RAY

O'SULLIVAN

TAGORE
LABIRINTUSA
 "...labirintus, útvesztő: olyan épület, melyben a szerteágazó, kanyargó folyosók zsákutcákba vagy
önmagukba torkolnak; többnyire csupán egy kijárattal rendelkezik. Jobbára kultikus célból épültek, de
néhol védelmi feladatokat is ellátnak. Gyakorta bukkannak fel ősi legendákban, ezért eredetüket
azonosítani képtelenség. Egyes feltételezések szerint, az embernépek a tariniaktól vették át misztériumát,
a kőfaragás és az építészet titkaival egyetemben. Még a labirintus szó eredete is bizonytalan: hasonló
szógyökök megtalálhatóak a kyr és az amund nyelvben egyaránt.
A labirintus, mint misztikus szimbólum, felbukkan a pyarroni panteon nagyjait tisztelő vallásokban
is. A stilizált útvesztő Larion, az Ítélkező jelképe, jóllehet ennek a különös istennek a kultusza mára
feledésbe merült..."

A jeges víz megdermesztette, már-már bénaságra kárhoztatta végtagjait. Tizenhét tempóra

számított, de az utolsónál, a levegő nyers érintése helyett, jég mart a hátába. Elnyomta a zsigereiből
feltörő pánikot, és elkezdett aprókat nyelni a tó vizéből. "A nyelés mechanizmusa erősebb, megszünteti a
légszomj érzetét, legalábbis egy időre;" tolultak fél emlékei közül a gyermekkorban bevésett tanítások.
Komikus módon - miközben az agya hátsó zugába tuszkolt légszomj vadul dörömbölt - az ötlött eszébe,
hogy a hideg miatt napokon belül leveri lábáról a láz.
Szemére lassan vörös köd borult: Tudta, hamarosan elveszíti uralmát a teste felett, ezért a felszín
felé lökte magát. Hirtelen megkönnyebbült: erőfeszítés nélkül tolta szét maga előtt a kisebb-nagyobb
jégtömböket, míg feje kibukkant a jégkásás vízből. Zihálva kapkodta a levegőt, agyában vadul
száguldottak a gondolatok: hat, de legkésőbb tíz lélegzetvételnyi idő múltán a teste annyira lehűl, hogy
képtelen lesz mozogni. Hiába dörzsölte át minden porcikáját nyers faggyúval, hosszabb időt töltött a víz
alatt, mint amennyit tervezett.
A szigeten, a holdfény kékes derengésében rég halott kőóriás gyanánt terpeszkedett az erőddé
alakított manor. A torony sziluettje, az égieket némán vádló ujj; a bástya konok daccal magasba emelt áll.
Hangtalan, gyors karcsapásokkal hajtotta magát előre. Mire lába elérte a köves meder alját, már alig
vánszorgott. Kibotladozott a partra, ingerülten dörzsölte kezeit; hogy élet költözzön szederjesre fagyott
ujjaiba. Esetlenül hámozta le magáról a hátán keresztbe vetett, keskeny tömlőt. Nem vesztegette az idejét,
hogy megpróbálja kioldani a csontkéményre fagyott kötést; rég megtanulta, miként rabolja vissza az
értékes pillanatokat. Széles övéből - egyetlen "ruhadarabjából" - rövid, félholdforma pengéjű marokkést
vont elő, és gyors mozdulattal felhasította a vászoncsomag oldalát.
Tartalmát a földre borította: kampók, horgok, üvegcsék gurultak szanaszét. Vadul közéjük túrt,
végül arasznyi hosszúságú csövet húzott elő. A puhafából farágott dugót a fogával rántotta ki, aztán a cső
tartalmát - zavaros, seszínű olajat - a testére locsolta. A kiürült hengert a messzire köpött dugó után
hajította, s gyors; határozott mozdulatokkal a bőrébe dörzsölte a titokzatos folyadékot.
A hatás nem maradt el. Ariana testét elöntötte a forróság, bőre kipirult: a kenőcs szinte égetett.
Megrázkódott a hirtelen hőhullámtól. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy megvárja, míg teljesen
felengednek tagjai, aztán a múlékony perceket átkozva újra lehajolt, és a tömlő maradványaiból tenyérnyi
széfes vászonszalagot kotort elő. A fagyos szövetet maga köré tekerte, s szorosan lekötötte melleit.
Tekintete végigcikázott a szerteszét heverő holmikon, felkapott egy opálzöld üveget - a többivel nem
törődött:
Felemelkedett, kezével ösztönösen végigsimította rövid, szőke haját, majd fásultan nyugtázta, hogy
az mostanra. teljesen megdermedt
Nekilendült, és a tintaszínű árnyakba burkolózott épület felé iramodott. Elég hosszú ideig
tanulmányozta az épület alaprajzát - mintha évek teltek volna el azóta -, a tőmzsi bástyára vetett pillantás
után pontosan tudta, melyik részhez érkezett. Pár minutum kellett csupán, míg megtalálta a torz,
hatodkori démont idéző vízköpőt, s mert a durva faragáson jó fogást talált, nekirugaszkodott. Egy aszisz
dzsom ügyességével tornászta egyre feljebb magát; végül megragadta a kevélyen előremeredő
kőnyúlványt, és fellendült. Pár szívverésnyi idővel később, a kajánul ragyogó hold már a mellvéd belső
oldalán találta.
Borostyánszín szeme villogott, akár a vadászó ragadozóké, jobbjában a görbe penge áldozatra lesett.
 A pálca élesen csattant a nyitott könyv lapján, hegye az egyik bekezdésre mutatott vádlón: A férfi
indulatosan magyarázott, miközben az olvasópulttól elfordulva, a könyvtárszoba sarkában terpeszkedő
karosszék felé közeledett.
- Pregrum tévedett! Ez a könyv kétségkívül értékes munka, de némelyütt teljesen abszurd. Értsd
meg, az embernek nem elég felküzdenie magát a meredélyen! Méltatlanok nem léphetnek a szentélybe!
- Ki mást küldhetnék? - A kérdés a homályból érkezett. A reszelős hang gazdáját apróra és ráncosra
aszalta a kor, de mégis, még abban a kuporgó testtartásban is: ahogyan a karszék melletti padon ült, erőt
sugárzott. Ujjai közt ócska botot pörgetett szórakozottan.
- Ezek mind bérgyilkosok. Silány, szemét népség. Küldhetnél papot vagy varázstudót...

Nagy levegőt vett, és elhesegette kételyeit. Vállát az ajtónak feszítette. Az ócska zár csikorogva
tiltakozott, mielőtt egy roppanással engedett.
Bentről gyereksírás hangjai szűrődtek ki - mostanra azonban már semmi sem számított: Benne volt;
a lelkiismeret és az erkölcs mintha sosem léteztek volna, Ryarenben csupán a nyers indulatok kavarogtak.
Átlépte a .küszöböt, gyorsan körülpillantott a szobában. Az asztalon hagyott ételmaradék felett sárga hasú
döglegyek keringtek, a földön heverő edények ócskaságán csak szennyességük tett túl. A belső helyiség
egyetlen ágyán apró gyermek sírt - anyja kétségbeesetten ölelte, csitítani már nem maradt ereje. Szája re-
megett a rémülettől, kerekre tágult szemmekkel bámult a küszöbön átlépő suhancra.
A férfi, aki miatt érkezett, negyvenes éveiben j árhatott. Valószínűtlenül vékony, aszott figura volt;
ahogy a behatoló felé lépett, szinte hallani vélte a száraz avar zörgését, megcsapta az elmúlás és a félelem
savanyú szaga.
Könyörgöm! Egy hetet adjatok még! Csak egy hetet... A sírós fejhang alapjában véve illett
gazdájához.
A szánalom ismét közel férkőzött Ryaren szívéhez, aztán a pénzre gondolt, és erőt vett magán.
Szótlanul meredt az asszonyra - majd bal kézzel állcsúcson ütötte a férfit. Az megtántorodott, a nő pedig
újra sikoltozni kezdett. A fültépő, idegesítő hang végre haragot csiholt ki a suhancból, s ez némileg
megkönnyítette dolgát.
Nekilódult, a falnak lökte a férfit. Nem is próbált védekezni a szerencsétlen. Ryaren megragadta
vézna csuklót mintha korhadt ágat markolna -, baljával lassan, égyenként törte el az ujjakat.
Még sosem érzett ilyen fájdalmat a lelkében. Undorodott magától. Minden roppanással egy-egy szín
szakadt ki a szívéből, és mire végzett a nyomorulttal, a világ szürkévé vált - úgy hitte, örökre. Szédült, a
rosszullét kerülgette, miközben kibotorkált az ajtón, és lerohant a rozzant falépcsőn. A ház sarkánál
elbotlott, térdre zuhant: Öklendezett, forró könnyei végigfolytak az arcán, megalázottsága és szégyene
kibírhatatlan kínnal lüktetett.
Egy fertályórával később - mikorra sikerült valamelyest összeszednie magát -, nyúzott képpel
taszította be a kültelki ivó ajtaját. Átvágott a koszlott helyiségen, és benyitott a hátsó szobába. Nagydarab
fickó állta útját.
- Ki a ménkű az megint?
A mormolás valahonnan bentről jött:
- A kis suttyo...
- Ereszd be!
Ryaren belepirult haragjába, gyűlölködve fúrta tekintetét az ajtóálló pocsolyaszín szemébe. Az csak
annyi helyet hagyott, hogy a fiú éppen becsusszanhasson.
Az ócska lámpás bizonytalan fényénél körbepillantott. Patkánybáró - ahogy a bandavezért a
városban nevezték -, az egyetlen asztal mellett ült. Vértolulásos képét rőtes borosta keretezte, dülledt
szemei a született idióták kifejezését varázsolták arcára. Mellette bizalmasa, egy napégette bőrű, cingár
fickó nyakalta a lőrét. Gunyorosan végigmérte Ryarent, az agyagkorsót hangos koppanással lökte az
asztalra.
Patkánybáró kimért lassúsággal emelte fel fejét, tenyerével szemeit dörgölte, úgy böffentette oda a
kérdést: Megcsináltad?
- Ahogy kérted.
- Visított a disznaja?
 - Pont úgy, mint apád... - felelte Ryaren hirtelen feltámadt bátorsággal. Szenvetlen arccal nézte az
alvilág urának tartott férfit. Amaz italtól fásultan vonta meg vállát, azután ingébe kotorva öt ezüstöt
dobott a deszkapadlóra. A -fiú közelebb lépett, a gonoszul vigyorgó korongokat bámulta. Kisebb vagyon
a magafajtának.
- Na... ! Hisz megszolgáltad - nógatta Patkánybáró. Ryaren reszkető térdekkel hajolt le, felmarkolta
a Dreina szimbólumával díszített érméket: akárha üszköt vetettek volna markába. Arca grimaszba torzult
a szégyentől; szétnyitotta ujjait, azután szorosan összezárta őket újra, és kihátrált az ivóba.

- A pap a khalemig jutott, a másika feléig sem - legyintett lemondóan az öreg.

- Megbízhatnál egy kalandozót -jegyezte meg óvatosan a férfi, miközben az öreg mellé telepedett:
- Dreina óvjon azoktól az eszementektől! Nézd csak meg: választottaim nem akárkik. A legjobb
fejvadászok, akiket találhattam.
- A Mah-Fai kölyök is? - fanyalgott a férfi. - Ezt még te sem tudod beadni nekem.
Az öreg hunyorgott.
- A fiú bizonyos szempontból gyengébb, más tekintetben viszont erősebb náluk. Lakozik benne
valami, ami a többiekből hiányzik, amellett... - Legyintett. - Mindegy. Hamar elválik, igazam van-e; addig
maradjunk annyiban, hogy ő az én titkos esélyesem:
- "Az unikornist csak szűz keze érintheti... " - gúnyolódott a másik. - Erre célzol, nemde?
Az öreg nem válaszolt. Bőrtokot halászott elő, rázogatni kezdte - pergamentekercsek hullottak
belőle a földre. Nyögve hajolt értük, hangosan szuszogott, végül a szétszóródott iratok közt turkálva
kiválasztott egyet.
- Ariana Drawian, a messzi Shadonból. A Halaknál nevelkedett, de mostanság nem tartozik egyetlen
klánhoz sem; évtizedek óta Északon él. Harcolt és kitüntette magát még a Zászlóháborúban is.
- Megtudhatnám, melyik oldalon?
- Az most nem fontos - legyintett az öreg, és folytatta választottainak előcitálását. - Vagy itt ez a
kiejthetetlen nevű, a Vihar Gyermekei közül. Forrásaim szerint eddig negyvenhét küldetésben vett részt,
és mindössze egyszer hibázott.
- Nem érdekel a bölléreid életrajza; inkább a lépcsőkről beszélj!

- Lagmar cor Gorcha.

A szavak ridegen visszhangoztak az oszlopok között. A név viselője -kortalan arcú, szálas termetű
férfi - felemelkedett a kőzsámolyról. Szomorkás tekintete végigfutott a magasba törő oszlopokon, a
homályban alig kivehető frízeken; úgy sejtette utoljára látja a Vihar Csarnokát. Öltözékét szakadások,
vágások és sárfoltok csúfították, ujjasán több helyütt átütött a vér. Szöghaja csatakosan lógott vállára.
Végigsimított tépett öltözékén, tekintete elidőzött a kézfejére alvadt véren - nem tudta, csak remélte, hogy
nem az övé. Szögletes, sápadt arcára ráncokat vésett a kimerültség. Fegyverét elvették, megvető
pillantások kísérték útján, míg ideért. Most pedig valószínűleg megfosztják az életétől is. Gyűlölte őket
komikus erkölcseikért, az elvesztegetett évekért és a tudásért, amit hamarosan elpazarolnak. A tisztelet .
mesterei iránt tovatűnt, helyét mélységes megvetés foglalta el.
Reményvesztetten csóválta fejét, s elindult a kijelölt goncorga nyomában. Alacsony mennyezetű
folyosón haladtak; a fejvadász jó néhányszor megtette már ezt az utat, egész pontosan tizenhatszor. Ám
ez, a tizenhetedik alkalom más volt, mint a többi. Más, mert sikertelen küldetésről kellett számot adnia.
Méltatlannak bizonyult a feladatra; s elkövette a végső, a legnagyobb hibát: míg parancsnoka odaveszett,
ő életben maradt.
A gon-corga lassú léptekkel vezette, s bár ismerték egymást, nem sértette meg a tradíciót,
mindvégig szótlan maradt: Jobb is így - bármit mondana, csak a vesztes szégyenét növelné.
Keskeny nyílás sötétlett a durva kőfalon. Lagmar kísérője merev mozdulattál jelezte, hogy
megérkeztek. A fejvadász átbújt a szűkre szabott átjárón, belépett a homályos cellába. A gon-corga
behajtotta mögötte a súlyos ajtót. Az alig ötször öt lépésnyi helyiség egyik sarkában kerek asztalka állt,
rajta négy szál gyertya égett. A gyertyatartó mellett két kupa bor és egy bronztányér, tele nagy szemű
szőlővel. A szerény berendezést két támla nélküli szék egészítette ki. Az egyiken borotvált fejű alak ült
előre dőlve, mint aki elszunnyadt.
Lagmar zavartan álldogált, várta, hogy engedélyt kapjon a beszédre. A csend kínosan hosszúra
nyúlt; zavartan megköszörülte a torkát, de a kopasz nem reagált.. Aztán egy megérzés borzongatta meg a
fejvadászt. A mozdulatlan alakhoz lépett, és az álla alá nyúlva felemelte a fejet. Végtelenbe révedő,
üveges szempárba bámult. A világ körbefordult vele, amint felismerte Terda cor Negrit, az iskola egy
magagy rangú Tutorát. Széthúzta a halott férfi köpenyét, és már cseppet sem lepődött meg a mellkasból
kimeredő ramiera láttán. A saját fegyvere volt; markolatát alig pár hete tekerte körül cserzett
bőrszalaggal.

- Nos... - az öreg lassan ingatta fejét - ...a helybéliek messze elkerülik; bölcsebbek, mint bárki
gondolná. Ha idegenek jönnek, szállást és jó kosztot adnak nekik, s ha azok nagyon erőlködnek,
megmutatják nekik az utat is. A jövevények elindulnak felfelé á lépcsőn... és meghalnak.
- Ez minden?
Az öreg bólintott.
- Így valahogy.
- Ne nézz bolondnak, vén csont; valamit elhallgatsz előlem! Az öreg nevetett, botjával a szoba másik
végében álló másolópult felé bökött. A magasan vágott, lőrésszerű ablakon keskeny nyalábban áramlott
be a fény. Volt valami borzongató abban, ahogy a sárga palástpontosan a csukott könyvre vetült. A
porszemcsék hívogatóan táncoltak a kopottas fedél felett.

A fejhangon vihogó nő hátratáncolt az egyik kapualjba, helyébe sötét alakok léptek; háta mögül is
csusszanó léptek zaját hallotta. A bor elnehezítette tagjait, lomhán megfordulva nyugtázta, hogy arról is
két árny közeledik felé. Szorosan körülfogták. Nem szóltak; nem is kérdeztek aztán az egyikük megütötte.
A többi, mintha csak erre várt volna; módszeresen ütlegelni kezdte, pillanatok alatt a földre került.
Összegömbölyödve próbált védekezi a rá záporzó rúgások özönében. Nem kímélték sem a veséit, sem a
gerincét, a nagy mennyiségű bor valamelyest tompította a fájdalmat, de a jótékony ájulás még váratott
magára. Amikor végre abbahagyták, arca valószínűtlenül feldagadt, vére mindent összemocskolt
körülötte. Fürge kezek fosztották meg maradék érméitől. Támadói szitkozódva olvasták meg a
zsákmányt, s újabb rúgásokkal tudatták véleményüket az olyan alakokról, akik ilyen kevés pénzel
csatangolnak az éjszakában.
Végül magára hagyták. Nyögve próbált feltápászkodni, de az eszméletlenség, ami oly sokáig
váratott magára, az erőfeszítés hatására most ráborította szürkekámzsáját.
Arra ébredt, hogy valaki nedves ~ ronggyal törölgeti a homlokát. Csak az egyik szemét tudta
felnyitni, a másik moccanni képtelenül lüktetett a duzzadt szemhéj alatt. Törékeny vénember guggolt
előtte, szemében vidámság csillogott, karomszerű ujjai között a hűsítő kendőt szorongatta. Egész lénye
határtalan jókedvet sugárzott - a fiúnak olyan érzése támadt, mintha holmi mókás madár vette volna szár -
nyai alá. Az öreg most félredobta a rongyot, és a kezét nyújtotta neki. Ryaren megfogódzott benne, és
megborzongott: sziklakeménynek érezte a csont és bőr jobbot. Megmozgatta sajgó tagjait, segítője felé
fordult, az azonban már fejére húzta köpenyének bő csuklyáját, s most az alól pillogott a nálánál két fejjel
magasabb fiúra.
- Ryaren Mah'Fai? - kérdezte rekedten.
A fiú bólintott; amaz zavartalanul folytatta.
- Nem egykönnyen bukkantam rád, kölyök. Szerencsére emlékeztek rád az ivóban, mondták, hogy
könnyű, de elsősorban olcsó örömet indultál keresni.
Ryaren nem értette a dolgot, és ez cseppet sem volt ínyére.
- Patkánybáró mondta, merre keress?
- Nem ismerek ilyen nevű embert. Az egyik fogadóban ajánlottak.
- Ajánlottak? - ismételte a fiú. - Ugyan mire ajánlottak?
- Munkára. Bizalmas munkára - hajolt közelebb a vénség.
 - Attól tartok, nemrég visszavonultam - dünnyögte a fiú. Sarkon fordult, hogy faképnél hagyja a
fura madarat, de két lépést sem tett, mikor féltérdre roskadt: Az öreg felkapta a földről ócska botját, aztán
a fiúhoz lépett, és újra talpra segítette. Elmosolyodott. Mondjon bárki bármit, van valami ebben a
suhancban saját ifjúkori énjéből; ő volt valaha ilyen elkeseredett, ilyen dacos - és ennyire értetlen.
- Alkalmatlan vagyok a harcra - nyögte Ryaren. - Nem hagynál békén?
- Egy kis sör majd helyrehoz. Gyere!
A fiú gyomra felkavarodott, ahogy az italra gondolt, mégis tűrte, hogy az öreg magával vonszolja.
Az egyik sikátorba fordulva, kellemetlen ismerősökbe botlottak: Ryaren támadói tanácskoztak egy
falitartóba dugott fáklya alatt. Mikor felismerték áldozatukat, füstös arcukon kárörvendő kifejezés terült
szét. Nem kellett mérlegelniük az erőviszonyokat: a vak is láthatta, hogy az összevert suhancnak meg a
vénségnek semmi esélye ellenük.
A fiú megmarkolta kísérője karját.
- Tűnj el tata, míg feltartom őket! Tűnj el! Az öreg értetlenül meredt rá.
- Eltűnjek? De miért...?
A négy martalóc vésztjóslóan közeledett; egyikük kezében penge villant.
- Mert kés van náluk! - sziszegte Ryaren. A vénség lebiggyesztette ajkát, és mint valami sértődött
gyerek, a vállát vonogatta. A hiénák egyike felröhögött – egy szemvillanással utóbb mind a négyen a
zsákmányra rontottak:
A fiú hátratántorodott, a falnak esett. Az idő mintha mézgába ragadt volna. Látta az öreg kezéből
kihulló botot, szemével követte a lassú zuhanást, ahogy a göcsörtös fa kettőt pattanva földet ért. A
koppanásra újból meglódult az idő; Ryaren csattanást, majd bugyborékoló hörgést hallott, s ösztönösen a
hang irányába fordult.
Az egyik csavargó gyorsan terjedő vértócsában térdelt, felmetszett hasából formátlan csomóként
fordultak ki a zsigerek. Egy társa átmetszett torokkal hevert a földön, . hörögve viaskodott a halállal. A
fiú tekintete az öregre villant - még látta, ahogy rézsútos mozdulattal lefelé csap kardjával, majd
bonyolult félköríves mozdulattal ismét magasba emeli a pengét. Még talpon álló ellenfelének karja
vállból elvált a törzstől;- ám üvölteni sem volt érkezése: a vénember a mozdulatsor folytatásaként
derékban kettéhasította.
A pillangóvágás!
Mindenki ismerte végrehajtásának módját, de senki nem ismert olyan embert, aki végre tudta
hajtani. Csak az igazán nagy vívók voltak rá képesek, akár az üvegszúrásra. Az utolsó fickó páni
rémülettel szemében bámult a mellkasáig sem érő öreg fickóra. Farkasszemet néztek - majd a kard a
gondolatnál is sebesebben a magasba emelkedett, hogy rögtön utána lecsapjon megint. Egy hördülés,
aztán minden elcsendesedett; Ryaren szóra képtelenül bámulta a toldozott-foltozott köpeny alatt eltűnő
Slan-kardot.
Az öreg akkurátusan kerülgetve a véntócsákat, közeledett. Láthatólag keresett valamit.
- A botom? - kérdezte a falhoz lapuló fiútól.
Az lassan becsukta a száját, aztán lehajolt a botért. Az öreg átvette tőle, és a szemébe nézett.
- Amit ajánlok, könnyű munka. Felderítés, semmi más; egy nap alatt elvégzed, és tisztes fizetséget
kapsz cserébe de lassan döntened kell.
- Ha így állunk... - Riyaren a rosszulléttel küszködött, de végül sikerült kiböknie - :..vállalom!

A férfi az olvasópulthoz lépett, gyors mozdulattal felcsapta a könyvet. Rövid ideig meresztgette a
szemét; felismerte a betűket, rémlett neki, hogy valaha. tanulta a nyelvet is, de mostanra egy szót sem
értett belőle.
Nem boldogulok vele - közölte, s újra szembefordult az öreggel.
- Nem is baj. A címe "Penge és Toll." Meglehetős ritkaság, eredetijét egy Tagoreként emlegetett
vívómester írta. Egy északi nomád törzsben született és nevelkedett; hogy ott milyen névre hallgatott,
senki sem tudja, de kötve hiszem, hogy fontos. Furcsa nép volt a övé; még furcsább mítoszokkal. Ez lett a
végzetük; az emberáldozatot éppoly természetesnek tekintették, mint a másodszülötjeik legyilkolását.
Váratlanul tűntek fel az Unió határán - hogy honnét érkeztek, csak találgatni lehet. A végzetükről
legalább pontosat tudunk: a dwoonok nem nézték jó szemmel a torz hitet valló barbárokat, és a
tiadlaniakkal szótlan egyetértésben irtani kezdték őket: Gro-Ugon határát alig tucatnyi család érte el
közülük - ott aztán nyomuk veszett.
- Pora pórhoz -mormolta a férfi.
Az öregember hunyorogva pillantott rá. - Úgy gondolod... ?

Megkönnyebbülés töltötte el: a mellvéden rajta kívül a szél járt csupán. Túl sok vér tapadt a
kezéhez, bár csak akkor ölt, ha elkerülhetetlennek érezte. Fürgén leereszkedett az udvarra, és a
scriptorium felé indult. A tömzsi építmény ajtaján jókora lakat díszelgett. Körülkémlelt még egyszer,
mielőtt a zárral kezdett bíbelődni.
Csend és nyugalom honolt mindenütt. Mosolyogva nézte a gondos munkával készült szerkezetet - és
azokra a szerencsétlen besurranókra gondolt, akik éveken át tanulták a zárak minden csínját-bínját, hogy
aztán, tűkkel, kampókkal és szögekkel, körmökkel és mágiával nyissák fel a hasonló szerkezeteket. Ő
maga már rég nem, bajlódott ilyesmivel; kidolgozta saját módszerét a hasonló esetekre.
Széles övéből előkotorta az opálzöld üveget, és magától messzire tartva kitekerte a dugót.
Torokkaparó szag terjengett a levegőben. Megemelte a lakatot, az üvegcsét a zár nyílásához koccantotta,
elengedte; és hátrált néhány lépést. Fehér füst és sistergés jelezte, hogy a sav kikezdte a fémet. A lány
körülpillantott, gondosan visszatekerte a dugót, ,és elégedett sóhajjal lökött egyet az ajtón. Pár perccel
később már a scriptoriumban kutakodott.
Gyorsan és hangtalanul dolgozott, sorra vette a lehetőségeket. Végül négy fóliáns maradt az
asztalon - lapjaik közt rejtőzött az a két sunyi oldal. A lány bosszúsan gyújtott világot; a beszűrődő
holdfény csak soványka derengéssel szolgált munkájához. Felragadott az egyik szegletből egy majd' tövig
égett gyertyacsonkot, lehúzta ujjáról a fénytelen ezüstgyűrűt, és elsuttogta a szavakat: A gyertya kormos
kanóca lángra kapott: A behatoló kezével takargatta a fényt, vadul forgatta .a lapokat. Az oldalak alján
sötétlő rúnákat fürkészte. A második könyvben lelte meg az Ingwazba font Berkanót és az utána rótt
Tiwazt. Megragadta a vaskos papírt, gyors mozdulattal kitépte, majd az utána következőt is, ahogy
megbízói kérték.
Hirtelen ötlettől vezérelve a megmaradt savat a könyvekre locsolta. A folyadék sűrű, fojtogató
füstöt árasztva emésztette el a felbecsülhetetlen értékű fóliánst. A lány az ajtó felé indult, s közben gyors
mozdulatokkal többrét hajtotta zsákmányát. Öve hasítékából szarvasbőrdarabot húzott elő, abba
csomagolta az írást, visszatömködte övébe, és remélte: ha megint alámerül, a szövegben nem esik kár.
Kitárta az ajtót, az udvarra lépett - és egy megrökönyödött, koros férfival találta szemben magát.
Öreg volt és kövér, talán másoló szerzetes, akinek feltűnt- az ablakban felvillant fény.
Kránba azzal a gyűrűvel, gondolta a lány, ahogy ösztönösen a szerzetes felé mozdult holdsarlóforma
pengéjével. A férfinak nyikkanásra sem maradt ideje, torkát három hüvelyknyi acél fúrta át, gyilkosa
pedig máris tovatűnt az épületek között.
A hatalmas kerék segítségével megemelte a kijáratot-őrző rostélyt, aztán a földre hemperedve
átcsúszott a szűk résen. Végigfutott egy keskeny pallón, s pár perc múlva már lent volta víz partján.
Hordókból és szálfákból rakott, imbolygó alkalmatosság kötötte össze a szárazföldet és a jeget addig, ahol
már megbírta akár egy lovas súlyát is. A lány futásnak eredt megint, nem törődve a háta mögött harsanó
kiáltásokkal. El kell érnie a túlpart fáit, mielőtt az íjászok feleszmélnek!
Egészen közel j árt már a bozótoshoz, ahol a lovát hagyta, mikor megroppant alatta a jég.
Átcsapott rajta a kétségbeesés, az irgalmatlan hideg a csontjáig hatolt. Tompa zökkenéssel talajt ért:
a szerencse valóban vak, a víz csak a térdéig ért. Zajosan gazolt a partra. Egy pillanatra visszafordult -
látta lemaradt üldözőit, ahogyan lobogó fáklyáikkal, bizonytalanul kelnek át keskeny hídon. Bevetette
magát a sűrűbe, amerre a lovát sejtette. Amikor meghallotta az ismerős horkantásokat, már bizonyos volt
sikerében. Lihegve bukott ki a tisztásra, ahol a felnyergelt hátas szabadulni próbált a rövid pányvától. A
lány felkapta a fatönkre vetett bő köpenyt; és nyeregbe pattant. Előrehajolt, a véres késsel elmetszette a
kötelet. Térdének szorítására az állat megugrott, aztán kilőtt nyílvesszőként ragadta magával- lovasát a
fagyos sötétségbe.
 - Soha többé nem hallottak felőlük - folytatta az öreg -, illetve csak egyszer, de azt inkább csak
afféle utalás. Sok év múltán Tiadlanban és az Unió városaiban egyre-másra bukkantak tisztességben
megőszült katonák vérbe fagyott tetemeire. Sokáig nem találok összefüggést a halálesetek közt, s mire
közbeléphettek volna, a gyilkosságsorozat abbamaradt - pár hónap múltán már senki nem emlékezett a
bosszúállóra. Ahogyan arra az ördögi ügyességű suhancra sem, aki oly sok toroni vívómestert győzött le
a déli határon túl, s aki köpenyén a vad törzs varázsjeleit hordta. Utóbb, mikor túl forró lett a talaj a lába
alatt, az ifjú kardforgató Abasziszba vitorlázott.
- Hogy tovább gyilkoljon? - húzta el száját a férfi.
- Hogy új életet kezdjen.

Lagmar ujjait a résbe préselve próbálta felfeszíteni a tölgyajtót. Úgy érezte, megszakad, mire
annyira ki tudta húzni a vasalt fát, hogy megragadhassa. Arra számított, hogy a gon-corga a folyosón
várja, de nem volt ott senki. A fejvadász a Vihar Csarnoka felé fordult, aztán mást gondolt, és futva indult
a másik irányba. Ismerős érzés csapott le rá; kételyek gyötörték. Nem értette, hogy mi folyik körülötte; de
annyi világos volt számára, hogy áldozatnak szánják egy nagyobb játszmában.
A folyosó szélesedni kezdett, kis ívóén jobbra kanyarodott. Lagmar korábban sosem járt erre, de az
eddig megtett útalapján úgy sejtette, a vívótermek alatt járhat. Megállt, a zajokra koncentrált, de saját
fojtott zihálásán kívül nem hallott mást. A csend nyomasztóbb volt, mintha százan csörtettek volna a
nyomába. Bánta már, hogy nem rántotta ki a ramierát a halott melléből - puszta kézzel nem volt sok
esélye a magafajták ellen. Aztán a józan ész kerekedett felül; innen, a klán warviki erődjéből állig
fegyverben sem jutna ki élve. Ráébredt, nincs miért futnia: lassan lépdelt végig a folyosón, azzal az
erősödő bizonyossággal, hogy várni fognak rá. A következő kanyar után meredek lépcsősor magasodott
előtte: Lagmar felkaptatott rajta, s pár perc múltán a hat vívóterem egyikében találta magát. A folyosó
sötétje után a fentről áradó fény hunyorgásra késztette. A hatalmas terem, ahol vagy harminc embernek
kellett volna gyakorolnia, üresen állt.
Aztán meglátta a két férfit. Az egyik bő kámzsában, fejére húzott csuklyával, egy botra
támaszkodva magyarázott; mondandójának madárkaromszerű ujjait mozgatva próbált nyomatékot adni. A
másik, az, iskola mestere, mosolyogva hallgatta szavait.
- Mára ketten maradtunk. Hja, a törzs kevés nyomot hagyott maga után...
A másik, megérezve a tanítvány jelenlétét, Lagmar felé fordult. Az idegen elhallgatott,, s fejét
oldalra billentve, csuklyája takarásából szemrevételezte az érkezőt.
Nem látszik lelkesnek - mormolta.
- Persze, hisz nem is sejti a valóságot - válaszolta a mester.
- Az asztráljára értem - köhintett a csuklyás.
- Ő kell neked! Hidd el: ebben a fiúban elhivatottság lakozik:
- Az kevés.
- Ha te mondod... Válassz másikat; szíved joga.
- Az a baj veletek, fejvadászokkal, hogy nagyon nagyra vagytok magatokkal.
- Gondoskodtam róla, hogy ez itt megjuhászodjon -szólt a mester; és a közeledő felé intett.
Lagmar a két öregtől tisztes távolságban féltérdre ereszkedett. Már meg sem próbálta összeállítani
azt a hatalmas mozaikképet, melyből - a sors akarata szerint ® csak néhány szilánkot ismert. A tény, hogy
itt; az ürességtől kongó teremben magát a warviki klánfőnököt találta egy ismeretlen alak társaságában,
teljessé tette értetlenségét:
- Várom és elfogadom ítéletedet, Tutor Majoris - szólt halkan, fejét lehajtva.
- Arra még ráérünk, ha visszatértél. Kapsz tőlem még egy esélyt, hogy kiköszörüld a csorbát... - a
mester várt; majd hozzátette: - ...függetlenül attól, amit Terda cor Negri mért rád.
A fejvadász szeme elkerekedett. Rádöbbent, hogy ezek ketten talán még nem is tudnak a borotvált
fejű haláláról.
- Készülj ! Hamarosan útnak indulsz - egy gon-corga tájékoztat majd mindenről. - A mester egy
kézmozdulattal útjára bocsátotta, és megint az idegen felé fordult.
 - ...negyvenéves lehetett, amikor a hriani iskola magiszterei megbízták, hogy derítsen fényt a
lépcsősor és a láthatatlan szentély titkára. Tagore sértetlenül sétált fel a lépcsőkön, és eltűnt. Mindenki
halottnak hitte; váratlanul jelent meg ismét az emberek közt negyven nap múltán. Nem beszélt
tapasztalatairól, megbízóinál sem jelentkezett - ám hamar híre ment visszatértének, s a hriani iskola első
magisztere személyesen kereste fel, hogy megtudja, mire jutott a vívómester. Tagore udvariatlanul
viselkedett vele; közölte; nincs semmi érdekes a lépcsősor tetején, csupán - ahogy maga mondta - "egy
üres labirintus."

A kora délelőtti napsütésben hosszan elnyúltak az árnyak. Lagmar cor Gorcha maga alá húzott
lábbakkal üldögélt az érdes kövön. Gondolkodva vakargatta álla alatt a négynapos borostát, és fiú
véraláfutásos arcát fürkészte. Az a kis tüzet turkálta, közben szórakozottan magyarázott.
- Csináltam néhány rázós dolgot életemben - tagja voltam például annak a csapatnak, ami Orwella-
papokat hányt kardéke az északnyugati vadonban. Hatvanan kezdtük, a végére hárman maradtunk...
micsoda aratás volt! - Felpillantott, kihívóan kereste a gorviki tekintetét. Az fáradt unalommal nézett rá,
majd közölte:
- Orwellának nincsenek papjai.
- Hogy a kénköves ménkűbe ne lennének? - kiáltott a kölyök, és felugrott. - Ha valaki tudja, hogy
vannak, az én Vagyok'
A fejvadász úgy érezte, ezernyi darázs zsong a fejében minden alkalommal, ha a fiú beszélni kezd.
Alig egy órája találkoztak, de a magát pályatársnak tituláló kölyök máris az agyára ment. Remélte,
harmadik társuk hamarosan megérkezik, és nekivágnak végre. Persze ha még egy ilyen tökkelütöttet
sóznak a nyakába, alaposan elrontják a napját.
Felállt, nyújtózott néhányat, és újra a kőhajításnyira kezdődő lépcsőkhöz sétált. Nem szándékozott
elindulni, míg nincs velük a harmadik. Megbízójának alapos oka lehetett rá, hogy valamennyiüket
ideszalajtsa. Visszanézett a pelyhedző állú sihederre, aztán újra a lépcsőre bámult. Veszélytelennek tűnt,
nem úgymint a híre - ez aggasztotta a legjobban.
A közeli faluban, ahol megabrakoltatta lovát, faggatózni próbált. Rögvest kiderült, hogy még az
öregek közt sem akad olyan, aki valaha a lépcső, közelébe merészkedett volna. Arra, hogy miért kerülik,
hiába várt magyarázatot; a falubeliek ezt szajkózták: "Nem jó hely az!"
A lépcső - töredezett csontszín márványlapok sora - itt-ott foghíjasan, céltalannak tetszőn kúszott
felfelé a hegyoldalban. Nem voltak romok a közelben, és odafent sem állt nagyobb épület: A négy lépés
széles, kétarasznyi magas lépcsőfokokkal alaposan elbánt az idő: mindenütt töredezett, mállott, néhol
ráborult a sziklák között tenyésző, tüskés cserje; a repedésekben. dudva burjánzott. Valahol félúton, mint
pudvás fogak, kidőlt kőkorlát oszlopai meredeztek.
- Na végre! - harsogta a fiú. Lagmar esdeklőn pillantott az égre, kelletlenül fordult vissza - s rögtön
jobb kedvre derült az érkező lovas láttán.
A lány könnyedén ugrott le a nyeregből, és végigmérte őket. Rövid szőke haja volt és
mandulavágású, ragyogóan zöld szeme; a legkisebb fintortól is szarkalábak mélyültek el arcán, olyan
időkről mesélve, mikor nem tartozott a sors kegyeltjei közé. Kidolgozott izmú testének mozgása avatott
szemlélő számára többet mondott bármilyen életrajznál - a gorviki pedig igencsak avatott megfigyelőnek
számított.
- Ariana - közölte a lány, kivillantva apró gyöngyfogait.
- Ryaren Mah'Fai - tüsténkedett a suhanc. - Ez az úr pedig.:. Lagmar cor Gorcha, a Délvidék
szülötte.
A gorviki odabiccentett a lánynak. Ariana alaposan végigmustrálta a férfit - talán azon tűnődött,
klán- vagy corgabéli fejvadászt sejtsen-e benne. Szabadjára engedte lovát, és a tűz mellé telepedett; két
társa egy-egy lapos kövön foglalt helyet.
- Cseréljünk titkokat - indítványozta Ryaren. - Nekem azt mondták, a lépcső tetején láthatatlan
szentély áll. Be kell mennem, hogy körülnézzek, és beszámoljak tapasztalataimról. - Széttárta karját, hogy
jelezze: ez minden, amit tud.
 - Engem - kezdte Lagmar vontatottan - arra kértek, találjam meg a kiutat Tagore labirintusából.
Kérdésemre, hogy hol van a labirintus, ezt a lépcsősort jelölték meg. Többet megbízóm sem tudott
mondani.
- Vagy úgy - dünnyögte a suhanc feleslegesen. Mindketten a lány felé fordultak, aki állta
tekintetüket, majd felkacagott.
- Az én feladatom, hogy vigyázzak rátok - közölte. Remélem, nem nehezítitek meg a dolgomat!
Azok, akiket a megbízó ily módon "megtisztelt", összenéztek.
- Ha nincs ellenetekre - folytatta Ariana -, akár neki is vághatunk.

Déltájban a lépcsősor alján álltak, és közelről tanulmányozták a fokokat. Volt mit nézniük:
távolabbról nem látszott, de a vörösen erezett kőlapokat mindenütt vésetek borították. A rájuk rótt rúnákat
javarészt már lekoptatta az eső és a szél, de nyomokban kivehetők voltak mindenütt. Amiatt nem kellett
aggódniuk, hogy a szöveg végleg elveszett - maga a nyelv is ismeretlen volt mindhármuk számára.
- Ezzel nem sokra jutunk - jelentette ki a fiú. - Előre megyek. A gorviki mondott volna még valamit,
de Ryaren már neki is vágott.
A lány reagált elsőnek; akár a felajzott ideg, úgy pattant előre. A kölyök fellépett az első fokra, és
már emelte volna a lábát tovább, amikor arca fájdalmas grimaszba torzult. Bokáján a csizma szürkés színt
öltött, s mint valami gyors hullám, felfelé kúszott combjain. Ariana megragadta hátán az ujjast, hogy
visszarántsa, de elkésett a beavatkozással. Dühe vakrémületbe csapott át, amikor rájött, hogy nem képes
elereszteni a fiút: zsibbadó ujjai -mintha szilárduló habarcsot markoltak volna. Mindig tudta, hogy
egyszer; egy küldetésben odavész - remélte; méltó módon, büszkén távozhat az élők sorából, ahogyan
őseihez és magamagához illik. Emlék ködlött fel előtte jó tíz év távolából: Almorral áll egy torony
tetején, felhallatszik hozzájuk a tenger moraja. Célpontjuk, a herceg a fal peremén egyensúlyoz: inkább .
a mélység, mint a bérgyilkos pengék. Araianna már-már utána indul, hogy kék vérét vegye, Almor
azonban nem engedi. "Sose nyúlj az ilyen után", mormolja. "Még magával ragad!"
Sose nyúlj az ilyen után...
Szeme sarkából látta villanást, aztán querdaként mart csuklójába a fájdalom. Hátratántorodott,
furcsálkodva nézte, ahogy az ég tejfehér lepellé válik felette - és elveszítette az öntudatát. w

Mikor magához tért, jobb karjában égető fájdalom lüktetett. Lassan kinyitotta a szemét; a gorviki
hajolt fölé, valami kelmét igazgatott a feje alatt.
Sajnálom - mormolta -, nem tehettem mást. Csak így maradhattál életben.
A lány minden erejét összeszedve a kezére pillantott. Csuklóján, ahol kézfejének kellett volna
lennie, átvérzett kötés éktelenkedett.
- Adj innom... - kérte elfialó hangon.
A férfi felemelte fejét, és pokoli ízű folyadékot diktált belé. Ariana nem tudta,, mit iszik, de azt
biztosra vette, hamarosan tovatűnik a fájdalom, sőt talán arra is képes lesz, hogy talpra álljon. Az ő
családjának is megvoltak a titkos receptjei, akárcsak más klánoknak. "Utolsó kenet" - így nevezték a
főzetet, ami még egy súlyos sebesültet is képessé tett arra, hogy befejezze, amit elkezdett.
Tíz perc elteltével izmai már remegtek a feszültségtől; úgy érezte, mozognia, járnia kell, különben
megtébolyodik. A seb csak akkor fájt, ha lógatta a kezét. A másik nem szólt semmit, csak szomorúan
nézte - hol őt, hol azt, ami Ryarenből maradt.
Felpattant, s a férfi is felemelkedett: Ariana nem törődött vele, elindult a lépcső felé. A gorviki
némán követte: A fiú szobra ott állt az első lépcsőfokon, arcán a fájdalom és a döbbenet grimaszával.
Háta közepén női kéz markolta a ruhát.
- Vajon él...?
- Nem hiszem - mormolta Lagmar. Megfontoltan átemelte lábát a kőlap felett, és megvetette lábát a
második fokon. Ránehezedett, és fellépett a másik lábával is.
- Eddig jó. - suttogta.
A lány szédelegve követte, óvatosan lépkedtek tovább felfelé - semmi sem állta útjukat. Lagmar a
szeme sarkából itt-ott mozgást vélt felfedezni, de mire odakapta a fejét, a fantomok - ha ugyan azok
voltak - átolvadtak a hőségtől remegő légbe. Ariana a lépcső tetejét fürkészte, s merev nyakkal
kapaszkodott egyre feljebb. A férfinak nem tetszett a dolog.
Jól vagy? - kérdezte.
- Egyelőre. Te is... látod őket? Azt hiszem.
- Nézz mereven egy pontra, úgy könnyebben... boldogulsz velük!
Lagmar úgy döntött, nem enged a káprázatnak; de ahogy folytatták az utat, úgy váltak az alakok
egyre valóságosabbakká. A két jövevény kísérteties alakok tömegében találta magát. Emberek jöttek-
mentek a lépcsőn; Lagmar emlékezett rá, hogy látta már valahol a dzsad árust, aki portékáit nyújtogatta
felé. Aztán megértette, hogy miért gyötri a feszengető érzés; hogy mindez valahonnét ismerős neki.
A lány felé fordult, de egy zokogó nőn akadt meg a szeme. Az asszony gyermeket tartott a. karján,
és szenvedélyesen magyarázott valakinek, akit a fejvadász nem láthatott: Lagmar dobogó szívvel ismerte
fel az anyját, s rádöbbent, hogy akihez beszél, csakis az apja lehet. A szemét erőltette; hátha sikerül
megpillantania, de a szellem-asszonyon túl nem állt senki: Hát persze! Azért nem lát többet, mert apjával
sosem találkozott - a lépcső, mely emlékeikből táplálkozik, képtelen őt pusztán az elbeszélések alapján
újrateremteni.
- Ariana, Ariana! - kiáltotta, de a lány nem válaszolt; elbámult a válla felett, szeméből patakzott a
könny. A gorviki résnyire szűkült szemmel meredt arrafelé, ahová a lány nézett, s a világ lassan
átformálódott körülötte; érezte Ariana gondolatait, fájdalmait, csonka jobbjában és lelkében egyaránt.
Előtte durcás arcú fiúcska állt, és nagy, sötét szemével felnézett rá.
- A fiam - suttogta. - Illetve az övé... - Aztán átcsapott rajta az újabb. érzelemhullám, és belenyilallt
a felismerés: csak lehetett volna, ha a klán úgy nem dönt, hogy a porontynak még világrajötte előtt meg
kell halnia - a férfival együtt, aki nemzette. Kín mardosta a lelkét; minden erejére szük sége volt, hogy
elszakíthassa gondolatait a lányétól. Azt hitte, sikerült, de a durcás gyerek még mindig ugyanott állt -
majd megiramodott, szaladni kezdett lefelé egy kitárt karral álló, magas alak felé.
- Almor - sikoltotta Ariana, és ő is rohanni kezdett. - Hát élsz! Élsz!
- Ne! - ordította a gorviki, de a lányt már nem lehetett megállítani: zokogva vetette magát párja
karjába. Az magához ölelte, ráborította bő köpenye hatalmas szárnyait. Felpillantott, gúnyosan nézett a
fejvadász szemébe. Arca szétfolyt, démonkoponyává aszott, az iszonyú tekintet azonban ezután is
Lagmarra szegeződött - mígnem egy villanással minden szertefoszlott.
Váratlanul szűntek meg a víziók; a fejvadász úgy állt ott, mint akire hideg vizet zúdítottak: A világ
olyan volt, mint azelőtt: a napsütötte hegyoldal, a romos lépcső, Ryaren szobra az első fokon. Valamivel
feljebb foszlányok sötétlettek, talán egy köpeny, talán egy ujjas darabjai - csak a lány nem volt sehol.
Lagmar lejjebb óvakodott, hogy megvizsgálja a gyanús foszlányokat. Hamut talált, pörkös és
kifakult szövetet, néhány apró csontot, melyek egy kézhez tartozhattak, s egy fénytelen, ovális, karikát,
mely valaha gyűrű lehetett: ennyi maradt Arianából, aki egy fertályórán át a társa, a bizalmasa volt.
A fejvadász sóhajtott, ujjai végigszántottak verítéktől nyirkos szöghaján. Tudta, hogy vissza kellene
fordulnia, de tudta azt is, hogy nem fogja megtenni. Hová menne? Az ő útja felfelé vezet.
Ismét nekivágott a lépcsőnek. Léptei, neszével mintha a múlt harangját kongatta volna - a látomások
azonban nem jelentkeztek többé.

Az öregember szikkadt állát simogatta.

- Különös alak ez a Tagore. Hamarosan megírta a "Penge és Toll " első változatát, amivel egy új
vívóiskola alapjait vetette meg. Később a hegyekbe vonult, kolostort alapított, s ha a szóbeszédnek hinni
lehet, ott rejtőzik azóta is; élő legenda vált belőle:..
Hosszú percekig hallgattak mindketten; a csendet végül a férfi törte meg:
- - Különös alak, és különös a története is; pár dolog hibádzik benne. Tiadlan és az Unió rég nem
indít közös akciókat a barbárok ellen, és rég semmivé enyészett a hriani magiszterek dicsősége is. Mire
véljem e furcsaságokat?
A vénség elmosolyodott.
- Ó, gyarló emberi elme - suttogta. - A legfontosabbat majd' elfelejtettem közölni veled: mindez
négyszáz esztendeje történt.:.
 A fejvadász túl járt már a lépcső kétharmadán, mikor felfigyelt a feljebb ülő alakra. Pontosan tudta,
hogy néhány perce még nem volt ott, a másikat azonban a legkevésbé sem zavarta mindez - pimasz
kíváncsisággal méregette Lagmart.
A gorviki felért hozzá. Huszonöt évkörüli, tejfelszőke férfi pillantott rá vizenyős kék szemével.
Arcát barnára sütötte a nap, világos szemöldöke szinte világított:
- Te hová igyekszel? - vetette oda a kérdést. Lagmarnak feltűnt, hogy a jelenés, bár hozzá intézte
szavait, a sunyi emberekre jellemző módon kerülte, hogy a szemébe nézzen.
- Ne állj az utamba - suttogta. - Távozz, kérlek!
- Úgysem juthatsz be a szentélybe - ingatta fejét a szőke: - Bérgyilkos vagy csupán, közönséges
gonosztevő.
- Engem nem érdekel a szentély.
- Dehogynem - mosolygott a jelenés; és felállt. Csak most vált nyilvánvalóvá, hogy évszázadok,
netán évezredek óta ül: testén megfolyt és megdermedt viaszhullámok gyanánt dagadoztak a hájredők;
Lagmar arra gondolt,. hogy kegyelmes, ám bajos cselekedet lenne szíven döfni.
- Csak az útvesztőt akarom látni.
- Máris az útvesztőben jársz - közölte a szőke. - Ugyan minek mennél feljebb? Fordulj vissza - intett
lefele kezével -, és én teszek róla, hogy ne essen bántódásod.
- Ki az ördög vagy te?
- Én? - mosolygott nyájasan az ismeretlen. - A barátod vagyok, a józan eszed, akire minden
körülmények közt számíthatsz.
Lagmar beleborzongott hangjának zöngéibe.
- Felmegyek - mondta. - Ne próbálj megakadályozni benne!
- Eszem ágában sincs; menj csak, ha tetszik! - A jelenés félrehúzódott a fejvadász útjából. - Úgysem
léphetsz a szentélybe; bármennyire szeretnéd, nem vagy méltó rá. - Az utolsó szavakat már-már kiáltotta,
aztán gyorsan kapkodva lábait kapkodva a gorviki mellé szegődött. - Mire számítasz? Eddig nem tudtál
véghez vinni semmit. Nézd meg mire jutottál: senki vagy! Senki!
Lagmar lassan felé fordította az arcát. A hájas gyűlölködve nézett rá, tekintetében a tehetetlen düh
tüze lobogott.
- Szerencsétlen nyomorék - mormolta a fejvadász. - Már tudom, ki vagy; tudom, mennyi jó
szándékot, mennyi szeretet nyeltél el, hogy emésztetlenül öklendezd vissza; de nem hibáztatlak, nem
neked való táplálék volt! - A teremtény zsugorodni látszott a szavak súlya alatt, egy szót sem szólt.
Lagmar pedig emelt hangon folytatta: - Én alkottalak! Nyálkás, haszontalan váz voltál csupán; minden
szavad, minden gondolatod az enyém. És én most mindezt elveszem tőled, mert azon a nyálkás vázon;
ami legbensőbb lényeged, soha sem tudtál átlépni! Visszaveszek mindent, keress magadnak más
bolondot; hálás vagyok neked a tapasztalatért, de most már kotródj a világomból!
A lény mozdulatlanná dermedt. Kiragadták kezéből fegyverét, a hatalmat; hangja remegését jól-
rosszul palástolva kérdezte.
- Ki vagyok hát? A sötétebbik feled? Az ős Gonosz? Lagmar cor Gorcha arcán fájdalmas mosoly
derengett fel.
- Ó, nem! A Gonosz ragyogó elme, brilliáns személyiség.
A te neved Bűn és Csömör; az erőmből táplálkoztál, de egyszer s mindenkorra végeztem veled.
Utoljára mondom: távozz!
A lény hirtelen megrázta magát, elugrott a fejvadász mellett és széles terpeszben megállt az utolsó
lépcsőfokon.
- Megmondtam, nem léphetsz be! Ha le tudsz győzni, mehetsz, de addig ne tovább!
Lagmar megtörölte gyöngyöző homlokát.
- Már megtörtént - suttogta. -. Vereséget szenvedtél. A démon felrikoltott.
- Harcolj!
Öklével állon vágta a fejvadászt, aki szédülten térdre rogyott. Aztán felállt, de nem ütött vissza,
hanem az. utolsó fokra helyezte a lábát. A démon újra lesújtott ezúttal a halántékát találta el. Lagmar
elvágódott, gurulni kezdett lefelé a lépcsőn. Vér csordult a szemébe, de megragadott egy gazcsomót, s
újra felemelkedett. Szótlanul kaptatott fel újra - a démon arca vonaglott a kíntól, öklét hatalmas. erővel
vágta a gorviki gyomrába. Az csillagokat látott, de ezúttal állva maradt; hosszú másodpercekig
küszködött, mire újra levegőhöz jutott, hogy aztán konok elszánással megint előre induljon.
Lehunyta szemét, visszafojtotta lélegzetét - s nem ütközött ellenállásba, ahogy maga mögött hagyta
az utolsó lépcsőfokot. Nem tudta, mire számítson legközelebb. Puha talpú bőrcsizmáján át érezte a talaj
egyenetlenségét; óvatosan nyitotta ki szemét, előbb csak az egyiket, aztán megrökönyödve a másikat is. .
Puszta hegyoldalban állt, szanaszét heverő sziklák meredélyén; a kövek közt itt-ott szúrós cserjék
hajladoztak; a szél néhány borzas ördögszekeret cibált. A gorviki megperdült a sarkán. Előtte romosan és
elhagyatottan, némán lejtett az átkozott lépcső. A Bűn elenyészett, csak a fájdalom emléke pislákolt
Lagmar testében. Szitkozódott, ahogy a lépcsőt megkerülve ereszkedni kezdett a kövek közt. A felhők a
lenyugvó nap vörösében ragyogtak - s a fejvadász elhallgatott.
Eszébe ötlött, hogy ő és társai déltájban vágtak neki a lépcsőknek. Számára alig egyórásnak rémlett
a küzdelem; most, hogy újra lefelé tartott, pillantása a lovakat kereste, tekintete azonban keletre
kalandozott - így felfigyelt a szürkületben derengő égi fényre, egy csillagra a sorra gyúló csillagok közül.
Abbahagyta a mászást, felegyenesedett.
- A Yikkandar... - mormolta zavartan. - ne hát az csak télidőben látható, mi meg... mi meg a
harmadik Kvart közepén járunk...!
Ott állt a lépcsőn, a csillagot bámulta; hideg szél örvénylett körülötte, és messzire ragadta keserű
kacaját.

Tagore írja:
"...labirintus, útvesztő; számos vallásban a lélek fejlődésének útja, ami hol visszafordul, hol
önmagába torkollik, és önmagát ismétli. Az ember és a világegyetem analógiájának jelképe, a szellem
vándorlásának megannyi kanyarulatával és céltalannak tűnő zsákutcájával, ahol nem az irány számít,
hanem a cél, az egyetlen kijárat: minden megtett út egy belső út tükröződése egyben..."