E sorokat Brüsszel egy bevándorlónegyedéből írom, ahol ingyenes szállást

kaptam néhány napra egy barátom jóvoltából. Most jöttem vissza egy
közeli boltból, ahol egy croissant-t és egy liter tejet vásároltam egy
fejkendős nénitől. Az üzletben kellemes arab zene, az utcákon fiatal
anyukák tolják a gyerekkocsit, és fogják kisiskolás gyerekük kezét,
bölcsibe, iskolába sietnek. Békés e környék, az emberek kedvesek, a
szomszéd üzletben Mr. Ali már ismerősként bonjourral köszönt, ő már
néhánynapos ittlétem után felismer, és még egy kávéval is megkínált,
amikor hazafelé hajnalban a reptérre szállító gépkocsira várakoztam. Az
Európai Parlament innen húsz perc gyaloglás annak – a szemerkélő
esőben, persze, brüsszeli idő –, aki ismeri. A parlament is már ebbe a
közel-keleti vagy észak-afrikai miliőbe illeszkedik, a kiszolgáló személyzet
már mind bevándorló. Ez a jövő Európája. Semmi bajom ezekkel az
emberekkel, aranyosak, kedvesek, csak ez már nem a mi dór oszlopoktól
a gótikus templomokig terjedő kultúránk, nem Arisztotelész, Newton,
Einstein világa, nem Mozart, Beethoven, Bartók zenéje, egyszóval nem a
mienk. De miért is adjuk fel a saját kultúránkat?

A történet a hatvanas években kezdődött, talán a fiatal olvasók számára

már történelmi távlatban, de az én generációmnak még nagyon is valós
korban. Ezek voltak azok az évek, amikor a béketábor zártságából először
mehettünk a háború romjaiból már újjáépült Nyugatra, és szemünk-szánk
elállt attól, amit ott láttunk. Tele üzletek, jól öltözött emberek, tisztaság,
gazdagság, Grundig magnó, Volkswagen. Mi még láttuk Európát! Láttuk
Európát bevándorlók nélkül, keresztények, zsidók ellen elkövetett
merényletek nélkül, láttuk, amikor a repülőgépre még motozás és
átvilágítás nélkül lehetett felszállni.

Nos, ebben a jólétben, amelyet talán az utókor Európa aranykoraként fog

azonosítani, jelentek meg az első jelei annak, hogy valami nincs rendben.
Németországban és másutt is a gyors gazdasági növekedés egyre több
munkaerőt kívánt, amelyet a helyi társadalom már nem tudott biztosítani.
Emellett a jólét azzal is járt, hogy bizonyos lenézett és rosszul fizetett
munkákat a helyi lakosság már nem nagyon akart elvállalni. Ekkor jött az
ötlet, hogy vendégmunkásokat hozzanak Európába. És minő szerencse!
Törökországban rengeteg fiatal volt, akinek nem tudtak munkát adni,
önként adódott tehát a megoldás. Ez volt az az időszak, amikor
Magyarországon évente kétszer vonultak át török csapatok, egyszer
június végén, amikor hazamentek szabadságra, és augusztus végén,
amikor visszamentek Németországba. Ám ez igen strapás volt nekik (és
persze nekünk is, akik ezt a vonulást elszenvedtük), és a korábbi
vendégmunkások elkezdtek letelepedni. Egy idő után – mivel nem
szerettek magányosan élni – magukkal hozták a családjukat is. És egyre
jöttek, nem csak törökök és nem csak Németországba, idővel olyan
kolóniák alakultak ki, hogy az újonnan jövőknek már nem is kellett a
német munkahely, elhelyezkedtek a saját, már megtelepedett
honfitársaik lokális gazdaságában. Az idő múlásával a bevándorlók kis
patakocskái folyammá duzzadtak, és már külön üzletág épült az unióba
való becsempészésükre. Mindezt nagymértékben elősegítette a Nyugat-
Európában bekövetkezett, szélsőséges ideológiai fordulat, amely a
gyakorlatban nagyobb jogokat biztosít az akár illegálisan is érkezőknek,
mint a tősgyökeres európaiaknak.

Angela Merkel beszédét idézem pártja ifjúsági szárnyának konferenciáján:

„Egy ideig azzal áltattuk magunkat, hogy nem maradnak, de ez nem így
történt. Természetes volt azt mondani, hogy fogadjuk el a multikulturális
létet, éljünk boldogan egymás mellett, és örüljünk, hogy együtt élhetünk.
De ez a koncepció megbukott, méghozzá teljes mértékben megbukott.”

A valóság az, hogy egyre több helyen Nyugat Európában a bevándorlók

veszik át a közigazgatási pozíciókat, hiszen túlsúlyba jutottak. Nagy-
Britanniának indiai miniszterelnöke, Londonnak pakisztáni polgármestere
van. Ha a demográfiai adatokra nézünk, és egy kicsit számolunk, kijön,
hogy e század végére Nyugat-Európában a bevándorlók többségbe
kerülnek, és ha várunk még száz évet, akkor az európai őslakosság már
csak rezervátumokban lesz látható, mint Amerikában az indiánok. Arab
idegenvezetők mutogatják majd kínai turistáknak, hogy milyen is volt
Európa, hogyan néz ki egy fehér ember, és ha még kék szeműt is akarnak
látni, felárat kérnek tőlük.

Hogyan is kezdődött? Hogy kielégítsék a más oldalról (energia,

nyersanyagok, technikai fejlődés) lehetővé váló gazdasági növekedést,
vendégmunkásokat hoztak be Európába. Ha egy kicsit lejjebb veszik a
növekedés kívánatos ütemét, oda, ahol a termelékenység növekedése
importmunkaerő nélkül is biztosítja az elfogadható növekedést, akkor
nincs bevándorlás, az európai kultúra, ha csökkenő népesség mellett is,
de fennmarad. Makroökonómiai számítások szerint ha Németország 4-5
százalékos növekedés helyett megelégszik 3-4 százalékos növekedéssel,
nincs szükség pótlólagos munkaerőre. Az alantasnak tekintett munkák
elvégzésére is akadt volna vállalkozó, ha azt úgy megfizetik, hogy megérje
elvégezni, hisz a piacgazdaság a kereslet és kínálat egyensúlyáról szól, az
alantasság taszít, a magas fizetés vonz, nyilván meg lehetett volna találni
az egyensúlyi pontot.

A növekedési hajsza (ez Kornai János találó definíciója erre a jelenségre) a

második világháború után kezdődött, amikor a szocialista tábor
bizonyítani kívánván a szocialista gazdaság felsőbbrendűségét, le akarta
győzni a Nyugatot, és a minél gyorsabb gazdasági növekedésre
törekedett. Persze a Nyugat sem hagyta magát, és a szocialista országok
között is növekedési verseny folyt: senki sem akart lemaradni a
szocializmus építése útján. Ez a szemlélet a mai napig megmaradt, ma is a
legfőbb gazdasági mutató (a tőzsdeindexek mellett) a gazdasági
növekedés üteme. Ha valaki rendszeres hallgatója, mondjuk, a Kossuth
rádiónak, mindennap megtudhatja, hogy az egyes tőzsdei papírok hogyan
mozogtak fel és alá, és ha a KSH éppen közli a negyedéves GDP-adatokat,
akkor azt is, hogy hazánk hogyan halad a kapitalizmus útján.

Ez a szemlélet nálunk is okozott már évtizedekig ható problémákat. Az

1973-as kőolajár-robbanás következtében Magyarországon 600 millió
dolláros külkereskedelmi hiány keletkezett. A logikus lépés az lett volna,
hogy az akkor 5-6 százalékosra tervezett gazdasági növekedést 4
százalékra szorítjuk le úgy, hogy ez a megszorítás csökkentse az importot,
és növelje az exportot, és így hozza egyensúlyba a külfölddel való
elszámolásukat (a fizetési mérleget). Ám a politikai vezetés ezt a lépést
nem merte megtenni, és a már akkor is aktív liberális közgazdászaink is
arra biztattak, hogy hiteleket vegyünk fel, hiszen, mint mondták:
„inflációs időkben jó eladósodni”. Az eredmény az lett, hogy 1978-ra az
ország az államcsőd határára került, ekkor meglépték a szükséges
megszorításokat, de már későn, benne voltunk az adósságcsapdában. A
növekedés nemhogy 4 százalékra, hanem 1,9 százalékra esett vissza és
1989. december 31-re 14,8 milliárd dollár nettó adósságunk halmozódott
fel (a bruttó 20 milliárd volt). Ebből, mindössze 1,2 milliárd dollár volt a
tényleges forrásbevonás, a többi felhalmozódott kamat és
árfolyamveszteség. Az akkori eladósodásnak máig ható következményei
vannak, mert liberális közgazdászaink az ipar kiárusításával kívánták a
hiteleket törleszteni. Ekkor alakult ki az a máig jellemző hazai ipari
struktúra, hogy az ipar nemzetközileg versenyképes és ezáltal a külső
egyensúlyt meghatározó része külföldi kézben van. Ennek veszélye az,
amit jelenleg is tapasztalhatunk, hogy az ország igen nagy mértékben
érzékeny a külső változásokra, gazdaságpolitikailag nem vagyunk a
magunk urai, még annyira sem, mint amennyit a brüsszeli
kényszerzubbony lehetővé tenne.

Legújabban az az ötlet is felmerült, hogy a gazdasági növekedés

biztosítására külföldről hozzunk be munkaerőt. Ennek eredménye hosszú
távon nem lehet más, mint az, ami Nyugat-Európában már lezajlott, az
ország külföldiek, ez esetben ázsiaiak általi elfoglalása. Nem rossz
emberek, és szorgalmasak is, de számukra nemcsak munkabérrel, hanem
az országunkkal is fizetünk. Ezen még nem késő változtatni, olyan
szerkezetű gazdaságot és olyan mértékű gazdasági növekedést kell a
gazdaságpolitika középpontjába állítani, amely hosszabb távon biztosítja a
saját források alapján történő fejlődést.