IKAÎSS siiS.

i*
II
.«
--

;
■
 SÂ ■L

i!
:

H
I

WA

•
'«

SÄ

m. $
/á m sm Z1 71^. rrt i
m wm « m ym m
 s mà
*

h
w

H a U
y
)j
ü
i
3 ,

■V
i

r1

,/a)A

■Sii
mmzmm

MMHMI
 -• « •

;
;û
■
 ALKONYAT
VERSEK
<ÉV

IRTA

BODNÁR ISTVÁN

GARAY ÁKOS RAJZAIVAL

!za¿&JálS31¿i
í^i
r/
<£C--cV z
/4r^cyx -»

SINGER ÉS WOLFNER BUDAPEST

 '

ALKONYAT.

A hunyó nap, mint elfáradt gyerek

Végsőket pislant s már nyugodni tér,
Szürke, sávolyos háló köntösét
Most erőlteti épp reá az — éj.

Csend, köd, párás lég, sejtelmes homály,

Ábránd, vágy, álom szárnyat bontogat. . .
S én állok némán, nézek tétován,
Hűs szél csapott meg: Itt az — alkonyat!

(D
291609
j KÄ SZtól toffxä
N. Btitesä /rO

usía... mAâ......si Mk

MOLNÁR-FÉLE NYOMDAI MŰ INTÉZET R.-T. SZÉK SZÁRD

 BEKÖSZÖNTŐ.
Ezek a csendes, együgyű nóták,
Jól tudom, engem túl dehogy élnek,
Észre se véve hangzanak el majd,
Mint fán, csipogó madárka-ének.

Bús, halk sóhajok a dalaim csak,

Még panaszkodni se igen mernek,
Csendesen sírnak, mint a vadonban
Az ott eltévedt, szepegő gyermek

KANDALLÓ ELŐTT.
Tied volt minden, édes ifjúság :
A föld, az ég, mosolygó csillagok,
Szép női szem, minden, mi csak ragyog,
Ábránd, remény s gyönyört mi ad : a vágy !
Szűkebb lett aztán mégis e világ,
Szürkébbek tán a szép, derűs napok,
De a csók forróbb, amiket kapok :
Család mosolyg rám, mint cseresznye-ág . . .
S gyümölcsöt érlelt,- de meghalt a nyár.
— Szárnyuk próbálják, már a gyerekek:
Sóhajink bús, kísérő.fellegek . . .
— Az élét illan s ami vissza .'már :
Vén karosszék . . . kandalló-pislogás :
Az álmokat elhamvasztó parázs . . .
í*
 4

AZ IGAZ MÉRTÉK.
k
Most még nem tudom : mennyit érek,
Egyensúlyban áll a nagy mérleg,
De kiderül majd nemsokára,
Ha a halál szemem lezárja.
$
A serpenyő lebillen szépen,
Megméretem igaz mértéken,
Mert az ember való értéke :
Amennyi könnyet elsírnak érte . . .

AZ ANVA.
Tenger-sok a gondja a szegény anyának :
Küldözgeti a pénzt katona-fiának.
Tizes is, százas is akad a levélbe’ —
Nincs már otthon kalács, nem jut pecsenyére.
Uj levelet hoznak a szegény anyának,
Uj levelet visznek katona-fiának.
Egyes is, ötös is akad a levélbe’
S nincsen már a háznál sóra, sem kenyérre.
A földjét más szántja, régen más kaszálja,
De sebaj, — hisz fián az Isten áldása :
Hadnagy, már főhadnagy, kapitány egy évre »

S el is jön már érte, úgy irta, Ígérte . . .

Most küldene csak még ! De nincs egy falatja,
Könnyeit az üres levélbe hullatja . . .
És már könnyje sincsen, csak a választ várja,
Kétszer is elszalad egy nap a postára.
k

\ y
i
W
%
éSl/ 'ítDs^Vi
SX
1
¡j

i;
il X
X
1
-X
V /> IP
SI

i
\
\ CxfV

És már könnyje sincsen, csak a választ várja,

f

j
■■

L
. a
à-

Nem jön semmi, semmi ... De fia betoppan,

Nem katona, — koldus ; talpig csupa rongyban.

Megáll az ajtóban, némán, szólni nem mer,

Olyan szánni való, olyan rongyos ember —

De az anyja felsír, két karjába zárja,

Csókolja s keresgél a ládafiába.

ESY-eSY huszas, tallér . . . Évről esztendőre

Takargatta szépen : jó lesz szemfedőre.

Veszi, fut, beváltja, olcsón elprédálja :

Hadd legyen szegénynek legalább ruhája,
— Egy jó vacsorája . . .

SEBEK.
Küzdve a nagy világban,
Kaphatsz ezer sebet,
Boldog családi körben
Könnyen gyógyul, heged.

De itt egy karcolás már

Mélyen lelkedbe vág,
Futhatsz, be nem gyógyitja :
Kint, az — egész világ !

HUSZADIK ESZTENDŐ . . .
Huszadik esztendő, édes húsz esztendő,
Nem is szál virág vagy, gyöngyvirágos erdő !
Hogy egymásra leltünk, éppen ma húsz éve,
Emlékszel-e édes, arra az estére ?
 7

\
SZÍV ÉS DAL.

A költő sokat ne írjon magáról,

Mert mit leír egy kis fitogtatás
é S ha ő nem is, de biz igy tartja más:
önmagáról mindég szépítve szól.

Való lényét nem látod dalából,

A szivárvány is messziről csodás
S még sem igaz nap, csak tört ragyogás,
Őt se Ítéld meg hímes szavából.

Lepel ez, mely lelket takar, fedez,

Mert más a szive és más a dala,
A vers: nem mindég a költő maga!

Óh más a szív, — egész mély tenger ez !

És más a dal, mely könnyű, játszi hab :
— Mintha pohárból a pezsgő kicsap !

A FÉRFISZÍV.

Milyen csodás a férfiszív :

* A sors játszik, labdáz vele,
üti, paskolja, verdesi,
De edzi csak . .. nem hal bele.

Milyen csodás a férfiszív :

Durván nem bántják, lökdösik,
Lágy, bársony ujj érinti csak
S egy női kézben — széttörik ...
 8

BOSNVÁK SZÁZADUNKRÓL
— Jelenet a budapesti határban. —

Gallyat szed egy fáradt anyóka

A lombos fák között,
Gyakorlaton a bosnyák század,
Épp ott, megütközött.

A kapitány tüzet vezényel,

Száz cső roppan, kigyúl :
«Ugye anyó, pompásan lőttünk?»
— Enyelg a hadnagy úr.

S tóditja még: «Az kár, a töltés

Vak volt, máskép — halál . . .
Egy sem hibáz, — reszket? — ne féljen,
Megyünk, hisz vége már!»

S a bosnyák század sortüze

Távolban még ropog
S az erdő a szegény asszonnyal
Óh, úgy kering, forog.

«Egy sem hibáz !» — sóhajt, az arcán

Két könny végig szaladt,
Szegény fia jutott eszébe :
Ott ... ott — Magláj alatt . . .

EGY NAGY ÚR HALÁLÁRA.

Meghalt, sir-irata ennyi :
Nagy úr volt, mert — szolga tudott lenni !
 9

RÖVID HÍR.
Rövidke hir, apró betűkkel
Tarkítja, tölti a lapot :
«Az elmúlt éjjel egy csavargó
Ott kinn, az utcán megfagyott.

S e pár sorban végeztek véle,

Nevét sem kérdi senki se,
Pedig tudom, megdobban mégis
Nem egy embernek a szive :

A ki tegnap koldust űzött el

És alamizsnát nem adott,
Ha percre is, mind reád gondol
Te, névtelen halott !

VINCIKÉ CSIZMÁJA . . .
A városba ment reggel a gazda
S korán hazajött a szolgalegény.
Az asszony várta : hús a bográcsba . . .
Édes, hamis vágy nevet ki szemén . . .
S nagy dáridóhoz nyílik a pince,
jaj, csakhogy útban a kicsi Vince :
«Szivem, virágom fuss csak a boltba,
Só kell . . . bors is kell . . . nesze cukorra . . .
S nézd, a vízparton mennyi gyerek,
Ne légy fajankó ...» — S Vinciké megy. —

Alszik a tűz már, hamva se pislog,

Vasláb alatt még parázs se maradt,
Ott benn is oltják, ha oltni lehet ? :
Forró csókkal az égő parazsat !
 10

S úgy alkonyattájt megjön a gazda,

Képéből kelve, futva, szaladva :
«Nézd, ott találtam a fűzfa alatt,
Vinci csizmája s ez itt ... a kalap . . .
De maga nincs, nincs...» «Szent ég, a gyerek?!»
— Sikolt az asszony s a teste remeg.
«Vinciké, Vince . . . drága fiam te !»
— Hívja, kiáltoz, lihegve szalad —
Keresi hosszan, hét s hónapon által :
Ott a kis csizma a hóna alatt —
És ha gyerek jön, hadonáz, intve,
Megcirógatja : «nem . . . nem a Vince !
— Tél már, de azért jár a Dunára —
S Vinciké nincs . . . nincs . . . hasztalan várja :
Csak a kalapja
Meg a — csizmája . . .

LEVELEK.
I.
ANYA A FIÁNAK.

Hetyke jogász-gyerek ir haza anyjának :

«Nem lesz párja Pesten a jurista-bálnak . . .»
— Elkeríti szépen,
De biz az a vége :
«Lelkem, édes anyám,
Egy kis pénz is kéne !»
— Szegény özvegy-asszony visszaír fiának :
«Hat forint az ára, tudod, a búzának . . .»
— Panaszkodik hosszan,
Lelkét is kitárja :
«Nincs . . . nincs . . . Miből küldjék ? !»
— De aztán megbánja.
 X;'<
Y
A
7
- ,//
v\ 1
for* m
& /’ Zumm^
< :&X /
t
?Z /^i 7 /
c\&
/
m ik i

-r
-r^s
;#
5C
i1
s
11
%\

’//!
/;
y
f
/f K \
ä\
w £
\ ) X
V
i i-
-Z

Keresi hosszan, hét s hónapon által :

Ott a kis csizma a hóna alatt...
 w
*£)
V O P'
 11

S uj levelet ir már . . . Szive kitör mégis :

«Hajtják az adót is . . . lip-lop a cseléd is . .
— Mit ir, keserűség,
Csupa könny-barázda, —
Az ő lelke vérzik,
De fiát sajnálja !

Eltöpreng sokáig a vén karosszékben,

Elmereng a szive, száz meg száz emléken.
Édes, szelíd érzés
Lágyan elringatja :
«Éppen oly mulatós,
Akárcsak az — apja !»

«Az apja — az apjuk . ..» könnyet morzsol széjjel

S nem tudja, mi történt ott bent, a szivével !
— Mint mikor az arany
A tűzben felolvad :
Lágy, édes érzés!
Gyöngybetükbe folynak.

Nem panaszkodik már, száz gondja nem bántja,

— Átrezdűl a lelkén régi ifjúsága ;
. . . Az a «quadrill» . . . csárdás ... !
Könnyei peregnek —
— Integet a falról
Képe az «öregnek !»

Mintha kezét fogná, suttogna, beszélne, —

Édes szeretet már minden a levélbe . . .
— Pár tizest becsúsztál
S egy kis ráadással
Megszerzi jó bőven :
Anyai tanáccsal !

S ott csillog már könnyje mind az öt pecséten,

Még csupán az adó motoszkál fejében —
 12

«Ejh, adta finánca,

Pár hétig csak várhat ? !»
— S egész nap egy régi
Nótát dudorászgat . . .

II.
APA A FIÁNAK.

Hetyke jogász-gyerek ir haza apjának :

«Nem lesz párja Pesten a jurista-bálnak !»
Elkeríti szépen —
S tudjuk mi a vége :
«Kedves, édesapám,
Egy kis pénz is kéne ! »
Édes apja otthon épp most gyújt pipára,
Pompás szüzdohányt szí, Jóska béres vágja,
Füstbe száll a gondja :
«Mi van a gyerekkel ?»
Olvas : «Ni-ni tacskó
Még te is — dicsekszel ? !»

«Nem lesz párja Pesten a jurista-bálnak !»

De volt! — még te firkálsz bálról az apádnak?!
No majd megtanitlak!»
— írásba kezd nyomba,
Öreg a betűje,
Mint sokszor a — gondja !

ír, belemelegszik !... — «Hej, nem igy volt régen !

Még ti is mulattok ? ! Na, köszönöm szépen,
Ha ez is mulatság,
Hogyha annak vesszük ! ■

— Ti már elhagyjátok,
Mi csak akkor kezdtük !
 13

Három nap volt a bál, egy hét volt a lakzi

S hetednap tudtuk csak a csárdást kirakni.
Méltósággal kezdtük,
Cifráztuk a végén
S ma a fiatalság :
Csupa — asszony-néném !

Micsoda csárdás az, amit manap jártok ?

Káposzta-taposás, a hogy ti bokáztok !
S mint hogyha hideg ráz,
Vagy kocsonya reszket,
Lábatok, biz Isten :
Csak egy helyben tettyeg !

Micsoda csárdás ez ? ! akárcsak a nóta

S szokásból jár szátok egy-egy kis «hogy voltra !>
De hamar fogy a szusz,
Fáradtok, ziháltok —
És szent bizonyos, hogy :
Éjfélre — eláztok !

Pedig igazad van, még csak nem is isztok,

Egy kis limonádén, pezsgőn nyalakodtok!
Nem ittunk mi pezsgőt,
Igya, aki — «gyártja !»
Tokajit hűttettünk
Sörrel telt sajtárba.

S gyönyörű mulatság, mondhatom, mit tesztek !

Cigány tányérjába fillért — ügyeskedtek !
Mi kétfelé téptük
Cigánynak a százast,
De húzta is aztán !
— Kérdezd csak — anyádat !

■
S hej, ott volt csak muri fent, a «Kispipába»
— Pedig nem ugratott a szép kassza-frájla,
 14

Magunknak mulattunk,
Jó kedvünkből, punktom,
Ma sem sajnálom még
Az anyai jussom !
S aztán . . . — De az öreg imitten megálla,
Kialudt hirtelen vén, öblös pipája . . .
Rágyújt, ég, füstöl már
A legeslegszebben,
Hanem szájára üt :
«Tyüh — kutya a kertben !»

Hat oldal írását eltépi hát gyorsan :

«Más idő volt akkor, meg — én is más voltam !»
— S egy utalványlapra
Csak úgy odacsapja :
«Küldöm a pénzt, hanem
Spórolj ebugatta !

Ili.

PRÁGÁBÓL.
Levele érkezett Nemes Török Pálnak,
Gömbölyű betűi, katona-fiának :
«Költ ezen levelem itt helyben, Prágába,
Olvasóján legyen az Isten áldása . ‘ .
Édes apám uram tisztöltetem kendíek,
Szabad vagyok végre, hála az Istennek.
Utolsó menázsit ettem máma délbe.
Menetnek hát holnap, de nem lehet mégse,
Áristomba vagyok, de nem súlyos vasba,
Két szép ölelő kar szorul a nyakamra.
Odasimul lágyan, mint a puha bársony,
Nem ereszt, nem bocsájt, akárhogy próbálom
Mit tegyek, mit tegyek ? Vájjon mit csináljak ?
Hívséget fogadtam egy rozmaring-szálnak,
 15

S most szivem kelmetek huzzák-vonják váltig,

De mikor a fele itt marad halálig !
Gyönyörű teremtés, nyiladozó rózsa,
A szavában, mintha gerlemadár szólna
S amily szép a lelkem, akkurát oly gazdag,
De apja kívánja, hogy hát itt maradjak.
Itt az idegenbe, távol a hazámtul,
Jó apámuramtul, s az édes anyámtul,
Pedig, ha maradok : szivem hóttig sajog,
Hahogy meg elmegyek : utána hervadok,
Mit tegyek hát, hogy mit ? szeretettel kérdem,
írjanak azonnal pöcsétes levélben . . .
U. i.
Cseh származás ugyan, de rula nem tehet,
Tudom, hogy magyarul, vagyis hóttig szeret . . .
Küldjék hát soraik a régi atresszel :
De ne tudjon erről, semmit — Balogh Eszter..

IV.

PRÁGÁBA.
Megyen már levele Nemes Török Pálnak,
Nagy szarkalábjai imigyen ugrálnak :
« Fiam, a házasság nagy, mélységes árok,
Ha vakon mégy neki, ez lehet halálod.
Tanácsot nem adok, de vedd szerbe-számba,
Érdemes az a lány, hogy ugorj utána ?
Mert, hogyha érdemes sose nézd az árkot,
Akármilyen széles, majd partot ér lábod.
Hahogy hát szereted, édes fiam, vedd el,
Gazdag-e, szegény-e? nem törődünk evvel,
De már csak kimondom, a szivem turkálja :
Ne maradj te fiam, ott kinn, bitangjába,
Más nyakán élődni, kényelmes herének,
Avagy hát tedd-ide, tedd-oda cselédnek,
 &

16

Hiszen van teneked itthon is a tejbe,

Szaporul a kevés, okosan nevelve,
Négy is ehetik ott, ahon három evett,
' Utánad jön, fiam, az a lány, ha — szeret ! I
Hozd meg hát uj borra, Erzsébet-vásárra,
Avagy hát legkésőbb karácsony napjára,
Szivbéli örömmel, szeretettel várjuk,
Hogy miféle nemzet, mi azt nem piszkáljuk,
Mindegy az minékünk : egy-két esztendőre
Magyar menyecske lesz úgyis itt, belőle.
A levegőbe van, kenyérbe, nótába,
Meglásd, rövidesen, hogy át lesz formálva, — \
Sose búsulj hát, hogy mi a nációja,
Hisz irod magad is : ú se tehet róla,
Feleséged tőlünk : talián is lehet,
De az én unokám csakis : magyar gyerek !
U. i.
Még egyszer mondom hát, ha szereted, vedd el,
Úgyis eltagadtuk: asszony már az — Eszter.. .»

V.
AMERIKÁBÓL.
«Itt vagyok ésanyám Newyork városába,
Bizony csak csikorgók, az élés oly drága,
Igaz, tiz álló nap krajcárt sem kerestem,
Szóm meg ne ijessze — ispotályba fekszem.
A cudar gép ujjam egy ízét levágta,
Sebaj, negyven dollárt fizettek utána.
A felét itt küldöm illő szeretettel,
Tudom, az apró pénz biz otthon is elkel . . . ?
Jön a tél ... az adó . . . kell kántornak, papnak,
;
Azért a kis «sorért» is tudom, zaklatnak.
Becsülettel ugyan kiültem félévet: \
Tiz pengő «doktorpénz» jár még Nagy Ferének ...
 17

Vegyen nagy kendőt is ésszülém magának,

Cipő is kell, tudom, a Zsuzsa bugámnak,
Pistának meg csizma ... Gyurának tán ködmön ...
Ha oszt innét kimék, küldök ismét röktön . . .
Igaz, a Fájn zsidó, tovább ű se várjon,
Húsz itce bor maradt nála a rováson . . .
Ha aztán még jutna egy vég pántlikára,
Tudja már kigyelmed : kinek van az szánva...
— Most pedig ésszülém az Isten megáldja !»

BELÉNYESI JULCSA.
Összetörött hintón,
Holtan, vérben, sárban,
Ágh úrfit ott lelték
Hatodik határban.
S a törvény kutatja :
Hogy történt az eset ?
«Belényesi Julcsa
Tudnod kell azt neked !»
«Tudom is, tudom is,
Könyörgöm, instállom,
Most az őszön történt :
Erzsébeí-vásáron.
Úgy alkonyat tájban,
Dérhullató estve,
Hazafelé mentem
Sí.

Szaporán, sietve.
_

Kőkereszt mellett, az
Öreghegynél jártam,
Ágh úrfi utóiért,
Aranyos határban.
2
 ■
A

18

Köszöntem : jó estét,
Szól : ni, itt talállak ?
— Orvosságot viszek,
— Mondok, — az anyámnak.

Akkor sietsz, ülj fel,

— Szól szelíden, lágyan,
Akkor sietned kell,
Na, gyere már — bátran ! \
»

Édes volt a szava, —

Mintha harang csengne,
Óh, úgy hallom most is,
itt bent, a szivembe’ . .. r
— Szelíden felvonszol,
Kezét értem nyújtja :
Csakhogy itt vagy egyszer
Belényesi Julcsa . . .

Beteg vagyok én is
Gyöngyöm, gyöngyvirágom,
Csókod, ölelésed
Lesz az — orvosságom . . .

Odavont magához . . .
— Fenyegettem, kértem,
Pattogott az ostor . . .
Láng gyűlt a szemében . . .

Rohant a négy állat,

Fel, a dombnak, hegynek,
Nem birta tartani,
Le, a meredeknek. i
 á

V.
X i#
N X.

s X
h
Yv

4'
■

ÍS vz z
r m
■>.X

X!

/- ■
1
Ä
f> 9
f/i ; i®
J fe OW'l
a»
w
Ufa i?| "1
I ¿
S* X1 k
T /r; i¿7¿k'-
w Mr i
■r w.
f,
y fâ
lx \y/
f s láx^l t\
f/’
■
X' K
«
Rohant a négy állat,
Fel, a dombnak, hegynek,
Nem bírta tartani,
Le, a meredeknek.
4F-Î-
 19

Igaz, hogy a gyeplőt

Csak félkézzel fogta,
Avval a kézzel is
A vállam karolta . . .

S egyebet nem tudok,

Könyörgöm, instállom,
Engem is ott leltek
Hatodik határon . . .»

FENYVESEK KÖZT.
Sejtelmesen suttog a fenyves,
Egy-egy levél alig zizeg,
Talán nagy titkát félti tőlem,
Hogy szivem ne is sejtse meg ?
Szerelmes fák, suttoghat bátran
Osszeboruló ágatok,
Hisz, párosán bolyongva messze :
Látjátok, én is — hallgatok . . .

AZ ÉDES ANYA.
Ló, kártya, asszony . . . Erre ment el
A kliensek, az árvák pénze,
A dús rokonság kiabálta :
A «gazembert» csukják be érte !
A felesége válni készült :
«Óh ezt a szégyent túl nem élem I»
A gyerekek átkozták apjukat,
De könny rezgeti anyja szemében :
— «Nem veszhet el az árvák pénze,
Én, amim van : odadom érte .. .»
2*
 20

A SORS.
Egekbe nyúló bérc fokán,
Pajzán szép lány állt tétován,
Elmerülve nézett a tájra,
Gyönyörködve soká csodálta,
Ott állt igézve,
És hirtelen mi tűnt eszébe ? :
Felkapott egy kődarabot, t
Ledobta, nagyot kacagott . . .
S nézte, nézte,
Hogy fut a mélybe,
Az a hitvány kis kődarab,
Ni, legfeljebb ökölnyi csak
S hogy gurul, siet, hogy forog !
— Az alvó visszhang felmorog,
Gyík és kígyó ijedve rebben, —
De meg nem áll, fut az, veszetten,
Végig szántja a zöld mohát
S tovább . . . tovább . . .
Reszketnek a borókafák,
Félve kapkodják ágaik . . .
De a kis szörny tovább sivíí,
Nekivág egy kiálló bércnek,
Fut egyenest kopasz fejének . . .
Nagyot koppan . . . S csodák csodája :
Meging a szikla koronája !
Pedig szilárdan, mereven
Ott állt már sok-sok ezreden.
Jég verte, csapta,
Isten haragja,
A tüzes villám ágyuzott rája,
Daccal kiállta
S im most megrázkódik, remeg,
Akárcsak az óriás ember,
Ki el nem vérzett száz meg száz sebbel
___ _

21

S éppen elég,
Egy semmiség,
Ha szívén egy kis ér reped . . .
Óh, éppen igy járt ott a hegy.
Csúcsos feje,
t Legteteje,
Ezt a kis ütést várta tán ?
S indul már a kis kő után,
Először lomhán, száz mázsa testtel,
Majd versenyt ugrál száz evettel,
S már menydörög, zúg, mint az orkán,
Robog, száguld ; fán, sziklák ormán
Áttáncol, mindent elseper----------
— Sa bérc fokán
Ott áll a lány,
Tapsol, kiált : pompás, remek !
— Persze nem hallik oda fel :
Mily rémesen,
Keservesen
Jajgatnak lenn az — emberek . . .

A sors ez a pajzán leány,

Fejünk felett
El-eldob egy
Ártatlan kis kavicsszemet ;
Mit tudja ő, mit sejti ő,
*
Mit tesz az a parányi kő ?
Hogy sziklát zúdit ránk vele,
Hogy a föld is reszket bele,
Nem hallja : lenn, hogy jajgatunk,
Ő csak kacag s mi — meghalunk !
 ál
22

FARMAN.
— Az első repülés hírére. —

Szállasz, repülsz, égi sarkantyúd a

Világűrbe merészen belevág.

-
Ma még csupán száz méter a tiéd,

4»
Tapsolni sem mer hozzá a világ.

A fitymálok pittyegnek rá csupán,

És fejét rázza a sok kétkedő,
Nincs a nagy kérdés óh, megoldva még,

<
Nincsen legyőzve tér és levegő.

Beszélhetsz nekik, meg nem értik ők :

Mi az, percre is szállni, messze fel,
Itt hagyni a föld fojtó légkörét,
A szürke éltet száz gyötrelmivel.

Az álbarátok kaján seregét,

A gyilkot fenő ellenek hadát,
Érdek, kapzsiság, szenny lovagjait,
A közéletnek nagy Fertő tavát . . !

S te szállsz, repülsz, az ég még nem tiéd,

De elhagytad a földi szemetet,
— Mi értjük csak, hogy mi az : repülni,
Mi porba ragadt, szárnyas emberek ! ♦

GRÖNLAND FELÉ . . .
Nagy utazás csupán az élet,
Kezdjük lenn, délen valahol,
Virág nyílik, madár dalol,
Párás légen a lelked éled . . .

L
'S

23

De elhagyod csodáit délnek,

]ársz-kelsz, hol nap lejebb hajol,
Virág ritkul, sőt nincs sehol,
De hol hamvas gyümölcsök érnek.

Nevezd e helyt dalos Provancenak,

•
*-

A férfikor derűs nyarának,

Mindegy, tovább visz a szekér.

Grönland felé s ott vár a tél !

S ha még megállnál ? mégy tova,

*

Rád száll örök éj alkonya —

S kocsid meg nem fordul soha . . .

AZ AGÁRDI POSTAKÖRT.

Egész világ átváltozott —

— Kocsi helyett : gyorsvonat,
A bicikli ritkább egyre,
Autózni már divat.
Sőt ma-holnap, ki gavallér
Léghajón szel égi űrt —
Egy maradt meg csak a múltból :
Az agárdi postakürt !

Esheíik, a szél dudálhat,

*

Összedőlhet félvilág,
Úgy délután pont háromkor,
Egy hamis «c» fülbevág.
Beleszédülsz, majd felugrasz :
Látsz-e égni tanya-csűrt ?
— De könnyebben lélekzel, hisz :
Az agárdi postakürt !
■
 24

Igen, igen, ott jön szembe

A kis kordé, taliga,
«Semmi sem uj a világon»,
Erre mondta Akiba.
Vagy talán a vén gebére ?
— De eszembe másmi tűnt —
Tépelődöm : minek ma már : '
Az agárdi postakürt ?
:
Hajdanában azt jelezte :
Térj ki paraszt, úr, király ! íj
A vén kocsis jól tudja ma,
Hogy hiába trombitál,
így inkább hát maga tér ki,
— A tekintély rég letűnt ;
Ezért recseg tán oly búsan :
Az agárdi postakürt ?

Vén kocsis csak fujja-fujja —

Rezes arca úgy dagad,
A környéken egér — patkány,
Macska — kutya megszalad ;
De te azért ne neheztelj,
Kegyelettel tűrve-türd, —
Múltból egy kis romantika :
Az agárdi postakürt!

A KÖNNV.

A könny keresztvíz egy nagy születésnél :

A fájdalom, mikor világra jön .
S a könny szenteltvíz egy nagy temetésnél,
Mikor szivünkben meghal az öröm
 vr

\
h
(L ,<¡5
»I)
i

. \
\\

s\
ÏX

%
Vén kocsis csak fujja-fujja ,.
V%ll c
3 KÖNYV-g
TÁR
 25

Könnyem el még se fojtsd, engedd, hogy kisírjam,

Hiszen a könnyekben csodás balzsamír van.

Nagy fájdalmunk csitul, úgy megenyhül tőle,

A könny: meghalt kínunk gyöngyös—szemfedője!

SELVEM BATISZT KENDŐ...

Szegény varró lánynak
Amikor hímezte,
Bizony sokszor ráhullt
Egy vagy két könnycseppje.

Selyem batiszt kendő

Megszokta a könnyet :
Akinek hímezték
Az sir rá legtöbbet . . .

NAGVVÁROSI TEMETÉS.
Az utca hangos, kocsik robognak,
Bicikli csenget, a bakák lépnek,
Trombita recseg, dob rája berreg,
Fütyülnek közbe inasok, pékek.

A töff-töff tülköl, ijedez tőle

Suhogó, selymes flirtelő dáma . . .
S újságos fiú : van-e krajcárod ?
Nagy kínálattal egyre próbálja.

Harang zúg közbe, a nagy zsivajba

öblös szavával basszizál messze,
Maskarás lovak bóbitás fejjel
Koporsót visznek, büszkén lépkedve.
 26

Ének sir olykor . . . Elől zokognak.

S hátul már nevet a menet vége . . ,
Egy-egy kiváncsi, ablakot rángat —
— Megállt a komflis sovány gebéje.

Villanyos csenget... Hopp ebből baj lesz,

Rendőr a lován ránt gyorsan egyet,
Huszármiatyánk szalad ki száján
S be, a « Notiz »-ba valamit jegyzett.

Pedig baj sincsen, ott állnak mégis,

Hadonáz száz is, magyaráz sorba,
A bokrétás ló unja már sorját,
Tüsszög, minthogyha meg vón bomolva...
Az egész utca ideges, lármás,
Csupán a halott, ki mélyen hallgat,
Talán tűnődik : mily zaj s lárma árán :
Szerez az ember egy kis — nyugalmat.

LÉLEKVÁNDORLÁS.

Beh jó, hogy a lélekvándorlás

Csak olyan kitalált mese,
Temetésem máskép sokakra :
Katasztrófát jelentene.
Baj vón, ha fel, mással cserélném
Ezt a rendes ember-gúnyát :
Mert például, mint rigó, harkály
Túlkacagnám a — pap szavát !
S ha szarka volnék : összeiopnám
A fénylő, álkönnycseppeket
S ha holló lennék, úgy talán tán :
Ki is vájnék — egy-pár szemet . . .
 27

DALAIMRÓL.

Nincs bennetek tűz, erő, szárnyalás,

Sebzett szárnyú galamb búg igy a fán ;
Költészetem nem édes, szép zene,
t Még akkord se, megütött hang talán.

Mintha szobában vak jár, botorkál

S tapogatva cimbalom-húrhoz ér . . .
Vagy ha megcsendül távol a harang
S néha egy hangot feléd hajt a szél...

A KÖLTÉSZET.

A költészet mély, sűrű rengeteg,

Sok «fene-gyerek» vakon neki megy
S fölborzolva sörényes, nagy haját,
Kérked : ő vágja az első csapást.
Pedig bolondság ; igaz, hol halad,
Benőtte útját gíz-gaz, iszalag,
S keresztültörni kemény munka bár,
De bent a mélyben ő is csak megáll,
Észrevesz itt-ott egy baltacsapást
S akkor eszmél csak : itt valaki járt!
t — S mintRobinzon.ha ejt is nagy vadat,
Sörétet érez a foga alatt . . .

— Nem törődve hát, hogy első legyek,

Hol találom, virágot ott szedek ;
Montblanc csúcsára nem hajt fel a vágy,
— A völgyben nyíltok édes ibolyák !
 28

NEKROLÓGOK.

GARAY.
— A Garay-albumból. —

Göröngyös volt az útja,

De mindég — egyenes,

*
Nagy lelke, a nemes,
Bár vesszők közt futott,
Erények útjáról
Letérni nem tudott !.
Isten, hon és családért
Zengett minden dala,
Legvégül jött maga
S élte, amiiy szerény,
Még halálából is :
Mi reánk száll a fény !
Tövis jutott neki,
Virágot hozzatok
S ha minden szív dobog,
Lát örömkönnyeket,
Nem érzi a sírban :
Hogy annyit — szenvedett !

SZILÁGYI DEZSŐ.

Koszorút ne tegyünk e nagy holt sírjára,

Hervadó virág mért az örök-élőnek ?
Szobor illik hozzá ; adjuk át emlékét
Ércbe, kőbe vésni művészi vésőnek.
Érc, hirdesd erejét késő századokra,
Sziklaszilárd lelkét jelképezze : márvány —
S a koszorút népem tartsd meg önsirodra,
Ha lángesze híján megejtne az — ármány !
 29

thaly Kálmán.

Krónikáit Írtad nagy kuruc világnak,

Nincs mit ma megirni az iródiáknak :
Koncot leső lelkek . . . száz cselvetés, ármány
— Épp jókor hullt porba — tollad, Thaly Kálmán !

GYULAY PÁL.

Férfi halt meg, aki acél volt,

Szikrázott, vágott, csapkodott,
Kard volt tolla, de mélyre szántó :
Eke is, mely kiirt — gyomot.

Szépben is a szebbet kereste,

Mind : okulásunk, mit ira,
Nem csupán egy kritikus halt meg:
Az egész — magyar kritika!

GYARMATHY ZSIGÁNÉ.

Meghalt ! Nyögik búsan a vén hegyek,

«Havasok alján» száz panasz fakad .
Színes tolla : festő ecsetje volt,
Nekünk gyönyör és ott — kenyérdarab!

Kalotaszeg mély gyászba elborul,

Nem selyemmel, gyönggyel hímeznek ott ;
Száz varrottas patyolat-fehérjén :
Ezer könny hagy most mély, tartós nyomot...

'
 30

MIKSZÁTH KÁLMÁN.

Ős húmora : mosolygó égi fény,

Szép szivárvány borús egünk felett,
Ő volt talán az utolsó magyar :
Ki mikor sírt, akkor is nevetett . . .

Bezzeg sírunk mi . . . Azaz lám a könny,

Mint felfűzött gyöngy pillánkon akad —
S csoda történt . . . elönti a szivünk :
Visszafolyik, mint a — «bágyi patak» !

WOSINSKY MÓR.

Maga volt az erősség, akarat :

Századoknak alkotni, perc alatt.
Egy fejjel nagyobb, mint más emberek,
Bölcs, tudós, de szivére gyermeteg . . .
Nem e korbeli, lelke lánggal ég ;
— Antik ékszer volt, becses régiség :
Most, hogy összetört, látszik csak — mit ért !

TOLSZTOJ.

A földi élet nagy talányát

Megfejteni, vágyódva vágytál
S eljutottál az — alfáig te is,
Vagyis : tovább te sem, annyi másnál !

Az élet biz boszorkányos lakat,

Nincs is tán kulcs, amely zárja, nyitja,
Avagy talán kulcs se kell e zárhoz :
Életünknek, a — halál a nyitja ? !
 31

SIRATÓ.
1S9S szeptember 17. —

Viszik a nagyasszonyt,
Ma temetik Bécsbe’ —
Ott még a gyásznak is
Van pompája, fénye.

Nálunk az öröm is
Sötét búra válik,
Jaj, az az átvert szív,
Nekünk fáj halálig.

Nincs szavunk, — jajunk már

Elfogyott azóta,
De azért elmegyünk
A nagy siratóba . . .

Ily nagy kín nem lesz ott,

Sem ekkora bánat,
Ilyen nagy fájdalma
Nincs egész világnak !

— A mi könyűnk maradt
Gyertek, vigyük, menjünk :
Könnyért, könnyet adunk,
Nagy, koronás szentünk !

jaj, hogy nem adhatunk

Szivet is cserébe ? i
Milijó szív dobogna
Kihűlt kebelébe . . .

• • • Jertek, jertek, menjünk,

Ott kell nekünk lennünk,
Mi vagyunk az elsők :
Kik mindent vesztettünk . . .
 32

Igaz magyar hűség,

Te légy feje-alja —
A várt, szebb jövendőt ;
Álmodja meg rajta . . .
Kihűlt szive sebjét
i
Meleg könnyár mossa : I
Minket áldott jobbját I
Csókoljuk pirosra . . .
Sirassuk anyánkat,
Mi magyar hazánkat,
Sirassuk magunkat,
Késő unokánkat . . .
S ha könnyünk elfogyott —
Szánk regébe szőj je,
Szive volt, — magyar szív
Te légy temetője !

ÓH NEM ÉRNE SEMMIT . . .

Óh nem érne semmit

Ez az én írásom,
Ha lelhetek lángja i
Nem vonná sugárba
S át nem világoma
Fekete tintámon.

Eléghetne lelkem,
Mégis hideg lenne,
Minden betűm, mint bús
Fejfa integetne . . .
Bizony e nótáknak
A ti lelketektől
Van egy kis — melegje !
 33

¡i NEMES TŰZ.
; — A Segítség-Albumból. —

i El-elgondolkozom, nem árt az, ha néha

Itt-ott pusztít a láng, falánk tűzzsarátnok,
Î Legalább ilyenkor lassan fellobogni :
I
Ember szivében is — nemes tüzet látok !

BÉRDV KATA.

Bán Gerő azt irta Bérdy Katinkának :

«Édes feleségem, gyere haza, várlak.
Bocsáss meg, vétettem, te értettél félre . . .»
— De biz nem jött válasz kérő levelére.

Újból neki állott a levélírásnak :

«Elszállott a lelke te veled a háznak.
Gyere haza édes, vagy én menjek érted?!
— Újra semmi válasz! eszi már a méreg.

De még most is menti száz okkal, ezerrel :

«Én űztem el, csak én, gyerekes eszemmel,
! Féltő gyanakvással véreztem, kínoztam
És most azért büntet, de majd csak betoppan!»

i Várja, mindhiába, búsabb minden percben.

Alvó gyanú, kétség szivében felserken,
S kitör már haragja : «Most már tisztán látok :
Megcsal az az asszony!» — Szeme tűz-zsarátnok...
i Jár-kel egész éjjel, kongnak-bongnak lépti,
Háborog benne a megalázott férfi :
«Itt hagyott egy szóért s én még gyáván kérem?!»
Két arcán előtör a pirosló szégyen.
3

I
 jSj
Z

34

S remegő haragtól még másnap is lázba,

Kimerül egész’ a virrasztó tusába,
S jaj az egész háznak, jaj minden cselédnek,
Szepegnek, úgy félnek, ha hozzá belépnek!

Csak egy, a ki nem fél, a ki jár, fut, bátor,

Az egész ház cseng-bong kislánya szavától,
Visong, ugrál, futkos, ajtót csapkod rája,
Neki minden szabad, ő az — apa lánya !

Akaratos csöppség, szeles, pici jószág,

Most csintalan, durcás, majd angyali jóság,
Szülei szeretet zsarnokká becézte,
Ni, most is könny csillog az apja szemébe !

Tuszkolná ki móddal, kergetné, — sajnálja,

Pedig térdén mászkál, ott csüng a nyakába,
Kis ujjai gyöngén homlokán babrálnak :
«Apuska szólj, mid fáj? — Írok a mamának . . .»

Bán Gerő felszisszent, szemét ráncba vonja,

De akkor már eltűnt az a kis boszorka.
Ott lóg két karjával a bonnak nyakába :
«Vezesse a kezem!» — s Írják már, diktálja :

«Kedves anya, ha te jó anyika volnál,

Kicsike lányodnak sok-sok cukrot hoznál,
Apuska nem vehet, mert apuska beteg, A
Csokoládés legyen ! — csókolom a kezed . . .»

• • • Készen már a levél, nagy poca a vége,

Most még csak a cím jön hegyesen feléje,
Címeres pecsét lett a nagy baba lába . . .
S Bérdy Kata megjött másnap délutánra !
 / II,

I
«
I

1 t
i|
\
ITS

jym
IIS
%
«V»
r 'V-
«

bJ~< V
z

1
V
ás
ip
5p

Apuska, szólj, mid fáj ? — írok a mamának .»

 35

DAL EGY KIS HARANGRÓL

Szülőfalum csöpp harangja

Ki sem hallik a határból
S itt egy galamb messzebb elbúg,
Kolomp, csengő tovább elszól.

Mégis sokszor, úgy estennen,

Hogy mikép van, Isten tudja,
Tiszaháti harang szavát :
Áthallom a — Dunántúlra . . .

IFJÚSÁG — ÖREGSÉG.

Megtagadni hej, az
Ifjúkort nem lehet,
Acélos izmokkal
Ostromlód az eget.
Csupa tűz, láng, hő vagy,
Sárkánnyal szembe szállsz,
Hebe-hurgya szívvel
Sok bolondot csinálsz.

De az öregséget
Sem lehet tagadni,
Hajad fehér, deres, —
Sokszor biz — néhai,
És fogy a tűz, láng, hő —
Mint vert had, retirálsz . . .
S vén, okos ésszel még :
Több bolondot csinálsz !
3*
 36

A HITVESGVILKOS.
— Jelenet egy végtárgyaláson. —

Mint egy szobor ült, némán, mereven,

Egy idegszála meg nem remegett,
Szinte mosolygva hallgatta a vádat :
Megölted áldott jó hitvesedet.
De, hogy a védő szavába beszőtte :
Jaj, mit csinál majd a két kicsi árva ? !
Szive megdobbant, vagy ösztöne volt csak ?
— Sirt, zokogott a bestia-gyáva!

TRENCSÉN-TEPLICEN.

Az árnyas park kanyargó utján,

A merre csak ellát a szem,
Élet pezseg, víg lárma hallik,
Sétálnak százan, ezeren.

Mint forgatag egy kis levélkét,

Visz minket is az áradat,
És elveszünk bent, a tömegben,
Kis családommal perc alatt.

Megyünk, merre visznek, sodornak,

De egyszer csak felrezzenünk,
Csodálkozva nézünk egymásra, i
Idegen világ ez nekünk!

Ismerős arc nem integet ránk,

A szó fülünkben összefoly.
Beszélnek tán itt minden nyelven,
Csakhogy magyar szó nincs — sehol !
WÊ

37

Szorongva állunk, tétovázva,

Megsimulnak a gyermekek,
Egy fapadkán összebúvunk, mint
Bús madarak a lomb megett.
Szavunk megállt, hangunk se rezdül,
Csak nézünk szótlan, mereven,
Fürkésszük a járókelőket,
De minden szavuk — idegen !
Van itt lengyel, rác, morva, német,
S más, tótul töri a — csehet.
Ki komoran, szótlanul lépdel,
Ráfogjuk, hogy magyar lehet !
Várjuk, lessük, figyeljük őket . . .
De egyszer csak ének rivall,
Édes magyar szót hord a szellő,
Gyermekek ajkán cseng a dal.
S bűvös álom, csodás igézet,
Szállja meg a tömeg szivét :
«A gyermektelep — Budapestről!»
Suttogják, hordják szerteszét.
Futnak, sietnek mindenünnen,
S e kis nemzeti hadsereg,
Nem is sejti, csengő dalával,
Százak szivét dobbantja meg.
i Ez a csepp vér hazánk szivéből,
Elárasztja ezrek szivét,
Láng, hő belől már minden lélek,
De még elfojtja ihletét.
Mert cseng a dal, a drága «himnusz»,
Még zúg a «rendületlenül»,
S a lélek issza halk gyönyörrel,
Az édes hangon elmerül . . .

■
 38

De mikor vége, mint az orkán,

Kitör a taps s a bérc, a hegy,
Ezer «éljent» mennydörög vissza,
Magyar szót zúg a rengeteg . . .

Kit álszemérme vitt reája,

S nem a szükség, csak — kényelem,—
Édes magyar szó cseng az ajkán,
így cseveg már édesdeden.

S én ámulok, könny gyűl szemembe,

Elgondolkodva tapsolok :
Én Istenem, hogyha akarnánk,
Mennyin lennénk itt — magyarok !

BALOG JULISKÁRÓL

Dörgött az ég már, Balog Juliskát

A boltba küldte mostoha anyja,
Ezüst forintost adott kezébe,
Rászólt : az legyen a szeme fénye,
Mert ha elveszti, hát . . . agyoncsapja . . .

Futott a kis lány, aprózta léptit,

De a fergeteg gyorsabb volt nála
S a megnőtt patak azt várta éppen,
Hogy a kis csöppség a hidra érjen, i
Elkapta s lenn egy sziklához vágta . . .

Keresték aztán a kis Juliskát,

Nem foghatták ki, csak másnap délre,
Selyem haját sár, iszap borítja,
De forintját görcsösen szorítja :
Mintha még most is — veréstől félne
 w

\
\ v;
V

i
kilmM
» -
M
W\
m msm mn
M
. Í/ ÄhgseK
is
IP
7
II«
FL W,
h V/
% y
I
* /V
Ifi, I 7J
k /7
¡A M »Ü
-7;
t i-e1
■5Í
«M

<5nfW

Selyem haját sár, iszap borítja,

De forintját görcsösen szorítja ...
 1

g KOKÏV-S
V TAS J
 39

A VÉN IDŐ.
Öreg béres a vén idő,
Elszántogat csendesen,
De elfelejt boronálni :
Mély barázdát azért látni
Homlokodon ... szíveden ...

A JÓ ISTEN . . .
A jó Isten, ha nekem csak :
Lelket adott volna,
Mint büszke sas, fennszálldosnék :
Felleges magosba.
De Teremtőm, nem tudom mért?:
Szivet adott nékem ;
Megbotlom hát lenn a földön :
Minden kicsinységben.
Szegény ember búja — baja —
Édes hazám gondja .
Bizony-bizony meg se látnám :
Ha csak lelkem volnaT

VÁLSÁGOS NAPOKBAN.
I.
FOHÁSZ.
Ne adj Uram, több lángot szivünkbe,
Izzó már lelkünk, szinte égünk,
Szent tűz hevít, perzsel, forralja :
Tüzes, szilaj, lobogó vérünk ...
Oklünk szorul már, jaj, ha lesújtunk,
A szivünk tűzbe, a szemünk vérbe . . .
Fogd meg kezünket, Urunk, Teremtőnk :
Pusztulás, romlás lehet a vége . . .
 -
:

40

Szeliditsd, fékezd szivünk nagy lángját ;

Karunk feszíti, erőnket szítja
$
S azt a sok sebet, amelytől vérzénk í
Századok óta, mind, mind kinyitja
Könnyünk kicsordul, átkunk kiárad . . .
S jaj, újra vérzünk, sebünk úgy éget —
— Magunk legyőzni, hogy mást legyőzzünk :
Ne lángot küldj: — higgadt bölcseséget!

II.

BESZÉLHETTEK . . .

Beszélhettek nekem tavasz megjöttéről,

Ibolya-nyilásról, nem hiszek már benne,
Most megyünk neki a téli éjszakának; ’
Nem virradat van most, hanem naplemente

Hazug napsugár az, mely szurony hegyéről

Csillan rá a fázó, didergő hazára . . .
Megreszket a szivem . . . megdermedt itt minden,
A turulmadárnak megfagyott a —- szárnya

III.
,
1906 MÁRCIUS 15.

Tavaszt hirdettél máskor március

S ma hirdeted reménytelen telünk,
Fagy forrázta egy nemzet vetését,
¥
Az aratástól félünk, reszketünk
Nem kikelet vagy, dermesztő halál,
Zsibbasztó álom, méreg-altató —
Ezer éves könnye a világnak
Apad el bennünk ... Jön a — sirató !

I
3

41

AZ UTOLSÓ HONVÉDEK.
— Ujfalusy Imre, 48-as honvédszázados temetésén. —

Soroznak a mennyben, egyre verbuválnak,

Tavaly heten voltak, kik most már csak «hármak»,
A többi négy elment: Kossuth-katonának ...
Nemrég az öregek még tempóra léptek,
Ma már makrancosak a reszkető térdek
— Még «zászlótartót» is úgy «kölcsönbe» kérnek.
Kopott trikolorjuk nem bírják a szélbe’
Surján legény markol táncoló nyelébe —
S a legényke arca, mintha lánggal égne .
Büszke gondolati tán a múltban járnak?
Dehogy, igy dicsekszik irigy pajtásának :
Lásd, elmehetnék már — császárkatonának!
A vékony legénykét mustrálgatva nézem . . .
S mintha villámlanék szavára az égben:
Nagy a mozgolódás: Kossuth seregében
Riadót vernek fenn, tovább verbuválnak :
Kész már behívótok, ti itt maradt «hármak»
— Mentek nemsokára : Kossuth-katonának

A DANDÁRNOK MUSKÉTÁSA.
Balogh Ádám Kőszeg alatt
A németet «megcsapta»,
Az a baj csak: egy muskétást
Fogtak a nagy attakra.
Hanem azért van vigasság :
«Hé, palotást, legények!
Nosza német, járd te is, mert:
Huszonöt, ha elvéted ...»
 42

— Ropják is már : Tinci-íánci,

Biztatják, de mily csoda : ;
Szebben cifráz lám a — német:
Mint őrmester Kalota !

Toppan, dobban, most megroggyan, 8

Nagyot ugrik, mártogat,
Hej, sarkantyú kéne még csak,
Nem kattogó «strimfli» csati i

. . . S Balogh Ádám nézi, nézi,

Szeme könnybe’, vérbe’ már . . .
S csak felmordul: «Húzd deresre,
Hisz magyar ez, eb a lelke,
így a táncért — ötven jár!»

VELENCEI GALAMBOK.

Egy ifjú párt láttam a Márk-íeren,

A sok galambnak szórta a szemet,
A kis asszonyka tapsolt : «nézze csak, i
Milyen szelíd mind s lássa, hogy szeret !

S csókolta sorba a galambokat,

De a férfi évődött édesen :
«Drágám, ha csók kell, én is itt vagyok V
És nekem nem keli — kukorica sem. . .»

— Kacagtak... s rá szemük összevillant,

Közbe felriadt a galamb-csapat —
S most meg ott fenn az kezdett kacagni :
Oly édesen Csattogott valami,
Egy félreeső oszlopsor alatt ....
 ;

V
O
"Z \ C, ■m
//, s ¿r
7.- 1
H

$7, P

7.
\

/ 3a^ Í1 V 7a fc
ÉO|
yi
.
« S B’^T
Eh!!
*4
V
Í
¡M
<§»

V
Szebben cifráz lám a — német :
Mint őrmester Kalota !
/$-' s
«7
 43

KÓRHÁZI REGÉNV.

Kórházba hoztak egy szép gyári lányt,

Dübörgő gépnek szíja kapta el,
Kezén és lábán ringy-rongy husdarab,
Fején seb tátong, véres csík dagad,
Szeme lecsukva .. . s már alig leheli,
Bizony-biz ezt már csak — temetni kell.

Egy kis alorvos vette át a lányt

S kötözni kezdte tenger-sok sebét,
Szaporáz a tű, kés, olló nyiszál . . .
Sorra jő fej, láb, nyak és majd váll —
De egy szisszenés, amint ide ért,
A lány ijedten fogta meg kezét.

Ránézett mélán, bús szemérmesen,

Arcába fut, mi vére megmaradt,
Kérő, tiltó dac, mi szemén kiszól,
Vagy tán nem is, mint felhők árnyiból,
Ha darab kék ég szemedbe kacag,
így néz egy percig, éj-pillák alatt . . .

Szemére aztán mély álom borul,

Ügy kerül ágyba, lágy pihék közé
S pár nap csak alszik, nem is tudja tán,
Hogy ki virraszt ott, annyi éjszakán,
Bús szeretettel ki hajol fölé?
Tenger-sok sebét, ahogy kötözé.

Nem, nem is sejti, egy jó hét után

Eszmél csak újra ... s ha kötés lazul,
Az ajtó felé vet kérő szemet,
— Óh, úgy ismeri már a lépteket,
Szeme ilyenkor csodás lángra gyúl,
El-elpirul, ha jő a — doktor úr !
 J*

44

S a jó kis doktor ágy szélére ül,

Mesél, eltréfál soká, hosszasan :
«Ni, a pólyát kirúgta a baba?
Látom, táncolni akar már maga !»
Minden szavának balzsamírja van,
A kis beteg hallgatja boldogan.
;
S két hétre fennül, három hétre jár,
Azaz viszik, mint «gólya a fiát»
Négy-öt hétre kinyúlik termete,
Egyenes nádszál, ni, mi lett vele?:
Kacagása betölti a szobát,
Bámulják mind-mind azt a «kis csodát» !

Mint akiről varázslat átka múl

S hamupipőből lesz királyleány,
Az a kis szurtos, mosdatlan gyerek,
Már úgy szemet szúr, lelkedig nevet,
Bimbo feslik igy, egy nyár-éjszakán :
Kinyílt virág lett a kis gyári lány!

S ami volt rajta érdes, durva tán,

Mind átfinomult egy pár hét alatt,
A keze bársony, hangja lágy zene,
Mint éles gyilok átjár a szeme,
Pedig nézése oly lágy, olvatag,
Az egész leány : cukorka-darab

Az üdülők közt ott jár már vigan,

Lágyan ring lépte, keccsel, bájolón,
Most ő vigasztal annyi beteget,
Jókedve szárnyán tréfát ereget'
Dudolász halkan, lágyan, elhalón,
Majd meg elkacag egy-egy csacska szón .
Í*i

45

A komor háznak vidám lelke ő,

Egész nap csattog, mint gerle nevet,
De halvány arcán most is rózsa gyúl,
A mikor jő, megy a kis doktor úr
S úgy eltréfál e két bohó gyerek,
Várhat ilyenkor kint a sok beteg.
;
— És tart az idyll, de pár hét után
Jön a főorvos ... A pápaszemet
Megtörli lassan, szívből gratulál :
«Doktorkám, öntől retteg — a — halál,
De mért gyógyít itt, — örökéletet?!
— Kis lány, magácska holnap — elmehet!»

így szól s a lány néz, hangja elakad,

Holnap, — tudja ő, e szó mit jelent:
Örökre ... — Útjuk kétfelé vezet:
Az egyik erre, másik arra megy,
Bús, kínos érzés azt suttogja bent :
Neki a holnap örök naplement.

Csak néz ki hát merőn az ablakon,

' Hol a gyár füstöl, bőg, zúg, csattogat,
Az a felszálló, barna füstgomoiy
Lelkére rácsap, mind-mind odafoly
S minden fényt kiöl és eloltogat,
Sötét van, nem lát, csak úgy tapogat

S csak áll csüggedten, búsan, szomorún

S aztán felkapja szép, dacos fejét,
Egyet szökken, mint tigris, leopárd
Lecsap, mint gyors ölyv : átkozza a gyárt,
Hogy mért nem zúzta akkor szerteszét —
S megcsókolta a kis doktor kezét
 46

LÁTOGATÁS.

V?
Az egész városban suttognak, beszélnek :
«Ma jön meg a fia Bérdy Gergelynének !»
Először van itthon, mióta kegyelmes,
— Leszalad pár percre az ősi tűzhelyhez.

Szeretettel várják, talpon egész város,

A sok kocsi robog, száz gyerek kiáltoz.
Langy, tavaszi szellő lobogókat lenget,
Szegény özvegy anyja számit minden percet.

Remeg az örömtől, félig szinte lázba,

— Uj élet ver, lüktet a vén ősi házba,
Rásütő napfénytől mosolyg minden ablak,
Még a galambok is vígabban kacagnak.

A foltozott tető integet már messze, —

— Az uj cserép rajta, mintha száz szem lenne,
Elbámul : jön-e már ? de semmit se láthat,
Nagy pipáju kémény bodor füstöt áraszt.

Sütnek-főznek ott bent, tegnapelőtt óta,

Gyorsan jár a sok kéz, ki nem fogy a nóta —
Nehezére esik, Isten, ember látja,
De tisztesség essék, érte nem sajnálja.

*
Maga néz utána minden kis dolognak :
Kopottas diványon nagyokat porolnak,
Simitgat, igazgat a vén tornyos ágyon :
Édesden szállja meg majd az édes álom !

— S fogy az idő, de nő gondoskodó gondja :

Hol, mi nincs még rendbe? — ezer kétség nyomja,
Zsörtölődik, jár, kel, ezt, azt elfeledte :
«így legyen, akarom, hiszen «igy» szerette !»
 47

S minden úgy lett, úgy van... ni, de nem jön mégse ?

a*.

Dél... alkonyat... szent ég, tán csak baj nem érte ?

Küldene már éppen, — szive büszkén dobban :
Nagy éljenzés haitik, «ott a fiam, ott van !»
Szalad ki elé az üveges tornácra,
A nagy módját, sorát onnan elcsodálja :
Bársonyos hintóból maga ki sem léphet,
Úgy emelik le a parádés cselédek.

S jön már, jön — kopognak ismeretes lépti,

— A leveles ajtót inas nyitja néki ...
Betoppan s az anyja két karjába roskad,
Örömében úgy sír : «fiam, csakhogy itt vagy !»
Nézi, hosszan nézi s nem elég, hogy látja,
Cirógatja lágyan, forgatja, mustrálja,
Eltipeg körülte, akárcsak egy gyermek,
Sápadt, ráncos arcán tűzrózsák feselnek.
S ott nyugszik, ott pihen hosszasan a karján,
És a fia ott áll, hideg, mint a márvány.
Elakadt a szava, máskor zengő nyelve,
Szemét süti, mintha valamit — restelne !
Áll . . . áll . . . és zavartan húzza kezét félre,
- Máskor úgy ölelte, szorította véle !
S ontja már a szép szót, ontja már a bókot —
De elfelejtette a : cuppanós csókot !
— S szeme meg ne látna ilyet az anyának ?
Könnyei, mintha még gyorsabban folynának?
De erőt vesz magán, «tessékeli beljebb»,
Lassúdadon, némán, szomorún úgy mennek !
S szegény a szavakhoz még ott bent is kapkod:
«Itt vagy drágám... itt vagy... ni, de hol a pakkod?
Futok, ide hozzák . . . oda lesz betéve . .
Ugy-e, hogy itt maradsz legalább egy hétre?!»
 f
ií'ii
48

S emeli, cepeli a nagy karosszéket,

Szokásból megtörli, úgy mond csak «tesséket»,
— Öreges, gyerekes minden szava, tette,
De lágy, édes érzés lakozik megette.
Törölgeti szemét ... s fia szótlan, néma,
Piruló zavarral köhécselget néha,
Később neki bátrul, megjön szava szépen :
«Ugyan édes anyám, minek fáradt értem ?»
«Ennyi tenger gondot mért szerzett magának ?
Hiszen tudhatta vón, hogy «odafent» — várnak,
A főispán hitt meg — és én oda szálltam,
Ne is haragudjék, igy van ez szokásban.»
«Úgy szöktem el most is... ejh-ejh... isten áldja»,
De tán vacsorára ?» — anyja még próbálja ; ’
«Vagy, ha kimódolnád, talán holnap délre ?»
— «Ugyan édes anyám, mért legyek — terhére!?»
All az öregasszony, minden tagja reszket,
}aj, ez a gyilkos szó úgy leikébe metszett,
Sebet éget szivén ez egy szó parázsa,
Nem is marasztja már, csak néz a fiára.
Kikiséri szépen, beboíorkál újra,
Gyilkoló fájdalom szivét tépi, dúlja.
Odarogy egy székre, lassan vérzik, szenved :
«Fiam, drága fiam, szived hova tetted ?»
Zokog egész éjjel ... S ott fent vígság járja,
Bámulattal néznek «kegyelmes» fiára.
Körülzsongja száz is, aki tőle várhat
S mind csupa mosolygás, talpnyaló alázat !
Rá ellensége is nyájas szemet forgat
S a fürge riporter hegyezi a tollat :
«A szive, a lelke — igaz aranybánya,
Első volt az anyja...!» ez jön a lápjába.
 n

i
! kH
It
.V
ML

m m¡m%
im
~=j m
ik f m
Mm ii
—fl

will
IIII
i
i
§i /
fii ¡71

ÜE
r^3Fv=MäEL.

KB
ÿ 1
§
% ;ä?
<7,
a»

— Áll az öregasszony, minden tagja reszket,

Jaj, ez a gyilkos szó úgy leikébe metszett.

f.
B%N~)
 49

— így olvassa másnap, — majd megszakad lelke,

A jó szomszédasszony félalélían lelte.
De felugrik : «semmi ! látott ilyet, látott ?
Ilyen bohó vagyok : az öröm — megártott !»
S a véres Golgothát százszor is megjárja,
Fennhangon olvassa : mi van az újságba ?
Szive mély fájdalmát úgy váltja fel gyöngyre,
Azt hiszi mindenki : örömtől hull könnyje !
És még dicsekszik is: «Nincs, nincs neki párja !
Kedves szomszédasszony csak az kár, nem látta !
De sebaj, hisz tudja, — ígérte, a nyáron :
Két hétig nálam lesz majd a — gyöngyvirágom !»

RÁKÓCZI.

Munkács táján, lehullt sárgán

A levele minden fának,
Arra ment el idegenbe, .
Neki a nagy éjszakának . . .
Minden dob csak azt peregte,
Tárogató keseregte :
Isten veled, Isten hozzád,
Sosem lát már Magyarország !

Megáradt a Márványtenger,
Könnyünk sirta minden felhő,
S hogy ne vón ott örök tavasz,
Hol sóhajtól langy a szellő ?
Gólya, fecske volt a posta,
Reménységünk’ odahordta,
S vártuk, hoz-e olajágat ?
S száz sebünkre ezret vágtak !
4
 /•

50

Véreztünk már pár száz éve,

A régi seb, egyre mélyebb.
Balzsamcsepp, ha hullt is rája,
Mindég volt benn’ egy csepp — méreg!
Gonosz kezek belelopták —
Már a szemünk is lefogták —
Hej, Rákóczi, hej, Bercsényi,
Kár is volt tán nektek élni ? !

Hasztalan volt vér . . . bitófa

S nagy hűséged Balogh Ádám,
Hej, Ocskayt, Bezerédit
Megejté a gonosz ármány !
S lement a nap Majtény alatt,
Uj bilincsre jött: uj lakat . . .
Szegény ország, Magyarország,
Ki törli meg könnyes orcád ? !

Hiába volt minden, minden . . .

Nem ! : Hulló vér nincs hiába !
Szabadságunk abból sarjadt,
Ettől szökött dús virágba.
Honnan fagyos szelek jártak,
Lágy fuvallat csap hazánknak,
Fagyát oldja hosszú télnek —
A halottak visszatérnek !

Nem hiába vertek patkót,

Megfordítva a lovára,
Visszahozza, — visszajő már, i
Nagy Rákóczi nemsokára !
Csak egy szót várt, mint mi éppen,
Villámlást a sötét éjben . . .
Bűvös szót, mely gyógyít sebet,
Átkot old . . . tengert betemet . . :
i

s mn- ?
TÁR
/•

51

Nincs közöttünk most már mélység,

Fátyol borul sebre, vérre . . .
Ilyen bölcs szót magyar király
Nem mondott ki sok száz éve!
Lelkeket hoz e szó lázba,
Koronánknak lett gyémántja,
Szivünkben is gyönggyé válhat ;
Hűségből hajt bokros ágat !

Óh, jöhetsz már fejedelmünk,

Megifjult az idő nálunk,
Tavaszodik s lesz még nyár is !
Éppen csak, hogy te rád vártunk,
Százados bú nagy keserve,
Ki van immár engesztelve,
S mély borúnak fénye támad,
Az a sok könny mind felszárad !

Örvendezz hát népek ezre !

Hajlongj Beszkid minden fája,
Öreg hársak, vén ágatok
Bokrétásan s dallal várja !
Nem temetjük bár, mint szokás :
— Temetése : feltámadás !
De azért asszonyok, lányok,
Koszorútok csak fonjátok !

S a virágos koszorúból
i Kettő legyen minden lánynak :
i Egyik tele bánatkönnyel,
— Ez kell a kuruc-királynak !
S a másikat miiljók szeme,
Örömkönnyel sírja tele . . .
— Kié lesz az? — Némán állunk,
*
Úgyis tudod, bölcs — királyunk !
4*
 jfr =:

52

RÁKÓCZI TEMETÉSÉRE.

Nem úgy hoztam volna dübörgő vonattal,

Váll adta vön vállnak, kéz adta vön kézbe,
Falvak át, városnak . . . Fel, egész Kassáig,
Dobogó szivek közt lett vön visszatérte . . .
Rézvert koporsóját le, percig se csuknám,
Egész ország könnye rá, hadd harmatozna
S dehogy zárnám csontját nedves, vén kriptába,
Inkább halóporát szétszórnám a honba :
Hadd szállna el messze, nagy csodatételre :
Minden kis atomból lenne lelkes lélek---------
Nagyságos fejdelem — mégis, hol pihentél :

7
Újra csak a magyar szivbe temetnélek . . .

A CSENGŐ.
— Csikós-románc. —

Jancsi bojtárt egy gazlélek

Megorozta, úgy meglopta :
Vezér-csikója nyakáról
Szép csengőjét leoldozta.
Az volt csak a drága csengő,
Szava száz közt is kiérzett,

'
Hej, mikor szólt: minden kislány
A Pejkóra, meg — rá nézett!
Sebaj, itt a Virágvásár,
Uj csengőt vesz hát Csongrádon,
Ez még csak a tájin jószág,
J
Mint kisharang, akkorát nyom . . .
Mértföldre szól . . . Büszke is rá,
A Tóth Lidit is megkérdi :
«Mit szólsz hozzá ?» «Aj la — szól az :
Szép csengő, csak nem a — régi !»
 r
7
J r; I__ t
l Jt

~*7
r
3 <
V
'/* ¿.t.
7^ /
-- -^6 7 Hv
ü
s
<rf- 7^
1
rtf %
i
(1
1
a
i
7
hi
P
wu f s /

Zz fl
'^
¿iS ¡K

3^
ft ft

«Mit szólsz hozzá?» «Aj la — szól az:

\ Szép csengő, csak nem a — régi !»

l
 ,

ë' K0NrV-g
TÁR

.
 53

«Nem . . . Már nem . . .» Ráhagyja ö is

— Jó, hogy jön a Sarlós vásár,
Megy Szögedre . . . Nincsen sátor,
Nincs bolt, amit végig nem jár.
No, végtére van egy csengő,
Nem nagy, hanem hát a szava :
Folyó ezüst . . . A hét fáját :
Ha meghallják odahaza !

Szombat este, hogy felrakja,

Még maga is úgy elképed :
Ni, a Pejkó szinte táncol,
Örömében nem is lépked . . .
Kiszalad a fele utca,
Tóth Lidi is úgy elnézi :
«Ejnye Jancsi, beh szép csengő,
. . . Kár, hogy mégsem az a — régi !

— Szontyori lett szegény Jancsi :

Nincs más hátra, mint — Szabadka.
Kitől azt a régit vette,
Ha még egyszer ráakadna !
Szerencsére ott találja,
Az is rászól : «Te vagy, János ?
Tudtam, nem hagyod a párját,
No, van még egy akkurátos!»

«De nincs aztán több ily csengő :

Ékesen szól, mint egy püspök . . . I
. . . Nyolcat mondtam ? — Jó, legyen hat :
Szomjas már bennem a — früstök . . .»
Jancsi érti . . . Fukar, pitty-potty :
Sosem volt az «áldomásban» . . .
— S lám a csengő a tánc közt is :
Ott citerál a nyakában !
 54

S ballag büszkén haza véle,

i
De meghökken a határba’ :
Hátha itthon mégsem úgy szól,
Egyszer-kétszer jól megrázza . . .
S uramfia, egész ménes :
Fülel az ismerős szóra,

r
Rohan felé a sok állat, —
— Úgy teszi fel a Pej kora . . .

S kiereszti karikását,
Haza, szinte hetykén lépdel,

*
Szóba sem áll most már aztán
Mindenféle fehérnéppel.
De a Lidi megállítja :
«Ni, uj csengő ? . . . Vagy a — régi ? !
Az ám, a formája olyas,
Csak a szava gyengébb néki . . .»

— Nem áilhatja ezt már Jancsi,

A kalapját szemrevágja :
«Gyengébb ám az . . .» — Egyet mordul . . .
S megy egyenest a korcsmába,
Iszik, nótáz, úgy elbúsul,
Hogy az a lány: meg nem érti . . .
— De hajnaltájt csak kirohan :
«Ott a csengőm ! . . . Ott a — régi !»

Az uraság sok jószágát

yr

Most hajtják a falun által,

Hátul megy az uj számadó
S lopott csengő bizony rávall !
S ez még hagyján, de Tóthéknál
Csak kinyílik egy kis ablak,
*

Zsalu közt a számadónak :

Rozmaringot . . . csókot adnak !
A n

55
A

«Hej, Lidi, az Isten verjen!» —

— Kitör Jancsi bús haragja :
«Számolunk még ! Ennyit szól csak,
S igaz jussát ott nem hagyja :
De szétzúzza száz darabba . . .
Mert minek az ? Tudja, érzi :
r

Az igazi csengő se vön :

Lidinek már az a — régi!
*

IDŐSB BALOGH PÁLNÉ.

Hirt hoztak hazulról, hogyha jól emlékszem,
Épp most három éve:
Idősb Balogh Pálnak a szép Ács Piroska
Lett a felesége.

S a hir folytatását most csak úgy véletlen,

A lapban olvasom :
özvegy Balogh Pálnét, ifjú Balogh Pállal :
Ma hozták be — vason . . .

VÁRJATOK . . .
Várjatok, várjatok
yr

Bús, komor fellegek,

A lelkem szállni vágy,
Repülni véletek.

Ő is könnyülést vár
*

Bús teherrel tele —

Várjatok fellegek :
Zokognom kellene . . .
 56

NAGYBETEG EGY ÖREGASSZONY .. .

Nagybeteg egy öregasszony,
Ott valahol, távol, messze . . .
Ott ülök az ágya szélén
Gondolatban, minden este,
Hogy két karom a vánkosát,
Puhogassa, pelyhegesse . . .
Azt hiszitek, nem érzi tán :
Hogy puhább lett feje alja ? !
i
Nem babona, szent valóság,
Érzem : tudja, hiszek abba :
Hisz kezemet száz mértföldről
Most is, egyre — szorongatja...

BÍRÓ ESZTI.
Biró Eszti táncos párját,
Bence Palit várja,
Szorongat egy rozmaringot
Pörge kalapjára.
S hetyke huszár : Thury Gergely
Incselkedik véle :
«Eszti lelkem, csak egy ágat,
Tudom, úgyis nekem szántad»
— Nyúl, lehajol érte.
El is kapja, ki is tűzi,
— Bence Pál belépett —
Rozmaringos cifra csákó
Biz, a porba tévedt.
Egy pár zokszó esett köztük,
Birok jött a szóra
S jó, hogy benne lélek maradt,
Thury Gergely otthon ragadt
Nagy, hosszú «urlóbra».
 57

S a rozmaring-háborúnak
Törvényen a vége,
Bence Pali sápadt, halvány,
Lehűlt már a vére.
Szelíd, mint a kezes bárány,
Alázattal lépked
S szinte remeg, ahogy hallja,
A virtusért úgy sokallja
A két hosszú évet.

Megy, támolyog, belebotlik

A nagy tanu-padba,
De egyszer csak sápadt arcát
Büszkén hátrakapja,
Ismét az a régi legény,
Nincs már nála bátrabb —
— Hogy véletlen mellé jutott,
Biró Eszti annyit súgott :
<Ne félj, hisz — megvárlak!

AZ ÉLET.
Unalom: a lélek ásitása,
Gond : a lelkünk verejtéke,
öröm : a szív mosolygása,
Egy kis fénye . . .
S az egész igy összevéve :
Az embernek: földi élte!

Az élet hosszú, mély sóhajtás

Bölcsőtől — sírodig,
Csakhogy neked lelked szakad bele
S más rajt — ásitozik . . .
 58

PÜNKÖSDI RÓZSA.
1887. —

Piros pünkösd napja,

Téged dicsőit ma:
Egész földkerekség valamennyi papja

S én egy kicsi lánynak,

Most feslő virágnak,
Egy verset ígértem — «pünkösdi rózsának».

Égnek nekivágva,
Száll az ima szárnya —
Beh könnyű doiog a papok tudománya !

Szállnak ők az égig
S a közt meg sem érzik :
Milljókat emelnek a nagy mindenségig . . .

S az én dalom szárnya
lm, lehull a porba :
Arfnak a kis lánynak ajkáig sem ér fel :
Lábait verdesi, csapkodja, csókolja . . .

BIMBO-HULLASKOR.
Jár-kél a halál, itt-ott bekopog,
Rózsánk bár bimbó, úgy tépdesi le,
Folyton temetés . . . hány szüle retteg ?
Remegő galamb a lelke, szive . . .
*

Este, ha fekszik s reggel, virradón

Száz gond epeszti... s néz annyi gyerek,
Sehogysem érti : apja s az anyja
Csókja egyszerre, mért lett — melegebb?!
 59

A TESTŐR.
— Mária Teréziáda. —

Fegyverbe riad, szökken az őrség,

Zavar, futosás, szörny az eset :
Egy magyar testőr a Burg-íolyosón
Uram, teremtőm, — lesekedett.

Nyiladék kölyke, bajsza se serked,

Két napos testőr s ilyet no ki lát?
Úgy alkonyattájt, mint kánya lecsap
S megcsókolt egy szép : szobacicát !

Hm ... ha cica von’. De más a bibe,

Szörnyedve súgják tovább a falak :
A nagy császárné ! Szegényke fiú,
Mázsaszám raknak reá ja vasat.
És gyülekeznek hadi tanácsba,
— A kapitány kék, lihegve zihál
S vörös, mint főtt rák, főhadnagy, hadnagy:
«Ily gaz merénylet ! A sorsa — halál!»

Halál ! S hogy golyó, pallos legyen-e ?

— Nemes a testőr, — foly hát a vita,
De fegyverbe se szökhet az őrség,
Lenn a császárné már a — dutyiba . . .

«No, félsz kamerád ? Te hetyke legény !»

«Katona féljen ?» az visszadohog.
«Pedig hát meghalsz!» «Egyszer legalább
Mindenki meghal nem uj a dolog !»
«Büszke az úrfi, de szólj igazán :
Tudtad, ki vagyok ? mondd szembe nekem,
«Nem, parolámra !» «Úgy kire lestél ?»
«Civil fecseghet, katona — nem !»
 60

«Derék, de mit tész, ha zajt nem ütök?

Ha megsúgom is, hogy én ki vagyok ?»
— Elveszett úgyis, — bátor a testőr :
«Úgy legalább még egy csókot adok !»

«Szemtelen !» — toppant egy csöpp, pici láb,

Császárné arca biborba pirul,
Parányi ökle lesújtani vágy,
De csak egy perc s már jókedvre vidul.

Kacag : «Pompás volt, e fránya fiú

Mától őrmester . . . Nos, hallja, mehet,
Szeretem a fess, bátor katonát.
— Ni, de hol a mersz ? Csókért nem eped ?
Pedig — incseleg bájjal, kecsesen :
Szabad, de csak a keztyühegyemet !

r
* ÁCS PALI.
- Jelenet egy végtárgyaláson. —

«Ács Pali : leszúrtad Csengeri Pált,

Te tetted ...»
«Igen, én.»
«Mondd az okot,»
«Vég Esztivel láttam, beszélni megállt
S neki orozva egy csókot adott . . .»

«És te egy csókért ölsz, ontod a vért?

Nézd, hogy zokog itt apja s az anyja !
— «Nem is egy csókért, a — másodikért,
Élne :
Ha csókját, Eszti is vissza nem adja . . .»
 I
..4r." t
f
\ I '; 'S ,y '

fV

X.
//A\ I tó
■ ! ,-E"
«

E^5
Br ,<y & ESS
x-fx
*

r*>
iy ¡I'ii ■~r.^
I I //J
], '¡¡i r!
IM
f % ‘ÚI .V
/
/ if
m
-< 7,

'
]

.s-'
n f/j ¿577 ^
i //

Szabad, de csak a — keztyühegyemet !

_ iS .£
” 1 .5
m
 61

A TOLONG
Gyerekésszel tévedett, botlott
S hangzik bírája zord szava :
«A fővárosból im, kitiltom,
Vigyék, toloncolják haza !»
S az ifjú bűnös áll szorongva,
S egyszer felriad hirtelen :
«Óh, tegyenek bármit is vélem,
Csak ezt ne tegyék, ----- kegyelem !»
Sir és zokog ... Ha rajtam állna,
Bűnét tán megbocsátanám,
Kitört belőle önfeledten :
«— Mit szól majd otthon az — anyám ?»

GALAMBODI ALAGUTNÁL...
Galambodi alagutnál
Megállóit a gyorsvonat,
Járnak, futnak, súgnak, búgnak,
Tanakodnak, kint, sokat.
Tilost jelez ott a lámpa,
Bent, sötét az őr szobája,
S hogy világgal odalépnek,
Hajuk szála áll az égnek :
Az őr nincs, de felesége :
A küszöbön — csupa vérbe . . .
Galambodi alagutnál
Csak ott áll a gyorsvonat,
Füttyent egyet, kettőt, hármat,
A gépész is kúrjogat.
A sínpáron sötét alak,
Meg se moccan, fekszik hanyatt . . .
 62

A ruhája úri — kényes,

Hanem szent ég, ez is véres,
Hogy rásüt a lámpa fénye,
Megcsillan a kés — szivébe . . .

Szaladgálnak tompán, lomhán —

S az utasok ezalatt,
Eltűnődnek, találgatják :
Mért állt meg a gyorsvonat ?
Ki is lépnek hárman, négyen,
«Na mi a baj ?» — «Semmi kérem . . .»
De a gépész bajsza alatt,
A szava csak egyet szalad :
«Hej az asszony, csak az asszony . . .
S szeme jár a csillagokon . . .

«Ismerte tán? Tud felőlük ?»

— Faggatják s a felelet :
«Ezt az urat sose láttam,
De az asszonyt eleget.
Vonatunkat sokszor várta,
Szeme, mint az éji lámpa
Messze fénylett, csakúgy égett . . .
Arcán nevetgélt az élet,
Szinte látszott, forr a vére . . .
— Rég tudtam, hogy ez lesz vége.»
Kipirulva, mosolyogva,
Most is látom, ahogy áll,
Galambodi pályaőrnek :
Kár ily kényes rózsaszál.
Szigorú a regulája :
Feje alatt so’ sincs párna,
Vagy legalább nem lesz meleg,
Alig szundit, már újra megy,
Éj-nappal a pályát járja
S a szép asszony ott, magába.
 63

Ember fia sincs körülié,

Búsul, mint egy rabmadár,
Héíszámra is alig hall szót,
Mert a férje — odajár . . .
S ha megjön is napközt, este,
Olyan fáradt lelke, teste,
Keze kérges, szava érdes,
És a csókja talán édes ?
Szegény asszony fonnyad, sápad,
— Napsugár kell a virágnak.

Egyszer aztán ősszel, télen,

Isten tudja, hogy esett,
Vidám zajtól oly hangos a :
Galambodi rengeteg.
Az uraság vadászott tán ?
Vagy a fia, vagy az ispán?
Nem kell hozzá gróf, vagy herceg —
Bent, tűz pattog, vígan perceg . . .
S mig a férj a pályát járja :
Bús galambnak van már párja —
Mert akad . . . az Isten verje . .
— S elszorul a gépész melle. —

Jó ég tudja, hova gondolt,

Szava megáll, elakad,
«Megyünk . . .» kurtán ennyit mond csak,
S a nehéz gép füttyöt ad.
S a kis őrház ott már messze,
Egy mécsláng az — élet benne,
Az is elhal észrevétlen,
Szél támad kint a setéiben,
Találgatja, sir a pusztán :
Az úr volt-e, vagy az — ispán?!
 i
64

VÉRNÉ VALLOMÁSA.
î
«Megjött az ítélet, Vér Pál figyelj rája :
Ahogy mi Ítéltünk, úgy ítélt a tábla.
Ki halált osztottál, tűrd is könnyű szívvel,
Készülj a nagy útra bátor, erős hittel !»
i
- S folytatja az elnök, remeg, reszket hangja : !
Konok tagadásnak nincs, lásd, semmi haszna, .

Könnyits a sziveden, fele terhét vesd el,

Felelj a szavamra: hogy halt meg Dér Eszter?!» ;
1
— Áll a legény, bámul, szinte beleszédül,
Haboz, tusakodik, elsápad, fehérül . . . 1
Szólni kezd ... de anyja belevág szavába :
«Tekintetes törvény . . .» s elfúl zokogásba.

«Legyen hát igazság ! — Tudjanak meg mindent —

Tanúbizonyságnak felhívom az Istent,
Belát a vesékbe, olvas a szivekben :
A fiam nem gyilkolt . .. nem ő volt ... én tettem !»

«Nem kellett menyemnek, se testem-lelkemnek,

Puccos volt, mint páva, örült a selyemnek —
Mulatságba, táncba nem maradt egy kézen,
— Hátha még asszony lesz, hát akkor mit tészen ? !

Gyűlöltem, utáltam s jaj, egyszer mit láttam?

— Titkosan kiossan az arató-bálban . . .
Eltűntek ... de azért a karom elérte . . .
:
— Ágh urfi is ott volt, ha élne, mesélne . . .»

Hörög a vénasszony, fuladva megállóit,

Vér Pali sir, zokog, megrázza a láncot,
A birák csak néznek ... de mennek, Ítélnek :
«Legyen uj vizsgálat: Kit terhel a vétek?!»
 65
-

s kutatnak, nyomoznak egész tavasz, nyáron ;

Szegény öregasszony könnyít a birákon.
Segít itt is, ott is, mindent ő ád kézre :
Meg van már a kés is ! - Most is csupa vérbe
S mutatja «itt álltam . . . mindjárt eltaláltam,
Az egyiket szivén, a másikat hátban
írják már, jegyezzék !» — könyörögve kéri.
Kihagyják felét is, annyit tud —- mesélni!
•• S újra törvényt ülnek a terembe, sorba
Ion az öregasszony, fejét büszkén hordja.
De csupa alázat és majd holtra dermed
Szólni kezd az elnök : «figyeljen kigyelmed !
«Kijött az igazság, most már tisztán látunk,
A tenger bizonyság elvette vakságunk
Tagadás nem használ, szó, könny meg nem védi
ács

Az irgalmas Isten irgalmazzon néki .»

«Ezennel ítéljük a király nevébe :

Vér Pál átadassék a hóhér kezére !
Mert ö volt a gyilkos ! — vezessék el, — intett
S kend azért feleljen : mért vitt félre minket?!»
«Feleljen, feleljen, mért vezetett félre . . . ?»
- Szegény öregasszony csak lerogy két térdre.
Dobogó szivében megreszket a lélek —
S csak egy sikoltása hallatszik szegénynek!
Viszik már a fiát, — az útját elállja :
«Én letört virágom, éltem koronája . . .»
Elakad a hangja, — mint kit szivén lőnek —
S úgy kell felsegitni a fegyveres őrnek.
Támolyog akkor is s csak nagysoká szólhat :
«Mért tettem ?... mért tettem ?» — tördeli a szókat,
Suttogva felel rá, de már akkor — félholt :
«Félesztendeig még legalább enyém volt
Fiam volt . . . fiam volt !»
1892 —
 66

AZ ALMÁS ASSZONVRÓL.

Ott didereg az utcasarkon,

Huhogja fázós két kezét,
Bizony, már a fazék parázsa
Behunyta rég — álmos szemét . . .
Ott üldögél . . . s kémlőn tekint szét,
Megszólítja, ki elmegyen :
«Tessék urfi, tessék kisasszony,
Szép almákat vegyen !»

Piramist rak belőlük sorba,

Tegnap még tiz volt egy hatos,
De elbúsul : romlik az alma,
Arca szomorú, haragos ;
Mily veszteség, megint milyen kár !
Jó Isten, megvert két kezed . . .
De eltűnődik s minden tizből
Egyet elcsipeget.

És lám, ma még kilenc az alma,

De holnap nyolcra ... hétre száll...
És pár napra, ahogy selejtez,
A hatot is sokallja már !
S a piramis törpül naponta,
Az alma mindig kevesebb —
Csak egy nem fogy s marad meg otthon:
A sok éhes gyerek . . .

BEZERÉD] ISTVÁN. r1--

Ontőkohóba sistereg az érc,

Dacos, nem bir a munkáskéz vele,
Nyög: más formát, mint amelybe szántak
Vágytól szikrázik vérvörös szeme.
 67

Forr, izzik, lángol, nyalja ketrecét,

Ijesztőn sivít : én gép nem leszek,
Lelket beiéin, uj formát adjatok :
Milyen «0» volt, olyanná öntsetek !

S megmozdul egy hegy messze, valahol,

Reszket belől, bár márvány a szive,
A fák bólintva egyre kérdezik :
Mi forrhat ott lenn, lelke mélyibe ? !
S lassú moraj kél, terjed, messze zúg :
Szobor kell — harsog — Bezerédjnek !
— Egy sziklacsúcs elválik hirtelen :
Ha csak gránit kell, itt vagyok, megyek !

Igen, igen, hiszek a csodában :

Megmozdul itt a honi föld, a rög,
A hegy, róna s ringó vetés felett
Dalos pacsirta égig feiszököd . . .
Mert lelket kap, ki lelkét érezé,
A holt tárgy éled, szive lesz neki,
így itt e földet nem szerette más,
Ringó kalász, hegy, völgy, ezt érezi !

A kész barázda vígan fut, szalad,

Gondolkodva elmélyed az eke,
S ki nyomán ballagsz, hallva nagy nevét,
Vájjon szived nem dobban meg bele ?
Lelkének kincsét pazarolta rád,
Jó atyád volt, tanító-mestered,
Rabszolgából lett szabad sarjadék,
r‘-
Nép, Messiásod nem feledheted !

Háromszáz év szűrte át keservét

Szegény jobbágy-nép, a te sziveden,
Csoda-e, ha megtelt bús panasszal,
És hogy örök könnyforrás lett a szem ?
54
 68

Röghöz kötöttek ... Vess, arass, de — másnak,

Húzd, vond az igát, ne lopd a napot
S e honnak földje csendes nyoszolyának
Sajátodul, még egy sirt sem adott !

A másé minden ! Kis portád, a ház,

Kopott falával búsan integet,
Ereszében gunnyaszt a fecskepár
S szinte szomorú a gólya-kelep,
örülni vágynak ők az örülőkkel —
S nincs nóta, dal az eszterhéj alatt,
Vén diófa fukar lomb s gyümölccsel —
A jobbágy fája : mogyorófa csak !

• • • ISY, így volt ez ... De cseng már lángszava

S az édes szónál szebben szól a tett :
Rabszolgakéz csak átok a hazán,
Feloldalak, emberek legyetek!
A föld a haza ! legyen hát hazád,
Hiszen, ha ez van, fél csak a teher,
Századok óta járod Golgotád
Nép, kereszteden kezem majd emel.

Ide terhedet . . . viszem ! — Vitte is,

Szent megváltónké sem volt nehezebb,
Tőr, dárda járta nagy, nemes szivét
S legjobban égett egy parányi seb :
Gúny nyilával a «legnagyobb» üté,
Hogy «idő előtt igy pisztolyt sütött»* —
Pisztolyt ? Pedig égi csattanás volt,
Az első villám, mely itt leütött.

, * Széchenyi István gróf a Jelenkorban hevesen meg­

támadta Bezerédjt s a «pistoly időelőtti elsütésének» ne­
vezte eljárását, hogy az önkéntes adózást Tolnavármegye
közgyűlésén felajánlta.

%
 69

Villám ! — hanem nem vadul perzselő,

Cikázó fény csak, égi jel talán ? :
Félholt nemzet vánszorgó léptivei,
Hogy merre menjen a nagy éjszakán,
Alatta örvény . . . ott tátong a mély —
Nem lépett oda . . . jött a virradat,
Bezerédj, elvetett magodból :
Egetverő faóriás fakadt.

Nép, szabad lettél, bilincsed lehullt,

Tied a föld . . . magadnak gyűjt kezed,
Hazát nyertél, te árva, hontalan,
És uj hitet : megint lett Istened !
S jöhetett már égrengető vihar,
Mély sötétjével borús éjszaka,
Lombján a vad szél bár kuszái, csavar,
De szilárdul ma is itt áll a fa !

Bokrétás ágán ritkább a virág,

Koronájából hull egy ág, levél ;
De törzsöd ép még : újjá lett hazánk,
Nép, te vagy rajta uj életgyökér !
Szöktess hát nagyra ágat, koronát,
Óh, hogy örül majd a nagy álmodó !
Mert jön, repesve ... itt lesz nemsoká,
Hisz gránit indul . . . izzik a kohó !
V

Áldott neve csengjen hát szerteszét,

-

Nyíljatok ki muskátlis ablakok,

Nyíljatok meg igaz magyar szivek,
Rá hozsannával, dallal várjatok !
Kis unokádnak nagyapó mesélj,
Lopd be nevét szivébe édesen,
Mig elfelejti, mi való, rege
S nagy alakja egyszer csak — szent leszen !
t
 70

JÓKAI JUBILEUMÁRA.

Egy név repked, szálidos szerte-széjjel,

Óh, ismeri a völgy, halom, róna,
Messze alföld, délibáb, a kék ég
Édes regét tud mesélni róla.
A természet lám, meghalni késik,
Fél tavasz van, a virágok érzik,
Hogy a sírnál megszűnik a hála :
Koszorú kell pedig homlokára !

Egy név repked, szálidos szerte-széjjel,

Ajk az ajknak, szív a szívnek adja,
Áldott név az ! szent, miként az oltár,
Koronánk ő drágakővel rakva,
ígérhetnek egy világot érte,
Nem adhatjuk oda mégse mégse !
Mert benne van büszkeségünk, fényünk,
— Az az egy név mindenünk minékünk !
Ki Jókai? — Én mondjam el nektek?
. . . Félig való, félig rege, álom . . .
Az Istennek teremtő ereje
Szállt le közénk, könnyű, röpke szárnyon . . .
Szobrász, költő, festő egy személybe’ . . .
Múltúnk fénye . . . jövő dicsősége . . .
Fénylő nap és egy mélységes tenger . . .
— Azután meg : igaz magyar ember !
Ki Jókai ? én meséljek róla ?
— A kit hirdet a hir ötven éve
S akit mégis, óh, mert alkotási
Még nagyobbak, — úgy kell venni észre.
Ki forgatva a toll-csatabárdot,
A szivekbe széles utat vágott . . . f
S szántogatva a közöny homokját,
ültetett be szépen nyíló rózsát !
 71

Száz eszmének magját elvetette,

Beplántálta szivünkbe a szépet ;
Megtanított először olvasni
S könyvet adott kezébe a népnek.
Könyvet, melynek bűbáji igéznek,
— lm lelkem is dalos fecskefészek —
Minden sora százszor meg van áldva :
Lelkesedés, ihlet jár nyomába’ !

Ki ]ókai ? — mért meséljem néked ? !

Óh magyar nép : szivedbe van irva,
Humorával magát benevette,
Bánatával magát oda sirta . . .
— Óh látom már gyúladni a lángot,
Tűz csapta át az egész országot,
Tűzdelik a babért a cserágba —
— ünnep lesz itt nagy Magyarországba’ !

Óh, legyen is egeíverő ünnep,

A sok szép lány koszorúját fonja,
Vegyük fel a kapcsos bibliánkat,
Jöjj magyar nép, menjünk a templomba.
Imádkozzunk hosszú éltet néki,
— Bár az időt amúgy is túléli ! —
Lángszelleme, hogy itt köztünk éljen :
S lelkesítsen még sok ezredéven !

PATAK U] URÁRÓL
— Windischgraetz Lajos herceg főrendiházi beszédére. —

Előttem az újság. Olvasgatok benne,

Hatalmas érzések szöknek a szivembe :
Hiszek már e Földbe’, a Magyar Istenbe’
 72

Szép gyermek-emlékek átcikázzák lelkem :

Ott vagyok ismét a pataki várkertben . . .
Rákóczi hársfái bólogatnak sorba,
Jaj, de a lombok közt, mintha vihar volna.

Minden kis ág hajlik, minden levél reszket :

Ma jön meg — suttogja — uj urunk, a herceg,
■/ • Behajtjuk a könyvet, elhal sokunk hangja:
Épp a «szabadságharc» volt aznap feladva . . .

Félve olvastuk csak Isaszeget, Váczot . . .

Haragos Windischgraetz, hogy kardjára vágott,
S nem akart alkudni rebellis magyarral,
— Az ő fia jött meg, nagy kocsirobajjal . . .

Patakvár uj urát láttam aztán újra,

Bárha biz szép parkját előttünk becsukta,
S pusztultak a tisztek, elzavart cselédet,
Ki magyarul tudott s németül nem értett . . .
Láttam ott még sokszor katonásan járni,
Fülébe suttogtak Rákóczi vén fái.
Mi tudtuk, mit súgnak, lelkünk csak őt félti,
Hogy e szent suttogást meg, sohasem érti!

De édes bűbája van e honi rögnek :

Barátunkká teszi, akik reánk törnek.
Megfogja vaskézzel, vagy, mint anya karja,
Gyöngén átkarolja, ha menni akarna . . .

Aranykapocs egy nő* ... s az első sirhalom:**

Mély barázda szivén, e büszke ugaron,
De mint jó irtovány, egyre puhul lelke . . .
— S fiát már ez a Föld, magyarrá nevelte.
* Felesége: Dessewffy Valéria grófnő.
** Első fia Sárospatakon halt meg.
 A

73

S most, hogy jött Rákóczi, a dicső, szent, áldott,

Patakvár már fényben, ragyogóan állott :
Tisztelgett az utód . . . Ős bástya, mit termett :
Borostyán fedte el a drága, szent terhet . . .

■ 2
S az a sok borostyán nem hervadt el, látom,
Rákóczi porából él egy gyökérszálon,
Két szivet egybefűz ... Az utód merészen :
Már-már a «szabadság mennydörgése» lészen.
Szava tárogató, villámlás az éjben :
«Magyar itt ez a föld, kell, hogy azzá légyen,
Békitsd meg hű népét, erősség ez neked . .
— S be fognak gyógyulni : a régi, mély sebek !»

. . . Előttem az újság. Olvasgatok benne,

Hatalmas érzések szöknek a szivembe :
Hiszek már e Földbe’, a Magyar Istenbe’ .

LILLA IMAKÖNYVE.
A debreceni ünnepség epilógusa. —

A «nagy erdő» virággal van tele,

Csupán csak rád várt, jó Csokonai ;
De mintha díszét, hulló szirmait
Félne, nem merné eléd ontani.
Bokrétás ág vagy, óh, te magad is,
Késő századnak szórsz dús illatot . . .
S örök a babér Lillád homlokán,
Bár myrtuszt rá, nem kezed fonhatott.
Élsz . . . feltámadtál, vagy inkább talán :
Mi keltünk egyszer öntudatra már ? :
Bús vándor-diák, lásd, hogy tisztelünk,
Hódolni eléd ország népe jár . . .
 74

S mi csak tied volt, kedves az nekünk,

Megbecsüljük az ócska lim-lomot,
Szent ereklyénk a «csikóbőrös» is,
Mely biz üresen, sokszor «kotyogott».
Itt van tilinkód, kedves furulyád,
És szemem rajta úgy elrévedez,
Régi, kopott könyv pedig, nem egyéb :
Drága Lilládnak imakönyve ez !
Azon tűnődöm, hogy mért hagyta ránk?
Imádkozzunk belőle, érte tán?
Mert nem alhatik lenn a sirba sem,
Hogy szived törte, élted hajnalán ?
Nem ! Ha vétett is, rég feloldva már,
Még áldnunk kell a sebverő kezet,
Szived vércseppje, látjuk, merre visz :
Halhatatlanság ösvényén vezet . . .
Az az imakönyv másért van tehát,
Óh, hozzád szól az, édes nemzetem :
Merülj el benne, némán vezekelj,
— Ezt olvasom a sárgult levelen :
A késő hála : üres pompa csak,
Benne intés van, vagy tán néma vád :
Nagynak, dicsőnek kenyér kell elébb —
S inkább ne nyíljék bús sírján — virág ..

A FOLD MEG A FALU.

Óh, nem ismerik itt, ezt a földet sokan,
Csak azt látják : hegy-völgy s hogy itt-ott halma van
— Óh, nem ismerik itt, ezt a földet sokan.
Város finnyás népe szidja porát, sarát,
Pusztát, délibábot biz csak pingálva lát,
Hogy ismerné tehát a föld lelkét, magát !
 à

75

Pedig ielke van itt minden kicsi rögnek,

Belőle panaszok, bús sóhajok törnek,
Valami úgy fáj itt, a szép magyar földnek.

Sír a föld, sokszor nyög, siratja önmagát,

A messze távozott s itthon maradt fiát,
Sír a föld, nyög a föld, óh, hallgasd meg szavát.

Százados keservről sóhajt völgye, halma,

Ezer éves panasz sír a kasza-zajba’,
Épp az fáj a földnek, hogy senki sem hallja !

Mit a múlt, ezredév ? Minden csak a — jelen,

Legfeljebb a — holnap, — fő, hogy kalács legyen,
S ott a haza, ahol : bor, pezsgő, szerelem . . .
Balgaság határnak a hármas bérc, halom,
Lélek, dal, az élet szálljon gyors vonaton —
— Csak nem pityeregsz a bús tilinkó-dalon ?
S ha csak «pitypalatty» kell, zengő délibábok,
Ezt ugyan «odaát» épp úgy megtalálod,
Az a fő, hogy legyen sok, csengő dollárod !
Ez a Föld, az Isten, csakis ez az élet !
Pénzed van, hisz akkor mindened van néked,
Szégyeld hát magyar nép, — honi föld éhséged!
— ---- így foly a szóbeszéd ... Megreng e föld rája,
S a felhő könnyet sír a szép Adriára,
A haragos hullám a hajót úgy rázza.
Ing a Caronia . . . Carpathia reszket,
Óh jaj, hányán hányják most ott a keresztet ?
A vánkosnak vitt föld, ily szókat rebesget :
Ne menj te magyar nép idegen világnak,
Jobb itthon maradni : házőrző kutyának,
Mint lenni odakinn — kóbor oroszlánnak ...

■
 76

Ki csalogat, csábít, gaz a szive, lelke,

Szülhette ez a föld, de már — kivetette,
— Arany salakja is kerül a — szemeire !

Rúgd ki hát, verd ki a «hazátlan bitangot»,

Fojtsd torkára a szót, a csábitó hangot,
Ne hagyd itt a falut... azt a kis — harangot...

A falu az: ország... A város csak város,

Idegen bálványnak, mely mindent feláldoz, —
Falu a múlt s — jövő, a szép, a virágos !

Őserő szunnyad itt, amely földre éhes,

Minden kicsinyke rög : odanőtt szivéhez,
— Ne szakítsd el tőle, mert akkor — elvérez-..

Oltsd inkább a szomját... s bár poros, bár sáros,

Ne nyeld el a falut, te sok cifra város
S ne nagyon költögesd, bárha kissé álmos !

Hiszen egy ezredév szunnyadoz ott benne :

A magyar nemzetnek forró honszerelme,
Ő a magyar földnek a — megértő lelke.

Nem is értheti meg e földet senki sem,

Csak kinek az: munka, nem lusta kényelem,
A ki tudja, érzi, hogy — kenyeret terem !

BÁN BÍRÓ.

Vén szolga a szárnyas ajtót kitárja,

A törvényszék visszavonult tanácsra :
Pisztolyt láttak Dér Klárinál egy este . . .
S Ágh urfi sem megyen többet őz-lesre,
Halva lelték, — ki tette ? !
 77

Tele van a hosszú asztal Írással,

Az elnök úr elvitáz a birákkal,
Tanácsjegyző Írja szavát serényen :
«Semmi kétség, tisztán látok egészen :
Az vitte rá, a — szégyen !»

«Az vitte rá, mormolják mind, — a szégyen»

De Bán biró nézi őket sötéten,
Arcára tör, elfutja a haragja,
Az indulat csak úgy viszi, ragadja :
S belekap — a szavakba.

Reá néznek — bemélyed az Írásba,

Lesik szavát, de várhatnak reá ja,
Forgat, lapoz, keres, kutat sokáig
S száll a lelke, meg se pihen odáig,
Addig a kis faházig . . .

Falujának csendje jutott eszébe,

Görbe utcák, meszelt házak fehérje . . .
Fent, a dombról messze bámul a papiak,
Úgy elragyog két kis szeme : az ablak . . .
Rá venyigék szaladnak . . .

Ott a tornác, széles eresz, sok fészek .

Karcsú torony feligyekszik az égnek,
Árnyat vet a szomszédba, a kis házra,
— Óh, van annak úgyis fénye, világa :
Dér gazdának leánya.

Kis leány még hozzá képest Dér Klára,

Hanem azért játszogatnak javába.
«Hát a lecke ? ! — édes anyja korholja,
^leg is szidja, de kijár az ozsonna,
Méz, dió a haragja . .
 78

— Bán bírónak itt a könnyje kicseppen*

Kezére hull . . . néz, széttekint ijedten
S beszélni kezd, megindulva, nagy hévvel,
De nem szájjal, sokat tanult eszével,
Aranyos jó szivével.

Beszél, beszél, megbámulják, csodálják,

Száll a lelke, rábólintnak a nyárrák,
A vén kutgém meghajolva hallgatja,
Kelepel a gólyamadár : csak rajta,
Egyre tapsol, ne hagyja!

B eszél, beszél, nem is lát már egyebet :

Selymes haját, azt a szelíd kék szemet
S tele fészek meséli az ereszbe’ :
Nem engedte pajkosan, hogy kiszedje
S most ölni sem rettegne ? !

Beszél, beszél, — fény tör be a szobába,

Édes anyja, mintha rajta beszállna ?
Ibolya-szag, rózsaillat megcsapja :
«Látod, ezt is Klári hozta síromra !»
— Ha most egy jót sirhatna ? !

Könnyet törül . . . Nincs már bűn a világba,

Neki, ezért amit meg ne bocsátna . .
Szava fűz, láng, perzsel és gyújt egyszerre,
Forró lelkét beszédjébe lehelte :
«Klári ezt nem — tehette !>

Bizonyítja, a sok törvényt citálja . .

— Egy-egy biró bólint is már reája,
Felugrálnak, kéz nyugszik a kezében,
«Igaz, úgy van, ártatlan ő egészen»
Ki is mondják : «úgy légyen !»
 79

S mennek vissza a nagy törvényszobába,

Kezét rázzák — s mit tudja ő, ki rázza ?
Messze van még, a szoritást nem érzi —
— Ni, a Bodri a szavát, hogy megérti,
Kenyeréből vet néki . . .

S ezer emlék selyemszála befonja :

Iskolából indulnak a templomba,
Úgy örülnek piros pünkösd ünnepnek,
Fiuk, lányok ünneplőbe ott mennek,
Imádkozni istennek . . .

Dér Klári is amott lépked kevéíyen —

— Óh, igy látja most is tisztán, fehéren...
... S tűnik a ház ... édesanyja ... az ablak ...
De hallja még : a galambok kacagnak . . .
— S azok is megriadnak . . .
— 1893 —

GVÁSZHIR.

Megjöttek a lapok, ni, van egy levél is !

Szalad kis fiacskám, a kezembe adja,
Kiváncsi kis lelke kiragyog szeméből,
Bántja az a levél : nézzük, mi van abba’ ! ?

Hozzám simul ő is, édes feleségem,

így olvasunk szépen egy levelet hárman ;
De csak ketten értjük, kis fiacskánk ujjong:
Neki az is öröm még, ha másutt gyász van !

Meghalt a szép Gyulus ! szülék szemefénye,

Olvassuk, olvassuk, — szemünk könnybe lábad,
Látjuk kigyúlt arcát, kis ziháló mellét,
Sóhaját is halljuk, de már lassan fárad
 80

S látjuk nőni szárnyát, mellyel elszáll messze . . .

Glória gyúlt fején, — hisz már fent az égbe . . .
Mardosó fájdalom tépi szivünk, lelkünk :
Jó Isten, haragod, ha minket is érne ? !
Rémitő gondolat ! — sóhajunk elakad,
Magunk elé nézünk mélázva, leverten . . .
S im, sikoltás hallik, szivünk alig dobban,
Kicsiny kis fiunkhoz lehajlunk mindketten.
Miért e sikoltás ? ! — öleljük, csókoljuk,
Mi bajod ? hol, mid fáj ? oly aggódva kérdjük,
Reszkető négy karunk puha vánkost formál,
Lefektetjük rája, hintáljuk, becézzük.
S nevet már, szalad már ! — karunkból kisiklott...
— Szemünk összevillan, könnyben úszó fénnyel, —
Keblünkhöz szorítva, mintha itt tarthatnánk ? !
— Majd megfojtottuk egy — forró öleléssel !

KÍS LEÁNYUNK BETEG . . .

- 1895 —

ÉJJEL.
I.

Nehéz napok virradtak fel ránk,

— Nem is nap ez már, — éjszaka...
Minden sötét, hisz napunk, fényünk,
üdvösségünk, vágyunk, reményünk,
Ő volt a kedves, ő maga.

S ott vivődik szörnyű tusával,

Kis melle úgy hörg, úgy zihál . . .
— Mig itt az orvos : van reményünk
S ha megy, kilép, — az ajtón — félünk :
Nem suhant-e be a halál ? !
 81

II.

Szeded kis ruháit,

Rakosgatod szépen,
Úgy, úgy csak rakosgasd :
Legyen minden készen.

Szépnek, a legszebbet
Válaszd ki, tedd félre, —
— Nagy úr elé készül :
Az Isten elébe.

III.
A sötét éjjel
Ismét leszállóit,
Kiölt szivünkből
Minden világot.
Kínzó sötétség —
Csak éj ne lenne,
Ágyunk, fekhelyünk
Tövisre vetve.
Most melegség fojt,
Egyszer csak fázunk,
Itt hagy az álom,
Nincs nyugta nálunk.
Fáradtan baktat
Az álmos óra,
Jaj, mikor ér el
Már virradóra ?
Vagy fél sietni,
Még ütni sem mer?
Érzi tán : nálunk
Sosem lesz reggel . . .
 82

Az éji mécs is
Reszket, kialszik,
— Minden kis nyögés
Kettőnek hallik
S be a szivünkbe :
Százszor nyilallik . ..

IV.
Alszom végtére, — álmodom :
— Mellettem száz vonat robog,
Ezer kerék zúg és forog
S a kalapácsok, pörölyök ... ? !
— Ah, azt hiszem, megőrülök !
S fáradt pillámat felnyitom :
Piciny melle zihál, hörög . . .
Kis zaj, mintha légyszárny zörög,
Vagy mintha hullnak hópihék —
— De nem zúg igy ezer kerék !

V.
Imádkozunk kis bölcseiénél,
S mint őszi permeteg,
Nagy váratva könyünk kicsordul,
Arcára hull, pereg.
S arca ragyog, oly szép e könnyel !
— Most rátűz épp a nap . . .
Szentelt vizet sem kell, hogy hozzon,
Óh, jaj, ha jő a — pap !

VI.
Bús látományok
Báninak, gyötörnek :
Látjuk nyilt száját
„ A sirgödörnek . . .
 83

A harang zúg már,

A papok jönnek . . .
Az ének felsir,
Hullnak a könnyek . . .
Bús panasz, sóhaj
Szálldos a légbe . . .
Végre elérünk
A sir elébe . . .
Hull a göröngy már . . .
— S jaj, mi lesz aztán?
Nagyobb kínt szivünk
Csak nem érez tán?
— Csak megszakad tán? !

VII.
Átemelem másik ágyba, >
Teste parázs, érzem,
Hó-párnák közt más se látszik :
Piros arca éppen.
S olyan az a szép fehér ágy,
Mintha kinn, a hóra
Valaki egy piros rózsát
Odaejtett volna !
Vili.

Jönnek, jönnek a résztvevők :

Keresztanyja, keresztapja,
Jó nagyszülék...s nem szól egy se,
Csak a kezünk szorongatja.
Ily szorítás máskor édes,
Hű szeretet nyilt beszéde
És most: egy elfojtott jajszó,
— De megértjük: vége, vége!
6*
 84

VIRRADAT.
IX.
De virrad mégis, ki az éjszakából,
Ki a szabadba, napmelegre,
S mikor kinn járok, visszafordulok, mert
Minthogyha újra esteledne?

Csak be, csak mellé, itt a fényes hajnal,

Szemét kinyitja, ez a virradat!
Világosságunk, lesz már óh, minékünk:
Ha nem is kél fel többet, kinn a nap!

X.
Igen, igen, megvirradt már,
Valahára egyszer,
Mint a tavasz, oly balzsamos
Ez a téli reggel.

Egy-egy sugár ablakunkról

Kis arcára téved,
Nézd feleség, nem napfény ez :
A visszatért élet !

XI.
Oly nyugodtan alszik,
Megszűnt kínzó láza,
Lehellete csupán
Egy légyszárny zsongása.

Keltsd fel édes mégis,

Még most is úgy félek,
Olyan szépen alszik :
Fel, sohasem ébred . . .
 85

VERŐFÉNY.
XII.
Szép vagy, gyönyörűség,
Lelkem pici lánya,
Kis szád piros, mozgó
Katica-bogárka.
Billegő kis ujjad
Csiga-biga szarva,
Úgy-úgy eltapogat
Most erre, most arra . ..
Szép vagy, gyönyörűség,
Drága, pici jószág,
Te vagy a türelem,
Az angyali jóság.
Bánatunk öröme,
Vígságunk vígsága,
Édes csepp az élet
üröm-poharába . . .
Sok gond közt születtél,
Hej, de öröm lettél
S ha egyszer nem volnál
Be nagy bánat lennél !
Vagy oly nagy öröm vagy
Nem is lehetsz bánat?
Percnyi életed is
itt marad szivünkben:
örök ragyogásnak ? !

XIII.
Diri, diri-dongó
Szálldos a szobába :
Mit akarsz tolvaj méh ?
Hess, ne szállj reája !
 86

Most tanul gagyogni,

Édesen beszélget,
Majd csak magunk lopunk
Kis ajkáról mézet . . .
XIV.
Kis vánkosa kemény —
— Add már a kezembe,
Kemény két karom is —
Tegyük a szivemre.

Itt ringatom lágyan,

Itt lesz csak szép álma,
Az altató nóta :
Szivem dobogása . . .

EGY DALRÓL
Egy édes dallal tartozom neked,
Szivembe hordom éppen húsz éve,
Készen egészen, sokszor úgy érzem :
Le kell csak írni, tudom betéve . . .

Veszem a tollat, elkezdem százszor,

De szivem, lelkem kéne kiírni —
Óh, várj hát édes, még vagy húsz évig,
Csók közt, lassan, mig el tudom — sirni ...

A TŰZHELY MELLŐL

Válogatom, rendezgetem,
t
Amit lassan összeirtam.
Ez sem tetszik, az is gyönge
S mind-mind ott már a láng-sirban.
 87

Egy-egy versnél eltűnődve,

Gondolkodva meg-megállok,
Olyan nehéz a megválás
Ti tőletek, sok szép álmok . . .

Mindegy, vesszen, ha már vége,

Hamvadnak is mind ott, sorba . . .
Hanem egyszer a kezemet
Titkos erő csak megfogja . . .

Óh, nem tudom tűzbe dobni,

Mit rólatok írtam össze . . .
Szivemből jött, élnie kell :
Szivetekben mindörökre . . .

POÉTASORS.

Szivével irja a poéta versét,

De a közönség lélekkel méri :
A ríme nem cseng, lába is sánta,
Szóval a vers a papirt sem éri.

Óh, jó közönség, milyen más volna :

Ha lelked helyett szived is lenne :
Ami szívből jött, szívhez is szólna
S a szív — lelket is találna benne ...

KARÁCSONYI GONDOLATOK.
I.

t, Szép, fehér karácsony, jaj, mi lenne akkor,

Hogy ha te nem volnál rágondolni félek :
Kihalna a földről ez a kis poézis :
Víg gyermekkacagás . . . megelégült lélek ...
 88

II.

ISV, karácsonykor, nem csak Krisztusunk,

Az ember is — megszületett,
Ösztön helyett lelket ekkor kapott
S Isten elszórta a csodás magot,
Amelyből lettél : édes szeretet !

A HAJNALI ÁLOM.

Leggyönyörűbb, legédesebb
A hajnali álom,
Tündérország rózsakertjét
Gyönyörködve járom.

Nem földi ut vezet itten :

Szárnyat kap a lélek,
Légies lesz, mint az illat,
Dalos, mint a — fészek.

Lent, a földön karöltve jár

Velünk a baj, bánat,
De itt a gond sánta lábbal
Hátul szaporázgat . . .

Mind hasztalan, be nem érhet,

Még, ha el is érne :
Tündérszárnyon átröppenünk
Szebb — tündér-vidékre .

— MéS sem ezért leggyönyörűbb

: A hajnali álom :
Csókkal ébreszt minden reggel,
Az én kicsi lányom !
 89

ABBÁZIA! EMLÉKEK.
— Fiam betegségekor. —
1904.
I.
SZOMORÚ UT.
Szép Adria, tehozzád hoztuk el
Gyógyulni, a mi fáradt betegünk,
Sápadt, bús arcán uj rózsát fakassz,
Nekünk úgyis csak ott van a tavasz, —
— Napod bár perzsel, lásd, hogy reszketünk !
Gyógyítsd meg őt, a lelkünk esdekel,
Óh, nézd, ajkunkon imádság a szó,
Balzsam van itt, párában, a vizben,
Te vagy az Élet, Te vagy az Isten :
Abbázia, mosolygó Quarnero !

II.
KÖNYÖRGÉS.
Igen, könyörgünk, százszor megáldjuk,
Minden virágod, amely itt fakadt,
Babérfádon víg madár nevessen,
Száz rozmaring, száz ciprus-ligetben
Tavasz álmodjon : örök szép nyarat !
Deres szakállad, zordon tél-apó
Ott rázogasd csak, túl a Karst-hegyen,
Oles hajtást szökjön itt a pálma,
Enyhe légben, párás napsugárra,
Jókedv ujjongjon s édes szerelem . . .
Ezért könyörgünk, óh, de jaj neked,
Ha kioltod reményünk mécsesét,
Úgyis csak pislog, félig alva már —
— Nem lesz itt, tudom, több tavasz, se nyár,
Csak bús enyészet széjjel, szerteszét . . .
 90

Mert megátkozunk minden kis fűszált :

Nyár perzselje le, tél fagyassza el,
Ti kékes, szelíd, ringató habok,
Mindent elöntve, égig csapjatok,
Hogyha vad bóra bősz korbácsa ver . .

Szép Abbázia, halál-völgye légy —

— Rémes átkunktól mi is reszketünk :
Kopár sziklák közt, lágy zefir helyett,
Mérges viperák ti sziszegjetek------ —
Óh, add vissza hát édes gyermekünk !

Ili.

A TENGER.

«Hát ez a tenger ?! — kis lányom kiált —

Apuskám nézze, nézze — mekkora !» —
S a fiam inkább a hajót csodálja
S fickándó halra vásnék a foga.

«Mily kék az ég !» — az anyjuk lelkesül,

De a csónakban úgy fél, úgy remeg,
Aggódó gondja ajkán szóba tör :
«Kiestek . .. szent ég ... jaj. .. jaj gyerekek ...»

S én ülök némán, csendben, szótlanul,

Gondolatom csapongva, messze jár,
Az ég azúrját észre sem veszem,
Borongós nekem az egész határ

Lelkemben ott bent, száz sirály sikong,

Ezer gond, kétség vijjog, szárnyra kél,
A tengerben azt látom, nézem én :
Hogy : — mekkora — mély .
 91

IV.
VÁLÁS.
A válás csókja ég még ajkamon,
De már ringatnak a kéklő habok,
Fodrozza a gép a csendes vizet,
Tőletek jövök, futok, rohanok.

Nézem az örvényt, mit vág kis hajónk,

Tarajos habja messze fut, szalad,
— Jaj, ne nézzen lelkembe senki most :
Ott még széditőbb bent, a forgatag !

V.
HAZAFELÉ.
Nem is láthatom már
Kis ablakotok,
Azért mégis látom :
Kendőtök lobog.

Sőt, ahogy ellepi

A könny szememet,
Már nem is egy ablak :
Ezer integet !

VI.
LÁTTAM AZ ISTENT . . .
Láttam az Istent... Tán ma először,
Lestem s mit művelt, igaz, csoda-tett :
Egy kréta-fehér, halavány arcra
Piros rózsákat — íestegetett !
... Láttam az Istent,
Mit tett :
Csoda-tett !
 92

VIL
LEVÉL-RÉSZLETEK.
«Itt sincs tavasz biz, csak bús, ködös ősz,
Napot se látunk, tán fel sose kel?!
Abbázia, mondtam ugy-e, hogy :
Fád, ostoba hely . .
«Végre kisütött ... bár közbe havaz,
Vacogunk, sokszor fűteni kell . . .
De már két kilót hízott a gyerek —
— Nem rossz ez a hely!»
«Ma vihar tombol, vad bóra dühöng,
Sokszor házastól majd felemel . . .
A fickó hízott - négy kilót újra . . .
—r Isteni hely !»
VIII.
A SZÜLŐK SZIVE.
Ha megmérnék a bús szülők szivét:
A fájdalomnak mennyi súlya van? —
Aggódás, kétség, elveszett remény,
Az a sok keserv a szív fenekén :
Súlyosabb lenne, mint a szinarany!
De ha megmérnék a szülők szivét:
Ezer kétségük, amint oszlik el
S bús aggódásuk sötét éjjelét
Új remény mécse oszlatgatja szét, —
— Szivük könnyebb vón, mint egy kis — pehely!

MAGAM IS . . .
Követtél hűn, miként az árnyék,
Óh, vagy az élet-tengeren :
Szárnyad emelt át csendesen . . .
Mintha nem is e földön járnék:
 93

Napos, derült volt lenn a tájék,

Szelíd, mosolygó fent, egem . . .
Lépkedtünk rózsalevelén . . .
— De hát vájjon reánk mi vár még ?

Rózsánk elfogyott . . . meredek,

Gyopártalan volt fenn a hegy
S utunk tátongó mélybe visz.

Édes párom, bocsáss, megyek,

Nem kell már vezető kezed,
A sirt elérem magam isi

AZ ELSŐ LEVÉL
ünnep van a házban, az első levelet,
A messze távolból, ma irta kis lányom.
Biz, még szarkalábak az ő kis betűi,
Olvasni sem tudom, inkább csak próbálom.

Tudósok, poéták, remekírók sorba,

A toliatok mégis sutba dobhatjátok.
— Az a nagy poca ott a levele végén :
Jobban megríkat, mint száz kötet irástok !

NAGY UT ELŐTT.

Meghasonolva, kész a halálra,

Pisztoly ravaszát nézi, babrálja,
Szeme a gyilkos csőre mered :
Csitt... mi zaj ? — Tán csak nem a gyerek ?
— Bemegy ... kis fia álmába’ kacag ...
Néz . . . elereszti gyorsan a ravaszt :
Holtra ijedne a kicsi lélek,
Holnap ... ma nem . . . hátha — felébred?
 94

AZ ÉLET.

Golyó egy sebet üt,

Éltünk csupa seb :
Óh, meghalni könnyű,
Élni — nehezebb !

JELENET A PERHONON.
Megállóit a vonat, könnyű libbenéssel
Leszökkent róla egy selymes úri dáma,
Kalapos mivoltját egy vén parasztasszony
Már messziről nézi, úgy-ugy elcsodálja.

Odarohan hozzá, elkapja cókmókját,

Görnyedez alatta, többször meg-megállnak,
Nem birom szó nélkül, odaszólok halkan:
«Nehéz az a batyu, jó anyó, magának !»

Szúró tekintettel, végigmér az asszony,

Mintha gondolkodnék, mit is mondtam neki,
S büszke önérzettel felkapja a fejét:
Hát hiszen, a — lányom csak nem cepelheti !

EZER ÉVES DALTÓL HANGOS . . .

Ezer éves daltól hangos
Minden kicsiny fecskefészek,
Én is tudom, hogyha élek,
Csakis e nótákban élek.

Pedig biz mi nem cifrázzuk,

Dalunkban tán nincs uj semmi...
Én se tudok, mint a fecske,
Más egyebet, csak — szeretni !
 95

A GYORSVONAT.
Két kis egérke-lóval
Dagasztom a sarat,
Mellettem vad irammal
A gyorsvonat szalad.

Látok reám bámulni

Kiváncsi sok szemet,
Sejtem, hogy annyi ember
Rajtam mulat, nevet.

Döcögünk csendbe, lassan,

Alig baktatva csak,
De nem irigylem őket,
Óh, hadd robogjanak !

Engem kicsiny családom

Már rég keblére zár
S a gyorsvonat zihál még,
Ki tudja merre jár ! ?

A VÉN FA.
— A megyei számvevőség államosításakor. —
1903.

Ezredéves fának letörött egy ága,

Korhadt volt, s nem szellő, de erős szél rázta ...
Vagy tán nem is kellett nagyon rázni, tépni,
A vénség : betegség, ez volt veszte néki ...
Szóval, porba omlott egy ága a fának,
De akik ledönték, azok is megállnak,
Kegyeletet ébreszt bennük az — enyészet,
Meg : abban az ágban volt is tán még — élet !

1
 96

Tele volt sebhellyel, itt-ott volt egy odva,

Hanem hát afelől elélhetett volna,
Persze kéz kellett vón, amely óvja, védje,
Nyesegető olló, tapasz száz sebére . . .
Harmat és napsugár, edző vihar szele . . .
S addig gyógyitgatták, mig — elpusztult bele.

Késő már, késő már, porba’ a fa ága,

S nem hiába sóhajt törzse is utána,
Az ág, lomb, korona nem hiába reszket,
Ők is érzék szelét a nagy — enyészetnek,
Mélabús sejtéssel suttogják a lombok :
Megyünk utánatok, kik most búcsút mondtok !

És ha fáj a válás törzsnek, koronának,

Ne fájna az nekünk, a letörött ágnak ?
Búsongva ne néznénk ott, a csonka törzsre,
A mikor szétváltunk örökké, örökre ? !
Igen, illetődve tekintünk fel rája,
S büszkén is : rész voltunk fenn a koron ába :
Egyik gally, másik ág, az meg egy levélke . . .
— Áldja meg az Isten azt a vén fát érte !

Áldja meg az Isten a napol, a földet,

Áldja, hogy nevelte azt a derék törzset,
Mely küzdött viharral, megvetett villámot,
Mely emelt fejével mindég csak csatázott,
Nyil lepattant róla, gyilkos óntól védett,
S készen tartogatott enyhe menedéket,
S lombja védő sátrát mindenkor kitárta,
Mikor sas csapott rá a — turul-madárra . . .
S ezt a szent madarat öntestével védte :
Ő volt a szabadság pelyhes, puha fészke . . .
1
 97

Áldd meg Isten, áldd meg azt a csonka törzset,

Száradó ágait dús gallyakba szöktesd,
Sudarát növeld meg nagyra, csak magasra :
Ha zsarnokság, önkény puskázna alatta —
Mert rossz idők járnak a turul-madárra :
Kell annak a fának lombja, védő árnya . . .

Ez itt a búcsúja a letörött ágnak, —

Szivünket kitártuk . . . Vége a nótának . . .

A SZABADSÁG NAPJÁN.
Van a magyar népnek sokszor miért sírni,
De a mai napon örömébe’ sírjon,
Tavasz szép virágát' égő keblén hordva,
Büszkén ünnepeljen, bátran és ne titkon.
Miként Kelet népe fordul napkeletnek,
Virág, napsugárnak :
Úgy tekints e napra, fényes virradatra,
Népe, e hazának!

Gép ne zakatolj ma, pihenj gyalu, véső,

Nép, kérges kezedből ásód, kapád tedd le,
Édesanyád e nap, hiszen ez szült téged,
Az emléke méltó szép emlékezetre.
Paloták lakója, úr, nagy, magas rangú :
ünnepeljen házad,
Az elvesztett kincset, a magyar nép szivét
Ismét megtaláltad !

Óh «bétölt ígéret», százados keservnek

. Édes balzsamírja, gyógyitgató cseppje :
Márciusi szent nap, üdv áradt belőled
Nemcsak az egyesre, az egész nemzetre.
7
 98

Láncunk megolvasztád, szabad gondolatnak

Te adtad a szárnyat,
Te tőled tisztult meg, veszté el a szennyet :
Százados gyalázat !

Igaz, hogy vihar jött ... a föld is megrendült,

A pokol kapui előttünk megnyíltak . . .
Tűz, vér, láng mindenütt, paripák robogtak . . .
Haldoklók hörögtek . . . édes anyák sírtak,
Hanem büszkék voltak mind, honvéd fiukra
S büszkék mitől lőnek?
Nem a véges kornak szültek nemzedéket:
Az örök időnek !

Igaz, hogy éjjel jött, rémes, sötét éjjel,

Halál . . . zord bitófa : nemzet-kiirtónak . . .
— S nem honi búzából sütöttek kenyeret
Annyi bujdosónak!
S azt is sótlan etted : koronátlan szentünk,
Nemzet koronája . . .
Hanem azt a népet, mely ennyit szenvedett:
A Golgotha után: örökélet várja!

— Nincs hát oka sírni, ma a magyar népnek,

Vagy ha sír, úgy akkor örömébe’ sírjon,
Tavasz szép virágát égő keblén hordva,
Büszkén ünnepeljen, bátran és ne titkon.
Miként Kelet népe fordul napkeletnek,
Virág, napsugárnak :
Úgy tekints e napra, fényes virradatra,
Népe, e hazának !
 EMLÉKEZÉS

BONIS POGÁNY KAROLINÁRA.

7*
 A lapok 1904-ben felelevenítették Bonis Pogány
Karolinának, Bonis Barnabás, Szabolcsmegye egykori fő­
ispánja feleségének végrendeletét, amelyben többek közt
madai birtokából 100 hold földet hagyott, a nagy költő, Tompa
Mihály fiának s ennek halála után a Magyar Tudományos ;
Akadémiának. A végrendeletben két helyen megemlékezik :
«fogadott testvéréről», az én édes anyámról is, nagy­
anyámat pedig, ki «utolsó maradványa boldog gyermekségé­
nek», magával együtt a kovászói sírboltba kívánja eltemet-
tetni. E végrendelet hatása alatt irlam e verssorozatot. Legyen
ez hálás kegyeletem szerény jele e nagy magyar asszony
emléke iránt !
Bolygatni nagy kár a múlt írásit,
Idő eméssze, a moly hadd rágja,
Sárgult lapokról mindég felém cseng
Egy éles jajszó, holtak sírása . . .

Kivált, ki lelkét tette papírra,

Lelke lett attól minden kis sornak,
Avult Íráson sárgult betücskék,
Száz év múlva is sírnak, zokognak . . .

Ne bántsd a múltat, álmát mért zavarni

Annak, ki nyugszik, alszik csendesen ? !
Van szív, melynek egyszer is sok élni
S holtával él csak, mikor már pihen ...

Óh, aki megtört lelki, testi kíntól,

Ne költögesd, jobb, hogyha szendereg,
Fel ne ébredjen a szent, a nagyasszony,
— Szegény szive még egyszer — megreped ...

Mert nem a sírban

Van az enyészet,
Pusztulás, romlás,
Óh, te vagy élet !

A siri éjnek
Fél csak homálya,
Remény dereng ott :
Hit mécsvilága.
 102

De ha felnézne
Szelíd szemével,
Reá borulna
Az örök éjjel.

Nem lenne soha

Feltámadása,
Úgy megborzadna:
Attól, mit látna . . .

Mert nem a sírban

Van az enyészet,
Pusztulás, romlás,
Óh, te vagy — élet !

Szegény nagyasszony, bizony mivé lett

Kies Kovászód, földi édened !
Kopott fala, ringy-rongy tetejével
Óh, hogy gyötörne, fájna most neked.

Harminc éve jártam ott utószor,

Qyermekkedéllyel a romok felett
S fejem ősz már, de még hull a könnyem,,
Amely csendesen, akkor megeredt . . .

Vén bástyához lágyan simulva, mint

Erős legényhez karcsú, szép leány,
Az ősi kastély ott állt szomorún,
Egy nagy tükörbe bámult tétován.

A Borzsa fut lent s bár oly résztvevőn

Megfodroz a szél minden kis habot,
Azt a hű tükröt szét nem törheti :
— Bús sorsod, vén ház, benne látható d !':

:
 -*
;

103

A nagy enyészet biz szivet facsar,

Az öreg sasiak, víg veréb-tanya,
Ijedten ugrál rajta ezer is,
Fél tán : leszakad egy-egy szarufa.

Dülöng a kémény, részeg mind, ahány,

— Mint cigányasszony, egy pipál csak ott,
A többi nézi búsan, szomorún :
Hogy hát «füstölőt» az is hol — lopott ?

S szegény, vén háznak szédül a feje,

A nehéz füsttől — pislog szerteszét,
Félek, hogy mindjárt a fűbe hever,
Úgy hunyorgatja pár ablak-szemét . . .

S árva feje, hogy be van kötözve,

Ott a konty táján, a kémény megett !
— Azaz, hogy hát : szalmát dobtak reá,
A korhadt zsindely, ahol — csepegett . . .

A Borzsa partján
Járt langy fuvalom,
De oly szomorún
Állt már a malom.

Kerekét belepte
A vizi hinár . . .
Nincs a pusztának
Kolomp-szava már . . .

Hol a nyáj, ménes ?

Ugráncsi csikók ?
Közönyt szövöget,
Unalmat a — pók.

1
' c

I :
»
- VV
 104

S a kész munkával
Vásárra kijár,
Ő nála vett tán :
Ruhát a — határ ?

Ezért oly szürke

Kint, bent a vidék ?
— Nem látsz galambfit,
Egy árva csibét . . .

Eb se vakog. Vagy
Torkán az adó ?
Igaz, hogy nincs itt :
Ellopni való —

S ha van is, védi

A tüske, bozót,
Ég se teremthet :
Jobb —tol vaj-íogót!

S még a málnás is
Utamat állja !
Ne lássam : hogy a
Szilvás kivágva !

A veteményes,
Ez sem a régi,
Spárga, jó sáfrány,
Hire se néki !

S leányos ábránd
Édes tanyája,
Hol van a kertje,
Sok tulipánja ?
 105

Rezeda, szegfű,
A rózsabokor?
Édes anyámmal
Hol összehajol.

Órákig elül,
Suttogva cseveg,
Mig aztán szállnak
Hegy, róna felett.

Költőjük lelke :
A csoda-vasút,
Tündérországba
Pár perc csak az ut.

Odafut vélük
És ott meg is áll,
Illattal, fénnyel
Lelkűk tele már.

S tündérországban
Álmodni mi jó,
Annak kivált, ki
Nem földre való !

De e szép helyre
Mért is vezet ut,
Ha aki ott járt,
Ismét ide jut ? !

Nincsen e kert már !

Vagy csupa dudva,
Elbújt örökre
Kanyargó útja.
 106

Addig futkosott
Gazba, bozótba,
Elveszett közte
Már évek óta.

Ne is keresd hát,
Ne fuss utána,
Inkább vigyázz, hisz :
Kél a palánta !

Mert, hol a föld jobb,

A bástya felett,
Egy asszony most is :
— Krumplit veteget...

A jólétnek van csak hangos szava,

Az ínség, nyomor olyan hallgatag,
De bár hangja sincs, mégis kiabál
Ott a kis falu, a bástya alatt :

«Drága nagyasszony, nincs már kereset !

Hű jobbágy-néped búsan visszavár . . .»
— Sa fehérlő timsós hegyek között,
Mint ravatalon, ott alszik a — gyár . . .

Csak az ős kripta áll, lent, a völgybe’ még,

De felszaggatta tetejét a szél —
— Vagy a nagyasszony háborgó lelke tán :
Zokogni onnan, ahogy útra kél ?

Nevet, visong már

A kulcs a zárba’,
Visszhangos falak
Tapssal fogadtak,
Bent, a szobákba.
 = 107

üresség tátong,
Nem lelsz egy széket ...
S valami sebten,
Suhanva rebben,
Mint a — kisértet.
A doh, penész-szag
Fut ki, friss légre,
— Hisz már bezárva,
Nehéz rabságba,
Óh, annyi éve !

És bent a hajlék? Úgy fáj a szivem!

A pusztult éden ilyen lehetett :
Mert a koporsót láttam csak kívül,
Hanem odabent a — holttetemet:
A bús pusztulást, — végenyészetet...

Bejártunk mégis minden zeg-zugot,

Szegény nagybátyám bizton vezetett,
Hisz itt volt ő is játszódó gyerek,
Óh, mindenről egész regét tudott . . .
A szobákban nincsen butor se már,
De helyét tudja, mi hol, merre állt ?
Mint hogyha látná a nagy bőrdiványt,
Puha vánkosán nyugtot, mint kínál !
S nézd itt e fülkét, ásít üresen,
Nyitott száját el szekrény fedte rég
S hány bús honvédnek volt ez menedék,.
Mig odakint kereste vizsla szem . . .
S ott állottak a család Írási,
Rejtett fülkében, az ajtó felett,
A vén óra tompán itt ketyegett,
Méla ütését elég kivárni.

I
 108

De édes hangja még most is cseneg :

A szív mélyén . . . S vén karszékhez közel
Öreg kandalló pisla fényt lövell
S jaj, a szivekben volt csak ott — meleg!

Tudomány mécse hol csak pislogott,

E ház táplálta fogyó olaját;
Nemcsak haliák itt a madár dalát,
Két kézzel szórtak elé dús magot . . .

Istent imádni és hazát szeretni,

Letörleni szenvedők könnyeit,
Hol ember kevés, társuk volt a hit,
Szeretet, jóság e ház Isteni !

... S beszélt ...beszéltmég:«Hányleltittvigaszt!»

— Közbe a könnye lassan megeredt ;
«Mi is itt ettünk árvakenyeret,
De nem könny sózta...» S vitt... szinte szaladt :

«Ez a nagyasszony leányszobája,

Megcsókolhatod korhadt küszöbét,
Nézd, édesanyád mosolyog feléd ;
Ő is itt nőtt fel, szegény kis árva.
Vagy nem volt árva, édes szeretet
Úgy elbecézte, testvér-szivre lelt,
így összeforrni két rokon-kebelt
Nem látott senki, még a föld felett . . .»

— S megnyitotta az ajtót csendesen,

Nem ment tovább, csak visszanéző rám,
Szegény nagyasszony, szegény jó anyám !
Óh, azt hittem, hogy széthasad szivem.
Épp forgatták ott a : búzát, zabot,
— Durva cselédnép vígan nevetett,
Vihogva űzte a sok — egeret
 109

S bent, a szivemben kés foroghatott ;

Hisz most is forog, ha rágondolok . . .

S valami úgy sírt, tán a — kegyelet?!

így, igy láttam ezt harminc éve már

S jaj, a pusztulás most milyen lehet ?
Sors, szeretnék pörbe szállni véled,
Vagy tán veletek, földi emberek . . .

Öklöm szorul már ... De mint átsimul

Szép szivárvány is a borús egen :
Szelíd, lágy érzés fogja lelkem át
És bús haragja enyhül csendesen :

Mert szétoszthatták kincsét, mindenét,

Drága holmiját a halál után,
Szép leikéből több jutott anyámnak,
Sütkérezett ő lelke súgarán . . .

S mit mások kaptak, hol a kincs, vagyon ?

Úgy széjjelíoszíott ötven év alatt,
De lelke fénye, az én örököm :
Anyám szivéből, — szivemben maradt !
:
■
BÉRI BALOGH ÁDÁM.
 Béri Balogh Ádám, Rákóczi Ferencnek hires dandárnoka
— Tolnavármegyébe Vasvármegyéből szakadt át, s itt való­
színűleg neje, Festetics Julia — Festetics Pál leánya révén -
faddi birtokos lett. A Rákóczi-szabadságharcnak nemcsak
rettenthetlen hőse, hanem egyik legjeilemesebb katonája volt.
Vak Bottyán alatt s kivált ennek halála után, bámulatos hadi
tetteket mívelt népével, miglen a túlnyomó ellenség Szekszárd
határában bekerité s - egy ma is meglevő szilfa mellett el­
fogta. Budára vitték, ahol Pálffi bán mert Balogh Ádám
Rákóczitól átpártolni nem akart, de Thaly Kálmán szerint
— magánbosszuból is — mi-ben lefejezteté. — Az emléke­
zetes szilfának korhadt részeit 1870-ben a Történelmi társulat
megkeresésére bádoglemezzel fedték be. Báró Augusz Imre,
a hős dandárnoknak anyai ágon való rokona pedig Balogh
Ádám fáját 1875-ben emléktáblával látta el. — Ennek a puritán
lelkű hősnek emlékével foglalkozik ez a költemény.
V
161

i m

■
i

Ilii

Hm -
m

mm

Balogh Ádám fája

/
ä Köpwg
'..

TÁR
Százados szilfának egyre ritkul ága,
Már a madár sem jár fészket rakni rája.
Érzi tán, tudja tán, minek ott víg ének ?
Ahol bús nótát sir úgyis az enyészet !

Álldogál a vén fa, búsan, egymagába,

Irgalommal kapkod a szél is gallyába,
Koronája nincs már, amit tépjen, rázzon,
Elsivít hát inkább a nyilt pusztaságon.

Búsan ott tétováz Balogh Ádám fája,

Szivem sokszor elvitt engem is alája,
Néztem beteg testét, a száz sebet rajta,
Susogó lombjával lelkem is sohajta.

Mikor levele hullt, nekem könnyem pergett . . .

S nótába kaptam a hűtlen madár helyett,
Az én lelkem sirt le a lombtalan ágról,
Daloltam, daloltam rég letűnt világról . . .

Síró szava lettem százados panasznak,

A könnyek árjának, mik addig szakadtak . . .
S bús, sirató könnye mély, nyitott sebeknek,
A miket csak vertek, de be nem hegedtek . . .

De aztán megvirradt, jött a piros hajnal . . .

Megtelt a levegő paripa-robajjal . . .
Tárogató búgott, kard pengéje pengett . . .
Mozdult az egész föld, hisz fél világ rengett !
8
 114

Szabadság, szabadság ! — zúgta bérc, az erdő,

Lengett a sok zászló, mint viharos felhő . . .
S Rákóczi szavára mennydörgőit, villámlott :
Milliók rázták le a százados láncot . . .
— Óh, kuruc daliák, hadverő vitézek,
Szent zsolozsma lett már ajkamon az ének ! —
Tán egy ország lelke ujjongott a dalba ? —
— De egyszer belesirí Rodostó siralma . . .
S nem ének volt már az, tenger háborgása,
Haragos fájdalom lelkembe cikáza . . .
S elnémult, megszakadt a rím víg csengése :
— Most is látom, hogy foly Balogh Ádám vére ...

Rákóczi csillagja elborulni készül,

Inog már a kuruc labancság széléiül . . .
Az ígéret méze : elkapott csalétek,
Sok, mint kuruc fekszik, fel, mint labanc ébred.
Ritkábban hangzik már az a hires «rajta»,
Nincsen Esze Tamás, a «csatáknak pajzsa»,
A másik szeme is bezárult Bottyánnak,
De, ha száz lett vón is, mind kinyílt a rácnak !
S lecsapott, lecsapott a hóhérnak bárdja,
Porba hullt Ócskay, «Rákóczi villámja»
S Patakvár piarcán ott halt Bezerédy,
— Fogynak, egyre fogynak Rákóczi vitézi . . .
De a jók közt ott még Béri Balogh Ádám,
Nem bir vele csábszó, nem maga a sátán !
Ismerik Dunántúl, meg a Dunán innen,
Ahova ő lecsap, ott ellenség nincsen.
Tíz német a früstök, húsz rác az ebédje,
Majd csititja népét : «hé, hagynánk estére,
Ne bántsd fiam, ne bántsd, mi lesz vacsorára ?»
— De azért csak csattog nehéz buzogányja . . .
 î 15

S ki birná leírni, mit tett Balogh Ádám ?

Vak Bottyán apóval, portyázván, csatázván,
Beszélhetne Györvár, — Szolnok, Pétervárad,
Styria, hol vértől sok patak megárad.
S ma még lenn Tolnában, holnap ott fenn: Bécsbe!
Szalad a császár is, csak hogy be ne érje — *
S mert nem volt gyors lába, sok testőr-lakájnak,
A kuruc vitézek hátán dobolának.*
S ki birná leírni : mit tett Balogh Ádám ?
Rácok, ti tudnátok ott, ott Kölesd táján !
Öldökölő kardja, hány szivén átszaladt ?
— Három ezer fekszik csak, a «csonthegy» alatt —
. . . S Írhatnám, Írhatnám vitéz tettit sorba,
De kölesdi harcát már «más» eldalolta.
A toliam is megáll, beleszánt a vérbe . . .
Azt mondom hát csak el, hogy lett szörnyű vége!

Felcsapódó lángot láttál már az éjben ?

Azt hiszed, nem sok kell, hogy az égig érjen,
Bámulod, csodálod, de ha végét várod,
Hanyatlik, hanyatlik s már csak pár zsarátnok.
Álmos szemét az is lassan hányja, húnyja,
Próbálja, hogyha még fellobogni tudna,
Erőlködik, küzköd, — egyet pislant — vége . . .
— Hej, a kuruc fény is igy hányt mély setéibe.
. . . Lobog még, lobog még egy pár tűzzsarátnok.
Béri Balogh Ádám ez a te dandárod,
Lovatok patkója elszikrázik Bécsig —
— De nem sok már hátra addig a — setéiig.
* A szenvedélyes vadász József császárt Thaly K.
szerint nemcsak Bezerédy, de Béri Balogh Ádám emberei is
többször meglepték Bécs tájékán- Sőt Balogh huszárjai egy
pár testőrét is elfogták.
8*
 ■F3

116

\ Elfogyott a lovas, a talpas is gyérül,

A nagy Dunántúl csak ő áll meg vitézül . . .
Simontornya, Sopron, azután jő Kőszeg . . .*
De nyomja már őt is az a tenger véreb . . .

Négy generális van éj-nappal nyomába’,

Őt űzik ! és őket, ő paskolja hátba,
De reggel még kerget, sietve fut este —
Harminc ezerrel küzd hires három ezre !
S mi volna tiz német egy magyar huszárnak ?
De ott még a rác sa — pestis ráadásnak
S nem hiába nem volt hozzá szerencséje**
Hűtlen fakó lova dönté végveszélybe !
Szekszárdig űzték már a németek, rácok,
Azaz, soraikban utat eddig vágott.
De tizet leaprit, száz nőtt a nyomába,
Minthogyha ontaná a : pokol országa !
— Szorítják, szorítják, mint a nemes vadat —
Száz orrot csiklandoz ilyen pompás falat.
Sok osztozik is már, szemet vetett rája :
«Adjátok, enyém lesz pompás paripája !»
«Enyém meg forgója, szép nyusztos mentéje,
Párduc-kacagányja s a szablya kezébe’ . . .
Bársonyos süvegje s az a sok szép boglár
Sőt egy rác nagy hévvel feléje is kap már . . .
— Hanem, hanem láttál lecsapó villámot ?
Béri Balogh Ádám rajta olyat vágott !
Derekánál állt meg az a széles száblya ... —
S aztán elkiáltá : «rajta kuruc, rajta !»
* Utolsó sikereit e helyeken aratta.
** B. Balogh Ádám halála előtt 6 hónappal írott vég­
rendeletében két fakó lovat hagyott Orczy hevesi alispánnak,
mert saját szavai szerint a fakó lovakhoz sose volt szeren­
cséje. S csakugyan egy fakó ló okozta vesztét !

I
 117

«Ide, hé legények . . . Bornemisza* vágjad !»

S lett már rés, elég vón pokol kapujának.
«No, most hát utánam, rajta kuruc, rajta . . .»
S száguldtak előre, mint menny zivatarja.

Elsöpörtek mindent, mi útjukban állott,

Lovaik patkója mély barázdát szántott . . .
Vetőmag is került a mély barázdába,
Hulló vér, piros vér . . . fejek garmadája . . .

— Hej, de, mintha felhőt odafent, az égen,

A cikázó villám átszel ép középen,
Szétszórja, de ismét egy már nemsokára,
A szétvert ellen is egyesült s — utána !

. . . Dübögő patkótól a föld újra rendül,

Ős Bakta visszhangja vad szitoktól csendül,
A csatári torok rá visszafelelget . . .
— A vasas, fürge rác robogva közelget.

S futhatnak pajtásid, futhatnak cselédid,

Szegény Balogh Ádám, a te fejed kérik.
Tudják, ha porba hull, fél ország lesz árva
S oda a Dunántúl drága szabadsága . . .

S csak rohan, csak száguld Béri Balogh Ádám,

De tajték habzik már fáradt paripáján,
Fújtat annak véknya, reszket minden izma,
Támolyog, szédeleg, már-már alig bírja . . .

Az arany sarkantyú bevág oldalába,

Szorítja ... szorítja ... s minthogyha megállna .. .
A szügye megfeszül . . . ijedezve horkan,
Széles árok fekszik az uttalan útban . . .

* Vak Bottyán hires őrmestere, ki a császári hadak

íőgenerálisát, Stahremberg grófot elfogta. — Bottyán ezre­

dének maradványa később Balogh Ádám alatt harcolt.

I
 118

Sarkantyú-nyomásra a vér is kiserked :

«Gyí lovam, gyí Murzám, most... csak még ez egyet...>
S szegény pára ugrik, fejét szügybe vágja —
De lerogy az árok iszapos sarába . . .
Szemét bánatosan felveti még egyszer,
Keresi gazdáját, hej, de fel, az sem kel.
Ott fekszik alatta, tán meg is van halva ?
Felébredne máskép a pokoli zajra.
Közéig már az ellen robogó morajjal . . .
S távolodó zajjal a kuruc fut, nyargal . . .
Szegény Balogh Ádám ott maradt magára,
Csak egy öreg szilfa vigyáz még reája.
Hullatja csendesen az őszi levelet,
Óh, azt hiszi, látod, elfedez, eltemet . . .
Bólogatva vett rá eltakaró árnyat,
Késő már... késő már... robognak, megállnak ...
Megáll a vad ellen, szinte visszahökken,
Mintha vadászaton nagy vad fut a körben
S a mig fut, úgy csahol a kopó nyomába,
De mikor elhullott : hangtalanul állja . . .
Közeledni hozzá, mintha nem vón mersze,
— Itt is csak bámulnak, szót is visszanyelve,
Előbbre az egyik a másikat tolja —
S az a leghangosabb, ki hátul, a sorba !
De egyszer hirtelen riadalom támad,
Azok lármáznak már, akik elől állnak,
Furakodnak vissza, ember ember hátán :
Felveté bús szemét szegény Balogh Ádám.
Próbálna felkelni összezúzott testtel,
Ijedve kap fegyvert egyszerre száz ember,
Felé óvatosan, megfontolva lépnek,
De mikor elérték, jaj aztán szegénynek !.
 119

Összetörött testét rakják talpig vasba,

Most azután még a gyerek is kacagja,
Ki szepegett tőle, már mind szörnyű bátor,
Rajta gúnyolódik, hej, az egész tábor !
Budavárig tartott e vesszőfutása
S Pálffy uram ott fenn, nagy örömmel várta,
Hadi virtusának halványodik mécsje :
Balogh Ádám neve majd világit Bécsbe.
S rakja már, rakja már azt a hires lépet :
Csillogó aranylánc, száz meg száz Ígéret . . .
Sok kuruc-sast fogott, zárt igy kalitkába,
De Balogh Ádámnak nincsen olyas vágya!
Pálffy uram hagyja : «többet vár, hát légyen !»
«Vadacska, de pár nap, — megszelidül szépen !
S a hős dandárnoknak pompásan megy dolga :
Mintha nem is rabnak, mulatni jött volna !
Megbecsülik szépen, fürdik tejbe, vajba,
Hanem Pálffy uram végre megsokallja,
Hadi borostyánját óh hányszor megtépte,
Forr már a szivében vad gyülőlség mérge.
Ráüzen nagy büszkén : «a császár nevében
Parancsolom : tüstént hűség-utra térjen,
Amit, ha nem tenne, akkor feje bánja,
Ezt üzeni Pálffy, Horvátország bánja . . .»
S Béri Balogh Ádám visszafelel szépen :
«Válaszom találja friss, jó egészségben . • .
Hiszen mást se tettem, ez földi világban,
Minthogy’ a hűségnek tövis-utját jártam.»
«Hű voltam hazámhoz, az a szabadsághoz —
Szivem ma is csupán két Istennek áldoz :
Rákóczinak itt lenn, Megváltómnak égben,
Hű leszek hozzájuk, Isten úgy segéljen !
 120

Felforr a választól Pálffy bán epéje,

Vetteti, vetteti börtön fenekére —
Dunára van annak kicsiny, szűk nyílása,
Faragnak az ácsok, látja, csak azt látja !

Napokig faragnak s jól tudja: mi készül,

Szikla-szilárd lelke meg percre se szédül,
Sok staféta vissza hosszú orral mégyen :
«Hű leszek a sirig, Isten úgy segéljen !»
S meg vagyon már Írva a végső Ítélet,
Pálffy enkezével nyom reá pecsétet,
S Béri Balogh Adám végső percét várja —
Ott szálldos a lelke kicsiny falujába . . .
A faddi kúrián nagy halkkal bezörget . . .
— Óh, látja odabenn, azt a tenger könnyet !
Sir neje, két fia, három kicsi lánya —
S vájjon hol bujdosik szegény Boldizsárja ? !*
Tépelődik lelke, búslakodik hosszan,
De egyszer csak keblén sok meleg szív dobban,
Öröm-sikoltással mind nyakába esnek —
Szorítását érzi reszkető kezeknek . . .
Ez itt édes anyjuk ... az ott Farkas . . . Ádám . . .
Éva a jobb karján . . . Katalin a vállán . . .
S hintái akaratlan sérült, béna lába :
Mintha térdén ülne kicsiny Juliskája . . .**
— Bilincse megcsörren, riadva felébred.
Legyint a kezével, hajtná a sok rémet . . .
De leikéhez nőttek, óh, azok az árnyak :
Sorsa családjának sa szegény hazának!
* Boldizsár fia ekkor még legfeljebb 14 — 16 éves lehe­
tett. de már vitézkedett, mert Rákóczit 1711-ben elkísérte
számkivetésébe. Külföldön halt meg. Nálam van egy 1714-ben
Párisból, édes anyjához, Festetics Júliához Írott levele.
** Később Augusz ímréné.
 121

Éltét megmentené hitvány árulása,

De hát hazájának sírját ő is ássa?
Gáládul eladja, becstelenül éljen?
Utolszor is hangzik : nem, nem, úgy segéljen !

Nyugodt már a szive, nyugodt már a lelke,

Nyugtát önmagában kereste s meglelte,
jön a tömlöctartó, még csak egy a vágya —
S belekezd hirtelen a levélírásba.

Háta megett őre méláz az íráson,

Szeretné diktálni : «felséges császárom»
S Balogh Ádám írja folyékonyan, szépen:
«Édes jó Júliám, drága feleségem!»

«Rablelkem a földről szebb hazába készül,

De nektek itt hagyom egy darabját — részül.
Szeplőtelen tiszta, nincs egy makulája,
Becstelenség szennye sosem tapadt rája.

Lelkemet csókoddal osszd közöttük széjjel —

Neveld hat árvámat erős férfi kézzel —
És te a hetedik, a legárvább árva,
Lelj vigaszt Istenbe’ s még árvább hazánkba . ..»

írja, Írja szépen s kipontozza könnyel,

Mintha ki vön rakva a legdrágább gyönggyel,
S gondoskodó szivvel oszt ezer tanácsot
— De szelid lelke már izzó tüzzsarátnok.

Eszébe jut sorsa, a keserű végzet,

Hitvány paripája s elfutja a méreg :
«Miatta lesz végem, szörnyű pusztulásom,
Óh, halljátok azért végső kívánságom!»
 122

«Vérim, nemzetségem jó tanácsot adok :

Fakó lovat soha, soha ne tartsatok.*
- S tollát jól megnyomja, — a pribék belépett :
ír mag ja is vesszen s vele : labanc, német . . .

• • • S elvitték, kivitték, hóhér-pallos várta,

Hó szitált szemfedőt, kint a vérvirágra . . .
Fedte, jól befedte, sirját eltemette,
A tavaszi szellő hasztalan kereste . . .

S századok repülnek, századok elszállnak,

Halványul fénye a szép kuruc-világnak,
De, mint lángsugarát távolodó fénynek
Balogh Ádám im, még egyszer felidézlek.

Itt áll még öreg fád, jer, menjünk alája,

Tudom, mindjárt megáll lombjának hullása
S ha lelked átrepül a szekszárdi tájon,
Nem hiszem, hogy többet ezer sebje fájjon.
«Bársony Süvegedről» cseng a magyar nóta,
Magyar szív, magyar dal terem itt azóta,
Fakó lovat láthatsz, de nincs itt már — német,
Kiveszett egy szálig s talán elenyészett ?

Nem ! mint futó csillag : belehullt a napba,

S az a nagy fényesség most viszi, ragadja,
Része, sugara már a szép magyar fénynek
S honszerelemtől most közös lángban égnek.
Szabadságért haltál vitéz Balogh Ádám,
E nép meg azért él, s nem él tétlen, gyáván
S azt súgja vén fádnak minden kicsi ága :
Kurucid sem voltak — kurucabbak nála !
* Thaly K. szerint kivégezteíése előtt ezt csakugyan
meghagyta utódainak s e hagyomány most is él íolnameqyei
ivadékainál.
BORNEMISZA JÁNOS..
Elbeszélés a kurucvilágbóL
‘

Dohog Bottyán apó a nyitrai várba’ :

«Hát már semmi újság nem történik máma ?
Puskaszó se hallik, elaludt a német ?
No, majd felpiszkáljuk, talán csak — felébred ?

Félszemét jártatva, ide-oda kémlel :

«Egy őrmester menjen huszonnégy legénnyel,
Füle, szeme nyitva, de a szája — záros,
Ki lesz az? —» «Én megyek : Bornemisza János !>

Reng a föld alatta, hogy kilép a sorbul,

Mentéje panyókán, féloldalra fordul,
Nemcsak bajusza nyárs, maga is mint szálfa
Oly egyenes, a hogy a parancsszót várja . . .

Bottyán apó nézi, megmustrálja végig,

— Hej, egy szemével is belát a vesékig :
«Jó ...» — csak ennyit dörmög s folytatja félvállra,
«Készüljetek, mentek, úgy alkonyat tájba’ !»

«Fiam, Bornemisza, szép dologra szánlak :

Lekerülsz Pozsonynak : nézd meg, mit csinálnak ?
S egy vargabetűvel Nagyszombatba térsz be ...
—- Aztán ... találkozunk holnapután délbe’ . . .»

A parancs csak ennyi, mért is magyarázni :

Hogy mégy a — pokolba ; könnyű rátalálni :
Huszonöt megy neki — huszonötezernek,
— Holnap már, Pilátus, nálad — ebédelnek !
 126

De Bornemiszának egy izma se rándul,

Tiszteleg, a többit tudja már magátul.
Válogat : Fekete, Rácz Miska, Végh János . . .
Számolja: huszonnégy... huszonöt: Mészáros...

S nyergeinek, van gondjuk bőséges futrázsra,

A kulacs telt, máskép kotyogva kiáltna,
S pipa sok kalpagnál nyári virág helyett.
— Akkor ellenséget, lám, igy is — megvertek!

Az esthajnalcsillag elsőt pislant éppen,

Bottyán apó előtt megállnak kevélyen,
Már ahogy a kuruc lovával megállhat,
Hiszen táncot jár mind, a sok tüzes állat !

«Tölts... lépés... előre...» — a vezényszó csendül,

«Állj még...» — Bottyán apó szól lágyan, szelídül,
Tán maga is érzi, nagy dolog, mit mondott:
«Fiuk, aztán nem kell csinálni — bolondot !»

Arcát meglegyinti sugárbajszú Véghnek :

«Békeség adassák az asszonyi népnek . . .
S a labancé miénk, de szent bárki másé:
Rácz, ha tű hibázik, lesz cifra parádé !»

S aztán bucsuzásul benyúl mély zsebébe :

«Netek itt a hópénz . . .» — ezüstbe, fehérbe —
Bámulják : nem kongó ! — még a ló is horkan ;
— Százezer német is kevés nekik mostan !

Mennek már, rohannak, mint vihartelt felleg,

Úgy úszik a mente, a kuruc-lebernyeg.
Mig az éj homálya őket eltakarja,
Vágtatnak »sólyomást« süppedő avarba.
 127

Nádasba, bokron át, sás közt, ingoványon,

Sűrű rengetegben, ahol nincs egy lábnyom,
Gally marasztja őket, ág-bog értük kapkod,
Minthogyha mondaná : beh, bolondok vagytok !
A cuppanó sárba’ dagaszt lovuk lába,
Vérzik is, jégszilánk végig borotválja.
Fagyni kezd ... a dértől ősz már ember, állat...
— Szempc körül lehettek, amikor megálltak.
Késő téli hajnal szürke fényét szórja,
A lovat kicsapják egy kis fujtatóra,
S a mig az, vidáman abrakot ropogtat,
Közöttük is már sok : csutorát kotyogtak
Falatozni kezelnek, biz körmük az asztal,
Szalonnát nyiszálnak csillagos bicsakkal,
Hogy fog majd izleni a finom korty rája,
Az ám, csakhogy liheg, fut be az istrázsa :
«Őrmester úr, végünk, nyakunkon a német . . .»
A sok »teremtette« betölti a léget,
A «hadi regula» halált szab bár rája,
— De papíron van az, itt meg — valóságba’ !
S egy perc, mind lovon már; jobbal kardot rángat
S a balkéz karabély ravaszán babrálgat,
Lesbe meglapulnak, lehellet is fojtva,
Ott állanak csendben, szépen hadisorba . . .
A sűrű rekettyés elfedezi őket,
De ők jól láthatják az ott elmenőket :
Fényes úri hintó, vele négy ló léptet,
Számlálják : kiséri harminc vasas német.
Azaz, hogy hány is volt, nem vették ezt számba,
Akkor is ráérnek, ha már le lesz vágva !
Hanem rajta, rajta, szépen neki álltak,
— Lecsapta nem ily gyors sólyom, sasmadárnak.
 128

Mint mikor nagy habok forgó örvényt ásnak,

Osszekavarodva, körbe karikáztak,
A nehéz kard csattog, kong a vasas vértje,
Kilyukad a sisak, hol a fokos érte . . .
Léket kap a fej is, elszáll rajt a lélek —
S mind-mind futni próbál, akiben még élet!
De vasas ló cammog, kurucénak szárnya,
Ki elől nem akar, nosza kap az — hátba !
A hintó megállt már, kereke se moccan,
Mint egy vén kotlóstyuk, terpeszkedik ottan,
A lovak riadtan hátára ugrálnak,
S vasasok, mint csibék — alá is bújnának !
De a gyors Fekete négyet is lehámoz
S Végh Jancsi odacsap karddal az istránghoz,
A hintó ajtaját úgy félkézt fölrántja,
Hanem majd el is ment érte — másvilágra !
Cifra tiszt úr ült benn s nem is gyáva ember,
Lövésre készen áll kezében a fegyver,
Elsüti . . . szerencse, hogy Végh félrecsapja,
így is a földre hullt pipás nagy kalpagja !
Tapogatja fejét, az üstöké táján,
Vérzik... «s a pipám is?» Végh Jancsi már sárkány !
Nem néz cifra páncélt, arany paszomántot,
A nyalka tiszt úron oly derekast rántott.
Bizony kipottyant az, a kocsiból szépen,
Elkezdte nyaggatni, hogy hát ki is légyen ?
«Zágd már» — bükkfa nyelve német szót próbálgat
S bent is tört, mint csontba éle a bicskának !
«Nem szólsz, no mégse szólsz ?» — szörnyű már
Bizsereg a virtus jobbik tenyerébe : [a mérge,
«Ni, szopókája is oda a — pipámnak ?»
— Olyan történt, miért manap duellálnak !
 X J ^\J^
' ^ z"y’
m

li/fe
%
'çk*Ê X
dç" ■’ ;..• -
I
--..''rj
---■- |Br
F
.1
XX' m*
••. • -.- £2 «s
li
____ x¿2'5üíí2£

7/ ffiB
'Y
ü»
xv
m m
/
mm Vf
J»)
#Â
y
M - „''ill r
I.
/ H1
------------------X_

4*

A sürü rekettyés elfedezi őket,

De ők jól láthatják az ott elmenőket :
Fényes úri hintó, vele négy ló léptet,
Számlálják : kiséri harminc vasas német.
_ w<>
s^
ZÀV
 129

Csattant . . .* Cudarság ez, mindenki belátja,

De mikor oly nagy volt sebjének sajgása !
Aztán meg Végh Jancsi nem is sejtett róla,
Hogy akit ott gyóntat, olyan nagy úr volna!

Hogy maga lenne a legfőbb generális:

Gróf Stahrernberg Miksa, — kisült pedig máris,
Eikottyantá társa, na meg a lakája . . .
S Rácz Miska ne lelt vón a — hadi kincstárra ?

Dehogy ! megtalálta, volt ott pénz, mint polyva :

A császári sereg vagy két havi zsoldja.
A «fizető mester» búsult is magába :
Szokás szerint nem ő, más, ki zsebrevágja !

Hej, azt az örömet, amely erre támadt,

A marcona fiuk kacagtak, ugráltak,
Kalpagjuk, süvegjük dobálták az égre,
Sirt, zokogott köztük nem egy — örömébe’.

Régen fájt már foguk úgyis — Síahremoergre,

Ki őket fitymálva, «lurkóknak» nevezte,
S ki hencegett, hogy a — pár kuruc brigádot,
Fölszippantja, akár egy •*- marék íubákot!

S most körültáncolták, ölelgették egymást,

— Közbe szopogattak a, kulacson egypárt,
Szivükből kicsapott, mint lókedv, a mámor,
— Pedig Bornemisza köhécselt már párszor.

Hangját köszörülte ... ki ügyelt most rája?

De csend lett, megszólalt torka-harsonája,
Öblös, dörgő hangja reszketett a légbe’ :
Az volt első szava: «Vigyázz... szakasz térdre!»
4 * Végh Jancsi bizony nem nagyon kímélte a főgene-
rálist; később még meg is kardlapozta, amikor az általuk
rakott tűznél melegedni próbált.
 130

«Imádkozz . ..» vezényli, — leborultak sorba’,

Imájuk a szellő ég felé sodorta,
Sok angyal bámulva nézhetett ott széjjel :
Ritkán van az Úrnak dolga — kuruc néppel !
«Fiuk szólott tovább — fel ujjat az égre,
Mondjátok ; esküszünk örök idvességre,
Mennybéli jussunkra, a szent szabadságra :
Vigyázni fogunk itt, e — császármadárra !
Ha már lépen ragadt, van kalitka otthon,
Hazaviszszük szépen, át gyehennán, poklon,
Vagy elveszünk szálig, de karddal a kézben . . .»
S mint mennydörgés hangzott: Isten úgy segéljen!
Éljen ! — visszazúgta távol visszhang torka,
Szinte megdöbbentek, oly erősen mondta.
Bornemisza eszmél : «Csitt fiuk, legények,
Ellenség fülelhet, jaj, ha meglepnének.
Inkább a nyereghez, fel, gyorsan előre,
Végh, Rácz a fogolyhoz s nem tágitnak tőle,
Legjobbik paripánk kell adni alája,
De, ha szökni próbál, úgy kendtek levágja!»
— A harminc vasasból élve csak öt maradt,
Lovuk visszaadták, nem a fegyvert, vasat,
Kihámozták őket nagy gyorsan belőle :
— Mintha a békának nincs már — tekenője !
S mintha legjobb helyen vón a hadipénztár,
A «fizetőmester» is nyeregben ül már,
Csak a lakáj áll még búsan, tétovázva,
üx-

Remeg a hidegben sárga strimflis lába.

Azaz igazábban, hej más mián reszket,
A lovat se látja, nem ahogy a — nyerget,
Sose ült paripán, a nyomorult lélek,
Amikor rátették, kapott a — sörénynek !
 131

. . . S kocogvást indultak, vágtatás a vége,

Száguldtak, a szellő őket be nem érte.
Lekerültek hajszra, elkerültek csára
S ahol meg lehetett, csak — toronyirányba !
Itt friss hó megroppant, ott már sárba jártak,
t Erdeje elfedte emitten a nádnak,
Falvak maradoztak, újabb faluk jöttek
S szántották a hátát kint, a fagyos rögnek.
Sok faluban dőzsölt a labanc, a német,
Hol voltak ők akkor, mikor az felébredt,
S ha felébredt volna ? — fittyet hánytak rája,
Hisz Vizkeleten is a német tanyáza.
Hanem Vizkeleten nem volt vizkeletje,
Egy nagy kancsó borral szép leány jött szembe :
«Megszomjultunk hugám, adnál egy kis vizet !»
«Nem látja kigyelmed, hiszen hát — bort viszek !
A vasas hadnagy úr rendelte magának . . .»
Bornemisza kacsint, várj csak megtréfállak.
Elveszi a kancsót, kihörpenti félig,
Aztán tovább adja, kiitták cseppétig !
1 A lány rózsás arcát csípi rózsásabbra,
S nagyot kacag, mikor a kancsót leadja.
Szól: «Ha kérdi, ki volt, ki borát megitta,
Mondd meg Bornemisza, ki a bort megissza !
Vagy félsz ? hugám, várj csak, akkor magam
Könyörgőre fogták az ottani vének, [mégyek!»
Falvuk jut prédára, ha a vasast bántja,
ft
Nem is görbült aztán annak hajaszála !
... A Dudvág hidjánál nagy őrség tanyázott,
Átgázoltak rajta, szemük is káprázott :
«Nini, kuruc ! — ejnye . . .» mire észretértek,
Fütyültek azok a golyóbis füttyének !
 132

így értek a Vághoz, Farkasd, Negyed táján,

Lovuk reszketett már, alig állt a lábán,
Le, a sebes árral jégdarabok úsztak . . .
Szerencse, valahogy ladikhoz jutottak !
Foglyukkal beszálltak tizen, tizennégyen
S paripájuk úszott, csak úgy kötőféken,
Fáztak, de a szűrt túl rádob Iák a lóra
S pár társuk visszament még egy fordulóra.
Jaj, de a többiek ladikba sem szálltak,
Moraja hallott már nagy lódobogásnak.
Zajló Vág közepén küzdtek még az árral,
Ötszáz vasas állt meg, ugyanannyi ráccal.
S tisztjük már vezényli: «Fel a fegyvert mellre!»
Hanem lebocsáták mindjárt is egyszerre.
Meghökkenve álltak, megdöbbenve néztek :
Túl kardot szegeztek Stahremberg szivének.
Most történt, amit még a világ nem ért meg,
Főgenerális igy sohasem «vezénylett»,
Fortélyos eszükkel őt álliták szélre
S Bornemisza súgta, hogy miket beszélne :
«Vasasok, hű rácok, én a fővezértek,
Gróf Stahremberg Miksa parancsolom néktek,
Le a karabéllyal — fordítsátok félre,
’Sz golyótok ebadta, éppen engem érne !»
Hej, azt a morajlást, amely erre támadt,
Leszedtek az égről csillagot pár százat,
Tehetetlen diihvel tépték hajuk szálát,
Stahremberg mérgében rágta — álla táját.
Mint tyúk, mikor fiát elhordja a kánya.
Gyámoltalan néztek, nagyokat ugrálva,
Nyelvüket kiölték, az öklüket rázták,
Káromkodásukat átokkal cifrázták.
 i
Ül

m ^sm o . s
VJ ¿m m
m m
à ■
& 1 A
i
y
\V-^ K as a ꃤ

V
i V,
1 ;
m ¿
X « 3*
4
. ■ - A
l:
C, @8 hS

i iS
3 K
«»äi
S js r* J
TT 4 m & 4
jí

Túl kardot szegeztek Stahremberg szivének.

-SÍ
SJ w
f'
<&
 133

De vége sem volt még a sok «szakramentnek»,

Azok ott ezalatt szépen kikötöttek,
Nagy illedelmesen «jó éjszakát» mondtak,
Aztán nekivágtak ismét a vadonnak.
Csirittyás lapályon vadvizeket járván,
Farkasnyilát szedve, sás közt, zsombék hátán,
Derékig süppedve latyakba, habarcsba,
Törtettek előre, lovukat zavarva.
Csakhogy ép fújtattak, amikor megálltak,
Csakhogy megszáradtak, már ismét megáztak !
Mentek kiizzadva, aztán holtra fázva
S éjfélre ott voltak a nyitrai várba.
Bizony Bottyán apót nyomta már az álom,
De Bornemisza szólt : mégis megpróbálom,
Zörget, bekopogtat : az ördög noz mostan .
«Jelentem aiássan, nagy madarat hoztam !»
«Madarat, ilyenkor ?» «Rúgja a sas, héja»,
«Pedig cifra madár, fényes a taréja,
Sarkantyúja is van, aranylánc nyakába,
Stahrembergnek nyögte magát nagy kínjába !»
«Hisz ez a fővezér ! — te vagy Bornemisza ?»
Rohan Bottyán apó, majd agyon szorítja.
Örömében mindjárt riadói veretne,
De jó hir szárnyon jár, megtudták egyszerre.
Elszállt a szemekből hirtelen az álom,
Nosza, lett azonnal szörnyű dinom-dánom . . .
Huszonnégy órán át : húsz mérföldet jártak
S a víg palotásban reggelig bokáztak.
Másnap Bottyán őket meghívta ebédre
S gróf Stahremberg ült az asztal elejére.
A «lurkók» alábbát kocintgaítak szépen,
De csak úgy turkáltak sültben, pecsenyében.
 134

Hanem a nemes gróf benézett a tálba :

A magyar gulyást is kétszer repetálta,
Nem csoda, szegény, hogy oly nagyon megéhedt :
Ily kuruc lovaglást sose tett még német !

S hej, Bornemiszának finom lett a sorja,

A főgenerálist mutogatni hordja.
Vitte Bercsényihez, aztán fel Kassára,
Rákóczi könnyezett, mikor elé álla.

Együtt volt az udvar s követek nagy számmal

Hallgatták, hogy mint volt, nyitva feledt szájjal.. f
Ezüst pénz, «libertás» jut nekik temérdek
S a metália meg : nagy vón két tenyérnek .. .

. . . De az volt a legszebb, hogy megjött a béke,

Maga Stahremberg is meghívta ebédre,
Bécsbe föl magához, nagyot ettek, ittak,
Pár napig bizony a kancsónál virradtak.

S a válásnál kijárt szépen a : parola,

Sőt Stahrembergné is vállára hajola,
Igaz, vénecske volt, de ő tűrte szépen :
Száz arany maradt benn, széles tenyerében.

Hogy miként élt aztán Réthe falujában,

Kerestem, nem leltem régi krónikákban.
Nagy napok, csillagok zajtalan kiégtek,
Csendesebb elhunyta ilyen kicsi mécsnek.

Urának is most lett rendes nyugvó helye,.

Hát az ő sírjára vájjon ki s hol lelne?
Jeltelen az, puszta, elhagyatott árva,
Azért hoztam ezt a szál virágot rája !
A MINISZTER ELŐTT.
Egy pesti úr története.
 Nagyok dolgát közönnyel nézem
S vonzanak a kis emberek,
Apró-cseprő gondjuk s bajukban
Érező szívvel résztveszek.
Dolgos kezek, barázdás homlok,
Dalt rólatok örömmel mondok . . .
— Történetem igénytelen,
De benne, ott lesz a — szivem.

Ki szereti a fényt, a pompát,

Szalon fürtjét, jobb, ha marad,
Hová viszem, bizony szegényes,
Két kis szobás, falusi lak.
Ablakát is félnek kitárni :
Még elfagyna jácint, muskátli . . .
; A hősöm tanító csupán,
fii Fent, Erdélyben, mondjuk — Mucsán.

A sorsharag sodorta erre,

— Köhécseigetett keveset :
Csak levegő ! — küldte a doktor,
jött s aztán szépen itt rekedt.
Csak levegő — könnyű beszélni,
De, ha csupán ebből keli élni,
Milyen nehéz a levegő !
Hogy szorul mell, szív, a tüdő !
 138

Pedig igy él már vagy húsz éve

S nem egyedül s kettesbe csak,
Ismert madár szállott a házra
És fészket a fészekre rak.
Ha nyárba késett, megjött télbe
S a korpótlék minden öt évbe . . .
így félrebillent az arány —
— A fiú öt, kettő a lány.

... De mindezt később . .. Most tehát

Lássunk dologhoz szaporán.
Hogy is kezdik ? : A nap leszállóit,
Biborpir ég bús alkonyán,
Azaz, hogy ez nagyon is cifra,
Na, hát nem leszek novellista,
Igazság is kell versbe már :
Tehát locs-pocs van, csúnya sár.

Szürke, borongós őszi este,

Csak úgy lógnak a fellegek,
Együtt van az egész család már :
Apa, anya, három gyerek,
A negyedik csinos kis fruska
S magát nagy lánynak tartja Zsuzska,.
Nem bírsz vele, most hogy kivált :
Nagysádnak mondta egy — diák.

Legátus volt, vagy gimnázista ?

Már nem tudom, de annyi áll : >
Azóta még a fess bajuszú
Segédjegyző sem — imponál !
Pedig anyja már is trémázik :
«A papék is szeretnék váltig !»
S ilyenkor Zsuzska pityereg —
— Féltem : csakugyan nem — gyerek.
 139

Tehát igy, szépen együtt vannak,

A kis IIus babát cepel,
Árpád, a hős, ostorral pattog
És Zoltánnak tanulni kell.
Zsuzska meg ép levélbe kezdett,
Hárman-négyen diktálnak egyet,
Mi szerető szivükbe forr,
Mint méz csurog s telik a sor.

Három fiú nincs már a háznál,

Mint a szárnyrakelt verebek,
Szürkén, kopottan odakünn a
Nagyvilágban lézengenek.
Egyik pap lesz, jogász a másik,
A harmadik katonát játszik,
Mert nem játék, komédia :
Tiszt, a szegény ember fia ? !

S a levél készül . . . Édes anyjuk

Még most is tesz, sürög-forog,
Úgy megszokta, hogy nála már a
Pihenés volna a — dolog !
Névnapja lesz egyik fiának —
S a falun máskép gratulálnak :
Nem csupán sablonos levél,
A melléklet fő, az — beszél !

S himnuszt szeretnék rólad zengni :

> Drága anyai szeretet . . .
Óh, nézzétek : boldog örömmel
A pakolással hogy siet !
Alma, dió felül van százon —
— És egyformán kap mind a három,
Sonka, pogácsa egy határ . . .
S mellé pár hatos is kijár.

I
 140

Persze ezt az apjuk sem tudja,

Semmiből csurgóit, csepegett,
Legfeljebb, hogy tejfelből, vajból
Tán véknyabban kent kenyeret . . .
S két tojásból elmaradt egyik,
S a húst mindég véknyabbra metszik,
Persze a csúf — mészárosok . . .
— Anyák, itt a — himnuszotok !

S most jő a hős . . . írhatnám róla,

— Hogy keltsem a szimpátiát:
Beteges, vékony, mint az árnyék,
Kissé biceg, közeire lát,
De nem áll ; csak látszólag vézna,
Izmosabb, mint sok száz — atléta.
(A levegő !) — S bár csipte dér,
Látszik, hogy még nincs itt a — tél !

Ott üldögél, űzi a gondot,

Bodor füstfelhőt ereget,
Törölgeti, készíti is már
Műértőn a pápaszemet.
A tűzre vet egy pár szilánkot,
Gondolkozva nézi a lángot. . .
Aztán felbontja a lapot :
«Na, ma lefőztük a — papot!»

Hárman hordáinak egy újságot,

A nótárus, a pap, meg ő
S ma ő az első . . . Két napig hát:
Tiszteletes úr «adió» !
Forgat, lapoz, .fejét csóválja :
«Hogy íeszökott a búza ára» ! >
S neki már nincsen eladó
— Elfogyott a —. konvenció !
 141

Sóhajt, számítja : mennyit vesztett ?

S most jön a «Mir», «Politika»,
Olvas, olvas, egyszer felugrik,
Ijedeznek : szent ég mi a’ ?
Sápadt, halvány, szava elállóit,
Dadog : «na nézd... no persze... látod...
Rejtelmesen susog, köhög :
«Igaz, zseni volt a kölök !

Nézik, bámulják s közbe-közbe

Ég tudja, mit összehadar,
A gyerek sir és felesége
Sikolt : «apjuk ! — doktort hamar !»
Most ő ijed aztán halálra,
De kinyögi végre zihálva :
«A tanítványom . . . nézd .. . ime ...
Miniszter lett . . . itt a hire !»

«Igen, igen, itt van a lapban

Még képe is . . . Ki hitte vön?
Azaz, hogy én — emlékszel rája,
Mindég mondtam» — nyomint a szón.
«Az osztálynak ő volt a lelke . . .»
— S oldódik már szépen a nyelve,
Folyékonyan, csak úgy pereg,
Ámul-bámul minden gyerek.

Mesél nekik, hogy is volt, mint volt,

Mikor járt a keze alatt —
S közbe pipát töm s tesz reája
Menyecskeszemű parazsat —
A könyv mellett töité a|, estét,
> Mint «vízfolyás» tudta a leckét,
S mert faragcsálta a padot,
Egyszer még «kormost» is kapott !
 142

S most bámulják még csak az apjuk !

Megnőtt előttük hirtelen . . .
S Zoltán úrfi könyörög is már :
Hogy ő is miniszter legyen.
A többiek kacagnak rajta,
De ő az lesz, mert hát akarja
S a fiúban van logika :
Őt is tanitja apika 1

Beszélhet már, oktatva őket,

Hogy a miniszter mily nagy úr,
Szemükben ő sokkal nagyobb még :
Ki minisztert csak játszva gyúr ...
S az anyjuk még szítja a lángot :
«Persze, persze, igy van ez, látod,
Mindent neked köszön, neked,
— De most aztán legyen eszed !»

«Csomagolsz s mégy ... Addig kell ütni

Mig tüzes, meleg a vasat,
Elég sokáig nyomorogtunk,
De most már szebb hajnal hasad.
Int már a nyele a nagy kanálnak,
— A pap fia jó lett — tanárnak . . . ?»
«De édesem, ez nem lehet . . .»
— «Egy miniszter mindent tehet !»

«Persze, persze, ha lesed-várod,

Mig a galamb szádba repül.
Óh, jaj, mindég is ilyen voltál,
Azért állunk ilyen csehül.
Hátrabujtál mindig a sutba,
Csudálom, hogy nem lettél kukta ? !
— Ha miniszter, hát : tegyen ő —
Izé . . . légy, — tanfelügyelő !»
 143

«De édesem.» «Csitt, igy lesz, punktum,

Felmégy Pestre... vagy én megyek...»
«Jó, jó hát anyjuk, de tavasszal,
Most oly kopott minden gyerek,
Kell a garas téli gúnyára . . .»
— «Hisz zsebedben még a fa ára —
Vagy hát megkéred a papot
S mert lesz miből — majd megadod...»

És igy tovább . . . Szövik a tervet,

A rózsaszínű sugarak,
A kis szobában szerte-széjjel,
Ott röpködnek, ott szállanak . . .
Szin, ragyogás, hangulat minden,
Fény a lelkekben, lenn a szívben . .
S oly büszke már minden gyerek :
«A papa Budapestre megy !»

Dehogy is lehet bírni vélük,

Az ágyban is tart a mese,
Elszámitják, mi mindent kapnak
S alusznak, de — reggel fele —
S miniszter úr figyeljen rája,
Ma pompás lesz, édes az álma,
Angyal lebeg ágya felett :
A hála, édes szeretet !

. . . De van mégis, a ki nem alszik,

Álom kerüli szép szemét,
Zsuzska nagysám forog sokáig,
Valami bántja kis fejét :
«Kilátása van a papának ?
Előrelép és én ne várjak ?
Az áldozat csak én legyek ?
— Segédjegyzőhöz nem megyek !»
 «
s
IF

144

Tehát rajta, fel Budapestre !

— Mint láttuk, elvégeztetett.
S vaj ion lehet az ellen tenni :
Mit asszony a fejébe vett ?
Hogyne ! mondják reá a bölcsek,
— Bár fejükön kanalat törtek,
De én, bár érje baj fejem,
Kimondom nyíltan : sohasem !

— A faluban egy-két nap múlva,

Már szájról-szájra jár e hir,
Oly feltűnést, szenzációt kelt,
Minőt még a «Hazánk» se ir !
Bár kétely dúl egy-két öregben :
«Hm... hisz még a pap se járt Pesten !
A hir fut, biztos, egyszeregy :
A rektor Budapestre megy !

De tavasz lett mégis belőle —

— Kikisérik többen, sokan,
Lopva megnézik «bilétáját»
S a málha címét : csakugyan !
Mert nagy sor ez, tagadja bárki :
Kegyelmes úrral parolázni !
A miniszter kivált nagy úr :
A királlyal — egy tálba nyúl !

— És a vonat fut... Másnap ott van :

Ez tehát a szép Budapest !
Álomnál is szebb valóságban,
Mennyországba jött — egyenest.
Izgatja a nyüzsgés, a lárma,
A pezsgő élet zsibongása.
Csak ne vón mindenki siket,
Ha kérdi : vállat von — siet.
 145

A nyíl-utcáknak labirintját
Járja, befutja szerteszét,
Szédülve néz a palotákra,
Szinte elkapja a fejét :
Még rászakad egy cifra tornya . . .
— S ott villanyos csenget bomolva,
Itt autó, ott egy fogat,
Tyüh, fut az ember itt sokat !

Az utcát rójja késő estig,

Meg-megfogja egy kirakat :
«Ez a felöltő, édes anyjuk
Tied lesz, ha — pénzem marad !»
... S méláz : otthon mit is csinálnak ?
«Ni egy kalap, jó lesz Zsuzskának...»
— Éj lett, hogy haza baktatott
S elnyeié a «két kék bakok».

Az éjszakáról nem jó szólni . . .

De már kakas kiált, virrad,
— A füle cseng, megszokta otthon,
Kukurikú s most is riad.
S az egész ember csupa gála,
Bár szőrit a — jegyző kabátja,
Megy gangosán, megy peckesen
S az utca kint még nesztelen.

1
'í
Eleinte úgy elcsodálja :
Az a sok ember hova lett ?
Majd feleszmél : Mátyás sok restje !
—- S Budán hallja már a hetet.
«Ni még csak hét?» fejét csóválja,
Meghúzódik egy kávéházba :
«Habbal ? vagy ...» «Jó», ráhagyja ezt :
S a kávéból szürcsölni kezd.
10

II
 146

A lapokat forgatja közbe :

«Na itt nem úgy van, mint Mucsán,
itt ma van ma, ott holnap lesz csak
S hófúváskor, — egy hét után !
Mily boldog is a pesti ember . .
... Olvas, de sápad ... hinni nem mer—
Más lapot kér, néz még sokat :
A miniszter ma nem fogad !

Elutazott — írják egyformán

S távol tölt három, négy. napot —
Tovább nem bírja, bús keservvel
Lecsapja az átkos lapot.
Szerencsére a csésze csörren
És az ára — józanít szörnyen . . .
így támolyog bár s szédeleg,
Minden baj nélkül tovamegy . . .

Szive szorul, a lelkét nyomja

Kimondhatlan, mély fájdalom,
Szerencse, hogy túl a Dunán már
S ott jár a pesti oldalon . . .
Isten tudja, mi lenne véle,
Úgy sír valami a szivébe.
Sóhajt : «jóságos Istenem,
Mi lesz velem, mi lesz velem ?»

... De házaló gyerek jön szembe :

Tessék léggömb, szép «luftballon» !
A portékáját úgy kínálja,
Tágít is már a madzagon
S a sok léggömb elszáll az égnek,
Mint az elillant szép remények.
Megsajnálja, ad pár hatost
S nyugodt a szive újra most!
1

147

Mily semmiség ! — s kap lelke rajta :

No Iám, van «másnak is baja !»
Vigasztalódva, új reménnyel
Siet lakására, haza.
Levelet ír, baját kitárja,
Maradni kell, anyjuk ne várja,
Még egyszer drága von az ut,
Megy, amikor végezni tud.

. . . S az idő baktat, minden óra

Pénzt eszik ... A «két kék bakok»
Otödnap már a legutolsó
Tízesbe is beharapott . . .
. . . De hála Isten, valahára
Ott vár már az előszobába,
Nevét hallja, arca kigyúl
S kezdi szépen : Kegyelmes Úr . . .

Kezdi újra . . . ismét . . . negyedszer,

— Szép emlékekbe fúl a szó,
A két karja ölelni vágyik
— S oda már a szép dikció !
Faragcsálta pedig egy hétig,
Gesztusai papját dicsérik,
El is mondott egy részletet :
Hogy sírtak a — presbiterek !

Szerény ember volt életében,

Vágya szárnyát lenyeste mind,
Nem kért sokat, a fizetése
Legyen négy, vagy ötszáz forint . . .
S Zoltánnak egy stipendium,
Zsuzskának : posta ott, a hun !
S most a szép beszéd belefúl,
Nem megy tovább : Kegyelmes Úr!
10*
 148

S a miniszter szelid mosollyal

Hallgat, vár, csendesen figyel,
A lámpaláz nem újság néki,
Hisz jönnek hozzá ezrivel.
Az asztalon dobolgat ujja,
A mondókát előre tudja,
Hiszen mind egyformán beszél :
S a vége úgyis csak : kenyér !

Vár tehát egy fél percet most is,

Majd félrevonja vállait,
Nyájasan szól : «Elég, barátom
A kérvényét csak hagyja itt.
Megfontolom, bár hely most nincsen...
— Sa szeme már ott a kilincsen -
Barátságos a mosolya,
De nincs váilverés s — parola !

• • .S megy, támolyog, hogy ért ki onnét,

Bizony, bizony én nem tudom,
Lakásán már levélke várta,
Egy kis levél az asztalon.
Olyan gyerekes ákom-bákom :
«Nini, hisz ez, Iluska lányom» :
«Siessen, várjuk már haza,
S baba sem kell, csak a papa !

Az anyjuk is írt hosszan, szépen :

Egészséges minden gyerek . . .
A szomszédasszonyt eltemettük . . .
A múlt éjjel eső esett . . .
Kellett, mert igy nem lett von széna ...
S édes apjuk gondolsz ránk néha ?
A mi szivünk ott van veled . . .
— Sóhajt : édesim, már megyek !
 149

S ballag ki a vasúthoz lassan,

Úgy integet száz kirakat . . .
«Nem lesz anyjuk szép, uj felöltőd,
Zsuzskának sem jut új kalap,
Babára sincs, töröl egy könnyet,
Zoltán se kaphat képeskönyvet,
A pénz csak ép elég — oda
S tán ebéd sem lesz s vacsora !»

Szomorú út, kínosabb nála,

A Golgothára sem vezet . . .
A gép zihál ... A testén érez
Átrobogni száz kereket . . .
Húsába vág, szaggatja, tépi . . .
Ébred . . . s igazán akkor érzi :
Mi átgázolt rajt, a kerék,
Az élet volt s nem kint a — gép !

Köhécsel az jámborul . . . s másnap

Faluja tornya integet,
Csak egy kis ház ablakát nézi,
E fennvirrasztó két szemet!
— Szerencsére nem várja senki,
Jobb is néha egyedül lenni,
Megy, áthajózza a sarat,
Otthon van és bekopogat . . .

Nem, — előbb az ablaknyiláson

Nagy óvatosan betekint,
Figyelnek már — vakkant a Bodri —
S most érez csak pokoli kínt :
Semmit se hoz, pedig hogy várja,
A gyerek, mint az éhes sáska
S kihaliik már anyjuk szava :
Csitt, gyerekek, jön a papa ! —
 150

S áll tétován, könnyes szemekkel,

Visszahúzódik perc alatt,
Szivét a bú, gond, mély levertség
Szorítja, hogy majd széthasad.
Minden reménye ott a porba . . .
S az óra üt, kong a toronyba :
Tíz . . . s mint uj remény mécse ég :
A «szomszéd» tán nem zárt be még!?

S a kis falu parányi boltja,

Ilyen forgalmat rég csinált :
Füge, cukor, rákszem, másfajta,
Fogy, a fütyölő legkivált.
Bele is fúj némelyik sípba —
— Sa «szomszéd» a: többihez írja.
Most még szentjános-kenyereí . .
— A lelke megkönnyebbedett !

... És otthon már ... Reszket a lelkem,

Mint örömtől ő reszketett.
Az anyjuknak nyakába omlott,
Csókolja a sok gyereket.
Apjuk ... fiam... te vagy az, Zsuzska ?
Nem voltál beteg, kis íluska ?
Árpád, Zoltán, ment a dolog ?
Sa szivük úgy együtt dobog.

Körülveszik, kérik: meséljen,

Mondja el a pesti utat,
Mind csupa fül, de érzi már, hogy
Valaki zsebében kutat :
«Ni a csomag? el is felejtem!»
Bontogatják boldog örömben,
Csak Zsuzska lát át a szitán,
Olvasta rajt: «Klein Mór, Mucsán».,
 151

De mindegy ez a többieknek,
Van duskálás, van élvezet.
Klein úr Mucsán igy édesit meg
Három-négy gyermekéletet.
A boldogság nem fér szivükben.
Kacagás hallik mindenünnen,
Mig anyjuk szól : hé gyerekek,
Éjfél, Zsuzskám feküdjetek !

Mennek már . . . De illik, nem illik,

Zsuzska fülel . . . s olyan komoly :
A «segéd úr» írt a mamának,
Hogy — körjegyző lett valahol !
S levelét ő — elcsente titkon,
De átadja holnap majd bizton . . .
Leikéről lassan száll a bú :
A jegyző — csinos s jó fiúi

S elnyomta már az álom őt is,

De a két öreg fönnvirraszt,
Apjuk elmond, elmesél mindent,
Hogy járt és nem ejt egy panaszt.
Pedig lelkét bú fojtja, tépi,
Nem magát, az anyjukat félti ;
— Szivük mindig összébb szorul
S a könny feljebb-íeljebb tolul.

És szótlanul elnézik egymást,

De már jön a vihar szele :
A bús sóhaj kitör szivükből
És nem birnak többé vele.
Mi keserűt hozott az élet,
Bú, fájdalom, emésztő méreg,
Kitör, mint zúgó áradat
S a könnyük együvé szakad 1
í
A SZÉP BARONESZ REGÉNYE.
— Gleichenbergi történet. —
__________ HI ; i ■
Pohárkájuk üres egészen,
Sétájuknak is vége van,
Kifáradva, egy rejtett padkán
Meghúzódnak gyanuíalan.

A szép baronesz bizony sápadt,

A fess hadnagy is halavány,
Hanem azért víg mosoiy fénylik
Mindkettő arcán, ajakán.
Csevegnek — s én irni szeretnék,
Szerkesztőm express sürgetett !
— Közhely ez versben, tudom, hanem hát:
Megmutassam a levelet ? !

írni, irni ! ha csak igy menne,

De nem sülnek el rímeim ;
Ki is fiityöl egy rigó s fitymál,
Mint most önök : hallgatni kín !

Valami leköt, lebilincsel,

Hogy mi? azt magam sem tudom !
— Úgy kábít a fenyő, avagy tán :
A «Korylopszis du Japon»?! X

Ez, ez lesz az, a kis baronesz

Kedvenc, kábító illata !
Ez hat reám! (Nős vagyok, kérem
S nem mondhatom, hogy ő maga !)
 156

Az illat, persze, hisz illat ő is !

— Van, nincs, el, ekként képzelem,
Oly légies, oly tüneményes,
Nem is látom tán ? — érezem !
Behúnyt szemmel tekintem inkább,
Csak sejtem, hogy itt jár, lebeg ;
így érzi a vak is, hogy nap van :
Mert elárulja a — meleg !
— De tessék, majd szerelmet vallók?!
S a hadnagy még zokon veszi,
Poéta úr, maradjon veszteg,
Halija ? a kardját csörteti !
Virágos lomb, fedj hát, takarj él,
De hadd lássam a fess ruhát,
Remek fürtit . . . Mégis manóba,
Olyan irigy minden kis ág !
A szellő is incseleg vélem,
Mint egy elrontott telefon :
Egy-két hangot röpit felém csak —
És a többit gyaníthatom.
Hopp ! de most jól van : látok tisztán,
És mit láttam ? képzelje csak :
Hadseregünk más hadseregnek
A háta mögött nem marad.
Van benne eréiy, van kitartás,
A tettre gyors, úgy nyer csatát:
A hadnagy a fess baronesznek
Megcsókolta szép ajakát !
Szerkesztő úr, örüljön kérem,
Ujjongjon, hisz lesz már regény,
Baroneszünk diktálja szépen,
A mit még el sem kezdtem én.
 157

. . . Mohó vággyal kapom a tollat,

Remeg ugyan kissé kezem,
— Virágzó hárs himporí szitál rá,
íme itt van történetem :

A fejezet, az első, kész hát,

— Azt hiszem, elég csattanó!
S legyen «Mama» a cime ennek,
Pikánsnak, pikáns, biztató.

Hadnagyunk is ennek találta,

Hisz kurizált is hajdanán,
Igaz kadét volt, a férj tábornok :
Hivatalból történt csupán.

A mamával nem lesz hát sok baj,

A penzió kevés s szive
Jó, (fess hadnagyunk pláne gróf is
És veszett gazdag a hire !)

Másnap halljuk már lenn, a kútnál,

Róluk suttog a kurszalon,
Eljegyzésük egy hétre még az
0n lapjában is olvasom.

— Egy főhadnagy búsul ugyan majd

S tán szive is beleszakad,
De nem gróf, báró, még nem is «von»,
Mit akar ? hisz egy — kardja csak !

S ősszel esküsznek, útra mennek,

A bűvös-bájos dél s kelet
Megtölti lelkűk, szivük fénnyel,
Még tán arcuk is színesebb.
 158

Hallgatják a morajló tengert,

Szívják a narancsillatot
A márktéri csókos galambok
Száma velük szaporodott !
Hanem nini : nászúiról zengek,
— Pedig hallgatni okosabb :
Ki átélte, annak unalmas,
Ki nem, annak unalmasabb.
Hagyjuk tehát, miként mulattak,
Hagyjuk a szép délkeletet . . .
— Gúnyos mosoly,- mert ott nem jártál,
A versed ugye megrekedt ? !
Kérem, teljes a «Lexikon» már,
Zenghetném hát Itáliát,
A gondolást és a vendéglőst,
E két újkori banditát.
Sirathatnám a Campanilét,
A lagúnák poshadt vizét,
A makaróni sem kutya,
Megér egy pár sor — versikét !
De sietek, ők is sietnek,
— Fáj ugyan a válás nekik,
Jönniök kell, etikett, illem,
A rang, ekként követelik.
Itt a szezon, itt már a farsang,
Zsur, bál, az udvar is fogad.
Haza az út nem is unalmas,
A kis grófné tapsol sokat.
«Milyen pompás, mily nagy gyönyör lesz,
— Vágya csapong, repkedve száll,
Egész utón kacag, kacagtat
S a gróf kissé sokallja már.
I

159

A nő duzzog : «sosem szerettél !»

A férj visszavág : «úgy te sem !»
Nevetnek és összeforr ajkuk
Égő szomjutól édesen.
Sietnek a csók, öleléssel,
Mert érzik, hogy sietni kell,
Perc tüntével az édes kéj is
A semmiségbe oszlik el.
Az égaljjal hül és forr vérünk,
Mi itt láng, tűz, ott már hideg,
Mi ott ég, itt vad láz hevével
El is hamvasztja a szivet.
Sietnek a csók, öleléssel —
S tűnnek a narancs, fügefák,
Cipruserdők : hó szitál, hullong,
Nem látni mást, csak zúzmarát.
Siessetek ! — a szél sivítja,
S a masina köhög, zihál,
Azért nyög úgy : csak vissza, vissza,
A hol fény van és napsugár !
Csak vissza, vissza ! — Uj Romeó
S uj Julia lesztek amott —
S itt? — A szél zúg — ők nézik egymást,
De hő csókjuk már — megfagyott.
. . . Némán ülnek más-más sarokban,
Szótlan, merengve, hidegen . . .
— Uj utas jön, leül közéjük,
Azt hitte, hogy két — idegen!

De valahára hazaértek,
Az otthon bűbájos világ,
Egy jó hét kell hozzá mégis, hogy
Feloldja a szivük fagyát.

I
 160

Hanem akkor a mennybe járnak,

Itt ismét a szép napkelet,
Most élik át csak voitaképen,
A legelső mézeshetet.
... Csók, újra csók, a vén komornyik
Megretirál, a hogy benyit !
«Egy gróf nejét, hogy igy szeresse,
Ez már sok !» — s morog valamit.

Ne félj öreg, nem tart örökké,

Majd lecsillapul haragod.
Titkos levélért itt is, ott is
Dús borravalód megkapod.
A szerelem szeszély legtöbbször . . .
— lm jön a vizit, fogadás.
A látogatók járnak-kelnek,
Kihűl egészen a lakás.
Oly hideg már, fád és unalmas,
— Sürög pedig a szolgahad,
Nem segíthet, a szívnek mélyén
Nem ő szítja a parazsat.
Unott a színház, tea-estély,
Oly megunt az egész világ
S a gróf úr im, hogy — hogy nem, egyszer
Kívül tölt el egy éjszakát.
A grófné meg virraszt utána
— De mit ér Montepin Xavér ? !
Vagy tán azért, mert ezt olvassa,
Óh, úgy fázik, remegve fél.
Rémeket lát, párbajra gondol
S a grófért sir is keveset,
De úgy örül, oly vidám reggel,
Hisz semmi baja nem esett.
 161

Csupán a pezsgő ... az se nagy baj,

Csak meg ne lássa szolgaszem,
Ott őrködik, vigyáz mellette,
Suttogva jár, lábujj-hegyen.
S kis betegjét ápolja estig,
Áldott szive oly résztvevő,
Inas helyett, bársony kacsóval
Ruháját ő szedi elő :
«Estély lesz, édes, Bárdyéknál,
Ez itt tárcád, — ne késs sokat,
Ez itt monoklid, kis tükörkéd —
S ez? — szent ég ! — hajfürt, hajfonat!»
— Nagyot sikolt, hanem hát szcénát
Ne várjon azért senki, ne,
A grófnéknak kis szivecskéjük
Nem hasad meg, — regénybe se !
Tragédia, oh ritka náluk,
— Vagy mi nem sejtjük rendesen.
Megtört gally a magas fa csúcsán,
Ott hervad el, nem látja szem !
— Szánva nézi legfeljebb férjét,
Gúnyosan mosolyg ajaka,
Az bosszantja: milyen parasztos,
Illata most is rezeda!
— Ez csapott rá a hajfonatból —
Öltözik gyorsan, perc alatt,
Sokan még aznap látni vélik
Grófunk fején a szarvakat.
Pedig hát grófnénk meg nem csalja,
Csak az imádásig kacér,
Olyan hercig és zseniális,
Hódit, bódit, a mit beszél.
n
 162

Körülzsongják, körülrajongják
A grófok, bárók, hercegek,
A hotvolé, tiz, vagy húsz dzsentri,
A fess, a schneidig hadsereg.
Ez fagylaltot vitet nyomába,
Az legyezőjét cepeli,
Limonádét sürget a másik,
Ot-hat meg a szépet teszi.
Mind neki bókol, érte fárad,
— S jövő héten sok tinta fogy,
Ennyi «nyilttér» nem volt még télen,
«Aljas», «gyáva» sem annyi sok. i
Vérnélküli párbajról sem szólt
Ennyit még a «történelem»,
A kis grófné maga sem érti,
Bomlanak érte ezeren.
Beszélik, hogy egy gimnazistát
Az iskolaszék kicsapott,
Uram ne vigy ... a hittan órán
Szerelmes verset faragott.
S egy főhadnagy tiz párbajt vívott,
De ott aztán folyt is a vér !
Mondják grófnénk’ szerette egykor,
S félteni fogja, mig csak — él!
Ámbár lehet pletyka is mindez,
Hanem az már szent és való,
Bájos dívánk rekedt azóta
S eltűnt, sehol sem látható.
Bezárkózott dúl-íul, — és mérges,
Sziszeg, ontja a könnyeket :
Ha igy tart, a saját nejébe
Még a gróf is — belészeret !
 163

S regényem itt már csupa sablon,

— A gróf biz többször kimarad,
A kis grófné virraszt és várja
— De barátaival s mulat.
S a pletyka száll, szerteszét repked,
Grófunk már szánják is sokan,
Bájos divánk felkapott ismét,
Grófnénk félig feledve van.
A nők csélcsap, kacérnak mondják,
— Jégszivűnek a férfiak ;
Poétáknak problema, rejtély ;
i Doktor szól : hisztéria csak.
S ki megfejthetné : szobalánya
Nem pszikológ, sok reggelen
Bámulja hát : a selyemvánkos —
Mitől oly — nedves szüntelen ?

De van mégis, aki megérti,

— Ah, vagy legalább azt hiszi,
A kis főhadnagy szive, lelke
Naiv ábránddal van teli.
Találkoztak a tiszti bálon,
Grófnénk kegyes volt szerfelett :
Felénk se néz, évődött véle
És ő valamit hebegett.
S vizitbe jár már hetek óta,
De csak az ajtóig s megáll,
Becsenget s az inas, mig lomhán
Kijön, — ő ismét messzejár.
Ábrándozik, mint egy poéta ;
Elképzeli: visszamegyen,
Arra gondolt, óh, hogy kisírnák
Maguk, most ketten, odabenn !
n*
 •S

164

Bolondság : sírni ? ! — bent a grófné

Ép most édeset kacagott :
A ruha pompás! és most lássuk
Azt a kedves uj kalapot !»

De most előre, gyors futammal,

— Hallom, zúgnak : történetet,
Csak mákszemnyi türelmet kérek,
Két perc alatt készen leszek . . .

A klubba fent úgy sincs már senki,

Kivévén a kártyásokat,
Okát kérded, ah, a szezonban
Grófnénk ma utólszor fogad.

Ott mindenki . . . kocsik robognak . . .

S most csilingel a telefon :
Elgázolás, jönnek a mentők :
«Ez a rendőrség nem barom ? !

Miért nem zárja el az utcát,

Hogy estély lesz, nem tudta tán ? !
Különben holnap... névjegyem, - hajts !
— Egy öregasszony volt csupán !

S az estély tart, pezseg a jókedv,

Harsog már a szilaj zene,
Pezsgő.durrog, pajzán a grófné:
Hát senkisem kocint vele ? !

És tánc, no tánc nem lesz ma végkép ?

Álmos, alszik az ifjúság ?
— Vihar támad, ragad magával,
Hajrá, mig birja mell s a láb :
•S

165

«Rajta», «platz», igy, — felzúg a «hogy volt»,

Fel-íelszisszent egy — becsület, —
— Értsd el. — Repül, siklik a grófné,
Ma elragadó szerfelett.

Selymes haja úszik a légben,

Oly epedő szép kék szeme,
Halvány arca majd hogy kicsattan,
Két tűzrózsa a közepe.

Esküdözik tiz-husz gavallér :

Ily bájos még nem volt soha !
Szemük ragyog, — hanem a jókedv,
Egy óra múlva már oda !

«A vén doktor rontott el mindent :

— Nem mondtam gróf, mért hívja meg?
Közénk nem illik ily — plebejus —
Az a blamázs, ami esett !»

«A kis grófné, hogy abbahagyta

A keringőt, elébe áll,
Mord arccal és üterét fogja :
«Elég, sok is, — cseppet se már !»

«Csak ezt, —még ezt!» «Nem, nem,meg-

— Az a blamázs, ami esett ! [tiltom !
Reárivalt : «Grófné lefekszik
S tavaszra Gleichenbergbe megy !»

És tavasszal itt lesznek újra,

— Azaz, hogy grófnénk csak maga,
A gróf nem ér rá : futtatás van
— S fürdőzni megy a — szép diva.
 166

Jár-kel, bolyong, mindég lassabban,

Lépése fáradt, csüggeteg,
Ezer emlék rajzik szivében :
Itt látta s ott szerette meg.

Egy fapadhoz eljár naponta, >

Könnyel telik meg szép szeme
Sokan látják, — pedig úgy érzi :
Neki most sírni kellene !

Panaszkodik is orvosának :
Fojtja a köd, mellére ül !
— Nap süt pedig, — nézik, nem értik:
Egy szó fojtja csak: egyedül !

Postán naponként kap egy csokrot,

A szelvényen egy jel csupán.
Nagyot sóhajt : szegény főhadnagy,
Lám, még most is gondol reám !

S a gróf nem ir, a lapból tudja :

Lova nyert negyvenezeret, —
— Azt szánja csak s ezt — menti most is:
Hiszen a dolga rengeteg !

De megjött az áldott levélke,

—- Nem is levél, de távirat : 4>

«Édes, megyek, indulok még ma!

— A grófné ni, jár, fut, szalad !

A környezet bámul, csodálja,

S szivébe visszatér a hit,
Egész nap a kápolnát bújja :
Uram bocsásd meg bűneit !
 167

S ott kint dicsekszik : nézze, nézze !

— Örömébe majd belehal —
Pedig, ha tudná, a jó doktor
Sürgönyzött : gróf úr, csak hamar!

» És tavasszal eljön még egyszer,

De télen már Arcó, — Merán —
---------- Kész a regény !
Szerkesztőm mérges :
Hisz vége sincs ? ! hát azután? !

Csitt ! csitt ! nem látja ? — észrevették !

A hadnagy dühös szerfelett,
Fogam vacog, az ördög gyártson
Tovább is rossz regényeket !

Nézése szúr — hát még majd kardja !

— Szörnyű bosszús baroneszem,
Félig kérve, félig haraggal,
Mintha mondaná : «csend legyen !»

«On gentleman, semmit sem látott !»

— Ah, tehát a csók a bibe ?
Adna tudom, nekem is egyet,
Mert fél, elárulom ugy-e ?

S most mosolyog, könyörög szinte,

— Vagy másért néz talán reám ? !
Tudom, tudom már, attól retteg :
•t Elmondom, mi lesz — azután !

Azután ? ! — Nem ! óh, átok érjen,

Hogyha kimondom azt a szót . . .
. .. Nem leszek gát, nyomassa bátran
A lakodalmi meghívót !
 168

Legyen boldog ! lm, nézze, nézze,

Elfordítottam már fejem . . .
...Mi lesz aztán ? minek firtassam ?
— Megy, eltűnt már baroneszem.

De távolból egyet kő hint még

S e bús köhintés : felelet . . .
Egy könnycseppem idehull pontnak :
A regény vége — közeleg !
-î.

A «TISZAVIRÁGOK» CIMÜ ELSŐ

KÖTETEMBŐL
 AZ ÉN SZERENCSÉM.

Piciny lóhert, négyes levéllel,

Találtam lenn, az útfélén ;
Úgy örültem, hiszen azt mondják,
Ki ilyet lel: boldog leszen.
Sorsom bizony sokat dobált már,
Bőven férne áldás reám ;
Mégis, mégis úgy eltűnődtem
S a kis virágot otthagyám.
Óh, mert nekem, hogy boldog legyek,
Ezer szerencse kellene
S hátha akad, kinek egy elég:
Nem fosztom meg ! — szakítsa le !

FÉSZEKRAKÁS.

Házat épít, fészket rakosgat

Csicseregve, a fecskepár.
Ingyen telek, anyag se drága,
Pompás márvány az utcasár !
Ács, kőmives telik belőlük
S látszik, hogy nem napszámosok.,
Sürnek-forrnak, nem is delelnek :
Csak úgy ég a munka, dolog !
 172

Ha egy’ kifárad, hord a másik

S ki ott marad, az sem pihen,
Cifrázza a fészket kivülről
És simítgatja odabenn.

De most megállnak mindaketten,

Jaj, bízón, egy kis baj esett!
Anyafecske szemérmesen néz,
Csicsereg s szárnnyal integet.
Édes szavától légbe szökken
A férj s repdes köröskörül,
Méregeti, nézi a fészket,
Mint egy trónusba beleül.

S mintha kétkedőn fejet rázna,

Osszekacagnak édesen,
Majd^ meg gyönyörrel messzeszállnak
S építnek tovább sebtiben !

Szélesítik fészkük - nagyobbra..,

Értem már a bohóka párt,
Gondos eszük — lelkem susogja :
Bennt, az édes jövőbe járt!

SZERELEMNEK . . .
Szerelemnek tolvaj-kulcsa,
Azt mondják : van minden szívhez,
De tolvaj is oda tör be,
Hol valami kincset érez.
Ne tagadd hát: a szerelem
Szivedbe is rég beszállóit.
Jól tudom én . . . hol is lelne :
Annyi kincset, drágaságot ? !
 173

IDYLL
A kisbaba járni tanul,
Tipeg-topog, picit lépdel.
Csapkod, mintha szárnya lenne,
Két icinyke kis kezével.

Neki ered, megáll újra,

Földre esik, ismét felkél.
Asztaltól szék — kis stáció
S félóra majd, mig odaér !

Hanem azért el nem csügged,

Biceg lassan, csendbe, szépen,
lm, egyszer csak célnál van már,
— Meglapul egy zsölye-széken.

Anyja lába nyugszik azon

S maga merül édes gondba,
A kis hamis se kérd, se hall,
Két kezével által fonja.

S egy sikoltás ! — ölbe van fenn,

Átkarolva gyöngén, lágyan . . .
Megdobban az anyai szív,
Kéj, gyönyörben, boldog vágyban.

S az apja is nézi, nézi,

Szeme tüze csak kigyulad,
Oda szalad — s a kis ajak,
Ajkaikkal csókba fulad.

Elcsókolják pici karját,

Nyíló ajka rózsakelyhét,
Lecsukódó szempilláit,
lei fülét, haja selymét.
 174

S míg ajkuk csókkal összecsügg,

Szivük tele boldog kéjjel,
Anyja, apja egy-egy könnyet
Morzsolgatnak lassan széjjel.

De hasztalan — fakad száz is,

A gyönyörtől úgy megsírnak !
S a picinké kacag, nevet,
Kis szemei nagyra nyílnak.

Csodálkozik, úgy megbámul:

Az a könnycsepp mért a szemen ?
Hisz boldogok mind a hárman !
— Megér ti, csak — szülelegyen!

NEM KÉRTEM ÉN SOKAT . . .

Nem kértem én sokat áldó Istenemtől,

Csak egy csendes fészket,
A hol lelkem, testem kifáradva bajba,
E világi zajba,
Nyugalomra térhet.

Jó kis feleséget ! örökmosoly, kedvvel,

Ki vidítsa lelkem,
A kiben szivemnek édes hasonmását,
Mintegy folytatását,
Szebbik felét leljem.

Kicsiny rengő bölcsőt, egy pihegő angyalt,

Gondnak édes terhét ;
Öröm és bánatban két összenőtt szívnek,
Összeforrt léleknek
Megifjult szerelmét !
Nem kértem én sokat! jaj, dehogy nem kértem,
Most tudom csak, érzem:
Hogy remegő kézzel kebelemre zárom,
Egész kis családom :
Minden üdvösségem.

CSENDES A MI HÁZUNK . . .

Csendes a mi házunk, olyan nagyon csendes,

Nincsen itt zaj, lárma,
Harag vagy civódás nem élhet meg vélünk,
Tán nem is itt élünk,
A világ zajába ? !
Olyan áldott ország a mi kis hajlékunk:
— Köztársaság-torma, —
Egyenlőség elvén úr benne mindenki
És nem szolga senki,
Nyűgöt, jármot hordva.
Mit megtettél édes, jól van az megtéve,
Belenyugszom szépen ;
S mit még tenni fogok, helyeslő felelet
Az rá, hogy lelkedet
Forró csókban érzem.
. . . Csendes a mi házunk, nincs benne sok vígság,
--De nincs benne gond se. —
Hogy tisztesen éljünk, ennyit ád az Isten,
Többre vágyunk sincsen,
Szivünk önként mond le.
Van pár jó barátunk, — több minek is lenne ?
Nem jó, ha a lélek
Szétosztja melegét, égő nap sugárja
Szórhatja száz tájra
Özönét hő, fénynek.
 176

Gyarló kis fénybogár az embernek lelke,

S csendes házi tűzhely
Nem az egész földet, a roppant világot,
Csak egy kis családot
Tarthat el meleggel !
Maradjunk kis körbe, lelkünket a mély csend
Nyugalma ne bántsa,
Hisz a madárnak is csendes kicsi fészke,
De ott van a : béke
S csendes az úr háza !
Óh, maradj hát templom ! óh, maradj te fészek,
Kedves kicsi házunk ;
Benned ember-sorsunk, ha majdan betöltjük :
Szárnyunk összetörtük,
Nyugalmat találjunk !

BORSSZEMEK.
A TITOK.

A titok, csak egynél titok,

Rejtett forrás, melyből csupán
Még egyetlen ember ivott.
Titok, kettőnél már patak,
Mely, lassan bár, tovább halad
S háromnál, négynél nagy folyó:
Ihat’ belőle millió!

A SZERETET.

Mélységből, árokból végy el, nemhogy fogyna

Éppen ezáltal nő nagyra, még nagyobbra ;
S szereteted kincsét ezerfelé osszd el :
Nemhogy apasztanád, növeled csak ezzel !
 177

ÖNERŐNK.

Rájön a bölcs ez igazságra,

— Addig keres, kutat :
Hogy önerőnk csupán a mások
— Nagy gyengeségére mutat !

A GONDOLAT.

Soknál a gondolat :
Madár, íecskemadár ;
De nem, mert sebesen,
Hanem: mert — alant jár!

A HAZASZERETET.
I.
A hazaszeretet
Cifra magyar mente,
Nem hordják, hogy el ne kopjék :
Csak nagy ünnepekbe !

Honszerelem soknál
Tulipános láda,
Kivül cifra s benn semmi sincs :
A ládafiába !

AZ INFORMÁCIÓ.
— Egy ügyvéd prakszisából. —

Nagy úrhoz vittem «információt»

S becsületről leckét tartott nekem :
«Ily pénzt kezembe nem veszek soha !»
De tűrte, — hogy asztalára tegyem !
12
 178

A BECSÜLET.
I.
Olyan a becsület,
Mint az aranybánya,
Ki bányássza mélyben,
Annak nem hoz éppen :
Sokat a konyhára !

II.
A becsület : hitbizomány ;
Jöjjön bármily rossz pillanat,
Elfecsérelned nem lehet :
Mert ezt csak — növelni szabad!

A RÉSZVÉT.

Részvét, szánalom nem egyéb,

Mentőhajó tenger felett ;
Legtöbbször akkor jő, mikor :
Segítni késő, nem lehet!

AZ EMBER.
Nem jól volt az kitalálva,
Hogy hát hiéna az ember,
Hiéna csak holtat eszik:
S embernek inkább — élő kell!

a végítélet.

A végítélet, azt hiszem,

Az lesz, más nem lehet :
Remény nélkül kell szeretni,
Vágy tüzében elepedni
Annak, ki — vétkezett!
 179

AZ IGAZSÁG.
Az igazság sem igazság,
Ma már, hiszen nem egyforma :
Más az, ha ki, kicsiny ember,
Avagy, ha nagy ember mondja.
Kis ember nagy igazsága
Szép vón, csak egy a hibája,
Sokkal nagyobb annál mindég :
Nagy ember — kis igazsága!

FEKETE SOR, FEHÉR LAPON . . .

Fekete sor, fehér lapon,
Verseimet lapozgatom,
Mennyi emlék, édes álom,
Egész éltem itt találom,
Rímes sorba, kettős párba
Vonul a múlt fénye, árnya
S mintha csodás vörös fénybe’
Minden kis sor lánggal égne . . .
Ég, piroslik — hogyne égne ? :
Minden betű : szivem vére !

EPILOG-FÉLÉK.
A betűvetésem sok keserű percet
Szerezett íinéktek, most tudom csak, érzem :
«Csitt, csend legyen, szót se:» — szcpegett a gyermek
És te is hallgattál, én jó feleségem.
Zsarnokság szülte bár, még se fennhéjázok,
Csendesek, szelídek im e nóták, dalok,
Türelmes lelketek csurgóit szinméze mind, —
— Édesim, én a ti trubadurtok vagyok !
 * J

180

Őszirózsák, — igy hívhatnánk

E verseket, meséket,
Őszirózsa későn nyílik,
Ez a könyv is — elkésett.
Más ma a hang, az észjárás,
Avult, régi e forma :
«Már virágot se cérnával,
Dróttal kötnek csokorba».
Igaz, hogy a virág is más :
Nem rozmaring, muskátli.
Krisanthemum, pálma, írisz,
Messziről kell plántálni.
Sebaj, hisz az uj virág is
Majd csak megél cserépbe,
Mi vének is kitelelünk,
Levendulás magyar népünk :
Meleg, forró szivébe . . .

ÖNKRITIKA.
Ki kellett volna e könyvnek felét hagyni,
Másik felét talán soha meg nem irni ;
Az lett volna, érzem, a legszebb poézis :
E sok fehér lapot — könnyel telesirni . . ..

3 KONYV-S
TAR
 wu ^ ^ l Ü
O l
> fN (fi
h OO
C 1 O'
Oldal

I !
I V ; ;
TARTALOM. !
1
-
tv
so - 5
U ■*■.: r ‘i'lf i 111il ’I
! ! ! ¡ ¡
i i
ill '!: 1* 1 'tjj* ill'll! '^.¡„¿2
| | - I g^ I ^gâ ||' 1| 1 | ^ 2 ^
! 1
c " E _*-Sa » >.b 3 ■
* « ¡
I =s s I Ä' í 'S -|| s 1 111 £ 0 .0 1 s > I
eI jIX Ní í f f 1l E S^'*
N
O ' í”í í ' l Z i J, cÚ gí Z|^t í|.' Ob gZ !H HÚ
m í 2f i Sl U SK:0 ^.5JIOI t t - í ' í°t 'Í|2
n
s
 Oldal

Ifjúság — öregség 35
A hitvesgyilkos 36
Trencsén-Teplicen 36
Balog Juliskáról 33
A vén idő — 39
A jó Isten — 39
Válságos napokban 39
Az utolsó honvédek—. 41
A dandárnok muskétása 41
Velencei galambok _ _ 42
Kórházi regény 43
Látogatás 46
Rákóczi 49
Rákóczi temetésére_ _ 52
A csengő 52
Idősb Balogh Pálné_ _ 55
Várjatok 55
Nagybeteg egy öregasszony . . 56
Biró Eszti _ _ 56
Az élet 57
Pünkösdi rózsa _ _ 58
Bimbó-hulláskor 58
A testőr 59
Ács Pali — — . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
A tolonc 61
Galambodi alagutnál ... 61
Vérné vallomása — 64
Az almás asszonyról 66
Bezerédj István — 66
Jókai jubileumára 70 >
Patak uj uráról — 71
Lilla imakönyve 73
A föld meg a falu 74
Bán biró — — . . . . . . . . . . . . . . . 76
Gyászhir — ............... 79
Kis leányunk beteg_ _ 80
Egy dalról — 86
A tűzhely mellől ............... 86
Poétasors 87
Karácsonyi gondolatok _ _ 87
A hajnali álom 88
Abbáziái emlékek 89
Magam is . . . 92
 Oldal

Az első levél — 93
Nagy ut előtt —. . . . . . . . . . . . . . . . . . . — 93
Az élet 94
Jelenet a perronon 94
Ezer éves daltól hangos — 94
A gyorsvonat ..............................................- ............... 95
A vén fa — 95
A szabadság napján — — — — — — 97
Emlékezés Bonis Pogány Karolinára ...................... 99
Béri Balogh Ádám 111
Bornemisza János — 123
A miniszter előtt (Egy pesti ut története.) — — 135
A szép baronesz regénye 153
A «Tiszavirágok» cimű első kötetemből :

Az én szerencsém 171
Fészekrakás 171
Szerelemnek 172
Idyll. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 173
Nem kértem én sokat — 174
Csendes a mi házunk 175
Borsszemek — — 176

Az igazság 179
Fekete sor, fehér lapon 179
Epilog-félék 179

:„S!tÍÍ'
r
hmm
mmw k v At ¡t V
,VB

1/ n S

S57 SwgFSI
>V'4|^^!- W:i i ^fÉ¡§
s

^Qllii®
!<' .^v
:vww
V :tiß

\ rl#N

l/É fv
«
w
$Í®®@#'S£kvS®55
ms
Sy
A
(w
1A
)i\ i|l

W -v^
1ÄH

4»

(V§ m
¡fl
yiY
<aa
 m

)\

1A!/1

;/K

!Ak

'/(
m

>wj

« w

)>V ÖV
a??
■ vs
i 5 »'f*'***-f¡M* l|gii|gE!

vy
i-3
11* 11*1
'nBiíiBíivüíEH

vi
a ¡üb

HH E

síig
»«HK

BaMrr : I ¡i I
ïpp
i :; :i"H: ¡HHH: EV
m i
•y
h: ■Hbf I fS@
»1 ■Hill 1 ! ■, r:- * V
<r,:
i;
£* ‘
95EB: E;;
í-'r^HK ‘¡HHBHH: ••¡HÉpE
«
íi- :

■ iiiiii SgillE
m iE; rJhjæ^i'lô^E IS
vE;
:
Äe=;:;

lili
:: V• S
ia
*

;:ÍK3

m wmmw
iæ
m SStHií t

,
méM%\
 v- - ,:
v

- ■ F
■

* • i-ç.;-
■
i
V. ■r

«: - • V 0.

■
.:-'S

A .
■A.-;
V .
/- ■ 5

I
3? -,r 4
■
V