JEDI NÖVENDÉK 6.

A bizonytalan ösvény
írta:
JUDE WATSON

EGMONT
Budapest, 2002
 Fordította: Nemes Judit
Copyright ©2000 Lucasfilm Ltd. & TM.
Minden jog fenntartva!
Az eredeti kiadvány a Random House, USA gondozásában jelent meg.
www.starwars.com
Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2002
A sorozat eredeti címe: Star Wars – Jedi Apprentice
A kiadvány eredeti címe: The Uncertain Path
A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője
Sorozatszerkesztő: Nemes István
Nyomdai előkészítés: P.R.S. Bt.
Termékmenedzser: Nagy Krisztina
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
ISBN 963 627 728 DL
 1. fejezet

Obi-van Kenobi fel-alá járkált a sírkősorok között egy alagútban, Zehava

városa alatt. Fölötte csata dühöngött. A robbanások csupán tompán
hallatszottak. Ám valahányszor Obi-van egy protontorpedó becsapódásának
gyenge puffanását hallotta, erőt kellett vennie magán, hogy ne ránduljon
össze. Képzelete hűen ábrázolta a robbanószerkezetek okozta veszteségeket.
Az ellenség vadászgépekkel támadt, és egyszerűen lebombázták az Ifjak földi
csapatait.
Körülötte más síremlékek körvonalai derengtek elő a sűrű homályból. Az
Ifjak a város alatti csatornarendszerben rendezték be főhadiszállásukat. Egy
ősi mauzóleum boltozatos részét választották központjuknak.
– Ülj már le, Obi-van! – szólt rá a barátja, Cerasi. –Teljesen elszédítesz.
A válságos pillanatokban Cerasi mindig nyugodt maradt. Nield, egy
magas, karcsú, sötét szemű fiú viszont még nála is komolyabb képet vágott.
Obi-van azonban látta az arcukon a feszültséget. Nem is emlékezett, hogy az
utóbbi időkben bármelyikük is evett vagy aludt volna valamit. Tizennégy
napon át harcoltak odafenn. Most pedig a hírekre vártak, amelyek igencsak
nehezen akartak megérkezni.
Ők hárman vezették az Ifjakat küzdelmükben, hogy békét teremtsenek a
Melida/Daan bolygón. Az Öregekkel szembeni harcuk azonban csupán egy
újabb háborút robbantott ki a Melida/Daan véres történelmében. A bolygót
évszázadok óta tartó konfliktus tépázta; a két faj, a melidák és a daanok
közötti, hatalomért folytatott küzdelem. Az Ifjak voltak azok, akik végül
békére szólították fel őket. Az Öregek azonban elutasították az ajánlatot, és
most a Melida/Daan gyermekei azért küzdöttek, hogy megvédjék bolygójukat.
Obi-van még soha nem hitt semmilyen ügyben ennyire, mint ebben. Még
Jedi-tanulmányairól is lemondott miatta. A sok küszködés után, hogy a nagy
Jedi-lovag, Qui-gon Jinn padavanja lehessen, mégis hátat fordított neki, és
harcba szállt egy idegen bolygó békéjéért.
Néha maga sem akarta elhinni, hogy meghozta ezt a döntést. Azután csak
rá kellett néznie a barátaira, és már tudta, miért határozott így. Soha nem
érezte magát ennyire közel senkihez, mint Nieldhez és Cerasihoz.
 Cerasi kristályzöld szeme megcsillant piszkos, izzadságtól csíkozott
arcában. Megpaskolta maga mellett az egyik síremlék tetejét, amelyen
Nielddel ültek.
– Biztosra veszem, hogy Mawat bármelyik pillanatban befejezi az
űrkikötőhöz vezető csatorna megtisztítását – biztosította Obi-vant.
– Be is kell fejezze – motyogta Obi-van aggodalommal a hangjában,
miközben helyet foglalt közöttük. – Akkor kell lecsapnunk, amikor a
vadászgépeket éppen feltöltik üzemanyaggal. Ez az egyetlen reményünk.
Obi-van volt az, aki felfigyelt arra, hogy a vadászgépek flottája mind
ugyanazon hullámban támad. A Melida/Daanon található hatékony fegyverek
nagy részét folyamatosan átépítették és felújították. Az emberek oly régóta
háborúztak már, hogy a felszerelések elhasználódtak. Az öregedő
vadászgépeket is gyakrabban kellett feltölteni üzemanyaggal, és sűrűbben
kellett ellenőrizni őket. Az Öregek pedig elkövették azt a hibát, hogy a teljes
flotta ugyanabban az időpontban szállt le tankolni.
Ami azt jelentette, hogy sebezhetővé váltak.
Obi-van azt tervezte, hogy megrohanják az űrkikötőt egy kis csapattal a
tankolás ideje alatt. Amíg a csapat egyik tagja hatástalanítja a vadászgépek
energia konvertereit, a többiek megfigyelőként lesznek jelen. Ha viszont harc
alakul ki, az elsődleges céljuk az őrök figyelmének elterelése lesz.
Rázós terv volt, de ha sikerrel járnak, a győzelem szinte teljesen biztos. A
napokban ajánlotta fel a Közép Generáció a segítségét az Ifjaknak.
Szövetségre lépnek velük, de csakis abban az esetben, ha a győzelem már
elérhető közelségbe kerül. Ha sikerülne elnyerniük a Közép Generáció
néhány megmaradt tagjának támogatását, túlerőbe kerülnének az Öregekkel
szemben.
Mawat, a Takarító Ifjak vezetője, az egyik oldalsó csatornaalagút
kiszélesítésén dolgozott, amely az űrki-kötő energiaközpontjának aknájához
vezet. Onnan bejuthatnak az űrkikötőbe az egyik aknafedélrácson keresztül.
– Csupán megfelelő időzítésre és szerencsére van szükségünk – jegyezte
meg Cerasi.
– Kinek, nekünk? – vigyorodott el Obi-van. – Nekünk nincs szükségünk
szerencsére.
– Mindenkinek szüksége van szerencsére – szólt közbe Nield.
– De nem nekünk. Egymás felé tartották a tenyerüket, olyan közel
egymáshoz, amennyire csak érintés nélkül lehetséges. Ez a gesztus az elmúlt
pár hét számos csatája során fejlődött ki, és szokássá vált közöttük.
 Hirtelen egy apró termetű, vékony lány szaladt be a boltozatos csarnokba.
– Mawat üzeni, hogy befejeztük!
– Kösz, Roenni – mondta Obi-van, és talpra ugrott. –Készen állsz?
A lány bólintott, és felemelt egy olvasztóvágót.
– Készen.
Obi-van nem szívesen keverte bele Roennit. A lány túl fiatal, és nincs
harchoz szokva; az apja azonban vadászgépszerelő volt. A lány a
legkülönfélébb és fajta légi járművek között nőtt fel. Tudta, hogyan kell
használni egy olvasztóvágót és hogyan lehet megbénítani egy
energiakonvertert. Obi-van számolt azzal a ténnyel is, hogy a lány apró
termetű és fürge. Be tud csusszanni egy vadászgépbe a raktéren keresztül,
alulról is. Egy kis szerencsével véghez tudja vinni a tervet anélkül, hogy
bárki is meglátná.
Obi-van, Nield, Cerasi és Roenni végigsiettek az alagúton. Amikor az
egyenesen az űrkikötőhöz vezető új járathoz értek, sokkal óvatosabban
haladtak tovább. Itt már közvetlenül az őrség alatt voltak.
Mawat közeledett feléjük. Sovány arcát teljesen belepte a kosz és a sár.
Ruhája piszkosan lógott rajta.
– Tovább tartott, mert nagyon halkan kellett dolgoznunk- mormolta. – De,
hé! Innen egyenesen az üzemanyagtankokhoz juttok majd fel. Három
vadászgép, bamm, sorakozik közvetlenül mellettük. Kettő közel a bejárathoz.
Két szervizdroid és hat őr van odafenn.
De legalább, bumm, nem számítanak a megjelenésetekre alulról.
Ne feledd, padavan, amikor az ellenség túlerőben van, a meglepetés a
legjobb szövetségesed.
Qui-gon nyugodt hangja csendült fel Obi-van fejében, és úgy kanyargott
keresztül a nyugtalanságán, mint egy hűs folyó. Hirtelen fájdalom nyilallt
belé. Még soha nem vitt véghez ilyen hadműveletet anélkül, hogy a Mestere
ne lett volna mellette.
Obi-van kinyúlt az Erőért. Szüksége lehet rá az ütközetben. Az Erő
azonban úgy csusszant tova, mint egy láthatatlan tengeri teremtmény, ami
gyengén hozzáér, majd továbbúszik. Nem volt képes sem elérni, sem
összegyűjteni. Csupán elképzelni tudta hatalmas erejét.
Az Erő elhagyta.
Az Erő nem képes elhagyni. Állandó, az bizony. Ha nem találod, nézz
belülre, ne kívülre, ezt kell tenned.
 Igen, Yoda – gondolta Obi-van. – Nézz belülre… néznék. De hogyan
tehetném, amikor egy háború kellős közepén vagyok?
– Obi-van? – Cerasi érintette meg a vállát. – Itt az idő.
Obi-van óvatosan a rács mellé lépett. Felemelte Roennit, majd ő maga is
utána mászott. Cerasi szokásos ügyességével húzódzkodott fel. Nield egy
kissé esetlenül mászott, de nesztelenül.
Lekuporodtak az üzemanyagtartályok mögé. A szervizdroidok
szorgalmasan ügyködtek a vadászgépek feltöltésén, ezért nem vették észre
őket. Ugyanígy az őrök sem, akik az űrkikötő bejáratánál álltak, háttal a
csatornarácsnak. Obi-van az első vadászgép irányába biccentett, mire Roenni
keresztülrohant a téren, és bemászott a raktér nyílásán át.
Csupán öt vadászgép várakozott a kikötőben, egymás mellett sorakozva.
Egy kis szerencsével Roenni csendben és gyorsan elintézheti őket. Az igazi
mutatvány persze a túlsó kettő lenne, amelyek a bejárathoz közelebb
parkolnak… és így persze az őrökhöz is közelebb vannak.
Cerasi, Nield és Obi-van idegesen figyelték, ahogy Roenni az egyik
vadászgéptől a másikig futott. A harmadik után a lány kidugta a fejét, és a
csoport felé intett. Hogyan tovább?
Obi-van közelebb hajolt Cerasihoz és Nieldhez.
– Odamegyek – suttogta. Nem akarta egyedül átküldeni a lányt a
fedezetlen területen. – Remélhetőleg az őrök nem fordulnak hátra.
Fedezzetek!
A barátai bólintottak. Obi-van a legnagyobb csendben elsuhant a három
vadászgép mögött, alaposan elkerülte a szervizdroidokat. Aztán elért arra az
oldalra, ahol Roenni várta. A lány sötét szeme rémült volt, ahogy azt a
területet pásztázta, amelyen keresztül kell jutniuk. Obi-van megszorította a
lány vállát, hogy bátorságot öntsön belé, mire Roenni máris valamivel
magabiztosabban biccentett vissza. Nekiindultak, hogy átszeljék az üres
területet; fürgén és halkan futottak.
Talán meg is csinálták volna, ha az egyik szervizdroid nem koppan neki
egy üres tartálynak. Az zajosan gurulni kezdett a padlón, és végül csupán pár
centiméterre állapodott meg a lábuk előtt. Az egyik őr megfordult. Obi-van
látta a meglepettséget a férfi arcán, amikor az felfedezte a két behatolót.
– Hé! – kiáltotta az őr.
A másodperc tört része elég volt a férfinak ahhoz, hogy teljes egészében
felfogja a fenyegetést, de Obi-van már mozdult is. Roennit a vadászgép felé
lökte, majd ő maga egy rakás dúracél láda irányába lendült. Hatalmas
ugrással a rakás tetejére szökkent, majd felhasználva a mozdulat lendületét,
az őr felé fordult. Amint az első lövedékek elzúgtak a feje mellett, hirtelen
nagyon hiányzott neki egykori fénykardja. Annak idején átadta Qui-gonnak,
hogy vigye vissza a templomba. Hiszen csak a Jedik viselhetnek fénykardot.
Látta, hogy az őr ajkai meglepetten szétnyílnak, amint lábbal előre feléje
lendült. Az ifjú Jedi rúgása betalált, az őr a földre került, ő pedig felmarkolta
annak fegyverét.
A második őr éppen akkor fordult meg, amikor a társa a földre rogyott.
Obi-van azonban már ismét megperdült, és egy rúgással állon találta a férfit.
Az őr elvágódott, a feje nagyot csattant a padlón. Sugárfegyvere távolabb
csúszott tőle, Obi-van pedig Nield és Cerasi irányába vetette magát. Azok
ketten tüzet nyitottak, és az őrség irányába rohantak.
A négy megmaradt egyenruhás szétszóródott. Mindegyikük
plasztoidpáncélt viselt, ennek ellenére azonban egyikük sem szeretett volna
találatot kapni. Futás közben lőttek, ezért Obi-vannak hátra kellett ugrania a
konténerekhez, hogy fedezékben legyen. Nield és Cerasi a másodperc tört
része alatt csatlakoztak hozzá.
– Valószínűleg már erősítést kértek a kommunikátoraikon keresztül –
motyogta Cerasi elkeseredve, miközben az őrökre célzott, akik egy pár
használaton kívüli lebegő mögött kuporogtak. Megpróbált gyorsan és
pontosan leadni egy lövést, de az elzúgott az egyik őr feje fölött.
Obi-van megpillantotta Roennit, amint eszeveszetten integet egy
vadászgépből.
– Fedeznünk kell Roennit! – utasította a többieket. –Tüzeljetek!
A lézerfegyvereikből lövedékek sebes folyamát indították el. Roenni
átcsusszant az egyik vadászgép hasa alatt, majd beugrott a következőbe.
– Már csak az utolsó… – suttogta Obi-van.
Két őr váratlanul elszakadt a többiektől, és az űrkikötő egyik oldalában
nekiiramodtak, lebukva egy-egy támaszték mögött, fedezékül használva
azokat.
– Megpróbálnak mögénk kerülni! – figyelmeztette Obi-van a társait.
Ezután a konténerek másik oldalához szaladt, hogy azt is fedezze. Roenni nem
vette észre az őrök manőverét. Kiugrott az utolsó vadászgépből, ám az egyik
őr ugyanebben a pillanatban lépett ki a fedezékéből, hogy tüzeljen. Obi-van
látta, amint a férfi megpillantja a lányt, megfordul, és céloz.
Obi-van kétségbeesésében az Erőért nyúlt, és érezte, amint az körülötte
hullámzik. Kinyújtotta a kezét, mire a lézerpisztoly kihullott a meglepett őr
kezéből. A lövedék célt tévesztve, ártalmatlanul süvítve csapódott a
szemközti falba.
Roenni a félelemtől dermedten állt. Obi-van odaszaladt mellé, miközben
Cerasi és Nield folyamatosan tüzelt az őrök felé. Pánik örvénylett a lány
tekintetében, ahogy Obi-vanra pillantott.
– Itt vagyok. – Obi-van mélyen a szemébe nézett, és remélte, hogy elűzheti
a rettenetét. – Ne félj, nem hagyom, hogy bármi bajod essen!
Roenni barna szeme kitisztult. Bizalom költözött a félelem helyébe.
Cerasi és Nield azonban nem tarthatták vissza örökké az őrséget. Obi-van és
Roenni fedezék nélkül álltak. A fiú észrevette az üres tartályt, amit a droid
pár alig egy másodperce feldöntött. Az Erővel nyúlt érte. Semmi.
Soha nem megy el. Mindig itt van, itt ám.
Obi-van felsóhajtott. Úgy gondolod, Yoda? Csak nem nekem van itt!
Lézerlövedékek lyuggatták ki a feje fölött az egyik vadászgép törzsét.
Obi-van lenyomta Roennit, a testével fedezte, majd összegörnyedve futni
kezdtek az üres hordó felé. Nem a legnagyobb védelem, de most ez is
megteszi.
– Kúsznunk kell – mondta Roenninek. – Maradj a hordó mögött!
Roenni előtte kúszott, Obi-van pedig tolta maguk előtt a hordót, egyenesen
Nield és Cerasi felé. Lézer fütyült a fémen. Obi-van érezte, hogy Roenni
reszket. Amikor végre elérték a konténerhalmot, a lány megkönnyebbülten
siklott be a fedezékbe.
Obi-van a közelebbi őr irányába gurította a hordót. Az nekicsapódott a
férfi térdének, mire az hátratántorodott, és nekiesett a mögötte lévő őrnek.
Összegabalyodva hengeredtek a tűzvonalba, amelyet az őrség többi tagja
zúdított a behatolókra.
A négy barát kihasználta a pillanat adta előnyt, és futásnak eredt, közben
pedig hátrafelé tüzeltek. Végül elérték az üzemanyagtartályok biztonságát.
Cerasi volt mindannyiuk közül a legfürgébb. Letuszkolta Roennit az
aknarácson, majd ő maga is követte. Egy utolsó lövéssel Nield is leugrott.
Obi-van átcsusszant a nyíláson, és hátrahajított egy időzített
robbanószerkezetet.
– Futás! – ordította.
Valamennyien fedezékbe iszkoltak – aztán a tartály felrobbant, levegőbe
röpítve a hangár jókora részét.
– Ez egy időre lefoglalja őket – mondta a többieknek Obi-van.
Nield Mawatot hívta a kommunikátoron.
 – Sikerült – közölte. – Az Öregeknek nincs többé vadászgépük.
Értesítheted a Közép Generációt.
Mawat hangja durván recsegett a kommunikátoron keresztül. Habár a
vétel elég gyenge volt, vidámsága így is kiérződött.
– Azt hiszem, épp most nyertük meg a háborút! –ujjongott.
 2. fejezet

A fénykard lecsapott, épp csak milliméterekkel hibázva el. Qui-gon

meglepetten ugrott el. A csapás a semmiből jött. Nem vette észre.
Megperdült, és védekezésre emelte a kardját. Ellenfele hárított, aztán úgy
fordult, hogy Qui-gon baljáról érkezzen. Fénykardjaik zümmögve csaptak
össze. Hirtelen ellenfele áthelyezte a testsúlyát, és jobbra mozdult. Qui-gon
nem számított erre a mozdulatra, s rosszul időzítette a csapását. A fénykard a
csuklójánál villant. Az égető érzés csekély volt ahhoz a bosszúsághoz képest,
amit a saját ügyetlensége miatt érzett.
– Harmadik menet! – kiáltotta Yoda az oldalvonalról. –Közelíts ellenkező
sarkokból!
Qui-gon megtörölte a homlokát az inge ujjával. Amikor beleegyezett, hogy
részt vesz egy gyakorlaton a templom haladó tanulóival, nem számított ilyen
nehéz munkára.
Hallotta, hogy a küzdelmet figyelő hallgatók összesúgnak, amint Bruck
Chun meghajolt és visszavonult a saját oldalára. Bruck jobban szerepelt, mint
azt bárki is várta volna. Hat menetet harcolt végig, különböző ellenfelekkel.
Ez volt az utolsó küzdelme.
Qui-gon még emlékezett Bruckra az utolsó, templomban tett látogatásáról.
A fehér hajú fiú Obi-vannal vívott egy hosszú, kemény csatát. A két fiú ádáz
rivális volt. A küzdelemben kiadták magukból az egymás iránti dühöt, és
persze az a vágy hajtotta őket, hogy Qui-gon figyelmét elnyerjék. A Jedi-
lovagra nagy hatással voltak Obi-van képességei – persze nem azok, amelyek
a haragjából fakadtak. Amikor először látta Obi-vant küzdeni, elhatározta,
hogy nem veszi maga mellé az ígéretes fiút padavannak.
Miért nem hallgatott az ösztöneire?
Qui-gon visszairányította a figyelmét a jelen pillanatra. Összpontosítania
kellett. Bruck küzdőképességei félelmetesen sokat fejlődtek. A párbaj könnyű
is lehetett volna Qui-gon számára, ám zaklatottsága megnehezítette a harcot.
Bruck többször is meglepte őt. A fiú fáradhatatlanul, kitartóan küzdött, és
elég gyors volt ahhoz, hogy kihasználja Qui-gon ki-kihagyó figyelmét.
 Bruck körülötte cirkált, fénykardjával védekező állásban. Az edzőkardok
alacsony energiaszinten működtek. Egy csapás nem okozott komoly sérülést,
csupán apró csípést okozott. A küzdőtéren kőlapokat szórtak szét, hogy
egyenetlenné tegyék a talajt. A megvilágítás is csupán feleannyi volt, mint
általában, ezzel is megnehezítve a viaskodók dolgát. A győzelmet az ellenfél
nyakára mért csapás jelentette.
Qui-gon figyelt, arra várt, hogy Bruck megtegye a következő mozdulatot.
Bruck kezdett eltűnni a bal oldalon. Qui-gon észrevette, milyen erősen
szorítja a fiú a kardja markolatát. A türelmetlenség volt mindig Bruck
gyengesége, éppúgy, ahogy Obi-vané is…
Vajon volt tanítványát bajba sodorja-e a türelmetlenség a Melida/Daan
áruló világában?
Qui-gon túl későn észlelte a fénykard villanását. Bruck egy egyszerű
trükköt használt, egy olyat, amellyel soha nem lehetett még becsapni Qui-
gont. Az ellenkező irányból érkezett. A csapás akkor jött, amikor Bruck a
levegőbe ugrott, és megcsavarta az ugrást, hogy Qui-gon másik oldalára
érkezzen. A kard éppen csak elhibázta Qui-gon nyakát, és lecsúszott a haján.
A Jedi lebukott, így a vállára kapta az ütés végét. Ahogy megtántorodott,
szinte hallotta, ahogy a nézőknek még a lélegzetük is elállt.
Ebből elege lett! Belefáradt a saját figyelmetlenségébe. Itt volt az ideje,
hogy vége legyen.
Qui-gon ellazította a testét, mintha belenyugodna saját hibás lépésébe,
becsapva ezzel Bruckot. A fiú túl mohón közelített felé, és nem figyelt eléggé
az egyensúlyára. Qui-gon megpördült, és támadott. Bruck megbotlott, és
meglepetten hátralépett, majd Qui-gon felé kezdett csapkodni a
fénykardjával. Egy újabb hiba. Qui-gon beleadta következő csapásába a
teljes testsúlyát. Bruck majdnem elejtette a kardját.
Qui-gon kihasználta előnyét. Ahogy támadott, kardjának fénye szinte
elmosódott fényfolttá vált a homályban. Döfött, védett, megperdülve
közelített Bruckhoz egy másik szögből, majd egy másikból, míg végül
beszorította a fiút egy sarokba. A nézők soraiból mostanra elismerő hangok
szűrődtek ki, amelyek immár a Jedi-mester tudásának szóltak. Qui-gon
igyekezett kirekeszteni a tudatából ezeket a hangokat. A csata nem ér véget,
csak a végső győzelemmel.
Bruck egy utolsó támadással próbálkozott, de már fáradt volt. Nem volt
nehéz feladat Qui-gon számára kirúgni a kezéből a fegyverét és végül
finoman odanyomni saját fénykardját a nyakához.
 – Vége! – hirdette ki Yoda.
A két fél meghajolt egymás felé, és szokásos szemkontaktust váltottak
egymással. Minden küzdelem végén minden egyes Jedinek tiszteletet kellett
tanúsítania a másik iránt, és hálát adni a lecke miatt, akár győzött, akár
veszített. Qui-gon számtalanszor küzdött ily módon. Néha a Jedi-növendékek
a rituális meghajlás alatt sem tudtak uralkodni a feszültségükön vagy a
haragjukon.
Bruck józan tekintetében azonban csupán a tiszteletet láthatta. Ez aztán a
fejlődés!
Qui-gon azonban látott mást is. Kíváncsiságot. Vágyakozást.
Brcuk napokon belül betölti a tizenharmadik életévét, és még nem
választotta ki senki padavannak. Az idő múlóban van fölötte. És mégis ő
csodálkozott volna a legjobban, ha Qui-gon kiválasztja.
Mindenki csodálkozna, ezt Qui-gon nagyon jól tudta. A tanítók, a
növendékek, még maga a tanács is. Miért tért vissza a templomba? Azért,
hogy új tanoncot válasszon magának?
Qui-gon elfordult a fiú szemében tükröződő találgatás elől. Nem választ
soha többé padavant.
Visszadugta fénykardját az övébe. Bruck pedig visszaakasztotta az
állványra a sajátját, amelyen az idősebb növendékek tartották a fegyvereiket
tréning után. Qui-gon sietve vágott át az öltöző- és zuhanyzóhelyiségeken,
majd aktivizálta az Ezer Forrás Terméhez vezető ajtót.
Megkönnyebbülve érzékelte a levegő hűsét. A hatalmas zöldházban
mindig frissítő volt tartózkodni. A zubogó víz hangja és a zöld számtalan
árnyalata lecsillapította a nyugtalan lelket. Halhatta az aprócska források
csörgedezését, amelyek végül páfrányok közé ágyazódva tűntek el a zöldben,
és éppúgy hallhatta a nagyobb vízesések távoli, halk dübörgését, amelyek az
ösvényeken folytak tova. Qui-gon mindig békésnek találta a kertet. Remélte,
hogy most is megnyugtatja majd háborgó lelkét.
A magányt mélységesen tisztelték a templomban. Qui-gon még nem
szembesült kérdésekkel, amióta megérkezett, mégis tudta, hogy a kíváncsiság
ott bugyog a templom nyugodt felszíne alatt éppúgy, mint ahogy a rejtett
források folynak a kertben. A növendékek és tanítók egyformán akarták tudni
a választ a kérdésre: Mi történt közte és a padavanja, Obi-van Kenobi
között?
És még ha valaki fel is tenné a kérdést, vajon képes lenne válaszolni rá?
Qui-gon felsóhajtott. A helyzet nem volt mentes zavaros indokoktól, és
gondolatai bizonytalan ösvényekre tévedtek. Tévesen ítélte meg a
padavanját? Túl szigorú volt Obi-vannal? Vagy nem eléggé?
Qui-gon nem tudta a választ. Mindössze annyit tudott, hogy Obi-van
megdöbbentő és zavaros választást vitt véghez. Eldobta Jedi-tanulmányait,
akár egy levetett tunikát.
– Gondod van, ha a kertet keresed – szólalt meg Yoda a háta mögül.
Qui-gon megfordult.
– Nem gondterhelt vagyok. Csak felhevültem a küzdelemben.
Yoda biccentett egy aprót. Általában így reagált, ha azt érezte, hogy egy
Jedi kitér a téma elől. Qui-gon ezt nagyon jól tudta.
– Kitérsz előlem – jegyezte meg hangosan Yoda. Letelepedett egy kőpadra
az egyik forrásnál, amelynek vize fehér kavicsokon csobogott keresztül. A
víz szinte muzsikált.
– Tahira vigyáztam – felelte Qui-gon.
Tahi volt az a Jedi-lovag, akit Qui-gonnak és Obi-van-nak kellett
megmentenie a Melida/Daanról. Megvakult egy csata során, utána pedig
hadifogolyként tartották a bolygón.
Yoda ismét biccentett.
– Jobb gyógyítóink vannak nálad itt, a Templomban – mondta. – És az
állandó felügyeletre Tahinak nem volt szüksége. Inkább neked, azt gondolom.
Qui-gon nem tudott elfojtani egy félmosolyt. Ez igaz volt. Tahi valóban
türelmetlenkedett az állandó felügyelet miatt. Nem szerette a fontoskodást
maga körül.
– Az idő itt van, hogy szívből beszélj – folytatta Yoda lágyan. – Már túl
régen is.
Qui-gon nehéz sóhajjal letelepedett Yoda mellé a padra. Nem akart
könnyíteni a lelkén. Ám Yodának mégis megvan a joga ahhoz, hogy megtudja
az igazságot.
– Ott maradt – mondta Qui-gon egyszerűen. – Azt mondta, talált valamit a
Melida/Daanon, ami sokkal fontosabb, mint a Jedi-tanulmányai. Azon a
reggelen, amikor elhagytuk a bolygót, az Öregek megtámadták az Ifjakat.
Voltak vadászgépeik és fegyvereik. Az Ifjak viszont szervezetlenek.
Segítségre volt szükségük.
– És te mégsem maradtál.
– A parancsom szerint vissza kellett térnem a templomba Tahllal.
Yoda meglepetten dőlt hátra.
 – Parancsok voltak? Javaslatok inkább. És te vagy az, aki mellőzni
szoktad a javaslataimat, általában, ha jobbnak láttad másképp cselekedni.
Qui-gon összerezzent. Obi-van szinte teljesen ugyanezeket a szavakat
vetette oda neki a Melida/Daanon.
– Azt mondod, maradhattam volna? – kérdezte ingerülten. – És ha Tahi
meghal?
Yoda felsóhajtott.
– Nehéz döntés volt ez, Qui-gon. Mégis a padavanodra hárítottad. Rá
hárítottad a választást: lemondani a Jedi-tanulmányokról, különben gyerekek
halnak meg, barátok válnak elárultakká. Hittem, hogy megérted egy fiú szívét.
Qui-gon érzéketlenül meredt maga elé. Ezt a rendreutasítást nem várta
Yodától.
– Lobbanékony voltál magad is, már tanoncként – folytatta Yoda. – A
szíved által hagytad magad vezetni, számtalanszor. És tévedtél is, sokszor.
Erre emlékszem.
– De soha nem hagytam volna el a Jediket – vágott vissza Qui-gon
mérgesen.
– Ez igaz – bólintott Yoda egyetértően. – Elkötelezett vagy. Abszolút. De
ez azt jelenti, hogy kérdéses: más nem az? Mindenkinek olyannak kell lennie,
mint te?
Qui-gon felkelt a padról. Ezek a beszélgetések Yodával fájdalmasak
voltak. A Jedi-mester értette a módját, hogyan szaggassa fel a legmélyebb
sebeket.
– Hagynom kellett, hogy meghozza buta döntését – mondta Qui-gon egy
vállrándítással. – Hagytam, hogy megvívjon egy háborút, amit nem nyerhet
meg. Hagytam, hogy ellenálljon és végignézzen egy mészárlást, amely a
háború eredménye lesz. És szerencsés lesz, ha megmentheti az életét.
– Á, már értem! – Yoda sárga szeme felvillant. – Elfogulatlanok az
érzelmeid, a jövendölésed?
Qui-gon kurtán biccentett.
– Látom a katasztrófát. Az Ifjak nem győzhetnek.
– Érdekes – mormolta Yoda. – Pedig győztek, Qui-gon.
A Jedi-lovag felriadt gondolataiból, és visszafordult.
– Üzenet érkezett – magyarázta Yoda nyugodtan. –Megnyerték a háborút
az Ifjak. Létrehoztak egy új kormányt. Megérted most már Obi-van döntését?
Egy veszett ügyért harcolni, ez nem ő. Most egy bolygó kormányzójává lett.
Qui-gon, hogy elrejtse meglepettségét, elfordult.
– Akkor még bolondabb, mint gondoltam – válaszolta hűvösen.
 3. fejezet

Obi-van Nield és Cerasi között ült egy hatalmas konferenciaasztal körül.

Az Ifjak elfoglalták a lebombázott Melida/ Daan Egyesült Kongresszus
Épületét. Felépülését követően csupán három évig állt sértetlenül, az alatt az
idő alatt, amíg a melidák és a daanok megpróbálták együtt kormányozni a
bolygót, és mielőtt a háború újra kitört.
Az Ifjak az egység szimbóluma miatt választották ezt az épületet. Minden
bizonnyal sokkal kellemesebb helyeket is kiszemelhettek volna.
Megpróbálták eltávolítani a kőtörmelékeket, de a nehezebb, leszakadt
gerendákat és oszlopokat ott kellett hagyniuk. Az ablakok kirobbantak, és a
tetőnek több mint a fele hiányzott.
Obi-van lehangoltan és kényelmetlenül érezte magát, fázott, de
felvillanyozta, hogy itt lehet és egy új kormányt alapíthat. Az elmúlt napok
nehezek voltak és hosszúak, de sohasem érzett fáradtságot. Túl sok minden
volt, amin gondolkodni kellett, és túl sok tennivaló akadt.
Az Ifjak megnyerték a háborút. De a nehezebb része még csak most
következett. Előtte mindannyian egy véleményen voltak. Egyszerűen csak
békét akartak. De most az Ifjak a szavak háborúját vívták, önmaguk között.
Túl sok döntés volt, amit meg kellett hozni, és túl sok vélemény.
Zehava városa romokban hevert. Sok embernek nem volt fűtése, és élelem
is igencsak kevés jutott. A kórházaknak felszerelésre volt szükségük. A
lebegők és szállítóeszközök számára csekély üzemanyag állt rendelkezésre.
De a legnagyobb problémát az jelentette, hogy még mindig rengeteg fegyvert
viseltek a polgárok, akiknek a legtöbbje katonáskodott a háború alatt. A
feszültség nőtt, és egy aprócska konfliktus is komoly csatává válhatott.
Az Ifjak voltak többségben a Melida/Daanon, különösen, amióta a
megtizedelt Közép Generáció melléjük állt a háború alatt. Könnyű volt
elérni, hogy Nieldet válasszák meg ideiglenes kormányzóvá. Ráadásul egy
tíztagú tanácsadói csoportot is felállítottak. Obi-van is benne volt, és persze
Mawat, meg más ifjú vezetők. Cerasi elnökölt a tanácsban. Mint
kormányzótól, Nieldtől elvárták, hogy kövessen mindent, amit a többség
megszavazott. És persze ő is rendelkezett egy szavazattal.
 Nield és a tanács azonnal munkába állt, osztagokat hozott létre Zehava
különböző problémáinak megoldására. Obi-van vezette a biztonsági osztagot.
Ennek volt a legveszélyesebb feladata: ebbe tartozott bele az egész városra
kiterjedően, háztól házig való ellenőrzés és a fegyverek begyűjtése. További
rendelkezésig csupán a biztonsági osztag tagjai számára volt engedélyezett a
fegyverviselés. Mindenki másnak le kellett adnia a fegyvereit a raktárakba,
amíg a feszültségek nem enyhülnek.
Obi-van egyáltalán nem lepődött meg, hogy a legtöbben nem akarnak
együttműködni. Még néhány Ifjú is ellenállt, amikor a fegyverek átadására
került a sor. Túl hosszú ideig éltek háborúságban.
Az államvezetés ezt vitatta meg az első központi ülésen, amely kiabálássá
és mérges vitává fajult Cerasi azonban mindenkit lehurrogott. A romos épület
közepére állt, és úgy tűnt, hogy minden tekintet az övébe fúródott a zsúfolt
teremben.
– A béke nem csupán egy fogalom a számomra – kezdte. – Ez az élet és a
levegő. Soha nem veszek többé fegyvert a kezembe! Láttam, mire képesek.
Ha egy romboló fegyver van nálam, előbb vagy utóbb használni is fogom.
Egyetlen további halálhoz sem fogok hozzájárulni a Melida/Daanon.
Kurta csend után az Ifjak éljenzésben törtek ki. Cerasi boldogságtól és
büszkeségtől kipirult arccal nézte, ahogy fiúk és lányok lépnek a tanács
asztala elé és adják át a fegyvereiket. Felemelő pillanat volt ez.
– Első munkamegbízás – folytatta Cerasi most már élesebben,
megszakítva Obi-van gondolatait. – Haladjunk tovább az osztagok
jelentéseivel. Nield, kezdenéd?
Nield felállt. Ő volt az új idők osztag vezetője, amelynek feladata a
gyűlölködés és a megosztottság szimbólumainak lerombolása volt Zehavában
(háborús emlékművek, katonai szobrok és a Tanúbizonyság Termek, amelyek
otthont adnak a harcosok hologramjainak, akik a vérontásról és a
gyűlölködésről mesélnek történeteket).
– Mint azt valamennyien tudjátok – kezdte Nield csengő hangon –, egy új
társadalom épülése csak úgy nyerhet teret, ha a régi vetélkedés véget ér.
Hogyan tartható meg a törékeny béke, ha a melidáknak és a daanoknak még
mindig megvannak az emlékhelyeik, ahová elmennek és feltöltik a
gyűlöletüket? Azt mondom, a Tanúbizonyság Termek lerombolása legyen az
első és legfontosabb teendőnk!
Számos hallgató éljenezni kezdett. Taun azonban, a karbantartó osztag
vezetője, aki a sok lerombolt épület áramellátásáért és a fűtés
visszaállításáért volt felelős, felemelte a kezét.
– Az emberek fáznak és éheznek – mondta. – Nem volna sokkal fontosabb
segíteni rajtuk?
– Amikor éhesek és fáznak, a másik oldalt okolják érte – válaszolta meg
Nield a kérdést. – És akkor a sorok a Tanúbizonyság Terme előtt hosszan
fognak kígyózni. Az emberek inkább gyűlölettel melegítik magukat, semmint
plédekkel.
– És mi a helyzet a gyógyító központokkal? – Dor szólalt meg, aki
általában csendes fiú volt. – A beteg ember nem képes sorban állni a
teremben. Neki orvosságra van szüksége.
– És az árvák? – kiáltotta valaki más. – Az otthonok már túlzsúfoltak.
– Én azt mondanám, hogy a házak újjáépítése az első és legfontosabb –
szólalt fel Nena, a házépítő osztag vezetője. – Rengetegen vannak, akik
hontalanná váltak a háború miatt.
Nield hirtelen nagyot csapott az asztalra. Az emberek elhallgattak.
– Mindezen probléma a végtelen háborúból ered? –kiáltotta. – És a
végtelen háború a végtelen gyűlöletből táplálkozik. Elsőként a termeket kell
lerombolnunk. Ez majd reményt ad az embereknek. Reményt, hogy képesek
vagyunk eltemetni a múltat, olyan könnyen, amilyen könnyen eltemetjük
megosztottságunk szimbólumait.
Csend zuhant a helyiségre. Mindenki Nieldre bámult. A szavai nagyon is
igaznak hangzottak.
– Tudom, hogy lerombolni őseink nyugvóhelyeit olyan, mint arra kérni az
embereket, hogy áldozzák fel az emlékeiket – folytatta a csendben Nield. –
Ezért választottam az én őseim nyughelyét elsőként, amelyet lerombolunk.
Úgy akarok emlékezni a szüleimre, mint emberekre. Nem harcosokra!
Szeretettel akarok emlékezni rájuk. Nem gyűlölettel! És most gyertek velem!
– unszolta a tömeget, áthajolva az asztalon, hangja bejárta a terem minden
sarkát. – Engedjétek, hogy megmutassam, micsoda nagyszerű jele lesz ez az
egységnek! Velem vagytok?
– Veled vagyunk! – kiáltották az Ifjak.
Nield felugrott, és a központi folyosó felé lépett.
– Akkor gyerünk!
Fiúk és lányok ugráltak fel, és kiáltozva vetették magukat utána. Obi-van
és Cerasi vigyorogva követték őket.
– Nield mindig képes lesz összetartani bennünket? –kiabálta túl a
hangzavart ragyogó arccal Cerasi.
 A tömeg követte Nieldet a daan szektorba, ahol a hatalmas Tanúbizonyság
Terem egy csillogó kék tavon helyezkedett el. Az alacsony, fekete építmény
repulzor-tartókon lebegett, és szinte a tó teljes felszínét elfedte.
Nield osztagának munkásai már elkezdték kihordani az emlékműveket kis
szállító járműveiken, és egyre növekvő halomba rakták őket.
Mawat átintegetett Nieldnek, amint a tömeg megérkezett.
– Hé! Teljesen biztos voltam benne, hogy ezeket érintetlenül hagyják! –
mondta Nieldnek halkan. – Nem tudtam, hogy te meg akarod-e tartani őket.
Obi-van a síremlékekre pillantott. Az egyikre a MICAE név volt vésve, a
harcos születési és halálozási dátumával. Mellette Leidra sírköve állt. Ők
voltak Nield szülei.
Nield is lepillantott rájuk.
– Boldog vagyok, hogy megőrizted őket – mormolta Mawatnak.
Obi-van és Cerasi meglepetten néztek össze. Nield megváltoztatta az
álláspontját, most, hogy szemtől szemben áll szülei utolsó emlékével?
Nield megcirógatta az aranygömböt, amely aktiválta a kivetítőt. Az apja
jelent meg hologram formában, kezében egy lézerpisztollyal, tetőtől talpig
páncélban.
– Micae vagyok, Garthi Terandi fia, az Északi Felföldről – kezdte.
Nield megfordult, és bekapcsolta anyja, Leidra hologramját is. Egy magas
nő jelent meg, szeme ugyanolyan sötéten csillogott, mint Nieldé.
– Leidra vagyok, Micae felesége, Qadri-i Pei lánya – kezdett beszélni a
nő is.
A két hang összefonódott, az egyik elfojtotta a másikat. Obi-van néha
elcsípett egy-egy különálló szót, vagy kifejezést megvívott csatákról és
nyertes harcokról, halott ősökről és lerombolt falvakról.
Nield felemelt egy sugárvetőt. A tömeg köréje gyűlt. Ő ünnepélyes
arckifejezéssel fordult apja síremléke felé.
– Kisfiú voltam, amikor a gonosz melidák megrohanták Garthot,
összeterelték a népemet táborokba – mondta Micae. – Ott…
Nield célzott, majd lőtt a sugárvetővel, és apró darabokra zúzta össze a
követ. A hologram szikrázó darabokká olvadt fel, majd eltűnt.
Most már csak Nield anyjának hangja hallatszott.
– És fiamnak, Nieldnek, kincsemnek, reménységemnek hagyom hátra
szeretetemet és halhatatlan gyűlöletemet a mocskos melidák iránt…
Leidra elhallgatott, ahogy Nield kikapcsolta az emlékkövén a gombot. A
hologram hullámzani kezdett, majd elolvadt. A sugárvető recsegése
megtöltötte a levegőt. Kőszilánkok és forgácsok repültek szerteszét, felsértve
Nield karját. Úgy tűnt, a fiú észre sem vette. Addig lőtt a sugárvetővel, amíg
szülei sírjából csak egy kis kőtömb maradt a földön.
– Most már örökre eltávoztak – suttogta Cerasi, és Obi-van látta, amint
egy könnycsepp gördül ki a lány szeme sarkából.
Nield megfordult. Letörölte az izzadságot a szemöldökéről a kézfejével.
A sebeiből szivárgó vér összekeveredett az arcát belepő porral. Lehajolt egy
darab kőért a rakásból, és felemelte.
– Ezen kövek maradványait új építkezésekhez használjuk majd fel, ahol
melidák és daanok békében élnek együtt! – kiáltotta. – Ma megszületett az új
történelem!
Óriási kiáltás tört ki a tömegből. Sokan berohantak a Tanúbizonyság
Termébe, hogy segédkezzenek a lebontásában. Mások kődarabokat emeltek
fel, és éljeneztek.
Obi-van Nield és Cerasi mellett állt. Történelmi pillanat volt ez. És ő
segített a létrejöttében.
Nem sajnálta, hogy elhagyta Jedi-tanulmányait. Ez lett az új otthona.
 4. fejezet

Qui-gon a szállásán tartózkodott, amikor megkapta az üzenetet, mely

szerint azonnal a Jedi-tanács elé kell járulnia. Szinte teljesen biztos volt
abban, hogy jelentést kell tennie arról, mi történt Obi-vannal.
Sóhajtva emelkedett fel. Békét keresve tért vissza a templomba. Ehelyett
arra kényszerítik, hogy újra és újra átélje a helyzetet.
A tanács elvárásait azonban nem lehetett semmisnek tekinteni. A Jedi-lét
része az is, hogy felismerjük, minden egyén bölcsességének megvannak a
saját határai. A tanács a legjobb és legbölcsebb Jedi-mesterekből áll. Ha
valamit hallani akarnak tőle, akkor ő el fogja mondani.
Qui-gon belépett a Tanácsterembe. Ez volt a legmagasabb terem, a
templom tornyainak egyikében; magában foglalta a teljes szintet. A padlótól a
mennyezetig futó ablakok előtt Coruscant templomcsúcsai és tornyai
lebegtek. A nap éppen csak feljövőben volt, narancsszínre festette a felhőket.
Qui-gon megállt a terem közepén, tiszteletteljesen meghajolt, és várt.
Hogyan fogják kezdeni? Vajon Mace Windu, akinek sötét szemei úgy égetnek,
mint a forró széndarabok, követelni fogja a magyarázatot arra, hogyan
hagyhatott egy tizenhárom éves fiút egy háború közepén? Vagy Saesee Tiin
azt fogja mormolni, hogy Qui-gon cselekedetei mindig lobbanékonyságából
fakadnak, de szívvel teszi azokat? Jóval többször idézték már a tanács elé,
mint a többi lovagot. Előre tudta, melyikük mit fog mondani.
Yoda nyitotta meg az ülést.
– Idehívattunk egy komoly, fontos vád ügyében. Titkos. Lopássorozatot
kell lelepleznünk.
Qui-gon megdöbbent. Erre nem volt felkészülve.
– Itt, a templomban? Yoda biccentett.
– Sajnálom, hogy ilyesmiről kell beszámolnom. Olyan dolgok tűntek el,
amelyeknek nincs pénzbeli értékük. Mégis komoly lopások. A tett szemben
áll a Jedi Kódex írásával.
– A tanács azt gondolja, hogy egy tanonc a felelős a lopásokért? –
kérdezte Qui-gon rosszallóan. Ilyen dologról még soha nem hallott a
templomban.
 – Ezt nem tudhatjuk – felelte Yoda.
– Ha nem így van, akkor valami külső erő támadta meg a templomot.
Mindenesetre mindegyik eshetőség tűrhetetlen – tette hozzá Mace Windu. –
És mindkettőt ki kell deríteni.
Összefonta elegáns, hosszú ujjait.
– Ezért hívtunk ide, Qui-gon. Diszkréten kell nyomoznunk. Nem akarjuk a
fiatalabb növendékeket megriasztani vagy figyelmeztetni a tolvajokat. Azt
szeretnénk, ha felelősséget vállalnál a nyomozásban.
– Tahllal fogsz együtt dolgozni – tette még hozzá Yoda. – Igaz, hogy ő nem
lát. Erői azonban figyelemreméltóak.
Qui-gon bólintott; egyetértett Yodával. Tahi intuíciója és intelligenciája
híres volt.
– A lopások most még apróságnak tűnhetnek – figyelmeztette Mace
Windu. – De egy kis bűn megjelenése előre jelezhet egy nagyobb bűnt.
Belülről vagy kívülről jön is, a fenyegetés valós. Vigyázz magadra, Qui-gon.
– Igen, hallottam – mondta Tahi, amikor Qui-gon meglátogatta a szállásán.
– Yoda eljött hozzám ma reggel. Rossz hírekkel ébresztett. Nem éppen
kedvemre való így kezdeni a napot.
Tahi ironikus mosolyra húzta az ajkait, és ezt a mosolyt Qui-gon nagyon is
jól ismerte. Együtt csinálták végig a Jedi-kiképzést. Tahi mindig
figyelemfelkeltő jelenség volt. Erős és gyönyörű, sötét mézszínű bőrével és
zöld-arany csíkos szemeivel. Tahi és az ő éles nyelve, amelyben kevesebb
volt a büszkeség és több a leplezetlen zsarnokság – már hatévesen.
És most, amikor Qui-gon látta a nő világtalan szemét és a világos
sebhelyet, amely a bal szemöldökétől az álláig húzódott, összeszorult a szíve.
Tahi még mindig ragyogóan szép nő volt, ezért fájdalmasan érintették
sérülésének szemmel látható nyomai.
– Hallom, nálad jártak a gyógyítók tegnap – jegyezte meg Qui-gon.
– Igen, ez volt a másik oka, hogy Yoda eljött hozzám. Meg akart róla
győződni, hogy minden rendben van velem – felelte a nő, és a félmosoly
ismét ékesítette a szája sarkát. – Tegnap megmondták, hogy soha többé nem
fogok látni.
A rossz hír hallatán Qui-gon leereszkedett egy székre a nő mellé. Most az
egyszer boldog volt, amiért a nő nem láthatta az arckifejezését.
– Sajnálom.
Tahllal együtt azt remélte, hogy a gyógyítók Coruscantban képesek lesznek
visszaállítani a nő látását. Tahi vállat vont.
 – Yoda azt mondta, szükség van rám a nyomozás során. Szerintem a mi
kedves barátunk azért adta ezt a megbízást, hogy a gondolataim más irányba
terelődjenek.
– Ha szívesebben maradnál ki belőle, találhatok másik társat – ajánlotta
Qui-gon. – A tanács meg fogja érteni.
A nő megpaskolta Qui-gon kézfejét, majd a teáskanna felé nyúlt.
– Nem, Qui-gon. Yodának igaza van, mint mindig. És ha a Templomban
bűnügy történt, segíteni akarok. És most igyál egy kis teát. – Megérintette a
kannát. – Még mindig forró.
– Majd én – igyekezett Qui-gon.
– Nem – intette le Tahi élesen. – Nekem kell töltenem. Ha együtt
dolgozunk, ezt meg kell értened.
Qui-gon bólintott, aztán rájött, hogy a nő nem láthatja a mozdulatát. Meg
kellett még szoknia ezt az új Tahit. Elveszíthette a látását, de az érzékelése
erősebb volt, mint valaha.
– Rendben – mondta a férfi lágyan. – Kérnék egy kis teát.
Tahi a csészéért nyúlt.
– Nem tudod, mit csináltam az elmúlt hetekben? Gyakorlatokon vettem
részt. Együtt dolgoztam a mesterekkel, hogy fejlesszem a hallásomat, a
szaglásomat és a tapintásomat. És már most jelentős előrehaladást értem el.
Nem is gondoltam, hogy ennyire éles lehet a hallásom.
– És én még azt hittem, hogy a nyelved a legélesebb – próbált viccelődni
Qui-gon.
A nő felnevetett, és közben megtartotta a csészét az egyik kezével, a
másikkal pedig töltött.
– Yoda gondoskodott egy meglepetésről is. Egy kellemetlen
meglepetésről, sajnos, ezt kell mondanom, de kérlek, ezt soha ne említsd
neki. Ő…
– Egy centiméterrel balra! – Váratlanul egy dallamos hang csendült fel a
hátuk mögül. Tahi összerezzent, és kilöttyintette a teát a csuklójára.
– Csillagok és galaxisok! – kiáltott fel bosszankodva. Qui-gon átadott
neki egy szalvétát, majd megfordult, hogy megnézze a szobába begördülő
robotot. Protokolldroid volt, ezüst borítású testtel, Qui-gon azonban
felfedezett rajta néhány más jellegzetességet is, amelyet magában foglalt.
Extra érzékelők voltak beépítve a fejébe, és a karjai is hosszabbak voltak.
Amikor közelebb ért, a karok előre csapódtak, és elvették a csészét Tahitól.
 – Látja, Tahi mester, kiöntötte a teát – mondta a droid. –Azért öntöttem ki,
mert megijesztettél, te nagy rakás újrafeldolgozott konzervdoboz! – Tahi
szinte köpködte a szavakat. – És ne hívj Tahi Mesternek!
– Igenis, uram – válaszolta a droid.
– Én nem vagyok úr. Nő vagyok! Ki itt a vak? Qui-gon megpróbálta
eltitkolni a mosolyát.
– Mi ez? – kérdezte a droidra mutatva.
– Ismerd meg Yoda meglepetését – grimaszolt Tahi.
– 2JTJ, de hívd csak TooJay-nek. Ez egy személyi navigációs droid.
Feltehetőleg azért van velem, hogy segítsen a mindennapi teendők
elvégzésében, amíg egyedül nem boldogulok. Letapogatja az esetleg
felmerülő akadályokat, és én be tudom programozni arra, hogy bármerre
elvezessen.
– Jó ötletnek tűnik – jegyezte meg Qui-gon, amint TooJay hatékonyan
eltakarította a kilöttyent teát, és újra-töltött.
– Inkább nekimennék a falaknak – zúgolódott Tahi. –Igazán figyelmes ötlet
Yodától, de nem vagyok állandó társasághoz szokva. Ezért sem vennék
magam mellé egy padavant.
Qui-gon kortyolt a teájából. Most az egyszer ugyanúgy érzett, mint Tahi.
Már az első padavanja után sem akart másikat választani, mivel Xanatos
lerombolta a tisztelet és a hűség minden kötelékét közöttük. Szeretett egyedül
lenni. És szerette, hogy csak önmagáért kell felelősséget vállalnia. Aztán
Obi-van megjelent az életében. Valahogy megszokottá vált a jelenléte.
– Sajnálom, Qui-gon – szólalt meg Tahi gyengéden. –Ez igazán
figyelmetlen megjegyzés volt tőlem. Tudom, hogy hiányzik Obi-van.
Qui-gon óvatosan letette a csészéjét.
– Ha nem hagyod, hogy segítsek kitölteni a teát, akkor én elvárhatom,
hogy ne mondd meg, hogyan érezzék?
– Nos, talán te nem is tudod, hogy hiányzik neked Obi-van – felelte a nő.
– De attól még így van.
Qui-gon bosszúsan állt fel.
– Elfelejtetted, mit tett? Ellopta a vadászgépet, hogy lerombolja azokat a
védelmi tornyokat. És ha lelőtték volna, te ott végezted volna a
Melida/Daanon!
– Á, szóval felfedeztél magadban egy új képességet! Látod azokat a
dolgokat, amelyek bekövetkezhettek volna. Ez igazán kapóra fog jönni.
Qui-gon a nő felé indult.
 – Akkor is ellopta volna újra a vadászgépet, ha én nem állítom meg.
Képes lett volna minket ott hagyni a bolygón úgy, hogy nincs más mód a
menekülésre.
Tahi közelebb tolta a lábával Qui-gon székét.
– Ülj le, Qui-gon. Nem látlak, mégis felidegesítesz. Ha én nem okolom
Obi-vant, te miért teszed? Az én életemről beszélsz.
Qui-gon nem ült le, hanem inkább megállt. Tahi felkapta a fejét, így
próbálva ráérezni a Jedi-lovag hangulatára.
– Egy kitartó hívó szóról van szó – szólalt meg gyengédebben. – Te az
egyik irányba mentél, Obi-van pedig egy másikba. Számomra úgy tűnik, te
vagy az egyetlen, aki még mindig a fiút okolja. És ő még csak egy kisfiú, Qui-
gon. Ezt ne felejtsd el.
Qui-gon hallgatott. Már megint azon kapta magát, hogy Obi-vanról
vitatkozik. És ő nem akart a padavanjáról vitatkozni Tahllal vagy akár
Yodával. Senki más nem tudhatja, milyen sokat invesztált bele önmagából
ebbe a fiúba ilyen rövid idő alatt. És senki más nem tudhatja, mekkora
fájdalmat okozott neki Obi-van döntése.
– Talán beszélhetnénk a nyomozásról – szólalt meg végül. – Ennek most
nagyobb a jelentősége. Csak az időt vesztegetjük.
– Igaz – felelte Tahi biccentve. – Azt hiszem, a tanácsnak igaza van. Nem
kezelhetjük ezt az ügyet könnyedén. Veszély van a levegőben.
– Hol kezdhetnénk? – kérdezte Qui-gon leereszkedve a székre. – Van
valami ötleted?
– A lopások egyike egy félig bizalmasnak számító területen történt –
mutatott rá. – Néhány növendék feljegyzése hiányzik. Nézzük meg, kinek van
hozzáférése a templom regisztrációjához. Amikor nem tudod, hol kezdd,
mindig a legkézenfekvőbb hely a legjobb kiindulópont.
 5. fejezet

Obi-van egy lézerfegyvert szíjazott a derekára, és meggyőződött róla,

hogy a vibropengéje a tokjában van-e. Szabotőrökről kapott jelentést a
Melida-szektorban, akik elutasították a fegyvereik átadását.
Ő, Cerasi és Nield még mindig az Ifjak föld alatti termében éltek, amíg
nem találnak szállást maguknak. Nem lett volna jogos birtokolni egy házat,
amikor olyan sokan voltak fedél nélkül. Kisétált a nagyterembe, ahol a
biztonsági osztag már várt rá. Biccentett Deilának, a helyettesének. Készen
álltak.
Felmásztak egy létrán az egyik aknarácsig, majd felhúzódzkodtak az
utcára. Csupán pár lépést tettek, amikor Obi-van futó léptek zaját hallotta a
háta mögött. Megfordult, és Cerasit pillantotta meg.
– Hallottam az ellenállókról – mondta, miközben feléjük szaladt, és menet
közben csatolta össze meleg, csuklyás tunikáját. – Veletek megyek.
Obi-van megrázta a fejét.
– Cerasi, ez veszélyes lehet. A lány zöld szeme megcsillant.
– Ó, és a háború, amit együtt vívtunk, nem volt az?
– Nincs fegyvered – ellenkezett Obi-van bőszen. –Lövöldözésre is sor
kerülhet.
– Nyugi, Obi-van! – Cerasi megemelte derekára csatolt vastag övét. – Itt
van a trükkös táskám.
Aggodalma ellenére Obi-van nem tudta visszatartani a mosolyát. Cerasi
szerkesztett pár trükkös fegyvert. Csúzlikat, amelyek olyan hangot adtak ki,
mint a lézerfegyverek.
– Rendben van – egyezett bele. – De most az egyszer kövesd a
parancsaimat, jó?
– Igenis, kapitány! – ugratta Cerasi elégedetten.
Hideg nap volt, a lélegzetük párállott a levegőben. Elhagytak egy sarkot,
ahol az új idők osztag néhány tagja egy háborús emlékmű lebontásával
foglalatoskodott. Melidai öregek egy csoportja figyelte őket rezzenéstelen
arccal.
 – Arra számítanak, hogy majd saját magunknak állítunk emlékműveket,
hallottam – mormolta Cerasi. – Alig várom, hogy meglephessem őket. Nem
épül több emlékmű a Melida/Daanon.
– Biztos vagy benne? – kérdezett vissza Obi-van. – Én már látlak is egy
talapzaton, kezedben egy csúzlival…
Cerasi meglökte a vállával.
– Vigyázz, barátocskám! – vigyorgott a fiúra. – Nem is tudtam, hogy a
Jediknek engedélyezik a viccelődést.
– Hát persze, hogy engedélyezik nekünk! – Amint kimondta, Obi-van
elpirult. – Úgy értem, nekik.
Könnyedén mondta ki, de árnyék szaladhatott át az arcán, mert Cerasi ajka
mosolyra húzódott.
– Oly sok mindent feladtál értünk – jegyezte meg szomorúan.
– És nézd, mit kaptam érte cserébe – felelte azonnal Obi-van, kitárva a
karjait, mintha át akarná ölelni Zehavát.
– Hát igen – buggyant ki a nevetés a lányból. – Egy lerombolt várost,
rossz kaját, fűtés nélküli szállást, otthont egy csatornában, munkát,
amelyben fanatikusokat kell lefegyverezni, és…
– Barátokat – fejezte be Obi-van.
– Barátokat.
Cerasi újra elmosolyodott.
A hatalmas, kétszintes épület, ahol a néhány melida ellenálló élt,
békésnek látszott a metszően kék ég alatt. Elölről teljesen érintetlennek tűnt,
de ahogy óvatosan körbejárták, látótávolságon kívül maradva, észrevették,
hogy hátulról teljesen le van rombolva. Megpróbálkoztak valamikor a
megjavításával, deszkát és kemény plasztiklemezeket használva fel.
Csak egyetlen különös dolog volt a házon, amit Obi-van észrevett. Nem
volt hátsó ajtó. Ezt az észrevételét azonnal meg is osztotta Cerasival.
– Így legalább csak egy bejáratot kell védeni – felelte az, és közben
felbandzsított a tetőre. – Azon az úton meglephetjük őket.
– Én nem akarom meglepni őket – jegyezte meg Obi-van. – Szeretnék
lehetőséget adni nekik arra, hogy átadják a fegyvereiket. Nem szeretnék
lövöldözésbe bonyolódni.
A házra pillantott, és közben kezét az övéhez érintette. Még mindig
meglepő volt, hogy a vibropengét érezte a fénykardja helyett.
– Szükségünk van egy megfigyelőre az utcán – mondta Obi-van. – Ez
leszel te.
 Egy pillanatig úgy tűnt, Cerasi tiltakozni fog, de aztán bólintott. Tenyérrel
felfelé tartotta ki a kezét, Obi-van pedig a sajátját tartotta oda hozzá, olyan
közel, amennyire csak lehetett, érintkezés nélkül.
– Sok szerencsét.
– Nincs szükségünk szerencsére.
– Mindenkinek szüksége van szerencsére.
– De nem nekünk.
Obi-van felbukkant a sarok mögül, nyomában a hat fiúból és hat lányból
álló osztaggal; a legjobb harcosok voltak az Ifjak közül.
Bekopogott az ajtón. Hallott némi mozgolódást odabentről, de semmi sem
történt. Közelebb lépett az ajtóhoz, és bekiabált.
– Az Ifjak biztonsági osztaga vagyunk. A Melida/Daan helyettes
kormányzójának parancsára, nyissák ki az ajtót!
– Gyere vissza, amikor majd megváltozik a hangod? –kiabálta valaki
belülről.
Obi-van felsóhajtott. Reménykedett az együttműködésben. Biccentett
Deila felé, aki a robbantási szakértőjük volt. A lány sietve állította fel a
robbanótöltetet a nehéz ajtó zárjának közelében.
– Álljanak hátrább! – kiabált be a bent lévőknek.
A biztonsági osztag már csinált ilyet ezelőtt is. Sok melida és daan öreg
nem nyitotta ki az ajtót, és nem ismerték el az Ifjak hatalmát. Gyors módja
volt ez megmutatni nekik, kik uralják a dolgokat. Egyetlen élet sem veszett
oda – csupán ajtók.
Deila intett a többieknek, hogy lépjenek hátrább, majd elindította a
töltetet, és utánuk ugrott. Tompa „bumm” törte meg a csendet. Az ajtó
megrázkódott. Deila előrelépett, és a cipőjével benyomta. A nyílászáró
hangos csattanással kidőlt, és a biztonsági osztag berontott az épületbe, Obi-
van vezetésével.
Először semmit sem látott. De nem felejtette még el Jedi-tanulmányait;
engedte, hogy előtörjön a látás iránti sürgető szükség, és hirtelen megszokta a
sötétséget. Egyetlen másodperc alatt alakokat tudott kivenni a sötétben.
Fegyveres alakokat…
A melida Öregek a hosszú folyosó végén álltak. Hátuk mögött felfelé
vezető lépcső látszott. Mindannyian ütött-kopott páncélt viseltek, és az
osztagra irányított fegyvereket tartottak a kezükben.
Obi-van egyből észrevette, milyen hibát követett el. Legszívesebben itt
abbahagyta volna a dolgot. A csoportnak szabad útja volt fölfelé. Több életet
is veszíthet, ha az osztagát arra kényszeríti, hogy kövesse az öregeket az
emeletre. Minden bizonnyal aknakioldó szerkezetekkel látták el az utat
felfelé. Mindenesetre veszélyes gyakorlat lett volna megpróbálni bemérni
mind a hat öreget felfelé menet.
Az egyikük megszólalt.
– Mi nem ismerjük el a hatalmatokat.
Obi-van felismerte. Wehutti hangja volt, Cerasi apjáé. Cerasi évek óta
nem látta. Obi-van boldog volt, hogy a lány kinn maradt.
– Nem számít, hogy nem ismerik el – felelte szilárdan. – Mienk a hatalom,
maguk elveszítették a háborút. Új kormányt alakítottunk.
– Nem ismerem el a kormányotokat! – kiáltotta Wehutti élesen. Erős keze
megszorította lézerfegyverét. Az egyik karját elvesztette egy régebbi
háborúban, de Obi-van saját tapasztalatból tudta, hogy Wehutti nagyobb
sérüléseket tud okozni egyetlen kézzel, mint a legtöbb harcos kettővel.
– Ifjú bolondok! – folytatta Wehutti recsegő hangon. –Békéről beszéltek
fegyverrel a kezetekben! Nem vagytok különbözőek tőlünk. Hadat viseltek,
hogy megszerezzétek, amit akartok. Elnyomjátok a népet, hogy megtartsátok,
amitek van. Képmutatóak vagytok és bolondok. Miért hajolnánk meg a
hatalmatok előtt?
Obi-van előrelépett. Az osztaga követte.
– Dobják el a fegyvereket, vagy letartóztatjuk magukat! Már érkezik az
erősítés.
Vagy legalábbis remélte, hogy így van. A szabályosan működő eljárás az
volt, hogy az utolsó ember jelez a megfigyelőnek, hívjon erősítést, ha
ellenállásba ütköznek. Cerasi már valószínűleg felvette a kapcsolatot
Mawattal.
– Ha még egy lépést teszel, Jedi, lőni fogok! – figyelmeztette Wehutti, és
felemelte a fegyverét.
Mielőtt azonban Obi-van megtehette volna a következő lépést,
fegyverropogás tört ki odafentről. Obi-van hátraugrott, hogy elkerülje a
lövedékeket, így nem láthatta, honnan tüzelnek.
Wehutti ugyancsak hátrafordult. Ez azt jelentette, hogy ő sem tudta, honnan
érkeznek a lövések.
Cerasi! Valahogyan felmászott a felső emeletre. Cerasi fürge és félelmet
nem ismerő tornász volt. Felhúzódzkodott az általa tetőspeciálnak nevezett
mutatvánnyal egy ház tetejére, majd egyik szomszédos tetőről a másikra
ugrálva megérkezett, és bemászott az ablakon.
 Obi-van kihasználta Wehutti elképedését, és rárontott a csoportra,
osztagával a sarkában. A levegőbe rugaszkodott, és megcsavarta a testét
azért, hogy vibropengéjének markolatával csaphasson le Wehutti csuklójára.
Még egy Wehuttihoz hasonlóan erős ember sem tudott volna ellenállni egy
ilyen csapásnak. Az öreg felüvöltött, és elejtette a fegyverét.
Obi-van felkapta a lehullott fegyvert, miközben máris fordult, hogy
lefegyverezze a következő öreget. Mozgást érzékelt maga mögött. Cerasi volt
az, amint éppen átugrott a lépcsőkorláton, bele egyenesen a küzdelembe.
Lábfejjel érkezett egy melida öreg mellkasának. A férfi vibrofegyvere
csörömpölve hullott a földre, Deila pedig sietve felkapta.
Harminc másodpercen belül az egész csapatot lefegyverezték.
– Köszönet az együttműködésükért – mormolta Obi-van. A határozat az
volt, hogy ha az ellenállókat sikerül úgy lefegyverezni, hogy senki nem sérül
meg, akkor senkit sem tartóztatnak le. Ha minden ellenállót letartóztatnának,
mutatott rá Nield, nem lenne hely, ahová rakhatnák őket.
– Átok az alávaló ifjakra, akik lerombolják a civilizációnkat! – köpködte
Wehutti. Zöld szemének színe hasonlított a Cerasiéhoz, de az övé gyűlölettől
izzott.
Cerasi földbe gyökerezett lábbal állt, kővé dermedve apja gyűlöletétől. A
férfi még nem ismerte fel a barna kabátot és csuklyát viselő, apró alakot.
Obi-van megrántotta a lány karját, mire az követte őt az épületen kívülre.
A hűvös levegő lehűtötte kipirult orcájukat.
– Deila, vigyétek a fegyvereket a raktárba! – utasította Obi-van a lányt
rosszkedvűen. – Mi egy kis pihenőt tartunk.
– Jó munka volt, főnök – intett vissza Deila.
Az osztag többi tagja is elindult. Cerasi pár percig csendben lépkedett
Obi-van mellett. Hideg volt, ezért a kezüket bedugták a kabátjuk alá egy kis
melegségért.
– Sajnálom, hogy nem hívtam erősítést – szólalt meg végül Cerasi. – Azt
gondoltam, mi is elbánunk velük.
– Tudtad, hogy Wehutti itt van? – kérdezte Obi-van.
– Nem voltam benne biztos. De amikor egy maréknyi konok, mérges
melida ellenállóról hallottam, természetesen az apám is az eszembe jutott.
Cerasi hátrahajtotta a fejét, hogy elcsípje a nap néhány melengető sugarát.
Békésnek tűnt, de Obi-van kihallotta a keserűséget a hangjából.
– Rosszul gondolkodik – jegyezte meg Obi-van. – De nem ismer más utat.
– Elég bolond voltam, amikor azt hittem, ez a háború majd megváltoztatja.
 Cerasi lehajolt, hogy felvegyen egy kis darab kőtörmeléket, amely az
útjában hevert. Az útszéli kőrakáshoz dobta, majd visszadugta a kezét a
zsebébe.
– Azt hittem, ha túléljük az utolsó háborút, amit a Melida/Daanon vívtak,
újra egymásra találunk. Hülyeség.
– Nem hülyeség – javította ki Obi-van óvatosan. –Talán csak még nem
történt meg.
– Tudod, furcsa dolog ez – folytatta Cerasi elgondolkodva. – Nem volt
üres hely a bensőmben a háború alatt. Tele voltam vágyakozással a béke
iránt, a barátságaim az Ifjakhoz kötöttek. Most győzelmet arattunk, és a
szívemet üresnek érzem. Nem gondoltam, hogy újra hiányozni fog a
családom. És most már valami olyan kapcsolatot akarok, amely olyan
mélyről fakad, mint a vér.
Obi-van nyelt egyet. Cerasi folyamatosan meglepte. Minden alkalommal,
amikor már azt hitte, ismeri őt, újabb réteg vált le a felszínről, és egészen
más személyt ismert meg. Találkozott a kemény, haragos lánnyal, aki
majdnem úgy lőtt és harcolt, mint egy jól képzett Jedi. A háború után
előbukkanni látott egy idealistát, akinek megvolt az ereje, hogy megmozgassa
a szíveket és a gondolatokat. Most pedig egy fiatal lányt látott, aki egyszerűen
csak otthont szeretett volna.
– Hozzám tartozol, Cerasi – szólalt meg. – Megváltoztattál engem.
Megvédjük és segítjük egymást. Ez a család, igaz?
– Azt hiszem.
Obi-van megállt, és belenézett a lány szemébe.
– Mi leszünk egymás számára a család. Feltartotta a kezét. Ez alkalommal
azonban a lány belenyomta a kezét Obi-van tenyerébe.
A szél feltámadt, keresztülhatolt a kabátjukon, és dideregni kezdtek tőle.
Mégis így maradtak, összezárt kezekkel. Obi-van érezte Cerasi bőrének
melegségét. És érezte vérének ritmusos dobolását is.
– Tudod – motyogta –, én is elveszítettem mindent.
 6. fejezet

Egy szerszámosdoboz a szervokarbantartó egységhez Holografikus fájlok

és számítógépes feljegyzések a növendékek nevével A-tól H-ig Egy oktatói
meditációs köntös Egy negyedikes növendék sportfelszerelése Qui-gon a
listát bámulta. Különös cikklista volt. Nem látott összefüggést benne. Ő és
Tahi azzal a feltevéssel dolgoztak, hogy ezek csupán jelentéktelen
tolvajlások. Ez lett volna a legegyszerűbb válasz. Valahol megbújik egy
növendék, aki látszólag alkalmazkodik, de aki közben meg-bántottnak és
dühösnek érzi magát. Az a fiú vagy lány mostanra vált veszélyessé a
visszafojtott dühtől.
Qui-gon azonban a rengeteg tapasztalaton keresztül megtanulta, hogy
általában a legegyszerűbb válasz vezet el a legnehezebb problémák
megoldásáig.
A holografikus fájlokat a növendékekről T'un Jedi-mester készítette. T'un
a szolgálat hosszú évei alatt készítette a felvételeket. Több száz éves, nagy
tudású, töpörödött lény volt. Az elmúlt öt évben kezdett felvételeket
készíteni. Minden évben két segítő növendék támogatta a munkájában, akik
önkéntesen jelentkeztek a szolgálatra. Tahi és Qui-gon mindkettőjüket
kihallgatta. Tisztán és egyértelműen válaszoltak. Csupán T'un és a tanács
többi tagja fért hozzá a privát fájlokhoz. A növendékek soha nem voltak
egyedül a nyilvántartó irodában T'un nélkül.
Ez persze gátolta a nyomozásukat. Minden út zsákutcába futott.
Sietős kopogás zavarta meg a gondolataiban.
– Qui-gon – szólította Tahi gyenge hangon. – Szükségem van rád.
A férfi kinyitotta az ajtót.
– Újabb rossz hírek – ráncolta a szemöldökét rosszallóan a nő. – Az
idősebb növendékek tornatermét megrongálták. Az összes fénykardot
ellopták.
A megrökönyödéstől válaszolni sem tudott. Obi-van fénykardja szintén ott
volt. Qui-gon az állványon hagyta. Valahol mélyen azt remélte, egy napon
Obi-van majd vissza fogja kérni.
– Ez már nem jelentéktelen tolvajlás többé – felelte végül.
 – Yoda lezáratta a helyiséget addig, míg szét nem nézünk odabenn –
folytatta Tahi. – Siessünk, mielőtt TooJay megtalálna.
Gyors léptekkel igyekeztek a lifthez, majd kiszálltak a tornaterem szintjén.
Qui-gon belépett az öltözőbe. A látványtól azonban meg kellett torpannia,
Tahi pedig hátulról beleütközött.
– Mi az? – kérdezte. – Mit látsz?
Qui-gon egy pillanatig nem tudott válaszolni. Belesajdult a szíve, ahogy
felmérte a helyiséget. A gyakorlóruhák rongyokká tépve, a darabok szerteszét
dobálva hevertek a padlón. A szekrények feldöntve, kinyitva feküdtek, a
tartalmukat pedig kiborították a földre.
– Érzem – szólalt meg Tahi. – Harag. Rombolás. A roncsok közül
felemelt egy szövetdarabot.
– Mi más lenne?
– Van itt egy üzenet – jegyezte meg Qui-gon. – Firkálás a falon, piros
festékkel.
GYERE, IDŐD ELJÖNNI FOG DE VIGYÁZNOD KELL, ÉN GOND
VAGYOK
– Yodát utánozza – mondta Tahi. – Tudom, hogy a növendékek néha
utánozzák. Még én is. De mi ezt nagy szeretettel tesszük. Qui-gon, ez itt tele
van gyűlölettel!
– Igen.
– A végére kell járnunk. És a növendékeknek is meg kell tudniuk.
Riadókészültséget kell elrendelnünk.
– Rendben – egyezett bele Qui-gon. – Nem maradhat többé titokban.
A templomban a legmagasabb fokú riadókészültség lépett életbe. A tanács
vonakodott meghozni a döntést, mivel így a növendékekből börtönlakók
váltak. Engedélyre volt szükségük, hogy elhagyják a templomot, engedélyre,
hogy sétálhassanak a kertben vagy úszhassanak a tóban. El kellett számolniuk
az idejükkel a nap minden percére vonatkozóan. Ez persze mindannyiuk
védelmére szolgált, de erőszakot tett a templom szellemén. A templom
filozófiája az volt, hogy a fegyelemnek belülről kell fakadnia. A biztonsági
ellenőrzések ellentmondtak ennek a megfogalmazásnak.
Qui-gon és Tahi azonban ragaszkodtak ehhez az intézkedéshez, Yoda
pedig beleegyezett. A növendékek biztonsága elsőséget élvezett.
A bizalmatlanság légköre egyre növekedett a templom falain belül. A
növendékek gyanakvással méregették egymást. Amint Qui-gon és Tahi
behívta egyiküket kihallgatásra, a többiek azonnal bűnös nyomokat kerestek
rajta. Mégsem tudta senki sem elhinni, hogy egy növendék képes lenne ilyen
mértékű vandalizmusra.
Bruck is egy ilyen növendék volt.
– Tudom, hogy egyetlen idősebb növendék sem tehette – mondta
csendesen Tahinak és Qui-gonnak, amikor ő került sorra. – Együtt csináltuk
végig a kiképzést. Nem hiszem, hogy bárki közülünk meg akarná rongálni a
templomot.
– Nehéz belelátni egy másik ember szívébe – jegyezte meg Qui-gon.
– Én voltam az, aki utolsóként hagyta el a tornatermet tegnap este –
jelentette ki Bruck. – És ahogy tudjátok, egy hónapja már egészen jól
fegyelmezem a haragomat. Yodával együtt ezen dolgoztunk, és elég jól
haladtam. Ennek ellenére úgy érzem, még mindig gyanúsnak találtok.
– Egyelőre senkit sem gyanúsítunk – nyugtatta meg Tahi. – Láttál valami
különöset múlt éjjel? Alaposan gondold végig!
Bruck egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét.
– Semmit – mondta végül. – Lekapcsoltam a világítást, és kimentem. Soha
nem zárjuk kulcsra a tornatermet. Lementem a lifttel az étkezőbe, és egészen
lefekvésig a barátaimmal voltam.
Qui-gon bólintott. Már utánajárt Bruck alibijének.
Ő és Tahi egyelőre nem voltak biztosak abban, mit is keresnek. Csupán
információt gyűjtöttek, és megpróbálták kiszűrni, láttak-e a növendékek
valami megszokottól eltérőt – még olyasmit is, ami az adott pillanatban nem
tűnt fontosnak.
Elengedték Bruckot, majd Tahi egy sóhajjal Qui-gonhoz fordult.
– Azt hiszem, a fiúnak igaza van. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyik
idősebb növendék követte volna el. Hiszen Jedik.
Qui-gon fáradtan simította meg a homlokát.
– És senki sem hallott olyan növendékről, aki mostanában túlzottan
mérges vagy lehangolt lett volna. Csak a szokásos dolgok… rossz
szereplés egy gyakorlaton, vagy egy jelentéktelen vita…
Elgondolkodva dobolt ujjaival az asztalon.
– Még Bruck is csak egyszer volt dühös.
– Yoda szerint rengeteget fejlődött – jegyezte meg Tahi. És Bruck is
elismerte, hogy a legnagyobb problémája a haragja szokott lenni. Beismerte,
hogy ő volt az utolsó, aki elhagyta a tornatermet, holott ez rossz
megvilágításba helyezi. Nem érzek sötét erőket rajta. Egy ilyen őszinte fiú
nem tehetett ilyesmit.
 – Kivéve, ha rendkívül okos – tette hozzá Qui-gon.
– Te őt gyanúsítod?
– Nem – ingatta meg a fejét Qui-gon. – Nem gyanúsítok senkit, és
gyanúsítok mindenkit…
– Tahi mester! – TooJay hirtelen feltűnt a kihallgató-szoba bejáratában. –
Itt vagyok, hogy az étkezőbe vezesselek.
– Nem érek rá – csikorgatta a fogát Tahi.
– De most vacsoraidő van – duruzsolta a droid.
– Magamtól is rájöttem! – csattant fel Tahi.
– Öt szinttel lejjebb van…
– Tudom, hol az étkező!
– Három centiméterre a balján ott egy számítógép…
– Tudom! És a következő másodpercben a fejedhez fog vágódni!
– Látom, elfoglalt. Majd visszajövök.
TooJay barátságosan rájuk csipogott, majd kigördült a folyosóra.
Tahi a tenyerébe temette az arcát.
– Emlékeztess rá, hogy szerezzek egy vibroolvasztót, jó, Qui-gon?
Nagyon szeretném feldarabolni ezt a droidot. – Nehéz sóhajjal felemelte a
fejét. – Ez a nyomozás próbára teszi mindenki idegeit itt a templomban.
Komoly zavart érzek az Erőben.
– Ahogy én is.
– Attól tartok, nem egy növendék követte ezeket a dolgokat, hanem egy
behatoló. Valaki, aki gyűlöl bennünket. Valaki, aki széttörve és
összezavarva akar látni minket…
– Valaki, akinek nagyra törőbb tervek járnak az eszében? Ettől tartasz?
Tahi ráemelte aggódó, smaragdzöld és aranyszínű szemét.
– Ettől tartok leginkább.
– Ahogyan én is – felelte halkan Qui-gon.
 7. fejezet

Obi-van kimerülten sétált végig a város utcáin. Éppen csak befejezte

kemény, háromnapos szolgálatát a biztonsági osztagban. Nehéz volt, de
sikerült lefegyverezniük a város összes negyedét. Már csak pár különálló
rész maradt. A Zehavában lévő fegyverek nagy részét begyűjtötték, és egy
megerősített védelemmel ellátott raktárban őrizték. Biztonságosabb volt a
városon kívülre vinni őket, egészen addig, amíg a tanács nem dönt a
megsemmisítésükről. Fel kellett vetnie a következő tanácsülésen, mint
vitapontot.
Néhány hópehely szállingózott a metálkék égből. A tél már a nyakukon
volt. Az embereknek fűtőanyagra lesz szükségük az elkövetkező hónapokra,
de még semmi sem történt ennek elősegítése érdekében.
Ehelyett Nield egyre több és több embert toborozott arra, hogy
leromboljanak minden Tanúbizonyság Termet a városban. Amióta Obi-van az
ideje nagy részét az utcán töltötte, látta az emberek egyre növekvő dühét. A
háborús gondolatok helyét átvették a túlélésre vonatkozó gondolatok. Az
Ifjak nem segítettek nekik újjáépíteni a házaikat, vagy etetni a családjukat. A
nyugtalanság és az elégedetlenség fokozatosan növekedett. A Közép
Generáció segített megnyerni a háborút, de az Ifjak elveszítették a
támogatásukat. Ami ugyanis számbelileg hiányzott, azt kiegészítette a
befolyásuk nagysága. Az Ifjak nem engedhették meg maguknak, hogy
elidegenedjenek tőlük.
Tennünk kell valamit, gondolta Obi-van.
Megpillantott egy takarítóosztagot, amint céltudatosan masírozott végig az
utcán. Obi-van megszólította az egyik takarítót.
– Joli! Mi folyik itt?
Az alacsony, zömök fiú megfordult.
– Mawat hívott bennünket. Egy újabb Tanúbizonyság Termet fognak ma
lerombolni. Azt, amelyik a Dicsőség úton van, közel a köztérhez.
A fiú a társai után sietett.
Obi-van szíve összefacsarodott. Az a terem adott otthont Cerasi őseinek.
Még emlékezett, mennyire sóvárgott a lány a hiányzó család után. Talán
értesítenie kellene arról, hogy mi fog történni.
Megfeledkezve a fáradtságáról, sietett a csatornák felé. Lemászott a
mauzóleum közelében lévő aknarácson, és a boltozatos terem felé igyekezett.
Cerasi a letisztított sírkő tetején üldögélt, amelyet az Ifjak tárgyalóasztalként
használtak.
– Hallottam – előzte meg Obi-vant.
A fiú lassított, ahogy Cerasi közelébe ért.
– Megkérhetjük Nieldet, hogy hagyja abba…
Cerasi félresöpörte rövid, vöröses hajszálait a szeméből.
– Az nem lenne igazságos, Obi-van.
A fiú leereszkedett egy zsámolyra Cerasi mellé.
– Mikor jártál ott utoljára?
– Nem emlékszem – sóhajtott fel a kislány. – Talán mielőtt a
csatornaalagutakba lejöttem… Épp elég rég ahhoz, hogy igazából már ne is
emlékezzem az anyám arcára. Az emléke megfakult. Obi-vanhoz fordult.
– Hiszem, hogy Nieldnek igaza van. Éppen úgy gyűlölöm a Tanúbizonyság
Termeket, ahogy ő. Vagy legalábbis eddig. De nem gyűlölöm a családomat,
Obi-van. Az anyám, a nagynénéim, a nagybátyáim, az unokatestvéreim, akiket
elveszítettem… mindannyian ott vannak. Az arcuk, a hangjuk… Nincs más
módom, hogy emlékezzek rájuk. És ezzel nem csak én vagyok így. Olyan
sokan vannak a Melida/Daanon, akiknek nincs semmijük, amely emlékeztetné
őket a szeretteikre, csak a Tanúbizonyság Termek. Lebombáztuk az
otthonainkat, a könyvtárakat és a polgári épületeket… nincsenek születési,
halotti vagy éppen házassági kivonataink. Ha minden hologramot
elpusztítunk, a történelmünk örökre elvész. Bevégezzük úgy, hogy a lerombolt
részeket hiányoljuk?
Cerasi szenvedélyes szeme a fiú tekintetét kereste, Obi-van azonban nem
tudott választ adni a kérdésére.
– Nem vagyok biztos ebben – kezdte végül lassan. – Talán Nield túl
meggondolatlan. Talán a hologramok megőrizhetők valahogyan. Mondjuk egy
teremben, ahová csak engedéllyel lehet bejutni. Ezen a módon nem fogunk a
háború és az erőszak szeretetére bátorítani, a tudósok azonban
hozzáférhetnek, és így megtarthatjuk az emlékezetben Melida/Daan
történelmét.
– Ez jó ötlet, Obi-van! – mondta Cerasi izgatottan. –Ez kompromisszum
lenne. Felajánlhatnánk valamit Zehava lakóinak.
 – Miért nem beszéljük rá Nieldet, hogy ideiglenesen hagyja abba, amíg
ezt a tervet ki nem dolgozzuk?
Az izgatottság elhomályosult Cerasi szemében.
– Nem fog beleegyezni – jelentette ki határozottan.
– A tanács megálljt szabhatna Nield osztagának, addig, amíg megvitatja és
megvizsgálja, mit lehetne tenni. Megvan hozzá a hatalmunk. Nieldnek tovább
kell lépnie.
Cerasi beharapta az ajkát.
– Nem hiszem, hogy meg tudom tenni. Nem szegülhetek ellen Nieldnek
hivatalosan, mert az megosztaná az Ifjakat. Együtt kell cselekednünk. Ha az
Ifjak megoszlanak, az a béke végét jelentené a Melida/Daanon. Nem
kockáztathatom meg.
– Cerasi, a város darabokra hullik – mormolta Obi-van sürgetően. – Az
emberek szeretnék visszakapni az életüket. Így őrizhetjük meg a békét. Ha
Nield a rombolásra koncentrál az újjáépítés helyett, az emberek fellázadnak.
Cerasi a tenyere közé temette az arcát.
– Nem tudom, mit tegyek!
Mawat rontott be váratlanul a kamrába.
– Hé, Obi-van! – kiáltotta. – Szükségünk van rád!
– Mi történt? – ugrott talpra Obi-van.
– Wehutti megszervezte az Öregek tiltakozását a Dicsőség úti
Tanúbizonyság Terem lerombolása ellen – lihegte Mawat. – Nagy tömeg
gyülekezik. Szükségem van rád, hogy engedélyezd a fegyverek kiosztását az
Ifjaknak. Meg kell védenünk a terem lebontásához való jogunkat!
Obi-van megrázta a fejét.
– Nem osztok szét semmiféle fegyvert, Mawat. Ez vérfürdővé változtatna
egy egyszerű tiltakozást.
Mawat ingerülten túrt bele homokszínű hajába.
– De, hála neked, fegyvertelenek vagyunk!
– Hála a tanács egyhangú elöntésének – javította ki Cerasi. – Obi-vannak
igaza van.
Mawat undorodva fordult el.
– Hé! Köszönet a semmiért.
– Várj, Mawat! – kiáltott utána Obi-van. – Azt mondtam, nem adok
fegyvert, de azt nem mondtam, hogy nem segítek.
 8. fejezet

A hír futótűzként terjedt a templomban. Betolakodó mocskolta be a

földjüket. Néhányan azt híresztelték, hogy látták is az illetőt a templomban. A
fiatalabb növendékek féltek, és a Jedi-lovagok is nyugtalankodtak. A
templom a legmagasabb szintű védelmi és biztonsági fokozatban van. Hogyan
törhette azt át valaki? Vagy a templom mégis sebezhető?
– A templom biztonsági rendszere igen precíz – jegyezte meg Qui-gon
Tahinak, amint éppen ellenőrző körutat tettek a folyosókon; TooJay előttük
haladt. – A hiba azonban, hogy csak akkor zár le, ha a támadás kívülről
érkezik.
– Azaz? – kérdezett vissza Tahi.
– Azaz nincs olyan sok működő rendszer, amely megvédhetne minket
akkor, ha van bent valaki, aki be akarja engedni a behatolót. A rendszer azt
tételezi fel, hogy egyetlen Jedi sem fogadna tárt karokkal egy kívülről érkező
bűnelkövetőt.
– Rámpa van előttünk két méterre, a lejtő mértéke tizenöt fok – trillázta
TooJay.
Tahi arca bosszúsan megfeszült egy pillanatra, de aztán visszatért Qui-gon
kijelentéséhez.
– Még azt sem tudhatjuk, létezik-e egyáltalán a behatoló – jegyezte meg
ingerült hangon. – Megpróbáltuk nyomon követni a történteket egészen
az elejétől, de ez lehetetlenség. Valaki beszélt valakiről, aki hallott
valamit valaki mástól, aki nem emlékezett rá, hogy neki ki mondta…
– A pletyka, természetéből adódóan, nehezen nyomon követhető –
állapította meg Qui-gon. – Talán a behatoló is erre számít. Talán azt akarja
elhitetni velünk, hogy hamarosan támadás fog érni bennünket.
Az irányítórendszer hangja szakította meg a beszélgetésüket.
– Tizennégyes kód. Tizennégyes kód – hangsúlyozta a nyugodt, egyenletes
hang.
– Ez Yoda jele – mondta Tahi. – Valami történt!
A két Jedi-lovag visszafordult. Ezúttal Tahi elfogadta Qui-gon segítő
karját, így gyorsabban tudtak haladni.
 – Tahi Mester! Kérem, lassítson! – kiabálta utánuk TooJay dallamos
hangon. – Segítenem kell!
– Tűnj el! – vetette a háta mögé Tahi. – Sietek!
– De én nem tűnhetek el, uram! – válaszolta TooJay, miközben azon
igyekezett, hogy utolérje őket. – Vakvezető droid vagyok.
Qui-gon és Tahi a kis konferenciaterembe siettek, ahol a megbeszélés
szerint Yodával kellett találkozniuk. Ez a szoba volt a legbiztonságosabb a
templomban, mivel olyan letapogatórendszert építettek be, amely állandóan
vizsgálta a felügyeleti berendezéseket.
Yoda már várta őket, amikor Qui-gon és Tahi a fehér kamrába léptek.
– Az ajtó körülbelül két másodperc múlva bezáródik – jelentette TooJay
Tahinak.
– TooJay… – kezdte türelmetlenül Tahi, de a droid megelőzte.
– Majd kint várok, uram.
Az ajtó halk szisszenéssel bezáródott mögöttük. Yoda nagyon komolynak
tűnt.
– Rossz hírek – kezdte. – Egy újabb lopás történt. Ezúttal a gyógyító
tűzkristályok tűntek el.
– A kristályok? – kérdezett vissza Qui-gon döbbenten. – De hát azok a
legnagyobb fokú őrizet alatt álltak!
Tahi kifújta az eddig benntartott levegőt.
– Ki tud róla?
– A tanács csupán – felelte Yoda. – De kitudódhat, attól tartunk.
Qui-gon minden alkalommal azt gondolta, a helyzet már nem lehet
rosszabb, és mégis rosszabb lett. A lopások egyre komolyabbakká váltak. És
ez lehet a lényeg.
Van valami összefüggés, gondolta Qui-gon. A dolgok nem
véletlenszerűek, tervezetten zajlanak.
Ez alkalommal a tolvaj a templom szívére csapott le. A gyógyító
tűzkristályok évezredek óta a Jedik kincsei. Egy meditációs kamrában őrizték
őket, minden növendék számára elérhetően. A helyiség fűtését és
megvilágítását maguk a kristályok adták. Minden egyes kődarab szívében ott
volt beágyazódva egy örökké lobogó láng.
A kristályok eltűnése alapjaiban rázta meg a templom
legyőzhetetlenségébe vetett hitet. Talán még az Erőbe vetett hitüket is
próbára tette.
 – Meg kell találnotok, ki tette ezt – folytatta Yoda. – De valami még
fontosabbat is meg kell találnotok.
– Mit, Yoda? – kérdezte Tahi.
– Meg kell találnotok: miért? – Yoda szavai sürgetőek voltak. – Attól
tartok, a miért a mag, amelyet a mi elpusztításunk végett vetettek el.
Yoda kisétált, az ajtó pedig bezárult mögötte.
– Első lépés? – kérdezte Tahi.
– A szállásom – válaszolta Qui-gon. – Van néhány feljegyzés a
számítógépemben. És innentől kezdve minden feljegyzésünket magunkkal kell
vinnünk. Ha a gyógyító kristályokat el tudták lopni, mi sem vagyunk
biztonságban.
Qui-gon és Tahi beléptek a hálókamrába. Qui-gon aggódott, hogy esetleg
eltűnt a számítógépe, de ugyanott volt, ahol hagyta, egy fiókban, a fekhelye
mellett. A templomban nem voltak zárható szekrények és széfek.
– Minden rendben – mondta megkönnyebbülten. –Akkor menjünk
vissza…
Megtorpant, amikor Tahira pillantott. Nyilvánvaló volt, hogy a barátja
nem figyel rá. A nő a szoba közepén állt, és az arckifejezése nagyfokú
összpontosításról árulkodott. Qui-gon nem akarta megzavarni, ezért kivárta,
amíg a nő megszólal.
– Érzed? – kérdezte végül Tahi. – Valaki járt itt, Qui-gon. Itt van a te
illatod a szobában… és valaki másé is. Egy behatolóé.
Qui-gon körbepillantott, de semmi zavarót nem fedezett fel. Bekapcsolta a
számítógépét; minden általa bekódolt feljegyzés ott volt. A növendékek
kihallgatásának anyaga, a biztonsági eljárások leírása. Vajon feltörte valaki a
kódot, és beleolvasott az anyagokba? Nem sokat számít. Csupán tényeket
rögzített, találgatásokat nem. De mégis; valaki tényleg járt itt.
Hirtelen izgalom hullámzott végig a testén. Tahi megfordult, ahogy
megérezte a férfi hangulatváltozását. Időről időre egyre rendkívülibbé vált a
látás nélküli érzékelése.
– Mi az?
– Épp most találtad meg a módját, hogy elkapjuk a tolvajt – felelte Qui-
gon.
 9. fejezet

Obi-van, Cerasi és Mawat egy háztömbbel a Tanúbizonyság Terme előtt

bukkant fel a csatornából. Obi-van riasztotta a biztonsági osztag összes
tagját, hogy ott találkozzon velük. Nem akart erőszakhoz folyamodni, de a
fegyverek látványa kapóra jöhet. Az összecsapást bármi áron el kellett
kerülni.
De már túl későn értek oda. Az összecsapás már-már elkerülhetetlennek
látszott.
Wehutti és az Öregek emberi láncot alkottak a terem épülete körül.
Vállvetve álltak Nielddel és az embereivel szemben.
Az, hogy Nield már azelőtt elkezdte a bontást, mielőtt az Öregek túljártak
az eszén, szemmel látható volt. Néhány emlékművet már kihordták, és nagy
részüket lerombolták. Lebegők sorakoztak az emberi lánc túloldalán,
sugárvetőkkel és más rombolóeszközökkel megrakodva. Nyilvánvaló volt az
is, hogy Wehutti és az Öregek szándékosan kerültek Nield és a felszerelés
közé.
Cerasi és Obi-van Nieldhez siettek.
– Nézzetek rájuk! – fröcsögte a szavakat Nield undorral. –A gyűlöletüket
a saját életükkel védik.
– Ez most nagyon kellemetlen helyzet – állapította meg Obi-van.
– Köszönöm az információt – gúnyolódott Nield, majd felsóhajtott. –
Nézd, tudom, hogy a helyzet rossz. Miből gondolod, hogy itt állok, és nem
teszek semmit? Ha erővel áttörünk rajtuk, az visszafelé is elsülhet. Viszont
nem engedhetjük meg, hogy igazuk legyen. Le kell rombolnunk a termet.
– Miért? – kérdezte Cerasi. Nield körbeintett a fejével.
– Mit értesz ezen? Tudod nagyon jól, miért.
– Azt hittem, hogy tudom – válaszolt a lány. – De most már más
gondolataim is vannak, Nield. Bölcs dolog lerombolni az egyetlen helyet,
ahová a történelmünket gyűjtöttük össze?
– A pusztítás és a halál történelmét!
– Igen – ismerte el Cerasi. – De akkor is ez a mi történelmünk.
Nield értetlenül bámult Cerasira.
 – Ezt nem hiszem el – motyogta.
– Nield, figyelembe kell vennünk Zehavát is – tette hozzá Obi-van. –
Amikor azt mondtam, ez nagyon kellemetlen helyzet, nem csak ennek a
Teremnek a lebontására gondoltam. Ha ragaszkodsz az erőszak
alkalmazásához, a hír be fogja járni az egész várost. Az emberek már így sem
túl elégedettek velünk. Fáznak, a tél pedig közeleg. Az újjáépítés jeleit kell
látniuk, nem a rombolásét.
Nield hitetlenkedve pillantott Cerasiról Obi-vanra.
– Mi történt az eszményképeitekkel? Ilyen hamar kompromisszumokat
akartok kötni?
– A kompromisszum talán olyan rossz dolog? – kérdezett vissza Cerasi. –
Egész civilizációk épültek rá. –Megérintette Nield karját. – Engedd, hogy
Wehutti ezt az egy csatát megnyerje.
A fiú határozottan megrázta a fejét.
– Nem. Mióta érdekel téged, hogy az apád kudarcot vall? A háború alatt
nem érdekelt! Éppen elég Öreget lelőttél. Őt is lelőtted volna, ha lehetőséged
adódik!
Nield szavai szemmel láthatóan arculcsapásként érték a lányt. Cerasi
elfordult.
– Nield, hallgass ide! – kérte Obi-van. – Ez nem Wehutti miatt van. Mi
mindannyian azt akarjuk, ami a legjobb Zehavának. Ezeket a dolgokat nekünk
mindannyiunknak kell megvitatnunk. Összehívhatnánk egy szavazást. Hát nem
ezért hoztuk létre a kormányzórendszert? Te magad is akartad a tanács
létrejöttét. Nem akartál teljes hatalmat, emlékszel?
Nield sötét szeme viharosan villogott.
– Rendben van. Mindkettőtökkel nem ellenkezem. Cerasi esdekelve nézett
a fiúra.
– Mi nem ellenkezünk veled, Nield. Még mindig összetartozunk.
Felemelte a tenyerét, Nield azonban úgy tett, mintha észre sem vette
volna. Megfordult, és büszkén elsétált. Jelzett az osztag tagjainak, akik egy
pillanat múlva, zavart arckifejezéssel az arcukon, követték.
Az Öregek hatalmas ujjongásban törtek ki. Wehutti erős hangja
kihallatszott a többi közül.
– Győzelmet arattunk!
Cerasi arca gondterhelt volt, ahogy az apját nézte. –Azt hiszem, éppen
most követtem el egy hibát. Nem kellett volna vitatkoznom Nielddel előttük.
 – Nem hiszem, hogy lett volna más választásunk – vigasztalta Obi-van,
habár ő is aggódni kezdett az Öregek reakciója miatt. Ismerve Wehuttit, ezt is
győzelemként fogja fel, és a saját hasznára fordítja.
Wehutti hirtelen megfordult, és a tömeg fölött egyenesen Cerasira nézett.
Összetalálkozott a tekintetük. Obi-van elcsípte a férfi szemében ülő hősködő
gőgöt, amint a lányára nézett. Majd hirtelen gyengédség vette át a helyét.
Szóval mégiscsak ember, gondolta Obi-van. Most először gondolt arra,
hogy van remény Cerasi számára újra összemelegedni az apjával, akihez
tartozott.
Egy öreg megragadta Wehutti karját, és durván elfordította. Cerasi ajkát
aprócska sóhaj hagyta el.
– Nield azt mondta, a szülei többek a számára, mint harcosok – szólalt
meg. – Én is így érzek. Tudom, hogy az apám telve van gyűlölettel. De ha
emlékezni akarok, képes vagyok szeretetet is felidézni.
– Azt hiszem, a szeretet is ott van valahol – mondta Obi-van esetlenül.
– Ez számomra szent dolog – folytatta Cerasi. – És ez azt jelenti, hogy az
emlékhelyeknek is szenteknek kell lenniük.
Obi-vanra pillantott.
– Érted, miről beszélek? Van valami, ami szent a számodra?
Egy kép villant be önkéntelenül Obi-van agyába. Látta a templomot, amint
Coruscant fehér házai és a kék ég előtt emelkedett, lehetetlenül magasra, és a
fényben aranyszínben pompázott. Látta a hosszú, hűvös folyosókat, a csendes
szobákat, a zubogó forrásokat, és a Cerasi szemeinél is zöldebb tavat. Érezte
a nyugalmat legbelül, amint a gyógyító tűzkristályok előtt ül, és azok
csillámló mélységeit bámulja.
A rátörő érzések szinte elárasztották. Most nagyon hiányzott neki a Jedi-
lét.
Hiányzott a biztos, szilárd kötődése az Erőhöz. Már elveszítette a
kapcsolatot. Majdnem olyan volt, mintha első éves növendék volna ismét;
tudatában volt valaminek, amit képes volt érezni, de nem tudta kontrollálni.
Hiányolta a céltudatosságot, amit a templomban érzett, és a tudatot, amelynek
segítségével pontosan tudta, merre tartott, és elégedett volt a neki szánt
ösvénnyel.
És legfőképpen Qui-gont hiányolta.
Ez a kötelék elszakadt. Obi-van még visszamehetne a templomba. Yoda
visszafogadná, tudta. Lehetne újra Jedi, ha a tanács úgy dönt. Mások is
elmentek, majd visszajöttek.
 Qui-gon azonban nem venné vissza, és nem is üdvözölné a visszatérését.
A Jedi-mester végzett vele. És – ezt Obi-van nagyon jól tudta – minden joga
megvolt hozzá. Ha egyszer megtört, azt a mélységes bizalmat már nem lehet
visszanyerni.
Cerasi kiolvasta a szeméből az igazságot.
– Hiányzik.
– Igen.
A lány bólintott, mintha csak megerősítene valamit, amit már előbb is
gondolt.
– Ez nem szégyellni való dolog, Obi-van. Talán egy magasztosabb életre
szánt a sors annál, amit mi tudunk felajánlani neked. A sorsod másabb életet
fog hozni a számodra.
– De én szeretem a Melida/Daant – tiltakozott erőtlenül Obi-van.
– Ezen nem is kell változtatnod. Tudod, hogy bármikor felveheted vele a
kapcsolatot.
Obi-vannak nem kellett megkérdeznie, kire gondol.
– Úgy döntöttél, ahogy választanod kellett az adott pillanatban – folytatta
Cerasi. – Abból, amit a Jedikről meséltél, azt gondolom, senki sem fog
hibáztatni téged.
Obi-van átnézett a köztér fölött, a szürke ég felé, fel a légkörbe, ahol pár
csillag már pislákolni kezdett. A csillagokon túl a galaxis más világai voltak,
közöttük Coruscant is. Háromnapnyi távolság egy gyors hajóval. És mégis:
Obi-van számára elérhetetlen.
– Valaki engem fog hibáztatni – felelte lassan. – Mindig.
 10. fejezet

Tahi és Qui-gon átnézték a listát. Minden növendék, tanító és templomi

dolgozó, aki hozzáfért a különböző lopott holmihoz, és nem tudott pontosan
elszámolni az arra a napszakra eső idejével, átkerült egy másik listára. Azt
remélték, így leszűkíthetik azoknak a körét, akiket ki kell kérdezniük.
A számítógép jegyzékbe vette a neveket. A lista kétszázhetvenhét névre
szűkült.
Tahi hangosan felnyögött, amikor a gép kiírta a számot.
– Ennyi ember kihallgatása napokat vesz igénybe.
– Akkor jobb, ha máris elkezdjük-válaszolta Qui-gon.
Az egyetlen előnyük, hogy a kihallgatások idejét lerövidítették.
Mindenkire csupán öt percet szántak. Mindössze arra volt szükségük, hogy
Tahi elcsípje azt az illatot, amit Qui-gon szállásán érzett.
A kihallgatások közötti rövid időben a növendékek szinte egymásba
botlottak a szoba előtt. Izgatottan suttogtak a folyosókon. A pletyka elindult
az ellopott kristályokról. Aztán szinte megszokottá vált, hogy a növendékek
folyton összeütköztek egymással a nagy tolongásban.
– Hol van TooJay, amikor szükségem lenne rá? – panaszkodott Tahi
fáradtan a hosszú nap végén. – Valakinek felügyelnie kellene odakinn.
– Már majdnem végeztünk – nyugtatta Qui-gon. –Bant Eerin a következő.
Halk kopogás hallatszott, s Qui-gon oldotta a zárat. Az ajtó szisszenve
kitárult.
Bant még csak tizenegy éves volt, de korához képest is kis termetű. Egy
kalamári, aki nedves, nyirkos klímán nevelkedett. Qui-gon tudta, hogy a
kislány Obi-van egyik jó barátja volt. Idegesnek tűnt, ahogy az asztalhoz
közelített, amely mögött Tahi és Qui-gon ültek. Talán túl idegesnek is?
Tahi nem mutatta semmi jelét meglepettségnek vagy más különleges
éberségnek, az asztal alatt azonban megmarkolta Qui-gon térdét.
A nő megérezte a behatoló szagát.
Qui-gon ismét felpillantott a kicsinyke lányra. Egészen biztos, hogy nem ő
a tolvaj! Bant ezüst szemének pillantása önkéntelenül elcsusszant a férfi
tekintetének útjából. Aztán felidézte magában a Jedi-leckéket, és gyorsan
felemelte a tekintetét.
– Úgy látom, kényelmetlenül érzed magad – kezdte semleges hangon Qui-
gon. – Ez nem inkvizíció.
Bant szorongással telten biccentett.
– De megértheted, hogy a lopások miatt beszélnünk kell minden
növendékkel.
A lány ismét biccentett.
– Hozzájárulsz, hogy átkutassuk a szobádat?
– H… hát persze – dadogta.
– Megszegted valaha a templom biztonsági előírásait?
– Nem. – Bant hangja kissé megingott. Tahi Qui-gon füléhez hajolt, és
belesuttogott.
– Fél tőled.
Igen, Qui-gon is érezte. De vajon miért?
– Miért félsz? – tette fel a kérdést hangosan is. Bant nyelt egyet.
– M… mert te Qui-gon Jinn vagy. Te vitted el Obi-vant. Minden, amit ő
akart, az volt, hogy a padavanod lehessen, aztán kicsivel később
elhagyta a Jedi rendet. És kíváncsi vagyok…
– Mire?
– H… hogy mit tettél vele – suttogta a kislány.
– A lány ártatlan – jelentette ki Tahi.
– Tudom – felelt nehézkesen Qui-gon.
– Nem volt tudatában a szavainak – folytatta Tahi. –Obi-van távozása nem
a te hibád.
Qui-gon nem válaszolt. A hosszú nap áldozatot követelt. Képes volt
órákon át menetelni, tíz felfegyverzett ellenséggel megküzdeni, és most
néhány gyerek kihallgatása közben kimerült.
Beszélgetés nélkül indultak el a tóhoz. TooJay nem jelentkezett, hogy
visszakísérje Tahit a szállására. Qui-gon hálás volt, amiért nem kellett a
trillázó hangját hallgatnia, amint minden egyes akadályra kiabálva hívja fel a
figyelmet. Ha Tahi belekarolt, éppen olyan gyorsan tudott mozogni, mint a
férfi, még ismeretlen terepen is.
Elérték a tavat, és Tahi kihúzta a karját a férfiéból. Nem akart több
segítséget kérni, mint amennyit muszáj.
– El kellene döntenünk, mi legyen a következő lépésünk – szólalt meg
Qui-gon, és közben a tiszta, zöld vízfelszínt bámulta, amelyet mostanra az esti
árnyak elhomályosítottak. A tó öt szintet vett igénybe a templom épületéből, a
partján fák és cserjék nőttek. Keskeny ösvények kígyóztak a növényzet között.
Olyan érzése volt az embernek, mintha valahol egy bolygó felszínén járna,
nem pedig felfüggesztve a magasban.
– Itt az ideje, hogy kiugrasszuk a tolvajt. Talán…
– Qui-gon! – szakította félbe a nő. – Érzem! Qui-gon sietve
körbepillantott. Egyedül voltak.
– De nincs itt senki.
Tahi kinyújtotta a kezét, és a tó vizébe mártotta.
– Nem egy személyt érzek. Ez volt az. – Felemelte nedvesen csillogó
kezét. – A tavat éreztem!
Qui-gon gondolatai váratlanul kitisztultak, és a felhők helyébe tények
ugrottak be.
– Meg kell vizsgálnunk a tó alját.
Tahi agya éppen olyan gyorsan váltott, mint a férfié.
– A tolvaj oda rejtette a lopott dolgokat? –Talán igen.
– Nyilvánvaló, kitalálhattam volna – motyogta a nő bánatosan. – Mi a
helyzet az úszástudományoddal, Qui-gon?
– Kiváló – biccentett Qui-gon. – De tudok valakit, aki ezt a feladatot
jobban el tudja látni.
Bant ezüst szeme tágra nyílt, amikor kinyitotta az ajtót és megpillantotta
Tahit és Qui-gont.
– Én soha nem vétettem a templom… – kezdte könnybe lábadt szemmel.
– Bant, a segítségedre van szükségünk – szakította félbe Qui-gon
kedvesen.
Sietve felvázolta, mire lenne szükségük. Nem akarta belekeverni a
biztonságiakat, ha nem muszáj. A templomban még mindig mindenki gyanús
volt, Tahi és Qui-Gon azonban meg volt győződve Bant ártatlanságáról.
A kalamári lány tökéletes választásnak bizonyult. Mindennap úszott, ezért
ruhái a nyirkosság és a víz halvány illatát árasztották. Ez volt az az illat, amit
Tahi megérzett Qui-gon szállásán. Bant kétségtelenül jól ismerte a tó fenekét.
Sokkal hatékonyabban volt képes átvizsgálni azt, mint Qui-gon.
Bant beleegyezése jeléül bólintott egyet. Könnyei már felszáradtak.
– Természetesen meg tudom tenni – mondta. – Egy kalamárinak ez
semmiség.
Hárman együtt siettek vissza a tóhoz.
 – Végig kell kutatnod az egész tavat – magyarázta Qui-gon, ahogy
megérkeztek a tópartra. – De úgy gondolom, ha valami el van rejtve odalenn,
akkor az meglehetősen közel lehet a parthoz. – A lányra mosolygott. – Nem
mindenki olyan jó úszó, mint te.
Bant fürdőruhára vetkőzött.
– Ne aggódjatok, ha túl sokáig maradok a víz alatt. Miután Bant a víz alá
merült, Qui-gon örömmel gondolt arra, milyen jó, hogy a lánynak eszébe
jutott közölni ezt az információt velük. Még ha tudta is, hogy a kislány
kétéltű, az idő hosszúsága, amit a víz alatt töltött, idegessé tette. Ő nézte, Tahi
pedig feszülten hallgatta a víz halk csobbanását, hogy Bant végre a felszínre
jöjjön. Minden alkalommal ezt a hangot hallották, amikor feljött, megrázta a
fejét, majd mély levegővétel után ismét alábukott.
A világítótestek lassan elhalványultak, mire Bant újra feljött a felszínre.
Qui-gon épp le akarta állítani a lányt, mert nem akarta kimeríteni. Ám ekkor
Bant izgatottan intett.
– Találtam valamit!
Qui-gon kilépett a csizmájából, és belegázolt a hideg vízbe. Banthoz
úszott. Mély lélegzetet vett, és követte a lányt a víz alá.
A tó vize sötét volt. Nehezen tudta kivenni Bant halvány bőrének
megvillanását, ahogy egyre mélyebbre úsztak le a fenékig. Qui-gon azt
kívánta, bárcsak jobban felkészült volna. Hozhatott volna magával egy víz
alatti világítórudat meg egy búvármaszkot. Túlságosan türelmetlen volt.
Ám váratlanul egy láda derengett fel előtte, beágyazódva a tófenék finom
homokjába. Qui-gon körülúszta. Nem látszottak rajta növények vagy algák,
ami azt jelentette, hogy mostanában süllyesztették el.
Jelzett Bántnak, hogy menjen a felszínre, de a lány a víz alatt maradt, míg
Qui-gon ráerősített egy szénszálas kötelet a ládára. Meghúzta, mire a láda
felemelkedett. Nehéz volt. Bant megmarkolta a kötél egy részét, hogy
segítsen, és együtt felhúzták a ládát a felszínre.
Qui-gon levegőért kapkodva emelkedett ki, míg Bant könnyedén lélegzett.
A vizet taposva várt, amíg Qui-gon visszanyerte a normális légzésritmusát.
Aztán kivontatták a ládát a part irányába. Amikor már leért a lába, Qui-gon
ölben vitte ki a partra.
Leírta Tahinak, milyen a láda.
– Még soha nem láttam ilyet ezelőtt.
– Én igen – mondta Bant. Letérdelt, majd végigfuttatta az ujjait rajta. – Az
én világomban nekünk is vannak ilyen ládáink. Mivel a bolygó nagy része víz
alatt van, és amúgy is hajlamos az áradásra, a legtöbb dolgot vízhatlan
ládákban tároljuk. Nézd!
A lány ujjai rátaláltak egy rejtett panelre, és kinyitották.
– Ebbe a rekeszbe teheted bele, amit tárolni szeretnél. Aztán visszazárod
a panelt, és bekapcsolod a vákuumpumpát. Ez kiszivattyúzza a vizet, majd
becsúsztatja a benne lévő tárgyat a belső tárolórekeszbe. Így anélkül is
tehetsz bele dolgokat, hogy kivennéd a ládát a vízből.
– Ez igazán elmés – biccentett Qui-gon elismerően. –Ki tudod nyitni?
– Azt hiszem. – Bant megnyomott egy másik gombot. A forgófedél
felpattant.
– A fénykardok! – nézett bele Qui-gon, majd átnézte a tárgyakat. –
Majdnem minden itt van, de azt hiszem, pár dolog még hiányzik.
– A kristályok? – kérdezte Tahi.
– Nincsenek itt. – Qui-gon csalódottnak érezte magát. De ez még csak a
kezdet volt.
– Mit csináljunk? – tudakolta Tahi. Qui-gon Banthoz fordult.
– Remek munkát végeztél. Titokban tudod tartani a történteket?
– Természetesen senkinek sem fogom elmondani – bólintott Bant.
Qui-gon végigsimította a ládát az ujjaival.
– De kérnem kell még egy utolsó szívességet tőled. Segíts visszatenni a
ládát oda, ahonnan elvettük.
A nyugodt, árnyékos tófelszínre pillantott.
– Itt az idő – fejezte be. – A csapdát felállíthatjuk.
 11. fejezet

– Szavazást kérek a Tanúbizonyság Termek lerombolásának megállító

akciójára, az új idők osztag munkájának leállítására – szavalta hangosan
Cerasi. A hangja visszhangzott az épület omladozó falai között.
Az ülésteremben egyszerre csend támadt. Minden Ifjú megdöbbent attól,
hogy szembeszálljon Nielddel. Cerasi, Obi-van és Nield a csoport számára
szinte egy embert jelentettek. A barátok közötti ellentét megrázta őket.
Madarak keringtek a kék égen. Olykor egyikük-másikuk berepült a nyitott
tetőn át, és letelepedett odafenn, hogy éles károgással jelezze ottlétét.
Deila felállt.
– Támogatom az indítványt.
Ekkor a helyiségben kitört a kiabálás, és követelőző mondatok hangzottak
el. Obi-van néhányat ki tudott venni belőlük.
A termeket le kell rombolni! Nieldnek igaza van! Nield túl messzire ment!
Cerasinak van igaza! Házakra van szükségünk, nem kőtörmelékekre!
Nield arca rezzenéstelen volt és sápadt, ahogy a bekiabálások végét várta.
Cerasi összekulcsolta a kezét. Mint a tanács elnökének, az ő kötelessége volt,
hogy fegyelmezze a tömeget. Végül felállt, és a rendfenntartás eszközéül
szolgáló kővel hatalmasat csapott az asztalra.
– Csendet! – kiáltotta. – Leülni, és maradjatok csendben!
A fiúk és lányok lassan a helyükre ültek. Mindenki várakozva nézett
Cerasira.
A lány megköszörülte a torkát.
– A tanácsnak szavaznia kell. Egy szabályozó rendeletre, amely a termek
lerombolására vonatkozik… igen szavazat az akcióra, és nem szavazat, ha
folytatódjon a rombolás.
Cerasi Mawathoz fordult.
– Kezdheted.
– Hé, én egyetértek Nielddel – mondta Mawat. – A rombolásnak
folytatódnia kell. Nemmel szavazok a leállítóakcióra.
Cerasi egyik tanácstagtól a másikhoz fordult, majd a harmadikhoz. Aztán
rá került a sor, és ekkor már négy szavazat állt négy szavazattal szemben.
 Cerasi gyors, ideges pillantást vetett Obi-vanra. Már csak három szavazat
volt hátra: Cerasié, Nieldé és Obi-vané. Cerasi a megállítóakcióra szavazott
volna, Nield az ellenkezőjére.
Obi-van volt az, aki eldönthette a kérdést.
– Én igennel szavazok – mondta halkan Cerasi. Mindenki Nieldre nézett.
– Nemmel szavazok, hogy folytatódjon a Melida/Daan békéje és
biztonsága! – kiáltotta csengő hangon.
Ekkor minden tekintet Obi-van felé fordult. Hallotta a madarak gúnyolódó
károgását és a szél sóhajtozását. A szíve nehéz volt, amikor kimondta: –
Igennel szavazok.
– Az indítvány elfogadva – mondta Cerasi, és nyelt egyet. – Az új idők
osztagnak egyelőre szüneteltetnie kell a termek lebontását, további
határozatig.
Egy pillanatig senki sem mozdult. Majd Nield hirtelen felugrott.
– Új szavazást akarok! – kiabálta. – Obi-van kizárását kérem a tanácsból!
Obi-van megdermedt.
– Mi? – kiáltotta Cerasi. Nield a tömeghez fordult.
– Hogyan szavazhatna Obi-van, amikor nem melida és nem is daan
származású?
– Obi-van közénk tartozik! – kiáltotta Cerasi felháborodottan.
– Nieldnek igaza van! – állt fel Mawat is lángoló szemmel.
– Új szavazást! – kiabálták Nield támogatói. Obi-van azt érezte, hogy nem
tud mozdulni. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy Nield felől ilyen
támadás éri. Ő és Nield olyanok voltak, mint a testvérek. Csak azért, mert
ebben a témában nem egyeztek, még nem kellene ennek változnia. Legalábbis
Obi-van szerint nem.
Cerasi azonban nem hagyta ennyiben.
– A tanács tagjai egyéves periódusra választatnak. Nield egyikünket sem
űzheti el csak azért, mert egy szavazat ellene volt. Obi-van a háború hőse
volt, és elsöprő többséggel választották meg. – Lecsapott a kővel az asztalra.
– A leállítóakciót megszavaztuk. Az ülésnek vége.
Felállt, és intett a tanácstagoknak, hogy ők is tegyenek így. A tömeg
azonban dühöngött. Kiabálás és üvöltözés töltötte be a levegőt. Valaki a
hátsó sorban meglökött valaki mást, mire verekedés tört ki.
– A saját sorsunkról kell döntenünk! – ordította Nield. – A melidáknak és
a daanoknak együtt!
 A hangzavar még hangosabbá vált. Obi-van csak állt egy helyben, még
mindig mozdulásra képtelenül. Nem tudta, mit tegyen. Váratlanul kívülállóvá
vált.
Cerasira pillantott. A lány elbámult a tömeg fölött, sápadt arccal, ujjai az
asztal szélét markolták. Kétségbeesett tekintete találkozott Obi-vanéval. Az
Ifjak egysége a szemük előtt bomlott fel.
Az ülés után napokkal Obi-van és Cerasi tehetetlenül figyelték, ahogy az
Ifjak egysége szilánkokra hullott szét. Nield nem állt szóba velük.
Felköltözött a felszínre, és Mawattal meg a takarító ifjakkal aludt a parkban.
Obi-van és Cerasi összetört szívvel, csupán megpróbálhatták begyógyítani az
általuk okozott megosztottságot.
Nem engedhetjük, hogy szétválasszon bennünket, lüktetett állandóan az
agyukban.
A megosztottság azonban egyre növekedett.
Nield igyekezett meggyőzni Mawatot, hogy támogassák őt. Ha elég
szavazata van, megdöntheti az egész tanácsot, hogy aztán újat állítson fel.
Obi-vant kívülállóként állította be, akinek nincs joga döntéseket hozni a
Melida/Daanon.
– Ha sikerrel jár, a háború ismét kitör – suttogta Cerasi Obi-vannak egy
késő estén, amikor kettesben üldögéltek a boltozatos teremben. – Ha az
Öregek észreveszik, hogy az egységünk megbomlott, ezt az apró törést arra
fogják felhasználni, hogy még inkább megosztottakká váljunk.
– Lemondhatok a tanácstagságomról – javasolta Obi-van. – Ez az egyetlen
módja, hogy ennek vége legyen.
Cerasi megrázta a fejét.
– Azért harcoltunk, mert hittünk abban, hogy véget érhetnek a törzsi
rivalizálások. Emlékszel a szlogenünkre: „Mi vagyunk mindenki?” Ha
elkezdjük kiválogatni, hogy ki nem született ezen a bolygón, akkor hol a
különbség a törzsi előítéletekhez képest?
– Mégis, talán átmenetileg megoldaná a problémánkat – vitatkozott Obi-
van.
– Hát nem látod? – kérdezte Cerasi kétségbeesetten. – Máris túl késő.
Obi-van nyugtalanul emelkedett fel, és összefogta magán a kabátot.
Vigaszt merített Cerasi társaságából, de olyan válaszokra is szüksége volt,
amelyeket a lány nem tudott megadni neki. Halk jó éjszakát mondott
Cerasinak, és elindult fel, a felszínre.
 Az éjszaka hideg volt. Felmászott az egyik közeli tetőre, hogy közelebb
legyen a csillagokhoz. Benyúlt a tunikája zsebébe, és előhúzta azt a folyami
kavicsot, amelyet Qui-gontól kapott a tizenharmadik születésnapjára. Ahogy
általában, a kavics most is meleg volt. Ha a tenyerében tartotta, a kő lágyan
melengette a bőrét. Szinte teljesen érezte az Erő jelenlétét. Nem pártolt el
tőle. Nem lehetett. Emlékeznie kellett rá.
Qui-gonra volt szüksége. A mestere nem volt éppen a legbeszédesebb
társaság, de Obi-vannak rá kellett jönnie, hogy eddig nem volt teljesen
tisztában azzal, mennyire számított Qui-gon tanácsa. Most hasznát tudná
venni.
Amikor még Qui-gon padavanja volt, egyszerűen csak koncentrálnia
kellett, és képes volt megidézni Qui-gont. Most kinyúlt az Erőért, de semmit
sem érzett.
Az események kicsúsztak az ellenőrzése alól. Mindaz, amiért eddig
harccolt, most veszélybe került, és nem volt ötlete, hogyan javíthatna meg
bármit is. Rengeteg ember volt a Melida/Daanon, akivel beszélhetett volna,
de senki, akinek a megfontolt éleslátására számíthatott volna. Még Cerasi is
tanácstalan volt.
Vajon ha a háború kitöréssel fenyeget, folyamodhat a templomhoz, hogy
küldjön egy Jedit mint a béke őrét? Vajon elküldenék Qui-gont? Merészelhet
ilyesmit kérni?
És ha megkéri, Qui-gon eljönne?
 12. fejezet

A fokozott biztonsági eljárások miatt a világítótesteket kikapcsolták.

Abszolút sötétség uralkodott. A szerencse velünk van, gondolta Qui-gon.
Tahllal együtt a folyóparti fák között kuporogtak. Szinte csak a folyó
csillogását tudta kivenni a sötétben.
– Legalább egyenlők vagyunk – motyogta Tahi, amikor a férfi felvázolta
neki, milyen sötétség veszi őket körül.
Úgy sejtették, hogy újabb tolvajlásnak lesznek a tanúi ezen az estén. Úgy
látták, hogy a lopások egyre gyakoribbá váltak. Itt volt az ideje, hogy a
kristályok megdöbbentő eltűnése után egy másik bűncselekmény történjen. A
tolvajnak el kell rejtenie a lopott holmit, ezért a tóhoz kell majd jönnie.
Vagy legalábbis így remélték.
Tahi nem akart elrejtőzni, ezért Qui-gonnak vitatkoznia kellett vele. Ha
Qui-gon meglátja, hogy ki a bűnös, Tahi elmegy Yodához a hírrel. Qui-gon
pedig majd követi a tolvajt. Tahi azon is vitatkozott, hogy nem számíthatnak a
kommunikátoraikra. Túlságosan fontos ez az egész. Mindent olyan halkan kell
csinálniuk, amilyen halkan csak lehet. Ajánlatos nem figyelmeztetni a tolvajt.
– Rendben van – egyezett bele Qui-gon végül. – Csak hagyd TooJay-t a
szállásodon.
Öt órán át várakoztak. Időnként felálltak, és kinyújtóztatták az izmaikat
egy bizonyos Jedi-gyakorlat alapján, amelyet „mozdulatlan mozgás”-nak
neveztek. Ez tartotta ébren őket, izmaik pedig nem zsibbadtak el.
A tópart olyan csendes volt, hogy csupán egy megcsillanó levél
figyelmeztette Qui-gont egy másik személy jelenlétére. Tahi viszont
meghallotta; talán már hamarabb is meghallotta a neszt, mint ahogy a fejét
abba az irányba fordította.
Qui-gon az Erőt hívta segítségül. Fekete köpenyt viselt, és a növényzet
tökéletesen eltakarta.
Egy alak bukkant fel a tó felé közeledve bal felől, nem pedig arról az
ösvényről, amelyről Qui-gon várta. Az alak csuklyát viselt, de Qui-gon
számára nyilvánvaló volt, hogy egy fiú az. A magasságából következtetve egy
idősebb fiú. És a kiállása is ismerősnek tűnt. Qui-gonnak nem kellett addig
sem várnia, míg a köpeny lehullt, hogy felfedje a fehér lófarkat, anélkül is
tudta, hogy Bruck jött a tóhoz.
Lehajolt, és ajkát Tahi füléhez közelítette. Amikor belesuttogta Bruck
nevét, a nő bólintott.
Bruck leült a partra, és levette a bakancsát, majd a kabátját is. Aztán egy
vízálló csomagot kötött a nyaka köré, meggyújtott egy világító rudat, és
belegázolt a vízbe. Vett egy mély lélegzetet, és lebukott.
– A víz alatt van – közölte Qui-gon halkan. – Amikor kijön, a nyomába
szegődöm, te pedig várj itt. Egyetlen izmod se mozduljon! Nem szabad
rájönnie, hogy valaki követi.
– Rendben – egyezett bele Tahi. – Ha nem érsz vissza tizenöt perc múlva,
segítséget hozok.
Bruck perceken belül felbukkant a felszínre, és erőteljes csapásokkal
kiúszott a partra. Kisétált, majd felvette a bakancsát, magára terítette a
köpenyét. Ahelyett, hogy a turbólift irányába ment volna, egy benőtt ösvényen
indult el. Qui-gon nagyon is jól ismerte azt az ösvényt. Keresztülvezetett egy
aljnövényzettel benőtt szakaszon a kamrákig, amelyekben a lebegőket és más
szállítóeszközöket tárolták.
Qui-gon a fiú mögött maradt. Bruck minden bizonnyal valamiféle
találkozóra igyekezett. Vagy arra a helyre tartott, ahová a többi lopott holmit
helyezte biztonságba. Bárhogyan is lesz, valami fontosat megtudnak ma este.
Bruck nagyon óvatosan haladt, Qui-gon azonban még óvatosabban. Több
gyakorlata volt a nesztelen mozgásban, mint a fiúnak. Csendesebben követte
őt egy halk sóhajtásnál is.
A feléjük tornyosuló fák elzárták a környezetet, ahogy az ösvény
eltávolodott a tótól. Hamarosan a barakkokhoz értek. Vajon lesz ott valaki,
akivel Bruck találkozik? Qui-gon némileg gyorsított a léptein, hogy lássa a
fiút.
– Három gyökér két centiméterrel előre! – Egy jól ismert hang hasított
bele a csendbe. – Pálmalevél egyenesen, szemmagasságban!
TooJay! Qui-gon megtorpant, és tökéletesen mozdulatlan maradt. Bruck
megpördült, lófarka körbecsapódott az arcán. Nem láthatta Qui-gont a
sötétben, mégis megfordult, és rohanni kezdett.
Nem volt értelme követni. Nagy valószínűséggel visszafut a turbólifthez.
Tudta, hogy van ott valaki.
Qui-gon bosszankodva fordult vissza. Tahi az ösvényen várta, pár
méterrel mögötte. TooJay mellette állt.
 – Qui-gon Jinn közeledik – jelentette kellemes hangon.
Tahi kinyúlt, és ingerült mozdulattal kikapcsolta TooJay
beszélőmechanizmusát. A droid a karjaival hadonászott, de beszélni már nem
volt képes.
– Qui-gon, annyira sajnálom! – szólalt meg a nő sietve. – Nem vettem
észre, hogy TooJay engem keres. Amint az ösvényre léptem, azonnal
mögöttem termett.
– De te miért követtél engem? – kérdezte Qui-gon mérgesen.
– Mert valaki téged követett – magyarázta a nő. –Olyan halkan mozgott,
hogy te nem hallhattad őt. Aggódtam.
– Valaki a templomból? – kérdezte Qui-gon. – Le tudod írni?
– Nem hiszem – mondta Tahi habozva. – Tanárok, növendékek és a
templom dolgozói puha talpú bakancsot hordanak. Ez a személy nehezebb
bakancsot viselt. És a ruhái suhogó hangot adtak. Nem olyat, mint a mi
köpenyeink vagy tunikáink. Azt hiszem, férfi volt. A léptei súlyosak voltak, a
faleveleket pedig súrolta, úgyhogy körülbelül a te magasságod lehet.
– Szóval van itt egy behatoló – vonta le a következtetést Qui-gon. – Vele
akart Bruck találkozni.
– Igen – bólintott Tahi. – És van még valami. Nem rejtőzködött a lombok
között, és nem is követett téged a fák között. Tudta az utat. Ez a behatoló
otthon érzi magát. És nincs benne félelem.
Váratlanul dermedtség járta át Qui-gon testét. Ez volt mind közül a
legfélelmetesebb hír.
 13. fejezet

Amikor Obi-van felébredt másnap reggel, egyedül találta magát. Az Ifjak

nagy része már felment a felszínre. Cerasi valószínűleg nem akarta
felébreszteni őt. Biztos volt abban, hogy a lány felébredt, amikor hajnal felé
belopózott a fekhelyére.
Cerasi hagyott neki egy tányér gyümölcsöt és mudzsa-fánkot reggeli
gyanánt. Evett, és közben arra gondolt, vajon mikor lesz alkalma újra enni.
Minden nap olyan zsúfolt volt. Ha nem a biztonsági osztaggal volt
szolgálatban, akkor az Ifjakat próbálta Cerasival együtt meggyőzni, hogy
harag nélkül kell beszélniük.
Hirtelen Roenni rontott be a terembe. Mostanában nem látta a lányt;
Roenni nem érintkezett senkivel.
– Obi-van, szükségük van rád! – lihegte izgatottan.
– Kinek? – emelkedett fel ültéből.
– Mindenkinek! – A kislány szeme könnyben úszott.
– Roenni, kezdd az elejéről!
– Nield meggyőzte Mawatot, hogy vegyék semmisnek a tanács szavazását,
és rombolják le a Dicsőség úti Tanúbizonyság Termet – zihálta Roenni. – Az
osztaga nagy részét maga köré gyűjtötte, és a takarítók közül is vannak vele.
Obi-van felsóhajtott. Muszáj volt foglalkoznia ezzel.
– Fegyvereik vannak – figyelmeztette Roenni.
– Honnan szerezték? – kérdezte Obi-van élesen.
– Nem tudom. De Wehutti is ott van az Öregekkel, és nekik is vannak
fegyvereik.
Rémület töltötte el Obi-vant. Ez volt az, amitől ő és Cerasi tartottak, és
amit igyekeztek elkerülni. Ismét nyílt konfliktus alakult ki Zehava utcáin.
Eltűnődött, hogyan próbálja megtalálni Cerasit. Hívhatta volna a
kommunikátorán, de nem volt túl sok ideje, és jobbnak látta, ha a lány már
csak akkor értesül a dologról, amikor sikerül elintézni. Még emlékezett,
milyen feldúlt volt, amikor látta Wehuttit és Nieldet egymással szemben állni
legutóbb.
 Ezért inkább küldött egy „Riadó!” üzenetet az osztagának, amelyben
megadta a helyszínt. Remélte, hogy hamarosan megérkeznek, és nem kell
egyedül szembenéznie Nielddel. Obi-van látványa minden bizonnyal nem
nyugtatná meg Nieldet. Mégis meg kell próbálnia.
Felcsatolta vibropengéjét, és elindult a felszínre.
Amikor a Dicsőség úthoz ért, legrosszabb félelmei váltak valóra. A
köztér közepén egy kiszáradt medrű, óriási szökőkút állt. Nield és emberei a
köztér egyik végében álltak, golyóálló pajzsokat tartottak maguk előtt,
fegyverekkel a kezükben. Wehutti és az Öregek szemben velük helyezkedtek
el, mindannyian vértbe öltözve, fegyverekkel. Lezárták a Terem bejáratát.
Csak a szökőkút állt közöttük. Arra vártak, hogy történjen valami.
Obi-van feléjük sietett.
– A Melida/Daan kormánya nevében parancsolom, hogy tegyétek le a
fegyvert! – kiabálta futás közben. Látta, amint az osztagából páran a helyszín
felé tartanak, fegyvereiket tüzelésre készen tartva. Sietve jelzett nekik, hogy
azonnal álljanak meg. Ha elkezdenek lövöldözni, az Öregek és Nield emberei
szintén tüzelni kezdenek.
– Te nem képviseled a Melida/Daan kormányát! – kiáltotta Nield.
Az osztag Obi-van köré gyűlt. Nieldről Obi-vanra néztek, és a fiú látta a
zavart az arcukon. Nyilvánvaló volt, hogy néhányukat megérintették Nield
szavai, amikor Obi-vant kívülállónak nevezte. Még Deila és bizonytalannak
tűnt.
Nem véve tudomást a hezitálásukról, Obi-van sietve parancsot adott az
osztag felének, hogy vegyék körbe a teret. Legalább megakadályozhatja, hogy
a harc ne kerüljön ki a város magjából. És azt is megakadályozhatja így, hogy
erősítés érkezzen. Ez a konfrontáció nem terebélyesedhet háborúvá.
Lassan a szembenálló csoportok felé sétált. Érezte a vibrálást, a heves
érzelmeket a levegőben. Tudta, hogy mindenkit csak hajszál választ el attól,
hogy meghúzza a ravaszt.
– Vonuljatok el, Wehutti! – kiáltotta Nield. – Megnyertük a háborút.
Hagyd, hogy végezzük a munkánkat!
– Nem fogjuk engedni, hogy megszentségtelenítse őseinket egy csapat
kölyök! – mennydörögte Wehutti.
– Nem fogjuk megengedni, hogy gyilkosokat hősi halottaknak tituláljanak!
– kiabált vissza Nield, és felemelte a karabélyát. – Gyerünk, tűnjetek el!
Váratlanul egy csatornarács nyílt fel a kiszáradt szökőkútban, és Cerasi
húzódzkodott fel, és mászott ki belőle. Elkezdett futni, hogy a két csoport
közé kerüljön.
– Ne! – kiáltotta futás közben. – Ez nem történhet meg!
– Cerasi! – sikoltott fel Obi-van, és ő is előrelendült. Ugyanabban a
pillanatban lövések dördültek el. A zűrzavarban Obi-van nem tudta
megállapítani, honnan jöttek.
Azonban a lövések célba találtak. Cerasi szeme tágra nyílt, amint a
lézertűz a mellkasába csapódott. Lassan térdre hullott. Obi-van akkor ért oda,
amikor Cerasi hátrahanyatlott, bele a fiú karjaiba.
– Cerasi! – zihálta Obi-van.
A lány zöld szeme üvegessé vált.
– Rendbe fogsz jönni – motyogta Obi-van, de belül őrjöngött. – Hallasz
engem? Nincs szükséged szerencsére. Cerasi!
Felemelte a tenyerét. A lány megpróbálta felemelni a kezét, de az
erőtlenül visszazuhant. Tekintete elhomályosult.
– Nem! – zokogta Obi-van.
Remegő ujjakkal tapintotta ki Cerasi pulzusát, de már nem dobolt a vér az
ereiben, már egyetlen ütést sem érzett.
Fájdalom hasított belé. Felnézett Nieldre és Wehuttira, Képtelen volt
szavakat formálni. Olyan érzése támadt, mintha elfelejtett volna beszélni.
Könnycseppek csordultak végig az arcán, és közben a fájdalom egyre
növekedett, kiterjedve a agyának minden zugára és a szívére.
Elviselhetetlennek tűnt. A teste nem bírt ekkora fájdalmat megtartani,
egyszerűen szétesett. És tudta, hogy ez még csak a kezdet.
 14. fejezet

Cerasi halálának sokkoló hullámai visszhangot vertek egész Zehavában. Ő

volt a béke szimbóluma. És a halála is szimbólummá vált.
Sajnos a kibékülés szimbólumává azonban nem vált. Mindkét oldal a
maga hasznára formálta a történteket. Az Öregek számára Cerasi az Ifjak
meggondolatlanságának és vigyázatlanságának jelképe lett. Az Ifjak számára
a lány tragikus halála az Öregek hajthatatlan gyűlöletének jelképe. Mindkét
csoport a másikat okolta Cerasi haláláért.
A Ifjak és az Öregek között most sokkal inkább kiéleződött az ellentét,
mint valaha. Noha Wehutti és Nield mindketten elvonultak a történtek óta,
követőik az utcákon járőröztek, nyíltan felfegyverkezve. Mindkét csoport
napról napra egyre nagyobb támogatottságot szerzett. A szóbeszéd szerint a
háború már elkerülhetetlen volt.
Obi-van tudta, hogy Cerasi mennyire gyűlölné, amivé a halála vált: egy
újabb ok a harcra. De már nem akart küzdeni a jelentésekkel és jelképekkel.
Csak szomorkodni tudott.
Nield nem vett részt Cerasi temetésén. A lány hamvait a Tanúbizonyság
Termében helyezték el, ott, ahol a rokonai és az édesanyja maradványai
nyugodtak.
Obi-van magára maradt. Cerasi elvesztése állandóan ott lakozott a
lelkében. Amint kinyitotta a szemét, már érezte. Olyan volt, mintha a csontjai
elhagyták volna a testét, üres, ásító űrt teremtve. A város utcáin bóklászott,
és azon csodálkozott, hogyan képesek az emberek enni, vásárolni, vagy
egyáltalán csak élni, amikor Cerasi eltávozott.
Átélte újra és újra a pillanatot. Azt kérdezte magától, miért nem futott
gyorsabban, miért nem indult a lány felé korábban, vagy legalább miért nem
sejtette, hogy Cerasi ott lesz? Miért nem őt érte a lövedék?
És amikor ahhoz a részhez ért, hogy meglátta a lány kristályzöld szemében
a döbbentet, ahogy a lövedék eltalálta, legszívesebben ordított volna, és
kínjában a falakat szerette volna ütni az öklével. A harag tartotta életben, a
szomorúság pedig lefoglalta.
 A lány jelenlétének hiánya percről percre újra megütötte. A tudat, hogy
soha többé nem beszélhet vele, óriási fájdalmat okozott. Hiányolta a barátját.
Mindig is hiányolni fogja. Élénk színfolt volt Obi-van életében. És még oly
rengeteg mondanivalójuk lett volna egymásnak.
Obi-van naphosszat az utcákat rótta. Gyalogolt, amíg ki nem merült, amíg
már alig látott. Akkor lefeküdt, és addig aludt, amíg csak bírt. Amint
felébredt, azonnal újra gyalogolni kezdett.
Napok teltek el így. El sem tudta képzelni, hogyan fog kilábalni ebből az
iszonyatos bánatból. Aztán egy napon a téren találta magát, ahol a Dicsőség
út véget ért, és Cerasi meghalt. Valaki egy zászlót feszített ki két utca közé.
ÁLLJ BOSSZÚT CERASIÉRT!
VÁLASZD A HÁBORÚT!
És ekkor valami elpattant Obi-vanban. A zászlóhoz rohant, felugrott, és
megragadta. A szövetet nehéz volt eltépni, de nem engedte el, pedig az izmai
már fájtak, az ujjai megmerevedtek, de végül sikerült csíkokra szaggatnia.
Cerasit nem használhatják fel ilyesmire! Meg kell állítania őket! Meg kell
tennie a fájdalmáért, és a lány iránt érzett szeretetért!
Beszélnie kell Nielddel! Senki más nem segíthet.
Obi-van megtalálta a fiút az alagútban, a boltozatos teremtől – ahol
először találkoztak – távolabb, egy kis szobában. Ezt a helyiséget egy rövid
ideig raktárnak használták. Nield az ágyon ült, lehajtott fejjel.
– Nield? – Obi-van habozott, hogy belépjen-e a helyiségbe. – Téged
kerestelek.
Nield nem nézett fel, de azt sem mondta Obi-vannak, hogy menjen el.
– A szívünk összetört – kezdte Obi-van. – Tudom… Nekem is hiányzik.
De ha Cerasi látná, mi történik, mérges lenne. Érted, mire gondolok?
Nield még mindig nem válaszolt.
– Háborúra készülődnek, és Cerasit használják fel ürügyként – folytatta
Obi-van. – Nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen. Ez meghazudtolná
mindazt, amiért harcolt. Nem védhettük meg Cerasit, míg élt, de
megvédhetjük az emlékét.
Nield feje még mindig lehajtva maradt. Vajon a bánata volt ilyen mély,
hogy nem hallotta meg Obi-vant? Vagy egyáltalán eljutottak hozzá a szavai?
Ám Nield végül felnézett. Obi-van hátralépett. Arra számított, hogy Nield
arcán bánatot lát majd, ehelyett azonban dühtől torzult el.
– Milyen merész vagy, hogy idejöttél – szólalt meg haragtól lüktető
hangon. – És micsoda merészség, hogy azt mondtad, nem tudtad megvédeni!
Miért nem, Obi-van?
Nield felállt. A kis helyiségben a feje majdnem a plafont érintette. A
harag megtöltötte a kamrát.
– Megpróbáltam elkapni – kezdte Obi-van. – Én…
– Akkor sem lett volna szabad ott lennie! – kiáltotta Nield. – Neked
kellett volna vigyáznod rá, megvédeni, nem pedig belerohanni egy helyzetbe,
idegeneket próbálva megmenteni, mint egy… Jedi!
Az utolsó szót szinte kiköpte, majd tett egy fenyegető lépést Obi-van felé.
Sötét szeme lángolt. Obi-van látta benne a visszafojtott könnyeket. A düh és a
bánat könnyeit.
– A Jedik mindig magasabb eszményeket követnek – folytatta keserű
megvetéssel. – Sosem azokra gondolnak, akiket védenek, és képtelenek
kapcsolatot teremteni hús-vér élőlényekkel, akiknek szívük van…
– Nem! – kiáltotta Obi-van. – A Jedik nem ilyenek! Éppen az ellenkezői
vagyunk!
– Vagyunk?! – Nield hangja diadalmasan csengett. – Látod? Te magad is
Jedi vagy! Nem vagy hű hozzánk. Idegen vagy. Te fordítottad ellenem
Cerasit…
– Nem, Nield. – Obi-vannak küszködnie kellett, hogy a hangja egyenletes
és nyugodt legyen. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. Senki sem volt képes
soha befolyásolni Cerasit, vagy megmondani neki, mit tegyen. Ő csak békét
akart. Ezért vagyok most itt.
Nield ujjai ökölbe szorultak.
– Béke? – sziszegte. – Mi az? Mi a béke a veszteséghez képest? Cerasit
megölték az Öregek, tehát bűnhődniük kell. Nem nyugszom, amíg minden
mocskos Öreg meg nem hal. Meg fogom bosszulni a halálát!
Obi-van meghökkent. Nield olyan volt, mint azok a hologramok a
Termekben, amelyeket olyannyira megvetett.
– Mit keresel itt, Obi-van? – kérdezte Nield visszafojtott undorral a
hangjában. – Te nem tartozol az Ifjak közé. Soha nem is tartoztál. Nem vagy
melida. Nem vagy da-an. Senki vagy, sehonnai, senki sem vagy a számomra.
A harag hirtelen elhagyta Nield hangját, és úgy tűnt, a fáradtság lenyomta
a fekhelyre.
– És most takarodj a szemem elől… és takarodj a bolygómról!
Obi-van kihátrált a kamrából. Átsétált az alagúton, egészen addig, amíg
meglátott egy szürke fényt derengeni a feje fölött. Felhúzódzkodott, majd
átmászott a rácson, amelyen eddig még soha nem mászott ki. Teljesen
ismeretlen utcán találta magát.
Eltévedt. Tett egy lépést az egyik irányba, majd a másikba. Forgott vele a
világ, és képtelen volt összeszedni a gondolatait. Nield szavai elfelhőzték az
agyát.
Merre mehet most? Minden kötelék, amely az életében volt, most
elpattant. Mindenki, aki valaha is érdekelte, elment.
Nieldnek igaza van. A Jedik nélkül, az Ifjak nélkül ő senki. Senki. Amikor
semmi sem marad, hová fordulhat az ember?
Úgy tűnt, a szürke égbolt rátelepedett, hogy belepasszírozza a járdába.
Szeretett volna összeesni, és nem kelni fel soha többé.
De ahogy a kétségbeesése már nem lehetett mélyebb, egy hangot hallott
meg legbelül.
Visszajöhetsz, ide mindig, amikor elveszettnek érzed magad…
 15. fejezet

Qui-gon riasztotta az őrséget, hogy keressék meg Bruckot. Ők

hatékonyabban tudták átfésülni a terepet, mint ahogy ő tudta volna. Majd
kiemelte a ládát a vízből egymaga, és kivonszolta a partra. Legalább a lopott
tárgyakat visszaszerezték.
Visszaszerezte Obi-van fénykardját a száraz rekeszből. Megnyomta a
kioldógombot, mire a fegyver azonnal élettel telt meg, hideg-kéken ragyogva
a sötétségben. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a fegyver nem sérült
meg. Kikapcsolta, és beledugta az övébe, a sajátja mellé.
Tahi visszavezette az elnémított TooJay-t a szállására, mivel onnan is
tudta koordinálni a keresést. Qui-gon egyenesen Bruck kamrájába ment.
A fiú természetesen nem tartózkodott ott. Az őrség már kereste. Az
nyilvánvaló volt, hogy a fiú úgy döntött, nem vállal kockázatot. Jobbnak látta
elmenekülni.
Qui-gon körülnézett Bruck szobájában. Ha volt is valami nyom arra, hogy
az ígéretes tehetség miért vetemedett ilyesmire, nem találta meg. A ruháit
tisztán összehajtva, az asztalát rendben hagyta. Mi lehetett a fiú szívében?
Qui-gon megérintette az övébe tűzött fénykardot. Mi lehet egy fiú szívében?
És miért gondolja azt Yoda, hogy Qui-gon képes belelátni?
Cserbenhagyta a templomot. Bruck haragja mindvégig ott lebegett, és ő
nem észlelte. Éppúgy, ahogy nem vette észre első tanonca, Xanatos haragját
sem. Vagy, ahogy Obi-van nyugtalanságát.
Qui-gon fáradtan bámult ki az ablakon. A nap feljövőben volt. Ideje volt
jelenteni Yodának. Egy közülük elárulta mindannyiukat.
A kommunikátora felvillant – Yoda hívta. Valószínűleg ideges volt a
jelentés miatt.
Qui-gon a turbólifttel ment a konferenciaterembe, ahol Yoda már várt rá.
Yoda egyedül volt a szobában, amikor Qui-gon belépett.
– Szóval hallottad – kezdte.
– Bruck a mi bűnösünk – felelte Yoda. – Aggasztó és szomorú, igen. De
valami másért hívtalak. Van egy üzenet számodra.
 Qui-gon meglepetten nézett Yodára, de a mester nem adott semmi jelet,
amelyből következtethetett volna. Inkább bekapcsolta a hologramot.
Obi-van képe jelent meg hirtelen a szobában.
Qui-gon mérgesen fordult el, és az ajtó felé indult.
– Nincs erre időm…
Obi-van hangja azonban szíven ütötte.
– Cerasi meghalt.
A szavak durván megütötték Qui-gont. Megtorpant, és visszafordult. Most
láthatta, hogy padavanjának arcát a szenvedés törte össze.
– Háborúban lőtték le, az Öregek és az Ifjak harcában. Sajnálat öntötte el
Qui-gon bensőjét. A rövid idő alatt, amit a Melida/Daanon töltött,
megkedvelte a lányt. Megértette, Obi-van miért vonzódott a Cerasihoz.
Hatalmas tragédia volt.
– Persze most mindkét oldal a másikat okolja Cerasi haláláért – folytatta
Obi-van. – Még Nield is készen áll a harcra. Wehutti erői is felfegyverkeztek.
Az osztagom feloszlott, nincs rendelkezési jogom, nincs módom meggyőzni a
többieket a fegyverletételről.
Qui-gon tett egy önkéntelen lépést a hologram felé. Obi-van arcán csak a
szomorúság látszott, semmi más; üresség, amelyet Qui-gon azoknak az arcán
látott, akik megszédültek a szörnyű végzettől: az érthetetlenségtől.
Volt padavanja ott állt lekicsinyítve, karjai tehetetlenül lógtak a teste
mellett.
– Nem tudom, mit tegyek – vallotta be. – Már nem vagyok Jedi. Azonban
tudom, mire képes egy Jedi. És tudom azt is, hogy csak egy Jedi segíthet.
Qui-gon, rájöttem, milyen sokat ártottam a kapcsolatunknak. De tudnál nekem
most segíteni?
Qui-gon keze Obi-van fénykardja felé emelkedett, amely még mindig az
övébe volt dugva. Ujjait a markolat köré fonta. Érzett egyfajta töltést benne,
még így is, hogy nem volt bekapcsolva. Vagy az Erőt érezte, ami körülötte
lüktetett?
Obi-van sápadt arca előtte pislákolt, majd eltűnt. Ebben a pillanatban
meglátta, amit Yoda és Tahi – különböző módokon – megpróbáltak
elmondani neki. Nem egy Jedi árulta el, hanem egy fiú. Egy fiú, akiben
túlcsordultak a szenvedélyek, és befolyásolták a körülmények. A fiú
kiérdemelte a megértését. Nem, ő soha nem látott bele egy fiú szívébe.
Talán mindössze egy kis odafigyelésre lenne szükség.
– Küldj Obi-vannak üzenetet – mondta Yodának. –Máris indulok.
 16. fejezet

Amikor Yoda a hologramüzenet révén értesítette Qui-gon érkezéséről,

Obi-vant elöntötte az öröm. Megkönnyebbülés áradt szét a testében, és
Cerasi halála óta először érezte a boldogság hullámait.
A boldogság helyét azonban szinte azonnal átvette az aggodalom. Qui-gon
kötelességből jön. A hallgatag, rosszalló Qui-gonnal talán még rosszabb lesz
dolgozni, mint egyedül?
A Melida/Dann az, ami fontos, mondta magának szigorúan Obi-van. Meg
kell tennem, amit tudok azért a világért, amit Cerasi szeretett.
Qui-gon érkezéséig még napok teltek el. Obi-vannak elsősorban
várakoznia kellett. A rendelkezésre álló idő alatt nem akadt semmi dolga.
Hála Nield keserűségének, számkivetetté vált az Ifjak között. Talán lettek
volna néhányan, akik nem értettek egyet Nield taktikájával, de nem
csatlakoztak Obi-vanhoz. Senki sem akart szembeszállni Nielddel.
Obi-van úgy érezte magát, mintha szellem volna. Nem maradhatott a
csatornában, ezért ott aludt, ahol éppen tudott, vagy ahol az éjszaka
érkezésekor találta magát. Elhagyatott épületekben, nyilvános tereken és
parkokban, amelyek tele voltak használaton kívüli szállító járművek
roncsaival. Az élet körülötte hullámzott, de ő nem vett részt benne. Csupán a
Cerasi ügyébe vetett hit tartotta a bolygón.
Az egyetlen barátja Roenni volt. A kislány gyakran kereste fel Obi-vant,
élelmet vitt neki, meg egy túlélőcsomagot, amely világítórudat és elsősegély
csomagot tartalmazott, valamint egy meleg takarót a hideg éjjelekre. Obi-van
hálás volt a lány hűségéért, de aggódott, nehogy a többiek meglássák őket
együtt, és a hír eljusson Nieldhez.
– Mérges lesz, ha megtudja – mondta a lánynak. Egy kis parkban
üldögéltek, amely a legutolsó háború egyik színhelye volt. Fű küzdött az
életben maradásért a csupasz foltok között, és csak egyetlen fa virágzott. A
többiek csak csonkok voltak; lombjukat és ágaikat darabokra lőtték.
A lány meleg barna szeme Obi-van szavaira hevessé vált.
– Nem érdekel! Amit Nield csinál, az rossz. Nield jó ember, és
nemsokára erre rá is fog jönni. Addig azonban megvédelek téged. Úgy, ahogy
te védtél meg engem.
– Nem tudom, Nield vajon valaha is visszatér-e hozzánk – mormolta Obi-
van, és eszébe jutott az a gyűlölet, amit a fiú szemében látott.
– A bánata miatt nincs tudatában a tetteinek – felelte Roenni halkan. –
Csak te vagy képes megóvni a békét, Obi-van.
– Semmit sem tehetek – ingatta a fejét Obi-van kis-hitűen. – Nem tudom
befolyásolni Nieldet. Még csak nem is beszél velem.
– Ezért hívtad ide a Jedi-mesteredet? – kérdezte Roenni. – ő tud segíteni a
Melida/Daanon?
Obi-van bólintott, és közben megérintette a folyami kavicsot a zsebében.
– Ha valaki tud segíteni, az Qui-gon Jinn.
Teljes mértékben bízott a Mesterében, még ha Qui-gon már nem is hitt
benne.
És végül Qui-gon megérkezett. Obi-van azt az utasítást kapta, hogy a
városkapu előtt várjon rá.
Öröm járta át a testét, amikor megpillantotta Qui-gon magas, erős alakját
közeledni. Mosoly terült szét az arcán.
A mosoly azonban lassan megfakult, amikor nem érkezett válasz az
érzelmeire. Természetesen nem volt mosoly mestere arcán. Pontosabban a
volt mestere arcán. Nyilvánvaló volt, hogy egykori padavanjának látványa
haraggal töltötte el a Jedi-lovagot.
Aztán Qui-gon érzelmei lecsillapodtak és semlegessé váltak.
Köszönésképpen biccentett Obi-vannak.
Semmi üdvözlés. Semmi érdeklődés, hogy hogy érzi magát. Remek. Obi-
van tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Hiszen segítséget kért, nem vigaszt.
Visszabiccentett, majd mindketten elindultak a város irányába.
Obi-van arra várt, hogy Qui-gon kezdjen el beszélni. Miért nem beszélt?
Bárcsak megbeszélhetnék, ami történt, és Qui-gon bárcsak adhatna egy
lehetőséget a magyarázatra!
Egy dolgot azonban biztosan tudott, és már abban a pillanatban tudta,
amikor megpillantotta Qui-gont. Újra Jedi akart lenni. De nem csupán Jedi,
hanem Qui-gon Jinn padavanja. Mindent vissza akart kapni, amit nem régen
eldobott magától. Az életét akarta visszakapni.
Ő nem tartozik a Melida/Daanra. Egy ügy eltérítette. Csak egy ügy, egy jó
ügy, ez igaz. De vannak más ügyek a galaxisban, és ő azokért is küzdeni akar.
Úgy alakult, hogy Cerasinak igaza lett. Gazdagabb életre vágyik, mint amit a
Melida/Daan nyújthat neki.
 Újra megtalálta az igaz ösvényt, és ez jó. És mégis kétségbeesett. Csak rá
kellett néznie Qui-gonra, és tudta, hogy a Jedi soha nem veszi őt vissza.
 17. fejezet

Qui-gon csak kellemetlen érzéseket várt, a fájdalomra nem számított.

Obi-van fiatalságának és reménykedő arcának látványa újra feldühítette.
Küzdött az érzés ellen, mert tudta, hogy túl szigorú a fiúval.
Mégsem volt képes beszélni. Nem akarta, hogy a hangjából Obi-van
kiérezze a haragot. Az első szavakhoz előbb meg kellett nyugodnia.
Ezért szavak helyett csupán biccentett egyet üdvözlésképpen. Látta, hogy
hűvös viselkedése fájdalmat okoz Obi-vannak, holott Obi-van már így is túl
sokat szenvedett. És menet közben, szépen lassan elszivárgott a haragja, és a
részvét vette át a helyét.
– Sajnálattal hallottam a hírt Cerasi haláláról – szólalt meg végül
csendesen. – Őszinte részvétet érzek a veszteséged miatt, Obi-van.
– Köszönöm – motyogta Obi-van összeszorított szájjal.
– Rengeteg minden van, amiről beszélnünk kell – folytatta Qui-gon. – De
úgy gondolom, ezek a dolgok most zavart okoznának. Bármilyen problémánk
van is egymással, semmit sem jelentenek ahhoz képest, hogy egy bolygó a
háború küszöbén állt. Az itteni gondokra kell összpontosítanunk.
– Egyetértek – felelte Obi-van némi torokköszörülés után.
– Mik a legújabb hírek Nieldről és Wehuttiról?
– Nield összevonja az erőit. Mawat és a takarítóifjak is őt támogatják.
Megpróbálja újra megszerezni a Közép Generáció szövetségét is. A
szóbeszéd szerint a háború hamarosan kitör, Cerasi halálának helyszínén. Azt
is tudom, hogy Wehutti emberei is fegyverkeznek. Wehutti maga azonban még
mindig elvonultságban van.
Qui-gon elgondolkodva bólintott.
– Wehutti irányítja az embereit, vagy a saját fejük után mennek?
– Nem hinném, hogy Wehutti kapcsolatban állna velük – válaszolta Obi-
van. – Senki sem látta mostanában.
– Akkor majd mi meglátogatjuk – jelentette ki Qui-gon határozottan.
Wehutti ajtaját zárva találták, és belülről elreteszelve. Qui-gon
erőteljesen bekopogott, de nem érkezett válasz.
 – Tudjuk, hogy nem akar látogatókat – mondta Qui-gon, és közben
előhúzta fénykardját az övéből. – De nem hiszem, hogy szükségünk lenne
meghívásra.
Aktiválta a fénykardot, és levágta a lakatot. Az ajtó egyetlen lökésre
könnyedén feltárult.
A folyosó üres volt éppúgy, mint a két szoba a ház első részében.
Óvatosan haladtak felfelé a lépcsőn. Egyik szobát a másik után ellenőrizték,
míg végül megtalálták Wehuttit egy kis hátsó hálószobában.
Ételes tálcák borították a padlót. Vastag takarókat lógattak az ablakok elé,
a bejövő fény útjába. Wehutti egy széken ült, amelyet az ablakhoz húztak,
noha a férfi nem láthatott ki rajta. Nem fordult meg, amikor beléptek a
szobába.
Qui-gon Wehutti látóterébe sétált, és lekuporodott elé.
– Wehutti, beszélnünk kell magával – szólalt meg. A férfi lassan Qui-
gonra emelte a tekintetét.
– Olyan nagy volt a zűrzavar. Természetesen én is kész voltam tüzelni, de
nem gondoltam, hogy meg is teszem.
Qui-gon Obi-vanra pillantott. Wehutti újraélte Cerasi halálának napját.
– A Ifjak többen voltak, mint hittük – folytatta Wehutti. Nem gondoltuk,
hogy valóban használni fogjuk a fegyvereinket. Nem gondoltuk, hogy fel
vannak fegyverezve. És nem gondoltam, hogy a lányom, Cerasi is ott lesz.
Nem viselt fegyvert, és tudja, miért?
– Igen – bólintott Qui-gon.
– Nem sokkal a halála előtt találkoztam vele. Eljött, hogy meglátogasson.
De maga nem tudja, hogy miért.
– Nem – felelte Qui-gon megértően. –Beszélgettünk. Azt akarta, hogy
hagyjam abba a harcot a Ifjak ellen. Vitatkoztam vele. Nem volt kellemes
látogatás. De aztán… azt javasolta, hogy ne beszéljünk a jelen dolgairól,
hanem inkább azokról a dolgokról, amik régen voltak. A gyermekkoráról.
Volt pár jó évünk a háború kitörése előtt. És akkor hirtelen minden eszembe
jutott. Nagyon sokáig nem is gondoltam azokra a dolgokra. Könnyek indultak
meg az arcán lefelé.
– Emlékeztem az anyjára. A fiamra. Cerasi volt a fiatalabb gyermekem.
Félt a sötéttől, és én a szobájában maradtam, amíg el nem aludt. Ott ültem a
fekhelye mellett, és az egyik kezemet az ágyára tettem, így tudhatta, még
mindig ott vagyok. Néha megérintette a kezemet, még álmában is, hogy
ellenőrizze, ott vagyok-e. Én pedig csak néztem őt – suttogta Wehutti. – Olyan
szép volt.
Váratlanul előrehajolt a széken, homloka a térdéhez ért. Erőteljes zokogás
szakadt fel a testéből.
– Olyan nagy volt a zűrzavar – mondta zokogástól fojtott hangon. –
Először nem is vettem észre. Nieldet néztem. A feleségemet abban a
teremben helyezték örök nyugalomra, a hamvai ott vannak. Nem hagyhattam,
hogy lerombolják.
– Minden rendben van, Wehutti – mondta Qui-gon, megpróbálva
megnyugtatni a férfit. – Megtette, amit meg kellett tennie. És Cerasi is.
Wehutti felemelte a fejét.
– Ahogy mondja. Ahogy mindannyian mondják – ismételte
hangsúlytalanul.
– Az emberei pedig újabb háborúra készülődnek – folytatta Qui-gon. –
Csak maga állíthatja meg őket. Meg tudja ezt tenni Cerasi kedvéért?
Wehutti Qui-gonhoz fordult. Szeme kifejezéstelenül meredt rá, arcszíne
szinte kifehéredni látszott. Könnyeitől nedvesen csillogott.
– És hogyan segítene ez Cerasin? Már nem érdekelnek a háborúk és a
csaták. Nem tehetek semmit a történtek ellen, ez nyilvánvaló. Már nincs
bennem gyűlölet. Semmim sincs.
– De Cerasi azt akarná, hogy segítsen – próbálta meggyőzni Obi-van.
Wehutti visszafordult a kilátás nélküli ablakhoz.
– Olyan nagy volt a zűrzavar – mormolta zsibbadtan. – Készen álltam a
lövésre. Talán én tettem… talán én öltem meg őt. Vagy talán nem. Soha nem
fogom megtudni.
 18. fejezet

Obi-van reménytelennek érezte a helyzetet, amikor elhagyták Wehutti

házát. Ha Wehutti nem avatkozik be, a háború elkerülhetetlenné válik.
Qui-gon szintén elgondolkodva lépkedett mellette. Obi-van nem tudta, mi
járhat a férfi fejében, de ez nem volt éppen szokatlan dolog. Még amikor
mester és padavan voltak, Qui-gon akkor is gyakran tartotta meg a
gondolatait magának.
Amikor befordultak az egyik sarkon, Nield rohant beléjük. A fiú
meglepetten meredt rájuk, majd sietve kikerülte őket. Nem pillantott Obi-
vanra, inkább keresztülnézett rajta, mintha láthatatlan lenne.
Obi-van tett egy tétova lépést. Még mindig nem tudta megszokni Nield
gyűlölködésének hatását.
– Azt mondtad, Nield azzal vádol, hogy kívülálló vagy – jegyezte meg
Qui-gon. – Ez csupán azért van, mert ellene voltál a termek lerombolásával
kapcsolatos döntésben?
– Akkor kezdődött – mondta Obi-van. – Cerasira is mérges volt. De a
dolgok azóta még rosszabbra fordultak.
– Cerasi halála óta? Obi-van bólintott.
– Ő… ő azt mondta, Cerasi halála az én hibám volt. Hogy jobban tettem
volna, ha rá figyelek, ahelyett hogy a termet próbálom megvédeni. Azt
mondta, miattam rohant a helyszínre azon a napon.
Qui-gon elgondolkodva nézett a fiúra.
– És te mit gondolsz erről?
– Nem tudom – felelte Obi-van őszintén.
– Nield azzal vádolt meg téged, amitől ő maga is retteg – jelentette ki
Qui-gon. – Ha nem lett volna annyira hajthatatlan a termek lerombolásával
kapcsolatban, Cerasi még mindig élne. És attól is retteg, hogy ő ölte meg
Cerasit, éppúgy, ahogyan Wehutti is. Mindketten attól félnek, hogy ők adták le
a végzetes lövést.
Obi-van ismét bólintott. Nem bízott magában annyira, hogy beszélni
tudjon. Nem tudott anélkül gondolni arra a napra, hogy ne árasztották volna el
a bűnösség és a veszteség érzései.
 Qui-gon megtorpant.
– Cerasi halála nem a te hibád volt, Obi-van. Nem tudod megakadályozni
azt, amit nem látsz közelegni. Csak azt tudod tenni, amit abban a pillanatban
jónak látsz, és amit abban a pillanatban megélsz. Tervezhetünk, remélhetünk,
és retteghetjük a jövőt. Amit nem tehetünk, az: ismerni a jövőt.
Csak azt teheted, amit jónak gondolsz abban a pillanatban, amit megélsz.
Vajon Qui-gon Obi-van döntéséről beszélt, amikor a maradást választotta?
Remény éledt a fiú szívében. Talán megbocsátott neki?
Qui-gon ismét elindult.
– Van két bánatos ember, akik titokban attól rettegnek, hogy megölték az
általuk a világon legjobban szeretett embert. Talán a kulcs a békéhez éppen
olyan egyszerű, mint a válasz a kérdésre: ki ölte meg Cerasit? Néha egész
háborúk vesznek új fordulatot egy tragikus veszteséggel.
Qui-gon nem Obi-van döntéséről beszélt. A gondolatai teljességgel az
adott problémára összpontosultak. Ahogy lennie is kellett. Elfogadta Obi-van
részvételét, de ez egy bizonyos távolságtartással párosult. Nem bocsátott meg
neki.
– De hogyan tudjuk leleplezni, hogy valójában ki adta le azt a lövést? –
kérdezte a fiú. – Wehuttinak igaza van. Nagy volt a zűrzavar. Nield és Wehutti
mindketten tüzeltek.
Ismét megálltak. Obi-van meglepve látta, hogy Qui-gon a térre vezette őt
el, ahol Cerasi meghalt.
– És most, Obi-van, mondd el, mit láttál azon a napon – utasította.
– Nield és az emberei itt álltak. – Obi-van a helyre mutatott. – Wehutti
ott állt. Én itt. A fegyvereiket a kezükben tartották, és egymást
fenyegették. Cerasi a szökőkút rácsán át mászott fel. Láttam…
Obi-van torka összeszorult. Megköszörülte, és tovább folytatta.
– Nem tudtam elhinni, hogy ott van. Elkezdett futni, én is rohanni
kezdtem, és akkor meghallottam a fegyverropogást… Nem tudtam,
honnan jön, ezért tovább rohantam. Annyira féltem, de nem tudtam elég
gyorsan futni, és Cerasi elzuhant. Olyan hideg és szürke volt minden.
Reszketett…
– Várj! – vágott közbe Qui-gon ridegen. – Ne úgy mondd el, mint egy
szenvedő barát. – Kicsit lágyított a hangján. – Tudom, hogy nehéz, Obi-van.
De semmire sem fogok rájönni, ha az érzelmeid átszínezik a szavaidat.
Fájdalom és bűntudat nélkül kell visszaemlékezned. Úgy mondd el, mint egy
Jedi. Tartsd az érzéseket a szívedben. Mondd azt, amit az agyad diktál. És
most… hunyd le a szemed.
Obi-van engedelmeskedett. Beletelt néhány pillanatba, amíg összeszedte
magát. Keresett az agyában egy tiszta területet, ahová beengedhette az
emlékeket. Megnyugtatta a gondolatait, és lelassította a légzését.
– Mielőtt megláttam volna, a csatornafedél csikorgására figyeltem fel.
Máris balra fordultam. Cerasi mindent felmért egyetlen pillantás alatt.
Kimászott, és amint a talpa a talajjal érintkezett, futni kezdett. Átugrott a
szökőkút falán. Csak egyetlen pillanatra fordultam vissza jobb felé. Nield
meglepett arcot vágott. Wehuttit csak a szemem sarkából láttam. Ő… – Obi-
van abbahagyta a beszédet, annyira megrázta az emlékek ilyen tiszta
jelenléte. –Leengedte a fegyverét – motyogta meglepetten. – Nem ő lőtt
Cerasira.
– Tovább! – sürgette Qui-gon.
– Én is futni kezdtem, ezért elvesztettem szem elől Nieldet. Szemben
voltam Cerasival, és megpróbáltam utolérni őt. Átér túloldalán álló ház
tetejéről egy éles napsugár villant meg. Emlékszem, azt reméltem, hogy a
fényvisszaverődés nem fog elvakítani. Mindent látnom kellett. És akkor
meghallottam a lövést. Ekkor zuhant a földre.
– Nyisd ki a szemed, Obi-van! Lenne egy kérdésem. Obi-van ismét
engedelmeskedett, és kinyitotta a szemét.
– Nem azt mondtad, hogy aznap szürkeség volt? Felhős?
Obi-van bólintott.
– Akkor hogyan süthetett a nap a tetőről a szemedbe? – Qui-gon a fiú
vállára tette a kezét, és megfordította. –Nézz fel oda! Láttál valakit a tetőn?
Lehetséges, hogy a villanás, amit te napfénynek hittél, egy lézerfegyver
csövéből lövellt ki?
– Igen – felelte Obi-van hirtelen izgatottsággal. –Lehetséges.
– Van még egy kérdésem – folytatta Qui-gon. – Azt mondtad, hogy az
Öregeknek is volt aznap fegyverük. De ez azelőtt volt, hogy behozták volna
vidékről a maradék fegyvert. Honnan szerezték? Ha elkoboztad az összes
fegyvert, és bezártad egy raktárba, hogyan tudtak ismételten felfegyverkezni?
– Nem tudom – felelte Obi-van. – Feltételezem, hogy azokat is vidékről
csempészték be.
– Feltételezed? – mosolygott fagyosan Qui-gon. –Nem úgy hangzik,
mintha egy Jedi mondta volna.
 Obi-van igyekezett nem mutatni, mennyire elszontyolodott. Qui-gonnak
igaza van. Elmerült a saját szenvedésében. Elveszítette a gondolatai fölötti
fegyelmet, ami pedig minden Jedi elsődleges célja.
Qui-gon pedig látta ezt. És most volt mestere még kevésbé bízik benne,
mint azelőtt.
 19. fejezet

Ahhoz, hogy kiderítsék, hogyan fegyverkeztek fel az Öregek, Qui-gon a

legkézenfekvőbb helyet választotta kezdetnek: a raktárt, ahol a biztonsági
osztag az elkobzott fegyvereket tartotta. Nield valószínűleg betört, de az
Öregek is éppúgy ellopták belőle a fegyvereket?
A raktárhoz vezető utat szó nélkül tették meg. Olyan sok volt a hallgatás
közöttük mostanában, figyelte meg Qui-gon. És ez nem az a könnyed, társas
csend volt. Nagyon is jól látta az érzelmeket, amelyeket Obi-van küszködve
rejtegetett. A legfőbb a remény volt közülük, hogy Qui-gon megbocsát neki.
Természetesen Qui-gon már megbocsátott neki. Nem volt biztos benne,
hogy ez pontosan mikor következett be – amikor meghallotta Obi-van hangját,
amint Cerasi haláláról beszélt, vagy amikor volt padavanja a város
kapujában üdvözölte azzal a sok reménnyel az arcán. Vagy talán fokozatosan
történt, de a lényeg, hogy már ott volt a szívében, és ennek a tudatában is
volt.
Qui-gon nem hitte azt magáról, hogy nehéz ember. Obi-van ösztönös
döntést hozott egy túlfűtött pillanat hevében. Egy olyan választás volt, amit
aztán megbánt. Ez a felnőtté válás egyik velejárója.
A megbocsátás a lényeg. Qui-gon már a következő lépésnél tartott.
Visszafogadná Obi-vant, ha a fiú arra kérné? Nem igazán hitte, hogy igen.
De még ez az érzés is változhat, mondta magának Qui-gon az
őszinteségével küszködve. Ennek még előtte állnak. És sokkal jobb várni, és
nem mondani semmit. Obi-vannak számolnia kellett a döntése
következményeivel. Az egyik közülük bizonytalan volt.
A raktárépület elhagyatott volt, kívülről reteszelték el, és egy hatalmas
lakatot is rátettek. Qui-gon azonban könnyedén kettészelte a fénykardjával, és
kinyitotta az ajtót. Egy fiú és egy lány az üres padlón ücsörgött, és
beszélgetett. Amikor Qui-gon belépett, döbbenten pillantottak fel. A férfi
felismerte a lányt: Deila volt, az Ifjak egyike, az izmos, kerek arcú fiút
azonban nem tudta azonosítani.
Deila felállt, amikor meglátta Obi-vant. Zavartnak tűnt. Mióta Obi-van
nem volt a vezetője, úgy látszott, a lány elgondolkodott azon, helyes-e, ha
tiszteletet mutat iránta. Aztán gyorsan leült az egyik székre, amely az őröknek
volt odakészítve. A fiú tett egy kísérletet rá, hogy felálljon, Deila azonban
rápillantott, mire a fiú visszaereszkedett a földre.
Qui-gon észrevette, hogy Obi-van elpirult. Ők ketten valamikor a barátok
lehettek. Nield azonban megrajzolta a demarkációs vonalakat, és ők ketten
hozzá voltak hűségesek. Qui-gon kíváncsi volt rá, meddig lehet nyújtani az
effajta hűség határait. Vajon miért ültek ezek itt ketten egy üres
raktárépületben, kívülről bezárt ajtók mögött? Valószínűleg az ablakon át
másztak be. Talán bujkáltak?
– Hello, Deila! – mondta Qui-gon barátságos hangon. – Örülök, hogy
épségben látlak.
Deila hidegen biccentett a férfi felé.
– Meglep, hogy ismét a Melida/Daanon látlak.
– Bizonyos pártok a Melida/Daanon Jedi-közreműködést kértek – felelte
Qui-gon. – Azért vagyok itt, hogy segítsek.
Deila Obi-vanra pillantott.
– Azt hiszem, tudom, melyik párt hívott segítséget.
– Sokan vannak, akik a békében reménykednek – folytatta Qui-gon. –
Valamikor te is közöttük voltál.
Deila elpirult.
– A béke mindig is a végső célunk volt. Mit akarsz?
– Csak néhány választ.
– Egyet sem tudok adni.
– Még nem is kérdeztem.
– Megpróbáljuk kideríteni, hogy hogyan és mikor fegyverezték fel
magukat az Öregek és az Ifjak – vette át a szót Obi-van. – Valaki elvitte a
fegyvereket? Az nyilvánvaló, hogy a raktárépület ki van ürítve.
A fiúhoz fordult.
– Te tudod a választ, Joli?
– Ne mondj semmit, Joli! – szólalt meg Deila élesen. – Nincs mit
mondanunk egy kívülállónak.
Qui-gon közelebb lépett, és szúrós kék szemét a lányra függesztette.
Használhatta volna az Erőt a lánnyal szemben, de jobbnak látta, ha hagyja,
hogy a saját érzelmei vezéreljék. Nyugtalanságot érzékelt benne. A lány
tisztelte Obi-vant, és ezt Qui-gon is érezte.
– Te is tudod, hogy Obi-van keményen küzdött a háborúban – kezdte Qui-
gon. – Minden védőtornyot lelőtt Zehavában nektek, és ezzel hatalmas
személyes kockázatot vállalt. Ő, Nield és Cerasi eszelték ki a háborús
stratégiát, amellyel végül megnyertétek a háborút. Vállvetve harcolt veletek
abban a háborúban. És amikor a béke eljött, ismét az életét veszélyeztette,
hogy lefegyverezze az ellenállókat. Még ha kívülálló is, közreműködött a
világotok megmentésében. És most folytatja az élete kockáztatását azzal, hogy
itt marad, mert úgy gondolja, segíthet. Miért nem mutattok hát tiszteletet
iránta?
A heves természetű Deila összezsugorodott Qui-gon pillantása alatt, és
motyogó kislánnyá változott.
– Nem tudom.
– Amikor a saját gondolataidat nem ismered, akkor megtöltőd a helyüket
más gondolataival. Biztos vagy benne, hogy mindaz, amit Nield mondott,
igaz?
Deila Jolira pillantott. Talán Qui-gon olyan kérdést tett fel nekik, amit
éppen most vitattak meg? Joli biccentett.
– Nem – motyogta Deila.
– Nos, akkor válaszoltok a kérdéseimre, ha tudtok? Elősegíthetitek a
Melida/Daan békéjének ügyét.
Deila Obi-vanra pillantott, majd beleharapott az ajkába: elgondolkodott a
hallottakon.
– Természetesen szeretnék segíteni a béke ügyének. Qui-gon intett Obi-
vannak.
– Hol vannak a fegyverek? – kérdezte a fiú.
– Mawat elvitte a legtöbbjét – felelte Deila. – Elvitte őket egy
biztonságosabb helyre, azt mondta. Nem tudom, hová.
– Ő fegyverezte fel a Ifjakat?
Qui-gon látta, hogy Deila lopva Jolira pillant, mielőtt válaszolt.
– Hallotta, hogy az Öregeknek vannak fegyvereik, azt mondta. Nield
engedélyt adott neki. Mit tehettem volna? Nield a kormányzó.
– Szóval Mawat elvette, amit akart. Tudta, hogy Obi-van visszautasítja a
raktár megnyitását. De hogyan szerezték be az Öregek a fegyvereiket?
Joli kerek arca piros volt az idegességtől. Deilára nézett.
– Azt hiszem, el kell nekik mondanunk – szólalt meg.
– Hallgass, Joli! – csattant fel Deila.
– Én nem akarok még egy háborút megvívni! – kiáltotta Joli. – És azt
mondtad, hogy te sem! Nem emlékszel? Ezért bújtunk el ide!
– Mit akarsz mondani, Joli? – kérdezte Qui-gon.
 – Mawat fegyverezte fel az Öregeket azon a napon – tört ki belőle.
– Mawat? – kérdezett vissza Obi-van döbbenten. – De miért?
– Mert összetűzést akart – felelt Qui-gon a fiú helyett. – Nem igaz, Joli?
A fiú bólintott.
– Ha a csata kirobbant volna, a felelősség Nieldet terheli. Mawat biztos
akart lenni abban, hogy gondok lesznek. Ő… még orvlövészeket is vitt fel a
tetőre, hogy kezdjenek ők lőni, ha Wehutti és Nield visszalépnének. Szüksége
van a háborúra.
– Így meg tudná kaparintani a hatalmat – gondolkodott hangosan Qui-gon.
– Azt gondolja, hogy Nield gyenge – mondta Joli, és a falnak támasztotta a
hátát. – Most is egy újabb csatát tervez.
– Ma? – kérdezte Obi-van. – Azért bújtatok el ide? Deila még mindig az
ajkait harapdálta.
– Megpróbált minket is betoborozni, de mi inkább elbújtunk. Nem
akarunk harcolni. Különösen amióta senki sem találja Nieldet. Mawat egy
nagy akcióra készül, de nem tudjuk biztosan, hogy mire. A saját feje után
megy. Azt akarta, hogy állítsak össze néhány bombát. De neki nincs hatalma
ahhoz, hogy elkezdjen egy háborút az Öregekkel!
– Azt hiszem, Mawat és Nield őrült – tette hozzá Joli.
– Hiszen béke van végre. Miért nem tudjuk megtartani?
– Ez nagyon jó kérdés, Joli – biccentett Qui-gon. – Azt kívánom, hogy a
galaxis minden bolygója meg tudja válaszolni.
– Szóval az egyik orvlövész lőtte le Cerasit – mondta Obi-van, amint
kiértek az utcára. Kábult volt attól, amit megtudott. – Mawat miatt Cerasi
halott. A különös az, hogy Mawat is szerette Cerasit.
– A fontos pedig az, hogy nem Nield ölte meg Cerasit – tette hozzá Qui-
gon. – Meg kell tudnia, és tudnia kell Mawat árulásáról is. Van ötleted, hol
lehet Nield?
– Egy tucat hely bármelyikén – vont vállat Obi-van elgondolkodva. – A
csatornában, a parkban…
– Váljunk ketté – javasolta komolyan Qui-gon. – Kifutunk az időből.
A köpenye alá nyúlt, és előhúzta Obi-van fénykardját, majd a fiúnak adta.
– Itt van. Van egy olyan érzésem, hogy szükséged lesz rá.
Obi-van ujjai ráfonódtak a markolatra. Ahogy megemelte, az Erő hirtelen
átjárta a testét.
Amint az övébe tűzte, és felemelte az állát, a pillantása találkozott a Qui-
gonéval. Most először, amióta Qui-gon megérkezett, nem érzett szégyent.
Nem számított, mit gondolt Qui-gon. Ő még mindig Jedi.
 20. fejezet

Obi-van elment a Weir folyóhoz, ahol Nield boldog időket töltött kisfiú
korában. Aztán elment az Egyesült Kongresszus Épületéhez. Mindenhová
elment, mígnem megtorpant; hirtelen pontosan tudta, hol keresse Nieldet.
Cerasival volt.
Obi-van különösen kihalt utcákon rohant végig. Vajon Zehava polgárai
hallották, hogy egy csata van készülőben? Nem volt ideje emiatt aggódni.
Aztán megérkezett a Tanúbizonyság Terméhez. A bejárat homlokzata
himlőhelyes volt a becsapódott lövedékektől és az azok okozta
mélyedésektől. Kinyitotta az ajtót, és belépett a sötétségbe. Várt, amíg a
szeme megszokta a sötétséget, majd elindult azon a folyosón, amelyik Cerasi
emlékművéhez vezetett.
Nield a padlón feküdt, egyik karjával Cerasi sírkövét ölelte. Obi-van
gombócot érzett a torkában. A harag, amelyet eddig érzett, egyetlen pillanat
alatt elenyészett. Emlékezett Cerasi szavaira, amelyek Nield gyermekkoráról
szóltak. A szerettei közül egyiket a másik után gyilkolták meg – az apját, az
anyját, fivéreket és unokatestvéreket, akik között végül nevelkedett. Hontalan
árva lett belőle, és félt bízni, és megszeretni másokat. Aztán találkozott
Cerasival. Ha Obi-van szomorúsága szörnyű volt, akkor a Nieldé sokkal
rosszabb.
Amint Nield meglátta Obi-vant, a lábai elé lőtt.
– Hogy merészeltél idejönni? – kiáltotta reszketve.
– Meg kellett találnom téged – kezdte Obi-van. – Rájöttem valamire,
amiről neked is tudnod kell.
– Nem mondhatsz nekem semmit, amit tudnom kellene – vágott vissza
Nield megvetően.
– Nem te ölted meg Cerasit – bökte ki sietve Obi-van.
– Igazad van… te voltál! – zokogott fel Nield.
– Nield! – szólította meg a fiút gyengéden. – Tudod, hogy nekem is nagyon
hiányzik. Valaha barátok voltunk. Mi történt? Miért gyűlölsz engem ennyire?
– Mert Cerasi meghalt! – ordította Nield. Váratlanul felpattant, és
rárontott Obi-vanra. Ököllel ütötte, ahol érte, záporoztak az ütései a másik
fiú fejére, és vállára. Nield szívós, erős fiú volt, Obi-van azonban nagyobb,
erősebb és jól képzettebb. Könnyedén Nield mellé lépett, megragadta a
karjait, és hátrakulcsolta őket. Nield megpróbálta kicsavarni magát.
– Ne hadakozz, akkor nem fog fájni! – tanácsolta Obi-van, de Nield
folytatta a próbálkozást a szabadulásra. – Figyelj rám, Nield! Mawat volt az,
aki felfegyverezte az Öregeket.
Nield hirtelen abbahagyta a küzdelmet.
– Háborút akar – folytatta Obi-van. – Ha elkezdődik, és ha a Ifjak nem
fognak győzni, téged fognak okolni. Azt hiszem, megegyezett az Öregekkel.
Kormányozni akar a bolygón, és ezért bármit képes megtenni.
– Mawat soha nem árulna el engem – motyogta Nield.
– Azon a napon, amikor Cerasi meghalt, Mawat akarta, hogy lövöldözés
törjön ki – folytatta Obi-van, figyelmen kívül hagyva Nield megjegyzését. –
Orvlövészeket küldött a tetőre. Az volt a parancsuk, hogy kezdjenek lőni, ha
te vagy Wehutti visszalépnétek a harctól. És ők lőttek. Így ölték meg Cerasit.
Nem te voltál, és nem is Wehutti.
Obi-van elengedte Nield karjait, mire a fiú szembefordult vele.
– Mawat nyomást gyakorolt rám, hogy mozgósítsunk – szólalt meg kissé
még vonakodva. – Az elején még vele tartottam. De Cerasi halála után… már
nem tudtam gondolkodni. Alig tudtam lélegezni. De valami történt velem itt,
Cerasi mellett. Láttam, milyen rossz voltam. Hogyan is akarhattam egy újabb
háborút? Most már látom, miért erőszakoskodott velem.
Obi-van hangokat hallott a terem előtti utcáról. Nyugtalanul néztek össze
Nielddel. Nem voltak ablakok a terem épületén, így az első bejárathoz kellett
sietniük. Átnéztek a golyó ütötte falon.
Mawat és a takarítóifjak egy csoportja volt odakinn. Szorgalmasan
pakoltak valamit a falakkal szemben.
– Behálózzák az egészet robbanószerrel – jött rá Obi-van. – Fel akarják
robbantani a termet. Ezzel akarják provokálni az Öregeket. És Mawat az
egészet rád fogja majd. Mindenki el fogja hinni, hiszen végül is te voltál az,
aki a termek lerombolását javasolta.
– Meg kell állítanunk őket – jelentette ki Nield. Obi-van örömmel fedezte
fel Nield szavaiban a többes szám önkéntelen használatát. Előhúzta a
fénykardját, és bekapcsolta. Ahogy a kard megtelt élettel, és felragyogott
világoskék színe, bátorság járta át a testét.
– Együtt elbánhatunk velük – mondta Obi-van. Nield is elővette
vibropengéjét.
 – Jó szerencsét! – biccentett Obi-van, mire Nield lassan elvigyorodott.
– Nekünk nincs szükségünk szerencsére.
– Mindenkinek szüksége van szerencsére.
– De nem nekünk.
Nield Obi-van vállára tette a kezét. A barátságuk hamuból és füstből
emelkedett fel újra. A veszély odakinn leselkedett, és ők együtt néztek
szembe vele.
A fegyvereiket magasra tartva elindultak kifelé, hogy találkozzanak
Mawattal.
 21. fejezet

Qui-gon csak remélni tudta, hogy Obi-van nagyobb sikerrel járt Nield
keresésében, mint ő. A csatorna kihalt volt. A legtöbb ifjú már a felszínen
talált szállást magának.
Kicsit elidőzött a boltozatos teremben, amelyet a Ifjak a háború előtt
használtak főhadiszállásként. Talán itt találhat valami nyomot, amely
elvezetheti Nieldhez. Megállt a szomszédos kamrában, amelyben Cerasi és a
legfiatalabbak aludtak. Senki sem mozdította el a személyes tárgyait, valaki
azonban virágokat hozott a hálóhelyére, amelyen még ott volt a rendesen
összehajtogatott takaró, és az összetekert matrac.
Qui-gon végigsimította a takarót az ujjaival. Szívbe markoló érzés volt
számára. Itt rakott rendet Cerasi életének utolsó reggelén.
Apró dudort éreztek meg az ujjai a takaró alatt. Becsúsztatta a kezét a
redők közé, és egy holografikus üzenetlemezt húzott elő.
Qui-gon beillesztette a lejátszó egységébe. Cerasi hagyott maga után egy
utolsó üzenetet.
Obi-van és Nield belevetették magukat a csatába. Létszámfölényben volt
az ellenfél, de a meglepetés az ő oldalukon állt.
Elsődleges céljuk az volt, hogy megakadályozzák Mawat embereit abban,
hogy még több robbanószerkezetet szereljenek fel. Obi-van és Nield ádázul
támadtak. A fénykard pontosan illeszkedett Obi-van tenyerébe. Kecsesen
mozgott, tökéletes egyensúllyal, a fénykard pedig csupán egy fényfolt volt
mozgás közben. Nield a vibropengéjével támadt, széthasítva a felszereléseket
tartalmazó dobozokat, és egy halom törmelékké olvasztva őket. A
takarítóifjak eldobták a maradék időzítőszerkezetet, és fejvesztve
menekültek.
Visszaverték a takarítóifjakat egy védekező pozícióba a tér végében. Ott
azonban Mawat már megszervezte az emberei maradékát. Obi-van és Nield a
kiszáradt szökőkút mögött találtak rejtekhelyet. A kút köríves fala menedéket
nyújtott az ellentámadással szemben. De nem lettek volna képesek sokáig
kitartani.
 – Mit fogunk csinálni? – kérdezte Nield, lehúzva a fejét, amint egy
lövedéksorozat belecsapódott a kőbe, törmelékeket spriccelve széjjel. –
Nincs nálam lőfegyver, csak a vibropengém.
Obi-van felemelte a fejét, majd sietve vissza is húzta.
– Az már biztos, hogy jóval többen vannak nálunk. És Mawat
valószínűleg erősítésért küldött.
– De legalább a termet már nem tudják felrobbantani – jegyezte meg
Nield aggodalmas hangon.
– Majd kitalálunk valamit – biztosította Obi-van, belül azonban már
korántsem volt olyan magabiztos. Azt kívánta, bárcsak felbukkanna Qui-gon.
Egyetlen fénykarddal ugyanis nem látta valószínűnek, hogy meg tudja védeni
Nieldet, és közben harcolni is képes.
Hirtelen lézertűz csattant. Obi-van és Nield döbbenten fordultak hátra,
Deila, Joli és Roenni tüzeltek rájuk.
– Úgy gondoltuk, szükségetek lehet egy kis erősítésre – mondta Deila,
amint melléjük huppant a fal fedezékébe. – Roenni már intézkedett a
többieknél. A másik oldalról kerítik be Mawat embereit.
Éppen hogy Deila befejezte a mondatot, jó néhány Ifjú özönlött be a térre,
körülvéve Mawatot. Legalább egyenlők az esélyek.
– Gyerünk! – kiáltotta Obi-van.
Átugrottak a szökőkút falán, és a csata színhelye felé rohantak. Lövedékek
süvítettek el mellettük, de Obi-van képes volt kivédeni őket a kardjával.
A mély hála érzésével vette tudomásul, hogy az Erő eltölti, és vezérli az
útján. Tervezés nélkül mozdult előre, kiszámítva a várható becsapódásokat.
Mawat füttyentett egyet, újabb takarítóifjak tűntek elő hirtelen a sarok
mögül, és ők is csatlakoztak a harchoz. A fénykard szinte repdesett, ahogy
Obi-van igyekezett közel férkőzni Mawathoz. Ha sikerülne elkapnia, talán a
csata is véget érne.
A takarítóifjak egyik tagja célba vette Nieldet a fegyverével, de Obi-van
még idejében lecsapott, a kard majdnem érintette a fiú csuklóját. A fénykard
megégette a bőrét, mire egy kiáltás hagyta el a fiú ajkait.
Térdre hullott, arcára fájdalom borult.
Nield és Obi-van gyors, szánakozó pillantást váltottak. Ez volt az utolsó
rettenet:, olyan dolog, amiről már azt hitték, soha nem következik be. A Ifjak
egymás ellen harcoltak, ráadásul ugyanazon a helyen, ahol Cerasi életét
vesztette.
 És mintha csak megidézték volna, Cerasi csengő hangja töltötte be a
levegőt.
– A háború után hoztam meg a döntésemet – mondta tiszta, erős hangon. –
Többé nem fogok fegyvert. És nem harcolok többé a béke nevében… Bár
talán ma meghalok érte.
Mindenki megdermedt. Obi-van úgy érezte, mintha a szíve kalapácsként
akarta volna szétverni a mellkasát. Vadul pillantott körbe. Qui-gon a szökőkút
falán állt. A Jedi egy erősítő berendezést tartott a kezében, olyat, amilyet a
Ifjak használtak a háború elején, amikor még csak azt akarták elhitetni az
Öregekkel, hogy több fegyverük van, mint valójában.
Cerasi remegő hologramképe a száraz szökőkút vízkiáramló nyílása fölött
lebegett. Obi-van érezte, hogy körülötte mindenki visszatartotta a lélegzetét.
Végignézett az arcokon, amelyekre kiült a döbbenet és a szomorúság.
Cerasi sok életet érintett, és sok szívbe beköltözött. Az Ifjak általa
lelkesítve, vállvetve harcoltak együtt vele, megtapasztalva a veszteséget és a
győzelmet is. Még most is megvolt a hatalma, hogy megállítsa őket, és
figyeljenek a szavaira.
– Tegyetek meg nekem egy szívességet, barátaim! Ne építsetek egyetlen
emlékművet sem a számomra. És egyet se romboljatok le. A történelem nem
tartozik a kedvenceink közé, de ez nem jelenti azt, hogy megsemmisíthetjük.
Ne hagyjuk, hogy a békéről szőtt álmunk meghaljon. Dolgozzunk érte, ne
pedig gyilkoljunk! Már megnyertünk egy háborút a békéért. Mindig azt
mondtuk, hogy egy háborúnak elégnek kell lennie.
Cerasi pimaszul elvigyorodott – Obi-van számára oly jól ismert
arckifejezéssel.
– Ne gyászoljatok túl hosszú ideig! Végül is én csak békét akartam. –
Vállat vont. – Ezt az utat tegyétek magatokévá. Én ezt választottam.
Cerasi képmása eltűnt. A tér már nem volt tele vibráló jelenségével, de az
érvei és a szeretetének maradványai még ott visszhangoztak.
Obi-van után Nield is ledobta a fegyverét. Mindketten Mawatra néztek. A
fiú kihívóan bámult vissza rájuk.
Aztán egyik a másik után dobta a földre a fegyverét, és mindannyian
Mawat felé fordultak.
A kihívó arckifejezés eltűnt a fiú arcáról, és végül eldobta a pisztolyát.
Zehava utolsó háborúja véget ért.
 22. fejezet

Qui-gon ügyes tárgyalókészségének és Nield meg Wehutti hatalmának

köszönhetően szilárd békeszerződés jött létre a Melida/Daanon. Nield
beleegyezett, hogy megosztja a hatalmat a melida és a daan Öregekkel. Többé
nem fog megoszlani a város sem korra, sem törzsi származásra való
tekintettel.
Mawat visszatért a külvárosba néhány követőjével. Látta, amint Zehava
irányítása kicsúszik Nield kezéből, és már látta magát, mint a Melida/Daan
megmentőjét. Beismerte, hogy tévedett, mind Nieldnek, mind pedig az
ifjaknak. Cerasi szavai őt is megérintették.
– Talán majd ő is megtalálja a saját megbocsáttatását a külvárosban –
mondta Nield Obi-vannak.
A szökőkút előtt álltak, Obi-van indulásának napján. Úgy tervezte, hogy
visszatér a templomba. Megkérdezi a tanácsot, visszaveszik-e a Jedik közé.
Qui-gon beleegyezett, hogy magával vigye.
Nield átkarolta Obi-van vállát.
– Nehéz időszakot éltél át miattam, barátom. Jó, hogy megbocsátást
találtál a szívedben.
– A fájdalom legyőzi a legjobbjainkat is – felelte Obi-van.
Nield elgondolkodva meredt a szökőkútra.
– Most jöttem csak rá, milyen közel jártam ahhoz, hogy a Melida/Daant
véres csatamezővé változtassam, amit pedig olyannyira gyűlölök. Az igazság
az, Obi-van, hogy nagyon féltem.
Obi-van megfordult, hogy a fiú szemébe nézhessen.
– Te? Féltél?
– Egyedül éreztem magam – magyarázta egyszerűen Nield. – Olyan
munkát végeztem, ami túl nagy feladat volt ahhoz, hogy kezelni tudjam.
Vezetőre lett volna szükségem, de senki sem volt, akihez fordulhattam volna.
Úgy tűnt a számomra, hogy egyetlen öregnek és a Közép Generáció egyetlen
tagjának sem voltak ötletei. De azért ez nem teljesen igaz, találtam vezetést.
Mindig a leghangosabbakra hallgattam. Mostanra felfedeztem, hogy vannak
mások is, akik osztják az elképzelésünket a Melida/Daan békéjét illetően.
 – Új világot teremtettél – mondta Obi-van.
– Mi teremtettük – javította ki Nield. – Most már csupán egyetlen dolgot
sajnálok.
– Hogy Cerasi nincs itt, hogy mindezt lássa – fejezte be Obi-van
gyengéden.
Nem sokkal később Obi-van a szállítóhajó felé kullogott, Qui-gon
nyomában. Szerette volna megtörni a hallgatást. Miért ilyen esetlen ez így?
Ezt a fajta csendet az érzelmek okozzák, gondolta. Érzések, amelyeket nem
lehet megosztani.
Meg kellett törnie. Fel kellett tennie a kérdést, amely majd széttépte a
szívét. Félt a választól, de a nem tudás sokkal rosszabb volt.
– Visszaveszel valaha is, Qui-gon?
A szavak egy ideig a hideg levegőben függtek. Qui-gon nem válaszolt,
sétált tovább.
– Tudom, hogy komolyan Jedi akarok lenni – tette hozzá Obi-van. – Soha
többé nem lesznek kétségeim.
– Tudom én is, hogy komolyan Jedi szeretnél lenni – válaszolt Qui-gon
óvatosan. – De az már nem olyan világos, hogy vajon komolyan újra az én
padavanom leszel-e.
Obi-van szíve lecsillapodott. Tudta, hogy fölösleges vitatkozni Qui-
gonnal vagy megpróbálni rábeszélni. Elhagyatottság töltötte el. Nem elég már
egyszerűen csak Jedinek lenni. Qui-gon padavanjának kell lennie. Nem csak
azért, mert egyszer hibát követett el, és a büszkesége egy újabb lehetőséget
követel. Nem a büszkeség vezérelte. Valahol mélyen, a szívében érezte, hogy
ez így helyes.
Qui-gon még nem érezte. Szerinte azzal is meg kell elégednie, hogy Jedi
lehet.
Hirtelen megszólalt Qui-gon kommunikátora.
Rápillantott az üzenetre, majd elsápadt, léptei lelassultak.
– Mi történt? – kérdezte Obi-van.
– Üzenet jött a templomból – felelte komoly arccal Qui-gon. – Iszonyú baj
történt. A templomot megtámadták. Merényletet kíséreltek meg Yoda ellen!