Falus György

VÉGRENDELET
CSALÁDIRTÁSRA

Idegenforgalmi Propaganda
és Kiadó Vállalat
 ISSN: 0238-7840
ISBN: 963 316 261 0

Felelős kiadó: Fazekas István vezérigazgató

Szaklektor: Lasz György
Szerkesztő: Moldován Tamás
Borító: Sz. Bodnár Éva
Kiadja: az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat,
a WTO társult tagja
Szedte: TÁRKI
89-1198 – Dabasi Nyomda, Budapest-Dabas
Felelős vezető Bálint Csaba igazgató
 Tartalom
1. A David Wood-villa sztorija
2. A briliáns nyakék
3. Az első gyilkosság
4. Az aranyoroszlán titka
5. Az 1113-as számú ügy
6. Zsarolás és újabb lövések
7. Levélbomba
8. A „beszélő lábnyom”
9. Az ördögi terv
 1.
A David Wood-villa sztorija

Négy napja még tombolt a tengerparti nyár. A nyaralók ellepték a partot,

a hot-dog és jégkrémárusok egymást túlkiabálva kacsáztak
háromkerekűjükön a tömegben. Fiatal daliák behúzott hassal, kommersz
mosollyal tiporták a színes napernyők alá húzódott hölgyek szívét.
Southportban, különösen amióta ilyen frekventált hely lett az elmúlt
másfél évtized alatt, gombamódra szaporodtak el a könnyű zsákmányra
vadászó ifjú titánok. A társasági hölgyek már az első napsütésre
kirajzottak a homokfövényre és csak a csontig hatoló nyirkos tengeri szél
zavarta vissza őket a nem messzi Liverpoolba, Manchesterbe vagy a
távolabbi Birminghambe és Londonba. Az asszonyok többnyire egyedül
érkeztek, de már az első nap ujjongva fedezték fel tavaly óta nem látott
kedves barátnőiket, így az otthon maradt férjeknek kevés okuk volt a
nyugtalanságra. A nyári flört, a szerelem ellen a barátnők vigyázó szeme
őrködött a harmonikus polgári családra.
David Wood viktoriánus lelke hevesen tiltakozott mindenfajta
szabadosság ellen. Városszéli villája, a boldog emlékezetű királynő
korának stílusjegyeivel és tömör vaskapujával állta útját a parti
szabadosságnak. Aki rátette kezét az oroszlánmancs formájú hatalmas
kilincsre, lelkében is kiszikkadt. Senki sem időzött szívesen Mr. Wood
barátságtalan házában. Pedig az öreg távolról sem volt olyan harapós, mint
a híre. Merev volt, konzervatív és ha nagy néha nem kínozta a fekélye és
az isiásza, akkor tudott nyájas is lenni. Főként az idegenekkel bánt
megkülönböztetett udvariassággal. Kényes volt a szóbeszédre és arra, hogy
tiszteljék ismeretlenül is.
Öt esztendeje lakott a városban, de még senkit sem fogadott. Egyébként
is megvetette a civileket. Az anyaországi angolokat pedig különösképpen.
Nyápicok és pénzéhesek. Már fiatal korában is mélységesen lenézett
mindenkit, aki polgári foglalkozást űzött, pedig maga is kereskedő szülők
házában látta meg a napvilágot
 Hampsteadben, London egykori elegáns negyedében. A diplomatákat
még csak becsülte valamennyire. A brit oroszlánt képviselték a
nagyvilágban, azt az oroszlánt, amelyiknek még mindegyik foga ép volt.
Amíg Alexandriában élt, gyakori vendége volt a katonai attasé és az oda
akkreditált katonai tanácsadók is felkeresték. Közös múltjuk miatt kedvelte
őket, hisz El Alamein valamennyiük életében jelentős állomás volt. Már
mint nyugalmazott ezredes, 1963-ban a nagy államosítások kezdetén
mondott búcsút a Földközi tengernek és Dar-es-Salaamban az Indiai Óceán
partján telepedett le. Tanzánia azért is vonzotta Woodot, mert egykori
elöljárója, Price tábornok, akinek a háború utolsó napjaiban egy fáradt
golyó fúródott a gerincébe és így tolószékbe kényszerült, még idejekorán
az egyik legnagyobb szafari managere lett. Évek óta csalogatta Woodot
Tanzániába, aki végül is rászánta magát a költözködésre. Egy dologra
azonban egyikőjük sem számított. Időközben derekasan megöregedtek,
besavanyodtak, s a régi kedves emlékek csak pillanatokra tudták felejtetni
velük kínzó nyavalyáikat, így aztán a boldog egymásra találás nemsokára
csöndes gyűlöletté fajult, aminek csak Price halála vetett véget. Wood
pillanatok alatt a felére zsugorodott, úgy megrémítette volt parancsnoka
halála. Nem is maradt tovább Tanzániában, jobb híján hazautazott
Angliába. Megvette a leglehetetlenebb külsejű ódon házat Southportban,
az ír tenger partján, és úgy gondolta, hogy végleg bezárja maga mögött a
nehéz vaskaput. Sokszor gondolt arra, különösen az utóbbi időkben, hogy
jobb lett volna hősi halált halnia El Alameinnél. Mennyi mindentől kímélte
volna meg az élet, ha akkor ő is bent ég abban az aknára futott tankban! De
akkor még szeretett élni és a lábai sem hagyták oly könnyen cserben, mint
most. Futott, mint egy eszeveszett az első arab településig, ahol megvárta
az egyik arra vezényelt amerikai ezredet. Hozzájuk csatlakozva jutott
vissza aztán a sajátjaihoz és velük harcolt a végső győzelemig.
A háború után ismerkedett meg Frau Sinjennel, Rommel egyik
őrnagyának szőke és világos szemekkel mosolygó özvegyével és kétéves,
hisztérikusan sivalkodó kisfiával. Wood ezredesnek egy teljes esztendeig
kellett várnia kormánya engedélyére, hogy feleségül vehesse Sabinát.
Végül is egybekeltek és élték a győztesek kétes dicsőségű, gondtalan
életét. Woodból azidőtájt ütközött ki a kereskedői vér, és bár szíve mélyén
megvetette, mégis sikeresen vezette a felesége nevén bejegyzett
bőrexportot. Sabina ügyes asszonynak bizonyult. Elsősorban az NSZK-nak
adta el a félkész terméket, így komoly hasznát vehette felesége
kapcsolatainak.
A „villámszerelem” hamarosan szoros elszámolású kapcsolattá alakult
át. Sabina asszony mérhetetlenül unatkozott e házasságban. Kezdetben
még vigasztalta a tudat, hogy ő az angol kolonia „femme fatal”-ja, később
azonban, miután kisfiát Pault Wood örökbefogadta, lelépett egy holland
diplomatával. A válást szokatlanul csendben és meglehetősen sietve
intézték el a hölgy távollétében, a kiszolgált ezredes pedig ismét egyedül
maradt egy emlékbe hagyott hatéves izgága kisfiúval. Nyakába szakadt az
üzlet minden gondja. A gyerek egyre nevelhetetlenebbnek bizonyult, s ez
mindinkább felőrölte Wood egészségét, gyomorsüllyedés, fekély, majd
krónikus epegyulladás kínozta és elviselhetetlenül gyötörte a magány.
Nem Sabina hiányzott, csak valaki, aki gondját viseli és átvállalja a kis
Paul nevelését. Kate – Bloom tiszteletes lánya –, aki frissen áttelepült
tanítónő volt és csak azért jött Alexandriába, hogy apja missziós hivatalát
megszervezze, felajánlotta Woodnak a segítségét. Kezdetben Wood
tartózkodó és bizalmatlan volt, visszautasította Kate ajánlatát. A
kényszerűség azonban megérkezett a házhoz, lánykérés lett a dologból.
Mr. Bloom természetesen megtiszteltetésnek tartotta, hogy Wood
ezredesné lehet a lányából. Woodot azonban a lány habozás nélküli igenje
hatotta meg. Kate valóban szívvel-lélekkel vezette Wood ügyes-bajos
dolgait, otthont teremtett lakásából és birkatürelemmel nevelte Pault.
Wood boldogabb volt, mint valaha is el tudta volna képzelni.
Megnyugtató, harmonikus életet élt egy nálánál lényegesen fiatalabb
teremtéssel, akinek a szerelme két aranyhajú kislánnyal ajándékozta meg.
Még Pault is sikerült megszelídítenie. Ragaszkodott kislányaihoz,
Maryhez és Judyhoz, de a tanulás terén bajok voltak. Wood katonai jövőt
szánt mostohafiának, de a fiúnak semmihez sem volt igazán nagy kedve.
Sebaj! A Wood név elég garancia akár Kairóban, akár Oxfordban vagy
Cambridge-ben, hogy közepes képességekkel is felvegyék a gyereket –
vigasztalta magát Wood.
 Hét évig tartott a felhőtlen boldogság. Ám Kate egy reggel magas lázzal
ébredt, az orvos előbb maláriát állapított meg, de végül kiderült, hogy
medence- és hashártyagyulladása van, az orvostudomány pedig felmondta
a szolgálatot, rövid három hét leforgása alatt Kate szervezete megadta
magát a halálnak. Wood elviselhetetlen fájdalmat érzett. Meggyűlölt
mindent és mindenkit, még gyermekei sem tudták enyhíteni gyötrelmeit.
Ekkor kezdte egyre sűrűbben zaklatni Price a leveleivel, s unszolta, hogy
költözzön Tanzániába. A többit már tudjuk. Tanzánia után Southport
következett és itt talán már véget is érhetett volna Mr. Wood
hányattatásokkal terhes élete, hacsak…, de kezdjük az elején, azaz ma…
Június 24. Szombat délelőtt 11 óra.
David Wood kifogástalanul szabott galambszürke öltönyében csaknem
elveszett a csíkos huzatú, öblös berger-fotelban, ami, mint csaknem
minden ebben a házban, egy kissé gigantikusnak hatott a háziúr méreteihez
képest. Az ezredes kicsi volt és törékeny, arca beesett, de ránctalan. A bőre
úgy feszült a pofacsontján, szinte félő volt, elpattan. Kitágult hajszálerei
lila foltokká erősödtek arcán a néma fájdalomtól. Vízkék szemét csak
résnyire nyitotta és érezte, nem sokáig tud már uralkodni magán.
– Doktor White úgy viselkedik, mintha szívességet tenne azzal, hogy
eljön hozzám. Már több mint egy órája tudja, hogy várom. Kezd nagyon
elszemtelenedni ez az ember. Ennyi pénzért lehetne kicsit igyekvőbb is és,
eh… – legyintett türelmetlenül a körülötte serénykedő Simon Fellow fehér
matlasszéban domborodó hatalmas háta felé.
– A rengeteg turista az oka, Uram – fordult meg az inas. –Óriási a
forgalom a városban. Szombat van. Ilyenkor sokkal nehezebb közlekedni.
Erről jut eszembe. Még a szervizből sem telefonáltak, pedig megígérték,
hogy Mary kisasszony kocsiját délig hazahozzák. Csak a bal első ajtót
kellett polírozni egy tenyérnyi helyen.
– Mary kibírja, ha ezen a hétvégén itthon marad. Az utóbbi időben tele
van programmal. Már a cserepei sem érdeklik. Pedig milyen büszke volt
még nem is olyan régen arra, hogy jó sajtót kapott a kerámiáira. Most meg
hálót fon a pók a kemencéjében. Hol van már az a felcser? – csattant fel
hirtelen és olyan agresszív lett a tekintete, hogy Simon Fellow fekete arca
is elhalványodott.
– Legyen türelemmel Uram. Nem tesz jót, ha idegesíti magát. Jön a
doktor úr!
– Nem vagyok karonülő, hogy dajkamesékkel altasson el! – sziszegte
Wood a fájdalomtól elgyötörten. Meglazította nyakkendőjén a csomót, a
gallér nyakát is kigombolta. Eres, csontos, szeplős kezére meredt. – Ez
lesz az emberből ha megvénül. Maguk feketék még öregedni is szebben
tudnak – mondta engesztelő hangon.
Simon már öt éve szolgált a Wood-házban, ismerte az öreg minden
rigolyáját, egyáltalán nem találta furcsának pillanatnyi hangulatváltozásait.
Maga is sokat bajlódott a gyomrával, így tudta mit jelent, ha az egyszer
igazán elkezd fájni. Udvariasan mosolygott a suta bókra és így igyekezett
higgadt maradni. Tudta, ha Dr. White nem érkezik meg perceken belül,
Wood elveszíti a mértéket és annak csak ő vagy Paul láthatja kárát.
Idegesen hunyorgott a szárnyas üvegajtó felé, mely a teraszra nyílt.
Minden neszre felkapta a fejét. A várva várt fékcsikorgást hallva
nesztelenül az ajtóhoz ment, kitárta a szárnyakat, s ekkor már ropogott is a
murva a doktor sietős léptei alatt.
Dr. White kissé puhány alkat volt, nem sokat adott a külsejére, néha
még a gallérja is piszkos volt. Haja gondozatlanul nőtte be a tarkóját,
nyakkendőjén is foltok éktelenkedtek. Egészében véve, első ránézésre
senki sem gyanította volna, hogy a fürdő egyik legkeresettebb orvosa.
Nem lehetett több negyven évesnél, de a szeme alatt már jókora táskát
hizlalt a rendszeres esti whiskyzés és az álmatlanság. Amíg a lábát törölte
a bejárati ajtó előtt, lopva az órájára pislantott, majd mikor felmérte, hogy
mennyit késett, óriási gesztusokkal, harsány heherészéssel lódult a
beteghez:
– Üdvözlöm Mr. Wood! Hogy szolgál, hogy szolgál…
– Magától aztán fel is fordulhat az ember! Hol a csudába csavargott
ennyi ideig? Tudja, hogy az engedélye nélkül még egy nyavalyás
görcsoldót sem merek bevenni, ma pedig már reggel óta kínoz a gyomrom.
Reggelizni nem tudtam, csak egy kis keserű teát erőltettem magamba.
 – Talán éppen ez a baj – fontoskodott az orvos. – Még az egészséges
embernek is fáj a gyomra, ha üres. Legalább egy kis kekszet kellett volna
ennie! Na nem baj! Most adok egy injekciót, ettől megszűnnek a görcsök
és talán egy kicsit aludni is tud tőle. De előbb megmérem a vérnyomását,
ez a hirtelen időváltozás mindannyiunkat megvisel.
Simon úgy totyogott az orvos körül, mintha attól tartott volna, hogy
menten megáll az élet a segítsége nélkül. Összehúzott szemekkel figyelte a
vérnyomásmérő higanyszálát, majd az orvosra pillantott, s szorongva várta
az eredményt.
– Hát ez bizony kicsit több, mint szeretném. De azért nem veszélyes.
No, akkor most jöhet a fájdalomcsillapító, aztán már itt se vagyok.
Szörnyű, hogy milyen nehéz innen bevergődni a városba! Kettőre pedig
Mrs. Fintch vár, lázas a kis Ken. Ő maga megint a kilencedik hónapban
van. Minden órában szülhet.
– Ide figyeljen Mr. White. Mélységesen együttérzek Mrs. Fintch-hel és a
kis Kennel, de engedje meg, hogy én csak a saját bajommal foglalkozzam.
Hosszú még a nap és nekem sok dolgom van hátra. Családi összejövetelt
tartok. Nem bánom, most menjen ahová akar, de kérem, hogy este jöjjön
vissza. Szükségem lesz magára. Hátha ismét fájni fog… és egyébként is.
Ebben a korban már megnyugtatóbb, ha az orvos a házban van. Okvetlen
elvárom estére. Kilenc felé Paul majd magáért megy. Rendben?
– Ahogy óhajtja, Uram.
Amikor az öreg látta, hogy uralkodik a doktor felett, negnyugodott.
Intett Simonnak, hogy menjen ki, majd utána szólt:
– Szükségem lesz magára, maradjon a közelemben!
Az inas kiment, az öreg ismét a doktorhoz fordult:
– Ezért lettem rosszul – mondotta és a zsebéből egy levelet vett ki, majd
átadta az orvosnak: – Olvassa!
Az orvos szétbontotta és olvasni kezdte:
– Hangosan! – szólt rá keményen Wood.
– „Ön halálba kergette az apámat. Engem erkölcsileg és anyagilag is
tönkre tett. Ezért fizetnie kell! Ma éjfélig eljövök magához. Átad
kétszázezer fontot, amivel apámat és engem megkárosított. Ha nem tesz
eleget a felszólításnak, akkor mindazért ami Önt és családját napokon
belül éri, személyében felelős. Sem ügyvéddel, sem más személlyel nem
vagyok hajlandó tárgyalni. Vagy Ön fizet, vagy én! Ray Kennedy.” – Az
orvos leengedte a karját és hitetlenül nézett Mr. Woodra. – Mit jelent ez,
Uram?
– Megfenyegettek! Ezért kerültem ilyen rossz idegállapotba.
Leszámolok ezzel az emberrel – acsarkodott mérgesen.
– Hívja a rendőrséget! Azok megvédik majd! Ez zsarolás! – folytatta
kérlelve az orvos.
– Magát hívom! Remélem, nem fél? Meg tudom magam védeni,
mindenkivel szemben. A brit hadsereg ezredese vagyok. Egyben
megtiltom, hogy bárkinek is szóljon erről az ügyről. Mindezt azért
mondtam el, mert nem akartam, hogy olyan tévhitben éljen, mintha
komoly bajom lenne. Megértett, doktor?
– Ahogy óhajtja, Uram! De miért fenyegeti ez az ember?
– Simon! – kiabált az öreg, mintha nem is hallotta volna az orvos
kérdését.
Simon megjelent az ajtóban, a fotel mellé lépett.
– Vezessen a szobámba! – parancsolta Wood, de még az orvos felé
fordult:
– Egy szót sem! Senkinek! Megértett?
Az öreg reszkető inakkal igyekezett kijutni a fotelből, vonalszerű ajkai
szinte eltűntek az utálattól, amikor a hirtelen ott termett Simon, félkézzel,
mint egy fészkéből kiesett madárkát, talpra állította. Nem is az inasra
haragudott, inkább a sorsra, amely ilyen csúfot űzött vele, az egykori
ezredessel.
– Aztán pontos legyen, nem szeretnék magára várni! – szólt az orvos
után, de a hangja távolról sem volt olyan szigorú, mint szerette volna.
Igyekezett minél előbb eltűnni a hatalmas hallból a könyvtár
megnyugtatóan zsúfolt ismerősségébe. Az utóbbi időben oda vitette az
egyik heverőt, hogy délután, az ebéd utáni sziesztára ne kelljen
felkapaszkodnia az emeleti hálóba. Megesett és egyre gyakrabban, hogy az
éjszakát is ott töltötte. A könyvtár lett lassan az igazi otthona. Mindenki
számára érdektelen volt az a rengeteg hadtudománnyal foglalkozó könyv,
az évtizedek alatt használhatatlanná vált falitérképek és atlaszok serege, a
tenisz és rugby díjak, valamint a család évszázadokra visszanyúló
almanachja. Még a telefont is kitette a szobából. Két hatalmas állólámpa és
az íróasztalon egy kis tábori olvasólámpa világította be a színházi
kelléktárnak tűnő szobát. S ez a nyomasztó környezet lopott nap mint nap
egy kis örömet az életébe.
– Bogaras, kiismerhetetlen öregúr – futott végig az orvos agyán és
igyekezett minél hamarább kint lenni a teraszon. Kis híján elütötte Maryt,
aki bőrig ázva, vacogva futott be a parkból.
– Helló doktor! Hogy van apa? Reggel nagyon savanyú volt! Igazán
kitalálhatna valami jobb gyógyszert, hogy elviselhetőbbek legyenek a
reggelek. Szabályosan kiüldözi a csendes agóniájával az embert a házból.
Borzasztó látni, hogy szenved. Biztos benne, hogy csak gyomorfekélye
van?
– Látom, teniszezni volt. Jobb időt is választhatott volna erre a célra.
Egyébként, csak a jóisten tudja, hogy mi baja lehet még édesapjának.
Amíg nem megy be a kórházba kivizsgáltatni magát, addig én csak
sarlatánkodni tudok. Bízzunk benne, hogy semmi komoly! Ja, majd
elfelejtettem. Mrs. Millernek itt nyaral az unokaöccse, Londonban jólmenő
ügyvéd. Szép háza van Handonban, és mindössze harmincegy éves. Látta
magát kedden a Városi Sportcsarnokban a teniszversenyen és azóta
nagyon érdeklődik a kerámiái után. Mit mondjak neki?
– Csak nem maga a szerelmi postás?
– Szó sincs róla, csak tudja, ez komoly szándékú fiatalember. Biztosan
magának is rokonszenves lenne. Meg aztán talán Mr. Wood sem venné
rossznéven, ha esetleg meglátogatná magát.
– Maga nem ismeri az apámat! Kiutálná az első látogatáskor. Különben
sem szeretem, ha keríteni próbálnak nekem. Elég felnőtt vagyok már
ahhoz, hogy tudjam, ki tetszik nekem és ki nem.
 – Bocsásson meg – mentegetődzött az orvos –, semmi körülmények
között sem szerettem volna megbántani, csak tudja, maga olyan bájos
fiatal lány és úgy látom, hogy nincs állandó partnere. Semmi másra nem
gondoltam, csak, hát néha biztos jólesik az embernek, ha van valaki, akivel
le tud menni teniszezni vagy kirándulhat. De egy szót sem szóltam, és
kérem, az édesapjának ne is említse a dolgot. Egyébként is nagyon
zaklatott. A mai családi összejövetelre is meghívott, csupán azért, hogy
kéznél legyek, ha valami történne vele…
– A mai családi micsodára? – nézett rá meglepetten Mary.
– Valami ünnepségre, vagy nem tudom, hogy mire készülnek.
– Én sem – válaszolta értetlenül Mary. – Na, majd kiderül. De nem
tartom fel doktor, este úgyis találkozunk. Hányra jön?
– Kilenc körül Paul jön értem, akkortájt talán már itt lesznek a
meghívottak is. De most látom csak… – nézett a doktor hamiskásan a
lányra – prímán áll az új frizurája. Gyanús! Nagyon akar tetszeni
valakinek…
– Magának doktor! Eddig nem vette észre?
A doktor elnevette magát és indult a kert felé. A teraszról visszaszólt:
– Viszontlátásra este!
– Meghívottak? – villant át Mary agyán és gyorsan sorolta magában a
család valamennyi születésnapját és egyéb dátumát, de egyik sem
stimmelt.
– Milyen ünnep lesz ma? – kérdezte Cecíliát, aki egy óriási tálcán
metszett poharakkal lavírozott be a teraszajtón.
– Ünnep? Semmilyen. Mr. Wood egy-két vendéget hívott csupán.
Levenné a szivarkészletet a dohányzóasztalról? Oda tenném a tálcát.
Szörnyű, hogy most verik szét a konyhai vízvezetéket, amikor így zuhog
az eső. Minden alkalommal bőrig ázik az ember, mert csak a teraszon
keresztül lehet bejönni. A szerelők minden bútort a másik bejárat elé
állítottak. Csak azt tudnám – dohogott megszakítás nélkül –, hogy
szolgáljak fel vacsorát este, ha minden tányérral meg kell kerülni a fél
házat. A szerelők pedig csak hétfőn jönnek vissza – hirtelen meglepetten
nézte Maryt. – De ez a kisasszonyt úgysem érdekli.
– Kiket hívott meg apa? – idegesen dobbantott lábával Mary.
Simon a könyvtárból jött ki és bár hallotta a kérdést, előbb a fotelban
hagyott pléd után nyúlt és a lány elé lépett:
– Ezt terítse magára a kisasszony, mert megfázik. Legalább addig, amíg
átöltözik. Mr. Wood most hívta meg estére a doktort, a többiek nevét a
feleségem tudja.
Mary kíváncsian nézett Cecíliára, aki már sorolta is a neveket:
– Gladys Millert a férjével. Mr. Taylor jogtanácsos urat a feleségével. Itt
lesz még Paul úr, Ön és Mr. Wood. Nyolc emberre kell terítenem.
– Ezek szerint ma este megint itthon kell maradnom – biggyedt le Mary
szája. – Paul hazajött már?
– Épp most kínlódik a kertkapuval, ha jól látom – mondta Simon. –
Majd megint neghúzza a kocsi oldalát, mint kedden a kisasszonyét. Így
nem lehet betolatni, nem tárja ki rendesen a kaput!
– Az én kocsimat már hazahozták?
– Még nem telefonáltak a szervizből – válaszolta Simon, de egyre csak
Paul kocsiját bámulta – Talán ha a kisasszony megsürgetné.
– Oké, majd elintézem – szólt vissza, majd a takarót a feje fölé kapva
Paul elé szaladt.
– Az Isten bocsássa meg nekem, de nagyon gyűlölöm Paul urat –
suttogta Simon a feleségének. – Kész büntetés egy ilyen gyerek. Mi lett
volna, ha nekünk is ilyen gyermeket adott volna az Isten?
– Látod, hogy el voltál keseredve, mert már nem lehetett gyerekünk –
nyugtatta Cecilia. Fityulája alá igazította vizes hajtincseit, majd a
konyharuhával férje imponálóan széles háta felé vágva, feje biccentésével
kifelé mutatott. – Minél később találkozunk vele, annál jobb…
– Nekem még fel kell vinnem a táskáját a szobába.
Simon az érkező Paul felé lépett, át akarta venni a táskát: – Uram!
 – Köszönöm Simon, nincs szükségem magára. – Az ajtóban állva
vizsgálta a szobát. Nem szerette ezt a komor hangulatú, táncterem
nagyságú helyiséget. Minden kínosan a helyén, sehol egy porszem vagy
egy nem oda való tárgy. A bútorok méretei pedig egyenesen nyomasztóak.
Ennyi pénzért sokkal hangulatosabban is be lehetett volna rendezni ezt a
várótermet – gondolta. Az a két Vedgewood váza a vitrin két oldalán
olyan, mint egy-egy ókori lelet. És ezek a hatalmas bergere fotelok! Az
ember szinte elvész bennük! A rózsafa asztalkára pedig egy hamutartó se
fér. A galériára pillantva meglátta szobája ajtaját. Ő mindig nyitva tartotta,
most be volt zárva. Ez volt a házban az egyetlen hely, ahol viszonylag jól
érezte magát. Háttal állt a fénynek, így sziluettje jobban kirajzolódott.
Mary gyönyörködve képzelte maga elé mostohabátyja izmos, férfias
alakját, napbarnított feszes bőrét, éles arcívét, világító szürke szemét.
– Mint egy filmsztár – mélázott magában. Elégedetten mosolygott és
kedvesen húzta befelé az ajtóból.
– Mi újság a nagyvilágban? – dörgölődzött a férfihez, mint egy
doromboló macska.
– Alig valami – húzta a szót Paul és várta, hogy Simon betegye maga
mögött a szárnyas ajtót. Hirtelen Mary felé fordult. Halkan suttogott,
közben állkapcsán az izom idegesen rángatózott: – Judy jelentkezett!
– Úristen! – kapta kezét Mary a szája elé – Mit akar?
– Ezer fontot. Sürgősen. Különben mindent elmond Apának.
– De honnan? – rémüldözött Mary. – Egy pennym sincs. Egyáltalán, mit
mondott?
– Mindent tud rólunk! Rólad és rólam! Még azt is tudja, hogy White
doktorral összejátszottam és innen van pénzem.
– Ezt hogy tudhatta meg? – kérdezte remegve a lány.
– Londonban, a Sohóban összeakadt ezzel az alkoholista barommal.
Olyan részeg volt, alig állt a lábán. Kifecsegett mindent…
– … hogy recepteket ad apa és más betegek nevére? Azt, hogy a
morfiumot te továbbadod? – kérdezte hirtelen a lány.
– Azt is.
 – Ha ezt Apa megtudja, mind a kettőnket kitagad. Pedig, ha nem
fizetünk, akkor beszél. Neki végül is mindegy, honnan szerezzük a pénzt.
Annyiban igaza van, hogy neki is élni kell valamiből.
– Apától pedig egy vasra sem számíthat – legyintett Paul.
– De akkor honnan szerezzünk? Ezer font! Kész vagyon. Hogy képzeli
mégis, hiszen nem kaptam még meg az örökségem.
– Én pedig nem is kapok – válaszolt fanyarul Paul. – Túlságosan gyűlöl
az öreg. Már látni se szeret. Ezt persze kibírnám, de legalább élni hagyna.
– Te – ragadta meg ijedten Mary Paul karját attól félek, hogy apa máris
tud valamit. Ma estére idekérette Milleréket, Taylorékat, nekünk is itt kell
maradni és dr. White is idejön. Fél, hogy rosszul lesz megint. Neked kell a
doktorért menni.
– Miért éppen ma este lenne rosszul?
– Mit tudom én! De nekem itt valami nem tetszik.
– Szerintem a végrendeletén akar változtatni.
– A végrendeletén? – döbbent meg Mary. – Ez őrület! Lehet, hogy
engem is kizár belőle? – ropogtatta idegesen ujjízületeit. Mindig ezt
csinálta, amióta rájött, hogy ettől kicsit lehiggad.
– Akkor ki kapná azt a rengeteg pénzt?
– Hogy kit zár ki vagy kit nem, azt nem tudom, de valami itt nincs
rendben. Mindenesetre az a legfontosabb, hogy Judynak befogjuk a száját.
– Te, doktor White nem adna kölcsön? Úgyis érte mész este – csillant
fel Mary szeme. – Próbáld meg! A pénz fele mindig az övé.
– Ugyan. A doktornak csak tartozásai vannak. Utoljára akkor volt
pénze, amikor az anyja leküldte tejért. Sokba kerülnek azok a hercig kis
teenagerek. Különben sem adna. Neked talán, de az sokba kerülne.
– Ostoba vicceid vannak – csattant fel a lány.
– Kérjél inkább Cecíliától – tanácsolta a fiú. – Olyan büszke arra, hogy
születésed óta nevel. Ha az érzelmeire hatsz, biztosan segít.
– Nem ad! – vágta rá határozottan Mary. – Amióta Judy elment, engem
csak kötelességből szeret. Olyan érzésem van néha, hogy sejt valamit.
 – Ki van zárva – mondta Paul.
– Még mindig könnyes a szeme, ha Judyról esik szó – aggályoskodott
Mary.
– Ezt csak bebeszéled magadnak. Mondd, amit tegnap átadtam neked,
továbbítottad? Hogy van, Apa? – fordult döbbent meglepetéssel a
könyvtárajtóban feltűnt Wood felé. – Hallottam, itt volt az orvos. Csak
nincs valami komoly baj?
Az öreg mintha nem is hallotta volna a kérdést, Mary felé nyújtotta a
karját, magához vonta.
– Halló Apa, jobban vagy? – és sietős léptekkel bújt apjához.
– Igen, köszönöm kislányom. Nem láttad valahol a szarukeretes
szemüvegem, amelyiknek egyszer már letört a szára?
– Megkeresem – válaszolt szolgálatkészen Mary és felszaladt a galéria
lépcsőjén.
– És te Paul, megtaláltad már Judyt? – fordult a fiú felé.
– Apa kérem, amióta szólt, én azóta keresem és kerestettem. De eddig
még semmi eredmény.
– Képzelem, hogy mennyire igyekszel – válaszolta gúnyosan Wood. –
Amennyire szerettétek egymást, el is tudom képzelni…
– De Apa, hogy mondhat ilyet! A húgom volt ő is.
– Volt? Az még ma is! Különben nem a húgod. Annyi közöd van hozzá,
mint hozzám. Azzal a különbséggel, hogy én örökbefogadtalak…
– … és most már bánja, mint a kutya, amelyik hatot kölykedzett – nézett
rá gyűlölettel Paul.
Wood nyugalmat színlelve a zsebébe nyúlt és kivette a levelet, amelyet
előzőleg az orvosnak már megmutatott. Paul kezébe nyomta:
– Olvasd! Ezt is neked köszönhetem! Ma kaptam!
Paul végigfutotta a sorokat, majd összehajtotta és visszaadta. Hanyag
lekicsinyléssel szólalt meg:
– Ray Kennedy! Ez megbolondult! Milyen jogon követel ennyi pénzt?
Ez egy korrekt üzlet volt.
 – Amit én kötöttem az apjával, az az volt! De amit te csináltál a
hajókkal, az már nem – emelte rá hideg tekintetét az öreg.
– Most nem ez a lényeg! Leszámolással fenyeget. Ezek szerint vagy
megölné Apát, vagy a család valamelyik más tagját. Remélem, szólt már a
rendőrségnek.
– Nem! És nem is fogok! Nem ijedek meg egy fenyegető levéltől, amit
egy taknyos ír – válaszolta nyugalmat erőltetve Wood és a galérián lefelé
jövő Maryhoz fordult: – Megtaláltad, kislányom?
– A helyén volt, az ágyad mellett.
– De hiszen már egy hete itt lenn alszom a könyvtárszobában.
– Igen, de Cecilia mindig abban reménykedik, hogy visszamész a
hálóba. Nem szereti, ha itt alszol, attól fél, hogy ha korán kezd munkához
a konyhában, akkor felébredsz a zajra.
– A konyhazaj nem hallatszik idáig, csak az zavar, amit ezek az átkozott
szerelők művelnek. – A teraszra vezető ajtóhoz lépett és kinézett. – Elállt
már az eső? – és mintha Paul ott sem lenne, minden figyelmével a lány
felé fordult.
– Még nem egészen – simult hozzá Mary.
– Hát akkor pihenj te is, kedvesem – simogatta meg a lány haját, ezzel
visszament a könyvtárba.
Paul és Mary döbbenten néztek utána.
– Mit mondott neked? – kérdezte Mary. – Nem hallottam semmit a
galérián.
– Hogy utáltam Judyt és ezért nem is hiszi el, hogy kerestem.
– Megőrülök! Ezt nem bírom tovább – idegeskedett Mary.
– Dehogynem! Most kell erősnek lennünk. Először is meg kell a pénzt
szerezni. Beszélj Ceciliával. Kérlek! Próbáld meg! Rossz esetben azt
mondja, hogy nem ad. De meg kell próbálni! Aztán még mindig marad
annyi időnk, hogy valami mást találjunk ki. Menj, kérlek!
Mary előbb az ebédlő felé indult, majd eszébe jutott, hogy ott nem
mehet át, visszafordult és a teraszajtón lépett ki. Paul a bárszekrényből a
whiskys üvegek közül egy vodkás üveget vett elő. Csurig töltötte poharát
és élvezettel kiitta.
– Jó huzatja van a fiatalembernek. Nem is tudtam, hogy ilyen rutinos ivó
lett – hallotta apja gúnyos hangját. Wood mozdulatlanul állt az ajtóban.
Paul letette a poharat, lassan összeszedte magát. Megpróbált
hasonlóképpen válaszolni:
– Elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy ne Ceciliától kérjek oranget, ha
megszomjazom. S a vendégnek – húzta fel a vállát – egyébként is jár az
aperitif.
– Nekik igen. Azért tartok itthon alkoholt. Nem azért, hogy te idd meg
az egész készletet. Nem vetted észre, hogy ebben a házban senki sem iszik
rajtad kívül?
– Természetesen észrevettem. Csak arra nem gondoltam, hogy a ház
szokásai rám nézve is kötelezőek.
– Erről rád ismerek, fiam. Már kétéves korodban is ilyen renitens voltál.
Csak akkor még azt hittem, hogy egy kisgyermek nevelhető. De te minden
jószándéknak útját álltad. Pedig a legjobb asszony próbált nevelni téged.
– Anyám?
– Anyád?… Nem! A te anyádnak nem maradt rád ideje. Egész
házasságunk alatt csak egy dologgal törődött, hogy minél előbb a
nyakamba varrhasson és eltűnjön egy szalonképes úriember oldalán.
– Szóval, én csak kölönc vagyok?
– Az lettél! Pedig én mindent megtettem, hogy ne légy azzá. Az anyád
vére vagy.
– Ez nagyon patetikusan hangzik. De azért nem ment tönkre belém.
Még a titkárnőjének is több pénzt ad, mint nekem.
– Gladys megdolgozik érte – csattant az öreg hangja. – Helyetted is
vezeti az irodát. Neked még az is sok, amennyit adok. Nem ismered a pénz
értékét. Ha két penny van a zsebedben, nem nyugszol, amíg el nem költöd.
De – emelte fel szikkadt ujját Paul felé – majd én megtanítlak takarékosan
élni.
 – Ezentúl még ennél is kevesebbet kapok? Nevetséges! Mire gyűjti a
pénzét? Judyt kitagadta, nekem uzsonnapénzeket ad, Mary jobbára abból
él, amit a kerámiáiért kap. Nem értem…
– Sose törd rajta a fejed. Este megtudod. Ezért kell itt lenned! –
parancsolta Wood.
– Új végrendelet?
– És ha igen?
– Tán Judyra is hagy valamit?
– Majd este megtudod.
– Pedig neki van elég pénze!
– Honnan tudod? – kérdezte felélénkülve Wood.
– Tudom! – válaszolta Paul és gúnyosan hozzátette: – A kurvák jól
élnek, ha okosak. Judy pedig nem buta lány.
– Fogd be a szád! A húgodról beszélsz.
– A húgomról? Nocsak! Egy kurva a húgom?
– Nem az! Csak a saját lábán áll. És nem pumpolja az apját.
– A klienseit pumpolja a Sohoban. Egyszer majd én is kipróbálom, hogy
milyen egy igazi Wood ivadék. És elmondom a „Papának”
– Te szörnyszülött – üvöltött fel rekedten az öreg. – Ha lenne erőm,
megütnélek. Azt akarod, hogy agyvérzést kapjak? Nem nyernél vele
semmit! – köhögte el a mondat végét, s bár még szeretett volna mondani
valamit, egy lemondó legyintéssel abbahagyta.
A párbeszéd mindkettőjüket felizgatta. Paul is érezte, hogy ez már sok
volt. Dadogni kezdett – Apa… kérem… nem akartam megbántani…
Bocsásson meg!
– Soha Paul, soha! – sípolta Wood elfúló hangon. – És nem csak azért,
amit ma mondtál. Megemlegetsz te még engem! Simon! Simon! Jöjjön
kérem! Adja a karját… A könyvtárba… és hozzon be azokból a
cseppekből, aminek olyan elviselhetetlen a szaga. Fulladok…
A kiabálásra Simon rohant be a teraszról. Valósággal ölbekapta az
öreget, úgy vitte be a könyvtárszobába. Paul némán nézett utánuk. Arcán
látszott, nem vette túlságosan szívére a történteket.
Mary sietett be a terasz felől, már messziről mutatta, hogy nem sikerült
a pénzszerzési kísérlet.
– Nem találtad meg Cecíliát?
– De igen. De nem volt alkalmas a pillanat. Azt se tudom, mit mondjak,
mire kell a pénz? Találj ki valamit!
– Mondd, hogy adósságod van. Becsületbeli…
– Ki hiszi ezt el nekem? Cecilia, úgy ismer, mint a tenyerét. Talán, ha
apának azt mondanám…
– Neki ne mondj semnit! – intette le Paul. – Félek, hogy ma este ő mond
majd valamit nekünk. Egyébként sem adna ekkora összeget, mert… –
abbahagyta a mondatot, egy alak közeledett a terasz felől. – Ki az már
megint?
– Egy táviratkihordó – mondta Mary-és az ajtóhoz lépett.
A táviratkihordó fiú udvariasan megállt a küszöbön. Egy leragasztott
borítékot nyújtott Paul felé. Tollat adott a kezébe, aláíratta az átvételi
könyvet.
– Köszönöm, fiam, ez a magáé – mondta és a markába szórt valamennyi
aprót. Amikor a fiú elment, megnézte a címzést. – Különös, nekem
érkezett! – Feltépte, egy pillanat alatt végzett az olvasással, majd szótlanul
Mary kezébe adta: – Olvasd! Látod? Nem várhatunk tovább!
Mary riadt arccal, suttogó hangon olvasta a táviratot: – „Liverpool.
Glasgow-str. 56. J.”
– Végünk van! Judy mindent tud és ez már nem is figyelmeztetés.
Fenyeget!… De honnan tudhatta meg?
– Nem az a lényeg. Fizetni kell, mert különben idejön.
Mary a farmerje zsebébe nyomta a táviratot, a hajába túrt.
– Most mit csináljak? – remegett meg egész testében, de észrevette,
hogy Cecilia az ajtóban áll, más hangon folytatta: – Szóval megint
felcsíptél egy friss pipit a clubban? Legalább valami úrinő? Vagy megint
olyan elesett, szegény, mint a múltkori volt?
 – Ez a legkevésbé sem tartozik rád, kicsim – és a lány felé kacsintott. –
Megyek és megkeresem azt a katalógust, amiről a múltkor beszéltünk. –
Közben Cecilia háta mögé került és onnan intett a fejével Marynek,
mintegy jelezve: „Menj és beszélj vele”. Egy pillanatig még állt, majd
felszaladt a szobájába.
Mary előrehúzott vállakkal és zsebredugott kézzel, mint régen
gyerekkorában, az asszony hátába fúrta a fejét. Hízelgett.
– Cecilia, édesem! Tudnál kölcsön adni? Nagyon kellenne.
– Nem kislányom. Nincs pénzem – válaszolt szárazon Cecilia.
– Dehogynem Cecilia. Tudom, hogy van. Simon is minden pennyt a
bankba tesz és tudom, hogy te se költesz semmire. Ugye adsz, édesem?
– Nem adok, nem! Talán, ha meg lennék győződve arról, hogy magának
kell. De biztos vagyok az ellenkezőjében.
– Ugyan, csacsi! Hát kinek kellene? Becsületbeli adóságom van, ha
tudni akarod.
– Akkor kérjen Mr Woodtól – nézett rá határozottan Cecilia.
– Tudod, hogy nem ad.
– Nézze, kisasszony, Judyért és magáért azt hiszem, valamikor
mindenemet odaadtam volna. Születésük óta ismerem magukat és Mrs.
Wood hajlandó volt osztozni a szeretetükben. Szegénykém halála után
pedig egyedül viseltem gondjukat. Néha már-már azt is hittem, hogy az
enyémek. Nagyon aranyos gyerekek voltak, ragaszkodtak is hozzám, ezért
jöttem magukkal vissza Angliába.
– Nem is jártál rosszul, mert különben sosem találkoztál volna
Simonnal…
– Ez most nem tartozik ide – emelte meg tisztelettudóan hangját Cecilia.
– Különben is csak azért mentem férjhez, hogy ha itt már nem kellek, ne
maradjak egyedül. Az már az én külön szerencsém, hogy Simonnál jobb
férjet aligha találtam volna magamnak. De most magukról van. szó. Én
egyformán szerettem mindkettőjüket. És amikor Judy elment – itt mély
lélegzetet vett –, rá kellett jönnöm, hogy magát egyedül nem tudom úgy
szeretni.
 – Judy nem elment, hanem ki lett utasítva. Lopott, ha még nem
felejtetted el!
– Nem lopott! Tudom!
– Micsoda?
– Láttam, hogy nem lopott – állította határozottan Cecilia és erősen
Mary szemébe nézett.
– Az ember a semmit nem láthatja. Hogy láthattad, hogy nem lopott? –
kérdezte könnyedséget erőltetve magára Mary.
– Úgy, hogy amikor Mr. Wood beküldte a könyvtárba a World Atlaszért,
láttam, hogy semmi mást nem hozott ki. És minthogy az ebédlőt
porszívóztam, azt is láttam, hogy Paul úr rögtön utána bement a
könyvtárba. Azt ugyan már nem figyeltem, hogy ő mit hozott ki, lényeg
az, hogy amikor Judy már nem volt itthon, azaz el kellett hagynia a házat,
a kis aranyszobrot megtaláltam Paul úr fehérneműs szekrényében.
– Ez nem igaz, Cecilia! Ezt te sem gondolod komolyan!
– Már hogyne gondolnám komolyan – válaszolt sértődötten Cecilia.
– De a rendőrség is Judy ujjlenyomatait találta meg a könyvszekrényen!
– No persze, hiszen ott kereste az atlaszt! Ugyanúgy megtalálhatták
volna az én vagy Simon ujjlenyomatait is. Mi is jártunk ott.
– … akkor Paulét miért nem találták meg? – erősködött a lány.
– Nem vagyok én detektív. Honnan tudjam? – mondta letörten Cecilia,
majd határozottan folytatta: – Viszont amikor megláttam a sellő szobrát a
ruhásszekrényben és szóltam Mr. Woodnak, azonnal telefonált a
rendőrségnek. Ezt pedig csak a kisasszony tudhatta…
– …én? Miért éppen én?
– Mert itt ült az édesapja foteljében és vázamintákat rajzolt. Mindent
hallott a nyitott ajtón át. És akkor szólt Paul úrnak, aki a kertben golfozott
a tiszteletes úrral, lényeg az, hogy amikor másodszor is kijött a felügyelő,
a szobor a szekrényből eltűnt. Mr. Wood ugyan azzal magyarázta a dolgot,
hogy mivel nagyon szerettem szegény Judyt, így akartam, hogy
megbocsásson neki. Közben biztosan arra gondolt, hogy ez a szegény, jó
öreg Cecilia megbolondult. Nekem pedig azóta sem fér a fejembe, miért
hagyta Mary kisasszony, hogy Judyt elzavarja édesapja a házból, ha
egyszer nem ő lopta el a sellőt.
– Fantáziálsz, Cecilia – mondta nyugalmat erőltetve magára Mary ami
önmagában még nem is lenne olyan nagy baj. De ha meggondolom, hogy
ennyi ideje ismersz mindkettőnket és mégis lopással vádolsz minket. Pault
és engem!
– …nem vádolok én senkit – csattant Cecilia hangja. – Én csak egy
alkalmazott vagyok. Itt öregedtem meg maguknál, de amit láttam, azt
láttam. És akkor mire magyarázza azt, hogy Mr. Wood nem sokkal később
telefonált a rendőrségre és bejelentette, hogy megkerült a szobor. Azt
akarta, hogy Judy kisasszony ellen lezárják az eljárást és csodálatos módon
Paul úr is hirtelen előkerült.
– Egyszerűen hazajött Párizsból, miután elintézte a dolgát – magyarázta
a lány.
– És hirtelen pénze is volt? – tette hozzá kérdően Cecilia. – Honnan?
– Ez már aztán igazán nem a mi dolgunk – rántotta fel a vállát a lány. –
Paul felnőtt ember, dolgozik és keres annyit, amennyi kell neki.
– Mégis mindig a kisasszonyt kéri meg, hogy kérjen pénzt tőlem! Azt
hiszi, nem tudom, hogy neki kell?
– Ez csak egyszer-egyszer fordult elő – válaszolt bizonytalanul Mary. –
Akkor is kisebb összegről volt szó. Most viszont ezer font kellene nekem!
– Nem adhatok. Nem adok, értse meg, Miss Mary… – és hirtelen
felszakadó sírás tört fel a torkából. Szégyenében zsebkendője után kapott,
könyörgő szemekkel nézett a lányra. Az még mindig zsebrevágott kézzel
állt, már háttal, de sokkal peckesebben, mint az előbb.
A hosszantartó csendet Mary törte meg:
– Ha nincs más dolga, kimehet – mondta kimérten, majd még egy
gyenge mosolyt küldött utána. Amikor egyedül maradt, fáradtan zuhant a
nagy fotelbe. Minden összszavarodott benne.
Judyval nem szerették egymást, már gyermekkorukban se. Ő Paul hoz
vonzódott és ez szinte taszította tőle Judyt, aki soha nem szerette Pault.
Apjuk szerette őket. Pénzen kívül mindent megadott nekik, de anélkül ő és
Paul úgy érezték, hogy értelmetlen az életük. Béklyóként kötötte őket
össze ez az érzés. Éppen ezért határozták el együtt, hogy ellopják a
„Sellő”-t.
Paul nem is késlekedett, meg sem várta, hogy esetleg ő meggondolja
magát. A terv alapos és pontos volt. Lehetetlenné akarták tenni apjuk előtt
Judyt. A lopás estéjén, amikor a rendőrök már elmentek, felosont Paul
szobájába. A fiú ott mutatta meg a szobrocskát. Sajnálta Judyt és remélte,
hogy idővel rendbejönnek a dolgok. Nem gondolta, hogy az apja ilyen
hajthatatlan marad. Paul is azzal biztatta, hogy nem tart sokáig. Mégiscsak
Wood-lány. Később meg akarta keresni a húgát, de olyan rossz híreket
hallott felőle, hogy elment a bátorsága. Judy sem jelentkezett sokáig, csak
az utóbbi időben. Két hete kapták az első levelet tőle. Abban azt írta, hogy
pénzre van szüksége. Az összeget nem árulta el. Azt viszont a
tudomásukra hozta, hogy mindenről tud.
Azóta Paullal ingerlékenyek. Állandóan hajbakapnak, minden
semmiségért jelenetet rendeznek. Az apja mintha csak megérezte volna,
hogy különös dolgok történnek körülötte. Legszívesebben állandóan
otthon tartotta. Még arra is engedélyt kellett kérnie, hogy elmehessen
festéket vagy anyagot vásárolni. Pedig hogy kívánt egy kis nyugalmat.
Össze kellene szedni az anyagot a második kiállítására. Az augusztusi
nyitásig alig van másfél hónapja, és a katalógus sincs kész. A színes diákat
sem látta még. Pedig addig nem engedi megszerkeszteni a kiadványt.
Olyan hangulatban volt, hogy egy kis nyugalom érdekében úgy érezte,
mindenre képes lenne: Halk ajtónyitásra kapta fel a fejét.
– Alszol, kislányom? – kérdezte alig hallhatóan az apja. Nem akartalak
felébreszteni, csak kimegyünk Simonnal a teraszra. Kellemes, friss a
levegő így eső után.
– Hideg van kint, Apa. Ne üljetek le, megfázol! Csak sétálgass egy
rövid ideig, aztán gyere vissza és feküdj le. Pihenned kell.
– Már fáraszt a pihenés. Este pedig fontos dolgokat akarok elintézni. –
Kifelé nézett, nem vehette észre, hogy a galérián csendben kinyílt Paul
ajtaja és az a falhoz simulva lesi minden szavát. Mary felpillantott,
tekintetük találkozott. Nyájasan az apja felé fordult:
– Mi az a fontos, Apa?
– Pénz, mint mindig.
– Ugyan Apa! Neked sosem volt fontos a pénz.
– Nem is rólam van szó, hanem rólatok.
– Rólam és még kiről?
– Egyszóval ma mindenki megtudja, mire számíthat, ha meghalok.
– Ne beszéljünk erről, Apa!
– Anyád részét, amit kiadtam négy éve, már felélted! Igaz?
– Mindent abból vettem meg. A kemencét és a kocsit is. Nem volt az
olyan sok és minden kamatozik. Ne felejtsd el, hogy ebből élek!
– A kiállítással hogy állsz? – csücsörítette cérnavékony ajkait Wood.
Ezzel helyettesítette a homlokráncolást, amit elítélendő, rossz szokásnak
tartott.
– Még el sem kezdtem – sóhajtott Mary –, de már egy vagyonba került.
Csak a terem bére napi 43 font. A prospektus is sokba fog kerülni,
egyébként az anyag együtt van. Tőlem már akár jövő héten nyithatnánk.
Az öreg szeretettel nézett végig lánya fáradt arcán. Kicsit sovány, kicsit
sápadt, mégis fájdalmasan hasonlít az anyjára. Pár évvel ezelőtt, amikor
még teltebbek voltak a vonásai, szívesen állította Kate festménye alá, úgy
vetette össze anya és lánya hasonlatosságát. Vajon miért van ilyen rossz
bőrben ez a lány? – tűnődött magában. – Nem dolgozik túl sokat, most
nyáron különösen nem. Levegőn is van eleget, gondja se lehet túl sok.
Megváltozott. Régen velük volt tele a ház, olyan hangosak voltak, hogy
sok is volt belőlük. Cecilia nem győzte fegyelmezni őket. No persze, most
már csak egyedül van. De hát nem rázta meg túlságosan Judy távolléte!
Vagy mégis? Paul, úgy látom, sokat van vele és meg is értik egymást.
Csodálatos, hogy két ilyen különböző karakterű ember milyen jól megvan.
Ha nem a fivére lenne, biztosan eltiltottam volna tőle. Vajon miért nem
sikerült abból a gyerekből is embert faragnom? Ha az édes fiam lenne, sem
kaphatott volna többet. A génjeiben hozta tán az ellenállást? Mosom
kezeimet – zárta le magában a kérdést és sóhajtva, hátrakulcsolt kezekkel
Simonnal az oldalán a teraszra ment. Paul a galériáról lehajolva, mint a
keleplő gólya, karjait kitárva, majd felemelve jelezte Marynek, hogy „ilyen
az élet”.
 2.
A briliáns nyakék

Június 24. Szombat este, 19 óra 45 perc.

A kertből még beszűrődnék a szürkület, de a teraszra néző szárnyasajtó
és ablakok fölött szerelt fényfüggöny mint fal választja el a kintet a
benttől. Rafinált megoldás, elsötétítő sem kell hozzá. Kívülről nem látni
be, belülről sem kifelé. Csak a fény zuhog. A hallban természetesen már
tompított a ragyogás. Selyemernyős állólámpák és cizellált bronz falikarok
ontják a meleg, sárgás derűt a nappal oly zord fogadószobába. A
fényeffektus egy liverpooli mérnök tervezése, Wood bízta meg vele öt
esztendeje. Az ezredes Tanzániában látott egy amerikai filmben hasonlót
és úgy gondolta, bár feltűnő, de elegáns megoldás. Sokba került, több mint
ezer fontba, mégis nyert rajta, ugyanis az a két plafoncsillár, amelyet egy
londoni régiségkereskedőnél nézett ki magának, a négyszeresébe került
volna. Arról nem is beszélve, hogy minden felkapaszkodott
középosztálybeli családnak hasonló fityeg az ebédlőjében. Lehet, hogy ez
nem olyan decens, de legalább nincs belőle több egész Southportban. Az
öreg úgy állt meg a hall közepén, hogy közel legyen a foteljéhez, mégse
essen rá a fény. Tudta, hogy nagyon rossz állapotban van és nem szerette
volna, ha ezt mindenki az első percben észreveszi. Fehér szmokingjában és
fehér nyakkendőjében arca még viaszszerűbbnek hatott, mint nappal.
Utoljára végigfutotta tekintetével a helyiséget, majd Maryn akadt meg a
szeme. A lány valószínűtlenül karcsú volt, mégsem csontos. Csupasz karja
lágyan hullott alá, mély dekoltázsa finoman párnázott és feltűnően barna.
Ámbraszín szemeivel unottan nézett a semmibe, de ez a nemtörődömség
csak póz volt. Ujjait ugyanúgy ropogtatta, mint mindig, ha ideges volt.
Paul szuggerálta a zsúrkocsi mellől a sarokból. Legszívesebben rákiáltott
volna, hogy hagyja abba, de nem tehette. Születése percétől ismerte a
lányt, mégis minden alkalommal meglepődött azon, hogy milyen érdekes,
egyéni és mennyire nő. Mézszínű haja nem zavarta abban, hogy
mályvaszínű száda ruhát viseljen és pirosra fesse az ajkát. – „Az embernek
ki kell találnia önmagát!” – hangoztatta mindig, s büszke volt arra, hogy
neki ez sikerült. Volt ugyan ellenvéleménye is a családban, de ez kevéssé
zavarta. Megjelenéséhez az is hozzátartozott, hogy nem viselt ékszert és
karórát. Az előbbit azért nem, mert bőven volt belőle, az utóbbit pedig
még az utcáról is legszívesebben száműzte volna. Egyáltalán nem volt
időérzéke. Bódultan mosta össze a délelőttöt a délutánnal, és ebben a
kedves káoszban durva figyelmeztetésnek tekintett minden időjelzőt.
Egyedül az étkezésre hívó gongot viselte el, amelyet Simon kezelt. Most is
arra meredt, várta a hangot vagy valamit, ami jelt ad, hogy történik valami.
Jó néhány perc telt el így, végül meghallották az első fecskék érkezését.
Taylorék úgy pislogtak a nyitott ajtóban a metsző fénytől, mint a hirtelen
ébredő lámpagyújtáskor.
– Halló, Mr. Wood! – gurgulázott kacéran AliceTaylor. – Remélem, nem
késtünk! Milyen pompás ez a kivilágítás! Mintha filmesek lennének itt.
Nem igaz, drágám? – fordult a férje felé. – Már annyit hallottam róla és
most olyan boldog vagyok, hogy láthatom. Tudja, Mr. Wood, az utcáról
nem lehet látni az élősövény miatt. Pedig kár eldugni az ilyen
látványosságot!
Az ezredes halványan elmosolyodott az elismerés hallatán, és
szívélyesen beljebb tessékelte a házaspárt. Taylorral kezet fogott, és mikor
kérdő tekintetére megnyugtató fejbólintás volt a válasz, más látnivaló híján
az asszony után nézett. Bronzvörös haja úgy állt a fején, mintha rátették
volna. Olajzöld virágos selyemruhája pattanásig feszült telt idomain. Még
az is megfordult öreg agyában, van-e alatta alsónemű? Nézte fehér, húsos
karját és hátát, amit a ruha szabadon hagyott, és Wood elszégyellte magát.
Csak annak örült, hogy senki sem figyelte. Az ő korában az ilyesmi már
nem megengedett. Alice Maryvel váltott néhány szót, majd Paul felé
indult. Fejét hátravetette, karját maga elé nyújtotta és gyöngyözően
kacagott:
– Hát itt van a mi kis elveszett barátunk? Hova lett, hogy ennyi ideig
nem láttuk? Már nagyon hiányzott, ugye drágám? – Közben a fiúra
mosolygott, bár a kérdést a férjéhez intézte. Választ ugyan nem várt, ez
amolyan udvarias jelzés volt az összetartozásra. Egy jó feleség csak az
urával együtt gondolhat valakire. – Szörnyen unalmas itt ebben az időben,
nem gondolja? – folytatta tovább, még mindig Paulra mosolyogva. –
Persze, azért nem féltem magát! Az ilyen csinos fiatalemberek mindig
találnak valami jó elfoglaltságot, amikor ennyi szép asszony hemzseg a
városban. – Ajkát benedvesítette, száját résnyire nyitva hagyta és
delejesen, hangtalanul kuncogott.
– Parancsolnak valami hűsítőt? – szólt az ezredes, és megrázta a keze
ügyébe készített asztali csengőt. A hangra mindenki felé fordult, majd
Simon lépett be, fehér kesztyűs kezén egy poharakkal telerakott tálcával.
Szótlanul körbejárt vele, majd letette és megállt Wood mögött.
– Akkor lássunk hozzá – emelte ajkához a poharat a házigazda –, s
igyunk arra, hogy emlékezetesen szép weekendet töltünk együtt!
– Hurrá, hurrá! – kacagott a szép Alice és Paulra kacsintott. A fiú
udvariasan meghajolt és a vendégekre emelve poharát, egy hajtásra kiitta.
– Hm! – kommentálta röviden Mrs. Taylor, és maga is belecuppogott a
pohárba.
– Ürítem poharam igen tisztelt házigazdánkra és arra, hogy éppen öt
esztendeje örvendeztetett meg bennünket, helybelieket azzal, hogy itt
telepedett le közöttünk – nyájaskodott Mr. Taylor. – És ha szabad még
hozzátennem, négy éve lesz lassan, hogy szerény személyemet bízta meg
jogügyeinek intézésével.
– Hurrá, hurrá! – tapsolt poharán kesztyűjével Alice. – Hadd folytassam
azzal – vette át a szót férjétől –, hogy ez adott alkalmat nekünk arra, hogy
a bájos Maryt és a gonosz kis Pault megismerhessük. Aranyos gyermekei
vannak, Mr. Wood. Gratulálok hozzájuk – perdült az ezredeshez és
megszorította a kezét.
– Igazán csodálatos ma, asszonyom – szólalt meg váratlanul Paul a
zsúrkocsi mellől. – Ez a zöld ruha sejtelmessé és egyben fenségessé
varázsolja. Csodálatos, ahogyan Ön bánik a színekkel és a formákkal!
Mint egy művész. Nem igaz, Mary? – kérdezte a lányt, anélkül, hogy
elfordította volna tekintetét az asszonyról.
Vajon ki vette észre ezt a szemtelen visszavágást, ezt az arcátlan
paródiát? Senki. Valamennyien a következő percekre vártak már, arra,
hogy történjék valami. Alicenak azonban gyanús lett a fiú negédes hangja.
Felszegte a fejét és jegesen a szeme közé nézett.
– Talán leülnénk – nevette el magát Mary. – Olyan furcsák vagyunk,
ahogy itt állunk. Bármelyik panoptikum díszére válhatnánk – nevette el
magát.
– Tényleg, semmibe se kerül – esetlenkedett Taylor, és már éppen egy
megfelelő ülőalkalmatosságot keresett magának, amikor sietősen Millerné
bukott be az ajtón.
– Bocsásson meg, Mr. Wood – szabadkozott –, de képtelenek voltunk
előbb ideérni. Meg kellett várni, amíg Mr. Steel jóváhagyja, hogy
elhozzuk. Tessék – mondta izgatottan, és egy kis patinás szelencét nyújtott
át. – Remélem, meg lesz elégedve vele. Én ugyan nem értek hozzá, de Mr.
Steel azt mondta, hogy tökéletes. Parancsoljon.
– Köszönöm! – válaszolta Wood és szmokingja zsebébe süllyesztette a
dobozt. – De hol van a férje?
– Itt van ő is, csak a kocsinak keres valami csendesebb helyet. Itt
nagyon szem előtt van a kertkapu előtt és fél, hogy valaki megrongálja. A
múlt héten is késsel felhasították az oldalán a lemezt. Most hozták rendbe,
és…
– Ugyan, Gladys – vágott közbe Wood –, hívja be a férjét, majd én
elintézem. Simon, magára bízom Mr. Miller kocsiját. Álljon be vele a
kertbe!
– Ahogy óhajtja, Uram! – engedelmeskedett Simon, s már indult is a
sötétbe. Az ajtóban még idejében tért ki a belépő Miller elől, aki
udvariasan meghajolva üdvözölte az egybegyűlteket, majd Wood-hoz
lépett. Az ezredes bemutatta a házaspárt a többieknek, egyben egy kis
figyelmet kért és kivette a zsebéből az imént kapott szelencét. Minden
tekintet az öreg kezére szegeződött. Áhitatosan figyelték, amint
felpattintotta a fedelét. Bordó bársony redők között buján szikrázott egy
mesterien csiszolt briliáns nyakék. A platinafoglalat alig látszott, oly sűrűn
ragadtak egymáshoz a kövek. Avatatlan szemlélő akár strassznak is hihette
volna, oly tökéletes volt. Amikor Wood a középső ujjára akasztotta, s a
fénybe tartotta, Alice hisztérikusan felsikoltott az elragadtatástól. Millerék
már látták, rájuk nem tett különösebb hatást. Paul első pillantásra nem
tudta felbecsülni az értékét, csak annyit vett tudomásul az egészből, hogy
egy csillogó nyakéket táncoltat az apja a levegőben. Mary szótlanul,
rezzenéstelen arccal figyelte a mutatványt,”s talán nem is látott az
egészből semmit, annyira lefoglalták a gondolatai. Az ezredes élettelen
kék szemében könny csillant meg, a lányához lépett. Szertartásosan nyaka
köré fektette a nyakéket és vaksin próbálta eltalálni a zár nyitját. Míg
ujjaival Mary tarkóján matatott, az mintha csak most ébredt volna tudatára
a történteknek, tenyerével végigsimította a szemeket, és meghatódva borult
apja mellére.
– No, no, kislányom – érzékenyült el ismét az ezredes. – Ez csak egy
ajándék. Édesanyád viselte, Alexandriában kapta tőlem az esküvőnkre.
Egy arab ékszerész készítette, aki később Párizsban nyitott üzletet az
Opera téren. Azt hiszem, ez volt élete legszebb munkája. Átdolgoztattam,
hogy újnak hasson megint. Szeretném, ha viselnéd, mert ez is anyádra
emlékeztet.
– Köszönöm, Apa! Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked – rekedt
el a hangja az ünnepélyes pillanattól, majd erőltetett mosollyal a többiek
felé fordult, hogy teljes pompájában csodálhassák meg a kincset. Halk,
elismerő moraj kísérte a rögtönzött bemutatót, amit Woodnak hideg
zuhanyként ható, tárgyilagos hangja szakított félbe:
– Felkérem kedves vendégeimet, szíveskedjenek visszavonulni a
szobáikba! Simon majd segít Önöknek! Ha elhelyezkedtek és
rendbehozták magukat, visszavárok ide mindenkit.
Hirtelen nyüzsgés támadt, mindenki elindult a galériára és Simon
megmutatta a szobákat. Utána lesietett a parkba, hogy felhordja a
vendégek csomagjait.
Mary lassan, mint aki nem is a földön jár, a szobájába ment. levetette a
nyakéket és az öltözőasztalára tette. Hirtelen apja hangját hallotta, aki
utánaszólt, hogy a szelencét a hallban felejtette. Kisétált érte, bevitte a
szobába. Letette a nyakék mellé. Egy ideig mereven állt, bénultan nézte a
vagyont érő gyémántokat.
 A hallban csak Wood, Taylor és Paul tartózkodott. Az ezredes
jogtanácsosa karjára tette a kezét és a könyvtár felé tessékelte:
– Csak egy szóra, Mr. Taylor. Nem tartom fel sokáig.
Paul utánuk nézett, tett előre néhány lépést, de nem láthatott semmit,
mert a könyvtárszoba ajtaja lassan becsukódott.
Mary szobájából figyelte, hogy mi történik a hallban. Amint a könyvtár
ajtaja becsukódott, fivére mellett termett. A tekintetével kérdezte:
– Most mi lesz?
– Akármi – szólt a fiú hidegvérrel –, a lényeg az, hogy megőrizzük a
nyugalmunkat. 11-kor pontban eljön Judy, addigra elő kell teremteni a
pénzt.
– Nem mondanád meg, hogy honnan?
– Én már adtam ötletet.
– Megpróbáltam, de Cecilia nem adott!
– Pedig Judy 11-kor a szobádban vár – mondta nyomatékkal Paul. – Ha
akkor is csak ezt tudod neki mondani, abból botrány lesz.
– Nagyon kérlek – súgta visszafojtott hangon Mary –, hogy ne
fenyegess. Nem ijedek meg jobban, mint te. Egyformán benne vagyunk a
pácban és te mégis úgy viselkedsz, mint akinek semmi köze az egészhez.
Különben is – rántott egyet Paul karján miért gügyögött veled Alice? Úgy
láttam, hogy rettenetesen akar tetszeni neked. Vagy tetszik is?
– Te megőrültél! Azért, mert udvariasan hagyom, hogy tegye a szépet?
Mi mást tehettem volna? Elviselhetetlen és egyszerűen képtelenség, hogy
most ez a legnagyobb gondod, amikor az életünk forog kockán. Miért nem
mondod mindjárt azt, hogy én is… – hirtelen elhallgatott, mert kinyílt a
könyvtárszoba ajtaja. Gyorsan beugrottak Mary szobájába. Az ajtót maguk
után húzták, de csak annyira, hogy hallják és lássák, mi történik a hallban.
Wood foteljéig sétált és belehuppant. Taylor udvariasan követte,
megállt:
– Ezek szerint nyugodt lehetek – fejezett be egy korábban megkezdett
gondolatot az ezredes. – Fennálló törvényeink értelmében ezt
semmiféleképpen nem lehet megtámadni?
– Nem, uram! – sietett megnyugtatni Taylor aggódó megbízóját. – Amit
tesz, önálló akaratából és tanúk jelenlétében teszi majd.
– …és az a levél, amit ma reggel az asztalomon találtam? – kérdezte
Wood.
– Hogy kerülhetett oda? – nézett az öregre Taylor.
– Mindenkit megkérdeztem a házban, de nem tudnak semmiről. Nem is
ez a lényeg. Mit tanácsol, mit tegyek? – szegezte az ügyvédre kérdő
tekintetét.
– Uram! Ön egy szabályos üzletet bonyolított le. Tudom, mert én
csináltam a szerződést. Senkinek semmi követelnivalója nincs!
– Biztos ön ebben?
– Mint ahogy itt állok! – mondta határozottan az ügyvéd.
– Kétszázezer font! Megőrült az az ember – mondta felháborodva
Wood.
– Azért nem ártana szólni a rendőrségnek – javasolta az ügyvéd.
– Ma nem! Nem akarom elrontani ezt a szép estét. Különben is, a ház
tele van vendégekkel, semmi nem történhet. Holnap intézkedni fogok, ha
úgy találja jónak.
– Javasolom!
– Akkor meg is volnánk. Segítene felállni? Látja, már ehhez is kevés az
erőm. Simon szokott rendszeresen kipenderíteni és már úgy hozzászoktam,
hogy el is felejtettem, hogy kell egyedül felállni. Sose öregedjen meg, mert
ilyen magatehetetlen lesz, mint én.
– Ugyan, uram! Nem a testi erő a fontos, hanem a lelki nagyság.
– Maguk pápisták mind ilyenek. Minden alkalomra kéznél van egy
bibliamagyarázat. Nagyon mulattató. Mondja, nem akarja rendbehozni
magát? Felkísérem az emeletre, a felesége már biztosan nem érti, hogy
hova tűnt. Na jöjjön! – Szuszogva kapaszkodott a faragott fakorlátba és a
karjával lódította magát felfelé. Taylor óvatosan lépkedett mögötte.
Megütközve bámulta a különös tornamutatványt. Amikor már félúton
tartottak, Paul, aki akkor surrant ki Mary szobájából, utánuk szólt:
– Apám! Fél kilenc! Elmegyek White doktorért!
Az öreg vissza se fordult, szabad karjával intett, hogy rendben.
Amint Paul kilépett a teraszra, Cecilia jött be, aki csak arra várt, hogy
üres legyen a hall. Hatalmas elánnal kezdett a rendcsináláshoz. Tálcára
rakta a használt poharakat, a hamutartókat pedig vizes szivaccsal törölgette
ki, miután utálkozva összegyűjtötte a csikkeket. Wood csak nagynéha
szivarozott, és annak kellemes illatát Cecilia szerette. Paul viszont
Player’s-t szív, és azt elviselhetetlennek találta. Fintorogvra borítgatta és
törölte a kristály hamutartókat és csendben dohogott magában. A férje a
tiszta poharakat hozta és mosolygott az asszony nyilvánvaló ellenszenvén.
Ő maga zugdohányos volt. A felesége persze tudta ezt, csak a corpus
delictivel nem óhajtott találkozni. Mindössze akkor tette szóvá az ügyet, ha
a hálóban vagy a konyhában kapott szimatot. Márpedig a francia
Caporalnak átható az illata. Simon viszont csak a kapadohányt szerette.
Négernek ez is jó, szokta mondogatni, pedig egyszerűen csak ezt szerette,
holott az lényegesen drágább volt, mint bármelyik angol cigaretta.
– Te – állt meg egy pillanatra az asszony. – Hogy is kell elrendezni a
székeket?
– Hagyd a bergert a helyén és húzd a kis barokk asztalt mellé! –
irányította Simon a feleségét. – Ezt a kis aranyozott puffot ide kérte az úr,
a másik oldalra. A kártyaasztal székeit pedig szembe.
– Mind a hatot? – lepődött meg Cecilia.
– Igen. Mr. Taylor ül az asztal másik oldalára, a többiek pedig Mr.
Wooddal szemben. Az írókészletet is hozd be a könyvtárból! Délután
kifényesítettem. Nem tudom, hogy miért van rá szükség, amikor
mindenkinek van saját tolla.
– Mert így akarja Mr. Wood – vágta rá Cecilia. – Ezt a készletet még
Alexandriában kapta egy diplomatától. Egzotikus, így mondta. Biztos ez is
egy vagyont ér.
 – Mondd csak, miért kért Mary ezer fontot tőled? – kérdezte Simon, és
maga sem tudta, hogy jutott épp ez az eszébe, amikor ennyi dolguk van.
– Azt nem mondta meg, hogy miért, csak hogy becsületbeli ügy. De nem
hittem el neki – tette gyorsan hozzá Cecilia. – Te adtál volna?
– Én abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy tőlem nem is kérhet.
Tudja jól, hogy nálunk te vagy a bankár. Azt a kevés sörpénzemet csak
nem lenne szíve elkérni?
– Ne bolondozz! Azt kérdeztem, hogy adnál neki vagy sem?
– Hát persze, hogy nem adnék!
– …és ha Judynak kellene ennyi pénz? Neki se adnál?
– Neki? – kérdezett vissza Simon, majd hirtelen rávágta: – Neki
feltétlenül adnék! Neki igen. – Lassan formálta a szavakat, hogy legyen
ideje közben a saját gondolataival is foglalkozni. Még most, négy évi
házasság után sem sikerült kiderítenie, hogy mit szeretett a felesége olyan
nagyon azon a lányon. Nem tudta a rejtélyt megfejteni soha, de szerette a
feleségét, ezért elfogadta Judy iránt érzett rajongását is. Kicsit ellágyultan,
mosolygós ábrázattal állt az egyik szék mögött és észre sem vette, hogy
közben halkan, érthetetlenül motyog. Cecilia félreértve Simon
magatartását, anyai szeretetében megbántva, kihúzott derékkal várta, hogy
férje mondjon még valamit. De kinyílt Millerék ajtaja és a házaspár kart
karba öltve, szertartásosan vonult le a lépcsőn. Amikor Mary is kinyitotta
szobája ajtaját, Cecilia jobbnak látta, ha eltűnik a konyhában. Simont egy
szemvillanással figyelmeztette, de az intett, hogy még nem mehet.
Felkapta a hozzá legközelebb álló whiskys üveget, sorba megtöltötte az
üres poharakat. A jeget odakészítette, kiment a felesége után.
Időközben Taylorék is leértek a hallba, és kis szigetekben, külön-külön a
két házaspár és egy távolabbi benyílóban Mary, pohárral a kezükben
várták, hogy valamennyien együtt legyenek.
– Szaga van a csendnek – suttogta Gladys a férjének.
– Igen – nézett az körül, mielőtt válaszolt volna –. Itt valami készül.
– Jobb weekendet is el tudtam volna képzelni magamnak!
 – Talán ez is elmegy valahogy. Nem kell a beteget eltemetni, mielőtt
meghal.
– Mit pusmognak vajon Taylorék…?
– Talán ők sem érzik jól magukat.
– Nem rajtunk mulatnak? – feszengett galambszínűi jersey
kosztümjében az asszony. – Legalább egy szál virágot tettem volna a
mellemre! Olyan szürkének érzem magam, mint egy kis egér. Már
messziről látszik, hogy itt mindenkivel történhet valami, kivéve engem.
– Bele kell törődnöd, hogy mi ilyen emberek vagyunk. Ezért nem kell
kétségbeesni. Velünk nem történnek nagy dolgok, tehát nyugodtan
élhetünk. Hidd el, van, aki még irigyel is ezért. Talán éppen Mrs. Taylor.
Nem látszik túlságosan kiegyensúlyozottnak. Pedig ahogy elnézem, vele
aztán történhettek dolgok – csavart egy kedveset a hangján Miller.
Gladysnek nem volt ideje válaszolni, mert éles fékcsikorgást hallott.
Pillanatokkal később Paul lépett a szobába, és csak utána jött dr. White.
– Ez aztán nagy menet volt – csettintett az ujjával Taylor. – Alig, hogy
elment, már itt is van az orvossal. Hány sebesség van a kocsiján, Paul?
– Nem sebességváltót, szárnyakat használ ez a kis angyal – édelgett
Alice és körbehordta mosolyát.
– Valóban merészen vezet a fiatalúr – jegyezte meg az orvos. –Néha úgy
éreztem, hogy nem is kerekeken jövünk.
– Mert magas a légnyomás magában, Doki – vágta rá Paul. –Én sosem
hágnám át a közlekedési szabályokat.
Taylorné most az orvost vette szemügyre. Választ sem várva,
érdeklődéssel kérdezte: – Ugye, ön a nélkülözhetetlen White doktor?
– Doktor White vagyok – hajolt meg a jelenlevők felé az orvos. –
Rendelkezzenek velem! A posta mellett lakom, abban a barátságtalan,
piros téglás kertes házban. Ám ha betérnek hozzám, a fogadtatás
barátságos lesz.
– Ne nálam bővítse a pacientúráját, Doktor! – szólt keményen Wood. –
Kérem Önöket, hogy foglaljanak helyet az odakészített székeken. Taylor,
maga az asztal mellett lévőre üljön. Úgy, köszönöm! – ezzel lassan
levonszolta magát a lépcsőről és szuszogva ereszkedett a foteljába. – Így
ni! Simon! – kiáltott a nyitott teraszajtó felé. – Hozzon ide még egy széket!
Ha máshol nem talál, akkor az ebédlőből.
Mindnyájan körülnéztek, látszott rajtuk, nem értik, kinek kell az a szék,
amikor már mindenki ült.
Látva a kíváncsi tekinteteket, Wood folytatta:
– Az a másik lányom helye! Judyé!
Mary úgy intézte, hogy Paul mellett üljön. Így most rá se kellett néznie,
hogy érezze az elfojtott dühöt, ami a fiúból áradt. Halkan azért
megkérdezte:
– Adott? – és szemével a doktor felé intett.
– Nem! Megint receptet írt. Csináljak abból pénzt – súgta vissza Paul.
– Késő! – válaszolta a lány. – Tizenegyig nem tudsz már semmit se
tenni.
– Cecilia, Simon – kiáltott ismét az öreg, de nem kellett sokáig várnia,
mert a házaspár a teraszon várakozott. Az asszony levette fehér kötényét és
a fityulát, így a fekete szövetruhában úgy hatott, mint egy meghívott.
Simon csak a cérnakesztyűjét húzta le.
– Hozzanak maguknak is széket és üljenek le az ajtó mellett! –adta ki a
parancsot az ezredes. Amikor már senki sem mozdult, Taylorra nézett, aki
egy bőrmappából összekötött iratcsomót vett elő. Lassan, ünnepélyesen
nyitotta szét és élvezte, hogy minden szem rátapad.
– Végrendeletem – olvasta öblös hangján. – Szabad akaratomból, tiszta
elmével, meglévő ingatlan és ingó vagyonom öröklésével kapcsolatban az
alábbiak szerint rendelkezem…
Igyekezett mindenki ünnepélyesen viselkedni ebben a nagyon kétarcú
pillanatban. Végrendelet az akarattevő jelenlétében! Mennyivel világosabb
lenne a helyzet, ha Wood nem élne!
Nevetséges – gondolta Gladys. – Egyáltalán mi köze neki ehhez az
egész ceremóniához? Taylort úgy látszik, feszélyezte ez a hirtelen beállt
csönd, mert felnézett és látszott rajta, hogy biztatásra vár. Az öreg
köhintett egyet, az ügyvéd felé bólintott. Taylor folytatta:
 – Először. Hárommillió hétszázezer font készpénz vagyonom, amelyet a
National Bankban helyeztem el, Mary Wood és Judy Wood egyenlő
arányban örökli. Felhasználásáról minden korlátozás nélkül szabadon
rendelkezhetnek, halálom után.
Paul arcán ideges rángás futott át, de egy villanásnyi idő elégnek
bizonyult arra, hogy visszanyerje a pókerjátékosokra oly jellemző
nyugalmát. Egyedül Alice vette észre ezt a hirtelen változást, ám ő is úgy
tett, mintha semmi sem történt volna.
– Másodszor – emelte fel Taylor a hangját. – Ingatlan vagyonom
hasonló módon és arányban kerül felosztásra azzal, hogy annak kezelése
Mr. Albert Taylor irányításával történjék. Jövedelmezőségükről köteles
gondoskodni és az örökösöknek évente rendszeresen beszámolni.
– Harmadszor. A második pontban foglalt ingatlanok jövedelméből évi
hatezer fontot fizet ki Mr. Paul Woodnak, abban az esetben,ha állandó
munkavállalást fél évenként hitelt érdemlően bizonyítani tud. Ha nem, az
érintett időszakra esedékes járadékot megvonom.
– Negyedszer. A svájci Banque Unionban elhelyezett egymillió
hétszázezer svájci frankot a londoni mozgássérültek gyermekotthonának
ajánlom fel bővítés és a gyógymódok modernizálása céljára.
– Nevetséges! – mormogta maga elé Paul, de a többiek is meghallották.
– A bénáknak többet ad, mint a fiának. Wood várta a megjegyzést, szólni
akart, de az utolsó pillanatban meggondolta megát.
– Tovább! – siettette Wood Taylort.
– Ötödször. Gondoskodni kívánok azokról is, akik hűséggel mellettem
maradtak az utóbbi időben. Ezért Cecilia és Simon Fellow továbbra is a
ház alkalmazottjai maradnak, és egy összegben fejenként háromezerötszáz
fontot kapnak. Gladys Miller, az African Wild Animals nevű cégem
titkárnője, és egyben személyi ügyeim intézője, egy összegben tízezer
fontot kap és ugyanennyit biztosítok Mr. Albert Taylornak, végakaratom
megszerkesztése és végrehajtása fejében, az őt megillető hivatalos
díjazáson felül.
Taylor ennél a pontnál jelentőségteljesen a feleségére nézett, de az a
retikülje fémgombját babrálta és úgy tűnt, nem is hallotta, milyen nagy
összeg hullott az ölükbe.
– Végezetül – fordult ismét a papírok fölé az ügyvéd –, teljes
könyvtáramat dr. Theodoro White-ra hagyom, akinek egészségem
karbantartását köszönhetem. Ezen végrendeletem kihirdetésével
egyidejűleg minden előző rendelkezésem hatályát veszti. Aláírás, dátum
stb. – mormolta Taylor.
Wood felemelte a tekintetét és végignézett a vendégeken. Ezek
kényelmetlenül feszengtek vele szemben a merev támlájú viktoriánus
székeken. Ha nem a saját végrendeletét hallotta volna az imént, talán még
el is mosolyodik. Így azonban csak a hatást figyelte. Gladys Miller
kipirultan az örömtől szorongatta férje ölbeejtett kezét, aki zavarában
elvörösödött arccal ült.
Alice füstkarikáival volt elfoglalva és pántos szandáljában lábujjait
tornáztatta. Mary két tenyerébe temette az arcát és feltehetően sírt. Paul a
szék támlájához feszült és hol a lányt, hol pedig Mrs. Taylort figyelte. Így
festett az első sor. A másodikban két meghatott ember, Cecilia és Simon
küszködött a könnyeivel, az előbbi kipirulva, az utóbbi pedig furcsa
módon elszürkülve a meglepetéstől. Wood pontosan ezt várta, nem
csalódott.
Átvette az iratot Taylortól, körülményesen az orrára tette a szemüveget
és lassan, nyomatékosan ismét felolvasta azt a részt, hogy
– „Ezen végrendeletem kihirdetésével egyidejűleg minden előző
rendelkezésem hatályát veszti.” – Majd Taylorhoz fordult és a szemüvege
felett szólt hozzá: – Ezt nem olvasta fel. Érvénybe lép a halálomat követő
napon. Ingatlan vagyonom jegyzékét az egyes számú melléklet tartalmazza
– és szemével végigsiklott a jelenlévőkön.
– Kérem a tollat – nyúlt az asztal felé s közben egy pillanatra elidőzött a
szeme az üresen maradt széken. Halványan elmosolyodott, majd
energikusan a kipontozott vonal fölé kanyarította a nevét. Taylor ezek után
felkérte Millert és dr. White-t, hogy mint tanúk lássák el kézjegyükkel az
iratot. Miller csak most értette meg, hogy miért kellett eljönnie erre a
fogadásra. A nélkülözhetetlen emberek fontosságával állt fel és gombolta
be a zakóját, mielőtt az asztalkához lépett. Az orvos készségesen ugrott, és
mint egy receptre, kanyarította alá olvashatatlanul a nevét.
– Mi kimehetünk, Uram? – kérdezte szokatlanul magas hangon Simon.
– Maradjanak még – intette őket türelenre az ezredes. – Igyanak velünk
a halott egészségére!
Csak az orvos mosolygott ezen a keserű tréfán, és elsőnek nyúlt a
poharáért.
– Hát akkor igyunk arra – harsogta –, hogy soha még ilyen egészséges
halottal nem találkoztam!
– Idióta – suttogta Millerné, de úgy tűnt, hogy az orvosnak semmi sem
veheti el a jókedvét.
– Igyunk, igyunk! – nógatta a társaságot Wood. – Igyunk arra, hogy száz
évig élek. Hacsak – és itt a doktorra kacsintott – dr. White nem követ el
ellenem valami merényletet és túlgyógyít.
Gladysből kirobbant a nevetés, olyan elképzelhetetlennek találta, hogy
az öreg Wood így tud mókázni saját esendőségén. Miller szerény
heherészéssel csatlakozott a feleségéhez, nehogy valaki meggyanúsíthassa,
hogy nincs humorérzéke. Az orvosnak már biztatás sem kellett. Elég sokat
ivott ahhoz, hogy elfelejtse, itt még esetleg mint orvosnak is dolga lehet.
Hiszen elsősorban azért hívták. Szent meggyőződése volt, hogy a ráeső
részt csak az utolsó pillanatban biggyesztették a végakarathoz. Ő szívből
kívánta – bár szerette a könyveket –, hogy sokáig éljen még az öreg
ezredes. Ha meghal, kereshet másik beteget, akinek a nevére a recepteket
írja. Itt nem lehetett bonyodalom. Mary és Paul mindenkor igazolta volna
az öreg fájdalmait, amit ő a kór előrehaladott állapota miatt csak
morfiummal tudott csillapítatni. Éljen csak még egy kicsit, a könyvek
megvárják őt.
– Tálalva – jelent meg az ajtóban immár ismét a fehér kesztyűben
Simon.
– Hölgyeim és uraim, fáradjanak az ebédlőbe – szólt Wood. Az ebédlő
egy hosszú diófa asztalból, körülötte tizenkét támlás székkel és egy
hatalmas tálalóból állott. Mind a négy sarokban egy-egy hatkarú bronz
kandeláber, s a falon egy gigantikus festmény még Tanzániából. Sebzett
oroszlán fut a cserjében és körötte ijedten röppenek fel a megriasztott
madarak. A dúsan terített asztal látványnak is impozáns volt. Minden
tányér mellé négy poharat, ezüstgyűrűbe font szalvétát és számtalan
evőeszközt helyeztek. Az asztal közepére japán rózsát és a tengerparton
oly ritka mezei virágcsokrot tettek. Simon a helyükre vezette a vendégeket,
majd Woodra nézett. Utasítást várt. Máskor ebben az időben már el is
felejtették a vacsorát. Cecilia már Isten tudja hányadszor melegítette fel az
erőlevest, és az nem nagyon használt neki. Jobb lett volna, ha előbb
vacsoráznak, és utána olvassák fel a végrendeletet – gondolta Simon és azt
számolgatta, hogy hány óra lesz, mire ágyba juthatnak. Már lassan elmúlik
11, és még el is kell mosogatni. Szegény Cecilia nagyon fáradt lesz!
– Nos lássuk, mit főzött a jó öreg Cecilia – szólalt meg Wood és úgy
látszott, hogy elemében van. – Annyit előre is elárulhatok, hogy ilyet még
a legelegánsabb londoni éttermekben sem fogyaszthattak ezidáig. A
levesen kívül ugyanis ma kizárólag afrikai specialitások lesznek. Külön az
önök kedvéért törpe tuniszi sárgadinnyéket is rendeltem a legédesebb
fajtából.
– Éljen a házigazda! – lelkesedett Alice, aki nem vetette meg a finom
falatokat, bár látszott rajta, hogy kínosan ügyel napi kalóriaadagjára.
– Lássuk, lássuk! – udvariaskodott Taylor és ültében is Wood felé hajolt,
a házigazdának kijáró tisztelettel.
– Hol van Paul? – nézett szét az öreg. – Csak nem húzta fel az orrát?
Nézd meg, kislányom, és ha még nem szaladt világgá, jöjjön vacsorázni.
Legalább ezt az estét ne rontsa el. Nem szeretnénk rá várni. Különben is
mindjárt 11 óra.
Mary mint egy alvajáró emelkedett fel a helyéről. Úgy érezte, talán
többet ivott a kelleténél, ezért nagyon vigyázott minden mozdulatára.
Óvatosan tolta hátra a székét és lassú mozdulattal indult kifelé.
– Egész helyes kis nő még mindig! – állapította meg az orvos. A lány
csendben becsukta maga mögött az ajtót. Paul a hall közepén állt.
– Hol voltál? – kérdezte. – Apa már keresett.
– A szobádban. Rád vártam…
 – …mit akarsz? – kérdezte remegve a lány. – Már mindent
megbeszéltünk. És annyira elegem van az egészből.
Még egyszer figyelmeztetni szeretnélek, hogy egy vasat sem kapok, ha
az öreg meghal – nézett keményen a lányra.
– Én is hallottam. És?
– Mit és! – villámlott Paul. – Ez azt jelenti, hogy mindent pontosan kell
csinálnod, úgy, ahogyan terveztük. – Két kezével megfogta a vállát és
szinte szuggerálva folytatta: – Ne hagyd el magad! Csak ez menthet meg
mindkettőnket. – Megsimogatta Mary fejét, kicsit megrázta, majd nyugodt
hangon tovább beszélt:
– Na, gyere már. Még feltűnő lesz, hogy ilyen sokáig nem megyünk
vissza.
– Oké. Jövök! – mondta a lány és elindult az ebédlő ajtaja felé.
Paul lassan követte. Cigarettáért nyúlt a zsebébe, majd az öngyújtóját
kereste. Rágyújtott.
– Hát akkor kezdhetjük – indítványozta Wood, amint meglátta Maryt és
a valamivel később belépő Pault. – A fiatalurat megviselte ez a mai este –
állapította meg magában elégedetten. Csak azt nem értette pontosan, miért
hatott ez Maryre is olyan súlyosan. Miért fáj neki az, hogy Paul nem
örököl?
Annyira elfoglalták a saját gondolatai és nagylelkűsége felett érzett
öröme, hogy fel sem tűnt – Judy rehabilitálása minden visszhang nélkül
maradt. Milyen szép is lenne, álmodozott ez a mindig racionális öregúr, ha
valamilyen módon Judy ösztönösen megérezné, hogy minden rendben és
ma este visszajönne! Ez lenne a diadal. Bizonyára elcsodálkozna
mindenki! Együtt lenne újra a család. Álmodozásából Paul hangja
riasztotta fel:
– Mary! Hol a nyakláncod? Miért nem veszed fel legalább ma este?
– Felvehetem – válaszolt a lány és a legkisebb lelkesedés jele nélkül állt
fel ismét.
Gladys, aki már percek óta szipogott, úgy vélte, hogy itt a soha vissza
nem térő alkalom, és Mary mellett kisurranhat a szobából. Amikor
becsukták maguk mögött az ebédlő ajtaját, kislányosan hálálkodott, hogy
lehetősége nyílt észrevétlenül kijönni, mert milyen szörnyű is az, amikor
valakinek a meleg levestől elindul az orra és nincs nála zsebkendő.
– Remélem, hogy vissza is együtt megyünk – emelte segélytkérően
szemeit a lányra, aki még arra sem volt képes ebben a pillanatban, hogy
figyeljen rá.
– Hogy jutott Paulnak eszébe a lánc? – tűnődött Mary. – Miért olyan
fontos ez most neki? – Közben tekintete a faliórára esett. Az óra két perc
híján 11 órát mutatott. Elszántan indult a szobája felé és visszafogott
lélegzettel nyomta le a kilincset.
 3.
Az első gyilkosság

Szombat este 11 óra 02 perc.

Kinyílt az ebédlő ajtaja és Cecilia jelent meg, a tálalókocsit tolva maga

előtt. Hirtelen mint valami sziréna szólalt meg a telefon. Hosszan és
vészesen csengett. Az ebédlőben Wood meglepetten emel te fel tekintetét.
Mit jelent ez? Simon kisietett, felvette a hallgatót. Nyugodt, megszokott
hangján jelentkezett be: – Wood-villa!
Valaki beszélt a vonalban, amit méltósággal és nyugalommal hallgatott
végig:
– Azonnal jelentem. Türelmet kérek… – válaszolta.
A nyitott ebédlőajtóban megállt és onnan szólt be:
– Mr. Paul Woodot kérik azonnali, sürgős hívásra Liverpoolból – de
amíg ezt mondta nem is Paulra, hanem Woodra nézett. Az ezredes nem
válaszolt, csak kezével intett Paulnak, hogy mehet.
A fiú kényelmesen felállt és elindult. Még visszaszólt az ajtóból,
mintegy mentegetőzve, hogy nem tehet a hívásról. Amikor kiment, az
ebédlő ajtaját tárva nyitva hagyta. A telefonhoz lépett és beleszólt:
– Paul Wood! Tessék…
Még egyszer megismételte és közben olyan arcot vágott, mint aki nem
kap választ. Tenyerével megütögette a hallgatót és továbbra is hangosan
hallózott.
Amíg Paul telefonált, Wood egyre mérgesebb lett. Felvette az előtte álló
üveget, bort akart tölteni magának. Az üveg üres volt. Ingerülten szólt
Simonnak:
– Mit áll itt? Nem látja, hogy nincs elég bor?
 Simon ismerte már Wood szokását. Ha másra volt is mérges, mindig
rajta vagy Cecílián töltötte ki haragját:
– Azonnal hozom uram, a pincéből. Milyet parancsol?
– Az 1896-os évjáratból. Három üveggel.
Simon sarkonfordult és a teraszon át a pince felé indult.
Paul még mindig a telefonnál állt. egyre hangosabban hallózott. Wood
megunva a dolgot hangosan kikiáltott:
– Most már elég legyen ebből! Nem elég, hogy ilyenkor zavarják az
embert, még ezt a kiabálást is el kell viselnünk?
Cecilia a tele zsúrkocsival karikázott át a hallon. Hozta a vadpecsenyét.
Paul dühösen lecsapta a hallgatót és amint visszaért, könnyedén
megjegyezte:
– Ha valami sürgős, majd megint hívnak.
Az apja hangja csattant fel:
– Ha megint hívnak, senki sincs itthon!
– Értem, Apám – válaszolt Paul, tőle szokatlan udvariassággal.
Cecilia már épp az ebédlő ajtaja előtt állt, amikor valami különös neszt
hallott a háta mögött. Lassan kinyílt Mary szobájának az ajtaja. Cecilia
félbemaradt mozdulattal állt a kocsija mellett, tágranyílt szemekkel nézett
arra. A szobából nem jött ki fény. Egyszercsak megjelent Mary feje.
Homloka csupa vér. Lassan, mint aki nem tud járni, csúszott kifelé a
résnyire nyílt ajtón. Kitárult az ajtó és Mary mint egy kődarab zuhant ki a
hall szőnyegére.
Az asszony tétován egy lépést tett felé és amikor meglátta, hogy a lány
melléből is szivárog a vér, iszonyatosat sikoltott. A rémes látványtól alig
állt a lábán.
A szörnyű hangra az ebédlőben mindenki megdermedt. Elsőnek Dr.
White ugrott fel, akiből egy pillanat alatt elszállt az ital mámora. Hatalmas
léptekkel rohant kifelé. Az első pillanatban nem látott mást, csak a rémült
Cecíliát. Az ő szemét követve vette észre a földön vérében fekvő lányt.
Hozzáugrott. A többiek csak akkor értek oda, amikor a doktor már a lány
szíve fölé hajolt. Dermedten álltak. Utolsónak Wood jött ki, és hirtelen
erőre kapva lökte el maga elől a többieket. Némán adtak utat neki.
Ekkor lépett ki Millerné a szobájából és a galéria tetejéről próbálta
megérteni, hogy mi történt odalenn. Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet
és rohant le a lépcsőn, a férje mellé.
– Mi ez? – tört ki a hang Woodból. Ennyire futotta csak az erejéből és
ha Simon, aki épp ebben a pillanatban tért vissza, el nem kapja, összeesik.
Mint egy tehetetlen csecsemőt, ültette szokott helyére. Közben egy
pillantást vetett a földön fekvő Maryre, a véres látványtól iszonyattal
fordította el fejét.
A társaság némán állt. Paul közelebb furakodott. Megkérdezte az orvost:
– Hívjam a mentőket? – Hangja kongott a csendben.
Dr. White még fogta a földön fekvő lány pulzusát. Figyelt. Lassan
felállt, legyintett. Szuszogva csak annyit mondott:
– …a rendőrséget!
Wood még szólni szeretett volna, de szája nem engedelmeskedett. Feje a
mellére hanyatlott. Odaugrott az orvos. Megfogta a pulzusát. Simonra
nézett, aki ott állt a már felszívott injekciós fecskendővel. Kikapta a
kezéből, beadta az orvosságot Wodnak, közben sürgetően Paulra nézett.
Amíg az orvos az öreg szívét hallgatta, Paul felhívta a rendőrséget.
Vasárnap 00 óra 13 perc.
Az ünnepi hangulatnak már nyoma se volt. Csupán a falikarok
világítottak a hallban. Minden ódonnak és barátságtalannak hatott. Simon
megpróbált ugyan némi rendet tenni, de Gladys olyan határozottan intette
le, hogy mozdulni is alig mert.
A rendőrség gyorsan megérkezett, de Mary holttestét csak néhány perce
szállították el. Még látni is szörnyű volt, ahogy az egyik fiatalember
szenvtelenül körülrajzolta krétával, mielőtt megmozdították. Akik még
utoljára odamerészkedtek, hogy elbúcsúzzanak tőle, megesküdtek volna,
hogy megszólalásig úgy hatott, mintha élne.
Wood mozdulatlanul ült karosszéke védelmében. Hamar magához tért a
kámforinjekciótól, és hajszáleres arcbőre inkább egy túlnyílott, már halódó
szekfűhöz hasonlított, mint emberi ábrázatra. Szeme beesett és hatalmas
lila árok húzódott alatta. Egy kis zsámolyon Cecilia kuporgott a lábánál és
hol zsebkendőjébe temetett arccal sírt, hol az öreg kezét szorongatta. Az
hálásan nézett rá, és talán meg is érezte, ha maradt még egy csöppnyi hely
szívében az érzelemre, hogy az asszony ugyanúgy szenved, mint ő. Gladys
a férjébe karolva állt a szoba közepén, mintha sétára indulnának, csak
éppen azt nem döntötték még el, hogy hová. Riadtan néztek hol erre, hol
arra, ahol éppen történt valami. Alice és Paul két oldalról támogatta a kis
barokk asztalt. Ők is menekülőkre emlékeztettek, csakúgy mint Taylor, aki
a nyitott teraszajtón pislogott kifelé. Egyedül az inason látszott az élet
valamiféle jele. Mint mindig, most is hasznossá szerette volna tenni magát.
Mary szobájának nyitott ajtajából figyelte, hogy mit tesz-vesz odabent
Cooper felügyelő és Gerry őrmester.
– Segíthetek valamiben, uraim? – kockáztatta meg halkan a kérdést, de
nem kapott választ odabentről.
– Mit csinálnak azok ott ketten? – dugta elő a fejét a fotelből Wood.
– A szekrényben pakolnak, uram! Mary kisasszony fehérneműit
vizsgálják, nyilván keresnek valanit.
– Ehhez nincs joguk – szisszent fel Paul.
– Majd talán tőled kérdik meg – próbált most Paul felé fordulni az öreg,
de ez majdnem lehetetlen volt, hiszen jó öt méterrel a háta mögött állt. – A
felügyelőt nem szabad akadályozni a munkájában! Azt tesz, amit jónak és
hasznosnak ítél. Nekünk mindenben a segítségére kell lennünk. – Közben
nyögve Taylor felé fordult:
– A doktor még mindig nem jött rendbe? Taylor kérem, nézze meg mit
csinál ilyen sokáig a fürdőszobában? Annyit nem ivott, hogy így elbánjon
vele. Szükségem lehet rá!
– Kérem, Mr. Wood, ne zavarjuk a doktort! Ilyenkor jobb mindenkinek
egyedül. Talán kellemetlen lenne neki – szabadkozott az ügyvéd, és
látszott rajta, hogy esze ágában sincs megmozdulni. Tulajdonképpen
nagyon érdekesnek találta, hogy személyesen vehet részt a nyomozásban,
ugyanis a krimikbe olvasottakon kívül ilyen élményben vajmi kevés része
volt. Egyébként is csak válóperekben és vagyoni keresetekben volt járatos.
Nagynéha bízták csak meg egy-egy hagyatéki tárgyalással, pedig abban
van az üzlet, ezt minden kezdő fiskális tudja. De egy ilyen bűnper! Még a
lapokba is bekerül! Alice-nak persze fogalma sincs róla, hogy ez mennyit
lendíthet a karrierjén – gondolta. A piszmogó csendben szemérmetlenül
hangosnak tűnt a toalette vízöblítőjének zaja, s még annál is visszatetszőbb
White doktor hamuszínű arca.
– Jobban van? – húzta ki a karját Gladys az uráéból és az orvoshoz
lépett.
– Köszönöm, asszonyom, lényegesen. De ha megbocsát, én leülnék.
Úgy biztosabb.
– Egy kis konyakot? – kérdezte Alice és annyi bántó szemtelenség volt a
hangjában, hogy egyszerre minden szempár rámeredt. Nem jött zavarba. –
Ez a lehetetlen helyzet nem is olyan rossz – tűnődött. – Olyan, mint egy
találós kérdés. Ki ölte meg Mary Woodot, és főleg miért? Semmi köze
hozzá, és mégis ő az egyik főszereplő. A rendőrségi fotós mindannyiukat
lefényképezte az előbb. Az is elképzelhető, hogy benne lesz a holnapi
lapokban. Persze, ha délután történt volna mindez, akkor még nem lett
volna ilyen nyúzott az arca. Valószínűleg nem lesz túlságosan hízelgő az a
fénykép, pedig megpróbált nagyon kedvesnek és fittnek látszani. Gladys is
milyen ázott. Szemébe lóg a haja és már egy csepp rúzs sincs a száján.
Leette a vacsoránál. Ilyesmire egy nőnek figyelnie kell, mert más is
észreveszi. Ilyen és hasonló dolgok foglalkoztatták Alice-t, miközben
csücsörített ajkai közül fújta a füstkarikákat.
– Ellenszenves egy nő – súgta Millerné az orvos fülébe. De annak már
csak annyi ereje maradt, hogy rábólintson.
– Gyere,szívem – nyújtotta karját Miller az asszony felé, és úgy húzta
magához, mintha írást kapott volna arról, hogy mellette semmi bántódás
nem érheti. – Te is velünk együtt jöttél ki a vacsorától, ha valaki kérdezi.
Itt gyilkosság történt! Óvatosnak kell lennünk.
– Meddig tart még ez a herce-hurca? Csak nem képzelik, hogy egész
éjszaka itt állok majd a hallban? – türelmetlenkedett Paul és látszott rajta,
hogy nem egészen ezt akarta mondani. Mindig mindent a fogalmazással
rontott el. Sosem gondolta végig, amit mondani akart, csak belekezdett, és
amikor érezte, hogy másképp sül el, mint ahogy szeretné, ingerült lett és
ettől vált olyan kellemetlenné mindaz, amit mondott. A kérdésre
természetesen nem érkezett válasz, és a hosszantartó csendben még sokáig
ez visszhangzott mindenki fülében. Cecilia olyan visszataszítónak találta,
hogy mint egy riadt kisbaba, hirtelen felsírt és Wood kezét az arca elé
kapta.
– Hallgass! – szólalt meg csendesen az öreg, és már nem is próbált
megfordulni. – Ha most alváson jár az eszed, akkor annyit sem jelentett
Mary neked, mint az a döglött hal, amelyiket a múlt héten dobtál ki az
akváriumból.
– Apa, hogy mondhat ilyet! Csak borzasztó itt állni, azok meg bent
Mary fehérneműit tapogatják. Ez már halottgyalázás!
– Meglepően érzékeny vagy, Paul – szólt az apja egy kis
megrendültséggel a hangjában. – Gyere ide. Húzd ide azt a széket és ülj le!
Mrs. Taylor nem fog félni egyedül.
– Persze, hogy nem – búgta Alice –, menjen csak az édesapjához!
Önuralomból jeles, nyugtatta magát a nő. A hangom pontosan olyan, mint
mondjuk tegnap ilyenkor. Talán túlságosan is nyugodt!
Persze, ha most elengedném magam, az csak nekem lenne könnyebb.
Még az is megeshet, hogy valaki rendreutasítana. Az kellene még! Ha
most a felügyelő azt mondaná, hogy a hölgyek lefekhetnek, mert velük
csak holnap délelőtt foglalkozik, nagyon hálás lennék. Biztosan ijesztően
fáradt már az arcom. Ilyenkor mondta mindig szegény anyám, hogy ne
erőlködj lányom, a fagyos mosolynak hideg a szele. Szegény Mary! Ő már
sehogy sem mosolyog.
– Hölgyeim és uraim – lépett be Cooper és Gerry a hallba –, elnézést,
hogy sokáig megvárakoztattam Önöket, de sajnos ez a munka időigényes.
– Csak legalább lenne valami eredménye – szakította meg Coopert Paul.
– Mi is azon iparkodunk, uram. Felkérem Önöket, hogy fáradjanak
ehhez a kis asztalkához, hogy az őrmester levehesse valamennyiük
ujjlenyomatát…
 – Micsoda? – toppantott indulatosan Taylor. – Nem vagyok én betörő!
Tiltakozom mindenféle zaklatás ellen! Törvényesen bejegyzett ügyvéd
vagyok, adófizető állampolgár. Az én nevemhez nem tapadt folt. A
jelenlévők közül mindenki ismer. A Navy Club tagja vagyok, akár onnan
is kérhetnek információt felőlem. Vagy tessék, itt a telefon! A kamara
elnöke is kezeskedik értem. Kérem, hívja fel!
– De uram! Ebben az órában? Egyébként magam is meg vagyok
győződve az ön feddhetetlenségéről. Nincs szükségem információkra.
Ujjlenyomatokra viszont igen. El kell határolnom az önökét a gyilkosétól.
– Miért? Azt gondolja, hogy amatőr volt az illető és itthagyta a
névjegyét? – nézett a felügyelő szemébe Paul. – Ez az ügy nem úgy néz ki.
– Néha még a profik is hibázhatnak. Nem egy esetben valóban hagynak
maguk után névjegyet. Londonban például van egy visszatérő paciensem,
aki bankbetétekre specializálta magát. Nagyon ügyes fickó, néha hetekig,
hónapokig is eltart, amíg rá tudok bizonyítani valamit. Legutóbb például
úgy bukott le, mint egy kezdő. Szégyellte is magát miatta. A lakásban,
ahová betört, elnyomta a cigarettáját. A hamutartóban találtam meg.
– Más is elnyomhatta azt a csikket – ütötte le a feldobott labdát Paul.
Cooper láthatóan csak erre várt:
– Igen. De azt a típusú betörést csak négyen csinálják Londonban, és
közülük csak az én emberem tesz mentholt a cigarettatárcájába. Tehát…
Gerry, vegye le az ujjlenyomatokat!
– Talált már valamit? – kérdezte Wood és reszkető kezekkel próbálta
cachous doboza fedelét felpattintani.
– Ujjlenyomatokat, Uram. Ezért fontos, hogy már az első lépésben
kizárjuk az Önökét. Gerry, az úrhoz vigye oda az asztalkát!
– Nem, nem kell – ellenkezett Wood. – Oda tudok menni én is. Csak
végezzék a dolgukat. – Két-három szem cukrot tett vértelen ajkai közé,
majd Simon felé nyújtotta kezét. – Menjünk, essünk túl rajta!
Gerry őrmester már ott ült a festékespárnával és a papírokkal. Látszott
rajta, hogy fáradt, bár az ilyen fiatal, sápadt fiúk mindig nyúzottnak
hatnak. Wood kezét olyan óvatosan fogta meg, mintha attól félt volna,
hogy eltörik.
– Tessék jól rányomni, uram, különben nem ér az egész semmit. A
festék egy kis szappanos vízzel is lejön. Kérem körbeforgatni az ujjait. Így
ni! Köszönöm. – Sorba vett mindenkit s alig várta már, hogy Alice is
odaérjen. Az asszony látta, hogy az őrmester időnként rajtafelejtette a
szemét, és még ilyen fáradtan is jólesett egy fiatal férfi érdeklődése.
Mosolyogva nyújtotta a kezét, s mint aki nem tudja, hogy mit tegyen,
hagyta, hogy a férfi irányítsa a mozdulatait. –Köszönöm, asszonyom –
hebegte zavartan Gerry, mert észrevette, hogy Cooper figyeli. Sietősen
csomagolta össze felszerelését és igyekezett minél előbb kívül kerülni
Taylorné bűvkörén.
– Ha mindenkié megvan, akkor mára megköszönöm a fáradozásukat
azzal, hogy csak reggel folytatjuk – szólt Cooper. – Jó éjt, Hölgyeim és
Uraim! A reggeli viszontlátásra.
A hölgyek már csak erre vártak, de egyikőjük sem merte elkezdeni a
takarodót. Gladys a férje védőszárnyai alól Alice-hoz lépett, belekarolt,
úgy húzta a lépcső felé.
– Na, akkor elszívunk egy cigarettát annak örömére, hogy lefekhetünk –
kínálta Alice Gladyst.
– Sosem dohányzom, de most elfogadom. Ezen a különös éjszakán, azt
hiszem, megbocsájtható. Félek, hogy egyáltalán nem tudok majd elaludni.
Nagyon felkavartak ezek a dolgok. Egyébként is rossz alvó vagyok, és
ilyenkor még altatóval is nehezen megy. Most jut eszembe, nem is hoztam
gyógyszert magammal!
– Majd én adok – kínálta fel szolgálatait Alice. – Sosem megyek el
otthonról anélkül. Nekem talán elég lesz egy kis nyugtató is. A
házipatikámban minden megtalálható. Na, hogy ízlik a cigaretta?
– Nem is olyan rossz, csak félek, hogy köhögni kell tőle. A férfiak mit
csinálnak?
– Állnak. A tehetetlenségi nyomaték tartja fogva őket. Albert, menjünk
már! Reggel nem fogok tudni felkelni! – kiáltott a férjének és szép lassan
érte indult.
 – Felügyelő úr – intette magához Wood a nyomozót. – Még nem
említettem, hogy ma este vacsora előtt itt a hallban egy értékes briliáns
nyakékkel ajándékoztam meg a lányomat. A vacsorától azért kelt fel, hogy
felvegye. Bement a szobájába… – itt megakadt egy pillanatra – a többit
tudja… A lánc viszont nem volt a nyakán, amikor rátaláltunk…
– Letudná pontosan írni, hogy milyen volt? Esetleg az ékszerésznek van
még egy példánya belőle? – kérdezte élénken Cooper.
– Kizártnak tartom. Több mint húsz esztendeje vásároltam külföldön.
De van fényképem róla. Megboldogult feleségem viselte.
– Itt is látható a festményen – mutatott Mrs. Wood mellképére Paul, aki
apja mellé lépett. – Ezen is látszik a nyakék.
– Valóban – bólintott Wood. – Ez az. Úgy tudom, eddig nem találták
meg. Vagy lehet, hogy éppen azért történt a gyilkosság? –Nehezen mondta
ki a szót, szemét összeszorítva, hogy ne sírjon, de sovány vállait mégis
megrázta a visszafojtott indulat.
– Természetesen ezt is keressük. Feltételezi, uram, hogy ez lett volna az
indíték? – kérdezte Cooper és ismét végignézett a társaság minden tagján.
– Mi lehetett az értéke?
– Fel lehetne becsültetni! Mr. Steel bizonyára készségesen megtenné –
kapcsolódott a beszélgetésbe Gladys. – Én hoztam el az ékszerésztől Mr.
Wood megbízásából. Az biztos, hogy ehhez hasonló szépet még
Londonban is keveset láttam. – Amíg a titkárnő a láncról mesélt a
felügyelőnek, addig Taylorék lassan elindultak felfelé.
– Magukkal tartok én is – lépett hozzájuk hirtelen Paul. – Nem sokat
alhatunk ma éjjel. Jó éjt. – A galérián Taylorék a lépcsőtől számítva a
harmadik ajtón mentek be, mert előttük volt a Miller házaspár szobája. Az
első háló volt Paul állandó szobája, azon túl már csak a padlásfeljáró
bejárata volt.
– Először majdnem oda mentem be – mesélte Alice a férjének, és a
padlásfeljáró ajtajára mutatott –, de olyan bibliai sötétség volt, hogy nem
találtam a villanykapcsolót. Az inas húzott ki onnan, amikor már mozdulni
sem tudtam a félelemtől. Jó éjt, Paul – szóltak vissza mindketten és
behúzták az ajtót. Paul még egy ideig a karfára könyökölve szívta
cigarettáját, aztán hirtelen benyitott Millerék szobájába. Csak egy
pillanatig volt ott, már jött is vissza. Az apja az orvossal és Millerékkel
közben bement a könyvtárszobába. Simon egy üveg konyakot vitt be
utánuk, Cecilia pedig a poharakkal indult a teraszon át a konyha felé.
– Végre egy kis csend – sóhajtott fel Cooper. – Sosem szerettem az ilyen
sokszereplős bűnügyet. Amíg mindenki tisztára mossa magát, addig
belefáradunk mind a ketten. Nem gondolja, Gerry?
– Tréfál, uram! Szerintem minél többen vannak, annál izgalmasabb.
Ahány ember, annyiféle karakter. Itt van például ez a Mrs. Taylor.
– Tudom… – vágott közbe Cooper. – Azt is látom, hogy tetszik
magának. Pedig nem a maga korosztálya, Joe. Izgalmas nő, nem mondom,
de az ilyen mindenkinek tetszik. Ezt ne felejtse el. Nem irigylem a férjét.
Igazi bestia, ismerem a fajtáját.
– Uram, nem találja furcsának, hogy az áldozat szobájában minden
rendben a helyén volt? Dulakodásnak nyomát sem láttuk – igyekezett
messzire elkanyarodni a kényes témától Gerry.
– Nem találom furcsának. Ez csak azt jelenti, hogy az ismerősök között
kell keresni a tettest. Az is arra vall, hogy mind a két lövést szemtől
szembe adták le. Ennek külön szakirodalma van, fiam. –Cooper gyakran
nevezte fiamnak a mellette dolgozó őrmestert. Nemcsak Gerryt, akit
mindössze egy hónapja rendeltek mellé, hanem idősebb kollegáit is,
akikkel Londonban dolgozott együtt. Persze, ezt ki is kellett érdemelni.
Amelyik őrmester nem akart hadnagy lenni, az szerinte nem is igazi
rendőr. Cooper pedig csak azzal volt hajlandó magánbeszélgetésekre,
akiből kinézte, hogy többre is képes. Szerette az igyekvő, logikusan
építkező, gyors észjárású fiatalokat. Gerryt hamar megkedvelte, mert a
saját kínos indulására emlékeztette. Az ötvenes évek elején Londonban
soha nem látott méreteket öltött a gazdasági bűncselekmények és
betörések száma. A rendőrség viszont elsősorban politikai ügyekkel
foglalkozott, így lényegesen kevesebb ember maradt a közönséges
bűncselekményekre. Az akkori kezdőnek ezért se éjjele, se nappala nem
maradt. Nem egyszer hetekig nem jutottak haza és akkor ezt mindenki
természetesnek vette. Ma már – amikor a bűnüldözés legalább olyan
mértékben modernizálódik, mint az ipar –, lényegesen könnyebb dolguk
van a rendőröknek. Többen is vannak, képzettebbek, és a kitűnő technika,
valamint a hatalmas szakirodalom áll a rendelkezésükre. Gerry persze
mindebből csak annyit érzékelt, hogy már hét éve dolgozik, és még mindig
nem kapott önálló feladatot. Bántja is a hiúságát, de nem panaszkodik. Ő
járta ki, hogy Cooper mellé osszák be, mert egy nyári idény alatt is sokat
lehet tanulni tőle. A felügyelőnek pedig jó híre volt a szakmában. Nem
övezte legenda az alakját, nem voltak hírhedt nőügyei, csak szépen és
pontosan dolgozott. Gerry nagyon sajnálta, hogy a főnöke csak nyaranként
jön Southportba, ezért úgy határozott, hogy megpróbálja
nélkülözhetetlenné tenni magát, s akkor talán egyszer magával viszi
Londonba. Mert minden angol rendőrnek az az igazi karrier, ha közel kerül
a húsosfazékhoz. Márpedig az Londonban van.
– Min mereng? – szólt rá Cooper.
– Csak arra gondoltam, hogy… – na, most jusson eszembe valami! –
hogy az áldozat szobájának a teraszra is nyílik ajtaja és az nyitva volt. Meg
aztán az is eszembe jutott, hogy senki sem hallotta a lövést.
– A lövéseket – javította ki Cooper ugyanis… – A könyvtárszoba
ajtajának nyikorgására hirtelen abbahagyta. Simon jött ki, maga elé
engedve Milleréket, akik tétován megálltak egy pillanatra, majd elindultak
felfelé a lépcsőn.
A doktor hangja hallatszott a szobából, az öregtől búcsúzott, majd ő is
kijött. Amikor meglátta a felügyelőt és Gerryt, hozzájuk lépett:
– Szükség van még rám, vagy hazamehetek? Őszintén szólva jobb
szeretnék itt maradni, mert Mr. Wood nagyon rossz bőrben van.
– Valóban, uram – szólt Simon az ajtóból ilyen rossz állapotban még
nem láttam az urat az elmúlt öt év alatt. Mivel Dr. White a háziorvosa, már
máskor is az úr vendége volt éjszakára, különösen frontátvonulások idején.
Az mindig megviselte Mr. Woodot..
– Helyes! – hagyta rá Cooper. – Ha akad még üres szoba, akkor
maradjon. Rossz esetben itt a hallban is megágyazhat a doktornak, minket
nem zavar.
 Van még üres vendégszobánk az emeleten, uram – jegyezte meg Simon,
és érződött a hangján, hogy rosszallja a felügyelő naivságát. –
Felkísérhetem White doktort?
– Hogyne, és maga is lefekhet.
– Előbb még Mr. Wood körül lesz egy kis dolgom. Nélkülem sosem tér
nyugovóra. Megbocsátanak?
A két rendőr derülten nézett a távozók után. Nemigen találkoztak
korábban ilyen, a múlt századból ittfelejtett belső inassal.
– Vajon mit fizet neki Wood? – tette fel a kérdést Gerry.
– Alig valamit! Az ilyen ember ugyan aranyat ér, de sehol sem fizetik
meg. Ezek többnyire már csak megszokásból maradnak a régi helyükön,
vagy az évjáradék reményében. De ez a Fellow nem járt rosszul
semmiképpen. Tisztes összeget kap Wood halála után ő is és a felesége is.
Ezt közölte velem az ügyvéd, Mr. Taylor…
– És mindenki! Ezek szerintem alig várták már az öreg halálát,
valamennyien jól járnak. Paul Wood kivételével. Erre nem az örökhagyó
hal meg, hanem az egyik örökös, aki közben milliomos lett. Állítólag a
nyaklánc miatt… Tehát…
Ismét meg kellett szakítani a beszélgetést, mert Simon érkezett le a
lépcsőn a doktor szobája felől. Egyenesen a könyvtár felé tartott, amikor
Cooper megállította:
– Csak nem itt lent alszik Mr. Wood?
– De igen, uram! Előfordult ez már máskor is, különösen amikor
vendégek vannak a házban.
– Akkor csak menjen és végezze a dolgát – hagyta rá Cooper, és kezét
Gerry vállára téve elindult vele Mary szobája felé.
– Nézze meg, fiam, azt a nyakláncot, hátha megvan, és akkor más
indíték után nézhetünk.
Gerry futó pillantást vetett Mrs. Wood mellképére a falon, s bár nem
nézett a galériára, látta, hogy Paul hátraugrik és csendben beteszi maga
mögött a szobája ajtaját.
 – Kíváncsi fickó – mondta Coopernek, és szemével Paul szobája felé
intett.
– Érthető – válaszolt az nyugodtan –, végül is a húgát ölték meg. Na,
menjen!
Amikor egyedül maradt, a terasz ajtajához lépett és mélyeket szívott a
friss éjszakai levegőből. Az őrt álló rendőr egy kicsit távolabb a párkányra
támaszkodott, és onnan figyelte a felügyelőt. –Nyugodt éjszakánk van,
uram! – szólalt meg, hogy megtörje a kínos csendet. – Az – bökte rá egy
idő után Cooper, és hogy ne hagyjon mindent Gerryre, bement utána Mary
szobájába.
– Talált valamit?
– A nyaklánc nincs itt. Feltehetően ellopták.
– Várható volt. Semmi más, ami gyanús lenne?
– Eddig még nem találtam. De nézze meg ezeket a bundákat és ruhákat.
A Vogue címoldalán láttam csak hasonlókat.
– Maga nőtlen, nem? – nézett hamiskásan Cooper Gerryre.
– Igen, uram, azért van időm, hogy megnézzem a csinos nőket a
divatlapokban.
– A maga korában én az eleven nőket nézegettem, fiam. Az jobb
mulatság. No, mit nézzek a ruhákon?
– …hogy milyen szépek és drágák.
– Rendben van, de most fejezze be az álmélkodást! Inkább azon
tűnődjön el, hogy ki vihette el a nyakéket? Vettek ujjlenyomatokat a
teraszra nyíló kilincsről is?
– Igen, bár azt hiszem, hogy az nyitva volt egész este.
– Annál rosszabb nincs, mint amikor egy nyomozó hisz valamit. Azt
hagyjuk meg a polgároknak! Hívja fel az ügyeletet és kérdezze meg, hogy
találtak-e a jelenlévőktől eltérő ujjlenyomatokat is? Ha igen, nézzék meg a
nyilvántartásban, és szóljanak vissza.
Gerry azonnal a hallban lévő telefonhoz ugrott, de Cooper hangja
megállította: – Gerry, az Isten áldja meg, ne az itteni telefonon hívja őket!
Menjen le a kocsiba és onnan.
– Szabad bejönni? – kérdezte bizonytalan hangon Wood, aki úgy állt a
könyvtárszoba ajtajában, mint egy kórházból szökött beteg. Szürke
bársonyköntösét csak a vállára dobta, s a hasa alatt az ujjával fogta össze,
hogy le ne csússzon.
– A karosszékhez kísérem – szólt Gerry és mellé lépett.
– Köszönöm, de siessünk. Nem szeretném, ha valaki bejönne. S
minthogy Gerry egy szót sem akart elmulasztani az öreg ezredes
elbeszéléséből, a teraszon álló rendőrhöz sietett és őt küldte el telefonálni.
Gyorsan visszajött és Cooper mellé állt.
– Nézzék – szólalt meg Wood s köntöse alól egy sima fedelű dióbarna
fadobozt húzott elő, – emiatt már járt egyszer nálam a rendőrség.
– Tőlünk valaki? – kérdezte Gerry és szemmel láthatóan nem emlékezett
az ügyre.
– Igen, akkor Derek felügyelő vezette a nyomozást. Négy évvel ezelőtt
történt. – Kinyitotta a dobozt és egy húsz centiméternél nem nagyobb
arany sellőt emelt ki belőle. – Látják, Uraim? Ezt a kis szobrot egy lengyel
hercegtől kapta még az apám, valamikor a múlt század végén. Nagyon régi
és csodálatosan szép munka. Úgy emlékszem, valami történelmi
ereklyeféle lehet, ugyanis a herceg nagybátyja püspök volt és az egyik
templomának volt ez a dísze. Más kérdés természetesen, hogy én őrzöm és
nem a lengyelek, de hát az enyém. A könyvtárban tartottam mindaddig,
amíg el nem tűnt onnan. Akkor értesítettem a rendőrséget és ők
megállapították, hogy a polcon, ahol ezt tartottam, Judy – ő a másik
lányom – ujjlenyomatai voltak. Képzelhetik, mennyire elkeseredtem, hogy
ő a tolvaj. Arról nem is beszélve, hogy idővel úgyis a gyermekeimre
maradt volna minden. Mit tehettem? – hirtelen a torkához kapott és
fuldokolni kezdett. – kaphatnék egy korty vizet?
– Egy kis sherry talán jobb lenne – mondta Gerry, mivel vizet
legközelebb a fürdőszobában talált volna.
– Köszönöm – sípolt az öreg és amikor megitta az italt, folytatta. –
Egyszóval telefonáltam Derek felügyelőnek és azt mondtam, hogy
megkerült a „Sellő”. A házat még nem vizsgálták át, így nyugodtan
mondhattam. Ezzel a rendőrség lezárta az ügyet, én pedig kiutasítottam a
lányomat a házból. Maguk mit tettek volna az én helyemben? – nézett
fájdalmasan a rendőrökre és amikor nem kapott választ, folytatta: –
Sajnáltam, hogy eltűnt a szobor, de azt végképp nem tudtam elviselni,
hogy meglopott a lányom. Judy mindent tagadott, de a tények ellene
szóltak. Kezdetben még tudtam, hogy mi lett vele, később aztán szem elől
tévesztettem. Úgy hallottam, hogy teljesen lezüllött és akkor rájöttem,
hogy nem tehetek semmit.
– Most hol van? – kérdezte Cooper.
– Úgy tudom, hogy Londonban. Paul egyik barátja mesélte, hogy
találkozott vele egy lokálban a Sohoban. Részeg volt és egy franciával
fizettette a fogyasztását.
– Kerestette?
– Igen. Paul barátját kértem meg, hogy adjon át neki egy ötszáz fontról
szóló csekket és még arra is megkértem, hogy béreljen lakást a számára,
amit én fizettem volna. De másodszor már nem találtak rá.
– Mennyit érhet ez a Sellő?
– Ismertem egy belga műgyűjtőt, akinek van egy hasonló. Az is
Lengyelországból való. Egy katalógusban olvastam, hogy annak az értéke
több mint hetvenezer dollár. Védett tárgy, tehát gyakorlatilag muzeális
értékű. Ez itt – mutatott a kezében lévő szobrocskára –, valamivel nagyobb
és a kidolgozása is szebb.
– Nem gondolt arra, hogy ezt sem vette volna meg bárki, ha olyan sokba
kerül?
– De igen. Éppen ezért nála kezdtem meg a kerestetést. Megbíztam Mr.
Steelt, az ékszerészt, hogy utazzon el hozzá és ha nála van, vásárolja
vissza.
– … és nála volt – mondta Cooper.
– Természetesen. Húszezerért vásárolta meg és nekem is, jogos
tulajdonosának, ennyiért adta vissza.
– Nagyon meg lehetett szorulva a lánya, ha ennyiért eladta, vagy pedig
nem tudta, hogy mennyit érhet.
 – Nem a lányom vitte hozzá – nyögte fáradtan Wood.
– Megbízott valakit?
– Nem!
Cooper most már nagyon kiváncsi volt a Sellő történetére.
– Tehát ki adta el a Sellőt?
– Paul, a fiam – majd helyesbített. – A fogadott fiam! – De ez a
vallomás láthatóan nagyon megviselte. Várakozóan nézett a két rendőrre,
majd lassan megkérdezte: – Kívánnak még valamit az urak?
– Amit most elmondott, azt jegyzőkönyveznénk.
– Nem! – csattant fel az öreg. – Csak azért mondtam el, hogy tisztán
lássák Judy lányom helyzetét. Ugyanakkor megismerjék Pault.
Elégedjenek meg ennyivel. Nem óhajtok több botrányt a családban.
– Még egy kérdést engedjen meg uram – kérte nagyon óvatosan Cooper.
– Ha ilyen egyértelműen kiderült, hogy a fia a bűnös, miért nem tette jóvá
tévedését a saját lehetőségein belül?
 4.
Az aranyoroszlán titka

A nagyon fáradt öregember egy pillanatig várt, majd végső erejét

összeszedve tovább beszélt: – Csak négy napja kaptam vissza a szobrot.
Megbízottam, Mr. Steel teljes titoktartás mellett intézte az ügyet. Másrészt
már megtoroltam a saját lehetőségeimen belül – fűzte hozzá gúnyosan. –
Kitagadtam a nevelt fiamat is és csak annyit hagytam rá, hogy ne kelljen
nyomorognia miután meghalok.
– Értem – mondta szórakozottan a felügyelő, de látszott az
arckifejezésén, hogy valamin töri a fejét. – Mi a véleménye mindezek
mellett arról – kérdezte –, hogy esetleg a nyakék miatt ölték meg Mary
Woodot? Ugyanis mindaddig, amíg nincs meg a nyakék, csakis ezt
tekinthetem indítéknak.
– A nyakék? – ismételte nagyon halkan Wood és úgy formálta a
hangokat, mintha nagyon nehéz lett volna kiejtenie. – Igen? – húzta tovább
az időt. – Erről megfeledkeztem – és a zsebébe nyúlt. Kivette a levelet,
amit már a doktornak, Paulnak és Taylornak is megmutatott. – Olvassa! –
és átadta a felügyelőnek.
Cooper elvette és olvasni kezdte. Gerry is kiváncsi volt rá, ezért főnöke
mellé lépett és annak válla felett olvasta el.
– Mikor kapta? – kérdezte és fel sem pillantott.
– Tegnap reggel! Az íróasztalomon találtam. Csak úgy oda volt téve –
válaszolta gyorsan az öreg.
– … és ki tette oda? – faggatta tovább Cooper.
– A háziak közül senki! Mindenkit megkérdeztem. Nem tudnak semmit.
Érthetetlen. Nem gondolja? – és feszülten figyelte a felügyelő arcát.
– Az! – válaszolt Cooper. – Nálam hagyná? – kérdezte.
– Ha ezzel segítek szerencsétlen gyermekem gyilkosának felderítésében,
akkor természetesen. Tegye csak el nyugodtan.
 Miközben a felügyelő eltette a levelet, lassan közelebb húzódott
Woodhoz:
– Kérem mondjon el mindent, amit erről az ügyről nekem tudnom kell,
hogy felhasználhassam a felderítéshez. Sorban, úgy. Mindent, amit jónak
lát.
Wood egy kis szünetet tartott, majd nagy lélegzetet vett és beszélni
kezdett. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült.
– Az elején kezdem. Ennek a Ray Kennedynek az apja katonatársam
volt. Őrnagyként szolgált a 46. dandárban. A háborúban együtt harcoltunk,
kiváló katonának ismertem meg. Igazi angol úr volt. 1946-ban leszerelt és
hajózási vállalkozásba kezdett. Nem lett belőle milliomos, de nagyon
tisztességesen megélt belőle.
– Hogyan találkoztak megint össze? – kérdezte Gerry.
– Liverpoolban telepedtem le. A hajói sok esetben kötöttek ott ki és
rakodtak is. Egy alkalommal valamilyen szállítmányon, ami nekem jött, az
iratokon meglátta a nevem. Először az irodámban keresett, majd kijött ide.
Tudják, én nem sokat tartózkodtam odabent. Paul dolga lenne.
– Értem! – mondta a felügyelő. – Kérem, ha fáradt, pihenjen, van időnk!
Az öreg már jobban belesüppedt a fotelba, párat köhintett, majd
folytatta:
– Ez, ha jól emlékszem, mintegy négy évvel ezelőtt történt. Akkor
kezdődött az olajválság. Neki viszonylag kis hajói voltak, olyan tízezer
tonnásak. A szállításnál meg az új, hatalmas százezer tonnás hajók kezdtek
forgalomba jönni. Így mind kevesebb feladat jutott neki és a költségei is
növekedtek, mert a hajói nem voltak elég modernek. Ekkor egy
alkalommal tanácsot kért tőlem, mit tegyen. Azt javasoltam,
modernizáltassa a hajókat és álljon át darab és ömlesztett áruk szállítására.
Kezdetben nem mert nekivágni, de később kölcsönöket vett fel és – … és
tönkre ment bele mondta nyugodtan Cooper.
– Valóban! Honnan tudja?
– Gondolom! – válaszolta a felügyelő. – Régi törvény, a kishalakat
felfalják a nagyhalak. Nem?
 – Valóban?
Wood hallgatott egy sort, a felügyelő várt egy keveset és csak azután
folytatta:
– … vagy segít rajta egy jóbarát.
– Így van! – mormolta Wood. – Egy jóbarát segített rajta. Az pedig én
voltam. De nemcsak a kölcsönfelvétel volt a baj, hanem az agárversenyek
is. Szenvedélyesen futtatott. Ez lett a veszte. A kölcsönként felvett pénzt
az utolsó pennyig elvesztette.
– Nem tudott fizetni a hajók átalakításáért? – kérdezte Gerry.
– Valóban ez történt – bólintott Wood. – Árverésre került volna három
hajó. Ebbe nem mehettem bele, hiszen tiszttársam és barátom volt. Azt
mondtam neki,…
… hogy megveszi a hajókat? – vágta rá Cooper.
– Igen! Megvettem. Többet fizettem, mint amit az árverésen kapott
volna. Ott hiénák vannak. Kihasználják az emberek szorult helyzetét. Ezt
nem engedhettem meg!
– Szép volt Öntől Mr. Wood – szólt elismerően Gerry.
Cooper erre a válaszra kissé laposan nézett a munkatársára és magában
arra gondolt, hogy ennek a fiúnak még sokat kell tanulnia az életben.
Kicsit naiv. Majd megkérdezte:
– És mi történt a hajókkal?
– Tulajdonképpen nem is magamnak, hanem Paul fiamnak vettem meg
őket. Azt gondoltam, ez a munka talán jobban érdekli, mint a
vadkereskedés. De…
– … csalódott benne. Nem tetszett neki ez sem – mondta folyamatosan
Cooper.
– Valóban. De honnan ismeri ezt az ügyet? – nézett kicsit furcsán a
felügyelőre Wood. – Hallott valamit róla?
– Nem! Csak ismerem az életet és az embereket. Tehát Ön megint eladta
a hajókat és méghozzá nyilván haszonnal?
 – Igen! Eladtam! Remélem, ebben nem talál semmi kivetnivalót – nézett
kissé bizonytalanul a felügyelőre az öreg.
– Nem! – nyugtatta meg Cooper, de a szemei különösen csillogtak. – És
sikerült megkapni azt a pénzt, amit befektetett?
– Igen! Kétszázezer fonttal többet kaptam, mint amennyiért vettem, de
így se kerestem rajta semmit. Örültem, hogy sikerült túladnom a dolgon.
– Ezt hogy kell értenem? – kérdezte csodálkozva a felügyelő –
Kétszázezer font az nem kis pénz!
– Valóban! De egy évig, amíg az enyémek voltak a hajók, Paul
irányítása alatt álltak. Képzelheti, akkor milyen jövedelmet jelentettek
ezek számomra. Visszakaptam azt a pénzt, amit befektettem és annak a
kamatait. Tisztességes üzlet volt. Nem gondolja? – nézett csodálkozva a
felügyelőre Wood.
– Természetesen – hagyta jóvá Cooper.
A helyeslésére Wood erőre kapott, folytatta:
– A kérdés teljesen alaptalan tehát! De ez a Ray, szegény becsületes
barátomnak, Burt Kennedynek a fia, úgy látom, megfeledkezett apja tiszti
becsületéről. Jogtalan követelésekkel akarja megzsarolni azt, aki
valamikor megmentette az apja becsületét. Sőt, aljasságokat csinál…
– Hogyan?
– Tegnap este nyilván beszökött ide. Látta, hogy tele a ház vendégekkel.
Nem olyan volt a hangulat, mint ahol megijednek egy fenyegető levéltől.
Elbújt. Szerencsétlen Mary került elé, amikor bement a szobájába.
Meglátta a nyakéket és el akarta rabolni. A lányom – és itt egész testében
megremegett – ellenállt, ezért megölte. Inkább adta volna oda – suttogta
halkan és két tenyerébe hajtotta a fejét.
A két nyomozó egymásra nézett, de egy szót sem szóltak. Wood elővette
zsebkendőjét, megtörölte a szemét. – Felügyelő úr, ön nem erre gondol?
– Nem tudom! – válaszolta. – Nem tudom! Ez is lehet egy lehetőség,
amit meg fogunk vizsgálni. De lehet…
– Mit lehet? – nézett ár az öreg. – Ez a legkézenfekvőbb. Mi kell még?
 – Valóban kézenfekvő! A levél! A nyakék eltűnése! Ez mind a Kennedy
fiú ellen szól. Ebben igaza van. De…
– De? – villant haragosan az öreg szeme.
– De még sok minden más körülményt is meg kell vizsgálnunk addig,
amíg valakire azt mondhatjuk, hogy ő a gyilkos. Remélem uram, megért
minket.
Wood mérges volt. Minden erejével küzdött azért, hogy akaratát és
gyanúját a felügyelőre erőltesse:
– Kerítsék elő Ray Kennedyt, ő mindent be fog vallani. És nála lesz a
nyakék is. És még egyet…
– Parancsoljon – adta át ismét a szót a felügyelő nagyon udvariasan.
– Kérem, vigyázzanak a ház nyugalmára. Nem tudom, hogy most hol
lehet ez az őrült gyilkos. De talán megkísérli, hogy további bosszút álljon
alaptalan képzelődése miatt. Önöket teszem felelőssé mindenért, ami a
házban történik.
– Jóindulatú figyelmeztetését megértettem! – mondta egy kis éllel
Cooper és meghajolt Wood előtt.
– Most pedig, ha megengedik, visszavonulok. Amit hallottak, ismétlem,
csak Önökre tartozik. Remélem, a segítségükre lettem. Szabad a karját,
fiatalember? – nyújtotta kezét Gerry felé. – Nem tudok egyedül felállni.
– Hogyne, Mr. Wood – kapta el az őrmester az öreget és egészen a
könyvtár ajtajáig kísérte. Amint az ajtó becsukódott, elgondolkozva
megszólalt: – Furcsa egy szerzet. Nem irigylem a családjáért.
– Hát akkor munkára! – adta ki a parancsot Cooper. – Először is vegyük
sorra, hogy mit tudunk. Rázza meg a fejét fiam, és segítsen gondolkozni.
Tehát, megölnek egy milliomos lányt két lövéssel…
– … hangtompítós fegyverrel! – szúrta közbe a fiú.
– Igen. Ezt a háziak ugyebár nem tehették, mert mindannyian együtt
vacsoráztak.
– Kivéve Cecilia Fellow-t, aki észrevette a lányt, amikor kizuhant a
hallba.
 – Igen – s ebben az igenben volt némi elégedettség is –, valamint egy
vagyontérő nyaklánc is eltűnt az áldozat szobájából a szelencéjével
együtt…
– … és a négy évvel ezelőtt ellopott szobrocskáról is kiderült, hogy nem
Miss Judy Wood vitte el, hanem Paul Wood. – Gerry nagyon boldog volt,
hogy megelőzhette főnökét a tények összeszámlálásában, de azért
vigyázott arra, ne lássék kérkedőnek, vagy ami még ennél is rosszabb,
túlbuzgónak.
– Ezzel majdnem egyidőben jelentkezik egy három évvel ezelőtti üzleti
tranzakció folytán kisemmizett üzletfél fia és váratlanul kétszázezer fontot
követel – vette át a szót Cooper.
– … de ha nem fizet Wood, és éppen ma estig, akkor mindenért
elégtételt vesz a károsult fia. Fegyverrel, vagy ami a kezébe akad. Olyan
ez, mint egy vadnyugati történet – nézett főnökére az őrmester. Most már
felbátorodott következtetéseiben és folytatta: – Lehet, hogy ő ölte meg
valóban Mary Woodot?
– Miért gyilkolt volna – nézett beosztottjára a felügyelő –, amikor nem
tudhatta még, hogy fizet-e David Wood, vagy sem? Egy ilyen gyilkosság
túl súlyos figyelmeztetés, hogy adós fizess! Nem gondolja?
– Igen. Így van! – hebegte Gerry, mert látta, hogy logikája nem nyerte el
főnöke tetszését. – Csak fel akartam erre a lehetőségre is hívni a figyelmét
– tette hozzá most már minden lelkesedés nélkül.
– Helyes! – nyugtázta Cooper munkatársa megbánását. – Én meg arra
akarom felhívni a figyelmét, hogy az áldozat lábán nem volt cipő – vette át
a szót Cooper és közben figyelte a fiú arcát, hogy az is észre vette-e ezt a
hiányosságot.
– Igen, hogyne. Persze ki is bújhatott belőle, amikor a láncért ment.
Martha, a barátnőm is mindig kilép a cipőjéből, amikor azt hiszi, hogy
nem látják. Szorítja, mert hiúságból mindig egy számmal kisebbet vásárol,
vagy én nem is tudom miért, de ez a szokása.
– Az is lehet, hogy menekülés közben esett le a lábáról, ott feküdt a
szekrény előtt. Bár ez kevéssé valószínű – vetette el a gondolatot Cooper. –
Mindenesetre nem árt, ha ezt is megvizsgáljuk, írja fel fiam és
alkalomadtán utánanézünk.
– Meglesz uram! Azt hiszem, hogy elég sokat tudtunk meg ma. Még
csak annyit, hogy igaza lehet, uram! Az a pár cipő nem illett az estélyi
ruhához, amit az áldozat viselt. – Amikor látta főnöke csodálkozó
tekintetét, azonnal folytatta: – Én rendszeresen nézegetem a női
diavatlapokat is. A téli estéken itt nincs mit csinálni. Nem úgy, mint
Önöknek Londonban. Ilyenekkel ütöm el az időt.
– Értem – nyújtotta el a szót Cooper, majd folytatta: – Judy Woodot se
hagyjuk ki a sorból. Ő is lehet még tényező. Mindenesetre nem árt, ha
mindent megtudunk róla. Szóljon be az ügyeletre, hogy riasszák Londont!
Úgy hamarabb célhoz érhetünk. Ha a lány a Sohoban járt, akkor az
embereimnek ismerniük kell. Ven-Hut kell elsősorban megkeresni. Kínai
londiner, mindenkiről tud valamit az alvilágból. Már sokszor dolgozott
nekem. Ügyes fickó és nagyon hálás. Kábítószeres volt, de futni hagytam.
Azóta is az egyik legjobb csatornám. Ha a lány valóban járt ott, ő ismeri.
Ez lenne az egyik. A másik pedig Paul Wood. Róla könnyebb lesz
beszerezni a szükséges tudnivalókat. Feltehetően még nincs priuszlapja, de
úgy tudom, hogy szerteágazó az ismeretségi köre és lehet köztük egy-két
ember a maguk zónájából is. Először a városi bárokban és lokálokban
érdeklődjenek, aztán a szállodákban és így tovább…
– A szokásos rutinmunkát kérem. Csak siessenek, mondja meg nekik,
mert addig egy helyben topogunk és arra nincs idő. Tudja mit – fogta meg
a fiú karját –, az lesz a legjobb, ha maga is bemegy a kapitányságra és
piszkálgatja őket, különben idekérhetjük a nyugdíjunkat. Scott ma éjjel az
ügyeletes és bár nagyon precíz fickó, de még a kaktusz is kivirágzik a
szájában. – A fiú már indult volna, amikor Cooper visszahúzta: – Ha
visszajön, hozzon egy termosz meleg teát is. Nem akarom Mrs. Fellow-t
felébreszteni emiatt. Tea nélkül viszont nem tudok fennmaradni egész
éjjel. Ha közben megtudnak valamit, szóljon ide. De ne telefonáljanak.
Vonalvégen van a kocsi, ott veszik a hívást. Addig megpróbálok szundítani
egy keveset. Holnap délelőtt 10-kor rugby lesz az egyes csatornán, azt
mindenképpen szeretném megnézni. Apropó, tudja, hogy a maga korában
én válogatott rugbyjátékos voltam? Na, menjen már, aztán siessen vissza –
intett mosolyogva a fiúnak, aki fél lábbal már a teraszon állt. Majd hirtelen
meggondolta magát és egy köhintéssel megállította.
– Kutassák fel ezt a Burt és Ray Kennedyt is. Mindent meg kell tudni
róluk. Hol laknak, mit csinálnak és hol tartózkodtak az éjjel. Oké?
– Igen, uram! – szólt vissza a fiú. – Mehetek?
– Repüljön! – nevette el magát Cooper.
Úgy döntött, hogy iszik egy korty italt és Wood foteljében alszik, amíg
valaki fel nem ébreszti, amikor Cecilia jelent meg az éppen kilépő Gerry
helyén.
– Engem keres? – kérdezte és egy ásítást nyomott el úgy, hogy az
asszony ne lássa. Amikor az bólintott, a mellette lévő székre mutatott: –
Akkor üljön ide mellém és mondja el amiért jött!
Vasárnap 2 óra 20 perc
– Ez is valami – tette le a jegyzettömböt Cooper és hatalmasat nyújtózva
felállt. – Megbocsát nekem – fordult a mellette ülő Cecíliához-, de
rettenetesen elgémberedtem ebben a fotelban. Nem szoktam hozzá, hogy
ilyen kényelmesen üljek. No, akkor, ha megengedi, vázlatosan
összefoglalom a vallomását.
– A vallomásomat? – döbbent meg Cecilia. – Én csak azt mondtam el,
hogy…
… ami a bűnügy felderítésében a segítségünkre lehet – válaszolta
határozottan Cooper –, az vallomásnak számít.
Nem ilyennek képzeltem – nézett az asszony a felügyelőre.
– A moziban másképp megy az ilyesmi, ugye arra gondol? A mi
munkánk sajnos távolról sem olyan látványos, mint a filmekben. És látja,
én sem vagyok olyan érdekes felügyelő, mint azok. Már három órája itt
vagyok és még mindig nem tudom, hogy ki a gyilkos.
– Ugyan már, felügyelő úr, ezt senki sem várja öntől! – tiltakozott
Cecilia.
– Dehogynem. A főfelügyelő! Mert akár hiszi, akár nem, nekem is van
főkököm. No de folytassuk… Tehát azt mondta, hogy Judy Wood és Paul
Wood sosem kedvelték egymást. Gyakran voltak nézeteltéréseik, ilyenkor
hangosan vitatkoztak és Paul többször megsértette a lányt. Rendszerint
Mary Wood vetett véget a vitának, de mindig a fiúnak adott igazat.
Ilyenkor Judy Wood napokig szótlan volt, kerülte a testvéreit. Ha Mr.
Wood nagy néha beavatkozott a vitába, akkor Mary őt is leintette. Tehát a
polarizáció nagyjából úgy festett, hogy Mary és Paul Wood egy követ fújt.
Mr. Wood és Judy pedig visszavonult. Hát eddig megvolnánk. Amikor
pedig már napirenden voltak a viták, Mr. Wood úgy rendelkezett, hogy
Mary utazzon Amerikába és iratkozzon be a Képzőművészeti Akadémiára.
Így van?
– Pontosan uram!
– Mikor is történt mindez?
– Valamivel több mint négy esztendeje.
– Nos, akkor innen folytassa, kérem! – nyúlt ismét a jegyzettömbjéért
Cooper és visszaült a helyére.
– Tehát Mary elutazott, Judy és Paul pedig még többet veszekedett. Már
annyira elfajult a gyűlöletük, hogy azon gondolkoztunk a férjemmel, hogy
elmegyünk innen, amikor egy nap eltűnt az arany Sellő a könyvtárból.
– Igen, arról már tudok, aztán?
– Szóval Judy kisasszonynak akkor el kellett mennie. – Cecilia fáradt
arcán csupasz tenyerével maszatolta a könnyeit. – Bocsásson meg
felügyelő úr, de nekem olyan borzasztó erről beszélni. Nagyon szerettem
Judy kiasszonyt. Simon, a férjem azt mondta akkor, hogy ő nem megy el
innen, mert nem akarja, hogy Mr. Wood Paullal maradjon egyedül. Így
aztán itt maradtunk.
– Miért veszekedett Paul Judyval? Emlékszik még rá? Arra gondolok,
hogy mi volt az oka.
– Mindig a pénz, a pénz! Paulnak sosem volt elég. Nagyon sokat költött,
adósságokat csinált és nem tudta időre megfizetni. Nem is tudom, mire
kellett az a sok pénz, hiszen mindene megvolt. Mr. Wood mindig adott
neki annyit, amennyiből tisztességesen meg lehetett élni. Persze, az volt a
legszörnyűbb, hogy amikor már nagyon megszorult, akkor különféle
vállalkozásokba kezdett. Mr. Wood eleinte még örült is neki, mert azt
mondta, hogy végre valami érdekli a fiát. Később aztán, amikor mindenből
csak adósság lett, nem engedte, hogy tovább kísérletezzen. Ilyen kísérlet
volt a hajózási vállalkozás is. Mr. Wood azt gondolta, hogy Paul nem
szeret az állatokkal foglalkozni. Megvette a három teherszállító hajót,
persze a maga nevére. A kezelésükkel, az üzletek bonyolításával azonban a
fiát bízta meg. Ez a vállalkozás se tartott sokáig…
– Megint csinált valami disznóságot Paul Wood?
– Konkrétan nem tudom. De annyit hallottam, soha nem azzal a
mennyiséggel számolt el, amennyit a valóságban szállított – mondta a nő.
– Mr. Wood tehát erre az üzletre is ráfizetett?
– Nem kötötték az orromra. Mindent Mr. Wood intézett. Egy tény
azonban, hogy a hajókat hamarosan eladta és Paul megint Mr. Wood
irodáját vezette Liverpoolban. Vadállatok importjával foglalkozik és úgy
tudom, hogy ezen nagyon sokat kerestek. Mrs. Miller segít neki, egyébként
mindössze négy alkalmazottjuk van De Paul nem sokat törődik az üzlettel,
Mrs. Miller az igazi főnök.
– Azt mondja meg nekem Mrs. Fellow, hogy miből fizette ki Paul az
adósságait, ha sosem volt pénze?
– Azt én nem tudom felügyelő úr. Illetve…
– … illetve? – sürgette a felügyelő.
– Arra gondolok, hogy Mary kisasszony is kisegítette olykor, meg aztán
mindig akadt valaki, aki adott neki.
– Tehát: Paul és Mary Wood nagyon jól megértették egymást? Ugye, azt
mondta?
– Igen!… Ezt mondtam?
– Valami ilyesmit mondott. Aztán Mary Wood elutazott Amerikába.
Mennyi időre?
– Egy évre küldte ki Mr. Wood, de közben kétszer is hazajött.
Mikor?
 Először éppen akkor volt itthon, amikor eltűnt az arany szobrocska,
másodszor pedig talán két hónap múlva, de ebben nem vagyok teljesen
biztos.
Mit mondott, miért jött haza?
Nem mondott semmit. Mr. Wood nagyon dühös is volt rá. Veszekedtek,
aztán eltűnt a szobor és akkora lett a felfordulás, hogy jobbnak látta
visszautazni. Emlékszem, akkor kért tőlem kölcsön százvalahány fontot,
adtam is neki. De megadta, amikor másodszor hazajött.
Máskor is előfordult, hogy magától kért kölcsön? – kérdezte Cooper és
szokatlanul soká nézett az asszony szemébe.
Máskor is – hebegett Cecilia és nagyon kényelmetlenül érezte magát. –
Mi nagyon vigyázunk a pénzre és van a bankban betétünk is. Ahhoz persze
nem nyúlunk, csak akkor, ha ilyen nem várt kiadások vannak, mint
például, amikor Mary kisasszonynak adtunk kölcsön.
– És ő megmondta, mire kellett a pénz?
– Nem is kérdeztem. De szerintem nem neki kellett.
– Tehát azt mondja, hogy Mary Paul Wood számára kért kölcsön?
– Én ezt nem mondtam, kérem szépen… ezt csak gondolom. Ez is
vallomásnak számít?
– Nem, nyugodjon meg. Mi csak a körülményekre vagyunk kíváncsiak,
persze a maga feltételezései is sokat segíthetnek. Legyen nyugodt,
amennyiben nem igazolódnak be, nem teszünk szemrehányást miatta.
Éppen ezért arra kérem, hogy mindent mondjon el, ami eszébe jut.
Gondolja, hogy Paul és Mary Wood nem csak mint testvérek szerették
egymást?
– Nem is voltak testvérek. És az az igazság, hogy nem is viselkedtek
úgy. Persze… persze… ezt is csak gondolom – dadogta Cecilia.
– Mit csinált itthon Paul Wood, amíg a lány az USA-ban volt?
– Nem is nagyon járt haza. Akkoriban állandóan utazgatott, többnyire
csak havonta egyszer láttuk, akkor is az iroda miatt jött. De az is
előfordult, hogy csak telefonált Liverpoolból.
 – Mit szólt ehhez Mr. Wood?
– Azt hiszem örült, hogy végre csend volt a házban. Valóban
nyugodtabb lett az életünk. Tudja felügyelő úr, nekünk meglehetősen
kellemetlen volt, hogy minden családi vitának szem és fültanúi voltunk a
férjemmel. Ez egy házban sem szokás. Máshol az urak ezt maguk között
intézik el. Azt meg különösen nem hallottam, hogy az alkalmazottól kértek
volna pénzt kölcsön.
– Ez igaz… Akar még valamit mondani?
– Igen. Azaz… nem, semmit. Akkor jó éjt uram!
– Minden apróságnak jelentősége lehet ebben az ügyben – jegyezte meg
nyomatékkal Cooper. – Kérem, hogy mindent mondjon el!
Cecilia egy pillanatig várt, majd lassan újból beszélni kezdett: – Nem
tudom, hogy fontos-e, csak most jutott eszembe. Nem akarom, hogy
esetleg azt higgye rólam, mindenbe beleütöm az orrom. Arról van szó,
hogy amikor Mary kisasszony először jött haza, de kérem, hogy ezt ne írja
le, mert nagyon szégyellném magam, ha megtudnák. Még a férjemnek sem
beszéltem róla.
– Csak folytassa – sürgette Cooper és bátorítva az asszonyra
mosolyodott.
– Amikor Mary kisasszony először volt itthon és visszautazott
Amerikába, már az elutazását követő másnap levelet kaptunk tőle.
– … már másnap?
– Igen. Ez lepett meg engem is. Megnéztem a bélyegzőn, hogy mikor
adta fel és akkor láttam, hogy a keltezés arra az időre esett, amikor még
itthon volt.
– Odaadta a levelet Mr. Woodnak?
– Természetesen – vágta rá önérzetesen Cecilia.
– És ő nem vette észre? – csodálkozott Cooper.
– Nem. Ugyanis elmaszatoltam a bélyegzőt. Nem akartam felizgatni . –
mentegette magát Cecilia. – De ugye ez köztünk marad? Nincs is talán
jelentősége és most annyira zavart vagyok. Megért, ugye? – nézett
kétségbeesett szemekkel a felügyelőre.
– Hogyne. Bár ha arra gondolok, hogy mi mindennek vehette volna
elejét, ha akkor nem segít becsapni Mr. Woodot!
– Én nem csaptam be! – tört ki az asszonyból. – Én csak nem akartam,
hogy ezzel is tetézzük a bánatát. Mindez akkor történt, amikor Judynak el
kellett mennie itthonról – majd meglepetten folytatta: – De minek lehetett
volna elejét venni?
– Azt pontosan nem tudom. Mindez csak hipotézis.
– Micsoda?
– Feltételezés. De ezzel nem terhelem magát!
Elakadt a beszélgetés és kínos csend ült kettőjük közé. Végül Cecilia
szólalt meg: – Mindent elmondtam felügyelő úr. – Egyet sóhajtott és már
állt is fel, hogy induljon, amikor Cooper a háta mögé került és még
egyszer megismételte: – Más mondanivalója nincs?
– Ez minden uram – szabadkozott Cecilia. – Nem tudok többet
mondani. Mehetek? – Törődött arca olyan riadt volt, mintha csak őt
vádolták volna gyilkossággal. Cooper ismerte már ezt a tekintetet és
érezte, hogy egy-két dolgot megtudhat még az asszonytól és visszanyomta
az székére.
– Mire kiváncsi még felügyelő úr? – próbált a háta mögött álló férfi
szemébe nézni, de az vállánál fogta és nem engedte megfordulni.
– A legutóbbi órák eseményeire – szólalt meg mögüle Cooper, majd
szép lassan elébe került és visszaült a fotelba. – Kérem, hogy sorrendbe
szedve kezdje mesélni a történteket.
– Értem – bólintott Cecilia – Kezdjük ott, hogy Paul Wood táviratot
kapott és ettől Mary kisasszony és ő is nagyon ideges lett. A lány ezer
fontot kért tőlem. Nem adtam. – vágta rá Cecilia.
– Nem mondta, mire kell a pénz?
– Ha adtam volna, ezzel is elejét vehettem volna valaminek? –és lopva a
felügyelőre pillantott.
 – Nem valószínű – nyugtatta Cooper. – Kérem, hogy ne a saját
védőbeszédét fogalmazza, hanem a tényeket tárja fel. Senkit nem
vádolunk, és még nagyon keveset tudunk. Folytassa kérem, talán onnan,
hogy a vacsora alatt valaki felhívta Paul Woodot. Ha jól tudom, a férje
vette fel a kagylót és azt mondta, hogy Liverpoolból keresik a fiút. Az
átvette a telefont, de senkivel sem beszélt, mert talán megszakadt a vonal.
Csak hosszasan hallózott, amit mindenki hallott, mert az ebédlő ajtaja
nyitva maradt. Ezt követően egyenesen visszament az ebédlőbe a
többiekhez. Így volt?
– Igen.
– Nem ment be közben Paul Wood az áldozat szobájába?
– Nem.
– Határozottan állítja, hogy nem? Akkor is, ha ezzel teljes
büntetlenséget igazol számára a gyilkosságban való tevőleges
közreműködésben?
– Hogy mondta ezt uram?
– Azt kérdeztem, biztos-e benne, hogy amikor Paul Wood telefonált,
előtte vagy utána nem járt-e Mary kisasszony szobájában.
– Már mondtam, hogy nem! Hiszen láttam volna!
– Mr. Fellow, a férje azt mondta magának, hogy Mrs. Miller és Mary
kisasszony együtt jött ki az ebédlőből – pörgette egyre gyorsabban a
kihallgatást Cooper.
– Így van! – állította határozottan az asszony.
– Most arra válaszoljon, hogy maga szerint miben különbözött a két
lány egymástól – váltott témát Cooper. – Ezt magának kell tudni a
legjobban, hiszen születésüktől nevelte őket.
– Mindenben. Mintha nem is lettek volna testvérek. Judy kedves volt és
megértő, szeretetreméltó és jó. Mary kisasszony is néha szeretetreméltó
volt – nyugodjék békében –, de számító volt és ravasz.
– Mit gondol, Mary és Paul Wood szándékosan üldözte el Miss Judyt
innen, hogy ne örököljön?
 Cecilia egy pillanatig mereven nézte a felügyelőt, majd megindultak a
könnyei. Sírva válaszolt: – Én már nem gondolok semmire, felügyelő úr.
Nagyon fáradt vagyok, engedje meg, hogy lefeküdjek.
Cooper sajnálattal nézte a vergődő öregasszonyt és kedvesen,
udvariasan válaszolt: – Jó, menjen. Holnap mindenképpen találkozunk.
Pihenje ki magát és felejtse el, hogy így meggyötörtem. Ez sajnos a
feladatommal jár.
– Köszönöm uram – állt fel az asszony és útban kifelé még szokásból
megigazította a szőnyeg rojtjait. Alig egyenesedett fel, Cooper máris utána
szólt:
– Csupán egy pillanatra még. Tehát ön az egyetlen olyan személy, aki a
hallban állt, amikor Mary Wood kizuhant az ajtón, igaz?
Cecilia fáradt, fájdalmas arcával a felügyelő felé fordult és elkínzott
hangon válaszolt:
– Igen uram!
– Mindenki más a vacsorától jött ki? Kivétel nélkül?
Cecilia egy kis ideig hallgatott, látszott az arcán, hogy emlékeit rendezi,
majd vontatottan megszólalt, de hangja olyan volt, mintha nem is belőle
jönne:
– Igen, uram! … Vagyis egy pillanat… Igen, biztosan így volt… Mrs.
Miller jött ki a kisasszonnyal és többet nem ment vissza! …
Uram! – lépett a felügyelő mellé és súgva mondta tovább: – Igen!…
Igen!… Ő az emeletről jött le. De később.
– Biztos ebben? – kérdezte Cooper.
– Biztos! Amikor lejött, azonnal a férje mellé állt. Jól láttam, hiszen
mellettem álltak. Az arca rémült volt és… és… biztos, hogy az emeletről
jött le! – hirtelen megint a felügyelőre emelte a szemét és könyörögve
kérdezte: – Ugye, elhiszi nekem, amit mondok?
A felügyelő Cecíliára nézett, hangja szokatlanul gyengéd volt:
– Persze, hogy elhiszem! Miért ne hinném? Most pihenjen le, úgy látom,
magára fér egy kis alvás.
 Amikor Cecilia lassan kisétált a szobából, a felügyelő a szemével
végigkísérte a hallon. Kitépett egy lapot a jegyzettömbből, ráírt valamit és
az ajtóban álló rendőrnek adta: – Ezt adják le a kocsiból Gerry
őrmesternek. Maga tudja, merre vannak a házban a személyzeti lakások?
– Igenis, uram! – s a rendőr a ház mögötti kis épületre mutatott.
– Abban! A technikusok azt is megnézték, de nem találtak semmit. Csak
egy szoba van berendezve, abban laknak Fellowék. A többiben régi
bútorok és egy csomó használaton kívüli tárgy van. Lomtárnak használják
a többi helyiséget. De ha érdekli önt, van ott egy kitömött oroszlán is.
Amikor az egyik technikus meglátta, megijedt. Olyan az az állat, mintha
ugrani készülne. Félelmetes!
– No jól van, akkor tegye, amire kértem.! És ha lehetne, ne ébresszenek
fel, csak ha valami fontos üzenet jön a kapitányságról. Illetve, ha bármi
rendkívüli történik. Maga meg álljon úgy az ajtóban, hogy a hallt is
szemmel tarthassa! – Ezzel kényelmesen elnyúlt a bergere fotelban,
szemeit lehunyta és mély álomba zuhant.
 5.
Az 1113-as számú ügy

Vasárnap 05 óra.

Cooper nem sokáig aludt, mert hamarosan elkezdett prüszkölni és

minthogy nem talált pokrócot, amit magára húzhatott volna, úgy döntött,
hogy inkább dolgozik. Bár semmi okos nem jutott az eszébe, bement Mary
szobájába, hogy elüsse valamivel az időt. Nagyon csábította a fodros
takaróval leterített dupla heverő, de nem tudta rászánni magát, hogy
lefeküdjön. Inkább az öltözőasztalka elé ült és a tükörben nézegette magát.
Nem volt elragadtatva a látványtól. Soha nem hitte magáról, hogy jóképű,
igaz nem is mondta neki senki. Kissé túlméretezett orra uralta az egész
arcát, s emiatt alig-alig érvényesült sötétbarna szeme, amit az anyjától
örökölt. Érdekes – tűnődött milyen vonzó az anyja még most is. Már
hetven körül jár, de azért a vonásain látszik, hogy valamikor nagyon szép
volt. Kár, hogy nem hasonlítok rá, fejezte be a szemlélődést és kihúzta az
öltözőasztal fiókját. Volt ott minden, ámbár Cooper a feléről sem tudta,
hogy mi mire jó. Vajon a technikus fiúk látták ezt? – döbbent meg a káosz
láttán. 8, 9, 10 rúzs. Minek ennyi egy nőnek? És ez a sok kék és zöld
festék, meg a különböző színű ceruzák! Púderek, csipeszek, krémek,
manikűrkészlet, parfőm, hajcsavarók, kalóriatáblázat, körömlakk – de jó,
hogy nem nősültem meg! – futott át az agyán. Ennyi mindent pakol fel egy
nő magára, mielőtt kilép a szobájából? Nevetséges.
Mindent alaposan szemügyre vett, a parfőmöt még meg is szagolta,
aztán sorban szépen visszarakosgatta a helyére. A második fiókban
viszonylag rendet talált. Ott csak egy-két kerámiavázlat volt, egy törött
csészealj, csekkfüzet és egy útlevél. Ez utóbbi kettőt kivette és a szoba
másik oldalán lévő dohányzóasztal tetejére dobta. Más látnivaló nem akadt
a kezébe. A ruhásszekrényt és az íróasztalt már kétszer is megnézte
korábban, így aztán leült az egyik fotelba és a csekkfüzetet lapozgatta.
Hirtelen mosoly futott át az arcán és az útlevélért nyúlt. Átnézte azt is,
majd felállt, mert gépkocsi csikorgását hallotta a terasz előtt. Mire kiért a
hallba, már jött is vele szembe az őrmester.
– Maga az Gerry? Na mi hírt hozott?
– Itt van uram a tea, sajnálom, hogy nem jöhettem előbb. Remélem,
hogy azért még meleg. Tejet is hoztam, de azt nem töltöttem bele, mert
nem tudtam, milyen erősen szereti.
– Csak nem maga főzte a teát, fiam? – képedt el Cooper és hirtelen
jókedve támadt.
– De én – felelt Gerry méltósággal, s nem tudta mire vélni ezt a hirtelen
hangulatváltozást.
– Köszönöm a teát. Hát akkor meséljen! Maga is iszik?…
– Én már ittam bent, köszönöm. Poharat nem hoztam, de a termosz
teteje is megfelel talán.
– Hogyne. Nos, mit tudott meg?
Letelepedtek a kis barokk asztal köré, ahol korábban Cecilia és Cooper,
azt megelőzően Wood és Taylor ült. Gerry beszélni kezdett:
– A telefonhívás nem Liverpoolból történt.
– Hát? – nézett kérdően Cooper a fiúra.
– Csak innen a 4-es postahivatalból. Tegnap este pár perccel 9 előtt az
ifjú Wood megkérte Miss Tarryt, az ügyeletest, akit egyébként közelről is
ismert, mint kiderült, hogy csengessen ide a villába. Amikor felveszi
valaki a kagylót, kérje őt a telefonhoz azzal, hogy Liverpool van a
vonalban. Ha már jelentkezik, nem kell semmit mondani, akár bonthat is.
– És a nő minden további nélkül belement?
– Igen – mint említettem jól ismerték egymást – mondta Gerry és
hamiskásan nézett a felügyelő szemébe. – Egyébként Paul Wood azzal
indokolta a lánynak ezt a különös kérést, hogy nagy társaság van náluk és
neki máshol kellene lennie.
– Igen – lapozott vissza a füzetében Cooper. – Nézze csak – mutatta a
fiúnak az egyik bejegyzést. – A doktor a posta mellett lakik és fél 9-re
ment érte a fiú. Akkor ez stimmel. Na, fiam, húzhat egy strigulát az
érdemei mellé. Mi van még?
– Paul Wood ma délután táviratot kapott.
– Ezt már tudjuk. Megvan a másolat?
– Ez az – vette elő az őrmester a táviratot. – Olvasom:
„Mr. Paul Wood. Southport Park Lane 9.” A szöveg: „Liverpool,
Glasgow Street 56. J.” Ez minden – nyújtotta át a távirat másolatát.
– Nem is kevés – csettintett elismerően a felügyelő és percről-percre
jobb kedve lett. Ha ilyen gyorsan befut minden adat, akkor egy-kettőre túl
leszünk mindenen és megnézhetem a rugbyt is. Ide nézzen – lengette meg
a nemrég talált csekkfüzetet a fiú orra előtt.
– Majd ne felejtse el megtudni, hogy melyik technikus nézte meg
előttem a szobát. Azzal majd lesz egy kis négyszemköztim… Egyébként,
ha nem lennék betegesen hiú, én sem találtam volna meg – nevetett és a
fiúra kacsintott. Gerry láthatóan nem értett az egészből semmit, de azért
kíváncsian nyúlt a füzetért. Gyorsan átlapozta, majd a főnökére nézett
magyarázatért.
– Nem érti? – kérdezte Cooper. – Minden hónap elsején 200 fontot utalt
át erre a liverpooli címre Sarah Brook nevére.
– Különös – mondta Gerry és sajnálta, hogy nem szolgálhat semmiféle
meggyőző magyarázattal a titok megfejtésére.
– Ne felejtsünk el ennek utána nézni! – szólt Cooper s maga is felírta az
elintézendők sorába. – Van még valami?
– Igen. Felvettem a kapcsolatot Londonnal és a nyilvántartóból már meg
is jött a telexválasz Judy Wooddal kapcsolatban. Ezzel egy telexlapot vett
ki a zsebéből és olvasni kezdte a figyelmesen hallgató Coopernak. –
„Kétszer volt büntetve. Hatvan napi elzárást kapott ittas állapotban
elkövetett botrányokozásért és tíz hónap fogház-büntetést kábítószer
eladásában való közvetítői részvételért.”
– Ez a lány valóban alaposan lezüllött – jegyezte meg Cooper.
– Látja, mit tesznek a körülmények? Vajon tud-e erről Mrs. Fellow?
 – suhant át az agyán. – Vagy az apja? Ha ügyvédet kért a lány, azt
valakinek fizetnie kellett. Neki pedig nem volt pénze. Vagy nem is volt
ügyvédje? Ezt is felírta az elintézendőkhöz, aztán Gerryre nézett: –
Kiadták a körözést ellene?
– Igen uram! Valamint Burt és Ray Kennedyvel kapcsolatban is.
Cooper elővette a táviratot és nézegette. Váratlanul megszólalt: –
Aláírás: J. Mit jelent ez magának?
– Hogy a táviratot feltételezhetően Judy Wood küldhette és amint látom,
a feladó postahivatal Londonban van. A dátum pedig a távirat jelzése
szerint tegnap reggelre utal.
– Ez önmagában még nem sokat jelent. Elképzelhető, hogy már nincs is
Londonban. Mindenesetre riasztani kell a londoni és liverpooli kollegákat,
hogy keressék. Minden erővel rá kell állni a felkutatására. Kocsmákat,
bárokat, szállodákat, mindent át kell fésülni. Indulhat!
– Uram, nem talált egy fényképet a lányról? Úgy könnyebb lenne
megtalálni.
– Ezt én is tudom – válaszolt indulatosan Cooper. – Csakhogy a kedves
papa minden fényképet eltüntetett, amikor kiutasította a lányt. Még
emlékezni sem akart rá. Micsoda primitív felfogás! Ennél már csak az
jobb, amikor tűket szúrkálnak a leendő áldozat fényképébe, jelezvén, hogy
így fog meghalni. Nincs fényképem – fejezte be Cooper és egyre
ingerültebb lett. Gerry egy ideig ott álldogált előtte, s arra várt, hogy
valami közelebbi információt kapjon a körözött lányról, de Cooper már
régen másra figyelt. A csekkfüzet dátumait egyeztette a Cecilia
vallomásában fellelt időpontokkal és elégedetten csóválta a fejét. Hirtelen
rádöbbent, hogy a fiú még mindig ott áll, s egy pillanatra úgy tűnt, hogy
elveszíti a türelmét. Szerencsére még idejében észbekapott, így a
felgyülemlett indulatoknak csak egy parányi töredéke érte a fiút. Gerry a
nyakába szedte hosszú lábait és a kocsihoz rohant, hogy leadja a körözést.
Mire visszaért, Coopert ismét derűsnek látta. Lassan kortyolgatta tejes
teáját és egy útlevelet böngészgetett. Érdekes – gondolta magában –,
nagyon érdekes. – Nézze! – tolta a fiú elé. – Amerikai vízum – nézte meg
a hivatalos pecsétet Gerry és nem értette, hogy mi a különös benne.
Kérdően nézett a felügyelőre.
– Hát az nem tűnik fel, fiatal barátom, hogy ezt a vízumot senki sem
vette igénybe?
– Tényleg – és ezzel Gerry belelapozott az útlevélbe. – Nézze uram –
tartotta Cooper elé most ő az útlevelet –, ugyanakkor mint az inga úgy járt-
kelt Franciaországba és vissza.
– Észrevettem – hűtötte le az őrmester lelkesedését Cooper.
– De akkor mikor volt Amerikában?
– Soha, legalábbis az útlevele szerint. Franciaországban volt ezidő alatt.
Így már az is érthető, hogy miért kapott az apja az első itt tartózkodása
után olyan levelet, amit akkor adtak fel, amikor ő Southportban
tartózkodott. Biztosan megbízott valakit, hogy Amerikából postázza a
Franciaországban írott leveleket. Szervezési hiba!
– Parancsol? – nézett a magában motyogó Cooperre az őrmester.
Majd később megmagyarázom. Előbb fussa át Mrs. Fellow vallomását,
abból mindent megért – nyújtotta át a jegyzettömböt Gerrynek. – Azaz,
dehogy mindent! Még én sem értem teljesen az összefüggést, de
mindenesetre okosabb lesz. ha ezzel végzett, ugorjon át Liverpoolba és
tudja meg, ki az a Sarah Brook. Egyik lába itt, a másik ott. Nemsokára
felébrednek a háziak, addigra szeretném, ha itt lenne. Ne felejtsen el
utánanézni, hogy hol tartanak Judy Wood körözésével. Azt sem bánnám,
ha a lánnyal együtt jönne vissza!
Amikor az őrmester elment, csak akkor vette észre, hogy az elvitte a
jegyzetkönyvét is. Legszívesebben utánament volna, de csak legyintett és
zsebrevágta az útlevelet a csekkfüzettel együtt. Hirtelen a galériára nézett.
Mintha ajtónyitást hallott volna! Eh, csak képzelődöm – gondolta. Egy
pillanatig várt, majd hirtelen lágy léptekkel, mint egy hiúz, felszaladt a
lépcsőn. A galérián megállt, hallgatózott, de semmi nem mozdult. Lassan
lement a hallba. Töltött a termoszból. Megitta és visszacsavarta a termosz
tetejét. Körülnézett, hogy nem felejtett-e valamit a hallban, majd az őrt álló
rendőrhöz lépett.
 – Maga mióta van itt?
– Egy órája váltottam, uram – húzta ki magát a rendőr.
– Akkor üljön abba a szép csíkos fotelbe – mutatott Wood karosszékére
Cooper –, és onnan tartsa szemmel a terepet! Bemegyek a kapitányságra.
Ha történne valami, azonnal hívjanak! A kocsiból, nem innen! – jegyezte
meg nyomatékkal. – Maga nem mozdulhat el a helyéről, értjük egymást?
– Természetesen uram! – mondta a rendőr és megvárta, amíg Cooper
elindul, csak utána ült le a fotelba.
A galérián Paul feje jelent meg egy pillanatra. Óvatosan hajolt ki, s
amikor látta, hogy egy ismeretlen rendőr ül Cooper helyén, kicsit
elcsodálkozott. – Az előbb még a felügyelő teázott ott! Vajon hová
mehetett? – gondolkodott egy pillanatig, majd mikor a földszinten reccsent
a szék, a falhoz lapult. Várt. Újból kilesett. Óvatosan elindult és azon a kis
ajtón lépett be, amelyik a padlásfeljáróhoz vezetett. A rendőr mindebből
semmit sem vett észre. Ő is megteázott, majd visszacsavarta a termosz
tetejét. Kényelmesen elhelyezkedett a fotelban, kemény, kellemetlen
sisakját maga mellé tette a karfára és gyönyörködött a hajnali derengésben.
Vasárnap 07 óra.
Az éles szögben tűző nap elől az egyik csíkos napernyő alá húzódott a
friss váltásra érkezett rendőr. Parányi rádióján a hétórás híreket, majd a
Meteorológiai Intézet jelentését hallgatta: a Brit szigetek felől Nyugatra
húzódott az esőzóna és a csendes éjszaka után igazi nyári napok
következnek – hallotta. – Itt az ideje – gondolta –, a gyerekek még csak
most mennek a nagyanyjukhoz Skóciába és ott úgyis mindig hűvösebb az
idő – mérte fel az esélyeket a gondos atya körültekintésével. – Nekem itt
11-kor lejár a szolgálatom, még jelentkezem a kapitányságon, aztán jöhet
az ebéd. De jó lesz egy nagyot aludni az árnyékban – mosolyodott el még
a gondolatára is. A rádióban ismét tánczene szólt, s hogy ne kelljen
felhangosítani, a készüléket egészen a fülére tapasztotta. Még idejében
észrevette Cooper felügyelő Vauxhallját, gyorsan a zsebébe süllyesztette a
rádiót. Gerry őrmester egyenletesen szuszogott Wood ormótlan foteljében
a hallban, tőle akár az egész házat is ellophatták volna. – Nagy leégés lesz
a fiúnak, ha így talál rá ez a londoni főnök – jutott eszébe a rendőrnek, de
már nem maradt ideje felébreszteni. Cooper úgy ugrott ki a kocsijából,
mintha legalábbis ágyban töltötte volna az éjszakát. Frissen borotválkozott,
s kellemes after shave illatot hagyott maga mögött.
– Történt valami? – állt meg egy pillanatra az őrszem előtt.
– Semmi, uram! Még mindenki alszik – s ezzel befelé nézett a fotelban
kucorgó Gerry felé.
– Sebaj! Mikor érkezett meg?
– A váltótársam azt mondta, hogy alig valamivel előttem. Én pontosan
6-ra jöttem.
– Hol az ördögben van az az Audi? Együtt indultunk el a kapitányságról
és még mindig nem értek ide. Két technikus jön és a maga rajából az a
szeplős tizedes. Ha megérkeznek, azonnal irányítsa hozzám őket.
Reggelizett már?
– Még nem, uram! A feleségem vasárnapi ebéddel vár otthon, arra
tartogatom az étvágyam.
– Azért csak fogadjon el egy teát a háziaktól. Amit éjjel ittam, azt
nappal sosem innám meg. Egyébként furcsállom, hogy még mindenki
alszik. Pedig azt tartja a mondás, hogy csak annak nyugodt az álma, akinek
tiszta a lelkiismerete. Lehet, hogy rossz helyen nyomozunk?
Minden megeshet, uram – nevette el magát a rendőr – , de az is lehet,
hogy valaki ébren töltötte az éjszakát. Csak hát mi sem láthatunk át a
falakon.
Ekkor érkezett meg az Audi a terasz elé, s egymás után a technikusok
ugráltak ki.
– Na, itt vannak a fiúk. Fürgébben, fürgébben… – biztatgatta az amúgy
is siető rendőröket Cooper. – Maguk ketten a parkot fésülik át nagyon
alaposan – fordult kettőjükhöz, majd a rendőrre mutatott –, maga pedig itt
marad, hogy a kollegája ne unatkozzon. Remélem, elhozta a rádiót.
– Itt van, uram! – mutatott a kis vörös szeplős rendőr az oldalán lógó
táskaszerű bőrtokra.
– Ébresztő, őrmester! – rikkantott az alvó Gerry fülébe a felügyelő.
 Mint akibe tűt szúrtak, úgy pattant fel a fiú. Szeme fehérjét piros
hajszálerek hálózták be, s olyan gyűrött volt az arca, mint egy aggastyáné.
Meglepődve látta, hogy milyen friss és jókedvű a felügyelő. – Talán nem
szid meg túlságosan – gondolta, s még mindig dülöngélt a hirtelen
ébredéstől.
– Magának aztán nem lesz luxus egy kis pihenés, fiam! – állította meg
vállánál fogva a metronóm szerűen ringó fiút. – Szedje össze magát, mossa
meg az arcát és jelentse, hogy mire jutott!
– Előbb jelentenék és csak utána tisztálkodom, ha megengedi –
szabadkozott az őrmester, mert nem akart nevetségessé válni az ajtóban
álló két rendőr előtt. – Megtaláltam a házat Liverpoolban. Kétszintes,
szokvány épület, az egész utcában csak ilyenek vannak.
– Kit talált otthon? – nyúlt a felügyelő a jegyzetéért, amit Gerry
visszahozott és a kis asztalra tett.
– Senkit. De engedélyt kaptam az ügyeletestől, hogy bemenjek, sőt egy
embert is adtak mellém. Házkutatási parancs ugyan nem volt, de nem is
vált szükségessé, ugyanis valaki már járt előttem a házban. Legalábbis úgy
nézett ki a helyszín. Minden fiókot kihúzva találtam és tele voltak a szobák
mindenféle holmival. Persze, az is lehet, hogy a háziak hagytak ilyen
felfordulást maguk után. Rengeteg élelmet találtunk és egy csomó
gyermekjátékot.
– Beszélt a szomszédokkal?
– Egy házaspár lakik tőlük balra, azok mondták, hogy egy néger
asszony lakott ott már vagy három éve. Egy kisfiú is élt vele, de nem
lehetett az övé, mert fehér volt és az asszony különben is már hatvan felé
járhatott. A gyerek rendszerint a ház mögötti kertben játszott egy ír
szetterrel. A kutya egyébként ott maradt, bevittem a kapitányságra. Senki
sem ismerte közelebbről se az asszonyt, se a gyereket. A szomszédok csak
annyit tudtak, hogy dr. Hughes a háziorvosuk és elég gyakran járt
hozzájuk, mert a kicsi sokat betegeskedett.
– Felkereste az orvost?
– Franciaországban nyaral az egész család. A házvezetőnő pedig csak
annyit tudott, hogy a gyerek három év körüli, de a nevére nem emlékezett.
Sajnos, az orvos iratszekrényét nem tudtuk kinyitni, mert nem volt
engedélyünk, az asszonynak pedig nem volt hozzá kulcsa. Ma reggel újra
kimennek, vagy telefonálnak az orvosnak. A lényeg az, hogy hamarosan
megtudjuk a gyerek nevét. Nyolcra megy be a váltás, lehet, hogy ő is meg
tudja mondani, hogy kik laknak abban a házban.
– Hogy lehet az, hogy valaki már három éve lakik egy házban és senki
sem ismeri? Magát ez nem lepte meg? – kérdezte Cooper.
– Ezt kérdeztem én is a szomszéd házaspártól, de azt mondták, nagyon
visszavonultan éltek és a néger asszony nem is a környéken vásárolt.
Gépkocsijuk is volt, azzal közlekedtek mindig. Úgy nézett ki, ilyen módon
akartak minden ismeretséget elkerülni.
– Látogatót sem fogadott? Egyáltalán, kik jártak oda? – kérdezte
türelmetlenül a felügyelő.
– A környékről senki. Néha egy fiatalasszony járt ott, többnyire egyedül,
de az is előfordult, hogy egy férfi kísérte oda. Mindig este jöttek, ezért sem
látta őket senki. Rendszerint nem maradtak sokáig. Azt azért megfigyelték,
hogy mindig nagy csomagokkal érkeztek.
– Mikor látták őket utoljára?
– Én hajnalban értem oda, és a szomszédok azt mondták, hogy az a
fiatal nő előttem úgy éjféltájban érkezett meg. Ők is nagyon csodálkoztak,
mert ilyen későn azért nem szokott jönni. A háziak egyébként csak azért
vették észre, mert éppen a vendégeiket búcsúztatták a kapuban. A fiatal nő
elküldte a taxit, amivel a házhoz érkezett. Kis idő múlva a néger asszony
karjában a gyerekkel és egy bőrönddel, a fiatalasszony pedig egy másik
bőrönddel szállt be a saját kocsijukba, amit kihoztak a garázsból. A
feketebőrű idősebb nő a hátsó ülésre ült a gyerekkel és a bőröndöt is oda
tették. A kocsit a fiatal nő vezette.
– Nem sok, de ez is valami – fejezte be a jegyzetelést Cooper.
– Maga most menjen mosakodni, a fürdőszoba az emeleten van. De ne
üdüljön sokáig!
Amíg Gerry elvágtatott, a felügyelő magához intette a kis vöröst a
rádióval: – Kapcsoljon – mondta, majd átvette a rádiót.
 – Itt Delfin, halló, itt Delfin! Kérem a központot.
– Itt a központ! Vétel! – hallatszott a rádióból.
– Ma éjjel éjféltájban egy gépkocsival, melynek rendszámát és típusát
nem ismerjük, egy hatvan év körüli néger asszony, egy hároméves forma
kisfiúval és egy fiatal nővel Liverpool Glasgow Street 56-os számú házból
ismeretlen helyre távozott. Feltehetően Liverpoolban vannak, de az is
lehet, hogy tovább mentek. Lehetséges, hogy a fiatal nő már nincs velük,
de személyleírást kapnak a taxisofőrtől, aki odavitte őt. Az 1113-as számú
gyilkossági ügy felderítésében valószínűleg fontos szerepük van.
Köszönöm. Vége!
– Vettem. Vége!
Gerryn nem sokat segített a cicamosdás, de azért már biztosabban
mozgott, nem kellett attól tartani, hogy eldől. Az emeletről jövet hallotta a
rádióadást és most azon töprengett, hogy mi köze lehet Judy Woodnak
ahhoz a kisgyerekhez? Mert ahhoz nem fér kétség, hogy az a nő csakis ő
lehetett, hiszen a táviratban ez a cím szerepelt és az aláírás „J” csakis Judy
Woodé lehet. De ki az a férfi, aki elkísérte néha? A pasas? Hát csak egy
férfival élt az a lány? Akkor viszont nem valószínű, hogy a Sohoban
„dolgozott”!
– Na, felébredt az első fecskepár – állította meg gondolataiban Cooper
hangja, mert az emeletről a Miller házaspár nézett le rájuk. Félszegen
álltak a lépcső tetején, s csak arra vártak, hogy észrevegyék őket.
– Velünk kívánnak beszélni? – kérdezte kínos udvariassággal a
felügyelő.
– Ha megengedi – engedte Gladyst maga elé a férfi –, a feleségem
szeretne elmondani valamit.
– Parancsoljanak velem! – kínálta hellyel a még hálóköntösben lévő párt
Cooper. – Vagy a teraszon kellemesebb?
– Itt is jó, köszönjük – szólalt meg cérnavékony hangján Mrs. Miller. –
Ezt találtam a férjem ingei közt – nyújtott át egy kis szelencét, amit a
köntöse zsebéből húzott elő. A keze annyira remegett, hogy félő volt,
elejti.
 – Mi az? – kérdezte Cooper és nem nyúlt a szelencéért.
Gladys kinyitotta és mintha mást várt volna, félrekapta a tekintetét a
briliáns nyakékről. – Ez tűnt el tegnap este – szólt alig hallhatóan.
– Valódi? – kérdezte és nem nézett fel a csillogó nyakékről a felügyelő.
– Hogyne, hiszen ez az, amit tegnap hoztam el Mr. Steeltől – kapott
erőre a nő. – Mr. Wood ezt ajándékozta Marynek.
Cooper az ajtó előtt álló rendőrtől kért egy tiszta zsebkendőt, mert
emlékezett, hogy a sajátját már használta, és azzal fogta meg a dobozt.
– Vissza tud emlékezni asszonyom, ki nyúlt a dobozhoz önön kívül?
– Először is Mr. Steel, azután én. A férjem hozzá se ért – tette hozzá
gyorsan, mintha ez számított volna valamit –, majd Mr. Wood és végül
szegény Mary.
Miller olyan peckesen állt a felesége mellett, mintha most derült volna
fény az ártatlanságára az asszony jóvoltából. Szorosan magához vonta és
az álla alá húzta Gladys fejét. A felügyelő a zsebkendőbe bugyolált ékszert
a szelencével együtt a szeplős rendőrnek adta át. Utasította, hogy máris
induljon vele a kapitányságra.
– Ha levették róla az összes fellelhető ujjlenyomatot, hasonlítsák össze
az éjjel felvettekkel. – Egy szelet papírra még felírta a Gladys által
felsorolt neveket és azt, hogy feltehetően lesz rajta egy ismeretlen is, Mr.
Steelé. – Ha ezenkívül találnak rajta más azonosíthatót is, azonnal
szóljanak vissza. Véleményem szerint okvetlenül kell lenni rajta. Miután
elkészült és a rendőr is lement, a házaspárhoz fordult.
– Eddig megvolnánk. Ugye, maguk sem reggeliztek még? – nézett az
egybeolvadt párra.
– Ó, még nem – mondta Miller pedig már tudnék mit kezdeni egy jó
meleg teával.
– Mit szólnának ahhoz, ha megkérnénk az őrmestert, hogy főzzön
egyet?
Gerry elpirult, mint egy kisiskolás. Ezt azért nem várta volna a
főnőkétől. Eszébe sem jutott, hogy az csupán azért tette meg javaslatát,
hogy feloldja a házaspárban lévő feszültséget.
 – Ugyan, felügyelő úr – hadarta Gladys akkor már inkább én.
– Magára még szükségem van, asszonyom. És ezek szerint kénytelenek
leszünk megvárni, amíg mindannyiunkat meghívnak reggelire.
A sértett Gerry hálásan nézett az asszonyra. Még mindig nem szokta
meg Cooper módszereit, csupán arra gondolt, hogy miként lehetséges egy
ilyen bonyolult ügy kellős közepén viccelni.
– Nos, beszéljünk arról, hogy mi történt azután, amikor ön átadta az
ékszert Mr. Woodnak? De talán foglaljanak helyet.
– Kérem, felügyelő úr – huppant le Gladys egy székre. Miller a
kártyaasztal mellől hozott egyet magának. – Azt kérdezte, hogy mi történt
utána? De hiszen már elmondtuk tegnap este!
– Ismételje meg röviden!
– Átadtam Mr. Woodnak és ő azonnal a lányának adta. Illetve a nyakára
tette. Mary bevitte a szobájába. A vacsorához nem vette fel. Paulnak jutott
eszébe, hogy kedves volna tőle, ha felvenné.
– … és akkor kiment, hogy behozza – egyeztette hangosan a
jegyzeteivel Cooper.
– Igen! De én is kimentem vele. A zsebkendőmért. Nem vettem
magamhoz és a meleg levestől… tudja… egyszóval szükségem volt rá.
Egyedül nem mertem volna felállni, vele észrevétlenül kisurranhattam.
– De csak egyedül ment vissza – olvasta füzetéből a felügyelő.
– Igen, mert Mary nem jött. Egy pillanatra meg is álltam a hallban, de a
személyzet ott járt-kelt és nem akartam, hogy azt higgyék, hallgatózom.
Aztán arra is gondoltam, hogy talán ő már bent van.
– Ez nem felel meg a valóságnak! – szólt kurtán Cooper.
– Ezt nem értem – hebegte Gladys.
– Maga csak akkor csatlakozott a hallban lévőkhöz amikor Mary Wood
ott feküdt holtan. Így van?
Gladys nagyon megijedt. Döbbenet hallatszott a hangjából, amikor
megszólalt: – Azt gondolja… hogy én tettem? – olyan riadtan kapott a
férje után, mintha az meg tudta volna védeni. – Kérem, mi okom lehetett
volna rá? Nem voltam én haragosa! Higgyen nekem!
– könyörgött.
– Persze, hogy hiszek, asszonyom. Nyugodjon meg! Azonban jobb
mindig az igazat mondani. Ön pedig valótlant állított és ezzel
félrevezethette volna a nyomozást.
– Ő kért rá – mutatott a férjére.
– Indítéknak persze itt van a nyakék, de nem hiszem, hogy akkor
önszántából visszaadta volna. Apropó, miután Mary Wood bevitte a
szobájába, nem látták a nyakéket többé egészen ma reggelig? – kérdezte
Cooper, és erősen figyelte a házaspárt.
– Nem! – szólalt meg Miller. – Határozottan állítom, hogy nem!
– Nem is beszéltek róla vacsora közben? Hiszen mégiscsak nem
mindennapi esemény egy ilyen vagyont értő nyakék odaajándékozása, –
kapcsolódott Gerry is a beszélgetésbe.
– Nem. Egészen megfeledkeztünk róla. Az hiszem, mindenkinek a
végrendelet járt az eszében. Az mégis fontosabb volt. Egy dolog azonban
történt, amit furcsállltam. Az, hogy éppen Paulnak jutott eszébe, hogy
milyen kedves lenne, ha Mary viselné a láncot. Soha nem tapasztaltam,
hogy ilyen figyelmes lett volna.
– Mr. Wood is helyesnek tartotta, ha felveszi – egészítette ki felesége
mondandóját Miller.
– Köszönöm. Lényegében semmi újat nem tudtunk meg – csapta be a
füzetet Cooper. – Most viszont arra kérem Önöket, hogy ne tegyenek
említést az ékszerről, mintha nem is tudnának róla semmit.
– Elmehetünk…? – állt fel Gladys.
– Reggelinél találkozunk – biccentett feléjük a felügyelő.
– Tényleg – nézett a házaspár után Gerry –, miért éppen Paul Wood
hiányolta a nyakéket? Igaza van az asszonynak. Ez sehogy sem fér bele a
képbe.
 – Lehet… – gondolkodott hangosan Cooper. Jegyzetfüzetébe pedig
beírta, hogy Millerékről minden adatot be kell szereznie.
– Együtt vacsorázott a többiekkel – regisztrálta az eseményeket Gerry –,
illetve közben telefonhoz hívták. Ez volt az a bizonyos interurbán
Liverpoolból. De nem ment be Mary Wood szobájába, hanem egyenesen
visszatért az ebédlőbe. Onnan csak akkor jött ki újra, amikor már Cecilia
rátalált Mary Wood holttestére.
– Lehet, hogy ezért találta ki ezt az egész lánchistóriát, hogy a lány
bemenjen a szobájába? És ha így van, miért tette? Mit tudhatott ő, amit mi
még nem tudunk? – morfondírozott Cooper, majd folytatta: – A fiúk azért
vizsgálják át az emeletet, hogy nem lehet-e észrevétlenül Millerék
szobájából a földszintre jutni. Ugyanis, ha nem lenne az ékszeres
szelencén az ékszerész ujjlenyomatán kívül a feltételezettek mellett egy
újabb is, akkor Mrs. Miller nem áll gyanún felül.
– Jó reggelt Hölgyeim és Uraim! – köszöntötte Gerry a Taylor házaspárt
és az orvost. Mind a hárman a lépcső tetején álltak és láthatóan azon
tanakodtak, hogy ildomos-e megzavarni a rendőröket.
– Jöjjenek közelebb! – invitálta őket Cooper. – Mit szólnak ehhez a
csodálatos időhöz?!
– Az idővel semmi bajom, csak keveset aludtam, drága felügyelő úr –
küldött Alice egy csábmosolyt Cooper felé.
– Nem látszik meg önön, kedves asszonyom. Ragyogó jelenség ebben a
korai órában – válaszolt Cooper és enyhén meghajolt az asszony felé.
– Köszönöm, Mr. Cooper, ön is nagyon jól tartja magát ahhoz képest,
hogy le sem hunyta a szemét. Reggeliztek már?
– Nem. Boldogtalanok lennénk, ha megfosztanának bennünket az önök
társaságától a reggeli asztalnál.
Gerry, ha nincsenek jelen, a fejéhez kapott volna a csodálattól.
Sehogyan sem értette, mi ütött Cooperbe. Vagy ez valami ismeretlen
betegség csak, amit udvariassági rohamnak hívnak? De az is lehet –
gondolta –, hogy talán csapda. Közben a párbeszéd tovább tartott a
felügyelő és a szépasszony közt.
 – Úgy bókol, mint egy hősszerelmes.
– Tekintse annak asszonyom, feltéve, ha Mr. Taylor nem ellenzi.
– Óh, a férjem! – nevetett hátra Taylor felé, miközben lefelé kígyózott a
lépcsőn. Áttetsző indiai száda ruhája sokat engedett láttatni mindabból,
amit nem volt illendő észrevenni, de ez egyáltalán nem zavarta az
asszonyt. – Van egy cigarettája, felügyelő?
– Sajnálom, de nem dohányzom. Attól tartok, hogy még tűzzel sem
tudom megkínálni.
– Mindent a megfelelő helyről! – hallották Paul hangját a galériáról. –
Cigarettám is van, füzem is van, mivel szolgálhatok még? – állt Alice elé a
fiú.
– Ó, kedves Paul – mosolygott a fiúra a nő. – Jaj, de szomorú színe van!
Ki a napra még a reggeli előtt! Ugye megengedi, kedves felügyelő úr?
– Úgy tudom, még nem vagyunk letartóztatva – nézett Cooperre Paul.
– Érezzék jól magukat! – mondta szolgálatkészen Cooper. –Remélem, a
kint dolgozó technikusok nem zavarják majd egészségügyi sétájukban.
Nyomot keresnek a parkban.
– Ilyenkor? Nem késtek még el vele? Hiszen tegnap este óta eltűnhettek
már – jegyezte meg ártatlan arccal Paul.
– Minden laikus ezt hiszi. Bízza csak ránk – nyugtatta meg Cooper.
– Maga tudja! – mondta Paul, s a szép Alice-szel ráérősen sétált ki a
parkba.
– Szép pár! – meredt utánuk a doktor. Ő maga még mindig a tegnapi
öltönyét viselte és, hogy közben elmúlt egy éjszaka, azt csak az álla alatt
ejtett borotválkozási sebek jelezték. Nem szerette a villanyborotvát, a
pengével viszont nem igen tudott bánni. Hájas nyaka megviselten borult
nyitott inggallérjára, mely alatt szomorúan lógott a nyakkendője. Érezte,
hogy külsejével némi feltűnést keltett, amikor megjelent az ajtóban, de
nem tulajdonított különösebb jelentőséget az egybegyűltek véleményének.
Szerette volna, ha mindenki kimegy a kertbe, hogy kettesben maradhasson
a felügyelővel. Ingerelte a felügyelő nyugalma. Csak az viselkedik így, aki
biztos a dolgában. Vajon, mit és mennyit tudhat? Ez járt szünet nélkül az
agyában. Lehet, hogy tud valamit a kábítószerügyről is? Elhatározta, hogy
minden áron beszél a felügyelővel és kiszed belőle mindent, amit csak
lehet.
Millerék azonban még mindig a hallban toporogtak, nem tudták
eldönteni, hogy mit kezdjenek magukkal. Végül Gladys észrevette a Vouge
legújabb számát a terasz asztalon és ez megadta a kezdő sebességet. Miller
napilapot keresgélt, s minthogy nem talált, a felesége után indult. – Na
végre – sóhajtott az orvos, s a felügyelő mellé húzta a puffot.
– Remélem, nem borulok fel vele – tottyant rá és kérdően Cooperre
nézett: – Mit végeztek, ha szabad érdeklődni? Persze, ha nem, akkor nem.
Velem se kivételezzen! Gondolom, már más is próbálta faggatni ma reggel.
– Ez természetes, hiszen mindenki érintett valamilyen formában, ha nem
is tevőlegesen. Egy éjszaka viszont roppant kevés ahhoz, hogy
beszerezzük akár a legszükségesebb információkat is. Azért nem
tétlenkedtünk, csak hát weekend van és ilyenkor minden lassabban megy.
– Hirtelen megélénkült Cooper: – Mióta ismeri a családot? – szegezte a
kérdést a doktornak.
– Megközelítőleg négy éve. Mr. Wood egy kisebbfajta agyvérzést
kapott. Amikor kijött a kórházból, sokáig az én gondjaimra bízta a család.
Tudja, ez akkortájt volt, amikor Judy lányát elküldte a háztól. Makacs
ember az öreg. Konok, mint az öszvér és nagyon sokat ad a külsőségekre.
Ez aztán idővel persze megbosszulja magát. A jobb arca bénult meg és
egészen félrehúzódott a szája. De rendbe jött. Magam sem hittem volna.
Azóta vagyok bejáratos a házba, mert azért mindig akad valami tennivaló.
A trópusokon összeszedett epegyulladása krónikussá vált, gyomorfekélye
is van, ami minden tavasszal és ősszel kiújul, s a szíve sem a régi már.
Nem tudom, hogy vészeli át a lánya halálát. Régi bútordarab, de azért
kedvelem. Mindig vonzódtam az ilyen emberekhez, még ha kicsit nyersek
is. Bár anyagi ügyekben a gonoszságig fukar az öreg ezredes. Ő tudja,
miért.
– És az ifjabb Woodról mi a véleménye? Nem zavarja, ugye – és
Gerryre mutatott –, ha az őrmester is ideül közénk. Minden, amit hall,
tanulságos lehet a számára is.
 – Hogyne. Feltétlenül, bár nem hiszem, hogy érdembeli felvilágosítással
szolgálhatnék. – Megvárta, amíg Gerry is leül, csak azután folytatta: –
Pault kérdezte?… Nos, a fiú már korántsem olyan határozott, mint az öreg.
Nyegle és felületes. Úgy tudom, hogy nem a legjobb viszonyban van az
apjával, ami ezek szerint érthető is. David Wood hallatlanul konzervatív és
kemény. Paul viszont könnyelmű. Jóképű fiú, ezért aztán vannak sikerei
még az üzleti életben is, de ezek megalapozatlanok. Nem hiszem, hogy
valami is mélyebben érdekelné. Könnyűvérű, üresfejű, de azért én nem
haragszom rá. Tud ő kedves is lenni. Vannak közös ismerőseink, akik el
vannak ragadtatva tőle, különösen a hölgyek. Csak tudja, én az ilyenekre
mondom, hogy még a szakadt esernyőmet sem bíznám rá szívesen. De
kérdezzen meg valakit, aki nálam jobban ismeri, mert amit én tudok róla,
az kevesebb a semminél.
– Nagyon értékesek a felvilágosításai – nyugtatta meg az orvost Gerry. –
A szubjektív vélemények sokat segíthetnek egy ember jellemének a
feltérképezésében.
– És miért éppen Paulra kiváncsiak? – kérdezte hirtelen az orvos és
közben hatalmas zsebkendőjével szüntelenül törölgette verejtékező
tartkóját. – Csak nem rá gyanakszanak? Ez képtelenség! Ott ült velünk a
vacsoránál, amikor a gyilkosság történt.
– Senkit sem gyanúsítunk, dr. White – szólt határozottan Cooper. –
Egyszerűen szeretnénk mindenkit megismerni, aki itt tartózkodott tegnap
este.
– S rólam kitől informálódnak? – érdeklődött az orvos. – Vagy talán már
megtörtént?
– Azt hiszen, ön kimarad ebből. Minden gyanú felett áll. Ezért is
számítok a további segítségére, ha nem veszi rossznéven.
– Állok rendelkezésére. Bármikor. Bármikor uraim! – tolta ki maga alól
a puffot, mert úgy érezte, hogy jót tenne egy kis kora reggeli napfény még
étkezés előtt. – Minden jót uraim, ha megbocsátanak, kimennék a
levegőre.
– Magam is szívesen csatlakoznék, de ki kell használnom ezt a kis
csendet a reggeliig. Utána folytatjuk a beszélgetést – ezzel lejjebb csúszott
a fotelben és összekulcsolt kezekkel nézett a távozó orvos után.
– Ez valamit titkol előlem! – mondta halkan Gerry felé anélkül, hogy
feléje fordult volna.
– Igen, feltűnően verejtékezik. Márpedig bármennyire is jó húsban van,
ilyenkor még senki sem izzad. Kellemes ez a kora reggel. Nemde?
 6.
Zsarolás és újabb lövések

Cecilia összetolt három asztalt a teraszon és egy jókora piros kockás

abrosszal takarta le. Simon hozta a porcelánokat és evőeszközöket. Letette
középre már fordult is a reggeliért. Négy üvagkancsót színültig megtöltött
narancslével, majd két üveg forralatlan tejet hozott és két porcelán kancsót
forró csokoládéval. A reggelizőkészletet Mary tervezte, abból a
garnitúrából való, amelyikkel díjat nyert tavaly Londonban. Barna mázas
csuprok tartoztak hozzá, vajszínű girlanddal. Cecilia kontinentális reggelit
tálalt fel a vendégek kedvéért, sülttel, felvágottal és sajttal.
A dúsan terített asztal, mint legyet a mézre, vonzott mindenkit az
étkezéshez. Valamennyien farkaséhesek voltak, hiszen a pompás
vacsorából csak a levesig jutottak tegnap este, arról nem is szólva, hogy
italból dupla mennyiség fogyott. Cooper két csésze teával kezdte a reggelit
és csak utána nézett szét az asztalon. Hideg báránysült, töltött jérce,
bélszín franciasalátával, sonka és vagy hatfajta francia sajt, ez volt a
választék. Gerry meredten bámult az előtte tornyosuló sonkahegyre, de
nem volt mersze hozzányúlni. Gladys észrevette a fiú gyámoltalanságát,
elvette a tányérját és mindenből tett rá egy keveset. A többiek nem
kérették magukat. Alaposan megpakolták a tányérjaikat és hatalmas
falatokban tüntették el az adagokat. Egyedül Alice tartóztatta magát a
mértéktelen mennyiségtől, bár ez cseppet sem esett nehezére. Sosem
vacsorázott, így most sem maradt éhesebb a szokásosnál. Mire mindenki
belakott, csak a csontok és a csupasz tányérok maradtak az asztalon. Mrs.
Taylor és Paul cigarettázott, a többiek pedig csendben emésztettek. A
látszat ellenére a hangulat nyomasztó volt. Simon és felesége hangtalanul
szedte le az asztalt. Úgy suhant mind a kettő a székek között, mintha nem
is a földön járna.
– Hol van Mr. Wood?! – döbbent rá Cooper. Még egyszer végignézett a
vendégeken, hogy nem csalta-e meg a szeme. Persze, hogy nincs itt, de
hogy létezik, hogy idáig fel sem tűnt neki? Biztosan a reggeli vonta el a
figyelmét, nyugtatta a lelkiismeretét. Hangosan megkérdezte az épp
mellette elhaladó Simont. – Hol van Mr.Wood?
– Mr. Wood még alszik! Kilencre kérte a reggelijét, addig a szobájában,
helyesebben a könyvtárban tartózkodik. Kíván tőle valamit, felügyelő úr?
– Á, semmit, semmit… csak érdeklődtem, hogy merre van a ház ura.
Már korábban is meg akartam kérdezni, hogy miért nem tart velünk a
reggelinél? Mindenki Coopert nézte. Rá volt írva az arcokra, hogy ha most
a felügyelő nem érdeklődik az öreg után, bizony senkinek sem hiányzott
volna.
– Megkérhetem Simon, hogy a két rendőrömnek is adjon egy-egy csésze
teát? Hosszú még a délelőtt és messze még az ebéd.
– Uram, ők már korábban megreggeliztek, amíg önök a hallban
tartózkodtak.
– Akkor rendben van – fordult hátra Cooper, mert valaki közvetlenül
mögötte állt meg.
– Uram, a kapitányságról jövök – nyújtott át a rendőr egy lezárt
borítékot.
– Megbocsátanak – nézett az asztaltársaság felé Cooper, majd intett
Garrynek, aki követte a hallba. Csak ott tépte fel a borítékot és közben
mormogta: – Az orvosszakértői jelentés, ahogy látom – majd hangosan
olvasta, de csak annyira, hogy a mellette álló Gerry is hallja: – „22-es
kaliberű Colt típusú marokfegyverből származnak a halált okozó lövések.
A lövedéken a huzagolás nyomai és a visszaverődött lőporszemcsék arra
utalnak, hogy a marokfegyver csövén hangtompítót használtak. Az egyik
lövés az agyvelőt roncsolta szét, a másik pedig a nyaki artériát. A
lövéseket szemből, közvetlen közelről adták le. Az áldozat bőrén a lövedék
behatolási helye mellett lőporszemcsék és a füst nyomai kimutathatóak.”
– Hát ez nem sok! – gyűrte vissza Cooper a jelentést a borítékba.
Közben egy másikat vett elő, gyorsan átfutotta és látszott, hogy mérges –
Ez a másik meg hm,… ez se sokat ér. Jelentik, hogy eddig nem találták
meg a fegyvert. Még szép. Ezek ott bent arra várnak, hogy staniolba
csavart, rózsaszín maslival átkötött csomagban fogja beküldeni a gyilkos a
fegyverét, lehetőleg sok-sok ujjlenyomattal. – Miután kicsit
megnyugodott, folytatta – Viszont találtak egy pár spárgatalpú, csíkos
vászon felsőrészes női szandált, innen három mérföldnyire. Ezzel sem
vagyunk kihúzva a… – csattant fel Cooper hangja. Majd Gerryhaz fordult:
– Ne felejtsen el figyelmeztetni, hogy megnézzem azt a topánt, ha
visszamegyünk. Sosem lehet tudni…
– Van még egy levél az ön számára – hajolt Gerry a boríték felé. Cooper
kivette. Gyorsan elolvasta a feljegyzést:
– Azt írják, hogy találtak egy taxisofőrt, akinek éjféltájban volt egy
fuvarja Liverpoolban. A nő itt a szállodasoron szállt be, de a sofőr nem tud
személyleírást adni róla. Az utasa hátra ült és szándékosan úgy
helyezkedett el, hogy a visszapillantó tükörből sem láthatta az arcát.
Liverpoolban a Galsgow Streeten az 56-os számnál szállt ki. Még a
kocsiban fizetett, s mielőtt kiszállt, egy foncsorozott szemüveget tett fel.
Egy pillanat alatt tűnt el a kertben. A sofőr határozottan emlékszik arra,
hogy a kaput kulccsal nyitotta ki.
– Tehát nem először járt ott – tette hozzá Gerry.
Cooper csak bólintott és tovább olvasta az anyagot:
– A sofőrt egyébként most jegyzőkönyvezik, a liverpooliak pedig az 56-
os ház körüli szomszédoknak csinálnak kellemes vasárnap délelőttöt.
Képzelem, hogy kívánhatnak a pokolba bennünket!
– Valami érdekes? – közeledett kíváncsian az orvos. –- Úgy értem,
megtudtak valamit?
– Igen. De még nem mindent. Estére valószínűleg már okosabbak
leszünk – felelte Cooper.
– Ez azt jelenti, hogy estig itt kell rostokolnunk ebben a halottasházban?
– tört ki hisztérikusan Alice, aki a doktor mögött érkezett.
– De kedvesem! – csitította Taylor a feleségét az ajtóból.
– Egyébként is vasárnap estig maradtunk volna. Majd szépen kiülsz a
kertbe napozni vagy olvasni és meglátod, hogy milyen hamar elszalad az
idő.
– Ez rémes! Azt hittem, hogy reggeli után hazamehetünk. Semmi
kedvem itt maradni – kesergett Alice.
 – Asszonyom, higgye el nekem, hogy én is el tudnám tölteni máshol a
weekendemet? – zárta le a vitát a felügyelő. – Estére, remélem
tisztázódnak a dolgok annyira, hogy nem lesz szükségem önökre. Addig
kérem türelmüket.
– Úgy érti, hogy addigra meglesz a tettes? – tamáskodott Paul.
A terasz ajtajának támaszkodva állt zsebredugott kézzel és egy
fogpiszkálót tartott a szája sarkában.
– Ezt nem mondtam! – válaszolt Cooper. – Mindenesetre szeretném, ha
addigra már nem lenne szükségem a vendégeikre.
– Szabad, uram? – oldalozott be Paul mellett Simon, Wood reggelijével.
A hallban a faliórára pillantott, majd hangosan kopogtatott a
könyvtárszoba ajtaján. A választ senki sem hallotta. Simon várt egy
pillanatig, majd benyitott.
– Ha engem egyszer valaki reggelivel ébresztene! – nyomott el egy
sóhajtást magában Cooper, de nem adhatta át magát a szelíd ábrándnak,
mert az inas rekedt üvöltése megálljt parancsolt. A könyvtárhoz szaladt,
feltépte az ajtót és egy villanásnyi ideig úgy hitte, hogy sokat próbált
idegei most felmondják a szolgálatot.
David Wood a heverőn feküdt. Feje körül minden csupa vér volt. Kezei
összekulcsolva pihentek a gyapjú takarón. Nyugodt kéztartása, fejének
helyzete arra utalt, hogy álmában ölték meg. Halántékán nagy sötét folt
éktelenkedett.
Cooper óvatosan a heverő mellé lépett és megtapintotta a vért a párnán.
Már megszáradt.
A vendégek némán álltak az ajtóban. Senki sem mert közelebb lépni.
Cooper szólalt meg:
– White doktor jöjjön be! Őrmester, hívja a helyszínelőket!
Vasárnap 09 óra
A hallban szorongott az egész társaság, onnan figyelték mindazt, ami a
könyvtárszobában történik. Kitárult az ajtó és a halottszállítók nagy,
tompafényű bádogkoporsóban hozták ki David Wood holttestét.
 A nők tekintete riadtan meredt rá a ládára. A férfiak nozdulatlanul
álltak, ezzel adva utolsó végtisztességet az elhunytnak.
A koporsóval lassan haladtak át a hallon. Kiléptek a napfényben úszó
teraszra, majd végig a tujákkal övezett úton a kapuig, onnan pedig az
utcára, ahol a várakozó gépkocsiba tették terhüket. A gépkocsi ajtaját
bevágták, hogy az hatalmasat dörrent.
A hallban álló néma csoport megremegett. Alice szólalt meg elsőnek:
– Ennyi az élet! Az este még együtt vacsoráztunk és most elviszik ebben
a ronda bádogteknőben. Igazán érdemelhetett volna szebb koporsót is. –
Ezt a kijelentést már a szobából kilépő Cooper felügyelőnek címezte. A
felügyelő nem volt valami vidám hangulatban. De nem hagyta szó nélkül a
hallottakat:
– Asszonyom, nagyon sajnálom, de ez nem gyászszertartás, itt most
gyilkosságról van szó. Ha a temetésre kerül a sor, a család majd nyilván
gondoskodik megfelelő pompáról. Mi ilyen egyszerű eszközökkel
dolgozunk. Remélem, egyetért velem?
– Nem! – szisszent fel Alice. – Nem! Igaz, gyilkosság történt, de ettől
Mr. David Woodot…
– Az áldozatot – helyesbített Gerry, aki Cooper mögött állt már és
idegesítette a nő okvetetlenkedése.
– Lehet így is mondani – folytatta Alice. – Kíméletesebb módon is
elszállíthatták volna. Ő a brit hadsereg ezredese volt…
– Kérem a vitát abbahagyni – szólalt meg erélyesen Cooper. –Ennek
ebben a helyzetben semmi helye nincs. – Ezzel az ajtóhoz ment és
magához intette a helyszínelők vezetőjét. Halkan beszélt, hogy a többiek
ne hallják:
– Amint itt végeztek, azonnal menjen a boncoláshoz. Állapítsák meg,
azonos fegyverrel történt-e a két gyilkosság! Pontos ballisztikai vizsgálatot
kérek! Komoly jelentősége lehet ennek az adatnak.
– Értem! – válaszolta a fiatal technikus, amikor indult volna befelé,
Cooper visszahúzta.
– Mindent rögzíteni és utána milliméterenként kutassák át a kertet is.
 Amikor a technikus eltávozott, egy cédulára felírt valamit és átadta
Gerrynek:
– Azonnal intézkedjen rádió útján, utána ide vissza hozzám? –Még
lökött is egyet a fiatal őrmesteren, hogy nagyobb buzgalomra bírja.
– Felügyelő úr! – kezdte Taylor. – Szeretném valamire felhívni a
figyelmét!
– Parancsoljon? – fordult feléje érdeklődéssel Cooper.
– Nem tudom – kezdett a beszédhez Taylor nem éppen határozott
hangon –, de Mr. David Wood tegnap megmutatott egy fenyegető hangú
levelet.
– … és? – nézett rá Cooper – Folytassa!
– Ebben a levélben életveszélyesen megfenyegette valaki őt – folytatta.
– Ön olvasta ezt a levelet?
– Igen!
– Ki tudott még erről a levélről? – nézett most a társaságra Cooper.
– Én is! – emelte fel a karját Paul.
– Mi volt benne? – fordult hirtelen feléje a felügyelő, csak egy
szemvillanással intette csendre a visszatérő Gerryt.
Egy volt üzletfelünk fia, bizonyos Ray Kennedy fenyegette meg az
apámat. Nem tudom szó szerint idézni, de a lényeg az volt, hogy ha nem
fizet ki záros határidőn belül neki kétszázezer fontot, akkor bosszút áll
rajta vagy a család valamelyik tagján.
– … és? – kérdezett értetlenséget színlelve Cooper.
Gerrynek földbe gyökerezett a lába a csodálkozástól. Micsoda színész a
főnöke, gondolta, hiszen ott lapul a zsebében a levél és úgy tesz, mint aki
semmiről sem tud.
Paul maga elé meredt egy rövid ideig, majd folytatta:
– Lehet, hogy ő ölte meg az apámat? Betartotta a szavát. Semmi sincs
kizárva, ha valakinek egy fillér sem zörög a zsebében. Nem gondolja,
felügyelő?
 – De gondolom – válaszolta Coopoer. – És honnan tudja mindezt?
– Apám mutatta a levelet, amit kapott. Onnan!
– Ezt? – kérdezte Cooper és kivette zsebéből a levelet. – Ezt? – és
odatartotta Paul és Taylor elé.
– Igen. Ez volt az! – mondta Taylor. – Nekem is megmutatta! El is
olvastam. Egyben megnyugtattam, hogy nincs aggodalomra semmi ok,
mert az üzletkötés szabályos volt. A szerződést ugyanis én készítettem el.
– És önnek mi a véleménye? – fordult Raulhoz a felügyelő.
– Ugyanaz, amit a jogtanácsos úr mond. A szerződés szabályos volt.
Ezért nincs senkinek semmi követelnivalója.
– Arra gondol, hogy Ray Kennedy volt a gyilkos? – kérdezte Gerry.
– Ott a bizonyíték a főnöke kezében – válaszolta Paul. – Kell ennél
több?
– Nem, valóban nem kell – mondta nagy nyugalommal Cooper.
– Akkor miért nem fogja el a gyilkost? – vágta oda Paul. – Megöli előbb
a húgomat, utána az apámat. A kezében a bizonyíték és maga itt beszélget.
– A tévedések elkerülése végett közölnöm kell, hogy nem beszélgetek,
hanem a nyomozást vezetem. Remélem, megértett. A levél valóban itt van,
tegnap érkezett és fenyegetéseket tartalmaz. De ez még nem igazolja a
gyilkosság elkövetését.
– Akkor bizonyítsa be! – követelte Paul.
– Legyen nyugodt! Bebizonyítom! – válaszolta minden indulat nélkül a
felügyelő.
– Ez, remélem azt jelenti – kezdte Taylor –, hogy akkor mi is
eltávozhatunk!
– Elegem van ebből a házból – tört ki hisztérikusan Alice.
– Mi is szeretnénk már elmenni – szólalt meg Gladys a férjébe
kapaszkodva. – Most már tudják, hogy ki fenyegette Mr. Wood életét, tehát
miránk nincs szükségük.
– Ennek ellenére azt kell kérnem, hogy maradjanak még. Egy dolgot
elfelejtenek! Itt nemcsak David Woodot gyilkolták meg, hanem a lányát is,
Mary Woodot. Nem valószínű, hogy valaki úgy akar nyomást gyakorolni a
másikra, hogy megöli a lányát. Ez nem jó módszer. Legalábbis ellentmond
minden kriminalisztikai gyakorlatnak.
– Ezt hogy érti? – kérdezte Miller.
– Egyszerű! – folytatta nyugalommal a felügyelő. – Nem zárom ki
annak a lehetőségét, hogy Ray Kennedy a gyilkos. Megölte Mr. Woodot,
mert állítólag tönkretette őt. De miért ölte volna meg Mary Woodot? Önök
értik ezt?
– Tehát? – kérdezte Gladys.
– Maradnunk kell? – nyögte Alice.
A felügyelő udvariasan meghajolt a társaság felé.
– Nagyon sajnálom, de ezt kell kérnem! Kedvükre közlekedhetnek a
házban, csak a két szobába ne lépjenek be. Legyenek kérem kéznél, mert..
A technikusok vezetője futva érkezett.
– Valami érdekes, felügyelő úr! Kérem, jöjjön velem.
Cooper azonnal indult. Gerrynek intett, hogy maradjon a társasággal.
Valamennyien idegesen nézegették egymást. Alice törte meg a csendet:
– Legalább valami frissítőt hoznának, ha már nem mozdulhatunk ki
innen.
– Azonnal – mondta Paul és megrázta a kis asztali csengőt. –
Megdöbbentette őket apám halála, de azért gondolhatnának ránk.
– De Paul! – igyekezett csitítani Gladys. – Rettenetes nekik is. A
megszólított gyűlölettel fordult a nő felé:
– Kérem, hogy ne oktasson! Megértettük egymást?
– Megértettem, Paul! – mondta halkan Gladys és férjéhez bújt. Ebben a
pillanatban egy férfi jelent meg a galérián. Millerék szobájából jött ki. A
zajra mindenki felkapta a fejét és csodálkozva nézett az emeletre.
– Maga kicsoda ott? – kérdezte Paul. – Azonnal jöjjön le!
A férfi a zsebébe nyúlt, egy igazolványt mutatott fel:
– Rendőrség!
 – … és mit keres ott?
– Átnéztem a szobákat! Valamennyit! – válaszolta nagyon nyugodtan.
– Ehhez nincs joga! – kiabálta Paul. – Azonnal jöjjön le!
– Folytasd a munkádat! – kiabálta fel Gerry. Majd a zsebébe nyúlt és
egy papírt mutatott fel. –- Itt a házkutatási parancs. Van még valami
kifogása?
– De mit keresnek ott? Hiszen mi lakunk azokban a szobákban! Ez
képtelenség! – lihegett indulatában a fiú.
– Ha majd találunk valamit, akkor beszélgetünk. De ha jól tudom, most
az ön szobája következik uram. Ígérem, nem hagyok magam után semmi
rendetlenséget. Amit találok, megmutatom…
– … és ön majd felvilágosítást ad – zárta le a vitát Gerry. – Igyekezzél!
– szólt fel társának. A nyomozó belépett Paul szobájába. Gerry lassan a
lépcsőfeljáróhoz sétált, jelezve, hogy senki nem mehet fel egyelőre.
Cooper érkezett vissza. Mindenki feléje fordult.
– Jó, ha önöket is tájékoztatom – kezdte. – A kerítéstől egészen David
Wood szobájáig lábnyomokat találtunk. Most rögzítik azokat. Ebből arra
következtetünk, hogy valaki kintről hatolt be és úgy követte el a
gyilkosságot.
– Ray Kennedy volt! – vágta rá Taylor.
– Ezt nem mondtam! – fordult felé Cooper. – Valaki!
– De ki? – ordította Paul.
A felügyelő lassan fordult feléje.
– Remélem, hamarosan megmondom! – szólt, s közben Gerrynek súgott
valamit, aki sietve felment az emeletre, egyenesen belépett Paul szobájába.
Rövid ideig tartózkodott ott, majd futva érkezett vissza a lépcsőn.
– Önöknek pedig azt ajánlanám – folytatta nagyon nyugodtan Cooper –,
hogy tegyenek egy sétát a parkban addig, amíg a szobáikba felmehetnek.
Parancsoljanak – mutatta kezével az utat kifelé. Alice lépett Paulhoz:
– Jöjjön, kicsi Paul. Magát két nap alatt annyi bánat érte, hogy egy-két
vigasztaló szó nem fog ártani.
 – Köszönöm – mondta Paul. – De inkább most magam sétálok. Olyan
zavaros itt minden, rendezni szeretném a gondolataimat.
– Ahogy jónak látja – mondta sértetten Alice és máris indult Millerék
után. Paul utolsónak lépett ki a teraszra.
Gerry eltette kis adóvevőjét, amibe eddig suttogva utasításokat adott.
Cooperhez fordult:
– Már jön is!
– Rendben! – válaszolta a felügyelő.
– Kérdezhetek valamit? – törölte meg homlokát Gerry.
– De csak okosat! – figyelmeztette tréfásan Cooper.
– Miért kérdezte, hogy mi volt a levélben, amikor mindent tudott és ott
volt a zsebében?
– Mérget vettem volna rá, hogy megkérdezi – nevette el magát Cooper.
– Jól teszi, ha kérdez. Nos megmondom! Mert kíváncsi voltam, hogy ki
fogja először kimondani azt a szót, hogy Ray Kennedy a gyilkos. Érti?
– Igen!
Egy nyomozó jelent meg az ajtóban. Fényképezőgép volt a vállán.
Gerry intett, hogy fel az emeletre. Amikor a nyomozó felért, Gerry egy
fejbiccentéssel irányította Paul szobájába:
– Oda – szólt még utána a biztonság kedvéért.
– … és a többibe is! – egészítette ki Cooper.
Ebben a pillanatban lövés hallatszott a park felől. Majd kiabálás és futó
léptek zaja. Cooper és Gerry egy ugrással a teraszon termett. Végignéztek
a parkon. Ekkor zúgott el egy gépkocsi szédületes sebességgel a kapu előtt
a város felé. Paul egy fa tövében feküdt. Rémülten nézett körül, majd
lassan feltápászkodott.
– Rálőtt valaki! – visította Alice.
– Abból a kocsiból! – mutatott a száguldó autóra Taylor. – Ott állt a
kerítés mellett, amikor a feleségemmel arra sétáltunk.
Cooper, nyomában Gerryvel, futott le a lépcsőn Raulhoz. Közben a
felügyelő utasította az őrmestert.
 – Azonnal a kocsi után!
Az őrmester kifelé rohant a rádiós kocsihoz. Majd kidöntötte a kaput.
Beugrott a rendőrautóba és szirénázva elrobogott. Cooper közben Paulhoz
ért, akinek minden tagja remegett az idegességtől.
– Megsérült? – kérdezte.
– Nem – válaszolta zavartan. – A fejem felett csapódott a golyó a fába.
Cooper már a fa törzsét vizsgálta, ahol jól látszott a lövedék által ütött
lyuk. A közben odaérkező technikusoknak sietve adta az utasításokat:
– Rögzíteni a helyszínt, kiemelni a lövedéket és azonnal
összehasonlítani az előző két gyilkosságnál talált lövedékekkel!
A körülötte álló emberekhez fordult:
– Kérem, fáradjanak a hallba, ott várakozzanak a további intézkedésig.
Valaki itt nagy tétben játszik. Jó lesz óvatosnak lenni!
– Iszonyatos! – zokogott fel Alice. – Ezt nem lehet idegekkel bírni. – A
férjébe kapaszkodva indult a többiekkel a terasz felé.
A felügyelő a közeledő Fellow házaspárhoz fordult.
– Dr. White még nem jött vissza?
– Nem, uram! Egy szülés néha nagyon sokáig tart – válaszolta Simon.
– Mi volt ez a lövés? – kérdezte Cecilia.
– Valaki rálőtt Paul Woodra – felelte szárazon Cooper.
– Megsebesült?
– Nem! – mutatott Cooper a fára, ahol a technikusok már a lövedék
kiemelését végezték. – Csak ez! Kérem, szolgáljanak fel valami italt a
vendégeknek, legalább ezzel le kell kötni a figyelmüket. Nagyon idegesek.
Amikor Cecilia és Simon már elmentek, elővette zsebéből a rádiót, hívó
jelet adott.
Gerry hangja jelentkezett:
– Vételen vagyok, uram!
– Elkapták? – kérdezte kurtán Cooper.
 – A kocsit megtaláltuk a tengerparton. Senki nem volt már benne. A
sziklák közt elhagyott helyen állt.
– Értem! – kiabálta a készüklékbe Cooper. Egy pillanatig elhallgatott,
azután hadarva folytatta: – Minden nyomot felkutatni a kocsi mellett és a
kocsiban. Amit lehet, rögzíteni. Utána a kocsit a kapitányságra vinni és
kihozni Liverpoolból a szomszédokat. Azonosítani, hogy ez a kocsi volt-e
a Glasgow utcában lakók használatában. Sürgős!
– Értettem! Indulok! – fejezte be Gerry.
– Várjon még! – reccsent a felügyelő a mikrofonba. – Érdeklődjön, mi
van az embereinkkel! Megtalálták-e már őket?
– Így lesz, uram!
– Maga pedig, amilyen gyorsan csak lehet, itt terem!
– Értettem! – rikkantott a hangszóróból Gerry hangja.
Cooper elmosolyodott. Elindult a házhoz, útközben a technikusok
vezetője utolérte:
– A kocsi a kerítés mellett állt! Nem láthattuk a teraszról, mert a sűrű
lombok eltakarták. A várakozástól a talaj alaposan lesüllyedt. Utasa
valószínűleg nem szállt ki, mert a kocsi mellett lábnyom nem látható.
Egész a kerítés mellé állt, ha kinyújtotta volna a karját, eléri…
– … hogyan? – nézett rá csodálkozva Cooper.
– Olyan közel állt, hogy a kocsiból elérhette a kerítést – ismételte a
technikus.
Cooper arcán mosoly futott át. Kollegája csodálkozva nézett rá. Amikor
a terasz elé értek, akkor jöttek ki azok a nyomozók, akik az emeleten
dolgoztak. Az egyik Cooperhez lépett és a zsebébe nyúlt, de a felügyelő
megfogta a kezét:
– Ne itt! Gyerünk a könyvtárba!
Vasárnap 12 óra
A bőséges reggeli szerencsére még éreztette hatását. Senki sem
panaszkodott, hogy éhes, de hiába is panaszkodott volna. Cecilia
kimerülten aludt, miután White doktor jókora mennyiségű altatót adott be
neki. Ez 10 óra tájban történt, amikor a doktor Mrs. Finitch-től
visszaérkezett. Sikeresen levezette a szülést.
– Ettől késő délutánig se fog felébredni – nyugtatta meg Simont és a
férfinak is adott fejfájás ellen kombinált port. Délelőtt az orvos volt a
főszereplő a Wood-villában. Alice ugyan sok gyógyszert hozott magával a
házipatikájában, mégsem bizonyult elégnek. Gladys is hasogató fejfájásra
panaszkodott, Millernek émelygett a gyomra, Taylornak pedig a beleire
húzódott az idegesség. Alice egyik cigarettáról a másikra gyújtott.
Döbbenten vette észre, hogy a keze is remeg. Az orvosról szakadt a
verejték. A vasárnapjai többnyire nyugodtan telnek, s el is szokott már a
szimultán kezeléstől. Kórházi gyakorlatot csak szigorló korában folytatott,
így aztán most elemében érezhette magát. Cooper csak szódabikarbónát
kért tőle, bár neki csak a bőséges reggeli ártott meg. Gerry vonásai
kisimultak. A fiú olyan hirtelen szedte rendbe magát a körülmények
hatására, amire csak egy huszonéves, ambiciózus férfi képes. Helyzete
magaslatán volt. Érezte, itt ma még komoly feladatokkal kell
megbirkóznia és talán bizonyítani is tud. Mindig kéznél volt. Valahányszor
csak Cooper felemelte a fejét, ott állt mellette.
– Szóljon az őrnek – utasította Cooper –, hogy tartsa szemmel a házat és
ne engedje meg senkinek, hogy engedélyem nélkül elhagyhassa a szobáját!
Bármi történne, előbb nekem szóljon! Előbb azonban kérem, hívja le Mr.
Taylort, azaz nem – meglátta Simont, aki a teraszt söpörte, így őt küldte fel
az emeletre. – Maga nézzen utána, mi van az ujjlenyomatok
azonosításával. Végezzék el az összehasonlítást! Az eredményt ne névvel,
hanem a személyekre adott számok alapján küldjék ide! – Gerry már indult
volna, de Cooper megállította. – Vegyenek ujjlenyomatot arról a … a
többit már súgta, mert Taylor és mögötte Simon lépdeltek lefelé a lépcsőn.
– Na, most menjen! – csapott a fiú hátára. – Azonnal jelentsen, ha már
tud valamit. No és azt, hogy mi van Liverpoolban!
– Parancsol, felügyelő úr? Hivatott… – érkezett mellé az ügyvéd.
– Egy jogi problémát szeretnék önnel tisztázni, amennyiben hajlandó
segíteni a nyomozásban.
 – Ez magától értetődik – húzta ki magát Taylor, ezzel is jelezve örömét,
hogy ismét szerephez jut. Ideges volt, mert 10 óra óta csak a felesége
sirámait hallgatta a szobában.
– Először is azt szeretném tudni – mutatott a mellette lévő székre
Cooper, miután ő a fotelba ült –, hogy a tegnap este kihirdetett végrendelet
teljesen törvényes volt-e? Vagy megtámadható-e? Arra az esetre gondolok,
hogy ha valaki például az elhunyt végakaratát magára nézve
méltánytalannak tartaná. Nos?
– Teljesen törvényes és megtámadhatatlan – felelte Taylor. –Sőt, tovább
megyek. A reggeli tragikus esemény jogerőre emelte! A végrendelet
érvénybe lépett!
– Hogy érti ezt? – kérdezte a felügyelő és a szemével intett a visszatért
Gerrynek, hogy mi újság. Fél óra, mutatta a fiú két ujját keresztbetéve
egymáson. – Tehát, elnézését, hogy értette azt, amit mondott? – fordította
most már minden figyelmét az ügyvédre.
– Mr. Wood feltehetően ismerte egészségi állapotát és szerintem
felkészült a halálra – emelte ég felé a tekintetét az ügyvéd. – Ezért hirdette
ki tegnap a végakaratát,… gondolom.
– Biztos ebben? – kérdezte Cooper. Olyan volt a hangja, hogy mindenki
más megingott volna, kivéve Taylort. Ő az ellenszegüléstől erőre kapott: –
Biztos! Miért? Ön másképp vélekedik? – kérdezte szinte egy szuszra, mert
megérezte, hogy ebben a helyzetben nem helyénvaló ellenkezni.
– Nem. Illetve még nem tudom.
A felügyelő látszólagos határozatlansága visszaadta ugyan egy kicsit az
önbizalmát, de meg is ijesztette: – Miért? Lehetséges, hogy nincs még
vége mindennek? Gondolja, hogy történhet még valami?
– Nincs kizárva – válaszolta szárazon a felügyelő. – Éppen ezért
szeretném megtudni, persze ez csak olyan rendőri kíváncsiság, hogy ha
sosem találnánk meg Judy Woodot, ki lenne az örököse? Talán Paul
Wood?
Taylornak a csodálkozástól a haja tövéig csúszott fel bajuszformájú
szemöldöke: – Paul Wood tulajdonképpen már most is örökös. Nem teljes
jogú ugyan, de ez csak idő kérdése – mondta határozottan.
– Magyarázza ezt meg nekem jobban – hajolt közelebb hozzá Cooper és
a szeme hirtelen különös fényt kapott. Taylor látta, hogy jó közönségre
akadt, lelkesen magyarázott:
– Az a helyzet tegnap óta, hogy Mary Wood részét is Judy Wood örökli.
Jelenleg ő az egyetlen örökös. Amennyiben viszont Paul Wood ezt
megtámadja, akkor megkaphatja az áldozatra eső rész felét. Végtére ő a
törvény szerinti teljes jogú Wood, hiszen a megboldogult örökbefogadta és
nem zárta ki a végrendeletből. Mindössze korlátozta a jogait.
– Most azt szeretném tudni – kérdezte egyre élénkebben Cooper –, hogy
milyen körülmények közt zárható ki Paul Wood az örökségből.
– Csak egy esetben. Ha az örökhagyó terhére aljas szándékkal
bűncselekményt követett volna el. De, mint tudjuk, ez az eset nem áll fenn.
– … ez az eset nem áll fenn – ismételte mintegy önmagának a felügyelő.
– Mondja csak – váltott hirtelen témát. – Mióta képviseli ön Mr. Wood
ügyeit?
– Tegnap eseti pohárköszöntőmet is épp e tárgykörből merítettem. Négy
esztendeje vagyok a ház jogi képviselője. Egy évvel azután kezdtem el
működésemet, miután Mr. Wood és családja visszatelepült Angliába,
nyilván tudomására hozták már, hogy öt éve jött haza Afrikából, miután
elhunyt második felesége.
– A személyzetét is magával hozta?
– Csak Cecíliát. Simon azt megelőzően is ebben a házban dolgozott.
Később feleségül vette a házvezetőnőt.
– Érdekes. Azt hinné az ember, hogy Simon jött egyenesen Afrikából,
hiszen ő a színesbőrű. Ezek szerint már brit állampolgár. Tehát a család
életben maradt tagjai közül csak Judy és Paul Wood ismerik pontosan a
család körülményeit és életét.
– … és Cecilia – segítette ki gyorsan a felügyelőt Taylor.
– No persze, persze – hagyta helyben Cooper, de Taylornak úgy tetszett,
mintha a felügyelő csak játszana vele. Nem érzett kellő komolyságot a
hangjában.
 – Ő mindent tud a családról és mindenkit nagyon jól ismer. Különösen a
gyerekeket, hiszen ő volt a dajkájuk. Judyt egyébként rajongásig szerette.
Állandóan arról panaszkodik, hogy mennyire hiányzik neki.
– Értem – nyugtázta Cooper. – Most azt mondja meg, hogy maga milyen
lánynak ismerte Judy Woodot?
– Én? – kérdezte vissza Taylor meglepetten. – Én nem is ismertem!
Amikor kapcsolatba kerültem Mr. Wooddal, ő már nem volt itt. Bizonyára
ismeri a körülményeket, ami miatt el kellett távoznia.
– Hogyne, igen – válaszolt gyorsan Cooper. – Köszönöm a segítségét
Mr. Taylor, egyelőre végeztünk. Mielőtt visszavonul a szobájába, kérem,
küldje be hozzám Mrs. Millert, ha nem esik nehezére. Ön pedig maradjon
a szobájában.
Taylor már ment felfelé a lépcsőn, amikor Cooper sietve utána eredt:
– Szeretnék még valamit kérdezni!
Taylor fontoskodva fordult vissza és minden figyelmét Cooper-nek
szentelte.
– Ha a ma reggeli gyilkossági kísérlet sikerrel jár és Paul Wood is
meghal, akkor hogyan változott volna a helyzet?
A jogtanácsos gondolkodás nélkül válaszolt:
– Számítottam a kérdésére! Nos! Nem lényegesen. Megszűnik az
évjáradék és Mary Wood örökségének fele sem lenne már az övé.
– Ez önnek nem sok? – csodálkozott Gerry.
Az ügyvéd nem hagyta magát zavarba hozni:
– Számomra nem! En nagy összegű szerződésekkel dolgozom.
Itt 925 000 fontról van csak szó és az ingatlanok jövedelméről. Az
örökség egészét alapul véve ez nem jelentős. Igazam van, felügyelő úr?
– Önnek mindig! – válaszolta a felügyelő, aki már torkig volt az ügyvéd
nagyképűségével. Kissé meghajtotta fejét, jelezve, hogy a megbeszélést
befejezettnek tekinti.
Amint Taylor eltűnt a Millerék szobájába vezető ajtó mögött, Cooper
Gerryhez fordult: – Judy Woodot nem találják. Ha estig nem tudjuk meg,
hogy hol van, országos körözést adatunk ki ellene és kérjük az Interpol
segítségét is. Egyszóval Paul Wood és Cecilia Fellow az, aki legjobban
ismerik a családot az ittlévők közül. A fiúval nem akarok együttműködni.
Cecilia még számba jöhetne, hiszen fel is ajánlotta a segítségét. Csak az a
baj, hogy nem eléggé őszinte. Amikor beszéltem vele, az az érzésem
támadt, hogy nem mondott el mindent. Ám, ha annál többet tud, mint amit
elmondott, akkor veszélyben van. Jó lesz rá vigyázni!
– Most a szobájában van, úgy tudom, hogy alszik.
– Szóljon az egyik őrnek – utasította Cooper az őrmestert hogy tartsa
szemmel a személyzeti lakások bejáratát is. Senkit se engedjen bemenni,
csak Simont!
– Szegény Simon – sajnálkozott Gerry nem szeretnék a bőrében lenni. A
felesége teljesen magánkívül van. – Miközben ezt mondta, az őrhöz lépett
és továbbította a felügyelő utasítását. Amikor visszajött, Cooper folytatta:
– Azt nem is mondtam még magának … hogy ha Judy Wood is
meghalna, akkor a fiú lenne az egyedüli örökös. – Amikor meglátta Gerry
csodálkozó tekintetét, nyugodtan folytatta: – Hajnalban érdeklődtem az
örökösödési jogról egy londoni ügyvéd ismerősömtől. Ehhez mit szól?
– Érdekes. De az örökségben a legjobban érdekeltnek, Paul Woodnak
első osztályú megtámadhatatlan alibije van. Együtt vacsorázott a
többiekkel.
– Közben volt ugyan – suttogta Cooper – az a liverpooli hívás, de annak
lehet százféle magyarázata is…
– … talán tényleg el akart lógni itthonról!
– Csak azt tudnánk már, hogy kinek lehetett érdeke megölni a lányt.
Azután az apját és merényletet elkövetni Paul Wood ellen.
– Nem gondolja felügyelő úr, hogy a személy azonos? Mondjuk Ray
Kennedy?
– Kiderül! Türelem! – ezzel felállt a helyéről és Mrs. Miller elé ment,
aki a lépcsőn közeledett:
– Köszönöm kedves Mrs. Miller, hogy lefáradt. Kérem, hogy folytassuk
a reggeli beszélgetést onnan, hogy megismerkedett David Wooddal.
Foglaljon helyet.
– Mr. Wood újságban hirdetett, hogy leinformálható személyi titkárnőt
keres, minimum 10 évi gyakorlattal. Jelentkeztem és felvett.
Gerry szorgalmasan jegyzetelt Cooper füzetébe és annyira lefoglalta a
munkája, hogy észre sem vette, mennyire meleg lett. A déli nap erősen
tűzött a hallban és senkinek sem jutott eszébe, hogy kinyissa a terasz egész
hosszában felcsavart napvédő ponyvát. Cooper is erősen izzadt, de nem
vette magának a bátorságot, hogy hölgy jelenlétében levegye a zakóját.
– Elég magas fizetést ígért, így aztán megegyeztünk – folytatta Gladys.
– Mikor történt ez?
– Valamivel több mint négy éve. A pontos időpontra most nem
emlékszem. Azóta vezetem az irodát.
– Maga vezeti? Úgy tudtam, hogy Paul Wood irányítja a munkát.
– Ugyan – mosolyodon el Gladys. – Mr. Wood ugyan szerette volna,
hogy a fia aktívan vegyen részt a munkában, de őt ez egyáltalán nem
érdekelte. Pedig ez lett volna a tulajdonképpeni célja az egésznek. Ezért
vette meg később a három tankhajót is.
– Tehát Paul Woodért volt az iroda?
– Pontosan. Mr. Wood elég jómódú volt ahhoz, hogy ne kelljen
businesselnie. Már régen felszámolhatta volna, ha nem reménykedik az
utolsó percig abban, hogy valamiféle mesterséget adhat a fiú kezébe. Pault
azonban ez egyáltalán nem ambicionálta. Pedig jól megy az üzlet.
Vadállatokat szállítunk különböző állatkerteknek és cirkuszoknak. De
Pault az egészből csak a pénz érdekelte. Nem egyszer próbálta rávenni
arra, hogy ne vezessük a pénztárkönyvbe azonnal a befolyt összeget. Ha
véletlenül betévedt az irodába, nem is mertem elöl hagyni sem a pénzt,
sem a csekkfüzeteket. Egy ízben egy harmincezer fontos szállítmányt akart
eltitkolni. Nagyon összevesztünk. Abban az időben még alig ismertük
egymást. Ez a kezdet kezdetén volt, közvetlenül azután, hogy beléptem.
Nagyon féltem, hogy felmondat az apjával, de aztán nem említette többé.
Csöndben és álhatatosan gyűlölt. Persze, ez eddig nem nagyon zavart,
most viszont, hogy feltehetően átveszi az irodát, nekem nyomban felmond.
 – Ez nem olyan biztos – tette Cooper az asszony kezére a kezét. – Egy
harcias, jó titkárnőre mindenkinek szüksége van. Meg aztán, most már
elsősorban a saját pénzének a cerberusa lesz és örül majd, ha megbízható
ember segít neki. – Váratlanul, minden átmenet nélkül kérdezte: – Ismerte
Judy Woodot?
– Nem. Abban az időben még nem jártam ide, ő pedig sosem jött az
irodába. Mr. Wood sem volt túlságosan bizalmas viszonyban velem, ezért
csak napokkal később hallottam elejtett megjegyzéseket és abból
következtettem az itt történtekre. Ezt el is mondtam a férjemnek, már amit
megtudtam a családról és elsősorban Paulról. Ő javasolta, hogy hallgassak,
mert nagyon rossz véleménye alakult ki Woodékról az elbeszélésem
alapján.
– Mikor lett őszintébb a kapcsolata Mr. Wooddal?
– Csak jóval később. Talán két éve. Mr. Wood egyszer hosszasan mesélt
az ifjúságáról és a gyarmatokon töltött idejéről. Akkor kedveltem meg ezt
a száraz öregembert, és őszinteségét őszinteséggel akartam viszonozni.
Elmondtam Paul visel dolgait, és azt, hogyan hadakoztam vele, hogy ne
károsítsa meg. Úgy rémlik, hogy az időtől fogva kezdte el kerestetni a
lányát és akkor bízta meg Mr. Steelt, hogy kutassa fel a szobrot. Én
vezettem ebben az ügyben a teljes levelezést, azért emlékszem minden
apróságra. Ha érdekli valami részletesebben is, csak kérdezzen bátran. A
mi irodánkban nincsenek státusztitkok. Egyébként a szobrot megtaláltuk.
Mr. Steel egy belga műkincsgyűjtőnél akadt rá és visszavásárolta.
– Erről már tudok. De mit tud a lányról?
– Sajnos semmit. Állítólag Paul egyik barátja egyszer találkozott vele és
felszólította, hogy keresse meg az apját, ugyanis pénzt akart adni neki. De
Judy nem jelentkezett. Később aztán nem is hallottunk róla. Egy
magánnyomozó iroda is vállalta, hogy megkeresi, de amikor Judy
észrevette, hogy figyelik, nagyon gorombán viselkedett a detektívvel és
újra eltűnt. Azóta senki sem látta.
– Cecilia Fellow azt mondta az éjjel, hogy Paul és Mary Wood feltűnően
jó viszonyban voltak. Maga is úgy látta?
 – Voltaképpen igen, bár nem merném határozottan állítani. Tudja, ők
együtt nevelkedtek, mint testvérek, és ezért nagyon nehéz pontosan
meghatározni azt a kapcsolatot, amely kialakult közöttük. Mindenesetre
nem testvéri szeretet volt, az biztos.
– Amikor a lány Amerikában volt, hogy viselkedett Paul Wood?
– Alig láttam. Mintha tűz lett volna a talpa alatt, úgy sietett mindig.
Csak néha-néha ugrott be az irodába, akkor viszont megkért, hogy
fedezzem, ha Mr. Wood keresné. Erre szerencsére sosem került sor. Nekem
az egy nyugodt évem volt. Ellenben amikor Mary végleg hazajött, akkor
nagyon fáradtnak és gondterheltnek láttam. Neki semmi köze nem volt az
irodához, mégis meglátogatott néha, többnyire délutánonként. Csak rövid
időre jött be, aztán ment is tovább. Sosem értettem, hogy ezekért a futó
látogatásokért miért utazik Liverpoolba. Hiszen vannak neki barátnői itt is,
akik korban is jobban illenek hozzá és több idejük is van. De azért sosem
kérdeztem meg tőle, nem, akartam megbántani. Néha megkért, hogy
menjek el vele vásárolni. Szívesen mentem. Gyönyörű holmikat vett
magának, a legjobb szalonokból, így nekem mindig külön program volt, ha
vele mehettem. Ezeket a nagyobb kiadásokat természetesen nem a saját
keresetéből fedezte, hanem Mr. Wood megbízásából én egyenlítettem ki a
számláit.
– Judy Woodról mi volt az utolsó hírük? – érdeklődött Gerry, aki a lány
személyét fontos szálnak tartotta.
– Csak egy levelet kaptunk tőle, úgy három hónapja. Illetve azt hittük,
hogy tőle származik.
– Ezt nem értem – szólt közbe a felügyelő.
– Egyik reggel egy levelet találtam a bejárati ajtó mögött, amit
feltehetően becsúsztattak, ugyanis este még nem volt ott. A borítékon Mr.
Wood neve állt, ezért felbontottam. Minden postát én bontok. Ez nagyon
furcsa levél volt. Nem írták, hanem újságból kivágott betűkből rakták
össze.
– Mi volt a szöveg?
– Ha jól emlékszem: „Mindenért bosszút állok, senkinek sem maradok
adósa. J.”
 – Megint az az ominózus nagy „J” betű, ugyanúgy, mint… – kezdte
Gerry, de nem tudta folytatni, mert Cooper erélyesen leintette.
– Ez nem tartozik ide – majd ismét barátságosan Millernéhez fordult: –
Mit csinált a levéllel?
– Természetesen azonnal megmutattam Mr. Woodnak, amint bejött. Ő
csak nézte, majd dühösen apró darabokra tépte. A leghatározottabban
kijelentette, hogy a levelet nem Judy írta. Nekem megtiltotta, hogy
bárkinek is szóljak róla – az asszony hangja itt nagyon bizonytalanná vált,
és szinte könyörögve kérte a felügyelőt: – Felügyelő úr, megengedi, hogy
most elmenjek? Nagyon fáradt vagyok és már a nyelvem is alig forog. Sok
volt nekem az, ami itt történt. Alice-től kaptam egy idegcsillapítót és azt
hiszem, hogy egy kicsit erős volt.
– Azonnal, asszonyom – nyugtatta Cooper –, csak még azt mondja meg,
hogy amikor Cecilia felfedezte Mary Woodot a hallban és sikoltott, ki hol
tartózkodott, illetve ki honnan jött be? Mert maga a galérián állt, amint ezt
tisztáztuk, és jól láthatott mindent.
Gladys nagyon kimerült volt, remegő kezével megtörölte verejtékező
homlokát, egy kicsit várt, gyenge hangon folytatta. – Először is…
– Csak nyugodtan, asszonyom. Van ideje alaposan átgondolni – intett
Cooper. – Kér talán papírt és ceruzát? Ha akarja, le is rajzolhatja…
– Nem… nem, köszönöm – nézett hálásan a felügyelőre Gladys és arra
gondolt, hogy bár inkább felkísérné a szobájába, hiszen már ültében is
imbolyog. Mintha sosem aludt volna, olyan érzése támadt. A szempilláit
csak nagy erőfeszítések árán tudta nyitva tartani, és minden hangot nagyon
távolról és mélyről hallott. Erőlködött és lassan beszélni kezdett: – Akkor
az ebédlőből Mr. Wood, a Taylor házaspár, a férjem, végül pedig Paul jött
ki. Cecilia itt állt a mártásos tállal és a kis kocsival. White doktor pedig
odaszaladt Maryhez. Ő jött ki utolsónak a vacsorától. Később aztán itt volt
Simon is… de azt nem tudom, hogy került oda…. Nem volt az ebédlőben,
itt sem volt korábban, nem tudom… Ja, persze – kapott a fejéhez. – Mr.
Wood küldte le a pincébe három üveg, nem is tudom, milyen évjáratú
borért. De amikor itt állt, nem volt nála üveg úgy emlékszem… Nem,
határozottan állítom, nem volt nála – a feje a mellére esett, és látszott,
végleg elfogyott az ereje.
Gerry lecsapta a füzetet a kezéből és a nőhöz ugrott. Cooper arcán látta,
hogy semmi komoly bajtól nem kell tartani, ezért óvatosan a hóna alá
nyúlt, felállította és gyengéden felvitte az emeletre.
Amikor visszajött, Cooper azonnal megmagyarázta, hogy miért szólt rá
előzőleg keményen: – Ami azt a „J”-t illeti, örülök, hogy azonnal kapcsolt,
de egyszer és mindenkorra jegyezze meg, hogy amit mi tudunk, az nem
tartozik másra. Ezt jól vésse az agyába? –Ezzel leült, maga mellé intette a
fiút, rámosolygott és úgy mondta:
– Kezdenek tisztulni a rejtélyek. Nos, nézzük, mit kell tennünk…
Vasárnap 14 óra 10 perc.
Súlyos csend telepedett a Wood-villára. A délutáni meleg mint
gyapjútakaró ölelte körül a két nyomozót, akik nem győzték már citromos
Colával magukat. Cooper a zakóját is levetette, de az sem segített. Inge
nedvesen tapadt a hátára és a mellére, homlokáról pedig úgy folyt a
verejték, mintha gőzfürdőben ült volna. Tegnap még senki sem hitte, hogy
ilyen hamar megváltozik az idő. Nem is lett volna baj, ha nem itt kellett
volna tölteniük a hét végét. De egy nyomozó sosem tervezhet anélkül,
hogy vagy a főfelügyelő, vagy pedig az események bele ne szólnának. Mr.
Gold, a főnök, azért osztotta ki éppen rá ezt a munkát, mert neki még nincs
családja, tehát ráér. Persze, így nem is fog sosem megnősülni, ha minden
szabadidejét elveszik, próbálta tréfásan elhárítani a megbízást Cooper, csak
hát a főnököknek általában nincs humorérzékük. Még jó, ha ezt is
megússza feljegyzés nélkül. Persze, tegnap még nem sejthette, hogy ilyen
bonyolult ez az ügy, és ilyen nehezen fog boldogulni vele. A nem profi
gyilkosságok zömében egy kaptafára készülnek, ezért nem jelent
különösebb gondot a tettes kézrekerítése. A profikkal már több a baj, de
előbb-utóbb azokat is elfogják. Kivéve persze a szervezett banditizmust,
akik az utóbbi időben inkább politikai gyilkosságokat követnek el. Azok
szerencsére már nem hozzájuk tartoznak. Ha jól utána gondol, valóban ő
az egyetlen ember most, akire ezt az ügyet rá lehetett bízni. De kérdés,
hogy ki vezette volna a nyomozást, ha nem most, hanem mondjuk
szeptember 15-e után történik, amikor őt már visszarendelték Londonba?
De kár ezen morfondírozni – hárította el magától a gondolatot.
– Munkára fel! – noszogatta magát, minden eredmény nélkül. Talán
estig is elüldögélt volna a fotelben, ha nem jön be a rádiós. A cédulán,
amelyet átadott, a központ üzenete állt: – „A felvétel alapján
megállapítottuk, hogy az ékszeren és a szelencén talált ujjlenyomatok a
beküldőitek közül az 5-ös számmal ellátott személytől származnak, illetve
csak ezen személy nem szerepel az Ön által küldött listán. A még rajtalévő
másik ismeretlen ujjnyom csak akkor lesz megállapítható, ha Steel
ékszerész ujjlenyomatát is megkapjuk.”
Cooper intett Gerrynek, hogy mutassa meg a daktiloszkopia azonosítási
számait, amit akkor jegyzett fel, amikor az ujjlenyomatokat készítette. A
két férfi a füzet fölé hajolt, majd egymásra mosolygott:
– Nem rossz! – csettintett a szájával Gerry.
– Pitiáner – mondta megvetően Cooper és folytatta az olvasást: „A
boncolás megállapította, hogy David Wood halálát az agyon áthaladó
lövedék okozta. Olyan közelről adták le a lövést, hogy a behatolás helyén,
a halántékon lőporszemcséket és füstszennyeződést találtak. Az agy
teljesen szétroncsolódott. A fegyver egy régi, 1936-os mintájú Browning
marokfegyver volt. Kalibere 9mm. A lövedékkel történt vizsgálat
megállapította, hogy ugyanezzel a fegyverrel követték el a ma reggeli
merényletet is. A lövedéken a huzagolás okozta nyomok azonosak. A
vizsgálatot és eredményét igazoló két fényképet megküldik.”
– Megy ez, megy ez – és zsebrevágta a cédulát csak nem elég gyorsan.
Nem tudja, mi lett a délelőtti rugby eredménye? – fordult az őrmester felé.
– Egész megfelejtkeztem róla, bár az időpont sem volt alkalmas.
– Nem tudom – felelte Gerry. – Egyszóval a nyakláncot kipipálhatjuk,
de ki ölhette meg a lányt?
– Nem tudom – húzta fel a szemöldökét Cooper. – Annyi azonban
biztos, hogy a két gyilkosság szoros összefüggésben van egymással. Csak
nehogy a mi hibánkból legyen egy negyedik is – fűzte hozzá szinte
önmagának.
– A mi hibánkból? – hökkent meg Gerry. – Hogy érti ezt?
 – Csak úgy, hogy résen kell lennünk. Az az érzésem, ha ismernénk már
a kapcsolatot, nem kellene félnünk a negyediktől! Meg kellene találni azt a
logikai szálat, amit a gyilkos gombolyít. Azon haladva gyerekjáték lenne
lekörözni és elébe kerülni. Látja, a logika, ez a zsaruk feladata, nem pedig
a piff-puff, rajtaütés. Ezt hagyjuk csak meg a filmeseknek – és közben
tovább olvasta a cédulát: – A liverpooli kollegák is jól dolgoztak.
Érdekes… erre nem gondoltam volna. A kocsi azonosítása is folyik.
Minden adatot ide küldenek – csettintett az ujjával. – White doktor
valóban egy szülést vezetett, ezért ő kiesik a gyanúsítottak köréből.
– …tehát mit teszünk?
– Azt hiszem, most az lenne a legésszerűbb, ha összegyűjtenénk őket ide
a hallba ugyanúgy, ahogy azt az öreg tette, és mindent alaposan
megbeszélnénk. Nekünk nem lenne más dolgunk, mint egy kicsit
megzavarni őket, egy-két tény ismeretében, és figyelni, hogy ezenközben
hogyan viselkednek. Talán el is szólja magát a mi emberünk a
bizonyítékok súlya alatt.
– Aha! – csillant fel a szeme Gerrynek. – Addig pedig nyugodtan
dolgozhatnak a mieink. Ami bizonyító anyag van, azt folyamatosan küldik.
Igaz?
A felügyelőt mulattatta Gerry fiatalos lelkesedése. Tudta, hogy ettől a
perctől kezdve már nagyon sok múlik a taktikán. Most azon kell
iparkodnia, hogy minél melegebb helyzetet teremtsen, és kiugrassa a
nyulat a bokorból, hogy túl legyen az egészen. De Cooper nem szerette
elhamarkodni a nyomozást. A látszateredményeket nem sokra becsülte.
Úgy dolgozott, mint a jó sebész. Rátartással. Nemcsak a daganatot
metszette ki, hanem előtte és utána még egy-két centit. Sosem lehet tudni.
Most sem nélkülözhette az elővigyázatosságot. Ha megelőzi a gyilkost,
mielőtt az még befejezné a munkáját, akkor futni hagyja az esetleges
tettestársat, s az legközelebb befejezheti azt, amit most félbehagytak. Jobb,
ha minden megy a kijelölt útján. A kifárasztás mindenkor meghozza a
gyümölcsét. Gerry egyfajta érdeklődő alázattal figyelte főnökét, és alig
várta már, hogy valami feladatot kapjon. Most csak az volt a dolga, hogy
előkerítse a Fellow házaspárt, akik majd sorban mindenkit lehívnak a
hallba.
 A személyzeti szálláson már ismerte a járást. Simon egy széken ülve
ecetes vízzel kefélte az egyik zakóját, Cecilia pedig bedagadt szemekkel
aludt. Az őrmester nem is tudta, hogyan kezdjen a mondókájához, olyan
fájdalmasnak és intimnek találta a pillanatot. Simon, amikor észrevette a
belépőt, katonásan ugrott fel a helyéről és zavartan nézett szét a szobában.
Hellyel nem tudta megkínálni az őrmestert, mert a másik székre az
ágytakarót tette, a fotelben pedig Nimród, Wood süket és vak matuzsálem
korú kutyája aludt. Az inas már három évvel ezelőtt utasításba kapta, hogy
vigye az állatorvoshoz, és adasson be egy injekciót, amitől jobblétre
szenderül, de nem volt szíve hozzá. Cecilia akkor napokig könyörgött az
életéért, hiszen kéthónapos kora óta ismerte, és bár az állat már minden
ösztönét elvesztette, az asszony szerette. A nagy házból pedig azért
tiltották ki, mert többször olyan helyre piszkított, ahová tilos volt, és
mindenkit idegesített a szerencsétlen. Senki sem tudta, hogy még él.
Amikor Simon felfogta, hogy mi a látogatás célja, nem tudta palástolni
az ingerültségét. Érthetetlennek tartotta, hogy ezért kell felébresztenie a
feleségét. Cecilia első kábulatában azt sem tudta, hogy mit akarnak tőle,
majd nagynehezen feltápászkodott, megígérte az őrmesternek, hogy
perceken belül ott lesznek. Simon még sokáig csikorgatta a fogait, csendes
átkokat szórt valamennyi rendőr fejére, aki e földön él. Végül is átmentek
a villába. Sorban bekopogtak minden szobába.
Időközben Cooper újabb rádióüzenetet kapott. Csendes mosollyal adta
át a visszaérkező Gerrynek: – Erre gondolni sem mertem – szólt
meglepetten, és valami reagálásféléért a főnökére nézett. Az csak annyit
mondott: „Nagy menet lesz, fiam” – majd a lefelé támolygó Cecílián akadt
meg a szeme. Gyorsan töltött egy kis citromos Colát az asszonynak, de az
nagy zavarában kis híján megfulladt a szénsavtól.
– Nyugodjon meg, kedves Cecilia – paskolgatta a hátát, majd
tanácstalanul a lépcső tetején álló férjére nézett, akinek a szemében izzott
még a harag.
– Na, már csak ez hiányzott – gondolta Cooper, végül magában döntött,
hogy felhagy az együttérzéssel. Ezek az emberek sosem fogják tudni
megérteni, hogy nem saját kedvtelésből van itt, így aztán jobb, ha meg sem
kísérli helyzetét megmagyarázni.
 – Kérem, hogy ugyanúgy tegyenek ide kilenc széket egymás mellé, mint
tegnap este – adta ki utasítását. – Mire lejönnek a vendégek, szeretném, ha
minden rendben lenne. Magukra is szükségünk lesz még, ne menjenek el.
Az előző üzenetemben szereplőket hozzák ide! – szólt aztán a teraszon álló
rendőrnek. – Ha megérkezik az ígért jelentés, azt is sürgősen kérem!
Tartsanak mindenkit kint, amíg nem szólok – majd intett, hogy távozhat. –
Azt a kis bőröndöt még előbb hozza ide, aztán biztosítsák a kijáratot –
szólt még utána.
 7.
Levélbomba

Cecilia sírástól felpuffadt arccal egy szék támláját markolászta. Várt,

hogy felszólítsa valaki, üljön le. Simon még mindig a székek
elrendezésével foglalatoskodott, amikor Millerék már jöttek is a lépcsőn.
Gladys csak annyival nézett ki jobban Ceciliánál, amennyivel fiatalabb
volt. Miller is fáradtnak látszott, és ami azonnal szemet szúrt Coopernek,
dohányzott. – No lám, ezt sem tudtam – mosolygott az érkezőkre, és
fiatalos lendülettel kaszált végig a széksor előtt a karjával. – Foglaljanak
helyet!
– Oda kell ülni, ahol tegnap ültünk? – kérdezte akadozva Millerné,
mihelyt észrevette a már ismert alakzatot.
– Pontosan, asszonyom – válaszolt a felügyelő udvariasan.
– Ez egyfajta teszt lesz? – érdeklődött Miller és láthatóan szorongott.
– Annak is nevezhetjük, bár lehet, hogy egy új társasjátékot tanít meg a
felügyelő úr – hallották fentről Paul gunyoros hangját. Mögötte a Taylor
házaspár és Dr. White érkezett a hallba.
– Ismét üres egy szék! – jegyezte meg az orvos, de semmiféle
meglepetés nem érződött a hangján.
– Bizonyára egy új végrendeletet fogunk hallani – csipkelődött Alice,
aki egy szemkápráztató püspöklila selyemkosztümben feszített a férje
mellett.
– Nem, asszonyom! – sétált el előtte hátrakulcsolt kezekkel Cooper. –
Két gyilkosságot, egy gyilkossági kísérletet és az ékszerlopást fogjuk
tisztázni. Arra kérem önöket, hogy a saját érdekükben és nem utolsósorban
a nyomozás érdekében minden apróságot mondjanak el, ami az elmúlt 24
órában történt. Ha úgy vélik, hogy valami nem fontos, azt se hallgassák el,
mert lehet, hogy mi értékes felvilágosításnak tartjuk. Megeshet, hogy
ismétlésekbe kell bocsátkoznunk, ezért szíves elnézésüket kérem már előre
is. Röviden, most úgy kezdjük el a beszélgetést, mintha még sosem
találkoztunk volna. Én tehát ebben a pillanatban érkeztem és még nem
tudok semmit.
Gerry egy magnetofont tett ki mikrofonnal az asztalra. Cooper a
készülékre mutatva folytatta: – Ami itt elhangzik, azt rögzítjük. Tehát
később a nyomozás és bizonyítás során az elmondottakat fel is
használhatjuk. Kérem, ezt vegyék figyelembe. Ha valamire nem akarnak
válaszolni, jogukban áll hallgatni. Ismétlem azonban, szeretném, ha
mindent elmondanának. Remélem, megértettek?
Valamennyien döbbenten néztek egymásra, majd a felügyelőre, de
hallgattak. Cooper éppen visszaült a fotelba, amikor az ajtóban feltűnt a
tegnapi táviratkihordó. Más vasárnap délután talán különösnek tűnik a
postás megjelenése, de ebben a helyzetben már senki sem csodálkozott
rajta.
– Egy ajánlott levél Mrs. Cecilia Fellow-nak – mondta a fiú. A
hozzálépő asszony elé tartotta az átvételi könyvet. Cecilia kábultan
kínlódva írta alá a nevét, majd meglehetősen tanácstalanul forgatta a
küldeményt, amin volt feladó, de olvashatatlanul elmaszatolódott. Simon
csak a vállát húzogatta. Tudomása szerint senkitől sem várhattak levelet.
Persze, az is meglehet, hogy egy régi barát vagy barátnő jelenti be ily
módon közeli érkezését. Cecíliát nagyon bántotta, hogy a levél miatt
hirtelen az érdeklődés középpontjába került, ezért, hogy ne feszítse tovább
a húrt, hirtelen mozdulattal bedugta mutatóujját a boríték fonákján abba a
kis résbe, ahol nem ragadt le, s már majdnem feltépte, amikor Gerry mint
egy gepárd, hirtelen hozzáugrott: – Engedje el! – süvöltötte és a levelet
óvatosan az asztalra csúsztatta.
– Hozza be a fémkeresőt! – utasította az ajtóban álló rendőrt. Remélte,
hogy sikerült elfojtania a remegést, amely hirtelen tört rá az izgalomtól.
Mert előfordulhat, hogy Cooper majd rossz néven veszi ezt az önálló
kezdeményezést, és megfeddi, amint magukra maradnak. Esetleg
feleslegesen okozott riadalmat, arra pedig nincs mentsége. Mindez egy
pillanat alatt futott át az agyán, ennyi idő pedig csak arra volt elegendő,
hogy halálra rémítse önmagát. Még az sem oldott a görcsén, hogy a
felügyelő olyan atyaian mosolygott, mintha nem is rá, hanem egy
rózsaszín popsijú csecsemőre nézne.
 A „nyolcak” semmit sem értettek az egészből. White doktor gyufával
piszkálta a fogát, és közben Miller bárgyú, riadt tekintetén mosolygott
magában. Gladys tágra nyílt szemel állt és mereven nézte az asztalon a
borítékot. Taylor a zsebeiben keresgélt, Paul pedig Alicet figyelte. A nagy
csend megrettentette Gerryt, aki képtelen volt másra gondolni, mint
azonnal kudarcára. Cooper egykedvűen figyelte a kifli alakban előtte
ülőket, de azért őszinte büszkeséget érzett.
Amikor Cecilia átvette a levelet, magában fél percet adott az
őrmesternek arra, hogy tegyen valamit. Ám az azonnal reagált. – Jó
nyomozó lesz – gondolta –, csak el ne bízza magát. Vagy ami még ennél is
rosszabb, nehogy ügyeletes zsenit csináljanak belőle, mert az felér egy
korai halállal. Amíg ezen meditált, Mrs. Miller kezét csodálta. Milyen
kecsesen tartja a cigarettát! A lábfejét pedig úgy lefeszíti, mint egy
balerina. Ezek a nők már a vérükben hordozzák a kellemet és a bájt. Bár ez
itt tetszetős, de hideg. Mint egy havasi tájkép. Akármilyen művészi, csak a
szemnek káprázatos. Az érzelmeket érintetlenül hagyja.
A rendőr sietős léptei akasztották meg gondolataiban. Pisztoly
nagyságú, fordított U betű szerű karokkal ellátott műszert adott át
Gerrynek, aki ezzel óvatosan a levél felé közelített. Amint fölért, a műszer
úgy ciripelt, mint a kabócák Epidauruszban. Kétszer is megismételte a
biztonság kedvéért, majd diadalittasan nézett a főnökére.
– Levélbomba – állapította meg Cooper higgadtan és kezével
nyugalomra intette a többieket. A körben ülőket a székhez ragasztotta a
döbbenet, csupán a szemük ugrált a riadalomtól. Gerry homlokáról
hidegen szakadt a veríték, és ha nem lett volna ilyen komoly a pillanat,
bizonyára körbegaloppozta volna a szobát, hogy levezesse valahogyan a
felgyülemlett feszültségét. Senkivel sem oszthatta meg örömét. Nem talált
embert, aki vele örült volna. Első igazi sikere fölött múlott el egy néma
perc.
Csalódottan intett a rendőrnek, hogy megfelelő adjusztálás után vigye a
levelet a kapitányságra. A táviratkihordó igyekezett minél messzebbre
kerülni az általa hozott küldeménytől, és csak tisztes távolból volt hajlandó
követni a rendőrt. Cooper egy papírlapra ráírta, hogy mi a teendő a levéllel
és azt, hogy küldjék el neki a nyakéket a dobozzal együtt.
 Alice megpróbált belekukucskálni az írásba, de a felügyelő észrevette és
tapintatosan eltakarta bal kezével az üzenetet. Nem akarta elrontani a nő
hangulatát, ezért cinkosan rákacsintott, mintha tetszett volna neki a
kíváncsiság ilyen elemi megnyilvánulása. Alice nem értette ezt a fajta
rokonszenvet és értetlenül felhúzta a vállát.
Sosem tudtam bánni az asszonyokkal – gondolta magában Cooper és
zavarában egy kicsit keményebben szólt a rendőrhöz:
– A vizsgálat eredményét sürgősen kérem! Mondja meg a bentieknek is,
hogy nekik még nincs weekend! Mi pedig – fordult a még mindig kővé
meredt társasághoz – próbáljuk meg folytatni, helyesebben kezdjük el
végre a beszélgetést. Nyugodjanak meg, kérem! Nincs már semmi baj.
Elmúlt. Ez lett volna a negyedik gyilkosság – szaladt ki a száján, de amint
kimondta, rájött, hogy felesleges volt. Ezeket az embereket már nem kell
sokkolni. Így is tisztes időbe kerül majd, amíg egy épkézláb gondolatot
kicsikarhat belőlük. – Hol is tartottam? – tette fel a költői kérdést, de látta,
hogy még ez sem jutott el a tudatukig. Egyedül Paul Wood nézett rá
kérdőn, mintegy folytatásra várva.
– Számtalan adat és bizonyíték van már a birtokunkban – kezdte végre
Cooper. Csak Paul figyelt rá, és ez kicsit zavarta a felügyelőt, de
határozottan folytatta: – Azt hittem, hogy ma délután már hazaengedhetem
Önöket, de sajnos az események oly gyorsan követik egymást, hogy nem
tudom nélkülözni a jelenlétüket. Ha nem veszik rossznéven, akkor…
– Engedje meg, felügyelő úr, hogy hangot adhassak rosszallásomnak –
pattant fel a székéről Taylor. – itt két gyilkosság történt és két gyilkossági
kísérlet. Az utóbbit a törvény is másként bírálja el. Ön, ha jól értettem,
három gyilkosságról beszélt. Nem tévedek, azt hiszem, ha valamennyiünk
nevében tiltakozom a gyanúsítás ellen. Mert ki lenne a gyilkos, ha nem
közülünk valaki, az ön elmélete szerint: márpedig ez minden kétséget
kizáróan nevetséges hipotézis. A vádlottak padján érzem magam, holott
vétlen vagyok. Ehhez nincs joga? –- fújt egyet és paprikavörösen huppant
vissza a székére.
– Felesleges felbosszantania magát – lépett az ügyvéd elé a felügyelő. –
Megértem, hogy kellemetlen ebben a harmonikusnak kevéssé nevezhető
környezetben lenni, de most el kell viselni. Két gyilkosság elkövetőjét, két
gyilkossági kísérlet szervezőjét és egy tolvajt keresünk. Feltehetően még
most is közöttünk van – itt kivárt, mert látta a döbbent arcokat.
Szándékosan hosszabb szünetet tartott, majd folytatta és minden szavának
nagy nyomatékot adott. –Mint észrevehette, én nem gyanúsítok senkit.
Végzem a munkám.
A negyedik bűncselekményről, amely éppen az imént történt, még nem
beszélek, mert semmivel sem tudok róla többet, mint önök. Ha
szerencsénk van, hamarosan gazdagabbak leszünk egy-két adattal. Ezért
kérem, hogy legyenek türelemmel és bízzanak bennünk. Egy perccel sem
fogjuk tovább itt tartani önöket, mint azt szükségesnek ítéljük.
Ismeretlen rendőr jött egy dossziéval és egy csomaggal. Cooper vette el
mind a kettőt, és fel sem tekintve csapott le a friss értesülésekre, amiket
már nagyon várt, hiszen ezért húzta az időt. A csomagot az asztal melletti
kis bőröndre tette. A válla fölött beleolvasó Gerryt gyengéden eltolva
mondta: – Vezesse be!
A vendégek a hallban folyó sürgésre mint a marionettbábuk forgatták a
fejüket. Némajátéknak is beillett volna. Most is hosszasan a terasz felé
néztek, amerre Gerry kiment.
A nyitott ajtón dőlt be a meleg. Alice már a negyedik félig szívott
cigarettáját nyomta el, kiszáradt a szája a nikotintól. A dohányzóasztalon
két üres, egy megkezdett és egy érintetlen kólás doboz állt, de senkinek
sem volt bátorsága érte nyúlni. White doktor a nyelve hegyével
nedvesítette ajkait, fehér bőre foltokban rózsásodott, ritkás haja alól pedig
egymást érve gördültek alá a verejtékcseppek. Vegetatív labilitás,
diagnosztizálta magát, és ebben meg is nyugodott. Gladys a spray flakonját
kereste a retiküljében, és amikor megtalálta, kedvesen ajánlgatta körbe.
Cooper rendületlenül olvasott, csak megszokásból pillantott fel olykor-
olykor. Figyelő tekintete minden esetben azonban egy felé irányult. – Hát
így viselkedik egy amatőr, alkalmi gyilkos – nyugtázta magában a
látottakat és már mosolyogni is tudott. Amit olvasott, elégedetté tette.
Kemény harcra készült és ettől minden fáradtsága egy pillanat alatt elmúlt.
 Gladys hirtelen olyan erővel markolta meg a férje karját, hogy az a
zakón keresztül még a körmeit is érezte. – Nézd! – suttogta ijedten.
Az ajtóban Gerry állt egy nővel, aki megtévesztésig hasonlított Mary
Woodra. Termete, alakja, az arcvonásai, még a tekintete is ismerős volt,
csak a frizurája volt más. Erősen göndör, vörös volt a haja és úgy fésülte,
mint Angéla Davis. Khaki színű farmernadrágot és rózsaszín csíkos fehér
blúzt viselt. A szemét erősen festette, de ez kellett is a vörös hajához.
Kelletlenül nézett a bent ülőkre, mégis látszott rajta, hogy zavarban van.
Minden tekintet rászegeződött, ami szemlátomást nem tetszett neki.
Cecilia hirtelen felpattant és zokogva a nő nyakába borult:
– Judy, kedvesem, Judy! – simogatta a haját, az arcát és egész testében
rázta a sírás.
– Cecilia! – szólt rá Simon, aki az asszony után ment, és óvatosan
lefejtette karját a lányról. – Majd később! – magyarázta szelíden. –
Nyugodj meg!
– Menjen, Cecilia! – tolta el gyöngéden magától Judy az asszonyt és egy
pillanatra Simon szemébe nézett.
– Miss Judy Wood? – kérdezte Cooper.
– Az vagyok – lépett hozzá. A felügyelő hellyel kínálta, leült az addig
üresen álló kilencedik székre. Számbavette a mellette ülőket, és néma
biccentéssel üdvözölte az idegen arcokat.
– Szervusz, Judy – hallotta a sorvégéről Paul hangját. A lány ránézett és
hidegen visszaköszönt. – Szervusz, Paul.
Cooper és Gerry a lány minden rezdülését figyelte. – Van tartása –
állapította meg a felügyelő magában. Nem csoda, hogy sosem szerették
egymást Paullal. Érdekes volt látni a többiek leplezetlen csodálkozását.
Millernének még a szája is tátva maradt. Alice szeméből mindössze annyit
tudott kiolvasni a felügyelő, hogy megrendítette a hasonlatosság.
– Magyarázattal tartozom önöknek – fordult most az álmélkodók felé
Cooper. – Az áldozat és a körünkbe most érkezett Miss Judy Wood
ikertestvérek. Pontosabban egypetéjű ikrek. Erről, helyesebben a tökéletes
hasonlóságról most valamennyien meggyőződhettünk. Sajnos, korábban
nem volt tudomásunk róla, hiszen négy esztendővel ezelőtt, a
mindannyiunk által ismeretes szoborlopás után David Wood minden olyan
személlyel és alkalmazottal – kivéve a Fellow házaspárt, akiknek viszont
megtiltotta, hogy beszéljenek megszakította a kapcsolatot, aki tudott e
szégyenletes esetről. Ezért vannak Önök kivétel nélkül csak négy éve
kapcsolatban a családdal. Remélem, megértik a helyzetet.
Valamennyien bólintottak és lopva figyelték Judyt. Cooper folytatta:
– Mary és Paul Woodnak pedig nem volt érdeke, hogy fecsegjenek,
hiszen így csak ketten maradtak az örökség várományosai. Nos, ezek után
kezdjük az érdemi munkát. Nézzük először is Mary Wood
meggyilkolásának körülményeit. Kinek állhatott érdekében megölni őt? Az
örökösödés tényét figyelembevéve először is Judy Woodnak!
Döbbenten néztek a lányra, aki iszonyattal kapta arca elé a kezét és
önkívületi állapotban kiáltotta: – Nem igaz! Hazugság!
Cooper könyörtelenül folytatta: – Ugyanis, amennyiben David Wood
nem rendelkezett másként tegnap este óta, akkor ön lenne az egyedüli
örökös.
– Nem igaz! – zokogta kétségbeesetten Judy. – Nem is tudom, nem is
értem, amit mond! Én négy év óta be sem tettem a lábam ebbe az átkozott
házba. Fogalmam sem volt arról, ami itt történik…
– Nyugalmat kérek – intette le a lányt Cooper és rendületlenül folytatta:
– ön örökölheti az elhunyt Mary Wood vagyonát, helyesebben a reá eső
rész felét, ha Paul Wood – a nevelt testvér – a végrendeletet bírósági úton
megtámadja. A végrendelet jelenleg is érvényes, és kizárt, hogy David
Wood ezt megváltoztatta volna. Ugyanis ennek lehetőségétől
megfosztották. De – folytatta Cooper – lehet, hogy a gyilkosság indítéka
ugyanaz volt, mint Mary Wood esetében.
– Ezt hogy érti? – kérdezte rekedten Taylor.
– Szó szerint!
– Nevetséges. Egyszerűen képtelenség, amit mond – élénkült fel Paul. –
Miért nem vádol mindjárt azzal, hogy én öltem meg a húgomat, vagy
mondjuk Judy?
 – Nem szorulok a védelmedre – szólalt meg csendes megvetéssel a lány.
– Azt nem állítottam, hogy ön ölte meg a testvérét – szögezte le Cooper.
– Mi több, kijelenthetem, hogy nem maga ölte meg, hiszen Mrs. Fellow
tökéletes alibit igazolt magának.
– Akkor meg ne blöfföljön – vágott vissza Paul és fáradtan dőlt hátra a
székén. – Fogja el Ray Kennedyt, és megvan a gyilkos!
Cooper egy pillanatig várt, majd folytatta: – A házban lévők közül
mindenkinek tökéletes az alibije.
– …és kinek nem az? – kapott a szón Miller.
Cooper komótosan Judy felé fordult, és meglepően csendesen kérdezte:
– Hol volt és mit csinált tegnap este?
Minden szem a lányra tapadt.
– Itt voltam Southportban a Park Hotelban. Este hat óra körül érkeztem
és ki se tettem a lábam a szobából. Ezt már bizonyára tudják, hiszen
érdeklődtek a portásnál.
– Szabad tudnom, hogy miért jött Southportba négy év után először, és
éppen tegnap? – hajolt előre Cooper és a lány tekintetét kereste.
– Parancsoljon! – nyitotta ki retiküljét a lány és egy táviratot nyújtott a
felügyelőnek. – Olvassa el, ebből minden kiderül!
Cooper átvette, hangosan olvasta: – „Szombat este legyél nálunk! A
Park Hotelban foglaltam szobát. Amit kértél, megkapod. Este pontban 11-
kor hívjál, megmondom, hol veheted át. Paul.” Na és telefonált? – kérdezte
Cooper, miközben a táviratot a zsebébe tette.
– Hogyne – mondta a lány. – Pontban 11 – kor. De nem tudtam beszélni
vele, mert nagyon recsegett a készülék. Paul egyre csak hallózott és nem
értette, amit én mondtam. Akkor letettem a kagylót.
– Nem próbálta meg újra hívni?
– Feleslegesnek tartottam. A megbeszélt időben hívtam, s bár nem
tudtunk beszélni, tudhatta, hogy itt vagyok. Különben sem akartam
társalogni vele. Nincs sok mondanivalónk egymásnak. Ha nem tudná, mi
sosem voltunk túlságosan jóban.
 – Tehát maga telefonált 11 órakor – dőlt vissza a fotelba Cooper. –
őrmester – szólt Gerryhez –, olvassa fel a jelentést!
Gerry egy jelentést vett elő és hangosan olvasta: „A southporti négyes
számú postahivatal alkalmazottja azt vallotta, hogy tegnap este 9-kor
megjelent nála Paul Wood. Megkérte, hogy este 11-kor telefonáljon a
lakására azzal az ürüggyel, hogy Liverpool van a vonalban. Azt mondta,
azért kéri erre, mert nagy társaság van náluk, és ő el akar szabadulni
otthonról”.
– Nos, ehhez mit szólnak? – kérdezte Cooper és hol Paulra, hol pedig a
lányra nézett.
– Most már értem, hogy miért nem hallott engem Paul! – mondta
nyugodtan Judy. – Ha pontosan egyidőben történt a két hívás, akkor talán
összekapcsolódtak a vonalak. Ugye, ez elképzelhető?
Cooper úgy tett, mint aki nem is hallotta a kérdést, mereven Pault nézte
és úgy kérdezte: – De ön járt a postán 9-kor?
– Igen, ugyanis elfelejtettem, hogy ezt az időpontot adtam meg Judynak
is – nézett nyugodtan vissza a felügyelőre Paul. – Mindez azonban csak azt
igazolja, hogy valóban el akartam menni itthonról, hogy találkozhassam
Judyval.
– Tehát pontban 9-kor volt a postán. Igen? – kérdezte tovább kegyetlen
következetességgel Cooper.
– Igen, mert utána a doktorért kellett mennem.
– Ebben az időben érkezett magához Paul Wood? – fordult most az
orvos felé Cooper.
– Körülbelül. Nem néztem ugyan az órám, de arra emlékszem, 8 óra
tájban érkeztem haza, letusoltam, megborotválkoztam, és már csengetett is
Paul.
– Idejövet nem álltak meg a postánál? – faggatózott tovább a felügyelő.
– Szó sincs róla. Sehol sem álltunk meg. Egyenesen idejöttünk. Pedig én
még be is akartam ugrani a Gold Chichkenbe egy korty whiskyre, de Paul
azt mondta, hogy már csak ránk várnak, és nem illik ilyenkor késni. Nem
bántam, mert azt reméltem, hogy majd itt kapok. Egyszóval nem álltunk
meg sehol.
– És miért olyan fontos ez? – akadékoskodott Paul.
– Miért? Mert az előbb kézbesített levélbomba feladása is 9-kor történt,
ugyancsak a négyes postán – szolgált a készséges felvilágosítással Gerry.
– Tehát azt a levelet is én adtam fel! Nem mondom! Mondja, mégis mit
képzel rólam? Úgy nézek én ki, mint egy többszörös gyilkos, aki ráadásul
még a vendégeit is fel akarja robbantani? Legyen eszük, felügyelő! Ez már
lassan kimeríti az alaptalan rágalmazás fogalmát. Nem állítom, hogy szent
vagyok, de ez már több a soknál – kiabált magából kikelve Paul.
– Én csak a puszta tényeket állapítottam meg – válaszolt nyugodtan
Cooper. – Nem kértem, hogy helyettem vonja le a következtetéseket, bár
ha segít, ezért külön köszönet illeti meg.
Gerry szeme táncolt az izgalomtól. Milyen ügyes ember ez a Cooper! –
gondolta. – Még ezt a blazírt fickót is ki tudta hozni a sodrából. Pedig aki
így kiabál, annak hamarosan vége.
– Mit tett, miután sikertelenül telefonált? – nézett ismét a lányra Cooper.
– Tulajdonképpen nem sokat. Vártam egy darabig, de nem jött senki.
Akkor aztán kimentem az utcára, fogtam egy taxit és Liverpoolba mentem.
– Arra feleljen, hogy mit csinált Liverpoolban? – sürgette Gerry.
– Kivettem egy szobát az Astoriában és lefeküdtem aludni. Gondoltam,
hogy másnap majd telefonálok, de nem tudtam. Mire felébredtem, már két
nyájas úr várakozott rám a recepcióban. Alig maradt időm arra, hogy
rendbeszedjem magam. Ez ma 11 óra tájban volt. Éjjel dolgozom, nappal
sokáig alszom. Megszoktam már.
– Miért hívta ide a húgát? – fordult most Paulhoz Cooper.
– Judynak esetenként követelései voltak Maryval és velem szemben –
magyarázta. – Most is ezer fontot kért tőlünk. Mindig arra hivatkozott,
hogy új életet akar kezdeni, és ezzel tartott sakkban bennünket.
Kíméletlenül követelt és nem hagyott békét mindaddig, amíg akár a föld
alól is, de elő nem kerítettük a pénzt. Szabályosan zsarolt. – Paul hangja
egyre vékonyodott az izgalomtól, amely teljesen a hatalmába kerítette.
Hevesen gesztikulált, és még arra sem szakított időt magának, hogy
felmérje: hiszik-e, amit mond? – Most is ezer fontot akart rajtunk
behajtani.
Judy egy ideig figyelt, még fegyelmezte magát, végül idnulatosan kitört:
– Még hogy zsaroltalak benneteket? Hogy van bátorságod ezt állítani? Én
csak kértem! Mindig csak kértem és közben halálosan szégyelltem magam,
hogy így meg kell alázkodnom. Ti sosem értettétek meg, hogy egyszerűen
nincs más lehetőségem. Én nem kaptam apától soha egy fillért sem! Abból
kellett élnem, amit megkerestem magamnak – és itt nagyon kemény lett a
hangja. – És ti tudtátok, hogy miből élek! Persze, szégyelltetek, de ez volt
minden. Az eszetekbe sem jutott, hogy magatoktól segítsetek rajtam!
– Maguk persze semmit sem tudnak rólam – fordult most a többiekhez.
– Utcalány vagyok! Prostituált! Igen! – üvöltötte, hogy az erek is
kidagadtak a nyakán. – Mindenféle szemét népséggel élek együtt,
kiszolgáltatva a legválogatottabb perverziónak és beteges ösztönöknek.
Hát csoda, hogy nem akarom tovább csinálni? És ez az alak juttatott idáig!
– mutatott nyújtott karral Paulra, aki időközben látszólag visszanyerte már
nyugalmát.
Judy fuldokolva, görcsösen sírt. Cecilia attól való félelmében, hogy a
lány elájul, felugrott és az asztalon lévő Colából próbálta megitatni. Judy
blúza merő veríték lett a rohamtól, arcán és mellén hatalmas tűzrózsák
jelentek meg. Egész testében remegett. Cecilia minden igyekezete ellenére
sem tudott mit kezdeni vele. Judy fejét a mellére szorította. Csitította, mint
kicsiny gyermek korában:
– Jól van no, jól. Minden rendben van, drágám. Ejnye no – és ringatta,
amíg megnyugodott. Amikor már csak hüppögött, a füléhez hajolt és
belesúgta: – Ha tudtam volna, hogy magának kell a pénz, adtam volna.
Hitemre.
– Hallják? – ugrott fel Paul a helyéről. – Mindenki hallotta, amit Cecilia
most mondott. Nem kaptunk pénzt sem én, sem pedig Mary. Akkor meg
miért mentem volna el hozzá a szállodába?
– Hol van apa? – bontakozott ki Cecilia öleléséből Judy. – Látja,
felügyelő úr! Tudja, hogy itt vagyok, és mégsem akar látni. Könyörtelen és
igazságtalan. Mary halála sem rázta fel annyira, hogy meghallgasson.
Cooper szemlátomást zavarban volt. Erre nem számított. Nehézkesen
beszélni kezdett: – Nézze, Miss Wood, az a helyzet, hogy az édesapja ma
reggel meghalt. – Puff neki, csak el ne ájuljon – villant az eszébe, mert
akkor megint elmegy egy csomó idő, amíg folytathatják. De Judy a
várakozás ellenére sem ájult el. Mindössze elsápadt és az ajkai remegtek.
– Jéghideg a keze! – fordult Cecilia segélykérőén Cooper felé.
– Egy kis konyak talán jót tenne – de senki sem mozdult. – Ma éjjel őt is
meggyilkolták – nyögte Cecilia. – Gyorsan követte Maryt a halálba – húzta
ismét a lány fejét magához.
– Szörnyű! Még elképzelni is rettenetes – sírt fel újra Judy. – Ez a ház a
poklok pokla!
– Igen, valóban az – mondta Cooper –, majd a későbbiekben ennek az
ügynek a részleteit is tisztázzuk.
– Ki volt a gyilkosa? – kérdezte könnyek között a lány.
– Erről később. Most arra kérem, hogy próbáljon megnyugodni.
Szeretném folytatni az események rekonstruálását. Először is a testvére
halálának körülményeit kell felderítenünk attól a perctől kezdve, hogy
Cecilia Fellow rátalált a hallban. Ez a mozzanat az ön számára nyilván
újdonság lesz, Miss Wood, éppen ezért arra kérem, figyeljen. Ha még nem
találkozott volna a jelenlévőkkel, bemutatom őket: Mrs. Taylor és Mr.
Taylor, édesapja jogtanácsosa. Mrs. Miller, Mr. Wood titkárnője és a férje,
végül pedig Dr. White, a háziorvos.
– A bemutatottak sorban feléje biccentettek és megpróbáltak a
körülményekhez képest barátságos arcot vágni. – Én Cooper felügyelő
vagyok, ez Gerry őrmester, segítőtársam a nyomozásban. Most, hogy ezen
túlestünk, azt hiszem, hogy folytathatjuk. Tehát… Cecilia Fellow
ajtónyitást hallott a háta mögött, megfordult és Mary Wood-ot látta
kizuhanni a szobájából. A sikoltásra mindenki a hallba szaladt. Ön például
honnan? – mutatott hirtelen Mrs. Millerre.
– A galériáról – válaszolta a nő és lesütötte a szemét.
– És ön?
 – Az ebédlőből – vágta rá Miller.
– Ön, Mrs. Taylor?
– Velem együtt jött ki az ebédlőből – vágta rá az ügyvéd.
– Nem önt kérdeztem! – intette le ingerülten Cooper.
– Az ebédlőből jöttem én is, felügyelő úr, a férjemmel – válaszolt a
hangra szokatlanul szerényen Alice.
– Dr. White?
– Szintén. Egyenesen Miss Maryhez szaladtam, de már nem tehettem
semmit.
– Természetesen maga is onnan – nézett Paulra. – Tudom.
– Mutassa meg pontosan, hogy ez idő alatt hol állt! – utasította Cecíliát.
– Álljon oda!
– Valahol itt álltam az ebédlő ajtaja előtt, éppen be akartam tolni a
kocsit. A mártásos tál a kezemben volt, mert az már nem fért a trolyra. Én
pedig nem akartam kétszer fordulni. Úgyis az egész házat meg kell
kerülni, ha a konyhába akarok menni. Az átjárót tegnap délelőtt lezárták a
szerelők.
– És maga, Simon Fellow?
– Én a könyvtár ajtaja közelében álltam. Az ebédlőbe akartam én is
menni, hogy segítsek a feleségemnek tálalni.
– Egészen biztos benne? – Cooper Simont kérdezte, de Gladys-re nézett.
– Biztos, felügyelő úr. Hol lettem volna?
– Nem igaz! – sikoltott fel Mrs. Gladys Miller. – Nem volt itt! Ne
haragudjon rám, én senkinek sem akarok rosszat – nézett könyörgőn a
többiekre –, de határozottan emlékszem most már, hogy a teraszról jött be.
Láttam, amikor belépett az ajtón. Már a galéria lépcsőjén álltam, mikor
jött. Arra pedig mindenkinek kell emlékezni, hogy Mr. Wood vacsora
közben küldte a pincébe borért! Ugye, emlékeznek? – nézett a többiek
felé. – Simon akkor ment el, és csak akkor láttuk újra, amikor
mindannyian itt álltunk már a hallban. És… úgy emlékszem, bor sem volt
nála. Egyáltalán, semmi sem volt a kezében. Igen… Igen… amikor Mr.
Wood rosszul lett és a fotelhoz kísérte, üres volt a keze. Ugye, maga is
emlékszik? – könyörgött szinte Simonnak. – Kell, hogy emlékezzen rá!
Kérem, ne hazudtoljon meg!
– Ha most elkezdi énekelni az Old Man Rivert – csattant Paul gúnyos
hangja –, meghasad a szívem a szomorúságtól. Ne tegye, drága barátom!
Ismerje be, hogy fütyült az apám utasítására. A beismerő vallomás enyhítő
körülménynek számít.
– Mr. Paul, undorító, amit csinál! Ez a hang…! Két ember halt meg 12
óra leforgása alatt. A testvére és az apja! Hogy van gusztusa így
viselkedni? – Mrs. Miller tért elsőnek magához, de amit mondott, azt
valamennyiük nevében mondta. Mindenkit elborzasztott Paul cinizmusa.
Simon úgy állt ott, mint akire hipnotikus álmot bocsátottak. Nem biztos,
hogy mindent hallott, hogy megértett volna bármit is. Arca rezzenéstelen
feketeségéből csak a szeme villant ki, mintha lámpát gyújtottak volna
benne.
– Igaza van Mrs. Millernek – mondta rekedt hangon Simon, s hirtelen
mozdulattal kirántott egy pisztolyt a zsebéből. Maga felé fordította, de
mielőtt még ideje lett volna elsütni, Gerry ismét fürgébbnek bizonyult.
Egész testével ugrott a férfira, úgy ütötte ki a fegyvert a kezéből. Cecilia is
elesett, az őrmester söpörte el lendület közben. Cooper segítette fel az
asszonyt, és mint egy nehéz csomagot, White doktor kezébe tette.
– Vegye gondjaiba! – mondta, majd a földön heverő pisztoly után nyúlt.
Egy 22-es Colt volt. – Egyszer minden előkerül – mormolta maga elé.
Csak a bővebb felvilágosítás kedvéért ismételte meg hangosabban: – 22-es
Colttal lőtték le Miss Mary Woodot? –Egy széket húzott maga alá és leült
Simonnal szemben, akit Gerry ültetett vissza, és állt a háta mögé: – Nos,
kedves barátom, minden figyelmem a magáé. Maga tette?
– Én, de nem akartam. Véletlen volt – és most mintha egy kicsit erőre
kapott volna. Szemével kereste az együttérző tekinteteket, de csak a
felesége aggódó szemébe kapaszkodhatott. A többiek inkább kíváncsian
várták a vallomását. Judy idegesen tépte a körme körül szálkásodó bőrt és
úgy tűnt, hogy szeretne mondani valamit. Várta, hogy Cooper felé fordul,
de a felügyelő háttal ült neki:
 – Elmondhatom az igazat? – suttogta halkan Judy. – Az előbb hazudtam.
– Azt tudom! De most várjon a sorára! – intette le Cooper anélkül, hogy
megfordult volna. – Folytassa! – szólt erélyesebben Simonra.
– A feleségem rajongásig szerette Miss Judyt. Ezért történt minden –
miközben ezt mondta, nyelve szárazon csattogott a szájában, arcizmai
pedig öregesen elernyedtek. – Tegnap este több bor fogyott, mint amire
számítottunk – folytatta kissé megnyugodva. –A gazdám utasított, hogy
hozzak három üveggel a pincéből. Már éppen mentem volna kifelé, amikor
megszólalt a telefon és egy hölgy Mr. Paul Woodot kereste. Beszóltam
érte, és mentem a dolgom után…
– Ezt tudjuk, tovább, tovább… – sürgette Cooper.
– A pince felé Miss Mary szobája előtt kellett elhaladnom a teraszon. A
szobának arra is nyílik ajtaja, ami már reggel óta nyitva volt. Hangokat
hallottam, és olyan fajta zajt, mintha bútorokat tologattak volna.
Benéztem, hogy nincs-e valami baj. Láttam, hogy Miss Mary kezében egy
tőrrel le akarja szúrni Miss Judyt. Elképzelheti, mennyire megdöbbentem.
Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Miss Judyt nem láttam már négy
éve, és nem hittem, hogy ilyen körülmények között kell viszontlátnom.
Meg akarták ölni… berohantam, és még mindig tanácstalanul álltam a
szoba közepén. Akkor vettem észre ezt a pisztolyt a földön, amit az
őrmester úr most vett el tőlem. Miss Judy, amint meglátott, rámkiáltott:
„Vegye a pisztolyt és lőjön, mert megöl!” Erre felvettem, de nem akartam
én senkire se lőni, csak riasztani akartam a többieket, hogy segítsenek.
Kétszer is lőttem, de csak rántott a pisztoly, hangja nem volt.
– Hangtompító volt a fegyveren – szúrta közbe magyarázón Gerry.
– Igen… Én is láttam, hogy van valami a csövén, de nem nézhettem
meg alaposabban. Különben is most volt először fegyver a kezemben.
Gerincsérvvel operáltak 1934-ben, így még katona sem voltam. Csoda,
hogy egyaláltalán el tudtam sütni.
– Aztán mi történt? – sürgette Cooper, mert nem akart időt hagyni
gondolkodásra.
– Hallottam, hogy Mr. Paul Wood még mindig telefonál, és csak annyit
láttam, hogy Miss Judy magához vette a tőrt és kirohant a teraszra. Én ott
maradtam egyedül. Mielőtt még eltűnt volna a sötétben, megállt egy
pillanatra, aztán visszajött egészen az ajtóig. A hátam mögé lépett és azt
mondta, hogy „idecsalt és meg akart ölni a húgom”. Az előzményekről
semmit sem tudok, csak azt láttam, hogy Miss Judy nagyon ideges. Még a
hangja is remegett. Mindez csak pillanatokig tartott, csak én mondom most
hosszabban. Mielőtt végleg elment, még megkért, hogy ne szóljak
senkinek a történtekről, mert akkor neki vége. Közben Miss Mary
eltántorgott az ajtóig, és azt még láttam, hogy kizuhant. Ekkor hallottam
meg a feleségem hangját a hallból. A pisztolyt a zsebembe tettem és
besiettem. Utolsónak érkeztem, ezért vett észre Mrs. Miller.
– Szólt erről valakinek? – kérdezte engedékenyebb hangon Cooper.
– Nekem – sóhajtott Cecilia, aki szintén sokat öregedett az eltelt néhány
perc alatt. – Még az éjjel elmondta, amint magunkra maradtunk.
– Öné a szó, Miss Judy Wood – lépett a lány elé a felügyelő. – Most
elmondhatja az igazságot.
Judynak hirtelen elszorult a torka, azért szaggatottan, de belekezdett: –
11 előtt értem ide. Ugyanis a szálló portáján egy levél várt, amiben Paul
kérte, hogy 11-re jöjjek a kastélyba. Nekem kellett a pénz. Már azt sem
bántam volna, ha nem kapom meg az ezer fontot, csak mondjuk a felét, de
ebben sem bízhattam. Amikor ideértem, láttam a kocsikat a parkban és az
ebédlőben égett a nagy csillár is. Tudtam, hogy vendégek vannak, és nem
akartam, hogy meglásson valaki. A parkon és a teraszon át sikerült
besurrannom Mary szobájába. Éppen csak leültem, amikor bejött Mary.
Nagyon meglepődött, hogy ott talált. Nem szólt semmit, amikor kértem
tőle a pénzt. A toalette asztalhoz ment, annak az oldalában van egy kis
fiók. Négy évvel ezelőtt ez az én szobám volt, és még én csináltattam azt a
kis fiókszerű rekeszt az oldalába. Ott tartottam mindig a pénzem, mert nem
akartam, hogy bárki megtalálja – és tágra nyílt szemeit Paulra vetette. –
Csodálkoztam is, hogy Mary tud erről a fiókról és utána mentem. Akkor
láttam, hogy egy pisztolyt vesz elő.
Ő is észrevett a tükörből, hirtelen megfordult és lőni akart. Én kiütöttem
a fegyvert a kezéből, de akkor felkapott egy papírvágó kést. Előbb a
pisztoly után akart nyúlni, de az a földön hevert, és amikor lehajoltam érte,
kis híján a hátamba szúrt. Akkor kezdtünk el verekedni. Erősebb volt
nálam, ivott is és… – kezébe temette az arcát, kis ideig várt. Nehezen
folytatta: – Szörnyű erről így beszélni. Régebben mi nagyon szerettük
egymást, jó testvérek voltunk. Tegnap este pedig úgy verekedtünk, mintha
világéletünkben esküdt ellenségek lettünk volna. Ha akkor nem jön be
Simon, biztosan megöl. Én tulajdonképpen minden rosszra el voltam
készülve, amikor idejöttem, de erre nem gondoltam. – Kimerülten
elhallgatott, de Cooper egy cseppnyi pihenőt sem engedélyezett. Intett,
hogy tovább. Judy megtörölte verejtékben úszó homlokát, egy keveset várt
és folytatta:
– Minden úgy történt aztán, ahogy már hallották. A kést magamhoz
vettem és a tengerbe dobtam. A hotelből az ablakon keresztül jöttem ki és
ott is mentem vissza. Ezért aztán a portás csak egyszer látott elmenni. Csak
annyi ideig maradtam a szobámban, amíg egy kicsit megnyugodtam és
blúzt váltottam. A másik elszakadt verekedés közben. Fogtam egy taxit,
elmentem Liverpoolba. Nem volt, semmi dolgom ott, csak egyszerűen
muszáj volt valamit csinálnom. Ami azután történt… illetve azután már
semmi sem történt, azt már tudják… Ennyi elég, ugye?
Cooper sosem kedvelte az esdő tekintetű nőket. Azok sosem őszinték.
Hatni akarnak rá, ezt hajtogatta magában, amikor így néztek rá.
– Azt hiszem, ebből valóban elég ennyi is – és nagyon vigyázott, hogy a
hangja ne áruljon el semmit mindabból, amit ő még tud.
– Akkor talán mi most már el is mehetünk – nyúlt Alice a retiküljéért.
– Még nem – állította meg a mozdulatot Cooper. – Egy-két dolog még
hátravan. Például Mr. Wood meggyilkolása, Paul Wood és Cecilia Fellow
elleni gyilkossági kísérlet és mellesleg egy nyakéklopás.
– Javaslom, hogy folytassuk, felügyelő úr! – szólalt meg Miller.
– Ha nem vitatkozunk, akkor hamarabb elmehetünk.
– Helyes – szólt Taylor –, szörnyű ez a szobafogság. Nem mehetnénk ki
inkább a teraszra? Ott mégis kellemesebb.
– Erre a rövid időre felesleges kihurcolkodni. Ha rajtam múlik, ígérem,
nem tart már soká – hárította el az ötletet Cooper. – Viszont tartogatok még
egy meglepetést az önök számára. Szerettem volna, ha Paul Wood mondja
el, de az az érzésem, hogy nem szívesen osztja meg velünk a titkát…
 8.
A „beszélő lábnyom”

– Mi az ördögre kíváncsi még? – csapott széke karfájára Paul.

– Ugyan, fiatalember! Pusztán arra az egy kis fehér foltocskára
gondoltam, mely oly sötét árnyékot vet az életére.
Paul arca hirtelen színt váltott. Sok fehér foltocska tarkította az életét és
nem tudta, hogy a felügyelő melyiket találja érdemesnek ebben a
pillanatban a megvitatásra. Nem is a botránytól félt. Sokkal inkább attól,
hogy felkészületlenül éri a támadás és akkor ez az idegen ízekre tépheti a
társaság előtt. A felügyelő kedvtelve nézegette Paul arcjátékát. Valahogy
úgy, mint amikor a kisfiú a pókot nézi, miután már kitépte mind a hat
lábát. Nem volt hajlama a szadizmusra, csak nem szerette az arrogáns
ellenfeleket.
– Talán még nem felejtette el – szegezte a kérdést Paulnak –, hogy alig
több mint három esztendeje ön és Mary Wood házasságot kötött. David
Wood, az apja, természetesen nem tudott erről, máskülönben bizonyára
meghiúsította volna az esküvőt. Nem tartom valószínűnek ugyanis, hogy
nevelt fiát szemelte volna ki vejéül. Igazam van? – Itt egy pillanatra
megállt és körülnézett. Bejelentése bombaként robbant. A vendégek
igyekeztek ugyan rendben tartani a vonásaikat, de a tekintetük elárulta
őket. Mrs. Taylornak leesett az álla, és olyan forró gyűlölet izzott a
szemében, mintha legalábbis közelről érintették volna az elhangzottak.
Gladys Miller pedig mint aki hideg vízbe esett. A férjére nézett
megerősítésért, mintha rosszul hallana. Ceciliának nem volt kedve
érzékelni a dolgot. A házasság tényéről ugyan nem volt tudomása, de
megsejtett valamit a fiatalok érzelmeiből. Azt azonban nem tudta
megbocsátani, hogy az öreget, azaz szegény David Woodot becsapták. A
szerelem szép dolog, fiatalon is, öregen is. Ő ne tudná, aki vén fejjel szánta
el magát a házasságra? De így, becsapva mindenkit, a bolondját járatva a
legközelebbi hozzátartozókkal is! Nem, így minden tiszta érzés veszít az
értékéből. Ezt szegény Marynak tudnia kellett volna. Azon, hogy Paulnak
ez nem jutott eszébe, nem is csodálkozott. Bár látta, hogy Paul most igazán
szenved. Állkapcsa idegesen rángatózott, és furcsán hunyorgott:
– Ehhez senkinek semmi köze! Mindketten nagykorúak voltunk,
szerettük egymást és összeházasodtunk – válaszolt Paul fojtott hangon. –
Nem szeretném, ha erről több szó esne itt. Túlságosan friss még a seb, amit
Mary elvesztése ejtett rajtam, arról nem is szólva, hogy semmi
összefüggést nem látok apám halála és a mi szomorú szerelmünk között.
De ha önnek kedve telik abban, hogy közönség előtt analizálja ezt az ókori
görög tragédiához hasonló családi drámát, hát tessék! – Paul egyre jobban
nekitüzesedett, és az eredmény nem maradt el. A felügyelőn, Gerryn és
Mrs. Tayloron kívül mindenkit magával ragadott Woodék családi ügye és a
klasszikus drámák között megvont irodalmi párhuzam. Cooper gyorsan
összeszedte magát, érezte, hogy minél jobban sarokba szorítja Pault, az
annál szívósabban és rafináltabban fog védekezni. Márpedig időelőnyben
van, hiszen csak ma kellett sorompóba állnia, míg neki tegnap estétől egy
perc megállása sem volt:
– Akkor talán arról ejtenék egy-két szót, hogy milyen összefüggést
véltem mégis felfedezni az önök házassága és David Wood halála között.
Amennyiben nem ért egyet velem, vagy úgy érzi, hogy tévúton járok,
számítok a segítségére.
Hangja olyan félreérthetetlenül gúnyos volt, hogy senkinek sem maradt
kétsége az igaza felől.
– Hadd kezdjem azzal, amit még az előbb kellett volna elmondanom.
Házasságukból fiúgyermek is született, aki az ön nevét viseli.
Liverpoolban neveltetik egy kis kertes házban. Billy Wood, azaz William
Wood ebben a percben ugyan ismeretlen helyen tartózkodik, helyesebben
csak én nem tudom még, hogy hol. De ez is csak idő kérdése. Talán Ön
meg tudja mondani. Ha nem, akkor is megtaláljuk. Gondolja meg! Egy
hároméves fiúcskának szüksége lehet még az édesapjára. Azt pedig, hogy
ön a gyermek apja, valamint hogy házasságot kötöttek, a liverpooli
anyakönyvi hivatal tanúsítja.
Judy Wood, aki mindeddig szótlanul, merev arccal figyelt, most
váratlanul kitört: – Ez a mi családunk szégyene! Nem kérte senki sem arra,
hogy beavasson idegeneket is. Mary halott. Legalább az emlékét őrizzük
kegyelettel!
– Kedves Miss Wood – emelte rá együttérző tekintetét Miller. – Miss
Mary Wood emlékét semmi sem árnyékolja be. Igaz, hogy nem volt hozzá
sokszor szerencsém, de mindannyiunk nevében ígérhetem, hogy kedves
lényét nem felejtjük el soha!
– Fejezzük már be! – fogta könyörgőre Paul. – Láthatja, hogy mennyire
felkavar mindenkit és mégsem jutunk egyről kettőre. Hiábavaló az egész.
Cooper nem törődött a hallottakkal, a teraszra nézett és keményen
folytatta: – Miután tegnap az örökösödés kérdésében változás történt, és
David Wood feltételezhetően tudomást szerzett Judy lányának tartózkodási
helyéről, veszélyessé vált a helyzet. Ez elsősorban Paul Wood számára volt
igen kellemetlen…
– …hogy érti ezt? – kapta fel a fejét Taylor. – Mint azt már több ízben
elmondottam, jogilag minden rendben volt.
– Jogilag? – kérdezett vissza Cooper. – Ha David Wood tudomást szerez
erről a házasságról, talán új végrendeletet készíttet, amiben már nem
szerepel Mary Wood sem. Nem gondolja, ügyvéd úr?
– Talán. De nem biztos, hogy David Wood megtudta volna a
házasságkötés tényét.
– Már hogyne tudta volna meg? – nézett Judyra Cooper. – Ugye nem
tévedek?
– Nem értem. Mire gondol? – kérdezett vissza Judy.
– Akkor ezt is megmagyarázom. Bár önt nem avatták be a testvérei a
titkukba, mégis tudomást szerzett róla és zsarolta őket.
– Mit képzel maga rólam! – csattant fel a lány. – Ez nem igaz!
– Nem? – nyújtotta el a szót Cooper és a zsebébe nyúlt. Egy táviratot
vett elő, arról olvasta: – „Mr. Paul Wood. Southport. Park La-ne… – a
távirat fölött közben a lány arcát figyelte. – Liverpool Glasgow Street 56.
J.” Ehhez mit szól?
– Ócska hamisítvány. Csak nem gondolja, hogy ez bizonyít valamit? –
válaszolt nyugodt arccal Judy.
 – De ha megengedi, én valóban azt gondolom, bizonyít. Ezt a táviratot
tegnap reggel adta fel Londonban az 546-os postahivatalban. Reggel ez
volt az első távirat a postakönyv szerint. Sietett, mert el kellett érnie a
7.30-as vonatot. A tisztviselő megadta a maga személyleírását, mert mint
elmondta, arra gondolt, hogy ez egy találka címe. És el nem ítélhető
módon irigyelte a szerencsés férfit.
– Mulatságos. London nagy falu, felügyelő úr és sok a csinos nő.
Ha jól megnézi őket, egyik olyan mint a másik. Egyformán öltöznek és
fésülködnek, még a sminkjük is azonos. Miért képzeli, hogy reggel hét
körül egy szexuálmániás férfi a postán megbízható személyleírást tud adni
egy nőről, amikor az, ha kimegy az utcára, az első negyedórában
tudathasadást kap, annyi példányban jön önmagával szemben. Különben
is, minél többet magyaráz, annál kevésbé értem a dolgot.
– Remélem, azért még tud követni, Miss Judy Wood. Végtelen
sajnálnám, ha kétségek között kellene hagynom. Figyelemreméltóan
tömören fogalmazok ugyan, mégis készséggel állok a rendelkezésére, ha
nem világos valami. A táviratban megadott cím, ha nem tévedek, ismerős
valakinek – nézett Cecíliára, de semmi bántás nem volt sem a hangjában,
sem a tekintetében.
– Ez a mi kis házunk – sóhajtott csendesen az asszony. – Öregségünkre
tartogattuk Simonnal. Nem is tudtuk, hogy miért vette ki Miss Mary a
barátnője számára.
– Mikor járt ott utoljára? – kérdezte gyorsan Cooper.
– Amióta kiadtuk, nem is láttuk a házat. Nem volt szabad odamennünk.
Ezért kaptunk a szokottnál magasabb bért. Kicsi az a ház, csak három háló
és egy nappali van benne, de nekünk bőven elég kettőnknek, ha már nem
igénylik a szolgálatunkat és nyugalomba vonulunk.
– Ebben a házban lakott tegnap éjfélig William Wood és Sarah Brook, a
kisfiú dadája.
– Téved, felügyelő úr – szólt közbe Cecilia. – Ott Miss Mary barátnője
lakott a férjével. Annak idején mondta is a nevüket, de már elfelejtettem.
 – Mrs. Fellow, bízzon a rendőrségben – intette le Cooper. – Mi már
utánanéztünk, és tudjuk, hogy Paul és Mary Wood kisfia lakott ott egy
korosabb, színesbőrű hölggyel.
– De mi köze ennek apa halálához? – sürgette a fejleményeket Judy, aki
nagyon szerette volna már tudni, hogy mire megy a játék.
– Azonnal megmondom – intette türelemre Cooper, és lefelé fordított
tenyerével olyan mozdulatot tett, mint aki egy gépkocsit int lassításra. –
Mi mindent csinált ez az ember! – ámuldozott Gerry.
– Még közlekedési is volt. Olyan büszke volt a felettesére, mintha neki
magának is része lett volna Cooper tiszteletet parancsoló szakmai
múltjában.
– Tehát ön, Judy Wood, megtudta ezt a címet, és ezzel zsarolta a
testvéreit. Pontosabban azzal, hogy amennyiben nem fizetnek, mindent
elárul az apjuknak. Így van? – kérdezte keményen a lánytól a felügyelő.
– Nem is tudom… – öntötte el hirtelen a fásult fáradtság a lányt.
– Rettenetes körülmények között élek és ez döntően miattuk van. Nem
volt más választásom. Mondja, mit tehettem volna? – kérdezte és szemét
elborították a könnyek.
– Sok minden mást, Miss Judy Wood. Ha nem tudná, ezzel ölte meg az
apját!
– Senkit sem öltem meg – szakadt ki a lányból a keserűség. – Szerettem
apát, jobban mint bárki más. Ezt úgysem fogja senki megérteni. Kérem,
higgyék el nekem.
– Nem szó szerint értettem természetesen, csak azt próbálom megértetni
itt valamennyiükkel, hogy ez a körülmény döntően közrejátszott abban,
hogy David Woodnak meg kellett halnia.
– Kérem, felügyelő úr, ezt én sem értem. Ha lenne szíves világosabban
elmagyarázni – dőlt előre figyelő arccal Dr. White.
– Egyszerű pedig – folytatta nyugodtan a felügyelő. – Nem tudták
előteremteni az ezer fontot. Mary Wood meghalt, de Paul Wood mégis
reszketett, hogy apja tudomást szerez a házasságról, ezért megölte. Nem
akarta, hogy miután kimaradt az örökségből, még a havi apanázst is
megvonja tőle. Így reménykedhetett, hogy a felesége halála után ha
bírósági eljárással is, de komoly összeg birtokába juthat. Most már
világos? – nézett az orvosra, aki mint egy mezopotámiai kőszobor,
kifejezéstelenül nézett maga elé. De látszott, hogy amióta elhangzott a
liverpooli ház címe, idegesebb lett.
– Hazugság! – üvöltötte Paul. – Ebből egy szó sem igaz! Magának én
kellek, mint gyilkos. Akkor miért lőttek rám a parkban? Bizonyítson!
– Akkor bizonyítok, kívánsága szerint – mondta nyugodtan, olyan
hangsúllyal Cooper, ahogy azt a bűvészek szokták a varietében: Kedvesen
és mosolyogva: – David Woodot Paul Wood gyilkolta meg!
– Ez nem létezik! – kiáltott fel Taylor.
– Nos, akkor beavatom Önöket a részletekbe – vágott vissza Cooper. –
Egyszerű! A kertben a kerítéstől a könyvtárszoba ajtajáig Paul Wood
lábnyomait találtuk meg. Ami még érdekesebb és bizonyító erővel bír, a
kert homokjának a szemcséit találtuk meg azon a nyomsávon, amely a
könyvtárszobába vezetett vissza a teraszon át, úgyszintén a könyvtárszoba
padlóján is. Tehát a könyvtárszobából a kerítéshez ment, majd onnan
vissza. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy kintről hatoltak be. De a
homokszemek a padlón mindent elárultak. Vagyis előbb bentről ment ki,
majd onnan vissza… És – tette hozzá nyomatékkal – ez a szennyezett
lábnyom már nem érintette az ágyat. Érthető?
– Vagyis csak akkor volt szemcse található a lábnyomok után, amikor a
lábnyomok visszafelé jöttek – kérdezte Gladys.
– És ezek a szemcsenyomok találhatók Paul Wood cipőjén is –
egészítette ki Cooper. – Egyebekben, bár nem kívánok az események elé
menni, a kerítéshez való kimenetelnek még lesz a későbbiekben is
jelentősége.
Gerry széke mellől a táskából két fotókópiát vett elő, amelyekkel lassan
Paul mellé ért. A képeket az arca elé tartotta és most már minden figyelmét
csak neki szentelte: – Itt a fénykép a cipőjéről és a cipőnyom, a parkban
talált lábnyomok. Íme a bizonyíték!
– Én nem öltem meg az apámat! – törölte meg izzadó arcát Paul. – Nem
igaz, amit mond!
 Cooper már nem várt ellenkezést. Az ilyen bizonyíték súlya alatt még a
legvakmerőbbek is beadják a derekukat. És ráadásul már nem is ordít. A
feszültségtől olyan enervált lett, mint akinek már minden mindegy és
mégis; még mindig makacsul tagad.
– De igaz – pattogott a felügyelő és attól félt, hogy pszichológiai
offenzívája fordítva sül majd el. Ez az ember ugyanis nem akarja megadni
magát. Vallomására pedig szükség volna, hiszen anélkül nem egykönnyen
zárhatják le az ügyet. Meg kell törni!
– Idefigyeljen! – állt Paul elé. Csendesen, tagoltan magyarázott, mint
egy kis gyermeknek.
– Az apját maga gyilkolta meg. Nyugodtan, hidegvérrel, kegyetlen
módon! Ezeket a bizonyítékokat elfogadja minden bíróság. Ellenük már
semmit sem tehet. Nos! Hajlandó vallomást tenni?
Paul a semmibe bámult. Coopernak úgy tűnt, hogy nem is figyelt rá.
Aztán hirtelen felkapta a fejét és farkasszemet nézett vele. – Maga is tudja
– utánozta az imént hallott lassú magyarázó taglejtést –, hogy egész éjjel ki
sem mozdultam a szobámból. Akkor hogy mehettem volna le a
könyvtárba? Látnia kellett volna, hiszen itt volt!
– Ezt is elmagyarázom, ha nem untatom vele a vendégeit – nézett a
felügyelő az előtte ülőkre. Gladys úgy helyeselt, mint aki komolyan vette,
hogy a beleegyezésére várnak: – Dehogy, dehogy felügyelő úr, kíváncsian
hallgatjuk!
– Nos akkor – mosolyodon el Cooper e nagyfokú naivság láttán –,
mielőtt elmentem, az éjjel végigjártam a galériát. Csend volt és mindenki a
szobájában tartózkodott. Aztán beültettem ebbe a fotelba az egyik
szolgálatos rendőrt, hogy figyeljen. Maga minden valószínűség szerint
azután osont ki a szobájából, amikor én már elmentem. – Magához intette
az ajtóban álló rendőrt és nagyon halkan elmondta, mi lesz a teendője. Dr.
White hegyezte a fülét, mert éppen előtte álltak, de semmit sem hallott.
Ezek után a rendőr gyors léptekkel felszaladt a galériára és megállt Paul
Wood szobájának ajtaja előtt. Cooper megvárta, míg mindenki odanéz,
majd intett, hogy indulhat. A rendőr a padlásfeljáróhoz ment és eltűnt az
ajtó mögött. A vendégek majd a nyakukat törték, hogy mindent lássanak,
de nem történt semmi. Kis idő múltán kinyílt a földszinten a könyvtár
ajtaja és az imént eltűnt rendőr állt meg előtte. Cooper ismét bólintott, a
rendőr újra eltűnt a könyvtár ajtaja mögött. Mint a teniszparti nézői,
egyszerre fordult mindenki ismét az emelet felé. Valamivel hosszabb ideig
kellett várniuk, mire ismét kijött a rendőr a padlásfeljáró elé, ott a falhoz
lapulva Paul Wood szobájának ajtaja elé osont és megállt.
– Köszönöm, lejöhet. – intett Cooper, majd ismét Paul elé lépett. Kicsit
föléhajolt és úgy kérdezte: – Meggyőztem? – ezzel intett a rendőrnek, aki
két lépéssel Paul széke mögött termett. – Paul Wood – szólt most
hivatalosan –, ezennel letartóztatom nevelőapja, David Wood ellen
elkövetett gyilkosság alapos gyanúja miatt!
A vendégek dermedten figyelték az eseményeket, majd lassan
mozgolódni kezdtek, bízva abban, hogy ezzel az eseménnyel vége a
megpróbáltatások sorozatának. Egyedül az orvos váltotta át keresztbetett
lábait, mint aki várja a folytatást. Cooper a mozgolódást látva megszólalt:
– Még nem végeztünk, hölgyeim és uraim. Kérem, szenteljék figyelmüket
egy ideig még a nyomozásnak, illetve most már csak a további bizonyítási
eljárásnak
– Úristen, hát mi van még? – sóhajtott fel Mrs. Taylor.
– Ha jól sejtem, még három bűncselekményt kell tisztáznunk – mondta
Cooper meglehetősen ingerülten.
– Hármat? – hitetlenkedett Miller.
– Igen! Kezdjük talán a briliáns nyakékkel. Ezt munkatársam Gerry
őrmester derítette fel – ezzel a csíkos huzatú fotel felé mutatott, amelybe
az őrmester telepedett. Az őrmester sietve felállt és mintha katedrára lépett
volna, elkezdte előadását: – Tegnap este Mary Wood meggyilkolása után
megállapítottuk, hogy eltűnt az a nagyértékű nyakék, amit az áldozat aznap
este kapott édesapjától…
– … ezt nem is tudtuk – szólt közbe az orvos.
– Pedig a nyakék eltűnt és csak ma reggel került elő – válaszolta Gerry.
Ebben a pillanatban a szolgálatot tevő rendőr jött be a „talky-walky”-val
és intett Coopernak, ezzel kérve őt, hogy menjen ki vele a teraszra.
 A felügyelőt bosszantotta, hogy éppen ebben a pillanatban zavarják.
Intett Gerrynek, hogy folytassa, ő maga pedig követte a rendőrt a teraszra.
Gerry folytatta:
– A nyakék eltűnésével azt akarták elhitetni velünk, hogy ezért ölték
meg Mary Woodot.
– Hol találták meg? – kérdezte az orvos, aki még idegesebb lett, amióta
Pault a felügyelő letartóztatta.
– Erre talán Mrs. Miller tudna bővebb felvilágosítással szolgálni – intett
az asszony felé az őrmester, mintegy jelezve, őt illeti a szó.
Millerné már nagyon belefeledkezett a hallgatásba és abba, hogy
minden ismét nélküle történik. Alig tudta megfogalmazni mondanivalóját.
Amikor nagy nehezen a végére ért, meglehetősen kellemetlenül érintette,
hogy a szép Alice nem éri be a száraz tényekkel és még arra is kíváncsi,
hogy miért éppen az ő fehérneműs szekrényében rejtették el? Gerry
gyorsan Gladys segítségére sietett, nem azért, mintha attól kellett volna
tartania, hogy az asszony nem tud válaszolni, de most a felügyelő
távollétében először vihette a prímet. Semmiképpen nem szerette volna, ha
megfosztják ettől a lehetőségtől:
– Önök is tudják, hogy az ékszert Mrs. Miller hozta ide, tehát ő tudta az
igazi értékét. Ezért aztán úgy okoskodott a tettes, hogy ha lopás gyanújába
keveri a Miller házaspárt, akkor a gyilkosságot is a nyakukba varrhatja. Ha
visszaemlékeznek a tegnap este történtekre, akkor arra is kell emlékezniök,
hogy az áldozat és Mrs. Miller együtt jöttek ki az ebédlőből, de Mrs.
Miller sem ment oda vissza. Ezt a pár percnyi távollétet akarta a bűntett
elkövetésének időpontjával az igazi tettes sugalmazni. Egy dologgal
azonban nem számolt, az egyébként igen körültekintő értelmi szerző.
Nevezetesen azzal, hogy az ékszert csak nagyon kevesen vették kézbe.
Azok neveit természetesen tudjuk, így ezeket a személyeket nem volt
nehéz rekonstruálni. Meg tudná nekünk mondani, hogy kik nyúltak hozzá,
Mr. Taylor?
– Az ékszerész és Mrs. Miller. De ha tudja, miért kérdi? – kérdezte nem
kis méltatlankodással az ügyvéd.
 – Mert szerettem volán ellenőrizni,… de már itt is van a felügyelő úr.
Folytathatjuk uram, vagy ön kíván mondani valamit? – nézett Cooperre.
– Folytassák, csak folytassák – ült le Gerry korábban megüresedett
helyére: – Érdeklődéssel hallgatom – és szeme vidáman csillogott.
– Tehát Mr. Taylor, válaszol a kérdésemre?
– Igen! Itt Mr. Wood átvette Mrs. Millertől és Miss Mary nyakára
kapcsolta. Ha nem tévedek, mi nem is nyúltunk hozzá, csak messziről
csodáltuk. Igaz Alice?
– Így történt! – hagyta rá az asszony kelletlenül.
– Helyes – mondta Gerry és két fényképet vett ki a kis bőröndből. –
Akkor magyarázza meg Paul Wood, hogyan kerültek a maga ujjlenyomatai
a kazettára?
– Talán mert én vittem be az ékszerészhez annak idején – mondta Paul
minden meggyőződés nélkül. Szeme kifejezéstelenül meredt az
őrmesterre. – Nem tudom, … nem tudom – nyöszörögte. –Hagyjanak
engem békében! Mit akarnak még?
Cooper elérkezettnek látta az időt, hogy visszavegye a bizonyítás
vezetését. Hogy ismét magára összpontosítsa a figyelmet, felállt és lassan
elindult az ülők sora előtt:
– Azt akarjuk megtudni, hogy mi köze volt Mary Wood
meggyilkolásához! Csakis annak lehetett érdeke az ékszerrel való
ügyeskedésre, akinek köze volt a lány meggyilkolásához is.
– Ahhoz nekem semmi közöm! – tiltakozott Paul. – Mary a feleségem
volt, a gyermekem anyja. Hogy feltételezhet ilyesmit rólam?
– Akkor azt magyarázza meg, miért próbálkozott ezzel az ékszertrükkel?
Mikor csempészte be Millerék szobájába? A gyilkosság előtt vagy után?
– Semmikor! – nyögte ki Paul. – Nekem semmi közöm ehhez az
ügyhöz, hiszen Simon követte el a gyilkosságot. Beismerte. Miért nem
elégszik meg vele?
– Szóval nem maga tette? – kérdezte Cooper.
– Nem! – felelte határozottan Paul.
 – Így is jó – válaszolta a felügyelő és lassan Gerryhez sétált. A
többieknek hátat fordítva mondott neki valamit, mire az őrmester elővette
a zsebéből azt a pisztolyt, amit Simontól vett el. A tárból valamennyi
töltényt az ölébe szórta. Az ott lévők minden mozdulatát követték, hiszen
egy újabb fordulat expozícióját várták. Judy Wood-on ismét jelentkeztek
az idegesség jelei. Fogaival tépte a körmei körül ágaskodó bőrpilléket,
másik kezével pedig többször is vörös göndör hajába túrt. Gladys elámult,
amint felfigyelt a lányra. Gondolataiból a lány hangjára riadt fel. Judy
vizet kért, mert rosszul érezte magát. Cecilia már indult is volna a
konyhába, hogy hozzon, de a felügyelő megállította:
– Most talán megteszi ez a narancs is – mondta és ezzel a lány felé
röpített egyet a gyümölcsös kosárból. Judyt meglepte ez az udvariatlanság.
Röptében elkapta a feléje dobott narancsot és mohón hámozni kezdte.
Miközben ezzel foglalatoskodott, Cooper elvette Gerry kezéből a pisztolyt,
amelyben már nem voltak töltények és magához intette Simont:
– Fogja – és ezzel átnyújtotta a fegyvert az inasnak. – Most én vagyok
Mary Wood és maga rám lő! Álljon olyan távolságra tőlem, mint tegnap
este tőle!
Simon óvatosan hátrált, majd megállt, mert Paul székébe ütközött.
Gyámoltalanul körülnézett, mintha biztatást várt volna valakitől. Cecilia
ijedten nézte a férjét, s bár tudta, hogy nincs töltény a fegyverben, füléhez
kapott mind a két kezével.
– Lőjön! Kétszer egymás után, úgy mint tegnap! – parancsolta a
felügyelő.
Simon kissé szétterpesztette a lábát, a fejét elfordította, s miközben lőtt,
olyan erősen összeszorította a szemét, hogy Gerry nem tudta palástolni a
mosolyát.
– No jól van – vette vissza a fegyvert Cooper. – Leülhet, köszönöm. –
Remélte, hogy senki sem vette észre az őrmester kaján jókedvét. Nincs
elég önfegyelem ezekben a mai fiatalokban, állapította meg magában, s
arra gondolt, hogy ha mindenen túl lesznek, majd megdorgálja a fiút ezért
a pillanathoz nem illő jókedvéért.
 Közben a kis bőröndből, melyet még délután készített az asztal mellé,
most egy pár női szandált vett elő. Gerry ez idő alatt az áldozat szobájába
ment, de csak egy fél percet töltött ott. Cooper a lábbelivel a kezében
ráérősen sétált el ismét a jelenlévők sora előtt, időt hagyva mindenkinek,
hogy alaposan szemügyre vehesse az újabb bizonyítékot: „BALLY” –
olvasta a talpbélésből a márkajelzést. –Drága cipő, mappabőrből és kézi
varrással. Könnyű, mint a pihe. Nem is tudom, miért kerül ilyen sokba,
hiszen alig van anyag benne!
– Ugyan már, ne gyerekeskedjen – fojtotta belé a szót Alice. –A „Bally”
cipők a legdrágábbak, függetlenül attól, hogy mennyi rajtuk a bőr. A
márkát kell megfizetni. Ezen kár most meditálni, amikor mindannyian
tűkön ülünk már.
– Ezt a másik cipőt pedig a Marks and Spencernél vásárolta a
tulajdonosa, ugyanis ennek a talpbélésében a St. Michel jelzés olvasható –
vette ki Gerry kezéből azt a pár cipőt, amit Mary Wood szobájából hozott
ki az imént.
– Nagy felfedezés! – vágta rá epésen Alice, mert nem vette észre, hogy
rajta kívül még mindenkinek eszébe jutott valami a két pár cipő láttán.
Cecilia még fel is állt, hogy jobban szemügyre vehesse azokat. Értetlenül a
felügyelőre nézett, s miután az bátorítóan bólintott, megdöbbenten zuhant
le a székére.
– Húzza fel ezt a pár cipőt! – nyújtotta Judynak az utólagosan
bemutatott cipőket. – Csak úgy, próbaképpen szeretném, ha felpróbálná.
Nem valami bizalomkeltő, de húzza fel!
– Akkor miért kell felhúznom? Kérem, ne kívánja tőlem – kérlelte Judy
a felügyelőt.
– Húzza fel! – sziszegte olyan kemény hangon Cooper, amilyet a
kihallgatás során eddig még nem használt.
A lány viszolyogva vette el a felügyelő kezéből a szandált. Forgatta, a
talpát is alaposan szemügyre vette, végül pedig egy utálkozó vigyor
kíséretében belebújtatta a lábfejét. A hátsó pántot azonban sehogyan sem
tudta felhúzni. Körülbelül egy centin múlott, de a bőrpánt nem engedett.
– Akkor most ezt próbálja meg! – nyújtotta át Cooper a „Bally” cipőt.
 Judy a cipőt átvette és gondolkodás nélkül belecsúsztatta a lábát. – Ez
jó! – motyogta és a felügyelőre nézett, aki közvetlenül előtte állt. A
lánynak így alulról kellett felnéznie rá, s ettől egy kissé bizonytalanabb
lett: – Miért akarta, hogy azt a vackot vegyem fel? –kérdezte szelíden.
– Ha nem jött rá magától, akkor most elmagyarázom – felelte Cooper és
Gerry mellé állt. – Azt az ócska vackot, ahogy maga mondta, a szálloda
szobájából hozattam ide. A „Bally” cipőt pedig Mary Wood szekrényéből
vettük ki. Namármost: … amint észrevehette, a saját szandálját nem tudta
felhúzni, de a másik elegáns körömcipőt igen. Tovább megyek. Az
őrmester megmutatja önnek azt a pár szandált, amit a parton találtak,
miközben a gyilkos fegyverét keresték. Azonos a mérete azzal, ami nem
ment a lábára. De ami még ennél is beszédesebb bizonyíték – itt egy kicsit
kivárt a hatás kedvéért – a maga ujjlenyomatait találtuk meg rajtuk.
– Ez még nem bizonyíték! – kiáltott a lány. – Maga mindenkiből
gyilkost akar csinálni!
– Mit akarok csinálni? – kérdezett vissza Cooper ingerülten.
– Gyilkost! – fuldokolt kétségbeesetten Judy.
– Maga mondta – zárta le a vitát a felügyelő. – Akkor lássuk tovább. –
A kis bőröndből most fehérneműket vett elő. A melltartó és a bugyi a
gumírozott részeknél már erősen kopottas volt és elszíneződött. A
fehérneműt Cecilia elé tartotta és megkérdezte:
– Mrs. Fellow, kérem, nézze meg alaposan a fehérneműket és mondja
meg, hogy mikor mosta ezeket utoljára. Ha nem tévedek, az ön feladata
volt a fehérnemű rendbentartása is.
Cecilia egy lépést tett előre, szemével fürkészve nézte az elébe tartott
ruhaneműket és lassan válaszolt. – Valóban uram, de ezek a holmik nem
Miss Mary ruhatárából valók. Ilyen állapotban ő már nem viselt
alsóneműt. Amint meglátszott, hogy már kissé viseltes, nekem adta, hogy
vigyem el a jótékony célú bazárba. Ott a kispénzű emberek olcsón
megvásárolhatták. De ilyeneket még oda sem küldött volna. Ezek nem az ő
fehérnműi – állította határozottan.
– Pedig az övé – fordult most a társaság felé Cooper. – Boncoláskor
ezeket vették le róla. Mit szól mindehhez Miss Judy Wood?
 – Semmit – válaszolt erőltetett nyugalommal Judy. – Fogalmam sincs,
hogy miket viselt a húgom. Én már négy éve nem jártam ebben a házban.
– Ellent kell mondanom – felelte kimérten a felügyelő. – Ön nem volt
négy évig távol, ön itt élt a családjával. Talán más volt az, akinek el kellett
mennie, nem?
– Hogy érti ezt? Magyarázza meg! – Judy hangja olyan durva volt, hogy
maga is megijedt tőle. Cooper válaszra sem méltatta, hanem Cecíliához
fordult:
– Asszonyom, maga ismerte gyermekkorától a két lányt, helyesebben az
ikreket. A másik, aki mindent tudott róluk, az édesapjuk,, David Wood már
halott. Mr. Fellow, az ön férje pedig már csak felnőttkorukban találkozott
velük. Akkor is elsősorban David Wood személyes belső inasa volt, tehát
nem sok dolga akadt a lányokkal. Válaszoljon nekem! Mivel a két testvér
egypetéjű ikerpár volt, miről tudta mégis megkülönböztetni őket
egymástól?
Cecilia azonnal kész lett volna a válasszal, de Cooper előbb még
emlékeztette arra, hogy alig egy pár órával ezelőtt őt is el akarták tüntetni
az élők sorából, hogy megakadályozza a tanúvallomását. Judy eltorzult
arccal ült a helyén, s amikor látta, hogy az asszony habozik, hozzáugrott és
a derekát átölelve könyörgött:
– Édes Cecilia, könyörgök, az igazat mondja! Mentsem meg, így
könyörgök! – emelte arca elé összekulcsolt kezeit.
Az asszony határozott mozdulattal tolta félre az előtte görnyedő lányt és
felállt. Simon mellé lépett és minden erejével igyekezett úrrá lenni az
izgalmán. Remegő kezeivel ruhája gombolásába kapaszkodott és reszkető
hangon, mintha csak magának mondta volna, sorolta az ismertető jegyeket:
– Mary mindig balkezes volt és egy számmal nagyobb cipőt viselt.
Amíg rám voltak bízva és hallgattak rám, a frizurájukat is másként
fésültem. Teenager korukban, amikor csak az volt a legfontosabb, hogy
hasonlítsanak a Kessler nővérekre, olyan egyformán öltözködtek, fésülték
és festették magukat, hogy valóban nehéz volt megkülönböztetni őket.
Persze, amíg nap mint nap láttam mindkettőt, addig nem tudtak becsapni.
Amióta viszont Miss Judy elment itthonról, már én sem vagyok olyan
biztos a dolgomban. Egy biztos. Miss Mary továbbra is balkezes maradt,
ezt még a kritikusai is megállapították, de én is láttam, amikor festett. A
kenyeret is bal kézzel vágta…
– Hazudik! – sikoltott hisztérikusan Judy.
– Nem hazudok – felelte csendesen, mintegy bocsánatkérően az asszony.
– Ön Miss Mary és nem Miss Judy. Erre megesküszöm akár a bíróságon
is! És tegnap a fodrásztól új frizurával jött haza. Most jöttem rá, hogy Judy
kisasszony hordta úgy a haját mindig.
– Hazudik, hazudik! – ordított a lány. – Legyen átkozott, amíg csak él!
És maga – fordult Cooperhez – semmit sem ér azzal, hogy most tudja, ki
vagyok. Semmit! Nem vagyok gyilkos! Élek, ez a fontos, akármi is a
nevem. Simon lőtt. Bevallotta mindenki előtt. Ezért beszél most így ez a
nő. A férjét akarja megmenteni azzal, hogy engem gyanúsít.
– Miss Mary Wood! Szeretném, ha méréskelné kissé magát. Azzal, hogy
kiabál, nem győz meg minket, csak próbára teszi a türelmünket. Szeretném
bebizonyítani, hogy… persze ehhez szükségem lenne arra, hogy figyelje
amit mondok – fűzte hozzá Cooper, amikor látta, hogy a lány továbbra sem
akar elhallgatni. – Tehát – nyomta meg a hangsúlyt –, Simon nem
követhette el a gyilkosságot.
– Mit akar maga nekem bebizonyítani? Hiszen ez a cseléd mindent
bevallott! – ordította a lány.
Cecilia szorosan a férjéhez simult és még a szemét is behunyta, hogy ne
kelljen végignéznie, amint ennyi idegen ember előtt meghurcolják a férjét.
– Hogy miért tett terhelő vallomást önmaga ellen, az majd kiderül –
folytatta nagyon nyugodtan Cooper. – Előbb azonban azt szeretném
elmondani, hogy mi mivel zártuk ki azt a korábbi állítását, miszerint tőle
származott a két halálos lövés. Az imént kaptam rádión a jelentést. A
boncolás egyértelműen megállapította, hogy a két lövést balkézből adták
le. A gyilkos tehát balkezes volt. Az előbb viszont ön is láthatta, hogy
Simon Fellow történetesen jobbkezes. Ellenben ön, erről viszont alig pár
perce magam is megbizonyosodtam, bal kézzel kapta el a narancsot, amit
odadobtam. Feltehetően ez tűnt fel Mrs. Fellownak is, ami vallomásra
késztette.
 A lány mintha semmit sem fogott volna fel a hallottakból. Makacsul
hajtogatta, hogy Simon mindent beismert, hogy ő a gyilkos. Ő pedig a
saját testvérére sosem tudott volna kezet emelni.
– Káin is megölte Ábelt, s még Isten előtt sem vallotta be, holott az Úr
mindent látott – szólt csendesen Cecilia.
– Én azt hittem, hogy ön Miss Judy – állt fel Simon. Miközben beszélt,
nem nézett a lány szemébe, de látszott rajta, hogy mindent el akar
mondani: – A feleségem őt rajongásig szerette. Belehalt volna, ha kiderül,
hogy gyilkossá lett. Ön is azt mondta nekem az este. Arra kért, hogy
vállaljak mindent magamra, mert ezzel Ceciliát is megmentjük. Kilátásba
helyezte, hogy hamar kiszabadulok, mert a legjobb londoni ügyvédet kéri
majd fel a védelemre. Beleegyeztem. Nem is hagyott időt, hogy
ellenkezzem, bár be kell vallanom, hogy nem is állt szándékomban. A
pisztolyt, amivel megölte a testvérét, a kezembe nyomta és eltűnt. Ha
megbocsátanak az illetlen kifejezésért, aljas dolog volt, amit velem művelt
Miss Mary!
Cooper ekkor a lányhoz lépett és könnyed mozdulattal leemelte fejéről a
bodors vörös parókát. A vendégek számára, ha az eddig hallottak nem is
győzték volna meg őket kétséget kizáróan, most már érthetővé vált
minden. Mary mézszínű haja izzadtan tapadt a fejbőréhez.
– Miért kellett ezt a parókát feltennie, hiszen Judynak pontosan ilyen
színűre volt fetve a haja? – kérdezte egy kissé zavartan Gerry őrmester
Cecíliától.
– Azért, mert Miss Judynak egy árnyalattal sötétebb volt a hajszíne. Ön
feltehetően számított arra, hogy ezt esetleg észrevesszük. Ezért vörösen
jelent meg, hogy sikerüljön megtévesztenie minket.
 9.
Az ördögi terv

Cooper a lányhoz fordult: – Mary Wood, letartóztatom testvére, Judy

Wood meggyilkolásának alapos gyanúja miatt. Ön és a férje ellen
bűnszövetkezetben elkövetett gyilkosság gyanúja miatt vádemelési
indítványt teszek az ügyészségen.
A hallottakra nagyon felélénkült Paul Wood. Hirtelen felugrott és
hadarva beszélni kezdett:
– Ez az átkozott nő – és kezével vádlón Ceciliára mutatott – csak azért
hazudozik itt össze-vissza mindent, hogy mentse a férjét, ezt a színesbőrű
bitangot. Felügyelő! Maga tudja nagyon jól, hiszen alaposan belekotort a
család életébe, hogy soha nem szerettük egymást Judyval. Most mégis meg
kell védenem. Mert ezt kívánja a becsületem és a maga törvénye. És maga
se játszik tiszta eszközökkel…
– Én? – nézett rá Cooper olyan szemekkel, mint aki el akarja nyelni egy
pillanat alatt. – Én? – ismételte meg a kérdést a felügyelő. – Beszéljen,
joga van hozzá. De figyelmeztetem, hogy minden szavát felhasználom
maga ellen. Tessék!
Paul letörölte verejtékező homlokát, majd nagy elánnal folytatta:
– Itt egy komoly dolgot maga kihagyott. Kihagyott, mert mindenáron
belőlem és a húgomból akar gyilkost csinálni. Elfeledkezett arról, hogy
apámat valaki megfenyegette és ellenem is merényletet követtek el ma
délelőtt. Ezzel nem kell számolni? Ez nem jelent semmit? Eltette a
fenyegető levelet! Talán lenyelte? Nem akar tudomást venni róla?
Beszéljen felügyelő. Most én kérdezek. Maga összehordott mindenféle
bizonyítékot ellenem és a húgom ellen. De mi van Ray Kennedyvel. Róla
megfeledkezett?
Cooper nyugodtan hallgatta végig a szóáradatot. Megszokta, hogy a
sarokba szorított bűnöző még megkísérel egy utolsó lehetőséget a
menekülésre. Intett a jelenlévőknek, akik a viharos jelenet láttán már
hajlottak arra, hogy igazat adjanak Paulnak. Cooper Gerryre nézett, aki
kiment a teraszra és kezével a távolba intett. Cooper a helyén maradt és
csendesen várt a hall közepén.
Amikor Gerry visszajött, Cooper intett, hogy lehet jönni. Az őrmester
félreállt. Tolókocsi jelent meg az ajtóban, abban egy harminc év körüli
férfi ült. A kocsit egy ápolónő tolta. A fiatalember mozdulatlan volt, csak a
feje járt körbe. A hall közepére érve Cooper előre lépett és megállította
őket, majd a kocsiban ülő férfihez fordult:
– Elnézését kérem, amiért idehozattam. Nem szerettem volna kitenni
ennek a kellemetlenségnek, de elkerülhetetlenné vált.
A nyomorék férfi figyelmesen hallgatta. Cooper most a hallban
lévőkhöz fordult:
– Bemutatom Önöknek Ray Kennedy urat! – Döbbent csend ült a
helyiségre. Cooper folytatta: – Járásképtelen beteg ember. Két évvel
ezelőtt gépkocsibaleset érte és azóta él tolókocsiban.
– Szörnyű! – sajnálkozott Gladys. de azonnal meg is bánta, hogy
megszólalt. Riadtan nézett körül.
– Valóban az! – folytatta a felügyelő. – Egy beteg ember mint kétszeres
gyilkos. Nem találja furcsának, Paul Wood?
Paul sápadtan ült a helyén. Nem jött ki szó a száján.
– Mégis azt kell mondanom, hogy nem nélkülöz minden alapot a
levélhistória. Ha nem is egészen úgy volt, amint azt itt egyesek
beállították. Kérem, mondja el – fordult a férfihez –, ha nem esik nehezére.
A tolócskoiban ülő csendesen, lassan, megfontoltan beszélni kezdett:
– Nem akarom elmondani annak a szerencsétlen üzletnek a történetét,
amit apám kötött David Wooddal. Nyilván ismerik. Kegyetlen és
embertelen dolog volt. Wood azt híresztelte, hogy ő csak segített apámon,
holott ő tette tönkre. Egyszerűen azért, hogy megvehesse a hajóit. Azt
ígérte, hogy ha a hajókat modernizálja, akkor beszáll az üzletbe. Apám hitt
neki és nagy kölcsönöket vett fel. Amikor a hajók készen lettek, Mr. David
Wood megtagadta az ígért összeget és a közreműködést is. Apám nem
tudott fizetni. A hajókat elárverezték és ki más vette meg azokat, mint
David Wood.
– Ezt nem tudtam! – szisszent fel Taylor. – Én kötöttem meg az
adásvételi szerződéseket. Mr. Wood nekem azt mondta, hogy a barátját kell
megmentenie.
– Helyesebben a halálba küldeni. Apám öngyilkos lett, amikor látta,
hogy élete munkája veszendőbe ment. Később én megtudtam, hogy Wood
eladta a hajókat kétszázezer font nyereséggel. Megrokkantam. Feleségem
és két gyermekem van. Évi kétezer font évjáradékom maradt, miután apám
minden ingó és ingatlan vagyonát értékesítettem. Két hete írtam egy
levelet David Woodnak. Feltártam mindent a helyzetről. Kértem, hogy
segítsen, hiszen ő tett minket tönkre. Választ sem kaptam.
– Megfenyegette a levélben? – kérdezte Gerry.
– Megfenyegetni? Én valakit? Nézzen rám! Így néz ki egy ember, aki
fenyeget?
– Ön tudott erről a levélről? – fordult Taylorhoz Cooper.
– Semmit! Ha tudok, akkor azt tanácsolom, hogy segítsünk, illetve
David Wood segítsen Mr. Ray Kennedyn – mondta az ügyvéd.
Cooper most a zsebébe nyúlt és kivette a fenyegető levelet. Kenndy elé
tartotta:
– Ezt ön írta?
Kenndy megnézte, majd határozottan válaszolt:
– Nem! Nekem nincs írógépem, kézzel írtam a levelet és ez nem az én
aláírásom. Bár hasonlít rá.
A felügyelő ceruzát vett ki a zsebéből és átadta Raynek:
– Kérem, írja alá a nevét a másik mellé, ahogyan szokta.
Minden szem figyelemmel kísérte Ray Kennedy mozdulatát, amint
átvette a ceruzát és aláírta a nevét. Majd átnyújtotta a papírt Coopernek.
Az elvette és megnézte:
– Valami hasonlatosság van, de elég hitvány és kezdő hamisítvány.
Paul ugrott megint fel a helyéről. Hadonászva beszélt:
 – Lehet, hogy hamisítvány, de akkor is apám kapta a levelet. Őt
megfenyegették és énrám is rám lőttek. Ezt hogyan magyarázza meg,
felügyelő?
– Az eseményeket ismerve – mondta nyugodtan Cooper –, lehet, hogy
maga írta a levelet. Majd kiderül. De az is elképzelhető, hogy önként
beismeri, hiszen tisztában van azzal, hogy a törvény a beismerő vallomást
enyhítő körülménynek tekinti. Ennek mérlegelését magára bízom. Még
várok…
– … és a merénylet ellenem? – handabandázott tovább Paul.
– Azt Mr. Ray Kennedy nem tehette. Két okból. Egyszer az állapota
miatt, másodszor maga ellen a merénylet ma reggel tíz órakor történt és
ebben az időpontban ő már a mi helikopterünkön útban volt Leedsből ide.
Ez megnyugtatja?
– Akkor ki lőtt rám? – folytatta Paul, mintegy utolsó hajszálba
kapaszkodva.
– Erre is nyomban válaszolok – folytatta Cooper most már győzelme
teljes tudatában. – De előbb megköszönöm Mr. Kennedy közreműködését.
– Kezet fogott a tolókocsiban lévő férfival és kikísérte a teraszig. Aztán
visszasétált a hallba. Taylor riasztotta fel gondolataiból.
– Hallhatnánk a választ, felügyelő úr? Nagyon szeretnénk már végre
eltávozni.
– Természetesen, csak egy két apróságot kell még tisztázni!
– Még mindig van hátra valami meglepetés? – horkant fel a doktor,
akinek nagyon mehetnékje volt már.
– Van – nézett a szemébe Cooper. – Sőt, talán önt még jobban fogja
érdekelni, mint engem.
– Csak nem akar belőlem is gyilkost csinálni? Vagy én lőttem Paulra,
mert éppen nem voltam itt akkor. Kérem a magyarázatát.
– Minden úgy lesz, amint kéri! – folytatta a felügyelő. – Tehát ki lőtt
Paul Woodra? Ez volt az első kérdése, ha jól hallottam.
– Igen! – hörögte a doktor, akiről patakokban folyt a veríték.
 – Ő! – válaszolt Cooper és Mary Woodra mutatott.
– Én? – kérdezte riadtan a lány. – Ezt meg honnan veszi?
– Innen – mondta Cooper és egy papírlapot vett ki a kis táskából, amire
néhány vörös hajszál volt felragasztva. – Igen! Maga! Ezeket a hajszálakat
találtuk abban a kocsiban, amiben elmenekült innen a kerítés mellől,
amikor rálőtt Paul Woodra!
– De miért lőttem volna rá és honnan vettem a fegyvert? – kérdezte
visítva a lány.
– Igen, miért? – toldotta meg a kérdést Taylor.
– Mert azt a látszatot akarták kelteni, hogy Ray Kennedy az egész
családon bosszút akar állni. Mindent alaposan előkészítettek ehhez a
tervhez, csak mint mindig, a zseniális tervbe belecsúszik egy kis hiba. Az
az ominózus banánhéj. Nem számoltak azzal, hogy ez az ember nyomorék.
Járás- és cselekvőképtelen. Ellopták a levelet, amit az apjuknak írt. Ez adta
az alapötletet ehhez a gyilkosságsorozathoz.
– … és a fegyver? – kérdezte Miller.
– Már mondtam, hogy a könyvtárszobából Paul Wood kiment a kertbe.
A kerítéshez. Nos, akkor készítette oda a marokfegyvert, amivel előbb
megölte az apját. Előre minden meg volt beszélve, így másnap a
merénylőnek csak le kellett emelnie a kerítés faláról. Paul Wood úgy
helyezkedett el, hogy rá lehessen lőni. Ez meg is történt. Mary Wood lőtt,
és elrobogott. Ezért hagyta el csak 11 óra felé a szállodát, amikor az
embereink már ott várták.
– Fantasztikus – suttogta Gladys.
– Nem is olyan fantasztikus, inkább isteni szerencse – válaszolta a
felügyelő. – Ugyanis a tegnapi nagy eső után nem volt nehéz a nyomokat
rekonstruálni és rögzíteni. No persze, a gépkocsit is felismerték a
liverpooli szomszédok. Lassan így összeállt a kép. Sőt van még egy
bizonyítékom!
– Úristen, micsoda? – sóhajtott Taylor.
– Megtaláltuk a cipőt a tengerparton. Mint mondottam, esett az eső, így
alaposan szemrevételeztük annak a szobának az ablakát is, ahol Judy
Wood lakott. Az ablak az északi szárnyon van, így nehezebben szárad a
homok. Itt megállapítottuk, hogy valaki kétszer mászott ki és kétszer
vissza. Először Judy Wood a kisebb cipőben, abban, amit a parton
megtaláltunk. Majd egy nagyobb méretű lábbal bementek reggel, mert ez a
frissebb nyom, ez a nagyobb méretű láb jött ki az ablakon és vissza is tért.
Hogy kinek van nagyobb lába, azt már tudjuk. Cecilia Fellow igazolta a
feltevésemet.
– Még egy szót, felügyelő úr – szólalt meg a lány meglepően higgadtan.
– Én valóban Judy Wood vagyok. Az, hogy Simon most mindent letagad,
még semmit sem bizonyít. Engem csak azért vonhatnak felelősségre, mert
én vettem rá, hogy lőjön. Persze, ezt is csak önvédelemből kértem, hogy
megmeneküljek. Cecilia pedig nyilvánvalóan azért hazudik, hogy
megmentse a férjét a börtöntől. Ezt természetesen meg is értem és nem
kárhoztatom érte. Sajnálom, hogy ugyanakkor nem gondol arra, milyen
megpróbáltatásnak tesz ki engem, akit, hogy őt idézzem, rajongásig szeret.
– Elég volt a komédiából – csattant Cooper hangja. – Azt akarja, hogy
behozassam Sarah Brookot, a nevelőnőt és a kisfiát? Ő leleplezi majd,
amikor magához fut és azt mondja, hogy „mama”. Szüksége van erre? Én
csak a kisfiút szeretném megkímélni ettől a jelenettől, amit egy életen át
nem tudna elfelejteni. Legyen eszénél, maga szerencsétlen. Ne súlyosbítsa
a saját tragédiáját.
Mary egy pillanatig dermedten állt, majd teljesen magába roskadva
suttogta: – Mary vagyok, az Isten verjen meg engem! – Zokogva Cecilia
felé nyújtotta a karját. – Segíts, kérlek, segíts rajtam! Már csak te tudsz
segíteni.
Gerry közben az ajtóban álló rendőrnek intett, hogy tegye fel a
bilincseket és gondoskodjon a gyanúsítottak elszállításáról. Az eddig
csendben ülő dr. White-ból kétkedve tört elő a kérdés: – Miért tették,
hiszen Miss Mary örökölt?
– … és hogyan? – csatlakozott Mrs. Miller.
Cooper egy kézmozdulattal érvénytelenítette Gerry parancsát a Wood-
házaspárt illetően. A parókát közben a kis asztalra dobta, de azt szinte
észrevétlenül Gerry felvette és nézegetni kezdte. Amikor csend lett,
Cooper elkezdett kérdezni. Kérdései mint a pingponglabda pattogtak, időt
sem hagyva a megfontolt válaszadásra.
– Dr. Taylor, mikor kapta meg a megbízást a végrendelet elkészítésére?
– Négy napja … – felelte meglepetten.
– Tehát azt követően, hogy a szobrot visszavásárolták és nyilvánvalóvá
vált, hogy ki lopta el.
– Ezek szerint igen – rándított egy leheletnyit a vállán az ügyvéd.
– De mi köze ennek ehhez az ügyhöz?
– Amikor David Wood felkérte a végrendelet elkészítésére, nem kért
öntől szigorú titoktartást?
– De kért! Ez kérés nélkül is magától értetődő. Természetes a kötelező
titoktartás és ez ebben az ügyben is érvényes. Ezt mindenki tudja.
– Kérem, hogy a kioktatásomat bízza a főfelügyelőre. Folytathatom?
– Ezt a hangot kikérem magamnak! Velem nem lehet így beszélni.
Panaszt fogok tenni!
– Ön kezdte a kioktatást, nem én. Erre azonban már nincs időnk. Ha jól
tudom, még ma szeretnének hazamenni. Akkor pedig engedje meg, hogy
folytassam…
– Felügyelő úr – lépett Gerry váratlanul Cooperhez. Visszaadta a
parókát és egész halkan morgott valamit az orra alatt, hogy senki se hallja.
A felügyelő a távolba nézve hallgatta, bólintott, majd kezével intett, hogy
menjen a kint álló rádiós kocsihoz. Minden pillanatban várta már a
rádióhívást, bár most nem szívesen hagyta volna magára a társaságot.
Miután Gerry kiment, egyszerre mintha nem lett volna olyan sürgős
Coopernek az események további feltárása. Szótlanul járt fel és alá az ott
ülők előtt hátrakulcsolt kezekkel. Időnként meg-megállt egyik-másik szék
előtt, majd szó nélkül tovább sétált. Szemmel láthatóan az időt húzta.
Hirtelen megfordult és szórakozottan kérdezte:
– Hol is hagytam abba? Igen… tehát kinek is mondta el az új
végrendelet tartalmát?
– Na, de kérem! – kiáltott indulatosan Taylor.
 – Azt kérdeztem, kinek mondta el a végrendelet tartalmát? – ismételte
meg a kérdést Cooper lassan szótagolva, egy cseppnyi könyörület nélkül. –
Kinek?
– Senkinek!
– Maga gépelte le az okmányt?
– Nem… de… – dadogott Taylor.
– Maga gépelte le vagy sem? Válaszoljon!
– Nem én gépeltem le. De aki gépelte, az feltétlen megbízható… és
biztos, soha senkinek sem árulta volna el. – Taylor ugyan határozott
hangon válaszolt, de a szemében látszott, hogy nem is olyan biztos a
dolgában.
– Tehát kinek diktálta le? – kérdezte rendíthetetlenül Cooper.
– Kérem, ez inszinuáció! Ezt nem árulhatom el!
– Megismétlem a kérdést. Kinek diktálta le?
– Kézzel írtam le, arról lett lemásolva.
– Ön diplomatának sem lett volna utolsó. Én azonban most nem a
taktikai készségére vagyok elsősorban kíváncsi, hanem arra, hogy kinek
volt még tudomása a végrendelet tartalmáról. Ezért arra kérem, hogy
nevezze meg azt a személyt, aki az ön kezeírása nyomán legépelte az
elhunyt David Wood végakaratát.
Ebben a pillanatban Gerry jött vissza a teraszon át és miután elkapta
főnöke pillantását, alig láthatóan biccentett és visszaállt eredeti helyére.
– Tehát? – nézett ismét az ügyvédre Cooper. – Megmondja, vagy én
mondjam meg?
– Kérem – dadogott az ügyvéd –, én akár meg is mondhatom. Hiszen
semmi etikai vétség nem terhel.
– Ezért nem értem, hogy miért habozik.
– Mert rajtam kívül senkire sem tartozik. Ám, ha így hozta a helyzet,
akkor elárulhatom, hogy a feleségem másolta le a végrendeletet. Én késő
este fogalmaztam meg és szerettem volna, ha másnap már korán reggel
bemutathatom Mr. Woodnak. A titkárnőmnek délután fél hétkor járt le a
munkaideje, ezért nem maradt más hátra, minthogy Alice gépelje le.
Remélem, azt már nem kell megindokolnom, hogy másnap reggel miért
nem kerestem fel Mr. Woodot? De ha erre is választ kíván, készséggel
kielégíthetem a kíváncsiságát. Fogorvoshoz kellett mennem, mert vacsora
közben elrepedt az egyik korona a fogamon. Remélem, ezzel a pontos
tájékoztatással meg van elégedve, felügyelő úr.
Cooper most váratlanul Alice felé fordult:
– Akkor arra válaszoljon Mrs. Taylor, hogy kinek mondta el a
végrendelet tartalmát?
– Én? – képedt el az asszony. – Senkinek! Miért mondtam volna el
bárkinek is? Maga mindenki meg akar vádolni? Megvannak már a
gyilkosai, mit akar még? – Ingerülten cigarettára gyújtott.
– A gyilkosok valóban megvannak, de valaki még hiányzik. Kérem
asszonyom, mondja el, hogy kit avatott be a titokba, amit a férje
megosztott önnel?
– Senkit! Hagyjon békét!
– Nos jól van – folytatta higgadtan Cooper. – Akkor még csak azt árulja
el, hogy ebben a vörös parókában – és felvette a parókát a bőröndről, úgy
mutatta –, amit Mary Wood viselt, hogyan került az Ön monogrammja?
Dermesztő lett a csend,. Minden tekintet Alice Taylorra meredt. A nő
riadtan nézett szét és hirtelen hisztériásán ordítani kezdett:
– Maga vagy őrült, vagy végtelenül aljas. Azért, mert egy parókában az
én nevemmel azonos kezdőbetűk vannak, még nem jelent semmit. Ez merő
véletlen. – Kikapta a felügyelő kezéből a parókát, közben meg is égette
Cooper ujját a cigarettájával, aki hirtelen a fülcimpájához kapott. Alice
remegő kézzel fordította ki a parókát, meglátta a betűket és most már
visítva mondta: – Valóban benne van az A. T., de nem kezdődhet-e
ugyanezzel a betűvel másnak is a neve ebben az országban?
– De igen! Csakhogy mi előrelátók vagyunk és minden információt
beszereztünk, mielőtt önt gyanúsítanánk. Az információkat Gerry őrmester
közli. Frissek! Most kapta rádión.
 Gerry miután ismét a figyelem középpontjába került, kihúzta magát és
tettetett közönnyel mondta: – A központi ügyeletes ami megbízásunkból
felhívta Miss Anne Mac Teerst, az önök szobalányát és arra kérte, hogy
keresse elő az ön vörös, göndör parókáját, amit otthon felejtett. Azzal
indokolta a kérést, hogy estére fel szeretné venni, de otthon felejtette. Miss
Anna rövid keresés után azt a felvilágosítást adta, hogy a paróka nincs
otthon, az asszonya bizonyára azt is magával vitte, csak szokása szerint
megfeledkezett róla.
– Ehhez mit szól? – lépett közvetlen Alice elé Cooper. Kezeit szorosan
maga mellett tartotta, mert ismerte már milyen az asszony, amikor
cigarettával a kezében hevesen hadonászik. Taylor odament a feleségéhez
és sápadtan, szinte könyörögve kérdezte: – Mit jelent ez?
– Ne fáradjon! Nem fog felelni! Bár nem olyan kemény asszony az ön
felesége, mint amilyennek hiszi magát – intette le az aggódó férjet
könnyed mozdulattal a felügyelő.
– Ezt visszautasítom! – sziszegte Taylor. – Tizenhat éve élünk együtt, én
csak ismerem! Becsületes, tiszta erkölcsű, gyanú sem férhet hozzá!
– Asszonyom, választ kapunk paróka ügyben? – kérdezte Alice-t
Cooper, mintha Taylor kitörését nem is hallotta volna.
– Nos, azt hiszem, hogy kedves barátunk, Paul emelte el, amikor három
napja megtisztelt a látogatásával – felelte szelíden, enyhe gúnnyal a
szemében az asszony.
– Nem! Azt a parókát maga adta nekem – szólalt meg rekedt suttogással
Paul.
– Mert elkérte! Csak azért adtam oda! – vágott vissza az asszony.
– Ez az ember hazudik – sietett a felesége segítségére Taylor.
– Bebizonyosodott, hogy gyilkos és most még ő merészel rágalmazni!
– Gyilkos, de most nem rágalmazott – zárta le a vitát egy határozott
kézmozdulattal Cooper. – Tehát három napja volt magánál Paul Wood? –
fordult ismét Alice felé.
– Három napja.
– Elmondta neki, hogy mit tartalmaz az új végrendelet?
 – Igen – suttogta halkan az asszony.
– Tehát időben megtudta, hogy alig kap valamennyit a családi
vagyonból.
Alice most már csak biccentett. Cooper azonban könyörtelenül folytatta.
– Mióta a szeretője Paul Woodnak?
A kérdés megállt a levegőben. Mindenki megdöbbent. Taylor felkapta a
mellette álló széket és a földhöz csapta: – Mi ez? – ordította.
– Két gyilkosság minden részletének alapos feltárása – adta meg a
felvilágosítást Cooper. – Kérem, viselkedjék kultúrember módjára. –
Miután Alice-tól nem kapott választ, Paulra nézett. Az sem válaszolt, tehát
tovább folytatta. – Ez két brit útlevél – mutatott fel két fekete borítójú
füzetecskét, amit a zsebéből vett elő. – Ez pedig két repülőjegy. Mindkettőt
az útlevelekben találtam. Ez Paul Wood útlevele – mutatta kinyitva az
elsőt – brazil vízummal. A repülőjegy a holnapi napra az 549-es járatra
érvényes. A másik útlevél Judy Woodé, azonos vízummal és
repülőjeggyel.
– De hiszen Judy Wood halott! Mit akar ezzel bizonyítani? – kérdezte
Taylor.
– Mindössze azt, hogy bár a név valóban az áldozaté, de a fénykép az ön
feleségét ábrázolja. Íme, nézzék – mutatta körbe a nyitott útlevelet. – Az
okmányt Judy Wood nyilván nem vitte magával, amikor négy éve elhagyta
a házat és Paul Wood most megtalálta és felhasználta.
– Most már egy szót sem értek – mondta lehangoltan Gladys.
Cooper rendületlenül folytatta:
– Az útleveleket Paul Wood szobájában találtuk a tapéta alá rejtve. Ezen
a fotón viseli Mrs. Taylor ugyanezt a göndör parókát. Ez adta az ötletet a
paróka azonosításához és vezetett arra a nyomra, hogy a bizalmas
végrendelet titkát idő előtt valaki kiszivárogtatta, így jutottam el végül is
arra a következtetésre, hogy valaki közreműködő, vagy felbújtó lehet az
önök társaságából. Az okmányokat a technikusok találták meg, akik
minden helyiséget átkutattak, amíg önök nem voltak a szobáikban.
– A feleségem részes lenne a gyilkosságban? – döbbent meg Taylor.
 – Ezt nem állítom, de hogy közvetve köze van hozzá, az biztos.
– De miért tette, ha tette?
– Miért? Kapzsiságból. Mármint elsősorban Paul Wood – mondta
Cooper. – Ezzel a két gyilkosággal akart magának vagyont szerezni. Alice
Taylor csak mint vésztartalék szerepelt ebben a véres játékban. Gazdag
amerikai rokonai révén is gondatalan életet tudott volna teremteni Paul
Woodnak. Szerelmes asszonyoknál nem ritka, hogy időnként meg nem
engedhető módon csikarják ki egy férfi hűségét és ragaszkodását. Sőt, ha
kell, cinkosaik is lesznek. Ezt tette az ön felesége is. Tudta, hogy Judy
Wood lesz az áldozat, de Mary Wood tovább él a neve alatt. Viszont Paul
Wood örökli megyilkolt felesége vagyonát. Gazdagok lettek volna, de a
titok ismeretében kezében tarthatta volna a fiút. Remélem, most már ön,
előtt is világos, hogy az életben maradt Mary Wood nem lehetett volna a
jövőben sem nyíltan, sem titokban Paul Wood felesége, de még a barátnője
sem… Paul Wood ugyanis így akart megszabadulni a számára már terhes
és gyermekáldást hozó házasságtól.
– Iszonyatos! – zuhant Taylor az egyik székre.
– Bűnrészesség alapos gyanújával önt is letartóztatom, Alice Taylor –
lépett az asszony mellé Gerry. Bilicsnet tett a kezére és a Wood házaspár
mellé kísérte.
– Elvezethetik őket? – kérdezte Gerry.
– Egy pillanat, még van valami – intette le Cooper és zsebéből kis
cédulákat vett elő.
– Mi van még? – szörnyülködött Gladys.
– Mint tudják, ebben az ügyben komoly szerepet játszott a liverpooli kis
házacska. Nos, éppen ezért a rutinnak megfelelően ott is alapos házkutatást
tartottunk. Ezek kerültek elő – emelte fel a kis cédulákat a felügyelő. –
Receptek!
– Mi köze ezeknek a gyilkossághoz? – kérdezte Miller.
– Ahhoz nem sok. De az emberek és a szereplők jelleméhez van. Igaz,
doktor?
 Az orvos úgy állt ott, mint egy élő kérdőjel. Beszélni akart, de nem jött
elő hang a torkán.
– Nos, ha hallgat, akkor én megmondom – szólt Cooper felügyelő. –
Ezek morfium injekciók receptjei. Harminc darab. Ennyi elég egy egész
hadsereg elkábításához…
– De mi közöm nekem ehhez? – dadogta az orvos.
– Annyi, hogy valamennyit maga írta. Erről mi a véleménye?
Az orvos Paulhoz fordult:
– Ostoba! Nem megmondtam, hogy azonnal be kell ezeket váltani és
értékesíteni?
– Ne tegyen szemrehányást, White! – szólt halkan Cooper, – Volt
társának nem ilyen kis üzletek jártak az eszében. Paul Wood nagyobb
vadra vadászott. Milliomos akart lenni, csak nem sikerült.
– Őrült! – nyöszörögte az orvos.
– Maga sem különb, ha ilyen emberrel társult! Letartóztatom
kábítószerrel és hivatásának gyakorlásával való visszaélés alapos gyanúja
miatt.
– Elvezetheti őket – intett Cooper a rendőrnek.
Amint a négy letartóztatottat elvezették, Gladys Miller szólalt meg:
– Amíg nem jött rá a paróka ügyre és Cecilia nem mondta el a
különbséget a két lány között, honnan sejtette, hogy Mary és nem Judy ül
közöttünk?
– Két dologból! Az egyik, hogy Judy Wood valóban prostitúcióból élt.
Szegény volt, nem tartozott a menők közé. Ezt az informátoraim közölték.
Szegényes alsóruhát viselt. Mary a felsőruhát ráerőszakolta, de a
fehérneműkre nem gondolt. Ideje sem volt rá. Ez végzetes lett számukra…
– És a másik?
– … a másik? … A másik az, hogy Mary Wood nem számíthatott arra,
hogy Judy Wood még egy pár cipőt hoz magával. Bár mindent alaposan
kiterveltek, erre nem gondoltak. Pedig láthatták, mindenre felkészültek…
– Pédául? – érdeklődött Miller.
 – Nos! Mary Woodnak volt egy szokása. Ha ideges volt, az ujjait
ropogtatta. Hogy ezt ne tegye, körmei mellett feltépte a bőrt. Ez állandóan
irritálta és egyben lekötötte a figyelmét. Judy Woodnak egyébként
gondosan ápolt kezei voltak. Láttam. Ugye, egyszerű?…
– … és más nem segítette ebben a nyomozásban? – faggatta Gladys a
nők kíváncsiságával.
Cooper elmosolyodott, kicsit várt, majd megkönnyebbülten válaszolt: –
A tapasztalat, asszonyom. Nincs két egyforma bűntény, mégis sokat segít a
rutin a mi szakmánkban. Ismerjük már az embereket. És ami a
legfontosabb; nemcsak arra figyelünk, amit mondanak, hanem arra is:
hogyan.
– Árulja el mégis! – kérlelte Gladys.
– Majd ha nyugdíjba megyek, megtudhatja a visszaemlékezésemből…