BEVEZETÉS

nálnak fel. A szintetikus gumi, a műanyagok egy főre jutó alkalmazása alig haladja
meg évente a 36 kg-ot.
A kerámiák és a velük rokon anyagok csoportjában az arányok nagyon ha-
sonlóak. A cement-, üveg-, kőagyag-, cserép-, tégla-, porcelángyártás aránya a fel-
használt kő, homok mennyiségéhez képest nem éri el a 10 %-ot.
A fémek a természetben elemi formában gyakorlatilag egyáltalán nem for-
dulnak elő, ezért bár teljes tömegük az egyéb anyagcsoportokéhoz viszonyítva szin-
te elhanyagolható, mégis, ha csupán azokat az anyagokat tekintjük, amelyek lénye-
ges emberi beavatkozáson esnek át, ezek körében a fémeknek van meghatározó
jelentőségük.
A 72 fémes elem közül a mindennapi életben nagyobb mennyiségben alig
egy tucatnyit alkalmaznak. Az egyes fémek egy főre jutó termelését a 2000-es ada-
tok alapján a 3. diagram szemlélteti. Hangsúlyozni kell, hogy a világátlag óriási kü-
lönbségeket fed le régiók, de különösen az egyes országok ipari fejlettségétől füg-
gően.

alumínium 3,85
vasötvözetek kg/fő
129,6 kg/fő

réz 2,34 kg/fő

cink 1,32 kg/fő

egyéb 2,39 kg/fő

3. diagram
A fémek termelési adatai
A 3. diagram adataiból egyértelműen kitűnik, hogy tömegét tekintve a vas
és ötvözetei a legnagyobb tömegben használt fémes anyag. A vas és ötvözetei után
a legnagyobb mennyiségben gyártott fém az alumínium, a réz és az elsősorban öt-
vözőként használt cink. Ez a négy fém és ötvözetei képezi a fémfelhasználás több
mint 98 %-át.
A fémek alkalmazása átszövi az élet minden pillanatát, hirdetve az emberi
munka, a tudás diadalát. Ezt az elfogultnak tűnő, patetikus állítást alátámasztja,
hogy az emberiség nagy korszakainak határköveit az határozta meg, hogy mikor
vált képessé a természetben található anyagokat a maga számára hasznos formá-
júvá átalakítani. Erre utal elnevezésében is a kő-, bronz- és vaskorszak.
A homo sapiens azzal tudott kiemelkedni az állatvilágból, hogy képessé vált
a természetben található javak - szükségletei szerinti - átalakítására. A több száz-
ezer éves első szakócák - a kőből pattintással készített balták -, a kézzel fogható
tanújelei ennek az értelmi fejlődésnek. A szakóca pattintását tekinthetjük a legősibb

3
BEVEZETÉS

alakadó technológiának. Egyes kövek, mint a vulkanikus eredetű obszidián egy

olyan fekete színű, kagylós törésű ásvány, amit az ősember pengének, nyílhegynek
használt. Az obszidián kemény és jól pattintható anyag volt. Komoly értéket jelentett
ez, hiszen lelõhelyei speciális vulkanikus területekhez kapcsolódnak. Az üveg törté-
nete ezzel, a természetben talált üvegásvány (obszidián) felhasználásával kezdő-
dött.
Talán tízezer éve valamely ősünk észrevette, hogy a megfelelő alakúra for-
mált agyag a tűz közelében megkeményedik és az így kiégetett cserépedényből a
folyadék nem szivárog ki, sőt még izzó parázsra helyezve is szilárd marad. A lágy,
jól formázható agyagból könnyen lehet a kívánt alakot kialakítani, ugyanakkor ki-
égetés után nagyon ellenálló anyag jön létre. A természetes eredetű, szervetlen
anyagnak ez az eltérő tulajdonságokkal rendelkező másik anyaggá való, első tuda-
tos átalakítása jelentette az anyagtechnológia, vagy más szóval az „anyagmérnöki”
munka kezdetét. Az igényesebb kerámiatermékek csak úgy állíthatók elő, ha nem a
parázsba ágyazva készülnek. Az igények növekedésével, a kerámia tárgyak előál-
lítására szakosodott tevékenység, a fazekasság megjelenésével az alkalmi kemen-
céket felváltották a tartós, a tűztértől elválasztott munkaterű kétrészes kemencék.
Egyiptomban megfigyelték, hogy bizonyos homokok alkalmazásakor a cse-
rép felületét fénylő réteg burkolja be. A kétrészes kemencékben megteremtődött a
lehetőség a többszörös kiégetésre, az esztétikailag szebb, mázas edények gyártá-
sára. Ezek a mázas edények voltak a kompozit anyagok „ősei”. A mázat alkotó, a
cserép felületéről lecsorgó többlet anyag szép színes cseppecskéket alkotott, amit
ékszerként lehetett viselni. Az első üveggyöngy leleteket Egyiptomban találták és
korukat hétezer évesre becsülik. A régészeti leletek tanúsága szerint már hatezer
évvel ezelőtt készítettek üvegmozaikokat és korsókat.
Körülbelül hatezer éve a görög tudósok azt tanították, hogy minden anyag
ugyanazon alapvető, oszthatatlan szubsztanciákból épül fel. Ez a vélekedés tekint-
hető az anyagtudomány eredetének. Bármilyen hosszú múltra tekint is vissza az
anyagtudomány, sok-sok évezred telt el úgy, hogy az anyagok „előállítása”, gyár-
tása, megmunkálása a megfigyelésekre, a felgyülemlett gyakorlati tapasztalatokra
épült.
Ilyen tapasztalati úton szerzett tudás vezethetett el a bronz felfedezéséhez.
A fazekasság fortélyaiba beletanult ember véletlenül, talán hat és félezer évvel ez-
előtt Cipruson, kétrészes kemencéjének építéséhez olyan kőzetet használt, amely-
nek egyik ásványa rézvegyület volt. A réz, szulfidos érceiből, mint a kalkozin (Cu2S)
és a kovellin (CuS), nagyon egyszerűen kinyerhető. A tűztől felizzó érc kéntartalma
a levegő oxigénjével érintkezve oxidálódik és füst formájában eltávozik. A tűz és a
kénkiégés hője megolvasztja a rezet, ami becsorogva a hamu közé leülepszik, s a
hamutakaró megóvja az esetleges oxidációtól.
Az így megszilárdult rézcseppecskék azonban szabálytalan alakúak, így
használatra gyakorlatilag alkalmatlanok voltak. Őseink azonban hamar rájöttek arra,
hogyha a tűzhely aljára előzőleg elhelyeztek egy kívánt alakúra formázott cseréptá-
lat, vagy homokból készített edénykét, az olvadt rézcseppecskék ebben gyűlnek
össze, s kristályosodás során felveszik az edény formáját.