Bender Werner A Sirius Ikrek

WERNER BENDER
A mű eredeti címe
MESSEABENTEUER 1999
Der Kinderbuchverlag, Berlin kiadása
Fordította: SALLAY GERGELY

KASSOWITZ FÉLIX rajzaival
IFJÚSÁGI KISKÖNYVTÁR
Szerkeszti: Elek István
61. SZÁM
A SIRIUS-IKREK
FANTASZTIKUS REGÉNY
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1960
Werner Bender: A Sirius-ikrek
A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Elek István
A fordítás szöveghűségét ellenőrizte: Dénes Zsófia
Képszerkesztő: Szántó Tibor
Műszaki szerkesztő: Bäck Ernőné
Műszaki vezető: Gortvai Tivadar
30000 példány, 7,8 (A/5) ív,
MSZ 5601-58
60. 2224. Szikra Lapnyomda, Budapest
2
1999 márciusában a Lipcsei Hírlap tárcarovata folytatásos

elbeszélést közölt, amelynek ugyanaz volt a címe, mint e
könyvecskének. Bár annak a kornak igényes olvasói bizonyára nem
tulajdonítottak különös jelentőséget az elbeszélés hőseinek, a leírt
eseményeknek, sem a szerző elmefuttatásainak, a történetet mégis
élvezettel olvasták végig. Nem utolsósorban azért is, mert az elbeszélést
az alábbi közleménnyel harangozták be:
Mi volt az olajzöld lokomotív titka?

Ki az, aki sorra mattolta a legnagyobb sakkmestereket?
Miféle őrült találta ki a Himalája lábon ál halottját?
Ki leplezte le a képhamisítást a Húszai Század Múzeumában?
Hogyan keletkezett a szörnyű lipcsei időjárási katasztrófa?
Ki mentette meg a világkiállítás városát?
Miért két kiskorú nyerte el a világkiállítás nagydíját?
Ezekre a rejtélyekre derít fényt elbeszélésünk, sőt ezeken kívül
magyarázatot ad mindazokra a titokzatos jelenségekre, amelyekről az
utóbbi napokban lapunk több ízben tudósítást közölt. Biztosíthatunk
mindenkit, hogy egyáltalában nem légbőlkapott eseményekről vagy
szereplőkről van szó. Az elbeszélés a valósághoz híven ad elő mindent,
úgy, amint az városunkban nemrégiben megtörtént.
E könyvecske néhány olvasója azonban nyílván nem ismerheti

eléggé azokat az intézményeket és szokásokat, amelyek a lap 1999. évi
előfizetői számára már természetesek voltak. Ezért tanácsosnak látszott,
hogy átdolgozzuk az eredeti szöveget, több helyen pedig körülményesen
megmagyarázzuk a különben érthetetlen helyzeteket és eseményeket.
Ilyenformán joggal gyaníthatná az olvasó, hogy az átdolgozás révén
éppen a történet eredeti érdekessége és hitelessége ment veszendőbe.
Akinek ilyen aggályai vannak, annak csak azt tanácsolhatjuk: tessék
beszerezni a Lipcsei Hírlap példányait visszamenőleg, egészen 1999
április elsejéig!
I.
Ezüstös, égőpiros csillogással, szikrázó üvegablakokkal kígyózik az

áramvonalas kocsisor, szédítő sebességgel suhan a Fichtel-hegység
ködös vonulatai mellett észak felé.
A münchen-lipcsei villámvonatnak persze sietős a dolga. Ezer lóerős
atommotorjai nem egészen másfél óra alatt röpítik végig a négyszáz
kilométeres pályán. A sebességmérő a vezetői fülkében
háromszázötvenet mutat. Naponta mintegy húsz ilyen vonat közlekedik
mindkét irányban, sőt most márciusban rendkívüli okokból óránként
kettőt is indítanak. Régimódi híres ősük — a „száguldó hamburgi” —
mintájára a „száguldó lipcsei'' nevet bitorolják.*
* „Der fliegende Hamburger” — így nevezik a berlin-hamburgi expresszt.
Ilyenféle elegánsan csillogó járművek robognak ide oda München és
Lipcse, valamint más nagyobb városok között, olykor idegesen
megállnak egy pillanatra a kisebb állomásokon, aztán továbbvágtatnak
nagyhangú sípolással, — de ez a hang mintha sértődöttségről
árulkodnék: igen, mert valamennyi büszke „száguldó” idővel
3
elkerülhetetlenül elavul. Ez elől nincs menekvés. Utasaik felét már

elcsábították tőlük a sugárhajtású repülők, meg a „cikázó diszkosz”,
amely zegzugos vonalban szökell városról városra, végig az ország
felett. A „száguldó lipcsei'' pedig mintha puszta szeszélyből csak félig
vonta volna le ennek a fejlődésnek a tanulságait: biztosan
egyensúlyozva jár — de még mindig sínen, ha már csak egy sínen is.
Ezen a márciusi délelőttön üvegezett fülkéjéből álmodozva bámul
kifelé a vonatvezető, és ásít — München óta már vagy huszadszor.
Tavaszi fáradtság? — Ostobaság! Azt se tudja, mi fán terem. Ezt a
nevetséges betegséget már régen kiirtották. Aztán meg az elmúlt
éjszakán pompásan kipihente magát, fél délelőttjét pedig szeretett,
húsevő növényei között, a müncheni botanikus kertben töltötte. Az a
kelletlen érzés, amely meg-megrohanja, és minduntalan ásításra
készteti, az unalom: az a kínzó benyomás, hogy ő itt fölösleges.
Váratlanul tört rá, s aztán arról kezdett elmélkedni; ugyan mi is történnék
— így tűnődött magában —, ha ezen a kényelmes ülésen elszundítana
egy kicsit? Semmi! Ez az ördöngös vonat akkor is éppoly okosan
lassítana az éles kanyarokban, az egyenesben pedig magától kapcsolna
ismét teljes sebességre, percnyi és méternyi pontossággal futna be a
legközelebbi állomásra, a jelzőárbocnál bevárná a szabad jelzést; ha
pedig valami bolond véletlen folytán a világmindenségből pontosan
eléje, a sínre pottyanna egy szikladarab, kísérteties biztonsággal
fékezne és megállna, mielőtt ő a kisujj át is megmozdítaná... ö, a
vonatvezető tehát valójában csak afféle biztosító tű, amely szükség
esetén jó, ha kéznél van. Hozzá képest még a boldog emlékezetű
villamosvezető is a közlekedés vakmerő, viharvert bajnoka volt!
A vonatvezető most bölcsen cigarettára gyújtott, hogy helyreüsse
megzavart lelki nyugalmát. Már az első szippantás után mosolyognia
kellett az előbbi ostoba szeszélyén. Lehangoltságának természetesen
egészen más oka volt. Az bosszantotta, hogy a kötelesség most
ideszegezi ehhez a magányos üléshez, amikor pedig ezeken a napokon
a kocsikban különösen érdekes, tarka közönség nyüzsög. Seregestül
özönlöttek Münchenen, Németország déli kapuján át, sokan közülük
messziről, melegebb országokból jöttek. A vonat fülkéiben, a bajor
őslakók leszármazottai mellett nemcsak bécsiek, nápolyiak, görögök és
spanyolok ülnek. Azon a két hatalmas úszó hídon, amely Gibraltárnál és
Szicíliánál íveli át a Földközi-tengert a fekete földrész és Európa között,
nagy számban jöttek át marokkóiak, aranyparti négerek, fokföldiek,
abesszinek és a fiatal Közép-Afrikai Szövetségi Köztársaság polgárai; a
keleti viadukton, Konstantinápolynál viszont törökök, arabok, perzsák,
hinduk. Feketét vagy pilseni „jubileumi sört” isznak, szinte bűnös
fantáziával kóstolgatnak végig minden elképzelhető nyalánkságot, s
amennyire ez lehetséges, beszélgetnek is egymással hazájukról és a
megnyitásra váró világkiállításról. A vonatvezető pedig, aki rajongott
mindenért, ami egzotikus, irigykedve gondolt rá, mennyivel több
változatosságot nyújt a vonatkísérők foglalkozása. Ebben a pillanatban
valami hatalmas erővel szinte odalapította a vezérlőasztalhoz. A
sebességmérő mutatója néhány másodperc alatt kétszázra, százra,
majd nullára esett. Kétoldalt a vasútmenti fák, amelyek az imént, a
szédületes iramban káprázatként tűntek tova, most ott ágaskodtak a
4
fülkék ablakainál. A szerelvény megállt, az oldaltámaszok önműködően

kioldódtak. A vezérlőasztalon szabályos időközökben egy jelzőlámpa
villant fel: a negyedik kocsiban meghúzták a vészféket!
A vonatvezető elhűlt. Szájából kicsúszott a cigaretta és a padlón
füstölgött tovább. Egy vasúttechnikai szakkönyv lapjait kellett maga elé
idéznie, hogy egyáltalában eszébe jusson ez az ostoba szakkifejezés:
vészfék. Nyolc éve vezeti a „száguldó lipcsei”-t, de egyetlen esetre sem
emlékszik, hogy e hosszú idő alatt azt hallotta volna: valahol a vonatban
meghúzták a vészféket. A vasutakat minden elképzelhető balesettel
szemben tízszeresen is biztosították. A jó öreg vészféket pedig, mint
teljesen haszontalan berendezést, csupán hagyományból, vagy ha úgy
tetszik, kegyeletből szerelték fel. Mi az ördög bújt hát a negyedik
kocsiba?!
*
Franz az első perctől elviselhetetlennek tartotta a fickót, ezt a kirakati
bábut, ezt a vigyorgó fapofát. Az eset előtt már negyedórával Franz úgy
feszengett a párnázott ülésen, mintha tűkön ülne. S ennek éppen ez az
undok figura volt az oka, aki pontosan szemben ült vele, és arcára
fagyott vigyorral folyvást rámeresztette a szemét. A fiúnak minden
hajaszála égnek állt. Úgy érezte magát, mint a nyúl, amelyet
mérgeskígyó bűvöl.
— Olyan a szeme, egzakt pontossággal, mint a döglött pontyé —
gondolta Franz kínlódva, és dühösen pislogott rá. És azok a furcsa
fintorok! Mintha hivatásos próbababa volna, vagy mintha hipnotizáló
tanfolyamot végzett volna!
Az igazi ok azonban, amiért Franz mélyebb megvetéssel sújtotta ezt
az egyént, mint a múlt század megsárgult kalandregényeinek minden
hájjal megkent vonatrablóit, egészen más volt. A férfi ugyanis arra a
vakmerőségre vetemedett, hogy egy csomag frolettát kapart elő a
zsebéből, aztán hidegvérűen megcélozta Vele Franzot és ráreccsent.
— Na kicsikém, akarsz egy kis frolettát?
A froletta a gyerekek és az öregek kedvelt csemegéje,
szilvanagyságú és földöntúli ízű nyalánkság. Bár hidegnek éppen nem
lehet mondani, nyomban szétolvad az ember nyelve alatt, és úgy hűt,
mint a legkitűnőbb fagylalt.
Közben pedig olyan mámorító illat szökik az ember orrába, hogy a
déligyümölcsök hetedik mennyországában érezheti magát, A fiúnak
mégis nyomban elment tőle a kedve. Elvörösödött és mérgesen
sziszegte:
― Köszönöm! Ezt csak gyerekek szeretik!
Kicsikém! — így mondta ez a fickó! Neki, Franz Kieningernek, akit
pajtásai az iskolában csak „Gumó professzor”-nak neveznek, és aki egy
egész müncheni városnegyed vitathatatlanul legügyesebb barkácsolója!
Igaz, hogy tizenhárom éves korára, mindössze százötvenhat egész
öttized centiméterre nőtt, egzakt pontossággal számolva, ez átkozottul
kevés. Kissé olyan retek formája is volt, ezért adták neki a „Gumó”
becenevet, a szülővárosában ősidők óta nagyrabecsült hónaposretek
iránti tiszteletből. De ez még korántsem ok arra, hogy ez a dülledtszemű
5
uraság úgy szólítsa meg őt, ahogyan egy csecsemőt szoktak, — mégha
pomádés fejebúbját egy méter kilencven magasan hordozza is!
Franz még egyszer haragosan rápillantott, aztán lecsúszott az
ülésről, és sietősen kapkodva vaskos, csupasz lábacskáit, kióvakodott a
fülkéből. Kívülről, az üvegajtón át szégyenkezve nézett vissza. Az a két
néger és a két kakaóbarna asszony talán nem tud annyira németül, hogy
felmérhetné a vele esett gyalázat nagyságát. Franz feltételezte ezt arról
a fürge olaszról is, akit éneklő hangsúlya miatt magában „Signor
Caruso”-nak keresztelt el. De volt ott még egy rokonszenves, okos
szürke szempár is, amely félig vidáman, félig résztvevőén csillogott
feléje — ennek a tulajdonosa éppen mellette ült. Az imént lopva
belepillanthatott papírjaiba. Ezt a fölényes, kissé gúnyoros férfit
Prantlnak hívták, müncheni mérnök volt. Franz még egyszer a füle
tövéig elpirult, aztán sürgősen elpárolgott onnan.
A folyosón fiatal nővel botlott össze, aki frissítőkkel teli ládát cipelt.
Pillantása egy halom ezüstszínű kis csomagra esett, amelyen „Froletta”
felirat virított — és már tudta is, mit tegyen. Gyorsan vásárolt egy
csomagot, kutatva körülnézett, majd néhány lépésnyire egy házaspárt
fedezett fel négy-öt éves csemetéjével. Franz peckesen a legénykéhez
lépkedett, odanyújtotta a kis csomagot, és fensőbbségesen fuvolázta
feléje:
— Na kicsikém, mondd csak, akarsz egy frolettát?
Szörnyen mulatságos volt, ahogyan ezt fejhangján elsipogta. A
gyerekben azonban nyilván a tapintat és az udvariasság koraérett
zsenije lappangott, mert komoly „köszönöm szépen”-nel elvette az egész
csomagot. Franz felemelt fejjel és valamelyest helyreütött önérzettel
továbblépkedett.
Ahogy becsukta maga mögött a szalonkocsi ajtaját, a hirtelen csönd
és a tompított fény egy pillanatra elkábította. A többi kocsiban a
különféle nyelvek zsongító hangzavara és tarka összevisszasága honolt
— itt azonban még a robogó vonat halk, egyenletes zúgását sem hallani.
Az utasok zsúfolásig megtöltötték a hosszúkás helyiséget, amely
egyébként egy elegáns klub olvasó— vagy játéktermére emlékeztetett.
Mindnyájan álltak, hallgattak, és feszülten figyeltek a terem túlsó vége
felé, ahonnan szónoklat hallatszott.
Franz addig furakodott előre a tömegben, amíg csak meg nem
pillantott egy tiszteletre méltó, őszhajú férfit. Újságképekről már jól
ismerte ezt a méla bús arcot, amelynek borúját csak vidám
kecskeszakálla enyhítette, íme itt áll hát előtte Ragpur, a nagy indiai
tudós, az egész, világot átfogó Egyesült Gazdasági és Tudományos
Tanács tiszteletbeli elnöke. Alig három méterre Franztól, egy szónoki
emelvény könyöklőjére hajolva, éppen a következő ünnepélyes szavakat
mondja:
— ... az 1999. évi lipcsei világkiállítást megnyitom.
Ragpur eltűnt, és most hatalmas csarnok jelent meg Franz szeme
előtt, amelyet a világ valamennyi országának színeivel díszítettek.
Felzúgott a tetszés moraja: a szalonkocsi utasai is hevesen tapsolni
kezdtek.
Az érzékek csalódása tökéletes volt. A televíziós kép láthatatlanná
tette a hosszúkás terem hátsó falát, s így a szalonkocsi, amely
6
háromszázötven kilométeres sebességgel vágtatott a Fichtel-hegységen

keresztül, e pillanatban mintha beleolvadt volna a lipcsei ünnepi
csarnokba... De már véget is ért a közvetítés. A televízió bemondója
közölte, hogy a műsort a kiállítási termek bemutatásával folytatják.
— Na kis barátom, még mindig haragszol? — Ez a közvetlenül
mellette felcsendülő hang Franz számára nem volt egészen ismeretlen.
A fiú összerezzent. Prantl mérnök volt. Barátságosan nézett rá,
tekintetében szemernyi gúny sem volt, úgyhogy a fiú nyomban
megenyhült.
— Haragudni? — mondotta halkan, egy világfi fölényével. — Egy
szegény vaktól nem veszi rossz néven az ember az ilyen kis
melléfogást.
Prantl serényen, udvariasan helyeselt.
— Igen-igen, ez a Blasius néha egy kicsit rövidlátó. Egyszer engem
is alaposan hátba döngetett, mert összetévesztett, egy régi barátjával.
Mulatságos, ugye?
Franz meglepődött.
— Blasiusnak hívják? De hát hogyan, ön ismeri?
— Ó, félreértettél... Nem, nem, alig ... csak futólag — bizonygatta
sietve Prantl. — De hagyjuk ezt a különcöt. Ha szabad kérdeznem, mi
dolgod van Lipcsében?
— Alighanem ugyanaz, ami önnek — feltéve, hogy nem a szász
tájszólásban akarja magát gyakorolni. Tulajdonképpen a politechnikai és
fizikai kiállításról szeretnék magamnak véleményt alkotni — magyarázta
Franz kissé megbántottan. — Ezenkívül, egzakt pontossággal szólva,
szeretnék már egyszer a barátommal is együtt lenni a vakáció idején.
— Aha, talán a szünidei leckét akarod elvégeztetni az új elektromos
gondolkodó géppel? — érdeklődött Prantl mosolyogva. — Vagy talán
valami újszerű óriásmolekulát akarsz nyilvános vitában könyörtelen
egyszerűséggel szétmorzsolni? Avagy csupán egy parányi
atomerőművet óhajtasz beszerezni?
— Sajnos, erről még nem adhatok önnek pontos felvilágosítást —
mondta Franz fensőbbségesen. — Majd olvasni fog rólam a
világsajtóban. Egyelőre csupán annak közlésével lehetek szolgálatára,
hogy engem az egész világkiállítás szőröstül-bőröstül, hogy úgy
mondjam, hivatásszerűen érdekel, és hogy később, ha nincs kifogása
ellene, mérnök szeretnék lenni.
Prantl udvariasan meghajolt, kezet rázott vele, és komolyan
válaszolt: ― Ez csakugyan megtiszteltetés számomra, kedves kollégám!
— És milyen intézményt képvisel ön? — tudakolta Franz.
— A Német Automatakutató Intézetet. Hallottál már róla?
— Természetesen — jelentette ki Franz halálos komolysággal. —
Nagyszerű dolgokat olvastam önökről a tudományos szakirodalomban.
Önök dolgoznak azon a nyilvános cigaretta-automatán, amely mindjárt el
is szívja a cigarettát, kész hamut szolgáltat, amivel aztán be lehet
szórnia legközelebbi szőnyeget, anélkül, hogy tüdőnket külön
gyötörnénk vele.
— Tévedés — nevetett a mérnök, — Inkább olyan automatáról van
szó, amely folyvást frolettát kínál, és persze mindenkit úgy szólít meg,
ahogy illeti. „Tessék, asszonyom!” vagy „Na, vegyél kicsikém” — tehát
7
kit-kit kora szerint. — Aztán síri hangon folytatta: — Végre megszabadul

az emberi nemzetség ettől a gyötrő félelemtől is! Az automata ugyanis
sohasem téved.
— Nos, elismerem, kiütéssel győzött — ajánlott békét nagyvonalúan
Franz. — De akkor cserébe igazán meséljen valamit az automatáikról.
— Rendben van! — egyezett bele Prantl. — De előbb sürgősen
beszélnem kell Lipcsével. Néhány perc múlva találkozunk a helyünkön.
Közben már a kocsi folyosójára értek. Prantl eltűnt a telefonfülkében.

A világítóberendezés azonban, amely máskor — mihelyt valaki a fülkébe
lépett — automatikusan, kékesen csillogó, átláthatatlan függönyt
varázsolt az ajtó üvegezett felső részére, most valamilyen okból nem
működött, így Franz megfigyelhette, amikor a mérnök lenyomta a falba
süllyesztett kapcsolókat, belevetette magát a karosszékbe, cigarettára
gyújtott és elkezdett beszélni csak úgy vaktában, maga elé. A mikrofon
és a hangszóró ugyanis szokás szerint valahol a sima falburkolat mögött
rejtőzött: az egész dolog tehát úgy hatott, mintha a mérnöknek hirtelen
arra szottyant volna kedve, hogy egy kis csöndes zugban viccet
meséljen — önmagának. Néhány komolyan előadott mondat után
ugyanis vidám mosoly öntötte el az arcát, és heves kézmozdulatokkal
jóízű csevegésbe fogott. Újból kihalászta zsebéből a cigarettatárcáját,
kihívóan egy láthatatlan valakinek az orra elé tartotta, közben pedig
negédes fintort vágott. Aztán hátrahúzódott, összegubbaszkodott,
durcás képet vágott, és kitágult szemmel hangosan kancsalított fölfelé.
Minden jel arra mutatott, hogy ezek a bohóságok — teljesen
érthetetlenül — kiadós titkolt élvezetet okoznak e tekintélyes férfiúnak;
mert csak úgy rázkódott a kacagástól és a combjait csapkodta.
Egyszercsak véletlenül félrefordította fejét, és mielőtt az ámuló-
bámuló fiú elugorhatott volna, észrevette, hogy figyelik. Egy pillanatra
elhalt Prantl arcán a nevetés, és helyét holmi dühös zavar foglalta el. De
aztán csak egy-kedvűen mosolyogva bólintott Franz felé, szórakozottan
csóválta hatalmas, simára borotvált koponyáját, és még sebesebben
kezdte mozgatni erős állkapcsát, mintha a tréfát még mindig nem rágta
volna meg eléggé.
Franz remegő lábbal lopózott a szomszédos kocsiba a fel-alá sétáló
utasok között. Ott háttal nekitámaszkodott a fülke falának, és keserves
ábrázattal bámult a folyosó ablakán kifelé, a szabadba, Meglehetősen
pocsékul érezte magát — egzakt pontossággal szólva.
Lám, végre megismerkedik az ember egy Ilyen rendkívül érdekes,
tudós férfiúval, aki — igazán hálára indító módon — nem úgy bánik a
hozzá hasonló korúakkal, mintha csak ahhoz értenének, hogy
különbséget tegyenek a sárga és a zöld nyalóka között. És akkor ő —
Gumó professzor —, odaáll, és elkezdi bámulni ezt a férfit, aki nyilván
lelki szükségből, zárt ajtók mögött egy kicsit ki akarta beszélni magát.
Úgy bámulja az ablakon át, mint valami borjú, mintha egész életében
még senkit sem látott volna telefonálni. Az már bizonyos, hogy Prantl
többé nem veszi őt komolyan, figyelemre sem méltatja — vagy
legfeljebb gúnyosan frolettával kínálja majd. A beszélgetésből persze,
aminek, sajnos, túl korán kezdett örülni, semmi sem lesz.
8
De más is volt, ami nyugtalanította a fiút. Minél többször idézte

emlékezetébe a kínos jelenetet ott a telefonfülkénél, annál makacsabbul
gyötörte az az érzés, hogy Prantl a telefonban róla, Franzról beszélt.
Semmi kétség, ahogyan ott a kezével hadonászott, kísértetiesen
emlékeztetett a froletta-csetepatéra, amit ezzel a hogyishívjákkal, ezzel
a szégyentelen Blasiusszal vívott. Másfelől azonban ez a gondolat
őrültségnek látszott. E tréfának sem nevezhető apróság miatt csak nem
hívja fel Prantl a menyasszonyát vagy kollégáját, és nem neveti magát
félholtra rajta?...
E pillanatban a fiú bal lábába iszonyú fájdalom nyilallt. Mintha
mázsás kalapáccsal sújtottak volna rá. Felvisított, olyan magas hangon,
ahogy csak tudott, és amint körülnézett, ki mást láthatott volna, mint a
kirakati figurát, a dülledtszeműt — Blasiust!
Alig halt el Franz sikolya, Blasius hirtelen feléje fordult, mereven
meghajolt, s recsegő hangon szólt:
— Ezer bocsánatot kérek, asszonyom!
Tekintete mereven elsiklott Franz feje fölött.
Aztán tovább talpalt a folyosón, nehézkesen, esetlenül és mereven, a
lépegető ekszkavátor utolérhetetlen kecsességével.
A fiú zavartan nézett körül. Se közel, se távol, sehol egy asszony!
Talán Franz anyjától akart elnézést kérni, mivel őt magát még nem
tartotta bocsánatkérésre méltónak?
— Eh, ez a teve megbolondult — dühöngött Franz —, egész
egyszerűen megbolondult, egzakt pontossággal szólva.
Aztán sietve a fülkéje felé sántikált a táskájáért, hogy elrejtőzzék a
„száguldó lipcsei” egy félreeső sarkában. Semmi kedve sem volt hozzá,
hogy még egyszer Prantl szeme elé vagy Blasius lába alá kerüljön.
Signor Caruso időközben bizonyára kedvére való, jó borocskára

tehetett szert. Izgatottan topogott ide-oda a fülkében, hevesen
hadonászott egy kis porcelánkulaccsal, és egy kakaóbarna asszony
közreműködésével buzgón törte a németet. Nyilván valami izgalmas
történetet kívánt előadni, amit az asszony, sajnos, nem nagyon értett. A
nápolyi esküre emelte a kezét és az ablakhoz ugrott. Leengedte kissé,
majd a kulacsot meglóbálta, mintha ki akarná dobni. Egyszercsak a
kulacs valóban kicsúszott ujjai közül, s kirepült az ablakon.
Caruso szívszaggatóan jajgatott utána, — Riadó, riadó! — sikoltozott
és kidugta a fejét az ablakon, hogy búcsút vegyen a szeretett jószágtól.
Haját hevesen cibálta a szél, ő pedig egyre csak azt kurjongatta
tréfásan: Riadó, riadó!
Mindenki jókedvűen szemlélte a tragédiát, még Franz is
elfeledkezett, kis időre sajgó lábáról és menekülési tervéről. Senki sem
vette észre, hogy e pillanatban megjelent Blasius, nyomában pedig
Prantl. Alig nyitotta ki Blasius a fülke ajtaját, megtorpant, majd egy
hirtelen fordulattal, Prantlt félrelökve, visszalépett a folyosóra. Mielőtt
pedig bárki megakadályozhatta volna, Blasius megrántotta a vészfék
fogantyúját.
II.
9
Földalatti pályán, a város házai alatt vágtatott aztán a B-ML 623

jelzésű „száguldó lipcsei”, és útját menetrendszerű pontossággal, 15,02-
kor fejezte be, két emeletnyi mélységben az Afrika tér alatt.
A lipcsei déli pályaudvar peronja ebben a pillanatban majdnem üres
volt. A csekélyszámú várakozó között ünnepélyes öltözetű férfiak és
asszonyok kis csoportja vonta magára a figyelmet, akik pompás
virágcsokorral felszerelve, nyílván valami nevezetes vendég fogadására
készültek. Egy tizenhárom-tizennégy éves fiú lábatlankodott körülöttük;
hosszú, vékony volt, mint a spárgagyökér, öltözete csinos, de
egyáltalában nem ünnepélyes.
Hogy valóban a csoporthoz tartozik-e vagy sem, ez nem volt
egészen világos. Mert bár szemmel láthatólag azon fáradozott, hogy
ünnepélyes merevséget öltsön magára és fennkölt ábrázatot vágjon,
mégis letagadhatatlanul, sőt egyenesen lenyűgöző mértékben áradt róla
az esetlenség.
A vonat most megáll, kivágódnak az ajtók, az első kocsiból pedig
azonnyomban leugrik egy különös apró emberke, eredeti ősbajor
bőrnadrágban, és izgatottan kémlelődik a peronon. A Nyakigláb ekkor
hevesen integetni kezd. Azt jelzi: Bőrnadrág-haladéktalanul menjen át
hozzá.
Bőrnadrág előbb értetlenül bámul. Aztán dühösen visszainteget: Mit
akarsz? Gyere te ide!
Az ajtókon kitódulnak az utasok. A fogadóbizottság tétován és
ünnepélyesen megindul, Nyakigláb szorosan a nyomukban.
Kétségbeesetten tördeli a kezét az ősbajor nehéz felfogása miatt, és
erélyesen mutogat a tekintélyes külsejű csoportra, így hát Bőrnadrág
számára végül is nincs más kiút, átvág a peronon, s félénken a
virágcsokor felé közeledik. Nyakigláb pedig, amikor odaért, elegáns
gesztust kanyarít, majd harsányan és jól érthetően beszélni kezd:
— Mindnyájunk számára rendkívül nagy megtiszteltetés, hogy e
történelmi személyiséget városunk falai között üdvözölhetjük. A
klasszikus retektoros vevőkészülék halhatatlan feltalálója áll előttünk,
akiben egyszersmind a rádiózörejek megteremtőjét is tisztelhetjük.
Legyen szabad tehát bemutatnom a híres müncheni Gumó professzort!
Az ünnepelt Gumó professzor és a fogadóbizottság tagjai néhány
pillanatig dermedten és tanácstalanul álltak egymással szemben.
Nyilván mindkét félt mélyen megindította a váratlan megtiszteltetés,
amelyben részük volt. Sajnos azonban a virágcsokor átadására mégsem
kerülhetett sor, mert az egyik férfi hirtelen felkiáltott:
— Ott jön Montinari professzor! — mire a csoport sietve eltávozott.
― Nahát Pepi — lihegett a bőrnadrágos ―, egzakt pontossággal
szólva ez elképesztő pimaszság!
A Pepinek becézett Egon Brockmann sértődött fintort vágott.
— Na, nézd csak, én itt töröm magam, hogy ünnepélyes fogadtatást
rendezzek számodra, te pedig ezt pimaszságnak nevezed. Hogy értsem
ezt?
Franz dühösen legyintett.
— Ezt majd még meghálálom neked! De most gyerünk — nekem el
kell tűnnöm innen!
10
— Talán beléd habarodott útközben egy kislány; és most a

nyomodban van? — érdeklődött Egon részvéttel.
Ekkor azonban valaki megérintette Franz vállát; megfordult ― Prantl
volt.
— Eltűntél, pedig megegyeztünk, hogy még majd beszélgetünk. Azt
hittem már, annyira megijesztett a vasúti katasztrófa, hogy kiszálltál
útközben.
— Az idegeire megy előbb-utóbb az embernek, ha össze van zárva
egy kocsiba ezzel a hogyishívjákkal... Blasiusszal — válaszolta Franz.
— És ön még védelmébe vette! Pedig hogy félrelökte ez a tökfilkó! Ön
meg úgy tett, mintha az a vészfék-dolog inkább önnek volna kínos, nem
pedig neki.
— Nekem valóban tetszenek az ilyen rejtélyes különcök, mert néha
úgy viselkednek, mintha egy másik csillagzatról kerültek volna ide —
magyarázta Prantl mosolyogva. — És amellett Blasius bizonyára jót
akart, meg akarta menteni a nagy Montinari professzor életét, — holott
csupán egy kis régi porcelánkulacs tört össze.
„Caruso” volt tehát az a híres Montinari professzor, akit itt olyan nagy
tisztelettel fogadtak.
— Mivel foglalkozik tulajdonképpen Caruso pro ... azaz Montinari
professzor? — kérdezte Franz tisztelettudóan.
— Kórokozók kihalt törzseinek az életmódját tanulmányozza, a
gümőkór, a rák és hasonló betegségek baktériumait próbálja
kitenyészteni. — Prantl egy cédulát húzott ki a zsebéből. ― Ezen a
számon megtalálhatsz. Ha kedved van, hívj föl egyszer. Aztán meg is
látogathatnál, hogy kipótoljuk az elmaradt beszélgetést.
Barátságosan elköszönt, a mozgójárdára állt és tovagörgött.
Franz diadalmasan nézett barátjára.
― Csuda komoly tudós! — magyarázta. — Amint látod, nagyon
érdeklődik irántam. Aztán a híres Montinari professzort is ismerem.
Majdnem pertut ittam vele útközben, csak ez a Blasius megzavart
bennünket.
— Blasius? Hát az meg miféle híresség?
— Ez az a másik csillagzatról való különc, aki meghúzta a vészféket.
— Franz hüvelykujjával oldalt bökött: — Egyébként ott van!
Blasius testes, merev alakja ijesztő mozdulatlansággal siklott tova
előttük a mozgójárdán, mint holmi vaskos cölöp, amelyet felállítva
továbbít a szállítószalag. Franz nevetni szeretett volna — mégis könnyű
borzongás futott végig rajta.
Egon füttyentéssel fejezte ki csodálkozását.
— Az eset világos: ez egy nehézsúlyú birkózó, aki merevgörcsöt
kapott. Az arca pedig olyan...
Franz fejezte be a mondatot.
— Mint egy áruházi kirakatbábué.
— S olyan bután vigyorog, mint akit elfuseráltak — vélte Egon.
Aztán gyorsan a mozgójárdára húzta barátját, és Blasius mögött ők
is kifelé haladtak. Franz közben néhány szóval elmesélte, hogyan
viselkedett Blasius a vonaton, majd hozzátette:
― Tehát, vagy egyszerűen bolond, s akkor áldásom rá, vagy... —
töprengve ráncolta össze a homlokát.
11
— Vagy mi? — kérdezte Egon felcsigázva.

― Nem bánom, ha ki is nevetsz — mormogta Franz. — Én nem
tehetek róla, de nekem gyanús ez a fickó. Egzakt pontossággal szólva,
mintha egy másik csillagról származó kísértet volna. A végén még
kiderül, hogy a Saturnusról vagy a Sirius tájékáról került ide, méghozzá
titokban, hogy itt felforgató tevékenységet folytasson.
― Hm, de akkor mért húzta meg a vészféket? ― vetette fel Egon.
— Hogy a bizalmunkba férkőzzék, hogy embernek nézzék őt!
— Ez már aztán sületlenség — állapította meg Egon. — A többi
csillagon ugyanis nem élnek emberi lények, amint azt neked is tudnod
kellene.
Egon azonban csupán azért képviselte ezt a maradi álláspontot,
mert súlyosan csalódott az űrhajózás legújabb eredményeiben. Úgy volt
ő is ezzel, mint az együgyű lelkek milliói. Harminc évvel ezelőtt kötött ki
ugyanis a Holdon az első űrhajós, 1997-ben érték el a Marsot, 1998-ban
a Venust és a Merkúrt. Sajnos azonban — ó szörnyűség! — sem
holdbéli borjakat, sem marsembereket, sem venusasszonyokat, de még
csak merkurgyerekeket sem sikerült találni, így aztán zúzdába került
vagy öt tucat fantasztikus regény, amelyek az említett bolygókon
játszódtak. Persze azért voltak marslakók. Egon iskolájában, a biológiai
szertárban is élt belőlük vagy százezer. Csakhogy ezeknek a parányi,
együgyű állatkáknak, amelyeket mikroszkóppal lehetett csak szemügyre
venni, még jóreggelt se mondhatott az ember.
— Nem, kedves tudománytalan professzorom — erősködött Egon —,
a Saturnuson vagy a Sirius tájékán legfeljebb szúnyogok vagy méhek
élnek, ha minden jól megy, de nem ilyen díjbirkózók, mint Blasius.
— Gyermekem — vágott vissza Franz —, te csak azért beszélsz
ilyen rosszindulatúan a többi bolygóról, mert dühös vagy, hogy nem
teljesült tavalyi születésnapod leghőbb kívánsága: hogy a Mars
kézilabdacsapata elleni mérkőzésen öngólt lőhess. De csak tartsd az ég
felé egyszer éjszaka azt a pisze orrodat, és nézd meg jól azt a tízezer
csillagot. Ezek ugyanis egytől egyig Napok, kicsikém, és a Napocskák
egy részének éppúgy vannak bolygói, mint ahogy a Mars, a Saturnus
vagy a Föld is bolygó. Ilyenformán előfordulhat, hogy ezek közül
némelyiken olyan szörnyetegek mászkálnak, mint te, vagy ez a Blasius,
― És ez talán tudományos megállapítás? — dörmögte Egon
gyanakvón.
Szíve mélyén azonban máris kész volt Blasiust siriusembernek
elismerni, már csak azért is, mert ezt olyan izgalmasnak találta.
Különben is, aligha foglalkozna olyan sok képzett tudós csillagászattal
és űrhajózással, ha az egészből végül is semmi más haszon nem volna,
mint ezek a hitvány marstetűk! Arra is gondolnia kellett, hogy néha, ha
tiszta a levegő, és a nap alacsonyan áll, Lipcse legmagasabb házainak
tetejéről egy fényesen csillogó pontot lehet megfigyelni, amely éppen a
látóhatár fölött siklik végig az égbolton. Ez a BÁ-6-os, a hatos számú
bolygóközi állomás, amely mint a Föld mesterséges bolygója kering
sietve planétánk körül. Tudósok laknak e kitűnő megfigyelőhelyen,
amely egyszersmind ugródeszkául is szolgál a világmindenség felé. ―
Szerinted tehát az a kijelentés tudományos, hogy a Sirius
12
szomszédságában, valamelyik bolygón merevgörcsben szenvedő

díjbirkózók laknak? — kérdezte Egon kajánul.
— Hát — mondta Franz habozva —, azt hiszem, tudományos...
— Őrült jó — tört ki lelkesen Egon. De mire a felvonó fölért velük, s
ők kijutottak a szabad levegőre, addigra már Egont is teljesen hatalmába
kerítette a meggyőződés, hogy Blasius nem lehet más, mint siriusember,
akinek a feje veszedelmes rögeszmékkel van tele.
A földalatti pályaudvar előcsarnokának lapos tetőteraszán működött
a központi légitaxiállomás. Itt szakadatlan egymásutánban röppentek a
magasba a zömök, rövidszárnyú „légi gondolák”. Motorjuk halk zúgása
közben előbb merőlegesen felfelé emelkedtek, egy pillanatra megálltak a
levegőben, majd vízszintes irányban száguldottak tova, mintegy
százméternyi magasan a háztetők felett. Más gépek meg éppen lefelé
ereszkedtek, olyan lassan, akár a lift: óvatosan értek földet, majd amikor
utasaiktól megkönnyebbültek, kezdődhetett újból a játék.
A tetőterasz pereméről az utas áttekinthette az egész Afrika teret. A
nap ferdén tűző sugarai tompa csillogással vonták be a tágas térséget
és a teret félkörben szegélyező magas épületek homlokzatát, s közben
festőién bontakozott ki a fehér és a szürke minden árnyalata. A tér déli
oldalán park volt, ahol ezen a napon, március ötödikén már minden
zöldellt és virágzott, mintha legalábbis májust írnánk. Az úttesten fürge
járású autók nyüzsögtek, a csempével kirakott gyalogjárdán vidám
színekbe öltözött emberek. A világ minden tájának divata elbűvölő
tarkaságban vonult fel ezen a délutánon.
A két elszánt nyomozó — a gömbölyded Franz és a langaléta Egon
— feszülten fürkésző pillantásokkal osont végig a taxiállomáson.
― Ott van az a siriusi szörnyeteg! — suttogta izgatottan Egon. — Ha
nem tévedek, légi úton akar elmenekülni előlünk.
De Franz most ott tartott, ahogy ez a história alapjában rendkívül
együgyű, méltatlan az egzakt Gumó professzorhoz. Meg is magyarázta,
hogy ő nem ilyen gyerekesen képzelte a dolgot: hagyják őt most már
békében ezzel a fickóval, aki egy kicsit valóban bolond, de Siriusról szó
sincs — és kész.
Egonnak azonban most már megjött az étvágya, eszébe sem jutott,
hogy kiengedje a fogai közül ezt az ínyencfalatot.
— Te tudománytalan, gyáva fráter! — kiáltotta, és maga után húzta
barátját.
Blasiushoz érve még hallották, amikor az recsegő hangon odakiáltott
egy légitaxinak:
— A Skandináv körútra! — aztán benyomult a „gondola” belsejébe.
Egon gyorsan meg akarta kérdezni, nem ülhetnének-e be melléje,
hiszen ugyanabba az irányba igyekeznek. De már be is csapódott az
ajtó, és Blrsius elvágtatott a levegőben észak felé.
Egon arcán mélységes csalódás tükröződött. Egy pillanatig még azt
mérlegelte, nem kellene-e folytatni az üldözést a levegőben is, de aztán
elejtette ezt a tervet.
— Ha nem lennél olyan makacs, mint az öszvér, akkor most mi is ott
ülnénk mellette — sziszegte. Franz azonban a Blasius-ügy ilyetén
váratlan megoldásával valójában szerfölött elégedett volt. Rövid idő
múlva Egon is békülékenyebben fogta föl a kérdést:
13
— Na persze, voltaképpen jobb dolgunk is lehet, minthogy egy ilyen

kelekótya vészfék-húzogató után röpködjünk, aki ráadásul még majd el
is bízza magát. A Skandináv körút egyébként jó messze északon, egy új
negyedben van. Most pedig vigasztalásul egy kis légisétát
engedélyezünk magunknak.
A gyors elhatározást tett követte. Egon taxit foglalt, s egy innen délre
eső tér címét adta meg, amely csak néhány lépésnyire volt lakásuktól.
Ez a tér nevetségesen közel, legfeljebb egy kilométernyire volt ide, s ez
a távolság merő csúfolódás egy légitaxi számára. Morgott is a pilóta,
valamit bizonyos kölykökről, akiknek inkább hintával kellene
szórakozniuk. Néhány pillanat múlva azonban már magasan a
háztenger felett lebeglek. A gépből messzire elláthattak, túl az
egymásba ékelt régi és új városrészeken és a parkok zöld foltjain, a
külső kerületek felé, Lipcse kapui előtt márciusi ködök ültek kedvetlenül,
mint távoli szürke falak...
Alig egy perc múlva már ismét szilárd talaj volt a lábuk alatt. Egon
megmagyarázta, hogy azért nem közvetlenül az ő házuk tetejére
irányította a taxit, mert neki előbb még illendőségből feltétlenül be kell
kukkantania sportklubjába. Franz azonban nem minden ok nélkül tartott
tőle, hogy ez az „illendőségi bekukkantás” legalább öt órába kerül majd.
Ez az aggodalom fejeződött ki abban a rideg megállapításban, hogy a
sport olyan emberek eltévelyedése, akiknek „a lábukban van az, ami a
fejükből hiányzik”; ez — egzakt pontossággal szólva — borzalmas. Egon
már nyitotta is a száját, hogy kegyetlenül visszavágjon — szája azonban
tátva maradt. Szegénynek szinte kiguvadt a szeme, úgy bámult Franz
feje fölött egy pontra, mintha ott a nyílt utcán éppen most kölykezne
egy medicinlabda. Franz csodálkozva fordult hátra, és ő is megdermedt.
Ott álltak hát megbékélten egymás mellett: hosszú, vékony és egy
alacsony, zömök sóbálvány. S valóban, ez már sok volt egy normális
ember számára.
Öt méterrel odébb, a metró kijáratánál egy férfi állt. Testes, merev
alakja ijesztően mozdulatlan volt, mint egy földbe vert cölöp. Olajzöld
malaclopót viselt és legújabb divatú, lapos világos sapkát. Üres
tekintettel, savanyú képpel bámészkodott a téren. Aztán mintha
észrevette volna, hogy figyelik, hirtelen megrázkódott, és tovább
lépkedett a járdán, kecsesen, mint egy lépegető ekszkavátor.
Blasius! Három-négy perccel ezelőtt szemük láttára repült észak
felé. Most pedig — hacsak nem kísértet ingerkedik velük —, abból a
metroalagútból bújt elő a maga eleven valóságában, amely a délnyugati
városnegyedből vezetett a központ felé. Ráadásul, úgy látszik, még arra
is volt ideje ennek az ördöngös fickónak, hogy útközben átöltözzék; az
imént ugyanis még szilvakék volt a köpenye, a sapkája pedig fekete.
Valami bosszúság is érhette, mert a jámbor, együgyű vigyorgás
észrevehetően eltűnt az arcáról. Mégsem volt kétséges: ez a merevség,
ez a járás, az arcvonások és az egész félreismerhetetlenül sajátos
magatartás ― határozottan Blasiusra vallott!
Egon tért magához elsőnek dermedtségéből. Sápadtan mormogta:
— Blasius legyen a nevem, ha nem ez a legpokolibb alak, akivel
életemben találkoztam. Utána!
14
III.
Nem volt könnyű dolga a közlekedés irányítójának a Pavlov út és az

Einstein út kereszteződésénél. Sárgászöld ruhája, amelyet a legrikítóbb
világító festékkel vontak be, igen eredeti látványt nyújtott. Ahogy a
reflektorfényben ott állt az emelvényén, és mágikus karmozdulatokkal
hol megállította, hol elindította a járművek áradatát, — szinte olyan volt
az egész, mint egy pompás varietészám. Ő maga természetesen aligha
talált gyönyörűséget mindebben. A nappali világosságot árasztó
fényszórók ellenére az útkereszteződés óriási forgalma áttekinthetetlen
volt, s neki pokolian kellett figyelnie, Az újabban épült utcák már olyan
tágasak, mint egy jókora folyam, ott kedvükre ficánkolhatnak a
motorosok; ez a sarok azonban még régimódi. A forgalom karmestere
egyébként ma este amiatt az átkozott jelzőberendezés miatt volt
kénytelen itt beugrani és ilyen bohókás szabadgyakorlatokat végezni.
Tegnapelőtt egyszer már váratlanul felmondta a szolgálatot, és most is
már félórája babrálgat rajta egy szerelő. Sem a jelzőlámpák, sem a
fénysorompók nem működtek.
Igen, a fénysorompó: ez volt aztán a patent berendezés! Ha egy
türelmetlen gyalogos vagy járművezető nem venné figyelembe a piros
jelzést, akkor egy láthatatlan fénysugáron kényszerül áthaladni, amely
sorompóként keresztezi a tilos utat. A fénysugár megszakadása
bonyolult áttételekkel két készüléket hoz működésbe. Előbb egy
úgynevezett etop-rádiót, amely, ha autóról van szó, ennek motorját
azonnal leállítja. Aztán egy elektromos kapcsolású
magnetofonkészüléket, amelynek hangszórójából ez a kétértelmű
figyelmeztetés harsán a gyalogosok felé:
— Állj! Ne tovább!
Kitűnő gondolat volt, hogy ezeket a szavakat Eduárd Sommerfels, a
bálványozott színész előadásában vették hangszalagra. Ez a tehetséges
férfiú olyan melegen, gyöngéden és oly lenyűgöző erővel ejtette ki e
szavakat, hogy minden gyalogos, aki csak hallotta, önkéntelenül
megtorpant. Számtalan példányban sokszorosították a hangszalagot, és
ezt használták az egész országban. Az „Állj! Ne tovább!”, szállóigévé
vált. A forgalom irányítója is elismerte, hogy ez az eredeti ötlet
valóságos csodát művelt a fegyelmezett közlekedésre való nevelésben.
A sárgászöld ruhájú varázsló ott az emelvényen most meghökkent.

Az Einstein út számára éppen most adott szabad jelzést. A várakozó
autók áradata nekilódult. Ekkor lépett le a járdáról egy magas, testes
fickó, és nagy léptekkel nekivágott az úttestnek, feltartóztathatatlanul,
akár egy lábonjáró torony. Sugárzó arccal rámered a sárgászöld ruhára
— és tovább lépked! Szorosan a sarkában pedig egy fiú! Ez, úgy látszik,
annyira elbámészkodott az előtte haladó járókelő széles háta mögött,
hogy nem látja, mi történik. Egy hatalmas limuzin állt az úttest szélén,
annak a vezetője legalább résen volt, és nem indult el. De a mögötte
álló, széles lapos sportautó türelmetlenül rákapcsolt, és fürgén elébe
került a másiknak. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy a forgalom
meglepett karmestere képtelen volt bármilyen értelmes akcióra. A
15
lábonjáró torony már ott lépked a várakozó limuzin előtt. A fiút is már
csak egy lépés választja el attól, hogy a következő pillanatban
menthetetlenül a sportautó alá kerüljön. Az első kerekek már csak
másfél méterre vannak a két fegyelmezetlen járókelőtől.
Több mint egy másodpercig tart, amíg agyunk jelzi a veszélyt,
testünk pedig reagál rá. Egy fél másodperc múlva viszont a sportautó
mindkettőjüket el fogja gázolni, de a fiút okvetlenül.
És ekkor — alig lehetett szemmel követni az eseményeket —, a
járkáló hústorony villámgyorsan balra kapja a fejét, majd őrült
sebességgel három métert fut visszafelé, magával rántva a fiút, aki
végigvágódik a limuzin előtt. A sportautó pedig elvágtat mellettük…
Később, amikor az emelvényen álló koronatanú elmesélte ezt a
páratlan esetet kollégáinak és ismerőseinek, a hallgatók csak
mosolyogtak, hitetlenkedve, mint ahogy a tengerészek lódításait és a
vadászhistóriákat szoktuk megmosolyogni. És hol tartják a legközelebbi
nyilvános fogadást, ahol láthatnánk ezt a csodalényt? — érdeklődtek
kajánul. Az elbeszélő azonban kénytelen volt bevallani, hogy ő akkor
végtelen megdöbbenésében úgy állott ott az emelvényen, mint valami
sárgászöldre mázolt emlékmű, és egyszerűen futni hagyta a férfit; nevét
és címét nem tudja megmondani.
Az esetről nem vettek fel jegyzőkönyvet, Csupán az újság „Kiállítási
egyveleg” című rovatában jelent meg róla másnap egy kis karcolat.
IV.
A bátor nyomozók tagjai még reszkettek az ijedtségtől. Franz

szerencsére sem testében sem lelkében nem szenvedett komolyabb
kárt a rendkívüli artista-produkciónál. Csupán a szíve táján érzett egy kis
szorongást, a térdét pedig leverte és az orrát felékesítette egy ügyes kis
horzsolással.
Az utóbbi két és fél óra alatt egyébként, mióta az ördöngős Sirius-
fickóval újra összeakadtak, a következők, történtek:
A metrókijárattól kétszáz lépésnyit követték; ott az üldözött egy
negyedórára eltűnt a Himalája Szállóban. Amikor előkerült, ismét
szilvakék köpenyt és fekete sapkát viselt, mint az imént, amikor a
légitaxiba beszállt. Ebből tehát az következik, hogy az alatt a három perc
alatt, amely a légitaxi indulása és a metró előtti találkozásuk között eltelt,
még itt a szállóban is meg kellett fordulnia, hogy átöltözhessék. De a
téboly csak most érte el tetőpontját: a siriusember visszament a
metróállomásra és megint csak egy olyan szerelvényre szállt, amely a
Skandináv körút felé tartott!
Egon útközben nagymerészen elhatározta, hogy szóba elegyedik
vele. De amikor látta, milyen rosszkedvűen és gorombán válaszolt az
egyik utasnak, aki néhány barátságos szót intézett hozzá, már nem is
próbálkozott ezzel.
A Skandináv körúton a siriusember befordult egy hatalmas épület
kapuján, amely — mint a bejáratnál levő cégtáblák mutatták —, több
intézménynek és közhivatalnak volt a székhelye. Itt működött a többi
között a Német Helyesírás Megújításának Állandó Munkabizottsága,
amely tudvalevőén már vagy negyven év óta tárgyalta, vajon be kell-e
16
vezetni a főnevek kis kezdőbetűvel való írását vagy sem; továbbá a

Portalanítási Hivatal, a Lipcsei Melegházak Igazgatósága és a Német
Automatakutató Intézet IV. számú kirendeltsége.
Egy örökkévalóságig ácsorogtak a ház előtt; már alkonyodni kezdett.
Aztán végre feltűnt az ajtóban a szilvakék köpeny. A köpeny tulajdonosa
alighanem kellemes társaságból távozott, mert az arca csodálatosan
megváltozott. Ismét olyan vidáman vigyorgott a világba, mint azelőtt.
Visszatért a belvárosba, egy kis sétát tett a fényárban úszó utcákon, és
eközben történt, hogy hajszál híján szerencsétlenség nem érte.
Ezután a Szahara Szállóhoz sietett, amelynek kapuján aztán eltűnt a
fiúk szeme elől.
A máskor oly rideg Egon nem tudta eltitkolni meghatottságát.
Megtapogatta barátja kissé megrokkant orrát, kezét, vállára tette és azt
rebegte:
— Gumókám, pajtikám, te kis szórakozott professzor! Meg tudnád
magyarázni nekem, te kis tudóstojás, hogyan futkoshat két halott ide-
oda az utcán? Nincs öt perce még, hogy gázolás áldozata lettél. Engem
meg, szavamra, majd megütött a guta, hogy végig kellett néznem, pedig
itt bámészkodunk a Szahara előtt. Hát ez már sok egy érzékeny
sportszívnek.
Franz nem figyelt rá. Szeme ijesztően kifordult, szája pedig, amely
körül tétova mosoly játszott, érthetetlen szavakat mormogott. Egon csak
annyit értett meg belőle: „a rémület másodperce”. Ez még nagyobb
gyengédségre indította. Szinte sírva csimpaszkodott a miniatűr bajor
emberkébe, és úgy könyörgött neki, hogy ne veszítse el a józan eszét.
De az csak tovább mormogott valamit a „rémület másodpercé”-ről.
— Persze, persze, professzorkám, rémületes másodperc volt —
suttogta Egon. De...
— Ha egzakt pontossággal megfigyeljük, nála szó se volt rémület
másodpercéről — kiáltott fel hirtelen Franz, úgy hogy néhány járókelő
megfordult.
Egon csak most döbbent meg igazán: Ez már a vég! Csakugyan
megháborodott! S mély megrendülésében csak erre a bárgyú kérdésre
volt képes:
— Miért, feltétlenül szüksége lett volna rá?
Franz nyugodtan végigmérte barátját és részvéttel csóválta meg a
fejét.
— Te szegény! Te csak végignézted az esetet, s már ettől
meghibbantál. Nálam éppen fordított a helyzet. Bár betörtem az orromat,
de rettenthetetlen lelkem máris azt a tébolyító rejtélyt próbálja
megfejteni, miért nem lép fel Blasiusnál a rémület másodperce? Érted
fiacskám, mit magyaráz a bácsi?
— Ha továbbra is ilyen bután fejezed ki magad, egy szót sem fogok
érteni — dörmögte Egon. — Azt akarod mondani, hogy Blasius egyetlen
másodpercre sem ijedt még?
Franz most már csaknem kijött a sodrából. Aztán mégis, mutatóujját
magasra tartva, türelmesen magyarázni kezdett:
— Na figyelj csak ide, kicsikém! Amit most láttál rajtam, az a rémület
másodpercének tipikus esete volt. Annyira megdöbbentett ugyanis a
hülyeséged, aminek az imént voltam, tanúja, mintha villám ütött volna
17
belém, s csak most tudok értelmes választ adni. Tehát: ha egy

megvadult autó rohan felém vagy Pepi barátom nekidurálja magát és
valamilyen égbekiáltó ostobaságot mond, nekem sajnos, mindkét
esetben egy, két vagy öt másodpercre van szükségem, hogy magamhoz
térjek a rémületből, és biztonságba helyezzem magam; Ezt az emberi
gyengeséget hívják a rémület másodpercének.
Egon hősiesen lenyelte felháborodását.
— Hm, Blasiusnak persze legfeljebb egy tizedmásodpercre volt
szüksége, hogy kapcsoljon és visszarohanjon. Na jó. A nagypapámnak
a vakbelét vették ki, Blasiusnak pedig a rémületmásodpercét. Valahogy
így történhetett.
— Lehetetlen, hogy egy embernek ne legyen rémület-másodperce!
— állapította meg Franz.
— És a Sirius tájékán? Létezik ott egyáltalában rémület vagy
másodperc?
Egon büszke volt sziporkázására. Franz azonban úgy vélekedett,
hogy ő Egon helyében nem kísérletezne újra és újra egzaktul
gondolkodni — a lábával.
Egon végül is dühbe gurult. — Volt egyszer egy kisborjú, s ez olyan
okos volt, hogy mindenüvé hűségesen követett egy bizonyos Blasiust,
még a virslitöltő gépbe is. És a kisborjúnak még szépen meg is kellett
köszönnie, hogy Blasius az utolsó pillanatban kiszedte onnan.
— Nem rossz ötlet — mormogta Franz egykedvűen. — Bemegyek
hozzá és köszönetet mondok életem megmentéséért. És egyúttal
kiszedek belőle valamit.
Ez a gondolat pillanatnyilag megbékítette Egont. Bemerészkedett a
Szahara előcsarnokába, hogy megérdeklődje a portásnál, ott lakik-e
Blasius? Két perc múlva ismét az utcán volt, és jelentette, hogy Blasius
tényleg foglalt itt szobát. Csak azt találták különösnek a fiúk, hogy ma
délután mégis a Himalájában öltözött át.
Rövid tanácskozás után elhatározták, hogy a további akciókat a
következő napokra halasztják, mert most már ismerik Blasius
búvóhelyét. Megállapodtak, hogy eddigi élményeikről egyelőre senkinek
sem szólnak, mert egyikőjüknek sem volt kedve hozzá, hogy
valószínűtlen történetekkel nevetségessé tegye magát. Erre az estére
Egon még egy pompás attrakciót ígért: házuk tetejéről
gyönyörködhetnek majd a nagy kiállítási tűzijátékban — egész Lipcse
lángolni fog! Amikor barátja lendületes előadásának éppen a közepénél
tartott, Franzból ismét kitört:
— Egy ember, akinek hiányzik a rémületmásodperce — kolosszális!
V.
Egon apja az időjárásszabályozás nemes hivatását gyakorolta.

Minden reggel beszállt kis sportrepülőgépébe, és elrepült a Lipcse
környékén levő központi időjárásszabályozó állomásra. Egyébként pedig
nagyon büszke volt hivatására, és nélkülözhetetlennek tartotta magát.
18
19
Valahányszor kivette nyolchetes szabadságát — ezt csupa

szeszélyből mindig az Északi-sarkon töltötte —, rettegett, hogy
távollétében valami figyelmetlen fajankó elpuskázza a jó időt. Persze ez
a foglalkozás még új volt, és kevés tapasztalt, minden hájjal megkent
időjárásszabályozó akadt. Munkaidejük is jóval hosszabb volt, mint
másoké. Egon apja gyakran sóhajtozott fontoskodva: „Hja, nekünk,
időjárási szakembereknek, alaposan kijutott!” Egyébként napi hat órát
dolgozott;
Egon apján, kollégám, és azon a rádióbemondón kívül, aki az
időjárási tervet ismertette, egy lélek sem akadt Lipcsében, aki avval a
sorsdöntő kérdéssel foglalkozott volna: milyen idő lesz? így estek el a
legkedvesebb beszédtémától, amellyel az emberek egykor oly buzgón
szórakoztatták egymást.
Ha ezekben a márciusi napokban valaki így szól: Nahát, ma aztán
ragyogó idő van! — ez éppen olyan buta, semmitmondó megállapítás
lelt volna, mintha egy téli napon így kiáltott volna föl egyik ismerősének
lakásán: Nahát, ma aztán remekül be van fűtve nálad! Lipcse ugyanis a
kiállítás idejére egyetlen hatalmas, jól temperált, napos vendégszobává
vált. Ez a „kiállítási tavasz” az időjárásszabályozók remeke volt, és Egon
apjának és kollégáinak szakértelmét dicsérte.
Mesterséges meleg és hideg légáramlatok és jól záródó, vékony
ködfalak segítségével gondoskodtak arról, hogy a milliós város fölött a
tiszta, halványkék égen ragyogóan süssön a nap.
A többit az úgynevezett Z-sugarak végezték el, vagy amint a nép
szája nevezte őket: az égbolt foltjai. Néhány tucat sötét korongról volt
szó, amelyek — arányosan elosztva a város felett —, egy kilométer
magasban lebegő szerkezeteken, mozdulatlanul függtek a levegőben.
Fényt nem sugároztak, mégis fűtötték az utcákat és a tereket, és 18-22
fokos enyhe májusi időt varázsoltak.
Ennyi volt az egész, s Egon apja mégis folyvást az időjárásról
beszélt, ez volt a vesszőparipája. Amikor a két fiú belépett a szobába,
ahol szokása szerint órák hosszat ült egyedül kedvenc könyvei vagy a
zongora társaságában, felugrott s nagyot kiáltott:
— Á, itt van hát az én Gumó barátom! Na, milyen időt terveztem
nektek?
— Remek! — jelentette ki Franz és csupasz lábaira mutatott. —
Egzakt pontossággal szólva, éppen ilyen kell nekem.
— No nézd csak — csodálkozott a férfi —, te meg olyan vagy, mintha
a bajor néprajzi múzeumból szöktél volna meg.
— Tisztára belehabarodott ebbe az öreg bőrnadrágba — vigyorgott
Egon. — Még a nagyapjától örökölte. Tegnapelőtt, amikor televízión
láttuk egymást, még emberi ruhában volt. De ha világkörüli útra indul,
csakis ezt veszi fel, hogy örömöt szerezzen a régészeknek, így csinál
reklámot a bajor idegenforgalomnak.
Egon divatosan öltözött. Szűk, fekete nadrágja úgy feszült rajta, rnint
a harisnya, ebhez bő, okkersárga selyemzubbonyt viseli és ugyanolyan
színű sapkát.
— Na gyertek, beszélgessünk egy kicsit — invitálta őket az apa. Alig
estek túl a szokásos hogy s mint-kérdéseken, máris rákezdte:
20
— Éppen az imént olvastam az utolsó hajótörésről, amely földünkön

előfordult — mondotta.— 1974. április 17-én történt. — Eszeveszett
tornádó pusztított a Karib-tengeren. 208 kilométeres óránkénti
sebességgel, száguldott az amerikai partok felé és nekirohant egy ködbe
burkolt ezerkétszáz tonnás hajónak. A kormány összetört...
— Szédült időjárásszabályozók lehettek akkor — vágott közbe Egon.
Már vagy ezredszer próbálta ki ennek a megjegyzésnek a hatását, csak
azért, hogy apjának örömöt szerezzen. Az apa ugyanis így ezredszer is
rendreutasíthatta fiát, büszkén és szigorúan:
— Hányszor mondjam még neked, hogy abban az időben még
egyáltalában nem volt időjárásszabályozás. A mi hivatásunk merőben új!
Aztán mintha egy pohár jó bortól tüzesedett volna neki, tovább
folytatta, előadta, hogyan történhetett a katasztrófa, és megmagyarázta
töviről hegyire, manapság hogyan állítaná ő meg egy csapásra a
forgószelet.
— Éppen itt van előttem egy jelentés a legutóbbi árvízkatasztrófáról
— mesélte, amikor az első történetnek a végére ért. — Ez 1981-ben
történt, Indiában. Teljes húsz napig megszakítás nélkül esett, száz
milliméter csapadék hullott huszonnégy óra alatt, és az emberek nem
tehettek egyebet, mint hogy kinyissák az esernyőt, és úgy-ahogy
megerősítsék a folyók gátjait, mert mi még nem voltunk. A rossz idővel,
a szárazsággal és más elemi csapásokkal szemben az időjárási
szakemberek annak ideién úgyszólván tehetetlenek voltak. Ó, barbár
idők! Hahaha, ha én ma azt a szót hallom: szárazság, akkor csak a
kisujjamat kell megmozdítanom, és máris olyan országos esőt rittyentek,
hogy csak úgy zúg!
Franzot, bár nagyon érdekelte, amit Egon apja mesélt, hencegése
mégis erősen zavarta.
— Szabad valamit kérdeznem — szakította félbe tiszteletlenül. —
Miért tűrték tavaly télen, hogy azok a szegény sarki nyulak kisírják a
szemüket az örökös latyak miatt? Mára pedig Lipcse határába olyan
undorító ködöt kotyvasztottak, hogy még!
A férfi olyan szemet meresztett rá, mintha az ő inasa volna, aki
jégfelhővel elfuserálta a kiállítás kristálytiszta égboltját.
— Lárifári — morogta mogorván —, mi hatalmas feladattal birkóztunk
meg, az egész emberiség büszke ránk, és akkor valaki sarki nyulakról,
meg holmi ködkotyvalékról fecseg. Mi csupán megakadályozunk minden
veszedelmes rendellenességet, amellyel az időjárás meglephetne
bennünket. Egy kis ésszerű rendet viszünk az égi zűrzavarba, sőt,
idestova a beteg éghajlatot is képesek leszünk makkegészségesre
kúrálni, de jégvirág, holdvilág és tavaszi zsongás árusításával nem
foglalkozunk. Lipcse számára készült remekművünket csak néhány
hétre, néhány négyzetkilométernyi területre varázsolhattuk ide. Az
ünnepi jó idő a mi pompás, páratlan kiállítási remekünk, és ezért minden
csupasz térdű müncheninek lelkesednie kell!
Még folytatta egy darabig a dörgedelmet, aztán tovább szőtte-fonta
az időjárásról szóló elmefuttatását. Végül könnyelműen megígérte
Franznak, hogy nemsokára már ízlése és kívánsága szerint állíthatja
össze az időjárási prognózist, akár egy tizenkétfogásos ebédet, és akkor
majd nem kell a sarki nyulaknak sem a latyakban csücsülniük.
21
Egon véletlenül az órára nézett. Odafutott a befüggönyözött

ablakhoz, megnyomott egy gombot.
Abban a pillanatban kívülről néhány ágyúdörgést hallottak, azután
csend lett.
— Ilyen pechet! Elszalasztottuk a tűzijátékot! — panaszkodott Egon.
Apja csevegése közben odakint szakadatlanul sisteregtek és
durrogtak a rakéták. Sőt, odafenn a háztetőn is egész sor ágyúlövés
dörrent, ők hárman mégsem hallottak semmit. A zajfogó ugyanis be volt
kapcsolva.
E sok izgalom Egont szinte érzéketlenné tette mindennel szemben,

kivéve az éhséget. Apját és Franzot tehát a nagy szobában asztalhoz
ültette azzal, hogy rögtön hozza az ennivalót. Mivel anyja már nem élt,
úgy mellékesen ő látta el a háziasszonyi feladatokat. Ez valójában
gyerekjáték volt s nem utolsósorban a „robottűzhely” jóvoltából.
A hűtőszekrényben lévő fehér lapos dobozok közül kiemelt egyet,
amelyre ráírták, hogy „perzsa tál”. A doboz sok kis fiókjában
nyersanyagok rafinált keveréke rejtőzött — ilyen félkész ételek a
legkülönfélébb változatokban álltak rendelkezésre. Ezeket kívánságra
házhoz szállították, és a legszeszélyesebb ínyenc is megtalálhatta
köztük, amit éppen megkívánt. A perzsa tálat, amely földöntúli
gyönyöröket ígért az éhes ember ínyének, Egon becsúsztatta a
robottűzhelybe, a modern háztartás e mindent tudó gépezetébe. A
szolgálatkész robottűzhely megkapta a doboz aljába •vésett
parancsokat, és nyomban pirítani, párolni, olvasztani kezdte a rekeszek
tartalmát. Mellesleg gombnyomásra annyi ragyogóan tiszta edényt is
szolgáltatott, amennyit csak kértek tőle. Három perc múlva már ott állt a
perzsa tál tökéletesen készen a felszolgáló kocsin. Egon szerette a
változatosságot; ez körülbelül a négyezredik különleges fogás volt, amit
elkészített. Csak egyszer ismételte magát: a robottűzhely akkor még
égessen új volt, s ő nagy lelkesedésében húsz percen belül egymás
után három karácsonyi libát sütött.
Némán láttak neki az evésnek. Egon apja, akiből bizonyára ünnepelt
muzsikus lett volna, ha az időjárás tudománya el nem csavarja a fejét,
bekapcsolta a televíziót. Legalább a végéi szerette volna meghallgatni a
világkiállítás alkalmával rendezett nemzetközi hangversenyt, amelyen
kizárólag új kompozíciókat mutattak be. Éppen a New York-i
filharmonikusok zenekarát tapsolták meg.
A képernyőn megjelent a bemondó:
— Most egy érdekes kompozíciót fogunk hallani, amelyről azt is
gondolhatnánk, hogy éppen ennek a városnak szánták, és erre a napra
szerezték, a technika és a tudomány heteinek megnyitására. Nyikolaj
Nyekraszovnak ez az új zongoraversenye a modern technika élményét
fejezi ki. Címe:. Az automaták tánca. Előadja Nathaniel Radius.
A hangversenyterem emelvénye megreccsent a termetes férfi léptei
alatt; testes, merev alakját mogorva arccal, sután meghajtotta, és leült a
zongorához.
— Blasius! — kiáltott fel rekedten Egon.
Franz a televízió ernyőjéhez futott, kárvallott orrát odalapította és
felkiáltott:
22
— Egzakt pontossággal ő az!

— Hallgassatok már! Hallottátok, hogy Radiusnak hívják —
pisszegett a muzsikára szomjas időjárásszabályozó. Néhány ütem után
hirtelen felugrott. Úgy érezte, mintha hangyaboly nyüzsögne a fülében.
Ez igen! Ezek az akkordok, ezek a trillák, ezek az őrült átmenetek!
Ördögi zongoramű. A legnehezebb, amit csak valaha hallott. Emberi
kézzel valójában teljesen lehetetlen lejátszani. Ez a félszeg virtuóz meg
olyan egykedvűen ül a zongoránál, mintha egy söröspohár mélyére
bámulna elmerülten, holott ujjai szinte boszorkánytáncot járnak. A tempó
egyre vadabb lett, egyre merészebb futamok következtek, de a
legcsekélyebb elakadás, félrecsúszás, leragadás vagy melléfogás nélkül
— s az egyenetlenség leghalványabb árnyalata sem volt felfedezhető
játékában. Az időjárásszabályozó lelki szemeivel villogó fémvázak
örvénylő táncát látta maga előtt, fejük egy-egy elektroncső; csúfondáros
grimaszt vágnak, és groteszk mozdulatokkal utánozzák az embereket.
Egyre bolondabbul űzik a játékot, szikrázva forgó örvény takarja be őket
— majd egy féktelen trillával a darab véget ért. Mintha valami titkos
gombot nyomott volna meg: az álomszerű kísértetjárás szertefoszlott.
Az időjárásszabályozó nyelt egyet-kettőt, aztán furcsa, megviselt
ábrázattal a székre rogyott.
— Atomi volt! Tébolyítóan csapkodott! — tört ki Egon.
Franz is megszólalt:
— Nem tételeztem volna föl, hogy ez a Blasius ilyen nagy
zongoraművész.
A gyenge taps elhalkult, és a bemondó jelentkezett ismét.
— Nathaniel Radius zongorázott...
— Mondhatom, förtelmesen — mondta ki az ítéletet Egon apja
megsemmisítő hangon. — Olyan volt, mint egy soha nem látott csillogó
— villogó acélremekmű! De nyoma sincs belső átélésnek, érzésnek
vagy egyéni felfogásnak! Ragyogóan csörömpölte végig! A mű elragadó
lehet, de az előadás művészietlen volt, puszta technika. Förtelmes!
— Nekem tetszett! — feleselt Egon. — De ide figyelj, Gumó, ezt
mégiscsak Radiusnak hívják.
— Pedig én a vonatban, a vészfék-incidens után tőle magától
hallottam a nevét. Egész érthetően Blasiusnak mutatkozott be.
— Micsoda, te már találkoztál ezzel a csörömpölő bajnokkal? —
csodálkozott az apa. — Radius biztosan a művészneve. Ámbár nem
egészen értem... Ha engem Blasiusnak hívnak, nem választanám
magamnak a Radius nevet, ez sem hangzik jobban. Dehát az ég óvjon,
hogy így hívjanak, és különben is megyek aludni. Jó éjszakát!
A két fiún egyszerre valami fájdalmas, búskomor fáradtság
hatalmasodott el. Súlyos csalódás volt számukra, hogy Blasius, ez a
furcsa kalandor most hirtelen szürke zongoristává zsugorodott, s már
nem a Sirius tájékáról idecsöppent titokzatos szörnyeteg többé.
— Pepi — törte meg végül Franz a kellemetlen csöndet —, pajtikám,
annyira megesett a szívem megnyúlt ábrázatodon, hogy legszívesebben
valami új játékot vennék neked.
A „pajtikám” ásított egyet. Franz tovább csipkelődött. — Pepikém, ha
most szófogadóan lefekszel, akkor a bácsi holnap is ajándékoz neked
egy kis felhúzható siriusemberkét.
23
— Fogd be a szád, te nagyképű professzor! — heveskedett Egon. —

Nem mondtam neked rögtön, hogy a többi csillagon nem mászkálnak
kétlábúak?! És ki lódította azt, hogy az ilyen Blasiusok úgy potyognak
Lipcsére, mint a hullócsillagok? Te! Franz sóhajtott.
— Jóságos ég, ennek a szegény fiúnak már megint görcs állott a
lábába! Én ugyanis egyáltalán nem lódítottam, hanem csak egy
hipotézist állítottam fel.
— Egy micsodát?
— Csupán egy lehetőséget vettem szemügyre, egy hi-po-té-zist
állítottam fel! Most meg elvetettem.
— Szép dolog — szólt ingerülten Egon —, de engem hagyj békén a
hiperolos hülyeségeiddel. És mindenekelőtt Blasiusszal. Ez a
legunalmasabb fajankó, akivel életemben találkoztam.
— De az életem megmentéséért mégiscsak köszönetet mondok neki
— jelentette ki Franz. — Ki kell szednem belőle, hogyan sikerült
kioperáltatnia a rémületmásodpercét. Megkérdezted egyébként a
Szahara portáján, hogy meddig marad?
Egon ásított.
— Hm, és ha holnap már kora hajnalban ismét elutazik, mert
befejezte az itteni zongora-cséplést? Legjobb lesz, ha rögtön felhívom a
Szaharát és megkérdezem.
Franz kiment az előszobába a telefonhoz. Két perc múlva visszajött,
fontoskodva megállt az ásítozó Egon előtt, aki úgy festett, mini egy rakás
szerencsétlenség, és ráförmedt:
— Blasius már két órája ki sem mozdult a Szaharából!
Egon felugrott, mint akit tűvel szúrtak meg.
— Micsoda? De hiszen félórája sincs, hogy éjjeli zenét adott nekünk
a hangversenyteremből!
— Még mindig nem érted, Pepi? — kérdezte Franz türelmetlenül. —.
Tévedtünk! Radius, a híres zongoraművész nem azonos Blasiusszal!
— Őrült jó! — kiáltott Egon lelkesen. — Blasius tehát nem holmi
közönséges zongorista!
— Egyáltalában nem. Azt mondták, hogy a technikai-tudományos
kiállítás egyik részlegének vezetője, vagy valami hasonló...
— Technikai-tudományos... — Egon ismét magába roskadt. — Dehát
ez még unalmasabb, mintha zongoraművész lenne! — nyögte
kétségbeesetten.
Franz, hogy enyhítse csalódását, még hozzátette:
— Persze, lehet, hogy félreértettem. És az is lehet, hogy Blasius
hazugságot írt a vendégkönyvbe.
Ez hatott.
— Ez a szemtelenség mindenesetre simán kitelik tőle — vágta rá
Egon élesen. — Ha komoly embernek akar látszani, persze hogy nem
„vészfékhuzogató”-t ír be foglalkozásként. Nem igaz?
— Logikus — járult hozzá Franz.
— Most pedig én hívom fel ezt a fickót — jelentette ki Egon, és
energikusan felállt.
Franz rimánkodott neki, ne csináljon feltűnést. Egon azonban
eltökélten a telefonhoz lépett, tárcsázott és Blasiust kérte.
24
— Itt Blasius, jó estét — recsegte egy barátságos hang a telefon

hangszórójából. De mivel tovább nem folytatta, Egon beszélőkéje is
felmondta a szolgálatot. Tanácstalanul meredt Franzra, de az sem szólt
egyetlen megváltó mukkot sem. A hangszóróból pedig ismét megszólalt
a türelmes, barátságos hang:
— Itt BLasius, jó estét!
Egon ki akarta kapcsolni a készüléket, Franz azonban az utolsó
pillanatban elkapta és lefogta a kezét. Ott álltak lélegzetfojtva, mint a
függöny mögé rejtőzött betörők, a telefonbol pedig három
másodpercenként felhangzott a recsegő hang: Itt Blasius, jó…
Franz letette a kagylót.
— Na tessék! — lihegett Egon. — Tízszer kívánt jó estét, és tízszer
közölte magáról azt a meglepő újdonságot, hogy Blasiusnak hívják.
Csinál ilyet normális ember? Most már a napnál is világosabb, hogy a
Siriusról való!
Franz azonban úgy motyogott maga elé, mint akinek másutt jár az
esze:
— Jaj de furcsa volt, de nagyon furcsa… De hol hallottam én már
ilyesmit?
— Hülyeség! — kapta fel a fejét Egon. — Te talán már beszéltél
telefonon siriusemberrel?
— Jó estét, Blasius, jó estét... megvan! —— kiáltott fel Franz. —
Milyen számon mondják itt be a pontos időt? Tizenegyen, mint
Münchenben?
Föltárcsázta a számot, s már meg te szólalt a monoton, recsegő
hang:
— Huszonkét óra tizenhárom perc... huszonkét óra tizen...
Franz elgondolkozva figyelte.
— Hallgasd csak... ezt a hangsúlyt! Mindig ugyanazon a hangon...
— Na és? Mindig ugyanazon a hangon közli, hogy huszonkét óra
múlt tizenhárom perccel, tehát átkozottul késő van, s ez stimmel is.
Egyáltalában nem értem ...
— Az ördögbe, egyelőre még én sem értek semmit, csak annyit,
hogy nagyon különös ez a dolog Blasiusszal és a pontos időjelzéssel —
állapította meg Franz, és izgatottan járkált fel és alá. — Most pedig
lefekszem, ha megengeded, és az ágyban újabb hipotézist állítok fel.
Ezen az éjszakán Franznak nyomasztó álma volt. Ott hevert

Münchenben az utca közepén, ezüstpapírba pólyálva. Csak a feje és a
lábaujjai látszottak ki. Egy óriás Blasius mogorván guggolt egy kerekekre
szerelt zongorán, amely ide-oda száguldozott vele az utcán, és
keresztülgázolt Franz lábaujján is. Erre udvariasan elvigyorodott,
lehajolt, üstökénél fogva felemelte a papírba göngyölt Franzot, és azt
kérdezte egy arra járó férfitól, aki egészen olyan volt, mint Prantl
mérnök:
— Bocsánat, asszonyom! Felajánlhatok önnek egy frolettát?
Prantl szélesen elnevette magát és azt mondta:
— Köszönöm, Radius úr. Tudja mi a legújabb vicc? Ez mérnök akar
lenni!
25
És akkor mindketten rettenetesen nevetni kezdtek, Blasius-Radius

pedig közben hajánál fogva lóbálta őt ide-oda, és ez nagyon fájt..,
— Jaj! — vinnyogott Franz, és felnyitotta szemét. Egon volt az, aki a
haját húzta.
— Gumó — suttogta izgatottan —, ember, térj magadhoz! Blasius
már nem lakik a Szaharában!
— Micsoda? Blasius — te megháborodtál! — dadogta Franz. —
Hány óra van?
— Tizenkettő múlt. Nem tudtam elaludni, és még egyszer felhívtam a
Szaharát. Azzal az ürüggyel, hogy a kiállítás vezetősége tudni szeretné,
mikor megy el reggel hazulról, mert egy sürgős ügyet kellene elintéznie.
Érted? Így megtudhattuk volna, mikor csíphetjük el reggel, a szálló
bejáratánál.
— Tökfilkó! — nyögte Franz. — Ostoba telefonálgatásaiddal még
felkelted a gyanúját!
— De hát nem ő jelentkezett, hanem valami bajoros kiejtésű férfi!
„Krapferl”-t mondott, vagy valami ehhez hasonlót. De lehet, hogy
Hinterhubert motyogott. Nem tudom már pontosan. És azt mondta, hogy
Blasius már nem lakik a Szaharában. Aztán megtudtam a portától, hol
lakik most. Na találd ki! A Himalájában! Ott, ahol már ma is átöltözött
egyszer. Minden stimmel tehát.
— Te szerencsétlen, te már biztosan ott is felhívtad!
Egon megrázta a fejét.
— Csak a központot. Tudom én, hogy nem szabad feltűnést kelteni.
Lehet, hogy egész csapat siriusemberről van szó!
— Akkor holnap reggel héttől frissen megmosakodva őrséget állunk
a Himalája bejárata előtt, érted?
— Na jó.
Egon ásított.
— Jaj de bolondot álmodtam. Blasius és Radius ugyanaz a személy
volt.
Egon homlokát tapogatta:
— Egy közismert zongoraművész és egy ilyen ... ááh, zagyvaság!
Még vagy jó két óra hosszat ógtak-mógtak a dolgon. Kimerülten
aludtak el, s reggel csak elkésve ébredtek, amiért ki-ki a másikat okolta.
VI.
A párizsi Alfonz Soufflé, a nyelvtudományok nagyra becsült doktora

s a világ legnagyobb tudósainak járó díj birtokosa némán mormolt egy
meglehetősen illetlen francia szót, majd portugál nyelven indulatosan
felkiáltott:
— Lipcsei helyi idő szerint, amint az én órám makacsul és
határozottan állítja, több mint félórával elmúlt reggeli tíz óra! És mit
csinál a mi kedves Sauerwald kollégánk? Egyszerűen hagyja, hogy itt
üljünk. Hát ez igazán furcsa!
Doktor Soufflét a kiállítás e második napján a Huszadik Század
Múzeumának főbejáratától balra, a kőpadra ültették, és minden jel
szerint itt is felejtették. Portugál nyelven elzengett panaszát a mellette
ülő orosz szőkeséghez, Lidia Zarubinához intézte, aki a
26
nyelvtudományok terén éppoly hírességnek számított, mint ő, ámbár

majdnem negyven évvel volt fiatalabb nála.
Lidia igyekezett néhány szóval megnyugtatni a zsörtölődő franciát,
aztán továbbra is az előttük tornyosuló szokatlan épület felé fordította
fejét, s teljesen átadta magát a látvány élvezetének. Soufflé eközben
egy régi kínai közmondást idézett a tudósok sajnálatos
megbízhatatlanságáról. Idegesen kémlelte az emberáradatot, amely ott
hömpölygött el mellettük a múzeum bejárata felé.
A Huszadik Század Múzeumának ez a csodálatos épülete kívülről

nem is háznak, hanem valami különös formájú műemléknek hatott. A
hatalmas sokszögű alsó épületrész külső falaiba domborművű képeket
véstek, amelyek a nevezetes, most már vége felé járó század
mozgalmas történetéről beszéltek. Ezen emelkedett jó ötszáz méter
magasra az egyszerű, művészien tagolt toronyépítmény, csillogó
kvarcból. Óriási mérete ellenére karcsúnak, kecsesnek, majdnem
vidámnak tűnt; fönn pedig a csúcson...
— Nos, már tíz óra negyvenöt percet mutat az órám —
gáncsoskodott Soufflé, ezúttal a legnyersebb észak-amerikai
hangsúllyal. — Minden szakmai tiszteletem Sauerwaldé — no de
háromnegyed órát késni!... ez mégiscsak példátlan! A nemzetközi
tudományos együttműködés megsértése!
— Milyen harapósnak mutatja magát, maga báránylelkű ember! —
nevetett Lídia professzor. — Vallja be, hogy a valóságban csak gyerekes
türelmetlenség ez önnél, mert alig várja, hogy végre érettségit
játszhassak ezzel az új beszélő dobozzal — ezzel a „polimáccsal”,
ahogy Sauerwald nevezi.
Most meg egy olyan nyelvjárás jutott Soufflé eszébe, amelyet csak a
földgolyó egyik, még mindig meglehetősen isten háta mögötti sarkában
beszélnek. Ezen a nyelven mormogta, amelyet rajta kívül egyetlen
európai ember sem értett:
— Na jól van, Lidia, lehet, hogy igaza van!
Soufflé egyszerűen nem tudta abbahagyni: minden második percben
nyelvet kellett változtatnia. De nem üres bűvészkedés volt ez nála,
hanem valódi szükséglet. Csodálatos ős-tehetség volt, és már
gyermekkorától akár tréfából is elsajátított idegen nyelveket. Jelenleg
hatvan-hetven nyelven beszélt, szükség esetén további tízben is
eligazodott. A szakmai világ persze inkább azért tisztelte, mert talán
senki sem volt képes a különböző nyelveket olyan alapos tudományos
vizsgálat alá vetni, törvényszerűségeiket megállapítani és
összehasonlítani, mint ő. Szórakozásképpen is tornáztatta a nyelvét
minden lehetséges módon, és élvezte az idegen hangokat, amelyek
ajkain megformálódtak. Lidia Zarubina is azért volt neki olyan
rokonszenves, mert éppoly, eredeti tehetséggel boncolgatta a nyelvek
titkait. Végre valaki, akivel egy kicsit elbeszélgethet az ember —
gondolta Soufflé — legalább megért egyet-mást. Lidia ugyanis négy és
fél tucat nyelven beszélt. Soufflé most oroszul dörmögött:
— Mit szól ehhez, Lidia? Most már majdnem egy órája, hogy itt
várakozunk. Sauerwald az orrunknál fogva vezet bennünket. Ide ültetett
ebbe a csöndes kis parkba, a zöldbe, s úgy képzeli, mi majd egymásba
27
szeretünk és elfelejtjük a legközelebbi évekre a „polimács”-ot. Mert hát

bizonyára még mindig nem működik kielégítően, — s ez Sauerwaldnak
persze kínos.
— Mi kínos neki? — kérdezte Lidia, aki csak félfüllel hallgatott oda.
— Hogy mi egymásba szeretünk?
Az öreg Soufflé felvidultan heherészett. Aztán nekifogott, hogy —
teljesen feleslegesen — még egyszer kifejtse az egész ügyet Lídiának.
A helyzet ugyanis a következő volt: Soufflé az előző napon, a
kiállítás első napjának estéjén érkezett Lipcsébe. Mindjárt megérkezése
után a lipcsei egyetem neves nyelvtudósához, éppen ehhez a pontatlan
Sauerwald professzorhoz sietett, és türelmetlenül kérte, sürgősen
mutassa be neki a „polimács”-ot.
A „polimács” körül tudniillik érdekes helyzet alakult ki. 1999-ben az
emberek nagyjából már kitűnően megértették egymást, a világ
akármelyik részén éltek is. Például már néhány évtizede múlt, hogy
teljes megállapodás jött létre: esztelen dolog a régi játékszabályok
szerint egymást kölcsönösen becsapni, egymás munkájának
gyümölcseit elorozni, vagy mint az korábban előfordult, fölváltva bombát
vágni egymás fejéhez. De azok a ravasz fickók, akik 1999-ben éltek,
nemcsak tudták ezt, hanem majdnem kivétel nélkül ténylegesen azon is
voltak, hogy életüket ésszerűvé és kellemessé tegyék. Valójában a
legteljesebben ezen a területen értették meg egymást.
A nyelvi különbségek azonban néha kínos bonyodalmakat okoztak.
Nem lehetett mindenki olyan természetes nyelvtehetség, mint doktor
Soufflé, aki az idegen nyelveket csak úgy a kisujjából rázta ki.
Az már nem fordulhat elő, hogy a földgolyó valamelyik kis országa
egymaga bajlódjék portékájával. Ezért van az embereknek olyan roppant
sok közölni valójuk egymással, ezért tanácskoznak és vitatkoznak
annyit. Mindennapos dolog, hogy valaki ezer kilométernél is távolabbra
utazik látogatóba. Aztán minduntalan egész óriáskönyvtárakat,
számtalan füzetet és levelet kellett egyik nyelvről több tucatnyi másik
nyelvre fordítaniuk. 1999-ben a föld dolgozó lakosságának egy ötöde
éjjel-nappal fordítóként verejtékezett, hogy ezzel a töméntelen munkával
megbirkózzék. Igaz, voltak már tolmácskészülékek is, amelyek
megkímélték a jobb sorsra érdemes fordítókat e gyötrelem egy részétől.
Ezek fáradhatatlanul és gyorsan végezték munkájukat — fejfájás elleni
por és egyetlen szótag lenyelése nélkül. De sajnos, még mindig
meglehetősen asztmásan beszéltek, bonyolultak és nehezen kezelhetők
voltak — holmi vízfejű óriáshoz hasonlítottak. Ezért fogott hozzá öt évvel
ezelőtt a mérnökök és nyelvtudósok egy csoportja, hogy érzékeny,
könnyen kezelhető és minden eddiginél értelmesebb tolmácskészüléket
szerkesszen. Olyan formában kellett elkészíteni, hogy egyaránt
használható legyen kongresszusi termekben, szállodákban,
postahivatalokban, főiskolákon, tájékoztató hivatalokban, nyomdákban,
újságszerkesztőségekben, színházakban, a rádió stúdióiban, tehát
mindenütt, ahol beszélnek és írnak az emberek.
Például: feltárcsázod lipcsei lakásodból egy sanghaji irodalmi
vetélytársadat, akinek nem tetszett a te tavaszi versed. Te németül
mentegetődzöl és dühöngsz, hogy csak a kínai fordítása volt rossz a
versnek — a sanghai-i pedig már kínaira fordítva kapja szitkozódásaidat.
28
Feltárcsázod Londont, ottani kritikusod pedig kifogástalan angolsággal

hall téged káromkodni, így van ez. Ha pedig ugyanerről az ügyről a
„Költők Világlapjá”-ban írsz felháborodott cikket, akkor a lipcsei nyomda
szedőmestere lekopogja a cikket a szedőgépen, a tolmácskészülék
viszont további huszonhét nyomdagépet hoz automatikusan működésbe,
a cikk tehát huszonnyolc nyelven jelenik (négy pontosan olyan
unalmasan, ahogy te az imént azt németül megfogalmaztad. Ilyen
természetesen kell ennek az új tolmácskészüléknek működnie.
Teremtőm, mi itt csak fecsegünk ilyen ősrégi dolgokról, és közben
elfelejtkezünk Soufflé doktorról, aki még mindig türelmetlenül ide-oda
csúszkál a Huszadik Század Múzeumának főbejáratától balra, a
kőpadon, és az órája makacsul és határozottan azt állítja, hogy most
már 11 óra is elmúlt öt perccel.
— Több mint egy óra késés! — mormogta Soufflé merő tévedésből a
saját anyanyelvén. — Lídia, én mondom magának, hogy Sauerwald
szörnyű hasfájást kapott, mert attól fél, hogy éppúgy felsül, mint tavaly.
Jó fiú ez. De hogy a hasfájását egyszerűen rajtunk torolja meg, ez, úgy
gondolom, pimaszság.
Ez a rosszhírű lipcsei nyelv professzor, Sauerwald azonban éppen
az a férfiú volt, aki mint a nyelvtudósok egy csoportjának vezetője, öt év
óta fáradozott a mérnökökkel együtt annak a csodálatos tolmácsgépnek
a megteremtésén, amelyet „polimács”-nak nevezett el. „Poli”-(poly)
tudvalevőén görög szó, és „sok”-at jelent, „mács” pedig a „tolmács” szó
második szótagja. A legutóbbi, 1998-as világkiállításon egy nagy
nemzetközi nyelvészbizottság már foglalkozott ezzel a „polimács”-csal
és javasolta bevezetését a föld minden országában. Soufflé és Liclia
Zarubina azonban rámutatott a „polimács” néhány ostoba fordítási
hibájára. A tolmácskészüléket tehát ki kellett javítani^ s a vizsgáló
bizottságot az 1999. évi világkiállításra újra összehívták. A nagy
tanácskozásra ezúttal a negyedik kiállítási napon kerül majd sor; Soufflét
és Lídiát viszont felkérték, hogy már a második napon ejtsék meg az
első vizsgálatot. Sauerwald a türelmetlen Soufflét az első kiállítási nap
estéjén elhárította valami üres kifogással, sőt a második napra sem a
csöndes intézetbe hívta őket, ahol a „polimács” készül, hanem
meglehetősen gyanús ürügyekkel tíz órára erre a padra.
— Rettenetesen fél! — dörmögte Soufflé. — Tudós és félelem —
hogyan fér össze a kettő? Szégyen, gyalázat!
— Én is szoktam félni, ha valami új dologgal állok elő, és helyt kell
állnom érte — mondotta Lidia. — Az ilyesmi nem megy félelem nélkül.
Soufflé nem válaszolt, hanem hirtelen a fülét hegyezte. Figyelmét
egy közelében bóklászó kis csoport keltette fel, bár a rég várt
Sauerwaldot hiába kereste köztük. A sokszínű kis csapat padjuktól két-
három méterre megállt Nyilván a világ minden tájáról összeverődött
alkalmi vendégekről volt szó, akik kisebb-nagyobb csoportokban minden
lipcsei kiállítást végigkóborolnak. Itt például vagy féltucat hindu és
ugyanannyi japán akadt össze, és hozzájuk csatlakozott két kakaóbarna
asszony is, akik maláji nyelven nevetgéltek, amint azt a szakértő Soufflé
rögtön kileste. Ebben azonban nem volt semmi különös, Soufflét az az
idevalósi „kiállítási kalauz” érdekelte, aki úgy lépkedett védencei élén,
mint valami gépesített elefánt. Persze az idegenek egyedül egy kicsit
29
még jobban is eligazodtak volna Lipcsében, dehát a „kiállítási kalauz”

éppen a sajátos lipcsei vendégbarátság reklámja volt. Hát persze!
Ünnepélyes események alkalmával mindig akad, aki elmagyarázza a
kívülállóknak a közismert dolgokat: hogyan juthat el az ember ide vagy
oda, hány kilót nyom valamely műemlék, és milyen történelmi esemény
kapcsolódik hozzá? Ha ezeket az ósdi szamárságokat legalább tízszer
föl nem tálalják, izgalmas újdonságként, mi teremti meg az ünnepi
hangulatot? Néhány ezer év előtt erre a célra találták ki egyebek között
az idegenvezetőket és az ünnepi szónokokat.
Nos, a szóban forgó „kiállítási kalauz” e percben suta gesztussal a
múzeumra mutatott, és érdes hangon kezdett csevegni:
— Tegnap, március 5-én délután nyitották meg ünnepélyes keretek
között a Huszadik Század Múzeumát, tehát a mögöttünk levő évezred
utolsó világkiállításával egy időben. Külseje műemlékszerű, annak a
mozgalmas és döntő évszázadnak a tiszteletére, amelyben az
emberiség oly sok...
Fújta a versikéjét, előbb hindi nyelven, aztán japánul és malájiul.
Hallatlan pontosan és ügyesen fordított anélkül, hogy a nyelve egyszer
is megbotlott volna.
— Egész rendes fickónak látszik — gondolta Soufflé. — Ámbár
azokat a dolgokat kérődzi vissza, amelyek ma minden reggeli lapban…
Egy vastag képes újság hevert a padon, közte és Lídia között;
felvette és belelapozott. A Lipcsei Hírlap ma reggeli német nyelvű
kiadása volt. Aha — itt van, persze. Soufflé egy hosszabb cikket futott át
a tizenharmadik oldalon; közben a „kiállítási kalauz” már maláji nyelven
rikácsolt. Ezt a frissen megjelent német újságszöveget szóról szóra,
fejből fordítja hibátlan maláji nyelvre!
Soufflé kitűnő időtöltést szimatolva felugrott, odasietett a „kiállítási
kalauz”-hoz és megszólította németül:
— Hogy mondta, kérem? Mi volna ez? — s a múzeumra mutatott.
A másik pillanatnyi habozás nélkül váltott át németre:
— Tegnap, március 5-én, délután nyitották meg ünnepélyes keretek
között a Huszadik Század Múzeumát, tehát a mögöttünk levő évezred
utolsó világkiállításával egy időben…
Soufflé az újságból ellenőrizte, amit a fickó mondott: szóról szóra,
betűről betűre a cikk szövege volt!
— Ember, de hisz ön valóságos művésze az emlékezésnek! ——
kiáltotta Soufflé.
A kiállítás kalauz, aki rendületlen udvarias vigyorgással meredt
Souffléra, megrázta . busa fejét:
— Nem, kérem, nem vagyok művész!
Soufflénak leesett az álla erre a bárgyú feleletre. Egyáltalában nem
azt állította, hogy a gépesített elefánt művész. Viszont kétségtelen, hogy
kiváló az emlékezőtehetsége. Soufflé ekkor valami egészen különös
nyelven, amelyet rajta kívül aligha értett valaki, azt mormogta!
30
31
— Fiam, te nyilván egy kissé ütőd ott vagy, sajnos, — s elsápadt,

amikor a gépesített elefánt ugyanazon a nyelven trombitálta:
— Nem, nem vagyok!
Soufflét annyira meghökkentette a váratlan válasz, hogy a szava is
elállt néhány percre.
A félelmetes „kiállítási kalauz” azonban tovább fújta a leckéjét, e a
legcsekélyebb mértékben sem látszott sértődöttnek. Sőt, olyan
elragadóan udvarias volt. hogy szakaszonként fordította a szöveget
hindi, japán, maláji és német nyelvre, mivel az imént valaki türelmetlenül
közbeszólt: Hogy mondta, kérem? Türelmesen sorolta Lipcse, a kiállítás
és a múzeum régóta ismert történetét. Soufflé tehát, míg olvasta, négy
nyelven hallhatta:
— ...az ősi lipcsei minta vásár e század hetvenes éveiben, amikor a
népek közötti kapcsolatok végérvényesen rendeződtek, új jelentőségre
tett szert. J978. március 5-én a népek képviselői a „Világkiállítás
Városá”-vá választották Lipcsét, amely már addig is az árucsere
elsőrangú fontosságú színhelye volt. Ettől kezdve üzletemberek,
tudósok, termelési szakemberek a világ minden tájáról minden évben
közös tanácskozást tartanak Lipcsében. Ilyenkor cserélik ki és
hasonlítják össze a legújabb találmányokat, tapasztalatokat és terveket,
az új alkotásokat pedig ünnepi kiállításra gyűjtik egybe. A „Technika
Ünnepi Hetei”-nek nevezik azóta is...
Később a beszédes „kiállítási kalauz” a múzeumra tért rá. Most is az
újságcikk szerint szólt a tudósítás:
— ...a múzeum száz emeletén foglal helyet a legutóbbi évszázad
minden áldásos és félelmetes vívmánya. — Azt is tudta, hogy: — A felső
része csillogó kvarcműkőből épült, amely csak fél olyan súlyú, mint a
parafa; és most már lakóházak építésére is alkalmazzák.
E pillanatban olyasmi esett meg Souffléval, amire még ma is
szívesen gondol vissza. Az egyik csinos kakaóbarna asszony
résztvevően ránézett, és megkérdezte:
— Ön nem érti jól?
Soufflét, az öreg szoknyavadászt gyerekes becsvágy fogta el.
öntudatosan heherészni kezdett, és mivel ellenállhatatlan kényszert
érzett, hogy kitegyen magáért a csinos kakaóbarna asszony előtt,
minden óvatosságot félre téve, fölényes nyelvtudásának teljes
fegyverzetével rávetette magát a bárgyún mosolygó tolmács-elefántra.
Fegyvertárából előbb egy afrikai dialektust választott ki, a szuahéli
nyelvet, és hirtelen lecsapott rá:
— Jó ember, bocsásson meg, de én még mindig nem értem
egészen: mit mondott ön erről az épületről? — kérdezte a múzeumra
mutatva.
A „kiállítási kalauz” lélegzetnyi szünet nélkül szuahéli nyelvre
kapcsolt:
— Tegnap, március 5-én, délután nyitották meg ünnepélyes keretek
között a Huszadik Század Múzeumát,..
Soufflé nagyot nyelt, aztán tovább faggatta emberét héberül, arabul,
törökül és mongolul. Mindig pontosan ugyanazt a feleletet kapta. Ezután
Európába tért vissza, amelyet az imént csak futólag érintett. Próbát tett a
finn, a magyar, a bolgár, görög, spanyol, norvég, olasz, albán, ír és a
32
holland nyelvvel. Most egy kissé elakadt a lélegzete — de csak a

tempótól. Amikor azonban a szép kakaóbarna asszony ismét rápillantott,
megint belekapott a szél a vitorlájába és gyorsan megkerülve a fél
világot, az ausztráliai ősnyelvvel támadott. Aztán elkalandozott az ázsiai
kontinens délkeleti partjainál levő déltengeri szigetek felé. Majd
végigjárta az óceánt egészen a sarkkörig, Szibéria egy részét, aztán
néhány vargabetűvel hirtelen ismét Közép-Afrikába toppant, s itt
kiszáradt torokkal, verejtékezve pihent meg egy kicsit. Most már csak
olyan kevesek által beszélt nyelveken szólalt meg, amelyeket a
nemzetközi érintkezésben nem volt célszerű használni.
Az elefántléptű „kiállítási kalauz” azonban, mintha csak jóízű
uzsonnát szolgáltak volna föl neki, vidáman ropogtatta a legkülönösebb
hangokat is.
Már Soufflé páratlan fürgeségű nyelve is egyre kétségbeesettebb
bukfencekkel vergődött a kilencvenötéves férfi hibátlan fogsorai között
Mintha csak fátyolon át látná a köréjük gyűlt tömeget, amely jókedvűen
figyelte a szörnyű küzdelmet közte és félelmetes ellenfele között.
Micsoda kakasviadal! Itt valóban a csőrükkel harcolnak.
Soufflé annyira kimerült, hogy utolsó kérdésébe véletlenül néhány
francia szótöredéket kevert. Kristályos tisztaságú nyelvismerete már
kezdett a fejében menthetetlenül összekeveredni. S ekkor hirtelen
valami nevetségesen egyszerű mentőötlete támadt. Éppen a napokban
jelent meg egyik jelentős tudományos műve az Amazonas-folyó partján
lakó szjihszjurik parányi törzsének nyelvéről. Ezt a törzset 1971-ig hírből
is alig ismerték, Soufflé fedezte fel és foglalta rendszerbe nyelvüket.
Igen szép, nagy múltú, sajátságos nyelv volt a szjihszjun. Soufflé művét
azonban csak tegnap, a kiállítás első napján vehette kezébe az
olvasóközönség. Ez a sátáni nyelvzseni, ez a bikafejű „kiállítási kalauz”
tehát semmi esetre sem ismerheti a szjihszjun nyelvjárást. Hogy tehát a
szép kakaóbarna asszony előtt ne kelljen szánalomra méltó
legyőzöttként csúfoskodnia, Soufflé szjihszjuri nyelven indította meg az
utóvédharcot.
— Jó ember — mondta fölényesen —, mindez persze nem nagy
kunszt, ugyebár? De vajon ismer-e ön véletlenül egy Kjihkjahee nevű
férfit?
És Soufflé a következő pillanatban úgy érezte magát, mint akivel
rossz tréfát űznek. Ellenfele ugyanis elkezdett bájosan vigyorogva
szjihszjuri nyelven csevegni, mintha csak ott végezte volna
osztályelsőként iskoláit.
— Kjihkjahee volt, hogy úgymondjam, a szjihszjurik Goethéje,
ugyanis...
Soufflé megtudta egyebek között, hogy Kjihkjahee az
időszámításunk szerinti 9. században élt, költeményeit élő állatok
bőrébe tetoválták, és hogy a főneveket ilyen és ilyen szabályok szerint
ragozta. Amikor aztán a „kiállítási kalauz” nekifogott, hogy aprólékosan
felsorolja az összes rendhagyó igét, amelyet Kjihkjahee csak
használhatott. Soufflé ráförmedt:
— Ember, kicsoda ön?
A másik mereven meghajolt és recsegő hangon közölte:
— Blasius.
33
— Sohasem hallottam ezt a nevet! — nyöszörögte Soufflé. — És

honnan tudja mindezt?
Hát ez aztán mulatságos volt. Eddig a leglehetetlenebb nyelveket is
kitűnően megértette, de ezt az egyszerű német kérdést sehogysem vette
be a füle.
Csak folyvást mosolygott együgyűen, túlzott udvariassággal, és
kitartóan vonogatta a vállát.
Soufflé most azt vette észre, hogy Lidia Zirubina, akiről a küzdelem
hevében teljesen elfelejtkezett, ott áll mellette. Az ámuló francia azt
hallotta, hogy Lidia Goethének egy kis költeményét szavalja csodálatos
orosz fordításban: a híres költeményt a madárkáról az erdőben.
Te is nemsokára
nyugszol, ne félj.
— Legyen szíves, fordítsa németre — szólt Lidia a „kiállítási

kalauz”-hoz.
Az pedig már fordította is a híres két sort:
— Legyen türelemmel, kérem, egy pillanatig. Hamarosan ön is
lepihenhet.
Azzal a kedvességgel mondta ezt, ahogyan a szálloda vezetője
nyugtatja meg zúgolódó vendégét. Soufflé megdermedt az elképedéstől.
S ekkor közvetlenül a háta mögött vad hahota harsant. Körülnézett, s
egy hosszú, vékony kölyköt látott, amint prüszkölve fogja a hasát,
mellette pedig egy bőrnadrágos törpét.
— Ez aztán goethei volt, egzakt pontossággal! -— kiáltott fel vidáman
a törpe.
A gyerekek nevetése Soufflét is feloldotta dermedtségéből.
Egyszerre mindent tébolyítóan nevetségesnek talált, és harsányan
hahotázni kezdett Még akkor is nevetett, amikor a két fiú mögött
felfedezte Sauerwald professzort, aki ilyenformán már teljes két órát
késett. Soufflé odament hozzá, rámutatott a „kiállítási kalauz”-ra, és
kuncogva jelentette:
— Sauerwald, ez lepipált engem!
Sauerwald a kezét nyújtotta.
— Lehetetlen, nagy kollégám! — mondta halálos komolyan, de
közben a szája sarka gyanúsan vonaglott. Még kísérőjének válla is
rázkódott az elfojtott kacagástól. Ez egy bizonyos Prantl nevű mérnök
volt.
Sauerwald a francia professzor vállára tette a kezét:
— Bocsásson meg nekem, vagy öljön meg. Valamit meg kell
gyónnom önnek. — aztán félrevonta őt és Lídia Zarubinát, és halk
hangon láthatólag el akart velük valamit hitetni.
Prantl ezalatt egy másik férfival együtt ott tolongott a tarka
sokaságban, amely Blasiust csodálta.
— Lenne szíves, kérem, néhány órára velünk jönni? Néhány sürgős
és fontos kérdésünk volna önhöz — mondta Prantl Blasiusnak. —
Véletlenül egy kiállítási kalauz is van velünk — ezzel a mellette álló
férfira mutatott —, aki szívesen helyettesítené önt.
Franz oldalba lökte Egont.
34
— Őrült jó! Itt van a „lipcsei” száguldó minden utasa! Az a két

kakaóbarna nő is mellettem ült a szakaszban, aztán Prantl, Blasius, én...
Hallottuk, amint Prantl elnézést kér a hindu, japán és maláji
vendégektől, és bemutatja nekik a pótkiállítási kalauzt. Aztán karonfogta
Blasiust és elmenőben így szólt a fiúkhoz:
— Rendes volt tőletek, hogy fölhívtatok. Ne haragudjatok, hogy
idecipeltelek, most pedig itthagylak benneteket. Dehát, sajnos! Bizalmas
ügyet kell megbeszélnünk egymás közt. Majd hívjatok fel megint!
És elsietett a három nyelvtudós után. Ott talpalt mellette Blasius,
akiről most már az is kiderült, hogy nyelvzseni és kiállítási kalauz is egy
személyben!
— Nekem rémlik valami, Gumó — suttogta Egon. — Ez a Prantl
Blasiust… tudod, mit csinált vele? Letartóztatta!
Csupán az a körülmény szólt e feltevés ellen, hogy távolról
megfigyelték, amint Souffle professzor tetőtől talpig végigméri Blasiust,
és utána hatalmas kacagásban tör ki…
Vll.
Március hatodikának első fele mindenesetre sok csalódást

tartogatott a Sirius titokzatos szörnyének üldözői számára.
Reggel jócskán elaludtak, és persze, mire a Himalája-szállóhoz
érkeztek, a jómadár már régen kirepült. Egon persze most megint azt
javasolta, hogy a sportpályára menjenek, de Franz tiltakozott. Prantl, ez
a komoly tudós végül is nem hiába adta meg tegnap a telefonszámát,
már bizonyára izgatottan várja, hogy Franz felhívja. És hogy Pepinek
egy szava se lehessen, nagy szívdobogások között mindjárt fel is hívta a
mérnököt. Prantl féltizenkettőben állapodott meg velük, még két férfit
hozott magával, idecipelte Franzot és Egont a Huszadik Század
Múzeuma elé, és elkaparintotta az orruk elől Blasiust. Titokzatos
személy lehet ez a Prantl!
Egon ugyan kész volt rá, hogy tüstént kövesse a csoportot, amely
Blasiust magával vitte, Franz azonban könyörögve kérte, tegyen le róla.
Jól emlékezett még a jelenetre, amikor tegnap a telefonfülkénél úgy
megbámulta Prantlt, mint valami szopósbárány. Ha pedig arra gondolt,
hogy Prantl megint rajtacsíphetné afféle együgyű leskelődésen, kiverte a
homlokát a veríték.
Egon számára viszont itt volt a legjobb alkalom, hogy megzsarolja
Franzot. Megfenyegette őt:
— Vagy velem jössz most rögtön az olimpiai sportpályára, vagy
Prantl után futok és beárullak, hogy gyávaságból engem küldtél utána
leskelődni.
Franz megpróbált legalább egy órácska haladékot kicsikarni, hogy
benézhessen a kiállítás egyik csarnokába^ de aztán Egon erőteljes
fenyegetéseire végleg összeomlott. Megadóan követte őt az olimpiai
sportpályára, azoknak a birodalmába, akiknek véleménye szerint „a
lábukban van az, ami a fejükből hiányzik”,
A szóban forgó lábizmok aztán csakhamar működésbe is léptek: a
világ tornászainak ötperces színpompás bemutatója után sor került a
százméteres síkfutás olimpiai bajnokságának eldöntésére.
35
Külön történet, hogyan jutottak be a kétszázezer személyes, teljesen

zsúfolt stadionba. Csak annyit jegyzünk meg erről, hogy ezt kizárólag
Egon zseniális szemtelenségének köszönhették. Sikerült elhitetni a
bejáratnál, hogy Franz valójában neves bajor népi táncos, ő pedig a
táncmestere...
Eddig csak Egon tartotta Franzot titokban zseninek. Ez volt az első
eset, hogy Franz is meggyőződhetett Egon lángelméjéről.
— Elkészülni, vigyázz!...
A startnál a világ hat legjobb százméteres futójának hatféle színben
pompázó hátsó fele felemelkedett. Kétszázezer néző figyelt visszafojtott
lélegzettel.
A szokásos négyévenkénti olimpiász egyébként csak 2000-re volt
kitűzve. Az ezredfordulóra való tekintettel azonban abban állapodtak
meg, hogy ezúttal két olimpiászt rendeznek egymás után: az egyiket a
lipcsei világkiállítás napjaiban az évezred utolsó évében, a másikat
pedig az új évezred első évében; erre tizenöt hónappal később
Glóbusban kerül majd sor. Glóbus, ez a vadonatúj város, egy
mesterséges napfénnyel fűtött félszigeten épült, a fagyos antarktiszi
földrész szélén, nem messze a Déli-sarktól.
— Rajta!
Tompa dörrenés, s a sprinterek nekiiramodtak, mintha a fúriák
kergették volna őket. A stadion lépcsőin e nagy pillanatban
négyszázezer lábon vonaglott végig a fájdalmas nekirugaszkodás, és
négyszázezer szem szántotta a salakpályát. Itt van hát a régen várt
pillának Alig tíz másodperc múlva kiderül, vajon Jiri Atopek, a fiatal cseh
csodafutó valóban eléri-e a kilenc másodperces csúcsot — elsőnek a
százméteres síkfutás történetében. A televíziós ernyő előtt szurkoló
sportközönség hitte is, nem is...
És ekkor a várakozás csendjét a stadionban — a programtól
eltérően — hirtelen kiáltozás és perpatvar zaja zavarta meg. A starthely
közelében ülő nézők ijedten fordultak a dicső Jiri Atopektől a lárma felé,
s most a sportvilág történetében egyedülálló élményben lett részük.
Valamilyen, szabálytalanság következtében sikerült egy férfinak
észrevétlenül az olimpiai küzdőtér korlátján belül, kerülnie, éspedig
éppen a starthely mögé. Amikor az indítópisztoly eldörrent, ez a férfi
egyszercsak utánaered a világ hat leggyorsabb legényének. Az
ellenőrző versenybírák rémült, rekedt kiáltozása a legkevésbé sem
zavarta őt. Nagy lelkinyugalommal sétált a salakpálya mentén húzódó
gyepsávon. Átlagos utcai öltözetű férfi volt, olajzöld köpenyben, a
legújabb divatú lapos, világos sapkában. Súlyos, testes embernek
látszott, aki normális körülmények között legfeljebb hetente kétszer tesz
egy-egy óvatos futólépést. De most már céltalan volna, hogy a megriadt
felügyelők utánafussanak, s megpróbálják visszatartani... A férfi nem fut.
Ő megy, vagy pontosabban szólva: hetykén lépeget, mintha seprőnyelet
nyelt volna. De hogyan lépeget?
Talán nyolc-tíz méter előnyük lehetett a futóknak az induláskor. De
alig ötven méter után már azon hördült fel a kétszázezer néző, hogy a
termetes lépegető beérte a leghátul haladó kubai Llanost, ezt a kiváló
futóklasszist, aki sípoló tüdővel rúgkapált mellette. S az olajzöld köpeny
fenségesen elhúzott a következő négy mellett is. Ekkor azonban, a táv
36
közepe táján, egy kis incidens történt: az egyik felügyelő, aki nem
vesztette el lélekjelenlétét, kezével hadonászva, az ismeretlen útjába
állt.
— Félre onnan, ember! — rikácsolta a lépegető gorombán, a
felügyelő pedig kénytelen volt félreugrani.
Kétszázezer torokból tört fel az üvöltés: húsz méternyire a célszalag
előtt, az olajzöld köpenyes behozta a dicső Jiri Atopeket, a csodafutót.
Egy pillanatig egy vonalban voltak. Jiri Atopek életének legnagyobb
versenyét futotta, idegesen nekiiramodott, futott, futott... Utolsó erejét is
beleadta. Az olajzöld köpenyes azonban csak úgy tett mellette, mint a
vasárnap Délelőtti sétajáratot vontató mozdony, amely csak tessék-
lássék erőlteti magát. Nem futott, csak ment, ment s öt méterrel ért Jiri
Atopek előtt a célba...
— Állj! — kiáltott rá ott valaki hangosan és jól érthetően. Erre a
föltartóztathatatlan lépegető egyetlen rugaszkodással megállt, amaz
pedig karonfogta és kivezette a morajló stadionból.
Jiri Atopek ideje 8,99 másodperc volt. Hitelesíteni persze nem
lehetett.
„A gyalogló legyőzi a csodafutót!

Az olajzöld lokomotív titka!”
Ilyen címe volt azoknak a riportoknak, amelyeket néhány órával

később Egon és Franz az újság esti kiadásában olvastak. A legnagyobb
aprólékossággal írták le a szenzációs esetet. A „Kiállítási Egyveleg”
népszerű rovatában ezenkívül felfedeztek egy mulatságos anekdotát is
egy híres nyelvészprofesszorról. A tudós végkimerülésig vitatkozott egy
kiállítási kalauzzal, aki még a legegyszerűbb Goethe-verseket sem tudta
kívülről.
VIII.
Vacsora után — nyolc óra tájt — Egon visszavonult a szobájába, s

„Az automaták tánca” című darab kottájával a zongora elé telepedett. Ma
szerezte be a kottát. A zongora dúlt hangjai a félig nyitva maradt ajtón át
hébe-hóba a fiúkhoz is behallatszottak.
Egon odament és mérgesen bevágta az ajtót.
— Most már elegem van ebből, mondhatom — dörmögte. — A Sirius
már egész Lipcsét elárasztja bandájával. Gyakorlatilag már kezünkben
volt ez a csirkefogó, de mivel te egy málészájú alak vagy, aki előbb
mindent egzakt pontossággal akarsz megállapítani, engedtük, hogy az
orrunk elől elkaparintsák ezt a kolosszális zsákmányt. És méghozzá
kicsoda? Prantl, a te szeretve tisztelt tudósod, aki már átkozottul gyanús
nekem, s nem tenném érte tűzbe a kezemet, hogy nem valami tetves
holdháta-mögötti vidékről keveredett ide!
Franz hallgatva meredt a mennyezetre és a fejét vakargatta.
— Nyisd már ki a lepénylesődet! — tajtékzott Egon. — Meg tudnád
nekem magyarázni, professzorkám, mi történik itt tulajdonképpen? Ez a
Prantl előbb azért tüntette el a nyilvánosság elől Blasiust, mert kiderült
róla, hogy még egy olyan egyszerű Goethe-verset sem ismer, mint a
37
„Vándor éji dala”, amelyet én már pólyás koromban könyv nélkül tudtam.
És egy félórával később ugyanennek a Blasius-nak a léptei már ismét a
világtörténelem porondján dübörögtek, mégpedig pont az olimpiászon. S
Jirit, ezt a remek fickót, ezt a mesés lábmatadort egyből kiütötte onnan.
Mindenki szeme láttára! És ki szöktette ki őt a stadionból? Ismeretlen
személy, ahogy az újság írja!
— Pepi — szólalt meg Franz álmatagon — a stadionban nem Blasius
volt, hanem Radius.
— Micsoda? A zongoraművész? — makogta Egon.
— Tőlem nevezhetjük zongoraművésznek is. Én mindenesetre arra a
valakire gondolok, akinek mindig mogorva az ábrázata és olyan
goromba! Majdnem eltiporta a stadionfelügyelőt. Blasius valaki más
lehet. Az mindig köszön, és udvarias, azt mondja: „Bocsánat
asszonyom!'' — és megmenti az ember életét!
— Vagy agyalágyult vagy — kezdte Egon tagoltan —, vagy igazad
van, és tényleg két emberről van szó. Vagy tízről!! Vagy hétezerről! Ha
most apám kijönne és kijelentené, hogy betéve tudja ezt az őrült
zongoradarabot, rögtön azt gondolnám, hogy ő is a bandához tartozik...
— Semmiben sincs igazam — sóhajtotta Franz. — Tegnaptól meg
mától már semmit sem értek, egzakt pontossággal. Nem tudom, kicsoda
és miért akart nekem tegnap frolettát ajándékozni, és ma, a százméteres
futás után, ki lakik a Himalájában. Semmit se tudok. — Aztán kínlódva
kinyögte: — És végképp nem értem, ki lehet ez a Prantl...
— Okosan beszéltél — dicsérte őt Egon. — Tudod, mi jutott most
eszembe? — kiáltott aztán izgatottan. — Tegnap, amikor éjszaka
felhívtam a Szaharát, Blasius helyett egy idegen jelentkezett, aki bajoros
kiejtéssel beszélt. Öregem, nem Krapferlt mondott az, hanem Prantlt,
most már biztosan tudom!
— Aha — mondta Franz rekedten.
— Akkor hát gyerünk, előre, egyenesen a siriusoroszlán barlangjába!
— szólt Egon eltökélten. Amikor erre Franz ostoba ábrázatot vágott,
megmagyarázta: — Átugrunk, fiacskám, a Himalájába! Amint mondtam,
nekem elegem van már a találgatásokból. Az előbb már
odatelefonáltam. Blasius még ott lakik, és most otthon is van. Ha a te
szimatod nem elég, kénytelen vagyok én is beleütni az orromat ebbe a
dologba.
„Himalája-szálló.” Helyesebb volna azonban inkább városnegyedről,
mint szállóról beszélni. Egyebek között ugyanis háromezer állandó bérlő
lakott itt, majdnem valamennyien agglegények. Ezenkívül az évenként
megismétlődő népvándorláskor, a világkiállítás alkalmával, valamennyi
vendég szállást kaphatott itt, aki csak kért. Páratlan méretű, kívül-belül
ragyogó épület volt ez. Az örök agglegények esküdni rá, hogy a
Himalájában és a többi modern szállodában még sokkal nagyobb a
kényelem, mint a legjobb lakásokban. A jelenleg nyolcezer lakójú
Himalájában egyaránt megtalálhatja az ember a társaséletet is és a
teljes magányt is, kinek-kinek a szíve-vágya szerint.
Franz és Egon úgy állt a hármas számú kapu előtt, mintha a lábuk
gyökeret vert volna. De aztán Egon mérgesen megszólalt:
— Mit ácsorogsz itt, te nyúlszívű! Indulj csak befelé!
38
Az, persze, teljesen fölösleges volt, hogy indián módra lopózzanak

be az előcsarnokba. Senki sem törődött velük. Egyetlen szállóban sem
szokták megkérdezni, mi keresnivalója van ott az embernek.
— Arra befelé, aztán keresztül a parkon, a Nanga Parbat-tömbhöz —
suttogta Egon. — Aztán liften föl a hatodikra. A 624-es az.
A folyosó, amely a 624-es szobához vezetett, üres volt. Amikor
végre az ajtó előtt álltak. Franz halkan megkérdezte:
— És ha most kijön? Akkor... akkor?...
— Akkor természetesen azt csináljuk, amit megbeszéltünk! —
förmedt rá Egon félhangosan. — Azt mondjuk, hogy Prantl küldött
bennünket. Ezt vagy azt kell elhoznunk, vagy ilyesmit.
Egon megnyomta a csengőgombot. Semmi moccanás. Másodszor is
megnyomta. Megint semmi.
— Benne van a kulcs az ajtóban! — suttogta Franz izgatottan.
Egon nekibátorodott és lassan megfordította a kulcsot — az ajtó
engedett.
Hirtelen hangos beszédet hallottak. Néhány ember jött végig a
folyosón és gyorsan közeledtek ahhoz a falbenyílóhoz, ahol ők lapultak.
Egy-két pillanat s rajtacsípik őket, sőt szégyenszemre talán még
betöréssel is megvádolják.
Egon gyors elhatározással beugrott a 624-es előszobájába és maga
után húzva Franzot, izgatottan bezárta az ajtót.
Ott álltak tehát minden előzetes bejelentés nélkül az oroszlán
barlangjában, és ámbár körülöttük csend és béke honolt, egyik veríték-
hullám a másik után futott végig rajtuk. A kis előszoba otthonos, szelíd
fényben fürdött. Semmi sem mozdult.
— Elmentek — lehelte Egon. — Rajta, most be a szobába, és
gyorsan körülnézni, mielőtt visszajön!
Ingadozó léptekkel lopakodott a baloldali szobaajtóhoz és egy kicsit
kinyitotta. Az előszoba fénye az ajtónyíláson keresztül bevilágított a
sötét szobába.
— Koromsötét — állapította meg Egon tárgyilagosan.
Franz pedig nagybátran karattyolni kezdett, csakhogy mondjon
valamit:
— Na persze, mert a függönyök… a függönyök...
— Senki! — jegyezte meg Egon teli torokból.
Egyszerre rémülten hőköltek vissza. Mint valami különös zörejt,
fémek összekoccanását hallották volna.
— Ostobaság! — dörmögte Egon néhány másodpercnyi halálfélelem
után, és beóvakodott a szobába.
Az előszobából bevetődő gyenge fényben botorkáltak ide-oda a
szobában. Egon nyomban ott termett az íróasztal mellett. De itt sem
talált semmi leleplező anyagot. Szakértelemmel kutatta végig az egész
szobát, majd egyszerre iszonyattal felüvöltött…
Amikor félrehúzta a függönyt, ott állt Blasius az ablakpárkányra
támaszkodva, némán mereven. Az utcáról ráeső fény félelmetes
magyarázatot adott erre a némaságra: Blasius halott volt, de még
holtában is édeskésen vigyorgott. Bizonyára az ablakban nézelődött egy
kicsit, s eközben érhette őt valami szörnyűség. Alighanem gyilkos
39
merevgörcs ütött rajta. Még holtában is állva maradt és nyitott szemével

kísértetiesen vigyorgott...
No hiszen!
Egon megtántorodott, karjaival csapkodott maga körül, s közben
meglökte a halott Blasiust: ez összerogyott, félelmetes csörömpöléssel
vágódott végig a padlón, és ottmaradt fekve, mint egy ledőlt Eiffel-
torony.
Arra még később sem tudtak visszaemlékezni, hogyan kerültek ki a
hotelszobából.
Három perccel a szörnyű felfedezés után az előcsarnokban néhány
csodálkozó vendég megfigyelte, hogy két rogyadozó léptű, halottsápadt
fiú a telefonfülkéhez rohan. De azt már nem tudhatták ezek a vendégek,
hogy a fiúk a bűnügyi rendőrséget tárcsázták remegő ujjal.
Amikor kijöttek a fülkéből, még egy szörnyűséget kellett átélniök.
Prantl állt előttük, és különös szelídséggel fordult hozzájuk:
— Nézd csak! Ejha! Mi van veletek? Rosszul vagytok talán?
— Ne... em! — dadogták és sietve elinaltak. Úgy megzavarodtak,
hogy a Nanga Parbat-tömb fogadófőnökét sem vették észre, aki öt
méternyire álldogált a telefonfülkétől és nézelődött. Magas, széles és
testes alakja úgy állt ott, mint egy pihenő exkavátor. És ami a jó
fogadófőnökhöz egyáltalában nem illik: mogorván és némán
bámészkodott a vidáman nyüzsgő előcsarnokban.
IX.
Éjféltájban, az egyetem melletti étterem egyik páholyában, három

férfi titkos megbeszélést tartott.
— Ez a két kölyök — zsörtölődött egy Prantl nevű kopasz
automatakutató —, ez a két tizenhároméves tökmag ugyancsak
nekilátott. Jó lesz vigyázni!
— Csak tudnánk, hogyan tették harcképtelenné a szállóban a mi
Blasiusunkat — mondta fejcsóválva egy bizonyos Mayer, aki a
világkiállítás állandó szervező bizottságában töltött be vezető helyet. —
A titok nyitjára aligha jöttek rá, különben...
... nem zörgették volna fel a rendőrséget ezzel a gyilkossági hűhóval.
Világos! — bólogatott a harmadik, egy fiatal férfi, fürge, szúrás szemmel,
akit állítólag Jochen Pirwitznek hívtak, és újságíró volt. — Az egyik
rendőrtiszt, egy vérszomjas ostoba tökfilkó azonban majdnem
tönkretette szép kis vállalkozásunkat; ha Prantl meg én közbe nem
lépünk és idejében el nem tüntetjük Blasiust. akkor vége.
— És a rendőr hogyan vette jegyzőkönyvbe az esetet? — érdeklődött
Mayer.
— Természetesen mint két túlfűtött képzeletű serdülő agyrémét!
— Mit iszunk — kérdezte Prantl. 1975-ös rüdesheimihez lenne
kedvem — mondta Mayer vágyakozóan. A borlapon a kívánt fajtát R
122-tes jellel jelölték meg. Az asztal közepébe számtárcsa volt
süllyesztve. Prantl letárcsázta az R-1-2-2-t, és néhány másodperc múlva
egy falrekeszből kivehetett egy üveg 1975-ös évjáratú rüdesheimit,
amelyet falba épített csőpostán küldtek fel a pincéből. A két
vendégszerető házigazda ugyan (azelőtt pincérnek vagy főúrnak
40
nevezték őket) — akik valóságos tudósai voltak az italoknak —

készséggel adtak volna tanácsot a három vendégnek és kiszolgálták
volna őket. Ők azonban, mint mondottuk, szigorúan bizalmas
megbeszélést folytattak, és ezen a kis búvóhelyen akartak meginni egy-
két pohár bort, mint a szerelmesek.
Egy kis jóízű kortyolgatás után Prantl folytatta a témát.
— Feltétlenül ki kell derítenünk, mit mesterkedtek ezek a kölykök
Blasiusnál. A ördögbe is, mivel lehet ezt a dolgot megmagyarázni?
Nyilvánvaló, hogy nem tudják, mi rejtőzik Blasius és Radius személye
mögött s az egyiket mégis bemattolták. Bosszantó rejtély! Nekünk
egyébkent is úgyszólván a zavarosban kell halásznunk, s most még
ráadásul sötétben is tapogatódzunk. Én persze óvatosan ki tudnám
belőlük szedni a dolgot, de fogadom, hogy most már nem bocsátkoznak
velem semmiféle ártatlan csevegésbe.
— Majd én kiszedem belőlük — ajánlkozott Jochen Pirwitz, az
állítólagos újságíró. — Meg tudják mondani nekem, hol csíphetem el
őket?
Prantl sajnálkozva vállat vont. — Sajnos, nem! Az pedig ezek után
valószínűtlen, hogy még egyszer felhívjanak.
— Na, valahogy csak elintézem — ígérte a minden hájjal megkent
riporter.
— Én tulajdonképpen megszerettem ezt a két jópofa fiút — mondta
Prantl. Ha valaki titokban figyeli, aligha tudta volna megállapítani,
haraggal vagy jószívvel mondta-e ezt. — Mindenesetre e pillanatban
jóval többet tudnak a dolgokról, mint a többi másfél millió lipcsei, Blasius
és Radius már itt-ott bizonyára feltűnést kelthettek, de senki sem
szegődött olyan szívósan a nyomukba, mint ez a két fiú. Egyenesen
megható ez a buzgóság! Sőt, talán még előnyére is válik kísérletünknek,
ha ezentúl egy kicsit bele is keverjük ebbe az ügybe ezt a két eleven,
ugrifüles kölyköt.
— De óvatosan — figyelmeztetett Mayer.
— Már tudom is hogyan akadályozom meg, hogy újabb fölösleges
hűhót csapjanak a rendőrségnél. De mi lesz most már Blasiusszal? —
kérdezte jókedvűen az állítólagos riporter, Jochen Pirwitz…
Franz és Egon csak akkor szeppent volna meg igazán, ha fültanúi

lettek volna ennek a beszélgetésnek. Micsoda hidegvérű fickók lehetnek
ezek! Olyan könnyedén csevegnek erről a szörnyű és zavaros ügyről,
mintha csak valami keresztrejtvényről lenne szó.
Tetszhalott a Himalájában.
Tegnap este 9 óra felé szörnyű gyilkosságról tett

jelentést telefonon a rendőrségnek néhány ismeretlen
csirkefogó. Felelőtlen felnőttek alighanem nagy
mennyiségű alkoholt itattak a sajnálatraméltó
kiskorúakkal, mert jelentésük úgy szólt, hogy egy
szállodaszobában lábon álló (!) halottra bukkantak. A
rendőrség, amely dicséretes buzgóságból minden
valószínűtlensége ellenére is kivizsgálta az esetet, az
41
illető szobát üresen találta. Az állítólagos halott, egy

bizonyos B., már a kora esti órákban elköltözött a
Himalája-szállóból. Az eset a ponyvaregények barbár
korszakára emlékeztet, amelyet már egy fél évszázada
magunk mögött hagytunk. A rendőrség jelentkezésre
szólította fel a túlfűtött fantáziájú csibészeket, akik ilyen
vaklármát csaptak.
X.
Amikor S. rendőrtiszt másnap reggel átfutotta ezt a jelentést az

újságban, azt hitte, nem jól lát. Még egyszer elolvasta, felhördült, aztán
rögtön az újság főszerkesztőjét kapcsoltatta.
— Megörültetek ott a szerkesztőségben?! — kiabált a telefonba. —
Megtárgyaltuk, hogyan csíphetjük el ezeket a fickókat, akik ilyen ostoba
tréfát űztek velünk, hogy egy kicsit móresre tanítsuk őket, ti pedig ilyen
zagyvaságot írtok! Szörnyű gyilkosság... csirkefogók... alkoholt itatni...
túlfűtött fantázia... Ember, van olyan ökör, aki még azok után is
jelentkezni fog, hogy ti jó előre feketére mázoltátok?
S ebben S. rendőrtisztnek kétségtelenül tökéletesen igaza volt.
Túlzás lett volna azt mondani, hogy Franz és Egon úgy érezte
magát, mintha mennyei nyoszolyán szundították volna végig az éjszakát.
Reggel pedig, amikor másnaposan, ziláltan s olyan sárgán, mint a sajt a
reggelizőasztalon, elolvasták az újságot, nem az ijesztő, titokzatos
haláleset megfejtését találták benne, hanem romlott képzeletük
megszégyenítő leleplezését. Még csak ez hiányzott!
Egon apja viszont kitűnő hangulatban volt. Pontosabban: még kitűnő
volt a hangulata. Jókedvűen dudorászott és egy televíziós riportot
nézegetett, amelyben a Holdról, a Hold első kohóművének felavatásáról
adtak közvetítést… A legritkább fémek nagyarányú kitermelése és így
tovább... Aztán hírek következtek a világ minden tájáról... Egyebek közt:
gyászünnepség az Amerikai Egyesült Államok elnöke, a néger Ábrahám
Hilton elhunyta alkalmából.
Aztán következett az időjárásjelentés, amelyet az időjárás-
szabályozó — ismert okokból — különös figyelemmel hallgatott. A
bemondó egy nagy, kivilágított időjárási térkép előtt állott.
— A Lipcse térségére vonatkozó különjelentés — kezdte a bemondó
gyanútlan, csevegő hangon — tulajdonképpen ma is — mint március
minden napján — fölösleges volna. Nálunk ugyanis természetesen
továbbra is a legszebb kiállítási időjárás vár...
E pillanatban jól lehetett hallani, amint a televízió stúdiójában
kivágódik egy ajtó, s egy láthatatlan valaki izgatottan pisszegni és
suttogni kezd.
A bemondó elakadt.
— Micsoda? — dadogta aztán meghökkent ábrázattal. — Most
értesülök róla... Uramfia, micsoda pocsék idő lett!
Egon apja előbb az egészet holmi időelőtti áprilisi tréfának tartotta.
Aztán az ablakhoz rohant, szétcibálta a, sűrű függönyöket és hápogva
kapkodott levegő után.
42
Odakint villámlott és dörgött, s a vihar csak úgy vágta a havasesőt. A

korai sétálók már jóval előbb sikongatva fedél alá menekültek, a járda
fölött pedig gondosan kifeszítették a védőponyvát, amely rossz idő
esetén menedéket nyújtott a járókelőknek. Reggel nyolc óra tizenöt
perckor zúdult váratlanul az időjárási katasztrófa a derült égboltú
Lipcsére: mintegy százezer bőrig ázott ember vallotta kárát.
Egon apja igazi hős volt. Nem vette le a lábáról ez a sorscsapás, sőt
a gyengeség múló pillanatai után megkettőzte energiáját. Úgy, ahogy
volt, éjszakai öltözékében sportrepülőgépéhez sietett, és szélviharral,
hózáporral, cikázó villámokkal dacolva, délkelet felé száguldott, az égi
háború legveszélyesebb első vonalába.
Amikor az időjárás-szabályozó betette maga után az ajtót, Franz a
tehetségtelen színinövendék fellengzős hangján így szólt:
— Menetekel.
Egon megvonaglott.
— Egek, de rám ijesztettél! Mit mondasz?
— Me-ne-te-kel! — ismételte Franz színpadiasan. — Ez egy régi
idézet a bibliából. Körülbelül azt jelenti: Térj észre végre, mert látod, már
elkezdődött a dolog, s még hátra van a fekete leves. Odakinn tehát nem
hóvihar dühöng, hanem a Menetekel.
— Micsoda? Hát a bibliában is szerepeltek már időjárás-
szabályozók?
— Őrültség! Én azt mondom, hogy a vihar félelmetes dolgok előjele.
A Sirius emberei rákapcsoltak! Vagy azt gondolod, véletlen, hogy éppen
ma tör ki ilyen katasztrófa, amikor tegnap kis híján lelepleztük azt a
szélhámost?
— Hálából pedig minket gyaláznak részeg csirkefogóknak az
újságban — mondta Egon fogcsikorgatva.
A fáradtságtól remegve, karikás, kivörösödött szemmel bámultak
maguk elé.
— Pepi — mondta Franz elhaló hangon — még ha tízszer is részeg
csirkefogónak neveznek és kinevetnek bennünket, akkor is elmegyünk a
rendőrségre és elmondunk mindent. Most, amikor ilyen nagy veszélyben
forog az egész város...
— Az egész föld! — kukorékolta Egon. — Fiam. Gumókám, talán egy
szép napon az egész emberiség büszke lesz még miránk!
Időközben azonban már nyilván visszaverték a titokzatos hatalmak
támadását. A vihar, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is vonult.
Néhány elkésett piszkosszínű felhőszörnyeteg sietve takarodott le az
égről és az elázott, de felüdült város fölött ismét kisütött a nap. Minden
oly vidám és ártatlan, és a levegő olyan illatos és tiszta volt, hogy Franz
és Egon fejében is tisztulni és foszladozni kezdtek a borús gondolatok.
Így aztán egyre lassabban szedegették a lábukat a rendőrség felé, s
végül megálltak.
— Azt szeretném mondani — kerülgette Franz —, hogy kolosszális
felelősség nehezedik ugyan ránk, de... de...
— Tudod, mit? — szólt Egon. — Van egy ötletem. Megvárjuk előbb,
mit mesél apám. Neki tudnia kell, mit csinálhatott az a csibész, aki ilyen
katasztrófát zúdított a nyakunkba. Akkor még világosabban fogjuk látni
43
az összefüggéseket és még többet tehetünk majd Lipcse megmentése

érdekében. Igazam van?
— Nekem meg amúgy is sürgős dolgom van — mondta Franz —,
sürgősen el kell mennem a kiállításra…
Ugyanebben az időben egy bizonyos Prantl egy bizonyos Jochen

Pirwitzcel beszélt telefonon.
Prantl: — Sikerült már valamit kipuhatolnia róluk?
Pirwitz: — Mostanáig huszonhárom müncheni tanulóról tudok, akit
retek formájú Franznak hívnak és a technika iránt érdeklődik. — Ha
simán megy, egy órán belül mindketten hurokra kerülnek.
Prantl: — Ne felejtse el, hogy Radius ma délben már másutt
működik.
A minden hájjal megkent Jochen Pirwitz már kora reggel
rászabadította müncheni cinkosainak seregét az ottani tanárokra, hogy
kifaggassák őket: nincs-e osztályukban egy ilyen és ilyen tanuló, és így
tovább, így remélte Jochen Pirwitz, hogy megtudja Franz szüleinek
címét, és majd ezektől Egonét.
Minden úgy ment. mint a karikacsapás. Akadt végül egy tanár, aki
beismerte, hogy az egyik tanítványát Franznak hívják, s ennek valóban
az a szokása, hogy a leglehetetlenebb alkalmakkor is használja az
„egzakt pontossággal” szólást.
— Ezt az együgyű szokást ugyanis tőlem tanulta — fűzte hozzá
kedélyesen a tanár.
XI.
A kiállítás déli központjához vezető út két oldalán öreg házak

sorakoztak. A házsor egyszercsak eltűnt a levegőben, s ugyanakkor a
szelek szárnyán már meg is érkezett az új modern utcasor. Az építészeti
kiállítás meglepetése volt ez; a kiállítók — igen ésszerűen — a lipcsei
utcán, a gyakorlatban mutatták be az építészet eredményeit.
A levegő akrobatái, akik ezt az erőmutatványt végezték, a repülő
daruk voltak, amelyeket gúnynéven „gólyák”-nak neveztek. Az ismert
légitaxikhoz hasonló repülőgépek ezek is, csak éppen százszorta
nagyobb terhet tudnak emelni. Természetesen arra korántsem lennének
elegendők, hogy egy egész házat felemeljenek és elszállítsanak. Ezért
van szükség arra az óriási kőfűrészre is, amely a legvastagabb falazatot
is olyan simán és hangtalanul vágja szét, mint a kés a vajat. Ripsz-ropsz
és már ketté is szelte egy négyemeletes épület elülső részét. Egy
kétkarú daru közben szorosan megmarkolja a kivágott darabot, hogy le
ne essen aztán könnyedén rábillenti egy nagy tálcára, amelyet négy
egybekapcsolt „gólya” hordoz. A „gólyák” továbblibegnek a romokkal A
tetők felett, valahol ledobják terhüket, és egy negyedóra múlva már a
következő adagot viszik. Alig fél nap alatt nyomtalanul eltűnik egy épület.
És az sem tart sokkal tovább, míg az új ház felépül. Pince nincs —
minek is? Az alapot egykettőre leöntik, az megmerevedik, a többi aztán
már az óriási épületelemek dolga. A „gólyák”',' hatalmas tömbökben
egész szobákat, szobásotokat szállítanak a helyszínre — amelyekben
44
már ott van a berendezés egy része is — aztán folyosókat és a

lépcsőházak részeit...
Egymás után, lassan ereszkednek lefelé terhükkel a „gólyák”, egy
kétkarú daru a tömbök után nyúl és gyorsan, takarosán egymásra,
illeszti azokat. A repülő teherhordóknak ezúttal könnyebb dolguk van:
ezek az épülettömbök ugyanis nagyrészt ugyanabból a pehelykönnyű
csillogó mesterséges kőből készültek, mint amelyből a Huszadik Század
Múzeuma is épült.
A kapcsolótábla előtt két férfi ül és könnyedén irányítja a fürge
játékot, a házak eltüntetését és felrakását. Gyorsan — és ilyen elegáns
hókusz-pókusszal — varázsolnak új utcát az elevenen nyüzsgő város
kellős közepébe, anélkül, hogy annak forgalmát, csendjét megzavarnák,
vagy tisztaságát a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetnék.
A kiállítás felé haladva, Franz és Egon is megcsodálta a „gólyák”
akrobatamutatványát.
— Micsoda egzakt fogás! — állapította meg a rövidnadrágos
emberke.
Hosszúlábú társa azonban mogorván dörmögött, mivel még mindig
lelki kínok gyötörték:
— Jobb lesz, ha „egzakt melléfogást” mondasz ezentúl! Az vág ide,
professzorkám!
— Szédítően szellemes volt! — csúfolódott Franz. — De nézd csak
azt a két darut, hogyan nyújtogatják a karjukat a levegőben. Szörnyű
komikus. Mintha Blasius tánc közben átkarolna egy hölgyet és...
— Állj! — kiáltotta Egon. — Ide azzal a valutával!
Franz a nadrágzsebébe nyúlt, és két vékony pénzdarabot húzott elő.
— Nesze mindjárt kettő, fiacskám. És most hadd mondjam végig,
légy szíves. Tehát, ha Blasius egy nővel táncolna, gondolom, ő
mozogna ilyen egzakt kecsességgel, mint ez a két daru.
Az imént ugyanis szent ígéretet tettek, hogy estig egy szót sem
ejtenek a Blasius-ügyről. A szörnyű zűrzavar nyilván egy kissé
megkavarhatta a fejüket, és most meg kell várniok, amíg leülepednek a
dolgok, és kitisztul a fejük — így magyarázta az előbb Franz. Ilyen
bolond helyzetben, egzakt pontossággal szóivá, semmi sem fontosabb,
mint az egzakt, világos koponya, így aztán megegyeztek, hogy aki
megszegi a hallgatási tilalmat, büntetésül mindannyiszor egy valutát fizet
a másiknak.
A valuta lényegében az egyetlen pénzfajta volt, amit az egész
világon még fizetési eszközül használtak. Nem volt tehát túl szigorú a
kialkudott büntetés. A legtöbb embernek bőven volt pénze; a
türelmetlenek és az elégedetlenkedők amiatt panaszkodtak, miért nem
törlik el máris, s miért csak a huszonegyedik században helyezik majd
örök nyugalomra a Huszadik Század Múzeumában.
Egyelőre tehát semmi meglepő nem volt abban, hogy Egon markába
szorítva, zsebrevágta a valutákat. De aztán rögtön újra elővette, s a két
pénzdarab közül egyet visszafizetett Franz-nak.
— Képzeld el — mondta szárazon —, hogy a daru feléd fordul,
meghajol és egy komplett gyerekszobával kínál meg! — Visszaadta
Franz-nak a második valutát is és folytatta: — Aztán a daru a füledbe
45
súgja: Jó éjszakát, bébi! Ez volna a tegnapelőtti kalandod élethű lipcsei

mása, Gumókám.
Franz most meglepetve kurjantotta el magát és a karját nyújtogatta:
— Nézd, most még meg is hajolnak, éppen úgy, mint Blasius —
egzakt pontossággal!
— Ez megint egy valutácskádba kerül... köszönöm! — mondta Egon.
De aztán ő is tágra nyitotta szemét. — Ember, milyen igazad van! S még
egy valutát is fizetek neked szívesen ezért a könnyelmű megjegyzésért,
tessék.
A darunak most komplikált mozdulatot kellett végeznie. Acéltörzsét
mereven meghajlította, két karját pedig testéhez szorítva a föld felé
lógatta. A legbolondabb azonban az volt a dologban, hogy húsz méterrel
odébb, egy ugyanilyen típusú daru az előbbivel szemben, e pillanatban
ugyanezt a mozdulatot hajtotta végre. Olyanok voltak most, mint két
ruhatári fogas, amelyek egy öreg várkastély folyosóján a kísértetek
órájában hajbókolnak egymás előtt..
Egon úgy kapkodott a szeméhez, mintha sűrű köd takarná el előle a
kilátást. Franz azonban álmodozva csóválta a fejét és elgondolkozva
találgatta:
— A mindenségit, ezer ördög és pokol, hát ez nagyon furcsa...
nagyon furcsa...
—... Nagyon kérlek, Pepi, segíts már és mondd meg, mi olyan furcsa
nekem ebben a históriában!
— Én csak annyit mondhatok, szegény Gumókám — válaszolta
Egon és hirtelen csüggedt képet vágott —, hogy te is már teljességgel
meghibbantál, és ráadásul más értelmes embereket is megfertőzöl,
például engem. Hogy a guta üsse meg! Fényes nappal az utcán
kísértetekről kezdünk fecsegni! Furcsa... nagyon furcsa!... Haha!
Hülyeség! Halandzsa! Talán a Sirius darugyárának márkáját láttad
rajtuk, nem a szibériai gyárét? Vagy azt akarod velem elhitetni, hogy a
mérnökök szándékosan úgy tervezték a darukat, hogy Blasius saját suta
mozdulatait ismerje fel rajtuk, ha egyszer erre jár — feltéve, hogy
csakugyan nem halt meg.
— Dehát Pepi, az előbb még te is... — dadogta Franz, akit e váratlan
kitörés kizökkentett szokott nyugalmából.
— Mi van velem? — dühöngött Egon. — Nekem elegem van már
ebből a hülyeségből! Tűrjem, hogy az újságban részeg csirkefogónak
nevezzenek, mert hiszek a te agyrémeidnek, te habókos!? Nem ettem
meszet, kedves Gumókám. Úgy ám. és most megyek is a pályára,
megjáratom a lábamat, hogy ismét megjöjjön a józan eszem, és a
kétlábú, egyfejű és egyfenekű embereket ne tévesszem össze se
bolygókkal, se emelődarukkal!
És már el is futott, ez a lábzseni! Franz két könnyet nyelt le és ajkán
ádáz átkokkal ment a kiállítás felé. A legkínosabb azonban az volt, hogy
neki is be kellett vallania: Egonnak tulajdonképpen igaza van. Ő, Gumó.
professzor, már tényleg kísérteteket lát.
Ezalatt egy feltűnően fürge, szúrós szemű fiatalember hosszasan

csöngetett Brockmannék ajtaján a Madagaszkár út 18. alatt. Senki sem
jelentkezett, s a férfi fifikus arca mind hosszabbra nyúlt. Végül
46
abbahagyta és a szomszédba csöngetett be. Először az érdekelte, hol

találhatná meg e pillanatban a Brockmann-fiút. Amikor erre nem tudtak
felvilágosítást adni, a Brockmann-papa után érdeklődött. Miután
megkapta a kívánt felvilágosítást, engedélyt kért, hogy a telefont
használhassa, majd feltárcsázta az időjárás-szabályozó intézet
központját.
Brockmann időjárás-szabályozó nem volt rögtön elérhető, s a fiatal
férfi ideges lett. Végre sportrepülőgépből jelentkezett, mert éppen
szokott körútját végezte Lipcse időjárási frontjain.
— Jónapot, Brockmann mester! — üdvözölte a felhívó erőteljes
hangon. — Lenne szíves nekem megmondani, hol csavarog jelenleg a
fia?
— Ki beszél ott? — kérdezte az időjárás-szabályozó.
— Egy... egy tanár, az ön fiának egy volt tanára.
— Ó bocsásson meg, hogy nem ismertem meg rögtön a hangját! —
kiáltotta Brockmann papa. — Ön Wittkugel, ugye?
A felhívó sietve bizonygatta:
— Persze, persze ...
Egon apja pedig folytatta:
— Micsoda véletlen! Éppen öt perccel ezelőtt hívott fel a fiam. A
sportpályára ment, tehát biztosan ott lesz most...
— Ó ... és hol van az kérem?
— Na de Wittkugel, önnek, mint régi sportolónak, jobban kell azt
tudnia, mint nekem!
A másik kényszeredetten nevetett.
— Persze, igaza van, teljesen megkeveredtem. Nyilván ez a kora
reggeli hideg zuhany ártott meg. De hát hogy történhetett ez meg,
Brockmann mester?
E kérdés azonban úgy látszik, nem tetszett az időjárás-
szabályozónak. Dörmögött valamit holmi „óriási disznóságról”, amelyet
még majd alaposan tisztázni kell, és megállapította, hogy ma már
legalább százan kérdezték ezt tőle. Aztán sürgősen elejtette ezt a
kényes témát.
— Kedves Wittkugel, ha találkozik Egonnal figyelmeztesse őt még
egyszer a nevemben, hogy viselkedjék tisztességesen, míg oda leszek.
Már jeleztem neki, hogy szolgálati ügyben váratlanul el kell utaznom, s
csak holnap este térek vissza.
A Wittkugelnek nevezett fiatalember jó utat kívánt az időjárás
mérnökének és megígérte, hogy gondja lesz majd egy kicsit Franzra.
— Hogyhogy? Őt is ismeri? Én Egonról beszéltem! — mondta az
időjárás-szabályozó csodálkozva.
— Ó, persze, én is Egonra gondoltam, persze, persze, Egonra —
javította ki magát a fiatalember.
A telefonbeszélgetés befejeztével aztán mindjárt a sportpályáról,
Egon Brockmann főhadiszállásáról is kikérdezte a szomszédokat.
Egyenesen odament. Nézelődött, és talált is néhány fiút és lányt, akik jól
ismerték Egont, de hollétéről semmit sem tudtak és a kis bajor
vakarcsról sem. Félóra hosszat toporgott ott türelmetlenül, és
rosszkedvűen nézegette az óráját. Mivel Egon Brockmann még mindig
47
nem érkezett meg, újra elsietett a Madagaszkár út 18-ba, valamit firkált

egy papírra és bedobta Brockmannék levélszekrényébe.
Negyedórával később az ál-Wittkugel, aki valójában Jochen
Pirwitznek hívtak, már együtt ült két másik férfival: Prantl mérnökkel és
Mayerral, a kiállítás vezetőségi tagjával. Pirwitz bosszúsan jelentette ki:
— Végül is nincs időm egész Lipcsét nagyítóval átkutatni. Ma estére
az „Itáliá”-ba rendeltem őket; ebből még lehet valami, (Az „Itália” egy
nagy étterem volt. Specialitása: kitűnő olasz konyhája.)
Mayer bólintott.
— Nem rossz. Az ijedtségtől bizonyára megoldódik a nyelvük és
kiszedhetjük belőlük a dolgot.
— S nekem még estig úgy kell tennem, mintha semmiről sem tudnék!
— panaszkodott Prantl. — Egész nap töröm a fejem, Sauerwald és
néhány más ember előtt már kifejezetten gyanús a szórakozottságom.
Ön, Pirwitz, talán megtehetné, hogy a kiállítási csarnokokban és a többi
nyilvános épületben hangszórón szólítja jelentkezésre a két fiút.
— Erről szó sem lehet! — döntött Mayer. — Ez csak gyanakvóvá
tenné őket. Legyen türelemmel ma estig, Prantl.
Pirwitz vidáman mosolygott.
— Semmi aggodalom, a fiúk biztosan eljönnek. A cédulát ugyanis
Wittkugel néven írtam alá. Ez Egonnak egyik tanára és sportbarátja.
Egyébként kész szélhámosság, hogy így nevezem magam! Ez a férfi
ugyanis a szertorna Európa-bajnoka, ha nem tévedek.
Rázkódva nevettek mind a hárman, majd Prantl hozzáfogott, hogy
ellássa társait technikai utasításokkal.
XII.
A kiállításnak ez a harmadik napja — minden elmúlt izgalom,

csalódás és megaláztatás ellenére — jócskán hozott Franznak örömöt
és boldogságot is. Alig érkezett meg a kiállítás területére, a technikának
ebbe az Eldorádójába, tartózkodás nélkül s csak úgy vaktában
belevetette magát a pompás látványosságok élvezetébe, és minden
egyebet elfelejtett. S mindezt remek hangulatban. Mégiscsak rendben
kell legyen a fejem, gondolta megnyugodva.
A lipcsei világkiállítás három területen oszlott meg: a központi, a
nyugati és a déli városnegyedben. A déli részleg volt a legnagyobb. A
Népek csatája-emlékműnél kezdődött, ennél a régi komor kőszobornál.
Ott volt a főbejárat is. Innen nyúlt hegyes háromszög alakban néhány
kilométerré délnyugat felé.
Ebben az óriási háromszögben pázsitok, virágágyak és fák között
több száz négyzetméter nagyságú, magas, világos üvegfalú csarnokok
emelkedtek. Mindabból, amit az emberiség az elmúlt évben a technikai
csodák és újdonságok terén alkotott, remek ízelítőt kaphatott a
kíváncsiak tömege és a furfangos, néha könyörtelen kritikájú
szakemberek hada. Teljes, működő gyárberendezéseket állítottak ki.
A legújabb világűrrakétától a kisautóig, a polimácstól a
robottűzhelyig, mindent meg lehetett találni. Ha valahol a földön valami
újdonságot állítottak elő: egy fémet, amely százszorta keményebb, mint
az acél, vagy egy nátha elleni gyógyszert, amely valóban gyógyított,
48
mindezt idehozták Lipcsébe a világkiállításra, bemutatták, mindenki

apróra megvizsgálta, megvitatták a legkisebb részletekig, s csak aztán
kezdték gyártani szerte a világon, pontosan meghatározott eljárással, a
legtökéletesebb kivitelben.
A kiállítás területén természetesen konferenciatermek,

laboratóriumok és kísérleti telepek is voltak, valamint hatalmas éttermek,
mint például az „Itália”.
A „gördülő utakon” minden tolongás nélkül gyorsan áradt a látogatók
tömege ide és oda. A legfontosabb pontok között légitaxik közlekedtek, a
széles fasorokon pedig bárhol kölcsön vehető, parányi motoros robogók
futkároztak.
Franz úgy elkábult a hallatlan technikai ínyencségektől, amelyeket itt
tékozló bőségben szolgáltak fel több négyzetkilométernyi, óriási tálcán,
hogy előbb csak zavartan szaladgált robogójával keresztül-kasul, s egy
óra múlva már fogalma sem volt róla. mit látott addig. Végül egy
köralakú épületbe jutott, amelynek falait és tetejét üvegből építették.
Odabenn Franz megcsodálta a termek rendkívül gazdag díszítését, az
idegenszerű virágokat és más, furcsa növényeket; feltűnt neki, milyen
szokatlanul meleg és nyirkos itt a levegő, kereste a kiállítási tárgyakat, s
néhány percig tétován topogott ide-oda. Az épületben alig lézengett egy-
két ember. A kusza dzsungelpompa csak nem akart véget érni. Sóhajtva
roskadt egy padra, és hirtelen átvillant az agyán: uramfia, hát persze, a
botanikus kertben vagyok!! Ez meg itt a húsevő növények csarnoka.
A szédítő illattól és a párás trópusi levegőtől álmosság és különös
kedvetlenség vett rajta erőt. A feje zúgni kezdett, és tarka karikák
táncoltak a szeme előtt. Hirtelen felfedezte, hogy nincs egyedül. A pad
másik szélén, tőle három méterre, egy férfi ült magába roskadva. Arcán
az alvajárók tekintete, és lassan, bárgyú elámulással, szüntelenül ide-
oda csóválgatta a fejét. De nem ez volt a legkellemetlenebb. A
fejcsóválgató ugyanis három másodpercenként a levegőbe kapott,
megmarkolt valami nemlétező dolgot, aztán ökölbeszorított kezét ismét
visszarántotta. Végeszakadatlan egymásutánban folytatta: billegtette a
fejét és az üres levegőbe kapkodott.
Franz úgy érezte, hogy verejték önti el egész testét. Mit csinál ez a
fickó itt? Aztán rájött. Legyeket fogdos! Bizonyára jól akarja tartani a
húsevő növényeket, ahogy mások az állatkertben a zsiráfokat, ezért
fogdossa a legyeket, ámbár Franz a zümmögését sem hallotta egynek
sem. Vagy talán — ki tudhatja? — ez a szerencsétlen saját magát
képzeli húsevő növénynek és éppen reggelizik. Franz agyán rémes
gondolat cikázott át: vajon óhatatlanul meggárgyul az ember, ha sokáig
üldögél itt?
Lábujjhegyen, remegő térddel lopózott tovább, e ekkor csodálkozó
morgást hallott a háta mögül, valaki erős bajor tájszólásban rászólt:
— Hé, fiú, már ébren vagyok, nem köll olyan csendösen lépkedned!
Franz megfordult, a légyfogdosó nézett rá vidáman, és e pillanatban
egész értelmesnek látszott.
— Szép itt, csak egy kicsit meleg van, ugye? — mondta Franz
fátyolos hangon.
49
— Én kutyajól érzöm itt magam a húsevőknél — magyarázta a

légyfogdosó —, testöm-lelköm itt kikapcsolódik és felüdül. Hej, rém
bárgyún fösthetek itt a padon! Tudod, a vasúti szöröncsétlenség óta
vagyok így, amely tegnapelőtt Hof állomásnál történt. Olvastál róla az
újságban, nem?
— Nem olvastam semmiféle komoly vasúti szerencsétlenségről. Mi
történt hát tulajdonképpen?
— Möghúzták a vészféköt!
— Na és? Történt valami? — kérdezte Franz közönyösen.
— Ez nem ölég? — dörmögte a légyfogdosó bosszúsan. —
Világosan mögmondtam: möghúzták a vészféköt! Semmi több. Tíz év
óta nem fordult elő ilyesmi, és pont az én jó anyám egyetlen fiával köll
ilyennek mögtörténni. Mindig mondom: a vészfék a vasút vakbele, csak
arra jó, hogy végre kioperálják. Tudod, én a „száguldó lipcsei” vezetője
vagyok. És most itt ülök és egész idő alatt azon spekulálok, mire
gondolhatott az a pimasz fickó, amikor a vészféköt, megrántotta. Itt ülök
hát, újból és újból utána csinálom a mozdulatot, hogy beleéljem magam
abba a helyzetbe, de nem és nem jövök rá!
— Ezt a tésztát! — tört ki hirtelen Franzból. — Ön a „száguldó
lipcsei” vezetője? Azé, amelyik tegnapelőtt délután félhárom körül
érkezett ide? Igen? Hát akkor...
Egyszerre elpárolgott minden félénksége. Itt ül mellette egy felnőtt
férfi, aki nyilván komoly ember lehet, hiszen rábízták a „száguldó lipcsei”
vezetését. És ez is épp olyan komolyan rágódik a Blasius-problémán,
mint ő. A fiúban bizalom ébredt, és tartózkodás nélkül elmesélte a
vonatvezetőnek mindazt, ami közte és Blasius között lejátszódott. Csak
a hotelszobában történt hátborzongató históriát sikkasztotta el, mert nem
akarta a férfi figyelmét fölöslegesen igénybe venni. Ez meg mohón
hallgatta, a legcsekélyebb gúnyos mosoly nélkül. Csak néha-néha
vakkantott közbe csodálkozva, de ilyenkor is beérte egy „mindönségit”-
tel.
Amikor Franz befejezte, a vonatvezető, a vállára csapott és
felkiáltott:
— Bolond történet ez, fiú! De van valami furcsa ebben a dologban.
Hirtelen egy bohó ötletöm támadt, de még nem tudnám pontosan
elmagyarázni, miről is van szó. Holnap vagy holnapután már biztosan
tudni fogom. Találkozzunk akkor még egyszer. Itt a húsevőknél
ugyanebben az időben, jó? Most ugyanis mönnöm köll. A mindönségit!
Furcsa história ez...
Franznak akaratlanul egy szó futott ki a száján, amely már régóta a
nyelve hegyén lebegett. Izgatottan és jelentőségteljesen kérdezte:
— Sirius?
— Sirius? — A vonatvezető rábámult. De aztán ismét visszaesett
töprengésébe, szórakozottan bólintott Franz felé és eltávozott.
Egon, mihelyt elvált az utcán legkedvesebb barátjától,
ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy felhívja apját és megtudakolja az
időjárási katasztrófa hátterét. Betért tehát a legközelebbi telefonfülkébe.
Apja éppen felderítő repülésre szállt fel. Egon nem sokat tudhatott
meg tőle. Máskor, ha fia időjárási kérdések felől érdeklődött, úgy felfújta
50
magát, mint a páva és olyan bőven zúdította a magyarázatokat, mint a

vízesés. Most meg csak csüggedten morgott valamit:
— Igen, fiam, a mi nehéz, bár dicső hivatásunkban néha soha nem
hallott dolgok fordulnak elő égen és földön ...
A többit a szakállába mormogta. Aztán hirtelen az előtte álló váratlan
szolgálati útról kezdett beszélni.
— ... Soha nem hallott dolgok égen és földön ... ég és föld ... — ez
csengett folytonosan Egon fülében még akkor is, amikor a beszélgetés
már régen véget ért. Nem volt nagyon komor és meghatott apjának a
hangja?
Ezt rögtön el kell mesélnem Gumónak, gondolta Egon. De, ó,
fájdalom! Gumó, sajnos, nincs itt és valószínűleg vérig sértődött. S
ebben tökéletesen igaza is van. Aljasul bántam vele, vallotta be Egon.
De nem lehetne nyomban megkeresni Gumót és kiköszörülni a
barátságukon esett csorbát? Egon a legközelebbi légitaxiba ült és a
kiállításra vitette magát.
Valójában balgaság ilyen százezres embertömegben egy gombostű

— jelen esetben egy kis bajor törpe — után nyomozni. Egonnak
azonban eszébe jutott, hogy az imént az úton hogyan áradozott Franz
egy csodálatos kiállítási darabról, az „óriás vezér”-ről. Gumó biztosan
egy óra hosszat is elidőzik a kiállítás e legendás hősénél, ott tehát
könnyen rátalálhat.
De a helyszínen persze, másként festett a dolog. Az „óriásvezér”-ről
kiderült, hogy ugyancsak jól megtermett legény: elfoglalja az egész 10.
számú csarnokot. Néhány ezer látogató szorongott körülötte. Egon
oszlopcsarnokokon, folyosókon és termeken cikázott végig — Gumónak
semmi nyoma. Ekkor ő is felszállt egy robogóra, és keresztül-kasul
száguldozott az utakon, egyik épülettől a másikig. Egy darabon szorosan
egymás mellett robogtak, de nem vették észre egymást. Száz méter
után az egyik balra fordult, a másik természetesen jobbra.
Egon végül erőszakhoz folyamodott. A központi hangosbemondót
vette igénybe, amelyet csak rendkívül sürgős esetekben használtak,
mert kellemetlen bömbölését senki sem hallgatta szívesen. Egon mégis
elérte — hála elképesztő szemtelenségének —, hogy bemondták: Franz
Klieninger azonnal jelentkezzék.
A vészkiáltás végighullámzott az egész kiállítás területén, elhatolt
még a legtávolabbi sarkokig is; a szabad térségeken éppen olyan
érthetően hallatszott, mint a legeldugottabb helyeken. Egyetlen kivétel
volt: csak a botanikus kert fülledt csendjébe nem hatolt be semmiféle
hang.
Franz nem jelentkezett, s Egont aggodalom kezdte gyötörni. Gumó
nem volna itt, álmainak birodalmában? Akkor ugyan hol az ördögben
lehet? Heves szemrehányásokat tett magának, hogy magára hagyta. Ha
most ezt a gyámoltalan kis kölyköt elcsípték holmi furcsa, nevetséges
emberek ... Soha nem hallott dolgok égen és földön . ..
Egon nem talált más orvosságot az aggodalom ellen, mint hogy
ismét eszeveszetten nyargalászni kezdett robogójával a környéken és
kétségbeesetten nézegetett jobbra-balra.
51
Odaért egy kerekded épülethez, amelynek falait és tetejét csupa

üvegből építették, s egy pillanatig arra gondolt, hogy egyszer neki is be
kellene oda néznie. Közben pillantása egy férfira esett, aki éppen most
lépett ki az üvegépületből. Ez a férfi igen különös dolgot művelt: járás
közben újra meg újra a levegőbe kapott, majd összeszorított markát
ismét visszarántotta.
Egon elképedve torpant meg. Mit csinál ez a fickó? — töprengett.
Aztán rájött és nevetnie kellett.
— Legyeket fogdos! — vihogott és tovább száguldott.
A botanikus kertben történt közjáték után Franznak eszébe jutott,

hogy ezt feltétlenül el kellene mesélnie Pepinek. De nyomban el is
hessegette az ötletet, mert a hűtlen barát e pillanatban nyilván a
sportpályán ficánkol megszállottan, girhes lábaival és közben úgy érzi
hogy valami fennkölt dolgot művel. Franz elhatározta: itt az ideje, hogy
végre tervszerűen kóborolja végig a kiállítást. Útrakelt, legelőször is az
„óriásvezér”-nél szándékozott kiadós látogatást tenni.
Az óriás szörny már egy éve a 10. számú csarnokban tanyázott; ez
lett állandó lakása és munkahelye. Értelmetlen, sőt lehetetlen dolog lett
volna ugyanis, hogy a hatalmas méretű „óriásvezér” gondosan
összehangolt alkatrészeit zűrzavaros összevisszaságban szállítsák ide
minden évben a vásár alkalmával, majd miután sok munkával
összerakták, négy hónap múlva ismét szétszereljék. Az „óriásvezér”
ugyanis egy jókora gyárnagyságú berendezés volt. Teljes,
kimondhatatlan neve egyébként így hangzott: Óriás Vezérlő Tervező és
Gépgyártó Kombinát.
Abban az időben hét „óriásvezér” működött a földön. Ezek voltak az
egész ipar ős-atyjai, nemzetségfői. És a műszaki szakemberek egész
hada fáradozott lázasan újabb hozzá hasonló gigászok megteremtésén.
A lipcsei „óriásvezér” a kísérleti nyúl szerepét játszotta. A tudósok
folytonosan pepecseltek vele, újításokat próbáltak ki rajta, operálgatták,
neki magának pedig — főleg a kiállítás ideje alatt — különféle bonyolult
bűvészmutatványokat kellett közben véghezvinnie.
Franz nagy kerülővel egészen az „óriásvezér”-agyközpontjáig
tolakodott előre. Kerekded terembe jutott, amelynek falain köröskörül
nyomógombok, billentyűk, ellenőrző lámpák és a katódsugár-készülékek
kerek üveglencséi voltak láthatók. Most azonban minden lámpa és
üveglap fénytelen, kihalt volt. Csak egy helyen, egy ellenőrző táblán
pislákolt két gyatra fény, majd kigyulladt a harmadik, negyedik... A tábla
előtt nagyobb csoport állott és feszülten figyelte a fények játékát. Franz
is odafurakodott, s közben meglökött egy fiatal nőt. Ez odafordult hozzá
és azt suttogta:
— Látod, lassan magához tér!
— Valaki rosszul van? — kérdezte Franz értetlenül.
A lány vidáman mosolygott.
— Az „óriásvezér”-ről beszélek. Most még félig halott.
Kettészakítottuk. De rögtön eleven lesz megint.
52
Gyors egymásutánban egyre több világos pont és vibráló vonal jelent

meg az ellenőrző táblán, — majd halk zümmögés után, mely úgy
53
hallatszott, mintha fellélegzett volna valaki, köröskörül a falon

valamennyi fény kigyulladt és szikrázva, hunyorogva táncolt.
— Kész! Ismét életre kelt! — mondta a lány színpadiasan. — Mi
ugyanis, tudod, fiacskám, a kilenc elektronagyból nyolcat szándékosan
megzavartunk, a működési folyamatot pedig egy fontos ponton
megszakítottuk, tehát úgyszólván kitekertük az óriás nyakát. Alig három
perc — és magától meggyógyult.
— Ilyesmire képes? Meghal és mégsem halott?
A lány bólintott:
— Így van!
— És talán — kérdezte Franz bizalmatlan pillantást vetve az alig

húszéves lányra —, talán maga is segített föltalálni az „óriásvezér”-t?
— Én? Dehogyis! Csak a gyakorló időmet töltöm itt. Szakmunkás
akarok lenni. Még csak második éve tanulok.
A lány tovább csevegett. Igazi beszédes teremtés volt. Franzot már
nagyon idegesítette, hogy kitartóan „fiacskám”-ozza, és úgy beszél vele,
mint egy óvónő, aki elhatározta, hogy türelmesen megmagyaráz valamit
kis pártfogoltjának. Uramfia! — Most meg még kézen is fogja őt, mint
egy kis pockot, és rákezd, hogy neki, a tudós Gumó professzornak
töviről-hegyire megmagyarázza, mi is az az „óriásvezér”.
— Tehát figyelj csak ide. Az „óriásvezér” mindent kiszámít és
megszerkeszt, amit kívánsz, és természetesen elő is állít egy és mást...
— Mindjárt gondoltam — morgott haragosan Franz.
A tudálékos leány azonban nem figyelt rá.
— És tudod, mit állít elő? Előállító berendezéseket állít elő, hihihi,
éppen ez a nagyszerű benne.
— Ne mondja! — jegyezte meg Franz epésen.
— Igen, igen — folytatta buzgón a leány —, ne félj, majd
megmagyarázom neked mindjárt olyan egyszerűen, hogy megértheted,
fiacskám. Tehát: biztosan szereted a frolettát.
— Nem! — kiáltotta Franz és mérgesen toppantott.
A leány egy pillanatra elejtette a fonalat.
— Na jó — mondta csalódottan —, akkor próbáljuk meg spenóttal.
Ha az embernek spenótra van szüksége, akkor mindenekelőtt szednie
kell, igaz? Szedés közben pedig természetesen pontosan meghatározott
mozdulatokat kell végeznie.
— Remek! Az „óriásvezér” lekaszálja a spenótot! — szólt közbe
Franz.
— Nem, fiacskám — mondta a leány szelíd nagynénis hangon —,
nem az „óriásvezér”, hanem egy spenótszedő gép végzi a kaszálást
egészen önállóan. Csakhogy ezt az önműködő spenótszedő gépet
valahogyan meg is kell szerkeszteni és elő is kell állítani, igaz? Látod,
ezt csinálja.
— Egy kis manó!
— Majdnem így van, fiacskám. A valóságban azonban ezt egy
hatalmas berendezés végzi, amelyet „gépgyártó”-nak neveznek. Külön
gépgyártók készítik a spenótszedő gépeket, a robogókat,
atomerőműveket és így tovább. Igenám, csakhogy a gépgyártókat is
meg kell szerkeszteni és elő kell állítani, tehát például a spenótszedőt
54
készítő gépgyártót is. Ezt a munkát végzi a tervező agyközpont. Na de

most már azt neked kell megmondanod, hogyan születnek a különböző
tervező agyközpontok. Na mondd csak — a…
— ... a gólya hozza őket.
A bőbeszédű óvónéni erre olyan hangot hallatott, mint a
kipukkasztott léggömb.
— Az „óriásvezér” állítja elő őket természetesen! — kiáltott
bosszúsan. — Remélem, most már tisztában vagy vele, milyen
nagyszerű dolog az „óriásvezér”. Mert ha az „óriásvezér” előállítja a
tervező-agyközpontot, ez előállítja a gépgyártót, a gépgyártó elkészíti az
önműködő spenótszedőt, ez pedig szabályszerűen leszedi a spenótot,
akkor ugyebár az „óriásvezér”-nek már az első percben pontosan ki kell
számítania a spenótszedés mozdulatait és továbbra is szem előtt kell
tartania ezeket a követelményeket, hogy megfelelő utasításokat
adhasson a többi berendezésnek. Az „óriásvezér” mindent tud és
mindenre képes. Ezer billió adatot képes emlékezetében elraktározni,
másodpercenként tizenhatezer számtani műveletet és
negyvenhatezerötszáz mechanikai munkafolyamatot végez el. Érted
már?
Mindez persze, amit az. „óriásvezér”-ről és az ipari termelés
fokozatairól az óvónéni előadott, nagyjában és egészében rendben is
volt. De olyan bő lére eresztette az egészet, hogy Franz gyomra kezdett
nagyon gyanúsan viselkedni
— Néni, ki kell mennem! — jelentette panaszosan, csakhogy kereket
oldhasson. A leány azonban ezt meg se hallotta, hanem megkérdezte
tőle, jár-e már iskolába.
— Igen, már járok ici-picit iskolába — mondta Franz némi gúnnyal. —
Éppen ezért vagyok itt. Nem készültem el ugyanis időben a szünidei
leckémmel, és gondoltam, talán az „óriásvezér” nélkülözheti egy kicsit az
egyik agyát a sok közt”, és megcsinálja vele a leckémet.
Franz ezt csak azért találta ki, hogy lerázna az óvónéni terhes
gyámkodását. De alaposan elszámította magát. A leány komolyan vette
a dolgot, és az ötletet meghatónak, kedvesnek és eredetinek találta.
— Tündéri! — kacarászott. — Lássuk csak, azt hiszem, a hatos
számú agy pillanatnyilag valóban szabad.
Tágas fülkébe vonszolta magával Franzot. A billentyűk, lámpák,
jelzők és tárcsák előtt egy férfi ült. Az egész, mintha orgona, óriási
írógép és rádióadó keveréke lett volna. A gyermekvédőnő az
orgonaművészre mutatott és így oktatta Franzot:
— Nézd csak, fiacskám, itt láthatod egyik legkiválóbb
programozónkat, Charles Hunter, londoni matematikust. Talán te is az
leszel, miért ne? Pompás foglalkozás! Igaz-e, Hunter? Látod, fiacskám,
az „óriásvezérek”, a tervezők és gépgyártók semmire sem jönnek rá
maguktól, rettenetesen buták, ha mi kétlábúak nem foglalkozunk velük.
Nekünk kell a parancsokat és a kérdéseket a szájukba rágnunk,
különben még csak nem is kapiskálják a dolgokat. Ahogy te nem értenél
egy mukkot sem ezekből a bonyolult dolgokból, ha én olyan pompásan
meg nem magyaráznám neked. Nos, arra valók a programozók, hogy a
tervező agynak, vagy gépgyártónak tölcsérrel a fejébe öntsék a
programot, vagyis a feladatot, amit el kell végezniök. Ó, fiacskám, igaz,
55
hogy az „óriásvezér” mindent tud, de pillanatnyilag sejtelme sincs róla,

nem hűl-e meg a kis hasad a rövid nadrágban. De ha Hunter ügyesen
tanácsot kér tőle, akkor az „óriásvezér” kiszámítja neked a bőrnadrág
megfelelő kémiai összetételét és a legkedvezőbb hosszát, hogy csinos
is legyen és a kis hasadat is óvja ...
Miközben a tanítás, mint a zuhatag ömlött Franzra, Hunter

programozó részvevően és megértőén mosolygott a fiúra, és kezét
nyújtotta neki. Amikor a lány végre rátért az állítólagos szünidei
feladatra, Hunter megkérdezte:
— Nos, milyen témáról van szó?
Franz görcsösen gondolkozott. Természetesen semmiféle szünidei
leckét nem kapott, az ilyesmi már nem volt szokásban. De a felnőttek
teljesen tájékozatlanok az iskolai dolgokban! Hirtelen a melegházi
légyfogdosó jutott eszébe, és magyarázni kezdte:
— Érdekes témát vetett fel a tanárunk: a vészfék
nélkülözhetetlensége a vasúti forgalomban. Mit lehet erről írni?
Hunter hitetlenkedve nézett rá. Mindenekelőtt meg kellett nyomnia
néhány billentyűt, hogy a „vészfék” használhatatlan fogalmát értelmes
technikai nyelvre fordíttassa le. Három kerek ablakon zegzugos görbe
vonalak jelentek meg, egy nyíláson pedig érthetetlen jelekkel telefirkált
papírszalag buggyant ki.
— Képtelenség! Micsoda bolondság! — kiáltotta. — Ó, bocsánat,
nem szeretném megsérteni a tanárodat. Na jó, kérdezzük meg
mindenesetre még egyszer az óriásvezért. Az imént azt mondta, hogy a
vészfék beépítése együgyű emberi szokás, ő nem felel érte. A kérdést
most úgy teszem fel: — Mi történnék azonban akkor, ha nem lenne
vészfék? Azt jelzem tehát neki: vészfék egyenlő nulla. És akkor
kiszámíttatok vele minden elképzelhető balesetet, ami vasúton csak
előfordulhat. A lehetséges esetek száma néhány millió. Pillanat, mindjárt
itt lesz az eredmény.
A programozó fejcsóválva figyelte a táncoló fényjeleket és a
papírszalagot. Még egyszer lenyomta a billentyűket — aztán még
egyszer…
— Gondoltam, kedvesem — mondta végül elszontyolodva —, ez a
lecketéma merő sületlenség! Az óriásvezér úgy véli, hogy a vészfék
meghúzása csupán egyetlenegy esetben indokolt. Ezt az esetet a kapott
adatok alapján így fogalmazhatom meg neked: valaki kihajít egy tárgyat
a robogó vonat ablakán és utána akar ugrani, hogy visszahozza.
Ilyenkor — de csakis ilyenkor — nélkülözhetetlen a vészfék.
— Őrültség! — nyilatkozott az óvónéni. — Ki az, aki ilyet tenne?
Kiugrani az ablakon! Még ha valaki véletlenül ki is dob egy kedves
emléket, tudhatja, hogy visszakapja a talált tárgyak legközelebbi
gyűjtőhelyén, feltéve, hogy nem tört össze.
A programozó vállat vont és leszögezte: -— Az óriásvezérnek ez a
véleménye. Ő rendeli el, hogy vészfékeket szereljenek a vonatokra. És
csupán amiatt, mert megeshet, hogy valaki utána ugrik az ablakon a
nadrággombjának, vagy valami más ostoba holminak!
56
— Hát ez megint nagyon érdekes, nagyon érdekes — mormogta

Franz.
E pillanatban egy hetvenéves forma, sima, fekete hajú asszony
lépett be, aki Charles Huntert jött felváltani. A két kakaóbarna asszony
közül az idősebbik! Most egyszerre nem volt szüksége tolmácsra, így
szólt Hunterhez:
— Most én következem, ön pedig haza mehet. Látta egyébként
Lindström helyettesét, akit ma küldtek ide? A negyedik agyat kezeli.
Csak egy pár percig figyeltem rá. És képzelje, mit kellett megérnem!
Nem fogja elhinni: vitába szállt az óriásvezérrel! De az aztán alaposan
kioktatta! Éppen ott megy, ni!
A kis Franz félig a lány mögé bújt, és így volt útitársa, a kakaóbarna
asszony, nem vette észre őt. Mind a négyen az agyközpont kijárata felé
fordultak, amelyen éppen akkor lépett ki a vakmerő helyettes. Akkora
háta volt, mint egy kétajtós szekrénynek. Nehézkesen, esetlenül és
mereven lépkedett kifelé. Szilvakék köpenyt viselt és fekete sapkát.
Franz anélkül, hogy a többiektől elköszönt volna, utána vetette magát.
Még akkor sem hagyott fel az üldözéssel, amikor a férfi fellépett egy
robogóra, és eszeveszett tempóban nekivágott a fasornak. Még látta,
amikor belépett egy nagy étterem — az Itália — ajtaján.
Franz egy darabig tétován topogott a bejárat előtt. Aztán hirtelen
fájdalmas ütést érzett a lapockacsontjai között. Halottsápadtan fordult
meg — Egon állt előtte.
— Te is itt vagy, Gumó? — szörnyülködött Egon. — Én mondom
neked, itt valami őrült nagy disznóság készül!
XIII.
Carusónak — bocsánat: dr. Montinari nápolyi professzornak — nem

sikerült a mai napja. Amikor estefelé — kerülve a feltűnést — az egyik
hátsó kijáraton eltávozott az Egészségügyi Múzeumból, szörnyű
komiszul érezte magát. Agyára sűrű köd nehezedett, arcán fájdalmasan
égett egy vörös dudor, tagjaiban ólmos dermedtséget érzett, és ajkára
maró, tapadós könnyek csorogtak. Már dél óta elviselhetetlenül kínozta
valami a professzort és gyötrelmessé tette számára a gondolkodást, a
beszédet és az ülést, a járást és az állást, az ébrenlétet és a
szunyókálást egyaránt. Ráadásul ma délután az Egészségügyi
Múzeumban egy tudományos vitában szégyenletesen alulmaradt egy
volt tanítványával szemben, úgyhogy halálosan elkeseredve menekült el
a vita színhelyéről.
Montinari professzor a régóta kihalt élőlények kutatása körül szerzett
halhatatlan érdemeket. A hetvenes években ugyanis az új,
megsemmisítő hatású gyógyszerek segítségével teljesen kipusztították
az addig félelmetes kórokozók szinte minden fajtáját. Nem sokkal a
cancerin-tabletták elterjedése után (2-3 darabot oldj fel vízben,
gyerekeknek a felét!) például a rák minden vírusa nyomtalanul eltűnt.
Arra, hogy egy szabadon járó tuberkulózis bacilussal akadjon össze az
ember, épp oly kevés esélye volt, mint hogy egy jégkorszak-béli
mamuttal vagy egy özönvíz előtti dinosaurusszal találkozzék. Ez volna
csak pompás meglepetés! — vélték most már a biológusok; időközben
57
felfedezték ugyanis, hogy ezek a parányi ördögi lények — megfelelő

laboratóriumi eljárással — rendkívül nagy hasznára válhatnak az
emberiségnek. Ma már főleg arra a célra veszi igénybe őket a
tudomány, hogy segítségükkel az emberek átlagos életkorát rövid időn
belül kilencvenről száz éven felülire lehessen emelni. Most ütött hát
Montinari órája! Leghőbb vágya szerint sikerült neki a rák pokolbeli
férgeit kitenyésztenie, így kellő szorgalommal és zsenialitással az egyik
kihalt betegséget a másik után támasztotta fel, — mint egy fordított
Róbert Koch.
Most pedig ott állt az utcán magára hagyottan, és remegve érezte,
hogy lappangó végzet sorvasztja testét-lelkét. Még a lipcsei levegő sem
ízlett úgy, mint tegnap, a tárgyak körvonalai pedig különös módon
egymásba folytak. Az egész dolog a ma reggeli rejtélyes hideg
zuhannyal kezdődött, amely korai sétáján lepte meg a professzort és
bőrig áztatta... Aztán jött a gyanús ernyedtség, szorongás és a szellemi
bénulás.... Lám, minden összeesküdött ellene.
De Montinari professzor akaratereje még nem tört meg egészen.
Szerencsére e pillanatban jó ötlete támadt. Egyik honfitársa mondta neki
ma délelőtt, hogy itt, Lipcsében van egy hely, ahol a világ második
legjobb ravioliját készítik. Azt Montinari is tudta, hogy üdvözítő és
csodatévő ravioliban egyedül egy bizonyos milánói házban lehet része
az embernek. S honfitársa most arról biztosította őt, hogy majdnem
ugyanolyat kaphat itt, Lipcsében is. így határozta el a professzor, hogy a
legrövidebb úton e gyógyító szenthelyre zarándokol.
Elrepült hát az Itália-étterembe. Ha egyáltalában van még számomra
menekvés — mondogatta Montinari —, akkor ezt csak a gyúrt tésztából,
vagdalt húsból és paradicsommártásból készült, jól bevált raviolitól
remélhetem.
Arra a hírre, hogy a halott Blasius éppen most lépett be az Itália

ajtaján és jelenleg minden valószínűség szerint cukrozott rózsaszirmot
rágcsál vidáman, Egon megtántorodott.
— Menjetekel! — hörögte. — Vagy hogy is van az a bibliai mondás?
— Menetekel!
— Azt mondtam. Te, Gumó, valami bűzlik itt! Aztán itt van még egy
kérdés: írt-e már neked valaha levelet egy tanárod?
— Hogyne. Többször is. Donhauser például, a fizikatanárom, aki
mindig azt mondja: egzakt pontossággal. Amikor januárban az
osztályunk kirándulást tett a Jeges-tengeren, hogy cethalakat lássunk, ő
nem jöhetett velünk és...
— Nem érdekes! — vágott közbe Egon. — Egy n-nel írja a nevét a
te Donhausered? És egyszerű s-sel? Igen? Na, és mire gondolnál, ha
kapnál egy kedves levelet, amelyben bölcs tanárod két n-nel és sz-szel
firkálná alá a nevét? Méghozzá jól olvasható, nyomtatott írással!
Gumó csodálkozva csóválta a fejét.
— Ilyen ostobaságot! Lehetetlen, hogy ilyesmit írjon.
— Az én volt tanárom pedig ezt csinálja! — mondta Egon
jelentőségteljesen. — Itt van, olvasd csak.
Egy cédulát nyomott Franz kezébe, amelyen nyomtatott betűvel ez
állt:
58
Kedves Egon!
Szeretnélek megismertetni egy nagyszerű

sportemberrel. Hogy ki ez, majd meglátod. Gondolom,
örülsz neki. Várj engem ina este hat órától a kiállítás
déli területén levő Itália áttétemben, éspedig a
földszinten, a leghátsó szobácskában. „Nápolyi zug"-
nak hívják.
A Te Wittkugeled
Lehet, hogy később jövök. Várj!
— Na és? Én nem látok semmiféle téves kettős n-et — mondta

Franz, és még egyszer átolvasta a cédulát.
— Persze, mert az ő nevét nem is n-nel írják. Hanem itt a két t téves,
és az e is fölösleges. Witkuglnak írják helyesen. Nagy lelkesedésemben
először észre sem vettem. De az hökkentett meg, hogy Egonnak szólít.
Tudod, az egyik öccsének az a hóbortja, hogy soha egyetlen lépést sem
tesz gyalog. Még otthon, a szobákban is motoron jár. Biztosan ismered
az ilyen járműmániát. Nagyon gyakori betegség. Az én tanárom
azonban, mint élvonalbeli sportoló, szégyenli magát lehetetlen öccse
miatt, és mivel azt is Egonnak hívják, VVitkugl nem akar megbántani
azzal, hogy így szólít. Attól kezdve csak Pepinek hívott.
— Ó, és talán ezért írja a családi nevét is másképpen?
— Hülyeség! Ezt a cédulát nem ő írta! Amikor az előbb
hazamentem, ott volt a levélszekrényben — Witkugl két t-vel! Csak azt
szeretném tudni, ki az, aki be akar húzni?
Egon hangja remegett egy kissé. Franz csak annyit mondott:
— A mindenségit! — Némi szünet után tétovázva tette hozzá: —
Egzakt pontossággal: te azt gondolod talán, hogy...
Egon sokatmondóan meredt rá és lassan vállat vont. Olyan volt
most, mint Sherlock Holmes, akitől éppen azt kérdezték, tudja-e már ki a
tettes.
— Az viszont valóban igaz — mondta Egon —, hogy Witkugl már
régóta össze akar hozni Jirivel, Jiri Atopekkel, mert jól ismeri őt. Én tehát
mindenesetre próbát teszek. Csak azért is bemegyek a „nápolyi zug"-ba
és körülnézek! Még ha Sirius minden nemzetsége gyűlt is egybe itt.
— Ott van! — suttogta Franz és megragadta Egon karját.
— A Sirius?
— Ugyan! Caruso! Az, akit a pályaudvaron virágcsokorral fogadtak.
Ugyanabban a fülkében ült, amelyikben Prantl és Blasius, és kiejtette a
kulacsát az ablakon. Blasius emiatt húzta meg a vészféket!
— Érdekes — jegyezte meg Egon, és alaposan szemügyre vette a
kis gömbölyded emberkét, aki elhaladt mellettük, és bevánszorgott az
Itáliába.
— De hallgass ide, ha őt itt Lipcsében ilyen nagy hűhóval fogadták,
akkor nem fújhat egy követ Blasiusszal.
— Inkább azt puhatoltad volna ki, kik voltak azok az emberek ott a
pályaudvaron, ahelyett, hogy olyan pimasz tréfát űzz velem. De
59
különben is! Éppen az ilyen pompás virágcsokor mögött húzódhatik meg

legjobban az a csirkefogó, aki a Sirius szörnyetegeinek kezére dolgozik.
— Hm, most tessék. Hat óra múlt nyolc perccel — dörmögte Egon.
— A cédulán az áll: lehet, hogy később jövök. Mi következik ebből? A
cédulát a te Carusód írta, ő érkezett valamivel hat óra után! Ez akart hát
engem idecsalogatni! De ha azt hiszi, hogy kinn maradok, akkor téved!
— Csak nem akarsz bemenni? — kérdezte Franz aggódva. — Az
ilyet jól meg kell gondolnia az embernek.
— Csakhogy míg te ezt egzakt pontossággal végiggondolod, addig
az egész Itália a levegőbe repülhet — szólt Egon hősies elhatározással,
és magával húzta Franzot is a különleges olasz ételek birodalmába.
Alig léptek be a kényelmes és jószagú „nápolyi zug"-ba, máris
elkezdődött.
Egy termetes „házigazda" csoszogott keresztül a szobán;
esetlensége, illő szerénység és méltóság nélküli viselkedése mindenki
figyelmét magára vonta. Hivatását a piros selyemsapka, a vendéglátó
szakma egyetlen jelvénye árulta el, no meg az ugyancsak a szakmával
járó, arcára vésődött mosoly. Olyan volt, mint aki nyomban rá akarja
vetni magát a mit sem sejtő vendégre, s nyakon önteni kéretlen
udvariaskodásával. Máris célba vett egy férfit, aki nyílván éppen az
imént telepedett le az egyik fülkében. Kihúzta magát előtte, majd
esetlenül meghajolva, ezt trombitálta:
— Blasius vagyok. Jó estét!
Nos, ez nem valami finom dolog. Ha egy vendég meg akarja
hallgatni az éttermi házigazda tanácsait és igénybe óhajtja venni
szolgálatait, előbb nyilván néhány barátságos szót vált vele, és csak
ezután mutatkoznak be egymásnak. A mohóknak, a mindenevőknek
pedig, meg akik magányra vágynak, ott van az asztali tárcsa, azon
adhatják le rendelésüket. De semmi esetre sem szabad úgyszólván
lerohanni a vendéget, aki nyugalomra vágyik, — puszta vendéglátó
ügybuzgóságból. Az ilyesmi barbár viselkedés!
De mégsem ez volt az, ami Franzot és Egont úgy meghökkentette,
hogy eltátották szájukat, szemüket, fülüket, és azt hitték, hogy
álmodnak. Az, hogy Blasius visszatért a holtak birodalmából, s új
életében a vendéglátó hivatást választotta, még valahogy érthetőbbnek
látszott, mint a másik szörnyűség: Blasius az imént — önmaga előtt
hajolt meg. Az a férfi ugyanis, aki a fülkében az asztalnál ült, —
ugyancsak Blasius volt. Már többször látták őt így: rosszkedvűen,
mogorván és némán bámészkodva, mintha valami savanyút nyelt
volna... Most pedig, ez a második számú Blasius csak úgy elhárítóan
mordult egyet az elbűvölően mosolygó első számú Blasius felé:
— Radius.
Közben pedig meghajlásképpen a fejét oly hevesen lökte előre,
mintha nyájas hasonmásának a gyomrába akarna öklelni.
— Nathaniel, a zongoraművész — lehelte Egon elfulladva. — Mit
mondtam! Ketten vannak! Ikrek!
— Jól érzi magát Lipcsében? Hatásos a kiállítás ismét, ugye?
Messziről jött? Hogy tetszik önnek a „nápolyi zug"? Kellemesnek találja?
Az éttermi házigazda ragyogó arccal pergette tolakodó kérdéseit. A
vendég hallgatva és fagyosan nézett rá, mintha éppen földigilisztát
60
tálaltak volna fel neki előételként. Végül Blasius huszonkettedik kérdése

így hangzott:
— És milyen enni- vagy innivalót szabad önnek ajánlanom?
Radius rárivallt:
— Nincs étvágyam!
Határozott, de finomnak éppen nem mondható elutasítás volt ez.
1999-ben ugyanis az életet már csak kétféle emberi indulat tette
néha nehézzé, fárasztóvá s élesztette föl a csatazajt: a meggondolatlan
gorombaság és a rendíthetetlen udvariasság (amely természetesen csak
a gorombaság egy fajtája). És ezek itt ketten, Blasius és Radius, akik
külsőleg úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás, úgyszólván
megtestesítői voltak az emberi természet e tragikus ellentéteinek.
Lélegzetelállító jelenet volt!
— Ó, az nem tesz semmit! — lelkesedett recsegő hangján a
„házigazda". — Sőt, ez anagyszerű! Ritkán volt dolgom olyan eredeti
vendéggel, mint ön! Mit szabad tehát önnek ajánlanom?
— Nincs étvágyam! — dühöngött Radius fenyegetően.
A „házigazda" nem zavartatta magát.
— Mit nem mond! Roppant érdekes! Az étvágytalanság az
emésztőrendszer múló gyengesége, A gyomornedv az erjesztő pepszin
és a sósav vegyülete. Mind a kettő egyszerű organikus anyagokra bontja
szét a fehérjét. A közben keletkező ammóniákot a vese a vizelettel
együtt kiválasztja, míg a szénhidrátok már a szájüregben a nyálmirigyek
bő váladéka segítségével monosaccharidokra bomlanak...
No persze, a vendéglátó szakmában sokoldalúan képzett emberekre
van szükség. De abban semmi étvágygerjesztő sem volt, hogy Blasius
hirtelen jókedvéből olyan lendületes előadást vágott ki, amilyen
legfeljebb az Egészségügyi Múzeumba illett volna. Megmagyarázta
vendégének az emésztő csatornákban végbemenő folyamatok minden
rémes részletét, végül a vékonybél ideges zavaraira vonatkozó újabb
tudományos felismerésekről kezdett beszélni, a szájpadlás
ingerlékenységével összefüggésben.
Radius ötször is közbevágott:
— Nincs étvágyam!
Ez azonban csak megkettőzte Blasius orvosi buzgalmát. Végül egy
tetézett evőkanál aktív szenet ajánlott vendégének, amelyre hétféle
gyógyszerkeveréket kell csepegtetni, s a hétféle gyógyszert elkezdte
egyenként felsorolni.
— Hát étteremben vagyunk, vagy gyomorbajos emberek
segélyhelyén? — csodálkozott Franz.
Blasius folytatta a felsorolást. A vendég termetes alakja már
gyanúsan rángatózott. Nyilván vérig felingerelték. Minden pillanatban
robbanás következhetett be; kettőjük vérmérséklete, mint a tűz és víz
hatottak egymásra, s ennek pedig gőz az eredménye. Sem Blasius, sem
Radius a legcsekélyebb mértékben sem volt hajlandó meghátrálni vagy
engedni. A túlfűtött légkör kisüléssel fenyegetett.
Ebben a pillanatban panaszos kiáltás reszketett végig a „nápolyi
zug"-on. A vendégek szájában elakadt a szó vagy a falat, néhányan
ijedten ugrottak fel. Egy másodpercre halálos csend támadt. És akkor
61
még egyszer felsikoltott ugyanez a hang, s benne gyötrő fájdalom és

kimondhatatlan csodálkozás csengett.
Mi történik ott hátul, abban az eldugott páholyban? Mintha
megbénult volna mindenki. Csak egy valaki nem: Blasius. Esetlen
sietséggel baktat a parketten. Bárgyún mosolyog, mintha valami
mulatságos dolog történt volna, majd eltűnik a kínzókamrában. Néhány
másodperc múlva ismét előjön, s az áldozatot viszi el magával.
Emberfeletti ereje lehet. Egy nehéz karosszéket egyik lábánál fogva,
félkézzel maga előtt tart; ebben csücsült az áldozat.
Franz előbb azt hitte, nem jól lát — de mégis, az az ájult férfi ott fenn
a karosszékben maga Caruso professzor! Magasra emelte, s ruganyos
léptekkel, könnyedén cipelte a félelmetesen mosolygó Blasius, mint egy
beteg gyermeket, ő pedig ellenállás nélkül hagyta, hogy egy oldalajtón
megszöktessék. Aléltan, kábultan, tehetetlenül.
Egon rögtön elvetette azt a gyanút, hogy Caruso a Sirius-bandához

tartoznék, és ő volna az, aki idecsalogatta.
— Segítség! — kiáltott. — Emberrablás! Végezni akarnak vele a
gazemberek!
— A híres Montinari professzorral! — jajgatott Franz.
Már rohantak is az emberrabló és áldozata után.
Mások is csatlakoztak hozzájuk. Néhányan, akik a helyükön
maradtak, izgatottan karattyoltak összevissza.
Amikor azonban az üldözők néhány perc múlva visszatértek, egy-
kettőre tisztázódott, mi történt: az elrabolt Caruso az egyik mellék-
szobában egy nyugágyon fekszik, s életét éppenséggel nem fenyegeti
veszedelem. Az imént egész egyszerűen megpróbált felállni, — de nem
sikerült neki. Pokoli fájdalom vonaglott végig a derekán, úgyhogy
akarata ellenére kétszer is fel kellett sikoltania. Az előzékeny
„házigazda" tehát gyengéden kivitte és párnákra fektette. A szöktetési
história nevetséges félreértés, két fiú túlfűtött fantáziájának a terméke.
A vendégek, akik hagyták, hogy lóvá tegyék őket, szégyenkezve
derültek az eseten, s csupán a Caruso iránti részvét fékezte
vidámságukat.
Montinari professzor az elmúlt idők kipusztult betegségeit kutatta,
hogy elősegítse az emberi élet meghosszabbodását. Csak a baljós
végzet akarhatta, hogy a jelenkor két legyőzetlen és legjobban rettegett
betegsége, egy és ugyanazon a napon, éppen őt támadja meg: a nátha
és a derékzsába.
Az ijedtség azonban ritkán jár egyedül. Csak néhány pillanattal
azután, hogy Montinari betegségének diagnózisát közhírré tették, s még
szét sem oszlott a csődület — máris rémülten kapta fel a fejét mindenki.
Újabb sikoltás. Vagy még inkább gyötrelmes jajveszékelés. A
„nápolyi zug"-nak ma igazán kijutott.
A helyiség szolid nyugalma ellen intézett újabb merénylet története
azzal kezdődött, hogy röviddel Caruso megszöktetése előtt egy nyolcvan
év körüli hölgy érkezett az étterembe. Kis feltűnést keltett, mert virgonc
tacskót vezeteti pórázon, s ez Lipcsében már szokatlan látvány. A milliós
Lipcse városában ez idő szerint legfeljebb két-háromszáz kutyatartó
lehetett. Az állatszeretet ugyanis már olyan fokra hágott, hogy nem
62
kényszerítették szegény kutyákra az emberi lakást, a forgalmas utcákat

és az emberi táplálékot. Ha valakinek arra támadt kedve, hogy
négylábúakkal szórakozzék; egyszerűen elment az egyik tágas
állatkertbe, amelyből bőven volt a városban, így aztán mindenki jól
érezte magát: a kutyák is és az emberek is.
Ez a hölgy azonban ófelszász dialektusban bőbeszédűen
elmagyarázta a közelben ülő vendégeknek, hogy sohasem tudna
megválni dakszlijától. Ez ugyanis a hűséges Plútó ük-ük-ük-ükunokája,
Plútó pedig 1957-ben úgyszólván az életét mentette meg. Kivételesen
tehát senki sem vette tőle rossznéven az állatkínzást, hogy kutyáját
magával hozta.
Plútó ivadékát azonban úgy felkavarta az általános izgalom, hogy
ide-oda ugrált a „nápolyi zug"-ban. Amikor pedig úrnőjének asztalához
akart visszakúszni, Radius útját keresztezte, aki dühösen talpalt a kijárat
felé. Fájdalmas vinnyogás jelezte, hogy Radius kíméletlenül rálépett a
dakszli farkára.
A termetes férfi körülnézett, merően a levegőbe bámult és azt
mennydörögte:
— Nem tud vigyázni? Ez az ön hibája, asszonyom!
A kutya éppoly kevéssé értette e szavakat, mint a többi jelenlevő.
Egy pillanatra összegörnyedt a fájdalomtól. Aztán egyszerre csak
feltámadt benne vadászőseinek vad támadóösztöne. Fogait vicsorgatva
kúszott oda óriási kínzójához. Csaholva ugrott fel rá — mint egy egér,
amely egy elefántot akar tarkón ragadni.
A szörnyeteg Radius dermedten állt egy pillanatig, majd hatalmas
tagjai recsegni és rángatózni kezdtek. Heves, kiszámíthatatlan
mozdulatokat végzett, mintha valami tébolyodott láz rázná. Karjai, mint a
szélmalom szárnyai forogtak jobbra, balra. Véletlenül eltalálta a dakszlit.
Az odébb penderült néhány méterrel, de rögtön összeszedte magát, és
kétszeres dühvel ugrott ellenfelére. Radius érthetetlen kiáltásokat és
makogásokat hallatott, és lépésről lépésre hátrált. Hátával félretolt az
útjából két asztalt és egy tálalót, s ezek félelmetes dörömböléssel
felborultak. És amikor a parányi kutya még egyszer felvinnyogott, majd
megbékélten a száját kezdte nyalogatni — akkor Radius, a Góliát
hatalmas lépésekkel a kijárathoz száguldott és elmenekült...
A győztes dakszli saját bátorságán csodálkozva büszkén lépkedett
úrnőjéhez. Ugyanezekben a percekben egy fürge, szúrós szemű
fiatalember kitartóan kutatott két fiú után a „nápolyi zug"-ban és a
mellette levő helyiségekben. A fiúk azonban nyomtalanul eltűntek. A
fiatalember végül nagyot fújva a homlokára ütött és azt dörmögte:
— Erre rögtön gondolhattam volna!
Abbahagyta a kutatást, asztalhoz telepedett, és bazsalikumfüge-
bokrot rendelt virágcserépben. Egy órát töltött azzal, hogy a pompás
aranyszínű gyümölcsöket a szájával tépdesse le a bokorról; az ínyenc
ugyanis csak így élvezheti igazán a bazsalikomfüge leírhatatlan ízét és
ugyancsak leírhatatlan illatát. Amikor Prantl és Mayer belépett, már
éppen leszüretelt. Igen elégedettnek látszott, amikor egy vállrándítással
bejelentette:
— Nem sikerült.
Aztán előadta pontosan, mi történt.
63
A másik két férfi pompásan szórakozott. De aztán Mayer aggódva

ráncolta össze a homlokát.
— Azt hiszem, Prantl, önnek egy kicsit helyre kellene pofozni
Blasiust és Radiust. Néha olyan ostobaságokat csinálnak, hogy még
egyszer balul üthet ki a dolog.
Prantl bólintott.
— Azt mondja el már végre, Pirwitz, hova lettek a fiúk?
Pirwitz vállat vont.
— Amikor ez a kutyahistória történt, még a bejáratnál láttam őket.
Éppen oda akartam menni hozzájuk, amikor Radius az utamba állt, ők
pedig hirtelen eltűntek.
— Megint semmi! — sóhajtott Prantl. — Az újabb felsülés után most
már aligha boldogulunk velük. Az ördögbe, Pirwitz, csináljon már
valamit! Tudni akarom, mi történt.
— Sajnos, a legközelebbi órákban a legjobb akarattal sem tudok időt
szakítani — mondta Pirwitz rövid gondolkodás után. — De van egy
ötletem: rögtön fel fogom hívni önt, mihelyt a fiúk hazaértek Egon
lakására. Egyébként a papa nincs otthon. Egyedül vannak...
XIV.
Egon kemény iramot diktált. Mereven előreszegezte tekintetét,

anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna Franzra, aki szuszogva
trappolt mögötte. Egyetlen szó sem hangzott el. De amikor haza
érkeztek, és Franz bátortalanul megérintette őt, Egon kitört:
— Mit akarsz te tulajdonképpen itt, Lipcsében, te vakarcs? — fújta
mérgesen. — Ha még egy hétig, itt maradsz, az utcára sem merek
kimenni, mert az emberek ujjal fognak mutogatni rám.
És így tovább. A délutáni sértések gyöngéd becézéseknek
számíthattak ehhez a dühkitöréshez képest. Mardosta a szégyen, hogy
az imént botorul félreverte a harangot, és mindenki füle hallatára
sikongatta, hogy: „Segítség, emberrablás!" S mivel önmagán nem tudta
kitölteni dühét, Franzra zúdította. E pillanatban gyűlölte barátját.
Franz is igen mélyen el volt keseredve, önbecslése súlyosan
megsérült. Utálta már az egész gyerekes, bolond kalandot, Lipcsét s
minden egyebet. Nem maradt Egonnak adósa, válogatott szavakkal
pocskondiázta, amilyenekre sohasem tartotta volna képesnek magát.
Jócskán kitombolták már magukat és úgy álltak egymással
szemben, mint két holtrafáradt birkózó, akik nem képesek már
ellenfelüket kétvállra fektetni, amikor egyszerre csak Egon halk, zord
hangon és kaján arccal így szólt:
— Tisztázzunk csak egyet-mást, drágám. Azt gondolod, nem vettem
észre, miért vertél olyan nagy port a Sirius-banda körül, te kis sipirc?
Valami ostoba düh háborított meg, azért agyaltál ki meséket Blasiusról.
Kézzel-lábbal bizonygattad, hogy csak gonosz vadállat, vagy bolond
lehet. És miért? Mert nem akartad belátni, hogy úgy szólított meg téged,
ahogy dukál. Mert te tényleg kicsike vagy! Töpörtyű!
Franznak könny szökött a szemébe. Nyelt egyet. Kezét ökölbe
szorította. Lassan ütésre emelte — és kifutott a szobából. Egon annyira
elképedt a kis Gumó fenyegető arckifejezésétől, hogy csak állt, s nem
64
tudott elmozdulni a helyéről. Arra ijedt fel, hogy mély, berregő hang
szólalt meg az előszobában. A telefon. Az apja lenne? Kiment és felvette
a hallgatót. A hívó fél azonban bocsánatot kért, sajnos, tévesen
tárcsázott.
Egonnak ismét Franz ökölbeszorított kezére kellett gondolnia. Újból
forrni kezdett benne a düh, és végigfutott a szobákon, hogy megkeresse
Franzot és kiöntse, ami még a begyében van. De sehol sem találta a
rövidnadrágos bajor emberkét. Franz még órák múlva sem került elő.
Egon teljes hangerőre állította a rádiót és a Lipcsei Hírlap esti
kiadását kezdte lapozgatni, hogy elterelje valamivel a figyelmét.
Megpróbált elmélyedni a lapnak a kiállításról készült felvételeiben,
de minduntalan egy másik kép tolakodott eléje: egy jól megtermett férfi
néma, mogorva ábrázattal talpal Jiri Atopek mellett, és győztesként ér a
célba...
Egon néhányszor a homlokára csapott, de az emlékkép nem akart
eltűnni. Fülében éles hangok kalapáltak. Őrjítő volt. Hirtelen rájött, miért
kényszerül folytonosan az olajzöld lokomotívra gondolni. Mindeddig nem
figyelt tudatosan a rádióra, de most már felismerte a gyötrelmet okozó
hangokat: Az automaták táncát közvetítették. A televízió ernyőjén ismét
megjelent Radius, a versenykovács, a zongorázó olajzöld lokomotív,
Blasius ikertestvére, aki a sivalkodó kis dakszlit „hölgyem"-nek
szólította...
— Hülyeség! — szólt Egon fennhangon önmagának. — Ne hagyd
magad megint megszédíteni. Nem láttam és nem is akarok látni semmi
abnormálisat! Micsoda nevetséges dolog! Tévedés volt az egész,
együgyű tévedés, és csak Gumó az oka, mert ki nem állhatja Blasiust.
Elzárta a rádiót és tanulmányozni kezdte a legújabb
sporttudósításokat. A jó néhány oldalas riportokhoz azonban Egon már
túlságosan fáradt volt.
Amikor lassan ébredezni kezdett, érezte, hogy homloka az asztalon
odaragadt az újsághoz. Zavartan felegyenesedett, de nem tért rögtön
magához, és csodálkozva hunyorgott a papírra. Gyorsan megdörzsölte a
szemét, és meghúzta az orrát. Miután meggyőződött róla, hogy valóban
felébredt, még egyszer megnézte közelebbről azt a nyirkos, hullámos
foltot, amelyet homloka hagyott az újságon. Nem, ez nem volt
érzékcsalódás. A folt közepén egy név állott, jól látható, vastag betűkkel:
Nathaniel Radius.
Blasius ikertestvérének a neve egy hosszabb tudósítás végén foglalt
helyet, amely a sakkvilágbajnoki versenyről szólt. Az utolsó bekezdés
így hangzott:
Egy eddig ismeretlen nevű sakkozó szimultán-játékra hívta ki a száz
legjobb s jelenleg Lipcsében tartózkodó mestert, A sakkvilágszövetség
csupán annyit közölt a dologról, hogy a kihívást „alapos okok" miatt
elfogadták. Ez ugyan igen sovány magyarázat. Tulajdonképpen mit vár a
sakk-világszövetség ettől az értelmetlen találkozótól? A mai napig senki
sem volt képes megismételni a nagy Aljechin zseniális teljesítményét,
aki hatvanöt évvel ezelőtt egyszerre harminckét ellenféllel játszott és —
csekély kivétellel — győzött ellenük. A vakmerő ismeretlen azonban,
bizonyos Nathaniel Radius, még soha, egyetlen jelentős nyilvános
versenyen sem tüntette ki magát. Ez volna az első eset, hogy egy nagy
65
sakkozó az égből pottyan alá. Dehát ne zárkózzunk el a meglepetés

elől! A játék holnap reggel nyolc órakor kezdődik,
Egonnak hirtelen eszébe jutott tanárja, Witkugl egyik intelme: „Ne
csak egyféle sportágra összpontosítsd minden erődet. Az embernek
szüksége van kiegyenlítődésre, ellensúlyra."
Aztán önkéntelenül is így kezdett gondolkodni: Ellensúlyra van
szükségünk. Vajon a sakk nem volna pompás ellensúly? Valami más ez
egyszer, amihez egyáltalán nem értek. Meg kellene néznem holnap azt
a versenyt..,
Aztán dühösen talpra ugrott. Hát folyvást azon kell rajtakapnia
magát, hogy Blasius és Radius körül kalandoznak a gondolatai? —
Lesöpörte az újságot az asztalról. Az órára pillantott. Most ijedt csak
meg: majdnem éjfél volt — és Gumónak még mindig híre-hamva sincs!
— Mi közöm hozzá? Engem aztán nem érdekel. Tökmindegy,
bánom is én! — mondogatta Egon maga elé. — Nem eszem magam
miatta.
XV.
A kora esti órákban egy feltűnően nagy, erős férfi haladt végig a
lipcsei Madagaszkár úton és nagy lépésekkel egyenesen a 18-as számú
ház bejáratának tartott. Fürge szemei kifejezéstelenül csillogtak, szája
körül azonban, amely az utcai lámpák fényében olyan volt, mintha
vésővel faragták volna ki, szüntelen kísérteties mosoly játszott. A ház
kapuja előtt a férfi hirtelen kanyarral elfordult, és eltökélten új irányt
választott. Egy rövidnadrágos, zömök fiú nyomába szegődött, aki ebben
a pillanatban rohant ki a házból, és csupasz lábával sietve tipegett az
utcán.
Franz arcán még ott égett néhány sós könny-csepp, El-elhaló, majd
újrakezdődő remegés hullámzott végig a testén a torkától az ellenkező
pólusig. El innen, csak el innen! Ez már igazán szégyenletes dolog. A
legjobb barátját akarta megütni. S ami még ennél is rosszabb volt: Egon
valójában rá is szolgált! Úgy beszélt vele, mint egy taknyossal, mint egy
kis tökkelütött kölyökkel. Ki volt az, aki olyan makacsul a fejébe vette ezt
a Sirius-hülyeséget, és aki annál telhetetlenebb lett, minél ostobábbra és
fantasztikusabbra fordultak a dolgok. Ki torkolta le őt folyton, —
valahányszor hozzáfogott, hogy egzakt pontossággal megvizsgálja ezt a
képtelen históriát, amely olyan, mint valami rossz álom. Az egész,
ostoba félreértésért szinte kizárólag ez a hebehurgya Egon a felelős!
Mert az egész dolog valami nagy-nagy tévedés.
De mit is várt ettől a sunyi frátertől? Mennyivel jobb lett volna otthon
maradnia és minden reggel szépen nyugodtan Münchenből Lipcsébe
utazni! Három szép kiállítási napjába került ez a dolog, s csak egy
délután sikerült egy-két értelmes dolgot megnézni, ennyi az eredmény.
— Holnaptól kezdve azokban minden másképp lesz! Végeztem
Blasiusszal és Rádiusszal és Pepivel. Nem ismerem többé őket,
számomra megszűntek létezni, fuccs!...
Ilyen gondolatok kavarogtak Franz fejében, amikor végigsietett a
lipcsei déli pályaudvarhoz vezető forgalmas utcán. Néhány méternyire
pedig kitartóan követte őt egy férfi.
66
Jót tett neki a járás — az Egonnal lejátszódott szégyenletes jelenet

nagyon is megviselte az érzékeny Gumót. A kiábrándulás és tehetetlen
düh a beleire ment; remegés, rángás, csikarás járta át egész testét. És
aztán éppen a pályaudvar bejáratánál olyasmi történt vele, ami az ő
korában levő fiúknál már nem mindennapos dolog.
Röviden, ami szeretett rövidnadrágját illeti, e kínos pillanatban
belülről tekintve, már nem volt a világon a legtisztább.
Franz megállt, mint akin a szó leghétköznapibb értelmében villám fut
végig. Végül az előcsarnokban menekült, és meglepő módon éppen egy
ruházati bolt előtt kötött ki, amely az övéhez hasonló sürgős esetekben
állt a meggyötört utasok rendelkezésére.
— Egy nadrágot kérek gyorsan — dadogta Franz — s előrelátóan
egy pár lépéssel hátrább lépett, amikor a bolt egyik eladója közelebbről
érdeklődött óhaja felől.
A ruházati szakember szerencsére egy pillanat alatt megértette a
dolgot. Odasietett, egy szekrényhez, egy dobozzal tért vissza, és
átnyújtotta Franznak.
— Addig vedd fel ezt! — suttogta. — Menj hátra. Ott balra van egy
ajtó...
Franz azonban oda se figyelt a barátságos ajánlatra. A legközelebbi
vonattal el akart utazni Münchenbe. Csak minél előbb el innen! Egy
félórát sem veszíteni többé! — Fölkapta a dobozt, kezébe nyomott az
eladónak egy tízest, és haláltmegvető bátorsággal a „száguldó lipcsei"-
hez futott.
Már jócskán elhagyta a várost a vonat, délkeleti irányban száguldott
az éjszakában, amikor Franz lesütött szemmel kilépett egy kis csendes
helyiségből. Drága bőrnadrágját nagyjából megtisztította, a dobozba
csomagolta, az újat pedig — egy szabályos, hosszú, testhezálló
nadrágot — felvette. Természetesen jóval hosszabb volt a kelleténél, és
ráncokat vetett. Szörnyen festett benne.
A kis helyiség előtt már várt valaki. Franz nem mert felnézni. Amikor
továbbosont, csupán egy pár sötétszürke cipőt vett észre, és egy
szilvakék köpeny alsó szegélyét. Sietve elinalt, és még üres szakaszt is
talált.
Tíz perc múlva a zsebkendőjére lett volna sürgősen szüksége. Nem
találta, bizonyára a kis helyiségben ejtette el; újból visszaindult tehát. A
folyosón azonban mégiscsak visszafordult, mert már távolról látta, hogy
az ajtó előtt ismét vár valaki: egy szilvakék köpenyes férfi. Nem
tolakszom oda, gondolta Franz, és inkább lemondott a zsebkendőről.
Kényelmesen hátradőlt és igyekezett minden kellemetlen gondolatot
elhessegetni. Mégis, folyvást ott lebegett a szeme előtt valami: a
szilvakék köpeny... Á, biztosan van még a világon sok százezer
szilvakék ruhadarab. És olajzöld is. Évente sok milliárd szilva és
olajbogyó terem, egyik olyan, mint a másik, az ilyesmi azonban értelmes
embereket nem hoz ki a sodrából, s még kevésbé képzelné az egyik
szilvát a másik titokzatos hasonmásának. Csak nyugalom, végeztem
ezzel a dologgal — és most valami rendes, érthető, egzakt dologra kell
gondolnom! Az óriásvezérre például, amelyet holnap reggel még
egyszer...
67
Amikor felébredt, keresztben feküdt az ülésen. A vonat megérkezett

Münchenbe.
Franz már a mozgójárdán állt, amikor — szerencsére még időben —
észrevette, hogy a dobozt a bőrnadrággal együtt ottfelejtette. Sietett
vissza a vonathoz. Nem találta meg mindjárt a szakaszt, jó darabon
kellett végigmennie a folyosón. Ismét elhaladt az imént használt kis
csendes helyiség előtt. Nos, itt az alkalom hát! Igen ám, de percekkel a
vonat megérkezése után, még mindig várt előtte valaki. Franz elsápadt,
amikor pontosabban szemügyre vette a várakozót, aki háttal fordult
feléje: nagy, erős férfi volt, szilvakék köpenyben és fekete sapkával...
Franz erőszakkal elfordította a fejét róla, és kihozta a dobozt a
fülkéből.
— Már egész hülye vagyok — szidta magát félhangosan. — A
végén még attól is elájulok, ha a kék eget látom.
Útnak indult hazafelé. Megnyugtatta őt, hogy egyedül lesz otthon,
szülei ugyanis elutaztak. Nem szerette volna, ha bármiről is faggatni
kezdenék.
Néhány pillanattal később az egyik vonatkísérő baktatott végig az
elnéptelenedett „száguldó lipcsei" folyosóján, és csodálkozására egy
utasra bukkant, aki az egészségügyi fülke előtt várakozott. A vonatkísérő
tapintatosan, megjegyzés nélkül ment volna el mellette, de észrevette,
hogy az ajtó feletti lámpa zöldet mutat. Hozzálépett és jóestét kívánt. A
várakozó megfordult és recsegő hangon viszonozta az üdvözlést.
— Bocsásson meg — kezdte a vonatkísérő —, de a helyiség szabad!
Mire vár mégis?
A szilvakék köpenyes férfi készségesen válaszolt.
— Franz Kieningerre, a rövidnadrágos kisfiúra várok.
— Aha, a rövidnadrágos kis Kieningerre vár — mondta a vonatkísérő
szelíden és figyelmesen végignézte utasát. — Dehát sajnos, már egész
biztosan nincs e kis helyiségben. Valahol máshol kell utánanéznie.
— Igen, meg kell keresnem — válaszolta a férfi.
A vonatkísérő úgy látta, utasa megértette az új helyzetet és így ő
elvégezte feladatát.
Elköszönt. De a furcsa szerzet ezekután sem mozdult helyéről. Olyan
volt, mint aki nem tud egészen eligazodni a világban. A vonatkísérő
visszatért és türelmetlenül megkérdezte:
— Nem tudja a címét ennek a... Kieningernek ?
— De tudom — magyarázta a férfi. — 13. kerület, Madagaszkár út
18.
— Madagaszkár út? Sajnos, nem tudom, hol van. De várjon csak.
Segítek önnek, hogy hamarabb odataláljon.
A vonatkísérő vállára akasztott, bő táskájából várostérképet és
utcajegyzéket húzott elő.
— Ma... Mac-Zimmermann tér... Madeira út... Dehát várjon csak,
Madagaszkár út egyáltalán nincs Münchenben!
— De van Madagaszkár út! — szállt vitába az idegen.
— Jó ember, nézze meg maga az utcajegyzéket. Ez a legfrissebb,
három nappal ezelőtt jelent meg. Akkor is benne kellene lenni, ha csak
ezután, ebben a negyedévben épülne fel a Madagaszkár út. — Az
előzékeny vasúti alkalmazott az idegen orra elé tartotta a jegyzéket. —
68
Látja már? Bosszantó dolog, mert Münchenben bizonyára egy tucat

Kieninger lakik, ha nem több. — Most egy címjegyzéket húzott elő és
elkezdett benne lapozni. Ka… Ki… Kieninger — itt van. Itt van
valamennyi Kieninger, Dehát hogyan lehet ezek közt megtalálni az
igazit?
A vonatkísérő megengedte az idegennek, hogy egy pillanatra
belenézzen a címjegyzékbe, és végighúzta az ujját a Kieningerek
hosszú hasábján. Mint ahogyan gyanította, csakugyan rengeteg
Kieninger lakott a városban. Az idegen nem látszott meglepettnek.
Hirtelen udvariasan köszönetet mondott, jóestét recsegett, és
továbbállt...
— Igen, dehát... — kiáltotta utána a vonatkísérő elképedve, de aztán
útjára engedte, és fejcsóválva figyelte, hogy a furcsa idegen hogyan
siklik tova a mozgójárdán.
Alig hangzottak el Egon száján a szent eltökéltséggel kiejtett szavak:

„tökmindegy" és „nem eszem magam miatta", máris Gumó titokzatos
eltűnésén kezdett buzgón gondolkodni.
— Örökre végeztem vele, ez világos. Barátságról hallani sem
akarok. Dehát mégiscsak egy emberről van szó, és ha valaki belekerül a
virslitöltő gépbe, azon kell lennünk, hogy kihúzzuk onnan, akármilyen
nyavalyás fickó is különben.
Ez megcáfolhatatlan érvelés volt, s Egon most már nem látott okot
rá, hogy elcsitítsa lángoló érdeklődését a kis nyavalyás Gumó sorsa és a
Sirius-ügy iránt. Azon kapta magát, hogy hangosan gondolkodik. —
Most már egzaktul kell a dolognak nekifogni!
Így is cselekedett. Pontosan emlékezetébe idézte az első kiállítási
nap minden részletek Volt ugyanis egy homályos pont. egy döntő
körülmény, amely még tisztázásra szorult... Egon még maga sem tudta,
hová akar kilyukadni, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy
könnyűszerrel ki tudná puhatolni, hol rejtőzik most Gumó, ha ezt az
egyetlen rejtélyt sikerülne megfejtenie.
Pályaudvar.... Taxiállomás... Metrókijárat... Állj! Most már világos! A
metrókijáratnál álldogáló férfi nem lehetett Blasius, következésképpen ez
a hasonmása volt, az olajzöld Radius. Két különböző embert kergettek
tehát, egy kéket és egy zöldet! De tüstént ezután még egyszer
összetévesztették a kettőt... persze, a Himalája-szállónál! Mert a zöld
ment be, aki pedig kijött, az a kék volt, a kék Blasius. Hülyeség! Blasius
nem sokkal azelőtt elrepült valahová. Aztán a színes köpeny még nem
jelenti magát az embert. Bárki felveheti, sok százezer kék köpeny van a
világon ..; De talán így áll a dolog: az egyik udvarias, a másik goromba.
Kérdés, hol történt olyasmi, hogy egy udvariatlan férfi eltűnt, és helyébe
a barátságos hasonmása jelent meg?
Egon törte a fejét — aztán hirtelen rájött. Felugrott, mint akit
áramütés ért, és habozás nélkül útnak indult, hogy Gumót, ha
szükséges, a föld alól is előkerítse.
Éjfél is elmúlt egy félórával, amikor a házuk tetejére ment, hogy
bevárja a telefonon rendelt légitaxit.
69
XVI.
Franz Kieninger sörfőző mester, München, 8. kerület Török sétány

191. szám alatti lakos kedélyes, kétmázsányi súlyú férfi volt, aki talán
semmit sem szeretett jobban az éjszakai alvásnál. Ennek ellenére kevés
_ olyan alkalom volt életében, amikor annyira át tudta volna érezni az
éjszakai nyugodalom értékét, mint ezen a március 7-ről 8-ára virradó
éjszakán. Előző este ugyanis régen óhajtott győzelmet aratott:"
megnyerte a kerületi tekebajnokságot. Sportpályafutásának ezen a
csúcspontján a kelleténél egy kissé mélyebben nézett a pohár fenekére.
Tudnivaló persze, hogy 1999-re Münchenben már híre-hamva sem volt
annak a barbár szokásnak, hogy az emberek pukkadásig szívják tele
magukat sörrel, az úgynevezett „sörhullá"-nak pedig olyan ritkasági
értéke volt, mint a sziámi ikreknek.
Az újsütetű kerületi tekebajnok azonban a győzelem örömének
mámorában kivételesen egy kicsit megfeledkezett magáról. Amikor egy
óra felé ágyába roskadt, már alig állt a lábán. Nyomban hortyogni
kezdett, s orgonáján megszólaltatta az összes regisztert.
A boldogság persze csak néhány percig tartott. Hirtelen dallamos,
de rendkívül kellemetlen csengőhang riasztotta fel. Ez azt jelentette:
valaki odakinn sürgősen beszélni akar vele.
Kieninger sörfőző kétmázsányi élősúlyát lehengerítette az ágyról,
olyan átkok között, amelyeket nappal szégyellt volna. Magára kapta házi
köntösét és ugyancsak verekedős kedvvel kinyitotta az ajtót.
Egy férfi állt előtte, aki olyan felhőtlen derűvel mosolygott, mintha ez
a pillanat volna a legideálisabb látogatási idő. Előadta: jóestét kíván,
meg aztán Franz Kieningerrel óhajt beszélni.
A sörfőzőt annyira kihozta a sodrából az álompusztító szörnyeteg
vidám szemtelensége, hogy csak azt rebegte:
— Mit akar, mi?!
Az éjszakai kísértet buzgón mentegetődzött: — Nem akarok sokáig
zavarni. Csupán egy kis udvariassági látogatásra jöttem. Nekem ugyanis
rendkívül rosszul esett, hogy Franz Kieningernek véletlenül a lábára
léptem, és ráadásul nem egészen odaillően kértem bocsánatot. Továbbá
eszem ágában sem volt Franz Kienkigerről azt állítani, hogy értelme és
jelleme olyan, mint egy csecsemőé. És végül néhány szóval arra térnék
rá, hogy a minap az utcán miért löktem félre olyan hevesen...
— Miii?... — Franz Kieninger sörfőzőmestert úgy érte e szóáradat,
mintha fejbevágták volna. Néhány szó azonban mégiscsak eljutott a
fülétől az agyáig. Tátott szájjal elbődült, s lassan közelebb lépkedve a
látogatóhoz, ezt hörögte:
— Úgy, tehát már nem vagyok csecsemő, így gondolja?
— Nem, ön már nem csecsemő — erősítette meg a látogató.
— A lábamra lépett, az utcán ellökött, igen.., igen... és ez rosszul
esik magának! S éjszaka egy órakor jutott eszébe, hogy... Maga...
maga...
Itt a sörfőző mester a „kellemetlen ember” fogalmát egy régi bajor
becéző formulával jelölte, amelyet azonban emberiességből immár
ritkán használnak. Olyan volt, mint egy nitroglicerinnel töltött söröshordó,
amely másodperceken belül a levegőbe repül.
70
De egészen másképpen történt. Amikor ugyanis Franz Kieninger

dühvörösen, fejét előre szegezve, közelről belenézett az éjféli látogató
arcába, hirtelen valami különös elgyengülést érzett. A nemjóját ennek az
idegennek! Egy arcizma sem rándul, egy millimétert sem hátrál. Itt áll
egykedvűen mosolyogva, és nagy szemeivel szenvtelenül pislog rá.
Kieninger hirtelen ráébredt, ezzel ugyan nem tudna megverekedni.
Valami titokzatos kisugárzás árad ebből a férfiből, olyan erővel, hogy a
hatalmas sör- és kuglibajnok egyszerre kijózanodott és kicsinek érezte
magát. Néhány érthetetlen szót morogva visszahúzódott, és sietve
becsukta maga mögött az ajtót.
Még akkor is libabőrös volt a háta, amikor visszafeküdt az ágyba.
Megesküdött, hogy sohasem iszik többé ennyi sört — még ha egy napon
kuglivilágbajnok lesz is.
Ugyanígy jó néhány müncheni családot zavart fel álmából egy
különös éjjeli látogató. Szerencsére azonban már sehol sem került sor
ilyen heves jelenetre.
De legjobban a kuglibajnok egy névrokona ijedt meg a váratlan
látogatótól: Franz Kieninger tizenhárom éves tanuló, Adam Riese út 25.
szám alatti lakos. Egy óra negyvenöt körül ébresztette őt fel a csengő
álomtalan alvásából. Csak egy kis résnyire nyitotta ki az ajtót, de
nyomban be is csapta, anélkül, hogy a küszöbön álló barátságos férfi
egy pillanatra is szóhoz jutott volna. Az életerős fiút beteges reszketés
fogta el, amely sokáig gyötörte.
XVII.
Csendes utca volt ez, s ellipszis formában fogta körül a parkot. Az

egyik oldalon kivilágított épületek nyúltak lépcsőzetesen a magasba, a
másik oldalon pedig a fák sötét, sejtelmes árnyékként meredtek az ég
felé: az álomszerű homályt csak itt-ott törték át az utcalámpák fakósárga
fényfoltjai.
Egon a bokrok közé rejtőzve állt, és feszülten figyelte a házat.
Néhány ablak még világos volt. ez volt minden, amit láthatott. Semmi
sem mozdult. Csak a fák levelei susogtak.
Egon már vagy tizedszer gondolta végig az utolsó félórában, hogyan
várakoztak már itt egyszer Franzcal az első kiállítási nap estéjén. Amit
akkor még nem tudhattak, most már nyilvánvaló lett előtte; a mogorva
Radius tűnt el odaát a bejáratnál, valamivel később azonban a nyájasan
mosolygó Blasius jött elő. És ők azt hitték, ugyanarról az emberről van
szó. Végre ez is kiderült! Ebben a házban találkozik tehát titokban a két
Sirius-testvér, a nyilvános étteremben pedig úgy viselkednek, mintha
nem ismernék egymást. Nem a Himalájában vagy máshol, hanem itt
futnak össze tehát a homályos, kusza nyomok: az olajzöld és a
szilvakék, a mogorva és az udvarias ikrek nyomai. Itt kell legyen a
búvóhely... és talán Gumó is itt van, aki most már öt órája, hogy eltűnt.
Valakinek legalábbis kell itt lennie, aki tudja, hol van Gumó. Mert
ugyan hol lehetne másutt, mint ezeknek a banditáknak a kezében?
— Én pedig, ahelyett, hogy összetartottam volna Gumóval, hátba
támadtam öt, és ezeknek a gazfickóknak a karjába hajszoltam.
71
Alighanem a ház kapuja előtt kapták el őt... Vagy már fönn, amikor
kilépett a lakásból...
Amikor erre a szörnyűségre gondolt, mintha áramütés rázta volna
meg. Képtelen volt rá, hogy egyhelyben álldogáljon és a szemét
meresztgesse. Lábai szinte maguktól indultak meg, s lehetőleg hanyag
mozdulatokkal bandukolt a ház bejárata felé. Lázas izgalma egyszeriben
eltűnt, s hideg eltökéltség töltötte el. Merészen behatolt az épület
előcsarnokába, de ott megtorpant. A tágas, csendes helyiség
megzavarta. Folyosók ágaztak el innen, hat lépcső és ugyanannyi
felvonó vitt fölfelé.
Egonnak meg kellett állnia, hogy gondolkozzék — s ez lett a veszte.
Mert hirtelen nagy-nagy ürességet érzett a fejében, aminek nyilvánvaló
oka az volt, hogy lábait tétlenségre kárhoztatta. Szíve aggasztóan
dobogott. Visszafordult. Végszükségében ugyanis eszébe jutott, hogy
elfelejtette áttanulmányozni a bejáratnál levő cégtáblákat, amelyeken jó
néhány közintézmény neve volt olvasható.
Amikor éppen ki akart lépni a kapun, egy férfival ütközött össze.
Egon nem csodálkozott. Elkezdődik tehát! — villant fel agyában a
gondolat. Azon sem csodálkozott, hogy a férfi müncheni hangsúllyal
hopplá-t kiáltott, s kiderült róla, hogy az illető senki más, mint Prantl.
— A mindenségit, hiszen ez-az egyik fiú!... — lihegte Prantl.
Egon, ha valamiben, a lábaiban igazán megbízhatott, tudhatta, ezek
kifogástalanul működnek. E pillanatban felvette volna a versenyt akár Jiri
Atopekkel is. Rekordkísérletében azonban sajnos, megakadályozta egy
második férfi. Ennek meg egyenesen a karjába futott, és az
összeütközéstől majdnem elesett. Ekkor valaki vasmarokkal
megszorította a karját.
Az út szélén egy autó állt, ebből az imént négy férfi, szállt ki. Az első
Prantl volt, a másodikat, aki a karját markolta, Egon nem ismerte, a
harmadikat sem. A negyediket Radiusnak hívták.
Egon most már tudta, teljesen céltalan volna, hogy újabb
menekülést kíséreljen meg. Megadóan követte a karcsú fiatalembert, aki
ravasz menyétarcával azt mondta: „Na de miért erőszakkal?" — és
odahúzta őt a többiekhez.
A máskor kedélyes Prantl levetette álarcát és gorombán rákiáltott
Egonra:
— Mit csavarogsz itt? Hol van a barátod? Ki vele, mit műveltetek?!
Félre a gyerekségekkel, ez most átkozottul komoly dolog!
Egon homlokán hideg veríték ütött ki. De hát ez büszkébb hősökkel
is megesik. A veszéllyel együtt a bátorsága is megnőtt. Csak annyit
mondott:
— Nem tudok semmiről. Erre sétáltam és betévedtem ebbe a házba.
A fiatalember ekkor elengedte a karját és képmutató nyájassággal
fordult hozzá:
— Kedves fiam, ne beszélj butaságot. Nem játszhatunk itt bújócskát
veletek. Mondd el végre, hol van!
Egon felujjongott. Mégsem csípték hát el Franzot. Megmenekült a
fiú! Egon arcán egy pillanatra a mártírok boldog mosolya jelent meg.
Amazok a harmadik férfival még sokáig beszéltek őróla, de Egon nem
figyelt rájuk, és egy hangot sem adott. Azután követte őket az épületbe,
72
anélkül, hogy egy pillanatig is menekülésre vagy ellenállásra gondolt

volna, igen, anélkül, hogy könyörgött volna, bocsássák őt szabadon.
Az a harmadik emeleti szoba, ahova vitték, egyáltalán nem látszott
kínzókamrának, sőt rendkívül barátságos benyomást tett tá. Hárman
ültek vele szemben, Radius eltűnt egy másik helyiségben.
Az egyik, akit a többiek Mayernek neveztek most szelíd, érzelgős
hangon próbálkozott vele.
— Fiam, te biztosan nem tagadnád meg a segítséget attól az
embertől, aki veszélyben van. Mármost a dolog úgy áll, hogy egyik jó
ismerősünk — Blasius, akiről biztosan hallottál már — ma kora este
elment hozzátok, a lakásotokra, egy kis baráti látogatásba. Úgy vélte,
legutóbb egy kissé furcsán viselkedett a barátoddal szemben, és mivel
igen-igen udvarias ember, ki akarta magát menteni Franznál, s egy kicsit
el akart beszélgetni veletek. Blasiusnak azonban komoly baja van.
Minden pillanatban történhet vele valami, s mi nagyon aggódunk érte.
Találkozót beszéltünk meg vele késő estére, de nem jött el. Először arra
gondoltunk, hogy hát persze, egy kicsit elbeszélgette az időt. Fel is
hívtunk benneteket néhányszor az este, de senki sem jelentkezett. Most
személyesen is voltunk a lakásotokon…
Egon gúnyosan nézett Mayer arcába. Az azon fáradozott, hogy
ártatlan képet vágjon, de idegesen remegő keze és a homlokán
gyöngyöző izzadtságcseppek elárulták őt.
— Tehát — folytatta Mayer — megérted, meglehetősen izgatottak
vagyunk, hogy szegény Blasius eltűnt, és most nagyon szeretnénk tőled
megtudni, vajon...
Egon fölpattant a székéről.
— Én köpök Blasiusra! — kiáltotta. — Mit beszélnek itt összevissza?
Franz is eltűnt! Mit csinált vele az a kutya?
A többiek meghökkent fintort vágtak.
— Kutya? — kérdezte a fiatalember, aki Jochen Pirwitznek
mutatkozott be. — Hogyan? Barátodat megharapta egy kutya?
Ez a jéghideg gúny már sok volt Egonnak. Zűrzavaros vádakat
kezdett kiabálni a három férfi felé, és közben akadozva elbeszélte Gumó
titokzatos eltűnését,
— Milyen időtájban történhetett ez? — kérdezte Prantl fátyolos
hangon, és fölváltva hol elsápadt, hol elpirult.
— Nyolc felé!
Azok hárman jelentőségteljesen egymásra néztek.
— Ezt értük el vele! — nyögte Prantl kínlódva. Fejével Egon felé
intett. — Ennek többé már nem mesélhetünk. Legjobb, ha nyíltan
megmondjuk...
Jochen Pirwitz azonban energikus állj! kiáltással közbevágott.
Intésére Mayer és Prantl követték őt a szomszédos szobába. Pirwitz az
ajtóból még egyszer Egonhoz fordult:
— Ne aggódj! Barátoddal nem történt semmi baj! Rád meg nincs
szükségünk többé.
Az ajtó nyitva maradt. Egonnak az volt a benyomása, hogy a három
férfi odaát vitatkozik egymással. Aztán becsapták az ajtót. Egon egyedül
maradt. Börtönében izgatottan járt fel és alá, a menekülési kísérlet
73
azonban esztelenség lett volna. Végül elhelyezkedett egy karosszékben

és elaludt.
XVIII.
Franz álmatlanul hánykolódott reggelig az ágyán. Nyolc óra tájt

megszólalt a telefon. Nagynénje jelentkezett, Henriette Kieninger.
— Nahát, te vagy az, Franz? Azt hittem, te sem vagy otthon —
csodálkozott.
— Akkor miért hívtál, Henriette néni, ha azt hitted, senki sincs
itthon?
— De az is lehetséges volt, hogy mégis van otthon valaki, ugye? És
így is van. Nahát, ez pech. Én meg azt mondtam annak a férfinak, nem
tudom, hol vagy. Néhány órával ezelőtt járt nálam s közölte, hogy Franz
Kieningerrel szeretne beszélni a rövidnadrágos Franzcal. Egy kicsit
nevetséges, recsegő hangja van, és úgy bámul, mint egy kékszemű
ponty, de kedves ember! Igazán, csinos, barátságos, kedves...
— Micsoda? Nálad keresett engem? — vágott közbe Franz
rémülten. — Honnan tudta, hogy te a néném vagy?
Henriette ezt természetesnek találta.
— Hát biztosan meséltél neki rólam, hiszen ismerősöd. Sok kedveset
mesélhettél neki Henriette nénédről... Hallooó ... Ott vagy még?
— Igen, néni. Megadtad neki a címemet?
— Dehogyis, minek adtam volna meg? Az ismerősöd csak tudja, hol
lakol?
— Én sem tudom már, néni... A viszontlátásra!
Franz gyorsan lecsapta a kagylót. Az álmatlanságtól csak úgy
zúgott, kavargott a feje. Blasius Henriette néninél! Mindent tudnak rólam,
még a néném címét is! Csapdába kerültem. Csak azt tudnám, miért
éppen engem vettek így üldözőbe?
Franz a fürdőszobába tántorgott, megmosakodott, hogy kitisztuljon a
feje. Semmi kedve sem volt visszabújni az ágyba. Egyáltalában a lakást
is elviselhetetlennek érezte. El kell utaznia Lipcsébe és belevetnie magát
a kiállítás forgatagába! Ez látszott egyedül helyénvalónak.
Már éppen indulni akart, amikor csengettek. Óvatosságból csak az
ajtó kémlelőnyílásán nézett ki. Arcizma sem rándult, amikor felismerte az
odakinn álló férfit. Franz most már ott tartott, hogy úgy érezte,
hidegvérűen tud szembenézni a bekövetkezendőkkel és többé semmi
sem tudja izgalomba hozni. E pillanatban sem az járt fejében: Jaj,
Blasius!!!, hanem: Természetesen, ez Blasius, egzakt pontossággal.
A látogató másodszor is csöngetett, majd harmadszor is, aztán
elment.
Franzot egyenesen felrázta, hogy ezt a kísértetfigurát ilyen tisztán,
józan reggeli frissességgel és megbízható otthoni környezetben láthatta.
Bágyadtsága és siralmas tétovasága egyszeriben tovatűnt, tettvágy és
féktelen kíváncsiság lett úrrá rajta. Úgyszólván kigurult az utcára és
nekifogott az üldözésnek.
Folyt a hajsza végig Münchenen, metróval, légitaxival, mozgójárdán
és gyalog, zegzugos kanyarokkal, sebesen, mint a villámlás. Mintha
Blasius hallatlan pontossággal előre eltervezte volna útját. Jobban ismeri
74
a várost, mint én! — állapította meg Franz némi tisztelettel. Néhányszor

már odáig jutott, hogy felhagy az üldözéssel. De aztán minden erejének
latbavetésével és valószínűtlen szerencsével, újból és újból sikerült
Blasius sarkában maradnia.
Csak akkor pihenhetett meg egy lélegzetvételnyi időre, amikor
Blasius néhány percre eltűnt egy-egy házban. Aztán folyt tovább a
hajtóvadászat a következő kerületig, a következő utcáig, a legközelebbi
házig...
— Nemcsak engem akart hát meglátogatni? — töprengett Franz és
egy kicsit már féltékeny is volt a többiekre. — De hát mi az ördögöt
akar? Olyanokat keres fel, akiket egy kalap alá vesz ővele? Vagy talán
valami gonoszat tervez? Tudni akart valamit erről a rejtélyről, s egy
kedvező pillanatban hihetetlen vakmerőséggel közvetlenül Blasius
mögött behatolt egy házba, sőt még a lépcsőn is felment utána egy
darabon.
Fölötte az emeleten valaki hangosan méltatlankodott,
— Jaj, mit akar már megint? Tudom, tudom! — rálépett a lábujjamra.
Hagyjon már végre békét, maga tökfilkó!
Még négy-öt villámlátogatást tett Blasius. A következőt Henriette
néninél. Franz minden alkalommal elolvasta a ház bejáratánál a lakók
névjegyzékét. Mindenütt lakott valami Kieninger... Végre megállapodtak
az északi pályaudvarnál.
A pályaudvar csarnokában Blasius odaállt egy óriási sokszínű
világító tábla elé és majd felfalta a szemével minden kis darabját. A bal
felső saroknál kezdte az olvasást. Feje ide-oda ingott, jobbra-balra,
jobbra-balra, mígcsak eljutott a jobb alsó sarokhoz. A tábla a müncheni
útmutató volt, amint azt messziről látható felirata elárulta.
Franz egy oszlop mögé rejtőzve figyelte a különös jelenetet. Blasius,
akinél jobban kevesen ismerhették Münchent, úgy bámult a város
térképére, mint borjú az új kapura...
Franz hirtelen azt érezte, hogy valaki hátulról a meztelen lábszárát
tapogatja. Ijedten ugrott félre, de aztán kiderült, hogy csak egy pajkos
kisgyerek volt a merénylő, aki egy kicsit elkalandozott a szüleitől.
Franznak e pillanatban semmi kedve sem volt hozzá, hogy immár
játékszernek engedje át a lábát. A kis kölyöknek be kellett érnie egy
vidám fintorral. Amikor ismét Blasius felé fordult, az éppen feléje
lépkedett.
Franz gyorsan visszahúzódott az oszlop mögé, de ugyanakkor
Blasius is irányt változtatott. A fiú fejvesztetten, éles kanyarokkal rohant
keresztül a csarnokon. Üldözője mindenütt makacsul a sarkában volt.
Mit csináljon most? Álljon meg egyszerűen és kérdezze meg, mit
akar? Franz azonban most már üldözőből üldözötté vált, s így a kurázsi
is odalett. Rémült, tehetetlen, félénk emberkévé változott.
Keresztülvágott a pályaudvar peronján és elrejtőzött a „száguldó lipcsei"
egyik szakaszában a legkövérebb ember árnyékában.
Amikor a vonat tizenegy óra tíz perckor elindult, még egyszer kinyílt
a fülke ajtaja. Blasius lépett be.
S. rendőrtisztnek igen egyhangú foglalkozása volt. A rendőrtiszt

persze emiatt sohasem panaszkodott. Ellenkezőleg, örült, hogy kortársai
75
illedelmesen viselkednek, és hogy az ő közbelépésére csak kivételes

esetekben van szükség. Ha azonban az ilyen állapot túl hosszúra nyúlik,
elkerülhetetlenül unalmassá válik, így hát március 8-án reggel S.
rendőrtiszt feltűnően derűsnek és vállalkozó kedvűnek látszott: az
íróasztalán ugyanis végre szenzációs eset aktái hevertek.
Az elmúlt nap délutánján a világkiállítás alkalmával „A század nagy
festményei" címmel tárlat nyílt. Csak a megnyitás után derült ki, hogy a
pótolhatatlan képek egyikét ellopták, és rafinált hamisítványt tettek a
helyére. Hitelt érdemlő tanúk a következőket adták elő: A kiállítás első
látogatói között feltűnt egy szokatlan viselkedésű férfi. Együgyű képpel
bámulta sorjában végig a megragadó remekműveket, és mindannyiszor
hangosan nyilvánított véleményt:
— Ez már egészen takaros! Igazán nagyon ügyes! Kár, hogy olyan
egyenetlenül kenték fel rá a festéket, még az ecsetnyomokat is látni
lehet. Sajnos, nem kifogástalan, egzakt munka.
A körülötte állókat nagyon bosszantották ezek az együgyű és a
művészetet megcsúfoló megjegyzések. Az izgalom akkor érte el a
tetőpontját, amikor ez a szörnyű nyárspolgár, Redrigo Colon spanyol
mester, „Az álmodozó lány" című híres olajképe előtt megállt és
kijelentette:
— Az alapozás kiváló. Semmi ecsetnyom. A képet nem kézzel
festették, hanem a PXM reprodukciós eljárással.
Eleinte ezt is csupán frivol szemtelenségnek vélték, a férfi azonban
folytatta és meggyőzően indokolta megfigyelését. Végül is a
szakemberek nekiláttak és mikroszkóppal, röntgensugarakkal és más
segédeszközökkel tüzetes vizsgálat alá vették a képet, hogy
valódiságáról véleményt alkothassanak. A sugarak átvilágították a
mélyebben fekvő festékrétegeket és valóban, itt hasztalan kutattak a
művész kezének ecsetnyomai után! Ez a kép semmi esetre sem volt az
eredeti, hanem az eredetinek technikai úton előállított utánzata. Kívülről
azonban a hamisítás olyan tökéletesnek látszott, hogy a
legtapasztaltabb műértők sem ismerhették fel.
Szőrin-szálán eltűnt azonban az a titokzatos férfi, aki puszta
szemmel egy csapásra megállapította „Az álmodozó lány"-ról, hogy
hamisítvány, ámbár a művészethez nyilván egyáltalában nem értett.
Semmi kétség: neki többet kell tudnia erről a homályos ügyről.
S. rendőrtiszt még egyszer végigolvasta a személyleírást: egy méter
kilencven magas, felszeg és esetlen mozgású, sima, merev arcú,
feltűnően egyenletes,, édeskés mosolyú férfi... Igen, ismeri ezt a férfit!
Fontosán ezek voltak az ismertetőjelek annál a lábon álló halottnál is a
Himalájában, aki aztán a közelebbi vizsgálat nyomán élőnek és
ártatlannak bizonyult. A rendőrtiszt nem tehetett akkor egyebet,
bocsánatot kért tőle: vaklárma volt, ostoba gyerekcsíny...
— Én tökfej, bizony alaposabban szeme közé kellett volna néznem
annak a fickónak — bosszankodott S. rendőrtiszt. — Nem halt meg, hát
elhittem, hogy minden rendben van,
Felhívta a szállót. Nem, az illető már nem lakik a Himalájában,
közölték vele. Semmi közelebbit nem tudnak róla. Neve? Egy pillanat...
Blasius, Daniel Blasius a neve. Foglalkozása: kiállítási részlegvezető.
76
Ki fia-borja ez? Miért hívták fel rá a bűnügyi rendőrség figyelmét

azzal az ürüggyel, hogy halott? Nincs kapcsolatban ez az ügy valahogy
a festménylopással? És hol lehet most ez az élő halott, ez a műértő
nyárspolgár?
Mint mondottuk, S. rendőrtiszt már nagyon ráéhezett egy kis
szenzációra. Ezért vetette rá magát erre a kusza históriára, olyan
elszánt buzgalommal, és gyors elhatározással Lipcse és környéke
valamennyi rendőrét mozgósította, hogy Blasiust haladéktalanul állítsák
elő.
Amikor Egon kinyitotta a szemét, ragyogó napfény tűzött be az
ablakon. A szobavilágítás még égett. Órája kilencet mutatott,
Egon az ajtóhoz lopózott, és a szomszéd szoba felé fülelt. Semmi!
Lassan kinyitotta az ajtót, de nyomban vissza is kapta a fejét, mert
észrevette, hogy odaát egy férfi ül és olvas. A folyosóra csak ezen a
helyiségen keresztül juthat ki. Nem lehetne egyszerűen felrántani az
ajtót, keresztül rohanni a szobán, és aztán maid elválik, sikerül-e
kiszabadulnia? De elvetette ezt a gondolatot.
Kinyitotta az ablakot. Odakünn minden virágzott s a madarak

ártatlan csipogásától volt hangos a park. Egy magányos autó gördült
végig az utcán. Aztán két gyalogos közeledett. De mi értelme lett volna,
ha a harmadik emeletről segítségért kiált? Nem értenék az emberek, mit
akar. Telefon sem volt ebben a szobában.
Egon még vagy két óra hosszat töprengett, csikorgatta a fogát és
malmozott az ujjaival. Akkor kinyílt az ajtó. Egy idősebb asszony jött be;
az igazat megvallva, egyáltalában nem hatott szörnyetegnek, inkább
szelíd, anyás külsejű volt. Az asszony valami egészen furcsát kérdezett:
— Hát te mire vársz itt?
— Hogyhogy mire várok? — dadogta Egon, — Hát szabad vagyok
újra? Elmehetek?
Az asszony gyengéden a homlokára tette a kezét. Szelíden
kérdezte:
— Ki mondta neked, hogy nem mehetsz el?
Csakugyan, ki is? Egon a legnagyobb zavarban volt.
— Senki — vallotta be, és rákvörös lett. — Hol vagyok
tulajdonképpen? — kérdezte kis szünet után.
— A Német Automatakutató Intézet IV. számú kirendeltségén,
Lipcse, Skandináv körút 10. Miért, talán egyenesen az égből pottyantál
ide?
— Én nem — mormogta Egon jelentősen maga elé. — Tehát a
Német Hogyishívják Intézetben vagyok. Nem ez lehet a búvóhelyük.
Álmomban biztosan áthoztak egy másik szobába. Megkérdezte: —
Vannak még ebben a házban ugyanilyen szobák, mint ez?
— Az könnyen lehet, elég nagy a ház. De most már magyarázd meg
végre, miféle zagyvaságokat beszélsz itt összevissza?
— Ön semmiről sem tud? Biztos, hogy nem fúj velük egy követ? —
bökte ki Egon és szúrós szemmel figyelte az asszonyt. Az anyás külsejű
nő tétován vállat vont. Egon nem engedte őt szóhoz jutni. — Mi van még
ezenkívül ebben a házban?
Az asszony gépiesen válaszolt:
77
— Az Automatakutató Intézeten kívül itt van a Portalanítási Hivatal, a

Német Helyesírás Megújításának Bizottsága... — Még egy féltucat címet
sorolt fel.
— És még? Valami lakás? Vagy titkos búvóhely?
A keresztkérdések súlya alatt megtört asszony egy pillanatig
elgondolkozott, aztán vallott:
— Nincs.
Egon csak annyit mondott: — Köszönöm szépen! — és kirohant.
Háborítatlanul elérte az utcát.
Most már világos tehát: a banda egy közintézmény helyiségét
használja búvóhelyül.
Feltéve persze, hogy csakugyan nincs az épületben olyan rejtekhely,
amelyet az asszony nem ismer, és ha nem teszi csak magát, mintha
semmiről sem tudna. De egy bizonyos volt: miután ő, Egon, rábukkant itt
a fickókra, ezt a rejtekhelyet többé nem használhatják. De hát akkor
megint csak itt a nagy kérdés: hol keresse őket?
Szilárdan eltökélte, hogy most már csakugyan riasztani fogja a
rendőrséget. Már csak Gumó érdekében is azonnal meg kell ezt tennie,
még ha eleinte ki is nevetik őt érte. Amikor azonban már a belvárosban
járt vele a metró, egyszerre eszébe jutott a hír, amelyről a múlt éjszaka
olvasott az újságban. A sakkverseny! Nyolc órakor kellett elkezdődnie.
Most már tizenegy is elmúlt.
Vajon van-e mersze Radiusnak a történtek után sakkfigurákat
tologatni ide-oda? Ha igen, akkor a kezünkbe került! Akkor szólhatunk a
rendőröknek: Gyertek ide, itt van az egyik szörnyeteg, csípjétek nyakon!
A Marx Károly téren szállt ki Egon, és a hasonnevű egyetem nagy
előadótermébe sietett. A jelzett sakkverseny még javában folyt.
Blasius köszönt. Végignézett az utasokon. Franzot a sarokban a

kövér férfi mögött veríték lepte el. Ez szerencsére levetette köpenyét és
a karfára dobta, úgy, hogy Franz egy kicsit magára húzhatta és
alábújhatott.
Blasius most elhagyta a fülkét. Franz fellélegzett, nyugalma azonban
nem tartott sokáig; Pontosan negyedóra múlva ugyanis üldözője újfent
megjelent. Köszönt. Körülnézett. Eltűnt.
— Itt ülök, mint egér a csapdában! — töprengett Franz. — El kell
mennem innen.
Alig távolodott el Blasius, a fiú kisurrant, végigszáguldott a
folyosón... de éppen a rossz irányban. Kis híján összeütközött
Blasiusszal, aki akkor lépett ki egy másik fülkéből. Franz megfordult és
az ellenkező irányba menekült. A folyosó a vége felé elhajlott. Franz vad
ugrásokkal rontott a megmentő hajlat felé, és egy ajtó előtt találta magát,
amelyen ez a felirat állt: „Kérem, ne nyisson be! A vonatvezető.'' A
korábbi idők csúf nyelvén ez körülbelül így hangzott volna: „Kéretik a
belépést szigorúan mellőzni!"
Franz rövid habozás után mégis lenyomta a kilincset, és máris ott
állt az üvegfülkében.
Dühös teremtettézésre készült el. A vonatvezető azonban csak
álmos csodálkozással fordult feléje. A botanikuskerti légyfogdosó volt!
Arca most hirtelen megelevenedett és így kiáltott fel:
78
— Nézd csak, itt van a fiú, akivel ma délben találkozni akartam! Ülj
le.
Franz valami magyarázatfélét akart dadogni, de a légyfogdosó nem
figyelt rá. A puszta levegőbe kapkodott.
— Tudod, fiú, neköm örökké ez a vészfék história jár az eszömbe.
Még nem jöttem a nyitjára, de nyugodt löhetsz, rájövök, még mielőtt
Lipcsébe érünk. Kiköltött tojás van a fejömben, és már hallom is csipogni
benne a csibét. Az a rögeszmém, hogy ha a vonat egy bizonyos ponthoz
ér, riccs-reccs, és már kinn is van a csibe! Még nem tudom, hogyan, de
biztos, hogy kinn van!
Franz is a levegőbe kapkodott.
— Ő van kinn! — jelentette izgatottan.
— Micsoda? — hápogott a vonatvezető. — Aki meghúzta a
vészféket? A szöntségit! Akkor gyorsan melléje kell állítani valakit, aki
vigyáz rá, nehogy újra vasúti szöröncsétlönségöt okozhasson! Nem
vontad kérdőre?
Franz szégyenkezve rázta meg a fejét.
— Folyvást a nyomomban van. Éjszaka a lakásunkon is felzörgetett.
Reggel még egyszer. S az a legőrültebb a dologban, hogy egymás után
kétszer végigszáguldott Münchenen, mint a sátán, mindig
Kieningerekhez csöngetett be, talán fölkereste München valamennyi
Kieningerét. Engem ugyanis Kieningernek hívnak. Aztán, mivel rövid
nadrágban mentem be az illemhelyre és hosszúban jöttem ki, azt
gondolta, hogy benn maradtam!
— Hinnye, micsoda história ez is! — dörmögött a vonatvezető. — Az
ördögbe is, fiú, teljesön mögkavartál a híreiddel. Most kezdhetem elölről
a tojásköltögetést...
A Marx Károly Egyetem nagy előadóterme már zsúfolásig megtelt,

de még mindig újabb szurkolók tolakodtak be. Szélsebesen terjedt a hír
a sakkrajongók között: valaki egymaga száz ellenféllel szemben állja a
sarat! A világ legkiválóbb sakkozóit sarokba szorítja egy ismeretlen !
A sakkversenyen sokszor egy örökkévalóságig tart, míg a döntés
megszületik. Itt azonban már az első órában látni lehetett, hogy valami
egészen rendkívüli küzdelemről van szó.
A korlát mögött, az asztaloknál ott ült a „királyi játék" száz gigásza,
élükön Zerbin moszkvai világbajnokkal. Köztük a leggyengébb is a
hatmilliós Berlin városának bajnoka volt. Egyetlen ellenfelük pedig oldalt,
egy kis félig nyitott fülkében csücsült, széles hátát fordítva a közönség
felé. Sakktábla nem volt előtte, és nem láthatta azt a köröskörül a
falakon elhelyezett száz nagy táblát sem, amelyről a nézők olvashatták
le a verseny állását. Vakon játszott. Ellenfeleinek lépéseiről egy
fejhallgató segítségével értesült, száz bábseregét pedig mikrofonon
keresztül dirigálta. Alighogy közölte vele a versenybíró, hogy: 23. számú
játékos „B:c4" — máris jött az utasítás: „F:a5", és egy pártatlan rendező
a kijelölt helyre tette le a fülkében ülő versenyző száz futójának egyikek
Egon kezdetben semmit sem értett az egészből. Energikusan
odafurakodott a korláthoz, hogy láthassa Radiust. Aztán talált valakit, aki
suttogva elmagyarázta neki a legfontosabb tudnivalókat. Egon megtudta
79
többek között, hogy jelenleg hat játékosnak van még előnye Rádiusszal
szemben. Közöttük természetesen a világbajnok Zerbinnek is...
De a terem máris felhördült. Az ismeretlen, látszólag tervszerűtlen
ide-oda húzogatás után váratlanul kelepcébe csalta és leütötte a
világbajnok bástyáját. A helyzet egyszerre teljesen megváltozott: Zerbin
védekezésre szorult.
Egonban, amikor ezt hallotta, féktelen gyűlölet vetett lángot a
fülkében pöffeszkedő erőkolosszussal szemben, aki most a
sakkvilágbajnokot is éppen olyan szemérmetlenül kétvállra fekteti, mint
tegnapelőtt a dicső Jiri Atopeket. Félistennek játssza ki magát ez a
szörnyeteg! Egonnak nehezére esett fékeznie magát, hogy hangosan ki
ne kiáltsa ezt.
Röviddel ezután a sakkmesterek szóvivője javaslatot telt a küzdelem
abbahagyására. Nagyszerű és izgalmas élmény volt, de nem igazi
sakkjáték.
— Még nem teljesítettem a feladatomat — utasította el az ajánlatot
bömbölve Radius.
— Ön felülmúlhatatlan teljesítményt vitt véghez — válaszolta a
szóvivő —, de mégsem alkalmas ellenfél nekünk. Bocsásson meg, de
amit ön művel, az tőlünk merőben idegen. A világ száz legjobb játékosa
nevében kijelentem, hogy a küzdelmet feladjuk.
Radius ekkor egy rugaszkodással felkelt a helyéről, és szó nélkül a
korlát áteresze felé talpalt. Egon elnézte őt, amint nehézkesen, riasztó
ridegséggel, bárgyún lépeget, és a legkevésbé sem hatja meg-a
rászegeződő sok ezer tekintet. Fölényét, erejű kolosszus, de idegek és
emberi melegség nélkül!
Amikor Radius a kijárathoz ért, Egont hirtelen ijedtség fogta el. Most
már késő lenne a bűnügyi rendőrséget felhívni. Odavan az a kilátás is,
hogy valamit megtudhat Franzról.
Nem tudta tovább fékezni magát, Franz... Jiri Atopek... a
sakkverseny... mindez a fejében zakatolt most. És amikor már szinte
szétrepesztette fejét a felháborodás, Egon apjának szavait vágta Radius
szemébe, amelyeket az a zongorajátékáról mondott.
— Ez nem művészet! Semmi köze a művészethez! — kiáltotta
hangosan és Radiusra mutatott. — Mindez csupa technika! Förtelmes!
Aztán átvágta magát a tömegen és a közeledő kolosszus elé állt.
— Hé! Mit csinált a maguk, bandája Franzcal?! Maga... maga... —
Egonnak nem jutott eszébe más sértés: — Maga gép!
Ennek a kijelentésnek szenzációs következményei lettek.
Amikor a „száguldó lipcsei” elhagyta Bayreuth állomását, a

vonatvezető rosszkedvűen dörmögte:
— Csak biztosítótű vagyok, sömmi más. Önműködően indul, amikor
itt az ideje, és magától vált át az érkezési sebösségre.
Ismét múló búskomorság gyötörte ugyanis és fájdalmasan
tapasztalta, hogy fölösleges ebben a munkakörben. Franz kénytelen volt
meghallgatni panaszait, bár e pillanatban semmi kedve sem volt hozzá.
Ósdi szenzációkkal traktálta: a „száguldó lipcsei" mindent önműködően
végez, előírásos rendben fut be az állomásra, és percnyi, méternyi
pontossággal áll meg. És ha a bárányfelhők közül egy szikladarab
80
pottyanna éppen eléje a sínre, egy zökkenéssel időben lefékezne —

rémületmásodperc nélkül…
Franz egyszerre felélénkült. A „rémületmásodperc" szó művelte ezt
vele. Önkéntelenül az orrához nyúlt, amely még mindig fájt egy kicsit,
azóta, hogy elesett az utcán.
— Azt mondja meg nekem — szakította félbe a vonatvezetőt —, ha
nem egy szikladarab, hanem én állnék hirtelen a sínekre, és nem
venném észre, hogy jön valami, ugye, Blasius, akarom mondani, a
„száguldó lipcsei", akkor is gondoskodnék arról, hogy el ne gázoljon?
Igaz?
— Hát! Leféközne, mielőtt még eszödbe jutna, hogy mögijedj.
— És ha csak buta tréfát űznék vele, és egy aprócska kitömött
játékbabát állítanék a sínre?
— Tréfát űznél vele? A „száguldó lipcsei" nem ismeri a tréfát. Éppúgy
leféközne, mintha a te életödről volna szó!
— Örült jó! — ugrott fel Franz izgatottan, majd rákiabált az elképedt
vonatvezetőre: — Azt mondja meg most már, miért viselkedik ez a vonat
egzakt pontossággal úgy, mint Blasius?
Most a férfi is izgalomba jött.
— Fiú, éppen ez az, ami neköm is föltűnt! De most még nem tudom,
hogyan lehetségös ez.
Franzban ekkor hirtelen megvilágosodtak a dolgok. Nagyszerű érzés
volt ez! Lelkesedésében a vonatvezető kabátját ráncigálta és azt
kiáltotta:
— Én már tudom! Nem a Siriusról származik! És semmiféle más
csillagról sem! Érti most már?
A vonatvezető elvörösödött meglepetésében.
— No nézd, mit ki nem talál azzal az okos fejivel! Azt akarod
mondani ezzel, hogy én sütöttem ki róla ezt az ostoba agyrémöt? Ha
bolondnak nézöl, akkor jobb, ha kitakarodsz innét!
Mérgesen elfordult, kibámult az ablakon és a szemtelen kölyköt
szóra sem méltatta többé.
Franz szörnyen kijózanodott. Nem vitte rá a lélek, hogy odamenjen a
légyfogdosóhoz, és mindent megmagyarázzon neki. így nem maradt
más hátra, mint hogy elhagyja az oltalmat nyújtó fülkét.
Megállt a folyosón és dobogó szívvel várta a bekövetkezendőket.
Blasius minden pillanatban megjelenhetett. Nem lehetett többé kitérni
előle.
Franz a tenyerébe mélyesztette a körmét, és fogát csikorgatta. Hát
nem úgy viselkedtem az utóbbi napokban, mint valami nyámnyila
kölyök? Rendben van, Blasius és Radius valamiért ellenszenves volt
neki. Mi a kötelessége ilyenkor Gumó professzornak, ha valóban egzakt
akar lenni? Élesen megfigyelni és megkísérelni, hogy mindent a
legtermészetesebb úton-módon magyarázzon meg!
Franz három nap óta először volt képes rá, hogy nyugodtan
gondolkozzék. Hogy is volt azzal a lokomotívval, amely nem ismeri a
tréfát és ezért meghúzza a vészféket? Amikor Franz így mindent
végiggondolt, egyik meglepetésből a másikba esett...
Aztán megpillantotta üldözőjét a folyosón, amint a lépegető
exkavátor kecsességével topog, ide-oda, arcán a kirakati bábuk
81
82
vigyorgása. Franzot mintha kicserélték volna: ellenállhatatlan

nevetésben tört ki. És minél, közelebb jött hozzá az elefántszerű
lábtipró, Franz annál gátlástalanabbik nevetett. Blasius lefékezett Franz
előtt. Meghajolt...
— És magára voltam én dühös! — tört ki Franzból a nevetés. — Ilyen
ostobaságot! Amikor maga nem is ember!
E szavakra szörnyű dolog történt Blasiusszal.
A képlopási ügy meglepő fordulatot vett. Reggel tizenegy óra felé

közölte a tárlatvezetőség S. rendőrtiszttel, hogy „Az álmodozó lány"
eredetije ismét előkerült. Éspedig igen érdekes körülmények között.
A mű alkotója, a nagy spanyol festő, Rodrigo Colon, a kiállítás
alkalmából néhány napot Lipcsében töltött. Amikor március 8-án reggel
tíz óra körül visszatért sétájáról, az eltűnt eredeti képet szobájában
találta.
Dél felé S. rendőrtiszt fogadta a festőt, hogy néhány kérdést
intézzen hozzá. Rodrigo Colon mester azonban nem tudott ennél többet
mondani.
S. rendőrtiszt abbahagyta a hiábavaló kérdezősködést. Hirtelen azt
mondta:
— Egyébként, mester, már nyomon vagyunk ebben az ügyben.
Amikor Rodrigo Colon ezt hallotta, elsápadt. S. rendőrtiszt azonban
nem figyelt rá.
— Ismer ön véletlenül egy bizonyos Daniel Blasiust? Ennek valami
köze van ehhez az ügyhöz. Tegnapelőtt estig a Himalájában lakott.
A festő a fejét rázta. Nem, sohasem volt dolga ezzel a férfival.
A telefon csengett. S. rendőrtiszt a hallgató után nyúlt, fülelt, aztán
pulykavörös lett.
— Hagyja abba ezt az ostoba tréfát! — kiabálta. — Ezzel engem
egyszer már behúztak... Tegnapelőtt… Hogyan? Igen, az az. Daniel
Blasius?... Azonnal jövök a pályaudvarra!
A biztos odavágta a hallgatót, nagyon izgatott volt.
— Az ügy egyre tébolyultabb lesz. Mester, kezünkben van a tettes!
A München-Lipcse között közlekedő vonaton áll egyenesen a lábán —
és halott! Éppen most hallom, hogy valójában nem is élt soha, mert...
— Halott? Az isten szerelmére, nem engedhetem, hogy egy halottat
keverjenek gyanúba! — hebegte a festő. — Kérem, be kell vallanom,
hogy... én magam cseréltem ki a képet a hamisítvánnyal!
— De mester — kiáltott S. rendőrtiszt könyörögve -—, ne találjon ki
egy halott miatt ilyen valószínűtlen történetet! Ez a férfi egyébként, mint
mondják, valójában nem is élt, mert...
— Mégis én voltam! — bizonygatta Rodrigo mester. — Tegnap
délben nyílt rá kedvező alkalom. Már azóta, hogy a képet kiadtam a
kezem közül, állandóan bosszantott egy kis folt „Az álmodozó lány"
fülcimpáján. Ezt a foltocskát javítottam ki rajta az éjszaka.
Mielőtt a rendőrtiszt lélegzethez jutott volna, újfent megszólalt a
telefon. Rövid beszélgetés után így szólt a magába roskadt festőhöz:
— Máskor egy negyed évig nincs ennyi izgalmam, mint ma egyetlen
napon! Még egy halott, aki a lábán áll, és valójában nem is élt soha!
83
XIX.
A Lipcsei Hírlap 1999. március 8-i esti kiadásában a negyedik

oldalon két tizenhárom-tizennégy éves fiú fényképe jelent meg. Mind a
két kép sikerült pillanatfelvétel volt. Az egyik fiú sovány és nyúlánk,
felsőtestét előrenyújtja, mintha ugrásra készülne, ökölbe szorított kezét
pedig fenyegetően rázza valaki felé. Arca határtalan haragot árul el,
szája eltorzult a kiabálástól.
A másik fiúnak ellenben olyan az arca, mint akinek ijedtsége hirtelen
féktelen vidámsággá változik. A gömbölyded, szinte retekformájú fiú
feltűnő, régi divatú bőrnadrágban van, göndör hajjal ékeskedő fejét
hátraveti, mutatóujjával pedig előre mutat. Arcán bohókás fintor jelzi,
hogy éppen ráismert valakire.
A képekhez tartozó cikkeket vastagbetűs címmel szedték:
„Megmentették a világkiállítás városát!
Ma délben tizenkettő felé majdnem ugyanabban az időben

két titokzatos kiállítási vendéget tettek ártalmatlanná, akik már
három nap óta garázdálkodtak a városban. A „lipcsei
»száguldó«-n, Bayreuth és Hof között Franz K. (baloldali kép)
bátran odaállott egy bizonyos Daniel Blasius elé és a szemébe
vágta: Maga nem ember!
Az egyetem nagy előadótermében rendezett sakkverseny
után pedig Egon B. (jobboldali kép) szállt szembe egy
Nathaniel Radius nevű férfival és azzal vádolta: Maga gép!
E sértések mindkét férfit mélyen megrendítették. Egy
szempillantás alatt megdermedtek, s olyan élettelenül álltak
ott, mint a szobor. Kiderült, hogy csakugyan nem húsból-
vérből való emberekről van szó, hanem egészen közönséges,
emberi formájú gépekről.
Voltaképpen — a bonyolult hajtóműn, az energiaforráson
és az egyensúlyozó pörgettyűn kívül (amilyet egyvágányú
vasutainkon alkalmaznak) — belsejükben csupa ismert
technikai berendezést helyeztek el: »polimács«-ot,
elektronikus emlékezettárolót, röntgenhatású mechanikus
szemeket és így tovább. Ismeretlen készítőiknek — akiknek
megbízásából jártak-keltek a városban — csupán az volt a
feladatuk, hogy megfelelő rendszerbe foglalják, és aránylag
kis helyre szorítsák az egyes alkatrészeket. Nincs semmi
megmagyarázhatatlan vagy csodálatos ezeken a
gépembereken, azon kívül, hogy sok pepecseléssel készültek.
Ha pedig valaki eléjük áll, és kijelenti ezt az egyszerű
igazságot: Maga nem ember! vagy: Maga gép! — már le is
állította az egész mechanizmust.
A kiállításvezetőség időközben közölte velünk, hogy
többet is tud az ügy hátteréről. Néhány nap múlva megkezdjük
az események részletes ismertetését, amely majd mindenről
felvilágosítást nyújt.
84
A kiállításvezetőség egyébként díjat tűzött ki Blasius és

Radius elfogására. A két fiú most tetszés szerint kérhet bármit.
Felszólították őket, hogy jelentkezzenek a NA 3393
telefonszámon. A felvételeket egyébként egy parányi
fényképezőgép készítette, amelyet a gépemberek jobb szeme
mögé helyeztek el. A felvétel abban a pillanatban készült,
amikor a fiúk szemébe mondták az igazságot Blasiusnak és
Radiusnak.
Milyen szégyen lett volna éppen a világkiállítás városára
nézve a technika ünnepi heteiben, ha Blasiust és Radiust
senki sem ismeri fel! A két fiú ettől a szégyentől mentett meg
bennünket."
Amikor Egon apja este visszatért szolgálati útjáról, a Lipcsei Hírlap

esti kiadását lobogtatta a kezében.
— Már megint rossz fát tettek a tűzre? — kiáltotta üdvözlés helyett.
— Mit csináltatok? Lelepleztétek a csörömpölő bajnokot?
Franz és Egon nem, tudtak róla, hogy ilyen terjedelmes cikk
foglalkozik hőstettükkel. Miután elolvasták a tudósítást, Franz a
nadrágzsebében kezdett turkálni. Összegyűrt cédulát húzott ki belőle.
— Egzakt pontossággal — ez az! — jelentette ki. — A telefonszám,
amelyen jelentkeznünk kell, Prantlé.
— Micsoda? Na, majd megmondom neki a véleményemet! — ígérte
Egon. Aztán hirtelen apjához fordult. — Nos, mi volt az a disznóság
reggel az időjárás körül?
Az időjárás-szabályozó elvörösödött.
— Ne szemtelenkedj! Ki merészel itt disznóságról beszélni?! Máskor
mindenki hálálkodik, milyen jó, hogy vannak időjárás-szabályozók! Ha
pedig egyszer valami nem sikerül,..
— Nem értem — csodálkozott Egon —, te mondtál valamit „soha
nem hallott dolgokról"!
A büszke időjárás-szabályozó zavartan egy sarokba nézett.
— Na persze — dörmögte —, hiszen ebben az átkozott időjárásban
nem lehet százszázalékosan megbízni.
XX.
Blasius kihalászott egy csomag frolettát a zsebéből, hidegvérűen

megcélozta vele Franzot és ráreccsent:
— Na, kicsikém, akarsz egy frolettát?
A fiú vett egyet és azt suttogta:
— Köszönöm szépen, kedves bácsi!
Nagy nevetés tört ki. Prantl a könnyeit törölgette nevettében:
— Jól van, Blasius, álljon ismét oda a sarokba.
A mosolygó óriás engedelmeskedett és odament a falhoz, ott
álldogált rosszkedvű ikertestvére is.
A Német Automatakutató Intézetben voltak — Skandináv körút 10.
—: a mérnök, a két ifjú hős, Mayer — a kiállítás vezetőségi tagja —, és a
buzgón jegyezgető riporter, Jochren Pirwitz.
85
Ugyanabban a bűnbarlangban, ahol Egon legutóbb azt a félelmetes

éjszakát töltötte. Prantl szólalt meg, még mindig nevetve:
— Látod, Franz, Blasius nem éri fel ésszel érett egyéniséged
értékeit. Folyóméter szerint értékeli a fiúkat, és mivel alacsonyabb vagy
másfél méternél, csak kedves „kicsike" vagy neki. Így lettél te az első
áldozat a „száguldó lipcsei"-n.
— És ez volt az a kitűnő tréfa, amelyet ön rögtön megtelefonált
automatakutató kollégáinak, ugye?
— De a vészfék meghúzása már veszélyes mulatság volt. Hogyan
engedhette meg ön ezt? — vetette közbe Egon.
— Én ijedtem meg legjobban emiatt az ostoba ügy miatt —
magyarázta Prantl. — Figyeljetek ide. Amikor összeügyeskedtük őket,
úgy voltunk velük, mint a büszke apa a fiaival, természetesen minél több
ismeretet igyekeztünk beletömni elektronikus agyukba. Ezt a feladatot
idősebb testvérükre: az óriásvezérre bíztuk. Blasiust nem akartuk rögtön
bemutatni Lipcsében, neki kiállítási vendégként kellett ideutaznia. A
többi között tehát megparancsoltuk az óriásvezérnek: tanítsa meg a
„száguldó lipcsei" minden berendezésére. Nem gondoltunk arra, hogy
Blasws majd teljesen fölöslegesen a vészfék használatát is megtanulja.
Ez ostoba hiba volt, sajnos, nem az egyedüli. Persze, nem lehet
okosnak mondani a jámbort, csak olyasmit tud, amit előzőleg már a
fejébe vertünk. Ha tehát valaki kidugja a fejét az ablakon, és tréfából
„riadó"-t kiált, akkor Blasius rögtön átváltozik önműködő biztonsági
berendezéssé.
— Sok mindent kell még nekem megmagyaráznia, addig fogom
gyötörni kérdésekkel, míg csak szuszog — jelentette ki Franz. — De
előbb azt szeretném tudni: tulajdonképpen miért szabadították az
emberiségre ezt a két fickót? Csak mulatságból? Valakit meg akartak
tréfálni?
Prantl és Mayer jelentőségteljes pillantást váltottak.
— Igen, be kell vallanom: meg akartuk tréfálni az embereket —
kezdte Prantl. — Én fundáltam ki a dolgot, Mayer pedig, aki a kiállítás
vezetőségét képviseli itt, pokolian megörült, amikor a múlt őszön
előadtam neki a dolgot. Folytassa, Mayer!
— Prantl tehát eljött hozzám — mesélte Mayer —, és azt mondta,
egy tréfát eszelt ki a legközelebbi világkiállításra. Mindig bosszant,
mondotta, hogy manapság a legtöbb ember már semmin sem tud
csodálkozni. A tudomány és a technika folyvást valószínűtlen
bűvészmutatványokat produkál. Ami tíz évvel ezelőtt agyrém volt, az
egyszercsak megvalósul, működik, és még tökéletesebbé teszi az eleteti
Az emberek azonban egy-kettőre napirendre térnek fölötte, és magától
értetődőnek veszik. Azt mondják: Na és? Hogyan lehetne tehát elérni,
hogy egy kicsit elámuljanak a csodákon, amelyeknek létrejöttében ők
maguk is fáradoztak? Valami ügyes játékot kell nekik fabrikálnunk.
Vegyük elő az utóbbi száz év néhány technikai vívmányát és ilyesmivel
tömjünk ki egy emberformájú bábut: küldjük el sétálni, embereket
köszönteni, ételt felszolgálni, frolettát ajándékozni, számolási
bűvészmutatványokat, vagy nagy pontosságot igénylő munkát végezni,
és így tovább, így beszélt akkor Prantl, és én mindjárt tűzbe jöttem.
Megbeszéltük, hogyan lehetne a dolgot még izgalmasabbá tenni. Azt
86
ajánlottam, úgy kell elkészíteni az automatikus bábut, hogy a

megtévesztésig hasonlítson az emberre. Talán észre sem fogják venni
az emberek, mivel van dolguk. És milyen elképedés lesz, ha aztán
egyszer kiderül a dolog!
— Csak néhány embert avattunk bele a titokba és díjat tűztünk ki
annak, aki a gépembereknek elsőként mondja a szemébe, hogy: Maga
nem ember! vagy: Maga gép! Prantl és munkatársai aztán mindjárt két
gépembert szerkesztettek, egy mogorvát és egy udvariasat, Itt állnak.
Azt hiszem, valamelyest sikerült a tréfa.
— Mi meg azt képzeltük,, hogy a Siriusról jöttek — szólt Egon.
A többiek harsogón nevettek.
— Hogyan jutott ez eszetekbe? — kérdezte Prantl fejcsóválva.
— Ennek ön az oka — állapította meg Franz. — Amikor Lipcsébe
érkeztünk, azt mondta nekem a pályaudvaron, hogy Blasius, ez a
mulatságos különc olyan, mintha egy másik csillagzatról pottyant volna
ide. Ez aztán szöget ütött a fejembe.
— Na és eldöntöttétek-e már, mi legyen a kiállítás nagydíja, amit
megnyertetek? — érdeklődött Mayer.
— Hm — kezdte Egon habozva —, én tulajdonképpen
legszívesebben a Sirius tájékára repültem volna egy rakétával, hogy
utánanézzek, élnek-e ott merevgörcsben szenvedő nehézsúlyú birkózók.
De Franz azt mondta, hogy arrafelé még nem indul rakétajárat, meg
aztán az út is sokáig tartana. Ezért azt gondoltuk... hm…
— Csak ki vele! — biztatta Prantl. — Minden kívánságtokat
teljesítjük! Így szól a megállapodás.
— Ne haragudjanak — mondta Franz szerényen —, de nem
kaphatnánk meg ajándékba őket... Blasiust és Radiust.., egy kicsit
játszani velük?...
— Blasiust és Radiust? — hápogta Prantl. — A ponciusát, Mayer,
most aztán nyakig ülünk a pácban! Rájuk bízhatjuk őket?
Mayer megadóan hajtotta le a fejét.
— Még meggondolhatják — ajánlotta föl Franz nagyvonalúan. —
Most pedig legfőbb ideje, hogy végre alaposan végignézzem a kiállítást.
Ezek miatt a gyerekségek miatt eddig semmi okosat nem tudtam
csinálni.
— Veled megyek! — mondta Prantl. — Most jut eszembe, nem azt
jósoltad, amikor a „száguldó lipcsei"-n legelőször beszélgettünk, hogy
még olvasni fogok rólad a világsajtóban?...
87

Bender Werner A Sirius Ikrek

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Bender Werner A Sirius Ikrek

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

WERNER BENDER

Fordította: SALLAY GERGELY

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója

1999 márciusában a Lipcsei Hírlap tárcarovata folytatásos

Mi volt az olajzöld lokomotív titka?

E könyvecske néhány olvasója azonban nyílván nem ismerheti

Ezüstös, égőpiros csillogással, szikrázó üvegablakokkal kígyózik az

elkerülhetetlenül elavul. Ez elől nincs menekvés. Utasaik felét már

fülkék ablakainál. A szerelvény megállt, az oldaltámaszok önműködően

háromszázötven kilométeres sebességgel vágtatott a Fichtel-hegységen

kit-kit kora szerint. — Aztán síri hangon folytatta: — Végre megszabadul

Közben már a kocsi folyosójára értek. Prantl eltűnt a telefonfülkében.

De más is volt, ami nyugtalanította a fiút. Minél többször idézte

Signor Caruso időközben bizonyára kedvére való, jó borocskára

Földalatti pályán, a város házai alatt vágtatott aztán a B-ML 623

— Talán beléd habarodott útközben egy kislány; és most a

— Vagy mi? — kérdezte Egon felcsigázva.

szomszédságában, valamelyik bolygón merevgörcsben szenvedő

— Na persze, voltaképpen jobb dolgunk is lehet, minthogy egy ilyen

Nem volt könnyű dolga a közlekedés irányítójának a Pavlov út és az

A sárgászöld ruhájú varázsló ott az emelvényen most meghökkent.

A bátor nyomozók tagjai még reszkettek az ijedtségtől. Franz

vezetni a főnevek kis kezdőbetűvel való írását vagy sem; továbbá a

belém, s csak most tudok értelmes választ adni. Tehát: ha egy

Egon apja az időjárásszabályozás nemes hivatását gyakorolta.

Valahányszor kivette nyolchetes szabadságát — ezt csupa

— Éppen az imént olvastam az utolsó hajótörésről, amely földünkön

Egon véletlenül az órára nézett. Odafutott a befüggönyözött

E sok izgalom Egont szinte érzéketlenné tette mindennel szemben,

— Egzakt pontossággal ő az!

— Fogd be a szád, te nagyképű professzor! — heveskedett Egon. —

— Itt Blasius, jó estét — recsegte egy barátságos hang a telefon

Ezen az éjszakán Franznak nyomasztó álma volt. Ott hevert

És akkor mindketten rettenetesen nevetni kezdtek, Blasius-Radius

A párizsi Alfonz Soufflé, a nyelvtudományok nagyra becsült doktora

nyelvtudományok terén éppoly hírességnek számított, mint ő, ámbár

A Huszadik Század Múzeumának ez a csodálatos épülete kívülről

szeretünk és elfelejtjük a legközelebbi évekre a „polimács”-ot. Mert hát

Feltárcsázod Londont, ottani kritikusod pedig kifogástalan angolsággal

még jobban is eligazodtak volna Lipcsében, dehát a „kiállítási kalauz”

— Fiam, te nyilván egy kissé ütőd ott vagy, sajnos, — s elsápadt,

holland nyelvvel. Most egy kissé elakadt a lélegzete — de csak a

— Sohasem hallottam ezt a nevet! — nyöszörögte Soufflé. — És

— Legyen szíves, fordítsa németre — szólt Lidia a „kiállítási

— Őrült jó! Itt van a „lipcsei” száguldó minden utasa! Az a két

Március hatodikának első fele mindenesetre sok csalódást

Külön történet, hogyan jutottak be a kétszázezer személyes, teljesen

„A gyalogló legyőzi a csodafutót!

Ilyen címe volt azoknak a riportoknak, amelyeket néhány órával

Vacsora után — nyolc óra tájt — Egon visszavonult a szobájába, s

Az, persze, teljesen fölösleges volt, hogy indián módra lopózzanak

merevgörcs ütött rajta. Még holtában is állva maradt és nyitott szemével

Éjféltájban, az egyetem melletti étterem egyik páholyában, három

nevezték őket) — akik valóságos tudósai voltak az italoknak —

Franz és Egon csak akkor szeppent volna meg igazán, ha fültanúi

Tegnap este 9 óra felé szörnyű gyilkosságról tett

illető szobát üresen találta. Az állítólagos halott, egy

Amikor S. rendőrtiszt másnap reggel átfutotta ezt a jelentést az

Odakint villámlott és dörgött, s a vihar csak úgy vágta a havasesőt. A

az összefüggéseket és még többet tehetünk majd Lipcse megmentése

Ugyanebben az időben egy bizonyos Prantl egy bizonyos Jochen

A kiállítás déli központjához vezető út két oldalán öreg házak