fogja kergetni, az önök többi mártírjához hason-
lóan, akik visszaélnek a szegény népnek írástudóiba vetett
bizalmával. .. Én, kérem, e tekintetben sose tévedtem ...
— Hej, hol van nekem olyan szerencsém, hogy
átmehessek Romániába! — sóhajtott fel büszkén Titu.
— No ne búsuljon, mert ez a szerencse hamar utolérheti —
mondta ironikusan Friedmann. — Nos hát, nagyon sze¬retnék
magával találkozni, miután jobban megismerte Ro¬mániát! . ..
Majd kap ott maga szabadságot meg boldogsá¬got, maga, aki itt
folyton kritizál és lázadozik!... Meg is; kérem, küldjön majd
nekem is egy levelezőlapot. . . Meg¬ígéri?
— De mennyire! — kiáltott fel Titu neki tüzesed ve. —
Mindenesetre, rosszabb, mint itt, nem lehet!
— Necm? Igazán azt hiszi? — ugrott fel a jegyző
mér¬gesen, hogy nem tudta leteríteni a fiatalembert. — Hát izt
tudja-e, hogy a maga Romániájában senki és semmi nem
sta¬bil? Ha a bojárnak történetesen nem tetszik a maga szép
szeme, másnap repül... Ott nincsen törvény, sem közigaz¬gatás,
mint ebben az istenáldotta országban, melyet maguk úton-
útfélen rágalmaznak. Nem, uram! Ott a csokojok ké¬nye-kedve
diktál a rongyos rabok millióinak ... Ne beszél¬jen nekem,
kérem, Romániáról, mert jobban ismerem, mint maga! Három
évet töltöttem ott fiatal koromban, de míg; élek, nem fogom
elfelejteni, mit szenvedtem azalatt.
— Nem bánom én, akár jó lesz, akár rossz, legalább
tu¬dom, hogy ott minden román és csak román! — jegyezte meg
Titu diadalmas mosollyal, ami a jegyzőt jobban bosszantotta,
mim ha ordítozott volna. — Ott nem kényszeríthet arra minden
semmi^ázi renegát, hogy úgy beszéljek és érezzék, mint egy
ideg'n!
— N-m is hittem volna, hogy maga ilvcn nagy
soviniszta! Nemhiába román poéta! — mondta ironikusan a
joghallgató, magyar nyelven.
Mire a vita véget ért, I itunak úgy dagadozott a melle, mint
hadvezéré a megnyert csata után. Különösen annak
Ör¬vendett, hogy volt bátorsága kertelés nélkül
kinyilvánítani őszinte meggyőződését, mintha kegyetlen
inkvizítorok előtt vallott volna színt.
Estefele nem ment el, mint rendesen, a református
papák¬hoz, hogy a tiszteletes asszonnyal együtt a szemtelen
jegy-
194
apulja. Hirtelen elhatározással a román paphoz
in¬dult, Mtosi szégyellte, hogy egy hónap alatt, mióta .1
faluban tjdnem minden magyar nadrágossal ismeretséget
kötött. 1 igyekezett legalább meglátogatni az elnyomott,
me¬ríti il as nyáj pásztorát.
\ pap haza a falu szélén volt, a kis fatemplomtól nem
egy félreeső utcában. Titu csak a papnét találta ott¬
hon egy munkában megaszalódott parasztasszonyt —
és
; igen szégyenlős, szerény, butuska leányt. Nagyon meg¬
ürültek neki, és azonnal betessékelték „az elülső házba",
mely
ivzőttesekkel-varrottasokkal díszített szoba volt, a
fehér abrosszal leterített asztal, melyen foszladozó
es öreg Biblia hevert kicsi ezüstfeszülct és egy vala-
nagyobb fakereszt között. A lányok félénk viselkedé-
úgy, mint a papné parlagias beszédét, ami máskor
1 ' < lyogtatta volna, most elragadónak találta.
Is a tisztelendő úr? — kérdezte Titu, mikor a szoká-
indennapi semmiségeket kimerítették, s a leányok elné-
Itiultak, nem tudván, mit illik ilyenkor mondani.
A templomba ment, esketése van — felelte gyorsan a v,
szikár, kivörösödött kezű legnagyobb leány. — Va-11.1
nyárok jöttek az imént, hogy eskesse meg őket. Mert •z a
szokás. Rlőbb megesküsznek a saját templomuk-de aztán
eljönnek apához is; azt mondják, a mi szer-11 ik közelebb
van Istenhez ...
Közelebb van Istenhez... — ismételte gépiesen Titu.
1 okára megérkezett a pap is. Öregember volt már,
erendája koszos, a szakálla gondozatlan, de a tekmtete
és jóságos, akár egy apostolé. Arcát büszke elégedett-
gta be. Kezet fogott Tituval, leültette, bort hoza-
I nívókkal, aztán mikor magukra maradtak, enyhe,
• miehányással ezt mondta: 1 lök, kedves fiam, hogy
hozzánk is eljöttél... fgy ni jón. Mart szeretnünk kell
egymást, akik egy nyel-flünk, és egy hiten vagyunk. Azért
csodálkoztam, és li"..\ mindmáig elkerülted a házunkat... >
lehajtotta a fejét, mintha áldásra várna, majd hal-ínbánóan
mondotta: lío iSSOn meg, atyám!
A pletyka, s aztán a hír, hogy Ion nem akarja feleségül venni
Anát, bár nem tagadja, hogy ő ejtette teherbe, gyorsan
terjedt — különösen Zenobia segítségével — az egész
falu¬ban. Azoknak, akik azt mondták, hogy azért nem veszi
el, mert a hozomány dolgában nem tud megegyezni Vasi le
Baciuval, hamar befogták a száját mások, akik erősítették,
hogy a legény szóba sem akar állni a leány apjával, vagyis
szántszándékkal űzött csúfot Anából, pusztán csak azért,
hogy bosszút álljon Vasile Baciun, aki nem akarta
jószántá¬ból hozzáadni, sőt annak idején a hórában az egész
falu szeme láttára nekirontott. A Herdelea család azonban
párat¬lan aljasságnak tekintette Ion eljárását. A verés, amit
Ana naponként elszenvedett miatta, könnyzáport és zajos
sajnál¬kozást váltott ki „a gézengúz" áldozata iránt, jóllehet
56
Va¬sile leánya nem örvendett különösebb megbecsülésnek a
ta¬nító családjában. Valahányszor hallották, hogy Baciu ;tí-veri
a leányát, Laura is, Ghighi is zokogásban tört ki, és Iont átkozta;
a tanítóné pedig nyíltan velük tartott, s addig nem nyugodott,
míg a verandáról át nem kiáltotta Glane-tasuékhoz: „Hogy nem
sül ki a szemük?!" Herdelea, bár nem mutatta, éppúgy fel volt
háborodva, mint a fehérnépek. Fölötte szentimentális ember volt,
és irtózott a véré meg az iskolában is, ha egy:k-másik
gyermeknek, aki kihoz¬ta a sodrából, kénytelen volt két-három
tenyerest kiszámol¬ni, napokig lelkiismeret-furdalás gyötörte.
Laura megkísé¬relte még néhányszor megmagyarázni a
legénynek, hogy nem szép dolog, amit művel, Ion azonban
tisztára megőrült; csak hallgatott, és vigyorgott, mint a veszett
kutya.
— Ekkora aljasságot soha életemben nem láttam! — dör¬mögte
a fejét csóválva Herdelea, mikor esténként Glanetasu fia szóba
került. — Szinte sajnálom, hogy nem hagytam a tömlöcben
sínylődni; legalább megjön volna az esze . . .
Egyébként Ionban úgy összekuszálódott m'nden. hogy már
szinte maga sem tudta, mit is akart tulajdonképpen, és hova akar
kilyukadni. Mióta Vasile Baciuval ujjat húzott, úgy tűnt neki,
hogy mindenki ellenséges szemmel néz rá, mégis boldogabb
volt, mint valaha. Az egyik pillanatban vetette fel a jókedv,
tréfálkozott úton-útfélen, a másikban meg ok nélkül dühbe
gurult, éktelen káromkodásba kezdett, és min-
dtflkibe belekötött, egykettőre ökölre ment. leginkább oly.in-Itoi
borzolódott fel, ha Anát említették előtte, sől a halálos
ellenségének tekintett mindenkit, aki a leány \.»gy nevét
kiejtette előtte. Egy vasárnap, épp a mise alatt, •i lenül
eldöngette az apját, amiért az halvány célzást "I-M arra, hogy
jó lenne kiegyezni Vasile Baciuval, aki hír sze-inii most már
szívcsen hozzáadná a lányát, sőt a szép ho-nyi sem tagadná meg.
Voltak pillanatai, mikor ostobának tartotta magát, mert
[lomképet kerget, ahelyett hogy úgy járna el, ahogy illik, és
próbálna liv/.tességes egyezségre jutni Ana apjával. Ilyenkor •
ötlött, hogy Vasile Baciu, amilyen konok, még meg¬gondolja
magát; hagyja Anát megszülni, s magánál tartja
gyermekestül, míg valaki más el nem veszi. Volt még rá
példa .1 faluban, hogy leányok, akiknek fattyújuk volt, a
mégis férjhez mentek; épp a nagygazda Vasile Baciu ne kapna
magához való vőt?. . . Az efféle morfondírozás mán
azonban Ion még jobban megmakacsolta magát. „In-kább
maradják halálomig; olyan szegény, mint a templom ígere,
semhogy ők nyergeljenek meg engem!'' — adta meg a feleletei
önmagának, nagy megnyugvással.
Néha szeretett volna kitörni, teli torokkal világgá
kür¬tölni, hogy elérte célját — csak a kisujját kell
megmozdí¬tania, és lesz földje, marhája, mindene, mert minden
csak az iratától függ. A mostani várakozás hihetetlen élvezetet
jolontctl számára. Éppen azért, mert könnyen véget veihe-i
minden nézeteltérésnek, sehogy sem merte megten-lépést;
mintha attól félne, hogy ha hozzájut ahhoz, Imire oly
szenvedélyesen áhítozott, talán újabb, eddig nem ii, nehezebb
gyötrődések törnek reá. I napok egyikén sürgősen beidézlek a
járásbíróságra; kü-liii IJIIIÜMIOÍI menesztettek érte
Armádiából. Ion azonnal : idt, semmivel sem törődve; nem
kérte ki senki taná-
■ [| akárcsak annak idején, amikor Simion Lunguval
peres-
1 Nem sokat törte a fejét azon, hogy mit akarhatnak 1
járásbíróságon; fő, hogy bevált a számítása, és álmai-ii r
beteljesülése olyan közel van, hogy elég, ha a kezét ki-n\ lüjtja
érte.
A bíróságon egy nagydarab, pocakos, fekete szemüveges
inck kerek, pirospozsgás képét azelőtt sose látta, meg-
■ ni tőle, kivel íratta a panaszlevelet a járásbíró úr
ellen. Ion gondolkodás nélkül megmondta, hogy Herdeleá-val...
Csak miután kibökte a tanító nevét, és a mérges bíró mellett
megpillantotta Belciug pópát. akkor döbbent rá, hogy
elszólta magái; eszébe jutott, hányszor megígérte a
tanítónak, hogy semmiképpen el nem árulja. Ezért most
pró¬bálta kiköszörülni a csorbát; hozzátette, hogy ő nem
hagyott békét Herdeleának, hogy térden állva könyörgött
neki, míg rá nem vette. Az idegen úr azonban már meg sem
hallgatta; magyarul diktált valamit egy másik úrnak, aki
villámgyor¬sa i körmölt az egyik íróasztalnál. Kisvártatva
az idegen úr, aki nagyon törte a román nyelvet, megkérdezte
Iontól, ondolta-e jól, hogy mit tett. S mikor a legény
igennel /olt, az úr azt mondta, hogy a feljelentés hazugnak
bizonyult, következésképpen két hét helyett ezúttal kei
hó¬napot is kaphat, ha ugyan nem többet... A legény
egyked¬vűen hallgatta. Azután egy irodaszolga kivezette.
Kimenet Ion még egyszer arra gondolt, hogy nem kellett
volna elárulni Herdeleát. Az utcán aztán morfondírozni
kez¬dett: a tömlöcöt is embereknek találták ki, s hogy egy
he¬tet ül-e vagy egy hónapot, egykutya ... Aztán az egész
ügyet eltemette benne a másik, óriási gond: mi lesz Anával,
Vasile Baciuval meg a földjével, mely majd reá száll ...
Mivel egy idő óta Ion ritkábban kopogott be Hcrdeleáék-
hoz. mint annak előtte, és egyetlen alkalommal sem szólt az
Ana körüli bajokról, a tanító családja csak véletlenül és az
eset megtörténte után egy héttel tudta meg, hogy Glaneta§u
fia szóba sem akart állni Vasile Baciuval, mikor az
igye¬kezett kiszedni belőle, mi a szándéka a csúffá tett
Anával. A lányoknak és a tanítónénak nem nagy
megerőltetésükbe ke¬rült meggyőzni Herdeleát arról, hogy
neki mint tanítónak és míívelt embernek kötelessége
közbelépni, útbaigazítani és szükség esetén megdorgálni
„ezt az Istentől és embertől elru¬gaszkodott, züllött frátert".
A hízelgő rábeszélés tetszett Herdeleának. Nyomban
elküldött Ionért; a legény azt üzen¬te, jön azonnal, csak vet
egy kevés takarmányt a tehén elé.
— Kár, hogy nincs itt Titu — mormogta Herdelea,
mi¬közben szinte felindultan várta a legény érkezését. —
Meg¬figyeltem, hogy Titura hallgatni szokott ez a bolond . .
. Hej, de ebben az órában szegény Titu ki tudja, mivel
vesződik ott Gargón! Mert bizony kemény munkával és sok-
sok verejték¬kel keresi meg az ember a mindennapit!
IMI .ÍI I itt, de az első szavaknál máris felhördült,
kipiroso¬dott, dühbe gurult, s nyomban oda is vágta,
szemtelenül a [tónak:
I fgyan, hagyjanak már a fenébe! Én sem vagyok gy-r-. s
jól tudom, mit kell tennem, hogy kell viselked-
■■!... Igazán!... Nem veszem el, tanító úr, mert: nincs in
elvenni, na! És az igazat megvallva, utálom Anát, mini i
vasorrú bábát, s nem kéne akkor se, ha Vasile bá nlc .1
tenyerembe tenné az egész pripászi határt.. . Hát tehe¬tek
én róla, hogy a szájáig ér a hasa? Én vagyok a hibás? C a
hibás! Ha nem ízlett volna neki, biztos nem engedte
volna... Mert nem én kérleltem, Isten biza...
I [erdelea csak hápogott e kifakadás hallatára, a lányok
meg kimenekültek a szalonba, hogy ne kelljen ezt az isten-
n embert tovább hallgatniuk. Egyedül a tanítóné nem
vesztette el a fejét; méltóságát megőrizve, felháborodott
han-
gon támadt a legényre:
- Nem sül le a bőr a képedről, te ember, hogy előttünk,
tisztességes emberek előtt ilyeneket beszélsz? Hát így beszél
becsületes ember? Még a legutolsó cigány sem csinál olyant,
s nem beszél úgy, mint te! Szép dolog, mondha¬tom ... Mi
azt hittük, rendesebb és okosabb vagy a tÖbbiek-ii'l, és
tessék! Mindenkin túlteszel a gazemberségben... Igen
bizony! Jól mondta, aki mondta, hogv kutyából míg a világ
nem lesz szalonna ... Nagyon is jól mondta . ..
57
— Hagyd, drágám, ne ítéld meg olyan keményen! Fiatal
;, s nem tudja, mit beszél! — lépett közbe békítőleg, Her-
delea; Ion elszántsága elfeledtette vele iménti szilárd elha-
izását. Prcljálta jobb belátásra bírni a legényt. Eszébe
juttatta, hogy valahányszor rá hallgatott, mindig jól járt.
almion Lunguval is mekkora bajba keveredett! Ki
tudja, melyik tömlöcben rothadtak volna el a csontjai, s csak
iltala írott panasznak köszönheti, hogy szárazon m:g-
lító nem tudta befejezni. Iont fojtogatta Herdelea sze¬lni ége,
mert arra kényszerítette, hogy szégyenkezzék. De I nem
akarta beadni a derekát, eszébe jutott az isme¬irt l>-n én- a
járásbíróságról, és dühösen felcsattant:
Ma hiszen, mondhatom, engem jól ellátott tanáccsal a i .mi.> úr!
Inkább tartotta volna meg a tanácsait, es hagyta volna, hogy
üljem le azt a két hetet, semhogy most két hónapot, vagy
esetleg két esztendőt kelljen leülnöm! ... Hagyja csak, tanító úr,
inert jól tudjuk, hányadán állunk! Éppen olyan ostobák azért
nem vagyunk mi sem ...
— Szóval ez a hála, te Ion? — kérdezte Herdelea, akit
megrémített a legény vakmerősége. — Miután egy egész este
könyörögtetek, te is, meg az öregeid is, hogy ne hagyjalak el,
most van képed szemrehányásokkal illetni? Elfelejted, hogy
mégis az én feljelentésem mentett meg a tömlőétől! ...
— Megmentett, hogyne mentett volna... Mondja inkább
azt, hogy csúfot íízött a tudatlanságomból, ahogy sose hittem
volna, mert ugyan ki viselkedett szebben a tanító úrékkal, mint
én?... De most már mindegy! Csak egészséget adjon a Fennvaló!
Ezután tudni fogom én is, mitől őrizkedjem, mert megtanultam a
saját eszemre hallgatni!... Adjon az Isten jó éjszakát! ...
Azzal kifordult, és becsapta az ajtót. Hazáig egyet dör¬mögött.
Ekkora szemérmetlenség láttán még Herdeleáné sem tudott
szóhoz jutni. Csak nagy későre tudott megszólalni.
— Ez a gézengúz tisztára megkergült! — mondta. Véle¬ménye
megegyezett a leányokéval, akik újra előmerészkedtek, és azt
sem tudták, hogy adjanak kifejezést felháborodásuk¬nak.
A megrökönyödés késő éjszakáig nem hagyott alább a Herdelea
házban. Falusi ember részéről ekkora orcátlanságot még nem
tapasztaltak . . . S haragjukat csak fokozta az a körülmény, hogy
éppen Ion volt ilyen hálátlan és tisztelet¬len. S mert azelőtt
mindnyájan szerették, most versenyt szid¬ták, ócsárolták. A
tanítóék mindig a családhoz közelállónak tekintették Iont, mint
aki eszesebb volt és tisztább a többi parasztnál. Herdelea büszke
volt arra, hogy tanította, s úton-útfélen dicsérte. Szó se róla, Ion
is mindig szolgálatkésznek mutatkozott; nem húzódozott, ha
megkérték, szaladjon át Zsidovicára, Armádiába, vagy aprítson
egy kis fát a kony¬hára ,.. A hosszú téli estéken, mikor falun az
emberek hal¬nak meg az unalomtól, és ettől való félelmükben a
tyúkok¬kal egyszerre feküsznek le, Glanetasu fia sokszor
üldögélt a tanítóéknál. Mesét mondott, mesét hallgatott, énekelt,
lutrit játszott vagy durákozott.. . Még Herdeleáné is, aki pedig
nem csinált titkot abból, hogy lenézi a bocskorosokat — ahogy ő
a parasztokat nevezte —, Ionnal úgy beszélt, mint egyen-
llcl, különösen hogy a legény sose lépte át az illen-
út. F.s most tessék! Ugyanaz a Ion nem átall 1/
IMII üvöltözni, és a tanító urai megfenyegetni!
I l.i Iitu idehaza lett volna, egész biztosan felpnl
idta Ghighi harciasan.
Herdelea azonban inkább elszontyolodott, mint meghara-
1 legjobban az vágta mellbe, amit Ion a bíró elleni
ról mondott. Aztán gyanú fúródott a szívébe: hátha
bolond kikotyogta valahol, hogy ő írta a panaszleve-
ll 1 Kég nem találkozott Ghitá Poppal, a jarásbírósagi
lmokkal, de megsejtette, hogy a vizsgáló bizottság kiszállt
diába, és több mint valószínű, hogy Iont is megidéz-
1 I I bben az esetben a szerencsétlenség már útban van . . .
- A végén még ennek a pimasz fráternek a panasza miatt nekünk
gyűlik meg a bajunk! — szólalt meg Laura, aki ■1/01,1, hogy
jegybe lépett, nemcsak komoly volt, hanem imista is.
— Egy cseppet sem csodálkoznék rajta! — tette hozzá a
t.iiiíióné, az orrát és a száját dörzsölgetve. — Az ilyen bocs-
I OfOStól minden kitelik.
Puff neki! — mondta Herdelea. — Nem olyan fekete ilög,
amilyennek festik!... Ion nagy lókötő, de go-lak nem
gonosz! Ki tudja, mi minden nyomja a lelkét! I ha bajban
van, hetet-havat összebeszél az ember!
Herdeleának vérzett a szíve a baj előérzetétől, mégis I M \ u-
len volt mosolyogni és tréfálkozni, hogy meggyőzze 1 ■
il.ídot: nincs semmi veszély ... A tanítóné. és a leányok,
rülve a nagy izgalomban, úgy aludtak, mint a tej. Csak
Herdelea forgolódott egész éjjel nyitott szemmel; hasztalan
próbálta elűzni a nyomasztó látomásokat...
3
\ \ izsgáló bizottság, mely a besztercei törvényszék
fő¬iek elnökletével ült össze, Belciug tisztelendőt is meg-
hogy tájékoztatást kérjen tőle, mivel Ion panaszlevele
befeketítette, akárcsak a járásbírót. A pópa jámbor
llyal válaszolt minderi kérdésre; tisztának és ártatlan-
rezte magát, mint a ma született bárány, s nem akarta, valaki
azt higgye, ő bárki ellen is haragot táplál; pedig lelke
mélyén csak úgy forrt Ion ellen, aki nem átallotta őt
bevádolni. Különben nem került nagy megerőltetésébe,
hogy tisztára mossa magát: elég volt elismételnie a tárgyalás
al¬kalmával tett kijelentéseit, melyekből kitűnt, hogy
Glanetasu fia veszélyezteti a pripászi közrendet, és hogy a
közérdek megkívánja, rekeumozzák meg egy kicsit, mert
különben nem fér a bőiébe.
— Nem vagyok jogász, s ezért csak mint egyszerű laikus
beszélhetek — szólt a pap befejezésként. — Mégis úgy tűnt
nekem, s mindmáig úgy tűnik, hogy annak idején a járásbíró
úr nem volt elég szigorú a delikvenssel szemben. Egyébként
a legjobb bizonyíték arra, hogy a büntetéssel való fenyegetés
nem tette meg a kívánt hatást, nem számítva ezt a
panasz¬levelet, mely egymagában is fölötte merész
rágalom, mon¬dom, a legékesebb bizonyíték az a tény, hogy
a panasztevő épp e napokban olyan botránynak a hőse,
amilyen nem for¬dul! még elő a mi falunkban ...
De mikor a pópa Ion tulajdon szájából hallotta, hogy a
panaszlevél igazi szerzője Herdelea, elöntötte a méreg. „Ez
már a képmutatás netovábbja! —■ gondolta kivörösödve. —
Egyfelől eljön hozzám kolindálni, és meghív a lánya kézfo-
gojára, másfelől meg bíróság elé hurcoltat. Na de nem baj,
jó, hogy végre tisztán látok!"
Belciug előtt többé nem volt kétséges, hogy a tanító —
es¬küdt ellensége; ezért feljogosítva érezte magát arra, hogy
al¬kalomadtán ő is visszavágjon, mégpedig olyankor, mikor
Herdelea a legkevésbé várná. „Ha már arról van szó, hogy ki
tud ártani a másiknak, majd én megmutatom, hogy egy
cseppet sem nehéz dolog!" — döntötte el a pap.
Minél jobban gyökeret vert lelkében a meggyőződés, hogy
Herdelea a főbíinös, annál több enyhítő körülményt talált
Ion számára, aki végül is csak a tanító áskálódásainak esett
áldozatul. Megszánta, s most már a maga részéről is
saj¬nálta, hogy kénytelen volt szegény fiú ellen tanúskodni.
Egyre gyakrabban és mind nagyobb megértéssel gondolt
reá. Miérl is vette úgy üldözőbe? Most, alaposan átgondolva
a történteket, el kellett ismernie, hogy elhamarkodta a
dolgot, mikor kiprédikálta, és helytelenül telte, hogy rávette
Simion I.ungut, perelje be. Igen, elhamarkodta, mert
tulajdonkép¬pen Ionnak volt igaza... Következésképpen
neki most köte¬lessége a hibáját jóvátenni, és valamit tenni
a szegény üldö-rdekében. S mivel jól ismerte a háborúságot
Vasile Ba Imi között, feltette magában, hogy kibékíti 5ket.
Meg¬lőni, hogy vegye el Anát, Baciut pedig ráveszi, hogy
[tse a legény kívánságát a hozományt illetően. Ha ez il,
legalább eloszlatja a szégyent is, amely miauul. .1
58
falura nehezedik. Igaz, hogy Ana nem az első leány, s nem ll .1/
utolsó, aki megesett: a Szamos mentén van olyan falu, ihol majd
minden menyasszony kézen fogva vezeti a gyer-i Pripászban
azonban, mióta Belciug a lelkipás/.ior, nem fordult elő
fattyú. Aztán meg, amit Vasile Baciu művel, az égbekiáltó bűn.
Rendben van, hibázott a leány; il mert hibázott, mégsem
ölhetünk meg egy embert. Ki lá-totl ekkora kegyetlenséget?
Már más községekben is híre ment, hogy Baciu
mindennap kékre-zöldre veri, félholtra
KÚzza a leányát...
llelciug fontolgatta még egy darabig a tervet, nehogy ké-•6bb
ismét meg kelljen bánnia, amit tett, de saját elgondo-i napról
napra nagyszerűbbnek találta; Herdelea meg¬pukkad
mérgében, ha megtudja, hogy még az ő szerencsétlen Ifzköze,
Glanetasu fia is végül csak a papnál keres lelki menedéket.
Aztán meg a legény hálája mellett Vasile Baciu bizalmát is
megnyeri; az öreget ugyanis megviselte Ana bal-lépé C s most
szívesen venné, ha férjhez menne akár Glane-i II I iához is,
bár számtalanszor esküdözött égre-foldre, s a mellét, hogy míg
él — nem adja hozzá. Itt Belciug meretét újabb bűntudat kezdte
mardosni: akkoriban ő i tüzelte Baciut, hogy ne tegye
szerencsétlenné a lányát az-I i duhaj gazemberrel... Végül a pap
remélte, hogy ebből i kibékülésbŐl az épülő új templom szamára
is csurrxn-csep-najd valami. Életének leghőbb vágya volt
ugyanis, hogy
emeljen gyönyörű istenhazát a régi düledező fatemp-
helyett, amely neki is, a falunak is szégyenére vált. Már
tíz esztendeje rakta élére a garast, ő maga az egyház
minden jövedelmét felajánlotta, és önként vállalta a
ibb menő takarékosságot, csak hogy teljesüljön az
A megvalósítás gyűjtéssel kezdődött. Két vezető gaz-
ibcr, Torna Bulbuc és Stefan Hotnog a püspök ajánló-
i ! járta be Erdély falvait. Mivel sok pénzre volt sziik-
lég, Belciug igyekezett fölkelteni a falusiak becsvágyát, hogy II
adandó alkalommal, de különösen ha esküvő, keresz-icmetés
van, adakozzanak az új templom céljai-ra... Nagy bánatára a
hívek nehezebben nyúltak az er¬szénybe, mint a pásztor,
úgyhogy Belciug csak nemrég kezd¬hette meg a tárgyalásokat
néhány híres besztercei építésszel, s félő volt, hogy az
egybegyűjtött összeg nem lesz elég... De jámbor álmodozásaiban
Belciug látta már a diadalmas új templomot, amely világgá
kürtöli majd egy szerény lelki¬pásztor buzgalmat. Sőt, lelki
szemeivel azt is látta, hogy a szegényes és igénytelen régi
templomocska átköltözik Szász¬falvára, ahol a románok
elszaporodtak, s mivel nem volt hol imádkozzanak,
vasárnaponként Pripászra jártak misét hall¬gatni . .. Csak
könyörüljön rajta az Isten, hogy folytathassa áldásos munkáját,
és világot gyújtson az emberek lelkében. \ a árnap a mise előtt
meghagyta a bírónak, küldje el hozzá délután Vasile Baciut
Anával együtt. A küldöncöt ugyan¬akkor Ionhoz menesztette,
hogy jöjjön el Glanetasuval és Zenobiával egyetemben. Egy
szóval sem árulta el, miért hí¬vat u "ikct; azt sem akarta, hogy a
felek tudjanak egymás¬ról. „Amilyen megátalkodott mind a
kettő, képesek lenné¬nek cl sem jönni — mondta Belciug
magában, a kezeit tör¬delve jóleső izgalmában. — Míg így, ha
az én házamban kerülnek szemtől szembe egymással, lehetetlen,
hogy egyez¬ségre ne jussanak!"
Elsőnek Vasile Baciu érkezett meg a leánnyal. Az öreg egy
kicsit becsípett, mert még mielőtt a bíró átadta volna a pópa
üzenetét, felhajtott egy félicce pálinkát. Ana kisírt, dagadt
szemmel jött, és hasztalan igyekezett elrejteni kihí¬vóan
gömbölyödő hasát. Belciug a férfit leültette, míg Ana lesütött
szemmel állt meg az ajtó mellett.
Belciug szóhoz sem engedte jutni Baciut, hanem nyomban
nekiesett. Rosszul teszi — mondotta —, hogy nyomorékká veri a
lányát. Már az egész falu őt szapulja. Azért ember az ember,
hogy a bajban se veszítse el a fejét. Mert Ana hibá¬zott ugyan,
de egy kis jóakarattal a legsúlyosabb hibát is jóvá lehet tenni,
míg a konokság minden rossznak a for¬rása. Hiszen Ion sem
valami kóbor cigány, ellenkezőleg, dol¬gos és eszes legény.
Ha nincs is vagyona, jobb vő lehet be¬lőle, mint sok más
legényből . .. Ana sírva fakadt, Vasile Baciu pedig
elérzékenyülve, elkeseredetten válaszolt:
— Hát én hogyne akarnám, tisztelendő atyám? Nem
pró¬báltam meg mindenféleképpen? Még kérleltem is,
öregember létemre.. . De még csak meg sem hallgat.
Nem és nem!
li.i tett, és most úgy komiszkodik velünk, ahogy neki
ik! Mit tehetnék én? A tisztelendő úr szem ember és
és bölcs. .. Mondja meg, mit tegyek, s én bármit meg-
ek!
\ pap végigsimította a haját. Baciu válaszával meg volt
elégedve. Már éppen készült azt tanácsolni, hogy ne legyen
Mugori, mert ha ad, tulajdon gyermekének ad, nem
idegen¬mikor a pitvarból bocskorcsoszogás, majd félénk
kopo-
lullatszott. — Szabad — válaszolta a pap sietve és örömmel.
I assan, tisztességtudóan nyitott be Glanetasu;
kucsmáját imban letette a kemence mellé. Zenobia és Ion
bátrabban lepett be; hangos jónapottal köszöntek.
Mindhárman nagyot u-k, mikor Baciut és Anát ott találták,
habár ők is meg Baciuék is sejtették, miért hívatják őket.
Belciug kezet fogott mciasuval és Ionnal, s közben Vasile
Baciura pillantott, mintha értésére kívánná adni, mennyire
becsüli újonnan ér-kezett vendégeit. Utána szelíd hangon
szólt a legényhez, kér-iie burkolva a dorgálást: — Hallom és
nem hiszem, hogy nem akarod elvenni ezt I vcrencsétlen
leányt, ámbátor jól látod és elismered, hogy Itkes vagy, és
hogy teljesítened kellene keresztényi köteles¬ségedet . . .
Hát ez nem szép tőled. Ion fiam! Mert a leány :n csúnya, se
nem ágrólszakadt, se nem rossz családból ló. Mondd meg
igaz lelkedre, nincs igazam? ... Te pedig hasonlóképpen
derék, komoly, okos legény vagy .. . Hogy is
lehetsz ilyet?
— Az úgy van, tisztelendő atyám, hogy a fiú akarná —
válaszolt Ion helyett Glanetasu, a feje búbját vakargatva,
mialatt a szemét Vasile Baciun felejtette. — Hogyne akarná,
ii ,-ielendő atyám? — tette hozzá kisvártatva, de hirtelen un
gint elhallgatott, mintha nem merné folytatni. Ion olyan in
zdulattal hajtotta le a fejét, amely azt jelentette, hogy ő
v alóban akarná.
I losszabb szünet következett, aztán egyszerre eredt meg
nyelve Vasilénak is, Ionnak is, Glanotasunak is. Belciug
ónban egyetlen kézmozdulattal csendre intette őket, és jám-
mosolíyal, békítően fordult hozzájuk:
Tehát ezért hoztalak össze titeket! Most aztán alkud-
., egyezzetek meg, ahogy tisztességes emberekhez
illik,akodás cigányoknak való ...
Azzal tempósan letelepedett az asztalhoz, onnan nézett fel a
parasztokra. Várta az egyezkedést, jóindulatú mosollyal
bátorítva a jelenlevőket. De a férfiak zavarban voltak;
sze¬müket tanácstalanul szegezték a pópára, mintha ő lenne
egyedüli reményük. Zenobia csak sóhajtozni tudott, szemét
az égnek emelte; ezzel adta tudtára a többieknek, hogy
át¬érzi a helyzet komolyságát. Ana szeretett volna
elsüllyedni szégyenében; halkan sírdogált, igyekezett minél
kisebbre ösz-szenúzódni, és próbálta eltakarni a hasát
összekulcsolt kezé¬vel, amelyre időnként forró könnycsepp
hullott... A ko-módról hangos óraketyegés hallatszott,
amelyet csak néhány pillanatra nyomott el az utcáról
beszűrődő szekérzörgés. .. A néma, feszült csendben aztán
váratlanul csapott fel Va-sile öblös, rekedt hangja. A többiek
ijedten fordultak fe¬léje.
— Én egy cseppet sem vonakodom, tisztelendő
atyám . . .
59
Én hozzáadom a lányt... Itt van, né! Vigye, és éljenek bol¬
dogan !
Ezzel megtört a jég, fölengedett a várakozás dermedtsége. Ion
megmozdult, egy darabig köszörülgette a torkát, aztán
megszólalt. Nyugodtan beszélt, de mereven csak a pópa
ki¬nyújtott lábát nézte az asztal alatt; a cipőtalpról, a szélek¬re
ráragadt sárból vékony csíkokban szivárgott le a mocs¬kos lé.
— Én sem vonakodom! — mondotta. — Megverne az
Isten, ha vonakodnék! Csak éppen tudni akarom: mit veszek
és mit kapok.. . Igazam van-e, tisztelendő atyám, vagy
nincs igazam?
Mindketten csak Belciughoz intézték szavaikat, egymás¬ra sem
néztek. Senki sem törődött Anával, így hát senki nem látta, hogy
a felderengő remény elűzi szeméből a rémületet, amint enyhült
és egymáshoz közeledett a férfiak beszéde.
— Most adom a leányt, halálom után pedig nekik marad
minden, amit gyűjtöttem, hisz nem fogom a másvilágra vinni . . .
De amíg élek, nem akarok vénségemre koldusbotra jutni és
alamizsnára szorulni — mondta Baciu megnyomva a szót, s a
szemét le nem vette Belciugról.
— Mit kezdjek én a lánnyal, Vasile bá? — pattant fel Ion
dühösen. — Mondja meg maga, mit kezdjek. Van-e ne¬kem
vagyonom, mint magának? Van-e földem?... Vagy
IMI ,,/t akarja, hogy álljunk be mind a ketten szolg ilni, hogy n
ne dögöljünk?
Dolgozzatok és szerezzetek! — kiáltotta Vasile Bachl.
— Ugy-e?... Hát eddig tán nem dolgoztam? Nem tör¬
tem eleget magam? Isten a tanúm, hogy nem ültem ölbe tett
kézzel! S volt-e valami hasznom a sok robotolásból? Semmi!
Olyan maradtam mai napig, mint az ujjam... És maga
elvárná, hogy a lányát is én etessem! Kiég nekem őket
eltartani!
ht előbb az apjára mutatott, aztán az anyjára, akik szo¬morúan
bólintottak; ezzel akarták megindítani az ellenfelet, emírségére
lenni a fiúnak.
— Amíg én élek, nem adok semmit! ... Ezt előre meg¬
dönt! Egy fillért sem, egy barázdát sem! Inkább meg¬
ölöm és a földbe teszem Anát. Legalább tudni lógom, hogy
öltem meg, ha már nem vigyázott a tisztességére, és nem
hallgatott reám ... így van ez, így!
— Hát ha így van, akkor hiába is jöttünk ide, és hiába
háborgattak a tisztelendő urat — mondta Ion. Kalapját a
kezében forgatva úgy tett, mintha fel akarna állni, de vé¬
gül mégis ülve maradt.
Belciug megijedt, hogy kútba esik a terve. Szeretett volna
közbelépni és csitítani őket, de nem tudta, hol kezdje.
Né¬hányszor köhintett, jelezve, hogy beszélni akar. Újra csend
lett, de most már ingerült, a székek nyikordulásától meg-
negszakított csend... Mielőtt a pópa megszólalhatott volna,
\ asile Baciu megint kifakadt:
— Márpedig, ha abban spekuláltál, hogy csúfot űzöl a
lányomból, s úgy húzod ki a lábam alól a földet, akkor rosz-
ul spekuláltál. Mert bennem emberedre találtál!... Nem ágy
verik a cigányt, fiam! Nem biza . .. Hm . . . tetszene, mi?. . .
De én ... hm ... bízd csak 'rám . . . Nem, Ion, őriz-n meg az Isten
és a Szűzanya!
hm, Zenobia és Glaneta$u felháborodva tiltakozott a vád ellen,
elnyomva Belciug békességre intő hangját... Most tort csak meg
a jég igazából. Háromórás civakodás kezdő¬ién. Olykor
közeledtek egymáshoz, aztán majdnem hajba kftptak, hogy egy
perc múlva megint lecsillapodjanak. Egye¬dül Ana hallgatott,
mint a csuka, nagyokat sóhajtva, akár ■leire váró vádlott.
Végül Vasile Baciu belement, hogy ad öt darab földet és egy pár
ökröt, de a földet Ana nevére írassák. Ion azonban görcsösen
ragaszkodott az egész birtokhoz, mivelhogy Baciu öreg létére
úgysem képes már megdolgozni. Viszonzásul biz¬tosította az
öreget, hogy gondját viseli, és mindenben szót fogad neki.
Mikor eddig eljutottak, diadalmas arccal állt fel Belciug
tisztelendő. Csak addig volt nehéz, amíg alkudozni nem
kezdtek. Most már csak egyezségre jutnak, akármennyit
ci¬vakodnak is. Megunta a sok beszédet, különösen mikor
lát¬ta, hogy esteledik, s ezek még mindig nem jutottak
dűlőre. Hazaküldte őket. Folytassák otthon az osztozkodást,
mond-i.i mosolyogva, s kezet fogott a férfiakkal:
— Adja az Isten, hogy jó órában legyen, és sok szeren¬csét!
És az esküvőn ne feledkezzenek meg a mennybéli atyá¬ról
és az ő földi egyházáról!
A szemben álló felek kint az utcán még dühödtebben
foly¬tatták a veszekedést. Fenyegetőztek, káromkodtak,
meg-meg-álltak, kézzel-lábbal magyaráztak, időnként
összesúgtak, de az alkudozás egy tapodtat sem haladt előre.
Mikor Vasile Baciu háza elé értek, mindkét fél arra gondolt,
hogy enged a másiknak, csak legyen már egyszer vége. De
aztán ismét meggondolták magukat. Mindegyik azt remélte,
hogy a ha¬logatás az ő malmára hajtja a vizet. Az egyezség
egyedül szegény Anának volt sürgős. Egész testében
remegett, és kö¬nyörgő tekintetét hol az apjára, hol Ionra
emelte. Félt, hogy anélkül válnak el, hogy döntenének az ő
sorsa fölött, és vé¬get vetnének a szenvedésének. Ügy is
történt. Vasile is, a legény is megesküdött: vagy úgy lesz
minden, ahogy ő mond¬ta, vagy többet ne is találkozzanak ..
.
Vasile Baciu érezte, hogy Glanetasuék a torkát
szorongat¬ják, s hogy lehűtse magát, valami semmiségért
belekötött Anába, és megint véresre verte ... Egész éjjel és a
következő napon sötét gondok emésztették. Rádöbbent,
hogy alapo a gyanúja, mikor meghallotta, hogy Glaneta$u
fia el akarja csavarni az Ana fejét. „Tehát a földemet akarja
elvenni!" Hideg verejték ütött ki a homlokán, ha arra
gondolt, hogy a végén mégis kénytelen lesz engedni, és
ennek a senkiházi¬nak a kenyerén tengődni... Törte a fejét
valamilyen meg¬oldáson, amely kiszabadítaná a gazember
karmaiból. Még a gondolatnak is örült, hogy kegyetlenül
becsaphatná... De
bármint erőlködött, nem tudott kifundálni semmit. Talán ha
ráijesztene, hogy inkább hagyja Anát megszülni, és nem
adja sose férjhez? Ezt a fenyegetést azonban olyan
gyengének érezte, hogy maga sem hitte el. Hogy ijedne meg
akkor a másik? Csak még jobban megkutyálná magát.. .
Ion vidám volt és elégedett. Biztosra vette, hogy Vasile
Baciu végül csak beadja a derekát, és keresztet vetve adott
bálái az Úrnak, hogy megsegítette. Másnap kora hajnalban
bejárta a határt. Közelebbről szemügyre akarta venni
jöven¬dőbeli apósának a birtokát. A föld látása örömmel
töltötte cl. Ez most rnár az övé — gondolta. Déltájban
csúnyán ösz-IZeveszett apjával, aki ismét megpróbálta
rávenni, hogy ne leszítse túl a húrt.
— Engem maga ne tanítson! Jobban tenné, ha dolgozna
valamit, mert ingyen pusztítja a Jóisten kenyerét, s rosszabb
tgy herénél! — kiáltott rá megvetően a fia.
I te az anyjával meg Floreával, Macedón Cercetasu fele-
ól és a bíró anyósával együtt, aki értett a leánykéréshez
az alkudozáshoz, elment Vasile Baciuhoz, aki egyébként
sántított a látogatásra, sőt cl is hívatta Firoanát meg a
kantomét, Simion Butunoiu feleségét, hogy állni tudja
az
Dltromot. Ana megcukrozott egy kupa pálinkát: az itóka
fel¬
oldja a nyelvet, és megpuhítja a szívet. Elejétől kezdték az
alkudozást. Még hevesebben és még erőszakosabban ve¬
rekedtek, s mindegyik fél azon volt, hogy minél jobban be¬
írna a masikat. De főleg az asszonyok vitték a szót, akik
v módra perlekedtek, s érvek és bizonyítékok helyett
•Ifinte egymást szapulták, aztán Iont, Anát, Glanetasut, Ba-
60
Miii és az egész ismerős vagy ismeretlen atyafiságukat...
tztán ahelyett, hogy enyhült volna, még jobban elmér-
Ictt a helyzet; azzal váltak el, hogy többet nem tárgyal¬
ni ii persze nem akadályozta meg őket abban, hogy
I múlva megint találkozzanak,, és megint eredményte-
/ekedjenek. Vdclip alkudoztak, cigánykodtak, hogy
beköszöntött a Vasile Baciu, arra számítva, hogy az esküvőt
hús-- , semmi esetre sem lehet megtartani, még jobban rsolta
magát; időt akart nyerni, hogy a vejét vala-i MI módon rászedje.
Azonban Ionnak sem volt sietős majd megszakadt a nevetéstől,
mikor Baciu azzal leni. hogy nem adja hozzá Anát... Két héttel
az ünnepek előtt aztán egy fél óra alatt megkötötték az
egyezséget, hogy Ion nem győzött csodálkozni, milyen
enge¬dékeny lett Baciu egyszeriben. Belement, hogy
hozományként minden földjét és mindkét házát neki adja, azzal
az egyet¬len kikötéssel, hogy esküvő után mind a kettőjük
nevére íras¬sák. Egyelőre esküvő után Ana Glanetasuékhoz
költözik; magával visz egy pár ökröt, egy lovat, egy borjas
tehenet, egy kocát hét malaccal, egy vadonatúj szekeret,
valamint egyéb apróságot, ami egy menyasszonyhoz és fiatal
menyecs¬kéhez illik. Még aznap elmentek a jegyzőhöz a
törvényes kihirdetés végett, meg a pópához, hogy annak rendje
és módja szerint a szószékről is hirdesse ki, olyanképpen, hogy a
lako¬dalmat húsvét után mindjárt a második vasárnapon
megtart¬hassák.
Ettől kezdve Vasile Baciu olyan nyugtalanul jött-ment, mintha ő
lett volna a vőlegény. Sehol nem találta helyét, és nem tudta,
hogyan rejtse el türelmetlenségét. Félelmében, hogy egy elejtett
szóval elárulja magát, még Avrumhoz sem fordult be, de annál
többet ivott odahaza. Most már túl lassúnak vélte az idő
cammogását, s valósággal remegett, nehogy -valaki vagy valami
keresztülhúzza számításait.
Amióta a román pappal találkozott, Titu megtisztultnak és
okosabbnak érezte magát. Mintha újjászületett volna. Addigi
életét, amelyen sokat gondolkozott, sivárnak, szégyen¬letesnek
találta. Ügy tűnt neki, hogy addig behunyt szemmel járt a
világban, és nem látott semmit maga körül. Milyen nevetséges
— gondolta —, hogy nem is olyan régen kedvét lelte a magyar
beszédben. Mi haszna volt a versfaragásnak, ha lelkét gúzsba
kötötte az érzéketlenség? Mi haszna, hogy elolvas mindent, ami
a keze ügyébe kerül, és teletömi a fejét mások gondolataival, ha
nem igyekszik megtudni, mi törté¬nik körülötte? Mire való
drámákat és tragédiákat kiagyal¬ni — a költői dicsőség kedvéért
—, mikor szeme előtt egy egész nép tragédiája játszódik, amely
némaságában fájdalma¬sabb bármely romantikus
képzelŐdésnél? „Az én hivatásom az, hogy együtt éljek
sorsüldözött véreimmel, enyhítsek szen-
Védésükön, átérezzem fájdalmukat, támaszuk legyek!" —
el¬mélkedett Titu a lelkesedés fölemelő pillanataiban.
Esténként az ágynak használt kanapén heverészett a sötét¬ben;
tucatjával szőtte a jövőre vonatkozó terveket — egyik
lellengzőbb volt, mint a másik. Hol fáklyával a kezében tót-tű
magát, amint óriási paraszttömeget vezérel szabadsághar-i ában,
hol faluról falura vándorolt, gyógyírt vive a meg-kinzottak
sebeire, megtanítva őket, hogyan könnyítsenek sor-lukon, és
élesztgetve lelkükben a jó reménység lángját, hol Bgy csapat
katonát vezényelt a szélben lengedező nemzeti-•iiiii lobogó
alatt... Elképzelte a kínzásokat, melyeket hő¬sicsen elvisel majd
népéért, és gyakran látta magát egy töm¬löc fenekén, láncra
veretve és mégis a boldogságtól kicsor¬duló szívvel, mert
vértanú, aki önfeláldozásával a sokaság győzelmét vívja ki. Az
efféle képzelődés soha nem tapasztalt (nőmmel árasztotta el Titu
lelkét.
Napvilágnál azonban megmosolyogta s beteges agyrémek-mi
tartotta merész álmait. Ábrándozás helyett jobb lenne most tenni
valamit — gondolta —, a világ minden tervez¬tetése és
elhatározása nem ér egy lyukas garast, ha nem vált-Cik valóra.
Kínzó szükségét érezte annak, hogy nyomban föl¬trekedjék,
és elkeserítette, hogy nem tud mihez kezdeni. ' r,v erezte,
hogy szárnya nőtt, de a lába ólomból van... Megörült,
amikor eszébe ötlött, hogy megszakít minden kap-' lOlatot a
magyarokkal, és ezután kizárólag románul beszel. 5 Miivel
az irodában magyar nyelven kellett írnia a hivatalos
papírokat, egyszeriből undor támadt benne hivatala iránt.
I ing Rózát azonban nem felejtette el, ellenkezőleg, törte
I fejét, hogyan tudná őt beleilleszteni új életébe, anélkül
hogy
törekvéseit keresztezné. De szégyen öntötte el, amikor
jutott, hogy magyarul vallott neki szerelmet, és hogy
/cinedélyes szerelme — egy magyar asszony. Próbálta
m ittál azzal megnyugtatni, hogy hátha Róza is zsidó, akár-
■ ■ il. I .ing, márpedig ebben az esetben semmi akadálya
an-
I hogy szeressék egymást, mert a zsidók számára köztu-
il.ii; nem létezik nemzeti érzés... Mivel néhány hete
ntffl látta, már nem is kívánta olyan veszettül, de tudta,
I . viszontlátnia, s még őrültebben fogja szeretni. Ezért
i.iii eldöntötte, hogy ez a szerelem egyáltalán nem ál!
ni Keivel, és hogy általában a gyűlölet sose terjed-
het ki az elnyomók asszonyaira. S hogy még nyugodtabban
tudjon aludni, elhatározta: megtanítja Rózát is románul.
Most, hogy azt hitte, új vezérelvhez igazodik az élete,
Friedmann jegyző közömbössé vált számára. Lelke mélyén
igen-igen lenézte, s annyira sem becsülte, mint egy fatuskot.
Csak az bosszantotta, hogy Friedmann nem vette
tudomá¬sul a benne végbement változást, mert ha észrevette
volna, talán szemrehányásukkal árasztja cl, aminek ő csak
örült vol¬na. Megkedvelve viszont Friedmann fiát, a bcísz
egyetemistát, aki dühöngött és „sovinisztának", „uszítónak"
nevezte Titut, amiért meg sem akart többé szólalni
magyarul.
Titunak lelkifurdalásai voltak, amiért eddig nem igyekezett
legalább könyvekből megismerni Romániát, azt az orsságot,
mely felé most minden fennkölt gondolata szállott.
Szeren¬csétlennek érezte magát, hogy nem tud beszerezni
legalább néhány képeslapot a „román paradicsomról", ahogy
Romá¬niát a jegyzővel folytatott egyik vita során
elkeresztelte. Bű¬nösnek tartott minden román tanítót, aki
nem képes kiját¬szani a magyar kormány tilalmát, és arra
tanítani a gyer¬mekeket, hogy igazi hazájuk levegőjét
szívják.
Mivel Friedmann járt, sőt évekig lakott Romániában, Titu
folyton unszolta, hogy meséljen az ott látottakról, azt
azon¬ban a világ minden kincséért sem vallotta volna be,
hogy ő még térképről se nagyon tudja, hogvan f"st az
ország. Pe¬dig a jegyző elbeszélései nemegyszer
elkeserítették. Friedman-nak ugyanis be nem állt a szája: ott
földhözragadt szegény-parasztok mellett olyan bojárokat
látni — mondotta —. akik azt sem tudják, hány birtokuk
van: ribszolga-településeknél is nyomorultabb falvak mellett
a fényűzésben és kicsapon-gásban elzüllött városokat;
sötétségben élő, tudat'an béresek mellett nadrágosokat, akik
szégyellnek románul beszélni, és büszkék arra, hogy
franciául karattyolnak; aztán kikent-kifent csokojokat. akik
nem ismernek sem Istent, sem törvényt. . .
— Maga magyar szemmel nézi Romániát — szakította
ilyenkor félbe Titu a jegyző ócsárlás.ít.
— Gondolja?.. . Na majd eszébe jutok én, ha egyszer
od.<-át lesz. Kénytelen lesz elismerni, hogv nem túloztam . .
. Ma¬guk, itteni fanatikusok, el sem tudják képzelni, mit
jelent az, hogy Románia. Ha tőlem függne, összegyűjfném
és ál¬lamköltségen küldenem el mindnyájukat, hadd
töltsenek leg-
61
llább egy évet a maga paradicsomában. Biztosra veszem,
BOgy kigyógyulnának az irredentizmusból. Mert tudja meg,
j" uram, hogy a Kárpátokon túl hallani sem akarnak ma-ól!
— Nahát, ez aztán a teteje! — ugrott fel Titu.
Nem bizony, nem akarnak hallani magukról, sől a
legtöbben utálják magukat, mivelhogy annyit kellemetlenked-
tekik a mártírjaikkal!... Különben az erdélyieknek rend-Itívül
jellemző gúnynevük van arrafelé. Mikor maga azt
mond-.,testvér", ők így válaszolnak: „bangyina"! Titu persze
egy szót sem hitt el abból, ami rosszat a jegy¬ző mondott;
mindenről épp az ellenkezőjét feltételezte. És li.i Friedmann
véletlenül egy-két jó szót is ejtett az ottani állapotokról, Titu
olyan büszke volt, mintha személy szerint őt dicsérték volna
meg.
Napról napra érezte azonban, hogy neki nem itt, egy ma-
f tisztában volt — semmi biztosat nem tudhat meg.
;\.n fészekben van a helye, különösen miután ilyen átkozott ilt
kell betöltenie, amely éppen a szegények s a kisem¬mizettek
ellen irányul. Hanyagsága nem kerülte el a jegyző figyelmét, aki
néhány mulasztás után fel is szólította, hogy politizáljon
kevesebbet és dolgozzék többet, mert ha nem, telén lesz
szorgalmasabb gyakornok után nézni. I I ■•vét előtt keményen
megparancsolta Titunak: azonnal Induljon, és kezdje meg a
foglalást az adóhátralékosoknál; Ti¬tu huzavonája miatt, mondta
Friedmann, szigorú figyelmez-kapott 6, a lelkiismeretes, öreg
jegyző. Titu sértődöt¬ten elindult a faluba, egész nap járta a
házakat, és este egy rderék foglalt holmival tért vissza, azt
azonban kizá-magyaroktól gyűjtötte össze. Mikor Friedmann
ezt meg-inclt.t. pulykavörös lett a dühtől:
Úgy látom, maga politikai bonyodalmakba akar ke¬ni —
mondta toporzékolva. — Sajnálom, de ez így tovább nem
mehet... Él kell válnunk!
V/ én lelkiismeretem mindenesetre tiszta! — válaszolta
iggal Titu, s az ajkán szerény mosoly jelent meg.
N jegyző még aznap este kiszámította a járandóságát, és
rkaba nyomott negyvenöt koronát; harmadnap pedig,
éppen csütörtök volt, és egyéb dolga is akadt Ármá-
I mit is magával vitte, s letette a Rahova söröző elé,
in annak idején felvette.
Macedón. Cercetasu a templomból egyenesen Herdeleához
ment; elújságolta, hogy a pópa ki akarja békíteni Iont Va-sile
Baciuval, s délutánra magához is hívatta mind a kettőt, hogy
szembesítse őket. Herdelea nem szólt egy szót sem, de a lelke
megtelt keserűséggel. Belciug viselkedését felháborító¬nak
találta. Magához édesgeti Iont, hogy neki borsot törjön az orra
alá? Vagy talán így akar megjutalmazni valamilyen gazságot,
melyet a legény a jótevőjével szemben elkövetett? ... Eszébe
jutott Ion szemrehányása, és rájött, honnan fúj' .1 szél:
Belciugiól... „Tehát a pópa vette rá, hogy elárul¬jon ... íme, mire
képes egy tanult ember, ha becstelen! Ösz-szefog egy paraszttal,
ellenem . . ."
Különben azóta, hogy a járásbíró megállította a gimná¬zium
előtt, de még inkább, mióta Ion úgy kimutatta a foga fehérjét, a
tanító majdnem biztosra vette, hogy nagy veszély fenyegeti a
miatt a szerencsétlen panaszlevél miatt, litok-j ban átkozta az
órát, melyben megesett a szíve a bajba jutott gazfickón. Minden
reményét abba a vizsgálatba helyezte, melyről Ghitá Poptól
értesült. Ha a járásbíröt csak egy sze¬mernyit is bűnösnek
találják, ő megússza szárazon, bár — az igazat megvallva — ez
a remény olyan halvány volt, hogy maga Herdelea is hiú
ábrándnak tartotta. De mikor Ion arcátlanságán megütközve
beszaladt Ármádiába, és Ghitá Pop¬tól megtudta, hogy a
vizsgálat megállapította a járásbíró pártatlanságát, és eljárását
teljes mértékben jóváhagyta, Her¬delea kezdett a legrosszabbra
felkészülni. Az írnok nem tu¬dott bővebb részletekről, mert a
vizsgálatot a legnagyobb ti¬tokban ejtették meg, nehogy az
igazságszolgáltatás tekinté¬lyén csorba essék. De Herdelea
annyit mégis kivett az írnok beszédéből, hogy az elsők közt
Belciugot, Iont és Simion Lun-gut hallgatták ki... S miután
neki egyik sem szólt egy szót sem arról, hogy mi történt a
bíróságon, nyilvánvaló, hogy ott reá nézve csakis
kellemetlen dolgok történhetek.. Nincs kizárva, hogy ha
valóban meg akarta volna tudni. Ion kertelés nélkül bevall
mindent. De Herdelea tulajdonképpen nem akart
megbizonyosodni a dolgok állásáról. Továbbra is. hinni
akarta, hogy majd csak jóra fordul minden. A kíván¬csiság
ösztökélte, de a félelem visszatartotta. Behunyta sze¬mét, s
igyekezett legalább késleltetni a csapást, ha már el-erülni
nem tudta. Mert a baj sose jön elég későn . . . így .1/1.1:1
ahelyett, hogy a forrásnál érdeklődött volna, ahol min¬den
felvilágosítást megkaphatott volna, inkább az ármádiai ni.it
taposta, s folyton Ghita Popot faggatta, akitől pedig — ezzel
Amint hiába járta Armádiát, egy szép délután Stössel, a
/sidovicai jegyző kiáltott utána az ablakból. Idézőt nyújtott íi
neki. Már vagy három napja érkezett, de eddig nem volt
alkalma elküldeni Pripászra. Herdelea elsápadt. „Most
kez¬dődik a tánc!" — mondta magában, mert biztosra vette,
hogy 1/ idézés a járásbíró ügyével van kapcsolatban.
De még jobban meghökkent, mikor az idézőből újabb
bo¬nyodalomról értesült. Pert indítottak ellene, és
kötelezték, hogy tekintélyes összeget fizessen ki a
besztercei Bernstein-égnek, melytől három évvel ezelőtt a
szalonbútort vásárol¬ta, húszkoronás havi részletre.
Herdelea annak idején nem ■./ívesen terhelte meg
fizetését ilyen fölösleges kiadással, hisz úgyis mindig
levontak a járandóságából különböző előlegek irtózások
címén, s a hitelezők egyenesen az adóhivatal ál¬tal
hajtották be követeléseiket. Ő váltig ismételte: ahogy
innyi éven át megvoltak szalon nélkül, várhatnának,
míg kicsit lélegzethez jutnak. De a lányok addig rágták a
fülét, hogy végül el kellett ismernie: igazuk van, szükség
van nutatósabb szobára, ahol a jövendőbeli kérőket togad-
li.n i.ik ... Vagy két esztendeig törlesztette is a részleteket
rendesen, mert I.aura, aki attól tartott, megint szalon
nél-I ni maradnak, sose engedte, hogy két-három részletnél
több gyűljön, és személyesen adta fel a pénzt. De mióta köz-
a férjhezmenetellel járó felfordulás, Laura elhanyagol-1.1 .1
Iní torrészleteket; az öreg pedig, mivel mindig akadt elég
unit sürgősen be kellett tömni, arra gondolt, hogy vár-liu
még az a zsidó, s a havonként érkező, egyre fenyegető-ifibb
hangú felszólításokat eldugta, nehogy bajt gyűjtsön a ha a
lányok megtudják. Azután, mikor már jó né-h«ny lés/let
felgyűlt, azzal mentegetőzött, hogy akkora ösz-képtelen
kifizetni, majd elrendezni a dolgot Laura es¬ni, in, ha egy
kicsit fellélegzik .. . S most tessék! A i.iiii.i .1 várast, s
követeli, hogy azonnal fizesse ki mind riaradt vészleteket,
mind az ezután esedékeseket, vagyis 1 leimében több mint
háromszáz koronát.
— Háromszáz korona! — motyogta Herdelea
kétségbe¬
esetten. — És éppen most, amikor nyakamon az esküvő!
Hazáig alaposan meghányta-vetette a reá szakadt
szeren¬csétlenséget. Hogy most képtelen ennyi pénzt
előteremteni, az biztos. Azon kell tehát lennie, hogy időt
nyerjen, míg a leányt férjhez nem adja. Ebből kell kiindulni..
. Mindenek¬előtt otthon eltitkolja az idézőt, és említést sem
tesz a perről, hogy elejét vegye a civakodásnak, a
könnyeknek, a jajveszé¬kelésnek és a család
kétségbeesésének. Majd kikászálódik ő a bajból, nyugodtan,
lárma és feltűnés nélkül. Szerencsétlensé¬gérc azonban a
tárgyalást húsvét előttre tűzték ki. Ez bizony kemény dió.
De mivel úgysem tud fizetni, s egyebet úgysem hozhat fel
mentségére, csak a szegénységét, minek is menne el a
tárgyalásra? Hadd ítéljék el! A váltó úgyse tűr halasz¬tást!
62
Azután majd csak kiegyezik ő a cég ügyvédjével. F.set-leg
vállalja a perköltséget, és újra kezdi fizetni a részleteket. Addig
túl lesznek az ünnepeken, túl az esküvőn, egyszerűbb lesz egy
kicsit a helyzet.. .
Hazaérve vidáman lépett be, mint aki nyert a lutrin. Az idéző
perzselte a zsebét, de azért átkapta a tanítóné derekát, egyszer-
kétszer fiatalosan megpergette, és cuppanós csókot nyomott
mindkét orcájára, a lányok nem kis mulatságára, és Herdeleáné
felháborodására, aki miután kitépte magát kar¬jai közül,
ráripakodott:
— Megállj, te bolond!. .. Nem szégyelled magad, eszte¬
len vénember, legalább a gyerekek előtt; mit gondolnak ró¬
lad?
Mivel pedig a baj sose jár egyedül, a tárgyalást megelőző napon,
úgy estefelé, amikor legkevésbé voltak erre felk. ve, és éppen
arról beszéltek, hogy mennyit töri magát sze¬gény fiú egy olyan
állásban, amely nem méltó az ő költői tehetségéhez — egyszer
csak nyílik az ajtó, és ki más állít be, mint Titu. Mosolyogva jött,
s hozta Zsidovicáról a pos¬tát meg egy körlevelet, melyben
Herdeleának tudomására ad¬ják, hogy pártfogója, Csernátonyi
tanfelügyelő nyugalomba vonult, és újabb intézkedésig Horváth
tanfelügyelőhelyettest bízták meg az ügyek intézésével. „Ügy
látszik, a szerencsét¬lenség csőstül zúdul a fejemre!" —
sóhajtott fel Herdelea mélyen elszomorodva.
Titu habzó szájjal szidni kezdte „a gargói zsidót", aki
esz¬közévé akarta őt aljasítani a faluban élő románok elnyoma-
(Kan; boldog — mondta —, hogy végre megszabadult ab¬ból
az idegen darázsfészekből, ahol el kellett viselnie, hogy
legszentebb érzéseit lépten-nyomon lábbal tiporják. A tanító¬in-
és a lányok nyomban pártjára álltak. Jól tette — mon¬dották —,
hogy nem maradt egy lelketlen renegát szolgálatá¬ban. A tanító
azonban csak egyet látott: hogy a fiút elbo-i u,ík, és megint
kenyér nélkül maradt, ami újabb nehéz-;ei jelent az ő bajban
megőszült fejének, éppen most, mi¬kor ki se látszik a sok
gondból. Fájdalmasabb volt mégis az eg Csernátonyi
nyugdíjaztatásáról szóló hír, mert egész ta¬ni toi pályafutását
sodorta veszélybe. Csernátonyi jóindulatú nber volt, sok
mindent elnézett. Horváth, az utódja ezzel mben vad magyar,
aki bosszúságában, hogy a pripászi gyermekek nem
beszélnek magyarul, eddig is próbált kelle-mei lenkedni
Herdeleának.
Aznap éjjel a tanító alig hunyta le a szemét. Mint dü¬hödi
kísértetek, úgy fogták körül és kínozták-gyötörték a gondok. S a
többiek egészséges álma csak fokozta szenvedé-i Kegyetlen
dolog egyedül viselni a keresztet, mikor az em-bernek még
annyi vigasza sincs, hogy fájdalmát megossza i.el, azokkal, akik
oly közel állnak hozzá, s mégsem ér-tenek meg semmit...
Herdelea talán sose érezte súlyosabb-ii,il. az élet terhét,
sötétebbnek a jövőt. ..
ggel korán indult el Ármádiába. Nem a tárgyaláson
megjelenni, hanem a járásbíróság körül csellengeni,
Í! tudja meg legalább, mit forralnak ellene. Titu elkísér-
Adovicáig, ahol megállt üdvözölni ismerőseit és barátait,
csaknem két hónapja nem látott: megbeszélték, hogy
a Rahova sörözőben találkoznak. A tanító türelmet-
I rótta Ármádia utcáit, bement a Some$ana Bankhoz, be-
ett Iilipoiu doktorhoz, Laura jövendő násznagyához, hogy
teljék még az esküvő néhány apró részletét. Titunak
m volt szerencséje, hogy otthon találja Láng Rózát, ezért
li imarosan ott termett ő is Armádiában. Az a szerencsétlen
támadt, hogy meglátogatja Lucretia Dragut, de nagyon
in fogadták, a kisasszonynak ugyanis komolyan udva-
rol t] Oprea tanár. Titu egy ideig Lucretia miatt lehan-
■ /ili a városban, délfelé pedig jobb híján elindult
KODC. Édesapját ott találta — egyedül gubbasztott egy
iáinál, borúsan, előtte egy korsó sör. A fiatalember mind-
gargói \ iv/oii tagságaival kezdte traktálni az apját. Hi-
vatásáról, jövőbeli terveiről kezdett szépen hangzó
fráziso¬kat pufogtatni, valamint arról, hogy milyen
revelacioként hatott reá a magyar veszély felismerése.
Herdelea megadóan hallgatta egy darabig, de mikor látta,
hogy Titu egyhamar nem fejezi be, fájdalmas
szemrehányással szakította félbe:
— Te, édes fiam, mintha nem ezen a földön élnél! ...
Dé¬
libábokat kergetsz, s nem veszed észre, hogy <a valóság
foj¬
togat, s bármelyik pillanatban leteperhet.
Titu tátva felejtette a száját, de nem érezte meg az Öreg,
szavaiban meghúzódó keserűséget, s széles gesztussal
foly¬tatta:
— Maga, édesapám, sose értette meg az önzetlen
fellángo¬
lás,!
Gondolatban hozzátette: „Nem hiába vannak Ármádiában
emberek, akik azt tartják, hogy kissé renegát... Ügy Iái-szik,
nem tévednek nagyot!"
— De te sem értetted meg a mi bajainkat, pedig most
már meglett ember vagy, és legalább egy szemernyit
segíthetnél a családnak meg nekem — mondta Herdelea,
változatlanul szemrehányó hangon.
— Mit számítanak a mi apró-cseprő gondjaink a
nemzet nagy bajaihoz képest! — kiáltotta Titu teli torokkal.
— N"m iga7.i román az, édesapám, aki egyéni érdekeit a
közérdek fö¬lé helyezi!
A tanító szomorúan elmosolyodott, s mialatt Titu tovább
fejtegette nemzeti eszméit, arra gondolt, hogy ilyen volt 5 is
hajdanában, régen, mikor még nem tudta, milyen nehéz az
élet. mikor még nem ütközött bele a rideg valóságba. Hej, be
kegyetlen volt az ébredés! Villámgyorsan szertefoszlottak az
álmok, s helyettük maradt a mindennapiért vívott felőrlő
küzdelem. Szelíden, mintegy önmagával vagy a régmúlt
idők emlékével vitatkozva mondta:
— Be jó is lenne, ha az elet a mi álmainkhoz
igazodnék!
ll.i álmokkal jól lehetne lakni!
A sörözőben kevesen voltak. Néhány tanár, aki koráb¬ban
szabadult a gimnáziumból, és két-három tisztviselő a
Somesana Banktól. Sorjában érdeklődtek Herdeleánál,
mikor tartják Laura kisasszony esküvőjét, cs váltig
„nászuramnak" szólítgatták, zajosan gratuláltak, rázogatták
a kezét. „Ennyi örömöm lett volna nekem is, s most tessék,
ezt is elnyelte a szerencsétlenségek özöne — gondolta a
tanító, de azért
igyekezett minél vidámabban válaszolgatni. — Ugy látszik,
nekem az volt megírva, hogy az életben sose legyen részem
teljes örömben!"
Az ajtóban váratlanul megjelent a járásbíró, s oldalán egy
besztercei magyar ügyvéd, a Bernstein-cég képviselője.
Alighogy észrevette, Herdelea megrezzent, viaszsárga lett,
és akaratlanul az asztalhoz koppantottá az üres poharat:
— Pincér, fizetek! — mormogta.
— Várjon még, édesapám, mi ütött magába? Nem hajt
a tatár! — mondta Titu, akit meglepett, hogy az öreg éppen
most akar felállni, mikor „jobb" vendégek kezdenek érkezni.
A járásbíró körülhordozta tekintetét, meglátta Herdeleát, •.
tgy bosszús mozdulatot tett, amelyet a tanító csak a szeme
tarkából kapott el. Azután a szomszéd asztalnál foglalt
he¬lyei, szemtől szembe Herdeleaval, s folytatta
beszélgetését az ügyvéddel, aki se nem látott, se nem hallott,
úgy belemele¬gedett a magyarázásba. Herdelea nem mert
felnézni, de ma¬gán érezte a járásbíró szúrós tekintetéi.
Aztán nem bírta to¬vább: minden bátorságát Összeszedve
egyenesen az ellensé-/empárba nézett; s köszönésképpen
63
meghajtotta a fe¬let. A bíró nem fogadta köszönését, csak
végigmérte ugyan-l 'a metsző tekintettel.
mialatt Herdelea vért izzadott, Titu — suttogó hangon
•/éretett népünkről papolt, a legfőbb eszményről, az idők
i.ss/.aváról... Szavai fárasztó zümmögésként hatoltak
cg tudatáig.
Néhány perc elteltével a járásbíró könnyedén megérintette
véd karját, hogy félbeszakítsa, aztán hirtelen Herdeleá-
fordult, és halk, de annál vészjóslóbb hangon megszólí-
tOtta:
Tudja, hogy mindent tudok, Herdelea úr! Abszolút
I logy értsem? — hebegte halálra dermedten a tanító.
1 'van kérem, ne tettesse magát! Már eleve sejtettem,
i sak a maga műve lehet! . .. Nos, most megbizonyosod-
,v jól gyanítottam. Na, de nem baj. Én kitüntetem a
barátságommal, maga pedig megrágalmaz a minisztériumban,
próbálja derékba törni a karrieremet... Na, de persze,
baj legyen... Csak azt nem értem, miért volt olyan
i s/emembe hazudjon, mikor a minap megkér-
ii Annvi bátorság igazán lehetett volna magában is!
219
— Járásbíró úrnak tudnia kell, hogy ... kérem szépen ...
Egy őszinte magyarázat kétségtelenül ... Mert így lehetetlen ...
Nagyon szépen kérem! — dadogta Herdelea igen aláza¬tosan,
arra gondolva, hogy közelebb ül a bíró asztalához, és bocsánatot
kér tőle. De a nagy ijedség és az ádáz gyűlöletet lövellő, szigorú
tekintet megbénította a nyelvét.
— Hagyjuk, hagyjuk, ne fárassza magát! Majd a
törvény¬széken megadja a szükséges magyarázatot... Remélem,
nem számít kíméletre, mint ahogy maga sem kímélt engem!
Re¬mélem! — mondta a bíró furcsán fölnevetve, majd ismét
meg¬érintene az ügyvéd karját: — Folytassa kérem . ..
Titu kővé dermedten hallgatta végig a járásbíró pinvasz-kodását,
és szégyellte apja rettegését, meghunyászkodását.
— Mi volt ez, édesapám? Mi történt? — kérdezte
több¬ször is apja kabátujját rángatva, de hiába. Az öreg nem
tud¬ta levenni a szemét a bíróról, mintha arra számított volna,
hogy még egyszer elkapja a tekintetét, és akkor könyörgésre
fogja a dolgot, feltárja előtte félelmét és kétségbeesését, és ki
tudja, talán kiengeszteli. A járásbíró azonban rá se hede¬rített
többet, mintha Herdelea ott se volna. Egy idő múlva viszont
hátrafordult az ügyvéd, és hadarva, kereskedői mo¬dorban szólt
át a tanítóhoz:
— A, Herdelea úr! ... Csak most veszem észre! . . . Egy kis
beszédem lenne magával. .. Miért nem jött el ma a tár¬gyalásra?
A tanító kimódolt magában egy feleletet, de még mielőtt
kinyithatta volna a száját, az ügyvéd visszafordult, és még
hevesebben folytatta beszélgetését a bíróval.
Herdelea úgy érezte, egész teste elernyed. A tekintete
elho¬mályosult, s úgy tűnt neki: szédítő örvénybe zuhant,
mely¬ből hiába igyekszik kiszabadulni. Mintegy álmában
hallotta csak Titu kíváncsi kérdezősködését: „Mi történt, mi
történt?" — s ezzel egy időben az ügyvéd szavait. A két hang
érthe¬tetlen duruzsolásba olvadt össze, melyen időnként
áttÖrx.a járásbíró jól ismert, vészjósló hangja. Kétségbeesetten
ingatta a fejét, míg szemében egyetlen kérdés izzott: „Mit
akartok tőlem? Mit akartok? Mit?" De az örvény szüntelenül
forgott és zúgott az agyában.
Nagy későre aztán megszűnt az ügyvéd duruzso'ó beszé¬de: a
bíró elment, s mintha rendes kerékvágásba zökkent vol¬na
vissza a világ. A nagy ablakon széles sávokban áradt a
tavaszi naplény az étel- és italszagtól fülledt levegőjű terem¬be,
megnyugvást csepegtetve az öregember szívébe. Most már
minden asztal foglalt volt. A bágyasztó melegben beszédfosz-
lányok koccantak össze csengő nevetéssel, éhes emberek
tü¬relmetlen kiáltozásával, tányérok és evőeszközök
csörömpö¬lésével ... A magyar ügyvéd odaült Herdelea
asztalához, 1 i-lu mellé; részvétlen arckifejezése egyszerre
akart aggodénak és együtterzőnek hatni.
— A járásbíró nagyon dühös... Nagy baj, hogy ujjat
húzott vele... Kutya természete van; ha egyszer megbán¬
tották, nem bocsát meg!
Herdelea is, Titu is válaszolni akart, de az ügyvéd nem
engedte őket szóhoz jutni. Más hangon folytatta:
— Aztán meg mért nem jött el a mai tárgyalásra,
uram?
Rosszul tette! Nagyon rosszul! Kiegyezhettünk volna
olcsób¬
ban . . . Na de, hogy lássa: nekem is van szívem, és nem
ide¬
genkedem a tisztességes kiegyezéstől, bár az ítélet már itt
van
*i táskámban, azt javasolom mégis, hogy ...
! íogy foglalják le Herdelea bátorát, s tűzzék ki az árve--
természetesen csak a forma kedvéért, hogy a Bernstein-
biztosítsák: nem veszti el az őt jogosan megillető pénzt. A/
árverésen aztán nem jelenik meg más, csak ő, az ügy-véd,
megvásárolja a cég nevében az egész szalonberendezést
.i/Hi az áron, amennyivel Herdelea még tartozik, de
anél¬kül hogy bármit is elmozdítana a helyéről, a tanító
pedig .il.Ür egy újabb váltót a teljes összegről, beleértve a
per és .1/ árverés költségeit.
— Na és hogy lássa, milyen vajszívem van, a foglalás
n.ipját húsvét utánra tűzzük ki, csütörtökre, hadd ünnepeljen
is békében. Nekem csütörtökön amúgy is dolgom van
Aim.idiában, tehát az útiköltségemet sem kell viselnie... Az
átverés időpontját majd akkor állapítjuk meg... Ügy, na!
I rá! Szóval megértettük egymást... Szívesen maradnék
de ötkor árverésem van Besztercén, feltétlenül ott kell
i . . . Tehát, húsvét utáni csütörtökön, reggel kilenc-
. Énfelőlem nyugodtan alhatik. Bárcsak ez a kutya-
Iniii bíró is olyan megértő lenne... A csütörtöki viszontlá-
1 1/ a maga fia? Nagyon örvendek!... A viszontlátás-
•
i /óhoz sem jutott. Egyébként nem is igen mond-
liiioii lemmit, hiszen teljesen ki volt szolgáltatva az ügy-
védnek, aki, ha úgy tetszik, akár az esküvő előestéjén is
meg-szégyenítheti, mindenét dobra veretheti.
— Hagyja, apám, jó lesz úgy, ahogy ez a magyar próká¬tor
mondta! — szólalt meg Titu, látva apja kétségbeesését, s
megértve a szegény öreg vergődését. — Rendes embernek
látszik ... Hogy hívják?
— Te nem ismered I.endvayt? — kérdezte az öreg, s
szin¬te gyermeki félelemmel tette hozzá: — Foglalás,
árverés ... Szegény fejem! Mit fog szólni anyád? Mit szól
majd Laura?
— Mi az, hogy mit fog szólni? — kiáltott fel
ingerülten a fiatalember. — Még csak az kéne, hogy szólni
merjenek! . .. Hát ki miatt van most apámnak annyi baja?
Nem miat¬tuk? .. . Vagy tán azt hiszi, hogy ostobaságukban
ennyit sTn képesek felfogni? Csodálom, hogy egyáltalán
törődik a vé¬leményükkel ... S aztán végeredményben nem
olyan nagy dolog egy foglalás meg egy látszat-árverés!
Hiszen világo-gosan megmondta az ügyvéd, s többször
elismételte: üres for¬maság az egész! ...
Hazafelé menet a tanító tovább könnyített a lelkén:
el¬mesélte Titunak, milyen fordulatot vett Ion panasza, meg
azt, hogy biztosan Ion maga árulta el, hogy kivel íratta.
— Utolsó gazember ez a Ion is, az már biztos! —
kiál¬totta egyre hevesebben Titu, aki az egészből csak egyet
lá¬tott: hogy az édesapja a romin paraszt iránti szeretet
vér¬tanúja. — De mit számít ez, apám?! Legyen büszke,
hogy azért szenved, mert egy románt védelmezett, még
64
akkor is, ha az a román történetesen csirkefogónak bizonyult.
Nagy¬szerű cselekedet ez!
— De te nem is sejted, milyen súlyos következményei
le¬hetnek! — nyögte ki az öreg valamelyest felbátorodva,
mi¬közben a járásbíró szavaira gondolt: „rágalom",
„törvény¬szék".
— Minél súlyosabbak a következmények, annál nagyobbat
nő édesapám mindenki szemében! — jelentette ki a
fiatalem¬ber, s szívből sajnálta, hogy nem ő van a tanító
bőrében, hogy mindenfelé eldicsekedhetne a nemzet érdekében
hozott áldozataival.
Amikor foglalásról meg árverésről hallottak, a tanítónéés a
lányok keserves zokogásba s jajveszékelésbe kezdtek. Ez a
páratlan szégyen — mondották — romba dönti Laura
sze¬rencséjét, mert ha Pintea megtudja, hátat fordít neki... S
hogy megmutassák, milyen szentül hiszik, hogy így lesz, az¬nap
a lányok nem is dolgoztak többet a kelengyén; a varró¬gépben
hagytak egy majdnem kész paplanlepedőt, rengeteg azsúrral és a
sarkában Laura szépen hímzett monogramjával Titu egész
délután és egész este próbálta megmagyarázni ne¬kik, milyen
ostobák, ha nem akarják vagy nem tudják meg¬elleni, hogy csak
üres formaságról van szó. Herdeleáné és a lányok azonban nem
fogadtak el semmilyen érvet; Laura íl Csak azzal nyugtatgatta
magát, hogy ő szerencsére akkor in.ii nem lesz itt, nem kell
szégyenében a föld alá süllyednie, Blíkor dobra verik a kis
szalont, melyben annyi leányálmát RÓtte . . . F.bben a légkörben
persze sem Heruelea, sem Ti¬ni nem mert ráadásul a járásbíró
fenyegetőzéseivel is clőho-ukodni; pedig hazajövet a fiatalember
erősen kardoskodott, BOgJ CÖviről hegyire elmond mindent.
Most, hogy volt \ alaki, akivel nyomasztó szorongását meg-
iliiii.i, i tanító felderült, és valamelyest megkönnyebbült. I
gyelóre azonban legfőbb ideje volt közelebbről utánanézni i
kólának, meri könnyen megeshetett, hogy egy szép na-i i
beállíi .i tanfelügyelőbe]] ittes, aki most — miután Cser-nátonyi
visszavonult — bizonyára még buzgóbb lesz, mint
eddig, .iMuii .i reményben, hogy 5t nevezik ki tanfelügyelő-
Herdelea ezért készülgetett az órákra, és — minden es¬zén —
sose hiányzott az iskolából. Ez az ipar-Kod.ls különben jót tett
neki: elűzte sötét gondolatait.
\ húsvéti szünidő előtti napon, valóban, cifra lovaskocsi
ill iskola előtt. Horváth tanfelügyelőhelyettes szállt
'I i s/.indékosan jött ilyen későn és váratlanul.
n töltött az osztályban, mindent megvizsgált,
rmeket kikérdezett, mégpedig kizárólag magya-
mya fintorokat vágott, ha nem értették... Végül
i.il\ ozónaplót, és mogorván fordult Herdeleá-
i .ni.in.i, ha többet és komolyabban foglalkozna... i ml' ni, hogy
foglalkozzék alaposabban a gyermekek-
akarja, hogy Összerúgjuk a patkót!
il ictve elhajtatott — aznap még a zsidovicai és az
IMI I.iil.it is meg akarta látogatni.
I ferdéién levett kalappal nézett utána. Mikor az útka-
luii i h keresztet vetett.
— Ö, be cudar vagy, hogy verne meg az Isten! — mond¬
ta elkeseredetten.
Felsóhajtott, hazaengedte a gyermekeket, és Iehorgasztoti fejjel
indult hazafelé.
„Ez a hála harmincévi szolgálat után! — gondolta lever¬ten. —
Csak öt évig... még csak öt évig segítsen meg az Isten! Azután
vigye el az ördög a világ valamennyi tanfel¬ügyelőjét ... A kis
nyugdíjamból eléldegélek én a vénasszony¬nyal, mert addig, ha
a Fennvaló is úgy akarja, talán a gyer¬mekek is révbe jutnak."
És ő, aki csúfolódott a tanítóméval, amiért folyton imákat
mormol, most, hogy a baj és kellemetlenség úgy hozzátapadt,
mint bogáncs a juhhoz — minden reményéi a mennyei
ha¬talomba vetette, s azzal bátorítgatta magát, hogy forró,
alá¬zatos áhítattal gondolt a Mindenhatóra.
Este, vacsora után, miközben Herdelea részletesen mesél¬te
a tanfeliigyelőhelyettes látogatását, Ion állított be
hozzá¬juk. Arcáról csak úgy sugárzott a jókedv és a boldog
meg¬elégedés. Ekkora vakmerőség láttán a család
valósággal el¬némult. Titu ugyanis apránként mégis
elmondta előbb a hú¬gainak, s később az édesanyjának,
hogyan árulta el Ion Her-deleát, és hogy az ügynek még
szerencsétlen következményei lehetnek. Ezért, valamint a
legény utóbbi viselkedése miatt, most a falu lcgalávalóbb
emberének tartották. így aztán a tanítóné nem is fogadta a
köszönését, hanem szikrázó szem¬mel, a dühtől remegve
nekirontott:
— Vastag lehet a bőr a képeden, te alávaló, hogy a ta¬
nítóddal szemben elkövetett aljasság után még át mered-
lép¬
ni ennek a háznak a küszöbét!
Ion azonban egyáltalán nem pironkodott; alázatosan és
nyugodtan, de ugyanolyan elégedett arccal mondta:
— Hát most már bocsássanak meg! . . . Igazán,
nagysága, bocsássanak meg!
— Persze, most bocsássunk meg, miután kényed-
kedved szerint csúfot űztél belőlünk! — kiáltott rá
Hcrdeleáné. —-A fejed nem ér meg annyit, amennyit mi
segítettünk és tu-tujgattunk téged. És mi volt a hála? Az,
hogy Júdásként elárultál bennünket!
— Ami volt, az elmúlt! — szólalt meg újra, még
sze¬lídebben a legény. — Elmúlt... Minden elmúlt ... Az
Isten
a megmondhatója, hogy én mit kínlódtam és szenvedtem...
Hibáztam, nem mondom, de ...
— Igen, de a te hibád engem könnyen tömlöcbe
juttathat, és megfoszthat harminc esztendő munkájának
gyümölcsétől! — szakította félbe a tanító, aki az összes
jelenlévőnél puhább volt, s egy kicsit máris megenyhült.
— Megreparálok én mindent, amit elrontottam! Meg
én, majd meglátja!... Ne féljen semmit, tanító úr! Inkább
ülök én a tömlöcben egy évet, tízet, de magának egy haja
szála sem fog meggörbülni! Higgyenek nekem, most
az egyszer
I>b! ... Mivelhogy ma én is boldog vagyok, tanító úr! Van
földem, van mindenem! . . . Csak egészséget adjon a Fenn-
rali :
— Váljék egészségedre! — dörmögte Herdelea
hűvöseb¬
ben. Eszébe jutott, hogy Ion Belciug közbenjárására jutott
egyezségre Vasile Baciuval.
A legény végighordozta tekintetét a jelenlévőkön, mintegy
segítségért könyörögve; de komoran hallgatott mindenki.
Kí-nos szünet következett, aztán megint a legény volt
kénytelen megszólalni:
— Hát akkor én elmondanám, miért jöttem most a
taní¬
tó úrékhoz!... Azért jöttem, hogy megmondjam: addig in-
11c11 ti nem mozdulok, míg meg nem ígérik, hogy maguk
lesz¬
nek a násznagyaim!
Az egész család egyhangúlag tiltakozott, habár mindnyáju-
Kftl meghatotta a gézengúz kérése. Titu, aki addig
beletemct-
egy könyvbe, hogy látni se kelljen a család árulóját,
felnézett: végigmérte a legényt, s csodálkozva állapí-
totta meg, mennyire megváltozott az arckifejezése.
Sápad-
ak látszott és elszántabbnak. Arcbőre csillogva feszült
•i pofacsontokra, a szemében kevély, győzelemittas fény ra-
delea sokáig kérette magát. Nagy gond manapság egy és —
mondotta —, neki meg éppen elég sokba van a zonyé, kérje
65
meg inkább a pópát... De Ion megeskü¬dni hogy inkább
felrúgja az egész egyezséget, semhogy más gyra gondoljon;
biztosította a tanítót, hogy egyetlen se fog kerülni az esketés, s
tovább olyan kitartóan kora hévvel erősködött, hogy Herdelea
végül is meg-■ igát:
— Jól van, fiam, jól van ... Megtesszük ezt is. Sokat tet¬
tünk mi teérted, és kevés hálában volt részünk ... De hátha
ezután több szerencsénk lesz!
Elmenőben Ion kezet csókolt előbb a tanítónak, aztán a
tanítónénak. Ezzel némiképpen Herdeleánét is lefegyverezte.
— Nagy lókötő — mondta aztán szelídebben —, de lega¬
lább jószívű, szegény.
6 1111 addig ."» . . ."
Titu úgy járt, mint régebben: napestig Róza után koslatott, de
nem tudott találkozni vele. Most azonban nem volt olyan
türelmetlen, mint akkor. Furcsa meghatódás vett rajta erőt, ami
arra késztette, hogy ne törje magát túlságosan az asz-szonyért.
Sőt nem bánta volna, ha olyankor nyit rá, mikor Láng is otthon
van — vagy akárki más —, csak ne marad¬janak mindjárt
kettesben.
A tan felügyelőhelyettes látogatását követő napon Titu új¬ra
elindult Zsidovicába, s kopogtatott az ajtón, mely előtt a szíve
annyiszor remegett a boldogságtól. Egyedül találta Rózát:
koszos kartonpongyolában, kócos hajjal ült, és zoko¬gott. „Ez
lenne az a nő, akit én alig két hónapja még olyan szenvedélyesen
szerettem?" — villant át Titu agyán, amint nagyon
feszélyezetten kezet csókolt neki.
Tanácstalanul álldogált néhány pillanatig, az asszony pe¬dig
még keservesebben rázendített; szabad folyást engedett
fájdalmának, mintha még nagyobb szánalmat akart volna
éb¬reszteni maga iránt. Titu azonban csak annak a szarnak az
eltorzulását látta, amelyet annyiszor csókolt. És magában nem
győzte ismételgetni: „S én milyen gyönyörűnek láttam!"
Könnyek között mesélte el aztán Lángné, hogy ő a világ
legszerencsétlenebb teremtése, mert miután annyit tűrt és
szenvedett, most ráadásul az utcára is kerül. Tegnap bero¬bogott
— derűs égből mennykőcsapásként — Horváth
tan¬felügyelőhelyettes. Egyenesen az iskolába hajtatott, és
Lángol — aki itthon horkolt, miután reggel támolygott haza egy
ármádiai muriból — természetesen nem találta a tanteremben.
Érte küldött, és várt szinte egy óra hosszat, míg Róza fel¬rázta a
férjét, és nagy nehezen rávette, hogy kapja magára a ruhát, és
menjen az iskolába. De Horváth azonnal megérez-
hogy részeg, és be sem engedte az osztályba; s közölte vele:
tekintse magát máris felfüggesz-"i ni jön, ha nem fogja
javasolni a miniszténum-távolítsák el véglegesen a tanügyből!
most velünk? — üvöltötte Róza, kezeit tor-
I lóvá menjünk? Mihez kezdjünk? És ez a szegény
láng! Maga tudja, milyen nemes lélek, nu-
ú ember!... Nem szól semmit, nem panaszko-
ek, de én látom, milyen irtózatosan szenved... Ó,
i tenem! Hát mondja, igazság ez?
ii ritut, és a fiatalember érezte, hogy ez így van
Izinte örvendett, hogy a dolgok ilyen fordulatot vet-
éhány bátorító szót mondott Rózának, de közben csak
dőlt: „Meghalt egy asszony!... Kihunyt a lelkem-
i icm . .. Vagy talán nem is volt szerelem? Ha iga-
■ lem lett volna, most fájna, hogy meghalt... Nem,
ii m lehetett szerelem ... Szalmaláng volt csupán . ..
retem, és nem szeretett, s mégis ölelkeztünk, örök hű-
ídiünk, hazudtunk egymásnak... Nevetséges! Ne-
1 Nevetséges!"
ppen majdnem odavetette Rózának is ezt a szót.
tnek, mely inkább kínos volt számára, mint szo-
I mg érkezése vetett véget. Részeg volt, és böl-
itt, mint egy filozófus, aki megtalálta a boldog-
nttad, hogy mit csinált velem az a disznó? Haha-
i i hiszi, hogy kész: agyonlapított!... ő, cngedel-
\ hülye! . .. Egy kukac, egy nyomorult, egy senki!. . .
arra sem méltatom, hogy szidalmazzam! ... Ro-
i g i háznál egy kis pálinka? Igazán, hozz ne-
pohárkával!... Vivát, Titu! Éljenek az áldozatok,
al!
Imi otthon elmesélte, hogy megjárta a zsidovicai
' megvetéssel mondta:
ik hagyján, szerencsétlen flótás és annyi... .1/ egy páratlan
bestia! .. . Még a jegyző írno-"lt összeállni ... Pfuj! rris leit,
mintha tüzes ostorral vágtak volna az ar-Ulm míg én a
lelkemben hordoztam, és róla álmo-
Azon a napon, mikor Lcndvay, a besztercei ügyvéd
foglal¬ni jött, a lányok és Herdeleáné Armádiába utaztak,
hogy ne kelljen a szörnyű megaláztatást végignézniük.
Megbeszeltek Filipoiunéval az utolsó apróságokat Laura
esküvőjével kap¬csolatban, és elhozták a nyomdából a
merített papírra nyom¬tatott meghívókat, hogy idejében
szétküldhessék őket. Lend-vay különben percek alatt
lebonyolította az ügyet, úgyhogy este, mikor a hölgyek
holtfáradtan megérkeztek Armádiá-ból, Titu pukkadozott a
nevetéstől.
l-'.ttől kezdve az esküvő tartotta lázban a házat... Elké¬szült
a menyasszonyi ruha. Laura saját kezűleg varrta, s olyan
szép volt, mint egy álom. Mielőtt a nagy napra szek¬rénybe
zárta volna, még egyszer felpróbálta. Olyan gyönyörű volt
benne, hogy az egész család tapsban tört ki... Tele volt a
szalon új-szagot árasztó, szerteszét dobált női
fehérnemű¬vel: minden bútordarabon, minden sarokban
ruhák és szok¬nyák hevertek.
Három nappal az esküvő előtt George Pintea is
megérke¬zett. Az ármádiai szállóban bérelt szobát, de
reggeltől estig Pripászban lebzselt, s el nem mozdult volna
Laura mellől. Nagyon meg voltak illetődve mind a ketten, s
rémülettel ve¬gyes örömmel beszéltek a szertartásról, mely
feljogosítja őket, hogy szerelmüket végre senki előtt ne
titkolják.
Laura egy kicsit lefogyott, de ez sokkal jobban állt neki,
különösen hogy a szeme örökké nedves volt, és titokzatos
tü¬relmetlenség csillogott benne. Úgy érezte, most már
minden kétsége eloszlott, s örvendett, hogy Pintea mellette
van. Sze¬líd, simogató érzéstől remegett a szíve. „Szeretem!
— gon¬dolta meghatódva. — Szegény fiú! És én egy
időben ki nem állhattam! Milyen buta is voltam!" _
-- Nem is képzeled, mennyire irigyellek! — mondogatta
Ghighi mindegyre, miután rájött, hogy ezzel Laurának
örö¬met szerez.
— Őszintén mondod, Ghighi szívem?... Gondolod,
hogy boldog leszek?
— Ó, ha tudnád, mennyire szeretnék a te helyedben
len¬ni! — alakoskodott tovább Ghighi. A lelke mélyén
ugyan¬is nem értette, hogyan mehet férjhez egy olyan szép
és nem
mindennapi leány, mint Laura, egy pöttöm emberkéhez, aki
jóformán még táncolni sem tud.
Pintea roppant gáláns volt. Különösen cukorkát hozotl
> ili.ui, mert Laura megosztotta vele, miután apró
fogai¬val mindegyikbe beleharapott; s a szerelmes
vőlegény égre földre esküdözött, hogy ilyen finomságokat
még soha életé-l"n nem evett.
A/ esküvő előestéjén azonban George mindnyájukat elkáp-
I.I/I.ut.i ajándékaival: egy gyűrűt hozott, tűzpiros
rubinok¬kal körülrakott briliánssal a közepén, aztán
66
gyémántpettyes H.mv fülbevalót és platina nyakláncot, kis
aranykereszttel, melynek minden végében smaragd csillagocska
ragyogott.
(AÓkold meg! — kiáltott fel a tanító e káprázatos hol-
U I ittán. S mivel Laurának földbe gyökerezett a Iába a nagy
nyörűségtől, Herdclea kézen fogta, és a vőlegény karjaiba
ódítoua: — Csókold meg, Laura, nem hallod? — biztatta
en. — Csókold meg!
vő reggelén megérkeztek George szülei, valamint filcgény két
öccse: Marcu és Vasile. A többiek, mivel túl-voltak szóródva a
nagyvilágban, nem tudtak el¬jönni; de mindnyájan üdvözlő
táviratokat küldtek, amelye--
■ 'MI.UI az ármádiai postáról alkalmi küldöncök útján azon¬nal
I l> nett. A vőlegény mindkét öccse megkedvelte Lau-i•■.
versenyt udvarolt Ghighinek, aki persze sokkal ked-bbnek találta
őket, mint Georgét. Itan a vőlegény szüleinek a jelenlétében,
akik különben jöttei ires kézzel, Herdelea egy szép, egyszerű
tejeská-Ictei nyújtott át a fiataloknak — az „öregek részé-,
Titu pedig ugyanakkor saját pénzén vett krokodilbőr ttatárcát
ajándékozott Georgénak.
I filém olyasmit kaptok, amit senki mástól, mert itt
mini ak a menyasszonyra gondol... Nos hát, én a vő-
nyre gondoltam, mert jobban szeretem, mint a menyasz-
mondta Titu, és megsimogatta Laurát.
Iii sírva fakadt, hogy csak ő nem tud semmi ajándékot
i fiatal párnak. Újdonsült udvarlója és sógora, Marcu
lun megnyugtatta. Ellenkezőleg, mondotta, ő adhatja
ni I IK i legbecsesebb ajándékot: egy-egy csókot a menyasz-
lyunynak és a vőlegénynek; vagy ha már annyira szégyenlős,
ltja mind a kettőt a menyasszonynak, aki azonban kö-
iiiii.ilni a/ egyiket a vőlegénynek.
Zsidovicán Stössel jegyző teljes tiszteletadással fogadta az
előkelő násznépet, és a szokottnál ünnepélyesebb keretek kÖzt
végezte el a polgári esküvő szertartását. Befejezésül meg egy
rövid szónoklatot is megengedett magának, melyben örömét
juttatta kifejezésre a megtiszteltetésért, hogy két ilyen szép-
reményű ifjú szívet köthetett össze a törvény erejével.
Mivel az esküvőt vasárnapra tették, az ármádiai kétágú templom
zsúfolásig megtelt kíváncsiskodókkal, akik nem győz¬ték
dicsérni Laura hamvas szépségét, nemkülönben George
rokonszenves megjelenését. A menyasszony ruhája a
hozzá¬ért :k elragadtatását váltotta ki. Laura barátnői mind ott
szorongtak, irigykedő mamáikkal egyetemben, de mindnya-juk
közül Elvira Filipoiu és Lenica Spataru hatódott meg /óban; fik
ketten nyoszolyólányok is voltak.
A frigyet hat pap áldotta meg, élükön az öreg esperessel. Belciug
is köztük volt. Szándékosan kérte fel Herdelea, hogy az ármádiai
ismerfisó'k ne vegyék észre nézeteltéréseiket. A TUS szívhez
szólóbban énekelt, mint valaha. Mikor \z esperes föltette a
fiataloknak az ünnepélyes kérdést, a vőle¬gény az egész
templomot betöltő, büszkén zengő hangon vá¬laszolt; a
menyasszony azonban olyan halk és félénk „igen"-t hallatott,
mintha szégyellte volna, hogy az emberek meg ta¬lállak hallani.
Ebben a pillanatban Herdeleáné nem tudott to¬vább uralkodni
magán, és felzokogott, ami az összes jelen¬lévőket meghatotta;
még Laura is ejtett néhány könnyet, iga¬zolva azt a mondást,
hogy nem volt még menyasszony, aki legalább egy keveset ne
sírt volna.
.A lakodalmat a Rahova sörözőben tartották, az emeleti
teremben, melyet a tulajdonos gyönyörűen kidíszített. Ármá¬dia
és a kornyék egész úri népe egybegyűlt. A menyasszony kissé
megvárakoztatta a násznépet, míg átöltözött: kávészínő elegáns
útiruhát vett fel, és nagyon csinos kis kalapot tett a fejére, mert
eleve úgy rendezték, hogy a fiatalok esküvő után nyomban
elutaznak George parókiájára, de némi kerü¬lővel, amely
legalább egy hétig, a mézeshét végéig tart... Itt fogadták a zajos
jókívánságokat. Laura a füle tövéig el¬pirult, mert a pajzánabb
urak mindenekelőtt számos csemetét kívántak nekik. Az ifjú
pár alig nyúlt az ételhez, italhoz. Igaz, hogy Goghi, a híres
besztercei cigányprímás is fokozta meghatódottságukat.
in I ""ige súgott valamit Laura fülébe, és mindket-i'M
Icl.ilh.ik. A zenészek rázendítettek a nászinduló]
kei az utcára, ahol Ármádia legjobb berki íjuk, bogy
Besztercére röpítse őket. Besztercéről von "> i lak tovább.
I I' rdeleáné hosszasan megölelte Laurát; anya és lánya köl-
•ii megkönnyezték egymást. Ghighinek, mivel egész
ipogott, most sikerült sírás nélkül megcsókolnia nővé-"i.
habár reszketett a fájdalomtól. Jó negyedórát tartott a
bu¬dis; a nők után Herdelea és Titu, aztán a Pintea I
búcsúzott el Laurától, majd a Herdelea família Geor-végül
George vett búcsút szüleitől, fivéreitől ... A ci-|ányok meg
egész idő alatt a nászindulót húzták, míg az •tneleti
ablakokból elérzékenyült kíváncsiskodók hajoltak ki, nini az
utcán meg sűrű embertömeg tátotta a száját, és ha'.'-lttta a
zenét.
Végre az újdonsült házaspár felszállt a kocsiba, és a kocsis a
lovak közé vágott. Zsebkendők lobogtak a szélben, újabb
könnyzápor hullt a szemekből.
— Szerencsés utat! ... Aztán írjatok! . . .
Mindenhon¬nan!! ... Feltétlenül! ... Isten veletek! ...
A kocsi hamarosan tovatűnt. Kicsi, fehér zsebkendő inte-
belőle kitartóan, fáradhatatlanul, mint ijedten repdeső
nudárszárny.*Aztán az országút elnyelte a kocsit is,
zsebken¬dőt is... A rokonság visszatért a vendégekhez ...
Pohárkö¬szöntők, tréfálkozás, vigadozás következett, míg
az általános morajból föl nem csendült egy hullámzó, lágy
keringő, amely magához édesgette a fiatalokat... Herdelea
büszke megil¬letődéssel ment egyik asztaltól a másikhoz.;
koccintgatott, mo¬solygott, igyekezett mindenkinek
kedveskedni. Ma ő volt a Vljág legboldogabb embere. Ki
tudja, mit hoz a holnap? A gond és baj Örökké tart, míg a
boldogság oly állhatatlan . . . Ezalatt azonban a bérkocsi
vitte, röpítette a fiatal házaso¬kat. Átvágtattak Zsidovicán,
aztán neki a pripászi útnak. I-aura bódultan ült Pintea
mellett, szemét előreszegezte, nem mert „férjére" nézni.
Megfoghatatlan szomorúság szorongatta a szivét. Látta
egymás után elmaradni a sok szakadékot, gyü¬mölcsöst,
szántóföldet, erdőt, dombot, melyek egytől egyig tanúi
voltak gyermekkorának. Hogy szerette őket, és most mégis
— talán örök időkre — itt kell hagynia mindet! Ügy tűnt
neki, hogy az egész határ ringatózik — némán s mégis
megértően l0t búcsút neki ... Georgét idegenebbnek érezte,
mint valah**- Nem értette, miért kell neki elindulnia egy
ide¬gen ember oldalán, egy idegen és ismeretlen világba,
itthagy¬va azt a v'^got, melyet szeret, és amely
viszontszereti őt.
Ijesztő kéri^s motoszkált agyában: ,,Ki ez az idegen mel¬
lettem?" ..,„, , . ,„, . . ,
Prinászot1' szulohaza előtt, Laura megállította a kocsit. Le¬
szállt belépett a/ udvarra, tekintetével magához ölelte a
íchér házf.il-,k'u' az ijedt ablakokat, a helyenként új
zsindely-
Ivel Uitat iroZOtt tcrőt> mintha lelkébe akarná zárni a
szere¬
tett épülete-'- A házőrző kutya a lábához dörgÖlődött, cipője
orrát nyalo£atta' m'ntna megérezte volna, hogy messze tá¬
vozik az 3^' sose fe'eJtett e' e8Y k's ételmaiadékot vetni
neki Laura barátságosan megsimogatta, s nedves szempilla-
val súgta a f"1 jsten veled, Hektor, isten veled... En
most elme-
Aztán továbbindult a kocsi. Néhány pillanat múlva a szü-Iőh
íz eltűnt- ^ kapuban ismerős parasztok nézték csodálkoz¬va
a kisass£onyt' a^' 'sten tu(^ia> merre utazik; kalapjukat
67
levéve elhaí,T10Zta't jókívánságaikkal, amelyeket Laura nem
hallhatott me5v,' , c ' rí - , .-, ,
A dombte"101*0'' a"onnan bzasztalvara ereszkedik le az ut,
Laurx újra hatranézett; m^R egyszer látni akarta a falut, a
dombok kö7t szétszórt házacskákat, melyek most áttetsző kékes
füsttakaró alá rejtőztek... Ettől kezdve tekintetét már csak e\$re
szegezte... A fehér, kanyargó országút kí¬gyóként tekerő" a
lópaták alatt.
Laura szc^1*1 te,e volt Könnyel, a szivet meg olyan nehéz¬nek
érezte h°Sy legszívesebben segítségért kiáltott vagy ki¬ugrott
volna a bocsiból, amely elragadja a fiatalság világá¬ból Fkkor
az°nban érezte, hogy oltalmazó karok fogiák ít a derekát, és ez
az érintés jóságosnak tűnt, akár egy be-\-i.z. JmmnöSi biztos
támasz az őt körülvevő magányban. Georecre né/-ett> s a
szemeben tisztán lattá lenyleni a szerel¬met melv e0 csaPasra
szétoszlatta minden kételyét. Mosoly ült ki I aura a)kára, mialatt
a szempilláiról könnycseppek hulltak kipirf't arcára.
Szeretlek' — súgta tulcbe a térti, s meg szorosabban
átölelte a der*kát-mélyen felkavarta Laurát. George karjába
simult.
IM.III, hogy a férfi szava képes új világot elővarázsolni,
ppoly kedves és talán jobb is lesz annál, amit most
ilugy. S Laura ajkai teljes bizalommal viszonozták
illomását:
.tetlck!
\ii(i| a pillanattól kezdve, hogy Vasile Baciu a leánykérő
■ok előtt mindent megígért, Ion valósággal részeg volt
i boldogságtól és bizakodástól. Eltelt önmagával, szüntelenül
k .i löldjein járt az esze. Tervezgette, hogyan tudná minél |obban
megművelni, miként irtson ki egy darab erdőt. Vasile
ebe sem jutott. Anára meg éppenséggel nem gondolt, mint-h.i .i
lány nem tartozott volna a hozományhoz ... Csak ha valaki
emlegette a nevét, akkor jutott eszébe, hogy Ana is a világon
van; s kissé elkomorult.
\ua viszont egyébre sem gondolt, csak reá. Elfelejtette a
■,yent, a verést, a szenvedést, ö nem tudta, mi a számít-gatás,
ravaszkodás... Szerelemre vágyó lelke, mint az üd-
fi lést, várta álmainak beteljesedését, és ajkai ugyanazzal a jóleső
türelmetlenséggel ejtették ki a legény nevét, mint a régi boldog
éjszakák idején.
I l.irom napig tartott a lakodalom, ahogy az már szokás...
Szombaton a násznép fölkerekedett, s szekereken Zsidovicára
hajtott, a jegyzőhöz. Lovasok durrogtatták pisztolyaikat a menet
élén. Az első szekéren a zenészek húzták, olyan erővel, hogy
szakadtak bele; mégse hallatszott egyéb, mint a bőgő
brummogása. A következő szekéren a jegyesek ültek és a
ko¬szorúslányok. Aztán egy kocsi jött a násznagyokkal;
arcuk¬ról a helyzethez illő komolyságot lehetett leolvasni. Egy
to¬vábbi szekéren, néhány előkelőbb meghívottal az örömszü-
l"k foglaltak helyet, akik közt Zenobia volt a legzajosabb. A
végén, néhány szekeret rogyásig teletömve, kurjongató
le¬gények és visongó lányok jöttek.
Ion előtt csak most vált világossá, hogy a földdel együtt Anát is
el kell fogadnia, s hogy a lány nélkül sose kaparint¬hatta volna
meg a vagyont. Néhány hónapja már, hogy egyet¬len szót sem
váltott a lánnyal. Idegennek tűnt a szemében,
s nem tudta felfogni, hogy hasában az ő vére válik élőlény-nyé...
Csak nézte, és csodálkozott: hogyan tudta megölelni-
megcsókolni ezt az aszott leányt, akinek a szeme beesett a sok
síróstól, sárgás arcát meg hamuszín foltok éktelenítették, s aki
most, így felcicomázva, még csúnyábbnak látszott. Ion térde
ugyanakkor a Florica térdét érintette, akit Ana — Cos-ma
CiocanaS lányával, Margarctával együtt — koszorúslány¬nak
választott. Floricának égett az arca, piros, telt ajka ned¬vesen
fénylett, kék szeme tisztán ragyogott, akár a nyári ég; lénye
egészséges vidámságot árasztott, amit hiába pró¬bált palástolni.
Ionnak eszébe jutott, hogyan ölelte meg az ősszel, meg azelőtt,
mennyire szerette, és hogyan ígérte meg neki, hogy feleségül
veszi. Szégyellte, hogy most mással megy esküvőre, és
szégyenében ostobán kacagott, s nem tudta le¬venni a
szemét F'loricáról. Állhatatos tekintete megbabonázta a
leányt, akinek, hogy zavarát leplezze, be nem állt a szája;
folyton beszélt, gyorsan s szinte ijedten: hol a boldogságtól
könnyező menyasszonyhoz szólt, hol Margarétához, aki
viszont duzzogott, mint mindig, amikor a faluban valaki
férjhez ment, mert arra gondolt, hogy a vőlegény — ha
mások be nem hálózzák ■— biztosan őt vette volna el.
A jegyző bevezette a neveket az anyakönyvbe, és
felol¬vasta magyarul a szokásos szöveget. Aztán rápillantott
a leány hasára, és elmosolyodott.
— Ügy látom, siettetek ... — mondta barátságosan. — Na de
nem tesz semmit, csak jó órában legyen ...
Ion a többi férfival együtt jóízűen nevetett, de nyomban
észbe kapott, s mivel úgy tűnt neki, hogy a jegyző Ana
csú¬nyaságából akart gúnyt űzni, gyorsan Floricára
fordította tekintetét, aki lesütött szemmel álldogált, és alig
tudta meg¬állni, hogy pajzánul fel ne kacagjon. Az irodából
lejövet, mi¬alatt az udvaron pisztolyok durrogtak, Ion
hirtelen arra gon¬dolt: „Mi lenne, ha fognám Floricát, és
világgá mennénk mind a ketten, hogy ne is lássam többet
ezt a rusnya Anát?"
De ugyanabban a pillanatban eszébe jutott a birtok, s
meg¬vetően tette hozzá: „S én egy fehérnép miatt egész
eletem¬ben koldus maradjak? Megérdemelném, hogy belém
csapjon az istennyila!"
Belciug, aki még mindig remélte, hogy busás adományt
sze¬rez az új templom javára, gyönyörű misét celebrált,
amilyent csak az uraknak szokott; pedig a körülmény, hogy
Herdeleáék
voltak a násznagyok, némileg megtépázta bizakodását. Ion-
úgy tetszett, hogy a pópa is gúnyosan nézett Anára, s !
/ivében újra megszólalt a Florica iránti szerelem. A lakomát
Baciuéknál tartották. Néhány veder cukn piálinka pillanatok
alatt felpezsdítette a meghívottak ánságok és kurjongatások
keresztezték egymást a i iktól vastag levegőben. Vasile
Baciu rúgott be boldog volt, hogy sikerült a terve, és
furcsa hangon, ravaszkásan kacsingatva kiáltotta oda
mindegyre a vejének: — Adok én földet neked ... Sose félj!..
. Adok én, egyet w félj!
Macedón Cerceta§u, a kérő násznagy, csak rigmusokban be-
ttélt, ahogy az egy belevaló vőfélyhez illik, de mindenbe
belekeverte a hőn szeretett vezényszavakat. .. Benn a
ház¬ban, a pitvarban, az udvaron táncoló párok izzadtak; a
ze-zek pálinkával űzték el a fáradtságukat... A főszakács,
llorica édesanyja térdig feltűrt pendelyben, hatalmas
faka¬nállal a kezében jött-ment a telerakott asztalok közt;
dicsérte a saját főztjét, és versenyt kurjongatott Zenobiával,
aki an¬nak örömére, hogy anyós lett, csúnyán berúgott. A
nászna¬gyok Tituvai és Ghighivel jöttek a lakodalomba;
sokat be¬széltek Lauráról az őket körülvevő módos
gazdáknak, de azért nem felejtettek el a fiatalok egészségére
is koccintgatni, s mindenkinek elismételték: szép ifjú
páf, jól meglesznek
együtt-
Éjiélkor következett volna a menyasszonytánc, a vele járó
tányérozással. De mivel Ana a nagy hasával túlságosan
ki¬merült volna a táncban, Florica helyettesítette, mint első
ko¬szorúslány. A vőlegény istenesen megforgatta
néhányszor, majd egy ezüstforintost dobott a virágdíszes
tálba. Herdelea húszkoronás bankót kotort elő, de a táncot
már Titura bízta. Aztán következett a többi meghívott,
sorjában; táncoltak, s dobtak a tálba, szívük és erszényük
szerint... Ana ezalatt a lócán ült. Szégyellte, hogy nem tud
táncolni, s egy kicsit féltékeny is volt, mert Ion mintha a
többieknél erősebben megszorongatta volna Floricát. De
68
alapjában véve mégis meg volt elégedve; olyan nagy
boldogságban úszott, hogy minden szenvedésért kárpótolva
érezte magát.
A menyasszonytánc befejeztével Briceag ropogós szomesá-nába
kezdett. Az öregek a fiatalok közé vegyülve táncoltak. Ion ismét
Floricával járta, s a fülsiketítő zenebonában ha-
marosan az ajtó melle, egy sötétebb zugba sodródtak. Egyi¬kük
sem beszelt, sőt a leány nem is merte Ionra emelni a sze¬mét. A
legényben viszont forrt a vér: ujjaival keményen megmarkolta
Florica telt csípőjét, teljesen megfeledkezett Anáról, s azt
képzelte, hogy az ő menyasszonya Florica ... Aztán egyszerre
csak rekedtes hangon, égŐ tekintettel súgta a leány fülébe:
— Egyedül csak téged szeretlek ezen a világon, Florica,
hallod-e? . . . Egyedül téged . ..
Fogait csikorgatva, oly hevesen ölelte magához, hogy a leány
rémülten, szégyenkezve nézett körül.
Ana ugyanabban a pillanatban felszisszent, mintha vipera marta
volna meg. Érezte, hogy boldogság-álma szertefoszlik, és 8
megsemmisülve zuhan vissza a régi, szerencsétlen életbe.
Keserves zokogásba fogott, hátha elűzhetné vészes
sejtel¬meit .. . Ám ki törődik egy menyasszony könnyeivel?...
Később Ion melléje ült, és ridegen rászólt:
— Most meg miért bőgsz? Nem akasztani visznek ...
— A boldogságom, ó, az én boldogságom! — motyogta
Ana még szívszaggatóbb hangon.
— Vajon mennyi gyűlt? — kérdezte halkan Ion, mit sem
törődve felesége könnyeivel. Mohó szemeket meresztett a tál¬ra,
mialatt a násznagy másodszor számolta át a pénzt, ne¬hogy
tévedés essék.
Harmadnap a násznép átment a vőlegény szüleihez, ahová a
menyasszony most már a kelengyeládát is vitte, annyi
ma¬jorsággal és marhával a nyomában, hogy alig fértek Glane-
tayack udvarán.
Vasilc Baciu vidám volt, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.
Csúfondáros tekintettel méregette Iont, aki — győztesnek érezte
magát — kidüllesztett mellel sétált fel-alá. Az öreg egyre
elégedettebben ismételte magában: „Megállj csak, te szarházi,
nem ismered te még Vasile Baciut!"

69