1988. A tizenhárom éves Lilly bepakolja a hátizsákját.

Jénába készül, az
NDK-ba. Ott él ugyanis csodálatos nénikéje, Lena a férjével és a
gyermekeivel – csak ők maradtak Lillynek, miután édesanyja meghalt. Ám
annyira azért nem egyszerű dolog Nyugatról Keletre költözni. Nemcsak a
bürokrácia emelte falakat kell lerombolnia, hanem a keletnémet rokonok
életét beárnyékoló múlttal is meg kell küzdenie. Lilly azonban nem hagyja
magát elijeszteni, és egy új világot sikerül meghódítania magának.
ANNE C. VOORHOEVE

Lilly
átmegy
a falon

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Irta: Anne C. Voorhoeve
A mű eredeti címe: Lilly unter den Linden
Lilly unter den Linden © 2006 by Ravensburger Buchverlag
Ottó Maier GmbH, Ravensburg (Germany)

Fordította: Szakál Gertrúd

A szöveget gondozta: Illés Róbert

A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva

A fordítás a straeleni Európai Fordító-Kollégium

és az Észak-Rajna-Vesztfáliai Művészeti Alapítvány támogatásával készült

A művet eredetileg kiadta:

Ravensburger Buchverlag

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó

munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2061-9332
ISBN 978 963 245 996 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Szécsényi Tibor
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Tartalom
Előszó
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
Epilógus
Anne Charlotte Voorhoeve
 Előszó

BARÁTSÁGOS SZEMPÁR. Meleg barna, okkersárga pettyekkel – parányi

lidércfények a bár neoncsöve alatt –, fölöttük két határozott kis bumeráng:
két felettébb mozgékony sötét szemöldök. A barátságos szemek mindig
Rolf bácsit juttatják eszembe, kizárólag ezért engedem meg ennek a
férfinak, hogy leüljön mellém. Az első hozzám intézett szavai ugyanis nem
éppen eredetiek.
– Megengedi…? Olyan szomorúnak tűnik. Akár Hamupipőke, egyedül
a bárpultnál…
Egyike annak a sok doktornak, akik első, munkában töltött hetem alatt
körülöttem legyeskedtek. A nevek zűrzavarában az övét azonnal
elfelejtettem.
– Gregor Hillmer – mutatkozik be újra. – Prehisztorikus régészet.
– Hillmer? – kapom fel a fejemet.
Már meg is bánom, nem akartam érdeklődést mutatni. Én csak feltűnés
nélkül végig akartam ülni az estét itt, ennél az ideiglenesen felállított
bárpultnál, mivel úgy értesültem, hogy a Történeti Múzeumban az
önkénteseknek is illik megjelenni a közös nyári ünnepségen. Rossz idő
esetén, így ma is, idebent tartják meg, a nagy, hűvös előcsarnokban, kőből
faragott császárok, gladiátorok, hiányzó lábú csatalovak és pompás
istenségek között, mely utóbbiak arca odaveszett valahol a két évezredig
tartó vándorlás során. Ott állnak némán és méltóságteljesen a színes
diszkólámpák fényében, eltűrik a zenét, ami furcsán, üresen verődik vissza
a falakról, és a Nílus, a Tiberis vagy az Eufrátesz partján tartott régmúlt
ünnepekről álmodoznak. Messze vagyunk az otthonunktól.
Dr. Gregor Hillmer felvonja a szemöldökét, mire én elpirulok.
– Bocsásson meg, ismertem egyszer valakit… de biztosan nem
rokonok. Úgy hallottam róla, hogy elment a Közel-Keletre.
Sajnálkozó „hm”.
– Talán régész volt?
 – Nem. Stasi-tiszt.{1}
Három vitrin között egy már nem is olyan fiatal lány táncolja körbe
önfeledten a borospoharát. Sürgősen azt kívánom, bárcsak otthon lehetnék
a kanapén. Ki kellene pakolnom még néhány dobozból.
– Nos, igen – veszi fel a fonalat ismét a megingathatatlan dr. Hillmer.
– Akkor bizonyos értelemben ő is az embert kutatta.
Felemeli a poharát, éppúgy meglepődve elfojtott kuncogásomon, mint
én magam, és megkockáztatok még egy gyors pillantást. Nem nevezném
jóképűnek – léteznek egyáltalán jóképű régészek? – de mégis szimpatikus:
közepes termetű, dús, sötét haja van, nyakkendője lezseren a második
inggombja magasságában van megkötve, a harmincas évei közepén járhat,
tehát tíz évvel lehet idősebb és öntudatosabb nálam.
– Tudja, hogy ma este ön viseli itt a legszokatlanabb ruhát? Igen,
higgyen nekem, mindenki magát nézi!
Hát éppen ez az – többek közt. Fogalmam sem volt, mit szokás
felvenni egy múzeum nyárünnepére. A meghívás elég formálisnak tűnt
számomra, és mivel a ruhásszekrényemben nem találtam semmi
alkalomhoz illőt, kínomban anyu régi holmijai jutottak eszembe,
amelyeket évek óta őrizgetünk. Egy szűk szabású, elefántcsontszínű
modell, melynek durva szövésű anyagába fehér gyöngyöket varrtak –
gyerekkoromban imádtam, ha ezt viselte. Úgy állt rajta, mintha ráöntötték
volna. És most itt kell feszítenem benne egy könnyed partin, ahol szinte
már megszégyenítően túlöltözöttnek hatok! Holnap már csak nevetek rajta,
vigasztalom magam, de pillanatnyilag, ennyi új kolléga között ez a lehető
legrosszabb, ami történhet velem. Mintha nem lennék egyébként is eléggé
letörve.
Mégis úgy döntök, nem zavartatom magam, és mintegy magától
értetődően közlöm:
– Anyám viselte az Elle egyik címlapján.
Hátraveti a fejét, amitől láthatóvá válik makulátlan felső fogsora, és
szívből nevetni kezd (Homo sapiens, korai 21. század, magánbeteg), én
pedig csak még inkább dühbe gurulok a saját ostobaságom miatt.
Gondolhattam volna, hogy azt fogja hinni, viccnek szántam! Egy Stasi-
tiszt meg egy anya az Elle címlapján! Mindjárt tréfát űz majd „a mi új,
keletnémet szaporulatunkból” – Engel professzor úr ugyanis így mutatott
be engem a többieknek. Minden egyes kollégának, aki kezet fogott velem.
Amire persze mindenki jelentőségteljesen, bár kissé tanácstalanul ennyit
reagált: „Ááá…!”
– Úgy tűnik, különösen bosszantó társaságnak talál bennünket –
mondja helyette dr. Hillmer. – Itt ül egyedül a bárpultnál, a poharát
forgatja, fel sem néz. Pedig ha ismerne minket, tudná, hogy egész kedves
népség vagyunk, Lilly… szólíthatom Lillynek? Nem először jár a régi
tartományokban{2}, igaz?
– Itt nőttem fel. Hamburgban.
Meglepetten néz rám.
– Csak félig vagyok „Ossi” – világosítom fel. – Félig az anyámnak
köszönhetően. És félig, vagy legalábbis majdnem félig, ami a Hamburgban
és Jénában eltöltött éveimet illeti. De Jénában, az iskolában egész végig én
voltam a „Wessi”. – Kiiszom az utolsó kortyot, és felállók. – Azt hiszem,
jobb, ha most megyek. Ne haragudjon, de nincs kedvem ünnepelni.
– Várjon! Megbántottam? Higgye el, így tíz évvel az újraegyesítés
után nekem is az agyamra megy ez a fecsegés Keletről meg Nyugatról, de
adott esetben az embernek nem jut eszébe semmi jobb. – Szegény
egyszerre roppant tanácstalannak tűnik. – Még csak fél tizenegy van…! –
teszi hozzá könyörögve.
Rövid vonakodásom láttán felbátorodik, felém tolja a bárszéket, a
karom alá nyúl, és célzásképp visszasegít rá, mintha egyedül nem tudnék
felülni. Úgy érzem magam, mint egy táncórán.
– Meséljen, kérem! Ha Hamburgban nőtt fel, de az élete felét Jénában
töltötte, akkor az… akkor annak még mindenképpen a fordulat előtt kellett
történnie. Akkor a szülei nyilván önnel együtt mentek át az NDK-ba! Még
ilyet! Bocsásson meg, de milyen érzés volt ez egy fiatal lánynak? Nem
volt… nagyon szokatlan?
– Nekem nem. A szüleim már nem éltek, és én szerettem volna újra
megtalálni a rokonaimat. De igaza van, nem volt olyan egyszerű.
– Egyedül ment?
– Igen… nem. Ez egy hosszú történet, dr. Hillmer.
– Szólítson csak Gregornak! És kérem, mesélje el a történetét!
– Nem is tudom, hol kezdjem.
– Bárhol. A szüleinél. Kérem! Még csak fél tizenegy van.
 Miért is ne? – fut át az agyamon. A beszélgetés állítólag csökkenti a
honvágyat. így aztán egy pillanatra lehunyom a szemem – és ennyi elég is,
már ott van minden előttem.

Szeptember van, a kórház előtti mezőn almafa roskadozik a sok gyümölcs

alatt. Kihozok a konyhából egy kislétrát, belekapaszkodom az egyik ágba
és megrázom, mire csak úgy zuhog körülöttem a sok kövér, pirosaszöld
színű alma. Nem tudom, vajon előttem miért nem jutott még senkinek
eszébe – pedig biztosan örül az almafa, hogy megszabadulhat néhány
gyümölcsétől! Végül megkönnyebbül, én pedig több vödör almát cipelek
fel az osztályra. Később nagyon örülök, hogy megtettem, mert ez az utolsó
nap, amikor anyu képes enni valamit, és így a zamatos, édes alma lesz az
utolsó íz, amire emlékezni fog.
Október van, anyu a felhős égboltot nézi az ágyából. Az idén korán
jön a tél. A mezőn eső áztatta falevelek csillognak; kinyitom az ablakot,
hogy anyu hallja az eső kopogását. Milyen sok apró, halk zörejt hall az
ember, ha felhagy a beszélgetéssel! Anyu karjában fekszem, egészen
óvatosan az infúziós csövek miatt, és mert olyan vékonyak lettek a karjai,
hogy attól tartok, még összetörném őket. Még ma is érzem, ahogy
leheletfinom testével a hátamhoz simul. Csak fekszünk és nézünk ki az
ablakon, és azt hiszem, akkoriban az összes felhőt láttam, amit életemben
látnom kell.
Azt is gondolom akkoriban, hogy már minden történetet hallottam.
Meggyőződésem, hogy semmi sincs, amit ne tudnék már róla az együtt
töltött tizenhárom év elmúltával – inkább testvérekként éltünk, mint anya
és lányaként, hiszen anyu fiatal volt, amikor megszülettem, és másképp
beszélt velem, mint a barátnőimmel az ő anyukájuk. Még emlékszem,
hogy az egyik lánynak azért nem volt szabad velem játszania, mert
nyolcéves koromban már el tudtam mondani, mit csinál a nő és a férfi a
hálószobában, hogyan születnek a gyerekek, és azt is, hogy mi az a vetélés.
Látom magam előtt, ahogy anyu a fürdőszobában kiabál és sír, és
összevérezi a törülközőket, és reszkető kézzel tárcsázom 112-t, és egészen
magas hangon kérem, hogy küldjenek egy mentőt…
A kisöcsém most tizennyolc éves lenne, nyolc évvel fiatalabb nálam,
pontosan annyi lenne a korkülönbség, mint anyu és a nővére, Lena között,
akit soha többé nem látott viszont azt az éjszakát követően, amikor
apámmal átmenekültek egy határon oda, ahonnan már nem volt visszaút.
November van, Pascal utoljára jön látogatóba. Utána megeszünk
együtt egy pizzát, és nem tudjuk, mit kezdhetnénk egymással. Olyan,
mintha anyu és én már átmentünk volna abba a másik világba. Pascal
tudja, hogy cserben hagyott minket, anyát és engem, de azt nem tudja,
hogy egyáltalán nem haragszom rá. Mert így a végére anyu és én megint
egyedül maradunk, mint régen, és én erősen kapaszkodom ebbe az
időszakba, mert hiszem, hogy ez a legértékesebb, ami életemben
osztályrészemül juthat…
 1

APÁM HŐS VOLT. Kiszöktette anyámat az NDK-ból, és megmászott egy

hegyet. Az egyik sikerült, a másik nem. Egyetlen fényképem orz az
emlékét. Anyámat átkarolva, egy oszlopnak dőlve áll – „A hársfaágak
csendes árnyán”{3}, mesélte anyu merengve – és mindketten nevetnek.
Tizenkilenc évesek voltak, fülig szerelmesek. Néhány hónappal korábban
Budapesten ismerkedtek össze, és attól fogva minden hónap első
szombatján találkoztak Kelet-Berlinben, mindig ugyanabban az
időpontban, mindig ugyanott, a hársfák alatt. Apám Hamburgban élt,
anyám Jénában. Csak Kelet-Berlinben találkozhattak, és mindig csak
néhány órára. Nem sokkal az előtt, hogy a berlini falat éjfélkor lezárták a
Nyugatról érkező látogatók előtt, anyám a határátkelőhöz vitte apámat,
búcsút intettek egymásnak, majd boldogtalanul és vágyakozva indultak el
két ellentétes irányba – hazafelé ebben a kettéválasztott országban.
Mindketten tudták, hogy ez nem mehet így sokáig.
Apámat Jochennek hívták. Jochen Kupfernek. Én a Lilly nevet kaptam
a „Lili Marleen” című dal után. Anyu húgát ugyanis tulajdonképpen
Marlenének hívják, és anyu ezzel akarta jelezni, hogy a fal meg minden
ellenére összetartozunk. Ők ketten leveleztek, fényképeket és csomagokat
is küldözgettek egymásnak, és valahányszor karácsonykor thüringiai
stollent ettem, arra gondoltam, hogy a családunk egy része Keleten él.
Lena hosszú levelei azonban nem érdekeltek – hiszen senkit sem ismertem
azok közül, akikről írt –, és a fényképek sem mondtak nekem semmit.
Lenát feleolyan szépnek sem találtam, mint anyut (mekkora tévedés!), Rolf
bácsikám pedig túlságosan is emlékeztetett az osztályfőnökömre, dr.
Gottholdra ahhoz, hogy ismeretlenül is a szívembe zárhassam. Volt még
egy unokatestvérem is, Till, aki csak néhány évvel volt fiatalabb nálam, de
a fiúk így tíz-tizenegy évesen egyáltalán nem érdekeltek.
Csupán egyszer akadt el kis híján a lélegzetem. Lena küldött egy
családi fényképet, amelyet műteremben csináltatott. Emlékszem anyu
arckifejezésére, amikor meglátta. Úgy festett, mint aki mindenről
megfeledkezett maga körül. És amikor átnéztem a válla fölött, felfedeztem,
hogy Lena néni, Rolf bácsi és az unokatestvérem, Till között ott álldogál
egy lány is. Durcás képet vágott, és szemmel láthatólag épp annyira utálta,
ha fényképezik, mint én.
– Ez meg ki? – kérdeztem csodálkozva.
– Ez az unokanővéred, Katrin – felelte anyu halkan.
Az unokanővérem, Katrin! Szóhoz sem tudtam jutni. Majdnem
tizenkét éves voltam, már ezer történetet végighallgattam anyu családjáról
az NDK-ban, de mindeddig egyetlen ember sem tartotta szükségesnek,
hogy elárulja nekem: van egy unokanővérem! Kivettem anyu kezéből a
képet, és zavartan rámeredtem.
– Két évvel idősebb nálad – közölte anyu.
– Örökbe fogadták vagy valami ilyesmi? Úgy értem, honnan pottyant
ide hirtelen? – Ma már tudom, hogy ennél rosszabb kérdést aligha tehettem
volna fel, de akkor fogalmam sem volt semmiről. – Azt hittem, Lénának
csak egy gyereke van: Till.
Valami bujkált anyu szemében, nem tudtam volna megmondani,
micsoda, de visszatartott attól, hogy további kérdéseket tegyek fel neki.
Unokanővérem, Katrin néhány napig még lekötötte a gondolataimat, de
azután érkezett egy hír, ami minden egyebet a háttérbe szorított.
Anyu megint beteg lett. Már azt hittük, legyőzte a rákot, mert több
mint egy éve nem keletkeztek újabb áttétek. Még emlékszem, milyen
felszabadultak voltunk azon a nyáron: anyu, a barátja, Pascal és én. Pascal
minden elképzelhetőt elkövetett, hogy megnevettessen bennünket –
mindezt annak ellenére, hogy egyébként elég sok balszerencse érte, és már
így sem vettem őt igazán komolyan, még én sem! Pascal az a fajta fickó,
aki biztosan belelép a strandon az egyetlen üvegszilánkba, akinek
felrobban a mikroban a kávéscsészéje, és akinek a szomszéd fogatlan
tacskója úgy megharapja a vádliját, hogy négy öltéssel kell összevarrni a
sebet. Csak a kamerával bánik igazán ügyesen. Soha nem láttam szebb
fotókat, mint amiket Pascal készített anyuról azon a nyáron, még mielőtt
belénk hasított volna a felismerés, hogy meg fog halni.
Épp átköltöztünk egy szép, tágas lakásba az Isekanal közelébe. Már
második éve itt jártam gimnáziumba közvetlenül a sarkon túl, és elkezdtem
franciául tanulni, amit trés chic-nek találtam. Pascal, aki francia,
előszeretettel bosszantott azzal, milyen rossz a kiejtésem.
Folyton franciául beszélt velem, én pedig majd’ felrobbantam
mérgemben. De iskolába szerettem járni; voltak barátnőim, akiket
kedveltem, és fiúk, akik idegesítettek minket. Álltunk az iskolaudvaron, és
minden energiánkat az kötötte le, hogy ne vegyünk róluk tudomást. Talán
ez hiányzott a legjobban, amikor – alig kezdődött el az új tanév – beírattak
a poppenbütteli bentlakásos iskolába.
Mert ide csak lányok jártak. Csak tanárnők tanítottak, és az Isekanalra
néző nagy szobám helyett itt mindenkinek csak egy kis sufni jutott, benne
egy ággyal, egy íróasztallal és egy beépített szekrénnyel. Internátusnak
hívták, és én valóban internálva éreztem magam. De szentül meg voltam
győződve arról, hogy anyu ismét meggyógyul, és kihoz onnan. Meg fogja
csinálni! Hogy harmincnégy évesen meghal és magamra hagy… ez
elképzelhetetlennek tűnt számomra.
Nem voltam hajlandó észrevenni, hogy egyre csak gyengül. Végső
soron egyszer már átéltük mindezt, és első alkalommal is eljött az a
pillanat, amelytől fogva ismét javulni kezdett az állapota. Amikor
délutánonként meglátogattam, jókedvűnek mutatkoztam, azt tervezgettük,
mit fogunk csinálni, ha meggyógyul, az internátusról pedig szinte semmit
sem meséltem neki. Persze hogy minden rendben. És: Igen, természetesen
van már barátnőm, Meggi Pfeiffernek hívják, és bio szón mellettem ül…
Meggi Pfeiffer tényleg mellettem ült bioszon, és valóban ő volt az, aki
mint barátnő szóba jöhetett volna, ha kedvem lett volna ilyesmihez. De
minek? Hiszen hamarosan úgyis elhagyom az internátust, anyu
meggyógyul, majd meglátjátok! Az osztálytársaim nem érdekeltek.
És akkor jött Gubler asszony. Az első pillanatban – az internátus
társalgójában – semmi rosszra nem gondoltam, és teljesen nyitott voltam,
mert Gubler asszony úgy nézett ki, mint az a kedves színésznő, aki épp egy
anya szerepében vált híressé az egyik kora esti tévésorozatban.
Gyümölcslevet ittunk, kellemesen elbeszélgettünk, és egészen addig
fogalmam sem volt arról, hogy a gyámügytől jött, amíg egy fél órával
később elő nem adta, mit is akar tőlem valójában. Azért akart
megismerkedni velem, mert a gyámhatóság lesz a törvényes gyámom, ha
az anyám meghal.
 Mindig is tudtam. De addig a pillanatig soha nem gondoltam rá. Még
ma sem vagyok képes beszélni arról az érzésről, ami akkor a hatalmába
kerített, és utána nem akart többé elereszteni. Azt hiszem, ezt nevezik
pániknak. A puszta félelem, ami akkor környékezi meg az embert, ha
valami rettenetes dolog közelít feltartóztathatatlanul, és semmit, de semmit
nem tehet ellene.
Aznap délután a kórházban más szemmel láttam anyut. Mintha csak
akkor vettem volna észre, milyen sovány és sápadt, és hogy már enni sem
tud önállóan, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, hogy az orvosok
leállították a kezelést, és az infúziós csöveken át már csak
fájdalomcsillapító és folyékony táplálék áramlik.
Anyám meg fog halni.
Vajon ő maga is tudta?
Az ablaküvegen még ott díszelgett a cukorsüveg, amit néhány héttel
korábban odafestettem. Mindig arról beszélgettünk, hogy együtt
elrepülünk oda, amint anyu egészséges és elég erős lesz hozzá. Amikor
kicsi voltam, történeteket találtam ki a cukorsüvegről. Úgy képzeltem, ott
van Csodaország bejárata, és mögötte egy hatalmas kert terül el, ahol zene
szól, és boldog emberek rágcsálják a csokoládéfákat. Szívesen álmodoztam
arról, vajon kik lakhatnak ott, mi történik velük, és mit szólnának, ha
egyszer meglátogatnám őket.
Hirtelen el kellett fordítanom a tekintetem a képről. Hirtelen világossá
vált, hogy anyu és én soha nem fogunk elrepülni oda. Hirtelen csak arra
tudtam gondolni, amit anyu mondott, amikor odafestettem a cukorsüveget.
– És most fesd még oda a falat is! – mondta, amikor elkészültem.
– Itt nincs fal, anyu.
– De az is hozzá tartozik. Ezek a gyökereid. Soha ne felejtsd el!
Hallod? Elrepülhetsz a cukorsüveghez, de a saját hozzátartozóidhoz nem.
Ezt soha ne tekintsd normálisnak!
A cukorsüveg köré vont falam kissé furcsára sikeredett, mert közben
elfogyott a barna festékem, és szürkével kellett folytatnom. Hosszú fal
volt, az ablak bal alsó sarkából a cukorsüveg körül egészen a jobb felső
sarokig, ahol már majdnem a redőny kezdődött. Elég hosszú ahhoz, hogy
minden álmot újra bezárjon. Azt, hogy anyunak már akkor sem voltak
álmai, amikor ezt a képet festettem, csak azon a délutánon értettem meg.
 Azt kívántam, bárcsak tudnánk róla beszélni. El tudom képzelni,
mennyire vágyhatott anyu valakire, akinek elmondhatja – a félelmét a
haláltól, az aggodalmát, hogy egyedül hagy engem, és mindaz., a sok
problémát, amiről én akkoriban semmit sem tudtam. Az egyedüli személy,
aki segíthetett volna neki, olyan távol volt, hogy annál távolabb már nem is
lehetett. Ott húzódott közöttünk a fal, a határkerítés és a szögesdrót, az
automata fegyverek és az úgynevezett halálsáv, ahol kutyás őrök cirkáltak
és fényszórók pásztázták végig a területet emberek árnyékai után kutatva,
akik a kerítésen át Nyugatra akartak menekülni. Mert ez a kerítés egy
rettenetesen elszánt kis országot védett, mely azt állította, hogy a kinti
világtól kívánja megóvni állampolgárait, de ehelyett fogva tartotta őket.
Hasonlóképp, mint Csipkerózsika meséjében, csakhogy itt közel-távol
nem volt egyetlen herceg sem.
 2

EGYSZER OLVASTAM AZ ÚJSÁGBAN egy férfiról, akinek egy rablótámadást

követően átmenetileg emlékezetkiesése lett. Amikor elmesélték neki, mi
történt vele, egyszerűen nem akarta elhinni. Sem magára a támadásra nem
emlékezett, sem arra, hogy mi történt közvetlenül előtte.
– És jól is van ez így – jelentette ki. – Mert különben az ember újra és
újra átélné, miközben visszaemlékezik.
Pontosan tudtam, mire gondol. Minden apró részletére emlékszem
annak az órának, amikor addigi életem véget ért – amikor értesültem anyu
haláláról. Akkoriban újra és újra felidéztem, és hosszú időbe tellett, amíg
ismét képes voltam belépni iskolám biológiatermébe anélkül, hogy elfogna
a szédülés.
Súlyos csapásként ért, hogy az új iskolában éppen Inge Gründel
tanította a természet csodáit. Nemrég még szerettem a biológiát, ott
azonban minden óra ugyanazzal a kínzó rituáléval kezdődött: Inge Gründel
felült a kísérletező pultra, amely keresztben állt a bioszteremben, a kezébe
vette a jegyzetfüzetét, és kínos csendben böngészni kezdte a névsort,
aznapi áldozata után kutatva. Az osztály minden tagja kővé dermedt, amíg
Gründel tanárnő megfelelően ki nem élvezte a feszültséget, és
pisztolylövéshez hasonlóan el nem durrantott egy nevet. Miközben
harminc lélek hálás „Hhhh” kíséretében végre levegőt vett, a felszólított
diák szorongva előrement, arccal az osztály felé megállt, és a tanárnő
kikérdezte az elmúlt hetek tananyagából. Gründel tanárnő alattomos
arckifejezése szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy őt egy olyan
anyag érdekli, ami nem is szerepelt a tantervben: az erősebb törvénye…
Tudtam, hogy ezen a napon én leszek az áldozat. Jéghideg ujjaimmal a
tollamat szorongattam, és közben vakon meredtem a munkafüzetemre.
Saját szívdobogásom a fülemben dübörgött. A nyelvem annyira ki volt
száradva, hogy attól tartottam, nyeléskor kis darabok fognak letörni belőle.
Megpróbáltam visszaemlékezni, miről volt szó a legutóbbi biológiaórán.
de a fejemet mintha kiürítették volna. Mellettem Meggi Pfeiffer
papírdarabkákat szakított ki a füzetéből, és kínjában pici kolbászkákká
sodorta őket.
– Jutta Polze – harsogta Gründel tanárnő.
Jutta Polze az azt megelőző héten felelt, szépen teljesített, és
feltehetőleg ő volt az egyedüli diák az osztályban, aki azt képzelte,
biztonságban van. Tiltakozása egyetlen rövid nyögésben merült ki, majd
elindult, mint birka a vágóhídra.
Éreztem, ahogy ismét keringeni kezd a vérem, és hatalmába kerít egy
már-már diadalittas életérzés. Megint túléltem egy biológiaórát! A létért
való küzdelmem minden kedden erre az ötpercnyi pánikra koncentrálódott
kilenc óra harminc és kilenc óra harmincöt között, amikor is az összes
többi problémám szinte jelentéktelennek tűnt. A rákövetkező
megkönnyebbülés olyan erővel tört rám, hogy az óra hátralévő részéből
szinte már semmit nem érzékeltem. A gondolataim máris messze jártak…
Meggi azonban határozottan oldalba bök, amitől hirtelen visszatérek a
jelenbe.
– Lilly, ne aludj! Te következel!
Tehetetlen döbbenettel bámulok magam elé. Jutta Polze már régen
visszaült a helyére, és az imént még tisztára törölt táblára valaki egy
meglepő alakzatot firkantott fel.
– A porzók! A porzók!— suttogja Meggi könyörögve.
Még ilyen távolról is látom, hogy Gründel tanárnő szemei résnyire
szűkülnek. Mosolyra húzódik a szája, és úgy tartja a kezében a krétát, mint
egy hajítódárdát.
– Gyere csak ki, Lilly! – mondja. – Rajzold be nekünk a
porzóleveleket!
Lebukdácsolok a terem elejébe vezető lépcsőfokokon. Gründel tanárnő
felém nyújtja a krétát.
– A porzóleveleket – ismétli meg, szinte már barátságosan.
Valószínűleg sejti, hogy épp az imént hallottam életemben először a porzó
szót.
Kis szürke agysejtjeim minden vésztartalékot bevetnek, mialatt a tábla
felé közeledem. Por. Védelem. Külvilág. Aha. Az ott a táblán nyilván egy
virág, a porzólevél pedig biztosan egy olyan levél, amely megvédi a
virágot a portól! Visszafojtott kuncogás hangzik fel itt-ott, amikor finom
vonalakkal egy kis takarót rajzolok Gründel tanárnő virága köré. Gründel
tanárnő nem szakít félbe, már előre örül, a mosoly ott játszadozik az ajkán.
Azután lehervad. Kopogtatnak. Egy idősebb diáklány áll az ajtóban,
egy pillantás, egy sejtelem.
– Lilly Engelhart itt van? Az igazgatónő hívatja…
Elpattanok, ezer darabra török. A kéz, amely az imént még hozzám
tartozott, gondosan visszahelyezi a krétát a tartójába. Egykori lábaim az
ajtó felé mozdulnak, ahol az idegen lány utat enged nekem. Ám még
hallom, amint Gründel tanárnő száján reflexszerűen kicsúszik a gonosz
megjegyzés, amitől ő maga is megijed:
– Már megint megúsztad…
Én, Lilly Engelhart, tizenhárom évesen, 1988. november 22-én, 9:55-
kor megszűnők létezni.

EGÉSZ ÉJJEL ESETT A HÓ, és még reggel is nagy pelyhekben hullt. A park
nagy, fehér papírlapként tárult elém. Hallottam, amint az újabb pelyhek a
hótakaróra hullanak, ami nyugtalanító volt, mert ezen kívül semmi mást
nem hallottam: sem az autókat, sem az embereket, sem a fákon ülő
madarakat. Tökéletes csend volt, csak a hó-pelyhek surrogtak és lármáztak,
akár egy szemtelen, téli méhraj. A hótakaró mintha foglyul akarta volna
ejteni a lábaimat, alig tudtam őket megmozdítani, és a kezeim sem
működtek rendesen, mert amikor a tenyeremet a friss hóhoz érintettem,
semmit sem éreztem. Sem hideget, sem nedvességet, sem a frissen leesett
hó finom puhaságát. Megálltam és hátravetettem a fejem, vártam, hogy a
hópelyhek csipkedjék az arcomat, de semmi.
Meghaltam! – hasított belém. Nem anyu halt meg, hanem én! Igen,
bizonyosan ez történt… A táblánál állva szívinfarktust kaptam.
Ám amikor ismét hátrafordultam, megláttam a lábnyomaimat a hóban.
A kórház hátsó bejáratától vezettek végig a kerti padok és a tavacska
mellett egészen le, a kis facsoportig. Idelenn a fenyők karjukat a magasba
emelve üdvözölték a havat, hogy mossa le róluk a lassan elmúló év porát,
idelenn a lombhullató fák rügyei már az eljövendő tavaszról suttogtak,
idelenn minden fának megvolt a maga téli álma. Szörnyű érzés volt nem
elhinni, nem megbocsátani, hogy az idő anyu halálával nem állt meg, hogy
csak elzsibbadt tagjaim jelezték, hogy az ő élete ért véget…
Judith nővér állt az ajtóban, és felém integetett Ideje volt elbúcsúzni.
Anyu arcán kissé meglepett kifejezés ült, mintha utoljára még azt akarta
volna mondani: Ezt egészen másképp képzeltem el! A halál kisimította a
ráncokat, amelyek az elmúlt hónapok során a szája körül és az arccsontjai
alatt keletkeztek. Szempillái a neonlámpa világos fényében kékes árnyékot
vetettek, mintha be akarnák takarni az alvó arcot. Nem volt haláltusa, csak
alvás, béke, megváltás, és mindez olyan hirtelen és csendben történt, hogy
nem maradt idő arra, hogy még idejében értesítsenek.
– Emiatt ne gyötörd magad – mondta Judith nővér halkan. – Hiszen te
mindig vele voltál. Olyan gyorsan történt… azt hiszem, észre sem vette,
hogy ezúttal nem voltál ott mellette.
– De valaki itt volt – suttogtam anyu arcát fürkészve. Nem
számítottam rá, hogy anyu még egyszer valaha ilyen szép lesz. – Valaki
várt rá…
Judith nővérnek könnyek gyűltek a szemébe. Én nem tudtam sírni. Azt
reméltem, hogy anyu küld még valami jelet, hogy egy gondolat, egy kép
átszáll hozzám, de semmi nem történt. Csak azt a megmagyarázhatatlan
sejtést hagyta hátra, a sejtést egy nagy titokról.

Gubler asszony felállt, amikor Judith nővérrel elindultunk felé a folyosón.

Tényleg nem vesztegette az időt, hogy érvényesítse a velem kapcsolatos
jogait. Ő volt az, aki az igazgatói irodában várt rám, de a kórházban azután
egyszerűen faképnél hagytam. Judith nővérrel ketten pakoltuk össze anyu
holmijait, aztán letöröltük a cukorsüveget az ablakról.
– Lilly, mi… mi lesz most veled? – kérdezte Judith nővér
elfogódottan.
Gubler asszony felé intettem a fejemmel.
– Majd ő megmondja.
Azután Gubler asszony autója felé menet gyorsan átszeltük a parkolót.
 – Mivel továbbra is a bentlakásos iskolában maradsz, külsőleg nem
sok minden fog megváltozni a számodra – jelentette ki.
Sok mindent felelhettem volna erre, de inkább csak ennyit kérdeztem:
– Mit csinálunk a lakással?
– Majd közösen átválogatjuk a holmijaitokat – mondta Gubler
asszony. – Amit meg akarsz tartani, azt elhelyezzük egy raktárban. A
maradékot elvitetjük… ezt hívják lomtalanításnak.
– De lehet, hogy Pascal meg akarja tartani a lakást! Nem várhatnánk a
felmondással, amíg visszajön? – Megtorpantam. – Akkor hétvégén
hazautazhatnék…
– Nem hiszem, Lilly – mondta Gubler asszony. – Az anyukád és Plotin
úr nem voltak házasok…
– Na és?
– Azonkívül ő szinte soha nincs otthon – folytatta közönyösen. –
Gondolkodj, Lilly! A gyámügyi hivatal ezt soha nem engedélyezné.
– A gyámügyi hivatal azt teszi, amit ön javasol! – vágtam vissza.
Gubler asszony ügyesen témát váltott.
– Sikerült egyáltalán elérnetek?
– Pascalt? Nem. – Mogorván és kelletlenül újra elindultam. – Valahol
a déltengereken nyári ruhamodelleket fotóz. Judith nővér hagyott egy
üzenetet az ügynökségénél.
– Mi van anyád nővérével?
– Á, ő az NDK-ban él. Biztosan nem engedik ki.
– Családi okokból néha sikerül…
– Eddig még soha nem sikerült – mondtam barátságtalanul. – Azóta
nem látták egymást, mióta anyu lelépett. Akkor most mi értelme lenne?
Gubler asszony kinyitotta a Golf anyósülésének ajtaját, és megvárta,
amíg beszállok.
– Más rokonaid nincsenek – mondta. – Szerintem fel kellene hívnod.
– Nem lehet. Odaát nincs mindenkinek telefonja. Maga talán nem
tudta?
– Nincs telefonjuk? – csodálkozott Gubler asszony. Ezt tényleg nem
tudta. Beszállt az autójába.
– Lena táviratot kap, a többiek gyászjelentést. Tessék, már készen is
van a szöveg. – Előhúztam egy összehajtogatott papírlapot a kabátom
belső zsebéből. A papír gyűrött volt, a széle elkoszolódott, mivel már egy
ideje magamnál hordtam. Anyu adta ide egyszer minden kommentár
nélkül. Otthon olvastam el, azután többé egyetlenegyszer sem hoztam
szóba. De erről Gubler asszonynak nem kellett tudnia. – Anyu maga
választotta ki – mondtam. – És ideírt még néhány dolgot, a temetéssel
kapcsolatban. Zene meg ilyesmi…
Gubler asszony bizonytalanul a papírért nyúlt.
– Ez ráér holnapig – mondta.
– Minél előbb, annál jobb – feleltem.
Később a fűtetlen lakás étkezőasztalánál ültünk egymással szemközt,
és borítékokat címeztünk meg. Minden címzéshez hosszú időre volt
szükségem; zsibbadt kezemmel nem tudtam, hogyan tartsam a tollat.
Találkozott a pillantásunk, de én gyorsan másfelé néztem.
– Megsérült a kezed? – kerdezte Gubler asszony.
– Nem – mormoltam, pedig szívesen elmeséltem volna neki.
Gubler asszony újabb borítékot vett elő.
– Nem lehet itt valahogy felcsavarni a fűtést? – kérdezte.
– Nem – mondtam anélkül, hogy felemeltem volna a fejem.
– Biztos vagy benne?
– Már régen kikapcsolták.
Gubler asszonyon látszott, hogy tudja, nem mondok igazat. De nem
szólt semmit. Mindennek ellenére örültem, hogy sikerült egy kis
győzelmet aratnom felette.
„Tudom, hogy él a Megváltó…” – Ez volt az a zene, amit anyu már
régen kiválasztott a temetésére, és mivel soha nem beszéltünk róla, csak
remélni tudtam, hogy ez a „tudom” mindvégig erőt adott neki. Én a magam
részéről egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a Megváltó
tekintetében bármit is tudnék, hinnék vagy remélnék. De már az a
bizonytalan elképzelés is, hogy létezhet élet a halál után, és anyu most is
figyel engem egy másik világból, elég volt ahhoz, hogy valamiképpen
tartsa bennem a lelket.
„Tartotta bennem a lelket” – ez azt jelentette, hogy működtem, hogy
az emberek szólhattak hozzám (amit kevesen tettek meg), hogy ettem és
valamennyit aludtam is, iskolába jártam és éltem az életemet. Nem azt
jelentette, hogy bármi is olyan lett volna, mint korábban. Azok a dolgok,
amelyek addig elviselhetetlennek, megoldhatatlannak vagy csak
bosszantónak és aggasztónak tűntek, egyszerre elveszítették a
jelentőségüket, miután ráébredtem, hogy az öröm és a gond mindennapos
egyvelege jelentéktelenné, egyetlen pillanatfelvétellé zsugorodott össze,
egyetlen hópihével sem ért fel az univerzumban, és egy pillanat alatt véget
ért. Amit mindennapoknak szokás nevezni, az különösképpen közömbössé
vált számomra.
Másféle dolgokat érzékeltem: a hó színét, a gyertyák illatát, az
énekeskönyvet lapozva a pergamenlapok susogását, az egymásba folyó
színek és fények csodálatos váltakozását az oltár ablakaiban, amikor a nap
egy rövid pillanatra megcsillant rajtuk. És önmagamat is meg tudtam
figyelni – kellő távolságból és más szemszögből, mintha egy másik
személy lennék, aki a Lilly Engelhart életéről szóló filmben szerepel. így,
távolabbról nézve feltűnt, hogy kék télikabátom túlzottan gyerekessé vált,
főleg azzal a kötött sapkával, és azon töprengtem, miért nem veszi le ez a
Lilly végre a gyapjúsálját. Melegen bebugyolálva ült ott egyedül a padban,
gondolatai elkalandoztak.
A halk csoszogásokból és a különféle cipősarkak decens kopogásából
tudtam, hogy lassan megtelnek a kápolna hátsó sorai. Megszólalt az
orgona, a szopránénekesnő énekelni kezdett, a temetői kápolna kétszárnyú
ajtaja halk nyikordulással, majd tompa kattanással bezárult. Igyekeztem az
oltár előtt elhelyezett, két koszorúval díszített koporsóra összpontosítani.
Vártam, hogy visszatérjen a nap, és ismét beküldje sugarait a templom
ablakán. Szeszélyes volt az időjárás azon a szombati délutánon, de én
biztos voltam benne, hogy a napsugarak visszatérnek. Mert akkor
megvilágítanák a koporsót, és anyuhoz csakis az lett volna méltó, ha
napfényben fürödve búcsúzik el.
Egészen átadtam magam ennek a reménykedésnek, és alig vettem
tudomást arról, hogy a kétszárnyú ajtó még egyszer kinyílt. Gyorsan
történt, és szinte hangtalanul, mintha a megkésve érkező személy épp csak
fürgén besurrant volna, és az ajtónak alig kellett volna megmozdulnia
ahhoz, hogy beeressze. A lapos sarkú cipő olyan halkan haladt végig a
termen, amennyire azt a gumitalp csikorgása lehetővé tette. És éppen ez a
zaj keltette fel a figyelmemet. Mert a cipők nem álltak meg a templom
hátsó részében, ó nem, előre jöttek, elhaladva a mögöttem lévő sorok
mellett, egészen előre, hozzám, és ott megálltak. Nem tehettem mást,
oldalra pillantottam. És ugyanabban a pillanatban ismét besütött a nap.
Egy angyal volt. Egy angyal, akinek az arcán szeretet és gyász
tükröződött, és akinek fénnyel átitatott alakja olyan erőt sugárzott, ami
áramütésként ért. Ösztönösen lehunytam a szemem. Fogalmam sem volt,
mennyi ideig szabad egy angyalt nézni, de egy biztos: a hatása már két
másodperc után nagyobb volt, mint amit el tudtam viselni.
Ám amikor rövid idő elteltével újra kinyitottam a szemem, az angyal
még mindig ott volt. Csendesen állt a padom mellett, és rám nézett, mintha
nemcsak ő akarna jelt adni nekem, hanem tőlem is valami hasonlót várna!
És akkor hirtelen rájöttem, ki ő.
Végre eljött! Hosszú, hosszú idő, hosszas várakozás után – de hiába,
már túl késő. Anyu meghalt. És mintha e szavak súlya csak akkor
nehezedett volna rám, amikor Lena ott állt a templom oldalhajójában
engem nézve. Anyu halott volt, halott. Még elveszített testvére jelenléte
sem fogja többé életre kelteni. Olyan volt, mint valami gúny, a sors
kegyetlen iróniája, hogy Lena éppen most bukkant fel a múltból, amikor
anyunak már nem volt szüksége rá többé.
Valamiféle keserűség öntötte el a lelkemet. Nem sok hiányzott ahhoz,
hogy felugorjak és kirohanjak a templomból. Miért van itt? Mit akar –
most? Többé semmi oka nem volt rá, hogy idejöjjön!
Kivéve, ha… bár ez valószínűtlen, de tegyük fel… lehetséges, hogy
miattam jött…?
Akaratlanul is oldalra csusszanhattam, mert Lena úgy értelmezi,
odahívtam magam mellé, a padba. Nézem, ahogy végigegyensúlyozik a
térdeplőpadon, és leül mellém, én pedig többé le sem tudom venni róla a
szemem. Miközben Lena még csak akkor látja meg maga előtt a koporsót
– és a hirtelen rátörő fájdalomtól behunyja a szemét – én nem tudok betelni
egyetlen vér szerinti rokonom látványával. Mert a hús-vér Lena annyira
másképpen néz ki, mint a semmitmondó fényképeken, amelyeket régről
ismerek. Úgy fest, mint egy portré a húszas évekből, mint a charleston, a
cigarettaszipkák és azok a partika nagy Gatsbynél. Félhosszú, sima haja, az
arisztokratikus orr, a széles, mindig mosolyra görbülő száj… Észreveszi,
hogy nézem, és egészen finoman felém fordítja a fejét, hogy viszonozza a
pillantásomat. Ekkor már szinte végem van. Bár nem angyal, aki leszállt
hozzám, de messze a legmelegszívűbb, legélőbb, legfeledhetetlenebb
ember, akivel valaha találkoztam.
Ennek mintegy bizonyítékául Lena nyitott tenyerét óvatosan leengedi
a padra, kettőnk közé, majd miután én éppoly óvatosan belehelyezem a
sajátomat, összezárja az ujjait. És érzem, ahogy minden visszatér: az érzés
az ujjaimba, a kezeimbe, a lábaimba, a bőrömre és egészen mélyre is, ahol
a sötétség és a hideg között egy kis fénysugár keresi a helyét.
Lena még egyetlenegy szót sem szólt hozzám, én mégis újra élek.
 4

AZON AZ UTOLSÓ NYÁRON, mielőtt minden megváltozott, felfedeztem, hogy

az anyám tud traktort vezetni: az én szép, elegáns anyám, aki a
divatbemutatókon megfizethetetlen ruhakölteményeket viselt, akinek
hibátlan arca női magazinok címlapjáról mosolygott rám, és aki kesztyűt
viselt az autóvezetéshez, mert képtelen volt elviselni, hogy a saját kezén
érezze a bőr bevonat szagát, ő tudott traktort vezetni! Az a paraszt sem hitt
a szemének, aki kiadta nekünk a nyaralóját a Lüneburger Heidén, de anyu
hagyta, hadd csodálkozzon, nem kötötte az orrára, hol és miért tanulta
meg. Anyám nem szívesen beszélt mások előtt arról, hogy az NDK-ból
származik, és én is csak akkor hozhattam szóba, ha magunk közt voltunk.
– Tulajdonképpen miért szégyelled? – tettem fel neki a kérdést, amikor
visszafelé sétáltunk a nyaralóba a lólegelők között. Anyám döbbenten
nézett rám, de nem válaszolt. Egyelőre nem. De aznap késő este, amikor
már megvacsoráztunk, elmosogattunk és lejátszottunk egy kör
Rummikubot, és valójában már ideje lett volna lefeküdnöm, elmesélt egy
hosszú történetet.
A teraszon a többi kerti bútor között állt egy kissé már kopottas
hintaágy is. Kicsit nyikorgott, ahogy anyu a bal lábával hintáztatott
kettõnket. Már régen besötétedett, és csodálkoztam, hogy senki nem
küldött még be. Pascal gyertyákat gyújtott, végig a terasz korlátja mentén.
Anyuval vörösbort ittak nagy üvegpoharakból. Pascal azt mondta,
mértékkel a vörösbor jót tesz anyu immunrendszerének, mint ahogy a
hűvös, vidéki levegő is. Ez volt az oka annak, hogy – kezdeti tiltakozásunk
ellenére – kibérelte ezt a kis tanyát.
A gyertyák fénye vidáman táncolva tükröződött vissza a borospohárról
anyu kezében, és szinte hipnotikus hatással volt rám; kis híján lecsukódott
a szemem. Úgy tűnt, ez különleges este lesz. Szorosan odabújtam anyuhoz.
O jó darabig merengett, mielőtt mesélni kezdett volna.
 – Tizenöt éves voltam, amikor megtanultam traktort vezetni – mondta.
– Hatalmas MGTSZ-ünk volt, állatokkal meg mindennel, és a
barátnőmmel, Verenával ott végeztük el a kilencedik osztályban kötelező
szakmai gyakorlatunkat. Épp aratás volt, és borzasztóan megerőltető volt a
munka, de néha felülhettem a traktorra, és vezethettem. Döbbenetesen
egyszerűnek bizonyult. Még mindig látom magam előtt… Szalma,
ameddig a szem ellát, fölötte pedig a szemkápráztató forróság és az a
rengeteg szúnyog! – Anyu olyan érdeklődéssel nézett a pohárba, mintha
épp akkor jött volna rá, hogy a bor az előhívó oldathoz hasonló
tulajdonságokkal bír, és csodálatos módon képeket tud életre kelteni.
– Később Lena és én minden évben részt vettünk az FDJ által
szervezett betakarítási munkákban. Szénát gyűjtöttünk, almát vagy
krumplit szedtünk. Kosaranként harminc pfenniget kaptunk… vagy csak
húsz volt? Mindenesetre aznap nem kellett iskolába menni, és ez már
megérte!
– Anyu ugyanis utálta az iskolát! – mondtam Pascalnak, mintha
legalábbis nem tudta volna. De néha egyszerűen emlékeztetnem kellett
arra, hogy én már sokkal régebb óta ismerem az anyukámat, mint ő! – Mi
az az MGTSZ? – kérdeztem.
– Mezőgazdasági Termelőszövetkezet – fordította le anyu, és
felpillantott. – Több kis- és középparaszt összefog, létrehoznak egy
nagyüzemet, hogy magasabb termelékenységet érjenek el. Az FDJ pedig a
Freie Deutsche Jugend, vagyis a Szabad Német Ifjúság nevű szervezet.{4}
Lilly, ha nem szívesen mesélek az NDK-ról, az nem azért van, mert
szégyellem magam – fűzte hozzá minden átmenet nélkül. – Hanem azért,
mert az emberek amúgy sem értenék, és a többségüket nem is érdekelné.
Hogy őszinte legyek, az NDK engem sem érdekelt különösebben. A
többi korombéli fiatallal egyetemben természetesnek vettem, hogy az
általam ismert világ ketté van osztva egy keleti és egy nyugati részre.
Tudtam, hogy az orosz rakéták célkeresztjében vagyunk, és hogy az
amerikaiak pedig őket tartják sakkban, hogy Németország a legutóbbi
háború óta két részre volt osztva, mely részek így egy újabb konfliktus
ellenpólusaivá váltak. Soha nem gondolkodtam el ezen. Nekem elég volt
annyit tudnom, hogy az NSZK, ahol én élek, szerencsére az erős és
barátságos Nyugathoz került, ahol maradéktalanul helyrehozták a háború
okozta károkat, ahol akadálytalanul lehetett utazgatni és vagyonosodni. Az
NDK-ról, a határon túl elterülő országról csak annyit lehetett hallani, hogy
ott hideg, szürke és sötét maradt minden, és hogy az emberek a
„szocializmusban” egyfajta rájuk kényszerített szegénységben élnek.
Olyan ország volt, ahová egyetlen ismerősöm sem utazott el nyaralni.
Feltételeztem, hogy valamikor majd tanulni fogunk az iskolában az NDK-
ról, és ezzel le is tudtam a témát.
Ám ezt természetesen nem mondtam ki, mert éreztem, hogy anyunak
fontos a múltja, még ha nem is túl gyakran beszélt róla. És ahogyan beszélt
róla, az sem kerülte el a figyelmemet: soha nem úgy emlegette, hogy
„odaát", ahogy a legtöbb nyugatnémet beszélt az NDK-ról. Az én anyám
azt mondta: „nálunk”.
A délutáni traktorozás nyilvánvalóan felébresztette benne a régi
emlékeket, ezért szívesen mesélt. Ez, mióta Pascal is hozzánk tartozott,
szerintem túl ritkán fordult elő, ezért az utolsó cseppig ki kellett élvezni,
még akkor is, ha az NDK-ról volt szó, és én tudni véltem, hogy már régen
ismerem anyu legérdekesebb történeteit abból az időből: például, hogy ő és
az osztálytársai hétévesen „kisdobosként” először mehettek egy kis
kézikocsival házról házra hulladékot gyűjteni, és hogy mennyire
csodálkoztak azon, hogy a nagyok egyáltalán nem igyekeznek – amíg
végül azok a délután végeztével meg nem fenyegették őket, és el nem
vették tőlük az összes palackot, dobozt és újságpapírt, amit addig
összegyűjtöttek! Egy csapatnyi szerencsétlen, síró kisdobos szaladt haza
üres kézzel. Ennyit anyu felejthetetlen első munkájáról a szocialista
társadalomért.
A kisdobosokról és az úttörőkről azt is tudtam még, hogy életkoruktól
függően kék vagy piros nyakkendőt viseltek, „úttörő becsületszavukat”
adták, és különböző alkalmakkor lehetőséget kaptak, hogy fennhangon
elmondják a jelszavukat: „Az úttörő mindig tettre kész!” Úgy találtam,
hogy ez a mondat sokféleképpen felhasználható, ezért megjegyeztem, és
alkalomadtán alkalmaztam. Egyáltalán, ez az egész úttörősdi tetszett
nekem: egy nagy, államilag megszervezett gyerekbanda, egy gigantikus
Ifjú Mormoták cserkészcsapat – szuper!
– Meséld el még egyszer a hulladékgyűjtős történetet! – kérleltem
anyut, hogy örömet okozzak neki.
 Anyu kissé türelmetlenül legyintett.
– Abból az életkorból már tényleg kinőttél! – dorgált meg, és egy
pillanatra megijedtem, hogy elrontottam a kedvét, és mindjárt elküld
lefeküdni, hogy azután csak Pascallal ossza meg az emlékeit. Akaratlanul
is még közelebb bújtam hozzá, mert különben talán soha nem szereztem
volna tudomást Lénáról, Rolfról és Berndről, arról a vitáról, ami azután
örökre elszakította egymástól a legjobb barátokat, és anyu utolsó két évéről
az NDK-ban.
Minden azon a téli napon kezdődött, amikor az anyukám felébredt a
kórházban abból a mesterséges kómából, amit azért tartottak szükségesnek,
mert szüntelenül kiabált, a szüleit hívta. Mert az csakis egy rossz álom
lehetett, egyszerűen nem lehetett igaz, hogy azok ketten mozdulatlanul és
némán ültek az autóban, az ő közvetlen közelében, és többé nem
válaszoltak neki. Anyu olyan szerencsétlen módon szorult be az első és a
hátsó ülés közé, hogy mozdulni sem bírt, nemhogy kiszabadulni, de azt
látta, hogy a nagymamám tágra nyílt szemmel bámul maga elé, a
nagypapám pedig a kormányra dőlve fekszik. Az anyukám, aki akkor
tizenhét éves volt, egyszer valahol hallotta, hogy gyakran az eszméletüket
vesztett emberek is hallják, amit mondunk nekik. Két és fél órán át beszélt
hozzájuk, bátorította őket, és beszámolt nekik arról, milyen közel van már
a mentőosztag, hogy ágakat metszettek le és bokrokat vágtak ki, és
nemsokára odaérnek az autóhoz, már csak percek kérdése… Az anyukám
még akkor is a halott szüleihez beszélt, amikor feltették a hordágyra és
betolták a mentőautóba. Csak akkor kezdett el kiabálni, amikor becsapták
mögötte az ajtót.
Nem bizonyult egyszerű feladatnak a szerencsétlenül jártak idősebbik
lányát felkutatni, aki bár hivatalosan még a szülei lakásába volt bejelentve,
de tulajdonképpen már a barátjánál lakott, Bernd Hillmernél, aki fizikát
tanult az egyetemen. Csak egy teljes nappal a baleset után jelent meg a
huszonöt éves Lena Engelhart riadtan, de egyenes háttal a húga ágyának
szélén, Rita kezét fogta, és megígérte neki, hogy mindig ott lesz mellette,
pótolni fogja a szüleiket, amennyire csak tőle telik. Ha Lena kételkedett is
saját szavaiban, nem éreztette Ritával.
Pedig a két nővér addig az időpontig nem állt különösebben közel
egymáshoz – egyszerűen túl nagy volt a nyolc év korkülönbség. Lena már
majdnem felnőtt volt, amikor Ritának kiestek a tejfogai, és már elköltözött
otthonról, mire Rita elérte azt az életkort, amikor már viszonylag jól
elbeszélgethettek volna egymással. Ha egyáltalán akadt volna közös
témájuk, hiszen annyira különbözött az érdeklődési körük, hogy Rita
számára szinte hihetetlennek tűnt, hogy ugyanabból a családból
származnak.
Azon a télen Rita egyébként is kételkedett abban, hogy még létezik
bármi, ami őt valaha ismét érdekelné. A halott szülei képe kitörölhetetlen
volt, nem tudta kiverni a fejéből, mintha ez a kép foglalt volna el benne
minden helyet, és nem engedett volna be semmi mást. De az orvosok
biztosították arról, hogy maradandó sérülés nélkül élte túl a balesetet, és
látható nyoma nem maradt, kivéve azt a nyaktámaszt, amit néhány hét
elteltével eltávolítottak, és aminek eltávolítása Rita környezetében sokak
számára nyilvánvalóan egyfajta újrakezdést szimbolizált. Rita – így
hangzott az egybehangzó vélemény – elég idős ahhoz, hogy meglegyen a
szülei nélkül, és elég fiatal ahhoz, hogy tűhegye magát a tragédián.
Mindenki dicsérte a bátorságát és a tartását.
Két nappal az után, hogy levették a nyaktámaszt, anyu könnyekben
tört ki az iskolaudvaron, és abba sem akarta hagyni a sírást. Tanárok és
osztálytársak gyűltek köré, tanácstalanul és eredménytelenül igyekeztek
megvigasztalni, míg végül valakinek eszébe nem jutott, hogy Rita nővére
éppen tanárjelöltként hospitál az iskolában. Lénát elengedték, így ő
hazavitte a húgát a biciklije csomagtartóján, ahol azután jó néhány órájába
telt kideríteni, hogy épp a nyaktámasz eltávolítása miatt tört ki Ritán a
hetek óta visszafojtott depresszió.
– Most már nem is látszik, hogy egyáltalán történt valami! – zokogta
Rita. – Pedig itt bent – azzal hevesen a mellkasára csapott – minden
tönkrement! Nem tudok aludni, nem tudok tanulni, rettenetes álmaim
vannak, és senkit sem akarok látni! Bárcsak halott lennék! Miért nem
lehetek én is halott?
– Talán még szükség van rád – mondta Lena remegő hangon, és
megcirógatta Rita könnyáztatta arcát. – Nekem egészen biztosan
szükségem van rád, bár el kell ismernem, hogy ez sovány vigasz.
– Ne beszélj badarságokat! – zokogta Rita és hangosan kifújta az orrát.
– Ha én is meghaltam volna a többiekkel együtt, akkor nem kellett volna
hazaköltöznöd! Szívesebben maradtál volna Berndnél, valld csak be!
– Bernd még él, és bármikor eljöhet hozzánk. Rita, nekem is
borzasztóan hiányzik anya és apa, de azt akarom, hogy ennek ellenére jól
meglegyünk itt. Ez az otthonunk, a tied, az enyém… – Akkor már Lena is
sírt, és várnia kellett egy percet, amíg újra meg tudott szólalni. – Mi még
élünk, és itt vagyunk egymásnak. Ez talán semmiség?
– És hogyan tovább?
A kérdés egy pillanatig ott lógott a levegőben. Azután Lena így szólt:
– A régi dolgok közül megtartjuk, amit csak lehet. Ezekhez jön néhány
új dolog. Aztán majd meglátjuk.
Néhány új dolog… egészen biztosan ide tartoztak a felolvasóestek,
amelyeket többé már nem felváltva tartottak meg Lena kis olvasókörének
hét vagy nyolc tagjánál, hanem csak Engelhartéknál, ahol Lénának
vigyáznia kellett az ő kis elárvult húgocskájára. Csikorgó hideg tél volt,
olyan hideg, hogy pattogtak az ablaküvegek, és a hosszú estéken senki
emberfia nem akart egyedül lenni.
Anyunak fogalma sem volt, a csoport tagjai közül ki szerezte be
azokat a könyveket, amelyekhez az NDK-ban nem lehetett hozzáférni, sőt,
egy részük még az indexen is fent volt, a betiltott irodalmi művek listáján –
inkább nem is akarta tudni.
De azt, hogy Lena Ruditól, a sapkát viselő diáktól időnként egy-egy
nagy, kézzel írott papírköteget kapott, nem lehetett nem észrevenni.
Rita azt feltételezte, hogy Rudinak volt „méregvásárlási engedélye”,
ami – természetesen pusztán kutatási célból – hozzáférést biztosított
számára a könyvtár megfelelő polcaihoz, ahol titokban cikkeket másolt le a
nyilvánosság elől elzárt folyóiratokból.
A rákövetkező éjszakákon Rita mindig Lena kis Erika írógépének
tompa kattogására aludt el. Reggelente pedig elégetett indigópapír szaga
terjengett a konyhában, Lena ugyanis nem akarta megkockáztatni, hogy
bárki megtalálja a szemeteskosárban éjszakai tevékenységének
bizonyítékát.
– Te egyáltalán nem félsz? – kérdezte Rita némi szemrehányással a
hangjában. Bár ő sem találta jó dolognak, hogy az országukban nem
szabad minden könyvet elolvasni. De biztosan maradt még elegendő
engedélyezett könyv is, amivel az ember eltölthette a szabadidejét.
 – Ugyan már! Hogy félnék?! – mondta Lena megvetően. – Hiszen mi
csak egy kis csoport vagyunk, és jól ismerjük egymást. Egészen biztosan
nincs köztünk senki, aki elárulná a társait, különben pedig amúgy is
hamarosan megváltoznak a dolgok, figyeld meg!
Lena és barátai nagy reményeket fűztek Erich Honeckerhez, a
központi bizottság új első titkárához, aki egészen nyíltan beszélt arról,
hogy a művészet és a kultúra területén a szocializmusban nem lehetnek
tabuk. Lenáék meg voltak győződve arról, hogy ebben az országban
hamarosan más szelek fújnak majd, és az új kultúrpolitika csak a kezdet!
Lena kis olvasókörének minden tagja vakon hitt az írott szó hatalmában.
Valami volt a levegőben, és ennek a hangulatnak a finom hullámai még
Ritát is elérték, aki csak a nappali kellemes melege miatt ült oda a
többiekhez, és csak fél füllel hallgatta, miről beszélnek.
Igen, még Rita figyelmét sem kerülte el, hogy azon a télen egészen
más hangulat uralkodott, mint még három évvel korábban, amikor
Csehszlovákiában a szovjet csapatok bevonulása véget vetett a
reményteljes „Prágai tavaszinak. Annak idején Lena egyetemén
elszabadult a pokol, és Rita még jól emlékezett arra a veszekedésre, amit
az édesapjuk robbantott ki, amikor linónyomat röplapokat talált Lénánál:
„Éljen Dubcek! Támogassátok a csehszlovák népet! Ki a megszállókkal
Csehszlovákiából!”
– Azt akarod, hogy kirúgjanak az egyetemről? – förmedt rá a lányára.
– Akkor csak folytasd tovább, de ne itt, az én házamban!
Rita nem hitte, hogy az apjuk tényleg ki akarta dobni Lénát, de nem
sokkal később a nővére tényleg összepakolt, és elköltözött a barátjához,
Berndhez, akivel már iskoláskorától fogva együtt járt. Attól a naptól
kezdve a két testvér ritkán látta egymást. Ezért minden bizonnyal az is
hozzátartozott a Lena által említett „új dolgokhoz”, hogy újra meg kell
ismerniük egymást.
Talán abban reménykedett, hogy Rita részvétele a felolvasóesteken
majd hozzájárul ehhez. Ám Ritának nem volt kedve a felolvasásokat
hallgatni, nem rajongott a könyvekért, ráadásul még mindig túlzottan el
volt foglalva saját magával és a megváltozott életével ahhoz, hogy
izgassák az efféle, talán illegális tevékenységek. Nem érdekelte a politika,
hidegen hagyta a neki szánt „szocialista emberré nevelés”, és Lénával
ellentétben Rita abban sem reménykedett, hogy bármit megváltoztathat a
világban. Azt remélte, hogy javulni fog az ellátás a viselhető, divatos
holmik terén, hogy miután szegény apjuk összetörte az autójukat, nem kell
megint tizenöt évet várni a következőre, hogy talán majd telefont is
kapnak, mint nemrég az iskolában mellette ülő Margót családja.
Bár őszintén meg kellett vallania, hogy nem kevés irigységet érzett,
amikor megérkeztek Lena barátai, kényelmesen elhelyezkedtek a
dohányzóasztal körül, a földön, hátukat a fotelnek és a kanapénak
támasztva, a felolvasó pedig lágy hangján belefogott az előadásába. A
„felolvasó”, így nevezte őt, mert nem emlékezett már, milyen néven is
mutatkozott be a férfi. Néhány évvel idősebb volt a többieknél, vagy talán
csak idősebbnek tűnt nyugodt, higgadt stílusa miatt.
A többiek közül Rita csak Lena joviális, mindig vidám barátját, Berndt
ismerte és kedvelte, aki gyakran vendégeskedett náluk, sőt, a temetésen
még beszédet is tartott. Nyilván úgy tekintett magára, mint újdonsült
családfőre. Ritának nem volt ez ellen kifogása, úgy vélte, Lénának
szerencséje van Bernddel. A férfi nem tartozott azok közé a fontoskodó
értelmiségeik közé, akik folyton ráerőltették másokra a véleményüket; a
VEB Carl Zeiss jénai kutatóintézetében írta a diplomamunkáját, és
vesszőparipáján, a kisméretű eszközök tudományos fejlesztésén túl nem
sok mindenen járt az esze. Egyfolytában tervezgetett és rajzolgatott, még a
kis zsebnaptárja is tele volt vázlatokkal, és időről időre benyújtott egy-egy
„találmányt”. Rita feltételezte, hogy csak Lena kedvéért üli végig ezeket a
felolvasóesteket. A felolvasást követő vitákba szinte éppoly ritkán
kapcsolódott be, mint Rita, aki soha nem nyitotta ki a száját, és
valahányszor lopva elnyomott egy ásítást, Bernd mindig rákacsintott.
Ritának így lett egy titkos szövetségese a jelenlévők között, és ez jót tett
neki. Bár Bernd nem járt rendszeresen a felolvasóestekre; ügyes ember
volt, munka után is megkeresett még egy kis mellékest, Lena tehát ebből a
szempontból is jól járt vele.
Miközben a felolvasó lapozott, Rita gondolatai elkalandoztak. Az a
kérdés foglalkoztatta, vajon hogyan lesz képes barátnője, Verena nélkül
átvészelni az érettségit és a közeljövőben várható egyéb sötét eseményeket.
A baleset óta Rita iskolai teljesítménye katasztrofális mértékben leromlott.
Verenával elsős koruk óta együtt tanultak, ám a borotvaéles felfogású
Verena nem mehetett vele együtt a gimnáziumba, mivel meggyőződéses
keresztényként nem tudott elegendő „társadalmi elkötelezettséget”
felmutatni. Mindig is tudták mindketten, hogy ez a pillanat egyszer eljön,
hiszen Verena nem volt kisdobos, majd megtagadta a részvételt az ifjúvá
avatáson is, és nyilvánvaló volt, hogy mindez hova vezet. Ennek ellenére
Ritát – életében először – dac és lázadás halvány érzése szállta meg a
hazájával kapcsolatban, amikor a nyári szünetről visszatérve a barátnője
nélkül kellett belépnie az osztályterembe. Az a tény, hogy Verena csak
azért nem érettségizhetett le, mert nem viselt kék inget, egyszerűen
igazságtalanság volt! Hogy épp a baleset évében tűnt el az életéből, amikor
Ritának minden eddiginél nagyobb szüksége lett volna egy barátnőre, az
borzasztó volt. És arra, hogy abban az évben Verena nélkül kell elutaznia a
polgári védelmi táborba, még csak gondolni is rettenetes volt.
Mert nemcsak az egyre gyengülő érdemjegyek, hanem a lányok
számára a tizenegyedik osztály végén kötelező polgári védelmi tábor is
beárnyékolta számára az egész tanévet. Rita azon töprengett, hogy fogja
felsülés nélkül túlélni. A baleset óta sok dologtól félt, de legjobban a
kéthetes tábor szigorú rendjétől rettegett, a katonás sulykolástól, az ordítva
kiadott parancsoktól és a nevetséges büntetésektől, melyek azoknak jártak,
akik nem megfelelően ágyaztak be, vagy nem tartottak rendet a
szekrényükben. Álmában Rita állandó félelemben élt, hogy valami
olyasmit talál tenni, amit a női altiszt röntgenszemével előbb vagy utóbb ki
fog szúrni. Akkor majd a többiek füle hallatára felelősségre vonják, és ha
sírni kezd, akkor a tábor hátralévő idejére leszerepelt, vagyis előszeretettel
veszik majd elő, ha bűnbakra lesz szükség. Rita nem ringatta magát
illúziókba, tudta, hogy jelen állapotában nem lesz képes visszatartani a
könnyeit, ha valaki rákiabál vagy akár csak ferde szemmel néz rá.
Minek is gondolkodott volna el Christa T.-ről{5}? Mi köze volt neki
Wolf Biermann{6} dalaihoz?
Ám legbelül minden felolvasóesttel egyre erősebben sejtette, hogy a
hétköznapok nehézségeit könnyebb elviselni, ha az ember reménykedik
valamiben, ha olyan víziói vannak, mint Lénának és a barátainak, ha
sikerül kitágítani a látókörét. És nem annyira a fiatalok bizalmas
együttléte, hanem sokkal inkább ez volt az, ami miatt irigykedett rájuk.
 Amikor egyik este felállt, hogy elpakolja a teáscsészéket, miközben a
többiek búcsúzkodtak, a felolvasó utánament a konyhába.
– Lena mesélte, hogy nehezen boldogulsz a matekkal – tért egyenesen
a tárgyra. – Segítek, ha akarod.
– Nem, köszönöm! Nem szükséges – vágta rá Rita. Ez igaz is volt
minden más tantárgyra, mert Lena segített neki, csak matekból nem, mert
az neki is nehezen ment. De miért nem kérdezte meg tőle Lena előzetesen,
hogy szeretné-e, ha megkérne valakit? Rita fülig elpirult. – Megoldom.
A felolvasó kivette a csészéket a kezéből, és a mosogatóba tette őket.
– Gondold át! – mondta. – Nem kérek érte semmit, szívesen segítek.
Félénk, kedves mosollyal jutalmazta meg Ritát, mielőtt kiment volna a
többiekhez. Szép hangját Rita régóta ismerte már, de még soha nem tűnt
fel neki meleg, barátságos tekintete. Rita néhány napig gondolkodott, majd
a kővetkező felolvasóest végén összeszedte magát, és közölte a
felolvasóval, hogy szívesen megpróbálná.
Különös, de attól fogva minden egyszerűbb lett: a többi ember, az
ismeretlen helyzetek, a hosszú éjszakák és borús előérzetek, amelyek nem
hagyták aludni, többé nem tűntek olyan ijesztőnek, miután Rita hosszú idő
óta először kicsit kimerészkedett a csigaházából.
Rita, az anyám, soha nem lett jó tanuló, de becsülettel küzdött, és 1973
tavaszán átlagos teljesítménnyel sikeresen letette az érettségit –
évfolyamtársával, Hannával együtt, akivel a polgári védelmi táborban
barátkoztak össze. Egész életében kissé bátortalan maradt, de a felolvasó is
az volt, és ők ketten hamarosan rájöttek, hogy megbíznak egymásban. Rita
soha nem lett nagy könyvrajongó, de szívesen hallgatta a felolvasót, és
néhány dologra, amit a férfi felolvasott, még hosszú évek múltán is
emlékezett, amikor már régóta Nyugaton élt, és nagyon-nagyon távolinak
érezte tizennyolc éves önmagát.
Persze addigra már rég tudta a nevét. A felolvasót Rolfnak hívták,
Rolf Wollmann-nak. Ő lett később Rita sógora, Lena férje, az én bácsikám,
de ezt akkor még senki nem tudhatta – vagy igen?
Alig tudtam kivárni a másnap estét, amikor is anyám tovább mesélt.
Természetesen elhalmoztam kérdésekkel. Mindenekelőtt azon
csodálkoztam, hogy a csoport nem talált ki valami agyafúrt menekülési
tervet, és nem verekedte át magát Nyugatra, ahol annyit olvashattak volna,
amennyit csak akarnak.
Ám anyu erre csak ennyit mondott:
– Még ha a határok tárva-nyitva vannak, ők akkor sem mentek volna
el. Valójában meggyőződéses kommunisták voltak. Sokat kritizálták azt,
ami nálunk folyt akkoriban… de alapvetően sosem kételkedtek a
szocializmusban. Ez volt az az államforma, amelyben élni akartak, a jobb
Németország – ilyen egyszerű volt a dolog.
– Ezt nem értem. Hiszen itt sokkal jobb! – kiáltottam fel izgatottan. –
Mi szabadok vagyunk, mindent megvehetünk, amire csak szükségünk van,
beülhetünk az autónkba, és oda mehetünk, ahová csak akarunk…
– Egy pillanat! Te és én, mi megtehetjük – felelte anyu. – De gondolj
csak Fitz úrra, aki elvesztette az állását! Ő vajon mindent megvehet, amit
csak szeretne? Elutazhat külföldre nyaralni? Még az autójába sem ülhet be,
mivel nem engedhet meg magának egy autót! Abból a szabadságból
ugyanis, ami nekünk van, nem mindenki részesül egyenlő arányban. A
kommunisták azt akarják, hogy ne legyenek többé különbségek. Úgy
akarják újra elosztani a javakat, hogy mindenkinek jusson, méghozzá
egyenlő mértékben.
– Akkor én is kommunista leszek! – szögeztem le határozottan. –
Szerintem klassz dolog.
Pascal felkuncogott.
– Ha az olyan egyszerű lenne, Lilly – mondta anyu halkan. – Az
emberek ugyanis valójában nem szeretnének egyenlő mértékben osztozni.
Mindig többet akarnak, mindig jobbak akarnak lenni másoknál. A
kommunisták úgy vélik, az embereket rá lehet nevelni arra, hogy másképp
gondolkodjanak. Felállítanak egy halom szabályt és tilalmat, és minden
eszközzel őrködnek azok betartása felett. Ám egyidejűleg saját magukkal
kivételeket tesznek, és így minden elképzelhető előnyhöz hozzáférnek.
Egy kis csoport megtart magának olyan dolgokat, amelyek tulajdonképpen
mindenkit egyformán illetnének, és senki nem tud ez ellen semmit tenni,
mert ez a kis csoport olyan nagy hatalommal bír. Mindent megtesz, hogy
megőrizze a pozícióját és elnyomja az ellenállást, és akkor megtörténik. A
lakosság és azok, akik őket irányítják, szembekerülnek egymással.
Anyu nagyot kortyolt a borból.
 – Ha engem kérdezel, egyenlőség nem létezik – jegyezte meg élesen. –
Az egyszerűen nem egyeztethető össze az emberi természettel.
– Anyu, tulajdonképpen miért tiltanak be bizonyos könyveket?
– Mert az emberek ötleteket meríthetnek belőlük.
1972 őszén anyám a tizennyolcadik születésnapját ünnepelte, végzős
volt, és azon gondolkodott, mihez kezdjen, ha befejezte az iskolát.
Továbbtanulni nem volt kedve, a szakmunkásképzési lehetőségekből pedig
akkora választék volt a jénai üzemekben, hogy az csak még jobban
megnehezítette számára a döntést. Lénát kétségbe ejtette ez a
határozatlanság.
– Talán addig akarsz várni, amíg be nem osztanak valahova? –
kérdezte magából kikelve.
Igazság szerint Rita egyáltalán nem találta olyan rossz dolognak, hogy
az embereket beosztják valahova, az esetek többségében úgyis ez történt,
még akkor is, ha a leendő tanoncoknak konkrét elképzelésük volt. Ritának
mindegy volt, mit csinál, csak nagyjából tiszta dolog legyen, és meg
lehessen élni belőle. A nővére a falra mászott „ettől a flegma
érdektelenségtől”, de mit tehetett erről Rita? Egyszerűen nem volt meg a
fantáziája ahhoz, hogy a jövőbe tekintsen, és felismerje, mi is rejlik benne.
Hiszen az a tanárok dolga!
Egyszer épp ezen vitáztak, amikor valaki csengetett – kétszer röviden,
egyszer hosszan. Ez Rolf jele volt. Lena felállt. Furcsa, gondolta Rita,
hiszen mára nem is beszéltünk meg semmit!
Kiment a folyosóra, ahol Lena épp lesegítette Rolfról a kabátját, és
felakasztotta a fogasra.
– Meglepetés! – kiáltotta Léna. – Rolf nálunk vacsorázik.
Rolf egy kis darab sonkát halászott elő az aktatáskájából.
– Disznóvágás volt a főbérlőknéknél – mondta. – Egy ilyen ünnepet
nem ülhet meg az ember egyedül! – Azzal nyílegyenesen elindult a
konyhába, keresett magának egy kést, és ügyetlenül darabolni kezdte a
sonkát.
Rita lassú léptekkel követte, és felkészült arra, hogy ez egy fárasztó
este lesz, mert Lena minden bizonnyal ráveszi majd a korrepetáló tanárt,
hogy próbáljon Rita lelkére beszélni. De semmi ilyesmi nem történt, úgy
tűnt, mintha Lena teljességgel megfeledkezett volna arról, amiről néhány
perccel korábban még szenvedélyesen vitatkoztak. Feltette a teavizet, és
részletesen kikérdezte Rolfot, hogy milyen napja volt.
Rolf Wollmann romantikus-szomorú története mélyen megindította
Ritát. A háború utolsó napjainak egyikén született Berlinben,
Oroszországban eltűnt apját soha nem ismerhette meg; édesanyja 1946-47
telén, a nagy éhezés idején halt meg, őt magát egy weimari férjezetlen
nagynéni gondjaira bízva, akire Rolf mindig jó szívvel emlékezett vissza.
Amikor öt évvel korábban a nagynéni szép kort megérve elhunyt, Rolfra
egy kis pénzt, egy zongorát és egy szinte új Wartburgot hagyott, amellyel
egészen haláláig maga furikázott a városban. A weimariak rémálma volt –
állította róla az unokaöccse. Rolf, aki kereskedőnek tanult, eladta a lakás
berendezését, a zongorát elhelyezte egy raktárban, néhány emléktárgyat
bepakolt a Wartburgba, és elindult Jénába, hogy továbbtanuljon kiadói
lektornak. Egy ideig ugyanabban a házban lakott, mint Lena és Bernd, és a
barátságuk azzal kezdődött, hogy Lena azokról a nyugatnémet kiadóktól
érkezett csomagokról kérdezte, amelyeket olykor postán kapott.
Szegény Rolf kétségkívül magányos lehetett, amikor esténként
hazatért a kiadóbeli íróasztalától a hideg, üres lakásba. Rita ennek ellenére
nem számított arra, hogy ez után az első, közös vacsora után olyan gyakran
jelenik majd meg náluk. Volt náluk egy papucsa, ismerte a bejárati ajtó
kulcsának rejtekhelyét (a legfelső lépcsőfok alatti kis rés), és ha Rita nem
tévedett, Lena az utóbbi időben nagyobb mennyiségeket vásárolt be.
– Ide jár matekozni, az olvasóestekre, és gyakorlatilag minden
pénteken és szombaton – jegyezte meg Rita egyik reggel. – Nem
csodálkoznék, ha Rolf hamarosan megkérdezné, hogy beköltözhet-e
hozzánk.
– Már megkérdezte – felelte Lena vidáman mosolyogva.
Ritának szüksége volt néhány másodpercre, hogy magához térjen
döbbenetéből.
– És te mit mondtál?
– Hogy majd átgondoljuk.
– És Bernd?
Lena lebiggyesztette az ajkát.
– Mondjuk úgy… – felelte elnyújtva –, hogy ő is része az
átgondolásnak.
 Rolf következő látogatása azonban váratott magára. Éppen akkor,
amikor Rita olyan kíváncsivá vált, Rolf nem mutatkozott. Csak a soron
következő felolvasóesten – majdnem egy teljes héttel később, amikor őszi
vihar söpört végig az utcákon, és Rita már azt hitte, a találkozó elmarad –
volt alkalma árgus szemekkel megfigyelni Rolfot és Lénát, és
megállapítani, hogy különösképpen egy sor dolog megváltozott.
Azzal kezdődött, hogy Lena a többiek érkezését megelőzően majdnem
másfél órát töltött a fürdőszobában, megmosta és beszárította a haját,
kilakkozta a körmét, kirúzsozta a száját, és még egy kis parfümöt is fújt
magára. Rita ilyesmit még sohasem tapasztalt a nővérénél, aki minden
további nélkül képes volt a vendégeit otthonkában és papucsban fogadni.
Rita nem is tudott arról, hogy Lénának egyáltalán van parfümje! A
fürdőszoba bezárt ajtaja mögül kihallatszott a víz csobogása és Lena halk
dúdolása.
Rita érezte, ahogy elhatalmasodik rajta a nyomorúságos, szívet
szorongató félelem. Lehetséges, hogy annak az életnek, amit ők ketten
alakítottak ki Lénával az elmúlt közel egy év alatt, megint vége szakad?
Úgy tűnt számára, mintha épphogy csak elkezdte volna otthon érezni
magát a mindennapok apró rituáléi között: a reggeli fürdőszobarend, a
közös biciklizés az iskolába, a csésze kakaó lefekvés előtt és az a sok kis
dolog, amelyek segítségével Lénának sikerült az üres, szülők nélküli
lakásból ismét otthont varázsolnia.
Rita váratlanul ráeszmélt, mennyire megtanulta értékelni a nővérével
való együttélést a súrlódások ellenére, és hogy Lena milyen
lelkiismeretesen betartotta a kórházban tett ígéretét. Lena volt az, aki
kettőjükre keresett, aki munka után kimerítő vadászatra indult a napi
szükségletek beszerzése céljából, aki zsebpénzt adott Ritának, és aki Rita
jövőjéért aggódott. Gondoskodott róla, vitatkozott vele és harcolt érte, a
húgáért, és Rita tudta, hogy ugyaniig) megbízhat Lénában, mint gyermek
az anyjában. És mint gyermeket, hirtelen rémülettel töltötte el a változás
eshetősége.
Mert Rolf Wollmann egészen más kaliberű férfi volt, mint a könnyen
kezelhető Bernd, aki zokszó nélkül hagyta, hogy Lena visszaköltözzön a
szülői házba, aki élte a saját életét, és megelégedett azzal, ha Lena olykor-
olykor vele töltötte a hétvégét. Rolf olyasvalaki volt, akivel az ember
együtt öregszik meg, és saját családot alapít. Ha Lena mellette dönt, Rita
fölöslegessé válik ebben a háztartásban.
Egyik vendég érkezett a másik után, kirázták vizes esőkabátjukat, és
örültek, hogy az időjárás ellenére mégis együtt vannak. Amikor végre Rolf
is megérkezett, ő és Lena komolyabban viselkedtek a megszokottnál, kezet
fogtak egymással, és mintha gyors, vizsgálódó pillantást váltottak volna.
Talán, gondolta Rita reménykedve, mégsem dőlt el még minden?
Ám abból, ahogy Lena figyelte Rolfot felolvasás közben, ahogy Rolf
újra meg újra belebonyolódott a szövegbe, és kettejük nyugtalansága egyre
fokozódott az este folyamán, nem volt nehéz felismerni, hogy egy kérdés
lebeg a levegőben, és hogy ezt a kérdést azok ketten mielőbb tisztázni
akarják.
Azon az estén sehogy sem akart beindulni a beszélgetés, mintha a
jelenlévők közül többen egyetlen szót sem hallottak volna még arról a
témáról, amit felolvastak. Ennek ellenére fél tizenegy volt, mire a
látogatók elbúcsúztak és hazamentek a barátságtalan időben, anélkül, hogy
Lena és Rolf akár csak egyetlen szót is váltottak volna egymással. Rolf
belebújt a kabátjába, a hóna alá szorította régimódi esernyőjét, jó éjszakát
kívánt, és eltűnt a többiekkel. Rita zavartan nézte, ahogy Lena
gondolataiba mélyedve mosogatja a teáscsészéket. Ennyi volt?
Tíz perccel később a nővére lelkiismeretesen felakasztotta a
törölgetőruhát a szárítókötélre, felvette a kabátját és kilépett az ajtón, és
Rita, aki az orrát az ablakhoz nyomva bámult utána, látta, amint Lena –
szinte futólépésben – átmegy az út túloldalára. Eső verte az ablakot, ám
Rita még így is látta, hogy az utca szemközti oldalán, a fák közül egy alak
lép elő. Megállt Lénával szemben, és a jelek szerint nem volt szükség
szavakra, mert kettejük árnyéka hirtelen eggyé vált, és mozdulatlanul állt
az esőben, mintha tökéletesen összeolvadtak volna.

Lena Engelhart és Rolf Wollmann 1973 januárjában házasodtak össze.

Bernd Hillmer, aki bár meglepődött, de korrekt vesztesnek bizonyult,
megszervezte a pezsgős fogadást az esküvő után, majd ezt követően ő és
Rita még sokáig üldögéltek az asztalnál, az üres poharak között, és arról
meditáltak, hogy ez a házasságkötés az ő életüket talán éppoly
mélyrehatóan megváltoztatta, mint Lénáét és Rolfét. Ritát ismét csak az
vigasztalta, hogy Bernd személyében szövetségesre talált.
– Most mihez kezdesz? – kérdezte. – Ezentúl is eljársz majd a
felolvasóestekre, nem?
– Tekintettel arra, hogy azok az átkozott könyvek szakítottak el minket
egymástól, mától fogva inkább zenét hallgatok – vélekedett Bernd, de
közben elnevette magát, és Ritának nem volt olyan érzése, hogy Bernd
haragudna Lenára,
Négy héttel később a sapkás Rudinak, aki a Jénai Egyetemen németet
és történelmet hallgatott, a szemeszter közepén váratlanul le kellett adnia
az olvasójegyét. Nyilvánvalóan felfedezték, hogy „nem
rendeltetésszerűen” használja: engedély nélkül másolt le nem szocialista
országokban megjelenő folyóiratokat, majd ezeket terjesztette is! Rudit
nem rúgták ki az egyetemről – az csak később jött –, ám tanulmányainak
könyvtári olvasójegy nélkül gyakorlatilag lőttek. Egy csoporttársán
keresztül figyelmeztette Lénát, hogy az olvasókört esetleg megfigyelés
alatt tarthatják az állambiztonsági szervek; többé nem akart nála
mutatkozni, hogy ne sodorja veszélybe a csoportot.
A kis olvasókör tagjai izgatottá váltak.
– Mégis mit árthatnak nekünk? – próbálta megnyugtatni a többieket
Rolf szomszédja, Heinrich. – Elolvassuk azokat a könyveket, amiket Rolf
a Suhrkamp Kiadótól kap. Nincs abban semmi rossz. Ezt bárkinek a
szemébe mondom, aki csak kíváncsi rá!
Nem, kimondottan tiltott dolgot – Rudi kivételével – egyikük sem tett.
De honnan derültek ki azok a részletek, amelyekkel Rudit szembesítették,
és amelyekről csak olyasvalaki tudhatott, aki jelen volt? Kézenfekvő volt a
gyanú, hogy valakinek a csoportból eljárt a szája, és nem kellett sokáig
várni, hogy felmerüljön annak a személynek a neve, aki Rolf és Lena
esküvője óta hiányzott.
Lena és Rita bármilyen hevesen védték is régi barátjukat, egyszeriben
mindenki tudni vélte, hogy Bernd, mint reménybeli tudós, fogékony a
„Stasi” befolyására, hogy túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy
megengedhessen magának egy visszautasítást, ha megkeresnék. Hiszen
köztudott volt, mennyire rá tudott tapadni a titkosszolgálat egy hasznos
informátorra, és milyen eszközökkel fenyegették meg azt, aki megtagadta
az együttműködést! Felhozták azt is, hogy Rudi és Bernd között igenis
komoly véleménykülönbség volt olykor. A szemüveges Susann, aki
Lénához hasonlóan tanárnő volt, azt állította, hogy ő mindig is érezte a
kettőjük között feszülő ellentétet.
– Soha nem tudtuk meg, mi történt valójában – mesélte anyám –, de az
ügy végső soron a felolvasóestek elmaradásához vezetett. Egyszer csak
megjelent a bizalmatlanság. Lena meg volt győződve arról, hogy Bernd
nem árulta el Rudit – de ha nem Bernd, akkor kicsoda? Sok hasonló, félig-
meddig legális olvasókör működött az emberek otthonaiban, ám
mindegyik bizalmi elven. Hiszen ilyenkor nemcsak felolvastak, hanem
véleményt nyilvánítottak, gyakran nyíltan kritizálták a rendszert, és
vicceket meséltek a pártról. Ha azonban az ember többé nem lehetett biztos
abban, hogy szabadon beszélhet a többiek előtt, akkor akár otthon is
maradhatott. Nos, igen, végül pontosan ez történt. Szépen lassan
elmaradoztak a látogatók.
– És Bernd?
– Néhány héttel később ott állt az ajtóban, vidáman, mint mindig, és
meg akart inni velünk egy üveg bort. Kitüntetéssel levizsgázott, és már
kilátásba is helyeztek számára egy érdekes állást.
Anyám hangja egyszerre ironikussá vált:
– Az Állambiztonsági Minisztérium tartott rá igényt. Egy olyan
osztályon ajánlottak neki munkát, ahol kis méretű eszközök fejlesztésében
kellett részt vennie.
– Akkor hát mégis megtette az a disznó! – állapította meg Pascal.
– Soha nem derült ki – ismételte meg anya. – Ám azzal, hogy a tudását
a Stasi szolgálatába fogja állítani, hogy továbbfejlesszék azokat az okos kis
készülékeket, amelyek segítségével még hatékonyabban megfigyelhetik és
lehallgathatják az embereket, betelt nálunk a pohár. Amikor ezzel
előhozakodott, Lena egyenesen az arcába loccsantotta a bort. Majd
egyszerűen felállt az asztaltól, és elment. Soha többé nem állt szóba
Bernddel. Rolf óvatosabb volt, nem akart ellenséget szerezni magának a
Stasinál, Bernd pedig eleinte teljesen el volt képedve. Nem értette, mi a
probléma, hiszen ő csak a tudományos karrier lehetőségét látta. Amikor
észrevette, hogy azok ketten megvetendő cselekedetnek tartják ezt, dühbe
gurult. Akkor éreztem először, hogy Bernd veszélyes is lehet. Vidám,
jóindulatú fickó volt, de nem hiányzott belőle a becsvágy és a büszkeség,
és Lena borzasztóan megsértette.
A terasz alatt valami megzördült, talán egy sün próbált kiásni egy
gilisztát a földből.
– Ez után az este után mindig féltettem Lénát – mondta anyám, majd
csendesen hozzátette: – Amíg nem találkoztam Lilly apjával. Attól fogva
más dolgok jártak a fejemben.
– De hiszen még volt miben reménykednetek! Ügy volt, hogy minden
jobb lesz ezzel az új férfival az élen – vetettem fel.
– Egy ideig tényleg úgy tűnt. Jénában a rendszert bíráló irodalmi
körök és munkacsoportok alakultak, amelyeket kezdetben még bátorított is
az FDJ. Az államapparátus csak akkor vált nyugtalanná, amikor rájöttek,
hogy ezek a csoportok nem hagyják magukat irányítani. A hetvenes évek
közepén számtalan diákot rúgtak ki az egyetemről, több szakmunkást
elbocsátottak, írókat és dalszerzőket tartóztattak le vagy utasítottak ki az
országból. A kulturális tavasz, amire oly sokan vártak, gyorsan véget ért. –
Anya megrázta a fejét. – De én minderről már nem is értesültem. Addigra
már messze jártam. Hamburgban voltam, és már te is megszülettél, kis
verebem, és egyszerűen csak örültem, hogy mindezt magam mögött
hagyhattam.
Ezt meg tudtam érteni, és nagyon boldog voltam, hogy annak idején
megjelent az apám, és kimenekítette anyámat az NDK-ból! Még
elgondolni is rossz, mi lett volna, ha anya és a barátnője, Hanna nem utazik
el Budapestre, és a vonaton nem ismerkednek meg apámmal, aki a nyári
szünetben egy hálózsákkal és egy Interrail-jeggyel végigcsavarogta
Európát. A testnevelés szakos Jochen Kupfer számára nem léteztek
határok.
– Ne engedjétek, hogy ilyesmivel tömjék a fejeteket, csajok! –mondta,
és Hanna csak nevetett a Nyugatról jött, gyanútlan fiún.
Ám anyámnak imponált. Amikor Jochen újra találkozni akart vele,
azonnal beleegyezett, és amikor a fiú a következő hónap első szombatján
tényleg megjelent a megbeszélt időben a kelet-berlini „Unter den Linden”-
en, és őrá várt, Rita tudta, hogy megint elérkezett az idő, és véget ért
életének egy megszokott szakasza.
 Anyám kezén még ott volt a gyűrű, amikor azon a hűvös novemberi
napon eltemettük. Én pedig Lena mellett ültem, aki előbb a nővére, később
anyja helyett anyja volt, és hirtelen az a különös, megmagyarázhatatlan és
tökéletesen esztelen gondolatom támadt, hogy anya át akart adni neki.
 5

ÉLETEM VÉGÉIG EMLÉKEZNI FOGOK ARRA A HANGRA, ahogy a nedves föld

anya koporsójára hullott. Villámcsapásként ért, amikor előbb a kis
virágcsokromat, majd rituálisan egy lapát homokot is rádobtam. Az volt az
érzésem, mintha több méternyit repülnék hátra, de valójában ott maradtam
egy helyben, sokkos állapotban, némán, és a robbanás csak a bensőmben
játszódott le. Próbáltam valami másra koncentrálni, ahogyan az korábban,
a templomban még működött is: a sercegve felolvadó vízcseppekre az
ágakon, a cipők ropogására a kavicsos úton. Ám a halk, tompa
puffanásokat még a temető csendje sem tudta elfedni. Megpróbáltam
anyára gondolni, és így a tudtára adni, hogy az én emlékezetemben soha
nem lesz eltemetve, de nem akart sikerülni. Mintha mindent kisöpörtek
volna a fejemből.
Ám akkor különös dolog történt. A sír mellett elvonuló gyászolók
között felismertem Teresa Dommertint. Három évvel azelőtt láttam őt
először és utoljára, amikor anya és én Kölnben voltunk, hogy megnézzünk
egy színdarabot, amelyben Teresa is szerepelt. Ő volt az a nő, aki segített
apámnak Nyugatra szöktetni anyámat. Anya menekülésében döntő
szerepet játszott, hogy Teresa színésznő volt. Imádtam ezt a történetet, és a
rettenthetetlen Teresára mindig hősként gondoltam.
Mélyen megindított, hogy Kölnből Hamburgba utazott, csak azért,
hogy részt vegyen a temetésen. És bár már alig tartották a kapcsolatot,
anya halála szemmel láthatólag nagyon megviselte. Teresa, akárcsak anya,
mindig feltűnően jól nézett ki, de amikor megcsókolt, és közölte, mennyire
sajnálja, ziláltnak és gondterheltnek tűnt.
Majd aggódó pillantást vetett a mellettem álló Lénára, és szó szerint
hallottam, ahogy Lénának elakad a lélegzete. A nagynéném egyik
pillanatról a másikra elsápadt – mire Teresa hirtelen elfordult, és egyenes
háttal, gyors léptekkel távozott. Lena földbe gyökerezett lábbal állt ott, és
nézett utána. Jobb kezével alig látható mozdulatot tett, mintha fel akarná
tartóztatni Teresát. De azután a pillanat elszállt, és Lena ismét
mozdulatlanul állt mellettem.
Semmit sem értettem. Egyszerűen nem állt össze a kép. Hiszen Teresa
csak egyetlenegy alkalommal járt az NDK-ban – azon az éjszakán, amikor
anyának segített elmenekülni apámmal. Lena ráadásul nem is volt jelen.
Vajon honnan ismerték egymást? Miért ijedtek meg, amikor találkoztak?
Amilyen villámgyorsan jöttek, ugyanolyan gyorsan el is tűntek a
fejemből ezek a gondolatok, mivel rögtön Teresa után Meggi Pfeiffer állt
előttem. Nem számítottam rá, hogy bárki az osztályomból eljön a
temetésre, de ha kívánhattam volna valakit, hát az Meggi lett volna. Meggi
nyílt, együtt érző tekintete, felém nyújtott keze barátságot sugárzott.
Megfogtam a kezét, és legnagyobb meglepetésemre mindketten
elmosolyodtunk.
Azután már csak mi ketten álltunk ott Lénával, a hóban, a sír mellett.
Két férfi elkezdte betemetni, és egyszerre, amikor már majdnem véget ért
minden, hirtelen úgy éreztem, egyetlen másodpercig sem bírom tovább.
– Nem bírom ezt hallgatni – tört ki belőlem, és behunytam a szemem.
– Én is így vagyok vele – mondta Lena. Egy pillanatra a vállamra tette
a kezét, és lassan elindultunk. A hó ismét szitálni kezdett, és hunyorogva
néztem a nap felé.
– Hol van a holmid? – kérdeztem.
– A templomban – mondta Lena. – De ernyőt sajnos nem hoztam.
A szívem nagyot dobbant. Megálltam.
– Tudod, hogy ezek az első szavak, amiket egymással váltottunk?
– Igazad van – felelte a nagynéném. – Ah…! Nem mondhattam volna
valami szebbet, mint azt, hogy: „De ernyőt sajnos nem hoztam.”
Ott álltunk egymással szemben, és kíváncsian néztük a másikat.
Közvetlenül mellettünk egy kis barna mókus futott át az úton, egy
pillanatra megállt a két hátsó lábára emelkedve, majd kedélyesen
ugrándozva eltűnt a sírok között.
– Az előbb a templomban – hallottam a saját szavaimat – olyan volt…
leírhatatlan volt. Azt hittem, egy angyalt látok.
– Egy angyalt? – kérdezte Lena.
Gyorsan tovább beszéltem, hogy leplezzem zavarodottságomat.
 – Nem olyan… fénylőt – mondtam – hanem egy igazi angyalt. Egy
igazi élőt, olyan erőset, hogy az embernek eláll tőle a szívverése. Egy
olyat, amilyet akkor küldenek a segítségedre, ha veszélybe kerültél, vagy,
ha nem tudod, mitévő légy. Elég ránézned, és már meg is oldódott minden.
Azt hittem, te egy ilyen vagy… de tudod mit? Nincs semmi baj, ha nem
vagy angyal. Az angyal-érzés akkor is megmarad.
Kissé kifulladva elhallgattam. A szavaim még saját magam számára is
furcsán hangzottak – de mindez igaz volt, és erősebbnek éreztem magam,
mint azt valaha is lehetségesnek tartottam volna, és már majdnem sikerült
összeszednem a bátorságom, hogy egyszerűen csak úgy átöleljem Lénát.
Képtelen voltam visszaemlékezni, mikor öleltem át utoljára valakit anyán
kívül, de Lena a megfelelő személynek tűnt arra, hogy megpróbáljam. Ez a
vágy hirtelen szinte ellenállhatatlanná vált, de nem is tudtam, hogyan
fogjak neki.
Lena – természetesen – tudta a varázsigét:
– Ah, Lilly – mondta –, ha ez így van… akkor nem tudnál egy kicsit
megvigasztalni?
Milyen egyszerű volt! Elég volt egyetlen apró lépés, a karomat kissé
kitárni, az arcomat Lena nagykabátjába temetni, és csak csendben állni ott,
és érezni, ahogy egy finom kéz megsimogatja a fejemet, és egy hang ezt
suttogja:
– Lilly, szívem, olyan régóta várok erre a pillanatra.

A lakás sajátos illatot árasztott, elszáradt szobanövények, ki nem

szellőztetett ruhák és poros szőnyegek szagának keverékét. Eleinte
eljöttem ide hetente egyszer, kinyitottam az ablakokat, megöntöztem a
virágokat, egyedül üldögéltem a nappaliban, a kanapén, és átlapoztam az
összes reklámújságot. Ám idővel egyre nehezebbé vált visszatérni egy
olyan lakásba, ahol többé senki nem aludt, ahol már csak egy korábbi élet
darabjait tároltuk. Pascal néha ott éjszakázott, amikor két megbízás között
rövid látogatást tett Hamburgban. Pascal nem tudta elviselni, hogy anyát
szenvedni lássa. Amikor a városban járt, mindig felhívott, hogy
megkérdezze, anya vajon tényleg elég jól van-e ahhoz, hogy látogatót
fogadjon. Még az a gyanú is felmerült bennem, hogy az utóbbi időben
néhányszor a lakásban töltötte az éjszakát anélkül, hogy nekünk szólt
volna.
Ám az anyáról készült fotói még ott voltak: a falakon, a
kandallópárkányon, még a fürdőszobában is, mindenhonnan anya arca
tekintett le ránk. Feltételezem, hogy Lena sokkot kapott, amikor belépett a
lakásunkba. Elhaladva a képek előtt csak csodálkozva bámult, és egyetlen
szót sem szólt, miközben én anya hálószobájában felálltam egy székre, és
ágyneműt meg törülközőt szedtem elő a szekrény legfelső polcáról.
– Bekapcsolt a fűtés. Észrevetted? – kiáltottam oda neki végül. –
Választhatsz: a vendégszobában szeretnél aludni, anya szobájában vagy az
enyémben?
Lena megjelent az ajtóban.
– És te? – kérdezte.
Csalódottan elfintorodtam.
– Ó, én sajnos nem tudtam, hogy jössz. így most nem kaptam kimenőt,
és a kollégiumban kell aludnom.
– És már nem tehetünk semmit?
– Nem. Hétvégén senki sincs az irodában.
– Ó, milyen kár! Akkor a vendégszobát választom – döntött Léna.
– Erre. – Szinte tánclépésben szeltem át Lena előtt a lakást. Csak úgy
zsizsegett a fejem; hullafáradt voltam, mégis úgy éreztem, lebegek. –
Szóval ez itt az én szobám, ez anyáé, ez pedig a sötétkamra…
– Miféle sötétkamra? – kérdezte Lena.
– Hát Pascalé, amikor itt van. – Felkapcsoltam a vörös fényt a
sötétkamrában, és elmosolyodtam Lena meglepett arckifejezése láttán. –
Anya barátja. Õ készített minden képet, amit itt látsz. Itt szokta előhívni a
fotókat. Gyakran segítettem neki. Szeretem csinálni.
Bementünk a folyosó végén nyíló vendégszobába, és elkezdtük
közösen felhúzni az ágyneműt.
– És most hol van? – kérdezte Lena. – Úgy értem…
– Valahol a Csendes-óceánon. Megint nem sikerült ideérnie.
Amikor felébredtem, másodperceken át nem tudtam, hol vagyok.
Takaró alatt, felöltözve feküdtem a vendégágyon, az éjjeli lámpa fel volt
kapcsolva, mert odakint már besötétedett, és amikor felültem, olyan
forrónak éreztem a testem és úgy szédültem, mintha lázas lennék. Csak
lassan tértek vissza az emlékek. Anya! Léna! Az életem a feje tetejére állt,
én pedig egyszerűen elaludtam! Emlékeztem, ahogy ott ültünk az ágyon és
beszélgettünk. De azután…
– Szia, kincsem! – mondta a nagynéném vidáman. A temetésen viselt
blúzát lecserélte egy vastag kötött pulóverre, lecsavarta a fűtést, és
bekapcsolt egy klasszikus zenét játszó rádióadót, valahol az elhagyatott
konyhaszekrényben pedig rábukkant egy csomag spagettire
paradicsomszósszal. Az étel már ott bugyborékolt a lábasban, miközben
Lena megterített: elővette a nappaliban álló szekrényből a legszebb
étkészletünket, egy finom abroszt és egy gyertyát, amelyet óvatosan meg is
gyújtott, mielőtt mosolyogva felém fordult volna. Észrevettem, hogy Lena
szeme éppúgy sugárzik, mint a gyertya. Ezt anyának csinálta, gondoltam.
Ez a mi kis megemlékezésünk.
Összeszorult a torkom.
– Hol találtad ezeket? – kérdeztem.
– Hiszen jól ismerem a húgomat – mondta Lena hamiskás mosollyal
az arcán. – Mindig tudtam, hol rejtegeti a kincseit…
– Szegény anya! – Nevetnem kellett.
Lena széles gesztussal hátrahúzta az egyik széket.
– Parancsolj! – mondta.
Csak álltam némán. Lena néhány órája gyakorlatilag lefektetett aludni,
levette rólam a cipőmet meg a kabátomat, és gondosan betakart. Utólag
sajnáltam, hogy ezek közül a szeretetteljes érintések közül egyikre sem
emlékszem.
Valami aggodalomféle suhant át Lena kedves arcán.
– Mi a baj? – kérdezte. – Talán túlságosan…
– Nem, nem. – Ellöktem magam az ajtófélfától, és zavartan az
asztalhoz léptem. – Ez szép, tényleg… csak rettenetesen fáradt vagyok. A
fejem olyan, mint egy léggömb, semmi nincs benne, nem is tudok
gondolkodni…
Lena a helyére tolta a székemet, hátulról átkarolt, és a homlokomhoz
érintette puha, hűs arcát. Hosszú ideig így maradt.
– Túlságosan is bátor vagy, Lilly – mondta, mielőtt elengedett volna,
hogy visszatérjen a tűzhelyhez.
 Nem tudom pontosan, hol kezdődött – ott, a konyhában a gyertyák és a
spagetti között, a temetőben vagy abban a felejthetetlen pillanatban, a
templomban. Csak azt tudom, hogy éppen anyám temetésének napja volt
az, amikor hosszú idő óta először ismét éreztem azt a kis szökkenést
legbelül, azt a minden-rendben-lesz-könnyedséget, amit az emberek
reménynek neveznek.

– Szorítsd csak egy kicsit össze a szemed! – mondta Lena. – Úgy, hogy
egy kicsit homályosan láss.
Összeszorítottam a szemem. Az erkélyen álltunk, néma csend volt, és
hallottam, ahogy távolodik a metró, amely az imént még teljes
kivilágításban haladt át az Isekanal fölött.
– Most képzeld el, amint egy kis patak halkan csörgedezik! így most
már el tudod képzelni, milyen nálunk – vélte Léna.
– Tényleg? – Vetettem egy pillantást Lenára, és észrevettem, hogy
teljesen átadta magát az élménynek. Álltunk a sötétben félig lehunyt
szemmel, és a tájat bámultuk. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is
csináltam volna ilyesmit.
– Igen, igen, nagyon hasonló! – erősítette meg a nagynéném. – A fény
az ablakok mögött, az utcai lámpák, a magas fák árnyai… magas, régi
házak hosszú sorai… sötét hátsó udvarok, ahol macskák vadásznak…
olykor hallod, amint egy autó végigrobog a macskaköves úton… és most
nyisd ki újra a szemed! Peng! – Vidáman, mélyről jövően felnevetett. –
Egyszerre mindent mintha elvarázsoltak volna! Vadonatúj!
– Soha nem gondoltál arra, hogy lelépj?
– Miért kellett volna? – kérdezte Lena. – Hiszen az az otthonom. És
hogy az embernek mindig minden tetsszen… olyan egyébként sincs.
– És te ráadásul még ugyanabban a házban laksz, ahol korábban!
– Egész életemben ott laktam. Először a szüleimmel, azután Ritával, és
most a saját családommal. Néha már komolyan szellemeket látok.
Olyankor ismét húszéves vagyok, és látom apát, amint a konyhaasztalnál
ül. Vagy a húgomat, amint a házi feladatok miatt bosszankodik, aztán –
hoppla! – észreveszem, hogy hiszen ez a saját lányom! – Lena megrázta a
fejét. – Mintha megállt volna az ide.
– Bárcsak úgy lenne! – motyogtam.
 Egy darabig hallgattunk. Először azt hittem, Lena meg sem hallotta,
amit mondtam. Azután megkérdezte:
– Te hol állítanád meg?
– Nem tudom pontosan. Mielőtt anya beteg lett. De talán akár… most
is.
Bátortalan pillantást vetettem Lenára. Felém nyújtotta a kezét, és
egészen finoman megérintette az arcomat. Közben megint azzal a
szomorú, szelíd tekintetével nézett rám, ami már a templomban is szíven
ütött.
– Anya egyszerűen elfogyott – suttogtam. – A csuklója olyan vékony
volt, mint az enyém, és az arca… szürke és egészen ráncos. Minden
délután meglátogattam. Olyankor arról beszélgettünk, milyen nagyszerű
dolgokat fogunk csinálni, ha majd meggyógyul. Csak azután… valamikor
felhagyott a reménykedéssel. Észrevettem. És attól fogva a barátai közül
sem jött többé senki.
– Pascal… – kérdezte Lena halkan.
– Pascal nem bírja elviselni, amikor a szépség elpusztul. Azt mondja,
az ilyesmi megbénítja. Ő legalább őszinte. Mindenki mást is megbénít, de
ők nem vallják be, és azt gondolják, nem veszed észre.
Duda hangja hallatszott, mindketten összerezzentünk. Az utcát
kémlelve előrehajoltam.
– Megjött a taxi!
Szinte megkönnyebbültem. A dudálás visszarántott a jelenbe; nem
tudom, különben mi mindent meséltem volna még el Lénának rólunk.
Különös, majdhogynem ijesztő érzés volt: ez a bizalom egy olyan ember
iránt, akit csak néhány órával korábban láttam először. Pedig nem is
tartozom azok közé, akik könnyen barátkoznak, vagy bíznak meg
másokban. Még soha nem volt részem ilyen élményben. Vonzott, és
egyidejűleg félelemmel töltött el. Mintha még egy kis késztetést is éreztem
volna, hogy megszabaduljak Lénától.
De a taxiban, amikor kinéztem a hátsó ablakon, és láttam, ahogy
integet és egyre zsugorodik, miközben én egyre távolodtam, olyan
elhagyatottság vett rajtam erőt, hogy könnyekben törtem ki. Képtelen
voltam abbahagyni a sírást. Egész úton sírtam Poppenbüttelig. A taxisofőr
papír zsebkendőket adogatott hátra és vigasztalni próbált, de egyetlen szót
sem hallottam abból, amit mond.
 6

KÉSŐBB MEGTUDTAM, mi történi még azon az éjszakán – Pascal késő éjjel

ért haza a repülőtérről, és észrevette, hogy valaki van a lakásban, és
mindketten halálra rémültek egymástól. Pascal állítása szerint Lena olyan
velőtrázó sikolyt hallatott, mint egy gőzsíp. Lena ellenben azt állítja, hogy
az ő sikítása megközelítőleg sem volt elég hangos ahhoz, hogy túlharsogja
Pascalét. Kedvelik és szívesen ugratják egymást, és soha nem felejtik azt
az éjszakát anya temetése után, amikor ők ketten, kér vadidegen, hajnalig
mesélték egymásnak az emlékeiket, együtt sírtak és vigasztalták egymást.
És amikor én másnap reggel várakozással telve beléptem a konyhába –
a rádió hangja kiszűrődött a folyosóra, és a kávé illatát is megéreztem –
Pascal már a tálalószekrénynél állt, és épp egy sárga szalvétát igazgatott el
egy reggeliző tálcán.
– Pascal? – kérdeztem meglepetten, nemcsak azért, mert Lenára
számítottam, hanem azért is, mert még soha nem láttam, hogy Pascal
valaha bármi ilyesmit csinált volna.
– Szia, Lilly! – kapta fel a fejét Pascal, mint akit tetten értek. Gyorsan
belegyömöszölte a szalvétát egy kávéscsészébe, elindult felém, majd
félénken arcon csókolt jobbról-balról, majd megint jobbról.
– Mégis mikor érkeztél? – kérdeztem. Szemrehányóan hangzott, pedig
nem ez volt a szándékom.
– Tegnap éjjel – felelte Pascal bűntudatosan. – A járatom… nos…
Mindketten zavarba jöttünk. Még emlékszem, hogy kisgyerek módjára a
mutatóujjammal a konyhaasztal lapjára rajzolgattam.
– Sajnálom, hogy nem értem ide időben – mondta Pascal sután.
A csend kezdett kínossá válni. Pascal gyorsan felkapta a tálcát, és a
kezembe nyomta.
– Tessék. Nézd meg, hogy van a vendégünk!
A vendégágy felől egyetlen hang sem hallatszott, amikor jobb karommal
lenyomtam a kilincset, és kíváncsian beléptem a szobába. A félhomályban
letettem a reggelizőtálcát az éjjeliszekrényre, odaléptem az ablakhoz, és
felhúztam a rolót. Hirtelen betódult a hang és a fény. Lena felsóhajtott, és
tovább aludt.
– Lena mindig és mindenhol képes aludni – hallottam hirtelen anyám
hangját olyan érthetően, mintha ott állt volna közvetlenül mellettem.
Beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, hogy ez csak egy emlék. – Hogy
irigyeltem! Ha nyaralni mentünk, a rémesen hosszú úton, a sátorban,
miközben becsöpögött az eső, és a társadalmi munka idején a szénásszekér
tetején…
…vagy egy tiltott országban, ahová azelőtt soha nem tehette be a
lábát, futott át az agyamon. Vajon hogy érezhette magát Lena közöttünk?
Szomorú volt? Irigy? Bizalmatlan? Idegen?
Reméltem, hogy jól érzi magát nálam – de mégis hogy érezhette volna
jól magát, ha tudta, hogy hamarosan vissza kell térnie a „vasfüggöny”
mögé?
Tettem egy lépést a nagynéném felé, hogy közelebbről megnézzem.
Ám mint valami látomásban, egyszerre nem is őt láttam ott feküdni, hanem
anyát. Milyen sokszor álltam így anya betegágyánál, és néztem őt,
miközben aludt! Gyorsan elhessegettem az emléket, öntöttem egy kis kávét
a csészébe, és odatartottam Lena orra alá.
Lena szeme azonnal kipattant.
– Eduscho? – kérdezte mohón.
– De hiszen te ébren voltál! – kiáltottam fel.
Lena nevetett.
– Nem voltam egészen biztos benne. Azt hittem, álmodom! A
nászutam óta senki nem hozta nekem ágyba a reggelit! Mennyi az idő?
– Mindjárt kilenc.
– Micsoda? Az nem lehet! – Lena felült, én pedig a kezébe nyomtam a
tálcát. – Jaj, szívem! – mondta a nénikém. – Ez igazán nagyon kedves
tőled. De én igazából azt hittem, hogy együtt reggelizünk.
– Én is. Ezt Pascal küldte.
– Neeem…! – vágta rá Lena elképedve.
 Egymásra néztünk, és egyszerre tört ki belőlünk a fojtott nevetés. Lena
bűntudatosan az ajtó felé sandított, de Pascal nem mutatkozott.
– Gyorsan felöltözöm. Fogd csak meg! – Azzal átadta a tálcát, kibújt
az ágyból, és odabotorkált, ahol az utazótáskája tartalmát előző nap
kipakolta.
Egy túlságosan bő, kockás pizsamát viselt, ami akár Rolf bácsié is
lehetett, és eszembe jutott, mit mondott volna erre anya. Anya egész
életében azt képzelte magáról, hogy túlsúlyos, és e képzelt súlyfelesleg
ellen küzdött. Minden fotózás előtt szigorúan kiéheztette magát, de ennek
ellenére sem volt elégedett a külsejével. És talán épp emiatt bírálta
meglehetősen kegyetlenül más nők megjelenését is. „Még éppen karcsú.” –
Feltehetőleg ezzel a csípős megjegyzéssel illette volna Lénát, akinek
gömbölyded nőiességét éppen csak sejteni engedte sátorszerű hálóruhája.
Anyával ellentétben Lena viszont azt a benyomást keltette, hogy ő
tökéletesen elégedett a külsejével, és az sem zavarta, hogy én nézem. Kissé
elpirultam, amikor találkozott a pillantásunk, mert igazán szépnek találtam.
– Feltételezem – mondta hunyorogva – Pascal már hozzászokott a
pizsamás nők látványához.
– Aligha – vallottam be. – Anya meztelenül aludt.
Lena szeme tágia nyílt. Hátratántorodott, neki az ajtónak, a szája elé
kapta a kezét, és mély hangon, panaszosan felnyögött:
– Riiita…! – Majd felháborodást színlelve a folyosóra menekült. A
tálcával a térdemen nevetve hátradőltem az ágyra.
Milyen buta dolog volt részemről azt gondolni, hogy Lénát majd porig
sújtják a külsőségek! Semmi más nem számított, csak az, hogy egymásra
találtunk.

Az ember néha úgy van vele, hogy egy különleges napnak minden
részletér pontosan meg akarja jegyezni, hogy aztán később örökre
emlékezzen rá. De ez többnyire nem sikerül. Nekem is csak egy-egy
mozzanat maradt meg – kivéve annak az első adventi vasárnapnak a
hangulatát – így később nehéz volt a sok fényképet, amit Pascal készített,
hozzárendelni a saját, belső képeimhez.
Emlékszem anya poros BMW-jére, amit egyesült erővel toltunk ki a
mélygarázsból, és Lena gyermeki elragadtatására, amikor a kocsi végre
beindult, és ő életében először rendelkezhetett 200 lóerő fölött. Pascal
bélelt bőrsapkájában úgy nézett ki, mint Charles Lindbergh női változata,
és legalább olyan diadalittasan hódította meg az Elbchaussee-t, mint
Lindbergh az Atlanti-óceánt.
– Téli gumi van rajta? Téli gumi van rajta? – kérdezte Pascal egész
úton.
Én hátul ültem, és tartottam a sárkányt. Ez csak egy álom, gondoltam.
Látsz minket, anya?
A blankenesei strandon olyan jéghideg, szeles idő volt, hogy rajtunk
kívül senki nem merészkedett ki. Lena és én a sárkánnyal vesződtünk, de
amikor végre sikerült felengedni, pillanatok alatt annyira átfáztunk, hogy
újra leeresztettük. Bebújtam Lena széles pelerinje alá, ő pedig szorosan
átölelt, és így meneteltünk el a világítótoronyig. Pascal próbált lépést
tartani velünk, miközben fotózott. Általában utálom, hogy folyton
kattintgat, de ezúttal egyáltalán nem zavart. Tulajdonképpen teljesen meg
is feledkeztem Pascalról.
Délben egy kis hangulatos halétterembe ültünk be Blankenesében.
– Nálatok is van ilyen? – kérdeztem Lénát, aki velem szemközt ült.
– Úgy érted, étterem? – belekortyolt a borba, és elmosolyodott. – Hát
persze! A kínálat körülbelül ilyen széles… – két ujját egy kockacukornyi
távolságra húzta szét – mert az, hogy valami szerepel az étlapon, még nem
jelenti azt, hogy tényleg kapható is. De természetesen nálunk is vannak
éttermek!
Zavarba jöttem.
– Bocsánat. Buta kérdés volt.
– Rita nem sokat mesélt neked rólunk, ugye? – kérdezett vissza Lena.
– Dehogynem – feleltem gyorsan. Egyszerre megjelentek lelki
szemeim előtt a Lüneburger Heidén, a teraszon töltött esték, és kissé
kihívóan hozzátettem:
– Egész sok mindent tudok rólad.
– Igen? Például mit?
– Például azt, hogy te és anya együtt laktatok, miután a szüléiteket
szerencsétlenség érte – mondtam diadalittasan –, hogy tiltott könyveket
olvastatok, amíg a sapkás Rudit be nem köpték, és hogy hajszál híján nem
is Rolf bácsihoz mentél feleségül, hanem egy Bernd nevű feltalálóhoz.
Együtt jártatok egyetemre, és ráadásul valódi… – Ekkor előbb jobbra,
aztán balra néztem, majd előrehajoltam, és suttogva folytattam: –
kommunisták voltatok!
Lena hátradőlt, és nevetésben tört ki. Pascal rosszallóan nézett rám.
– De hiszen az nem is olyan rossz, vagy igen? – kérdeztem ijedten.
Lena átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezemet.
– Tudod, Lilly – kezdte –, alapjában véve az egész világ ugyanazt
szeretné: békét, és hogy mindenkinek jól menjen a sora. Ezt az állapotot
sajnos még senkinek sem sikerült elérnie, és amíg ez így van, az emberek
tovább fognak vitatkozni arról, melyik a leghelyesebb út.
– Na, látod – fordultam szemrehányóan Pascal felé.
Lena rám vigyorgott. Vigyorgásban verhetetlen, szinte fülig ér a szája.
– És te is szeretnéd tudni, hogy én mit tudok rólad?
– Hát persze!
– Hm. Szereted a testnevelés- és a franciaórát, télen síelni szoktál,
szeretsz moziba járni és imádod a gumimacit, de a dohányzást és a
motorokat egyáltalán nem kedveled. És… van egy Elvis nevű hörcsögöd.
– Már nincs meg, nem vihettem magammal a bentlakásos iskolába. De
egyébként minden hajszálpontosan stimmel! Hát nem csodálatos, hogy
ennyi mindent tudunk egymásról Lénával anélkül, hogy valaha
találkoztunk volna? – kérdeztem Pascaltól.
– Na, azért ez nem olyan sok – felelte kissé kedvetlenül, és
sokatmondó pillantást vetett Lénára.
– Hogy te milyen utálatos vagy! – mondta Lena szelíden.
Kora délután visszaautóztunk a városba. A Petri-templomban adventi
hangversenyt tartottak. Behunytam a szemem, és odabújtam Lénához, úgy
hallgattam a zenét. Amikor kiléptünk a templomból, odakint már
besötétedett, és én jó ideig kábultan botorkáltam a karácsonyi vásárban,
Lena kezét fogva, mintha ismét ötéves lennék. Jó érzés volt.
Sajnos nem tartott sokáig.
– Hogy örülne ennek a mi Katrinunk! – mondta Lena, amikor az egyik
standnál felpróbált egy kalapot, én pedig egy darabig csak álltam ott
némán és féltékenyen, míg Pascal és Lena azon vitatkoztak, hogy Pascal
megveheti-e Lénának a kalapot. Lena Katrinjáról és Lena Tilljéről teljesen
megfeledkeztem. Lena talán már alig várta, hogy másnap visszatérjen a
saját gyerekeihez… Elfordultam, és egyedül mentem tovább. Később némi
elégtétellel töltött el, hogy Lena és Pascal majd’ negyedórán át aggódva
keresett.
Végül némán végigballagtunk az Alster partján, mögöttünk a
mozireklámok villogó fényével. Későre járt, egyikünk sem tudta, mivel
zárhatnánk le a napot: az egyetlen közösen eltöltött napunkat, mielőtt Lena
ismét örök időkre eltűnik. Szomorú voltam, és legszívesebben semmit sem
mondtam volna, de nagyon zavart, hogy a nagy-néném apró kavicsokat
szedeget fel a földről, és a vízbe dobálja őket.
– Mit csinálsz? – kérdeztem végül kissé bosszúsan.
– Kacsázok – felelte Lena. – Te nem szoktál?
– Nem szeretek kacsázni – dörmögtem. – Az enyémek nem pattognak
a vízen.
– Nem is kell, hogy pattogjanak – vélte Lena, és megállt. Kinyújtotta a
kezét. A tenyerében egy kis, sötét színű kő volt. – Tessék, nézd csak meg
ezt a követ! Vedd a kezedbe!
Lehúzta a kesztyűmet, és a kezembe helyezte a követ.
– Na és? – kérdeztem értetlenkedve.
– Lilly, ez egy darab történelem, amit a kezedben tartasz! Mit
gondolsz, mi mindent látott már ez a kis kő, mennyi helyen járt már
mielőtt megérkezett volna a kezedbe? És mi történik vele, ha bedobod a
vízbe?
Lena várakozó tekintettel pillantott rám.
– Eltűnik? – tippeltem.
– Nem, nem tűnik el. Csak máshol lesz.
A kő hideg volt, sima és kerek. Elképedve vizsgálgattam.
– Na, mit gondolsz? – kérdezte Léna.
A folyó halkan csobogott. Valahol egy autó dudált.
– Azt hiszem, én inkább megtartanám – mondtam.
– Természetesen meg is tarthatod! – vetette oda Lena könnyedén. – Én
a magam részéről inkább bedobom az enyémeket. Nagyon izgalmas tud
lenni, ha az ember hirtelen rákényszerül arra, hogy valami egészen mást
csináljon. Ez a kő most mélyen, a folyómederben landol…
Azzal beledobott egy követ a vízbe – plopp! –, majd tovább
hallgatóztunk, és én szinte hallottam, amint leér a meder aljára.
 – És most? – kérdeztem megrökönyödve.
Lena megborzongott.
– Brrr, milyen hideg! – Mindkét karját előrenyújtva vakon felém
tapogatózott. Életemben nem láttam még olyan embert, aki egy kő
szerepébe tudott volna bújni, és most félig-meddig arra számítottam, hogy
már csak a tapasztalat kedvéért is mindkettőnket belelök a jéghideg vízbe.
Óvatosságból inkább hátraléptem.
– Nem látok semmit! – sopánkodott a nénikém. – Na, hát akkor más
módszerhez kell folyamodnom, végül is érezni még tudok. Hoppá, ez meg
mi? Itt jön egy hal!
Ekkor váratlanul elkapott, villámgyorsan megforgatott, és hátulról
szorosan átölelt.
– A hal a szájába vesz és magával visz! Hé, mi folyik itt?
Ijedtemben és örömömben nevetve próbáltam védekezni, miközben
Lena magával vonszolt. Lena elég kicsi, és mindig meglep, mekkora erő
lakozik benne. Mintha egy satuba lettem volna beszorítva.
– Hová visz? – tiltakozott Lena.
Megálltunk.
– Na, hová? – kérdeztem. Éreztem, ahogy Lena arca a hajamhoz simul.
– Azt soha nem lehet tudni – mondta a nagynéném szelíden. – Ez a
legnagyobb kaland! Ha egyszer valamit elengedsz, soha nem tudhatod, mit
kapsz cserébe. Csak abban lehetsz biztos, hogy valami megváltozik, hogy
a kő ismét útnak indul, ha mégoly nagynak tűnik is a sötétség…
– Lena – suttogtam –, hiszel te Istenben?
A fények között, melyeket a város varázsolt a víz színére, apró
hullámok fodrozódtak.
– Az Isten utáni vágyakozásban hiszek – suttogta Lena. – És abban,
aki, vagy ami ezt a vágyakozást a szívünkbe költözteti. Talán ő lenne
Isten?
A kő hűvösen simult a kezembe, amikor ujjaimat szorosan
rákulcsoltam. A víz csillogó felszínén gyűrűk jelentek meg, amikor az
idegen világba hullott, azután minden elcsendesedett.

Az ablak mögött kivilágított kirakatok és mozireklámok suhantak el. A

közlekedési lámpák zölden világítottak. A kollégium épületi szinte teljes
sötétségbe borult, Pascal leállította a motort és kikapcsolta a fényszórót.
– Hát, akkor… – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
Egész nap rettegtem attól a pillanattól, de akkor majdhogynem boldog
voltam, hogy nem halogathatom tovább, hogy szinte már magam mögött
tudhattam.
– Még bekísérlek – mondta Lena, és ő is kiszállt.
– Nem szükséges. – Megálltam. Egy kis kemény gombóc akadt el
valahol a mellkasomban, és nem mozdult. A hangom hűvössé vált tőle,
pedig nem ez volt a szándékom.
– De szívesen teszem – felelte Lena.
Kérdő hangsúllyal mondta, mert megértett. Felé nyújtottam a kezem.
– Nem, tényleg, inkább itt köszönnék el.
Úgy éreztem magam, mintha egy darab fa lennék, amikor Lena
megölelt. Pedig olyan szívesen mondtam volna neki valami felejthetetlen
dolgot.
– Mikor indul a vonatod? – kérdeztem, bele a kabátjába.
– Tizenegykor. Gondolj rám! Rendben?
Lena ismét elengedett.
– Látogass meg minél hamarabb! – nyögtem ki.
– Megpróbálom. – Lena úgy is tudott beszélni, hogy közben nem
mozgott a szája.
– Majd felhívlak! – kiáltotta utánam Pascal, amikor elindultam a
kollégium felé.
Hallottam, vagyis inkább sejtettem, ahogy Lena idegenül csengő
hangon ezt mondja a hátam mögött:
– A francba, a francba, a francba!
Az éjszakai portás tévét nézett.
 7

MARION BACH NEM MOSTA MEG A HAJÁT. Balról és jobbról kis fehér
szemcsék hullottak a vállára, miközben előrehajolva hirtelen megpróbálta
követni Miss Schnitzler hírhedt diktálási tempóját. Mivel az osztályban
mögötte ültem, már korábban feltűnt, hogy Marion feje korpás; soha nem
ütköztem meg rajta. Ám ezen a reggelen szokatlanul világosan láttam az
úgynevezett jövőbeli életemet. Nem találtam benne semmit, ami igazolta
volna az „élet” megjelölést, semmit, ami miatt megérte volna aludni és
felkelni, felöltözni és levetkőzni, enni és felnőni. Az idegen hajszálak,
amelyeket reggelente a zuhanyzóban találtam, a ragacsos kanál a reggelire
evett lekvárban és Miss Schnitzler modorosán kiejtett „th”-ja, ahogy
közben vipera módjára a nyelvét nyújtogatta, szegény Marion korpájával
egyesülve sötér felleggé duzzadtak, amely fenyegetően tornyosult fölém.
– Having taken the dog to the veterinarian… – Miss Schnitzler minden
második szótagnál tágra nyitotta a szemét – Harold drove back ro his
house. Full stop.
Full stop… Nem ügyeltem oda, mit diktált a tanárnő. A toliam
automatikusan haladt a papíron, és amikor később megnéztem, mit írtam
le, ezt láttam magam előtt: NEM NEM NEM NEM, sokszor egymás után,
nagybetűvel. De ez a Fullstop, ez volt az a kifejezés, amivel a ködben
összeütköztem.
– His wife had already removed the carpet. Full stop.
Miss Schnitzler a két padsor között járkált fel-alá, előadásába
mélyedve. Éppen elhaladt mellettem, így végre vethettem egy pillantást a
faliórára. Tíz óra huszonkét perc.
– The floor looked blank…
Abbahagytam az írást. A fülemben valami hangot hallottam, valójában
csak egy halk, idegesítő zümmögés volt, de úgy hallatszott, mint egy
ködkürt. Egy hajó volt. Tíz óra huszonnégy perc.
– And the entire house seemed very sad without the dog. Full stop.
 Harminckét lány és a tanárnő rezzent össze, amikor a székem
dübörögve felborult. A toll végiggurult az asztalon, a füzet leesett.
Kirohantam az osztályteremből, és szó szerint az életemért küzdve
futottam.
– Lilly! Return to your seat at once!
Az ajtó becsapódott. Az általános döbbenet közepette Meggi lopva
lehajolt, és felemelte a füzetemet. NEM NEM NEM NEM – állt benne, és
Meggi gyorsan becsukta a füzetet, még mielőtt Schnitzler megláthatta
volna.

Az egyetlen le nem zárt kerékpár a kerékpártárolóban két mérettel nagyobb

volt, mint az enyém, a váz zörgött, a lánc csúszott, de a csengő kiválóan
működött. Mintegy gombnyomásra ugrottak el az emberek az utamból,
ahogy végigsuhantam a vasútállomáson. A kijelző tábla elárulta, amit
tudnom kellett: a vonat még bent állt, még nem késtem el.
– Lena néni! – kiáltottam át a vágány felett.
Életem első, igazi segélykiáltását vékonyka hangon tudtam csak
kipréselni magamból, mert annyira kifulladtam, mire odaértem. Lena és
Pascal már a vonat mellett haladtak, közrefogva az utazótáskát, egészen
hátul, a peron vége felé, és tulajdonképpen teljesen lehetetlen volt, hogy az
én erőtlen cincogásom elhallatszódjon odáig. Csakis egy, a családban
működő hatodik érzék okozhatta, hogy Lena megállt és hátrafordult.
Addigra már majdnem utolértem. Soha nem fogom elfelejteni Lena
tekintetét, amikor a bicikli csörömpölve a földre zuhant, és én sírva a
karjaiba vetettem magam.
– Veled akarok menni! Ne hagyj itt!
– Lilly! Jaj, ne! Ez nem lehet igaz!
Az ölelés ugyanaz volt, de ez vajon tényleg Lena hangja? Lena hangja
is csenghet ilyen tanácstalanul és rémülten?
– Kérlek, szívecském! Azt nem tehetem, nem is engednék meg!
A kalauz belefújt a sípjába. Felpillantottam, Lena szemébe néztem, és
nem akartam elhinni, amit láttam.
Pascal megragadta a vállamat és a karomat, és hátrahúzott.
– Lilly, legyen eszed! Gyere, hiszen még én is itt vagyok!
 Addig ismeretlen harag gyúlt bennem, forrón ömlött szét egészen az
ujjaim hegyéig, és végül ordítás formájában tört elő.
– Hogyhogy nem teheted? – kiáltottam Lena arcába. – Te vagy a
családom! Nem utazhatsz el most csak úgy!
A kalauz újra belefújt a sípjába, azután odajött hozzánk. Lena szinte
megdermedt, miközben a két férfi engem rángatott. Szét akartam tépni a
kabátját, mindkét kezemmel összekarmolni az arcát, az arcot, amely elárult
engem, amely nem segített rajtam. Karok kusza halmaza vett körül.
– Lilly, nyugodj meg! – Pascalt kínosan érintette a dolog. – Indul a
vonat! Lena nagy bajba kerül, ha lekési!
– Nagylány vagy már – mondta a kalauz. – Engedd el szépen a mamát!
Elengedtem, de nem tudtam megakadályozni, hogy hangosan kitörjön
belőlem a zokogás, amikor Lena felszállt a vonatra. Úgy éreztem,
meghasad a szívem, amikor a vonat elindult, és Lena tehetetlenül bámult ki
az ablakon, egy fehér folt, ami egyre távolodott.
Körülöttünk megállt néhány ember, akik most a földre szegezték
tekintetüket, és szó nélteti 1 továbbmentek. Csak egy nagyon idős férfi
koppantott a botjával, amikor elhaladt mellettünk, és a szavakat a fogai
között szűrve ezt mondta:
– Átkozott disznóság!
Nem tudom, az idős úr vajon kit kísért ki a határ túloldalára induló
vonathoz. De hirtelen úgy éreztem, elsüllyedek a könnyek tengerében.

A rákövetkező napokban és hetekben alig tudtam felfogni, ami velem

történt. Gyász, düh, vágyakozás – ezek az ellentétes érzelmek váltakoztak
bennem, amíg egy olyan belső nyugtalansággá nem váltak, ami szinte már
elviselhetetlen volt. Képtelen voltam megmondani, ki hiányzott jobban:
anya vagy Léna. Lena nevetésének, lágy hangjának, szerető ölelésének
emléke erősebb vágyakozást ébresztett bennem, talán mert már olyan
régen történt, hogy hasonlóan boldog lettem volna az anyukámmal.
Másrészt viszont anya fényképeit nézegettem folyton, mintegy
kényszeresen. Ők ketten számomra lassacskán egyetlen személlyé olvadtak
össze. Néha feltettem magamnak a kérdést, vajon nem készülök-e éppen
megőrülni.
 A délutánok voltak a legrosszabbak, amikor nem mentem szokás
szerint a kórházba.
– Miért nézegeted folyton az órádat? – kérdezte egyszer Meggi
bosszúsan. Már akkoriban is a barátnőm volt, de azt azért nem mertem
neki elárulni, hogy a Poppenbüttelből az egyetemi klinikára induló busz
menetrendje még mindig úgy zakatol az agyamban, akár egy távíró.
Az esti sétáimról sem meséltem neki, arról a környékről, ahol
megtaláltam „Léna házát”. így neveztem ugyanis: Lena háza.
Tulajdonképpen nem volt benne semmi különleges, egy régi ház volt. Ám
azon az első estén, amikor elindultam felé, szokásos, lefekvés előtti
szomorú gondolataimba mélyedve, az egyik ablak mögül fény szűrődött ki.
Gondolkodás nélkül hunyorítani kezdtem, ahogy Lénával is tettük az
erkélyen, lassan továbbmentem… és egyszerre éreztem, ahogy boldogság
áramlik szét a testemben. Azóta minden este kilopakodtam, elsétáltam a
néhány száz méterre felevő városrészbe, hogy megnézzem, ég-e a lámpa.
Könnyedén el tudtam képzelni, hogy Lena lakik odafent az ablak mögött.
Össze kellett szednem magam, nehogy a csengő télé nyúljak. Hazafelé
menet olykor sírtam, máskor megnyugodtam.
Amikor emberek között voltam, minden olyan volt, mint korábban –
bár az osztálytársaim egy ideig nagyon óvatosan bántak velem, és amikor
kidobóst játszottunk, nem mertek megdobni a labdával. De senki nem
hozta szóba az anyukámat, én pedig örültem, hogy legalább ilyenkor úgy
tehetek, mintha minden teljesen normális lenne úgy, ahogy van. Az
mindenesetre nagyon is megfelelt nekem, hogy a környezetemben egyetlen
embernek sem volt elképzelése arról, mi megy végbe bennem, amikor
egyedül vagyok.
Lénától egész idő alatt egyetlen sort sem kaptam. Később megtudtam,
hogy számtalan levelet kezdett el írni nekem, de azután széttépte őket,
mert egyszerűen nem találta a szavakat. Képtelen volt kiverni a fejéből azt,
ahogyan a vasútállomáson elváltunk, és úgy érezte, rettenetes csalódást
okozott nekem. Biztosan megnyugtatta volna, ha tudja, hogy már nem is
gondoltam arra a napra, és hogy egyetlen pillanatig sem tartottam attól,
hogy ő esetleg elfelejtett. Már a kezdet kezdetén sem kételkedtem abban,
hogy ő is szeret engem, és hogy ő is éppúgy szenved attól, hogy el kellett
válnunk, mint én.
 Azt hiszem, anyám elvesztését egész életemben érezni fogom, még
akkor is, ha már rég beletörődtem. De elveszíteni valakit, aki még él, az
valami egészen más. Folyton azon vagyunk, hogy ismét megtaláljuk. Ebbe
soha nem lehet beletörődni.

A BARÁTNŐMNEK, Megginek szeplős az arca, kék a szeme és szőke, göndör

haja van, ami egészen a háta közepéig ér, és szinte szüntelenül ide-oda
himbálózik, mert Meggi állandóan mozgásban van.
Folyton fecseg és nevet, és időnként eltalálja az embert vidáman
hadonászó kezével. Meggi bő kezeslábast viselt már jóval az előtt, hogy az
divatba jött volna, és nem bánta, hogy mások kigúnyolták miatta. Mert
Meggi olyan csinos, hogy még egy jutazsákba bújtatva is lepipálta volna az
osztály többi tagját, és tulajdonképpen még azok is inkább a barátai
akartak lenni, akik nem kedvelték.
Hogy annak idején miért épp engem szúrt ki magának, nem tudom.
Azon a szomorú délutánon, amikor Lena elutazott, Meggi bátortalanul
álldogált az ajtó előtt, odanyújtotta nekem a menekülés közben elhagyott
angolcuccomat, és így szólt:
– Szia! Elhoztam az angolcuccodat.
Pascal vitt vissza a kollégiumba, hogy egyek valamit. Adott néhány
másolatot is a hétvégén készült fényképekből, és épp azzal
foglalatoskodtam, hogy kiválasszak közülük kettőt-hármat, és kitűzzem a
parafa táblámra, ahol egy órarenden kívül még semmi más nem díszelgett.
Meggi benyomakodott mellettem a szobába, körül sem nézett – ezek a
kis skatulyák, amelyekben laktunk, mind egyformák voltak –, és így szólt:
– Schnitzler teljesen kikészült. Hová akartál menni?
Az íróasztalra tettem a füzetemet és a mappámat, majd háttal
Megginek kibámultam az ablakon. Odakint az a néhány boldog tanár, aki
nem a kollégiumban lakott, épp hazafelé tartott.
– Az NDK-ba – mondtam.
 – Biciklivel? – csodálkozott el Meggi mögöttem.
Hátrafordultam.
– Hát, nem is sikerült.
Meggi homlokán az aggodalom apró ránca jelent meg.
– Lilly, nem érzed jól magad?
– Csak vicc volt – jelentettem ki. – Nem akarsz leülni?
Leültünk az ágyra, és zavartan néztünk egymásra.
– Szóval, hm… igen – jegyeztem meg.
Meggi nagy levegőt vett.
– Épp hegedűórám volt és akkor arra gondoltam egyszerűen csak
beugrom szerinted nem szűk itt egy kicsit a hely mit csinálsz éppen? –
kérdezte egy szuszra, pont és vessző nélkül.
Ültömben az íróasztalomon heverő fotókért nyúltam, és Meggi rögtön
lecsapott a témára.
– De szuper képek! Profi készítette, igaz? Honnan szerezted?
– A fotós az egyik jóbarátom.
Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez tényleg igaz Pascalra.
De Megginél nem maradt el a hatás.
– Ilyen embereket ismersz? Fantasztikus! – csodálkozott el. Azután a
legfelső fotóra pillantott, és megjegyezte: – És ez ki? Őt ismerem. Ott volt
a temetésen.
A temetés szónál kissé összerezzent, és gyors pillantást vetett rám,
mintha bocsánatot akarna kérni, amiért kicsúszott a száján. Kivettem a
fotót a kezéből.
– A nagynéném, Lena. Anya nővére.
Pascal az Elba partján készítette azt a képet, a Baurs Park teraszán.
Lena és én áthajoltunk fent a fal fölött, és lenéztünk rá, a karunk összeért, a
hajunkat úgy egymásba gabalyította a szél, hogy alig lehetett
megkülönböztetni, melyik tincs kié…
– Kedvel téged – szólalt meg valaki mellettem. Meggi időközben
közelebb húzódott hozzám, és velem együtt nézte a képet.
Egy másodpercig szinte semmit sem láttam a könnyeimtől.
– Rögtön megkedveltük egymást. Pedig előtte még soha nem
találkoztunk – suttogtam.
– Hogyhogy?
 – Mert az NDK-ban lakik. Soha nem hagyhatta el az országot, és
anyukám sem látogathatta meg őt, mert tizenkilenc éves korában elszökött
onnan.
– Ó! – mondta Meggi. – Most már értem! Hát ezért akartál… Istenem,
milyen szomorú! Az NDK…! Szegény nénikéd!
– Nem is olyan szegény – csúszott ki a számon, pedig előző nap még
én is az ellenkezőjét gondoltam. – Ő olyan… olyan élénk… annyira nem
lehet rossz odaát.
– Akkor miért kell bezárniuk az embereket ahhoz, hogy ott
maradjanak? – vetette ellen Meggi, és nézegetni kezdte a többi fényképet.
– Lénát egyáltalán nem lenne szükséges bezárniuk. Ő nem akar
elmenni. Legfeljebb időnként hozzánk – mondtam elgondolkodva, és
inkább csak úgy magamnak hozzátettem: – Korábban…
– És az anyukád? – kérdezte Meggi.
– Apám hozta át magához. De aztán apa egy hegyi túrán lezuhant. …
épphogy csak megszülettem. Az esküvőjüket tervezgették…
Meggi ismét felpillantott.
– Jézusom! – mondta döbbenten. Amikor sikerült rávennie magát,
hogy bekopogjon hozzám, biztosan nem számolt azzal, hogy még egy
halálesettel kell szembesülnie a családomban.
De egy olyan történettel is, amire büszke voltam! A hangulatom sokat
javult, amikor egy újabb fotót emeltem fel az éjjeliszekrényről és mutattam
meg Megginek.
– Nézd csak, ezek itt a szüleim Kelet-Berlinben! Mindig ott
találkoztak, és onnan indultak el a határra is annak idején éjszaka… az
apukám egyik barátnője odaadta anyának az útlevelét, aztán úgy tett,
mintha ellopták volna tőle.
– Azta! – kiáltott fel Meggi. – Erős idegzete lehetett!
– Teresa színésznő! Egyszerűen hinniük kellett neki! – jelentettem ki
diadalittasan.
Egy pillanatra úgy láttam az egész történetet, mintha egy filmet
néznék: a vendéglő félhomályos mellékhelyisége, ahol Teresa beállítja
anya haját, míg úgy nem néz ki, mint ő az útlevelében lévő fényképen, a
fényszórók a határátkelőnél, miközben a szüleim kéz a kézben haladnak a
szabadság felé, valamivel később Teresa nagy alakítása a határőröknél…
mindig így képzeltem el, újra meg újra, számomra ez volt a
legizgalmasabb történet…
– És ezért vagy te most itt, és a nénikéd ott – szögezte le Meggi
tárgyilagosan.
Nem feleltem. Igaza volt. Ezért voltam én itt, és Lena ott,
elérhetetlenül, akárcsak régen. Egyetlen különbséggel. Anya meghalt.
Egyedül maradtam…
– Nincs kedved egyszer eljönni hozzánk? – kérdezte Meggi. – Van két
macskám, és a pincében van egy medence.
– Akkor miért laksz a kollégiumban?
– A szüleim az EU-nál dolgoznak, Brüsszelben… még két évig. De
minden hétvégén hazajönnek, hétköznap pedig van házvezetőnőnk.
– Hozzám is elmehetnénk – ajánlottam fel vonakodva. – Csak a miénk
lenne a lakás, senki sincs ott… kivéve talán Pascalt, de ő nem zavar.
– Hű! Tényleg? Várj csak… holnap délután balettre megyek,
csütörtökön kézilabdára… de a szerda jó lesz! – vágta rá Meggi azonnal.
– Rendben! – mondtam szinte már boldogan. – Akkor szerda délután
nálam…

Alig vártam, hogy Meggi meglátogasson. Másnap bementem a városba,

egy kis teaüzletben teát, kandiscukor-rudacskákat és finom kekszet
vásároltam, és választottam szalvétát is, meg két hozzáillő gyertyát.
Azután hazaszaladtam, hogy beköszönjek Pascalnak. Ám a lakás
elhagyatott volt, Pascal fürdőszobai holmija eltűnt, a fűtés ki volt
kapcsolva… megint elutazott anélkül, hogy elárulta volna, hová, nem
beszélve arról, hogy el sem köszönt!
A mosogatóba dobtam az ünnepélyes hangulatban vásárolt
teakellékeket, és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Igen, valóban, alig
váltottunk néhány szót, amikor néhány napja visszavitt az iskolába. De ez
még nem ok arra, hogy valaki nagy titokban eltűnjön!
Hirtelen borzalmas előérzetem támadt.
– Soha ne menj el anélkül, hogy egy barátságos szót szólnál! Lehet,
hogy nem látod viszont a másikat – anya épp elégszer elmondta ezt
nekem… Félig-meddig pánikba esve berontottam a hálószobába, és
feltéptem Pascal ruhásszekrényét.
 Megkönnyebbülés! Minden a helyén volt, tehát nyilván csak kapott
egy újabb megbízást. Már csak akkor haragudtam rá, amikor
előkészítettem a teástálcát Megginek és magamnak. Hát tényleg nem vette
észre, milyen utálatosan viselkedik? Szerettem volna barátságosabb lenni
hozzá, de mindig történt valami, egyszerűen nem akart összejönni…
– Szerintem egyszerűen túl van terhelve – magyarázta Meggi másnap,
amikor a teánkat szürcsölgettük. Jól sikerült, a keksznek és a gyertyáknak
pedig finom illatuk volt. Igazi adventi hangulatot teremtettünk. Ott ültünk
a konyhai bárpultnál, és igazi felnőtteknek éreztük magunkat.
– Túl van terhelve? – ismételtem. – De mégis mivel?
– Az egész helyzettel – vélte Meggi. – Mit tudom én? Hiszen nem is
ismerem.
– Azt csinál, amit akar – mondtam. – Ha ez túlterheli, az az ő baja.
– Talán alkalmatlannak érzi magát – vetette fel Meggi.
Letettem a kezemből a csészét.
– Alkalmatlannak – ismételtem el. Nem sok hiányzott hozzá, hogy
megkopogtassam a homlokomat.
– Miért ne? – kérdezte Meggi kissé idegesen. – Mondd csak, muszáj
mindent megismételned, amit mondok?
Ha hülyeség, akkor igen, gondoltam, de természetesen nem mondtam
ki. Örültem, hogy Meggi eljött, még ha úgy is beszélt, mint dr. Alexander
Borell, a pszicho-papa a tévéújságból.
– Mesélj inkább a macskáidról! – kértem.
Ám ennél tovább nem jutottunk. Kivágódott a bejárati ajtó,
nekicsapódott a gardróbszekrénynek, és a folyosóról olyan hangos dobogás
hallatszott be, hogy majdnem elejtettük a teáscsészénket. Egymásra
meredtünk – még most is látom Meggit magam előtt, a szája tátva, a keze a
kekszes tálban – és ijedtünkben meg sem mertünk mozdulni. Aztán valaki
elhaladt a konyhaajtó előtt, és megláttam a jól ismert loboncos sörényt,
ami a barna kartondoboz takarásában haladt a nappali felé.
Biztosan ő is észrevett valamit, mert hirtelen csend lett, aztán először a
karton tolatott vissza, majd végül ott álltunk szemtől szembe Pascal
Plotinnal, aki széthajtogatott kartondobozokat tartott a kezében.
Tüzes pillantásom sajnos nem volt alkalmas arra, hogy lángra
lobbantsa őket.
 – Pascal Plotin, Meggi Pfeiffer – mondtam rendkívül kimért
kézmozdulattal előbb egyikük, majd másikuk felé intve.
– Üdv! – mondta Meggi meglepetten.
– Sziasztok, lányok! – Pascal egyik kezével egy pillanatra elengedte a
kartont, hogy odaintsen nekünk. Azután sietősen távozott a dobozaival
együtt.
– Ez volt ő? – súgta oda Meggi. – Mindent visszavonok. Micsoda fura
figura!
– Bocsáss meg egy pillanatra! – feleltem méltóságteljesen, azzal
lecsusszantam a bárszékemről.
A nappaliban azonnal támadásba lendültem.
– Elárulnád, mit csinálsz? – sziszegtem, habár a tényállás elég
egyértelmű volt. Pascal épp egy dobozt pakolt tele – és az akció célja felől
sem lehetett kétségem.
Pascal sem fogta vissza magát.
– Ezek közül a könyvek közül néhány az enyém, talán elfelejtetted?
Úgy álltunk egymással szemben, mint egy házaspár közvetlenül válás
előtt. Felfoghatatlanul, elviselhetetlenül, villámcsapásként húznak el az
ember mellett a jó és a rossz napok, és egyszerűen csak borzalmasan fáj az
egész.
– A francba, Lilly! – mondta Pascal nyersen. – Honnan tudhattam
volna, hogy épp ma…! Én… én meg akartam mondani, de mégis mikor?
Néhány ismerőssel közös lakásba költözöm, ez minden.
– Hát, ez gyorsan ment! – vágtam rá mogorván. Visszatért belém a
tehetetlen düh és gyász érzése, amit már az állomáson is éreztem Lénával
szemben. Legszívesebben rávetettem volna magam.
Mintha csak sejtette volna, Pascal védekezésképp felemelte a kezét.
– Lilly, ne! Ez a hangnem egyáltalán nem tetszik nekem!
– Egyszerűen csak le akartál lépni, ismerd el! – Kihallgatóztam a
folyosóra. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy Meggi bármit
meghalljon. – Ha véletlenül nem éppen ma jöttem volna el ide, akkor soha
nem láttalak volna viszont!
– Mondd csak, te teljesen megőrültél? Én csak néhány holmit…
– Azt hittem, megtartod a lakásunkat!
 Végre kimondtam, és egyidejűleg már tolultak is a könnyeim, égették
a szememet. De ezt a szívességet nem voltam hajlandó megtenni neki.
Karba tettem a kezem, hátrahajtottam a fejem (hátha visszafolynak a
könnyek!), és a számat összeszorítva bámultam a mennyezetet.
– Mégis hogyan? Hisz tudod, milyen sokba kerül! – Pascal
tehetetlenül hadonászott.
Aztán esetlenül elindult felém. Dacosan odébb húzódtam, mire ő
felemelte a hangját:
– Talán azt hiszed, én élvezem? Boldog voltam itt az anyáddal! Vérzik
a szívem, valahányszor egy újabb tárgyat pakolok be a dobozba!
– Egyetlen szavadat sem hiszem! – suttogtam.
– Lilly, ne nehezítsd meg még jobban a dolgomat! – mondta Pascal
könyörgő hangon. – Talán mindez az én hibám? Na, látod! Figyelj! Van
egy ajánlatom. Együtt csináljuk végig, oké? És a kiköltözést, azt is együtt
oldjuk meg. Képzeld el, még a te Gubler asszonyod is felajánlotta a
segítségét!
– Ő nem az én Gubler asszonyom! – Ezt már szinte kiabálva
mondtam.
Pascal összehúzta a szemét. Megfogott, ezt mindketten tudtuk.
– Nagyon igazságtalan vagy, ugye tudod? – mondta. – Az egy kedves
nő! A legjobbat akarja neked… éppúgy, ahogy én is. Szállj le végre a
magas lóról, és adj esélyt az embereknek!
A délután azzal végződött, hogy Meggivel segítettünk Pascalnak
összepakolni a holmiját. Meggi utólag még egészen kedvesnek is tartotta.
De én… én úgy éreztem, mintha saját kezűleg döntöttem volna romba az
egész életemet.
Úgy tűnt, Pascal legalább sejt belőle valamit.
– Lilly, fel sem tűnik, hogy bármi is hiányozna innen! – hajtogatta, és
ide-oda rakosgatta a könyveket a polcon, hogy kitöltse azokat a réseket,
ahonnan valamit kivett.
Nem mondtam semmit. Csak amikor megkérdezte, nem akarunk-e
elmenni vele az új albérletébe és megismerni a „fiúkat”, akkor fojtottam
bele a szót:
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – feleltem hűvösen.
 9

És MIALATT AZ ABLAKÜVEGEN jégvirágok nőttek, és senkinek nem tűnt fel,

hogy körülöttem minden megrepedt és szilánkokra tört, valóban
megtörtént. A világ egy másik pontján megremegett a föld, árkok nyíltak
meg, és alvó emberek zuhantak egyenesen a halálba. Az anyámat
megszerezte magának, de ennyivel nem érte be, most ezreket ragadott
magával Spitak városában. Azt álmodtam, hogy csupasz kézzel ások a
hamuban. A sétálóutcán az osztályom süteményt árult az örmények
megsegítésére, de én látni akartam, hogy valaki feltámad. A tévében olyan
embereket mutattak, akiket sikerült megmenteni, még napokkal később is.
Éjszakákon át erről álmodtam.
A szerda Gubler asszony napja volt, így egyeztünk meg.
Első alkalommal egy lapos csomagocskát hozott magával, amit
bizalmatlanul kezdtem bontogatni. Egy kis, vászonkötésű könyvet
tartalmazott, rajta lakattal.
– Hogy minden gondolatodat leírhasd, ami csak megfordul a fejedben
– mondta. Udvariasan megköszöntem. Semmit sem akartam leírni, választ
szerettem volna a kérdéseimre! De ezt a naplót ma is őrzöm. Le van zárva,
habár teljesen üres, a kulcsát pedig bizonyára elveszítettem.
Második alkalommal további meglepetések vártak rám. Az egyik ott
parkolt az utcán, az autók között, néhány méternyire a házunktól. Anya
BMW-je volt, fényesre pucolva, egy nagy táblával az ablakában: ELADÓ
– ALKALMI VÉTEL! Alatta az ár és Pascal új telefonszáma. Felbuktam a
kiskutyában, amelyik épp lepisilte a mellettem lévő autót, mert anélkül
indultam tovább, hogy levettem volna a szemem a tábláról.
– Nem látsz a szemedtől? – ripakodott rám a kutya tulajdonosa,
miközben letekerte a lábamról a pórázt.
Beszálltam a liftbe, és próbáltam nyugodt maradni.
– Átnézzük a holmitokat, és kiválasztjuk, hogy mit akarsz megtartani –
mondta Gubler asszony. Ez ésszerűen hangzott, és azt is beláttam, hogy a
BMW-t nem tarthatom meg. Ennek ellenére ugrásra készen vártam, hogy
megvédhessek mindent, amit anyám keze valaha érintett. Harcra készen
léptem be a lakásba.
És nem hittem a szememnek. A fal mellett, végig a folyosón,
kartondobozok álltak egymás tetején. A képeket levették a falról, az
előszobaszekrényt szétszedték, az egész lakás visszhangzott, és minden
apró zaj hangosabbnak tűnt, mint máskor, mert már a szőnyegeket is
feltekerték Két szorgalmas munkás szemmel láthatólag már napok óta itt
dolgozott: Pascal, aki zavartan köszönt oda nekem a hálószobából, és
Gubler asszony, aki a nappaliban épp a port törölgette az üres
könyvespolcról. Meg sem bírt szólalni, amikor meglátta, hogy ott állok az
ajtóban.
– Azt hittem, együtt akarjuk csinálni! – nyögtem ki nagy nehezen.
– Mi pedig úgy gondoltuk – mondta Gubler asszony elfogódott hangon
–, hogy így talán nem lesz számodra olyan fájdalmas.
– De akkor most honnan tudjam, mit szeretnék megtartani? – Sarkon
fordultam, gondolkodás nélkül levettem az egyik kartondobozt, és
feltéptem. Nézzenek oda! Szóval már az én szobámban is jártak! Vörös és
sárga villámok csapkodtak a fejemben.
– Megőrülök! – kiáltottam fel. – De hiszen ez mind az enyém!
Pascal jött ki a hálószobából. Ő és Gubler asszony némán figyelték,
ahogy a dobozban kotorászom, és a könyveket dobálom a földre. Az
átkozott boszorkány! Az összes Janosch-könyvem! A Csillagok háborúja
albumom! Gyermekkori relikviáim, amelyek évekig porosodtak –
észrevétlenül – egyszerre új, váratlan jelentőséggel bírtak a számomra.
Hagen von Tronje rávetette magát a Nibelungok kincsére!
– Itt mindenki megbolondult? – ordítottam teli torokból.
Gubler asszony csitítani próbált:
– Lilly, de hiszen ezek azok a dolgok, amiket meg akarunk tartani!
– Amiket meg akarunk tartani? Na, köszönöm szépen! – Kihúztam
magam, és egy méter ötvenkét centis testmagasságom teljes tudatában
ráförmedtem:
– Mondok én magának valamit! Ezek itt mind az én cuccaim! Az
egész lakás! Hogy én mit akarok megtartani, azt magam is el tudom
dönteni!
 A következő dobozhoz léptem, de Pascal karon ragadott.
– Lilly, csak nem akarsz megint kipakolni mindent! Pokolian nehéz
munka volt, és még így is hegyekben áll…
– Ne avatkozz bele! – dörrentem rá. – Előbb lelépsz, aztán
megmondod, mit csináljak! Egyáltalán mit keresel te itt?
Otthagytam a könyves dobozokat, és beléptem a hálószobába. Mintha
megnyílt volna előttem a föld. Szélesre tárt ajtajú, üres szekrények. Fehér
matrac az ágyon. Divatlapok a sarokban, kidobásra várva. Anyám
személyes holmijai belefértek két bőröndbe és öt kartondobozba, több nem
maradt utána.
Csend. Az elszáradt Ficus benjamina egy levele zörögve hullott a
földre. Egészen lassan hátrafordultam, és becsaptam a szoba ajtaját a
folyosón álló két idegen sápadt, feszült arca előtt.

Amikor anya először hazajött a kórházból, hozott nekem egy titokzatos kis
dobozkát. Lyukak voltak rajta és fűrészpor illata volt, és amikor
meglepetten rázogatni kezdtem, anya és Pascal egyszerre kiáltottak fel:
„Ne!” Óvatosan kinyitottam a dobozkát, mire előmászott belőle a
hörcsögöm, Elvis.
Elvis majdnem egy egész éven keresztül mindenhol ott volt velem.
Még nyaralni is magunkkal vittük. Hamarosan annyira hozzászoktam,
hogy éjjelente felébredtem, valahányszor abbahagyta a futókerekében
végzett tornagyakorlatokat. Nagyon nehéz volt új otthont találni neki,
amikor be kellett költöznöm a kollégiumba. Végül aztán a barátnőm, Mia
vette magához, de náluk csak a mosókonyhában lakhatott. Nem voltak
többé Lego-edzőpályák a folyosón, nem volt bújócskázás a fürdőkád
mögött, és mogyoróteke sem az ágyam alatt. A hörcsögöm, Elvis volt új
életünk első áldozata, és ő valószínűleg még nálam is kevésbé értette, mi
történt.
Elvisre gondoltam, amikor feldúltam anya hálószobáját: izgatott
kerekezésére és arra, ahogy néha megállt és körülnézett, mintha azt várná,
hogy egy kicsit előrébb halad és megváltozik a környezete. Azon
töprengtem, vajon mi késztette arra, hogy fáradhatatlanul újra meg újra
megpróbálja. Nekem mindenesetre elég volt egypercnyi ámokfutás ahhoz,
hogy teljesen kifulladjak. Ám szegény Elvisszel ellentétben én megláttam
a különbséget – de még mennyire! A földre borultam, és ádáz
elégedettséggel szemléltem pusztításom minden apró részletét. Pillantásom
a kézitáskára vándorolt.
A régi krokodilbőr táska még a nagymamámé volt, és benne volt
minden, amit anya azon a bizonyos éjjelen magával hozhatott az NDK-ból:
egy kis pénztárca, néhány zsebkendő, egy fésű és Teresa útlevele. Ez a
néhány dolog – természetesen az útlevél kivételével – úgy tudtam, még
mindig benne van, ám ami kilógott a táskából, az valami egészen más volt:
régi, megsárgult levelek madzaggal átkötött csomagja Lena nagy,
lendületes betűivel megcímezve. Törökülésből lassan előrebillentem a
térdemre, a táskáért nyúltam, és odahúztam magamhoz. Lefejtettem a
madzagot, és kinyitottam a legfelső borítékot. Nagyon rövid levél volt, és
elég régi: 1976. november 15. Ez állt rajta.
„Kedves Rita! – olvastam. – Úgy tapogatózom itt, mint aki épp most
tért vissza egy időutazásról, és nem tartozom sem az egyik, sem a másik
világba. Rolf pedig folyton fogja a kezem, mintha attól tartana, hogy a
következő pillanatban ismét eltűnhetek! Három év csak egy rövidke
pillanat az örökkévalósághoz képest, időközben azonban mégis olyan
gyorsan továbbhaladt az élet nélkülem, hogy alig tudom követni. Jövő
héten hozzuk haza Katrint. Vajon hogy tekint majd rám? Mint egy
idegenre? De most új élet kezdődik. És ami kettőnket illeti, Rita… nem
úgy van, hogy a szeretet és a vágyakozás falakat bont le? Egy napon majd
megtörténik, addig pedig álmomban átrepülök a fal felett, hozzád.

Pascal és Gubler asszony a konyhában ültek és teáztak. Az én teámból

főztek, amit Megginek és magamnak vettem, de ez már egyáltalán nem
érdekelt.
– Pascal – szegeztem neki a kérdést, és alig ismertem fel a saját
hangomat, olyan ijedten csengett. – Lena is volt súlyos beteg?
Azok ketten döbbenten néztek rám. Velem ellentétben ők még nem
felejtették el, hogy amikor utoljára láttak, épp dührohamot kaptam, és a
hálószobában törtem-zúztam.
– Beteg? – kérdezett vissza Pascal. – Nem tudok róla.
– Akkor ezt nem értem! – A hangom egészen elvékonyodott. –
Valaminek történnie kellett! Három évig nem látta a lányát! Anya mesélt
neked erről valamit? Valakinek csak elmondta!
– Hogy mesélt-e? Nekem? Nem. Soha! – hadarta Pascal.
Elég jól ismertem. Pontosan tudtam, hogy hazudik. Csak azt nem
tudtam, hogy miért. De annyit ösztönösen sejtettem, hogy valami nagyon
komoly dologról lehet szó, ha előbb anya, majd most Pascal sem akarta,
hogy tudjak róla. Pascal azonnal elkapta a tekintetét, és körülményesen
kavargatni kezdte a teáját. Nem tudom, miért, de annyira megdöbbentem,
hogy szóhoz sem tudtam jutni.
– Mi van a kezedben? – kérdezte Gubler asszony.
Ekkor vettem csak észre, hogy még mindig a kezemben tartom a köteg
levelet. Lassan a hátam mögé dugtam.
– Semmi – mondtam. – Csak néhány levél. Nem olyan fontos.
– Kérsz egy csésze teát? – kérdezte.
Némán megráztam a fejem.
– Mi a baj? – kérdezte tanácstalanul, és előbb rám, majd Pascalra
nézett.
– Megyek, rendet csinálok – motyogtam, és elfordultam.
Visszaérve a hálószobába megpróbáltam összeszedni a gondolataimat.
Természetesen nemcsak azt az egy levelet olvastam el, hanem az egész
köteget, de nem lettem belőlük okosabb. Miközben gépiesen
összeszedegettem és behajtogattam a szanaszét dobált ruhadarabokat a
dobozokba, eszembe jutottak a levelekben olvasott különös mondatok,
mint például: „Semmi nem a te hibád!”, vagy: „Kérlek, hidd el, nem bánok
semmit sem!” Azt kívántam, bárcsak Lena tett volna valami utalást arra,
hogy mit értett ez alatt. De azután eszembe jutott, hogy ezt nyilván nem
tehette meg, mert az NDK-ban felbontották a leveleket, így a feladó és a
címzett is komoly bajba kerülhetett. Feltételeztem, hogy sok család tagjai
ehhez hasonló kódolt nyelven kommunikáltak egymással. Ez őrület! –
suhant át az agyamon.
De ami a legnagyobb őrület volt, hogy anya a nagy ijedelem
közepette, amit az elmúlt hónapokban átéltünk együtt, képes volt eltitkolni
előlem valamit. Mégpedig nem akármilyen titokról volt szó, hanem éppen
Lena, az én vidám, szeretetre méltó nagynéném titkáról, aki két nappal az
után, hogy megismertem, már rettenetesen hiányzott nekem.
 Hangok szűrődtek be a félig nyitott ajtón: Gubler asszony
búcsúzkodott a folyosón. Bekukkantott hozzám, és mosolyogva integetett,
aztán hallottam, amint fojtott hangon Pascalhoz beszél:
– Ez most a gyász egyik fontos fázisa. A sokk után következik a düh.
Teljesen normális, hogy most kissé agresszív.
Leengedtem a kezemben tartott pulóvert, és tovább hallgatóztam.
Pascal még arra sem vette a fáradságot, hogy halkabbra fogja a hangját.
– Mikor, ööö… tulajdonképpen mikor kezdődik a pubertás? Lassan
azzal is számolni lehet, nem?
Gubler asszony válaszát, aki időközben kiért a lépcsőházba, már nem
hallottam. A bejárati ajtó bezárult, Pascal bejött a hálószobába,
nekitámaszkodott a falnak, és némán bámult rám. Majd’ szétvetett a düh a
hallottak miatt.
– Elment? – kérdeztem végül harciasán.
– El – felelte Pascal, és karba tette a kezét. – Miért kell ilyen szörnyen
gyerekesen viselkedned?
– Miért kell hazudnod nekem? – vágtam vissza, és folytattam volna,
ha Pascal nem vág a szavamba.
– Most pedig figyelj rám, kislányom! – mondta szigorúan. – Van
valami, amit végre tisztáznunk kell. El kell intéznünk néhány olyan dolgot,
ami mindkettőnknek nehezére esik. De az nem lehet, hogy folyton
körülötted forogjon a világ! Én is elveszítettem az anyádat! Semmire sincs
kevésbé szükségem, mint azokra a jelenetekre, amiket rendezel!
– Hallottam, mire van szükséged! – kiáltottam fel. – Mit mondtál még
neki rólunk? Hogy anya rágta a körmét? Hogy hánynod kellett, amikor
megláttad a műtéti hegét?
Pascal szeme tágra nyílt. Másodperceken át bámult rám némán.
Azután mély levegőt vett, és torkaszakadtából ordítani kezdett:
– Most már elég! Teljesen meghibbantál?
– Ne kiabálj velem! – ordítottam vissza.
Pascal a fejét csapkodta. Megfordult a saját tengelye körül, két karját
eltévedt lepke módjára kiterjesztette, azután kirobogott a szobából, és
hallottam, amint végigrohan az üres folyosón.
– Miért csinálom ezt egyáltalán? – tombolt. – Miért nem fogom
egyszerűen a cuccomat és lépek le? Parancsol egy bérelt kocsit? Elég egy
hívás, és az összes kacat tíz perc alatt eltűnik!
Az ajtóhoz futottam, és hitetlenkedve néztem, ahogy a nappaliból
visszarohan a folyosóra, és közben vadul mutogat a berendezés
maradványai felé.
– Könyvek, képek, szőnyegek, bútorok! Mi közöm hozzájuk? –
Dühösen lekapta a kabátját az előszobafogasról, melynek lécei
meginogtak, majd nagy robajjal lehullottak. – Úgy van! – kiáltotta Pascal.
– Ehhez az egészhez semmi közöm! Az élet szép, úgyhogy én
elmentem!
A vállára dobta a kabátot, és kirontott a lakásból anélkül, hogy
egyetlen pillantásra méltatott volna. Amikor elvágtatott mellettem,
hallottam, hogy a fogát csikorgatja.
Az ajtó becsapódott, majd síri csend következett, és én egyedül
maradtam egy kísérteties kis alakkal, aki az előszobatükörből nézett rám –
egy vékony, sápadt lény bozontos hajjal, tágra nyílt szemmel és egy kerek
üreggel az arca közepén. Beletelt egy kis időbe, míg felismertem saját
magamat, és rájöttem, hogy a szám tátva van.
A következő pillanatban már fordult is a kulcs a zárban, és Pascal
ismét bejött.
– Másrészről – mondta tökéletesen nyugodt hangon – annak, aki
összeáll egy gyermekét egyedül nevelő szülővel, ezzel is számolnia kell. A
kapcsolatnak vége, de a kölyök ott marad a nyakadon.
Átölelte a vállamat, és bevezetett a hálószobába. Nem tiltakoztam.
Leültünk az ágyra, és Pascal rám nézett. Azt hiszem, sok-sok hét után
akkor először történt meg, hogy ismét egymás szemébe tudtunk nézni.
Észrevettem, hogy Pascalnak szürkésfekete karikák és apró, mély barázdák
voltak a szeme körül, ami korábban soha nem tűnt fel; egyébként is sokkal
sötétebb volt a szeme, mint amilyenre emlékeztem. Mintha árnyék borult
volna rá.
– Idehallgass! – mondta Pascal. – Ezt valamiképpen együtt kell
megoldanunk. Lehet, hogy anyukád épp boldogan megérkezett odafenn, és
szeretné hallani a szférák zenéjét. Ehelyett azt hallja, hogy mi idelent
veszekszünk és zsémbeskedünk! Azok után, amit végigcsinált, egyszerűen
nem ezt érdemli.
 Hirtelen elcsuklott a hangja, és életemben először láttam sírni egy
felnőtt férfit. Megrázó volt, ugyanakkor hihetetlenül erősnek éreztem
magam. Amikor átöleltem Pascalt és együtt sírtam vele, nem csak anya
miatt tettem, vagy mert abban a pillanatban annyira kétségbeestem volna
reménytelen helyzetünk miatt. Azért is tettem, mert Pascalnak szüksége
volt rá – és mert megsejtettem, hogy nem hagyhatjuk el magunkat, hogy
tehetünk valamit, hogy tennünk kell valamit…
 10

KÉT NAPPAL KÉSŐBB majdnem letartóztattak, jobban mondva: rendőri

őrizetbe vettek. Esti sétáim „Léna házához” időközben mindennapi
rituálévá váltak, hozzátartoztak a lefekvés előkészületeihez. Egyszerűen
muszáj volt látnom, hogy ég-e a lámpa. Ám ezen az estén már az
utcasarokról láttam, hogy az ablak mögött sötét van, és amikor csalódottan
megfordultam és hazaindultam, zseblámpa fénye villant fel mellettem.
Egyenesen az arcomba világított. Az arcom elé kaptam a kezem, és
ösztönösen kinyitottam a számat, hogy felkiáltsak, de egyetlen hang sem
jött ki a torkomon. Ugyanabban a pillanatban valaki hátulról elkapott és
lefogott.
– Mindjárt gondoltam! – mordult fel egy férfi. – Megint ő az.
Egy másik férfi az arcomba világított.
– De hiszen ez még gyerek! – mondta.
Az a férfi, aki először megszólalt, hátrahúzta a karomat, hogy csak úgy
reccsent.
– Mit ólálkodsz itt esténként? – kérdezte.
Végre visszatért a hangom.
– Engedjen el! – kiáltottam, majd torkom szakadtából üvölteni
kezdtem: – Segítség! Segítség!
A mögöttem álló férfi brutálisan rászorította a kezét a számra.
Erőteljesen, reflexből megharaptam, és azonnal megéreztem a nyelvemen a
só és a vér undorító ízét. A férfi káromkodva rántotta vissza a kezét, és a
következő pillanatban már a földön hevertem, úgy meglökött. A környező
házakban kigyulladtak a fények. Emberek jelentek meg az ablakokban.
– Harald, te vagy az? – kiáltott ki egy asszony.
– Legjobb, ha felhívod a rendőrséget, Helga – felelte a zseblámpás
férfi. – Ne légy vele olyan durva! – mondta a másiknak. – Honnan jöttél? –
kérdezte azután tőlem nem éppen barátságtalanul.
 Ám én csak ültem az út szélén, és bőgtem. Néhány ember kijött a
házakból, és körülállták.
– Nem úgy néz ki, mintha csavargó lenne – vélte egy nő.
A Helga nevű asszony lehajolt hozzám, szemügyre vette lehorzsolt
kezemet, és a szemembe nézett.
– Hogy hívnak? – kérdezte. – Hol laksz?
– Valószínűleg a főpályaudvar alatt – morogta az a férfi, akit
megharaptam. – Azok mind kurválkodnak, drogoznak és kilopják az ember
szemét. Fogadni mernék, hogy többen is ólálkodnak errefelé, hogy
kipuhatolják, hová lehet betörni. A pokolba is, remélem, nem AIDS-es! –
aggodalmaskodott, majd vizsgálgatni kezdte a kezét az utcai lámpa
fényében, és dühtől lángoló arccal nézett rám. Ápolatlan külsejű, kövér,
középkorú fickó volt, és még a halvány fényben is lehetett látni arcán a
himlőhelyek és pörsenések után maradt mély krátereket. Próbáltam nem
gondolni arra, hogy nemrég még a számban volt az az undorító keze.
– Muszáj volt rögtön a földre teperni? – jegyezte meg valaki idegesen.
Helga pedig megismételte:
– Válaszolj szépen: honnan jöttél? Tudják a szüleid, merre jársz?
Ekkor mindenki oldalra pillantott. Kék fény villant, és a sarkon egy
rendőrautó kanyarodott be lassan. Két rendőr szállt ki belőle, majd
elindultak felénk: egy férfi és egy nő.
– Jó estét! – mondta a férfi. – Mi folyik itt?
– Gyerekbandák – kiáltotta egy asszony. – Egyiküket elkaptuk.
– Minden este itt ólálkodik – vette át a szót a zseblámpás férfi. –
Mindig ugyanabban az időpontban. Már napok óta figyeljük.
– Megharapott! – panaszkodott a kövér fickó, és a rendőrnő felé
nyújtotta a kezét. Az eltolta magától, és leguggolt velem szemben.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Lilly Engelhart – cincogtam két szipogás között.
– És hol laksz?
– Heinrich-Kleist-Straße 18-20.
A rendőrnő felállt.
– A kollégiumban, a sarkon túl – mondta bosszúsan. – Valószínűleg
csak sétálni indult.
– Ilyenkor? – próbálkozott meg valaki egy kifogással. – A sötétben?
 – Talán tudnia kellett volna, hogy a helyi lakosok itt rá szoktak
támadni az emberre? – kérdezte a rendőr élesen. – Ez itt egy kislány, az
ördögbe is!
– Gyere! – mondta a rendőrnő, és talpra segített. – Elviszünk.
Odakísért az autóhoz. Miközben beszálltam, még hallottam, ahogy a
rendőr odaszól a férfiaknak:
– Szerencséjük lesz, ha a szülők nem jelentik fel magukat.
A szomszédok megilletődve álltak az utcai lámpa alatt, amikor
elhajtottunk.
Az éjszakai portásnő, aki – mint ilyenkor mindig – a tévé előtt ült,
hitetlenkedve vette le a szemüvegét, amikor a két rendőr és én
beállítottunk.
– Ismeri ezt a lányt? – kérdezte a rendőr.
– Természetesen. – A portásnő rám meredt. – Ez Lilly. Baleset történt?
– A környékbeli önjelölt seriffek kezére került – mondta a rendőrnő, és
még mindig uralkodnia kellett magán, hogy leplezze bosszúságát. –
Nyilván csak sétálni szeretett volna. Ha a szülők feljelentést akarnak tenni,
forduljanak hozzám bizalommal.
– Mégis hogy jutottál ki? – kérdezte a portásnő magánkívül.
– A biciklitárolón keresztül – motyogtam.
– Talán legjobb lesz, ha veszel egy jó, meleg fürdőt – mondta a
rendőrnő. – Az megnyugtat. Én is mindig ezt teszem, ha ideges vagyok.
– Oké – suttogtam.
– Szeretnéd, ha eljönne valaki hozzád? Felhívjuk a szüleidet? –
ajánlotta fel.
Megráztam a fejemet. Nem akartam elárulni neki, hogy senki sincs,
akit felhívhatna, de már maga a gondolat is könnyeket csalt a szemembe.
Még soha életemben nem éreztem magam ennyire egyedül.
– Az édesanyja két hete meghalt – suttogta a portásnő.
Sarkon fordultam, és felrohantam a lépcsőn, mert a világért sem
akartam látni a rendőrnő együtt érző pillantását. Kedvesnek tűnt, csinos,
kerek arca volt, és hullámos haja. A forró zuhany alatt állva – mert
fürdőkád csak a betegszobához volt –, elképzeltem, amint a kezét fogva
egyszerűen kisétálok innen. Fuvolaszó hallatszik, a rendőrautó ajtaja
becsapódik mögöttünk, hátsó lámpáinak fénye pedig beleolvad a nap
narancsszínű sugaraiba, amint keresztülautózunk rajtuk.
Utólag eszembe jutott, hogy meg sem figyeltem, az érintettek közül ki
tartozott „Léna házához”. De „Léna házával” ezt az estét követően amúgy
is szakítottam. Harald, Helga és a kövér, himlőhelyes férfi megfosztották a
varázsától. Soha többé nem mentem a közelébe.

A lakás gyorsabban elkelt, mint a BMW – világos, a legjobb környék,

Eppendorf, jegyezte meg Pascal. A radiátoron ült, én pedig a csupasz
padlón a nappaliban, az utolsó dobozok még körülöttünk, a szomszédos
helyiségből pedig hallottuk, ahogy az ingatlanos dicséri a lakásunkat.
– Itt lenne lehetőség kialakítani egy második gyerekszobát vagy egy
dolgozószobát, igény szerint. A telefon be van kötve. Az előző bérlő
sötétkamrának használta ezt a helyiséget…
– Milyen az új albérleted? – kérdeztem.
– Egészen rendben van – felelte Pascal. – Két újságíró, mindkettő
nőtlen, elég nyugis. Én meg amúgy sem sokat vagyok ott.
– És… mit csinálsz karácsonykor? – próbáltam mintegy mellékesen
rákérdezni.
Pascal egy pillanatig habozott.
– Acapulco – mondta azután, és olyan figyelmesen tanulmányozta az
utca túloldalán álló házat, mintha valaki integetett volna neki az egyik
ablakból. – A Heine-katalógus miatt. Karácsony napján indulok.
– Vagy úgy – mormoltam.
– Figyelj – tette hozzá –, egyszerűen ki kell szakadnom egy kicsit!
Nem vagyok képes most rögtön családapára venni a figurát, így, hogy Rita
nincs…
– De hát épp most jöttél vissza egy útról.
Pascal ellökte magát a radiátortól, és elindult felém. Leguggolt
előttem, és a mutatóujjával kisöpörte a szememből a frufrumat, hogy
jobban lássa az arcomat.
– Tényleg aggaszt, hogy a nyakadon maradtam? – kérdeztem
szomorúan.
– Hülyeség! – felelte Pascal nyomatékosan. – Ha segítségre van
szükséged, a jó öreg Pascal mindig ott lesz neked. Hisz tudod.
 Az ingatlanos nő nagy lendülettel kitárta a nappali félig behajtott
ajtaját, és elindult az erkély felé, nyomában egy középkorú házaspárral.
Megijedtem, mert felismertem őket: Baeckerék voltak azok. A lányuk,
Julia egy osztályba járt velem – négy hónappal azelőttig, ami egy
örökkévalóságnak tűnt. Tehát ő lakik majd a szobámban. Semmi bajom
nem volt Juliával, de valahogy jobban örültem volna, ha nem tudom, kié
lesz a lakásunk.
– És innen élvezhetik a reggeli napfényt! – jelentette be az
ingatlanközvetítő.
– Hová mész, Lilly? – kiáltott fel Pascal.

Már nem tudom pontosan, mikor jött az ötlet. Talán már vele ébredtem.
Talán reggel, miközben kibújtam az ágyból erre gondoltam: Hát persze!
Biztosan így volt, mert amikor az ingatlanos nővel való találkozás után
visszatértem a kollégiumba, még ott hevert a szobámban az autóatlasz,
amit magammal hoztam a BMW-ből emlékbe. Mutatóujjammal
végighaladtam az útszakaszon: Hamburg – Berlin – Jéna. A két
határátkelő: kis fekete háromszögek fehér körben, kettészelve az utat. Ha
szétterpesztettem az ujjaimat, két lépésben át tudtam fogni az egész
szakaszt.
Nem, annyira nem voltam naiv, hogy azt higgyem, ilyen egyszerű. De
a Lena és köztem feszülő csekély távolság egészen biztosan hozzájárult
ahhoz, hogy az ötletből pillanatok alatt terv született.
– Feleolyan messze sincs, mint amikor síelni megyünk – magyaráztam
Megginek.
Minden ellenkező állítás dacára: eleinte egyetlen pillanatig sem
gondoltam arra, hogy csak úgy egyszerűen lelépjek. Tényleg nem. Arra
gondoltam, az NDK-ba költözni nem más, mint bármelyik nagyobb
változás az ember életében: tájékozódni kell, dönteni, aztán mozdulni. Más
oldalról azonban valamiért nem akaródzott Gubler asszonytól
kérdezősködnöm, akiről pedig feltételeztem, hogy mindent tud arról, amit
az árva gyerekek és rokonaik közötti családegyesítésről tudni lehetett.
Mélyen legbelül mégis lehetett valami halvány sejtelmem arról, hogy
méltánytalan kívánságom messze meghaladja egyes felnőttek képzelőerejét
és rugalmasságát…
 Napokig senkinek sem beszéltem róla. Álmodozva sétálgattam az
Alster partján, és a jövőmről ábrándoztam; felidéztem, amikor Lena és én
köveket dobáltunk a vízbe, és amikor – sokkal korábban – anya és én
majdnem ugyanazon a helyen egy fuvolázó emberrel találkoztunk.
Pontosan láttam magam előtt: vasárnap kora reggel, rajtunk kívül senki
nem járt az utcán, de ő zavartalanul végigjátszotta a csodálatos dallamot,
és barátságosan ránk mosolygott. Miközben anya kinyitotta a pénztárcáját,
én minden bátorságomat összeszedtem.
– Miért játszik itt, ahol senki sem hallja? – kérdeztem félénken.
– De Lilly – suttogta anya zavartan, azzal beledobott egy márkát a
fuvolatokba, és el akart vonszolni onnan.
Ám a fuvolás elgondolkodott a kérdésemen, majd végül komoly
pillantást vetett rám. Hét- vagy nyolcéves lehettem, és azóta sem
felejtettem el azt a találkozást.
– Épp amikor senki nem hallja, akkor fontos játszani – felelte.
Õrülten hangzik, de attól a pillanattól fogva, hogy megszületett
bennem a terv, napokig vidám dallam csengett a fülemben. Lépteim
légiessé váltak, és amikor egyszer felemeltem egy kis, lapos követ, és
gondolkodás nélkül, könnyedén az Alsterbe dobtam, pattogott és táncolt a
felszínén, háromszor, négyszer, ötször, ha nem vakít el a napsütés, talán
tovább is számoltam volna.

11

HOGY AZ EMBERNEK VAN EGY TERVE, az egy dolog, de a legjobb

barátnőnket meggyőzni, az egészen más.
– Te megőrültél! – mondta Meggi a szemembe. – Senki nem megy az
NDK-ba, mindenki boldog, ha eljöhet onnan! Biztosan te is hallottál már
róla, hogy az emberek inkább lelövetik magukat menekülés közben, mint
hogy az NDK-ban maradjanak!
– Igen, de…
 – Hogy alig lehet valamit kapni, hogy a házak düledeznek, hogy az
embereknek évekig kell spórolniuk egy tévére! – Meggi lassan
belemelegedett, és nem mertem félbeszakítani. – Hogy sokaknak még
telefonjuk sincs, és kerti budiba végzik a dolgukat! Csak nem akarsz
tényleg odamenni?
Õszintén meg volt rökönyödve. Úgy döntöttem, arról a hatalmas
állami apparátusról inkább nem is mesélek neki, ami az NDK minden
egyes polgárát megfigyelés alatt tartja.
– Nem engedik ki onnan a családomat – szálltam szembe vele –, tehát
nekem kell odamennem. Lénához akarok menni, mindegy, hogy az NDK-
ban él-e vagy Honoluluban, vagy bárhol.
– Ő tud róla egyáltalán? – kérdezte a barátnőm. – Fogadni mernék
ugyanis, hogy ha tudná, mire készülsz, lebeszélne róla.
– Nem beszélne le! Egész életében ott élt, és nagyon is jól bírja, és
egyébként is az agyamra megy, hogy olyan emberek beszélnek előítélettel
arról az országról, akik még sose jártak ott…
– Istenem, Lilly! – mondta Meggi. – Talán téged sem engednek vissza
többé.
Nagyot nyeltem. Erre addig még nem is gondoltam.
– Na, és?! – vágtam rá bátran. – Inkább együtt az NDK-ban, mint
egyedül itt.
Ám Meggi nem hagyott békén. Másnap átcipelt hozzám egy vastag
könyvet Németország kettéosztásáról, amit a könyvtárból kölcsönzött ki.
Sárga cédulákkal megjelölte benne azokat a részeket, amelyeket el akart
olvastatni velem. Elmagyarázta, hogy Lena és én olyanok vagyunk, mint
egy-egy mesefigura két különböző meséből, akik csodálatos módon
találkoznak, és akiknek a története rövid időre összekapcsolódik.
Azután viszont vissza kellene térnünk abba a mesébe, ahová tartozunk,
és egy darabig talán emlékszünk még erre a különös időszakra, de idővel
egészen biztosan elfelejtjük, hogy egészen másképp is alakulhattak volna a
dolgok…
Egyre növekvő csodálkozással hallgattam.
– Az, hogy a jó vagy éppen a rossz mesében találjuk-e magunkat, a
sorson múlik – filozofált tovább Meggi. – És a te átmeneti zavarodottságod
is teljesen normális. De önként átmenni a rossz mesébe, az tényleg
butaság, Lilly.
– Lena nem mese – mondtam. – Mit beszélsz itt összevissza?
– Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ezt az egészet tágabb
értelemben kellene szemlélned – felelte a barátnőm méltóságteljesen.
– Na, jó – mondtam. – A tágabb értelem az, hogy a családom az NDK-
ból származik. Ezek az én gyökereim, ezt anya is megmondta. Lehet, hogy
számára helyes döntés volt, hogy lelépett, de ennek most én ittam meg a
levét, mert én maradtam itt egyedül!
Rémülten visszatartottam a lélegzetemet. Tényleg ezt mondtam?
Rettenetesen és durván hangzott, mintha szemrehányást akarnék tenni
anyámnak, és szinte rosszul lettem, annyira elszégyelltem magam miatta.
Különösen, mert nem tudtam visszavonni, mert minden egyes szó igaz
volt…
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Meggi meg lenne sértődve, amiért
őróla nem is tettem említést.
– Hát, akkor… – motyogta.
Ahogy rádöbbentem árulásomra, máris könnybe lábadt a szemem, de
már nem volt visszaút.
– Ez olyan, mint a honvágy, Meggi. Vissza akarom kapni a
családomat! – mondtam könyörgő hangon. – Ha Lena képes ott élni, akkor
én is képes vagyok.
– Oké, oké – mondta Meggi. – Segítek.
És nem csalódtam: a barátnőm találékony volt. Sok más nőhöz
hasonlóan, akik külföldön éltek, Meggi anyja is egész sor úgynevezett
bulvárfolyóiratra fizetett elő, hogy semmiről se maradjon le, ami
időközben a hazai prominencia berkeiben történt. Meggi is minden
hétvégén rávetette magát a lapokra; bár őt kevésbé érdekelték a Windsorok
és Oranjék bibijei, annál inkább azok a tudósítások, amelyekben normális
emberek nyilatkoztak borzalmas élményeikről. Meggi kedvenc rovata a
panaszláda volt. Sőt, azt állította, hogy a szülei egyszer jelölték a
„Fogadjunk, hogy…” műsorba, mivel a válaszok stílusából egy alvajáró
biztonságával tudott következtetni a szerzőre.
Az én különleges problémámhoz Irene asszonyt választotta ki. Volt
egy lyukasóránk, körülöttünk mindenki beszélgetett és kézimunkázott, és
rövid egyeztetés után Meggi tolla már céltudatosan szántotta is a papírt.
„Igen tisztelt Irene asszony! – írta. – Tizenhárom éves vagyok, és
nemrég árva lettem. A gyámügyi hivatal, vagyis jelenlegi törvényes
gyámom döntésének megfelelően kollégiumban lakom. Viszont az
anyukámnak van egy nővére, aki a családjával az NDK-ban él. Mióta két
héttel ezelőtt megismerkedtem a nagynénémmel, megérett bennem az
elhatározás, hogy hozzá költözöm az NDK-ba.”
– Megérett! Nagyon jó! – szakítottam félbe Meggit afeletti
elragadtatásomban, hogy az én legsajátabb érzéseimet egy másik ember
ilyen találó szavakba képes önteni.
– És most? – kérdezte Meggi kizökkentve.
– Most jöjjön a honvágy meg a családi gyökerek! – emlékeztettem.
– Ja, igen – motyogta Meggi, és feszült figyelemmel tovább írt.
Azután felolvasta:
– „Mivel elhunyt édesanyám sok évvel ezelőtt az NDK-ból menekült
el, feltehetőleg honvágyam van, mert elszakítottak a családi
gyökereimtől.”
Nem találtam szavakat.
– Meggi, te egyszerűen zseniális vagy!
Meggi örömében elpirult, és buzgón folytatta. A levelünk ezzel zárult:
„Kérem, közölje velem, hogyan lehet kiutazni az NDK-ba. Hálás lennék a
gyors válaszért, mivel közeleg a karácsony. Tisztelettel, Lilly Engelhart.”
– És most – mondta Meggi –, szükségünk van egy jeligére is, arra az
esetre, ha a válasz megjelenne az újságban.
Nem kellett sokáig gondolkodnom. Hamburg – Berlin – Jéna, így
festett az útvonalam már kezdettől fogva. Feltétlenül Berlinen keresztül
akartam utazni, látni akartam ugyanis azt a helyet, ahol minden
elkezdődött. Ott akartam állni, ahol a szüleim találkoztak, ahol a családunk
rövid története kezdetét vette: a széles utcán, amely Keletről Nyugatra
vezetne, ha nem állna ott a fal…
Így hát Meggi felírta, és ott díszelgett vastagon aláhúzva az elkészült
levél tetején: „Jelige: A harsfák alatt.”

Anyukám egy különösen szép helyet választott ahhoz, hogy közölje velem
a hírt: egy kávézónak berendezett hajót a hamburgi kikötőben. Laza
kontyba tűzte fel a haját, tiritarka blúzt vett fel farmerrel, és olyan fiatal és
gyönyörű volt, hogy néhány srác a szomszédos asztalnál folyton minket
bámult. Majd szétfeszített a büszkeség, kivált, mert kettesben, Pascal
nélkül mentünk el szórakozni, ami csak nagyon ritkán fordult elő Pascal
felbukkanása óta. A pincérnő két nagy fagylaltkelyhet hozott ki nekünk. A
világon semmi nem tudott volna felkészíteni engem arra, amit anya
mondani készült.
– Lilly – vágott bele egy kis idő elteltével –, én tényleg nagyon-
nagyon boldog vagyok, hogy te itt vagy nekem. Talán nem is tudod, mert
nem mondtam elégszer, de… az, hogy te vagy, nagyon sok erőt ad nekem.
Amikor rád nézek, akkor egyszerűen tudom, hogy gyakorlatilag bármire
képes vagyok…
Meglepetten néztem rá.
– Mégis mire? – kérdeztem.
– Például – felelte anya, és mély lélegzetet vett –, például tudnám,
hogy ha hosszabb időt kellene kórházban töltenem, tökéletesen
megbízhatnék benned.
Letettem a kanalamat. Egyszerre teljesen kiszáradt a szám, a fagylalt-
kehely ellenére.
– Kórházban? – kérdeztem ijedten.
– Igen – mondta anya határozottan. – Úgy néz ki, hogy meg kell
operáltatnom magam. De ne aggódj! Biztosan minden jól megy majd,
Pascal szabadságot vesz ki, és vigyáz rád.
– De mikor? – suttogtam.
– Hamarosan – suttogta anya. – Már a jövő héten.
Könnyek gyűltek a szemembe.
– Hosszabb időre?
Anya ujjával az abroszon rajzolgatott. Nem nézett rám.
– Azt hiszem, igen. Az utókezelés meglehetősen megerőltető. Azt
ajánlják, hogy addig maradjak bent a klinikán. De úgy döntöttem, élvezni
fogom! Néhány hétig hagyni fogom, hogy amúgy igazán kényeztessenek!
Amikor mosolyogva felpillantott és a szemembe nézett, tudtam, hogy
rettenetesen fél.
– Miféle betegség ez? – kérdeztem csendesen.
 Csak két igazán súlyos betegséget ismertem, a rákot és az AIDS-et, és
ezeknek is csak a nevét.
– Egy kis daganat a mellemben – felelte anya.
– De ugye nem rák? – kérdeztem ijedten felnevetve.
– Mit tudsz róla? – kérdezett vissza.
Tehát mégis. Zúgni kezdett a fülem, az ujjaim hegye egy pillanat alatt
jéghideggé vált.
– Hogy manapság már a legtöbben felgyógyulnak belőle – hallottam a
saját hangomat. – Nemrég láttam a tévében.
– Tényleg?
Semmi ilyesmit nem láttam a tévében, de anya hirtelen sokkal
vidámabbnak tűnt.
– Nekem is ezt mondták. Minden rendben lesz, Lilly, biztosan, majd
meglátod…
Minden rendben lesz, minden rendben lesz. Anya egykori helyén egy
kövér nő ült, előtte egy almatorta, én pedig a helyiség másik végéből
odapillantottam, és folyamatosan ezt próbáltam bebeszélni magamnak:
minden rendben lesz…
– Jártál már itt? – kérdezte Gubler asszony, és mosolyogva rám
pillantott az étlap felett. Megint szerda volt, és megint valami különleges
ötlettel állt elő.
– Igen, az anyukámmal – feleltem, és szántszándékkal hozzátettem: –
Amikor megmondta, hogy rákja van.
Gubler asszonynak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Szinte már
sajnáltam, hiszen honnan is tudhatta volna, hogy ez a kávézó-hajó
számomra a világ egyik legborzalmasabb helye.
– A feketeerdő kelyhet ajánlom – mondta végül bátran. – Én is mindig
azt választom.
Elmélyülten tanulmányoztam az étlapot, és úgy tettem, mintha a betűk
jelentéssel bírnának számomra. Ám valójában újra meg újra fennakadtam
az első soron, kancsó kávé, kancsó kávé, kancsó kávé.
– Nem unalmas… mindig ugyanaz a kehely? – kérdeztem érdes
hangon.
– Vannak bevált dolgok, amikhez egyszerűen érdemes ragaszkodni –
magyarázta Gubler asszony. – Tapasztalatok, amiket megoszthatunk
másokkal…
De nem velem, gondoltam.
Amikor a pincérnő odajött az ablak mellett álló asztalunkhoz, és
Gubler asszony egy feketeerdő kelyhet és két kakaót rendelt, becsuktam az
étlapot, és így szóltam:
– Egy méhcsípést!
Méghozzá Gubler asszonyra pillantva, hogy ne maradjon kétsége
afelől: jobb, ha megtartja magának a tapasztalatait.
– Na, mesélj! – szólított fel, mintha nem értette volna a célzást. – Mi
újság az iskolában?
Elnéztem mellette, ki az ablakon.
– Nem érzed valami jól magad ott, igazam van? – hízelgett. – Talán én
is így lennék vele, egyedül a sok nő között… – Előrehajolt. –
Gondolkoztam, Lilly. Nemsokára itt a karácsonyi szünet. Biztosan nem
akarsz egyedül ott maradni a kollégiumban.
Anélkül, hogy meg tudtam volna mondani az okát, valahol a
bensőmben megszólaltak a vészharangok. Tisztában voltam vele, hogy
Gubler asszony beszélt az iskolám igazgatójával, és hogy szó esett az
éjszakai sétáimról is. Arra számítottam, hogy felelősségre vonnak, és kissé
aggasztott, hogy eddig semmi ilyesmi nem történt. Ez a kirándulás a
hajóra, a karácsony emlegetése… valahogy nem állt össze a kép.
– Lehetőségünk van átmenetileg elhelyezni téged – mondta Gubler
asszony, és sokatmondóan pillantott rám. – Ha akarod.
– Hogyhogy elhelyezni? – kérdeztem zavartan.
– Egy családnál.
A következő prllanatban már ott is voltak a fényképek az asztalon.
– Ezek itt Bertramék – mondta Gubler asszony. – Jens és Margit, és a
két fiuk. Valamivel idősebbek nálad, és ők is örökbefogadott gyermekek.
Nagyon kedves család. Kutyájuk is van. Látod?
– Örökbefogadott gyermekek? – kérdeztem vissza tanács Lalanul.
– Igen. Ez egy örökbefogadó család, Lilly. Meséltem nekik rólad, és
nagyon szívesen megismerkednének veled.
A sokk hatására mindjárt visszatért a hangom.
– Nekem már van családom!
 – A nagynénéd, tudom. – Gubler asszony hangjábó' enyhe idegesség
érződött ki. – Szép dolog, hogy eljöhetett a temetésre. Talán valamikor
majd te is meglátogathatod őt. Bertramékuak mindenesetre nem lenne
kifogásuk ellene.
– Bertraméknak? Egy pillanat! – kiáltottam fel.
Ám Gubler asszony zavartalanul folytatta:
– Ez egy életre szóló dolog lenne, Lilly. Egy család, aminek tényleg
része lennél. Ők mindig ott lennének neked, megszerethetnétek egymást.
Egy kar jelent meg mellettem, és letett valamit az asztalra. Gubler
asszony hirtelen eltűnt egy nagy fagylaltkehely mögött.
– Senki nem élhet szeretet nélkül. Te sem, Lilly.
– De nekem van olyan rokonom, aki szeret – nyögtem ki nagy
nehezen.
– De nem itt – vágta rá Gubler asszony.
– És ha átmegyek?
Kicsúszott a számon a titkom. Elakadt a lélegzetem. Gubler asszony
türelmetlenül dőlt hátra.
– Beszéljünk egymással értelmesen! Rendben? – mondta
bosszankodva. – A rokonaid Kelet-Németországban élnek! Írhatsz nekik,
küldhetsz csomagot, és biztosan lehetőség lesz egy látogatásra is. Ha
Franciaországról lenne szó, nem probléma! De az NDK? Lilly, ez a
legszigorúbban őrzött határ egész Európában. És még ha…
– Még ha mi? – kérdeztem rá azonnal, pedig szinte bénult voltam.
– Nos, igen – gondolkodott el Gubler asszony. – Nem tudok ilyen
esetről, de még ha konzuli szinten lehetne is tenni valamit, még mindig
megmaradna az iskola kérdése, vagy a nagynénéd életkörülményei. Nem
hasonlíthatók a mieinkhez. Először is meg kellene vizsgálni a helyszínen,
hogy egyáltalán elfogadhatók-e a feltételek.
– És ez a… ez a konzuli dolog? – unszoltam. – Az meddig tartana?
– Három hónap, fél év. Vagy akár sokkal tovább. Annyi ideig biztosan
nem akarsz várni!
Kétségbeesésem jól láthatóan az arcomra lehetett írva, mert Gubler
asszony vonásai ellágyultak, áthajolt az asztal fölött, és megfogta a kezem.
– Bertraméknál csodaszép szobád lenne! És a legjobbat még nem is
tudod. Eppendorfban laknak, tehát ismét a régi iskoládba járhatnál! Na, mit
szólsz?
Teljesen kábult voltam. Ez csak valami rémálom lehetett. Talán ha
visszatartanám a levegőt, végre felébrednék
Gubler asszony elengedte a kezem.
– Szívesen elhoználak a kollégiumból huszonharmadikán.
– Huszonharmadikán? – kérdeztem vissza alig hallhatóan. – De hiszen
az… már holnapután van!
Gubler asszony bátorítóan bólintott.
A válaszom egész életem talán legsúlyosabb következményekkel járó
kényszerhazugsága volt:
– De hát az nem megy – jelentettem ki utolsó erőmet is összeszedve,
és csodálkoztam, milyen határozottan csengett a hangom. – Akkor van
Pascal születésnapja. Együtt ünnepelünk, ezt már előre megbeszéltük.
Gubler asszony arca akaratlanul is megnyúlt kissé; nyilván belátta,
hogy nem veheti el tőlem az utolsó megmaradt családtagot.
– Na, jó – adta be a derekát kelletlenül. – Akkor huszonnegyedikén…
de délelőtt! Szenteste ugyanis én is elutazom a családomhoz – árulta el
mosolyogva. – Lübeckbe!

Nem tudom megmondani, mivel töltöttük el ennek a rémálomszerű

délutánnak a hátralevő részét, és hogy miként jutottam el a hajótól a
telefonfülkéig. Pascal szerint a fülke úgy bepárásodott a könnyeimtől,
hogy a mellette elhaladók nagy ívben kikerülték, mert attól tartottak, hogy
odabent kémiai kísérletek, kábítószer-túladagolás vagy kandi kamerás
felvétel folyik. Én a magam részéről a segélyhívó számokat hirdető
matrica alatt ültem, és a könnyeimtől nem is láttam, ki tépte fel hirtelen az
ajtót és ölelt magához.
Azután ott ültünk az albérlete kis, félhomályos konyhájában, és Pascal
szeretetteljes együttérzése elillant.
– Szó sem lehet róla, hogy átmenj! – förmedt rám. – Anyád forog a
sírjában!
– Azt hiszed, anya boldog volt itt? – zokogtam. – Egyedül volt! Ha
otthon maradt volna, Lena ott ült volna az ágya szélén, amikor meghalt.
 – Otthon! – ismételte el Pascal sértõdötten. – Aha. Azt odaát tehát már
otthonnak nevezed?
Jan és Marc, akiket már jól ismertem Pascal elbeszéléseiből, mint „a
fiúk”-at, próbáltak köztünk közvetíteni. Marc, az idősebbik, szerkesztőként
dolgozott egy filmművészeti folyóiratnál, és olyan vastag
szemüveglencséje volt, hogy a szeme szinte nyomógomb méretűre
zsugorodott mögötte. A másik, Jan, egy rádióadást vezetett, ezért minden
reggel négy órakor kellett kelnie, és különös hangszál-bemelegítő
gyakorlatokat végzett a fürdőszobában, amelyekből Pascal kezdetben arra
következtetett, hogy J annak súlyos emésztési problémái vannak.
– Egy gyereknek a családjánál van a helye – vélte Marc, és együtt
érzően nézett rám nyomógomb-szemeivel.
– Remek, most még meg is erősíted az elhatározásában! –
bosszankodott Pascal. – Annak idején rengeteg áldozat árán sikerült csak
elérni, hogy Lilly anyja szabadon élhessen itt.
– Szabadon? – kérdezte Marc. – Lilly nem hagyhatja el az országát.
Ezt nem nevezném szabadságnak.
– De hát még gyerek! – kiáltott fel Pascal ingerülten. – Azonkívül van
még valami… – folytatta kicsit halkabban – .. .a háttérben! Egyáltalán nem
vagyok biztos abban, hogy Lena családja befogadná őt…
Egy csapásra abbahagytam a bőgést.
– Micsoda? – kérdeztem hitetlenkedve. – Azt hiszed, Lena nem akar
engem?
Egy pillanatra néma csend támadt. Ügy tant, mintha Pascal egészen
kicsit behúzta volna a nyakát.
– De, de, biztosan akar – bizonygatta végül. – De, tudod, nincs
egyedül. Ki tudja, hogy a férje és a gyerekei…
– Mit is értettél az előbb áldozatok alatt? – szakítottam félbe.
Egymásra meredtünk. Aztán Pascal lesütötte a szemét, és én hirtelen
megint éreztem azt a különös félelmet, mint akkor, amikor megtaláltam
Lena leveleit.
– Látogasd meg őket előbb a szünidőben! – javasolta Jan.
– És mindennap éjfélkor átjön a határon, vagy mi?
– Nem, az szükségtelen. Ha van személyre szóló meghívója egy NDK-
s állampolgártól, akkor tovább is maradhat.
 – Na, látod, Lilly. – Pascal arca felderült. – Ez nem is rossz ötlet.
– Viszont eltarthat egy darabig – vetette fel Jan. – Karácsonyig már
nem oldható meg. Legfeljebb egynapos beutazási engedéllyel tud átmenni
Berlinen keresztül, és egyszerűen ott marad. Ha egyszer bejutott, bent van.
– Ugyan, hagyd már abba! – mondta Pascal dühösen.
– Átviszed kocsival, felülteted a Jénába tartó vonatra, és visszajössz.
Hol itt a probléma?
– Ki? Én? – Pascal a mellkasához kapott, akár egy antik tragédiában. –
Egy pillanat, hiszen ez gyermekrablás!
– Mire megtalálnának – mondta Marc –, már rég Acapulcóban leszel.
Pascal hevesen tiltakozott.
– Nem. Nem, ezt felejtsétek el!
Egyszerűen felálltam, és faképnél hagytam őket. Mielőtt becsapódott
mögöttem a lakás ajtaja, még hallottam, hogy egyikük ezt mondja:
– Tényleg cserben akarod hagyni?
A ház folyosóján Pascal utánam rohant. Kettesével vette a
lépcsőfokokat, és megragadta a kabátom ujját.
– Lilly, várj!
Kiszakítottam magam a szorításából.
– Azt mondtad, ha segítségre van szükségem, ott leszel! – kiáltottam
rá. – De előbb anyát hagytad cserben, aztán engem. Ez minden, amire
képes vagy!
Még mielőtt az utolsó szótagot kiejtettem volna a számon, már meg is
bántam; Pascal olyan fájdalmas tekintettel nézett rám, hogy megint
elsírtam magam. Amikor becsukódott az ajtó, ő még mindig ott állt földbe
gyökerezett lábbal. Az első emeleti konyhaablak mögött Jan felmutatta
felém a hüvelykujját, de én oda sem néztem.

12

SZEGÉNY GUBLER ASSZONY! Biztosan sokkot kapott, amikor szenteste

délelőttjén, gyakorlatilag útban a családi ünnepségre, megállt a kollégium
előtt, és a Bertraméknak előre örülő, hálás Lilly helyett csak egy
megrökönyödött kollégiumvezetőt talált. Reggelinél még látott engem, és
semmi sem utalt arra, hogy épp karácsonykor tervezek ilyen botrányos
dolgot véghezvinni. Elsősorban azt találta megmagyarázhatatlannak,
hogyan voltam képes a csomagjaimmal együtt elhaladni a portásfülke előtt,
ugyanis mióta értesültek éjszakai kirándulásaimról, különösen szemmel
tartottak.
Gubler asszony és a kollégiumvezető zavartan álldogáltak a
szekrényem előtt, melyben ruhatáram néhány darabját hagytam. A
kollégiumvezetőnek végül mégiscsak eszébe jutott még valami, a
kötényébe nyúlt, és elővett egy levelet.
– Ezt épp át akartam neki adni – mondta. – Akkor vettem észre, hogy
elment.
Gubler asszony széthajtogatta a levelet, melyen a következő titokzatos
felirat szerepelt: „Kérdezze Frau Irénét!”, és olvasni kezdett. Állítólag
hatalmas szemeket meresztett; a fejéhez kapott, és a következő szavak
kíséretében kirohant az autójához:
– Ó, istenem! A zónába akar menni!
Akkor én már rég az autópályán száguldottam Hamburgból Berlin
felé, rádiót hallgattam és énekeltem, és szilárdan megvoltam győződve
arról, hogy soha többé nem találkozom Gubler asszonnyal és a
kollégiumvezetővel.
– Én teljesen megőrültem – vádolta magát Pascal, és kapaszkodót
keresve szorosan megmarkolta a kormányt.
Szeretetteljesen a karjába csíptem.
– Anya olyan boldog lenne! Elviszel Lénához! – próbáltam felvidítani.
– Azt majd meglátjuk! – morogta. – Nagyobb a valószínűsége annak,
hogy magammal kell vigyelek Acapulcóba. Ha egyáltalán elérem a járatot,
és nem tartóztatnak le már a határon…
Ám egészében véve máris egy olyan szelíd ember lelki nyugalmával
rendelkezett, aki beletörődött elkerülhetetlen sorsába.
Az utolsó találkozásunk óta eltelt két nap során beigazolódott a
feltevésem, miszerint a legjobb terv sem ér semmit jó barátok nélkül.
Pascal még aznap este felhívott és kijelentette, hogy mindenre hajlandó –
azzal a feltétellel, hogy semmibe nem keverem bele. Ez a számomra akkor
még nem egészen egyértelmű feltétel azt jelentette, hogy bár vállalja a
taxisofőr szerepét, de nem vesz részt a szökésem előkészítésében. És bár
Marc rendelkezésre bocsátja a nővére öreg bogárhátúját, de az kizárt, hogy
Pascal megjelenjen vele a kollégium közelében. Azt a problémát tehát,
hogyan cipelem el a poggyászomat a portásnő előtt és juttatom el a bogár
csomagtartójáig, nekem kellett megoldanom.
Pascal valószínűleg abban reménykedett, hogy ez olyan kemény dió
lesz számomra, hogy végül feladom a tervemet. Mert amikor Meggi péntek
este – december 24-e előestéjén – felhívta egy telefonfülkéből, hogy
közölje vele: a bogár indulásra kész, állítólag először csak hallgatott.
Ugyanis a minden gyanún felül álló Meggi volt az, aki a holmijaimat
csütörtökön és pénteken kicsempészte a kollégiumból. A Pascallal
folytatott telefonbeszélgetést követően nem volt jobb ötletem, mint
egyenesen a barátnőmhöz rohanni.
– Ki kell találnunk valamit! – könyörögtem neki.
Meggi az ágyán ült a sok puha díszpárna között, és mély hallgatásba
burkolózott.
– Mi sem egyszerűbb – mondta végül. – Csak az iskolai hátizsákodra
van szükséged, néhányszor kimész és bejössz.
– Van fogalmad arról, mennyire rám vannak tapadva, mióta éjjelente
sétálni mentem? – feleltem csüggedten. – Elég, ha jobbra és balra nézek, és
már meg is kérdezi valaki: Lilly, hová akarsz menni?
– Akkor majd én megcsinálom. Pascal álljon be az autóval a
szupermarket parkolójába, és tegyen be egy bőröndöt a csomagtartóba. Én
pedig majd nyugisan sétálgatok oda-vissza, és pakolok – jelentette ki a
barátnőm, és ahhoz képest, hogy nemrég még minden eszközzel
megpróbált lebeszélni a tervemről kimondottan lelkesen csillogott a szeme.
– Meggi, te zseniális vagy! – mondtam, hogy örömet szerezzek neki.
Mert, hogy őszinte legyek, addigra már én is kieszeltem pontosan ugyanezt
a tervet. De nem akartam közvetlenül megkérni erre Meggit, mert nem
szép dolog bűncselekményre buzdítani valakit, és ha mégis ezt tesszük,
legalább keltsük azt a látszatot, mintha a rossz útra térített személy szabad
akaratából hozta volna meg ezt a döntést.
Meggi két napon át sehová nem ment az iskolai hátizsákja nélkül. Ügy
tűnt, ezen senki sem csodálkozik. Pascal a megbeszéltek szerint átadta
nekünk a bogár kulcsát, miután leparkolta az autót két utcával odébb, egy
szupermarket parkolójában.
– Nekem az egészhez semmi közöm – beszélte be magának.
A kulcsot egy az autó közelében álló szemeteskuka aljára ragasztotta –
amit már enyhe túlzásnak tartottunk. Amikor afelől érdeklődtem, vajon az
ujjlenyomatait is letörölte-e, dühbe gurult.
A csomagtartó tetejének oltalmában Meggi rendesen telegyömöszölte
Pascal túrahátizsákját. Aminek nem talált helyet, azt válogatás nélkül
visszavitte a kollégiumba, így aztán Jénában elég furcsa kombinációkat
szedtem elő a zsákból, melyek láttán rokonaim döbbenten hallgattak.
De a legfontosabb az, hogy sikerült. A bogár készen állt, nem volt
többé kibúvó. Pascalnak tartania kellett a szavát, még ha alig aludt is az
éjjel, és még ha – mint azt később elmesélte – össze is rendezte a
személyes iratait, hogy a rokonai eligazodjanak köztük, ha esetleg
útközben valami szörnyűség történne velünk. De erről majd később…
Először Meggi jelent meg, és egyik lábáról a másikra állt zavarában,
hogy végre elbúcsúzhasson. Mindkettőnk számára világos volt, hogy ez
nem egy szokványos búcsúzás.
– Ha majd húsvétkor meglátogatlak, elviszem a hörcsögödet – ígérte
Meggi.
Amire mindketten gondoltunk, nem mondtuk ki: valószínűleg soha
többé nem látjuk egymást…
– Légy jó! – mondtam halkan.
– Te is.
Kezet fogtunk. Pascal már várt – a karácsony előtti utolsó
nagybevásárlás forgatagában senki nem törődött velünk, így
megkockáztatta, hogy együtt mutatkozik velem a szupermarket
parkolójában. És csak amikor már az autóban ültem és elindultunk, akkor
szedtem össze a bátorságot, hogy lehúzzam az ablakot, integessek és
kikiáltsak:
– Rettenetesen fogsz hiányozni!
Meggi is integetett, az ajka mozgott. Talán ezt mondta:
– Te is nekem! Sok szerencsét!
Gyorsan elfordultam, és feltűnően nagy figyelmet szenteltem a
biztonsági övemnek. Pascal rám sandított.
 – Nos, igen, Lilly – mondta hűvösen. – Aki útnak indul, az mindig
hátra is hagy valamit.

Anya a papírra meredt. Már a kezében tartotta a ceruzát, és többször is

nekiveselkedett az írásnak: „Kedves Lena…” de mindannyiszor elszállt a
bátorsága, és félbehagyta. Arra gondolt, elnézést kér a nővérétől, amiért
ráijeszt és fájdalmat okoz neki azon az estén, amikor Lena hazaér és
megtalálja az üzenetét. Meg akarta köszönni neki az elmúlt két évet, és azt
a természetességet, amivel ő és Rolf házasságkötésük után is kezelték a
velük egy háztartásban élő Ritát. Soha nem éreztették vele, hogy talán
inkább kettesben lennének, soha nem hozták zavarba azzal, hogy a
jelenlétében intim pillanatokat szereztek volna egymásnak vagy indiszkrét
utalásokat tettek volna. Csak most, amikor Rita először volt szerelmes,
tudta igazán felmérni, milyen nehezükre is eshetett ez olykor.
Azt is szívesen elmesélte volna Lénának, hogy miután meghozták a
döntést Jochennel, minden éjjel éberen feküdt és sírt, mert tudta, hogy ez a
döntés örökre elválasztja egymástól Lénát és őt. Tudta, hogy nem lesz
szabad visszalátogatnia az NDK-ba. Aki elmenekült, minden hidat
felégetett maga mögött, és nagy valószínűséggel nem látta többé az
otthonát, a családját, a barátait. Talán egyszer majd enyhítenek a szigorú
ki- és beutazási szabályokon, és Lena egészen biztosan kiutazhat egyszer
Nyugat-Németországba, ha majd nyugdíjas lesz. De azt, hogy Lena vagy ő
valaha nyugdíjas lesz, Rita nem tudta elképzelni.
Hogyan is lehetett volna elég egyetlen papírlap, vagy akár egy egész
tömbnyi levélpapír mindarra, amit ebben az utolsó pillanatban szívesen
elmondott volna Lénának?
Talán Jochennek igaza volt, amikor ezt mondta: „Az még jobb lenne,
ha nem írnál semmit! Mi van, ha megtalálják, még mielőtt átjutunk?”
De anya képtelen volt egyetlen szó nélkül eltűnni úgy, hogy Lena
semmit sem tud. Felemelte tehát a ceruzát, és írni kezdett: „Hamburgban
vagyok. Köszönök mindent. Szeretettel, a te Ritád.”
Aztán még egyszer utoljára megmosta a kezét a kis mosdóban, még
egyszer utoljára végigment a folyosó nyikorgó fapadlóján, és még egyszer
utoljára levette a kabátját a fogasról.
 Mélyen magába szívta a lakás ismerős illatát, azután még egyszer
utoljára elfordította a kulcsot a zárban, és lehajolt, hogy betegye a legfelső
lépcsőfok alatti kis résbe. Kétszer is kiejtette a kezéből, annyira reszketett.
Aki útnak indul, az mindig hátra is hagy valamit.

– Nem akarnak kapcsolatot. Csak a devizát akarják, a nyugatnémet márkát,

de máskülönben mindent megtesznek, hogy megakadályozzák az emberek
találkozását. Kezdve ezzel az átkozott kötekedéssel a határon, hogy a
nyugatnémeteknek még csak eszükbe se jusson az NDK-ba utazni. –
Emlékeztem, milyen bosszús volt anya hangja, amikor erről mesélt.
Minél közelebb jutottunk Pascallal a határátkelőhöz, annál jobban
elcsendesedtünk.
Már messziről látszott, hogy nem szokványos országhatárral van
dolgunk. Végtelenbe nyúló szögesdrót kerítés bukkant fel az autópálya
mindkét oldalán, és tűnt el a környező fák, illetve dombok takarásában.
Két részre szakította azt, ami valaha együvé tartozott, és ami most mégis
állig felfegyverezve nézett farkasszemet egymással: Kelet- és Nyugat-
Németország, az egyes számú háborús helyszín, amennyiben valaha
fegyveres harcra kerülne sor a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai
között. Láttam, amikor diákok tüntettek az új közép-hatótávolságú rakéták
telepítése ellen Németországban, és nem értettem, A határhoz érve
azonban kezdtem sejteni, miről is lehet szó.
Keskeny dűlőút vezetett a kerítés mentén a téli pusztaságban, ezen
közlekedtek a határőrök. A négyszögletes őrtornyot úgy helyezték el, hogy
jól belátható legyen körülötte az egész terep.
Úgy láttam, mintha a torony ablakában lámpa villant volna, pedig csak
a megfigyelő távcsöve törte meg a fényt. Idekint egyetlen mozdulat sem
kerülhette el az őr figyelmét, egy-egy embernek mégis sikerült olykor
áttörnie – futva, mászva, úszva, éjjel és a köd leple alatt, a legelképesztőbb
helyeken elrejtőzve egy autóban, földalatti járatokban vagy saját készítésű
repülő szerkezettel. A határ mentén telepített önkioldó automata
fegyvereket és taposóaknákat néhány éve leszerelték, de a menekültekre
továbbra is érvényben volt a tűz-parancs. Elképzelhetetlennek tűnt
számomra, hogyan volt valakinek bátorsága elrejtőzni ebben a kis erdőben,
kifigyelni a határőrök járműveinek mozgását, várni, amíg az őr egyetlen
pillanatra nem figyel, és kockára tenni mindent, futni, lyukat vágni a
kerítésbe, nekitámasztani egy létrát, mászni, ugrani…
A szívem a torkomban dobog. Elfordítom a fejem. Pascal beáll a
kocsisorba, ami a „Transit” feliratú tábla alatt kígyózik. Két határőr
magához int bennünket, arcuk rezzenéstelen, és barátságtalanul, a
következő szavakkal üdvözölnek az NDK felségterületének első
szakaszán, amin Nyugat-Berlinbe menet át kell haladnunk: „Igazolványok,
forgalmi, csomagtartót és motorháztetőt kinyitni.” Pascal
elővigyázatosságból még egyszer teletankolta az autót Nyugaton, hogy az
NDK autópályán egyetlen másodpercre se kelljen megállnia.
A határőrök ráérősen végzik a dolgukat. Miközben egyikük eltűnik az
útleveleinkkel, a másik felszólítja Pascalt, hogy hajtsa előre a hátsó ülést
is. Pascal rángatja, taszigálja az ülést, többször is beveri a fejét az autó
tetejébe, ezer halált hal, mivel nem ismeri az autót, és az ülések nem adják
meg magukat. (Jaj istenem, jaj istenem, dönthetőek ezek egyáltalán?) A
határőrök hagyják, hadd kínlódjon anélkül, hogy segítenének, folyton ez a
merev, szinte sértett tekintet, és amikor végül izzadtan feladja, olyan
alaposan átvizsgálják a bogarat, hogy épp a lényeg kerüli el a figyelmüket:
a disszidáló gyermek, aki egészen kicsire húzza össze magát…
Hitetlenkedve és csodálkozva figyelem, ahogy egy hosszú botra szerelt
tükröt tolnak be az autónk alá. Miután magunk mögött hagyjuk a határt,
még sokáig nem szólunk egy szót sem.
Azután néhány óra autózást követően megérkezünk Nyugat-Berlinbe,
és meg is feledkezem a határátkelőnél rám törő rémületről. Kihajolok az
ablakon, eső csepeg az arcomra, én pedig kikiabálom magamból a
boldogságomat a fényreklámok, karácsonyi dekorációk és mozik felé:
– Berlini eső! Végre!
Mintha apámat látnám, amint 1973-ban a kacsájával ugyanezen az
úton hajt végig. Ugyanazok a házak, ugyanaz az aszfalt, ugyanazok a
közlekedési lámpák. Talán már az a kis újságosbódé is megvolt, a
metróállomás biztosan, és az a nagy fa…
– Most már húzd fel végre az ablakot, és figyeld a térképet! – szólt
rám Pascal. – Már több mint egy órája kanyargók itt…!
Az ölembe dobta azt, ami a vadonatúj Falk-térképből megmaradt.
Mindjárt láttam, hogy a „szabadalmaztatott hajtogatási technika”
menthetetlen. Rövid gondolkodás után újra kihajoltam az ablakon, és
átkiáltottam a taxisnak, aki épp mellettünk állt meg a dugóban:
– Bocsánat! Hogy jutunk át legegyszerűbben Kelet-Berlinbe?
A taxisofőr az útra pöccintette a csikkjét.
– Ne beszéljenek túl sokat, és készítsék elő a pénzt! – javasolta, majd
újra feltekerte az ablakot. Elképedve huppantam vissza az ülésbe, amikor a
bogár ismét mozgásba lendült.
Még ennél is jobban megdöbbentem, amikor Pascal a következő
lámpánál merev tekintettel egyenesen továbbhajtott.
– Jobbra, kanyarodj be jobbra! Ott van! – kiáltottam izgatottan, és
vadul kalimpáltam az esőben, míg egy kisteherautó egyetértőén fel nem
villantotta a lámpáját.
– Beenged, beenged!
Pascal összeszorította a száját. Bütykei elfehéredtek, olyan erővel
markolta a kormányt. A kisteherautó sofőrje megkopogtatta a homlokát,
amikor elhaladt mellettünk, a hátsó kerekei pedig a fejemre spriccelték egy
pocsolya vizét.
Hátradobtam a térképet, karba tettem a kezem, és mélyebbre csúsztam
az ülésben. Haragosan és tehetetlenül vettem tudomásul, hogy ismét
könnyek szöknek a szemembe.
– Gyáva!
Több mint fél órán át bolyongtunk keresztül-kasul a városon, a hajam
már rég megszáradt, mire Pascal végre el tudta határozni magát, hogy
véghezvigye a dolgot, és a megfelelő irányba forduljon.
A Kelet-Berlinbe vezető átkelőnél szerencsére beékelődtünk a többi
kocsi közé, így nem tudott volna minden további nélkül kiállni a sorból.
Ennek ellenére elővigyázatosságból teljesen belepréselődtem az ülésbe, és
akkor sem panaszkodtam, amikor Pascal rágyújtott, pedig tudtommal már
évekkel korábban leszokott a dohányzásról. Buzgón reménykedtem, hogy
a határőrök sietnek, és gyorsan fogunk haladni, mielőtt kísérőm mégis
meggondolná magát. De sajnos végigcsinálták a teljes ellenőrzési hajcihőt,
pedig szenteste volt, még a határőrbódéban is állt egy csenevész
karácsonyfa. Végtelennek tűnő ideig vártunk a sorban. Pascal és köztem
úgy húzódott a csend, mint egy nyúlós, elhasználódott rágógumi.
 Feszült idegállapotomnak köszönhetően csak akkor vettem észre a
többi határátlépőt, amikor már csupán néhány autó állt előttünk a sorban.
Szokatlanul sok volt köztük az idősebb ember, egy részük gyalog kelt át a
határon, és a túloldalon már várták őket. Anyától tudtam, hogy a
nyugdíjasok átköltözhettek az NDK-ból Nyugatra, és hogy ezt sok
nyugdíjas meg is tette, még ha hátra is kellett hagyniuk a gyerekeiket és az
unokáikat. Nyugat-Németországból azután megörvendeztethették az otthon
maradiakat a piacgazdaság áldásaival. Ilyenkor azután az NDK-sok
csodálkozva állapították meg, hogy néhány dolog, amit Nyugaton jutányos
áron meg lehetett vásárolni, az NDK-ban készült – csak éppen nem az
ottani polgárok számára, hanem exportra, kemény nyugatnémet márkáért!
Egy alacsony, ősz hajú asszonyság olyan sok szatyrot cipelt, hogy
lépni is alig bírt. A családja nagy üdvrivalgással fogadta, és diadalmasan
indultak vele haza, de én elszomorodtam. Elképzeltem, amint ideje
legjavát egyedül tölti a másik oldalon. Igen, minél tovább szemléltem a
karácsonyi határátlépőket, annál szomorúbb lettem. Már csak ezért is
örültem, amikor végre sorra kerültünk, még ha ismét ránk is mordultak:
– Motorháztető, csomagtartó, igazolványok, forgalmi…
Többé nem volt visszaút! Amíg az autónkat és az útleveleinket
ellenőrizték, Pascalnak pedig fejenként huszonöt német márkát át kellett
váltania NDK márkára, izgatottan próbáltam szemügyre venni a város
keleti részét. Szürkésbarna régi épületeket láttam, és vicces kis Trabikat,
amint az esőben robogtak. Nem voltam egészen biztos benne, hogy vajon
ez már Kelet-Berlin-e. Mégis a torkomban dobogott a szívem: tényleg itt
vagyok, sikerült, már csak néhány lépés választ el az új életemtől! A
bordáim alatt szinte már elviselhetetlen, ünnepélyes bizsergést éreztem.
Nem sok hiányzott hozzá, hogy izgatottságomban fel-le ugráljak.
Csak Pascal mogorva arckifejezése tartott vissza. Ő, szegény, végül is
még elég messze volt a céljától; nem elég, hogy sértetlenül fel kell ültetnie
engem a Jénába tartó vonatra, de azután még vissza is kell vezetnie
Hamburgba…
Egyszerre mélységes bánat szállt meg. Együttérzés és bűntudat Pascal
miatt, szomorúság a Meggitől való elválás miatt… úgy éreztem magam,
mint egy utolsó gazember. Hányszor veszekedtem Pascallal, vágtam
szitkokat a fejéhez, voltam vele igazságtalan és nehezítettem meg az életét.
És most, bár nem egészen szabad akaratából, mégis az élete
kockáztatásával átvitt „Európa legszigorúbban őrzött határán”, ahogy
Gubler asszony nevezte. Hogy fogom én ezt valaha jóvátenni? Szorosan
odabújtam hozzá, hogy elhalmozzam határtalan szeretetemmel és
hálámmal.
– Aú, Lilly! Ne nyomj agyon! – panaszkodott, és öklével enyhén
oldalba bokszolt.
Vérig sértve visszabokszoltam. Még ebben az egészen különleges
helyzetben sem akart köztünk működni a dolog. Nyilván tényleg az volt a
legjobb mindkettőnk számára, ha végre elválnak útjaink.

Alig értünk át a határon, már megint veszekedtünk, ezúttal azon a

fényképen, amelyen a szüleim „a hársfák alatt” állnak. Egy lépcső, egy
oszlop, kétoldalt vastag falak kacskaringós mintával és egyéb díszítésekkel
– mindezt nem nyelhette el csak úgy a föld! Újra meg újra végigmentünk
az Unter den Linden utcán oda és vissza, már háromszor kiszálltam, és
reménykedve rohanni kezdtem egy-egy épület felé. Minden alkalommal
csalódottan tértem vissza. Mégse…
– Lehet, hogy valamelyik mellékutcában van – vélte Pascal. – Ki
tudja, hogy néz ki most az a környék. Hagyjuk inkább, Lilly! Induljunk a
vasútállomásra!
Ismét kivettem a kezéből a fényképet, és megigézve bámultam. Ez
egyszerűen nem lehetett igaz – olyan közel voltam hozzá, éreztem!
– Itt kell lennie! – ismételtem el sokadjára.
– Hát nekem ebből most már elegem van! – Pascal felhajtott a
padkára, hogy megforduljon. – Ez az autó most a vasútállomásra megy,
akár veled, akár nélküled!
– Nem! – kiáltottam. – Ott van! Állj meg!
– Na, jó – sóhajtott fel Pascal. – De ez az utolsó.

Idegességemben majdnem leszakítom a kilincset, és kiugrom, pedig az

autó még gurul. És különös módon többé már nem vagyok egyedül,
amikor átfutok az úton, egyenesen a dóm felé. Ott fut mellettem Jochen, az
apám, akire egyáltalán nem emlékszem, de akivel most, mint valami csoda
folytán, mégis összetalálkozom. Még csak meg sem lep, hogy látom, mert
mióta Berlinben vagyunk, az az érzésem, hogy ő is itt van. Hiszen az én
vágyam az övé is, és a szívünk felrepül a lépcsőn, mert odafent anya vár
ránk, és kitárja a karját, hogy…
Valami azonban visszatart, és azt mondja: ne nézz oda!
Nem tiltás ez, csak egy halk hang legbelül, és talán ezért nem is
szomorodom el azon, amit a hang mondani akar: hogy anya most elmegy,
elmehet… ha elengedem.
Megállok odalent, elfordulok, és hagyom, hogy Jochen egyedül fusson
tovább. Szilárdan hiszem, hogy újra egymásra találtak.
 13

AZ ÉN FIATAL, a divat iránt fogékony anyámnak volt egy titkos

szenvedélye, amit soha nem tudtam igazán felfogni: szerette a régi
filmeket. Míg én alig tudtam elviselni a földhözragadt románcok poros
kulisszáit és szép ruhákba öltöztetett hõseit, addig ő epekedve nézte őket,
és nem hagyta, hogy zavarjam. Főképp a hatvanas években és a hetvenes
évek elején készült filmekért volt oda, és amikor átkeltünk Nyugat-
Berlinből Kelet-Berlinbe, végre megértettem, miért. Olyan volt, mintha
anya egyik filmjének kulisszái között találtuk volna magunkat. Itt még
azok a szögletes kis autók közlekedtek, amelyeket a régi tévéfilmekből
ismertem, itt olyan házfalakat láttam, amelyekre, mint annak idején, színes
reklámszövegeket írtak. A lassan kifakuló képek és feliratok úgy néztek ki,
mintha már évtizedek óta ott lennének, ami persze elképzelhető volt, mert
a nálunk használatos fényreklámoktól eltérően ezeket nem volt olyan
egyszerű lecserélni. A vakító fények és pazar kirakatok, amelyek mellett
nemrég haladtunk el a határ túloldalán, olyan hirtelen tűntek el, mintha
valaki behúzott volna egy függönyt. A küszöbönálló szenteste ellenére
még csak dugó sem volt. Hiányzott a dudálás a közlekedési lámpáknál, és
mintha még a járókelők is nyugodtabban mozogtak volna.
És egyszerre megértettem, hogy anya nem is Joachim Fuchsbergerért
és Karin Dorért rajongott. A régi filmekben olyan képeket látott viszont,
amelyek a hazájára emlékeztették, az NDK-ra, és éppen azokra a hetvenes
évekre, amikor még egy utolsó pillantást vethetett minderre. Anya is
ismerhette azt az érzést, hogy meg szeretné állítani az időt.
Felgyorsult a szívverésem, amikor arra gondoltam, hogy azóta itt nem
sok dolog változhatott. Még soha nem éreztem magam ilyen közel a
szüléimhez! Pontosan ezen a helyen fonódott egybe a családom életének
fonala – éppen itt, ahol minden felett ott őrködött a fal, amiről már annyit
hallottam, hogy képzeletemben szinte átvándorolt a mesék és a legendák
világába.
 Mert a fal mindenütt ott volt; látni sem kellett ahhoz, hogy sejtsük, hol
fut a határ: Nyugat-Berlin házai ezen a sötét, esős napon fényesen
kivilágítva, itt-ott szinte karnyújtásnyira álltak. Atpillantva a túloldalra az
volt az ember érzése, mintha ideát csak még nagyobb lenne a csend és a
sötétség. Mindkét oldalon ugyanabból a kőből, ugyanabban a stílusban
épültek a házak, és szó szerint ugyanaz az eső mosta őket. De egy világ
választotta el őket egymástól.
Pascal, aki az imént még annyira sietett az állomásra, hogy letudja a
dolgot, szinte ünnepélyesen hajtott végig egy útszakaszon, ahonnan látni
lehetett a falat.
– Ezen az oldalon nincs graffiti, mint Nyugat-Berlinben – jegyezte
meg, mintha nekem nem tűnt volna fel. – Senki nem juthat olyan közel a
falhoz, hogy telefirkálhassa, mert ott van előtte a biztonsági kerítés és a
halálzóna. Szigorúan őrzik, látod az ellenőrző tornyokat? Éjjelente
fényszórókkal pásztázzák a környéket, mégis akadnak olyanok, akik
megpróbálnak átjutni.
Lekanyarodott balra, és én csodálkozva pillantottam meg a szinte
néptelen mellékutcában hirtelen felbukkanó, elhagyatott metróállomást.
Pascal megállt, és megkért, hogy tekerjem le az ablakot. Kisvártatva
dübörgést hallottunk a föld alól, és forró levegő szállt fel a
szellőzőnyílásokból. Egy szerelvény közeledett nagy sebességgel.
– Ebben a városban vannak olyan szellemállomások – mondta Pascal,
amikor a dübörgés felerősödött –, ahol évtizedek óta egyetlen vonat sem
állt meg. A lépcső a semmibe vezet, a bejárat be van falazva. Odalent már
csak patkányok és egerek élnek. A metró végigmegy a Friedrichstraße-ig,
ahol őrzött gyalogos-határátkelőt építettek ki.
A szeme sarkából rám pillantott.
– Még visszafordulhatsz, Lilly. Anélkül, hogy szemrehányásokat
tennél magadnak. Most egyszerűen hazamegyünk, és megígérem, soha
többé nem hozom szóba…
A gyorsan távolodó metrószerelvény hangját figyeltem. A forró
párafelhők, amiket a szellőzők fújtak ki az esőbe, az aszfaltra csapódtak és
eltűntek.
– De amikor Lénához utazom, akkor hazautazom – hallottam a saját,
cérnavékony hangomat.
 – Biztos vagy benne egyáltalán, hogy megtalálod azt a házat?
A dübörgés megszűnt. Nagyot sóhajtottam.
– A vasútállomástól először egyenesen, majd az első utcán jobbra,
aztán balra, aztán megint jobbra, és utána egyenesen. Amikor egy kis
pavilonhoz érsz, benne egy márványszoborral, akkor már majdnem ott
vagy. Anya épp elégszer elmagyarázta nekem!
– Hát, jó – dörmögte Pascal, és az út hátralévő része alatt mélyen
hallgatott.
Előfordul, ha mégoly ritkán is, hogy néhány másodperc, egy kis
gondatlanság, egy rövidke oda-nem-figyelés dönt az egész további
életünkről. Vajon mi történt volna, ha Pascal megsejti, milyen közel járt
ahhoz, hogy a szellemállomáshoz tett kis kitérőnknél rábírjon: forduljak
vissza? De egészen egyszerűen nem vette észre, hogy hirtelen nehezemre
esik lélegezni, mert csak akkor tudatosult bennem valami félelmetes dolog:
lehet, hogy ennek a városnak a falai örökre elválasztanak a régi
otthonomtól. A hamburgi kikötőtől, az Alster medencéjétől, ami télen
hófehérre fagyott, és korcsolyázni lehetett rajta, a gyerekmozitól és a
musicalszínháztól, és a Mönckeberg utcai kávézótól, ahol közel s távol a
legjobb olasz pisztáciafagyit lehetett kapni, a blankenesei világítótorony
körül süvítő széltől, és igen, anya sírjától az ohlsdorfi temetőben…
Ugyanis nem volt egyetlen szabad átjáró sem, még a széles, fejedelmi
épületekkel szegélyezett, gondozott Unter den Linden főutca is a fal senki
földjébe torkollott, mely tiszteletet parancsoló távolságban vette körül a
Brandenburgi kapu oszlopait. A harci szekér lovai odafent a kapu tetején,
nyugatról jövet mintha ugrás közben merevedtek volna meg. Huszonhét
éve várják, hogy ismét szabad legyen az út kelet felé.
Idenézzetek! – gondoltam egyszerre konok elhatározással. Nekem
sikerült!
Ezek a mogorva határőrök a hátborzongató munkahelyükön, ez az
egész város az elzárt fényeivel és befalazott utcáival csak ne képzelje azt,
hogy elfelejtettem, hogy ebben az országban a családom vár rám! Nem
akartam azon gondolkodni, mi a különbség Nyugat és Kelet között, és még
csak arra a kérdésre sem vártam választ, vajon mi jogon képzelik egyesek,
hogy bezárhatnak másokat a saját országukba. A családomat akartam
visszakapni!
 Miután ezt emlékezetembe idéztem, máris jobban lettem, meghoztam
a végső döntést, és igyekeztem többé nem a falra, hanem inkább azokra az
emberekre figyelni, akik a kelet-berlini esőben jöttek-mentek. Nekik a
mindennapjaikhoz tartozott a két német állam között húzódó határ, talán
már pillantásra sem méltatták, amikor elhaladtak mellette. Ezek az
emberek ugyanúgy néztek ki, mint mi, a mi nyelvünket beszélték, és épp a
bevásárlásaikat intézték, mint ahogy azt december 24-én a világ ránk eső
felében is tették az emberek. Biztos voltam benne, hogy még sokkal több
közös tulajdonságunk van, és egyszeriben kíváncsi lettem, mik lehetnek
azok. Nem sok hiányzott hozzá, hogy bekiabáljak néhány ablakon: Jó
napot!
Továbbautóztunk kelet felé, a főpályaudvar irányába. A „hárs-fák”-on
túl nagy, szürke épületek sorakoztak, mintha mindre árnyék vetült volna. A
pályaudvar előtt rögtön sikerült parkolóhelyet találnunk. Karácsonykor!
Némán beálltunk a sorba a jegypénztárnál, és amikor mi következtünk,
Pascal vett nekem egy jegyet Jénába, a Paradies vasútállomásig – csak
úgy! A szívem majd’ kiugrott a helyéből, de minden rendben ment, senki
nem fogott gyanút, hogy épp most lépi át valaki illegálisan a határt – igaz,
az ellenkező irányból.
Ennek ellenére óvatosnak kellett lennünk. Visszakaptunk egy kis
maréknyi aprópénzt, amit Pascal a menetjeggyel együtt bedugott a
kabátzsebembe. Lopva kitapogattam a pénzt, végigpörgettem az érméket
az ujjaim között… nem is csörgött! Kivettem egyet, jól megnéztem, de
Pascal feltűnés nélkül oldalba bökött.
– Alumíniumból vannak! – súgta oda. – Majd később
megnézegetheted. De most ne kelts feltűnést!
Néhány érmétől mindjárt meg is szabadultunk: az utasellátóban
vettünk két virslit mustárral. Az utolsó közös étkezésünk! Pascal egész
végig szomorúan bámult rám, és nekem is csak nagy nehezen ment le a
torkomon a virsli. Az én magán-emlékhelyemen, a dóm lépcsőin ülve az
imént még mindketten gondolatainkba mélyedve hallgattunk. Most
azonban összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem:
– Te is olyan gyakran gondolsz rá?
– Nagyon gyakran – vallotta be Pascal.
– És olyankor mire gondolsz pontosan?
 – Próbálok visszaemlékezni azokra a dolgokra, amiket nem
örökítettem meg fényképen – felelte Pascal. – Félek, hogy el fogom
felejteni.
Félretoltam a tányéromat.
– Hallgass ide, Lilly! – mondta Pascal nyomatékosan. – Ha ezek itt
nem lesznek kedvesek hozzád, akkor eljövök érted. Elég, ha felhívsz.
Megígéred?
Némán bólintottam.
– Rita soha nem bocsátaná meg nekem, ha csak úgy kiraknálak itt –
aggodalmaskodott. – Remélem, nincs olyan érzésed, hogy… de tudod, én
egyszerűen túl ritkán vagyok otthon. Nem is működhetett volna.
– Semmi baj, tudom – motyogtam, és a tőlem telhető legvidámabb
hangon hozzátettem: – Lénánál biztosan nagyon jó lesz lakni. Mindig jó a
hangulat, otthonos a lakás, és mindig történik valami… és még testvéreim
is lesznek!
Pascal elgondolkodva eszegette a virslim maradékát. Az a furcsa
érzésem támadt, hogy mondani akart nekem valamit, de aztán mégis
meggondolta magát. Ehelyett hirtelen elvigyorodott, és így szólt: – De
azért nálunk sem volt minden olyan rossz, vagy igen? Nekünk is voltak jó
időszakaink együtt. Az első téli szünetünk, amikor megtanítottatok
hóekézni…
– Amikor mindhármunknak mumpsza volt…
– Amikor az esti meseolvasás közben leszakadt alattunk az emeletes
ágyad…
– Amikor elhoztál Berlinbe…
Kipróbáltuk, elbírom-e a nehéz hátizsákot. Majd leszakadt a hátam.
– Egyáltalán nem probléma – jelentettem ki, de közben arra
gondoltam, Lena remélhetőleg nem lakik túl messze az állomástól. Pascal
úgy tett, mintha be akarná kötni a cipőfűzőmet, és közben a zoknimba
csúsztatott egy kis köteg német márkát.
– Ha elkapnak, kérd, hogy adjanak át a Szövetségi Határőrségnek! –
kötötte a lelkemre. – A vonaton pedig ne nagyon beszélgess senkivel! Nem
kell, hogy hallják, hogy Hamburgból jöttél!
– Lena nagy szemeket fog mereszteni – bátorítottam magam.
– Szerintem is – dörmögte Pascal.
 Ott álltunk a vonatnál, már majdnem minden vagon ajtaját becsukták.
– Meglátogatsz majd? – könyörögtem olyan hangon, ami a sajátomnál
sokkal magasabbnak tűnt.
– Előbb jussak ki innen épen és sértetlenül! – mondta Pascal. – Aztán
beszélhetünk róla!
Azzal feltette a hátizsákomat a vonatra.
– Légy jó, Lilly! – mondta rekedten, és megölelt, de csak futólag, mert
valójában mindketten gyorsan túl akartunk esni a búcsúzkodáson.
– Soha, de soha nem fogom neked elfelejteni! – ígértem az ablaknál
állva.
Pascal erre már nem felelt, de amikor a vonat elindult, még egész
sokáig jött mellette, amíg le nem hagytuk, és alakja az idegen
vasútállomással együtt zsugorodni nem kezdett. Azt szerencsére már nem
látta, hogy közben könnyek gördülnek végig az arcomon. Nem akartam,
hogy bárki is azt gondolja, nem tölt el örömmel az, amit teszek. De előbb
Meggi, most pedig Pascal – ez egyszerűen túl sok volt egyetlen napra!
Amikor a pályaudvart már rég elnyelte a szürke téli nap félhomálya, még
mindig ott álltam a vonat ablakában, és hagytam, hogy az eső lemossa a
könnyeimet.

Amíg az ablaknál álltam, egy középkorú férfi ült le a velem szemközti

ülésre, és széthajtogatta az újságját. Nem igazán vett rólam tudomást, de
már maga a gondolat, hogy ilyen közel kell ülnöm hozzá, egyszerre olyan
el elviselhetetlennek tűnt, hogy fogtam a hátizsákomat, és – a padlón
magam előtt tolva – továbbálltam. Három vagonnal odébb találtam végre
egy négyszemélyes ülőhelyet, ahol senki nem ült, így kellő távolságból
szemlélhettem az NDK legendás polgárait.
Közvetlenül a háttámlám mögött egy fiatal katona horkolt. A
csomagjára hajtotta a fejét, feltehetőleg karácsonyi eltávozásra utazott
haza, és semmit nem érzékelt abból, ami a vasúti kocsiban történt. Félig
nyitott szájával, amelyből halk, fütyülésre emlékeztető hangok távoztak,
nem tűnt épp veszélyesnek. így aztán nem sokáig teketóriáztam. hogy
leüljek-e a mögötte lévő üres helyre. Merészen átmásztam az ülések közé
kilógó hatalmas lábai felett, leültem, és enyhén unott arckifejezést
öltöttem, miközben félig-meddig kifelé bámultam az ablakon. Ez tűnt a
legjobb taktikának a láthatatlanná váláshoz. Fél szememet azonban, ami
nagyon is éber volt, újra meg újra végigjártattam az utastársaimon.
Úgy tűnt, semmi okom az aggodalomra. „Minden a zöld tartományon
belül” – mondta volna Pascal. A velem szemközti ülés mögött lábak
csoszogtak és újságpapír zörgött. Mellettem, a közlekedő túloldalán egy
anyuka kekszet és kártyát adott két kisfiúnak, átellenben pedig, teli
bevásárlószatyrok közé ékelődve, egy idősebb asszony épp élénk társalgást
folytatott a férjével. A férfinak csak a vállát, az egyik karját és a fél kezét
láttam, amit maga mellett pihentetett egy kalapon, és amivel olykor
megkopogtatta a kalapot, hogy nyomatékot adjon egy-egy kijelentésének.
Mindannyian el voltak foglalva a saját dolgukkal, senki nem nézett rám.
Azt, hogy én a világ egy másik szegletéből érkeztem, éppoly kevéssé
vették észre, mint ahogy ezek az emberek sem keltettek volna feltűnést, ha
egy téli délutánon bármelyik NSZK-s vonaton utaznak.
Sőt mi több: abból a néhány szófoszlányból, amit ki tudtam venni,
rájöttem, hogy az anyuka és a gyerekek berlini nyelvjárásban beszélnek,
míg az idősebb házaspár a türingiai medence lágyabb dialektusában
csevegett egymással, amit anya beszédéből sem törölt ki teljesen a
Hamburgban eltöltött tizenöt év, Lénáéból meg pláne. Tehát attól nem kell
félnem, hogy nehezemre esne megérteni őket – ellentétben például a
hesseniekkel, a bajorokkal vagy a svábokkal. Pedig utóbbiakkal egy
országban éltem, előbbiekkel meg nem! Élvezettel hegyeztem a fülemet, és
hallgattam, ahogy a két idős ember már előre örül, hogy végre láthatják a
kis unokájukat, akinek ez lesz az első karácsonya.
Eközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy én csak feltűnés nélkül
kifelé akartam bámulni az ablakon. Még negyedórája sem ültem ezen a
vonaton, és máris úgy éreztem, ide tartozom!
A jelek szerint a két kisfiú közül a fiatalabbik szintén így gondolta,
ugyanis hirtelen lecsusszant az üléséről, átjött hozzám, és széles mosollyal
az arcán egy kártyalapot nyomott a kezembe.
– Pittiplaccs! – szólított fel.
Elvörösödtem, és segélykérőén néztem az anyja felé. Az kedvesen rám
mosolygott.
– Pittiplaccs! – erősködött a kisfiú, és meglökte a térdemet.
 Mégis mi a csudát kellene erre válaszolnom? Még soha nem hallottam
erről a játékról! Végtelennek tűnő másodpercek teltek el. Vajon tévedtem,
vagy a fiatal anya tényleg felvonta a szemöldökét? Az idős házaspár
tényleg felém fordult, és a katona is abbahagyta a horkolást?
Végül azonban mentő ötletem támadt: én is meglöktem picit a térdét,
és bátran így szóltam:
– Pittiplaccs!
– Ez a Pittiplaccs – mondta az idősebb fiú, azzal a magasba emelte a
lapjait, és akkor már én is láttam, hogy egy teljesen hétköznapi
kártyajátékról van szó. A címe ez volt: „Homokemberke és barátai”, a
lapokon pedig többek között egy kis, sötét kobold szerepelt. Pittiplaccs.
– Persze, tudom! – feleltem bátran, pedig közben kivert a víz. – Hiszen
őt mindenki ismeri!
A kicsi kikapta a kezemből a kártyalapot, és csalódottan visszamászott
a helyére. Az idősebbik odahajolt az anyukájához, és tisztán érthetően
odasúgta neki:
– Az a lány nem ismeri Pittiplaccsot!
A fiú gyanakvó pillantást vetett rám, de az anyja nem szólt semmit. Én
meg visszafordultam az ablak felé, és mereven kifelé bámultam. Teljesen
begörcsölt a nyakam, mert már meg sem mertem moccanni, de végül senki
nem törődött a dologgal. Ennek nagyon örültem, de csak akkor
könnyebbültem meg teljesen, amikor azok hárman leszálltak a következő
megállónál.
Mégis honnan tudhattam volna, hogy itt még külön, NDK-s
homokemberke is létezik?
Am már közeledett a következő buktató. A kocsi végében megjelent a
kalauz, és ahogy végighaladt a kocsin, minden utassal megállt egy kicsit
beszélgetni.
– Te csak így egyedül? – nézett rám barátságosan.
Az ujjaim annyira el voltak gémberedve, hogy alig tudtam kivenni a
nadrágzsebemből a menetjegyet. Eközben a lehető legbizakodóbban
néztem farkasszemet a kalauzzal, már amennyi tőlem tellett a
homokemberkés beégésemet követően.
– Neeem, ez csak a látszat – feleltem.
 A kalauz elolvasta a jegyet, mielőtt érvényesítette volna. Félénken
meredtem rá.
– Jéna Paradies? – kérdezte.
– Pontosan – feleltem, miközben magamban imádkoztam, végre
tűnjön már fel neki, hogy Kelet-Berlin óta húsz percre volt szüksége, hogy
eljusson a vonat közepéig, és jobb, ha siet, nehogy meglógjanak a
potyázok, már ha itt egyáltalán léteznek ilyenek. És tényleg: visszaadta a
jegyemet, jó utat kívánt és továbbment, a torkomban keletkezett gombóc
pedig egy pillanat alatt összezsugorodott akkora méretűre, hogy már nyelni
is tudtam.
Jannak mégiscsak igaza lehetett: „Ha egyszer már bent van, akkor bent
van.” Úgy gondoltam, most már semmi sem történhet, feltéve, ha nem
viselkedem könnyelműen, és kerülöm a gyerekek társaságát!
Megkönnyebbülten nyújtottam ki a lábam, és összetekertem a kabátomat,
hogy az ablak és a fejem közé tudjam tenni, és kicsit szunyókálhassak.
Csak most, hogy elhárult a veszély, vettem észre, milyen fáradt vagyok.
Késő délután volt, és én félálomban azon tűnődtem, vajon mi vár rám.
Ha minden jól megy (és miért ne menne?), pontosan az ünnepi vacsorára
megérkezem Jénába. Becsöngetek, felcaplatok négy emeletet a padlástéri
lakásig, és közben azt kiáltom a lépcsőházban: „Sürgős küldemény
érkezett Hamburgból!” Kuncognom kellett, amikor magam elé képzeltem
Lena arcát. Reméltem, hogy nem Rolf bácsi nyit ajtót, mert akkor az egész
viccnek lőttek. A bácsikám minden egyes fényképen, amit csak róla
láttam, olyan gondterhelten nézett, hogy attól még én is majdnem
melankolikussá váltam. Valószínűleg azok közé az emberek közé tartozott,
akik nem tudnak mit kezdeni a meglepetésekkel. Természetesen ennek
ellenére elhatároztam, hogy szeretni fogom, de egyelőre inkább nem
akartam Rolf bácsira gondolni.
Sajnáltam, hogy már nem maradt időm ajándékokat vásárolni
Katrinnak és Tillnek, hogy kárpótoljam őket azért, hogy a jövőben
osztozniuk kell velem a szüleiken. Feltételeztem, hogy rögtön a téli szünet
után együtt megyünk majd suliba. Ezen nem aggódtam, mert biztos voltam
benne, hogy már csak a saját érdekükben is segíteni fognak nekem, hogy
ne keltsek feltűnést. Mivel énekből jó voltam, arra gondoltam, talán már a
szünetben elkezdhetem megtanulni a szocialista indulókat, amiket itt
mindenkinek ismernie kellett. Azt akartam, hogy a családom lássa,
mindenre hajlandó vagyok, csak hogy ne hozzak szégyent rájuk.
A vonat kerekei ritmikusan kopogtak a síneken: du-dumm, du-dumm,
du-dumm. Odakint lassan leszállt az este. Ereztem, hogy lecsukódik a
szemem. Egyszer-kétszer még próbáltam hadakozni ellene, de azután
örömteli várakozással átengedtem magam az alvásnak. Utolsóként Lénát
láttam magam előtt, aki egy behavazott állomáson várt rám. Rénszarvasok
húzta szánon érkezett, könnyedén kiemelt a vonatból az ablakon keresztül,
és finom szőrmék közé ültetett, amikkel a szán hátsó padját bélelték ki.
Micsoda hülyeség! – gondoltam még álmomban is.
A valóság sokkal kevésbé volt kellemes. És még szerencsém volt:
Néhány perccel a célállomásom előtt a kalauz végigment a kocsin, és
finoman megrázta a vállam:
– Nem Jénában akartál leszállni?
Kipattant a szemem, és kibámultam az ablakon a koromfekete
sötétségbe. Az első pillanatban fogalmam sem volt, hol vagyok. A
kocsiban halvány fény pislákolt, a legtöbb utas már korábban leszállt.
Szükségem volt egy kis időre, hogy magamhoz térjek. Azután lopva
megtapogattam a bal lábamat, hogy megvannak-e még a bankók, amiket
Pascal dugott a zoknimba. A hátizsákomat sem vitte el senki, amíg
aludtam. Egy pillantás az órára: hét óra múlt pár perccel. Kinyitottam az
ablakot, és kidugtam a fejem. A jéghideg, tiszta levegőtől szinte azonnal
felébredtem. Még az eső is elállt.
– Most már csukd vissza! Kivisz a huzat – panaszkodott egy fehér hajú
nagyanyó, aki valamikor menet közben foglalhatta el a Pittiplaccs-család
helyét, és most védelmezőén szorította mindkét kezét lobogó hajfürtjeire.
Udvariasan elnézést kértem, és visszazártam az ablakot. Magamon
éreztem a pillantását, miközben nagy nehezen felvettem a hátizsákomat.
– A nagymamámhoz utazom – mondtam.
Szélesen elmosolyodott. Ha valami rosszul sülne el, ha titokzatos
módon eltűnnék a városban, és Pascalnak kétségbeesetten nyomoznia
kellene utánam, ez a néni biztosan emlékezne rám.
Begurultunk az óváros peremén lévő aprócska állomásra, amely
szemérmesen a szomszédságában elterülő park büszke nevét viselte:
Paradies. A kéményekből világos színű füst szállt fel és terült szét a
kékesfekete éjszakai égbolton. Rajtam kívül még három utas szállt le a
többi vagonból, és indult el a „Kijárat a város felé” felirat irányába.
Természetesen senki nem jött ki értem. Elindultam tehát, és feltűnés nélkül
követtem a többieket, mintha egész életemben mindig ezen az úton jártam
volna.
Közben lopva a hatalmas, vörös táblára pillantottam, ami a következő
jelszóval búcsúztatta a Birodalmi Vasút utasait: „A nép és a béke
mindenekelőtt!” Ez vajon valamiféle felhívás volt? Egy reklámtábla,
melynek hirdetőjét olyan jól ismerték a járókelők, hogy még csak meg sem
kellett neveznie magát? Ezzel a vasútállomásra céloztak? Annyi
mindenesetre máris világos volt, hogy igyekezetem és anya történetei
ellenére nem teljesen értem, hogyan működnek a dolgok az NDK-ban.
Sajnos az összes többi utast várta valaki az állomásépület előtt.
Trabikba és Wartburgokba szálltak be, amelyek, hála a kétütemű
motoroknak, büdös benzingőzt árasztva zötyögtek el. Átmentem a
villamossíneken, azután megálltam a kiürült parkolóban, és óvatosan
körülnéztem, hülyén csendes és sötét itt minden! Akárcsak egy
festményen: kis gázlámpák világították meg a keskeny utcát, ami magas
házak között vezetett felfelé, az óvárosba. Valahol víz folydogált egy
ereszcsatornából, pocsolyákba gyűlt a macskaköves útburkolaton. A hideg
téli levegő kis felhőcskékké változtatta a lélegzetemet. Megint úgy éreztem
magam, mintha egy film díszletei között bolyonganék, csakhogy addigra
mintha az összes színész hazament volna. Csak a kéményfüst és a Trabik
kipufogógázának csípős szaga jelezte, hogy itt valahol életnek kell lennie.
Összeszedtem magam, és bátran nekivágtam az útnak. Reméltem,
hogy Jéna térképe, amit anya elbeszélései alapján raktam össze a fejemben,
valóban olyan jól fog működni, mint ahogy azt Pascalnak bizonygattam.
Ha az ember idegenként érkezik meg valahova, olyan dolgok tűnnek
fel neki, amikkel otthon nem is törődne. Biztos vagyok benne, hogy
nálunk, a gazdag Eppendorf városnegyedben esténként épp ugyanilyen
csend volt, mint itt, csak soha nem gondolkodtam el rajta. De most szinte
már kísértetiesnek éreztem ezt a nyugalmat. Az utcai lámpák között
hosszú, sötét szakaszok következtek. Senkivel sem találkoztam, miközben
egyik fényforrástól a másikig osontam. Amikor az egyik bejáróról egy
macska futott ki elém, kis híján megállt a szívem.
 Egyetlen autó haladt csak el mellettem, motorja furán kattogott. A
macskakövön koppanó léptékét fekete házfalak verték vissza. Hallottam,
hogy egyre gyorsabbá válnak, és csak néhány bénító, rémisztő másodperc
után jöttem rá, hogy a saját lépteimet hallom, és hogy a nehéz hátizsák
ellenére szinte már futok. Úgy tűnt, mintha minden oldalról hangos zihálás
venne körül (ez is a sajátom volt). Egy ablakon át karácsonyi zene dallama
szűrődött ki.
Életemnek e leghosszabb tíz perce után teljesen kifulladva végre
megérkeztem egy széles útkereszteződésbe. Elvileg e mögött kellett lennie
annak a kis térnek, ahol a pavilon állt a márványszoborral. És ha nem?
Megkockáztatok egy óvatos pillantást – igen, hurrá! Tudtam én!
Diadalittasan szelem át az utcát a pavilon irányába, pedig itt
tulajdonképpen le kellene fordulnom balra, és közben végre a név is
eszembe jut: Ernst Abbénak hívják az idősebb urat, akinek az emlékművet
szentelték. Mikroszkópokat és távcsöveket fejlesztett. Fehér márvány
mellszobrán megcsillan egy utcai lámpa arany fénye. Akaratlanul is
megállók előtte, és a szemébe nézek. Kedvesen, ámbár kétkedőn pillant
vissza rám, természetesen nem támogatja a szökésemet, de azért üdvözöl a
városában. Innen már csak néhány méter.
Elnézek a márvány városatya mellett, a téren túlra, egy utca felé, és
akkor megpillantom. Lena háza. Nincs szükségem házszámra ahhoz, hogy
felismerjem. Ott a fény, fent a negyedik emeleten, a fény, amiről tudom,
hogy hetek óta rám vár. Megérkeztem.

14

A törékeny, idős hölgy, aki épp akkor lépett ki a házból, amikor be

akartam csengetni, egy kis tehér pudlit vezetett pórázon.
– Be akarsz jönni? – kérdezte csodálkozva.
Giehse! Teljesen váratlanul jutott eszembe a név. Igen, ez biztosan az
a szigorú, idős hölgy, aki a magasföldszinten lakik: Giehse asszony, aki
soha életében nem ment férjhez, de mindig volt egy kis, fehér pudlija. Az
összes eddigi kutyáját Trudinak hívták. Furcsa, hogy erre emlékeztem.
Udvariasan köszöntem, és eloldalaztam mellette, Negyedik Trudi pedig
épp a szemközti füves területre húzta a gazdáját, miközben becsukódott
mögöttem az ajtó.
A magas, régi épület az utcáról nézve pontosan úgy nézett ki, ahogy
anya leírta. Egyike volt a századforduló környékén egymás mellé épített
többszintes házaknak, akárcsak a mienk Eppendorfban, ám korábbi
otthonommal ellentétben ezt a jelek szerint azóta sem vakolták újra. Az
utca túloldalán magas fák emelték ágaikat egy kis patak fölé, mögötte egy
bezárt gyár fala magasodott. Lena házától kissé feljebb keskeny
gyalogoshíd vezetett át a patak túlpartjára. A gyár fala és a patak között
egy kis ösvény húzódott, amin néhány perc alatt el lehetett jutni a
belvárosba. Anya annak idején mindennap ezen az útvonalon biciklizett be
az iskolába. Olyan pontosan írta le nekem gyermekkori utcáját, hogy
emlékezetből le tudtam volna festeni.
Különösképpen a ház is ismerős volt. A széles, tömörfa bejárati ajtó
mögött, melyről már szinte teljesen lepattogzott a zöld festék, fedett átjáró
vezetett egyenesen a hátsó udvarba, majd oldalt egy nyitott lépcsőben
folytatódott, ami négy emelet magasan vezetett fel a lakásokhoz. A
lépcsőfeljáró és a hátsó udvar közötti keskeny folyosón sorakoztak a
postaládák, a bejárati rész folyosóján, a lépcső mellett pedig egy takarítási
rend volt kiakasztva. Leolvastam róla, hogy Lena épp előző nap takarította
ki a lépcsőházat, és kék filctollal be is jelölte a táblázatban, hogy
teljesítette kötelességét.
A lépcsőházban lévő dekoratív, kovácsoltvas felvonót leláncolták. Ez
is nagyon hasonlított a mi otthoni felvonónkra, viszont már több mint húsz
éve nem üzemelt, mert nem volt biztonságos. Nem maradt más
választásom, mint gyalog nekivágni, és utolsó erőmmel a fakorlátba
kapaszkodva felvonszolni magam a negyedikre. Túl későn jutott eszembe,
hogy eredetileg odalent akartam csöngetni, hogy jobban előkészítsem a
meglepetésemet. De arról a tervről már amúgy is letettem; a nehéz hátizsák
cipelésétől, az egész izgalmas naptól, és a megkönnyebbüléstől, hogy
végre célba értem, időközben annyira kimerültem, hogy attól tartottam,
képtelen leszek sírás nélkül Lena karjaiba vetni magam. De azért
reménykedtem, hogy vissza tudom fojtani, mert nem akartam Rolf
bácsiban, Katrinban és Tillben azt a kitörölhetetlen első benyomást kelteni,
hogy egy bőgőmasina vagyok. Ezekkel az aggodalmakkal – nem pedig a
várva várt magasztos érzéssel – a szívemben nyomtam meg végül a tetőtéri
lakás csengőjét. Az ajtó mögül hangos énekszót hallottam, és ebből rögtön
tudtam, hogy még tényleg nem késtem le a szentestét.
Az éneklés tovább folytatódott, de egyvalaki elhallgatott, és a tejüveg
ajtóbetéten keresztül láttam, hogy valaki felkapcsolta a lámpát az
előszobában. Egy vékony alak – Meggiéhez hasonló göndör loknikkal –
babrálni kezdett a zárral, azután néhány másodperc erejéig farkasszemet
néztem az unokatestvéremmel, Katrinnal.
Tényleg nem tarthatott tovább néhány másodpercnél. Félénken csak
ennyit mondtam:
– Szia! Én vagyok az, Lilly.
És már be is csukódott az ajtó. A lámpa kialudt, először az
előszobában (ahol a tejüvegen át még láttam, hogy Katrin ott áll az ajtó
mögött), azután mögöttem, a lépcsőházban is.
Mintha mennykő csapott volna belém. Vannak emberek, akik
villámokat látnak, amikor valami felfoghatatlan dolog történik velük,
mások előtt lepereg egész addigi életük, mintha gyorsított felvételen
látnák. Én csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, és semmit sem
értettem. Elég egyértelmű volt, hogy nem látnak szívesen. Mégis, a látástól
a megértésig vezető út egyszerűen tovább tartott, mint az az egyetlen
pillantás annak a lánynak a hűvös, bizalmatlan arcára, akivel az imént
szembetalálkoztam.
Később megtudtam, mi játszódott le ezt követően a lakásban. Katrin
teljes lelki nyugalommal ment vissza a nappaliba, ahol Rolf bácsi
kérdésére, hogy ki csengetett, csak ennyit mondott:
– Giehse. Túl hangosan énekeltünk.
Már úton voltam lefelé. Alig tudtam elhinni, ami történt. Nem sok
hiányzott hozzá, hogy becsöngessek Giehse asszonyhoz és Trudihoz,
nemcsak azért, mert tulajdonképpen már őket kettőjüket is elég régóta
ismertem, hanem mert fogalmam sem volt, ki máshoz is fordulhatnék.
Szenteste volt, én pedig ott álltam egyes egyedül az NDK-ban, és nem volt
nálam más, csak egy hátizsák és némi pénz a zoknimban.
 Ám Giehse asszony még nem tért vissza Trudival, és mivel nem
szerettem volna megkockáztatni, hogy kint ragadjak az utcán, és a kis
gyufaárus lányhoz hasonlóan végezzem be a hideg éjszakában, először
inkább a hátsó udvar felé indultam. Mint később kiderült, ez jó döntés volt
A bejárati lámpa halvány fénye mutatta az utat a menedékemhez.
Ugyanis a kis udvaron, félúton a ruhaszárító kötelek és a
kerékpártartók között, állt cg)r kis kerti házikó. Be sem volt zárva. A
nyikorgó ajtó mögött hiába kerestem a villanykapcsolót, de azért
bebotorkáltam, és mindjárt el is vétettem egy lépcsőfokot. Hátamon a
hátizsákommal, a gravitáció törvényének engedelmeskedve, egyenesen
előrezuhantam, neki egy zongorának, ami erre egy dallamos „Dong!”-gal
üdvözölt. A szívem a torkomba ugrott, visszafojtott lélegzettel
hallgatóztam, de úgy tűnt, senki nem hallotta meg. Miután egy kis
bátorságot merítettem, végre leraktam a hátizsákomat, és tovább
tapogatóztam.
A keresgélésem akkor ért véget, amikor mindennek tetejébe még a
zongoraszéken is átestem, majd ráléptem egy görkorcsolyára. A fal mellett
találtam egy díványt, ledobtam rá magam, és végre szabad folyást
engedtem az érzéseimnek.

Mindössze néhány méterrel odébb Lena feltálalta az illatos karácsonyi

sültet. A nappali szépen fel volt díszítve, égtek a gyertyák a karácsonyfán,
az ünnep tiszteletére még a hullámos papagáj kalitkáját is kidekorálták egy
piros gömbbel és egy fenyőággal. A rádió Bach kantátáit játszotta, amit
Till képtelen volt szó nélkül hagyni. Minden pontosan úgy nézett ki, ahogy
mindig is elképzeltem: meleg színek, puha, otthonos lakás. Csak épp én
nem voltam jelen a családi körben, ehelyett odakint vacogtam zokogva a
kerti házikóban.
Elkezdődött az ünnepi vacsora, és a nénikémnek feltűnt, hogy
Katrinnal valami nincs rendben. Az ajándékozás alatt még jó kedve volt,
de azután sápadtan, kedvetlenül piszkálgatta az ételt, és izzadságcseppek
jelentek meg a homlokán. Amikor édesanyja aggódva felé nyújtotta a
kezét, Katrin bosszúsan elfordult, de Lénának egyébként is fel kellett
állnia, mert ezen az estén már másodszor csengettek.
 Odakint a lépcsőházban kifogástalan, sötét egyenruhájában Ring úr
álldogált, a Volkspolizei körzeti megbízottja. Ring úr, aki maga is a
karácsonyi asztal mellett ült a családjával, amikor felhívták a
parancsnokságról, nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg, milyen felséges
illata van Wollmannék karácsonyi sültjének. Azután eszébe jutott, miért is
jött, és hozzátette:
– Bejöhetek? Egy tényállást kellene tisztáznunk
Lena félreállt, hogy beengedje Ring urat, és hátraszólt:
– Rolf, idejönnél? A körzeti megbízott az.
A nappaliban Katrin még jobban lehajtotta a fejét, Till a fülét
hegyezte, míg Rolf bácsi csodálkozva emelkedett fel az asztaltól.
Mégis mit akarhat tőlük a lakónegyedük illetékes rendőre szenteste?
Ring úr rögtön a tárgyra tért.
– Jó estét, Wollmann úr! A hamburgi unokahúgáról lenne szó. A
Szövetségi Határőrség keresett meg bennünket.
A rendőr néhány másodpercig hallgatott, időt hagyva a házaspárnak,
hogy feldolgozza a hallottakat. Wollmann-né és Wollmann úr nagy
szemeket meresztettek rá. Wollmann-né ajka' némán formálták a
szótagokat: Szövetségi Határ…
– Úgy tűnik, a kislány megszökött a kollégiumból. Az ottaniak
feltételezése szerint önökhöz – jelentette ki Ring úr szigorúan.
– Hozzánk? – kiáltott fel Léna. – De hát az lehetetlen!
– Mikor vette fel a kapcsolatot utoljára az unokahúgával? – kérdezte a
körzeti megbízott.
– A feleségem négy hete elment a húga temetésére, Hamburgba –
felelte Rolf bácsi. – Jómagam nem is ismerem a gyereket. Ez a gyanú elég
megalapozatlannak tűnik, Ring úr.
– Igaza lehet – vélte a rendőr. – Hogy egy gyerek Nyugatról ide
szökjön… ilyen aligha létezik. De természetesen a végére kell járnunk az
ügynek.
– Mégis mikor tűnt el? – kérdezte Rolf bácsi, és egyik kezét
nyugtatólag Lena vállára helyezte.
– Ma reggel. Tehát már rég ide kellett volna érnie. – Ring úr megrázta
a fejét. – Nos, ha esetleg mégis felbukkanna önöknél… tudják, mi a
teendőjük. Amint megtudok valamit, jelentkezem. Kellemes karácsonyt!
 Már épp indulni készült, amikor Lena magához tért döbbenetéből, és
feltartóztatta:
– De ha valahol felbukkan… akkor mi történik?
– Hát, természetesen visszaviszik az NSZK-ba – felelte Ring úr, majd
Lena rémült arckifejezése láttán még hozzátette:
– Ne idegeskedjen, Wollmann-né asszony! Azóta már bizonyára
tisztázódott a dolog, majd meglátja. Biztosan a klubban üldögél a
barátaival… vagy tudom is én, hol szokás Nyugaton üldögélni.
– Köszönjük szépen! – mondta Rolf bácsi, miközben becsukta a férfi
mögött az ajtót. – Köszönjük, Ring úr!
Néhány pillanatig némán álltak az előszobában.
De ekkor már jött is Till, mintha puskából lőtték volna ki.
– Meglépett, ugye? Fogadjunk, apa! Bejutni könnyebb, mint ki, ezt
mindenki tudja! Szerinted hogy csinálta?
– Marhaság – mondta Rolf bácsi.
Ám Lena ekkor a homlokára csapott.
– Hogy én mekkora idióta vagyok! Hogy lehettem ilyen vak?
És már sietett is vissza a nappaliba. Rolf bácsi bosszúsan koslatott
utána.
– Lena, csak nem gondolod komolyan, hogy ilyet tenne?!
– Már hogyne gondolnám! – felelte Lena, és keresgélni kezdett egy
papírokkal teli fiókban.
– Hiszen még gyerek! – hitetlenkedett Rolf bácsi. – Mégis hogy
oldaná meg?
– Talán éppen azért. Mert gyerek, és senki sem számít rá, hogy ilyet
tesz.
Lena végre megtalálta a füzetét, amibe az ismerősei elérhetőségeit
jegyezte fel, és lázasan lapozgatni kezdett Valahová felírta Pascal új
telefonszámát, de nagy idegességében nem jutott eszébe a férfi
vezetékneve.
– És szerinted mégis hol húzta meg magát? A vonat
poggyásztartójában? Vagy egy teherautón a narancsos ládák mögött? –
Rolf bácsi vetett egy pillantást fia sugárzó arcára. – Most már tényleg elég
ebből! – mondta dühösen Lénának.
 – Az, hogy hogyan csinálta, egyáltalán nem érdekel! – felelte az
asszony. – Tudni akarom, hol van, és miért nincs itt! Tudni akarom, mi
történt!
Ebben a pillanatban Katrin könnyekben tört ki. Eddig senki nem vett
róla tudomást, egész végig ott ült a nappaliban, az asztalnál, de Lénának
ekkor hirtelen leesett a tantusz. Leengedte a kezében tartott füzetet.
– Az előbb… – szólalt meg alig hallhatóan – …nem is Giehse
csengetett.
Katrin még hangosabban zokogott. Lena mögé lépett, és a széke
karfájára támaszkodott.
– Ez nem igaz! Mondd, hogy nem igaz!
– De igen – kiabálta az arcába Katrin.
– Az unokahúgod több száz kilométert utazik, hogy eljusson hozzánk,
és te egy szót se szólsz? – kiáltott fel Lena magából kikelve. – Hol van
most?
– Nem tudom! – üvöltötte Katrin.
– Mi az, hogy nem tudod? – kiáltott rá Lena majdnem ugyanolyan
hangosan.
– Nem beszéltem vele!
Lena teljesen kikelt magából.
– Hanem mit csináltál?
– Rácsaptam az ajtót! – bömbölte Katrin dacosan.
Lena felegyenesedett.
– Rácsaptad az… – suttogta hitetlenkedve. Azután felemelte a kezét,
és lekevert Katrinnak egy csattanós pofont. – Rácsaptad az ajtót? –
ordította.
Katrin abbahagyta a zokogást, és szótlanul az arcához szorította a
kezét. Ez volt élete első pofonja. Azután Lénát megkerülve kirobogott a
szobából.
Rolf bácsi mély lélegzetet vett, és dühösen felkiáltott:
– Lena, a mi családunkban nem szokás verekedni!
Ám addigra már Lena is elindult a folyosóra.
– Hová akarsz menni? – kiáltott utána a bácsikám.
– A vasútállomásra! – felelte a nagynéném, és lekapta a kabátját a
fogasról.
A kerti házban időközben az én fogalmaim szerint sarkvidéki szintre
csökkent a hőmérséklet. Mivel nem találtam meg a villanykapcsolót, azt
sem vettem észre, hogy a dívány mellett ott áll egy régi ruhásszekrény,
benne egy halom dohos takaróval. Ehelyett odahúztam magam mellé a
hátizsákomat, és addig kotorásztam benne, míg elő nem vadásztam néhány
pulóvert és egy fürdőlepedőt, amikbe be tudtam burkolózni. Az a tény,
hogy a fogaim továbbra is vacogtak, csakis azzal állhatott összefüggésben,
hogy már belülről is átfáztam, és mondhatni sokkos állapotba kerültem.
Ha mindez nem lett volna elég, egészen lassan, hátborzongató
nyikorgás kíséretében kitárult a kerti ház ajtaja. Ereztem, amint egyenként
minden szál hajam égnek mered, még azok is, amelyek létezéséről nem is
tudtam! Egy alak surrant be a sötétben, és matatni kezdett a zongora
közelében. Mély lélegzetet vettem, hogy felkészüljek egy gőzmozdonyokat
megszégyenítő sikításra.
A zongorán felvillant egy asztali lámpa, és gyenge, sárgás fénybe
vonta a helyiséget. A lámpa fényében egy kis szőke fiú állt, aki
elragadtatottan bámult rám.
– Azta! Te aztán bátor vagy! Te tényleg meglógtál! – kiáltott fel.
Azután elindult felém, olyan óvatosan, ahogy egy idegen kutyához
közeledik az ember, és kíváncsian szemügyre vett. Végre felfogtam, hogy
az unokaöcsémhez, Tillhez van szerencsém. Az viszont teljességgel
érthetetlen volt számomra, hogyan talált rám, és egyáltalán honnan tudott a
szökésemről.
Letöröltem a könnyeimet, és így szóltam:
– Nevelőszülőknél akartak elhelyezni. Az, hogy már van családom,
egyáltalán nem érdekelte őket. Csak mert…
Till a homlokát ráncolta.
– Mert… ? – kérdezte, és még közelebb lépett.
Haboztam. Nem akartam megbántani azzal, hogy Gubler asszony nem
tartotta elég jónak Till NDK-ját ahhoz, hogy ideköltözzek. Ám Till
feltehetőleg amúgy is tudta a választ, mert amikor köszöntésképpen felém
nyújtotta a kezét, én pedig megfogtam, azonnal visszarántotta, majd
fájdalomtól eltorzult arccal fölé hajolt, és sivalkodni kezdett:
– Aáááá! Megérintett az ellenség! Mentőt!
 Beletelt egy kis időbe, amíg magamhoz tértem újabb rémületemből, és
felismertem, hogy ez valami vicc akar lenni. Till eközben elkezdte
összeszedegetni és visszagyömöszölni a hátizsákba a szanaszét szórt
holmijaimat.
– Szerintem ezt itt most elkobzom – jelentette ki elégedetten. – De
egyébként most már felmehetünk.
– Azzal az előbb már megpróbálkoztam – jegyeztem meg.
Till csak legyintett.
– Ne törődj vele… Katrinnak elment az esze! Ő senkit sem kedvel,
kivéve talán apát. De a nővéremtől most már nem kell tartanod. Anya
lekevert neki egy jó nagyot! Most bezárkózott a vécébe, hogy lehűtse az
arcát.
– És Lena? – kérdeztem aggódva.
Till elvigyorodott. Ugyanolyan hamiskás mosolya volt, mint a
nénikémnek, és ettől mindjárt jobban éreztem magam egy kicsit.
– Mindenki téged keres! A körzeti megbízott, a Szövetségi Határőrség,
a szüleim épp tűvé teszik a várost… ez életem legklasszabb karácsonya!
A ház felé menet Till suttogva elhadarta, hogyan futott Rolf bácsi
Lena után az autóhoz, és hogy azok ketten milyen emberfeletti
teljesítményt csikartak ki az ősöreg Wartburgjukból. Nyilván azt
feltételezték, hogy visszamentem a vasútállomásra, és ott várom
kétségbeesve és jéggé fagyva, hogy jöjjön végre egy vonat, ami hazavisz.
Till teljes odaadással ecsetelte, hogyan bőgethetik a motort keresztbe-kasul
a városon, mivel Jénának három pályaudvara is volt. Ó, Till, mindjárt
gondolta: „A pályaudvar? Mekkora hülyeség! Lilly nem fog hazamenni.
Inkább elbújik valahol, és kivárja, amíg tiszta lesz a levegő!”
Ekkor motor hangjára lettünk figyelmesek, mire Till karon ragadott.
Már majdnem odaértünk a lépcsőhöz, de ő inkább mégis visszaráncigált a
hátsó udvarba.
– Mi van? – suttogtam rémülten.
– Pszt! Téged itt senki nem láthat meg! – szólt rám izgatottan.
A ház fala mögött hallgatóztunk. Lépések közeledtek, majd egy
türelmetlen férfihang:
– Szenteste van. Kilenc óra elmúlt. Szerinted kit tudsz még ott elérni?
Kulcs fordult a zárban.
 – Valaki biztosan ügyel. Nem fogok itthon ülni és várni! – felelte egy
határozott női hang, és a szívem nagyot dobbant. Lena!
Till még mindig sakkban tartott a ház mögött, de ő maga
megkockáztatott egy óvatos pillantást az autó felé, sőt:
– Pszt! Apa!
Síri csend lett. Nagy pillanat volt ez az én – nálam kábé egy fejjel
kisebb – unokaöcsém életében, aki váratlanul belépett a lépcsőházba,
diadalmasan magával vonszolva engem.
A hatás elképesztő volt. A ház ajtaja és a lépcsőfeljáró között félúton
két sóbálvány állt. Az egyik, Rolf bácsi, hitetlenkedve hunyorgott, a másik
viszont, Lena, képtelen volt megmoccanni. Csak állt, Rolf bácsi karjába
kapaszkodva, és rám meredt. Ezt az üdvözlést is kicsit másképp képzeltem
el. Ledobtam a hátizsákomat, és lassan elindultam feléjük. Igen, tényleg
Lena volt az. Hetek óta róla álmodtam, minden követ megmozgattam, csak
hogy eljuthassak hozzá. Most pedig itt álltam előtte, és képtelen voltam
eldönteni, vajon örül-e nekem.
– Itt vagyok – mondtam végül gyámoltalanul.
Lena olyan óvatosan engedte el Rolf bácsi karját, mintha előbb csak ki
akarná próbálni, hogy egyáltalán képes-e egyedül megállni a lábán.
– Ó, Lilly! – mondta alig hallhatóan, és megölelt. Bátorítóan
megszorongattam.
Itt vagyok, itt vagyok! – ismételgettem magamban, de hiába vártam,
hogy felszabadító ujjongás törjön fel a bensőmből.
Lena elengedett.
– Ez itt Rolf bácsikád – mutatta be a férjét.
Rolf bácsi tett felém egy lépést, és minden igyekezetével azon volt,
hogy bizalomgerjesztő arcot vágjon. Nem nőtt sokkal magasabbra Lénánál,
sötét, vékony szálú haja volt, és magas homlokát máris mély, maradandó
ráncok barázdálták. Ő legalább pontosan úgy reagált, ahogy vártam.
Viszont nagy meglepetésemre semmi szigorú nem volt a tekintetében;
finom, érzékeny arca volt. Ilyen barátságos, barna szemeket pedig még
életemben nem láttam. Őszinte érdeklődést véltem felfedezni bennük.
Hirtelen az a különös érzésem támadt, hogy épp Rolf bácsi az, aki
pontosan tudja, hogyan érzem magam.
 Annyira megkönnyebbültem, hogy egyszerűen megöleltem a
bácsikámat. Ezzel bizonyára nem számolt. Ereztem, ahogy zavartan
megpaskolja a hátamat, míg végül el nem engedtem.
Ez volt tehát a családom. Egy sokkos állapotban lévő nagynéni, egy
locsifecsi unokaöcs, egy kedves, ám gátlásos nagybácsi, és az a göndör
hajú bestia, aki odafent bezárkózott a fürdőszobába.
– Ez nem lesz semmi! – jegyezte meg Till, tökéletesen megfogalmazva
a gondolataimat.

15

A TÖBBIEK CSODÁLKOZVA NÉZTÉK az asztal túloldaláról, ahogy jóízűen

lakmároztam a karácsonyi sültből. Egyszerre farkaséhes lettem. A
Pascallal elköltött búcsúvirsli óta hat óra telt el, ráadásul kiválóan sikerült
mind a sült, mind a mártás. Egyáltalán nem zavart, hogy már majdnem
kihűlt a vacsora.
A maradékokból arra következtettem, hogy a család sietve pattant fel
az asztaltól, és egyikük sem fogyasztott túl sokat az ínycsiklandó
falatokból.
– Nagyon finom – jegyeztem meg. – Ti már nem vagytok éhesek?
Senki nem válaszolt. Viszont legalább Lena arcába visszatért a szín, és
én olyan sugárzó mosollyal jutalmaztam meg, amilyenre csak képes
voltam így, teli szájjal. Finoman megrázta a fejét, de a szeme sarkában
nevetőráncocskák jelentek meg.
– Ezt meg kell beszélnünk, Lena – mondta Rolf bácsi, azzal
megpaskolta a felesége vállát, majd elhagyta a helyiséget.
Lena felállt, és követte.
– Mi baja? – kérdeztem még mindig teli szájjal.
– Aggódik – felelte Till. – Nincs vízumod. És ha kiderül, hogy itt
vagy, elszabadul a pokol.
Megrágtam és lenyeltem a falatot, majd elképedve így szóltam:
– Azt hittem, ha átjutok a határon, onnan már minden egyértelmű.
 – Hozzátok talán bárki beutazhat?
– Nem…
– Na, látod.
Meglepetten néztem Tillre.
– És most?
Mindketten füleltünk. Előtte hallottam, hogy Lena két ajtót is
becsukott maga mögött, mégis ki tudtunk venni néhány szófoszlányt.
Rolf bácsi felkiáltott:
– Soha! Az állambiztonságiakkal nem vagyok hajlandó ujjat húzni!
Mire Lena:
– Van jobb ötleted?
– Bajba fogtok kerülni miattam? – kérdeztem döbbenten.
– Psszt! – szólt rám Till. Tovább hallgatóztunk, de azok ketten
elcsendesedtek.
– Fogadni merek, hogy Bernd Hillmerhez akarnak menni –mondta
Till. – Egyszer már segített nekünk.
– Bernd Hillmer? Hiszen ő…
Elharaptam a szót, mert hirtelen nem is tudtam, hogyan fogalmazzam
meg tapintatosan: ő az, akihez Lena annak idején majdnem hozzáment. De
volt valami Till pillantásában, ami visszatartott. A szemei összeszűkültek,
mintha azt akarná mondani: vigyázat!
Te jó ég! Ez azért nem olyan nagy baj – gondoltam, és
elcsodálkoztam, de tartottam a számat. Akkoriban még nem tudhattam,
hogy a család történetében más események is kapcsolódtak Bernd Hillmer
nevéhez.
Azután hallottuk, hogy kivágódik egy ajtó, és Lena felkiált:
– Ha te nem mész, akkor majd megyek én!
Az előszobafogas előtt kisebb csata alakult ki, majd megint Rolf bácsi
hangját hallottuk.
– Már csak ez hiányzott! Hagyd csak a kabátodat, megyek én. Neked
nyilvánvalóan teljesen mindegy, milyen helyzetbe hozol engem, de tessék.
Egyszerűen csak úgy felbukkanok nála tizenkét év után! Nagyon fogja
értékelni! – A bejárati ajtó becsukódott.
Egymásra meredtünk Till-lel.
– Ajjaj! – motyogta Till.
 Letettem a kezemből a kést és a villát. Hirtelen elment az étvágyam.
Fel sem merült bennem a lehetőség, hogy a nyugatnémet dezertőröket nem
fogadják tárt karokkal az NDK-ban. Majdnem felkiáltottam: „Egy pillanat!
Nyugatról jövök – önként! Miért nem örültök?”
Lena visszajött a szobába… egyenes háttal és határozottan, mintha
néhány centit még nőtt is volna. A Rolf bácsival folytatott vita szemmel
láthatólag felébresztette a benne szunnyadó energiát és tettvágyat.
– Ki vele! – szólított fel, és odaült mellém. – Hogy csináltad?
– Valaki elvitt Berlinig – válaszoltam óvatosan. – Onnan már könnyű
volt.
– Pascal? – kérdezte Léna.
Amikor nem feleltem, egy pillanatra két kezére támasztotta a fejét.
– Lilly, tisztában vagy vele, hogy hatalmas bajba fog kerülni?
– Az nem lehet! – vágtam rá villámgyorsan. – Nem a saját autóját
használta, és néhány órán belül már repül is Acapulcóba!
Lénáról Tillre néztem. Ő is elég komoly arccal bámult maga elé.
– De hát ti vagytok a családom! – kiáltottam. – Ha csak egyetlen
nappal tovább vártam volna, már Bertraméknál lennék, és onnan nem
szabadultam volna egykönnyen!
– Nevelőszülőknél akarják elhelyezni – magyarázta Till az
anyukájának.
– Eppendorfban! – kiáltottam fel. – Megint vissza kellene mennem a
régi iskolámba, ahol mindenki ismer korábbról. De az már… – egy
pillanatra megakadtam, de aztán halkan hozzátettem: – De az régen volt.
Annak már vége. Már van új barátnőm.
Lena megsimogatta az arcomat.
– Semmi baj, Lilly! – mondta. – Ismerünk valakit az
állambiztonságiaknál. Biztosan találunk valami megoldást.
– Katrin szobájában kell aludnia? – kérdezte Till együtt érzőn.
Aggódva pillantottam Lenára.
– Mivel a vendégszoba luxusával nem szolgálhatunk, sajnos nem
kímélhetem meg ettől az élménytől – mondta Lena mosolyogva. – De ez
biztosan nem hozza zavarba a mi rettenthetetlen Lillynket, igaz?
A lehető legtovább maradtam a fürdőszobában. Katrin szobájával
szemközt volt, és így jól hallottam a veszekedésüket Lénával.
– Karácsony van, az ördögbe is! Hát már a mi Betlehemünkben sem
jut szállás a fáradt utazónak?
Nagy robajjal félretolta a többi bútort, hogy ki lehessen húzni a
vendégágyat, aminek épp Katrin szobájában kellett lennie. Fogadni
mertem volna, hogy Katrin a kisujját sem mozdította.
Megint kinyitottam a csapot, és vizet engedtem a mosdóba. Azt a
látszatot akartam kelteni, hogy még mindig el vagyok foglalva. Pedig már
kétszer megmostam a fogam, a lábam és a nyakam is tiszta volt, sőt, még a
fülemet is alaposan kiöblítettem. Tulajdonképpen tele akartam engedni a
kádat, hogy tovább húzzam az időt. Ám amikor elcsavartam a tetszetős kis
csapot, csak vékonyka, hideg vízsugár tört elő belőle, úgyhogy rögtön
feladtam.
A fürdőszoba egy hosszú folyosóra emlékeztetett, a túlsó végében egy
aprócska ablakkal a vécé fölött, amit egy függöny választott el a helyiség
többi részétől. Feltételeztem (joggal), hogy reggelente egyszerre többen is
használták a fürdőszobát. A tükör előtti keskeny, falipolcon négy fogmosó
pohár sorakozott, amelyek fölött csak úgy tudtam belenézni a viszonylag
kisméretű tükörbe, ha felálltam egy kis sámlira, amit a mosdó alatt
találtam. Az apró fürdőkád négy lábon állt; nyilván ülve kellett benne
zuhanyozni. A kád fölött a falon egy nagy fehér doboz függött, amit
először túlméretezett szappanadagolónak néztem, de később rájöttem,
hogy az a bojler.
Mindent olyan pontosan megnéztem magamnak, mintha egy
memóriajátékhoz kellene megtanulnom, mi mindent láttam. Csak akkor
mertem kireteszelni az ajtót és kilépni a folyosóra, amikor Lena
bekopogott, és halkan megkérdezte, hogy minden rendben van-e. A
tigriskacsás pizsamámat viseltem, és igyekeztem laza, nyugodt arcot vágni.
Ennek az lett a következménye, hogy Lénának könnybe lábadt a szeme.
Aznap este első alkalommal ölelt meg úgy istenigazából, és sokáig a
karjaiban tartott.
– Nem úgy gondolja – suttogta. – Tulajdonképpen engem büntet vele,
te nem tehetsz semmiről.
 E sovány vigaszt követően visszakísért Katrin szobájába. Az
unokanővérem már ágyban volt, olvasott az éjjeli lámpa fényénél, és úgy
tett, mintha ott sem lennék. Az ágya a fal mellett állt, az enyém az övével
szemközt. Óvatosan lefeküdtem a jéghideg lepedőre, Lena pedig betakart.
Adott egy jóéjtpuszit. Szívesen megöleltem volna, de Katrin miatt nem
mertem. Lena átment Katrin ágyához is, hogy jó éjszakát kívánjon neki, de
Katrin villámgyorsan a fal felé fordult. Lena egy ideig Katrin vállán
nyugtatta a kezét, majd vetett rám még egy bátorító pillantást, és kiment.
Az ágyban maradtam, és végigjártattam a szememet a szobán anélkül,
hogy megmozdultam volna. Katrin kislámpájának fényében
megpillantottam egy íróasztalt, egy keskeny ruhásszekrényt, és néhány
posztert, rajta számomra ismeretlen popsztárokkal. A könyvespolcnak egy
gitárt támasztottak, az ablakpárkányon néhány szobanövény nyomorgott.
A szobának két ablaka volt, köztük egy a falba süllyesztett keskeny polc,
amin Katrin fényképeket és kis emléktárgyakat tartott.
Akárcsak e szoba előző tulajdonosa. Kihagyott a szívem, amikor
tudatosult bennem, hogy anya régi szobájában vagyok.
A lakás egyetlen másik helyiségében sem volt polc az ablakok között,
és Katrinhoz hasonlóan anya is ott tárolta az emléktárgyait. Az ő íróasztala
is az ablaknál állt, és amikor ott ült mellette, látta a gesztenyefák széles
lombkoronáit. Egy teljes percig képtelen voltam levegőt venni. Az egész
testem fájt. Megérkeztem… sikerült… de anya már nincs itt.
Eltöprengtem, vajon lát-e engem most? Megpróbáltam elképzelni,
hogy a keze ott van fölöttem, és semmi sem történhet velem, még Katrin
ellenséges magatartása sem árthat nekem. Óvatosan megkockáztattam egy
oldalpillantást, és észrevettem, hogy az unokanővérem összehúzott
szemmel engem bámul. Gyorsan lekapcsolta az éjjeli lámpát. Hallottam,
amint a sötétben elteszi a könyvét.
Egyenletes légzéséből kisvártatva arra következtettem, hogy elaludt.
Én még sokáig ébren feküdtem, valahogy képtelen voltam felmelegedni.
Ám valamikor mégis elalhattam, mert az utolsó dolog, amire emlékszem,
hogy az állóóra a nappaliban elütötte az egyet. Rolf bácsi még mindig nem
érkezett haza.
Még sötét volt, amikor felébredtem. Közvetlenül mellettem megzörrent a
kályha ajtaja.
– Lena? – suttogtam félálomban. – Mit csinálsz?
– Aludj még egy órácskát! – súgta vissza a nénikém. – Mindjárt meleg
lesz.
Figyeltem, ahogy feléleszti a tüzet a kis szeneskályhában, ami ott állt a
szoba sarkában, az ágyam mellett. Fát rakott bele, és odatartotta az
újságpapírt a még parázsló briketthez. Katrin már nyilván annyira
hozzászokott ehhez a reggeli zajhoz, hogy fel sem ébredt, pedig a
huzatszabályzó hangosan csörömpölt, és a sarokvas is nyikorgott.
– Hány óra van? – kérdeztem halkan.
– Fél nyolc múlt.
Kifelé menet Lena megsimogatta a hajamat, és magához vette a
maradék újságpapírt, hogy folytassa a kört Till szobájában, a nappaliban és
a fürdőszobában, mielőtt ő is visszabújik az ágyba.
Amikor másfél órával később felkeltem, a lakás kellemesen meleg
volt, és finom illat terjengett. Katrin még az ágyában feküdt, közvetlenül
az orra elé tartva a könyvét, és úgy tűnt, kivárja, míg elsőként elhagyom a
szobát. Talán meg akarta vizsgálni a hátizsákom tartalmát. Felőlem –
gondoltam, azzal fogtam a neszesszeremet, és kibotorkáltam a
fürdőszobába. A konyhából már behallatszott az unokaöcsém vidám
fecsegése, épp a hullámos papagájjal társalgott.
Nem sokkal később visszatértem, és a hátizsákom még mindig
pontosan ugyanott volt, ahol hagytam. Katrin szemmel láthatólag még
titokban sem akart tudomást venni a jelenlétemről. Miközben
megágyaztam, szó nélkül kiment a szobából.
Megragadtam az alkalmat, hogy közelebbről szemügyre vegyem
Katrin emléktárgygyűjteményét. Minden jel szerint élt-halt a sportért,
érmeket és okleveleket nyert, és több fényképen is fürdőruhában szerepelt
más, szintén atletikus termetű lányok társaságában. A fotók között kagylók
és szárított tengericsillagok porosodtak. Egy tarka csészén ez a felirat állt:
„Derű” üdülő, Szabad Német Szakszervezeti Szövetség, Usedom.
Azon gondolkoztam, vajon mi történhetett anya emléktárgyaival,
amelyek valamikor ezen a polcon álltak. Talán Lena eltette őket.
Feltétlenül meg kell kérdeznem tőle.
 Azután az ablakra tévedt a pillantásom, és arra a képre, ami anya
szeme elé tárult nap mint nap, valahányszor reggelente felkelt, majdnem
húsz éven keresztül! A kis patak, a fák, a gyár világos színűre festett fala a
kopasz, téli ágak és gallyak mögött… Nem tudtam ellenállni a
késztetésnek: kinyitottam az ablakot, és kihajoltam rajta. Odakint a nap
fénye bátortalanul derengett át az utolsó ködfoszlányokon, és bár az előző
nap mind Hamburgban, mind Berlinben borongós és esős volt, karácsony
első napja derűs, szép időt ígért. A patak túlpartján két kisfiú dacolt a kora
reggeli hideggel, épp a karácsonyi ajándékukat próbálták ki, egy nagy
műanyag csónakot, amire elővigyázatosan madzagot kötöttek, nehogy
elússzon. Giehse asszonyt is láttam, amint épp megdicséri Trudit, amiért
sikerült egy szép kis adag kutyagumit elhelyeznie a füvön…
Ám még ugyanabban a pillanatban valaki durván félretaszított.
– Mit gondolsz, minek fűtünk? – förmedt rám Katrin, azzal becsapta
az ablakot.
Ezek voltak az első szavak, amiket hozzám intézett, és úgy tűnt,
egyelőre ezek maradnak az utolsók is. Elfordult, megrázta, majd
erőteljesen megütögette a párnáját, és a továbbiakban egyetlen pillantásra
sem méltatott.
Egy ideig csak álltam ott ostoba képet vágva. Egyszerűen nem tudtam
mire vélni Katrin viselkedését. Azt, hogy az egésznek semmi köze
hozzám, nehezen hittem el Lénának, de mégis mit ártottam én Katrin-nak?
Végül összeszedtem magam, és kimentem a konyhába, ahol Lena
jókedvűen dudorászva szűrte le a kávét. A konyha kicsi volt, nosztalgikus
hangulatú háztartási gépek és összekarcolt szekrények egyvelege, benne
színes cserepekbe ültetett szobanövényekkel, és mindezek együttesét
finom, vöröses színnel vonta be a reggeli nap melengető fénye.
Nekem a legjobban az a sok gyermekrajz, képeslap és családi fotó
tetszett, amelyek keresztbe-kasul egy egész falat beborítottak. Saját
magamat is felfedeztem néhány felvételen.
Az egyik fotón három- vagy négyéves lehettem, és biztosan egész idő
alatt ki volt függesztve a falra, mert már egészen megfakult, és a szélei is
felpöndörödtek. Jó érzéssel töltött el, hogy már akkor is jelen voltam az
életükben, amikor még eszembe sem jutott, hogy itt is élnek rokonaim.
 Az ajtó közelében kis vonalkákat és évszámokat fedeztem fel a
virágmintás tapétán: Katrin és Till öt-, hat-, hétévesen… Legszívesebben
kértem volna Lénától egy ceruzát, és odaírtam volna magam az aznapi
dátummal.
– Jó reggelt, Lilly! – üdvözölt Léna. – Jól aludtál?
– Remekül – hazudtam.
Megpuszilt, és a kezembe nyomta a kávéskannát.
– Átvinnéd?
Úgy értette, átvinném-e a konyhából a nappaliba, ahol az étkező-asztal
mellől T; 11 mosolygott rám várakozással telve. Rolf bácsi is ott volt már,
almát pucolt; gyér haja kissé kócos volt, a szemüvege ferdén állt, és a
bácsikám úgy mozgott, mint aki ültében alva jár.
– Jó reggelt! – köszöntem.
– Üdv! – mondta Till. – Apa miattad csak fél háromkor jött haza!
Rolf bácsi legyintett a zöldségpucoló késsel, mintha semmiség volna,
és fáradt, de barátságos pillantást vetett rám. Letettem a kannát az asztalra,
és megtörtén kihúztam egy széket, hogy leüljek.
– Jobb, ha nem ülsz oda – figyelmeztetett Till. – Az Katrin helye.
Úgy pattantam fel, mint akit darázs csípett meg, és a következő székért
nyúltam.
– Ott meg anya ül – mondta az unokaöcsém.
Lena, kezében a kenyértartó kosárkával, határozott mozdulattal
visszanyomott a saját helyére.
– Ugyan már, ez szamárság! Maradj nyugodtan, Lilly!
– Én csak szóltam – duzzogott Till.
Rolf bácsi kialvatlan szemeivel rám nézett a szemüvege fölött.
– Ha új vagy valahol, jobb, ha ismered a szabályokat. Lilly biztosan
egyetért velem.
– Igen, így igaz! – biztosítottam sietve.
Lena leült Rolf mellé.
– Másrészt viszont Lilly érkezése jó alkalom lenne… – kezdte, de Rolf
bácsi nem hagyta, hogy félbeszakítsák, és így fejezte be a mondatot:
– Másrészt viszont itt a kiváló alkalom, hogy megváltoztassuk a
szabályainkat.
Lena szeretetteljes pillantást vetett a férjére.
 – Van még valakinek kérdése? Mától én itt ülök! – hirdette ki nevetve.
Beleremegett a fapadló, amikor az utolsó, még hiányzó családtag
határozott léptekkel megérkezett a reggelizőasztalhoz. Katrin ledobta
magát a székére, szó nélkül belenyúlt a kenyérkosárba, és mindjárt három
szelet kenyeret rakott a tányérjára. Odahúzta magához az asztal túlsó
végéről a vajat, és mélyen beledöfte a kését.
– Jó reggelt, Katrin! – üdvözölte Lena és Rolf bácsi kórusban.
Semmi válasz. A lányuk a lekvárért nyúlt, és olyan hevesen rázta meg
a teli kanalat a kenyér fölött, hogy kis piros lekvárdarabkákkal terítette be
az asztalterítőt.
Leesett az állam. Mindjárt elszabadul a pokol, mindjárt elzavarják az
asztaltól! – gondoltam. Nem mintha különösebben együtt éreztem volna
Katrinnal, de mindig szorongani kezdtem, ha mások veszekedtek
körülöttem.
Lena megvonta a vállát.
– Akkor lássunk neki! – mondta.
Mi négyen jó étvágyat kívántunk egymásnak, és megkönnyebbülten
hajoltam előre, hogy beleharapjak a kenyerembe. Sajnos eközben
összeütközésbe kerültem a kávéskannával, amit Katrinnak sikerült egy
lendületes mozdulattal úgy felemelnie az asztalról, hogy az én fejem merő
véletlenségből éppen útban volt, holott Katrin szerint semmi keresnivalója
nem volt ott.
– Bocsánat – dadogtam zavartan.
Lena homlokán viharfelhők gyülekeztek, de Rolf bácsi változatlanul
derűs arckifejezéssel nyújtotta oda a csészéjét Katrinnak.
– Köszönöm, szívem! Igazán figyelmes vagy.
Mindannyian visszatartottuk a lélegzetünket. Katrin először láthatóan
nem tudta mire vélni a dolgot, de azután mintha apró mosolyra húzódott
volna a szája, és teletöltötte az apja csészéjét. Sőt, meg sem állt, csak
öntötte, öntötte a kávét, míg Rolf bácsi fel nem kiáltott:
– Köszönömköszönömköszönöm!
Ekkor Katrin végre felfogta, hogy elég, és letette a kannát. A kávé
kilötyögött, és miközben a bácsikám megpróbálta visszaegyensúlyozni a
tányérja mellé, megégette a hüvelykujját.
 A reggeli hátralevő része súrlódások nélkül telt el. Katrin kellő
mértékben egyértelművé tette az álláspontját, és úgy tűnt, elégedett, bár
továbbra is hallgatásba burkolózott. Felfoghatatlan volt számomra, mit el
nem tűrnek tőle a szülei. Anyától és Pascaltól én már rég megkaptam volna
a magamét. Azon töprengtem, vajon mi lehet az oka, hogy ez a lány
ennyire az irányítása alatt tartja a családját.
 16

AZ UNOKAÖCSÉM BICIKLIT KAPOTT KARÁCSONYRA, és alig várta, hogy végre

kipróbálhassa. Egyúttal – magyarázta lelkesen – hasznossá is teheti magát,
és megmutathatja nekem a környéket. Azt javasolta, hogy vigyük
magunkkal a kerékpárokat villamoson a Ziegenhain nevű megállóig, majd
biciklizzünk fel a Fuchsturmig, és onnan csodáljuk meg a kilátást. Azután
egy egészen hosszú szakaszon legurulhatunk a hegyről, és így
kipróbálhatjuk, hogy a Diamant márkájú bicikli tényleg olyan jó-e, mint
ahogy azt a gyártó állítja. Till felvetette, hogy Lena csomagolhatna nekünk
az útra „stullen”-t, és egy termoszba forró teát, hogy legyen miből erőt
merítenünk. Körülbelül tíz percig beszélt megállás nélkül, ugyanis
mindezek után még szükségesnek tartotta részletesen ismertetni a környék
nevezetességeit és minden élményt, amiben utunk során részünk lesz. A
nagynéném és a nagybátyám kissé kimerültnek tűntek, mire a fiuk végre
befejezte a mondandóját.
– Mit gondolsz, Lilly? – kérdezte Lena. – Lenne hozzá kedved?
– Hát persze! – feleltem.
Az indulás kicsit kitolódott, Tillnek ugyanis nem sikerült a régi
biciklijét díszítő „FC Carl Zeiss Jena” zászlócska rúdját az új
csomagtartóra rögzíteni. Végül Lena besegített némi virágdróttal, és végre
elindulhattunk.
– Közöld vele hangosan és érthetően, ha haza akarsz jönni! – kötötte a
lelkemre Lena. – Till kitartása mások számára néha elég fárasztó tud lenni.
Till figyelmesen hallgatta, és bólintott.
– Bárhová elmehetek? – kérdeztem. – Mi van akkor, ha valaki rájön,
hogy nem vagyok idevalósi?
– A vízumod el van intézve – felelte Lena. – Karácsony után Rolf
elvisz a lakcímbejelentő irodára. Ott bejelentkezel, és utólag kiállítják
neked.
– Ilyen egyszerű? – ugrottam a nyakába boldogan.
 Lena megsimogatta a hátam.
– Annyira azért nem egyszerű – felelte elnyújtva. – De most már
legalább nem kerülhetsz bajba.
Ez csodálatosan hangzott! Mégis az a furcsa érzésem támadt, mintha
Lena kissé nyomott hangulatban lett volna, amikor elbúcsúzott tőlünk.
Till mindent beleadott, hogy megismertesse velem a korábban már
beharangozott látnivalókat, amelyek mellett, útban a villamos felé,
elhaladtunk. („Ez itt az a villanyoszlop, aminek apa nekiment a
Wartburgunkkal.”) Csodálkozva bámultam az óváros málladozó vakolatú
épületeit cifra kis erkélyeikkel, meg a világháború idejéből itt maradt utcai
gázlámpákat. Építőanyag és festék híján egész házsorok voltak
kiszolgáltatva a lassú enyészetnek, máshol pedig az aszfalton tátongtak
hatalmas lyukak, az autósok gondosan kerülgették őket. Néhány dolog
Hamburg szegényebb negyedeire emlékeztetett – azzal a nagy
különbséggel, hogy itt a körülmények ellenére minden tisztának és
rendezettnek tűnt, a lakók nyilvánvalóan nem szemlélték közömbösen az
omladozó falakat, hanem megpróbálták rendben tartani a környezetüket,
amennyire tőlük tellett. Több ház ajtaját is feldíszítették örökzöld
ágacskákkal, sok ablakban világított érchegységbeli, ívelt karácsonyi
dekoráció, az emberek pedig, akiiekéi szembetalálkoztunk, csodálkozva
bár, de kedvesen viszonozták az üdvözlésemet. Mindenfelé élénken
pöfékeltek a kémények, én pedig elképzeltem a házfalak mögött
meghúzódó otthonos kis szobácskákat. Úgy éreztem magam, mintha egy
mesekönyvben sétálgatnék. Vagy az ígéret földjén, mintha még ott lebegne
előttünk a varázsige, az átváltozás, a jövő. Számomra, aki akkoriban
egyébként is két világ között éltem – valahol az anyukámhoz kötődő
emlékeim és az őt követő időszak homályos képzetei között – olyan volt
ez, mintha megtaláltam volna azt a helyet, ahol ismét minden összeáll egy
képpé. Megrészegültem a belváros látványától. Végre otthon voltam!
A központban, ahol újabb építésű, dísztelen irodaházak sorakoztak,
ismét megakadt a szemem azokon a különös táblákon, amilyeneket a
vasútállomáson is láttam. Vastag betűvel szedve ilyen feliratok álltak
rajtuk: „A munkahelyed a harcmező, ahol a békéért küzdesz!”, vagy: „Aki
szorgalmasan tanul, sokat elér: a szocializmus a cél!”
 – Ez meg micsoda? – kérdeztem Tillt. – Kik függesztik ki mindenfelé
ezeket a jelmondatokat?
– Hát, a párt.
– És miért?
Till megvonta a vállát.
– Anya szerint azért, hogy bárhová megyünk, érezzük a jelenlétüket.
Megálltam egy plakát előtt, és felolvastam:
– „Ha a célod a béke, küzdj meg érte! Le az im-pe-ri-a-lista
hatalommal!”… Te érted ezt?
– Persze – mondta Till vidáman. – Ti vagytok az imperialisták.
Minden nehézség nélkül ki tudta mondani azt a nehéz szót. Úgy
éreztem magam, mint akit pofon vágtak.
– Mi imperialisták? De egyáltalán mit jelent ez?
Till arca megnyúlt.
– Ezt még nem vettük a suliban – vallotta be kelletlenül, de a
következő pillanatban már teli torokból kiáltotta: – Nézd, Lilly! Ott jön az
elektromos!
Riadtan néztem körül. Éles csikorgás hallatszott a szomszéd sarok
felől, mintha lánctalpas járműveket küldtek volna a keresésemre. Néhány
másodperccel később az „elektromosról” kiderült, hogy nem más, mint egy
aprócska sárga villamos, amit mintha egy vásári körhintáról vettek volna
kölcsön, és pokoli lármával közeledett felénk.
– Erre akarunk mi felférni két biciklivel? – kérdeztem hitetlenkedve,
és kissé szégyenkezve visszamanővereztem a kerékpáromat, amit előzőleg
menekülésre készen félrekormányoztam az útból.
– Micsoda kérdéseid vannak! – ingatta a fejét Till.
Az „elektromos” ráadásul olcsóbb volt, mint egy menet a körhintán.
Fejenként kemény tíz pfennigbe került, beleértve a bicikliket is, és ezért a
pénzért kivitt minket néhány kilométerre a városból a festői szépségű külső
kerületekbe. De sajnos képtelen voltam élvezni az utazást. Azon tűnődtem,
vajon hogy kellene viselkednem. Nem sejtettem, hogy itt efféle plakátokat
tesznek ki! Ráadásul, ha jól értettem, akkor ezek a plakátok harcra
szólítanak fel ellenünk! Lopva körülnéztem a villamoson. Az utasok mind
egészen ártalmatlannak tűntek, de vajon mi történne, ha rájönnének, ki ül
itt köztük? Vajon egyáltalán maradna időm elkiáltani magam, hogy de
hiszen mi Nyugaton sem akarunk mást, csak békét? Vízum ide vagy oda,
kifejezetten örültem, amikor megérkeztünk a célunkhoz, kiszálltunk, és
végre felpattanhattunk a bringáinkra. Úgy tekertem, mint az őrült, csak
hogy minél messzebb kerüljek a megállótól.
Ez viszont nem volt jó ötlet. Végtelennek tűnő, izzasztó kínszenvedés
vette kezdetét hegynek felfelé, és hamarosan derengeni kezdett, miért
figyelmeztetett Lena Till kitartására. Az észak-német síkság lakójaként
már az első emelkedő után teljesen kifulladtam, miközben az unokaöcsém
egy óramű egyenletességével taposta a pedált, ráadásul közben be nem állt
a szája. Az a tény, hogy egyre jobban lemaradtam, és végül már nem is
hallottam, mit beszél, egyáltalán nem zavarta, és őszintén szólva
hamarosan már nekem is tök mindegy volt, mi van Till-lel. Nem láttam
mást, csak a dombot a toronnyal, ami hol az orrom előtt bukkant fel, hol
hosszú időre eltűnt a látóteremből. Valahányszor ismét felfedeztem a fák
fölött, biztos voltam benne, hogy távolabb vagyunk tőle, mint a túránk
elején. Mire végre felértünk, szó szerint lógott a nyelvem.
Till kritikus pillantással mért végig, és jól ítélte meg a helyzetet.
Mielőtt megmásztuk volna a toronyhoz vezető lépcsősort, először pikniket
rendelt el. Utolsó erőmmel még felhúzódzkodtam a falra, és hálásan
elfogadtam a felkínált meleg teát és a stullét, vagyis a vajas kenyeret.
A stulle azonban sajnos mogyorós nugátkrémmel volt megkenve, amit
ki nem állhatok. Próbáltam leplezni, de Tillnek nem kerülte el a figyelmét.
– Nem ízlik? – kérdezte szemrehányóan. – Ez Nudossi, szinte soha
nem lehet kapni a boltban!
Azzal elvette a stullémat, és jó nagyot harapott belőle, mintha
provokálni akarna.
– Ha neked nem kell, akkor add nekem!
Bűntudatosan néztem, ahogy eszik. Semmi kétségem nem volt afelől,
hogy arrogáns libának tart, és hogy azzal sem javítanék a helyzeten, ha
elmagyaráznám neki, hogy kisgyerekkoromban egészen egyszerűen annyi
Nutellát ettem, hogy megcsömörlöttem tőle!
Ám Till sértődöttsége hamar elillant; nyilvánvalóan jobban örült, hogy
váratlanul hozzájuthatott egy második szelet nudossis kenyérhez.
Elégedetten majszolt, és arra használta fel a pikniket, hogy teli szájjal
részletesen kikérdezzen a szökésemről, és arról elmélkedjen, hogy vajon
amíg mi ott üldögélünk a lépcső tövében, Pascal valóban az Acapulcóba
tartó repülőgépen ül-e, vagy inkább a Szövetségi Határőrség egyik
sötétzárkájában. Az agyamra ment a spekulációival.
– Ha a mostohaapád lenne, akkor nem kerülne bajba – latolgatta Till. –
Tulajdonképpen miért nem voltak házasok az anyukáddal?
– Mert az apám nem sokkal korábban halt meg. Utána anyukám már
nem akart férjhez menni – mondtam, és örültem, hogy Till végre leszállt a
Pascal és a sötétzárka témájáról.
– De ez azért számodra egy kicsit hülyén jött ki, nem? – kérdezte Till
részvétteljesen. – Én legalábbis örülök, hogy két szülőm van. Ha az
egyikkel történik valami, még mindig ott van a másik. Sőt, ismerek valakit,
akinek öt szülője van: anyja, apja, mostohaanyja, mostohaapja és a
mostohaapa volt felesége. Mondjuk, szerintem ez egy kicsit már sok.
Teljesen átláthatatlan. De a túl sok még mindig jobb, mint a túl kevés,
nem?
– Nem válthatnánk témát?
A világ összes kincséért sem ismertem volna el, hogy igaza van.
– Bocsánat. – Till ösztönösen behúzta kicsit a nyakát. Aztán
megkérdezte: – Na, mi legyen? Indulhatunk? Felmegyünk a toronyba?
Odafent fújt a szél és hideg volt, néhány varjú bosszúsan reppent fel,
amikor megjelentünk, de Till nem túlzott: innen beláttuk az egész várost,
valamint a környező, erdős dombokat és völgyeket. Az egyetemi
toronyház ablakai megcsillantak a napfényben. Ezt az épületet még anya
fiatalkorában húzták fel, és úgy tornyosult a város fölé, mint valami
hatalmas, kerek fűtőventilátor. Körülötte tömörültek a belváros házai,
ráérősen eregetve kis füstfelhőcskéiket az ég felé. Till hozott magával egy
távcsövet, és türelmesen segített megtalálni a városnak azt a részét, ahol mi
laktunk, az iskoláját, Rolf bácsi kiadóját, a könyvkereskedést, ahol Lena
dolgozott…
– Hogyhogy könyvkereskedésben dolgozik? – kérdeztem, és
leengedtem a távcsövet. – Azt hittem, tanárnő.
Till csodálkozva bámult rám.
– Megtiltották neki, hogy tanítson. Nem tudtad?
Megráztam a fejem. Till habozott.
– Nem vigyázott eléggé a húgára – mondta végül.
 Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogtam, mire céloz. És még
akkor is alig tudtam elhinni.
– Anya miatt? Az nem lehet! Azért, mert anya megszökött? De hiszen
arról Lena nem tehetett!
Biztosan nagyon rémülten nézhettem rá, mert Till óvatossá vált.
Látszott rajta: sajnálja, hogy egyáltalán felvetette a témát.
– Tudod, jelentenie kellett volna – magyarázta vonakodva. – Furcsa,
hogy te nem tudtál erről.
Az elmémet egyszeriben mintha kisöpörték volna. Érzékeltem, hogy
még mindig ott állok fent Till-lel a toronyban, kezemben a távcsővel, és
ugyanaz a békés téli táj terül el a szemem előtt, mint két perccel korábban.
De hirtelen mintha a határkerítések is megint ott lettek volna, az autó
alá becsúsztatott tükör, és a forgalomból kizárt metróállomások Berlin
utcái alatt.
– Figyelj, ez már régen történt! – próbált Till megnyugtatni. – Ne
bánkódj miatta! Anya most egész nap könyvek között lehet. A szüleim
számára nincs ennél szebb dolog a világon! Katrin szerint csoda, hogy mi
egyáltalán a világon vagyunk, mert azok ketten az ágyban is mindig csak
olvasnak!
Visszaadtam neki a távcsövet. Till bizonytalan pillantást vetett rám.
– Lezúgjunk a hegyről? – kérdezte tétován. Nyilván észrevette, hogy
hirtelen elszállt a lelkesedésem.
Megpróbáltam kicsit összeszedni magam.
– Persze. Miért ne? Versenyezünk?
– Igen! – ujjongott Till, és már futott is le előttem a meredek lépcsőn.
A hideg szél az arcomba csapott, miközben lefelé száguldottunk
Ziegenhainba a kanyargós úton. Till az új, szélsebes bringájával fél
biciklihosszal előttem haladt, úgy lógott a kormányon, mint egy zsoké, és
folyton hátrapillantott felém. Láttam, ahogy eltorzult az arca, és olykor
behúzta a féket – feltett szándéka volt megnyerni a futamot, de közben félt
is az egyre növekvő sebességtől, és attól, hogy elveszíti az uralmat a bicikli
fölött Szegény biztosan kétségbeesetten reménykedett, hogy az idegeim
végül felmondják a szolgálatot és lefékezek, mielőtt mindketten
kisodródunk a kanyarban. Nem is tudom, mi ütött belém. Fák és bokrok
száguldottak el mellettem, jöttek szembe velem, az egyik ág ostorként
csapott az arcomba. Közben pedig az az őrült ötletem támadt, hogy ha
most egyszerűen elengedném a kormányt…
Aztán megint ott volt előttünk az egyenes, belátható kövesút.
Lelassultunk. Tillnek könnybe lábadt a szeme, és nem tudom, vajon csak a
menetszél okozta-e. Az arcomhoz nyúltam, és véres lett a kezem.
– Nyertél – mondtam teljesen normális hangon.
Megtörölte az arcát, de nem válaszolt. Egész úton hazafelé egyetlen
szót sem szólt hozzám. Némán és mogorván biciklizett előttem, szőke
üstöké ide-oda billegett a kék dzseki gallérja fölött, a kezével pedig néha
hátranyúlt a csomagtartóhoz, hogy durcásan megigazítsa az FC Carl Zeiss
Jena ideiglenes zászlórúdját.
Nem sokkal azelőtt, hogy befordultunk volna az utcánkba,
megpróbáltam bocsánatot kérni tőle, de hallani sem akart róla.
– Te dilis vagy – mondta. – De én akkor is gyorsabb voltam.
Amikor betoltuk a kerékpárokat a hátsó udvarba, zene- és énekszó
ütötte meg a fülünket Mindkettő a kerti házból szűrődött ki, ahol az előző
este jelentős részét töltöttem, és beletelt egy kis időbe, mire felismertem
Lena hangját. Elképedve néztem Tillre.
– Anyának holnap fellépése van az együttesével – magyarázta Till
büszkén.
Benéztünk az ablakon. Lena és Rolf bácsi nem láttak minket. Rolf
bácsi Lena mellett ült a zongoraszéken, Lena pedig a billentyűk közé
csapott, és egy vidám dalt énekelt egy bombáról. A dal arról szólt, hogy az
embernél mindig legyen egy fehér lepedő, amit bombázás esetén a
következőképpen kell használnia: „Ha hull a bomba, tartsd vissza a
levegőt, feküdj le, hajtogasd szét a vásznat, és öt perc múlva már vége
is.”{7} Nagyon meglepett, hogy Lena tud énekelni és zongorázni, de még
jobban elcsodálkoztam azon, hogy Rolf bácsi a változatosság kedvéért
ezúttal egészen lazának tűnt. Kifejezetten jó kedve volt, és amikor Lena
befejezte a dalt, és várakozásteljesen ránézett, a bácsikám előrehajolt, és
megcsókolta. Ahhoz képest, hogy már jó sok éve házasok voltak, egészen
sokáig csókolóztak.
Egyszerre megvigasztalódtam. Igen, Lena valóban anya miatt
veszítette el a munkáját. De ennek ellenére boldog és elégedett, van férje,
aki megcsókolja, és családja, ami épp most gyarapodott egy taggal. Nem
halt meg, mint az én anyukám, hanem ott van még előtte az élet, és
mindennap örülhet valaminek. Semmi okom nem volt sajnálni Lénát…
vagy mégis? Egy aprócska kétely valahogy mégis gyökeret vert bennem,
mialatt Till és én felcaplattunk a negyedikre.
Odafent a lakásban lemostam az arcomról a vért, amit a Fuch-sturmból
lefelé vezető úton szerzett sérülésnek köszönhettem. Katrin szobájából
gitárszó hallatszott ki. Az én fogalmaim szerint meglehetősen
dallamtalanul csapkodta a hangszert; mintha kevésbé a zene, mint inkább a
zajkeltés lett volna a célja. Fogalmam sem volt róla, hogy aznap délelőtt
komolyan elbeszélgettek vele a szülei, mégpedig mi másról, mint rólam.
Ahogyan az előre sejthető volt, nem mondhatni, hogy nagy egyetértésben
váltak volna el egymástól. Annál dacosabban és dühösebben tépte a
húrokat, és annál szívélyesebb volt a fogadtatásom, amikor
bemerészkedtem a szobába, hogy kivegyek valamit a hátizsákomból.
– Mi van? Mit akarsz itt? – ripakodott rám.
– Hát, itt vannak a cuccaim… – kezdtem, de tovább nem jutottam.
Katrin az ágyra dobta a gitárját, és elém állt.
– Mondok én neked valamit. Az én kanapémon alszol, de ez még nem
jelenti azt, hogy kényed-kedved szerint mászkálhatsz itt! Ez még mindig
az én szobám!
– De Katrin… – próbáltam védekezni.
– De Katrin! – utánozta a hangomat csúfolódva. – Fogd a holmid, és
kifelé! És mostantól minden reggel ez a szabály. Ezt a pár napot már vígan
kibírjuk.
Az ajtó felől zajt hallottam. Till állt az ajtófélfának támaszkodva, és
dühös arccal figyelte a jelenetet.
– Hogyhogy… ezt a pár napot? – kérdeztem.
– Amíg haza nem küldenek. Csak nem gondolod komolyan, hogy itt
maradhatsz? – kérdezte az unokanővérem hűvösen.
Fogtam a hátizsákomat, és egyetlen szó nélkül elhagytam a szobát.
Még az ajtót is becsaptam magam mögött.
– Most már elegem van – mondtam Tillnek, de képtelen voltam
megakadályozni, hogy gyanúsan megremegjen a hangom, és hogy
mérgemben könnyek szökjenek a szemembe, miközben azon voltam, hogy
a nappaliba cipeljem a holmijaimat. Úgy döntöttem, inkább
összekuporodom az asztal alatt, mint hogy még egyszer betegyem a lábam
Katrin sárkánybarlangjába. Akkor se megyek be, ha térden csúszva
könyörög…!
Kinyílt a bejárati ajtó. Lena és Rolf bácsi jókedvűen léptek be békés
otthonukba.
– Ejha, Lilly! Hová indultál? – kérdezte Lena, amikor meglátott a
hátizsákommal.
Till mély lélegzetet vett.
– Katrin azt mondta, Lilly nap közben nem mehet be a szobájába! –
közölte izgatottan. – Minden reggel ki kell hoznia onnan a cuccait!
Lena szemei keskeny réssé szűkültek össze. A szája egyetlen vékony
vonallá változott. Soha nem gondoltam volna, hogy az én jóságos Lénám
ilyen csúnyán is tud nézni, és ösztönösen hátráltam egy lépést, de a
készülődő dühkitörés természetesen nem nekem szólt. Lena sarkon fordult,
és bemasírozott Katrin szobájába. Mielőtt bevágta volna maga mögött az
ajtót, még hallottuk, ahogy azt mondja:
– Azt majd meglátjuk.
Till és Rolf bácsi egymásra meredt.
– Hoppá – motyogta Till reménykedve.
Az előszobában álltunk, én még mindig a félig nyitott hátizsákommal
a kezemben. Elég pocsékul éreztem magam. Mióta alig huszonnégy órája
keletnémet területre léptem, a rokonaimnál látogatást tett a rendőrség,
egyezkedniük kellett az állambiztonsági szolgálattal, Lena összeveszett
Rolffal, mindketten összevesztek Katrinnal, Katrin pedig velem, kihűlt a
karácsonyi ünnepi vacsora, és nem is számoltam, hány alkalommal csapta
be valaki az ajtót.
A szobából kihallatszott Katrin kiabálása:
– Mondd csak, megőrültél? Hagyd békén a dolgaimat!
A jelek szerint Lena megcélozta Katrin ruhásszekrényét, és nekiállt
kipakolni a polcok egy részéről, hogy helyet csináljon nekem,
– Mégis elárulnád, hogy szerinted mit kellene tennünk? – vágott
vissza.
– Küldjétek haza! – ordította az unokanővérem.
– És szerinted neki hol van az otthona?
 – Mit érdekel az engem? Köszönje az anyjának, aki végül is lelépett.
Vagy az apjának… minek kellett felmásznia arra a hegyre? Ők sem
törődtek másokkal. Akkor nekem miért kéne?
A szekrényajtó becsapódott Katrin nyilván rá támadt az anyjára és
megpróbálta kiragadni a kezéből a ruhákat.
– Megijesztesz, Katrin – hallottam Lena hangját. – Néha az az
érzésem, hogy egyáltalán nem ismerlek.
És ekkor valami rejtélyes dolog történt. Katrin olyan hangon válaszolt,
amiből szinte sütött a keserűség:
– Megértelek. Talán én sem szeretném a gyerekemet, ha az első három
évet kitöröltem volna.
E szavak hallatán a nagybátyám mintha összerándult volna, sőt mintha
villám csapott volna bele. Hirtelen elindult felém, és kivetít a
poggyászomat a kezemből.
– Mit szólnál egy finom, meleg kakaóhoz? – kérdezte szokatlanul
hangosan. – A karácsonyi sütiből is van meg bőven.
Ám én csak álltam ott kővé dermedve.
– Tudod te egyáltalán, mennyire harcoltam érted? – szűrődött át Lena
felindult hangja az ajtón. Úgy hangzott, mintha közben rázna Katrint. –
Hogy rúgtam, karmoltam és ordítottam, hogy zengett belé az egész ház…
Rolf bácsi karon ragadott engem és Tillt, és gyorsan kitessékelt minket
a konyhába, majd becsukta mögöttünk az ajtót.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte, és megérintette a karcolást. –
Kérsz egy ragtapaszt?
– Nem, köszönöm – feleltem alig hallhatóan.
Ám Rolf bácsi nagy lármát csapva feltúrta a fiókokat, majd végül
előbányászott egy elsősegélydobozt, és az arcomra ragasztott egy
ragtapaszt.
– De ez most így nem néz ki valami jól, apa – reklamált Till.
Ekkor kinyílt az ajtó, és Lena lépett be. Falfehér volt, de teljesen
normális hangon beszélt, miközben visszakísért engem Katrin szobájába.
– Nos, Lilly – mondta. – Mi ketten most bepakoljuk a holmidat ide, a
szekrénybe. Sokkal jobb lesz így, mint ha a hátizsákban dohosodnának.
Néztem, ahogy kipakolja a hátizsákomat, és közben reszket a keze.
Legszívesebben sírtam volna, pedig azt sem tudtam, miért. Katrint sehol
sem láttam. Amikor Till intett az ajtóból, visszamentem vele a konyhába.
Azt hiszem, Lena mindebből semmit sem vett észre.
A konyha ablakaoól láttuk, amint Katrin egy kis bőröndöt és a gitárját
végighurcolja az udvaron, be a kis kerti házba.
– Most megint elköltözik – magyarázta Till. – Legkésőbb vacsorára itt
lesz.
Katrin azonban sem vacsorára, sem később nem jött vissza, amikor mi
többiek már lefeküdtünk. Az egész éjszakát a hideg, sötét kerti házban
töltötte, és úgy tűnt, reggelire sem szándékozik hazatérni.
 17

A PADLÁS HATALMAS VOLT, fülkés ablakait telepiszkították a galambok, a

padlót pedig repedezett, felgyűrődött linóleum borította, ami már a háborút
is túlélte. Az oromfalak közé szárítóköteleket feszítettek ki. Jéghideg volt.
– Gyerekkoromban mindig ide bújtam el, ha azt akartam, hogy békén
hagyjanak – mondta Lena, és körülnézett. – A kerti ház akkoriban még
nem is létezett. Ott az a kanapé volt a kedvenc helyem. Vigyázz, már
kikandikálnak a matrac rugói!
Azzal ledobta magát a kanapéra, és felnevetett. Amikor leültem mellé,
átkarolt, odahúzott magához, és a hajamba temette az arcát.
– Talán nem mindig tűnik úgy – mormolta a fülembe –, de
mindannyiunk számára jó és fontos, hogy itt vagy.
– De mindent csak összekuszálok – mondtam csüggedten.
– Épp ideje! – vélte Lena. – Az ember túl gyorsan beletörődik a
dolgokba. Kényelmességből, megszokásból…
– Pontosan ezt mondta anya is mindig. Félt, hogy beletörődöm a fal
létezésébe.
– Fennáll a veszélye, hogy mind ezt tesszük – bólintott. – Elfelejtjük,
hogy ez a fal nem csak egy országot választ ketté. Hanem családokat is…
és néha épp a szíved kellős közepén fut keresztül, mert csak az egyik oldalt
választhatod. Ez lehet életed legnehezebb döntése… az elmenés, de a
maradás is. Hogy jó döntés volt-e, talán soha nem tudod meg. De egy
dolog biztos: Senkinek sincs joga elvenni tőled ezt a döntést, vagy ítéletet
mondani róla.
– Akkor sem, ha másoknak emiatt bűnhődniük kell? – kérdeztem
halkan.
Lena gyors oldalpillantást vetett rám.
– Valami konkrét dologra gondolsz? – tapogatózott.
– A munkádra – feleltem szomorúan.
 – Á, az! – Lehet, hogy tévedtem, de Lena mintha megkönnyebbült
volna. – Ugyan, mit számít az? Most mással foglalkozom. Egyébként meg
nálatok sem mindenki dolgozhat abban a szakmában, amit tanult.
– Ebben, mondjuk, igazad van – ismertem el.
Lena kedvesen meghúzta a hajam, és felállt.
– Akkor turkáljunk egy kicsit az emlékeink porában!
Nem kellett megkérdeznem Lénát, hogy őrzött-e meg tárgyakat
anyától… magától jutott eszébe. Reggeli után azt javasolta, hogy
öltözzünk fel melegen, menjünk fel a padlásra, és kukkantsunk bele a
ládákba, amelyek már majdnem tizenöt éve porosodnak ott.
– Mi van bennük? – kérdeztem mohón.
– Fogalmam sincs – vallotta be Lena. – Rolf pakolt be mindent, soha
nem nyitottam ki őket… egyszerűen túlságosan fájt.
Lehet, hogy többet reméltem az anyukám hagyatékától. Találtunk
fotókat, iskolai füzeteket, gyermekkézzel írt naplókat, egy verseskötetet,
rajzokat és két vagy három rövid levelet a szüleihez címezve, amelyekben
bocsánatot kért valami aprócska vétségért. Minden kis emlékben későbbi,
ismerős vonásait kerestem, de mindez a világon semmit sem váltott volna
ki belőlem, ha Lena nem emlékezett volna vissza néhány történetre, amit
így elmesélt mellé, és a kedvemért kicsit még ki is színezett. Én meg
hozzátettem a magamét a későbbi időkből, és bár végül minden olyan
szomorúan végződött, emlékszem, hogy szinte végig nevettünk, és nagyon
élveztük a dolgot. Órákat töltöttünk el a padláson, és biztos vagyok benne,
hogy mindketten úgy éreztük, hogy nem a ládákban lévő emléktárgyak
meséltek. Hanem a magunkban hordozott képek. Csupán egyetlen valóban
élő emlékünk volt anyáról: mi ketten Lena és én.
Lena és én. Végre, végre minden olyan volt, amilyennek egész idő
alatt elképzeltem, ahogyan a vágyaimban élt. Egészen közel ültünk
egymáshoz, és albumokat nézegettünk, apró ládikókat nyitottunk ki, és
elcsodálkoztunk azokon a kincseken, amiket anyukám őrizgetett, amikor
olyan idős volt, mint én akkor. Boldog voltam. Teljes szívemből szerettem
az én csodálatos Lena nénikémet, annyira, hogy odafent a padláson kis
híján megint rám tört a sírás. Lena pedig olyan vidám és jóságos volt,
mintha Katrin és az általa okozott bosszúság nem is létezett volna.
 Előtte való este megfigyeltem, ahogy ott állt csendesen a
konyhaablaknál, és lenézett a kis lámpára, ami a kerti ház kicsi ablaka
mögött égett. Mielőtt lefeküdtem, még hozni akartam magamnak valamit
inni, és biztosan egy teljes percig álldogáltam az ajtóban tétován anélkül,
hogy Lena észrevett volna. Ekkor Rolf bácsi egyszer csak a vállamra tette
a kezét, és betessékelt a konyhába, mire Lena összerezzent, és felénk
fordult. Mindketten pizsamában voltak; már egy jó órával korábban
mindannyian lefeküdtünk, de nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen,
aki nem tudott aludni.
– Ilyen unalmas a könyv? – kérdezte Rolf bácsi Lena felé fordulva,
nekem pedig ezt mondta: – Elhitetem magammal, hogy milyen kiválóan
tudok felolvasni, mire a nénikéd egyszerűen csak feláll és kimegy.
– Bocsáss meg! – mondta Lena, és megcsókolta. – Kérsz te is egy
teát? – kérdezte tőlem, és feltett egy adag vizet forrni. – De eltart még
néhány percig.
Néztük, ahogy forró vízzel kiöblíti a teáskannát, majd megtölt egy
teaszűrőt, és beleakasztja a kannába.
– Elkészíthetem én? – kérdeztem. – Majd én felszolgálom nektek a
teát. Szívesen csinálom!
Lena meglepetten nézett rám, aztán elmosolyodott.
– Tudod, mit hol találsz?
– Persze. Már kétszer eltörölgettem!
– Na, jó. Akkor lepj meg bennünket! – mondta Lena, azzal kézen fogta
Rolf bácsit, és kimentek. Nyitva hagyták a hálószoba ajtaját, és nem sokkal
később hallottam, ahogy a bácsikám folytatja az olvasást.
A hullámos papagáj halkan gurrogott a rúdján, miközben kiöntöttem a
teavizet a kannába. A nappaliban hangosan tiktakolt az állóóra. Amikor
ismét kinéztem az ablakon, láttam, ahogy a kerti házban kialszik a fény,
Katrin is lefeküdt. A teáskannát és a két csészét egy kis tálcára tettem, és
bevittem a szülők hálószobájába.
Rolf bácsi jobb karjával átölelve tartotta Lénát, a bal kezében a
könyvet fogta, és hangosan felolvasott belőle. Mindketten nagyon
aranyosak voltak, ahogy az olvasószemüvegük fölött átnézve rám
mosolyogtak. (Lena is szemüveget viselt, mert neki kellett lapoznia… Rolf
bácsinak végtére is nem volt több szabad keze.)
 Letettem a tálcát Lena éjjeliszekrényére, és kitöltöttem nekik a teát
anélkül, hogy rájuk néztem volna. Váratlanul zavarba jöttem attól, hogy
beléptem a hálószobájukba.
– Hát akkor, egészségetekre! – mondtam átadva a csészéket, és már
indultam is kifelé.
Lena kinyújtotta felém a kezét.
– Jóéjtpuszit!
– Lena! – morogta Rolf bácsi. – Lilly tizenhárom éves! Már nem
kisbaba!
– Számomra igenis az – mondta Lena. – Még csak most kezdem
megismerni. Számomra pontosan négyhetes.
A kezét még mindig felém nyújtotta. Megpusziltam puha, hűvös
orcáját. Amikor a homlokát az enyémnek támasztotta, az olvasószemüvege
az orromnak ütközött.
Azután még jó darabig álltam az ajtó előtt, és zakatoló szívvel
hallgattam, ahogy Rolf bácsi odabent folytatja az olvasást. Vajon
tévedtem, vagy Lena tényleg azt akarta mondani az imént, hogy olyan
vagyok neki, mintha a saját gyereke lennék? Zavartan és boldogan bújtam
vissza az ágyamba, és teljesen megfeledkeztem arról, hogy tulajdonképpen
én is inni akartam valamit. Katrin üres ágyából sugárzott a hideg. Nem
tudtam megérteni őt. Ott feküdtem a kellemes melegben, és elképzeltem,
milyen lehetett egy ilyen családba születni. Lilly, a mit sem sejtő…
Így hát, ugyan eszembe jutott az unokanővérem, amikor Lénával
odafent üldögéltünk a kanapén, de ezek a percek túlságosan drágák voltak
nekem ahhoz, hogy Katrinról kérdezzem.
– Ez az utolsó kép – mondta végül Lena. – Rita itt tizenhat éves volt.
Nem sokkal a szüléink halálos balesete előtt készült. Egyébként ebben az
autóban ültek, amikor karamboloztak. – Szeretetteljesen nézegette a
fényképet. Az ő kis húga és a szülei… mindhárman halottak.
– És a többi? – kérdeztem. – Abból az időből nincs semmi, amikor
megismerte apámat?
– Sajnos nincs – felelte Lena. – Mindet elvitték.
Értetlenül bámultam rá.
– Az állambiztonságiak – magyarázta. – Először lelakatolták a
szobáját, aztán később mindent elvittek. Csak a gyerekholmik nem
érdekelték őket.
– Mintha legalábbis bűnöző lett volna! – kiáltottam felháborodva.
– Az állambiztonságiak szemében az is volt – mondta Lena. –
Hazaáruló. Ők nem ismernek pardont.
– És ha elkapták volna… ? – Végig sem mertem gondolni.
Lena rám pillantott, és kis ideig habozott. Óvatosan letörölte a port
egy albumról, mielőtt visszahelyezte volna a ládába.
– Időközben kiderült, hogy a Német Szövetségi Köztársaság
váltságdíjjal kiváltja a politikai foglyokat – felelte végül elővigyázatosan. –
Azt hiszem, az anyukád vagy így, vagy úgy, de előbb-utóbb Nyugaton
kötött volna ki.
– Kiváltja… – visszhangoztam rémülten. Ez a szó félelmetesen
hangzott, mint ahogy néhány másik is itt, ebben az országban. Ezeket a
szavakat beárnyékolta valami, amit nem értettem. – Milyen jó, hogy
minden jól ment! – mondtam őszintén.
Lena mosolygott.
Később gyakran visszagondoltam a szavaimra, és szégyelltem magam
amiatt, hogy minden célzás és kétség ellenére soha nem olvastam a sorok
között, soha nem gondoltam bele, soha nem kérdeztem semmit.

A kerti házból kihallatszottak Katrin panaszos balladái, amikor elindultunk

a „Karácsonyi gála a kabarékocsmában” című rendezvényre, ahol Lena is
fellépett aznap este. Katrin énekelt, és hátborzongatóan játszott a hamis
gitáron. Csodálkoztam, hogy egyik szomszéd sem tiltakozott.
Rolf bácsin is csodálkoztam. Aznap minden egyes étkezés után
összekészített egy tálcányi ételt, kivitte a kerti házba, akár egy pincér, és
megvárta, amíg Katrin megeszi. És nemcsak a legszükségesebb dolgokat,
hanem kakaót, tortát és aprósüteményt is vitt. Katrin még a kerti házból is
képes volt teljesen az irányítása alatt tartani a családját. Ez több volt, mint
különös.
A műsort a kabarékocsmában mégis elszalasztotta. A „kabarékocsma”
nem volt más, mint egy kávézó az egyetem közelében, odabenn kis
színpaddal. A bejáratnál még árulták a belépőjegyeket, pedig a kis terem
már zsúfolásig megtelt; még a folyosón is tolongtak a fiatalok. A
lépcsőházban Lena elbúcsúzott tőlünk – illetve el sem búcsúzott, ugyanis
amikor meglátta a zenekar többi tagját, hirtelen átváltozott profi művésszé,
és elhúzott velük anélkül, hogy figyelemre méltatott volna bennünket.
– A művészek már csak ilyenek – viccelődött Rolf bácsi.
A kocsma vezetője, Sandra lefoglalt nekünk három helyet a színpad
előtti asztalok egyikénél. Egy fiatal pár már ott ült az asztalunknál, és a
férfi szélesen elmosolyodott, amikor meglátta Rolfot.
– Hé, Rolf! Nem is tudtam, hogy Lena még mindig énekel!
– Bizony, bizony – mondta Rolf, és kezet nyújtott neki. – Minden
hónap első péntekén. The Mousetrap… ez a nevük.
A bácsikám elmesélte, hogy Lena akkor kezdett el zenélni, amikor ő
elhozta a lakásukba a nagynénje zongoráját. Az együttes tavasztól őszig a
kerti házban próbált. Innen jön az „Egérfogó” név. Minden évben adtak is
egy koncertet grillpartival egybekötve a szomszédoknak, akik egész évben
zokszó nélkül tűrték a csinnadrattát. De annyira azért nem lehetett rossz,
mert két asztallal odébb ott ült és integetett néhány szomszédunk; tehát
szabad akaratukból és grillparti nélkül is eljöttek.
A bevezető műsorszám egy fehérre sminkelt pantomimművészé volt,
aki mindenféle bohóckodást mutatott be egy tükör segítségével. Azután
elhalványultak a fények, és bejött Lena meg a négy zenész. Csak akkor
kezdtek el játszani, amikor a közönség teljesen elcsendesedett, és először
egy lassú számot adtak elő úgy, hogy közben szinte teljesen sötét volt a
színpadon.
– Ez a védjegyük – súgta a fülembe Till. – Mindig így csinálják.
Aztán hirtelen dobpergés hallatszott, a fényszórók bevilágították a
színpadot, és a banda a húrok közé csapott. Lena a zongoránál ült, amire
egy mikrofont erősítettek, volt két basszusgitáros, egy dobos, sőt, még egy
szaxofonos is. Ez volt életem első koncertje, és nekem egyáltalán nem tűnt
fel, hogy a hangosítás és a technika hagyott némi kívánnivalót maga után,
csak Lénától tudtam meg utólag. Engem felvillanyozott a ritmusos zene és
Lena füstös hangja.
Lénát alig lehetett megismerni.
Feltupírozta a haját, meglehetősen merész ruhát viselt, és hozzá
vérvörös rúzst. Előző esti, olvasószemüveges nénikémből rocksztár lett.
Lúdbőrzött a hátam, és a két karomon folyamatosan felállt a szőr, a szívem
szét akarta repeszteni a mellkasomat, és már a harmadik dalnál eksztázisba
kerültem. A dalszövegekből nem sokat értettem; politikai célozgatásokkal
tűzdelték tele őket, amelyek számomra teljességgel megfejthetetlenek
voltak. De nekem az is elég volt, hogy a közönség tagjai bólogattak és
nevettek. Tillt és engem majd’ szétvetett a büszkeség.
Amikor az utolsó dalnak is vége lett, percekbe telt, amíg magamhoz
tértem. Gépiesen együtt dobogtam, fütyültem és tapsoltam a többi nézővel.
Eljátszottak még két ráadást, azután a The Mousetrap elhagyta a kis
színpadot.
– Na, mi van, Lilly? Nem akarod meglátogatni Lénát az öltözőben? –
érdeklődött Rolf bácsi. – Csak menj fel a lépcsőn, aztán a második ajtó
jobbra!
Reméltem, hogy ő és Till velem jönnek, de számukra ez már nem volt
újdonság; szívesebben beszélgettek az asztalunknál ülő fiatal párral.
Úgyhogy összeszedtem a bátorságomat, elnyomakodtam a többi néző és a
pantomimművész mellett, akivel a lépcsőn találkoztam, és elindultam
megkeresni a csodálatos nagynénémet.
 18

A KIS, SZŰK ÖLTÖZŐBEN VOLT EGY RUHAFOGAS, egy sminkasztal nagy

tükörrel és egy kanapé. A falat korábbi rendezvények színes poszterei
borították. Lena a sminkasztal előtt ült, még mindig a rafinált ruhájában, és
épp rúzsozta a száját. Amikor a tükörből meglátta, hogy besurrantam az
ajtón, rám mosolygott.
Sandra, a kocsma vezetője háttal állt nekem, csípőre tett kézzel.
– Az utolsó dal nem volt megbeszélve, Lena – mondta
szemrehányóan.
– , majd ezt is elrendezed – vélte Léna.
– Az utóbbi időben egyre idegesebbek – felelte Sandra. – Tényleg azt
szeretném, ha előzetesen…
Hirtelen elhallgatott, és Lena pillantását követve felém fordult.
Óvatosan közelebb léptem, hátulról átkaroltam a nagynénémet, és
megnéztem magunkat a tükörben.
– Szuper voltál! – hízelegtem.
Lena megpaskolta a karomat.
– Az unokahúgom, Lilly… ő pedig Sandra.
Sandra felvonta a szemöldökét. Néhány évvel idősebb volt Lénánál, és
kissé a Kitty nevű pultos nőre emlékeztetett a „Füstölgő puskacsövek”-ből:
erősen ki volt sminkelve, és mindenét, amije volt, belekényszerítette egy
mélyen kivágott, szűk ruhába.
– Lilly… ez valami művésznév? – kérdezte.
– Nem, ez az igazi nevem. Lena miatt – feleltem büszkén.
– Mint rég, Lili Marleen… – énekelte a nénikém, majd mindkét
kezével a hajába túrt, hogy megigazítsa szokatlan, borzas frizuráját. A
fellépés ugyan véget ért, de szemmel láthatólag nem tudott egykönnyen
megválni a színpadi öltözékétől. Sokáig pepecselt, és nem igazán sietett
levenni a kosztümjét, elhagyni az öltözőt és visszatérni a normális életbe.
– Fantasztikusan nézel ki – mondtam lenyűgözve.
 – Igazán? – kérdezett vissza Lena elégedetten. – Hogy egy kis smink
mire képes…!
– És egy kiadói lektor férj, aki minden évben hoz neked valami szépet
Nyugatról! – fűzte hozzá Sandra tárgyilagosan.
Azzal egy lapos, púderes dobozkáért nyúlt, de Lena gyorsabb volt.
Egyetlen fürge kézmozdulattal eltüntette a kozmetikai táskájában.
– Ezt a húgom küldte! – válaszolta türelmetlenül.
De addigra már késő volt.
– Nyugatról? – kérdeztem hitetlenkedve. – Rolf bácsi minden évben
Nyugatra utazik?
Lénának arcára fagyott a mosoly. A szemei felém villantak, de csak
egy pillanatra, mintha a szemembe akarna nézni, de nem lenne rá képes.
Úgy nézett ki, mint akit hazugságon kaptak. Mindez egy-két másodperc
alatt lezajlott, de én azonnal átláttam a szitán.
– Csak rövid időre – mondta színtelen hangon. – Frankfurtba, a
könyvvásárra.
Ennyi nekem elég is volt. Egyszerűen sarkon fordultam, és elmentem.
Inkább sejtettem, mint láttam, hogy Lena hátrafordul az ülőkéjén, és
döbbenten néz utánam; éreztem a pillantását a hátamon, miközben szinte
vakon kiléptem az ajtón és lementem a lépcsőn.
Még hallottam, ahogy Sandra elképedve megkérdezi:
– Mi a baj? Valami rosszat mondtam?
Odakint hideg volt, és szitálni kezdett az eső. Fiatalok álltak kisebb
csoportokban, nevettek és dohányoztak. Senki nem törődött velem. Ha
tudtam volna az utat, hazasétáltam volna; így azonban akár tetszett, akár
nem, várnom kellett, pedig fogalmam sem volt, hogy a hallottak után
hogyan viszonyuljak Lénához vagy Rolf bácsihoz. Próbáltam világosan
gondolkodni, de nem ment. Újra meg újra ott láttam magam előtt a kórházi
ágyon anyát, akit minden barátja elhagyott, és utolsó perceiben teljesen
egyedül volt. Milyen kézenfekvő volt elhinni, amit meséltek: hogy a
rokonaimnak nem szabad eljönniük, hogy nem kaptak látogatási engedélyt.
Felfoghatatlan volt számomra, hogy ez nem is igaz, hogy ők is éppúgy
cserbenhagytak minket, mint a többiek.
Azt hiszem, ez volt addigi életem legnagyobb csalódása, még Pascal
gyáva eltűnésénél is nagyobb. Még csak sírni sem tudtam, csak azt
reméltem, hogy anya soha nem is sejtette ezt az őszintétlenséget. Az épület
falának támaszkodtam, a dohányzó fiatalokat néztem, és a szívemben úgy
terjedt szét a hideg és a megvetés, mint valami láthatatlan páncél.
Kisvártatva Lena, Rolf bácsi és Till is kijöttek. Elindultam feléjük.
– Hát itt vagytok – mondtam közömbösen, és hűvös pillantást vetettem
Lenára. Nem akartam, hogy megsejtsék, milyen mélyen megsértettek.
Lena ezzel nyilván nem számolt, szinte hallani lehetett, ahogy elállt a
szava. Az autóhoz mentünk, és szó nélkül beszálltunk. Till tanácstalanul
pislogott rám, de én szándékosan kerültem a tekintetét.
– Szeretnél még valamit enni? – kérdezte Lena otthon.
– Köszönöm, nem. – Felakasztottam a dzsekimet a fogasra, és felé
fordultam. Az egész család a folyosón állt. – Fáradt vagyok, azt hiszem,
lefekszem – adtam a tudtukra. Feltételeztem és reméltem, hogy hűvös,
személytelen viselkedésemmel nagyobb fájdalmat okozok Lénának, mint
ha szemrehányásokat tennék neki, és az arckifejezését látva nem
csalódtam. így hát rátettem még egy lapáttal, és kijelentettem: – Szép este
volt!
Azután visszavonultam Katrin szobájába, és becsuktam magam
mögött az ajtót.
Na! Ledobtam magam az ágyra, és arra gondoltam, ideje, hogy Lena
alaposan megrágja magában ezt az egészet.
A második napom az NDK-ban azzal végződött, hogy órákig nem
tudtam elaludni, mert dühös elégtétellel próbáltam elképzelni, amint Lena
és Rolf bácsi aznap éjjel nem tudnak aludni a rossz lelkiismeretük miatt.

Amikor másnap reggel kimentem a nappaliba, Lena már nem volt otthon.
A karácsony elmúlt, a felnőtteknek ismét munkába kellett menniük, és bár
szilárdan elhatároztam, hogy egyelőre nem veszek tudomást Lénáról,
mégis rosszulesett egy kicsit, hogy nincs ott. Még Till sem várt meg a
reggelivel, elment az egyik barátjához. Csak Rolf bácsi ült az asztalnál, aki
miattam kivett még egy nap szabadságot. Újságot olvasott, és a szokásos
stílusában, szelíden nézett rám a szemüvege fölött. Áruló! Kurtán
odaköszöntem neki, és leültem.
– Ha megreggeliztél, elmegyünk a lakcímbejelentő irodába –
emlékeztetett. – De előtte még beszélni szeretnék veled.
 – Felőlem – válaszoltam egykedvűen.
Egy szelet háromnapos kenyérért nyúltam, aminek olyan volt a
tapintása, mint a kartonnak, és közben szántszándékkal arra gondoltam,
hogy Hamburgban minden reggel friss zsemlét kaptunk reggelire. Az is
csak akkor tűnt fel, hogy valójában milyen csúnya is az a nappali! Sárga
ernyőjű, robusztus állólámpa őrködött egy szerény, barna sarokülő
garnitúra és egy csikorgó hintaszék felett. Egy sötét színű szekrénysor
polcai vastag regények és lexikonok alatt roskadoztak, a vitrin tolóajtaja
mögötti borospoharakkal pedig még a nagyszüleim koccinthattak a
második világháború végén. Az étkezőasztalt körülvevő hat szék fafelülete
úgy kifényesedett a sok használattól, hogy félő volt: ha az ember túl
gyorsan ül le rájuk, lecsúszik a padlóra.
Bár két-három színes díszpárna, néhány szobanövény és bekeretezett
műnyomat vitézül harcolt a többi berendezési tárggyal, és a nagy állóóra
tiktakolása valamiképpen otthonossá tette a szobát, mindez mégis
fényévekre volt az otthoni, ízlésesen berendezett nappalinktól! Még a kék
égre nyíló kilátás sem tudta aznap reggel megszelídíteni könyörtelen
pillantásomat.
Rolf bácsi öntött még magának kávét.
– Vajon meg tudtalak volna látogatni benneteket vagy sem? –
gondolkodott hangosan. – Igen, meg tudtalak volna látogatni… másrészt
viszont mégsem. Az életben nem csak igen és nem létezik.
– Anya teljesen egyedül volt, amikor meghalt – mondtam, és közben
nagy erőfeszítésembe került elfojtani a haragomat. – És te minden évben
jártál Nyugaton, de egyetlenegyszer sem látogattad meg!
– Sajnálom, Lilly, de annyira azért nem lett volna egyszerű.
– Pah! – fakadtam ki becsmérlően.
Rolf bácsi nem vett tudomást tiszteletlen hanghordozásomról, és
folytatta, mintha meg sem szólaltam volna.
– Egyszer találkoztunk, anyukád és én. Nyolc-kilenc éve lehetett,
amikor úgy gondoltuk, hogy a helyzet talán valamelyest enyhült. Eljött
értem a könyvvásárra, és beültünk egy bisztróba… egy héttel később
behívott a főnököm. Valamelyik kollégám nyilván beköpött.
Tűnődve belekortyolt a kávéjába. Letettem a karton-kenyeret a
tányéromba. A haragom máris elpárolgott, átadva helyét egy különös
előérzetnek, hogy a bácsikám épp valami olyasmit készül közölni velem,
amit nem akarok hallani.
– Az olyan megbízható kádereknél, akik Nyugatra is utazhatnak, nem
tolerálják azt, ha NSZK-sokkal tartják a kapcsolatot – mondta Rolf bácsi. –
Nem veszíthetem el a munkámat, Lilly. Aláírtam, hogy nem lépek
kapcsolatba az anyukáddal.
– És ha nem írtad volna alá – hallottam a saját hangomat – akkor
elveszítetted volna a munkádat, ugyanúgy, mint Lena… – Nem kérdés
volt.
– Feltételezhetően – mondta Rolf bácsi.
– De azt, hogy ekkora bajba kerültök… – hebegtem – …anya nem
tudta?
– Szerintem azt remélte, hogy békén hagynak bennünket – felelte a
bácsikám. Letette az újságot, és komoly tekintettel nézett rám. – Lena újra
meg újra megpróbált meglátogatni benneteket, utoljára három nappal Rita
halála előtt. A Volksoolizei-ról{8} kellett elhoznom, mert addig nem akart
hazajönni, amíg ki nem állítanak neki egy látogatási engedélyt. Már
pusztán ezért feljelenthették volna. Lilly, Lena bármit megtett volna, hogy
még egyszer láthassa anyukádat. Nekem elhiheted.
Csak bólogatni tudtam. Eltoltam magamtól a tányéromat.
Legszívesebben sírtam volna, de úgy éreztem magam, mint aki lebénult.
– Hogy vagytok képesek itt élni? – csúszott ki a számon.
Rolf bácsi elmosolyodott.
– Mindenhol képesek vagyunk élni, mert együtt vagyunk. Te is ezért
vagy itt, nem? – Rolf bácsi felállt, majd hozzátette: – És ezért megyünk
most el a vízumodért.
Rolf bácsi mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen, miközben egy
olyan városrészen hajtottunk keresztül, amit még nem ismertem.
Megmutatott ezt-azt, és hozzáfűzött mindenféle történelmi szempontból
jelentős eseményt – Goethe és Schiller ebben a parkban sétálgattak együtt,
abban a hotelben aludt Luther Márton –, de hozzám alig jutott el valami
abból, amit mondott. Az én fejemben hatalmas zűrzavar volt. Senkinek
nem volt joga ítélkezni anya döntése fölött, hogy Nyugatra megy… tegnap
még nem ezt hangsúlyozta Lena olyan határozottan? Aki nem akar itt élni,
annak legyen szabad elmennie. Ez számomra sem volt kérdés.
 Mégis úgy éreztem, mintha lassan, de biztosan fenntartásaim
kezdenének lenni, méghozzá épp anyának az apához való szökését illetően,
amire pedig korábban olyan büszke voltam! Szégyelltem magam: miért
nem gondoltam soha arra, hogy ha valaki elmenekül az NDK-ból, az
hátrányosan érintheti azokat, akiket otthagy? És ami még nagyobb súllyal
esett a latba: anyu nem gondolt erre? Vagy talán számolt vele? Egy kis
hangocska legbelül azt mondta: igen, ez is lehetséges.
Rolf bácsi leparkolt a Wartburggal az útpadka mellé, és leállította a
motort.
– Megérkeztünk – jelentette be.
Úgy hangzott, mint valami fenyegetés. Tényleg csak három nap telt el
azóta, hogy mit sem sejtve, várakozással telve megérkeztem az NDK-ba?
Ahogy kiszálltam az autóból, csak félelmet éreztem.
Nyilvánvaló volt, hogy itt olyan dolgok is történhetnek az emberrel,
amikre álmomban sem gondoltam volna. Mi van akkor, ha az én szökésem
is problémákat okoz?
Úgy éreztem, mintha a térdeim nem is hozzám tartoznának, miközben
felmentünk a Volkspolizei körzeti hivatalának lépcsőjén.
A szemüveges, fehér hajú úr kétkedő pillantása a hivatalszobában
függő fényképről egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Ismertem
Erich Honeckert a tévéből; azon tűnődtem, vajon miért van ide kitéve a
képe. Esetleg az övé ez az iroda? Az is lehet, hogy olyan horderejű tettet
vittem véghez, hogy az ország legmagasabb rangú személyeinek kell vele
foglalkozniuk!
Hatalmas volt a megkönnyebbülésem, amikor csatlakozott hozzánk
egy fiatalember, akit előtte még soha nem láttam, és aki – néhány
rangjelzéstől eltekintve a vállapján – nem is tűnt különösebben fontos
embernek.
– Úgy tűnik, divatba jött, hogy a mi irányunkba lépik át a határt –
jegyezte meg. – Még a belga nagykövetségnek is átadtunk egy csoport
fiatal szökevényt. Izgalmas átszökni? Talán ilyen vonzó számotokra a mi
rendszerünk?
Megállt az íróasztal előtt, és rám bámult.
– Esetleg mondanál nekem erről valamit?
 – Csak a családomhoz akartam átjönni, ez minden – mondtam
félénken.
Az egyenruhás (Rolf bácsi később felvilágosított, hogy egy alhadnagy
volt) velünk szemben foglalt helyet, és kirakott néhány papírt lefelé
fordítva maga elé, az asztalra.
– El kell ismerned – folytatta –, hogy az anyukád szökése az NSZK-ba
jelentős problémákat vont maga után… egészen odáig, hogy most nem
tudsz csak úgy, minden további nélkül visszatérni a családodhoz.
Ebből is látható, hogy az lenne a helyénvaló, ha mindenki tiszteletben
tartaná az országa határait.
– Úgy érti, ha mindenki a saját országában maradna? – kérdeztem
bizonytalanul.
– Pontosan! – felelte az alhadnagy.
Segélykérő pillantást vetettem a bácsikámra.
– Azt hiszem, az ország kérdése Lilly számára kevésbé döntő
jelentőségű – sietett Rolf bácsi a segítségemre. – Az ő számára…
Az alhadnagy kissé ingerülten szakította félbe.
– Nagyon is tisztában vagyok vele, mi fontos az unokahúga számára.
Sőt, együtt is tudok érezni vele. De elengedhetetlenül fontosnak tartom
tudatosítani benne, hogy nem olyan magától értetődő dolog az, hogy
határsértést követően rögtön kap is tőlünk egy látogatói vízumot!
– Ez világos – motyogta Rolf bácsi.
– Látogatói vízum? – kérdeztem vissza. – Ez úgy hangzik, mintha
vissza kellene mennem.
Az alhadnagy felvonta a szemöldökét, és így szólt:
– Természetesen vissza kell menned. Mégis mit gondolsz, mit indítunk
el a te országodban azzal, ha egyszerűen itt tartunk?
Azt hittem, nem hallok jól. Kinyitottam a számat, de nem jött ki hang
a torkomon.
– Mindent hivatalos úton kell intéznünk, Lilly – mondta Rolf bácsi.
– A Német Szövetségi Köztársaság Állandó Képviseletével és a
törvényes gyámmal, vagyis Hamburg Város Gyámügyi Hivatalával
egyeztetve – egészítette ki az alhadnagy. Megfordította az előtte fekvő
papírokat, és barátságtalanul elvigyorodott. – Akik ebben az esetben
kivételesen nem érdekeltek a nyilvánosság bevonásában. Igen, örülhetnek,
mert hála Hillmer főhadnagy személyes közbenjárásának, minden el van
rendezve. A látogatási engedély január másodikán jár le.
Rolf bácsi előrehajolt.
– Egy hét? Tovább nem maradhat? – kérdezte ijedten.
Az alhadnagy szigorúan összevonta a szemöldökét.
– Hogy érti ezt? Feltehetőleg szükségtelen megemlítenem, hogy ez így
is komoly szívesség.
– Természetesen – biztosította Rolf bácsi sietősen. – Csak éppen…
kicsit hosszabb idővel számoltunk, hogy el tudjuk rendezni a családi
ügyeket. De persze, így is jó lesz. Egy hét… az is elég sok idő!
Később Lena és Rolf bácsi elmesélték, hogy egész idő alatt tudták:
Rolf bácsinak szenteste nem sikerült egy látogatási engedélynél többet
kieszközölnie. Meggi és Pascal segítsége, a kiállt kockázatok, az elmúlt
hetek reményei, álmai és tervei… minden hiábavaló volt.

19

AZ ABLAK MELLÉ VACKOLTAM BE MAGAM, onnan néztem, ahogy telik a nap.

A műanyag csónakkal játszó két kisfiúhoz mások is csatlakoztak, akik a
patak menti füves területen játszottak, amíg be nem hívták őket ebédelni,
és el nem tűntek a környező házakban. Audi, a pudli is kijött két-három
óránként a gazdijával, hogy elvégezze a szükségét a fűben. Az ágakon és
gallyakon át olykor színfoltok tűntek fel: emberek, akik a patak túlpartján
lévő járdát használták, Till és a barátja, Frieder biciklivel jöttek, és a ház
előtt, a nyeregben ülve megálltak még egy hosszabb beszélgetésre, mielőtt
végre elbúcsúztak volna egymástól.
Rolf bácsi kétszer is bejött a szobába, hogy enni hívjon, de nem volt
étvágyam. Lénát egész nap nem láttam, Till békén hagyott, Katrin pedig
még mindig a kerti házban kuksolt, és arra várt, hogy eltűnjek. Nagy
elégtétellel töltené el, hogy igaza volt, gondoltam. Néhány nappal több
vagy kevesebb biztosan nem számítana neki.
 Késő délután kicsit felélénkült az utca. Autók és kerékpárok húztak el
a ház előtt, az emberek hazajöttek a munkából, majd elmentek bevásárolni.
Száz méterrel odébb volt egy kis konzumbolt, láttam, ahogy az emberek
arrafelé igyekeznek a bevásárlótáskájukkal, aztán visszajönnek. Végül
Lena is felbukkant, gyalog sietett hazafelé a városból. Már volt nála egy
nehéz szatyor, és láttam, ahogy üdvözöl egy nőt, aki a konzum felől
közeledett. A nő kinyitotta a bevásárlótáskáját, és megmutatta Lénának a
tartalmát, mire Lénának szemmel láthatólag nagyon sürgőssé vált
elbúcsúzni tőle és berobogni a házba.
Eltelt néhány perc.
Elképzeltem, ahogy Rolf bácsi beszámol neki lesújtó látogatásunkról a
lakcímbejelentő hivatalban, és ahogy aggodalommal telve közli vele, hogy
egész nap szomorúan ültem az ablakban, és megtagadtam az ételt. Erőt vett
rajtam az önsajnálat. Arra gondoltam, hogy Lena biztosan mindjárt bejön,
„szegény drágám”-nak nevez, és vigasztalóan átölel.
A következő pillanatban kinyílt az ajtó, és Lena lépett be rajta.
– Hát, idehallgass! – mondta erélyesen. – Épp elég baj, hogy jövő
héten átmenetileg vissza kell menned. De ezt a kis nálunk töltött időt így
elpocsékolni, ez tényleg szégyen!
– Átmenetileg? – visszhangoztam.
– Mégis mire gondoltál? – Lena fölém tornyosult. – Természetesen
minden követ megmozgatunk. Rolf még egy kicsit kéreti magát, végső
soron egy nyugati hivatal a gyámod, de én megmondtam neki: a
gyámságot lehet kérelmezni. Mi vagyunk az egyedüli rokonaid, csak
számít ez is. Viszont, ha ilyen gyorsan elbátortalanodsz, Lilly… akkor
tényleg nem tudom, hogyan győzhetnénk meg bárkit is.
– Hogy elbátortalanodom? Én? – kiáltottam félig összezavarodva,
félig megbotránkozva.
Lena leült velem szembe, és elmosolyodott.
– Látod, ezt mondtam Rolfnak is. Tudtam, hogy nem adod fel olyan
könnyen.
Meglepő, hogy a világ egyik pillanatról a másikra mennyire meg tud
változni. Ereztem, amint megkönnyebbülten elmosolyodom leg-belül,
majd ez a mosoly eléri az arcomat. Lena eltökélten fogta át a térdeimet, és
lekapott az ablakpárkányról.
 – Ha sietünk – mondta –, talán még mi is kapunk narancsot!

Az utcánkban lévő kis konzumüzlet előtt hosszú sor állt.

– Üdvözöllek a szocialista várakozó munkaközösségben! – súgta oda
nekem Lena vidáman, és elővette a táskáját. Egy kis nejlontáska volt, amit
mindig magánál hordott arra az esetre, ha valahol hiánycikket lehet kapni.
Viccesen „Ha-táskának” nevezte, és a „hiánycikkek” közé olyan,
számomra egyáltalán nem egzotikus dolgokat sorolt, mint a
déligyümölcsök vagy a csemegeuborka.
A kirakatban egy konzervdobozokból épült piramisra lettem
figyelmes. Arra gondoltam, talán azért e művészi dizájn, hogy eltereljék az
emberek figyelmét arról, hogy tulajdonképpen egy és ugyanazon vegyes
gyümölcsízről van szó. „Ez a kínálat válogatóssá tesz” – ígérte egy felirat a
háttérben. És valóban, az a hír járta, hogy aznap lesz narancs, és mindenki
reménykedett, hogy nem fogy el, mielőtt még ő sorra kerülne. Ezért
elővigyázatosságból minden vevőnek legfeljebb egy kilót volt szabad
vásárolnia.
Amikor a pulthoz léptünk, már csak egyetlen ládával maradt. Lena
átnyújtotta a táskát, kért egy kilót, az eladónő pedig elkezdte bepakolni a
narancsot.
– Egy pillanat! – mondtam, és arra a gyümölcsre mutattam, amit épp a
táskánkba tett. – Ez teljesen szét van lapulva! Kérhetnénk helyette egy
másikat?
A háttérből zúgolódás hallatszott. Elképedve tapasztaltam, hogy a
sorban álló emberek egymást bökdösve nevetgélnek, Lena pedig egészen
zavarba jött. Az eladónő rosszallóan nézett rám, kivette a táskánkból a
kifogásolt narancsot, és beletett egy másikat.
– Négy márka lesz – közölte hűvösen.
Fogtam a táskát, és kimentem. Mindenki utánunk bámult. Amikor már
eltávolodtunk néhány méternyire, hátrafordultam Lénához, hogy
megkérdezzem, mégis mi a csuda ütött az emberekbe. Talán meg kellett
volna vennünk az összenyomódott narancsot?
Ekkor vettem csak észre, hogy Lena alig áll a lábán, annyira nevet.
– Mi van? Mi olyan vicces? – kérdeztem, és picit oldalba böktem.
 Ám Lena csak a fejét rázta, és visszabökött. Hazáig kétszer is
majdnem elveszítettem a narancsokat, mert egész úton csak csiklandoztuk
és böködtük egymást.
– Nálatok sokkal mókásabb dolog bevásárolni – jelentettem ki később,
amikor már az asztalnál ültünk, és narancsgerezdjeinket porcukorba
mártogattuk. Korábban sosem ettem narancsot cukorral, egyszerűen
mennyei volt az íze! – Tök unalmas, ha mindig mindent lehet kapni –
tettem hozzá.
– Ha így közelíted meg a dolgokat, akkor itt egy valóságos paradicsom
vár rád – vélte Rolf bácsi. – Narancs csak karácsony után, téli ruha a nyári
hónapokban… nem is beszélve a csodálatos, örömteli várakozásról egy
telefonra!
– Nincs is annál izgalmasabb, mint amikor beállsz egy sorba az utcán,
és csak odabent, az üzletben tudod meg, miért is álltál sorba! – lelkendezett
Lena.
Az unokaöcsém pedig bizalmasan előrehajolt.
– Sőt, vehetsz almát húsz pfennigért a konzumban, és hatvan
pfennigért visszaviheted a gyümölcsátvevőbe!
Lena és Rolf bácsi abbahagyták az evést.
– Micsoda? – kérdezték kórusban.
Till behúzta a nyakát, mi meg annyira nevettünk, hogy szerteszét
szóródott a porcukor az asztalon. Ettem a lédús narancsot, és képtelen
voltam elképzelni, hogy a többiek néhány napon belül nélkülem fognak itt
ülni. Mégis, bármilyen furcsa, a szomorúságom mintha elszállt volna.
Most, hogy már nem én voltam az egyedüli, aki síkra száll az NDK-ba
való visszatérésemért, úgy tűnt, minden megoldható. Igen, egészen biztos
voltam benne: a családom és én, mi együtt mindent meg fogunk tudni
csinálni, amit elterveztünk!
– Te tulajdonképpen gazdag vagy? – kérdezte Till hirtelen. – Most van
nyugati pénzünk?
– Gazdag? Á, dehogy – feleltem. – A legtöbb pénzünk ráment anya
betegségére, aztán a drága bentlakásos iskola… de egy kevés pénzt azért
hoztam magammal.
Till ujjongani kezdett.
 – Akkor bevásárolhatunk az Intershopban! – Majd részletes
élménybeszámoló következett arról, hogyan talált Till egyszer az utcán egy
nyugatnémet márkát, és hogy már messziről felismerte, mert csak a
nyugatnémet pénzérmék csillognak ennyire! Két csodálatos napon át
álmodozott arról, milyen kívánságait fogja beteljesíteni ez a mérhetetlen
gazdagság, az utolsó cseppig kiélvezte a jövőbe vetett bizakodását, mielőtt
végre rávette magát, hogy megváljon a márkájától. Sajnálatos és meglepő
módon a pénzdarab csupán egy Mars csokira és egy csomag Maoamra volt
elég. Végül megkérdezte Lillyt, hogy mégis mennyi pénzt hozott magával.
Az anyukája szemrehányó pillantással illette.
– Lilly pénzéhez nekünk semmi közünk! – jelentette ki szigorúan.
– De ha egyszer itt lakik… – feszítette tovább a húrt Till, szándékosan
hosszúra nyújtva az utolsó szótagot.
– Elég legyen ebből, meg ne halljam még egyszer!
Néhány másodpercre mintha felborult volna a családi béke. Till arcát
le kellett volna fényképezni, és kiállítani valahol „Csalfa remény” címmel.
– Mi az az Intershop? – tettem fel végül óvatosan a kérdést, mire Rolf
bácsi megköszörülte a torkát, és elmagyarázta, hogy az NDK-ban létezik
egy különleges üzletlánc, ahol csak azok vásárolhatnak, akiknek van
nyugatnémet márkájuk… olyan üzletek, ahol mindent meg lehet kapni,
amit az ember a többi boltban hiába keres!
– Ti a saját országotokban, a saját pénzetekért nem vásárolhattok
bárhol? – kérdeztem hitetlenkedve. – De miért hagyjátok, hogy így legyen?
Rolf bácsi kissé zavartan megvonta a vállát.
– Az ember megszokja – ismerte be. – Itt másoknak sem megy sokkal
jobban.
És akkor hirtelen eszembe jutott, hogy anya mindig pénzt is tett a
Lénának címzett csomagokba… hol a babkávé fóliája alá rejtve, hol egy
arckrémes tégely fedelébe. Ám a vámosok, akik ott ültek minden
postahivatalban, és ellenőrizték a Nyugatról Keletre érkező
küldeményeket, időközben olyan agyafúrtak lettek, hogy az elmúlt másfél
évben egyetlen pfennig sem érkezett meg Lénához. A rokonaim postai
rablás áldozataivá váltak!
– Legutóbb már a kávé sem volt benne a csomagban – emlékezett
vissza Lena. – Azt biztosan Erich itta meg Wandlitzban.{9}
 – És a focis képek is hiányoztak a csokiból! – bosszankodott Till.
– Ne érts félre, Lilly! – tette hozzá Lena. – Alapvető élelmiszerekből
itt sincs hiány, az állam támogatja őket, és ráadásul kifejezetten olcsók.
Senkinek nem kell éheznie. De ha valami különlegeset keresel, elektromos
készülékeket, azok alkatrészeit vagy akár csak szép gyertyákat a
karácsonyfára… mindez olyan, mint valami szerencse-játék.
– Viszont így legalább elég ideje marad az embernek félretenni rá –
jegyezte meg Rolf bácsi szarkasztikusán. – Egyévi fizetés a színes
televízióra, egyhavi fizetés a Katrin ifjúvá avatására{10} vásárolt rádiós
magnóra, háromhavi fizetés egy télikabátra… de a legkegyesebb
mégiscsak a mi Wartburgunk utódja. Az még legalább négy évig hagy
minket spórolni, mivel csak Till születése után igényeltünk új autót.
Rajtam kívül mindenki nevetett. Nekem viszont az jutott eszembe,
hogy Pascal egyfajta bolhapiacot tartott a berendezési tárgyainkból, és a
javát potom áron kótyavetyélte el. Az ülőgarnitúra, a tévé, a mosógép…
lényeg, hogy elvigyék, és egyikünk sem gondolt arra, hogy talán ide is
elküldhettük volna őket. Most már túl késő – gondoltam, és nagyobbat
csalódtam önmagámban, mint korábban bármikor.
– Ugye nem feledkeztél meg Giehse asszonyról sem? – szólt oda Lena
Tillnek, miközben lepakoltuk az asztalt.
– Nem, dehogy! – felelte Till, majd hozzám fordult: – Gyere, most
megint tanulhatsz valamit!
Lena megcélozta Tillt a kezében tartott narancshéjjal.
– Húzz be neki, Lilly! – kiáltotta még utánam.

Giehse asszony már várta Tillt. Az unokaöcsém minden este lehozott tőle
két fémvödröt a pincébe, megtöltötte őket szénnel, és felcipelte a lépcsőn.
Giehse asszony pincekulcsa ezért mindig ott függött Till kulcstartóján, és
Till büszke volt erre a felelősségre.
– És mit kapsz érte? – kérdeztem gyakorlatiasan.
– Hát semmit. Hiszen ő a szomszédunk, különben pedig Thälmann
úttörő"{11} vagyok! – világosított fel. – Kötelességünk elvégezni az idősebb
emberek helyett a fáradságos munkát. – Azzal becsöngetett, és kissé
kérkedő hangon felkiáltott: – Én vagyok az!
Először Trudi csaholását hallottuk, aki kiszimatolt az ajtónyíláson,
majd halk csoszogás jelezte gazdája érkezését. Giehse asszony kinyitotta
az ajtót, meglátott engem… és a vödrei olyan csörömpöléssel estek ki a
kezéből, hogy szegény öreg pudli a merev lábaival visszarohant az
előszobába.
– Jesszusom! – kiáltott fel, és a szívéhez kapott.
– Ez Lilly – mondta Till döbbenten. – Hamarosan hozzánk költözik.
– Én meg már azt hittem… – Giehse asszony közelebb lépett hozzám.
– Nem találkoztunk már egyszer?
– Sze… szenteste – dadogtam, és elővigyázatosságból
nekitámaszkodtam a lépcsőkorlátnak. – Éppen kifelé jött az ajtón…
– Pont úgy néz ki, mint Rita néni, nem igaz? – kiáltott fel Till
diadalmasan. – Anya is ezt mondja.
– Ö…
– Ő az unokatestvérem Hamburgból!
Giehse asszony úgy bámult rám, mint akit hipnotizálnak, és hirtelen
egészen váratlan dolog történt: sírva fakadt. Csak néhány pillanatig tartott,
és máris a szájához szorította a kezét, míg úrrá nem lett magán, de én úgy
álltam ott, mintha kővé dermedtem volna. Tillnek egyedül kellett
összeszednie a vödröket és magával vonszolnia engem a pincébe.
– Ez meg mi volt? – hebegtem, amikor leértünk.
– A következő hónapban tölti be a nyolcvanat, ebben a korban olykor
sírva fakad az ember – feltételezte Till. Pedig az imént még ő is elég
riadtnak tűnt.
– Talán ilyen jól ismerte anyát?
Till kitárta a nehéz acélajtót, és elcsavarta a villanykapcsolót. Egy
alacsony, szűk járatban álltunk, balra és jobbra kis, faráccsal elkerített
kamrák. Dohos volt a levegő, hideg beton, egér, és legfőképp szén szaga
terjengett, mely utóbbi minden kamrában a földön volt felhalmozva. És
volt még valami, amiből jó sokat tartalékoltak e ház lakói. Ahogy
elhaladtam a kis kamrák előtt, bekukucskáltam a rácson, és legnagyobb
meglepetésemre több helyiségben nagy mennyiségű élelmiszert fedeztem
fel dobozokban és üvegekben tárolva.
 – Te jó ég! – mondtam megrökönyödve. – Ez azért van, mert… úgy
értem… tényleg azt hiszitek, hogy háború lesz?
– Hogyhogy háború? – Till úgy nézett rám, mintha nem lenne ki a
négy kerekem. – Ha valamit lehet kapni, az ember megveszi! Senki sem
tudja, legközelebb miből lesz hiány.
Kinyitotta az egyik helyiséget, letette a vödröket egy kis szénkupac
mellé, kihúzott a kupacból egy lapátot, és odanyújtotta nekem. Ma a jelek
szerint csak felügyelő volt. Engedelmesen telelapátoltam mindkét vödröt.
Közben a kezeimen finom, fekete réteget képzett a szénpor, és még mindig
szegény Giehse asszonyon töprengtem.
– Ha annyira kedvelte az anyukámat, talán egyszer meg kellene
látogatnom! – határoztam el.
– Oöö… – kezdte Till zavartan –, azt hiszem, jobb, ha előbb beszélsz
anyával.
– De hát miért?
Megvonta a vállát, és elvette tőlem a vödröket, hogy felvigye a
lépcsőn.
– Úgy gondolod, bajba kerülhet, ha valaki meglátogatja, aki Nyugatról
jött? – faggattam tovább.
– Előfordulhat – felelte Till olyan kurtán, hogy az már szinte
barátságtalanul hangzott.
Így hát visszafogtam magam, és csak bátorítólag mosolyogtam Giehse
asszonyra, amikor visszavittük a szenesvödröket. Mindazok után, amit az
elmúlt napokban tapasztaltam, már tényleg semmin sem csodálkoztam.
Magam sem tudtam, miért volt az a bizonytalan érzésem, hogy nem Giehse
asszony esetleges megfigyelése állt Till óvatosságának hátterében. Vajon
lehetséges, hogy csak nem akarta, hogy az idős hölgy elmesélje nekem,
miért fakadt sírva, amikor az anyukámra gondolt?
A sápadt, reményvesztett emberek, akik a hideg, ablaktalan folyosón hiába
várták, hogy ők is kapjanak egy esélyt, bizonyára régóta tudták, mi vár
rájuk odakint: Aki nem talált munkát, az a híd alatt aludt, az alkohol, majd
hamarosan a kábítószer rabjává vált, amihez mindenhol szabadon hozzá
lehetett férni, és innen már csak néhány lépés a mélységes nyomor. Az
imperialista zsarnokokat Bonnban mindez szemernyit sem érdekelte.
 Így nézett ki ugyanis az osztályellenség igazságtalan politikai
rendszere, a nagytőke demokráciának álcázott diktatúrája: egy tökéletesen
embergyűlölő rendszer, amelyben a tömegeknek, akiket a fogyasztás
rémuralmával nyugtatóztak be, fogalmuk sem volt arról, hogy
manipulálják az agyukat, és azokat, akik nem bírták a könyörtelen
teljesítménykényszert, irgalmatlanul kiszolgáltatták a züllésnek. A tény,
hogy a rokonaimnak csak fekete-fehér tévéjük volt, még vigasztalanabbá
tette ezeket a kilátásokat.
– Már megint ránk céloznak? – kérdeztem elképedve, miután
valamelyest sikerült megszoknom azt az idegen nyelvet, amit a tévéből
hallottam.
Rolf bácsi felnevetett.
– Ezt nevezik propagandának – mondta, és kikapcsolta a készüléket. –
Jobb, ha oda sem figyel az ember. Jó éjt, Lilly!
Megint eszembe jutottak a harcias transzparensek a városban, és
egyszeriben elegem lett. Korábban soha nem érdekelt a locsogás, ami
politikának nevezte magát, de most szándékosan nagy lármát csaptam,
miközben fogat mostam és átöltöztem lefekvéshez. A felnőttek egész kicsi
korunktól kezdve belénk sulykolták, hogy legyünk mindig őszinték és
becsületesek, soha ne másoljuk le más házi feladatát és dolgozatát, mindig
ragaszkodjunk az igazsághoz, és soha ne keressünk kifogást, és erre tessék!
A képek, amiket a tévében láttam, állítólag a mi híradónkból
származtak, de az NDK-s televíziós csatorna által összeállított szöveget
mondták alá, és így sajátságos módon egészen új jelentést kaptak. Hogy
tehetik ezt? – háborodtam fel. Mi van, ha valaki elhiszi? Vajon a mi
tévéadóink is ezt csinálják…?
Úgy döntöttem, hogy én mindenesetre a jövőben csak azt hiszem el,
amiről a saját szememmel győződtem meg.
Amikor másnap elmentem Lena elé a könyvesboltba, elhatároztam,
hogy nagyon éber leszek. Munka után általában a városban vásárolt be,
mert ismert ott egy eladónőt. Feltételeztem, hogy ez egy nagyon kedves
eladónő lehet, ha egy kis terefere kedvéért Lena hajlandó a teli szatyrokat a
városközpontból egészen hazáig cipelni, miközben tőlünk egy sarokra volt
a legközelebbi konzum.
 Lena szemmel láthatólag örült a látogatásomnak. Bemutatott a
kolléganőinek, megmutatta a „nemzetközi részleg”-et, ahol dolgozott, és
miután az üzlet bezárt, segíthettem neki kipakolni a „Lipcsei Bizományi és
Könyvnagykereskedés” frissen érkezett köteteit. Lena elmagyarázta, hogy
ezek külföldi kiadók licencián alapuló kiadásai, és bár már zárva volt a
bolt, még mindig szállingóztak be vevők a hátsó ajtón. Kizárólag az
újonnan érkezett könyvek közül válogattak, és néhány könyvhöz Lénának
már nem is kellett nyilvántartási számot rendelnie, mert el sem jutottak a
polcig. A vevők nem győztek hálálkodni kifelé menet, én pedig
csodálkoztam, hogy az eladónők ilyen kedvesek voltak velük annak
ellenére, hogy zárás után jöttek.
A piactéren, melynek közepén ott áll Hanfried, az egyetem
alapítójának impozáns emlékműve, egy pékségben Eierscheckét{12} ettünk,
hogy legyen elég energiánk a bevásárláshoz. Mindent pontosan
megfigyeltem, és megállapítottam, hogy egy darab sütemény pontosan
annyiba kerül, mint egy egész kenyér. Eközben egymásnak adták a
kilincset a vásárlók, és a piactéren is nagy volt a tumultus. Nyilvánvaló
volt, hogy szinte az összes „dolgozó” számára délután négykor ért véget a
munkaidő, és mind egyszerre szabadultak rá az élelmiszerkínálatra.
Ám a munkaidő vége más alakokat is odavonzott. Egy csendes
utcasarkon régi Lada parkolt. A motor állt, két férfi ült a kocsiban, és
dohányzott. Fel sem tűnt volna nekem az autó, ha Lena nem súgja oda,
ahogy elhaladtunk mellette, hogy „Stasi”. A nyakam azonnal
megmerevedett. Arra számítottam, hogy bármelyik pillanatban a hónunk
alá kell kapnunk a bevásárlószatyrokat, és futás! De semmi nem történt,
Lena megőrizte a hidegvérét, és amikor bekanyarodtunk a sarkon,
elmagyarázta, hogy az az autó gyakran szokott ott állni… általában négyen
ülnek benne, de van, amikor csak ketten. Megfigyelés alatt tartották a
piacteret, olykor egyes embereket tartottak szemmel, máskor azt
ellenőrizték, hogy nem szegik-e meg a gyülekezési tilalmat a téren. A Stasi
ügynökei előszeretettel parkoltak le templomok és ifjúsági klubok elé,
rendezvények alkalmával pedig gyakran kiszálltak az autóból, és
elvegyültek a tömegben. Minden bizonnyal a kabarékocsmában is voltak
spiclik a vendégek között, jegyezte meg a nagynéném könnyedén. A
kezemért nyúlt, és bocsánatkérően megszorította, amikor észrevette,
mennyire rám ijesztett.
– A legjobb, ha nem is veszel róluk tudomást – mondta. – Akkor
hamarosan elhitetheted magaddal, hogy nincsenek is ott.
A hentesüzlet két utcával odébb volt, már messziről fel lehetett ismerni
a hosszú sorról, ami egészen a járdáig kígyózott. Lena marharoládot
szeretett volna, de nem élte bele magát, mert ha egyáltalán volt is, már
biztosan reggel kilenckor eladták az összeset. Igaza volt, másfél órán át
álltunk sorba gulyáshúsért, és Lena biztató szavai ellenére minden egyes
embert aggodalmasan figyeltem, aki ott állt velünk a sorban.
Vajon miről ismer fel az ember egy spiclit? Szerintem a sorban állók
elég hangosan és félelem nélkül beszélgettek az árukínálatról, a
„nyersanyagellátás szűk keresztmetszetéről”, és arról, hogy Berlinben
milyen kiváló dolgokat lehetett kapni, míg az ország többi részének
ellátása leginkább a szerencsén múlott. A fővárosban állítólag látta valaki
az abszolút ritkaságot, az NDK-beli kalandos bevásárlások legendássá vált,
legértékesebb trófeáját: a banánt!
Ezek a vásárlók vajon egyáltalán nem féltek? A sorban állás nem
számított gyülekezésnek? Egyáltalán szabad volt ebben az országban
idegenekkel beszélgetni?
A Stasi-fóbiám csak lassan hagyott alább, pedig a többi emberen
látszott, hogy a spiclik jelenléte mindennapos dolog lehet.
Már csak abba a konzumba kellett elmennünk, ahol Lena törzsvendég
volt. Időközben besötétedett, és a nénikém megszaporázta a lépteit.
Rutinosan beálltunk egy újabb sorba, de nem lehetett nem észrevenni,
hogy a várakozók lendülete – minket is beleértve – ezen a késői órán
jócskán megcsappant. A sorban álldogálók fáradtan bámultak előre, a pult
felé, vagy épp az előttük várakozó hátát nézték fásultan.
Már nem sok idő lehetett zárásig, amikor végre eljutottunk a pultig,
ahol Lena barátnője beütötte a pénztárgépbe, amit vásároltunk: tejet, vajat,
kétszersültet, több halkonzervet – mert épp lehetett kapni, és megvolt az
esélye, hogy másnap már nem –és egy mosószert. A tojásvétel viszont,
mint megtudtam, ráért a következő bevásárlásig. A jelek szerint abból nem
volt hiány, legalábbis Lena a kartonpapírra firkantott feliratból – „Vegyél
még egy tojást!” – erre következtetett.
 Õszintén reméltem, hogy a terefere nem fog sokáig tartani. Fáradt
voltam, éhes, és a lábaim is fájtak. Ám azok ketten csak barátságosan
üdvözölték egymást, udvariasan érdeklődtek egymás hogylétéről, és Lena
annyira el volt foglalva azzal, hogy elcsomagolja a vásárolt holmikat a két
nagy táskába… hogy mintha észre sem vette volna, hogy az állítólagos
barátnője hirtelen előhúzott a pult alól egy kis piros üveget, és szó nélkül
elrejtette az egyik szatyorban… és még be is ütötte az árát!
Csak pislogtam. Ez meg mit jelentsen? Lénának ki kell fizetnie
valamit: amit nem is akart megvenni? Amit egyszerűen csak
belecsempésztek a táskájába? Hihetetlen! Villámgyorsan a táska mélyére
nyúltam, hogy kivegyem az üveget, és leleplezzem a csalót.
– Lena, ez a nő beletett… – Ám még mielőtt hozzáértem volna az
üveghez, a kezem Lena kezének ütközött. A nagynéném határozott
mozdulattal félrelökte a kezemet, és egyidejűleg egy csizma taposott a
jobb lábamra. Sértődötten elhallgattam. Hát, jó, ő akarta, hogy becsapják!
Duzzogva követtem az utcára, ahol reményteli pillantást vetett a
bevásárlószatyorba, és boldogan felsóhajtott:
– Ketchup!
És elragadtatva vette szemügyre a kis üveget.
– Lilly, ma ünnepelünk! Ma sült krumplit csinálok nektek! Bocsáss
meg, hogy ráléptem a lábadra, de bizonyos hiánycikkeket csak a pult alól
kaphatsz meg, ráadásul csak akkor, ha jó ismerősöd az eladó.
Hosszú volt az út hazáig, bőven maradt időm gondolkodni. Lassan
derengeni kezdett az is, minek is voltam tanúja a könyvesboltban: voltak
kivételezett vevők, akiket hamarabb eresztettek rá a zsákmányra, vagy
akiknek egyik vagy másik ritkaságot kéz alatt csúsztatták oda! A jelek
szerint minden a „kéz kezet mos” elv alapján működött: Lena félretett
néhány könyvet a bolti eladónak, és kapott érte cserébe egy üveg
ketchupöt.
Vajon ez fordítva is így működött? Ha például az eladó meg akart
szabadulni valamely árujától, akkor terjeszteni kezdte a pletykát, hogy
hamarosan elfogy…? Teljesen elképedtem, milyen talpraesettnek kell itt
lenni ahhoz, hogy az ember biztosítsa a család mindennapi ellátását. Csak
remélni tudtam, hogy nem hagy cserben a saját fantáziám, ha egyszer majd
önállóan kell csinálnom ezt!
 *

– Talaj menti fagyokat jósolnak – mondta Rolf bácsi a konyhában,

miközben arra várt, hogy levihesse Katrinnak a vacsoráját. – Nem
gondolod, hogy most már elég lesz?
Óvatosan behúztam magam mögött a fürdőszobaajtót, megálltam az
előszobában, és arcátlanul hallgatózni kezdtem.
– Úgy teszel, mintha kitettem volna a szűrét – védekezett Lena. Takk,
takk, takk, takk – csattogott haragosan a krumpliszeletelő kés.
– Morális tekintetben ki is tetted – vélte Rolf bácsi. – Hallgass ide! Én
elfogadom a makacsságotokat. Tényleg. Bebizonyítottátok egymásnak,
hogy komolyan gondoljátok, mindketten tudjátok, hol áll a másik… ez
ellen nem lehet mit felhozni. De ez így nem mehet tovább. Kapjon odalent
tüdőgyulladást?
– A gyűlölet magányossá tesz – jelentette ki Lena határozottan. – Ezt
most megtanulhatja. – Azzal belehajított egy adag hasábburgonyát a hideg
vízbe. – Nincs tovább kedvem folyton engedni neki! Ott van a bejárati ajtó,
nincs bezárva! Nem, Rolf. Ezúttal nem fogok lemenni érte.
Aggodalmasan elsomfordáltam. Azzal tisztában voltam, hogy ezt a
családi vitát én váltottam ki, de a gyűlölet szó megijesztett. Katrin
becsaphatta az orrom előtt az ajtót, kidobhatott a szobájából, és
bosszanthatott reggeli közben, de gyűlölnie… gyűlölnie nem lett volna
szabad!

20

ANNYIRA MEGLEPŐDTEM, hogy egyszerűen oldalra léptem, és beengedtem:

az ismeretlen férfit, aki másnap becsengetett, és miután ajtót nyitottam,
csak ennyit mondott: „Aha! Biztosan te vagy Lilly!”, majd elvonult
mellettem, egyenesen be a lakásba.
 – Lena itthon van? – kérdezte, és körülnézett az előszobában. Az volt
az érzésem, hogy néhány pillanat alatt sikerült mindent felmérnie. Nem
úgy nézett ki, mint egy betörő, de azonnal tudtam, hogy valami nem
stimmel vele.
Till és én épp Rummikubot játszottunk a nappaliban, amit még én
hoztam magammal otthonról. A Rummikub volt a kedvenc játékom, még
egyedül is hajlandó voltam játszani vele, de Till-lel sokkal izgalmasabb
volt. Rögtön megértette a játékszabályt, és kifejezetten nehéz volt
megverni. Amikor csöngettek, ő annyira el volt merülve a következő
lépésében, hogy nem is vette észre. Így történhetett meg, hogy én álltam
fel, és nyitottam ajtót.
Az ismeretlen látogató tudta a járást, céltudatosan ment be először a
konyhába, majd a nappaliba… és a Rummikub darabjai eltűntek! A félig
nyitott ajtón keresztül láttam, hogy üres az asztal, mintha egy perccel
korábban nem is ültünk volna ott! Till kisurrant a nappali másik ajtaján az
előszobába, és izgatottan a fülembe suttogta:
– Elszaladok anyáért! – És már vette is a kabátját, majd hang nélkül
eltűnt.
A szívem a torkomban dobogott, amikor beléptem a nappaliba. Az
ismeretlen már a karosszékben ült, mintha otthon lenne, és barátságosan,
kérdőn nézett rám.
– Lena és Rolf bácsi dolgozik – hallottam a saját hangomat, és abban a
pillanatban kivert a hideg veríték. Óvodáskorom óta mindig azt sulykolták
belém, hogy éppen ezek a szavak azok, amelyek szabad utat biztosítanak a
lopáshoz, gyermekrabláshoz és még annál is rosszabbhoz, ami idegen
férfiaknak eszébe juthat! Hol elsápadtam, hol elvörösödtem, és közben
leültem a kanapé hozzám legközelebb eső karfájára, és igyekeztem ártatlan
képet vágni.
Ám a fejemben lázasan forogtak a fogaskerekek. Vajon mennyi időbe
telik, amíg Till visszatér Lénával? Nem lett volna jobb, ha értesíti a
rendőrséget? Egyáltalán ki ez a férfi, és honnan ismer engem?
– Rita Engelhart kislánya! – mondta, és jóindulatúan végigmért. –
Tudod, hogy egész kicsi kora óta ismertem az anyukádat?
A kezét a padlótól számítva mintegy negyven centi magasra emelte,
amit enyhe túlzásnak tartottam, és hozzátette:
 – Rettenetesen sajnáltam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Igen,
tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy részvétet nyilvánítsak. És meg
akartam mondani neked, hogy igazán örülök, hogy segíthettem neked…
legalábbis átmenetileg.
És akkor beugrott.
– Bernd? – kérdeztem, és minden aggodalmam elpárolgott. Nem
tehettem róla, szélesen elmosolyodtam.
Olyan volt, mint a találkozás Giehse asszonnyal: itt olyan emberekkel
futottam össze, akiket előtte még soha nem láttam, és mégis ismertem. .. ez
a férfi pedig kis híján a nagybátyám lett! Nem mintha Rolf bácsi nem nőtt
volna máris a szívemhez… de szabályosan el voltam ragadtatva, hogy
megismerhetem Bernd Hillmert, akit az anyukám annyira kedvelt, és akiről
azt hittem, hogy haraggal vált el a családomtól. Majdnem megkérdeztem
tőle, hogy megint olvas-e könyveket, és hogy mit talált fel legutóbb!
Magas, sportos testalkatú férfi volt lezser gyapjúpulóverben, barátságos,
nyílt tekintettel, és tíz évvel fiatalabbnak nézett ki Rolf bácsinál, pedig
közel azonos korúak lehettek. Rögtön meg tudtam érteni, hogy Lena
valamikor szerelmes volt belé.
Bernd Hillmer, mikor meghallotta, hogy a nevén szólítom, a karfára
csapott és felnevetett.
– Bocsáss meg, hogy csak úgy berontottam…! Persze hogy én vagyok
az: Bernd Hillmer, akit mindig segítségül lehet hívni a Wollmann és
Engelhart család megszökött és más módon eltűnt gyerekei ügyében!
Ezt a megjegyzést nem egészen értettem, de már folytatta is:
– Szép kis felfordulás, nem igaz? Csupán azért, mert a családoddal
akarsz lenni, amiben, köztünk szólva, igazad van. Lena és Rolf nagyszerű
emberek… igen, a jó öreg Rolf is, bár nem szívesen ismerem el.
Önkéntelenül is elnevettem magam.
– Tudom, hogy annak idején volt valami ön és Lena között – vallottam
be.
Ez a vallomás szemmel láthatólag felvidította Berndt.
– Talán beismerte? – kérdezte. – Hát igen, az irodalom hatalmával
szemben nem rúghattam labdába. Mit gondolsz, boldogok egymással?
– Nagyon – mondtam. – Legalábbis úgy néz ki – tettem hozzá.
 Magam is elcsodálkoztam, vajon miért fűztem ezt hozzá. A vak is
látta, hogy Lena és Rolf bácsi boldogok egymással. De Bernd Hillmer
máris behálózott, és nem akartam megbántani, még ha ez Rolf bácsi
rovására ment is.
– Ön… ön már jó ideje nem látta Lénát, ugye? – kérdeztem.
– Mondhatjuk – felelte Bernd, és előrehajolt. – És te? Mesélj!
Megbántad már?
– N-nem – válaszoltam tétován. – Vagyis…
– A szokásos, hm? – érdeklődött.
– Igen – sóhajtottam fel hálásan, és lecsusszantam a karfáról a
kanapéra. Váratlanul jó érzéssel töltött el, hogy végre olyasvalakivel
beszélhettem őszintén, aki nem családtag. – Katrin ki nem állhat –
vallottam be. – Ő most a kerti házban lakik, és csak akkor akar előjönni
onnan, ha én elmegyek.
– Ez igazán nem kedves tőle – felelte Bernd a fejét ingatva. – Neki is
megvan a maga keresztje, de erről te nem tehetsz. És szegény Rita sem így
akarta, egészen biztosan… – Bernd rám emelte a tekintetét.
A kanapé párnái közötti rés közelében lyukas volt az egyik párna.
Éreztem, ahogy a mutatóujjam belefúródik, és beleütközik a morzsalékossá
vált töltetbe. Egyre mélyebbre fúrtam, miközben arra vártam, hogy tovább
beszéljen. Nem akartam még jobban tönkretenni a kanapét, de képtelen
voltam abbahagyni. Sejtettem, hogy olyasvalamit fogok hallani, amitől
már hetek óta féltem, hogy valaki egyszer úgy dönt, összeilleszti a kirakós
apró darabkáit, amelyekről régóta tudtam, hogy ott vannak, csak azt
reméltem, soha nem kell szembenéznem velük…
Ám Bernd elfogulatlanul tovább csevegett:
– Lilly, meg kell mondanom, imponál nekem, hogy egyáltalán meg
merted tenni ezt a lépést. Annyi minden történt, de ez most igazi esély
nektek az újrakezdésre! Ha engem kérdezel… ne add fel! Semmiképpen se
add fel! Feltételezem, hogy ha mindent megbeszéltetek egymással, akkor
tartós beutazási engedélyt fogtok igényelni.
– Azt hiszem, igen… – feleltem félénken.
– Az én segítségemre mindenképpen számíthatsz! – ígérte. – Én… hm,
mondjuk úgy, hogy olyan pozícióban vagyok, ahol elintézhetek egyet s
mást.
 Ám odáig már nem jutott, hogy belemenjen a részletekbe, mert
kivágódott az ajtó, és Lena meg Till lépett be rajta. Lena biztosan a bicikli
mellett futott, mert teljesen ki volt fulladva, és – ahogy az Bernd Hillmer
reakciójából is könnyen kikövetkeztethető volt – kifejezetten rózsás volt az
arca. Bernd szemmel láthatólag még mindig olyan vonzónak találta Lénát,
hogy azon nyomban elszállt a határozottsága. Felugrott a karosszékből, és
csak ennyit hebegett:
– Lena…?!
A nénikém félresöpörte a homlokába lógó hajtincset, és elszántan
kezet nyújtott neki.
– Bernd… jó újra látni téged – jelentette ki, de nem nézett a férfira, és
teljesen egyértelmű volt, hogy valójában egyáltalán nem örül a
találkozásnak.
– Kíváncsi voltam, mi van veletek – mondta Bernd zavartan. – Minden
rendben ment?
– Ó, igen – felelte Lena. Úgy tűnt, nehezen találja a szavakat. – Meg
sem tudjuk hálálni, amit értünk teszel… vagy már megtettél.
– Újra megtenném – felelte Bernd félig nevetve.
Lena elmosolyodott.
– Köszönöm! – mondta szerényen.
– Hát, igen – felelte Bernd a fejét vakarva, és zavarában Tillhez
fordult, aki karba tett kézzel állt Lena mellett, és sötét pillantást vetett a
férfira. – És te lennél Lena kisfia? – kérdezte haverkodó hangnemben.
– Nyilván – felelte Till elutasítóan.
Különös feszültség volt a levegőben. A tizenegy éves unokaöcsém úgy
állt az anyja mellett, mintha meg akarná védeni – hogy mitől, az rejtély
volt számomra – és a kedves, magabiztos férfinak, akivel az imént
beszélgettem, egyszerre elakadt a szava. Nem tudtam elképzelni, hogy
ennek kizárólag a Lena iránt érzett beteljesületlen szerelem az oka! Bernd
kissé félszeg mozdulatot tett a karjával, és végigjártatta a pillantását a
szobán.
– Tehetek még bármit értetek? A lakás jól néz ki. De ez a régi
hajópadló… tudod, mit? Ismerek valakit, aki olcsón le tudna rakni valami
igazán szép, modern parkettát!
– Nem szükséges – hárította el Lena azonnal.
 Ám Bernd már el is kezdte lemérni a helyiséget, kiszámolni, hogy
hány négyzetméter, és beleírni az adatokat egy kis fekete jegyzetfüzetbe.
– Ugyan már, Lena, ez tényleg semmiség! – jelentette ki.
– Mindenünk megvan! Semmire sincs szükségünk! – mondta Lena,
akit kínosan érintett Bernd ténykedése.
– Ha így van, akkor ti vagytok az egyedüliek az ismerőseim közül –
tett rá Bernd még egy lapáttal, és méteres léptekkel kivonult az előszobába.
A nénikém nagy lendülettel utánairamodott, és elállta az útját.
– Hagyd ezt, Bernd! Kérlek! – közölte élesen.
Bernd Lenára pillantott, aztán lassan eltette a jegyzetfüzetét.
– Miattam van, ugye? Semmi sem változott. Ha nincs más megoldás,
eszetekbe jutok, de máskülönben nem akartok azokkal közösködni, akik
valaha bepiszkították a kezüket a szocializmus felépítése érdekében.
Lena mondani akart valamit, de Bernd félbeszakította. Imént még
elkeseredett és sértett hangja hirtelen metszőén élessé vált.
– Nem vagytok egyebek, mint papírtigrisek. A magasba tartjátok a
könyveiteket – ilyen tisztának és igazságosnak kell lennie mindennek! – de
ha nem működik, nem működhet, akkor ti inkább kimaradtok az egészből!
Azt hittem, eltelt egy kis idő, és megint találkozhatunk, mint barátok… De
jó, így most már tudom, hányadán állunk. Viszlát, Lilly.
– Viszlát – feleltem bátortalanul. Amazok ketten hallgattak. Bernd
Hillmer, az ifjúkori barát sarkon fordult, és anélkül, hogy még egyszer
hátranézett volna, elhagyta a lakást, ahová évekkel korábban szabad
bejárása volt.
Amikor bezárult mögötte az ajtó, Lena rám nézett. Éreztem a
megalázottságát, holott nem igazán értettem, pontosan mi történt az imént.
– Csinálunk egy kakaót? – kérdeztem bizonytalanul.
Lena átkarolt engem meg Tillt, és együtt kimentünk a konyhába.
– Ha olyan barátok, akik valaha egy és ugyanazon célt tűzték ki
maguk elé, egyszer csak két, egymással szemben lévő oldalon találják
magukat, az mindenkinek sokkal rosszabb, mint ha kezdettől fogva más
véleményen lettek volna – magyarázta, miközben a kakaót kavargatta.
– De Bernd kedves – jegyeztem meg. – Anya kedvelte.
– Ő a másik oldal mellett tette le a voksát, Lilly – ismételte el Lea, és
harag villant a szemében. – Elég baj az, hogy a segítségét kellett kérnünk.
 Bernd annak a minisztériumnak dolgozott, amelyik az emberek
megfigyeléséért volt felelős ebben az országban, és Lena azok közé
tartozott, akiknek nap mint nap nagyon óvatosnak kellett lenniük. Ilyen
egyszerű, és egyidejűleg ilyen nehezen érthető volt ez.
A többi dologról, amire Bernd Hillmer utalást tett, nem kérdeztem
Lénát. Nem csak azért, mert előbb fel kellett dolgoznom a nyugtalanságot,
amit a vele való találkozás okozott bennem. Sokkal inkább azért, mert úgy
sejtettem, hogy csak egyeden személy van, akivel erről beszélhetek, és
hogy lassan ideje sort kerítenem rá.
Beszélnem kellett Katrinnal.

Felhők tolultak a hold elé, melynek fénye egészen addig betöltötte a

szobámat. Nem kapcsoltam fel a lámpát az öltözködéshez. Amikor
kiosontam, hallottam, hogy az állóóra elüti az egyet a nappaliban, és biztos
voltam benne, hogy a házban mindenki alszik.
És valóban: a hálószoba csukott ajtaja mögül kihallatszott Rolf bácsi
egyenletes, megnyugtató horkolása.
A kerti házhoz vezető úton a járdalapok kicsit meg voltak lazulva, és
halk koppanás hallatszott, ahogy rájuk léptem, miközben átbotorkáltam a
sötét udvaron. A holdfényben ki tudtam venni a kis házikót és az ajtóhoz
vezető három lépcsőfokot. Jobb kezem három ujjával benyomtam a
nyikorgó ajtót, és hallgatóztam. Semmi.
Nyitva hagytam az ajtót, hogy a hold fénye bevilágítson, megálltam,
és reménykedtem, hogy Katrin légzésének hangja alapján tudok majd
tájékozódni… de félelmetes, néma csend volt. Csak nem fagyott meg
máris!? Ez a gondolat hasított belém, és egy fantáziadús másodperc erejéig
elképzeltem a rokonaimat, amint teljesen megtörve körbeállják Katrin
sírját.
Ám a kanapén tényleg ott feküdt egy domború valami, ami lélegzett…
mélyen beásva magát többrétegnyi takaró alá, a kerti házban ugyanis nem
sokkal lehetett nulla fok felett a hőmérséklet. Leültem a kanapé szélére, és
vártam néhány percet, azon töprengve, vajon hogy is kezdjek bele a
mondókámba.
A mellettem lévő domb megmozdult. Kinyúlt egy kar, és félrehajtott
néhány réteg takarót. Amikor megpillantotta az ágya szélén ülő alakot,
Katrin annyira megrémült, hogy az egész kanapé beleremegett. Egy
zseblámpa vakító fénycsóvája irányult egyenesen az arcomra.
– Megőrültél? – förmedt rám.
– Hétfőn vissza kell utaznom – közöltem vele.
Katrin leeresztette a zseblámpát.
– Na és? Hagyj békén, Lilly! Tudom, hogy nem tehetsz róla. De
egyszerűen nincs itt semmi keresnivalód, értsd már meg végre!
– És miért nincs?
– Kérdezd meg anyát! – mondta Katrin megvetően. – Vele úgyis olyan
jól megértitek egymást.
Azzal lekapcsolta a zseblámpát, és megint összekuporodott a takarói
alatt.
– Mi bajod van velem? – kérdeztem szomorúan.
– Tűnj el! – mordult fel a pokrócdomb mélyéről.
– Csak ha megtudom, miért.
– Akkor üldögélj itt! Tőlem ugyan nem tudsz meg semmit. De szállj le
a takarómról!
Katrin kirángatta a fenekem alól az egyik takaró csücskét. Egy darabig
csak ültem ott és vártam, de nem úgy tűnt, mintha Katrin ismét
felbukkanna. Úgyhogy egyszerűen belevágtam:
– Az anyukám soha nem beszélt rólad, csak egyetlenegyszer. Lena
egyszer küldött egy fényképet, amelyiken mindannyian rajta voltatok. Te
is rajta voltál, de nekem fogalmam sem volt, ki vagy. Egészen addig végig
azt hittem, hogy Lénának csak egy gyereke van, Till…
Katrin nem mozdult.
– Az a nap Hamburgban… – rugaszkodtam neki újra, de elakadt a
szavam, mert újra ott láttam magam előtt a képeket, mint valami gyorsított
felvételen. Azokat a képeket, amikről tudtam, hogy soha nem fogom tudni
szavakba önteni: Lena arcát, ahogy a templom ablakán át beeső fény
játszadozik rajta, a sárkányt a szélben a strand felett, az Alster vetette apró
hullámokat, amikor a kövem belehullott. – Olyan szép volt – mondtam
gyámoltalanul. – És az anyukám csak néhány nappal korábban halt meg.
– Feküdj le, Lilly. Nem akarom ezt hallani – hatolt át Katrin hangja
tompán a takarókon.
– De hát senkim sincs rajtatok kívül! – feleltem, és zokogni kezdtem.
 Eszem ágában sem volt Katrin jelenlétében elsírni magam, de semmit
nem tudtam tenni ellene, és valahogy hirtelen úgy éreztem, hogy már
mindegy is. Katrin továbbra is utálni fog, visszatérek Hamburgba, és az
NDK-ba való áttelepülésemből egyébként sem lesz semmi. Mert ha nem
áll mindenki az ügy mellé, altkor igazán hagyhatom is a csudába.
Hirtelen egy kezet éreztem a karomon.
– Na, hagyd már abba a bőgést! – mondta Katrin, de megbicsaklott a
hangja, és a következő pillanatban már neki is potyogtak a könnyei.
– Szerinted úgy fest a dolog, mintha nekem lenne bárkim is? –
zokogta. – Négy napja ülök itt ebben a rohadt kunyhóban, és rohadt hideg
van!
Mielőtt még tudatosult volna bennünk, mit is csinálunk, már egymás
karjaiban szipogtunk. Később gyakran nevettünk ezen, és még évekkel
később is előadtuk egymásnak, hogy milyen magányosnak és
elhagyatottnak éreztük magunkat, olyannyira, hogy végül váratlanul ránk
tört a kétségbeesett önsajnálat. De annak idején a kerti házban egyáltalán
nem találtuk mulatságosnak a helyzetünket, szabályszerűen ránk szakadt a
sorsunk, és a későbbi viccelődés ellenére tudom, hogy ezt az emléket
titokban mindketten értékes kincsként őrizzük.
Nem tudom, mennyi ideig sírtunk ott szorosan ölelve egymást, míg
Lena ránk nem talált. Talán látta a jégvirágokat az ablakon, és úgy döntött,
ideje hazahozni Katrint. Leguggolt elénk, nem szólt egyetlen szót sem, de
egyik tenyerét az én arcomra simította, a másikat Katrinéra, és le sem vette
onnan. Így próbálta megmutatni nekünk, hogy a szeretete mindkettőnk
számára elegendő.

Így eshetett meg, hogy végül mégiscsak Lena volt az, aki elmesélte a
történetet. Mindannyian ott ültünk a nappaliban, pedig késő éjszaka volt.
Till, Katrin és én gyapjútakarók alatt a kanapén, Rolf bácsi a fotelben,
vastag zoknival a lábán és egy csésze teával a kezében. Lena az ablaknál
állt, és kifelé nézett. Meleg, kötött kardigánt viselt a pizsamája fölött, és
mindkét karjával szorosan átölelte magát, mintha még így is fázna.
– Egyszerűen annyira meg voltam rémülve – kezdett bele egy kis idő
elteltével. – Hazajöttem, és ott várt ez a cédula: Hamburgban vagyok… –
Felénk fordult. – Nem sokáig gondolkodtam, beültem az autóba, és
elindultam. Rita a húgom volt, felelősséggel tartoztam érte… amikor a
szüleink meghaltak, alig volt idősebb nálad, Katrin. És azt is pontosan
tudtam, hol szoktak találkozni. Egész úton Berlin felé csak egy dologra
tudtam gondolni: remélhetőleg nem érkezem túl későn. De még ott voltak.
Rita és Jochen, meg egy fiatal lány, akit Jochen hozott magával…
– Teresa – suttogtam.
Lena bólintott, és csak akkor jutott eszembe megint… kettőjük
találkozása anya sírjánál, és ahogy egymásra néztek, a sok rejtély közül a
legelső. Még csodálkoztam is, hiszen azt hittem, korábban soha nem
találkoztak…
– Teresa minden bizonnyal a vendéglő vécéjében sminkelte ki Ritát, és
csinálta meg a haját – folytatta Lena. – Mindenesetre az első pillanatban,
és abban a megvilágításban olyan elképesztően hasonlítottak egymásra,
hogy azonnal felfogtam, mi a tervük, és hogy az én felbukkanásom
mindent összezavart. Jochen teljesen kiborult, amikor meglátott.
Berángatott az autóba, Rita és Teresa utánunk, és őrült veszekedésbe
kezdtünk négyen a Wartburgban, pedig egyedül is alig fértem el benne.
A kezével mutatta, hogy a terhesség miatt mekkora hasa volt, és én
rádöbbentem, hogy itt lépett be Katrin a történetbe. De azt, ahogy a dolgok
valójában összefüggtek, álmomban sem sejthettem volna előre.
– Leírhatatlan, hisztérikus pillanatok voltak – emlékezett vissza Lena.
– Rita sírt, és az egész akciót le akarta állítani, de Jochen természetesen
hallani sem akart róla. Végül egyszerűen megkérdeztem: Rita, tényleg vele
akarsz menni? Ő pedig azt mondta: igen. Ezzel minden eldőlt. Őrület, hogy
egy pillanatra sem jutott volna eszembe feljelenteni őket. Pedig egész
életemben ezt sulykolták belém…
Elhallgatott, és megint kinézett az ablakon, csak állt ott egészen
sokáig, és bámult kifelé. Olyan csend volt, hogy meg lehetett volna hallani,
ha valaki leejt egy gombostűt. Még Rolf bácsi is felhagyott a teája
kavargatásával.
Lena végül mély levegőt vett, és tovább mesélt.
– Nemcsak hogy nem jelentettem az esetet, de még segítettem is
nekik. Annyi időt veszítettek miattam, hogy Teresa már nem jutott volna át
éjfél előtt a határátkelőn. Úgyhogy elvittem őket autóval. A terv ugyanis az
volt…, hogy először Rita és Jochen mennek, fél órával később pedig
Teresa, aki azt állítja majd, hogy ellopták az útlevelét. Az első rész jól is
sikerült, Rita és Jochen zavartalanul átjutottak. Teresát viszont azonnal
letartóztatták.
– Micsoda? – csúszott ki a számon.
– Nem hittek neki – mondta Lena, és megvonta a vállát. – És a történet
többi részét elég gyorsan ki tudták szedni belőle. Azt, hogy hogyan
érkezett a határhoz. Ki vezette az autót. Amikor néhány órával később
hazaérkeztem, már ott voltak.
Láttam, amint Rolf bácsi finoman bólint. Feltételeztem, hogy még
mindig pontosan emlékszik mindenre… a hosszú téli éjszakára, a
rendőrökre, akik a lakásban várakoztak, Lenára, aki többórányi autózás
után kimerülten és szomorúan tért haza…
Még akkor sem akartam elhinni.
– Az a három év – hebegtem. – A levél… nem… nem, az lehetetlen!
Felugrottam, ledobtam a takarómat a földre, és ki akartam futni a
szobából, egyszerűen ki onnan, el mindentől, el az igazság elől, és az elől,
amit az emberek egymásnak okozni tudnak. Lena gyorsabb volt, utamat
állta, és vissza akart tartani, de olyan erősen meglöktem, hogy ijedten
hátrált meg. El akartam futni mellette… de volt még valami.
Megálltam, és ránéztem.
– És Katrin? És a kisbabád?
Lena szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Rolf bácsi
válaszolt helyette:
– Bernd Hillmer segített nekünk. Kiderítette, melyik
csecsemőotthonban helyezték el, és amikor Lena kiszabadult, Bernd
segítségével hála istennek Katrint is visszakaptuk.
Lena még mindig ott állt, ahová korábban löktem, és könyörgőn nézett
rám.
– Nem Rita hibája volt, Lilly. Egy pillanatig sem az ő hibája volt. Újra
meg újra próbáltam megírni neki, de soha nem értette meg. Mindig azt
hittem, egy napon majd viszontlátjuk egymást, és akkor majd talán elhiszi
nekem… – tette hozzá szórakozottan.
Vajon milyen érzés, amikor összedől a világ? A képek és a gondolatok
úgy hullanak darabokra, akár az üvegcserepek. Ott hevernek a földön, és
végtelenül sokáig tart, amíg az ember újra összeszedegeti és összeilleszti
őket. Láttam magam előtt a gyönyörű, vidám nénikémet, akinek a
börtönben kellett világra hoznia a kisbabáját, és elszakították tőle. Az
unokanővéremet, aki három hosszú, magányos évet töltött a
gyermekotthonban, az én csendes, szelíd bácsikámat, aki kétségbeesetten
próbálta megtalálni és hazahozni őket, és még sírni sem bírtam. Csak
sokkal később gondoltam anyára, és mindarra, amit tizenöt éven át cipelt
magával. Olyan nehéz volt neki ez a teher, hogy soha nem tudott velem
beszélni róla. Mennyire vágyakozhatott arra, hogy meg egyszer
viszontlássa a nővérét! És mennyire félhetett is ettől a találkozástól!
– Ha mindezt tudtad volna – kérdezte hirtelen Katrin –, akkor is
eljöttél volna?
– Természetesen nem. – Mégis potyogni kezdtek a könnyeim.
– De ez volt számomra a legszebb dolog – mondta Lena mosolyogva.
– Hogy te annyira biztos voltál abban, hogy hozzánk tartozol… a
bátorságod és a bizalmad. Arra gondoltam, most végre mindennek jó vége
lehet.
Megráztam a fejem.
– Mindezek után – suttogtam – aligha akarhat bármelyikőtök
befogadni engem.
– Dehogynem – vágta rá Rolf bácsi azonnal.
– Még szép! – csatlakozott Till, és kedvesen felém biccentett. Pedig ő
is tudott mindent, kezdettől fogva…
Katrin felemelte a fejét, és sokáig csak nézett rám.
– Én is – mondta végül.
Lena mély levegőt vett, és egy aprócska hang tört fel belőle, valahol a
nevetés és a sírás között.
– Üdvözöllek az új otthonodban, Lilly! – mondta, és szeretetteljes
pillantást vetett rám.
Nem mondta ki, de láttam rajta, mit gondol: most már a világon
semmilyen fal nem választhat el bennünket egymástól.
 21

A NEGYEDIK ÉJSZAKÁM. A hold megérkezésem óta tökéletesen kerek

naranccsá nőtt, és a függönyön át halvány fénybe vonta a szobát. Néhány
óra múlva felkel a nap. Láttam Katrin szekrényét, az íróasztal szélét, és az
ablakpárkányon álló kis cserepes növények körvonalait. Ugyanaz a
látvány, mint minden éjjel elalvás előtt, és mégis egészen más.
– Ha akarod, összetolhatjuk az ágyakat, Lilly. Úgy értem… ha
akarunk még beszélgetni – törte meg Katrin a csendet.
Nem feleltem, de hallottam, amint az unokatestvérem kiszáll az
ágyából, és odatolja a kanapémhoz. Azután visszabújt a takarója alá. Jó
darabig csak hallgattunk, de a légzéséből arra következtettem, hogy még ő
sem alszik.
– Mi az első dolog, amire emlékszel? – kérdeztem végül.
– Az, amikor anya hazajött Till-lel a kórházból. Hogy esténként,
lefekvés előtt összebújtunk mind a négyen az ágyban… akkor majdnem
ötéves voltam. A gyermekotthonból csak annyira emlékszem, hogy mindig
rettenetesen féltem attól, hogy éjszaka bepisilek. Természetesen meg is
történt. Csak akkor múlt el, amikor jött Till…
– Nekem is majdnem lett egy kisöcsém. Anya egyszer elvetélt. Az
elég rossz volt.
Hihetetlen volt, hogy hirtelen milyen jól megértettük egymást. Segített
a sötét, és hogy egymás mellett fekve egészen halkan is beszélgethettünk.
– Amikor anya visszajött Hamburgból, teljesen össze volt zavarodva –
mesélte Katrin. – Folyton azt hajtogatta, hogy tulajdonképpen az lenne a
normális, ha hozzánk költöznél. Szegény apa teljesen kiakadt. Buzgón
gyűjtötte az ellenérveket… hogy kultúrsokkot fogsz kapni, hogy legkésőbb
három hét múlva megint haza akarsz majd menni, hogy nem is tanultál
eddig oroszt az iskolában, s a többi, s a többi.
– És mi az, ami valójában zavarta?
 – A feltűnés, azt hiszem. Jó néhány ember fel fog figyelni ránk, ha
valaki Nyugatról beköltözik hozzánk.
– Szegény Rolf bácsi! – mondtam, majd hozzátettem: – Én tényleg
nem tudok oroszul.
– Akkor jobb, ha máris elkezded tanulni. Majd ha már újra itt leszel,
anya biztosan segít. De sok szerencsét, annyit már most mondhatok! Anya
brutálisan szigorú.
– Lena? Hülyeség! – mondtam, bár utólag elismerem, hogy igaza volt.
Lena orosz-korrepetálására és a kétségbeesésemben hullajtott könnyeimre
még ma is jól emlékszem. Ültünk a sátrunk előtt a Balatonon, ahol együtt
nyaraltunk, és miközben Rolf bácsi, Katrin és Till boldogan úszkáltak,
horgásztak és lustálkodtak, Lena meg én mindennap négy órán át bifláztuk
a szavakat, a nyelvtant és a kiejtést. Minden olyan percet, amikor nem
figyeltem, be kellett pótolnom. Ha nem tévedek, egyszer még azt is Lena
szemére vetettem, hogy az én káromra próbálja feldolgozni az elveszített
tanáréveit…
– De apa talán a te érdekeidet is nézte – feltételezte Katrin mellettem
az ágyban. – Úgy értem, nézz csak körül! A sorban állás, és aztán a végén
az ember meg sem kapja, amire szüksége van. A házak faláról hulló
vakolat, az állandó félelem, hogy az autó lerobban, hogy nincs telefon,
hogy minden olyan ütött-kopott… nekem néha annyira elegem van belőle!
– Nem ezen múlik – motyogtam.
– Anyukád viszont máshogy látta – felelte Katrin kissé csípősen. –
Tisztában vagy egyáltalán azzal, hogy mit adsz fel? Hogy mennyire be
vagy zárva ebben az országban? Amikor a Balti-tengernél nyaraltunk, csak
néztük a svéd kompot. Minden este kifut, egészen közel van… tudod,
milyen érzés? Fogadni mernék, hogy fogalmad sincs.
Hirtelen rám tört a fáradtság. Ezt a vitát már túl sokszor lefolytattam.
– Én pedig fogadni mernék, hogy egyedül lenni rosszabb – mondtam.
Eltelt egy kis idő.
– Tudom – mondta aztán Katrin halkan. – Korábban azt hittem,
elcseréltek az otthonban. Azt hittem, én nem is lehetek az ő gyereke, nem
is hasonlítok rá! Ne is kérdezd, hányszor néztem bele a tükörbe! Talán
soha nem fogom biztosan tudni. Mit gondolsz?
– De Lena egészen biztos benne – feleltem. – Ennyi nem elég?
 Katrin felsóhajtott.
– Néha utálom miatta – mormogta. – Másrészt viszont… nagyon is
megértem, hogy eljöttél. Miatta.
Idegen, ijesztő szomorúsága egyszeriben úgy ereszkedett rá a szobára,
mint valami ködfelhő. Olyan volt, mint egy betegség, ami ellen nincs
orvosság, és éreztem, hogy Katrin tudja ezt, akárcsak Léna. Abban a
pillanatban azt kívántam, bárcsak ott lenne velem Meggi.
Õ tudott volna mondani az unokatestvéremnek valami vigasztalót,
mint például: „Egyszerűen csak hagyd, hogy szeressenek!” Az ő szájából
teljesen természetesnek hangzott volna. Nálam viszont ez lett belőle:
– Szerintem egy kicsit hasonlítasz rá.
– Tényleg? – kérdezte Katrin hálásan.
– Igen. Feltétlenül.
Katrin kinyújtózkodott. A kínos pillanat elszállt.
– Tulajdonképpen kár, hogy nem lesz több rokonunk Nyugaton, ha
hozzánk költözöl – mondta álmosan. – Klassz volt, hogy mindig kaptunk
onnan csomagot. Mindig olyan mennyei illatuk volt.
– Dehogynem lesz – feleltem boldogan. – A barátnőm, Meggi, és a
barátom, Pascal.
– Reméljük, nem tartóztatták le azóta őt is – morogta Katrin.
Szerencsére nem, de Pascal azóta is a szememre veti, hogy annak
idején miattam fél lábbal a börtönben volt. Miután visszatért Acapulcóból,
kénytelenek voltunk elviselni néhány kellemetlen órát a gyámügyi
hivatalnál, mégpedig nemcsak a még mindig ideges Gubler asszony és
főnöke társaságában, hanem a minisztérium küldöttjével is. A megbeszélés
olyan komoly volt, hogy Pascal elővigyázatosságból még ügyvédet is
hozott magával, mert attól tartott, hogy beperelik gyermekrablásért. Az
ügyvéd szerencsére kézben tartotta a gyeplőt, és azon lovagolt, hogy az
1989-es év elején – és Gorbival, a glasznoszttyal meg a peresztrojkával a
mi oldalunkon – az NSZK és az NDK között minden jel a megegyezéses
politika irányába mutatott. Ha fenntartással kezelnék azt, hogy egy gyerek
az NDK-beli rokonainál nő fel, az biztosan feszültséget eredményezne.
Vagy esetleg komolyan azt akarjuk közvetíteni az NDK-s kollégák felé,
hogy a családegyesítés joga a lakóhelytől függ?
 Ám amikor hármasban maradtunk, nem biztatott gyors sikerrel. A
kollégiumban maradtam, a hétvégéimet pedig hol Megginél, hol Pascalnál
töltöttem, hosszú, vágyakozó leveleket írtam „haza”, és a Jénában töltött
hét emlékeiből éltem. Sőt, egy darabig minden reggel pontosan ötkor
felébredtem, és ugyanabban a pillanatban kezdődött a napom, amikor Lena
beosont a szobákba, hogy tüzet gyújtson a kis kályhákban.
Próbáltam mindent megőrizni az emlékezetemben… a lakás illatát, a
rokonaim hangját, a lépcső nyikorgását, az ablakokból nyíló kilátást. Az
otthonomat.
Voltak azonban más dolgok is… olyan kérdések, amelyeket nem
mertem feltenni, és egy-egy rossz álom rácsos ablakokról, becsapódó
ajtókról és elrabolt gyerekekről. A mai napig nehezemre esik börtönben
játszódó filmeket nézni.
– Mesélt neked Lena valaha arról, hogy… – Feltétlenül tudni
szerettem volna, de azon az estén alig voltam képes kimondani a szavakat.
Megkönnyebbültem, amikor Katrin így felelt:
– Nem, soha. Nem beszél róla. Csak annyit mondott, hogy az életben
mindennek megvan az értelme, és hogy annak, ami velünk történt, talán az
az értelme, hogy ő és apa végül olyan hűségesen összetartanak. Állandóan
apa nyakára jártak, hogy váljon el, de hallani sem akart róla. Sőt, anya elé
odatették a válási papírokat apa hamisított aláírásával. De ő rögtön tudta,
hogy az lehetetlen. Furcsa, nem? Hogy ennyire biztos volt benne…
Többet nem mondott, nekem pedig nem is állt szándékomban tovább
faggatni. Az ellen viszont semmit sem tudtam tenni, hogy folyton eszembe
jutott… Jénában, és később is, amikor már rég Hamburgban voltam.
Abban a néhány napban, ami még az elutazásomig hátravolt, mindenki
nagyon igyekezett a kedvemben járni. Rolf bácsi minden este
rummikubozott velem, szabályosan függővé vált tőle, és örült, hogy
otthagytam neki a játékot. Katrin elvitt magával a két legjobb barátnőjéhez,
akik lelkesen kikérdeztek.
Még soha senkivel nem találkoztak, aki a világ másik részéből jött
volna, viszont jól ismerték mind a kormányuk nyugatellenes
propagandáját, mind pedig a vágyakozást, amit a nyugati tévécsatornák
adásai váltottak ki belőlük. Az volt a benyomásom, hogy az életet odaát a
hajléktalanok nyomorúságos élete és Eldorádó valamiféle ködös
keverékeként képzelik el, ahol elég, ha az ember csak kinyitja a száját és
vár, míg bele nem repülnek a „brojlerek”, vagyis a pecsenyecsirkék.
– Ha anyukámmal valami jó dolog történik, mindig azt mondja: ez
olyan, mint Nyugaton – mesélte Petra.
Erre én belevágtam egy kissé összefüggéstelen előadásba arról, hogy
nálunk, az NSZK-ban azért nincsenek sem olyan paradicsomi állapotok,
mint ahogyan itt elképzelik, sem olyan nyomorúság, mint amitől félnek.
Hogy az NDK-ban is vannak olyan dolgok, amiket én jónak találok, és
olyanok, amik nem tetszenek. Ám mindenekelőtt, és ez a legfontosabb, itt
is, ott is alapvetően békés emberek élnek, és még ha itt külön táblák
szólítanak is fel az utcán az ellenünk való küzdelemre, én biztosíthatom
őket: mi, imperrealisták is békét szeretnénk.
A három lány alig tudta megállni, hogy el ne nevessék magukat.
– Senki emberfia nem törődik azokkal a transzparensekkel, Lilly –
nyugtattak meg. – Ne aggódj!
Vegyes érzelmekkel telve hallgattam beszámolóikat a
zászlófelvonásokról, az iskolai oktatás részét képező félkatonai
kiképzésről, valamint az „állampolgári ismeretek” tantárgyról, ahol olyan
nyelvtörőket kellett bemagolni, mint: „A munkásosztály és a marxista-
leninista párt vezetésével a szocialista Zeiss-művek dolgozói teljesítették
az NSZEP{13} x-edik kongresszusának határozatait.”
Ám Katrin és a barátnői mintha egyáltalán nem vették volna ezt az
egészet túl komolyan.
– Ha részt veszel mindenben, amit előírnak, akkor békén hagynak –
nyugtatott meg Mona. – Azt, hogy a valóságban mi a véleményed,
senkinek nem kell tudnia.
– A mi osztályfőnökünk egészen őszintén beszél, amikor egymás közt
vagyunk – mesélte Katrin. – De a nyilvánosság előtt nagy felhajtást csinál,
minden egyes kirándulás az FDJ égisze alatt történik. Tiszta hülyeség, de
mindegy. Felvesszük a kék inget, aztán a vonaton levesszük. Csak az a
kínos, amikor kikérdezik, hogy mi volt az Aktuelle Kamerában.{14} Akkor
aztán kiderül, ki nézte inkább a nyugatnémet tévét…
Katrin, Mona és Petra jól ismerték a nyugatnémet filmeket, könyveket
és könnyűzenét, de amikor megjegyeztem, hogy tulajdonképpen mekkora
hülyeség, hogy ketté vagyunk osztva, csak megvonták a vállukat. Sok
minden volt az országukban, amit épp eléggé értékeltek ahhoz, hogy ne
akarjanak máshol élni… például az olcsó belépőjegyek, amelyek mindenki
számára lehetővé tették, hogy eljusson színházba vagy koncertekre, vagy
az olyan tehetséges gyerekek nagyvonalú támogatása, akiknek a családja
saját pénzből ezt nem engedhette volna meg magának.
– Feltéve, ha megteszed, amit elvárnak tőled. Ha templomba jársz,
megtagadod a katonai szolgálatot, vagy nyíltan kritizálod a rendszert. ..
akkor nincs mit tenni, lehetsz bármilyen tehetséges – világosított fel Mona.
Úgy ránt, a legnagyobb örömet azok a viccek és célzások okozzák
nekik, amiket titokban, egymás közt mondogattak a hiánygazdaságban
folytatott életről és a párt próbálkozásairól, hogy mindent megszépítsen.
– Ez túlzottan is hiányozna – állította Petra, én pedig nem tudtam
szabadulni attól az érzéstől, hogy ezek a közös élmények az érintkezésnek
egy számomra ismeretlen fajtáját tették lehetővé.
Egyedül az háborította fel őket, hogy még csak meg sem nézhették
maguknak a Nyugatot; ez volt az egyetlen dolog, amit tényleg nem
értettek.
– Nem is akarok odaát maradni – hajtogatta Petra. – Csak nézelődni
szeretnék!
Megtudtam, hogy Mona képregényeket rajzol, akárcsak az egyik
barátnőm az eppendorfi gimnáziumban, és hogy Petra, Meggihez
hasonlóan, imád a rádió előtt ülni, és magnóra veszi a slágerműsort. Sőt,
egyszer írt az egyik ifjúsági folyóirat panaszládájába, amikor
reménytelenül szerelmesen tért haza a nyári táborból, és röhögőgörcsöt
kapott, amikor előadtam neki Meggi Iréné asszonyhoz írt levelét. Bár
engem „demokratikusan”, Katrint és a barátnőit pedig „szocialistán”
nevelték, és a saját országaink nagy ügyet csináltak ebből a különbségből,
mi messze nem különböztünk egymástól annyira, mint amennyire azt be
akarták beszélni nekünk. Elterveztük, hogy rendszeresen találkozunk majd,
ha már átköltöztem, és ennek már előre örültem.
Till-lel természetesen elmentem az Intershopba. Kicsit
körülményesebb volt, mint ahogy elképzeltem, mert először hosszasan
kellett várakoznunk a bankban, hogy átválthassuk a pénzemet „Forum-
csekk”{15}-re. Pedig még előre is engedtek minket, mert a többi sorban
állónak az agyára ment Till állandó nyüzsgése. Mi lesz még az
Intershopban… ?
Meglepetés ért: Tillnek elakadt a lélegzete. Elvonult a nyugatnémet
élelmiszerrel, kozmetikumokkal, háztartási cikkekkel és játékokkal
megrakott polcok előtt, és a rendelkezésére álló majdnem száz márka
láttán olyan sokkot kapott, hogy végül csak egy matchboxot és egy doboz
Smarties-t vásárolt. Hallgatagon bicikliztünk haza, ahol – szintúgy
egyetlen szó nélkül – megegyeztünk, hogy a maradék csekket a konyhai
fiókba tesszük, ahol Lena majd megtalálja az elutazásom után, és
felhasználhatja a háztartási költségek fedezésére.
Till a planetáriumba is eljött velem, azután egy darabig lapított, de
végül csak megkérdezte, hogy szerintem anyukám a mennyországban van-
e, vagy talán egyike a sok csillagnak.
– Nem – mondtam. – Annyira azért nincs magasan. Folyton itt van,
néha még hallom is.
Az unokaöcsém az égre emelte a tekintetét.
– Valószínűleg több emelet is van – gondolkodott el. – Különben nem
férnének el idelent ennyien.
Ezek a gondolatok még jó darabig foglalkoztathatták, mert amikor
szilveszter éjszakáján Rolf bácsival rakétákat lőttek fel a hátsó udvarból,
minden egyes rakétánál teli torokból kiabált:
– Figyelem! Ez itt nagymamáé és nagypapáé! Ez itt Becky nénié! És
most jön a legszebb… Rita nénikémnek!
Ám a Lena iránti elfogulatlanságom, amit annyira élveztem, odalett.
Tudtam, sokáig fog tartani, amíg ismét rám mosolyoghat, megérintheti az
arcomat vagy a karjaiba zárhat anélkül, hogy lejátszódna lelki szemeim
előtt mindaz a szörnyűség, amit anyukám szökése miatt át kellett élnie.
Biztos vagyok benne, hogy észrevette, de ő azt tette, amit egyedül
helyesnek vélt, és úgy viselkedett, mintha semmi nem változott volna
kettőnk között. És amikor húsvétkor végre megint Jénába utazhattam –
ezúttal teljesen legálisan, korosodó hörcsögöm társaságában és egy a
tavaszi szünetre szóló látogatói vízummal! –, amikor a már ismerős
állomáson kiszálltam, és láttam, hogy ott vár rám a családom, Lena volt az,
akinek hatalmas lendülettel a karjaiba vetettem magam, és akit soha többé
nem akartam elengedni.
 Epilógus

– Az ÁLLOMÁS MA IS LÉTEZIK. Ha az ember felmegy a hegyre, és jobbra

tart, kis idő elteltével odaér a kis emlékműhöz, benne Ernst Abbe
mellszobrával, amit este arany fénnyel világítanak meg, és ami minden
alkalommal az első jénai látogatásomra emlékeztet. A tér, ahol áll,
időközben természetesen egészen megváltozott, de néha úgy teszek, mint
azon az estén, amikor Lénával az Isestraßén lévő lakásunk erkélyén
álltunk. Kicsit hunyorítok, míg el nem kezdem egészen homályosan látni a
környezetemet, és akkor olyan, mintha megint tizenhárom éves lennék, és
épp felismerném a téren túl, az utca túlsó végén Lena házát és a fényt, amit
egészen odáig követtem…
Gregor azt kérdezi:
– Még most is ott lakik? – És nagy örömömre kissé csalódott arcot
vág, amikor a fejemet ingatom.
– Az óvárosnak ugyanazon a részén laknak, de a patak másik oldalán,
ahol gázfűtéses, két fürdőszobás házak sorakoznak, és mindegyikhez
tartozik egy kis kert is. Rolf bácsinak nagyon sok idejébe telt, mire sikerült
meggyőznie Lénát a költözésről. Állítólag egyre csak folytak a könnyei,
amikor utolsóként a zongorakottáit vitte át a hídon. De időközben
természetesen a második házukat is nagyon megszerettük, mert végül is
nem az a lényeg, hogy hol áll, hanem, hogy ki lakik benne, nem igaz?
Ráadásul most már kutyánk is lehet! Tassilónak hívják, egy napon
egyszerűen csak ott állt a kertben, és úgy tett, mintha hozzánk tartozna. A
mancsai ki voltak sebesedve, mintha végtelenül hosszú utat kellett volna
megtennie, hogy ránk találjon.
Elcsendesedett a múzeum. A bár rég bezárt, a zene elhallgatott, itt-ott
még szétszórva üldögélnek kollégák kisebb csoportokban, a lépcsőn vagy
az ablakfülkékben. Még soha nem beszéltem ennyit egyetlen este leforgása
alatt. És még soha nem figyelt rám senki ilyen hosszan.
 – Fél három van! – mondom, és hirtelen ólomsúllyal nehezedik rám a
fáradtság. – Ami az utána következő tizenhárom év alatt történt, azt
elolvashatod a történelemkönyvben.
Én felállok, ő ülve marad.
– Lilly – szólal meg hirtelen –, vasárnap van. Ha akarod,
reggelizhetünk Jénában.
– Hogyan…?
– Ez ma már nem jelent problémát, elfelejtetted? Az autóm itt áll az
ajtó előtt.
– Úgy érted… egyszerűen csak úgy?
Döbbenten nézek végig magamon… anya ruhájának fehér ékkövein,
egészen a magas sarkú szandálig. Azután az elegáns kistáskára téved a
tekintetem, amiben semmi más nincs a tárcámon, a csomag papír
zsebkendőn és az aprócska lakás kulcsain kívül, amit a gyakornoki
fizetésemből bérelek.
– Mire várunk? – kérdezi Gregor. – Majd az autóban elmeséled a
többit. Gyere már! Mi tart vissza? Csak nem azt akarod mondani, hogy
már kiveszett belőled az ifjúkori spontaneitás?
Előremegyek, kilépek a főbejáraton, lebaktatok a múzeum lépcsőjén,
kissé szédelgek a fáradtságtól, és megborzongok a hirtelen támadt éjszakai
hidegben, mégis kristálytisztán látom magam előtt a kellemetlen szituációt,
ami elől nagy valószínűséggel nem tudok kitérni: mindjárt megkérdezi, hol
lakom, és hogy hazakísérhet-e. Magadnak köszönheted – szitkozódom
némán „Nem, Gregor, az, hogy négy órán át hallgattad az élettörténetemet,
még nem jelenti azt, hogy hazaviszlek magammal” – ezt kell majd
mondanom. Akár egy buta liba.
A másik, állítólagos ötletet meg sem fontolom, azt nem gondolhatja
komolyan. Bár az autója nem az a tipikus menő, csajozós járgány, hanem
egy szolid, bizalomkeltő kék Golf. Bár épp egy csendes város alvó
közlekedési lámpáin hajtottunk át, fel az A3-ra, anélkül, hogy megkérdezte
volna, merre lakom. Bár…
– Te megőrültél – jelentem ki erőtlenül.
– Szeretnék örömet szerezni nektek, Lilly. Különben mikor
találkoznátok legközelebb?
 – Hát… szeptemberben. Aligha tudnék mostanában szabadságot
kivenni.
– Akkor tedd a kezed a szívedre: szeretnél hazamenni vagy sem?
– Borzasztóan szeretnék – vallom be némi lelki tusát követően. Remeg
a hangom. Az első hét során mindvégig próbáltam elkerülni, hogy az
otthonomra gondoljak.
Erre Gregor olyan szeretetteljes pillantást vet rám, hogy két ütemet is
kihagy a szívem.
– Annyira tetszett a történeted – mondja. – Elmeséled, mi lett aztán
veletek, vagy szeretnél inkább aludni előbb egy sort?
– És te?
– Én notórius éjszakai ember vagyok. Inkább majd délután lefekszem
a kertetekben. Azt mondtad, most már van kertetek is.
Az oldalsó ablakban fekete árnyakként suhannak el a fák, az út szélét
jelző oszlopok, egy pihenőhelyre invitáló tábla, előttünk egy turistabusz
hátsó lámpái, előbb távol, majd egyre közelebb. Aludni ráérek még, most
előbb arról kell gondoskodnom, hogy a sofőröm ébren maradjon. Lehúzom
a cipőmet, beleburkolózom a takaróba, amit Gregor vett elő a
csomagtartóból, és tovább mesélek. Reggelire otthon leszek! Fel sem
tudom fogni.
A keletre szökésem után még több mint másfél évbe telt, amíg végre
végleg a családomhoz költözhettem, és Jénában járhattam iskolába –
feszült időszak volt, melynek előjelei már akkor jelentkeztek, amikor 1989
nyarán a Balatonon kempingezőink.
Gyorsan terjedt a hír: Magyarország és Ausztria között nyitva a határ!
Menni vagy maradni – mintha egyszeriben mindenki döntés előtt állt
volna. Elárvult sátrak, Trabik és Wartburgok hosszú sorai, tulajdonosaik
büszkesége, gazdátlanul hátrahagyva az út szélén, a határ közelében. ..
egész családok tűntek el egyik napról a másikra, vagy maradtak ott, és
veszekedtek azon, nem kellene-e mégis inkább menni.
Amikor Lena Hamburgba jött, hogy megbeszéljük az NDK-ba
költözésem részleteit, NDK-sok hada használta fel magyarországi és
csehszlovákiai nyaralását arra, hogy Nyugatra meneküljön. Prágában közel
ötezer ember rohamozta meg és foglalta el az NSZK nagykövetségét, míg
végül hosszas huzavona után engedélyezték számukra a kiutazást. Amikor
aztán ezek a különvonatok, végtelenül boldog utasaikkal, megállás nélkül
átrobogtak az NDK-n egyenesen a Német Szövetségi Köztársaságba, a
katonaságnak határozottan közbe kellett lépnie, hogy az emberek ne
próbáljanak meg felkapaszkodni a szerelvényekre menet közben.
Ki kell várni a dolgok alakulását, adták Lena tudtára óvatosan, ugyanis
nem küldhetnek engem egy olyan országba, ahol esetleg polgárháború
fenyeget. Nem akarna-e inkább ő az NSZK-ban maradni? A családtagjai
akár már néhány hónapon belül utánaköltözhetnének…
Amikor hét, eredménytelenül eltelt nap után megint el kellett
búcsúznom a nagynénémtől, annyira féltettem, hogy rám jött a hányinger a
vasútállomáson. Nem tettem fel neki a kérdést, hogy szeretne-e maradni,
mert magam is észrevettem, mennyire mohón vágyik arra, hogy ebben a
bizonytalan helyzetben hazatérhessen. Eszembe jutott, mit mesélt anya
Lena múltjáról, hogy a fiatalok milyen hiábavalóan reménykedtek a
változásban. Lehetséges, hogy Lena csak arra várt, hogy végre történjen
valami az országában – legyen az bármilyen veszélyes?
Aggódva követtem figyelemmel a televízióban a titokban Nyugatra
csempészett felvételeket, azoknak a heteknek a lélegzetelállító pillanatait,
amelyek mintha nem álltak volna másból, mint gyertyás felvonulásokból
és tüntetésekből, amelyek később „novemberi forradalom” néven vonultak
be a történelembe, és végül a berlini fal leomlásához vezettek. A dolgok
szerencsésen végződtek, de ezt senki sem látta igazán előre, sőt, talán senki
fel sem tudta teljesen fogni. A hétfői tüntetések minden egyes kis mécsese
egy-egy olyan embert jelképezett, aki kockára tette az életét.
Puskaporos volt a hangulat az országban, sőt, Lena és Rolf bácsi oda is
durrantottak néha egymásnak. A nagynéném esténként későn járt haza,
megbeszéléseken és találkozókon vett részt, és a konyhában minden éjjel
fojtott, indulatos viták folytak, mivel Rolf bácsi attól tartott, hogy a
politbüro{16} addig visszafogott reakciói bármelyik pillanatban
átcsaphatnak a másik végletbe. De végül ő is végigvonult a városon
gyertyával a kezében, nekem pedig a hideg futkosott a hátamon, amikor
Katrin elmesélte, milyen volt, amikor az emberek kijöttek a házaikból, és a
„Mi vagyunk a nép!” meg a „Mi itt maradunk!” jelmondatokat skandálva
csatlakoztak a felvonulókhoz.
 Már aludtam, amikor az éjszakai portásunk olyat tett, amit még soha:
felrohant a lakószintre, és felrázott álmomból.
– Lilly, gyere! Ezt muszáj látnod!
Teljesen elvesztette az önuralmát, és láttam rajta, hogy sírt. Egy
pillanat alatt magamhoz tértem, és már rohantam is le vele mezítláb a
portára, ahol, mint ilyenkor mindig, most is be volt kapcsolva a kis
televízió.
Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem arra, hogy boldog
berlinieket látok majd a fal tetején táncolni, amint frenetikusán
megünnepelnek minden egyes NDK-s polgárt, aki a nagy fordulat eme első
óráiban a Trabijával, a kerékpárjával vagy gyalog átkelt a lebontott
határon. Volt, aki még pizsamát viselt, a legtöbben sírtak, a riporter nem
találta a szavakat, a határőrök pedig virágokat kaptak. Csak akkor
tudatosult bennem, hogy én magam is zokogok, amikor az éjszakai
portásnő (aki később megkért, hogy szólítsam Hildének) megölelt, de
olyan szorosan, hogy alig kaptam levegőt.
– Most már végre átmehetsz a tieidhez! – mondta. – Hamarosan ott is
ugyanolyan lesz minden, mint nálunk.
Így esett, hogy bár már a következő nyáron átköltözhettem Jénába,
mégis csupán egészen kevés ideig éltem az NDK-ban. Mivel először
bevezették a nyugatnémet márkát, majd az NDK csatlakozott a Német
Szövetségi Köztársasághoz – és egyszeriben megint az NSZK-ban éltem,
még ha az „új tartományokban” is!
Hogy tényleg ugyanolyan lett-e minden, mint „nálunk”? Nem tudom.
Nehéz megmondani, mivel azóta Nyugat-Németországban is sok minden
változott. Annyi biztos, hogy nem mindenkit tett boldoggá az
újraegyesítés, hogy sokan úgy vélik, nem haladnak elég gyorsan a dolgok,
másokat pedig annyira váratlanul értek a változások, hogy megint a „régi
jó NDK”-ba vágynak vissza, a fallal meg mindennel együtt, ahol legalább
tudta az ember, hányadán áll. És hogy még mindig vannak bőven olyanok
is, akiknek eszük ágában sincs megismerkedni az egykori fal túloldalán
élőkkel.
Egyszer – kissé naivan – megkérdeztem Lénától, miért nem vettük át
egyszerűen mindkét rendszerből a legjobb dolgokat, hiszen akkor
mindenki elégedett lehetne. Ő csak megvonta a vállát.
 – Azt a legtöbben nem akarták kivárni – felelte. – Az itteni
emberekben túl későn tudatosult, hogy ők is szolgálhattak volna valamivel.
És: Az NDK évek óta el volt adósodva. A műszaki színvonal messze
elmaradt a nyugatitól, és nem élte túl a piacgazdaságra való áttérést. A
régi, stabil cégek éppúgy tönkrementek, mint a gyengélkedő gyárak,
melyeknek modernizálására nem találtak befektetőt, és az NDK
hagyományos felvevőpiacai Kelet-Európában pillanatok alatt
összeomlottak, miután az árut nyugatnémet márkában kellett kifizetniük. A
munkanélküliek száma hirtelen megemelkedett, és még azok is, akiknek
volt munkájuk, hamarosan észrevették, hogy a fizetésük messze nem elég
arra a sok szép, új dologra, amit most már végre meg lehetett vásárolni a
boltokban. A régi NSZK dörzsölt üzletemberei kihasználták az alkalmat,
és busás haszonra tettek szert az új polgárok álmainak felhasználásával.
Sokak számára ez volt a legcsúfosabb feleszmélés, amit valaha el tudtak
képzelni.
Elkezdődött egy exodus – a munka nyomában. Aki a nagyvárosok
peremkerületeinek tömbházaiban lakott, annak végig kellett néznie, ahogy
esténként egyre kevesebb ablakban gyúl világosság; aki Nyugaton
jelentkezett egy üres álláshelyre, annak egyszeriben konkurenciája lett
Keletről. Csalás! – kiabálták mindkét oldalon. Az egyik félnek „virágzó
tartományok”-at ígértek, a másiknak azt, hogy nem kell semmiféle
áldozatokat hoznia. így most egymást hibáztatták. Új fogalmak
keletkeztek, amelyek még a szótárakba is bekerültek: „Ossi” és „Wessi”.
{17}

– Mintha még mindig meglenne a határ – állapítottam meg kissé

szomorkásán az első Jénában töltött tanév után. A nem létező
orosztudásom miatt előrelátóan egy osztállyal lejjebb írattak be. Az
osztálytársaim, akik egy évvel fiatalabbak voltak nálam, kezdettől fogva
éreztették velem, hogy soha nem fogok igazán közéjük tartozni. Bár
lassanként szert tettem néhány barátnőre, de ezek a barátságok elég
felszínesek voltak, mások pedig egészen az érettségiig bizalmatlanok
maradtak velem szemben.
Lena így vigasztalt: „Majd kialakul. Csak sokkal több idő kell hozzá,
mint gondoltuk. Egyszer biztosan elkezd javulni a helyzet, és akkor majd
az emberek is kedvesebbek lesznek egymáshoz.”
 A fordulatot követően Lena az elsők között volt, akik elveszítették a
munkahelyüket. A könyvesboltból elmaradoztak a vevők, ráadásul a The
Mousetrap is feloszlott, mivel az együttes két tagja Nyugatra költözött, és
egyébként sem akart már senki politikai dalokat hallgatni. Azóta
mindenfélével foglalkozott már, kezdve a korrepetálástól, az
idegenvezetésen át egészen a „Bündnis 90”-nak{18} félig-meddig társadalmi
munkában végzett tevékenységéig. Végül egy munkahelyteremtő
intézkedésnek köszönhetően egy önkormányzati hivatalban landolt. A mai
napig ott dolgozik, és a jénaiak ügyes-bajos dolgait intézi. Beadványokat ír
a hatóságokhoz, berendezett egy kis könyvtárat, sőt, néha még arra is
megkérik, hogy segítsen elsimítani a szomszédok közötti vitákat. De az is
gyakran előfordul, hogy egyszerűen csak meghallgatja az embereket, és
iszik velük egy csésze kávét.
Rolf bácsi megtartotta az állását a kiadóban, amit átvett egy nagy
konszern, és így megakadályozta a bezárását, de a nagybátyám még
mindig nem adhatja ki azokat a könyveket, amiket szeretne. Most már
nincsenek ugyan tiltott szerzők, viszont vannak olyan könyvek, amiket
„nem éri meg” kiadni. Rolf bácsi szívesen beszél arról, hogy ezt a pár évet
a nyugdíjig most már valahogy kibírja. Mindezt alátámasztandó a haja
hófehér lett, ami elképesztően jól áll neki. Otthon sokkal oldottabb és
vidámabb, mint korábban, felfedezte magának a kerti munkát, olyankor
gyakran látni a szomszéd gyerekek gyűrűjében, akik segítenek neki
vadnövényeket ültetni, amelyekből aztán teát készít. Rolf bácsi és Lena
hamarosan a harmincadik házassági évfordulójukat ünneplik, és a
Frankfurti Könyvvásárra minden évben együtt utaznak el.
Egyszer Berlinbe is elmentek, hogy belenézzenek azokba az aktákba,
amelyeket az Állambiztonsági Minisztérium róluk állított össze.
Mindketten nagyon nyomott hangulatban tértek vissza. A Stasi megfigyelő
tevékenysége a lakosság körében sokkal átfogóbb volt, mint azt gondolni
merték volna. A titkosszolgálat „nem hivatalos munkatársai” között, akik
fedőnév alatt jelentettek időről időre arról, hogy mit mondott és tett a
nagynéném, szerepelt az egyik kolléganője és egy szomszédasszonya, aki
utána még évekig lakott velünk egy házban. Rolf bácsi egyetlen
találkozása anyukámmal Frankfurtban éppúgy bekerült az aktájába, mint
ahogy az én „kapcsolatfelvételeim” velük 1988-tól kezdve.
 De egy dologban Lénának igaza volt: nem Bernd Hillmer volt az, aki
beárulta a sapkás Rudit. Egy nő volt, Susann, a fiatal tanárnő, aki talán
abban reménykedett, hogy hasznot húzhat a dologból. Azt, hogy Bernddel
mi lett a fordulat után, nem tudjuk. Lena azt hallotta, hogy a Közel-Keletre
ment; a Stasi egykori főállású munkatársaként Németországban soha többé
nem kapott volna állást.
Mindennek ellenére én soha nem felejtem el Berndnek, hogy segített a
családomnak. Ha ő nem lép közbe, Katrin talán soha nem térhetett volna
vissza a szüleihez, Lena és Rolf pedig komoly bajba kerülhetett volna az
én illegális határátlépésemnek köszönhetően. Azt sem felejtettem el neki,
hogy kedves volt az anyukámhoz. Szilárdan hiszem, hogy egy ember nem
csak rossz vagy jó lehet. De azt is megértem, hogy Lena mindazok után,
amit a Stasi miatt átélt, nem akar velem erről beszélgetni.
A fordulat időszakát Katrin az érzelmek gyors váltakozásával
kapcsolja össze. Rögtön a magyarországi nyaralásunk elején halálosan
beleszeretett Martinba, aki Chemnitzből érkezett. Azt a várost akkor még
Karl-Marx-Stadtnak hívták. Néhány sátorral odébb kempingezett a
barátaival, és Katrin kis híján átment vele az osztrák határon. Martin nem
fogadta valami jól, hogy Katrin végül nehéz szívvel, de mégis úgy döntött,
inkább marad.
Az NDK és az NSZK közötti határnyitást viszont égi jelnek tekintette,
hogy viszont kell látnia Martint. Ám amikor a rákövetkező tavaszon meg
akarta látogatni a fiút Berlinben, Martin kimondottan hűvösen fogadta a
közeledését. Talán nem ismerte Katrin történetét, és nem tudta, mi mindent
indított el a családunkban egy sok-sok évvel korábbi szökés. Katrinnak
hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy kiheverje a csalódást.
Az unokanővérem ma egy informatikai cégnél dolgozik
Heidelbergben, és képzéseket tart felhasználók számára, és úgy hallottam,
nagyon szigorúan bánik a férfi tanítványaival.
Till a legjobb barátom maradt. Ő az, akit felhívok, ha örülök
valaminek, vagy ha bosszankodom valamin, vagy ha már önmagamat sem
értem… ha például egy jó nevű kölni múzeum gyakornoki helyének
megszerzése után hirtelen rám tör a nevetséges rémület attól, hogy el kell
költöznöm Jénából! Ha kell, hajlandó bármikor eljönni Berlinből, hogy
felvidítson. Tillt még az újságíró szakos egyetemi tanulmányai alatt
fedezte fel magának egy rádióadó, amivel – Till szerint – megmentették az
életét, mivel a tanulás nem igazán volt ínyére. Most két barátjával egy
neuköllni lakást bérelnek, és diszkréten hallgat arról, hogy szemmel
láthatóan körülrajongják a nők. A rádióadóhoz egyébként Pascal barátja,
Jan ajánlotta be, ami fényesen bizonyítja, hogy az élet döntő pillanataiban
szükségünk van barátokra.
Pascal barátai szép sorjában „kiházasodtak” a közösen bérelt lakásból,
míg végül egyedül ő maradt, és neki is döntenie kellett. Legalábbis ő ezt
állítja, de egyértelműen látszik, hogy teljesen bele van habarodva az ő
Birgittájába és a két kis Plotinba, Jerome-ba és Christophe-ba, közös
gyermekeikbe. Egy kicsit szinte már féltem megismerni Birgittát, és
nagyon megkönnyebbültem, amikor kiderült, hogy egyáltalán nem hasonlít
anyára. Magasabb Pascalnál, gömbölyded és csinos… nem úgy, mint a
fotómodellek, inkább, mint a festményeken szereplő nők. Azonnal a
szívünkbe zártuk egymást. „Lillynek még van egy bőröndje Hamburgban”
– mondogatja mindig. És igaza van, olyan, mintha ott lenne a második
otthonom.
Giehse asszony két évvel a fordulat után meghalt, az utolsó Trudija
csak néhány héttel élte túl. Még sokszor hoztam neki szenet a pincéből,
később pedig, amikor ő maga már nem tudott elmenni a boltba,
bevásároltam helyette. Olykor-olykor mesélt magáról, és arról, hogy
milyen mélyen megrázta a családom története.
– Fiatalkorom óta kommunista vagyok, túléltem az üldöztetést és a
koncentrációs tábort, és az NDK megalapítása után rögtön ide költöztem
Wuppertalból. Igen, most biztosan csodálkozol: én is Nyugatról jöttem,
több mint negyven éve! A rokonaim megszakítottak velem minden
kapcsolatot, de én nem bántam. Számomra az NDK volt az egyetlen
ország, amely komolyan harcolt a fasizmus ellen. – Elkeseredetten
megrázta a fejét, majd így folytatta: – Azóta a szörnyű tragédia óta más
szemmel láttam az országunkat. Rendes lányok voltak, mindketten, és nem
tettek semmi rosszat. Jó, hogy visszajöttél, Lilly.
Giehse asszony egyébként élete végéig ott maradhatott a lakásában,
mert a szomszédok mindvégig segítettek neki. Egy házaspár a régi
házunkból a mai napig gondozza a sírját.
 Az áttelepülésem utáni őszi szünetben Meggi hirtelen elhatározásból
meglátogatott. Egyszerre érkezett meg a távirattal, amelyben jelezte az
érkezését, és Rolf bácsi, aki épp náthás volt és az ágyat nyomta, abban a
kiváltságban részesült, hogy mindkettőt „kézhez vehette”. Miközben ő a
lépcsőházban épp a borítékot nyitotta ki, egy „gyönyörű, sugárzó arcú
teremtés” közeledett felé a lépcsőn „kezeslábasban, fején bodor haj
tincsekkel”. Rolf bácsit villámcsapásként érte a felismerés, hogy csíkos
fürdőköpenyt és gyapjúzoknit visel, és hogy aznap reggel még csak meg
sem borotválkozott, ám mire ezt végiggondolta volna, a gyönyörű teremtés
a következő szavakkal fokozta tovább rémületét:
– Maga biztosan Rolf bácsi! Pontosan úgy néz ki, ahogy elképzeltem!
Meggi kezet fogott a bácsikámmal, majd megkerülte, és egyenesen
berobogott a lakásba. Céltudatosan kinyitotta a Katrinnal közös szobánk
ajtaját, és odabent letette az utazótáskáját.
– Hagyja csak, nem szükséges! – hárította el a bácsikám erőtlen
próbálkozását, hogy feltartóztassa. – Ismerem a járást.
Az az egy hét, amit Meggi nálunk töltött, óriási siker volt. Tillre olyan
mély benyomást tett, hogy az unokaöcsém önként felajánlotta neki a
szobáját, és közölte, hogy ő majd a kanapén alszik. Meggi Lénával a
politikáról és rólam beszélgetett, Rolf bácsival az „összetört álmokról”,
Katrint elkísérte egy sajnos hiábavaló demonstrációra az ifjúsági színjátszó
klub bezárása ellen, amitől megvonták a pénzügyi támogatást. Ha jól
emlékszem, még transzparenst is készítettek együtt: ,A művészet halála – a
civilizáció végének kezdete.”
Megginek annyira tetszett a családom, hogy rám, a legjobb barátnőjére
mintha alig maradt volna ideje! Ám végül mégiscsak én voltam az, akivel
az utolsó estén közölte a döntését:
– Mit keresnék holmi unalmas elit-egyetemen? Hiszen itt zajlik igazán
az élet! Ez az egész változás, az újjáépítés, az élet fundamentális válságai!
Lilly, érettségi után együtt tanulunk tovább Jénában!
– És a szüleid? Hiszen már évekkel ezelőtt kiválasztottak neked egy
angol egyetemet! Apukád meg is mutatta nekem a prospektusokat!
– Ők sem kérdeztek meg engem, amikor Brüsszelbe költöztek. Majd
azt mondom nekik, nagyon boldog vagyok, amiért arra neveltek, hogy
önállóan hozzam meg a döntéseimet!
 Meggi szülei rémülten fogadták a hírt, ám annál ravaszabbak voltak.
Gyakorlott diplomatákhoz méltón tartózkodóan viselkedtek: ha látszólag
nem akadályozzák Meggit, akkor majd magától jobb belátásra tér!
Szerintem abban a családban négy évig nem csináltak mást, mint a forró
kását kerülgették.
Meggi anyukája csak egyetlenegyszer fedte fel a gyenge pontját:
amikor jénai látogatása alkalmával bizalmasan közölte Lénával, hogy ő és
a férje „természetesen más reményeket táplálnak” a lányukkal
kapcsolatban. A nénikém maga is elég diplomatikus volt ahhoz, hogy ne
firtassa tovább a dolgot. Csak amikor Meggi tizenkilenc évesen kinyitva
ott hagyta a lakásban a jénai egyetemi előadások jegyzékét, és nekiállt
Ikea-polcokat pakolni a Pólójába, akkor vált világossá a szülei számára,
hogy tényleg meg fogja tenni azt, amit már évekkel korábban bejelentett.
Meggi jogot tanul, és bíró akar lenni, míg én majdnem hat évig
strapáltam magam a történelem és régészet szakokon, és „csupán”
háromnegyed évnyi álláskeresés után végre beléptem a munka világába. A
kis albérletünk, ahol Meggi most nélkülem lakik, a régi utcánkban van,
csak néhány száz méterre Lénától és Rolf bácsitól, akik örültek, hogy a
három gyerekük közül legalább az egyik egy darabig még a közelükben
lesz.
A mi kis albérletünk! Ki gondolta volna, hogy valaha kiejtem a
számon ezeket a kedves szavakat? ,A mi kis albérletünk” ugyanis a
legkomolyabb és legelkeseredettebb vitára adott okot, amit valaha is
lefolytattam Lénával. Mintha villám csapott volna belém, amikor
megtudtam, hogy nem áll szándékában magával vinni engem az új
házukba. Olyan kíméletesen próbálta a tudomásomra hozni, hogy csak
hetek múltán fogtam fel: a nagynéném és a nagybátyám úgy tartották
helyénvalónak, hogy most már „tegyem meg az első lépést kifelé”. Lena
azt mondta, hogy néhány házzal odébb megüresedett egy kis lakás – két és
fél szoba, konyha, fürdőszoba –, és Meggi már úgyis régóta ki akar
költözni a kollégiumból. És hogy ő, Lena már elintézte, hogy
megnézhessük a lakást.
Ezt követően nagyon sokáig és nagyon rémülten bámulhattam rá –
legalábbis épp elég ideig ahhoz, hogy látszólagos magabiztosságának
páncélján repedések keletkezzenek.
 – Nem arról van szó, hogy meg akarunk szabadulni tőled – mondta
remegő hangon, amivel még tovább rontott a helyzeten, mivel erre a
következtetésre magamtól csak két perccel később jutottam volna. – De
valamikor úgyis megtörténik, és így legalább mindannyian gyakorolhatunk
egy kicsit.
– Egy pillanat – feleltem, és nevetni próbáltam. – Hetek óta nem
beszélünk másról, csak az új házról, és most kiderül, hogy nekem be sem
kell költöznöm?
– Így is együtt lennénk, Lilly. Alig három percre leszünk egymástól.
Együtt vacsorázhatunk, együtt mehetünk sétáim, üldögélhetünk a
kertben…
Felpattantam.
– Soha nem terveztétek, hogy magatokkal visztek oda, igaz?
Hazudtatok nekem!
Lena az étkezőasztalra csapott.
– Ez nem igaz! Hallgass már meg!
– Ugyan mit hallgassak meg? Mondok én neked valamit! Vissza is
mehetek Hamburgba! – ripakodtam rá, majd kirohantam, és becsaptam
magam mögött az ajtót.
A délután hátralevő részét a szobámban töltöttem az ágyon fekve.
Magamban tépelődtem és sírtam. Lena nem jött utánam, így nem is
dobhattam ki. Ehelyett később kopogtattak az ajtómon, és miután
kikiabáltam, hogy „Nem! Maradj kint!”, Meggi lépett be a szobába.
– Tegyél meg nekem egy szívességet, és tartsd meg magadnak, amit
mondani akartál! – üdvözöltem barátságtalanul. Meggi tanácsaira vágytam
most a legkevésbé. – Egész idő alatt tudtál róla, ugye?
– Ha tudtam volna róla, akkor ennél azért ügyesebben intéztem volna a
dolgokat – felelte a barátnőm. – Akkor én magam kérdeztelek volna meg,
és kihagytam volna szegény Lénát a játékból.
– Amikor Katrin és Till kiköltöztek, akkor sírt és veszekedett –
mondtam remegő hangon. – Még hogy ez a mai világ megint szétszakítja a
családokat! Engem bezzeg elküld, pedig még nem is lenne muszáj!
Meggi leült az ágy szélére.
– Katrin és Till könnyebben is költöztek el otthonról, mint te. Sokkal
mélyebbek a gyökereik, mint a tieid – magyarázta türelmesen. – Számukra
sokkal magától értetődőbb, hogy van egy szülői ház, ahova bármikor
visszatérhetnek, ha valami problémájuk akad. Lena viszont tudja, hogy
nálad máshogy van ez. Hogy neked majd nehezedre esik elköltözni. Ez az
egész veszekedés azt jelzi, hogy igaza van. Kisebb lépésekre van
szükséged. – Egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – Nem gondolod,
hogy egész vidám kis társaság lennénk mi ketten…?
A vidám volt a megfelelő szó. Meggivel együtt élni csupa móka és
kacagás volt, csupa spontán ötlet, új barátok, akik egymásnak adták a
kilincset nálunk.
Az ismeretségi köröm egy csapásra kibővült. Bulikba hívtak meg és
utazásokra, és többé már nem üldögéltem délben egyedül a menzán. És ha
valami mást akartam… néhány órára megint gyereknek lenni, vagy egy
szeretetteljes közös ebédet, egy nyugodt délutánt a kertben…, akkor csak
át kellett mennem a hídon. Volt kulcsom, otthon éreztem magam ott, akkor
is, ha máshol aludtam. Lénának és Rolf bácsinak mindenben igazuk lett.
„Tudjon elmenni az ember, de legyen akár a fa” – mondja Hilde
Domin egy versében, amit Lena lemásolt és bekeretezett nekem –, „mintha
benn gyökerezne a földben, s a táj vonulna, míg mi szilárdan állunk…”{19}
A vers most ott függ a kölni lakásomban, hogy ne felejtsem el, hogy – hála
Lénának – vannak gyökereim, amik nagyon sok mindent kibírnak. Pedig
bizony nem ment könnyek nélkül a búcsúzás, amikor végül tényleg el
kellett költöznöm.
Erre alig egy hét elteltével visszajövök, mint egy életre kelt címlapfotó
a hetvenes évekből, egy kíváncsi prehisztorikus régész doktor kíséretében!
A doktor nyilván kedveli a lassan fokozódó feszültséget: először a régi
házat szeretné látni, akár ég a lámpa az ablakban, akár nem, le akarja
parkolni az autót a régi utcában, és gyalog átsétálni velem a hídon.
Amilyen figyelmes, mielőtt beérünk a városba, még megáll a benzinkúton,
és egy zacskó zsemlével meg friss újsággal tér vissza az autóhoz. Annyi
már bizonyos, hogy Rolf bácsi kedvelni fogja.
A régi utcánkban időközben nehéz lett parkolóhelyet találni, így aztán
abba a mellékutcába kalauzolom Gregort, ahol Meggi szokta leparkolni
gyakran cserélődő, ősöreg autóit. Meggihez még nem csengethetünk be, az
ő ablaktáblái még zárva vannak, akárcsak szinte az összes többi a
környéken. A városból harangszót hoz a szél: nyolc óra.
 Az út közepén, a vizes macskakövön ballagunk, el a régi házunk,
Trudi mezője, az egykori konzum mellett, ami most lottózó. Megpróbálok
mindent Gregor szemével látni: a jórészt még fel nem újított homlokzatok
álmos báját, az utca túloldalán sorakozó sűrű lombú fákat, a kis patakot,
amint az alsóváros felé siet, és a gyalogoshidat a keskeny vaskorláttal. A
városnak ez a része változott a legkevesebbet azóta, ez az a rész, amit
legjobban szeretek. Annyira boldog vagyok, hogy egyszerűen kézen
fogom Gregort. Nem mond semmit, de nem nehéz észrevennem, mennyire
tetszik neki ez és minden más körülöttünk.
Megállunk a hídon, a korlátnak támaszkodunk, és az éjjeli eső által
felkavart vizet nézzük. Az eső még ott lóg a város felett, egész súlyával, ott
csöpög az ágaktól, ott csillog a mezőn. A híd szürkésfehér párába, már-már
ködbe burkolózik, a napnak ma nehéz dolga lesz. Szinte egyedül vagyunk
a világon, csak egyetlen nő közeledik viaszkabátban a patak mentén,
mögötte nagy, reszketeg kutya. Energikus léptek, szőke hajában ezüst
szálak, egyik kezével vidáman meglengeti a pórázt…
– Hát itt van! – mondja Gregor elképedve.
Hunyorogva bámulok magam elé. Igaza van. De honnan tudja… ?
Mindegy! Eltaszítom magam a korláttól, és futásnak eredek, megint
tizenhárom éves vagyok, nyári szünet van, a magas sarkú szandál a
lábamon hétmérföldes csizmává változik. Otthon! Lena egy pillanatra úgy
meglepődik, hogy megbotlik… ez most Lilly vagy Rita, aki épp felé
rohan? Talán magam sem tudom biztosan? Talán mindig ketten öleljük
Lénát: anya és én. Talán, bizonyos tekintetben egyszerűen tovább éltem
anya életét.
Csak annyit tudok biztosan, hogy valaminek a vége egyúttal valami
más kezdetévé válhat, és hogy nálam ez a kezdet azt jelentette, hogy
találkoztam eggyel azok közül az emberek közül, akiknek a boldogsága
elpusztíthatatlan, és akik szilárdan hiszik, hogy az életben mindennek van
értelme.
Kíváncsi vagyok, vajon Gregor is egy ilyen kezdet-e.
 Anne Charlotte Voorhoeve

1963-ban született, első történeteit hatévesen írta. Középiskolai

tanulmányait követően politológiát, amerikanisztikát, történelmet és
összehasonlító irodalomtudományt tanult Mainzban és az egyesült
államokbeli Marylandben. Szerkesztőként és lektorként dolgozott
folyóirat- és könyvkiadók számára, valamint PR-munkatársként egy
evangélikus kolostor alkalmazásában. 2000 júliusa óta
szabadfoglalkozású. „Lily unter den Linden” címmel írta meg első
forgatókönyvét, melyet meg is filmesítettek és a Prix Európa 2003
díjra jelölték. Liverpool Street című regényével 2008-ban a legjobb
ifjúsági könyvért járó „Buxtehuder Bulle” díjat nyerte el
Németországban.
{1}
A „Stasi” szót a keletnémet „Miniszterium für Staatssicherheit”, vagyis Állambiztonsági Minisztérium köznyelvi
rövidítéseként használták.
{2}
Régi tartományoknak (alte Bundesländer) nevezik az újraegyesített Németország azon tartományait, amelyek egykor a
Német Szövetségi Köztársasághoz tartoztak. A volt NDK-s tartományokat a köznyelv „új tartományok”-nak hívja.
{3}
Az eredetiben „Unter den Linden” (szó szerint: a hársfák alatt) – utalás Berlin híres főutcájára, amely a második
világháború végétől a német újraegyesítésig Kelet-Berlinhez, azaz a Német Demokratikus Köztársasághoz tartozott. Walter
von der Vogelweide német költő híres versének címe szintén „Unter den Linden”, Babits Mihály fordításában: „A hársfaágak
csendes árnyán”.
{4}
Az NDK egyetlen államilag elismert és támogatott ifjúsági tömegszervezete.
{5}
Utalás Christa Wolf „Nachdenken über Christa T.” című regényére. Magyar nyelven „Ki volt Christa T.?” címen jelent
meg Róna Ilona fordításában. (Európa Kiadó, 1976)
{6}
Wolf Biermann: német dalszerző és költő, aki dalaiban élesen bírálta a Német Szocialista Egységpártot és az NDK-t,
ezért 1976-ban megfosztották keletnémet állampolgárságától.
{7}
Idézet Gerhard Schöne „Félelem” (Angst) című dalából. Az NDK-ban valóban azt tanították a fiataloknak, hogy egy
fehér lepedő védelmet nyújthat atomtámadás esetén. Ha egy gödörbe fekszik az ember, és magára teríti a lepedőt, nem árt
neki a sugárzás.
{8}
Volkspolizei. – Szó szerint népi rendőrség, országos rendészeti főfelügyelőség volt a Német Demokratikus Köztársaság
(NDK) határain belül. A Volkspolizei legfőbb feladata a bűnüldözés, de emellett számos más feladata is volt, így egyfajta
katonai rendészeti szervnek is lehetett tekinteni. (forrás: Wikipédia)
{9}
Eric Honecker: német kommunista politikus, az NSZEP Központi Bizottságának főtitkára, az NDK államtanácsának
elnöke. Rezidenciája az NSZEP Politikai Bizottságának más tagjaihoz hasonlóan Wandlitz közelében, egy a külvilágtól
elzárt kis településen volt, a területet az Állambiztonsági Minisztérium biztosította.
{10}
Ifjúvá avatás (Jugendweihe): az NDK-ban a keresztény konfirmáció helyére ezt az egyébként eredeitleg 1859 óta létező
hagyományt emelték. A fiatalokat 14 éves korukban, amikor elballagtak a nyolcosztályos általános iskolából, ifjúvá avatták.
{11}
Az „Ernst Thälmann” úttörőszervezet nevét a Németország Kommunista Pártja (KPD) egykori vezetőjéről, Ernst
Thälmannról kapta. Ez volt a Német Demokratikus Köztársaság gyermekeket tömörítő politikai tömegszervezete. Az 1960-
70-es évektől kezdve az első és a hetedik iskolai éve között majdnem minden diák tagja volt a kisdobos-, illetve
úttörőszövetségnek.
{12}
Német sütemény, almás-túrós-mákos töltelékkel, elsősorban Szászországban és Türingiában van hagyománya.
{13}
NSZEP – A Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) (németül Sozialistische Einheitzpartei Deutschlands, SED) 1946-
ban alakult meg Németország szovjet megszállási övezetében, majd az 1949-ben megalakult pártállami Német Demokratikus
Köztársaság állampártja, politikai vezető ereje volt 1989-ig. (Forrás: Wikipédia)
{14}
Aktuelle Kamera: az NDK állami televíziójának hírmúsora volt 1972-től 1990-ig.
{15}
Forumscheck: fizetőeszköz az NDK-ban, egy nyugatnémet márka egy Forum-csekknek felelt meg, átváltást követően
ezzel lehetett az Intershop üzletekben fizetni. A csekk 1979-es bevezetését követően az NDK polgárainak tilos volt
konvertibilis valutát maguknál tartani, kötelező volt azt beváltaniuk, így az állam a lehető leggyorsabban lefölözhette az
országba bevitt nyugati valutát.
{16}
Politbüro: Politikai bizottság. Itt az NSZEP Politikai Bizottságát jelenti.
{17}
Az „Ossi” a keletnémetek, a „Wessi” a nyugatnémetek gúnyneve.
{18}
A Bündnis 90 polgári mozgalmak és ellenzéki csoportok egyesüléseként indult az NDK-ban, amely a politikai fordulat
és a békés forradalom idején jött létre 1990 februárjában, majd 1991 szeptemberében politikai párttá alakult át. 1993
májusában a Bündnis 90 a Zöldekkel együtt megalakította a mai Bündnis 90/Die Grünen pártot.
{19}
Hilde Domin: Vonuló táj (Zichende Landschaft) – Garai Gábor fordítása.